K.

BROMBERG

megjátszott szerelem

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2021
Írta: K. Bromberg
A mű eredeti címe: Faking it

Copyright © 2018. FAKING IT by K. Bromberg.

The moral rights of the author have been asserted.

Eredetileg kiada: JKB Publishing, LLC

Cover designed by Helen Williams

Cover photography: Alexis Salgues
Cover model: Jeremy Baudoin

Fordította: Farkas János

A szöveget gondozta: Balogh Eszter

ISSN 2064-7174
EPUB ISBN 978-963-561-904-7
MOBI ISBN 978-963-561-905-4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2021-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Tamaskó Dávid

Korrektorok: Dér Adrienn, Réti Attila

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának

jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
A szerelem váratlanul toppan be.
Ritkán bájos.
Gyakran mocskos.
Próbára teszi a jellemedet, a megalkuvásra való készségedet, és
kiderül, mennyire vagy önzetlen…
Vagy önző.
De ha a kedvesed elhagy,
És te hajlandó vagy harcolni érte…
Megéri kockáztatni, hogy össze fog törni a szíved.

– Roarke
 Egy
Harlow

Tessék, ott van. Te is ismered ezt a típust. Az a tahó, aki betolakszik

a liftbe, ami már amúgy is tele van, így a tömeg kénytelen mozdulni,
te meg ott hátul nekipréselődsz a lift falának. Az a fajta, aki elkezd jó
hangosan telefonálni, hogy lehetőleg mindenki tudja, hogy ő is ott
van, amit amúgy is lehetetlen nem észrevenni, hisz épp akkor lépett
be huszonötödik utasként a huszonnégy személyes liftbe.
– Jól tetted, haver! – dörög a hangja a zsúfolt térben, mi pedig egy
emberként igyekszünk némi helyet csinálni, miközben ő hevesen
gesztikulál. – Persze, pajti, de nem volt hozzád való! Persze, mi…
Tudod, de néha nem árt, ha van agyuk is. – Mély, öblös nevetés. –
Neked arról fogalmad sincs! De egyébként igen… Humbug az
egész. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy akivel egy ilyen
oldalon ismerkedik meg, az bármi többet akar a szexnél... A komoly
kapcsolatot azonnal elfelejtheted, amint jobbra húzol, vagy balra,
vagy mittudomén merre kell ott húzni.
A szememet forgatom, és látom, hogy mások is kényelmetlenül
feszengenek. A fickó tarkójába fúrom a tekintetem. Amikor egy
villanásnyi időre oldalra fordítja a fejét, megpillantom sötét
szempilláit és borostás arcát.
Az ausztrál akcentusa miatt elhallgatnám napestig, de a
mondanivalója hallatán legszívesebben bedugnám a fülem.
Elegem van a pöcsökböl. Mármint nem szó szerint – a pöcsöknek
nagyon is megvan a maguk helye az életben –, csak az ilyen tahó
pöcsökből. Azokból, akik túl menőnek tartják magukat mindenhez.
Azokból, akik elvárják tőled, hogy elmenj velük randizni, csak mert
előreengednek az ajtóban… Na, mindegy, ilyesmi úgysem történik
manapság. Már kihalt a lovagiasság a pasikból.
Ez a pasi uralja a terepet. Kicsit sem érdekli, hogy más is van rajta
kívül a liftben, de ha mégis, csak azt akarja, hogy mindenki tudja
róla, hogy mekkora király, miközben pedig valószínűleg még mindig
az anyukájával él.
Úgy tűnik, túl sok férfi él így manapság.
Ja, egyébként Harlow Nicks vagyok, egy modell, aki csak próbálja
megtalálni a helyét ebben a nagy és csúnya világban.
Így kezdődik hát a történetem. A többit olvasd el te!
 Kettő
Harlow

– A francba! – A papírjaimra pillantok, és rajta az elmosódott

tintafoltra, ahová az állásinterjú helyszínét írtam fel. Összehúzott
szemmel igyekszem kisilabizálni a szobaszámot: 313 vagy 318.
Tizenhárom. Legyen tizenhárom.
Vagy inkább tizennyolc?
Nagy levegőt veszek, és a 313-as iroda ajtónyitó gombjára teszem
a kezem, épp akkor, amikor kinyílik az ajtó.
– Megjöttél végre! Helyes.
Amikor felnézek, riadtan látom magam előtt az arrogáns ausztrál
fickót a liftből, aki láthatóan türelmetlen és hallhatóan ingerült.
– Igen, szia! Azért jöttem, hogy…
– Elkéstél! Foltost már vagy fél órája el kellett volna vinni sétálni.
A pontosságodért fizetlek!
– Várjunk csak, én nem azért…
Azzal, mielőtt felocsúdhatnék, máris egy pórázt nyom a kezembe,
és egy nagyon izgatott buldog tereli el a figyelmemet. Egy
horkantással már neki is lódul ott a folyosón, mielőtt egyáltalán
szorosra foghatnám a pórázát.
Minden szempontból felkészületlenül ér a dolog – az ajtót
becsapták az orrom előtt, és a kutya már boldogan lohol a folyosón
–, úgyhogy beletelik egy másodpercbe, amíg összeszedem magam.
Ösztönösen a kutya után eredek. Nem hagyhatom, hogy elfusson.
– Foltos! – ripakodom rá dühösen suttogva, miközben magas
sarkúban tipegve igyekszem utolérni. Foltos? Milyen hülye név ez?
Mindentől függetlenül tovább üldözöm a kutyát. Nem azért, mert
ezt szeretném, hanem mert ez így helyes, függetlenül attól, hogy a
jószág gazdája összekevert a kutyasétáltatójával.
Egy örökkévalóságig tart, mire sarokba szorítom azt a cuki kis
nyavalyást. Lelkesen horkant, és csóválja a farkát, és olyan elragadó
és egyben ronda képe van, amilyet még nem láttam.
Ekkor azonban a kutya nagy lendülettel elinal előlem.
Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy ne bukjak orra,
amikor a cipőm sarka beleakad a szőnyegbe. Meghallom a
reccsenést. Minden magas sarkút viselő nő ismeri ezt a hangot, és
még azelőtt összerezzen a hallatán, mielőtt lenézne a földre, a hang
forrásának irányába.
Kitört.
Kitört a cipőm sarka.
És állásinterjúra kell mennem.
Felveszem a lifegő sarkú cipőmet a földről, és megkísérlem
visszailleszteni a helyére – a maradék ragasztó és néhány
tűzőgépkapocs tartja még, de hajszál híján teljesen leszakadt –, de
anélkül hogy ránehezednék, tudom, hogy teljesen kiszakadna a
helyéből, ha megpróbálnám.
Naná, hogy ez velem történik meg!
Nem is kéne meglepődnöm rajta.
Leveszem a rossz cipőt, és eldöntöm magamban, hogy tudok
lábujjhegyen tipegni és úgy csinálni, mintha nem lenne semmi baja a
cipőmnek, amikor majd sor kerül az állásinterjúra. Fogcsikorgatva,
kezemben a pórázzal, összeszoruló gyomorral az órámra pillantok,
de az átkozott kutyát csak nem bírom rábírni, hogy megmozduljon.
Beletelik néhány percbe, mire a csökönyös dögöt, ezt a Foltost végül
ráveszem, hogy elinduljon. Kellő hízelgés után visszasántikálok az
irodához.
Az iroda előtere, ahová belépek, teljesen üres. Minden csupa
egyenes vonal és sötét fabútor. Jobb kéz felől egy irodahelyiség van,
ahol láthatóan szoktak ülni, de most üres, aztán ott van a sarokban a
kutya ágya bal kéz felől, két fotel között. Foltos, aki otthon érzi magát
ebben a közegben, odakocog a fekvőhelyhez, és elhelyezkedik rajta.
– Elnézést! – szólalok meg ekkor, amikor nevetés harsan fel az
előttem lévő, félig becsukott ajtó mögül.
– Jó volt. Kiváló volt a csaj. A francba, még az is lehet, hogy
visszamegyek, és kérek még repetát! – mondja nevetve az Arrogáns
Ausztrál, amivel ki is érdemli azt a gúnynevet, amit ráakasztottam.
– Sose repetázz! Elkényelmesednek tőle, és aztán csak a baj lesz
velük – mondja egy mély, akcentus nélküli hang, mintha egy
konferencia hangszórójából jönne.
– Te aztán jó nagy gyökér vagy!
– Volt kitől tanulnom.
– Na, ide figyelj – mondja az Arrogáns Ausztrál –, akárhogy is
csűrjük-csavarjuk, úgy kell csinálnom, mintha már minden létező
lehetőséget kipróbáltam volna.
– Úgy érted, azt kell játszanod, mintha ezen a szaron keresztül
talált volna rád a szerelem? – kérdezi nevetve az ausztrál
beszélgetőtársa.
– Jack, tudod, hogy szeretlek, te vagy a legjobb barátom, de
legalább csinálj úgy, mintha képes lennél a gatyádban tartani a
farkadat, különben tönkre fogod vágni nekem ezt az egészet!
– Még te beszélsz?! – mondja erre Jack, én meg egyik lábamról a
másikra helyezem a súlyom, mert hirtelen nagyon kényelmetlenül
érzem magam, ahogy ezt a beszélgetést hallgatom. – Hiszen
ezüsttálcán szolgálod fel a legjobb csajokat, és még csak bele sem
kóstolhatok?
– Egy szerveren vannak, egy adatbázisban, nem ezüsttálcán. És
ez egy társkereső oldal, nem egy escortszolgálat. Most egyezzünk
meg abban, hogy nem fogjuk így nevezni, amikor Robert is
becsatlakozik a hívásba.
– Elrontod az örömömet, Zane. – Az Arrogáns Ausztrálnak neve is
van. – Azt akarod mondani, hogy te nem élvezed a munkád
gyümölcseit?
– De a gyümölcsöket jobb, ha módjával és diszkréten élvezzük,
nem igaz? És különben is… milyen szerelem? Ugyan már! Elvégre
rólam beszélünk. – Igazi főnyereménynek tűnik a pasi. Pont ilyennek
képzeltem, amikor megláttam a liftben. – Nézd, Jack, szükségem
van Robert befektetésére. Nem is annyira a pénzére, tőkém nekem
is van, de a kapcsolatai nagyon jól jönnének, hogy beindítsam ezt a
vállalkozást. Hatalmas tapasztalata van már ilyesmiben, sikeresen
beindított már több más, nagy társkereső oldalt is, úgyhogy nekem
pont rá van szükségem. Mindamellett már mondta, mennyire tetszik
neki a weboldal, és milyen nagy tervei vannak azzal kapcsolatban,
hogy lehetne már azt az induláskor ismertté tenni. Ezt nem
szúrhatjuk el.
 – Akkor ne szúrd el! – nevet gúnyosan Jack, és hallom Zane
sóhajából, hogy most igazán nem ezt akarja hallani a barátjától.
– Nem tervezem. – Megcsikordul egy szék. Becsukódik egy
szekrényajtó. Kukkolónak érzem magam. Menjek el, anélkül, hogy
szólnék, hogy visszahoztam a kutyáját? Vagy inkább várjak?
– Most teljesen komolyan, Robert őrülten szerelmes a
szerelembe. Tavaly vesztette el a feleségét, akivel hatvan évig voltak
házasok. Rákos volt az asszony. Olyan életük volt, mint egy
tündérmese. Még a középiskolában szerettek egymásba. Tökéletes
volt a házasságuk.
– Szóval nem a mi fajtánk? – kérdezi Jack, mire egyszerre
felnevetnek.
– Nem… Szar dolog a szerelem.
– Mondja ezt az, aki szerelmes saját magába.
Fején találtad a szöget!
– Seggfej.
– Gyökér – válaszolja a másik, mintha mindez egy teljesen
normális beszélgetés része lenne.
– Tegyél meg nekem egy szívességet, Jacko! – mondja Zane,
komolyra fordítva a szót.
– Bármit.
– Szeretném, ha ez összejönne. Nem is tudod, mennyire.
Bemutattál minket egymásnak. Azóta vért izzadok, hogy
bebizonyítsam Robertnek, hogy ez a tökéletes cég, amit fel kellene
karolnia. Még azt is megígértem neki, hogy ötre szűkítem a szóvivői
pozícióra jelentkezők körét, hogy segíthessen a döntésben a pénteki
partin.
– Micsoda kemény meló lehet! Minden szempontból leellenőrzöd a
lányok teljesítményét? – kérdezi Jack.
Zane kuncogása visszaverődik a falakról, és a hallatán a
szememet forgatom. Imádni való ez a férfivirtus.
– Nem, nincs ellenőrzés. És fogdosás sincs. Tartsd magadon a
nadrágodat, és ne szúrd ezt el nekem! Robert már így is célozgatott
rá, hogy szerinte nem vagyok elég elkötelezett a cég vezetése iránt.
Be akarom bizonyítani neki, hogy igenis az vagyok.
– Jó, jó, megértettem.
 Eleget hallottam. Ami pedig még rosszabb, elvesztettem az
időérzékemet is, annyira elmerültem itt ennek a két seggfejnek a
beszélgetésében.
Ekkor leesik. Tényleg, mióta álldogálok itt? Mennyi időt
vesztegettem arra, hogy hallgatom, ahogy ezek itt egymás egóját
hizlalják? Amikor az órámra nézek, kiborulok.
Az interjú!
Elillan minden olyan gondolatom Zane-nel kapcsolatban, hogy
minden nő, aki belebotlik, csak azért van ott, hogy lesse minden
kívánságát… És most már csak az üres bankszámlámra és a 318-as
irodában rám váró állásinterjúra tudok gondolni.
A rosseb egye meg!
Hangos koppanással az asztalra ejtem a kutya nyakörvét, és
kirohanok az irodából, majd amennyire tudom, lesimítom a ruhámat,
és lesöpröm róla az összes látható kutyanyálat és szőrt.
Kifulladva nyomom vissza a helyére a cipőm letört sarkát, és
billegve rontok be a 318-as iroda ajtaján, ahol odatámolygok a
recepciós pultjához.
– Jó napot kívánok, Harlow Nicks vagyok. A személyi asszisztensi
pozícióra jelentkeztem, és tizenegykor lett volna az interjúm,
mégpedig… – Eszelős módjára turkálok a táskámban, hogy
megtaláljam a kinyomtatott e-mailt, rajta az interjúztató személy
nevével. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy egy holdkórosnak
tűnök, akit fordított esetben én sem vennék fel. Leeresztem a
kezem, és a tőlem telhető legőszintébb mosollyal így folytatom: –
Elnézést kérek! Bizonyára elejtettem a papírt a liftben. Tizenegyre
volt megbeszélve egy bizonyos…
– Öt perccel múlt tizenegy! – vonja fel a szemöldökét a recepciós,
de úgy, hogy értsem: megorrolt rám. – Szigorúan követjük azt az
elvet, hogy ha valaki nem képes megérkezni a megbeszélt időre egy
interjúra, akkor semmiképp nem érdemli meg az állást, amire
jelentkezett. Számunkra elengedhetetlenül fontos a pontosság!
Reményvesztetten, könnyekkel a szemem sarkában ránézek, de
igyekszem uralkodni magamon, és veszek egy nagy levegőt:
– Megértem – válaszolom olyan nyugodtan, ahogy csak tudom,
majd szünetet tartok, hogy a letört sarkamra helyezzem a súlyomat.
– Segítenem kellett valakinek a folyosón megkeresni a kutyáját.
Eltartott egy ideig. Az, hogy most elkéstem, nem jelenti azt, hogy
pontatlan vagyok, higgye el! – Utálom, hogy könyörgő a hangom, de
sajnos tényleg könyörgök.
– Nem teszünk kivételt senkivel!
– De nekem nagyon kell ez a munka! – mondom esdekelve,
minden büszkeségemet félretéve.
– Erre akkor kellett volna gondolnia, amikor olyan helyzetbe hozta
magát, hogy elkésett.
Elborítják a könnyek a szememet, miközben ezt a hidegszívű nőt
nézem, ő pedig szenvtelenül visszafordul a számítógépéhez, és
tovább ír, mintha ott sem lennék. Magamban tombolok, hogy egyre
csak gyűlnek a befizetetlen számláim, és mostanában teljesen
elpártolt tőlem a szerencse.
Még ott állok pár másodpercig, mintha azt várnám, hogy a nő
meggondolja magát, pedig tudom, hogy nem fogja, aztán kilépek az
iroda ajtaján. Le vagyok törve, mert mostanában folyton ilyesmi
történik velem, és dühös vagyok, mert én csak jót akartam azzal,
hogy segítek a kutyával. Leveszem a cipőmet. Állok a hatodik
emeleti folyosón, és reményvesztetten a szemem sarkába nyomom
az ujjamat, hogy ne eredjenek el a könnyeim.
Azonnal eszembe jut a nagy halom számla az asztalomon, a
bankszámlám és annak vészesen csökkenő egyenlege, amit pedig
olyan szépen feltöltött az előző modellmunka, hogy biztos voltam
benne, hogy ki fog tartani a következőig… De nem volt következő.
Az ügynököm állította, hogy ez a Victoria’s Secret katalógus-fotózás
egy karrier kezdete lesz, a valóságban viszont nem jutottam sehova.
Nagyon nagy szükségem lett volna erre a munkára!
Elkeseredetten küzdök a könnyeimmel, a tehetetlenség elkeserítő
érzésével, és azzal a gondolattal, hogy talán fel kell adnom ezt az
álmomat.
 Három
Harlow

– Hát itt vagy!

Nem más, mint az Arrogáns Ausztrál ránt ki ezzel a mondattal az
önsajnálat mocsarából, pedig pont ő volt az oka, hogy belekerültem.
– Már megint te vagy az! – mondom fogcsikorgatva, minden
mérgemet beleadva, és azzal a lendülettel rámutatok, és
hozzávágom a cipőmet.
– Én? – kérdezi, ahogy elindul felém nagy léptekkel a folyosón, és
a szeme zöldje lángol az indulattól. – Miféle kutyasétáltató vagy te?
Foltos összehugyozta az irodát! Kivitted egyáltalán a házból? Vagy
túlságosan lefoglalt, hogy a Snapchatre posztolgass magadról
képeket, és elfelejtetted az egyetlen teendődet? De most már
mindegy. Ki vagy rúgva.
– Kirúgva? – rikoltok rá, rá sem hederítve, milyen munka folyik a
csinos kis irodákban körülöttünk. – Kirúgva? Milyen érzés megnyerni
„Az év legarrogánsabb seggfeje” díjat?
– Arrogáns? Miért én vagyok az arrogáns, amikor te cseszted el?
– Én nem csesztem el semmit! Nem én vagyok, aki elviszi sétálni
a kutyádat! Nem vagyok neked senki! Az igazi kutyasétáltató
valószínűleg kilépett, ahogy én is tettem volna, ha egy hozzád
hasonló seggfejnek kellett volna dolgoznom! Te mindig azt
feltételezed, hogy a nők csak arra várnak, hogy füttyents nekik? –
Odalépek elé, és morogva folytatom: – Hadd áruljak el valamit,
Zane, senki sem szereti az olyanokat, mint te!
A kuncogásával vitatkozik velem.
– De igen. – Utálom, hogy a pimasz mosolya ugyanolyan vonzó,
mint a hangszíne.
– Nem, senki nem szereti az ilyeneket. Nem csoda, hogy a
szerelmi életed egy nagy nulla!
 – Ki mondta, hogy a szerelmi életem egy nagy nulla? – kérdez
vissza, amivel rádöbbent, hogy elárultam magam, és tudja, hogy
hallgatództam.
– Ó, jaj! – dobom az égnek a kezemet. – Csak nehogy az a
hatalmas egód véletlenül megsérüljön!
– Csak irigy vagy.
– Aligha! – felelem, gúnyosan horkantva.
– Különben is, a szerelem csak egy hülye érzelem, amit azért
találtak ki, hogy lehessen valami címkét aggatni az emberi
kapcsolatokra.
– Ez csak akkor igaz, ha az ember egy olyan barommal van, mint
te!
Zane oldalra biccenti a fejét, és keresztbe fonja a karját a
mellkasán.
– Valóban? – kérdezi, és a hitetlenkedő, derűs félmosolyból széles
vigyorra húzódik a szája.
– Igen – bólintok, hogy ezzel is hangsúlyozzam a mondandómat,
de nagyon idegesít, hogy ilyen jól szórakozik a dühömön.
– Kérlek, folytasd! Szeretném hallani az okfejtésedet!
Tudom, hogy ott kéne hagynom, és felfogom, hogy szó szerint
lenéz rám, ahogy beszél, mert így, hogy mezítláb vagyok, kábé tíz
centivel magasabb nálam. Hátat kéne fordítanom neki, és mezítláb
elvonulni, végigmenni a folyosón és eltűnni a liftben, mert az
hétszentség, hogy nem érdekli a véleményem. Egy fikarcnyit sem.
De nem tudom távozásra bírni magam.
Van benne valami – az öntelt vigyor a képén, ahogy a telefonon
beszélt, a tény, hogy milyen átkozottul jóképű, pedig ki nem állhatom
–, ami maradásra bír, és arra késztet, hogy befejezzem a
mondókámat.
– Az okfejtésemet? Mit szólsz ahhoz, hogy szerintem sokkal
nagyszerűbbnek hiszed magad, mint amilyen a valóságban vagy? –
Puffogva csípőre teszem a kezem, amitől a táskám lecsúszik a
vállamról, és így persze nem keménynek tűnök, hanem egy
idiótának, miközben a táska pántja az alkaromra tekeredik, a táska
pedig már szinte a földet súrolja.
– Mondja ezt a mezítlábas nő, aki a cipőjével dobál!
 – A te kutyád miatt tört le a cipőm sarka! – mordulok rá válaszul, a
fogaim között szűrve a szavakat. – Helyesebben, miattad, mert annyi
együttérzés sem volt benned, hogy vedd a fáradságot, és emberi
lényként bánj velem.
– Az én hibám, hogy letört a cipőd sarka? – kérdezi nevetve. –
Kihagytam volna azt a részt, ahol elmagyarázod, hogy a te
cipőválasztási szokásaid és az én szerelemről alkotott véleményem
hogy függenek össze?
– Igen! – vágom rá fintorogva. – Mert végső soron mindennek az
az oka, hogy olyan nagy véleménnyel vagy saját magadról!
– Érdekes, a volt barátnőm is ezt mondta.
– Ezen oknál fogva nem a barátnőd többé.
– Ezen oknál fogva? – kérdezi, csúfondáros vigyorral.
– Igen, ezen oknál fogva! – Egy lépést teszek felé. – Nem az
ausztrál vadonban vagy. Itt nem kell krokodilokkal birkóznod,
Dundee, úgyhogy…
– Tényleg nem?
– Tényleg! Úgyhogy ne viselkedj úgy, mintha nem tudnád, mi az a
jó modor! A nők jó modorú férfiakat érdemelnek. És azt, hogy
tiszteljék őket. Megérdemlik, hogy…
A nevetése a torkomra forrasztja a szót, miközben egy nő megy el
mellettünk a folyosón. Találkozik a pillantásuk, és Zane egy olyan
mosolyt villant rá, amivel egyértelművé teszi, hogy legszívesebben
mit csinálna a vele. Nehezen viselem a látványt, hogy a nő szinte
nekimegy a falnak, úgy leköti a flörtölés ezzel a pasival.
– Most csak viccelsz, ugye? Épp ezzel bizonyítod, hogy az én
szempontomból igazam volt! – förmedek rá.
– Igen, a te szempontodból. Ne haragudj, de mi is volt az, mert
időközben nagyon kellett figyelnem valami másra az én
szempontomból. – Megcsóválja a fejét, és még egyszer rámosolyog
a nőre.
– Hogy a nők nem szeretik az ilyen nőcsábászokat! – felelem
fogcsikorgatva.
– Ezzel nem értek egyet.
– Ezen kívül pedig…
– Nagyon szexi vagy, amikor határozószókat használsz.
 Általában nevetnék egy ilyen poénon, de most érzem, hogy én
vagyok a poén tárgya – én és az indulatos természetem, amin nem
tudok uralkodni –, és minden erőmre szükségem van, hogy ne
emeljem fel a hangomat.
– Ne legyél paraszt!
– Meglepődtél, hogy tudom, mi az a határozószó?
– Ne csak magaddal foglalkozz!
– Miért ne? Szeretem magamat. – Közelebb lép, és a fülem mögé
simít egy hajtincset, ami teljesen váratlanul ér. Vissza akarok vágni
neki valamivel, de a szavaim megint a torkomra forrnak, és pislogva
igyekszem kitalálni, hogy miért csinálta ezt. Miért tesz ilyesmit
valakivel, aki épp őt szapulja? – És tudom, hogy neked is tetszem. –
Mély, búgó hangja ugyanazt az üzenetet hordozza, amit az előbb
erre járó nőnek küldött a pillantásával.
Ellépek tőle, és megrázom a fejem. Elpirulok, pedig nem kellene.
– Nem, ez nem igaz. Sőt, szerintem Foltos sem szeret! A kutyád
cuki és jó modorú, te viszont... – Végigmérem, majd így folytatom: –
Te vagy itt az igazi kutya.
Villámgyorsan széles vigyorra húzza a száját.
– Befejezted?
– Nem! – válaszolom, miközben valami csattanós válaszon töröm
a fejem, a siker minden reménye nélkül.
– Akkor kérlek, ne zavartasd magad, folytasd…
– Zane!
Megriadok a hang hallatán, majd a hang tulajdonosa, egy hölgy
dugja ki a fejét az iroda ajtaján. A haja hátrafésülve, és szemüveget
visel.
– Tessék! – szól oda az ausztrál, de nem veszi le rólam a szemét.
– Robert keres telefonon – mondja.
– Rendben, máris ott vagyok! – Zane megvárja, hogy a nő
becsukja az ajtót, majd megszólal. – Köszönöm, hogy visszaültettél
az iskolapadba, de most sajnos vége az órának. – Egy lépést hátrál,
az arcán az a bizonyos mosoly teljes pompájával ragyog. – Vigyázz,
hová lépsz, amikor elmész! Úgy hallottam, hogy könnyen letörheti az
ember a cipője sarkát… Minden jót!
– Ó, hogy te mekkora seggfej vagy! – mordulok rá összeszorított
foggal, és minden észszerűséget diktáló ösztönöm ellenére
hozzávágom a cipőimet. Egyiket a másik után.
Zane nevetve elkapja mindkét cipőt, amivel csak még jobban
feldühít.
És mielőtt bármi egyebet mondhatnék, rám kacsint, de olyan
vigyorral a káprázatos arcán, amit szívesen letörölnék róla, majd
sarkon fordul, és elindul a folyosón. A cipőimmel a kezében.
Nézem, és kieresztek egy nagy sóhajt, amikor rájövök, hogy nem
lett volna szabad engednem az indulataimnak és hozzávágnom a
cipőmet. Most kénytelen leszek mezítláb elmenni az autómig a Los
Angeles-i hőségben, de azt is biztosan tudom, hogy bármennyire is
ez a kedvenc pár cipőm, nem fogom megadni Zane-nek azt az
örömöt, hogy visszakérem.
Inkább az irodája ajtaját bámulom még pár pillanatig, és magamat
szidom, amiért ilyen meggondolatlan voltam. Rá viszont még
dühösebb vagyok, hogy kihozta belőlem ezt a viselkedést.
Nagyot sóhajtok, és tudomásul veszem, hogy semmit nem tettem
jóvá ma – sem azzal, hogy leüvöltöttem a fejét, sem azzal, hogy
hozzávágtam a cipőmet –, de isteni jólesett megmondani neki, amit
gondolok!
 Négy
Zane

Tudom, tudom, biztos arra gondolsz, mekkora paraszt vagyok.

Eh! Lehet, hogy néha egy hímringyó benyomását keltem. Lehet,
hogy időnként nem is tudom kifejezni magam rendesen, mert nem a
megfelelő testrészemmel gondolkozom. És az is lehet, hogy olyan
vagyok, mint minden férfi, csak te most első kézből származó
információkat szerzel, mert itt vagy a fejemben.
Mi mind így beszélünk. Helyesebben, mind így gondolkozunk. Ez
egyfajta férfi kódnyelv. Minden cselekedetünkkel valami láthatatlan –
illetve ebben az esetben nagyon is valóságos – versenyben veszünk
részt. Valami vérre menő pöcsméregetésben. És ha esetleg
kételkednél, én szoktam nyerni. Mindig. Ugyanakkor mit számít,
hogy kinek mekkora? (Hadd lőjem le a poént: nagyon is számít!)
Mindenesetre, gondolhatsz rólam, amit csak akarsz, én nem
vagyok rossz ember. Szeretem a nőket. Nagyon is. És nagyon sok
nő tetszik. Ez talán olyan nagy bűn?
De van egy, akit nem tudtam kiverni a fejemből az elmúlt néhány
napban, és pusztuljak el, ha tudom, mihez kezdjek vele.
Ő az, aki ott áll épp, az utca túloldalán, annak a kétszintes, barna
háznak az udvarán, aminek egy Explorer áll a kocsibejáróján. Az a
csokibarna hajú lány, a fején feltornyozott hajjal, kilométer hosszú
lábakkal és olyan dudákkal, hogy a legszívesebben felakasztanám
rá a… kabátomat.
Ugyan már, ne forgasd a szemed! Ez elmés poén volt. Durva, de
elmés. Ahogy mondtam, ez egy férfi kódnyelv.
Pokolian jó látvány, az biztos… De az a szenvedélyesen tüzes
természete az, amit nem tudok kiverni a fejemből.
Soha nem beszélt még így velem egyetlen nő sem. A nők
általában engedelmesek velem szemben. A kedvemben akarnak
járni, és el akarják nyerni a rokonszenvemet. Egy biztos, ez a nő
nem akart semmi ilyesmit.
Ha képes volt ilyen szenvedélyesen rám támadni, csak elképzelni
tudom, milyen szenvedélyes lehet más területeken.
Igen, látom, hogy forgatod a szemed. De abbahagyod, mihelyst
bevetem a vonzerőmet. Reméljük, hogy ő is így tesz.
Itt kezdődik a történetem… Szorítsatok, hogy ki tudjam ismerni ezt
a lányt, mert... Nézzünk szembe a tényekkel: férfi vagyok, ezért
minden segítség jól jön.
 Öt
Zane

Lenézek a kezemben tartott gáz- és villanyszámlára, a lap tetején a

nagy, vörös „Fizetési felszólítás” felirattal.
– Ki vagy te, Harlow Nicks? – kérdezem, magamban dörmögve,
dühösen, hogy itt vagyok. Hogy itt ülök az utca túloldalán, és mint
valami kukkoló, azt nézem, ahogy ő a kutyájával játszik.
De rohadjak meg, egyre csak erre a nőre tudok gondolni!
Modellkedik. Helyesebben, modellkedett korábban. Egy gyors
Google-keresés, és a fellelt képek tömege erről tanúskodott.
A fehérnemű a gyengém, és igen, ő átkozottul jól mutat bennük.
Ezért vagyok itt? Hogy még egyszer megnézzem magamnak, és
felfedezzem, amit nem vettem észre először a dühének az álarca
mögött? Mert az halálbiztos, hogy nem a befizetetlen számlát
akarom visszahozni, amit véletlenül az irodámban hagyott,
összehajtva, a kinyomtatott e-maillel együtt, ami egy állásinterjúról
szólt, amit az egyik, az enyémhez közeli irodában tartottak.
– Mit művelsz, Phillips? – morgok, miközben kiszállok a SUV-
omból, és átmegyek az utcán.
De nagyon is jól tudom, hogy mit művelek, különben nem
szorongatnám ezt a hülye dobozt.
Háttal van nekem, amikor odaérek hozzá, és száll felém a
nevetése, amint a földre bukik, miközben egy foltos keverék kutyával
birkózik. Nevetés. Ezt még nem hallottam tőle.
– Szóval, mégiscsak szereted a kutyákat? – kérdezem.
Azonnal lemerevedik, ahogy meghallja a hangomat, ezzel egy
időben a kutya is észleli a jelenlétemet. Felcsapja az egyik fülét, és a
tarka farkát csóválja, mialatt lenézek a hanyatt fekvő Harlow-ra, aki
visszanéz rám.
Lehajolok, és reflexszerűen megsimogatom a kutyát, de nem
veszem le a szemem arról a mogyoróbarna szempárról, ami
visszanéz rám.
– Ó, te jó ég! Hagyj békén!
Jó látni, hogy az ellenségesség a normális állapot nála. Legalább
tudom, mire számíthatok.
– Szóval mégsem szereted a kutyákat? – kérdezem. – Ez sok
mindent megmagyaráz.
– Naná, hogy szeretem a kutyákat! Nem is tudok bízni azokban,
akik nem szeretik őket. – Feltámaszkodik, majd felül, és a
szemembe néz. Tetszik, hogy egyszer sem nyúlt a hajához, hátha
összekuszálódott, vagy megigazítsa a válláról lecsúszott blúzát,
ahogy a legtöbb nő tenné, akit ismerek. – Gyere, Lula! – szól a
kutyához, és elindul. Amikor nem tágítok mellőle, megáll, és
duzzogva rám förmed: – Mit akarsz? Minek jöttél ide?
– Ezt az irodámban hagytad a múltkor – tartom oda neki a
papírokat. Lassan megáll, a papírokra mered, mintha nem hinne
nekem, aztán kikapja a lapokat a kezemből, anélkül, hogy
alaposabban megnézné, hogy mik is azok.
– Ezek már régiek. Elkeveredett a postán az egyik fizetési
csekkem – hebegi lángoló arccal, és elkapja a pillantását.
Zavarba hoztam. A fizetési felszólítás. A francba... Csak meg
akartam találni, nem akartam ezzel megalázni.
– Tavaly velem is ez történt – hazudom. Nagyon hülyén érzem
magam. Addig nézem, amíg újra rám nem pillant, s ekkor végre
rámosolyoghatok. A másik lábára helyezi a súlyát, megrebbennek a
szempillái, és találkozik a pillantásunk.
Istenem, de gyönyörű ez a nő! Hogy nem vettem ezt észre a
múltkor? Mogyoróbarna szemek. Hibátlan arcvonások. Finom
szeplők, amikkel az orra be van hintve, és amitől valahogy mégis
szexi. És az ajkai… Micsoda ajkak!
Egy villanásnyi időre megpillanthattam Harlow törékeny oldalát.
Amikor a kemény csajt háttérbe szorítja a sebezhető énje. Aztán
amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is rejtette ezt az arcát,
és visszatért teljes erőbedobással a tüzes kénkövet okádó Harlow.
– Köszönöm, most már elmehetsz! – mondja, és egy kihívó
félmosollyal felvonja a szemöldökét.
– Te mindig ilyen kedves vagy, amikor valaki minden tőle telhetőt
megtesz, hogy visszaadja a holmijaidat?
 Nagyot sóhajt válaszul, amivel azonban olyan csodálatos dolgokat
művel a trikója alatt feszülő melleivel, hogy külön erőfeszítésbe telik
nem bámulni.
– Ismétlem: menj el!
– Miért? – A kezem még mindig azzal van elfoglalva, hogy Lula
füle tövét vakargassam, de legalább az egyik nőnemű lény kedvel a
kettő közül.
– Miért? Például azért, mert arrogáns módon azt feltételezted
rólam, hogy a kutyádat mentem megsétáltatni, ami miatt lekéstem az
állásinterjúmat! És a pontatlanságom miatt teljesen lecsúsztam egy
olyan munkáról, amire égető szükségem lett volna. Ez elég jó indok?
– Inkább hálásnak kéne lenned emiatt.
– Micsoda? – Nem ér váratlanul, amikor csípőre teszi a kezét, és
képzeletbeli füstgomolyag tör elő a füléből. – Ahogy azt már
mondtam: túl sokat képzelsz magadról!
Csúnya dolog, hogy szexinek látom, amikor dühös? Mert nagyon
szeretek érzékeny pontokat nyomogatni. Különösen bizonyos
pontokat...
– Jól hallottad, hálásnak kéne lenned. Megóvtalak a biztos
munkahelyi zaklatástól.
– Megóvtál? – kérdezi félrebiccentett fejjel. – Mégis miért? Hogy
most te zaklathass?
– Vigyázz! – figyelmeztetem, és felállok, amikor Lula elfárad, és
leheveredik a fűre kettőnk közé. – Én nem szoktam zaklatni, csak
flörtölni. Én őszinte vagyok. Ugyanakkor soha nem érek hozzá
senkihez, hacsak nem akarjuk mindketten, és soha nem hozok
kényelmetlen és megalázó helyzetbe valakit azért, hogy megkapjam,
amit akarok. Viszont az a gyökér, akivel az interjúd lett volna, Jerry…
fogalmazzunk úgy, hogy ő nem ennyire figyelmes. Annyiszor voltam
már szemtanúja a viselkedésének, hogy meg sem tudnám számolni,
és többször számon is kértem ezt rajta.
– Ezt örömmel hallom – feleli, de látom az arcán, hogy egy
szavamat sem hiszi.
– Szóval érzésem szerint tartozol nekem eggyel.
– Lószart! Nem tartozom neked semmivel! – szorul ökölbe a keze.
– Hátrább az agarakkal, kislány! – tartom fel a szabad kezem
játékosan, jelezve, hogy megadom magam, míg a másikkal továbbra
is a dobozt fogom. – Csak vicceltem!
A lány a ház felé pillant, majd visszafordul felém.
– Miért vagy itt?
Farkasszemet nézünk. Nem bírok rájönni, miért érdekel engem
ennyire ez a nő, amikor normál esetben, ha egy nő ilyen nehéz eset
lenne, máris egy másik után néznék.
De miért keresnék másik nőt, ha tőle sem akarok semmit?
A fenébe, hiszen még ide sem akartam jönni, hogy beszéljek vele!
Most mégis itt vagyok.
– Tessék – nyújtom oda neki a dobozt, mint valami kétbalkezes
tini, akire rászólt az anyja, hogy vegyen virágot egy lánynak.
Harlow lenéz a dobozra, majd újra felnéz rám.
– Mi ez?
– A cipőd – felelem. Az ajkamba harapok, hogy ne mosolyodjak el,
ahogy látom, milyen gyanakodva méreget.
– A cipőm?
– Megcsináltattam. Ez a legkevesebb azok után, hogy részben
Foltos miatt tört le a sarka. – Egyik lábáról a másikra áll, mintha azt
mérlegelné, hogy elfogadhatja-e a cipőt, vagy sem, de egyszer csak
elveszi a dobozt, és a hóna alá rakja. – Nem halnál bele, ha
megköszönnéd.
– A beszélgetésünk ezzel véget is ér – mondja a lány, azzal
megrázza a fejét, és indulni készül.
– Várj! Mondd, mit dolgozol?
Harlow megáll, oldalra hajtja a fejét, mintha azon tanakodna
magában, hogy válaszoljon-e, vagy sem. Nem lennék meglepve, ha
egy hajtincsét kacéran tekergetve, a szempilláját rebegtetve azt
válaszolná, hogy modellkedik, ahogy azt megannyi nő olyan
tökéletesen képes csinálni.
Ugyanakkor Harlow Nick nem hasonlít senkire, akivel valaha
találkoztam, szóval nagyon is illik hozzá a kiszámíthatatlanság.
– Hogy érted?
– Mi a munkád? Éppen egy állásinterjúra mentél a múltkor…
– Könyvelő, pincérnő, bohóc születésnapi bulikon. – Vállat von, és
megint elpirul. – Mindegy, csak ki tudjam fizetni a számláimat.
Semmi olyasmi, hogy valami nagy áttörésre készül. Semmi
hencegés, hogy „a Victoria’s Secretnek fotóztak utoljára, és
szerepelek a reklámjaikban”. Semmi olyasmi, hogy „éppen munkát
keresek. Nem tudnál segíteni? Te olyan sikeres vagy!”.
Semmi. Egy árva szó sem, pedig ez a város tele van olyanokkal,
akik folyton azon igyekeznek, hogy valaki megjegyezze a nevüket,
és megvethessék végre a lábukat.
Elfordítja a színjátszó szeme pillantását, és megrázza a fejét.
– Tudod, mit? Köszönöm, hogy visszahoztad a papírokat, de most
már be kell mennem.
– Vannak kapcsolataim. – Hát ez káprázatos megnyilvánulás volt,
Zane, gratulálok! Így akarod megakadályozni, hogy ne rohanjon el
előled? Ezzel a szar dumával? – Talán segíthetnék találni valamit.
– Magasról tojok a kapcsolataidra! – Lehorgasztja a fejét, és
amikor felemeli, látom, ahogy megzabolázza a büszkeségét, amit
sikerült megsértenem, és ezért elég hülyén érzem magam. – Ne
haragudj, ezt nem kellett volna. Ahogy már mondtam az előbb:
köszönöm – mondja, és feltartja a papírokat, egy tartózkodó
félmosoly kíséretében.
– Nézd… – teszek felé egy lépést, miközben pontosan tudom,
hogy még nem akarom elengedni őt, és közben fogalmam sincs,
miért is hozom fel ezt a témát. – A hét végére szerveztem egy
rendezvényt. Bemutathatnálak néhány embernek. Talán valami
munka is összejöhet a dologból.
– Köszönöm, de inkább nem. Én nem olyan lány vagyok. – Azzal,
ahogy a szemét forgatja, világossá teszi számomra, hogy mit gondol
a meghívásomról. Felnevetek, mire Lula felemeli a fejét.
– Nem pont arra gondoltam, Harlow. Ismerkedős weboldalt
üzemeltetek, nem escortszervizt.
– Ezt jó tudni. Szóval kiválogatod magadnak a legjobb csajokat,
akikkel meg akarsz ismerkedni, miután összegyűjtöttél róluk minden
információt.
– Tudod, milyen fárasztó vagy? – Tényleg az, de a lehető
legkellemesebb módon.
– Még te beszélsz? – fonja össze a karját a mellkasán, és felvonja
a szemöldökét. Feltartom a kezem.
– Csak azt akartam mondani, hogy ebben a városban jó, ha
vannak kapcsolataid. Ezt mindketten tudjuk. És ezen a találkozón...
nagyon sokan ott lesznek. A szakmából. – Akaratlanul is túl sokat
mondok, amivel elárulom, hogy rákerestem a lányra az interneten,
és tudom, hogy ő is hozzám hasonló területen dolgozik.
– Hát ez nagyszerű. Sőt, remek! Akkor most már elmennél végre?
– válaszolja, de a szája apró mosolyra húzódik. A vastag páncélján
repedés keletkezett, ami azt mutatja, hogy jó úton járok.
– Meg kell ragadnod minden lehetőséget, amit az élet tartogat. –
Erre nem felel semmit, de a mosoly nem tűnik el az arcáról. – Zane
Phillips vagyok. Nagyon örvendek! – nyújtok neki kezet. Harlow
lenéz a kezemre, és biccent, de nem fog velem kezet.
A francba, de makacs ez a nő!
És milyen átkozottul gyönyörű!
– A te neved pedig Harlow Nicks.
– Akkor ezek szerint tudsz olvasni, mert nálad volt a
villanyszámlám, amin rajta van a nevem.
– Tudok, igen – bólintok. – És megvan az e-mail-címed is az
állásinterjús papírról.
– Aggódnom kéne, hogy utánam szaglászol?
Tagadólag megrázom a fejem, és felsóhajtok.
– Elküldöm e-mailen, hogy hol és mikor lesz a buli…
– Ne fáradj!
– Péntek este lesz. Megjelenés koktélruhában. Kiváló
kapcsolatépítési lehetőség.
– Nem fogom elolvasni.
Rávillantom a millió dolláros mosolyomat, aztán megfordulok,
hogy elmenjek.
– De igen.
És tényleg el is fogja.
Nagyon ritkán fordul elő, hogy egy nő ellen tudna állni nekem.
Próbálkozik, de a végén mindig én győzök, csak ezen jelen esetben
még dolgoznom kell.
Én olyan férfi vagyok, akinek mindig van valami célja. Mindig.
Viszont nincs értelme célokat kitűznünk magunk elé, ha nem
akarjuk elérni azokat.
A kérdés csak az, hogy mi a fenét akarok elérni Harlow Nicks-szel
kapcsolatban.
 Hat
Harlow

– Szerintem el kéne menned, mija! Élj a pillanatnak!

– Anya! – sóhajtom ingerülten, és ránézek. Élj a pillanatnak!
Hányszor hallottam már ezt tőle? Az én tűzrőlpattant anyámtól, aki
soha nem hátrál meg, soha nem hagyja, hogy beérjem kevesebbel,
és aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy én sikerrel járjak. – Azzal
nem lesz több pénzem a számlákra, ha elmegyek valami puccos
partira.
– Mondtam, hogy az e havi kiadásokat én állom. – Felköti festett
gesztenyebarna haját, visszasüpped a székébe, és a laptopomra
mutat. – Csak nézd meg!
– Már megnéztem, anya. – Tonnányi képet láttam Zane-ről, többet,
mint amennyit hajlandó lennék bevallani. Zane jótékonysági
rendezvényeken, üzleti találkozókon és partikon, olyan ismert
személyekkel, akik annyira híresek, hogy rendszerint csak a
keresztnevüket említve beszélünk róluk.
A szalagcímek és képaláírások elborítják az agyamat. A feltörekvő
új társkereső weboldal, a SoulM8.com vezérigazgatója. Ausztrál,
brisbane-i születésű, de húszéves korában ideköltözött, hogy
beteljesítse az álmát, és sikeres vállalkozó legyen. Az az ember, aki
néhány szerencsés tőzsdei ügylet révén gazdagodott meg, aztán a
csőd szélén álló vállalatokat vásárolt fel, és busás haszonnal adott
rajtuk túl, miután felfuttatta azokat.
Jó lehet ez a „midászi érintés”, ahogy az egyik cikkben nevezték,
miközben ekkora paraszt az illető.
– Magas, jóképű, sikeres.
– És egy seggfej – morgok.
– Egy seggfej, értékes kapcsolatokkal! – Sokatmondóan felvonja a
szemöldökét, amivel az értésemre adja, hogy idősebb nálam, és
jobban tudja.
 – Egy beképzelt seggfej – dörmögöm.
– Még mindig a cipőd miatt dühöngsz? Melyik nő lesz mérges, ha
egy pasi vesz neki egy pár vadiúj cipőt – ráadásul méregdrágát –, a
régi cipője helyett, aminek letört a sarka? Én biztos nem! Nem
bizony!
– Igen, még mindig a cipő miatt dühöngök. – És a kis üzenet miatt,
amit a halvány rózsaszín Jimmy Choora tűzött, és ami így szólt:
„Viszlát nyolckor, Hamupipőke! Úgyis eljössz!”
– Nem vagyok egy hercegnő – jegyzem meg duzzogva.
– Mija, én a helyedben hagynám, hogy akár egész este
Hamupipőkének nevezzen – válaszolja, és a mondanivalóját
hangsúlyozandó kétszer is felvonja a szemöldökét, és ezzel a
gesztusával egy szempillantás alatt megerősít azon sziklaszilárd
elhatározásomban, hogy ne vegyek részt a bulin. És ne is gondoljak
Zane-re. Sőt, ne legyen semmi közöm hozzá.
A reménytelenül romantikus édesanyámra hagyom, hogy valami
Disney-féle tündérmesét lásson bele a történtekbe. Arra a nőre, aki
újra és újra fülig szerelmes lett valakibe – mert szeret szerelmes
lenni –, csak hogy újra és újra összetörjék a szívét. És hiába
kanalazza könnyes szemmel a jégkrémet egyenesen a dobozból,
hogy azzal gyógyítsa a fájó szívét, mégis mosolyogva bizonygatja,
hogy nem sajnálja a történteket, hiszen olyan csodálatos dolog a
szerelem, nem igaz?
A szerelem túl sok drámával és érzelemmel jár. Túl sok
önáltatással.
És még csodálkozik az anyukám, hogy miért nem vágyom egy
tartós kapcsolatra.
– Mija – szólal meg, és visszahúz a gondolataimból a jelen
helyzetbe, Zane-hez, az ajándékba kapott pár cipőhöz és az
üzenethez. – De most komolyan, lehet, hogy ő az a herceg, akire
vártál.
– Elégszer törték már össze a szívemet az általad hercegnek
mondott alakok. – Felsóhajtok. – Kösz, de nem.
– Sok békát meg kell csókolni, mielőtt…
– Neked orvosi segítségre van szükséged, anyám.
– De én legalább őszinte vagyok, nem úgy, mint egyesek – mutat
rám –, akik úgy csinálnak, mintha a fiú gesztusa nem lett volna
legalább egy icipicit romantikus.
Gúnyosan felhorkantok.
– Valahogy úgy érzem, nem illik egy mondatba Zane Phillips és a
„romantikus” szó.
– Nem is ismered.
– Eleget hallottam őt beszélni ahhoz, hogy tudjam, milyen alak,
anyu!
– És hidd el, ha mondom: megpróbálta jóvátenni a hibáját.
– Miért erőlteted annyira ezt a dolgot? – vetem az égnek a kezem,
ő meg csak megcsóválja a fejét.
– Mert… – Megvonja a vállát, és felölti azt az ábrándos tekintetét,
amiből tudom, hogy már írja a Zane-nel közös történetünk végére,
hogy „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”, miközben a
valóságban nincs is semmiféle közös történetünk.
Nyolcéves koromban mindez nagyon cuki volt. Aztán meg sikerült
elhitetnie velem, hogy az első szerelmem, akivel középiskolás
koromban jártam, volt az igazi, ami egészen addig tartott, amíg meg
nem láttam őt Shelly Dodsonnal csókolózni rögbiedzés után, a
padok mögött, és darabokra nem tört a szívem. Ezért aztán most,
huszonévesen, megannyi sikertelen kapcsolattal a hátam mögött, a
csillogó szemével és a tündérmesékről való álmodozásával csak azt
éri el, hogy még inkább megmakacsolom magam. Ugyanis, ha ő azt
hiszi valakiről, hogy ő az igazi, akkor a statisztika azt mutatja, hogy
az illető egészen biztosan nem az.
Mindamellett a fagylaltzabálás és a modellkedés nem valami jó
párosítás.
– Hagyjuk, anyu!
– De mi van, ha a sors sodort benneteket egymás útjába? Lehet,
hogy nagyon rendes ember. Még az is lehet, hogy le tudna venni a
lábadról, ha nem viselkedne olyan tahó alfa-hím módjára, mert,
valljuk meg, mindketten tudjuk, milyen vonzó és szexi pasi, akitől forr
a véred.
Felpattanok a kanapéról, és fel-alá járkálok az apró nappalimban,
s magamban azt kívánom, bárcsak hazamenne és békén hagyna az
anyukám.
– Anyu, nagyon szeretem, hogy szomszédok vagyunk. Nagyon
örülök, hogy közel állunk egymáshoz, és szinte mindent megosztunk
egymással, de ez nem jelenti azt, hogy minden apróságról
szeretném tudni a véleményedet. Nagylány vagyok, egyedül is meg
tudom hozni a saját döntéseimet. Ugye tiszteletben tudod ezt
tartani?
Bárcsak ne nyitottam volna ki előtte a cipősdobozt, akkor nem is
tudna az egészről semmit!
Felé fordulok, és látom, hogy duzzog – a szemöldökét összevonta,
a szája egy vékony, egyenes vonal –, mintha megbántottam volna
azzal, amit mondtam. Bólint, és elhúzza a száját, de nem kel föl a
kanapéról, és nem teszi, amit kértem.
Csak sóhajtani tudok, és várni, hogy elmondja, ami nyomasztja.
Tudom, hogy csak így zárhatjuk le ezt a beszélgetést.
– Persze hogy tiszteletben tudom tartani. Csak arra nem bírok
rájönni, hogy azért vagy mérges erre a pasasra, mert vett neked egy
szép ajándékot, vagy mert már elkönyvelte magában, hogy elmész a
partira?
Az ajkamba harapok, és nem mondom ki a nyelvem hegyén lévő
csattanós választ. Inkább úgy határozok, hogy elmondom az igazat,
mert egy hazugságot amúgy is azonnal leleplezne.
– És mi van akkor, ha mindkettő? Hiszen milyen pasi vesz egy
nőnek egy olyan cipőt, ami hússzor annyiba kerül, mint amit a nő
tönkretett, hacsak nem vár cserébe valami olyasmit, amit nem fog
tőlem megkapni?
– De tetszik a fickó, nem?
– Anyu! – figyelmeztetem, amikor látom, hogy visszatér az arcára
az ábrándos tekintete.
– Amikor így a sarkadra állsz, és ennyire bizonygatod az igazad,
az azt jelenti, hogy te sem vagy benne biztos… Márpedig,
kislányom, most nagyon a sarkadra álltál a vadiúj rózsaszín
cipődben, hogy kiállj az elveidért!
– Anyu… – sóhajtom, és visszasüppedek a fotelbe. Védtelennek
érzem magam, ugyanakkor az anyukám felkavaró szavai
elgondolkodtatnak, és magam sem tudom, hogy is érzek Zane-nel
kapcsolatban. – Én csak... Nem is tudom.
– Néha azok lobbantják lángra a szíved, akikre a legdühösebb
vagy.
– Anyu…
 – Ez tényleg így van, mija.
Felnevetek. Mi mást tehetnék, tudván, hogy az anyukám már az
első randinkat, az első csókunkat, az első… mindenünket látja a lelki
szemei előtt?
– Lehet, hogy így van, de amilyen szerencsés voltam az utóbbi
időben, biztos beleakadna a sarkam valami repedésbe, és
felborítanék egy asztalt, vagy valami ilyesmi történne, ha beállítanék
oda az új cipőmben.
– De az is lehet, hogy amikor elbotlanál, a herceged karjaiba
zuhannál, aki elkapna, Hamupipőke.
Helyben vagyunk: a tündérmese.
– Szeretlek, de hercegek nem léteznek, és nem kell, hogy valami
pasi kapjon el, ha elesem. Nagyon jól elboldogulok egyedül is.
– Mija – cicceg az anyukám. – Csak azért, mert az apád nem volt
egy rendes ember, az még nem jelenti azt, hogy az összes férfi
olyan.
Elhessegetem magamtól annak az embernek a gondolatát, aki
még kiskoromban magunkra hagyott minket egy fillér nélkül. Annak
az embernek, aki megtanította nekem, hogy a szerelem múlandó,
tönkrevágja az önbecsülésedet, és mindig feltételeket szab.
– Pedig nekem úgy tűnik, hogy de, mind olyan.
– Hányszor mondtam már, hogy ne engedd, hogy apád tettei
befolyásolják a szerelemről alkotott véleményedet? Lépj túl rajta!
Hinned kell abban, hogy számodra is létezik valahol a tökéletes férfi.
– És te úgy gondolod, hogy Zane a tökéletes számomra? – vonom
fel kérdőn a szemöldököm.
– Talán igen. Sosem tudhatod. Mi zavar benne annyira, hogy…
– Lássuk csak! Először is, önző. Azt hiszi, hogy körülötte forog a
világ. Azt hiszi, hogy elég egyet csettintenie, és én már ugrom is.
Lehet, hogy nem egy az egyben olyan, mint apu, de hidd el, anyu,
amiket hallottam tőle, arról győzött meg, hogy jobb, ha távol tartom
magam tőle. Nagyon sokféle formát ölthet a seggfejség.
– Ahogy a szerelem is.
– Emlékszem, hogy hasonlóan érveltél, amikor Jamie kifejtette
nekem, hogy a nők olyanok, mint a tej: egyszer csak lejár a
szavatossági idejük. Meg amikor rajtakaptam az ágyban Finnt
valakivel. Vagy amikor…
 – Szerintem azt mondtam, hogy amikor megtalálod az igazit, a
szerelem olyan formát fog ölteni, amilyenre szüksége lesz ahhoz,
hogy az a kapcsolat működjön. Ne akard rám erőltetni a
véleményedet, mert ez is csak azt mutatja, hogy milyen erősen
próbálsz ellenállni valaminek.
Hátat fordítok neki, és kinézek az ablakon, ki az utcára. Nagyot
sóhajtok, a sóhajommal betöltve a kicsi, de forgalmas teret.
– Ez csak egy parti, Low. Miért csinálsz ebből olyan nagy ügyet?
Mert igazad van. Mert el tudom képzelni, hogy megkedvelem ezt a
pasit, pedig utálom. Mert minden, sőt, annál is több igazság van
abban, amit vele kapcsolatban mondtál, még ha ezt nem is akarom
elismerni.
Amikor visszafordulok az anyukámhoz, az arcán kedves mosoly
játszik, rajtam pedig erőt vesz a lemondás.
– Azt sem tudom, milyen parti lesz ez, csak amennyit ő mondott,
vagyis hogy szakmabeliek lesznek ott. De mégis mit jelent ez
pontosan? Az egész olyan homályos – magyarázom.
– Na és? Menj el, és ha nem tetszik, hagyd ott őket, de ha nem
mész el, sosem fogod megtudni!
– Jó, de egyáltalán hová vagyok hivatalos? Az is lehet, hogy
valami párcserés buliba hívott.
Az anyukám erre felnevet, és bizony nagyon jó volt őt mosolyogni
látni. Túl sokat túlórázott az utóbbi időben, és fáradtnak tűnik.
– Neked aztán élénk a fantáziád! Sokszor bajba is kerültél emiatt.
– Megtapogatja maga mellett a kanapét, hogy üljek oda. – Biztos
vagyok benne, hogy nem párcserés buli. Ez egy koktélparti, ahol az
emberek ismerkednek, névjegykártyát cserélnek, szexi magas sarkút
viselnek – kacsint rám. – Nem nagy ügy az egész.
– Akkor te miért csinálsz belőle olyan nagy ügyet? – kapom fel a
vizet, miközben leülök mellé.
– Mert az én gyönyörű mijám olyan keményen dolgozik azon,
hogy önálló lehessen, aminek én nagyon örülök. De néha, amikor
egy sikeres és jóképű férfi meghív egy buliba, akkor jobban teszed,
ha lazítasz, és élvezed az életet.
– Nem vagyok a barátnője, anyu!
– De még lehetsz… – A szavak ott lebegnek tovább a levegőben,
én pedig a szememet forgatom. Anyám nem érti. Ő nem találkozott
Zane-nel, nem tudja, milyen idegesítő tud lenni. Csak a lehetőséget
látja benne, míg én csak azt, hogy sajnálatot érez irántam, és csak a
bűntudatát próbálja enyhíteni, amit azért érez, mert egy egyszerű
kutyasétáltatónak képzelt engem.
Mindegy, mit mondok, anyám az elvakult romantikus eszméi
mellett úgysem hallaná meg, amit mondani akarok.
– Még egyszer mondom, anyu: biztos kitörném a nyakam
valahogy.
Miért akarom lebeszélni magam a partiról, ha eleve nem is akarok
menni?
– Badarság! Gyönyörű vagy! Elég bárkinek egy pillantást vetnie
rád, és… – mondja, és sokat sejtetően felvonja a szemöldökét
párszor.
– És mi? Felrak engem is a randioldalára, hogy aztán
hozzáadhasson a megfektethető csajok listájához? Kösz, nem!
– Elmész, és…
– Nem megyek!
– ...és adok egy aszpirint, hogy szorítsd a két térded közé, nehogy
a csúnya és gonosz üzelmei áldozatává válj!
A felharsanó nevetésem betölti a nappalit.
– Anyu, egy egész üveget megtölthetnék azzal a sok aszpirinnel,
amit eddig leejtettem! – Lebukom, ahogy felém suhint, és nevetve
hanyatlok vissza a párnákra.
– Harlow! – Újabb suhintás. – Ne mondj ilyet! – Még egy suhintás.
A nevetésünk visszhangzik a nappali falai között, és anyu addig
csapkod, amíg végül feltartom a kezem, játékosan jelezve, hogy
megadom magam.
– Csak vicceltem, esküszöm! Csak vicceltem! – Az anyukám
megnyugszik, és egy nagy, nyálas csókot nyom a homlokomra.
– Remélem is!
– Így van. Valójában két üvegre gondoltam. – Az anyám erre úgy
néz rám, olyan pillantással, amit egyszerre gyűlölök és szeretek,
mert az van a szemében, hogy tudja, hogy viccelek, de azt is tudja,
hogy a kislánya felnőtt, és képes önálló döntéseket hozni. Jókat és
rosszakat egyaránt.
Lassan visszaereszkedik a kanapéra.
 – Menj el, Low! Mi bajod lehet belőle? Kölcsönözhetünk egy ruhát,
ha nincs az alkalomhoz illőd. Szépen kicsinosítunk. Talán még új
munkát is sikerül találnod. Ki tudja, talán pont ez lesz az a
rendezvény, ami hozzásegít ahhoz a munkához, ami belendíti a
karrieredet, amiért olyan keményen dolgoztál idáig. Csak nem
szabad feladni!
– Én próbálkozom! – mondom nevetve, de süt a hangomból a
saját magam iránt érzett megvetés. – Csak valahogy nem jön össze
a nagy áttörés.
– A Victoria’s Secret…
– Ők csak a katalógusukhoz fotóztak. Ahogy egy csomó másik
lányt is. A francba is, ha fizetnének a modellválogatásokért, nem
lenne gondom a számlákkal! Elmegyek mindegyikre, csak nem
kérnek fel egyetlen fizetős munkára sem. Úgy látszik, a gömbölyded
formák kimentek a divatból, és újra a vékony, heroinista alkat a
menő.
Az anyukám ciccegve csóválja a fejét. Már látom, hogy azt
számolgatja, hogy tudnánk ketten kijönni az ő fizetéséből.
– Tudom, hogy fontos számodra a függetlenség, de a lehetőség
nyitva áll, hogy visszaköltözz hozzám, amíg rendbe nem jönnek a
dolgok. Tudom, hogy a diákhiteledet vissza kellett fizetned, és hogy
a sebváltó is tönkrement a kocsidban, úgyhogy nincs egy filléred
sem. Én segíthetnék neked. Túlórázhatnék és...
– Köszönöm, anyu, de...
– Ne hagyd, hogy a büszkeséged elhomályosítsa a józan
ítélőképességedet, mija! Nagyon szeretném, ha újra egy fedél alatt
laknánk!
Felnevetek, ami nagyon jólesik.
– A szó szoros értelmében véve már így is egy fedél alatt lakunk.
Az anyukám megszorítja a kezemet.
– Tudod, hogy értem. Csak mondj igent!
– Köszönöm. Tudom, hogy mindent megtennél értem, de… majd
én megoldom. Valami hamarosan összejön. – Remélem.
– Na és mi van azzal, hogy rendezvényeken legyél háziasszony,
amit még a főiskola után terveztél? A te kommunikációs
diplomáddal, és amilyen intelligens vagy, és mindenről lehet veled
beszélgetni, biztos vagyok benne, hogy…
 – Az ilyen háziasszonyi melókból még a modellkedős munkáknál
is kevesebb van. – A hangomból süt az elégedetlen ingerültség, mert
eszembe jut, hogy egy hétig megint olcsó kínai kaját kell enni.
– Csinosabb és tehetségesebb vagy, mint az összes többi lány, aki
próbálja felhívni magára a figyelmet… Csak a megfelelő személynek
észre kell vennie.
Úgy beszél, mint egy igazi anya.
– Hálás vagyok, hogy hiszel bennem. De már megmondtam, hogy
talán nem is nekem való a modellkedés és a szórakoztatóipar. Talán
hagynom kéne az egészet.
– Badarság! – Ráteszi a kezét a kezemre. – Néha a legjobb
dolgok az életben teljesen váratlanul történnek velünk. Az, amit Zane
tett... talán ez volt a te életedben ez a váratlan esemény. Egy égi jel,
amit szerintem követned kellene.
– Égi jel, mi? Nekem inkább figyelmeztető jelnek tűnik.
 Hét
Zane

– Robert, öregfiú! De jó, hogy újra látlak!

– Én is örülök! – nyújtja a kezét Robert, és megrázza az enyémet.
Ahhoz képest, hogy nyolcvanéves, nagyon jól néz ki. Ugyan az
egykor sötét haja már erősen őszül, de a napi edzésnek
köszönhetően, ami valahogy minden beszélgetésünk során szóba
kerül, a kézfogása acélos maradt, a testét pedig jól karbantartotta.
Amikor valaki azt fontolgatja, hogy milliókat fektet a cégedbe,
akkor te mindent megteszel, hogy felhozd azokat a témákat, amikről
az a személy szívesen társalog. Robertnek az egyik ilyen kedvenc
témája a mindennapi edzés.
A másik a felesége.
– Jó kis cégalapító bulit szerveztél! – jegyzi meg Robert, és
belekortyol az italába, egy pohár gin-tonikba.
– Hát nem ezt akartuk elérni? Épp akkora felhajtást csapni, hogy
felkeltsük az emberek érdeklődését, de egy határ alatt maradni,
hogy ne vigyék túlzásba a kérdezősködést, mielőtt hivatalosan
elindítanánk az oldalt?
– Szóval odafigyeltél arra, amit mondtam – bólint Robert, és
körbepillant a lépcsőzetes elrendezésű kerten.
– Mindig odafigyelek, Robert – válaszolom, és kortyolok egyet a
gyömbérsörömből, aztán a szemünk előtt zajló életképre mutatok.
Pont úgy néz ki minden, ahogy azt a beszélgetéseink során
elképzeltük. A kertet fényfüzérek díszítik. Étvágygerjesztő falatkákat
szolgálnak fel a vendégeknek a pincérek. Italokat töltenek ki a kert
két sarkában álló bárpultok mögött. A korábban tett szívességeimért
cserébe eljöttek azok az emberek, akiknek feltétlenül meg kellett
jelenniük: azok, akik igazolják Robertnek, hogy jól ismerem ezt a
sokmilliós iparágat.
 Igen, eljátszom a jófiút. Hízelgek és jópofizom abban a
reményben, hogy a hét végére megírja nekem azt a bizonyos
csekket.
De ami a pénzénél is fontosabb számomra, azok a kapcsolatai.
Miután nyugdíjba vonult, egyedülálló tapasztalatokra tett szert
hasonló társkereső oldalak felfuttatásában. A közönségkapcsolatok
kialakítása terén felépített gazdag karrierje révén pedig segíthetne
úgy a nyilvánosság elé vinni a weboldalt, hogy mindenki felfigyeljen
rá.
Ez az ember egy két lábon járó aranybánya a SoulM8 számára, és
ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen mély a zsebe.
– Na és a mesterséges intelligencia rendesen működik végre?
Sikerült megoldani az utolsó tesztelés során felmerült gondokat?
Mély torokhangon magamban kuncogva jelzem, hogy ezzel a
tapogatódzással túl messzire ment.
– Már mondtam, öregfiú, nyugodtan rám hagyhatod a
számítógépes hátteret, a mesterséges intelligenciát és az egész
rendszer telepítését. Te csak abban segíts, hogy a nagyközönség
elé vigyük a céget. Hogy a kapcsolataidat felhasználva felkapja a
média. Hogy magadhoz édesgesd a sajtót, és bejuttass minket a
tévébe, a rádióba és a lapokba.
Robert végigmér, és látom, hogy érzékelte és komolyan vette a
figyelmeztetésemet.
– Na és mi a helyzet a szóvivővel?
Felnevetek. Örülök, hogy figyelt, és visszavonult a saját térfelére.
– Nem volt könnyű egyik gyönyörű nőt a másik után szemügyre
venni, de valakinek ezt is meg kell csinálnia!
– Bizonyára kimerítő lehetett. Van kedvenc befutód?
– Igen – válaszolom, és magam elé képzelem Simone-t.
A gyönyörű Simone, aki az isteni alakjával és a szexi hangjával be
fogja csalogatni az oldalunkra a férfiakat, akiket a legnehezebb
megszólítani az online ismerkedési felületeken. – Megszerveztem,
hogy ma este megismerkedhess az öt legesélyesebb hölggyel.
Beszélj velük, aztán meglátjuk, ki legyen a szóvivőnk, bár az az
érzésem, meg fogunk tudni állapodni!
– Jól hangzik – bólint Robert. – És még mindig úgy gondolod,
hogy maradtak elegen a béta-verzió tesztcsoportjából?
 – Igen. Már így is húsz százalékkal túlteljesítettük az
előregisztrációs célkitűzéseinket, pedig a népszerűsítő körút majd
csak a jövő héten indul. Egészen biztos vagyok benne, hogy amikor
a kampány elkezdődik, és megtartjuk a sajtófogadásokat, messze
túlszárnyaljuk majd az előzetes terveinket!
Robert nem néz rám. Ezt már megfigyeltem nála, hogy mindig így
csinál, amikor igyekszik körültekintően megfogalmazni a
mondanivalóját.
– Na és mondd, neked milyenek a tapasztalataid?
Jézusom! Képes volt rákérdezni! Nem elég, hogy megfelelek
minden keresztkérdésére, ami az eszébe jut, de most már ezt is fel
fogja használni ellenem? Egy könnyelműen tett ígéretet, amit
reméltem, hogy elfelejt, és amit azért mondtam, hogy rávegyem arra,
hogy szálljon be a cégembe?
– Jók – felelem, aztán felhajtom a maradék italomat.
A hantázás mestere vagyok. Remekül tudok hízelegni, és bárkit
meggyőzök bármiről, de rohadjak meg, ha tudok hazudni annak az
embernek, aki segíteni akar ebben a vállalkozásban!
– Jók? – kérdezi kuncogva, mire a nevetését hallva néhányan oda
is néznek. – Szóval találtál valakit?
– Találtam… igen. – Emiatt biztos a pokolra jutok.
– És mit gondolsz, lehet közös jövőtök?
– Ühümm – hümmögök válaszul, mert félek, nem a megfelelő
válasz jönne ki a számon.
Robert hátbavág és elmosolyodik.
– Ez fantasztikus! Ugye, milyen fantasztikus dolog a szerelem?
– Az biztos. – Holtbiztos, hogy pokolra kerülök.
– Nem is lehetne ennél jobbat kitalálni, hogy népszerűsítsük az
oldalt! A vezérigazgatóra itt talált rá a szerelem, neked is sikerülhet!
– mondja felemelt kézzel, mintha csak egy óriásplakátot olvasna.
Hát ez kurva jó! Ennyit arról, hogy pár nap múlva eljátszom, hogy
„sajnos nem jött össze közöttünk”.
Feszengve rámosolygok, és odaintek egy ismerősömnek a kert
túloldalán.
– Engem is váratlanul ért.
– Alig várom, hogy megismerhessem! Hogy hívják a hölgyet?
– Robert! Zane! De jó újra látni benneteket!
 Hála istennek, hogy megjöttél végre, Jacko!
Odanézek, ahol az egyik legjobb barátom épp átvág a kerten,
miközben egy csapat nő kis híján kitöri a nyakát, hogy meglássa, ki
az.
– Jack! – húzza oda magához Robert Jacket, hogy hátba
veregesse, majd hátrébb lép. Szerencsére a két fickót valami családi
szál köti össze. Robert és Jack egyik nagybátyja régi barátok, vagy
valami ilyesmi. Sokkal könnyebb volt ennek révén megismerkednem
Roberttel. – Nem számítottam rá, hogy itt látlak.
– Szeretek ott lenni Zane mellett, amikor valami új vállalkozásba
fog, mert tudom, hogy sikeres lesz.
Valaki más is hízelgő üzemmódba kapcsolt ma este, úgy látom.
– Ezt örömmel hallom, igen – mondja Robert.
– Úgy látszik, minden megvan, hogy jól alakuljon az este: pénz,
punci, pálinka! – jegyzi meg pimasz mosollyal. A pénz alatt a
jelentékeny számban megjelent kockázatitőke-befektetőket érti, és a
megjegyzésével Jack finoman arra céloz, hogy ezek a pénzemberek
esetleg felvásárolnák a még piacon lévő SoulM8 részvényeket,
amennyiben Robert nem veszi meg azokat.
– Telt ház van, az biztos – mosolyog Robert. – Zane-nel épp az ő
új…
– Robert Waze! Tényleg te vagy az? – kiált oda valaki bal felől.
– Elnézést, uraim! – szabadkozik Robert. A szeme felragyog,
elmosolyodik, és egy ujjal odaint az ismerősének, majd visszafordul
felém. – Zane, később találkozunk, és döntünk a jelöltekről.
– Persze, öregfiú, menj csak!
Jack meg én a távozó Robert után nézünk, majd elkeseredve
felsóhajtok.
– Megkérdezte, rohadjon meg!
Jack hátraveti a fejét, úgy nevet, mert tudja, hogy Robert
megszállottan hisz abban, hogy „az ember legyen a saját
termékének leghűségesebb fogyasztója”.
– Na és mit feleltél?
– Mondtam neki, hogy nekem nincs szükségem egy szaros
randioldalra ahhoz, hogy nőkkel ismerkedjem. – Egy pillanatig
hagyom, hadd higgye Jack, hogy igazat beszélek, és nézem, ahogy
kiül az arcára a döbbenet.
 – Te most csak szórakozol velem, igaz? – kérdezi végül.
– Hát persze! Mondtam neki, hogy találtam valakit. Hogy
válaszolhattam volna bármi mást? Azt akarom, hogy higgyen abban,
hogy a SoulM8 működik.
– Neked reszeltek.
– Bárcsak reszelhetnék! – nevetek. – Akkor sokkal jobban
alakulna az este!
– Ó, te szegény pára! Csak nem vagyunk magányosak?
– Semmi olyasmi, amit ne tudnék rendbe hozni egy egyszerű
telefonhívással. Az viszont, hogy Robert azt hiszi, van barátnőm,
egész más tészta.
– Ezt könnyen rendbe lehet hozni. Csak találj valakit, aki
ideiglenesen betölti ezt a szerepet.
– És kit? Szerinted ki felelne meg az elvárásainak? – kérdezem,
miközben egy felettébb szemrevaló pultoslány lép oda hozzánk, és
odanyújt egy pohár italt. – Köszönöm.
– Nagyon szívesen! – mondja mély, érzéki hangon, sokat ígérő
pillantással.
– És már be is bizonyosodott, hogy igazam van, anélkül, hogy
bármit is kellett volna bizonygatnom! – jegyzi meg Jack nevetve,
ahogy a lány ringó csípővel, a kopogó magas sarkújában távozik.
– Tényleg nagyon szexi lány, de inkább egyéjszakás kalandnak
való, mint olyasvalakinek, akivel Robertet akarom meggyőzni.
– Ebben igazad van. – Széles kézmozdulattal a körülöttünk lévő
tömegre mutat. – Biztosan találsz itt jó néhány lelkes jelentkezőt, aki
szíves-örömest eljátszaná néhány estén át, hogy az életed
szerelme, csak hogy boldoggá tegyék az öreget.
– Az igaz. – Belekortyolok az italomba, és körülnézek. Hosszú
lábak, elegáns ruhák és rengeteg lehetőség.
– Az a cél, hogy befektessen a cégbe. Szerintem ennyi áldozatot
te is meghozhatsz a szent cél érdekében.
– Nem véletlenül neveznek nőcsábásznak.
– Hogy te mekkora seggfej vagy!
– Hallottam már mástól is – felelem, és ekkor meglátom kilépni a
kerthelyiségbe azt a nőt, aki utoljára nevezett így. Helló, Harlow
Nicks!
 Hát mégis eljött. És nemcsak, hogy eljött, de egy olyan ruhában
jelent meg, ami nem fed fel semmit a testéből, az ember mégis
legszívesebben lehámozná róla, hogy megnézze, mi van alatta.
Egyszerű szabású, fekete ruha, visszafogott dekoltázzsal, ami alól
épp csak kivillan a melle, de pokolian kiemeli a vonalait!
És az a magas sarkú!
Felvette a cipőt, és olyan szexi benne, hogy az már szinte bűn.
A halvány rózsaszín cipő nagyon jól megy a ruha hasonló színű
elemeihez, a haja pedig lágy hullámokban omlik a vállára.
Viszket a tenyerem, hogy hozzáérhessek. Egyebekről nem is
beszélve.
– Látsz valami érdekeset? – kérdezi Jack, meglökve a vállam. –
A francba, hát ő tényleg nagyon érdekes!
– Nem, egyáltalán nem. Ő egy nagyszájú nő, akivel nem lehet
bírni – válaszolom, de nem tudom levenni a szemem Harlow-ról.
– Ó, hát ettől csak még élvezetesebb a játék! Szeretem a tüzes
nőket. Leginkább az ágyban, és főleg az olyanokat, akik úgy néznek
ki, mint ő.
– Innom kell még egyet – válaszolom, pedig még azt az italt sem
ittam meg, ami a kezemben van, viszont Jack jobban tenné, ha nem
legeltetné a szemét Harlow-n. Ő nem neki való.
– Igen. Igyál valami erőset, hogy kitaláld, ki lesz az a nő, aki be
tud ugrani, hogy eljátssza a barátnődet! – Hátba vereget, vetek egy
utolsó pillantást Harlow-ra, és elindulunk a bárpult felé.
– Tekintve, hogy én fizetem a ma esti italfogyasztást, meghívlak.
– Te bizony, pajtás! – feleli Jack, a tőle telhető legjobb ausztrál
akcentussal.
– Még mindig szarul csinálod – jegyzem meg, a szokásos éllel a
hangomban.
– És te még mindig szeretsz.
 Nyolc
Harlow

– Köszönöm, nem – felelem feszes mosollyal, és utasítom vissza

negyedszerre is a mellettem álló férfit, aki meg akar hívni egy italra.
– Ugyan már, nagyon szívesen meghívom!
– Igen, tudom, és nagyon kedves öntől, de vezetek.
– Én is haza tudom vinni – mondja, és a kezét a derekamra
helyezi, mire egy lépést teszek előre, hogy ne érjen el.
– Ott van a barátom, akire vártam – hazudom, és odamosolygok
egy láthatatlan emberre a kerthelyiség túlsó végében. – Örülök, hogy
megismerhettem! – Nem, egyáltalán nem örülök.
– Remélem, találkozunk még!
– Meglátjuk – szólok vissza a vállam fölött, ahogy átvágok a
félhomályos kerthelyiségen. Halk zeneszó vegyül a beszélgető
emberek duruzsolásába. Ránézésre nagyon színes társaság gyűlt itt
össze, de nem tudom pontosan, mert egész idáig azt az alakot
próbáltam leszerelni, aki meg akart hívni egy italra.
Megkönnyebbült sóhajjal lehajolok, és belépek egy elsötétített
folyosóra, ami a kerthelyiség szélén fut. Csak megbújok itt egy kicsit,
amíg a pasas figyelme másra terelődik, aztán előjövök a folyosó
túlsó végén.
Ha már eljöttem, szeretném kihasználni az alkalmat, és
megismerkedni a lehető legtöbb emberrel.
– Ugyan már, semmi okod nincs arra, hogy ne vidd haza
valamelyiket a buli végén! – szólal meg egy férfi, majd felnevet.
– Rengeteg okom van rá, haver. – Felkapom a fejem az ausztrál
akcentus hallatán – Zane –, és némán legördül egy kis súly a
vállamról, mert végre találtam valakit, akit ismerek.
Általában könnyen ismerkedem, de a vártnál jobban
megszeppentem, hogy egyedül kellett idejönnöm, ahol nem is
ismerek senkit. Lehet, hogy azért, mert magamban többet vártam
ettől az eseménytől, mint amennyit az valójában nyújtani tud. Vagy
azért, mert nagyon szerettem volna újra látni Zane-t, bármennyire
idegesítő alak is.
Most meg már úgy beszélek, mint az anyám.
– Francba a kifogásaiddal! Nem te kérted, hogy segítsek neked
eladni ezt az egészet Robertnek? Hát én pontosan ezt csinálom. Ne
engem hibáztass, amiért azt hazudtad, hogy rád talált a szerelem
ezen az oldalon! Mindketten tudjuk, hogy semmi ilyesmire nem jó az
az oldal.
– Befognád végre a szád?
– Ha nem akarod, hogy Robert megtudja az igazságot, akkor jobb,
ha minél előbb kitalálod, hogy akarod ezt rendbe hozni!
– Jézusom… – mormogja Zane.
– Ő nem fog rajtad segíteni! – tréfálkozik a másik fickó, de Zane
nem nevet a megjegyzésén. – De tudom, hogy ki tudja mindezt egy
csókkal rendbe hozni… – Jack a körülöttük társalkodó és ismerkedő
vendégekre mutat. – Nézd ezt a rengeteg gyönyörű nőt! Mint
megannyi szüretelni való, érett gyümölcs. Neked csak meg kell
találni köztük a legjobbat.
Szüretelni való gyümölcs? Ez most komoly? Remélem, nem arról
beszélnek, amiről gondolom, hogy beszélnek.
Jobbra pillantva az egyik megvilágított részen meglátom Zane-t,
akinek a ma esti öltözéke az egyik gyengém: begombolt mellény,
szövetnadrág és felhajtott ujjú ing. Hivatalos, egyben lezser
megjelenést kölcsönöz neki, ami sokkal szexibb annál, mint amit
hajlandó lennék beismerni. A jobb oldalán egy kék szemű,
világosbarna bőrű, sötét hajú férfi áll, szemben velem, aki szintén
feltűnően jóképű. Együtt úgy néznek ki, mint egy Ralph Lauren
hirdetés.
– Ennyi elég lesz, Jack.
Á, szóval ő Jack! Gondolhattam volna.
– Na és ahhoz mit szólsz?
– Melyikhez?
– A krémszínű ruhában. Kefélésre invitáló magas sarkúban.
– Nem az esetem – mondja válaszul Zane, a szájához tartott
pohárba, majd iszik egy kortyot. Úgy utálom, hogy látni akarom azt a
lányt, és kitalálni, hogy vajon milyen nő lehet Zane esete!
 – Nekem viszont lehetne – válaszolja nevetve Jack. – Akkor
esetleg Simone?
– Nem lehet. A reklámkörút után igen, éjjel-nappal… De előtte? –
magyarázza Zane, majd kuncogva hozzáteszi: – Az eléggé amatőr
eljárás lenne tőlem.
– Aztán meg, ha nem alakulnának jól a dolgok köztetek…
– Pontosan. Mindent elrontana.
– Na és ő?
– Az a nő a kilométeres lábakkal? – biccent az állával valaki felé
Zane.
– Igen, ő.
Egyszerre mindketten balra billentik a fejüket, és egy pillanatra
elmerengve figyelnek valakit.
– Á, nem. Nem rossz, csak nem elég...
– Jó – fejezi be Jack Zane gondolatát. – Nagyon finnyás vagy! Na
és mit szólsz ahhoz a Chrissy Teigen hasonmáshoz ott?
– Nem egyedül jött.
– Na és? Mikor jelentett ez számodra akadályt?
Zane erre tesz egy megjegyzést, amit nem hallok, és amire
mindketten felnevetnek.
Nem hiszem el, hogy ezt művelik! Tényleg ennyire elkeseredetten
próbál magának… izé… párt találni? Biztos tucatnyi nő ugrana
önként és dalolva a karjába!
És ekkor rádöbbenek: lehet, hogy nem is párt keres magának,
csak valakit, akit lefektethet?
Hátrálok egy lépést. Kellemetlenül érzem magam, hogy a tanúja
vagyok a beszélgetésüknek, ami nekik valószínűleg csak egy játék
része. Megtorpanok, amikor Jack újra megszólal.
– Na és az a lány még korábbról? Fekete ruhában, káprázatos
testtel, szexi szempárral, rózsaszínű magas sarkúban?
Elakad a lélegzetem, pedig nem akarok azzal foglalkozni, hogy mit
gondolnak rólam.
Zane erre úgy röhincsél, mintha tudná, hogy ott állok a
közelükben, és hallok mindent.
– Teljesen ki van zárva – mormogja mély hangon.
– Miért? Kétszer is megnézted magadnak!
 – Két szóban össze tudom foglalni: kész rémálom! – Jack erre
hátraveti a fejét, úgy nevet.
– Melyik nem az? – válaszolja, mire koccintanak egyet, miközben
én ott állok, és csak bámulok, mint egy kisgyerek, akit épp most
szégyenítettek meg az egész iskola színe előtt.
Eltart egy másodpercig, mire magamhoz térek, majd dühös leszek
magamra, hogy egyáltalán érdekel, hogy Zane mit gondol rólam,
pedig már bebizonyította, mekkora tahó tud lenni.
De bevettem a kis színjátékot, amikor eljött hozzám. Bekaptam a
csalit. Hagytam, hogy az anyám és a romantikus képzelgései
befolyásoljanak, és rávegyenek arra, hogy eljöjjek, sőt, ma este úgy
jöttem ide, hogy talán tévedtem Zane-nel kapcsolatban, és első
látásra rosszul ítéltem meg. Hogy az a férfi, aki eljött hozzám, ő az
igazi Zane – az őszinte énje –, és nem az a seggfej, akivel a múltkor
találkoztam az irodaházban.
Egy kis nagyképűség szexi tud lenni, de ilyen szinten már nem az.
Tudhattam volna.
Kész rémálom? Miért? Mert nem borulok le előtte, mintha valami
félisten lenne, csak mert jól néz ki, és vastag a bankszámlája?
Ennél több kell ahhoz, hogy engem lenyűgözzön valaki.
Kipirulva, feldúltan azt kívánom, bárcsak lenne most a kezemben
egy pohár bor, és elindulok az ellenkező irányba, a fedett folyosón
túlra, hogy szerezzek is egy pohárral.
Azzal a lendülettel neki is megyek egy férfinak, aki szintén épp
akkor fordul be a sarkon.
– Jaj, nagyon sajnálom! – mondjuk egyszerre, miközben elkapja a
felkaromat, hogy ne essem el.
– Elnézést – mondja, én pedig egy lépést teszek hátra, és a férfi
kedves kék szemébe nézek. – Minden rendben, hölgyem?
Bólintok, és ég az arcom, hogy a figyelmetlenségem miatt
belerohantam ebbe az idős úriemberbe.
– Igen. Ne haragudjon, nem néztem, merre megyek! Maga jól
van?
– Igen – feleli nevetve. – Egy csinos nő még nem elég ahhoz,
hogy levegyenek a lábamról! – Az italába kortyol, a jegygyűrűje
megcsillan a lágy fényben.
– Akkor biztosan nagyon szerencsés nő a felesége.
 A férfi arckifejezése erre megenyhül, és lehervad az arcáról a
mosoly.
– Tavaly vesztettem el őt.
– Nagyon sajnálom! – Egy idiótának érzem magam, ugyanakkor
majd’ elolvadok, látva, mennyire szereti még mindig ez az idős úr a
feleségét.
– Ne sajnálja! Szerencsés vagyok, hogy megtapasztalhattam,
milyen az igazi szerelem – mondja, majd riadtan hozzáteszi: –
Kérem, bocsássa meg a faragatlanságomat! Robert Waze vagyok.
Örülök, hogy megismerhettem!
Robert? Mármint az a Robert, akiről Jacket és Zane-t hallottam
már kétszer is beszélgetni?
– Harlow Nicks. Én is örvendek. – Kezet rázunk, majd
gondolkodás nélkül egyszerre a vendégsereg felé fordulunk. Az este
folyamán furcsamód most először el tudom engedni magam.
– Részemről a szerencse, Ms. Nicks.
– Kérem, szólítson Harlow-nak!
– Legyen akkor Harlow – mondja egy határozott bólintással, majd
levesz egy pohár bort egy arra járó felszolgáló tálcájáról, és
odanyújtja nekem.
– Igen, kérek egyet, köszönöm! – Belekortyolok az italba, és bár
nem értek különösebben a borokhoz, azt meg tudom állapítani, hogy
ez egy drága fajta. – Mennyi ideig voltak házasok? – kérdezem,
részben kíváncsiságból, részben, hogy beszélgethessek valamiről,
és ne feszengjek annyira itt a tömegben, ahol nem ismerek senkit.
– Hatvan évig – válaszolja az öregúr, és a szeme körüli redők
ráncokba rendeződnek, ahogy elmosolyodik. Szerintem nem is tudja,
hogy öntudatlanul is forgatja a gyűrűt, amikor a házasságáról beszél.
– Lenyűgöző! – Nézd, anya, néha tényleg valóra válnak a
tündérmesék!
Robert bólint.
– Előtte öt évig udvaroltam neki.
Gyors fejszámolás után rájövök, hogy még ha tizennyolc évesen
házasodtak is össze, most majdnem nyolcvanévesnek kell lennie.
Olyan fitt és fiatalos, hogy ezt sosem gondoltam volna.
– Nem haragszik, ha megkérdezem, hogyan veszítette el a
feleségét?
 – Rákban halt meg. – Bólint, majd elfordítja a fejét, hogy
összeszedje magát, mielőtt újra rám nézne. – Bajnokként küzdött, de
a végére egyszerűen elfáradt.
– Szerencsés volt, hogy ön mellette volt.
– Én voltam a szerencsés.
Sóhaj. Nagy, kövér sóhaj. Még ha nem is jön össze semmi ma
este, akkor is azzal a tudattal mehetek haza, hogy megismerkedtem
Roberttel, és tudom, hogy létezik az igaz szerelem.
– Ezért is vagyok itt – folytatja, anélkül hogy nógatnám. –
A feleségem egyik utolsó kívánsága az volt, hogy találjak rá újra a
boldogságra. De bolondság volt a részéről ilyet kívánni, hiszen ő volt
az én boldogságom.
– De talán sikerülne egy barátra találnia. Valakire, akivel nem
érezné egyedül magát.
– Talán igen, de kétlem. A feleségem volt számomra az élet. –
Iszik egy kortyot az italából, és megcsóválja a fejét, mintha felidézné
magában az emlékeket. Nem szakítom félbe, mert láthatóan nagyon
magányos. Ugyan mi bajom lehet belőle, ha hagyom, hogy kiöntse
nekem a lelkét, és legalább egy kis időre ne érezze magát egyedül?
– Szép életünk volt, tudja? Együtt felépítettünk egy vállalkozást,
felneveltük a három csodálatos lányunkat, és amikor ők kirepültek
otthonról, úgy éltük az életünket, mintha minden nap az utolsó lett
volna.
– Hihetetlen! – felelem, és mindketten a felharsanó nevetés felé
fordulunk, a terasz irányába. Zane áll a figyelem középpontjában,
férfiak és nők egy kisebb csoportja veszi körül, akik mind úgy néznek
ki, mintha most léptek volna ki egy magángépből. Zane lelkesen
magyaráz valamit, és az arckifejezéséből ítélve élvezi a hallgatósága
figyelmét. Ekkor azonban váratlanul beugrik valami, amit Robert
mondott. – Ne haragudjon, de azt mondta, hogy a felesége
kívánsága miatt van most itt.
– Igen. – Kedves mosolya visszatér az arcára, és bólint. – A céget,
amit alapítottunk, nos, idővel eladtuk, és sikerült félretennünk,
befektetnünk és megfialtatnunk az érte kapott pénzt. A feleségem
másik kívánsága, amellett, hogy legyek újra boldog, az volt, hogy az
együtt megkeresett pénz egy részét felhasználva segítsek másoknak
is megtalálni azt a fajta szerelmet, amiben nekünk részünk volt.
 – Csak ismételni tudom magam, de ez hihetetlen, Robert!
– Ezért vagyok itt. Hogy eldöntsem, akarom-e támogatni ezt a
vállalkozást. A SoulM8.com-ban hatalmas fantázia van.
A mesterséges intelligencia technológiájának ilyen szintű használata
példátlan a hasonló weboldalak között. Elképesztő eredményeket
tudtak felmutatni a béta-tesztek során. Szerintem hatalmas sikerük
lesz.
– Akkor miért ilyen bizonytalan a hangja? – puhatolódzom,
miközben próbálok rájönni a válaszra.
– Nem is tudom – feleli, és az üres poharába néz, mielőtt újra rám
emelné a tekintetét. – Ha Sylvie itt lenne, biztos azt mondaná, hogy
válasszam ki a szóvivőt, írjam meg azt a csekket, aztán majd
meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok.
– Szóvivő?
– Igen. – Végignéz a kerthelyiségben állókon, aztán feléjük mutat.
– Elvileg enyém az utolsó szó abban, hogy ki fogja képviselni a
céget. Zane már biztosan kiszemelt valakit, de őszintén szólva, azon
hölgyek közül, akikkel ma találkoztam, egyik sem tett rám
különösebb hatást, önt kivéve.
Bólintok, és megengedek magamnak egy apró mosolyt, mert a
bókja megérinti a szívemet. Magam is végigpillantok a hölgyeken, és
azon tűnődöm, melyikük lehet a befutók között. Egyiknek sincs
semmi olyasmije, amivel én ne rendelkeznék.
– Miért habozik, hogy támogassa ezt a vállalkozást? – kérdezem.
– Miatta – biccent Robert az állával Zane felé, de nem említi őt
név szerint. Nem mondok semmit, mert hirtelen nagyon
kellemetlenül érzem magam. – Azt mondja, hisz a SoulM8 erejében,
és hogy ez nála is bevált. Azt mondja, az ember életében a szerelem
fontosabb, mint a pénz... Ugyanakkor tudom róla, hogy el akarja adni
magát. Mindeközben látszik rajta, hogy milyen simlis alak. Honnan
tudjam, hogy nem csak azt mondja, amit hallani akarok, hogy
aláírjam neki a csekket?
– Robert…
– Sylvie kilométerekről kiszimatolta a hazugságot. Én viszont
sokkal hiszékenyebb vagyok, és…
Zane szavai visszhangoznak a fülemben: „A szerelem csak egy
hülye érzelem, amit azért találtak ki, hogy lehessen valamilyen
címkét aggatni az emberi kapcsolatokra.”
Robert minden szava célba talál, mégsem tudom rávenni magam
arra, hogy megmondjam neki az igazat.
Ekkor beugrik egy ötlet. Mi van, ha meg tudom védeni Robertet,
miközben helyreteszem az Arrogáns Ausztrált, és magamért is
teszek valamit?
„Meg kell ragadnod minden lehetőséget, amit az élet tartogat.”
Szerintem még meg fogod bánni, hogy ezt tanácsoltad, Zane.
– Robert! Hogy érzed magad? – harsan fel Zane hangja a hátam
mögül, ahogy a férfi hozzánk lép, és hátba veregeti Robertet.
– Remekül, köszönöm!
– Harlow! – üdvözöl Zane, de nem tudom nem észrevenni, ahogy
a pillantása végigszalad a testemen, mielőtt megállapodna a
szememen.
– Zane – biccentek oda neki, egy túlságosan is negédes
mosollyal, mialatt előkészítem a következő lépésemet. – Roberttel
beszélgettünk éppen, és most akartam elmondani neki a nagy hírt!
– Milyen nagy hírt? – kérdez vissza, és a smaragdzöld szeme
figyelmeztetően villan rám, de nem foglalkozom vele.
– Hát azt, hogy felvettél, hogy legyek a SoulM8 arca a
reklámkampány során. Én leszek a cég szóvivője!
Robert arcának minden szeglete pontosan ugyanúgy felderül,
ahogy Zane arca megdermed, és egy szó nélkül utasítja vissza a
kijelentésemet.
– Hogy mi leszel? – kérdezi végül, miután nagyot kortyol az
italából.
– Elmondtam neki a nagy hírt! – Zane dermedten figyeli, ahogy
kinyújtom a kezem, és megszorítom a karját, hogy jelezzem
Robertnek, van közöttünk valami. – Annyira meglepődtem, és olyan
izgatott lettem, amikor mondtad korábban, hogy engem választottál,
hogy még mindig nem tértem magamhoz. Aztán persze
megismerkedtem Roberttel, és arról beszélgettünk, hogy a szóvivői
munka összes befutója közül velem találja meg leginkább a közös
hangot, úgyhogy gondoltam, ez a tökéletes pillanat, hogy elmondjam
neki a hírt. Hogy is vehetném ennél jobb hasznát a kommunikációs
diplomámnak és a modellkedés során szerzett tapasztalataimnak,
nem igaz?
 – De igen, hogyne… – feleli Zane összeszorított fogakkal, mélyen
a szemembe nézve, az arcára mosolyt erőltetve.
 Kilenc
Zane

Most csak szórakozik velem ez a nő, igaz?

Az a sok gyönyörű kép, amit magam előtt láttam, ahogy a
seggembe mélyeszti a magas sarkúját szex közben, hirtelen úgy
elillant, mintha sosem lett volna.
– Robert – szólal meg Harlow, Robertre pillantva az őzike
szemével, és a résnyire nyílt ajkával. – Miért nem mond valamit?
Aggódnom kellene, hogy...
– Ó, nem, dehogyis! – feleli Robert. Rám néz, majd Harlow-ra,
aztán széles mosolyra húzza a száját. – Ez a legjobb hír, amit
mostanában hallottam!
Várjunk csak! Micsoda?! Robert nem bánja?
De mi lesz Simone-nal? Én már gyakorlatilag odaígértem neki ezt
a munkát!
– Maga tökéletes arca lesz a SoulM8-nek, Harlow! – mondja
Robert, mire hitetlenkedve rázom a fejem, mintha sokkot kaptam
volna.
Fapofa, és játszd a szerepet, amit kaptál, Z! Játszd azt a rohadt
szerepet!
Valami azonban nem stimmel. Látom Robert arcán. Úgy pislantgat
Harlow-ra, mintha még lenne valami mondanivalója, márpedig én
utálom, ha kirekesztenek valamiből.
– Akkor azt hiszem, itt az ideje elmondanunk Robertnek a másik
nagy hírt is. – Most mégis mit mondjak?
– A másik nagy hírt? – kérdeznek vissza, majd néznek rám
egyszerre. Egy szikrányi megelégedettséget érzek, hogy Harlow
arcán nyugtalanságot vélek fölfedezni.
Jobb is, ha elkezd aggódni, mert mindjárt úgy kirúgom ebből a
reklámkampányból, olyan gyorsan, amilyen gyorsan ő beleugrott…
És közben megoldom a problémát, amit én okoztam.
 Lágyan Harlow-ra mosolygok, majd közelebb lépek hozzá, és újra
Robertre nézek.
– Tartottunk attól, hogy mit fogsz szólni hozzá – blöffölök. –
Harlow-nak igaza van. Eredetileg, hónapokkal ezelőtt, tényleg őt
választottam a szóvivői munkára, aztán csodák csodája, amikor
felmentem a weboldalra, és kipróbáltam a SoulM8-et, ahogy
javasoltad, Robert, a rendszer azt hozta ki, hogy összeillünk.
Harlow szeme majd’ kiugrik a gyönyörű arcából. Ketten is tudják
játszani ezt a játékot, galambom!
– Valóban? – kérdezi Robert, felváltva hol felém, hol Harlow felé
pillantva, olyan gyanakvással a szemében, aminek egyáltalán nem
örülök.
– Tudom, hogy nehéz elhinni De a béta-tesztelés során,
felhasználói profilképek mögé bújva, chateltünk egy kicsit, úgyhogy
elképzelheted, mennyire meglepődtünk, amikor személyesen
találkoztunk, és megtudtuk, hogy kivel is ismerkedtünk meg
valójában. – Közelebb lépek a lányhoz, magamhoz húzom őt, és a
halántékára nyomok egy csókot.
– Nagy meglepetés volt – helyesel Harlow, tökéletesen játszva azt
a szerepet, amiről még nem is tud, hogy kiosztottam neki. – Azt
hittem, hogy a kezdeti fázisban lévő weboldalt fogom csak
megnézni. Álmodni sem mertem volna róla, hogy ez fog történni. –
Harlow átkarol, és lágyan rám mosolyog.
– Amikor korábban említetted, Zane, hogy találtál valakit az
oldalon… Nem voltam benne biztos, hogy igazat beszélsz. Én…
Harlow, ne haragudjon azért, amit mondtam…
– Ne kérjen bocsánatot, amiért őszinte volt! – hárítja el a
bocsánatkérést Harlow. – Amikor megtudtam, ki az a férfi, akivel
addig beszélgettem, magam is hasonló kérdéseket tettem fel
magamnak. – Felnéz rám, és bár édesen mosolyog, a szeme úgy
szórja a figyelmeztető szikrákat, hogy azzal legalább annyira
összezavar, mint a Roberttel való beszélgetésével. Vissszanéz
Robertre. – De azt kell mondjam, minél jobban megismerem Zane-t,
annál jobban oszlanak el a kétségeim.
– Valóban? – kérdezi Robert, láthatóan megenyhülve a korábbi
beszélgetésünkhöz képest.
– Igen – válaszolja Harlow.
 – Kicsit kívülállónak érzem most magam – viccelődöm, mert utálok
a sötétben tapogatózni.
– Nincs miért aggódnod – mosolyog rám Harlow, azzal biztatóan
odabiccent Robertnek, amivel csak még jobban felcsigázza a
kíváncsiságomat, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy átvegyem a szót.
Ügyesen keverted a kártyáidat, Harlow… De most ideje véget
vetni a játéknak!
– Ami miatt azonban tényleg aggódom, Robert, az az, hogy olyan
látszatot keltünk, ami nem elfogadható, márpedig a legkevésbé sem
akarok ilyen hibába esni közvetlenül azelőtt, hogy elindítanánk a
weboldal reklámkampányát. Harlow-val megbeszéltük, és úgy
döntöttünk – folytatom –, az lesz a legjobb, ha valaki mást kérek fel
szóvivőnek.
Érzem, hogy Harlow teste megfeszül mellettem, és az ujjai az
oldalamba mélyednek.
Hogy tetszik a vakrepülés, Harlow?
– Zane…
– Máris, drágám – vágok közbe, és sietve egy csókot nyomok a
szájára. Sajnos nem tudom nem érzékelni, milyen puha az ajka. –
Nagyon fontos, hogy Robert tudja, nem akarjuk átverni. Egy friss
kapcsolatban nagyon fontos, hogy alakul az első néhány hónap –
legalábbis így hallottam –, és nem akartam kockára tenni azt, ami
köztünk van, azzal, hogy összekeverem a munkát a magánélettel.
Ahogy azt sem szeretném, ha bármelyik támogatónk azt feltételezné
rólam, hogy helytelenül járok el. E szellemben felkértem az
ügyvédemet, hogy írjon egy új munkaszerződést Simone-nak, hogy
elfogadhassa a munkát, és amennyiben te is áldásodat adod rá,
öregfiú, ma este közlöm is vele a hírt.
Harlow megint megfeszül, de igazság szerint nem tud mit
mondani. Ha vitatkozik, Robert rájön, hogy az elejétől fogva
hazudott, úgyhogy jobban teszi, ha csak áll, és mosolyog szépen,
hogy úgy tűnjön, ez részéről is rendben van, és ezzel mentse a
menthetőt.
Lehet, hogy bátor csaj, de valami azt súgja, itt és most nem fog
ellentmondani nekem.
Robert összeszorítja a száját, iszik egy kortyot, és felnéz ránk a
pohara mögül. Valaki felnevet tőlünk balra. Futólag találkozik a
pillantásunk Simone-nal, de most nem tudok reagálni a kíváncsi
szemében tükröződő kérdésre.
– Ebben sajnos nem tudok egyetérteni veled, Zane – szólal meg
Robert. Ó, a francba! – Szerintem egy igazi pár, akik ráadásul a cég
ügyvezető igazgatója és a barátnője, sokkal hitelesebben tudják
képviselni a céget a nyilvánosság előtt, mint egy csinos arc és egy
megmondóember.
Harlow kihúzza magát, felnevet, és kinyújtja a kezét, hogy megint
megérintse Robert karját.
– Remélem, ezen nem kell megsértődnöm, Robert!
– Drága Harlow… Soha senki nem fogja vitatni, hogy maga milyen
gyönyörű! Bocsásson meg, ha mást éreztettem magával! – Robert a
szemembe néz. – A tapasztalat jól eladható, feltéve, hogy hihető –
mondja, majd kihívóan felvonja a szemöldökét, én pedig nem tudom
eldönteni, hogy csak rám akar ijeszteni, vagy tudja, hogy hazudok.
Akárhogy is, nekem lőttek.
– Mindenki azt mondja, hogy egy kapcsolat első néhány idilli
hónapja a legkritikusabb, márpedig én nem akarom kockáztatni,
hogy a miénk…
– Ugyan, Zane, ne butáskodj! – vág közbe határozottan Harlow,
majd felemeli a fejét, hogy csókot leheljen az arcomra. Dühömben
legszívesebben elhúzódnék tőle. A bukás fenyegető rémétől – és a
farkamtól – vezérelve nem tudom nem észrevenni a túláradóan sok
részletet Harlow-val kapcsolatban: a parfümjét, az arcomat
csiklandozó haját, és ahogy a mellkasomhoz ér a melle. – Egészen
biztos vagyok abban, hogy ami köztünk van, az bőven elég ahhoz,
hogy kibírjon egy kis reklámkampányt. A közös munka csak erősíti a
kapcsolatunkat, nem gondolod?
Mi történik itt? És hogy tudnám kipenderíteni innen ezt a csajt, és
újra helyzetbe hozni Simone-t? A szelíd és engedelmes Simone-t.
Ugyanakkor én hívtam meg a partira Harlow-t. Én kezdtem ezt az
egészet.
– Az én Sylvie-m mindig azt mondta, hogy egy kis összezörrenés
csak megédesíti a kapcsolatot – mondja Robert.
– Márpedig mi szeretjük az édes részeket, igaz, Zane? – mondja
Harlow, a szempilláit rebegtetve, mialatt a keze lecsúszik a
fenekemre, és a nyomaték kedvéért megpaskolja azt.
 – Igaz – felelem, és ezzel egy időben köhintek, mert kell valami
ürügy, hogy arrébb lépjek a lánytól és a forró testétől.
– Jóvanakkor! – vágja rá vigyorogva Robert, aki nem tud uralkodni
azon a késztetésén, hogy elsajátítsa az akcentusomat. – Így
mondod, igaz?
– Így bizony – válaszolom, de gondolatban máshol járok. Tudom,
hogy hallatszik is a hangomon, de az istenért sem tudok másra
gondolni, mint arra, hogyan tudnék kikeveredni ebből a csávából.
Zane Phillipset senki nem fogja sarokba szorítani, és
hízelkedéssel vagy fenyegetéssel sem vehetik rá semmire. Sem
most, sem máskor! Nem is tudok arra összpontosítani, amit ezek
ketten beszélnek, terveznek és konspirálnak, mert minden eltelt
másodperccel csak egyre dühösebb és dühösebb leszek.
Nehézséget fog jelenteni Harlow-val dolgozni? Dehogyis!
Bánni fogok minden vele töltött percet, amiért túljárt az eszemen?
Azt meghiszem!
Ami egyszerű játéknak, versenynek indult, hogy ki tud elmésebben
visszavágni a másiknak, azzal most teljesen kicsesztem magammal,
igaz? Kicsesztem magammal, amivel fikarcnyi örömet sem
szereztem magamnak.
– Robert Waze! Te vagy az? – mondja valaki a közelben, amivel
esélyt ad nekem a menekülésre.
– Beszélnünk kell néhány ismerősünkkel – mondom Robertnek,
azzal megmarkolom Harlow könyökét, és hallótávolságon kívülre
terelem őt, ki a körülöttünk lévők csoportjából.
 Tíz
Harlow

– Neked elment a józan eszed? – mordul rám Zane, miközben

kirántom a karomat a kezéből, amikor újra ott termünk, ahol először
megláttam őt, a fedett folyosón.
– Nem, sőt, szerintem nagyon okosan csináltam. Eljöttem egy
partira, és szereztem egy munkát. Nem ezt mondtad te is, hogy ezt
kéne csinálnom? Hogy itt olyan lehetőségek lesznek, amiket esetleg
kihasználhatnék?
– De igen. Csak ne az én káromra! Engem ne használj ki!
– Mi a baj? Ellened fordította valaki a saját fegyveredet, öregfiú?
Jól láttam, hogy ez történt? Megpróbáltad elhitetni Roberttel, hogy
egy pár vagyunk, hátha akkor ki tudsz rúgni, mire, hogy, hogy nem,
ez csak még jobban megszilárdította Robertnek a vállalkozásodba
vetett bizalmát? – Megvonom a vállam, de a mozdulat ártatlansága
szöges ellentétben áll a hangomból áradó szarkazmussal. Imádom,
hogy Zane pillanatról pillanatra láthatóan egyre ingerültebb lesz:
összehúzza a szemöldökét, remeg az állkapcsa izma, a száját
feszülten húzza vékony csíkká.
– Van fogalmad róla, mit műveltél? – kérdezi, és hátranéz a válla
fölött, hogy meggyőződjön róla, senki nem hallhat minket, aztán még
arrébb vezet, hogy teljesen elrejtsen bennünket az éjszaka.
– Igen. Megmentettelek – felelem horkantva, ami nem valami
nőies, és nem illik a drága ruhához, amit viselek, de magasról tojok
rá.
– Engem? – hördül fel olyan hideg megvetéssel, hogy az a vizet is
megfagyasztaná. – Nagyon jól tudok vigyázni magamra, köszi
szépen!
– Ami azt illeti, nem tudsz – válaszolom, ahogy odafordulok felé. –
Amit te is tudnál, ha hallottad volna Robertet, amikor bevallotta, hogy
szerinte nem vagy elég elkötelezett a céggel kapcsolatban. Nem volt
biztos abban, hogy mit is akarsz ezzel elérni, és hogy hiszel-e a
cégben, vagy számodra ez is csak egy üzleti vállalkozás a sok közül.
Zane arckifejezése arról árulkodik, hogy hisz nekem, és mindez
neki is megfordult a fejében.
– Már csak az hiányzik, hogy beleártsd magad az üzleti ügyeimbe!
– ölti fel újra az arrogancia álarcát, ami pajzsként rejti el minden
érzelmét.
– Mégis miért? Félsz, hogy Robert fültanúja volt annak, hogy át
akartad verni, és azt latolgattad, ki tudná itt a buliban megjelentek
közül eljátszani a barátnőd szerepét? – A hangom édes, mint a méz,
de közben mélyen a szemébe nézek. – Hiszen ez… kész rémálom!
Erre felkapja a fejét. A gyönyörű zöld szemével viszonozza a
pillantásomat, és egyre szorosabban markolja a kezében tartott
poharat.
– Harlow…
Oldalra biccentem a fejem, és így folytatom:
– Szóval én inkább úgy látom, te tartozol nekem.
Zane elmosolyodik, de a mosolya a legnagyobb jóindulattal is csak
fagyosnak nevezhető.
– A tűzzel játszol! – figyelmeztet.
– Áh, inkább csak kezelem azt az izzó parazsat, amit te gyújtottál
be. – Tudom, hogy gyerekes vagyok, de nagyon jólesik látni, ahogy
Zane-nek leesik az álla, és egy árva szót sem tud kinyögni. –
Egyúttal attól is megmentelek, hogy elkövesd azt a hatalmas hibát,
hogy lefeküdj Simone-nal, szakíts a szóvivőddel, és lebukj Robert
előtt.
– Felnőtt férfi vagyok, azzal fekszem le, akivel akarok!
Mélyről feltörő, öblös hangon, gúnyosan felnevetek.
– Úgy nem, hogy épp most találtad meg életed szerelmét! Mit
gondolna szegény Robert, ha megtudná, hogy valaki mással
hetyegsz, miközben állítólag velem jársz? Nem hiszem, hogy túl
megértő lenne. – Megcsóválom a fejem, és élvezettel nézem Zane
feszengését. – Hát nem dühítő, hogy ellened fordul a saját terved?
Hogy félre akartál állítani…
– Pedig inkább téged kellett volna megpróbálnom lefektetni, az
biztos jobban menne, és te is sokkal jobban éreznéd magad!
– Ne legyél seggfej!
 – Pedig erről vagyok híres, bogaram.
Néma háborút vívunk a pillantásainkkal, ahogy azt igyekszünk
felmérni, mihez is kezdjünk az újonnan kialakult helyzettel.
– Egyszerű a megoldás – szólal meg Zane halkan, védekezést
sugalló testtartással. – Mondd meg Robertnek, hogy nem tudod
elvállalni a munkát, mert beteg az anyukád, vagy mert elpusztult a
kutyád, vagy mert jobb munkát találtál, vagy bármi.
– Mégis miért? Hogy felvehesd Simone-t erre a munkára? – Zane
válla fölött átnézve észreveszem azt a nőt, akit hallottam korábban
dicsekedni. Káprázatosan gyönyörű, minden elképzelhető
szempontból: a haja, a teste, az ajkai, a stílusa, mindene. Minden
elképzelhető szempontból. – Nem ő az, aki mindenkinek arról
beszél, milyen sok munkája van, és hogy alig tudna időt szakítani
erre a megbízásra, ha felkérnék rá? Az a Simone? Túl fogja élni,
Zane. Én meg megmentem attól, hogy összetörd a szívét, és átverd
azzal, hogy elhiteted vele, hogy van valami köztetek.
– Te olyan egy…
– Vigyázz, hogy mit mondasz a barátnődről, Zane! –
figyelmeztetem Zane-t, aki a fogát csikorgatja, mire a szememet
forgatom. – Ugyan, kérlek…
– Befognád végre? – mordul rám.
– Nem. Ez csak egy fotózás. Nem olyan nagy dolog. Ennyit igazán
megtehetsz…
Mielőtt befejezhetném, Zane szája az enyémre tapad. Szinte tüzel
az ajka, és forró, dühös szikrák pattognak a nyelvéről. A csókjával
meglep egy pillanatra, és próbálom tartani magam… De a pokolba
is, ez a pasi nagyon tud csókolni!
Megragadok ebben a köztes állapotban, félúton aközött, hogy
ellenálljak, és ellökjem őt magamtól, illetve hogy viszonozzam a
csókját, és elfogadjam, amit kínál.
Aztán pont, amikor elhatározom magam, pont, amikor a szabad
keze felkúszik a csupasz hátamon, és a teste melege átsüt a ruhám
elülső részén, váratlanul elhúzódik tőlem.
Eltart egy másodpercig, amíg újból lélegzethez jutok, magamhoz
térek, és eszembe jut, hogy miről is beszélgettünk eddig.
– Robert nézett minket – mormogja, mélyen a szemembe nézve.
Amilyen közönyösek a szavai, a teste, az ajka és az ujjai egészen
másról árulkodnak, mert mind úgy mozognak, mintha mindennél
jobban meg akarnának érinteni engem. – Csak fenntartom a
látszatot.
Elpirulok, pedig sosem szoktam elpirulni, és késztetést érzek,
hogy tegyek valamit zavaromban, amivel visszanyerhetem a
pozíciómat Zane-nel szemben. Gondolkodás nélkül megmarkolom a
mellénye anyagát, lábujjhegyre állok, és a szájához préselem a
számat. A csókom pont olyan, mint az övé: ugyanolyan heves,
dühös, zavarodott és kíváncsi.
Miután elhúzódom tőle, és egy reszketeg lélegzetet veszek,
örömmel látom, milyen elképedt arcot vág.
– Csak fenntartom a látszatot – ismétlem meg Zane szavait egy
vállrándítással, és ártatlanul rebegtetem a szempilláimat. Bármit
megtennék, hogy ne vegye észre, milyen hevesen ver a szívem, és
hogy elfedjem azt a tényt, hogy hiába vagyok bátor és egyenes,
nagyon ideges lettem attól, hogy csak úgy megcsókoltam Zane
Phillipset.
– Hát persze.
Úgy bólint, mintha nem bízna magában, hogy bármi egyebet ki
tudna még nyögni. Iszik egy kortyot, és a neki háttal lévő bulizók felé
fordul. Néhány másodpercig így állunk, némán, mintha nem is
tudnánk, hogyan tovább ez után a csók után… Talán ez egy
figyelmeztető jel a számomra, hogy vonuljak vissza, fogadjam meg a
tanácsát, és valami halaszthatatlan ügyre hivatkozva mondjak le az
állásról.
Talán tényleg ezt akarja Zane.
– Rendben. Nyertél. Tiéd a munka, Harlow. Ez a legkevesebb
azok után, hogy segítettél elnyerni Robert bizalmát.
– Oh… – A hirtelen engedékenysége meglep. És gyanakvással
tölt el.
– Egyébként pedig jövő hétfőn amúgy is elmész egy többhetes
promóciós körútra. – Visszafordul felém, és szélesen elmosolyodik,
bele a képembe. – Csak egyszer-kétszer kell találkoznunk, mielőtt
elmész, hogy elmagyarázzak mindent, majd miután visszatérsz…
Addigra túlságosan eltávolodunk majd egymástól, amit a mi friss
kapcsolatunk már nem fog elbírni.
A számat rágdosom belülről, miközben a szemébe nézek.
 – És szerinted Robert ezzel ki fog békülni?
– Nem. – Megrázza a fejét, de úgy, mint akinek semmi gondja a
világon. – De tekintve, hogy épp egy százötvenezer dolláros
szerződést készülsz aláírni azért, hogy csinos legyél, és szép
szavakkal dicsérd a SoulM8-et… szerintem túl fogod élni, ha
csalódást kell okoznod Robertnek.
Minden lélekjelenlétemre szükségem van, hogy ne essen le az
állam.
Százötvenezer dollár! Tényleg ezt mondta?
Én meg még azon aggódtam, milyen sokat költött a cipőmre!
Bámulom Zane-t, pislogok, egyik lábamról a másikra állok, és
igyekszem úgy csinálni, mintha mi sem történt volna. Zane szája
sarkában azonban ott bujkál az a jellegzetes pimasz mosoly, mint aki
tudja, hogy belemegyek a játékba.
– Ahogy gondoltam – mondja, és végigjártatja a tekintetét a
testemen, majd újra a szemembe néz. – Csinos cipő! – teszi hozzá,
azzal hátat fordít, és elmegy.
A távozó Zane után nézek. Figyelem őt. Nézem, hogy emeli ki a
tökéletes szabású öltönynadrág a fenekét. Hogy simul a mellény a
derekára és a széles vállára. Hogy feszül az ing ujja a bicepszén. És
eszembe jut a csókja íze.
Jó, hogy nem leszünk együtt.
Zane Phillips-szel kapcsolatban valahogy semmi nem fekszik
rendesen.
Pedig el tudom képzelni, hogy ő viszont jól feküdne nekem…
Nekidőlök háttal a téglafalnak, mély levegőt veszek, és ekkor
belém hasít a gondolat: szereztem munkát! Egy igazi, törvényes,
szóvivői munkát, amiért fizetést fogok kapni! Egy munkát, amivel egy
időre bőven eleget fogok keresni, hogy álljam a számlákat, a
hitelrészleteket és a megélhetési költségeimet.
Megkaptam, amit akartam… De akkor miért érzek lelkifurdalást,
hogy hazudok Robertnek?
És miért vagyok csalódott, hogy Zane nem lesz ott ezen a
promóciós körúton?
 Tizenegy
Zane

– Van néhány ötletem, Zane!

– Ötleted? – Jézusom! Az ötletek sosem jók, ha azok Roberttől
származnak. Az utolsó ötlete az volt, hogy regisztráljak be a SoulM8-
re a béta-tesztelésre, és próbáljam ki, aztán tessék, annak is mi lett
a vége!
Az arcomon kis mosollyal felnézek az íróasztalomról Robertre, aki
az irodám ajtajában áll. Magamban viszont átkozom a titkárnőm,
hogy beengedte anélkül, hogy figyelmeztetett volna.
Robert írta alá a csekket, Zane, emlékeztetem magam.
– Úgy bizony. Remek ötletek! – mondja.
Robert kapcsolatai máris kezdenek megtérülni. Újabb öt
médiafelülettel szerződtünk, amik segítenek népszerűsíteni az
oldalunk indulását, általuk tizenöt új reklámszponzort is szereztünk,
és már a People magazinhoz is bejutottunk, akik a következő havi
számukban úgy fognak bemutatni minket, mint a társkeresés
legújabb és legformabontóbb módját.
– Szép napot, Robert! – köszöntöm, hogy kicsit lelassítsam a
lendületét. Ez az én irodám. Az én bizniszem. Az én cégem. –
Milyen ötleteid vannak?
Könnyed mozdulattal belép az irodámba, és leül velem szemben.
Vörös színű inge szinte rikít a sötét mahagónifa bútorok és a
világosszürke falak között.
– Hogy van Harlow?
A kérdése egy pillanatra mellbe vág, de azonnal felelek rá.
– Jól van.
– Hogy ment a fotózás?
– Nem voltam ma a városban, de gondolom, az is rendben ment.
– Hátradőlök a székemben, és összekulcsolom a kezem a tarkómon.
– Mit mondott Harlow, hogy ment?
 – Még nem beszéltem vele – mondom óvatosan, lassan lépdelve
a Robert állította kelepce körül, mert úgy érzem, rajta akar kapni,
hogy hazudok.
– Nem?
– Nem. Mindkettőnknek elég sok dolga volt, de Harlow-ról lévén
szó… nos, a fotók csakis gyönyörűek lehetnek – teszem hozzá
nyomatékkal. – Nemsokára kapok egy első leválogatást belőlük.
Átnézhetjük őket, és eldönthetjük, melyikeket használjuk a
kampányban.
– Nagyon ütősnek kell lenniük. A reklámokkal, amiket eddig
csináltunk, már eléggé felborzoltuk a kedélyeket.
– Az biztos. – Elképzelem a teljesen fekete hátteret, amire a
„SoulM8” egyedi, különleges betűtípussal van trükkösen a közepére
fröccsentve: S, O, U, L, M, majd pedig a nyolcas szám, amit
vízszintesen elfordítunk, amivel a végtelent jelképezzük.
– Elég szexi ahhoz, hogy az oldalra vonzza a nőket, de elég
markáns ahhoz, hogy felkeltse a férfiak érdeklődését is.
Bólintok, majd az asztalomon tornyosuló elintéznivalók tömegére
pillantok. A mostaninál nem lesz jobb időpont, hogy lerántsuk a
sebtapaszt, és szembenézzünk a fájdalmas valósággal, ami Robert
terveit illeti.
– Na, mesélj azokról az ötletekről!
– Új irányba akarom terelni a reklámkampányt. – Robert hangja
nyugodt, a pillantását rám szegezve figyeli a reakciómat.
– Azt hittem, hogy épp ezt tesszük. Bevonjuk Harlow-t, mint a
SoulM8 arcát, mind a képeivel a reklámfelületeken, mind pedig
személyesen az oldal indító partijain.
– Egyetértek, de ahogy ma reggel futás közben gondolkodtam,
arra jutottam, hogy a terveinket tekintve rövidlátóak vagyunk.
– Csakugyan?
– Igen. Nekünk az eredményt kell bemutatnunk, azt, hogy
„boldogan éltek, míg meg nem haltak”, nem pedig a kapcsolat
kezdetét.
– Oké – mondom vontatottan, és várom, hogy mi mást akar még
Robert mondani. Basszus, de nehezemre esik! Hallgatni valakire,
aztán az utasítások alapján cselekedni. Én egyedül dolgozom. Úgy,
ahogy én akarok, és akkor, amikor én akarok, úgyhogy ez a
partneresdi egy nagy rakás szar. Mégis mosolyt erőltetek az
arcomra, és emlékeztetem magam a négymillió dolláros
nyereményre és arra, mennyit henceghetek ezzel, ami jócskán
megéri a kellemetlenséget. – És szándékaid szerint hogy fogjuk mi
ezt véghez vinni?
– Bemutatunk egy párt, akik a weboldalon keresztül lelték meg a
szerelmet, és őket fogjuk használni mintának. Hogy megmutassuk,
mi minden lehetséges.
– Robert… – szólalok meg figyelmeztetően, szememben az „Ezt
most komolyan gondolod?” kérdéssel, jelezve neki, hogy erre még
csak ne is gondoljon.
Az oldal még mindig tesztüzemmódban működik. Az egyetlen
ember, akiről Robert úgy tudja, hogy megtalálta a szerelmet a
weboldalon, az én vagyok.
– Csak hallgass meg!
– Inkább nem.
– De igen! – Robert a mosolyát használja figyelmeztetésként. –
Harlow gyönyörű és intelligens. Te jóképű vagy, és sikeres. Ti ketten
tökéletes példái vagytok a célközönségünknek: fiatal, városi
értelmiségiek, akiknek nincs bárokra pazarolható idejük, és akik
várják, hogy egyszer csak szembejöjjön velük az igazi. Ti túlságosan
sikerorientáltak vagytok az élet minden területén ahhoz, hogy csak
ücsörögjetek és várjatok. Ti törtetők vagytok. Előrelátóan
cselekedtek. Ti két olyan ember vagytok, akik a weboldalon keresztül
ismerkedtetek meg, és leltétek meg a szerelmet. Hogyan máshogy
akarod eladni a saját alkalmazásodat, mint úgy, hogy bebizonyítod
annak működőképességét?
Robert egy kibaszott lángelme, amiért most nagyon utálom. Már
látom is a reklámkampányt magam előtt. Az online felület grafikáját.
A magazinokban megjelenő hirdetéseket. Egy szemrevaló pár
csábító látványa, akik megtalálták az álompárjukat. Minden stimmel,
addig, míg nem szembesülök a saját arcommal.
– Már meg is szerveztem, hogy csatlakozz a népszerűsítő
turnéhoz.
– Jézusom, Robert! – vakkantok fel, ahogy felpattanok az
íróasztalomtól, és hátat fordítok, hogy kinézzek az irodám üvegfalán
át a sürgő-forgó Los Angelesre. – Nem tudok csak úgy eldobni
mindent, és…
– De, igazából el tudsz. – Szembefordulok Roberttel, és
farkasszemet nézünk. Senki sem mondta, hogy Robert Waze a
vagyonát úgy szedte össze, hogy közben könnyű eset lett volna. –
Az asszisztensed azt mondta, hogy a naptárad meglehetősen üres,
és biztos vagyok benne, hogy azt a pár dolgot, ami már be van írva,
át tudod szervezni.
– Nem ez az egyetlen cégem, amiről gondoskodnom kell.
– De igen, egy ideig legalábbis – erősködik.
– Az én feladatom az, hogy működtessem a céget, nem pedig, az,
hogy az arca legyek.
– Már ez sem igaz.
Összecsippentem az orrnyergemet, és közben a gúnyolódó
megjegyzésekre gondolok a ma reggeli havi értékelő
telekonferenciánkról.
– Ne viccelj, Phillips! Még nincs semmi fejlemény? Én már
nyereséges vagyok, míg te csak állsz, a töködet vakarod, és várod,
hogy beüssön a szerelem, miközben mi kaszáljuk a nagy lóvét a
technológiai cégekkel.
– Csillapodj le, Kostas! Szeretem megadni az idejét a dolgoknak.
Ahogy azt a nők szeretik.
Robert hangja zökkent vissza a jelenbe.
– Már fel is sorakoztattam a nagy hármast az indulásunkhoz.
A neved említésére azonnal belementek a dologba.
A Today Show, a Jó reggelt Amerika és a CBS This Morning.
Még én is megemelem a kalapom, hogy milyen műsorokba tud
bejuttatni Robert a kapcsolatai által.
– Úgy tudtam, hogy kisebb fellépéseink lesznek különböző
műsorokban és rendezvényeken – próbálok nem meglepettnek
tűnni.
– Valóban – feleli Robert egy bólintás kíséretében –, de így, hogy
a marketingünk új irányt vesz, lehetőségünk nyílik arra, hogy úgy
adjuk el magunkat, mint akik a közérdeket szolgálják. Egy tehetős,
elérhetetlen férfi, akit végül megszelídített a szerelem!
– Megszelídített? Itt most a méltóságomról van szó!
 – A szerelemben minden megengedett – kacsint rám, mire ökölbe
szorul a kezem. – Ez az új koncepció lehetővé teszi, hogy nagyobb
területen mutatkozzunk be. A nők reményt akarnak. Meglátnak
téged, és lehetségesnek tűnik majd számukra, hogy egy olyan férfit
fogjanak ki, amilyen te vagy… Ezért beregisztrálnak. Ha a nőket
ámulatba ejtjük, akkor elkezdenek beszélni. Ők beszélnek, mi
kuncsaftokat szerzünk. A kuncsaftok regisztrálókat jelentenek, azok
pedig…
– Pénzt.
– Pontosan! – bólint Robert. – De nem csak erről van szó. Hanem
hogy azon keresünk, hogy összehozunk embereket, és szerelmet
hintünk szét a tömegek között. És biztos vagyok abban, hogy
használni tudjuk majd a Harlow-ról ma készült képeket, de azt
akarom, hogy készítsünk egy új sorozatot is, kettőtökről.
– Remek. Nagyszerű – mondom fahangon, mert képtelen vagyok
lelkesedést színlelni. – Megjegyzem, ha esetleg nem vetted a lapot,
hogy most szarkasztikus voltam.
Úgy tűnik, Robertet ez nem érdekli.
– Te adtál nekem szabad kezet kreatív ügyekben, Zane.
– Na igen, de az még azelőtt, volt, hogy engem is a
reklámkampányod részévé tettél volna – válaszolom félig viccelve,
félig komolyan, és közben teljes szívemből azt kívánom, hogy
bárcsak megfojthatnám magam azért, amiért ilyet tettem annak
idején. – Én nem egy modell vagyok. Én a döntéshozók közé
tartozom, nem pedig a lencse túlsó felére.
– Tudom, mit csinálok. Meg kell, hogy bízz bennem.
Azért mondja ezt, mert mit sem sejt arról, hogy én senkiben sem
bízom. Sem most, sem máskor.
– Nekem ez nem tetszik.
– Észrevettem. – Robert a szék karfájára ül, és teljes
természetességgel karba teszi a kezét. – De a helyzet az, hogy…
tisztában vagyok azzal, Zane, hogy semmi szükséged a pénzemre.
A bankszámlád elég szép egyenleget mutat. A kapcsolataim azok,
amikre neked szükséged van.
– Egyetértek – válaszolom, és kíváncsian várom, hogy hová fog
kilyukadni.
 – Meg is kapod azokat, de tartsd szem előtt azt, hogy nem
hagyom kijátszani magam! Lehet, hogy egy öreg fószer vagyok, de
ugyanakkor kemény is, így aztán, ha úgy gondoltad, hogy megírom
a csekkeket, és csendesen félreállok, akkor tévedtél. Én hiszek
ebben a projektben, hiszek benned… De ami a legfontosabb, hogy
hiszek abban az ígéretemben, amit Sylvie-nek tettem. Ő az, aki miatt
ezt az egészet csinálom. Ezért akarom annyira, hogy sikeres legyen
ez a vállalkozás. Így aztán tetszik, vagy sem, el kell viselned engem.
Kedves golyó, ez itt a fegyver. Kedves fegyver, ismerkedj meg a
halántékkal!
– Nem is számítottam másra. – Ebben a helyzetben annál jobb,
minél kevesebbet mondok.
– Helyes! – feleli határozott biccentéssel. – Most pedig hadd
mondjam el neked, mennyire el vagyok ragadtatva attól, hogy
megtaláltad Harlow-t! Igazán bájos nő, és rendkívül szerteágazó
tehetség. Értem, hogy miért nyűgözött le téged is ennyire.
– Elég erőteljes a fellépése, hogy felkeltse az ember figyelmét.
Kár, hogy úgy tűnik, én leszek az, aki fel fogja kelteni a figyelmet.
Persze, miután Robert elhagyja az irodám, a napom további része
is jó szarul telik, csak hogy passzoljon a reggeli induláshoz.
A szüleim telefonhívása. Először az anyám, aki az apámat szidta,
majd pedig az apám, aki az anyámat szapulta. Aztán pedig minden
további szó nélkül letették a telefont, hogy a következő ital után
nyúljanak, és hogy, természetesen, veszekedjenek még egy sort. Ez
is csak egy kellemes emlékeztető volt, hogy miért is léptem le
otthonról az első adandó alkalommal.
Aztán egy bosszantó hiba lépett fel a SoulM8 programban, és nem
tudtam elérni a programozót, hogy kijavítsa. Ezen kívül egy másik
cégemnél is volt némi gond, mégpedig egy fúzióval, ami nem akart
összejönni, és helyre kellett tennem. Arról már nem is beszélve,
hogy Simone csalódottságával is szembe kellett néznem, aki
kérdőre vont, hogy mi a fene folyik itt, amikor én már gyakorlatilag
odaígértem neki a munkát.
Mindezek tetejében Foltos a szőnyegre hányt.
De nem csak ezek miatt van rossz kedvem.
Pedig örülnöm kéne, mert így szabadon és a szabályok áthágása
nélkül – amiket egyébként nem lenne tanácsos – fekhetek le
Simone-nal, mert így nem leszek a főnöke. Legalábbis miután
mindenért megbocsát nekem. Ma nyolckor találkozom vele egy
koktélra, akkor majd lesz esélyem kimagyarázni magam.
De akkor is ocsmány hangulatban vagyok. Vajon azért, mert nem
akarok Harlow-val összezárva lenni?
Jesszus, még csak nem is ez a probléma!
Hanem az, hogy igazából kedvelem őt. A leleményességét, azt a
képességét, hogy túljár az eszemen, pedig nem vagyok könnyen
manipulálható, és azt az átkozott jó testét!
Ez az, amiért annyira utálom ezt az ötletet. Ha az első néhány
megbeszélésünket vesszük alapul, és hasonló szellemben fog a
népszerűsítő körút is lezajlani, akkor Harlow gátlástalanul kimondja
majd, amit gondol, és minden alkalmat megragad arra, hogy
érvényesüljön.
A fene egye meg, de én ezt rohadt szexinek találom! Ugyanakkor
persze zavaró is, meg minden, amit mindig igyekeztem elkerülni.
Ebből csak nehézségek származhatnak. És bonyodalmak. Átkozott
legyek, ha nem lesz piszok nehéz azt tettetni, hogy szerelmes
vagyok belé, miközben egész végig csak azt akarom elérni, hogy
fogja már be.
– Minden rendben, haver? – teszem fel a kérdést Foltosnak,
amikor az asztalom mellé oldalog, minden levegővétellel szörcsögve
egy kicsit. Ekkor hirtelen megszólal a telefon. – Jesszus! – nyögök
fel, amikor meglátom a hívó nevét a kijelzőn.
Hamupipőke.
Hát nincs nekem elég bajom azzal, hogy így is folyamatosan ő jár
a fejemben? Ráadásul őt is bámulom. A számítógépem monitorjára
pillantok, ahol a róla készült fotósorozat virít, amit alig egy órája
kaptam meg. Mennyi időt töltöttem már azzal, hogy sorra vegyem
minden módját annak, ahogy eljátszadoznék a testével, tudván azt,
hogy életem minden más területén mennyi gondot okoz, és
mennyire idegesítő tud lenni.
Néha egy igazi istenverés férfinak lenni. Mit meg nem adnék
időnként, ha gondolkozhatnék csak a fejemmel, és a farkam nem
avatkozna közbe és kúrná el a dolgokat! Szó szerint.
– Nem okoztál már így is elég bajt? – teszem fel a kérdést, ahogy
felveszem a telefont.
 – Látom, a modorodra még mindig ráfér némi finomhangolás.
– Nem vagyok zongora, Harlow. Nincs szükségem
finomhangolásra.
Mély, torokból feltörő nevetésének már a puszta hangja is
eszembe juttatja az ajkát a múltkori estéről. A dacos nyelve. Ahogy
harcol a teste ellen, ami pedig szívesen megadta volna magát.
Mindez oké is, addig, amíg meg nem szólal.
– Ó, pedig milyen jó móka veled játszadozni!
Csessze meg, még egy perce sem folyik ez a beszélgetés, és
máris felhúzott!
– Mit akarsz?
– Szép délutánt, Zane, remélem jól telik a napod!
– Kicsit sem. – Ennyit vagyok hajlandó elárulni neki, és nem
többet. Eszemben sincs megadni neki azt az örömet, hogy a tudtára
adom, ő az oka annak, hogy ilyen szar a kedvem. A csend egyre
csak nyúlik, közben böngészem a Harlow-ról készült képeket, amiket
a fotós küldött át.
A kamera imádja őt. Minden szögből, testének összes ívét és
mindenét. Akárhogy is, ma már a kelleténél jóval több időt töltöttem
azzal, hogy őt bámulom, ahelyett hogy elvégezném a rám váró
feladatokat.
Harlow hibája. Minden az ő hibája. Hát nem ez a legegyszerűbb
módja annak, hogy elterelje a figyelmemet?
– Mit akarsz? – kérdem.
– Hozzáférést szeretnék a SoulM8-hez.
– Miért? Hogy azt is elcseszhesd nekem?
– Két dolog miatt. Először is, mert én fogom reklámozni, vagyis
meg kell értenem a működését. Másodszor pedig, mivel azt a
hazugságodat kell eladnom, hogy mi online ismerkedtünk meg, nem
gondolod, hogy bölcs dolog lenne, ha nekem is lenne egy profilom,
és igencsak jól ismerném a tiédet is?
Ott a pont. A fenébe! Nagyot sóhajtok.
– Miért nem tudsz csak állni és mosolyogni? – Ez egy elég köcsög
megjegyzés volt, de nagy kedvem van az idegeire menni.
Harlow nem veszi fel a megjegyzésemet.
– Ma délután Roberttel ebédeltem – mondja közömbösen, mire
félrenyelek egy korty vizet, és azt kívánom, bárcsak valami erősebb
ital lenne a poharamban.
– Ugyan miért teszel ilyet?
– Mert meghívott. Mert beszélni akart a munka marketing részéről,
és mert magányos, én pedig igyekeztem kedves lenni vele.
Egyébként pedig nem hiszem, hogy különösebben meg kéne
indokolnom, hogy miért, azt pedig pláne nem, hogy tőled bármilyen
engedélyt kéne kérnem, ha valakivel ebédelni szeretnék.
Felsóhajtok. Máris kikészített ez a nő.
– Hát, akkor feltételezem, hogy már elmondta neked a híreket.
– Híreket?
– Igen… Azt, hogy te és én együtt fogjuk csinálni a
reklámkampányt.
– Ja, hogy azokat a híreket? Igen, tett róla említést.
– És... ?
– És próbálom kitalálni, hogy fogunk megbirkózni ezzel az új
felállással, ismerve a sajátos viselkedési stílusodat, ahogyan
mindennek belegázolsz a közepébe.
– Istenem, de idegesítő tudsz lenni!
– Akkor készülj fel arra, hogy sokat fogsz idegeskedni, mert az
elkövetkező hetekben sok időt fogunk együtt tölteni!
Basszus! Igaza van!
– Semmi gond, Harlow. Távol tartom magam tőled, ha te is távol
maradsz tőlem.
Harlow nevetése végigzeng a telefonvonalon, és a hallatán
eltűnődöm, milyen hangot adhat ki vajon, amikor elélvez. Teljesen
nem ide illő gondolat, de az előttem lévő képei és a mindent
körbelengő kihívó viselkedése ezt hozta ki belőlem.
– Azzal tisztában vagy, hogy nekünk együtt kell dolgoznunk, ugye?
– teszi fel a kérdést. – Ez meglehetősen bonyolulttá teszi azt, hogy
távol maradjunk egymástól.
– Igen is, meg nem is. Amikor együtt kell lennünk, akkor
beleadunk mindent. Játsszuk a szerepünket. Amikor viszont nem
leszünk szem előtt, akkor elkerüljük egymást.
– Rendben – mondja vontatottan, majd elcsendesedik. –
Megkérdezhetem, hogy mit tettem, ami ennyire feldühített téged?
Most rajtam a sor, hogy kuncogjak.
 – Te kényszerítettél bele ebbe az egészbe. – Tárgyilagosan.
Érzelemmentesen. Őszintén.
– Ó, értem! A macsók nem szeretik, ha megmondják nekik, hogy
mit csináljanak, ők viszont teljes természetességgel feltételezhetik
bármelyik arra járó nőneműről, hogy ő csak egy kutyasétáltató. Hogy
ő az, aki elvégzi helyettük a piszkos munkát.
– Már megint ezen lovagolunk? – A nők és az a képességük, hogy
felhánytorgassanak mindent. Ez az, amiért nem vagyok a
párkapcsolatok híve, a hosszú távúaknak legalábbis semmiképp.
– Nem. Nem lovagolunk ezen, én csak… – Sóhajt, ami pont
ugyanolyan frusztrációt tükröz, amilyet én érzek. – Visszatérve
Robert reklámötletéhez. Azt gondolom, hogy a cég szempontjából
elég okos döntés, habár katasztrófába is torkollhat.
– Mondd csak, de őszintén, mit gondolsz erről az egészről? –
teszem fel a kérdést, mert váratlanul ér a megjegyzése. Nem kéne
meglepődnöm azon, hogy Harlow kimondja, amit gondol.
A környezetemben lévő emberek általában nem tesznek ilyet, ha
üzletről van szó. Ők csupán behódolnak és csinálják, amit mondok.
De Harlow esetében – ahogy minden más is vele kapcsolatban – ez
is másként működik.
– Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, el fogom mondani. Eladni
azt az ötletet, hogy mi egy pár vagyunk, és így mutatni be a
párkereső oldal működését, nagyon jó ötlet.
– Akkor mi a gond? – kérdem.
– Nem hiszem, hogy te ezt végig tudod csinálni.
– Épp most kezdtem azt hinni, hogy próbálsz kedves lenni
velem…
– Nézd, Zane, te rosszul állsz hozzá ehhez az egészhez, és ez
erősen lerí rólad.
– Te aztán nem vagy semmi, tudod?
– Úgy tekintesz erre a weboldalra, mint egy üzletre, aminek
nyereséget kell termelnie – folytatja, teljesen figyelmen kívül hagyva
a megjegyzésemet –, nem pedig úgy, hogy ez képes megváltoztatni
az emberek életét.
– Nem is ismersz engem. Mindössze háromszor találkoztunk.
– Eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, neked ilyen az általános
hozzáállásod a dolgokhoz. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy
mi, de valami itt nem stimmel, és nem csak annyi, hogy ez az üzlet
nem illik bele a profilodba. Te technológiai cégekbe fektetsz. Sosem
kóstoltál még ilyesmibe.
– Valaki szépen megcsinálta a házi feladatát. – Egyszerre zavar
és tetszik is az a tény, hogy Harlow-ban minden egyben van.
– Igen. Tanulmányoznom kell azt az embert, akinek dolgozom.
Ugyanezt tenné minden okos üzletember is.
Sokkal több ez a lány, mint csupán egy csinos pofi...
– Nem hiszed, hogy képes vagyok végigcsinálni a
reklámkampányt. De miért is?
– Mert neked ez az egész csak egy játék. Egy csomó időt és pénzt
fektettél valamibe, amiért Robert állítása szerint a béta-tesztcsoport
teljesen odavolt, és nagy sikere volt… Te mégis olyan elfogulatlanul
és fölényesen állsz hozzá.
– Az üzleti életben elfogulatlannak kell lenni.
– Ez az a hozzáállás, ami nem fog tetszeni a felhasználóknak.
Ideig-óráig képesek lennénk tettetni azt, hogy egy pár vagyunk, de
ha te nem hiszel bennünk, vagy a termékben, azt az emberek észre
fogják venni.
– Szóval most már jövendőmondó is vagy? Képes vagy még
azelőtt látni, hogy milyen csődtömeg leszek, mielőtt egyáltalán
belefognék?
– Lehet, hogy nem jól látom… Viszont utálnám, ha igazam lenne.
– Harlow elcsendesedik, én pedig csak nézem a képeit a monitoron,
és közben gyűlölöm, hogy minden porcikám jól tudja, mennyire jól
látja a helyzetet. Nem mintha valaha is elismerném ezt.
– Micsoda ostoba szarság! – mondom.
– Majd meglátjuk. Tudod, Zane, mit mondanak a férfiúi
büszkeségről?
– Mit?
– Minden nagy összeomlás előtt megmutatkozik! – A nevetése
betölti a telefonvonalat, és ez az utolsó dolog, amit hallok, mielőtt
Harlow leteszi a telefont anélkül, hogy még egy szót szólna. De a
rohadt életbe is, ezzel most kihívás elé állított, és be fogom
bizonyítani, hogy nincs igaza, ha addig élek is!
Megcsinálom azt az átkozott reklámkampányt!
 Minden istenverte egyedülálló nő a mi társkereső oldalunkon akar
majd szerelembe esni! Sőt, még a házasok is!
Majd ezután a képébe vághatom, hogy tévedett.
Totál félreismert.
Kibaszott kihívások!
Ezek valahogy mindig megtalálnak engem.
 Tizenkettő
Harlow

– Beleraktam pár óvszert a bőröndödbe, mija.

– Jézusom, anyám! Mi történt azzal az elmélettel, hogy tarts egy
aszpirint a térded között? – kérdezem.
– Időnként rá kell térned az élvezetek ösvényére!
– Neked valami komoly problémád van! – mondom nevetve.
– Meglehet, de ahogy belecsempésztem vészhelyzetekre egy
csomag édességet a hátizsákodba, ugyanúgy ezen a téren is
biztosra akarok menni, hogy fel vagy készülve.
– Ugye tudod, hogy kapok enni a buszon?
– Tudom – vonja meg az a anyukám a vállát –, de azt is tudom,
hogy hiányozni fogsz, és ilyen módon próbálom a tudtodra adni.
Utálom, ahogy a könny égeti a szememet, de tudom, hogy ha
engedem, hogy kibuggyanjanak, attól anya csak még jobban
aggódna miattam, bármennyire is igyekszik ezt elrejteni.
– Minden rendben lesz velem.
– Persze, tudom. Hiszen az én lányom vagy.
– Te is hiányozni fogsz nekem, jobban, mint gondolnád.
– A francokat! Szuper jól fogod érezni magad. – Amikor meglátom
a hamiskás mosolyt átsuhanni az arcán, szúrósan rámeredek.
– Hagyd már abba! Semmi sem fog történni. Zane a főnököm, és
még mindig egy bunkó…
– Egy bunkó, akitől kaptál egy fantasztikus munkát – helyesbít
anya. – Mint egy herceg, aki egyszer csak berobban, hogy helyre
tegye az életedet.
– Na, most már eleget hallottam! – állítom le őt, a szememet
forgatva. – Reménykedjünk, hogy amíg én távol leszek, találsz
magadnak egy pasit, és végre leállsz a rólam szóló tündérmesék
gyártásával, és helyette álmodozhatsz a sajátodról – mondom, és
szorosan magamhoz ölelem anyát. Mindketten szipogunk kicsit, de
úgy csinálunk, mintha semmi sem történne. – Ez csak munka. Ennyi.
– Csak munka, de jól fogod érezni magad.
Csak munka, de jól fogom érezni magam.
Anyám szavai visszhangoznak bennem a korábbi
beszélgetésünkből, ahogy mély levegőt veszek, hogy lecsillapítsam
az ideges borzongást.
Közszemlére tudom bocsátani a testemet egy fehérnemű-
bemutatón. Végig tudok vonulni a kifutón szemrebbenés nélkül, és
anélkül, hogy a tekintetem bárkiével összeakadna. De azok az
emberek, akik engem bámulnak – nem pedig azt a ruhát, amit épp a
feladatom bemutatni –, valahogy olyan érzést keltenek bennem,
mintha közelebb lennének hozzám, és ettől az egész valóságosabb.
Ez csupán az első fellépés miatti izgalom. Ez az első este, és
hátravan még vagy ötven. De legalább még mindig Los Angelesben
vagyunk. Hazai pályán, ahol legalább van néhány ismerős arc a
tömegben, akik kétségkívül mind azon törik a fejüket, hogy vajon
mikor akadtam én össze Zane Phillipsszel, és lettem a barátnője?
Mert ahogy a reklámkampány elindítása beindította a tömegek
kíváncsiságát, úgy a vizslató média figyelmét is felkeltettük. Hogyan
vált az eddig hollywoodi körökben mozgó, egyedülálló, mindig
kalandra kész playboy és üzletember egyszeriben legyőzött
monogámmá?
A közönség nevetése visszazökkent a jelenbe, az idegeim
kezdenek lenyugodni.
Itt az ideje, hogy megdolgozzam a pénzemért, és meggyőzzem
azokat, akik a legjobban ismernek, hogy szerelmes vagyok Zane-be.
Ha ezt megcsinálom, akkor a kampány további része már
sétagalopp lesz.
– Hogy miben más a SoulM8? – teszi fel a kérdést Zane a
közönségnek, mielőtt a karját a derekam köré csusszantja, közelebb
húz magához, és egy fegyelmezett csókot nyom a halántékomra,
mintha ez lenne a világ legtermészetesebb mozdulata. – Abban,
hogy ez működik!
Tompa nevetés hullámzik át a nézőtéren, én pedig harcolok a
saját ösztöneimmel, amikor Zane hozzám ér.
Játszd a szereped, Low!
 – Csak egy férfi mondhat ilyet! – mondom kuncogva, és
megpaskolom az arcát, majd visszafordulok a közönséghez. A terem
elég nagy, mégis bensőséges hangulatú. Látom az emberek arcán a
figyelmet. Férfiak és nők hasonló öltözékben, ami hivatalos
megjelenést kölcsönöz nekik, kíváncsi arckifejezéssel, határozott
testbeszéddel, emberek, akiknek remény csillog a szemében, hogy
megtalálják a lelki társukat ebben az őrült világban.
– Érdekelnélek, ha másmilyen lennék? – Egymás szemébe
nézünk, és egy pillanat alatt beismerem magamban, hogy tévedtem.
Ez az ember kétségtelenül ért ahhoz, hogyan kell eladni valamit.
Még engem is képes eladni.
– Természetesen nem, de most el kell mondanunk a
hallgatóságnak, hogy miért működik a SoulM8. Miben más ez, mint
más társkereső oldalak, amik szerelemmel kecsegtetnek. Először is,
hogy hogyan képes egy elérhetetlen, egyedülálló pasast, mint
amilyen te voltál, rávenni arra, hogy tegyen egy próbát.
– Elérhetetlen? – mondja Zane, kicsit rájátszik, de ezt is jól
csinálja.
– Tartsd kordában az egódat, Phillips! A többieknek is kell egy kis
hely a teremben.
A közönség kuncog.
– Imád engem, hát nem egyértelmű? – Játékosan megveregeti a
hátsómat, jelezve, hogy folytassuk a trükköt.
– Általában igen – bólintok mosolyogva. – Mi lenne, ha
elmondanád a nézőknek, mi vezetett a döntésedhez?
– Nem fogják unni? Úgy értem, nem lenne jobb, ha inkább a
weboldalt mutatnám meg?
– Azt bárki meg tudja nézni otthon is, drágám. Azért jöttek el, hogy
rólunk halljanak.
– Azt hiszem, elég tisztán látszik, hogy ki a főnök! – mondja Zane
egy szégyenlős mosoly kíséretében, amitől egy pillanatra
megfeledkezem arról, hogy ez az egész csak színjáték. Egy
teremnyi ember előtt állunk, mégis úgy érződik, mintha csak ketten
lennénk. – Mit mondhatnék? Harlow szeret szabályokat hozni,
nekem pedig ez megfelel.
– Zane pedig szeret belecsapni a dolgok közepébe.
 – De mindezt már azelőtt tudtuk egymásról, hogy személyesen
találkoztunk volna. Az úttörő mesterséges intelligenciát alkalmazó
technológiának köszönhetően, amit a SoulM8 alkalmaz, az
erősségeink és a gyengeségeink, hogy mit szeretünk, és mit nem…
ezeket mind összevetette a program, így mi megkaptuk az egyezési
arányt, ami felülmúlta minden várakozásunkat.
– Amit, ha nem nevezhetünk sétagaloppnak, akkor nem tudom,
hogy mit igen! – teszem hozzá nevetve.
– Feltűnt? – kérdezi Zane.
– Fel bizony! – Zane hozzám hajol egy csókra, és amikor az ajkát
az enyémhez nyomja, én a mellkasára teszem a kezem, és eltolom
magamtól.
– Látják? – szólal meg, és még mindig felém nézve megcsóválja a
fejét, majd a közönség felé fordul. – Máris olyanok vagyunk, mint
egy idős házaspár.
Ezzel a húzással újabb kuncogást váltunk ki a közönségből.
– Tehát, hogy miért adtam fel a szingliséget? – kérdezi.
– Ó, hát mert a jutalom – azaz én – bőven megéri! – felelem,
játékosan pukedlizve.
Zane drámaian mély lélegzetet vesz.
– Szólott a királynőm. Tehát a részletek.
– Úgy bizony, mindenki szeretné tudni, hogy miért gondolod, hogy
a SoulM8 működik.
– Nos, visszatérek ahhoz a részlethez, amit már említettem pár
perce. A mesterséges intelligenciához. A mi párkereső
rendszerünkben használt technológia az, ami kiemeli a SoulM8-et a
többi hasonló párkereső oldal közül. Kifejthetném teljes egészében a
rendszert, a matematikai számításokat is beleértve, amiket még én
magam sem értek – mondja, ahogy átsétál a színpad túlsó végére,
és iszik egy korty vizet, mielőtt folytatja. – De inkább megkímélem
önöket mindettől, nehogy elunják az életüket, és csak annyit
mondok, hogy a mi párkereső rendszerünk arra van programozva,
hogy összegyűjtse az adataikat és az oldal használatakor leszűrt
információkat, így megismerje önöket. Az eredmény pedig, hogy
összehozza önöket azzal a személlyel, aki hitünk szerint az önök
lelki társa.
 – Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de higgyék el nekem, tényleg
működik.
– Így igaz! – Zane lágy mosolyt küld felém. – És nemcsak hogy
működik, de…
Figyelem őt, ahogy megdolgozza a tömeget. A hatalmába keríti
őket. Az előadás közben párszor elkapom Robert pillantását, és azt
látom, hogy elégedett, de ez is csak arra sarkall, hogy újból
feltegyem magamnak azt a kérdést, amit már oly sokszor feltettem
korábban. Miért jelent olyan sokat Zane-nek Robert befektetése a
SoulM8-be?
Egy olyan embernek, akinek a befektetési portfóliója tele van
kézzelfogható anyagi eszközökkel, miért fektetne az egyetlen olyan
dologba, ami megfoghatatlan: a szív ügyeibe?
 Tizenhárom
Harlow

– Fájdalmas beismernem, de nem volt igazam.

Zane épp a szájához emeli az italát, de félúton megáll a
mozdulatban, mielőtt még belekortyolna, és a pohár fölött rám
pillant.
– Mondtam, hogy képes vagyok eladni a SoulM8-et.
Hagyom, hogy a cipőm sarkának kopogása az aszfalton megtöltse
a csendet, miközben visszagondolok, mennyire összhangban
voltunk korábban.
– Valóban.
– Talán legközelebb kétszer is meggondolod, hogy kétségbe vond,
amit mondok.
A lábam meginog. Van abban valami, ahogy ezt kimondja – ezt a
burkolt, de csípős célzást –, ami negatív irányba tereli a
gondolataimat. Mármint, hogy merem én megkérdőjelezni őt, amikor
pedig minden jogom megvan hozzá.
Lehet, hogy csak fáradt vagyok, de az is lehet, hogy rosszindulatú.
De az is lehet, hogy csak ki-kivillan a valódi énje.
Ne foglalkozz vele, Low!
– Szóval ez az? – teszem fel a kérdést, leginkább saját
magamnak, mint bárki másnak, miközben a színház hátsó
bejáratához sétálunk, ahol megtaláljuk az ott parkoló nagy túrabuszt.
A jármű hosszú, fekete és fényes, az oldalán a hatalmas SoulM8
felirat ékeskedik. A turnébusz nem illik bele a parkoló környezetébe,
egy pillanatig csak bámulom, majdnem úgy, mintha azt várnám,
hogy egy rocksztár lép ki belőle.
– Igen – feleli Zane, majd sóhajt egy nagyot, és azzal a kezével,
amiben az italt is tartja, a busz felé int. – Sajnos ez az.
Nem is veszem a fáradságot, hogy felé pillantsak. Nem akarom,
hogy a sikeres este okozta emelkedett hangulatomat lerombolja
Zane rosszkedve. Még mindig Robert bókjai csengenek a fülemben,
és a hitetlenkedése, miszerint egyszerűen nem hiszi el, hogyan
lehetséges, hogy korábban még egyetlen cég sem alkalmazott
engem, mint szóvivőt, és tartott meg örökre. Oly sok küzdelem után,
hogy felfigyeljenek rám ebben a szakmában, dicsérő szavai azzal a
reménnyel töltenek el, hogy ez a munka lehet a belépő még több
hasonló lehetőséghez. Ráadásul… micsoda busz!
Tágra nyílt szemmel és az efféle dolgok iránti tudatlanságomat
kimutatva lépkedek fel a lépcsőn, majd bevetem magam a busz
belsejébe. Míg kívülről fényes és letisztult hatást kelt, belül meleg,
sötét tónusú és otthonos. Kényelmesebben van berendezve, mint a
saját otthonom. Végigsimítok a hatalmas bőrkanapé karfáján, és
szemügyre veszem a hifitornyot, ami fel van szerelve minden általam
ismert szórakoztató egységgel. A konyhában megtalálható az
összes szokásos konyhai eszköz kicsinyített változata, kivéve a
hűtőt, ami normál méretű. A konyhával szemben található egy tálaló
rész, feltöltött bárral.
Ezek után egy ál-előszoba következik gardróbszobával.
Összerezzenek, ahogy megpillantom a felakasztott ruháimat Zane
kikeményített ingjei és élére vasalt nadrágjai mellett. A látványuktól
különös késztetést érzek, hogy megérintsem azokat, végigsimítsak
az anyagukon, mintha bizonyítani akarnám magamnak, hogy ez az
egész valóság, hogy én ezen a buszon fogok majdnem két teljes
hónapon át együtt turnézni Zane-nel.
Továbbhaladok a busz hátulja felé, ahol a hálórész található, ami
egy rendes méretű tusolóval rendelkező fürdőszobából, egy
dolgozóasztalból, amin egy laptop is van, meg egy hatalmas ágyból
áll.
Lehet, hogy bután hangzik, de attól, hogy ez lesz az ideiglenes
otthonom, úgy érzem magam, mint egy szédült tinédzser. Tele
luxussal, kényelmes és…
Ekkor szíven üt.
Felkapom a tekintetem, ami találkozik Zane pillantásával, mikor
már el is felejtkeztem róla, hogy ő is ott áll, és engem néz. A vállával
a falat támasztja, az ingének felső két gombja kigombolva,
nyakkendője pedig kilazítva lóg a nyaka körül. De a szeme rám
szegeződik, várakozva, a felismerésre.
 – Na ja. – Ennyit mond. Az állán kis mélyedés keletkezik, mielőtt a
szájához emeli a borostyánszínű itallal telt poharat, és annak
pereme fölött rám néz.
– Csak egy ágy van – jelentem ki a nyilvánvaló tényt.
– Csak egy.
– Mi pedig ketten vagyunk.
– Ragyogó megfigyelés!
Lesújtó pillantást vetek rá, miközben a testem minden egyes
porcikája másként reagál erre a kijelentésre, mint a fejem. Az agyam
azt mondja, hogy kezelhetjük ezt a helyzetet felnőttek módjára is.
Megosztozhatunk az ágyon és a kanapén, és kész. A testem
viszont… A testem jól emlékszik arra az érzésre, amikor egymás
mellett álltunk a műsor alatt ma este, és azt a következtetést vonja
le, hogy ez egy nagyon hosszú turnénak ígérkezik.
Nyolc hét.
Az rohadt sok idő ahhoz, hogy egy buszba ragadva töltsem egy
férfival, akivel kapcsolatban még abban sem vagyok biztos, hogy
kedvelem-e, vagy sem.
Nehéz sóhajom belevegyül a kettőnk közötti feszültségbe.
– Minden rendben lesz – mondom, hogy enyhítsek a helyzeten.
– Rendben? Te így hívod ezt a szituációt? – Zane hangjából
ideges ingerültség érződik.
– Igen, minden rendben lesz – ismétlem, próbálva menteni a jó
hangulatomat, ami a kedélyállapotomat uralta egész este.
– Az lenne rendben, ha két kanapé lenne!
– De a két kanapé semmi pozitívat nem sugallna a kapcsolatunkra
nézve, nem igaz? Egy szerelmes pár együtt alszik.
– Csing, csing, csing! Ott a győztes! – mondja Zane
leereszkedően. Megrázza a fejét, mielőtt elsétál mellettem. A teste
épp csak finoman hozzáér az enyémhez, majd leül az ágy szélére.
A mi ágyunkra.
– Nem lehet olyan nehéz eljátszani, hogy együtt vagyunk.
Zane válaszként gúnyosan felhorkant.
– Egy negyedórája a közönség előtt még tökéletesen elbűvölő
voltál. Kérdésekre válaszoltál. Barátságos voltál. Egészen pontosan
három teljes órán keresztül az voltál, és észre sem vetted, de aztán
bizonyára az óra elütötte az éjfelet, mert visszaváltoztál bunkó
seggfejjé!
– Senki sem mondta, hogy akkor is kedvesnek kell lennem, amikor
nem vagyunk emberek előtt.
– Őrjítő vagy!
– Köszönöm, ez az, amit tökéletesíteni próbálok.
Összeszorítom a fogam, és nagy levegőt veszek. Alapvetően ez
az egész Zane hibája. Ő az, aki azt hazudta, hogy van valakije, ő az,
aki elkezdte ezt az egészet.
Ugyanakkor ezzel nem mondok igazat. Valójában nekem kell
együtt élnem ezzel a férfival, és bármennyire is szeretném helyre
tenni, mégsem teszem, mert teljesen kimerült vagyok. Majd reggel
megvívom ezt a csatát, ha szükség lesz rá – a pokolba is, hiszen
még jó néhány hetünk van erre! –, de most egyébként is ivott, és
rossz kedve is van. Én pedig szeretnék végre átöltözni és levenni a
tűsarkút.
– Robert egyszer a sírba visz! – morog, majd felnevet, amikor
felemeli a poharát, és rájön, hogy az üres.
– Majd én alszom a kanapén – ajánlom fel.
– Nagyszerű. Sőt, tökéletes! Abban pedig biztos vagyok, hogy
Micknek fel sem fog tűnni, hogy ez a frissen összejött, őrülten
szerelmes pár sosem alszik egy helyen.
– Ki az a Mick?
– A sofőrünk.
A vállam fölött hátranézek az üres vezetőülésre, és ekkor jövök rá,
hogy arra eddig még nem gondoltam, hogy ott mindig lesz valaki, aki
hallani fogja minden beszélgetésünket. Minden veszekedésünket.
Úgy általában mindent hallani és látni fog.
– De ő neked dolgozik. Nem írathatsz alá vele valamit, ami azt
mondja ki, hogy nem beszélhet arról, amit lát vagy hall?
– Titoktartási szerződést? – Minden egyes szavát düh élezi.
– Igen, azt. – Nekidőlök a falnak. – Akkor Robert sosem fogja
megtudni az igazat.
– Lássuk csak… Te is nekem dolgozol, alá is írtad a titoktartási
szerződést, mégis mindenféléről csacsogtok Roberttel.
– Az más.
– Az én szememben ugyanaz.
 – Ne legyél már ennyire nehéz eset! – vetem égnek a kezem. – Én
sem vagyok boldog ezzel a felállással, kicsit sem. Voltak terveim.
Voltak...
– Terveid? Ugyan mi volt a terved? Pulóvert kötögetni két fellépés
között? – Zane feláll, és kihúzza magát, én pedig ebben a
pillanatban gyűlölök mindent, ami vele kapcsolatos. Azt, hogy itt
vagyok. Azt, ahogy kinéz a mandzsettáknál felhajtott ujjú ingében.
A vészjósló pillantását.
– Pulóvert kötni?
– Annyira feszült vagy mindig, gondolom, kell valami, ami ellazít.
– Feszült? – nevetek fel, de aztán lassan elhal a nevetésem,
amikor az agysejtjeim közötti kapcsolatok tűzbe jönnek, és éles
fókuszba kerül a Zane mögött elterülő ágy. – Hát erről van szó? –
kiáltok fel, meglendítve mindkét karomat. – Tudhattam volna! Azért
vagy dühös, mert velem vagy itt, és csak egy ágy van, tehát nem
töltheted úgy az éjszakáidat, miközben városról városra járunk,
ahogy kedved tartja.
Zane felnevet, de egy szikrányi jókedv sincs a nevetésében.
– Persze. Úgy van. Pontosan erről van szó.
– Kiváló! Akkor majd tisztán hagyom neked a terepet, hogy azt
tedd, amihez csak kedved szottyan.
– Rendben, de úgy legyen ám!
– Majd azt fogom…
Léptek zaja hangzik a busz lépcsőjén, ami megakadályoz abban,
hogy befejezzem a mondandómat.
– Készen álltok az indulásra?
Megfordulok, hogy szemrevételezzem a lágy déli akcentusú hang
tulajdonosát. A férfi alacsony, tömzsi, és olyan fehér szakálla van,
ami versenyre kelne a Mikuláséval is. Az arcán széles mosoly terül
el, és a kezében egy pohár gőzölgő kávét tart.
– Te biztosan Mick vagy! – mondom, amint előrelépek, és
megrázom a szabad kezét.
– Te pedig bizonyára Harlow. Nagyon örülök, hogy
megismerhetlek!
– Szintúgy – felelem.
– Helló, haver! – köszönti Zane Micket a hátam mögül egy enyhe
biccentéssel.
 Mick rámosolyog, aztán visszanéz rám.
– Feltöltöttem a konyhát kajával, és eltettem minden holmitokat a
helyére. A tank feltöltve üzemanyaggal, én pedig kávéval. Készen
álltok, hogy nekivágjunk az útnak Arizona felé?
Zane-nel mindketten motyogunk valami beleegyezésfélét,
miközben Mick a vezetőülés felé baktat, valamit dudorászva, és a
kedélyes hangulata sehol sem tükrözi az óra szerinti éjfelet. A motor
pillanatokon belül életre kel, aminek erejétől vibrálás fut végig a
buszon.
Pár percig még mozdulatlanul állok egy helyben. Nézem, ahogy
Mick végigmegy valami ellenőrzőlistán a busz műszerfalán, amitől
kissé lenyugszom.
Zane még mindig egy bunkó, de mindketten itt ragadtunk,
összezárva. Hosszú és kínosan óvatoskodó nyolc hétnek nézünk
elébe, de százötvenezer dollárért képes vagyok végigcsinálni.
Kényszerítve magam, hogy egy időre ne gondoljak a
veszekedésre, Zane-ről tudomást sem véve besétálok a hálóba.
Az íróasztalnál ül, laptopjának kék fénye glóriát formáz a feje körül.
Elkezdem végignézni a szekrény fiókjait, a pizsamám után kutatva.
Egy pillanat múlva meg is találom, majd a fürdőszoba felé veszem
az irányt, és bezárom magam mögött az ajtót.
Nem kapkodok, lassan lemosom a sminkemet, megmosom az
arcom, és felveszem a pizsamámat, miközben a busz lágyan ring
alattam, az autópályán haladva. Amikor kilépek a fürdőből, ott
találom Zane-t, aki épp az inge ujjából húzza ki a karját.
Mindketten megdermedünk. A pillantásunk összetalálkozik. Az övé
elkószál, és futólag végignéz rajtam, majd visszanyeri szokásos
gyanakvó jellegét. Továbbra is határozatlanul nézünk egymás
szemébe, miközben Zane leveszi az ingét, és az ágyra fekteti azt.
Halvány, gúnyos mosoly suhan át az arcán.
– Elejtettél valamit – mondja minden érzelem nélkül, majd az
ágyról felvesz valamit, és felém dobja.
Reflexből próbálom elkapni, bármi legyen is az, eközben minden
mást kiejtek a kezemből – koszos ruhákat, cipőt, telefont –, ráadásul
azt a dobozt is, amit Zane dobott nekem. Amikor lehajolok, hogy
megnézzem, mi volt az, minden porcikám elvörösödik.
 Legszívesebben megölném anyámat, amikor megpillantom a
feliratot a doboz óvszeren, ami farkasszemet néz velem.
Zavartan és végtelenül szégyenkezve felszedek mindent a
padlóról, közben igyekszem a doboz óvszert elrejteni a
ruhakupacba. Mire felállok, Zane előrelép, megáll velem szemben,
és elém tárja a pucér mellkasát, a hasizmát, a barna bőrét, a
bicepszét, és közben a szája sarkában mosoly bujkál.
– Na tessék, én meg azt hittem, hogy a fellépések közötti nagy
terveid kimerülnek a pulóverkötögetésben… De hát úgy néz ki, hogy
lakva ismerszik meg az ember.
– Ez nem az… nem az, amire… Ez az anyámé.
Ó, te jóságos ég! Ezt most tényleg kimondtam?
Zane nevetése, ami körbezeng a kis helyiségen, épp most árulta
el nekem, hogy de igen, tényleg kimondtam. A szememet lesütve a
kupac ruhára – és az óvszerre – nézek, amitől a szégyen még
jobban elhatalmasodik rajtam.
Nem mintha lehetne még ettől is rosszabb…
– Elveszítettél valamit? – kérdezi Zane felvont szemöldökkel és
gúnyos mosollyal.
Felkapom a fejem, és szemmagasságban, velem szemben,
túlzottan is közel, ott látom a mezítelen mellkasát és a fekete
csipketangámat, amit levetettem a fürdőszobában, és ami most a
mutatóujja hegyéről lóg.
Tévedtem. Lehet rosszabb.
Hogyan lehet úgy elvenni az éppen levetett tangádat egy férfitől,
hogy közben ne veszítsd el a méltóságodat? Jó eséllyel sehogy
sem. Ennek ellenére felemelem a fejem, miközben az arcom, ha jól
sejtem, a vörös szín milliónyi árnyalatában játszik. Elveszem tőle a
tangát, és hozzáfogom a kupachoz.
Részemről befejeztem ezt a beszélgetést, amiben én csupán még
jobban megszégyenültem, és igyekszem eloldalogni onnan,
elkerülve minden további társalgást Zane-nel.
Ő viszont nem mozdul. Csak áll ott, oldalra hajtott fejjel, és azok a
zöld szemek az enyémet fürkészik. Zane egész valója teljesen
beárnyékolja a személyes teremet, úgy, hogy közben az alvós
rövidnadrágom és a trikóm alatt minden részem tökéletesen érzékeli
az ő jelenlétét.
 – Arrébb mennél? – kérdezem.
– Egy olyan nőnek, akinek nem jelent problémát kimondania, amit
gondol, miért dermeszti meg a nyelvét egy olyan apróság, mint egy
doboz óvszer és némi szexi fehérnemű?
– Mondtam már, hogy nem az enyém!
– A bugyi vagy az óvszer?
Zane a helyzet minden pillanatát élvezi. Látom abból, ahogy a
száját mozgatja, a szeme csillogásából és az önelégült
arckifejezéséből.
– A bugyi az enyém.
– Ó, tehát akkor az óvszer az anyukádé?
– Igen. Nem! – Dühösen kifújom a levegőt, mert utálom, hogy a
csupasz mellkasára vetett egyetlen puszta pillantás elég ahhoz,
hogy zavarba jöjjek, pedig nem szoktam zavarba jönni… Az is ritka,
hogy elszégyellem magam… Az meg aztán holtbiztos, hogy sosem
szoktam megkukulni. – Csak… Mindegy.
– Szóval, ki a szerencsés fickó? – A szemöldökének egyetlen
felvonásával több kérdést tesz fel, mint azzal az öt szóval.
– Befognád? – csattanok fel félig suttogva, félig figyelmeztetően,
közben a vállam fölött a busz elejébe, a vezetőülés felé pillantok.
A csukott ajtó miatt nem látjuk Micket, de csupán a tudat, hogy ott
van, ebben a szűkös élettérben, nem hagy nyugodni.
– Azt kérdeztem, hogy ki a srác?
– Senki.
– Á, szóval tényleg az volt a terved, hogy ezen a turnén fogsz
felszedni valakit? – Én elkezdem megcáfolni őt, ő pedig csak
folytatja. – Pontosan hogyan tervezted ezt, lévén, hogy elméletileg te
az én párom vagy?
Már a nyelvemen van a visszautasítás, de ekkor meggondolom
magam. Csessze meg! Zane úgy indult el erre a turnéra, hogy
pontosan ugyanezt a játékot tervezte… Miért van az, hogy ha ő
akarja csinálni, az rendben van, ha viszont én, az nem?
Játsszunk egyenlő feltételekkel!
– Talán pontosan ugyanúgy, ahogy hitem szerint te tervezted
csinálni.
– Pontosabban? – Zane túlságosan élvezi a vitát.
 – Bárhol, kivéve ebben a buszban. Ehhez mit szólsz? Legalább
abban megegyezhetünk, hogy a busz maradjon ribancmentes
övezet?
– Ribancmentes? Most meg kéne sértődnöm azon a tényen, hogy
azt feltételezed, hogy bármilyen nő, akit az ágyamba viszek, egy
ribanc?
– Én csak nevén nevezem a dolgokat – mondom kihívóan.
Zane egy lépést előbbre lép, a hasa nekiütközik a kezemnek. Így
már csak az a kupac ruha választ el minket egymástól, amit a
karomban tartok.
– Először is, Harlow… ribancokat felszedni nem az én stílusom.
Szeretek megdolgozni a jutalmamért. A könnyű préda egyáltalán
nem jelent élvezetet. Legalábbis nem egy olyan férfinak, mint
amilyen én vagyok. – A pillantása leirányul az ajkamra, majd vissza.
Gyűlölöm azt, hogy egy ilyen egyszerű szemvillanás olyan dolgokat
eredményez a belsőmben, amik ellen tűzzel-vassal hadakozom. –
Másodszor pedig, úgy tűnik, kettőnk közül te vagy az, aki egy doboz
óvszert tart a kezében… Tehát vagy felkészült vagy, vagy pedig
könnyű préda.
– Cseszd meg! – csusszannak ki a szavak, mielőtt még
meggondolhatnám, a testem pedig remeg a dühtől.
Zane hozzám hajol, és eláll a lélegzetem a másodperc töredékére,
ahogy arra gondolok, hogy most meg fog csókolni. Érzem a whisky
illatát a leheletén, és a teste melegét a bőrömön, aztán túlságosan is
élénken eszembe jut, ahogy megcsókolt a múltkori estén.
Bizonygatom magamnak, hogy ha csak megpróbálja, máris ellököm
magamtól… Aztán azon gondolkodom, hogy vajon tényleg
megtenném-e?
– Ne aggódj! – suttogja. – Ez nem része az üzletnek.
– Helyes!
– Helyes? – motyogja.
– Igen. Helyes.
– Akkor, gondolom, nem fog gondot okozni a te feleden maradni
az ágyban, én pedig maradok az enyémen.
– Rendben! – Fogalmam sincs, hogy miért tűnik úgy, hogy
megsértette az érzéseimet, amikor pontosan azt kapom tőle, amit
akarok. Teret. De… pontosan mit is jelent, hogy az ő oldala és az én
oldalam?
Zane arca még mindig egy hüvelyk távolságra van az enyémtől. A
testem irracionálisan reagál arra a suttogó vágyra, amit minden nő
érezne, ha egy smaragdzöld szempár meredne rá, és egy tökéletes
test lenne tőle karnyújtásnyira.
– Mégis, még mindig itt állsz mozdulatlanul.
– Ez az én szobám is, nem?
– Ahogy gondolod – feleli egy vállrándítással, aztán hátrébb lép,
miközben a szeme még mindig az enyémre tapad, és kikapcsolja az
övének a csatját.
Mozdulj, Low!
Mielőtt még megmozdulnék, Zane nadrágja a földre csusszan. Itt
áll egy szál fekete bokszeralsóban, ami olyan, mintha ráöntötték
volna. Ehhez egy pár izmos comb csatlakozik, majd a szemem egy
pillanatra arra a finoman szőrös csíkra téved, ami az alsónadrágja
dereka alá vezet.
Ugyan ki ne pillantana oda?
Amikor a tekintetemet újból felemelem, helyes arcán arrogancia
tükröződik, mintha azt kérdezné, hogy tetszik-e, amit látok. Az ajkán
mosoly fut végig.
– Ha csupán az óvszer említésétől elvörösödsz, Harlow… akkor
ez a nyolc hét nagyon hosszú lesz számodra.
– Csak hogy tudd, sokkal több minden kell ahhoz, mint holmi
óvszer, hogy elvörösödjem.
– Akkor mi az, amitől elvörösödsz?
– Szeretnéd tudni, igaz? – kérdem, és tetőtől talpig végigmérem,
csak hogy észrevegye, majd finoman megrázom a fejem, mint akit
ettől kevésbé már nem is érdekelhetne, valójában azonban az jár a
fejemben, hogy te jóságos ég, ez aztán a test! Kisportolt,
napbarnított és csábító.
Anélkül, hogy bármi mást mondanék, a busz elejében, a Mick
vezetőülése mögött elhelyezett kanapé felé veszem az irányt. A
szennyes ruháimat még mindig a kezemben tartom, a doboz
óvszerrel együtt, ami miatt anyámat legszívesebben kinyírnám, a
fejemben pedig zavarodottságot érzek.
 Mint például azt, hogy hogyan lehetséges, hogy ennyire ki nem
állhatom Zane-t, mégis annyira elbűvölő és vonzó, ugyanakkor
idegesítő és frusztráló is.
– Minden rendben? – kérdezi Mick, ahogy ledobom a ruháimat a
kanapé mellé olyan rendezett kupacban, amennyire csak
lehetséges.
– Igen, minden oké – motyogom, és belesüppedek a puha
bőrborítású kanapéba. Úgy érzem, hogy meg kell magyaráznom,
hogy miért jöttem ki a hálóból. – Nem akarom Zane-t zavarni a
könyvolvasóm fényével.
A magyarázatom nevetségesen hangzik. Még egy dolog, aminek
nincs semmi értelme.
De úgy tűnik, ez egy ilyen nap.
 Tizennégy
Harlow

Online cikkek sokasága jelenik meg, egyik a másik után, tele Zane-
ről és rólam készült képekkel, ahogy a színpadon álltunk tegnap
este. Az egyiken, ahogy épp csókot nyom a halántékomra. Egy
másik, amin csodálattal az arcán néz rám, ami annyira hiteles, hogy
ha nem tudnám az igazat, ami ennek épp a szöges ellentéte, akkor
magam is elhinném.
Megjelentek cikkek a SoulM8 közelgő indulásáról is. Egy jó kezdet
a cég lassú felfuttatásához, mielőtt berobbannánk a reggeli
tévéműsorokkal, a turné felénél, ahogy Robert tervezte. Más
cikkekben említést tesznek arról, hogyan akadt horogra a hírhedt
agglegény Zane Phillips. Megjelent pár fotóm a Victoria’s Secret
sorozatból. Van néhány megjegyzés rólam, de egyiket sem bánom
különösebben, mivel a múltamban nincs semmi botrányos.
Az, hogy bekerülök a köztudatba, egy kedvező mellékhatása
annak, hogy ravaszul megszereztem ezt az állást. Tudtam, hogy
megkapom a pénzt, azt is tudtam, hogy a kampány által szerzett
ismertség a segítségemre lehet a jövőbeni munkakeresésben.
Amivel azonban nem számoltam, az az, hogy az emberek
elkezdenek majd érdeklődni az iránt, hogy kivel randizik Zane
Phillips.
Ez elég naiv hozzáállást jelez a részemről. Hiszen én is
rákerestem annak idején Zane-re, és utánaolvastam a szerelmi
életének, nem igaz?
Tovább görgetek az interneten, és egyik cikket olvasom a másik
után. Találok egy listát egyéb cégekről, amiket Zane megvásárolt,
sikerre vitt és eladott. Egy szoftvercég a Szilikonvölgyben, ami
kórházi időpontok ütemezésével foglalkozik. Egy autóalkatrész-
gyártó vállalat. Egy számítógépes cég, ami perifériás eszközöket
gyárt. Minden egyes vállalatot akkor vett meg, amikor azok a csőd
szélén álltak, majd pár év múlva csillagászati áron adta tovább őket.
Arról azonban még csak említést sem találok, hogy mi okból
költözött Zane az Egyesült Államokba tizennyolc évesen. Semmi
információ nincs a családjáról vagy a szeretett otthonról, amit maga
mögött hagyott.
Visszalépek az előző oldalra a keresőben, és végigpásztázom a
rólunk készült képeket.
Kétségtelenül jól nézünk ki együtt, úgyhogy jó műsort adunk.
Legalább egy jó dolog van az egészben. Ha már minden más csak
zavaros tettetés.
Különösen azután, ahogy reggel felébredtem.
Csoszogó lábak hangja vonja el a figyelmemet a cikkekről, és
tereli arra a személyre, akivel mostantól kezdve egész hátralevő
életemben kapcsolatba hoznak majd. Zane a fejét lehorgasztva
mozog, a sötétkék rövidnadrágja lecsúszott a csípője alá, az arcán
pedig párnagyűrődések lenyomata.
Az üzleti mogul, aki úgy néz ki, mint egy ártatlan kiskölyök, akit
legszívesebben megölelnél.
Ne hagyd magad becsapni, Low! Hamarosan kibújik belőle az
igazi énje.
– Jó reggelt!
Zane érthetetlenül morog valamit, és vet egy pillantást felém,
ahogy a busz elejébe csoszog, ahol én is ülök, és a kávémat
élvezem.
– Arizonában vagyunk. – Kinézek az ablakon a golfpályák zöldjére
és a minket körülvevő barna sivatagra. Egy üdülőközpont
parkolójában álltunk meg. Nem látok feliratot, ami a hely nevére
utalna, de temérdek golfkocsi vesz minket körül a zöld füvön, még
ebben a korai órában is.
Újabb horkanást hallok, majd a kávégép kattanását.
– Te szoktál golfozni?
Zöld szeme felém villan.
– És te mindig ilyen sokat beszélsz hajnalban?
Lepillantok a telefonomra.
– Kilenc óra van.
 – Jól van, akkor reggel. – Türelmetlenül felemeli a lábát, ahogy
várja, hogy lefolyjon a kávéja. – Akkor is korán van.
– Szóval tudsz golfozni? Én mindig is meg akartam tanulni, de
sosem szántam rá időt. Elég könnyűnek látszik. Úgy értem…
– Nem vagyok az a korán kelős típus – mondja, és a homlokába
hullott hajtincse alól felém pillant.
– Hát én az vagyok! – villantom fel a mosolyom, mert boldoggá
tesz, hogy találtam Zane-ről valamit, amivel piszkálhatom.
Kiveszi a bögre kávét a gép alól, én pedig nem tudom nem
észrevenni a feszülő bicepszét, amikor a kávét azonnal a szájához
emeli. Felszisszen, és hangja betölti a teret, ahogy a nyelvét
megégeti a forró kávé, a mozdulattól azonban, ahogy lecsukja a
szemét az első korty ízére, elképzelem, ahogy más dolgokat ízlelget.
Hagyd abba! Csak egy álom volt!
Egy álom, ahol olyan dolgokról képzelegtem vele kapcsolatban,
amikről nem kellett volna. A rám nehezedő súlyáról. A borostás
állának karistolásáról a combom között. A meleg kezéről, ahogy a
mellbimbómat szorítja. A hangról, amit kiad, miközben elélvez.
– Mi lenne, ha békén hagynánk egymást addig, amíg megiszom
az első egy-két-három kávémat? – szólal meg reszelős hangon,
félbeszakítva a róla szóló gondolatmenetemet.
– Oké, persze, hogyne – hebegek, és igyekszem kitörölni a
fejemből ezt az álmot, ami most még inkább valóságosnak tűnik,
ahogy Zane itt áll előttem. – És az meddig tart?
Kortyol még egyet, és elégedetten felsóhajt.
– Te állandóan ilyen vidám vagy?
– Ó, hát, igen, köszönöm!
– Nem bók volt. – A bögréje fölött figyelmeztetően rám néz,
jelezve, hogy adjak lejjebb a reggeli jókedvemből.
– És te, neked minden reggel ilyen a hangulatod? Ilyen morcos?
Zane bólint, és megigazítja a rövidnadrágja derekát, ami közben
veszélyesen lecsúszott.
– Ühüm.
– Tehát akkor nincs beszéd, jókedv, sem egymás szemébe
nézés... Most mi van?
Zane szájának egyik sarka kissé felfelé görbül.
– Kezdetnek jó lesz.
 Semmitmondó hangot adok ki, aztán az ablak felé fordulok, és
kibámulok rajta. A távolban emberek állnak négyesével a zöld füvön,
itt-ott golfkocsik haladnak.
– Talán veszek ma egy golfleckét. Gyakorlom az ütéseket. Van
bőven elütni való időnk.
– Hajrá!
Mély levegőt veszek, közben rájövök, hogy azért vagyok ilyen
cserfes, mert nem akarom feltenni azt a kérdést, ami azóta fúrja az
oldalam, hogy felébredtem.
– Hogy kerültem az ágyba?
Arra a riadalomra gondolok, amit felébredéskor éreztem az idegen
ágy és az ismeretlen helyiség miatt. Majd pedig a hirtelen
felismerésére annak, hogy mellettem valaki egyenletesen szuszog.
Az illat, ami szappan, sampon és férfiillat keveréke volt. Aztán
amikor összeszedtem a bátorságomat, és lassan megfordultam, ott
találtam őt, a hátán fekve, egyik karja keresztben az arcán, a takaró
pedig a derekáig le volt tolva.
– Későig dolgoztam. Mick megállt tankolni – mondja morcosan.
– Mi köze ennek ahhoz…
– Amikor Mick megállt, te itt voltál kint. Én vittelek hátra a hálóba.
– Elvonja a tekintetét a gyönyörű golfpályáról, ami a busz színezett
üvegablakán túl terül el. – Úgyhogy… mulligan.
– Mulligan? – kérdezek vissza, miközben az agyam azon kattog,
hogy Zane vitt engem ágyba. Nem, nem egyszerűen vitt… a karjaiba
vett!
– Ez egy golfos kifejezés. Majd a leckén ezt is megtanulod.
– Akkor tehát játszol?
– Sokféle játékot játszom. – Lassan mosolyra húzódik a szája,
ahogy megfordul, és a busz hátulja felé veszi az irányt.
Utánabámulok. Nézem a hátsójának a domborulatát, miközben
lépdel, és nem is tudom, hogy mit is érzek azzal a ténnyel
kapcsolatban, hogy Zane felvett, és ágyba tett.
Vajon jól észleltem azt a kis rést Zane zsémbes páncélján?
Vízcsobogás, majd fogmosás hangja hallatszik a busz hátulja
felől, ami jó alkalom arra, hogy a telefonom után nyúljak, és
megkeressem, mit is jelent a „mulligan” kifejezés: amikor egy játékos
kap egy második esélyt az első elhibázott ütése után.
 Meredten bámulom a definíciót. Egy második esély.
Ilyen módon hozza Zane a tudomásomra, hogy tegnap este
tényleg hülyén viselkedett? Tudja, hogy bunkó volt, ezért ágyba tett,
hogy egyfajta fegyverszünetet kössünk?
Ezt nevezem belemagyarázásnak, Harlow!
Mégis… Ő mondta, és rám hagyta az értelmezését.
Ez határozottan rés volt a páncélzaton.
Micsoda váratlan meglepetés!
 Tizenöt
Zane

Harlow-t nézem.
Pedig nem kéne, mert minden egyes másodperccel csak nő
bennem az ingerültség. Egyre felindultabb leszek. Egyre inkább
minden bajom lesz, amikor meglátom, ahogy a pasas Harlow
csípőjére teszi a kezét, hogy megmutassa neki, hogyan kell a
súlypontját áthelyezni, amikor meglendíti az ütőt.
Kibaszott profi golfos, a nagy francokat! Leginkább profi seggfej,
aki csak azért van itt, hogy markolászhassa a tagok hátsóit.
A magányos és figyelemre szomjazó feleségekét, akik rendszeres
vendégei a klubnak, míg a férjeik a pályán múlatják az időt.
Harlow viszont nem házas, és nem is igyekszik figyelmet
kicsikarni. Több tucat szempár figyeli őt, a férfiak sorra bökdösik
egymást a könyökükkel.
Ő csak áll ott a vakítóan fehér rövidnadrágjában, közszemlére
téve azokat a kilométer hosszú lábait, meg a citromsárga pólójában,
ami lazán lengi körbe a felsőtestét. Minden szempontból lenyűgöző
látvány. Mégis inkább a mosolya, a nevetése és a gondtalan jelleme
az, ami miatt magára vonzza a tekinteteket.
Ahogy az enyémet is.
Arra nem tudok rájönni, hogy ez az egész ártatlan megjelenés
természetesen jön belőle, vagy csak megjátssza azért, hogy az
olyan férfiak, mint én, felfigyeljünk rá, és előhozza belőlünk azt az
énünket, aki elsőként akarja meghódítani és a magáénak tudni őt.
– Mit meg nem adnék érte, ha az én kilences vasammal játszana!
– bök oldalba a könyökével a mellettem álló férfi.
A kezem ökölbe szorul, de nem reagálok.
Hogyan is tehetném, amikor az én fejemben is pontosan ugyanez
a gondolat pörög le annyiszor, hogy már nem is foglalkozom azzal,
hogy számoljam, hanyadjára?
 Az oktató keze ismét Harlow-n landol, a mellkasa pedig a hátához
ér, ahogy átfogja és megtámasztja őt, így segítve az ütő
lendítésében. A testük együtt lódul hátra, majd előre. Amikor elütik a
labdát, az szinte szárnyal.
Harlow ujjong az izgatottságtól, és néhány tánclépést tesz, ahogy
ünnepli a sikeres ütést. A csípője tekeredik, a keze pedig a magasba
lendül, a feje fölé. A nevetése végigsöpör a pályán, amitől még több
ember áll meg, hogy áhítattal szemléljék az eléjük táruló látványt.
Amit még attól is jobban gyűlölök, hogy az oktató keze Harlow-n
van, az az, hogy az összes itt álló férfi őt bámulja.
Jézusom, mi lenne, ha megtudnák, hogy fehérneműs képeket is
találhatnak róla az interneten…
Az idétlen oktató fehér galléros pólóban, pazarul belőtt hajjal és
egy ostoba vigyorral az arcán ügyetlen kísérletet tesz egy pacsira,
majd magához húzza Harlow-t egy ünnepi ölelésre.
Csessze meg! Ebből elég!
– Harlow! Drágám… – szólítom a nevén, majd a bártól a pályára
ballagok.
Harlow felkapja a fejét, és amikor meglát, széles mosoly terül el az
arcán.
– Zane! Láttad az ütésem?
Úgy bizony, satnya férgek, ő velem van!
Megállok a pálya vonalán belül.
– Nagyszerű ütés! – Az oktatóra nézek, és figyelmeztető pillantást
lövellek felé, mielőtt folytatnám a mondandómat, jelezve, hogy fogja
vissza magát. – Készen állsz, hogy átvegyük a programot?
– A programot?
Mi a fenéről beszélek én egyáltalán?
– Igen. A ma estit.
– Ja, persze. – Harlow szeméből zavar tükröződik, ahogy a falon
lévő órára pillant, és felvonja a szemöldökét. – Szeretnél ütni párat,
amíg még tart az órám?
– Köszi, nem. De foglaltam két széket a bárnál.
Harlow mosolyogva bólint. Elégedetten elindulok a bár felé most,
hogy végre az összes seggfej, aki őt bámulta, tisztában van vele,
hogy Harlow velem van. Beletelik pár pillanatba, míg Harlow utolér, s
akkor megállok, és fegyelmezett csókot nyomok az ajkára.
 A csók azoknak szólt, akik esetleg kételkedtek abban, hogy
valóban együtt vagyunk.
Harlow megdermed, ahogy az ajkunk összeér, de aztán úgy tűnik,
eszébe jut, hogy a mai fellépésünk városában vagyunk, és az itt lévő
emberek bármelyike ott lehet majd a közönség soraiban.
Beletelik egy kis időbe, míg leadjuk a rendelésünket, de amint
végeztünk vele, Harlow felém fordítja a figyelmét.
– Szóval?
– Szóval… mi?
– Azt mondtad, hogy beszélni akarsz a ma estéről. Feltételezem,
hogy ugyanazt tesszük, mint múlt este. Beszélgetünk. Flörtölünk.
Információt szolgáltatunk. Majd elvegyülünk.
– Úgy van.
– Eljátsszuk, hogy őrülten szerelmesek vagyunk egymásba.
Felhorkanok, és a tekintetem róla a golfoktató felé irányítom, aki
mostanra már a következő stepfordi feleség körül legyeskedik.
– Összezavarsz – szólal meg Harlow, amivel újból magára vonja a
tekintetem. – Épp egy párkereső alkalmazást dobsz piacra, közben
minden, amit a színfalak mögött mondasz erről, az ezzel teljes
ellentmondásban van.
– Ez az én kiváltságom. Ezen kívül más vállalkozásaim is vannak.
Most úgy alakult, hogy épp ez került a figyelmem középpontjába.
– Mi lesz, ha már nem ez lesz a középpontban? Mit fog az
jelenteni annak a több ezer embernek, aki regisztrál, és hisz a
rendszerben, mert mi azt mondtuk, hogy az működni fog?
– Az már nem az én problémám.
– Elég szemétség ezt mondani.
– Meglehet, de így működik a világ. Az életben semmi sem tart
örökké. Élvezed és kihasználod a dolgokat, majd mosod kezeid, és
lelépsz.
Harlow szeme összeszűkül, és a mogyoróbarna részük sötétbe
fordul.
– Te tényleg így gondolod?
Megrántom a vállam. Amit mondtam, annak van alapja, de eszem
ágában sincs hagyni, hogy agyturkászt játsszon, és megtudja,
hogyan érzek valójában a nőkkel és a társkereséssel kapcsolatban.
Elvégre harminchárom éves felnőtt férfi vagyok. Ráadásul igen
elfoglalt is. Nincs időm elkötelezettségre. Sem pedig arra, hogy
valakire annyi időt szenteljek, hogy működjön a kapcsolatunk… És
őszintén szólva, kedvem sincs hozzá.
Az élet anyám és apám mellett nem volt éppen sétagalopp, a
kapcsolatuk nem festett túl rózsás képet arról, hogy milyen egy jó
párkapcsolat. Üveg után nyúlni nap mint nap, egész nap, csak hogy
kibírd a párodat… Ebből én megtanultam, hogy sose akarjak társat.
– Föld Zane-nek! Te komolyan ebben hiszel?
Harlow kizökkent a gondolatmenetemből, és egy pillanatra csak
bámulok rá, választ keresve.
– Az elméletem napról napra alakul – mondom végül.
– Ne agyalj, csak válaszolj! – Az asztalra könyököl, és az állát a
kezére támasztja, majd egyenesen rám néz. – Hiszel a
szerelemben, Zane?
– A szerelem egy baromság.
Harlow oldalra biccenti a fejét, és úgy mered rám, mint aki nem
hiszi el, hogy tényleg ezt mondtam. Pedig így van. Ráadásul még
igaz is.
– Ezt ne mondd el Robertnek!
– Nem terveztem.
Kortyol egyet az italából, majd a szívószállal megkeveri azt, és
közben a jégkockákat figyeli.
– Nem értem.
– Ne is próbálkozz vele, sokkal egyszerűbb lesz az életed, ha nem
teszed. – Túl sok a beszéd. Sokkal többet beszél, mint kéne!
– Nem értem. Te egy tehetős ember vagy…
– Ó, a mindentudó Google ereje! Beleástad magad a mocskos
múltamba, ha már úgyis utánam szimatoltál?
Na de mégis mi a faszért izgat ez engem, ha így is van? Mi van a
múltamban, amit el akarok rejteni előle, holott soha egy cseppet sem
érdekelt még ezelőtt, hogy mit gondolnak az emberek arról a sok
nőről, akikkel dolgom volt? A fenébe is, hiszen én is utánanéztem,
hogy mit ír róla az internet, még azoknak a férfiaknak is
utánanéztem, akikhez hozzáért!
Esetleg nem is a múltbéli nőügyeimről nem akarom, hogy tudjon,
hanem inkább arról az életről, amit magam mögött hagytam, és
előszeretettel kerülöm is ezt a témát.
 – A múltadban semmi olyan nem volt, amire ne számítottam volna
– von vállat –, szóval, hogy jön Robert a képbe?
– Az anyagi hozzájárulása is segít, a SoulM8 számára azonban az
a tapasztalata a legnagyobb érték, amit ebben az ágazatban
szerzett, nem beszélve a szerteágazó kapcsolatairól a médiában.
– Tehát a befolyása az, ami neked akkora érték?
Belekortyolok az italomba, hátradőlök a székben, és csak nézem
őt. Hogyan jutottunk idáig? Hogy a picsába kerültem én ide? Itt ülök,
azt játszom, hogy párkapcsolatban vagyok, és egy párkereső
weboldal útját egyengetem!
Az az átkozott Kostas és az ő agymenése!
– A befolyása? Igen. Hallottál már valaha az IMM-ről?
Látom, ahogy zavar fut át az arcán. Ugyanaz a zavartság, amit én
éreztem, amikor először találkoztam Roberttel, és igyekeztem
befogadni, hogy ez a szerény ember ugyanaz a precíz üzletember,
aki megalapította és felépítette az International Market Mediát, ami
az ország egyik legsikeresebb reklámvállalata.
Harlow tekintete továbbra is rám szegeződik, mintha még mindig
próbálna megérteni.
– Vagyis…?
– Igen, az International Market Media – mondom. – A cég, amit
Robert és Sylvie Waze alapított, ők voltak a tulajdonosai is, majd egy
szép összegért és egy gazdag részvénycsomagért úgy tizenöt évvel
ezelőtt eladták.
Harlow arcán meglepetés tükröződik, a szája tátva marad, a
szeme színesen vibrál az elragadtatástól.
– Mondta, hogy volt egy cége, de azt sosem tudtam, hogy ez volt
az.
– Nem mindenki az, aminek látszik, Harlow.
 Tizenhat
Harlow

– Hé, te! – oszlatja szét Zane mormogó hangja az álom ködét, és a

másodperc törtrészéig azt hiszem, hogy hozzám beszél.
Moccanni sem merek, az érzelmes hangsúlyozása kicsit túl
ismerősnek tűnik nekem.
Lágy nevetése visszhangzik a hálószoba sötétjében, amitől
késztetést érzek, hogy kinyissam a szemem. Az éjjeliszekrényen álló
órára pillantok, ami hajnali hármat mutat.
Mi a fene? Kivel beszél?
– Tetszik? Tetszik, mi?
Megdermedek, Zane hangjának játékossága és a csak most
szemet szúró bekapcsolt számítógép monitorjának kék fénye okozta
sokk azonnal felébreszt.
– Egyedül játszadozol? Hiányzik neked, hogy én csináljam, igaz?
Úgy tűnik, hogy egyedül is nagyon jól csinálod!
Jaj! Csak ezt ne!
– Te most viccelsz velem? – teszem fel a kérdést hangosabban,
mint kéne, ahogy felülök az ágyban, és magam köré húzom a
takarót. – Hát még egy kis jóérzés sincs benned, hogy ne csináld
ezt, amikor én itt fekszem az ágyban?
– Mármint mit? – kérdezi, hirtelen megfordul, és rám néz,
meztelen felsőtesttel, és az arcát megvilágítja a monitor fénye.
– Azt! – mutatok az ujjammal a képernyőre, amire rá sem merek
nézni, annyira elrémiszt a helyzet.
– Ezt? – nevet fel olyan hitetlenkedve, amivel egyből odavonzza a
tekintetem arra, amire épp mutat.
És ekkor meghalok.
A szégyentől. Az extra adag cukiságtól. És a saját idiótaságomtól.
Zane számítógépének monitorján egy szoba látható, hatalmas
ággyal. Az említett ágyon pedig nem más áll, fejét jobbra-balra
forgatva, mint Foltos.
Úgy van! A kutya.
Zane Foltoshoz beszél.
A nagy macsó Zane Phillips épp online látogatást tesz a kutyájánál
a megőrzőben, és átkozott hajnal, háromkor tart vele traccspartit.
Valószínűleg a vörös tíz árnyalata játszik az arcomon, amint a
tekintetem az összezavart Zane-ről a most már szép nyugodtan ülő
Foltosra irányítom, aki arra vár, hogy újra meghallja a gazdája
hangját.
– Bocsánat. Én csak… Nekem most… – Elhallgatok a mondat
közepén, amint meglátom Zane arcán a felismerést, ami olyan
tisztán süt róla, mint a nap.
– Te jó ég! – Zane a fejét hátracsapva, a kezét a hasára téve
nevet. – Azt hitted, hogy én… Hát ez baromi vicces!
– Azt hiszem, én most inkább befogom a szám – mondom, és
hanyatt vetem magam az ágyon, a fejemre húzva a takarót.
– Ne érts félre, csípem a kutyapózt, Hamupipőke, de erre a szintre
sosem fogok lépni.
– Befognád, kérlek? – szólok vissza, ahogy a megaláztatásom
Zane minden egyes nevetésével tovább fokozódik.
– Ez annyira rohadtul tipikus! – mondja nevetve. – Ne haragudj,
Foltos, én szeretlek, meg minden, de…
Egymást követik a nagyokos megjegyzések, én pedig a fülemre
tapasztom a kezem, és próbálom visszatartani a nevetésem.
Akkora hülye vagyok!
Zane webkamerán keresztül beszél a kutyájához.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy átgondoljam a róla alkotott
véleményem.
Bármelyik pasi, aki ezt teszi, plusz pontot kap tőlem.
 Tizenhét
Harlow

– Ugyan már, hadd hívjalak meg egy italra!

Ránézek a jobb oldalamon álló helyes fickóra. Sötét haja van, és
világos szeme, és olyan arrogánsan viselkedik, ami azt sugallja,
hogy tudja. Egész este engem stírölt, nem törődve azzal a ténnyel,
hogy én a pódiumon álltam az állítólagos pasimmal, és arról a
szerelemről beszéltünk, amire a SoulM8-en keresztül találtunk rá.
– Kösz, nem. – Udvariasan rámosolygok, és hátrébb lépek.
– Az ott Zane Phillips, tudod? – mondja, és tesz egy lépést felém.
– Tökéletesen tisztában vagyok vele. De azért köszönöm az
információt.
– Ugyanazokba a körökbe tartozunk. Jól ismerem őt.
– Én is jól ismerem őt.
A férfi leereszkedően nevet.
– Akkor fel vagy készülve rá, hogy össze fogja törni a szíved?
– Az én szívem, az én dolgom – felelem olyan kedvesen, ahogy
csak tudom, teljes tudatában annak, hogy azért vagyok itt, hogy egy
márkát képviseljek, így aztán elküldeni ezt a pasast a fenébe úgy,
ahogy normális esetben tenném, nem lenne profihoz méltó húzás.
– Én nem tennék ilyet veled – húzza végig az ujját a csupasz
karomon, mire azonnal elhátrálok tőle.
– Ha megbocsátasz, ki kell mennem a mosdóba.
Kilépek a klub tánctermének ajtaján, és elindulok a folyosón.
Biztosabb helyre kell menekülnöm Mr. Nyomulós elől, mint a mosdó,
így az első ajtón, ami az utamba kerül, kilépek, és egyfajta belső
udvaron találom magam. Körülöttem kőpadok és rácsos kerítések
helyezkednek el, és indás növények kúsznak fel a kőfalakon át a
farácsokra. Fényfüzér ragyog körülöttem, és ez minden, amire most
szükségem van ahhoz, hogy kicsit szusszanjak.
 Megdermedek, amikor léptek zaját hallom, majd
megkönnyebbülten sóhajtok, amikor meglátom Zane-t. A
pillantásunk találkozik a gyengén megvilágított kertben, és
észreveszem az arcán a feszültség okozta ráncokat.
– Mindenkivel flörtölni fogsz a teremben, Harlow? Szerintem pár
embert még kihagytál!
– Mi van? – A pillanatokkal ezelőtt érzett megkönnyebbülés dühös
zavarrá változik bennem.
– Neked elméletileg velem kéne lenned, emlékszel? Nem pedig
azzal a seggfej Miles Finlay-vel!
– Miles Finlay?
– Ő az a majom, akivel olyan kedvesen elcsevegtél!
Mr. Nyomulós?
– Nem a te dolgod, hogy kivel beszélgetek…
– Hogy a fenébe ne lenne…
– Azzal pedig nagyon is tisztában vagyok, hogy mi a feladatom! –
Megmozdulok, hogy enyhítsem a hirtelen rám törő nyugtalanságot. –
Egyébként pedig onnan, ahol álltam, úgy tűnt, hogy átkozottul jó
munkát végzel, és keményen dolgozol a tömegen, akarom mondani
a nőkön. Tudod, a feszes testű, rövid szoknyás nőkön, akik, biztos
vagyok benne, boldogan kijátszanák a „barátnődet”, ha meghívnád
őket magadhoz. A baj csak az, hogy a hely, ahová meghívhatnád
őket, nem a tied, hanem a miénk, és ráadásul ribancmentes övezet!
– kezemet csípőre téve, a szemöldökömet felvonva dacolok Zane-
nel.
– Mintha az akadályt jelentene nekem.
Nem tudom biztosan, hogy ez a megjegyzése miért érződik
váratlanul egy mentális ostorcsapásnak, mégis így van. Képtelen
vagyok megérteni ezt az embert, úgyhogy a saját érdekemben abba
kell hagynom még a próbálkozást is, hogy megértsem.
– Tudod, mit? Nekem ez így nem megy.
– Mi nem megy? – kérdez vissza, és elneveti magát.
– A te Jekyll és Hyde szarságaid! Az, hogy a közönség előtt
kedves vagy, de ha kettesben maradunk, akkor meg bunkón
viselkedsz. Ez számomra egy érthetetlen baromság, úgyhogy találd
ki, melyik vagy, hogy aztán én is tudjam, hogy viszonyuljak hozzád!
 A szája egyik sarkában megjelenő félmosoly azt jelzi, hogy Zane
élvezi a helyzetet, én pedig rohadtul utálom az olyan férfiakat, akik
játszadoznak. Voltam már jó párral ahhoz, hogy tudjam, az ilyenek
csak otthagynak összetört szívvel, sérült büszkeséggel és a
folyamatos önmarcangolásoddal.
– Mit szeretnél, milyen legyek?
Zane lép egyet felém.
– Önmagad. Akárki is az.
Még egy lépést tesz.
Nem mozdulok. Engem nem lehet megfélemlíteni. Nem fogok
meghátrálni előle.
– Vigyázz, mit kívánsz, Harlow!
– Ez meg mit akar jelenteni?
Ott állunk a kertben, a testünk egy hüvelyknyire egymástól, az
éjszaka körülölel bennünket, és az agyunk azon pörög, hogy
megértsük a másikat.
– Semmit – mormolja mosolyogva, és a fejét oldalra biccenti,
miközben engem néz. Zöld szeme beszédesen figyel, de nem tudom
kiolvasni belőle, hogy mit mond, és abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán akarom-e tudni. – Csak abban legyél biztos, hogy nem
kevered össze a színjátékunkat a valósággal.
– A színjátékunkat?
– Azt, hogy mi egy pár vagyunk.
– Nem fogom.
– Én viszont már most látom az arcodon.
– Mit látsz?
– És a testeden.
– Mi a fenéről beszélsz?
Zane nyelve kibukkan az ajka közül, és megnyalja a száját, aztán
egy pillanatra elcsendesül, mielőtt újból megszólalna.
– A nők a szavakba szeretnek bele. A férfiak viszont a testekbe.
– Lennél olyan szíves, és felvilágosítanál, hogy mi a bánatos
fenéről beszélsz, mert fogalmam sincs róla, viszont úgy érzem, hogy
túl messzire mész!
Zane megrázza a fejét, ahogy a felnőttek szokták, amikor a gyerek
nem érti, amit magyaráznak neki.
 – Az arckifejezésed a ma esti előadásunk alatt. Az, ami azt
sugallta, hogy azon töprengsz, hogy ilyen lehetne, ha ez az egész
valódi lenne közöttünk. Ne keverd össze a színjátékunkat a
valósággal.
Zane szavai úgy hatnak rám, mintha pofon ütöttek volna, és ettől
magamhoz térek, de ezt sosem vallanám be, mert igaza van.
Tényleg ezen gondolkodtam ma este, miközben ő édesen beszélt
rólam és a kapcsolatokról, hogy milyen is az, találni valakit. Persze
tudom, hogy mindezt valaki megírta neki előre, de mégis
elábrándoztam.
Egy olyan pasihoz képest, aki azt állítja, hogy nem szokott figyelni,
elég nagy pontossággal észlelte azt a kis megingást a szerepemben.
Nem hagyom, hogy ez még egyszer megtörténjen.
– Ugyanúgy, ahogy te, én is tökéletesen tudom játszani a
szerepem – mondom.
– Nem hiszem. A közönséget talán át tudod ejteni, de engem nem.
– Ne képzelj olyan sokat magadról! – Hátralépek, mert egy kis
levegőre van szükségem, és mert gyűlölöm azt, hogy így átlát
rajtam.
– Ugyan miért ne?
– Tudod, mit, Zane? Hagyd a rizsát! Ha te akarsz lenni a menő
srác a koleszban, hát legyél. Te akarsz lenni a nagy fejes, aki a
tulajdonosa a cégnek? Kibaszottul rendben van, legyél csak! Én
viszont mindkettőt utálom! Nem tudnál egyszerűen csak az a srác
lenni, aki ott állt reggel a turnébuszban, és mulligant ajánlott fel? Az,
aki elnézést kért tőlem, mert elég felnőtt volt ahhoz, hogy felfogja,
hogy egy barom volt, és helyre akarta hozni?! Miért nem tudsz az a
srác lenni mindig? – Kifogyok a szuszból, és bosszant, hogy olyan
nehéz újra levegőt venni, amikor Zane előrébb csusszan, de úgy,
hogy mellkasa alig érezhetően az enyémhez ér.
– Mondtam, hogy vigyázz, mit kívánsz, Harlow!
– Miért? – dobom az égnek a kezem legyőzötten és dühösen,
mert rájövök, hogy ez a beszélgetés nem vezet sehova.
– Mert az a srác… – mondja, és a kezét felemelve az ujjával
végigsimít az állkapcsom vonalán, amitől eláll a lélegzetem, és égni
kezd a tüdőmben a levegő. – Mert az a srác odasétálna hozzád, és
ezt tenné.
 Mielőtt akár eszembe jutna, hogy lélegzetet vegyek, Zane hozzám
préselődik, és az ajkával megérinti az enyémet. Egyszer. Kétszer. Az
ajkam szétnyílik. Utat ad neki, hogy harmadszorra a nyelvét
becsúsztassa közé, és minden porcikámat lángra lobbantsa.
Kételkedem és habozok, de mielőtt még egyáltalán szünetet
tarthatnék, ő új pozícióból kezdi az egészet elöröl. Puha ajkak.
Kemény borosta. Meleg nyelv. Visszafogott morgás.
Vágy.
Valami, amit nem akarok érezni.
Ez hazugság.
Igenis érezni akarom. Bele akarok veszni.
De nem vele. Nem így. Nem...
Te jó isten, ez a pasas teljesen magával ragad! Ebben a kertben,
ami tele van fényfüzérekkel és sötét árnyakkal, van valami halvány
visszafogottság a csókjában, ami megborzongat, figyelmeztet, és
céloz arra, hogy mi mást akar még Zane.
Aztán az ajka eltávolodik...
Ez az egész csak színjáték.
Zane hátralép, és egyik hüvelykujját végighúzza az alsó ajkamon,
mintha tudatni akarná velem, hogy ez a csók valódi volt. Az ajka, ami
úgy magával ragadott, most huncut vigyorba fordul, és a komiszan
csillogó szeme egyszerre ijeszt meg, és hoz izgalomba.
– És ez még a fele sincs annak, amit az a pasi adna neked, akire
te vágysz... – suttogja, majd hátrál, a keze még mindig az arcomat
tartja mozdulatlanul, ahogy az ajtó felé pillant a hátam mögött, majd
annyit mond: – Finlay.
Az iménti csóktól még mindig zavarodottan eltart egy pillanatig,
míg felfogom, amit mondott. A fickó, aki rám akart hajtani odabent.
De amikor hátranézek a vállam fölött, nincs ott senki.
Vajon ott volt Finlay? És minket nézett? Vagy ez csak Zane trükkje
volt, hogy kimutassa egy csellel a láthatatlan igényét rám, ami
persze csak még jobban összezavar és még jobban megnehezíti,
hogy különbséget tegyek a valóság és a színjáték között.
Még hátrébb lép, és leveszi rólam a kezét.
– Finlay? – kérdezem, ahogy a gondolataim kitisztulnak, de
csupán egy finom fejrázást kapok Zane-től válaszul. – Hát erről szólt
ez az egész? Csak biztos akartál lenni abban, hogy te érsz oda
elsőnek, és megkaparintod, ami szerinted neked jár, mielőtt még egy
másik pasas, akit te nyilvánvalóan utálsz, megteszi? Nem kellek
neked, de ez azt jelenti, hogy senki másé sem lehetek? Hogy
merészeled?
A szívem összevissza kalapál, és az a kis részem, amelyik elhitte,
hogy a csók jelentett valamit – az, amelyiknek szüntelenül
mondogatom, hogy nincs Zane-re szükségem, mert én nem leszek a
kis játékszere –, leereszt egy kicsit.
– Kiestél a szerepedből, Harlow!
A nevetésem visszhangzik a körülöttünk lévő kőfalakról.
– Kiestem a szerepemből? Először is, te ne mondd meg nekem,
hogyan érezzek! Másodszor pedig, én nem vagyok valami trófea, az
pedig holtbiztos, hogy a te trófeád biztos nem leszek!
– Egyelőre az vagy, legalábbis a világ szemében. – Az ajkát
összeszorítja, és mozdulatlanná dermeszt a szúrós tekintetével.
– Ez a te hibád!
– Mindketten akartunk valamit a másiktól, és meg is kapjuk azt.
Ahogy már mondtam: ne keverd össze a valóságot a tettetéssel. És
semmiképpen se keverd össze azt a pasit, akire vágysz, azzal a
férfival, aki én vagyok!
– Ez meg mit jelentsen?
– Vigyázz, hogy mit kívánsz, Harlow!
Hátrál még egy lépést, a tekintetünk még mindig egymáson van,
aztán Zane biccent egyet, és anélkül, hogy bármi mást mondana,
elsétál.
Folyton ezt csinálja, én pedig mostanra kezdem megszokni.
Ez az ő módszere arra, hogy az övé legyen az utolsó szó.
A zavarodottság eluralkodik rajtam. Mi a büdös francba kevertem
bele magam?
Jóval később, amikor az ágyban fekszem, a plafont bámulom, és
az agyam megállás nélkül pörög, léptek zaját hallom. Érzem, ahogy
a busz enyhén megbillen, ahogy Zane fellépdel a lépcsőn. Beszél
pár szót Mickkel, aki arra várt, hogy Zane visszatérjen, és
elindulhassunk a következő városba. Avagy a „Mennyire tudjuk
összezavarni Harlow-t” sorozat következő részéhez.
Csukott szemmel követem Zane mozgását a zajok alapján, amiket
hallat, a testem ettől már nem is lehetne jobban tudatában a pasi
jelenlétének. A pittyenés, ahogy a telefonját a töltőre csatlakoztatja.
A hálószoba ajtajának kattanása. A sóhaja, ahogy az ágy végénél
áll. Nem leskelődöm, mégis tudom, hogy engem néz.
Érzem. A körülöttem sűrűsödő energiából. Abból, ahogy a hideg
hirtelen végigfut a bőrömön, és a lassú, édes, égető érzésből a
combom között.
A testem elárul engem. Olyasvalamit akar, amit nem kaphatok
meg. Valamit, ami csupán tovább bonyolítaná a dolgokat, amikor
azok már így is épp elég bonyolultak.
Mégis, érzem, ahogy engem néz. Érzem a csókja ízét, és hallom a
szavait ismétlődni az agyamban.
Az a gond, hogy igaza van.
A nők a szavakba szeretnek bele.
Olyan hülye szavakba, mint a mulligan. Hogyan lehet ebben a
szóban egyáltalán egy szemernyi romantika is? Sehogy, de Zane
mondta ki, én pedig kissé elaléltam a szó mögöttes értelmétől, és
attól, amit kikövetkeztettem belőle és hogy… Bassza meg, de hiszen
épp ezzel bizonyítom az igazát, és neki még csak meg sem kell
védenie azt!
Zane megmozdul. Becsukódik a fürdő ajtaja. Felhangzik a
tusolóban a víz hangja.
Mindeközben én itt vagyok, és a csókjára emlékezem. Arra,
amelyik elállította a lélegzetemet, és ami a jelenlegi
zavarodottságom oka.
Kértem tőle, hogy legyen önmaga… Mire ő megcsókolt. A csók
pedig hihetetlenül valóságosnak tűnt.
Vajon szándékosan próbálja összekuszálni a gondolataimat – és a
testem reakcióit –, mert ha ez a cél, akkor sikerrel járt.
Talán a csók egy figyelmeztetés volt? Egy baljóslatú ígéret? Az ő
módszere arra, hogy nála legyen az irányítás egy olyan helyzetben,
amibe én kényszerítettem bele? Egy módja annak, hogy jelezze a
rám való igényét valami szaros, macsós, sikeres pasis
farokméregetéssel, amiben én nem is akarok részt venni?
Vagy talán ez is csak Zane egyik játéka, mint ahogy ez az egész
SoulM8 vállalkozás is bizonyos értelemben annak látszik?
A fürdőszoba ajtaja újra kinyílik, az ezüstös fény csupán egy
pillanatra szűrődik ki, mielőtt az ajtó újra becsukódik, és a szoba
ismét sötétségben úszik.
Az ágy megmozdul. A takaró megfeszül, ahogy magára húzza.
Ne törődj vele, Harlow!
Csak úgy dübörög a vér az ereimben a mellettem fekvő test
melegségétől.
Ne.
A zuhanyzás utáni illatától.
Törődj.
Attól, ahogy hosszan kifújja a levegőt.
Vele!
Ahogy „jó éjt, Harlow”-t mormog, de olyan halkan, hogy már
majdnem azt hiszem, hogy csak képzelődöm.
Azután ahogy a busz életre kel, és Mick a következő város felé
veszi velünk az irányt, be kell látnom, hogy bármilyen erősen is
próbálom, azt hiszem, hogy már nem lehetséges nem törődnöm
vele.
 Tizennyolc
Zane

Teljesen kicsinál ez a nő!

Egyszerűen és kibaszott nagyszerűen!
A texasi hőség kezd beszivárogni a kora reggeli levegőbe, mégis
tovább hajtom magam. Erősebben. Gyorsabban.
Mint ahogy ébredés után akartam szexelni az ágyban mellettem
fekvő Harlow-val. Lefektetni és megkefélni, gyorsan és erősen.
Átkozott Miles Finlay! Az a nyálas szarházi, aki olyan nagy
buzgósággal próbálja valaki másnak feltüntetni magát. Volt már
dolgom vele az üzleti életben. Megfigyeltem már, hogy hogyan
viselkedik társaságban. Arról ismeretes ez a görény, hogy próbál úgy
viselkedni, mintha valaki lenne, így aztán az emberek tényleg azt
hiszik, hogy valaki. Múlt éjjel pedig szemet vetett Harlow-ra.
Ha csak arra gondolok, hogy ez a mocsok beszélget vele, máris
felforr a vérem, és minden egyes porcikám a magáévá akarja tenni
Harlow-t. Megszerezni. Tudatni vele, hogy engem kéne akarnia, nem
pedig Finlay-t. Ráébreszteni Harlow-t, hogy én sokkal jobb vagyok,
mint Finlay, még akkor is, ha Harlow soha nem mutatott semmilyen
érdeklődést iránta.
Még akkor is, ha én is azt mondogatom magamnak, hogy
egyáltalán nem kell nekem Harlow.
Na, és természetesen bekaptam a kibaszott horgot, és
megcsókoltam őt.
Vajon ez egy köcsög lépés volt a részemről?
Bizony, rohadtul az volt!
Megtenném újra?
Egy szempillantás alatt, ez nem is kérdés!
Szétnézek az úton, aztán átkelek rajta, és megindulok lefelé az
autópályával párhuzamos úton. A buja zöld fákat kéne néznem. Meg
kéne állnom, és megfigyelni a tatut, ahogy pár lábnyira tőlem
poroszkál. Az edzés értelme az kéne, hogy legyen, hogy kitisztítsa
az átkozott gondolataimat, de bármilyen keményen is próbálkozom,
mindig visszakanyarodok az egyetlen emberhez, akire nem akarok
gondolni.
Ahhoz a személyhez, akire nem kéne, hogy vágyjam, mégis
rohadtul akarom őt. Úgy értem, csak rá kell nézni. Gyönyörű, amikor
kiöltözik – klasszikus és finoman szexi. Mint egy kibaszott szirén
éneke egy olyan férfinek, mint amilyen én vagyok… Ugyanakkor ő
az a nő, aki teljesen kicsinál, amikor kettesben vagyunk a
turnébuszon.
Smink nélkül. Egyszerűen felkötött hajjal. A testével az egyszerű
trikóban és rövidnadrágban. Egyszerű, mégis pusztító, a libidóm
szempontjából legalábbis.
Képtelen vagyok elviselni még egy reggelt, amikor kilépek a
hálóból, és meglátom őt, ahogy a kanapén ül, a kezében egy bögre
kávéval, az ajka és a szeme kifestetlen, a teste még mindig őrzi az
ágy melegét, onnan, ahol mellettem úgy bevackolta magát.
Hozzá vagyok szokva a hamisság látványához. Nem tud elvakítani
a pózolás, általában ilyeneket látok nap mint nap. Egy nő minden
alkalmat megragad, hogy a kedvemben járjon azért, hogy
megszerezze azt a valamit, amit akar, azzal, hogy velem mutatkozik.
A nevemet széles körben ismerik. Nagyon sok nővel volt már
dolgom. Semmi szégyellnivaló nincs ebben. De ha a sors egy valódi,
sebezhető nővel hoz össze, olyannal, mint Harlow, aki ahogy rám
néz, amikor közönség előtt vagyunk, rohadjak meg, ha nem akarom
kihasználni a helyzetet és őt is, minden lehetséges módon!
Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.
Úgy értem, egyáltalán nem!
Nem is kéne részt vennem ezen a körúton. Nem kéne összezárva
lennem vele. Nem kéne ennyire akarnom őt.
Látni őt egy szűk ruhában egy dolog, amikor majd meghalok azért,
hogy megtudjam, mi van a ruha alatt… De igazából tudni azt,
valamiért még rosszabb. Ahogy látom őt a kis trikókban és a szűk
rövidnadrágokban, egyre csak meg akarom őt ízlelni, nyalni és
megdugni.
Ez maga a pokol. Önkínzás, amit azért kell átélnem, mert férfi
vagyok. Azért, mert kívánok egy nőt. Ez a vezeklésem azért, mert
hazudtam Robertnek, és a büntetésem, mert az vagyok, aki vagyok.
Kibasztam magammal!
Ráadásul kétszeres kibaszás, mert sem a vége, sem egy kis kéj
nincs kilátásban.
Le kellett volna feküdnöm Simone-nal, mielőtt elindultunk. Le
kellett volna csapnom az alkalomra, amikor a múltkor este
találkoztunk egy italra, és jelezte a szexre való hajlandóságát. Talán
az segített volna.
Talán az kielégített volna.
Mennyi szarságot hordasz össze, haver! Az sem segített volna.
Semmiképpen sem, amikor Simone-t nézed, de Harlow-ra gondolsz.
Az a különbség, hogy ha most Simone lenne itt, akkor minden
olyan egyszerű lenne. Túlságosan is egyszerű.
Ahogyan végigsimította az ujjbegyeivel a kulcscsontját, hogy a
tekintetemet a dekoltázsára vonja, mintha amúgy nem vettem volna
azt észre. Ahogy a magas sarkújának orrával fel és le simogatta a
sípcsontomat az asztal alatt. Ahogy egy húzásra lehajtotta az italát,
aztán arról magyarázott, hogy nincs garatreflexe.
Ez volt minden, amire emlékszem az egészből. Mindez – ő –,
minden, ami vele kapcsolatos, túlságosan is egyszerű volt. Mindig
azt mondja, amit kell. Mindig tökéletesen helyezkedik, ahogy a száját
csücsöríti, minden megjegyzése, minden egyes célzása, amit felém
lő, mind a helyén van.
Simone egyszer sem vágta csípőre a kezét és mondta ki az
igazságot. Egyetlenegyszer sem szállt velem vitába, állított kihívás
elé, vagy mondta el, ha hülye voltam.
Kibaszott Harlow!
Ez mind az ő hibája. Ez! A turné! Az, hogy kívánom őt! Minden!
Emiatt indultam el futni is. Kényszerítem magam, hogy átvágjak
Austin utcáin olyan sebességgel, ahogy sosem szoktam futni.
Igyekszem kifárasztani magam, hogy aztán a buszhoz visszatérve
ne legyen erőm azon gondolkodni, amit képtelen vagyok kiverni a
fejemből egész reggel.
Megdugni őt. Ágyba vinni, és befejezni azt, amit azzal a csókkal
elkezdtünk a múlt éjjel.
Mert Harlow Nicks neve számomra galibát jelent, akárhonnan is
nézem. Összekuszálja az összes idegszálamat. Ráadásul még azt is
kihozta belőlem, hogy hezitáljak azon, hogy átlépjem-e egyáltalán
azt a határt, amiről azt hittem, hogy semmiség lesz átlépni,
mégpedig, hogy lefeküdjek vele.
Az olyan nők, mint Simone, egy dolgot akarnak: szexet, azt a
hatalmat, amit a szexszel jár, és a karrierjüket előrelendítő hírnevet,
ami annak a hozadéka, hogy a nevemhez kötik. Számomra ez nem
jelent nehézséget. Ezt szívesen megadom neki, vagy bárki másnak.
Biztonságos és tiszta ügy, amiben nem sérül a szabadságom. Sem a
szívem.
Nem, én jobban szeretem az olyan egyszerű eseteket, amikor kéz
kezet mos.
Vagy amikor nyalásra kerül a sor. A nyalás egy nagyon jó módja a
szívességek viszonzásának.
De Harlow-val ez is máshogy van. Őt nem nyűgözik le az ilyesmik.
Neki az volt a véleménye a golfoktatóról, hogy klassz fickó volt – ami
önmagában kibaszottul beteg gondolat –, de mi van velem? Harlow
semmitől sincs elájulva, amikor rólam van szó.
Nekem ez szokatlan. Ez nem az a világ, amiben otthon vagyok. És
rohadtul nem tudom, mit kezdjek ezzel, csupán annyit tudok, hogy
olyan távol maradok tőle, amennyire csak képes vagyok rá.
Mert ha van valami, amit a pasasok jobban csinálnak, mint a
mellük verdesése, hogy megnyerjenek valami versenyt, az az, hogy
távol maradnak attól, ami megijeszti őket.
Harlow pedig igencsak halálra rémiszt.
Megbotlom futás közben, ahogy visszaérkezem a
konferenciaközpont mögötti parkolóba. Látom a buszt, és Harlow
alakja rajzolódik ki a konyharész színezett ablakán át. Áll, és egy
bögre kávét emel a szájához, a haja a feje tetején van összekötve,
engem szólít, olyan hangon, mint amilyen a lágy szuszogása volt ma
reggel.
Üdv a pokolban, Phillips!
Ahol a kísértés forró, mint a tűz, a következmények
elkárhoztatnak, és a bűn karnyújtásnyira van, és csak arra vár, hogy
megperzseljen.
 Tizenkilenc
Harlow

– Hogy mennek a dolgok, mija?

Anya hangjának hallatán hirtelen megrohan a honvágy, amire
egyáltalán nem számítottam, és a szemem mögött égető érzést
okoznak a könnyek. Mindezek ellenére mosolyra húzódik a szám.
– Minden rendben. Egyszerre más és hasonló is ahhoz, ahogy
elképzeltem, úgy érzem, hogy ez az, amit csinálnom kell.
– Láttam a hirdetéseket. Volt egy tegnap a People magazinban is.
– Tényleg? – kérdezem, és őrülten boldog vagyok a hírtől.
– Igen. Nagyszerű kép volt rólad és Zane-ről. Szexi és elbűvölő,
és még én is elgondolkodtam azon, hogy beregisztráljak a SoulM8-
re.
– Nem hiszem.
– Miért ne? Lehet, hogy idősebb vagyok, de még mindig vannak
működő részeim, és a herceg is vár még rám, hogy a lábamra
illessze az üvegcipőt.
– Anya! – A nevetésem betölti a buszt.
– Pedig így igaz! Nincs abban semmi szégyellnivaló. – Papírlapok
surrogását hallom a vonal túlsó feléről, mintha kinyitná a magazint,
és újra megnézné a hirdetést. – Ráadásul egész oldalas reklám.
Mindenkinek megmutattam, akikkel együtt a pénztárnál sorakoztunk
a szupermarketben.
– Ó, istenem!
– Komolyan, és megvettem az összes példányt a magazinból, ami
a boltban volt.
– Nem mondod?
– De bizony! Nem hagyom, hogy az én kicsikém nagy áttörése
elsikkadjon, és ne maradjon meg az utókor számára.
– Voltak már áttöréseim ezelőtt. – Reménykedjünk, hogy ezúttal a
feltűnésem valóban sikeres lesz, és még több munkát hoz.
 – Ez igaz. De tudom, hogy ez lesz a nagy dobás, Low.
A csontjaimban érzem.
– Ezt kell mondanod – mondom kuncogva –, hiszen az anyám
vagy.
– Jobban ismersz te engem ennél. Én csak az igazat mondom
neked. Ez a feladatom.
– Az igazat és a tündérmeséket – felelem nevetve.
– A tündérmesékhez sosem vagy túl idős, mija.
– Jaj, kérlek!
Spanyolul kezd el hadarni, és azt magyarázza, hogy őrült vagyok,
amitől elmosolyodom, és hiányozni kezd.
– Jó hallani a hangod – mondom gyengéden.
– Hiányzom neked, igaz? – kérdezi mindentudó anyai hangon.
– Igen. Hiányzol. Ez… – Körülnézek az engem most körülvevő
világomon, de túl hosszú lenne neki elmondani az igazat. Szűk.
Szürreális. Felkavaró. – Érdekes egy élmény – mondom.
– Mondd, hogy Zane jól bánik veled! Mondd, hogy nem erőlteti,
hogy olyan dolgokat tegyél meg, amiket nem akarsz!
– Dehogyis! – nevetem el magam, elkendőzve azt a tényt, hogy
bár nem kényszerít semmire, a kísértés, amit érzek vele
kapcsolatban, na, az más téma. – Zane egy úriember. – Kivéve,
amikor egyik éjszaka esztelenül megcsókol, majd a következő
napokban alig szól hozzám, hacsak nem vagyunk éppen reklám
üzemmódban. – Ugyanakkor érthetetlen is.
– A férfiak mindig azok, mija.
– Ő…
– Tetszik neked.
– Miért mondod ezt?
– Mert az anyád vagyok, és felismerem az ilyesmit.
– Nem tetszik nekem – mondom, de talán csak azért, hogy
meggyőzzem magam. – Úgy értem, még csak hat nap telt el.
Az még kevés idő ahhoz, hogy eldöntsem valakiről, hogy tetszik-e,
vagy sem.
– Szóval akkor lehet, hogy tetszik?
Sóhajtok.
– Jól megy együtt a munka. Az emberek elhiszik a történetet, amit
előadunk nekik.
 – Én senkinek sem mondtam az ellenkezőjét – jelenti ki önként,
ettől azonnal aggódni kezdek, hogy elmondta az egyik klubtagnak a
salsa csoportban. Hagyom, hogy a csend ránehezedjen a vonalra,
finom figyelmeztetésként. – Becsületszavamra, mija! Nem akarnék
belekavarni ebbe.
– Jól van.
– Akkor mégis mi zavar?
– Nem tudom. – Felállok, és közben elmélázok, kipillantok az
ablakon a kinti világra. Buja fák vesznek körbe, az ágaik
lengedeznek a szellőtől, miközben felettük felhők szelik át lassan az
eget. – Képtelen vagyok eligazodni rajta. Fogalmam sincs, mit érez
igazából velem kapcsolatban… vagy, hogy én mit érzek iránta.
– És amikor megcsókol…
– Hogy érted, hogy amikor megcsókol? Honnan tudod, hogy
egyáltalán történik ilyesmi? – kérdezem, és az agyam azonnal
felidézi a múltkori austini éjszaka emlékét. Ami mindig kéznél van: a
kert és a csók.
– Találtam fotókat az interneten. Úgy tűnik, hogy az előadásokon
nagyon gyengéd. Mindig csókot nyom a halántékodra, vagy
megérinti a hátad… Csak azon tanakodtam, hogy milyen érzés ez
neked?
– Őszintén szólva, nem igazán számít, hogy mit érzek ezektől, én
csak kicsit elvesztettem a fonalat, mert túl sok időt töltünk együtt.
Azért vagyok itt, hogy a munkámat végezzem, és minden mással
vele kapcsolatban, aminek nincs köze a munkához, azzal nem
érdemes foglalkozni.
– Mija, mindennel, amit itt most összehordtál, csak el akarsz
téríteni a témától. Zane tetszik neked. Az anyád vagyok. Engem nem
lehet átverni.
Igaza van. Tényleg tetszik. Őrjítően tetszik, szexuálisan
felvillanyoz, és folyton csak azon gondolkodom, hogy milyen lehet az
ágyban.
– Anya! – szólok figyelmeztetően, hogy kerüljük a témát.
– Akkor mi az, ami nem tetszik benne?
A felharsanó nevetésemből csöpög a szarkazmus.
– Talán az, hogy ugyanolyan, mint David és Linc, meg Rhett
azelőtt, és nem akarok átélni ilyesmit még egyszer. Egyszer csak
meg kell tanulnom, hogy ne elégedjek meg a második hellyel
egyetlen férfi egója mögött sem.
– Low… Minden férfi ilyen, így, vagy úgy. Az egójuk az egyik ok,
amiért vonzódunk hozzájuk. A magabiztosság szexi. Szeretjük az
érzést, hogy ebben a világban biztonságban lehetünk a
partnerünkkel. Vonzónak találni ezeket a dolgokat nem hiba. Tetszik
nekünk, ha a férfinak van egyfajta egója. Csábító tud lenni. Amit nem
kedvelünk, az az, ha a férfinak csak az egója van.
– Most már kezdhetsz zagyvaságokat összehordani, eleget
beszéltél értelmesen.
– Ti két egyedülálló fiatal vagytok. Magától értetődő, hogy
vonzónak találjátok egymást. Ez természetes. Fedezd fel őt, vagy
sem, a te dolgod. Bármit is csinálsz, azt tudd, hogy lehetséges
tökéletesen elveszni egy kapcsolatban anélkül, hogy mindeközben
elveszítenéd önmagad.
– Anya! Jézusom! Én nem akarok párkapcsolatot! – Ahogy
kimondom a szavakat, valahol mélyen az anyukám által lopva belém
csepegtetett romantika miatt a lelkem máris azon ábrándozik, hogy
vajon milyen lehet Zane Phillips, mint társ. Azt mondja, hogy a
szerelem baromság... A kérdés csak az, hogy el is hiszi-e?
– Akkor csak érezd jól magad!
– Nem fogok vele lefeküdni, anya!
A hahotázása csak úgy zeng keresztül a vonalon.
– Jól van, akkor mondogasd csak ezt magadnak...
– Azt fogom tenni! – felelem védekezően.
– És élj a mának!

– Köszönjük szépen… – Albuquerque? Austin? Houston… A

városok neve csak úgy kavarog a fejemben, összevegyülve a
színpadot megvilágító forró lámpák fényével, és beletelik egy
másodpercbe, hogy helyrerázódjam. – Houston! – mondom végül.
Zane a pódium másik felén kuncog.
– Houston, van egy kis gond! – A közönség felnevet Zane
szójátékán, amivel az én nyilvánvaló bakimból csinál viccet.
– Sosem tudtam, hogy a zenészek hogyan tudják úgy
összekeverni, hogy hol koncerteznek éppen, de most már értem.
Már egy hete folyamatosan úton vagyunk...
– Inkább ne áruljuk el az összes hálószobatitkunkat.
– Ugyan, kérlek! – forgatom a szememet, amivel kiérdemlem a
közönség nevetését.
– Tarts ki, bébi! – kacsint, ahogy felém indul.
– Elég a valótlan reklámból! – mondom riadtan, amikor Zane
mögém sétál, és a kezét a csípőmre teszi. – A SoulM8 segíteni fog
önöknek társra találni, de nem segít kitartani.
– Már látom magam előtt az új szlogenünket!
Újabb nevetés hangzik fel a közönség soraiból.
Újabb csók Zane-től a halántékomra.
– Gyönyörű vagy ma este – mormogja, ahogy kifújja a levegőt,
aminek a melegét érzem a fülemen.
Ismét egy remegés a gyomromban, pedig nem akarom, hogy a
műsor kedvéért előre megírt vonzalom ilyesmit okozzon.
De vajon tényleg előre megírt volt? Olyan pillanat volt ez, amikor
Zane azt akarta, hogy a közönség meghallja a mikorofonok
keresztül, amit mondott, hogy aztán a nők halomra ájuljanak, vagy
valóban őszinte volt, és csak nekem szánta, hogy aztán csendesen
elaléljak?
Hirtelen ideges leszek, és úgy érzem, hogy az egész terem engem
bámul, ahogy bukdácsolok a gondolataim között, amiknek nincs is
helyük a fejemben. Megköszörülöm a torkom, és összeszedem
magam.
– Nézzük, vannak-e kérdések, Rómeó, mielőtt még túlzásba esel,
azután pedig alulteljesítesz.
A szokásos kérdések érkeznek a közönségtől, egyik a másik után:
a regisztrálók elbírálásáról, a háttérinformációk ellenőrzéséről, a
biztonsági ellenőrzésekről, illetve további magyarázatokat kérnek
arról, hogy mit is csinál valójában a mi MI technológiánk, és mire
nyújt garanciát. Várhatóan hamarosan elvegyülünk a közönség
között is. Az este ezen része jellemzően úgy kezdődik, hogy a férfiak
Zane-nek tesznek fel kendőzetlen kérdéseket, a nők pedig nekem.
Aztán valamikor a dolog megfordul – leginkább akkor, amikor az
alkohol kezdi kifejteni a hatását. Ilyenkor már engem vesznek körbe
a férfiak, Zane-t meg a nők.
 De a ma este valahogy más. Zane nem tágít mellőlem. A kezét
folyamatosan valahol a testemen tartja. Megérint. Követel. Tudatja
mindenkivel, hogy az övé vagyok.
Ez legalább annyira kedves, mint amennyire idegesítő, és nem
tudok nem arra gondolni, hogy a Miles Finlay-vel való történések
miatt most kétszer is meggondolja, hogy mit csinál, nehogy a
tesztoszteronnal átitatott és alkoholtól fűtött tömegek a terem egyik
sarkába szorítsanak.
Gyönyörű vagy ma este.
De ez a megjegyzés – az, ami kizökkentett a
gondolatmenetemből, és még mindig ezen mélázok –, ez az, ami
kíváncsivá tett, hogy vajon van-e valami más is a háttérben?
Zane a jobb oldalunkon álló nővel nevetgél, aki egy bögyös,
szőke, és igazán kedves nő. Akár helytelen, akár nem, de máris
utálom a nőt.
Beletelik egy másodpercbe, hogy rájöjjek, mi is az, amit érzek:
féltékenység. Arra vágyom, hogy Zane ne foglalkozzon vele többet,
hiába tudom, hogy ő teljesen ártatlan a dologban.
Várjunk csak egy kicsit! Vajon ezt érezte Zane is a múltkor este,
amikor Miles Finley-vel látott engem? Vajon így akarja finoman
tudatni velem, és az orrom alá dörgölni, hogy milyen érzés ez?
Ránézek, ő is felém pillant, kedvesen rám mosolyog, majd
visszafordul a szőke nő felé.
Jézusom, Low, szedd össze magad! Kezded elveszíteni a józan
eszed. Ez nem te vagy. Téged nem érdekel az, ha Zane vonzónak
találja a nőt, legalábbis addig nem, míg nem a ti közös ágyatokban
kötnek ki.
De mégis érdekel.
Még akkor is, ha nem akarom, hogy érdekeljen.
Gyönyörű vagy ma este.
A szavak ismétlődnek a fejemben, ami egyértelműen azt mutatja,
hogy Zane-nek igaza volt akkor este. Kezdem elhinni, hogy az apró
érintései jelentenek valamit. Kezdem túlkomplikálni a viselkedését és
beleszeretni a szavaiba, amikkel pedig nem kéne törődnöm.
Még csak egy hete indult el a turné, de én máris úgy érzem, hogy
szükségem van egy kis időre, Zane-től távol. Ez a gondolat jár a
fejemben, miközben összeszedek és a táskámba dobok pár dolgot a
buszból, ruhákat, fogkefét, arclemosót. Ez a város az egyike
azoknak, ahol két este is tartunk előadást, úgyhogy kihasználom az
alkalmat, és kiveszek egy szobát abban a hotelben, aminek a
parkolójában áll a busz.
Kinyitom a busz ajtaját, és amikor kilépek rajta, szembetalálom
magam Zane-nel. A kezemben lévő nagy táskára tekint, majd a
jóképű ábrázatára kiülő zavarral néz vissza rám.
– Te meg mit csinálsz?
– Nem érzem jól magam – hazudom. – Kivettem egy szobát a
hotelben, nehogy megfertőzzelek téged is.
Zane összeszorítja a száját, a szemében hajthatatlanul ott a
kérdés.
– Beteg vagy?
– Igen. Fáj a torkom, van egy kis hőemelkedésem, és fáj a fejem.
– Ne beszélj többet, különben nem fog hinni neked.
– Aha – bólint, de a semleges hangszíne arról árulkodik, hogy nem
hisz nekem. Közvetlenül a busz lépcsője előtt áll, hogy ne tudjak
kimenni.
– Leengednél?
– Ki a pasas?
– Mi? – Nekem ez eszembe sem jutott, Zane-nek viszont azonnal,
amitől teljesen elképedek.
– A turnébusz tökéletes ágyát cseréled le egyre a hotelben, amiből
csak arra tudok következtetni, hogy találtál valakit magadnak
éjszakára.
Esküszöm, vagy százat pislogok, mialatt igyekszem feldolgozni
azt, amit Zane mond. Egy kis, gyerekes részem legszívesebben
egyetértene vele, és azt mondaná, hogy igen, valaki mással
találkozom. Bármit kimondana, amivel feloldhatnám ezt a közöttünk
ébredő feszültséget, ami mindig jelen van, amikor egymás
közelében vagyunk.
De csak arra tudok gondolni, hogy ha ezt mondanám neki, az nem
csak arra lenne-e jó, hogy lehetőséget adjak neki arra, hogy ő is
ugyanezt tegye. A gondolatra felkavarodik a gyomrom, és inkább
nem mondok semmit.
Ami ugyancsak megerősíti bennem azt a gondolatot, hogy milyen
nagy szükségem van egy kis levegőre és távolságra, hogy
kitisztítsam a fejemet.
– Sajnálom, hogy csalódást okozok neked, de nincs senkim. –
Lenyelem a torkomban lévő gombócot. – Nem vagyok jól, és mivel
már hat napja össze vagyunk zárva… arra gondoltam, hogy talán
jólesne mindkettőnknek egy kis egyedüllét, és ez a város azon
kevesek egyike, ahol ezt megtehetjük. Nem is tudom, így legalább
nem megyünk egymás idegeire, vagy valami ilyesmi.
Zane zöld szemének fénye átsüt az esti szürkületen, és látom
benne, hogy küzd, hogy higgyen nekem, vagy sem.
Ez már önmagában is fel kellene, hogy húzzon. Mármint az a tény,
hogy azt akarom, hogy higgyen nekem, holott az igazság az, hogy
semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok a szabadidőmben.
Mégis azt akarom, hogy higgyen nekem.
Nem akarom, hogy azt gondolja, valaki mással leszek.
– Hadd kísérjelek el a hotelhez! – mondja gyengéden, miközben
hátrébb mozdul, hogy ki tudjak lépni a buszból.
– Minden rendben. Igazán nincs rá szükség. Biztosan te is fáradt
vagy.
Most miért lettem hirtelen ideges?
– Elkísérlek.
Így is történik. Csendesen sétálunk keresztül a parkolón a hotelig.
Velem tart a kivilágított bejáratig.
– Engedd meg, hogy bemenjek veled, és kifizessem a szobát!
– Erre igazán semmi szükség, de azért köszi, hogy felajánlottad! –
A kezemet a bicepszére helyezem, hogy megállítsam őt. – Már
kifizettem.
– Akkor felhívom a turné szervezőjét, és megkérem, hogy
rendezze a számlát. – Halvány mosolyt ereszt el, és ekkor veszem
észre először, hogy mennyire fáradt. Az első és ösztönös
gondolatom az, hogy odanyúljak, és megérintsem az arcát, aztán
gyorsan rájövök, hogy milyen nagy hülyeség lenne, hiszen ő Zane, a
megközelíthetetlen, a főnököm, a nagy játékos… Én meg csak én
vagyok, a túlságosan bizakodó, rossz passzban levő és
összezavarodott lány.
Azt már legalább tudom, hogy ő sem szokott többet aludni, mint
én. Ez az egész egy ágyban alvás, hogy éjszakánként próbálok
mozdulatlan lenni, nehogy véletlenül átöleljem alvás közben, rá is
hasonló hatással van.
– Köszönöm, Zane.
– Hadd kísérjelek fel a szobádba!
– Nem kell. Már az is kedves tőled, hogy idáig elkísértél. –
Lepillantok a táska pántjával bíbelődő ujjaimra, közben nehezen
viselem, hogy Zane jelenlététől mennyire táncolnak az idegeim.
– Remélem, rendbe jössz.
– Biztosan csak valami semmiség az egész.
Amikor újból felnézek, Zane egészen közel van hozzám, és pár
pillanat múlva az ajkát hosszan az arcomhoz nyomja, és nem vonja
el onnan.
– Aludj jól, Harlow! – suttogja a fülembe.
– Igen – lehelem válaszul. A szívem csak úgy dübörög. – Te is.
Csak akkor tudok ismét levegőt venni, amikor Zane körülbelül
három méterre van tőlem. A sötét éj háttere előtt különösen
szélesnek látszik a háta. Az ingujja könyékig feltekerve, az egyedi
szabású szövetnadrágja tökéletesen áll a fenekén, az ezüstórája
visszatükrözi a parkoló lámpáinak felülről ráeső fényét. Nézem,
ahogy a busz felé sétál, amíg bele nem veszik a sötétbe.
Aztán még egy ideig bámulok utána.
Ez így nem jó.
Sem a gyomromban hirtelen felrebbenő pillangók, sem a forróság
a combom között, sem pedig az, hogy követni akarom őt.
Ennek nem lenne szabad így történnie. Hogy Zane megtetszik
nekem. Hogy észszerűsíteni próbálom azt, hogy miért is lenne jó
dolog, ha lefeküdnék vele. Végül is hetekig össze leszünk zárva a
turnébuszban. Két egyedülálló, vonzó felnőtt ember vagyunk. Ez
lenne a dolgok természetes rendje.
Az sosem sül el jól, ha még azelőtt próbálom igazolni a tetteimet,
mielőtt még egyáltalán lépnék. Vagy hogy megfeledkezem
mindazokról az okokról, amik miatt nem kellene tetszenie nekem…
Mint az egója, a hangulatingadozásai, vagy a kiváltságos helyzete.
Soha.
Pedig mégis azt teszem.
Sétálj be a hotelbe, Low! Foglald el a szobádat!
Tedd rendbe a gondolataidat!
 Húsz
Zane

Basszus! Nem tudok aludni!!

Nem azért, mert Harlow nincs itt. Az nem lehet.
Mégis ő az, akire gondolok, amíg a zuhany alatt állok, a kezemben
a farkammal. A forró víz. A sima szappan. A gondolat, hogy Harlow
rácsúszik a farkamra, az ujjait a mellkasomnak nyomja, a mellei
pattognak, ahogy mozog felettem, és az a selymesen búgó hang,
ami a torka mélyéről jön, mint amikor megcsókoltam őt a múltkori
éjszakán.
Nem ez az, amit akarok, nem a saját kezemet akarom Harlow
meleg puncija helyett, de csessze meg, ha tovább türtőztetem
magam, mert már önmagában az, hogy minden éjszaka mellette
alszom, felér egy próbatétellel bármelyik férfi számára.
Ami még rosszabb, hogy tegnap éjszaka nem mellette aludtam,
ami miatt aztán szünet nélkül rá gondolok.
Vajon tényleg egyedül volt, vagy végül jó hasznát vette azoknak
az óvszereknek, amiket eltett?
Kitörlöm a gondolatot a fejemből, és csak rá összpontosítok.
A mellére. A seggére. A hangjára. Arra, hogy milyen lehet érezni őt.
Amikor aztán hörögve elélvezek, és a hangom betölti a
fürdőszobát, az érzés messze áll az igazi kielégüléstől.
Nagyon messze.
Jesszus! Ez rohadt nagy szívás! A gondolat tovább él, miközben
megtörlöm a hajam, és a törölközőt a derekamra tekerem, hogy
hanyatt vethessem magam az ágyon, és bámulhassam a plafont,
hogy… kitisztítsam a gondolataimat? Hogy ne rá gondoljak? Hogy
átlássak végre a ködön, amit a másnaposság okoz, ami a tegnap
éjszaka következménye, amikor is betelepedtem a hotel bárjába,
hátha mégis kiderül, hogy Harlow hazudott nekem? Hátha volt
társasága, akivel lejöttek volna a bárba, ahol én is ültem?
 Igen, ennyire durva a helyzet.
Az a nő meg még rosszabb volt, aki odalibegett mellém a bárban,
és aki az italnál, amire célozgatott, hogy meghívhatnám, sokkal
többre fente a fogát. Más esetben meghívtam volna, kicsit
beszélgetünk, aztán lesz, ami lesz, de tegnap hallani sem akartam
ilyesmiről.
Harlow tönkrevágja a vonzerőmet, és még csak fogalma sincs
róla.
Ismét felhördülök, de most egyáltalán nem azért, mert épp
elélvezek, miközben Harlow-ra gondolok.
Egyáltalán, hogy a picsába kerültem én ilyen helyzetbe? Mindez
annak a rohadt Kostasnak a hibája! Mindig ugyanez történik, nem
igaz?
Visszagondolok a közös utunkra. Az éjszakákra, barátok és
alkohol társaságában, amikor talán egy kis zűrt is kevertünk.
Emlékszem a fogadásokra, amiket kötöttünk.
– Unatkozom!
Kostasra nézek. Hátradőlve ül a székében, a vállig érő haja
kicsúszik a lófarokból, amibe összekötötte, és az arcába hullik.
Előtte az asztalon egy halom üres sörösüveg. Látom a szemében,
hogy keresi a bajt.
Nem ez az első alkalom, hogy ezt a kifejezést látom rajta, és
abban is biztos vagyok, nem is az utolsó.
– Bármit is forgatsz a fejedben, haver, engem hagyj ki belőle! –
morgom, és ez a beszólásom elvonja Enzo figyelmét arról a
hollófekete hajú nőről, aki a terasz másik oldalán ül, és aki az elmúlt
pár percben lekötötte Enzo figyelmét.
– Óóó – szólal meg Mateo, és a széke lába alatt serceg a beton. –
Utoljára, amikor unatkoztál, annak én ittam meg a levét.
– Az már két évvel ezelőtt volt! – feleli Kostas, a szemét forgatva.
– Munaki – motyogja, ami az anyanyelvén azt jelenti, gyáva.
– A börtön az börtön – mondja Mateo, de a mosolya
meghazudtolja komolyan csengő hangját.
– Ugyan már! Csak egy kis félreértés volt! Még fél órát sem
töltöttél a rács mögött.
– Min töröd a fejed? – szól közbe Enzo, megszakítva a Kostas és
Mateo között kialakuló vitát.
 – Unatkozom! – ismétli Kostas. – Kihívásra vágyom. Nap mint nap
nem csinálok mást, csak bemegyek az irodába, ahol mindig ugyanaz
a szar történik. Valami új dolgot akarok kipróbálni. Létre akarok hozni
valamit, és sikerre vinni azt.
– Bármit sikerre tudsz vinni, ha végtelen mennyiségű pénzt tolsz
bele – hárít Mateo.
– Én értem, hogy miről beszél Kostas – szúrja közbe Enzo. –
Nekem is hiányzik a kihívás izgalma. Mint amikor a nagyapámtól azt
a feladatot kaptam, hogy bővítsem ki a borászat vevőkörét, úgy
éreztem, mintha újra levegőhöz jutottam volna. Újdonság volt, és
annyira más. Végre nem a megszokott mindennapi fos volt.
Nem tetszik, ahogy ezek a srácok egyszerűen szavakba öntik azt,
ahogyan mostanában érzem magam. Unatkozom. Az átlagos
mindennapok nem tartogatnak kihívásokat, mint a kezdetekben.
Befutottunk az üzleti világban. Az izgalomnak vége.
Kicsit felkavarodik a mediterrán szellő, és só, tenger és kókuszolaj
illatát hozza felém, amivel olyan sokan kenik be magukat errefelé.
– Mit forgatsz a fejedben? – kérdezem, mert felkeltette a
kíváncsiságomat, habár van már így is elég teendőm.
– Azt mondom, hogy szálljunk versenybe – feleli Kostas, miközben
felvesz egy újabb sört. – Egy olyan versenybe, ahol újból érezhetjük
azt a bizsergést.
– Azt megtalálhatod a következő nőben is, aki besétál az ajtón. Kit
akarsz átverni? – viccel Mateo.
– Ez igaz, de az mégsem ugyanolyan. – A bár és az emberek felé
fordítja a fejét, és elidőzik, hogy megtalálja a megfelelő szavakat,
pont úgy, ahogy tette, amikor először találkoztunk Princetownban,
több mint egy évtizeddel ez előtt.
– Túl fiatal vagy még ahhoz, hogy életközepi válságban legyél –
teszi hozzá Enzo. – Több punci a megoldás számodra.
– Annyi puncit kapok, amennyit akarok – ellenkezik Kostas.
– Na persze! – mondom, tudván, hogy ezzel csak egy
pöcsméregető versenyt gerjesztek hármuk között arról, hogy ki kit
dugott meg mostanában. – Mind így vagyunk ezzel… Szóval, Kos,
mi a terv?
– Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy lefeküdjek, és várjam a halált.
– Kostas és az ő híres érzéke a drámához. – Azt hiszem, hogy
fogadnunk kéne. Vagy versenyeznünk. Vagy hívjátok, ahogy
akarjátok.
– Egy verseny? Már nem vagyunk főiskolások – mondja Mateo.
Emlékek villannak fel négyünkről a múltból. Versengésekről, amik
bunyóval végződtek. Az egók, amik a dominanciáért küzdöttek.
A késztetés, hogy mindig mi legyünk az elsők, mindig jelen van.
– Hallgassatok ide! – kezdi Kostas, és felemeli a mutatóujját. –
Mindannyian felhasználunk a saját tőkénkből egy-egy milliót, és
befektetjük valami új vállalkozásba, amibe kedvünk tartja.
Enzo élesen füttyent egyet, holott isten tudja, hány milliárd van a
családi bankszámlájukon.
– Csak egymilliót?
– Csak egymilliót – mondja Kostas úgy, ahogy csak az tudja, aki
beleszületett a kiváltságos helyzetbe. A legtöbb új vállalkozásnak
egymillió egy igazi vagyont jelentene. Nekünk ez csak egy csepp a
tengerben. – Olyan üzletnek kell lennie, amibe még soha bele sem
kóstoltunk. Megadunk egy időintervallumot is. Egy kezdő és egy
záró dátumot is meghatározunk. Aztán meglátjuk, hogy melyikünk
csinál az egymillióból a legtöbbet a megadott idő alatt.
Az ötlettől felpezsdül a vérem.
Tanulmányozom a többiek reakcióját, a körülöttem lévő férfiakét,
akik olyanok nekem, mint a testvéreim. Mindannyian olyan elfoglalt
életet élünk, hogy jó, ha évente, vagy kétévente tudunk találkozni,
mégis annyira egyformák vagyunk, ami a késztetéseinket és az
ambíciónkat illeti, hogy az már ijesztő.
– Oké – böki ki Enzo. – Mi a tét?
– A büszkeségünk. A tökösségünk visszaszerzése. – Kostas
csücsörít, és végignéz rajtunk. – Nem azzal az érzéssel élni a
harmincas éveink elején, hogy már nincs több hegy, amit
meghódíthatunk.
– Egy jó kis hentergés a két-három legközelebbi cimborámmal
nekem bejön! – mondja Enzo nevetve, amiből azt vonom le, hogy ő
már csinálta. Még az is előfordulhat, hogy fizetett is érte. Kibaszott
Enzo! – Ennél több kell inspirációnak.
– Na és mit szólsz négymillióhoz? – szólal meg Mateo, mire
mindannyian felé fordítjuk a fejünket. – Egy-egy millió minden
vesztestől. Kijelöljük a kezdő dátumot, amikor mindannyian
letesszük az egy-egy milliót az üzlet kezdéséhez, közösen keresünk
egy pártatlan könyvelőt, aki a megadott idő leteltekor átvizsgálja
mindannyiunk új cégének a könyvelését. Az, amelyik a legnagyobb
nyereséget produkálja, vagy a legmagasabb piaci értéket éri el, vagy
ilyesmi, az nyer egy-egy milliót a többi nyomorulttól.
– Mindez pedig közöttünk marad. Négyünkön kívül senki más nem
tudhat róla – mondja Enzo, mi többiek pedig bólintunk.
– Persze.
– Külső befektető szóba jöhet? – teszem fel a kérdést, mert azon
gondolkodom, hogy milyen hasznos lenne, ha egyesíteni tudnánk az
erőinket valaki mással. – Használhatjuk mások segítségét?
– Hmm – mormolja Kostas, és egyik ujját végighúzza az alsó
ajkán gondolkodás közben. – Egy társ egymillióval szállhat be
maximum, de neked kell lenned a többségi tulajdonosnak. De miért
osztoznál a hasznodon?
– Sosem tudhatod, milyen lehetőségek vetődnek az utadba –
mondom, és mélyen egymás szemébe nézünk.
– Megállapodtunk! – húzódik ravasz mosolyra Kostas szája.
A magas tétek azok, amikre harap. – Számít, hogy mibe fektetünk? –
kérdezi.
– Törvényesnek kell lennie – vetem közbe, mert tudom, hogy a
többiek néha halásznak egy kicsit a zavarosban is.
– Természetesen – mondja Mateo.
– Ebből nem engedek!
– Nyugi, Zane! Tiszta üzlet lesz – teszi hozzá Enzo.
– Ki van benne? – kérdezi Kostas.
Körbenézek az asztalnál ülőkön. Én vagyok az egyetlen, aki a
saját erejéből jutott idáig.
Az egyetlen, aki nem bélelt zsebekkel kezdte az apukája
szállítmányozói cégcsoportjából (Kostas), a nagypapája toszkán
szőlőültetvényéből (Enzo), vagy mások családi
dohányültetvényeiből... és feltehetően más növények
termesztéséből (Mateo).
Én vagyok az egyetlen nyomorult, aki kilopta magát Brisbane-ből,
az apja ökle elől és az anyja szidalmai elől… és aki a saját erejéből
vitte valamire.
Azonban mi mind ambiciózus pasik vagyunk.
 A főiskolai éveknek megvan az a jellegzetessége, hogy összetereli
a hasonló beállítottságú srácokat.
Ha nevezhetem magunkat azoknak.
– Én benne vagyok – mondja Enzo, és csuklóból felénk int, majd
visszafordul a velünk szemben ülő nő felé.
– Naná! – teszi hozzá Mateo.
– Az óvatos marad utoljára – szól Kostas, és a tekintetünk
találkozik.
– Nem óvatos… de nem is bolond.
– Benne vagy, Phillips, vagy sem?
– Benne vagyok, haver.
Lehet, hogy azért mentem Mikonoszra, hogy pihenjek, és
találkozzam a főiskolás haverjaimmal, de a következő héten, mielőtt
visszaindultam volna, máris belevetettem magam a versenyünkbe.
Találtam egy kis startup céget. Egy online társkereső céget
Ausztráliában, ami már kezdte korbácsolni a kedélyeket, mert a
működési elve eltért a többiétől. Különleges volt, és az emberek már
kezdtek beszélni róla, ha pedig beszélnek róla, az mindig jót jelent.
Egy egész éjszakán keresztül olvastam a mesterséges
intelligenciáról, és azon agyaltam, hogyan tudnám egyesíteni azt a
társkereső alkalmazással, mert tudtam, hogy ebből lehet valami
nagy dolog. Mindössze negyvennyolc órába telt, hogy elfogadják az
ajánlatomat, amit másnap reggel tettem nekik.
Ezzel a vibrálás vissza is tért belém. Alig vártam, hogy hazaérjek,
és alaposan átdolgozzak pár dolgot a cégben – a nevét, a
megjelenését, a márkajegyet –, és a sajátomévá tegyem az egészet.
A pokolba is, lehet, hogy én magam nem hiszek a szerelemben,
és nem is fogadnék rá, de kurva nagy rakás ember él a világon, aki
bármit megadna azért, hogy megtalálja a szerelmet!
A hajamba túrok. Lehet, hogy én nem fizetek pénzzel azért, hogy
megtaláljam magamnak, de a rohadt életbe, más módon jelenleg
nagyon is fizetek érte!
Kibaszott versenyek!
Minden alkalommal megszívatnak.
 Huszonegy
Zane

– Robert Te meg hogy kerülsz ide? Milyen kellemes meglepetés!!

Dehogy az.
Felnézek. A buszban ülök, az asztalnál, amin papírok hevernek
szerteszét, egy pohár állott kávé árválkodik a pulton… Harlow pedig
sehol. Robert áll a nyitott ajtóban, golfcipőben, simlis sapkával a
fején.
– Üzleti megbeszéléseim lesznek a városban a napokban, aztán
lesz némi szabadidőm is, és gondoltam, megnézem a menetrendet,
és beugrom, hogy lássam, hogy boldogultok.
– Minden a legnagyobb rendben – mondom, azzal becsukom
magam mögött az ajtót, és lemegyek a busz lépcsőjén.
– És hol van Harlow?
– Valami dolga van – felelem, tudván, hogy nemsokára lejár az
idő, amíg ki lehet jelentkezni a szállodából. Egy órával ezelőtt
ugyanis felhívtam őket, hogy ezt megtudjam, miután az asztalnál
ülve, munka közben azon rágódtam, hogy hol lehet Harlow.
Robert lassan bólint, ahogy elindulunk. De hová megyünk? Nem
tudom.
– Igyunk egyet – javasolja. Az órámra pillantok.
– Egy kicsit korán van még, de ahogy gondolod, öregfiú.
– Valahol a világon már biztos itt az ideje egy italnak! – kuncog,
majd hirtelen elhallgat, ami feltűnik nekem, mert hozzászoktam már,
hogy figyeljem az emberek viselkedését.
– Az biztos. – Belépünk a pazar szállodába, ahol a tegnap esti
promóciós rendezvényt tartottuk. Ma este is lesz egy hasonló parti,
amit holnap reggel egy, Robert által második fázisnak nevezett
esemény követ: egy rádiós sajtótájékoztató.
– Szóval jól alakulnak a dolgok? Úgy tűnik, hogy az érdeklődők jól
fogadják a weboldalt.
 – Ez így van. – Odabiccentek a recepciósnak, akivel tegnap este
megbeszéltem, hogy írja az én számlámra Harlow szobájának a
költségét. – Elküldtem neked az első fázis eredményeit. Tizenöt
százalékkal nőtt az előzetes regisztrálók száma, és húsz százalékkal
a weboldal forgalma az első, Los Angelesben tartott rendezvényünk
óta.
– Holnap indul a második fázis.
– Médiainterjúkkal és további bemutatókkal – válaszolom, egyúttal
felsorolom neki a saját reklámkampányának a tervét. Nem mintha ő
nem tudná, inkább azért mondom el, hogy lássa, én is tudom. Hogy
komolyan veszem a vállalkozást. Ahogy átvágunk a szálloda hallján
a bár felé menet, körbenézek, hátha észreveszem valahol Harlow-t,
de nem látom sehol.
– Ettől beindul majd a szóbeszéd, aztán belevetjük magunkat a
New York-i nyüzsgésbe és a kábeltévék világába, majd hivatalosan
is elindítjuk a weboldalt.
– Nagyon jól hangzik!
– A hallgatóság nagyon kedveli Harlow-t – mondja, ahogy
belépünk a bárba, ami már tömve van olyanokkal, akik láthatóan inni
akarnak egyet, mielőtt élvezettel belevetik magukat a szálloda
káprázatos fürdőjének egyik medencéjébe.
– Úgy tűnik – dörmögöm válaszul, miközben még mindig azon
morfondírozok, hogy mit akar megtudni ezzel a tapogatódzással.
– És te ezt hogy viseled?
– Mit? Hogy szeretik őt az emberek?
– Ühüm. Biztos nehéz lehet egy magadfajta férfinak osztozni
valakivel a rád irányuló figyelmen, hiszen már megszoktad, hogy te
vagy a középpontban.
Oldalra biccentem a fejem, és fontolóra veszem a megjegyzését.
– Nem, valójában nem nehéz. Harlow mindenképp magára vonzza
az emberek figyelmét, akár ő van a középpontban, akár nem.
Ő egyszerűen ilyen.
– Hmm.
Robert hallgatásba süllyed, és rohadjak meg, ha ez nem azt
jelenti, hogy valami nincs rendben. Várok tehát. Az ember ne
teregesse ki a kártyáit, ha nem muszáj.
 Robert felsóhajt. Felszolgálják az italainkat, de ő még mindig
hallgat. Egyszer csak hosszan és mélyen a szemembe néz, és azt
mondja:
– Tudod, néha egy-egy ilyen közös utazás próbára teszi az emberi
kapcsolatokat.
Elgondolkozva, de egyetértően bólintok.
– Ez így van.
– Az ember még akkor is összeveszik a párjával, ha egyébként
nem tenné. Megismeritek egymás idegesítő kis szokásait, és
kitapasztaljátok, hogy tudjátok vele a legjobban felhúzni a másikat.
Remek alkalmakat teremt a békülős szexhez.
Mosolyt erőltetek az arcomra.
– Hová akarsz kilyukadni, öregfiú?
Robert hátradől a székében, és összeszorítja a száját, majd így
felel:
– Csak próbálok megérteni valamit, amit ma láttam.
– És mi lenne az?
– Azt próbálom kitalálni, hogy át akarsz-e verni, vagy tényleg az
vagy-e, akinek kiadod magad… esetleg egyszerűen csak egy
mocskos szemétláda.
Farkasszemet nézünk egymással, miközben lassan a számhoz
emelem az üveg sörömet, kortyolok egyet, majd leteszem az üveget,
mielőtt megszólalnék. Kell pár pillanat, amíg rájövök, hogy mit akar.
– Feltételezem, egyszer csak engem is beavatsz abba, hogy mi a
gond, ugye?
– Amikor bejelentkeztem a szállodába az első megbeszélésem
előtt, volt egy kis keveredés a foglalásommal kapcsolatban. Mivel itt
tartjuk a rendezvényt, így a céges számlámat használva foglaltam a
szobát, és lássanak csodát, azt állították, hogy már bejelentkeztem a
szobámba. És hogy egy bizonyos Harlow Nicks vette ki tegnap este.
– Ezt ők keverték össze. Reggel felhívtam őket, és mondtam,
hogy az én számlámról vonják le, és…
– Vagyis Harlow a szállodában aludt, te meg a buszon? Azon a
buszon, amihez kimentem ma reggel, hogy megbeszéljek veled pár
dolgot, és történetesen épp akkor jött ki onnan egy eszméletlenül
gyönyörű nő? Aki, teszem hozzá, nem Harlow volt.
– Robert…
 – Nem! – tartja fel a tenyerét Robert, hogy közbevágjon, és ne
tudjak magyarázattal szolgálni. – Ne ásd el magad még jobban
előttem, Zane! Add meg nekem a kellő tiszteletet azzal, hogy nem
akarsz megetetni valami szar hazugsággal!
Magamban fortyogok a dühtől.
– Nem az történt, amire gondolsz – szólalok meg, s közben
eszembe jut az egyik csaj a bárból tegnap estéről, aki ma reggel
bekopogott hozzám.
– Miben segíthetek?
– Emlékszel rám tegnap estéről? A bárból? Nahát, ez aztán a
frankó busz! – Nem válaszoltam, de észrevettem, milyen tökéletes
állapotban van a lány sminkje meg a frizurája, és már akkor tudtam,
hogy hazudni fog. – Egész éjjel buliztam, és most… lemerült a
telefonom. Nem lenne gond, ha… ha kicsit leülnék itt nálad, és
hívnék egy taxit a te mobilodról?
Rezegtette a szempilláit, kidüllesztette a mellét, amennyire csak
tudta, és nagyon erőlködött, hogy megérintse a karomat, hogy
tudjam, nagyon tetszem neki. Milliószor láttam már, nagyon jól
tudom, milyen ócska és átlátszó trükk ez.
– Köszi, de inkább nem szeretném, ha bejönnél. Viszont pont van
egy tökéletes állapotban lévő hotel a hátad mögött, ahol az előbb
csinosítottad ki magad. Szerintem menj oda vissza, és kérdezd meg,
hogy használhatnád-e a telefont a recepción.
– Ugyan már, csak szeretném magam jól érezni! – A lány
megpróbált belépni mellettem a buszba, de én csak álltam ott
mozdulatlanul, a lány közvetlenül előttem, és a parfümje illata olyan
tömény volt, hogy vágni lehetett volna, betöltötte az orromat.
– Én viszont nem.
Amilyen rohadt szerencsém van, Robert akkor ért oda, amikor a
lány elment.
– Robert, ne légy nevetséges! Nem az történt, amire gondolsz.
– Én csak azt tudom, hogy a színpadon ti vagytok a tökéletes pár.
Szinte túl tökéletes. Hitelesek vagytok. Minden szavatok és
mozdulatotok a helyén van... De ahhoz képest, hogy milyen ismert
pár vagytok, semmit nem tudni rólatok. Nem látni benneteket
vacsorázni sehol. Nem jelennek meg képek rólatok, ahogy
csókolóztok egy bárban, vagy bármi ilyesmi.
 – Nem is tudtam, hogy része volt a marketingtervednek az is, hogy
kihasználd a kapcsolatunkat a SoulM8 promóciós fellépésein túl is.
– Nem erre céloztam.
– Már hogy a fenébe ne erre céloztál volna?! – Most már tényleg
dühös vagyok. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit csináljak, és
hogyan, pláne ne Robert! A picsába, persze hogy szükségem van a
kapcsolataira, hogy megnyerjem ezt az átkozott fogadást, de arra
nincs szükségem, hogy mindenbe beleugasson! – Attól még, hogy
üzlettársak vagyunk ebben a vállalkozásban, Robert, nem írhatod
elő nekem, hogyan éljem a magánéletemet! Már így is éppen eleget
kavartál, akaratom ellenére!
– És az, hogy bekavartam neked, és kettőtöket tettünk meg a
kampány arcának, sikeres döntésnek bizonyult.
– De itt van a határ. Nem fogunk az életünk minden területén a te
jóváhagyásodra várni! Harlow nem érezte jól magát tegnap este, és
felvetette, hogy talán jobb lenne, ha a szállodában aludna, hogy ne
fertőzzön meg engem, és kiáztathassa magát a kádban. Hogy egy
kicsit törődhessen magával. Beültem ide a bárba, megittam pár italt,
és arról a nőről, aki ma reggel kopogott a busz ajtaján, már tegnap
tudtam, hogy nem az esetem, amikor fel akart csípni, ma reggel meg
holtbiztos, hogy nem volt az esetem… Szóval, ha már eleget
igyekeztél azon, hogy megmondd, hogy éljem az életem, akkor
visszamegyek a buszba, mert lesz pár telekonferenciám a következő
néhány órában.
Összekoccannak a jégkockák a poharában, amikor leteszi az
asztalra, és engem méreget, hogy elhiggye-e, amit mondtam, vagy
sem.
– Arra nem tudok rájönni, Zane, hogy azért mentegetőzöl-e, hogy
megvédd a nőt, akit szeretsz, vagy hogy ne jöjjek rá, hogy hazudsz.
– Én meg arra nem tudok rájönni, Robert, hogy ha ennyire nem
bízol bennem, miért kezdtél velem közös vállalkozásba?
Hideg mosoly ül ki Robert arcára. Ez a nyomorult komolyan
beszél. Ennyit arról, hogy engem sose lehet átverni, pedig mindig
átlátok az embereken.
Robert odahajol hozzám, és halkan így felel:
– Jogos… De ne feledd: lehet, hogy öreg vagyok, és magányos,
de nem hagyom magam palira venni! – Kitolja maga alól a széket, és
néhány bankjegyet dob az asztalra, hogy kifizesse az italokat. – Ha
hazudsz, vége az üzletnek és a jó hírnevednek – vonja meg a vállát,
mintha mindegy lenne. – Nos, a jó hírednek annyi, legalábbis az én
ismeretségi körömben.
Inkább nem mondok erre semmit, nehogy baj legyen belőle.
Feltolulnak az emlékek. Egy, az arcomhoz csapódó nyitott tenyér
nyomatékosítja, hogy mit tehetek meg, és mit nem. Az összetörő
vodkásüveg hangja, amikor először ütöttem vissza. Amikor
megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem hagyom senkinek,
hogy megfenyegessen.
Hogy soha többé nem élek ilyen életet.
Nem azért jöttem ilyen messzire, hogy valaki megmondja, milyen
ember legyek, kivel keféljek, és hogy intézzem az üzleti ügyeimet.
Ő nem az apád, Zane. Csak egy befektető, aki ugyanazt akarja,
amit te is.
Sikeresnek lenni.
 Huszonkettő
Harlow

Zane forró lehelete megcsapja a fülemet, és végigfut a borzongás a

hátamon.
Eddig sikeresen betartottam a magamnak tett ígéretemet. Azt,
amit ma reggel fogadtam meg, miszerint a munkára figyelek, szó
szerint távol tartom magam Zane-től, és nem gondolok rá.
Betartottam, egészen mostanáig.
Persze részt vettem a meghívott vendégek előtt tartott ma esti
cirkuszi előadásban. Édesen mosolyogtam a színpadon, hosszú
pillantásokat váltottam Zane-nel, de csak messziről. Szándékosan
meg sem álltam, hogy Zane ne tudjon hozzámérni.
A távolság lehetővé teszi, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni. Ha
nem vagyok a közelében, akkor el tudom kerülni az e kis fellángolás
okozta szabadesést, aminek elkerülhetetlenül fájdalmas pofára esés
lenne a vége, amikor végül földet érnék.
Mert erről van szó, nem igaz? Egy buta kis fellángolás egy sikeres
és jóképű férfi iránt, amiből úgysem lesz semmi. Nem mintha
akarnám, hogy legyen… csak… Újra megérzem Zane leheletét a
nyakamon, és azonnal elterelődnek a gondolataim, amikor a
derekam köré fonja a karját, és visszahúz magához. A sudár,
vékony, kemény testéhez.
– Tűnjünk el innen! – búgja a fülembe, és amikor felnézek, a
pillantásom találkozik Robertéval, aki csendben ül, és minket figyel a
helyiség másik végéből, miközben szemmel tartja az este
történéseit.
– Nem tehetjük. – Amikor megfordulok, hogy ellenkezzem,
szembetalálom magam Zane-nel, aki szorosan előttem áll. El akarok
hátrálni tőle, de ezt megakadályozza a derekamat ölelő karjával.
Odahajol a fülemhez, és búgó hangon megint beleszól:
– De igen.
 – Hová akarsz…
– Mindegy, csak el innen! – Az ujjait az ujjaim közé fonja, és a
körülöttünk állók felé fordul.
– Ha megbocsájtanak, Harlow-val még vár ránk néhány interjú.
És mielőtt felfoghatnám, hogy le fogunk lépni a ma esti
rendezvényről, Zane kivezet a bálteremből, anélkül, hogy egyetlen
további szót is szólna.
Kilépünk az ajtón, végigmegyünk a folyosón, aztán az oldalsó
kijáraton távozva a busz felé vesszük az irányt.
– Öltözz át! Elmegyünk valahová – mormogja, ahogy kinyitja a
busz ajtaját.
– Zane, mit csin…
– Mi a franc van ma, hogy mindenki megkérdőjelezi a
döntéseimet? – csattan fel élesen Zane, miközben kigombolja az
ingét. Mellette állok, és figyelem, ahogy kibújik az ingből, összegyűri,
és a sarokba dobja.
– Miről beszélsz?
– Robertről. – Felém fordul, és a válla fölött rám néz, mire azonnal
elkapom a tekintetem a hátáról, amin a finom ritmussal meg-
megfeszülő hátizmait csodáltam. – Abban jössz, vagy átöltözöl?
– Robertről? – kérdezek vissza, és teszek felé egy lépést. – És
hová megyünk?
– El. Csak el innen.
– Mi folyik itt, Zane?
– Az, hogy lassan megfulladok itt, az! – válaszol, azzal egy nagy
lépéssel elmegy mellettem a szűk folyosón, és leránt egy fekete V
nyakú pólót egy vállfáról, és belebújik. – Bőven elvégeztük a ma esti
feladatainkat. Elegem van már abból, hogy figyelnek, és
megmondják, hova menjek és mit csináljak – dühöng tovább, mialatt
lerántja magáról a nadrágját, és felkap egy sötétkék farmert. –
Jogunkban áll pihenni! Jogunkban áll itt hagyni a picsába ezt a
guruló börtönt… És különben is, a főnököd vagyok, azt kell tenned,
amit mondok.
– Az igaz, hogy a főnököm vagy, és az is biztos, hogy azt
mondasz, amit akarsz, de ez még nem jelenti azt, hogy nekem
engedelmeskednem is kell!
 Apró kiáltás szakad ki belőlem, ahogy Zane durván maga felé
fordít, és ököllel a fejem két oldalán a falba ver, miközben a testével
csapdába ejt. Düh lángol a smaragdzöld szemében, és ingerültség,
de a megcsillanó vágy az, ami arra készteti az ajkamat, hogy
szétnyíljon, majd hogy ugyanolyan gyorsan be is csukjam a számat.
– Megint itt akarsz gubbasztani ebben a buszban, vagy inkább
eltűnnél a kíváncsi szempárok elől? És Robert elől… Csak menjünk,
és érezzük jól magunkat egy kicsit! – mondja halkan, reszelős
hangon.
– Tudod te egyáltalán, hogy kell azt csinálni?
Egy szempillantás erejéig azt hiszem, hogy odahajol hozzám és
megcsókol. Az ajkam várakozóan szétnyílik és a kezem ökölbe
szorul.
Zane szája azonban pimasz mosolyra húzódik, és a pillantása
elsötétül.
– Kezdesz egyre többet feleselni, Harlow. – Van abban, ahogy a
nevemet kimondja, valami, amitől minden idegszálam az égnek
mered.
– Én mindig is sokat feleseltem.
Nézzük egymást mozdulatlanul, bizonytalanul, és arra vágyom,
hogy megcsókoljon, de nem tudom, hogy ő is ezt akarja-e. Csak
másodpercekig tart, de örökkévalóságnak tűnik.
– Öltözz át! – mondja, majd még közelebb hajol egy pillanatra, s
végül eltolja magát a faltól, és felveszi az ágyról az övét.
– Hová megyünk? – teszem fel újra a kérdést.
– Szeretném, ha csinálnánk valamit a hivatalos rendezvényen
kívül is.
– Jól van – felelem, miközben rövid keresés után előhúzok egy
rövid és kihívó, könnyű nyári ruhát, amihez jól fog illeni a
cowboycsizma, amit hoztam. Ha Rómában (vagy Texasban) vagy, élj
úgy, mint a rómaiak…
– Elég ismert fickó vagyok. Az emberek felismernek. Téged is
lassan összekötnek a reklámkampánnyal. Talán még le is
fényképeznek. Talán nem. De ha igen, akkor egy csapásra lesz
bizonyítékunk Robert számára, hogy minden rendben van köztünk.
– Bátorkodhatom feltenni a kérdést, hogy hirtelen miért aggódsz
annyira azon, hogy mit gondol rólunk Robert? – kérdezem, miközben
belebújok a ruhába, és amikor nem jön a válasz, hátrafordulok a
vállam felett. A hálószobában állok melltartóban és franciabugyiban,
ami jóval többet takar, mint bármilyen fürdőruha, amit hordani
szoktam, de mégis sikerült felhívnom magamra a figyelmét.
Ráérősen végignéz a testemen, a pillantása bebarangolja a csupasz
hátamat, fenekemet, lábamat, majd megköszörüli a torkát, és újra a
szemembe néz. – El akarsz tűnni a szeme elől, vagy ki akarod
engesztelni?
– Igazából mindkettő – mondja lebiggyesztett szájjal. – Ne is
beszéljünk Robertről! Nincs jelentősége annak, hogy mit mond.
Minden rendben.
– És ezt el is higgyem? – Átdugom a fejem a ruhán, mire az anyag
aláomlik, eltakarva a testem. Amikor újra szabaddá válik az arcom,
látom, hogy Zane még mindig engem néz.
– Nem muszáj hinned nekem. Nincs jelentősége számomra.
– Ebben nagyon tévedsz, Zane – válaszolom, és ekkor megvadult
bakkecske módjára vág gyomron a felismerés. A Robert részéről
hirtelen feltámadt érdeklődés. Zane azonnali, hűvös reakciója.
A gyomrom összerándul, amikor ránézek erre a férfira, akivel
szemben semmilyen jogos követeléssel sem léphetek fel. –
Lefeküdtél egy nővel, és valaki rajtakapott, igaz?
– Nem.
A szívem összeszorul, ahogy elképzelem a jelenetet, és utálom,
hogy már a puszta gondolat hatására önkéntelenül az ágy felé
pillantok és eszembe jut, milyen lehetőséget nyújtottam neki tegnap
este, amikor a szállodában aludtam. Pedig magamnak akartam
lehetőséget biztosítani, hogy kicsit egyedül lehessek, és ne vágyjam
Zane-re, de teljesen egyértelmű, milyen csúfos kudarcot vallottam.
Mert persze hogy akarom őt! Hiszen így vagy úgy, azóta vágyom
rá, hogy elhozta nekem a cipőt.
Szent ég!
Most tényleg bevallottam ezt magamnak?
A beismerés teljes erővel szakad rám, ahogy ezt a férfit nézem.
Pislantok. Alig láthatóan megcsóválom a fejem, így igyekszem
elhessegetni magamtól a gondolatot, de nagyon jól tudom, hogy
mindez fikarcnyit sem fog segíteni abban, hogy ezek a hirtelen rám
tört érzések elmúljanak.
 Ez a jelenlegi helyzet tehet mindenről. Csak így lehet. Ez a
körutazás. Az, hogy együtt kell aludnunk a buszban. Az, hogy éjjel-
nappal egymás seggében vagyunk.
De a dühöm elvárássá válik, az ellenállásom vággyá alakul, és e
két érzéssel nehéz mit kezdenem, amikor az elmúlt hetekben azzal
áltattam magam, hogy nem lehet köztünk semmi.
Itt áll előttem Zane kócosan, égő tekintettel, feszülő vállakkal, és
nekem csak az jár a fejemben, hogy vajon mi váltotta ki nála ezt a
hirtelen támadt őszinteségi rohamot.
Mert ami még annál a felismerésnél is fontosabb, hogy nekem
nagyon tetszik Zane Phillips, az az attól való félelmem, hogy talán
tényleg lefeküdt valakivel.
– Zane… – A neve sóhajként hagyja el az ajkamat.
Figyelmeztetésként. Mintha könyörögnék, hogy a gondolatmenetem
tévesnek bizonyuljon… De amikor a szemébe nézek, Zane nem
visszakozik, szóval vagy pokoli jól tud hazudni, vagy igazat beszél.
– Robert látott ma reggel egy nőt elmenni innen a busztól, aki
minden erejével igyekezett rád hasonlítani.
– Rám? – kérdezek vissza nevetve, Zane pedig bólint.
– Azt hiszi, hogy megcsaltalak. Többek között. Megmondtam neki,
hogy elment az esze, és hogy az életünk reklámkampányon kívüli
részéhez rohadtul nincs semmi köze. – Zane a farzsebébe vágja a
pénztárcáját, mintha Robert gyanúsítgatása egy szót sem
érdemelne, és a pillantása a csizmámra esik, majd lassan visszatér
szemmagasságba. – Akkor megyünk, vagy mi lesz?
Rámeredek, a felém nyújtott kezét nézem, és a kérdést a
tekintetében: igen vagy nem?
De már tudom a választ. Ami különösen egyértelmű most, ahogy
itt áll a busz félhomályában, borongós, veszélyes pillantással, mialatt
a váratlan vallomásomat ismétlem magamban újra és újra.
Igen.
Határozottan igen!
Elindulunk a városközpont felé, a fények, a bárok és a tömeg
irányába. Hiába van hétköznap, a város életre kelt a hosszú,
kemény nap után kikapcsolódásra vágyóktól.
– Válassz! – mondja szűkszavúan Zane, miközben kinyitja nekem
a kocsi ajtaját, és kisegít az autóból.
 Pár percig sétálunk az utcán, ahol egyik bár éri a másikat.
Elmegyünk az apróért kuncsorgó alakok és az utcai automaták
mellett, amikből olyan haszontalan, a sötétben világító vackokat
lehet venni, amik leginkább csak a részegeknek tetszenek.
Az olajban sült ételek illata megtölti a levegőt, és villódzó
neonfények tükröződnek az üzletek ablakában.

– Azt mondtad, választhatok – vonom fel a szemöldököm, és vetek

egy pillantást oldalra, ahol Zane ül mellettem egy bárszéken.
– Jó választás volt – bólint Zane. Iszik egy korty sört. Mintegy
mellékesen körbenéz a zsúfolt kocsmában.
– Hazudsz, mint a vízfolyás! Ez a hely a legkevésbé sem a te
stílusod, ezt mindketten tudjuk. Te inkább abba az előkelő bárba
mentél volna, ott a sarkon! – mondom nevetve.
Hangos a zene és csupa gitárpengetés, csillognak a méretes
övcsatok, és a hely sokkal nyersebb hangulatú, mint az a kifinomult
whiskybár, amire vele kapcsolatban számítottam.
– Á, nem. Ez tökéletes. – Hátradől a támlátlan széken, a keze a
hátamon, és szórakozottan egy hajtincsemmel játszik. Ezt az
alapvetően ártatlan jelenetet valahogy mégis olyan bensőségesnek
érzem.
Jézusom, Low! Ne képzelj már mindig bele valamit mindenbe! Ne
akarj már mindig valamit!
– Tényleg az – búgom válaszul, és állom Zane pillantását. Egy
kicsit sem illik ez a pasi ebbe a környezetbe. Igen, farmert és pólót
visel, és nagyon lezser a megjelenése, de láthatóan nem egy
átlagos fickó. Még ilyen hétköznapi viseletben is felkelti a körülöttünk
lévő nők érdeklődését, és bár számára egyértelműen idegen
környezetben van, már az is szexi, hogy őt ez egyáltalán nem
érdekli.
Ülünk pár másodpercig, amíg kitalálom, miről is beszélgessünk.
Sosem volt jellemző ránk, hogy kínosan hallgattunk volna,
ugyanakkor van valami kimondatlan feszültség Zane viselkedésében
– nem csak most, egész este ilyen volt –, aminek nem tudom
megfejteni az okát.
 – Mit akart azzal mondani Robert, hogy talán változtatni fog a
tervezett beosztásunkon?
– Halvány fingom sincs – válaszolja, a megjegyzése
hangszínéhez képest hatalmas sóhajjal. – Ez az erőssége, úgyhogy
bármit is talál ki, annak úgy kell lennie.
– Kell?
– Igen, kell. Benne van a szerződésben.
– Meglep, hogy így kiengedted a kezedből az irányítást.
Zane oldalvást rám sandít.
– Néha azzal lehet elérni a legjobb eredményt, ha egy kicsit
kiengedjük a kezünkből az irányítást.
– Hmm – hümmögök, és az az érzésem, van valami mögöttes
jelentése is a szavainak, amit azonban nem értek.
Új szám csendül fel, és néhányan elhagyják a táncteret, mert nem
tetszik nekik a választott dal, míg mások izgatottan veszik át a
helyüket.
– Hol van a pasid? – kérdezi Zane, amivel egy pillanatra kizökkent
a gondolatmenetemből.
– Ha lenne, szerinted jó néven venné, hogy én itt vagyok, és azt
játszom, hogy a te barátnőd vagyok? – Vagy hogy hagyom, hogy
megcsókolj? Ez utóbbit persze csak gondolom, de nem öntöm
szavakba. Minél ritkábban kerül említésre a csókolózás, annál jobb.
Mert amikor a csókolózásról beszélünk, eszembe jut, amikor azt
csináltuk. Amikor pedig az eszembe jut, akkor arra vágyom, hogy
Zane újra megtegye.
Igen, benne vagyok a slamasztikában. Mégpedig nyakig.
– Na és te? – kérdezem. – Neked hogyhogy nincs barátnőd?
Zane lebiggyeszti az ajkát, és belekortyol a sörébe.
– Én csak kóstolgatok.
– Kóstolgatsz? – kérdezek vissza nevetve, és isteni jólesik nevetni
vele. A szűk buszban együtt töltött napok feszültsége elillant, ahogy
az az érzés is, hogy minden mozdulatunkat árgus szemekkel
figyelik, mintha csak mikroszkóp alatt lennénk.
– Aha, kóstolgatok. Nincs senki komoly az életemben. Nincs időm
egy tartós kapcsolatra – vonja meg a vállát.
– Akkor még jó, hogy én is csak a szex miatt vagyok itt! –
válaszolom viccesen, de amikor épp azt hinném, hogy a
megjegyzésem süket fülekre talált, látom, hogy Zane zöld szeme
elsötétül, a gerince megfeszül és a keze megrándul, ahogy az
üveget újra a szájához emeli.
– Valóban? – kérdez vissza egy lélegzetvételnyi idővel később,
mire azonnal megváltozik a beszélgetés hangneme és hangulata.
E változás miatt azonban egy fikarcnyit sem érzem, hogy elnézést
kellene kérnem.
Mindketten tudjuk, miért vagyunk itt.
Mindketten tudjuk, mi fog történni.
Mégis itt vagyunk mindketten.
Egész este benne volt ez az apró érintésekben. A lopott
pillantásokban. A ki nem mondott szavainkban, amik ott
visszhangoznak minden beszélgetésünkben.
Nem baj, ha kívánod őt, Low. De ha érzel iránta valamit… az baj.
A zene új ritmusra vált. A csapos megjelenése megzavarja a
kettőnk közt a szexuális feszültségtől vibráló levegőt. Amikor elmegy,
Zane felém hajtja a fejét, rám néz, és így szól:
– Gyönyörű vagy.
Hátravetem a fejem, és felnevetek.
– Nekem nem kell udvarolnod, Phillips!
– Akkor jó, mert nem vagyok egy udvarlós típus – válaszolja, majd
megismétli: – Gyönyörű vagy.
– Te meg szerintem be vagy rúgva.
Zane lebiggyeszti az ajkát, és a sörösüveg címkéjére mered.
– Nem szoktam berúgni.
Először azt hiszem, hogy csak henceg, de amikor felnéz, és szinte
bocsánatkérően mosolyog rám, már tudom, hogy igazat beszél.
Az iménti könnyed flörtölés egy pillanat alatt átadta a helyét egy
visszafogott, ismerkedős beszélgetésnek.
– Sosem?
Alig észrevehetően jobbra-balra ingatja a fejét, mintha a válaszát
mérlegelné.
– Nagyon ritkán. Legtöbbször csak annyit iszom, hogy jól érezzem
magam, de ennyi.
– Nem szereted, ha nem te irányítasz, igaz?
A nevetése üresen cseng.
 – Amikor a szüleid világéletükben alkoholisták voltak, akkor sokkal
kevésbé találod vonzónak azt a lehetőséget, hogy leidd magad a
sárga földig.
– Jaj, ne haragudj, én nem tudtam…
– Ugyan, semmi baj – von vállat Zane, majd elhallgat, így azt
feltételezem, hogy ezzel a témát lezártnak tekinthetjük. Pár
másodpercig némán ülünk, amikor is újabb szám kezdődik, és
meglepődve hallom, ahogy Zane újra megszólal. – Vannak, akik
igazi példaképeket kapnak a szüleik személyében, másoknak
viszont, ahogy nekem is, a szaros végén sikerül elkapniuk a botot,
és évekkel az előtt meg kell tanulniuk gondoskodni magukról, mint
arra normális esetben szükség lenne.
– Ők is veled jöttek, amikor az Államokba költöztél?
Önkéntelenül is felhorkant, a grimasza eltorzítja jóképű arcának
vonásait.
– Dehogy. Azóta nem is láttam őket, de nem is akarom.
Biztos nehéz lehetett. Zane olyan helyzetben van, hogy bármikor
hazarepülhetne, vagy az Államokba költöztethetné a szüleit, anélkül,
hogy azon kellene aggódnia, mekkora anyagi terhet jelent ez neki,
és a tény, hogy nem tartja velük a kapcsolatot, magáért beszél.
– Szóval miattuk hagytad magad mögött Ausztráliát? – kérdezem,
miután a korábbi megjegyzését hallva lassan összeáll bennem a
kép.
– Igen is, meg nem is.
– Ezt megértem – válaszolom, miközben a táncparketten
felsorakozottakat nézem, akik összehangolt mozdulatokkal
táncolnak a mindenki által ismert zenére, és azon gondolkodom,
vajon mekkora szerepe van Zane szüleinek és az ő
alkoholizmusuknak abban, hogy Zane ilyen erős késztetést érez
arra, hogy sikeres legyen az életben. – Ne haragudj, ha tudtam
volna, nem javasolom, hogy menjünk el inni egyet…
– Ugyan, ez nevetséges, Hamupipőke. Nagyfiú vagyok már. Akkor
iszom, amikor akarok, bármikor abba tudom hagyni. Nem nagy ügy.
– Odahajol hozzám, és így folytatja: – Nézd a jó oldalát: annyit
ihatsz, amennyit akarsz, én pedig gondoskodom róla, hogy ne
történjen veled semmi.
– Te akarsz lenni a herceg fehér lovon, Zane?
 – Nem tűnsz olyan nőnek, aki arra várna, hogy valaki megmentse.
Szerintem te világéletedben jól elboldogultál egyedül.
Szavainak elismerő hangsúlya arra utal, hogy dicséretnek szánta
a válaszát. Mélyen legbelül azonban elutasítom ezt, és ellenkezni
akarok, és azt bizonygatni, hogy igenis rendben van, ha egy férfi
gondoskodni akar egy nőről, bármilyen erős is legyen az a nő. Meg
akarom mondani neki, hogy mindenki arra vágyik, hogy szeressék,
és vigyázzanak rá, függetlenül attól, hogy ki mennyire erős.
De egyből bután érzem magam, hogy ilyeneket gondolok.
Elkapom Zane-ről a tekintetem, és a pultosra mosolygok, aki épp
akkor néz rám. Sokkal könnyebb őt nézni, mint Zane-t, aki teljesen
kiborít az őszinteségével, pedig sosem szoktam kiborulni.
– Nem akarod elmondani, mi történt Robert és közted? –
A Robertről való beszélgetés biztonságos terep. Zane viszont, ahogy
itt ül mellettem, és bármerre fordulok, érzem a kölnije illatát,
egyáltalán nem az.
– Nem. Itt és most biztos nem. Most csak arra vágyom, hogy itt
üljek, és ne kelljen a munkára gondolnom.
A vicces a dologban az, hogy mindig is az volt a biztonságos
terep. A munka. Az igaz, hogy csak megjátsszuk, hogy egy pár
vagyunk, de így legalább tudom, mire számíthatok. Tudom, hogy kell
reagálnom. De ez... Itt ülni vele, tudván, mi fog történni kettőnk
között az utolsó ital után, minden, csak nem biztonságos.
A tűzzel játszom, amivel minden kétséget kizáróan meg fogom
égetni magam, de az életemre esküszöm, érezni akarom a melegét
annak a tűznek!
– Táncolunk? – kérdezem, amikor felhangzik egy népszerű dal.
Bármit megtennék, hogy lángra lobbantsam a köztünk vibráló
szexuális feszültséget.
– Nem, köszi. Nem szoktam táncolni – rázza meg a fejét, és iszik
egy kortyot.
– Ne kéresd magad, Phillips! Én majd segítek ellazulni.
Valami megvillan a szemében, talán a vágy, szexuális vagy
másmilyen, nem tudom, de gyorsabban ver tőle a szívem.
– Majd nézlek – dörmögi, és feltartja az ujját, jelezvén a pultosnak,
hogy kér még egy kört.
 – Ahogy tetszik – válaszolom, azzal lecsusszanok a bárszékről,
egy ujjammal végigcirógatom a tarkóját, aztán a zsúfolt tánctér felé
veszem az irányt, tudva, hogy Zane minden lépésemet figyeli.
 Huszonhárom
Zane

Ahogy mozog a táncparketten…

Jézus ereje!
Még jó, hogy csak a szex miatt vagyok itt.
Nem mondhatnám, hogy valaha is hallottam már ilyen beszólást.
És nem is csak a konkrét megjegyzésre gondolok, hanem arra,
ahogy kimondta azt. Tárgyilagosan. Célratörően. Egy apró
mosollyal, jelezvén, hogy bármikor mondhatja, hogy csak viccelt, ha
szaván akarom fogni.
Ez a nő egy természeti erő, és természetesen erősen vágyom rá.
Minden lehetséges módon.
Ez a napnál is világosabb.
Lehet, hogy elvét egy-egy tánclépést, de ahogy hátraveti a fejét,
és nevet, és ahogy a csípőjét ringatja, és ahogy mozog, azzal még a
cowboyokat is elbűvöli, ahelyett hogy feldühítené, pedig folyton rálép
a csizmás lábukra.
Elbűvöli őket?
A francba, hiszen engem is!
Mert nem tudom levenni róla a szemem. Nem, mert amikor egy
lépést ugrik előre, felnéz, egyenesen a szemembe. Nem, mert az
állával jobbra int, hogy tudassa velem, ki fogja próbálni a rodeóbika-
gépet. Nem, mert ahogy felül arra a gépre, a pergő-forgó teste
folyton azt juttatja eszembe, hogy biztos ilyen lehetne az is, ahogy
rajtam lovagol.
Merevedésem lesz csupán attól, ahogy itt ülök és képzelgek,
kívánom őt, és tudom, hogy milyen fantasztikus nő. A libidóm szintje
a plafont verdesi, és pont annyit ittam, hogy megfeledkezzem
minden olyan gondolatomról, hogy miért is kellene félnem egy olyan
nőtől, mint Harlow.
A szabályok végül is arra valók, hogy megszegjük őket, nem igaz?
 Harlow a szemembe néz, ahogy elindul a bikától a párnázott
padlón, vissza a tánctérre. Finoman, sokat sejtetően rám mosolyog.
A francba!
Felpattanok a bárszékről, és azzal a mozdulattal felhajtom a
maradék sörömet.
Én megpróbáltam hagyni az egészet a fenébe. Hagyni őt… De
esküszöm, nem tudok itt ülni és nézni, ahogy minden férfi őt
bámulja, és vele akar lenni, miközben tudom, hogy én ezt
megtehetem.
Sőt, ezt akarom.
Lehet, hogy halálra rémiszt ez a nő, de a félelem néha remekül
tudja motiválni az embert. Ahogy ez a bénító kangörcs is.
Francba a szabályokkal! Akarom őt! Most azonnal! Ráérek majd
később foglalkozni a következményekkel.
Ott áll mozdulatlanul a hullámzó embertömeg közepén, és rám vár
a táncparketten, amikor látja, hogy elindulok felé. De én nem látok
mást, csak a testét. A kíváncsisága az, amit fel akarok csigázni.
Csak ő az, akit látok.
– Azt hittem, nem szoktál táncolni – mondja, amikor a dereka köré
fonom a karomat és magamhoz húzom.
– Nem is – felelem rekedtes hangon, és a szájára tapasztom a
számat. Hallom, ahogy meglepetten felsikkant, érzem, ahogy
hirtelen megfeszül a tenyere a mellkasomon, ahogy megrándul a
teste, majd hozzám simul.
És amikor megérzem a csókomra adott válaszát – ahogy a
simogató keze a tarkómra csúszik, és a körmei a fejbőrömet
kaparják –, már tudom, hogy nincs visszaút.
Nem mintha vissza akarnék fordulni.
Harlow száján a sör és a vágyakozás ízét érzem, ahogy összeér
az ajkunk, és egymáshoz ér a nyelvünk, a testünk pedig sóvárogva
kívánna még oly sok mindent, amit nem tudunk megadni egymásnak
itt és most, a tánctéren.
El kell innen mennem, mennünk, de amikor megmozdulok, a
zsúfolásig telt parkett kellős közepén találjuk magunkat. Több sorba
rendeződve mozognak körülöttünk, egyik sor a másik után, de
szerencsére hagytak nekünk egy kis körben némi helyet.
 Ezt Harlow is észreveszi, és felnevet, majd megint a tarkómra
teszi a kezét, és magához húz, hogy csókoljam meg újra. Micsoda
mohó egy nő!
De meg is ette a fene az egészet, mert már elfelejtettem, milyen is
az, amikor csak csókolózik az ember valakivel. Milyen az, elveszni
az érzésben, ahogy összegabalyodik a nyelvünk, elveszni az
élményben, ahogy a zene mellett épphogy hallom a torokhangokat,
amiket kiad, ahogy a melle a mellkasomhoz dörgölődzik, a merev
farkam pedig a farmeremen keresztül az altestéhez.
Ezen a kis szigeten csókolózunk, ahol csak mi ketten létezünk,
miközben a világ itt hömpölyög körülöttünk.
Új dal kezdődik.
A tömeg megmozdul.
– Menjünk! – mormogom a szájának a szavakat, majd meg sem
várva, hogy válaszoljon, kézen fogom, és lekísérem a tánctérről.
Rendelünk egy Ubert. Még egy csók. Becsusszanunk a hátsó
ülésre. Végigsimítok a csupasz combján. A szám rátalál a nyakára.
Az ujjai a hátam izmaiba vájnak.
Nem szólunk egymáshoz a rövid úton, amíg elérünk a buszig,
csak csókoljuk és érintjük egymást, minden múló pillanattal egyre
csak szaggatva a vékony kordont, ami visszatart attól, hogy
rávessem magam Harlow-ra. Még akkor sem beszélünk, amikor
benyitok a buszba. Még akkor sem, amikor belépünk, és megállunk
egymástól néhány lépésre, és a minket emésztő vágytól elfogy a
levegő a buszban.
– Ez nem jó ötlet – suttogja, pedig senki nincs itt rajtunk kívül.
– Ez igaz – vetem le a pólómat.
– Mármint… nem kéne ezt tennünk… – Kicsatolom az övemet. –
A főnököm vagy… – Lerúgom a cipőm. – Együtt kell dolgoznunk... –
Kigombolom a farmeromat. – Ha lefekszünk egymással, azzal csak
összezavarjuk a dolgokat. – Hagyom, hogy a nadrágom a földre
hulljon.
– Teljesen igazad van – válaszolom, és teszek egy lépést felé, és
ahogy ott állok egy szál alsógatyában, csak arra tudok gondolni,
hogy hol lehetnek azok az átkozott óvszerek, és miért van még
mindig felöltözve Harlow. – Mindenben maximálisan igazad van. –
Még egy lépést teszek felé. – De néha, Harlow, olyan nagyon jól tud
esni, ha az ember rosszat tesz.
Kinyújtom a kezem, és a hüvelykujjammal végigsimítok az ajkán.
A testem sajog a vágytól, hogy megragadja, meghódítsa és birtokba
vegye őt, de a pillantása és a szavai megállítanak.
– Hibát követünk el – suttogja alig hallhatóan.
– Akkor majd tanulunk belőle. Arra jó lesz, hogy kitaláljuk, meg
akarjuk-e tenni megint, vagy jobb, ha inkább elválnak az útjaink. –
Most ha azt mondaná, hogy az ég zöld, azzal sem vitatkoznék.
Az ajkam az ajkán. Két kezem felcsúszik a ruhája szegélye alá, és
megmarkolom a tökéletesen gömbölyű fenekét.
– De épp ez az, nem válhatnak el az útjaink – mormogja a
számba.
– Még mindig beszélsz, Harlow. – Magamhoz húzom, és a
farkamat az ágyékának nyomom, megmutatva neki, mitől fosztja
meg magát ezzel a sok beszéddel. Felsóhajt, én felnyögök, és
sikerül közben a nyelvemet a szájába dugnom, amivel visszarántom
a magam oldalára, a kínszenvedések közé.
– Zane…
– Csak a szex miatt vagyunk itt – kuncogok, az ajkával a számon,
miközben mereven markolja a vállam, majd ellazul, amikor a kezem
beférkőzik a bugyija gumija alá. A szeméremajkai közé talál a
kezem, becsusszanok mélyen a puncijába, és önkéntelenül is
felnyögök, amikor azt veszem észre, milyen nedves lett Harlow
miattam.
– Csak a szex – suttogom, miközben az ujjaim beléhatolnak.
Lüktet a farkam, ahogy könyörög, hogy inkább ő hatolhasson a
lányba. A körmei a hátamba mélyednek. Kéjesen nyögdécsel, ahogy
kényeztetem.
A szám újra rátalál az ajkára. A nyelvem legalább olyan
követelőző, mint az ujjaim.
– Örülök, hogy sikerült jobb belátásra bírnom téged!
És ezzel, mintha csak benyomtak volna egy gombot, a kételkedés
utolsó foszlánya is eltűnt Harlow viselkedéséből. Felemeli a ruháját,
és kibújik belőle. Kikapcsolja a melltartóját, és a szám már mohón
várja, hogy rátapadhasson a tökéletes kis rózsaszín mellbimbóira.
 A bőre, a napbarnított és feszes bőre sampon, parfüm és szex
illatát árasztja… Istenem, csak úgy árad belőle a szex illata!
A számba veszem a mellbimbóját, és a nyelvemmel körkörösen
nyalogatom, majd óvatosan harapdálom a hegyét. Lerángatom róla
a bugyiját, aztán magamról is a gatyámat, miközben az ágy felé
tolatva, botladozva fogdosom és markolászom őt.
Amikor lefekszik… amikor meglátom a meztelen Harlow Nickset
teljes valójában, elakad a lélegzetem. Vannak nők… és vannak igazi
nők. Harlow karcsú és vékony, kellemesen telt idomokkal, és vékony,
göndör szőrszálak barna csíkja húzódik a puncija felett, nyílként
mutatva pontosan arra a helyre, ahol lenni akarok. A combja csillog
a nedvességtől, amit már kicsalogattam belőle, és mellei pont
maroknyiak.
Képek villannak fel a lelki szemeim előtt, ahogy elképzelem, miket
tennék vele, miközben ő pajkos, csúfondáros mosollyal jelzi, hogy
vár. Hogy készen áll. Hogy ő is akarja.
Minden porcikám sajog a vágytól, hogy érintse és ízlelhesse a
punciját, és hogy az eszméletvesztésig kefélhessem őt. Bizonyos
értelemben mi már túl vagyunk az előjátékon – ahogy éjszakákon át
aludtunk egymás mellett, de nem értünk a másikhoz –, és bár
elsőként jelentkeznék önként és dalolva, hogy megmártsam
nyelvemet a patakjában, most csak az a gondolat létezik számomra,
hogy a magamévá tegyem, és körém fonja a lábait.
Irgalmatlanul kemény lesz visszafogni magam vele kapcsolatban,
tekintve, hogy már most is micsoda pokoli kínokat kell kiállnom.
De készen állok elfogadni a kihívást, többféle értelemben is.
A bokájánál kezdem, majd végigcsókolom a lába szárát a térdéig.
A nyelvem hegyével végigkövetem a combja belső felét. Harlow
izeg-mozog alattam, a lába megfeszül, és a kezével a lepedőt
markolássza, ahogy az ajkát néma sóhajként hagyja el a nevem.
És ha ez még nem lenne elég ahhoz, hogy kőkemény
merevedésem legyen, az isteni illata végképp kikészít. Szex illatát
árasztja, vegytiszta, istenverte szex illatát, amikor megcsókolom azt
a göndör csíkot, és belélegzem Harlow illatát. Ekkor elszakad a
cérna, és nem bírom tovább visszafogni magam.
– Jézusom, Harlow! – nyögök, ahogy feljebb vándorolok a testén,
s közben a makkom a bőrét súrolja, ami önmagában is felér az
emberkínzással.
Az ujjai felkúsznak a mellkasomon, amikor odahajolok a melléhez,
hogy a számba vegyem a mellbimbóit. Először a jobb oldalit. Aztán a
balt. A feladatot átveszik a kezeim, amíg én végigcsókolom a testét a
mellétől a kulcscsontjáig haladva, majd tovább a nyaka tövén át a
füléig.
– Mindjárt elpusztulok, Harlow – mormogom a fülébe, s egyből
felnyögök, amikor megmarkolja a farkamat, és elkezdi húzogatni. –
Akarlak! Benned akarok lenni! Meg akarlak tölteni! Meg akarlak
dugni!
– Igen, légy szíves! – mondja, s a hüvelykujjával a makkomat
dörzsölgeti, miközben jól megszorítja a farkamat, és amikor felemeli
a fejét, hogy megcsókoljon, már tudom, hogy készen áll. Hogy elég
volt számára az előjátékból.
Én átkozottul büszke vagyok magamra, amiért mindig figyelek
arra, hogy a nők legalább egyszer elélvezzenek, mielőtt „kabátot”
húzok, ezúttal azonban – Harlow beleegyezésével – biztos, hogy
nem fogok nemet mondani.
Megint egymásra talál az ajkunk.
– Hol az óvszer?
– A fiókban. Felül, balra – válaszolja.
Felkapom a dobozt, és szitkozódva veszem tudomásul, hogy zárt
műanyag csomagolásban van. Még egy akadály, még egy
másodperc, mielőtt magamévá tehetem őt.
És még egy bizonyíték arra, hogy a múltkor tényleg beteg volt, és
nem valami egyéjszakás kalandja volt, ahogy azt én
nyomorúságomban gondoltam.
Harlow nevetése cseng a fülemben, amikor felülök a lába között,
és a dobozzal szerencsétlenkedem.
– Majd én – mondja, azzal felül, lábai az enyémek mellett, és
elveszi tőlem a dobozt. Egy pillanattal később a körmével felhasítja a
csomagolást. Végig a szemembe néz, miközben kivesz belőle egy
tasakot, feltépi, és kiveszi belőle a gumit.
– Felgyorsíthatnánk a folyamatnak ezt a nem szexi részét, hogy
végre a szexi részhez érjünk?
– Feltétlenül – válaszolja, és átnyújtja az óvszert, majd
visszafekszik, hanyatt a párnákra. Lenézek, és letekerem az óvszert,
rá a farkamra, aztán mozdulatlanná dermed a kezem, amikor
meglátom, hogy az ő keze viszont a lába közé csusszan.
Kéjes sóhaja betölti a helyiséget, amikor a szeméremajkait
széthajtva lassan dörzsölni kezdi a csiklóját. Hátrafeszíti a
felsőtestét. A lába megfeszül az enyém mellett.
Nézem, ahogy az ujjai hegye lesiklik a puncijához, megnedvesíti
azt, majd elindul vissza, hogy tovább dörgölje magát. Megint felnyög.
Egy pillanatra a szemébe nézek, és látom, hogy engem néz.
Hívogatóan. Kérdőn. Az van a tekintetében, hogy most rajtam a sor.
És amikor az alsó ajkába harap, és élvezettel behunyja a szemét,
végem van. Mint a botnak.
Egy másodpercen belül két kézre fogom a csípőjét, a farkam
készen áll a bejáratnál, és centiről centire, kínzó lassúsággal
beléhatolok.
A finom és meleg, szűk és nedves mennyországba.
Ez az utolsó mondat tölti be a tudatomat utoljára, mielőtt a
gondolataim szertefoszlanak, és a fegyelmezettség felett győzelmet
arat a testi vágy.
Adok neki egy kis időt, hogy alkalmazkodjon a méretemhez, majd
mozogni kezdek. Először csak lassan. Visszahúzódom, majd megint
beléhatolok. Hozzásimulok, amikor összeér a csípőnk. Odahajolok a
melléhez, és a fogaim közé csippentem a mellbimbóját, miközben ő
a hajamba túr és megmarkolja azt.
– Ez nagyon jó… – suttogja élvezettel, ahogy ki és be mozgok
benne.
Rátalálunk a ritmusra. Gyorsítok az iramon, és figyelem a jeleket,
amiket ad. Imádom, ahogy markolássza a saját melleit, és az ujjai
hegyével morzsolgatja a mellbimbóját. Szinte eszemet vesztem,
ahogy a combja közé nyúl, és megfogja a farkamat, miközben az ki,
és becsusszan a testébe, és megdörzsöli a csiklóját.
Nagyon szexi, hogy így tudja, mit akar. Kívánatos, ahogy végig a
szemembe néz. Nagyon izgató, ahogy gyengéden az értésemre
adja, hogy mit és hogy szeret.
Pont ott, mondja a teste. Erősebben! Ó, igen, pont ott! Izgass a
hegyével!
– Zane… Zane. Zane! Mindjárt elmegyek!
 A hüvelye úgy szorít össze, mint valami nyavalyás satu, kipréselve
belőlem a maradék önuralmamat is. Hagyom, hadd élvezze ki az
orgazmusát, de ahogy ott rángatózik alattam az élvezettől, attól én is
elvesztem a fejem.
Megmarkolom a combjai belső felét, széjjelebb tárom a lábait, és a
vágytól hajtva rákapcsolok. Lökésről lökésre gyorsítok. A golyóim az
elképzelhető legélvezetesebb módon sajognak, ahogy egyre nő
bennük a nyomás, míg végül ha muszáj lenne, sem tudnám
megállítani az eksztázis fékevesztett tehervonatát, ami
keresztülrohan rajtam, amikor elélvezek.
Istenem!
Ez a nő elhasznált és kihasznált, de kutya legyek, ha nem állnék
újra sorba, hogy megtegye még egyszer!
 Huszonnégy
Harlow

Itt szexszag van.

Mick biztos rájött, hogy mit csináltunk, mielőtt éjfélkor felszállt
volna a buszra, hogy elvigyen minket utunk következő állomására.
Lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek. Itt tényleg
szexszag van, ami, mondhatom, nagyon tetszik. Zane illata a
bőrömön. A borostája okozta édes szúrás a melleim között, azután,
hogy szinte pattanásig feszítette minden idegszálamat. Az a
kellemes sajgás a combom között, ahol a farkával – istenem,
micsoda mennyei farka van, milyen észvesztően vastag és hosszú!
– elvarázsolt, és teljesen elvette az eszemet.
Nagyon érti a dolgát, azt meg kell hagyni. A dákójával, a kezével
és a nyelvével is. DKNY. Elmosolyodom, és megrázom a fejem.
Tudom, hogy a DKNY egy divatmárka, de ezután, amikor csak
meghallom majd ezt a rövidítést, mindig Zane-re és arra fogok
gondolni, hogy milyen ügyesen tudja használni ezen testrészeit.
A busz zötykölődik az úton, a fényszórójával hasítva szét a
koromsötétet. Hallom, ahogy Zane a mély, duruzsoló hangján
odaszól valamit Micknek.
Korábban azt mondta, hogy elmegy inni egyet.
Azt mondta, mindjárt visszajön.
Ennek húsz perce.
Már most azt hiszi, hogy hibát követett el? Máris elhatárolja magát
a történtektől, hogy tudjam, csupán az volt köztünk, amit
megbeszéltünk – csak szex –, és semmi több? Vagy csak magamra
akar hagyni, hogy mind a kettőnknek legyen ideje feldolgozni, ami
történt közöttünk?
Ami pedig nem más, mint észbontóan jó szex. Jóleső.
Bensőséges. Játékos.
 De hogy lehet valakivel minden következmény nélkül szexelni, ha
kénytelenek vagyunk vele élni? Mégis, hogy működik ez?
Egyszerűen csak visszatérünk a korábbi szerepeinkhez, és úgy
csinálunk, mintha mi sem történt volna, amikor valójában pedig
mindig, amikor ránk néz az a másik, csak a kezét érezzük a
bőrünkön, és a csókját a szánkon?
Kinyílik az ajtó. Becsukódik. Zane sóhaja betölti a kis helyiséget,
amikor az ágy besüpped, miközben elfoglalja a helyét mellettem.
Visszafojtom a lélegzetem, és azon agyalok, hogy most mit
csináljak. Kívánjak jó éjszakát mára? Tettessem, hogy alszom?
Összerezzenek, ahogy Zane megcsókolja a csupasz vállamat.
– Egészen biztos, hogy nem követtünk el hibát – dörmögi, mintha
olvasna a gondolataimban, azzal a derekam köré fonja a kezét, és
magához húz, így háttal a mellkasához simulok.
Miközben tanácstalan vagyok, hogy erre mit csináljak vagy mit
mondjak, vagy hogy egyáltalán lélegezzem-e, mozdulatlanul
fekszem, és nekem is hasonló gondolatok jutnak az eszembe.
Én nem szoktam csak úgy összebújni senkivel.
De nem tolom el magamtól.
Egyszer még elmegy… de ezt abba kell hagynunk.
Mégis, kit akarok átverni?
Zane testével szorosan a hátam mögött és a forró leheletével a
vállamon újra átélem az este minden egyes pillanatát. A kedves, az
édes, a kemény, a gyors, a játékos és a heves pillanatokat, mindent,
és egyre azon jár az eszem, hogy már megint mennyire kívánom őt.
 Huszonöt
Harlow

Tudom, nagyon jól tudom.

Rám nézel, és azt kérdezed magadtól: mi ütött ebbe a nőbe? Miért
bujkál az elől a pasi elől?
Aztán a parkoló túlsó végébe téved a tekinteted, ahol Zane
fekvőtámaszozik, helyből felugrásokat és számtalan egyéb
gyakorlatot végez, hogy közszemlére tegye a káprázatos testét, és
azt mondod: „Jól néz ki, nagyon jó az ágyban, és értelmes dolgokat
mond.”
De épp ez a gond, nem igaz?
Nő vagyok.
Nem létezik kötöttségek nélküli szex, akárhányszor is határozza el
az ember, hogy most nem fog kötődni az illetőhöz. Azért vannak
kötöttségek, mert az embernek kialakulnak bizonyos érzelmei.
Márpedig ezek a nyavalyás kis érzelmek meg a Zane-hez hasonló
fickók miatt már többször égettem meg magam, mint meg tudnám
számolni.
De a fenébe is, csak rá kell nézni!
Talán mégiscsak érdemes megismételni a tegnap esti hibát még
egyszer-kétszer, vagy tízszer.
És talán meg is fogom… A combom belesajdul a puszta
gondolatba is. Zane puszta gondolatába. De talán azt is az értésére
akarom adni, hogy velem nem lesz olyan könnyű dolga. Hogy nem
teszem szét a lábam azonnal, mihelyst szexin rám mosolyog, a
szemében azzal a pillantással, hogy legszívesebben elevenen
felfalna.
Talán szeretném, ha tudná, hogy én nem vagyok olyan, mint a
többi nőcskéje.
Engem nem lehet átverni.
 Több vagyok egy csinos babánál, akit eldobhat, mihelyst vége a
promóciós körútnak.
Ugyanakkor nem mond ez ellent a kötöttségek nélküli szex
alapgondolatának? Látod? Nem is olyan egyszerű ez. Főleg, amikor
itt gyúr az orrom előtt.
Ebből még komoly gond lesz.
Óriási gond.
Jobb, ha folytatod az olvasást, mert Zane épp most veszi le a
felsőjét, és még csak most jön a java!
 Huszonhat
Harlow

– Mosolyszünet van köztünk? – pillant felém, és teszi fel a kérdést

Zane, miközben a sminkesszékben ülök éppen. New Orleansban
vagyunk, és épp a frizurámat csinálják meg a helyi reggeli
beszélgetős műsor öltözőjében.
– Mosolyszünet? – kérdezek vissza halkan, pedig pontosan
tudom, miről beszél: arról, hogy egész nap gondosan ügyeltem arra,
hogy ne maradjak kettesben vele, így ne állhasson be közöttünk az
a kínos csend, ami arra késztet, hogy beszéljünk a történtekről, amit
pedig egyikőnk sem akar.
– Igen. Egész nap úgy kerülsz engem, mint a bűnt – válaszolja,
miközben az ingét gombolja be, mire inkább elkapom a tekintetem.
Jobb, ha nem látom a bőrét. Sokkal jobb. Különösen azután, hogy
alig aludtam, mert arra a bizonyos bőrre gondoltam, és hogy milyen
jólesett, ahogy az én bőrömön siklik.
– Nem kerüllek – felelem erre, miközben teljesen tisztában vagyok
vele, hogy a sminkes és a fodrász minden szavunkat hallja, és már
amúgy is azt hiszik, hogy lefeküdtünk egymással.
Zane végigmér, és a szája sarkában egy apró, de fölényes mosoly
bukkan fel. Miért lettem hirtelen ilyen ideges?
– Ezt örömmel hallom – mondja. – Hogy vagy?
– Jól – válaszolom előre, a tükörre szegezett pillantással.
– Jól?
– Igen, jól.
– Imádom, amikor egyszavas válaszokat adsz, majdnem annyira,
mint amikor határozószavakat használsz. Ebből mindig tudom, hogy
próbálsz rám se hederíteni, de nagyon gyatrán sikerül. – Kuncog, és
mögém lép. A tükörben csak a vállától lefelé látom a testét, így nem
tudok a szemébe nézni.
– Te most szórakozol velem? – kérdezem.
 – Mindketten tudjuk, hogy nagyon jól tudlak szórakoztatni.
– Az tény. Csak az a baj, hogy ha így folytatod, biztos büntetésbe
kerülsz.
– Mindannyian követünk el hibákat – duruzsolja, és az ujja
hegyével cirógatja a vállamat. – De, tudod, a helyzet az, hogy néha
szeretem négyszer-ötször is elkövetni ugyanazt a hibát, csak hogy
tudjam, tényleg megéri-e elkövetni.
Hogy van az, hogy elég, ha pár szót szól azon a szexi hangján, és
az összes vérem szélsebesen a combom közti deltába tolul?
De ami még fontosabb: jól értem, amit mond? Tényleg le akar
velem feküdni megint?
– Valóban?
– Ühüm – dörmögi. – Reggel kiugrottál az ágyból, és ott hagytál,
én meg olyan egyedül maradtam.
Az arcom lángvörösre vált.
– Sok dolgom volt.
Zane felvonja a szemöldökét, lehajol, a szemembe néz a
tükörben, és egy leheletfinom csókot nyom a tarkómra. Aztán nem
veszi el onnan a száját, és a belőle áradó hő úgy ingerli a bőrömet,
hogy úgy érzem, a testem minden idegszála ahhoz a ponthoz
kapcsolódik.
– Igen. Velem.
Szex. Árad mindenből, ami vele kapcsolatos. Az érdes hangjából.
A sokatmondó pillantásából, ahogy rám szegezi a tekintetét. Ahogy
végigsimít a karomon.
De nem csak én veszem ám észre mindezt. A fodrász- és a
sminkeslányok váltanak néhány jelentőségteljes pillantást, mire
szólásra nyitom a számat, de be is csukom.
– Hölgyeim! Megbocsájtanának nekünk egy percre? – kérdezi
Zane.
– Természetesen! – válaszolják a szépítészek, és már pattannak
is fel a helyükről, nekem pedig a torkomban dobog a szívem, mert
izgulok, hogy mit fog csinálni Zane, miután egyedül maradunk.
Amikor becsukódik az ajtó, odalép elém, elállja a tükröt, amit addig
néztem, és megvárja, amíg felemelem a tekintetem, és a derűsen
csillogó szemébe nézek.
– Már elmentek, abbahagyhatod a műsort – szólalok meg.
 – Nem csináltam semmiféle műsort. – Nehezen viselem, hogy
ezzel a pár szóval már megdobogtatja a szívem, hiába mondatja
velem a józan ész azt, hogy Zane csak azt mondja, amit hallani
akarok. – Hát nem azt érdemli minden nő, hogy éreztessék velük,
hogy fontosak, miután lefeküdtek valakivel? – kérdezi.
Te jó isten! Ki ez a pasi?
Igyekszem megérteni, milyen ember is Zane valójában, és hogy
miért beszélt úgy, mint valami nőfaló, amikor fültanúja voltam a
beszélgetésének Jack-kel, a barátjával, és hogy most miért tesz
ilyen megjegyzést, amit egy nőfaló sohasem mondana… Hacsak
nem akar engem is átverni.
Vajon át akar? Vajon engem is csak egy buta kis nőcskének tart?
Vagy ez az igazi énje, amikor senki sem látja?
Mivel utálom, hogy nem tudom a választ a fenti kérdésekre, és
hogy nem értem, hogy akkor mégis miért érdekel egyáltalán a
válasz, inkább falat vonok magam köré.
– Mire készülsz, Zane?
– Semmire, csak azon gondolkodtam, hogy kellene ezt csinálnunk.
– Ezt? Mit? – kérdezek vissza. Istenem, kiborító, hogy szinte a
vesémbe lát, úgy néz!
– Igen, ezt, hogy a valóság az, hogy érett felnőttként, kölcsönösen
beleegyeztünk, hogy szexelni fogunk, de most hirtelen mégis
szégyenlősek vagyunk, és nem tudjuk, hogy kezeljük a helyzetet,
miután tényleg szexeltünk, ami, ha szabad ilyet mondanom,
parádésan sikerült… és megegyezzünk abban, hogy hogyan tovább.
Ez az az ez, amiről beszélek.
– Ja, hogy erről beszélsz – felelem halkan.
– Igen, erről. – Összefonja a karját a mellkasán. – Megbántad? –
kérdezi mellébeszélést nem tűrően, és tárgyilagosan.
– Nem hiszem…
– Na, az ilyen lelkes válasz nagyon jót tesz az önbecsülésemnek!
– feleli kuncogva.
– Nem, nem bántam meg, de úgy volt, hogy csak szex lesz
közöttünk. Most persze több lett a dologból, mert együtt kell
dolgoznunk és élnünk és…
Zane feltartja a kezét, hogy közbeszóljon.
 – És te meg bonyolítod a dolgokat, pedig alapból nem kéne
bonyolultnak lenniük. Tetszem neked, Harlow?
Felnevetek a nevetséges kérdés hallatán.
– Remélem! Végül is, lefeküdtem veled, nem igaz?
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
Pufogva a szememet forgatom, majd így felelek:
– Igen, tetszel!
– Még a múlt éjszaka után is?
– Igen – ismétlem, ezúttal lágyabb hangon.
– Akkor egyelőre ennél többet nem is kell tudnunk.
– Ez nem ilyen egyszerű – szólok utána, amikor indulni készül.
– Nem? És miért nem?
Csak a férfiak képzelik, hogy létezik következmények nélküli szex.
– Nem, mert…
– Hibát követtél el, Harlow?
Már éppen szólásra nyitom a számat, és csóválom a fejem,
amikor kinyújtja a kezét, és a számra teszi az ujját.
– Nem kell most azonnal válaszolnod. Van idő, de erre magadnak
kell rájönnöd. Néhány hosszú hét áll még előttünk, és a legkevésbé
sem akarom, hogy kínos legyen a helyzet kettőnk között,
ugyanakkor… ha csak szex volt, ami történt, akkor rajtam nem fog
múlni, hogy megismételjük, ha szeretnél repetázni!
Idegesen felnevetek, mialatt feldolgozom a hallottakat, amit ajánl,
amit kér…
– Mindettől függetlenül fenn kell tartanunk a látszatot, hogy…
– Te és a látszat… – Megcsóválja a fejét. – Igen, még ha nem is
engeded, akkor is meg kell hogy csókoljalak mások előtt. Hozzád
kell hogy érjek. Meg kell tennem mindent, amit egy szerető férfi
megtesz… Azzal a különbséggel, hogy mindig, amikor így teszek
majd, te a múlt éjszakára fogsz gondolni. – Hízelgő szavaival
ellentétben a mosolya inkább gúnyolódó.
– Mindez rád is igaz – felelem, pedig nagyon jól tudom, milyen
kutya kemény lesz szerepet játszani.
– Engem nem lehet olyan könnyen levenni a lábamról.
– Valóban?
– Ühüm.
 – Még egy gyönyörű nő sem képes erre? – teszem fel a kérdést,
majd felkelek a székből, és odaállok elé, szemtől szembe vele.
– Tizenkettő egy tucat.
– Még akkor sem, ha így csinálok? – Pipiskedem előtte, csókot
lehelek az ajkára, és finoman meg is nyalom a száját.
– Csókolóztam már életemben – mondja közömbös hangon, pedig
a hirtelen vágytól elsötétül a szeme.
– Pedig a mellbimbóid érzékenyek. Na és mi van, ha így csinálok?
– simítok végig a vállán, le a mellkasán, az ujjbegyeim körbefutnak
az inge alatt megfeszülő izomkötegeken.
– Nagyon jól bírom – mondja, és felvonja az egyik szemöldökét.
Micsoda egy szélhámos! Játssza a kemény fiút, mintha simán le
tudna mondani arról, hogy megint lefeküdjön velem, miközben a
szövetnadrágja leple alatti váratlan merevedése egész másra enged
következtetni.
Én is tudom játszani ezt a játékot!
– Na és ez? – kérdezem huncutul, miközben a körmeimmel
ingerlem a hasát. Az izmai megfeszülnek az érintésemtől, egyetlen
jeleként annak, hogy igenis le lehet venni őt a lábáról. Jobban
mondva, a duzzadó makkja is igencsak erre utal. Meg ahogy levegő
után kap, amikor finoman megcirógatom az említett testrésze hegyét
a körmömmel.
Mielőtt körbefoghatnám, Zane odakap, és megszorítja a csuklóm.
– Vigyázz, Harlow!
A kihívást elfogadva, felvesszük a kesztyűt, és farkasszemet
nézünk egymással.
– Valami gond van? – kérdezem negédesen. – Túl kemény feladat
kivonni magadat a hatásom alól?
– Nem az, csak válaszolj az eredeti kérdésemre! – búgja szexi,
érzéki hangon, amit az egész testemben érzek.
– És a kezedre játsszak?
– Nos? – kérdezi, félrebiccentett fejjel, lepillantva arra a részre,
ahol a csuklómat éppen vasmarokra fogja, miközben a kezem a
farkát szorítja.
– Megszoktad, hogy a nők első szóra ugranak, hogy teljesítsék
minden vágyad. Én majd csak akkor ugrom, ha nekem is úgy tetszik,
és…
 – Nem az én hibám, hogy a nők nem tudnak nekem ellenállni, én
viszont ellen tudok állni nekik.
A francba, de szívesen letörölném azt az önelégült vigyort a
képéről!
– Ó, én nagyon is ellen tudok állni neked!
– Biztos vagy benne? – kérdezi. Leveszi a kezemet a farkáról, és
egy mozdulattal a saját, vágytól izzó húsomhoz dörzsöli azt. –
Mert… most azonnal lezárhatjuk ezt a vitát. Mondhatnád, hogy
megint megkívántál, és én mondhatnám rá, hogy erre én is rájöttem.
Akkor legalább mindketten tudnánk, hányadán állunk. Lásd be,
Harlow… nem tudsz nekem ellenállni!
– Nem tudok neked ellenállni? – nevetek. – Alig bírlak elviselni!
– Bemehetünk? – kopogtatnak és kérdezik odakintről. Elkapom a
kezem, Zane pedig nem akadályozza meg, de nem mozdul arrébb.
– Egy pillanat! – kiált oda nekik Zane, majd olyan közel lép
hozzám, hogy a testünk összeér, és a lehelete melegíti a fülem
tövét, ahogy odahajol hozzám. – Hitegesd csak magad, hogy nem
akarsz velem hemperegni még egyet, de engem nem tudsz átverni.
Játszhatod azt, hogy még csak nem is gondoltál erre egész
délelőtt… de csak magadat áltatod.
– Ne legyél ilyen biztos magadban!
– Ó, pedig én nagyon is biztos vagyok! Tudom, hogy nedves a
bugyid, ha eszedbe jut, milyen nagyszerű volt a múlt éjjel. A puncid
áhítozik, hogy újra benne legyek. A mellbimbóid szinte fájnak, olyan
kemények, az átélt gyönyörök emlékétől. Úgyhogy felőlem
játszhatod, ahogy akarod, hogy nem kívánsz már… de a tested
minden porcikája másról árulkodik. – A fogai közé fogja a
fülcimpámat, mire én szaggatottan kapkodva a levegőt, nagyot
sóhajtok. – Úgyis igent mondasz.
Micsoda egy nagyképű szemétláda!
– Szabad! – mondja, mielőtt bármit felelhetnék. Az ajka a számat
súrolja, amikor az ajtó kinyílik, és beszűrődik a külvilág zaja. – Fenn
kell tartanunk a látszatot, emlékszel?
Haragos tekintettel meredek rá, pedig a testem csak arra vágyik,
hogy előredőljön, és a szomját oltsa Zane csókjával. De nem
teszem. Ehelyett az egyetlen dolgot teszem, amivel valamennyire
helyre tudom tenni, és remélhetőleg azt is tudatosítani tudom benne,
hogy mire is kellene vágynia.
– Ki mondta, hogy van rajtam bugyi? – kérdem, felvonva a
szemöldököm, kacér mosollyal a szám sarkában. Elfordítom a
tekintetem, és visszaülök a székbe, hogy a fodrász és a sminkes
folytathassa a munkáját, és széppé varázsoljanak.
Zane pár másodpercig még áll, és szinte érezhetően rám
nehezedik a pillantása súlya.
Amikor minden további megjegyzés nélkül elmegy, a tükörképem
szemébe nézek, és felteszem magamnak azt a kérdést, amit egy
ideje újra és újra felteszek:
Mégis, miért habozok?
Jóképű? Igen.
Jó az ágyban? Igen.
Elfogadja, ha csak szex lesz köztünk, és semmi más? Igen.
Elég idegesítő ahhoz, hogy viszolyogjak tőle, és ne érezzek iránta
semmi komolyat? Maximálisan!
Vajon azért fogom vissza magam, mert félek, hogy a
viselkedésemmel tökéletesen a kezére játszom? Pont, mint az első
találkozásunkkor, amikor jól lehordtam?
A nevetése végigdörög a folyosón, amerre éppen jár a televízió
stúdiójában, én meg csak ülök, és fogalmam sincs a válaszról.
Hát nem azt érdemli minden nő, hogy éreztessék velük, hogy
fontosak, miután lefeküdtek valakivel?
Szép gondolat, de ez is csak része a játéknak. De a francba is,
néha megéri hagyni, hogy egy ilyen nőfaló levegye az embert a
lábáról!
 Huszonhét
Harlow

– Hát itt van az én kicsikém! – mondja Zane, majd elkapja a

derekam, és minden figyelmeztetés nélkül az ölébe ránt.
Meglepetésemben kiszökik belőlem egy apró sikoly, s dermedten
érzékelem Zane forró testét, ahogy hozzám simul.
– Mi a fenét…
– Csak fenntartom a látszatot – búgja a fülembe, és szorosan
átkarol.
A kis mocsok!
Egyébként igaza van. Az a körülbelül kétszáz vendég, aki már jó
korán megjelent a rendezvényünkön, és most itt lődörögnek, és
várják, hátha nyernek valami ajándéktárgyat, biztosan odavannak a
cuki párocskáért, ahogy ott ülnek a széken. Beveszik, hogy az igazi
szerelem valóban létezik.
Ami engem illet, én csak Zane karját érzem a derekam körül, a
leheletét a fülemen, és az ajkát, ahogy puha csókot nyom a számra.
– Nem játszol tisztességesen, Phillips.
– Lehet, hogy nem, de ha javasolhatom, ne fészkelődj ennyire,
különben mindkettőnk számára megnehezíted, hogy felálljunk a
székről… Hiszen te magad mondtad, hogy nem szoktál bugyit
hordani.
– Annak már két napja – felelem.
– Negyvennyolc óra, ami alatt rengeteget fantáziáltam arról, hogy
vajon mit találnék a szoknyád alatt, ha felemelném.
– Álmodozz csak, drágám! – mondom erre, és végighúzom a
körmömet fel a combján, és lágyan rámosolygok az arra járókra, akik
láthatóan felismertek minket a reklámkampányból. – Egyébként azt
hittem, téged semmivel sem lehet levenni a lábadról.
– Csak fenntartom a látszatot – dörmögi nevetgélve.
 És tényleg. Mindig csak olyankor foglalkozik velem – érint meg
csak úgy, pillant rám sokatmondóan, ér véletlenül a mellemhez –,
amikor azt mások is láthatják, és a munkánkat végezzük.
Mihelyst visszamegyünk a buszba, vagy egyedül maradunk, nem
ér hozzám, de még csak rám sem néz, pedig bőven adok neki rá
alkalmat. Mintha egy láthatatlan választóvonal húzódna az ágyunk
közepén. Gondosan kerüli a hálószobát, amikor öltözöm,
zuhanyozom, sőt, még akkor is, amikor lefekvéshez készülődöm.
Mindig fölkel előttem, pedig saját bevallása szerint nem egy korán
kelős típus.
Nem tudom eldönteni, hogy az a tény, hogy ilyen fordulatot vettek
az események, megkönnyebbüléssel tölt el, amiért megszűnt rajtam
a nyomás, vagy inkább méltatlankodnom kéne, amiért Zane nem
érdeklődik irántam.
Le akarok vele feküdni újra? Igen, igen, de még mennyire! Akár
azon az áron is, hogy ezzel bebizonyosodik, hogy neki volt igaza?
Kemény dió.
De… ha sikerül rávennem, hogy ő dobja be először a törölközőt…
nem aratnék akkor kettős győzelmet? Bebizonyíthatnám, hogy
téved, amit ugyanakkor valami fergeteges szexszel ünnepelhetnénk
meg.
Tehát mit teszek? Minden feltűnés nélkül riszálom kicsit a
fenekem, mire Zane jutalmul kéjesen felnyög.
Magam is szenvedek mindeközben, ahogy érzem a merevedő
farkát, ami pont azt a részemet nyomja, amivel legszívesebben
befogadnám az említett testrészt.
– Jaj, bocsi! Nem volt szándékos – szabadkozom incselkedve.
– Zane Phillips! – A hangra mindketten úgy kapjuk fel a fejünket,
mint a kisgyerekek, akiket rajtakaptak valami csínytevésen. Ahogy
riadtan megfeszül a testünk, az csak még jobban kihangsúlyozza,
milyen merevedése van Zane-nek.
– Kostas! Hát te mi a fenét keresel itt? – kérdezi Zane, őszinte,
mély megdöbbenéssel a hangjában.
Amikor felnézek, egy férfit látok lenézni ránk. A haja félhosszú, de
csinosan fel van kötve. Elképesztő színek jellemzik a testét: a bőre
kreolosan barna, a szeme szinte áttetszően szürke, a haja sötét.
Drága ruhát visel, és feltűnően fölényeskedően viselkedik, ahogy
közeledik.
Jóképű, mint bizonyos kifinomult európaiak. Nem tudom
megmondani, hogy miből, de tudom, hogy gazdag és előkelő
családból származik. Az ilyet egy mérföldről kiszúrja az ember.
Amikor a két pasi kezet ráz, én fel akarok állni, de Zane szorosan
fog, így csak annyit tudok tenni, hogy arrébb húzódom az ölében.
– Beugrottam, mert volt néhány megbeszélésem, és mert
követtem, hogy alakul a sorsa az új… ööö, vállalkozásodnak –
válaszolja, különös hangsúllyal és derűsen csillogó szemmel.
– Ha követted, akkor az azt jelenti, hogy a cég megkapja a
megérdemelt figyelmet. Milyen féltékeny vagy, Kos… – Amikor Zane
észreveszi, hogy Kostas figyelme rám terelődik, azonnal elhallgat.
A pillanat törtrésze alatt sikerült a pasinak végigmérnie,
beskatulyáznia és tárgyiasítania. Olyan nő vagyok, aki megszokta
már, hogy a testi adottságait kihasználva kell eladnia bizonyos
termékeket, de Kostas pillantásában van valami, amitől nekem is a
hideg futkos a hátamon.
Mintha elevenen fel akarna falni.
– És önben kit tisztelhetek?
– Harlow Nicks – feleli Zane a vállam felett.
– Ő is tud beszélni – mondja erre Kostas, a szemöldökét felvonva
Zane-re. – Végül is, ez a dolga, nem?
E szóváltás hatására a Zane iránt érzett kezdeti dühömet, amiért
nem hagy érvényesülni, felváltotta az elismerés, mert rájöttem, hogy
meg akar védeni. Csak még azt nem tudom, mitől.
– Harlow Nicks vagyok – ismétlem, mert én is tudok beszélni, és
amikor végre felállok, Zane elenged. Ő is feláll, így szemtől szembe
kerülünk Kostasszal.
– Nagyon örvendek! – mondja, és a szájához emeli a kezemet.
Nincs ínyemre ez a macsóskodás, így elhúzom a kezem, és
közelebb lépek Zane-hez.
– És honnan ismeritek egymást? – teszem fel a kérdést.
– Régi barátság a miénk – feleli Zane, mire Kostas elmosolyodik.
– A főiskolán évfolyamtársak voltunk, Kostas pedig most azért van
itt, hogy beleüsse az orrát a dolgomba. Nagyon szeretem ezt a
fickót, de azt is tudom, hogy nem tudja elviselni, ha valaki jobb nála
bizonyos dolgokban.
A pillantás, amit erre a kijelentésre a két fickó vált, nyilvánvalóvá
teszi számomra, hogy többről van itt szó annál, mint ami elsőre
látszik.
– Bőven van még idő, nyugodtan kihagyhatod az egódat a
dologból, öregfiú – nevet Kostas, de látom Zane-en, hogy bármi is
volt az, ami miatt rászólt Kostasra, az eléggé zavarja. Kostas megint
felém fordul, és azt mondja: – Zane valójában azon aggódik, hogy
ha megnézel magadnak, rájössz, hogy mi marad ki az életedből,
miközben vele vagy.
Szélesen elmosolyodom és megcsóválom a fejem. Nem tudom
eldönteni, hogy Kostas komolyan beszél-e, vagy csak viccel.
– Maximálisan elégedett vagyok.
– Akkor feltételezem, felesleges lenne vacsorázni hívnom téged.
– Helyesen feltételezed – válaszolom, és nagyon örülök, hogy
lehetőségem nyílt ellenállni.
Kostas alaposan megnéz minket magának, majd visszafordul
Zane-hez.
– Szóval most már csak egy nő van az életedben? – Zane izmai
megfeszülnek a másik férfi szavai hallatán. – Mikor történt ez a
riasztó átalakulás? Amikor utoljára találkoztunk, te egy…
– Kostas… – Zane hangjából árad a figyelmeztetés.
– Ha nem látnám a saját szememmel, azt hinném, hogy az egész
csak valami tetves átverés…
– Mit akarsz? – kérdezi Zane, miközben kihívóan tesz egy lépést
Kostas felé. Mindketten tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy
mindenki lát és hall minket. – Ennyire kiborít, hogy a befektetéseid
piaca összeomlott, és most mindent elölről kell kezdened?
– Kibírom – morogja Kostas.
– Ha megbocsájtanak, uraim, meg kell látogatnom a női mosdót.
Zane a mondandóját nyomatékosítandó egy csókot nyom az
arcomra, én pedig elindulok az ellenkező irányba, és közben azon
töprengek, mi a fene volt ez az egész.
 Huszonnyolc
Zane

– Megmondanád, mi a fasz volt ez az egész, Kos? – szegezem neki

a kérdést, mihelyst a pincérnő átnyújtja az italainkat.
– Mégis, miről beszélsz? – nevet fel, s hangja betölti a klubot
körülöttünk. Egy elegáns, sötét színekkel berendezett
szórakozóhelyen vagyunk, ahol halk blueszene szól, és ahol a nők a
VIP-részleg közelében időzve, ahol mi is ülünk, várják, hogy valaki
behívja őket oda.
– Ne legyél ilyen feszült! Engedd el magad! Olyan régóta kell
seggfejként viselkedned azzal a bizonyos befektetőddel, hogy heten
kéne, hogy lepippantsanak ahhoz, hogy lelazulj.
– Nagyon jól vagyok, ne aggódj! – felelem Kostasnak az asztal
túlsó végéről, miközben magamban hálát adok az égnek, hogy
sikerült elvonnom a barátomat az eseményektől és Roberttől, aki
előtt semmi nem marad rejtve.
– Abban biztos vagyok, hogy te jól vagy – teszi a leereszkedő
megjegyzést idegesítően röhögve Kostas.
– Ennyire képtelen vagy elfogadni, hogy talán el fogod veszíteni
ezt a fogadást? – vágok vissza, figyelmen kívül hagyva a Harlow-ra
tett célzást. – Ennyire sokat jelent neked ez, hogy képes vagy
idejönni azért, hogy keresztbe tegyél nekem?
Kibaszott úrifiú, azt hiszi, bármit megtehet! Szeretem ezt a
seggfejet, de utálom, amikor előjön belőle a mocskos énje, és
hisztizik, mert nem ő nyer valamiben, vagy nem az történik, amit ő
akar. Ez eddig sosem zavart különösebben… de ahogy Harlow-ra
nézett, volt abban valami – mintha Harlow is csak arra várna, hogy
Kostasé legyen –, ami nem tetszett.
Tudom, hogy bánik a nőkkel. Tudom, hogy minden lelkifurdalás
nélkül kihasználja és eldobja őket. Tudom azt is, hogy mihelyst
megpillantotta Harlow-t, egyből azon járt az esze, hogy kaphatná
meg őt is.
A nagy szart!
– Már mondtam, Zane: rendben leszek. A piac éppen felfelé ível.
Bőven meg fogom keresni, amit elvesztettem. Úgy ismersz engem,
mint aki valaha is kudarcot vallott volna valamiben?
– Akkor most miért baszakodsz itt azzal, ami az enyém?
– Vele szívesen baszakodnék… afelől semmi kétség. Olyan jó
csaj ez a Harlow, hogy most már tényleg csak az ő punciját imádod?
– Harlow-t jobb, ha elfelejted.
– Ők nem tudnak elfelejteni engem! – feleli Kostas nevetve. –
Nézz körül, Zane! Húsz nő áhítozik utánad, és akarja felhívni
magára a figyelmedet. Csak arra várnak, hogy beléjük nyomd a
pöcsödet. Miért vesztegeted az idődet egyetlen nőre, amikor
egyszerre kettővel, hárommal is lehetsz?
– Szeretlek, haver, mintha a testvérem volnál, de ezt, a SoulM8-et
és őt, Harlow-t, jobb, ha nem fogdosod össze a mocskos kezeddel.
Túl régóta ismerlek már ahhoz, hogy ilyen húzást megengedhess
magadnak velem szemben!
Kostas a szájához emeli a poharát, anélkül hogy levenné rólam a
pillantását. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy valaki így
szembeszálljon vele. Ahhoz meg pláne nem, hogy nemet mondjanak
neki.
A válla fölött hátranéz, s amikor meglátja a pincérnőt, felemeli az
ujját, hogy rendeljen még egy kört, majd mint aki mindig megkapja,
amit akar, rámutat három nőre, akik a bejáratnál várakoznak, és int
nekik, hogy üljenek le hozzánk.
Figyeli, ahogy odasétálnak hozzánk, de közben tovább beszél
hozzám.
– Akkor ez tényleg komoly? Harlow-val is komoly a dolog? Nem
csak egy ügyes húzás, hogy felfuttasd a céged?
– Miért ne lenne komoly?
A nők megállnak az U alakú kanapé sarkán, és várják, hogy
Kostas megmutassa nekik, hova üljenek, aki így is tesz: egyet maga
mellé, egyet kettőnk közé, egyet mellém ültet.
Én azonban nem nézek rájuk. Nem nézek a szemükbe. Nem
vagyok hajlandó felkínálni nekik valamit, amit nem akarok megadni.
 – Azért, mert az vagy, aki vagy. Egy állat, ha arról van szó, hogy
megszerezd, amit akarsz. És mert még soha nem láttalak így
viselkedni egy nővel sem.
– Az emberek változnak – morgom válaszul, és anélkül hogy
odanéznék, leveszem a lábamról a tökéletesen manikűrözött körmű
kacsót, ami lassan csúszik fel a combomon.
– Csak akkor, ha ezzel el akarnak érni valamit. – Balra fordítja a
fejét, és megcsókolja a mellette ülő nőt. – Szóval Harlow-nak is van
valami köze az egészhez. Ahhoz, hogy te nyerj. Ennyit már legalább
tudok. – Szájon csókolja a tőle jobbra ülő nőt is. – Vagy ez a helyzet,
vagy Harlow-nak varázserejű puncija van, akkor viszont nem szép,
hogy nem akarod velem megosztani.
– Harlow-hoz semmi közöd – mondom, és a számhoz emelem a
poharat, majd hirtelen arrébb húzódom, amikor a tőlem jobbra ülő nő
megpróbál arcon csókolni. A nő erre durcásan felmordul.
Régen hagytam volna, hagy simogassa a lábam, sőt, akár a
farkamat is. Hagytam volna, hogy felizgasson, és megmutassa,
mennyire akarja a szexet.
De most rohadtul nem vagyok ilyen hangulatban, és nem fogom
engedni, hogy fogdosson, miközben csak Harlow-ra tudok gondolni,
és arra az eszeveszett előjátékra, amit csak azért csináltunk, hogy
bebizonyítsuk egymásnak, hogy minket nem könnyű levenni a
lábunkról.
Pedig neki nagyon is sikerült. Mintha a golyóimnál fogva
szorongatna, és úgy vágyom rá, mint még soha senkire.
– Szívesen megdugom, hogy lássuk, van-e értelme ennek a buta
kifejezésnek az arcodon, és hogy valami magyarázatot adjunk arra,
amiért ilyen botrányos viselkedéssel visszautasítod a barátnőnk
közeledését – bök az állával a mellettem ülő nőre.
Előrehúzódom a kanapén, és a térdemre könyökölök, majd így
szólok:
– Ez a lány nem az én barátnőm, hanem a tiéd. És nagyon bírlak,
Kos, de itt az ideje, hogy hazamenjek, és hogy te is lelépj!
– Félsz, hogy engem akar majd, és nem téged?
– Egy nagyképű fasz vagy, tudsz róla?
– Ahogy te is – somolyog Kostas, és végigsimít az egyik nő
combján anélkül, hogy elfordítaná rólam a tekintetét. – Nem tudsz
haragudni rám sokáig.
– Ühüm – mormogom válaszul, azzal egy húzásra felhajtom a
maradék italomat.
– Jó volt látni téged, Zane.
Nem hiszem, gondolom magamban.
– Sok szerencsét a megbeszéléseidhez!
Kostas bólint, és azzal máris a körülötte ülő nőkhöz fordul, anélkül,
hogy azon aggódna, milyen vihart kavart a felbukkanásával.
Fogok egy Ubert, és átszelem a várost, hogy eljussak Atlanta
nyüzsgő és élettel teli utcáira, de csak Harlow-ra tudok gondolni.
Mikor lett nekem ilyen fontos, hogy a védelmembe vegyem
Harlow-t?
Fél óra alatt a szállodába érek, belépek az előtérbe, és elindulok a
bálterem felé.
– Jó lehet, ha az ember csak úgy felpattanhat, és egy szó nélkül
leléphet! – hallom Harlow fagyos szavait, és az arckifejezése sem
kecsegtet több jóval, amikor balra, a hang felé fordulok, és egy
széken ülve találom őt. A karját összefonta a mellén, és a hosszú
lábait keresztbe vetve idegesen fel-alá jár a térde.
– Szóltam Zoey-nak, hogy elmegyek. Nem mondta, hogy…
– De igen, Zane, de mégis, hogy képzelted? Elmentem a
mosdóba, és mire visszajöttem, Zoey azzal fogadott, hogy elmentél!
– Tudtam, hogy egyedül is el tudod látni a feladatot.
– Az, hogy el tudom látni, még nem jelenti azt, hogy csak úgy
felszívódhatsz!
– Nem volt más választásom. El kellett távolítanom innen Kostast,
mielőtt jelenetet rendez.
– Jelenetet rendez, vagy feldühít, vagy csak ki akartál rúgni a
hámból a fiúkkal, hogy újra férfinak érezhesd magad, miután olyan
régóta be voltál zárva a buszba velem, igaz?
Zsebre vágom a kezem, és körülnézek, hogy ki van
hallótávolságon belül.
– Ki akart veled kezdeni.
– Á, szóval most már azt is meg akarod mondani, kivel
randizhatok? – Összeszorítja az ajkát, és szúrós tekintettel néz egy
pontra, majd visszafordul felém. – Gyorsan elharapódzott a helyzet.
Nemrég még azt sem akartad, hogy bármi közünk legyen
egymáshoz, most meg azt is te akarod megmondani, kivel állok
szóba? Te aztán rohadt nagy képmutató vagy!
– Nem gondolkodsz tisztán, Harlow… – A mélyről jövő sóhajom
megtölti a helyiséget, mert mihelyst kiejtem ezeket a szavakat, máris
tudom, hogy hibát követtem el. Szinte látom kitörni a gőzt a lány
füléből, az összeszorított állkapcsának a látványa pedig csak
megerősíti ezt a feltételezésemet.
– Valóban?
Minden férfi tudja, aki valaha is hallott már nőt ilyen hangon
beszélni, hogy nagy szarban van.
– Nézd, minden okod megvan rá, hogy dühös legyél…
– Még szép, hogy megvan! Azt mondtad, hogy van valami dolgod
Kostas-szal, és azzal a lendülettel le is léptél! – kiáltja, majd
felpattan a székből, és undorodva az égnek emeli a kezét. –
Elmentél, és ki tudja, mit műveltél!
Könnyek? Azok csillognak a szemében?
A picsába!
Csak azért sóhajtok fel megint, mert nem tudom, miért van Harlow
ennyire felzaklatva.
– Te nem ismered úgy Kostast, mint én. Hosszú évek óta
ismerem, és láttam rajta, hogy nagy kedve lett volna valami bajt
keverni. Én csak meg akartalak védeni ettől.
– Engem vagy magadat? – A pillantása a vállamra vándorol, majd
a fogát csikorgatva megint a szemembe néz. – Ugyan miért tenne
ilyet? Azon töprengek egy ideje, hogy ha ilyen jó barátod, akkor
mégis miért akarná, hogy elbukj?
– Kostas nem egy egyszerű fickó.
– Sokkal egyszerűbb ezt mondani, igaz? Mert akkor nem kell
magyarázatot adni semmire, ugye? Nem lehet, hogy azért okoz
gondot neked, mert ne adj’ isten, vonzónak talált engem, te meg úgy
viselkedtél, mintha a tiéd lennék, pedig rohadtul nem vagyok? Vagy
azért, mert van itt valami más is, ami…
– Nézd, sajnálom, ami történt! – mondom ki a legfontosabb
szavakat, mielőtt bárhogy is folytatnám, egyrészt, mert megérdemli,
hogy hallja, másrészt, mert ad pár másodpercet, hogy
megcsodáljam, hiszen káprázatosan szexi, amikor dühös.
 – Én meg sajnálom, hogy vártam, hogy visszagyere! Sajnálom,
hogy amit Kostasszal műveltetek, az fontosabb volt, mint ami
köztünk volt! Sajnálom, hogy tartanom kellett a frontot ma este, és
rólad kellett áradoznom, miközben magamban némán átkoztalak,
hogy ilyen helyzetbe hozol, és tartanom kell a hátamat érted! Ó,
Harlow, hiszen ez fantasztikus, hogy rátalált a szerelemre a
weboldalon! Ms. Nicks, válthatnánk pár szót Zane-nel? Ó, várjunk
csak, hová tűnt? Satöbbi, satöbbi.
– Te sem akartad volna, hogy Kostas itt legyen.
– Bánom is én, hogy itt volt-e, vagy sem! Neked kellett volna itt
lenned! Te is tudod, hogy kordában tudom tartani az olyan egoista,
öntelt pasikat, akik azt képzelik magukról, hogy ők Isten ajándékai a
női nemnek! – Összeszorított szájjal elmosolyodik. – Itt vagy te
példának.
Felszisszenek a célzás hallatán, és sikertelenül igyekszem
elnyomni a mosolyomat.
– Ne vigyorogj! – böki az ujját a mellkasomnak. – Ez egyáltalán
nem vicces! Egy szikrányit sem! Rólam van szó, és a munkámról, és
az én… – Az ujját felemelve a tenyerét a mellkasomra teszi, hogy
eltoljon magától. – A francba az egésszel! A francba veled! Megyek
és lefekszem.
Határozott léptekkel faképnél hagy, a sarka csak úgy döng a
padlón, és úgy ringatja a csípőjét, hogy felnyögök a látványra.
 Huszonkilenc
Harlow

Minden lépés a kövezeten – ahogy a magas sarkúm koppan rajta –

csak arra jó, hogy kihangsúlyozza, milyen dühös vagyok.
Épp, amikor már kezdtem elhinni, hogy Zane tényleg olyan pasi,
amilyennek hiszem, a munka kellős közepén faképnél hagy, hogy
elmenjen bulizni a haverjával. Aztán úgy jön vissza, mintha mi sem
történt volna, a sötét rózsaszín rúzsfolt kivételével a gallérján, amit
szerintem észre sem vett. És még elvárja, hogy csak álljak, és ne
legyek dühös?
Vagy hogy ne legyek megbántva?
Ezért kellett egyedül maradnom. Távol tőle. Hogy kitaláljam, miért
vagyok inkább megbántva, mint feldühítve. Hogy miért vagyok
jobban megbántva a rúzsfolt látványától, mint feldühítve attól, hogy
magamra hagyott, hogy boldoguljak, ahogy tudok.
Nem számít, mit csinál Zane. Csak szex volt közöttünk, úgyhogy
nincs okom feldúltnak lenni.
Ettől persze még a könnyek ugyanúgy potyognak. A tény, hogy
nem kellettem neki, változatlanul tény.
A francba, néha nagyon utálom, hogy nő vagyok. Utálom, hogy
hiába győzködöm magam, hogy az egésznek nincs semmi
jelentősége, nekem akkor is fontos.
– Harlow…
Lehunyom a szemem, amikor meghallom, hogy Zane utánam szól.
– Kérlek, hagyj békén! – Azt is utálom, hogy az elcsukló hangom
elárulja az érzéseimet.
– Megállnál egy pillanatra?
– Nem!
Fáj a lábam. Fáj a fejem. Forr a vérem, olyan dühös vagyok.
– Ne haragudj, hogy nem voltam itt ma este! Olyan döntést
hoztam, ami az adott helyzetben a legjobbnak tűnt.
 – Nem számít – válaszolom, anélkül hogy megállnék.
– Nem számít? – nevet hitetlenkedve Zane, amivel végképp
felborzolja az idegeimet. – Mondta már neked valaki, hogy nem
tudsz uralkodni magadon?
Sarkon fordulok. A vérem forr, a hangomból süt a harag.
– Nem! – szűröm a fogaim között, ahogy mélyen a szemébe
nézek. A holdfény hátulról világítja meg, és jól kiemeli a vakítóan
fehér ingjét, rajta a rúzsfolttal, miközben a zöld szemével engem
fürkész. – Az a személy nem tud uralkodni magán, aki az elmúlt két
nap nagy részét azzal töltötte, hogy megpróbáljon rávenni arra, hogy
bevalljam, le akarok feküdni vele. Játszott velem. Felizgatott újra és
újra. Feldühített, aztán felcsigázott. És amikor nem kapom be a
csalit, nem adom be a derekam, és nem fekszem le vele azonnal,
mert ne adj’ isten, meg kéne értenie, hogy én nem vagyok egy újabb
kis játékszer… akkor megy, és keres valakit, aki igen.
Zane arckifejezése zavart, majd dühöt tükröz, végül azt, hogy itt
valami félreértés van.
– Mi a fenéről beszélsz, Harlow?
– Annak a rúzsfoltnak a színe nem megy hozzád – vonom fel a
szemöldököm, aztán sarkon fordulok, és elindulok a busz felé.
– Milyen rúzs? – kérdezi nevetve, amitől ökölbe szorul a kezem,
ahogy odalépek a busz ajtajához. – Jézusom, Harlow!
– Hagyj békén! – förmedek rá, miközben a kulcsokkal
szerencsétlenkedem, majd feljajdulok, amikor megérzem a
szorítását a bicepszemen. Zane egy mozdulattal maga felé fordít.
– Nem csináltam semmit! Kostas megpróbálta elterelni a
figyelmemet, hogy bebizonyítsa, van esélye nálad.
– Szép mese.
– Ez az igazság!
– Mondja ezt minden férfi, aki… – Hála istennek, még időben
észbe kapok, és nem fejezem be a mondatot. Aki megcsalja a párját.
Elakad a szavam, miközben próbálok úrrá lenni a saját
gondolataimon, és egyáltalán értelmezni azokat. Úgyhogy inkább
veszekszem vele. Mert magam sem értem magamat. Mert
becsapnak a saját érzéseim. Mert gyűlölöm bevallani magamnak,
hogy tényleg tetszik Zane, és nem csak a fantasztikus szex miatt
vágyom rá. – Mondja ezt minden férfi, aki több vasat tart a tűzben.
 – Meghallgatnál végre? – szorítja meg a karomat. – Elmentünk
egy jazzklubba. Kostas odahívott három nőt az asztalunkhoz, és…
– Kímélj meg a magyarázkodásodtól, Zane! – Farkasszemet
nézünk egymással a parkoló félhomályában. Képek villannak be az
elmémbe és felfordul a gyomrom. – Nem kell beszámolnod, hogy mi
történt, vagy hogy van-e rajtad máshol is rúzsfolt. – Rámosolygok,
de a gesztusban semmi baráti érzés nincs. – Pontosan olyan vagy,
amilyennek képzeltelek. Én vagyok a hülye, hogy hagytam magam
átverni.
– Kegyetlenül dühítő vagy, tudod?
– Akkor jó, mert az érzés kölcsönös.
– Akarod tudni, mi volt a legrosszabb?
– Biztos, hogy nem. – Elrántanám a karomat, de nem szabadulok.
Zane egy lépéssel közelebb jön, amivel a busznak nyom, és megáll
előttem.
– Hogy egész idő alatt, amíg Kostasszal voltam, mindig, amikor a
csaj végig akart simítani a combomon, vagy arcon akart csókolni… –
Elhallgat, az állkapcsa izma megremeg, ahogy összeszorítja a fogát,
és a szemembe néz. – Végig csak rád tudtam gondolni.
A lelkemben a nő, aki hinni akar, megkönnyebbülten felsóhajt.
Az a nő viszont, akit már elégszer bántottak meg az ilyen pasik, és
nem akar megint pórul járni, kihúzza magát.
– Milyen kézenfekvő magyarázat!
– A francba, te nő, ne legyél már ennyire makacs! – Ingerülten
beletúr a hajába. – Igyekeztelek nem zavarni. Hagytam, hadd találd
ki egyedül, hogy akarod-e folytatni, és el akarsz-e követni még egy
hibát velem. De már elegem van a várakozásból, Harlow!
Ahogy rám tapasztja a száját, és nekinyom a busz hideg
acéloldalának, ellenállok. A kezem a mellkasán, el akarom tolni őt
magamtól, és a puha ajkára adott dühös csókok formájában küzdök
ellene.
Marokra fogja a hajamat, ahogy teljesen átveszi az irányítást,
hiába állok ellen.
És amikor már feladnám a küzdelmet a forró szája, mohó érintése
és a kettőnk között, szinte harmadik személyként vibráló szexuális
vágy ellen, elrántja az ajkát a számról. De nem hajol el tőlem. A
lehelete simogatja a számat, remegve szívja be a levegőt, a
pillantása a szemembe fúródik.
– Azért nem csókoltam meg, mert csak arra tudtam gondolni, hogy
téged csókolnálak legszívesebben. Hát nem érted? Csak téged
akartalak újra!
Farkasszemet nézünk egymással, míg felfogom a szavai súlyát.
Egyiket…
…a másik…
...után.
Csak téged akartalak újra.
A mellkasára tapadó kezem ökölbe szorul, és lehúzom őt
magamhoz.
– Ez csak szex – suttogom, emlékeztetve magamat és Zane-t,
hogy hagyjuk ki belőle az érzelmeket. Azokat az érzelmeket,
amelyek – részemről legalábbis – szépen beszivárognak a
tudatomba, ahol pedig semmi keresnivalójuk.
– Csak szex – ismétli rekedtes, derült hangon Zane. De amikor az
ajka az ajkamhoz ér, és a testének minden feszülő porcikája a
testemhez simul, minden gondolatom szertefoszlik.
Akarom! Kívánom! Most azonnal! Könyörgök!
Csak ezek a szavak keringenek a fejemben, mialatt Zane édes
áhítattal vegyes pusztító vággyal ér az ajkmhoz.
– Befelé!
– Befelé – ismétlem a szavait, ahogy kinyitja a tőlünk jobbra lévő
ajtót, és én felhátrálok a lépcsőn, hogy ne kelljen elhúznom tőle a
számat.
Csak egy lépést teszünk be a buszba, bezárjuk az ajtót, és a
testünk egymáséhoz simul. Zane átkarol, és a hálószobába visz.
Gondolkozni sem tudok, ahogy felrántja a szoknyámat, és
felhúzza a derekamig, ügyet sem vetve arra, hogy az milyen szűk,
majd az ágyra dob.
– Tedd szét a lábad! Napok óta azon gondolkodom, hogy milyen
ízed lehet.
Mielőtt bármit mondhatnék, máris a combom között van a feje.
A szája a csiklóm közelében, s a bugyin keresztül szívogatja azt a
részem. A nedves meleg, a bőrömet karcoló csipke meg az ujjai
hatására, amivel félrerántja a textilt, és minden teketóriázás nélkül
belém hatol, egy szempillantás alatt nyüszíteni kezdek.
– Zane! – lehelem a nevét újra és újra, miközben ő hátrahajol, és
lehúzza a bugyimat. A vállára rakja a lábamat, és buján rám
mosolyog, majd megint befúrja magát a lábam közé. Látványosan
beszívja a levegőt, alaposan megszimatol, majd hosszan búg, végül
aztán a nyelvével szétnyitja a szeméremajkaimat, és beveti magát a
legintimebb részeim közé.
Az ingerek elárasztják a testemet. Forró és meleg hullámok,
kellemes nyomás és jóleső érzés tölt el, ahogy a nyelvét megmártja
bennem, majd körkörösen nyalva halad, aztán a puncim egyik
végétől a másikig végignyal. A keze a combom belső felét markolja,
majd felcsúszik a derekamon, és megfogja a mellemet. A nyelvével
a csiklóm felé veszi az irányt, amivel teljes önkívületbe juttat. Szabad
kezének az ujjai belém csusszannak, és belülről kényeztetik minden
idegszálamat.
Szinte elviselhetetlenné fokozódik az érzés. Viaskodik bennem a
vágy, hogy engedjem át magam az élvezetnek, és hagyjam, hogy
elélvezzek, miközben ott van bennem a késztetés, hogy
késleltessem még az orgazmust, hogy az még erősebb legyen.
A haját markolom. A csípőm megfeszül és felemelkedik. A lábam
megmerevedik. Három alkalommal is megkísérlek segíteni neki, és
akadályozni, bátorítani és eltolni őt magamtól.
Az orgazmus azt jelenti, hogy a gyönyörnek vége.
Az orgazmus azt jelenti, hogy ez a lassú égés odabent egyszer
csak kirobban belőlem, mint a vágy pokoli tüze.
– Zane! – nyögdécselem, ahogy ő kettőzött erővel támad. Az ujjait
mozgatva, és a nyelvével, a szájával szívogatva.
– Ez az, drágám! – búgja, ahogy szorgalmasan dolgozik azon,
hogy átlépjem a határt.
– Ó, istenem, igen, ott! – Lehunyom a szemem. A kezem már a
lepedőt markolja. A sarkamat a vállába mélyesztem, miközben az
orgazmus pusztító hullámai végigsöpörnek a testemen.
Az érzéki élmények sokasága követi egymást. Elönt a forróság,
kiráz a hideg, remegek és megfeszülök. Fennakad a szemem,
elszédülök, és az orgazmus testetlen ködébe zuhanok.
 És amikor már azt hiszem, hogy a testem befejezte a rángatózást
és a kéj hullámain való lovaglást, Zane tovább emel, fel a fellegekbe.
Nagyon gyengéden végignyalja a duzzadt szeméremajkaimat, a
nyelve hegyével a bejáratomnál köröz, és én már attól elélvezek,
ahogy felnyög, majd megcsókolja a csiklómat, és továbbhalad a
csókjaival, fel a testemen.
Fölém emelkedik, a könyökére támaszkodik, és a pillantása
elsötétül, a szemhéja elnehezedik a vágytól.
– Istenem, elképesztő nő vagy! – mormogja, és lehajol, hogy
gyengéden szájon csókoljon.
– Nekem sincs panaszom a képességeidet illetően, az egyszer
biztos! – válaszolok kuncogva, csókolózás közben.
– Akkor jó, mert igyekszem türelmesnek lenni és időt hagyni
neked… de ha nem dughatlak meg hamarosan, akkor komoly
fájdalmaim lesznek.
Magamhoz húzom, és megcsókolom.
– Mi sem természetesebb! Eleget kínoztalak az elmúlt két napban.
– Szétteszem a lábam, és huncutul rámosolygok. – Így megfelel?
– De még mennyire! – nevet Zane, és mi újrakezdjük a táncot.
És ahogy belecsusszan a vékony gumirétegbe, mi is
belecsusszanunk abba, ami közöttünk van, bármi legyen is az.
Kötöttségek nélküli szex.
Kivételes helyzet a főnökömmel.
Barátság extrákkal.
Kiélvezzük a szerep előnyeit, amit játszanunk kell.
Nevezd, ahogy akarod, nem érdekel… Csak párkapcsolatnak ne.
Mert az nekem nem megy.
Mert annak mindig az a vége, hogy valaki megbántódik.
Mert az olyasmi, amiről tudom, hogy abba Zane sosem menne
bele.
 Harminc
Zane

– Robert! Mit tehetek érted?

– Csak ellenőrzöm, hogy rendben megy-e minden. Ma Nashville-
ben vagytok, igaz?
– Igen. – Még egy nap, amit a buszon kell töltenem. Még egy
nappal közelebb ahhoz, hogy visszakapjam az életemet. Még egy
nap, amikor lefeküdhetek Harlow-val. – Megkaptad az e-mailemet,
amit küldtem? Javulnak a statisztikák, és egyre több az előfizetőnk.
– Igen, nagyon jók a számok. Te elégedett vagy az
eredményekkel? – kérdezi, és hallom a háttérzajokból, hogy mintha
egy étteremben lenne.
– Az vagyok. Mindig lehetne jobb, de hát én már csak ilyen
maximalista vagyok.
– Egyetértek. Van néhány kidolgozásra váró ötletem, hogyan
lehetne maximálisra növelni az előfizetői bázist, mielőtt elindítjuk a
weboldalt.
– Várom, hogy megoszd velem mindet. – Elakad a szavam,
amikor Harlow előjön a busz végéből, és végigmegy a folyosón. A
pántos felsőjén át látszanak a kemény mellbimbói, a haja pedig egy
kócos tömeg. A látványára minden sejtem mozgásba lendül, hogy
menjek oda, és érezzem, milyen ágymeleg a teste.
– De egyébként minden rendben? – kérdezi Robert.
– Igen. Persze. – Beáll a csönd a beszélgetésünkben, mert
dermedt iszonyattal jövök rá, mire akar kilyukadni.
– És jól alakul a kapcsolatod Harlow-val?
A francba! Már megint kezdi a házassági tanácsadást. Érzem,
hogy ez lesz.
– Igen, köszönöm a kérdést, minden rendben.
– Hallottam, hogy valamelyik este csúnyán összekaptatok a
szálloda halljában. – Halkan beszél, tapogatózik, amivel egyre
jobban feldühít!
Honnan tud arról, hogy veszekedtünk?
– Ahogy az törvényszerű két olyan ember esetében, akik a nap
minden óráját együtt töltik, és nem tudnak sehova félrevonulni. Nincs
szükségem gyámra.
– Én sem azt mondtam. Zoey csak segít a rendezvények
lebonyolításában, és véletlenül fültanúja volt, amikor kilépett a
bálteremből, és ment a…
– Ne szaglássz utánam, Robert! – Felpattanok, egy mozdulattal
hátrarúgom a széket, és a maradék helyet is betöltöm a buszban. –
Te hogy érezted volna magad, ha valaki minden lépéseteket figyelte
volna, amit Sylvie-vel teszel?
– Látták volna, hogy működik egy igazi párkapcsolat – felel
halkan, mire egy seggfejnek érzem magam, hogy egyáltalán
megkérdeztem, de az is biztos, hogy nincs szükségem egy
apafigurára. – Hogy bizony néha összevesznek és feldühítik
egymást az emberek a párjukkal. Hogy nem minden csupa móka és
kacagás, de együtt túljuttok rajta, ahogy minden máson is.
Ha most lenne itt egy téglafal, biztos beleverném a fejem, mert
annyira nem hallja, amit mondok.
– Nem erről beszélek, öregfiú. Már figyelmeztettelek a múltkor is,
hogy nem tűröm, hogy beleüsd az orrod a magánügyeimbe! Attól
még, hogy üzleti partnerek vagyunk, a Harlow-val közös életemnek
csak egy kis része tartozik rád. A többihez senkinek semmi köze!
– Várjunk csak, ez egy zseniális ötlet! Hogy nem jutott ez eddig az
eszembe?
– Hogy mondod?
– A fényképes reklámok azért jók, mert létre lehet hozni egy
eszmét, amivel azonosulni tudnak az emberek, de igazán csak akkor
lesznek aktív részesei újra és újra, ha nézik, ahogy mások megélik a
hullámhegyeket és -völgyeket. Épp ezzel adtál ötletet, hogy lehetne
friss lendületet adni ennek a reklámkampánynak, és elérni azt, hogy
minden, a cégről szóló tudósítással új életre keljen a SoulM8 márka.
Jézusom! Már a gondolat is rémisztő!
– Mire gondolsz?
– Csak várj türelemmel! El kell intéznem pár telefonhívást, hogy
megtudjam, sikerül-e összehozni valamit holnapra. Aztán meg el
kell…
– Nézd, Robert…
– Imádni fogod! – teszi hozzá, és lerakja a telefont.
Én meg fájdalmasan felnyögök.
Ez az ember egyszer tényleg a halálba fog kergetni…
– Robert volt? – kérdezi Harlow, majd felszisszentve belekortyol a
reggeli első kávéjába.
– Hogy jöttél rá?
– A nyögésből. Meg az arckifejezésedből. Meg az
ellenkezésedből. Ez mind elég árulkodó. – Leül a kanapé karfájára.
– De attól még egy édes pofa.
– Te így nevezed? – nevetek kínomban.
– Igen, az. Legyél vele kedves! Ártalmatlan pasi.
Ráhagyom a nőkre, hogy bevegyék Robert ártatlannak tűnő
ügyleteit, de én tudom, milyen számító alak tud lenni.
– Nem jellemeznéd így, ha téged hívogatna kétnaponta, hogy
kavarjon valamit.
– Én csak azt nem értem, hogyha ennyi gondod van vele, akkor
miért engedted, hogy egyáltalán befektessen az üzletedbe?
Pár másodpercig csak nézek rá, mert erős késztetést érzek, hogy
azt mondjam neki, egy szót se többet, különben még elkövetem azt
a hülyeséget, hogy beavassam mindenbe.
– Bonyolult.
– Ahogy a legtöbb jó dolog az életben.
 Harmincegy
Zane

– Egyszer tuti, hogy megölöm!

Jack nevetése zeng a telefonban, és tudom, hogy a legjobb
barátom beteges örömét leli abban, ahogy figyeli az események
alakulását.
– Ez csak egy kis valóságshow.
– Úgy nézek én ki, mint aki arra vágyik, hogy valóságshow-kban
szerepeljen?
– Nem látlak így, telefonon keresztül, de a nők csípik a búrádat,
úgyhogy ha lesz kiszavazás, és valakit hazaküldenek a szigetről,
akkor te alighanem biztonságban leszel.
– Ez egyáltalán nem vicces. – A képernyőre meredek, amin a
„Bizalmi kötelék kurzus” weboldala van megnyitva, ahova Robert ma
délutánra foglalt nekünk helyet.
Jézusom!
– De, egy kicsit igen. Hogy is van az a mondás a hazug emberről
meg a sánta kutyáról?
– Arra gondolsz, hogy amikor utolérik a hazug embert, a sánta
kutya beleharap a hazug ember legjobb barátjának a seggébe? –
kérdezem, a Roberttől ma reggelre érkezett üzenet miatt bosszúsan.
Amit még nem is tudtam elmondani Harlow-nak, mert elment
megcsináltatni a körmeit, és nem veszi fel a telefont.
– Lehet, hogy élvezni fogod – jegyzi meg Jack.
– Élvezni?! – túrok a hajamba tehetetlenül. Már a gondolattól átüt
az izzadság ezen az istenverte ingen. – Nem a legmegnyugtatóbb
arra gondolni, hogy lelógatnak a magasból, és Harlow-ra van bízva,
hogy elkapjon, ha lezuhanok.
– Bízom benne, hogy jól bánsz vele, különben… juj, és már el is
felejt elkapni téged.
– Kurvára nem vicces, Jacko!
 – Ilyen nehezen tudsz megbízni valakiben, vagy…
– Vagy inkább rohadtul nem akarok lezuhanni és kitörni a nyakam!
– vágok a szavába, és ideges elkeseredésemben a két ujjam közé
csípem az orrnyergemet.
– Nézd a jó oldalát! Nem kell a buszban ülnöd, kicsit mozoghatsz,
és láthatod Harlow hevederbe bújtatott formás fenekét, ami biztos,
hogy a többi vonalát is remekül kihangsúlyozza.
– Már láttam mindet, köszi szépen.
Jack felnevet.
– Komolyan? Hát, nem tartott sokáig. Ugyanakkor, te már csak
ilyen vagy. Egy napnál több már hosszú időnek számít Zane Phillips
esetében.
– Nos, ha már szerepet kell játszani…
– Akkor az ember élvezze ki a szereppel járó előnyöket. Na és
mégis milyenek azok az előnyök?
– Nincs okom panaszra – dörmögöm, és szétnézek a buszban,
végigpillantok az asztalon heverő papírokon, amiken épp dolgoztam.
– Hadd adjak egy jó tanácsot, tesó!
– Mi lenne az? – kérdezem szórakozottan, mert a figyelmemet
félig Harlow parfümjének még mindig érezhető illata köti le.
– Ne hagyd, hogy túlságosan kötődjön hozzád! Miután egész nap
papás-mamást játszotok, nagyon könnyen abba az illúzióba
ringathatja magát, hogy ha hazaértetek, elég lesz belebújnia egy kis
köténykébe, és máris az asszonykád lehet.
– Ha csak kötény és magas sarkú lesz rajta, akkor megeszem,
bármit is rak elém! – felelem nevetve, és az elképzeléstől igencsak
életre kel a farkam. Mostanában, úgy látszik, elég csak rá
gondolnom, és ez történik.
Az ember azt hinné, hogy múlt éjszaka nem szexeltünk, annyira
kívánom már megint.
– Először kötény, aztán délután kötelek. Nekem való bulinak
hangzik.
– Te nem kaptál meghívást.
– Ha Robert ennyire rá van izgulva arra, hogy megmutassa az
előfizetőknek, milyen is a szerelem a valóságban, és hirdesse a
működő párkapcsolatok igéjét, akkor csinálj neki egy videót ma este,
ahogy Harlow-n ügyködsz – mondja nevetve –, az biztos
elhallgattatná!
Felnevetek, majd mordulok egyet.
– Csak gondold el! – folytatja Jack. – Zane Phillips. Sikeres
üzletember. Nagyvállalkozó. Kiváló párkereső. És most… egy
valóságshow hőse!
– Ne is mondd…
Nem ezzel akarom tölteni a napomat.
Azóta rettegek a gondolattól, hogy futás közben felvettem a
telefont, és Robert szólt bele a vonal másik végén.
– Nagyon jól sikerült eladni azt az elképzelést, hogy Harlow-val a
weboldalon találtatok egymásra, de azt hiszem, itt az ideje, hogy azt
a képet közvetítsük, hogy többről van szó, mint a kezdeti testi
vonzalomról – áradozott Roger. – Valami olyasmire gondolok, hogy a
szerelemért megéri küzdeni. Az emberek hinni akarnak abban, hogy
rájuk is vár az igaz szerelem, úgyhogy mutassuk meg nekik, mi az
ára! Nekem pedig van is egy ragyogó ötletem a marketinghez…
Azzal hozzáfogott magyarázni, hogy rövid, úgy öt-tíz perces
videókat vennénk fel, amik arról szólnának, hogyan működünk
együtt Harlow-val bizonyos helyzetek megoldásán, vagy hogyan
lavírozunk a különböző élethelyzetekben. Egy része kihívást
jelentene, más inkább játékos lenne. Csak egy kis betekintés a
közös életünkbe.
– És mi lesz, ha összeveszünk? – kérdeztem.
– Azt is megmutatjuk.
– Én ebbe nem megyek bele.
– Nem nagy ügy az egész. E-mailben elküldöm a részleteket,
hogy mit szerveztem nektek ma délutánra.
– Borzasztó közel vagy ahhoz, hogy átlépd a határt, öregfiú!
– Bízz bennem!
– Micsoda elcsépelt duma…
Visszanézek a számítógép képernyőjére, és felnyögök, ahogy
elolvasom a cég küldetéséről írottakat: Az élet tele van kihívásokkal,
ahogy a párkapcsolatok is. A kihívások azonban egyúttal
lehetőséget is nyújtanak a személyes fejlődésre, a bizalom
kiépítésére és arra, hogy megtanuljuk, mikor kell átvennünk és mikor
kell átadnunk az irányítást. Megtanulhatjuk azt is, hogy bízhatunk-e
a társunkban, amikor az erőtlen, és fordítva. Mi, a „Feszegesd a
határaidat” munkatársai számos lehetőséget kínálunk arra, hogy
önök kiépíthessék a bizalmat egymás között, és fejlesszék a
kommunikációs képességeiket, illetve, hogy bebizonyíthassák
maguknak, hogy önök is képesek mindezekre, miközben
megszilárdítják a párkapcsolatukat.
Mekkora szar!
Nagyon uralkodnom kell magamon, hogy ne hívjam fel Robertet,
és ne mondjam meg neki, hogy menjen a pokolba. Hogy kizárt
dolog, hogy én ezt végigcsinálom.
Korábban mindig tojtam a kötelező protokollra, ha így a kezemben
tarthattam az irányítást… de rohadjak meg, ha Robertnek eddig nem
jött be tökéletesen minden húzása. Ez az ő erőssége, nem az
enyém. Semelyik másik vállalkozásomnak – amik többnyire
befektetési társaságok és fedezeti alapok – sincs szüksége olyan
intenzív reklámozásra, mint ennek a kezdeményezésnek…
márpedig én nyerni akarok, mindenáron.
Különösen Kostasnak a napokban tett kedves kis látogatása után.
 Harminckettő
Harlow

– Jól vagy?
Odapillantok Zane-re, aki mellettem ül. Az arca sápadt, a térde föl-
alá jár, és elfehéredett bütykökkel markolja a pad szélét, amin ülünk.
– Kurva jól! – förmed rám. – Ez egy akkora baromság! Robert
végképp túllépett minden megbeszélt határt!
– Nekem jó szórakozásnak tűnik. – Felnézek a lombkoronában
húzódó kötelek szédítő sokaságára. Mind azért van ott, hogy valami
próbatétel elé állítson.
– Így is lehet mondani. – Zane felpillant, majd a szemembe néz. –
Elmondanád, miért is csináljuk ezt?
– Mert meg akarjuk tudni, milyen erős a kapcsolatotok – válaszolja
Tucker, az oktatónk, aki magas, sötét hajú, széles vállú és jóképű. A
mosolyától káprázik a szemem, és amikor a szemembe néz,
érdeklődést látok benne megcsillanni, amit én semmivel sem
bátorítottam.
– Nem egészen erre gondoltam – morogja Zane a bajusza alatt.
– A párok leggyakrabban a stressz miatt vesznek össze
egymással. Nekünk itt az a feladatunk, hogy ilyen stresszt okozzunk
nektek, és ismeretlen helyzeteket alakítsunk ki számotokra, aztán
pedig tanácsot adjunk, hogy tudjátok megbeszélni a dolgaitokat és
segíteni egymást.
– Más szóval, idejekorán előidézitek a szakítást, hogy
lecsaphassatok a nőre, és megszerezhessétek? – dörmögi Zane
félhangosan, gúnyos éllel a hangjában.
Ha Tucker hallotta is, nem adja jelét, mert hatalmas műmosolyt
ereszt meg felénk. Balra néz, ahol kicsit távolabb egy másik dolgozó
mond valamit a kamera mögött álló operatőrnek, és megadja neki a
jelet, hogy kezdődhet a felvétel.
– Kezdhetünk? Mindenki készen áll.
 Ezúttal nem egészen értem, mit morog erre Zane.
Tovább morog, egészen a biztonsági oktatás végéig, ami egy
gyors óra volt arról, milyen technikát érdemes használni, és
elmagyarázták, milyen akadályokkal fogunk találkozni, amik tényleg
elég nehéznek tűntek.
Felmegyünk egy lépcsősoron egy állványzatra, amit egy fa
törzsére építettek. Jó tízméternyire vagyunk a földtől, ha nem
magasabban. Nem zavar a magasság, de egy kicsit váratlanul ér,
hogy lenézve milyen aprónak látszik a földön álló, a kamerákat ránk
szegező filmes csapat.
– A picsába! De magasan vagyunk! – mordulok fel, és rendkívül
hálás vagyok, amiért úgy döntöttek, hogy nem adnak ránk mikrofont,
hanem később veszik fel a hangot.
– Ez itt a „Tükör” – magyarázza Tucker, és előbb Zane-re, majd
rám pillant. – A feladat célja, hogy megtanuljatok bízni egymásban.
– Kibaszott jó! – duzzog Zane, de nem reagálok rá. Megértem,
hogy haragszik Robertre, hiszen a fenébe is, én is meglepődtem
ezen az új marketingötletén, de ha objektíven próbáljuk nézni a
dolgot, akkor igaza van.
Egyébként pedig olyan régóta utazunk keresztül az országon –
alig hiszem, hogy látom még egyszer életemben a legtöbb helyet,
ahol jártunk –, hogy jól fog esni új élményekkel gazdagodni és nem
mindig csak azt látni, hogy milyen jól néz ki valamelyik szálloda vagy
helyi klub társalgója.
– Látjátok ezt a két kötelet? – kérdezi Tucker, két, egymástól úgy
egyméternyire lévő kötélre mutatva. Két másik kötél is húzódik a
levegőben ezekkel párhuzamosan, nagyjából két méter magasan,
közvetlenül az előző kettő felett. A kötelek vagy tizenöt méter
hosszan futnak, egy másik fára épített állványzatig. – A felső
kötelekre akasztunk egy biztonsági kötelet, ami majd megfog titeket,
amikor lezuhantok…
– Amikor? – horkan fel Zane, igazi arrogáns seggfej módjára.
– Fel kell állnotok egy-egy kötélre, egymással szemben – folytatja
Tucker rezzenéstelen arccal. – Egymás segítségével tudtok majd
egyensúlyozni és átjuttatni egymást a másik fáig.
– Hogy érted azt, hogy egymás segítségével tudunk
egyensúlyozni? – kérdezi Zane.
 – Erre magatoknak kell rájönnötök.
– Ez most komoly? Ennyi infóval akarod kiszúrni a szemem? –
hördül fel Zane, és már nagyon zavar, ahogy Tuckerrel bánik, aki
pedig csak a munkáját végzi.
Ha így viselkednek a kiváltságosok – azon töltik ki a dühüket, aki
éppen a szemük elé kerül –, akkor nem kérek belőlük. Inkább
maradjak szegény és kedves.
Tucker láthatóan nem veszi a szívére a dolgot, mert mosolyogva
fütyörészik egy vidám dallamot, miközben összekapcsolja a
karabinereket a rajtunk lévő hevederrel és a felső biztonsági kötéllel.
– Ne haragudj rá! – mondom halkan, amikor odalép hozzám, hogy
rögzítse az én köteleimet is.
– Mindig a keményfiúknak gyűlik meg a baja ezzel a feladattal –
jegyzi meg alig hallhatóan, majd biccent és hátralép. – Most
mennem kell. Lemászom a létrán, ti pedig találjátok ki, hogy juttok át.
Találkozunk a földön!
– Hát ez kibaszott jó! – morogja Zane tizedjére is az elmúlt tíz
percben, legalábbis úgy érződik. Általában elég jól tűröm az ilyesmit,
de most már engem is idegesít.
– Kész vagy? – kérdezem hűvösen.
– Izgatottan várom – mondja, és kilép az állvány szélére, az arcán
a harag álarca, amit nem tudok hová tenni.
– Ha egymással szemben helyezkedünk el, akkor talán meg
tudjuk fogni egymás kezét vagy csuklóját, és akkor egymás
testsúlyát használva tudunk egyensúlyozni.
– Nagyszerű.
Egyik lábbal az alsó kötélre lépek, és a felső kötelet fogva
stabilizálom magam, míg várom, hogy Zane is ugyanezt tegye.
Ő azonban csak mered rám, olyan undorral az arcán, ami számomra
felfoghatatlan.
– Nyújtsd ki a kezed! – mondom neki, és kinyújtom felé azt a
kezem, amivel nem kapaszkodom, de ő csak a fogát csikorgatva néz
rám. – Mi a bajod? Egész nap seggfejként viselkedsz, és őszintén
szólva nekem sincs sok kedvem itt fenn szobrozni veled. Szóval
szedd össze magad! Már elfelejtetted, hogy kamerák lesik a
mozdulataidat? Talán eszedbe juthatna, amikor legközelebb bunkó
akarsz lenni Tuckerrel!
 – Hogy van az, hogy minden utadba kerülő férfit a védelmedbe
veszel, csak engem nem?
– A védelmembe veszek? Csak udvarias vagyok. Tedd fel a
kezed, Zane, a francba, mert én is le akarok jutni végre innen!
Feszülten felsóhajt, és van valami abban, ahogy az egész
testében megfeszül, amikor ránehezedik a kötélre, amitől hirtelen
összeáll bennem a kép.
Zane nem arrogáns pöcsként viselkedik. Egyáltalán nem.
Halálra van rettenve, amit ilyen nagyképűsködéssel igyekszik
leplezni.
Most már biztos vagyok benne, hogy Zane Phillipsnek tériszonya
van.
– Add a kezed! – mondom, anélkül hogy megtörném a
lendületemet. – Ha az egyik kezünkkel egymást fogjuk, akkor a
következő lépést már könnyebb lesz megtenni.
Zane lehunyja a szemét egy pillanatra, mond magában valamit,
majd kinyújtja a kezét, és megfogjuk egymás csuklóját.
– Zane, minden rendben?
– Jól vagyok, semmi bajom – mondja, de halálos szorítása a
karomon másról árulkodik. Az arca hamuszürkévé vált, és izzadság
csorog alá az arcán a bukósisak alól.
– Zane, biztos jól vagy? – kérdezem megint, esdeklőn, hogy
nézzen végre rám.
– Hagyj békén, Harlow!
– Add ide a másik kezed! Lépjünk ki a kötélre!
Újabb elkínzott, dacos nyögés, de a lába azt teszi, amit kértem, és
a keze úgy nyúl az enyém után, mintha az mentőöv lenne.
– Nyugi! – mondom, mert a keze láthatóan remeg.
– Nem tudnál elhallgatni egy percre? – csattan fel Zane, és megint
lehunyja a szemét, miközben erőt gyűjt, és kifújja a levegőt.
– Zane.
– Ne mondogasd már folyton a nevem, a rohadt életbe! – mordul
rám, de felpattan a szeme, és az arcán már kicsit több szín van.
– Tériszonyod van?
– Miből gondolod? – kérdezi erőltetett könnyedséggel, de
idegesen nevetve. – Semmi bajom.
– Nem úgy nézel ki.
 – Hogy haladtok? – kiált fel Tuck a földről. Nagyon távolinak
hallatszik a hangja.
– Jézus ereje! Azt akarja, hogy haladjunk tovább – szűri Zane a
fogai között.
Tesz egy apró lépést, én pedig követem.
– Igen, erről szól ez az egész. Hogy átmenjünk a kötélen a másik
fára.
Jogosan szór villámokat a tekintete, és nem hiszem, hogy egy
kicsit is szórakoztatónak találná a megjegyzésem.
– Az egész a te hibád! – vágja a fejemhez, majd a kijelentéstől
felbátorodva tesz még egy lépést, de aztán elköveti azt a hibát, hogy
lenéz. – Jézusom!
Esküszöm, az arcszíne szürkéről zöldre váltott.
– Az én hibám?
– Ha nem hazudtál volna arról, hogy felvettelek a szóvivői
munkára, akkor most nem kellene itt lennem, és…
– Engem akarsz hibáztatni? Nem te kezdted, amikor azt hazudtad
Robertnek, hogy párt találtál a weboldalon? Nem te…
– Nem fognád be a szád végre?
Ez utóbbi mondattal lehet engem a legkönnyebben kihozni a
sodromból, és épp amikor már a fejéhez akarom vágni minden
sérelmemet – ott a magasban, a köteleken állva –, egyszer csak
megvilágosodom. Azért akar folyamatosan veszekedést provokálni,
hogy azzal terelje el a saját figyelmét arról, hogy fél. Egyik
kellemetlen megjegyzéssel a másik után.
Úgyhogy életemben először engedek a kérésnek. Csomót kötök a
nyelvemre, és teszek egy újabb reszketeg lépést, hátha sikerül arra
biztatnom Zane-t, hogy ő is tegyen így. Egy gyors pillantás a föld
színére, és látom, hogy a kamera minden lépésünket követi, és
ekkor rájövök, hogy ez is része Zane macsó gondolkodásának.
Muszáj szerepet játszania, mert tudja, hogy figyelik.
– Téged ez nem rémiszt meg? – kérdezi, miközben én teszek még
egy lépést, ő viszont marad egy helyben, mialatt egy apró szellő
belengeti a köteleket. – A francba! – Megint lehunyja a szemét, és
várja, hogy lecsillapodjon a kötelek mozgása.
– Figyelj csak!
– Ne most, Hamupipőke!
 – Nézz rám! Gyerünk, menni fog! Bízz bennem, bíznod kell
bennem!
– Miért? – kérdezi nevetve. – Úgysem tudsz elkapni, ha
lezuhanok!
– Ez igaz. A kötelek megtartanak, de én akkor is itt vagyok. Velem
kell együttműködnöd, hogy átjuss a kötél túlsó végére.
Elutasítólag megcsóválja a fejét, de nem szól semmit. Megint
lehunyja a szemét. Arrébb csusszan a kötélen. Megint felnyög
magában, tehetetlenül.
– Emlékszel a múlt éjszakára? – kérdezem.
– Picsába! – mordul fel, ahogy a kötél megint berezonál.
– Ahogy előredöntöttél, rá az ágyra?
Megint mozdulatlanná válik, és visszanyeri az egyensúlyát a
segítségemmel.
– Ühüm.
– Folyton eszembe jut, amit csináltál.
Tereld el a figyelmét! Tereld el a szót!
Lépj egyet!
– Mire gondolsz?
– Ahogy dörzsöltél. Meg amit az ujjaiddal csináltál. Meg amikor a
farkadat a puncimhoz csapkodtad. – Olyan szavakat használok,
hogy biztosan meghallja, amit mondok, és a smaragdzöld szemének
a villanásából arra következtetek, hogy ez sikerült is.
– Tényleg?
– Ühüm – felelem, szinte kéjesen nyögve, aztán teszek egy
nagyobb lépést. Amikor megint eláll a lélegzete, és ismét lenéz a
földre, megcsóválom a fejem.
– Nem-nem. Nézz rám! Csak rám nézz!
Megrázza a fejét, de még mindig tiszta ideg, látszik az egész
testén.
– Melyik a kedvenc pozitúrád?
– Pasi vagyok. Mindegy, csak benned lehessek…
– Ez nem válasz. A kutyapóz? – Egy lépés. – A fordított
lovaglóülés? – Még egy lépés. – A hatvankilences?
– Ha el akarod terelni a figyelmemet, nem fog menni. Itt vagyunk
egy kilométernyi magasan, és…
 – És ha azt mondanám, hogy a bugyim már attól nedves, hogy
arról beszélgetünk, milyen lenne megint szexelni veled…
az elterelné a figyelmedet?
Megrándul az állkapcsa izma, ahogy a szemembe néz.
– Engem nem lehet levenni a lábamról, nem emlékszel? –
válaszolja, de a szavait egy halvány mosollyal kíséri, és eltűnik az a
merevség a szájáról, ami egy perccel ezelőtt még ott volt.
– Ne nézz le, Zane, de már csak pár lépés, és megcsináltuk!
Zane ekkor persze lenéz, és egyből levegő után kap, amikor nem
tud összpontosítani, és ezért mindketten elveszítjük az
egyensúlyunkat.
– Látod? Mondom, hogy ne nézz le! – A pánik azonnal visszatér a
szemébe, amikor megint észleli, hogy hol vagyunk. – Ne ess
pánikba! Ne hagyd abba! Eddig nagyon jól csináltad!
– Hát már sosem lesz vége? – mordul fel.
– Csak gondolj valami másra!
Zane felhorkan, és az ágyékom V betűjére szegezi a tekintetét.
– Ma vettél fel bugyit?
– Nem akarnád inkább te megnézni?
És ennél több nem is kell neki ahhoz, hogy megtegye az utolsó
néhány lépést, és fellépjen a másik állványzatra. Abban a
pillanatban átkarol, ahogy mindketten a faépítmény deszkáin állunk,
és várjuk, hogy Tucker feljöjjön a lépcsőn, és leoldja rólunk a
köteleket.
– Köszönöm! – súgja a fülembe, miközben szorosan magához
húz. Izzadság, kölni és félelem szaga érződik rajta, és kutya legyek,
ha nincs ebben a kombinációban valami, amitől elönti a testemet az
endorfin.
– Miért?
– Hogy nem vetetted a szememre a gyengeségemet.
– Én csak segítettem elterelni a figyelmedet – felelem
mosolyogva.
– Köszönöm! – ismétli, azzal kiegyenesedik, rám néz egy
pillanatra, majd odahajol, és rendkívül gyengéden megcsókol.
Az adrenalin és e váratlan kedvesség keverékének a hatására
legszívesebben ott helyben összeolvadnék vele.
 – Na, milyen volt? – kérdezi Tucker. A cipője kopogása csak pár
másodperccel előzi meg őt, mielőtt felérne az állványzatra. Könnyű
nevetése hallatán riadtan rebbenünk szét. – Semmi gond, gyakran
megtörténik, hogy a pálya elején még veszekednek, de a végére
kibékülnek a párok.
Zane arrébb lép, de meglepetésemre a kisujját a kisujjamba fűzi,
úgy áll mellettem.
– Remekül csináltátok! – tapsol meg minket Tucker. –
Az operatőrnek is sikerült néhány jó felvételt készítenie. Jól van,
készen álltok a következő feladatra? Mit választotok?
Zane csak mordul egyet, mire felnevetek, de most már sokkal több
büszkeség van a hangjában, mint negyedórája.
 Harminchárom
Harlow

– Jó reggelt! – Kéz a hátamon, aminek a ringatására ébredek. – Kelj

fel, álomszuszék!
– Mennyi az idő? – károgom, és a fejemre húzom a párnát.
Forró csók a vállamon. Zane nem vonja el onnan a száját, amikor
így felel:
– Kevés.
– Hagyj békén!
– Azt hittem, korán kelős típus vagy – jegyzi meg nevetve.
– Miért vagy ilyen derűs? Ki varázsolt így el?
– Gyere! Elviszlek valahová.
– Most azonnal?
– Aha.
– Egy kávézóba? – kérdezem, mert remélem, hogy ezen az
istentelenül korai órán legalább ennyire számíthatok tőle.
Újabb karcos, reggeli nevetés, ami mindenféle, a
párkapcsolatokhoz kötődő érzést kelt bennem, amiket egyáltalán
nem lenne szabad éreznem.
– Gyere most azonnal! – Gyengéden végigsimít a hátamon. – Ne
sminkeld ki magad! A hajadat se csináld meg! És ha igyekszel, akkor
garantálom, hogy kapsz kávét.
Amikor felkönyökölök, és felé fordulok, látom, hogy ő is
ugyanolyan gyűrött és álmos, mint én. És vérforralóan szexi. Nagyon
tetszik akkor is, amikor ingben és mellényben van, és nyakkendőt
visel, de amikor így látom, V nyakú pólóban, farmerban, kócosan,
akkor egyenesen ellenállhatatlan. A nagyhatalmú cégvezető úrból
hirtelen kis egyetemista válik ilyenkor.
– Gyere, mert elkésünk! – mondja, és a nyomaték kedvéért a
fenekemre csap.
 Teszem, amit mond, de közben végig morgolódom. Akkor is,
amikor átnyújt egy pohár kávét. Akkor is, amikor a hűvös kora
reggeli levegő az arcomba csap, amikor kilépek a buszból. Akkor is,
amikor kijelenti, hogy fel kell mennünk a hegyre, mikor még csak
nem is hajnalodik, és az ég is csak most kezd kékülni. Akkor is,
amikor pár percenként az órájára néz, nehogy lekéssük azt a
valamit, ahová igyekszünk.
– Elmondanád, hová megyünk és mit csinálunk? – kérdezem,
miután leültünk a fűbe, egy lankás részen.
– Mindjárt meglátod, csak türelem.
– Hallottam már ilyet… – hőzöngök a sejtelmes válasza hallatán,
de titokban tetszik, hogy megláthatom Zane-nek ezt a csendes,
visszahúzódó oldalát is. – Ha azért jöttünk, hogy megnézzük a
napfelkeltét, mondd meg nyugodtan, beérem azzal is.
Zane nem felel, egyre csak néz előre, majd hirtelen széles mosoly
terül el az arcán.
– Odanézz!
Amikor elnézek kelet felé, a lassan a hegyek fölé emelkedő felkelő
nap látványa tárul a szemem elé. Az ég csupa narancs és
rózsaszínben tündököl. A távoli felhők színpompásak. Mielőtt
azonban szavakba önthetném a gondolataimat, valami más is
előbukkan a hegyek gerince mögül, és a nap nyomába ered.
Hatalmas, színes gömbök.
– Azta! – Nem is veszem észre, hogy ez kiszalad a számon,
amikor az eget hirtelen, egyik a másik után, hőlégballonok töltik meg.
Gyorsan és hangtalanul emelkednek. A vásznukon a sok csík és ék
alak, a pöttyök és a négyzetek szinte lángra lobbantják az eget a
színes jelenlétükkel.
– Király, mi? – kérdezi Zane mellőlem.
– Honnan…
– Csitt! – suttogja, anélkül hogy felém nézne, és az előttünk
kibontakozó, képeslapra illő jelenetre mutat.
– Utaztál már ilyenen?
– Nem.
– És…
– Csitt! Csak élvezd a látványt!
 Így esik, hogy ülünk kora reggel, már a hideg kávénk is elfogyott,
és csak nézzük, ahogy életre kel az égbolt. De van valami ebben a
mellettem ülő férfiban is, ami ugyanannyira felkelti az
érdeklődésemet.
Viszonylag jó emberismerőnek tartom magam, és többnyire már
az első találkozás után tudom, hogy milyen emberek… de Zane
valahogy újra és újra bebizonyítja, hogy tévedek. Ez a fickó, aki
webkamerán keresztül beszél a kutyájával, és felébreszt, hogy ezzel
lepjen meg, egyáltalán nem hasonlít arra a férfira, aki a
kutyasétáltatójának hitt, amikor először találkoztunk.
És attól tartok, hogy ez a felismerés káros hatással van a
szívemre.
– Sajnálom, hogy egy seggfej voltam tegnap egész nap. – Halkan
és egyenletes hangon kér bocsánatot, miközben hátrateszi a kezét,
és megtámaszkodik, de nem veszi le a szemét az elénk táruló
látványról.
– Megijedtél.
– Világéletemben tériszonyom volt.
– Mondhattál volna valamit. Bármit, hogy tudjak róla, és
segíthessek.
Ezért hozott fel ide? Hogy ezzel a szép látvánnyal és egy
szívbemarkoló bocsánatkéréssel kérjen elnézést?
– Ez nem ilyen egyszerű.
– Nem nevettelek volna ki.
Zane halkan felnevet.
– Van fogalmad róla, milyen nehéz volt pasiként azt feldolgozni,
hogy meg akarlak védeni, ha bármi balul sül el? Hogy én akarok
lenni az erős, aki elkap, hogyha lecsúszol a kötélről, és lezuhansz,
tudván, hogy erre nem leszek képes, mert magam is halálosan félek
a magasban?
– Biztos megpróbáltad volna.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Mert tudom. Mert te kockáztatsz, és vállalod a veszélyt, anélkül,
hogy agyalnál rajta.
Zane rám pillant, egy másodpercre a szemembe néz, és
megfejthetetlen érzelmek kavalkádja úszik keresztül a smaragdzöld
szemének a tükrében.
 – Köszönöm, hogy átsegítettél a kötélen! És hogy elterelted a
figyelmemet. – Szégyenlős mosoly díszíti az ajkát, amitől
összeszorul a gyomrom, majd visszafordul a hőlégballonok felé.
Pár percig a különböző motívumokat figyeljük. Kiválasztjuk, melyik
tetszik a legjobban. Azt játsszuk, hogy versenyeznek, és tippelünk,
hogy szerintünk melyik fog nyerni. A nevetésünk betölti a teret
körülöttünk, én pedig egyszer csak felé fordulok, és őt kezdem el
tanulmányozni. Az arcélét. A borostás állkapcsát. A homlokába
húzott baseballsapkáját.
– Mit bámulsz? – kérdezi Zane, majd elmosolyodik, de nem fordul
felém.
– Csak próbállak megfejteni, ez minden.
– Sokan megpróbálták már, de még nem soknak sikerült.
– Ahogy, gondolom, nem sokan éltek veled majdnem egy hónapig.
– Ez igaz – bólint lassan, és a szájához emeli a kávéspoharat. –
Valójában senki.
– Senki?
– Senki.
– Köszönöm a részletes élménybeszámolót! – válaszolom
nevetve. Zane megvonja a vállát.
– Mit akarsz hallani? Mondhatnám az előregyártott magyarázatot,
amit várni szoktak tőlem. Hogy még nem találtam meg az igazi nőt.
Hogy túl sokat dolgozom, és nem tudnék elég időt tölteni a másikkal,
ami nem lenne tisztességes. De egyik sem valódi magyarázat.
– Értem – válaszolom röviden, mert nem tudom, hova akar
kilyukadni.
– Talán magam sem tudom, mit akarok. Talán túl sokat dolgozom,
és ha együtt élnék valakivel, abba a hamis illúzióba ringatnám, hogy
az az ember vagyok, aki egy nap talán leszek, de még nem vagyok
rá kész. Talán nem is nekem való a házasság intézménye. Az is
biztos, hogy szar példát láttam magam előtt gyerekkoromban, és
nem akarok senkit áltatni.
– És talán csak élvezed a női társaságot – teszem hozzá, felvonva
a szemöldökömet, miközben igyekszem feldolgozni ezt a sok őszinte
gondolatot tőle.
– Azt biztos, hogy élvezem, igen. – Rám néz, oldalra biccentett
fejjel, finom mosollyal az ajkán. – Olyan nagy baj, ha nem tudom, mi
akarok lenni, amikor nagy leszek?
A kérdése meghökkent, és egy pillanatig habozok válaszolni, mert
nem vagyok benne biztos, hogy igazat beszél. Őszinteség csillog a
szemében, ami megijeszt.
– Nem. Egyáltalán nem, csak meglep, hogy ezt mondod. Hiszen
láthatóan sikeres vagy. Olyan, mintha egymillió vasat tartanál a
tűzben egyszerre.
– Na és te? Neked miért nincs pasid vagy férjed? És mihez akarsz
kezdeni, ha felnősz? – kérdezi, és kinyújtja a kezét, hogy a fülem
mögé simítson egy kósza hajtincset, ami kiszabadult a copfomból.
Mindeközben egy pillanatra megpihen az arcomon a hüvelykujja.
Leküzdöm a késztetést, hogy belesimuljak a tenyerébe – te buta
kislány! –, és inkább arra figyelek, hogy összeszedjem magam, és
válaszoljak a kérdésre.
– Gyerekkoromban állatorvos akartam lenni. De az is lehet, hogy a
hercegnőség volt az első a sorban, a kötelező rózsaszín, csipkés
ruhával és gyémánttiarával…
– Miért, azok nem mindig kötelezőek?
– Aztán meg űrhajós akartam lenni, mert azt hittem, hogy az
idegeneknek lila bőrük van, és imádtam a lila színt.
– Mi lett a rózsaszínnel?
– Mire a lila lett a mániám, már rég meguntam a rózsaszínt –
felelem nevetve. – Aztán meg anyuka akartam lenni.
– Ez még könnyen valósággá válhat.
– Idővel talán – bólintok mosolyogva. – Ezután meg én akartam
lenni a következő Jane Goodall, aki az afrikai esőerdőben
tanulmányozza a csimpánzokat.
– Szereted az állatokat és szeretsz utazni. Helyes.
– Aztán meg elhatároztam, hogy király leszek. Elegem volt belőle,
hogy mindenki megmondja, mit csináljak. Hallani sem akartam a
gyámoltalan hercegnőkről.
– Hadd találjam ki! Meguntad, hogy várj a szőke hercegre a fehér
lovon?
Felhorkantok, majd így felelek:
– Inkább azt untam meg, hogy azzal etessenek, hogy várnom kell
a szőke hercegre. Az anyukám… egy reménytelenül romantikus
alkat.
 – Neked pedig valami kifogásod van a romantika ellen, ha jól
értem, igaz?
– Nem. Vagyis igen – vonom meg a vállam, és felnevetek. – Nem
is tudom.
– Mi az? Mondd el!
– Ő még azután is hitt a tündérmesékben, hogy az apám lelépett
kiskoromban. Abban, hogy mindenkire vár valahol egy herceg.
Abban, hogy a szerelem mindent legyőz. Ezt sosem tudtam hova
tenni, mert láttam, ahogy újra és újra összetörik a szívét. Miért kell
olyasvalamiben hinni, ami folyamatosan csak bánatot okoz?
– Gondolom, ezt mindenki másképp éli meg.
– Nos, mindenesetre, miután a tanúja voltam ennek párszor,
elhatároztam, hogy a saját tündérmesémet én fogom írni…
– És te leszel a király?
– Úgy bizony. Én akartam meghozni a döntéseket a saját életemet
illetően, és nem akartam hagyni, hogy a boldogságom másoktól
függjön.
– Akkor innen ered a buzgóságod, amivel mindig kimondod, amit
gondolsz. – A tenyerével a szívére üt, és amikor lerakja a kezét, azt
teljes természetességgel a térdemre teszi, miközben széles mosoly
terül el az arcán.
– Le a fejükkel! – mondom a tőlem telhető legjobb brit
akcentussal.
– Vigyázz, Hamupipőke! Szülőhazám egykor az ön királyságának
volt gyarmata, úrnőm. – Megszorítja a lábam és azt kérdezi: – És mi
akartál még lenni a kreatív kis elméddel?
Némán elfordítom a tekintetem, és felnézek az égre.
– Egyszer egy modellügynök odajött hozzám egy plázában. Azt
mondta, hogy csináltatnom kéne néhány portrét. Az anyukám úgy
gondolta, hogy átverés az egész, de én könyörögtem, hogy
engedjen el, és hadd csináljam meg. Néhány héttel később
szereztem meg az első modellmunkámat. Egy kifutón kellett ruhákat
bemutatni, nem volt nagy szám, de olyan érzés volt... volt abban
valami… nem is tudom... – Megvonom a vállam, mert hirtelen bután
érzem magam, és furcsamód törékenynek.
– Nem is tudod? De mit? – Nekiüti a térdét az enyémnek. – Mondd
el!
 – Úgy éreztem, hogy kedvelnek. – Megköszörülöm a torkom, mert
utálom, hogy hirtelen kitárulkozom előtte. – Tudom, hogy az
emberek a ruhákat tapsolták meg, amiket viseltem, de annak a
lánynak, akiről senki nem vett tudomást… akinek az apja nem érezte
őt elég fontosnak ahhoz, hogy vele maradjon, és tanúja legyen,
ahogy felnő… csak… egyszerűen úgy éreztem magam, hogy végre
számítok valamit. És igen – tartom föl a kezem, hogy ne mondja ki,
amit gondol –, mielőtt azt mondanád, hogy ne mások véleményétől
tegyem függővé az önértékelésemet: tudom. De annak idején az a
modellmunka jelentette az első lépést afelé, hogy megálljak a saját
lábamon. Ez volt az első pillanat, amikor ott és az lehettem, ahol és
aki csak lenni akartam.
– Csak azt akartam mondani, hogy megértelek – dörmögi. –
Megértem. Az én családom… te jó ég, az én családom egy kész
káosz volt! Az igaz, hogy a szüleim együtt vannak és lesznek is
örökre, de csak mert amikor alkoholgőzben élsz, akkor mindent és
mindenkit könnyebb elviselni. Kivéve azt, aki pedig veled él.
– Sajnálom!
– Ne sajnáld! A vodkát többre tartották a saját fiuknál, és jaj volt
neki, ha véletlenül közéjük és a pia közé állt. – A szívem
összeszorul, ahogy arra a kisfiúra gondolok, akinek olyan
körülmények között kellett felnőnie.
– Ezért jöttél Amerikába?
– Egy este… a francba, egy este, tizenöt éves koromban, apám
kezet emelt rám, ahogy szokott, de akkor, életemben először, nem
hagytam magam. Azután megváltoztak a dolgok. Egyre durvábban
veszekedtek a szüleim, egyre többet ittak… Én meg bármit
csináltam, nem volt elég jó nekik.
– Zane…
Jobbra-balra ingatja a fejét, mintha felidézné az emlékeit, és azt
mérlegelné, mennyit mondjon el belőlük.
– A tizennyolcadik születésnapom másnapján megpattantam.
Elloptam anyám egyik nyakláncát, és becsaptam a zaciba, hogy ki
tudjam fizetni a repülőjegy árát. Nem vagyok rá büszke, de néha az
ember rákényszerül ilyesmire. – Összeszorítja a száját, mintha a
következő mondatát fontolgatná. – Amikor megcsináltam az első
sikeres tőzsdei ügyletemet, és amikor ugyanazt éreztem, mint te a
modellmunkád után, hogy végre érek valamit, küldtem neki egy
csekket a nyaklánc árával, aztán még kábé ötven nyakláncra valót.
Ezzel köszöntem meg, hogy világra hoztak… És ekkor szilárdan el is
határoztam, hogy nem akarok olyan lenni, mint ők.
– És sikerült ezt elérned? – Zane felém villantja a pillantását,
miután láthatóan meglepődött a kérdésemen. – Úgy értem, érzed
magadban, hogy különb vagy náluk?
– Azt hiszem, ez olyasmi, amit folyamatosan bizonyítanom kell
magamnak – mormogja válaszul, és megköszörüli a torkát, a
pillantásából eltűnik a merengés. Kicsit túl őszinte téma ez egy olyan
férfinak, aki hozzászokott ahhoz, hogy elrejtse a legbensőbb énjét a
világ elől.
És mielőtt észbe kaphatnék, Zane minden erőfeszítés nélkül a fűre
dönt, és a szája a számra tapad.
A csókjával kizökkent a gondolatmenetemből.
Senki nincs a közelben. Nincs, aki tanúja lehetne a SoulM8
tulajdonosa és a párja bimbózó kapcsolatának.
Nem vagyunk a buszban. Ez most nem „csak laza szex és más
semmi”.
Ez itt csak Zane és én egy hegyen, fölöttünk hőlégballonokkal, és
mérföldeken keresztül sehol senki.
Elernyedve engedem át magam a csóknak és annak az
élménynek, hogy mennyire nem színleljük azt. Élvezem a nyelvének
a puha melegét és a kezének az erejét, amivel a fejemet tartja.
– Mit csinálunk…
– Csitt! Csak nézzük a hőlégballonokat – kuncog Zane, amivel
megakadályozza, hogy hülyeséget csináljak, és visszautasítsam a
csókját.
Mert ez nagyon jó. Ő tölt el nagyon jó érzéssel. Annyira
hihetetlenül jó, hogy ki kell kapcsolnom az agyamat, és hagynom,
hogy az ajkai, a nyelve és a testemet elárasztó hő legyen az
egyetlen dolog, amire gondolok.
– És még miről álmodtál annak idején? – kérdezi az ajkam fölött,
amikor abbahagyjuk a csókolózást.
– Még mindig álmodom – válaszolom, amikor arra nyitom ki a
szemem, hogy Zane a könyökére támaszkodva néz le rám, a kezét a
hasamon pihentetve.
 – Na és mi van a pasikkal? Ők is szerepelnek az álmaidban?
– Ez így elég általános kérdés! – jegyzem meg nevetve.
– Szóval, szerepelnek?
Lenyelem a gombócot a torkomban, és igyekszem nem
odafigyelni a hirtelen felgyorsult szívverésemre. Zane nem akar járni
senkivel, hosszú távú kapcsolatot meg pláne nem akar… Ő maga
mondta ezt, többszörösen is, de akkor miért dobog úgy a szívem,
mintha arra vágynék, hogy engem akarjon?
Valami könnyed választ, Low.
– Nagyon rosszul választok párt magamnak.
– Ezt vegyem sértésnek? – kérdezi nevetve.
– Nem úgy értem – helyesbítek, és akkor jövök rá, hogy valójában
pontosan úgy értem, ahogy mondtam. – Hadd kezdjem inkább azzal,
hogy pontosan úgy értem, ahogy mondtam. – Idegesen felnevetek.
Elkapom a pillantásom, vissza az égboltot pettyező hőlégballonokra.
– Akkor, feltételezem, még nem találtad meg a szőke hercegedet,
igaz? – kérdezi, és mosolyra húzódik a szája sarka.
– Az anyukám szerint minden férfiban van egy kicsi belőlük.
– És te mit gondolsz?
– Én azt gondolom, hogy olyan pasikat választok, akik jól néznek
ki, van önbizalmuk, de a végén kiderül róluk, hogy magukat jobban
szeretik, mint amennyire valaha hagynák, hogy másba
beleszeressenek. Hiába voltam szemtanúja az anyám hibáinak,
mégis beleesek ugyanabba a csapdába én is. Csúnyán. És mire
rájövök, már késő megpróbálni megmenteni a szívemet sértetlenül,
mert elhagynak, és a szívem összetört.
– Kurva szerelem! – mondja, és felnevet.
– Hát, nem minden erre vezethető vissza előbb vagy utóbb? –
kérdezem.
– Ó, ha tudnád… – mondja erre, félig nevetve, félig sóhajtva.
– Ez meg mit jelentsen?
Zane rám néz, hunyorít, és a szája megmozdul, mintha még
akarna mondani valamit, de végül megrázza a fejét.
– Csak egy pasis megjegyzés – vonja meg végül a vállát, és egy
szinte szemérmes csókot nyom a számra. – Elinduljunk vissza?
– Muszáj? – kérdezem nevetve. – Itt olyan békés minden. Semmi
mobil. Nincs itt a busz. Nincs itt…
 – Robert.
– Nincs itt Robert – kuncogok. – Már előre tartok tőle, mi vár ránk
az utunk következő állomásán.
– Ne is emlékeztess! – mordul fel, aztán feláll, megfogja a kezem,
és engem is felhúz.
– Csupa kaland.
Az ujjait az enyémbe fűzi, és meglendíti a kezünket.
– Igen. Mindig.
Amíg visszagyalogolunk az ösvényen, közben végig beszélgetünk
erről-arról, csupa apróságról, ami eddig nem került még szóba,
hiába élünk együtt. De egész idő alatt azon töröm a fejem, miért volt
egész reggel letörölhetetlen a mosoly az arcomról. Illetve azon, hogy
egy ilyen apró, váratlan kis kiruccanás rádöbbentett arra, hogy néha
felül kell bírálni az első benyomásokat.
Különösen, ha Zane-ről van szó.
 Harmincnégy
Harlow

– Ez nem is ment rosszul.

Zane felnéz onnan, ahol éppen áll. Lisztes a fél arca, az ingujja
könyékig feltekerve, és az egyik kezében egy tálat tart, a másikkal
pedig a tálba nyúlkálva nyalogatja a süteményhabot.
– Nem, egyáltalán nem. A közös sütést nagyon támogatom.
– Te csak azt várod, hogy ehess utána!
– De hát ki nem? – nevet Zane, és megint belenyal a tálba. –
Különben is, magas sarkúban és kötényben látni téged
házitündérkedni…
– Az legalább olyan jó volt, mint téged látni házitündérkedni –
felelem, felvonva a szemöldökömet. Zane felnevet.
– Esküszöm, azt vártam, mikor derül ki, hogy csapda az egész.
Hogy fura hozzávalókat kell használni, vagy nem lesz recept az
ételhez, vagy valami hasonló nehézség.
– Például, hogy becsukott szemmel kell főzni. – Zane jót nevet a
válaszomon.
– Igen, vagy az, vagy hogy meztelenül kell főzni. – Felvonja a
szemöldökét, és ahogy lassan elmosolyodik, és a tekintete
kényelmesen bejárja a testemet tetőtől talpig, majd vissza, pontosan
elárulja, mire is gondol.
– Az mindig egy lehetőség, de arról égési sérülések jutnak
eszembe olyan helyeken, amiknek igazán nem kéne megégniük.
Zane felszisszen, majd felnevet.
– Szexibbnek hangzik, mint amilyen valójában lenne. Hálásak
lehetünk, hogy nem ez volt a mai kihívásunk.
– Hála istennek, nem ez. – Helyette viszont ott volt Zane meleg
lehelete a nyakamon, lágy csókok a csupasz vállamon, halk, kéjes
morgások, amikor lehajoltam, hogy ránézzek a süteményekre a
sütőben.
 Csupa olyasmi, amivel kapcsolatban napi szinten, sőt, óránként
kell emlékeztetnem magam, hogy csak részei a színjátéknak. Hogy
párként viselkedjünk, amikor pedig nem vagyunk azok. Ezzel együtt
mégsem tudom megakadályozni, hogy elkóboroljon az elmém. Hogy
azon ábrándozzam, vajon ilyenek lennénk-e, ha Zane úgy döntene,
hogy több is lehetne köztünk a reklámkörút végeztével.
Több?
Jaj, Low! Kezded elveszíteni a játszmát, igaz?
Ennek nem lenne szabad megtörténnie.
– Lehet, hogy a mai nap könnyű volt, de a hét másik kalanddal
együtt a héten már rohadtul kimerültem. – Nekidől és a csípőjével
nekitámaszkodik a pultnak, én meg imádattal nézem, ahogy a tálat a
hasához fogja, és mint egy kisgyerek, minden bűntudat nélkül
megint belenyal.
Van valami elképesztően szexi a látványában, úgyhogy egy kicsit
tovább bámulom, mint kéne.
– Tényleg hét kalandon vettünk részt? – kérdezem, és hátradőlök
a székben, majd nagyot ásítok, miközben kibújok a magas
sarkúmból, kinyújtom a lábam, és felrakom az asztalra. Igen, ez a
konyharészben történik, ahol a lábamnak a földön lenne a helye, de
a pokolba is, a lábujjaim szinte rimánkodnak egy kis enyhülésért!
– Nézzük csak! Először volt a kötélpálya.
– Hogy is tudnánk elfelejteni a jó öreg Tuckert? – dörmögöm, és
tudom, hogy ezzel érzékeny pontján találom el Zane-t, mert a
pillantása megacélosodik, és felvonja a szemöldökét.
– A jó öreg Tuck azért kényszerített bele abba a darálóba, hogy
szakítsunk, és legyen vége az álkapcsolatunknak, hogy ő
lecsaphasson rád.
– Ugyan már! – nevetek, de nagyon jólesik, hogy féltékeny volt, és
ezt hajlandó volt beismerni.
– Aztán volt a tóparti horgászás.
– Pfuj! Azok a férgek!
Zane felnevet, és tudom, hogy arra gondol, hogy sikítottam,
amikor feltűzetett velem egy gilisztát a horogra.
– De mégis fogtál egy halat.
– Az igaz.
– Aztán ott volt a városi zsákban futás, összekötött lábbal.
 – A leghosszabb az Egyesült Államokban! – villantom rá a
legfényesebb mosolyomat, amikor eszembe jut, milyen melegünk
volt, milyen esetlenül mozogtunk az összekötött lábainkkal, és
milyen dühösek voltunk mindig, amikor elestünk.
– Itt van a leghosszabb, ha látni akarod.
A szememet forgatom, és megcsóválom a fejem.
– Jól van…
– Talán valami kifogásod van?
– Nem, egy szál se! – felelem, Zane pedig megint belenyal a tálba.
– Aztán ott volt a bekötött szemű feladatsor.
– Mondhatsz bármit, de az, hogy megkóstoltattad velem a
Vegemite-ot, anélkül, hogy figyelmeztettél volna, hogy olyan az íze,
mint a… Nem is tudom, milyen az íze, de az biztos, hogy soha nem
eszem olyat többé! – Kiráz a hideg, ahogy felidézem, amint bekötött
szemmel meg kell kóstolnom öt dolgot, amit Zane a számba tesz.
– Ne ócsárold az egyik kedvencemet!
– Hidd el, ha egyszer elmegyek a földgolyó alsó felére, biztos nem
azért megyek, hogy olyan szart egyek! – Van azonban valami a
megjegyzésemben, aminek hallatán oldalra biccenti a fejét, és csak
figyel.
– Pedig sok más kellemes élmény is várna rád ott az alsó
fertályon. – Csintalan a hangja, és sokat sejtetően nyalja meg a
száját. A testem azonnal reagál, amikor lerakja a tálat, és pár lépést
tesz felém.
A pillantása sötét, és mélyen a szemembe nézve a kezébe veszi a
sajgó lábamat, majd a hüvelykujjával gyúrni kezdi a talpam
boltozatát. Nagyon jól tudom, hogy csak négy kalandot idéztem fel,
de most csak a varázslatos kezére tudok összpontosítani.
– Ó, te jó ég, ez nagyon jólesik!
– Igen?
– Igen, pont ott.
Zane egyre csak masszíroz, én meg csak jólesően nyögdécselek,
nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy az ágyban szoktam.
– Nem mintha panaszkodnék, vagy ilyesmi, de miért ragaszkodsz
ahhoz, hogy mindig magas sarkút viselj, Hamupipőke?
– Miért ne? – mosolyodom el finoman. – A való életben vagy
magas sarkút szoktam viselni, vagy papucsot. A magas sarkú egy
kifinomult és elegáns viselet. Fáj viselni? De még mennyire!
Hitelesen tudom benne játszani a szerepemet? Mindig. – Zane
elmosolyodik, és megcsóválja a fejét, én pedig hátrahajtom a fejem
a szék támlájára, miközben ő tovább gyúrja a talpam.
– Ne hagyd abba!
– Később majd emlékeztetlek erre a kérésedre.
– Mmm – búgom, ahogy a szavaiban megbújó ígéret keltette
kellemes pezsgés szétárad a testemben.
– Van egy kis pezsgőm, ha kérsz.
– Pezsgő? – kérdem.
– Ünnepelni.
Erre egyből odafigyelek. Felemelem a fejem, a szemébe nézek, és
azt kérdezem:
– Mit ünnepelünk?
– Hát azt, hogy túl vagyunk a felén ennek a buszos utazásnak,
ami esküszöm, hogy a vesztemet fogja okozni, ha Roberten múlik…
– Istenem, de szeretem azt az embert! – nevetek, de Zane
helyretesz egy pillantással, mintha azt akarná mondani, hogy nem
viccel.
– És mert az előfizetők száma minden korábbi várakozást
felülmúlt. Nehezemre esik beismernem, és Robertnek sosem
vallanám be, de volt abban az ötletében valami, hogy mutassunk
valamit a való életünkből. Hihetetlen, mennyien nézték meg a
weboldal videóit!
– Gratulálok! – mondom. – Ez fantasztikus és elképesztő! Ó,
istenem, akkor ez azt is jelenti, hogy Robert még több hasonló
mutatványt akar majd velünk csináltatni?
– Attól tartok, igen – nevet öblös hangon Zane, és a nevetése
betölti a rozsdamentes acél konyhát, és visszaverődik hozzám. –
Csak gondolj bele, ez azt is jelenti, hogy már több mint a felénél
tartasz annak az időnek, amíg el kell engem viselned. Nemsokára
otthon lehetsz, és a saját ágyadban alhatsz Lulával, és visszakapod
az életedet.
– Juhéj! – kiáltok föl tettetett lelkesedéssel, hogy elleplezzem a
szavai hatására hirtelen rám törő pánikot.
Több, mint a felénél!
 Egy főzőiskola konyhájának kellős közepén ér a felismerés,
miközben Zane a lábamat masszírozza, a sütik evésre készen
sorakoznak a pulton, és a kételyeim folyamatosan ezerrel köröznek
a fejemben, de most mindez nem számít.
Kezdek belezúgni Zane Phillipsbe.
Kezdek belezúgni, és véges az időnk.
Elkezdődött a visszaszámlálás.
 Harmincöt
Harlow

A busz megáll, majd újra elindul.

A dekompressziós fék hangosan felszisszen az úton.
A fényszórók időnként bevilágítanak a busz ablakán. Máskor a
járművön kívüli világ koromfekete, végtelen űrnek tűnik.
Ennyit még soha nem utaztam életemben, de sajnos most is csak
báltermeket, szállodákat és az éjszakai, véget nem érő autópályát
látom a világból.
Zane szórakozottan a hajamat babrálja, ahogy a kanapén
ejtőzünk. Ő ül, és a híreket nézi, én meg az ölébe hajtott fejjel
fekszem, csukott szemmel, és azt igyekszem felfogni, hogy lehet az,
hogy most ez az életem.
– Alig tudom elhinni, milyen sokan eljöttek – szólalok meg.
– Én is meglepődtem, pedig nem kellett volna. Az előfizetők
számában az az érdeklődés tükröződik, amit azok generáltak, akik
hozzáférést kaptak az oldalhoz, és elkezdték használni azt a héten.
Ezt Robert javasolta, remélvén, hogy posztolnak majd a közösségi
médiába, és be is jött az elképzelése.
– Hallottalak telefonálni vele korábban. Abból, amit hallottam, úgy
tűnt, csupa jó hírt tudtál mondani neki.
– Igen, nagyon jó híreket.
Igazán megnyugtató a kezét a hajamon érezni, olyannyira, hogy
amikor először játszott így a hajammal, egészen megrökönyödtem,
annyira bensőséges és oda nem illő gesztus volt akkor.
– Az a hölgy ma este… aki az első sorban ült, fekete pöttyös
blúzban…
– Az, akivel annyit kellett foglalkoznod? Nagyon sajnáltalak, de
nem tudtalak volna kimenteni anélkül, hogy ne tűnjek bunkónak.
– Nem volt gond – felelem halkan, miközben Zane ujjai a
fejbőrömet masszírozzák. – Olyan elveszettnek tűnt… Mint aki
mindennél jobban vágyik arra, hogy szerethessen valakit. Nagyon
szívbemarkoló volt.
Mi meg itt játsszuk a tökéletes, vagy majdnem tökéletes
szerelmespárt, ahogy az a Robert megbízásából készített
felvételeken is látszik: a bizalomerősítő kötélpályán veszekszünk,
lisztet dobálunk egymásra sütés közben, és feltehetően szidjuk
egymást, amikor elestünk összekötött lábakkal.
– Nem menthetsz meg mindenkit, Hamupipőke.
– Tudom – sóhajtom. – Csak azt remélem, hogy az a hölgy
megtalálja a SoulM8-en, akit keres, legyen az egy barát, vagy egy
élettárs. A hercegét.
– Az élet nem tündérmese.
– Vannak olyanok, például az anyukám, akiknek igen. Másoknak
viszont… maguknak kell megírniuk a saját meséjüket. – Amikor
kinyitom a szemem, látom, hogy Zane figyelme a hírekről egyenesen
rám terelődött. Zöld szemével és gyengéd mosollyal az arcán néz le
rám. Utálom, hogy minden porcikám azt sóhajtja, mennyire
normálisnak érződik ez a helyzet. Olyannak tűnik, mint egy fiatal pár,
amelyik épp kikapcsolódik egy csütörtökön, késő este.
És mennyire emlékeztetnem kell magam arra, hogy mi nem is egy
pár vagyunk.
– Fáradtnak látszol – mondja gyengéden, és a hüvelykujjával
finoman megsimogatja a szemem alját.
Ne legyél velem kedves, Zane! Kérlek, ne legyél velem kedves,
mert káros a szívemre!
– Jól vagyok. – Valójában hullafáradt vagyok, leírhatatlanul fáradt,
de Zane most kivételesen nem dolgozik, és ezt ki akarom élvezni,
amíg lehet.
– Mmm – morog, majd hátrahajtja a fejét a kanapén, és elhallgat.
– Ha kívánhatnál egy dolgot most, mi lenne az?
Az arcommal belesimulok a kezébe, amivel közrefogja féloldalt az
arcom, lehunyom a szemem, és elgondolkozom.
– Egy szabad estét.
– Egy szabad estét? – Erre újra rám esik a pillantása, és a
hüvelykujja az arcomat simogatja. – Ezt el tudom intézni, ismerem a
főnöködet.
– Nagyon vicces.
 – Komolyan beszélek. Ha már korábban is úgy érezted, hogy
szükséged van egy szabad estére, akkor mondanod kellett volna.
Szólok Robertnek, hogy szálljon le rólunk egy kicsit és törölje, amit
mára szervezett, bármi is legyen az.
– Te nem akarsz egy szabad estét? – kérdezem.
Zane megcsóválja a fejét, mintha a válaszán morfondírozna.
– Általában Foltos az egyetlen, akit érdekel, hogy hol vagyok,
jobban mondva, azok közül, akik engem érdekelnek, ő az egyetlen,
akit érdekel, hogy hol vagyok… úgyhogy nem zavar a sok munka.
Ez tart épeszűen.
– Mindenkinek kell egy kis pihenés.
Kisimítja az arcomból a hajamat. A fülem mögé tűzi egy tincsemet.
– Talán még nem találtam meg a megfelelő embert, aki miatt
fontos lenne a pihenés.
Csend telepszik ránk, mert nagyon jól tudom, hogy azt mondta
korábban, nem hisz abban, illetve nem érzi azt, hogy lenne mindenki
számára egy megfelelő ember.
Akkor most miért mondja ezt?
Utálom, hogy felcsillan egy apró reménysugár, mielőtt esélyem
lenne szertefoszlatni azt. Egy olyan apró remény, mint amire az a
hölgy vágyott olyan kétségbeesetten ma este.
– Szóval akkor legyen egy szabad esténk? – szegezi nekem a
kérdést.
Eltart egy percig, amíg rendezni tudom a gondolataimat, azaz
elterelem Zane-ről, vissza arra a témára, amiről beszélgettünk,
mielőtt azt a bizonyos kijelentést tette.
– Nem is tudom. Nem arról van szó, hogy akarnék egy szabad
estét… Hanem inkább arról, hogy szeretnék csinálni valamit úgy,
hogy közben ne nézzenek állandóan. A fellépéseink során ott a
közönség. Amikor interjúkat adunk, minden szavunkat figyelik a
kérdezők és a nézők. Újabban meg ezeket a mindenféle
küldetéseket csináljuk, amiket filmre vesznek, és azt is nézi egy
újabb közönség. – Megcsóválom a fejem, ahogy az érzéseimet
igyekszem szavakba önteni. – El akarok menni valahová,
kikapcsolódni, ahol önmagam lehetek, és nem kell azzal
foglalkoznom, hogy ki látja meg, ha szürcsölök, amikor szívószállal
iszom…
 – Te szürcsölsz a szívószállal? – kérdezi Zane nevetve. – Nem
tudom elképzelni a mindig jól nevelten viselkedő Harlow Nicks-et
bármit is szürcsölni.
– Pontosan erről beszélek! – vetem az égnek a kezem, ezzel is
hangsúlyozva a mondanivalómat. – Azt sem tudod, hogy szürcsölök-
e, vagy sem, mert mindig rendesen kell viselkednem, mert mindig
néz valaki!
– Na most már tudni akarom, miket csinálsz, amikor senki sem
figyel! – incselkedik Zane.
– Na persze! – forgatom a szemem, és a mellének feszülve
igyekszem eltolni őt magamtól fekvő helyzetemből. – Tudod, hogy
értem.
– Szoktad túrni az orrod? Pfuj! A spagettit is szürcsölve eszed? Na
és a…
– Hagyd abba! – nevetek, a mellkasát nyomva, ő pedig a csuklóim
köré fonja az ujjait, és lefogja a kezem. Játékosan küzdünk kicsit,
míg végül feladom, és a fejem visszahanyatlik az ölébe. – Ezt mindet
szoktam csinálni! – felelem viccből.
– Tudtam! – vigyorodik el szélesen Zane. A szeme felcsillan. –
Támadt egy ötletem!
– És mi az? – kérdezem, és felülök, hogy felnézhessek rá.
– Egy perc és kiderül. – Feltartja egy ujját, és a telefonja után nyúl.
Ülök, és figyelem, ahogy beír valamit a telefonjába, aztán lejjebb
gördít a képernyőn. – Mick, figyelj csak! – szól oda a sofőrnek,
felemelkedve a kanapéról.
– Mi az, Zane? – kérdezi Mick a sofőrülésből.
– Teszünk egy kis kitérőt.
– Szeretem a kitérőket! – nevetgél Mick. – Na és hová megyünk?
Zane odatartja a telefont Micknek, hogy lássa, ami rajta van.
– Nekem való kitérő! – jegyzi meg Mick.
– Zane – szólalok meg. – Mit csinálsz?
– Megadom, amit kértél.
 Harminchat
Harlow

– Mit csináltál? Idetelefonáltál, és kibérelted az egész helyet?

Teljesen üres!
– Vannak kapcsolataim – viccelődik Zane.
Körülnézek a főutcán lévő játékteremben. Egy kisvárosban
vagyunk, ami tényleg bárhol lehetne az Egyesült Államokban. Két
tizenéves alkalmazott törölgeti éppen a gépeket, és flörtöl
egymással, miközben egy idősebb úriember böngészi a számlákat.
Rajtuk hármójukon, a milliónyi villódzó fényen és a sok játékgépen
és flipperen kívül csak mi vagyunk itt.
– Mivel nem játszottunk még? – kérdem.
– Nos, azt mondtuk, hogy mindegyik géppel játszunk legalább
egyszer, mielőtt elmegyünk, úgyhogy – mutat végig a sok gépen bal
kéz felől, amiket még ki sem próbáltam – tiéd a választás.
– Azt mondtad, hogy jó vagy Galagában, igaz? – kérdem. Zane
bólint. – Fogadjunk, hogy le tudlak győzni!
– Valóban? – vonja fel az egyik szemöldökét, és már látom rajta,
hogy készen áll a versenyre.
– Játsszunk, és majd meglátod!
– És mit kap a győztes?
– Hmm… Amit csak akar.
Villámgyorsan elvigyorodik, és hasonló sebességgel sarkon fordul,
aztán nekinyom az egyik gépnek. Ugyanolyan hevesen a szája a
számra tapad, és egy forró, szenvedélyes, vágytól fűtött csókot
nyom rá, de olyat, hogy tátva marad utána a szám, és kapkodom a
levegőt, amikor eltávolodik tőlem.
– Sok mindent akarok – búgja oda nekem még utoljára, majd
nevetve a csípőmre csap. – Készülj a csúfos vereségre!
Adok magamnak egy másodpercet, hogy magamhoz térjek ebből
a váratlan csókból, majd elindulok utána.
 – Hölgyeké az elsőbbség – mondja, és bedob egy zsetont a
gépbe.
– És még az én játékomat is fizeted? – kapom a szívemhez a
kezem.
– Mit is mondhatnék erre? – kérdez vissza, aztán megfújja az
ökölbe szorított kezét, és az ingjébe törli. – Szeretek költekezni.
És ezzel kezdetét veszi a játékgépeken vívott háborúnk.
A kétmeccses párbajból hamarosan ötfordulós mérkőzés válik,
amikor Zane nem tud azonnal porig alázni, majd tizenegy meccses
bajnokság, amikor egy pontos előnyre teszek szert, végül már
tizenöt játéknál tartunk.
– Csak figyelj, megmutatom, hogy kell ezt csinálni, Nicks!
– Már eleget tudok – felelem nagyképűen, amikor felém néz Zane.
– Eggyel vezetek. Ha ezt is elveszted, véged!
– Tudom, de ezután a játék után én leszek a Főutcai Játékterem
hivatalos Galaga bajnoka! – dobja fel a kezét diadalmasan, és úgy
sziszeg, mintha a tömeg ünnepelné a győzelmét.
– Lassan a testtel, Phillips! Van még néhány trükk a tarsolyomban.
– Miről beszélsz? – kérdezi, és bedob egy újabb zsetont. –
Mindjárt megnyerem a játékot!
Zane a játékgép felé fordul, melynek képernyőjén a lézerrel
lövöldöző űrhajó repked, meg a földönkívüli férgek, amiket le kell
lőni. Eszelősen veri a játékgép gombját, és még a lába is mozog a
játék ütemére.
Amikor már látom, hogy biztos megdönti a rekordomat, radikális
lépésre szánom el magam.
– Hogy megy? – kérdezem, azzal szorosan hozzá simulok
hátulról, figyelve arra, hogy az ágyékomat nekinyomjam. Egy
pillanatra megtorpan, majd felnevet, és a hangja betölti az üres
játéktermet.
– Ügyes próbálkozás, de nem fog sikerülni.
– Úgy látszik, sikerül rekordot felállítanod. – Ezúttal felhúzom az
ingjét, és a körmömmel végigkarcolom a hasát, közvetlenül a
nadrágja gombja fölött. Izmai megfeszülnek az ujjaim alatt.
– Harlow! – figyelmeztet.
– Mi az? – kérdezem megjátszott ártatlansággal, mialatt a két
kezem bűnös módon aláereszkedik Zane övének vonala alá. A
körmeim eljátszadoznak a kemény szőrű kis pamaccsal odalenn,
majd tovább folyatják az útjukat lefelé, ahol Zane farka már
nekifeszülve ágaskodik a farmerja szorításában.
Egyre lassabban veri a játékgépet. Megmarkolom a farkát, ahogy
csak tudom onnan a háta mögül, és igyekszem fel-alá húzogatni a
szűkös helyen.
A teste megdermed – a keze a nadrágja gombján, a csípője
mozdulatlan, a fejét leszegi –, miközben a kezem egyre csak
simogatja őt, míg végül a játékgépből robbanás hangja szól,
jelezvén, hogy Zane elvesztette a játékot. Igen! Sikeres volt a
taktikám, eltereltem a figyelmét.
– Jaj, bocsi! – szabadkozom, és rendkívül kelletlenül, de kihúzom
a kezem a nadrágjából, és magára hagyom a meglehetősen csábító
és technikás farkát.
– Harlow! – morog mély hangon, mintha káromkodna.
Egy lépést hátrálok, majd felsikítok, amikor el akar kapni, és
fájdalmas vigyorral az arcán üldözőbe vesz a játékteremben. Csak
pár percig lohol utánam, mert szűkös a tér, de amikor elkap, átkarol,
és neki háttal magához húz, neki a még mindig merev farkának. Én
is ugyanúgy szenvedek a vágytól, mint ő.
A fogával finoman a nyakam tövét harapdálja, és a nehéz sóhaját
hallom a hátam mögül.
– Ez mocskos húzás volt.
– Igen… lehet… de bejött – mosolygok rá önkéntelenül.
Lehunyom a szemem, és átadom magam a testéből áradó
csodálatos melegnek és az érzésnek, hogy ő ott van mögöttem.
– Tetszik, hogy eszedbe sem jut bocsánatot kérni – mondja
kuncogva, továbbra is a bőrömet csókolva. – Nyertél, Hamupipőke.
Mondd meg, mit szeretnél, mi legyen a nyereményed?
Szembe fordulok vele a karjai között, és csak nézem őt. Magamba
szívom a látványát. A kócos haját. A zöld szemét. A huncut
félmosolyát. A szexi kisugárzását, ami csak árad minden
mozdulatából.
Nagyon végem van.
Távolság és idő.
Erre van most szükségem, mert ha visszamegyünk a buszhoz,
annak megint szex lesz a vége… De most, ebben a hangulatunkban,
ezzel a bizsergéssel kettőnk között, ahogy nyíltan kimutatom neki az
érzéseimet, nemcsak a lábamat tárnám szét előtte, hanem a
szívemet is megnyitnám.
– Ööö – habozok, mert tudom, hogy el kell hessegetnem ezeket a
gondolatokat magamtól, mert csak így tudom azzal áltatni magam,
hogy még mindig tudunk kötöttségek nélkül szexelni. – Szeretnék
játszani még egyet.
– Micsoda? – kérdezi nevetve, mert láthatóan azt gondolta, hogy
megyünk vissza a buszba és az ágyunkba, mint ahogy arra a testem
is vágyik.
– Játszanék még egyet. Jólesne még pár perc, amíg nem a
SoulM8 arcai vagyunk.
Zane a száját rágja belülről, ahogy egy pillanatra értetlenül mered
rám, de végül így szól:
– Jól van. Legyen, ahogy akarod.
– Köszönöm – felelem kedvesen, de a szívem és a mellkasom
összeszorul.
– Mit szólnál, ha lehunynád a szemed, körbefordulnál, és amelyik
játékra mutatsz, amikor kinyitod a szemed, azzal játszunk?
– Üvegpörgetőset akarsz játszani a játékgépekkel?
– Csak, ha pörgetés után nekem is járnak majd a nyeremények,
amikor majd újra úton leszünk – kacsint rám Zane.
Megcsóválom a fejem, és beállok a helyiség közepébe. Kinyújtom
a mutatóujjam, lehunyom a szemem, és lassan, majd kicsit
gyorsabban addig forgok egy helyben, amíg el nem szédülök.
Amikor megállok, Zane karjaiba zuhanok, ő ment meg attól, hogy
elessek, és az ujjam a „Szerelmesek sétánya” nevű flippergépre
mutat.
– Hát ez meg mi? – kérdezem, és felnevetek, amikor meglátok két
egyforma flippergépet egymás mellett, amit pároknak szántak.
– Mindennek a szerelem van a hátterében – mondja hitetlenkedő
nevetéssel.
De ahogy bedobjuk a zsetont, és várjuk, hogy a gépek előadják a
flippergolyókat, valami nem hagy nyugodni a megjegyzésével
kapcsolatban. Akkor mondott ilyeneket, amikor megismerkedtünk,
ami viszont annyira a távoli múltnak érződik, pedig csak néhány hete
történt.
 – A szerelem egy baromság – mormogom halkan, és nagyon
rosszulesik arra gondolnom, hogy ezt mondta, miközben én mindig,
amikor mostanában vele vagyok, úgy érzem magam, mintha
kifordulna a belsőm.
– Mi? – pillant oda felém Zane, ahogy hátrahúzza a golyót kilövő
kart, majd elengedi azt, és kilövi a golyót.
– Ha tényleg így érzed, akkor egyáltalán minek vetted meg és
futtattad fel a SoulM8-et?
– Ez egy hosszú történet – válaszolja, miközben többször is
rácsap a flipper gombjára, a gép pedig minden gombnyomásnál
visszabeszél neki.
– Tudni akarom.
A golyója kigurul a karok közül, és ezzel nagyot sóhajtva elveszti
az első játékot.
– Fogadást kötöttünk – mondja magától értetődő egyszerűséggel,
miközben én azt érzem a fejemben, mintha egy ostor hasított volna
belé.
– Hogy érted azt, hogy fogadást kötöttetek? – A flippergép játékra
invitálóan villog, de hirtelen elment a kedvem tőle.
– Néhány barátommal heccből fogadtunk egy nagyobb
összegben. Elhatároztuk, hogy fogunk egymillió dollárt, alapítunk
egy céget, és két év múlva, aki a legnagyobb nyereséget éri el, az
nyeri meg a nyereményalapot, amit összedobtunk.
Csak állok ott, és pislogok, miközben igyekszem felfogni,
valójában mi is a mélyebb értelme annak, amit most mondott. Egy
fogadás. Egy pénznyeremény.
– De mégis miért fogadtatok?
– Mert pasik vagyunk! – válaszolja nevetve, és bármennyire is
utálom ezt a semmilyen választ, mégis ez a tökéletes válasz. Hiszen
a pasik nem rettennek meg a kihívásoktól. – Mind sikeresek
vagyunk. Nagyon sikeresek… És fel akartuk pezsdíteni valamivel az
üzleti életünket. Úgyhogy…
Szóval nem csak az egójuk miatt volt az egész… Illetve valójában
mégis, ugyanakkor legalább… A francba, miért próbálom igazolni a
tettüket? Mit érdekel ez engem egyáltalán?
Aztán valami beugrik.
– Kostas? – kérdezem, de már tudom a választ.
 – Igen – bólint Zane, aztán felmordul, mert nem éri el a
flippergolyót. – A kis rohadék!
– De mégis, miért?
Zavar a válaszul adott kuncogása. Hetek óta most először
viselkedik velem leereszkedően, és most, hogy a külvilág hirtelen
belopakodik a mi védett kis világunkba, nagyon erősen érzem,
mennyire különböző életet élünk. A busz luxusában, a gyönyörű
ruhákban és az első osztályú kiszolgálás mellett könnyű volt
megfeledkezni arról, hogy Zane számára ez nem szimplán egy játék
valami káprázatos álomvilágban, ahogy számomra bizonyos
értelemben az.
A szívem most egész másképp szorul össze, mint pár perccel
ezelőtt.
Miért vagyok megbántva, hogy nem tudtam a fogadásról?
Azért, mert Zane nem mondta el? Vagy azért, mert azt hittem, elég
közeli viszonyban vagyunk egymással ahhoz, hogy már korábban
elmondja?
– A fogadás egyik szabálya, hogy senki nem tudhat róla –
magyarázza Zane, mielőtt feltehetném a kérdést, ami foglalkoztat. –
Tudod, mint a Harcosok klubjában, ott is ez volt az első szabály.
– Nekem elmondhattad volna.
Játék közben felém pillant és így felel, játékos nevetéssel:
– Megint csak visszautalnék a Harcosok klubjára.
– Igen, értem, de én segítek neked eladni ezt az egészet, és… –
Elakad a szavam. Nem tartozik nekem magyarázattal vagy bármivel,
de ettől még rosszulesik, hogy nem tudtam a fogadásról. Nem
avathatott volna be a Kostasszal való találkozása után, hogy mi a
helyzet? – Mindegy, hagyjuk.
– Tényleg ennyire fontos, hogy miért alapítottam ezt a céget? –
pillant megint felém. Egy újabb hűvös megjegyzés, amivel nem kéne
foglalkoznom, de nem megy.
– Nem. Ugyanakkor… ha nem számít, miért alapítottad, akkor
miért tartod titokban? – Zane nem felel, és tudom, hogy miért. –
Robert tudja?
– Nem, és nem is fogja megtudni.
Ránézek, látom a tekintélyt parancsoló testtartását és azt a
személyt, akivel anno megismerkedtem. Elillant az iménti játékos,
kedves fickó. Előkerült az a pasi, aki tévedésből arra utasított
engem, hogy sétáltassam meg a kutyáját.
Az összehasonlításba belefájdul a fejem. És a szívem.
– Akkor ezért vitted el Kostast akkor este. Most már értem, amiket
akkor mondott, de…
– Azért akartam őt távol tartani mindenkitől, mert bár
testvéremként szeretem, ő akkor is egy elkényeztetett kölyök, aki
nem tudja elviselni azt, ha veszít. – Rácsap a flippergép
üvegtetejére, amikor elveszti a golyóját, és bedob még egy zsetont,
anélkül, hogy felém pillantana. – És azért, mert megkívánt téged.
– Oh. – Lehet valami a kis hangban, amit kiadok magamból, mert
Zane a beszélgetésünk kezdete óta először végre abbahagyja a
játékot, és rám néz.
– Most tényleg ennyire fontos neked, miért alapítottam a céget?
Szerintem csak az számít, hogy jól megy, munkát ad az
embereknek, és sikeresen eléri a célját.
– A célját, ami az, hogy segítsen a felhasználóknak megtalálni a
szerelmet.
– Pontosan – vágja rá Zane, azzal bólint, mintha részéről ezzel
befejezettnek tekintené a beszélgetést, hátrahúzza a kart, és
folytatja a játékot.
Ráteszem a kezem én is a saját játékgépemre, és nyomogatom a
gombokat, mintha játszani akarnék, de aztán megállok.
– Várjunk csak egy percre! Pénzt csinálsz a szerelemből, de nem
hiszel benne? Akkor mi a fenéért indítasz vállalkozást ezen a
területen, hogy megnyerd a barátaiddal kötött fogadást?
Zane nem válaszol. Eltorzult arccal rándul jobbra-balra, mintha a
mozdulataival befolyásolni tudná, merre menjen a golyó. Amikor az
végül kigurul a karok között, és véget ér a játék, lehorgasztja a fejét,
és elkeseredésében nagyot sóhajt, amiért még mindig ezen a témán
lovagolok.
– Mert ez más, mint amibe ők fektetnek.
A leghomályosabb válasz díjának nyertese pedig… Zane Phillips!
– Miért, ők mibe fektetnek?
– Részvényekbe. Határidős ügyletekbe. Gyógyászati cégekbe.
– Te meg a SoulM8 mellett döntöttél.
 Zane oldalvást felém pillant, jelezve, hogy már nagyon elege van
ebből a beszélgetésből.
– Igen, én a SoulM8-et választottam.
– De miért?
– Mert a pénz jön és megy, Harlow. A részvények árfolyama
lezuhan, aztán megint felemelkedik. Divatba jönnek, aztán megunják
őket… ahogy minden terméket. Amihez azonban újra és újra
visszatérnek az emberek, az a szerelem. – Visszanéz, le a gépre, és
kilő egy újabb golyót a játéktérre. – Ez az egyetlen általam ismert
dolog, ami újra és újra fájdalmat okoz az embereknek, térdre
kényszeríti őket, és mégis, az anyukádhoz hasonlóan keresik újra és
újra, hisznek benne, és esélyt adnak neki.
– Mármint téged kivéve mindenki.
Zane erre nem mond semmit. A gépre összpontosít, és azon
erőlködik, hogy ő nyerjen.
Azt is utálom, hogy zavar a tény, hogy nem válaszol.
Megvetem magam, amiért ebben felcsillanni látom a reményt,
hogy amit hirtelen és kéretlenül érzek iránta, azt talán ő is viszonozni
fogja.
Amivel utálatos módon száz százalékban igazolom az elméletét.
Később aznap este álmatlanul fekszem az ágyban. Hagytam
magam elveszni a Zane teste nyújtotta örömökben, miután
visszamentünk a buszba. Az élményekben, amiket megosztott
velem. Az iránta érzett érzelmekben, amiket eddig megpróbáltam
elnyomni.
Tény, hogy nagyon odafigyelt az igényeimre, ahogy szokott.
Mindig a megfelelő mennyiségű nyers vágy és kifinomult érzékiség,
mindig a megfelelő dicsérő morgások és az igényeit jelző nyögések
keverékét nyújtotta.
De egyetlen olyan szót sem hallok, amikről igyekszem meggyőzni
magam, hogy nem is kell, hogy halljam azokat, mégis hallani
akarom.
Ez a baj a kötöttségek nélküli szexszel. Amikor ilyenbe fog az
ember, akkor csak csinálja, és ha végzett, otthagyja a másikat. Nem
tudja meg róla, hogy milyen, ha nem ihat reggel kávét, vagy hogy
méri az időt, hogy pontosan egy percig mosson fogat este lefekvés
előtt. Nem pillantanak egymásra sokatmondóan egy zsúfolt
helyiségben, másodpercek alatt szavak százait mondva egymásnak.
Nem ismer meg a hálószobán kívüli énjét: hogy szereti a
játékgépeket, a hőlégballonokat, és hogy tériszonya van.
Nem tudja meg a másikról, hogy valójában van egy romantikus
oldala is, hiába állítja folyton, milyen kemény csávó, aki nem hisz a
szerelemben.
Ülök a kanapén, és nézem, ahogy a szembejövő autók
reflektorának a fénye táncol a plafonon. Ahogy ezt nézem,
elhatározom, hogy megpróbálom egyszerűen csak élvezni a
következő két hetet.
Ezért vagyok itt: dolgozni, tapasztalatot szerezni, kapcsolatokat
építeni, ismertségre szert tenni. Az, amit Zane-nel csinálunk, csupán
egy kis plusz juttatás.
Élj a jelenben, Low! Élvezd ki minden pillanatát!
Aztán majd, amikor hazaérsz, és más perspektívából látod a
dolgokat, rájössz, hogy csak egymás közelsége keltette életre
ezeket az érzéseket.
Ez minden.
 Harminchét
Zane

Gyönyörű ez a lány!
Ez az első gondolatom, ahogy felé fordulok a székben, az
asztalnál ülve, és nézem, ahogy alszik. A haja, a teste, az ajka. Mind
engem szólítanak, incselkednek velem, és csábítanak.
Nagyon végem van.
Ez a második gondolatom, ami újra és újra az eszembe jut, amikor
ránézek.
Dolgoznom kell.
Mindig dolgoznom kell.
Mégsem mozdulok. Nem fordulok vissza a számítógépem
képernyőjén látható táblázatot megtöltő adatsorok felé, amik arról
tájékoztatnak, hogy a weboldal jövő héten esedékes hivatalos
indulása, közvetlenül a New York-i sajtókonferencia előtt, meg fogja
dönteni minden hasonló cég rekordját.
Ehelyett őt nézem, mert a pokolba is, minden porcikája magára
vonzza a figyelmemet, és nem csak most. Nem csak arról van szó,
hogy tudom, hogy meztelenül fekszik a takaró alatt, és hogy
mennyei a puncija. Valahogy úgy érzem, hogy mostanában
mindenről Harlow jut az eszembe.
Már hat hete tart az út, és még mindig halálosan megijeszt. Azzal,
ahogy kihívásokat támaszt, ahogy érzek iránta, ahogy fel akarok
kelni a számítógéptől pusztán azért, hogy a kanapén üljek vele, és
semmiségekről beszéljünk, vagy ami még jobb, hogy csak
hallgassunk.
A picsába!
Beletúrok a hajamba. Tudom, hogy az lesz a legjobb, ha ennek
hamarosan vége lesz. A francba, hiszen látom, hogy néz rám! Látom
a szemében, hogy azon tűnődik, mi lenne, ha. Láttam, hogy
néhányszor erőt vesz magán, hogy elhúzódjon tőlem, és
összeszedje magát. Tudom, hogy a számára ez most már jóval több,
mint egyszerű munka… És ez kurva szar, mert nekem viszont csak
az.
Mondogasd csak ezt magadnak, hátha egyszer te is elhiszed!
Két hét van még hátra. Utána elindul az oldal. Aztán pár nap New
York-ban. Aztán megyünk haza.
Hamarosan vége lesz az útnak, és mindketten visszamegyünk
ugyanazon város két végébe. Udvariasan fogunk viselkedni, ha a
jövőben lesz még valami reklámcélú rendezvény a SoulM8 kapcsán,
de egyébként annak, hogy csak a szex miatt vagyunk itt, vége.
Továbblépünk.
Ami nekem megfelel.
Füllentés hazugság hátán, tetőzve azzal, hogy nem akarok
szembenézni az igazsággal.
Mint az a hazugság, amivel etetem magam, miszerint tökéletesen
normális dolog arra vágyni, hogy Harlow-n kívül valaki mással is
ugyanannyit akarjak találkozgatni – a hálószobában és azon kívül is.
Dolgozz, Zane!
Ez a gondolat zakatol a fejemben, de felállok, és felmászom az
ágyra Harlow mellé, és csak nézem őt.
Mindez – az, hogy folyton rá gondolok, hogy szüntelenül kívánom,
a tudat, hogy ha kinyújtom a kezem, ő ott lesz mellettem – csak
azért van, mert egymáshoz vagyunk láncolva ezen a buszon, ezen
az úton, és mert megcsináltuk azt a sok hülye túrát, amit Robert
kitalált nekünk.
Ezekből a túrákból őrzöm az egész út legszebb emlékeit, pedig
eleinte nagyon küzdöttem ellene, hogy ilyeneket csináljunk. Harlow a
vadonban, magamban csak így hívom ezeket a kalandokat.
Elmosolyodom, ahogy eszembe jut, de csak azt látom magam előtt,
ahogy a köteleken áll, széles mosollyal az arcán, és az önbizalmát,
amit mint egy átkozott pajzsot hord maga előtt.
Kinyújtom a kezem, és megérintem őt. Nem tudok ellenállni. Ezzel
egy időben a mogyoróbarna szeme kinyílik, és Harlow egyenesen a
szemembe néz. Az arcát öntudatlanul is a kezembe igazítja, amivel
megsimogattam.
Az ilyen dolgok készítenek ki.
 – Jó reggelt! – dörmögi, és a hangja olyan szexi, hogy megragad a
golyóimnál fogva, és nem ereszt.
Igen, határozottan végem van.
 Harmincnyolc
Harlow

– Hallasz, Harlow?
– Szia, anya!
– Ah. – Ez minden. Az anyám csak kiad egy hangot, és nem mond
semmit.
– Ez mit akar jelenteni?
– Megtörtént, igaz, mija?
– Miről beszélsz? – nevetek, de égetik a könnyek a szemem,
olyan jó őt újra hallani. Az pedig még jobban esik, hogy
olyasvalakivel beszélhetek, aki anélkül is megért engem, hogy egy
szót is szóltam volna.
– Belezúgtál.
– Anya! – szólok rá szigorúan, és közben hitehagyottan, hogy nem
dőlt be a komoly hangsúlyomnak, és további részleteket akar.
– Egy anya megérzi az ilyesmit. – Már éppen szólásra nyitom a
számat, aztán becsukom, mert úgy határozok, hogy inkább nem
mondok semmit. – Szóval?
– Nem tudom.
– Vagyis igen.
– Nem! Ez azt jelenti, hogy nem tudom – nevetek, mert már most
elegem van belőle, pedig még csak most kezdtünk beszélgetni.
– Ha megismétled, az duplán is igent jelent.
Elhúzom a számat, és néhány lépéssel közelebb megyek az
árnyas fához, ami alatt állok. Magamba szívom a zöld környezet, a
távolban ballagó, egymásba kapaszkodó idős pár és a nagy, fekete,
fényes busz látványát, mely utóbbi a park túlsó végében áll, és
amiben Zane dolgozik éppen.
Ha van valaki, akivel beszélhetek az érzéseimről, az az anyám, de
akkor miért tétovázom?
 Mert ha kimondom ezeket a gondolataimat, akkor azzal
elismerem, hogy léteznek.
Alig hallatszik a hangom, amikor végre megszólalok.
– Csak óvatos akarok lenni.
– Miért, mija?
– Mert… – Elnevetem magam. – Egyértelmű, hogy miért.
– Azért, amiért nem kedvelted őt az elején? Hogy jóképű, sikeres,
kihívást jelent neked… Erre gondolsz?
Utálom, amikor az anyám így leegyszerűsíti a dolgokat, amikor a
valóságban olyan, mintha bekötött szemmel kellene kiraknom egy
ezerdarabos kirakót.
– Azért, mert nem hisz a szerelemben.
Hallom, ahogy cicceg a vonal túlsó végén.
– Ez butaság. Mindenki hisz a szerelemben, azok is, akik az
ellenkezőjét állítják. Mindenki vágyik a tündérmesékre, hiába leplezi.
– Te is, anya? Még mindig? Azok után is, amiket apa művelt
veled?
– Jaj, drágám – önti el a hangját a sok érzelem –, hát persze hogy
vágyom! A szerelem… az az egyetlen dolog az életben, amit nem
kell tanulni. Ez csak úgy jön. Nem tudsz ellene tenni semmit, amikor
ezt érzed. Küzdhetsz ellene, és Isten a tanúm, én is küzdöttem, de
abból nem sül ki semmi jó. Azután is érezni fogod, hogy belefáradtál
az ellene való küzdelembe. – Leülök a fűre, és a zöld szálak közt
megbúvó százszorszépekkel játszadozom. – Akkor feltételezem,
még nem mondtad neki.
– De még mennyire, hogy nem!
– Miért nem?
– Mert ez nem ilyen egyszerű.
– De igen. Máskor gond nélkül kinyitod a szádat, most meg elvitte
a cica a nyelvedet?
– Igen, mert mindjárt vége. Úgy értem, nemsokára visszatérünk a
megszokott életünkhöz, és már nem lesz muszáj együtt élnünk és
szerelmespárt játszanunk mindig, amikor lát minket valaki…
– De az SMS-eidből nekem úgy tűnt, hogy akkor is szerelmespárt
játszottatok, amikor nem látott benneteket senki.
– Ez igaz – felelem eltűnődve, és visszagondolok a múlt heti
játéktermi estére. A szórakozásra. A kacérkodásra. A flippergépeknél
folytatott beszélgetésre. A magamnak tett ígéretre, hogy
megpróbálom egyszerűen élvezni a dolgot… ehhez képest még
mindig ezen jár az eszem.
– Együtt éltek. Lefekszetek egymással…
– Anya!
– Mija – folytatja az anyám, és közben szinte látom magam előtt
az arcát. – Kérlek, ne sérts meg azzal, hogy hülyének nézel, és úgy
csinálsz, mintha nem lenne igaz! – Szünetet tart, hátha továbbra is
ellenkezni akarok, de én jobbnak látom befogni a számat. –
Bizonyos értelemben, egyfajta gyorsított randisorozaton vettetek
részt. Természetes, hogy mostanra érzel iránta valamit. Nem értem,
mi olyan nagy gond, hiszen ha te így érzel, akkor miből gondolod,
hogy ő viszont nem?
– Mert már ismerem – morgom, miközben az agyam ellentmond a
szavaimnak, ahogy feltolulnak benne mindazon apróságok, amiket
Zane tett, távol a nagyközönségtől, és amik az állításom ellenkezőjét
bizonyítják.
– Mondd meg neki!
– Utálok kitárulkozni és megsérülni. Sebezhetővé válni.
– Ugyan ki nem? – kérdez vissza az anyám. – Nézd, te mindig is
kemény csaj voltál. Megálltál a lábadon, és kiálltál magadért, de
miattam lettél ilyen. Mert láttad, ahogy hagytam apádat, hogy azt
tegyen velem, amit akar. Nem minden kapcsolat ilyen, Low. Néha
nem baj, ha az ember sebezhetővé válik.
– Anya. – Ezzel az egy szóval annyi mindent ki tudok fejezni. Hogy
félek, igaza van. Hogy félek, talán téved. Hogy minden olyan
zavaros, és rettegek, hogy sokkal többet látok bele ebbe a
kapcsolatba, mint ami van benne.
– Nem azt mondom, hogy ne legyél erős. A férfiak szeretik az erős
nőket. Csak azt próbálom az értésedre adni, hogy ne félj gyengének
lenni.
– Ez aztán az egyértelmű tanács – mondom nevetve, miközben
küzdök a feltörni kívánkozó könnyekkel.
– Egy rendes férfi tudja, hogyan bánjon egy nővel, aki a gyenge
pillanatát éli meg. Meghallgatja, és megpróbálja megérteni őt. Aztán
amikor elmúlik a pillanat, úgy csinál, mintha sosem látta volna
gyengének a nőt, hogy az megőrizhesse a méltóságát, még ha ő
úgy is érzi, hogy elvesztette azt. Ilyen embert keress magadnak! És
titokban úgy érzem, ilyen ember ez a Zane Phillips is.
– A herceg, akit megálmodtál nekem.
– Nem, az a férfi, akiről mesélsz nekem, anélkül hogy észrevetted
volna.
– Lehetséges – dörmögöm válaszul, és bár jólesnek a bölcs
szavai, mégsem értem, hogy segítenének nekem most abban, hogy
elmondjam-e Zane-nek, hogy minden egyes csókját, érintését, egy
helyiség másik végéből rám vetett pillantását valami rendezvény
közben, minden egyes gesztusát a csontjaimban érzem.
– Beismerni azt, hogy érzéseket táplálsz valaki iránt, nem tesz
gyöngévé, mija. Épp ellenkezőleg: erőssé tesz.
 Harminckilenc
Harlow

Megriadok a kopogásra az ajtón, de annyira ki vagyok ütve, hogy azt

sem tudom, mondtam-e egyáltalán, hogy szabad.
Talán igen.
– Harlow, minden rendben? – Nyugtalanság. Aggodalom. – Zoey
mondta, hogy nem érzed jól magad. – Lépések a keményfa padlón.
– Elég rosszul nézel ki. – Hideg kéz a homlokomon. – Tiszta forró
vagy!
– Jól vagyok, csak… csak fáradt vagyok.
– Nem vagy jól, drágám. – Leveszi a magas sarkúmat. – Zoey! –
Ujjak hegye simítja ki a hajamat az arcomból. Csókot nyomnak a
homlokomra.
– Igen, Zane? – Zoey hangját hallom. Fojtott hangú beszélgetés.
– Zane – szólítom.
– Itt vagyok. – Az ujjait az ujjaimba fűzi. – Csak várj szépen, Zoey
kivesz egy szobát, és felviszlek.
– De nem lesz szex – válaszolom, mire Zane nevetése megtölti a
szobát.
– Nem, nem lesz szex. Csak egy jó nagy ágy, hogy kipihend
magad, és ahol bevehetsz valami lázcsillapítót. – Megszorítja a
kezem. – Fáj valamid?
– A fejem. Ráz a hideg. Szédülök. Melegem van. – Kínszenvedés
minden szó.
– Jól van, jól van, csak pihenj!
Újabb lépések. Magas sarkú kopog a padlón.
– Erre, Zane.
– Figyelj csak, Hamupipőke! Most a karomba veszlek, és a
szobádba viszlek, jó?
Körém fonódik a karja. Halkan azt mondja, hogy „indulunk”, aztán
érzem, hogy felemel.
 Nem emlékszem másra, csak a kölnije illatára a nyakán, ahová a
homlokomat hajtom. Az érzésre, hogy most már rendben leszek.
Arra, hogy azt ismétli, „vigyázok rád”.
Megszólal a lift csengője.
Zane tompa hangon megszólal, hogy „köszönöm, innen már
menni fog”.
– De mi lesz a rendezvénnyel? – kérdezi Zoey.
– Mindjárt felhívlak, és megbeszéljük.
Az ajtózár kattanása, majd néhány másodperccel később az ágy
mindent felülmúló puhasága alattam.
– Kapaszkodj belém! Felültetlek egy pillanatra, és levetkőztetlek,
jó?
– Ühüm.
Cipzár hangját hallom, majd felemeli a kezem, és suhog a ruha
anyaga, ahogy leveszi azt rólam, megszabadít a melltartóm
fogságából, majd két kézzel lassan lefektet a hűvös, hideg lepedőre.
Lépések zaja. Folyik a csap. Újabb lépések. Egy vizes kendő
hirtelen hidege a homlokomon.
Aztán sötétség.

A televízió fojtott hangja.

Ezt hallom először, ahogy küzdök a kábultsággal, ami vissza-
visszahúz a kényelmes takarója alá.
Emlékképek derengenek fel. Zane. Egy orvos. Zane.
Gyógyszerek. Zane. Alvás.
– Szia! Hát életben vagy! – duruzsol Zane a fejtetőmnek, és ahogy
átkarolja a hasamat, egyből felébredek.
Amikor remegő szemhéjakkal kinyitom a szemem, eltart pár
pillanatig, amíg befogadom, ami körülvesz: a szállodai szoba minden
igényt kielégítő kényelmét, az esti város képét és csillogó fényeit az
ablakon túl, és Zane testét szorosan mellettem.
– Szia! – mormogom, és megpróbálok felülni, de Zane nem
hagyja.
– Maradj fekve még egy kicsit, különben szédülni fogsz! – mondja,
és megcsókolja a fejem tetejét. – Megijesztettél egy kicsit.
 – Mi…? – kérdezem, miközben pontosan tudom, hogy beteg
voltam. A tompa fejfájás és a különös émelygés a testemben
megerősít ebben. De akkor is tudni szeretnék néhány dolgot.
– Várj csak, segítek felülni!
Zane felsegít, hogy nekidőlhessek az ágytámlához felpolcolt
párnáknak. Ő is felül mellém.
– Valamivel jobban érzed magad?
Bólintok.
– Igen, csak… csak kótyagosan.
– Az orvos azt mondta, hogy az a vírus, ami most van a
levegőben, ilyen tüneteket produkál. Azt mondta, hogy gyorsan
leteríti azt, aki elkapja, de negyvennyolc óra alatt elmúlik… ami azt
jelenti – mondja, és az órájára pillant –, hogy még tizenkét órán át
fog tartani nálad.
– Tizenkettő?
– Igen. Az viszont biztos, hogy bepótoltad a hiányzó alvást. Inkább
Csipkerózsikának kellett volna elneveznem téged, és nem
Hamupipőkének.
Lehunyom a szemem, és hátrahajtom a fejem a párnára, hogy ne
forogjon velem a világ.
– Köszönöm! – suttogom.
– Semmi szükség rá.
– De, igen. – Felé fordítom a fejem, hogy rá tudjak nézni. –
Felhoztál ide, rám adtad a pizsamámat, orvost hívtál. Gondoskodtál
rólam.
– Nem nagy ügy, te is ezt tetted volna értem.
Igen, de te egy pasi vagy, mondanám legszívesebben. Pasik nem
szoktak ilyet csinálni.
– És mi lesz a rendezvényekkel? – kérdezem, ahogy hirtelen rám
tör a pánik.
– Szóltam Zoey-nak, hogy jöjjön fel, és üljön itt veled, amíg alszol,
én meg elmentem dolgozni, aztán a ma esti rendezvényt holnapra
halasztottuk, hogy pihenhess.
– Ez biztos sokba került, sajnálom. Én nem akartam…
– Sssh! – Még egy lágy csók a fejem tetejére. – Olyan sok
emberrel találkoztunk, annyiszor fogtunk kezet, öleltünk meg valakit,
és jártunk ki-be a légkondis helyiségekbe, megannyi városban, hogy
csak idő kérdése volt, mikor betegszik meg valamelyikünk. Én csak
azt sajnálom, hogy nem én lettem az.
Könnyek szöknek a szemembe, és nem tudom eldönteni, hogy
azért, mert beteg vagyok, vagy azért, mert ilyen kedves hozzám, de
nincs erőm leküzdeni a feltoluló érzelmeket, és egy könnycsepp
legördül az arcomon.
– Miért sírsz? – kérdezi gyengéd mosollyal az arcán, és a
meztelen mellkasához húz, én pedig igyekszem úrrá lenni az
érzelmek hirtelen rám törő hurrikánján.
– Nem kellett volna itt maradnod. Te is beteg leszel – mondom a
mellkasának.
– Bármit is kaptál el, már bőven ki voltam téve neki én is. – Föl-le
végigsimít az ujja hegyével a hátamon. – Szeretnél valamit? Hoztam
egy kis levest. Engedhetek neked egy kád vizet, ha akarod. Még
kifestőket is hoztam, hogy színezhess.
– Kifestőket? – kérdezem, és hátradőlök, hogy lássam.
Az éjjeliszekrényre mutat, ami tele van színes ceruzákkal és négy-öt
kifestőkönyvvel. Megvonja a vállát.
– Megígértem az orvosnak, hogy ügyelek arra, hogy pihenj a teljes
negyvennyolc órán át, úgyhogy elhatároztam, hogy jól tartalak itt a
szobában… Színezhetsz az ágyban is.
Van abban valami, ahogy kimondja ezt az utolsó, egyszerű
mondatot, minden szexuális célzás nélkül, ami felkelti a figyelmemet.
És ami a legtöbbet jelenti nekem.
– Fürdőszoba – mondom végül, miután egy percig hallgattam a
szívverését a fülem alatt.
– Hadd…
– Megoldom – mondom erre, és eltolom őt magamtól, ahogy
lassan felállok, és megkapaszkodom a fejtámla sarkába. Aztán a
folyosó felé veszem az irányt, ahol a fogkefém és az összes többi
fürdőszobai kellékem ott sorakozik a pulton, mellettük pedig egy
tiszta pizsama, szépen összehajtva.
Ezúttal nem tartom vissza a könnyeimet.
Ráérősen lezuhanyozok, és rendbe hozom magam, és egy kicsit
már jobban embernek érzem magam, amikor kilépek a
fürdőszobából, és Zane ott ül az ágyon, keresztbe tett lábbal, az
ölében egy kifestővel, és éppen színez.
 Van valami abban, ahogy Zane, ez a befolyásos üzletember
melegítőben ül, és egy Scooby Doo-s színezőt színez, amitől elolvad
a szívem.
– Helló, Zane!
– Jobban érzed magad?
– Sokkal. Felhozattad az összes holmimat.
– Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem.
Állok az ajtóban, és bámulok bénán, és a szívem közben
tehetetlenül kifolyik a mellkasomból, le a padlóra.
Felnéz a könyvből, és amikor meglátja, ahogy ott állok, azt
kérdezi:
– Mi az?
– Én… én… – Kezdek beléd szeretni, akarom mondani. Tudom,
hogy hülyén hangzik, ilyen rövid idő alatt, de azt hiszem, szerelmes
vagyok beléd. Ehelyett azonban csak azt mondom: – Csak azt
akartam mondani, hogy köszönöm, hogy gondoskodtál rólam.
Gyáva nyúl!
– Mégis, mit gondoltál, mit csinálok? Itt hagylak egyedül, hogy
boldogulj, ahogy tudsz?
Istenem, ettől a mosolytól mindig kész vagyok!
– Nem, de… tudom, hogy milyen sok a dolgod, és ez…
– Hogy érted, hogy ez? Együttérzés? Háziasság? Hogy nővéresdit
játszom neked?
– Igen, ez így együtt mind – mosolygok rá lágyan. – Csupa
olyasmi, amiket nem szoktál csinálni.
– De neked szívesen megteszem – válaszolja, majd még fogva
tartja a tekintetem egy pillanatra, aztán lenéz a képre, és folytatja a
színezést.
Nem találom a szavakat. Nézem még egy pillanatra, aztán
bebújok mellé az ágyba, és csak figyelem, ahogy színez. Aztán
később, amikor már lassan álomba szenderednék, a karommal a
hasán, az arcommal a mellkasán, és a szája megint csókot nyom a
fejem búbjára, már tudom, hogy nekem végem.
 Negyven
Zane

– Robert! Örülök, hogy látlak! – Ami most az egyszer tényleg igaz,

mert már semmivel sem tud meglepni minket és semmit sem tud
csináltatni velünk, hiszen pár nap múlva a végére érünk ennek a
reklámkampánynak.
Robert átvág a szálloda előterén, és kézfogásra nyújtja a kezét.
– Jól nézel ki – mondja széles mosollyal az arcán, és férfiasan
megszorítja a kezem.
– Jól is érzem magam – bólintok határozottan, azzal leülünk az
asztalomnál a bárban. Modern és sikkes hely, és megvan benne
minden, ami jellemzi New Yorkot: stílusos, mindenütt érződik rajta a
város történelme, és egy csomóan lázasan beszélgetnek valamiről.
– Keresztülbuszoztam szinte az egész országon, anélkül hogy
megbolondultam volna. New York Cityben vagyok, és a SoulM8
minden jel szerint olyan számokat fog produkálni már az induláskor,
amiről még álmodni sem mertünk.
– Igen, hihetetlenül jók az előzetes eredmények. Nagyon kíváncsi
vagyok, hogy alakulnak a számok a hivatalos indulás után. – Robert
felemelt ujjal jelez a pincérnőnek, és miután megrendeltük az
italainkat, visszafordul hozzám. – Úgy értem, annyi figyelmet
tereltünk magunkra a piacnak ebből a szegmenséből, ami minden
becslésemet felülmúlta. Az adatok, amiket kapok tőled, egyszerűen
hihetetlenül jók, és a hivatalos indulás még csak holnap lesz.
Eszembe jut a függőben lévő előfizetések száma, amik
készenlétben állnak, amikor elindítjuk az oldalt, és a sok pozitív
visszajelzés, amit az újabb béta-tesztek után gyűjtöttünk be, ami a
kimutatásokért rajongó énemet nagyon boldoggá teszi.
Koccintásra emelem a poharam.
– Egészségedre, öregfiú! A siker jó része neked köszönhető.
Az ötleteidnek, a kapcsolataidnak, mert még azok a javaslataid is jól
sültek el, amik ellen ágálltam. Köszönök mindent! Nagyszerű élmény
volt!
– Egy olyan élmény, amit nem is akartál átélni.
Lassan bólintok, és belekortyolok az italomba.
– Ez igaz… De végül neked lett igazad. Például abban, hogy
felhasználd reklám célra a párkapcsolatunkat. Vagy hogy elmenjünk
a valóságshow-s kirándulásokra. Ezekkel sikerült kapcsolatot
kialakítanunk az emberekkel, akik egyúttal érdeklődni kezdtek a
weboldalunk iránt.
– Biztos átkoztál engem egyszer-kétszer.
– Meglehet.
Robert felnevet.
– És Harlow-nak mi a véleménye az egészről?
– Nem nyilatkozhatok a nevében, de szerintem nagyon jól érezte
magát ő is. – Furcsállom a kérdését, és van valami különös a
hangsúlyában, de nem tudom meghatározni, hogy mi az.
– Ő is itt van?
– Jelenleg nincs. Tudom, hogy van egy ügynöke, de utánanéztem,
és eléggé kispályás. Arra gondoltam, ha már úgyis New Yorkban
vagyunk, akár el is küldhetném egy barátomhoz, aki az IMG Models
ügynökségnél dolgozik, hátha tudna neki tanácsot adni.
– Ezt úgy mondod, mintha nem látnád többé. Úgy tudom, hogy az
IMG-nek Los Angelesben is van irodája.
Kurvára észrevesz mindent ez a fickó, igaz?
– Igen, van, de akiről beszélek, egy jó barátom. Ő ajánlotta fel,
hogy tanácsot ad neki, és ebben a szakmában egy tapasztalt
személy tanácsa, aki nem akar keresztbe tenni neked, aranyat ér.
– Ahogy minden szakmában.
– Valóban.
– Harlow nagyon jó abban, amit csinál.
– Igen, az – bólintok.
– Ha elküldöd az IMG-hez, biztos elveszíted.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezem, és dühös vagyok, hogy
hirtelen összeszorul a mellkasom a szavai által bennem ébredő
gondolatokra. A tudatra, hogy ennek a reklámútnak gyakorlatilag
vége. Hogy többet nem fogok mellette ébredni minden reggel és
nem fogok mellé bújni minden éjjel. Hogy többet nem látom a
dolgokat más szemszögből, egy olyan személy szemszögéből, aki
mindent újnak és izgalmasnak lát.
Ez a furcsa, új élet, amihez már úgy hozzászoktam, hamarosan
véget ér.
– Harlow jó abban, amit csinál. Abban, hogy önmagát adja. –
Robert lenéz a pohara aljára, majd rám emeli a tekintetét. – Te is
ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy villámgyorsan le fognak csapni
rá. Hogy fogod kezelni a helyzetet, amikor külön lesztek?
Összeszorítom a fogam, mert csak ezen járt az eszem az elmúlt
két napban. Hogy milyen lesz külön lenni tőle.
Esküszöm, olyan, mintha Robert tudná, hogy csak megjátszottuk
az egészet Harlow-val, és minden kérdésével csapdába akarna
csalni.
Ráérősen körülnézek a bárban, majd így felelek:
– Elég sokáig tartott megtalálni őt… Ha az van megírva, öregfiú,
akkor együtt maradunk, történjék bármi.
– Ez igaz, de hadd adjak egy jó tanácsot! – hajol kicsit közelebb
hozzám. – Ha nem akarod elengedni, és azt fontolgatod, hogy
megtartod őt, akkor javaslom, előbb-utóbb írass neki egy szerződést.
– Ha azt tervezem, hogy megtartom? – kérdezem nevetve.
– A SoulM8-nél, természetesen – nevet Robert.
– Mindenki szereti őt, miért ne tartanám meg?
– Mert a szerződése csak a reklámkampány idejére szólt, azért.
Emlékszel, mennyire kötötted az ebet a karóhoz, hogy csak a
buszos körút idejére vegyük fel, semmi többre, hátha kiderül, hogy
mégsem volt ez olyan jó ötlet?
Töprengve bólintok.
– Ennyire megviselt ez az egész közös munka, miközben egy pár
vagytok, hogy azt fontolgatod, nem hosszabbítod meg a
megbízatását? – kérdezi, amikor látja, hogy az államat dörzsölöm,
és az italomat nézem, ahelyett hogy válaszolnék.
Hogy magyarázhatnám el neki, hogy az elmúlt két hónap olyan
sokkal több volt ennél: sima párkapcsolatnál és közös munkánál?
Arra kényszerültem, hogy egy teljesen más szempontból lássam a
dolgokat. Egy olyan személy szemszögéből, aki nincs kiégve, és
mindenkiben hajlandó meglátni a jót, még az olyan seggfejekben is,
mint én.
 – Nem, én… határozottan sokat tanultam ebben az időszakban.
Robert lassú, szelíd mosolyra húzza a száját.
– Hát nem erről szól az egész élet?
Kicsivel később elválnak az útjaink. Robert elment, hogy beleüsse
az orrát más üzleti ügyekbe is, én pedig, hogy dolgozzam. De
akárhogy is igyekszem, nem tudok összpontosítani semmire sem.
A csapongó gondolataim egyre csak oda térnek vissza, ahol már
eddig is túl sokat időztek a héten: Harlow-hoz.
A kezembe veszem a telefonom, és elindítom a hívást.
– Szia!
Jézusom, már a hangjától kész vagyok!
Mindig, minden egyes alkalommal.
– Milyen volt a napod? – kérdezem.
– Eléggé… nem is tudom szavakba önteni, milyen volt ez a nap.
– Olyan jó volt?
– Igen. Én csak… ez az egész… Köszönöm! Te tetted lehetővé
ezt a napot. A sok tipp, a sok jó tanács, amit kaptam, a sok ember,
akivel megismerkedtem, mind miattad történt.
– Alig várom, hogy elmesélj mindent!
És hogy lássalak és megcsókoljalak, teszem hozzá magamban.
– Be sem fogod tudni fogni a számat! – válaszolja nevetve,
miközben a város hangjai, egy autó dudálása, ahogy valaki
elkáromkodja magát, egy szirénázó autó hangja, beszűrődnek a
háttérből.
– Talán tudok egy-két módszert, hogy elhallgattassalak – búgom,
és hátrébb dőlök a bárszéken. Egy nő a bárpult másik végén elkapja
a pillantásomat, és rám mosolyog. Odabiccentek neki, majd
elfordulok a széken ülve, jelezve, hogy nem akarok tőle semmit.
– Valóban?
– Velem vacsorázol?
– Az nagyon jó lenne!

A penthouse lakásom csendes, amikor belépek. Lerakom a

kulcsaimat a folyosón álló asztalra, és már éppen viccesen
felkiáltanék, hogy „drágám, megjöttem!”, amikor meglátom őt.
Elakad a szavam.
 A földig érő, széles ablaknál áll, a város káprázatos esti képével a
háttérben, de én csak őt látom.
A nyaka vonalát. A válla lankáit. A duzzadó csípőjét.
Minden porcikám arra vágyik, hogy megérintsem őt, mégis úgy
érzem, hogy nem tudok mozdulni. Mintha levegőt sem tudnék venni.
A tény, hogy itt látom őt, a saját lakásomban, az otthonomban, olyan
érzéseket kelt bennem, amikről meg mertem volna esküdni, hogy
csak kitalációk.
Olyan érzéseket, amikkel kapcsolatban azt sem tudom, hogy
hihetek-e magamnak.
 Negyvenegy
Harlow

Manhattan mérföldekre nyújtózik el a szemem előtt.

A One World Trade Center jobbra körvonalazódik, az Empire State
Building balra, alattam pedig látszólag megállíthatatlanul nyüzsög a
nagyváros.
Mint egy kisgyerek, úgy nyomom az arcom az ablakra, és szívom
magamba a látványt. A megállás nélkül nyomakodó taxikat az utcán.
A sarki mozgóbüfék halvány fényét. Az autódudák időről időre
felszűrődő hangját, amik emlékeztetnek arra, hogy mindez a
valóság. Hogy én itt vagyok, és a mai nap tényleg megtörtént.
Hallom, amikor Zane belép, ahogy ledobja a kulcsait,
megkönnyebbülten felsóhajt a hosszú nap után, a cipője kopogását
a keményfa padlón, ami egyszer csak abbamarad, de nem fordulok
hátra. Még mindig nem akarom elfogadni, hogy mi fog történni
három nap múlva.
A pillantásának a súlya csak tovább erősíti bennem a
vágyakozást, hogy újra lássam, de van valami a pillanatban, a
bennem feltörő és a mindenemet elárasztó érzelmekben, ami miatt
várom, hogy ő tegye meg az első lépést. Hogy ő határozza meg az
este alaphangulatát.
Munka vagy szórakozás.
Az ő lakásában vagyunk. Vajon mit fog lépni?
Elakad a lélegzetem, amikor a száját a vállamra nyomja, és nem
vonja el onnan. Ez az egyszerű gesztus olyan bensőséges és mégis
olyan izgató, hogy lehunyom a szemem, és így igyekszem az
emlékezetembe vésni az érzést.
Szórakozás.
– Milyen napod volt?
– Hmm.
 – Hmm? – A hang végigrezeg a bőrömön, és lökéshullámokat küld
végig a testemen.
– Jó volt. Csodálatos. Hosszú, és még folytathatnám.
– Látom, megkaptad az üzenetemet.
– És az ajándékodat – simítok végig a hasamon, hogy lesimítsam
a ruhát, és amikor a kezem a kezébe ütközik, nem mozdítom el. –
Köszönöm, de erre nem volt semmi szükség.
– Ahogy sok más dologra sem az életben… de ez még nem jelenti
azt, hogy ne érdemelnéd meg.
– Gyönyörű a lakásod – mondom, ahogy kinézek az ablakon, amin
a saját tükörképemet látom. Sötétkék és lágy zöld árnyalatok.
Férfias, de otthonos.
– Messze nem vagyok itt annyit, mint régen, de jól jön, hogy van,
amikor New Yorkban vagyok.
– Köszönöm, hogy itt maradhatok. – Butának hangzik ez a
számból, de igaz. Azt hittem, hogy a buszban vagy egy szállodában
kell megszállnom, nem nála. Nem vele.
– Azok után, amin együtt keresztülmentünk? – nevet fel, és a
száját a nyakamra helyezi. – Gondoltam, legalább fejezzük be
stílusosan.
A szavai hallatán a torkomban érzem a gyomrom. Biztos nem úgy
értette az előbbi megjegyzését, ahogy azt én értelmeztem – még
egy utolsó hancúr, mielőtt elválnak az útjaink –, de a gondolataim
erre terelődnek, és pokoli nehéz fegyelmezni magam, hogy ne
keverjem bele az érzelmeket.

– Mondom, hogy válaszd ki, melyik étterembe szeretnél menni, a

pénz nem akadály – mondja nevetve, miközben felém bök egy
kenyérrúddal –, te meg házhoz szállítós vacsorát kérsz a háztetőre!
Felnézek a félig megevett pizzámból, kedvesen rámosolygok, és
az jut az eszembe, bárcsak megörökíthetném ezt a pillanatot, ahogy
itt ül a földön, keresztbe vetett lábakkal, könyékig felgyűrt ujjú
ingben, a nadrágjából kikandikáló meztelen talpával, kócosan,
csillogó szemekkel és azzal a szégyenlős kis mosolyával az arcán,
amit egyenesen rám irányít.
 – Néha az egyszerűbb megoldás a legjobb. Semmi flanc, semmi
alakoskodás. – Megvonom a vállam, és nevetségesen érzem
magam, ahogy a háztető teraszáról a körülöttünk elterülő látképre
mutatok, amire alighanem mindenki vágyik egy ilyen
betondzsungelben. A fejünk fölött egy fedett lugas rejt el minket a
kíváncsi szempárok elől, alattunk egy puha szőnyeg, körülöttünk
pedig a város, csillogó fényekkel, a holdsütésben.
– Ez az egyik dolog, amit szeretek benned.
– Meglep, hogy még van bármi is, amit szeretsz bennem azután,
hogy két hónapra össze voltál zárva velem egy buszon.
– Hát igen, és még a szívószállal is szürcsölsz – incselkedik Zane.
Kinyújtom rá a nyelvemet, és megint beleharapok a pizzába, és
ekkor jövök rá, hogy akárhányszor is fordulok el tőle, amikor
visszanézek, mindig magamon találom a pillantását. Mindig kutat, és
alaposabban, mint szeretném. A kérdés az, mit remél, hogy mit fog
találni?
– Milyen volt a napod?
– Jó. Dolgos. Volt néhány megbeszélésem délelőtt a másik
vállalkozásaim kapcsán. Bedobtunk egy italt Roberttel, és még
utoljára egyeztettünk néhány részletet. Aztán a napi teendőimet
végeztem egy ideig. – Odanyújtja a borosüveget, és kérdezés nélkül
megtölti a poharamat. – Na és a tiéd? Mondj el mindent, hogy zajlott
a találkozód Essie-vel!
– Hol is kezdjem? Csak azt mondhatom, hogy hihetetlen volt.
Essie elképesztően csodálatos és elbűvölő, és én egyáltalán nem
ilyennek képzeltem.
Zane erre felnevet.
– Ez csak azért van, mert hatalmas lehetőséget lát benned. Ha
nem így lenne, akkor gorombának és rosszindulatúnak,
távolságtartónak és szűkszavúnak találtad volna, úgyhogy ez jó jel,
és azt jelenti, hogy tetszettél neki.
– A tudás élő tárháza volt. Még mindig zsong a fejem, annyi
mindent mondott. Trendekről és piacokról, rendezvényekről és… Ó,
még mindig nem emésztettem meg mindent! – De már a mai nap
említésétől, attól a találkozótól, amit Zane szervezett meg számomra
a világ egyik legnagyobb modellügynökségével, és amilyen az
ember életében csak egyszer adódik, már ettől olyan, mintha nem is
a földön járnék.
– Miben maradtatok?
– Azt kérte, hogy küldjem át neki a szerződésemet a jelenlegi
ügynökömmel, amikor hazaérek, hogy átnézhesse a szerződési
feltételeket. Azt mondja, szerinte fel lehet azt bontani, hogy nála
köthessek újat.
Még mindig nem tértem magamhoz. A nyavalyás IMG Models akar
szerződtetni!
– Nem is vártam tőlük ennél kevesebbet – jegyzi meg Zane,
büszkeséggel a hangjában. – Tegyél meg nekem egy szívességet,
és nézesd meg egy ügyvéddel, mielőtt elküldöd! Szívesen
megkérem a saját ügyvédemet is, csak hogy egy semleges
szakember véleményét is halld. Ha Essie ennyire akar téged, akkor
alighanem maga felé hajlik majd a keze, és nem akarom, hogy
kiszolgáltatott helyzetbe kerülj.
Legszíveseben tiltakozni szeretnék, hogy én is tudok ügyvédet
szerezni, de azt sem tudnám, hol kell kezdeni az ilyesmit.
– Köszönöm, de nem kérem ingyen… Csak a helyzet az, hogy
nem tudom, hogy működik az ilyesmi.
– Egyáltalán nem gond. Szívesen segítek bármiben, Harlow…
Csak szólj nyugodtan.
– Köszönöm még egyszer! – ennyit tudok csak kinyögni, mert az
idegeim valamiért kötéltáncot járnak, ahogy a kedves felajánlását
óvatos pillantásával tetőzi be.
Mondd el neki, Low!
Szótlanul állok és toporgok a kis lugasban.
Ne legyél nyuszi! Mondd el neki, hogy érzel! Mondd el neki, hogy
félsz elhagyni ezt a kis buborékot, amit ketten hoztatok létre. Hogy
érzel iránta valamit, és nem vagy benne biztos, mi lesz belőle, vagy
hogy ő is hasonlóan érez-e.
Az ujjaim hegye a párnákat érinti, a kezem végigsimít a lugas
téglafalának durva felszínén.
– Harlow – szólít a nevemen, mert érzi, hogy valami nyomja a
lelkemet.
Lehunyom a szemem egy pillanatra, és próbálom összeszedni
magam, hogy elmondjak neki mindent, de nagyon félek, hogy ezzel
tönkreteszem az estét, a hangulatot és az összhangot, ami kialakult
közöttünk. Ha tényleg ez az egyik utolsó esténk a mi kis
világunkban, akkor biztos, hogy ezt akarom csinálni? Ha tényleg
érdeklem, nem mondana valamit?
De mi van akkor, ha ő is ugyanúgy érez, mint én? Mi van, ha ő is
fél mondani bármit is?
– Har…
A szerelem egy baromság. Ez a megjegyzése ismétlődik a
fejemben. Meg az a száz másik dolog, amit tett értem, és amik
ennek az ellenkezőjét bizonyítják, szerintem.
– Gyönyörű ez a hely itt fönt – szólalok meg végül, elcsukló
hangon, érzelmekkel csordultig telt szívvel. A terasz széléről a
vállam fölött hátranézek Zane-re, és imádom, ahogy rám néz:
érzem, hogy méricskél, hogy mennyire akar és kíván. – Emlékeztet
egy kicsit arra a bizonyos első partira.
– Ah… Az este, amikor minden elkezdődött! – nevet Zane.
– Miért hívtál meg akkor a partira? – teszem fel azt a kérdést,
amire mindig is tudni szerettem volna a választ.
– Nem is tudom – vonja meg a vállát Zane, szégyenlős mosollyal
a szája sarkában. – Talán mert miután mondtad, hogy lemaradtál
miattam az állásinterjúról, egy seggfejnek éreztem magam.
– Óvatosan, Zane! Még a végén kiderül, hogy van szíved! –
felelem incselkedve, mire felnevet.
– Ugyanakkor az is lehet, hogy teljesen önös szándékok
vezéreltek, mert csak látni akartalak – mondja, és megdörzsöli az
állát. – Tudtam, hogy eljössz.
– Ugyan már!
– De végül tényleg eljöttél, és mindent a feje tetejére állítottál, amit
elterveztem. Istenem, de dühös voltam rád! Engem nem lehet
könnyen rászedni, de jézusom, te nő, pár másodpercig levegő után
kapkodtam, amíg kitaláltam, hogy válaszoljak!
– Azt hittem, hogy leleplezed a hazugságomat, és ott vége is lesz
mindennek… De istenem, akkora tahó voltál, amikor kész
rémálomnak neveztél, hogy úgy döntöttem, megérdemled a sorsod.
– Tényleg ezt mondtam, igaz?
– Tényleg, bizony – bólintok.
 – Ne haragudj, de még soha nem találkoztam korábban olyan
nővel, mint te. – Elmosolyodik és megcsóválja a fejét, ahogy felidézi
az emléket. – És nem hiszem, hogy valaha is fogok már,
Hamupipőke.
– Tudod, egyedül azért mentem el akkor este, hogy
megköszönjem a cipőt.
Rám villantja a tekintetét.
– Akkor hála istennek, hogy elvittem azokat!
Bumm. Így zuhan a földre a szívem e rejtélyes megjegyzés
hallatán, amiben mintha lenne valami mögöttes tartalom.
– Hála istennek! – suttogom, és hirtelen olyan kiszolgáltatottnak
érzem magam, pedig valójában nem változott semmi. Visszafordulok
a város felé, és az jut eszembe, hogy ebben a pillanatban vajon
hány nő érezhet ugyanúgy, mint én: félnek bevallani, hogy mit
éreznek, és reménykednek, hogy a másik majd magától bevallja,
hogy ő mit érez.
A legtöbb férfi már kötné is fel a nyúlcipőt, tudván, hogy mindjárt
vége, ehhez képest én itt vagyok, Zane lakásában, Zane életében.
Ez mégis mire utal?
Ne gondolkozz, Low, csak cselekedj! Élvezd a pillanatot! Élj a
mának!
Egyszeriben ideges leszek, és végigsimítok a ruhám oldalán, a
kezem a drága anyagot tapintja, és csak ekkor jövök rá, hogy Zane a
ruhát azért vette, hogy elmehessünk valami szép helyre, de akkor
sem ellenkezett, amikor én máshogy döntöttem.
– Ne haragudj, Zane! – mondom, és felé fordulok. Látom, hogy
arrébb mozdult, és a szék szélén ül, de továbbra is rám szegezi a
tekintetét. – Nem gondoltam végig… Kár volt megvenned ezt a ruhát
csak azért, hogy ezt csináljuk.
– Nos, az attól függ, mit nevezünk kárnak – válaszol, és ördögi
mosoly terül szét az arcán, ahogy feláll.
– Hogy érted?
– Mert amikor kiválasztottam ezt a ruhát, lehet, hogy azt
képzeltem el, ahogy leveszem rólad. Ha pedig ez a helyzet, akkor
segítettél időt nyerni… Az étteremben… – tesz felém egy lépést –, a
taxiban… – még egy lépés –, a liftben… Ezek mind értékes
másodpercek, amiket nem szerettem volna elvesztegetni.
 – És pontosan mit is szándékoztál tenni velem, miután
eltávolítottad rólam ezt a bizonyos ruhát? – kérdezem, amikor
odalép közvetlenül elém.
A szeme minden kérdésre egyértelműen válaszol, de a csend az,
amitől pattogni kezdenek a robbanással fenyegető szexuális
feszültség szikrái közöttünk.
Az idő tovaszáll.
Minden másodperc.
Minden perc.
Annyival is kevesebb van hátra itt vele.
Odalépek hozzá, és az ajkához préselem az ajkamat. Azonnal
reagál rám, és hív, hogy élvezzek mindent, amit nyújtani tud.
A torka mélyéről feltörő morgást. Az ajka puhaságát. A forrón
szikrázó nyelvét. Mindennek az ízét, ami oly ismerőssé és
izgalmassá vált az elmúlt hetekben.
Azonnal végem van.
Lehet, hogy egy ideje már végem van, de csak most fogom fel.
A kezeink kalandozni indulnak a fedetlen bőrön, a ruhán, ami nem
tud elég gyorsan lejönni rólunk. Minden darabka, amit megérintünk,
csak tovább csigázza a vágyunkat.
Bevisz a lugas rejtekébe. Az ujjai kitapogatják a ruhám szegélyét,
majd felcsúsznak vele az oldalamon az alkaromig, és tovább, a
fejem fölé. Odahajol hozzám, megcsókol és leveszi rólam a ruhát.
Hátralép, és csak néz rám kikerekedett szemekkel, ahogy ott állok
előtte, mint egy kirakati bábu, a fejem fölé emelt kézzel, miközben
nincs rajtam más, mint combfix, harisnyakötő, bugyi és magas sarkú.
Halkan füttyent egyet, a szeme elsötétül a vágytól, és minden
egyes csipkedarabot és csupasz bőrfelületet alaposan megnéz
magának.
– Hát ez a látvány határozottan megérte az időt, amit
megtakarítottál nekem!
– Zane…
– Sss! – suttogja, közelebb lép hozzám, majd beáll mögém.
A vállamon érzem a leheletét, és a nadrágszíja csörgésébe, majd a
cipzár lehúzásának apró zajába a saját szaggatott lélegzetvételeim
hangja vegyül. – Fantasztikusan szexi vagy! – suttogja a fülembe. –
De ezt már te is tudod. Újra és újra felizgatsz, de úgy, hogy mindig
meglepsz vele. – Elakad a lélegzetem, ahogy a fenekem hajlata
fölötti kis mélyedésbe nyom egy csókot. – Mint például itt. Ez a
részed különösen szexi. – A nyelve hegyével ezután végignyalja a
gerincemet, egészen a tarkómig. – Vagy itt – folytatja, és finoman
megharapdálja a bőrömet, mire kellemes borzongás fut végig az
egész testemen. – Rajtad valahogy minden olyan izgató! – A keze
lesiklik a bőrömön. – Mindenütt meg akarlak érinteni!
Elcsábít az érintésével. Először a fenekemet markolja meg, majd
megszorítja. Aztán felcsúszik a keze a törzsemre, és a mellem köré
simul, miközben végigcsókolja a vállamat, majd leheletfinoman a
hüvelykujja és a mutatóujja közé fogja a mellbimbómat. Döbbenten
levegő után kapok, és összerezzenek, ahogy villámként járja át a
testem az érzés.
Két keze továbbvándorol a hasam alja felé, a combom közé.
Szélesebb terpeszbe állok, ő pedig félrehúzza a bugyimat, és
bekúszik alá.
– Nedves vagy már, Harlow? Felizgatlak? Te is annyira akarsz,
mint én téged?
– Mit érzel? – kérdezem búgva, Zane pedig az egyik kezével
széjjelhúzza a szeméremajkaimat, a másikkal pedig becsusszan
közéjük, és rájön, milyen lucskos vagyok miatta. Már az a hang, amit
kiad, amikor rájön, hogy nedves vagyok, önmagában elég ahhoz,
hogy elélvezzek.
Játszik velem. Évődik velem. Gyötör engem. Ott vonaglok a kezei
között, könyörgök, hogy menjen tovább, de nem hajlandó.
Apránként akar csak haladni. Nyitott szájjal megcsókolja a fülem
tövét. Az ujjbegyével megdörzsöli a csiklómat. A foga hegyével
hozzáér a vállamhoz. Belém hatol az ujjával. A borostás állát
végighúzza a gerincemen.
– Zane… – nyögöm könyörgőn, mire szinte magában nevet egyet,
és újra magamban érzem az ujjait. A körmeim az alkarjába vájnak,
hogy hagyja abba, ugyanakkor, hogy folytassa tovább.
Elkapom a csuklóját, és felemelem a karját, hogy bekaphassam az
ujjait. Szopogatom azokat, és felizgat a saját felajzott testem íze,
miközben ő felnyög, hogy „istenem, te nő!”, és a vastag, kemény
farka nekifeszül a hátsómnak.
 – Akarlak! – mondom ki hangosan, a tetteimmel megerősítve a
szavaimat.
Felé fordulok, hogy megcsókoljam. Hogy elmondjam neki az
egyetlen általam ismert módon, hogy beleszerettem. A kezemmel az
arcán és heves nyelves csókokkal, a haját húzva és a farkát
markolva.
– Majd én – búgom oda neki, és leültetem a kanapéra, majd
felmászom az ölébe. Lovaglóülésbe helyezkedem, a farkát a
hüvelynyílásomhoz igazítom, és mielőtt ráereszkednék, Zane
felemeli a kezét, és elkapja a csípőmet.
– Várj! – mondja, mire felpillantok rá, de nem mond semmit, csak
néz rám, de olyan különös tűzzel a szemében, aminek az eredetét
nem tudom megfejteni, pedig szeretném. Egyenlő részben látok
benne testi vágyat, félelmet és még valamit, amit nem tudok hova
tenni, de amitől hirtelen a torkomban dobog a szívem.
– Mi az? – kérdem. Halvány mosoly suhan át az arcán, és alig
láthatóan megrázza a fejét.
– Csak meg akartalak nézni így – mormogja.
Az érzelmeim a testem vágyaival hadakoznak. Tudni akarom,
hogy miért most először mondott valami olyasmit, ami ellenáll az
egész testemet emésztő tüzes fájdalomnak, hogy Zane az enyém
legyen, pedig már hányszor szeretkeztünk.
Élj a pillanatnak, Low!
És mélyen egymás szemébe nézve, centiről centire, fenséges
gyötrelmek közepette Zane-re ereszkedem. Eggyé válik a testünk,
mígnem a kezdeti öröme annak, hogy érezzük egymást, olyan erős
nem lesz, hogy mindketten lehunyjuk a szemünket, és csak élvezzük
az élményt.
– A picsába, ez nagyon jó! – nyög fel Zane, és szorosabban
markolja a csípőm húsát. Lassan ringani kezdek rajta, apró
lépésenként egyre gyorsabban és gyorsabban, egyre
határozottabban átvéve az irányítást.
Nekinyomom a csípőmet az övének, amitől Zane a kanapéba
süpped. Istenem, de jó! Felemelkedem kicsit, hogy csak a farka
hegyét izgassam, és minden olyan pontot érintsek magamban, amit
érintenem kell. Ez nagyon jó! Figyelmeztetés nélkül lehuppanok az
ölébe. Még egyszer! A keze rátalál a mellemre. Gyorsabban! Az ajka
a számra tapad, miközben rajta lovagolok. Erősebben!
Vibrál valami néma rettegés közöttünk. Az érintéseinkben.
A hallgatás szüneteiben, amikor találkozik a pillantásunk, és ő lágy
mosollyal nyugtat meg újra, a szenvedélyes csókjainkban, a
hangunkban megbújó könyörgésben.
Annyira lefoglal, hogy örömet szerezzek neki, hogy észre sem
veszem, amikor tehervonatként rohan rajtam végig az orgazmusom.
A csípőm rángatózik, a testem megfeszül, az ujjaim a bicepszébe
vájnak, ahogy az eufória újabb és újabb hullámai öntik el a testem.
Igazi szent ez a pasi, ahogy visszatartja a saját gyönyörét, hogy
számomra ne változzon semmi, és teljesen átadhassam magam a
csúcsra jutás élvezetének, de egyből megérzem azt a pillanatot,
amikor elveszíti az önuralmát. Az ujjai a csípőmbe mélyednek, és
magához szorít, miközben olyan gyorsan és erősen lök fölfelé,
ahogy csak tud. Másodperceken belül a nevemet nyögi, és a
testének minden izma megfeszül, miközben siet, hogy az
orgazmusával utolérje az enyémet.
Káprázatos látványt nyújt eközben: az arckifejezése, a feszülő
izmai, ahogy a teste néhány másodpercre a gyönyör rabszolgájává
válik. Jó tudni, hogy ezt én tettem vele.
Lehúz magához, a mellén fekszem, még mindig egymásba forr a
testünk. Lassan átkarol, magához ölel, és ott tart, a bőrünk
egymáséhoz simul, a szája a fejem búbját csókolja, a szívverésünk
és a légzésünk egyre lassul.
– Nem maradhatnánk így örökké? – kérdezi mély hangon
dörmögve, s a forró lehelete simogatja a hajamat, mialatt a
hüvelykujjával cirógatja a hátamat.
Megnyugtató biztonság. Áhítat. Vágy. Félelem. Szerelem.
Mindet érzem áradni belőle, de félek, hogy amire a legjobban
vágyom, azt soha nem fogja kimondani.
 Negyvenkettő
Harlow

A sminkes lány bepúderezi az orromat a reflektorok bántóan erős

fényében. Idegesen rángatózom, pedig nincs rá különösebb okom.
Zane itt van mellettem.
Ahogy tegnap este is. Vagy ma reggel. Vagy amikor együtt
kávéztunk, meghitt csendben, miközben az e-mailjeinket és a
közösségi médiát böngésztük.
És most is, ahogy felkészülünk a mai első tévés szereplésünkre a
háromból.
De ez a legfontosabb.
Persze, modellkedtem már a Victoria’s Secretnél, és csináltam
fehérneműs fotózást katalógusokba is, álltam már a kifutón is, de
most lépek fel messze a legnagyobb közönség előtt.
Zane megsimogatja és bátorítóan megszorítja a térdem.
– Nagyon ügyes leszel! – mondja halkan.
A kezére simítom a kezem, összefonom az ujjainkat, és bólintok.
– Élő adás indul! Öt, négy, három, kettő, egy! – számol vissza egy
férfi a színpadon.
– Jó reggelt, Amerika! Fran Harrison vagyok, és azzal a párral
fogok beszélgetni, akik annak a társkereső oldalnak a hátterében
húzódnak meg, amiről mostanában mintha mindenki beszélne,
nevezetesen a SoulM8-ről. Ez egy vadonatúj társkereső oldal, ami
hivatalosan ma éjfélkor indul el, és amit már most hatalmas
érdeklődés övez. Itt van velünk a cég alapítója, Zane Phillips és a
nő, akivel a saját weboldalán ismerkedett meg, és szeretett bele,
Harlow Nicks. A pár, akiről mindenki beszél. Üdvözlöm önöket!
– Köszönjük a meghívást! – mondom mosolyogva.
– Jó reggelt, Fran! – teszi hozzá Zane.
– Kérem, magyarázza el a nézőknek, hogy ha az oldal csak ma
indul el, akkor hogy tudta megismerni rajta Harlow-t?
 – Rengeteg időt töltöttünk az oldal tesztelésével és az egyedülálló
mesterséges intelligencia technológiánk fejlesztésével, hogy az
tökéletes találatokat adjon. Számos tesztcsoporton próbáltuk ki,
amikben én is benne voltam… az egyikben pedig Harlow.
– Így van – bólintok mosolyogva.
– És ön miért jelentkezett? Nem hiszem, hogy bárki vitatkozna
azzal az állításommal, hogy ön egy gyönyörű nő, aki tökéletesen
alkalmas arra, hogy párt találjon magának.
– Volt bennük részem, az biztos – válaszolom égő arccal,
miközben csak úgy folyik belőlem az a hazugság, amit az elmúlt két
hónapban ismételgetünk. – De egyikőjük sem vágyott mélyebb
kapcsolatra. Olyan férfiak voltak, akik csak a külsőmet látták, és nem
érdekelte őket, mi van belül. Sok pasival csak egyszer randiztam,
sok olyannal, akik csak azt akarták, de egyszer csak megláttam egy
hirdetést, ami jelentkezőket keresett a béta-tesztelésre, úgyhogy
megragadtam a lehetőséget, és megtaláltam Zane-t. – Zane felé
fordulok, és rámosolygok, de ezúttal teljesen őszinte az
arckifejezésem.
– És milyen volt, amikor először találkoztak?
– Mint egy áramütés – vágja rá Zane gondolkodás nélkül. –
Tudtam, hogy Harlow tüzes és szenvedélyes természet, aki nem fél
kimondani, amit gondol. Ez nagyon tetszett benne. Az, hogy attól
még, hogy párt keres magának, nem tagadja meg önmagát. Olyan
sokan igyekeznek olyannak mutatni magukat, mint amilyennek
szerintük a másik akarja látni őket… Harlow-nak viszont nem
jelentett gondot a szemembe mondani, ha hibáztam, vagy ha nem
értett velem egyet valamiben. Kellemes meglepetés volt. – Zane
felemeli az összefont ujjainkat, és megcsókolja a kezemet, de olyan
természetességgel, mintha mindennap ezt csinálná. – Az első
találkozásunk egy kész „Tévedések vígjátéka” volt, másodjára pedig
óriási félreértés nehezítette a dolgokat, de akkor is újra akartam
látni. Ekkor tudtam, hogy ő az.
De akkor is újra akartam látni.
– Önnek is szerelem volt első látásra, Harlow?
– Biztos igaz, hogy történtek olyasmik, amik hatására feltettük
magunkban a kérdést, hogy végig akarjuk-e csinálni, de igen, úgy
vonzódtam hozzá az elejétől fogva, mint még senkihez korábban.
 – A reklám után folytatjuk ezt a témát, de azelőtt még hadd
kérdezzem meg, Zane, hogy mi az, ami annyira egyedülállóvá teszi
a SoulM8-et a többi társkereső oldal között?
– Ahogy már említettem, mi vagyunk az elsők, akik MI technológiát
használunk.
– Úgy érti, mesterséges intelligenciát?
– Igen. Rengeteg időnkbe került és sok kutatást igényelt, míg
kitaláltuk, hogyan tudjuk a MI-t az előfizetőink szolgálatába állítani.
Nálunk a regisztráció a más oldalakon megszokottnál tovább tart, de
ez csak azért van, hogy a lehető legtöbb információt gyűjtsük össze
a regisztrálók személyiségéről és tulajdonságairól, arról, hogy miket
kedvelnek, és miket nem. Ezt az információhalmazt összevetjük a
más oldalak által is használt algoritmussal és személyiségtesztekkel,
de a SoulM8 itt nem áll meg. Az összes eredményt felhasználva
rábízzuk az MI-re, hogy innen vegye át a feladatot. A program
átfésül minden információmorzsát, hogy minden felhasználó
számára rátaláljon a – reményeink szerint – tökéletes párra.
– És hány pár talált már így egymásra a béta tesztelők közül? –
kérdezi Fran.
– A statisztikai adatokkal mindig lehet játszani, úgyhogy nem fogok
hazudni és azt mondani, hogy százszázalékos volt a siker.
Természetesen voltak olyanok, akik találkoztak személyesen, és
kiderült, hogy az online személyiségük és a hús-vér viselkedésük
nem egyezett – legalábbis hallottam ilyenekről –, de ezúttal
elmondhatom, hogy a SoulM8-hez hasonló oldalak közül a miénknek
vannak a legjobb elégedettségi mutatói.
– És hivatalosan még el sem indították! Lenyűgöző! – mondja
Fran, és a kamera felé fordul. – Maradjanak velünk, mert a reklám
után a körmére nézünk ennek a két jómadárnak, és hogy miért van
úgy oda értük mindenki! Aztán pedig górcső alá vesszük őket!
Az operatőr csapat ekkor szól, hogy egyelőre végeztünk, mire a
sminkesek felrohannak a színpadra, és bepúderezik az orrunkat, én
meg csak ülök, miközben Zane a műsorvezető hölggyel beszélget
egy közös ismerősükről.
Az élet megy tovább, mialatt ülök, és felidézem magamban
mindazt, amit Zane mondott.
– Felvétel indul! Öt, négy, három, kettő, egy!
 – Újra itt vagyunk, és folytatjuk a beszélgetésünket Zane Phillips-
szel és Harlow Nicksszel. Szóval, Harlow és Zane, önök együtt
népszerűsítették a weboldalt. Ez azzal járt, hogy össze voltak zárva
két hónapra egy buszon.
– Így igaz – feleljük egyszerre.
– Mutassuk meg a nézőknek, milyen is volt ez az időszak az önök
számára! – mondja Fran, és a monitorra mutat, ahol egy Zane-ről és
rólam készült videó elevenedik meg. Apró szösszenetek töltik be a
képernyőt a kirándulásokról, ahová Robert küldött bennünket. Ahogy
a kötélpályán vitatkozunk. Ahogy lepacsizunk egymással. Ahogy
megcsókoljuk egymást a végén. Ahogy liszttel dobáljuk egymást a
sütés közben. Ahogy Zane az oldalához fogva cipel engem, hogy
valahogy képesek legyünk befejezni a háromlábas futást. Ahogy úgy
nevetünk, hogy beszélni sem tudunk. Ahogy egy csendes
pillanatban, a fejemet a vállára hajtva, lecsukott szemmel ülök, Zane
pedig végignéz rajtam.
– Izgalmas kalandnak tűnik ez a két hónap!
– Így is mondhatjuk – mosolygok.
– Az biztos, hogy sokat tanultunk egymásról – mondja Zane, és
birtoklón a combomra teszi a kezét.
– Ezt jó tudni, mert egy meglepetéssel készültünk, amit itt, a Jó
reggelt, Amerikában szoktunk csinálni. Egy kis játékot szoktunk
játszani a friss házasokkal – mondja, majd szabadkozva kinyújtja a
kezét és feltartja a tenyerét –, de mielőtt pánikba esnének, hogy
túlságosan előreszaladtunk, csak szólok, hogy ezt önöknek külön
személyre szabtuk. Jó móka lesz!
Zane-nel idegesen nevetünk, mert nem tudjuk, mire megy ki ez az
egész.
– Kitöltettünk korábban önökkel egy-egy kérdőívet a zöld
szobában. Egy harminckérdéses lista volt. Amikor ezt kérjük egy
fiatal pártól, rendszerint kapunk néhány igazán vicces eredményt.
Olyan kérdésekre adnak hibás választ, amit igazán tudniuk kellene.
Néha olyan válaszok születnek, amik annyira távol állnak a
valóságtól, hogy az ember értetlenül a fejét vakarja: hogy
lehetséges, hogy ezt nem tudják egymásról…? De nézzük Zane és
Harlow válaszait. Meg tudjuk mutatni a válaszokat a képernyőn? –
kérdezi Fran a munkatársaitól, miközben én a harminc kérdésen
gondolkodom, amikre korábban válaszoltunk anélkül, hogy tudtuk
volna, mire kellenek a válaszok.
Az előttünk lévő monitoron egymás mellett láthatóak a válaszaink.
Az enyémek a jobb oldalon, folyékony, dőlt írással, a bal oldalon
pedig Zane válaszai az ő szögletesebb betűivel. Az íráskép ugyan
különböző, de ahogy végigböngészem a válaszokat, látom, hogy
mind egyforma.
Minden egyes válaszunk ugyanaz. Kezdve azzal, hogy szeretjük a
kávét, azon át, hogy ki szokott tovább zuhanyozni, odáig, hogy mi a
másikunk legidegesítőbb szokása és így tovább…
– Nem tudom, hogy látják-e a nézők a képernyők előtt – mondja
Fran –, de nincs egyetlen kérdés sem, amire akár Zane, akár Harlow
rossz választ adott volna.
– Nahát! – szalad ki Zane száján, ahogy felül a székben, hogy a
képernyőre nézzen. Én le sem tudom venni a szemem a válaszokról.
– Több mint tíz éve csináljuk ezt, de ez még soha nem történt
meg. Ez a pár a kérdések száz százalékát helyesen válaszolta meg!
– mondja Fran, és az égnek veti a kezét. – Azt hiszem, a SoulM8
tényleg tud valamit!
– Ezen igyekszünk – mondja Zane szerényen mosolyogva.
– És az oldal ma este indul, igaz?
– Igen – válaszolom.
– A weboldal elérhetőségét a képernyő alján látják, ha kíváncsiak
rá, és… ööö, Zane… – folytatja Fran, felvonva a szemöldökét,
sokatmondóan megvonva a vállát. – Ön már megcsinálta és remek
eredménnyel el is végezte a friss házasok vizsgáját, szóval…
Zane keze megfeszül a lábamon, és ekkor a stúdió egyik
munkatársa odakiált, hogy „felvétel vége!”. Zane-re pillantok, és
meglátom az arcán a pánikot, mielőtt még úrrá lehetne az
arcvonásain, de a feszes mosoly nem tűnik el az arcáról.
És ekkor tudom.
Egy tartós kapcsolattal járó elkötelezettség nem olyasmi, amit
Zane valaha is fontolóra venne, házasságot és gyerekvállalást meg
pláne nem.
Máris visznek minket tovább a következő helyszínre, a következő
zöld szobába, a következő műsorba, miközben végig azon
gondolkodom, amit Zane mondott a Jó reggelt Amerikában. Azokon
a személyes megjegyzéseken, amiket a hatás kedvéért tett Frannek.
Újra és újra emlékeztetem magam, hogy mindez csak színjáték.
Minden része. A tegnapi este a tetőn csodálatos volt. Romantikus.
Egyszerű. Reméltem, hogy ez arra utal, hogy több van köztünk, de a
mai nap után már tudom, mire számíthatok.
Színjáték az egész, Low. Egyszer sem mondott neked, a
szemedbe olyasmit, amiket a tévé nyilvánossága előtt viszont igen.
Ez a válasz a kérdésedre.
Ha tényleg őszintén érezte volna mindazt, amikről beszélt, akkor
sokkal egyszerűbb lett volna, ha négyszemközt mondja el azokat
neked, és nem akkor, amikor ötmillióan nézik.
 Negyvenhárom
Harlow

Jólesik Robert meleg ölelése és őszinte mosolya.

– Már csak két fellépés ma este, kislány, aztán nem lesz több
dolgod velem!
– Ne is mondj ilyet! – mondom erre, és hátrébb lépek. – Hiányozni
fogsz! Meg ez az egész. Egy kicsit – nevetek, és a nevetésem
átragad Robertre.
– Nagyon elégedett vagyok az elvégzett munkáddal. Tudom, hogy
hosszúra nyúlt a reklámkörút, de…
– Sehol máshol nem lettem volna szívesebben, mint ezen a
körúton, ahol reményt adhattam ennek a sok embernek, hogy ők is
meg fogják találni a sírig tartó boldogságot valakivel.
– Sylvie nagyon kedvelt volna téged, Harlow. Nagyon örült volna,
ha látja, hogy rád talál a boldogság. Hiszen ma reggel a Jó reggelt,
Amerikában is annyira látszott, hogy szeretitek egymást. Ennél
jobb… ennél jobb reklámot ki sem tudtunk volna találni a SoulM8-
nek.
– Nahát! Nem is tudom, mit mondjak – hebegek elcsukló hangon,
miközben egyre az a veszély fenyeget, hogy feltörnek a könnyeim az
égő szememből.
– Minden rendben? – kérdezi. Hiszen Robert az a személy, aki
mindig észreveszi, hogy valami nincs rendben.
– Persze, jól vagyok. Csak érzelmileg egy kicsit megterhel, hogy
mindjárt véget ér a kampány. Hihetetlenül értékes tapasztalatokat
szereztem minden területen, és… – vállat vonok, mert nem tudom,
hogy fejezzem be a gondolatot.
– Köszönöm, hogy beleegyeztél, hogy a világ elé tárd a
kapcsolatodat! Tudom, hogy nem volt könnyű, de ez mindent
megváltoztatott.
 Egész délután Robert szavai visszhangoznak a fülemben.
Miközben a sminkeslányok székében ülök, és az aznap esti utolsó
előtti fellépésre készülök. Miközben a színpadon állok, és a SoulM8-
ről beszélek, és zengek róla dicshimnuszokat. A fellépés után,
miközben elvegyülök a közönség között.
A megjegyzése a lelkembe mar, apránként, centiről centire.
Épp amikor már úgy érzem, hogy sikerült eléggé megdolgoznom a
tömeget, és visszavonulhatok egy csendes pihenőre, mielőtt
elkezdődne a weboldal hivatalos megnyitó bulija, valaki megállít,
mielőtt kimehetnék a teremből.
– Ne haragudjon, hogy ezzel zavarom, de el kell mondanom,
milyen hihetetlen élmény volt önöket látni!
– Köszönöm. Önt Mollynak hívják, igaz? – kérdezem, mert
emlékeztem rá a fellépés utánról, amikor a közönség kérdezhetett
tőlünk.
– Igen! – kiált föl meglepetésében. – Nem hiszem el, hogy
emlékszik a nevemre!
– Persze hogy emlékszem.
– Én csak… csak követtem a weboldalukon a Zane-nel közös
kalandjaikat, miközben a ma esti indulásra vártam, és meg kell
mondjam, nagyon sok reményt adtak nekem! Ahogy maguk ketten
jól érzik magukat, vagy kiabálnak egymással, amikor idegesek,
aztán kibékülnek, és arra biztatják egymást, hogy vállaljanak
kockázatot… Azt akarom mondani, hogy látszik minden
mozdulatukon, mennyire törődnek a másikkal. Olyan kapcsolatot
szeretnék, mint az önöké, és már alig várom, hogy megtaláljam
hozzá a páromat a SoulM8-en, mint maguk!
Kedvesen rámosolygok a velem szemben álló hölgyre. A maga
módján gyönyörű, de a könnyek a szemében és a hangját átitató
remény valahogy nagyon mélyen megérint.
– Biztos vagyok benne, hogy magának is létezik a hercege
valahol, Molly! – húzom magamhoz, és megölelem.
– Tudom – válaszolja remegő ajakkal, amivel teljesen kiborít. –
Hiszen itt van ön! Maga is megtalálta az önét.
– Igen – mormogom halkan, az arcomon széles, minden
őszinteséget nélkülöző mosollyal.
 Elindulok a helyiség oldalsó része felé, hogy egy kicsit kifújjam
magam, és rájöjjek, hogy mi is a bajom valójában. Miért olyan nehéz
végigcsinálnom a ma esti fellépést, amikor pedig ez már a
negyvenvalahanyadik, és mégis nehezebb, mint az első?
A folyosón nincs senki, úgyhogy megkísérlek kiszökni a mi saját,
külön öltözőnkbe, hogy egyedül lehessek egy percre. Remélhetőleg
fel tudom rázni magam ebből a riadt lelkiállapotból, és felkészülhetek
a SoulM8-tel kapcsolatos utolsó teendőmre: a megnyitó vacsorára.
Amikor belépek az öltözőbe, leveszem a magas sarkúm, és leülök a
kanapéra.
Nem tudom, meddig ülök ott, magamba roskadva. Azonban
amikor kinyílik az ajtó és belép rajta Zane, a telefonját a füléhez
tartva, és egy ujját felemelve, jelezve, hogy egy perc és leteszi,
akkor megijedek.
– Nem, pajtás. Az öltözőnkben vagyok, úgyhogy beszélhetünk. –
Odalép az asztalhoz, amire különböző rágcsálnivalókat készítettek ki
nekünk, és felvesz egy marék mandulát. – Itt kéne lenned, Jack.
Talán még te is találnál ebben a tömegben valakit, akit
megfektethetnél! – mondja Zane nevetve, és bedob néhány
mandulát. – Nem. Egyedül annyit tudok garantálni, hogy a hónap
végén beszedik tőled az előfizetési díjat! Na ne mondd! Most
mennem kell, itt van Harlow. Igen. Később beszélünk.
– Szia! – köszön nekem, megemelve az állát, majd megdermed,
amikor nem válaszolok. – Mi a helyzet?
– Nagyon sokan eljöttek ma este.
– Az biztos – válaszolja kimért bólintással, és látom rajta, hogy
azon agyal, hogy mit akarok ezzel mondani, amikor még magam
sem tudom, mit akarok mondani. – Mi a baj, Harlow? – fordul felém,
és nekitámaszkodik a mögötte lévő asztalnak, a karját keresztbe
fonva a mellén.
– Amikor vége lesz ennek a fogadásnak vagy versenynek vagy
minek, akkor mit csinálsz a SoulM8-tel?
Felkészületlenül éri a kérdés, látom a meglepett arcán, de a
nyugodt hangján ez nem hallatszik, amikor így felel:
– Fogalmam sincs.
– Mi? – nevetek föl erőltetetten és hitetlenkedve, mert pontosan
így érzek.
 – Ez egy befektetés. Ha jól teljesít, megtartom. Ha nem váltja
valóra a hozzá fűzött reményeket, akkor eladom, és keresek valami
más üzleti lehetőséget.
– Ilyen egyszerűen.
– Igen, ilyen egyszerűen.
– De mi lesz ezzel az egésszel? – dobom fel a kezem. – Azzal a
sok munkával, amit beleöltél, hogy a SoulM8 elérje a jelenlegi
szintjét, és azzal a sok idővel és fáradsággal, amit együtt áldoztunk
rá, hogy ilyen látványos indulása legyen? Ezt mind el akarod dobni?
– A vállalkozások néha minden erőfeszítés ellenére csődbe
mennek, hiába teszünk meg mindent értük. Ezen nem szabad
sokáig rágódni. Mosod kezeidet, és lépned kell tovább, élni a
következő lehetőséggel.
Velem is ezt akarod csinálni? – tűnődöm.
Biztos látszik a kérdés a szememben, de az ajkam vékony,
mozdulatlan csíkba húzódik, ahogy már csak egy dologra tudok
gondolni.
– De…
– Mi de? Ezt kell tenned az üzleti életben. Néha nehéz döntéseket
kell hozni, amik időnként nagyon rosszulesnek, de nem
vesztegetheted el a pénzed egy haldokló vállalkozásra. Néha az a
legfontosabb, hogy ne bukj az üzleten. Néha kockázatot kell vállalni.
Időnként meg bejönnek, és sikeres leszel.
Nézünk egymás szemébe az öltöző két sarkából, és látom az
arcán, hogy igyekszik megfejteni, mi a baj, amikor pedig én is csak
annyit tudok, hogy halálra rémiszt a tudat, hogy mindjárt vége ennek
az egésznek. Hogy maximálisan elegem van már abból, hogy azt
játsszam, hogy egy pár vagyunk, amikor valójában azt akarom, hogy
tényleg egy pár legyünk.
Szólásra nyitom a szám, aztán visszacsukom.
A szívem összeszorul és ég a torkom.
– Mi folyik itt, Har? Miről maradtam le? – kérdezi, miközben tesz
pár lépést felém, majd leül a kanapé karfájára, amin ülök.
– Ez az egész, amit csinálunk, hogy játsszuk a turbékoló gerlepárt,
hogy az emberek olyan kapcsolatra vágyjanak, mint a miénk, én ezt
egyre nehezebben tudom csinálni!
 – Akkor még jó, hogy mindjárt vége. Már csak öt óra van hátra,
nem igaz?
Nagy levegőt veszek, és nem foglalkozom a Zane szavai által a
szívembe döfött tőrrel.
– Csak az a helyzet, hogy…
– Ne most kezdj el hallgatni a lelkiismeretedre!
– Menj a francba, Zane! Most kellett beszélgetnem egy Molly nevű
hölggyel, aki arról beszélt, hogy nem vágyik másra, mint hogy
rátaláljon a szerelem. A szemébe kellett néznem, és hazudnom,
miközben ő arról beszélt, hogy olyan kapcsolatot szeretne, mint a
miénk. Most mondd azt, hogy nem megtévesztés, amit csinálunk!
– Nézd, mind a ketten fáradtak vagyunk. Hosszú út van a hátunk
mögött, amiből már mindkettőnknek elegünk van. Mihelyst végzünk
ezzel a feladattal, feltűnés nélkül visszavonulhatunk, ahogy egyre
több és több sikertörténetet tudunk megosztani az oldalon. Majd
azokat használjuk reklám célra, és már nem lesz tovább szükség
arra, hogy színleljünk. Akkor majd te is jobban érzed magad.
– Törték már össze a szívedet? – teszem fel a kérdést minden
előzmény nélkül, de egyre csak azokra gondolok, akik elhiszik a
hazugságainkat, és fizetni is hajlandóak, hogy megszerezhessék,
amit tőlünk láttak.
Zane nem felel a kérdésre. A szájához emeli az italát, és továbbra
is a szemembe néz a pohár pereme fölül.
– Neked csak játék az egész, igaz?
– Mármint mi?
– Mindig valaki más kockáztatja a szerelmi bánatot, valaki más
érzéseivel játszadozol, mert neked csak az a lényeg, hogy egy csaj
benedvesítse a pöcsödet, amikor csak akarod! – A szavakat már
kimondtam, de felállok, ahogy egyre gyűlik bennem a harag.
– Vigyázz a szádra, Harlow!
– Miért? Mit csinálsz velem? Kirúgsz? Nem fekszel le velem
többet? Elmondod Robertnek az igazat, hogy megtudja, téged
egyáltalán nem érdekel, mi lesz ezzel a weboldallal? Hogy valójában
egy olyan alak vállalkozásába fektetett be az elhunyt felesége
emlékére, aki nem is hisz abban, amit árul? – Fel-alá járkálok az
öltözőben, és egyre nő a feszültség a kis helyiségben.
 – Nem én vagyok az egyetlen üzletember, aki nem hisz a saját
termékében, de ahhoz, hogy hiszek-e benne, vagy sem, ahhoz
igazából neked semmi közöd! – mordul rám Zane.
– Nincs? Tudom, hogy olyan ember áll velem szemben, aki gond
nélkül vállal kockázatot és könyvel el veszteséget, ha üzletről van
szó, de magánemberként el sem tudja képzelni, hogy ilyet tegyen!
– Mi a fenéről beszélsz? Követni sem tudlak, úgy hablatyolsz
összevissza, szóval mi lenne, ha tiszta vizet öntenél a pohárba, mert
kurvára elvesztettem a fonalat!
– Akkor mit szólsz ehhez? Beléd szerettem, Zane! Igen, én is
egyike lettem a butácska, befolyásolható nőknek, akikkel
fényezheted a hamis statisztikáidat, és felhasználhatsz a tökéletesen
a célcsoportra szabott reklámkampányodban! Nem fizettem elő,
úgyhogy sajnos az én elkeseredettségemből nem tudsz hasznot
húzni!
Azt is mondhattam volna Zane-nek, hogy három fejem van, akkor
sem lepődött volna meg jobban. A szeme kikerekedik, a szája tátva
marad, és úgy csóválja a fejét, mintha nehezen fogná fel, amit
mondtam.
– Harlow… – nyújtja ki a kezét felém, ami lehanyatlik, amikor nem
találja a szavakat, de ez az egyszerű gesztus is ékes szavakkal
beszél hozzám.
– Sejtettem – válaszolom elcsukló hangon, mélyen a szemébe
nézve. Annyi sajnálkozás csillog a tekintetében, hogy nem tudom,
hogy mondjam meg neki, hogy nincs semmi baj, én legalább annyira
megtévesztettem saját magam, mint őt.
– Nem tudom, mit mondhatnék.
Valaki kopogtat, majd két másodperccel később Zoey lép be az
ajtón.
– Kész vagytok? – néz Zane-re, majd rám, aztán megint Zane-re.
– Minden rendben?
– Persze.
– Minden oké – válaszoljuk sietve.
– Csak… csak egy perc és átöltözöm – teszem hozzá, visszafojtva
a feltoluló érzelmeimet, amik fenyegetően közel állnak ahhoz, hogy
könnyek formájában törjenek ki belőlem. – Megbocsájtotok? –
kérdezem, azzal hátat fordítok nekik, és az öltöző bal oldalán álló
szekrény ajtaján lógó ruha felé lépek. Lehunyom a szemem, és egy
örökkévalóságig várok, mire meghallom a lépteiket az ajtó felé
távolodni.
– Har…
– Kérlek, ne!
Némán néz rám, majd hallom, ahogy becsukódik az ajtó.
Végre megmondtam neki, anya.
Ezúttal azonban az az érzésem, hogy többé nem fog nekem cipőt
hozni.
 Negyvennégy
Harlow

Már fáj az arcom a sok mosolygástól.

És ez nem őszinte mosolygás volt, mintha minden rendben lenne,
hanem azért mosolyogtam, mert ha abbahagytam volna, ha csak
egy repedés is keletkezett volna ezen a maszkon, amit felöltöttem,
akkor már nem bírtam volna visszatartani, hogy kiüljön az arcomra
minden érzelmem.
Emberek, képek és lelkes felkiáltások, hogy alig várják, hogy
éjfélkor megnyíljon a weboldal. Egész este ezeket látom és hallom,
újra és újra. Mindenkitől, kivéve persze Zane-től.
Ő tisztes távolságot tart tőlem. Amikor néhányszor összeakad a
tekintetünk, egy futó pillantás erejéig egymásra nézünk, aztán
mindig jön valaki, akivel foglalkozni kell.
Zane nevetése végigzeng a termen, amibe minden alkalommal
belesajdul a szívem.
– Hölgyeim és uraim! – dörög Zane a mikrofonba, és a tömeg a
színpad felé fordítja a figyelmét, mialatt én lassan a terem végébe
araszolok. – Szeretném a figyelmüket kérni egy percre és
megköszönni, hogy eljöttek ma este megünnepelni a SoulM8
indulását! Az összes vállalkozás közül, amit valaha indítottam vagy
birtokoltam, ez különösen közel áll a szívemhez, mert ez olyasmivel
foglalkozik, amit nem lehet pénzen megvenni: a szív ügyeivel. Sokak
számára, engem is beleértve, a szerelem mindig is olyan
megfoghatatlan valami volt, amiről nem tudtam eldönteni, hogy
hihetek-e benne, vagy hogy egyáltalán létezik-e. A SoulM8 segített
megtalálnom a választ a kérdésre. Segített rájönnöm, hogy
számomra is létezik valahol a tökéletes pár. – Hatásszünetet tart,
lenéz a színpadról, és bármennyire is szeretnék hinni neki,
bármennyire is szeretnék elalélni a szavai hallatán, és hinni, hogy
rólam beszél, annyit színleltünk már az elmúlt két hónapban, hogy
hirtelen már nem tudom megkülönböztetni az igazságot a
hazugságoktól. – Nézzék, nem mondom, hogy azonnal meg fogják
találni életük szerelmét. Biztos próbálkozniuk kell néhányszor. Én
csak azt mondom, hogy remélem, sikerül visszaadnunk a hitüket
abban, hogy sikerülhet. Jó eséllyel meglátják, hogy önökhöz
hasonlóan mások is ugyanazon dolgokra vágynak… és végül
rátalálnak majd egymásra.
A teremben felhangzik a taps, pont amikor kisurranok a hátsó
ajtón, mert már egy másodperccel sem bírom tovább hallgatni a
hangját, sem a felkavaró szavait.
Kitámolygok a folyosóra, aztán amikor végre kijutok a szabadba
és a járdán kopog a magas sarkúm, úgy érzem, hogy az este
folyamán most először végre szabadon lélegezhetek. Elindulok
sétálni. Hátrahagyom a rendezvény helyszínét, mindazokat, akik
esetleg felismerhetnek onnan, mindazokat, akiket érdekel, miért
csorognak a könnyek az arcomon.
Az idő elveszti a jelentőségét, miközben a hideg utcákat járom az
ismeretlen környéken, míg végül Zane lakásához nem érek. Amikor
épp befejezem a pakolást, hallom, hogy kinyílik, majd becsukódik a
bejárati ajtó. Kulcscsomó zuhan az asztalra. Közeledő lépések a
hátam mögül, amik elnémulnak, ahogy mögém érnek.
Légy erős, Low!
– Egész este alig bírtál rám nézni – mondom halkan, miközben
behúzom a táskám cipzárját. A fal felé fordulok, el Zane-től.
– Mit művelsz, Harlow?
– Csomagolok. Megyek haza. – Felé fordulok, és látom, hogy kiült
a rettegés az arcára. A szívem lángba borul a látványára. Kócos, de
jóképű. Riadt, de dacos. Elveszett és bizonytalan.
– Nem támadhatsz le ezekkel a szavakkal, azt várva, hogy
azonnal lesz rá válaszom – mondja hebegve, pedig sosem szokott
hebegni.
– Ha küldtem volna róla egy SMS-t, hogy legyen időd rajta
gondolkodni… az változtatott volna bármit is a helyzeten? –
kérdezem nyugodt és színtelen hangon, Zane pedig kinyitja, majd be
is csukja a száját, anélkül hogy válaszolna.
Beletúr a hajába, és felsóhajt, ahogy tesz felém pár lépést.
– Pasi vagyok, Harlow. Nem vagyok jó az ilyesmiben.
 – Láthatóan én sem – válaszolom hitetlenkedő nevetéssel, a
fejemet csóválva. – Próbáltam küzdeni ellene, Zane. Tényleg… De
megtörtént, és… – Az égnek dobom a kezem, és könnybe borul a
szemem.
– Fontos vagy nekem – lép felém egy lépést, mire a mellkasára
teszem a kezem, hogy ne közelítsen tovább.
– Tudom – válaszolom, Zane pedig olyan sok érzéssel és
fájdalommal a szemében néz rám, amivel csak megerősít a korábbi
döntésemben. – Nem tudom megváltoztatni az alaptermészetedet,
azt, amiben mindig is hittél. És már eszemben sincs megpróbálni.
– Ha adnál egy kis időt, hogy feldolgozzam mindezt – mondja,
idegesen feszült hangon, de tudom, hogy ezen az idő sem
változtatna semmit.
Vagy akar engem, vagy nem.
Vagy hajlandó vállalni a kockázatot, vagy nem.
– Minden az én hibám – mondom, hogy taktikát változtassak.
– Ezt meg hogy érted? – húzza össze a szemöldökét és a vállait.
– Én kezdtem az egészet. Jobban mondva, azt nem tudom, hogy
kettőnk közül ki kezdte, de én hagytam megtörténni olyasmiket,
amiket pedig megesküdtem magamnak, hogy nem fogok hagyni.
Azzal vicceltem, hogy csak a szex miatt vagyok itt, ami kezdetben
igaz is volt. Gondoltam, nem lenne az olyan rossz módja eltölteni azt
a két hónapot, ha már úgyis össze vagyunk zárva. Aztán egyre
inkább megváltoztak a dolgok, és miközben nappal azt játszottuk,
hogy egy pár vagyunk, este pedig hatalmasakat szexeltünk, kezdtem
elhinni, hogy van köztünk valami. És számomra ekkor már nem volt
visszaút.
Mondd, hogy te is ezt hitted! Kérlek! Mondd, hogy nem én voltam
az egyetlen!
Mondj valamit, ami segíthet folytatnom! Bármit, ami megerősíti
abban, hogy nem őrültem meg, és tényleg jól láttam és éreztem,
amit láttam és éreztem belőled áradni.
– A picsába, Har… Én ezt nem bírom elviselni! Miért kéne
bárminek változnia? Miért…
– Úgy hagytam ott a ma esti bulit, hogy azt hittem, elment az
eszem. Hogy jobb lenne, ha inkább nem mondanék semmit, és
hagynék mindent annyiban. Talán amikor visszamegyünk LA-be,
akkor a viszonyunk visszatérhet abba az állapotba, ahogy az elején
volt, könnyed lenne, és játékos. Ezzel ki is egyeztem volna, Zane.
Hajlandó lettem volna félretenni a valódi érzelmeimet, és csak együtt
lenni veled, hogy lássuk, lesz-e belőle valami komoly. De mélyen
legbelül tudtam, hogy ezzel sosem lennék igazán boldog. Aztán
ahogy az utcákat róttam, járt az agyam, láttam azt a sok párt kézen
fogva sétálni, nevetni, élvezni egymás társaságát. Belém hasított,
hogy én is ezt érdemlem. Hogy többet érdemlek, mint ez – mutatok
rá, majd magamra. – Istenem, elnyerted a szívem, Zane! Egy ideje
már a tiéd, ami azt illeti. Hihetetlen férfi vagy… De én megérdemlek
egy teljes értékű kapcsolatot.
– Hamupipőke – mondja azon a mély, búgó hangján, és már ettől
a becenévtől könny szökik a szemembe. Igyekszem erőt venni
magamon, hogy lépjek hátra, amikor kinyújtja a kezét, hogy
megérintse az arcomat. Magamban üvöltök magamra, hogy vonuljak
vissza, amikor a két kezébe fogja az arcomat.
– Semmi baj – mondom, legalább annyira magamnak, mint neki.
Egy végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet nézünk. A
szemében ott tükröződik mindaz az érzés, amit hallani szeretnék, de
nem ejti ki a szavakat a száján.
– Hová mész?
– Vettem egy repjegyet…
– De miért…
– Neked még pár napig úgyis megbeszéléseid lesznek, amikhez
én nem kellek, arra meg biztos nincs szükséged, hogy
összekavarjam a napirendedet. Így lesz a legjobb.
– Szólok, hogy készítsék elő a magángépet.
– Jó lesz így, nincs rá szükség. És később sem lesz. – Lehunyom
a szemem egy pillanatra, és amikor kinyitom, meglátom Zane
szemében az elhatározást, ami átvette a korábbi bizonytalanság
helyét. – Köszönök mindent, Zane!
Zane végigsimít a hüvelykujjával az alsó ajkamon, majd alig
észrevehetően bólint, és megcsókol, hihetetlenül gyengéden. Ez az
egyetlen olyan csók, amire őszintén mondhatom, hogy a
csontjaimban is éreztem. És amiről azt akartam, hogy soha ne érjen
véget.
 Hátrébb lépek, és mosolyogni próbálok, miközben sírni volna
kedvem, majd fogom a táskámat, és elindulok, hogy kisétáljak az
ajtón. Visszhangzik a magas sarkúm, egyik lépés a másik után,
hallható bizonyítékául annak, hogy elmegyek.
Amikor ráteszem a kezem a kilincsre, és húzni kezdem, Zane az
ajtóra teszi a kezét, és visszacsukja azt.
– Ne menj el, Harlow! Maradj itt, és beszéljünk meg mindent,
találjunk ki valamit! Nem ígérhetek semmit, de…
Ahogy ránézek, látok mindent, amit akarok, de tudom, hogy még
mindig van egy része a lelkének, amit elzár előlem.
Azt a részt akarom.
Azt a részt érdemlem.
Lehorgasztom a fejem, majd felnézek rá, és belenézek a
gyönyörű, smaragdzöld szemébe.
– Ne kérj ilyet reflexből! Gondold végig! Találd ki, mit akarsz!
Amikor először jöttél utánam, egy pár cipőt hoztál. Ha megint
utánam akarsz jönni, akkor többet akarok ebből a meséből, vagy
felejtsük el az egészet. – Kinyújtom a kezem, és megszorítom a
kezét, mert rájövök, milyen ijesztően hangozhat ez egy olyan férfi
számára, aki abban hisz, hogy a szerelem csak egy kitaláció. – Nem
akarok mindent, csak tudnom kell, hogy készen állsz-e arra, hogy
esélyt adj a szerelemnek. Szeretni valakit, és tudni, hogy az a másik
sosem fogja ugyanezt érezni viszonzásul, borzasztó érzés, és senki
nem akar így élni.
– Nem beszélhetnénk meg…
– Ssssh! – teszem az ujjamat az ajkára, és minden erőmre
szükségem van, hogy ne omoljak a karjába és maradjak ott örökre.
Hogy ne hagyjam, hogy rábeszéljen akármire is, amit szeretne, mert
úgy fáj a szívem, hogy egészben le tudna nyelni ez a kín. – Olyan
szerelmet érdemelsz, Zane Phillips, ami megtanít hinni a
szerelemben.
Azzal minden további szó nélkül, az egy hajszálon függő
elhatározásommal, felszegett fejjel és a Zane lába előtt heverő,
összetört szívemmel végigmegyek a folyosón.
 Negyvenöt
Zane

– Több mint két ital ma este? – kérdezi a csapos.

– Ma este jóval többet kéne innom, mint kettőt, Barney –
válaszolok egy bólintással, mialatt egy felszálló gép nagy robajjal
elzúg felettünk.
– Szerelmi bánat?
– Valami olyasmi. – Felhajtom a kezemben tartott italom, és
kinézek a negyvenkilences kapura, ahol Harlow ül. – Csak tölts, ne
hagyd abba!
Harlow felhúzott lábbal ül az egyik széken, az állát a térdére
támasztva, a karjával átfogva a lábát.
– A gépére vár, uram? – kérdezi Barney. Rendszerint ő szokott
kiszolgálni, amikor a JFK reptérről indulok, és ismeri a szokásaimat.
– A gépem készen áll, de egy-két napig még nem utazom. –
Tudom, hogy ez nagyon furcsán hangzik, de nem akarom
elmagyarázni neki, hogy miért vettem egy repülőjegyet csak azért,
hogy átjuthassak a biztonsági ellenőrzésen, ő pedig nem kérdezi.
Inkább csak nézem Harlow-t, ezzel kínzom magam, amiért nem
sikerült őt maradásra bírnom.
Amiért nem sikerült megadnom neki, amire vágyik.
Megint összeszorul a szívem. Pont ugyanúgy, mint amikor nem
találtam őt a megnyitó bulin. Aztán meg amikor néztem, ahogy
elmegy.
Helyesebben mondva, amikor hagytam őt elmenni.
Úgyhogy most csak ülök, és kínzom magam valamivel, ami nem
lehet az enyém, csak azért, hogy tudjam, rendben fel tudott szállni a
gépre. Hogy tudjam, minden rendben van vele.
Mert az kurva élet, hogy velem nincs minden rendben.
Egy kicsit sem.
 Szereted őt, haver? Tudod azt mondani, hogy szerelmes vagy
belé?
A szerelem egy baromság.
A szokásos válaszom visszhangzik a fülemben, és ameddig csak
vissza tudok emlékezni, most először nem veszem be a saját
dumámat.
Mert ez az érzés, amit most érzek… ez a gyomorforgató érzés,
ahogy látom, hogy ő ott van, én meg itt ülök, és ő meg mindent akar,
én meg kurvára nem tudom, hogy képes vagyok-e megadni ezt
neki… ez valami olyasmi, amit még soha nem éreztem.
Olyan szerelmet érdemelsz, ami megtanít hinni a szerelemben.
Jézusom!
Ez lenne az? Ez a szerelem? Mert ha igen, ez inkább tűnik rohadt
nyomorúságnak!
Ez csak azért van így, mert te itt vagy, ő meg ott, haver.
Akkor mégis mit akarsz tőle? Felhívni néhanapján, amikor kanos
vagy? Vagy feküdni vele az ágyban esténként, és nevetni, amíg meg
nem fájdul az oldalad a vicces történeteitől? Vagy lezáratni egy teljes
játéktermet, hogy flipperezzetek, és Galagát játsszatok, mert
eszméletlen jó újra gyereknek lenni és érezni, hogy van valakid, aki
hagyja, hogy az legyél? Vagy szembekerülni valamivel, amitől szinte
a legjobban félsz az életben, és tudni, hogy ő ott van, és figyel rád,
és fogja a kezed? Vagy beszélni a munkáról a reggeli kávé mellett,
és tudni, hogy van valaki, aki tényleg figyel rád? Vagy hogy minden
befolyásodat latba vesd – még azt is, ami nincs –, hogy előrelendítsd
a karrierjét, mert tudod, hogy nagyon is megérdemli?
A picsába! Mit akarsz, Phillips? Mert a felsoroltak közül csak az
egyiknek van bármi köze a szexhez.
Arrébb tolom a kiürült poharat, és felveszem a frissen kitöltött italt,
amit Barney odahelyezett elém.
A régi énem tudta volna, mit akarok. Azt, hogy menjek oda, és
mondjam meg neki, hogy nem megy sehova, és utána felvittem
volna a lakásomra. A következő néhány napban jól éreztük volna
magunkat, és éltük volna a világunkat a városban, aztán
hazamentünk volna, és amikor odaérünk, elváltak volna útjaink, és
végül szabadon, tiszta lappal és hullafáradtan léptem volna le.
 Az új énem viszont… Jézusom! Beletúrok a hajamba, és
elkeseredetten felsóhajtok. Az új énem most ott tart, ahol a régi volt,
amikor ez az egész elkezdődött: a lehető legtávolabb akar maradni
Harlow-tól, mert halálra rémiszt, miközben pedig ott van az a
megkerülhetetlen tény, hogy folyton csak rá gondolok. Hogy csak rá
vágyom. Hogy csak rá van szükségem.
De nem tudom megadni neki, amire vágyik… amit megérdemel.
Én nem lehetek a hercege fehér lovon.
Nem tudom megváltoztatni azt, aki vagyok.
Olyan szerelmet érdemelsz, ami megtanít hinni a szerelemben.
Vagy mégis?
 Negyvenhat
Harlow

– Hibát követsz el, ha elküldöd azt az üzenetet, mija.

A vállam fölött hátranézek az anyukámra. Mögötte ott a konyha és
a bélyegnyi méretű hátsó kert, és mindkettő ugyanúgy néz ki, mint
régen, de mégis valahogy egész másnak érződik most.
Két hónap telt el az úton kalandozással, felfedezésekkel,
tapasztalatszerzéssel, személyes fejlődéssel, és mindez csak még
tovább csigázott, hogy többet akarjak. Hogy több legyen a
karrieremből, az életemből, mindenemből.
Arra is nagyon jó volt az eltelt két hónap, hogy megmutassa, nem
tudod befolyásolni, kibe fog beleszeretni a szíved.
Lula odabújik mellém, én meg szórakozottan végigsimítok a
bundáján. Nem tágít mellőlem azóta, hogy két napja hazaértem, és
nem tudok rájönni, hogy azért nem, mert ennyire hiányoztam neki,
vagy mert tudja, hogy szomorú vagyok, és az érzékeny radarjával
vette a jeleket.
– Megint ő van a hírekben, Low! – kiált oda az anyukám a fotelból,
tévénézés közben. Ahogy minden alkalommal teszi azóta, hogy
hazajöttem, amikor meglátja őt vagy kettőnket a képernyőn.
Tekintve, milyen kirobbanó sikerrel indult a weboldal, úgy tűnik, az
anyukám pár percenként ismétli önmagát.
De lehet, hogy csak azért gondolom így, mert még mindig fáj az is,
ha csak gondolok rá.
Remélem, idővel könnyebb lesz.
Valahogy azonban kételkedem benne, hogy így lenne.
Azt azonban tudom, hogy azzal, hogy már nem kell abban a
környezetben élnem – folyamatosan együtt lenni Zane-nel, akivel
kénytelenek voltunk egymást szórakoztatni, egymáson levezetni a
felgyülemlett feszültséget és egymásban vigaszt lelni, amikor arra
volt szükségünk –, az életem már nem olyan… bonyolult. Amikor az
ember benne van ebben a környezetben, akkor nem is tud másra
gondolni, de amikor ki tud belőle lépni, akkor már nem kavar benne
olyan erős érzelmi vihart.
Ez akkora baromság, Low!
Vele próbáld elhitetni ezt a dumát, vagy az anyukáddal, de
magaddal légy őszinte, és ismerd be, hogy jobban hiányzik, mint azt
valaha is lehetségesnek tartottad. Hogy már azon gondolkodsz,
hogy talán tévedtél, és el kellett volna fogadnod az ajánlatát, hogy
maradjon minden ugyanúgy, mert talán idővel kialakulhatna valami
több is belőle.
– Robert mondta, hogy talán meghosszabbítja a szerződésedet,
mija. Hogy szükség van a további segítségedre, mert olyan sikeres
volt a reklámkörút. Ha elküldöd azt az üzenetet, akkor nem biztos,
hogy megkapod a munkát.
– Épp ellenkezőleg – sóhajtom. – Azért kell elküldenem, hogy
bebizonyítsam Zane-nek, én is tudok profi módjára viselkedni. Hogy
hibát követtünk el, és hogy nem fogom megnehezíteni a közös
munkát.
De lehet, hogy csak azért akarom elküldeni, mert tudni akarom,
hogy válaszol-e.
Vagy úgy van vele, hogy engem elvesztett, és ad Simone-nak egy
esélyt.
Utálom, hogy azt remélem, meggondolja magát. Hogy fel fog
hívni, vagy kirohan a reptérre, és könyörög, hogy maradjak, vagy itt
fog várni a házam előtt.
Istenem! Mikor váltam olyanná, mint az anyám? Mikor uralkodott
el a reménytelen romantika a gondolkodásomon, és ferdítette el a
véleményemet?
Az a rohadt szerelem az oka. A szerelem és minden, ami azzal
együtt jár.
De ha tényleg vége közöttünk, akkor mit mesélt Zane Robertnek
kettőnkről? Mivel magyarázza, hogy elutaztam, amikor ő még mindig
ott van?
– Egyébként mindegy, úgysincs rá szükséged – legyint anyám. –
Az e-mail-fiókod tele van olyanok leveleivel, akik munkáról akarnak
beszélni veled. Robert megtette a kötelességét.
– Ühüm.
 – Válaszolni fogsz azokra az e-mailekre, igaz?
Lehunyom a szemem.
– Persze, anya, de szükségem van néhány napra, rendben? –
magyarázom elhaló hangon, amivel remekül jeleztem számára, hogy
itt az ideje odaülnie mellém a kanapéra, és megvigasztalnia.
Az anyukám odabújik mellém, és megsimogatja a hajam.
– Mija…
– Jól vagyok – mondom, és letörlöm a magányos könnycseppet az
arcomról.
– Az én hibám, hogy most szenvedsz. Én erőltettem, hogy mondd
el neki. Én idéztem ezt elő a buta ötleteimmel. Jobban tettem volna,
ha befogom a szám.
– Nem a te hibád. Már az elején tudtam, hogy érez. Én
viselkedtem bután, és hagytam magam befolyásolni az érzelmeim
által.
– Észhez fog térni, mija. Ahogy rád nézett azokon a bulikon,
látszik a felvételeken… Meg fogja gondolni magát! – Az anyukámra
mosolygok, de nem hiszek neki. – Csak arra gondolj: ha a hiányod
nem fogja jobb belátásra bírni, akkor az igazság az, hogy az együtt
töltött időtöknek valójában nem is volt jelentősége.
– Ez igaz, de ettől még szarul érzem magam.
– Tudom. – Megpaskolja a fejem, majd csókot nyom a fejem
búbjára, aztán visszaül a foteljébe, és magamra hagy.
Mély sóhajjal és olyan csontig hatoló fáradtsággal, hogy
legszívesebben napokig csak aludnék, de tudom, hogyha
lehunynám a szemem, csak Zane arcát látnám magam előtt, amikor
elhagytam, ránézek az SMS-re a telefonomon:

Gratulálok a sikeres induláshoz! Itthonról követem, és kimondhatatlanul büszke

vagyok, hogy a részese lehettem ennek veled. Köszönöm a sok csodálatos élményt,
a rengeteg emléket, és ne haragudj, hogy olyan furán hagytalak ott! Elragadott a
pillanat heve, túlságosan megszoktam a mi kis közös életünket, és most, hogy
kiléptem belőle, már látom, hogy ez úgysem működött volna közöttünk.

A sor végén villogó kurzor csábít arra, hogy megnyomjam a

„Küldés” gombot.
Még egy hazugság egy olyan párkapcsolat terhére, ami ilyen
hazugságokból született.
Nagy levegőt veszek.
Sóhajtok.
És megnyomom a „Küldés” gombot.
 Negyvenhét
Zane

– Ezt elkúrtam, Foltos.

Újra lenézek az üzenetre, talán már századjára. Hogy volt képes
ilyen könnyen leírni engem?
Foltos úgy néz rám, miközben csorog a nyál a szájából, mintha azt
akarná mondani: „Egy hete kaptad az üzenetet, ami azóta nem
változott semmit, szóval mi a fenéért bámulod azt még mindig?”
Jó kérdés.
Hátradőlök a székemben, az asztalra dobom a telefonomat, és a
kezembe veszem a csésze kávét. A kávéház dugig van tömve. Ki-be
sietnek a vásárlók, akik máris késésben vannak a
megbeszéléseikről. A sarokban, az egyik asztalnál egy férfi ül, a
laptopján ironikus módon épp a SoulM8 van megnyitva. Senkinek
nem tűnik fel, hiszen olyan diszkrét külsőt adtunk az oldalnak, de én
észreveszem. Jobbra az egyik asztalnál egy kislány forró csokit
iszik, míg az anyukája hozzábújik az apukájához, és már épp
elfordítanám a tekintetem, amikor meghallom, hogy szürcsölve issza
a szívószáljával az italt.
Szürcsöl a szívószállal.
Harlow kurvára ott van mindenütt, akár akarom, akár nem.
– A szerelem igazán fantasztikus érzés, nem igaz? – kérdezi
Robert, ahogy leül velem szemben, frissen újratöltött kávés
csészével a kezében, és az előbbi család felé biccent az állával.
– Az – mordulok válaszul.
– Ennyi a válasz? Az? Nincs más hozzáfűznivalód?
– Mit akar ez jelenteni, öregfiú?
– Hiányzik neked Harlow, igaz?
Beletelik egy röpke pillanatba, amíg felfogom, hogy mit is mondott,
és visszatartom az őszinte reakciómat – de még mennyire! –, és
összeszedem magam annyira, hogy úgy tudjak a szemébe nézni,
hogy nem ül ki a döbbenet az arcomra.
– Hogy mondod? – kérdezem alibiből.
– Hiányzik neked. Idáig együtt voltatok, most meg elment, és
rájöttél, milyen szar nélküle lenned.
– Miről beszélsz? – kérdezem nevetve, miközben próbálok rájönni,
hová akar kilyukadni.
– Ugyan már, Zane! Nagyon jól fenntartottátok a látszatot és
játszottátok a szerepeteket. Senki nem vett észre semmit, de én
tudom, hogy nem voltatok együtt az elejétől fogva. Mondtam, hogy
okos fickó vagyok. A fenébe is, hiszen milyen ellenséges volt, és
szókimondó, te meg arrogáns, és úgy viselkedtél, mint aki mindent
jobban tud! – Elégedett mosollyal megvonja a vállát, és hátradől a
székében. Iszik egy korty kávét, majd megint rám néz. – Titeket
egymásnak találtak ki.
– Azt akarod mondani, hogy te szervezted így az egészet? Hogy
te hoztál minket össze? – Alig bírom kipréselni magamból a
szavakat, miközben igyekszem megemészteni a hallottakat.
– Sylvie emlékére fektettem be a pénzem a SoulM8-be. Hogy
maradjon utána valami maradandó. De volt benned valami, Zane,
ami a fiatalkori önmagamra emlékeztetett. Jól megérdemelt
önteltség. Sugárzott belőled, hogy nincs szükséged senkire és
semmire. Úgy csináltál, mintha mindenre lenne válaszod, miközben
arról, amire a legnagyobb szükséged lett volna, halvány fogalmad
sem volt. – Robert integet a kislánynak, és elmosolyodik, majd
visszafordul felém. Olyan voltam, mint te. Ellentétben azzal, amit
mondani szoktam mindenkinek, azt hittem, hogy randizok egyszer-
kétszer Sylvie-vel, aztán részemről vége. Ki akar egyetlen nő mellett
leragadni? Kinek van szüksége erre a szerelemnek hívott
baromságra? – meséli nevetve, ahogy visszagondol a régmúltra, én
meg közben a földről próbálom felszedni a leesett államat. –
Tévedtem. Nagyot tévedtem, és beképzelt is voltam. Azt hittem,
mindent tudok, és emiatt majdnem elszalasztottam a legjobb dolgot,
ami valaha történt velem. Talán egy kicsit magamat láttam benned
és Sylvie-t láttam Harlow-ban, és talán… csak talán, meg akartalak
ajándékozni a legszebb dologgal, amiről azt sem tudtad, hogy
létezik.
 – Te most szórakozol velem?
– Nem.
– Szóval az egész bizalom kalandpálya, meg a valóságshow… Te
jó ég! Előre megtervezted az egészet!
– Kellett neked egy kis lökés – mondja szenvtelenül –, és kiváló
reklámértéke is volt.
– Eladtuk a hazugságaidat – morgom.
– Nem, eladtátok a tündérmesét.
Pislantok párszor, és meredten nézem Robertet, miután megint
hallom ezt a kifejezést, és közben igyekszem helyretenni magamban
a dolgokat.
– Nem is tudom, mit mondjak erre.
– Mondd, hogy hiányzik! Ismerd el, hogy beleszerettél! Tudom,
hogy halálra rémiszt ez a gondolat, de emlékszel arra a
gyomorszorító érzésre és a szíved fájdalmára, mindig, amikor
Harlow-ra gondolsz? Az a válasz a kérdésedre. Azt fogod érezni,
amikor nem vagy vele. – Robert iszik még egy korty kávét, és feláll a
székéből, majd egy barna borítékot dob az asztalra. – Itt van az új
szerződése, ha még akarsz vele dolgozni. Neked kell kitalálnod,
hogy mihez akarsz kezdeni.
– Robert…
– Kellemes délutánt, Zane! Viszlát, Foltos!
Azzal minden további magyarázat nélkül magamra hagy, én meg
csak ülök tátott szájjal.
Átvertek. A részesévé tettek egy játéknak, anélkül, hogy
észrevettem volna, de az tuti biztos, hogy nem fogom a partvonalról
figyelni a további eseményeket.
 Negyvennyolc
Harlow

Riadtan nézek a mobilomra és látom meg rajta Zane nevét.

Ugyanígy néztem rá az elmúlt tíz napban minden alkalommal,
amikor megzörrent, és mindeközben egyszer sem jelent meg rajta
az a név, amit szerettem volna látni rajta… És most, hogy igen, félek
felvenni a telefont.
– Halló?
Csak nyugi, Harlow!
– Te vagy az, Hamupipőke?
Ez a hang! Ez a becenév! Minden részem beleremeg, ahogy
meghallom a hangját és nagyon utálom, hogy még mindig milyen
erős reakciót vált ki belőlem, figyelembe véve, milyen szarul éreztem
magam idáig.
– Szia!
– Hogy vagy? – kérdezi Zane olyan őszinte aggodalommal a
hangjában, amit nem akarok hallani.
– Jól. Remekül – vágom rá gondolkodás nélkül, és gondolatban
megint a buszon érzem magam, együtt vele az első héten,
ingerülten, dacosan, szexuálisan felajzva.
– Kifejtenéd? – kérdezi, és hallom a mosolyt a hangjában.
– Az oldal indulása óta kaptam néhány munkaajánlatot, azokat
böngészem.
– Na és jók?
– Van közte olyan is.
– Nos, nekem is van egy ajánlatom a számodra, egy szerződés
formájában, itt van a kezemben.
A szívem a torkomban dobog e szavak hallatán. Munka. Emiatt
hívott, nem miattam.
– Tényleg? – préselem ki a választ magamból.
 – Ühüm. Robert beugrott ma, miután megkértem korábban, hogy
írjon egy szerződést, hogy maradhass a SoulM8-nél, mint hivatalos
szóvivő. – Nem válaszolok, nem tudok mit mondani, mert csak az jár
a fejemben, milyen nehéz lenne napi szinten együtt dolgozni Zane-
nel, miközben így érzek iránta.
– Robert tudja, hogy már nem vagyunk együtt? – kérdem.
Zane sóhaja betölti a levegőt, majd beáll a csend, ahogy várom a
válaszát.
– Beszéltünk róla, igen.
– Oh. – Összeszorul a szívem, mert ez azt jelenti, hogy már nem
kellene tovább színlelni.
– Na és a szerződés, Harlow?
– Igen, hogyne. Mi van vele? – kérdezek vissza, hogy időt nyerjek,
és összeszedjem magam.
– Beleírtuk, hogy máshol is vállalhatsz munkát, amíg nekünk
dolgozol, és…
– Értékelem, hogy gondoltatok rám, de azt hiszem, inkább
kihagyom.
Mit művelsz? Stabil meló. Rendszeres fizetés. Álommunka!
Igen, de azzal járna, hogy nap mint nap látnom kéne Zane-t.
Mindig arra emlékeztetne, hogy mi az, ami nem lehet az enyém,
amire nem szabad vágynom.
– Hogy érted, hogy kihagyod? – kérdezi olyan hitetlenkedve,
ahogy én is érzem magam most.
– Szerintem ez nem jó ötlet, Zane.
– Kár, mert holnap kilenckor találkozunk.
– Mondom, szerintem ez nem jó… És amúgy is az ügynökömmel
kell ezt megbeszélned. – Ez az! Ha gond van, háríts mindent az
ügynöködre.
A nevetése betölti a telefont.
– Nem foglalkozom ügynökökkel.
– Ezúttal kénytelen leszel. – Bármit, csak ne kelljen látnom téged,
pedig nem akarok mást, csak téged látni.
– Úgyis eljössz – mondja, és ezzel egy röpke pillanatra eszembe
juttatja azt a napot, amikor eljött hozzám, hogy elhozza azt a cipőt.
Amikor meghívott a partira. Amikor minden elkezdődött.
 Egy kis részem mohón csap le erre az apró kis valamire, ami van
közöttünk, és látni akarja, hogy Zane tényleg lehetőséget akar-e
nyújtani nekem, mint ahogy azt szerintem teszi.
Vagy ez van, vagy minden kétséget kizáróan elment az eszem.
– Nem megyek – tiltakozom.
– De igen, eljössz.
– Látom, még mindig egy arrogáns, követelőző alak vagy.
– Azt hitted, megváltozom?
– Igen – suttogom alig hallhatóan, finoman jelezve ezzel Zane-
nek, hogy még nem adtam fel a reményt.
– Eljössz, Harlow. Az olyan nők miatt, mint Molly, akivel New
Yorkban ismerkedtünk meg.
Az ujjaim szorosabbra fonódnak a mobilom körül.
– Emlékszel a nevére?
– Eljössz, mert ezeknek a nőknek szükségük van arra a reményre,
amit csak te tudsz nekik nyújtani a cég arcaként.
Na és mi lesz azzal a reménnyel, amire nekem van szükségem?
– Nem megyek el – hazudom.
– De igen, eljössz.
 Negyvenkilenc
Harlow

Nem kell túlkombinálni ezt az egészet, Low.

Egy lépés.
Ne lépj be az irodájába túl nagy elvárásokkal!
Még egy lépés.
Ne úgy lépd át a küszöböt, hogy azt hiszed, Zane megváltozott!
Még egy lépés.
Ne reménykedj abban, hogy említést tesz kettőtökről a
szerződésen kívül!
Még egy lépés.
Övön aluli ütésként ér a látványa. Hatásvadásznak és
nevetségesnek hangzik, de amikor felnéz, és találkozik a
pillantásunk és lassan mosolyra húzódik a szája, elakad a
lélegzetem.
– Helló, Harlow! – mondja, és feláll az asztaltól. – Gyere be,
kérlek!
– Szia! – Belépek az irodába, a hátam merev, az idegeim
táncolnak a bőröm alatt. A szívem összerándul a mellkasomban,
amikor lágy csókot nyom az arcomra üdvözlésképpen, majd kihúzza
nekem a széket, hogy üljek le.
Arra számítottam, hogy visszamegy az asztal mögé, és leül a
székébe, de ő ott marad előttem, és nekidől az asztalnak.
Hát persze.
Túl messze ahhoz, hogy meg tudjam érinteni, de elég közel
ahhoz, hogy érezzem rajta a szappan és a kölnije illatát, és
emlékezhessek arra, milyen volt érinteni az inge alatti
izomkötegeket.
– Szóval? – kérdezi, és addig vár, amíg nem nézek a szemébe.
– Szóval… – Annyi mindent kellene mondanom, de ez a hely és
idő mégsem alkalmas rá. Az SMS-ben azt mondtam neki, hogy
mindent félre tudnék tenni, ami kettőnk között történt, hogy újra
együtt dolgozhassunk, és most azt próbálom, de istenem, mekkorát
tévedtem! Nem lehet elfelejteni egy olyan férfit, mint Zane Phillips.
Nem lehet meg nem történtté tenni és a szőnyeg alá söpörni őt.
– Van itt egy szerződés a számodra.
– Igen. – Most minél kevesebbet mondok, annál jobb, legalábbis
addig, amíg vissza nem nyerem az ellenőrzést a lázongó érzelmeim
felett. – Láthatnám?
– Először inkább szeretnék beszélni róla.
– Hát persze hogy azt szeretnél.
– Bízom benne, hogy tetszeni fognak a feltételek. Nem kell
költöznöd, és stabil havi fizetésed lesz. Időnként kell majd utaznod,
de messze nem annyit, mint régen.
– Veled? – nyögöm ki nagy nehezen a kérdést.
– Micsoda?
– Veled kellene utaznom?
– Én vagyok a cég vezetője, természetesen az utak egy részét
velem kellene megtenned.
Egymás szemébe nézünk, és valami leírhatatlan erővel ébred fel
közöttünk a szexuális feszültség. A kezem a szék karfáját markolja,
ahelyett hogy kinyújtanám, hogy megérintsem őt, ahogy azt
szeretném.
A szívem összevissza kalimpálva a torkomban dobog, ahogy
visszafojtok magamba mindent, amit mondanék, és ehelyett a
következőket mondom:
– Sajnálom, de ez nem fog menni.
– Miért nem? – kérdezi Zane, félmosollyal a szája sarkában, és ha
pisztolyt fognának rám, akkor sem tudnám megmondani, mit talál ő
ezen olyan viccesnek.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Velem fogsz élni, szóval miért ne tudnál utazni is velem?
– Azért, mert… Mit mondtál?! – nézek rá meredten, majd pislantok
párat, hátha attól elhiszem, hogy jól hallottam, amit Zane mondott.
Igyekszem nem reménykedni, pedig egyre nő bennem a remény.
– Azt mondtam, hogy értelmetlen, amit mondasz. Mivel úgyis
együtt fogunk élni, miért olyan nagy ügy, ha együtt is fogunk utazni?
– Összefonja a mellkasán a karját, és elszántan vár.
 – Ki mondta, hogy összeköltözöm veled?
– Én.
– És ugyan miért tennék ilyet?
– Mert már majdnem két hete, hogy elmentél, Harlow, és egy
szikrányit sem bírtam aludni!
– Biztos vagyok benne, hogy sok nő szívesen ébredne melletted.
– Mert minden alkalommal, amikor elkészítem a kávém, azt
várom, hogy viccet csinálj abból, hogy milyen gyengére főztem már
megint.
– Ez a te gondod.
– Mert folyton csak rád gondolok.
Erre nem tudok mit felelni, csak óvatosan elmosolyodom, jelezve,
hogy hinni szeretnék neki, de nagyon meg vagyok bántva ahhoz,
hogy remélni tudjak.
– Ezt csak magadnak köszönheted – suttogom.
– Ez igaz – bólint. – Nyomorultul érzem magam nélküled, Harlow.
Nem merek megszólalni, mert bármennyire is jólesik hallanom,
hogy hozzám hasonlóan ő is szenvedett nélkülem, ez nem változtat
azon, hogy hogyan vélekedik a szerelemről.
– Akkor jó.
– Akkor jó? – kérdezi nevetve, én pedig bólintok, mert könnyek
gyűlnek a szemembe, amiket pedig nem akartam, hogy lásson. –
Hiányoztál. Hiányzott minden veled kapcsolatban. Nem aludtam,
mindenkivel seggfej voltam, és… istenem – megdörzsöli az állát –, a
SoulM8 úgy hasít, hogy nekem kéne a legboldogabb pasinak lenni a
világon, én meg másra sem tudok gondolni, mint rád és arra, hogy
mennyire elszúrtam a kettőnk dolgát.
– Jól van – lehelem a szavakat, mert igyekszem hű maradni a
magamnak tett fogadalomhoz, hogy többet érdemlek, és Zane
minden szavával egyre jobban megnehezíti, hogy ne ugorjak fel a
székből és csókoljam, amíg el nem ájul.
– Ezt is elszúrom, igaz? – kérdezi nevetve, és nagyot sóhajt,
miközben megcsóválom a fejem, és letörlöm az arcomról az első
könnycseppet, ami kibuggyant a szememből. – Kérlek, ne sírj!
– Zane…
– Azt mondtam, hogy szerintem a szerelem egy baromság, igaz?
Jelenleg úgy érzem, hogy a szerelem egy merő nyomorúság! Mintha
gyomorfertőzést és szívinfarktust kaptam volna egyszerre, úgy
érzem magam nélküled. Úgyhogy beláthatod, vissza kell, hogy
kapjalak. Szükségem van rá, hogy szeress, hogy megmutasd
nekem, milyen az. Hogy bebizonyítsd nekem, ez tényleg az a
csodálatos érzés, aminek mindenki állítja, mert most az egész egy
nagy szar!
– Azért, mert összetört a szíved – jegyzem meg halkan.
– Erről lenne szó?
Felkelek a székből, és bólintok.
– Szívás, igaz?
– Ó, de még mennyire! – feleli mosolyogva, és kinyújtja a kezét,
hogy a két keze közé fogja az arcomat. És az érintése… Ó, istenem,
mennyire hiányzott az érintése! És a mosolya. És a nevetése. Meg
mindene.
– Olyan, mintha valaki tőrt döfött volna a szívedbe, és
folyamatosan forgatná.
– Igen – dörmögi Zane.
– És csak arra vágysz, hogy jégkrémet egyél, és megeszel vagy
három gallonnal, pedig mindig fáj tőle a hasad.
– Valami ilyesmi. – Amikor elmosolyodik, most először a szeme is
vidám ráncokat vet. – Segítenél rendbe hozni, Harlow?
Odahajol hozzám, és az ajkával simogatja az ajkamat, mire még
egy könnycsepp gördül alá a szememből.
Itt van a helyem.
Itt.
Vele.
Istenem, mennyire hiányzott már!
– Nagyon sok megalázkodásba telik meggyógyítani egy összetört
szívet.
– Elszúrtam, Harlow.
– Igen.
– Hagytam, hogy elmenj.
– Igen.
– Nem csinálok ilyet még egyszer.
– Miért kéne hinnem neked? – kérdezem, mert hallani akarom a
választ.
 – Mert amíg együtt voltunk, megváltoztam – mondja, és a szívem
duzzad örömömben. – Mert minden, amit ismertem, amit látni
engedtem magamnak, az a párkapcsolatok sötét oldala volt. Aztán
beléptél te az életembe, harcra készen, feltartott ököllel, és
beverekedted magad a szívembe. Még fel sem fogtam, hogy ez
megtörtént, és te már el is tűntél, én meg ahogy egyedül maradtam,
életemben először megértettem azokat a tündérmeséket, amiket
elmondásod szerint az anyukád olyan szívesen emleget. Nem
vagyok herceg fehér lovon, Harlow, a legkevésbé sem, de tudom,
hogy tudnék az a férfi lenni, akit megérdemelsz. Keményen fogok
dolgozni azon, hogy boldoggá tegyelek, hogy ne kelljen még egyszer
ilyen nyomorultul éreznem magam.
– Nem csak te érezted magad nyomorultul.
– Nem? – kérdez vissza.
– Nem.
– Megcsókoljalak, hogy hátha jobban érzed tőle magad? –
kérdezi, és megcsókol, de olyan gyengéden, hogy a legszívesebben
elolvadnék. Amikor elhajol tőlem, kérdőn felvonja a szemöldökét. –
Most már jobb?
– Kezdetnek jó lesz.
Zane centikre a számtól felnevet.
– Legyél velem türelmes, rendben? Nagyon új még nekem ez az
egész. Ismeretlen vizekre evezek, ami halálra rémiszt, de annak a
lehetősége, hogy ne legyünk együtt, tízszer annyira rémisztő. Biztos
követek el majd hibákat, és elszúrok ezt-azt, de rendületlenül fogok
evezni, ha tudom, hogy te ott vársz rám jutalomból a túlsó parton.
Most én vagyok a soros, hogy megcsókoljam. A kezem felkúszik
Zane mellkasán, fel a hajába, amibe beletúrok, és minden
felgyülemlett érzésemet beleöntöm a csókba. Megmutatom neki,
milyen az: szeretni és szeretve lenni.
Amikor elhúzódunk egymástól, nekem hajtja a homlokát, és így
maradunk egy kicsit, hogy átélhessük a pillanatot, egymást és azt a
lehetőséget, amit most teremtettünk egymás számára.
– Most már kimondhatom? – kérdezem, mert ki kell, hogy
mondjam, és ne nyomja végre a vállamat ez a mázsás súly.
– Mit?
– Beléd szerettem, Zane Phillips.
 Érzem, hogy a teste megfeszül a szavaim hallatán, elakad a
lélegzete, aztán az ajka rátalál az enyémre, és tudomásul veszi a
szavakat, amikről tudom, hogy megijesztik őt.
– Harlow, ígérem, hogy…
– Ne ígérj semmit, Zane! Én csak téged akarlak. Úgy, ahogy vagy.
Azt, aki vagy. A hibáiddal együtt, mert, Isten a tanúm, én is rengeteg
hibát követek el. Nem kell semmit megígérnünk egymásnak azon
kívül, hogy megpróbáljuk. Ennyit kérhetek tőled.
– Akkor ezt igennek vehetem?
– Ez elég tágan értelmezett kérdés ahhoz, hogy igent
mondhassak rá – felelem nevetve.
– Hozzám költözöl? – kérdezi Zane hátradőlve, a szeme válaszra
várva csillog, és biztatóan mosolyog.
– Az attól függ.
– Mitől?
– Hogy Lula kedvelni fogja-e Foltost.
– Szerintem elég, ha összezárjuk őket egy kennelbe, és
megtanulják szeretni egymást.
– Gondolod?
– Hát persze, nézd csak meg kettőnket! – mondja, aztán átölel, és
magához húz.
– Nem hiszek abban, hogy lehetséges lenne erőltetni egy
kapcsolat kialakulását.
Zane hátraveti a fejét, és úgy nevet.
– Akkor van számodra egy érdekes történetem!
– Valóban?
– Igen, de majd máskor mondom el.
– És most mit csináljunk?
– Pótoljuk be a sok elvesztegetett időt, amíg nem csókolhattalak,
Hamupipőke.
Találkozik a pillantásunk, és csábítóan nézünk egymás szemébe.
– Igen nehéz lesz, már látom, de állok a kihívás elébe.
– Remélem is – dörmögi, és ahogy megcsókol, a két világ, amiben
élünk, újra találkozik.
Ezúttal azonban ez a találkozás nagyon is kívánatos.
Nincs több színlelés.
Nincs több közönség.
 Csak mi ketten vagyunk, és előttünk az élet, ami megannyi
lehetőséget tartogat még a számunkra.
 Epilógus
Harlow

Egy évvel később

A szardíniai partvidék lélegzetelállítóan gyönyörű. A strandok, a

tenger és az emberek is.
Az a férfi meg pláne, aki éppen felém sétál a csípőjére engedett,
hosszú szárú fürdőnadrágjában, és aki csak engem néz.
Hogy lehet ez az én életem?
Soha nem akarok elmenni innen!
– Szia! – mondja, és magához húz, hogy megcsókoljon. Menta- és
whiskyízű a szája, a bőre pedig napsütötte illatot áraszt.
– Szóval? – kérdezem.
– Szóval… – mormogja az ajkaimtól pár centire, majd kicsit
hátradől, és rám néz. – Hogy lehettem ilyen szerencsés?
– Elmondod végre?
– Mit?
– A végeredményt! – ütök játékosan a mellkasára, miközben ő
megint magához húz, hogy megpróbáljon megcsókolni, és ezzel
elterelni a figyelmemet.
– Nem tudom, mi lett.
– Hogy érted, hogy nem tudod?
Most komolyan beszél?
– Visszaléptem a fogadástól. Hagytam elveszni a pénzt.
– Nagyon vicces vagy. Sosem tennél ilyet, sosem hagynád, hogy
Kostas minden erőfeszítés nélkül nyerjen. Ennyire már ismerlek. –
Van azonban valami abban, ahogy az előbbi kijelentést tette, ami
arra utal, hogy nem viccel. Nem tenne ilyet. Vagy mégis? – Zane!
– A szerelmet nem lehet a haszon szempontjából nézni.
Felbecsülhetetlen értékű.
– Jaj, istenem, ez nagyon nyálas duma! – nevetek fel.
 – Egy játékos már csak ilyen, nem szabad haragudni rá.
– Akkor az a játékos jobban teszi, ha ügyesebben játszik –
válaszolom, de ahogy rám néz, azt látom a szemében, hogy tényleg
nem viccel.
– Zane – szólok rá, de ő csak néz rám, és felvonja a szemöldökét.
– Zane!
– Hmm? – hümmög, a sörösüveget a szájához emelve.
– Te tényleg nem viccelsz, igaz?
– Mivel kapcsolatban?
– Tényleg hagytad veszni a fogadásra feltett pénzedet?
Zane megvonja a vállát, annak a férfinak a mozdulatával, aki
minden gond nélkül meg tud válni ennyi pénztől.
– Eredetileg azért mentem bele a fogadásba, mert újra érezni
akartam azt a bizsergést. Hiányzott az izgalom. Aztán rájöttem, hogy
nem is az üzleti sikerre vágyom, hanem valami másra… jobban
mondva, valaki másra.
– Máris sokkal ügyesebben játszol. Határozottan fejlődőképes
vagy.
– Látod? Mondtam, hogy képes vagyok fejlődni!
– Az biztos – hajolok oda hozzá, és a szájára nyomom a számat. –
És fejlődtél is. – Még egy próbát teszek. – Elmondod végre, mi
történt a találkozótokon?
Zane vállat von, olyan hihetetlen nemtörődömséggel, mint aki már
megszokta, hogy milliókat nyer és bukik el.
A múlt hét annyira… istenem, káprázatos volt! Kikapcsoltattuk
egymással a telefonjainkat, magunk is kikapcsolódtunk, és
ráhangolódtunk a nyárra. Lustálkodás a parton. Spontán piknik a
parkban. Szeretkezés órákon keresztül.
Anélkül, hogy bárki megzavart volna minket. Teljes nyugalomban.
Csak mi ketten.
Aztán persze ma megjött a társaság. Kostas, Mateo és Enzo
megérkeztek a szokásos kétéves találkozójukra. És hogy felnyissák
a borítékot, amiből kiderül, ki nyerte a nagy összegű fogadásukat.
Zane-re pillantok. Lebarnult, és olyan nyugalom árad belőle, mint
még soha. Mintha végre jól érezné magát a bőrében. Korábban
mindig azt hittem, hogy így érez, de most látom csak igazán.
 – Mi az? – kérdezi, amikor észreveszi, hogy őt nézem, amint az
azúrkék tengeren ringatózó jachtokat figyeli.
– Komolyan beszélsz, igaz?
– Szoktam én pénzzel viccelni?
– De hát, Zane! – szakad ki belőlem. – Ez rengeteg pénz! –
Mármint sokkal több, mint amennyit könnyű szívvel ki tudnék
mondani. Egymillió dollár, amit feltett a fogadásra, és még egymillió,
amit a SoulM8 felépítéséhez használt fel. – Befektetted azt a sok
pénzt a SoulM8-be meg a fogadásba, aztán…
– Aztán a SoulM8 sokkal többet hoz nekem, mint az a kezdeti
befektetés… Ráadásul téged is megtaláltalak magamnak. – Kinyújtja
a kezét, és az arcomra teszi, a hüvelykujjával végigsimít az alsó
ajkamon, így próbálja másra terelni a figyelmemet. – Azt hiszem,
megkaptam, ami jár a pénzemért.
– Percről percre jobban megy neked ez a játék.
– Akkor még szerencse, hogy bőven van időnk.
Rám mosolyog, amitől minden részemben tűz gyúl.
– Na, és ki nyerte a fogadást?
Megvonja a vállát.
– Nem tudom. Otthagytam őket, mielőtt kinyitották volna a
könyvelő eredményeivel a borítékot. De biztosan hallunk még róla…
Most viszont csak veled akartam lenni. – Sosem unom meg hallani
az ilyen mondatait.
– Szóval azt sem tudod, hogy te nyertél-e?
Rám mosolyog, de úgy, hogy abból azt is ki lehet olvasni, hogy ő
nyert, és azt is, hogy veszített, és ez az ellentmondás az őrületbe
kerget.
– Már el is felejtettem. De akartam mutatni valamit. Maradj itt!
Megfordulok és figyelem, ahogy Zane visszamegy a villánkba a
hátunk mögött, és rövidesen visszatér egy laptoptáskának látszó
holmival.
– Azzal meg mit csinálsz? – kérdem.
– Megszegem a szabályokat – vigyorog rám azonnal.
– Azt mondtuk, hogy nem fogunk internetezni…
– Később megbüntethetsz – kacsint rám, azzal egy csókot nyom
az arcomra, és az előttünk álló asztalra helyezi a laptopot.
– Ez mi?
 – Ez, ööö… Küldött valaki egy videót, ami felkapott lett
mostanában, és meg akartam mutatni neked is.
Furcsa ilyet Zane szájából hallani, de legyen.
– És miről szól?
– Ez az egyik legjobb lánykérés, amit láttam a SoulM8-en
egymásra talált párok lánykérései közül.
– Tényleg?
– Igen.
– És te inkább visszajöttél hozzám, hogy ezt megmutasd nekem,
ahelyett, hogy a barátaiddal lennél? Nem is tudom, mit mondjak.
– Mondtam, hogy nagy játékos vagyok.
Felnevetek, a számítógép pedig életre kel. Zane megnyom pár
gombot, majd elkáromkodja magát, amikor a saját képe jelenik meg
a képernyőn.
– A fene essen bele! – morogja. – Ezt kapom, amiért
kölcsönkértem Kostas gépét.
– Mi a baj?
– Beragadt a webkamera, vagy mi.
Ezt hallva megint felnevetek.
– Ha nem haragszol, nem szeretném tudni, mit csinál a képen,
vagy mit vett fel, ami miatt nem lehet kikapcsolni a kamerát! – Képek
jelennek meg a lelki szemeim előtt nőkről és még több nőről, meg
minden egyéb ilyesmiről. Zane még mordul párat. – Nem olyan nagy
ügy. Később is megnézhetjük.
– Nem, inkább most, nagyon jó… Tökéletes magyarázatot ad arra,
miért hagytam ott a srácokat. A francba! Csak egy perc! – mondja
Zane, és figyelem a képernyőn, ahogy a remek hátsója visszavonul
a villába. Biztos nagyon tetszik neki a videó, ha ennyit fáradozik
miatta.
Kis idő elteltével hátrahajtom a fejem a szék támlájára, és
lehunyom a szemem.
– Azt hiszem, megvan végre.
– Jól van, csak szólj, és kinyitom a szemem. Nagyon jólesik ez a
napfény.
– Azt hiszem, kész vagyok – szólal meg egy hang a másik
helyiségből.
 Amikor kinyitom a szemem, beletelik egy-két pillanatba, amíg
megjelenik a képernyőn az, amit magam előtt látok.
– Hát te meg…
És ekkor leesik a tantusz.
Zane frakkba öltözve áll mögöttem. Egy teljes frakkban! A mosolya
ideges, és a pillantása az enyémet keresi.
– Zane! – fordulok felé, ahogy odalép hozzám.
– Lehet, hogy nem a nagyközönség számára készül ez a felvétel,
de mindenképp meg akartam örökíteni ezt a pillanatot.
Minden ízemben reszketek, és azt sem tudom, hogy üljek vagy
álljak, vagy menjek oda hozzá, vagy maradjak, ahol vagyok. Csak
azt tudom, hogyha térdre ereszkedik – vagy ha nem –, és megkéri a
kezem – vagy nem –, vagy bármit is kérdez vagy mond, a válaszom
igen lesz, feltéve, ha ez azt jelenti, hogy együtt maradhatunk.
Csak ez számít.
– Harlow – néz rám Zane, és egyetlen szavával megnyugtat, és
visszahúz a földre. – Jól vagy?
Egy eszelős módjára hevesen bólogatok.
– Igen, csak nem tudom, mit csináljak!
– Ne csinálj semmit, Hamupipőke, csak maradj, ahol vagy!
A szoba túlsó feléből odalép hozzám, aki bikiniben vagyok, ő meg
frakkban, én pedig odahajolok hozzá, és az ajkára tapasztom a
számat. Nem tudok ellenállni neki.
– Millió különböző módon elképzeltem, hogy fogalmazzam meg,
amit mondani akarok. Még jegyzeteket is rejtettem el az egész
átkozott házban arról, hogy mit akarok mondani. Illetve, hogy mit kell
mondanom. De van egy dolog, ami mindennél fontosabb közülük:
szeretlek, Harlow Nicks. Téged és a heves vérmérsékletedet és azt,
hogy mindent a nevén nevezel. Szeretem az érzékeny szíved és az
önfeláldozó szellemed. Szeretem, ahogy szürcsölsz a szívószállal,
és hogy olyan királyul játszol a Galagán. Tény, hogy úgy kezdődött
minden, hogy a saját csapdámba csaltál, de azóta is én vagyok az,
akivel játszadoznak…
Odahajol hozzám, és egy végtelenül gyengéd csókot nyom a
számra.
– Szeretlek és szeretni foglak, és addig fogom mondogatni, hogy
szeretlek, amíg eleged nem lesz belőlem… aztán még tovább
mondom, hogy szeretlek.
– Sosem lesz elegem belőled! – búgom, és majd’ elalélok, amikor
a kezembe helyezi a kezét, és azt érzem, hogy az remeg.
Tudom, hogy mi fog történni, mégis levegő után kapok, amikor fél
térdre ereszkedik.
– Egyszer azt mondtad, Hamupipőke, hogy a tündérmesére
vágysz. Hogy azt érdemled. És ezzel maximálisan egyetértek. Meg
is akarom teremteni neked ezt a tündérmesét. Én akarok az lenni
neked. Hozzám jössz feleségül, Harlow?
– Igen! Igen! Ja, és igen!
Valaki azt mondaná, hogy milyen buta vagyok, hogy nem is
néztem a gyűrűre, amikor Zane felhúzta azt az ujjamra, de tényleg
nem néztem. Csak a férfit láttam. Az én igazi csiszolatlan
gyémántomat. Azt a férfit, akivel már alig várom, hogy elkezdjük
leélni életünk hátralévő részét.
– Akkor ezt vehetem igennek? – kérdezi.
És amikor a karjaiba ugorva felborítom, és hanyatt lököm a földön,
és elborítom a csókjaimmal, azt hiszem, tudja a választ.
Ki gondolta volna, hogy a szerelem ilyen fantasztikus is tud lenni?
– Figyelj csak, Hamupipőke!
– Igen?
– Ha tovább folytatod, amit csinálsz a száddal, akkor ki kell
kapcsolnunk a kamerát.

VÉGE
 A szerzőről

A New York Times bestsellerszerzője, K. Bromberg napjaink jeles

romantikus írója. Regényeinek kedves és érzelmes hangulatát
bőségesen vegyíti buja erotikával és valósághű elemekkel. Kedveli
az erős női karaktereket és a megtört férfi hősöket, akiket imádunk
gyűlölni, de akiket önkéntelenül is szeretünk.
Háromgyerekes anyukaként az írásra csak olyankor talál időt,
amikor már elvitte az iskolába a gyerekeket, és még nem kell értük
menni a fociedzésre. Többnyire viszi magával a laptopját, és a
gondolatai megannyi különböző irányba szóródnak szét.
Azóta, hogy 2013-ban egy hirtelen ötlettől vezérelve kiadta az első
könyvét, Kristy könyveiből több mint másfél millió példány kelt el a
világ tizennyolc országában, és több mint harminc alkalommal került
fel a New York Times, az USA Today és a Wall Street Journal
bestsellerlistájára. A Szükség-trilógiájából – Szükség, Vágy, Crashed
(Összetörve, magyarul még kiadatlan) – a Passionflix nevű
streaming szolgáltató készít éppen tévésorozatot, aminek már
elérhető az első évada.
Túlfűtött képzelete éppen a következő hőse által hagyja magát
levenni a lábáról, illetve az ő kalandjait tervezi és kombinálja. Tudjon
meg többet erről a bizonyos hősről Kristy valamelyik csatornáján a
közösségi médiában. A hírlevelére feliratkozva (http://bit.ly/254MWtI)
kaphatja meg legkönnyebben az új kiadásokkal és a készülőben
lévő regényekkel kapcsolatos legfrissebb híreket, illetve SMS-
értesítést is kaphat az új megjelenésekről, ha küld egy SMS-t a
77948-as számra a „KBromberg” szöveggel.

K. Bromberg elérhetőségei:
Website: www.kbromberg.com
Facebook: www.facebook.com/AuthorKBromberg
Instagram: www.instagram.com/kbromberg13
Twitter: www.twitter.com/KBrombergDriven
Goodreads: bit.ly/1koZIkL MÉLTATÁSOK
 Méltatások

„K. Bromberg mindig okosan megírt, érzelemdús és érzéki

romantikus regényekkel ajándékoz meg minket…”
– USA Today

„Ez a könyv a székhez fog láncolni, amíg az utolsó oldalára nem

érsz ennek a csillogó tündérmesének.”
– Audrey Carlan, a New York Times bestsellerszerzője

„Egy szívbemarkoló és megrázóan gyönyörű szerelmi történet a

túlélésről, a második esélyről és a szerelem gyógyító erejéről. Csak
ajánlani tudom mindenkinek!”
– Helena Hunting, a New York Times bestsellerszerzője

„Egy igazi hazafutás! A dobást végző Játékos magával ragadó, szexi

és duzzad az energiától. Alig várom a Fogást!”
– Lauren Blakely, a New York Times bestsellerszerzője

„Egy ellenállhatatlanul forró szerelmi történet, ami még sokáig

kísérteni fog, miután elolvastad a könyvet!”
– Jennifer L. Armentrout, a New York Times bestsellerszerzője

„Bromberg mesterien tudja fokozni a hangulatot!”

– Katy Evans, a New York Times bestsellerszerzője

„Tűzforró és érzelmekkel teli regény. Bromberg az utolsó oldalig

kiválóan adagolja az élményeket.”
– Kylie Scott, a New York Times bestsellerszerzője

„Te szentséges ausztrál dögösség! A Megjátszott szerelem ismét

bizonyíték arra, hogy K. Bromberg mindig képes hozni a magával
ragadó érzelmek, a perzselő hév és a derűs szórakoztatás
varázslatos keverékét. Ebben a könyvben tényleg minden megvan!”
– Gi’s Spot Reviews, Goodreads.com

„Egyszerűen IMÁDTAM ezt a Megjátszott szerelmet! A történet és a

karakterek annál is jobbak voltak, mint amilyennek elképzeltem őket,
és imádtam K. Bromberg stílusát. A Megjátszott szerelem az egyik
legkedvesebb romantikus történetem lett az írónőtől, és már alig
várom, hogy a többi művét is elolvashassam!
A történet csodálatos volt. Imádtam, ahogy K. Bromberg
értelmezte a tettetés klasszikus témáját. Egyedülálló volt, és
élvezetes, friss és szórakoztató. Nagyon tetszett! Szintén imádni
való volt, ahogy a Zane és Harlow közötti ellenségeskedés átalakult
szerelemmé. A kettejük közti erőfitogtatás annyira intenzív, annyira
vibrált a feszültségtől, hogy egyszerűen nem tudtam betelni vele!
Zane és Harlow története sokkal több volt, mint amire számítottam, a
végkifejlet pedig maga volt az extázis!”
– Julia Griffis, TheRomanceBibliophile.com

„A Megjátszott szerelem egy pikáns, szexi történet. A sztori

ígéretesen és magával ragadóan kezdődik, a romantikus szál
provokatív és elbűvölő. A karakterek pimaszok, lendületesek és
szellemesek. A Megjátszott szerelem bepillantást ad két ember
élénk és vidám történetébe, akiket a szerelem védjegye alatt sodort
egymás útjába a sors.”
– Sandy, TheReadingCafe.com

„Micsoda kiváló módja ezzel az olvasmánnyal kezdeni az új évet!

A Megjátszott szerelem egy kedves, elsöprő, szexi, szenzációsan
megírt könyv.
Keverd össze ezeket a szavakat, és eredményül megkapod a
tökéletes olvasmányt.
Egy csodálatos történet, egy zseniális elmétől.
ÖT CSILLAGOT érdemel és sok-sok szeretetet!”
– Kathy Coopmans, az USA Today bestsellerszerzője,
Goodreads.com
„Először is ki kell jelenetnem: imádom Kristy Bromberget! A stílusa, a
karakterei és úgy általában mindene egyszerűen magával ragadja az
olvasót, bevonzza a világába, és nem ereszti egészen a könyv
végéig! Kristy egyszerűen csodálatos, még soha nem okozott
csalódást egyik könyve sem!
A Megjátszott szerelem, ahogy azt a címe is sugallja, egy
párkapcsolat tettetéséről szól a nagyközönség előtt. Ezt a motívumot
olvashattuk már más romantikus regényben is, de Kristy egy olyan,
egészen új megközelítésből vizsgálja meg a témát, amilyennel én
még nem találkoztam. A karakterei másképpen tökéletlenek, ami
miatt könnyű azonosulni velük. De az, ahogyan viselkednek
egymással, a viszonyuk és a körülményeik nagyon is valószerűek.
Úgy éreztem, hogy a történet akár igaz is lehetett volna, úgyhogy
szinte beleragadt a könyv a kezembe. Az ábrázolt jelenetek a való
életben, valódi emberekkel is megtörténhettek volna. Imádtam a
szereplőket és az egész könyvet! Nagyon ajánlom minden olvasni
vágyónak, akik szeretnének beleveszni egy jó történetbe!”
– Ida Robinson, Amazon.com

#☺placeholder002