GEORGIA 

LE CARRE

 
 
 
Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2022

Írta: Georgia Le Carre
A mű eredeti címe: You Don’t Own Me 1 & 2
(The Russian Don)
 
Copyright © 2016 by Georgia Le Carre
 
Fordította: Kereki Noémi Valentina
A szöveget gondozta: Egri Anett
 
Cover Image: Shutterstock
 
ISSN 2416-1195
EPUB ISBN 978-963-245-739-0
MOBI ISBN 978-963-245-740-6
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Tomku Kinga
 
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Ez egy fülledt könyv. :)

 AJÁNLÁS

Az én csodálatos múzsámnak,

Snjezana Suténak, vagyis Snow-nak.

 OROSZ KIFEJEZÉSE

Az orosz becézések eltérnek az angoloktól. Következzen a sorozatban használt

kifejezések fordítása:
 
ljubov moja (szerelmem)
kotik (cica)
kotjonok (kiscica)
zajka/zajcsik (nyuszi)
malis (bébi)
lapocska (édesem)
zvezda moja (csillagom)
zolocje (kincsem)
ribka (kishal)
miska (kisegér)
 Első rész

– Nem vagyok a tulajdonod.

– De, kurvára az vagy.
  
”I’ll tell you just how much a dollar cost
The price of having a spot in Heaven.”
– Kendrick Lamar: How Much a Dollar Cost? 1
 
 
 
 
 

1
Elmondom én neked, mennyibe kerül egy dollár. Ez az ára annak, hogy legyen egy helyed a mennyországban. –
 Kendrick Lamar: Mennyibe kerül egy dollár? (Ford.)
 Egy

DAHLIA FURY

– Jó ég, Dahlia, segítened kell nekem! – nyafogja Stella, a legjobb barátnőm és
lakótársam. Berontott a hálószobaajtómon, a küszöbön áll, és közben
színpadiasan tördeli az ujjait.
Stella hírhedt drámakirálynő, úgyhogy nem esem pánikba. Elnémítom a
videómat, és felé fordulok.
– Nyugodj meg, és mondd el, mi a baj!
– Nem egész egy óra múlva van egy vendégem masszázsra, és most jöttem
rá, hogy van egy másik is, aki meg idejön.
Na, szóval ezt értem drámázás alatt.
– Akkor mondd le egyiküket – javasolom logikusan.
– Azt nem lehet. Amelyik idejön, az egy őrülten gazdag picsa Richmondból,
és azt mondta, ajánlani fog az összes kitömött richmondi barátjának.
Valószínűleg már a vonaton ül. A másik meg egy orosz maffiafőnök.
Összevonom a szemöldökömet. Először is, nem tudtam, hogy van orosz
maffiafőnök vendége. Ezt majd később szóba hozom, de nem most.
– És mit szeretnél, én mit csináljak?
– Tudsz helyettesíteni?
Határozottan megrázom a fejem.
–  Nem. Biztos, hogy nem. Egyszerűen meg kell mondanod a
maffiafőnöknek, hogy nem tudod megoldani.
–  Azt nem lehet! – sivítja. – Az egyik kikötés az volt az aláírt titoktartási
szerződésben, hogy a beleegyezés után egy alkalmat sem mondok le, hacsak
nincs élet-halál helyzet.
–  Micsoda? – Kérdőn nézek rá. – Aláírattatott veled egy titoktartási
szerződést?
Bosszúsan fújtat.
– Igen.
– Mégis milyen ember írat egy ilyen észszerűtlen kikötést a masseuse-ével
kötött szerződésbe? – kérdezem őszintén meglepve.
– Dahlia! – csattan fel ingerülten. – Tudnál koncentrálni? Kezdek vészesen
kifutni az időből.
– Egyszerű. Menj el a maffiafőnökhöz, én meg majd megmondom a másik
vendégednek, amikor ideér, hogy jövő héten kap egy ingyen masszázst.
–  Nem, nem tud jövő héten jönni. Nem lesz itthon, és amúgy is, fájdalma
van, és nagy szüksége van rám.
–  Akkor mondd meg a maffiafőnöknek, hogy nem tudod megoldani, mert
élet-halál helyzet van.
– Azt akarod, hogy hazudjak Zane-nek? – kérdezi elképedve.
– Ha így hívják – válaszolom higgadtan.
Stella bejön a szobába, és úgy kezd el fel-alá járkálni a kis térben, mint egy
ketrecbe zárt állat.
– Nem fogok neki hazudni. Tudni fogja. – Megáll, és rám mered. – Ennyire
rideg és csontig hatoló szempárt még nem láttál. Olyan, mintha átlátna az
emberen.
Felnevetek.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondtad.
– Nem viccelek, Dahlia. Kizárt, hogy hazudjak neki.
– Hát, akkor a gazdag picsát kell kikosaraznod.
–  Te nem hallottál engem? Fájdalma van. Jaj, kérlek, kérlek, tudnál most
segíteni? Tiéd lehet a bérem, és tartozom neked.
–  Nem – mondom kristálytisztán. Számomra egyértelmű, hogy mi a
megoldás a problémájára. Le kellene mondania az orosz pasit.
– Egy hónapig mosogatok – vágja rá hirtelen.
Megtorpanok. Hmmm. Aztán megrázom a fejem.
– Egy egész hónapig mosogatok és takarítom a lakást.
Hezitálok.
– A fürdőszobát is?
– Igen, még a fürdőszobát is – megy bele azonnal.
– Tényleg szeretnék neked segíteni…
– Két hónap – mondja eltökélt csillogással a tekintetében.
 Felszalad mindkét szemöldököm. Kinyitom a számat, mire elkiáltja magát.
– Három kurva hónap!
Hazugság lenne azt mondani, hogy nem csábító a gondolat. UTÁLOM a
fürdőszobát takarítani. Nagyon kecsegtető, de valójában akkor sem élhetnék
az ajánlatával, ha egyévnyi takarítást ígérne.
–  Jézusom, Stella. Állj le. Tudod, hogy nagyon szeretnék élni az
ajánlatoddal, de egészen egyszerűen nem tudok úgy masszírozni, mint te. Én
csak az alapokat ismerem, és a gazdag picsa baja bonyolultnak hangzik.
Amennyire én értek ehhez, végül csak rontani fogok a hátán, és ahelyett, hogy
csodás ajánlókat mondana rólad a gazdag barátainak, pont az ellenkezője fog
történni.
Stella rám mered mogyoróbarna szemével.
– Nem rá gondoltam.
Meghökkenve nézek rá?
– Hogy mi?
–  Zane-nek csak egy egyszerű alapsvédmasszázs kell. Pont az, amit már
megtanítottam neked. Csak egy kicsit nagyobb erőkifejtéssel kell csinálnod. Jó
erősen szereti.
– Hétszentség, hogy nem fogom megmasszírozni a maffiafőnököd.
Térdre rogy.
– Ó, légyszi, légyszi, légyszi!
– Hiába próbálsz bűntudatot kelteni, nem megy – mondom.
Könyörgőn néz rám.
– Kéééééérlek. Ígérem, hogy nagyon egyszerű őt megcsinálni.
– Ó, hát igen. Akkor ezért rettegsz tőle ennyire?
Erre lekonyul a szája.
– Nem rettegek tőle.
– Pedig mérget vettem volna rá.
Sóhajt.
–  Igazából, én egy kicsit… be vagyok rá gerjedve – vallja be száraz
mosollyal.
– Egy kicsit? Te? – csattanok fel hitetlenkedve. Stelláról beszélünk, aki egy
sikítozó viktoriánus melodrámát kerít abból, ha meglát egy pókot a
hálószobájában.
– Aha – mondja halkan.
– Gerjedve?
 – Aha.
Elcsodálkozva ingatom a fejem.
– És mióta?
– Hát – vállat von –, a kezdetektől. Mindig is tetszett, de persze nagyon nem
az én kategóriám. A nők, akikkel randizik, legalább tíz láb magasak, és
tökéletesek. Én pusztán egy pár erős kézként létezem a radarján.
Gyanakvón nézek rá.
– Ezt az egészet csak kitalálod, hogy elmenjek, és megmasszírozzam?
Megrázza a fejét.
– Nem.
– Miért nem meséltél erről korábban?
Lenéz a jobb cipőjére.
– Mert nem volt értelme. Megbékéltem a helyzettel. Az az igazság, hogy ez
a vonzódásnál sokkal több, talán még szerelem is, és nem tudok ellene mit
tenni.
Hirtelen leesik, hogy miért van az, hogy amikor elmegyünk szórakozni,
minden férfit kizár, még a komolynak tűnő versenyzőket is, akik odajönnek
hozzá.
– Ó, Stella! – suttogom. Fogalmam sem volt, hogy csendben szenved.
Szomorúan néz rám.
–  Mindegy. Majd elmúlik, de most szükségem van a segítségedre. Nem
akarom őt cserben hagyni, vagy okot adni arra, hogy kirúgjon. Amíg nem állok
készen elengedni őt, szeretném folytatni ezt a munkát.
– De…
Feltartja a kezét.
– Ne mondd! Tudom. Hülyeség és őrület, nem tudom, mi lesz ebből, de nem
bírom elengedni. Még nem. Egyszer majd végül otthagyom, tudom, de még
nem egészen tartok ott, oké?
– Oké.
A szája egyik sarka felkunkorodik.
– Akkor megcsinálod?
Vívódok azon, hogy bár szörnyen sajnálom Stellát, azt sem akarom hagyni,
hogy belemanipuláljon az orosz vendége megmasszírozásába.
– Tényleg szeretnék segíteni, Stella, de nem tehetem. Nem vagyok képzett.
Nem fogom tudni, hogy mit kell csinálni vagy egy ilyen embernek mondani.
– Még csak nem is kell vele beszélgetned. Ő sosem szól egy szót sem. Csak
bejön, felfekszik, majd miután végzek, lekapcsolom a lámpát, és eljövök. Még
csak annyira sem emeli fel a fejét, hogy elköszönjön.
Uhh, borzalmas embernek hangzik. Rossz előérzetem van.
–  Szerintem ez egy nagyon rossz ötlet – mondom, de a hangom erőtlen.
Mindketten tudjuk, hogy ő nyert.
–  Meg tudod csinálni. Ez egy egyszerű masszázs. Semmi extra. Csak
alapmozdulatok. Csukott szemmel is menne. Csak annyit kell észben tartanod,
hogy erősen szereti.
Bizonytalanul bámulok rá.
– Ne feledd, három hónap takarítás nélkül.
– Stella – nyögök fel.
–  Ó, köszönöm! Köszönöm. Ígérem, hogy nem fogod megbánni! Jövök
neked eggyel.
Sóhajtok.
– Máris bánom.
– Gyere, vedd fel az egyik egyenruhámat.
A szobájába megyünk, leveszem a pólómat, és belebújok a fehér
egyenruhájába. Fekete gallérja van, és fekete gombos egészen az aljáig, de
mivel az én mellem sokkal nagyobb, nem tudom végig begombolni.
– És most? – kérdezem.
Bedugja a fejét ruhásszekrénybe. Egy kendővel kerül elő, amit a nyakam
köré teker, majd az egyenruha elejébe tűri.
Megnézem magam a tükörben.
– Tényleg nem vagyok biztos ebben, Stella – mondom kétkedve.
– Viccelsz? Pont úgy nézel ki, mint egy masszőr.
– Megőrültél? Túl szűk ez az egyenruha.
– Nem, nem, szuperül nézel ki – mondja gyorsan, és kiterel a szobájából. –
Figyu, jobb, ha mész, különben el fogsz késni. A kocsi bármelyik pillanatban
itt lehet. – Felkapja a táskámat az ebédlőasztalról, a kezembe nyomja, majd
jóformán kilök a bejárati ajtón. Szorítja a könyökömet, ahogy végigsiet velem
a folyosón.
– Tudja egyáltalán a pasi, hogy én megyek helyetted?
– Még nem. Noah foglalt volt, de nemsokára újra felhívom.
Együtt lépünk a liftbe, és ahogy mondta, egy fekete, sötétített ablakú
Mercedes vár kint. Stella kinyitja nekem a hátsó ajtót, majd betuszkol rajta.
–  Később találkozunk – mondja vidáman, és egy hangos kattanással
becsukja az ajtót.
A sofőr rám néz a visszapillantóban.
– Jól van, hölgyem?
– Igen, jól vagyok – mondom sóhajtva. Úgy fest, meg fogom masszírozni azt
a férfit, akibe Stella szerelmes.
  
Hé, azt hallottam rólad, hogy te imádod a vadócokat.
 Kettő

DAHLIA FURY

A maffiafőnök háza a Park Lane-en van. Az ajtómat egy zord, napbarnított,

fekete öltönyt és fehér inget viselő férfi nyitja ki, majd felvonja mindkét
szemöldökét. Fülest hord. Noah, gondolom. Stellának szemlátomást nem
sikerült telefonon utolérnie.
– Stella nem tudott eljönni. Én helyettesítem – magyarázom röviden.
–  Megmotozzuk azokat, akiket nem ismerünk – mondja, és tetőtől talpig
végigmér.
– Meg a lófaszt – mondom neki gorombán.
Hirtelen elvigyorodik.
– Kedvellek. Tökös vagy.
– Ha azt mondod – válaszolom unott hangon.
A vigyora még nagyobb. Jó erős fogai vannak.
–  Ha elrejtettél egy fegyvert ebben a szűk ruhában, megérdemled, hogy
megöld őt.
– Ez egy egyenruha – mondom feszesen.
– Nem mondod – kacsint rám.
Mindkét szemöldökömet felvonom.
– Gyere velem!
Belépek a villába, ő becsukja az ajtót, majd követem a maffiafőnök
rezidenciájának belsejébe. Mit is mondhatnék? Hűha? A bűnözés tényleg jól
fizet. Hát, igen, jó lehet ennyire gazdagnak lenni. Csiszolt gránit,
márványoszlopok, csodás lámpák, leheletnyi platina, fényes fekete bőr-
szegélyek. Nem, nem az én világom, de attól még nagyon-nagyon lenyűgöző,
olyan rideg, maszkulin módon.
 A férfi lekísér egy ívelődő lépcsőn, ami ránézésre legalább három emelettel
ér a föld alá. Hallottam már ilyen házakról. Több szint van a föld alatt, mint
fölött. Noah megáll a második lépcsősor után, végigsétál egy folyosón, és
kinyitja egy homályosan megvilágított masszázsszobának tűnő helyiség
ajtaját.
Megrázza a csuklóját, az órájára néz.
– Öt perc múlva itt lesz – mondja.
Kacsint, és eltűnik. Körülnézek a szobában. Opera hallatszik a láthatatlan
hangszórókból, és csodásan meleg van. A masszázságy felé lépek. A különböző
olajok egy zsúrkocsin lévő melegítőszerűbe vannak állítva.
Bakker. Hirtelen nagyon ideges leszek.
Stellán és a húgomon kívül mást még nem masszíroztam. Veszek egy nagy
levegőt. Nincs baj, menni fog. Elmesélem majd az unokáimnak, hogy egyszer
egy orosz maffiafőnököt masszíroztam. Magamban mosolygok. Kiveszek egy
üveg olajat. Lecsavarom a kupakját, és megszagolom. Óóó… levendula,
pézsma és még valami… rozmaring?
Keveset a tenyerembe öntök, és összedörzsölöm a két kezem. Körülvesz az
illat. Nagyon kellemes. Megigazítom a ruhámat. Pontosan tudom, a fekete
öltönyös miért bámult. Az egyenruha iszonyúan feszes. Hangot hallok az ajtó
túloldaláról, mire gyorsan a testem mellé szorítom a kezeimet, és az irányába
nézek.
Kinyílik az ajtó, egy hatalmas férfi sétál be, csípője köré lazán tekert kis
törülközőben. Azta! Lassítva szívom be a levegőt. Jézusom! Nem csoda, hogy
Stella belebolondult. Színtiszta szexualitást sugároz. Hadd mondjam el,
milyen. A magassága és szélessége után a legelső, ami mellbe vág, az
elképesztő tetoválásai. Befedik a testét, és nem véletlenszerű képek
összevissza gyűjteménye ez, mindegyik ízlésesen kapcsolódik a környezőkhöz.
Például angyal mosolyog egy impalába tépő tigrisre, fölöttük csillagok,
démonok és különös teremtmények kidolgozott rajzai láthatók. A vállán egy
kobra sziszeg veszélyesen, a szája nyitva, a csuklyája kifeszítve.
A következő, ami letaglózza az embert, az a szeme. Vannak azok a
megbabonázó jégkék szemű skandináv lényekről készített őrült rajzok. Na, az
övé pont olyan. Csontig hatoló és ámulatba ejtő. Basszus. Nem tudom nem
bámulni. Az az őrült szempár végigsiklik rajtam, elidőz a mellemen, majd újra
felnéz, és az arcomra koncentrál.
Mosolyogni szeretnék, de le vagyok dermedve.
 –  Hol van…? – Köröző mozdulatot tesz nagy, erős kezével. Stellának igaza
volt. Hat hónap heti két alkalom után annyira nem érte el a férfi
ingerküszöbét, hogy az akár a nevét megjegyezze.
– Stella – mondom segítőkészen.
–  Hol van Stella? – kérdezi halkan. Mély hangja van, erős akcentusa, ami
elképesztően szexi.
Kinyitom a számat, hogy megszólaljak, de nem jön ki rajta hang.
Megköszörülöm a torkom.
– Stella nem tudott eljönni. Én helyettesítem.
A férfi bólint.
– Rendben. – Majd a masszázsasztalhoz megy, és hassal lefelé ráfekszik.
A csodás testét bámulom, az izmokat, ahogy csillognak a homályos
szobában, és Stellára gondolok. Atyám, nem csodálom, hogy beleszeretett.
Érzem, ahogy a vér dübörög az ereimben. Hozzá akarok érni. A vágy, amit
érzek, olyan erős, pont annyira felzaklató, mint a krétatáblán a
körömkaristolás. Felbőszít. Szinte olyan, mint a szeretkezés. Felhevültnek és
izgatottnak érzem magam. Az arcom ki van pirulva, és csak imádkozni tudok,
hogy nem vette észre a tétovázásomat. Nagy levegőt veszek. Hát, jó. Svéd.
Erősen, hallom Stellát a fejemben.
Egy vékony réteg izzadság ül ki a testemre. Az alkarommal megtörlöm a
szemöldököm. Megfeszítem az ujjaimat, és előrelépek.
Kiveszem az olajat, ami eddig a meleg vízben melegedett. Jézusom, az olaj
illata hirtelen túl erős és erotikus. Inas nyakára meredek, és érzem, hogy
libabőrös leszek. Olyan, mint egy állat, egy nagymacska. Elegáns és veszélyes.
Visszateszem a pézsmás olajat, és kiveszek találomra egy másik üveget.
A meleg, citromillatú arany olajból a dereka egyenes részére öntök. Nézem,
ahogy ott összegyűlik. Veszek egy nagy levegőt, majd hosszú, lassú
mozdulatokkal elkezdem a masszázst. Nem reagál. Lesimítok a farizma két
domborulatára. Kemény, erős, feszes… és pimaszul formás.
Erősen csináld. Erősen szereti.
Erősen belenyúlok, és munkához látok, közben ügyelek arra, hogy ne
kövessem el az amatőrök hibáját – hogy túl gyorsan dolgozom. A légzésem
felgyorsul, viszont a férfi nem csinál semmit. Csak fekszik csendben. A feje elé
lépek, megfogom a vállait, majd a hüvelykujjaimat és ujjbegyeimet végigtolom
a hátán.
Finoman és érzékien.
 Visszahúzom a két kezem. Szinte hipnotikus, ahogy a tenyereim siklanak a
tetovált bőrén, és érzem az erős izmait a mozdulataim alatt. Eddigre már
csorog le a veríték a hátamon. Annyira belefeledkezem a feladatomba, hogy
nem veszem észre a keze rezzenését, pedig megmozdul, majd figyelmeztetés
nélkül megragadja a fenekem. Lefagyok, leginkább a sokktól.
A közömbös test reagál!
Rémülten hátraugrok.
– Mégis mi a fenét képzelsz, mit művelsz?
A férfi felemeli a fejét, és azokkal az ördögi szemekkel néz rám. A fény
egyenesen az arcára világít. Homályosan tudatosul bennem, hogy az egyik
szeme sarkából végigfut egy fehér heg az arca oldalán.
– Azt hittem, mivel nem vagy hivatásos masszőr, akkor prosti vagy.
–  Mégis honnan jött ez az őrültség? – követelem felháborodva. Hogy
merészeli?
A tekintete lesiklik a mellemre. Lenézek. A kendő félrecsúszott, így a
mellem jóformán kibuggyan az egyenruhámból. Ég a fülem, ahogy felhúzom a
kendőt, és a mellkasomhoz szorítom.
– Hát, márpedig nem vagyok prostituált! – cáfolom hevesen.
A reakciója gyors és erőlködésmentes. Az oldalára fordul, fürgén a padlóra
teszi a lábát, mint egy macska, az ő méretéhez képest kecsesen és légiesen. A
maffiafejesek részt vesznek valami lopakodóképzésen? Feláll. A farka
hatalmas és teljesen merev. Meztelenül, és a teste miatt semmi
szégyenlősséget nem mutatva tesz felém egy lépést. Én megrökönyödve és
kissé ijedten hátrafelé teszek egy lépést, de a fal megállít. Egylábnyira áll meg
előttem, előrehajol, és két tenyerét kétoldalt mellém támasztja.
Elkerekedett szemmel bámulok rá.
– Akkor miért masszíroztál így? – kérdezi rekedtes hangon.
Kiszakad belőlem a lélegzet.
– Hogy? – suttogom.
– Mintha meg akarnád ízlelni a farkam.
– Nem akartam. Nem akarom – hebegem.
– Akkor miért vagy kurvára nedves? – kérdezi halkan. Lenéz a számra.
– Nem vagyok – jelentem ki világosan.
Elemeli a két kezét a faltól, és megragadja a csípőmet.
– Szeretnéd, hogy bebizonyítsam, hogy hazudsz? – kérdezi.
– Ne nyúlj hozzám! – köpöm.
 Addig húz a meztelen testéhez, amíg a kőkemény farka a hasamnak
nyomódik.
Valami furcsa bágyadtság telepszik rám, és hirtelen rám tör a vágy, hogy
megadjam magam. Hogy úgy legyen, ahogy ő akarja. Hogy hagyjam magam
durván megkefélni. Mert tudom, hogy durva kefélés volna. Igen, névtelen, és
igen, utána haza kellene kullognom, de mindezzel együtt tudnék élni. Az a
tudat akadályoz meg, hogy Stella szemébe kellene néznem.
– Hogy merészeled? – kapok levegő után.
Felnevet, humortalan, rideg nevetés ez.
– Ez kihívás vagy egy kurva felhívás?
– Ez egy kurva figyelmeztetés – mondom indulatosan.
Dühömről tudomást sem véve végigsimít az ujjaival a combom belsején.
Élesen beszívom a levegőt.
– Engedj el, különben sikítani fogok.
Felcsillan a szeme. Olyan, mint egy bizonyos halféle hasa, ezüstösen kék.
Elengedi a csípőmet. Az egyik kezével felnyúl az arcomhoz. A hüvelykujját
végigsimítja az alsó ajkamon, közben én bámulok fel rá, és megbabonáz a
kendőzetlen vágy a tekintetében. A másik keze ujjaival a combjaim
találkozásához ér.
– Ne – suttogom.
Végighúzza az ujjait a bugyim alján. Semmi nem olvasható le az arcáról,
amikor megérzi, hogy nedves. Egy szó nélkül félretolja az anyagot, és az egyik
hosszú ujját belém nyomja.
Basszus! A testem remegni kezd.
–  Ne! Nem akarom, hogy ezt csináld – jelentem ki, de még én is hallom,
hogy milyen erőtlennek tűnik a hangom. Gondolatban már ott járok, hogy a
vastag farkával keményen belém hatol.
Kihúzza az ujját, majd megint belém tolja.
– Ne? – incselkedik velem. Zúg a fülemben a vérem, pulzusom olyan erősen
dübörög, hogy képtelen vagyok gondolkodni.
– Nekem… nekünk… óh… ah… nem szabadna.
Még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy válaszoljon. Csak folytatja
tovább az ujjazást. Annyira fel vagyok izgulva, hogy úgy érzem, máris azon a
ponton járok, ahonnan nincs visszaút. Szégyen, gyalázat, de a testem
megremeg, és elélvezek, az ujjával a testemben.
Egy felsőbbrendű, önelégült mosoly jelenik meg az arcán.
 Hirtelen elkap a hányinger attól, hogy mit hagytam neki megtenni.
Jézusom, úgy viselkedtem, mint egy ócska ribanc! Nagyot nyelek. A szemébe
sem tudok nézni. Hogyan történhetett ez meg velem? Egyetlen ujjától lett
orgazmusom! És ez az ujja még mindig bennem van, az izmaim pedig
megállíthatatlanul össze-összeszorulnak körülötte.
– Azonnal húzd ki belőlem az ujjad! – mondom rideg, kemény hangon.
–  Miért? Készen állsz arra, hogy betegyem a helyére a farkamat? –
gúnyolódik arcátlanul.
Annyira feldühödök, hogy magától értetődőnek tűnik, hogy neki el kell
szenvednie a haragom következményét. Jobb kezem az arca felé lendül. De
nem ér hozzá. Ehelyett acélszorításba kerül az alkarom.
– Ezt soha többé ne csináld. Nem szeretem – mondja nagyon gyengéden.
Próbálom a kezemet kitekerni a szorításából, de olyan, mintha valaki
betonba öntötte volna. Kifejezéstelen tekintetével szinte kíváncsian figyeli a
gyenge próbálkozásomat. Mint egy gyerek, aki az elkapott bogarat nézi,
mielőtt kitépi a szárnyait.
Nagy levegőt veszek.
– Engedj el! – nyüszítem.
Behajlítja az ujját, elkezdi a hüvelyem falát simogatni, én pedig érzem,
ahogy a testem reagálni kezd a mesterkedésére. Jaj, ne! Nem hagyhatom, hogy
újra teljesen átvegye az irányítást a testem fölött. A szemébe meredek.
– Kérlek – könyörgöm. A hangom furcsának és elfojtottnak hangzik.
A szája egyik sarka felkunkorodik. Ettől egyszerre tűnik gyönyörűnek és
kegyetlennek. Kihúzza belőlem az ujját, és elengedi a kezemet.
– Repülj el, kismadár – mondja lekezelően.
Annyira megalázva érzem magam, hogy könnyek kezdik csípni a szemem.
Soha egyetlen férfi nem éreztette még velem, hogy ennyire értéktelen lennék.
Számára csupán egy szexuális tárgy vagyok. Egy dolog. Azt hitte, hogy
felajánlom magam, és tiltakozásom ellenére is rám mászott. Most pedig csak
megszabadul tőlem. A térdeim mintha zseléből lennének.
Összeszorítom az ajkam, és teszek egy lépést oldalra. Az agyam próbálja
felfogni, hogy mi is történt. Nincs gond, soha többé nem fogok vele találkozni.
Soha senki nem fogja megtudni, hogy ma mi történt itt. Ez csak egy olyan
megmagyarázhatatlan pillanat, ami még eddig nem történt. Egy erős férfi
teljesen letaglóz egy tapasztalatlan idiótát.
Kihúzom magam. Tudod, mit? Haza tudok én sétálni szégyentől égve is. És
akkor mi van? Az ajtó felé lépek egyet, majd még egyet és még egyet.
Megfogom a kilincset, mire a hangja meleg mézként a fülembe folyik.
–  Ha valaha segítségre van szükséged, vagy bármire, tényleg bármire,
keress meg.
Nem kellett volna válaszolnom. Jobb lett volna, méltóságteljesebb úgy
kimenni, hogy nem veszek róla tudomást. Ehelyett hátraperdülök.
–  Ha azt hiszed, többre van abból szükségem, amit itt az előbb
felvonultattál, akkor nagyon is tévedsz. Fogd az arrogáns ajánlatodat, és dugd
fel a seggedbe!
–  Veszélyes hely a világ, ribka. Nem tudhatod, mikor van szükséged
segítségre. Jobb egy barát, mint egy ellenség.
Megvetőn nézek rá. Egy ilyen férfi soha nem lehet a barátom. A szöges
ellentétem. Jeges víz folyik az ereiben. Egyszer majdnem elájultam egy
igazgyöngyfarmon, amikor megtudtam, pontosan miként nyerik ki az
igazgyöngyöket. Átvágják a szerencsétlen kagyló húsát, és addig kotornak
benne, amíg megtalálják az igazgyöngyöt. Ugh! Zane pont annyira érzéketlen,
mint azok a munkásemberek.
–  Akkor sem fordulnék hozzád, ha te volnál az utolsó kibaszott ember a
világon.
Vállat von.
– Egyszer majd újra jössz, és akarni fogod azt, amit adok.
– Addig állj egy lábon…
–  Erősebb orgazmusod volt egyetlen ujjamtól, mint bármikor korábban.
Vissza fogsz jönni többért – mondja magabiztosan.
Érzem, hogy kúszik fel a forróság a nyakamon.
– Egy igazi rohadék vagy, ugye?
– El sem tudod képzelni, mennyire.
Undorodva ingatom a fejem. Nem lehet egy olyan vitát megnyerni, amiben
a másik képtelen szégyent érezni az udvariatlan és arrogáns viselkedése
miatt. Kinyitom az ajtót, és kimegyek.
 Három

ZANE

Nézem, ahogy kimegy, és hallom a lépteit, ahogy a legjobb olasz márványon

halad. Megnyomom az intercom gombját. Noah szinte azonnal beleszól.
– Küldd ide Corrine-t – mondom neki, és elveszem az ujjam a gombról.
Kihúzom a fiókot, és előveszek egy óvszert. Feltépem, és a farkamra
húzom. Kinyílik az ajtó, és Corrine lép be halkan, csábítóan mosolyogva.
Szőke, hosszú lába és csodás melle van. Egy félig áttetsző fehér blúzt visel
melltartó nélkül, egy rendkívül rövid fekete szoknyát, és ahogy előírtam, nincs
rajta bugyi.
Nem pazarlom az időt.
Megragadom a csuklójánál fogva, és a falhoz lököm. Levegő után kap,
ahogy széttépem a felsőjét. Rózsaszín bimbójú melle előbuggyan. Nem vált ki
belőlem érzést, ahogy ránézek. Belül halott vagyok.
– Szívd a mellbimbóm, Zane, kérlek! – könyörög.
Ehhez most nincs kedvem. Ha a melle közelébe is kerülök, akkor olyan
erősen fogom harapni, hogy nyomot hagyok. Kegyetlennek érzem magam.
Előrenyújtom a kezem, ő pedig azonnal felemeli a lábát, így teljes
egészében látom a leborotvált, gyönyörűen megduzzadt és nedves punciját. A
másik nő punciját nem volt alkalmam látni. Pedig az övét szeretném széttárva
és miattam nedvesen látni. Addig nem fogok nyugodni, amíg őt nem tudom
ebben a teljesen alárendelt testhelyzetben. Amíg meg nem tanítom neki, hogy
miként emelje a lábát a kezembe, könyörögjön, hogy szívjam a mellbimbóját,
amíg keményen belé nem hatolhatok, nem nyugszom.
Minden további nélkül erősen beletolom a farkam Corrine kis lyukába,
mire ő felhördül. Ma idegesít ez a hang. A szájára teszem a kezem, oldalra
fordítom az arcát, hogy ne kelljen a szemébe néznem, és folytatom a mozgást.
A szobát betölti a nedves hang, ahogy a testem az övének csapódik.
Rekordidő alatt megyek el, igazából olyan gyorsan, hogy Corrine nyög, és
kétségbeesetten dörgöli hozzám a kielégítetlen punciját behódolt, már-már
állatias, könyörgő gesztusként. Amíg ő is elélvez, mozdulatlan maradok, a
tenyerem még mindig a szája előtt, és a lába átkulcsolja a kezemet.
Azonnal kihúzódom a ragaszkodó testéből, és elfordulok, de előtte még
megpillantom a félig lehunyt szemét. A vágyat és a még mindig benne csillogó
szükséget.
– Zane, én… – suttogja.
– Kifelé – mondom ridegen.
Hallom a ruhái susogását és egy apró, duzzogó szipogást. Lassan ideje
megszabadulni tőle. Elmegy, én pedig legszívesebben a falba csapnék.
– A rohadt életbe! – sziszegem. – A pokolba veled!
  
Három hónappal később…
 Négy

DAHLIA FURY

– Gyönyörű vagy ma este – mondja Mark.

– Köszönöm – duruzsolom édesen.
Mark Sterling csodás, a gyertyafényben tűnődő és rejtélyes, mintha Byron
egyik versének romantikus alakja volna. Akkor meg hogy a fenébe nem
jelenik meg apró jele sem annak a perzselő vágynak és izgalomnak, amit az
orosz előtt állva éreztem? Talán mert az orosz szexibb volt, mint az ördög
farka?
Bakker! Már megint itt tartok. Behúzom a kéziféket elszabadult
gondolataimon.
Zane, emlékeztetem magamat határozottan, egy hidegvérű bűnöző, egy
igazi mocsok, és szinte egészen biztosan egy megveszekedett nőgyűlölő.
Szégyenteljesen bánt velem. Egészen pontosan egy darab húsként. Bármelyik
értelmes ember fogta volna magát, élete egyik legszarabb napjának listájára
írja, majd gyorsan maga mögött hagyja. De mit csinálok én?
Az első hétben – és ha őszinte akarok lenni, az azt követő kettőben is –
tébolyodott béka módjára ugrottam fel minden egyes alkalommal, amikor
megcsörrent a telefon, és ketrecbe zárt állatként járkáltam a nappali
szőnyegén attól a pillanattól kezdve, hogy Stella elment őt masszírozni, amíg
hazaért. Amint meghallottam a kulcsot a zárban, a kanapéra ugrottam, és úgy
tettem, mintha tévéznék. Majd szánalmasan megpróbáltam olyan
beszélgetésekbe csalni Stellát, amiket úgy irányítottam, hogy szóba kelljen őt
hoznia. Minden erőfeszítésem eredménye: nulla telefonhívás, nulla üzenet, és
szemlátomást nulla változás abban, ahogy Stellával viselkedik.
Nem volt más konklúziója ennek az egésznek, mint hogy Zane seggfej, én
pedig egy barom. Nem múló viszolygásom ellenére még álmodtam is vele.
Némelyiket rémálomnak is lehetne minősíteni.
A legrosszabb az volt, amikor azt álmodtam, hogy bejött a szobámba, míg
én az ágyamban feküdtem. Fölé hajolt, és elkezdte lefejteni azt a lenyűgöző
kobratetoválást, ami a vállánál kezdődött, és végigtekeredett a karján egészen
a csuklójáig. A bőrkobra hirtelen egy igazi kobra lett a kezében, és a seggfej
pedig rám dobta.
Hogy gyorsabb legyek a kígyónál, elrúgtam magam a faltól, mint valami
nindzsa, és kipattantam az ágyból. A tervem eredetileg az volt, hogy pontosan
és könnyedén talajt fogok, mint egy macska, ehelyett a hátamon fekve
ébredtem, nyilalló fájdalommal mindkét vállamban és csípőmben. Még a
fájdalomtól nyögve próbáltam feltápászkodni a padlóról, amikor Stella
kinyitotta az ajtómat, és felkapcsolta a lámpát.
– Mi a picsa volt ez a hang? – kérdezte, a vakító fényben pislogva.
– Leestem.
–  Hát, akkor sokkal nehezebb vagy, mint ahogy kinézel – morogta, majd
lekapcsolta a lámpát, és visszabotorkált a szobájába.
Megmagyarázhatatlan, de úgy tűnik, hónapokkal később sem bírom
megállni, hogy ne epekedjek a maffiafőnök után. Olyan, mint egy fájdalom…
egy viszketés, amit nem kezeltek. Nekem pedig fogalmam sincs, mihez kezdjek
vele.
– Bort még? – kérdezi Mark.
Már éppen megráznám a fejem, amikor hirtelen összeáll a kép. Mégis mi a
francért ne? Mire várok? Hogy az orosz maffiafőnök iránt érzett egészségtelen
megszállottságom varázsütésre eltűnik? Miért ne legyek kezdeményező? Miért
ne igyam le magam a sárga földig, és feküdjek le ma este Markkal? Ez csupán
egy francos viszketés. Miért ne hagyjam, hogy megvakarja? Már bőven itt az
ideje továbblépni, és Mark igazából az a fajta pasi, akiért bármelyik anya ölne.
Jó, talán nem ölne, de sétálna néhány mérföldet mezítláb forró szénen, hogy a
vejeként tudja. Kedves, tanult, jó megjelenésű (talán jobban is néz ki, mint én),
udvarias, erős, megbízható, rendkívül jómódú, és hercegnőként bánik velem.
–  Persze – mondom, és nézem, ahogy utánatölti a poharamat. Úgy teszi,
ahogy minden mást is, hozzáértőn, veleszületett eleganciával.
Felveszem a poharamat, felé emelem, majd egy lassú és szexi mosoly
kíséretében szólalok meg.
– Az estére.
 A célzásom nem kerüli el a figyelmét. A haja vonaláig felszalad mindkét
szemöldöke. Egy hónapja váratom. Szegény ember alig hiszi el, hogy ma este
szerencséje lesz.
Kinyújtja a kezét, és megszorítja az enyémet. Érzem a pillantását a
testemen, ahogy csodálja, cirógatja. Lenézek az összekulcsolt ujjainkra, majd
újra az arcára. Összepillantunk, és hirtelen mellbe vág a döntésem helyessége.
Mark jó ember. Nagyon szerencsésnek kellene tartanom magam. Újra
elmosolyodom, mire ő szuperlassan viszonozza. Ragyog a szeme. Ó, bakker!
Szerelmes belém. Elhalványul a mosolyom.
Erősebben szorítja a kezemet. Megváltozik az arckifejezése, és acélos
eltökéltség csillog a szemében. Úgy tűnik, a gondoskodó Mark sokkal több
annál, mint amennyi ránézésre látszik belőle.
–  Türelmes ember vagyok, Dahlia. Tudom, mit akarok, és ha kell, készen
állok örökké várni, úgyhogy haladjunk a te ritmusodban, rendben?
– Rendben.
Bámulom. Részben sajnálom őt, viszont másrészt csodálom a halk
elszántságát. Szeretnék én ennyire megingathatatlan lenni. Rám fókuszál a
tekintetével, én pedig érzem, hogy elpillantok. A poharam után nyúlok, és
gyorsan iszom egy nagy korty bort. Félrecsúszik, így elkezdek őrülten köhögni.
Mark feláll a székéből, és odajön hozzám. Mellém guggol. Könnyezem. Isten
áldja a vízálló szempillaspirált!
– Jól vagy? – kérdezi kedvesen.
Elveszem a szalvétát a szám elől, és felitatom a szemem alatti részt.
– Aha, jól vagyok – fuldoklom.
– Helyes – mondja halkan. – Mert tényleg nagyon várom az este hátralévő
részét.
Bizonytalanul rámosolygok, és rájövök, hogy még csak le sem kell
részegednem ahhoz, hogy lefeküdjek vele. Ezt helyes tenni. Segít majd
elfelejteni az orosz pöcsfejet.
– Kérheted a cechet, ha gondolod. Tőlem mehetünk – mondom neki.
Vigyorog. Nem tudja leplezni a tekintetében látszó győzedelmes villanást.
– Imádom, ahogy ti, angolok cechnek hívjátok a számlát – mondom neki.
Hátravetett fejjel felnevet. Hangja melegséggel teli, és talán mégiscsak bele
tudok szeretni ebbe a férfiba. Feláll, visszamegy a helyére, kifizeti a számlát,
és eljövünk.
Kellemes őszi este van. A sötétzöld BMW-je felé tartva narancssárga és
vörös foltokat látok az égbolton. Kinyitja nekem az ajtót, én megköszönöm,
majd beülök. Bekapcsolja a zenét. A G.R.L. Ugly Heart című dala szólal meg. Ez
egy pimasz, dögös szám arról, hogy szabaduljunk meg a ronda lelkű helyes
fiútól, és tudom, a húgom mit mondana erre. Vedd ezt egy jelként az
univerzumtól, hogy jó döntést hoztál. Mark felé fordulok, hogy az arcára
nézzek, és magamban mosolygok.
A csúf lelkű másik csupán egy pillanatnyi őrület volt. Ez, oktatom ki
magam, a valóság. Ez az, ami a szüleimnek volt. Ez az, amitől egy kapcsolat
sikeres lesz. Nem a féktelen tűz és szenvedély. Ez kell ahhoz, hogy gyereket
hozzunk a világra, és felneveljük. Ez az, ami mellett egy nő megöregedhet. Ez
valami meleg és kényelmes, amibe képes leszek belesimulni egy hideg, esős,
angol estén. Igen, ez a megfelelő szó. Kényelmes lesz. Idővel majd elfelejtem a
másik arcát. El fogom felejteni azt az ezüstösen kék szemet, ami a lelkembe
hatolt.
Mark lakása St. John’s Wood nagyon jó részén van. Csendes és kulturált.
Egy szó nélkül megyünk fel, majd becsukja az ajtót.
– Van egy kiváló üveg Sancerre-em. Kétezer-kilences. Van kedved inni egy
pohárnyit belőle? – kérdezi.
– Naná! – mondom vigyorogva.
– Odanézzenek, mennyi meglepetéssel szolgál itt ma valaki! – mondja, és a
kulcsait a tálalóra dobja. – Miért nem helyezed magad kényelembe? – veti fel,
és a nappali felé biccent.
– Rendben – mondom, és elindulok abba az irányba.
Szép lakása van. A dekor egy kissé unalmas a sötét fától és a falakon lévő
rókavadászatos festményektől, de semmi olyan, amit majd ne tudnék
kijavítani. A tolóajtón túl van egy terasz, ahonnan remek kilátás nyílik a
parkra. Tudom, mert ott már egyszer voltam. A hálószoba ajtaja nyitva van,
így megpillantom a hatalmas ágyat a habkönnyű fehér ágyneműjével. Az első
és ösztönös reakcióm az, hogy elkapom a pillantásom. Ez a reflex irritál és
bosszant. Ne már, Dahlia. Ez csak a következő lépés a kapcsolatotokban. Ami
már régóta érik.
Hallom, ahogy kinyitja a hűtőt, pukkan a parafa dugó, és poharak
koccannak egymáshoz. Az üvegajtónál állok, és lenézek a parkra, amikor a
szoba fényei elhalványulnak. Megfordulok, és látom, hogy felém sétálva az
egyik kezében egy borosüveg nyakát fogja, a másikban két poharat.
– Csodás a kilátás. – Basszus, múltkor is ezt mondtam.
 –  Igen, nagyon szeretem – mondja közvetlenül, és egy hosszú,
csokoládészínű bőrkanapé felé lép. Követem, leülök mellé, elég közel hozzá, de
nem érünk egymáshoz. Odaadja az italomat. Belekortyolok, és leteszem a
poharat az üvegasztalra. Felveszi az asztalon lévő egyik távirányítót, és
megnyom egy gombot. Halk, ismeretlen zene tölti ki a helyiséget.
Megköszörülöm a torkom.
– Csak lazíts. Nem muszáj bármit csinálni – nyugtat meg kedvesen.
Igazából nem ideges vagyok. Csak nem vagyok felizgulva. Iszom még egy
korty bort.
Végighúzza az ujját a csuklómon. Bennem semmi nem történik. Nem érzek
késztetést, hogy bármit csináljak neki vagy vele. Ez nem jó jel, így
visszateszem a poharam a kávézóasztalra, előrehajolok, és a combjára teszem
a kezem.
–  Ó, Dahlia – mormolja, majd egészen profi módon megragad, miközben
váratlanul lecsap a számra.
Jó kezdés, Mark.
Kiderül, hogy jól csókol. Mindenből pont elég. Nem erőszakolja a számba a
nyelvét. A kezét a felsőm alá csúsztatja a hátamon, hogy megkeresse a
melltartóm kapcsát. Mivel ott nem találja, előrejön, és egy ügyes mozdulattal
kinyitja.
Oké, szóval ilyet már csinált.
Megszakítja a csókot, és mélyen a szemembe néz, ahogy kezdi kigombolni
a blúzomat. Széthúzza az anyagot, hogy kilátsszon a mellem.
– Jó ég, csodálatos melled van – mondja rekedtesen.
– Várj, amíg meglátod a fenekem – ugratom, de nincs viccelődős kedvében.
Előrehajol, és a szájába veszi az egyik mellbimbómat. Egész jó érzés, és egy
kis biztató nyögő hangot hallatok. Elkezdi erősebben szívni, de nem annyira,
hogy fájdalmat okozzon. Jó a technikája, ezt meg kell hagyni. Nem érzem úgy,
hogy az agyam fel akar robbanni, vagy ilyesmi, de kezdem élvezni az érzést.
Talán nem kellene az embereknek annyira szidniuk a kellemes szexet.
Hirtelen megcsörren a telefonom. Csontig hatoló a hang, én pedig lefagyok.
Mark felemeli a fejét. Meleg, barna szempárja elsötétült a szenvedélytől.
– Ne vedd fel – mondja rekedtesen.
–  Ühm… lehet, hogy vészhelyzet. Csak két pillanat lesz – mondom
bocsánatkérőn.
– Rendben. Akkor csináld – sóhajtja.
 Összehúzom a blúzomat, és belekotrok a táskámba. El sem tudom képzelni,
ki hívhat ilyenkor éjszaka. A kijelzőre nézek, az anyám az. Anyu soha nem hív
mobilon. Azt gondolja, hogy pénzkidobás. Szinte kizárólag Skype-on
kommunikálunk.
Homlokráncolva veszem fel a telefont.
 Öt

DAHLIA FURY

Ő a húgom. Ha összetöröd a szívét, betöröm az arcod.

– Dahlia Fury
 
 
– Dahlia – mondja sietősen az anyám.
– Mi a baj, anyu? – vágom rá, a gyomrom összeugrik a rettegéstől.
– Tudsz valamit a húgodról? – kérdezi idegesen, anélkül, hogy válaszolna a
kérdésemre.
Váratlanul ér a kérdés, ezért csak kibököm a választ.
– Daisyről? Nem. Miért?
– Mikor beszéltél vele utoljára? – folytatja.
– Ühm… négy napja. Anyu, miért pánikolsz?
– Nem hívott, nem posztolt a Facebookra, és a telefonja ki van kapcsolva.
A félelemből a bensőmet ridegen szorító rettegés lesz.
– Te mikor beszéltél vele utoljára?
–  Két napja nem keresett. – Az anyám hangja magassá és sivítóvá válik. –
Tudod, hogy megígérte nekem, hogy mindennap fel fog hívni. Tegnapelőtt ez
abbamaradt. Kicsit aggódtam, de aztán elengedtem, mert előre megmondta,
hogy lesznek majd olyan félreeső részek, ahol rossz az internetkapcsolat. De
ma sincs semmi. Ez két nap, Dahlia. Sosincs olyan, hogy két napig ne keresne.
Az anyám visszafojt egy kétségbeesett szipogást.
–  Aggódom, Dahlia. Tudom, hogy történt vele valami. Rossz érzésem van.
Két napja érzem, a gyomromban. Valami baj van. Tudom. Nem lett volna
szabad elengednem. Már a reptéren is tudtam.
 Erősen szorítom a telefont.
–  Nyugodj meg, anyu. Biztosan valami egyszerű magyarázata van.
Valószínűleg az van, amit mondott, hogy egy kis településen rekedt, ahol nincs
internetkapcsolat.
–  És mi van a telefonjával? Azt miért kapcsolta ki? – vágja rá erre az
anyám.
– Talán lemerült.
–  És két napja nem volt alkalma feltölteni? – kérdezi. Amikor az anyám
logikusabban gondolkozik nálam, az nem jelent jót.
Le akarom tenni anyut, és csak gondolkozni két percig. Egyértelmű, hogy
van valami észszerű magyarázat, de nem bírok úgy gondolkozni, hogy ő közel
hisztérikus állapotban van a fülemben.
–  Anyu, fél óra múlva visszahívhatlak? Hadd próbáljam meg utolérni
Marie-t!
– Már próbáltam. Az ő telefonja is ki van kapcsolva.
Érzem, hogy kezd libabőrös lenni mindkét karom.
– Micsoda?
– Szerinted én miért pánikolok? – jajgatja az anyám.
– Próbáltad az anyukáját?
– Nem, nincs meg a száma.
Le kell tennem az anyámat.
– Jó, nekem megvan. Felhívom őt, aztán téged, jó? – beszélem rá finoman.
–  Kérlek, siess, Dahlia! Én itt már megőrülök. Nagyon félek. Csak
tizenkilenc éves! Ő az én kicsikém – suttogja az anyám, és újra elkezd zokogni.
– Anyu, ne sírj! Kérlek! Kell lennie valami érthető magyarázatnak. Fél óra
múlva visszahívlak, vagy amint megtudok valamit.
– Jó, kérlek, Dahlia, legyen így. Bárcsak itt lennél! Jaj, istenem! Bárcsak ne
engedtem volna el. Figyelmeztettem, hogy soha ne stoppoljon, és meg is ígérte,
hogy nem fog. Csak azért engedtem el, mert megígérte, és mert olyan értelmes
lány. El sem tudom képzelni, mi történhetett vele.
–  Ne aggódj, anyu! Ahogy mondtam, valószínűleg nagyon egyszerű a
megoldás. Visszahívlak fél óra múlva, vagy hamarabb, ha megtudok valamit.
– Várni fogom – mondja anyám könnyek közt.
Megszakad a szívem ijedt hangja hallatán.
– Szeretlek, anyu – mondom, és már majdnem én is könnyezek.
– Én is szeretlek, Dahlia.
 Leteszem a telefont.
– Mi a baj? – kérdezi Mark.
Egy pillanatig nem válaszolok. Nem tudok. Az agyam egy nagy, üres semmi.
Aztán elkezdenek jönni a szavak.
–  A húgomról van szó. – Mark aggódó arcára nézek. – Daisyről. A
barátnőjével, Marie-val hátizsákos túrára mentek Ausztráliába. Anyu két
napja nem éri utol egyiküket sem. – Meglepődök, hogy milyen nyugodt a
hangom. Pedig azt hiszem, nem vagyok az, vagy csak nem bírom elképzelni,
hogy bármi rossz történt a húgommal. A vidám Daisyvel. Ki akarná bántani
ezt a mosolygós, szeplős, kedves lányt?
Mark összevonja a szemét.
– Tizenkilenc, igaz?
Bólintok.
–  Nem értem. Tényleg ennyire szokatlan, hogy egy hátizsákos túrán lévő
tizenkilenc éves két napig nem hívja fel az anyját?
Összeszorítom az ajkam, és veszek egy nagy levegőt.
–  Daisy megígérte anyunak, hogy mindennap fel fogja hívni. Nagyon jól
tudja, hogy ha nem, akkor anyu őrülten fog aggódni. Én huszonnégy vagyok,
és egy éve élek ebben az országban. Még mindig hetente legalább kétszer fel
kell hívnom, különben megbolondul az aggodalomtól.
Elkezdem rágni a hüvelykujjam körmét, majd észreveszem, mit csinálok,
és abbahagyom.
–  Ráadásul, a húgom nem olyan, mint a korabeli lányok. Elképesztően
felelősségtudó. Mindig tartja a szavát, akármi történik. Ha nem telefonált, az
azért van, mert nem tud. Csak imádkozni tudok, hogy a sivatagban elhagyták
a telefonjukat, vagy ellopták, vagy valami hasonlóan ártalmatlan dolog
történt.
Mark elgondolkodva megvakarja az arcát.
–  Félre ne érts, de ő egy nyaraló kamasz. Annyira elképzelhetetlen, hogy
elengedi a gyeplőt egy olyan helyen, ahol senki nem ismeri? Általában a
legfelelősségteljesebb kamaszok érzik úgy, hogy ki kell engedniük a gőzt, ha
messze vannak az otthonuktól. Lehet, hogy felnőttesebbnek akar tűnni azzal,
hogy nem számol be anyukátoknak naponta. Jól érzi magát, megismer
embereket, szórakozik, és kicsit kirúg a hámból.
Megrázom a fejem.
– Daisy nem iszik. A tiszta élet, az egészséges ételek és a misztikus dolgok
érdeklik. Jógázik, és mantrákat kántál. Az ausztrál őslakosok miatt akart
legfőképpen Alice Springsbe utazni. Különlegesnek tartja őket, és egy hosszú
„álomutazáson” akart velük részt venni.
– Na, akkor tessék. Éppen álomutazik.
Bárcsak ilyen egyszerű volna.
–  Akkor ezt mondta volna anyunak. Értesítette volna, hogy néhány napig
nem lesz elérhető.
–  Tudok bármiben segíteni? – kérdezi Mark a homlokát ráncolva. Végre
megértette a helyzet komolyságát.
– Haza tudnál esetleg vinni?
– Persze – mondja, és azonnal felpattan.
Becsatolom a melltartómat, gyorsan begombolom a blúzomat, és
zsibbadtan követem Markot, ki a lakásból.
– A rendőrséget már értesítettétek? – kérdezi a liftben.
Nem bírok gondolkozni. Az összes gondolatom zavaros.
– Nem tudom. De nem hiszem. Valami egyszerű magyarázatnak kell lennie
– sulykolom újra. Rájövök, hogy kétségbeesetten kapaszkodom abba a
gondolatba, hogy ez csupán félreértés.
Az autóban rámegyek Daisy Facebook-oldalára. Ahogy anyu mondta, két
napja nem posztolt. Az utolsó poszt egy fénykép volt róla és Marie-ról, ahogy
Alice Springsben az Olive Pink Botanic Gardens előtt állnak. Marie oldalára
megyek. Az utolsó poszt egy kép róla, ahogy egy szelíd kengurut etet. Nevet, és
Daisyből is látok egy keveset a fotón. Kilépek a Facebookból, és rányomok az e-
mail-fiókomra. Daisy utoljára öt napja írt nekem. Figyelmesen elolvasom.
Kizárólag hatalmas izgatottság és boldogság érződik belőle, hogy kint van a
nagyvilágban. Megtalálom Marie anyukájának a számát a névjegyzékemben,
és felhívom.
– Üdvözlöm, Mrs. Reid. Daisy nővére vagyok, Dahlia – mondom nyugodtan.
Ha nem aggódik, akkor nem akarom megijeszteni.
– Szia, drágám! Rég nem beszéltünk. Angliában vagy, igaz?
– Ühm… igen.
– Találkoztál már a királynővel? – kuncogja.
– Hát… nem. Igazából azért keresem, hogy Marie hívta-e.
Megtorpan.
– Csütörtökön beszéltem vele utoljára. A sivatagba készültek, és szerintem
majd akkor hív legközelebb, ha visszaérnek Adelaide-be.
 – Igaz.
– Baj van, kislányom? – Aggodalom kezd érződni a hangján.
–  Nem. Nem, csak beszélni akartam a húgommal. Ki van kapcsolva a
telefonja.
– Ó, igen, úgy tűnik, nincs vétel a sivatagban – mondja megkönnyebbülve.
– Hát persze. Le kell tennem, valaki hív. Köszönöm, Mrs. Reid!
Leteszem a telefont.
–  Fel kell hívnod a rendőrséget. Vagy az ausztráliai amerikai
nagykövetséget – mondja segítőkészen Mark.
–  Tervezem – vágom rá, de még nem akarom felhívni őket. Ezzel
beismerném, hogy a húgom tényleg eltűnt. Nem tűnhetett el. Azt akarom,
hogy ez egy félreértés legyen. Nem akarom, hogy Daisy eltűnjön. Mindenféle
borzalmas gondolat jut az eszembe. A sivatagba mentek. Mi van, ha ott tűntek
el? Mi van, ha kirabolva és megerőszakolva fekszenek valahol? Ó, istenem!
Erőlködve próbálom felidézni, hogy mit mondott Daisy, hol fognak
megszállni Alice Springsben. Visszamegyek a WhatsApp-üzenetekhez, és ott
megtalálom a hely nevét. Google-ben rákeresek a hosztelre, és felhívom. Egy
nagyon álmos, erős ausztrál akcentusú férfi veszi fel a telefont.
– Ja-ja, ez itt a francos információs pult. Mi a fenét akar?
– A húgomat keresem. Tegnap kellett megérkeznie.
– Tudja, mégis mennyi az idő?
Gyorsan Mark felé fordulok.
– Mennyi az idő most Ausztráliában? – suttogom.
– Nappal – suttogja vissza azonnal.
Beleszólok a telefonba.
–  Nagyon sajnálom, hogy felébresztettem, de ne haragudjon, meg kell
találnom. Vészhelyzet.
– Akkor mondja. Mi a csaj neve?
– Daisy Fury.
– Hogy betűzik?
– Daisy: D A I S Y, Fury: F U R Y.
– Itt nincs ilyen nevű ember.
Kalapál a szívem.
– Még egy nevet le tudna ellenőrizni?
– Ő egy másik húga? – kérdezi szarkasztikusan.
– Nem, a barátnője, akivel utazott.
 – És hogy hívják? – morogja zsörtölődve.
– Marie Reid.
– Hogy betűzik?
– Marie: M A R I E, Reid: R E I D.
– Sajnálom. Nincs ilyen nevű ember.
– Várnak valakit ilyen névvel?
– A foglalások egy másik füzetben vannak – mondja kelletlenül.
– Kérem, meg tudná nézni? Ez vészhelyzet.
Színpadiasan sóhajt.
– Várjon egy percet.
Hallom, ahogy leteszi a kagylót, és odébb megy. Még a könyv puffanását is
hallom, ahogy landol a felületen, amire dobta, majd lapoz.
– Aha, úgy tűnik, hogy öt éjszakára foglaltak, de nem jöttek el.
A szívem a torkomban dobog. Most már minden kétséget kizáróan tudom,
hogy ez nem egy egyszerű helyzet. Nem ártatlan.
– Rendben. Köszönöm a segítségét – mondom, majd leteszem a telefont.
– Ideje értesíteni a rendőrséget, Dahlia – mondja Mark.
–  Csak még egy hívás. – Az utolsó reményem. Visszapörgetek Daisy
WhatsApp-üzenetein. Biztosan tudom, hogy megadta a nevet. Bingó. Koala
House. Google-ben kikeresem. Egy agresszív hangú nő veszi fel a telefont.
– Üdvözlöm, a húgomat, Daisy Furyt keresem.
–  Ja, ismerem. Ő és a puszipajtása nem fizették ki a számlát. Az összes
cuccuk itt van még. Még két napig őrzöm, aztán elárverezem a legtöbbet
ajánlónak.
Összeugrik a gyomrom. Minden reményem oda.
 
 
Mark megáll a lakásom előtt.
– Szeretnéd, hogy felmenjek veled?
– Nem. Sajnálom az estét, Mark, és köszönök mindent.
– Biztosan nem akarod, hogy elkísérjelek a rendőrségre?
Lassan megrázom a fejem.
– Nem, először beszélnem kell anyuval.
–  Reggel hívlak. Ha bármikor kellek, csak hívj. Mindegy, mennyire későn.
Csak hívj fel, jó?
–  Jó – mondom elkalandozva. Máshol járnak a gondolataim. Kell lennie
valami nyomnak, ami elkerüli a figyelmem. Valami, amit elmondott nekem.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a húgom eltűnt.
– Remélem, jó híreket kapsz éjszaka. – Mark nem hangzik túl bizakodónak.
Kinyitom az autó ajtaját, és kiszállok egyedül.
– Jó éjszakát, Dahlia!
– Jó éjszakát, Mark!
Bemegyek a lakásba, és látom, hogy Stella a tévé előtt elnyúlva fekszik a
kanapén.
–  Megint nem feküdtél le vele? Annak a srácnak fel fognak robbanni a
golyói – mondja nevetve.
Odamegyek, és leülök a kanapé másik felére. Kábultnak és zsibbadtnak
érzem magam.
Stellának már nem csipkelődő az arckifejezése.
– Mi a baj? – kérdezi.
– Azt hiszem, a húgom valahol eltűnt Ausztráliában.
–  Micsoda? – kiáltja drámaian, viszont most az egyszer nem túljátszott
melodrámáról van szó. Belül sikítok.
A kezeim közé fogom az arcomat.
–  Olyan, mintha elnyelte volna a föld. A telefonja ki van kapcsolva vagy
lemerült, a Facebookra nem töltött fel semmit, és nem mentek el abba a
hosztelbe, amit lefoglaltak.
Stella felül, és kikapcsolja a tévét.
– Hívtad a rendőrséget?
Zavarodottan megrázom a fejem.
–  Még nem. Csak most tudtam meg, és még nem bírom magam rávenni,
hogy elhiggyem, ez nem egy hülye tévedés vagy félreértés.
– Mondj el mindent! – utasít.
Rázúdítok mindent, amit eddig tudok. Alig hiszem el a szavakat, amiket
motyogok, de meglepetésemre Stella nem sikoltozik, vagy mutatja be szokásos
színpadias reakcióit.
– Gondolkozzunk – mondja a homlokát ráncolva. – Ha balesetet szenvedett,
eddigre már beazonosították volna, és értesítették volna anyukátokat. A
legjobb forgatókönyv az, hogy álomutazásra ment, és elhagyta a telefonját. A
másik két opció nem annyira kecsegtető. Elrabolta egy sorozatgyilkos vagy egy
olyan banda, ami eladja a nőket.
Hatalmas levegőért kapok.
 – Sorozatgyilkos?
–  Jó, elismerem, hogy ez valószínűbb az USA-ban, és nem a vadonban, de
attól még az alvilágból elrabolhatta valaki!
– Az alvilágból? – ismétlem meg bután.
Elkerekedett szemmel néz rám.
–  A szexiparnak. Mindig megnézem a filmeket, amikben elcsalogatják a
nyaraláson lévő lányokat, és őrült aukciókon eladják szupergazdag férfiaknak.
A szám elé kapom a kezem. Néma könnyek buknak ki a szememből, és
csorognak le az arcomon. Nem tudom megállítani őket. El sem tudom
képzelni, hogy elrabolnak és fogva tartanak valahol egy olyan kedves embert,
mint Daisy. Ez tönkretenné őt.
Stella gyorsan előrenyúl, és megragadja a térdemet.
–  Nem azt mondom, hogy ez történt vele, de ha igen, a rendőrség lehet,
hogy nem tud segíteni. Még ha most azonnal el is megyünk hozzájuk, az
időeltolódás miatt nem sok minden lehet, amit tudnak vagy fognak csinálni.
Reggel elmehetünk. De most azonnal Zane segítségét kérjük!
Elkerekedik a szemem.
– Zane?
–  Nem Zane-ét személyesen, hanem Noah-ét. Egyik nap hallottam őt
beszélni. Zane-nek vannak Ausztráliában kapcsolatai, és ha nem tévedek, van
valamiféle irodája Adelaide-ben. Ha Daisyt az alvilágból rabolta el bárki, Zane
a legjobb ember arra, hogy megtaláljuk. – Stella felkapja a telefonját a
kávézóasztalról, és tárcsáz. Amíg kicseng, rám néz, és biztatóan elmosolyodik.
–  Szia, Noah! – mondja. – Szükségem van a segítségedre. – A férfi mond
valamit, amire Stella bólint, bár a férfi ezt nem látja. – A lakótársam. – Rám
pillant. – Igen, ő. Az igazából az én egyenruhám volt. – Vesz egy nagy levegőt. –
Mindegy, szóval eltűnt a húga, amíg hátizsákos túrán volt a barátnőjével az
ausztráliai Alice Springsben. Szerinted körbe tudnál kérdezni, hátha valaki
tud valamit, vagy hallott róla? – Stella elhallgat. – Először meg kell kérdezned
Zane-t? Rendben. Jó. – Rám néz, miközben Noah-val beszél. – Küldhetek róla
neked egy fotót?
Hevesen bólogatok, és azonnal küldök egy képet Stellának.
– Igen, most azonnal tudom küldeni. Mikor tudsz válaszolni? Rendben, itt
leszünk. Nagyon köszönjük, Noah. Nagyon hálás vagyok.
Stella leteszi a telefont, és rám néz.
–  Először meg kell kérdeznie Zane-t, de nem hiszi, hogy gond lenne
értesíteni embereket.
– Mikor kérdezi meg Zane-t?
–  Zane otthon van. Most azonnal. – Látja az üzenetemet, és azonnal
továbbítja a fotót Noah-nak.
Beharapom az ajkam. Részben borzasztóan rettegek a húgom miatt,
másrészt Zane említésére hirtelen őrülten felélénkülök.
– Hozok neked egy brandyt. Falfehér vagy.
Mindkettőnknek önt egy nagy adagot, hátradöntöm a sajátomat. Egészen a
gyomromig éget. Semmi sem érződik valósnak.
– Köszönöm – suttogom Stellának.
– Te is megtennéd ezt értem – mondja, és elmosolyodik.
Megcsörren a telefon, mire mindketten ijedt macska módjára ugrunk
össze. Stella megfogja a telefont, a kijelzőre néz, és bejelenti:
–  Noah. Szia! – mondja, hallgat, majd elképedve kérdezi. – Igen? – Újra
hallgat, és közben meglepett arckifejezéssel néz engem.
– Mi az? – tátogom neki.
Felemeli a kezét, ezzel jelezve, hogy várjam meg, amíg befejezi.
–  Rendben, odaviszem most azonnal. – Leteszi a telefont, és rám néz, a
szemei majdnem kiesnek a helyükről.
– Zane most azonnal akar veled találkozni.
  
– Én választom meg a mérgem… és te vagy az.
 Hat

DAHLIA FURY

Taxival megyünk Zane-hez. Az út szinte szürreális, ismerős utcákon kanyarog,

a szívem sajog a húgom iránti aggodalom és valami egészen helytelen miatt –
dübörgő izgalmat érzek a kilátás miatt, hogy újra találkozom az orosszal.
Annyira remeg a kezem, hogy még csak el sem tudom választani és kihúzni
a megfelelő papírpénzeket a tárcámból. Stella kiveszi a haszontalan ujjaim
közül, és elintézi ő. A járdára lépünk, és a taxi elhajt. Felpillantok Zane
otthonának lélegzetelállító homlokzatára. Háromemeletes, és mindegyik ki
van világítva.
Stella rám pillant oldalra.
– Készen állsz? – kérdezi.
Nincs hideg, de vacogok.
– Ennél jobban úgysem fogok.
Megigazítja a galléromat, és a maga angol módján megszólal.
– Fel a fejjel! Minden rendben lesz, nyuszi.
Felmegyünk a fehér kőlépcsőkön, és Stella megnyomja a csengőt.
Noah kinyitja a magas ajtót, majd belépünk a hatalmas előtérbe, ahol
fekete-fehér kockás padló, egy hatalmas, csillogó, háromszintes csillár és
ívelődő dupla lépcsősor van. Mennyire másnak tűnt ez a hely az első
látogatásom alkalmával. Akkor lementem a lépcsőn – valamennyire
felzaklatva, hogy manipuláció árán keveredtem a helyzetbe, amiben voltam –
abba a kis, homályos szobába, és megtudtam, milyen kevéssé ismerem
magam.
– Bent van – mondja nekem Noah, és a folyosó végén lévő ajtóra mutat.
Még ő is másképp néz ki. Legutóbb csak egy nagy visszataszító alakot
láttam benne. Most segítőkész embernek tűnik, akit szeretnék jól megölelni, és
sokszor köszönetet mondani neki.
– Köszönöm a segítséget – mondom bűnbánón.
Komolyan bólint.
–  Nincs mit. Amikor végeztél, gyere be hozzánk a konyhába. – Zömök
ujjával az ellenkező irányba mutat egy másik folyosóra.
Stella megszorítja a karomat.
–  Sok szerencsét! – suttogja, és őrült vágyakozás látszik a tekintetében. Ő
akar az lenni, aki találkozik Zane-nel.
– Köszönöm, Stella – motyogom hálásan. Tudom, ez mennyire nehéz lehet
neki.
Kihúzom magam, és végigsétálok a folyosón. Minden megtett lépéssel
egyre zaklatottabb vagyok. A hátam merev, a bensőm összeugorva, a szívem
pedig úgy dübörög, mintha fel akarna robbanni. Az ajtó elé lépek, és idegesen
körülnézek. Stella és Noah még mindig ott állnak, ahol hagytam őket. Stella
biztatóan biccent, és tátogja, hogy menjek.
Felemelem a kezem, és kopogok.
– Gyere! – szól ki a hang a nedves álmaimból, amit újra hallani vágytam.
Elfordítom a gömb alakú kilincset, és betolom a nehéz ajtót. Egy nagy
tátongó térbe lépek, de egyedül Zane-t látom. Eláll a lélegzetem, és amint
megpillantom őt, érzem, hogy kilélegzem. Sajgás és gyengeség lesz úrrá a
testemen. Úgy érzem magam, mintha nem éltem volna az elmúlt három
hónapban.
A tekintetem mohón beissza őt. Egy asztal mögött ül fekete ingben, aminek
a felső két gombja figyelemelterelő módon ki van gombolva, fölötte egy
precízen rászabott galambszürke zakóval. A haja valamivel rövidebb, mint
amire emlékeztem. Bár mindkét keze az asztalon pihen fesztelenül és lazán, és
az arca kifejezéstelen, a szeme kék csillagként ragyog. Hirtelen eszembe jut,
hogy miként láttam utoljára. Meztelenül, és vadul ujjazva engem. A maradék
kevés önuralmam is elmúlik, a forróság a nyakamba és az arcomba kúszik.
Semmit nem mond. Egyszerűen hátradől a székében, és engem néz.
Tapintható feszültség kezd kettőnk között kialakulni, és hagyja fokozódni.
Nyers és ősi. Belefeledkezek hipnotizáló vonzásába, és néhány pillanatig
megfeledkezek arról, hogy miért is vagyok itt. Nagyot nyelek. Szedd össze
magad, Dahlia! Daisy miatt vagy itt. A nevető, szeplős arcú Daisy miatt. Nem
azért, hogy beleess Zane vonzásának csapdájába.
 Becsukom az ajtót, és a ketrecbe, jó, szobába sétálok. Remeg a térdem.
Eléggé bizonytalannak érzem magam. Néhány lábnyira állok meg tőle, és
nézem, ahogy a hosszú, manikűrözött ujjaival meghúzza a gallérját.
– Újra találkozunk, ribka – mondja.
–  Azt mondtad, hogy tudsz segíteni a húgom megtalálásában. – Valami
furcsa okból a hangom metszőnek és vádlónak hangzik.
Felvonja a szemöldökét.
–  Azt mondtam, hogy meg tudom próbálni. Körbekérdezhetek, de nem
ígérek semmit.
– Ez nekem éppen elég – nyugszom meg gyorsan.
– Ülj le, és meséld el, mi történt – kéri udvariasan.
Az egyik vele szemközti székhez megyek, majd hálásan leülök, és akadozva
elmesélem neki az egész történetet. Nehéz koncentrálnom. A gondolataimban
újra meg újra felidéződik az érintése, és a szavak, amiket néhány hónapja
mondott. Összeszűkült szemmel hallgat. Néha elkalandozik a tekintete, hogy
végigpásztázza a testemet, ami miatt megakadok, majd azok a fénylő szemek
újra visszatérnek az arcomra.
– Szóval szerinted tudsz segíteni? – kérdezem reménykedve.
– Ha én nem tudom megtalálni, senki más sem – mondja halkan.
–  Ó, köszönöm. Nagyon köszönöm! – szakad ki belőlem, és szarul érzem
magam a rengeteg szörnyű dolog miatt, amivel folyamatosan vádoltam őt.
Szerencsére mindez csak gondolatban történt.
Továbbra is rám szegezi a tekintetét.
–  Segítek, de semmi sincs ingyen, ribka. Ha én megadok neked valamit,
amit te akarsz, akkor neked is kell adnod valamit, amit én akarok.
Leesik az állam. Olyan érzés, mint egy gyönyörű pillangót nézni, ami
hirtelen darázzsá változik, és jól a fenekedbe csíp.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezem, a hangom suttogás.
– Téged.
Az arca rezzenéstelen. Elképedve bámulok rá. Ez nem létezik. Tényleg azt
hallottam tőle, hogy téged? Mármint engem. Dahlia Furyt. Egyáltalán ébren
vagyok?
– Mi?
–  Azt akarom, hogy egy hónapig legyél az enyém. Maximálisan és
kizárólagosan. Éjjel-nappal. Hogy engedelmeskedj nekem, és megcsinálj
bármit, amit kérek.
 Meg kell akadályoznom, hogy a földön koppanjon az állam.
– Csak hogy tisztázzuk. A rabszolgádnak akarsz?
A mosolya pajkos vigyorrá változik.
– Szexrabszolgámnak. Nagy különbség.
Aha, ébren vagyok. Ez egy velejéig nőgyűlölő ember. És még nekem volt
bűntudatom a gondolataim miatt!
– Te most baszakodsz velem? – kérdezem. A hangom egészen visszafogott a
gyilkos gondolataim ellenére.
– Nem – mondja higgadtan.
– Van barátom, jó? – mondom.
Megvonja a vállát, egyszerűen és nemtörődöm módon.
– Akkor remélem, megértő férfi – válaszolja.
Elképedve ingatom a fejem.
– Beléd meg mi ütött? Egyetlen férfi sem értene meg ilyesmit.
– Akkor attól tartok, hogy választanod kell. – Megáll. – Barát vagy húg.
A dühöm gyorsan és némán elillan. Daisy. A nevető, szeplős kis Daisy.
–  És mi lesz a munkámmal? – kérdezem. Úgy érzem magam, mint akit
érzéstelenítettek.
Az állkapcsa kemény, mint a gránit.
– Vegyél ki egy hónap szabadságot.
– Ezt nem fogják megengedni – tiltakozom értelmetlenül.
– Te döntesz. Munka vagy húg.
– Szörnyeteg vagy – vádlom zsibbadtan.
Bólint.
– Köszönöm.
– Ez nem bók volt.
Elegánsan felvonja az egyik vállát.
– A te világodban talán nem, de az enyémben igen.
Hátrálok egy lépést.
– Őrült vagy.
Őszintén meglepettnek tűnik.
– Mert egy hónapig a szexrabszolgámnak akarlak?
– Igen. Ez egy rettenetes gondolat! A mai világban.
– Olyan rossz volna engedelmeskedni nekem? – kérdezi halkan.
Érzem, hogy a bensőm remegni kezd. Olyan erősen szorítom össze a
kezeimet, hogy a körmeim a húsomba vájnak.
 – Én… én egyenlő félként… tudnék egy hónapig veled lenni.
Megrázza a fejét.
– Az nem elfogadható.
Mogorván nézek rá.
– Miért kell ilyen megalázó helyzetben lennem?
– Mert ezt akarom tőled – mondja ridegen.
Érzem, hogy elönt a harag. Megszédülök tőle. Bár képes lennék felállni és
kisétálni innen! Felfoghatatlan, hogy három hónapot pazaroltam arra, hogy
erről az érzéketlen seggfejről álmodoztam. Nem mond semmit, csak csendben
néz engem. A csend egyre nyúlik.
– Hogy lehetsz ennyire gonosz? A húgom nem ártott neked! – Újabb csend.
Elhallgatok, majd halkan sóhajtok.
– Semmilyen bizarr dolgot nem szeretek.
– Honnan tudnád, mit szeretsz, ha eddig csak heteró szexet próbáltál?
–  Honnan tudod, mit próbáltam, és mit nem? – védekezem, bár
megdöbbentően eltalálta.
Felnevet.
–  Akkor mondom másképp. Ha csinálok valamit, és akár egy pillanatra is
úgy tűnik, hogy nem élvezed, azonnal abbahagyom.
–  Kösz a felajánlást, hogy ennyire figyelmes leszel – mondom
szarkasztikusan –, csakhogy én nem leszek a szexrabszolgád.
– Akkor nem tudunk megállapodni – vágja rá.
Felpattanok. Nem bírok tovább mozdulatlanul ülni.
–  Ezt nem hiszem el! Egészen egyszerűen felháborító vagy! Mégis milyen
ember vagy te?
– Opportunista. Ha lehetőséget látok, megragadom.
Mindkét kezem az asztalra teszem, és előredőlök. Azt hittem, hogy
erőteljesebbé válok, ha fölé hajolok, de ki kell ábrándulnom. Felemeli az állát,
amíg a szeméből csak egy csíknyi látszik ki, és farkasszemet néz velem. A
csontig hatoló kék szemgolyóban egy fényes, rideg, feneketlen világot látok.
Olyan kegyetlen és könyörtelen, hogy hirtelen elborzadva hátrahúzódom.
Érzem, hogy egy lassú pánik lesz úrrá rajtam. Hogyan képzelhettem, vagy
álmodozhattam arról, hogy egy ilyen férfinak valaha jelenthetek többet
átmeneti játékszernél? Fényévekkel gyorsabb életet él a saját birodalmában,
mint én.
–  Először részt kell venned egy orvosi kivizsgáláson, és meg kell
állapítaniuk rólad, hogy nincs betegséged – mondja. Ez a legnagyobb
értékesítési trükk. Ne azt kérdezd az ügyféltől, hogy meg akarja-e venni,
hanem hogy milyen színben szeretné, és mikor akarja, hogy kiszállítsák.
Feltételezd, hogy már belement. Zane úgy beszél a részletekről, mintha már
beleegyeztem volna.
– És mi lesz, ha valami fertőző betegségem van?
– Akkor majd védekeznem kell.
Reszkető lélegzetet veszek.
– Téged is kivizsgálnak?
A szája egyik sarka felkunkorodik. Jól szórakozik.
– Nem.
– Miért nem? – akarom megtudni kíváncsian.
–  Részben, mert makulátlanabb vagyok egy újszülöttnél, részben pedig
azért, mert ebben a kapcsolatban kurvára én hozom a szabályokat. Én
megmondom, mit csinálj, és te megcsinálod.
Ingatom a fejem, mert még mindig nem tudom elhinni, hogy mi lett az én
ártalmatlan randimból. Honnan jött ez az egész? Olyan érzés, mintha egy
lyukon keresztül egy párhuzamos valóságba zuhantam volna, ahol
elképzelhetetlen és felfoghatatlan dolgok úgy történnek, mintha a
legtermészetesebbek volnának.
– Fogamzásgátlásra használsz valamit?
Na, tessék, erre gondolok elképzelhetetlen és felfoghatatlan dolgok alatt.
– Nem – válaszolom kurtán.
Lazán bólint.
– Nem gond. Az orvos majd felír neked.
–  Nem hiszem el, hogy kényszerítened kell egy nőt erre – mondom utolsó
próbálkozásként, hogy megszégyenítsem.
–  Ha neked attól jobb, hogy úgy teszel, mintha kényszerítenélek, akkor
nyugodtan gondold így.
–  Te ezt – kettőnkre mutatok – nem neveznéd úgy, hogy zsarolással
kényszerítesz?
– Nem kényszerítelek, ribka. Van választásod. Mindig mondhatsz nemet. –
A hangja bársonyos és tiszta, ravasz sárm.
– Mégis milyen választási lehetőség az, hogy ha nemet mondok, talán soha
többé nem látom a húgomat? – kérdezem keserűen.
– Elismerem, hogy nehéz – ad igazat –, de attól még választási lehetőség. –
Az arckifejezése végtelenül közömbös és érzelemmentes.
– Te beteg vagy! – sziszegem.
Feláll, a széke hangtalanul gurul hátra a szőnyegen, mire észreveszem,
hogy hátrálok. Mikor rájövök, hogy mit csinálok, megállok. Idegesen nézem,
ahogy jön felém. Jó ég, sokkal nagyobb Marknál. Visszafojtom a hirtelen rám
törő észszerűtlen félelmet, amikor fölém tornyosul. Olyan közel áll hozzám,
hogy érzem a testéből áradó hőt és a vágyát a dominálásra.
Felemeli a kezét, és kisöpör egy hajtincset a szememből. A bőröm azonnal
reagál az érintésére. Elkezd felforrósodni, bizseregni és égni. Elfojtom az őrült
vágyamat, hogy megragadjam az inge elejét, és magamhoz rántsam. Szörnyű,
és sosem fogom megérteni, de égek a vágytól, hogy megízleljem őt.
Vasakarattal kényszerítem magam, hogy mozdulatlan maradjak.
– Milyen színű a szemed? – duruzsolja.
– Mogyoró – mondom olyan hangon, mintha hipnotizáltak volna.
–  Mogyoró? Nem. Olyan, mint a kaméleon. Attól függően, hogy mi van
rajtad, és milyen kedved van, változik az árnyalata. Karemellizált cukor,
amikor mérges vagy. Sárgán világít, mint egy farkas szeme, amikor fel vagy
izgulva, és abszintzöld, amikor elélvezel.
Tetőtől talpig elvörösödök.
Zane beleszánt a hajamba, és a tarkómnál megmarkolja.
– Miért hezitálsz? Tudod, hogy akarod.
– A szexrabszolgád lenni? – Rekedtes a hangom.
–  Elveszíteni a kontrollt. Mocskosan kefélni. Olyan erősen elélvezni, hogy
nem bírod abbahagyni.
Feszesen szorítja a hajamat, és annyira lehajol, hogy a szája néhány
gondolatnyira van az enyémtől. Eláll a lélegzetem. Mint egy vadállat,
megszagolja az arcomat.
– Nem elégített ki téged ma este – dörmögi.
Elrántom az arcom. El a lehelete alattomos melegétől. A fejbőröm sajog, de
az igazán ijesztő dolog az, hogy akarom ezt. Mindent akarok, amiről beszél.
Szinte őrült sürgetéssel akarom.
– A húgom – zihálom kétségbeesetten.
– Akkor megállapodtunk, ribka? – kérdezi gyengéden.
 Hét

DAHLIA FURY

Egy hatalmas és elképesztően tiszta konyha ajtajába érek. Akárki takarítja,

kitüntetést érdemel. Stella a konyhaszigetnél ül, és egy termetes pohár
vörösborba bámul. Noah valami fekete kenyeret eszik, valószínűleg oroszt.
Egy üveg olajban eltett articsóka van kinyitva előtte. Nézem, ahogy a villájára
szúr egy olajtól csöpögő darabot, a szájába tömi, és lassan rágja.
Udvariasan köhögök, mire Stella felém fordul. Isten tudja, hogyan
nézhetek ki, mert leugrik a székről, és felkiált.
– Mi a baj? Tud segíteni?
– Haza kell mennünk, Stella – mondom neki. Belül üresnek érzem magam.
– Mi történt? – kérdezi újra.
Megcsörren a fali telefon. Noah lenyeli az ételt, és a kagylóhoz siet.
Hallgat.
– Értem, főnök – mondja, visszateszi a kagylót, és felénk fordul.
– A főnök azt kéri, hogy vigyelek haza titeket, lányok.
Előveszi a mobilját, és felhív valakit.
–  El kell mennem elintézni valamit. Tudsz helyettesíteni? – Egy
papírszalvétába törli a száját. Egy másik férfi jön be egy hátsó ajtónak tűnő
helyen. Nagy, és goromba kinézetű. Fekete szemével gyorsan végignéz rajtunk,
de nem mosolyog vagy üdvözöl minket bárhogyan.
– Meddig leszel? – kérdezi Noah-t.
– Amíg hazaviszem őket. – Stella felé fordul. – Hol laktok, lányok?
– Victoriában – válaszolja Stella.
– Mehetünk? – kérdez engem.
– Viszlát, Jurij! – mondja Stella.
 – Igen, viszlát! – válaszolja Jurij, majd leül arra a bárszékre, ahonnan Noah
éppen felállt, és megfogja a kenyérvágó kést.
 
 
Amint a lakásba lépünk, Stella felém fordul.
– Elmondod, hogy mi történt, vagy mi lesz? – kérdezi türelmetlenül.
Nagyot sóhajtok. Ó, atyám. Micsoda borzasztó káosz! Stellát szeretném
most a legkevésbé megbántani.
– Gyere, ülj ide mellém, Stella – mondom fáradtan, és a kanapéhoz megyek.
Követ, de nem mellém ül a kanapéra, hanem a mellette lévő virágos
fotelba. Talán tudat alatt már sejti, hogy meg fogom bántani.
Nem kertelek. Veszek egy nagy levegőt, és a közepébe vágok.
–  Zane segít megtalálni Daisyt, de ha ez sikerül neki, és biztonságban
hazahozza, akkor azt akarja, hogy legyek a… – próbálom, nagyon próbálom,
de egyszerűen nem bírom magam rávenni, hogy kimondjam a szexrabszolga
szót – szeretője egy hónapig.
–  Tessék? – kap levegőért. A szeme elkerekedik a sokktól. Egy pillanatig
csak bámuljuk egymást. Aztán hitetlenségében hatalmasra nyílik a szeme. –
Ugye csak viccelsz?
– Nem.
Mindenféle gondolat cikázik kifejező arcán. Alig bírja kordában tartani
erős érzelmeit. Nem bírom nézni a szenvedését, így a földre pillantok.
– Mit mondtál neki? – A hangja feszes.
Felemelem a fejem.
– Igent mondtam.
Lehunyja a szemét.
– Sajnálom, Stella.
Kinyitja a szemét, a tekintete kemény és kutakodó.
– Egészen pontosan mi történt, amikor helyettesítettél engem, Dahlia?
Belül összerezzenek.
– Az öltözékemből és a masszázs amatőr jellegéből rájött, hogy nem vagyok
képzett masszőr. Azt gondolta, hogy prostituált vagyok.
– A mocsok! – tör ki belőle. – Nem magyaráztad meg?
– Dehogynem.
Úgy rázza a fejét, mintha próbálná kitisztítani.
– És aztán… rád mozdult?
 –  Igen. – Nem mondom el neki, hogy valójában mi történt, mert az csak
rám tartozik.
– Tudtam! – kiált fel hirtelen. – Tudtam, hogy valami biztosan történt!
– Micsoda? Miből?
–  Mert bociszemekkel néztél rám minden egyes alkalommal, amikor
hazajöttem tőle, és mert a megállapodásunk alatt titokban takarítottad a
fürdőt és a vécét.
– Igen, ez igaz – vallom be bűntudattal.
– Miért nem mondtad el egyszerűen? – kérdezi szomorúan.
Esdeklőn nézek rá.
– Nem akartalak megbántani, Stella.
– Mi lett azzal, hogy elmondjuk egymásnak a színtiszta igazságot? – kérdezi
neheztelőn.
– Ne haragudj, hogy kamuztam. Nagyon össze voltam zavarodva.
Levegőért kap, és elborzadva néz rám.
– Össze voltál zavarodva? Ezt azt jelenti, hogy te is akartad őt? – szűri le.
Ég az arcom, ahogy lassan bólintok.
A levegőbe emeli a kezeit.
– Ó, atyám! Ezt nem hiszem el!
– Sajnálom. Őszintén sajnálom. Téged akartalak a legkevésbé megbántani.
Összevonja a szemöldökét.
– És most meg azt akarja, hogy a szeretője legyél?
–  Csak egy hónapra – mondom, és megdöbbent, hogy mennyire keserű a
hangom.
Összeszorítja az ajkát. Úgy néz ki, mint aki mindjárt elsírja magát, és
nagyon sajnálom őt.
–  Ez nagyon alja dolog volt, Dahlia. Nem hiszem, hogy lakótársak
maradhatunk. – Ezzel sarkon fordul, és a szobája felé veszi az irányt.
Előrenyúlok, és elkapom. A szemébe nézek.
–  Ahogy te, én sem tudtam uralkodni az érzésen. Nem számítottam arra,
hogy így fogok érezni. Nem akarok így érezni – magyarázom halkan.
– Valóban? Ha igaz barát lennél, elmondtad volna.
–  Mit mondtam volna el, Stella? Hogy vonzódom egy goromba, arrogáns
férfihoz, aki prostituáltnak nézett? El akartam felejteni azt az esetet.
Visszautasítottam őt, és azt hittem, soha többé nem fogok vele találkozni.
Amúgy is, mit számított volna neked? Nem randiztál vele, és te magad
mondtad, hogy erre nulla az esélyed. Tudtad, hogy csomó tíz láb magas
barátnője van. Mennyiben más, hogy nálam is bepróbálkozott?
Stella szemei szikráznak a dühtől.
– A különbség az, hogy nem mondtad el nekem. Bolondot csináltál belőlem!
Mondd, hogy régi vágású vagyok, de a barátok nem csinálnak ilyet egymással,
Dahlia.
–  Te voltál az, aki kényszerített, hogy odamenjek! – kiáltom el magam
idegességemben.
– És ez kifogás arra, hogy pocsék barát voltál? – kérdezi szomorúan.
– Sajnálom, hogy fájdalmat okozok – mondom esdekelve.
–  Felejtsd el, Dahlia. Nincs szükségem a sajnálatodra – mondja csendes
büszkeséggel.
Kihúzza a karját a szorításomból, és a szobájába rohan. Abból tudom, hogy
nagyon feldúlt és megbántott, hogy nem csapja be az ajtaját. Én visszarogyok
a kanapéra, és lehunyom a szemem. Túl sok ennyi mindennel megbirkózni.
Daisyre gondolok. Hol a pokolban vagy, Daisy?
Hirtelen könnyek kezdik csípni a szemem. Összekuporodok a kanapén, és
éppen levegőért kapok, ahogy elkap a sírás, amikor megcsörren a telefonom.
Ránézek, és látom, hogy az anyám. Becsukom a számat, veszek egy nagy
levegőt, és felveszem a telefont.
– Nem hívtál vissza! – zokogja anyu.
– Ne haragudj, anyu. Holnap hazarepülök.
– Mi van Daisyvel? – kérdezi tébolyultan.
– Néhány ismerősöm keresi őt, anyu – mondom meggyőzően.
Nem válaszol.
– Kik ők?
– Befolyásos emberek, anyu.
– Kell majd fizetnünk nekik? – kérdezi erőtlen, aggódó hangon.
– Nem, anyu. Nem kell. Jószívűségből csinálják.
 
 
A hívás után a szobámba megyek. Nem engedem meg magamnak azt a luxust,
hogy sírjak. Daisy miatt erősnek kell lennem. Egész éjszaka ébren vagyok, és
listát írok mindenről, amire emlékszem Daisy útjával kapcsolatban. Felidézem
az összes telefonbeszélgetésünket, végignézem a WhatsApp-üzeneteinket és e-
maileket, és összeszedek mindent, ami a rendőrség vagy Zane segítségére
lehet. Aztán készítek két másolatot. Az egyiket elküldöm e-mailben anyunak,
hogy vigye magával a rendőrségre, a másikat elküldöm arra a telefonszámra,
amit Zane adott.
Megveszem a repülőjegyemet, és becsekkolok online.
Kinyitom a szekrényemet, és bepakolok egy kis bőröndöt. Amint végzek, az
utcára néző ablakhoz állok. Elmegy alattam egy pár. A nő nevet, mire a férfi
átkulcsolja a derekát, és megcsókolja. Üresen meredek rájuk. Igazából még
mindig nem tudom elhinni, hogy bármi rossz történt az édes kishúgommal.
Nem, nem arról van szó, hogy nem tudom elhinni. Teljességgel elutasítom,
hogy elhiggyem.
 Nyolc

DAHLIA FURY

Jóval azelőtt, hogy Stella felébredne, indulásra kész vagyok. Lemegyek a már
emberekkel teli utcára, majd metróval a munkahelyemre. A Fey Aspen
irodalmi ügynökségnél dolgozom olvasóként. Részben az én munkám
végigolvasni a kézirathalmot (az írójelöltek nem felkérésre beküldött anyagát)
és kiszúrni a csiszolatlan gyémántokat, akiket az ügynökségünk képviselni
szeretne. Én chick-litet, fantasyt, általános női fiktív és szórakoztató
regényeket olvasok, Elizabethé a detektív, a horror, a thriller, a sci-fi és a
bűnügyi téma, Miranda pedig a YA és gyerekkönyvekkel foglalkozik.
Péntek reggel van, a péntek pedig piacnap, így óvatosan cikázok a járdán
szétszórt salátalevelek és szemétdarabok között, majd az Eustace Roadra
fordulok. Az ügynökség egy hajdan emeletes, pincés házban van. Általában a
kinti lépcsőn megyek le az alagsorba, ahol a másik két lánnyal dolgozom. Most
viszont felszaladok a négy kőlépcsőn, és a főbejáraton megyek be.
Az ajtó egy szűk, hosszú folyosóra nyílik. Jobbra van az ügynökség
fogadótere, egy szép, napos helyiség magas, kiugró ablakokkal és krémszínű
szófákkal. A leghosszabb falon olyan könyvekkel teli könyvespolcok vannak,
amelyeknek a szerzőjét mi képviseljük. Némelyik híres bestseller. A hátsó
falon fényes fekete keretekben fekete-fehér fotókon a top szerzőink láthatók.
Wendy, a recepciós és Fey Aspen titkárnője, már az asztalánál van. Nagyon
vidám a mosolya.
– Jó reggelt! – üdvözöl jókedvűen.
– Neked is jó reggelt! – mondom sokkal kevésbé jókedvűen.
– Épp kávét csinálok. Te is kérsz? – kérdezi.
Rámosolygok.
 –  Nem, köszi. Ühm… Fey már bent van? Szeretnék vele néhány percet
beszélni.
– Igen, de negyedórán belül megbeszélése lesz – mondja.
– Esetleg bemehetnék hozzá öt percre? Nagyon fontos.
– Hadd kérdezzem meg – mondja, majd felveszi a kagylót, és felhívja Feyt.
– Köszi – mondom hálásan.
– Dahlia felmehet hozzád öt percre? – Elhallgat. – Igen, mondtam neki, de
azt mondja, fontos. Persze. Hívlak, amint ideérnek. – Leteszi a telefont, és
elmosolyodik. – Menj csak!
Felfutok a lépcsőn az elsőre, és kopogok a második ajtón. Az első ajtó a
konferenciaterem, a harmadik pedig, ahol Ellen és Ruby dolgozik. Övék a
tévés és filmes jogok részlege.
– Szabad! – kiáltja Fey élénken.
Lenyomom a kilincset, és belépek Fey irodájába. Ugyanaz a lenti könyves
és fotós téma folytatódik idebent. Fey az asztalánál ül, és makulátlanul fest.
Minden egyes hajtincse a helyén van, és a sminkje is tökéletes. Senki sem
tudja pontosan, hány éves, de ötven már biztosan van, talán még több is, ha
igazak a pletykák.
– Gyere, ülj le! – hív be.
Leülök, és gyorsan elmondom neki, hogy eltűnt a húgom.
–  Ó, drágám, te szegény – mondja aggódva, az okos szürke szeme
összeszűkül. – Milyen borzasztó!
–  Úgyhogy – teszem hozzá gyorsan. A túl sok empátia miatt már
kiborulnék. – Ki kell vennem egy hét szabadságot, hogy hazautazzak, és
édesanyámmal legyek.
–  Persze – megy bele azonnal. – Persze, haza kell menned. Meg fogsz
bolondulni az aggodalomtól, ha itt maradsz.
Megcsörren a telefonja. Felveszi.
– Igen, kérd meg, hogy várjon egy kicsit. Nem tart soká – szól a telefonba.
Felpattanok.
– Nagyon köszönöm. Itt az ideje mennem. Ma délután repülök.
Feláll.
– Remélem, gyorsan megtalálják a húgodat.
– Én is – mondom, és úgy érzem, hogy mindjárt elkap a sírás.
–  Kérlek, tájékoztass! Ha van bármi, amiben tudok segíteni, keress meg
azonnal – ajánlja fel kedvesen.
 – Tájékoztatni fogom, és köszönöm, hogy felajánlotta a segítségét.
Felállok, és az ajtóhoz megyek. Ott megtorpanok.
– Mi a baj, Dahlia? – kérdezi.
–  Baj lenne, ha egy hónapig otthonról dolgoznék, mint Elizabeth? Talán
nem lesz rá szükség, de ha mégis.
Ráncolja a homlokát.
– Úgy érted, anyukádtól, az USA-ból?
– Nem, Angliában leszek. Heti kétszer, háromszor bejönnék a kéziratokért,
és otthon olvasnám őket. A munkamennyiségemben nem lenne különbség.
– Ó – mondja halkan, és gondolom, azon jár az esze, hogy vajon miért van
erre szükségem. Visszatartom a lélegzetem. Ha nemet mond, fel kell
mondanom, és azt nagyon nem szeretném. Szeretem ezt az ügynökséget és a
munkámat.
– Hát – szólal meg végül –, ha csak egyetlen hónapról van szó. Szeretem, ha
nyüzsög egy iroda. Ha mindenki otthonról kezd dolgozni, egyedül fognak itt
kopogni az öreg csontjaim.
– Ígérem, hogy csak egy hónap lesz – mondom neki hálás mosollyal.
– Rendben – megy bele. – De csak ha egy hónap.
– Talán nem is fog kelleni, de ha mégis, akkor csak egy hónap lesz.
Mosolyog, és sajnálatot sejtek ebben a mosolyban.
– Köszönöm még egyszer – mondom, és lefutok a lépcsőn.
A folyosóról intek Wendynek, majd megyek tovább a pincébe. Egyik lány
sincs még bent, sötét van, és hideg. Felkapcsolom a lámpát, feltekerem a
radiátort, majd az asztalomhoz lépek. Egy pillanatig ott állok a kis fallal
körülvett, kertre néző helyemen, és borzasztó szomorúságot érzek. Csak
néhány napra mész, kislány.
Gyorsan rendet rakok az asztalomon, a fiókomba teszem a még el nem
olvasott halom kéziratot, és hagyok egy üzenetet a lányoknak. Hiányozni
fognak, a nevetésük, a teaszüneteink és a kekszesdobozok gyakori kifosztása.
A lányok így oldják meg minden gondjukat. Együnk egy kekszet, mondják
mosolyogva. Kinyitom a dobozt, és pusztán a szagától elkap a rosszullét.
Becsukom, elköszönök Wendytől, és kimegyek a bejáraton.
Az ügynökség előtt felhívom Markot. Első csörgésre felveszi.
– Szia, Mark! Esetleg tudunk ma találkozni valamikor, ha lehet, még ebéd
előtt? Akár ihatnánk valahol egy kávét.
– Most is ráérek – mondja azonnal.
 Megbeszéljük, hogy a Kensington High Street-i Starbucksban találkozunk
húsz perc múlva, mert az mindkettőnknek jó helyen van. Én érek oda először,
és a mosdó mellé ülök hátra, ahova a legtöbben inkább nem ülnek. Mark öt
perc múlva érkezik.
– Elnézést a késésért – kér bocsánatot. – Elképesztő a forgalom.
–  Semmi baj – mondom, és végigpásztázom őt. Munkához van öltözve,
fehér inget, nyakkendőt, fekete öltönynadrágot, fekete cipőt és barna
bőrdzsekit visel.
Finoman és fesztelenül ad egy puszit a számra.
– Szeretnél valamit a szokásoson kívül? – kérdezi.
Megrázom a fejem.
– Még egy muffint sem? – próbál elcsábítani.
A muffin gondolatától elkap a hányinger.
– Nem bírok semmit sem enni – mondom neki.
– Te szegény – duruzsolja, és finoman megszorítja a kezem.
– Jól vagyok – mondom gyorsan, és félrepillantok kedves, erős tekintetéről.
– Rendben. Megrendelem a kávét – mondja határozottan, majd elmegy.
Nincs sor, így egészen gyorsan visszaér az én lattémmal és az ő
cappuccinójával.
–  Köszönöm. – Feltépek két tasak cukrot, és a kávémba szórom.
Megkeverem a hosszú kanállal, majd lenyalom róla a habot. Amikor felnézek,
látom, hogy áthatóan néz engem. Elpirulok és lepillantok. Az ölembe teszem a
két kezem, és kihúzom magam. Minél hamarabb mondom el neki, annál jobb.
–  Tegnap este, miután hazavittél, Stellával találkoztunk egy orosz
maffiafőnökkel.
– Hogy mit csináltál? – hadarja Mark elképedve.
Beharapom az alsó ajkam.
–  Tudom, hogyan hangzik, de én találkoztam volna bárkivel, akiről azt
gondolom, hogy tud segíteni.
Ledöbbenve néz rám.
– Te ismersz egy orosz maffiafőnököt?
– Hát, igazából Stella egyik vendége.
Feldúltan a hajába szánt.
– Mindegy is – mondom gyorsan. – Belement, hogy segítsen.
Gyanakvó tekintettel néz engem. Tudja, hogy nem fog tetszeni neki a
mondandóm, de szegény pasasnak fogalma sincs, hogy mennyire nem.
 – Mit kér érte cserébe? – kérdezi halkan.
Nagy levegőt veszek.
– Engem.
Leesik az álla, és megnémulva bámul engem néhány pillanatig.
– Engem? Mi a picsát jelent ez? – tör ki belőle, én pedig örülök, hogy ezt az
üres sarkot választottam.
– Azt akarja, hogy legyek… hát, a szeretője egy hónapig.
Mark szeme elkerekedik.
– Ezt nem mondod komolyan.
Kellemetlenül érzem magam, testhelyzetet váltok. Kezdi azt éreztetni
velem, hogy eladtam a lelkem, vagy ilyesmi.
–  De, komolyan mondom. Ha megtalálja Daisyt, azt akarja, hogy egy
hónapig legyek vele.
– Ki a fasz ez az ember?
– Számít ez?
– Igen. Te az én barátnőm vagy, és nem fogom engedni, hogy egy hónapig
valami bűnözővel legyél.
Egyenesen a szemébe nézek.
– Ezt nem te döntöd el, Mark. – A hangom halk, de határozott.
Úgy mered rám, mintha most látna először.
– Nem hiszem el, hogy komolyan elgondolkozol azon, hogy megtedd! Nem
kerülhetsz kapcsolatba ilyen emberekkel, kincsem. Veszélyesek.
Kiszámíthatatlanok. Akár szadista is lehet.
– Igent mondtam.
Megbántott tekintettel mered rám.
– Anélkül, hogy beszéltél volna velem erről?
– Te mit tettél volna, ha a húgodról van szó?
Továbbra is engem néz.
– Nem mondanék le rólad senkiért.
–  Szeretem a húgomat, Mark. Le tudok mondani érte egy nyomorult
hónapról az életemből. Ez csak szex. Annyira kevés azért, hogy visszakapjam
őt. Nem várom, hogy megérts, és nem várom el, hogy megvárj. Azért jöttem
ma, hogy szakítsunk.
Kinyújtja a kezét.
– Azt biztosan nem. Nem szakítunk semmi miatt. Nem vagyok elkeseredve.
Lehet, hogy nem is fogja őt megtalálni.
 Kikapom a kezem a kezéből, és felszisszenek.
– Ne mondd ezt! Ő a legnagyobb reményem arra, hogy megtaláljuk Daisyt.
– Nem így értettem. Hanem hogy lehet, a rendőrség előbb megtalálja.
– Nem így hangzott – mondom.
–  Ne már, Dahlia! Nem dobhatsz rám egy ilyen bombát, és várhatod el,
hogy ne akadjak ki. Az ég szerelmére, tegnap majdnem lefeküdtünk!
Az érintetlen lattémra nézek.
– Szeretlek. Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy egy másik férfi hozzád
ér. – Zaklatottság és teljes tehetetlenség érződik ki a hangjából.
A kezeim közé temetem az arcom. Hirtelen elkap a hányinger. Miért kell
bűntudatot kelteni bennem, vagy mások érzelmeiért nekem felelősséget
vállalnom? Először anyu, aztán Stella, most meg Mark. Van nélkülük is éppen
elég bajom.
Lehajtom a fejem.
–  Ha megtalálja Daisyt, és én odamegyek hozzá, nem akarom, hogy várj
rám. Nem érzem igazságosnak ezt veled szemben, és borzalmasan érezném
magam a tudattól, hogy vársz engem. Csak szeretnék szakítani. Talán minket
nem teremtettek egymásnak.
Néhány másodpercig csak a kávézó tompa hangjait hallani.
– Nézz rám, Dahlia.
Felemelem a fejem.
–  A hullámoktól könnyebben kérheted, hogy ne érjenek ki a partra, mint
tőlem, hogy ne várjak rád. Megmondtam neked tegnap este, és úgy is
gondoltam. Ha kell, örökké várok.
Lehunyom a szemem. Úgy érzem, hogy az alváshiánytól ég, és attól, hogy
kurvára ki akarom sírni a lelkem. Már nagyon az erőm végén járok. Kinyitom
a szemem, és egyenesen Mark szemébe nézek.
–  Kérlek, Mark. Csak engedj el. Minden irányból rám zúdulnak a dolgok.
Nem hiszem, hogy sokkal többet bírok még. Amire most nagy szükségem van,
az egy barát. Valaki, aki nem akar tőlem semmit.
Meglepetésemre bólint.
– Egy barátot szeretnél? Tessék. Én leszek életed legjobb barátja. Mondd el,
hogy miben tudok segíteni.
Szomorúan rámosolygok. Tudom, hogy mibe kerülhetett, hogy ezt mondja.
–  Semmiben. Elég, hogy tudom, a barátom vagy, akihez fordulhatok.
Délután hazarepülök Michiganbe. Írok, ha van valami hír, rendben?
 Hirtelen úgy fest, mint aki szörnyen érzi magát.
– Elmész?
– Igen, anyunak szüksége van rám.
– Mikor tervezel visszajönni? – kérdezi aggódva.
Megvonom a vállam.
–  Nem tudom. Csak az odaútra vettem jegyet, és különben sodródom az
árral.
Lassan bólint. Még soha nem láttam őt ennyire feldúlva. Megállom, hogy
odanyúljak, és megsimogassam a kezét. Ez egyszerűen kegyetlen volna.
Mindent összevetve egyértelmű, hogy sosem fogom úgy szeretni, mint ő
engem.
– Azt hiszem, akkor ez egy búcsúzás – mondom halkan.
Hevesen rám pillant.
– Hogy hívják?
– Mit számít? – kérdezem szomorúan.
– Mondd meg! – ragaszkodik hozzá nyomatékosan.
– Zane. Zane-nek hívják.
Az arckifejezése változatlan, de a tekintetében hirtelen villanást látok.
– Ismered? – kérdezem azonnal.
–  Hallottam róla. Zane-nek hívják, de az igazi neve Alekszandr Malenkov,
és egy nagyon veszélyes ember. Kegyetlen gyilkos – mondja lassan. – Fontold
meg nagyon, Dahlia. Lehet, hogy egy óriási hibát követsz el.
A hangjában lévő halk rettegés miatt végigfut rajtam a borzongás. Közben
a fejemben egy másik hang azt mondja, hogy igen, ez a név a Zane-nél sokkal
jobban illik hozzá.
Alekszandr Malenkov.
 Kilenc

DAHLIA FURY

Stella már ébren van, amikor visszamegyek a lakásba. Az ajtaja nyitva, a

konyhában szól a rádió, és hallom, ahogy járkál. Az ajtóba állok.
Gyümölcsöket aprít a reggeli smoothie-jához. Banánpucolás közben felnéz,
majd egy szó nélkül elpillant.
– Ma az Államokba repülök – mondom.
– Rendben – válaszolja, és durván a turmixgépbe dobja a banánt.
–  Kifizettem az e havi lakbért, de összepakolom a dolgaimat, és majd a
sarokban hagyom, hogy megmutathasd a szobát a bérlőjelölteknek. És a
hónap vége előtt mindent el fogok vinni innen.
– Remek – válaszolja, és vadul kitépi egy eper csumáját.
– Rendben. Akkor… akkor hát, minden jót.
– Jó utat! – mondja, de nem néz rám.
–  Köszi – válaszolom hátrálás közben, ő pedig indokolatlan erővel tör fel
egy tojást egy tál peremén.
Hallom káromkodni, amikor a héj összeroppan, és a tojás a pulton köt ki.
Nem hiszem el, hogy a barátságunk így ér véget. Szeretem ezt a nőt, és a
szívem mélyén tudom, hogy nem árultam el, mindegy, ő mit hisz. Az a dolog
Zane-nel egyszerűen megtörtént. A szobámba megyek, becsukom az ajtót, és
nekidőlök. A számra szorítom mindkét kezem.
–  Istenem! – sírok a tenyereimbe. Aztán kihúzom magam. Semmi rosszat
nem tettem. Senki sem kelthet bennem bűntudatot azért, hogy a tőlem telhető
legtöbbet megteszem Daisy megmentéséért. Kihúzom a két bőröndömet az ágy
alól, és felteszem az ágyra. Nem lesz sok idő. Nincs sok cuccom, ami meg nem
kell, azt ki fogom dobni. A virágos égősorra pillantok, amit Stellával együtt
vettünk, amikor elmentünk arra a karácsonyi vásárra. Ez volt az utolsó darab,
és feldobtunk egy pénzérmét, hogy eldöntsük, kié legyen. Én nyertem. Éppen
leszedem az ablakpárkányból, amikor szégyenlősen kopognak.
– Igen? – mondom azonnal.
Stella áll az ajtóban.
– Szeretnéd ezt a hülye égősort, vagy csak dobjam ki? – kérdezem, de nem
nézek rá egyenesen.
– Nem szeretném, hogy elköltözz – mondja.
Felé fordulok. Csorognak le a könnyek az arcán. Én is sírni kezdek.
– Én sem szeretnék elköltözni – bőgöm el magam.
A szobámba jön, megöleljük egymást, és sírunk.
– Sajnálom, hogy nem mondtam el! Őszintén sajnálom! – zokogom.
– Én pedig sajnálom, hogy olyan picsa voltam tegnap – sírja.
– Nem, nem voltál – hüppögöm.
– De, igen.
– Úgy hangzunk, mint két nyivákoló macska – szipogom.
– És szeretném az égősort, ha neked nem kell – mondja.
– Atyám, te aztán telhetetlen vagy – mondom félig nevetve.
– Ez nem igaz. Az egyetlen, amiből sosem lehet elég, az a cipők – mondja.
Bár könnyezem, felnevetek.
Kissé elhúzódik tőlem. Egymással szemben állunk.
– Mikor jössz vissza?
– Még nem tudom. Csak azt tudom, hogy most anyuval kell lennem. Tegnap
este elment a rendőrségre, de nem biztatták sok jóval, úgyhogy imádkozom,
hogy Zane megtalálja.
– Nem vállalom többé Zane-t. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy nem
kellene tovább masszíroznom őt. Minél hamarabb szakítom meg vele a
kapcsolatot, és kezdek gyógyulni, annál jobb lesz nekem.
Rámosolygok.
– Ez nagyon bátor dolog.
–  Nem egyszerű. És nagyon irigy vagyok rád, Dahlia. Miért nem engem
akart inkább?
– Gyere ide – mondom, megfogom a kezét, és az ágyam felé húzom. Egymás
mellé ülünk. – El szeretnék neked mondani valamit.
– Mit? – kérdezi, és egy kis fenntartást érzek a hangjában.
– Zane nem a szeretőjének akar engem. Hanem… a szexrabszolgájának.
 Erre elkerekedik Stella szeme.
– Ez meg mit jelent?
–  Hogy az egy hónap alatt mindent meg kell tennem, amit szexuálisan
akar.
– És a minden mégis mit takar? – suttogja, és a levegőben macskakörömbe
teszi a szót. – Bánthat is téged?
–  Azt mondja, ha úgy nézek ki, mint aki nem élvez valamit, nem fogja
csinálni.
Stella céklavörös lesz. Vágyakozón néz rám.
– Ha azt gondoltad, hogy ennek az elmesélésétől kevésbé leszek irigy, akkor
egyáltalán nem ismersz. Még irigyebb vagyok.
Leesik az állam.
– Miért?
–  Gondolj bele. Minden erős nőnek ez a legnagyobb szexuális álma. Hogy
egy nagy és befolyásos embernek alárendelje magát. Hogy a végletekig az ő
kezében legyen a sorsa – legyezi magát a kezével. – Ó, atyám! Pusztán a
gondolat felhevít és felzaklat.
Rábámulok.
– Komolyan?
– Teljesen.
– Nem akarsz egyenrangú fél lenni egy kapcsolatban?
– Pfff… egyenrangú az ágyban? Jó ég, nem. Abban mi a móka? Én azokat a
férfiakat szeretem, akik hagyják magukon eluralkodni az állatias ösztöneiket.
Akik csak keményen akarnak kefélni. Én egy olyan szívdöglesztő pasira
vágyom, aki a szemembe néz, és azt mondja, hogy: „Fordulj meg, te büdös
ribanc. Kurva gyorsan ereszkedj négykézlábra, és pucsíts a fenekeddel.” Hát
igen, én ezt a típust szeretem.
Kissé ledöbbenve kuncogok.
– Jóságos ég! Nem hiszem el, hogy ezt szereted!
– Ez vagyok én. Egy igazi ringyó – válaszolja Stella fesztelenül.
– Ó, Stella. Nagyon fogsz hiányozni.
–  Nekem jobban fogsz hiányozni, mert te más dolgokat fogsz csinálni, én
meg ebbe az üres lakásba fogok hazajönni. Most szólok, hogy használni fogom
a parfümödet, és felveszem a fekete ruhádat, amíg nem vagy.
Megölelem.
–  Engedélyt adok, hogy fürdőzz a parfümömben, és hordd bármelyik
ruhámat.
Vigyorog.
– Lehet, hogy ez mégiscsak menni fog.
Nevetek.
–  Tudod, annyira szomorú voltam tegnap este, amikor azt hittem,
megbántottalak, és haragudtál rám.
– Megbántottál, és haragudtam rád, de már rendben vagyunk. Az én hibám
volt. Hülyeség volt. Ennyi ideig bolondultam érte, amikor világosan láttam,
hogy semmibe vesz. Ráadásul azt gondoltad, hogy megkímélsz engem. Tudom,
hogy nem akartál megbántani.
–  Tényleg nem – mondom őszintén. – A világért nem bántanálak meg
szándékosan.
– Igen. Tudom. Csak irigy voltam. Igazából még mindig az vagyok.
– Rendben leszel?
– Persze. Csak el kell fogadnom, hogy nem akar engem. Talán így a legjobb.
Tovább kell lépnem – mosolyog. – Igen, túl leszek ezen. Ez jót tesz nekem. Egy
nap majd visszatekintve örülni fogok, hogy így alakult.
 
 
Stella felajánlja, hogy lemondja két időpontját, hogy ki tudjon kísérni a
reptérre, de nem élek vele.
– Itt pont ugyanúgy el tudsz búcsúzni tőlem, mint a Heathrow-n. Amúgy is
hamar visszajövök.
Úgyhogy az utcán köszönünk el egymástól. Hátrafordulok, hogy nézzem őt,
amíg a taxi távolodik. Magányosnak és megviseltnek tűnik. A taxi befordul a
sarkon, én pedig csak üresen bámulok ki az ablakon. Szokásos szürke angol
délután van, és bár Stellával állandóan panaszkodunk miatta, szörnyen
szomorú vagyok, hogy itt kell hagynom. Nagyon nehéz nyugton ülni a taxiban.
A fejem tele van szokatlan képekkel és gondolatokkal.
A reptéren könnyebb, ahol belefeledkezem a repülőre szállás
procedúrájába, de amint a gépen ülök, újra utolér a szorongás. Nem alszom az
egész út alatt. A mellettem lévő nő úgy horkol, mint egy ló, úgyhogy beteszem
a füldugókat, lehunyom a szemem, és Daisyre gondolok. Emlékszem, amikor
gyerekkorunkban könyörgött, hogy csináljak neki százszorszépből nyakláncot.
Annyira nagy becsben tartotta, hogy még akkor is hordta, amikor a virágok
elkókadtak, megbarnultak, és csúnyák lettek.
 Azt hiszem, már akkor is nagyon más volt, mint én. „A fűnek fáj, amikor
járunk rajta?”, kérdezte anyut, amikor hároméves volt. Anyu csak forgatta a
szemét, és bolondgombának hívta, amikor előállt valami teljesen különc
kérdéssel.
Hatéves korában bejelentette, hogy vegetáriánus lesz. Hogy onnantól
kezdve semmit nem hajlandó megenni, aminek arca van. Ez egészen addig
tartott, amíg megismert egy nőről és egy káposztáról szóló kísérletet. A
növényeket ennek keretében összekapcsolták gépekkel, hogy így mérjék az
energiakibocsátásukat. A nőnek azt mondták, hogy menjen be a szobába, és
durván mészárolja le a káposztát.
A kutatók megállapították, hogy a zöldség aggodalmat mutatott,
megemelkedett és zavarossá vált az elektromos aktivitása. Arra a
következtetésre jutottak, hogy a növények képesek felfogni az erőszakot és
félelmet mutatni. Egy héttel később azt kérték a nőtől, hogy menjen be a
helyiségbe, és bár nem csinált semmit, a növények megemelkedett aktivitást
mutattak az érkezésére.
Miután a húgom erről olvasott, fruitariánus lett. Néha órákig ül kint a
szabadban, nem olvas, hallgat zenét vagy beszélget valakivel, az ő szavaival
élve, csak „van”. A gondolattól, hogy egy ilyen szelíd teremtést elrabolnak
vagy bántanak, felforr a vérem, és hirtelen felpattanok, ezzel felébresztem a
mellettem lévő nőt, aki morcosan morog valamit, majd azonnal visszaalszik.
Nyugtalanul le-föl sétálok a folyosón, amíg lenyugtatom magam a
gondolattal, hogy talán már meg is találták. Talán mire leszállok a gépről,
anyunak jó hírei lesznek.
 
 
Anyu kijön elém a reptérre. Az arckifejezéséből tudom, hogy semmi újat nem
tud mondani. Sápadtnak és ijedtnek tűnik. Szorosan megölelem.
–  Nagyon örülök, hogy hazajöttél, Dahlia – suttogja a hajamba. A hangja
remeg a gyötrelemtől.
– Meg fogják találni, anyu. Tudom.
– Tényleg ezt hiszed? – kérdezi komolyan.
– Persze hogy meg fogják – válaszolom határozottan.
Ő erre hevesen bólogat.
Úgy kapaszkodunk egymásba, mint háborús túlélők, és a furgonhoz
megyünk. Suzie, a pitbullunk hátul van. Kiugrik, megbolondul, és rám veti
magát, közben vonyít és csahol az örömtől.
–  Tudja, hogy történt valami Daisyvel. Az elmúlt három napban furcsán
viselkedik – mondja anyu.
–  Dehogy tudja, anyu. Csak érzi, hogy félsz – mondom, miközben Suzie
agyonnyalja az arcomat.
Elveszem anyutól a kulcsot, és beülök a kormány mögé. Nem beszélünk az
autóban. Az oldalsó visszapillantóban látom, hogy Suzie a gyönyörű, gyémánt
alakú fejét a szélbe tartja. Elkap egy kis szomorúság a látványtól. Nagyon
furcsa otthon lenni anyuval és Suzie-val Daisy nélkül.
Éppen, amint felhajtok a bejárónkra, érkezik egy üzenet. Leállítom az
autót, és megnézem. Újra meg kell néznem. Felemelem a fejem, és anyura
pillantok.
– Ó, anyu! – sírok fel.
– Mi az? – kérdezi anyu pánikkal a hangjában. – Mi az?
Nem bírok beszélni. Csak elkezdek fékezhetetlenül zokogni. Minden
érzelem és félelem, amit elraktároztam magamban, amióta megtudtam, hogy
Daisy talán eltűnt, kiszakad belőlem.
Anyu felé nyújtom a telefont. Kikapja a kezemből, és a képernyőre néz.
Csak egy szó.
 
Megvan.
 
Anyu rám néz, a szeme elkerekedik, és látszik, hogy őrülten bizakodik.
– Ez az, aminek gondolom?
Bólintok, és patakzik a könnyem.
Suzie vonyít, és kétségbeesetten kaparja a rácsot, mert azt hiszi, hogy
valami borzalmas történt velünk. Kiszállok az autóból, kiengedem őt, és jól
megszorítom.
–  Daisy hazajön, Suzie – mondom újra meg újra, és közben hevesen
zokogok selymes bundájába.
 
 
Egy örökkévalóságnak tűnik, mire Daisy hazaér. Furcsa a viszontlátás.
Anyuval kisírjuk a lelkünket, és szegény Daisy vigasztal minket, mintha mi
szenvedtünk volna el egy elrablásos megpróbáltatást. Később meg a verandán
ülünk, és csak bámuljuk őt. Ő nyugodtan állja a pillantásunkat, közben
elmerengve, egy kézzel simogatja Suzie fejét.
– Szóval sosem láttad a férfiakat, akik elraboltak titeket.
–  Soha. Ahogy mondtam, éppen a kis hotelba sétáltunk vissza az
étteremből, amikor egy poros, fehér furgon mellénk állt, két férfi kiszállt,
elkapott minket, és begyömöszölt. Négyen voltak, de Disney-szereplős álarcot
hordtak. Azonnal bekötötték a szemünket, betömték a szánkat és
összekötöztek minket.
– Nem szenvedtetek Marie-val?
–  Nem. Az egyik férfinál fegyver volt, amit Marie fejéhez szegezett. Mi
teljesen le voltunk döbbenve, ők pedig elképesztően hatékonyak és profik
voltak. Egész idő alatt egy szót sem szóltak, és amikor ahhoz a házhoz értünk,
a velünk való érintkezést a minimálisra csökkentették. Azt tudtuk, hogy a
többi szobában vannak még lányok, mert hallottuk őket éjszaka sírni. Egyszer
próbáltunk velük beszélni, de a férfiak döngették a falat, mire mi és a lányok
is elhallgattunk.
– És… bántottak titeket? – kérdezi anyu óvatosan.
Daisy olyan hevesen rázza a fejét, hogy a barna loknijai úgy repkednek a
levegőben, mint a samponreklámokban.
–  Nem, soha. Sőt, a helyzethez képest nagyon jól bántak velünk. Volt
ennivalónk, üveges víz inni, és amikor nagy forróság volt, valami ventilátort is
bekapcsoltak, ami a falak tetején lévő réseken keresztül fújt be levegőt.
– És hogyan menekítettek ki titeket? – kérdezem.
–  Hát, egyik nap a férfiak elkezdtek rohangálni és sietősen sugdolózni.
Aztán bejöttek, bekötötték a szemünket, összekötözték a kezünket, és egy
furgonba tettek. Egy kis bennszülött falu szélére vittek, kitettek az út mellé, és
sietve elhajtottak. Nem messze láttunk egy falut, úgyhogy csak odasétáltunk.
– Nagyon féltetek? – kérdezem.
Vidáman vigyorog.
– Igazából nem.
Ezen elképedek. Az arcára meredek, amin semmi smink nincs, csak valami
házi aromaterápiás főzetből készített kellemes spray, amit egy műanyag
spriccelős üvegből fúj magára.
– Miért nem? Én rettegtem volna – mondom neki.
Nyugodtan rám néz.
– Ezt a hatás-ellenhatás törvényének hívják. Ha olyan életet élsz, ami alatt
soha nem bántasz senkit, neked sem eshet bántódásod.
 Anyu megszorítja Daisy kezét, és elmondja neki, hogy mennyire bátor, én
viszont csak hátradőlök, és csodálattal ingatom a fejem. Mi rosszul voltunk a
félelemtől, és halálra aggódtuk magunkat, hogy mi történhetett vele, ő meg ott
volt elrabolva, embercsempészek által elrabolva, és vidáman elevickélt a
meseországában.
Egy pillanatra elkalandozom, hogy mi történt volna, ha Zane nem
avatkozik közbe, de aztán pont ugyanilyen gyorsan hessegetem el ezt az
utálatos gondolatot. Maradjon a húgom mindig ennyire ártatlan és áldottan
tudatlan a borzalmas dolgokkal kapcsolatban, amik milliónyi vétlen
teremtéssel történhetnek és történnek is mindennap. Az ő hatás-ellenhatás
törvénye egy hatalmas kamu, de neki ezt nem kell tudnia.
Rámosolygok.
– Egy tündér ült a válladon, Daisy.
Visszamosolyog.
–  Valóban egy tündér volt. A tündér neve pedig Dahlia. Anyu elmondta,
hogy egy barátod segítségét kérted. Miatta ijedtek meg, és tettek ki minket,
igaz?
Lassan bólintok. Igen, a hatás-ellenhatás törvénye lépett működésbe. Ha a
húgom tudná, ez az egész miként játszódott le ebben a nagy, csúnya világban.
– Hogy hívják?
– Alekszandr Malenkov.
–  Köszönd meg neki helyettem – mondja a legnagyobb, legédesebb és
legbájosabb mosollyal.
 
 
Még aznap este kapok egy e-mailt Alekszandr Malenkov ügyvédeitől. A
csatolmány tizenkét oldalas titoktartási megállapodás. Elolvasás nélkül
aláírom, másnap pedig egy futár jön érte. Aznap délutánra jelentkezem be a
klinikára a szükséges vérvizsgálatokra, és mivel előbb jött meg, hála a sok
stressznek, a fogamzásgátlót is elkezdem szedni.
A vizsgálatok eredménye egy héten belül megérkezik, és elküldöm Zane-
nek. Másnap könnyes búcsút veszek anyutól és Daisytől, majd felszállok az
Angliába tartó gépre.
Stella örül nekem. Az ágyon ül, és parancsolgató, de szórakoztató módon
kommentálja, ahogy Zane-hez vivendő kis bőröndömet pakolom.
–  Ne, azt ne vidd. Abban kolbásznak néz ki a lábad. Azt a piros ruhát
muszáj vinned. Kétszer akkorának tűnik benne a melled, mint amekkora
valójában. Jóságos ég, azt nehogy! Úgy néz ki, mintha elloptad volna egy
francia bisztróból a terítőt, és övet kötöttél volna rá. Reménykedtem, hogy azt
itt hagyod nekem, de jól van, vidd el, és azt a fekete bokacsizmát is hozzá, s a
többi, s a többi.
Amikor eljön a kitűzött időpont a távozásra, megpuszil.
– Nem hiszem el, hogy azért hagysz itt, hogy egy fiúval élj – sápítozik, de a
szeme csupa könny.
– Egy hónap pikk-pakk elrepül – mondom neki.
– Neked igen. De nekem nem – válaszolja.
  
Hajrá, felelőtlen viselkedés…
 Tíz

DAHLIA FURY

Nem Noah, hanem Jurij nyit ajtót nekem.

–  Felviszem a csomagjaidat a szobádba – mondja egy temetkezési
vállalkozó arckifejezésével.
– Köszönöm. – Odaadom neki őket.
– A főnök a legalsó szinten van, mínusz három. A lépcsőn tudsz lemenni. –
A lépcső felé biccent. – Vagy a folyosó végén, a lifttel. – A dolgozószoba felé
biccent, ahol múltkor Zane-nel találkoztam.
– A lépcsőn fogok – mondom.
– Egészen a legaljáig menj.
– Rendben. Köszönöm.
Egy masszív, pirospozsgás, fekete szoknyát és fehér blúzt viselő nő megy el
mellettünk a konyha felé. Udvariasan rám mosolyog, én pedig vissza.
A lépcsőhöz megyek, és elindulok a legalsó emeletre. Továbbmegyek annál
a két lépcsősornál, amin legutóbb a masszázsszobához vezetett, és megyek
még egyet. Egy újabb fekete-fehér kockás csempéjű pihenőhöz érek, ahol egy
talapzaton egy antik, fej és kar nélküli szobor áll, alatta pedig egy hatalmas
csokor fehér virág. Mögötte egy óriási dupla, fehér és fekete ajtó van.
Megragadom a díszesen megmunkált fémfogantyúkat, betolom őket, és
meglepetésemben felszisszenek.
Az egész szint egy csodálatos, tágas, mozaikkal burkolt, párás fürdő, amit
egy erdőnyi oszlop tart. A nagy, feszített víztükrű medencéből felszálló gőz
bepárásítja a teret, amitől varázslatosnak tűnik, mintha egy másik korból való
volna. Egy olyan időből, amikor az óriási birodalmak befolyásos uralkodói
hasonló medencékben feküdtek, és hiányos öltözetű rabszolgalányok jöttek
őket mosdatni. Beszívom a vízbe öntött illóolaj páráját. Jázmin. Kellemesen
keleties és egzotikus.
A medence felé sétálok, és amikor körülbelül húszlábnyira vagyok tőle,
megállok. Zane egy legalább tízszemélyes márványmedencében fekszik, arccal
felém. Erős válla és karja kint van a bugyogó vízből, a medence peremén
pihenteti. A bőre úgy csillog a párás levegőben, mintha kifényesített fém
volna.
A szeme nyitva, és rám mered. Van valami nagyon fesztelen a
testtartásában, viszont ijesztően éber a tekintetében. Eszembe jut, amikor a
szemébe néztem, és azt a rideg, könyörtelen világot láttam benne. Hagyom,
hogy a tekintetem elkalandozzon erről a sivárságról.
Nem akarok félni tőle. Hatalmas szívességet tett nekem. Ki szeretném
mutatni neki a nagyrabecsülésemet és az őszinte hálámat. Elnézem a testén
lévő tetoválásokat. Ebben a környezetben valahogy még gyönyörűbbek. Ott
szeretnék még állni egy kis ideig, és csak gyönyörködni a luxusmedencében
lévő fantasztikus férfi lélegzetelállító látványában.
– Nem csatlakozol hozzám? – A hangja bársonyos és cirógató. Ettől ez még
egyértelműen nem invitálás, hanem utasítás.
Egy oszlopnak támaszkodom, és leveszem a cipőmet. Aztán kikapcsolom az
órámat, és a cipőm mellé teszem. Mezítláb közelítek felé a csiszolt, nyirkos
márványon. A medence szélénél állok, a vérem pezseg, és ki vagyok éhezve rá.
– Egy szexrabszolgától elvárt, hogy megmossa az urát? – kérdezem halkan.
Ő rezzenéstelen marad.
– Vetkőzz le!
A szívem hevesebben kezd verni. Kicipzárazom a ruhámat, és hagyom,
hogy lecsússzon. Leveszem a melltartómat, és bár az arckifejezése egyáltalán
nem változik meg, a szeme felvillan, amikor kibuggyan a mellem. Hagyom,
hogy a melltartó kiessen a kezemből, majd az ujjaimat a bugyim tetejébe
akasztom, és letolom a lábamon. Nem szól semmit, csak kifejezéstelen arccal
néz engem, mintha egy műtárgy volnék, ami nem biztos, hogy igazán tetszik
neki. Kihúzom magam, a bőrömön lévő páraréteget leszámítva teljesen
meztelenül.
–  Köszönöm, hogy megtaláltad a húgomat – mondom, a hangom rekedtes
suttogás.
A szeme csillog a felszálló párában, fekete pupillái fixíroznak engem.
– Helyes. Mutasd meg, mennyire vagy hálás! – mondja.
 A medence szélénél van egy fekete zománctároló. Luffaszivacsok,
szivacsok, törülközők és szappanok vannak benne. Odamegyek, kiveszek egy
törülközőt és egy szappant, majd Zane mögé lépek. Letérdelek, a két kezem
közé fogom az övét, megfordítom, hogy a tenyere nézzen felfelé, majd
aprólékosan megmosom az ujjait. Egyiket a másik után. Hosszúak és
elegánsak, az ujjbegyei kemények és húsosak, a körmei gyönyörűen
manikűrözöttek. Egy zongorista keze, tele elfojtott erővel. Mint egy kecses
versenyló.
Oldalra fordítja a fejét, engem figyel, de én nem nézek rá. Továbbra is
lehajtom a fejem, ahogy felemelem a kezét. Vadító illata van, viharra
emlékeztet. Végtelen finomsággal megcsókolom a csuklója belsejét, pont a
kobratetoválás tetejét. Erre lefagy a teste. A szívem majdnem kiugrik a
helyéről. Rákapom a tekintetem. Meredten a szemébe nézek.
Mindketten meglepődtünk, én a viselkedése hirtelen változásától, ő pedig
valami olyantól, amit nem tudhatok. Árny fut át a tekintetén. Egy sokkoló
pillanatig egy sebesült állatra emlékeztet, Suzie-ra, ahogy anyut nézte, amikor
elmentünk érte a menhelyre. Félelem, fájdalom, bizalmatlanság, remény és
mélységes szeretetéhség. De mint egy fénytrükk, el is tűnik, és bármilyen
ijesztő titkokat is őriz, azok nem kerülnek a felszínre. Egy rég tanult, ritkán
használt szó jut az eszembe: vérszomj. Hirtelen kirántja a kezét a kezeim
közül, és fémes bilincsként szorítja a csuklómra.
–  Guggolj! – Szava, mint a fegyverropogás, a tér kemény felületeinek
csapódik, visszhangzik a gerincemen, és belesajdulnak a fogaim.
Rémülten meredek rá. Nem kapok levegőt. A létező legmegalázóbb
testtartást kéri tőlem. Sietve beszívom a fojtogató, párás levegőt, ami az
összeszorított fogaim közül sziszegésként távozik.
– Ne. – Könyörgőn megnyalom az ajkaimat. – Kérlek.
Ő a nyelvemet nézi.
– Nem szokásom többször elmondani valamit – mondja ridegen.
A gyomrom veszélyesen összeugrik, de erőnek erejével nem reagálok
dühösen. Nem fogom megadni neki ezt az örömöt. Ez egy próbatétel, de én
fogok nyerni. Látom, mit csinál. Ő szabja meg a megállapodásunk feltételeit.
Nem lesz gyengédség, finomság… még a legegyszerűbb kedves gesztus sincs
megengedve. Csak szex. Az a fajta személytelen viszony, ami a férfiaknak a
prostituáltakkal van. Egy tranzakció két idegen fél között. Egyszer már
prostituáltnak nézett, és szánt szándéka, hogy úgy bánjon velem, mintha az
volnék.
– Baszd meg! – suttogom, a testem izzadt.
A szeme úgy csillog, mint egy fagyos reggelen a jégszilánkok.
Ahogy rideg, villódzó szemébe nézek, valami furcsa legyőzhetetlenségérzés
lesz úrrá rajtam. Kleopátrának vagy Delilának érzem magam. Egy csábító
nőnek, aki tele van dühvel és szenvedéllyel. Akkor is azt hitték a férfiak, hogy
náluk van a hatalom. Mekkorát tévedtek. Majd én megmutatom neki! Meg
fogom mutatni neki, hogy ebben a nyirkos melegben is tudok meztelen,
büszke és vad lenni. Szirupos, vízcseppekkel pettyezett közöttünk a levegő. Ez
az utolsó néhány pillanat a csata előtt.
Hátraülök guggolásba, így láthatóvá válik nedves, várakozó puncim.
Kinyújtja az egyik kezét, végighúzza az ujjait a szeméremdombomon, és néz,
ahogy hevesen megborzongok. Erős maradok, és állom gúnyos tekintetét, bár
alig bírom elviselni, hogy látja az arcomon, hogy elöntött a vágy.
Még mindig dacos szemembe mered, amikor széthúzza a nedves
szeméremajkaimat, és szétkeni a belülről kifolyó nedvet. Szándékos
hanyagsággal belém hatol az egyik ujjával. Jóságos ég, olyan érzés, mint a
folyékony forróság. Sikítani akarok. Az izmaim akaratlanul összehúzódnak az
ujja körül. Nem tudok mást tenni, csak befogadni. Befogadni az ujját.
Befogadni a farkát. Elfogadni a dominanciáját.
– Jól szórakozol, Dahlia? – gúnyolódik.
–  Kárörvendünk, Zane? – vágok vissza, de a hangom elfúló és kissé
bizonytalan.
Kuncog.
–  Élvezni fogom a betörésedet, te kis méregzsák – mondja, és közben
mozgatja bennem az ujját.
Nem kis erőfeszítések árán sikerül megszólalnom.
– Aljas vagy.
–  Tudom. – A mocsok arrogánsan egyetért, ahogy a két hüvelykujját oda
teszi, ahol a combjaim a törzsemhez érnek, és nagy kezeivel megfogja a
fenekemet. Egy vigyorral az ördögi ajkain a lábaim közé hajol, és elkezdi
nyalni a duzzadt puncimat. A nyelve minden egyes mozdulata alatt el kell
fojtanom a vágyat, hogy nyüszítsek és nyöszörögjek az élvezettől.
Olyan átkozottul régóta ki voltam éhezve erre. Zane szétválasztja az
ajkaimat, majd belém tolja a nyelvét, és hirtelen már nem bírom visszafogni
magam. Nem bírok tovább úgy tenni, mintha vad vagy büszke volnék.
Megragadom a két vállát, majd féktelenül és eksztázisban felsikítok.
A kezei a húsomba vájnak, hogy leszorítson, amíg a rajtam végigsöprő
élvezet forró fehér fénnyé változtatja a világomat. Az izmaim összeugranak, és
ívbe feszül a hátam, a gerincem megzabolázhatatlanul ráng, és csak nagyon
messziről érzékelem, hogy sikítok. Az orgazmus hosszú és erős, és azt hiszem,
elveszítettem az időérzékem.
Amikor elenged, lassan előrehajolok, oldalra dőlve összehúzom magam,
zihálok, és teljesen ki vagyok merülve. Az izmaim remegnek, mintha egy
hosszú versenyen futottam volna. Felé fordulok, és sötét ragadozópillantást
látok a tekintetében. Vágyik rám! A testem azonnal reagál erre, és sürgető
sajgást érzek a lábaim között.
Nézem, ahogy a tenyerét a medence szélére teszi, guggolásba húzza magát,
majd feláll. Újfent azt gondolom, mint amikor legelőször láttam a mozgását.
Meggyőződésem, hogy lopakodó mozdulatokra katonai kiképzést kapott.
Lecsorog a víz izmos, meztelen bőrén. Formás testétől elálló farka vörös,
vastag és hatalmas. Alatta lila és zöld eres nehéz herezacskó lóg. Szinte
megbűvölve pillantok fel rá.
Tényleg lélegzetelállító.
Tesz felém egy lépést, a nyakam és a térdeim alá csúsztatja egy-egy kezét,
majd a karjaiba emel. Halk nyüszítő hangot hallatok. Ilyen hangot még sosem
hallottam magamból. Nem ismerek magamra, amikor Zane-nel vagyok.
Átkulcsolom a nyakát.
Egy sor oszlop mellett egy nagy, kerek, zöld dívány felé visz, amin nagyon
sok párna van, majd úgy dob rá, mintha rongybaba volnék. Az ágy fölé
tornyosul, és nézi, ahogy a melleim hullámoznak a lehuppanástól. Felmeredek
rá, ahogy leguggol, és eligazgatja a fekvő testem. Széttárja a lábaimat, és
kemény farkával olyan hirtelen hatol belém, hogy nincs időm igazodni a
méretéhez, szinte felnyársal. A sokk hosszú, behódoló nyüszítést szakít ki
belőlem.
Ettől morgó, állati morajlás tör fel a torkából.
Úgy érzem, mintha minden porcikám lángolna. Felfelé billentem a
csípőmet, és ahogy megragadom erős, kemény fenekét, magam felé húzom, a
testeink egymásba csapódnak, ő pedig tövig bennem van. Vadmacskaként
végigkaristolom a hátát a körmeimmel, és annyira közel szorítom magamhoz,
hogy olyan érzés, mintha összeolvadtunk volna. Pontosan tudom, mit akarok.
Minden egyes porcikáját magamban. A hasam mélyén akarom őt érezni.
 – Élvezz el! – utasít.
A hangja keféli a fülemet. Mérgesen meredek fel rá. A farka megduzzad és
ráng bennem.
– Csináld! – morogja.
Megfeszítem a hátam, nekinyomom magam, és addig dörgölöm hozzá a
testem, amíg érzem, hogy a hasamban csomóként összegyűlik a feszültség.
Ebben a pillanatban alám csúsztatja a kezeit, felemel, és saját élvezetére heves
ritmusban hatol belém. Úgy kefél engem, mint egy vadállat, az erek
kidüllednek a nyakán. Az égető érzés vad lángolássá változik bennem.
– Zane! – kiáltom teli torokból, az egész testem ráng az övé alatt.
Belekapaszkodom a lepedőkbe, a párnákba, a bőrébe. Olyan érzés, mintha
a testem milliónyi darabra hullana. Csapkodok. Kiabálok. Sikítok. Forró
spermája mélyen belém lövell.
Nézem az arcát, eltorzult és megváltozott, a tekintete elsötétült. Most
először megközelíthető, amióta ismerem. Észreveszi, hogy figyelem, mire
azonnal és erőlködésmentesen visszaváltozik a rideg, olvashatatlan, magát
teljes mértékben kontrolláló férfivá.
Levegőért kapkodva bámulok fel rá. Még mindig bennem van. A tekintete
mögött egy igazi jéggé dermedt világ van. Egy másik nő talán azt hinné, hogy
felolvaszthatja ezt a világot, és élhet benne. Én nem.
– Gyere a dolgozószobámba egy óra múlva! Akkor újra szükségem lesz rád
– mondja, és kihúzódik a testemből.
A szívem kihagy. Nézem, ahogy feláll, a farka még mindig félig merev, és
csillog a nedveinktől. Elfordul tőlem, és elindul a másik irányba. Megáll egy
alacsony zsámolynál, felveszi róla a köntösét. Belebújik, és hátra sem pillantva
távozik.
 Tizenegy

DAHLIA FURY

Megvárom, hogy becsukódjanak az ajtók, csak utána támaszkodom a

könyökömre, és nézem a medencéből felszálló gőzt. Hívogat. Még sosem
voltam ilyen medencében. Zane spermája kifolyik belőlem, és összekeni a
combjaimat, ahogy felkelek a díványról, és a vízhez megyek.
Beleereszkedek selymességébe, ott dőlök hátra, ahol őt találtam, és
hagyom, hogy a végtagjaim lebegjenek a vízben.
Óóó…
Háborút hirdetett.
A víz alá merülök. A medencének még az alja is csodálatos. Egy meztelen,
babérkoszorút viselő Adónisz-formájú harcos mitikus, kígyószerű szörnyekkel
küzd. Több ezer apró mozaikdarabból készült.
Néhány másodperc múlva előbukkanok a vízből, és hátrasimítom az
arcomból a hajam. Visszaúszok a medence széléhez, és észreveszem, amit az
idegesség miatt korábban nem. Egy vödörnyi jégben egy bontatlan üveg
pezsgő és két pezsgőspohár áll, mellette egy alacsony tál tele jéggel és két
ezüsttálka, egy kisebb, fedeles és egy sokkal nagyobb, fedetlen. A fedetlen
tálban nagy eprek vannak. Felemelem a kisebb tál fedelét, belsejében egy kis
halom csillogó fekete kaviárt látok.
Megragadom az üveg nyakát, kihalászom a vödörből, és megnézem a
címkéjét. Felvonom a szemöldököm. Nocsak, nocsak, Dom Perignon. Ilyet még
sosem ittam. Kibontom, és öntök magamnak egy pohárral. Néma
pohárköszöntőként emelem fel a buborékos folyadékot. Magamra.
Belekortyolok.
– Mmm. Finom.
 A kaviárral szemezek, de egy epret veszek ki, és bele is harapok. Annyira
érett, hogy az édes leve lefolyik az ujjaimon. Valami furcsa okból arra
emlékeztet, mikor négy-öt éves koromban egy félig megrágott rózsaszín
nyalókát találtam a kertünkben. Emlékszem, hogy néztem anyut, ahogy az
ablakból kiabált, hogy ne egyem meg, én viszont csak azért is lenyaltam a
koszos édességet, amit ropogósnak és finomnak éreztem a nyelvemen. Mire
anyu kiszaladt, nem pusztán megrágtam, de az egészet le is nyeltem, így
esélytelen volt, hogy a számba dugja az ujját, és kihalássza onnan. A combom
hátuljára csapott, de nem voltam hajlandó sírni. Nem gondoltam, hogy bármi
rosszat tettem.
Iszom még egy korty finom pezsgőt, majd hátradőlök, és lehunyom a
szemem.
Hogy a fenébe fogok túlélni egy hónapot? Tényleg fel fogok menni hozzá
egy óra múlva, hogy szexuális tárgyként bánjon velem? Undorodnom kellene,
de pont az ellenkezője a helyzet. Pusztán a gondolattól, hogy kizárólag a vágya
kielégítésére használ fel, perzsel és bizsereg a bőröm. Teljes őrületnek tűnik,
hogy a teste megszállottja lettem, amikor ő tudatosan prostituáltként bánik
velem, de ez van.
Megeszem még egy epret, és pezsgővel öblítem le. Bárcsak Stella itt volna
velem! Milyen jó móka lenne. Ő biztosan enne a kaviárból. Kiiszom a pezsgőt,
és öntök még egy pohárral. Nincs értelme, hogy a jó ital kárba vesszen. Nem
mellesleg imádom a pezsgőt.
Négy, hát, jó, talán öt pohár pezsgővel később óvatosan kimászok a vízből,
és felöltözök. A mozdulataim meglehetősen ügyetlenek. A ruhám cipzárját
nem tudom végig felhúzni. Be kell ismernem, hogy kissé becsiccsentettem.
Leülök a földre, hogy felvegyem a cipőmet, közben kóvályog a fejem.
Jesszusom, részegebb vagyok, mint gondoltam. Kiszalad belőlem egy
kuncogás. Viszont jól érzem magam.
Zane egy órát mondott, de fél óránál több biztosan nem telhetett el.
Szerezhetek magamnak egy kávét. Kijózanodhatok előtte. El fogom veszíteni a
következő csatát, ha így megyek oda. Nem mellesleg, udvariatlanság is lenne.
Nagy nehezen felállok, imbolygok, majd az ajtó felé indulok.
–  Hűha, ez a padló egy kész katasztrófa – mondom. A beszédem ijesztően
szétfolyik, és nagyon hangosnak tűnik az üres térben.
Kitolom az ajtószárnyakat, és szemügyre veszem az ívelődő lépcsősort.
Olyan, mintha örökké tartana. Megragadom a hűvös korlátot,
belekapaszkodok, és megteszem az első lépést. Felemelem a másik lábam, és a
következő lépcsőfokra teszem. A türelem rózsát terem. Győzni fogok.
–  Engedjék szabadjára a rabot! – motyogom magamban, ahogy sík részre
érek.
Amint a földszintre lépek, egy fehér szoknyát és fekete blúzt viselő nő
keresztezi az utamat.
– Szia! – üdvözlöm vidáman. Talán ő egy másik fogva tartott szexrabszolga.
Felkuncogok.
Biccent, majd úgy spurizik el, mint egy ijedt nyúl. Nézem, ahogy eltűnik a
folyosó végén, és elgondolkozom azon, hogy vajon hány embert tarthatnak
fogva a házban. A konyha felé dülöngélek. Ahogy közelebb érek, beszélgetést
hallok. Benyitok. Noah ül a konyhapultnál, egy csésze kávét iszik, a
házvezetőszerű nő pedig ételt készít.
–  Jó napot! – mondom nagyon óvatosan. Nem akarom, hogy észrevegyék,
kissé becsíptem.
– Gyere be, ismerd meg Olgát. Ő a szakács – mondja Noah.
– Üdvözlöm, Olga – ejtem ki tisztán.
Olga mosolyog, de nem üdvözöl.
Noah az órájára pillant.
– A főnök azt akarja, hogy húsz perc múlva legyél a dolgozószobájában.
– Inkább halok meg, mint hogy engedelmeskedjek – jelentem ki büszkén.
Noah szeme összeszűkül, Olgáé pedig meglepetten elkerekedik. Talán ezzel
átléptem egy határt, de gyűlölöm, hogy ebben a házban mindenki tudja, hogy
csupán Zane szexuális igényeinek kielégítésére vagyok itt.
– Esetleg kérhetek egy kávét? – kérdezem komoran.
Noah feláll, és a géphez megy.
– Cappuccino, eszpresszó, latte, americano? – A hangja érdekes paradoxon.
Egyszerre tiszteletteljes és helytelenítő.
–  Egy americanót szeretnék. – Kissé elmosódik az americano szó, de
szerencsére senki nem veszi észre… legalábbis azt hiszem.
Odahozza nekem a bögrét.
–  Miután voltál a dolgozószobában, körbevezetlek a házban, és
megmutatom a szobádat. Utána szabad vagy hétig, amikor is vacsora. A
főnöknek vacsoramegbeszélése van, úgyhogy ma este egyedül fogsz enni.
–  Jó terv – mondom lassan. Most még részegebbnek érzem magam, mint
amikor feljöttem a lépcsőn.
 A cukrostálkából kiálló teáskanál felé nyúlok, de elvétem. Nézem, ahogy a
levegőbe repül, és a cukorszemek szétszóródnak a makulátlan asztallapon.
– Upsz – mondom bocsánatkérőn.
– Részeg vagy? – kérdezi Noah gyanakodva.
Rávigyorgok, mire ő és a szakács összepillantanak.
– Negyedórád van kijózanodni – mondja Noah aggódva.
–  Miért? Mit fog velem csinálni, ha meglátja, hogy leittam magam, hm?
Megöl? – Nagyon viccesnek találom a gondolatot. Nevetve előrehajolok. –
Mármint szokott embereket ölni, nem?
Noah idegen nyelven mond valamit, feltételezem oroszul, mire a szakácsnő
egy letakart tepsi felé indul. Elém teszi, és lehúzza róla a konyharuhát.
– Egyél! – parancsol rám Noah.
–  Óóó… kis bukták? – kiáltok fel, és közben nézem a köménymaggal
megszórt aranybarna bucikat.
– Pirog – javít ki Olga automatikusan.
– Nem mintha volna különbség, de rendben – mondom hangosan –, pirog. –
Nem rossz a kiejtésem, és elégedett vagyok magammal. Megismétlem a szót. –
Pirog.
– Edd meg. Kelt tészta sajttal és sült hagymával töltve – mondja Noah.
– Köszi, de inkább kihagyom. – Nem túl jó a gyomrom.
– Muszáj kijózanodnod – mondja Noah határozottan.
Mindketten mellém állnak, és várakozva néznek rám.
Megrázom a fejem, viszont a hirtelen mozdulattól egészen elkap a
hányinger.
– Nem. Tele vagyok. Épp az előbb ettem meg egy nagy tál epret.
Noah összeráncolja a homlokát.
–  Figyelj, Dahlia. Ez az első napod. Nem dühítheted fel a főnököt. Nem jó
ötlet.
– Szégyelld magad, Noah! Egy ilyen nagydarab fickó, mint te, fél Zane-től. –
Alamuszin pillantok rá. – Fogadjunk, hogy elbírnál vele.
Olga felszisszen.
Noah aggódva pillant újra az órájára.
– Tíz perced van.
–  Túl sokat aggódsz, Noah. Naná, hogy menni fog. Nem félek tőle, tudod?
Ő… – Elhallgatok, amikor érzem, hogy a két könyököm kezd szétcsúszni a
márványfelületen. Ó, atyám. Rohadtul eláztam. Az alkaromra hajtom a fejem,
és egy hosszú sóhajjal elszenderedek.
Távolról érzékelem, hogy Noah és Olga nagyon próbálnak felébreszteni, de
napok óta nem aludtam normálisan, és a hosszú repülőút után még nem
hevertem ki az időeltolódást, úgyhogy nem járnak sikerrel. Csak Noah erős
testének dőlök, és elalszom.
–  Olyan vagy, mint egy medve, Noah – dörmögöm. Vagy legalábbis azt
hiszem, hogy Noah. Hacsak nem Olga, akinek viszont ebben az esetben
meglepően izmos teste van…
 
 
ZANE

Nem jött a dolgozószobámba, ahogy azt meghagytam neki. Ehelyett berúgott

háromnegyed üveg pezsgőtől, és elájult a konyhában. Mérgesnek kellene
lennem, de nem vagyok. Izgatottságot érzek, hogy megvan benne ez a lázadó
hajlam.
A szobája hűvös sötétjébe sétálok, felkapcsolom az éjjeliszekrényén lévő
lámpát, és nézem őt. Az aranyló fényben finoman ragyog a bőre. A szempillái
koromfekete legyezőként pihennek selymes orcáján. A szája kipirosodott, és
kissé elnyílt. Étcsokoládé-színű haja szétterülve fekszik a párnán. A ruhája
cipzárja nincs jól felhúzva, és az egyik fele lecsúszott a vállán, ami miatt
kilátszik buja melle puha domborulata. Jobb keze finoman behajlítva fekszik
az arca mellett, a körmei világoskékre festve. Tökéletesen illik a ruhájához. Az
egész összkép valahogy beállítottnak tűnik. Egy pillanatra elgondolkozom,
hogy vajon Noah csinálta-e.
Á! Noah-nak semmi érzéke a színpadiassághoz.
Meredten bámulom a nyaka elegáns ívét. Milyen finom és törékeny. Olyan
egyszerű volna megroppantani. Valami megmozdul bennem. Voltak már
ugyanilyen gyönyörű nőim, mégis egyedül ő szólít meg úgy, mint egy rohadt
szirén. Még most is kurvára fel vagyok izgulva. Annyira kemény és sajog a
farkam, hogy majd könnyítenem kell magamon.
Az biztos, hogy kurvára dögös, de nem fogom hagyni, hogy bármelyik nő
így a bőröm alá férkőzzön.
Pontosan egy hónapom van arra, hogy használjam őt, és nyom nélkül
kipucoljam a szervezetemből ezt a megszállottságot. Minél többet kapsz
valamiből, annál kevésbé akarod. Még a legkellemesebb dolog is unalmassá
válik, ha túlzásba esünk, úgyhogy én túlzásba fogok esni.
Minden adandó alkalommal a magamévá fogom tenni.
Amíg többé már nem kell.
Aztán megszabadulok tőle. Ahogy az összes többi nővel tettem, akivel
eddig voltam. Jó volt a helyzet előtte. Jó lesz utána is, amikor már nem lesz.
Nincs szükségem egyetlen nőre. Sosem volt és sosem lesz. Nekem ez nem
kell. Gyengeség, és függőséget jelent. Felé nyújtom a kezem, és megérintem az
arcát. A bőre, mint a selyem. Mint egy kibaszott álom. Egy nap az arca majd
beleolvad az arcok és testek végeláthatatlan sorába, akiket megkeféltem és
kihajítottam. Ő csak egy ragály. A mérge idővel majd elveszíti az erejét, és
kitisztul a vérkeringésemből. Egy távoli emlék lesz, én pedig szabad.
Nem fogom érezni az ürességet minden egyes alkalommal, amikor
ránézek.
 Tizenkettő

DAHLIA FURY

Egy furcsa ágyban ébredek, és egy rémisztő pillanatig nem tudom, hogy hol
vagyok. A függönyök közötti réseken beszűrődik a napfény. A számban
savanyú ízt érzek, és tompán lüktet a fejem.
Aztán eszembe jut. Zane házában vagyok. Tegnap este nagyon berúgtam.
Emlékszem, hogy kávét ittam a konyhában. Biztos Noah hozott fel ide.
Lenézek, és hála az égnek még mindig a ruhámban vagyok. Az órám szerint
majdnem reggel hét.
Kíváncsian körbenézek.
A szoba nőies, és mégis személytelen, mint a drága hotelszobák. Nagy, a
falak krémszínűek, három magas, hamvas rózsaszín függöny van az egyik
oldalon, ami azt jelenti, hogy három ablak van. A középső ablak mellett áll egy
halvány rózsaszín terítővel letakart kerek asztal. Friss virágok vannak rajta
egy vázában. Két fehér fotel néz felé. Egyértelműen reggelizésre való hely,
viszont én hirtelen megörülök neki, mert ez azt jelenti, hogy tudok ebben a
szobában dolgozni. Az ágytámla egy díszes, párnázott valami rózsaszín
velúrkárpittal és aranyszínű fával.
Kinyújtózok, és hangosan ásítok, majd észreveszek egy műanyag tálkát,
benne két tablettával, és egy üveg vizet. Kiváló ötlet, Noah. Bekapom a
tablettákat, és megiszom a fél üveg vizet. Nagyon ki lehetek száradva.
Visszahajtom a paplant, és kilendítem a lábamat az ágyból. Egy pár rózsaszín
szobapapucs vár lent. Egyértelmű, hogy a rózsaszín itt a fő téma.
Odamegyek az első ablakhoz, és széthúzom a függönyöket. Így a szoba
légiesnek és világosnak tűnik. Tökéletes hely lesz dolgozni. Kinézek az
ablakon, és látom, hogy a szoba a harmadikon van. Egy díszkertre néz,
amiben öreg fák és növényszobrok vannak, amik egészen lélegzetelállítók a
reggeli napfényben.
Még mindig ásítozva indulok a fürdőszoba felé. A fürdő miatt
mosolyognom kell. Ha eddig nem hittem volna el, hogy Zane maffiafőnök, a
fürdőszoba meggyőzött volna. Az egész rózsaszín márvány, és nagyon
lenyűgöző. A csapok és szerelvények mind csillogó aranyszínűek. Vadonatúj
fogkeféket, keféket, fésűket, szappanokat és hidratálókrémeket tettek a
mosdókagyló mellé. Fürdés közben használom, amire szükségem van, majd az
ajtó mögé akasztott pihe-puha köpenybe bújok.
Visszatérve a szobába már jobb formában érzem magam, és észreveszem,
hogy Jurij vagy valaki más szépen a gardrób mellé helyezte a viseltes,
michigani lány matricával ellátott bőröndömet, a hátizsákomat és az olcsó
cipőimet. Nagyon nem illenek ebbe a pazar környezetbe. Kinyitom a
bőröndömet, egyszerű blúzt és szoknyát veszek fel, majd a többi holmit
elpakolom a gardróbba.
A fejfájásom szinte elmúlt. Kinyitom az ajtót, és a kör alakú lépcsőpihenőre
lépek. Két másik ajtó nyílik még az ívelődő főlépcsőre, de mivel egyáltalán
nem vágyom felfedezni semmit, lesétálok három lépcsőfordulónyit a
földszintre. Senki sincs az előtérben, így a konyhába vezető folyosóra
fordulok. Olga bent van. A konyhapultnál ül, és a két tenyere között egy bögrét
tart. Feláll, és udvariasan mosolyog, amikor meglát.
– Jó reggelt! – köszönök.
Bólint. Elmutogatja, hogy a jobb kezét a szájához emeli.
– Reggeli. Értem. – Beharapom az ajkam. – Angolul nem beszél? – kérdezem
a fejem ingatva.
Megrázza a fejét.
– Egy szót sem? – kérdezem reménykedve.
Üres tekintettel néz rám.
Sóhajtok. Remek.
Mutatja, hogy kövessem, amit megteszem egy napos reggelizőbe. Beömlik a
napfény, az asztal már megterítve roskadásig étellel.
– Azta! – mondom. Ránézek, és a mellkasomra mutatok. – Mind nekem?
Bólint, és int, hogy üljek le.
Leülök, és megnézem az ételkínálatot. Palacsinta. Olga a lekvárosüvegekre,
a mézre és valami sűrű, fehéres folyadékkal megtöltött kancsóra mutat. Nem
tejszínnek tűnik.
 – Az mi? – kérdezem, és a kancsóra mutatok.
Mutatja, hogy várjak, majd kimegy, és egy konzervvel jön vissza, amit a
kezembe nyom.
– Ó, sűrített tej. – Jaj. – Ezt egyem a palacsintával? – kérdezem udvariasan.
Ő bólint, mosolyog, és felemeli a hüvelykujját.
A holttestemen keresztül.
– Rendben. Köszönöm.
Felvesz egy kis tálat, amiben nyálkás, fehéres puding van, ami úgy rezeg,
mint a kocsonya, és úgy fest, mint ami szilikonformában kötött meg. Megfog
egy üveg folyós málnalekvárt, és bőséges mennyiséget önt belőle a kis
halomra.
Bátorítón néz rám. Fogok egy kanalat, és megkóstolom. Tejbegríz. Utálom a
tejbegrízt. Várakozón néz rám. Rámosolygok, lenyelem, megsimogatom a
hasam, és „mmm” hangot hallatok.
Ő boldogan mosolyog, és néhány szendvicsre mutat. Megvajazott
kenyérszeletek rózsaszín felvágottal vagy sajttal a tetejükön.
– Kolbasza – mondja a húsra mutatva, és megint felemeli a hüvelykujját.
– Értem, orosz kolbász.
A kaporral megszórt hideg omlettre mutat, én pedig gondolatban felírom,
hogy tárazzak be müzlit.
Elmutogatom az ivást.
– Kávé?
Ő bólint, és kimegy a helyiségből. Odébb tolom a tejbegrízt, és veszek egy
palacsintát. Ilyet már láttam a szupermarketben, de még sosem vettem. Blini.
Megvajazom, és teszek rá mézet. Finom. Olga egy bögre fekete teával jön
vissza. Megrázom a fejem.
– Kávé – mondom lassan, mintha így jobban megértené.
– Ó! – mondja, és kisiet.
Eszem még egy falat blinit, és kibámulok az ablakon. Annyira gyönyörű és
békés. Miközben nézem, egy fekete bőrdzsekis zömök férfi vág át a kerten, és
tűnik el néhány bokor mögött. Az órámra pillantok. Stella valószínűleg még
alszik. A másik életem rettentő távolinak tűnik. Olyan, mintha nem is
ugyanabban az országban volnék. Olga jön a kávémmal. Feltartom neki az
ujjamat, majd fogom a telefonomat, és beütöm a Google-be, hogy köszönöm
oroszul.
– Szpasziba – mondom nehézkesen.
 – Pazsaluszta – válaszolja.
– Azt mondja, nincs mit – szólal meg Noah az ajtóból.
– Jó reggelt! – köszönök.
Olga mond neki valamit oroszul, majd elmegy.
– Csatlakozol?
Furcsán néz rám.
– Nem.
– Olyan sok étel van itt – mondom.
– Én a konyhában eszem – válaszolja röviden.
– Rendben. – Két teáskanál cukrot teszek a kávémba.
– Miután ettél, körbevezetlek a házban – mondja.
Megkeverem a kávémat.
– Köszönöm.
– A konyhában leszek. Jó étvágyat! – mondja, és elmegy.
Reggelizés után visszamegyek a konyába, ahol Noah és Olga nevetnek
valamin. Abbahagyják, amikor meglátnak.
– Végeztem – mondom Noah-nak.
Eltolja magát a konyhapulttól, és elmegy mellettem.
–  A dolgozószobában, a reggelizőben és a fürdőben már voltál, úgyhogy
ezeket kihagyjuk.
A körbevezetést egész gyorsan letudjuk. Az alagsorban van edzőterem,
hőmérséklet-szabályozott borospince, szauna, gőzkabin, moziterem, medence,
illetve a Noah által mínusz kettőnek nevezett szinten egy nagy helyiség partik
szervezésére. A fenti emeleteken a szokásos helyiségek vannak, amik
bármelyik londoni villában: étkező, több nappali, nyolc hálószoba, amiket
nem nézünk meg, és meglepő módon egy zeneszoba, amiben csillogó
versenyzongora áll.
– Ki zongorázik? – kérdezem.
– Senki – válaszolja mereven.
– Csak mutatóba van, mi?
Noah vállat von, és nem hajlandó belekeveredni ebbe a beszélgetésbe.
Egészen idáig udvarias, mégis távolságtartó volt, ami miatt az az érzésem,
hogy nem kedvel engem. Főleg, mióta láttam, ahogy szeretetteljesen
megsimogatta Stella fejét a konyhában. Hirtelen eszembe jut, hogy mennyire
udvariatlan voltam vele az első alkalommal. Megállok a folyosó közepén.
– Nézd, sajnálom, hogy első alkalommal udvariatlan voltam. Nem akartam
jönni, ezért rosszkedvem volt, és valahogy te is felhúztál.
– Nem gond – hessegeti el közvetlenül.
– Akkor jók vagyunk? – megyek tovább, mert tényleg hálás vagyok neki.
Egy mosolyféle suhan át az arcán.
– Jók… vagyunk.
Rávigyorgok.
– Ó, és köszönöm, hogy felcipeltél egészen a legfelső szintre.
– Van lift a házban – emlékeztet.
– Különben a konyhapadlón hagytál volna.
– Talán.
Elmosolyodom.
– És mi a terv mára?
–  A főnök tízkor vár a dolgozószobájában. Utálja, ha megváratják. Kérlek,
ne késs el! – És ezzel nagy léptekkel a bejárati ajtó felé indul.
Az órámra nézek. Még csak kilenc. Talán tudok egy órát dolgozni, mielőtt
szembe kell néznem a tigrissel. Visszamegyek a konyhába. Senki sincs bent,
úgyhogy készítek magamnak egy bögre kávét, és visszamegyek a szobámba.
Kihúzom a hátizsákomat, ami zsúfolásig tele van a beküldött kéziratok
halmának egy részével. Kiveszem, az asztalra teszem, és kihúzok egy fehér
fotelt. Hát, az biztos, hogy ez egy békés olvasóhely.
Az első kézirat rettenetes. Ha minden olyan kéziratért kapnék egy centet,
ami azzal kezdődik, hogy a főszereplőnő a tükörben megnézi az arcát, gazdag
volnék. A szürke ötven árnyalata nagyban felelős ezért. Leteszem a szépen
összefűzött három fejezetet, az egyik ujjamat a kávéba mártom, elkenem a
bögre alján, aztán a bögrét a kéziratra teszem. Majd összegyűröm a széleket,
hogy úgy tűnjön, valaki kávézás közben elolvasta.
Színjáték, de sajnos muszáj. Amikor régebben visszaküldtem a rossz
kéziratokat a tulajdonosuknak, írtak, és azzal vádolták az ügynökséget, hogy
el sem olvastuk a munkájukat. Ezzel a módszerrel már nem kapok ilyen
leveleket.
Felveszem a következő borítékot. Az első, amit meglátok, egy csinos nőről
készített profi fotó. A levelében azt írja, hogy ezt a képet szeretné majd
használni a könyv hátoldalán. Nem jó jel. Általában a legrosszabb írások
érkeznek melléjük csatolt pompázatos fotókkal. Elkezdem olvasni, és sóhajtok.
Alig vergődök túl a második oldalon.
Rányomom a kávéfoltot, szamárfülezem a kéziratot, az ügynökségünk
udvarias elutasító üzenetével együtt visszacsúsztatom a megcímzett
borítékba, és kibámulok az ablakon. Többet nem csinálok meg reggel.
Valahogy most nem megy. Ránézek az órára.
Tíz perc múlva tíz. Ideje lemennem.
  
Addig foglak szeretni, amíg már gyűlölsz.
 Tizenhárom

DAHLIA FURY

Bátran kopogok a dolgozószoba ajtaján. Már nem vagyok annyira ideges vagy
ijedt, mint első alkalommal, amikor szégyenlősen kopogtam itt. Daisy jól van,
és már ismerem ennek a táncnak minden lépését. Talán csukott szemmel is.
– Szabad – szól Zane.
Kihúzott vállal tolom be az ajtót, és a francba, a még megemésztetlen blinik
apró szaltókat ugranak a gyomromban. Zane haja nyirkos, és egy
kikeményített, krémszínű ing van rajta, amiből kilátszik erős nyaka. A nyers
erő és férfiasság miatt eláll a lélegzetem. Erőt kell vennem magamon, hogy ne
reagáljak.
– Jó reggelt! – üdvözlöm. Kívülről végtelenül nyugodt vagyok, belül viszont
egy csapongó, felhevült káosz.
Nem pazarolja az időt az udvariasságokra.
– Meztelen a puncid a ruha alatt? – kérdezi.
A franc essen belé. Ha az volt a célja, hogy kirántsa alólam a szőnyeget,
akkor ez tökéletesen sikerült. A légzésem érezhetően felgyorsul, és
hallhatóbbá válik.
Szarkasztikusan felvonja az egyik szemöldökét.
– Ühm… nem.
–  Húzd le a bugyidat! Amíg ebben a házban élsz, vagy eljössz velem
valahová, soha többé ne legyen rajtad.
Elkerekedik a szemem. Hogy mi? Ezt az arroganciát!
–  És amikor menstruálok? – kérdezem epésen. – Egyszerűen vérezzem
össze a bútoraidat?
– Nem emlékszem, hogy megtiltottam volna a tampon használatát.
 Az egyetlen védekezési mód, hogy gőgösnek és megvetőnek tűnök,
miközben lehúzom, majd a markomban összegyűröm a bugyimat.
–  Hát, ha neked mindegy, én jobban érzem magam, ha van rajtam bugyi
olyankor.
– Nem mindegy – jelenti ki büszkén.
Parancsolgató seggfej.
–  Mit számít neked? Akkor úgysem fogunk szexelni, nem? – kérdezem
kihívóan.
–  Mégis miből gondoltad, hogy akkor nem fogunk szexelni? – kérdezi
lassan.
Hátrahőkölök.
– Micsoda?
Ördögien mosolyog.
–  Miért, moj Dahlia, ne mondd, hogy soha nem szexeltél menstruáció
közben.
– Még szép, hogy nem! – válaszolom gőgösen.
–  Akkor kimaradtál valami különleges élményből. Még egy kutya is tudja,
mikor fog menstruálni egy nő, mert annak megvadulnak a hormonjai. Olyan,
mint egy kanócdarab. Egy apró szikra kell, és úgy fog égni, mint egy kibaszott
máglya.
A szívem kalapál. Ez olyan messze áll attól, amit megszoktam a férfiaktól.
– Gyere ide! – utasít halkan.
Az asztalához megyek, és lenézek rá. A szívem dübörög, és máris érzem,
hogy a testem reagál. Egészen hihetetlen, hogy amint a közelébe kerülök, ez
történik. Mintha az ujjbegyei már a gerincemen volnának, és lefelé
tartanának. Minden pillanat, amit a társaságában töltök, tele van izgalommal
és élvezettel, vagy lüktet a várakozástól. Néhány hónapja nem gondoltam
volna, hogy egy ilyen vad és őrült élményre lehetőségem adódik majd.
Felemeli a fejét.
– Ide – hív hűvösen.
Viszont be kell vallanom, nincs igazán ínyemre, hogy úgy bánik velem,
mint egy prostival. Gyere ide. Guggolj le. Tárd szét a lábaidat. Fogcsikorgatva,
de teljesítem az utasítását, és megkerülöm az asztalt.
Hátragurul a székével, így lesz egy szabad rész közte és az asztal között.
– Ülj elém! – irányít.
Az asztalára nézek, és megnyalom az alsó ajkam.
 – Nem akarod előbb ezeket a papírokat odébb tenni?
Nem késlekedik a válasszal.
– Nem.
– Szeretnéd, hogy én tegyem odébb őket?
–  Nem. Azt akarom, hogy kövesd az utasításomat – mondja kifinomult
udvariassággal.
Ugh. Szörnyű halált érdemel. Közé és az asztal közé lépek, felpattanok az
asztallapra, a lábaim lógnak a levegőben. Tekintetem az ágyékára siklik, és
látom, hogy a nadrágja drága anyaga alatt kidudorodik kemény farka.
Gyorsan elkapom a szemem, mire ő gúnyos, rideg hangon felnevet.
– Nem jöttél tegnap – mondja puhán.
– Én… ühm… berúgtam.
–  Azt hallottam. – A tekintete most ígéretekkel és veszéllyel telve csillog,
nekem pedig tetszik ez a kis halálos és ismeretlen borzongás. Ettől rosszlány
lennék?
A pulzusom erősen kezd dübörögni.
– Hát, nagyon elérhető helyen hagytad a pezsgőt – érvelek.
– Ez igaz – ismeri el nagyvonalúan.
– De tudlak érte kárpótolni – vetem fel.
Meleg kezébe veszi jobb bokámat. Olyan, mintha vágigáramlana rajtam
valami bizsergető érzés, de nem ficergek vagy reagálok. Mindkét tenyeremmel
szorosan kapaszkodom az asztallapba. Gúnyos mosollyal leveszi a cipőmet, és
hagyja, hogy a földre essen. Félmosoly játszik a szája sarkában.
– Ó, valóban?
Ettől a félmosolytól elolvadok. Érzem, hogy az arcom kipirul. A bokámon
lévő keze furcsa dolgokat vált ki belőlem, bizsergek tőle.
– Aha – suttogom, a hangom rekedtes.
Leveszi a másik cipőt is.
– Hogyan? – búgja.
Jézusom! Az agyamban teljes a homály.
– Nem tudom. Tényleg nagyon ügyes vagyok szájjal.
Valami megvillan a tekintetében. Elejti a cipőt.
–  Ezt jó tudni, de attól tartok, hogy nekünk, oroszoknak, nagyon fontos a
tartozások megadása, és hogy álljuk a szavunkat. Ha azt mondjuk, hogy egy
óra múlva ott leszünk, akkor egészen biztos, hogy ott is leszünk.
Egy pillanatra elgondolkozom.
 – Nekünk, amerikaiaknak is. Éppen ezért ülök a francos asztalodon bugyi
nélkül.
Kiéhezett pillantással néz rám, mintha étel vagy zsákmány volnék.
– Melengeti a szívem, hogy azt hallom, az amerikaiak állják a szavukat.
Csábítón mosolygok.
– Hmmm… pedig valahol azt hallottam, hogy te megetted a saját szívedet. –
Hadd tudja meg, hogy nem hátrálok meg.
Kibugyog belőle a nevetés, mint olaj az üvegből. Hömpölyögve, aranyló
hangon és elkápráztatóan.
–  Nem kellene pletykákat hallgatnod, moj Dahlia. Most pedig legyél jó, és
tedd szét a lábadat. Meg akarlak kefélni.
Megnyalom száraz ajkaimat.
– Csak így?
– Aha.
– És mindig ilyen lesz?
Felvonja a szemöldökét.
– Milyen?
– Ilyen érzelemmentes.
Megfontolja a kérdést.
– Azt hiszem.
– Miért? Miért kell ennyire ridegnek és személytelennek lennie?
Könnyedén vállat von.
– Mert én így szeretem.
Nagyot nyelek.
– Vagy talán, mert félsz? – suttogom.
Eltelik egy szédítő pillanat. A szeme ijesztően csillog, és látom benne azt a
pokoli árnyat, viszont utána felnevet.
– Mitől félnék, kislány? – kérdezi puhán.
– Hogy érzel valamit.
– Irántad? – gúnyolódik.
Nem hagyom, hogy az arckifejezésem elárulja, hogy mennyire kínosan
érzem magam.
– Bármelyik nő iránt – vágok vissza.
Kíváncsian, izgatottan néz rám.
– Mitől lenne neked kevésbé… rideg?
– Talán, ha csókolóznánk?
 Nem változik az arckifejezése.
– Akkor hajrá. Csókolj meg!
Előrehajolok, és az illata azonnal körbeölel. Mámorító. Hagyom, hogy a
kezem felkússzon széles vállára, és megállapodjon azokon a szikár izmokon.
Elkezdek közeledni felé. A szája egyre közelebb és közelebb van az enyémhez.
A pokolba, miért kell ennyire csodálatosnak lennie?
Olyan hangosan ver a szívem, hogy valószínűleg hallja. Lélegzet-
visszafojtva súrolja a szám a nyaka oldalát, mire ő teljesen megdermed. Az
ujjaim alatt kemények és feszesek az izmai. Nem éppen az a reakció, amit ki
akartam váltani, de legalább nem immunis rám. Őrülten kalapáló pulzusába
fúrom az orrom, és finom, apró csókokkal kényeztetem. Puha, ártatlan,
leheletfinom, suttogásszerű érintésekkel.
A vadul kalapáló pulzust hátrahagyva a homlokához érintem a
homlokomat. A két kezem közé fogom az arcát. A teste melege átitat. Ajkaim
elnyílnak, ahogy az övéi is. A leheletünk elegyedik.
Olyan szelídséggel, mint egy bárány közelít egy oroszlánhoz, hagyom, hogy
az ajkaink összeérjenek.
A szája puha és telt. Kávéíze van, és valami varázslatos. Ezt ízlelve jobban
megcsókolom, finoman és csábítón… elmélyítem a csókunkat. Az egész testem
felhevül a hőtől és az eufóriától. A hajam tövétől a lábujjaim hegyéig. Jó érzés
árad a szívemből. Ó, istenem! Mikor éreztem ilyet utoljára? Parázsló hő
bontakozik ki mélyen a bensőmben.
Aztán észreveszem.
Ő nem csókol engem vissza.
Kissé hátrahúzódok, mire a jóleső melegség úgy illan el belőlem, mint a
pára a reggeli napfényben. Ő mozdulatlan marad, és nem reagál. Felpillantok,
és a szemébe nézek. Gyönyörű, élettelen kőként bámul vissza rám.
– Akkor most csinálhatjuk úgy, ahogy én akarom? – kérdezi.
Olyan érzés, mintha megpofoztak volna. Szándékosan behúzott a csőbe,
hogy megalázzam magam. Leengedem a kezeimet az arcáról, és elhajolok tőle.
Belül, a büszkeségem és valami más is halálos ütést kapott, kívül viszont csak
dühöt mutatok.
– Azt hiszem, a végére meg foglak utálni – köpöm mérgesen.
– Na, tessék! Érzelem – gúnyolódik.
Rámeredek. Jó ég, még soha nem találkoztam ilyen bosszantó férfival!
Végig akarom karmolni a beképzelt, arrogáns arcát, és egy újabb sebet hagyni
a már meglévő mellé.
Nyugodtan előrenyúl, megragadja a blúzom elejét, és hirtelen szétszakítja.
Minden irányba repülnek a gombok.
–  Mit művelsz? – tiltakozom mérgesen, a kezemmel azonnal eltakarom
magam, bár már látta fedetlenül a melleimet.
– Amit mindig akarok, amikor a közeledben vagyok. Neked esni.
–  Micsoda, a nagy Zane-nek egy elutasító nőre kell erőszakolnia magát? –
gúnyolódok.
A tekintete őszinte szórakozottságtól csillog.
– Szerintem mindketten tudjuk, hogy nem vagy elutasító.
–  Tényleg készséges voltam, de meggondoltam magam. Egy rideg,
érzéketlen tapló vagy. Fogalmam sincs, mit láttam benned egyáltalán. Úgyhogy
már nem vagyok készséges. Tessék.
Felnevet, kemény, csúfolódó hangon. Nagyon más, mint a korábbi nevetése.
–  A vágy és a szenvedély nem a csapból folyik, amerikai róka. Nem lehet
egyszerűen elzárni.
– Hát, én pedig megtettem – mondom neki hűvösen.
Huncutul elvigyorodik.
– Akkor nem bánod, ha próbára teszem?
Gyanakodva nézek rá.
– Mit akarsz csinálni?
– Ha a következő két percben nem veszíted el teljesen az eszed, elmehetsz
ebből a házból, és soha többé nem kell visszajönnöd.
A megdöbbenéstől elkerekedik a szemem.
– Micsoda?
– Hallottad – dörmögi.
Két perc. Két percet kibírok. Nem vagyok ennyire kiéhezve. Pláne, hogy
tudom, mi vár rám. Ugyanazt fogom csinálni, mint ő velem. Mindegy, mit
érzek, rideg maradok, és nem reagálok. Az órámra pillantok.
– Ketyeg az óra.
A saját órájára néz.
– Nem mintha nem bíznék benned. Csak…
– Persze hogy nem – vágok közbe epésen.
– Az enyém mutatja a másodperceket is – fejezi be.
Felszegem az állam.
– Az enyém is.
 Komótos mozdulatokkal kikapcsolja a melltartóm kapcsát. A melleim
kibuggyannak, és szerencsétlenségemre a bimbóim máris kemények. Nagy
levegőt veszek, és az órámra nézek. Eltelt hét másodperc. A két kezébe veszi
kerek melleimet, és finoman masszírozza őket.
Feszesen rámosolygok, ő pedig magabiztosan nevet.
Közömbösen a csuklómra siklik a tekintetem. Húsz másodperc. Sötét
hajával a mellkasom felé közelít. A szájába veszi az egyik mellbimbómat, és
megszívja, mire megszólal fejemben a vészcsengő. A szája annyira forró és
ügyes, hogy áramütésként a puncimig fut az érzés.
Bakker. Kell keresned valamit, ami eltereli a figyelmed.
Lehunyom a szemem, és próbálok valami igazán rettenetes kéziratra
gondolni, amit olvastam. Egy szexjelenettel kezdődött, ami akaratlanul
annyira vicces volt, hogy valamilyen citromdíjat érdemelne. A lányokkal
sokáig nevettünk…
Ó, istenem! Zane a fogai között csapdába ejtette a mellbimbómat. A
torkomból feltörő nyögést valamiféle torokköszörülő köhögésbe fojtom. A
mellemmel egy magasságban ez a ravasz mocsok vigyorog. Azt hiszi, hogy
olyan nagyágyú. Valakinek meg kellene mondania neki, hogy az nevet, aki
utoljára nevet.
A kezét elkezdi felfelé húzni a combomon, és mi a franc? A lábaim, mintha
külön életet élnének, ribancosan széttárulnak, hogy hozzám férjen.
Hátratámaszkodom a tenyereimre, és lehunyom a szemem. Vegyél nagy
levegőt. Ha ő ellen tud állni neked, neked is menni fog. Nem véletlenül vagy Fury.
Az egyik ujjával belém hatol. Ó. Te. Jó. Ég. Már legalább egy percnek el
kellett telnie. Becsúsztatja még egy ujját. Majd beveti a hüvelykujját is. Mint
valami gyilkos cápa, kezd körözni a csiklóm körül. A francba, fantasztikus
érzés.
Kezdem könnyűnek érezni a fejem. Az akaratom ellenére felemelkedik a
csípőm, csak egy kicsit, de attól még tagadhatatlanul felemelkedett. A hasam
belülről mintha kezdene folyóssá válni. Ó, a pokolba. Lüktető puncim kezd
megvadulni. Kezd minden túl sok lenni. Ne. Ne. Ne. Nem fogok… elmenni. A
picsába. Nem fogok. Egyszerűen nem. Jaj, ne…
– Kezded elveszíteni a fejed, kisróka? – gúnyolódik.
– Kurvára… ne… hívj… engeeem… kis… óóóó!
A világ elkezd forogni és tekeredni körülöttem. Forró szikrákat érzek a
bőrömön. Hátrabillen a fejem, és vér tolul az agyamba. Elveszítem minden
önuralmam, elélvezek, és őrülten felsikítok. Lassan tér vissza a környezet. A
tűz csillapodik bennem, és szembetalálom magam a valósággal. A plafon
égszínkék. Nagyon szép. Felemelem a fejem, és belenézek metsző pillantásába.
Önelégülten felvonja az egyik szemöldökét.
– A szerénység egy vonzó tulajdonság, amit érdemes gyakorolni – mondom
bizonytalanul.
– Kíváncsi vagyok, hogyan hencegtél volna, ha nyersz.
– Nem hencegtem volna.
– Hát, ezt sosem tudjuk meg – mondja fesztelenül, majd a hátamra dönt.
Egy halom papír és egy toll nyomódik a testembe. Lehunyom a szemem, és
hallom a cipzárjának fémes hangját. A frissen rám törő vágytól megfeszül a
hasam. Azt akarom, hogy bennem legyen, és ezt ő is tudja. Megragadja a
fenekemet forró, durva kézzel, és maga felé húzza a csípőmet. A combjaim
közé tolja a farkát, majd egy mozdulattal belém hatol, szétfeszít. Felszisszenek.
Teljesen kitölt.
–  Kurvára szűk vagy – dörmögi, a légzése egyenetlen és akadozó, a
szenvedélyes tekintete parázsként izzik.
Elkezd mozogni. Keményen és lassan, majd egyre gyorsabban. Az erejétől
elakad a lélegzetem, a testem pedig ívbe feszül és vonaglik az asztalon. A
francba, ez a férfi egy démon. Egy hatalmas üvöltéssel az egész teste
megremeg, és elélvez. A nedve elegyedik az enyémmel, forró és édes.
Még néhány pillanatig bennem marad. Majd kihúzódik, én pedig felülük.
Amíg ő felhúzza és becipzárazza a nadrágját, én leugrok az asztalról,
felveszem a melltartómat és összeszedem a cipőmet. Egy szó nélkül indulok az
ajtó felé.
– Jut eszembe, nem tetszik, ahogy öltözöl.
Van képe! Elönt a méreg. Megfordulok, és lesújtó pillantással nézek rá.
–  Noah megbeszélte egy stílustanácsadóval, akit ismer, hogy jöjjön el, és
tegyen téged rendbe. Mondd meg neki, hogy teljes ruhatárra van szükséged.
Alkalmi ruhákra, strandöltözetre, hétköznapi viseletre. Mindenre.
– Igenis.
– Valamit adjon ma estére is. Vacsorázni viszlek.
Nem válaszolok. Hadd legyen ez az én kis lázadásom!
 
 
ZANE
Kirázok egy cigarettát a dobozból, megpöckölöm, meggyújtom, és mélyen
beszívok. A nikotin kitölti a tüdőmet. Megfordulok a székkel, hogy az ablak
felé legyek. Ez a látvány a kedvencem a kertben. A japán kertészemet, Akiót
leszámítva soha senki nem megy oda. A legtöbben, akik az ablakomban állnak
és kinéznek, csak néhány sziklát, kevés cserjét és pár követ látnak, viszont ha
megnéznék, jól megnéznék, meglátnák az igazi szépségét.
Látnának egy vízesést.
Látnák, hogy a sziklák és kövek úgy lettek elrendezve, mintha víz
csordogálna. Néha elnézem Akiót munka közben, ahogy precízen és
szeretettel gereblyézi a kis fehér köves területet, mintha a szerelme haját
fésülné. A gereblyéje nyomai makulátlanul egyenesek. Egy pillanatra sem
akad meg, tétovázik vagy remeg meg.
A részletek iránti elkötelezettsége lenyűgöző. A háta már meggörbült, ettől
függetlenül a helyéről elguruló legapróbb kő sem kerüli el mélyen ülő szeme
tekintetét. Felveszi, és visszateszi pontos helyére.
Mindennek van helye, és minden a helyén van.
Szívok még néhányat a cigarettából, majd kioltom. Bassza meg! Dahlia csak
egy kő, ami elgurult a rendes helyéről. Vissza kell tennem oda, ahová való.
Ő csak egy kis punci. Semmi több. Az éhség majd elmúlik, és minél előbb
sikerül ezt a konok fejemmel megértetni, annál jobb.
 Tizennégy

DAHLIA FURY

A szobámban rendbe szedem magam, felveszek egy bő pólót, aztán

észreveszem, hogy Stella írt egy üzenetet.
 
Nem fogod elhinni! Az őrült richmondi picsa végre előállt a gazdag és híres
kontaktjaival. Intézett egy időpontot jövő hétre André Rieu-vel!!!! :) Puszi
 
Fogalmam sincs, kicsoda André Rieu, ezért gyorsan rákeresek a Google-ön.
Kiderül, hogy egy híres holland hegedűművész és karmester. Azonnal
felhívom Stellát.
–  Gratulálok, nyuszi! – sikítom. – Megcsináltad! Le vagyok nyűgözve! A
kecses ujjaid nemsokára A listás celebeken fognak körözni.
– Nálam jobban senki sincs lenyűgözve – mondja szégyenlősen.
–  Nemsokára mindenféle híresség fog téged szerte a világban reptetni a
stábja tagjaként – incselkedek vele.
– Ha tudják, mi a jó nekik – viccel.
Nevetek, és az ágyra ülök.
– És mára mi a terved?
–  Nem sok. Táncórám van egy óra múlva, és három időpontom este. És
neked? Hogy alakul a szexuális dominálásod?
– Hát…
–  Tudod, mit? Inkább ne mondd el. Még nem állok készen arra, hogy
meghallgassam. – Van egy kínos szünet. – Noah hogy van?
– Jól. Nem hiszem, hogy…
Ebben a pillanatban durva, rezgő hangot hallok.
 – Mi a franc? Várj egy pillanatot. Te is hallod ezt? Te tudod, honnan jön?
– Intercomnak hangzik. Menj, vedd fel az ajtó melletti telefont.
Az ajtó felé nézek, és meglátom, hogy tényleg van mellette egy fali telefon.
–  Ne tedd le! Még nem végeztünk – mondom Stellának, és felveszem a
kagylót.
Noah szólal meg.
–  Az ebéd egykor van, és kettőkor van a találkozód a stílustanácsadóval.
Molly Streetnek hívják. A nappaliban várj rá. Ahol az a nagy halas festmény
van.
– Rendben, köszönöm.
– Akkor később – mondja, és leteszi.
Visszateszem a kagylót a falra, a mobilt pedig a fülemhez.
– Mizújs? – kérdezi Stella.
–  Egy nő kettőre jön, hogy segítsen gatyába rázni a ruhatáramat. Nagyon
úgy fest, hogy Zane-nek nem tetszik az öltözködésem – magyarázom epésen.
Stella kuncog.
– Felvetted azt a csíkos blúzt és a szürke szoknyát?
– Igen – vallom be vonakodva.
– Tényleg borzalmasak. Én mondtam, hogy ne vidd el őket – szid le.
–  Tudom, de annyira kényelmesek. – Mármint a blúz az volt, amíg Zane
szét nem tépte.
– A ruhákat majd megtarthatod, nem?
– Nem tudom, de gondolom.
– Szerezz be szexi dolgokat, és valamit az én méretemben is.
Nevetek. Stellának mennie kell, mert a postás az ajtóban áll, úgyhogy
leteszem a telefont, és ebédig dolgozom. Az ebéd sült kacsa almával,
zöldségekkel, tepsis krumplival és valamilyen öntetes salátával. Egyedül
eszem. Nyitva hagyom az ajtót, hogy halljam az alkalmazottakat a konyhában
ebédelni és nagy hangon beszélgetni, de nem próbálok csatlakozni hozzájuk.
Mind oroszul beszélnek, ha odamennék, muszáj lenne angolul folytatniuk, és
nyilvánvaló, hogy szívesebben beszélnek az anyanyelvükön. Nem mellesleg,
csak átmeneti szereplő vagyok itt, nincs értelme közel kerülni hozzájuk.
Ebéd után a halas festményes nappaliba megyek, hogy Molly Streetet
várjam. Egy fényes papírra nyomott autóversenyről szóló magazin van a
kávézóasztalon, és valós érdeklődés nélkül átpörgetem.
Nem hallok csengőt, a nappali ajtaja viszont kinyílik, és Noah kísér be egy
csinos hölgyet, akinek vállig érő vörösesszőke haja van, élénkkék szeme és
aranyos pisze orra. Farmert, rózsaszín pulóvert és egy csinos hegyes orrú, két
hüvelyk magas, fekete velúr bokacsizmát visel.
– Köszi, Noah – mondja.
A férfi bólint, és becsukja az ajtót. A nő felém fordul, és szélesen rám
mosolyog.
– Szia! Szóval te vagy Dahlia Fury. Szenzációs név – mondja könnyedén.
Visszamosolygok.
– Szerintem a te neved is igazán különleges.
– Hát, nem ez az igazi nevem. Én találtam ki – vallja be nagy vigyorral.
Felnevetek. Azt hiszem, elég jól ki fogunk jönni Molly Streettel. Körülnéz.
– Jó ég, hát nem csodás ez a ház?
– Hát, azt hiszem.
Kopognak az ajtón, és az a nő, akivel tegnap a lépcsőn felfelé jövet
találkoztam, lép be. Megkérdezi, hogy kérünk-e valamit inni. Én megrázom a
fejem, Molly viszont kér egy teát. A nő távozása után Molly közelebb jön.
– Jól van, vegyünk kicsit szemügyre – mondja, gyorsan megkerül, és profi
szemmel felmér. Megáll előttem. – Elmesélem, általában hogyan dolgozom. Te
elmondod, hogy mit szeretnél elérni: három hüvelykkel magasabb lenni,
héttel vékonyabb, lenyűgözni egy új főnököt, elcsábítani egy régi pasit,
elcsábítani egy új pasit – mosolyog –, aztán én holnap futok egy kört,
megkeresem azokat a ruhákat és kiegészítőket, amik szerintem a legjobban
illenek az igényeidhez, és idehozom őket. Felpróbálod őket, és ha tetszenek,
megtartod őket, én pedig kiszámlázom a ruhákat és a munkadíjamat, a te
esetedben Noah-nak. Neked ez megfelel?
– Igen, szuper.
– Szóval, mit is keresünk? Kifinomult, frappáns, szexi, hétköznapi?
– Szeretnék…
Várakozva figyel.
– Elbűvölőbb és szexibb lenni – fejezem be.
–  Egy ilyen dögös testtel, mint a tiéd, ez gyerekjáték – nyugtat meg
magabiztosan.
A fülem hegyéig elpirulok.
– Hidd el, néha vért izzadok. Ezzel együtt egyetlen ügyfelem sem volt, aki
ne csodálta volna a tükörben a külseje megváltozását.
–  Ilyen sok elégedett ügyféllel biztosan nagyon szereted, amit csinálsz –
mondom, és azon gondolkozom, hogy ez milyen jó munka lehet. Sokkal jobb,
mint kávéfoltokat hagyni kéziratokon, és egész nap távolságtartó elutasító
üzeneteket küldözgetni.
–  Hát – mondja Molly vidáman mosolyogva –, imádok gyönyörű holmikat
keresni, néha ritka darabokat, és a megfelelő kiegészítőkkel összeilleszteni
őket. Nagyon szeretem elérni, hogy az ügyfeleim úgy nézzenek ki, amiről
mindig álmodtak. Rengeteg sznob tehénnel is összehoz az élet, akiket
legszívesebben megpofoznék, miközben azt mondom, hogy: „És mit szól ehhez
a szép kabáthoz, asszonyom? Annyira divatos ebben a szezonban!”
Felnevetek.
Megcsörren a telefonja. Rám néz.
–  Szabad? A vőlegényem, Mark. Meg kell kérdeznie valamit. Csak egy
pillanat.
– Persze, semmi gond. Nyugodtan.
Elsétálok tőle az ablakhoz, és a saját Markomra gondolok. Azóta nem
beszéltünk, hogy szóltam neki, Zane megtalálta Daisyt. Kedves srác. Vajon mi
lehet vele? Fel kellene hívnom, és megköszönni a sok segítséget. Aztán megint
eszembe jut, hogy talán jobb ezt nem megbolygatni. Soha a töredékét sem
éreztem iránta annak, mint Zane iránt. Soha nem működött volna.
– Aha, rendben. Ott találkozunk este – mondja Molly.
Megfordulok, és mosolyogva nézek rá.
– Valami jó helyre mentek ma este?
Fintorog.
– Az anyjához. Utál engem.
–  Elképzelni sem tudom, miért. Bármelyik férfi szerencsés volna veled –
mondom.
– Ó, hát köszönöm. Milyen drága vagy! Nem, szerinte a fiának jobb járna.
Hol is tartottunk?
– Marhára téved.
Molly hálásan rám mosolyog, majd határozottan összecsapja a két
tenyerét.
– És akkor jöjjön a legnehezebb rész – mondja.
Vigyorgok.
– Van nehéz rész?
A hátsó zsebébe nyúl, és elővesz egy mérőszalagot.
– Azt hiszem, a legtöbb nő ezt utálja.
 Fintorgok.
– És sem vagyok túlságosan oda érte.
–  Csodás alakod van. Nagyon sok nőt ismerek, akik boldogan kibírnának
többhétnyi fájdalmat, szenvedést és sebkötözést, hogy olyan alakjuk legyen,
mint neked. – Elkezd megmérni, az eredményeket pedig a telefonjába írja.
–  Hányas a lábad? – kérdezi, miközben megméri a vádlim legvastagabb
részét, feltehetően, hogy legyen támpontja a csizmavásárláshoz.
– Harminckilences.
– És most egy gyors fotó. Ez azért, hogy tudjam a színeidet. Mosolyogj!
Bénán elmosolyodom.
– Úgy tűnik, mára mindennel végeztünk. – Felpillant. – Holnap egy halom
cuccal jövök, amikből majd tudsz választani.
– És ha szükségem lenne már ma estére valamire? – kérdezem.
– Mi az alkalom? – kérdezi, és lezárja a telefonját.
– Vacsora.
– Hol?
Beharapom az ajkam.
– Fogalmam sincs.
Újra felnyitja a telefonját, lepörget a híváslistában, és rányom egy számra.
–  Szia, Noah! – mondja. – Hová fogják Dahliát ma este vinni? – Hallgat,
megköszöni Noah-nak, majd leteszi a telefont.
–  Az Uncle Hóba mész – jelenti be, és sejtelmesen mosolyog. – Nem fogod
elhinni, de pont kint van a kocsimban a megfelelő ruha. Gyere! – mondja, és
elindul az ajtó felé.
– Milyen hely ez az Uncle Ho? – kérdezem, miközben sietek utána.
–  Nagyon elegáns és felkapott. Van egy csodálatos vodkabárja, és az
étterem néhány asztalánál van ez az újszerű Le Petit Chef-cucc.
– Az mi? – kérdezem kíváncsian.
– Ha elmondom, lelövöm a poént. Sokkal jobb, ha csak elmész, és jól érzed
magad – javasolja.
A bejárati ajtón keresztül kimegyünk odakint álló fehér furgonjához.
Kinyitja a hátsó ajtókat, és olyan belül, mint az Aladdinban a Csodák
Barlangja. Felpattan a fellépőre, és belép.
– Egy kis üzleted van itt – mondom megbűvölt hangon.
–  Ezt gyűjtöttem össze az évek alatt. Némelyik használtruha-boltból van,
néhányat tervezőktől kaptam, másokat pedig olyan ügyfelektől kuncsorogtam
ki, akiknek egyszerűen nem volt hozzájuk megfelelő alakjuk.
Nézem, ahogy hozzáértő kézzel végiglapoz kétállvánnyi csoda szép
ruhakínálatot. A fogasokon buggyos, cukorkaszínű kötöttáru, teveszőr
kabátok, a szivárvány színeiben pompázó selyemruhák, bőrdzsekik, selyem
átlapolós ruhák különböző meleg színekben, buja krémszínű gyapjúnadrágok,
lazac és lila tweedek és egy málnaszínű miniszoknya. Dobozok is vannak
zsúfolásig övekkel és kendőkkel, egy üvegvitrin több száz bizsuval, és polcok
tele cipővel. Stella, ha látná, azt hinné, meghalt, és a mennybe jutott.
Molly elővesz egy hosszú, ezüstszürke kasmírkabátot, ami láthatóan egy
vagyonba került. Odajön hozzám, és elém tartja.
– Ez tökéletes lesz a hajadhoz és a ruhához, amit kigondoltam neked.
– Ó, nagyon szép – suttogom.
A címke alapján Lolita Lempicka. Végigsimítom, isteni puha és fényűző,
mint egy kiskutya selymes pocakja.
– Csodásan kellemes lesz ebben az időben – mondja nekem háttal állva. A
második állvány végén találja meg azt a ruhát, amit keres, majd
győzedelmesen leakasztja.
Felsikítok. Életemben először igazán felsikítok.
Fülig ér a szája.
–  Tudom! – áradozik. – Ezer éve tartogatom. Tudtam, hogy különleges, de
soha nem találtam meg hozzá az ügyfelet. Egy vintage Valentino-ruha. Még
melltartó is van belevarrva. Weybridge-ben találtam egy lomipiacon. El tudod
hinni? Weybridge-ben!
Ámulattal nézem a fekete selymet, az art deco díszítést. Rövid
spagettipántja van, amit keskeny, finom fodrok fednek, közöttük pedig áttetsző
organzaanyag van, hogy csónaknyak illúzióját keltse. Vékony selyemcsíkokból
készített hatalmas masnivirág van a jobb melle fölött. A ruha a derék aljáig
testhezálló, majd A vonalú szoknyába szélesedik.
Fogalmam sincs, hol az ördögben van Weybridge, de tényleg hihetetlen,
hogy bárki meg akar szabadulni egy ilyen pompázatos ruhától, pláne egy
lomipiacon.
–  A szegélyénél volt egy kis szakadás, de feljebb vetettem egy kicsivel, és
voilà – magyarázza Molly.
A ruha felé lépek egyet, és megérintem az átlátszó anyagdarabot.
– Ez a lehető legjobb minőségű organza – mondja Molly halkan.
–  A méretem? – El sem hiszem, hogy mennyire azt akarom hallani, hogy
igen.
– Az utolsó hüvelykig.
– Eszméletlenül szexi, igaz? – suttogom vissza.
Billegetni kezdi mindkét szemöldökét.
–  Az, de ha valaki mégis azt hinné, erkölcstelen vagy, itt vannak ezek. –
Belenyúl egy műanyag fiókba, és egy nagy marék gyöngysort és nyakláncot
vesz elő.
Felnevetek.
– Molly Street, szenzációs vagy!
A bal kézfejét a homlokához kapja, és csettint egyet.
– Mondj valami újat – csicsergi vigyorogva. Kihúz egy rövid gyöngysort és
egy hozzáillő gyöngy karkötőt, és félreteszi őket. – Fel fogod fogni a hajad,
ugye?
– Hát…
– Tessék. Ezzel egyszerű lesz. – Odaad egy gyöngy hajtűt. – A tarkódra fogd
össze egyszerű kontyba, és ezt tűzd bárhová. Nem lehet elrontani.
– Köszi – mondom, és elveszem tőle a hajtűt.
– Most pedig a cipő. Örök szabály, hogy régi stílusú ruhához soha ne vegyél
fel régi stílusú cipőt. Mert úgy fogsz kinézni, mint aki valami beöltözős bálba
készül. Hány óra?
Az órámra nézek.
– Majdnem három.
–  Tudom, melyik a tökéletes cipő. Észbontó. Nagyon-nagyon magas,
ónszínű, ezüst sarokkal, körben selyemszegéllyel. A tekergő pántokat elöl apró
ezüst gombok rögzítik. Műtárgy. Most elmegyek érte, és négy előtt beadom. Jó
így?
– Nagyszerű.
Segít bevinni a kabátot, a ruhát és a kiegészítőket a házba, majd elmegy.
 Tizenöt

DAHLIA FURY

Kérj pénzt, és tanácsot kapsz.

 
 
Ahogy lefelé libbenek a lépcsőn a legszebb ruhában, amit valaha viseltem,
gyöngyökben, a karomra fektetett drága kabátban és a fantasztikus új
cipőmben (egyet már rendeltem Stella méretében is), Noah jelenik meg alul.
Fekete szemével gyorsan és hivatalosan végigpásztázza a testem, mintha egy
helyiség volnék, ahol a leselkedő veszélyt ellenőrzi.
Összeráncolja a homlokát.
–  Korán jöttél. A Fehér Szobában várj a főnökre. Körülbelül negyedóra
múlva érkezik.
– Rendben – mondom könnyedén.
Ő bólint, majd eltűnik a konyhához vezető folyosón.
A nappali felé indulok, majd kinyitom az ajtaját, és bekukkantok. Üres.
Becsukom az ajtót, és a zenelejátszóhoz megyek. Megnyomom a lejátszás
gombot, mire klasszikus zene szólal meg. Sosem hallgattam igazán klasszikus
zenét, de ez a darab egészen gyönyörű, így éppen állva hallgatom, amikor
kinyílik az ajtó, és egy férfi lép be. Viszonylag magas, nagyon világos bőrű,
valószínűleg negyvenes. Testhezálló öltönyt visel.
–  Ó! – mondja, amikor meglát. Meglepettnek tűnik. – Elnézést. Zane-t
keresem. Azt mondták, itt lesz. – A dialektusa alapján London rázós részéről
való, és van valami gonosz vékony arcában, bár a hangja udvarias.
– Nemsokára lejön – mondom.
Kényelmetlenül ficereg.
 – Talán inkább kint kellene várakoznom.
–  Nem gond. Nyugodtan várakozhatsz itt is – mondom. Nem vagyok egy
hirtelen ítélkező típus, bár ha a szívemre teszem a kezem, egyáltalán nem
szimpatikus. Van benne valami, ami miatt borsódzik a hátam.
Erre ő hirtelen elvigyorodik, behízelgő, sunyi módon ívelődik a szája.
– Te lennél Zane új… barátnője?
Ebben a rövid szünetben temérdek sértés van. Kihúzom magam. Atyám,
néha az ember próbál kedves lenni, erre a másik rohadtul pofán vágja.
Megkímél a válaszadástól, hogy kicsapódik az ajtó. Zane áll az ajtóban.
Hatalmasnak tűnik a vendége mellett, a testbeszéde pedig semmihez sem
fogható, amit korábban láttam. A szeme szikrázik viharos arcában, a hege
lángol. Nem néz rám. Minden idegszálával a szobában lévő férfira koncentrál.
– Mi a faszt keresel itt, Lenny? – vicsorogja.
A férfit látszólag ez váratlanul éri. Néhány pillanatig csendben bámulja
Zane-t. Majd a férfi, aki csupán néhány másodperccel korábban olyan sunyi és
sokat sejtető volt, védekezni kezd. Abban a pillanatban már tudom is, ki ebben
a dzsungelben az oroszlán.
– Noah mondta, hogy ide jöjjek, és itt várjak rád – böki ki.
Zane nagy léptekkel a szobába jön.
– Ha legközelebb egy szobába lépsz, és őt meglátod, azonnal megfordulsz,
és kurvára kisétálsz, világos vagyok?
–  Igen. Nagyon sajnálom. Hibáztam, de vétlen hiba volt. Amúgy nem
csináltam semmit. Csak köszöntem, tudod, hogy udvarias legyek a
barátnőddel. Sajnálom, oké? – mondja Lenny csúszómászó módjára, és
teljesen világos, hogy nem őszintén.
Érzem, hogy teljesen ledermedtem a sokktól, amit Zane színtiszta
agressziója váltott ki, de azt is tudom, hogy Lenny nem hibás. Bár nem
kedvelem, és éppen úgy fest, mint egy vergődő, sikamlós féreg, nem az ő
hibája. Én mondtam neki, hogy maradjon. Nem mellesleg rájövök arra is, hogy
valószínűleg én vagyok rossz helyiségben. Azt hittem, ez a fehér szoba, mert
itt találkoztam Mollyval, és azt mondták, hogy ugyanott várakozzak.
–  Az én hibám – mondom, és próbálom a helyiség fenyegető hangulatát
oldani. – Én mondtam, hogy itt várhat rád.
Zane rám pillant, a tekintete villódzik a dühtől.
– Neked meg ki a fasz adott engedélyt, hogy megszólalj? – fröcsögi.
Tudattalanul teszek hátra egy lépést. Így velem még soha senki nem
beszélt. Az első reakcióm a színtiszta harag. Olyan, amilyet még soha nem
tapasztaltam. Annyira dühös vagyok rá, hogy remegni kezdek.
–  Holnap visszajövök – motyogja Lenny, és olyan gyorsan slisszan ki az
ajtón, ahogy a lába bírja.
Amint kettesben maradunk, elszakad a cérna. Részemről ez az utolsó csepp
a pohárban. Lépek. Elegem van. Nem ilyen szarságra vállalkoztam. A
megállapodás az volt, hogy semmi olyat nem csinál, amit én nem szeretnék,
különben az egyezségnek vége. És az előbb olyat csinált, amit gyűlölök. Nem
fogom neki vagy bármelyik más férfinak hagyni, hogy így beszéljen velem.
Mindegy, mennyire ki van rá éhezve a testem, ilyen bántalmazást egyszerűen
nem fogok megengedni. Talán nem vagyok alkalmas szexjátéknak. Túl
független és szabadlelkű vagyok ahhoz, hogy más oldalbordája legyek.
Menjen, és keressen magának egy másik befolyásolható szexjátékot, akit
megalázhat.
–  Te egy arrogáns bunkó vagy, Zane! Hogy merészelsz így beszélni velem
mások előtt? – füstölgök, és nagy léptekkel az ajtó felé indulok.
Az utamba áll, hatalmas és fenyegető.
– Úgy beszélek veled, ahogy akarok. A tulajdonom vagy.
Felszisszenek.
– Hát, akkor van egy rossz hírem számodra. Nem vagyok a tulajdonod!
– De, kurvára az vagy – vicsorogja. Hirtelen előrenyúl, és magához ránt.
Az új cipőm elemelkedik a padlótól, a testem az övének csapódik, mire
kiszalad a tüdőmből az összes levegő. Ledöbbenve bámulok fel mérges arcába.
Egy izom ráng az állkapcsa oldalán. A tekintete kiismerhetetlen, ahogy az
arcával lecsap, és az ajkai egy dühös csókban az enyémnek rontanak.
A szája forró és vad.
Mámorosan kinyitom a számat, és egy halk nyögést hallatok. A nyelve
azonnal a számba furakszik. Ez a csók a megváltóm és a gyötrelmem. Ennél
jobbat soha elképzelni sem tudtam. Varázslat, mint amikor egy nyári vihar
közepette egy dombon ültem, villámot láttam átcikázni az égbolton, és az
ereimben éreztem.
A szájába vonja a nyelvem, és szívja. Olyan érzésem van, mintha a
levegőben lebegnék. Mindegy, mi történik ezután, azt tudom, hogy ennek az
első csóknak az emlékét életem végéig magammal viszem. Úgy fogok
meghalni, hogy még mindig az ajkaimon van.
Mint egy függő, felnyúlok, és akaratlanul átkulcsolom erős nyakát. Érzem,
ahogy a merevedése a hasamhoz nyomódik.
Elhúzódik. Szédülök, amikor hátrahajolok, hogy lássam az arcát, amit
eltorzít a szenvedély, a vágy, a megszállottság és a nyers birtoklási vágy.
Meredten nézzük egymást, mindketten kapkodjuk a levegőt. Amíg a szája az
enyémhez ért, megállt a világ forgása, sőt egyáltalán a létezése. Soha, de soha
nem gondoltam, hogy ez ilyen lesz közöttünk. Tökéletesen,
megkérdőjelezhetetlenül fantasztikus. A testem minden sejtje sajog utána.
–  Látni akartad, ahogy elveszítem az önuralmam? Most láttad – mondja
feszesen.
Megrázom a fejem. A dühöm szertefoszlott. Nincsenek szavaim.
Keserű félmosoly fut át az arcán.
– Nem szép látvány, mi?
Elkerekedett szemmel bámulok fel rá, vizslatom, értelmezem. Annyi
mindent meg kellene tudni, és olyan rövid az idő. Mélybordó, dühös pír ül ki
az arcára, a szemében forrongnak a haragos érzelmek, de ezek miatt csak még
lehetetlenebbül szexi és vonzó.
– Nem szabadna így beszélned velem mások előtt – suttogom.
Az arckifejezése kemény és könyörtelen.
–  Nem szabadna tiszteletlenül viselkedned velem az üzleti partnereim
előtt.
– Nem voltam tiszteletlen.
–  Az én világom kegyetlen, Dahlia. Ha hagyod, hogy azt higgyék,
elgyengültél egy kis punciért, aláírod a halálos ítéletedet.
Ettől megfagy a vérem.
– Én nem így gondoltam erre.
–  Neked nincs semmi dolgod az ügyeimmel kapcsolatban. Minél
kevesebbet tudsz, annál jobb. Ne tedd magad értékessé az ellenségeim
számára. Nem cserélném el a te ártatlan életed az én értéktelenemért cserébe.
Még mindig bódultan bólintok. Értéktelennek nevezte az életét!
– Helyes – mondja finoman.
Kemény, durva tangóban hátrafelé tol, majd megfordít, és arccal lefelé a
szófa háttámlájára dönt. A könyököm az ülőke párnájába süllyed, a szófa
kemény fakerete pedig a hasamba nyomódik. Érzem a spray illatát, amit a
takarítók a kárpitra fújtak. Zane felhajtja a hátamra a ruha szoknyarészét,
majd érzem a tekintetét a meztelen fenekemen és a széttett lábaimon.
Hallom, hogy durván levegőért kap. A tenyerét az egyik fenekemre teszi, és
finoman simogatja. Jó ég, nagyon nedves vagyok. A szoba csendjében hallom,
ahogy a cipzárját sietősen lehúzza, majd a zizegő hangot, ahogy a ruháit
durván odébb tolja.
Megborzongok, amikor megragadja a hajamat és hátrahúzza a fejemet.
Lihegek, amikor lehajol, és vad szájával végigszánt a fülem aljától egészen a
kulcscsontomig. Rövid gyöngynyakláncomat még meg is nyalja.
– Milyen érzés annyira gyönyörűnek, olyan kurva csábítónak lenni, hogy a
férfiak képtelenek ellenállni neked? – mormolja.
Nem válaszolok, erre megrántja a hajamat.
– Mondd el, kis farokvarázslóm, milyen érzés úgy libbenni fel-alá a házban,
hogy tudod, megvadít a forró kis puncid? – kérdezi.
Tátva marad a szám, olyan gyorsan és hangosan kapkodok levegő után,
hogy elnyomom a hangját.
–  Egy pillanatig sem hiszem el, hogy képtelen vagy ellenállni nekem –
lihegem.
–  Nem? Akkor meséld el nekem, miért akartam egész nap kinyalni a
puncidat!
– Ki akartad? – kérdezem kétkedve.
– Egész kurva nap. – Lehúzza a ruhám cipzárját a derekamig, majd benyúl,
és az ujjai között morzsolgatja a mellbimbóimat. Azonnal és áramütésszerűen
ér az érzés.
Megcsípi az egyiket. A fájdalom és az élvezet elegyétől nyöszörgök, érzem a
félreérthetetlen sajgást és a lábaim között a nedves sürgetést. A combjaim
reszketnek az izgatottságtól és a várakozástól.
–  K… kérlek – nyögöm, szinte könnyek közt a vágytól. – Ne játszadozz
velem!
–  Elképzelted, hogy benned van a farkam, kisróka? A szádban, a szűk
puncidban és a dögös fenekedben.
Kivehetetlen hangot adok.
– Mondd el, mit akarsz! – sürget, a lehelete párás.
– Hogy kefélj meg. Keményen.
Merevedése meztelen fenekemhez simul, durván és dühösen.
– Hol? – kérdezi.
– Kurvára mindenhol – kiáltom frusztráltan.
Belém csúsztatja egy ujját. Elfojtott hang szakad fel a torkomból. Úgy
érzem magam, mint aki mindjárt felrobban.
 – És miért akarod ezt? – kérdezi halkan.
– Mert a tiéd vagyok – nyögöm.
– Pontosan. Minden. Kurva. Porcikád. Mondd, hogy mind az enyém!
– Mind a tiéd. Minden porcikám!
Megcirógatja a fenekemet.
Nem vagyok rá büszke, de feszültségemben elkáromkodom magam.
– A picsába már, Zane! Most azonnal kefélj meg!
Úgy érzem magam, mint egy tüzelő állat. Felbillenti a csípőmet, és a farka
hegyét végighúzza a csupasz redőim között, amit így bevon a nedvességem.
Libabőrös leszek, amikor megérzem, hogy bepréselődik a duzzadt
szeméremajkaim közé, és vastagsága körül szétnyílok. A szófába markolok.
Jesszusom, kőkemény a merevedése.
–  Ó, atyám, igen – nyögöm, ahogy selymes farka lassan belém csúszik,
végül teljes hosszában benyomódik a puncimba. – Igen, pont így –
nyöszörgöm, és amennyire tudom, összeszorítom magamban hatalmas farkát.
– Pont így.
Már nem finomkodó, olyanná válik, amit mindig is akartam. Egy durva
istenné. Belém csapódik, a vágya felülkerekedik rajta, ellenállhatatlan,
civilizálatlan, egyre mélyebbre és mélyebbre tolja magát. Minden egyes
mozdulatára kispriccel a farka körül a nedvességem, és eláztatja a
combjaimat. Az izmaimat kocsonyának érzem. A sírásom és nyögésem
visszhangzik a szobában, a testem pedig a szófának csapódik, ahogy az egész
farka ki-be mozog bennem.
Lenyúl, hogy az ujjaival mozgás közben a csiklómmal játsszon. Vadul.
Könyörtelenül. A civilizáltság minden látszatának vége. Pusztán két kefélő
állat vagyunk. Tudomást sem veszünk a körülöttünk lévő világról.
A testem egyre jobban kezdi elveszíteni a kontrollt.
–  Elmegyek. – Megborzongok, ahogy izmaim elkezdenek összerándulni.
Valamennyire érzékelem, hogy újra meg újra a nevét kiabálom, ahogy
eluralkodik rajtam az eksztázis. Egy üvöltést hallok. Majd a farka összerándul
bennem, és a testembe lövi spermáját. Erősen. Mintha nem bírt volna
uralkodni magán. Mintha az, ami kettőnk között van, őrület lenne, és ez volna
az egyetlen gyógyír.
Mindkettőnk teste megnyugszik.
A hátamra hajtja a homlokát. Még mindketten nehezen lélegzünk, amikor
kihúzódik belőlem. Próbálok felegyenesedni, de a hátamra teszi a kezét.
Csorog ki belőlem a spermája. Hátrafordítom a fejem, hogy ránézzek.
Visszateszi a farkát az alsónadrágjába, majd felhúzza a cipzárját. Egy kéjes
mosollyal belém csúsztatja egy ujját. Még több spermája csorog ki belőlem.
Szétkeni a puncimon, a combjaimon és a fülem mögött. Majd lehajtja a ruhát a
fenekemre, a keze közben elidőzik a kipirult domborulataimon. Felhúzza a
ruhám cipzárját, és felsegít a szófáról.
– Mehetünk? – kérdezi.
– Várj csak – mondom bizonytalan, bolondos, furcsa, megkefélt mosollyal. –
Először szeretném magam kicsit rendbe tenni.
–  Nem, pont úgy nézel ki és olyan illatod van, mint amit szeretnék. Azt
akarom, hogy minden egyes férfi, aki rád néz, tudja, hogy az enyém vagy.
Elgyengülnek a térdeim.
Jó ég! Nagy bajban vagy, Dahlia.
– Olyan vagy, mint egy kutya, ami megjelöli a területét.
– Egészen pontosan így van. A tulajdonomon hagytam az illatom.
– De lesz egy nedves folt a ruhámon.
Mosolyog.
– Legyen.
 Tizenhat

DAHLIA FURY

A kandalló fölötti nagy tükörbe gyorsan belepillantva egy pirospozsgás,

duzzadt ajkú és csillogó szemű nőt látok. A frizurája egyértelműen
szétcsúszott. Nincs az az isten, hogy úgy menjek el bárhová, hogy legalább ezt
nem csinálom meg. Kihúzom a gyöngy hajtűt, az ujjaimmal kifésülöm a
hajam, és kiengedve hagyom. Megfordulok, hogy Zane-re nézzek. Ő teljesen
mozdulatlanul áll a szoba közepén, és csak néz engem. Olyan mérges voltam
korábban, hogy fel sem tűnt, milyen varázslatosan jóképű a makulátlan
szabású fekete öltönyében és égkék ingében. Mint egy bukott angyal.
– Mondtam már, hogy elbűvölően nézel ki ma este? – kérdezi.
Hűha! Az első dicséret. Vadul kalapálni kezd a szívem, de magamra
erőltetek egy kis kifinomultságot.
– Nem ennyi szóban.
– Pedig így van.
– Köszönöm. – Majd kedvesebben. – Te is lenyűgözően szexi vagy.
Lassan, erotikusan elmosolyodik.
– Ha továbbra is így nézel rám, kénytelen leszek újra a szófára dönteni.
Micsoda őrültség, hogy igazából újra magamban akarom tudni! De
megkordul a gyomrom. Ringó csípővel, állva a pillantását, felé sétálok.
Megállok előtte.
– Először etess meg.
– Jó ötlet – mormolja. – Hizlaljunk fel téged a nagy lakoma előtt.
A szempilláimat rebegtetve nézek fel rá.
– Úgy hangzik, mintha ma én is az étlapon volnék.
Az ujjaival a tarkómat cirógatja.
 –  Egész hónapban te vagy a különleges ajánlat – mondja egy ragadozó
baljós mosolyával.
Ez az emlékeztető fájt. Nagyon. Levegőért kapok, és elpillantok. Nem tudja,
milyen hatással vannak rám a szavai.
Zane rám segíti a kabátomat, és kinyitja az ajtót. Noah az előtérben
várakozik. Amint meglát minket, biztonsági üzemmódra vált. Biccent Zane-
nek, közben oroszul a fülesébe szól, és elindul a bejárati ajtó felé. Kinyitja,
kimegy előttünk, mindkét irányba elnéz, nagy testével gyorsan lemegy a
lépcsőfokokon.
Jurij már az utcán van, és két másik férfi, akiket nem ismerek, a Mercedes
előtt és mögött parkoló autókba szállnak. Meglep, hogy mennyire
makulátlanul precíz minden mozdulatuk. Mintha valami filmet néznék.
A procedúra komolyságától kissé megbűvölve csusszanok be a Mercedes
hátsó ülésére, majd Noah egy koppanós kattanással becsukja az ajtót. Zane
megkerüli az autót, és beszáll a túloldalon. Még soha nem ültem sötétített, a
kifinomult biztonsági intézkedésekből ítélve feltehetően golyóálló üvegű
autóban. Bizarr, de kellemesnek és drágának érződik. Zane felé fordulok.
– Azta! – suttogom drámaian.
Perzselő pillantással néz rám.
– Mi az?
– Mitől félsz? – ugratom.
– Attól félek, hogy mennyire akarom a puncid.
Elhal a mosolyom.
A ruhám alá csúsztatja a kezét, majd fel a belső combomon.
– Tedd szét! – mondja.
–  Nem, tényleg nem szeretnék egy hatalmas nedves folttal a ruhám
hátulján az étteremhez érni – tiltakozom bizonytalan nevetéssel.
– Tedd szét! – ismétli meg komolyan.
Beharapom az ajkam, és szétteszem a lábam. Az ujjai a csiklóm körül
köröznek, és közben engem néz.
– Tényleg nem szeretnék itt most elmenni – kapok levegő után.
– Nagy kár – mondja nemtörődöm módon.
Addig csinálja, amíg előrebukik a felsőtestem, és az orgazmus határán
vagyok, de ekkor hirtelen abbahagyja.
– Nem fejezed be, amit elkezdtél? – tör ki belőlem.
–  Majdnem ott vagyunk – mondja fesztelenül, majd elővesz egy új, fehér
len zsebkendőt, és megtörli benne az ujjait.
Megrökönyödve bámulok rá, a csiklóm vadul lüktet.
– Befejezhetted volna. Még nem vagyunk ott – reklamálok.
– Tudom, de szeretem nézni, hogy frusztrált vagy – mondja kegyetlenül.
Leesik az állam.
– Ez nem valami kedves.
– Nem vagyok… kedves.
Elfordulok tőle, csendben füstölgök magamban, és bámulok ki a sötét
ablakokon. Nem beszélünk, amíg az étteremhez érünk, ami néhány utcányira
van a munkahelyemtől.
Az Uncle Hónak bambuszból készített napellenzője van, elé pedig rengeteg
bambusznövény van kitéve hatalmas kerek agyagcserepekbe. Ugyanazokon a
precíz biztonsági lépéseken kell végigmenni kiszállás előtt. Noah jön, hogy
kinyissa nekem az ajtót, Jurij pedig Zane-ét nyitja. Mélyebbre bújok a csinos
kis kabátomban. Érzem, hogy megérintik a derekamat, Zane a bejárathoz
kísér.
A lifthez visznek minket, ahol egy férfi nyitott ajtóval vár ránk. Beszállunk,
és egészen a legfelső emeletig megyünk. Kinyílik a liftajtó, és hűha! Az egész
tetőt boltíves tetejű üvegházzá alakították. Az üvegtetőn túl látom a
csillagokkal teli tintakék égboltot.
Egy szikár, ősz hajú, makulátlan krémszínű öltönyt és vékony rózsaszín
nyakkendőt viselő férfi jön üdvözölni minket. Szép napbarnított a bőre.
Európai lehet. A tekintete metsző, és miközben beszél hozzánk, folyamatosan
figyeli az éttermet.
–  Szeretnének a bárban egy aperitifet inni? – kérdezi mosolyogva, a fejét
félig lebiccenti. Az akcentusa színtiszta francia.
– Igen – mondja Zane anélkül, hogy megkérdezne.
Zavarnia kellene, hogy ilyen önkényesen döntött helyettem, de túlságosan
megbűvöl és lenyűgöz a környezetem ahhoz, hogy ebből bármiféle gondot
csináljak. A dekor aprólékos és káprázatosan sikeres kísérlet arra, hogy buja
ázsiai kertet teremtsenek. Egzotikus növények és virágok tömkelege van itt.
Gyönyörű, színes orchideák bújnak ki elfelezett kókuszhéjakból és fák
törzséből. Hatalmas páfrányok, futó kúszónövények és egy óriási koi
pontyokkal teli köves tó is van.
A bárhoz át kell mennünk egy csörgedező víz fölé épített aranyos fahídon.
Észreveszem, hogy a bár egészét tejüvegből építették, amitől úgy néz ki, mint
egy jókora jégszobor. Minden szék túldíszített trón, szemkápráztatóan drága
és színes kárpittal bevonva.
Egy üvegasztalhoz kísérnek minket. A háttérben Nickelback How You
Remind Me című dala szól, miközben hátracsúszok az egyik csodálatos
fotelbe… és te jó ég, valószínűleg ez a legkényelmesebb ülés, amire valaha a
hátsómat tettem.
–  Ki kell találnunk, hogyan tudunk egy ilyet magunkkal vinni – nevetek,
hátradőlök, és királynőnek érzem magam. Nem felejtettem el, hogy felizgatva
és kielégítetlenül hagyott az autó hátsó ülésén, de kivárok, és majd akkor állok
bosszút, amikor a lehetőség adja magát.
– Vidd, ha szeretnéd – válaszolja egy könnyed vállvonással.
– Mi?
– Ha szeretnéd a fotelt, egyet átküldetek a lakásodba.
Bámulok rá. Ez csak egy hülye ötlet volt. Mint egy nagy gyerek, aki a
kicsiktől lop cukorkát.
– Te csak úgy besétálhatsz bármelyik étterembe, és elveheted a bútorukat?
Zane furcsán néz rám.
– Ez az én éttermem, Dahlia.
Erre kipattan a szemem.
– A tiéd?
– Hm… mi olyan meglepő ebben?
– Lássuk csak. Sosem gondoltam volna, hogy van egy Uncle Ho nevű ázsiai
éttermed. Te olyan… orosz vagy. Orosz reggeli. Orosz alkalmazottak. Orosz
műalkotások.
Egy egzotikusan gyönyörű, piros-fehér nadrágkosztümöt viselő nő hozza
nekünk az étlapot és az itallapot. Kinyitom az itallapot, amin legalább
ötvenféle vodkakoktélból lehet választani. Az Agent Orange és a White Russan
között vacillálok, de végül az utóbbinál maradok. Zane Moscow Mule-t kér.
–  Szóval – noszogatom, amint a nő elmegy. – Mi sarkallt arra, hogy egy
ilyen éttermet nyissál?
– Igazából Ho Si Minh ihlette – magyarázza Zane.
Ráncolom a homlokom. Róla már biztosan hallottam.
– Ő nem valamilyen vietnámi kommunista? – kérdezem.
–  Örülök, hogy tanítanak nektek világtörténelmet Amerikában – állapítja
meg gúnyolódva.
– Miért? Oroszországban nem tanítanak világtörténelmet? – vágok vissza.
 – De, de valószínűleg mi egy kicsit más… hm… változatot tanulunk, mint ti.
– És miért?
–  Szerintetek ő valamilyen vietnámi kommunista, én pedig kiváló
forradalmárnak ismerem.
Kíváncsian és izgatottan nézek Zane-re.
– Annyi kiváló forradalmár van. Miért pont ő?
A szeme csillog, az ajka nagyon vörösnek és erotikusnak tűnik.
– Csodáltam a kegyetlenségét. Szembeszállt a francia gyarmatosítókkal, és
nyert.
– Akkor te csodálod, ha egy férfi kegyetlen?
–  Ezzel lehet elérni azt, amit akarsz. – Egyenesen a szemembe néz, nem
pillant el. Megbabonázva érzem magam ettől a nyers szépségtől, de a téma,
amiről beszélünk, fontos.
– Talán a te világodban igen, de az enyémben nem – suttogom hevesen.
–  Szerinted nem az erőszak irányítja a világot? – kérdezi megtévesztő
finomsággal.
Mélyen fagyos, szenvtelen tekintetébe nézek. Igen, Zane erős férfi,
befolyásos és gazdag, viszont egyszer láttam valamit a szemében. Csak
egyszer, de az elég volt ahhoz, hogy tudjam, úgy süvítenek a szellemek a lelke
elhagyott folyosóin, mint a hideg széllökések.
– Tudom, hogy nem – válaszolom egyenesen.
Nem mond semmit, csak nyugodtan és távolságtartón mosolyog.
A pincérnő megérkezik az italunkkal. Az én White Russian koktélom nem
az, amire számítottam. Nem olyan tejeskávészínű, mint amit megszoktam.
Ehelyett két rétegben érkezik, a Kahlua kávélikőr sűrű, barna rétegben az
alján, a tejszín és a vodka pedig fényes fehér rétegként a tetején. A koktél
felszínén pici Kahlua-zselé hasábok vannak. A két kis fekete szívószállal
megkeverem az italt, és nézem, ahogy a Kahlua belekeveredik a fehér rétegbe.
Zane felém emeli a poharát.
– A kegyetlenségre.
A mozdulatát megismétlem, de a szavait nem.
– A kedvességre.
 Tizenhét

DAHLIA FURY

A pohara pereme fölött nézi, ahogy kiemelem a szívószálakat, és

belekortyolok az illatos koktélba. Olyan, mint valami folyékony édesség.
– Jó?
– Költészet egy pohárban.
Vonakodó mosoly bujkál a szája sarkában.
– Ennyire jó?
– „Eldobom az eszem” jó.
A pincérnő visszajön, hogy kiderítse, eldöntöttük-e már, hogy mit
szeretnénk enni.
– Mit érdemes megkóstolni? – kérdezem Zane-t.
– A garnélát szereted?
– Igen.
– Akkor a lángoló garnélás étel egészen kiváló.
–  Rendben – egyezem bele. – Akkor azt szeretném kérni. És van, amit
főételként ajánlasz?
– Én sertéshúst kérek tört rizzsel.
– Igazán egzotikusnak hangzik. Miért is ne? – mondom.
Zane leadja a rendelésünket a lánynak.
Egy fiatal nő, akinek hosszú, pompázatos hajfonat fut le a hátán, jön, és
rákszirmot tesz az asztalra. Elidőzve oldalra pillant Zane-re, én pedig érzem,
hogy ettől összeugrik a gyomrom. Nem lehetek féltékeny! Erre van a
legkevésbé szükségem. Zane-re nézek, és látom, hogy ő észre sem vette a lányt,
mire hatalmas megkönnyebbülést érzek, és a testem ellazul. Ajjaj, jó nagy
bajban vagyok.
 – Jut eszembe – dobom be közvetlenül. – Holnap délután be kell mennem a
munkahelyemre. Csak egy óra lesz.
Zane bólint.
– Persze. Hadd vigyen el Noah.
–  Jaj, ne! Erre semmi szükség. Gyorsabb lesz, ha egyszerűen elmegyek
metróval.
– Attól tartok, nem járhatsz tömegközlekedéssel, amíg velem vagy.
– Miért nem?
– Megvan az esélye, hogy elrabolnak és bántanak.
–  Az tuti, hogy akinek csepp esze is van, nem fogja elrabolni a hatalmas
orosz maffiafőnök új játékát. – A hangomból csöpög a szarkazmus.
–  Ez igaz, de vannak emberek, akiknek egy csepp eszük sincs, és miattuk
nagyon óvatosnak kell lennem. Ők hihetetlenül megbánnák utána, de addigra
már sikerült kárt okozniuk. Amíg a tulajdonom vagy, felelősséggel tartozom
érted.
Feltartom a kezem.
–  Oké, világos, de nem szeretném, hogy Noah elvigyen. Nem mehetek
taxival? Küldenek valakit, aki eljön a bejárati ajtóig, megvár a címen, aztán
visszahoz.
Gyanakvón néz rám.
– Vannak férfiak az ügynökségben?
–  Férfiak? Nem, nincsenek férfiak, leszámítva Mr. Hawthorne-t, a
könyvelőt, aki keddenként jár, de ő legalább százhúsz éves.
– Akkor miért nem akarod, hogy Noah elvigyen? Valamivel felbosszantott?
– Nem! – tiltakozom azonnal. – Egyáltalán nem. – Sóhajtok. – Nem miatta.
Csak senkinek nem meséltem a… megállapodásunkról a munkahelyemen, és
nem akarok egy sötétített Mercedesszel érkezni.
Egy kortyban issza ki a maradék innivalóját.
– Akkor Noah elvisz, leparkol a szomszédos utcában, és odasétál veled.
– Micsoda? Nem. Noah olyan veszélyesnek tűnik.
– Az út túloldalán is meg tud várni – mondja gőgösen.
Megint sóhajtok.
– Jó. De nem láthatják velem.
– Meg fogom neki mondani.
– Jó. Köszönöm. Ezért hálás volnék.
Egy pincér érkezik, hogy az asztalunkhoz kísérjen minket, majd egy
hófehér abrosszal leterített kerek asztalhoz visz, amin szokatlan módon két
hófehér tányér van. Nincs rajtuk minta vagy az étterem monogramja. Amint
elhelyezkedünk, és egy-egy pohár pezsgőt elénk tesznek, Zane folytatja a
beszélgetésünket.
– Szóval, mit csinálsz pontosan ennél az ügynökségnél?
Egy nagy korty pezsgőt iszom.
– Hát, az én munkám segíteni a naponta beküldött hatalmas halom kézirat
elolvasásában, és próbálni megtalálni azt az őstehetséget, akit az
ügynökségünk képviselni szeretne.
– Sokat találsz?
–  Nem. Sajnos mindenki azt hiszi, hogy ha össze tud rakni egy mondatot,
könyvet is tud írni.
Előrehajol.
– Mennyit találtál, amióta az ügynökségnél vagy?
–  Hármat, de ebből kettőt a többi lány megvétózott, hogy nem elég jó.
Úgyhogy azt hiszem, egyet találtam, de ő nagyon jó volt. Fey, az ügynökség
tulajdonosa aukcióra tette a négy nagy könyvkiadónál, és kétszázötvenezer
font előleget kapott érte – vigyorgok. – És ezt csak a nagy-britanniai jogokért.
Hasonló összeget kapott az amerikai jogokért is. Menő, mi?
Lassan bólint.
–  Nem rossz. Hány kéziratot kellett elolvasnod, hogy ezt a kincset
megtaláld?
– Nem tudom, néha azt érzem, hogy egymilliót. De csak hogy legyen valami
képed a számokról, amikkel dolgozunk, az ügynökség heti kétszáz-
kétszázötven kéziratot kap, de tavaly csupán négy írót szerződtettünk le.
Zane hátradől a székében, meg van lepve.
– Ez szinte olyan, mint megnyerni a lottót.
– Én ugyanezt szoktam mondani – értek egyet.
Elgondolkozva végighúzza egy ujját a pezsgőspoháron lecsapódó
nedvességen.
– Te soha nem akartál könyvet írni?
–  Nem tartom magam írónak. Azt hiszem, soha nem is tartottam.
Lefirkálom a gondolataimat, amikor annyira megtelik az agyam, hogy úgy
érzem, ki kell ürítenem. De mivel mind csak kósza gondolat, nincs semmi
értelmük. Alkalmanként viszont látónak vagy Einsteinnek hangzok. Azokat az
írásokat biztonságos helyre raktam, és egy nap majd felolvasom a
gyerekeimnek. Hogy emlékeztesse őket valami az anyjukra, amikor én már
nem leszek.
Zane úgy néz rám, mint aki szellemet látott.
– Mi az? – kérdezem védekezőn.
– Semmi – válaszolja gyorsan.
Zavarba jövök, hogy óvatlanul megosztottam vele egy ilyen személyes
dolgot, úgyhogy kiveszek egy rákszirmot, és úgy rágcsálom, mintha az
égegyadta világon semmi gondom nem volna.
– Most mesélj te a munkádról!
Elmosolyodik.
– Azt kéred tőlem, hogy inkrimináljam magam?
– Nem fogom elmondani egy léleknek sem. Cserkészbecsszó.
Iszik egy korty pezsgőt.
– Te lehet, hogy nem, de a falnak is füle van.
A maradék rákszirmot a számba veszem, és hagyom, hogy elolvadjon a
nyelvemen.
– Valaki azt mondta nekem, hogy Alekszandr Malenkov az igazi neved.
– Ő mondta azt is neked, hogy megettem a saját szívem?
Metszőn nézek rá.
– Igazából azt mondta, hogy nagyon veszélyes férfi vagy.
Felvonja egy szemöldökét.
– Igen?
Megnyalom a száraz ajkaimat.
– Azt mondta, hogy gyilkos vagy.
Az arcán látszik, hogy éber, de most már megfontolt is.
–  A hazád alkotmányában van egy csodálatos kiegészítés, amit nagyon
kedvelek. A negyedik, azt hiszem.
– Nagyon szabadon kezeled – mondom halkan.
– Kegyetlen, ha egy gepárd gyorsabb egy impalánál, és megöli?
– A gepárd azért csinálja, mert éhes.
– Sokféle éhség létezik.
A józan eszem úgy jelez, mint egy autó műszerfalán a figyelmeztetés. Nem
szemet vakítóan. Csak folyamatosan. Vigyázz a kis szívedre. Vigyázz a kis
szívedre.
– Szóval nem érzel semmit az áldozataid iránt. Még apró bűntudatot sem.
–  Légy nyugodt, kisróka, ha esetleg bárki elhunyt miattam, az bőven
rászolgált. Nem rúgom be hétköznapi emberek ajtaját. Az én világomban
mindenki a legelső napján megérti a játékszabályokat.
– Miért léptél ebbe a világba?
– Mert tudtam, hogy ez a leggyorsabb út ahhoz, hogy megkapjak mindent,
amit akarok, és mert tudtam, hogy bárkinél kegyetlenebb tudok lenni.
– És soha nem gondoltál arra, hogy valami törvényes dolgot csinálj?
– Vannak törvényes vállalkozásaim. Éppen az egyikben ülsz.
– Tényleg megéri, hogy éjjel-nappal védened kell magad?
– Erre sosem gondolok. Neked zöldesarany szemed van. Nekem testőreim.
– Könnyedén vállat von.
–  Valaha ott fogod ezt hagyni? – Észreveszem, hogy visszatartom a
lélegzetem.
– Valószínűleg előbb fognak lelőni, mint hogy legyen esélyem otthagyni.
Levegőért kapok, és tátva marad a szám.
– Tudod, és mégis maradsz?
–  Ha egy csatornában fogok meghalni, hát legyen, de nem fogok benne
patkányként élni.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy az én életem olyan, mint egy patkányé a
csatornában?
Félszegen mosolyog.
– Az én döntéseim kissé… markánsabbak voltak a tieidnél.
– És mi van azokkal, akik szeretnek téged? Nem érdekel, hogy ők biztosan
állandóan halálra aggódják magukat?
Felvillan a tekintete.
–  Nincs egyetlen ember sem a világon, akit érdekelne, hogy élek vagy
halok, és én ezt pont így szeretném.
Kinyitom a számat, hogy válaszoljak erre a hangzatos kijelentésre, viszont
megdöbbenésemre egy körülbelül ötcentis apró lyuk jelenik meg hirtelen az
abroszon, a tányérom közelében. Csodálkozva pislogok. Atyavilág, mennyi
pezsgőt ittam? Az apró lyukból egy Hüvelyk Panna méretű kis séf emelkedik
ki, és meghajol előttem, mint aki egy fellépést készül elkezdeni. A méretét
leszámítva teljesen életszerű.
Jó ég! Elkábítottak? Vagy csak hallucinálok, mert éppen megőrülök?
– Mi az ördög? – rikkantok.
A kis séf éppen egy zacskót nyit ki. Az egyik kezemmel felé nyúlok, és
próbálom megérinteni, de csak a levegőt markolászom. A séf folytatja a zacskó
kinyitását, kivesz belőle egy pici halászhálót.
Felnézek Zane-re.
– Mi folyik itt?
Úgy vigyorog, mint egy iskolás fiú. A korábbi beszélgetésünk komolysága
mintha egy másik világ volna.
–  Hologram. – A plafonra mutat, és felnézek. – Két projektort szereltek az
asztal fölé. – Háromdimenziós hologramkivetítőnek hívják. Le Petit Chef
éppen a vacsorádat készíti.
Hologram! Szóval ez az a modern dolog, amiről Molly beszélt. Annyira
élethű az illúzió, hogy muszáj volt megpróbálnom megérinteni a digitális
séfet. A technológiától teljesen megbűvölve nézem őt, ahogy egy elektromos
fűrésszel lyukat vág az abroszba, és elkezdi a lenti vízből kihalászni a
garnélákat. Amint elkapja őket, a még mocorgó és küzdő hatalmas rákokat az
abroszra dobja. Teljesen élethűen ficeregnek és tekeregnek.
A kis séf ezután a tányérom alá nyúl, és elkezd tekerni egy fogantyút. Ettől
a tányér odébb csúszik. Egy pezsgőskehely formájú fémedény emelkedik ki
alulról.
Mókás küzdelem árán a garnélákat egyesével egy kanálra húzza, majd
ügyesen úgy pöccinti, hogy végül a fémedény pereméről lógnak le. Újra
beizzítja a fűrészét, és egy bokorról levág egy csilipaprikát. Káromkodik és
szitkozódik magában, mint egy igazi séf, közben előhúzza az abroszból a többi
hozzávalót, és mind a fémedénybe parittyázza őket.
Keres egy üveg alkoholt, és úgy locsolja nagy ívben a garnélákra, mintha
slagból tenné. Valamit motyog magában, amíg elővarázsol egy
karamellizálópisztolyt, és a garnélákra szegezi. A garnélák meggyulladnak, ő
erre hanyatt esik, egy szikra lángra lobbantja a ruháit, mire ő a karjait
dobálva abba a lyukba fut, ahonnan előkerült.
Nevetek, felvidított ez a kis műsor. És mintha be lenne gyakorolva, a
pincérnők megjelennek a lángoló garnéláinkkal. Az étel pontosan úgy néz ki,
mint amit a kis séf olyan szórakoztató módon elkészített.
– Hogyan fogom én ezt megenni? – kérdezem a csodálatos alkotást elnézve.
– Miután kialszik a láng, a kezeddel.
Úgy csinálom, ahogy ő, megpucolom a garnélát, és a zamatos húsába
harapok. Elképesztően finom, és annyira lédús, hogy folyamatosan le kell
nyalnom és szopogatnom az ujjaimat. Jó, bevallom, talán kicsit túljátszottam,
de mégis mit tegyek, ha minden egyes alkalommal, amikor csinálom, Zane
engem néz, áthatón, sejtelmesen és tele vágyakozással. Ez csak egy kis bosszú
ahhoz képest, amit ő csinált velem az autó hátsó ülésén.
Megeszem az utolsó garnélát, lenyalom a maradék csepp levet az ujjaimról,
és a bosszú gondolata hirtelen már nem is tűnik annyira édesnek.
 Tizennyolc

DAHLIA FURY

– Gyere! – mondja, és hirtelen feláll.

Még mindig meglepve bámulok rá, amikor megfogja a csuklómat, és
felhúz. Mivel észreveszem, hogy az ujjaim garnélaszaftosak, gyorsan felkapok
egy lenszalvétát. Megnyújtom a lépteimet, hogy tartsam az iramot. A többi
vendég a szokásos módon reagál arra, hogy sebesen átvágunk az éttermen.
Kendőzetlenül bámulják Zane-t.
Miért ne tennék? Magas, erős, fenyegető.
A női mosdóba tuszkol, gyorsan benéz a bokszok alá, és miután
mindegyiket üresen találja, egy flancos rózsaszín székkel eltorlaszolja az ajtót.
Megfordul, és rám szegezi a tekintetét. Perzsel.
– Mi történt azzal a vad, buja tekinteteddel, kis farokvarázslóm?
– Én… – A szalvéta kicsúszik hirtelen érzéketlenné vált ujjaim közül.
Felém indul.
– Élvezted, hogy kínzol, igaz? Hogy az agyamból az összes vért a farkamba
küldted? – Fenyegetőn néz rám.
Megvetem a lábamat, mellkasom előtt keresztezem a karomat, és azt
csinálom, amiben anyukám szerint kétéves korom óta az egyik
legtehetségesebb vagyok. Rezdületlen és pimasz arccal hazudok.
–  Biztosíthatlak – mondom erélyesen –, hogy nem volt szándékos. Mit
tegyek, ha téged egy olyan teljesen hétköznapi dolog, mint az evés, felizgat?
–  Vagy valamelyik vécé durván el van dugulva, vagy ez a kijelentés egy
gőzölgő rakás szar. – Úgy ejti ki a szót, mintha pisztoly ropogna.
A tekintetem az ágyékára kapom. Tagadhatatlanul szép kis dudor van ott.
Mármint egy jó nagy.
 –  Tudod, mennyire kemény vagyok? – morogja. Megragadja a bal
csuklómat, kihúzza a karom a keresztezésből, és az ágyékára teszi.
Ó, hát, igen, kőkemény.
– Upsz! – mondom halkan.
–  Upsz? Te azt hiszed, hogy büntetés nélkül így incselkedhetsz velem? –
duruzsolja.
– Hát, te kezdted. Te hagytál felizgulva és kielégítetlenül a kocsiban.
– Nekem szabad. Neked nem – mormolja. Mielőtt megkérdőjelezhetném ezt
a főnökösködő kijelentést, teljesen más vizekre evez. – Milyen sampont
használsz? – kérdezi rekedtesen.
–  Nem tudom. A fürdőszobában találtam a piperék között, amit a
házvezetőid készítettek be.
– Kurvára zseniális – suttogja a fülembe, és nem bírom megállni, hogy ne
mosolyogjak önelégülten.
Végigdörzsöli a kezem a vastag farkán, miközben elém hajol az arcával, és
mélyen a szemembe néz. Majd megfogja a garnélaszaftos jobb kezem, a
kettőnk arca közé emeli, és egyesével lassan, aprólékosan elkezdi végignyalni
és szopogatni.
Érzem, hogy visszatartom a lélegzetem. Elnyílik a szám, ahogy a hajamba
markol. A zakójába kapaszkodom, és egy érzelmes, állati hang szakad fel a
torkomból. Előrehajol, a fogai közé szorítja alsó ajkam, és megharapja.
– Áúcs!
– Óóó… fájt, bébi? – dörmögi.
– Veled meg mi van? – kapok levegőért, és végignyalom az alsó ajkam. Csíp,
de vért nem érzek.
– Frusztrált vagyok – válaszolja.
–  Szeretnéd, hogy leszopjalak? – ajánlom fel, és végigsimítok a nadrágba
szorult merevedésén.
Elveszi a kezem az ágyékától.
– Igen, de nem itt.
Ráncolom a homlokom.
– Akkor mit szeretnél?
– Hogy azt érezd, amit én.
– Ne feledd, hogy én is voltam frusztrált.
Megnyalja a fülcimpámat.
– Nem annyira, mint én.
 – Mi a különbség a te frusztrációd és az enyém között? – kérdezem.
Megszívja a fülem leghúsosabb részét.
– Akarod tudni?
– Igen – suttogom, és addig araszolok előre az ölemmel, amíg a merevedése
a hasamnak nyomódik. Az érzés egészen erotikus, és kezdek nedvesedni.
– Biztos vagy benne? – kérdezi.
Bólintok, és a combizmaihoz dörgölöm magam.
A fenekem alá nyúl, és a csiszolt gránitpultra emel, ahol különböző
parfümösüvegek és néhány kézkrém van. Széthúzza a lábamat, lenéz a
csöpögő puncimra, majd vissza, a szemembe.
– Mondtam, hogy nem csak te vágysz erre – mondom akadozva.
Valaki kopog az ajtón, mire én összerezzenek, és gyorsan összeteszem a
lábaimat.
– Foglalt – vicsorogja Zane, és közben nem töri meg a szemkontaktust.
–  Nem foglalhatja el az egész női mosdót. Panaszt fogok tenni a
dolgozóknál – kiabálja vissza egy nő.
– Nemsokára itt lesznek – figyelmeztetem.
– Nem, ha tudják, mi a jó nekik – mondja nyersen.
– Hűha, ez a macsóskodás nagyon felizgat – incselkedem.
–  Akkor ezt kurvára fogod szeretni – mondja. A zakózsebébe nyúl, és
elővesz valamit, ami úgy fest, mintha egy kék zselészerű tárgyra kis pántokat
rögzítettek volna.
– Mi a franc ez? – kérdezem kíváncsian.
–  Ezt fogod viselni az est hátralévő részében – mondja, és kibogozza a
pántokat. – Egy pillangóvibrátor.
– És mi lesz, ha a sertéshúsom és tört rizsem evése közben megyek el?
– Az étel kultikus státuszt nyer – mondja, mint akit ez nem foglalkoztat.
Kuncogok, ahogy a két nagy pántba belebújtatja a lábaimat, majd egy
kisebb pántba a lábfejeimet. Felhúzza mindkettőt, amíg a nagyobb a csípőm
legszélesebb részén van, a két kisebb pedig szorosan a combjaim körül. A
pillangó, aminek még kis szárnyai is vannak, valamilyen hajlékony anyagból
készült, talán gumiból vagy szilikonból. Rásimul a puncimra, és még egy kis
ívelődő farokrésze is van, ami belém áll.
– És most? – kérdezem.
Zane elővesz egy kis kék kütyüt a másik zsebéből.
– Kilenc fokozat és három sebesség van, majd meglátjuk, melyiket szereted
a legjobban.
Valaki dübörög az ajtón.
– Elnézést, uram, de nem torlaszolhatja el az ajtót. Azonnal nyissa ki, vagy
hívnom kell a rendőrséget! – kiabálja egy férfi.
Zane-re vigyorgok.
– Miattam mehetünk, ha gondolod.
A férfi újra az ajtót püföli, és rángatja a kilincset.
– Azonnal nyissa ki! – követeli.
Leugrom a pultról, és az ajtó felé megyek. Zane kinyitja, és a férfi, aki eddig
olyan agresszívan kiabálva fenyegetőzött, ennél látványosabban össze sem
mehetne. Elkerekedik a szeme, hallhatóan nyel egyet, sőt, még egy nagy lépést
is tesz hátrafelé.
– Ó! Elnézést, uram. Fogalmam… fogalmam sem volt, hogy ön az – dadogja.
–  Jól csinálta – mondja Zane ridegen, majd pénzt tesz a meglepett férfi
kezébe. Ahogy az asztalhoz kísér, a gondolat, hogy teljes irányítást adtam neki
a szexuális élvezetem fölött, igazából sokkal szexibb, mint arról valaha
álmodozhattam volna.
 
 
Hmmm… a pillangóvibrátor.
Hát, finom búgással kezdődik, ami ellehetetleníti azt, hogy élvezzem a tört
rizzsel kínált sertéshúst. Majd egy fokozattal feljebb kapcsolódik, és nekem
sikerül teljesen felizgulnom. Már nagyon el szeretnék menni, és közben
kezdek arra gondolni, hogy ez úgy lenne helyes, ha osztozhatnánk az
élvezeten.
Buján megnyalom az ajkaimat, és elmondom Zane-nek, hogy bár éppen
egy csiklómhoz rögzített vibrátorral ülök itt, semmi másra nem tudok
gondolni, csak hogy nagy, őrjítő farka a számban legyen.
Amikor a szeme meglepetésében elkerekedik, még mocskosabban
folytatom.
–  A puszta gondolattól, hogy a farkad a számban van, őrületesen nedves
vagyok. Jó ég, de szeretnék most előtted térdelni! – Szuggesztíven
megdörzsölöm a nyakam, és búgok. – Mindenem a tiéd. Csak el kell venned.
Ezt úgy bosszulja meg, hogy a pillangót egy gonosz támadással egyesről
négyes fokozatra állítja. Ó, édes jó istenem! Még több vibráció száguld át a
testemen. Az érzések tűzijátékát okozza. Egy nagyon ismerős nyomás kezd
bennem fokozódni, és hirtelen megrémülök, hogy ezek előtt a sznob emberek
előtt fogok elmenni és sikítani.
– Uramisten! Nem bírom tovább. Abba kell hagynod – sziszegek Zane-re.
–  Nyugi, még nem vagy ott, ribka. Vegyél egy nagy levegőt. Csak szépen
felépítem az izgalmat – mondja közömbösen, de szinte a semmire csökkenti az
intenzitást.
Nem is kell mondani, hogy édességet nem kérek.
Az autóút, Stella szavaival élve, kissé nehézkes. Alig sikerült kiszállnom az
autóból, és nyugodtan felmennem a lépcsőfokokon. Az előtérben Zane
megragad, és a dolgozószobájába húz.
– Itt van egy egész villa, és te ide hozol? – kérdezem.
– Az a legnagyobb álmom, hogy itt teszlek magamévá.
– Ó, valóban? És én mit csinálok az álmodban?
– Az asztalomon fekszel.
A szájára teszem egy ujjam.
– Többet ne is mondj!
Felcsillan a szeme.
Megfordulok, és a hátamat mutatom neki.
– Lehúznád a cipzáramat?
Érzem az ujjai melegét, ahogy lecsúsznak a hátamon. A ruha egy kupacban
összegyűlik fantasztikus cipőm körül. Kilépek belőle, és megfordulok. A
pillangóvibrátort leszámítva, ami éppen csak búg, meztelen vagyok. A
combjaim csillognak, a mellbimbóim pedig mintha apró kövek volnának.
Felém nyúl, hogy megragadja a meztelen testem, de könnyedén kikerülöm.
– Nana – ciccegek, és komolyan megrázom a fejem.
Megragadja az államat.
– A szádat akarom. – Még mindig tart, de közben kezdi kikapcsolni az övét.
Mindkét kezemmel odanyúlva állítom meg. A határon billeg. Nagyon finoman
fog.
Kicsit úgy érzem magam, mint egy pornósztár, amikor rekedtesen
suttogok.
– Hadd csináljam én!
Csak áll pompázatosan és őrülten szexin, míg lehúzom a nadrágja
cipzárját, vastag, kemény farka pedig csak úgy kipattan belőle. Elé térdelek,
megfogom puha tövét, és megnézem. Meleg, selymes, és tökéletesen
makulátlan. Mint Dorian Gray arcképe, csak fordítva. Minél többet vétkezik,
annál gyönyörűbbé válik a farka.
A hajamba nyúl, és magára húzza a fejemet, hogy az egész szépség a
számban legyen.
–  Vedd be, emlékezz rá, az ízére, az érzésre, az illatára, mert mostantól
naponta fog elfoglaltságot adni a szádnak – ígéri.
Felpillantok a szemébe, és mohón elkezdem szopni. Megrészegít az íze.
– A picsába, micsoda csodás száj! – hörgi.
Neki fogalma sincs, hogy Stella elrángatott egy Hogyan legyünk jók orális
szexben? című tanfolyamra, amin egy göndör, vörös hajú nő azzal indította a
foglalkozást, hogy: „Csupán két dolog kell az észvesztő orális szexhez.”
Felemelte két ujját. „Egy: működő száj. Kettő: óriási lelkesedés. A kettő közül az
óriási lelkesedés sokkal fontosabb. A többi apró trükköt meg majd én
elárulom.”
Bevetem az orális szex első titkos fegyverét Zane-en. Megragadom a
csípőjét, körülbelül háromhüvelyknyit hagyok a farkából a számban, és
egyszerűen csak körözök a nyelvemmel. Körbe-körbe a farkán, mintha ez
volna a legfinomabb, amit valaha kóstoltam.
– Picsába! – káromkodik.
Nem akarom, hogy máris elélvezzen, ezért kicsit lelassítok, és elkezdem
szuperlassan nyalni az egész hosszát a tövétől a hegyéig, közben mindig egy
kis pluszfigyelmet szentelve a hegye peremének és az ottani résnek. Amikor a
legkevésbé számít rá, bevetem a harmadik titkot. A torkomig beveszem a
farkát a számba, amíg az orrom sötét szőrébe fúródik. Kiéhezve bámulok fel
rá.
Olyan birtoklási vággyal néz le rám, amitől az arca elsötétül, és vadnak
tűnik.
–  Tagadhatatlan, hogy szeretsz szopni – mormogja. – Lássuk csak,
mennyire vagy igazán jó. Feküdj fel az asztalra, és lógasd le a fejed, hogy
teljesen hozzáférjek a torkodhoz.
Lábra húz, és az asztalához vezet. Gyorsan felfekszem rá, majd a széléről
lelógatom a nyakam és a fejem.
– Tedd szét a lábad! – igazít el őrületesen dögös hangon.
Úgy teszek, ahogy mondja, és bár közben tudatában vagyok annak, hogy
milyen közönségesen nézhetek ki, fürdőzök teljes dominanciájában. Végignéz
a meztelen testemen, az arca csupa vágy, közben leveszi a zakóját, és az egyik
zsebéből kiveszi a vibrátorom irányítóját. Az asztalra dobja.
 – Nyisd ki a szád! – utasít, és amint megteszem, megragadja a mellemet, és
egyenesen a torkomig tolja a farkát. – Odanézzenek – mondja szinte büszkén.
– A farkam tövig a szádban van. – Elkezdi mozgatni a csípőjét, és vadul kefélni
a számat. – Szopjál. Meg fogom tölteni a gyomrodat.
Elengedi a mellemet. A vibrátor hirtelen maximum fokozatra kapcsol.
– Óóóó… a picsába!
Még gyorsabban kezdi pumpálni a számat.
– Ez az, bébi. Szopjál. Idd ki a farkam, és nyeld le teljesen! – üvölti, a farka
lüktet és ráng a számban, ahogy elkezdi közvetlenül a gyomromba lőni a
spermáját.
A kezei közé fogja a fejem, és teljesen tudatosan kihúzza a torkomból a
farkát, hogy az utolsó lövellések a számban történjenek. A fantasztikus orális
szex második titka: úgy nyeld le a spermát, mintha ki lennél rá éhezve, mintha
napok óta egy csepp vizet nem ittál volna.
Lenyelem Zane spermáját, és közben szopom a többiért.
Elkezdem lenyelni a számat megtöltő meleg, sós folyadékot, bár az az
igazság, hogy automatikusan csinálom, mert már éppen remegek egy
orgazmus felé tartva, és úgy érzem, ez fontosabb most, mint a lélegzés. A
rángások annyira gyorsak és erősek, hogy teljesen eluralkodnak rajtam. Az
élvezettől és a kínzás határán átbillenve a testem ívbe feszül az asztalon, majd
a szám elnyílik egy visszatarthatatlan sikítástól. Zane spermája kifolyik az
eltátott számból, le az arcomon.
–  A sperma jól áll neked. Jó kurva lennél – dörmögi, amikor a rángások
elülnek. Finoman elkeni spermáját az arcomon.
A harmadik titok: mutasd ki, hogy mennyire tetszik a spermája íze.
Felvigyorgok rá.
– Mikor kaphatok még többet?
–  Te tényleg egy nagyon csúnya lány vagy, igaz? – mondja finoman,
valószínűleg akaratlan kedvességgel a hangjában.
–  Mm – sóhajtom bájosan, de már érzem, hogy gondolatban húzódik el
tőlem.
Ellép, a ruhámmal jön vissza, felsegít, végül rám adja a ruhát, és
felcipzárazza.
– Ez kurvára jó volt, de most muszáj dolgoznom – mondja, közben felveszi
a nadrágját, és felhúzza a cipzárját. – Úgyhogy most jó éjszakát kell kívánnom.
–  Jó éjszakát, Zane! – mondom udvariasan, de nem hiszem, hogy éreztem
magam valaha ennyire megbántva.
– Aludj jól.
Olyanok vagyunk, mint két idegen. Kimegyek a dolgozószobájából, és ott
helyben megfogadom, hogy soha többé nem fogok megbízni benne. Mindegy,
mennyire kedves vagy akar szexelni velem. Mert ez csak ennyi. Szex.
Hibáztam? Úgy viselkedtem, mint egy kurva, és úgy is bánt velem.
Mikor mindennek vége, nem marad semmi.
 Tizenkilenc

DAHLIA FURY

Hacsak nem alkoholtól bódultan zuhanok az ágyba, általában nem vagyok jó

alvó, a legkisebb zajra is felébredek. Nem tudom, mi, de beszűrődik az
álmomba egy hang.
Kipattan a szemem.
A szobában egyedül annak az éjszakai lámpának a kékes fénye világít, amit
a fürdőszobaajtó melletti falba dugtam be. Feszülten fülelek, és újra hallom.
Léptek. Valaki jön fel a lépcsőn. Valaki az ajtóm előtt áll. Egy pillanatig, akárki
is az, egyszerűen csak áll ott. Aztán kinyílik az ajtó.
Zane az!
Gyorsan becsukom a szemem, és úgy csinálok, mintha mélyen aludnék. A
szemem résén át figyelem, ahogy az ágyam felé tart. Fölém áll, és lenéz rám.
Nagyon nehéz alvást tettetni, egyenletesen és mélyen lélegezni, amikor
minden átkozott sejtem és idegem sikít, hogy kapcsoljam fel a villanyt, és
hívjam őt az ágyamba, de az emlék, hogy milyen ridegen küldött el korábban,
még mindig fájó és érzékeny.
Olyan érzés, mintha egy örökkévalóságba telne, mire lehajol, és valamit az
éjjeliszekrényen hagy. Megfordul, és elindul az ajtó felé. Már több mint félúton
jár, amikor valami miatt megáll, és visszajön.
Néhány lélegzet-visszafojtó pillanatig nem csinál semmit, csak áll, és alig
lélegzik. Majd megfogja a paplant, finoman a mellkasomra húzza, és hagyja,
hogy az szépen ráboruljon a testemre. Kihúzza magát, az ajtóhoz megy, és
hangtalanul becsukja maga után.
A pokolba! Ez meg mi volt?
Annyira le vagyok döbbenve, hogy még akkor sem mozdulok meg, amikor
hallom a lépteiből, hogy lement egy emeletet. Végül csak felkapcsolom az éjjeli
lámpát.
Egy boríték van az éjjeliszekrényemen. Feltépem, egy arany kártya esik ki
belőle, amin az én nevem szerepel, egy levél az új PIN-kódommal, és egy
másik, ami tájékoztat a kártyalimitemről.
Majdnem kiugrik a szemem a helyéről.
Tízezer font!
Nocsak, nocsak. Azt akarod, hogy költsem a pénzed, mert így jobban érzed
magad a viselkedésed miatt?
Vedd úgy, hogy meg is történt.
 
 
Kihagyom a reggelit, mert nem nagyon tudok megint megbirkózni a hideg
omlettel, a rózsaszín, nyersnek tűnő kolbászokkal és a tejbegrízzel. Csak egy
kávéért megyek le, és egészen ebédig folyamatosan dolgozom.
Viszont akkor már éhen halok. Rengeteg rozskenyeret eszem egy
férfiadagnak megfelelő Sztroganov-bélszínnel, és az egészet orosz almás
pitével koronázom meg. Az amerikainál kiadósabb, de attól még finom.
Két órakor Noah-val lemegyünk a lépcsőn, majd egy szürke Audi gurul és
áll meg előttünk. Noah kinyitja nekem a hátsó ajtót, én pedig beszállok.
Becsukja az ajtót, és az anyósülésre ül.
–  Esetleg egy órára be tudunk menni a Harvey Nicholsba? Vennem kell
valamit – mondom Noah-nak.
Bólint, és oroszul igazítja el a sofőrt. Húsz perccel később kitesz minket az
áruház előtt, és Noah-val besétálunk. A férfiosztályra megyünk lifttel. Amint
felérünk, megkérdezek egy eladót, hogy hol találunk Noah méretében
bőrdzsekiket.
Noah összeráncolja a homlokát.
– Mit művelsz?
– Veszünk neked egy barna bőrdzsekit.
– Nekem? – kérdezi, és meglepetésében hátrakapja a fejét.
– Igen, neked.
Gyanakvón méreget.
– Miért?
– Tudom, hogy Zane testőr- és biztonsági csapatának vagy a része, de nem
kell mindig úgy kinézned.
 Megható, ahogy zavarában megvakarja a tarkóját, én pedig megragadom
az alkalmat, hogy elkapjam hatalmas alkarját, és abba az irányba vezessem,
amit a nő mutatott. Amint ott vagyunk, megkérek egy másik eladót, hogy
mutasson Noah-nak néhány bőrdzsekit. A nő hozzáértő szemmel végignéz
rajta, amitől ő kellemetlenül érzi magát, és megköszörüli a torkát.
Amíg elmegy, hogy hozzon néhány dzsekit, kapok egy üzenetet. Nosztalgia.
 
Hogy megy? xx
 
Egy pillanatig hezitálok. Aztán válaszként küldök neki egy üzenetet. Ami
pontosan elárulja neki, hogy milyen szerepet tölt be az életemben.
 
Szuperül. Köszi, hogy a barátom vagy. Nagyon hálás vagyok. x
 
Mark azonnal és kissé sejtelmesen válaszol.
 
Én vagyok az aktuális legjobb barátod. Ezt ne feledd! Mindegy, mi történik,
rám számíthatsz. xx
 
Az eladóhölgy négy különböző fazonnal jön vissza, hogy Noah felpróbálja
őket, így csak annyit írok vissza Marknak, hogy puszi.
–  Akkor, hajrá! Próbáld fel őket – noszogatom Noah-t, és visszateszem a
telefont a táskába.
Noah elveszi a nőtől a dzsekiket, ránéz az első árcímkéjére, és olyan
drámaian hőköl hátra, hogy az már vicces.
–  Azt a kurva! – mondja elborzadt arccal. – Ez a cucc majdnem kétezer
dollár. Ki fizeti ki?
– Én. – Nézem, ahogy a szeme kidülled meglepetésében, ezért kiegészítem a
kijelentésem. – Mármint Zane. Adott egy bankkártyát, ami feltételezhetően azt
jelenti, hogy bármit vehetek rajta, nem?
Megdörzsöli az állát.
– Igen, de… magadnak kellene csinos dolgokat venned.
– Nem rémlik, hogy tett volna ilyen kikötést.
–  Először egyeztetnem kell a főnökkel – mondja, és eltartja magától a
kabátot.
Keresztbe teszem a két karomat.
 – Miattam azt csinálsz, amit akarsz, de nem jössz velem a munkahelyemre,
ha ebben a gengszteres fekete bőrdzsekiben vagy.
– Jó. Leveszem a dzsekimet, és ingben megyek.
– Kizárt. Nem vitatkozom veled. Megvesszük neked ezt a dzsekit, vagy nem
jössz velem.
Néhány pillanatig ledöbbenve és összezavarodva néz rám, majd leveszi a
dzsekijét, és felpróbálja az elsőt.
– Ott van egy tükör – mondom, és a mögötte lévő fal felé biccentek.
A nyomában vagyok, ahogy odamegy, és megállok, amikor ő is. A
tükörképére nézek.
– Tetszik?
– Nem tudom – mondja félénken. – Te mit gondolsz?
–  Egész jó, de nagyon hasonlít a mostanira. Nézzük meg, milyen a másik
három, mielőtt döntünk, mit szólsz?
Szépen leveszi, és felpróbálja a következőt.
A harmadik kabáttal eljön a heuréka!-élmény is. Az eladóhölggyel
egyetértünk, hogy Noah fantasztikusan fest.
– Hogy létezik, hogy neked nincs barátnőd, Noah? – incselkedek vele.
A nagy, erős, sztoikus Noah, aki az első találkozásunkkor meg akart
motozni, céklavörösre pirul.
Odaadom az eladónak Noah régi dzsekijét, hogy tegye egy szatyorba, és
kifizetem az újat.
– Köszönöm – mondja rekedtesen.
Rámosolygok.
– Köszönöm… hogy vigyázol rám.
– Ez a munkám.
Feljebb megyünk az élelmiszerrészlegre egy doboz müzliért, majd le a
földszintre, ahol a táskás részre kalandozok. Kiválasztok egy elegáns, fekete
bőrtáskát, és közben látom, hogy Noah megnézi magát a tükörben.
Mosolyogva a könyökhajlatomra akasztom a táskát, és Noah-ra pillantok.
– Szerinted Olgának ez fog tetszeni?
– Olgának? – kérdezi meglepve. – Olgának veszed meg?
– Mm.
Méregető pillantással figyel.
– Miért?
–  Miért ne? Mindig főz rám, kávét és miegymást ad, és szeretnék neki
venni valamit köszönetképpen.
–  Ó – mondja, és úgy néz rám, mintha épp most nőtt volna ki a második
fejem.
– Szóval? Szerinted tetszeni fog neki?
Vállat von.
– Nem vagyok nő. Nem tudom.
Annyira kilóg az illatosított, nőies környezetből, hogy kedvem van
huncutkodni.
– De neked tetszene egy ilyen táskát hordó nő? – Nem hagyom menekülni.
Először úgy bámul rám, mintha elment volna az eszem, de aztán vigyorog.
Az első igazi vigyor.
– Az összes amerikai olyan, mint te?
– Némelyikük – mondom, és a kassza felé suhanok.
Amíg én fizetek, látom, hogy Noah telefonál. A sofőrrel lehetett, mert mire
kilépünk az ajtón, ő már vár ránk. Beszállunk, és a munkahelyemre visz
minket.
Noah a sarkon vár, ahonnan még látja, hogy az irodába megyek, de nincs
annyira közel, hogy bárki észrevegye az irodából. A lányok örülnek, hogy
látnak, és felajánlják, hogy csinálnak egy kancsó teát, és kinyitják a
kekszesdobozt. Tudom, hogy szeretnének egy kicsit pletykálni, de mivel Noah
kint áll, azt mondom nekik, hogy rohanásban vagyok. Kiteszem az elolvasott
kéziratokat, felmarkolok egy újabb óriási halom beküldött anyagot, és
kimegyek Noah-hoz.
Amíg az autóban ülünk, Molly hív, hogy hét körül érkezik az új ruhákkal.
Noah-ra nézek.
– Jó, ha Molly hét körül jön?
–  Ha tízig végeztek, igen. A főnök utasítása, hogy tizenegykor legyél a
Matrixban.
– Szuper. Akkor később! – mondom, és leteszem a telefont.
– Mi az a Matrix? – kérdezem Noah-t.
– Egy klub – válaszolja tömören.
Elfojtok egy sóhajt.
– Zane-é?
– Aha.
Visszaérve a házba Noah-val a konyhába megyünk. Olga éppen egy
magazint lapozgat, és a háttérben orosz popzene szól. Ránk mosolyog, és a
kezével ivást imitál, így kérdezi meg, hogy kérek-e kávét.
Bólintok.
Noah mond neki valamit oroszul, mire felvont szemöldökkel és kíváncsi
tekintettel felém fordul. Odamegyek hozzá, és odaadom neki a Harvey Nichols
bevásárlószatyrot.
– Az öné – mondom, és rábökök az ujjammal.
A saját mellkasára mutat felvont szemöldökkel.
Bólintok és mosolygok.
Elveszi tőlem a bevásárlószatyrot, kinyitja, belenéz, majd elképedve
belenéz újra.
– Vegye csak ki.
Lehúzza róla a fehér védőanyagot, felszisszen a táska láttán, és felnéz
Noah-ra. Ő is felvonja a szemöldökét, mintha azt mondaná, hogy rám ne nézz,
nekem ehhez semmi közöm.
Látom, hogy Olga a férfi dzsekijére pillant, majd gyorsan megkérdez tőle
valamit oroszul, amire Noah bólint. Felém fordul. A szeme párás, amikor
durva tenyerével megsimogatja az alkaromat.
Elveszem a kávémat, és otthagyom őket. Amint becsukódik az ajtó, hallom,
hogy Olga nagyon leszúrja Noah-t.
 Húsz

DAHLIA FURY

Noah kimegy az utcára, hogy segítsen Mollynak behozni a két gurulós

állvánnyi ruhát és a három, cipőkkel, övekkel és táskákkal teli dobozt. Molly
majdnem két órát tölt velem, amíg felpróbálom az összes holmit. Sokat
tanulok tőle.
Olyan stílusok, minták és színek felpróbálására buzdít, amiket én egész
életemben elutasítottam. Csíkosba öltöztet, amihez pöttyöst társít.
Narancssárgát pirossal, zöldet kékkel párosít. Még azt a málnaszínű
miniszoknyát is elhozta, amit a furgonban láttam, hogy térdig érő, fekete,
telitalpú csizmával vegyem fel.
És ha már a cipőkről van szó, hirtelen azt tapasztalom, hogy tíz csodás pár
cipővel gazdagodott a gyűjteményem. Van benne bokapántos magas sarkú,
tintakék bőrcsizma, sötétpiros, csillogó anyagból balerinacipő, belebújós, bőr
tornacipő, leopárdmintás mokaszin, fehér gladiátorszandál, gyöngyházszínű,
rácsmintás, ujjánál nyitott szandál és bőrpántos, raffiatalpú magas sarkú.
Molly végül a dobozba nyúl az utolsó darabért. Jó drámai érzékkel benne
nyitja fel a cipősdobozt, és az ujjára akasztva, lassan emeli ki a legféltettebb
kincsét.
– Ó. Te. Jó. Ég! – sivítom, és az arcomhoz kapom a kezem.
Egy fekete, kristályokkal pettyezett hálós Jimmy Choo-tűsarkú. Még a
legvadabb álmomban sem hittem, hogy egyszer lesz Jimmy Choom!
Elém teszi a padlóra.
– A magánkészletükből való. Csak azért kaptam meg, mert ismerek valakit,
aki ismer valakit.
Felemelem az egyiket, és megcsókolom.
 – Olyan csodás. Nagyon drága volt? – suttogom.
–  Ki tudtam volna fizetni belőle a jelzálogomat – suttogja vissza
mosolyogva.
– Hát, lehet, hogy szükségem lenne még egy párra.
– Egy számmal kisebbre?
–  Pontosan – mondom, és akkora a vigyorom, hogy félő, szétpattan az
arcom.
– Én is lehetek a legjobb barátnőd? – viccel.
– Szivi, lefokozom a húgomat legjobb barátnővé, és átveheted a helyét.
Úgy viháncolunk, mint a kislányok.
 
 
Miután Molly elmegy, felveszem a fekete, testhezálló, szatén, mini, nyakpántos
ruhát, aminek az elején egy tüllberakásos, gyémánt alakú kivágás van, hátul
pedig mélyen kivágott. Fényes, fekete, combig érő harisnyát húzok, aminek
csipkés, gumis teteje van, és az új Jimmy Choomat. A hajam laza és csupa
hullám, a szemem extrán füstös, az ajkaim skarlátvörösek. Belebújok a
kapucnis, krémszínű, műszőrrel szegélyezett, selyembélésű kabátomba.
Megborzongok, ahogy a selymes bélés a csupasz karomhoz ér.
A földszinten Noah felvonja a szemöldökét, de nem mond semmit.
Mostanra már megszoktam. Kikísér, kinyitja az autó ajtaját, és pedig beülök.
Mielőtt becsukja, még gyorsan megszólal.
– A főnöknek tetszeni fog a ruhád.
Mielőtt esélyem lenne megköszönni, becsukja az ajtót, és beül az
anyósülésre. A Matrix ugyanabban az épületben van, mint az Uncle Ho. Az
épület oldaláig sorban állnak az emberek, és úgy tűnik, ők máshol mennek be
a klubba, mint mi. A sofőr az étterem bejáratánál áll meg, Noah kipattan,
kinyitja nekem az ajtót, majd a bejárathoz kísér. Jurij a közelben áll, és
cigarettát szív. Felénk bólint, és oroszul mond valamit Noah-nak.
Noah válaszol, majd beszállunk a liftbe. Megnyomja a szükséges gombokat,
aztán a teste előtt összekulcsolt kézzel áll, amíg elérünk a célunkhoz, az
étterem alatti emeletre. Az ajtók egy nyüzsgő konyhára nyílnak. Átvágunk
rajta, majd egy lengőajtón át a klubba lépünk.
A klub nagyon sötét és futurisztikus. A falak feketék, lefelé futó, digitális,
zöld esőszerű grafikákkal, mint amik a Mátrix-filmsorozatban vannak.
Megkerüljük a táncparkettet, ami alatt hasonló zöld kódok villognak, és egy
lezárt, VIP feliratú helyre megyünk.
Zane-t egy íves, magas háttámlájú, fekete ülőgarnitúrán veszem észre. A
lábait szétteszi, nyugodtnak tűnik, és teljesen ura a környezetének. Mindegy,
mennyire nem szeretném, a látványától izgatottan meglódul a szívem. Éppen
telefonál. Feltartja egy ujját, mire Noah felemeli a tenyerét, ezzel mutatva,
hogy álljak meg. Megvárjuk, amíg leteszi, bennem pedig fortyog a düh, amíg
Noah azt nem mondja, hogy menjek. Így is teszek, majd Zane előtt megállok.
– Itt vagyok – mondom ridegen.
A klub sötétjében világít Zane szeme, ahogy végignéz a testemen. Széttárja
a karjait az ülőgarnitúra tetején, és megszólal.
– Vedd le a kabátod!
Nemtörődöm módon kibújok a kabátomból, mintha amúgy is terveztem
volna, és nem az utasítására reagálnék. Lassan, szexin, birtoklón, csodálón,
ragadozó módjára mosolyog.
–  Foglalj helyet – kínálja fel, és a fejével kissé a jobbja felé biccent. Oda
ülök, ahová mutatta.
– Kérsz egy White Russiant? – kérdezi, és végighúzza egy ujját a meztelen
hátamon.
Érzem, hogy libabőrös leszek. Ebben találkozik kettőnk világa. Mindig.
– Nem, köszönöm. Szerintem tegnap éppen elég White Russiant ittam.
Felvillan a tekintete.
– És akkor ma mi lesz?
– Talán egy Cosmopolitan.
Egy gyors legyező mozdulatot csinál az ujjaival, mire egy feketébe öltözött
pincér terem előttünk ezüsttálcával a kezében.
– Egy ugyanilyet és egy Cosmopolitant kérünk – mondja, majd visszafordul
felém. – Azt hallottam, hogy a személyzetem megvesztegetésével töltötted a
délutánt.
–  Nem vesztegettem meg őket. Csak kimutattam a megbecsülésem a
munkájuk iránt – magyarázom nyugodtan.
Mosolyog.
–  Milyen érdekes. Amikor én veszek másoknak drága ajándékokat, azt
mindig megvesztegetésnek és korrupciónak tartják.
–  Hát, mivel nem ismerem az összes tényt, nem tudom kommentálni a
helyzetedet. – A hangom lapos és közönyös. Bárcsak fenn tudnám tartani.
– Egyébként megemeltem a kártyalimitet.
 Felvonom a szemöldököm.
– Ez azt jelenti, hogy ha többet költök, te folyamatosan meg fogod emelni a
limitet?
– Ha botrányossá kezd válni, szólni fogok.
– Mi számít botrányosnak?
– Érd el, és majd megmondom.
–  Nem, komolyan. Még soha nem voltam senki szexjátéka, úgyhogy
fogalmam sincs, mi számít túlzásnak. Mi egy szexjáték értéke a mai piacon?
Egészen idáig elnéző és jókedvű volt. Most már látom, hogy megfeszül a
szája.
– Meg kellene tanulnod időben abbahagyni, ribka – tanácsolja.
– Ribka? Állandóan így hívsz. Mit jelent?
Végigsimít a tarkómon. Az ujjai melegek, és elterelik a figyelmem.
– Orosz becézés. Kishalat jelent.
Fintorgok.
– Valakit büdös kishalnak hívni becézés Oroszországban?
– Kishalat mondtam. Nem döglött halat.
Megérkezik az italunk, és feltartja a sajátját.
– A ribkámra – mondja.
–  Várj egy pillanatot. – Előveszem a telefonom, és beütöm a Google-be az
orosz fordítót. Megtalálom a szót, amit keresek, majd leteszem a telefont, és
felemelem a poharam. – A zajkámra – mondom.
Félig vigyorog.
– Ez nyuszit jelent.
–  Tudom – mondom hűvösen. – Nehéz volt a nyuszi és a kisegér között
választani.
– Ebben az esetben büszkén viselem a becézést.
Belekortyolok az italomba. Finom Cosmo. Éppen ekkor felcsendül Elle King
Ex’s & Oh’s című dalának feltuningolt klubverziója. Leteszem a poharamat, és
Zane-re nézek.
– Imádom ezt a dalt. Táncolunk?
–  Én nem táncolok – mondja rám meredve, a testbeszéde éberségről
árulkodik.
– Ó, kár.
– Miért?
Vállat vonok.
 – Mert jó móka.
Annyira belefeledkezem a beszélgetésünkbe, hogy észre sem veszem a
mellettünk álló párt, amíg Zane fel nem emeli a fejét, és el nem mosolyodik.
Azonnal felpillantok a meghökkentően gyönyörű duóra. Nem kérdés, hogy
ennyire jóképű férfit még soha nem láttam. Úgy néz ki, mintha egy
háromdimenziós fénykép volna egy olyan lehetetlenül jól kinéző modellről,
akit három órát sminkeltek, és újabb három órán át igazgatták a frizuráját. A
nő pedig egzotikusan és különlegesen gyönyörű, kékesfekete haja és nagyon
világos bőre van. A szeme hatalmas és fűzöld.
Zane feláll, kezet fog a férfival, és óriási meglepetésemre bemutatja nekem
őket. A férfi Shane. Úgy tűnik, hogy neki van a közelben egy Eden nevű klubja.
A nő a felesége, és Snow-nak hívják.
Shane Zane mellé ül, viszont a felesége elnézést kér, mert mosdóba kell
mennie.
– Tudod, mit? Én is megyek – mondom felpattanás közben.
Kedvesen rám mosolyog, és bár együtt megyünk, a mosdóig nem
próbálunk beszélgetni. Annyira hangos a zene, hogy képtelenség lenne
meghallani a másikat. Mindketten használjuk a mosdót, majd a tükrök előtt
találkozunk.
– Nagyon tetszik a ruhád – mondja, és szájfénnyel végighúzza az ajkait.
– Köszönöm. Nekem rajtad minden tetszik.
Mosolyog, és visszateszi a szájfény kupakját.
– Szóval amerikai vagy?
– Aha. Az. Amerikai. Neked sincs valami brit akcentusod.
–  Félig indiai vagyok – magyarázza, majd visszateszi a szájfényt a
táskájába, és becsukja.
–  Ühm… mióta ismered Zane-t? – Tudom, hogy szánalmasnak tűnök, de
talán soha többé nem lesz lehetőségem olyannal beszélgetni, aki még ismeri
Zane-t.
Összepillantunk a tükörben. Tudja, hogy információt gyűjtögetek.
– Nem régóta.
– Értem. – Úgy tűnik, nem fog belemenni a játékba.
Majd meggondolja magát, és felém fordul.
– Viszont a férjem sokkal régebb óta ismeri, és amikor egyszer egy nagyon
rossz időszakon mentünk keresztül, azt mondta, hogy ha vele valaha bármi
történik, az egyetlen ember, akihez fordulok, Zane legyen. Hogy maximálisan
megbízhatok benne. Az életemet is rábízhatom.
Elkerekedik a szemem.
– Ezt mondta?
–  Mhm… és a férjem nem szokott túlozni. Mit szólnál, ha visszamennénk,
és kiderítenénk, mit műveltek a férfiak, amíg a főnökök távol voltak?
Vigyorgok.
– Oké. Menjünk.
De amint kilépünk a mosdóból, a főnök főnöke kint várakozik.
–  Ne haragudj, Dahlia – mondja Shane. – Valami közbejött, és sajnos
mennünk kell.
– Valamikor együtt vacsorázhatnánk – mondja Snow.
– Igen, az jó lenne – mondom, de tudom, hogy ez nagy valószínűséggel soha
nem fog megtörténni.
Visszamegyek a VIP-részhez, és látom, hogy egy olyan döbbenetesen
gyönyörű, tíz láb magas teremtmény fekszik szinte a saját főnököm ölében,
akikről Stella mesélt, hogy Zane általában ilyenekkel kavar. Az egyik hosszú
lábát lassan Zane-éhez dörgöli, és a szemébe mered. Lefagyva állok.
És mintha lassított felvétel volna, Zane elfordítja róla a fejét, és egyenesen
a szemembe néz. Az arckifejezése nyugodt. A tekintete kivehetetlen.
Közvetlenül megpaskolja a maga melletti üres helyet. Azt akarja, hogy
osztozzak rajta ezzel az amazonnal?
Ez csak egy teszt, Dahlia. Csak azt akarja látni, hogyan reagálsz.
Kibaszott beteg rohadék. Majd én megmutatom, hogyan reagálok!
Negédes mosolyt erőltetek magamra, majd megfordulok, és elindulok a
másik irányba. Van pénz a táskámban. Taxival elmegyek Stellához, és ma éjjel
az övé lehet ez a nő. Sőt, a hónap hátralévő részében is az övé lehet. Én holnap
kiköltözök. Annyira mérges vagyok, hogy forr a vérem és dübörög a szívem.
Valaki megfogja a felkaromat.
– Ugye nem mész máris, édes? Még nem is táncoltál velem.
Felnézek a kar tulajdonosára. Csak egy gyökér, aki a klubok táncparkettje
körül lebzsel, és szörnyen idegesítő. Normális esetben elhessegetném, és még
csak nem is udvariasan, de aztán eszembe jut, hogy a picsába is, táncolhatnék.
Megérdemlek egy táncot. Azóta nem táncoltam, hogy összeakadtam az orosz
szörnyeteggel.
–  Aha, táncolok veled – mondom, mire úgy villan fel a szeme, mint a
pislákoló égősor.
 A táncparkett felé húz, és azonnal elkezdi nekem dörgölni magát. Egyből
rájövök, hogy nem ez volt életem legjobb ötlete. Ez a srác annyira gáz, hogy
szerinte a tánc annyi, hogy állandóan nekem jön, és táncmozdulatnak álcázva
markolássza a fenekemet.
Olyan gyorsan történik minden, hogy az egyik pillanatban még egy szőrös
polippal táncolok, a másikban pedig már a polip kiterülve fekszik a hátán a
zöld esőként villogó padlón. A körülöttem álló nők sikítoznak, a tömeg pedig
úgy válik ketté, mint Mózes előtt a tenger. Csak Zane és én vagyunk. Minden
más csak zaj és alak. Ott áll, engem néz, úgy fest, mint akit jégből faragtak, az
arca rezdületlen és teljesen kifejezéstelen.
Felém nyújtja a kezét.
–  Nem táncolsz – suttogom, döbbenten attól, milyen könnyedén alkalmaz
erőszakot.
– Mindig van első alkalom.
Már nincs bennem düh. Csak megmagyarázhatatlan izgalom cikázik az
ereimben, ami miatt reszketek. A hangom is remeg, amikor megszólalok.
– Látod, én nem intéztem volna az első alkalmamra egy közönséget.
– Én nem te vagyok – mondja.
Megfogom a kezét. Kemény, stabil, meleg, majd ügyesen megperdít és
elkap.
Meglepetésemben levegő után kapok.
– Hazudtál.
– Azt mondtam, hogy nem táncolok. Azt nem mondtam, hogy nem is tudok.
Lepillantok a mozdulatlan férfira.
– Szerinted rendben van?
– Á. Mindig seggfej lesz – mondja a fülembe.
Felnevetek.
– Hol tanultál meg táncolni?
Olyan közel húz a testéhez, hogy érzem, lüktet az életerőtől és a férfias
energiától.
– Megtanítottak minket – mondja.
– Ki az a mi?
Végighúzza az ajkait az állkapcsomon.
– Kis kíváncsi vagy, nem igaz? – dörmögi a hajamba.
– Titok?
Valami felvillan a tekintetében.
 – Ez az ajtó zárva, és nincs engedélyed belépni.
– Kinek van?
– Senkinek.
– Nem magányos az élet az aranypalotádban, Zane?
–  Biztonságos. Amúgy meg miért akarod tudni a titkaimat? Egy hónap
múlva elmész.
–  Miért kell véget érnie egy hónap után? Mi van, ha jó? Nem tudjuk
folytatni, és találni valamit, ami mindkettőnknek megfelel?
– Ez az ajtó zárva van, Dahlia. Csak élvezd a pillanatot. Ez minden, amink
van. Ennél nincs több.
A testem remeg a fájdalomtól. Olyan érzésem van, mintha egy lassan
süllyedő hajón állnék. Nemsokára mindent el fog nyelni a víz.
– Semmi? – hallom a hangom.
– Nichego. – Sóvárgó szomorúság van a hangjában.
–  Ez a semmi oroszul? – kérdezem, ahogy felnézek az arcára, hogy vajon
kiül-e rá érzelemként is.
Bólint.
A mellkasához nyomom az arcom, hogy ne lássam a szemét. Hogy ne lássa
az enyémet, és hogy mennyire fáj ez nekem.
–  Rendben. Ha tényleg nincs benne ennél több, akkor miért nem
mondhatod el a titkaidat? Nincs veszítenivalód.
– Ó, kisróka. Te nem tudod, hogy a királyt soha nem az ellenségei, hanem
az udvaroncai ölik meg? Azok az emberek, akikre rábízta a titkait.
– Szerinted én elárulnálak?
–  Nem tudom. Te mit gondolsz, kislány? Ha valaki egyesével tépné le a
körmeidet, akkor is bízhatnék benned?
Lassan megrázom a fejem.
– Valószínűleg nem.
–  Örülök, hogy őszinte voltál. Jobban kedvelem, ha valaki őszinte gyáva,
mintha hazug hős.
Mi táncolunk, bár közben egy férfi mozdulatlanul fekszik a padlón. Ez
életem legfurcsább tánca. Egy szótlan közönség. A testőrei úgy néznek ki, mint
akik bármire fel vannak készülve. Majd megérkeznek a biztonsági őrök,
felemelik a földön heverő pasast, és a párok újra elkezdenek táncolni.
 
 
A házba visszaérve a dolgozószobája felé indulok, de megragadja a csuklómat.
Felnézek rá.
– Más fantáziáim is vannak számodra – mondja.
– Mint?
– Hogy az ágyamban vagy.
Felvezet a szobájába. Pont olyan, mint a ház többi része. Gyönyörű,
makulátlan ízléssel berendezett, és rideg. Levetkőztet, és órákig szexelünk.
Eléri, hogy újra meg újra elélvezzek. Végül mindketten a hátunkon fekszünk,
teljesen kifacsarva.
– Csak egy percet adj, és megyek – suttogom.
Felém fordítja a fejét, és rám néz.
– Azt akarom, hogy maradj.
Döbbenten bámulok rá, elakadt a szavam.
– Meséld el, igazából miért vetted meg azt a táskát Olgának!
Összeráncolom a homlokom.
– Miért olyan furcsa, hogy vettem neki egy táskát?
– Mert egyetlen nőt sem ismerek, aki ilyesmit tett volna.
 Huszonegy

DAHLIA FURY

„Meztelen tested csak azé legyen,

aki már szerelembe esett meztelen lelkeddel.”

– Charlie Chaplin
 
Másnap Stellával ebédelek a kedvenc steakezőnkben. Noah, aki eljött velem,
nagyon barátságosan vigyorog a barátnőmre. Úgy, ahogy velem még soha nem
tette.
– Mizújs? – kérdezi Stellát.
–  Semmi különös – válaszolja nevetve, majd lábujjhegyre áll, és jó nagy
puszit ad a férfi mindkét orcájára.
– Milyen az új masszőrlány? – kérdezi Stella ravasz vigyorral.
Noah megrántja a vállát.
– Nem olyan csinos, mint te, de a főnök nem panaszkodik.
– Ó, hogy bókolsz, te! – kuncog a barátnőm.
Csevegnek még kicsit, majd Noah néhány asztallal odébb ül le.
Én Stellával szemben foglalok helyet, a cipősdobozt az asztalra teszem,
viszont szándékosan félretolom. Nézem, ahogy rákalandozik a pillantása. Nem
szólok egy szót sem.
– Az az enyém? – kérdezi meg végül.
–  Igen – válaszolok vigyorogva, mire ő örömében felvisít, és maga felé
húzza. Leveszi a tetejét, majd az összes többi vendégre fittyet hányva, akik
felénk fordulva bámulnak, sikít.
– Atyavilág! Atyavilág! Gyönyörű!
Mosolyogva arra gondolok, hogy mit fog majd szólni, amikor a Jimmy
Choot kapja. Kiveszi a dobozból, lerúgja a cipőjét, és azonnal felpróbálja.
–  Azta! – mondja, és feláll. Ide-oda forgatja a lábfejét, hogy megcsodálja a
cipőt. Majd végigsétál az éttermen, aztán visszajön, és leül a helyére.
– Köszönöm! – áradozik. – De nagyon drágának tűnik.
– Hát – kezdek bele –, emlékszel arra a stílustanácsadóra, akiről meséltem?
Hong Kongból szerzi be a brit ár töredékéért.
Stella szeme majdnem kiugrik a helyéről.
– Megszerezted a kontaktja nevét? – kap levegőért.
Rávigyorgok.
– Szerinted hülye vagyok? Naná, hogy megszereztem.
Előrehajol.
– Van honlapja?
–  Még nincs. Szerintem egyelőre csak fű alatt csinálja, és a vámosok nem
tudnak róla. Viszont megvan a telefonszáma.
– Na, akkor kérem – mondja.
Átküldöm neki üzenetben a telefonszámot.
Amikor pittyen a telefonja, megszólal.
–  Nagyon hiányzol, D., ugye tudod? Még jobban, mint gondoltam, hogy
fogsz.
– Te is nekem – mondom, mert így van. Nagyon hiányzik Stella kedvessége,
nevetése és csevegése.
Úgy néz rám, mint aki mindjárt elsírja magát.
– Nemsokára otthon is leszek, meglátod – ígérem meg naivan. Az meg sem
fordul a fejemben, hogy tévedhetek. Hogy talán már soha nem fogunk együtt
lakni. Hogy az életemben kitörhet a fejetlenség és olyan totális sötétség, amit
soha még csak elképzelni sem tudtam.
Megrendeljük az ételeket, és ekkor bedobja a bombahírét.
– Holnap este randim lesz.
– Hűha! Kivel? – kérdezem.
Vállat von.
–  Csak egy sráccal. Annyira nem vagyok oda érte, de arra jutottam, hogy
valahol el kell kezdeni.
Felé nyúlok, és megszorítom az alkarját.
–  Büszke vagyok rád. Megfogadtad, hogy túljutsz Zane-en, kimentél a
nagyvilágba, és nekiláttál.
– Aha – mondja nem túl lelkesen.
 – Figyelj, szinte biztos vagyok benne, hogy ez a srác nem illik hozzád, de az
a lényeg, hogy lélekben elhatároztad, újra szabad vagy, és ez olyan, mint
amikor a taxisofőr felkapcsolja a lámpáját. Most már valaki leinthet téged.
Előrehajtja a fejét, az alsó ajkát rágcsálja, majd elesetten felnéz rám.
– És Zane hogy van?
El szeretném mondani neki, hogy mennyire sajnálom, hogy ez az egész az
ő szemszögéből ilyen rosszul alakult, de tudom, hogy nem vágyik szánalomra.
Nem mellesleg, nemsokára én leszek az ő cipőjében, amikor Zane továbblép a
következő havi ajánlatra.
– Jól van – mondom kedvesen.
–  És mizújs kettőtök között? – kérdezi olyan hangon, amiből tudom, hogy
iszonyatosan tudni akarja, közben mégis utálja magát a gyengeségéért, amiért
megkérdezi.
Arra jutok, hogy őszinte leszek. Amikor legutoljára nem mondtam el neki,
mert azt hittem, ezzel megkímélem, majdnem megszakadt a kapcsolatunk.
–  A szex semmihez sem fogható, komolyan, nem e világi, de egészen
őszintén, fogalmam sincs, mit gondoljak, nyuszi. Egyszer ilyen, máskor olyan
velem. Minden egyes alkalommal, amikor azt hiszem, haladtunk, kirántja
alólam a szőnyeget.
– Miért?
– Szerintem azért, mert a fejébe vette, hogy a megállapodásunkat a lehető
legszemélytelenebben fogja kezelni.
Stella ráncolja a homlokát, és bólint.
– Aha.
– Ja – sóhajtom.
Hitetlenkedve mered rám.
– Ó, a picsába! Kezdesz beleszeretni, ugye?
Szomorúan nézek rá.
– Nem tehetek róla, Stel. Úgy teszek, mintha meglennék, de halálra vagyok
rémülve, hogy mi lesz, amikor vége az egy hónapnak. Úgy érzem magam,
mintha egy liftben volnék, aminek elvágták a kábeleit, és nem tudom
megakadályozni a zuhanást.
 
 
Aznap este sok időt töltök a sminkem és a hajam elkészítésével. Aztán
felhúzom a vörös, magas nyakú, földig érő estélyi ruhámat, és megnézem
magam a tükörben. A hajam fel van tűzve, és egy pompázatos hosszú
fülbevalóm van. Molly remek munkát végzett.
Tényleg jól nézek ki.
Zane egy Yo-Yo Ma-koncertre visz. Nem tudom, hogy fog-e tetszeni az
előadás, mert nem nagyon szeretem a klasszikus zenét. Sőt, csak azért tudom
egyáltalán, hogy Yo-Yo Ma létezik, mert egyszer volt egy sznob barátom,
akinek Bach c-moll csellószvitjének prelűdje volt a csengőhangja. Először
unalmasnak tűnt, aztán kezdtem megszeretni.
Lemegyek a lépcsőn, Zane az aljában vár. Szexi és elképesztően jóképű
szmokingban. Egyenesen a szemembe néz, és nem pillant el. Az utolsó előtti
lépcsőfokra érek, és karnyújtásnyira állok meg tőle.
– Minden nappal egyre gyönyörűbb vagy – mondja halkan.
Érzem, hogy az örömtől remegek, még ha el is ütöm egy viccel.
– Én is épp ezt akartam mondani.
Mosolyog.
–  Igazából – vallom be –, tényleg nem tudok sok mindent a klasszikus
zenéről. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy élvezni fogom az estét.
A kézfejével megsimogatja az arcom.
–  Minden zene gyönyörű és jó, de a klasszikus zene a lélek tápláléka,
Dahlia.
Elkerekedik a szemem. Semmi sem jut eszembe, amit egy ilyen komoly
megállapításra válaszolhatnék. Pláne, hogy egy olyan férfi mondja, aki
beleszakad, hogy a lehető legkevesebbet fedje fel magáról.
 
 
Az előcsarnok hatalmas és magas, és tele van kiöltözött nőkkel és férfiakkal.
Egy ívelődő lépcsőn követjük felfelé Noah-t. Kinyitja az ajtót, és egy páholyba
lépek. Csupán két szék van benne.
– Szeretnél a koncert előtt inni valamit? – kérdezi Zane.
Megrázom a fejem, és leülök arra a székre, amit Noah kihúzott nekem.
Miután mindketten helyet foglalunk, Noah kimegy, feltehetően, hogy az
ajtó előtt őrködjön.
Kíváncsian nézek körbe. A lent lévő embereket nézem, a többi páholyban
ülőt, és azt a sokaságot, akik ott ülnek, ahol én ülnék, ha egyedül jövök, a
kakasülőn. A színpad üres, háttere matt fekete.
A nézőtér elcsendesedik. A fények elhalványulnak a
hangversenyteremben, és a zenekari árkot kezdik finoman megvilágítani. A
zenészek most már valamennyire kivehetők. Végül Yo-Yo Ma lép színpadra.
Egy pici, szemüveges, jellegtelen kínai férfi, aki egy vele majdnem egyméretű
csellót cipel. Udvariasan meghajol a nézők előtt. A közönség lelkesen tapsol, a
zenekar tiszteletteljesen feláll.
Yo-Yo Ma helyet foglal.
Néhány másodpercig csend van, amíg a zenészek felkészülnek a kezdésre.
Ebben az izgatott csendben a karmester elkezdi mozgatni a kezeit, és
megszólalnak az első ismerős hangok. Azonnal tudom, hogy nem pusztán
ismerem ezt a dalt, hanem igazából nagyon is szeretem. Szajuri dala az Egy
gésa emlékiratai című filmből. Zane felé fordulok, hogy ezt elmondjam neki,
de meglepetésemben ledöbbenek.
Zane előrehajol, és olyan elmélyültségről árulkodik az arckifejezése,
mintha nem csupán hallgatná a zenét, hanem a pórusain keresztül magába
inná. Mintha magában érezné. A klasszikus zene a lélek tápláléka.
Visszafordulok a színpad felé, és próbálom őt utánozni. Kipróbálni, hogy
tudok-e ilyen zenét ekkora intenzitással élvezni. Egy idő után észreveszem,
hogy a klasszikus zene tényleg kivált belőlem valamit, amit más zene nem.
Más zenékre mozogni szeretnék, de ettől a zenétől szárnyal a lelkem. Annyira,
hogy szinte kábulatban vagyok, amikor kijövünk a hangversenyteremből.
Zane egy csendes étterembe visz. Jól ismerik itt őt, egy kieső sarokban le
volt foglalva nekünk egy asztal.
– Gyönyörű volt – mondom Zane-nek.
–  Remek. Örülök, hogy tetszett – mondja, de valami mintha furcsa és
távolságtartó volna benne. A beszélgetésünk további része is ugyanilyen
erőltetett és idegen.
– Minden rendben? – kérdezem.
– Igen, csak aggaszt egy munka. Ha végeztél, mennünk kell – mondja.
Alig beszélünk az autóban, majd amikor hazaérünk, Zane felém fordul az
előtérben.
– Menj lefeküdni, és ne várj meg. Nagyon sok munkát kell befejeznem.
– Rendben, jó éjt! – mondom.
Mielőtt adhatnék neki búcsúzóul egy puszit, már meg is fordult, és a
dolgozószobája felé tart nagy léptekkel. Rosszkedvűen és összezavarodva
megyek fel a lépcsőn. Fent átveszem a hálóingem, majd lemegyek az elsőn
lévő hálószobájába. Az éjjeliszekrényen égnek a lámpák, a takarítónő szépen
megcsinálta az ágyat éjszakára. Az én felemre megyek, lefekszem, és a plafont
bámulom. Legalább egy óráig ott fekszem, amíg végül elalszom.
 
 
Hirtelen felriadok, fázom, és rossz érzésem van. Biztosan az álom okozhatta,
de nem emlékszem rá. Azonnal oldalra fordítom a fejem, de Zane nincs ott.
Nem jött lefeküdni.
Felülök, és a csendes házat hallgatom. Semmi. Kiszállok az ágyból,
belebújok a köntösömbe, és az ajtóhoz megyek. Kinyitom, és fülelek. Semmi.
Végigmegyek a folyosón a lépcsőkig. A korláthoz lépek, és lenézek az előtérbe.
Sötét van, de tompa zenét hallok.
A papucsom halk a márványon, ahogy lemegyek a lépcsőn, és a zene felé
tartok. A kis szalonból jön, amit úgy tűnik, soha senki nem használ. Ahol a
hangversenyzongora van.
A zene már hangosabb. Valaki zongorázik.
Közelebb megyek az ajtóhoz, a kilincsre teszem a kezem, de valamilyen
bizarr okból félek kinyitni az ajtót. Úgy érzem magam, mint Kékszakáll
felesége. Mintha valami óriási titok lapulna az ajtó mögött. Elkapom a kezem,
és hátralépek. A kezem a mellkasomra teszem, ahol a szívem olyan gyorsan
ver, hogy érzem, a bordáimat kalapálja. Nem kell bemennem. Muszáj, Dahlia.
Minden, amit tudni akarsz, bent van.
Remegő ujjakkal a kilincs után nyúlok, nagyon halkan lenyomom, lassan
kitárom az ajtót… és eláll a lélegzetem.
Az egész helyiség vibrál a zenétől. A vastag falaknak csapódik, és
hullámokban eltalál engem. Zane még mindig a szmokingjában van, és
zongorázik. Földbe gyökerezett lábbal bámulom ledöbbenve. Háttal van
nekem, de erős nyaka és válla megfeszüléséből látom, hogy mennyire
belefeledkezett a zenéjébe. Az egész teste mozog és él a vibráló energiától.
Mintha megszállottjává vált volna zenéje szépségének. Pontosan ilyen. Mint
egy megszállott férfi.
Le vagyok fagyva.
Olyan keveset tudok erről a férfiról. Annyira keveset!
Azt hittem, hogy rideg és érzéketlen. Most meg nézze meg az ember! Még
soha senkit nem hallottam így játszani. Mintha a lelkéből áradna. Fogalmam
sem volt, hogy ilyen hihetetlenül tehetséges. Egy hangot sem adok. Szerintem
még levegőt sem veszek, és mégis…
 Megáll játék közben.
A csend fülsiketítő. A saját szívemet hallom.
Lassan elfordítja a fejét, és rám néz. Összepillantunk. Tekintete annyira
ellenséges, barátságtalan és mérges, hogy döbbenten hátralépek egyet.
– Mit akarsz? – kérdezi halkan, a hangjából olyan rideg veszély árad, hogy
érzem, meghűl a vérem.
– Semmit – suttogom, közben hátrálok, és elönti a könny a szemem.
Valahol a lelkem mélyén megértem. Olyat láttam, amit nem kellett volna.
Megfordulok, és elszaladok. Felrohanok a lépcsőn, be, a hálószobánkba.
Becsukom az ajtót, nekidőlök, és kapkodom a levegőt. Leveszem a köntösöm,
és az ágyra ülök. Hirtelen kicsapódik az ajtó, és Zane áll ott. Halálra rémülve
összerezzenek. Bocsánatot akarok kérni, de nem tudom, miért. Nem mond
semmit.
Csak odajön hozzám, megragadja a hálóingemet a dekoltázsomnál, és
kettétépi. Megmarkolja a mellemet, és a nyakamnak esik. Elkezdi szívni,
keményen. Olyan sokáig, olyan erővel és olyan sok helyen csinálja, hogy
tudom, holnap tele leszek szívásnyommal. Szívja a mellbimbóimat, a
mellemet, majd térdre rogy, és a hasamat.
Annyira nedves vagyok, és annyira fel vagyok izgulva, hogy remegnek a
combjaim. A hasamat szívja. Az ölemet. A szeméremdombomat. A csiklómat
kihagyja, és a combjaimnak esik. Majd feláll, megfordít, és a hátamat szívja.
Az ágyra nyom engem, így arccal lefelé vagyok, majd széttárja a lábaimat,
és belém hatol. Megragadom a matrac szélét, és visszafojtom a sikítást.
Kihúzódik, majd hatalmas erővel vissza, és dühös üvöltéssel robban bennem.
Elhúzódik tőlem, és felkapcsolja az éjjeli lámpát.
– Ülj a párnára, tedd szét a lábaidat, és játssz magaddal.
– Nem – tiltakozom.
– Csináld!
Olyan, mint egy mérges idegen, de nem félek tőle. Őt féltem.
– Jól van – mondom, és a lámpa felé nyúlok.
Felém nyúl, és elkapja a kezem.
– Nem. Látni akarom, ahogy elmész.
Úgyhogy keresek egy pontot a falon, és elkezdem magam dörzsölni. Ahogy
az orgazmus határán billegek, megragad, leszorítja a csípőmet, és mélyen
belém nyomja a nyelvét, így akörül vonaglok, rázkódok és szorítom
kontrollálhatatlanul.
 Nehezen lélegzem, és az izmaim még mindig ránganak, amikor megszólal.
– Soha többé ne gyere utánam, amikor abban a szobában vagyok.
Bólintok.
Úgy alszunk el, hogy átölel engem. A kora reggeli órákban arra ébredek,
hogy fölöttem áll, a paplan elhúzva. A testemen lévő nyomokat bámulja.
Ösztönösen az az első gondolatom, hogy eltakarom magam, de nem teszem.
Hagyom, hadd nézze a kékesbarna nyomokat. Egyáltalán nem szégyellve a
tettét az ágyba fekszik, újra magáévá tesz, és öntelt győzelemmámorban
felnevet, amikor sikítva élvezek el.
 Huszonkettő

DAHLIA FURY

„A szeretet az, hogy Te vagy nekem a kés, amellyel vájkálok magamban.”

– Franz Kafka levelei Milenához (1920)
 
 
Ez után a történés után a szívét védő falak áthatolhatatlanná váltak, és már
nem is próbálom őket megmászni. A napjaimban beáll egy rutin. Felkelek,
reggelizek, néha Olgával és a fiúkkal, néha a legfelső emeleten lévő
szobámban, ahol továbbra is dolgozom. Ebéd előtt úszok és szaunázok. Utána
megint dolgozom.
Ami a kapcsolatunkat illeti, kölcsönös szexuális kétségbeesettséggé vált,
olyanná, ami miatt állandóan egymásnak esünk. A dolgozószobájában
találkozunk, vagy ahová hív, és úgy kefélünk, mintha ez volna az utolsó
alkalom, hogy látjuk egymást. És minden egyes alkalommal, amikor ilyen
gondtalanul, reménytelenül és őrülten szexelünk, úgy érzem, mintha egy kis
részem meghalna. Egy hét eltelik így, amíg egy nap reggel Daisy felhív Skype-
on.
– Hol vagy? – kérdezi, mert nem ismeri meg a szobát, ahol ülök.
– Ühm… egy barátomnál.
– Ó. Ühm… rendben. Dahlia, nekem… ühm… van egy rossz hírem.
Érzem, hogy a félelemtől összeugrik a bensőm.
– Mi a baj? Anyuval történt valami?
– Nem, nem. Nem anyu. Ő jól van.
– Akkor meg?
– Suzie éjjel elment.
– Ó – mondom lassan, és a drága Suzie arcára gondolok. Nem tudom, miért,
de erre soha nem számítottam. Suzie tizenegy éves korom óta a családunk
tagja. Csak néhány hete találkoztunk, és olyan egészségesnek tűnt.
– Nem szenvedett, vagy ilyesmi – vigasztal. – És azt se feledd, hogy nagyon-
nagyon idős volt már.
– Igen – mondom erőtlenül.
–  Tudta, hogy meg fog halni. A bokrok közé ment, és nem volt hajlandó
előjönni, amikor hívtuk. Amikor adtam neki vizet, hogy igyon, elfordította a
fejét, és olyan szeretettel nézett rám. A karomban volt, amikor az utolsót
lélegezte. – Daisy hangja elakad. – Csináltam róla néhány képet, ha gondolod,
átküldöm őket.
A húgom arcát bámulom a képernyőn. Ő jól néz ki. A jobb alsó sarokban, a
kisebb téglalapban én viszont fehér és letaglózott vagyok.
–  Majdnem tizennégy éves volt, Dahlia. Ez remek a kutyák esetében. És
fantasztikus élete volt – mondja a húgom racionálisan.
Mély, kapkodó levegőt veszek.
– Anyu hogy viseli?
–  Ó, ismered őt. Éjszaka álomba sírta magát, de ma reggel már kicsit
jobban van. Elviszem őt az állatkrematóriumba. Különleges hely. Az
interneten találtam őket. Külön elhamvasztják a kisállatokat, és egy urnában
adják oda a hamvakat. Itthon tartom a hamvakat, amíg jössz, jó? Anyu azt
mondja, hogy semmit nem csinálunk vele, amíg te itthon nem vagy.
Szétszórhatjuk a kertben, az óceánban, vagy amit csak szeretnél.
– Ó, Daisy! – sírom el magam hirtelen.
–  Nem szeretném, hogy szomorú legyél. Suzie egy legyet sem bántott
életében, így jó helyre került. Fogunk még vele találkozni. Már küldöm is
neked e-mailben a fotókat! Ha mindent egybevetünk, nagyon szép halála volt.
Nagyon szép.
– Rendben, köszi – mondom elfúló hangon.
– Ó, Dahlia, kérlek, ne legyél szomorú. Találkozunk még vele – próbál Daisy
megnyugtatni.
– Mennem kell, de később majd felhívlak – mondom, és bejelentkezem az
e-mail-fiókomba. Már meg is kaptam az összes fotót. Egyesével végignézem
őket, és közben patakokban folyik a könnyem. Otthon kellett volna lennem.
Ott kellett volna lennem. Daisy még Suzie halála után készült képeket is
küldött, amin a kis nyelve kifordul a fogai közül. Teljesen kiüt ez a dolog, és
azt kívánom, hogy bárcsak ne láttam volna, úgyhogy azonnal törlöm is a fotót.
Megcsörren a fali telefon. Egy pillanatig arra gondolok, hogy nem reagálok, de
aztán felkelek, és beleszólok.
– A főnök hív téged – mondja Noah.
–  Mondd meg neki, hogy most nem tudok menni – zokogom, és
visszateszem a kagylót a helyére.
Visszamegyek az ágyhoz, törökülésbe ülök, Suzie-ra gondolok, és elmondok
egy rövid imát.
–  Akárhol is vagy, kicsikém, ne feledd, hogy szeretlek, és örökké szeretni
foglak – mondom könnyezve. Annyira belefeledkezem abba, hogy próbálok
imádkozni és a szeretetemről biztosítani őt, hogy nem hallom a lépcső felől
érkező léptek hangját. Majdnem szívrohamot kapok, amikor az ajtó kivágódik,
és Zane áll az ajtóban.
– Mi a baj? – kérdezi.
Egy pillanatig nem bírok megszólalni.
Nagy léptekkel a szobába jön.
– Mi történt?
– Suzie meghalt – zokogom.
Ráncolja a homlokát.
– Ki az a Suzie?
– A családunk kutyája.
Odajön hozzám, mellém áll, az arckifejezése furcsa és meglepett.
– A kutyátok? Egy kutya miatt sírsz? – kérdezi, mintha csak szeretné tudni,
hogy jól érti a helyzetet, mert ez annyira hihetetlennek tűnik neki.
– Igen, a kutyánk miatt sírok. Tizenhárom évig volt nálunk.
– Ó – mondja, és leül mellém. – Gondolom, lehet venni másikat.
–  Ugyanezt mondanád annak is, akinek éppen most halt meg a gyereke
vagy egy rokona?
– Nem.
– Akkor nekem se mondd. Suzie a családunk tagja volt – mondom könnyes
szemmel.
Egy ideig különös csend telepszik ránk, majd megfogja a térdem.
Meglepetten felnézek rá. Így vigasztal engem.
– Elnézést – mondja halkan.
–  Semmi baj – suttogom, és le vagyok döbbenve, hogy ilyenekről
beszélgetünk.
Feláll.
– Lent leszek, ha szükséged van rám.
 – Köszönöm – mondom.
Komoran bólint, majd kisétál, és csendben becsukja maga után az ajtót.
 
 
Késő estig nem látom. Már ágyban vagyok, és a YouTube-on nézek egy klipet,
amikor ő az ajtófélfának dől, és meredten néz engem. Teljesen feketébe
öltözött, fekete hosszú ujjú, galléros pólóban és fekete farmerben van, a
szemét félig lehunyja. Valami viszont más. Még az is lehet, hogy kissé kapatos.
– Hogy vagy? – kérdezi.
– Megvagyok – mondom óvatosan.
– Jó ez?
Összeráncolom a homlokom.
– Mi jó?
Eltolja magát az ajtófélfától, és a szobába jön.
– Ami közöttünk van. Neked ez jó?
– Nem igazán – válaszolom őszintén.
– Miért nem? – kérdezi, és leveszi a dzsekijét.
– Tényleg tudni akarod az igazságot?
– Miért is ne? Ne kímélj – mondja huncut vigyorral, és ebből tudom. Ivott.
– Talán mert törődöm veled, és te mindig eltolsz magadtól.
Oldalra billenti a fejét.
– Törődsz velem?
– Igen.
– Hogyan tehetnéd? Semmit sem tudsz rólam.
– Talán anélkül is törődhetek veled, hogy mindent tudnék.
Mosolyog, de a tekintete furcsa.
– Tudod, mi a te bajod? Túl feszült vagy.
– Feszült vagyok.
Lassan bólint.
–  Feszült vagy. Jógáznod vagy meditálnod kellene, mint a húgodnak. Az
talán segítene ellazulni.
Egy pillanatig le sem esik. Aztán amikor igen, az olyan, mint egy hasba
rúgás. Rámeredek, ő vissza rám. Levegőért kapok.
– Honnan tudod, hogy a húgom meditál?
Nem mond semmit.
– Te voltál – vágom hozzá, a hangom remeg. – Te találtad ki az egészet. Te
raboltattad el, ugye? – Megdöbbent a hangomban lévő ridegség.
Ő csak egyszerűen néz engem.
– Ugye? – kiabálom.
– Igen – vallja be, teljesen közönyös a tette súlyával kapcsolatban.
Az elborzadástól tátott szájjal bámulok rá.
– Még mindig kedvelsz, ribka? – gúnyolódik.
Elönti a vér az agyamat, úgy érzem, hogy lángol a fejem, és mindjárt
felrobbanok. Vöröset látok. Fájdalmamban és dühömben rikoltok egyet, és felé
vetem magam. Begörbített ujjakkal próbálom elérni az arcát. Ebben a
pillanatban gyűlölöm őt. A körmeim nem érik el a bőrét. Könnyedén elkap,
magasan a levegőbe tartja a kezemet, és az elégedettségtől kissé mosolyogva
néz le rám. Elkezdem rugdalni a lábait, mire egy könnyed mozdulattal
hirtelen megfordít, így a hátam nekinyomódik, és teljesen mozgásképtelenné
válok.
– Engedj el, te rohadék! – kiabálom őrjöngve.
– Majd ha már nem akarod magad bántani – mondja higgadtan.
–  Én nem magamat akarom bántani, hanem téged, te hülye fasz! –
káromkodok.
– Ha engem bántasz, nekem is kell téged, és azt nem akarom – mondja.
– Már így is megbántottál – zokogom.
–  Egy gyerek vagy, aki azért sír, mert a nagylábujjával belerúgott egy
bútorba, de holnapra elfelejted, és újra tudsz majd nevetni. – Elenged.
Kissé ellépek, megfordulok, és üres arccal nézek rá. Őrülten mérges
vagyok, és őrülten fáj. Nézzen meg minket az ember. Egy szakadék van
közöttünk. És ez mindig is itt volt. Ki tudja, mennyi csoda rejlik benne, de soha
nem fogom tudni őt megérinteni, és már nem is akarom. Nem tudom
pontosan, meddig állok ledermedve, csak őt nézve. Egy perc, öt, talán tíz is.
Csak annyit tudok, hogy vége. Már nem maradt semmi.
Aztán újra kezdem érzékelni a dolgokat, érzem, hogy belém nyilall a
fájdalom, aztán édes jó istenem, jön a hatalmas veszteség érzése. Olyan
borzalmas veszteség! És düh. És becsapottság. És szomorúság. Minden össze
van kuszálódva és zavaros, de egyvalamit tudok. El kell mennem ebből a
házból, ettől a férfitól és ezektől az érzelmektől, amiket táplálok iránta.
Elrohanok mellette.
Meg sem próbál megállítani. Felrohanok a lépcsőn a szobámba. Néhány
dolgot, amit érek, azonnal a bőröndömbe dobálok, és a kéziratokat a
hátizsákomba gyömöszölöm. Tudom, hogy itt hagyom a cuccaimat, a cuccokat,
amikkel beköltöztem, de nem érdekel. Csak ki kell jutnom ebből a házból. A
könyökhajlatomra akasztom a hátizsákot, a másikat felemelem, és kimegyek a
szobából.
Lefutok a lépcsőn, és ahogy elmegyek az első emelet előtt, látom, hogy
becsukta az ajtaját. Hirtelen elkezd patakokban folyni a könnyem. Hallhatja,
hogy futok le a lépcsőn. Tudja, hogy elmegyek, de nem jön ki a szobájából.
Egyszerűen hagy elmenni.
Az utolsó fordulóban látom, hogy senki nincs alul. Csak annyit kell tennem,
hogy kinyitom az ajtót, és kirohanok az éjszakába. Taxik mindig járnak, egyet
csak le kell intenem, és visszamenni Stellához, viszont az őrült rohanásban
eltévesztek egy lépcsőt, az utolsó néhány fokon bukdácsolok, a kezeimmel
közben hadonászok, hogy megragadjam a korlátot, de nem sikerül. Kiterülve,
fájdalomban terülök el a padlón.
Jó nagy ricsajt csapok a belőlem kiszakadó sikoltással, az esésem okozta
csörömpölés visszhangzik a házban, de Zane nem jön elő a szobájából, hogy
megnézze, jól vagyok-e.
Újra elkezd folyni a könnyem, és a fájdalom is kiül az arcomra.
–  Te rohadék! – szitkozódom, majd négykézlábra tápászkodom. Sajog a
testem, de megúsztam sérülés nélkül. És ekkor lépéseket hallok a konyha felől.
 Huszonhárom

DAHLIA FURY

Felnézek, és Olga áll ott. Odajön hozzám, és talpra segít.

– Jól vagy? – kérdezi.
Egy pillanatra elfelejtem, hogy fájdalmat, megbántottságot és dühöt kellene
éreznem.
– Nem beszél angolul – mondom hülyén.
– Persze hogy beszélek – válaszolja élénken.
– Micsoda? Akkor meg miért?
–  Ó, kislányom. Minden alkalommal, amikor egy új nő jön, ugyanaz az
átkozott forgatókönyv. Beleszeretnek, és elvárják, hogy hallgassam meg a
szánalmas történetüket. Elegem lett, ezért ha nem orosz volt a lány,
egyszerűen úgy tettem, mintha nem beszélnék más nyelven.
Ez a ház tele van hazugokkal.
– Ezt nem hiszem el – ingatom a fejem.
–  Hát – mondja szárazon. – Próbáld ki te, hogy újra meg újra ugyanazt a
történetet hallgatod.
– Elmegyek – mondom neki.
A bőröndre néz, ami az első lépcsőfokon van eldőlve.
– Nem, nem mész.
Bénán szipogok.
– De, igen.
– Na, gyere, előbb igyunk meg egy kávét.
– Nem, nem akarok még egy percet eltölteni ebben a házban.
Egy pici, piros, villogó fényre mutat az előtér sarkában, amit eddig nem
vettem észre.
 – Azt látod?
– Aha.
–  Az egy kamera. Jurij abból a szobából néz most éppen téged. Amint
megpróbálod kinyitni az ajtót, ki fog jönni, és sebtében visszakísér a szobádba.
Ez a munkája. Alekszandr engedélye nélkül ebből a házból senki nem megy ki
vagy jön be.
– Rab vagyok? – kérdezem elképedve.
–  Nem teljesen, de nem rohanhatsz el az éjszaka közepén. Alekszandr
helyében én sem engedném. Ilyen későn nem biztonságos egy fiatal hölgynek
egyedül kóborolnia. Mit szólnál, ha a konyhában innánk egy csésze kávét, és
beszélgetnénk?
Szipogok.
– Kávé és beszélgetés? – Minden annyira szürreális.
A csomagjaimhoz lép, és felveszi őket.
– Tudsz sétálni, vagy kell segítség? – kérdezi.
Köhintek.
– Tudok sétálni – mondom, és elkezdek bicegni a konyha felé. Nyitva tartja
nekem az ajtót.
A konyhában sütemény illatát érezni.
– Ilyenkor szokott főzni? – kérdezem, az elmém a sokk és az árulás idején a
környező lényegtelen furcsaságokba kapaszkodik.
–  Igen. Nem szeretek korán kelni. Inkább dolgozom éjszaka, és alszom
reggel plusz egy órát.
Egy bárszékhez sántikálok, és felülök rá. Olga mellém teszi a
csomagjaimat, és egy doboz zsebkendőt csúsztat felém.
– És most csináljunk neked egy kávét.
Kihúzok néhány zsebkendőt, majd megtörlöm a szemem, és kifújom az
orrom.
Egy bögre kávét tesz elém.
– Már tettem bele cukrot.
–  Tudja, hány cukorral iszom a kávét? – kérdezem, még több lényegtelen
furcsaságot fedezek fel különös és akaratlan módon.
– Persze.
A tenyereim közé fogom a forró bögrét.
– Tudja, hogy a húgomat is elraboltatta?
Bólint.
 – Valamit mintha hallottam volna erről.
– És Noah? Ő is tudja?
– Naná. Nem kell zseninek lenni, hogy az ember ezt megfejtse.
– Ezt hogy érti?
– Idejöttél abban a szűk ruhában…
– Egyenruha volt – javítom ki automatikusan.
–  Jó, abban a szűk egyenruhában, majd úgy rohantál el, mintha medve
üldözne, aztán három hónap múlva elrabolják a húgodat. Alekszandr
világában ilyen bődületes véletlenek nem történnek, kivéve, ha úgy intézik,
hogy megtörténjenek.
Nyugodt arcát bámulom.
– De nem gondolja, hogy amit Zane tett, az szörnyű?
Megrázza a fejét.
– Nem. Nem gondolom, hogy olyan rossz volt. Van egy ilyen mondás, hogy
szerelemben és háborúban mindent szabad, nem?
A levegőbe emelem mindkét kezem.
–  Ez hihetetlen. Tudja, anyut mennyire felzaklatta? Azt sem tudtuk, mit
gondoljunk. A húgom halott is lehetett volna.
Olga vállat von.
–  Oroszok vagyunk. Nem vagyunk annyira érzelmesek. Inkább, hogy is
mondják, sztoikusak vagyunk. Senkinek nem esett bántódása. Néha csak
akkor értjük meg, mennyire szeretünk másokat, amikor valami rossz történik
velük. Ez megtanít arra, hogy még jobban értékeljük őket.
Megfogom a fejem.
– Nem gondolhatja komolyan, hogy amit Zane tett, az nem baj.
–  Baj? Mi a baj? Száz éve nem volt baj férfit venni, és rabszolgaként
használni. Alekszandr világában nem jelentett gondot, hogy elraboltassa a
húgodat, hogy téged megszerezzen. Az ő világában a húgod volt a csali a
horgon, akivel kifogta a halat, amit akart.
Istenem. Mennyire röhöghetett rajtam. Ribkának nevezett, és hagyta, hogy
azt higgyem, ez egy orosz becézés.
– Ez kész őrület – mondom, és a hangom remeg a dühtől. Kishal a seggem!
– Alekszandr a saját szabályai alapján játszik.
– És ez ettől rendben van? – akarom megtudni mérgesen.
Olga egyenesen a szemembe néz.
–  Alekszandr vállalja a tetteiért a következményeket. Szerinted véletlen,
hogy ma megtudtad, mit tett?
– Hogy érti?
– Alekszandr nagyon sok titkot őriz, amit a sírba fog vinni magával. Akkor
sem fogod megtudni őket, ha egy életet töltesz vele. Ha valamit megtudtál, az
azért volt, mert azt akarta, hogy megtudd.
Erre eszembe jut Zane tekintete, amikor mondta, hogy jógáznom és
meditálnom kéne, mint a húgomnak. Volt benne valami. Tudta, hogyan fogok
reagálni.
Azt akarta, hogy elmenjek.
Felszisszenek, és a szám elé kapom a kezem.
– Úristen! Már nem akarja, hogy itt legyek, és így szabadul meg tőlem. – A
szívem sajog ettől az új információtól. Jobb volt, amikor azt hittem, én hagyom
el őt.
Olga ingatja a fejét, és nagyot sóhajt.
–  Te még túl fiatal vagy, hogy egy hozzá hasonló férfit érts. Nem akarja,
hogy elmenj.
– Hogy érti? – kérdezem azonnal.
– Arra még nem gondoltál, hogy lehet, pont az ellenkezője a helyzet, mint
hiszed? Talán túlságosan is akar téged, és attól tart, hogy fájdalmat fogsz neki
okozni.
– Fájdalmat okozni? Soha nem okoznék neki fájdalmat – cáfolom hevesen.
–  Nézd csak meg. Az első problémára összecsomagoltál, és füled, farkad
behúzva elmenekülsz. Miért lennél te jó egy magafajta férfinak? Neki egy erős
nő kell. Egy nő, akiben megbízhat.
– Miért? Mert egy seggfej és bűnöző? – vágok vissza, mert fájt a kritikája.
Halványan elmosolyodik.
– Láttad őt zongorázni?
Megnyugszom az emléktől.
– Igen – suttogom.
– Akkor láttad, milyen ő igazából. A bűnöző csak egy álca, amit a túlélésért
vesz fel. Az a zongorázó férfi – suttogni kezd –, az az igazi énje. Az az a férfi,
akinek egy megfelelő nőre van szüksége, mert olyan sérülései vannak, amit
csak ő tud meggyógyítani.
– Miért mondja el ezt nekem?
Kihúz maga mellett egy fiókot, elővesz egy vastag, kemény borítójú
könyvet, és megmutatja a címét. Amerikai receptek nagykönyve.
 – Nem fogják visszaadni a pénzem, és értelmetlen volt megvenni, ha nem
maradsz.
Próbálok mosolyogni, de nem megy.
Kinyitja a könyvet, és megnézi azt az oldalt, ahol pont kinyílt.
–  Tudok neked rántott csemegeuborkát csinálni. Hogy az otthonodra
emlékeztessen. Hm?
Könnybe lábadt szemmel mosolygok.
– Az déli étel. Én nem délről származom.
Színpadiasan a levegőbe emeli a kezét, és türelmetlenül folytatja.
– Jól van, akkor csinálok neked északi ételeket. – Megkocogtatja a könyvet,
és bólint. – Amerika egészéből vannak benne receptek.
Az ökleimre támasztom a fejem. Jó ég, mekkora zűrzavarba keveredtem.
Komolyan néz rám.
– Noah és én szeretnénk, hogy maradj.
– Noah? Még csak nem is kedvel engem!
Olga felnevet.
–  Ó, kislányom! Néha olyan vagy, mint egy amerikai turista. Mindenhez
térképet kell neked adni.
– Azok a japán turisták – mondom neki.
– Japán, amerikai, mi a különbség? – legyint rá. – Noah mindig támogatott
téged. Elmesélte, hogy úgy igazgatott el téged az ágyon, hogy amikor
Alekszandr később bemegy hozzád, ne egy részeg lotyót lásson, hanem egy
alvó angyalt.
Megrökönyödve bámulok rá.
– Noah volt?
Bólint.
– Akkor miért olyan rideg és távolságtartó velem?
–  Noah Alekszandrnak dolgozik. Van egy kifejezés, mi is az, magaviseleti
kódex?
– Magatartási kódex – javítom ki.
– Igen, ez az. Magatartási kódex. Nem lehet veled túl barátságos.
– Miért szeretné, hogy a többi lánnyal szemben én maradjak?
–  Mert te nem olyan vagy, mint az összes többi. Csak te találhatsz utat
Alekszandr szívéhez.
Szomorúan nézek az asztalra.
–  Nem tudom, hogy akarok-e. Nem vagyok orosz. Másképp lettem
felnevelve. Nem tudok neki varázsütésre megbocsátani azért, amit a
családommal tett.
– Rögös a szerelemhez vezető út. Harcolj érte!
Vágyakozva mosolygok.
– Ő nem szerelmes belém.
Sötét szemével egyenesen engem néz.
– Te viszont igen.
Beharapom az ajkam.
– És mi jó származik ebből? Még csak azt sem hagyja, hogy közel kerüljek
hozzá. Amikor rajtakapott, hogy nézem őt zongorázás közben, elképzelni sem
tudja, hogy mennyire mérges volt. Megtiltotta, hogy bemenjek abba a szobába,
amikor ő bent van.
Olga elsétál mellőlem, és kikapcsolja a sütőt. Kesztyűt húz, kinyitja az
ajtaját, és elővesz egy tepsi kis bucit.
– Tanulj a hazád címerállatától. A sas nem a földön harcol meg a kígyóval.
Felemeli a levegőbe, ezzel megváltoztatja a harcteret. A kígyó a levegőben
elveszíti az egyensúlyát, képességét és erejét. Vidd át a harcot a levegőbe, ahol
te erős vagy, ő meg sebezhető.
– De nem tudok repülni – mondom.
Leveszi a kesztyűt, rám néz, és nagyon komolyan szólal meg.
– Akkor muszáj lesz megtanulnod.
Ó, istenem! Hogy a francba tanuljak meg repülni?
Második rész
 Egy

ALEKSZANDR MALENKOV

(Kiképzés)

Rég hagytam, hogy a múlt homályába vesszen a nevük. Még mindig itt vannak
a lelkem temetőjében, vonszolják megcsonkított testüket, átkoznak és szidnak
engem, de nem hallom őket. Tökélyre fejlesztettem a tettetés művészetét, hogy
a hajamból csöpögő vér igazából a koronám, az én folyékony koronám. De
aztán eljött ő, és mint egy földbe vájó ásó, felszínre hoz elfelejtett, eltemetett
dolgokat. Elkezdtem újra hallani a hangjukat. Halkan, de egyre közelítenek…
 
 
– Aleszandr – hív az apám a magas bőrfoteléből, ami akkora, mint egy trón.
A szobám padlóján hagyom a harcrendbe felállított játék katonáimat, és
futok, hogy a térde mellé álljak.
– Igen, papa?
Csodálom a papámat. Magas, erős, olyan húsos alkarja van, mintha
sertéscsülök volna. Egy kézzel úgy fel tudja emelni a mamát, mintha nem
lenne nehezebb egy vodkásüvegnél. Nem veszi le rólam csillogó fekete
tekintetét, közben a jobb füléhez emeli nagy, szőrös csuklóját, és az óráját
hallgatja.
–  Úgy tűnik, az órám megint elromlott. – Elveszi a kezét a fülétől, és
megérinti vele elgondolkodó arcát. – Hm… úgy hallom, a mama tortát süt a
konyhában, de nekem nincs születésnapom, és szerintem neki sincs. –
Felvonja mindkét bozontos szemöldökét. – Neked van?
– Igen, papa. Igen! – kiáltom izgatottan.
– Hát, akkor, hány éves is vagy ma, fiam? – kérdezi.
 –  Hét. Hét vagyok ma – mondom neki, és annyira kihúzom magam,
amennyire csak bírom.
Halvány mosolyt látok a szája sarkában. Van valami ismerős ebben a
mosolyban. Nem tudom, miért, de a lakás hirtelen furcsán csendesnek tűnik.
Még az a hang sincs, hogy a mama a konyhában süt. Olyan csend van, hogy
hallom a papa órájának kattogását. Tiktak, tiktak. Kezd régről rémleni valami.
Valami borzalmas. A mama vérzik, én pedig az ágy alatt bujkálok. Hogyan
felejthettem el ilyesmit?
Ijedten hátralépek egyet.
Aztán a papa rám vigyorog, és ez az a boldog vigyor még a balesete
előttről. Amikor még kisfiú voltam, össze szoktunk bújni a nagy fotelében, és
ugyanabból a bögréből ittuk az édes fekete teát. Rájövök, hogy talán csak egy
újabb rossz álom lehetett. Visszavigyorgok a papára. Szeretem őt. Bármit
megtennék érte. Bárcsak megint ihatnánk teát ugyanabból a bögréből!
A papa előrehajol.
– Felpróbáljuk a kesztyűt? – suttogja.
Boldogan bólintok. Amikor megszülettem, a papa vett nekem egy pár
bokszkesztyűt, és az összes születésnapomon, amire emlékszem, felpróbáltuk,
hogy már jó-e. Eddig még nagy volt.
– Menj, hozd ide a bokszkesztyűket.
A papa és a mama szobájába futok, és kinyitom a szekrényt, ahol vannak.
A kopott, ami nagyobb, mint a fejem, a papáé, a kicsi, élénkpiros, fényes új
pedig az enyém. Visszaszaladok velük a papához.
– Vedd le a pólódat – mondja a papa.
Gyorsan áthúzom a fejemen, a téli levegőtől megborzongom.
– Brrrrr… – mondom, és direkt összekocogtatom a fogaimat és reszketek.
A mama nevetett volna, és bohócnak hív, de a papa nem. Abbahagyom a
fogaim kocogtatását és a reszketést, és nyugodtan állok, amíg a papa a
kezemre húzza a kesztyűt, és a csuklóm köré rögzíti.
–  Papa, jó! – mondom neki örömkiáltással. A papa végre meg fog tanítani
verekedni. Türelmesen várta a napot, hogy megkezdhesse a kiképzésem.
– Igen, így van. Most már férfi vagy, Alekszandr – mondja.
– Már férfi vagyok – ismétlem meg, és közben a kesztyűs kezeimet nézem.
A papa azt mondja, ha mindennap edzek, akkor olyan nagy és erős leszek,
mint ő.
– És mit csinálnak a férfiak?
 – Verekednek – mondom büszkén.
– Az én fiam – mondja a papa nagy, boldog mosollyal.
Annyira boldog vagyok, hogy úgy érzem, a szívem fel fog robbanni a
mellkasomban.
– Remélem, készen állsz a kiképzésedre.
– Igen, papa.
Amíg a papa felveszi a saját kesztyűjét, az arcom elé emelem az ökleimet,
és elkezdek helyben táncolni, ahogy a bokszolók csinálják a tévében. Erősnek
és boldognak érzem magam – már férfi vagyok –, a jobb kezemmel még
néhányat a levegőbe is öklözök.
– Készen állsz? – kérdezi a papa.
Megállok.
– Igen.
– Emeld mindkét kezed a fejed fölé.
Azonnal felemelem őket.
–  Az első lecke, hogy megtanulj férfiként állni egy ütést – mondja, és
bordán üt.
Fáj az ütés, de fönt tudom tartani a kezeimet.
A papa a szemembe néz, és helyeslőn bólint. Egy kis büszkeséget érzek.
Tényleg férfivá váltam.
Nagy levegőt veszek, és újra megüt. Levegőért kapok. Ez jobban fájt.
–  Helyes – bátorít, majd újra megüt, még erősebben. Aztán még mielőtt
felocsúdhatnék belőle, beviszi a negyediket. Ez kiüti belőlem a levegőt,
előregörnyedek, és ösztönösen átkulcsolom a hasamat, hogy védjem magam.
– Fel a kezeket! – utasít.
Megdöbbenve felbámulok rá. Nem ismerek rá arra a férfira, aki mérgesen
mered rám. Ez nem az én papám.
– Fel a kezeket! – mondja komolyan. – Ezt a te érdekedben csinálom.
Lassan felegyenesedek, és felemelem a kezeimet.
– Lássuk csak, hogy fiam van, vagy lányom – mondja.
Aztán üt. Bumm! Olyan keményen, hogy könnybe lábad a szemem. Nem
akarok sírni. Már férfi vagyok.
– Ha ezt sem bírod ki, hogyan leszel a világ legjobb harcosa?
Bumm.
– Az ég szerelmére, ne sírjál-ríjál, mint egy kislány, még csak az erőm felét
sem használom!
 Bumm.
Nevet.
Ezúttal a földre rogyok, nem kapok levegőt.
Az apám felpattan a foteléből.
– Kelj fel, te szánalmas kis buzi! – fröcsögi őrjöngve.
Belemarkol a hajamba, és térdre rángat. Sírni kezdek. Olyan közel hajol az
arcomhoz, hogy a bőrén látom a pórusokat és az őrült fényt csillogó
szemében.
Az anyám jelenik meg az ajtóban. Hófehér az arca.
– Ennyi elég lesz most – könyörög. – Kérlek, Igor! Ennyi elég mára. Csak egy
gyerek.
Az apám továbbra is engem bámul, a döbbent arcomon lecsorgó
könnyeket, az orromból kifolyó taknyot és reszkető testem.
– Undorodom tőled – mondja, és elengedi a hajamat.
Hátraesem a földre, de még nem végzett.
– Állj fel! – utasít.
– Kérlek, Igor! – könyörög a mama. A hangja remeg a félelemtől.
– Azt mondtam, állj fel! – üvölti az apám.
Négykézlábra húzódzkodok, és bizonytalanul felállok. Szédülök, a térdeim
gyengék, a hasam és a bordáim pedig iszonyatosan fájnak. Biztos vagyok
benne, hogy haldoklom.
– Most pedig kurvára emeld föl a kezeidet!
Nagyon igyekszem nem sírni, de az egész testem remeg a kínlódástól,
ahogy felemelem a kezeimet.
Az apám bevisz egy ütést. Olyan ádáz mozdulat volt, hogy hátrarepülök,
egy széknek csapódom, a székkel együtt végigcsúszom a padlón, és a falnak
vágódom.
– Kelj fel, és küzdj! – ordítja az apám.
Nyöszörgök, kifacsarodva fekszem egy kupacban, és zavarodott tekintettel
nézek az anyámra. Felém rohan, de nem ér oda hozzám. Az apám megragadja
a hajánál fogva, és visszarántja. Látom, hogy elnyílik a mama szája, de nem
jön ki rajta hang. Az apám elhajítja, mire ő hátrarepül, és a legborzasztóbb
puffanással a falnak csapódik. Levegő nélkül, rémülten ül a falnak rogyva. A
lábai nagy terpeszben vannak, így látom a bugyiját.
A papa kígyóként sziszeg a mamára, és csúnya szóval illeti.
– Ebből maradj ki, te kurva! A saját érdekedben.
 Aztán felém fordul. Látom, hogy a mama elkezd csúszni-mászni a padlón.
– Ne bántsd, Igor! – vicsorogja.
A papa lefagy, az arca csúful eltorzul. Megfordul, visszamegy hozzá, úgy
felkapja, mintha egy baba volna, és arccal a padlóhoz csapja. Mamának elered
az orra vére. Nem kapok levegőt. Nem bírok megszólalni. Ziháló hangok
jönnek ki a számon.
–  Ne avatkozz bele! – mondja a papa, és újra meg újra belerúg a szegény
hasába. Mama összekuporodik, de egy hangot sem ad.
– Mama! – kiáltom újra és újra, de senki nem figyel rám.
Felkelek, bár az egész testemet olyannak érzem, mint az ujjamat, amikor
eltört egy kő alatt, és sikoltva a mama felé rohanok.
– Hagyd abba, papa! Hagyd abba! Megölöd a mamát!
A papa elkap, ahogy felé vetem magam.
–  Sikítasz, mi? – üvölti, és puff, megüti az arcom oldalát. Az egész testem
hátrarogy. Nincs többé fájdalom. Csak a sötétség…
  
Amit szeretnél, bébi, bennem megvan.
 Kettő

DAHLIA FURY

„A legmagasabb szintű kiválóság az ellenség ellenállásának

harc nélkül való megtörésében rejlik.”

– Szun-ce
 
 
Elfordítom a kilincset, és kopogás nélkül nyitok be. Egyetlen lámpa világít, és a
helyiség tele van hosszú, mozdulatlan árnyakkal. Látom, hogy Zane teljesen
felöltözve ül az ablak melletti fotelben. Az előtte lévő alacsony üvegasztalon
bokában keresztezte lábait.
Összepillantunk.
Az ő szeme világít, mint egy farkasé. A szívem kihagy, és hirtelen elgyengül
a térdem. Becsukom az ajtót, és nekidőlve megállok.
–  Nem kellett volna elraboltatnod a húgomat. Hitvány dolog volt –
mondom, a hangom hullámokat ver a nehéz csendben.
Nem mozdul.
– Hogyan máshogy értem volna el, hogy ide gyere?
– Amit tettél, az helytelen. A húgomnak semmi köze hozzánk, és szenvedett
miattad.
–  Bárcsak a világon minden szenvedés ennyire könnyű volna – mondja
érzéketlenül.
– Az anyukám majdnem beleőrült az aggodalomba. Idős, és nem érdemelte
ezt.
– Tényleg? Én sem érdemeltem meg, hogy így érezzek.
Sóhajtok. Így nem fogunk előrejutni.
– Bárki más egyszerűen elhívott volna randizni.
– Nem akartalak randizni hívni. El akartalak rabolni, és birtokolni. Bármit
megtenni veled, amit akarok.
– Miért?
A fotel támlájának dönti a fejét.
–  Nem tudom, miért. Csak azt tudtam, hogy kellesz. Attól a pillanattól
kezdve, hogy megláttalak.
– Nincs mentség arra, amit tettél.
–  Próbálsz nekem elfogadható mentséget keresni. Nekem erre nincs
szükségem. Nem várok senkire, hogy megadja, amit akarok. Egyszerűen
elveszem. Akartalak és elvettelek. Most már az enyém vagy, amíg másképp
nem mondom, és az ég kegyelmezzen annak, aki közéd és közém áll.
– Úgy beszélsz rólam, mintha a tulajdonod volnék.
– Az is vagy.
–  Nem vagyok. Egy ember vagyok – mondom, de a hangomban se erő, se
meggyőződés nincs, mert valami benne lévő szomorúság és elveszettség
megigéz. Olyan, mint egy nagy, rezdületlen tó. Tele van titokkal. A felszín alatt
látom, hogy úszkálnak dolgok a sötétben. Fakók, mint a holttestek, és
megijesztenek. Annyira akarom ezt a férfit, hogy fáj elképzelni még akár egy
pillanatra is, hogy talán nem hívhatom az enyémnek. Hogy csupán egy újabb
test leszek, akit egy hónapig használt.
Fáradtan lehunyja a szemét.
– Nem szerettél velem lenni, kishal?
Összeszorítom az ajkaimat. Annyira kettős érzésem van, annyira össze
vagyok zavarodva. Egyetlen férfi miatt sem éreztem még ilyet.
–  De – mondom őszintén –, viszont utálom, hogy a húgom és az anyám
szenvedtek miattad.
– A lelked mélyén nem tudtad, hogy én raboltattam el a húgodat?
Végigfut a borzongás a gerincemen, és lefagyok. Már a felvetés is
megbotránkoztató, megdöbbentő, ocsmány, de nem újdonság. Olyanok
vagyunk, mint két farkas. Egyikünk sem bujkálhat a másik elől. Nem voltam
benne biztos, és nem is említettem senkinek, de sejtettem. Igen, ó, istenem,
igen, mindig is tudtam, de elkendőztem magam előtt, hogy legyen ürügyem
megtenni azt, amire annyira vágytam: alárendelni magam neki.
Most, hogy kinyitott egy olyan ajtót, amit én soha nem akartam kinyitni,
van még valami, amivel szembe kell néznem, mielőtt tovább tudok lépni. Még
valami, amit tudnom kell. Egész idő alatt becsaptam magam, de ennek vége.
Nem lehetek strucc, homokba dugott fejjel, ha ura akarok lenni a
helyzetemnek. Tudnom kell az igazságot, és ha ez az, amit sejtek, és ő ezen
nem hajlandó változtatni, akkor nem tudok maradni. Mindegy, mennyire fáj,
el fogok menni. Megköszörülöm a torkom, nehezen találom a szavakat, de
csak kimondom őket.
– Te… foglalkozol… embercsempészettel?
– Nem.
Érzem, hogy megkönnyebbülésemben előrebukik a vállam.
–  De Daisy azt mondta, hogy más lányok is voltak ott. Hallották a
hangjukat.
– Magnóról szólt. Hogy valósnak tűnjön a hivatalos szervek számára.
– Értem. – Még egyvalami, Dahlia. Csak még egy utolsó. – Bármilyen módon
közöd van a gyerekpornográfiához? – kérdezem.
Elborzadtnak tűnik.
– Soha. Soha a büdös életben nem volt.
Elpislogom a színtiszta öröm okozta könnyeket, amik le akarnak csorogni
az arcomon. Soha nem tudnék egy olyan emberrel párkapcsolatban lenni, aki
gyerekeket bántalmaz, vagy bármilyen módon köze van ilyen barbár
tevékenységhez. Ez vízválasztó, nem kompromisszumképes. Minden mással
meg tudok birkózni.
Halkan szólalok meg.
– A tiéd lettem volna akkor is, ha egyszerűen elhívsz randizni.
Elfordítja a fejét.
– Akkor legyél most az enyém.
– Hogy érted? – suttogom, és megbűvölt tekintettel nézem őt.
Egy könyörtelen fény csillan meg a szemében.
–  Mutasd meg, hogy a tulajdonom vagy… hogy behódolsz. – A hangja
kellemes és szuggesztív.
A szívem elkezd hevesen kalapálni.
– Hogyan?
A szeme elkezd parázslani, a hangja érzéki simogatás.
– Azt akarom, hogy vetkőzz le, ülj elém, és fésülködj.
Meglepetten és kíváncsian meredek rá. Határozottan kíváncsi vagyok.
– Miért?
Halálosan nyugodt marad.
– Mert ezt kértem tőled.
A torkom annyira el van szorulva, hogy összeragadnak a szavaim.
 – És miután megfésülködtem, mi lesz?
– Szerinted mi lesz utána?
– Kefélünk?
A tekintete vad és csontig hatoló, de a hangja olyan könnyed, hogy szinte
már játékos.
– Nana, miért kell ennyire közönségesen mondani, ribka?
Annyi módja van annak, hogy ezt megtegyem. Csinálhatom mérgesen,
flörtölve, hanyagul, szexin, ridegen vagy akár még vonakodva is, de úgy
döntök, hogy büszkén fogom. Miért is ne? Imádom a gondolatot, hogy
levetkőzzek előtte, és kifésüljem a hajam, majd nézzem, ahogy a vágy
megjelenik a tekintetében, és a szemem előtt merevedik meg. Gyönyörűnek,
kívánatosnak és vágyottnak akarom érezni magam.
Miért tegyek úgy, mintha ő erőltetne, hogy megtegyem, amikor olyan
nagyon akarom?
Lerúgom a cipőmet, megfogom a pulcsim alját, felemelem, és áthúzom a
fejemen. Megborzongok a bőrömhöz érő hideg levegőben, és hagyom, hogy a
pulcsi a földre hulljon. A tekintetével éhesen végigpásztázza kilátszó bőrömet.
A borzongás elmúlik, és átveszi a helyét az ismerős melegség.
Kicipzárazom a farmeremet, letolom a lábamon, és leveszem a zoknimat. A
bokám körül nyomot hagyott a zokni, de Zane látszólag nem veszi észre.
Kikapcsolom a melltartómat, és hagyom, hogy kibuggyanjon belőle a mellem.
Tudattalanul megkönnyebbülve sóhajtok egyet, hogy már nem köt béklyóba
semmi. Érzem, ahogy a csipke súrolja a bőröm, amikor végighúzom a
karomon. Egy sóhajtásssal ér földet.
A bugyim derekába akasztom az ujjaimat, és letolom a lábamon. Itt állok
meztelenül, kihúzott háttal, a csupasz lábujjaimmal a szőnyegbe
kapaszkodom, a melleim sajognak Zane-ért.
Elveszi a lábait az asztalról, ahol eddig voltak.
– Ülj le – hív halkan.
Akadozva szívom be a levegőt, és az asztalhoz sétálok. Megkerülöm, vele
szemben leülök, a tenyerem az oldalam mellett van, a térdeim közel
egymáshoz. Az üveg hideg a fenekem és a combom alatt, libabőrös vagyok.
Felemelem a fejem, és ránézek.
Egy szó nélkül feláll, a fürdőszobába megy, és egy fésűvel jön vissza. Felém
tartja. Elveszem, ő visszaül a helyére a szófán. Oldalra billentem a fejem, egy
pontot nézek a függönyön, és közben végighúzom a fésüt a hajamon, a
mozdulatok lefelé lassúak és ritmusosak. Amikor az összes hajszálam egyenes
és fényes, magam mellé teszem a fésűt az asztalra, és felnézek rá.
A szeme fátyolos, de valami dübörög közöttünk. A tekintete lecsúszik a
mellbimbóimra. Ujjként érzem a pillantását, csupa melegség és textúra. A
láthatatlan ujjak lejjebb csúsznak.
– Tedd szét a lábaidat – mondja, a hangja rekedtes.
Szétteszem a lábaimat, így láthatóvá válik a duzzadt, nedves puncim.
– Tudod, hogy a puncid… remeg. Az egész puha, rózsaszín, érett, és értem
remeg?
Levegőért kapok, amikor előrenyúl, és ujjait becsúsztatja a hüvelyembe.
Egy ujjal a csiklómat dörzsöli, én pedig felszisszenek.
– Hajolj előre – suttogja.
Reszkető lélegzetet veszek. Tudom, hogy mit akar, mit csináljak. Azt akarja,
hogy tárjam szét a puncim az üvegen.
– Miért akarod, hogy ilyen megalázó dolgokat csináljak?
–  Tudni akarom, hogy teljes uralmam van-e fölötted. Ha nemet tudsz
mondani, akkor még nem vagyok az urad.
A kígyó levadászására a sasnak a bozótosba kell repülnie. Szétteszem a
lábamat, és a csupasz puncimat a hideg üveghez nyomom. A melleim
előrelógnak.
Felkel a szófáról, és az asztal alá fekszik, hogy közvetlenül a széttárt,
csupasz testem alatt legyen.
– Most pedig dörgöld azt a puncit, amíg elmész – mondja.
Lehunyom a szemem. Részben engedelmeskedni akarok. Meg akarom
csinálni ezeket a megalázó dolgokat a szeme láttára. Úgyhogy hagyom, hogy
alám feküdjön, amíg én szégyentelenül megbillentem a csöpögő puncimat az
üvegen, és addig dörgölöm magam, amíg elmegyek. Az orgazmus után nem
állok fel és sétálok el. Tudom, hogy addig nincs vége, amíg a farka mélyen
bennem nincs… én pedig várom ezt.
Felkel a padlóról, és elém áll. Nem mond egy szót sem, de a tekintete csupa
vágy és győzelem. Mértéket nem ismerő kezeimmel azonnal elkezdem
kikapcsolni az övét. Olyan kemény a farka, hogy a kezem közé ugrik. A
számba gyömöszöli, én pedig addig szopom, amíg állatias hangok szakadnak
fel a torkából, és mélyen a torkomba robban.
A számban tartom. Nem tudom, mit fog ezután csinálni. Megint el fog
utasítani? Egy pillanatra mindketten ledermedünk egy úr és szexrabszolga
helyzetben. Soha nem fog tudni engem viszontszeretni? A szerelmem örökké
reménytelen és viszonzatlan marad? Majd tesz egy mozdulatot. Egy tudattalan
dolgot, egy apróságot, és ez talán másnak semmit nem jelentene, de nekem
nagy dolog.
Megsimogatja a hajamat.
Csak egyszer.
De ez nekem elég. Törődik velem. Talán csak egy kicsit, de így van. A
nagymamám régen azt mondta, hogy minden férfinak, még a legkőszívűbb
bűnözőnek is van egy gyenge pontja. Talán, de csak talán, lehetek én ennek a
férfinak a gyenge pontja.
Guggoló pozícióba húzom az asztalra a lábfejeimet. Árad belőlem a
szeretkezés illata, ahogy a testéhez érve végighúzom felfelé a melleimet, amíg
a kemény mellbimbóim súrolják az arcát, és egy fejjel magasabb vagyok nála.
Kemény mellkasára támasztom a két kezem, az arcunk veszélyesen közel
egymáshoz, csupán kölcsönös bizalmatlanságunk öntöttvas rácsa választ el
minket. A szeme, ami annyira ragyog, hogy már azúrkék, az enyémbe mered.
Nyugtalanító. Gyönyörű. Vajon mit láthat?
Hevesen a két tenyerem közé fogom az arcát, és az ajkaira tapasztom a
számat. Egy hosszú elfojtott nyögés szakad fel belőle. Csókolózunk.
Csókolózunk? Nem, kinyitja a száját, a nyelvünk összegabalyodik,
kapaszkodunk egymásba, és beisszuk egymást. Olyan hevesen, mintha
sivatagi nomádok volnánk, akik heteket utaztak, hogy egy érnyi hideg vizet
találjanak a földben. Lédús. Lédús. Zane lédús.
Elárasztjuk egymással az érzékeinket, és a szoba eltűnik. A világ
megszűnik forogni. Nyers vágy cikázik át a testem minden sejtjén. Ez őrület.
Megszállottság. Végérvényesen és vitathatatlanul összeolvadunk. Eggyé válva
telik az idő. Végül felemelem a fejem, kapkodom a levegőt, és a szemébe
nézek. Mérhetetlenül ki van tágulva a pupillája. Elakad a lélegzetem.
–  Ismered a skorpió történetét, aki megkérte a békát, hogy segítsen neki
átkelni a folyón? – kérdezi, halkan, furcsa hangon.
Kristályszerű szemébe meredek. Kifürkészhetetlen kristályvilág.
Fantasztikusan gyönyörű, de barátságtalan a szénalapú élőlények számára.
Lassan megrázom a fejem, és érzem, ahogy néhány hajtincsem súrolja a
csupasz vállamat.
–  A béka azt mondja: Nem. Megcsíphetsz a folyó közepénél, és akkor
meghalok. A skorpió azt válaszolja: Ha megcsíplek, én is meghalok. Ez
logikusnak tűnik a béka számára, így azt mondja: Rendben. Mássz a hátamra,
átviszlek. A folyó közepénél a skorpió megcsípi a békát. A béka halálos
fájdalmában felkiált. Te buta skorpió, most mindketten meghalunk. Miért
tetted? Erre a skorpió azt válaszolja, hogy: Mit vársz tőlem, skorpió vagyok.
Ilyen a természetem.
Érzem, hogy hátborzongató nyugalom árad szét az egész testemben, talán
még a lelkemben is. Zane nem tudja, hogy már túl késő visszafordulni.
–  A békának meg kellett volna tanulnia repülni. A levegőbe kellett volna
emelnie a csatát, ahol a skorpió összezavarodik – suttogom, az állkapcsom
feszes.
Szomorúan elmosolyodik.
– Jó maffiavezér lettél volna – mondja.
– Igazából Olga adta az ötletet – mondom.
– Visszaszívom. Túlságosan őszinte vagy.
–  Hazudtam már eleget. Kérdezd meg az anyukámat – mondom
könnyedén.
– Én bűnöző és gyilkos vagyok, Dahlia.
– Nehéz megszelídíteni, tudom – mondom gyengéden –, de nem lehetetlen.
Mozdulatlanul áll, olyan feszülten és ugrásra készen, mint egy teljesen
kifeszített katapult.
– Nem akarlak megtörni.
– Ne aggódj. Majd meghajlok.
Felemel az asztalról. Átkulcsolom a combjaimmal a derekát, ő az ágyhoz
visz, és ráfektet. A hátamon fekszem, nézem, ahogy levetkőzik, és közben
gondolkozom. Te még nem tudod, de az enyém vagy. A miénk nem
majomszeretet. Hanem színtiszta és gyönyörű szerelem. Egy nap majd rájössz,
hogy csupán állatiasan szexelni velem nem elég.
Mellém fekszik.
– Az enyém vagy, Dahlia. Minden porcikád az enyém – jelenti ki birtoklón.
–  Hogy mondhatsz ilyet, ha kevesebb mint egy hónap múlva el tervezel
küldeni?
– Nem foglak elküldeni, ribka.
Elfojtom a vágyat, hogy úgy vigyorogjak, mint egy idióta. Kinyitom a
számat, hogy válaszoljak, de egy ujját az ajkaimra teszi.
–  Ne mondj semmit – mondja, és a tekintete annyira magányos, hogy
féltem őt. Mit rejteget ez a férfi? Miért szenved ennyire?
 Némán bámulok fel rá. Nem szól többet, és végül szorosan átölelve, a
karjaiban alszom el.
 Három

DAHLIA FURY

Másnap reggel egyedül ébredek, megérintem a benyomódott párnát, és

sóhajtok. Fogalmam nincs, Zane hol van, vagy mikor fogom újra látni. A vele
való kapcsolatom egy vad sólymot idomító solymászéra emlékeztet.
Repülősúlyra neveli a madarat. Ez eufemisztikusan azt jelenti, hogy éhesen
tartja. Csak a jutalomba kapott kis falatokon keresztül fog rájönni, hogy a
solymász az ő jóindulatú mestere, és vadászni fog neki. Mint egy sólyom a
beidomítás alatt, úgy érzem, hogy ki vagyok éheztetve Zane figyelmére.
Kikelek az ágyból, elmegyek mosdóba, aztán a saját szobámba átöltözni,
végül le, a konyhába. Jurij a pultnál ül. Amikor meglát, bólint, hogy észrevett,
de gyorsan elpillant.
–  Jó reggelt! – mondom annyi büszkeséggel, amennyit csak össze bírok
kaparni. Tegnap este látta, ahogy leesem az utolsó néhány lépcsőfokon. Olga
felé fordulok. Lábujjhegyen áll, hogy betegyen valamit egy felső szekrénybe.
Kidugja a fejét a szekrényajtó mögül, és vidáman elmosolyodik.
– Jó reggelt!
– Olga, esetleg tudunk váltani néhány szót?
Jurij feláll, és leporolja a morzsákat a ruhájáról.
– Én itt sem vagyok.
Nézem, ahogy kimegy, majd az éppen megüresedett széke melletti helyre
ülök. Olga becsukja a szekrényt, a kávéfőzőhöz megy, egy bögre kávét hoz, és
leteszi elém.
– Köszönöm, Olga – mondom, és belekortyolok.
Velem szemben ül le.
– Szóval… miben tudok segíteni?
 – Szeretnék kérdezni valamit.
– Hm…
–  Tegnap este azt mondta, hogy nekem van esélyem Zane… mármint
Alekszandr szívéhez megtalálni az utat.
– Igen, ezt mondtam.
– Mi mondatta ezt önnel?
Oldalra billenti a fejét, és elmélkedve figyel engem.
–  Mert úgy néz rád, mintha nem hinne a szemének. Mint egy fiú, aki egy
játéküzlet kirakatát nézi, ami tele van olyan játékkal, amire a legjobban
vágyik, mégsem lehet az övé.
Ingatom a fejem.
– Kezdem magam japán turistának érezni. Kérek szépen egy térképet.
Mosolyog.
–  Az összes többivel jóformán ugyanazt csinálta. Különböző pozitúrák a
különböző testekkel, hogy változatossá tegye az unalmat. De amit veled csinál,
az több, mint amiről valaha álmodott.
Elpirulok.
– Ó, a szexre gondol.
– Biztos vagyok benne, hogy az is nagyon jó, de nem, nem arra. Hogyan is
magyarázzam el ezt neked? Olyan, mintha mély álomból ébresztetted volna
fel.
Eszembe jut a finom hajsimogatás, ami a vasálarca mögül szabadult ki
előző este.
– Te vagy az egyetlen, akit akar, kishal – mondja Olga kedvesen.
 
 
Egy agyalás miatt tönkretett reggeli után a franciaajtón keresztül kilépek a
kertbe. Senki sincs a közelben, olyan csendes és nyugodt, hogy még a forgalom
tompa zaját sem hallom innen. Teleszívom a tüdőmet mély, friss, hideg reggeli
levegővel, és ez valahogy kezdi félresöpörni a pókhálókat az elmémről. Talán
több időt kellene egyedül a természetben töltenem.
A ház oldala felé tartok. A japánkertbe szeretnék jutni, amit Zane
dolgozószobájának ablakából láttam. A sűrű gyepet hátrahagyva egy köves
útra lépek, amin egészen addig megyek, amíg az egy elzárt köves kertbe nem
nyílik.
Egy szikla mellett állok, és a makulátlanul precíz kertet nézem. Nincs fű,
csak egy téglalap alakú rész tele kövekkel, amiket olyan gondossággal
gereblyéztek egyenesre, mintha vonalzóval húzták volna. Azt hiszem,
gyönyörűnek kell tartani, mint ahogy egy vadonatúj króm kávéfőzőgép is
gyönyörű. Rideg, modern, hibátlan és funkcionális módon.
Én a virágos, gyomos, méhes, madaras, gilisztás kerteket szeretem, amiben
néha megfordul egy béka, egy koszos kutya rohangál az ágyásokban, felás
dolgokat, ugat, és hallani, ahogy gyerekek játszanak.
Mindkét kezemmel megdörzsölöm hideg arcomat.
Bár azt hiszem, Zane ilyen. Ő ilyen világot próbál magában és maga körül
is teremteni. Egy makulátlan, egzakt, rideg világot, amiben a csordogáló vizet
gondosan elrendezett kövekkel imitálják. Valami megmozdul a perifériás
látóteremben, és félig felé fordulok. Zane dolgozószobájának ablakánál
történik.
A napfénytől csillog az üveg, ezért fel kell emelnem a kezem, hogy
árnyékoljam a szemem, és lássam, mi az. Meglepetésemre látom, hogy ő áll
ott, és engem néz. Néhány pillanatig csak nézzük egymást. Elkezd bizseregni a
bőröm, és úgy érzem, mintha fuldokolnék a pillantásában, és rengeteg őrült
érzelem kavarogna bennem.
Mintha egy mágnes vonzana, elkezdek felé sétálni.
Az ablakhoz érek, és az üvegre teszem a tenyerem. Jéghideg. Lassan, mint
egy álomalak, felemeli a kezét, és az üveg túloldalán a tenyeremre teszi.
Rámosolygok, és halványan viszonozza. Mögötte látom, hogy kinyílik az ajtó, a
tenyérbemászó Lenny lép a szobába, és várakozik az ajtóban. Visszapillantok
Zane-re, és nézem, ahogy a szemem láttára változik át.
Először a mosoly tűnik el.
Egy távolságtartó, végtelenül profi mosoly veszi át a helyét. Majd a
tekintete válik rideggé és félelmetessé. Lenyűgözve és megbabonázva nézem,
ahogy mély levegőt vesz és fúj ki, mielőtt elveszi a kezét az üvegről. Majd
elfordul tőlem, és az álarcot pontosan magára öltve néz szembe a világgal.
Visszahúzom a kezem, és visszasétálok abba az irányba, ahonnan jöttem,
közben a lelki szemeim előtt újrajátszom az átváltozását.
Ahogy a hintához érek, megcsörren a telefonom. Rányomok a fogadásra, és
Stella belesikít a fülembe. Hosszú és színpadias visítás ez, én pedig nevetni
kezdek. Amikor elfogy a levegője, gyorsan vesz egyet, majd teli torokból
folytatja.
A hintára ülök.
 – Hagyd abba! – mondom neki nevetve.
– Abba akarom, de nem megy – mondja, és folytatja a sivító hangot.
Annyira ragadós, hogy már majdnem szeretnék csatlakozni. Csináltunk
már ilyet. Mindketten visítottunk. Igazából nagyon vicces, de ha nekikezdek,
valószínűleg Zane összes alkalmazottja egy pillanaton belül kiszaladna.
– Akkor tetszik? – kérdezem meg inkább.
–  Tetszik? Tetszik? – sikítja a fülembe. – Kurvára szerelmes vagyok belé!
Nem hittem a szememnek. Azt hittem, hallucinálok! – Hirtelen megtorpan,
majd komolyabb, sokkal komolyabb hangon folytatja. – Ez ugye nem kínai
utánzat?
– Nem, igazi – mondom megnyugtatón, és elkezdek hintázni.
–  Ó, Jézus! Majdnem volt egy kisebb szívrohamom! – fúj
megkönnyebbülten. És folytatja az ömlengést. – Ó, atyám, Dahlia. Pompás.
Életem legjobb ajándéka. Nem hittem a fülemnek, amikor kinyitottam az ajtót,
és a postás azt mondta, hogy vásárolgattunk? Félig még aludtam, és azt hittem,
attól a hongkongi kapcsolatos nőtől küldtél nekem cipőt, amivel halálosan
boldog lettem volna, de te jóisten! Jimmy kibaszott Choo. Azt hittem,
meghaltam, és a mennybe jutottam.
– Most is rajtad van? – kérdezem mosolyogva.
– Ne bolondozz. Csináltam egy oltárt a szobámban, és arra tettem.
Nevetek, és hintázás közben érzem az arcomon a hideg szelet.
– Jó a méret?
– Persze hogy jó. Ha nem lenne, inkább levágtam volna a lábamból, hogy
az legyen – jelenti ki hevesen.
– Olyan kattant vagy, Stel!
– Ez nem sértés. Ez egy áldás. Nem hallottad, hogy mi szervezzük a legjobb
bulikat? Jut eszembe, buli. El kell mennünk megünnepelni az új cipőmet.
– Ó, igen, de várj csak. Nem tegnap este voltál randin?
– Ó, basszódjon meg – hessegeti el undorodó hangon.
– Miért, mi történt?
–  Elmesélek mindent, amikor találkozunk – mondja vidáman. – Rengeteg
izgi dolgot kell elmesélnem. Találkozzunk ma este?
– A ma este jó.
– Menjünk a Jamie’sbe. Valami igazi ócskaságtól jól berúgunk.
–  Jamie’s! Máris érzem a másnaposságot. – Nem lát engem, de boldogan
bólogatok. Nagyon hiányzik Stella. Annyira ellenállhatatlan, mint egy nevető
gyerek.
–  Diétázom egyébként – mondja –, szóval tudnánk korán találkozni? Így
egyszerűen megihatnám a vacsorámat.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy utána nem a Takiban fogunk kikötni?
– Azt mondtam, hogy a vacsorát hagyom ki, nem az estebédet.
Felnevetek.
– Hét jó neked?
– Aha.
– Ó, és lehet, hogy rajtam lesz az új cipőm.
– Most is rajtad van, nem? – kérdezem.
Nevet.
– Túl jól ismersz.
Elköszönünk, én leszállok a hintáról, és elindulok megkeresni Noah-t.
Amint az ajtóhoz érek, megfordulok, hogy a kertre nézzek. A végében látom
Nicót, egy fiatal, szégyenlős fiút, ahogy magot tölt a madáretetőkbe. Egy percig
nézem, hogy milyen gyorsan jönnek a kék cinegék enni. Aztán látom, hogy
megjelenik egy vörösbegy, és elzavarja a kisebb madarakat.
Ez meglep. Az ablakomból szoktam nézni a madarakat, ezért tudom, hogy
a galambok harciasak és ellenségesek tudnak lenni egymással, de azt soha
nem hittem, hogy a szép vörösbegy ilyen agresszív tud lenni. Erről eszembe
jut Zane kijelentése, hogy a világot az erőszak irányítja. A puszta gondolattól,
hogy igaza lehet, elszomorodom.
Egy sóhajtással kinyitom az ajtót, és belépek a házba. Szólok Noah-nak,
hogy Stellával hétkor találkozunk a Jamie’sben, mire neki a szeme sem
rebben.
– Megkérdezem a főnöktől, és szólok, hogy rendben van-e – mondja.
–  Nyugodtan megkérdezheted tőle, de én ma este egészen biztosan
találkozom Stellával – mondom hűvösen, majd kisétálok a konyhából.
A reggelem meg van tervezve. Kicsit dolgozni fogok, utána mozogni az
edzőteremben, aztán használom a gőzkabint.
 Négy

DAHLIA FURY

A pára nő, a légnyomás csökken…

 

 
 
A gőzkabin egésze valami fényesre csiszolt fekete kőből készült. Ugyanebből
az anyagból van egy pad kifaragva, és a szemközti falrészhez tolva. Becsukom
az ajtót, és ráülök. A pad tele van hideg vízcseppel. Hátradőlök a nedves
falnak, lehunyom a szemem, és beszívom a meleg, nyirkos levegőt. Eltelik
néhány perc, és a testem elkezd izzadni.
Kipattan a szemem, amikor hangot hallok. Egy nagy alakot látok a
tejüvegen keresztül. Kint valaki felakasztja a törülközőjét. Csak Zane lehet.
Kihúzom magam, és zavaromban megérintem a hajam. Képtelenség jól
kinézni egy gőzkabinban. Az ajtó kinyílik, és Zane lép be.
Néhány pillanatig teljes testmagasságára kihúzza magát, meztelen, a
vastag farka büszkén mered a combjai között. Majd hozzám sétál, és elém
térdel. Apró páracseppek hömpölyögnek közöttünk. Fekete haja a fejére tapad,
és valamilyen megmagyarázhatatlan okból… veszélyesnek tűnik.
A szívem a torkomban dobog, és bámulom őt. Nem bírok se elpillantani, se
megszólalni. Úgy érzem magam, mint egy nyamvadt nyuszi, összekuporodva,
picinek és gyámoltalannak. A legelső éjszakától kezdve megvan a képessége,
hogy teljes mértékben mozgásképtelenné tegyen pusztán a jelenlétével. Az
ajkaimat forrónak és duzzadtnak érzem, ezért idegesen megnyalom őket.
Egy szó nélkül kikapcsolja a bikinifelsőmet, és amikor leesik, előrehajol, és
a szájába veszi az egyik mellbimbómat.
– Csuromizzadság vagyok – tiltakozom.
Erre megszívja.
Az izgalomtól végigcikázik a melegség az ereimben. Ívbe feszül a testem.
Felemelem mindkét kezem, hogy a válla kemény és csillogó izmaira tegyem.
Perzselően forró a bőre, de a kezeim annyira nedvesek, hogy megcsúsznak
rajta. Lenézek rá, ő a csontig hatoló pillantásával feszülten figyel. A fogai
között tartja a mellbimbómat, és továbbra is engem néz, amikor ráharap. Ez a
szándékos durvaság áramütésként hasít le az ágyékomba.
Felsikítok.
–  Az igazi szenvedély ilyen – suttogja rekedtesen, és megnyalja a lüktető
hegyét. Nyugtatja. Aztán addig bűvöli, amíg újra megkeményedik a szájában.
Azzal jutalmazza, hogy finoman szívja. Ficergek, és nyugtalanul nyögdécselek.
Áttér a másik mellbimbóra, mire én közelebb bújok erős testéhez, a
csípőmet előre-hátra mozgatom, dörgölőzök hozzá, és vágyom rá. Zane
átkulcsolja a derekamat, felemel a padról, majd lefektet a nyirkos padlóra. A
szám elnyílik a vágytól, amikor lehúzza a bikinialsómat, és maga mögé hajítja.
– Igen – nyüszítem.
Úgy gubbaszt a meztelen testem fölé, mint egy farkas, majd kiéhezve
végigszívja és -nyalja az összes porcikámat. Végül széthúzza a duzzadt
szeméremajkaimat, és belém csúsztatja egy ujját. Hangosan levegőért kapok,
és ívbe feszítem a hátam, amitől akaratomon kívül a keze még mélyebbre
hatol a nedves melegembe.
–  Annyira kurva forró és szűk a puncid – mondja, és ujjaz, miközben én
vonaglok és tekergek a padlón.
Majdnem felsikítok, amikor megérzem, hogy a meleg szájával hirtelen
lecsap a megduzzadt csiklómra. Erősen szívja, és a testem
megzabolázhatatlanul elkezd remegni. Hullámokban tör fel az élvezet a
bensőmből, és cikázik bennem, ahogy erősen és sokáig élvezek. Ő hevesen
nyalja az ajkaimat, és mohón issza a nedvemet.
– Te jössz – suttogom, a testem még mindig bizsereg.
–  Én jövök – ért egyet, és egy kis fekete tárgyért nyúl a pad alá. Úgy
tizenhárom centiméter hosszú, és sima, körülbelül virslivastagságú, viszont a
teteje egy kisujjamnál nem nagyobb tompa hegybe szűkül. A másik vége úgy
néz ki, mint egy tappancs.
– Mi ez? – kérdezem kíváncsian.
Zane lassan elmosolyodik.
– Arra van, hogy egy helyben tartson téged.
Kérdőn nézek rá.
– Hogy érted?
– Hadd tanítsam meg, hogyan kell használni – mondja, és felkel a padlóról.
Nagy léptekkel az ajtóhoz megy, kinyitja, mire csodásan hűvös levegő tör a
helyiségbe. Én továbbra is a könyökömön támaszkodom, és nézem, ahogy
levesz egy üveget egy fémpolcról, és egy jó nagy adag zselét nyom belőle a
tenyerébe. Visszajön a gőzkabinba, és bőségesen bekeni vele a fekete tárgyat.
Édes eperillat csapja meg az orromat. Felém tartja a kezét, én beleteszem a
sajátomat, és felhúz.
Zane a tárgyat a tappancs felől a falra nyomja, ami egy cuppanó hanggal a
csiszolt kőre tapad.
– Mi… – kérdezném, de félbeszakít.
Zane a nedves csempének nyom engem, mire ijedt szemmel nézek fel rá.
Patakokban folyik le az arcán a víz, és csöppen le a szemöldökéről és az
orráról. Nekem nyomja az ágyékát, így érzem, ahogy kemény farka hozzám
préselődik. A szám elnyílik a várakozástól.
– Édesem és reménycsillagom – motyogja.
Aztán összeér a nyelvünk, és elönt a perzselő forróság. Szédülten kettőnk
közé nyúlok, megmarkolom a kemény farkát, és őrülten csúsztatom rajta le-föl
a kezem. A csókunk megtörése nélkül nagy, erős kezeivel a combjaim alá nyúl,
és egy mozdulattal felemel a padlóról. Átkulcsolom a derekát, mire ő azonnal
alám nyúl, és a puncimba nyomja a hüvelykujját.
Annyira nedves vagyok, hogy a behatolásnak cuppogó hangja van. Teljesen
belefeledkezem abba, ahogy a hüvelykujja mozog bennem, így észre sem
veszem, hogy a falra rögzített fekete tárgyhoz emelt. A hegye a hátamba
nyomódik.
– Zane – lihegem, és a vágytól csillogó szemébe nézek.
– Igen? – kérdezi.
– Még soha semmi nem volt a fenekemben – suttogom idegesen.
– Szűz fenék. Mennyire édes! – A tekintete elégedettségtől ragyog.
 Szétkulcsolom a lábaimat a csípőjéről, és lábra állok.
– Készen állsz? – kérdezi rekedtes hangon.
Bólintok.
–  Hajlítsd be a térdeidet – mondja, és irányít, amíg a rúd hegye a
végbélnyílásomnál van. – Most pedig told hátra magad – utasít, és nézi, ahogy
lassan rátolom magam a síkosítóval bekent rúdra. A vége lekerekített és
vékony, így könnyedén átmegy a kezdeti ellenálláson, és hirtelen már a
fenekemben is van. Olyan vagyok, mint egy táblára tűzött pillangó.
– Odanézzenek – mondja Zane, és a széttett, láthatóvá vált puncimat nézi. –
Úgy csöpögsz, mint egy csap.
Nem hazudik. Ez egy új élvezet számomra, és annyira fel vagyok izgulva,
hogy érzem, a nedvességem a combjaimra folyik, ahogy a rúd egyre
mélyebben van bennem, és az élvezettől erős borzongás cikázik le-föl a
gerincemen. Leszegem a fejem, és veszek jó néhány nagy lélegzetet, mielőtt
egy kicsit még jobban magamba tolom. Amint úgy nyolc-tíz centire van
bennem, Zane megsimogatja a hátam.
– Lazíts – mondja.
– Kefélj meg keményen, Zane! Hogy sikítsak.
– Kurvára ezt tervezem – dörmögi.
Tesz előre egy lépést, és olyan erővel nyomja belém a farkát, hogy tövig
rácsúszom a rúdra, és érzem, hogy az alja szétfeszíti a farpofáimat.
– Egek, ez csodálatos – kapok levegőért, a szám meglepetésemben elnyílik.
Sosem gondoltam, hogy így lesz, de imádom a dupla behatolás érzését.
Fantasztikus érzés, hogy Zane hatalmas farka szétfeszíti a puncimat, a csúszós
fekete rúd pedig a fenekemben van…
–  Keményen akartad – mondja, ahogy elhúzódik a faltól, majd keményen
belém hatol. A farka és a rúd egyszerre fúródnak belém.
– Igen, ez az! – lihegem.
A farka és a rúd újra kihúzódnak a testemből.
– Mondd, hogy a kis kurvám vagy.
– A kis kurvád vagyok – lihegem bizonytalanul, ahogy őt és a rudat is újra
magamban érzem.
– Ki az apucid? – kérdezi a következő kihúzódásnál.
– Te. Te vagy az apucim – nyögöm.
És ez így folytatódik. Lök. Lök. Lök. Amíg egy izzadt káosz vagyok, a
combjaim remegnek, és a puncim satuként fogja őt közre. Kimelegedve,
felizgulva és reszketve, mint aki lázas, vadul billegek az orgazmus határán.
– Nem bírom már sokáig – kiáltok.
– Sikíts nekem – utasít, és tövig belém nyomja magát.
Szétesem, őrülten reszketek, állatias morgások törnek fel a torkomból,
miközben ő üvölt, és mélyen belém lövi a spermáját. Csuromvizesen és
levegőért kapkodva meredünk egymásra.
– Tetszett?
Zihálva bólintok.
Ő nagyot fúj, majd kihúzódik belőlem, és nézi, ahogy kifolyik a spermája.
Leemel a falról, a karjába vesz, és kivisz a gőzkabinból.
– Ne. Ne! Ne csi… – sikítom, amikor a medencébe dob. Köhögve jövök a víz
színére, kitolom az arcomból a hajamat, és őt keresem. Néhány méterre van
tőlem a vízben, és engem néz. A tekintete gúnyos.
A víz csodásan hűvös a felhevült bőrömön.
–  Baszd meg! – mondom, majd hátat fordítok neki, és a másik irányba
úszom. Előbb-utóbb majd bosszút állok ezért. Néhány karcsapás múlva
mellettem bukkan fel. Ernyedten úszunk két hosszt, tartja az én lustálkodó
tempómat.
Majd megáll, megfogja a derekamat, és felegyenesít. Átkulcsol, és közelebb
húz magához. A meztelen testünk összeér, én pedig erős nyakára teszem
mindkét kezem.
– Ma este iszunk valamit Stellával.
Zane teste megfeszül, de az arckifejezése nem változik.
– Szeretnéd, hogy foglaljak nektek helyet a Matrixban?
– Á, csak a Jamie’sbe megyünk.
Felvonja egyik vizes szemöldökét.
– Jamie’s?
–  Nem hallhattál róla. Nagyon ledurrant és kicsit romkocsmás, de a
környékünkön van, és szeretjük. És olyan zenét játszanak, amit szeretünk.
Bólint.
– Rendben. Mikor fogsz hazaérni?
Ettől meglódul a szívem. Olyannak hangzunk, mint egy igazi pár.
– Úgy éjfél körül.
– Éjfél? Jó, várni foglak.
A gondolat spontán jön. Őrülten szerelmes vagyok beléd, Zane. Gyorsan
lepillantok, hogy semmi olyat ne lásson a tekintetemben, amit nem kellene.
Inkább végighúzom az ujjaimat az arcán lévő hegen.
– Hogy szerezted ezt?
– Neki volt kése, nekem nem – mondja egyszerűen.
– És mi lett?
–  Nekem egy hegem, neki temetése. – A hangja és az arca nélkülöz bármi
érzelmet.
Ó, atyám! Mégis hogyan tudnék én az ő világában élni? És mégsem tudom
elhagyni. Még nem.
–  És ezek a csillagok jelentenek valamit? – kérdezem halkan, és a válla
elején lévő kék csillagos tetoválások körvonalán húzom végig az ujjaimat.
Néhány pillanatig azt gondolom, hogy nem fog válaszolni, majd kissé
megvonja a vállát.
–  Ha már megkérdezted, elmondom. A legmagasabb kitüntetést jelölik,
amit a Vor v zakonén belül el lehet érni.
–  Az mi? – Nagyon érdekel a múltja, de igyekszem közvetlen hangot
megütni. Ez az első alkalom, hogy bármilyen információt megoszt a múltjáról,
és nem akarom elijeszteni azzal, hogy túl nyomulós vagy kíváncsiskodó
vagyok.
– Nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy törvényes tolvajok.
Nyugodtan nézek rá.
– Törvényes tolvajok?
–  A Vor v Zakone az orosz szervezett bűnözés elitje, és nagyon szigorú
etikai előírások alapján működik. Aki megszegi az előírásokat, halállal
büntethető. Amikor én kaptam ezeket a csillagokat, akkor még jelentettek
valamit. Manapság sok srácnak van anélkül, hogy a szervezethez tartoznának.
– Miért van ugyanilyen minta mindkét térdeden is?
–  A csillagok viselésével azt a szándékunkat fejezzük ki, hogy mindegy,
milyen körülmények adódnak, soha nem térdelünk le vagy működünk együtt
azokkal a disznókkal, akiket mi musornak hívunk. De ti valószínűleg
rendőrség vagy hivatalnok néven emlegetitek őket.
–  Szóval akkor ennek az elit szervezetnek vagy a tagja? – kérdezem
óvatosan.
– Voltam. Régen.
A szemébe nézek, amit pompázatosan sűrű, nedves szempillák
szegélyeznek.
– Már nem vagy a tagja?
 – Amikor a Szovjetunió összeomlott, az orosz maffia jellege megváltozott. A
hülyék gyorsan rács mögött kötöttek ki, a sok kapcsolattal bírók potom
pénzekért felvásárolták az állami tulajdonokat, és milliárdosok lettek, mások
pedig a hazától távol kerestek maguknak új otthont, hogy futtassák a gyakran
leleményes csempészműveleteiket.
– Leleményes?
Vállat von, a mozdulat közönyös, elegáns és furcsa.
– Okos csalások voltak.
– Aha. Például?
–  Például metanolt kékre festeni, szélvédőmosóként felcímkézni,
tartályhajónyi mennyiségekben Oroszországba szállítani, eltávolítani a színét,
és vodkaként árulni. A cél az volt, hogy ne kelljen vámot fizetni az alkoholra.
– Értem – mondom halkan. – Szóval te az Angliába érkezők egyike voltál?
– Aha.
– Te is benne voltál ebben az alkoholos csalásban?
– Nem.
– Drogcsempészetben?
–  Régen. Még mindig jó kapcsolataim vannak, és össze tudok hozni egy
nagy ügyletet.
– A drog megöli az embereket – suttogom.
Úgy néz rám, mint aki bűntudatot egyáltalán nem érez, és nem szégyelli
magát.
–  A drogot nem Oroszországban állítják elő. Én csak a közvetítő voltam.
Kiderítettem, hogy ki őrzi Afganisztánban és Dél-Amerikában az
ópiummezőket, aztán idehívtuk, és kiokított.
Beharapom az alsó ajkam.
– Akkor mivel foglalkoztál? Prostitúció?
– Az egy remek pénzkereseti rendszer, de nem nekem való. Túl zűrös. Nem
szeretek emberekkel és az ő mindenféle függőségeikkel, rögeszméikkel és
kényszereikkel foglalkozni. Én a tiszta ügyleteket szeretem.
Bólintok. Megkönnyebbültem.
– Mi mást csináltál még?
– Harci eszközökkel való kereskedelem.
Visszatartom az ingert, hogy ráncoljam a homlokom.
– Fegyvercsempészet?
–  Nem csak fegyverek. A kommunizmus bukása után rengeteg állami
fegyverraktár volt eladó. Nagy hatótávolságú rakéták, tankok,
tengeralattjárók, minden.
– Terroristáknak adtad el?
–  A hentes foglalkozik azzal, ki veszi meg a húst? A legtöbbet ajánlónak
adtam el, de hadd mondjak el valamit. A legnagyobb terroristák a kormányok,
mivel döntően kormányok által pénzelt terroristáknak értékesítettem.
– Ha mindez régen volt, most mivel foglalkozol?
– Kiberbűnözésre specializálódtam.
– Milyen típusára?
–  Kifinomult szoftverrel kerüljük meg bankok és hitelkártya-társaságok
biztonsági rendszerét, átvesszük fölöttük az irányítást, és több ezer számlára
utalunk pénzt, amelyeket mi irányítunk. Utána nagyon gyorsan és ide-oda
mozgatjuk a pénzt különböző kontinensek között, így lehetetlen utolérni.
Kétkedve nézek rá.
– Komolyan? Állandóan elkapják a hackereket.
Megrázza a fejét.
–  A média óriási ügyet csinál egy maroknyi kispályás hackerből, akik a
szüleik pincéjéből dolgoznak, és akiket elkapnak a hatóságok, mert pontosan
tudják, hogy az igazi bűnözők érinthetetlenek. A bankok soha nem fogják
elmondani, hogy mennyit veszítenek, mert ha az emberek tudnák, hogy hány
milliárdot lop el évente a szervezett bűnözés, soha nem tartanád a bankban a
pénzed.
Megköszörülöm a torkom.
– Ez a közös ügyetek Lennyvel?
Zane arca hirtelen kővé dermed.
–  Már figyelmeztettelek. Ne avatkozz a dolgaimba, Dahlia. Minél
kevesebbet tudsz, annál jobban tudok vigyázni rád.
Hirtelen elkap a félelem. A kifinomult biztonsági intézkedésekre gondolok,
amik között él.
– Még te sem vagy teljesen biztonságban, igaz?
– Ez a munka jellegével jár – hessegeti ezt el. – Mindig van valaki, aki kész
elárulni téged, aki azt akarja, amid neked van.
–  Miért választottad ezt az életet? Állandóan óvatosnak kell lenned, és a
börtön veszélye is mindig fenyeget.
– Nem sok választásom volt.
–  Egyszer azt mondtad, hogy végső soron minden választás kérdése.
Némelyik nehezebb, mint a többi, de attól még választás.
–  Ugyanolyan kevés választásom volt, mint neked, amikor a húgodat
használtam aduászként – mondja csendesen.
Úgy érzem, szédülök.
– Mi történt veled, Zane?
Valami megvillan a szemében, és egy óvatlan pillanatig úgy néz ki, mint aki
kísértetet lát.
– Nem akarok a múltról beszélni – mormolja, majd elúszik tőlem.
Miért nem engedsz be, Alekszandr Malenkov?
 Öt

ALEKSZANDR MALENKOV

(Mama)

Amikor felébredek, annyira fáj az egész testem, hogy legszívesebben csak

összekuporodnék és sírnék, de erővel ráveszem magam, hogy ne tegyem, mert
a mama mellettem fekszik, és néz. Egy hófehér hattyúnál is kecsesebb. Fekete
hajú, és olyan kék szeme van, mint nekem. Tökéletes egy fekete fogat és egy
eltört állkapcsot leszámítva, amik miatt a szája egy nagyon kicsit
aszimmetrikusnak tűnik.
A születésem előtt tört el az állkapcsa, amikor egy ajtó arcon csapta, a foga
pedig akkor feketedett el, amikor leesett néhány lépcsőfokot, és megütötte. Azt
mondta, hogy egy este történt, amikor már terhes volt velem. A mama azt
mondta, hogy nagyon szerencsés volt, amiért nem veszítette el több fogát,
vagy engem. Azt mondta, hogy aznap éjjel akár ki is pottyanhattam volna a
hasából. A mama szájába dugom az ujjamat, és tudom, hogy a fekete fog
lötyög. Úgy lötyög az állkapcsában, mint az én metszőfogaim, mielőtt
kihúztam őket.
–  Élsz – mondom csodálkozva, és felé nyúlok, hogy megérintsem a
felpüffedt arcát.
– Persze hogy élek – mosolyog.
– Mama, a fogad! – kapok levegőért. Egy lyuk van a mosolyában.
– Eltűnt – mondja vidáman. – Örülök. El volt rohadva. – Kidugja a nyelvét a
lyukon keresztül. – Megspórolt nekem egy látogatást a fogorvoshoz.
– Fáj? – kérdezem aggódva.
– Nem. Kicsit sem.
Megérintem a felszakadt ajkát.
 – És ez fáj?
– Nem. Van, ami rosszabbnak tűnik, mint amilyen.
– Tegyünk rá ragtapaszt, mama?
– Nem – mondja kicsit nevetve.
Rámeredek.
– Biztos vagy benne? Fájdalmasnak tűnik.
– Igen, biztos. Tudod, hogy sosem hazudnék neked.
Bólintok. Ez igaz. A mama sosem hazudik.
– Hol van a papa? – suttogom.
Kék szeme szomorúnak tűnik.
– Elment.
– Dolgozni ment? – A papa furcsa időpontokban dolgozik. A balesete előtt,
amikor megsérült a feje, és az orvosok fémlapokat tettek a hátuljába, napokra
el szokott menni. A mama azt mondja, hogy a kormánynak dolgozik. Azt
mondja, hogy titok, amit csinál, olyan, mint James Bond, úgyhogy soha nem
tudhatjuk meg, hogy hová megy. Az összes barátom retteg az apámtól. A
szüleik sokat mosolyognak rám, de mindig idegesnek tűnnek, amikor náluk
vagyok.
– Igen, azt hiszem – mondja a mama kedvesen.
– Még mindig nagyon mérges rám?
– Ó, kicsikém, drága Alekszandr, egyáltalán nem mérges rád.
– De, az. Gyávának hisz, mert sírtam. Próbáltam nem sírni, de nem ment,
mama. – A könnyek megint próbálnak kibuggyanni, de elpislogom őket.
– Nem vagy gyáva, kiscsillagom. A legtöbb ismerősömnél bátrabb vagy.
– Tényleg?
– Igen, ez az igazság.
– De a papa nem így gondolja.
–  A papa szeret téged, csak azt akarja, hogy olyan remek harcos legyél,
mint ő, de néha nem tud uralkodni az indulatain. Ilyenkor kifordul magából.
A baleset tehet róla. Megváltoztatta őt. Emlékszel, hogy meséltem neked róla?
– Igen, emlékszem.
– Egyszer majd jobban lesz. Meglátod – mondja.
– Remélem.
– Én tudom – mondja szenvedélyesen.
– Sajnálom, hogy bántott téged, mama. Az én hibám.
– Nem bántott, és nem a te hibád. Ilyet soha többé ne mondj – mosolyog a
mama kedvesen.
Bólintok.
– Mama.
– Igen, kicsikém?
–  Talán még nem kellene elkezdeni a kiképzésemet. Talán meg kellene
várnunk, amíg a papa jobban van.
Könnyek szöknek a mama szemébe.
– Sajnálom, drágám, de muszáj lesz edzened. Most már férfi vagy. A papa el
fogja várni. Csak heti egyszer, talán kétszer. És jobb lesz. Ígérem.
Finoman megérinti a bordáimat, mire felszisszenek a szörnyű fájdalomtól.
Gyorsan elkapja a kezét.
– Fájdalmat okoztam, ljubov moja?
Megrázom a fejem.
– Nem, mama. Te soha nem okoztál nekem fájdalmat.
A mama összeszorítja az ajkait, és a szeme annyira szomorú, hogy
legszívesebben vattába csomagolnám őt, és egy olyan helyre rejteném, ahol
soha senki nem találna rá.
– Gyere, zongorázzunk együtt – mondja megindultan.
Lassan, nagyon lassan, mert akkora fájdalmam van, kiszállok az ágyból, és
együtt felállunk. Felém nyújtja a kezét, és megfogom. Nehéz nagyokat
lélegezni. Elkezdünk kisétálni a szobából, és látom, hogy sántikál.
Megállok, és aggódva nézek fel rá.
– Fáj a lábad, mama?
– Nem, ljubov moja. Csak nehezen mozog. Elzsibbadt. Nem fáj.
– Nekem sem. Nekem sem fáj.
Együtt a zongorához ülünk, és a mama rám néz.
– Mit játsszunk?
– Te válassz, mama.
– Játsszunk valami vidámat?
– Igen, legyen az.
– Mit szólsz Chopin Tavaszi keringőjéhez? – veti fel vidáman.
– Jó ötlet.
– Kezdhetjük?
– Kezdhetjük.
Elkezdünk játszani, mire a zene megtölti a levegőt, és a testembe száll.
Olyan gyönyörű, hogy mindkettőnk arcán potyognak a könnyek. Ez az
egyetlen alkalom, amikor a mama sír. Boldog számokat játszunk, és csak
sírunk, sírunk. Szabad, mert a zene, amit a mamával játszunk, csoda szép.
Olyan nagyon csoda szép. Belemenekülhetünk, és elmondhatjuk egymásnak
azt, amit a szánkkal nem merünk.
Hallgatunk.
 Hat

DAHLIA FURY

Én érek először a Jamie’sbe. Valaki szülinapi bulit tart, bent tikkasztó a hőség,
tömegnyomor van, és zaj. Szerencsére egy pár pont feláll, hogy távozzon,
amikor odaérünk, és Noah azonnal lecsap az asztalukra, bár ők még éppen
veszik a kabátjukat. A nő megsemmisítő pillantást mér ránk, a párja viszont
nem szól semmit, csak kerüli a szemkontaktust Noah-val.
– Szeretnéd, hogy hozzak neked valamit inni? – kérdezi meg Noah, amikor
a pár már elment, én pedig ülök.
–  Á, inkább megvárom, hogy Stella ideérjen. Köszönöm! – mondom
mosolyogva.
–  Rendben. Ott leszek a bárpultnál – válaszolja, és az állával a bár sarka
felé bök.
– Oké – válaszolom.
Stellával imádunk idejárni. Kissé lepukkant a hely, de az italok olcsók, a
hangulat remek, közel van a lakásunkhoz, ismerjük a dolgozókat, mindig
fantasztikus zenét játszanak, és van hátul egy kis táncparkett, amin mindig
végigtáncoljuk az éjszakát.
Farmerben vagyok barna csizmával és egy smaragdszínű pulóverben,
Stella viszont egy fekete-fehér csíkos miniruhában libben be, rövid műszőr
dzsekivel, az új Jimmy Choojában, rövidre vágott, kishableány-vörös festett
hajjal. Elképesztően jól néz ki, mindenki megbámulja.
– Jézusom, Stella. A hajad! – sikítom, és felállok, hogy üdvözöljem.
Pózol előttem, majd ide-oda dobálja a haját, hogy minden irányból
megcsodálhassam az új frizuráját.
– Úgy nézel ki, mint egy igazi sztár – mondom neki.
 – Ugye? – tátogja, és szemtelenül vigyorog.
– És mit csináltál az arcoddal? – kérdezem. – Ragyog a bőröd!
– Mézes, szódabikarbónás, zöldcitrom-leves maszk – mondja hanyagul, és a
levegőben megpuszilja az arcomat. Nézem, ahogy az asztalra teszi a táskáját,
becsusszan a helyére, és komoly, méregető szemmel néz. – Te viszont nem
vagy olyan dögös. Mi a baj?
– Egy perc, és elmondom. De először: mit iszunk?
– Ki fizeti?
Vigyorgok.
– Nem mi.
Erre felcsillan a szeme.
– A buborékokban nincs kalória, ugye? – kérdezi huncutan.
–  Egyáltalán nincs. Ezek csak kis kerek légbuborékok, amiket egy
elhanyagolható réteg pezsgő borít – mondom erényesen.
–  Ebben az esetben viszont – mondja hasonló erényességgel –, jónak kell
lennünk, és maradnunk kell a bubiknál.
–  Remek választás, Miss Spencer. Akkor én eltűzök a bárba érte, addig te
köszönhetnél Noah-nak. – A bár felé bólintok, ahol Noah egy üveg sört
szorongat.
Stella felpattan, és jóformán odaugrál. Nézem, ahogy átkulcsolja a férfi
nyakát, mint egy nagy gyerek, és közben azon gondolkozom, hogy mire is
véljem Stellának ezt az új, vicces és életvidám énjét. Olyan, mintha a lány,
akivel néhány napja ebédeltem, egy teljesen más ember lett volna. Aztán
hirtelen eszembe jut, hogy amikor megismertem, ilyen volt. Még mielőtt
belezúgott Zane-be, és elkezdett megnyúlt, lehangolt arccal járni.
Andy, a pultossrác meglepetten néz, amikor pezsgőt rendelek.
– Ünneplünk? – kérdezi.
– Csak kényeztetjük magunkat – válaszolom.
A hűtő hátuljában talál egy üveget, amit egy keskeny, műanyag vödörbe
állít, majd két pohárral együtt felém tolja. Kifizetem, és a zsákmánnyal a
kezemben oda megyek, ahol Noah és Stella állnak. Stella kihívón előretolja az
egyik csípőjét, Noah pedig pásztázza a testét, miközben beszél hozzá.
– Szeretnél csatlakozni hozzánk, Noah? – kérdezem.
– Nem, jól megvagyok itt. Csak menjetek, csajok, érezzétek jól magatokat.
– Biztos vagy benne, nagyfiú? – csücsörít Stella.
Noah végignéz rajta, a tekintete úgy méri fel, ahogy csak egy férfi tudja.
 – Ne játssz a tűzzel, bébi.
Stella megfogja a csuklómat.
–  Óóó, mindig csak az ígéretek! – incselkedik huncutul, majd elkezd
hátrálni Noah-tól.
Noah csak ingatja a fejét, és visszafordul a söréhez.
–  Miért flörtölsz így Noah-val? – kérdezem, amikor visszaérünk az
asztalunkhoz.
Stella megvonja a vállát.
– Csak elfoglalom magam, gondolom.
– Micsoda?
– Jó, elképesztően dögös, de állandóan annyira szabálykövető és hivatalos,
hogy azt hiszem, szeretem provokálni, meddig mehetek el, mielőtt megtörik –
mondja, és egy ferde pillantást vet a férfi felé.
– De nem akarnál vele randizni? – feszegetem tovább reménykedve.
– Soha nem fordult meg igazán a fejemben, de nem hiszem, hogy az esete
vagyok.
Kíváncsian nézek rá.
– Ezt honnan tudod?
– Ne már! Ha egy férfi igazán akar téged, akkor az süt belőle.
–  Nem tudom. Abból, amit én láttam, szerintem eléggé kedvel téged –
mondom, és lefejtem a fémborítást a pezsgősüvegről.
– Az eléggé a kulcs itt. Én nem eleget akarok. Én a veszettült, a nem tudok
élni nélkülét, a meghalok értét, az őrületest, a hatalmast, s a többit, s a többit
keresem. Tudod, ami nektek van Zane-nel.
Egy finom pukkanással kiengedem a dugót.
– Mire igyunk? – kérdezem.
– A dögös férfiakra – mondja pajkos vigyorral.
Töltök a poharakba, és koccintunk.
–  A dögös férfiakra – mondjuk egyszerre, és úgy viháncolunk, mint két
iskolás lány, és hagyjuk, hogy a buborékok legurgulásszanak a torkunkon.
–  Ó, istenem, ez az. Mm… mennyei – nyögi Stella, és hevesen rebegteti a
szempilláit, hogy ezzel fejezze ki, mennyire odavan az ízéért.
– Na, gyerünk, meséld el, hogyan sikerült a randi.
Fintorog.
– Uhh… borzalmas idióta volt.
– Komolyan? Miért, mit csinált?
 Stella előredől.
–  Elhívott egy étterembe, majd mindent felzabált, amit látott, még a
maradékomat is. Esküszöm, olyan volt, mint egy felfuvalkodott hólyag.
Amikor nem evett, magát fényezte. Dicsekvés, dicsekvés, dicsekvés. Hogy
mennyi pénze van. Hogy mennyire jó a munkájában. Hogy mennyi ingatlanja
van. Atyám, hallanod kellett volna. Bárki azt hihette volna, hogy Warren
Buffett-tel vagyok.
Rámosolygok.
–  Komolyan arra jutottam, hogy minden apának el kellene mondani a
fiának azt, amit a nagyapánk mondott a bátyámnak. Amikor egy férfi
hencegni kezd, akkor azt kompenzálja, hogy valami kicsi a lábai között. Ennek
a kis példabeszédnek az öreg és a tesóm között az lett az eredménye, hogy a
bátyám soha nem dicsekszik.
Megáll, hogy kortyoljon egyet.
– Majd miután ez a hólyag lyukat beszélt a hasamba, kérte a számlát, és a
létező összes zsebét elkezdte paskolgatni, kotorászni benne. Úgyhogy én ott
ültem, néztem őt – megérinti a haját –, és tudod, mi van ez alatt a szépség alatt.
Az volt bennem, hogy jaj, ez a srác azt hiszi, most jöttem le a falvédőről.
Elkezdek kuncogni. Szinte látom magam előtt a jelenetet.
–  Miután végigtaperolta az összes zsebét, teljesen ártatlanul és
megdöbbenve rám nézett, és azt mondta, hogy az autója ülészsebében
hagyhatta a pénztárcáját. Aztán jött a nagy kérdés: lennék-e olyan kedves,
hogy most rendezem a számlát, és később odaadja a pénzt. Félre ne érts, nem
volt drága hely.
– És mit csináltál? – kérdezem.
– Egyenesen a szemébe néztem, és nagyon csábosan azt mondtam, hogy te
csak fuss el a pénztárcádért, én addig itt megvárlak, édes.
–  Hű, nagyon bátor vagy, hogy így pellengérre állítottad. Ha valaki ezt
megtette volna velem, én egyszerűen kifizettem volna a számlát, és soha többé
nem veszem fel a hívását.
– Szó sem lehet róla. Eléggé nyugis ember vagyok, van, aki ezért picsának
hív, ami talán igaz is, de nem tetszett, amit művelt. Ha kifizettem volna a
vacsorát, akkor ez felbátorította volna, hogy újra megtegye egy másik szegény
lánnyal. Ez elvi kérdés – mondja komolyan. – És ha megfordult volna a
fejében, hogy leléceljen, végigsimítottam a belső combját, és azt mondtam
neki, hogy valami őrülten különlegest tervezek vele tenni, amikor
hazamegyünk hozzám. Hogy feltegyem az i-re a pontot, úgy néztem rá, hogy
azt higgye, élete legfantasztikusabb szexében lesz majd része.
– Hagyd abba, nem bírom! – mondom.
–  Mekkora egy vadbarom! Azt hitte, lehúzhat a számlával. Tudod, hogy
teljesen odavagyok a női egyenjogúságért, és társai.
Belekortyol a pezsgőbe.
–  Elképesztően utálom, ha egy férfi kinyitja nekem az ajtót. De a picsába
már, ne hívj meg vacsorázni, majd tegyél úgy, mintha a kocsiban hagytad
volna a pénztárcádat.
– Aztán visszajött a pénztárcájával?
–  Persze hogy visszajött. Csak úgy porzott utána az út, hat perc alatt
megfordult. – Sokat sejtetően billegeti mindkét szemöldökét. – Fogalmad sincs,
mennyire hatásos a combsimításom.
– Szóval hazavitt téged…
– Rakétasebességgel.
– Aztán?
– Aztán… kiszálltam az autóból, és megmondtam neki, hogy ha legközelebb
ennyire szarrágó akar lenni, szopja le saját magát.
 Hét

DAHLIA FURY

–  Hát, meg kell tanítanod a combsimításodra – mondom Stellának, amikor

abbahagyom a nevetést.
Élénk, kíváncsiskodó tekintettel néz rám.
–  Miért? Nem úgy tűnik, mintha szükséged volna arra, hogy bármit
megtanítsak neked.
Meglepetésemre céklavörös leszek.
Jó kis pletykát sejtve vehemensen előredől.
–  Ó, te jó ég! Odanézzenek. Vörösebb vagy a hajamnál. Mindent tudni
akarok!
–  Csak szörnen meleg van idebent – mondom, és iszom egy nagy korty
pezsgőt.
–  Nana, ezt nem úszod meg ilyen könnyen – fenyeget. – A részleteket
akarom tudni. Tudod, olyasmit, mint méretek, átmérő, orgazmusok
gyakorisága. Mindent!
– Azt hittem, nem akarod tudni.
–  Hát, ez még azelőtt volt, hogy felhagytam azzal, hogy bolondot csinálok
magamból.
– Micsoda?
–  Aha. Egyszer csak rájöttem arra, hogy a legjobb, ami történt velem, az
volt, hogy ti Zane-nel egymásra akadtatok. Végig igazad volt, amikor azt
mondtad, hogy engedjem el, és lépjek tovább. Nem hiszem el, hogy hagytam
magam ennyire megzuhanni miatta. A kurva életbe, az a pasi még azt sem
észlelte, hogy létezek, én pedig arra pazaroltam az életem, hogy észrevegyen.
Engem? Az én egészen csodálatos énemet. Egészen olyan, mintha meg lettem
volna bűvölve. Most meg, ha visszatekintek… – Elborzadva hátrahúzódik. – Ezt
én csináltam. – Még hátrébb. – Én mondtam. – Vicceskedve eljátssza, hogy
megpofozza magát. – Jóisten, olyan szomorú picsa voltam, hogy egy
együttérző képeslapot szeretnék küldeni magamnak!
Nem bírom abbahagyni a vigyorgást.
–  Ó, Stella, nagyon örülök, hogy továbbléptél. Elképzelni sem tudod,
mennyire rosszul éreztem magam a Zane-nel való dolog miatt.
Kacsint egyet.
–  Igen, láttam, hogy mennyire bánt. A fürdőszoba még soha nem volt
annyira tiszta, mint akkor.
Szégyenkezve nézek rá.
– Akkor megbocsátasz?
Felém nyúl, és megmarkolja a kezem.
– Nincs mit megbocsátani, nyuszi. Nem arról van szó, hogy szétbarmoltad a
happy mealemet, vagy ilyesmi. Borzalmasan éreztem magam, amikor azt
hittem, szerelmes vagyok. Most, ha visszatekintek, csak azt látom, hogy
mekkora hülye voltam. Miért csinálná ezt valaki magával, hacsak nem
mazochista? És mindenki tudja, hogy én nem vagyok az. Én nagyon szeretem
magamat.
– Igazából nagyon büszke vagyok rád. Tetszik ez az új és pompázatos Stella
– mondom boldogan mosolyogva. Az az igazság, hogy megkönnyebbültem és
le vagyok nyűgözve, hogy milyen gyorsan hátat fordított a rajongásának.
Visszaragyog rám.
–  Hát, üdv a klubban. Én is nagyon büszke vagyok magamra. Most pedig
elég belőlem. Mekkora Zane, de komolyan? Minden királynőnek szüksége van
egy jogarra, és nem a koronázási ékszerekről beszélek.
Felnevetek.
– A részleteket, kislány! – követeli.
– Jó, készen állsz?
– Ki vele!
– Tudtam gyakorolni, amit az orális szexes tanfolyamon tanultunk.
Erre leesik az álla.
– Lenyelted? – hadarja.
Nyugodtan bólintok.
A combjára csap.
– Mi lett a diszkrét kiköpéssel, miközben tettetjük a lenyelést?
 Vállat vonok.
– Nem tudtam nem lenyelni. Egészen finom volt.
Levegő után kap.
– Nem! Kurvára hazudsz! A sperma nem finom!
Vigyorgok.
– Igazából ez az volt.
–  Hagyjuk. Senki, még te sem fogsz soha arról meggyőzni, hogy a sperma
finom.
Vigyorgok Stella arckifejezésén.
– Azt hiszem, le akartam nyelni, mert annyira belebolondultam.
Stella lenyűgözve előrehajol.
– Igen?
– Igen – mondom.
– Ejha! Te tényleg kezdesz beleszeretni, igaz?
– Nem kezdek. Azt hiszem, már beleszerettem.
Stella megrökönyödve bámul engem. Tudom, hogy itt a jó alkalom bedobni
a Daisyvel kapcsolatos bombahírt. Soha nem voltam jó titkok őrzésében, és
amúgy is, szeretném, hogy tudja. Mielőtt Zane az életünkbe került, mindent
elmondtunk egymásnak, és én nem szeretnék ezen változtatni. Viszont
pontosan tudom, hogyan fog reagálni, ezért kissé remeg a gyomrom.
– El szeretnék neked mondani valamit, de nem akarom, hogy túlreagáld –
mondom neki.
– Én túlreagálni? Mikor reagáltam én túl bármit is?
Felvonom mindkét szemöldököm, és ezzel a „na, ne már!” arckifejezéssel
nézek rá.
– Ne aggódj, nem fogom.
Figyelmeztetőn nézek rá.
– Jól van. Jól van. Ígérem, hogy nem fogom. Gyerünk, bökd már ki!
– Jó, ne feledd, hogy megígérted! Semmi hisztéria.
– Na! – sürget türelmetlenül.
Nagy levegőt veszek, és belecsapok.
– Zane raboltatta el Daisyt.
– Mi? – kiált fel olyan hangosan, hogy sokan felénk fordulnak.
Körbenézek, és látom, hogy még Noah is megfordult, hogy ránk nézzen.
– Ne feledd, hogy megígérted – sziszegek neki.
Felemeli a poharát, kiissza, és óvatosan visszateszi az üres poharat.
 – Hűha, Dahlia. Az hétszentség, hogy nem fogod tudni betartatni velem az
ígéretem. Ez észbontó! Hogy bírsz itt ülni és ilyen nyugodtan ilyesmit
elmondani nekem? Mi a fene ütött beléd? Én totálisan ki vagyok akadva.
– Én ugyanígy reagáltam, amikor megtudtam, de volt időm megemészteni.
– Időd megemészteni? A picsába! Mikor tudtad meg?
– Tegnap éjjel.
– Jézusom, Dahlia, megőrülök, és te még mindig vele vagy?
Felveszem a pezsgősüveget, és töltök Stella poharába.
– Nem vagy őrült, és még mindig vele vagyok.
–  Atyavilág. Atyavilág! Ezt nem hiszem el. Amióta nem tartalak szemmel,
egy olyan fura nő lettél, aki szerint teljesen rendben van szerelmes leveleket
írni halálsoron lévő sorozatgyilkosoknak, mi?
– Ne fújd fel ennyire!
–  Felfújom? Ha most nem fújhatom fel, akkor majd mikor az ördögben
fújhatok fel bármit? – kérdezi vehemensen.
Sóhajtok.
– Olga mindent elmagyarázott.
Stellának elkerekedik a szeme.
–  Olga? Ő a kicseszett szakácsnő! Hogy a pokolba tudta ezt az egészet
elmagyarázni neked?
– Nem tudom. Világossá tette.
– Elraboltatta a húgodat, Dahlia!
–  Esetleg le fogsz higgadni, és meghallgatni, vagy a következő egy órában
csak ventilálni szeretnél?
–  Kész vagyok. Ventilálni szeretnék, de közben nagyon is akarom tudni,
hogyan magyarázta ki a szakácsnője az elrablást.
–  Igazából szerinte Zane-nek valami borzalmas traumája volt, és azért
olyan, amilyen. Mint egy megkínzott lélek – megtorpanok –, és szerinte én
vagyok az, aki megmentheti.
Stella keresztbe fonja a karjait.
– Kíváncsi vagyok, ezt mégis hogyan tervezed megtenni.
– Hát, azt még nem tudom, de dolgozom rajta.
Elképedve ingatja a fejét.
– Szóval megbocsátottál neki, és szerinted minden szipiszupi.
Stella érthetően elborzadt arcára nézek, és rájövök, hogy nem tudom,
miként magyarázzam el azt, ami Zane-nel kettőnk között van. Hogyan tudnám
elmondani neki, hogy olyan szoros közöttünk a kapocs, hogy az igazi
táplálékot nem az ételből és italból, hanem belőle nyerem? Néha lehetetlen
egy férfi és nő kapcsolatát egy kívülállónak értékelnie vagy egyáltalán
megértenie. Hogy a pár között milyen kötelék van. A kapocs, ami Zane-t és
engem összeköt, edzett acélból van. Akarom őt. Szükségem van rá, és már
elképzelni sem tudom nélküle az életemet. A kezében van a boldogságom
sorsa.
–  Nem arról van szó, hogy megbocsátottam neki – magyarázom –, csak
nagyon igyekszem őt megérteni. Én egy szerető, összetartó családból
származom, ezért nincs jogom megítélni valakit, akinek talán ezek a dolgok
nem voltak magától értetődők.
Megvonom a vállam.
–  Semmit nem tudok Zane múltjáról. Nem hajlandó beszélni róla, de azt
meg tudom állapítani, hogy valami szörnyűség miatt lett ilyen. Egy erőszakos
világban él, ahol brutális törvények vannak, és amikhez a puszta túlélésért
tartania kell magát, de a hideg külső alatt, amit mindenki felé sugároz,
néhányszor megpillantottam egy gyönyörű, de sérült és szenvedő férfit.
Stella pár másodpercig csak üresen bámul engem, majd megragadja a
pezsgősüveg nyakát, és önt magának még egy pohárral. Tudom, hogy nagyon
igyekszik megérteni, amit mondok neki, de nehéz. Iszik egy nagy kortyot.
– Ő tudta? – kérdezi, és Noah felé bök a fejével.
– Nagyon úgy tűnik, hogy mindannyian sejtették.
–  Azt a kurva. Közben úgy csinált, mintha kedves és segítőkész volna.
Kedvem lenne odamenni hozzá, és jól megmondani neki a magamét.
Felé nyúlok, és megragadom a kezét.
– Ne merészelj semmi ilyet csinálni, Stel! Nem az ő hibája. Ez Zane és az én
ügyem. Nem tudták biztosan. Csak sejtették.
– Meg vagyok lepve, hogy nem vagy mérgesebb.
Lenézek a kezemre.
–  Talán azért van, mert értem, milyen érzés, ha annyira akarsz valakit,
hogy a megszerzéséért szinte bármit hajlandó vagy megtenni.
Kíváncsian rám néz.
– Te így érzel vele kapcsolatban?
Beharapom az alsó ajkam, és lassan bólintok.
–  Jaj, ne! – kap elborzadva levegőért. – Mekkora hiba volt hagyni, hogy
aznap este helyettesíts engem!
 Megrázom a fejem.
– Ne mondj ilyet! Nem is éltem igazán, amíg nem ismertem őt, Stel. Még ha
holnap minden szét is esik, soha nem fogom megbánni azt, amiben vele volt
részem.
–  Ó, Dahlia. Remélem, és imádkozom, hogy jól sikerüljenek a dolgaid –
mondja halkan, de a hangja csupa kétely és aggodalom.
Mosolygok.
– Figyu, mindegy, mi történik, túl fogom élni, de az a helyzet, hogy ma nem
azért jöttünk el szórakozni, hogy depressziósak legyünk. Ne feledd, hogy
szörnyen be fogunk rúgni. Csináljuk! Jöjjön, aminek jönnie kell!
Visszamosolyog.
– Jól van, fenékig.
Kiisszuk a poharunkat, mire felcsendül a hangszórókból Gloria Gaynor I
Will Survive című dala. Elkerekedett, elképedt szemmel nézünk egymásra.
– Az univerzum üzen nekünk? – kérdezi Stella.
– Ha igen, akkor mire várunk? – kérdezem, és felpattanok.
Együtt a borbár végében lévő picike táncparkettre sietünk. Senki más nem
táncol, így miénk az egész placc. Rengetegszer táncoltunk már erre a számra.
Noah a háttérben áll, és néz minket. Hívjuk, hogy csatlakozzon hozzánk, de
ő megrázza a fejét, és feltartja a hüvelykujját. Nevetve táncolunk, kiisszuk az
italunkat, újra táncolunk, és még többet iszunk.
 Nyolc

DAHLIA FURY

– Én határozottan berúgtam – hadarja Stella.

– Én is – értek egyet, és az én hangom sem kevésbé bizonytalan.
– Kebab? – kérdezi.
Megrázom a fejem.
Ő fintorog.
– Neked jó. Te egy gigaméretű, lövellő spermájú kolbásszal fogsz jóllakni.
Vágok egy pofát.
– Ne legyél már ennyire gusztustalan!
– Jól van. Éhes vagyok – nyafogja panaszkodva.
–  Rendben. Cipeljük el a segged a Takiba. Azt hiszem, egy zacskó sült
krumplit én is meg tudnék enni.
– A bokszer Angliában alsónadrág, a sült krumpli meg chips – javít ki Stella
spiccesen.
– Jól van, akkor egy zacskó chipset – mondom.
Felállunk, egymásnak koccanunk, és megállíthatatlanul elkezdünk
kacarászni.
Noah odajön hozzánk.
– Mehetünk?
– Éppen indulunk, hogy szerezzünk valami ennivalót a Takiban – mondja
Stella még mindig nevetve.
Noah ráncolja a homlokát.
– Taki?
– A kebabos az utcában – magyarázom.
– Jó. Üljetek be az autóba, és odamegyünk. – Noah az órájára pillant, majd
újra rám. – Nincs sok időnk. Éjfél előtt vissza kell érnünk.
Ettől a hírtől Stella felélénkül. Felém fordul, és az ujját táncoltatja.
–  Micsoda? Takarodó van? – kiáltja, és majdnem hanyatt esik a Jimmy
Choojában.
Elkapom a derekát, és egyenesen tartom.
– Nem, nincs. Csak azt mondtam Zane-nek, hogy éjfél előtt visszaérek.
– A mai adag kolbászért és mártásért? – kérdezi szétfolyó hangon.
Noah-ra pillantok, akinek még nem láttam a szemöldökeit ilyen
magasságokba szökni. Szemlátomást fogalma sincs, mihez kezdjen két
seggrészeg nővel.
– Először majd haza kell vinnünk Stellát – mondom neki.
–  Erre semmi szükség. A sofőr majd hazaviszi, és megvárja, hogy
biztonságban bejusson, én pedig a saját kocsimban viszlek el.
– Atyám, nagyon hatékony vagy – mondom, és kissé imbolygok, mert Stella
vadul dülöngél.
– Hadd segítsek – ajánlja fel, és egyik karjával könnyedén megtartja.
Noah erős karjával a tántorgó Stella körül, miközben ő kötözködik, és
baráti ajánlatokat tesz mindenféle szembejövő idegennek, eljutunk a Takiba.
Egész sor vár arra, hogy kiszolgálják, de Taki a grillre dob egy fél csirkét, kiált
valamit görögül az üzletet felügyelő férfinak, a pult üres végéhez megy, és int
nekünk.
Konyharuhát lendít a vállára, a két alkarjával az üvegpultra támaszkodik,
és hatalmasat kiált.
–  Hajjaj, a két kedvenc kouklám! – A szó gyönyörű babát jelent görögül,
ahogy azt tavaly elmondta nekünk. Nem perverz módon, hiszen Taki olyan
idős, hogy a nagypapánk lehetne. Általában csinos fiatal lányokra vagy
kisbabákra használják.
– Üdv, Taki! – mondjuk Stellával egyszerre.
– Rég nem ettétek Taki ételét. Merre voltatok?
– Ő tehet róla – panaszkodik Stella. – Talált magának valakit, és most már
nem jár el velem.
Taki felemeli mindkét eres, ráncos kezét, és megrázza a bajszos arca előtt.
– Találtál férfit. És? Enni még kell.
Vigyorgok, Taki meg Noah-ra néz, aki az ajtóban áll.
– Ő az ott?
– Nem, ő csak egy barát – mondom.
 – Nagy – mondja, és közben kihúzza a vállát, meregeti öreg szemét.
– Maga szerint ott is nagy, ahol fontos? – suttogja Stella.
– Stella! – suttogom.
– Menj, és derítsd ki! – noszogatja Taki ördögi vigyorral.
Stella megfordul, hogy pont így tegyen, én viszont elkapom a derekánál
fogva.
– Stella – mondom figyelmeztetőn.
–  Mi van? Zane soha nem fogja megtudni. Diszkrét leszek – mondja
ártatlanul.
– Ne csináld! Reggel bánni fogod – mormolom halkan.
– Csak egy gyors érintés – hízeleg.
–  Emlékezz, mi történt legutoljára, amikor ilyen részeg voltál, és nem
hallgattál rám.
– Arra gondolsz, amikor felgyújtottam azt a kidobóembert? – kérdezi kicsit
kuncogva.
– És utána velünk mi lett? – segítek neki.
– Egy életre megtiltották, hogy belépjünk – mondja duzzogva.
Takihoz fordulok.
– Üres gyomorra ivott, úgyhogy kérem, ne bátorítsa.
A férfi megadón felemeli mindkét kezét.
–  Akkor mit lehet itt most enni? – kérdezi Stella Takitól, és egy óriásit
csuklik. A szája elé kapja a kezét. – Upsz. Bocsánat.
Taki végigmutat az üvegpultban lévő nyers húsokon.
Amíg Stella az üvegpultnak dől, és a kínálatban lévő ételeket nézi, én
rendelek egy zacskó chipset, és Noah felé fordulok, hogy ő szeretne-e valamit
enni. Gyorsan megrázza a fejét, és a kint lévő csapat fiatal srácra kezd
koncentrálni, akik nagyon sokat ittak, és szemlátomást viszket a tenyerük egy
verekedésért.
– Miben van ezek közül a legkevesebb kalória? – kérdezi Stella.
Taki fog egy citromszeletet, ami egy saslikra húzott hússal teli tál szélét
díszíti, őrülten vigyorog, és Stella felé tartja.
–  Haha. Nagyon vicces – mondja Stella, és a tenyerébe temeti az arcát. –
Tudjátok, mit? A picsába ezzel. Ma estére felfüggesztem a diétámat. Kérek egy
nagy báránykebabot salátával és nagyon-nagyon sok fokhagymaszósszal,
úgysem fogok ma éjjel senkivel csókolózni.
– Oki-doki – mondja Taki, és megy, hogy húst faragjon le a nyársról.
  
 
Az üvegablaknál állunk, habzsoljuk az ennivalónkat, és közben dobozos kólát
kortyolunk. Utána elindulunk abba az irányba, ahol a sofőrünk parkol. Noah
az autó hátuljába gyömöszöli Stellát, és rácsukja az ajtót.
– Maradj itt – mondja nekem. – Idejövök a kocsimmal.
Lemegy a hátsó ablak, és Stella kidugja a fejét.
– Hová ment? – nyüszíti.
– Az autójához.
Megragadja a kezem.
– Tudom, hogy részeg vagyok, és összevissza beszélek, de ugye tudod, hogy
teljes szívemből szeretlek?
Ebben a pillanatban olyan hatalmas szeretetet érzek Stella iránt, hogy
legszívesebben magamhoz szorítanám és megóvnám őt minden férfitól, aki
valaha próbál neki bánatot okozni.
– Tudod, hogy én is nagyon szeretlek téged – mondom elfúló hangon. Egy
pillanatig úgy tűnik, mindjárt elsírja magát, így lehajolok hozzá, és arcon
csókolom.
Szorosan átölel.
– Alig várom, hogy hazagyere. Soha többé nem kell fürdőszobát pucolnod.
Majd én megcsinálom – mondja a hajamba, a hangja bizonytalan, a szívem
meg erre elszorul a szomorúságtól. Tényleg hiányozni fog nekem ez a lány.
Tudom, hogy lassan el kell neki mondanom, hogy bizonytalan, mikor fogok
hazamenni, de most nincs szívem elmondani neki. Majd máskor. Majd máskor
elmondom.
Ebben a pillanatban jelenik meg Noah autója hatalmas morajjal az
utcában, és Stellával egyszerre fordulunk felé, hogy meglepetten bámuljuk a
jó nagy darab autót. Úgy néz ki, mintha valami szuperhősös képregényből
való volna.
– Azta. Mi ez, egy Batmobil? – kérdezi Stella.
– Nem hiszem, de az tuti, hogy elég felbőszült motorja van.
Stella csuklik.
– A bátyám nyakmerevítőben hazaérős kocsiknak hívja ezeket.
– Nagyon remélem, hogy a bátyádnak nem lesz igaza. Nekem ebbe be kell
szállnom.
Stella hangosan felnevet.
 Noah egy mögöttünk lévő autó mellé áll, és jelez a sofőrnek, hogy induljon.
Az autó elkezd gurulni, Stella derékig kiáll az ablakból, és integet nekünk.
–  Jó éjt, jó éjt, drágáim! – kiabálja, a hangja szétfolyó és boldogabb, mint
rég hallottam.
– Ülj vissza! – kiabálom.
Gyorsan visszabújik az autóba, és néhány pillanat múlva hallom, ahogy
fülsiketítő hangon sikítja, hogy „bibibí!”, majd látom, ahogy egy hosszú pár láb
lassú ollózó mozdulatokkal riszál ki az ablakon. Pont, mint egy Folies Bergère-
táncos. Nevetve előveszem a telefonomat, és csinálok egy videót a lábairól.
Reggel majd kiposztolom a Facebookra. Gyanítom, nem fog rá emlékezni.
– Menjünk! – szól ki Noah.
Már éppen készülök megfordulni, amikor Stella egyik cipője lecsúszik, és
az út szélére esik. Mielőtt bármit tehetnék, a lámpa vált, Stella visszahúzza a
lábát, és az autó elhajt. Stella annyira el van ázva, hogy még csak észre sem
veszi, hogy elhagyta egy cipőjét.
– Gyere már, Dahlia! – sietett Noah újra.
–  Csak egy pillanat – mondom, és futva megteszek néhány métert, hogy
összeszedjem a drága cipőjét, de ahogy odaérek, egy férfi, aki a másik irányból
jött, lehajol, és felveszi. Feláll, nekem pedig leesik az állam.
– Mark – suttogom.
– Szia, Dahlia! – mondja halkan, és felém tartja a cipőt.
Elveszem tőle.
–  Mit keresel itt? – A szellő az arcomba fújja a hajamat. Hátrafésülöm, és
rámeredek.
– A környéken jártam – mondja.
Még részeges állapotomban is tudom, hogy ennek nincs értelme.
–  Nézd, Mark, én… – kezdek bele, amikor érzem, hogy Noah mellém lép.
Felé fordítom a fejem, felnézek rá, és látom, hogy az arca kőkemény. A szeme
jéghideg és ellenséges, a szája pedig egy ijesztő egyenes vonallá feszül.
– Minden rendben, Dahlia? – kérdezi, és közben egy pillanatra sem veszi le
a szemét Markról.
– Minden rendben, Noah. Ő egy barátom, Mark – magyarázom sietősen.
Mark azonnal nyújtja a kezét, de Noah udvariatlan módon nem vesz róla
tudomást.
– Mennünk kell – mondja, és még mindig Markot bámulja.
Mark leengedi a kezét.
 – Örülök, hogy találkoztunk, Mark – mondom bénán.
Egy pillanatig úgy tűnik, mintha Mark mondani akarna valamit, aztán
viszont sután elmosolyodik.
– Igen, nagyon örülök, hogy láttalak. Gyönyörű vagy.
Noah mellettem még jobban megfeszül.
Hogy enyhítsek a helyzeten, Mark kezébe nyomom Stella cipőjét.
– Megtennéd, hogy ezt odaadod helyettem Stellának? – kérdezem.
Megfogja a cipőt, és bólint.
Én mosolygok, és követem Noah-t az autójához. Amikor odaérünk,
megfordulok, és látom, hogy Mark még mindig ott áll a cipőt szorongatva.
Integetek neki, mire ő visszainteget. Valami furcsa érzésem van, vagy egy
megérzés, hogy valami rossz fog történni, de túl kapatos vagyok ahhoz, hogy
megfejtsem.
Az anyósülésre csusszanok, Noah becsukja az ajtómat, az érzés pedig
elillan. Megfordulok a helyemen, hogy Markra nézzek, de már nincs ott.
Nyújtogatom a nyakam, hogy merre lehet, de elnyelte a föld. Talán bement az
egyik mellékutcába.
Noah beül, és elindítja az autót. Gyorsan írok egy üzenetet Stellának, hogy
Marknál van a cipője, majd Noah felé fordulok.
– Milyen autó ez? – kérdezem. Bőr-, gumi-, gyanta- és kifényesítettfém-illata
van. Hamisítatlan maszkulin illat.
– Egy TVR Sagaris.
– Hmm… gyönyörű autó.
– Köszönöm.
– Milyen gyorsan tud menni?
– Három egész kilenc másodperc alatt gyorsul százra.
– Hűha, és a maximum sebesség?
–  Háromszáz kilométer per óra – vágja rá azonnal, és visszafogott
büszkeség érződik a hangján.
– Gyanítom, sokszor büntetnek meg gyorshajtásért.
Vigyorog.
– Nem büntetnek meg gyorshajtásért.
Az arcát nézem
– Hogyhogy?
Kacsint.
– Az titok.
 Bocsánatkérőn felemelem mindkét kezem.
– Jól van akkor.
Van egy kis szünet.
–  Régóta dolgozol Zane-nek? – kérdezem, és nem csak képzelem az
elővigyázatosságot, ami hirtelen érződik a testtartásán.
– Nem igazán.
– Mindig Londonban éltél?
– Nem – válaszolja röviden.
– És Zane?
– Ezt tőle kell megkérdezned.
Csak hogy lássam a reakcióját.
– Mi Zane kedvenc színe?
Ő erre ráncolja a homlokát.
– Fogalmam sincs.
Jézusom, ebből az emberből információt kiszedni olyan, mint kőből vért
fakasztani. A levegőbe dobom a kezeimet.
– Van egyáltalán bármi, amit elmondhatsz Zane-ről?
Rám pillant.
– Nem igazán.
Előrenyúlok, bekapcsolom a rádiót, mire egy orosz popdal csendül fel.
– Kinek a száma? – kérdezem.
– A Pussy Rioté.
Rábámulok.
– Te most viccelsz?
– Nem. Nagy rajongójuk vagyok.
Ingatom a fejem.
– Egy Pussy Riot nevű zenekarnak?
Pimasz pillantással néz rám.
– Egy ilyen néven mit nem lehet szeretni?
 Kilenc

DAHLIA FURY

Jurij nyit ajtót nekünk, és hadaró orosszal mond valamit Noah-nak, aki az
órájára néz, és azonnal elindul a dolgozószoba felé. Gyanítom, nem értünk
haza az éjféli takarodóra.
– Köszönöm, hogy hazahoztál, Noah – szólok a távolodó háta után.
Felemeli a kezét, ebből tudom, hogy hallott, de nem szakítja meg az öles
lépteit.
– Jó éjszakát! – mondja Jurij.
– Neked is – válaszolom, és felfutok a lépcsőn.
Igazából egy kicsit émelygek. Egy ilyen alacsony padlójú gyors autóba ülni
ennyi ivás és egy egész zacskó zsíros sült krumpli megevése után nem volt
valami jó ötlet.
Gyorsan letörlöm a sminkem, fogat mosok, pisilek, felveszem a hálóingem,
és lemegyek Zane szobájába. Kinyitom az ajtót, és látom, hogy ő már ott van.
Az az érzésem, hogy majd szétfeszíti az energia, és hogy türelmetlenül fel-alá
járkált, bár éppen vállszélességű terpeszben áll, és szándékosan
megfejthetetlen arckifejezéssel néz engem. Igazából őrülten szexi.
– Szia! – köszönök neki.
– Noah azt mondja, hogy egy férfi várt rád – mondja közömbösen.
–  Mark nem várt rám – pufogok. – Csak összefutottunk a bár előtt. –
Ingatom a fejem. – Nem hiszem el, hogy Noah ilyen pletykás vénasszony. Nem
gondoltam volna, hogy egy ilyen kis semmiséggel hozzád fut.
–  Ez nem semmiség. Noah-nak az a feladata, hogy a legapróbb
következetlenséget is észrevegye. Nem összefutottatok. Várt rád, és csak akkor
környékezett meg, amikor egyedül voltál.
 Ráncolom a homlokom. Azt hiszem, igaza van. Mark várt rám. Vállat
vonok.
– Mindegy. Már csak barátok vagyunk.
–  Ő az az udvarló, akiről beszéltél? – Nagyon nyugodtan beszél, de a
tekintete élénk.
–  Igen, de szakítottam vele, mielőtt idejöttem, és nem volt testi jellegű a
kapcsolatunk.
– Még mindig kapcsolatban vagy vele?
– Igen. Kedves srác.
– Nem akarom, hogy újra találkozz vele.
– Miért? Csak barátok vagyunk. Barátságnál többet nem érzek iránta.
Zane odajön hozzám, megmarkolja a hajamat, és meghúzza, hogy
felnézzek. A teste minden pórusából árad a nyers férfiasság, se nem tudatos,
se nem él vissza vele, egyszerűen ez lehengerlő erejű adottsága. Egy alfa a szó
szoros értelmében.
– Te lehet, hogy csak barátságot érzel – dörmögi –, de ő vágyik rád, Dahlia.
Egy férfi, aki az utcán vár egy nőt, az odavan érte.
Megnyalom az ajkaimat.
Lecsap rá. A fogai közé szorítja az alsó ajkamat, és megszívja.
–  Ezt megmondhatod neki. Ha még egyszer tíz lábnál közelebb
merészkedik hozzád, a seggébe fogom dugni a farkát.
A perzselően élénk szemébe meredek.
–  A seggébe a farkát? Ez aztán elég undorító – mondom, hogy próbáljam
oldani a hangulatot.
–  Nevezd, aminek akarod, de ne gondold azt, hogy ez csupán egy üres
fenyegetés, mert nem az – mondja kedvesen, és közben birizgálja a
fülcimpámat. Felemeli a fejét, és birtokló pillantással néz le a mellemre,
viszont a hangja rideg és hivatalos.
– Nem nézem jó szemmel, ha más férfiak szaglásznak a nőm után.
– Jól van, meg fogom mondani Marknak.
A tekintete ettől kevésbé óvatos.
– Mit csináltál ma este? – kérdezem.
Lehajtja a fejét, és az ajkaival súrolja az arcomat. Lehunyom a szemem, és
kiélvezem az érzést, ahogy a meleg ajka a bőrömhöz ér.
– Rád vártam – suttogja.
Valami elkezd bennem olvadni, mint vaj a forró serpenyőben. El fogom
cseszni. Kicsit sokat ittam, és nem merek garanciát vállalni arra, hogy nem
fogom átölelni és megmondani neki, hogy beleszerettem. Elfoglaltság. El kell
valamivel foglalnom magam.
Csendben elkezdem kigombolni az ingét. Segít azzal, hogy lehúzza a
nadrágja cipzárját, és letolja a szárait a lábán. Odébb rúgja, én pedig
letérdelek. Amikor a szám magasságában van az alsónadrágja, előrehajolok,
és a fogaim közé szorítom a derekát. Elemelem, és áthúzom a merev farkán,
majd letolom a lábain. Amikor felegyenesedek, a hosszú, vastag farka
leheletnyire van az ajkaimtól.
Kinyújtom a nyelvem, és finoman megnyalom a hegyét. Selymesen puha.
– Olyan kurva szép a farkad – mondom.
Zane a hajamba szánt az ujjaival, és felnyög, ahogy a számba veszem a
hegyét, majd ki-be mozgatom a számban. Felnézek rá, ő pedig meredten nézi,
ahogy a farka eltűnik az arcomban. Szexi, és mohón még mélyebben
bekapom, viszont amikor a torkomhoz ér, hirtelen elkap valami émelygés. A
szemem elkerekedik a rémülettől.
Ó, édes jó istenem, ne! Ilyen kurvára nincs. Nem, ilyen nem történhet meg
velem.
Hirtelen elhúzódom, de már túl késő. Kibuggyan a hányás a számon, és
egyenesen az ágyékán és a combjain landol. Sültkrumpli-darabok lógnak a
golyóin. Uhh. Pfff. És ez a szag.
Egészen eddig a pillanatig soha nem tudtam, milyen érzés az, amikor az
ember azt kívánja, bárcsak megnyílna alatta a föld, vagy hogy csapjon villám
a helyiségbe, ahol van. Totálisan megsemmisülve kapom a szám elé mindkét
kezem, és felnézek Zane arcára. Egészen határozottan gondolom, hogy orális
szex közben hányni eléggé lelombozó, de nem tudom, mire számítottam.
Valószínűleg undorra, megrökönyödésre, talán még ingerültségre is, viszont
én egy olyan férfit látok, akit látszólag egyáltalán nem érdekli, hogy
lehánytam. Ehelyett úgy bámul rám, hogy komoly aggodalom látszik minden
vonásában.
Lenyúl, és a két felkaromat megfogva felhúz. Felfelé menet látom, hogy a
farka félig már elernyedt. Bakker. Mennyire ciki. Ebben a pillanatban csak egy
dologra tudok gondolni, hogy hála az égnek, nem kebabot vagy hamburgert
ettem. Az emésztetlen hús még undorítóbb lenne.
– Mi a baj? Beteg vagy? – kérdezi a homlokát ráncolva.
Annyira el vagyok borzadva, hogy alig merek a szemébe nézni.
 – Azt hiszem, nem vagyok ahhoz szokva, hogy ennyi ivás után sportautóba
üljek. Nagyon sajnálom – motyogom, és bénán a kézfejemmel törölgetem az
államat.
Zane elengedi a karomat, felveszi a pólóját, és nagyjából letörli az ágyékát
és a lábait. Aztán megfogja a kezem, és a fürdőszobába vezet. Úgy követem őt,
mint egy birka. Megnyitja a zuhanyt, és segít levetkőzni.
– Nagyon sajnálom – kérek újra elnézést. – Gondolom, ilyen még soha nem
történt veled.
– Tényleg nem – vallja be.
– Ó, istenem! – nyögök fel.
– Hé! – mondja hirtelen. – Ez csak az, ami a gyomrodban volt? A nyelvemet
a fenekedbe tervezem dugni!
Elnémulok a döbbenettől, az arcom elvörösödik, és rámeredek.
– Semmiség. Csak egy kis hányás – mondja kedvesen.
– Nekem… ühm… fogat kellene mosnom – mondom, és a mosdókagylóhoz
lépek. Kevés fogkrémet nyomok a fogkefémre, és gyorsan fogat mosok.
Összepillantunk a tükörben.
–  Viszont látnod kellett volna az arcodat – mondja, a tekintete csupa
huncutság.
– A sajátodat kellett volna látnod – vágok vissza.
Elmosolyodik, és én is. Olyanok vagyunk, mint két gyerek, akik most
próbálnak barátkozni. Abbahagyja a mosolygást, és én is. Egy olyan
tudattalanul csábító módon harapja be az alsó ajkát, hogy érzem, valami
összeugrik bennem, és csak remélni tudom, hogy nem a gyomrom. Gyorsan
elpillantok, köpök, kiöblítem a számat, és visszateszem a fogkefémet a
tartójába. Felpillantok, és még mindig néz engem.
– Feltakarítok mindjárt. Ez a szag… – Oldalazok el zavaromban.
– Semmi baj – mormolja. – Ma este a te szobádban alszunk.
Mostanra a zuhanykabin csupa gőz. Kinyitja az ajtót, és belépünk.
Kellemesen meleg víz folyik ránk, és lemossa a hányás emlékét. Zane
folyékony szappant önt a tenyerébe, majd bekeni vele a dekoltázsomat, a
mellemet, és végig a testemet.
Én is nyomok keveset a kezembe, és bedörzsölöm vele lapos, izmos hasát,
és még lejjebb. Látom, hogy a farka már nem félig ernyedt, hanem olyan
kurva kemény, mint az acél. Még több szappant nyomok, és vágyakozva
simogatom a farkát. Csúszós kezemmel meghúzom, mire ő felnyög. Az egyik
tenyerembe fogom a golyóit, és finoman masszírozom, közben a másik
kezemet továbbra is határozottan le-föl mozgatom a farkán.
Megperdít, így a tenyereimet a csempékre támasztom. Kifújok, ahogy
megragadja a csípőmet, és felfelé billenti. A meleg víz továbbra is érzékien
folyik a fejemre, a hátamra, és érzem, ahogy a farka tompa hegye először
szétválasztja szeméremajkaimat, majd belém csúszik. Mohón felé tolom
magam, így még mélyebbre nyomódik a testemben, amíg a golyóit már a
puncim ajkainál érzem. Körkörösen mozgatom a fenekem, a gyönyör pedig
hullámokban cikázik végig az ereimen.
– Ne hagyd abba! – hörgi, és hallom a sűrű, fülledt vágyat a hangjában.
Jobban összeszorítom a lábaimat, hogy még szűkebb legyen a puncim, és
az ágyékához dörgölöm magam.
– Ó, a picsába. Olyan kurva szűk vagy! – nyögi.
A puncim lüktet a gyönyörtől, és egyre nagyobb és nagyobb magasságokba
jutok. Félig lecsukódik a szemem. A puncim arra vágyik, hogy Zane benne
robbanjon ki, érezze, ahogy a forró spermája mélyre belelövődik. Elkezdek
előre-hátra mozogni a farkán, keményebben és még keményebben, de ennyi
nem elég. Őrülten vágyom rá. Azt akarom, hogy akként a vadállatként
mozogjon bennem, aki.
– Bassz meg keményebben, mint valaha! – kiáltom kéjjel.
Ezt nem kell neki kétszer mondani. Megragadja a csípőmet, majd olyan
erősen és olyan átkozottul mélyen hatol belém, hogy a lábaim elemelkednek a
padlótól, és a levegőben vannak. Így folytatja, a kemény farka büntető
keménységgel hatol nedves, mohó puncimba, míg a borzongató, pulzáló
orgazmus el nem uralkodik rajtunk. Egy ideig együtt maradunk, kapkodjuk a
levegőt, a finom víz csorog le a ziháló testünkön, majd kihúzódik belőlem, és a
víz lemossa az együttlétünk minden nyomát.
Ritka pillanat, amikor a gyengédségét kifejezi, de most törülközőbe csavar
engem, és finoman szárazra töröl. Sötét haját bámulom. Bárcsak mindig ilyen
lehetne.
Bárcsak.
 Tíz

ALEKSZANDR MALENKOV

Holnap leszek tízéves. Már tudok ütni, és állom, ha engem ütnek. Holnap
nincs iskola. A szekrényembe akasztom az egyenruhámat, és hallom, ahogy az
apám a nappaliban üvölt az anyámnak. Valami baja van a teával. Talán túl
édes, vagy éppen nem elég édes. A falak vékonyak, úgyhogy hallom, hogy az
anyám a nappaliba megy.
Becsukom a szekrényt. Olyan régi fajta, aminek az ajtaján átlósan fut át egy
tükör. Belenézek. A legelső, amit más lát, amikor rám néz, a szemem. A saját
tekintetemet nézem, és olyan érzésem van, mintha egy idegent látnék. Hallom,
hogy az anyám válaszol, a hangja elfúló, engesztelő, ijedt. Aztán jön az
elkerülhetetlen tompa, puffanó hang, ahogy megütik. Elfordulok a tükör felől,
és az ajtómhoz lépek. Kinyitom, és a nappaliba megyek.
– Papa – mondom.
Az apám gyilkos pillantással néz rám, és elkezd felém jönni. Részeg. Az
anyám elkapja a karját, és visszahúzza.
– Hagyd őt békén! – könyörög.
Apám belekönyököl az anyám nyakába, aki fuldokolva a földre rogy.
Ökölbe szorul a kezem. Istenem, mennyire gyűlölöm az apámat!
A vér a fülemben dübörög, és a világ elnémul. Csak ő és én vagyunk. Elém
lép, és meglendíti az öklét. Könnyedén kikerülöm. Dühében üvöltve újra
meglendíti. Ezúttal vadabbul. Lehúzom a fejem. Eltéveszti. Az ökle a falnak
csapódik. A szeme majdnem kiugrik a fájdalomtól, és mérgesen ordít egyet.
Én nem szólok semmit. A szívem rideg. Tudom, hogy végül majd hagynom
kell, hogy megüssön, de jobb előbb kifárasztani. Egyszer a falba ütötte a fejét,
és elájult. Ez a legjobb forgatókönyv. Amikor felébredt, őrjöngött, de megérte.
 Káromkodva néhány másodpercig tapogatja a sérült bütykeit a kezén.
Aztán megfeszíti, és gyilkos ököllé szorítja. Felnéz rám, az arca gyűlölettől
torz.
–  Ha nem maradsz egy helyben, fiam, puszta kézzel fogom megölni az
anyádat – vicsorog.
Ennyi. A küzdelemnek vége. Egyenesen a szemébe nézek, és nem
mozdulok. Elém áll, és gyomron vág. Nem lassított felvételként érzékelem,
mint a filmekben mutatják. A keze megvillan a levegőben, majd hirtelen már a
hasamban van. Puff.
Az anyám felsikolt.
Szeretlek, mama.
Mindörökké.
 Tizenegy

DAHLIA FURY

A születésnapomra vegyél nekem egy politikust.

 
 
– Szia, Molly! – szólok a telefonba.
– Mizújs, babám? – hallom Molly vidám hangját a vonalban.
– Minden szuper. Te hogy vagy?
Sóhajt.
– Van egy ügyfelem, aki mindenáron leopárdmintát akar a tigrismintához
felvenni. Ha kiderül, hogy én adtam neki tanácsot, lőttek a jó híremnek.
Felnevetek.
– Te meg fogod oldani.
– Nagyon remélem, hogy igazad van. És neked miben segíthetek?
– Kellene valami a lóversenyre.
– Ha most van, akkor gondolom, Cheltenhambe mész, ugye?
– Igen.
– Az Ascotnál kevésbé kiöltözős, de nagyon jópofa és romantikus tud lenni,
ha esik az eső.
– Micsoda? Az angol eső bőrig áztató és hideg.
–  Az a lényeg, hogy ne az esőben legyél, hanem hogy összebújjatok a
lelátón.
– Bocs, de én nem kívánok esőt.
Kuncog.
– Visszatérve a ruhádra. Szerintem meg is van, ami kell. Körülbelül három
perce láttam egy barátom butikjában. Nagyon-nagyon franciás. Egy
kiskosztüm.
– Csodás.
 – Szeretnél kalapot venni?
– Kalapot? Gyerekkorom óta nem volt rajtam kalap.
– Muszáj. A lóverseny az utolsó helyek egyike, ahol az ember még kalapot
vehet.
– Sikerült meggyőznöd – mondom nevetve.
– Mikor mentek?
– Holnapután.
–  Ó, ennyire közel van. Megvannak a méreteid, úgyhogy körülnézek,
találok-e egy kalapost, aki készít a ruhádhoz valamit. Marney-nak elvileg meg
kellene tudnia csinálni, de szólok, ha nem, és akkor keresek helyette egy
készet.
–  Okés – mondom, le vagyok nyűgözve, hogy Mollynak milyen kontaktjai
vannak, és hogy pikk-pakk elő tud állni a tökéletes ruhával.
– Akkor holnap este találkozunk – mondja határozottan.
– Köszi, Molly!
 
 
Púderszínű, telitalpú cipőbe bújok (Molly szerint magas sarkúban egész nap
lábujjhegyen kellene egyensúlyoznom a füvön), és úgy festek a tükörben,
mintha a Beverly Hills-i feleségek egyik szereplője volnék. A ruhám
makulátlanul van rám szabva, halvány rózsaszín, és térdig ér. Ugyanebből az
anyagból van hozzá egy kosztümkabát, ami három centivel hosszabb a
ruhánál. A kalap egy féloldalas filckeverék, finom halvány rózsaszín
árnyalatban, amit a ruhámhoz illő színűre festett három selyemkamélia díszít.
–  Menj, hadd ájuljon el tőled, Dahlia – suttogom a tükörképemnek, és
lemegyek a lépcsőn Zane szobájába.
Benyitok, és ő éppen szürkésfekete, egysoros gombolású zakóját veszi fel.
Az inge palackzöld, nyakkendője mustárbarna. Hűha! Igen lenyűgözően néz
ki, de ennél többről van szó. Valahogy ámulatba ejtő. Mintha egy kihalt
kardfogú tigrissel találkoznék, és tudnám, hogy ha szeretem őt, vagy a
világomba engedem, az csak gyötrelemmel járhat. De Zane létezik, és
szeretem. Annyira erős bennem a zsigeri vágy, hogy megvédjem őt, hogy
elszorul tőle a torkom.
Öltözködés közben megáll, és meredten rám néz.
Ne mondj semmi komoly vagy túlgondolt dolgot. Ez egy könnyed alkalom.
Megköszörülöm a torkom, és megperdülök.
 – Szóval, mit mondasz? – A hangom játékos és vidám.
Összehúzza a zakó két hajtókáját, és odajön hozzám.
–  Szerintem – mondja, és a kézfejével végigsimít az arcomon –,
kegyetlenség, hogy egy nőnek ennyi szépséget adtak.
Vigyorgok.
– Én pedig azt hiszem, hogy kegyetlenség egy férfinak ennyi sármot adni.
Mosolyog.
– Ezt a szót még soha nem használták rám.
– Ez valószínűleg azért van, mert eddig nem akartál bókolni.
Ragyog a tekintete.
– Senki sem volt, akinek megérte volna bókolni.
Finoman a mellkasára teszem a kezem, és felpillantok csodás szemébe.
– Helyes. Ennek örülök.
Mosolyog.
– Hoztál pénzt a fogadásra?
Felemelem a rózsaszín táskámat.
– Aha.
Mosolyog.
– Nagyon nehéz lesz ma megállnom, hogy ne nyúljak a ruhád alá.
Felnevetek.
 
 
Kimegyünk, és egy vadonatúj, lélegzetelállítóan gyönyörű Aston Martin DB11
vár ránk. Noah kinyitja nekem az anyósülés ajtaját, én pedig filmsztárnak
érezve magam ülök be. Az ülés kényelmes, mély, és követi a test vonalát. Nincs
olyan maszkulin illata, mint Noah autójának, ennek egyszerűen nagyon-
nagyon drága illata van. Gyakorlatilag minden felülete – beleértve a tetőt és a
kalaptartót is – luxusbőrrel vagy valami más különleges anyaggal van
bevonva.
Megérintem a puha bőrt, miközben Zane beül a kormány elé.
– Mosómedvebőrből készült, kézzel varrva – mondja.
– Ezt nem kellett volna elmondanod. Szeretem a mosómedvéket.
–  Hát, ha én meghalok, az Aston Martin nyugodtan felhasználhatja a
bőrömet, ha abból ilyen autó lesz.
– Őrült egy orosz vagy te.
Zane vigyorog, és elindítja az autót. A dübörgés nem fejezi ki pontosan a
V12-es motor vészjósló felhördülésének teljes pompáját. Nincs értelme
túlkiabálni a hangot, ezért Zane bekapcsolja a Bang and Olufsen hangszórót,
ami elég erős ahhoz, hogy ellensúlyozza a motor bőgését, és az autó megtelik
élénk hegedűjátékkal. Másfél óra múlva megérkezünk a Cheltenham
lóversenypályára.
Miközben Zane lassít, látom, hogy Noah, illetve a biztonsági csapat egy
másik tagja, azt hiszem, Boris, már itt van. Mi kiszállunk az autóból, Boris
pedig beül, és elviszi leparkolni.
Csodálkozva nézek körül. Mindenki színes ruhát visel, ami nagyon
szokatlan Nagy-Britanniában, a levegőben pedig ünnepi, izgatott hangulatot
érezni attól, ahogy az emberek sétálgatás közben beszélgetnek és nevetnek.
Hárman az egyik privát páholyhoz megyünk. Zane barátai és ismerősei
már itt vannak. A mosolygós hoszteszek rozé pezsgőt és falatkákat kínálnak.
Most először látom Zane-t másokkal kapcsolatba kerülni, és megdöbbenve
tapasztalom, hogy mennyire másképp viselkedik velük. Alig szólal meg,
hagyja, hogy a másik vigye a beszélgetést, miközben ő udvariasan oldalra
billenti a fejét, és néha bólint. Szinte egy láthatatlan erőtér van körülötte, ami
elbátortalanít bárkit, hogy túl haverkodó vagy közeli viszonyba kerüljön vele.
Körülbelül negyedóra múlva megérkezik Shane és Snow, én pedig
boldogan rájuk mosolygok. Olyan gyönyörű pár, hogy mindenki feléjük fordul.
Odajönnek hozzánk.
– Szia, Dahlia! – mondja Shane.
Snow megpuszilja az arcomat.
– Egészen gyönyörű vagy – mondja kedvesen mosolyogva.
–  Te is – mondom, és őszinte csodálattal végigmérem a púderkék ruháját.
Apró madarak vannak ráhímezve.
Miközben mi éppen egy közös vacsorát tervezgetünk, Lenny lép be az
ajtón, mire Snow arcából kifut a vér. Shane átkulcsolja a derekát, és Snow
felpillant rá. Ő lemosolyog a nőre, és a pillantásában benne van minden, amit
én Zane arcán szeretnék látni. Benne van a szerelem, az óvás, a megnyugtatás,
a vágy és a stabilitás. Örökre itt vagyok neked.
Zane-re pillantok, aki Lennyt nézi. Lenny másokkal beszélget.
– Ne aggódj. Nem hagylak itt, nem fog idejönni hozzánk – mondja Shane a
feleségének.
– Semmi baj. Felkészültem. Nem mintha nem tudtam volna, hogy itt lesz –
mondja remegő nevetéssel.
 –  Lemegyünk a jártatókörhöz. Van kedvetek velünk jönni? – hívja őket
Zane.
–  Nem, meg akarom ezt lépni. Azt akarom, hogy tudja, nem félek tőle –
mondja Snow.
– Jól van, drágám.
–  Akkor később találkozunk – mondja Zane, és elvezet engem. Zane-re
nézek. – Ez meg mi volt?
– Snow régen Lennyvel járt.
– Micsoda? – Elképzelni is nehéz, hogy egy Snow-kaliberű gyönyörű nő egy
olyan visszataszító és csúszómászó férfival legyen, mint Lenny.
– Ez egy hosszú történet.
– Nem kedvelem Lennyt.
Homlokráncolva néz rám.
– Mondtam, hogy maradj ki ebből.
– Nem avatkozom bele. Egyszerűen elmondom a véleményem.
–  Csak tartsd távol tőle magad, amennyire tudod, Dahlia – mondja
kedvesen.
– Ne aggódj, tervezem.
Meg is érkezünk. Itt vagyunk, ahol megnézik, hogy a verseny előtt miként
viselkedik egy ló.
Még soha nem voltam lóversenypályán, ezért Zane elmagyarázza, hogy a
lovak olyanok, mint az emberek. Vannak jó és rossz napjaik, és a jártatókörnél
lehet megnézni, hogy idegesek, és nagyon izzadnak-e (amelyikeknek nagy
sötét foltok vannak a szőrén), vagy hogy betegek-e, ha az izzadságfolt a
veséjük közelében van. Megmutatja, mi a különbség egy élénk ló, ami alig
várja, hogy versenyezhessen, és egy ideges között, ami hátrafelé lépked, és
köröz. Abban a lóban, azt mondja, van erő, de a verseny előtt már elpazarolja
az energiáját, és jobb kerülni.
– Gyakran jársz lóversenyre? – kérdezem.
– Igen. Nincs sok jobb dolog annál, mint egész délután és este nézni, ahogy
a lovak versenyeznek, és a teljesítőképességük maximumán szerepelnek.
–  Az a ló jó választás? – kérdezem, és egy gyönyörű fekete csődörre
mutatok, aminek egy fehér csillag van a homlokán.
– Én nem választanám – válaszolja.
–  Nem? Akkor ajánlod valamelyiküket? – kérdezem kíváncsian. Stella
megkért, hogy helyette is fogadjak.
 –  Last Arabian – mondja, és egy ragyogó szőrű barna lóra mutat, ami
büszkén lóbálja a fejét.
– Mennyit lenne érdemes rátenni? – kérdezem.
– Mindened.
Leesik az állam megrökönyödésemben. Előrehajolok, és suttogok.
– Azt mondod, hogy bunda a verseny?
– Nem mind, de ez igen.
Elképedve bámulok rá. Zane olyan gyönyörű, mégis olyan hihetetlenül
idegen számomra.
– Manapság mégis hogyan lehet bundázni?
– Lefizeted a többi zsokét, hogy engedjék el a versenyt.
–  Jóságos ég! – szisszenek fel. Nem ismertem soha senkit, aki ennyire
nyugodt és közömbös volt egy ilyen bűncselekmény elkövetése után.
Furcsán néz rám.
– Miért vagy ennyire megdöbbenve?
– Naná, hogy meg vagyok döbbenve – suttogom vehemensen.
Meglepettnek tűnik.
– Miért? A legfontosabb dolgok a világban mind előre le vannak beszélve.
Az aranyáraktól (napi kétszer) kezdve a jelzáloghitel kamatáig, egészen odáig,
hogy ki rendezi az olimpiát. Még a Google-ön kapott eredmények is teljesen
manipulálva vannak. Az egész korrupt, de annyira jól leplezett, hogy soha
nem derül ki.
–  Miért nem elég annyi, amennyid van, Zane? Miért van szükséged több
pénzre? – kérdezem szomorúan.
Felém nyúl, és kisöpör egy elszabadult tincset az arcomból.
– A maffiába lépéshez – mondja – cápává kell válni. A cápának állandóan
úszásban kell lennie, ha levegőt akar kapni, és így életben maradni. Muszáj
folyamatosan növekednünk. Muszáj többet elvennünk, mint amennyit adunk,
még ha ez azt is jelenti, hogy meg kell ennünk a kicsinyeinket.
–  Ha a hatalmas birodalomnak meg kell ennie a kicsinyeit a bővüléshez,
akkor az nem fenntartható, és garantáltan kínzóan hosszú és borzalmas halált
fog halni.
– Pont ellenkezőleg, az én szakmámban a halál általában brutális, viszont
gyors.
–  Annyira veszélyes ez az élet, amit választottál. Nagyon féltelek –
suttogom, a hangom csupa rettegés.
 – Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy inkább halok tigrisként
erőszakos halált, mint élek patkányként örökké a csatornában.
–  Tudom, hogy azt mondtad, nem volt más választásod, mint ebbe a
brutális világba lépni, de most már van. Abbahagyhatod. Magad mögött
hagyhatod ezt az életet.
– Ez az egyetlen élet, amit ismerek, ribka.
 
 
A Last Arabian az utolsó néhány másodpercben megnyeri a versenyt. Annyira
hihetőnek tűnik. Soha senki nem gyanakodott volna. Zane-re nézek, akinek az
arca semmiben nem különbözik a többi fogadóétól. Shane és Snow nem
maradnak. Lenny távol tartja magát tőlem.
Az étterembe megyünk, és egy nagyon finom ötfogásos, nemzetközi ízekkel
megbolondított ételsort eszünk. Beszélek, nevetek, és felöltöm a vidám
énemet. Stella hív, és csalódott, hogy nem fogadtam egyik lóra sem. Később
majd mesélek neki a Last Arabianról. Ő meg fogja érteni, miért léptem be fél
lábbal Zane világába. Csak azért, mert így tudok elég időt eltölteni benne
ahhoz, hogy megpróbáljam őt innen kirángatni.
 Tizenkettő

DAHLIA FURY

– Azt ugye tudod, hogy holnap van Alekszandr születésnapja? – kérdezi Olga,
amikor lemegyek reggelizni.
Csodálkozva nézek rá.
– Tényleg? Nem mondott semmit.
– Sosem mond. Ezért mondom el én neked. Ha esetleg szeretnéd valahogy
megünnepelni… – Nem fejezi be a mondatot, hanem inkább zöldfűszereket,
kolbászhúst és narancsszeleteket töm egy kacsába.
Összeráncolom a homlokomat.
– Mi szokott általában lenni a születésnapján?
Rám pillant.
– Abszolút semmi.
– Micsoda? Még egy torta sem néhány gyertyával?
–  Lassan tíz éve dolgozom Alekszandrnek, és még egyszer sem ünnepelte
meg a születésnapját. Még egy születésnapi képeslapot sem láttam soha
érkezni.
Kíváncsian nézek rá.
– Miért nem küld senki születésnapi üdvözletet?
Vállat von.
–  Valószínűleg azért, mert nem mondja el senkinek, hogy születésnapja
van, úgyhogy senki sem tudja, hogy tennie kellene valamit.
– Akkor ön honnan tudja, hogy születésnapja van?
– Hát, egyik nap megláttam az asztalán az útlevelét, és belekukkantottam –
vallja be.
– Olga! – kiáltok fel, és elkezdek nevetni. Komolyan, annyira aranyos.
 Arcot vág.
–  Nem mintha bárkinek kárt okoztam volna. Csak tudni akartam, hogy
hány éves.
– És hány éves?
– Holnap lesz harmincnégy.
Egy pillanatig gondolkozom.
– Tervezzek valamit, Olga, vagy csak mérges lesz, hogy olyasmibe ütöttem
az orrom, amit nem akar, hogy bárki bolygasson?
–  Ahogy gondolod, de ha szólsz, én szívesen sütök egy tortát – mondja, és
reménykedve néz rám, mintha noszogatna, hogy ragadjam meg az alkalmat.
Néhány másodpercig vacillálok. Mi van, ha Zane savanyú, és nem szereti,
ha bárki ügyet csinál a születésnapjából? Stella nagyapja ilyen. Megvadul, ha
bárki boldog születésnapot kíván neki, arról nem is beszélve, ha még
ajándékot is vesz. Morog, hogy az ajándék kész pénzkidobás. Aztán meg arra
gondolok, hogy mi a frászért ne? Egy kis meglepetésbulit kellene szerveznem.
Jópofa volna. Ez a ház túlságosan halott.
– Igen, süssön egy tortát, Olga. Meglepjük egy bulival. Semmi nagyszabású
vagy feszélyező, csak az alkalmazottak.
Olga mosolyog, és egyetértőn bólint.
–  Szerintem elmegyünk vacsorázni, aztán hazaérés után bekísérem a
nappaliba. Sötétnek kell lennie, és amikor felkapcsolja a lámpát, mindenki
előugorhat a rejtekhelyéről, és kiálthat neki. Aztán ön meggyújtott gyertyákkal
behozhatja a tortát. Mindannyian elénekeljük neki a boldog szülinapot című
dalt, és talán még tósztot is mondunk.
Olga boldogan mosolyog.
– Ez csodás ötletnek tűnik. Epertortát fogok sütni. Az a kedvence.
Visszamosolygok rá, izgatott vagyok a gondolattól, hogy meglepetésbulit
szervezünk Zane-nek.
– Köszönöm, hogy szólt, Olga. Zane megérdemel egy rendes születésnapot.
– Igen, meg – mondja kedvesen.
– Ma megyek, és veszek neki ajándékot.
 
 
Délután Noah-val útnak indulunk. Először beugrunk a munkahelyemre, hogy
leadjam az elolvasott kéziratokat, és felvegyem az újakat. Aztán vásárolni
megyünk.
 Nehéz kitalálni, hogy mit vegyen az ember olyasvalakinek, akinek
mindene megvan. Noah természetesen egyáltalán nem jelent segítséget. Csak
viccből veszek neki egy négydarabos Star Wars-os pendrive-csomagot. Nagyon
édesek, és meg fogják őt mosolyogtatni. Darth Vadert, Yodát, Csubakkát és C-
3PO-t választom.
A pendrive-okat szépen a táskámba teszem, majd megkérem a sofőrt, hogy
vigyen el a Coco De Merbe. Se a sofőr, se Noah meg sem rezzen. Noah kint vár,
amíg én bemegyek, és veszek egy A10 Cyclone kéz nélküli férfi maszturbátort
és hozzá való síkosítót.
Kint Noah a zacskóra pillant.
– Megvagy?
– Majdnem. Csak be kell ugranom néhány dologért a kensingtoni Non Stop
Partyba.
A Non Stop Partyban egy csomó ezüst és fekete lufit, girlandot, feliratot,
csomagolópapírt és vicces kártyát veszek, amiken vigyorgó majmok vannak
ezzel a szöveggel:
 
Ne ess pánikba! Még megvan a farkad.
 
Végül elmegyek a Dune-be, és minden készleten lévő illatosított
gyertyájukat megveszem. Valamivel több mint száz.
– Minden megvan – mondom Noah-nak.
– Ha van még valami, amire szükséged van, csak szólj. Bármikor ráérek –
mondja.
– Igazán köszönöm, Noah – válaszolok.
Egy pici mosoly látszik a szája sarkában.
– Örülök, hogy segíthetek – mondja mogorván.
Otthon segít felcipelni a holmikat a szobámba. Miután elmegy, elkezdek
csomagolni. Részben alig várom a holnapot. Hogy lássam Zane reakcióját.
Yoda becsomagolásának a felénél járok, amikor a húgom hív Skype-on.
– Szia! – mondom vidáman.
Még csak nem is köszön.
– Még mindig egy barátodnál vagy? – kérdezi.
Bakker, felismerte a hátteret.
–  Aha. Itt vagyok. Tudom, hogy azt mondtam, egy barátomnál vagyok, de
igazából ez a… barátom háza.
 Ráncolja a homlokát, összehúzott szemmel, gyanakvón néz.
– Micsoda? Miért titkoltad ezt el előlem?
–  Ühm… kissé bonyolult, de alapvetően nem voltam benne biztos, hogy
bármi lesz a dologból, úgyhogy addig nem volt értelme beszélni róla.
Az ágya elejére gurul, és a két kezére támasztja az állát.
– Anyunak sem mondtad el, ugye?
– Hogy állandóan kérdezgessen róla? Nem, köszi.
Vigyorog.
– Na, akkor ki vele, kiről van szó?
–  Ühm… Zane-nek hívják, de hát, ez inkább egy becenév. Az igazi neve
Alekszandr Malenkov.
– Nem angol név – jegyzi meg.
– Nem. Orosz.
Elkerekedik a szeme.
– Egy orosz pasival jársz?
– Aha.
– Jó fej?
– Várj, hadd küldjek róla egy képet – mondom, és átküldök neki egy fotót.
–  Jó ég! – kiált fel. – Elképesztően nagynak és erősnek tűnik. Mit csinál,
birkózó vagy micsoda?
– Nem.
– Akkor mi a foglalkozása?
– Ühm… üzletember.
– Mivel üzletel?
– Ööö… valamit a bankkártyákkal – mondom homályosan.
A húgomnak rendkívül jó a szimatja.
– Te titkolsz előlem valamit, Dahlia?
– Nem, miért?
– Nem tudom. Olyan, mintha köntörfalaznál. Minden rendben?
– Persze. Holnap van a születésnapja, és éppen az ajándékait csomagolom.
– Ó, aha. Hány éves lesz holnap?
– Harmincnégy.
– Atyám, akkor öreg.
– Nem, nem az – vágom rá.
– Egyébként mit vettél neki?
Felemelem a becsomagolatlan Star Wars-os pendrive-okat, és megmutatom
neki.
– Menő – mondja.
– És veled mi a helyzet? Minden rendben? – kérdezem.
– Aha. Azt hiszem, nemsokára előléptetnek.
Boldogan nézek rá.
– Komolyan? Ez fantasztikus.
–  Aha, Mr. Stevens azt mondta, hogy remek munkát végzek, és hogy jövő
hónapban lesz néhány igazán jó híre számomra.
–  Ez csodás, szívem. Te mindig a maximumot nyújtod, és ezt nagyon-
nagyon megérdemled.
Daisy úgy fest, mint akinek ez jólesett.
– Daisy?
– Igen?
– Ühm… tudod, hogy elraboltak titeket…
– Igen?
– Nincs semmi maradandó bajod, ugye?
Ráncolja a homlokát.
– Hogy érted?
–  Bevillanó képekre vagy rémálmokra gondolok… vagy bármilyen fóbia
esetleg?
– Á, dehogy! – vágja rá azonnal, és nagy kő esik le a szívemről. – Inkább egy
álomnak tűnik. Annyira szürreális. Viszont mostanában már óvatosabb
vagyok. Nem bízom meg annyira az idegenekben, mint korábban.
– Utálod azokat az embereket, akik elraboltak titeket?
– Nem, de bűntudatom van.
– Bűntudatod? Miért?
–  Néha eszembe jut a többi lány. Velük vajon mi lett? Hol vannak most?
Egyáltalán élnek még?
Nagyon rosszul érzem magam, hogy nem mondhatom el neki, nem volt
több lány. Csak egy magnó volt.
–  Naponta rabolnak el lányokat, Daisy. Csak soha nem érint minket
közvetlenül, ezért soha nem is gondolunk erre, de ha gondolnánk is, mégis mit
tudnánk csinálni? Ebben az értelemben ugyanolyan tehetetlenek vagyunk,
mint ők.
– Azt hiszem, igazad van – mondja lassan.
–  Csak ne gondolj rájuk, jó? Nem tudsz rajtuk segíteni, és a végén csak
kevésbé leszel hálás mindazért a jóért, amiben részed van.
– Dahlia, kérdezhetek valamit?
– Persze.
– Ez a férfi, akivel jársz, ő segített engem megtalálni?
Ettől sajog a szívem. Szándékosan soha nem titkoltam el semmit a húgom
elől, de ezt mégis hogyan mondhatnám el neki bármikor?
– Igen – mondom. Ha úgy nézzük, ez nem hazugság. Zane-nek szerepe volt
a szabadulásában.
– Talán egy nap majd személyesen is meg tudom neki köszönni – mondja.
– Rendben – mondom mosolyogva.
–  Igen, szeretném. Nagyon hálás vagyok neki. Írd meg a címeteket, és
küldök neki egy képeslapot.
Elküldöm neki üzenetben a címet, aztán befejezzük a beszélgetést. Sokáig
csak bámulom a Csubakka-pendrive-ot, közben bűntudatom van, és össze
vagyok zavarodva. Ez egy hatalmas titok, amit egy életre meg kell őriznem, de
talán egyszer majd már nem kell. Talán valamikor, amikor már tudok repülni,
és Zane-t kirángattam ebből az életből, leülök Daisyvel, és elmondok neki
mindent.
Becsomagolom a pendrive-okat, és lemegyek, hogy megnézzem, Olga
hogyan áll a buli előkészületeivel.
 Tizenhárom

DAHLIA FURY

Kiderült, hogy Zane kora este elfoglalt, és megkért, hogy nyolckor az

étteremben találkozzunk. Ez kifejezetten remek, mert így tudok segíteni a
nappali és a hálószoba feldíszítésében. Olgával rengeteg lufit és girlandot
lógatunk fel, kihúzunk több Boldog szülinapot! feliratú zászlót, aztán
felmegyek a hálószobába, és kirakom a száz gyertyát. Készítek belőlük egy
utat az ágyhoz. Olga azt mondja, majd megkéri Noah-t, hogy az érkezésünk
előtt tíz perccel hívja fel őt.
Utána hosszan áztatom magam a kádban, és az előttünk álló estén
gondolkozom. Az a ravasz tervem, hogy egy nagyon egyszerű ujjatlan, fekete,
magas nyakú ruhát fogok felvenni. Szörnyen unalmas, temetésekre való,
viszont tökéletes elterelő hadművelet arról, amit alá tervezek húzni. Egy
nyakpántos bébidollt, amin elöl végig vízszintes bevágások vannak, hátul
pedig fűzős, így a csipke keresztezései közül kikandikál a csupasz fenekem.
Ezekhez egy fekete, combig érő és ijesztően magas sarkú csizmát fogok
felvenni. Természetesen bugyi nem lesz rajtam. Ördögien elvigyorodok. Nem
fogja tudni, mi ütött belém.
Kívül apácaként, belül szajhaként megyek Noah-val, hogy találkozzak
Zane-nel a Parmában. Kellemesen vacsorázunk, de eléggé megdöbbent, hogy
milyen végtelenül titkolózó. A vacsora alatt egyszer sem említi meg, hogy ma
van a születésnapja. Annyira hétköznapi a viselkedése, hogy már kezdek
kételkedni abban, hogy egyáltalán születésnapja van-e. Ki az, aki egyáltalán
nem vesz tudomást a születésnapjáról? Mi van, ha Olga ezt elnézte? De már
túl késő módosítani a tervemen, és egyébként is mi van, ha még sincs
születésnapja? Egy buli az buli, úgyhogy mosolygok, nevetek, eszem, iszom, és
közben belül meg-megborzongok az izgalmas gondolattól, hogy mit terveztem
neki.
Már majdnem fél tizenegy van, amikor eljövünk az étteremből, és muszáj
megsüvegelnem, hogy ezek az orosz férfiak milyen fantasztikusan őriznek
titkokat. Noah arcán egyáltalán nem látszik, hogy része a tervnek. Se egy titkos
kacsintás, sokat sejtető mosoly vagy orr megkocogtatása. Atyám, imádkozom,
hogy ennyi sztoikus emberrel ne süljön fel a bulim. Hol van Stella, amikor
szükségem van rá?
Belépünk a bejárati ajtón, és a szemem sarkából látom, hogy Noah
lemarad.
– Ma nagyon álmos vagyok – mondom, és hatalmas ásítást mímelek.
– Fél tizenegy van – mondja Zane.
– Talán még egy ital belefér akkor – mondom, és elindulok a nappali felé,
ahol mindenki rejtőzködik. Kinyitom az ajtót, mire Zane hirtelen elkapja a
felkaromat, és olyan erősen ránt vissza, hogy a testének esem. A döbbenettől
kiáltás hagyja el a számat. Mi a franc? Zane villámgyorsan becsukja az ajtót, és
még mindig a karomat szorítva Noah felé fordul.
–  Miért nem ég a villany ebben a szobában? – kérdezi Zane sietősen. Az
arcán aggodalom látszik, a hangja halk és feszült.
Noah-ra nézek, és nagyon közel állok ahhoz, hogy elnevessem magam. Egy
pillanatra világosan leolvasható az arcáról, hogy: bakker, most mi a picsát
csináljak? De az ilyet egyszerűen az oroszokra kell bízni. Csukott könyv
mindegyik, és a csukotton azt értem, hogy durván összeragasztottan csukott.
Teljes pókerarccal szólal meg.
– Az én hibám. Korábban rövidzárlat volt, ami lecsapta a villanyt, én pedig
elfelejtettem visszakapcsolni a lámpákat. Megyek, és felkapcsolom őket –
ajánlja fel.
Zane láthatóan ellazul. Elengedi a karomat.
– Nem, semmi baj. Nyugodtan menj csak. Köszönöm.
Bár megnyugtatták, nem hagyja, hogy én lépjek be először.
–  Maradj itt – mondja, és kinyitja az ajtót. Amint belép, és felkapcsolja a
lámpát, egy szempillantás alatt előugranak az alkalmazottai a rejtekhelyükről,
és kiabálják, hogy: „boldog szülinapot!”
Zane lefagy, ráncolja a homlokát, elképedve ingatja a fejét, majd
összezavarodott arckifejezéssel rám néz.
– Ezt te csináltad?
 –  Sz-DINOM va-RIEN’-já! – kiabálom. Olga tanította ezt. Így mondják
közvetlen stílusban oroszul, hogy boldog születésnapot. Az orosz
szemlátomást nem olyan, mint az angol. Ennek van egy komoly változata is.
Remélem, hogy jól ejtettem.
Zane szórakozottan mosolyodik el, ami azt jelenti, hogy egyértelműen nem.
Aztán Olga jön felénk a gyertyákkal teletűzdelt tortával. Olvasztott
csokoládéból aprólékos rácsminta borítja, és rengeteg eper díszíti a tetejét.
Megszólal a zene, és mindenki az orosz születésnapi dalt énekli. Olyasmi
hangulata van, ami a Zorba, a görög című filmre emlékeztet. Zane csak áll, és
kissé kábult arckifejezéssel bámul mindenkire. Látom rajta, hogy teljesen le
van taglózva, amiért ilyen orvul csapdába lett ejtve. A zene abbamarad, és
mindenki tapsolni kezd.
– Za-ga-DATY-zse-LA-nyi-já! – mondja Olga. Tudom, azt mondja neki, hogy
kívánjon valamit.
Zane rám pillant. Én hatalmasat mosolygok rá. Vesz egy nagy levegőt, és
egy lendülettel elfújja a gyertyákat. Mindenki éljenez és tapsol. Poharakban
előkerül a vodka, és körbeadják. Egy gyorsan utat talál a kezembe.
Noah egy furcsa dolgot kiabál.
– Ó, keserű a torta!
Meglepődve nézek rá. Mi az ördögről beszél? Még csak meg sem kezdtük a
tortát. Zane felém fordul, hogy rám nézzen.
– Mi az? – kérdezem, és közben nézem a többieket, mert mindenki engem
mustrál cukkoló pillantással.
–  Ez régi orosz szokás. A vendégeid azt kérik, hogy tedd édesebbé egy
hosszú, édes csókkal.
Nicónak, a madarakat etető srácnak adom a poharamat, és pajkosan Zane-
re mosolygok.
– Én benne vagyok, ha te is.
Zane egy hatalmas és színpadias mozdulattal átölel, majd az egyik
karjában tartva hanyatt dönt.
– El ne ejts! – nevetek.
Aztán elkezd csókolni. Azt hittem, hogy egy puszi lesz, vagy egy jópofa kis
csók, hogy szórakoztassa a közönséget, viszont az ajkaink összefonódnak, és
meglepetésemre mindenki elkezdi a másodperceket számolni.
Egy, kettő, három…
Öt után már nem hallom a hangjukat. Kinyílik a szám. A csók varázslatossá
válik, mintha káprázat volna. Még soha nem csókoltak meg ilyen
szenvedélyesen ennyi ember előtt. Annyi érzelem van benne, hogy a
környezet zavaros homállyá válik, végül teljesen megszűnik. Senki sincs
rajtunk kívül, csak Zane és én.
Örökre ebben a gyönyörű képzeletvilágban tudnék maradni, de Zane
felemeli a fejét, és felállít. Mindenki abbahagyja a számolást, és tósztra emeli a
poharát. Néhány pillanatig Zane szemei elsötétülnek a szenvedélytől, majd
vesz egy nagy levegőt, az orrcimpái kitágulnak, aztán felegyenesít engem, és
szembefordul a többiekkel. A térdem, mint a kocsonya. Ó, istenem, kérlek, ne
hagyd, hogy ez a csók és ez a pillantás csak egy lopott pillanat legyen.
– Oszvezsity – mondja Noah.
– Ez frissítést jelent – fordítja le nekem Zane.
A poharainkat gyorsan újratöltik.
A következő köszöntőt Jurij mondja, és Zane közben szinkrontolmácsol,
mert nincs hosszabb szünet az első és a második tószt között.
–  Mi, oroszok nem hagyunk hosszú szüneteket a köszöntők között –
magyarázza Zane, és mindenki kiissza a második pohár italát.
Megint öntik a vodkát. Olga máris kezd pirospozsgás lenni.
– Nu, poneszlisz – kiabálja mindenki, és már lent is van a vodka.
– Na, már megint! – fordítja nekem Zane.
– Még mennyi köszöntő lesz? – kérdezem, és közben érzem a perzselést az
ereimben.
– Most megvágjuk a tortát – mondja Olga. Felszeleteli a tortát, egy szeletet
egy kistányérra tesz, és felém nyújtja.
– Az első a szülinapos fiúé – mondja.
Letörök belőle egy darabot, és Zane szájába teszem. Megfogja az ujjaimat,
és lenyalja őket. Körülöttünk járkálnak az alkalmazottak, közben tortát
esznek, és szednek a rengeteg finomságból, amit Olga készített. Zane szemébe
nézem, és csak arra vágyom, hogy elmondjam neki, szeretem, de nem lehet.
Tudom, hogy túl korai.
Még több pohárnyi vodkát adnak körbe.
– Az itt lévő gyönyörű nőkre – mondja Zane a szemembe nézve.
Gondolom, hogy ez csupán egy újabb orosz szokás, mert az összes férfi
megismétli oroszul, de valamilyen bolond okból elpirulok az őszinte örömtől.
A vodka kezd a fejembe szállni, és nagyon abba kellene hagynom az ivást,
különben tönkreteszem az összes tervem.
 Eszem egy kevés ráksalátát, és közben nézem Zane-t az alkalmazottai
körében. Úgy bánnak vele, mint akik hirtelen rájöttek, hogy az oroszlán tud
szelíd is lenni. Próbálják megérinteni, de óvatosan, rendkívül körültekintőn.
Zane nagyon sok születésnapi üdvözlőlapot kapott, de látom, hogy senki nem
vett neki ajándékot. Gyanítom, ugyanaz volt a gondjuk, mint nekem, de ők
nem vehettek neki maszturbátort, mint én. Körülbelül egy óra múlva Zane
elmondja az utolsó tósztot.
– Na pososok – mondja, és mindenki megissza az utolsó italt.
Megfogja a kezem, és otthagyjuk még inni a többieket. Amikor becsukódik
mögöttünk az ajtó, rám néz.
– Szóval szerveztél nekem egy meglepetésbulit, mi? Mennyire amerikai!
Vigyorgok.
– Egy amerikai buli vodkával, orosz köszöntőkkel és epertortával?
– Szóval… ki árulta el, hogy születésnapom van?
– Ühm… nem igazán áll módomban elmondani.
– Akkor Olga.
– Nem mondtam.
Vigyorog.
– Lehet, hogy fizetésemelést adok neki.
– Tényleg?
Vállat von.
– Talán.
–  Azelőtt ígérd meg ezt, hogy belemegyek a forrásom felfedésébe –
mondom komolyan.
–  Már felfedted a forrásodat, drága galambom. – A hajamba túr. –
Köszönöm. Tizenkét éves korom óta nem volt szülinapi bulim.
– Azta! Miért?
Valami átfut az arcán.
– Ezt majd máskor elmesélem – mondja.
Nem hagyom, hogy bármi beárnyékolja a terveimet. Csábítón rámosolygok.
– Van számodra még egy ajándékom.
– Ó, valóban? – kérdezi pimaszul.
 Tizennégy

DAHLIA FURY

„Egyél egy kis nasit!”

– Nasi király
 
 
– Ó, valóban – mondom, és felvezetem az emeleti szobájába. Kinyitom az ajtót,
és látom, hogy a két lánynak a torta felszeletelése után volt ideje felslisszanni,
és több mint száz gyertyát meggyújtani. A lángok pislákolnak és táncolnak az
egész padlón, az éjjeliszekrényen, a komódon és az ablakpárkányon. A földön
lévő gyertyák úgy lettek lerakva, hogy egyenes út vezessen az ágyhoz.
Megfordulok, hogy ránézzek, és látom, hogy Zane értetlen arckifejezéssel nézi
a szobát. Az ágyhoz vezetem, mindkét kezem a mellkasára teszem, és
meglököm. Erre hátradől az ágyra, és felnéz rám.
A gyertyák sárga pislákoló fényében olyan gyönyörű, mint egy bukott
angyal vagy egy csoda szép márványszobor. Íves orra és az erős állkapcsa
olyan, mintha egy reneszánsz kőfaragó éveken át faragta volna huzatos
műhelyében.
– Ajándékokkal készültem – mondom neki.
Kérdőn néz rám.
– Te vagy az ajándék, bébi.
Vigyorgok.
–  Nem, ez tetszeni fog neked, és szeretném, ha tudnád, hogy a
megvásárlásukhoz nem használtam a bankkártyádat, jó?
– Jó – mondja szinte óvatosan, és felül.
A két ezüstpapírba csomagolt ajándékért nyúlok. Az ágyra ülök, és
odaadom neki. Megrázza, és a kis Star Wars-os pendrive-ok zörögnek a
dobozukban.
– Na, nyisd ki! – noszogatom.
Feltépi a csomagolópapírt, és kinyitja a dobozt.
– Játékokat vettél nekem? – kérdezi elképedve.
–  Ezek nem játékok. Pendrive-ok. – Kiveszem Csubakkát a dobozból. –
Látod, húzd szét, és tessék.
– Aha. Szuper. Köszönöm – mondja.
Hát, ez nem sikerült túl jól. Lehet, hogy a Start Wars-os pendrive-ok tényleg
a Star Wars-rajongóknak való dolgok. Nem baj. Szerencsére van még a
maszturbátorom.
– Most akkor nyisd ki a másikat – mondom, és felé tartom.
Elveszi, kibontja, és még inkább elképedve néz rám, mint amikor azt hitte,
hogy játékokat adtam neki.
– Te egy maszturbátort vettél nekem?
–  Aha, és hozzá síkosítót. Ide kell betenni a farkadat – mondom, és a
kütyün lévő lyukra mutatok.
– Igen – mondja szárazan.
Meghökkentő, hogy egyáltalán nem lelkesedik. Szerintem ez szuper
ajándék.
– Nehogy azt mondd, hogy már van ilyened.
– Nincs – tagadja gyorsan.
Bekapcsolom. Finom búgó hangot ad, a lyukban lévő kis ujjak pedig
elkezdik a masszírozó mozdulatokat.
– Szerinted ez nem jópofa?
Határozott mozdulattal kikapcsolja.
– Az, de én inkább beléd szeretném csúsztatni a farkam.
– Ez akkorra van, amikor én nem vagyok itt – mondom kedvesen.
Zane elfordul, az éjjeliszekrényre teszi az ajándékokat, és hátradől a
párnákra.
– Mivel most itt vagy, kérem az igazi ajándékomat.
A szám kiszárad a tekintetében lévő szexuális vágytól. A testünk úgy fest,
vonzza egymást. Annyira akar engem, hogy ezt egy láthatatlan, erős
mágnesként érzem. Abban a pillanatban befolyásosnak és erősnek érzem
magam. Kihívóan mosolyogva állok, majd lassan és tudatosan elkezdem
lehúzni a ruhám cipzárját. A ruha a magas sarkúm köré gyűlik a padlón, én
pedig ott állok a bébidollomban, aminek a közepén egészen az aljáig
vízszintesen végigfutnak a vágások. A tekintete a telt, kerekded melleimet
felfedő kivágásról a puncimig siklik.
– Jézusom, Dahlia! – mondja hangosan. – Ízig-vérig nő vagy. Minden egyes
porcikád kurvára izgató.
Tekeregve a fejem fölé emelem a kezeimet, lassan megfordulok, kitolom a
fenekem, és érzékien tekerem a csípőmet. Érzem, ahogy a csupasz fenekem a
rajta keresztbe futó csipkéhez dörzsölődik. Hátrafordítom a fejem, hogy
ránézzek. A tekintete megbűvölt, elveszett, bámulja a combjaim tetején lévő
gyémánt alakú kivágáson át látszó puha, nedves testemet. Felpillant, hogy a
szemembe nézzen.
– Mondd el, hogy mit szeretnél, Alekszandr Malenkov – mondom halkan. –
A röviditaloktól bátor lettem, úgyhogy ma este bármit megteszek, amit kérsz
tőlem.
Felvonja a szemöldökeit.
– Bármit?
Megfordulok.
– Kurvára… bármit.
– A „kurvára… bármit” meghagyom egy másik alkalomra, mert ma este azt
akarom, hogy ebben a ruhában, a szűk, nedves puncidban legyen a farkam.
Leguggolok, lehúzom a cipőjét és a zokniját, a földre dobom, majd
sztrippercipőmben az ágyra mászok, és fölé helyezkedek. A szemkontaktust
tartva kikapcsolom az övét, kigombolom a nadrágját, és lehúzom a cipzárját.
Annyira kemény a farka, hogy kiáll az alsónadrágjából. Sürgetőn felemeli a
fenekét, hogy ki tudjam alóla húzni az alsónadrágját. Lehúzom a csípőjéről,
mire kipattan belőle a farka. Lefejtem a lábán, majd lüktető farkától néhány
hüvelyknyire a combjára ülök. Ráérősen kigombolom az ingét. Elemelkedik az
ágytól, én feltérdelek, és leveszem róla az inget, hogy meztelen legyen.
Nem tudom levenni a tekintetem csodálatos testéről.
Nem azért, mert bámulni akarom. Egyszerűen nem tudom megállni.
Mindegy, hányszor látom őt, a látványtól végig akarom nyalni mindenét.
Meztelen teste a légzése ritmusára mozog. Ettől megvadulok. A bőre alá
akarok fészkelődni. A nedves puncim a farka fölé emelem, és súrolom.
– Érj magadhoz! – mondja rekedtesen.
Jobban szétteszem a lábaimat, és végigsimítok a duzzadt csiklómon.
Magamba nyúlok egy ujjal, és felnyögök.
 – Magamban akarlak.
Előrenyúl, és feltolja a bébidollt, ami így a derekam körül gyűlik össze.
– Ülj a farkamra! Látni akarom, ahogy eltűnik a testedben.
Megragadom a vastag farkát, a nedves hüvelyemhez igazítom, és
határozottan ráülök. Az érzéstől, hogy ilyen hirtelen hatolt belém, és hogy
ennyire szétfeszít, ívbe feszül a hátam. A farka belém csusszan.
– Végig – utasít.
Addig engedem magamba a vastag farkát, amíg megérzem kemény
combizmait. Aztán előredőlök, hogy a lüktető csiklóm a szeméremcsontjához
érjen, és ahhoz dörgölöm magam. Elképesztő az érzés. Imádom. Egyre
gyorsabban és gyorsabban mozgok, le-föl csúszom ezen a gyönyörű
testrészen.
Amikor érzem, hogy kezdődik az eksztázis, olyan gyorsan mozgok rajta,
ahogy csak bírok, a combjaim remegnek, a nedvesség kicsorog belőlem. Innen
már nincs visszaút. A puncim összeugrik, a bőröm kezd bizseregni. Hagyom,
hogy addig keféljen, amíg megérti, hogy az övé vagyok. A testem, lelkem,
elmém.
Ő viszont figyelmeztetés nélkül megragadja a derekamat, és egy
mozdulattal leemel magáról.
– Ne! – tiltakozom, de ő emel tovább.
–  Azt akarom, hogy az arcomra ülj, és azon mozgasd a nedves puncidat.
Addig akarlak nyalni, amíg elélvezel – hörgi, az arca fölé tartja a puncimat, és
úgy szívja be az illatát, mintha valami mámorító parfüm volna.
A nyelvére cseppen a nedvességem.
–  Ez a punci az enyém – dörmögi, és a szájára enged. Puha nyelvével
először az egész lüktető nyílást nyalja végig, hogy feligya minden nedvem,
majd úgy kezdi lefetyelni a puncimat, mint egy szomjas kutya. Hátravetem a
fejem, a testem tekeregve ívbe feszül a száján. Megragadja a csípőmet, majd a
nyelvével belém hatol. Majd – ó, bakker – addig szívja a csiklómat, amíg
sikítani kezdek. Egyszerűen sikítani.
Az arcához dörgölőzve billenek át az orgazmuson, és a nevét kiáltom. A
nedvem a szájába folyik, majd lecsorog az arcán és a nyakán. Megragadja a
farpofáimat, és folytatja a puncim szívását, kefélését és nyalását, ezzel újabb
orgazmusra kényszerítve. Majd még egyre. Az izmaim még mindig remegnek
és ránganak, az arca és a haja el van ázva és csillog a gyertyafényben, amikor
hirtelen megmozdul. Az oldalamra fordít, fölém helyezkedik, széttárja a
lábaimat, és belehatol a forró testembe.
– Ez az! – sikoltom. – Keményen, Zane!
–  Így? – Megragadja a két csuklómat, magasan a fejem fölé emeli őket, és
még keményebben belém hatol.
– Kurvára így – nyöszörgöm.
–  És így? – kérdezi, és kegyetlenül belém döf. Megdöbbenve érzem, hogy
újra kezdek elélvezni.
A szám elnyílik, amikor levegőért kapok.
– Nem bírom tovább – tör ki belőlem. – El fogok élvezni a farkadon.
–  Nem – mondja, és lelassítja a mozgását. – Akkor fogsz elmenni, amikor
mondom, hogy elmehetsz.
A testem görcsösen ráng, és a fejem ide-oda dobálom kétségbeesésemben.
– El fogok menni, Zane. Sajnálom. Egyszerűen nem bírom tovább!
Erre teljesen kihúzza belőlem a farkát, vár egy másodpercet, majd nagy
lendülettel újra belém hatol. Tövig belém temetkezik. Mint valami mohó
teremtés, a puncim felbillen, hogy harmóniában legyen a mozdulatával.
– A picsába, bébi. Elmegyek. Muszáj hagynod, hogy elmenjek – könyörgök.
– Még nem. Ez az én puncim. Az enyém. Én döntöm el, hogy mikor mehet
el.
Lehajol, és megharapja a mellbimbómat. A fájdalom visszahoz a határról.
Gyorsan megnyalja a lüktető hegyét, mire csodásan kellemes érzés árad szét
abból a mellbimbómból az egész testembe.
Erősen megmarkolom a farkát.
–  Olyan átkozottul szűk vagy. – Megborzong, és megvadulva kezd belém
hatolni, mozogni bennem, közben hörgő hangokat ad, és hajszolja a
kielégülést. Minden egyes alkalommal, amikor a teste a csiklómhoz ér,
vonaglok, tekergek és rángatózok alatta, mint egy félbevágott kígyó. A
körmeimmel kapaszkodom a saját orgazmusomba, és várom, hogy azt
mondja, igen, már lehet.
Addig mozog bennem, amíg a váll- és nyakizmai elkezdenek megfeszülni,
és tessék, itt van, megérkezik az engedély az orgazmusra.
–  Most élvezz! – utasít… én pedig azonnal elmegyek. Durván.
Lecsupaszítva. Nyersen. Vadul. Meztelenül. Fedetlenül. Kitárt szívvel.
Még mindig lüktet bennem, amikor elsuttogom:
– Szeretlek.
Lepillant rám, miközben a görcsösen összeránduló puncimba folynak a
farkából kicsorgó utolsó cseppek.
Van valami a tekintetében. Nem bír a szemembe nézni. Hallott engem.
Megfogom az állát, és megvárom, hogy a szemembe nézzen.
– Semmi baj. Nem kell neked is mondanod.
Meredten néz engem, és elgondolkozom, hogy vajon milyen borzalom
miatt költözött ilyen szomorúság a szemébe. Majd lehajol, és megérinti az
ajkaimat. Ez a csók csupa lélek, finomság, és ekkor tudom.
A teste mondja el azt, amit a nyelve még nem tud.
 Tizenöt

ALEKSZANDR MALENKOV

Mama odajön, hogy segítsen felállni.

– Jól vagyok – mondom neki.
– Kérsz egy kis teát? – kérdezi.
– Nem, megvagyok.
Ránézek. Az arca fehér. Az évek mennyire megváltoztatták! Egyre halkabb
és halkabb lett. A lelke megtört. Az apám megtörte a lelkét.
– Mama, miért nem szökünk meg?
Remeg az ajka. Összeszorítja.
– Nincs hová. Nincs pénzem – mondja.
– Én tudok dolgozni. Elég nagy vagyok.
– Tizenkettő vagy.
– Tudok verekedni pénzért. Le tudok győzni felnőtt férfiakat.
Összeszorítja két kezét, vadul rázza a fejét, és kétségbeesett pillantással
mered rám.
–  Nem. Nem fogsz verekedni. Iskolába fogsz járni. Tanulni fogsz, és
különleges ember lesz belőled. Én jól vagyok. Bár ne avatkoznál közbe, amikor
veszekszünk, édesem!
– Soha nem fogom hagyni, hogy bántson téged – mondom mérgesen.
–  Nem bánt. Csak néhány ütés. Semmi komoly. Ilyen dolgok történnek
felnőttek között.
– Utálom őt – mormolom.
– Csitt. Soha ne mondj ilyet – mondja szomorúan.
– Miért ne? Rettenetes ember.
– Én mindig hálás leszek neki.
 Elképedve bámulok rá.
– Miért?
– Mert téged tőle kaptalak.
Elkeseredve lehunyom a szemem.
–  És mert nincs senki mása. Amikor jól volt, az agyát ért sérülés előtt,
mielőtt az a golyó a fejében állt meg, jó ember volt. Nagyon jó ember, én pedig
megígértem, hogy egészségben, betegségben kitartok mellette. Most pedig,
hogy beteg, és ő beteg, Alekszandr, ez egy betegség, nem hagyhatom csak úgy
magára. Fogadalmat tettem, hogy hűséges maradok hozzá, és nem szeghetem
meg. – Kisimítja a hajamat a homlokomból, és finoman megpuszil. – Egy nap
majd fülig beleszeretsz valakibe, és akkor majd megérted, hogy bármit is tesz
a másik, képtelen leszel kioltani az iránta érzett szerelmed.
– Én soha nem fogok senkibe beleszeretni – fogadom meg keserűen. – Soha.
 Tizenhat

DAHLIA FURY

Két nap múlva erre ébredek:

– Rómába megyünk – mondja Zane.
–  Micsoda? Mikor? – kérdezem egy hatalmas bugyuta vigyorral az álmos
arcomon.
– Ma.
– Tessék? Miért?
Egyszerűen vállat von.
– Hétvégi kirándulás.
– De miért nem szóltál előre?
– Meglepetés. Kicsit olyan, mint a te meglepetésbulid.
– Oké, szuper.
– Viszont inkognitóban utazunk.
Eltűnik a vigyorgás.
– Hogy érted?
– Mr. és Mrs. Zsivanyecskajaként.
Ledöbbenve bámulok rá.
– Úgy érted, hamis útlevéllel megyünk?
Zane az éjjeliszekrény felé nyúl, és elővesz két útlevelet. Belenéz az elsőbe,
majd a másikat adja oda. Kinyitom, és tessék. Egy fénykép rólam, amit Jurij
készített biztonsági okokból, hozzá a név, Dahlia Zsivanyecskaja. Huszonnégy
éves.
– Ki sem tudom mondani a vezetéknevemet – suttogom.
Lassan kiejti.
Gyanakvón nézek rá.
 – Miért van szükségünk hamis útlevelekre? Kábítószert fogunk csempészni
vagy valami hasonlót?
– Nem kábítószert. Tizenöt millió eurónyi gyémántot fogsz.
Kiesik az útlevél a kezemből.
– Hogy mi? – hadarom.
Olyan ártatlanul néz rám, mintha ártatlan ügy volna valakit megkérni
arra, hogy szállítson illegálisan tizenöt millió eurónyi gyémántot.
–  Ne aggódj – mondja nyugtató hangon –, esélytelen, hogy elkapjanak
minket. Magángépen utazunk, és ismerem a reptéren dolgozókat.
Elképedve rázom a fejem. Minket? Rám gondol!
– Te azt akarod, hogy gyémánthordár legyek? – Fogalmam sincs, hogy így
hívják-e a gyémántot csempésző idiótákat, de a beszélgetés annyira lehetetlen,
hogy képtelen vagyok felfogni. Aztán teljesen begurulok. – Hogy mersz tőlem
ilyet kérni?
A reakcióm látszólag meglepi.
– Valami gondod van ezzel?
– Igen, kurva nagy gondom van ezzel!
– A többieknek nem volt – mondja szelíden.
Rámeredek.
– Én nem tudom, neked milyen nőkkel volt dolgod, de igen, engem nagyon
is zavar. Nem fogok neked gyémántot csempészni. Neked elmentek otthonról,
ha azt hiszed, megtennék ilyesmit. – Aztán eszembe jut még valami. – És mégis
hogyan kellene ezeket a gyémántokat szállítanom?
– A hüvelyedben – mondja lassan.
Leesik az állam.
– Atyavilág. Ezt nem hiszem el. Szerinted teljesen oké megkérni arra, hogy
dugjak fel egy halom gyémántot a hüvelyembe, és csempésszem át neked a
határon? Ezt azért tényleg nem néztem ki belőled.
– Legalább gondolkozol rajta? – kérdezi hízelgő hangon.
Na, ettől rohadtul begőzölök.
– Kurva élet, hogy nem! – kiabálom.
–  Bakker. Akkor ez azt jelenti, hogy valaki mással kell mennem? –
elmélkedik, és a távolba mered.
Aztán hirtelen leesik.
–  Te mocsok! – kiáltom, elkapok egy párnát, és olyan erővel vágom fejbe,
ahogy csak bírom. Nevetve dől előre.
 –  Tényleg azt hittem, hogy komolyan mondod – mondom, és tovább
püfölöm.
Zane is elkap egy párnát, és a testemnek lódítja. Én azonnal, jó erősen
nekilendítem a párnámat, és tollak kezdenek körülöttünk szállni a levegőben.
Feltérdelek, hogy nagyobb erőbedobással támadhassam, de ő elkap, és levisz
az ágyra. A testével leszögez, és vigyorog rám.
– Egy seggfej vagy, ugye tudod? – lihegem.
– Megérdemled, amiért feltételezted, hogy ilyen alja dolgot kérnék tőled –
mondja nevetve.
– Nem ismerlek ahhoz elég jól, hogy ilyenekkel viccelődj velem – mondom
kimérten.
Kérdőn néz rám.
–  Nem ismersz eléggé? Mennyire kell ismerned engem? Kinyalom a
puncidat!
– Attól még szörnyű vicc volt – mondom, és dühöt színlelek.
Rám mosolyog.
–  Bocsánat. Nem bírtam megállni. Nagyon édes vagy, amikor fel vagy
háborodva.
Elmosolyodom. Annyira csodás, hogy még tettetni is lehetetlen, hogy
haragszom rá. Meg akarom csókolni a torkát.
– Szóval, akkor miért is megyünk pontosan?
–  Mert a nyári tikkasztó hőségnek vége, és Olaszország ilyenkor egy
színrobbanás. Ráadásul ősszel van a szarvasgomba, a gesztenye és a sütőtök
betakarításának is az ideje, úgyhogy ilyenkor a legjobb pasta al tartufót és
sütőtökös rizottót enni.
Kutakodó pillantással nézek rá.
– Ezt mind értem, de akkor miért utazunk inkognitóban?
–  Mert imádom. Az inkognitó azt jelenti, hogy nincs szükség
biztonságiakra. Egy olyan villába fogunk menni, amit Boris bérelt, és fizetett
ki készpénzben. Senki sem fogja tudni, hogy hol vagyunk. Teljesen szabadon
mehetünk majd bárhová, és csinálhatunk bármit, amihez kedvünk van.
– Csak mi ketten?
Bólint.
– Senki sem jön velünk? – kérdezem, mert ez olyan hihetetlen.
Megrázza a fejét.
– Noah sem?
 Megint megrázza.
– Se Jurij, se Boris?
Újra rázza.
– Még a sofőr sem?
– Csak te meg én, ribka.
– Ez igazából csodásan hangzik.
–  Szerintem is – mondja kedvesen. Megint a fiókba nyúl. Felemelem a
fejem, hogy nézzem, mit csinál.
– Mi az? – kérdezem kíváncsian.
Megfogja a kezem, és egy hatalmas drágaköves platinagyűrűt húz az
ujjamra.
–  Ez egyébként gyémánt – mondja félvállról. Majd egy karikagyűrűt is
ráhúz.
Elnyílik a szám a furcsa érzelemtől, de neki se a mozdulat, se a pillanat
nem bír semmilyen igazi jelentőséggel.
– Meg is van, tökéletes a méret – mondja.
–  Igen – suttogom. Veszek egy nagy levegőt. Muszáj normálisan
viselkednem. Higgadtnak kell lennem. Talán egy kis humor kell ide.
–  Ugye azt tudod, hogy ezeket a kicsikéket a kirándulás után nem fogod
visszakapni?
–  Mindkettő a tiéd – mondja, és valami furcsa megbicsaklás van a
hangjában.
Nagyot nyelek. Egyáltalán észreveszi, hogy mit mond? Gyorsan válts témát,
Dahlia.
– Biztos vagy benne, hogy biztonságos hamis útlevéllel utazni? Mi van, ha
elkapnak minket?
–  Ezek igazi útlevelek. A tulajdonosaik autóbalesetben haltak meg, és a
családjuk eladta ezeket hamisítóknak. Pontosan ugyanolyan iratok, mint
amiket a Moszad-ügynökök használnak. Képtelenség, hogy bárki megállapítsa
a különbséget, hacsak nem kezd el nagyon utánajárni, de senki sem fog
minket áthatóan vizsgálni. Csak egy hétvégét fogunk Rómában tölteni.
– Rendben, de ha börtönbe kerülünk… – figyelmeztetem.
Suttogva folytatja.
– Ez egy kaland, kishal.
Elkezdi széttárni a lábaimat. Rámeredek.
– Még mindig mérges vagyok rád.
Belém csúsztatja egy ujját. Persze hogy tocsognom kell.
– Nem, nem vagy – mondja kuncogva.
Ó, mi a fene? Nehéz dühöt tettetni, ha az ember ennyire jól szórakozik.
 Tizenhét

DAHLIA FURY

(Boldogság)

Velencében már jártam, viszont Rómában még nem, így az egész, ahogy Stella
mondaná hamis előkelő akcentussal, „roppant izgalmas”. Olyanok vagyunk,
mint két turista. Nagyon belehelyezkedek ebbe a szerepbe. Azon kapom
magam, hogy gondolkozom, vajon Dahlia Zsivanyecskaja vajon éppen mit
csinálna. A legvadabb álmaimban sem gondoltam soha, hogy hamis útlevéllel
és egy orosz maffiafőnökkel fogok utazni.
Bevallom, a szívem őrülten zakatolt, amikor megkértek, hogy mutassuk
meg az útlevelünket, de Zane-nek a szeme sem rebbent, és teljesen igaza volt,
hogy ilyen nyugodt volt az egésszel kapcsolatban. Egy pillantást vetettek az
útlevelünkre, és már engedtek is tovább. Az adrenalinlöket elül, és már
kezdem nagyon élvezni a kalandot. Épp most szegtem meg isten tudja, hány
nemzetközi törvényt, és tudjátok, mit? Egészen fantasztikus érzés.
Talán kicsit még olyan Bonnie és Clyde-os is.
Mint az összes többi turista, elmegyünk a bőröndünkért, majd a vámhoz
sétálunk. Nem fogjuk egymás kezét. Bolondság volna a kapcsolatunknak
ebben a fázisában… gondolom, amíg meg nem fogja a kezem, és ekkor
pánikba esem… Atyavilág, fogjuk egymás kezét!
Kint gyönyörű az idő. Tiszta és kellemesen meleg. Taxiba szállunk, és Zane
bemondja a címet. Húsz perc múlva a fantasztikus Rómában vagyunk. Hűha!
Milyen varázslatos város. A történelemmel átitatott gyönyörű házakat
bámulom. Elhajtunk a Colosseum mellett, én pedig nyújtogatom a nyakam a
taxi ablakában, hogy lássam.
– Holnap majd megnézzük – mondja Zane.
 Felé fordulok.
– Szuper. Mindig is szerettem volna látni.
– Az egyik leglenyűgözőbb hely a világon – mondja halkan.
 
 
A villa Formellóban, Rómától körülbelül húsz kilométerre van, buja fák és
növényzet ölelésében. A kovácsoltvas kaput egy alacsony, ősz hajú férfi nyitja
ki, aki udvariasan biccent felénk, ahogy egy sötét narancssárga színű,
gyönyörű ház felé hajtunk. Fehér kőből készült balusztrádja van, és az
ablakokon kacsatojáskékre festett fa spalettái. Egy ősrégi Mazda parkol a ház
oldalában.
Kilépünk a poros útra, mire egy piciny nő lép ki a nagy faajtón, és
mosolyog üdvözlésképpen. A férfi, aki kinyitotta a kaput, jön a felhajtón,
miközben a taxisofőr pakolja ki a bőröndjeinket a csomagtartóból.
– Benevenuto Senor e Senora Zsivanyecskaja – mondja a nő. Az arca csupa
ránc, a szeme ráncos és vizenyős, de a mosolya igaz és életvidám.
– Grazia, Senora Rossi – mondja Zane.
Én a nőre mosolygok.
Eddigre ideér hozzánk a fürge öregúr, és a viseltes arcára egy hatalmas
üdvözlő mosoly ül ki. Előrenyúl, és a két keze közé fogja Zane-ét.
Meglepetésemre Zane tökéletes olasztudással kezd beszélni hozzá. Egy idő
után a férfi felemeli a kezét, és elköszön mindkettőnktől. A nő, feltehetően a
felesége, bólint felénk, majd beszállnak a rozoga autóba, és elhajtanak.
– Most már csak mi ketten vagyunk, ribka – mondja Zane kacsintva.
– Nem tudtam, hogy beszélsz olaszul.
– Sok orosz beszél németül, franciául és spanyolul is.
– Hű! Lenyűgöző.
Zane felkapja a bőröndjeinket, és bemegyünk a villába. Belül hűvös van a
terrazzopadlótól és a hideg, fehér falaktól. Az előtér egy hatalmas nappaliba
vezet, ahol kilátszanak a tartógerendák, hátuljában egy termetes kandalló áll,
és a magasban egy kecses, kopottas csillár lóg. A tér kevés, rokokó stílusban
másolt olasz bútorral van berendezve, és egy zongora áll a helyiség sarkában.
A nappali egy étkezőhelyiségbe nyílik, ahol egy hosszú, fényesre polírozott
asztal és nyolc magas háttámlájú szék van. A ház végében egy nagy, vidéki
stílusú konyha van egy sokkal kisebb faasztallal és szalmaülésű faszékekkel.
Az összes helyiség a ház közepén lévő keleti stílusú udvart veszi körbe.
 A kőlépcsőn felsétálva három makulátlan, fürdőszobával egybenyitott
hálószoba van. A legnagyobba visszük a csomagjainkat. Gyönyörű a szoba egy
óriási, damaszttakaróval fedett ággyal, nagy faliszőnyeggel és
selyemheverővel. Az ablakhoz sétálok, és látom, hogy medence van
közvetlenül alattunk. Nagy örömömre citromliget is van a telken.
Már majdnem délután öt óra, és én boldogan mosolyogva fordulok Zane
felé.
– Mit szeretne tenni, Mr. Zsivanyecskaja?
– Kitalálja, Mrs. Zsivanyecskaja? – mondja, és felém indul.
–  Ó, de Mr. Zsivanyecskaja, én… – Belém fojtja a szót az enyémre lecsapó
szája.
 
 
A finom illatú párnán fekszem, és arra gondolok, hogy az összes többi
szeretkezésünk fantasztikus volt, de minden kétséget kizáróan ez volt a
legjobb. Hogy miért? Mert Zane egy más ember. A teste nem pattanásig
feszült, és a tekintetéből is hiányzik az a jellegzetes óvatosság, amit mindig
azonosítok vele. Még fiatalabbnak is tűnik.
A nyitott ablakon keresztül befúj a citromtól és lehullott levelektől édeskés
illat, és megcirógatja felhevült bőrünket. Kint még mindig világos van, de
ilyenfajta szűrt fényt Angliában sosem látni. Elfordítom a fejem, és Zane-re
nézek. Egy hajtincse a homlokába hullott. Félresöpröm. Kinyitja a szemét, és
rám néz.
– Szerinted esni fog?
– Nem – mondja halkan.
–  Nagyon jól érzem itt magam – mondom, közben ásítok, és lustán
kinyújtózok.
Ő erre megragadja az alkalmat, hogy belém nyúljon. Ettől ívbe feszül a
testem, ő az ujja hegyét behajlítja, és elkezdi dörzsölni a hüvelyem finom
tapintású falát.
– Ó, Zane! – suttogom.
– Imádom nézni, ahogy elmész – mondja, és tovább játszik velem.
 Tizennyolc

DAHLIA FURY

Lezuhanyozunk, és felöltözünk. Zane egy szénfekete öltönyt húz

gyöngyházszínű selyeminggel, én pedig egy fehér, bő szoknyájú ruhába bújok,
és egy világoskék felsőt kötök a nyakamba. Éppen sminkelek, és Zane-re
pillantok a tükörben. A haja még mindig nyirkos, férfiasnak és elképesztően
energikusnak tűnik.
– Kint foglak várni – mondja.
– Megyek, amint végzek a sminkemmel – mondom.
Minimális sminket használok, felveszem a háncstalpú, kék magas
sarkúmat, és kimegyek. A levegő kezd hűvös lenni. A teraszon találom, ahogy
éppen cigarettázik. A nap utolsó izzó fényei még látszanak az égbolton, amitől
vöröses árnyalatot kap a haja. Amikor meghallja, hogy jövök, megfordul, és
rám néz. Megborzongok, megrészegít ennek a pillanatnak a varázsa.
A tekintete mintha belülről gyúlna fel, és lassan elmosolyodik.
– Ó, bassza meg, egész este férfiakkal kell majd verekednem, ugye?
Elpirulok, és az ujjam körül megtekerem az áljegygyűrűmet.
– Én pedig egész este nők szemét fogom kikaparni, ugye?
– Tényleg ezt hiszed? – kérdezi pajkosan.
–  Tudom – incselkedek, de félszegnek érzem magam. Annyira, de annyira
más, annyira nem jellemző ez rá. Szeretem ezt a kedves, huncut, csodálatos
férfit.
Még egy utolsót beleszív a cigarettájába, majd elnyomja a kovácsoltvas
asztalon lévő hamutartóban, és felém jön.
– Mennyire vagy éhes?
– Éhezem – vallom be.
 A kezét a derekamra teszi.
– Helyes. Menjünk.
Egy élénksárga Fiat 500-as áll kint.
– Ez meg honnan van? – kérdezem.
– A garázsban volt – mondja, és áthatóan néz engem. – Nem tetszik?
– De, aranyos, de nem gondoltam, hogy bérelni fogsz egyet.
– Ha Rómában vagy… – Nem fejezi be a mondatot, hanem kinyitja nekem
az ajtót.
Beszállok, az autónak újbőr- és a légfrissítőtől émelyítően cukros illata van.
Megfordulok, és nézem, ahogy Zane beül a kormány mögé. A látványtól, hogy
egy ilyen pici autóba préseli magát, vigyorognom kell.
– Rómát nem nagy autókra tervezték – magyarázza.
Nemsokára megértem, miért. Az utcák keskenyek, és végig parkolnak
bennük. Alig van egyáltalán parkolóhely, és amikor Zane egy parányi helyre
beáll úgy, hogy elöl és hátul is alig néhány centiméter van, megértem, hogy
miért bölcs dolog pici autót tartani.
Bezárja az autót, majd végigsétálunk egy szűk római utcán, fölöttünk csak
egy keskeny csík látszik az égboltból. Nincs járda, az autók és robogók
mellettünk száguldanak el. A mosott ruha kilóg az első emeleti ablakokból, a
kicsi teraszok pedig tele vannak virágcserepekkel.
Utcai zenészek játszanak az étterem előtt. Kint is vannak asztalok, ahol
vendégek ülnek. Helyieknek tűnnek, és kíváncsiskodva néznek minket. Egy
kopaszodó, fehér rövid ujjút és fekete kötényt viselő férfi fut ki, hogy
üdvözölje Zane-t.
– Áh, Alekszandr! – kiáltja hangosan. – Che meravigliosa sorpresa.
– Azt mondja, hogy csodás meglepetés – fordít nekem Zane.
A férfi sötét szeme felém siklik.
– E chi è questa bellezza? – kérdezi a férfi.
Zane lepillant rám, és pajkosan kacsint.
– Ez a szépség, Luca, a feleségem, Dahlia.
Hirtelen elönti a forróság a nyakamat, és felkúszik az arcomra. Milyen
fesztelenül hívott a feleségének. Milyen remek volna, ha nem tettetnénk. Ha
tényleg házasok lennénk. Ha tényleg a felesége volnék.
Luca kör alakot formál a hüvelyk- és a mutatóujjából, a másik hármat
pedig legyező alakban széttárja.
– Bellezza – mondja hangosan és színpadiasan. – De persze, egy gyönyörű
férfi gyönyörű nőt talál párjául – mondja angolra váltva.
– Üdvözlöm – mondom.
Oldalra billenti a fejét.
– Angol? – kérdezi homlokráncolva.
– Amerikai – helyesbítek mosolyogva.
Feltartja a mutatóujját.
–  Á, tudtam. Jöjjenek, jöjjenek! – hív minket barátságosan, és egy fekete-
fehér abrosszal leterített asztalra mutat. Miközben helyet foglalunk, beszél. –
Hadd csináljon Luca maguknak – közben összecsípi a hüvelyk-, a mutató- és a
középső ujját, és egy hangos cuppanós csókot nyom rájuk – valami finomat.
– Rendben – vigyorgok rá hálásan.
Zane-re néz.
– Cacio e Pepe con Tartufi?
Zane rám néz.
–  Lenne kedved kipróbálni a házi tésztát Pecorino Romano sajttal, fekete
borssal és fekete szarvasgombával?
– Szuperül hangzik.
Zane Lucára néz.
– Mit ajánlasz főételnek?
– Saltimboccát.
–  Ez római dialektusban azt jelenti, hogy ugorj a számba – mondja Zane
nekem. – Pármai sonkával és zsályával megtűzdelt porhanyós sült borjúszelet,
fehérborban párolva.
– Ó, persze, benne vagyok – mondom.
–  Va bene – helyesli Luca, majd felszegett fejjel, magában duruzsolva
elmegy, tudomást sem véve az étteremben lévő emberekről.
– Micsoda fazon! – suttogom Zane-nek.
Elmosolyodik.
–  Ez mind csak álca. Elképesztően penge. Számontartja, hogy hány
parmezánforgácsot szór a vendégei tányérjára.
Felnevetek.
A pincér aperitifekkel lép az asztalunkhoz.
– Ez mi? – kérdezem.
– Luca humorérzéke – mondja Zane. – Készített neked egy americanót.
–  Americano egy amerikainak. Ügyes. – Megkóstolom. – Hmmm… nem is
rossz. Mi van benne?
 – Negroni egy kicsit másképp. Campari, Martini Rosso vermut és szódavíz.
Az ujjamon lévő gyémánton megcsillan a fény. Ellenállok a kísértésnek,
hogy megbámuljam.
– Olyan keveset tudok rólad – mondom.
– Nincs sok tudnivaló.
– Zane, még a kedvenc színedet sem tudom.
– A magenta.
Feltépek egy zacskó grissinit, és kihúzok egy szálat.
– Nem túl férfias szín. Miért szereted?
– Nem tudom. Talán mert annyira gazdag és erős szín. És neked? Neked mi
a kedvenc színed?
Kettétöröm a grissinit.
– A halványkék a kedvencem, de szeretem a feketét, a rózsaszínt, a zöldet,
a narancssárgát és a citromsárga legtöbb árnyalatát is.
Elmosolyodik, és úgy néz rám, mint ahogy egy gyerekre szoktak. Jóságosan.
– Mi a kedvenc ételed? Úgy értem, hogy ha azt kellene enned életed végéig
– kérdezem, és bekapom a grissinit.
–  Hmmm… Valószínűleg az argentin steak és a hongkongi stílusú francia
pirítós.
– Mi a fene az a hongkongi stílusú francia pirítós?
–  Két szelet édes toastkenyér vastagon megkenve mogyoróvajjal, édes
tojásos tejbe áztatva, vajon kisütve, majd még több vajjal és sziruppal tálalva.
–  Jézusom, úgy hangzik, mint amitől még egy bálnának is magas lesz a
koleszterinje.
Belekortyol az italába, és a pohara pereme fölött néz engem.
– Viszont nagyon-nagyon finom.
– Egy nap talán majd megkóstolom.
– Talán majd igen – mondja puhán.
 Tizenkilenc

DAHLIA FURY

Hűha! Ettől libabőrös lettem.

– Oké, én jövök – mondom gyorsan. – Az én „életem végéig enném” ételem
a csoki, a pizza, a meleg brownie fagyival, a rántott csirke, a pekingi kacsa, a
tacón lévő olvasztott sajt, a sütőben sült krumpli sajttal és babbal…
Nevetni kezd.
– Ez csalás. A kedvenceidet szabadna mondanod.
– Sajnálom. Lehetetlen választani közülük – mondom neki.
– Jól van.
– Kedvenc alkoholos ital?
– A vodka, azt hiszem. A tiéd?
–  Én imádom a pezsgőt és… a Margaritát és… a részeges, habzó
sörbetbólét… és a… Baileyst is.
Fintorog.
– Akarom én tudni, mi az a részeges, habzó sörbetbólé?
–  Ó, naná, hogy akarod! Fagyasztott málna, fagyi, vodka, gyömbérsör és
rózsaszín limonádé, végül a sok finomság pezsgővel felöntve.
Elmosolyodik.
– Mintha rémlene, hogy kifejezetten szeretnéd a White Russiant is.
Vigyorgok.
–  Ez igaz, be kell vallanom, hogy az a gyengém. – Elhallgatok. – Akkor a
kedvenc filmed.
– A Mátrix.
– Komolyan? Ezért lett az éttermed neve Matrix?
– Aha. És a tiéd?
 – A Micsoda nő!
Kifejezéstelen arccal néz rám.
– Még nem láttad?
– Nem – mondja lassan.
– Hát, ez egy romantikus vígjáték.
– Akkor ezért nem láttam.
–  Jól van. Akkor komolyabb témákra evezve. Mondj egy vezetőt, akit
csodálsz.
– Putyin – vágja rá.
Elkerekedik a szemem.
– Putyin. Mármint Vlagyimir Putyin? Oroszország elnöke?
Bólint.
– Aha.
Előrehajolok, és meglengetem felé a grissinimet.
– Most viccelsz?
Vállat von.
– Stratégiai vezető.
– Ezt nem mondod komolyan, ugye?
– Miért ne? Jót tesz Oroszországnak.
– Ő egy bűnöző! – mondom vehemensen.
– Tényleg nem gondolom, hogy politikáról kellene beszélgetnünk – mondja
szelíden.
Ahogy Stella mondaná:
– Mégis miért nem?
Erotikusan vigyorog.
– Hacsak nem akarsz veszekedni, és utána durván békülőszexelni.
Kérdőn nézek rá.
–  Ezek szerint te nem tudsz veszekedés nélkül, civilizáltan a politikáról
beszélgetni?
Szórakozottnak tűnik.
–  Én nem magam miatt aggódom, kisróka. Te nem fogsz tudni uralkodni
magadon.
– Ácsi! Szerintem én tökéletesen tudok uralkodni magamon. Talán te félsz
attól, hogy esetleg megdöntöm a tarthatatlan álláspontodat, hogy Putyin olyan
ártatlan, mint egy ma született bárány.
Egyre jobban szórakozik.
 – Én ezt nem mondtam, de csak kíváncsiságból: mennyit tudsz róla?
–  Eleget – mondom magabiztosan. – Olvasok újságot, és nézek híreket a
tévében.
– Igen, gondoltam.
– Ez meg mi az ördögöt jelent?
– Hogy nem vagy elég tájékozott ahhoz, hogy erről az ügyről beszélgess.
Hátrakapom a fejem.
– Miért nem?
– Jól van, belemegyek veled egy róla való beszélgetésbe, ha tudsz mondani
vele kapcsolatban valami jót.
– Hát, én… ühm, én nem…
– Látod. Semmi sem teljesen fehér vagy fekete a világon, ribka – vigyorog. –
És mégis minden anyag, amit róla olvastál, hallottál, negatív. Ez azt jelenti,
hogy az összes információdat részrehajló forrásból szerzed. Emiatt nem vagy
alkalmas erről a témáról racionális beszélgetést folytatni.
Nem tudom, erre mit mondhattam volna, de hála az égnek, mennyei illatú
ételek érkeznek. Majd gondolkoznom kell azon, amit mondott, amikor már
véget ér Zane feleségeként a kalandom. Most viszont itt az ételre kell
koncentrálnom.
Maga Luca jön oda hozzánk egy minireszelővel és egy galambtojás-méretű
kicsi szarvasgombával. Olyan gondossággal és tisztelettel bánik a
szarvasgombával, mint egy ékszerész tenné egy ritka és értékes drágakő
megmutatásakor. Még lassan el is húzza az orrom alatt a gombát, hogy
megszagolhassam.
Hogy őszinte legyek, nem egészen kedvelteti meg velem. Pézsmaszerű,
földes és kissé fokhagymás. Talán még egy régebbi megizzadás tompa szagára
vagy, ha szabad ezt mondani, a vizeletre is emlékeztet. Színpadias
mozdulatokkal nagyon kevés leheletvékony forgácsokat szeletel a tésztánkra.
– Bon appetito – mondja vidáman.
Megköszönjük, ő pedig látszólag nagyon megelégedve magával lép el
mellőlünk.
– Ettél már szarvasgombát? – kérdezi Zane.
– Csak rókagombát.
– Akkor – mondja, és a villájával egy vékony forgács alá nyúl, majd a szám
felé emeli. Nem akarom visszautasítani, ezért udvariasan kinyitom a számat.
A nyelvemre hull. Az íze jó, erős és egyedi, de az biztos, hogy nem ennyi miatt
van ez a nagy felhajtás. A fogaim között mozgatom.
– Jó? – kérdezi Zane.
– Szokatlan – mondom homályosan.
– Most próbáld ki a tésztával – javasolja.
Kevés tésztát tekerek a villám hegyére, közben ügyelek arra, hogy néhány
darabka szarvasgomba belegabalyodjon, majd az ajkaim közé csúsztatom, és
hagyom, hogy a nyelvemen álljon. Meglepetésemben hirtelen elkerekedik a
szemem.
Zane vigyorog.
– Jó, mi?
– Isteni jó! – mondom, és forgatom a nyelvemen.
Ő nevet, olyan felszabadultan és boldogan, mint még soha nem láttam.
 
 
Eljövünk az étteremből, és az utcán sétálunk. A hőmérséklet kellemes, hűvös,
és kezdik csillagok pettyezni az égboltot.
– Hová megyünk? – kérdezem.
– Sehová, de lehet, hogy odáig gyönyörű dolgokat fogunk látni.
Igaza van. Mindenütt szépség vesz minket körül, a kőből készült
szökőkutakban, a macskaköves utcákon, a divatos olasz fiatalokkal teli
gyönyörű tereken és a kivilágított romépületeken.
Megállunk, hogy gesztenyét vegyünk egy idős úrtól, aki egy hatalmas kerek
tárcsán süti őket. Az arca ki van pirulva a tűz miatt, a kezei pedig feketék a
koromtól. Megtölt egy papírtölcsért forró, édes illatú gesztenyével, és felénk
nyújtja. Zane odaadja neki a két eurót, majd egy kőpadhoz megyünk megenni
a szemeket.
–  A nagymamámra emlékeztetsz – mondom neki, miközben pucolom a
gesztenyét, és a számba teszem.
– Hűha! Azért túlzásokba ne ess a bókokkal, jó? – mondja.
Vigyorgok.
– Nem, úgy értem, abban, ahogy eszel. Egyszerűen. Maximálisan kiélvezed
a hozzávalók ízét. Tudod, nem fojtod a dolgokat ketchupba és grillszószba. A
nagymamám olyan pici műanyag tálcákból evett, amiket a repülőkön
használnak, hogy mindegyik ízt külön kiélvezhesse.
– Ez inkább kényszerbetegségnek hangzik – mondja.
Meglököm a vállammal.
 – Nem az volt. Az ételek szakértője volt.
Rám pillant, és a tekintetében látszó hirtelen gyengédségtől elszorul a
torkom.
– Az egyetlen dolog, aminek a szakértője vagyok, az édes puncid.
Felé hajolok, és megcsókolom.
–  Olyan nedves lettem, hogy itt helyben is csinálhatnád – suttogom a
szájába.
Zane vigyora felvillan az éjszakai fényben, vakító és veszélyes.
– Mit tanultunk ma?
– Hogy te szereted a puncit, én pedig nedves vagyok.
– A szeretem helyett használjunk megőrülök szót, és akkor közel járunk.
Flörtölve elkerekedik a szemem.
– Bizonyítsd be!
– Tudsz addig várni, amíg hazaviszlek és levetkőztetlek?
– Ez túl nyilvános neked? – kacérkodok.
– Már ettől kemény lettem – dörmögi, és kényelmetlenül fészkelődik.
Beharapom a szám belsejét, hogy ne nevessem el magam, de a
tekintetemben látja a vidámságot.
– Nem lesz ennyire vicces, szivi, amikor a farkam végén leszel – dörmögi,
az arckifejezése dögös és szexi.
Nagy teste melegéhez bújok.
–  Ó, Zane. Olyan átkozottul akarlak, hogy ez egyáltalán nem vicces, és
rettegek, hogy elveszítelek.
Hallom, hogy levegőért kap, majd óvón, szorosan átölel.
– Menjünk haza – mondja rekedtesen.
Amikor visszaérünk az autóhoz, látjuk, hogy egy másik mellénk parkolt,
így nem tudunk kiállni.
– Nem hiszem el, hogy valaki ezt tette – mondom. – Most mit csinálunk?
– Amit a rómaiak – mondja, aztán kinyitja az ajtót, és ráfekszik a dudára.
Szinte azonnal kidugja egy férfi a fejét az elsőn, és mond valamit olaszul.
– Egy perc, és lejön – fordítja Zane.
A férfi kevesebb mint egy perc alatt leér, majd egy bocsánatkérő mosollyal
és intéssel beszáll az autójába, és elhajt.
– Te aztán jól ismered ezt a várost, igaz?
– Mint a tenyeremet.
  
Te eszel, és jót eszel. Mit számít,

hogy a világ vérzik és haldoklik a lábaid előtt?

 Húsz

DAHLIA FURY

Reggel arra a zajra ébredünk, hogy Rossiék megérkeznek az öreg

Mazdájukkal.
– Ne kelj fel. Csak a reggelinket hozták meg – mondja Zane, és kipattan az
ágyból.
Felhúz egy régi melegítőalsót, és kimegy, hogy üdvözölje őket. Átcsúszom
oda, ahol a melegét és illatát még mindig lehet érezni, és hallgatom, ahogy
beszélget velük. Nincsenek szőnyegek a padlón, így hallom a csevegésük
visszhangját. Már amikor pont kezdek azon gondolkozni, hogy ki kellene
másznom az ágyból, Zane jelenik meg egy tálcával a kezében. A tálcán egy
rózsa van vázában, két gőzölgő csészényi cappuccino és péksütemények.
Felülök.
–  Azta, reggeli az ágyban! Nem is emlékszem, mikor volt ebben utoljára
részem.
A péksütemény néhány még langyos maritozzi, egy finom kelt tésztából
készült puffancs, mazsolával, kandírozott narancshéjjal vagy fenyőmaggal
pettyezve, frissen felvert tejszínhabbal töltve. Egy másik illő név neki a
cukorbomba volna. A tejszínhabba nyomom az ujjam, Zane orrára kenem, és
elmosolyodom az alkotásomon. Meglepően édesnek tűnik.
– Nyald le! – mondja komolyan.
–  Azt hittem, már sosem kérsz meg – mondom, a két tenyeremre
támaszkodok, teljesen kidugom a nyelvem, és lenyalom, nyálasan és
lucskosan, ahogy egy túlbuzgó kopó csinálná.
Hirtelen hátrahúzódik.
– Te keresed a bajt?
 – Vedd le a nadrágod, és majd megmondom, mit keresek – vágom rá.
Leteszi a tálcát a padlóra, elkapja a vállaimat, és hanyatt dönt. A szemébe
nézek.
–  Mindent a szádba kell rágnom, de a fenébe is, még mindig te vagy az
álomférfim – mondom neki, beleszántok a hajába, és az édes száját a
magaméhoz vonom.
 
 
Késő délelőtt Zane elvisz a Colosseum romjaihoz. A három koncentrikus
ellipszis eredeti kőborításának csupán a harmada maradt meg, és a belső
ellipszis a legépebb. Már az építmény puszta mérete miatt van egy olyan
nyugtalanító érzésem, hogy a romok között nálam sokkal nagyobb lények
tartózkodtak.
A legalsó szinten állok a mohával borított téglákon, felnézek a hatalmas
kőarénára, és egy pillanatig megérzem, milyen lehetett az ókorban itt állni.
Hallani, ahogy sok ezer ember követeli a halálod.
– Tíz évbe telt a megépítése, hatvanezer zsidó rabszolgát használtak hozzá,
nyolcvan bejárata és harminchat rejtekajtaja van, a száz napig tartó
ünnepségek alatt pedig ötvenezer néző befogadására volt képes. Ezek során
összesen félmillió embert mészároltak le és egymillió állatot öltek meg
kegyetlenül. Ez a hely az emberi erőszak egyik legnagyobb és
legszemérmetlenebb dicsőítése. Azt hiszem, akkoriban mindannyian
őszintébbek voltunk – mondja Zane.
– Az emberiség azóta sokat fejlődött – mondom neki halkan.
A kőpadra ül.
– Nem látod a színtiszta erőszakot, ami a világot irányítja?
Megrázom a fejem.
–  Nem. Én azt látom, hogy a demokratikus kormányok által biztosított
közrend irányítja.
Sóhajt.
– A te kormányod az egyik legékesebb példája az abszolút erőszaknak.
– Micsoda? – kérdezem nevetve.
– Sőt, odáig elmennék, hogy nincs különbség aközött, amit a kormányod és
én csinálok.
Pökhendin felhorkanok.
– Ez nevetséges.
 –  Miért nevetséges? – kérdezi. A tekintete éber, és ebből rájövök, hogy
nagyon is komolyan beszél. Bármilyen bizarrul is hangzik, tényleg elhiszi,
amit mond.
– Jól van – mondom lassan, és odamegyek, hogy leüljek mellé. – Javíts ki, ha
tévedek, de az állam képviselői nem hazudnak, zsarolnak ki pénzt, ölnek meg
vetélytársakat, nem képeznek ki és küldenek másokra egyenruhás
verőembereket, háborúznak folyamatosan a szomszédaikkal, hogy megvédjék
a határaikat, és vetnek be védelmi rakétákat. Tudnám folytatni…
Zane szája mosolyra húzódik. Szexi vagy kegyetlen? Talán mindkettő. Az
álla arrogáns megbillentéséből tudom, hogy belesétáltam a csapdájába.
–  Nem szívesen ábrándítalak ki, ártatlan kishalam – mondja, a hangja
ravasz cirógatás –, de a kormányok rutinszerűen csinálják azokat a dolgokat,
amiket felsoroltál, sőt még annál is többet. A kormányok igenis megvédik a
határaikat, állandóan hazudnak, és az adókon keresztül pénzt zsarolnak ki.
Próbáld meg nem befizetni az adóidat, és akkor majd megtudod, mennyire
erőszakos a kormányod. Mik a bírósági eljárásokon kívüli gyilkosságok és
halállisták, ha nem az, hogy az állam kivégzi az ellenségeit és vetélytársait?
Pont, ahogy nekem verőembereim vannak, nekik rendőrségük és hadseregük,
hogy érvényre juttassák az akaratukat. Ugyanolyan okból biztosítják az
állampolgáraik védelmét, amiért én a saját területemen fenntartom a rendet.
Az egyetlen valós különbség köztük és köztem, hogy az én határaim kisebbek
és rugalmasabbak.
Ráncolom a homlokom.
– Ez nem ugyanaz – erősködöm tovább, de mint mindig, a mondandójával
megmutatja az érvelésnek egy olyan oldalát, amit én még csak soha végig sem
gondoltam, hogy létezhet.
–  Senki sem olyan vak, mint az, aki nem akar látni – mondja, majd
megfogja a kezem, és felhúz.
Az egyik rejtekajtóhoz vezet, amin keresztül a föld alatt tartott
rabszolgákat és állatokat az arénába engedték, mire megborzongok. Zane felé
fordulok.
–  Még ha az egész világ erőszakos is. Még ha pont a kormány, amire
védelmezőnkként felnézünk, is erőszakos, én ezt soha nem akarom
igazolásként használni a saját erőszakomra.
Megfejthetetlen tekintettel mered rám.
 
  
Egy kávéház teraszán ebédelünk, és pontosan ugyanazt kérem, mint amit
tegnap vacsoráztam. Tésztát sajttal és borssal. Ezen nincsenek
szarvasgombaforgácsok, de attól még elképesztően finom. Zane is ilyet eszik.
Utána elmegyünk a Villa Borghesébe, és a lehullott levelek között sétálunk.
Egészen csodálatos az ősz színeitől. Felnézek Zane-re, és alig hiszem el, hogy
ez az én életem. Ez egy olyanfajta álomszerű élet, amiről a kedvenc
könyveimben olvashatnék.
Gelatót, krémes olasz fagylaltot eszünk a szabad levegőn. Majd jön a
kirándulásunk fénypontja: Zane szervezett nekünk egy privát túrát a Sixtus-
kápolnába.
Akkor érünk oda, amikor az összes többi turista távozik. Egy zöld
nadrágkosztümöt viselő nő jön felénk, kezében egy csíptetős írótáblával.
Rápillant, és meg-megakadva ejti ki az inkognitó-vezetéknevünket.
– Mr. és Mrs. Zsivanyecskaja?
– Si – mondjuk Zane-nel, mire elmosolyodik.
Claudiának hívják. Barátságosan és csevegve vezet minket végig a
főépületek egyirányú hosszú folyosóin a Sixtus-kápolna felé. Visszhangzik a
hangja az üres folyosókon, és ahogy közelebb jutunk, elkezd a kápolna
majdnem hétszázötven négyzetméteres restaurált freskóiról mesélni, amik a
Teremtés könyve, Mózes, Jézus és a híres Utolsó Ítélet történetét ábrázolják.
Elmondja, hogy Michelangelo közel sem volt lelkes, a legkomolyabb
gyanakvással kezelte a pápa felkérését a Sixtus-kápolna elkészítésére, mert azt
gondolta, hogy az ellenségei és vetélytársai álltak elő az ötlettel, hogy
szemtanúi lehessenek annak, ahogy egy nagy megbízáson elbukik. Szerinte
Isten szobrásznak szánta, nem festőnek.
Végül a kápolnához érünk.
Claudia még mindig beszél, és arról mesél, hogy a húsz méter magasban
való festés bizonyos fokú ügyességet kívánt az egyedileg kialakított falnyílásba
illesztett állványzatokon és emelvényeken, de a hangját már csak
visszhangként hallom. Állok, és elképedve bámulom a mennyezetet.
Felismerve, hogy már nincs szükség a mesélésre, Claudia elhallgat, és az
ajtóba áll. Megfordulok, hogy Zane-re pillantsak, és ő engem néz. Egyikünk
sem mond semmit. Nem vagyok vallásos ember, de ahogy itt állok Zane-nel a
teljes csendben, Michelangelo Istent ábrázoló festményének ereje elér
hozzám, és megérint. Esküszöm, szinte a kezemben érzem a kezét.
 –  Nézd! – suttogja Zane, és a festménynek egy pontjára mutat, ahol egy
nagy szakállú férfi az egyik kezében kést tart, a másikból pedig lóg valami,
ami úgy fest, mint egy csöpögő ruhadarab, rajta egy szomorú arccal. – Látod
ott azt a nagy alakot? – kérdezi. – Az Szent Bertalan. Élve nyúzták meg és
fejezték le Örményországban, ez pedig őt ábrázolja, ahogy a mártíromsága
kését és a saját lenyúzott bőrét tartja.
 

 
– Azta – suttogom.
–  És ami lenyűgöző, hogy az arc azon az üres bőrköpenyen,
feltételezhetően Michelangelo önarcképe.
Ezt a furcsa információt hallva fújok egyet.
– Miért csinált ilyet?
Zane megvonja a vállát.
– A művész megkínzott lelkének metaforája.
A groteszk bőrt bámulom. Rettenetes, de mégsem bánom, hogy láttam. Egy
egészen lenyűgöző új árnyalatot ad a fölöttem és körülöttem feltáruló
elképesztő szépségnek. Tudom, hogy Michelangelo tragédiája és meggyötört
bőre kísérteni fog az álmaimban, ahogy művének pompája is.
Megfogom Zane kezét.
– Köszönöm ezt az élményt – suttogom, és könnyek szöknek a szemembe.
A homlokát ráncolva néz le rám.
– Jól vagy?
Sután elmosolyodom.
– Igen. Csak boldog vagyok.
 Amikor ideje menni, nem bírom megállni, hogy ne nézzek vissza még
egyszer, mert tudom, hogy erre a pillanatra örökké emlékezni fogok.
 Huszonegy

DAHLIA FURY

Újra a villában úgy döntünk, úszunk egyet a medencében. Fröcskölve és

nevetve, gyerekek módjára kergetjük egymást a fűtött vízben. Utána Zane a
medence szélére ültet, és kinyal, amíg én a vörösödő égboltot nézem, és a
citromliget citrusos illatát szagolom.
Egy madár száll el fölöttem, amikor elélvezek, és a csontjaimban érzem,
hogy ez a nap különleges. Mindegy, meddig élek, soha nem fogom elfelejteni a
napot, amit külföldön töltöttem egy csodás férfival, akiért bármit megtennék.
Kimerülve és kielégülve hagyom, hogy a két tenyerem hátracsússzon a
csempén, amíg már hanyatt fekszem. Jólesik a hátamnak a hűvös csempe.
Zane kitolja magát a medencéből, csöpög róla a víz a testemre, ahogy felemel,
és a hálószobánkba visz. A spaletták be vannak húzva a délutáni napfény
ellen, így hűvös van, és homály. Már majdnem száraz vagyok, amikor lefektet
az ágyra, és a szájával, nyelvével, a két kezével imádja a testem. Ahogy már
mondtam, ez egy különleges nap, és soha nem fogom elfelejteni.
 
 
Este rábeszélem Zane-t, hogy vigyen el újra Luca éttermébe, hogy ugyanazt
ehessem, mint előző este. Más éttermeket is ajánl, de én nem akarok mást
kipróbálni. Mi lehet ennyire jó?
– Ha egészen biztos vagy abban, hogy nem akarsz máshová menni…
–  Teljesen biztos. Holnap elutazunk, talán soha többé nem leszek
októberben Rómában, és tegnap este még nagyon sok tartufo volt Luca
kezében.
Zane csak nevet.
 Vacsora után elvisz egy Roxy nevű klubba. Mahagónibevonatú bárpultja,
márványpadlója, rézszerelvényei, cserepes pálmafái és plüss-, mélybordó,
selyem-, rokokó stílusú foteljei vannak. Nagyon elegáns, örökké napbarnított,
divatos napszemüveget viselő nőkkel és férfiakkal van tele, akik határozottan
azt az érzetet keltik, mintha próbálnának menők és trendik lenni, de talán
túlságosan erőlködnek, hogy azok legyenek.
Egy mézesmázos, behízelgő pincér vezet minket egy asztalhoz.
–  Azért hoztalak ide, hogy megkóstold az affogatót. Egy csésze eszpresszó
vaníliafagyira öntve.
–  Szuper – mondom lelkesen, az érzékeim máris nyitottak egy újabb új
élményre.
Zane nekem egy affogatót, magának egy konyakot rendel, én pedig addig
kíváncsian nézelődök. Mellettünk két férfi sakkozik. Van egy pici színpad,
rajta egy fehér zongora, de egyelőre sötétben van. Elkapom egy rendkívül
napbarnított férfi pillantását, aki felém emeli a poharát. Elpillantok, és a
tekintetem összeütközik Zane-ével.
– Barátkozol? – kérdezi halkan, pattogósan.
–  Nem. Minden barátom, akire szükségem van, ennél az asztalnál ül –
mondom hatalmas vigyorral az arcomon.
Valami átfut az arcán, egy régi sérelem vagy árulás, majd eltűnik. Felé
nyúlok, és megérintem a kezét.
– Hé, bízz bennem. Nem foglak bántani. – Erősen megszorítja a kezem.
Az affogatóm egy kis üvegtálkában érkezik, Zane pedig elengedi a kezem.
Belemélyesztem a kanalam a kávéban úszó fagylaltba, és megkóstolom.
– Mm… nagyon finom – mondom. – Megkóstolod?
–  Nem, még mindig érzem valamennyire az ízed a számban, és nem
akarom elveszíteni – mondja elnyújtva.
Pislogok, a pulzusom felgyorsul. Bakker, ez a férfi aztán egy szempillantás
alatt képes meglepni.
Ebben a pillanatban felkapcsolódnak a színpadot megvilágító reflektorok,
és pedig elnézek Zane-ről. Egy fehér selyemöltönyt és csokornyakkendőt viselő
férfi ül a zongorához, a közönség tapsolni kezd. Zongorázni kezd, majd egy
hullámos hajú, hosszú, piros estélyiben lévő nő áll mellé.
Felveszi a mikrofont a zongora fedeléről, és egy olasz dalt kezd énekelni.
Igazából csoda szép nő, azon az utánozhatatlan mediterrán módon. Sötét,
kifejező szemével nyugtalanul kutatja a helyiséget, amíg meg nem látja Zane-t,
majd meredten nézi őt. Egy óvatlan pillanatig látom, hogy ledermed és
megtorpan, majd összeszedi magát. Hátradobja buja haját, majd hátat fordít a
nézőknek, így énekli el a következő sort.
Mire megfordul, hogy velünk szemben legyen, újra erős és magabiztos. A
hangja selymes, a tekintetét pedig Zane-re szegezi. Neki énekel! Titokban
Zane-re pillantgatok, aki teljesen ledermedt. A szívem, mint egy kő, koppan.
A nő erotikusan hajol a fehér zongorára.
Veszek egy nagy levegőt, próbálok normálisan viselkedni, így kevés fagyit
kanalazok a számba. Érzem, ahogy a hideg lecsúszik a gyomromba, és
próbálom útját állni az érzésnek, hogy ez az egész nem is volt igazi, csak egy
álom. Hogy én kurvára hülyítettem magam.
Nincs közöttünk semmi, pusztán az ő vágya és az én hülyeségem.
Abban a tudatban hozott ide, hogy ez a nő itt lesz. Világos, mint a nap, hogy
ők régen, ha még mindig nem, szeretők voltak. Miért csinálja ezt velem? Miért
kell erre felhívnia a figyelmem? Hacsak nem azért, hogy velem tegye
féltékennyé a nőt!
Hátradőlök a plüssfotelben. Még csak felállni sem tudok, hogy elmenjek.
Nem tudnám, hová menjek. Ráadásul egy kibaszott hamis útlevéllel jöttem.
Egyszerűen csak itt kell ülnöm, mint egy savanyú vénasszonynak, és nézni,
hogy egy másik nő szemmel megkeféli a férfit, akibe szerelmes vagyok. Merev
háttal ülök, amikor befejezi a dalt. Úgy érzem, mintha órákig tartott volna.
Nem nézek Zane-re.
– Grazia – suttogja kéjelgőn a mikrofonba, és felénk kezd tekeregni. Nagy
levegőt veszek. Viselkedj, Dahlia. Legyél méltóságteljes. Legyél te a jobb nő.
–  Zane – szólítja meg. Még az is felhívás keringőre, ahogy kiejti a nevét.
Senki másra nem néz, csak Zane-re. Engem észre sem vesz.
– Ciao, Silvia – mondja Zane kedvesen.
A nő felé hajol, a szájához közel csókolja meg az arcát, és egy rúzsnyomot
hagy maga után.
–  Hiányoztál – suttogja, de azért pont hallom, mit mond, és erre elönt az
epe. Hogy merészelik ezt előttem csinálni? Ha egy pillanattal tovább maradok,
kikaparom a szemét, viszont mivel még soha senkivel nem voltam erőszakos,
nem szeretném tönkretenni makulátlan előéletem. Mármint azt leszámítva,
amikor megpróbáltam Zane-t megpofozni, majd amikor próbáltam nekiesni,
de erre rendkívül jó okom volt.
Már éppen felállnék, és a tőlem telhető legdermesztőbb hangon
kikéredzkednék, amikor Zane megszólal.
– Nem tudtam, hogy most itt dolgozol.
– Miért? Nem jöttél volna, ha tudod? – kérdezi jókedvűen a nő, de ez nem
leplezi a szörnyű szomorúságát.
Szerelmes Zane-be, de nem érdekel. Legszívesebben ugrálnék és őrülten
táncolnék. Zane nem tudta, hogy a nő itt lesz. Nem azért hozott ide, hogy
megalázzon, vagy hogy őt féltékennyé tegye. Ez csak egy különös véletlen.
A nő beszédre nyitja a száját, de Zane szólal meg.
– Silvia, ismerd meg a feleségem, Dahliát. Dahlia, ő Silvia, egy nagyon régi
barát.
A hír mellbe vágja a nőt. Ledöbben, és összezavarodva pislog. Vonakodva
felém fordul, és azonnal a gyűrűimre pillant.
– Gratulálok – mondja rekedtesen. – Nagyon szerencsés nő.
– Köszönöm – mondom.
– Ideje visszamennem – mondja.
– Örülök, hogy találkoztunk – mondom.
A nő bólint, majd Zane felé fordul.
– Remélem, nagyon boldog leszel – mondja elfúló hangon.
Zane nem válaszol, csak elegánsan bólint egyet.
A nő sarkon fordul, visszamegy a színpadra, nagy elánnal elénekel egy
gyors dalt, önelégülten járkál a színpadon, vérprofinak tűnik. A szíve
összetört, de a büszkeségét megőrizte.
Furcsa és feszélyezett lett a hangulat az asztalunknál. Zane felém fordul.
– Ha gondolod… mehetünk.
Csendben bólintok.
A még mindig emberekkel teli utcákon sétálunk, mindketten
belefeledkezünk a saját gondolatainkba. Aztán megfogom a kezét. Ő lenéz
rám, és elmosolyodik. Atyám, szeretem ezt a férfit. Mindennap egyre jobban.
 Huszonkettő

DAHLIA FURY

Legsötétebb órádban is szerettelek.

 
 
Visszaérünk a villába, és ahogy elsétálunk a medence mellett, hirtelen
bevillan, hogy talán nem lesz még egy ilyen jó alkalmam, úgyhogy Zane felé
fordulok, és olyan erővel, ahogy bírom, hanyatt lököm. Egy pillanatig mintha
megállna a levegőben, teljes elképedés ül ki az arcára, majd egy hatalmas
fröcsköléssel a vízbe esik. A szám elé kapom a kezem, és próbálom
visszafojtani a torkomba feltörő röhögőgörcsöt.
A feje és a válla kibukkan a víz alól, és azonnal elkezdi lehámozni magáról
a ruháit. Nincs káromkodás, nincs morgás. Igazából meglep, hogy mennyire
nem érdekli, hogy a vízben van. Nézem, ahogy kigombolja a nadrágját, lerúgja
magáról, majd hagyja, hogy a medence aljára süllyedjen. Utána jön az inge. A
medence partjához úszik, ahol én állok, és kitolja magát annyira, hogy az
alkarján támaszkodik a medence szélén.
Rám vigyorog.
– Te nem jössz, bella?
Keresztbe fonom a karjaimat.
– Nem, köszi.
– Nagy kár – mondja, majd hirtelen előrenyúl, és átkulcsolja a bokámat.
Én lefagyok, lenézek a bokámat foglyul ejtő vizes kézre, majd vissza a
szemébe. Elfojtott nevetéstől csillog.
– Mi a gond, kishal?
– Kérlek, ne! – könyörgöm.
– Egy jó okot mondj, hogy miért ne.
Kimondom, ami először eszembe jut.
 – Valami nagyon különlegeset fogok csinálni.
Felvonja egy szemöldökét.
– Felkeltetted az érdeklődésem. Folytasd!
– Mutasd a combod.
Még mindig szorosan tartja a bokámat, amikor kiemeli az egyik lábát a
vízből, és a medence partjára teszi.
Közel guggolok hozzá.
– Ez csak a kezdet – mosolygok csábítón, és végigsimítok a combján, ahogy
Stella mutatta valamelyik este a Jamie’sben. Biztosan jól csinálhattam, mert
Zane szeme elkerekedik, és a vizes alsónadrágja alatt a farka szalutál.
– A módszer folytatásáért engedd el most a bokámat – duruzsolom.
Elengedi a bokámat, viszont megragadja a derekamat, és a vízbe ránt.
Ahogy a víz felé esem, annyira le vagyok döbbenve, hogy még csak nem is
sikítok. Stella a folytatás ígéretével el tudja érni, hogy egy idegen
fénysebességgel hazavigye, nekem meg még annyi sem sikerül, hogy a
szeretőm halogassa az elégtételt.
A víz meglepően hideg. Káromkodva és prüszkölve jövök a felszínre.
–  Tönkretetted a szép ruhámat – morgok, és a két lábammal taposom a
vizet.
– Te meg tönkretetted a szép öltönyömet – válaszolja logikusan.
–  Így sosem fogod megtudni, hogy mit terveztem neked – mondom
sértődötten.
Vigyorog.
– Mi, a combsimítás után?
–  Te ismered a combsimítást? – kérdezem hitetlenkedve. Stella
határozottan azt a benyomást keltette, mintha ez az ő találmánya volna.
Vállat von.
– Mindenki ismeri. Ez csak egy farokcsali. Semmi nem következik utána.
– Micsoda?
Felnevet.
– Aha, akárki is tanított meg erre, ezt nem mondta el?
Stellát legközelebb jól kupán fogom vágni. A medence partjára úszom, ahol
ő csípőre tett kézzel áll, mire felém nyújtja a kezét. Beleteszem a kezem, amit ő
szorosan megfog, majd könnyed mozdulattal kihúz a vízből. Elém térdel, és
leveszi a cipőmet.
–  Gyere! – mondja, majd mezítláb, víztől csöpögve rohanunk a házba. A
vizes ruháimat a földön hagyom, ő pedig olyan erősen töröl szárazra, hogy
mire végez, kipirult és csillogó a bőröm. Elmegy a hajszárítóért, bedugja a
konnektorba, és a két térde közé ültet, amíg megszárítja a hajamat.
– Imádom a hajad – mondja.
Kedvesen mosolyogva nézek fel rá.
– Tényleg?
–  Tényleg. – Egy ideig csendben marad, majd kikapcsolja a hajszárítót. –
Tessék. Kész is. Van kedved egy forró csokihoz?
Hátrafordulok, hogy ránézzek.
– Te fogod csinálni?
– Aha.
– Nagyon jólesne egy bögrényi.
Egy pihe-puha köpenybe bújva egy bárszékre ülök, és nézem, ahogy kis
darabokra vág egy tábla csokoládét. Egy üveg nyeles lábasba tejet önt, és kis
lángra teszi. Miközben melegszik, beledobja a csokoládédarabokat, és addig
kevergeti, amíg sűrű keveréket kap, és a csokoládé finom illata meg nem tölti
a levegőt. Két bögrébe önti az italt, és két pici mentalevelet tesz mindkettőre.
– Most pedig a titkos hozzávaló – mondja, és egy löttyintésnyi mentalikőrt
önt bele.
Kimegyünk a kertbe, és összebújunk egy akkora kanapén, hogy az dupla
ágy is lehetne. Az időjárás csodás, az égbolt csupa csillag. Ő ül le először, és
megpaskolja maga mellett a helyet. Kezemben a bögrével óvatosan
helyezkedem el, és bújok nagy, meleg testéhez. Kiélvezzük a csendet, és
nagyon kellemes bágyadtság árad szét a testemben.
Leteszem a földre a bögréinket, majd ráérősen nyújtózok és ásítok.
Biztonságban, megbecsülve és óvva érzem magam, de azt szeretném, hogy ezt
ő is érezze. Tudom, hogy vannak démonai, és olyan nagyon szeretnék én lenni
az az ijesztő nő, aki kordában tartja őket.
– Jó ég, örökre itt tudnék maradni – suttogom.
Érzem, hogy erősen megszorít.
– Elnézést Silvia miatt.
Felnézek rá. Szeretet látszik a szemében.
–  Semmi baj. Nem kell elnézést kérned. Megértem őt. Én a helyében
ugyanígy érezném magam.
Lenéz rám, a homlokát ráncolja.
– Akkor miért löktél a medencébe?
 Azt hitte, azért, mert haragszom Silvia miatt. Hát… huncutul vigyorgok.
– Bosszú. Emlékszel, amikor Angliában bedobtál a medencébe?
Hátravetett fejjel nevet, mély, szexi morajlással.
– Majd emlékeztess, hogy soha ne tegyek keresztbe neked.
– Igen, ezt nagyon ajánlom.
Úgy érinti meg az arcom, mintha annyira múlékony volna, mint egy
szappanbuborék.
– Megvadítasz, ribka.
–  Helyes – mondom felnézve rá. Az arca mögött világítanak a csillagok.
Félig lehunyt szemmel néz rám. Félig lehunyt szemmel szeretkezik velem.
 
 
Érzem, ahogy kihúzódik a testemből, és nagyon óvatosan, hogy ne ébresszen
fel, kibújik az ágyból. Halk léptekkel átsétál a hálószobán, és kinyitja az ajtót.
Az ajtó finoman csukódik be. Halkan lélegzem. Tudom, hová megy. Hagyom,
hogy elteljen néhány perc, majd felülök, és az ajtóhoz megyek. Résnyire
nyitom, és fülelek.
Semmi.
A lépcső tetejéhez sétálok, és meghallom a zene első dallamait. Halkan
lemegyek a lépcsőn, a legalsó fokra ülök, és hallgatom, ahogy zongorázik.
Lehunyom a szemem, és belefeledkezek a sötét, borongós zenébe. Jaj, Zane.
Bárcsak valamikor beengednél a világodba!
Kezd hideg lenni, de nem mozdulok. Lehunyt szemmel összekucorodok, és
hallgatom. Nem tudom, meddig ülök itt egyik dalt a másik után hallgatva, de
hirtelen megérzem, hogy nem vagyok egyedül. Kipattan a szemem, és
meglátom, hogy előttem áll.
Felugrok, az egyik lábam a lépcsőfokon, futásra készen.
– Ne menj el! – mondja.
Rámeredek.
– Nem akarom, hogy félj tőlem.
– Nem félek – suttogom.
– Akkor miért futsz el?
Nem tudok megszólalni, csak rázom a fejem.
Idejön hozzám, és megérinti az arcomat.
– Jéghideg vagy – mormolja.
Rájövök, hogy mennyire fázom. A karjába emel, felvisz az emeletre, és az
ágyra fektet. A pólójába kapaszkodom.
– Ki tanított meg téged zongorázni? – suttogom.
A tekintete üressé válik.
– Ne kerülj hozzám túl közel, Dahlia.
– Engedj be – könyörgöm. – Én mindig őszinte és meztelen vagyok előtted.
– Ha valakit bántani szeretnék, a legelső az volna, hogy egy számára fontos
embert, a feleségét, a gyerekét vagy az anyját venném el tőle. Ha közel
engedlek magamhoz, akkor te ezeket mind fogod jelenteni számomra. Ezzel
együtt célponttá is válsz, én pedig sebezhetővé.
–  Ismered azt a mondást, hogy „épp, amikor a hernyó azt gondolta, hogy
mindennek vége, átváltozott pillangóvá”? Miért nem tudod feladni azt az
életet? Nem kell Angliában élnünk. Élhetünk itt, vagy mehetünk máshova. Én
bárhova elmennék veled.
Szomorúan rázza a fejét.
–  Mi értelme ennek a sok pénznek és vagyonnak, ha nem vagy boldog? –
kérdezem kétségbeesetten.
–  De boldog vagyok – válaszolja, és elkezdi levenni rólam a köpenyt. A
meztelen testemet nézi meredten.
–  Úgy nézel ki, mint egy könnycsepp, amit a Szépség hullatott – mondja
elmélázva.
Egy remegő mosoly ül ki az arcomra. Annyira szeretem ezt a férfit, hogy az
már fáj.
– Te igazából a lelked mélyén zenész és költő vagy, ugye?
– Ha költő volnék, azt mondtam volna, hogy a szemed két pötty chartreuse
a sötétben.
– Erről beszélek.
Mozdul, hogy megcsókoljon.
A két kezem közé fogom az arcát.
–  Tudod, hogy amikor az ajkaid az enyémhez érnek, úgy érzem, mintha
repülnék?
Megcsókol.
– Akkor repülj, Dahlia, repülj. Repülj olyan magasra, amilyenre csak bírsz.
 Huszonhárom

ALEKSZANDR MALENKOV

– Mama, írtam neked egy dalt.

A mama meglepetésében levegőért kap.
– Hogy mit csináltál?
– Írtam neked egy dalt – ismétlem meg.
A mama kíváncsian mered rám.
– És mióta szerzel te zenét?
Vállat vonok.
– Zenét szerezni könnyű, mama.
– Nekem írtad? – kérdezi, és a jobb kezével megérinti a mellkasát.
–  Igen – mondom boldogan. Kék szeme csillagként ragyog, és ettől
büszkének érzem magam.
– Hadd lám! – mondja, és gyorsan a kötényébe törli a kezeit.
– A Könnyező angyal címet adtam neki – mondom, ahogy odaadom neki a
kottát. Úgy veszi el a lapokat, mintha valami ritka és becses dolog volna.
Látom, ahogy a szeme ide-oda mozog, és a fejével finoman bólogat, mintha
gondolatban hallgatná a zenét. Elér a végére, és felnéz rám.
– Ó, Alekszandr, ez gyönyörű – mondja izgatottan.
– Szeretnéd, hogy eljátsszam neked?
– Igen, de gyorsan. A papa nemsokára hazaér.
A zongorához ülök, és felnyitom a fedelét. A billentyűk megsárgultak az
időtől. A mama mögém áll. Az elefántcsontszínű fára igazítom az ujjaimat, és
elkezdek játszani. Mindketten annyira belefeledkezünk a zenébe, hogy se nem
halljuk, se nem látjuk, hogy a papa megjött.
– Itt meg mi a fasz folyik? – üvölti.
 Az ujjaim megdermednek, anyukám félelmében felpattan. Bűntudattal
fordulunk az apám felé. A szoba közepén áll, dülöngél a lábain, feje le van
szegve, két szemöldökét felvonja, a szeme teljesen tágra nyitva. Úgy néz ki,
mint egy támadni készülő bika.
–  Mintha már megmondtam volna, hogy soha ne nyúlj ahhoz a kurva
zongorához! Hogyan lesz belőled harcos, ha ilyen buzis hangszeren játszol? –
dühöng.
Némán meredek rá.
– Mit bámulsz, te kis köcsög? Gyere ide! – ordítja.
– Várj. Várj! Az egész az én hibám – mondja az anyám remegő hangon, és
gyorsan mozdul, hogy a testével óvjon engem.
–  Naná, hogy a te hibád, te ribanc! Ezt a kibaszott szart meg ripityára
kellene zúznom! Kurva zongora! A fiamból egy puha pöcs, kurva nyomoronc
lesz miatta!
– Kérlek, kérlek, ne! – könyörög a mama kétségbeesetten. – Az édesanyámé.
Ígérem, hogy soha többé nem fogom engedni, hogy Alekszandr zongorázzon.
Az apám keresztezi hatalmas karjait a mellkasa előtt, és rám mered.
– Ezt tőle akarom hallani.
Az anyám halkan elkezd sírni. Felállok, és az anyám elé lépek.
– Ígérem, hogy soha többé nem fogok zongorázni – mondom tisztán.
–  Helyes. Jobban teszed, ha nem hazudsz nekem. Esküszöm, ha még
egyszer meglátlak ezen a kurva hangszeren játszani, ripityára töröm –
mondja.
 Huszonnégy

DAHLIA FURY

Két nappal az utazásból hazatérve találom meg teljesen véletlenül a kottát.

Zane szobájába megyek a könyvért, amit tegnap este olvastam, és az ágyon
szétterítve meglátom. Egy pillantást kell rávetnem, hogy azonnal felismerjem
Zane kézírását. Hallom, hogy éppen zuhanyozik. Magával hozhatta az
emeletre, és otthagyta, amíg gyorsan megfürdik.
Néhány pillanatig nem csinálok semmit. Csak bámulom a lapokat. Aztán
mozdulok. Nem gondolkozom, csak elkapom a kottát, és felrohanok a
szobámba. Ott van egy faxos nyomtatógép, amit néha használok, hogy a
munkához lefénymásoljak dolgokat.
Bekapcsolom, és várom, hogy a francos gép bemelegedjen.
– Gyerünk már, gyerünk már! – suttogom, de szépen lassan megy végig az
összes csipogáson és pittyegésen. A fény pirosra vált.
– Gyerünk már! – siettetem. Kezd izzadni a tenyerem.
Végül, egy örökkévalóság után a lámpa zöldre vált.
Azonnal becsúsztatom az első lapot. Hallani egy tekergő hangot, ahogy
lassan nekilát. Eddig még soha nem vettem észre, hogy milyen átkozottul lassú
ez a gép. A lap nagy nehezen kijön a túloldalán, majd beteszem a másodikat.
Csigalassúsággal megy át. Kinyitom az ajtóm, és fülelek. Nem hallok semmit
lentről.
Becsúsztatom a következőt, majd a következőt, de túl ideges vagyok ahhoz,
hogy a végére érjek. Négy lapom van. Annyinak elégnek kell lennie.
Összeszedem az összeset, és lesietek. Nem tudom, mit fogok csinálni vagy
mondani, ha Zane már kijött a fürdőszobából, de hála az égnek, még mindig
bent van. Pontosan úgy rendezem el a kottát az ágyon, ahogy találtam, és
kifutok a szobából. A szívem a torkomban dobog, mindkét hónom alatt
izzadságfolt van, de egy kis titkos mosolyra húzódik a szám.
– Köszönöm, égiek – suttogom, ahogy visszaszökdécselek a szobámba.
Kikapcsolom a gépet, és a még elolvasatlan beküldött kéziratok alá rejtem
a másolatokat. Aztán felhívom Stellát.
– Mit csinálsz? – kérdezem tőle.
–  Sárgára festem a lábujjkörmömet, és várom, hogy csipogjon a sütő –
mondja.
– Mi van benne?
– Még semmi. Csak melegszik, hogy be tudjam tenni a pizzát.
– Mi lett a diétáddal?
–  Arra jutottam, hogy a diéta nem a magamfajta embereknek való.
Egyszerűen nincs értelme élni, ha folyamatosan éheztetem magam.
Felnevetek.
– Amúgy sem kell fogynod. Nem is tudom, mit foglalkozol ezzel.
–  Az egész a francos celebek és a machinált fotóik miatt van. Ha
Amerikában élnék, biztosan beperelném őket, hogy kisebbségi komplexusom
van miattuk.
– Honnan van a pizza?
– Antonio csinálta.
Antonio Stella utcájában dolgozik egy olasz pizzériában, és elképesztő
pizzát készít.
– Milyen pizza?
– Pepperonis extra sajttal.
– Mennyi idő még, amíg a sütő bemelegszik?
– Mm, nincs tíz perc. Miért?
– Átmehetek, hogy ketten együk meg?
– Jobb, ha sietsz.
– Indulok is.
 
 
Noah nincs itthon, de Jurij elvisz Stellához.
– Hívj, amikor végeztél. A szemközti Starbucksban leszek – mondja.
–  Rendben – mondom, a régi kulcsommal bemegyek az épületbe, majd
felrohanok a lépcsőn. Kinyitom a bejárati ajtót, az egész lakásban érezni a sülő
pizza illatát.
 – Pompás időzítés – mondja Stella, és kinyitja a sütőajtót. Piros ujjatlan és
egy minishort van rajta, mezítláb járkál, a lábujjai között elválasztószivaccsal.
A szekrényhez megyek, kiveszem a pizzatálat és két kisebb tányért. A nagy
tálat a konyhapultra rakom, amire Stella rácsúsztatja a pizzát. Pizzavágóval
nyolcfelé vágja.
– Salátát eszünk? – kérdezem.
– Én nem terveztem, de ehetünk, ha te szeretnél.
Kinyitom a hűtőt, kiveszek egy zacskó salátát, és egy tálba szórom. Stella
nyakon önti üveges öntettel, aztán mindent a kanapéhoz viszünk. Stella az
egyik végére ül feltett lábakkal, én leveszem a cipőmet, és a másik végére. A
sarkunk összeér, és egymásra mosolygunk. Pont, mint rég. Stella felvesz egy
szeletet, és beleharap.
–  Ó, bakker – hördül fel tele szájjal. – Jó ég, de hiányoztál – mondja a
pizzaszeletnek. – Mmm…
Kuncogok, és beleharapok.
– Mm… Nagyon jó, nem?
Stella egy darab papírtörlőbe törli a száját.
– Ha Antonio nem lenne házas, esküszöm, hozzámennék.
– Házas, mi? – kérdezem kíváncsian.
– Ja, az. A nő egyik nap ott volt a gyerekükkel.
Még egyet harapok.
– Elfelejtettem megkérdezni, de Mark már elhozta a cipődet?
–  Aha, másnap beugrott. Vicces volt, egy dobozban hozta, ami egészen
lenyűgözött. A legtöbb férfi nem tudná, mennyit ér egy Jimmy Choo.
– Kedves fiú. Szomorú, hogy ez így alakult számára.
A szelet végét a szájába tömi, megrágja, majd lenyeli. Kinyit egy dobozos
kólát, és belekortyol.
– Ne aggódj miatta, elég pöpec. Valaki majd elhappolja.
– Stel, igazából szeretnék veled valamiről beszélni.
Egy újabb szelet után nyúl.
– Nem fogsz már itt élni – mondja, és a pizzájába harap.
Bocsánatkérőn mosolygok.
–  Hát, ha nem bánod, egy ideig fizetném tovább a lakbért, hogy közben
kiderüljön, hogyan alakulnak a dolgok Zane-nel.
Legyint.
– Nem kell lakbért fizetned, amíg nem élsz itt, Dahlia.
 –  Zane nagyon sok pénzt utalt a számlámra, úgyhogy szeretnék. Emiatt
biztonságban érezném magam, illetve magabiztosságot is jelent, hogy tudom,
itt van ez a hely, ha Zane-nel nem működnek a dolgok.
– Ahogy gondolod, nyuszi. Tiéd ez a hely, amíg szeretnéd.
– Köszönöm, Stel.
Lehúz egy szelet pepperonit a pizzájáról, a szájába ejti, és rágja.
– Most akkor mondd el, hogy igazából miért vagy itt.
Rávigyorgok. Annyira ismer!
– Hát, arról a zeneszerzőről, André Rieu-ről akartalak kérdezni. Milyen?
Vállat von, és érdeklődve néz rám.
– Kicsit olyan, mint az apám, de elég barátságos. Tintin-rajongó.
– Szóval barátságos?
– Aha. Azt mondanám.
– Mikor van vele a következő alkalmad?
– Hát, Maastritchtban él egy kastélyban. Csak akkor foglal nálam időpontot,
amikor Angliában turnézik. Miért?
– Ó, akkor nem találkoztok mostanában – mondom csalódottan.
– Attól tartok, nem.
Egy pillanatig leeresztek, de aztán másképpen próbálkozom.
– És nincs más olyan vendéged, aki a komolyzene világában mozog?
– De, az a helyzet, hogy van. André beajánlott egy hegedűművésznek és egy
csellistának.
– És gyakran találkoztok?
–  Azt hiszem, mintha a hegedűművésszel holnap lenne időpontom.
Eliotnak hívják.
– Elmehetek veled? Csak egy percre szeretnék vele találkozni.
Úgy néz, mint aki nem érti.
– Miért?
– Csak meg szeretnék mutatni neki néhány oldalt egy szerzeményből, amit
találtam. Csak hogy tudjam, mit gondol róla. Hogy milyen minőségű.
Ráncolja a homlokát.
– Szerzemény? Kié?
– Zane írta.
Felvonja a szemöldökét.
–  Zane? Zane? A nagy, ijesztő, orosz maffiafőnök, aki elraboltatta a
húgodat, hogy veled szexelhessen, zenét szerez? Legközelebb azt fogod
mesélni, hogy babákkal játszik.
– Nagyon vicces.
–  Nem, komolyan mondom. Te tényleg azt akarod mondani, hogy Zane
zenét szerez?
–  Tudtam, hogy zongorázik, mert hallottam játszani, és nagyon, nagyon,
nagyon jó, de egészen máig nem tudtam, hogy ír is zenét. Egy hozzáértő
véleményére van szükségem a tehetségével kapcsolatban.
– Miért?
–  Nem tudom. Egyszerűen csak azt hiszem, tehetségesebb, mint azt ő
gondolja. Szerintem valami kiválóság is lehetne a zene világában.
– Persze, megkérdezem majd Eliotot, és ha nem baj, nyugodtan gyere csak
velem. És ha ő nem szeretné megnézni, akkor majd megpróbáljuk Katherine-t,
a csellistát. Ő nagyon kedves.
– Szuper – mondom, és egy óriásit harapok a pizzámba.
Stella sóhajt.
– Azt hiszem, jobb, ha egy kis zöldet is diktálok magamba. Passzold ide azt
a hülye salátát, légyszi.
 Huszonöt

DAHLIA FURY

Nagyon örülök, hogy műanyag tasakba tettem a kottát. Annyira izzad a

tenyerem, hogy mostanra már átáztak volna a lapok.
– Hagyd abba a matatást, mert bezizzenek tőled – szorít meg Stella, és rám
mered.
– Nem tehetek róla – mondom neki.
Éppen Eliot lakása felé tartunk a liftben. Stella felém fordul, és megigazítja
a sálat a nyakamban.
–  Megtennéd, hogy kicsit lazítasz? Én vagyok a drámakirálynő,
elfelejtetted? Minden rendben lesz. Meglátod.
– Csak szeretném, hogy Zane-nek legyen választási lehetősége. Hogy tudja,
nem kell bűnözőnek lennie, amikor ennyire tehetséges. Bárcsak hallanád őt
zongorázni!
– Nem szeretem a klasszikus zenét. Elalszom tőle.
– Én sem szerettem… amíg nem hallottam őt zongorázni. Tényleg zseniális,
és ösztönösen érez minden hangot.
Békülékenyen elmosolyodik.
– Jól van, jól van, ne húzd fel magad, hiszek neked. Bárki, aki képes elérni,
hogy a klasszikus zene zseniálisnak tűnjön egy olyan ember számára, aki
sosem hallgatott ilyesmit, annak oltári jónak kell benne lennie.
Visszamosolygok.
– Az, Stel. Tényleg az.
Kinyílik a liftajtó, majd végigsétálunk egy rövid folyosón. Stella felém
fordul egy ajtó előtt.
– Készen állsz?
 Összeugrik a gyomrom, és pont olyan idegesnek érzem magam, mint régen
éreztem olyan vizsgák előtt, amire nem készültem fel. Nagy levegőt veszek, és
kihúzom magam.
– Igen.
A csengőre teszi az ujját, rám néz, az arca komoly.
– Egészen biztos vagy benne?
Elvigyorodok.
– Hülye vagy, ugye tudod?
Felnevet, és megnyomja a csengőt.
– Legalább nem gyökér.
– Nincs különbség – mondom neki, amint kinyílik az ajtó.
Eliot pont úgy néz ki, ahogy elképzeltem, hogy fog. Szemüveg, unalmas
öltözet, vékony, barna haj és komoly tekintet, ami leplezetlen kíváncsisággal
vesz engem szemügyre.
Stella bemutat neki, mire ő kézfogásként váratlanul halálra szorít. Viszont
a keze babapopsi-puhaságú.
–  Jöjjenek a nappaliba – mondja, és egy sötét folyosóra vezet minket. A
nappalija minimalista és rendezett, már-már kórházra hajazó, vadonatúj
krémszínű bőrkanapékkal és egy csillivilli sztereórendszerrel. A kék falakon
bekeretezett fényképek láthatók róla, ahogy különböző díjakat átvesz.
– Foglaljanak helyet – ajánlja fel.
–  Köszönöm – mondom, és leülök a legközelebbi kanapé végére. Stella
mellém ül.
– Szeretnének valamit inni? – kérdezi.
Stellára nézek. Nem tudom, hogy kérjek-e, vagy ne. Talán csak
udvariasságból kérdezte meg, és ha elfogadom, csak tovább fog tartani ez a
találkozó, és még kínosabb lesz, viszont ha nem kérek, az meg tűnhet úgy,
mintha csak egyvalami érdekelne.
–  Köszönöm, de én nem szoktam masszázs előtt inni – mondja Stella
mosolyogva.
– Én sem kérek, köszönöm – teszem hozzá gyorsan.
– Rendben – mondja Eliot, és tesz egy lépést felénk. – Hadd nézzem meg ezt
a kis szerzeményét, még mielőtt teljesen tönkreteszi – mondja Eliot.
Ekkor veszem észre, hogy annyira szorítom a lapokat, hogy szinte egy nagy
galacsinná gyűrtem őket.
–  Ó! – mondom zavaromban felnevetve, próbálom kisimítani, de nem
sikerül, így inkább felé nyújtom.
Elveszi a tasakot, kihúzza belőle a fénymásolt lapokat, és gyanakodva néz
rám.
– Miért fénymásoltak?
Görcsösen összeszorítom az ujjaimat az ölemben.
– Ó, hát. Ez… ez… nem az én szerzeményem – dadogom, és hirtelen minden
ok nélkül lelkiismeret-furdalásom van. Megköszörülöm a torkom. – Nem
loptam, vagy ilyesmi. Igazából a barátomé, és nem mondtam el neki, hogy
elhozom önnek. Meg akartam őt lepni, ha… ön jó véleménnyel van róla, csak
ennyi.
–  Értem – mondja egy kurta biccentéssel, és lenéz a lapokra. Ráncolja a
homlokát. – Ez egy teljes zenekarra írt szimfóniának tűnik – jegyzi meg
meglepetten. – Azt mondta, hogy a barátja írta ezt?
–  Igen, Alekszandr Malenkovnak hívják. Az utolsó lap hátuljára ráírtam a
nevét, címét és telefonszámát.
Nem nézi meg az utolsó lapot. Inkább a zenét nézi meredten, majd
hitetlenkedve pillant fel rám.
– Azt mondta, hogy a barátjának nincs zenei képzettsége?
– Én ezt gondolom.
– Nem zenész? – kérdezi újra, a hangja csupa kétely.
– Nem. Ő… ühm… üzletember.
– Ez hihetetlen – jelenti ki, és izgatottan pásztázza a hangokat.
Gyorsan Stellára pillantok. Ő elkerekedett szemmel néz vissza rám.
– Akkor jó?
–  Jó? Ez csodálatos. Ez egy elképesztően tehetséges és kiváló ember
munkája. Nagyon kevesen tudnak a világon ilyen minőségben zenét szerezni.
– Komolyan? – kérdezem, és csillog a szemem a boldogságtól.
–  Szeretném ezt megmutatni valakinek, és utána jelentkezem. – Eliot
energikusnak és izgatottnak tűnik, pont, ahogy én érzem magam.
–  Ó, igen, köszönöm. Ez egészen csodás volna – mondom lelkesen,
előrehajolok, az egész testem megfeszül a boldogságtól.
Mielőtt Eliot válaszolhatna, megcsörren a telefonom. Előveszem, és látom,
hogy Mark az. Azonnal kinyomom, és visszateszem a telefont a táskámba.
–  Elnézést. Ki kellett volna kapcsolnom – mondom, amikor újra
megcsörren. Céklavörösre pirulok. Előveszem, és megint Mark az. Kinyomom,
és elnézéskérőn Eliotra mosolygok. – Bocsánat. Ez olyan csodás hír – mondom,
és újra megcsörren a telefon. Ráncolom a homlokom. Ez nem vall Markra.
Mark még sosem csinált ilyet.
– Fel kellene vennie. Sürgősnek tűnik – mondja Eliot vigyorogva.
– Köszönöm. Ne haragudjon – mondom, és felveszem.
– Mark?
–  Hála istennek, hogy elértelek! – szól a telefonba, hangjából ömlik a
megkönnyebbülés.
– Mi a baj?
– Hol vagy?
– Stellával. Miért?
– Akkor nem vagy a Malenkov-ház közelében, ugye?
– Nem. Miért?
–  Nincs most idő ezt elmagyarázni, csak szólj Malenkovnak, hogy egy
bomba van az egyik autójában. Nem tudom pontosan, mi lesz, de szerintem
akkor fog felrobbanni, amikor beindítják a motort.
– Micsoda? – kiáltom.
–  Figyelj, ezt még csak el sem kellett volna mondanom, de megígértem,
hogy a lehető legjobb barátod leszek, és én állom a szavam. Hívd fel most
azonnal, és mondd meg neki, hogy tartsa magát ma távol az összes autójától.
Az egyikben bomba van. A legvalószínűbb, hogy abban, amit a legtöbbet
használ.
– Ez vicc? – kérdezem kétségbeesetten.
–  Nem vicc. Hanem kurvára komoly, Dahlia. Most nem mondhatok neked
többet. Csak figyelmeztesd, érteni fogja, és kérlek, Dahlia, vigyázz magadra.
Később hívlak!
–  Honnan tudod ezt? – kérdezem, a hangom remeg a félelemtől és a
zavarodottságtól.
Sóhajt.
–  Mindjárt egy alagútba hajtok, és egy ideig nem lesz vételem, de később
majd mindent megmagyarázok.
Leteszi a telefont.
– Mi az? – kérdezi Stella.
Megrázom a fejem.
– Nem tudom pontosan – mondom, és rányomok Zane számára, de azonnal
hangpostára kapcsol. Mindig felveszi, ha hívom. Ettől azonnal pánikolni
kezdek.
 – Mi az? – kérdezi Stella újra, szinte hisztérikus hangon.
Egy pillanatig üres tekintettel nézek rá, nem is látom őt igazán, majd az
elmém egy pontra fókuszál. Felpattanok. Egy másodpercet sem vesztegethetek
azzal, hogy bárkinek bármit elmagyarázok. Zane veszélyben van.
–  Elnézést, de valami fontos dolgom van. Stellával fogom tartani a
kapcsolatot, és újra megkeresem önt – mondom a meglepett Eliotnak.
A testem dübörög az adrenalintól, Stella felé fordulok. A híres „miaszar”
arckifejezésével bámul rám. Talán később, ha kiderül, hogy ez egy szörnyű
vicc, majd nevetünk ezen, de most éppen túlságosan meg vagyok rémülve
Mark hangszíne miatt ahhoz, hogy bármi mást tegyek, mint Zane-hez
rohanjak.
– Mennem kell. Később felhívlak, jó? – mondom neki gyorsan, és kirohanok
Eliot lakásából.
A lift régi, és olyan lassan értünk fel, hogy most inkább nem használom.
Kinyitom a vészkijáratot, és lefutok három lépcsőfordulót. Az utcán rájövök,
hogy túl sokáig fog tartani, ha felhívom Noah-t, és megvárom, hogy értem
jöjjön. Ő úgy tudja, hogy megvárom Stellát, amíg végez a masszázzsal, szóval
egy órát leszünk. Ki tudja, hol lehet most?
És mintha az istenek segítenének, látom, hogy egy taxi befordul a sarkon,
és világít a lámpája, hogy szabad. A járdához futok, és leintem. Gyorsan
beszállok, és megadom Zane címét.
–  Sajnálom, drágám – ingatja a fejét. – Nem tudom oda elvinni. Hatalmas
dugó van azon a részen. Korábban volt egy baleset. Emberek haltak meg –
mondja nekem.
–  Akkor csak vigyen olyan közel, amennyire tud, és kérem, siessen! –
mondom neki.
– Ez sokba fog kerülni – figyelmeztet.
– Kérjen, amennyit akar, de kérem, vigyen oda olyan gyorsan, ahogy tud –
mondom idegesen.
 Huszonhat

ALEKSZANDR MALENKOV

„Ha a gyávaság és az erőszak között kellene választanom,

akkor az erőszakot tanácsolnám.”

– Mahatma Gandhi
 
 
Téli délután. Nagy, puha, fehér hópelyhek gomolyognak lefelé a sötét
égboltból, és hullanak rám. Meggyorsítom a lépteimet az elhagyott utcán,
amikor a metsző szél elkezd az arcomba fújni. Ahogy felfutok a lépcsőn a
második emeletre, és bedugom a kulcsomat a zárba, semmi másra nem
gondolok, csak hogy mennyire jó lesz az otthonunk melegében lenni.
Amint kinyitom az ajtót, meghallom a tompa puffanást a konyha felől. Nem
jó hang. Már hallottam. Sokszor. A test egy kemény, lapos felületnek, például
falnak vagy padlónak csapódik. A földre dobom a hátizsákom, és a hang felé
rohanok.
Az apám a mamán ül, és fojtogatja.
Vörös, húsos kezei erős acélszorításban a mama nyakán vannak, ami olyan
vékonynak és fehérnek tűnik, mint egy hattyúé. A hang, amit hallottam, az
volt, ahogy a mama a lábaival erőtlenül kapálózik. Mintha az apám megvárta
volna, hogy a fő mutatványra hazaérjek, lassan felém fordítja a fejét, és
kegyetlen mosoly ül ki az arcára. Egy őrült kísérteties mosolya. A testembe
hasít a félelem.
– Ne! – kiáltom, és felé rohanok, hogy megüssem.
Megállás nélkül ütöm a fejét, a nyakát és a hátát, de mindig is őrületes
ereje volt. Mint egy pitbull összezárt állkapcsa, ami azután sem enged, hogy a
megtámadott kutya elpusztult, az ő halálos szorítását sem lehet feloldani. Az
anyám szeme kiguvad. Úgy kezdi őt rázni az apám, mint egy rongybabát. A
szemem előtt öli meg.
Meg kell állítanom. Kétségbeesésemben a konyhapulthoz rohanok, hogy
valamivel fejbe vágjam. Bármivel, akármivel. Lehetett volna ez egy vastag falú
lábas vagy a mama nehéz sodrófája, viszont én egy kést látok.
Húszcentinyi csillogó acél.
Az anyám csirkét bontott vele. A madár lefejezve és részben feldarabolva
van a kés mellett a vágódeszkán. Visszanyelem a félelmemet. Nem
gondolkozom. Meg kell mentenem a mamát, különben meg fog halni. A
szívem dübörög, a vér a fülembe tolul, én pedig felkapom a kést.
A markolaton bemélyedések vannak, amik tökéletesen illenek a kezembe.
Megfordulok, és egyenesen az apám széles háta felé lendítem. Áthasít a
ruháin, és ellenállás nélkül markolatig mélyed mocskos testébe. Az apám úgy
hörög, mint egy kínlódó disznó, de nem engedi a zsákmányát.
Két kézzel megragadom a fekete markolatot, és kihúzom. Úgy bugyog ki
belőle a sötét vér, mintha egy vörös szökőkút volna. Vér spriccel a lábamra és
a cipőmre, amikor magasan a fejem fölé emelem a kést, és a vak haragtól és
gyűlölettől felüvöltve az apám bikaszerű nyaka oldalába szúrom. Émelyítően
nedves hangja van. Cuppanás. Mint amikor megölünk egy bogarat, csak
ezerszer rosszabb.
Mindenfelé fröcsög a vér. Az anyámra, a konyhabútorra, a felkunkorodó
linóleumra, a falakra, az apámra és rám. Minden skarlátvörös, mint a
legszebb virágok pompázásuk idején.
Ezután megvadulok. Leszáll a köd az elmémre, újra meg újra megszúrom,
megszállottan, amíg egy tompa puffanással a földre nem rogy. Odébb rúgom
őt, és felemelem az anyámat a földről. Ringatom az élettelen testet.
Nem mozgatom, nem rázom. Tudom, hogy már késő. Elment. A bőre
halványfehér, gyönyörű szeme pedig meredten és üresen néz. Mintha kőből
volna. Halott. Még soha nem láttam halottat, és tudom, hogy már soha semmi
nem lesz ugyanolyan.
Minden, amit szerettem, elmúlt.
Úgy érzem, mintha kővé dermedt volna a szívem. Megfogom a kezét, ami
még mindig csodálatosan meleg és ismerős, az arcomra teszem, és egy
pillanatra lehunyom a szemem. Abban az örökkévaló pillanatban újra érzem
a barátságos, kedves jelenlétét. Együtt kellett volna zongoráznunk. Más
életünknek kellett volna lennie.
Hangot hallok, és hátrafordulok. Bikaszerű apám még mindig él. Már nem
bugyog ki belőle a vér. Csak csobog, mint egy lassú mozgású folyó. A saját
vértócsájában fekszik. Ha így vesszük, én is ebben a hideg vértócsában ülök.
Nem különbözik a nedves homoktól.
Szenvedő arckifejezését súlyosbítják a szeme körüli karikák és a sápadtság,
amit a vérveszteség okoz. Beteg, erőtlen vigyorra húzódik a szája, viszont a
vidámság és diadal nem éri el az üres tekintetét. Olyan szenvtelenül nézek le
rá, mint egy hóhér.
– Jól csináltad – fuldokolja, a szájából közben csordogál ki a vér.
Ez az ember őrült. Azt akarta, hogy a saját fia ölje meg. Nézem, ahogy az
élet eltávozik belőle. A lakás kísértetiesen csendessé válik. Mint egy néma
álom. Óvatosan visszafektetem a mamát a földre. Leülök, a konyhabútornak
döntöm a hátam, felhúzom a térdemet, és a két kezemet nézem. A véres
kezeimet. Épp most öltem meg az apámat. Semennyi borzalom nem készíthet
fel egy gyereket erre a kínzó tudatra. Gyilkos vagyok, egy életre bemocskol az
apám vére. De nem üvöltök, nem sírok, nem töröm meg a szent csendet. A
mama lelke talán még itt van.
Felállok, a mosogatóhoz megyek, és addig mosom a kezeimet, amíg tiszták
lesznek. Felnézek, és meglátom a tükörképemet az ablakban. A hajamból vér
csöpög az ingem gallérjára. A folyó víz alá tartom a fejem, és addig dörzsölöm,
amíg a víz tiszta nem lesz.
A mama arca is véres.
Fogok egy konyharuhát, és visszamegyek, hogy letöröljem. Így már tiszta.
Félretolok egy hajtincset, ami az orcájára bukott. Aztán lecsukom a szemét,
hogy úgy nézzen ki, mint aki alszik, és békésen álmodik.
Nagyot fújok.
– Még egyszer, utoljára játszunk együtt, mama? – suttogom.
A fejemben hallom a hangját, végre boldog és szabad.
– Igen, ljubov moja.
–  Először hadd nyissam ki az ablakot. Olyan szag van itt, mint egy
hentesnél – mondom neki.
Az ablakhoz megyek, és kinyitom. Jéghideg levegő tör be, amint
megfordulok, hogy a zongorához menjek. Megtartottuk az ígéretünket az
apámnak, és majdnem egy év telt el azóta, hogy zongoráztam.
Felnyitom a fedelet, és eláraszt az összes régi emlék. Elfelejtem, hogy a
szüleim halottan fekszenek a padlón. A mama kedvenc darabjait játszom, és
esküszöm, pont olyan érzés, mintha mellettem ülne, hosszú, fehér ujjai a
billentyűkön mozognának.
Annyira belefeledkezem a zenébe, hogy nem is hallom meg, hogy egy férfi
bejött. Csak amikor a zongora előtt áll, veszem észre. Abbahagyom a
zongorázást, és felnézek rá. Nagyon sötét szeme van, fényes bordó inget,
vastag aranyláncot és drága, hosszú, fekete kabátot visel.
–  Én öltem meg – mondom, és megborzongok a nyitott ablak felől jövő
hideg levegőtől.
– Megspóroltad nekem a fáradságot – válaszolja.
Továbbra is nézem őt.
– Hát – szólal meg végre –, velem kellene tartanod. Jól jönne nekünk egy jó
gyalog.
Tudtam, hogy rossz ember, de vele mentem. A mama jó volt, de a rossznak
nem tudott ellenfele lenni. Megtudtam, hogy a papa nem kém volt. Nem olyan
volt, mint James Bond. Ő a tolvajok csoportjának volt csak a tagja. Rossz
emberek csoportjának.
Úgy döntöttem, onnantól kezdve én is rossz leszek. A rossz mindig megöli a
jót.
  
Többé már nem éhezem az erőszakra.
– Alekszandr Malenkov
 Huszonhét

DAHLIA FURY

Ha már belekeveredtél, csináld végig.

 
 
Kínszenvedés az út. Nem sikerült Zane-t elérnem, pedig jó néhányszor
próbáltam. Végül a taxi pár háztömbnyire megközelíti a házat. A sofőrnek
igaza volt, az út előttünk dugig tele van rostokló autókkal. Csak négy óra van,
de már sötét, és kezd esni az eső. A kezébe nyomok valamennyi pénzt, és
kiugrom az autóból.
– Kérlek, istenem. Hadd érjek oda időben! – imádkozom.
Elkezdek futni az utcán, majd rájövök, hogy a kis magas sarkúm nincs
ebben segítségemre. Lerúgom, és a talpam alatti hideg, vizes járdán kezdek
gyorsan sprintelni, és kerülgetem az embereket az utcán. Olyan sebesen futok,
ahogy bírok. A jeges esti levegő sokként éri a torkomat és a tüdőmet a
gyorsabb és nagyobb lélegzetektől. Úgy érzem, nincs elég levegőm, ahogy
száguldok előre. A tüdőm mintha fel akarna robbanni.
A vágy, hogy megálljak és pihenjek kicsit, elképesztően erős, de azzal
áltatom a testem, hogy a cél csupán a következő lámpapózna. Csak a
következőig, aztán a következőig, majd a következőig, aztán végre, amikor a
combjaim már égnek, a lélegzetemet úgy hallom a fülemben, mint a
villámdörgést, a hasizmaim remegnek, és egy rettegő sikítás szorítja a
torkomat, befordulok az utcánk sarkán.
Hatalmas levegőket veszek, ahogy próbálom meggyorsítani a lépteimet, de
a vádliizmaim megadják magukat, megbotlok, és majdnem arcra esem. Hála
az égnek csak a tenyeremre. Feltolom magam, és folytatom a futást. Innen
már látom, hogy Zane sötétített Mercedese az utca túloldalán parkol a
járdánál, körülbelül húsz méterre a háztól. A félelemtől összeugrik
mindenem. Valami nagyon nem stimmel. Az autó mindig a ház felőli oldalon
parkol.
Rémületemre látom, hogy az első autó, amit általában Anton vezet,
kihúzódik az útra. Ismerem a biztonsági eljárást. Anton megy mindig előre,
aztán a Zane-t szállító autó, végül amiben Noah ül.
Ez azt jelenti, hogy a Mercedes a következő!
Csupán néhány méterre vagyok már csak, de nem kiabálok, mert tudom,
senki sem fog hallani. Csak még jobban gyorsítok, amíg már úgy érzem, a
lábaim nem is érnek a földhöz. Az autóhoz érek, mindkét kézzel rángatom a
kilincset, és feltépem az ajtót. Levegőért kapkodva, üresen nézek az autó
belsejébe.
Senki sincs bent.
Egy pillanatig megkönnyebbülést érzek, hogy valaki a nevemet kiabálja.
Megfordulok, és látom, hogy Zane rohan felém.
– Fuss, Dahlia, fuss! – üvölti.
Egy pillanatra lefagyok.
De jó, nincs az autóban… ó, bassza meg!
Az adrenalin átveszi az irányítást, és az autótól felé rohanok. Látom, ahogy
az arcát megvilágítja az utcai lámpa. Holtra vált.
Azt gondolom, hogy sikerülni fog.
Először a fényt látom, felcsap mögöttem, narancssárgás árnyalatban
világítja meg Zane arcát, ahogy rohan felém, majd meghallom a hangot.
Elképesztően fülsiketítő, és végül megérzem a forróságot a hátamon.
A robbanás erejétől elemelkedek a földtől, érzem, ahogy felfelé török, a
levegő süvít el a füleim mellett. Nézd, Olga, repülök. Látom a rettenetet Zane
arcán. Kinyitom a számat, és a félelemtől sikítani kezdek. Aztán valami a
fejem hátuljának csapódik. Egy pillanatig úgy érzem, mintha az egész fejem
lángolna, majd minden elsötétül.
Nem érzem, ahogy a testem a földre zuhan, nem látom, ahogy Zane az
eszméletlen testemet a karjában tartja, és üvölti, hogy „ne, ne, ne, ne, ne! ”Nem
látom, ahogy hátrafeszíti a nyakát, és összeszorított szemmel vonyít, mint egy
szörnyű fájdalmat érző vadállat, ahogy a hang a torkából szakad fel, és hasít
az estébe.
  
Szerettem őt, és itt hagyott.
Nincs több mondanivalóm.
– Zane
 Huszonnyolc

ZANE

Az ablakban állok, és a kórház szürke parkolóját nézem. Esik az eső, jeges,

barátságtalan, átlósan fújó jég és hideg eső keveréke zuhog az aszfaltra, és
kusza loccsanásokban fröcsköl szét.
Egy nő kinyitja az autója ajtaját, a résen kidug egy rózsaszín esernyőt, és
még azelőtt kitárja, hogy kiszállna. Nem emlékszem a nevére, és nehezemre
esne többek közül felismernem, de erre a furcsa részletre emlékszem. Olyan
haja volt, ami begöndörödik, ha nedves lesz. Elpillantok a parkolóban lévő
nőről, és felnézek az égboltra. Tele van sötétszürke foltokkal.
Jesszusom, hogy létezik, hogy kurvára nem érzek semmit?
Úgy érzem magam, mint egy jégtömb. A kezeim viszont remegnek.
Előrenyúlok, és megérintem az üveget. Hideg. A vére az ingujjamon van. Nem
tudtam őt megvédeni. Az összes őr, a huszonnégy órás megfigyelés, és nem
tudtam őt biztonságban tartani. Most az égvilágon nincs semmi, amit tehetnék
érte. Teljesen tehetetlen vagyok. Mint egy levél a folyóban.
Megcsörren a telefonja, és ettől összerezzenek. Kiveszem a zsebemből, és
megnézem a kijelzőt:
 
Stella
 
A név jeges szúrásként váj a szívembe. Ez Dahlia életének egy olyan része,
ami engem soha nem érdekelt. Mit tettem?
Felveszem a telefont.
–  Hol a fészkes fenében vagy? Úgy lőttél ki Eliot lakásából, mint a
puskagolyó, és egyszerűen eltűntél. Aggódtam. Körülbelül száz hangpostát
hagytam a telefonodon – mondja feddően egy veszekedő női hang.
– Zane vagyok – mondom halkan.
Egy pillanatig teljesen elhallgat.
–  Miért te veszed fel Dahlia telefonját? – kérdezi olyan hangon, amitől
libabőrös leszek.
– Dahliának volt egy balesete, és…
– Balesete? Mi a faszról beszélsz? – akarja tudni agresszíven.
–  Volt egy bomba, egy autóba rejtett bomba – mondom. Még nekem is
hihetetlennek, valószínűtlennek és irreálisnak tűnik.
–  Mi? – Elképedésében sivít, és olyan érzés, mintha tőrt szúrtak volna az
agyamba.
– Baleset volt. Nem ő volt a célpont – mondom neki. Halkan és nyugodtan
beszélek, mintha nem érdekelne, és ez talán jó jel. Most nem segítene, ha
szétesnék. Méltónak kell lennem Dahliára.
– Célpont? Te meg miről beszélsz? – kérdezi egyre frusztráltabban.
–  Nekem szánták a bombát, de Dahlia kinyitotta az autó ajtaját, és ezzel
élesítette. Úgy időzítették, hogy az ajtó kinyitása után harminc másodperccel
robbanjon fel – magyarázom.
– És most hol van?
– A műtőben. Ha szeretnél, bejöhetsz a kórházba.
– A műtőben? – ismétli meg kábultan.
– Igen.
– Mennyire súlyos az állapota?
Erősen összeszorítom az állkapcsomat. Szántszándékkal kell ellazítanom.
– Nem tudom. A robbanás után nem tért magához.
Stella elkezd zokogni.
– Ez nem létezik.
– Küldjek valakit érted? – kérdezem.
Abbahagyja a sírást, a hangja hirtelen határozottá válik.
– Ne. Melyik kórház?
Megadom neki a részleteket, lerakom, majd visszateszem Dahlia telefonját
a zsebembe. Fel kellene hívnom a családját. Tudom, hogy kellene, de nem
teszem. Még nem. Jobb lesz, majd amikor már véget ér a műtét, és jó hírekkel
szolgálhatok nekik. Nincs értelme megijeszteni őket. Most amúgy sem
tehetnek semmit.
Az egyik kanapéhoz megyek, és leülök. A szemközti falon egy emberi testet
ábrázoló poszter van, bőr nélkül, az összes ina, izma, ere látszik. Úgy
bámulom, hogy igazából nem látom. Stellának igaza van. Ez nem létezik. Ez
nem történhet meg.
–  A kurva életbe! – A szavak kitörnek a számból, ahogy a kezeimmel egy
öntudatlan mozdulattal lecsapok, ezzel kieresztve a frusztrációmat és
dühömet. – A kurva életbe! – kiabálom megint.
Noah kitárja az ajtót, besiet, rám pillant, majd kimegy, és csendben
becsukja maga után az ajtót.
– A picsába.
Dahlia nem ezt érdemelte. Mi a francért rohant az autóhoz és nyitotta ki az
ajtaját? Miért? A lelki szemeim előtt látom az arcát, amikor kiabáltam neki, ő
rémülten megfordult, majd amikor meglátott, az egész arca ellazult
megkönnyebbülésében. Hogy nem vagyok az autóban. Ettől a gondolattól
meghűl az ereimben a vér. Tudta, hogy bomba van a kocsiban. Azt hitte, hogy
bent ülök, és azért futott, hogy figyelmeztessen.
Ki mondta el neki? Ki küldte oda? Felállok, és járkálni kezdek. Megállok, és
a hajamba szántok.
– A kurva életbe!
Kinyílik az ajtó, és Stella jön be. Rámeredek. Itt lehetett a közelben. Az arca
piros, a szeme be van dagadva. Nagy léptekkel jön hozzám.
– Mi a fene van Dahliával? – akarja tudni.
– Még mindig a műtőben van.
Rázza a fejét, mintha nem értené, amit mondok neki, vagy nem bírná
felfogni. Egyértelműen sokkos állapotban van.
– Ülj le – mondom neki.
A szeme elé emeli a tenyerét, az arca el van torzulva.
– Nem akarok leülni. Azt akarom, hogy mondd el, mi történt.
–  Veled volt utoljára. Te esetleg tudod annak az okát, hogy miért sietett a
házhoz és rohant értem az autóhoz?
Ráncolja a homlokát, próbál visszaemlékezni.
–  Mark hívta. Valami sürgős volt. Nem tudom, mi, de kirohant miatta a
lakásból, ahol voltunk.
– Mark?
– Aha, Mark hívta.
– Mi Mark vezetékneve?
– Nem tudom. Nem emlékszem.
 –  Várj itt – mondom neki, és kimegyek. Végigsétálok a folyosón, és egy
italautomata mellé állok. Előveszem Dahlia telefonját, az utolsó fogadott
híváshoz pörgetek, és rányomok.
– Dahlia? – mondja egy férfi sietősen.
– Nem. Zane.
– Dahlia hol van? – kérdezi rekedten.
Alig bírom megfékezni a dühömet, viszont a hangom halál nyugodt.
– Mit mondtál neki?
– Hol van? – kérdezi könyörögve.
–  Megsérült egy bombarobbanásban, Mark. Te küldted egyenesen bele,
ugye?
Különös, kínlódó hangot ad.
– Ne, ne, ne! – mondja. Úgy érzem, szétrobban a szívem attól, hogy hallom
összeomlani. Neki nincs joga. Kurvára nincs joga. Ezt én tehetném, de nem
lehet, mert erősnek kell lennem Dahliáért.
– Mi a faszért tetted? – kérdezem, az egész testem megfeszül.
–  Tudom, hogy nem kellett volna. Nem jártam el szakszerűen, de nem
kockáztathattam, hogy egy neked szánt robbantás kellős közepébe keveredjen.
Próbáltam őt megvédeni, figyelmeztetni!
– Honnan tudtál róla?
Megtorpan.
– Nem fedhetem fel a forrásaimat.
Ebből már tudom is. Egy kurva musor. Egy disznó!
– Látni akarom – mondja.
–  Ha a közelébe jössz, kurvára megöllek. Éppen eleget tettél. Kibaszottul
tartsd magad távol!
Leteszem a telefont, és idegességemben a fejemhez kapok. Miért kellett
Dahliát felhívnia? Dahliának miért kellett közbeavatkoznia? Minden ment
szépen a maga útján. Tudtam, hogy Lenny mit tervez. Mintha valaha
megbíznék egy ilyen patkányban! Hagytam, hogy megcsinálja, amit akar, hogy
utána én lépjek. Minden elő volt készítve. Egyszerre estek volna bele mind a
csapdámba. Erre Dahlia odamegy, és tönkreteszi az egészet.
Miért, Dahlia? Miért?
Érzem, hogy egyre jobban félek, a légzésem kezd felszínes és kapkodó
lenni. Nem szabad ennek átengednem magam. Uralkodnom kell fölötte.
Valami olyan helyre zárni, ahonnan nem tud kiszivárogni. Dahlia rendben
lesz. Tudom. Muszáj neki. A legjobb sebészek dolgoznak rajta.
Tompa fájdalmat érzek a szememben. Megfordulok, hogy visszamenjek
Stellához, amikor Noah jön felém, az arcán látszik a rettenet.
– Sajnálom – mondja.
Az elmém úgy zizeg, mint egy túlterheléstől lecsapott áramkör. Képek
tolulnak a gondolataimba. Látom, ahogy mezítláb úgy fut az esőben, mintha
pokolfajzatok üldöznék. Ütök egyet. Keményen meglendítem az öklöm, és
állcsúcson találom Noah-t. Nem számít erre, így hátratántorodik, és az
italautomatának zuhan.
–  Hol a faszban voltál? – fröcsögöm. – Egyetlen feladatod volt. Egyetlen
kurva feladatod. A nyomában lenni. Soha nem hagyni, hogy eltűnjön a szemed
elől.
A tenyerébe fogja az állát.
– Nem akarta, hogy vele menjek. Így beszéltük meg. Mindig a legközelebbi
kávézóban várunk rá, és amikor végez, felhív minket, mi pedig elmegyünk
érte.
– Mi nem ebben állapodtunk meg. Hagytad, hogy ő döntsön? Elpuhultál? –
préselem ki összezárt fogakkal.
–  Nem követhetjük magánemberek otthonába. Nem hagyná. Ez az első
alkalom, hogy hívás nélkül távozott. Nem tudtam semmit sem tenni.
Ököllel a falba csapok. Az megreped, kevés vakolat és fehér por hullik a
földre.
Egy nővérkeruhába öltözött fontoskodó nő jön felénk.
– Elnézést – mondja komolyan.
Noah-val együtt olyan elvetemülten dühös arckifejezéssel fordulunk felé,
hogy a nő megtorpan, hátrál, az arcán rémület látszik.
– Nagyon sajnálom, főnök – mondja Noah újra.
A düh elillan. A jég visszatér.
– Összeszedted? – kérdezem, a hangom jeges.
– Igen, a raktárban van.
– És a többi?
– Moslék.
Elfordulok Noah felől, és elsétálok. A szemem sarkából látom, hogy két
nyomozó tart felém. Hát, tőlem aztán semmit nem fognak megtudni.
Közvetlenül az ügyvédemhez fogom küldeni őket.
 Huszonkilenc

ZANE

Dr. Hassan Medhi, az idegsebész lép be. Abbahagyom az ablakon kibámulást,

és megfordulok, Stella feláll. A férfi fáradtnak és komornak tűnik. Az elmúlt
hét órában műtött.
– Hogy van? – kérdezem feszes hangon.
– Jöjjenek, üljenek le – mondja, és a Stellával szemközti székhez lép.
Stella visszaül, én pedig mellé.
Dr. Medhi összeteszi a kezeit és megköszörüli a torkát.
–  Minden tőlem telhetőt megtettem. A koponyája súlyosan összetört,
jóformán az egész bal agyféltekéje bevérzett, és tele volt vérröggel. Sajnálom,
de muszáj volt eltávolítanom az agya tíz százalékát.
Levegőért kapok, talpra ugrok, és fölé tornyosulok.
Dr. Medhi arca összerezzen. Fél tőlem. Ahogy a legtöbb férfi. Újra
megköszörüli a torkát.
–  Túl kockázatos lett volna az összes koponyadarabkát eltávolítani.
Lélegeztetőgépen van, és nyomásérzékelő műszereket helyeztem az agyába,
amikkel közbe tudunk avatkozni, ha nőne benn a nyomás, de muszáj azt
mondanom, hogy készüljenek fel a legrosszabbra. Nagyon csekély annak az
esélye, hogy egyáltalán túléli, és ha sikerül is, talán soha többé nem fog
magához térni. Tudják, mire gondolok… tudatánál lenni… a környezetét
érzékelni.
Stella látszólag lefagyott a sokktól.
A torkom elszorul, az izmaim összeugranak a kíntól.
– Dr. Hassan, azért választottam önt, mert állítólag ön a legjobb idegsebész
Európában. Azon kívül, hogy miként fogja elérni, hogy jobban legyen, semmi
mást nem akarok hallani.
Néhány másodpercnyi döbbent csend áll be.
Majd dr. Medhi megszólal, a hangja csupa halk büszkeség.
– Biztosíthatom, Mr. Malenkov, hogy Miss Fury nemcsak Európa, hanem az
egész világ létező legjobb ellátásában részesült.
Nagy levegőt veszek. A hangjában lévő visszafogott magabiztosság
valamennyire megnyugtat. Igen, Dahlia a létező legjobb kezekben van.
–  A következő huszonnégy óra kritikus – mondja –, de két óra múlva
bemehetnek hozzá. Holnap majd megint beszélünk.
Feláll.
– Várjon, doktor úr! – mondja Stella, ő is feláll.
– Tessék – mondja udvariasan.
– Nem értem. Akkor rendben lesz?
Az orvos szája sarka sajnálkozón lefittyed.
–  Ha Isten is úgy akarja – mondja kedvesen. Majd kimegy. Én anélkül
távozom, hogy Stellára néznék. A folyosón Shane-nel találkozom.
– Sajnálom, cimbi. Olyan nagyon sajnálom. Most hallottam a srácoktól.
Bólintok.
– Figyelj, hadd intézzem el én Lennyt. Te maradj a barátnőddel. Szüksége
van rád.
Ránézek, és úgy érzem, végre megértettem a kiüresedett szó jelentését.
Számomra megállt az idő. Hallom, hogy beszél. Látom, hogy emberek mennek
el mellettünk, de nem érzek semmit. Tudom, hogy lélegzek, és tudom, hogy a
jobb lábam idegesen rángatózik, de nem érzem.
– Nem kell – mondom. – Dahlia még egy ideig nem fog magához térni. Én
majd megoldom. Ő az enyém.
Shane összeráncolja a homlokát.
– Biztos vagy benne?
–  Teljesen – mondom, és a mosdó felé megyek. Belépek, és a lelkemet is
kihányom. Utána arcot mosok, megtörlöm papírtörlővel, aztán kimegyek a
kórházból. Megállok a bejáratnál, és elszívok egy cigarettát. Két elütni való
órám van.
 
 
Kézmosás után lábujjhegyen bemenni Dahlia szobájába életem legszomorúbb
pillanata. Felismerhetetlen. A feje be van kötözve, az arcán oxigénmaszk van,
és megszámlálhatatlan intravénás kanül köti őt össze pittyegő műszerekkel.
Csupán öt percig maradhatunk.
–  Megpróbálhatnak beszélni hozzá, ha gondolják – mondja a nővér
mosolyogva, de Stellával együtt annyira el vagyunk borzadva, hogy egy szót
sem szólunk.
Amint letelik az öt perc, a nővér kiterel minket, és örökkévalóságnak tűnő
ideig állunk a folyosón, mert képtelenek vagyunk felfogni, hogy a szobában az
az ember Dahlia.
– Szeretnéd, hogy autóval elvigyenek valahova?
Beharapja az alsó ajkát, és megrázza a fejét.
Hajnali három van.
– Gyere – mondom neki. – Noah hazavisz.
Úgy követ, mint egy elveszett bárány. A parkolóban elköszönünk. Az eső
közben elállt, én pedig néhány másodpercig nézem, ahogy beszállnak az
autóba, majd elhajtanak. Gyanítom, halogatom a hazaérkezést, vagy talán
csak nem akarom Dahliát itt hagyni.
 
 
Az egész utcát lekordonozták, ezért Anton a kihúzott rendőri szalagnál tesz ki,
majd elhajt. A sötétített autó még mindig ott van, a környék pedig tele van
rendőrökkel és a helyszínelő csapatukkal. Az egyik megszólít. Rendőrsapka
van rajta, és egy csíptetős írótábla van a kezében.
– Itt lakom – mondom neki, és a házamra mutatok.
– Igen, tudom – mondja.
Jurij nyit ajtót nekem. Nem próbál vigasztalásképpen semmit sem
mondani, mert ebben olyan, mint én. Érti, hogy pontosan mik a szavak. Végül
is üresek. Tiszteletteljesen biccent, majd visszavonul a helyére.
Amint becsukódik az ajtó, olyan a ház, mint egy sírhely. Egyetlen hang
sincs. Csendben felmegyek a lépcsőn. Kinyitom a hálószobám ajtaját, és az
ágyra pillantok. Le kell zuhanyoznom. Bemegyek a fürdőbe, és a tükörbe
nézek.
És ekkor szétesem. Elveszítem a kontrollt. A jég megolvad. A fájdalom
gyomorszájon vág, és eszembe jut, hogy milyen érzés volt, amikor Dahlia arca
az enyémhez ért, hogyan mosolygott rám, és elkezdenek potyogni a könnyeim.
Eleinte lassan, majd patakokban folynak.
A mosdókagylóba kapaszkodom, és bömbölve sírok, mint egy kurva
kisbaba. Nem mondtam el neki, hogy szeretem. Egyszer sem mondtam el neki.
Ő hajlandó volt feladni értem az életét, én meg nem voltam elég bátor, hogy
elmondjam neki, szeretem.
– Szeretlek, kincsem. Szeretlek! – zokogom.
Megnyitom a vizet, és beállok alá. A víz lemossa az izzadságot, a könnyeket
és a vért. Kilépek, megtörölközök, és az ágyhoz megyek. Ráfekszek, és üres
tekintettel bámulom a plafont.
Túl kell hogy élje. Muszáj. Majd én elérem, hogy túlélje. Felkelek,
felöltözök, és felhívom a húgát. Ez nem könnyű vagy egy rövid hívás. Egy
bombarobbantás hosszú magyarázatot kíván.
A telefon után lemegyek, és Jurij jön az ajtóhoz. Kinyitja a száját, hogy
mondjon valamit, de felemelem a kezem, és erre becsukja.
Egy szót sem szólva jövök el a házból és vezetek a raktárhoz. Dolgom van.
  
Majd én megmutatom neked, mi az igazi őrület.
 Harminc

ALEKSZANDR MALENKOV

Uram, irgalmazz!
Krisztus, kegyelmezz!
Mozart: Requiem
 
 
A kora reggeli levegő csípős a nagyobb jegesedéstől, a puszta belélegzésétől
átfagy a tüdőm. Bekapcsolom a zenét, hallgatom, a fülem annyira ki van
élezve, mint egy leopárdé. Bár a hangszóró régi és olcsó, az üres
raktárépületnek – mármint üres egy asztalt és egy széket leszámítva – olyan jó
akusztikája van, hogy az egyes hangok megcsillannak és ragyognak.
Gyönyörű, felkavaró cucc.
Emlékszem, hogy ezt a darabot játszottam a mamával. Az egy másik
életben volt, viszont a hangok olyan élők és vibrálók, mint egy tóban úszkáló
aranyhal. A hangok kitöltik az elmém. Még mindig látom őt. Olyan tiszta, mint
egy fehér hattyú. Ó, mama! Mesélj nekem azokról a napokról, amikor majd
vadvirágokkal teli mezőkön fogunk sétálni!
A testembe szívom ezt az érzést, és felvértezem magam az előttem álló
feladatra.
Lenny hörög, én pedig megfordulok, hogy lenézzek rá.
Meztelen. Fékezhetetlenül reszket. Egy faszékhez van kötözve. A szájába a
saját büdös zoknija van tömve, és még le is ragasztva. Kemény srác. Újabb
hangot hallat, ijedt, kétségbeesett, hurukkolásszerűt. Elkezdek felé menni.
Haragos vagyok, kurvára feldühödtem. Ökölbe szorítom a kezeimet, szívem
dübörög az adrenalintól. Csupasz kézzel ölni tudnék, de nem sietek.
Sétálgatok. Igazi profi vagyok.
A zene visszhangzik a fejemben. Eszembe jut, amikor a szobába léptem, és
Dahlia ezt a darabot hallgatva ült a kandalló előtti szőnyegen
frottírköpenyben. Felém fordult, és rám mosolygott.
–  Ez a te dalod – mondta nekem, és azzal az édes mosolyával mosolygott.
Mint egy átkozott angyal. Már nem mosolyog. Csak ott fekszik.
Emiatt a telhetetlen, barom szörnyeteg miatt.
Fölé tornyosulok.
– Helló, Lenny!
Nagyon fehér a bőre. Ruha nélkül nem több egy tekergő, gyáva féregnél,
ami várja, hogy eltapossák. Még több kétségbeesett hangot ad. Beszélni akar.
Könyörögni. Esdekelni. Alkudozni.
Erre semmi esély.
– A halálod hosszú és lassú lesz – mondom neki nyugodtan.
A szeme félelmében kiguvad.
Erősen megrúgom a székét, mire hátrazuhan, a szeme majdnem kiesik a
helyéről. Vicces volna, ha lenne kedvem nevetni.
Emberfeletti erővel felemelem a székkel együtt, és erőlködés nélkül a
falhoz vágom. A szék hangosan törik szét. A sikolyát elfojtja a zokni.
Odamegyek hozzá, és egy krokodil rideg kegyetlenségével belerúgok hófehér
seggébe. Elkezd ömleni a könnye.
Aztán előveszem a pisztolyomat. Egy PB/6P9-es, hadsereg által kidolgozott.
Csillogó. Orosz, természetesen. Régi, hatvanhetes, de szeretem. Ezzel nőttem
fel. A fém hideg a kezemben, de tapasztalatból tudom, hogy nagyon gyorsan
átveszi az emberi test hőjét. Rácsavarom a hangtompítót, Lennyi közben
könyörgő szemmel néz. Milyen buta. Nem véletlenül hívtak engem a
földkerekség legnagyobb rohadékának.
Stabil kézzel sápadt jobb térdkalácsára célzok. Megvadul a zokni mögött.
Kegyetlenül mosolygok, majd az ujjamat a ravaszra teszem, és egyenesen a
térdkalácsába állítom az első golyót. Profi találat, tiszta sebhely, csupán a
térde hátulján lévő tátongó, szanaszét ment lyukon keresztül vérzik.
Sikolt, és összeszarja magát.
Célzok, és egy másik golyót a bal térdébe lövök.
Vadul dobálja magát, de nem kellene ezzel bajlódnia. Ha akartam volna, se
tudom eltéveszteni.
Egy szent sebet ejtek rajta, pont a lábközépcsontjai fölött.
Vonyít, és még jobban vergődik.
Célzok. Lövök. Egy ugyanilyen szent seb a másik lábfejére is.
 Kiváló pontossággal – tényleg fantasztikus annak a fényében, hogy közel
húsz éve nem öltem – célzok és lövök az összes főbb csontjába. Újratöltök, a
lábai közé célzok, az ott lévő fakó, összetöpörödött kukacra. Véres káosszá
robban szét. Most már a nyála is folyik, de igazából fájdalma nincs. Az első
lövés okozta sokk endorfint áraszt a véráramába, ami miatt nem érzi a
fájdalmat. Olyan, mint az élesztő. A fájdalomnak idő kell ahhoz, hogy
felerősödjön. Körülbelül egy órán belül a sebei beérnek, majd grépfrút és
citrom nagyságúra dagadnak.
Aztán a fájdalom filharmonikus zenekara eljátssza az első hangot.
Megfordulok, elsétálok tőle és a beszarása hányingerkeltő szagától.
Felteszem a lábam az asztal szélére, és várakozás közben hallgatom a zenét.
Nem gondolok Dahliára. Ő nem helyeselné azt, amit csinálok. Ő túl jó erre a
világra, én viszont nem.
– Csókold meg az esőt, bármikor szükséged van rám – mondta egyszer.
– Tegnap este megcsókoltam, de nem jöttél – suttogom.
A földön heverő, vérző, lassan elfeketülő húsdarab nyöszörög, sír, vonyít,
hörög, nyög, zokog és sikít fájdalmában. Amikor már nem bírom tovább
hallgatni a gyáva nyavalygását, odamegyek hozzá.
Még úgy is kétségbeesetten akar élni, hogy nincs farka, és az összes főbb
csontja ripityára van lőve. Látom a tekintetében.
Rászegezem a pisztolyt, és célzok.
–  Viszlát a pokolban! – mondom, és lövök. Halálosan pontosan. A szemei
közé. És ezt még akár kegyes halálnak is nevezhetnénk.
 Harmincegy

ZANE

(Kóma)

Kóma! A szó visszhangzik a szobában, én pedig szédülök az elborzadástól. Úgy

érzem, mintha egy ketrec becsukódna, és az összes kijáratot lezárnák. Nem
fognak jól alakulni a dolgok. Dahlia… még csak elhinni sem tudom… kómában
van.
– Kóma – ismétlem meg tudattalanul.
– Bármilyen rosszul is hangzik, a jelenlegi állapotában ez nem rossz hír –
magyarázza dr. Medhi megfontoltan. – Ez lehetőséget ad arra, hogy az agya
tulajdonképpen újrahuzalozza magát. Az agy sötétségében a százmilliárd
egyedülálló sejt újra egymásra találhat. Ha elég kapcsolódás keletkezik, az
agya fel fog ébredni. Az emberi agy csodálatos dolog.
– Ha? – kérdezem óvatosan.
–  Természetesen, mert még mindig megvan annak az esélye, hogy Miss
Fury soha nem fog felébredni.
Leesik az állam.
– Megvan annak az esélye, hogy soha nem fog felébredni?
Dr. Medhi szétteszi a kezét.
– A Glasgow-skálán hármas az értéke.
– Az mi? És ez jó vagy rossz?
–  Ezzel a skálával állapítják meg az agykárosodás vagy -sérülés mértékét,
és mérik a beteg agyműködését. A kiváltott reakció lehet a szem kinyitása,
verbális vagy motoros reakció, például egy mozdulat. A reakciókat ezután egy
háromtól tizenötig tartó skálán osztályozzák, a hármas a legalacsonyabb, a
tizenötös a legmagasabb.
 Elborzadva meredek rá.
–  Hát, egy mélyebb kóma nem feltétlenül jelent kevesebb esélyt a
felépülésre, mert néhányan mély kómában jobban gyógyulnak, mint mások az
úgynevezett enyhébb kómában. Sok tényező befolyásolja a végkimenetelt,
például a sérülés komolysága, és hogy mennyi időt tölt valaki kómában. –
Széttárja a kezeit, mintha egy használtautó-értékesítő volna, aki arról akar
meggyőzni, hogy ő igazából őszinte fickó. – Ez olyasmi, amit még nem értünk
túl jól.
– Mi az esélye annak, hogy felébred?
–  Nem tudom, de annyit mondhatok, hogy a londoni Királyi Neurológiai
Klinikán végeztek egy kutatást, ami megállapította, hogy azoknak a
betegeknek majdnem az ötöde végül felébredt, akikről azt gondolták, hogy
visszafordíthatatlan kómában vannak. Sokan emlékeznek arra, hogy
tudatában voltak a körülöttük zajló dolgoknak, de nem bírtak kommunikálni.
– Meddig fog ez tartani?
–  Ezt senki sem tudja. Napok, hetek, hónapok, akár évek. A leghosszabb
egybefüggő vegetatív állapot, az negyvenkét év. Lehet, hogy Miss Fury sokáig
vegetatív állapotban lesz, de az is lehet, hogy a következő néhány napban
kijön belőle.
– Mit jelent a felépülés? Egyszerűen csak ki fogja nyitni a szemét, és újra jól
lesz?
Olyan arcot vág, amit leginkább egy vállvonáshoz lehetne hasonlítani.
–  A felépülés általában fokozatosan történik. Az első napokban néhány
percig vannak ébren, majd az ébrenlét hossza fokozatosan nő. Némelyik beteg
a legalapvetőbb reakciókon kívül többre soha nem képes. Mások teljesen
normális életet tudnak utána élni.
– Rosszabbodhat is az állapota… meghalhat?
–  A vegetatív állapotban lévő betegek leggyakoribb halálozási oka a
másodlagos fertőzések, például a tüdőgyulladás, ami azok körében fordul elő,
akik hosszú ideig fekszenek.
Minél többet beszél, annál jobban elborzadok.
 
 
Arra még emlékszem, hogy kijövök a kis irodából, amiben voltunk. Arra is,
hogy végigmegyek a folyosón. Használom a liftet. Emberek vannak bent, de
olyanok, mint az árnyak. Az ajtók kinyílnak. Kiszállok velük együtt. Egy másik
folyosó. Váróterem. Emberek ülve várakoznak. Aztán valamit látok. Stella. Siet
felém.
– Mit mondott az orvos? – kérdezi. Olyan a hangja, mintha víz alól szólna.
Megrázom a fejem, és megyek tovább.
– Mi a faszt mondott az orvos? – üvölti utánam.
Megfordulok. Egészen nevetségesen néz ki a piros hajával és gyűrött
ruháiban. Esdekelve tárja szét a kezeit. Egy színpadias mozdulat ez, szinte
bibliai kaliberű. Dahlia mindig nevetve mondta, hogy Stella a legnagyobb
drámakirálynő.
–  Azt mondta, hogy Dahlia kómában van, amiből talán soha nem fog
felébredni – mondom. A hangom normális, szinte közvetlen.
Elzsibbadva nézem, ahogy a földre rogy. Egy férfi kel a segítségére, én
pedig megfordulok, és kisétálok a kórházból. Noah kint van. Láthatott engem,
mert a kezében van a parkolójegy.
– Hova? – kérdezi.
– Nem tudom – mondom.
Beülünk.
– Szeretné, hogy hazavigyem?
– Nem.
– Enni valamit?
– Nem.
– Inni szeretne?
Reggel tíz van, és egész éjjel nem aludtam.
– Aha.
Meglepetésemre hazavisz magához. Egy nagy, parkra néző lakása van
Kensingtonban. Ha nem ebben a lelkiállapotban lennék, még értékelném is az
előkelő dekort, és gratulálnék az ízléséhez. Örülnék, hogy a neki átadott összes
kis melón szerzett pénzét nem verte el nőkre és borra. De nem vagyok
ezekhez a dolgokhoz megfelelő idegállapotban. Tetőtől talpig nem érzem
semmimet. A kanapéján ülök, és nézem, ahogy bőséges mennyiségű brandyt
tölt ki. Odajön hozzám, és a kezembe nyomja.
Elveszem, és egy hosszú korttyal kiiszom.
–  Az édesanyja és a húga nyolc óra múlva itt lesznek. Ha gondolja,
kimegyek értük egyedül a reptérre – ajánlja fel.
Az embert kísérti az összes bűne.
– Nem – mondom. – Veled megyek.
 Teljes némaságban iszunk. Egy szót sem váltunk. Amikor kiürül az üveg,
Noah bont egy másikat. Érzem, hogy kezdek berúgni, és ez megkönnyebbülést
jelent. Megkönnyebbülés, hogy elengedhetem magam, és lesüllyedhetek
valahova, ahol nincs én, és nincs Dahlia. Itt nincs semmi. Jó hely.
– Felkeltesz, amikor menni kell? – kérdezem artikulálatlanul.
Noah-ra látszólag semmilyen hatással nincs az elfogyasztott alkohol.
– Igen, főnök. Most aludjon. Majd felkeltem.
Egy sóhajjal édes álomba zuhanok.
 
 
Daisy egyáltalán nem hasonlít Dahliára. Sötétszőke, szeplős, fiús alakja van, és
égkék szeme. El tudom képzelni, milyen, amikor mosolyog. Olyan arca van.
Most viszont nem mosolyog. Védelmezőn fogja az édesanyját, és idegesen
pillantgat körbe. Dahlia anyukája viszont teljesen elveszettnek és ijedtnek
tűnik.
Végigsimítok a frissen mosott hajamon, és odamegyek hozzájuk.
– Mrs. Fury – mondom.
Kutakodó, kerek szemmel fordul felém.
– Igen? – suttogja.
– Zane vagyok.
– Ó! – kap levegőért. – Maga viseli a lányom gondját.
Belül összerezzenek.
– Még a kórházban van. Ha velem jönnek, beviszem önöket, miután kicsit
pihentek a hotelben.
– Igen, az jó lenne – mondja, de a tekintete zavarodott és bizonytalan. Most
már tudom, Dahlia miért óvja annyira az édesanyját, és bánik vele úgy,
mintha egy kisgyerek volna.
–  Nem, én most azonnal szeretném látni Dahliát – mondja Daisy. Az
édesanyja felé fordul. – Rövid ideig fog tartani a látogatás, anyu. Először
menjünk be Dahliához!
Az édesanyja hevesen bólogat.
– Igen, igen, ez sokkal jobb ötlet.
A lány felé fordulok.
– Örülök, hogy végre találkozunk, Daisy.
Lassan bólint.
– Igen. Köszönjük, hogy gondját viseled a nővéremnek.
 – Jól van, menjünk – mondom, és felemelem a bőröndöt. Daisy hátizsákkal
jött. – Szeretnéd, hogy hozzam?
– Nem, nem nehéz – válaszolja.
Kimegyünk, Noah tőlem a bőröndöt, Daisytől a hátizsákot veszi el. Amíg
beteszi őket a csomagtartóba, kinyitom az ajtót, majd először Daisy, aztán az
édesanyja ül be. Becsukom az ajtót, és beülök az anyósülésre. Csendben
haladunk. Az egyetlen hang a hangszóróból jön.
A kórház folyosóján várok, amíg ők bemennek Dahlia szobájába.
Körülbelül tizenöt percet töltenek vele. Mindketten sírva jönnek ki.
– Nem hiszem el – zokogja az édesanyja.
–  Nagyon sajnálom, Mrs. Fury – mondom automatikusan. – A sofőröm
elviszi önöket a szállodájukba – mondom nekik.
– Tudunk négyszemközt beszélni egy percet? – kérdezi Daisy.
– Igen, persze. Gyere erre. – A lépcsőházra nyíló ajtóhoz vezetem.
– Miért áll biztonsági őr a nővérem ajtaja előtt? Még veszélyben van?
– Nem. Nem. Csak elővigyázatosság.
Összevonja a szemöldökét, és gyanakodva végigmér.
– Mi ellen elővigyázatosság?
– Semmi ellen. Csak paranoiás vagyok.
Átöleli magát, és megborzong.
– A bombát neked szánták, ugye?
Egy pillanatra feketévé sötétül előttem a világ. Ha tudná, hogy a bűntudat
élve felemészt! Bólintok.
– Miért? – kérdezi kíváncsian. – Nem csak egy üzletember vagy?
– Nem. Bűnöző vagyok – vallom be egyhangúan. Azt hiszem, az vagyok.
Kipattan a szeme.
– Hogy mi?
–  Maffia. Ebben játszom. Egy nagy és sikeres bűnügyi szervezetet
működtetek.
Nagy levegőt vesz.
– Mivel foglalkozol? – kérdezi.
– Nem fontos. A nővéred tudta, mivel foglalkozom.
– És helyeselte, amit csinálsz? – kérdezi hitetlenkedve.
– Nem – válaszolom elfúlóan.
– Akkor miért csinálod még mindig?
– Mert jó vagyok benne. – Sőt, igazából kurvára zseniális. Annyira jó, hogy
egyszerűnek tűnik. Lenny nem bírt magával. Azt hitte, hogy átveheti a
karaván irányítását, ha engem kiiktat.
Daisy keményen rám mered.
– Nem veszed észre, hogy csak azt kaptad, amit megérdemeltél? Bántottál
másokat, és most téged bántottak. Abba kell ezt hagynod, különben ennek a
fájdalomspirálnak soha nem lesz vége! El kell mondanod Dahliának, hogy
abbahagytad! Te küldted el őt. Neked kell visszahoznod.
Nem mondok semmit. Csak le vagyok fagyva.
– Szereted vagy nem a nővéremet?
– Szeretem.
– Akkor menj, és hozd helyre! Hagyj fel azzal, amit csinálsz!
Tesz felém egy lépést, nekem pedig ellen kell állnom a késztetésnek, hogy
hátralépjek. Pengeélen táncol, hogy meg tudom-e őrizni a józan eszem. Daisy
ártatlansága és naivitása veszélyezteti.
– Mennünk kell – mondom, a hangom rekedtes.
–  Igen, menekülj. Menekülj, amilyen messze csak akarsz, de soha nem
menekülhetsz a tudat elől, hogy tudsz érte többet tenni. Sokkal többet. Vissza
tudod őt hozni.
Kinyitom az ajtót. Igen, elmenekülök. Muszáj. Nem hagyhatom, hogy
folytassa. Nem tudja, hogy nincs semmim. Nincs bennem semmi, amiben
érdemes lenne hinni. Én vagyok az oka annak, hogy Dahlia itt fekszik,
bekötözve, némán, műszerek által életben tartva.
 Harminckettő

DAISY FURY

– Anyu, tölthetek egy pillanatot Dahliával kettesben? – kérdezem.

– Természetesen. Megyek, és szerzek egy kávét – válaszolja anyu, és kisiet a
szobából.
Közel megyek Dahliához. A sérülései komolyak, de mind belső. A szájában
lévő csövet leszámítva az arca olyan tiszta és finom, mint egy alvó angyalé.
Elnézve őt még mindig nem tudom elhinni, hogy mi történt. Amikor reggel
felébredek, és az álomtól még homályos az elmém, a gondolat, hogy Dahlia
egy robbanásban sérült meg, rémálomszerű.
– Anyuval ma este haza kell mennünk, Dahlia – mondom neki, és finoman
megcirógatom a bőrét. – Emlékszel arra az előléptetésre, amiről meséltem?
Hát, úgy tűnik, ha az ember a menedzsment tagja, akkor soha nem mehet el
úgy szabadságra, hogy azt jó előre nem jelzi. Azt mondták, hogy ha nem
megyek vissza hamar, el fogom veszíteni a munkámat. Szükségünk van a
pénzre, főleg most, hogy te beteg vagy, és nem tudsz pénzt hazaküldeni.
Egyedül kell majd anyut támogatnom.
Megköszörülöm a torkom.
–  Nagyon-nagyon rosszul érzem magam emiatt, de Stella – egyébként őt
nagyon-nagyon kedvelem – azt mondta, hogy nincs értelme maradni, és kóma
ide vagy oda, te nem akarnád, hogy lődörögve itt lógjak. Főleg, hogy őt
ismételve „kurvára nem segítesz neki azzal, hogy itt maradsz”. Vicces a te
Stellád.
Tényleg nincs min kuncogni, de kierőltetem magamból.
–  Szóval, a jó hír az, hogy Stella azt mondta, amint kiengednek téged az
intenzívről, behozhatja a szobádba a telefonját, és majd FaceTime-on vagy
Skype-on felhív, és akkor anyuval tudunk veled beszélni.
Elhallgatok.
–  Anyu nagyon azt akarta, hogy őt hagyjam itt veled, de annyira
elveszettnek és ijedtnek tűnik, Dahlia. Nélkülem egy érzelmi roncs lenne, és
amúgy sem lenne a hasznodra, úgyhogy hazaviszem magammal. Félek, hogy
mély depresszióba esne. Jobb neki otthon az ismerős dolgai között.
Nincs válasz, csak az őt lélegeztető gép szívó hangja hallatszik.
–  Ráadásul Zane azt mondja, hogy bármikor visszajöhetünk, és még ki is
fizeti a költségeinket, úgyhogy mindketten hamarosan újra itt leszünk.
Lehajolok, és megpuszilom a hűvös arcát.
–  Imádkozni fogok érted. Nagyon fogok imádkozni, nővérkém. Jobban
leszel. Tudom.
Dahlia nem reagál.
Nagyon közel megyek a füléhez, és belesuttogok.
– Tudom, hogy Zane raboltatott el, és megbocsátok neki. Úgyhogy nincs mi
miatt aggódnod, vagy bűntudatodnak lennie. Teljes szívemből szeretlek.
Azt hiszem, őszintén azt gondoltam, hogy erre majd kinyitja a szemét, de
nem. Felegyenesedem, és visszanyelem a torkomba feltörő sírást, amit a tudat
okoz, hogy itt hagyom.
– Szia, Dahlia! Szeretlek – mondom, és megsimítom a bőrét.
Kimegyek, mire látom, hogy anyu a folyosó közepén áll.
– Azt hittem, kávéért mentél – mondom.
–  Meggondoltam magam – válaszolja, de olyan halkan, hogy rájövök,
valószínűleg túlságosan félt elmenni, hátha elveszik a folyosók útvesztőjében.
Még soha nem járt Angliában. Az egész olyan idegen és rémisztő neki. Látva őt
ott állni, kicsit jobban érzem magam, hogy úgy döntöttem, nem hagyom itt.
Zane szerelmében kell majd bíznom. Legalábbis egyelőre.
Felhívom Noah-t.
– Szeretnék ma még az elutazás előtt Zane-nel találkozni – mondom.
– Természetesen. Megbeszélek vele valamit, és visszahívlak.
 
 
ZANE

– Hiszel a csodákban? – kérdezi Daisy.

 Lassan megrázom a fejem.
Ő mosolyog, ami miatt az egész lénye belülről felragyog.
–  Én igen. Szerintem állandóan történnek csodák. A megmenekülésem is
egy csoda volt.
Az arcom kifejezéstelen. A megmenekülése nem csoda volt. Hanem egy
szívtelen hazardírozás. Egy kegyetlen párkereső módszer.
Közelebb jön, nekem meg újra az a kellemetlen vágyam támad, hogy
hátralépjek. Talán mert túl tiszta, túl ártatlan. Mintha egy vétkező túl közel
menne az oltárhoz.
–  Az interneten utánaolvasgattam a kómának, és nem kérdés, hogy
történnek csodák. Mindenféle csodás beszámoló van arról, hogy betegek akár
nagyon hosszú idő után kijöttek a kómából. Néhány történet olyanokról szólt,
akik napok, hetek vagy hónapok után ébredtek fel, de némelyik egészen
csodaszámba menő volt. Egy Terry Wallis nevű srác tizenkilenc év minimális
öntudatban töltött év után szólalt meg spontán.
Gyorsan és elfojtott izgalommal beszél.
–  És volt ez a lengyel férfi, akinek be kellett mutatni mind a tizenegy
unokáját, akik a kómája alatt születtek! Annyi év után ébredt fel. Aztán ott van
az a másik fickó, aki hét évig volt vegetatív állapotban. Egyik nap a családja a
szobájában veszekedett arról, hogy mihez kezdjenek egy betegségével, amikor
megrándult. Azt próbálták eldönteni, hogy belemenjenek-e egy műtétbe, ami
eltávolítja a tüdejéből a folyadékot, vagy hagyják meghalni, amikor
megszólalt. Nagyon sok esetben arra ébredtek fel a kómából, hogy zenét
játszottak nekik. Egy lány, akiről az orvosok azt mondták, hogy soha nem fog
felébredni, elmosolyodott Adele zenéjére, majd két nap után felébredt a
hosszú álmából.
Daisy szeme csillog.
–  Egy másik esetben egy férfi felébredt, és azt mondta, Pepsi. Nagyon sok
túlélő állítja azt, hogy a környezet együttérzése és gondoskodása segített
leginkább. Azt mondták, hogy bár megmozdulni nem tudtak, mindent
hallottak.
Szipog, és hirtelen csupa könny lesz a szeme.
–  Mindezt azért mondom el, mert hatalmas erőt tapasztaltam benned,
amikor a lépcsőházban beszélgettünk. Egy gyengébb férfi hazudott volna,
viszont te elmondtad az igazságot, hogy ki vagy, és mit csinálsz, akkor is, ha
durva és csúf volt.
 Elkezdenek a könnyek lecsorogni az arcán, de nem vesz róluk tudomást.
–  Tudom, hogy nincs jogom, és ez nagy kérés, de itt és most, mielőtt
elutazom, arra szeretnélek megkérni, hogy használd ezt az erőt a nővérem
megsegítésére. Kérlek, Zane, ne mondj le róla, bármilyen nehéznek is tűnik.
Valahol ott van ő, és talán hall is minket. Csak egy kis időre van szüksége, hogy
rátaláljon a kivezető útra. Ki fog belőle jönni. Tudom. Érzem.
Foggal-körömmel kapaszkodom a szavaiba. A sötét ketrecemben aranyként
fénylenek a szavai, bolondok aranyaként. Akármit mond, én elhiszem.
  
„Az idő lassan telik, szétmarcangol minket. Ami megtörtént,

jóvátehetetlen, szinte mint egy ősi és elátkozott tett.”

– Giancarlo Signorini
 Harminchárom

ZANE

Daisy és az édesanyja távozása után valami őrülethez hasonló állapotba

tekeredek. Ingerült vagyok, nyugtalan, dühkitörésekre hajlamos, és egyáltalán
nem érdekel az üzlet. Amikor dolgozom, abban nincs élvezet, és vontatottan
megy. Azt sem tudom, miért csinálom még egyáltalán. Kár belém a pénz. Nincs
igazi haszna számomra, mert nincs kedvem semmit sem csinálni. Elzárkózom
a társasági élettől, bujkálok mindenki elől, és utálok mindent.
Még csak nem is zongoráztam.
Összerezzenek, amikor megcsörren a telefon, és kalapáló szívvel veszem
fel, amíg ki nem derül, hogy a hívásnak semmi köze Dahliához. Amikor
bemegyek meglátogatni, megállok, a testem minden idege remeg, mielőtt
belépek a kórházi szobájába. Rettegek, hogy mi fog várni rám, hogy már nem
lélegzik.
Iszonyatosan rettegek, hogy el fogom veszíteni a kishalamat.
Az otthonom börtönné vált, és előfordul, hogy esténként, amikor egyedül
bolyongok a hatalmas házban, Michelangelo bőrköpenyének érzem magam.
Megkínozva, kiüresedve, végtelenül szenvedve.
Egyszer elmentem gyónni.
A papnak egyszerű volt a válasza.
Bánjam meg a bűneimet.
– Az visszahozza őt? – kérdeztem.
– Hát, nem, de a te lelkedet megmenti.
Kurvára nem érdekel a saját lelkem. Az helyrehozhatatlanul elátkozott. A
testem minden még épeszű porcikája azt súgja, hogy ez nem lehet ennyire
egyszerű. Hogy azt mondom, sajnálom, és ezzel az összes általam okozott
fájdalmat és szenvedést eltörlöm. Nem, nem és nem. Ez hülyeség. A húgának
igaza van. Ez az én büntetésem. Egy élő pokol. Még kétségbeesettebben
távoztam Isten házából, mint ahogy beléptem.
Végül Noah az, aki segítséget nyújt ahhoz, hogy kimásszak a legmélyebb
sötétségből. Megszervez nekem egy utat a francia Nimes-be, hogy találkozzam
egy nagyon bátor francia nővel, Bernadette-tel. Egy külön nekik tervezett
házban él, amit Mas du bel athléte dormant-nak, a gyönyörű alvó sportoló
házának nevezett el.
A története ott kezdődött, amikor a férje, Jean-Pierre Adams, egy híres
futballista egy sportsérüléssel kapcsolatos rutin térdműtéten esett át. A férfi
azóta sem ébredt fel az altatásból. Harmincnégy éves volt akkor, és ez
harminchárom éve történt.
Részben vonakodok vele találkozni. Nem vagyok hajlandó azt gondolni,
hogy Dahlia nem fog felébredni a következő néhány napban vagy hétben,
viszont tudom, hogy sokat tanulhatok tőle. Dahliát nemrég vitték ki az
intenzívről, és egy nappal sem akarom a kötelezőnél tovább a kórházban
tartani. Tudom, hogy jobb és elhivatottabb csapatot tudok szerezni, akik
ellátják otthon, és rettegek, hogy egy kórházakban keringő, antibiotikumnak
ellenálló, fertőző baktériumtörzs fogja a halálát okozni. Dr. Medhi
tüdőgyulladással kapcsolatos figyelmeztetése miatt is borsódzik a hátam.
Bernadette hetvenkét éves, de a körme pirosra van festve, a sminkje
makulátlan, szőke haja pedig gyönyörű frizurába van fésülve. Ha látom az
utcán, biztos nem mondom meg róla, hogy ő az a kivételes nő, aki
harminchárom évét a vegetatív állapotban lévő férje ápolásával töltötte abban
a reményben, hogy az majd végül felébred.
Elmeséli, hogy a hatvanas években találkoztak egy táncesten. Az emléktől
elmosolyodik.
– Maga volt a megtestesült joie de vivre – mondja álmodozva.
A férje most már érez, szagol, hall, és összerezzen, amikor egy kutya ugat,
de nem lát, viccelődik, nevet vagy táncol.
A napjai hét előtt kezdődnek. Egy magányos reggeli után kezdődik az
átöltöztetés, a borotválás, az étel előkészítése és pürésítése, a férfi megetetése,
illetve segítése, hogy elvégezhesse a dolgát. Néha, amikor a férfinak rossz
éjszakája van, azt is vele tölti.
A nő bevisz a szobájába, mire valami meghal bennem. A férfi alig
öregedett, csupán néhány ősz hajszála van. Viszont csak a burka maradt meg
annak a joie de vivre-férfinak, akit a nő mutatott nekem a fényképeken. Olyan
mozdulatlanul fekszik ott, mint egy lélegző holttest. Egyszerűen nem bírom
elképzelni, hogy ez vár ránk Dahliával.
– Felismeri a hangom – mondja, ahogy a ledöbbent arcomat figyeli.
Meglepetten nézek rá.
– Honnan tudja?
– Akit szeretünk, arról tudjuk – mondja meggyőződéssel.
– Értem – válaszolom udvariasan.
–  Igen, ezért muszáj hozzá folyamatosan beszélnie. A szeretet az, ami
mindennél jobban gyógyít.
A látogatásom végén a kezembe fogom a kezét, és megköszönöm a
lehetőséget, hogy találkozhattunk, mire ő két kézzel megszorítja az enyémet.
–  Érdemes őt életben tartania, Zane. Az orvostudomány fejlődik. Ha egy
nap majd tudják, mit kezdjenek vele, maga készen fog állni. Egy nap Dahlia
jobban lesz.
 
 
Két óra múlva már újra Angliában vagyok, és egyenesen a kórházba megyek.
Arra lépek be, hogy egy nővér éppen Dahliát mosdatja, és szinte túl fájdalmas
ezt nézni. Látni, hogy azokkal a gyönyörű végtagokkal, amik annyira tele
voltak élettel és vidámsággal, úgy bánnak, mintha egy magatehetetlen bábué
volnának. A nővér felnéz rám, és bátorítón rám mosolyog.
–  Most meg fogom mosni az arcát. Gyakran stimulálja őket a szemük
kinyitására, ha olyan intim dolgokat csinálunk, mint például megmossuk a
fogukat, vagy a férfiakat megborotváljuk.
Közelebb megyek, és bámulom, ahogy a nővér kifacsarja a vizet egy sárga
szivacsból, és finoman elkezdi körbetisztítani a lélegeztetőgép csövét.
Visszatartom a lélegzetem, ahogy Dahlia halántékára teszi a hüvelykujját, és
letörli a csukott szemét. A szívem összeugrik a reménytől.
Erről van szó. Most ki fogja nyitni a szemét.
De természetesen nem nyitja.
A nővér rám néz, az arckifejezése egyszerre árulkodik csalódottságról és
biztatásról.
–  Bármikor megtörténhet. Tudja, a legjobb, amit tehetünk egy kómában
fekvő szerettünk ágya mellett, ha beszélünk hozzá. Hallanak minket. Mondja
el neki, hogy szereti. Mondja el neki, hogy vele marad. Hogy nem mond le
róla. Adjon neki reményt!
 
 
Másnap elkezdem szervezni, ami ahhoz kell, hogy Dahliát visszaköltöztessük a
házba.
Felveszek két huszonnégy órás nővért, akik felváltva felügyelnek rá, és
óránként átmozgatják, hogy ne legyen felfekvése és bőrproblémája.
Megkeresem a kineziológust is, akit dr. Medhi ajánlott, hogy Dahlia tüdeje
tiszta maradjon, és az izmai is át legyenek mozgatva, hogy elkerüljük a
fulladást és a sorvadást.
Megbízok egy szakembert, hogy jöjjön el a házba, és írjon össze mindent,
amit meg kell ahhoz csináltatni, hogy egy Dahlia-igényű betegről gondoskodni
lehessen. Egy hosszú listát ad nekünk. A nővéreknek szükséges hideg és meleg
vizes fürdőszobától a lélegeztetőgéphez szükséges megbízható
tartalékgenerátoron át, ami arra az esetre kell, ha valami fennakadás lenne az
áramszolgáltatással, a piacon kapható legkiválóbb szénszűrős légtisztítóig.
Az ajánlását megfogadva úgy döntök, hogy Dahliát a földszinti, franciaajtós
nappaliban fogjuk elszállásolni. Amint a helyiség meglett, a titkárnőm
összeszervez egy munkásokból álló csapatot, akik jönnek, és építenek oda egy
fürdőszobát. Azt is megmondjuk nekik, hogy a zongorát a mostani helyéről
vigyék át Dahlia szobájába. Szerette volna hallgatni, ahogy játszom. Hát, most
hallgatni fogja.
Mivel kész vagyok bármennyit fizetni a gyorsabb szolgáltatásért és minden
szükséges dolog idereptetéséért, akárhol is van éppen a világban, a ház öt nap
alatt készen áll Dahlia fogadására.
Holnap hazajön a kisrókám.
 Harmincnégy

STELLA

Egy hosszú pillanatig csak állok Dahlia új lakrésze előtt, lehunyom a szemem,
és veszek egy nagy levegőt. Aztán kinyitom az ajtót, és belibbenek.
– Helló, álomszuszék! – mondom vidáman.
A nővér feláll, és elmosolyodik. Viszonzom a mosolyt.
– Ön biztosan Corinne – mondom.
– És ön biztosan Stella – mondja szívélyesen.
– Szolgálatára.
– Kint leszek – mondja, és elindul az ajtó felé.
–  Nyugodtan tartson szünetet, és menjen el addig edzeni, vagy amihez
kedve van. Egy órát biztosan leszek – mondom neki.
– Köszönöm. Talán gyorsan úszom egyet.
Kimegy, én az ágyhoz sétálok, és egy hangos cuppanós puszit nyomok
Dahlia arcára. Végigpásztázom. A haja kezd nőni, és szépen meg van fésülve.
Felemelem a kezét, a körmei rövidek és szép formájúra reszeltek, viszont
csupaszak, mint egy gyereké. Felkavar a látvány. Nagyon szerette lakkozni a
körmét.
Remeg az állam.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen szörnyűséges sorsra jutott.
Bárcsak ne erőltettem volna, hogy aznap este helyettesítsen. Érzem, hogy csípi
a könny a szemem, de összeszorítom a fogam, és magamra erőltetek egy
mosolyt akkor is, ha ő ezt nem látja.
– Nem fogod kitalálni, mit hoztam neked. Parfümöt és sminket. Igen, igen.
Tudom, mit fogsz mondani. Hogy senki nem fog látni téged, bla, bla, de
őszintén szólva, nem szabadna magad így elengedni – mondom neki csevegve.
 Kinyitom a táskámat, és előveszek belőle egy teljesen új szemhéjfesték-
palettát.
–  Az egész bőrgyógyászok által tesztelt, úgyhogy kóser az
álomszuszékoknak is. – Óvatosan rákenek egy nagyon vékony réteg barna
szemhéjfestéket, eldolgozom kevés highlighterrel, és hátralépek, hogy
megnézzem, milyen az összhatás.
– Ó, azta! El sem hinnéd, milyen jó vagyok ebben.
A táskámba túrok.
–  Most pedig ez a málnaszínű szájfény. Málnaízű, ha lenne kedved kicsit
neked… vagy Zane-nek megnyalni – mondom, és bekenem vele az ajkait, a
szájában lévő cső körül óvatosan csinálom. Hátralépek.
– Ó, igen. Tízszer jobb.
Aztán felnyitok egy pirosítót, és keveset eldolgozok a fakó orcáin.
Elképesztő, hogy milyen gyorsan elveszítette bájos színét. Elemelem a kezem,
és kritikus szemmel nézem a munkámat.
–  Csodásan nézel ki. Tényleg rossz szakmát választottam. Kozmetikusnak
kellene lennem. Eszembe jutott, hogy kilakkozom a körmöd, de aztán arra
jutottam, hogy talán nem olyan jó ötlet. Tudod, a szagok meg ilyesmi. Ha szép
körmöket szeretnél, azt tanácsolom, hogy gyorsan rúgd ki az amerikai
popódat az ágyból.
Ő nem szól semmit, csak a lélegeztetőgép ritmusos szívó hangja hallatszik,
úgyhogy újra a táskámba nyúlok.
– Nézd, még mit hoztam neked.
Egy biopamutból készített karkötőt húzok a kezére, amin egy pici rózsaszín
szívecskében az ölelj meg szavak szerepelnek.
–  Hmmm… nagyon illik hozzád, Dahlia. Nagyon örülök, hogy megvettem.
Abban a boltban találtam, ami most nyitott egy sarokra tőlünk. Olyan édes,
hogy mindkettőnknek vettem egyet. Rajtam van az enyém is. – Előrenyújtom a
csuklómat, és felfordítom, mintha látná.
Az összes piperét visszapakolom a táskámba, és leülök mellé.
–  Mark átugrott. Nagyon odavan attól, ami veled történt. Még sírt is. Én
nagyon mérges voltam rá, és azt terveztem, hogy jól torkon vágom, amikor
belép az ajtón, de amint megláttam az arcát, az összes dühöm elillant.
Borzalmasan nézett ki.
Dahlia ujjaira meredek. Egy pillanatig meg vagyok arról győződve, hogy
megmozdult a középső ujja. Felállok, és árgus szemmel figyelem, miközben
beszélek.
– Kezdtem megsajnálni. Láttam, hogy mennyire tönkretette ez az egész, és
hogy jót akart. Rettenetes lehet a tudat, hogy annak okoztál sérülést, akit
ennyire szeretsz. Mindegy is, elmentünk kávézni, és végig rólad beszélgettünk.
Olyan, mintha lenne egy közös nevezőnk. Mindketten túlélői vagyunk egy
Dahlia nevű tornádónak. Összekapcsol bennünket a bűntudatunk.
Folyamatosan azon jár az eszem, hogy mi lett volna, ha veled is
kikapcsoltatom a telefont, amikor én kikapcsoltam az enyémet.
Összevissza beszélek, és olyan meredten nézem az ujját, hogy még csak
nem is pislogok.
–  Mindent elmondott. Hogy egy Lenny nevű pasas után nyomozó rendőri
egység tagja volt, és a megfigyelése alatt megtudták, hogy meg akar szabadulni
Zane-től, és hogy pont látott téged kijönni Zane házából, amikor engem
helyettesítettél. Kicsit hátborzongató volt, de annyira odavolt érted, hogy
hazáig követett, és aztán másnap úgy tett, mintha csak összefutottatok volna a
boltban. Tudom, hogy hangzik, de a lelke mélyén egy nagyon kedves srác.
Annyira szeretne átjönni meglátogatni téged, de természetesen Zane ezt soha
nem fogja megengedni.
Egy pillanatra sem veszem le a szemem a kezéről, de azóta sem mozdult
meg újra. Biztosan csak képzelődtem. Csalódottan visszaülök.
–  Nem mintha hibáztatnám Zane-t, hogy őt tartja felelősnek. Én is így
voltam. Tudnod kell, hogy meggondoltam magam Zane-nel kapcsolatban.
Szerintem nagyon szeret téged. Teljesen rideg és távolságtartó, de érzem, hogy
mennyire szeret. Abból, amit Zane-en láttam, tudom, hogy már soha többé
nem fogsz hazajönni. A napnál is világosabb, hogy össze fogtok házasodni, és
boldog családosdit játszotok, úgyhogy kerítettem magamnak egy lakótársat.
Egy kimondhatatlan nevű ghánai faluból származik.
Öntudatlanul sóhajtok egyet, majd gyorsan újra vidám és élénk hangon
folytatom.
– Azt hiszem, teljesen rendben van. Egyik este elvittem a Jamie’sbe, de nem
nagyon iszik. Egész este egy pohár fehérbort ivott, és az ottani zenét sem
szereti. Úgyhogy tényleg őrülten szeretném, hogy felébredj, és elgyere velem
egy csajos estére.
 
 
ZANE
A szobába lépek, mire a nővér feláll, udvariasan elmosolyodik, aztán távozik.
Megvárom, amíg becsukja az ajtót, utána megyek az ágyhoz. Azonnal látom,
hogy Dahlia ki van sminkelve. Gondolom, Stella csinosíthatta ki. Odalépek
mellé. Keserédes a látvány. Gyönyörű, mint Hófehérke az üvegkoporsóban, de
nem tudom őt felébreszteni és a karjaimba emelni.
Nagyon közel hajolok hozzá, így érzem a bőre melegét, és látom az apró
pulzálást a torkán. Még nem ment el. Még mindig él. Csak utána kell nyúlnom,
és megkeresni.
–  Csoda szép vagy ma este – mondom neki. – Szeretnél egy kis zenét
hallgatni?
Természetesen nem válaszol. A zongorához megyek, felnyitom a fedelét, és
elkezdek neki játszani.
  
December
 Harmincöt

ZANE

„Fanyar méz a dalunk, és fáj az is, mi kincs.”

– Percy Bysshe Shelley
 
 
Amint befejezem a hívást, Dahlia szobájába sietek. A nővér a lábait mozgatja,
és általában vissza is jönnék később, de ma nem bírok várni.
– Ezt esetleg kicsit később be tudná fejezni? – kérdezem.
–  Természetesen – mondja, finoman visszateszi Dahlia lábát az ágyra,
betakarja, és kimegy a szobából.
Dahlia haja elkezdett visszanőni. Még nincs ötcentis, de ennyi elég
Stellának, hogy hozzon néhány rózsaszín hajcsatot, és rávegye a nővéreket,
hogy csinosítsák ki vele. Hogy őszinte legyek, nekem nem tetszenek a
hajcsatok. Én sosem láttam Dahliát ilyen kislányos dolgot viselni. Ő mindig
ízig-vérig nő volt, most meg Olga, Stella és a nővérek felügyelete alatt
állandóan gyereknek van öltöztetve.
Végigsimítok az ujjammal az arcán.
–  Ó, Dahlia, Dahlia – suttogom halkan. – Mikor fogsz felébredni és
visszajönni hozzám?
Ügyelek arra, nehogy véletlen bármelyik csőhöz vagy vezetékhez érjek, de
a homlokához érintem a homlokomat. Az ajkaimmal súrolom a szemhéját.
Lehunyom a szemem az ismerős érzés miatt. Ennek egy olyan boldog
pillanatnak kellene lennie, mégis annyira szomorú.
–  Megtetted. Te tényleg megtetted. Találd ki, mit tettél, én kis lopós
angyalom! – suttogom. – Épp most beszéltem telefonon a fantasztikus Andre
Rieu-vel. Egészen addig azt hittem, hogy ez csak ugratás, amíg azt nem
mondta, hogy egy Eliot Scarborough nevű hegedűművész hívta fel. Tudom,
hogy Stellával egy Eliot nevű vendéghez mentetek, úgyhogy hegyeztem a
fülem, és hallgattam.
A műanyag éles széle az arcomba szúr. Felemelem a fejem, kiveszem a
hajcsatot, és kisimítom a haját.
–  Azt mondta, hogy Eliot küldött neki néhány fénymásolt oldalt egy
szimfóniából, amit én szereztem, és úgy tűnik, a barátnőm adott neki oda. Az
egészet egy nagy meglepetésnek szánták. És hidd el, az is volt. Egy hihetetlen
meglepetés – mondom. – Szóval André azt mondta, hogy szeretne személyesen
köszönetet mondani a barátnőmnek, mert a sztárzeneszerzőként és saját
zenekara karmestereként eltöltött sok-sok éve alatt naponta bombázzák
telefonon, e-mailen és levélben olyanok, akik áriákat, prelűdöket vagy
keringőket komponáltak, és mind könyörögnek neki, hogy játssza el a
művüket. Idővel arra jutott, hogy az új Johann Strauss vagy Mozart csak a
mesében létezik, amíg el nem játszotta az én művemet.
Dahliára mosolygok. Kérlek, hallj engem, Dahlia! Kérlek, válaszolj erre a
hírre!
–  Azt mondta, majdnem elájult, amikor meghallotta. Nagyszerűnek,
izgalmasnak, romantikusnak és elképesztően lenyűgözőnek tartotta… és most
figyelj, kéri, hogy küldjem el a kotta maradékát, mert el szeretné játszatni a
zenekarával a szimfóniámat!
Elhallgatok, és annyi lelkesedést gyűjtök a hangomba, amennyit csak bírok.
–  Ezt te csináltad, kishal. Neked köszönhető – mondom, a hangom
majdnem kicsattan az izgatottságtól, közben a szívem megszakad a
szomorúságtól.
Dahlia nem ébred fel, amikor a karomban tartom, megköszönöm neki,
megérintem, vagy beszélek hozzá.
  
Január
 Harminchat

OLGA

Dahlia születésnapja van. Csokoládétortát sütöttem neki a megvett amerikai

szakácskönyv egyik receptjéből, a lányok pedig egész reggel rengeteg lufival
díszítették fel a szobáját. Nagyon sok ételt főztem a fiúknak, Noah pedig hozott
egy rekesz vodkát. A ház úgy néz ki, mint ahol ünnepelnek, de van benne
valami szomorúság, amit nem lehet elmulasztani. Dahlia volt a ház fénye.
Humort és nevetést hozott magával, most viszont, hogy ő elnémult, a ház
olyan lett, mint egy mauzóleum.
Reggel láttam Zane-t, aki úgy néz ki, mint mostanában mindig:
kísértetiesen.
Megszólal a csengő, és tudom, hogy Stella az. Amikor belép, látom rajta,
hogy sírt. Széttárom a karjaimat, és az ölelésembe fut.
– Ó, Olga! Nem bírom így látni őt.
– Shhh… fel fog ébredni. Adj neki időt – mondom finoman.
Elhúzódik a karjaimból, és durván letörli a könnyeit.
– És ha nem?
– Tudom, hogy fel fog.
– Miért vagy ebben ilyen biztos?
– Nem tudom. Érzem. Pont, mint amikor beköltözött, és tudtam, hogy egy
nap ő lesz ennek a háznak az úrnője. Egyszerűen tudom, hogy fel fog ébredni.
– Hát, nagyon remélem, hogy igazad van – mondja mogorván.
– Kérsz egy kávét, vagy inkább most bemennél hozzá?
Szipog, és a farmerje zsebében talált zsebkendőbe fújja az orrát.
–  Köszi. Először inkább bemegyek hozzá. – Megtörli a szemét. – Van neki
egy meglepetésem.
 – Igen?
– Aha.
– Akkor fuss, kislányom.
– Rendben, később találkozunk.
 
 
STELLA

Bekukkantok Dahlia ajtaján, és látom, hogy mindkét nővér az ablaknál áll, és

csevegnek. Megfordulnak, hogy rám nézzenek. Jane, az idősebb nővér
vigyorog.
– Idenézz! – mondja.
Elképedve lépek a szobába.
– Hűha! A lufi valami orosz dolog?
Kuncog.
–  A Nico gyerek csinálta. Olyan volt, mint egy majom, ahogy felmászott a
falakra.
Dahliára pillantok. Ott semmi változás.
– Akkor majd kiabálj, ha végeztél – mondja Corrine.
– Oké – válaszolom, és leveszem a kabátom.
Miután kimentek, és becsukták az ajtót, odamegyek hozzá.
–  Boldog szülinapot, álomszuszék. Hogy vagy ma? – kérdezem, miközben
előveszem a laptopomat a táskámból, és a mellette lévő asztalra teszem. –
Mark üdvözletét küldi, boldog szülinapot kíván. Mondtam, hogy majd viszek
neki a szülinapi tortából.
Később majd felhívom Daisyt, hogy az anyukájával felköszönthessék
Dahliát.
– Rájöttem, hogy mi folyik itt – mondom. – Zane klasszikus zenével tömi a
fejed, és bár állítólag szereted azt a cuccot, mostanra már biztosan nagyon
hiányzik a jó zene. – Előveszem a táskámból az iPhone-omat és a Beats Pill
bluetoothos hangszórót, feltekerem a hangerőt, és megnyomom a lejátszás
gombot. Rolling Stones kezd bömbölni a szobában.
 
 
ZANE
Mindenki elment. A bulinak vége. Sokat ittam, de nem érzem magam
részegnek. Átvágok a földön heverő girlandok között, a franciaajtókhoz
megyek, és kibámulok a sötétségbe. Ennyi hang, kiabálás, és mégsem ébredt
fel.
A vállam előrebukik, ahogy kifújok.
Hirtelen felvillannak a kerti érzékelőlámpák. Egy róka és a két kölyke
tévedt a kertbe. A legelső, ami eszembe jut, hogy bárcsak Dahlia látná. Aztán a
gondolat, hogy kurvára látni fogja, ha ez az utolsó is, amit ebben az életben
csinálok.
Előveszem a telefonomat, és videóra veszem, ahogy körbeszaglásznak. A
kölykök picik, a bundájuk puha, játékosak, és tudom, hogy Dahlia ettől el fog
mosolyodni. Az álma közben jöttek őt meglátogatni.
Az állatok nem találnak semmit, és végül eltűnnek a kert meg nem
világított részében.
Dahlia mellé ülök, és finoman a karjára döntöm a fejem.
–  Van neked egy szülinapi ajándékom – suttogom. – Két jegy Beyoncé
koncertjére. Stella mondta, hogy mindig is szeretted volna őt élőben látni. És
most jön a legjobb része. Lebeszéltem, hogy hátramehess hozzá, és találkozz
vele. Jövő hónapban van. Tizennyolcadikán. Együtt megyünk. Addig pedig
ideteszem ezeket a jegyeket.
A zongorához megyek, leülök, és a testem összes fájdalmával és
szenvedélyével játszom neki. A hajnali órákig zongorázom. Aztán hívom a
nővért, és amikor megérkezik, elmegyek lefeküdni.
  
Március
 Harminchét

DAHLIA FURY

Egészen mozdulatlanul állok egy fehér szobában. Egy fehér asztalon és hat
fehér széken kívül semmi sincs benne. A szobán nincsenek ablakok, mégis
csupa fehér fény, ami bár nagyon erős, de nem vakító. A fénynek nincs
forrása, csak látszólag mindenütt ott van. Áthat mindent. Még engem is.
Átfolyik rajtam, és tökéletes békét, tökéletes boldogságot jelent.
Az idő nem létezik, legalábbis nem érzem, hogy telne. Tudom, hogy
valamire vagy valakire várok, de nem tudom, mire. Nem vagyok ideges. Békés
vagyok. Néha azt érzem, mintha valaki megérintene. Nem vagyok benne
biztos, mert nem látom, hogy van testem. Egy nővér. Hűvös, személytelen keze
van. Egy tű szúrja a karomat. Egy cső van a torkomban, a nyakam fel van
polcolva… és még sincs testem.
Furcsa. Meghökkentő és idegen, de nem félek. Itt minden tökéletes.
Máskor más ér hozzám. Egy férfi. Nagyon jól ismerem, de nem értem, mit
csinál itt. Az ujjaink összefonódnak. Ismerős, és vágyakozással tölt el, de nem
tudom, mi után.
Más hangok is vannak. Kivehetetlen, de boldog. Bátorítanak. Örülök, hogy
itt vannak, bár nem értem, hogy mit mondanak, vagy miért vannak itt.
Gyakran gyönyörű zenét hallok, annyi szerelem és szomorúság van benne.
Olyan érzés, mintha engem hívna, de nem tudok belekapaszkodni.
 
 
ZANE
És akkor mi van, ha nem tudtunk elmenni a koncertre? Lesznek újabbak.
 
 
STELLA

Ó! Szent Habakuk! Nem fogod elhinni, mi történt, Dahlia. Ez nagy hír. Nagyon
nagy. Markkal csókolóztunk!
  
Április
 Harmincnyolc

NOAH

Zane dolgozószobájához sietek, és bekopogok az ajtaján. Nem várom meg,

hogy hívjon, kinyitom, és belépek.
– Mi történt? – mondja, és feszülten felpattan.
– Velem kell jönnie. Mutatnom kell valamit – mondom gyorsan. Alig bírok
uralkodni az izgatottságomon. A szívem dübörög a mellkasomban.
Zane napbarnított arca elsápad.
– Mi a baj? – kérdezi sietősen.
–  Csak jöjjön velem! – siettetem, és elkezdem a karjánál fogva húzni a
folyosón.
Felveszi velem a lépést. Dahlia ajtaja előtt megállok, és ránézek. Olyan
ráncok vannak az arcán, amik néhány hónapja még nem voltak ott. Mennyire
megváltozott! Lenyomom a kilincset, és beengedem.
Szinte azonnal megtorpan. Aztán Dahlia ágyához rohan, felé nyúl.
Megérinti a bőrét. Lebámul az arcára. Hallgatja a mellkasát. Aztán felém
fordul.
– Mi az ördög? – kiáltja megvadulva.
–  Az új takarítónő véletlenül rossz kapcsolót nyomott le porszívózás
közben – mondom.
Zane nevetni kezd. Mint egy őrült.
– A picsába, Noah. Egyedül lélegzik! – kiabálja.
Én is nevetni kezdek.
Csillog a szeme.
– Ez jó – mondja. – Ez kurva jó.
Bólintok, ő odarohan hozzám, átölel, és jól megszorongat. Egy pillanatig
túlságosan le vagyok döbbenve ahhoz, hogy bármit csináljak, de aztán
feszesen visszaölelem.
Amikor elenged, könnyes a szeme.
–  Bakker. Sírok – mondja. A keze élével törli le a könnyeit. – Életemben
nem sírtam örömömben. Azt sem tudtam, hogy ez mit jelent.
– Nagyon örülök – mondom puhán.
– Ki távolította el a csövet?
Jane-re mutatok, aki csendben a függönynél áll.
– Jane.
Zane felé fordul.
– Remek. Egyszerűen remek. Szép munka.
Aztán felém fordul, ingatja a fejét, és teli szájjal vigyorog. Visszafordul Jane
felé.
– Felhívta már az orvost? – kérdezi hirtelen.
– Már úton van – válaszolja.
– Nagyszerű – mondja neki. Felém fordul. – Ami pedig a takarítónőt illeti.
Adj neki bónuszt, kétévnyi fizetést, és rúgd ki. Keress egy tapasztaltabb embert
Dahlia szobájának takarítására.
– Igen, főnök.
Visszamegy az ágyhoz, lenéz Dahliára, a tekintetével megszállottan
pásztázza őt.
Felém fordítja a fejét.
– Nem hiszem el, Noah – mondja óriási vigyorral.
– Tudom – mondom. – Én is majdnem infarktust kaptam, amikor bejöttem,
és megláttam, mit csinált a lány.
Újra felnevet. Egy igazi, hatalmas, szívből jövő nevetés ez.
–  Jól van, kint leszek, ha szüksége van rám – mondom, és kimegyek a
szobából.
 
 
STELLA

–  Te lehet, hogy most nem látsz engem, Dahlia, de elképesztően táncolok

örömömben!
  
Június
 Harminckilenc

ZANE

Forró és fülledt este van, olyan nap, amikor fájóbb Dahlia hiánya. Ahogy
Bernadette mondta, lesznek jó és rossz napok. A rossz napokon egyszerűen túl
kell lenni, a jók meg majd jönnek maguktól.
Úgy döntök, hogy elmegyek, és iszom egy italt a Matrixban.
Azóta, hogy Dahliát elszakították tőlem, nem jártam itt. Belépek a klubba,
és körülnézek. Semmi sem változott. A szokásos asztalomhoz megyek, és
leülök. Egy pincérnő jön, hogy megkérdezze, mit szeretnék inni. Új lehet. Még
nem láttam. Egy nagy vodkát rendelek.
– És hozza az üveget is – mondom neki.
– Így lesz, uram – mondja.
Egy tele üveget és egy nagy vodkát hoz tálcán.
– Lesz még valami, uram?
– Majd szólok, ha igen – mondom, és a számhoz emelem a poharat.
Ő elslisszan, én iszom. Az üvegnek több mint a fele lecsúszott már, amikor
egy nő szólít meg.
– Zane?
Felemelem a fejem. Egy göndör szőke, feszes rövid ruhát viselő nő áll
előttem oldalra biccentett fejjel, felvont szemöldökkel. Ráncolom a homlokom.
Ismerősnek tűnik. Aha, azt hiszem, emlékszem rá. Egy kaszinóban
találkoztunk egy közös ismerősön keresztül. Svéd vagy norvég.
Mosolyog.
– Emlékszel rám? – dobja be.
– Nagy vonalakban – mondom.
– Abbie vagyok, Zio Tito egy barátja. Monte Carlóban találkoztunk tavaly.
 Bólintok.
– Egyedül vagy?
Körbemutatok a kezemmel, aztán hagyom leesni.
Ő nevet. Mély és szexi hangon. Igen, erre emlékszem. Abbie, a profi
flörtölő.
– Nem bánod, ha csatlakozom?
Magam mellé mutatok, mire ő helyet foglal, és elegánsan úgy igazítja a
testét, hogy selymes lábai pont kissé szétnyíljanak, és felém dőljenek. Olyan
aranyló bőre van, ami kizárólag a vérbeli skandinávoknak van.
– És Zio Tito mit csinál manapság? – kérdezem.
Vág egy arcot.
– Olaszországban ül.
Szárazon elmosolyodom. Naná, hogy ül.
– Mi miatt ül?
– Valami jegyértékesítéssel kapcsolatos netes csalás.
Az az igazság, hogy ez a legtöbb bűnöző sorsa. Ki-be járnak a börtönbe.
A pincérnő jön, Abbie pedig rendel egy White Russiant. Nem számítottam
arra, hogy ez ennyire fog fájni, de mintha gyomorszájon vágtak volna. Ez
Dahlia itala. Mi a faszt művelek én itt? Itt ültünk. Szó szerint ugyanezen a
helyen. Egy mély, fájdalmas fújásba borzong bele az egész testem.
Abbie azonnal a combomra teszi a kezét.
– Jól vagy?
A sokktól, hogy egy másik ember hozzám ér, azonnal a kezére kapom a
tekintetemet. Egy pillanatig az ittas elmém azt hiszi, hogy Dahlia szép keze az.
Ez a combsimítás. Zavarodott tekintettel hirtelen felpillantok az arcra, ami a
kézhez tartozik. És ott van, ni. Felhívás kefélésre. Félreérthetetlenül.
Akarok kefélni?
Igen.
Ez biztos kiült az arcomra, mert közelebb jön hozzám. Megüt a parfümje
illata, idegen és erős, engem meg hirtelen elkap az émelygés. Hányingerem
van. Bizonytalanul felállok. Akarok kefélni, de nem veled. Dahliát akarom.
Ő is feláll.
– Minden rendben?
Legyintek felé.
– Megvagyok.
Átverekszem magam a tömegen, félretolom az embereket az utamból. Nem
tartozom ide. Vissza kell mennem. Őrködnöm kell. Lehet, hogy kinyitja a
szemét, és nem fog ott találni. Vissza kell mennem. Az ajtóhoz érek, és Noah
megragadja a vállam.
– Gyerünk – mondja. – Vigyük magát haza.
A szemébe nézek.
– Igen, vigyél haza.
Szemre tapasztott kézzel összeroskadok a Mercedes hátuljában. Nem
tudom, meddig bírom még. Nem tudom ezt így tovább csinálni. Ki fogok
akadni. Az autó megmozdul, és a fejem oldala az ajtónak ütődik.
Atyám, kurvára szét vagyok csúszva.
Az autó megáll, én pedig kibotorkálok. Noah próbál segíteni, de eltolom.
Jurij tartja a bejárati ajtót, de elbillegek mellette. A nővér könyvet olvas
lámpánál. Amikor meglát, azonnal leteszi, és feláll.
– Most menjen el! – mondom neki durván.
Csendben megy el mellettem. Teszek néhány lépést a szobába, és az ágyon
fekvő kishalamra nézek. A picsába, mindig elcsodálkozom azon, hogy milyen
tökéletesen, nyugodtan alszik. Ha órákon át nézem, sem mozdítja meg egy
izmát, és mégis tudom, hogy ott van. Odamegyek mozdulatlan testéhez.
Örülök a csendnek. Régebben utáltam a lélegeztetőgép rémisztő szívó hangját.
Imádom nézni, ahogy lélegzik. Azt jelenti, hogy él. Megérintem az arcát.
– Ébredj fel, kishal! Kérlek. Ébredj fel.
Nem nyitja ki a szemét. Valami elpattan bennem. Finoman félretolom róla
a takarót. Puha, laza pamutpóló van rajta. Felemelem. Pelenkában van.
Óvatosan kikapcsolom. Tiszta. A combja teteje körül nincs kipirosodás vagy
kiütés a bőrén. Helyes. A nővéreknek kiadtuk, hogy óránként ellenőrizzék a
pelenkáját, és forgassák meg, hogy ne legyen felfekvése.
Az ágyékát nézem meredten. A szőr visszanőtt. Nincs fazonírozva vagy
teljesen leborotválva, mint régen előfordult. Furcsa, hogy egyáltalán nem
tűnik erotikusnak. A gondolataimban hallom a nővért, hogy: „Néha, amikor
megmossuk a fogukat, vagy megborotváljuk őket, kinyitják a szemüket.”
Talán.
Az alvó arcára nézek.
Finoman széttárom a lábát, és a nyelvemet a nedves résbe dugom. Senki
sem lát. Még a hold sem. Amint a nyelvem selymes bőréhez ér, csupa könny
lesz a szemem. Ó, bakker. Mi a faszt művelek? Csorognak le a könnyek az
arcomon, ahogy nyalom őt. Még az íze sem ugyanolyan.
 Ébredj fel, Dahlia. Ébredj fel.
Nem lesz nedvesebb. Nem ébred fel, én pedig borzalmasabban érzem
magam, mint a legundorítóbb perverz. Visszarögzítem a pelenkáját, és
betakarom. Megpuszilom az arcát.
– Szeretlek, kishal. Nagyon-nagyon szeretlek – suttogom.
Eldülöngélek az ágytól, és kinyitom az ajtót. A nővér azonnal felkel a
székből. A szobába megy, és becsukja az ajtót. Én felvánszorgok az emeletre,
az ágyra fekszem, de nem bírok aludni. Végül felkelek, és a szekrényhez
megyek. A fiókban találok egy dobozt. Kinyitom, és kiveszem belőle a
maszturbátort. „Ez akkorra van, amikor én nem vagyok itt”, mondta.
Ó, Dahlia.
Az ágyra fekszem, és a párnáknak támasztom a hátam. Magamra kenem a
síkosítót, és bekapcsolom a kütyüt. Arra gondolok, hogy őt nyalom, nem a mai
állapotában, hanem amilyen akkor volt, amikor először jött hozzám.
Kicsattant az élettől, és büszke volt, mint egy királynő. Jó ég, mennyire
másmilyen lettem volna, ha akkor tudom, amit most tudok. Bárcsak tudtam
volna, hogy ilyen kevés időnk van.
A gép belül finoman forog. Képzeletben széttárom a combjait, és
belehatolok gyönyörű testébe. Ő vonaglik, és eksztázisban nyög.
– Keményen kefélj, Zane. Kefélj!
A szeme le van hunyva. A háta ívbe feszül. Bekapom a mellbimbóját, mire
ő az élvezettől felhördül.
– Belém élvezz, Zane! Tölts tele a forró spermáddal.
Erősen élvezek el, a testem rángatózik, és őrülten vágyom Dahliára.
Egy ideig itt fekszem, túl fáradt és levert vagyok ahhoz, hogy bármit
csináljak. Aztán leveszem a maszturbátort, és rendbe teszem magam. A
paplan alá bújok, és próbálok aludni. Holnap. Talán majd holnap kinyitja a
csoda szép chartreuse szemét.
  
Augusztus
 Negyven

ZANE

Csak emlékeztetni szeretnélek, kishal, hogy az André Rieu-koncert csupán egy

hónap múlva lesz. Sok száz ember előtt fogok játszani a Royal Albert Hallban,
de az előadás csak neked fog szólni. Egy páholy vár rád. Esetleg megpróbálnál
eljönni, és megnézni, ahogy játszom, Dahlia? Elvégre ez az álmod…
  
Október
 Negyvenegy

OLGA

„Láttam éjfélkor hófehér fényben szikrázni a Napot.”

– Apuleius: Az aranyszamár
 
 
Lehajolok, és megsimogatom a fejét.
–  Ideje felkelni – mondom neki, ahogy tettem minden egyes nap, amióta
hazahozták a kórházból. – Gyerünk! Képes vagy rá.
Ennyi hónapon át semmilyen reakció nem volt, ma viszont valami más.
Érzem. Megérintem az arcát.
– Ébredj fel, bátor amerikai sas, és kapd el a kígyód! – suttogom hevesen.
Majd felegyenesedem, és figyelem őt.
Ott is van.
Egy rángás.
Az arca megrándul.
Összeteszem a kezeimet, és elkezdek imádkozni. Mennem kellene a
nővérért, de nem megyek. Inkább sugallom neki, hogy ébredjen fel.
–  Ébredj fel! Ébredj fel. Ez egy nagyon fontos nap. Muszáj felébredned.
Gyerünk! Zane-nek szüksége van ma rád. Muszáj felébredned, bátor sas.
Várok.
Aztán.
Megmozdul az ujja.
Eláll a lélegzetem. Ó, istenem, kérlek, engedd felébredni!
 Negyvenkettő

DAHLIA FURY

Eleinte kivehetetlen hangokat hallottam, de nem tudtam megállapítani, hogy

álmodom-e, vagy sem. A fülemhez nagyon közelinek tűntek. Könnyedén és
irányíthatatlanul nyertem vissza az öntudatom, aztán elengedtem. Furcsa
álmaim voltak. Gyakran volt bennük tűzgolyó. Azt hittem, újra gyerek vagyok,
és a mezőn sétálok.
Néha úgy éreztem, hogy a testemet mozgatják az ágyon.
Lassan hallottam mindazok hangját, akiket szeretek. Értettem mindent,
amit mondtak, és szerettem volna válaszolni, atyám, mennyire szerettem
volna beszélni hozzájuk, de olyan voltam, mint egy fa. Hangtalan, képtelen
egyedül mozgatni a végtagjait.
Tudom, hogy ma van a nagy koncert.
Zane André Rieu koncertjén fog zongorázni. Annyira büszke vagyok rá!
Akármi történik, erről az előadásról nem maradhatok le. Minden erőmmel
felvonom a szemöldököm, és sikerül félig kinyitni a szememet. A fény, mint a
kés, a szemembe tör és az agyamba szúr. Elvakít, úgyhogy gyorsan becsukom
a szemem. Kapkodó mozdulatokat érzek, majd hallom, hogy a függönyöket
összehúzzák, amíg én újra nekiveselkedek, és ezúttal teljesen kinyitom a
szemem. A szoba homályában lassan kiveszek egy elmosódó alakot. Az alak
közelebb jön hozzám.
–  Ó, én drága, drága kislányom, hát felébredtél! – mondja az ember
izgatottan.
Olga. Ez Olga hangja.
–  Ez csodás! Ma ébredtél fel. Tudtam, hogy fel fogsz. Zane ma este
zongorázik egy koncerten. Már a hangversenyteremben van. Megyek, és
felhívom. Olyan boldog lesz! Ez egy csoda!
Oldalra kapom a pillantásom, majd vissza rá, mire ő ráncolja a homlokát.
– Nem akarod, hogy felhívjam Zane-t?
Mozgatom a szemöldököm, és pislogok.
Egy ideig csak meredten néz engem, majd leesik neki.
– El szeretnél menni a koncertre. Meg szeretnéd őt lepni.
Könnyek szöknek a szemembe, és csorognak le az arcom szélén. Újra
mozgatom a szemem, és pislogok.
Sírni kezd.
– Te tényleg megtanultál repülni, igaz? – mondja elfúló hangon. – Jól van,
felhívom Noah-t és Stellát. Ők majd tudják, mit csináljunk. Stella kicsinosít
téged, Noah pedig megfejti, hogyan juttassunk el oda. Ne aggódj, megoldjuk,
hogy odakerülj.
Gyorsabban mozgatom a szemöldökömet. Mintha már jobban mozogna, és
sokkal könnyebb is csinálni. Ezen a ponton érzem, hogy újra elalszom, de
tudom, hogy időben fel fognak kelteni a koncertre.
 
 
Azért ébredek fel újra, mert Stella sikít a fülembe. Nehézség nélkül nyitom ki a
szemem, a szoba kellemesen homályos. Kinyitom a számat, és nagy nehezen
mondok egy szót.
– Kebab. – Magasnak és idegennek hangzik.
– Ó, te igazi bolond, te! – mondja, és hahotázik.
A két keze közé fogja az arcom, és szájon csókol.
– Szeretlek, Dahlia. Szeretlek – csicsergi.
Felmosolygok rá.
– Felhívtam Mollyt – mondja –, hoz neked egy ruhát. Két számmal kisebbet.
Attól tartok, hogy te is egy olyan csontos ribi lettél – mondja vidáman.
– Nem… a… karok… pe… lenká… ban… lenni – mondom.
– Egyetértek. Nem túl szexi – vigyorog.
Olga párnákat hoz, mögém rakosgatja őket, úgyhogy nekik dőlve ülök.
Lassan, apránként kezdenek formálódni a szavak és távozni a merev, nem
használt torkomon. Stella felhívja anyut és Daisyt, akik örömükben zokognak.
Daisy csodának nevezi, de én tudom, hogy ez valami más. Szerelem. Zane erős
szerelme utánam nyúlt, és megérintett, amíg abban a mozdulatlan fehér
világban voltam. Mindig rá vártam. Mindig.
 A hívás után kábultan nézek, amíg Stella megcsinálja a manikűrömet és
pedikűrömet. A körmeimet halvány rózsaszínre festi.
– Mark – mondom.
Erre felcsillan a szeme.
– Ó, Dahlia. Azt hiszem, szerelmes vagyok belé.
Én ragyogok a boldogságtól.
– Komolyan?
– Igen, komolyan. Csodás – áradozik.
– Örülök. Nagyon. Nagyon örülök neked – mondom.
Ebben a pillanatban érkezik meg Molly a ruhával.
– Holnap majd mindent elmesélek – ígéri meg Stella.
– Rendben.
Meglátjuk a ruhát, ami gyönyörű. Selyem, nyakpántos, sötétzöld és hosszú.
A két lány segít felöltözni, majd megérkezik Noah, és finoman, mintha a világ
legbecsesebb dolga volnék, felemel az ágyról, és abba a kerekesszékbe ültet,
amit úgy tűnik, hogy Zane majdnem egy éve rendelt.
Felnézek mindannyiukra, csordultig vagyok szeretettel és hálával.
– Szeretlek benneteket – suttogom.
 
 
A páholyomból nézem, ahogy a zenészek a színpadra jönnek, és elfoglalják a
helyüket. A szívem őrülten kalapál, amíg várom a zongorista érkezését. Végül
reflektorfénybe kerül. Ó! Azta! Milyen csodásan néz ki a fehér nyakkendős
elegáns zenekari öltözékben. Hosszú fekete frakk, fehér frakking és
csokornyakkendő.
Ott az én szerelmem.
Remegek az iránta érzett szerelem miatt. A közönség felé fordul, és
feszesen meghajlik. A közönség tapsol.
Aztán mintha akaratán kívül történne, a tekintete a páholyom felé kúszik.
Újra vissza kell pillantania, miután összenézünk. Hirtelen a közönség
megszűnik létezni. Meredten nézzük egymást. Megrázza a fejét, mintha nem
hinne a szemének.
Rámosolygok.
Tátva marad a szája, ahogy elképedésében felemeli és széttárja mindkét
kezét. A balomra pillant, Noah-ra. Csak ekkor hisz a szemének. Egy
zenésztársa megérinti a karját, mire a férfira pillant. Mond neki valamit, majd
azonnal visszafordul felém, mintha attól félne, hogy csupán egy látomás
vagyok. Az arckifejezése tiszta öröm és szerelem, majd tesz felém egy lépést,
mintha ide szeretne jönni hozzám, de finoman megrázom a fejem. Emiatt
megáll.
– Játssz nekem, Alekszandr Malenkov – tátogom, és rámosolygok.
Lassan bólint, majd megy, hogy elfoglalja helyét a csillogó zongoránál.
Onnan néz engem meredten, amíg André Rieu a színpadra lép, akit a nézők
állva megtapsolnak.
Megdöbbenésemre rólam kezd mesélni a közönségnek!
Egy nőről, aki véletlenül rábukkant a barátja kottájára, és elvitte egy
zenésztársuknak. Azzal tette humorossá, hogy kicsit beleszőtte a masszőrös
történetet.
–  Ez egy csodás szerelem története. Ez a bátor nő, miközben próbálta
megmenteni a barátját, egy évig tartó kómába esett. Az orvosok azt gondolták,
hogy talán túl sem fogja élni, de mindennek ellenére ma itt van. Kérem,
fogadják szeretettel Dahlia Furyt.
Felemeli a jobb kezét, és felém int vele. Tapsolnak, és közben minden szem
rám szegeződik.
Elönti a forróság a nyakamat és az arcomat. Honnan a fenéből tudta André
Rieu, hogy én ma itt leszek? Zavaromban Zane-re nézek. Ő úgy mosolyog rám,
mintha a szíve mindjárt kicsattanna a büszkeségtől. Noah felé fordítom a
fejem, és hirtelen már tudom. Ó, Noah. Csendes, erős és végletekig hűséges. Te
mondtad el André Rieu-nek.
– Most… először… a debütáló előadásában, hölgyeim és uraim, Alekszandr
Malenkov.
Az egész közönség tapsban tör ki.
 
 
Zane szerzeménye leírhatatlanul gyönyörű, bár olyan nagyon ismerős, mintha
már ezerszer hallottam volna. Hiába küzdök foggal-körömmel az álomkór
ellen, félidőben visszacsúszom az öntudatlanságba. Nem tudom, hogyan jutok
haza.
Arra az elmosódó képre térek magamhoz, hogy Zane mellettem ül az
ágyunkon.
– Ébren vagy – mondja, és olyan, mintha nem telt volna el idő. Nem tegnap
vittem el a kottáját Eliot lakásába? A többi zavaros. Futottam. Gyorsan.
Majdnem elestem. Volt egy robbanás. Egy tűzgolyó. Repültem. Aztán sötétség.
A homlokomat ráncolva próbálok visszaemlékezni.
– Mi az? – kérdezi.
– Valaki próbált megölni téged – suttogom.
Bólint.
– Ki volt?
–  Már nem számít. Ez mind a múlt. Egyedül csak azt bánom, ami veled
történt. Főleg, hogy tudom, miattam volt.
– Nem, számít. Tudnom kell. Ki volt?
Sóhajt.
– Lenny.
– Atyavilág. Ezért nem bíztam benne soha. Mi van, ha újra megpróbálja? –
kérdezem aggódva.
Rám néz, a tekintetében valami durván megcsillan.
– Se téged, se senki mást nem bánthat soha többé. Magam mögött hagytam
az egészet. Csak rád van szükségem. Hála a leleményességednek és
bátorságodnak már zenész vagyok.
–  Csodás voltál ma este – suttogom. – Amilyen mindig is tudtam, hogy
leszel.
Megrázza a fejét.
– Nem, te voltál csodás.
– Sajnálom, hogy a felénél elaludtam.
– Ó, drágám. Szeretlek.
– Tudom, hogy szeretsz – mondom mosolyogva.
Elmélázva megérinti az arcomat.
– Igen?
Mosolygok.
– Aha. Hallottalak, amikor aludtam.
– Helyes. Azt a részt is hallottad, hogy mennyire pocsék nélküled az életem,
és hogy mennyire hiányzol?
– Talán, de mondd el újra.
– Meg akarom mutatni, hogy mennyire, de szinte félek hozzád érni.
– Miért?
–  Mi van, ha a közepén elalszol? Lehet, hogy soha nem heverem ki az
élményt.
Finoman nevetek.
 – Ó, Zane. Olyan szerencsés vagyok.
Sóhajt.
– Akkor fogunk szexelni, vagy sem?
–  Szeretkezni fogunk, végeláthatatlanul. Újra fel fogom fedezni és
magamévá tenni minden pocikádat, de nem ma este. Először holnap
vizsgáljon meg téged az orvos.
–  De akkor mit fogunk ma este csinálni? Aludni nem hiszem, hogy
szeretnék.
Vigyorog, fiúsan, gyönyörűen és ellenállhatatlanul.
– Annyi mindent kell megmutatnom és elmesélnem neked. Lemaradtál egy
egész évről.
– Miről maradtam le?
Előveszi a telefonját a zsebéből.
–  Először is, egyik éjszaka, amikor aludtál, egy rókalány és a két kölyke
jöttek látogatóba. Hadd mutassam meg.
Nézem, ahogy pörgeti végig a videókat, amiket nekem készített, és tudom,
minden rendben lesz.
 Negyvenhárom

ALEKSZANDR MALENKOV

„Hazudtam télen át, hogy végtelen,

hisz tavasszal még nőtt e szerelem.”
– John Donne: A szerelem növekedése
 
 
Levetkőztetem. Lassan. Minden egyes ruhadarabot lefejtek róla. Nem fogom
elkapkodni. Korábban rosszul csináltam. Ezúttal jól fogom. Szerelemmel.
Olyan szerelemmel, amely megtart, a lélekig hatol, és egyetlen érintéssel,
pillantással gyógyít. Ő az enyém, és én az övé vagyok. Ez pedig a miénk. Csak a
miénk.
A felsője. A szoknyája.
– Siess! – könyörög, a hangja mély és siettető.
–  Shh – mondom, de egy kicsit sem gyorsulok fel. A szerelem kínzás. Én
tudom.
A melltartója. A bugyija.
A türelmetlen pillantása találkozik az enyémmel, összefonódnak. Hagyom,
hogy nézzen, amíg a szememmel kiéhezve, birtoklón végigpásztázom a testét.
Hadd lássa, mit rejtegettem olyan sokáig.
Ez vagyok én, kishal. Rajongok érted.
A tekintete elhomályosul, ahogy a nyelvemmel az egyik csodásan rózsaszín
mellbimbója körül körözök. A számba veszem ezt a szépséget. A testem
epekedik utána.
– Óóó – nyögi, és nekem feszül a teste.
Egymásra találtunk. Finoman szívom.
A hajamba szánt, és olyan kiscicahangokat hallat. Ez a legédesebb.
Atyavilág, mennyire hiányzott. A másik szépségre terelem a figyelmem. Erre
elakad a lélegzete.
– Ó, igen – nyöszörgi.
Olyan rég volt. Olyan rég volt.
Felemelem a fejem, és megcsókolom. Rá akarok harapni arra a telt alsó
ajkára, ősemberként akarom őt magamévá tenni, de nem fogom. Lassan és
vajpuhán csókolom. A nyelvünk összegabalyodik, az ajkaink egybeolvadnak,
amíg érzem, hogy elernyed az érintésem alatt. Égünk, egyesülünk, eggyé
válunk.
A kezemet a feneke alá teszem. Finoman, nagyon finoman belecsúsztatom
az egyik ujjam, és érzem a megborzongást, ami végigfut rajta, és vibrál a
nyögésben, amit a számba hallat. Bennem valami egyre erősödik és fokozódik.
Valami, amit még soha nem éreztem. Egyre feljebb és feljebb tör. Érzem, hogy
a szívem kalapál. A lelkem repes.
A kezembe tolja felfelé a testét, kétségbeesetten, keresve, akarva. A
tekintete ugyanattól a vágytól ragyog, mint ami bennem van.
–  Ne hagyd, hogy az ujjadon menjek el – kérleli, a szeme félig le van
hunyva, és homályos.
Még mindig élénken emlékszem arra, amit egyszer a fekvő, nem reagáló
testével tettem. Nevetett, amikor elmeséltem neki.
–  Folytatnod kellett volna – mondta. – Talán én lettem volna az első
kómában fekvő ember, akinek orgazmusa van. – Ezt csak azért mondja, mert
nem tudja, mennyire végtelenül elveszett voltam nélküle. Hogy mennyit
sírtam.
Széttárom a combjait, és kiélvezem az elém táruló látványt. Ó, az én szexi,
nedves, sóvárgó puncim. A csiklója egy pici fehér gyöngy, ami kiáll a duzzadt
környezetéből. Csorog a nyálam, hogy megkóstolhassam, de arra lesz még
később idő. Benne kell lennem. A farkamnak bele kell temetkeznie a szűk,
forró puncijába. Megbillenti a csípőjét. Az édes puncija a farkamat keresi.
És tényleg megtörténik.
Ennyi idő után a kicsimben leszek. Előrenyúl, és megmarkolja a farkam
tövét.
– Jóságos ég, elfelejtettem, hogy milyen nagy vagy – suttogja, az arca ragyog
az izgatottságtól. Az ujjával elkeni a kibuggyanó nedvet a farkam egész
hegyén.
Felnyögök.
– Ó, igen.
 A szemébe nézve még jobban széttárom lábait. Kemény és forró
merevedésemet a puncija ajkaihoz igazítja, hozzádörgölőzik, majd magába
nyomja, lassan. A régi vágy, hogy őrülten megdugjam, és elvegyem, amit
akarok, fel sem merül. Csak az jár a fejemben, hogy ne okozzak neki
fájdalmat. Olyan törékeny, mint egy csontporcelán. Szinte félek, hogy
tönkreteszem. A melle kisebb, és látom a bordáit, csípőcsontjait kiállni, a bőre
pedig olyan nagyon fakó.
– Fájdalmat okozok?
– Nem. Csodás érzés.
Majd levegőért kap, és abbahagyja a mozgást.
– Fájdalmat okoztam?
– Nem. Csak kiélvezlek.
Tudom, hogy hazudik. Fájdalmat okozok neki. Ennyi idő után nagyon szűk.
–  Hadd csináljam én – mondom, erre elemeli a kezét a farkam tövéről.
Kivárok, hagyom, hogy hozzászokjon ahhoz, hogy újra feszül.
– Imádom, ahogy kitöltesz – mondja, a hangja mély és lüktető.
– Imádlak kitölteni.
– Készen állok. Most pedig kefélj meg!
Nagyon lassan végig belecsúszom, mire ő megemeli a csípőjét, hogy még
jobb legyen.
– Ó, azta! – kap levegőért.
Én diktálom a ritmust. Nem vad és őrült, hanem egyszerűen tökéletes két
olyan ember számára, akik túlélték az elveszettséget. Így van időm az egészet
befogadni. Az arckifejezését, a hangokat, amiket ad, az illatát, a bőre
tapintását és az izzadságot, ami csillog az arcán. Úgy gyűjtöm be, mint egy
fösvény ember a pénzt, vagy harácsolom, mint egy szarka a fényes tárgyakat.
Megszállottan.
Gyorsan elfárad, ölével már nem tudja tartani a ritmusomat, úgyhogy
kicsúszok belőle, megfogom a bokáját, és a füle mellé emelem őket. A
pulzusom azonnal felgyorsul. Ezek voltunk mi régen. Ez soha nem fog
megváltozni. Mindig örülni fogok, ha ilyen kitárulkozva láthatom. A gyönyörű
puncija hatalmasra nyílt nekem. Visszacsúsztatom a farkam a résbe, és végig
betolom a szűk, nedves csatornába. A puncija fala összeszorít, és nézem,
ahogy elkerekedik a szeme.
– Még! – siettet rekedtesen.
Mélyebben belehatolok. Szűk. Elképesztően szűk.
 – Többet elbírok – kap levegőért.
Egészen végig bele akarom csúsztatni a farkam, de látom rajta, hogy fáj
neki. Egy nyögéssel megállok, és hagyom, hogy alkalmazkodjon a
méretemhez. Ficereg a fenekével, az érzés pedig olyan, mintha láva folyna az
ereimben. Majdnem elmegyek.
– Imádom, hogy ilyen mélyen vagy bennem – suttogja.
Elkezdek mozogni. Belesüllyedek, mélyebbre és mélyebbre,
megfeledkezem magamról, amíg egy hirtelen, szakadozott hang tör fel a
torkából, és elélvez. Erre én is azonnal elernyedek, a levegő kitör a tüdőmből,
a sperma pedig kilő belőlem. Úgy élvezek el, ahogy nagyon-nagyon rég nem,
és amit csak ő tud kiváltani. Erősen és brutálisan, a nyakam megfeszül, és egy
elfojtott hörgés morajlik a torkomban.
Kiürülve és ziháló mellkassal nézek le a szerelmemre. Ki van pirulva, és
kapkodva veszi a levegőt.
Magam felé húzom.
– Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.
– Nem, ez volt életem legjobb szeretkezése.
Hálával hallgatom a szaggatott lélegzetét. Minden szívdobbanás egy
ajándék, amit nagyra becsülök.
–  Mindenedet akartam – suttogja. – Mindig képes voltam mindenedet
magamba fogadni, és újra ezt akartam.
–  Fogod is. Amikor készen állsz. Nem kell sietnünk – mondom neki. – Az
egész élet előttünk áll.
 Epilógus

DAHLIA FURY MALENKOV

(Öt év múlva)

Kinyitom a hűtőajtót, és kellemes hűvös levegő csapja meg az arcomat.

Kiveszek egy kancsó limonádét, becsukom az ajtót, és erre Mark jelenik meg a
konyhaajtóban.
– Szia! – mondja.
– Neked is szia! – válaszolom.
A konyhába jön. Mezítláb van, fürdőnadrágban.
Feltartom a kancsót.
– Kérsz? – kérdezem.
–  Jó ég, igen – mondja, és odajön, hogy leüljön a konyhapulthoz. Nézi,
ahogy kiöntöm a limonádét. Csapos mozdulattal csúsztatom neki oda a
márványpulton.
– Menő – mondja mosolyogva, és belekortyol.
– Mi folyik kint? – kérdezem, és felhuppanok a vele szemközti bárszékre.
–  Nem mókás az élet? – elmélkedik hangosan, ahelyett, hogy nekem
válaszolna.
– Milyen értelemben?
–  Azt hittem, hogy te vagy nekem az igazi. Úgy értem, senki sem tudott
volna eltántorítani. Ahogy Stellának is mondtam, kész megszállott voltam. Az
első pillanattól kezdve, hogy megláttalak, még igazából azt is hittem, hogy ez
szerelem első látásra. Hazáig követtelek, az ég szerelmére.
– Igen, ez kicsit hátborzongató – kuncogok.
– Aztán megláttam Stellát, és arra gondoltam, hogy ja, szuper test, szép arc,
de nem az igazi, aztán mégis. Mi sosem voltunk egymásnak valók. Nem
passzoltunk, akárhogyan is próbáltam erőltetni. Stellával nem kell
próbálkoznom. Egyszerűen ment, mint kés a vajban. Téged mindig is Zane-nek
szántak, Stellát pedig nekem. Már el sem tudom képzelni nélküle az életemet.
Kedves szemébe nézek, és boldog vagyok, hogy négy évvel ezelőtt végre
sikerült rávennem Zane-t, hogy fogadja be őt az életünkbe. Mielőtt
válaszolhatnék neki, egy kiáltás hallatszik.
– Mark bácsi, hol vagy? – kiabálja egy hang.
– Annuska kínozni akar téged. Megint – mondom mosolyogva.
– Remek. Túl jó volt, hogy sokáig tartson – mondja, és feláll.
– Sok szerencsét! – vigyorgok rá, ahogy kimegy a vakító napfénybe.
Kinézek az ablakon, és látom, hogy Mark a levegőbe kapja a lányomat,
majd a vállára fekteti. Annuska úgy kapaszkodik a nyakába, mint egy kis
barna pók, aztán elindulnak a medence felé.
Zajt hallok, és Stella totyog be. Hét hónapos terhes.
–  Jézusom, Dahlia. Mi az ördögöt keresünk ebben az átkozott országban?
Eszméletlen a forróság. Mindjárt egy hatalmas tócsává olvadok.
–  Hát, a római nyár kellős közepén vagyunk itt. Két hónap múlva
megszületik a kisbabád, és el akartál jönni, emlékszel? – kérdezem.
– Ez igaz. Valaki adjon egy limonádét, mielőtt elájulok – mondja drámaian.
–  A konyhában van légkondi – emlékeztetem, és egy pohár limonádét
nyomok a kinyújtott kezébe.
–  Te tönkre akarod tenni egy díva pillanatát? – kérdezi, majd kiissza az
egész poharat, és visszateszi a kezembe.
–  Isten ments – mondom, és nézem, ahogy felmászik a konyhaszigetre, és
elnyúlik a hűvös gránitpulton.
Felmászok én is a pultra, és mellé fekszem.
– Mindig neked vannak a legjobb ötleteid.
Elfordítja a fejét.
– Zane hol van?
Összekulcsolom az ujjainkat.
– Fent. Tisztába teszi Alekszejt.
– Jóságos ég. Egy újabb rám váró öröm.
Kuncogok.
– Annyira nem rossz.
– Ja, igaz. Legközelebb azt fogod mondani, hogy a szülés gyönyörű.
Rávigyorgok.
 – Az is.
– Nagyon köszönöm, de nekem más elképzelésem van a gyönyörűről, mint
hogy egy háromkilós bowlinggolyó kilő a hüvelyemből.
Vigyorgok.
– Egy kicsit félsz, nem?
– Ha már megkérdezted, igen. Rohadtul félek.
Felnevetek.
– Hidd el nekem, megéri.
–  Ez majd kiderül, de te nem tartod furcsának, hogy egy kis ember él
benned, beléd pisil és kakil?
– Ó, Stella! – kacarászom, és megszorítom az ujjait. Ducik a forróságban. –
Csak te tudsz ilyeneket úgy mondani, hogy aranyosnak tűnj.
– Ha már aranyos, nem is meséltem, hogy mit művelt a te mini változatod.
– Mit művelt? – kérdezem sóhajtva.
–  Múlt héten elmagyaráztam neki, hogy amikor szíved szerint valami
rosszaságot csinálnál, az azért van, mert az ördög a füledbe suttog.
– Ó, szóval te mondtad ezt neki – kiáltok fel.
– Nem ez a történet lényege – mondja Stella türelmetlenül. – Szóval tegnap
azon kaptam, hogy boldogan pingálja a szobám falát. Természetesen
leszidtam. Ez nagyon csúnya dolog, Annuska. Ha legközelebb ezt meglátom, rá
fogok paskolni a popókádra. Morcosan rám nézett, és azt mondta, hogy most
az ördög beszél neked, Stella néni?
Hahotázni kezdek.
– Atyavilág. Rettenetes a lányom.
–  Tudom. Mintha az én lányom lenne. Minden tulajdonságom megvan
benne.
– Igaz – értek egyet, és még mindig kacarászok.
– Egyébként Noah mikor jön?
–  Holnap. De csak egy napot tud maradni. Majdnem nem is jött, de
meggyőztem.
– Mivel lehet Noah-t meggyőzni?
– Étellel.
– Komolyan?
– Egészen konkrétan a datolyás banántortával.
– Ugye viccelsz? Puhíthatatlannak tűnik.
– Nem. Ez a nagy gyenge pontja.
 Felnevet.
– Még mindig szingli, nem?
– Aha.
– Szerinted fog ő valaha találni valakit?
– Biztos. Aranyszíve van. Nagyon szerencsés lesz az a nő, akinek ő jut.
Kissé felemelem a fejem, és látom, hogy Zane áll ott Alekszejjel.
– Mami, mami! – kiáltja Alekszej, mire Zane odahozza hozzánk, és kettőnk
közé teszi.
A kis ujjaival megfogja az arcom, és egy nyálas, ragacsos puszit nyom az
orromra.
–  Jól van. Megyek, megnézem, Mark mit csinál – mondja Stella, próbál
felülni, de nem megy neki.
Zane felé nyújtja a kezét, ő megragadja, mire Zane ülő pozícióba húzza.
–  Köszönöm, kedves uram – mondja neki Stella, majd kicsoszog a
konyhából.
– Helló, szépségem! – mondja Zane, és odajön, hogy megcsókoljon.
Felülök, és az ölembe veszem Alekszejt.
Zane felém hajol, és azzal, hogy a két kezét a testem mellé teszi a
konyhapultra, közrezár.
– Boldog vagy? – kérdezi.
– Észbontóan – válaszolok.
– Fel szeretnélek vinni az emeletre, Mrs. Malenkov – suttogja.
– Úgy érted, most?
– Úgy értem, most – mondja nagyon komolyan.
– Miért?
– Mert évfordulónk van.
– Nem, nincs – vágom rá.
– De, igen.
– Milyen évforduló? – érdeklődöm.
– A legelső alkalom, hogy elélveztél miattam.
Vigyorgok.
–  Amikor Stella rám tukmálta, hogy masszírozzak meg egy nagyon
veszélyes orosz maffiafőnököt?
Bólint.
–  Már nem maffiafőnök, viszont még mindig nagyon is orosz, úgyhogy
veszélyes tud lenni, ha provokálják. Meg fogod masszírozni?
 – Vele mi lesz? – kérdezem, és Alekszej felé biccentek.
– Csak dobd a medencébe – mondja gonoszan.
–  Jobb ötletem van – suttogom, majd a kezébe nyomom Alekszejt, és
leugrok a konyhapultról. Visszaragadom a fiamat, és kimegyek a medence
mellé, ahol Mark, Stella és Annuska játszanak.
– Tudnátok egy órát vigyázni erre a kis emberre? – kérdezem, és Stella felé
nyújtom a fiamat.
– Mi vagyok én? A bébiszittered?
– Várj, amíg megszületik a kisbabád, és te is akarsz majd egyet – mondom
sokat sejtetőn.
– Add ide azt a gyereket! – mondja, és kinyújtja a kezét.
Odaadom neki Alekszejt, és elrohanok.
Igen, rohanok a férjemhez.
 
Vége.
  
A könyvet az a gondolat ihlette,

hogy mindenki megérdemel egy második esélyt.

 
És bárki képes megváltozni.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szeretném őszinte hálámat a következőknek kifejezni:

 
Caryl Milton
Elizabeth Burns
Nicola Rhead
Tracy Gray
Brittany Urbaniak
SueBee★bring me an alpha!★
 A SZERZŐRŐL

Georgia Le Carre kortárs és felnőtt romantikus regényeket író Amazon

bestsellerszerző. Egy kis régi, 19. századi romantikus házikóban él, mesebeli,
gyümölcs- és diófákkal teli kerttel körülvéve, ahol hemzsegnek a vadon élő
állatok. Imád csokoládés dolgokat enni, mohó étvágya van a romantikus
olvasmányok iránt, főleg a friss hangú, új szerzők műveit kedveli. Amikor
éppen nem Amybe, a nagyra becsült laptopjába gépel, az erdőben tesz
bolyongó nagy sétákat, különösen holdfényes éjszakákon, gyakran álmai
férfijával.
 MÉLTATÁSOK

Atyavilág! Annyira fülledt és erotikus, hogy innom kellett egy pohár vizet.
Georgia Le Carre aztán tud írni. Zane és Dahlia között őrületes a kémia. A
történet fantasztikus. Bízom benne, hogy a második rész pont ugyanennyire
őrületesen magával ragadó lesz. Hajrá!!!
– Tuakana, amazon.com
 
 
Nem akartam, hogy véget érjen a könyv. Alig várom Dahlia és Alekszandr
huzavona történetének a folytatását! Elképesztő kettejük között a kémia, és
Georgia Le Carre olyan szexjeleneteket ír, hogy meggyullad a könyv. Imádtam!
– ArizonaGirl2, amazon.com
 
 
Teljesen odavoltam ezért a könyvért! Még az alvást is halogattam, annyira jó
volt, hogy nem akartam befejezni az olvasást. Egészen biztos, hogy újra fogom
olvasni!
– Jules Hart, amazon.com
 
 
Le Carre új szerző számomra, és örülök, hogy próbát tettem a könyvével. Egy
fülledt, izgalmas, romantikus(szerű) drámai történetet írt, ami az első oldaltól
magába szippantja az olvasót. A vége pedig? Muszáj azonnal beszereznem a
második részt!
– Jessica, goodreads.com
 
 
Tele van fülledtséggel, humorral és olyan csavarokkal, amire nem
számítottam. A könyv az elejétől a végéig lekötötte a figyelmemet. A szereplők
csodálatosak, és találkozunk korábbi szereplőkkel, ami egy plusz. Alig várom a
következő részt, és hogy mi vár Zane-re és Dahliára.
– Crystal, amazon.com
 
 
Szerettem őket az első könyvben, de még jobban megszerettem a másodikban.
Nem bírtam abbahagyni a történetüket, és minél többet olvastam, annál
inkább vágytam én is egy ilyen szerelemre. Én azt viszem magammal ebből a
könyvből, hogy a szerelem mindent legyőz. Szerelmes vagyok a szerelembe.
Köszönöm!
– Victoria, amazon.com
 
 
Atyavilág, egymás után olvastam el a két részt. Nem csak egy magával ragadó
történet, rengeteg erotikus szex van benne, és olvastatja magát. Teljesen
odavoltam, ahogy próbáltam a végére jutni. Imádom Le Carre könyveit,
annyira magukkal ragadnak a történetek, hogy muszáj olvasnom.
– Babs, amazon.com
 
 
A könyv őrült hullámvasutazásától görcsben volt a gyomrom. Nagyon komoly
és egy olyan témával foglalkozik, amiről nem hallunk gyakran. Rendkívül
intenzív és gyönyörű.
– Brenna, amazon.com
 
 
Ez az egyik kedvencem! Georgia fantasztikus munkát végzett. Két nap alatt
olvastam el, mert nem bírtam letenni. Imádom és imádom ezt a szerelmi
történetet!!!
– Pamela Clark, amazon.com
 
 
Mindig, amikor egy Georgia Le Carre-könyvet olvasok, arra gondolok, hogy ez
nem lehet jobb, mint amit legutóbb tőle olvastam. Aztán kiderül, hogy
tévedtem.
– Sarah, goodreads.com