A

fordítás az alábbi mű alapján készült:

Ava Harrison: Broken Reign (The Corrupt Empire #5), 2022

Fordította
HORVÁTH M. ZSANETT

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A becstelen (Alvilági játszmák 1.), 2022
A zsarnok (Alvilági játszmák 2.), 2022
A vétkes (Alvilági játszmák 3.), 2022
A bűnös (Alvilági játszmák 4.), 2022

Copyright © 2022 by Ava Harrison

Published by AH Publishing
Hungarian translation © Horváth M. Zsanett, 2023
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Papp Diána
Korrektúra: Dobos Attila
Tördelés: Dubecz Adrienn

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5705-93-1
Szent és bűnös között az a különbség, hogy minden
szent maga mögött hagyott egy múltat, és minden
bűnösre vár egy jövő.
OSCAR WILDE
 ELŐHANG

Matthews rendőrtiszt

Ideális nap ez egy gyilkosságra.

A fél őrs a Waverly Streeten dekkol, a kapitány ötvenedik
születésnapja alkalmából bezsúfolódtak a rozoga nantucketi
otthonába. Borzalmasan lelassult a reakcióidőnk. Charlie és Rick az
asztaluknál szundikálnak, a hortyogásuk az egyetlen életjel az üres
székek tengerében.
Manapság mindig tartok egy extra bilincset az övemen. De
amikor kibámulok az ablakon, odakint semmi mozgás. Feltűnően
nagy a csend.
Nincsenek hívások. Se könnyek. Se hullazsákok.
Az a fajta vasárnap délután, amit valaha természetesnek vettünk.
Az a fajta vasárnap, mint régen, mielőtt minden megváltozott.
Persze bűnözés mindig volt. De az idei év előtt a bűnözők krémje
a város másik felét uralta. Ami nem az én hatásköröm, az nem az én
kurva problémám. Amíg Reddington polgárait biztonságban
tartottam, addig aranyat értem.
De az akkor volt, ez pedig most van.
Manapság nem telik el nap túladagolás nélkül. Egyre közelebb és
közelebb kúsznak a drogok a város szívéhez. És ha igaz, amit az
utcán beszélnek, a kikötőben készülődő háború is erre tart.
 A kerületi ügyész azzal az ígérettel indította a kampányát, hogy a
drogok soha nem jutnak el a mi kis csendes közösségünkbe. Hogy
meg fogja állítani.
Egy kibaszott vicc az egész!
Húsz percen belül már negyedszerre nézek az órámra. Két perc
maradt a műszakomból. Épp szedelőzködni kezdek, amikor csörög a
telefon az asztalon. Éles hangja megtöri a nap csendjét.
Csak csöng…
…és csöng.
Charlie és Rick zavartalanul szunyókálnak, nem izgatja őket a
kakofónia. A telefonért nyúlok, közben végignézek az asztalomat
uraló rendetlenségen – tollak és papírgombócok szanaszét, még egy
koszos kávéscsésze is akad köztük.
A telefon mellett egy köteg fotó hever. Megakad a szemem az
egyiken. Egy kép Barosról, városunk új drogdíleréről. Az elmúlt
évben minden lépését szemmel tartottuk, fentről kaptuk az
utasítást.
Félretolom a köteget, nehogy véletlenül lelökjem, és felveszem a
kagylót. Bömbölő hang tölti be a teret. A kapitány az, egy tucatnyi
kollégám kíséretében. Civilben lépnek be az őrsre, egymás szavába
vágnak, eszelős a tekintetük. A főnök ingén még ott virít a
Szülinapos fiú! kitűző, nyilván a felesége jóvoltából.
Körülvesz a zsivaj. Hagyom a francba a telefont, és körülnézek,
hogy kiderítsem, mi folyik itt. A rendőrök egymás köré gyűlnek,
lehajtott fejjel hallgatnak egy nyomozót. Markot. A gyilkosságiaktól.
Belinda ráüvölt valakire mellettem, hogy válaszoljon már neki. A
terem túloldalán Philip a kijárathoz vezető folyosóra rohan.
Fogalmam sincs, mi történik, de rám tör az idegesség.
Nem gondolkodom. Olyan erővel tolom hátra a székemet, hogy a
fémlábak csikorognak a padlón. A szék hátracsapódik, valószínűleg
horpadást hagy a falon. Leszarom.
– Mi van? – ásítozik Rick. Feláll, kinyújtja a karját a feje fölött, és
felrázza Charlie-t. Körbe-körbecikázik a tekintete, azt lesi, hátha
valaki tudja, hogy mi folyik itt.
Megrázom a fejem, és kiegészítem a kollekciómat még egy
bilinccsel.
– Gőzöm sincs, de kurva nagy gebasz lehet.
A testem végre utoléri az agyamat, és reagál a káoszra. A
következő pillanatban már a kapitány felé rohanok.
Valami nem stimmel. Az arca természetellenesen sápadt, és ha ez
nem lenne elég, megfeszül az állkapcsa.
– Kapitány?
Rám mered.
Üres tekintettel.
– Mi történt? – kérdem.
– Helyzet van… – Elhallgat és megrázza a fejét, mintha fel sem
tudná fogni, amit az imént hallott.
– Miféle helyzet?
De hiába, nem válaszol. Felbolydul a terem. Egyik bejövő hívás a
másikat éri, mindenki kiabál.
Várom, hogy mondjon valamit, ehelyett felegyenesedik. Kihúzza
magát, nyílegyenes a gerince, megdörzsöli a szemét, tekintete újra
kitisztul, azután elsétál tőlem a terem közepére, ahol megáll az
összeverődött tömeg előtt.
Csend borul ránk.
Kővé dermedek.
Készülök lelkileg a borzalomra.
– Több tucat bejelentést kaptunk egy robbanásról, és sikoltozást
hallottak egy étteremből. Számos szemtanú szerint úgy hangzott,
mintha mészárlás történt volna.
Kitör a káosz.
Ismét felzúdul mindenki, kérdésekkel bombázzák a kapitányt.
Mind tudtuk, hogy előbb-utóbb elérkezik ez a pillanat.
Elkerülhetetlen volt. Ám hiába fáradoztunk azon, hogy
megszabadítsuk a városunkat a világ söpredékétől, hiába
túlóráztunk, hogy megfékezzük őket, mielőtt túl késő lenne, nem
tudtunk felkészülni arra, hogy milyen lesz, ha bekövetkezik az első
leszámolás.
Sebesen jár az agyam, miközben azon tűnődöm, vajon hol
történhetett. Melyik étteremben? A kikötőben? Talán a kávézó a
lakótelep mellett, amit elárasztottak a drogosok? De aztán
elhangzanak a szavak, a szívem kalapál.
Al falatozója.
Mészárlás történt.
– Mindenkit mozgósítunk. Matthews, Sterling, Bruno és Ludlow,
menjetek Al falatozójához…
Indulok.
A helyi kajálda.
Egy kisvendéglő, ahová sokan járnak. A családok ott ünneplik a
jeles napjaikat. A barátaikkal, a párjukkal… a gyerekeikkel.
Keserű íz szökik fel a torkomon. Az étterem egy kilométerre sincs
az őrstől.
Nincs messze – emlékeztetem magam. – Ha most rögtön indulok,
talán meg tudom állítani. Talán még nem késtünk el.
Szaggatottan nyelem a levegőt, ahogy sprintelni kezdek. Utánam
üvöltenek, hogy álljak meg. Várjak. Erősítésre lesz szükségem.
De mielőtt megállíthatnának, kirúgom az ajtót, és már kint is
vagyok az épületből. Hallom, hogy mögöttem Tom kiabál, hogy ő is
jön, aztán a többiek is követnek.
Az arcomba csap a hideg, mint egy kegyetlen pofon.
Kabát nélkül iramodtam neki.
De mivel tudom, hová megyek, és mire számíthatok, nem
fordulok vissza. Nem tehetem. Erre most nincs időm.
Szétárad az ereimben a vér, ahogy szedem a lábam.
Eszeveszett sebességgel ver a szívem.
Mindjárt ott vagyok.
Már csak néhány háztömb.
Alig kapok levegőt, mire az épület közelébe érek. Ég a tüdőm, és
mélyeket lélegzek, hogy megnyugodjak.
Az utca sarkán, alig néhány méterre az épület bejáratától,
mindkét irányba elfordítom a fejem, hogy lássam a többi rendőrt,
akik követtek.
A legtöbben kétrét görnyednek, hevesen zihálnak, ahogy levegő
után kapkodnak. Mások a rádióba beszélnek, nyilván a kapitány
utasításaira várnak.
Nem foglalkozom velük, felmérem a helyzetet. Várjak még
valakire? A különleges egységre a szomszéd városból? Vagy menjek
be anélkül, hogy valaki szemmel tartaná az épületet?
Csend van. Hátborzongatóan nagy a csend. Mintha az egész város
tudná, hogy mi folyik itt, és úgy döntöttek, hogy távol tartják
magukat a pusztítástól.
Normális esetben az ember arra számít, hogy egy ilyen városban
gyalogosok sétálnak, autók járnak, barátok kacarásznak, a párok
kéz a kézben andalognak.
De most semmi.
Megtorpanok a fojtogató csendben. Hiába vannak fenntartásaim,
kényszerítem magam, hogy megmozduljak. Továbbmegyek, de nem
tudom, mit fogok találni.
 Nem tudom, miféle borzalmak várnak odabent.
Úgy érzem magam, mintha egy lassított felvételben lennék.
Mintha egy horrorfilmben ragadtam volna, ahol elnémul a világ,
mielőtt elszabadul a pokol.
A legjobban az rémít meg, hogy nincs lövöldözés. Egyetlen hang
sem hallatszik az épületből.
Lassan kinyitom az ajtót, és óvatosan belépek. Felemelem a
pisztolyomat, kibiztosítom, a kezem a ravaszon. Amint átléptem a
küszöböt, megcsapja az orromat a lőpor ismerős bűze.
Majd az arcomba csap a forróság, és beszivárog az orrlyukaimba.
Az imént adták le a lövéseket, nyilván hangtompítóval. Csak most
ért véget a vérfürdő, ami azt jelenti, hogy a fenyegetés még nagyon
is közel lehet. Összeszedem magam, és beljebb merészkedem az
épületbe.
Elsőre nem látok semmi szokatlant.
Kivéve a legfontosabb dolgot.
Az élet jeleit.
A zenegép zümmög halkan. A dalocska elüt az élénk színű falak és
a bulidekor világától. Egy lassú, érzelmes melódia. Libabőrös leszek
tőle.
Mintha még a dalszöveg is figyelmeztetne…
Valami baljósra figyelmeztet, ami a sarkon túl vár rám.
Al falatozója hangos és harsány szokott lenni, de most üres a hely.
Megfigyelem a részleteket. A foltos tapétát. A kipukkadt lufikat. A
fémes szagot.
Ahogy befordulok a sarkon, véget ér az illúzió.
Ez egy mészárlás.
A töltényhüvelyek úgy hevernek a padlón, mint a szétszórt
konfetti.
Követem őket, és benézek az első bokszba.
 Egy véres kéznyom van az ülésen. Lepillantok, és tágra nyílt,
üveges szempár néz vissza rám. Köztük egy golyó ütötte lyuk.
Összeszorul az állkapcsom és megfeszülnek az izmaim.
Felemelem a fegyvert, lövésre készen, és a következő bokszhoz
lépek.
Vörös csík az asztalon. A falon is végighúzták, az ablakon véres
kéznyomok.
Valaki menekülni próbált.
Keresem a testet…
Aztán megpillantom. A nő bemászott a pad alá, mintha el tudna
bújni.
De így is megtalálta a halál.
Lenyelem az epét a torkomban, és elfordulok, hogy ellennőrizzem
az étkező többi részét.
Testek hevernek szerte a padlón. Véresek. Rengeteg itt a vér. A
vörös csíkok úgy éktelenkednek a fehér linóleumpadlón, mint friss
festék a makulátlan vásznon. Hetekbe telik, mire végeznek a
helyszíneléssel. Mire kiderítjük, hogy melyik vérfolt kié.
Nagyot nyelek, és a számon keresztül lélegzem. Nem most jött el
az ideje, hogy összeomoljak.
Kényszerítem magam, hogy közelebb lépjek, vigyázva, nehogy
megzavarjam a helyszínt.
Újabb holttestet találok. Falfehér, tágra nyílt szemekkel, a mai nap
borzalma örökre beléjük ivódott. Legszívesebben végigsimítanék a
kezemmel a szemhéján, hogy lecsukjam. Hadd nyugodjon békében.
De nem nyúlhatok semmihez sem.
Az arcán és az ajkán friss lila és szürke foltok. A bőre még nem
viaszos, ami azt jelenti, hogy valamikor az elmúlt húsz percben
történt.
Bárki tette, nem juthatott messzire. És biztosan hangtompítót
használt, különben hallottuk volna a lövéseket az őrsön.
Előveszem a telefont, hogy felhívjam az őrsöt, és jelentsem, hol
vagyok és mit találtam. Üres a hely, a konyha melletti rejtett hátsó
ajtó a legvalószínűbb menekülési útvonal. Mindenesetre nem
teszem el a fegyvert, amíg folytatom a túlélők felkutatását.
Végigsiklik a tekintetem a falakon, az ablakokon és az asztalokon.
Ekkor megakad rajta a szemem. Egy alig látható vérnyom.
Követem. Minden lépés lassú és kiszámított, ahogy követem a vér
útját.
A zenegép mögé, egy ajtóhoz.
El van rejtve.
A pokolba is, egész életemben ebben a városban éltem, minden
héten ellátogattam Al falatozójába, mégsem tudtam a létezéséről.
A zenegép mögött, mely évek óta szórakoztatja a várost, résnyire
nyitva van az ajtó. Elindulok felé, készen arra, hogy meghúzzam a
ravaszt, ha kell. Remélem, nem kell! Remélem, egy ártatlan! Valaki,
aki túlélte.
Lassan kinyújtom a kezem, és megérintem a kilincset.
Az ajtó nyikorgása megtöri az étkező csendjét. Amint kinyílik,
behajolok, és ekkor pillantom meg.
A véres kezet.
 ELSŐ FEJEZET

Húsz évvel később…

Tobias

Egyetlen célom van az életben.

Egyetlen cél lebeg szüntelenül a szemem előtt.
Mindent felemészt, még engem is. De rendet kell tennem, mielőtt
nekigyürkőznék.
És ezzel el is érkeztem a jelenhez. A jobb lábam már a járdán,
kiszállok a kocsiból, és a bíróság felé veszem az irányt.
Nincs okom utasításokat adni a sofőrnek. Meg fog várni, amíg
elintézem, amit kell – mint mindig.
Utálom, hogy ide-oda fuvaroznak, de a jelek szerint szükséges. Ma
viszont, a biztonsági emberem tiltakozása ellenére, egyedül megyek
be. Az egyetlen, aki mellettem lesz, az Gideon, a jobbkezem.
Ő már itt van, a helyén, felderíti a helyszínt, felméri a lehetséges
veszélyt, amire figyelnie kell.
Gyors léptekkel haladok a célom felé.
Az oszlopokkal szegélyezett tágas bírósági épület fölém tornyosul,
és felsietek a masszív gránitlépcsőn a bejárat felé.
Természetesen, amikor felérek a lépcső tetejére, át kell mennem a
biztonsági ellenőrzésen.
 Foglalkozási ártalom, hogy ma nem hordhatok magamnál
fegyvert, amivel hátrányba kerülök, ha egy ellenségem úgy dönt,
hogy az életemre tör.
Ez az oka annak, hogy Gideon előrement. Hogy
megbizonyosodjon arról, hogy semmi sem jut át mellette.
Gideon alapos kiképzést kapott, már egy kilométerről kiszúrja a
fenyegetést, így fegyverre sincs szüksége ahhoz, hogy kiiktasson
valakit.
A puszta keze legalább olyan halálos, mint a fegyvere.
Jól jön, hogy ilyen személy áll az oldalamon.
Gideon azonban több ennél.
Nemcsak a jobbkezem – ő az, aki majd átveszi az irányítást, ha
visszavonulok. Senki másban nem bíznék meg. Gideonnal tinédzser
korunkban barátkoztunk össze még Miamiban, így ő a tökéletes
jelölt arra, hogy átadjam neki a kastély kulcsait. Mázli, hogy nincs
ellenvetése, és amíg nem kerül sor az átadásra, újra meg újra
bebizonyítja a hűségét.
Akárcsak most, amikor teljes bizalmamat beléhelyezem, ahogy
átmegyek fegyver nélkül, védtelenül a fémdetektoron. Könnyű
célpont vagyok, ha az ellenségeim úgy döntenek, hogy az életemre
törnek.
Mégis úgy érzem, hogy megéri. Hajlandó vagyok vállalni a
kockázatot, mert tudnom kell, mivel állok szemben. Látni akarom őt
éles helyzetben.
Felix Bernard itt van.
Az előzetes meghallgatáson azt vizsgálják, hogy megalapozott-e
egyáltalán, hogy bűncselekményt követett el. Ebben az esetben az a
kérdés, hogy van-e elég bizonyíték arra, hogy összekapcsolják a
pénzmosási üggyel. Azzal, ami közvetlenül egy nagy
drogbirodalomhoz köti.
 Nem kérdés, hogy Felix Bernard úgyis megússza. Nem fog
börtönbe kerülni. Számomra ez egyértelmű, mégis látnom kell őt.
Be kell pillantanom egyenesen a szemétláda lelkébe, tudnom kell,
mi van benne. És úgy leljük meg a bensőben élő démonokat, ha
belenézünk valakinek a szemébe.
Miután átjutottam a biztonságiakon, gond nélkül, nyilván, a
tárgyalóterem felé indulok, ahol Gideon már vár. Az előzetes
meghallgatás nyilvános. Valószínűleg nem jó ötlet.
Ha nem vetik el az ügyet, igazi látványosság lesz belőle. Ha én
lennék a bíró, ami nyilvánvalóan nem vagyok, még idejében
leállítanám. De az ő ostoba döntése kedvez nekem, mert így
láthatom Felixet akció közben. A mi szakmánkban, a biztonsági
intézkedések mellett, Felix és én ritkán tartózkodunk ugyanabban
az épületben, még ugyanazon az irányítószámon sem egyszerre.
Különféle óvintézkedések biztosítják, hogy ilyesmire ne kerüljön
sor.
Sietős léptekkel megyek végig a folyosón. A márványpadlón
koppanó cipőtalpak halk, tapsoló ritmusban jelzik a közeledésemet.
Az embereket kerülgetem a folyosón, majd néhány másodpercen
belül odaérek a nagyteremhez.
Zsúfolásig telt.
Ez nem egy bírósági épület. Hanem egy kibaszott cirkusz. És Felix
a főattrakció.
Csupa ismert arc van itt.
Elsőként az ötös csatorna szenzációhajhász híradósát ismerem fel.
Csinos, fiatal nő. Tökéletes, vállig érő, szőke haj, makulátlan frizura,
fogkrémreklámba illő mosoly, de még ott a seggén a tojáshéj. Szinte
látom, ahogy csorog a nyála, amiért ő kapta a sztorit.
Nem is sejti, hogy a főnöke valószínűleg csak azért küldte, hogy
megkímélje magát a fejfájástól. Mert ebből ma nem lesz sztori.
 Végignézek a termen, és megpillantom Gideont. Pontosan ott vár
rám, ahol megígérte.
Öltönyben úgy fest, mint egy törvénytisztelő üzletember. Mégis
ide nem valónak érzem. Az olyan férfiak, mint ő – mint én – nem
sok időt töltenek a bíróságon. Általában tocsogunk a vérben, valami
szerencsétlen fattyú belső szerveivel a kezünkben.
Leülök mellé, biccentek, de nem szólok semmit. Amit bizonyára ő
is értékel. Gideon szűkszavú típus, ha meg is szólal, azt is leginkább
csak azért teszi, hogy kifejezze nemtetszését, vagy gúnyos,
szarkasztikus megjegyzést tegyen.
Egyetlen gyors pillantással felmérem a környezetemet, és
megpillantom a célpontomat.
Bernardot.
Sugárzik belőle a gazdagság.
Nem csúnya ember – éppen ellenkezőleg. Ha nő lennék, vonzónak
találnám. Napbarnított bőr, őszülő haj.
Mindig makulátlanul öltözködik, kifogástalanul játssza az előkelő
üzletember szerepét.
Én csak tudom. Én is ugyanolyan jól játszom.
De azt is tudom, hogy ez csak porhintés.
Mindketten a két világ határán táncolunk, ugyanúgy az
alvilágban settenkedünk.
Felix is körbenéz, mintha keresne valakit. Miután felméri a
tömeget, az ügyvédeihez fordul – egy férfi és egy nő képviseli.
A férfival nem törődöm, a nőre viszont felfigyelek.
Ebből a szögből nem látom az arcát, amit viszont látok, az máris
tetszik. Hosszú, hullámos barna haja leomlik a hátán, miközben az
ügyfeléhez beszél.
Az alkalomhoz öltözött, de ebben az öltözékben akár vacsorázni is
elmehetne. A szűkre szabott blézer alatt egy szintén szűk ruha
feszül a testére. Feltűri a blézer ujját, és kivillan alóla valami. Csak
nem egy tetoválás?
Érdekes. És meglepő.
Ki az ügyvéded, Bernard?
A nő ekkor hátrafordul, és elakad a lélegzetem.
Azt a kurvaaa…
– Minden rendben? – hallom Gideon hangját magam mellől, de
úgy hangzik, mintha a víz alól beszélne. Megbabonázva bámulom a
nőt, képtelen vagyok elfordulni tőle.
Puha ajkak, ez az első, amit megpillantok. Nem túl nagyok, de elég
teltek ahhoz, hogy hatással legyenek a férfiember szívére. Nem
olyan, mint azok a nők, akikhez általában vonzódom. Természetes
szépség, mintha egyáltalán nem viselne sminket, mert önmagában,
segítség nélkül is gyönyörű. Tovább fürkészem a tekintetemmel.
Végül a szemébe nézek. Olyan a tekintete, mintha sok
szörnyűséget látott volna már. Amit meg tudok érteni, mert én is
láttam eleget.
– Tobias? – Eljut a tudatomig a szó, de még mindig nem bírok
elszakadni tőle.
Ezután jön az érintés a karomon, de még mindig nem fordulok el
tőle.
Ismerősnek tűnik.
Nem tudom pontosan felidézni ezt a szempárt.
Emlékeztet egy lányra, akit valaha ismertem.
Talán ő az.
Várok, hátha felismer. Nemcsak azért, mert úgy érzem, hogy már
találkoztunk azelőtt, hanem mert végül mindenki felismer.
Rengeteg magazinban szerepelt az arcom. Sokan spekulálnak, vajon
honnan van a pénzem. Agglegény vagyok-e még.
De semmi.
Üres a tekintete.
A fogaimat csikorgatom. Nem tudja, ki vagyok.
Lehet, hogy tévedek? Talán nem ő az.
Nem.
Harag szivárog az ereimbe, ahogy farkasszemet nézek vele.
Egymásnak feszül a két akarat. Vajon ki vet neki véget előbb?
Hosszú másodpercek után végül megteszi, megszakítja a
szemkontaktust, hogy visszaforduljon az ügyfeléhez.
Megfeszül a testem. Felbőszít az elutasítása. Összehúzom a
szemem, és tovább figyelem. Ekkor megteszi. Visszanéz rám.
Nem bírja megállni.
Rákacsintok, és még innen is látom, ahogy elvörösödik.
Elkerekedik a szeme. Nem számított rá, hogy észreveszem.
Helyes.
Pislog, majd megrázza a fejét, és visszafordul az ügyfeléhez.
Gideon megint mond valamit, de felőlem akár a közelgő
világvégére is figyelmeztethetne, az sem változtatna semmin.
Elkezdődik a meghallgatás, én pedig órákig nézem a nőt anélkül,
hogy elfordítanám a tekintetemet. Ahogy telik az idő, egyre
meggyőzőbben és szenvedélyesebben érvel.
A hangja tekintélyt parancsolóan betölti a termet.
Lendületesen beszél. Nem szabad lekicsinyelni az erejét.
– Az ügyész úgy rángatta be az ügyfelemet ebbe a
tárgyalóterembe, mintha közönséges bűnöző lenne… – De amikor
találkozik a tekintetünk és mosolyra húzza a száját, majd rám
kacsint, köpni-nyelni nem tudok.
A francba!
 Olyan erő van benne, ami csodálatra méltó. Egy szenvedélyes nő.
Múlik az idő, de én úgy érzem, mintha elrepülne.
Mire észbe kapok, Gideon oldalba bök; ideje indulni.
A teremben elszabadult a pokol, és Bernardhoz fordultak az
ügyvédei. Nem lesz tárgyalás. Nem mintha ez bárkit is meglepne.
Ennyire jó ez a nő.
Hála neki, szabadon távozhat az ügyfele. Nézem, ahogy kezet
ráznak. Nézem, ahogy a férfi rámosolyog a nőre. Felix Bernard
ugyanúgy néz rá, mint én, mint minden férfi a teremben.
Kígyószerű szeme kéjesen felcsillan, ahogy elképzeli maga alatt a
nőt.
Ökölbe szorul a kezem, amikor az ügyvédnő visszamosolyog rá.
Szakszerű és távolságtartó. Ennek ellenére a nő pillantása felébreszt
bennem egy ösztönt.
Meg fogom kapni. Ellopom Bernardtól. Majd, ha ez megtörtént, a
képébe dörgölöm, miközben minden lehetséges információt
kicsikarok róla a nőből.
Igen, pontosan ezt fogom tenni. Meghoztam a döntést. Már csak
meg kell valósítani.
– Mi a helyzet? – Gideon feszülten figyel engem.
– Az a nő – felelem, és biccentek az ügyvédnő elé.
– Skye Matthews?
Felkeltette a kíváncsiságomat. Ő lenne az a lány, akire
gondoltam? Az biztos, hogy kurvára emlékeztet rá. Felidézem a
múltat, és megjelenik előttem a képe.
A múltban találom magam, és megpillantok egy lányt. A mosolyát.
Nem, nem is mosoly volt, hanem egy vigyor, egy kacsintás
kíséretében…
Biztosan ő az.
– Részletesebben?
 – A Stuarts, Finkel and Williams ügyvédi irodának dolgozik. –
New York egyik legmenőbb cégének. – Kezdő munkatárs. Ami azt
illeti, meglep, hogy a vezető partner átengedte neki az irányítást.
– Érdekes. – Ezt még a saját javamra fordíthatom. Seth Williams
egy menyét, egy mocsok, aki a kellő árért hajlandó eladni Felix
Bernardot annak, aki a legtöbbek kínálja érte, ez pedig én lennék.
– Mi jár a fejedben?
Mosolyra húzódik a szám. Fel akarom bérelni.
– Mivel visszavonulok, szükségem lesz egy ügyvédre… –
Elhallgatok. Összeáll a terv. – Fel akarom fogadni.
– És ezt mégis, hogy gondolod? Nem fogadnak új ügyfeleket.
– Ez hadd legyen az én problémám.
– Mivel nekem is van némi közöm a visszavonulási terveidhez, azt
hiszem, ennél a szarságnál azért jobb választ érdemlek.
Igaza van. Bármi legyen a következménye, valószínűleg neki kell
majd eltakarítania.
Bólintok, és nekilátok beavatni a tervbe.
A végjáték ugyanaz lesz.
Skye Matthews ismét az utamba tévedt, és ezúttal ott is marad.
Nem számít, mi történik. Vagy hogy mit érez ezzel kapcsolatban.
El van döntve a jövője.
 MÁSODIK FEJEZET

Skye

Közhelyesen hangzik, de érzem magamon a tekintetét, mielőtt

meglátnám. Mintha elcsendesülne a terem, és milliónyi szempár
nézne rám, de csak egyet érzékelek.
Nincs szükség bemutatkozásra. Sem arra, hogy közöljék velem, ki
ez az ember. Ha remete lennék, aki soha nem hagyja el a házát,
akkor is tudnám. A hírneve megelőzte.
Tobias Kosta.
Újdonsült milliárdos. Hírhedten zárkózott. És határozottan a
legjóképűbb férfi, akit valaha láttam.
A magazinfotók nem érnek fel a valósággal. Sem a
megszámlálhatatlan kép az interneten. Sötét haj. A szeme, akár a
halpikkely. Fakó, kék és metsző. Markáns állán tökéletesen borosta
teszi teljessé az összhatást, de a napbarnított bőre sem utolsó,
mintha most szállt volna le egy jachtról.
Úgy hallottam, az apja görög milliomos volt, az anyja pedig…
Nos, ez egy másik történet.
Ha igazak a pletykák, kolumbiai volt. Vagy legalábbis valaki Kosta
családjából. Azt beszélik – és ismétlem, korlátozott információ áll
rendelkezésre Tobiasről, mivel elzárkózik a nyilvánosság elől meg
minden –, hogy a családja kapcsolatban állt Pablo Escobarral.
 Nem biztos, hogy igaz. De mivel azt is mondják, hogy az
országban keringő drogok felét ő vagy a családja hozta be, lehet,
hogy van némi alapja ezeknek az állításoknak.
Nem számít. Függetlenül attól, hogy ki ő és mi az igazság, nem
tudom levenni róla a szemem. Pedig muszáj, mert tudom, hogy
mindjárt belép a bíró.
Mély levegőt veszek, megnyugtatom az idegeimet, majd
megteszem. Megszakítom a szemkontaktust.
Nem szokásom elveszíteni a fejem. Nem vagyok az a fajta, aki
beindul egy jóképű arctól. De a fenébe is! Mintha egyenesen a görög
mitológiából lépett volna ki.
Egy isten.
Elfojtom a bennem kavargó érzéseket, és visszafordulok az
ügyfelemhez.
Feltételezem, hogy Tobias miatta jött ide.
Riválisok. Azt beszélik, hogy mindkét üzletember az országnak
ezen a részén terjeszti a drogokat. Nem tudom biztosan, hogy
Tobiasnek mi a szerepe, de nyilván eleget tudok az ügyfelemről
ahhoz, hogy tudjam, nem kispályás a pasas.
Azt is tudom, hogy nem szabadna Tobiasre gondolnom, arra kell
koncentrálnom, amiért itt vagyok. Azért vagyok itt, hogy ejtsék az
ügyet, mielőtt még elkezdődne. Felix Bernard túl okos és túl sok
ügyvédet alkalmaz ahhoz, hogy esélyük legyen ellene.
Nem fogom hagyni, hogy per legyen belőle.
Nagy valószínűséggel a bíró még ma elutasítja az ügyet. Soha nem
fog bíróság elé kerülni. Nincs bizonyíték, és mivel értek a
munkámhoz, semmi kétségem a mai nap kimenetelét illetően. Ettől
a pillanattól kezdve gyorsan telik az idő. Én beszélek.
Indítványozom az ügy elutasítását. Ismertetem az ügyet a bíró előtt.
Majd elcsendesül a terem, és várunk.
 Meredten figyelek.
Eljött az igazság pillanata. Lassan múlik az idő, ahogy várok.
Végül megtörténik. Az ügyet elutasítják. Nincs elég bizonyíték a
tárgyaláshoz.
Megint sikerült.
Fiatal vagyok és elszánt. Lehet, hogy még csak kezdő ügyvéd
vagyok, de tökéletesen végzem a munkám. Az a célom, hogy én
legyek a legjobb ügyvéd, akit csak pénzért lehet kapni. Szükségem
van arra, hogy a klienseim megbízzanak bennem. Azt akarom, hogy
az ügyfelem…
– Szép munka volt! – szólal meg mellettem egy hang, kizökkentve
a gondolataimból.
Szétnyílik az ajkam. Ez soha nem unom meg. De dicséret ide vagy
oda, görcsbe rándul a gyomrom attól, ahogy Felix rám néz.
Gyűlölöm ezt az embert. Hogyne gyűlölném? Ő a megtestesült
gonosz. De végső soron ő is kulcsszerepet játszik a célom eléréséhez.
Rávillantok egy hamis mosolyt.
– Köszönöm, Mr. Bernard.
– Felix. Hívj csak Felixnek. Azt hiszem, a mai nap után igazán
tegeződhetnénk. Nem gondolod, Skye? – Ahogy szinte dorombolja a
nevemet, összerezzenek, de ez még mindig nem minden. Közelebb
hajol. – Elmehetnénk megünnepelni – duruzsolja, miközben
végigsiklik rajtam a tekintete. Hátborzongatóan. Egy újabb ok,
amiért utálom ezt az embert.
Ha nem lenne olyan fontos nekem, megmondanám neki, hogy
hová menjen, de sajnos szépen kell viselkednem. A legjobb
ügyvédnek… ennek kell lennem.
– Rettenetesen sajnálom, Felix. – Mocskosnak érzem magam,
amikor kimondom a nevét. Rám tör a késztetés, hogy szappannal
mossam ki a számat. – Van egy másik kötelezettségem is. Egy
meghallgatás háromkor. Majd máskor.
Mézesmázos vagyok. Hadd higgye, hogy ez is egy lehetőség. Hogy
talán van esélye. Pedig nincs.
– Szavadon foglak.
Semmi kétségem afelől, hogy így fog tenni. Lehajolok, felkapom a
holmimat az asztalról, bepakolok a táskámba, és sarkon fordulok.
Elnézek a terem végébe, ácsingózva, hogy még mindig figyel egy
szempár, de senki sem néz vissza rám. Már elment.
Titkon csalódott vagyok. Nem kéne így éreznem, ennyi idő után,
amennyit veszélyes alakok között töltöttem, ám úgy tűnik, nem
számít. Elűzöm a fejemből a gondolatot, és kisétálok az épületből.
Még rengeteg dolgom van ma, és senki sem intézi el őket helyettem.
 HARMADIK FEJEZET

Skye

Fiatalkorom ismerős szaga megcsapja az orromat, amikor belépek.

A kávé és a cigaretta jellegzetes keveréke, és az, amitől mindig
nagyot dobban a szívem… a whiskyé.
Még csak nem is a jófajta. Nem olyan palackban jön, amiből az
ügyfeleim isznak. Nem jár hozzá szép pohár. Nincs kristály
hajmeresztő árcédulával.
A pokolba is, az sem lepne meg, ha műanyagból lenne a palack, és
a benzinkúton vette volna. Elszorul a szívem.
Belépek az előszobából a nappaliba; őt még nem látom, de tudom,
hogy itt van. Valahol.
A szokásos helye a kicsiny tévé előtt, a régi, ütött-kopott fotel,
üres. A szoba, bár alig van benne valami, rendetlen. A padlón egy
szakadt, fehér takaró. Mintha csak az imént dobta volna le magáról.
Megrázom a fejem, továbbmegyek. Amikor elhaladok a konyha
mellett, ott sem találom.
Ez a helyiség sincs jobb állapotban. A rendetlen nappali ehhez
képest egy szentélynek tűnhet. A pulton halmokban állnak a koszos,
műanyag ételtárolók és üres sörösdobozok.
Amikor elmegyek innen, az lesz az első dolgom, hogy hívok neki
egy takarítót. Nem lehet egészséges ilyen mocsokban élni.
 Mivel nem idebent piál, biztos ledőlt sziesztázni.
Nem könnyű az élete, és egyre rosszabb, ahogy idősebb leszek.
Nem is lenne szabad innia. Megígérte nekem, hogy többé nem fog, a
májproblémái miatt. Ha rajtam múlna, elköltöztetném egy hozzám
közelebbi helyre. Valahová, ahol gyakrabban láthatom, és ahol
gondoskodnának róla. Ő mindig gondoskodott rólam. Most rajtam a
sor, hogy a gondját viseljem. Amióta az eszemet tudom, mindig
kettesben voltunk.
Persze, vannak emlékeim a korábbi időkből, de ahogy múlnak az
évek, egyre álomszerűbbé válnak. Néha annyira elmosódik a múlt,
hogy azon tűnődöm, talán csak kitaláltam, de tudom, hogy nem így
van.
Önkéntelenül leengedem a kezem. Mire észbe kapok, a csuklómat
dörzsölöm. Ideges szokás. Legtöbbször észre sem veszem, hogy ezt
csinálom. Megrázom a fejem, és továbbmegyek a folyosón. Lassan,
lábujjhegyen lépkedek, hogy csendben legyek. Nehogy
megzavarjam.
Ha ébren lenne, már válaszolt volna.
Amikor belépek az irodájába, egyenesen az íróasztalához megyek,
és körbenézek. Ez a szoba meglepően tiszta. A padlón nincs semmi,
csak egy ósdi, kopott barna szőnyeg. Ráférne egy alapos mosás, de
ennyi. A függönyök széthúzva, a napsütés természetes fénnyel
árasztja el a szobát.
Közelebb lépek az íróasztalhoz, és rádöbbenek, hogy a látszat
néha csal.
Egyáltalán nem tiszta ez a szoba.
Az íróasztal minden négyzetcentiméterét akták borítják.
Némelyek nyitva, mások csukva. Semmit sem látni tőlük az
asztallapból.
Néhányukon öntapadós cetlik is vannak.
 Mindent át kell néznem, de nem veheti észre, hogy ezt tettem. Ha
rajtakap, irtó dühös lesz, és kirúg innen.
Szerinte hagynom kéne, hogy a múlt feledésbe süppedjen, olyan
mélyre, ahonnan soha nem kerül elő, és soha nem kérdezgethetem
róla. Szerintem nem jó ötlet, mert valószínűleg éppen ezért iszik.
Tudnom kell az igazságot. Nekem ez nem elég. Ezért vagyok itt.
Megint.
Kutakodni.
Kísérteties csend van idebent, és ahogy lenézek az asztalra, azt
sem tudom, hol kezdjem. Mindenütt papírok, szanaszét, eldobálva.
Régi újságok.
Kivágott cikkek.
Kinyomtatott e-mailek.
Hitelkártya-kivonatok.
Híváslisták.
Még egy fotó is akad itt egy csapatnyi férfiról, akik körbeülnek
egy asztalt, egyikük feje be van karikázva.
Annyi minden van itt, de nincs időm mindet átnézni.
A jó hír viszont, hogy a jelek szerint apámmal hasonlóan
gondolkodunk. Az akta, amit keresek, nyitva hever a rendetlenség
tetején. Az iratokat mintha összegyűrték, majd kisimították volna.
Miért csináltad ezt? Miért dobtad ki, hogy azután meggondold
magad? De az is lehet, hogy rosszul értelmezem. Talán nem is dobta
ki. Talán csak nem tetszett neki, ami benne áll.
Mintha feldühítette volna, amit olvasott.
Engem annál jobban érdekel.
Fölé hajolok, kisimítom a lapokat, majd lapozni kezdek a lényeges
információk után kutatva. Az első oldal sarkán, ismerős betűkkel,
látom, hogy apám fekete tintával rávéste: Felix Bernard?
 Az ügyfelem.
– Mit találtál, apa?
Épp ellapoznék és folytatnám a keresést, amikor zajt hallok.
Megdermed a kezem a levegőben, és amikor újra hallom, már
tudom, hogy felébredt és errefelé tart. Becsukom az aktát és ellépek
az íróasztaltól.
Majd előhúzom a mobilt a zsebemből, és úgy teszek, mintha
telefonálnék.
– Skye? Te vagy az? – szólongat.
– Igen… az irodában. – Ismét hátralépek, ahogy egyre közelednek
a léptei. Épp mielőtt belép a szobába, a fülemhez emelem a telefont.
– Mit keresel itt? – kérdi, amikor megpillantom az alakját. Ősz
haja kócos; úgy fest, mint akire ráférne egy csésze kávé és egy
zuhany. Valami nem stimmel az arcával. Sárgás a bőre. Csak nem
fázott meg? – Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar meglátogatsz.
Vállat vonok, látványosan megszakítom a nem létező hívást, majd
a táskámba dugom a telefont.
– Már meg sem látogathatja az apját egy lány?
Az apám végigmér. Gyengéd mosoly terül szét az arcán, és
átrendeződnek a ráncai, ahogy szeretettel néz rám. Amikor
legutóbb találkoztunk, még nem voltak ott azok a ráncok. Nem a
mosoly ráncai. Nem, ezek a halántékát barázdálják. Fáradtabbnak
tűnik tőlük, mintha az ő vállát nyomná az egész világ súlya. Ami,
apámat ismerve, valószínűleg igaz is.
– Hogy érzed magad? – Ellépek az ablaktól, közelebb hozzá.
Hátrál egy lépést, a szeme összeszűkül, az arca feszült és
távolságtartó.
– Hát ezért jöttél, hogy kémkedj utánam?
Igen és nem.
 Elmosolyodom a kérdés hallatán.
– Még szép! Túl jól ismersz engem – viccelődöm. Az igazság az,
hogy nem csak ezért jöttem, de nem akarom, hogy rájöjjön a másik
okra.
Ami nem más, mint az akta az asztalon.
Az, amelyik kávéfoltos és szamárfüles a gyakori olvasástól.
Kíváncsi lennék, mit keres.
Bizonyítékot, hogy Felix Bernard is érintett?
Legszívesebben rákérdeznék, de a múltbéli tapasztalataim
alapján tudom, hogy ha megteszem, azonnal elzárkózik, és eltűnik
az akta.
Jobb bocsánatért esdekelni, mint engedélyt kérni, és ebben az
esetben pontosan erre készülök. Tudom, hogy etikátlan, és ha
rajtakapnak, még a kamarából is kirúgnak, de nem érdekel.
– Szerinted nem vagyok jól, Skye? – A hangja élesen hasít a
levegőbe, feszültséggel tölti meg a levegőt.
Nagyot nyelek, és az őszinteség mellett döntök.
– Apa, én tudom, hogy nem vagy jól. Messziről érezni a piaszagot.
– Felvonom a szemöldökömet, szavak nélkül közlöm, hogy nem oké,
hogy iszik.
Megdörzsöli az arcát, majd a szemembe néz. Rendületlen a
tekintete.
– Azért jöttél, hogy kioktass? – Harapós hangjából ítélve, ha nem
oldom a feszültséget gyorsan, veszekedés lesz a vége.
Hiába szeretnék rászólni, hogy állítsa le magát, nem akarom
magamra haragítani. Ő a családom, csak mi kettek vagyunk
egymásnak. Szükségem van rá.
– Komolyan tudni akarod? – kérdem, könnyed hangnemben.
Segít, mert erre felnevet. Tudja, hogy korholni fogom. Visszhangzik
a cipőm kopogása, ahogy közelebb lépek. Amint ott állok mellette,
megérintem a vállát, és érzem, milyen törékenynek tűnik a kezem
alatt. Csont és bőr. Halkan felhördülök, de köhögéssel leplezem. –
Gyere vissza velem a városba.
– Nem akarok a terhedre lenni.
Mélyen a szemébe nézek.
– Sosem lennél a terhemre, apa. Az életemmel tartozom neked.
– Nem, dehogy. Semmivel sem tartozol. – Megrázza a fejét, és
elfordul, hogy otthagyjon. Mintha nem bírna rám nézni.
Mit rejtegetsz, apa?
Részben azt hiszem, hogy azért ilyen zárkózott, mert megint iszik.
Biztos úgy érzi, hogy cserben hagyott engem, különösen azok után,
amit az imént mondtam neki. Apa sosem fogja megérteni, hogy
semmi ilyet nem tehet, nem kelthet bennem ilyen érzéseket.
Követem. Nem távolodott el nagyon, de hagyom, hogy összeszedje
a gondolatait, mielőtt közelebb lépnék.
Bármi is kísérti, vonakodik megosztani velem, talán azt hiszi, és
alaptalanul, hogy elítélném érte. Soha nem tennék ilyet, de ettől
függetlenül békén hagyom egy pillanatra.
Bemegy a nappaliba, és letelepszik a rongyos kanapéra a fotel
mellett. Amióta az eszemet tudom, itt volt ez a kanapé. Öregebb,
mint a fotel, az biztos. Számtalan folt van rajta, a karfája rozoga, a
szövet pedig hártyavékonnyá kopott.
Az évek során, amióta ügyvéd lettem – és amióta megengedhetem
magamnak –, hiába próbáltam meggyőzni, hogy engedje meg, hogy
vegyek neki egy újat, mindig ellenkezik, és már nem erőltetem a
dolgot. Az igazat megvallva, nem új kanapét akarok venni neki,
hanem egy új lakást. Hogy elköltözzön, messzire ettől a várostól és a
szellemektől, akik még mindig itt kísértenek.
A szellemektől, amikről tudom, hogy nap mint nap gyötrik.
 Az ajtóból visszanézek az irodába. Az íróasztalra esik a
pillantásom, csupán néhány méterre van tőlem. Ebből a szögből
látom, hogy a hozzám legközelebb eső iraton a Baros név áll.
Megérintem a tetoválásomat. Apa észreveszi a mozdulatot,
összeszűkül a szeme. Ideje indulnom.
Nem bírom a kérdéseket.
A halál emlékét.
A bűntudatot.
Mert tudom, minden kétséget kizáróan, hogy ha valami térdre
kényszeríthet, akkor az az a fiú, aki helyettem halt meg.
 NEGYEDIK FEJEZET

Skye

Egy hét telt el azóta, hogy megtaláltam az aktát, egy hét, hogy végül
nem volt alkalmam átlapozni. Semmi kétségem afelől, hogy van
valami fontos apa feljegyzéseiben, valahol a rendetlenség mélyén.
A fenébe is!
Tudnom kell, mi áll azokban az aktákban.
Nyugtalan elmém addig nem csitul, amíg ki nem derítem, mit tud,
és talán, csak talán, utána továbbléphetek.
Homályos a múltam.
Csak foszlányok és töredékek maradtak abból az időből, mielőtt
apám örökbe fogadott. Fotó hiányában arra sem emlékszem, hogy
nézett ki az édesanyám vagy az édesapám.
Ez nem fair.
S bár tudom, hogy a halálukban segédkező bandát évekkel ezelőtt
elfogták, nem tehetek róla, de úgy érzem, többről van szó.
Úgy sejtem, hogy Felix Bernardnak köze lehetett hozzá.
Ezért kell átnéznem apám aktáit az ügyről.
Pont ott voltam, de nem találtam, amit kerestem, és hiába nem
akarok ismét odamenni, nincs más választásom.
Minden eltelt perc egy újabb perc, amit azzal töltök, hogy annak a
söpredéknek dolgozom, akinek köze lehetett a szüleim halálához.
 Fogom a telefont, és tárcsázom apám számát.
Nem veszi fel az első, sem a második csöngésre. Csak akkor
válaszol, amikor a negyediknél már épp le akarnám tenni a kagylót.
Ami nem vall rá.
– Skye? – Kifulladt a hangja. Mint régen, amikor rossz napja volt a
munkahelyén, és túl sokat ivott. Beleborzongok a gondolatba, hogy
valami baja van, és egyre gyakrabban iszik. Egy-két sör nem nagy
ügy, de ha ennél többről van szó, nem tudom, hogyan segítsek rajta,
hacsak nem veszem rá, hogy költözzön hozzám a városba.
– Szia, apa! Felébresztettelek? – Könyörgök, mondd, hogy nem.
Öblös nevetés hagyja el a száját, ami köhögésbe fullad. – Jól vagy? –
Hallom, ahogy iszik egy nagy kortyot.
– Nem, ébren vagyok, édesem. – Lehet, hogy ébren van, de a
hangja akkor sem normális.
– Úgy hangzik, mintha még ágyban lennél. – Elgondolkodom,
hogyan kezeljem a helyzetet. Menjek át most rögtön, hogy
megnézzem, mit csinál? Vagy ártatlanul érdeklődjek, hogy mit
tervezett mára. Így akkor ugrom be hozzá, amikor nincs otthon.
Igen, ez a legjobb terv.
Ha akkor megyek át, amikor nincs ott, könnyedén be és ki tudok
surranni anélkül, hogy aggódnom kéne a kérdezősködése miatt, és
akkor nem kell megkockáztatnom, hogy rajtakap.
Csak lefotózom az aktát, vagy talán elcsenem. Észrevenné
egyáltalán, ha eltűnne?
Az utóbbi mellett döntök. Mély levegőt veszek, a hangom lágy és
egyenletes.
– Mik a terveid mára? – kérdem.
– Csak néhány elintéznivaló. – Megkönnyebbülök. Az
elintéznivalóitól függően még működhet a mai nap. Nincs olyan
megbeszélés, amin jelen kéne lennem. Ha elfoglalt, valószínűleg be
tudok menni, mielőtt észrevenné.
– Miféle elintéznivalók?
Először nem válaszol, végül aztán felsóhajt. Tudja, hogy úgyis
kérdezősködni fogok, és ezt nem akarja. Megfeszül a testem.
– Orvoshoz kell mennem…
– Milyen orvoshoz? – szólok közbe, mielőtt befejezhetné a
mondatot. Felgyorsul a szívverésem, amíg várom, hogy válaszoljon.
– Csak az éves kivizsgálásra, Skye. Nem nagy ügy.
Akkor is ezt mondaná, ha épp az utcán vérezne el. Ezzel nem
sikerült megnyugtatnia.
– Nincsenek tüneteid? Jól vagy?
– Nincsenek. És igen, jól vagyok.
– Tényleg más a hangod. Olyan…
– Semmi bajom.
Elgondolkodom a válaszon, mielőtt még egyszer megpróbálom.
– Apa…
– Skye. Melyikünk a szülő? – Úgy hangzik, mintha tréfásan
korholna. Mintha visszautaztunk volna az időben oda, amikor
tízéves voltam, és épp rajtakapott, hogy hajnali kettőkor fagyit
majszolok a szobámban. Ejnye-bejnye, soha többé ne tegyél ilyet,
mondja, miközben szélesen mosolyog.
– Biztos? Miért érzem úgy, hogy valamit eltitkolsz előlem? Ugye
elmondod, ha baj van?
– Igen, hát persze. De ígérem, jól vagyok, csak öregszem. Most
nem tudok beszélni.
– Miért? – Olyan vagyok, mint egy kutya a csonttal, de tudnom
kell, meddig lesz távol.
– Ha tudni akarod, történetesen együtt ebédelek valakivel.
Erre felkapom a fejem.
 – Csak nem? Ez jól hangzik. Na és kivel találkozol?
– Skye… – Elhallgat, nyilvánvalóan nem örül a faggatózásnak. – Mi
vagy te, a spanyol inkvizíció? Jól vagyok. Minden rendben, csak
ebédelni megyek. Komolyan, mintha az anyám lennél. – Felnyög, és
az idegeskedés ellenére kibuggyan belőlem a nevetés.
– Szeretlek, apa. Csak biztosra akartam menni.
Felsóhajt.
– Tudom, de nem akarom, hogy aggódj miattam.
– Hát, ez ellen semmit sem tehetsz. Nem számít, mit mondasz,
mindig aggódni fogok érted.
– Bármennyire is jólesik, hogy így törődsz velem, tényleg mennem
kell. Egy óra múlva lesz az ebéd, és még nem vagyok kész.
– Rendben. Akkor elengedlek. Szia, apa!
– Szia, édesem! – Elnémul a vonal.
Most, hogy ezzel végeztem, fogom a táskámat, és leszaladok az
utcára. Kocsival járok a belvárosba.
Nem a legszerencsésebb. Korán kell kelnem, és gyakran át kell
vinnem egy másik parkolóba. Különösen az utcaseprési szabályok
miatt, de mivel apa nem a városban él, szükségem van egy autóra,
hogy meglátogathassam. Azt hiszem, Uberrel is mehetnék, de
élvezem a saját autó nyújtotta szabadságot.
Amikor kilépek az épületből, először elsétálok a virágboltba,
elhozom a szokásos csokromat, majd a kocsimhoz indulok. Csak
másfél háztömbnyire van. Nem túl zsúfolt az utca, de ilyenkor,
munkaidőben, ritkán az. Ez az utca hétvégén forgalmasabb, mert a
híres éttermek közelében van.
Séta közben az utcát pásztázom, és összeakad a tekintetem egy
férfival. Az épületem mellett ácsorog, kalapban. Nem ismerem, de
úgy tűnik, engem bámul.
 Van valami hátborzongató abban, ahogyan engem néz.
Borsózik tőle a hátam.
A rendőr apám egy dolgot alaposan belém sulykolt, mégpedig azt,
hogy sosem lehetünk elég óvatosak. Figyelni kell a környezetünkre,
és mindig legyen nálunk paprikaspray.
Gyorsan megfordulok, és a kocsimhoz sietek. Fényes nappal van,
és rengeteg ember nyüzsög idekint, de a biztonság kedvéért
beletúrok a táskámba a paprikaspray-ért.
Ahogy apa tanított.
Amikor megállok a kocsim mellett, körülnézek, de senkit sem
látok.
Az a lélegzet, amiről nem is tudtam, hogy visszatartottam, abban
a pillanatban szakad fel belőlem, amint becsukódik az ajtó,
beindítom a motort, és bezárom az ajtókat.
Mintha azért lennék ilyen paranoiás, mert pontosan tudom, hogy
milyen helytelen, amire készülök.
Kihajtok a parkolóhelyemről, az FDR Drive felé veszem az irányt,
és hamarosan már úton vagyok Reddington felé.
A túlfűtött képzeletem még mindig tréfát űz velem, mert
esküszöm, hogy a visszapillantó tükörben egy kocsit látok, ami
kitartóan követ engem.
Nevetséges. Biztos nem engem követ.
Csak mert a belváros óta két kocsival mögöttem van…
Bízz a megérzéseidben! Ritkán tévedsz.
Mielőtt jobban meggondolhatnám magam, sávot váltok egyszer,
majd még egyszer. Nem szoktam ilyen kockázatosan vezetni, de
muszáj meggyőződnöm arról, hogy nem követnek.
A tükörbe pillantok, és látom, hogy már nincs mögöttem.
Kifújom a levegőt.
A paranoia szar ügy.
telefonommal, és később kinyomtatom. A cetliket is lefotózom. Ha
hazaérek, kiválogatom őket, de most igyekeznem kell.
Az ajkamba harapok, és nekilátok. Az első papírdarabbal kezdem,
amit megpillantok, és lefotózom. Aztán folytatom a következővel az
aktában. Görcsöl a hasam a nyugtalanságtól, ahogy körülnézek.
Rengeteg mappa, tele iratokkal.
Istenem, remélem, nem jön haza előbb, és nem kap rajta!
A torkomban dobog a szívem. Nem. Nem fog. Minden rendben
lesz. Ebédel, utána orvoshoz megy. Kivizsgálásra, ő mondta. Azt
állítja, semmi baj, de valami nincs rendben. Éreztem a hangján.
Hagyd abba!
Jézusom, Skye! Most nincs időd arra, hogy az apád hangját
elemezgesd.
Kitisztítom a fejem, és visszatérek a feladathoz. Átfésülni az
összes iratot.
Minden hang idegesít.
A szoba sarkában lévő állóóra ketyegése baljósan emlékeztet arra,
hogy sürget az idő.
Tiktak.
Tiktak.
A pulzusom minden eltelt másodperccel egyre erősebben ver. Túl
sok az irat.
Amikor megfogom az utolsó papírt és visszateszem a helyére,
fellélegzek.
Kész vagyok.
Ám ekkor megakad valamin a szemem…
A papírkosár.
Az is tele van papírokkal. Felkapom a papírkosarat, és
kiszedegetem a tartalmát. A legtöbb csak szemét, kivéve egyvalami.
Egy számla? Felemelem, és közelebbről megvizsgálom. Mintha
egy biztosítótól lenne.
Milyen típusú biztosítás? Autóbiztosítás? Vagy egészségügyi? És
ha egészségügyi, akkor miért megy megint kivizsgálásra? És ami
ennél is jobb kérdés, vajon miért van máris egy számlája az
orvostól?
Azt mondta, csak az éves ellenőrzésre megy.
Fogom a számlát, lefotózom, majd mindent visszateszek a
papírkosárba.
Miután mindent a helyére tettem, kilépek a szobából, végigsietek
az előszobán, majd ki az ajtón. Közben észreveszem, hogy elhajt egy
autó a ház előtt. Mintha ugyanaz lenne, amit az autópályán láttam.
De ez nevetséges… vagy mégsem?
 ÖTÖDIK FEJEZET

Tobias

– Hol vagy, Tobias? – recseg Gideon hangja a Bluetoothon keresztül.

Kétségtelenül dühös, amiért nem reagáltam az előző három
hívására.
– Semmi közöd hozzá! – méltatlankodom.
Nem tartozom neki magyarázattal. Ha kocsikázni szottyan
kedvem a városban, a kibaszott bébiszitterem nélkül is el tudok
menni.
Kihajtok a parkolóhelyemről, és beletaposok, követem az infót,
amit a biztonsági csapatom egyik tagja küldött az imént. A nő úton
van. Ha a Third Avenue-n megyek, követhetem.
– Tobias… – morgolódik, és tudom, hogy mindjárt kiselőadást tart
nekem a biztonsági óvintézkedéseinkről.
– Ne tobiasezz engem. Én vagyok a főnököd, Gideon. Ezt ne
felejtsd el! – vágok közbe.
Az autók közt szlalomozok, a kocsiját keresem. Amikor végre
megpillantom a fekete, ütött-kopott Jeep Wranglert, tudom, hogy
megtaláltam.
– Az lehet, de attól még találkozód lett volna tizenöt perccel
ezelőtt, és nem jelentél meg.
– Bassza meg!
 – Á, a kedvenc mondatod és elfoglaltságod. Elmúlt a fene nagy
önelégültség, mi?
– Igen, bassza meg!
Találkozóm lett volna Cyrus Reeddel, a bankárommal. Lehet, hogy
a barátom, de ha üzletről van szó, nem érdekli, ki vagy.
Közismerten allergiás a szarakodásra.
– Cyrus kiakadt? – Még szép, hogy ki. Egy szemernyi humorérzék
sem szorult abba a fickóba. Mondjuk, én beszélek…
– Haver, Cyrusról van szó. Elborult az agya. Majdnem darabokra
tépte az irodádat.
– Közbejött egy személyes ügy, amit el kellett intéznem. –
Személyes, mert immár hivatalosan is zaklató voltam, nem mintha
ez Gideonra tartozna.
– Éspedig?
Nem lepett meg a kérdés. Fordított helyzetben én is ugyanezt
kérdezném, mégis… – Semmi közöd hozzá.
– Ugye, ennek semmi köze Felix ügyvédjéhez? – Túl jól ismert
engem.
– Menj a francba! – szalad ki a számon, és már tudom, hogy
belesétáltam a csapdába. Gideon ki fog röhögni három… kettő…
egy…
– Á, igen. Jó bőr volt. – Felröhög.
– Mondtam, hogy menj a francba. Később majd bocsánatot kérek
Cyrustól. Küldj neki egy üveg Luis Tres-t… hadd fojtsa bele az
indulatait.
– Oké, főnök.
Leteszem a telefont, nem akarok tovább beszélni Cyrusról és az
elborult agyáról. Nem akarom, hogy bármi elterelje a figyelmemet,
amíg a nőt követem. A környezetemmel sem törődöm, ami annak a
következménye, hogy túl gyakran jártam már ezen a környéken. Ki
a városból. Át a hídon. Végig az autópályán. Ugyanaz a szarság, csak
a nap más.
Lemaradok két kocsival mögötte, ami egy kocsival messzebb van,
mint szeretném, de szinte biztos, hogy tudja, hogy követik. Pár
kilométerrel ezelőtt többször is sávot váltott, és a kiszámíthatatlan
szlalomozás nem a rossz vezetés következménye volt. Nem, a nő
már tudja, hogy a nyomában vagyok, de leszarom.
A megszállottja lettem.
Jobbra kanyarodik – lehajt az autópályáról –, én pedig követem, a
víz felé tart.
Reddington városa felé.
Ismerem az utat, mindenesetre folytatom a követést, de
lemaradok annyira, hogy ne ijedjen meg.
Látom innen hátulról, hogy megáll, és ismét a telefonért nyúlok,
de ezúttal azért, hogy felhívjam Jaxson Price-t.
– Ki lakik a Martel Road 777-ben? – Nem fáradok a köszönéssel.
Az idő pénz, ezért minél gyorsabban megkapom a szükséges
információt, annál gyorsabban tudok továbblépni az életemmel.
Egy halk, idegesítő hang azt súgja, hogy nem kellett volna
követnem ahhoz, hogy kiderítsem ezeket az információkat, de
elhallgattatom.
– Pillanat. – Elnémul a vonal, mielőtt Jax újra jelentkezik. –
Matthews nyomozó nevén van a ház.
– És Skye Matthews és a nyomozó kapcsolata?
– Örökbefogadási papírokat látok.
Érdekes. Skye Matthewst… egy helyi hős fogadta örökbe. Ő az!
– Küldj át mindent. Minden lehetséges dolgot tudni akarok
Matthews lányáról. A születésnapját. Hová járt iskolába, mi a
kedvenc színe, hogyan issza a kávéját, megértetted, Jax?
– Rajta vagyok.
Szemmel tartom a házat innen, ahol parkolok. – Szóval itt nőttél
fel, Skye? – dünnyögöm halkan.
Nem tudom, mire számítok, de arra biztosan nem, hogy tizenöt
perccel később a kocsijához rohan.
Érdekes.
Valami azt súgja, hogy az apjának fogalma sem volt a mai
látogatásról. Mit keresel itt, Matthews lány?
Elindul, én pedig követem. Mivel már elköteleztem magam a
zaklatás mellett, akár végig is csinálhatom. El kell ismernem, a
megszállottság nem egy szerencsés jellemvonás, de túl kíváncsi
lettem ahhoz, hogy izgasson.
Az ember nem szentel több mint két évtizedet arra, hogy
felkutasson valakit, megszállottság nélkül.
Ahogy megláttam őt ebben a házban, eszembe juttatta a múltat.
Azokat az éveket, amikor megismerkedtünk.
Erősebben markolom a kormányt. Hogy lehetséges, hogy nem
emlékszik rám?
Kimondhatatlanul felbosszant a gondolat. Én soha nem
felejtettem el őt. Egy pillanatra sem. Ennyi év után sem. Mindig ő
járt a fejemben. Én viszont? Csak egy név vagyok neki a véres
múltból.
De már nem sokáig, Matthews ügyvédnő.
Hamarosan újra megismerkedik velem.
Néhány perccel később Skye egy kis temetőhöz hajt. Üresbe
teszem a kocsit és figyelem, ahogy elindul egy csokor virággal a
kezében. Felsétál egy kis dombra, és megáll két sírkő mellett.
Nem sokáig marad, de amit ezután tesz, azt nem tudom mire
vélni. Skye egy hatalmas tölgyfa felé sétál.
Hunyorogva nézem.
Miért térdel oda mellé?
Csak ekkor veszem észre, hogy valami kiemelkedik a földből.
Innen nézve úgy tűnik, mintha egy kis fehér bot lenne. Talán egy
kereszt?
Nem illik oda. Legalább hat méterre van a legközelebbi sírtól. Egy
fa mögé rejtve.
Senki sem látja. Hacsak nem tudod, hol kell keresni.
A kormányon dobolok az ujjaimmal, várom, hogy elmenjen. A
kíváncsiságom felülkerekedett rajtam. Öt perc múlva már
nyomozhatok is. A nő elment, és hiába szeretném folytatni a
követést, tudnom kell, hogy miért térdelt a földre.
Leállítom a motort, és elindulok arrafelé, amerről jött.
Amikor odaérek, látom, hogy igazam volt. Egy rögtönzött fehér
kereszt áll ki a földből. Úgy fest, mintha egy gyerek eszkábálta volna
össze technikaórán. Nem illik ide.
A szélei recések, a festék megkopott és lepergett róla. Öreg. De
hogy mennyire öreg, az más kérdés.
A kereszt állapota ellenére a környező terület rendesen karban
van tartva. Eltakarították a lehullott ágakat és leveleket. Az egyetlen
dolog a kereszt közelében egy lila virág. Még nem nyílt ki a bimbó.
Felveszem, és visszaindulok a kocsimhoz. Amikor beültem,
lefotózom, és elküldöm a képet Gideonnak. Valamiért fontos lehet a
virág, mert egyáltalán nem hasonlított arra a nagyobb csokorra,
amit a másik sírra helyezett. Ennek jelentenie kell valamit.

Én: Mi ez?

Gideon: Egy virág?

 Én: Ne baszd fel az agyam. Én is tudom, hogy ez egy
virág. Milyen fajta?

Gideon: Mi vagyok én, botanikus?

Én: Ha azt mondom, akkor az vagy, seggfej.

Aztán küldök egy SMS-t Trentnek. Ha valaki ért hozzá, az ő lesz.

Az anyja és a nővére odavannak a virágokért.
Elküldöm neki ugyanazt az üzenetet, mint Gideonnak…

Én: Milyen virág ez?

Trent: Semmi helló? Semmi hogy vagy? Milyen csokit

szeretek? Mellesleg a Godivát.

Én: Megmondom, hová dugd fel.

Trent: Ezzel a hozzáállással nem kapod meg a választ. És

randizni sem fogok veled.

Mi a fene ütött ma a barátaimba?

Én: Na, mi ez?

Trent: Nem, még mindig nem tetszik a hangnemed.

Én: Kérlek, ne akard, hogy kinyírjalak.

Trent: Áruld el, honnan szerezted, és talán válaszolok.

Túl jól szórakozik a rovásomra. De ő az egyetlen, aki tudja a

választ.

Én: Egy sírról.

Trent: Hű, sírrablás? Pedig már azt hittem, hogy ennél

mélyebbre nem is süllyedhetnél…
 – Mr. Williams már vár – közlöm a szürke kisegérrel az íróasztal
mögött.
– Hogyne, Mr. Kosta – dadogja, és felpattan, a keze remeg,
imbolyogva megáll előttem, láthatóan összezavarta a jelenlétem. –
Kövessen, kérem. – Felemeli a jobb karját, arra mutat, amerre
mennem kell. Követem az üvegajtókon keresztül, végig egy hosszú,
világos folyosón, majd át egy újabb ajtón.
Hagyományosabb iroda, mint az enyém. Persze, neki is nagy
ablakai vannak, melyek a városra néznek, de míg az én helyiségem
minimalista, Williamséről lerí a hiúság. Díjak. Plakettek. Hivalkodó
emlékeztetők, hogy miért érdemel busás fizetést.
Seth Williams egy széles faasztal mögött ül, mely szinte az egész
szobát elfoglalja. Aranyozott, eltúlzott, de azt hiszem, ha valaki meg
akarja győzni az olyan ügyfeleket, mint én, hogy egymillió dolláros
előleget adjanak a szolgáltatásaiért, akkor ez a megjelenés a nyerő.
Már így is rühellem ezt az ízléstelen marhát, de ő csak eszköz a
cél érdekében.
Ő adja meg nekem, amit akarok.
– Mr. Kosta. – Feláll és odalép hozzám, hogy kezet rázzunk.
Miután ezt elintézte, int, hogy foglaljak helyet. – Mit tehetek önért? –
Kihúzza a székét, és helyet foglal. Követem a példáját.
Hátradőlök és összefonom a karom a mellemen.
– Egy kis segítségre lenne szükségem néhány jogi ügyben –
kezdem, bedobom a csalit, és hagyom, hogy ráharapjon.
Bólint.
– Szerencséjére ez a szakterületünk.
Már rá is harapott.
Előrehajolok, oldalra billentem a fejem, és rámeredek.
– Én válogatom, hogy ki dolgozik velem.
– Természetesen. Gondoskodom róla, hogy… – kezdi, de
megállítom.
– Skye Matthewst akarom.
Ha ez nem egy freudi elszólás, akkor nem tudom, micsoda.
– Minden tiszteletem Skye-é, aki abszolút a cég feltörekvő csillaga,
de ő még új munkatárs. Találok valakit, aki jobban megfelel az ön
igényeinek és a várható feladatnak. – Leereszkedő hangjára a
fogaimat csikorgatom.
– Matthews. Vagy most rögtön kimegyek azon az ajtón,
közvetlenül bérelem fel, maga pedig egy fia centet se lát belőle.
– Mr. Kosta…
Megrázom a fejem, és úgy nézek rá, ahogy egy szigorú szülő a
rossz gyerekre. Közvetlenül azelőtt, hogy a szobájába küldi vacsora
nélkül, vagy az ő esetében szíjat hasít a hátából.
– Ár? Mi az ára, hogy befogd végre a pofád?
Hangtalanul tátog. Helyes, lesokkoltam annyira, hogy
elhallgasson. Gyorsan összeszedi magát, kiegyenesíti a hátát és
kidülleszti a mellkasát. Abbahagyta a színészkedést, ebből tudom,
hogy még tart tőlem.
– Ellenőriznem kell a bérét…
– Duplázd meg!
– Tobias. – Felemeli a kezét. – Szólíthatlak Tobiasnek?
– Nem – felelem szárazon. – Bár, ha a válaszod igen, akkor talán
elnézem neked. – Nem szoktam mosolyogni, de ezúttal felfelé görbül
a szám széle. Gúnyos vigyorba. Olyanba, ami azt sugallja, hogy
jobban jár, ha nem baszakodik velem. Ha nem ellenkezik, csak
egyszerűen megadja, amit akarok.
– Biztos vagyok benne, hogy ki tudunk dolgozni egy tisztességes
időbeosztást, hogy veled is foglalkozni tudjon. Vannak más ügyfelei
is, úgyhogy ennek még utána kell néznem.
– Azt hiszem, félreértettél, Seth. – A neve maró gúnnyal gördül le
a számról. Az íróasztal felé nyúlok, fogom a tollat, lefirkantok egy
számot, majd odacsúsztatom elé ezt a vérlázító összeget tartalmazó
papírdarabot a csicsás asztallapon. – Azt akarom, hogy a
rendelkezésemre álljon. Kizárólag az én rendelkezésemre.
Elkerekedik a szeme.
– Rendben.
– Helyes, akkor ezzel végeztünk is. – Hátratolom a széket, felállok
és átsétálok a szoba túlsó végébe. Az irodának ez a sarka tökéletes
arra, amit elterveztem. A bejárat mögötti alkóvban van elrejtve.
Csak részben látni, de leginkább stratégiailag rejtett, ami jól jön
nekem. Leülök a kanapéra, és előrehajolok, hogy Skye seggfej
főnöke lássa a fejem.
– Akkor hívd be, és mondd el neki a hírt.
 HATODIK FEJEZET

Skye

Az irodám a belvárosban van, a Park Avenue-n, egy gyönyörű,

magas épületben. Előkelő és élesen elüt apám házától. Egy
kisvárosban nőttem fel, óvilági szépségek között. Most csak a városi
nyüzsgést látom. Toronymagas épületeket. Fákat pedig sehol.
Tíz háztömbnyire lakom a munkahelyemtől, ezért soha nem
hagyom el az Upper East Side-ot, hacsak nem a bíróságra megyek.
Éjt nappallá téve dolgozom. Nincs időm társaságba járni. Nem
kapunk meg mindent csak úgy, amit akarunk az életben, hacsak
nem harcolunk érte. Az elszántságom, az erőm és a csökönyösségem
a gyengeségeim és az erősségeim, attól függően, hogy kit kérdezünk.
Az ügyfeleim csak az erősségeket látják. De az én lelkemnek mindez
gyengeség.
Amikor kilépek az utcára, és a meleg levegő az arcomba csap,
felemelem a karom, hogy taxit hívjak.
Valamilyen okból kifolyólag a városnak ez a része ma rettentő
forgalmas. Elő kéne halásznom a telefonomat, és hívni egy Ubert, de
van időm. Csak néhány perc, mire a tengernyi autó közül az egyik
megáll mellettem. Sétálhattam volna, de túl magas a tűsarkúm, és
elfelejtettem lapos cipőt húzni, mielőtt reggel elindultam otthonról.
Beszállok a taxiba. Odabent fojtogató szag fogad. Füst és valami
fanyar bűz keveréke, ami mocskos tornazoknira emlékeztet.
Tényleg jobban jártam volna, ha sétálok. Szerencsémre az ablakok
résnyire nyitva vannak, így amikor elindulunk, friss levegő áramlik
be a kis térbe. Nem szünteti meg teljesen a makacs szagokat, de
jobb, mint a semmi.
Előveszem a telefont, és nézegetni kezdem az e-mailjeimet.
Valamivel muszáj elterelnem a gondolataimat a hátsó ülésen való
hányásról.
Száz olvasatlan e-mail.
Ez jó móka lesz.
Elsőre semmi fontos.
Tipikus idegesítő ügyfelek, akik helyzetjelentést kérnek,
kérdésekkel zaklatnak.
Egy csomó szarság olyan dolgokról, amik nem érdekelnek, majd
egy e-mail a főnökömtől. Ma beszélni akar velem, amint beérek az
irodába. Valószínűleg Felix elsöprő győzelméről. Ki tudja, talán még
elő is léptetnek. Nem számít, hiszen nem a pénzért csinálom. Nos,
nem csak a pénzért. Azért ennem is kell.
Mivel nincs több e-mail, amit át kell futnom, kinézek az ablakon.
Az elsuhanó város színfoltokká mosódik.
Sárga taxik.
Szürke épületek.
Turisták különféle bevásárlótáskákkal.
Az utca jobb szélén egy anyuka a gyerekével, a kislány kezében
rózsaszín lufik.
Megszámolom őket.
Egy, kettő, három, négy, öt.
Valószínűleg ennyi éves.
Vajon hová mennek ünnepelni? Egy múzeumba, talán a
természettudományiba. Vagy talán a Chelsea Piers sportcentrumba
tartanak. De az is lehet, hogy városnézésre. Amit én nem csinálok
eleget, és amiben tényleg lehetnék jobb is.
Lehet, hogy nem itt nőttem fel, és kétségtelenül más környezet,
mint amihez hozzászoktam, de New York káoszában van valami,
ami szinte megnyugtat.
El lehet veszni ebben a városban.
Én biztosan elvesztem. Ugyanakkor végtelen lehetőségeim
vannak. Végtelen lehetőségek arra, hogy megtaláljam a célom, és
fejest ugorjak az életbe. Közhelyes, de a lábaim előtt hever a világ.
A gondolataimba merülve fel sem tűnik, milyen gyorsan
odaérünk, hamarosan megállunk az ismerős épület előtt. Fizetek az
applikáción, és felmegyek az üvegezett lifttel az ügyvédi iroda
legfelső szintjére. Nem rajongok a szűk helyekért. Kislánykorom óta
utálom a bezártságot, de az, hogy felfelé menet lelátok az
előcsarnokra, kordában tartja a klausztrofóbiámat.
Ahogy elsétálok a recepciós mellett, rám mosolyog. Felemelt fővel,
egyenes tartással átmegyek az üvegajtón, és egyenesen a főnököm
felé veszem az irányt.
Biztos vagyok benne, hogy rengeteg mondanivalója van a
bíróságon minap történtekről.
Az emelet túlsó végén van az irodája, messze az enyémtől, innen
elképesztő a kilátás. Az enyém is szép, de nem egy sarokiroda. Az én
ablakom az East Riverre néz, ahol néhány alacsony, beton
raktárépületen és pár lakóházon kívül nincs sok látnivaló. Neki
viszont panorámás kilátása van a városra, az egyik oldalon az
Empire State Buildinggel, a másikon pedig egész Lower
Manhattannel.
Tárva-nyitva az iroda ajtaja. Ahogy közeledem, a tűsarkúm
kopogása már jóval azelőtt tudatja az érkezésemet, hogy belépnék.
Seth Williams a széles íróasztal mögött ül, a székét kissé a kilátás
felé fordítva. Elmélyülten gondolkodik.
Bevonulok az irodájába, és amint átlépem a küszöböt, megcsapja
az orromat a whisky ismerős illata.
Ivott valamit, méghozzá nemrég, mert az ital aromája még betölti
a levegőt.
– Nélkülem ünnepelsz? – kérdem, és a szavaimra megnyikordul
alatta a szék. Williams elfordul a kilátástól és rám néz.
Amikor megpillantom az arcát, semmi érzelmet nem látok rajta.
Talán nem is ünnepel, hanem a bánatát fojtja italba.
A szeme körüli ráncok ma a szokottnál is hangsúlyosabbak, a
szája egyenes vonallá vékonyodik. Első pillantásra semmi sem derül
ki róla, de tudom, hogy valami nincs rendben, vagy valami
megváltozott.
Több mint egy éve dolgozom itt teljes munkaidőben, egyenesen a
jogi egyetemről toboroztak. Gyakornokként kezdtem a munkát, és
nyáron is dolgoztam. Miután lediplomáztam és letettem a vizsgát,
felvettek teljes munkaidőbe.
Nem hosszú idő, de senki sem dolgozik olyan keményen, mint én.
Egész nap itt görnyedek az irodában, minden egyes nap. Nem járok
szórakozni. Mindent megteszek, hogy előrébb jussak, ami végül
kifizetődött, amikor engem kértek fel Bernard védelmére.
Pontosan ezt akartam. Ő az én célom.
Most, hogy a bíróság elvetette az ügyét, számítok rá, hogy Bernard
még több megbízást ad nekem. Ez persze Williamstől is függ, és
attól, hogy ő mit gondol erről. Nem akarok túl látványosan törtetni.
Néha furcsák az emberek. Óvatosan kell bánnom Felixszel és a
főnökömmel. Nem akarom, hogy a főnököm azt higgye, itt akarom
hagyni. Felix a legbefolyásosabb rendszeres ügyfele, még azt hinné,
hogy el akarom happolni tőle.
Pedig nem az ügyfelére pályázok. Csak be akarok jutni a
beavatottak közé. A belső körbe. Ott van a hatalom. A tudás. Ezekre
van szükségem.
– Foglalj helyet, Skye. Rengeteg megbeszélnivalónk van. –
Williams az üres székre mutat.
– Oké. – Már csak néhány lépés a székig. Emelt fővel kihúzom és
leülök. Azután várom, hogy elárulja, minek hívott az irodájába.
Talán, hogy megemlítse az előző hetet. Hogy Bernardról beszéljen.
Amíg várom, múlik az idő, és egyre türelmetlenebb vagyok.
Szórakozottan lesütöm a szemem, és csak most látom, hogy egy kört
dörzsöltem az ujjammal a bal csuklóm vénájára, pont a tetoválás
fölé, amit tizennyolc éves koromban csináltattam. Órát kéne
hordanom. Hátha megszüntetné ezt a rossz szokást.
Azonban ha órát hordok, nem tehetek róla, de valamiért úgy
érzem, mintha nem kapnék levegőt. Felgyorsul a pulzusom, olyan
érzés, mintha…
– Skye?
Feleszmélek a gondolataimból, ismét megrázom a fejem, és
rájövök, hogy Williams már beszélt, csak nem figyeltem rá.
Nem akarom, hogy rájöjjön, hogy nem figyeltem, ezért a szemébe
nézek, miközben tovább áradozik arról, hogy mennyi csodálatos
dolgot értem el, mennyi ügyet nyertem, és ami a legfontosabb,
mennyi pénzt kerestem a cégnek.
Másról sem beszél, csak a pénzről.
Neki ez a legfontosabb – a munkaórák. Részemről ez mellékes,
nem ezért vagyok itt. Nem ez a célom. Hajlandó vagyok a pokol
mélyére szállni, hagyni, hogy néhány bűnöző szabadon elsétáljon,
ha ez azt jelenti, hogy cserébe bosszút állhatok.
 – Lenyűgöző munkát végeztél az elmúlt év során. Minden
elvárásomnak megfeleltél. A legutóbbi győzelmed azt bizonyítja,
hogy jól tettem, hogy ebbe a székbe ültettelek. Nem fogok hazudni,
sokan számítottak rá az irodában, hogy belebuksz. Fiatal vagy.
Frissen végeztél a jogi egyetemen, és még nem sok ügy van a hátad
mögött. De azt hiszem, végleg bebizonyítottad, hogy tévedtek. –
Széles és büszke mosollyal nézett rám, mintha ő győzött volna a
bíróságon. Úgy dicsér, mint egy büszke szülő.
Vajon kapok még Bernard ügyeiből?
Lehet, hogy most jön az áttörés, amire vártam.
– Olyan elképesztő munkát végeztél, hogy tudom, hogy száz
százalékig fel fogsz nőni ehhez a feladathoz.
Íme. Az igazság pillanata.
Vajon kifizetődik végre az a sok végtelen óra, és hogy eladtam a
lelkem az ördögnek?
– Az eddigi eredményeid miatt adom neked ezt a lehetőséget. Ez
mindent megváltoztat, Skye.
Előrehajol, az íróasztalra könyököl. A szája széles, csupa fog
vigyorra húzódik.
– Ma reggeltől egyetlen ügyfélnek dolgozol közvetlenül… –
Lecsúszik rólam a tekintete. Egyenesen a hátam mögé néz. Csak
most veszem észre, hogy valaki közeledik. Nehéz, férfias léptek
hangját hallom a hátam mögül. Megpördülök a széken, én is
mosolyogni kezdek.
Ám a mosoly az arcomra fagy, és megáll a szívverésem, amikor
meghallom az ismeretlen hangot.
– Nekem.
Kásás.
Mély hang.
 Pokolian szexi, és biztosan nem Felix Bernard hangja.
Megkockáztatok egy pillantást. Bár a zavar és az izgalom nem
múlt el, tudom, hogy jogos az aggodalmam, amikor találkozik a
tekintetem a hátam mögött álló férfiéval.
Mert Tobias Kostáé a hang.
 HETEDIK FEJEZET

Tobias

A döbbenet az arcán megér minden pennyt, amibe nekem ez kerül.

Márpedig az kurva sok.
A pénz persze nem probléma. Őt akarom, és elintéztem, hogy meg
is szerezzem. Semmi kétségem afelől, hogy erre nem számított.
El vagyok ragadtatva.
De nem mutatom ki, hogy mennyire örülök neki. Nem fedem fel a
kártyáimat.
Nem hagyhatom, hogy bármelyikük megtudja, mennyire
szeretném, hogy létrejöjjön ez a megállapodás. Ami már el van
intézve. Tudom, hogy így van. Williams is tudja. Csak ez a vérmes
nőszemély nem tudja még.
Összeszűkül a szeme, összeszorítja a száját.
Úgy ontja magából a magabiztosságot, mintha parfüm lenne. Friss
és erőteljes, mámorító. Tökéletes aroma az igényeimhez. Élvezem az
illatát.
Mivel mást nem tehetek, csak abban gyönyörködöm, ahogy
kihúzza magát és kidülleszti a mellkasát.
Világosan értésemre adja, hogy nem fél tőlem. Nem tehetek róla,
élvezem, ahogy a teste a jelenlétemre reagál.
A tény, hogy az előző találkozásunk ennyire keveset jelentett neki,
csak tovább szítja a vágyamat, hogy tönkretegyem. A tekintete
azonban összezavar.
Vajon rájött már, hogy ki vagyok?
Feltételezem, hogy a cég ügyfeleinek köszönhetően ismer engem.
De amikor megláttam őt a tárgyalóteremben, egyáltalán nem
mutatta ki, hogy tudná, ki vagyok.
Kíváncsi lennék… és már nem leplezheti hetvenkedéssel.
Felismert, de vajon emlékszik rám?
Nagyot nyel, amivel elárulja magát, de aztán gyorsan feláll,
egyenes a háta.
Visszakerül a helyére a tárgyalótermi maszk.
Egészen elképesztő, hogy milyen gyorsan képes váltani. El kell
ismernem, olyan keménynek tűnik, mint a kő. Minden tekintetben
olyan, amilyenre számítok, amit tárt karokkal fogadok: mint egy
ragadozó. Büszkén kihúzza magát, és odalép hozzám.
Az örökkévalóságig el tudnám nézni, ahogy mozog.
A fenébe is, ahogy a csípője ringatózik… alig emlékszem, hogy mit
keresek itt, mi a tervem.
– Mi még nem találkoztunk. – A szavai áthatolnak a kéjes
homályon, és nem tudom leplezni, mennyire értékelem a látványt;
hosszan elnézem az alakját, és félmosolyra húzódik a szám.
– Tobias Kosta.
Kezet nyújtok, Matthews is, de a remegés, amit titkolni próbál,
még a testében vibrál, hiába próbálja kordában tartani. Szívesen
eljátszadoznék vele.
Egyelőre nem teszem. Hiába a tudat, hogy már a zsebemben van,
semmi szükségem arra, hogy feladja. Az információ, ami a
birtokában lehet, megéri. Segítségemre lehet abban, hogy még
többet megtudjak Felix ügyleteiről.
 Emlékszem, Felix hogyan nézett rá. Ki tudja, talán sokkal több
van emögött, nem akarom elszalasztani ezt a lehetőséget. Kell
nekem az infó, és lehet, hogy a nő tudja. Amikor nem fogok vele
kezet, elhúzza a kezét, majd visszafordul a főnökéhez.
– Azt hiszem, félreértés történt – mondja.
– Nincs itt semmiféle félreértés, Skye. Azonnali hatállyal Mr.
Kostának dolgozol, megbízásos alapon. – Williams hangja nem hagy
teret az ellenvetésnek, de amilyen makacs ez a nő, meg akarja
próbálni. Látom abból, ahogy összehúzza a száját, mintha citromba
harapott volna. Nem tetszik ez neki, és mindent meg akar tenni,
hogy kibújjon alóla.
Próbálkozz csak, cuki pofa, nekem is van egy-két trükk a
tarsolyomban.
– Hogy lehet ez? Ez nem összeférhetetlenség? – kérdi. Ezzel nem
megy semmire. Az alvilágban nem tilos a verseny.
– És pontosan miért is lenne összeférhetetlenség? – szólok közbe,
közelebb lépek és felvonom a szemöldökömet. Mindketten felém
fordulnak, a nő olyan hévvel harap az alsó ajkába, hogy szinte arra
számítok, hogy kicsordul a vére. – Talán mondani akar valamit? –
ingerlem, de a hangom monoton. Megrázza a fejét, rájött a
tévedésre.
Épp most utalt arra, hogy az ügyfelében, az előző ügyfelében és
bennem van valami közös. Amire ő, mint bizalmas titoktartással
dolgozó ügyvéd, egy szóval sem utalhat. Alig két másodpercet töltött
velem egy szobában, és máris elszúrta. Elsápad; erre már ő is rájött.
Istenem, de jó lesz szívatni az elkövetkező hetekben!
– Minden tisztelettel, Matthews ügyvédnő, a munkatársakat a
számukra legmegfelelőbb feladatokra osztjuk be. Ez a legjobb.
– A legjobb? Kinek a legjobb? Önnek a legjobb? – szegezi nekem a
kérdést felvont szemöldökkel. – Miért pont engem akar?
Tetőtől talpig végigmérem. Élvezem, ahogy idegesen fészkelődik
előttem. Húzom az időt, és minél tovább tart, annál szórakoztatóbb.
Milliónyi dolog akar kicsúszni a számon. Azt választom, ami a
legjobban felbosszantja.
Nem mondok semmit.
Nem válaszolok neki, csak nézem, ahogy összeszorítja a száját.
Látom rajta, hogy nincs elragadtatva. A pokolba is, nem kell
atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy erre a következtetésre jussak, de
ettől függetlenül remekül elszórakoztat.
– Ez egy csodálatos lehetőség, Skye – mondja Seth, miközben
előrehajol, az asztalra könyököl. – Nagyszerű lehetőség arra, hogy
tanulj, fejlődj, és betekintést nyerj egy olyan területre, amiről eddig
nem sok tapasztalatod volt.
A nő tehetetlenül néz hol egyikünkre, hol a másikunkra, már
felfogta, hogy a főnöke döntött. Nem kell az orrára kötnöm, hogy
miért őt akarom. Nem is mondhatom el neki. Különben is, már
elintéztem azt, ami a leginkább számít: a pénzt. Az összegre, amit
Williamsnek fizetek azért, hogy a nő nekem dolgozzon… nos,
fogalmazzunk úgy, hogy nem fog nemet mondani.
– Most, hogy ezt elintéztük, én megyek. Matthews ügyvédnő,
elvárom, hogy holnap reggel kilenc órától álljon a rendelkezésemre.
Azzal távozom az irodából. Hallom a hangját a hátam mögött.
Halkabban beszél, de kihallom a sziszegést belőle. Arra kíváncsi,
hogy mi lesz Bernard ügyeivel. Tüzes kis nő, az biztos.
Senkiről nem veszek tudomást, ahogy végigmegyek a folyosón, ki
az üvegajtón. Előhúzom a telefont a zsebemből, és írok egy SMS-t.
Mire elhaladok a recepciós mellett, már minden alkalmazottam
tudja, hogy úton vagyok.
Hátul vár a kocsi, a biztonsági embereim már mellettem állnak,
amikor kinyílik a liftajtó. Elegem van ebből a szarból.
Gideon azonban tájékoztat, hogy jelenleg szükségem van az extra
védelemre. Azért dolgozom, hogy kiszállhassak a
drogkereskedelemből. Hogy az összes üzletem legális legyen, és
visszavonulhassak. Mielőtt ezt megtehetném, már csak egy dolog
maradt hátra.
Ki kell iktatnom az utolsó ellenségemet.
Egy újabb ok, amiért szükségem van Skye-ra.
Nemcsak a saját beteges vágyaim hajtanak, hanem a bosszú is.
 NYOLCADIK FEJEZET

Skye

– Nem mondhatod komolyan! – méltatlankodom, ahogy Tobias

léptei belevesznek az iroda zajába. A főnököm rezzenéstelen arccal
válaszol, úgy néz rám, mint aki nem tűri az ellentmondást.
– Nagyon is komolyan mondom, kölyök. Ez is a munkám része.
Az irodában járkálva próbálok kigondolni egy elfogadható
választ, amivel megindokolhatná, hogy visszautasítsa Tobias
kérését. Nem dolgozhatok neki. Levegőt sem kapok a közelében.
Nem csak arról van szó, hogy minden kimegy a fejemből, amikor
rám emeli azt az átható, kék szemét. Nem, ennél többről van szó.
Oka van. Több is.
Csak ki kell találnom egy rendes, megalapozott érvet, amit
elmondhatok Williamsnek, és valami azt súgja, ha azzal jövök, hogy
milyen jóképű, milyen szívdöglesztő, az nem fogja megingatni.
Az első ok: jó pasi.
Nem, ez így nem lesz jó.
Gondolkozz, Skye!
Egy jó ok?
Ügyvéd vagy, az ég szerelmére! Elméletileg az érvelés az erősséged.
Oké, a második ok…
– Azt hiszem, félreértetted – szólal meg a főnököm, mire
megtorpanok, és felhagyok a szánalmas próbálkozással, hogy
érveket találjak.
– Hogyhogy?
– Alkalmanként továbbra is dolgozhatsz más ügyfelekkel, de
Tobiast is elvállalod.
Még mindig közelebb kerülhetek Bernardhoz. Nincs minden
veszve, de az elmém még nem tért magához a sokkból.
– Elég a szarságból, Williams! Ez összeférhetetlenség, mindketten
tudjuk.
– Mert…? – Elhallgat, azt várja, hogy én mondjam ki. Hogy már
két drogbárót képviselünk. – Mindketten üzletemberek. Nem
ugyanazzal…
– Abszolút ugyanazzal foglalkoznak. És ez erősen illegális. Mi van
akkor, ha van átfedés az úgynevezett munkatársak közt? Mi van, ha
üzleti vitába keverednek? Ez a fickó pont aznap jelent meg a
tárgyalóteremben, amikor kinyírtam Bernard ügyét – magyarázom,
és már leplezni sem tudom a szavaimból csöpögő szarkazmust.
Kizárt, hogy Williams ne csak játssza a hülyét. – Rendben. Mindegy.
Egyelőre hagyjuk figyelmen kívül a konfliktust. Majd visszatérünk
rá, ha felmerül. Mennyi időt vár tőlem?
Könyörgök, mondd, hogy nem sokat!
– A jelleméből, a vagyonából és az üzlet mértékéből ítélve… az
életed kétszeresét. – Felnevet, nem is sejti, hogy eltiporja az
álmaimat.
Az orromat ráncolom, próbálom értelmezni a főnököm egymással
ellentmondó megjegyzéseit.
– De az előbb mondtad, hogy más ügyfelekre is marad időm.
Hacsak nem hazudtál nekem, amit kinézek belőled, amekkora
seggfej vagy.
 – Figyelj, változtatni akar az életén, más útra térni, és ehhez jogi
tanácsadásra lesz szüksége az elkövetkező hónapokban. Itt jössz te a
képbe.
– Szóval, attól még dolgozhatok Felixnek?
Összevonja a szemöldökét, és rádöbbenek, mekkora hibát
követtem el, amikor a keresztnevén említettem Bernardot.
Vissza kell fognom magam, nem erőltethetem ennyire. Semmi
szükségem arra, hogy vájkálni kezdjen a dolgaimban. Nem
tűnődhet el azon, hogy miért tiltakozom ennyire, miért küzdök egy
ilyen alak ellen.
– Ha ráérsz. Ha nem, akkor kijelölünk neki egy másik
munkatársat. – Sanda pillantást vet rám. – De amennyire ismerlek,
biztos vagyok benne, hogy megoldod.
Továbbra is úgy néz rám, mint aki olvas a gondolataimban. Azt
hiszi, ha elég sokáig bámul, le tudja dönteni a falakat, amiket az
elmém köré emeltem. Sok szerencsét! Nála rátermettebb férfiak is
próbálkoztak már. Úgy tűnik, csak egyetlen ember képes arra, hogy
remegő kocsonyává változtasson, és az nem ő. Nem, ez az érdem
egy drogdíleré, aki túlságosan jóképű, ami bajt jelent rám nézve,
mert neki kell dolgoznom.
Melegség szökik az arcomba.
– Van valami, amiről tudnom kéne, Skye?
A francba!
Itt irulok-pirulok Tobias Kosta miatt, erre a főnököm azt hiszi,
hogy Felix Bernardért dobog a szívem.
Felgyorsul a pulzusom. Érzem, hogy vékony izzadságréteg vonja
be a nyakamat. Örülök, hogy nem látja, és ami a legfontosabb,
megkönnyebbüléssel tölt el, hogy nem tudja, mit érzek.
Légy flegma.
 – Nem, fogalmam sincs, miről beszélsz – felelem.
– Arról beszélek, hogy gondot jelent-e neked az, hogy a város, sőt
talán az egész keleti part két legbefolyásosabb emberének kell
dolgoznod. Mert az, hogy ránk bízzák a titkaikat, a legjobb dolog,
ami ezzel a céggel történhet. Megértetted?
– Megértettem.
Az íróasztala előtt állok, csípőre tett kézzel várom, hogy mondjon
még valamit. Amikor néhány másodpercig nem szólal meg, csak
fogja az előtte lévő mappát, azt feltételezem, hogy végzett velem.
– Ha ez minden, akkor lemegyek az irodámba, és nekilátok a
munkának. Sok dolgom van, és el kell kezdenem az előkészületeket,
ha meg akarok felelni Mr. Kosta elvárásainak.
– Látod, Skye? Ezért vagy te a legjobb. És most már mehetek az
államügyészhez teázni. A pletykák szerint feljebb fog lépni, és
szüksége lesz emberekre az igazságügyi minisztérium irodáin
kívülről, hogy segítsenek neki elérni a céljait. Ennek a két ügyfélnek
az információival a zsebünkben és a legfőbb ügyésszel való
együttműködéssel mindannyiunk előtt nagy lehetőségek nyíltak
meg.
Amivel azt akarja mondani, hogy ezért becsül engem ilyen nagyra
a cég.
A legtöbben ebédelni járnak, vacsorázni, vagy elugranak a
kollégákkal golfozni, de én nem. Én állandóan dolgozom.
Mivel nincs több mondanivalóm, sarkon fordulok, és kivonulok
az ajtón. Kifelé menet nem megyek át az üvegajtón. Ezúttal
megkerülöm a recepcióst, és a másik irányba indulok, az épület
másik részébe. Arra az oldalra, ahol az irodám van. Mire odaérek,
teljesen kifulladok.
Amikor belépek a szobába, becsukom az ajtót, leveszem a
blézeremet, és leroskadok az íróasztalom mögé. Majd a tenyerembe
temetem az arcom, és kieresztem a legnagyobb sóhajt, ami valaha is
feltört belőlem. Mibe keveredtem?
Nem tudom, miért pont engem akar, bele sem akarok gondolni.
Megfordulok a széken, kinézek az East Riverre. Elég magasan
vagyok ahhoz, hogy ellássak az alacsonyabb épületek fölött,
amelyeknek el kellene takarniuk a kilátást. Végignézek a környező
épületeken, aztán a horizont felé fordulok, hátha sikerül
lelassítanom az ideges szívdobogást.
Ez semmin sem változtat.
Még megszerezhetem a kívánt információt. Kizárt, hogy olyan
égető szüksége lenne rám. Mit akarhat Tobias? Visszafordulok az
asztalhoz, megérintem az egeret, és hagyom, hogy életre keljen a
számítógépem. Az első dolgom az, hogy beírom a nevét a keresőbe.
Tobias Kosta.
Sok mindent találok róla, de érdekesnek tartom, hogy nem említik
érdemben a bűnözői tevékenységét. A cikkírók csak találgatnak, de
semmi konkrét bizonyíték nincs az alvilági kapcsolatain kívül.
Miamiban nőtt fel. Megemlítik, hogy az apja, Niko Kosta meghalt.
Amerikai drogcsempész volt. A kokainkereskedelem egyik
főszereplője. Miamiban élt, a drogot a magánkikötőjén keresztül
szállította.
Szép kis család, Toby!
A haláláról szóló részt átugrom. A hideg futkos tőle a hátamon, és
csikar a hasam. És nem mintha szükségem lenne rá ahhoz, hogy
általános képet alkossak az új ügyfelemről.
Lenézek, és azon kapom magam, hogy megint a csuklómat
dörzsölgetem. Ennek véget kell vetni. Nem akadhatok ki folyton.
Ösztönösen rázom a fejem.
Szedd össze magad, Skye!
Nem szeretek a halálra gondolni, ezért ahelyett, hogy elolvasnám,
hogyan halt meg Tobias apja, megnézem, hogy kivel áll
kapcsolatban a fiacskája, majd ellenőrzöm, történt-e letartóztatás.
Minden érdekel, ami némi támpontot nyújthat, hogy mi lesz a
dolgom, és mennyi időt vesz majd igénybe. Ha Williamsnek igaza
van, akkor az egyesülés papírmunkájának véglegesítésében kell
segítenem.
De mit jelent ez? Nem vagyok benne biztos, de amint az
asztalomon lesz az aktája, lesz némi fogalmam arról, hogy mennyi
időbe telik.
A kutatás után kicsit zaklatottnak érzem magam. A fotóját
bámulom, azt a kék szempárt, amitől eláll a nők lélegzete. A fenébe
is, bárkinek felpörgetnék a ketyegőjét.
Túl mély, túl átható. Az érzelmek egész világa néz vissza rám.
Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, hogyan nézzek szembe vele.
Fogom a telefont, és elgondolkodom, kit hívhatnék fel, akivel
megbeszélhetném. Apámon kívül senkim sincs. Persze, van néhány
ismerősöm itt-ott, de ők inkább kollégák, mint barátok. Az, hogy
remete vagyok, enyhe kifejezés. Nincsenek testvéreim. Senkim
sincs.
Elindítom a hívást, és meghallom apám hangját a vonalban.
Fáradtnak tűnik. Muszáj rávennem, hogy bejöjjön a városba, de
félek, hogy túl erőszakos vagyok. Már a hangja megnyugtat.
– Szia, apa!
– Szia, pupák, hogy van a város legmenőbb ügyvédje? – Tiszta a
hangja, úgyhogy eddig biztos jó napja van, aminek örülök, de attól
még tudnom kell, hogy sikerült a találkozója. Az is nyomaszt, hogy
még nem volt időm utánanézni annak a számlának. De apa talán
meg tud nyugtatni. Csak ki kell találnom, hogyan hozhatnám szóba
a témát anélkül, hogy elzárkózna előlem.
 – Nem tudom, várj, megkérdezem Seth Williamset – viccelődöm.
Felnevet.
– Na, de komolyan?
– Ó, csak ügyeket nyerek, újabb ügyfelet szerzek, és halálra
dolgozom magam – panaszolom-dicsekszem.
– Szóval, egy átlagos nap, mi?
Ezen elnevetem magam, és úgy döntök, hogy ma inkább nem
faggatózom. Ha lenne valami mondanivalója, biztos nem titkolná el
előlem, nem igaz?
Különben is, olyan boldognak és büszkének tűnik, és nem akarom
elrontani a hangulatot. Neki köszönhetem, hogy ilyen törtető és
magabiztos vagyok. Gyerekkoromban mindent megtett értem. Még
a túlórázás mellett is végtelen mennyiségű időt szentelt annak, hogy
ösztöndíjak után kutatott, amelyekre pályázhattunk, majd amikor
még több pénzre volt szükségünk, mellékállásokat vállalt, nemcsak
azért, hogy kifizesse az iskoláimat, hanem azért is, hogy a jogi
egyetemre járhassak.
Sosem hagyta, hogy elessek anélkül, hogy utána fel ne állnék. A
hangja arra emlékeztet, hogy jó úton járok, hogy kiderítsem, hogyan
estem el először. Meg tudom csinálni. Dolgozhatok Tobiasnek, attól
még megszerezhetem az információkat Felixről. Csak kicsit
keményebben kell dolgoznom.
 KILENCEDIK FEJEZET

Tobias

Ez jobban ment, mint vártam. Most, hogy a kocsiban ülök és az

irodám felé tartok, újra át tudom gondolni, mi történt. Milyen
tökéletesen sikerült az egész.
Williams egy komplett idióta.
Viszont könnyen manipulálható, ami nekem kedvez. Skye
azonban… nos, fogalmazzunk úgy, hogy érdekes lesz, remekül fogok
szórakozni.
Nem számítottam rá, hogy ilyen karakán. Az, hogy így beszélt a
jelenlétemben a főnökével, azt jelenti, hogy nem fog megtörni
egykönnyen, amitől izgatott lettem. Mert nemcsak élvezni fogom,
amikor pokollá teszem az életét – igen, neheztelek rá –, azt is tudom,
hogy nem fog összeroppanni a nyomás alatt, amikor Felixről
gyűjtök információkat.
Mielőtt erre rátérnénk, maradt néhány elvarratlan szál, amiről
gondoskodnom kell, és ha mindent elintéztem, úgy tervezem, hogy
minden kapcsolatomat átadom Gideonnak. Ő örökli az üzletet, ami
nekem eleve sosem kellett.
Mindig ez volt a célom. Az alvilágban betöltött szerepet soha nem
önszántamból vállaltam magamra, de megvoltak a maga előnyei. A
gátlástalan vállalkozásnak köszönhetően komoly bevételre tettem
szert. A drogterjesztés kifizetődő.
Egy vagyont fizet, hogy pontos legyek.
S ha már szóba került a pénz, kíváncsi lennék, hogy állok.
Előveszem a telefont, és felhívom Cyrus Reedet.
Vajon még mindig haragszik rám? Megmosolyogtat a gondolat.
Ő az egyetlen ember, akire rá merem bízni a pénzemet, Trent
Aldridge mellett, aki segít gyarapítani. Ő a kedvenc bankára a
hozzám hasonló fickóknak. Elvetemült egy rohadék, legalább olyan
korrupt, mint amilyen zseniális.
Amikor megtalálom a nevét a mobilomban, rábökök. Nem kell
sokáig várnom, mire felveszi. Cyrus már csak ilyen; a magánélete és
az üzletből való nagy visszavonulás ellenére nekem mindig felveszi
a telefont.
– Tobias – szól bele, a hangja érdes és dühös, mint mindig. Soha
nem mosolyog, és ritkán viccelődik. Ő a leglehangolóbb
anyaszomorító a világon. Rajtam kívül.
A hozzáállásommal megnehezítem a dolgát. Értem én. Én is ritkán
mutatom a kedves oldalamat. A mi munkákban nem lehet. Egyetlen
gyenge pillanat az életedbe kerülhet.
Már több, mint húsz éve nem hagytam, hogy bárki
megfélemlítsen. Tízéves korom óta, amióta megváltozott az életem.
Túl sok szarság történt velem ahhoz, hogy bárkinek is
kitárulkozzam. Persze, néha-néha, a megfelelő társaságban,
előfordul, hogy nevetni is tudok. Ki tudja, talán még a garatra is
felöntök. De ezek olyan emberek, akikért meghalnék, és akik
meghalnának értem. Rájuk bízom az életemet, és nem, nincs miért
tartanom tőlük. De még így is óvatos vagyok.
Talán ez az oka annak, hogy olyan jól kijövünk Cyrusszal. Nagyon
hasonlítunk egymásra.
 – Cyrus! – üdvözlöm.
– Soha többé ne ültess fel! És igen, a pénzed még mindig
biztonságban van. – Túl jól ismer engem. Legalább naponta egyszer
felhívom, hogy megbizonyosodjak arról, hogy anyagilag ott vagyok-
e, ahol lennem kell ahhoz, hogy ki tudjak szállni.
– Megjegyeztem, és nézzenek oda, ezúttal még csak kérdeznem
sem kellett.
– Tizenöt órával ezelőtt kérdezted – közli szárazon.
– Nos, biztosra akartam menni. – Mindig ezt mondom, de ha ilyen
közel kerülsz hozzá, mint én, akkor csak ez számít.
– Az isten szerelmére! Hány éve ismersz már engem? Nem foglak
átbaszni, Tobias.
Mélyet sóhajtok. Igaza van. Egy pöcs vagyok, de tudni akarom,
hogy minden zökkenőmentesen megy.
– És Gideon? Előkészítetted? – kérdem, mert ez a kulcspont, és ha
nem hajtják végre tökéletesen, abból nagy baj lehet.
– Igen, már előkészítettem a számláját. Amikor átadod a gyeplőt,
ott leszek, hogy az átállás a terveid szerint menjen. El kell majd
intézned néhány dolgot Lorenzóval és a többiekkel, de ami a pénzt
illeti, Gideonnal minden rendben lesz. Biztos, hogy ezt akarod? Nem
könnyű elsétálni. – Ő csak tudja. Hiába szeretett volna, még mindig
nem vonult vissza teljesen.
– Eleve nem is akartam ezt csinálni. – Elcsuklik a hangom.
Nem mondom ki, amire gondolok – hogy nem volt más
választásom. Cyrus csak a sztori egy részét ismeri. Tudja, hogy a
szüleim meghaltak, de a mocskos részletekről fogalma sincs. Biztos
vagyok benne, hogy ha elsírnám neki az egészet, és beavatnám a
terveimbe, megértené. Az ő előélete nem sokban különbözik az
enyémtől.
Befolyásos családok. Kegyetlen apák. Ránk kényszerített örökség,
nem számít, mit akartunk. Csak ezt a világot ismerjük.
Arra neveltek, hogy az alvilág ura legyek.
– És mi van Felixszel? Sikerült megerősítened, hogy ő rendelte el a
merényletet? – érdeklődik. Szorosabban markolom a telefont.
A merénylet, amiről beszélünk, a nagybátyámat érinti, azt az
embert, aki felnevelt engem. Neki legalábbis így meséltem. Ennél
azonban jóval többről van szó. Több csontváz rejlik a
szekrényemben, mint egy hullaházban, de még nem kell tudnia
minden részletet.
Mindent a maga idejében.
– Nem. De itt jön a tervem következő lépése. Felbéreltem az
ügyvédjét.
– Mi a fasz? Lemaradtam valamiről. Arra számítasz, az ügyvédje
elárulja neked a titkait?
– Ha valaki, ez a nő biztosan ismeri őket.
– Nő? Nocsak. – Meglep a reakciója. Cyrus nem az a nyomulós,
viccelődő típus, most mégsem hagyja annyiban.
– Pofa be! Nem arról van szó. – Dehogynem. Hazudnék, ha nem
ismerném be, hogy legszívesebben lekúrnám az arcáról a mosolyt,
amit Felixnek villantott fel. Hogy amióta csak megláttam a
bíróságon abban a rövid szoknyában az asztal fölé hajolni,
legszívesebben ott helyben rávetettem volna magam. Ezt azonban
nem fogom kimondani. – Van valami közte és Felix közt. Szerintem
pontosan ő kell nekem ahhoz, hogy bejussak a szervezetébe.
– Szóval azt akarod, hogy ő legyen a belső embered.
– Nagyjából. – Nem a legjobban átgondolt terv, de az ölembe
hullott, úgyhogy kipróbálom.
– És mit gondolsz, hogy fogod meggyőzni?
– Megvannak a módszereim.
 – Ebben biztos vagyok. – Felnevet. Ez sem szokása. Nem is
emlékszem, mikor hallottam utoljára a nevetését. – Csak légy
óvatos! Már olyan közel jutottál ahhoz, hogy kikerülj innen. Tényleg
megkockáztatnál valamit, ami kisiklathatja a terveidet?
– Hadd kérdezzek valamit… te mit tennél az én helyemben?
– Őszintén? – kérdez vissza.
– Mi másért kérdezném?
– Kibelezném a kis szarházit. Elkapnám, megkínoznám, és nyíltan
nekiszegezném a kérdést.
Bólintok magamban.
– Ez sem rossz terv. De veled ellentétben nekem bizonyíték kell,
mielőtt megölök valakit.
– Nem elég, hogy egy pöcs?
– A jelen állás szerint van egy megállapodásunk. Hallgatólagosan.
Nem teszi be a lábát az én területemre, és én sem az övére. Nem
fogok elindítani egy háborút, amit majd Gideonnak kell lerendeznie
anélkül, hogy tudnám az igazságot.
– Felőlem. – Felsóhajt. – Mit tehetek érted?
– A világon semmit. De nem ígérhetem, hogy ez így is marad.
– Ha mégis, tudod, hogy rám számíthatsz.
– Kösz. – Megszakítom a hívást, abban a biztos tudatban, hogy
Cyrus mellettem áll. Ez a helyzet azokkal a férfiakkal, akikkel
üzletelek, akik az évek során a barátaimmá váltak. A vérünket
adtuk egymásért. Mind háborúba mentünk egymásért. Nem számít,
mi történik, kérdés nélkül újra megtennénk mindannyian.
Hátradőlök. Most, hogy tudom, hogy számíthatok Cyrusra, a
második lépéssel folytatom, be kell cserkésznem az új csalit. És
ennek minden másodpercét élvezni fogom.
 TIZEDIK FEJEZET

Skye

Hogy is szól az az idézet abból a klasszikus filmből? „A világ összes

városának összes kocsmája közül…” Hivatalosan is itt akarok a
legkevésbé lenni. Williams nem hagyta, hogy tiltakozzak, amikor
beszéltünk Tobias távozása után, így hát itt vagyok.
Milliomodszorra ellenőrzöm a címet a telefonomon, amióta
megkaptam az SMS-t. Semmi helló. Név sehol. Csak egy „reggel 9-kor
ezen a címen várom”. Csak azért jöttem, mert Williams habozás
nélkül kirúgott volna, ha nem engedelmeskedem. Amire több okból
sem kerülhet sor.
Megdöbbentett a cím, pontosabban a címen található épület. Nem
is tudom, mire számítottam, hová kell jönnöm ma reggel.
Dehogynem tudod. Ne áltasd magad.
Azt hittem, egy raktárba megyek a kikötőben, ahol az alvilági
figurák gyülekeznek. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy Wall
Street-i irodaépületbe megyek, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a
vízre. Nem így kéne kinéznie egy drogbáró irodájának.
Teszek még egy lépést, körülnézek. A városnak ez a része csak
munkaidőben forgalmas, mint most. Hemzsegnek itt a kereskedők.
Korán jöttem. Még nem nyílt meg a tőzsde.
Háromnegyed kilenc van, s bár jó móka az embereket nézegetni,
úgy döntök, megiszom egy kávét, mielőtt bemegyek Tobiashez. Az
utca túloldalán megpillantok egy kis kávézót. Rengeteg időm van,
úgyhogy beülök egy kicsit, mielőtt felmegyek. Szerencsémre a
jelzőlámpa a zebrán nekem kedvez, és már szaladok is a kávézó
felé.
Öt perc sem telik bele, és kezemben van a gőzölgő, forró kávé.
Felhevíti a kezemet, ami most nem esik jól. Meleg van odakint,
sokkal melegebb, mint május közepén lenni szokott, de azért
felemelem a papírpoharat, és mélyet szippantok a kávé illatából.
Robusztus és finom aroma tölti meg az orromat. Az ajkamhoz
emelem, és belekortyolok.
Nagyon finom, sokkal jobb, mint vártam, és a fenébe is, imádom a
jó kávét. Eddig ez volt a legjobb döntésem. Tegnap éjjel pocsékul
aludtam, nem bírt leállni az agyam. Előre lestresszelt ez a mai nap.
Nem tudtam, hogyan fog menni, egész éjjel forgolódtam.
Most, frissen zuhanyozva, a szokottnál kicsit vastagabb sminkkel
– valahogy el kellett takarnom a duzzadt táskákat a szemem alatt –,
felkészültem, bármit is akar tőlem. Kosztümöt vettem fel a kedvenc
könnyű selyemblúzommal. Az ilyen találkozókon a ruhám az én
páncélom. A megadott cím felé sétálva belekortyolok a kávémba.
Van itt portás, sőt, még biztonsági őr is. Rámosolygok a pult
mögött álló férfira.
– Matthews ügyvédnő vagyok, Mr. Kostához jöttem.
– Felmehet.
Valami azt súgja, tudta, hogy jövök, és számított rám.
Elsétálok a pult mellett, és a lift felé veszem az irányt. Találnom
kell egy szemetest, amibe kidobhatom a poharat. Ahogy körülnézek,
nem arra figyelek, amerre megyek, és egyenesen nekiütközöm egy
falnak, majd hátrazuhanok.
Megcsúszik a sarkam, hátraesek, és kibillen a kezemből a pohár.
 Fájdalmas puffanással landolok a padlón. Forró kávé fröccsen
mindenfelé, többek között a mellemre.
Olyan forró, hogy kétségbeesetten cibálom a blúzomat. A gombok
leszakadnak a vékony szövetről, és szóródnak, ahogy próbálom
lehámozni magamról a nedves, tapadós selymet.
Amint lekerül rólam a szövet, azonnal megkönnyebbülök. Ám az
égő érzést valami mást váltja fel. Valami hideg. A légkondi hideg
levegője, ami a folyosót hűti. Közvetlenül a bőrömet nyalogatja,
mert már csak egy elrongyolódott blúzt viselek.
A francba!
A francba! A francba! A francba! Ez kész katasztrófa.
Felemelem a kezem, hogy eltakarjam a mellemet, mely
közszemlére van téve. A melltartóm nedves csipkéjét tapogatom.
Felém nyúl egy kéz, és ekkor döbbenek rá, hogy nekimentem
valakinek. Önkéntelenül behunyom a szemem. Ez nem lehet igaz.
Egy szakadt blúzban vagyok az illető előtt, akivel összeütköztem.
Nem akarok felnézni. Össze akarok kuporodni, és úgy tenni, mintha
mindez meg sem történt volna. Amit persze nem tehetek meg.
– Nyissa ki a szemét, Matthews ügyvédnő.
Csak ne ő legyen. Könyörgök, ne ő. Álmomban is felismerném ezt
a reszelős hangot.
A fenébe, legszívesebben elsüllyednék. Kell egy verem, ami
elnyel… örökre.
– Bassza meg! – szitkozódom halkan. A mai nap után soha többé
nem tudok a szemébe nézni.
– Skye… – szólongat halk nevetéssel. A mindenit, meghallotta.
Nem. Ez nem én vagyok. Nem vagyok az a fajta, aki fülét-farkát
behúzva meghátrál egy kihívás elől. Persze, zavarba hoztam
magam, de ez csak egy pillanatnyi hátrányt jelent. Nem
viselkedhetek úgy, mint egy beszari kisgyerek. Skye Matthews
vagyok, és megjártam a poklok poklát. Egy seggfej drogdílerrel
igazán elbírok.
Kinyitom a szemem. Először homályosan látok, de aztán minden
kiélesedik, beleértve az életnagyságnál is nagyobb alakot, és a kezét,
amit felém nyújt, hogy felsegítsen. Két választásom van. Elfogadom
a segítségét, vagy dacosan feltápászkodom egyedül. Az utóbbit
választom. Elkerülöm a kinyújtott kezét, ellököm magam a földtől,
és felállok, majd kihúzom magam, mind a százötvennyolc centimet.
Lehet, hogy nem vagyok magas, de egy magas ember önérzetével
bírok. Amit ki is mutatok. Felszegett fejjel, büszkén, szakadt
blúzban, felveszem a poharat.
– Nem kell feltakarítanod. Majd leküldök valakit. – Nem
válaszolok. Csak biccentek, majd a lifthez fordulok, és bedobom a
poharat a szemetesbe közvetlenül az ajtó előtt, amikor az kinyílik.
Amint kinyílik a lift, belépek, és meg sem lepődöm, hogy Tobias is
velem tart. Szívás lesz ez a nap, pedig még el sem kezdődött. Az
órámra pillantok: 9:02. Hivatalosan is elkéstem.
– Elkéstél.
– Tényleg? Hű, kösz, hogy szóltál – felelem szárazon.
– Ezúttal elnézem, tekintve, hogy… kávézni voltál.
Nem kell ránéznem, hallom a hangjában a vigyort. Valamiért
mégis megteszem. Rögtön megbánom a döntést, amint összenézünk.
Mert nem csupán vigyorog. Van valami a tekintetében, és ahogy
végigsiklik rajtam, a testemen, önkéntelenül megborzongok.
Mi a fene volt ez, Skye?
A liftajtó kinyílik, mielőtt túl sokáig töprenghetnék a kérdésen.
Meg sem várom, hogy újra megszólaljon, kilépek, és amint szilárd
talajon állok, szembefordulok vele.
 Hiába vagyok kipirulva, a szemébe nézek, és nem emelem fel a
kezem, hogy eltakarjam magam.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Tobias

Próbálom nem bámulni. De amikor azt mondta, hogy bassza meg…

Én is csak ember vagyok. Ez a nő lesz a vesztem, és még alig öt
perce állunk üzleti kapcsolatban.
Előttem áll, kint van a melle. Persze, van rajta melltartó. De ha az
a csipkefoszlány, ami takarja, ruhadarabnak számít, én megeszem a
kalapom.
Próbálok fapofát vágni.
Valójában dühös vagyok. Felizzik bennem a harag. Miért pont ő
az?
A lány, akit egész életemben kerestem. A lány, akiről annyit
álmodtam. Mert én nem vagyok ilyen szar alak. Meg kéne őriznem a
hidegvéremet. A nyugalmamat. Mindig összeszedettnek kell
lennem. Nem lehet merevedésem a kurva előcsarnok közepén egy
félmeztelen nő láttán.
De bassza meg!
Igazán túltehetném magam rajta.
Annyira bosszant, hogy még gondolatban is ugyanazt a szarságot
ismételgetem. Mi a fene ütött belém?
Miért van rám ilyen hatással?
Ez a probléma azzal, ha valakinek a megszállottjává válunk…
idővel az őrületbe kerget az illető.
Felajánlottam a segítségemet, és kurva hálás vagyok, amiért nem
fogadta el az ajánlatomat. Inkább egyedül állt fel. Úgy ugráltak a
mellei, hogy elképzeltem, milyen lenne, ha rajtam…
Nem. Inkább ne is gondolj rá. Egy köhintés kíséretében kilépek a
liftből.
– Kövess! – szólok, mielőtt elindulok a folyosón.
– Ennyire azért nem kell sietned – fújtat mögöttem.
– Akár hiszed, akár nem, néhányunknak dolga van.
– Ez meg mi a fenét jelentsen?
– Pontosan azt, amit mondtam. Elfoglalt ember vagyok, Skye.
Erre becsukja a száját, aminek örülök.
Továbbmegyünk.
Üres a hely. Bizonyára már ő is észrevette. Hatalmas iroda.
Személyzet nélkül. Álca az egész.
Minél hamarabb rájön, annál előbb túl leszünk az igazi üzlet
témáján, és rátérhetünk arra, hogy miért is van itt valójában.
Skye a nyomomba szegődik, ahogy átsétálok a helyiség túlsó
végébe.
Tűsarkú cipője a hátam mögött kopog, és minden akaraterőmre
szükségem van ahhoz, hogy ne álljak meg, ne forduljak meg, és ne
őt nézzem. Végül odaérek az ajtóhoz, kinyitom, és belépek.
Skye követ.
Egyenesen a ruhásszekrényhez indulok. Még egy ágy is van az
ajtó mögött, hátul, amin szívesen elterülnék vele, de erősen kétlem,
hogy jó néven venné, ha tudná. Kinyitom a szekrényajtót, és
kiveszek belőle egy inget. Átnyújtom neki.
– Tessék. – Feszült a hangom, de nem kérdez rá, hogy miért. A
pokolba is, ezen a ponton szinte azt kívánom, bárcsak megtenné.
Fülsüketítő a csend.
 Tiltakozás nélkül elveszi. Azt hittem, talán visszautasítja, de ismét
sikerült meglepnie.
Felvillant egy mosolyt, majd rám kacsint.
Majd ott helyben, a szemem láttára lekapja a blúzát. A mellbimbói
a melltartó csipkéjéhez nyomódnak, szinte könyörögnek, hogy
kiszabadítsam és megérintsem őket, mígnem zihálások és
nyögdécselések kíséretében kérlel, hogy folytassam.
– Nem érünk rá egész nap. – Unottan cseng a hangom, pedig
valójában megfeszülök, hogy ellenálljak a kísértésnek, és a karomba
kapjam, majd belakmározzak belőle.
Szerencsére Skye megtöri a pillanatot, amikor belebújik az
ingembe, csak begombol néhány gombot, majd felhúzza az ing alját,
és csomót köt rá a szoknyája derekán.
Jól áll neki. Kurva jól áll.
– Most, hogy sikeresen rendbe tetted magad, foglalj helyet, hogy
megbeszélhessük, mit várok tőled.
Hátat fordítok neki, és leülök. Elmozdul a szék, a hangja úgy
visszhangzik, mint egy elefántcsorda. Ő is kihúzza a sajátját, és
ugyanaz a hang követi. Kéne egy szőnyeg, vagy ilyesmi. Az agyamra
megy ez a szarság. Vagy csak a nő…
Kezdem úgy érezni, hogy balul sült el a tervem. Talán mégis igaza
volt annak a nagyokos Cyrusnak.
Az íróasztal túloldaláról figyelem, ahogy Skye végignéz a szobán,
a tekintete az ablak melletti, virágokkal teli vázára esik. A vázára,
amit én magam töltöttem meg a bűnbánók rózsájával, csak hogy
felpiszkáljam.
– Tetszik? – Összerezzen a hangomra, majd mogorva
arckifejezéssel fordul felém.
– Miért vagyok itt? – Kihúzza magát.
– Igaz is. Térjünk a lényegre. Ez tetszik.
 – Hát, nincs más választásom – morgolódik. – Nem tudom, mit
ajánlottál Williamsnek, de nyilvánvalóan elég volt ahhoz, hogy
felforgassa az életemet.
Dühös, méghozzá jogosan, de ez nem az én problémám.
– Ajánlatot tettem neki…
– Amit persze nem tudott visszautasítani – szól közbe mély
sóhajjal.
– Egyáltalán nem.
– Szóval, itt vagyunk. Kérlek, áruld el, hogy miben lehetek a
szolgálatodra, és máris továbbléphetünk. – A pillantása hideg és
éles.
Ennél azért többről van szó. Kiharcolta, hogy Felixnek
dolgozhasson, és eltűnődöm, vajon helytálló-e az első benyomásom.
Vajon kefél vele? Nem tudom, miért, de ökölbe szorul a kezem.
Megrázom a fejem, elhessegetem a kéretlen gondolatot.
– Mivel mostantól az ügyvédem vagy, köt az ügyvédi titoktartás.
– Természetesen.
– Rendben. Ki akarok szállni – közlöm az indokomat.
– Kiszállni? – Felvonja a szemöldökét, értetlenül bámul vissza
rám.
– A játékból – tisztázom.
– És miféle játék lenne az?
Oldalra billentem a fejem, és olyan pillantást vetek rá, ami azt
mondja: Ugye csak viccelsz?
– Ne játszd az értetlent, Skye…
– Matthews ügyvédnő – szakít félbe.
– Tényleg azt akarod, hogy Matthews ügyvédnőnek szólítsalak?
– Igen, azt hiszem…
Megrázom a fejem.
 – Nem.
– Ööö… már elnézést?
– Gondot fog okozni, Skye? – kérdem, bosszant az
akadékoskodása. – Felhívjam Sethet, és tudassam vele, hogy
mégsem fog működni? – Ha így teszek, lőttek az állásának. Ezt ő is
tudja. Én is tudom. Nincs értelme színlelni. – Remélem, fényes és
ragyogó az önéletrajzod. Esetleg lehetnél kirendelt védőügyvéd. Jól
állna neked… napsugaram.
Elkerekedik a szeme. Nem tetszik neki a becenév. Felidegesítette.
Megjegyzem magamnak… mostantól így hívom.
Hamar összeszedi magát, a döbbenetet pillanatokon belül düh
váltja fel. A fintor az arcán egyszerűen felbecsülhetetlen. Sokszor
láttam már életemben ilyen tekintetet: a tiszta és hamisítatlan
gyűlöletet. Szinte árad a pórusaiból. Ha szemmel ölni lehetne, én
már halott lennék. Még jó, hogy nem ilyen egyszerű a dolog, mert
még van egy játék, amit végig kell játszanom. Utána boldogan
meghalnék a kezei közt.
– Bizony, Skye. Mostantól törvénytisztelő állampolgár leszek. Ez
elegendő magyarázat?
– Igen. De nem értem, hogyan segíthetnék ebben.
– Van néhány elvarratlan szál, amit el akarok intézni, és meg kell
győződnöm arról, hogy semmi, a világon semmi nem fog
akadályozni.
– És ez mit jelent? Rejtvényekben beszélsz.
– Amíg teljesen ki nem szállok, és el nem rendeződik minden
tulajdonom, addig szükségem van arra, hogy mellettem legyen az
ügyvédem.
– Mennyi időre?
– Folyamatosan. Minden találkozón. Minden nap, amíg le nem
zárul ez az egész. – Leesik az álla. Amióta megismertem, nem ez az
első alkalom, hogy így néz rám. Szinte mulatságos a döbbenete.
– Ne aggódj, Skye, Williams már tudja.
– Méregdrága bébiszitterre van szükséged?
– Ezt nem mondanám.
– Azt akarod, hogy kövesselek mindenhová, és vigyázzak rád,
nehogy bajba kerülj. Nekem ez úgy hangzik, mint egy bébiszitter.
Mint egy dadus. – Tüzes nő, és bár számítottam rá, nem gondoltam,
hogy ennyire élvezni fogom. A szókimondó természete igazán
beindít. És mivel a legtöbb nőnek eszébe sem jutna feleselni velem,
nemhogy félvállról sértegetni, tátva marad a szám.
Mi a faszom, Tobias? Szedd össze magad. Ő dolgozik neked.
– Szükségem van valakire, aki elkísér a megbeszélésekre. Ügyel
arra, hogy minden, amit aláírok, törvényes legyen. Hogy korrekt
legyen a hatalomátadás.
Egy pillanatig szótlanul néz rám, majd olyasmit tesz, amire nem
számítottam. Tiltakozás nélkül bólint.
– Menni fog – mondja.
– Helyes, akkor induljunk.
Felvonja a szemöldökét.
– Hová megyünk?
– Ennyi kérdés egy ilyen pici szájból… – Elhallgatok, ahogy
felállok. Nem hagyok neki időt arra, hogy tiltakozzon, elindulok
kifelé. Hallom a hátam mögött a tűsarkú kopogását a
betonburkolaton, ahogy igyekszik utolérni. Ez szórakoztató lesz.
Vagy ez lesz a végem.
Mindenesetre pokoli jó távozás lesz.
Skye Matthews a rögeszmém. Ő a múltam.
A jövőm.
És a vesztem.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Skye

A sírba visz ez a pasi. No, nem szó szerint. Képletesen. De ha még

sokáig kell mellette maradnom, belepusztulok. Az biztos.
Ha letörölhetném az önelégült arckifejezést a képéről,
megtenném. Egy fehérítőbe áztatott törlőkendőt használnék, és
remélném, hogy a szemét is kiégeti a vegyszer gőze! A szemét,
amiről tudom, hogy engem figyel.
Az a legrosszabb az egészben, hogy élveztem. Minden pillantást,
minden önelégült gesztust. El kellett volna borzadnom, de nem így
történt.
Az elején persze még igen. Ám amint észrevettem, hogy kitágul a
pupillája a kéjtől, a szégyenem nyomtalanul elpárolgott. Most, hogy
az ő ingét viseltem, még rosszabb lett.
Friss illata van, érezni benne a kölnijét. Ahogy körbeleng az illata,
igazán nem kéne, hogy bizseregjen a testem.
És már az arcom is átforrósodott.
Remélem, nem veszi észre.
Vetek rá egy pillantást, és látom, hogy még mindig engem figyel.
És a vágy helyett birtoklást látok a szemében.
Tetszik neki a látvány, ahogy a ruháját viselem, és a fenébe is,
nekem is tetszik az érzés. Nem maradhatok a társaságában túl
sokáig, ha így érzem magam, amikor rám néz. Ahogy visszanézek
rá, nos, olyan gondolatokat ébreszt bennem, amiket nem kéne.
Például, hogy milyen érzés lenne, ha a keze a csípőmre simulna.
Milyen ízű lenne az ajka csók közben.
A munkára kell koncentrálnom, nem a testére.
A kezem az ölemben tartom, az asztal alatt tördelem, kicsavarom
az ujjaimból az aggodalmamat. Sosem hagynám, hogy lássa,
mennyire felizgatott. Mesterien tudok pókerarcot vágni, és nincs az
a szívdöglesztő seggfej, aki miatt félrecsúszna az álarcom.
– Most, hogy itt vagyok, elárulod, mi lesz a mai program? –
kérdem.
– Ma Trent Aldridge-dzsel van találkozónk.
Nem kell kifejtenie, hogy ki az. Jól ismerem a maffia alvilági
szarságait. Fedezeti alapokat kezel korrupt figuráknak. Ez érdekes
lesz.
Tobiasszel elindulunk a kocsihoz a mélygarázsba – egy csillogó,
vadonatúj Range Rover vár ránk, de valami azt súgja, hogy ez nem
egy átlagos Range Rover. Minden extra megtalálható benne.
– Fogadok, hogy még golyóálló is.
– Természetesen – feleli Tobias, és csak most döbbenek rá, hogy ki
is mondtam, és meghallotta. Abba kell hagynom, mielőtt olyat
mondok, amit nem kéne. Például, hogy milyen kölni van ezen az
ingen? Milyen ízű a csókod? Ó! Hagyd már abba, Skye!
– Szép. – Morgok, amikor egy férfi, akit még sosem láttam,
kilendíti nekem az ajtót.
– Köszönöm, Leo.
– Köszönöm – ismétlem automatikusan, majd becsúszom a hátsó
ülésre.
Jéghideg a levegő idebent, a légkondi fel van tekerve, de nem
számít, mert amint beül mellém, Tobias Kosta elszívja az összes
oxigént ebből a kis térből. Akár egymillió fok is lehetne idebent.
Forró az arcom. A kezem is forró. Az egész istenverte, áruló
testem forró. Mély levegőt veszek, majd kifújom a számon.
– Jól vagy?
– Igen.
– Biztos? – Hallom a gúnyt a hangjában. Uralkodnom kell
magamon. Nem szoktam elárulni az érzéseimet, de ez a pasi úgy
olvas bennem, mint egy Ismerd meg Skye Matthewst! könyvben.
– Jól vagyok. Teljesen jól.
Amint kikanyarodunk a mélygarázsból, az ablakhoz fordulok,
hogy lehűtsem magam, és figyelmen kívül hagyjam a mellettem ülő
pasit. Remekül megy, úgy négy másodpercig. Ekkor a konzolra teszi
kezét, mely hozzásimul az enyémhez. Elhúzom, mintha megégetett
volna.
Felé fordulok, de épp a telefonján olvas valamit, fogalma sincs
arról, hogy mennyire felzaklatott.
Rohadék!
Az ablakra pillantok, ezúttal az utat nézem, ahogy a belváros felé
tartunk. Tipikus New York-i dugóban találjuk magunkat, és túl
sokáig tart, mire elérjük az úti célunkat. Alig kezdődött el a reggel,
máris kimerített a saját belső zagyvaságom. Vajon véget ér valaha is
ez a nap?
Lenézek a telefonomra. Remek. Egyszerűen nagyszerű. Még csak
kilenc óra húsz perc van.
Előttem az egész nap, és nincs menekvés.
– Máris a szökést tervezed? – kérdi, mire felkapom a fejem. Hogy
csinálja ezt? Annyira nem fair!
– Ami azt illeti, igen. Akár hiszed, akár nem, az életem nem
körülötted forog – vágok vissza.
– Látod, ez érdekes, mert azt hittem, hogy igen. – Szétnyílnak az
ajkai. – Legalábbis Seth ezt a benyomást keltette… – Összeszorítom a
fogam, nem vagyok hajlandó belesétálni a csapdába. – Nincs válasz?
Semmi csípős megjegyzés? Na, ez új.
Nem. Nem fogom megtenni. Megint elcsendesedik a kocsi. Végre
felfogta, hogy nem tud belecsalogatni ebbe a szócsatába. Folytatja,
amit az imént csinált, én pedig azt, amit én csináltam.
Esküszöm, abban a pillanatban, hogy megáll a kocsi, kicsatolom a
biztonsági övemet, és már nyitnám is az ajtót, hogy kiszabaduljak
innen.
– Lassan a testtel! – hallom magam mellől.
– Mi az?
– A csapatom előbb átfésüli az épületet.
A csapata. Csak ekkor látom, hogy nem a miénk az egyetlen autó
ebben a garázsban. Előttünk egy hasonló Range Rover áll, és
mögöttünk is van egy.
Körbe vagyok véve. Kurvára körbe vagyok véve.
Testőrök.
Ilyesmit csak a filmekben lát az ember. Életemben most először
döbbenek rá, hogy mennyire veszélyes az életem.
Nem. Ez nem igaz. Voltam már ennél…
– Minden tiszta. Jössz? – Tobias szavai visszarántanak a jelenbe.
Elfojtom az emlékeket.
Nem most jött el az ideje, hogy ezen gondolkozzak. Ahhoz, hogy
átvészeljem a napot, nem gondolhatok a múltra. Ettől függetlenül
azon kapom magam, hogy legszívesebben megdörzsölném a
csuklómat, hogy lecsitítsam a szívem. De nem teszem.
Ehelyett mélyet lélegzek.
Be.
 És ki.
Kitisztítom a gondolatfoszlányokat a fejemből, csak a találkozóra
koncentrálok.
Követem Tobiast, aki a liftekhez lép. Kinyílnak az ajtók, az
emberei előremennek. Őrület, hogy egész idő alatt velünk voltak,
mégsem vettem észre őket.
Vajon az irodaházban is ott voltak aznap, amikor eljött Sethhez?
Ma reggel is ott voltak, amikor elhoztam az aktáimat?
Gyanakvóan méricskélem őket.
– Kérdés? – szólal meg Tobias.
Odafordulok hozzá.
– Egész idő alatt velünk voltak?
– Követnek, bárhová megyek.
– Ez nem válasz. – Felsóhajtok.
– Nem tudok mást mondani.
A fogamat csikorgatom, de gondolom, ennyi hatalom és pénz, és
legfőképp veszélyes ellenség mellett szüksége van a biztonságra.
Nem is értem, miért bosszant ennyire.
De igen, tudom. Világéletemben odafigyeltem a környezetemre,
de ennek a pasinak a közelében mindenről lemaradok.
Folyton a gondolataimba mélyedek, és hibákat követek el. Nem
tetszik ez nekem. Észnél kell lennem, mindig, és kezdek rájönni,
hogy egy kicsit talán kizökkentem a lelki nyugalmamból, legalábbis
ami ezt az egyedülálló, magányos férfira való reakciómat illeti.
Belépünk Tobiasszel a liftbe.
Beszűkül körülöttünk a tér. Hiányzik a szokásos liftzene. Itt nem
ilyen szól. Csak távoli, megnyugtató hangokat hallok, amitől úgy
érzem magam, mintha irodaépület helyett egy gyógyfürdőben
lennék.
– Érdekes zenei választás.
 – Trent a nyugalomra törekszik az életében. Valami eszelős oknál
fogva azt állítja, hogy stresszeli a lift.
– Igaza van – bólintok.
– Téged is stresszel? – kérdi, a hangja kicsit durvább, ahogy felfelé
haladunk.
Rápillantok, és látom, hogy elfehéredett az ökle.
– Nem rajongok a liftekért.
– Hogy őszinte legyek, én sem.
Meghiszem azt – gondolom magamban, de nem szólok semmit,
mert úgy tűnik, kényelmetlenül érzi magát.
– Általában nem zavar. De néha, mint most, hogy erről
beszélünk…
– Értem.
– Szinte érezhetőbb, ha van ennek értelme. Mintha… –
Elhallgatok. Mit művelek? Ez ellenkezik az első számú
szabályommal, a legfontosabb szabállyal – soha ne lankadjon a
figyelmed. Elég volt egyetlen pillantást vetnie rám, és tessék, máris
sutba vetem a szabályaimat.
A pulzusomra szorítom a hüvelykujjamat, hogy megnyugtassam
magam. Szerencsére nem tart sokáig, mert amilyen magas az
épület, és amilyen magasra megyünk, olyan sebesen halad a lift,
hogy egy pillanat múlva már meg is érkezünk.
Amint megáll a lift, esküszöm, tisztán hallhatóan fellélegzek. Nem
szoktam így viselkedni. Amikor Tobias irodájába mentem, fel sem
tűnt a helyzet. Talán az épület magassága miatt? Vagy a lift méretei
miatt. Vagy talán ő volt az oka.
Tobias hátralép, és int, hogy menjek előre. Kilépek a liftből, és
örülök, hogy újra szilárd talajon állok. Megvárom, hogy
előremenjen.
 – Erre. – Elindul, én pedig követem. Fokoznom kell a tempót, hogy
lépést tartsak vele. Egymás mellett sétálunk a folyosón. A szemem
sarkából látom, hogy Tobias hosszú, lendületes lépésekkel halad
előre. Mint aki uralja ezt az épületet, és mindenkit, aki benne van.
Árad belőle a hatalom.
Nincs semmi, amit ne tudna uralni ez a pasi. Ami igencsak
bosszantó. Egy ilyen vonzó embernek nem lenne szabad ennyire
magabiztosnak lennie. De talán éppen emiatt olyan dögös.
Nem. Nem csak emiatt.
A sötét haj és a világos szempár miatt. Úgy néz rád, mintha a
lelkedbe látna. Kíváncsi vagyok, vajon tényleg így van-e.
A lelkembe lát?
Izzadni kezd a tenyerem a gondolattól. Nagyon remélem, hogy
nem. Nem hiányzik, hogy meglássa az igazi énemet, és tudomást
szerezzen arról, hogy ki vagyok valójában. Minél nagyobb
távolságot tudok tartani kettőnk között, annál jobb.
Ez az iroda egyáltalán nem olyan, mint Tobiasé. Rengeteg
alkalmazott nyüzsög benne. Ez nem egy hamis vagy üres iroda.
Nem. A munkahelyemre emlékeztet, csak magasabban van. Jóval
magasabban.
Tobias senkivel sem áll le beszélni. Csak végigvonul a folyosón, és
benyit egy irodába. Feltételezem, hogy gyakran jár ide.
– Kopogtatással már nem is fáradsz? – Valaki felnevet.
– Nem.
– Örömmel látom, hogy vidám vagy, mint mindig. – A hang
játékos és szarkasztikus, és felbosszantja Tobiast. Máris kedvelem a
tulajdonosát.
Belépek, és végignézek a helyiségen. Trent Aldridge egy robusztus
íróasztal mögött terpeszkedik, széles vigyorral az arcán.
Éles ellentéte Tobiasnek, aki úgy fest, mint aki nem értette egy
vicc csattanóját.
– És maga kicsoda? – Trent felvonja a szemöldökét, amikor
belépek az irodájába.
– Az új ügyvédem. – Tobias hangja szigorú, és esküszöm, úgy
hangzik, mint egy figyelmeztetés. De miért? Nem tudom, de mégis
így van.
– Neve is van ennek az ügyvédnek? – A mosoly, ami szétterül a
pasi arcán, ragályos, és bár szeretném viszonozni, van egy olyan
érzésem, hogy Tobias nem örülne neki.
És ahogy vártam, az új ügyfelem nem mutat érzelmeket. Úgy fest,
mint egy istenverte robot. Egy dögös robot, de akkor is.
Előrelépek, és kezet nyújtok.
– Én az ügyvéd vagyok – magyarázom bemutatkozásképpen. – De
szólítson nyugodtan Skye-nak.
– Skye. Ez tetszik. Szép ing – mondja, és összevont szemöldökkel
végignéz rajtam.
– Történt egy kis incidens a kávéval. Szerencsére sikerült
kölcsönkérnem egy inget Mr. Kosta ruhatárából.
– Tényleg? Kávé. Szívesen meghallgatnám az incidens részleteit.
– Hogy van Payton? – szól közbe Tobias. Fogalmam sincs, ki lehet
ez a Payton, de valami azt súgja, hogy épp egy kakasviadal kellős
közepébe csöppentem.
– Remekül, kösz a kérdést. Foglaljatok helyet, és máris
átbeszélhetünk mindent. És mielőtt megkérdeznéd… megvan a
pénzed. Még nem forgattalak ki belőle. – Összeszorítom az
állkapcsomat, nehogy elnevessem magam, mégis kiszabadul egy
nyikkanás. Köhögést színlelek, Tobias viszont egyre mogorvábban
néz rám. Senkit sem verek át.
Nem tehetek róla, őket nézem. A kölcsönös ugratás egy
teniszmeccsre emlékeztet. Csakhogy Trent szórakozásból játszik,
Tobias pedig, nos, Tobias lényegében kénytelen játszani, annak
ellenére, hogy utálja a játékot.
Elég érdekes megfigyelni őket. Rögtön látom rajtuk, hogy jó
barátok. Azt is látom, hogy Tobias kedveli Trentet. Ennek ellenére
Tobias nem mosolyog, még csak meg sem enyhül az arca. Hiányzik
a hangjából az a melegség, amit barátoknak tart fenn az ember.
Nem egy melegszívű alkat. Egy szemernyi humorérzék sem szorult
belé. Összeszorul tőle a szívem.
Van valakije egyáltalán?
Szórakozottan figyelem őt. Nem különbözik annyira tőlem.
Igazság szerint a választott pályánkon kívül sok mindenben
hasonlítunk egymásra. Mindketten fásultak és zárkózottak vagyunk,
tragikus múlttal.
Nem szabad tovább rágódnom ezen.
Mostanában a gyerekkorom – az emlék – újra kísérteni kezdett.
Nem szabad erre gondolnom.
– Mi a véleményed, Skye? – szólít meg Trent Aldridge, és
rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, miről beszél. Teljesen
elbambultam, belemerültem a saját gondolataimba, és a
hasonlóságokba Tobiasszel.
– Elnézést, nem hallottam a kérdést. – Egy normális ember talán
úgy tenne, mintha figyelt volna. Egy normális ember talán félne,
hogy megorrol az ügyfele, amiért nem figyelt oda. Én nem ilyen
vagyok.
Leszarom, hogy mit gondolnak rólam ezek az alakok. De minél
gyorsabban végzek itt, annál hamarabb visszamehetek az irodába,
ahol kiderül, hogy tudok-e Mr. Bernardnak dolgozni. Abból, amit
hallottam, és amit apám aktáiban olvastam, neki is köze volt az
aznapi…
– Itt vannak az iratok, amiket át kell nézned. – Trent felém nyújtja
a papírokat. Jókora paksaméta. Ennyit arról, hogy ma másra is lesz
időm.
Mi ez a sok szarság?
Lenézek a kezemben lévő kötegre, és felemelem a legfelső lapot.
Új számlát nyitnak Gideon Byrne nevére.
Egy Kajmán-szigeteken található vállalat befektetési papírjai is itt
vannak.
Látom, hogy néhány egyéb dolog sem volt kezdettől fogva
törvényes.
– Amint látod, Tobias elég sok pénzt keresett. – Elég sokat? Ebből
egy saját országot is vehetne magának. – Ez a sok pénz…
– Tiszta? – kérdem.
Trent felnevet.
– Te aztán nem kerülgeted a forró kását, mi?
– Nincs rá okom. Azért vagyok itt, hogy megbizonyosodjak arról,
hogy minden legális, ami azt jelenti, hogy egy ponton nem volt az.
Ami pedig Tobiast illeti, az ügyvédje vagyok. Így él az ügyvédi
titoktartás. Mikorra kéred vissza?
– A holnap túl korai lenne? – kérdi Trent, én pedig Tobiasre
sandítok, aki összeszorítja az állkapcsát.
Szeretném azt mondani, hogy igen, túl korai, de hivatalosan ez az
első napom ebben a megbízásban, és nem nyernék vele jó pontokat.
– Nem. Reggel visszaküldöm futárral.
– Nem – mordul fel Tobias, és felpillantok rá. Összeszorítja a
száját. – Személyesen kézbesíted.
– Tisztelettel, de nekem…
– Nem érdekel, mi a fasz egyéb dolgod lenne. Miután átnézted,
elhozod nekem, én pedig aláírom. Azután eltotyogsz ide szépen, és
magad adod át az iratokat.
Mély levegőt veszek, hogy megnyugodjak.
– Nem probléma. Akkor elviszem – lenézek a kötegre –, átnézem,
és miután az ügyfelem aláírta – Trentre pillantok, széles mosollyal –,
visszahozom. Jól hangzik?
– Kitűnően. – Trent viszonozza a mosolyt.
– Még valami, Trent? – Tobias tényleg nem egy szószátyár típus.
Ez már kiderült.
– Semmi. És te?
– Semmi, amiről beszélni szeretnék – feleli Tobias monoton
hangon. Unottnak tűnik.
– Érdekes. Jössz Cyrushoz pár hét múlva? Alaric is a városban
lesz.
– Talán.
– Ó, ugyan már, ember, ne csináld! Hagyd ezt a szarakodást, és
mondj igent. Hidd el, attól még nem fogja azt gondolni rólad az
ügyvédnőd, hogy kedves fickó vagy. Tudja, hogy egy első osztályú
seggfej vagy, nem igaz?
– Nagyjából – válaszolom.
– Kedvelem ezt a nőt. – Trent olyan, mint egy bohóc, akit azért
béreltek fel, hogy szórakoztassa a királyt, miközben a király, Tobias
cseppet sem találja viccesnek.
– Senki sem kérdezte, hogy kit kedvelsz, Trent, úgyhogy fogd be a
pofád.
– Ki pisilt ma bele a müzlidbe? – röhög fel Trent.
– Azt hiszem, azt én követtem el. És kávéízű volt. – Felnevetek.
– Nos, ha ti ketten lennétek szívesek nem pazarolni tovább az
időmet… Van egy másik találkozónk is.
– Körbehurcolod ezt a szerencsétlen nőt? – Trent látszólag
remekül szórakozik, miközben az alvó oroszlánt piszkálja.
Gondolom, nem fél attól, hogy az oroszlán beleharap.
– Ne is mondd – dünnyögöm, mire Trent megint felnevet.
– Tényleg nagyon tetszik nekem – jegyzi meg Trent, és ahogy
Tobias Trentre néz, miközben feláll, nos, mondjuk úgy,
csodálkozom, hogy még nem rántott fegyvert, hogy kinyírja
szegényt. És nem lenne normális a halála. Belek a padlón, vér
fröccsenne mindenfelé. Mocskos halál lenne.
Trent oldalra billenti a fejét, végignéz rajtunk, majd megrázza a
fejét, és felsóhajt.
– Akkor találkozunk Cyrusnál?
Ezúttal Tobias az, aki felsóhajt.
– Igen.
– Helyes. Biztos vagyok benne, hogy mindenki repesni fog a
boldogságtól. Nos, mindenki, kivéve Cyrust. Az az ember sosem
boldog. – Összevonja a szemöldökét. – Kicsit rá emlékeztetsz – teszi
hozzá.
Tobias kihúzza magát.
– Ha mára nincs több aranyköpésed, akkor részemről végeztünk.
Menjünk.
Felállok, Trentre pillantok, és még egyszer utoljára
elmosolyodom, mielőtt sarkon fordulok, és követem Tobiast.
– Örülök, hogy megismertelek, Skye! – kiált utánam Trent
dallamosan.
– Kedvesnek tűnik – suttogom Tobiasnek, ahogy végigsétálunk a
folyosón.
Egy morgás. Csak ennyit kapok, egy morgást. Ennyit a
csevegésről.
Ezúttal, amikor kinyílik a lift, és belépek, előveszem a
telefonomat. Bármit, ami eltereli a figyelmemet nemcsak a szűk
helyről, hanem a köztünk lévő kínos csendről is. Annyi mindent
szeretnék kérdezni tőle, de nem teszem.
Ehelyett hagyom, hogy a kérdések megtöltsék az elmémet,
súlyosan rátelepedjenek a szívemre, és felgyorsítsák a pulzusomat.
Bármennyire is szeretnék mondani és kérdezni dolgokat, nem
tehetem. Ha megteszem, átlépek egy határt, és megnyílnak előttem
az ajtók. Amiket, ha egyszer kinyitok, többé nem fordulhatok vissza.
Ezért, bármire is próbál rávenni az elmém, elfojtom a gondolatot,
és csukva tartom az ajtókat.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Tobias

Kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért Skye és én mára

elbúcsúztunk egymástól. Miután négy órán át vonszoltam körbe a
városban, szükségem van egy kis pihenőre. És egy italra. Egy jó
nagyra. Vajon léteznek üdítőspohár méretű whiskyspoharak? Ez a
nő az őrületbe kerget. Van valami a viselkedésében, és nem tetszik
ez nekem.
Kurvára nem tetszik.
Ettől függetlenül a közelemben akarom tudni. És persze
ragaszkodom a tervemhez.
Eszembe jut egy új ötlet.
Elcsábíthatnám. Ó, milyen szórakoztató lenne! Két legyet ütnék
egy csapásra.
Először is: nos, lefektethetem.
Másodszor: könnyebben megnyílik előttem, és legalább őt is
bevonhatom a tervbe.
Alábecsültem a keménységét. Sokkal erősebb, mint amilyennek
gondoltam. Ennek az új tervnek több értelme van. Miután ma
alkalmam nyílt megfigyelni őt, rájöttem, hogy vonzódik hozzám,
úgyhogy nem lesz olyan nehéz.
Valószínűleg nem kéne annyit szemétkednem vele.
 Megrázom a fejem. Fenét! Valami azt súgja, hogy még tetszik is
neki. Elvégre szenvedélyes természet. Ami valószínűleg azt jelenti,
hogy visszafelé sülne el a terv. A nőt ismerve ellenem fordítaná a
helyzetet, és a végén a farkamat szorongatnám, de nem kapnék
puncit.
Csábítás kihúzva. Amúgy sincs rá időm.
Megállunk a garázsban, és kiszállok. Nem sokan tudják, hogy az
irodaházamban lakom. Könnyebb a biztonságiaknak, ha csak egy
helyet kell őrizniük. Ráadásul olyan ez az épület, mint Fort Knox.
Skye csak egy üres emeletet látott. Az egyetlen emeletet, amit
megengedtem, hogy lásson.
A lépcsőhöz indulok, mert azt jobban szeretem. Széles, nyitott, és
áttetsző korlátokkal van ellátva.
Idebent soha nem érzem úgy, hogy csapdába estem volna. Nem
hazudtam Skye-nak, amikor elárultam neki, hogy nem szeretem a
lifteket, de nem mentem bele a részletekbe. Nemcsak a liftekről van
szó, hanem minden zárt térről. Amikor elhallgatott a liftben,
örömmel fogadtam a csendet. Nem is tudtam, hogy ez egy közös
vonás. De persze, honnan tudhattam volna?
Valójában nem ismerem őt.
Szóval honnan tudnék róla bármit? Hiába töltöttem némi időt a
társaságában, és hiába kutattam utána annyit, ennyiből nem lehet
megismerni valakinek az igazi személyiségét.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat, és felsietek a legfelső
emeletre, a lakásomba. Egyenesen a nappalim sarkában lévő
bárpulthoz lépek. Felmérem a választékot. Whisky- vagy tequilaest
lesz?
Mivel egyedül vagyok, a Glenlivet 21 mellett döntök. Fogok egy
poharat, kitöltök magamnak háromujjnyit, majd a hálószobámba
indulok, hogy átöltözzek. Közben a számhoz emelem a poharat, és
iszom egy kortyot. A meleg folyadék lecsúszik a torkomon, és amint
lenyelem, esküszöm, máris ellazulok. Felnézek a tetőablakra, amit
közvetlenül a kedvenc szobasarkom fölé építtettem.
Innen tisztán látszik az éjszakai égbolt.
Bár a csillagokat nem látni, megnyugtat a sötétség a fejem felett.
Holnap még több tennivalót adok Skye-nak. Amikor azt mondtam,
hogy szeretném, ha mindenhová elkísérne, komolyan beszéltem.
Leteszem az italt, és fogom a telefont, hogy felhívjam Gideont.
– Főnök? – szól bele. – Szükséged van rám?
– Nem. Csak át akartam beszélni néhány dolgot a holnapi nappal
kapcsolatban.
– Ki vele.
Gyakorlatilag, ha azt akarnám, hogy Gideon itt legyen, akkor itt
lenne. A földszinten lakik, egy maroknyi emberemmel együtt. Nem
feltétlenül laknak itt mindig, de van egy biztonsági terület
szobákkal. Így, ha valami történik, a csapatom itt van velem.
Ha minden a terv szerint alakul, már nem sokáig lesz szükségem
erre.
– El kell mennünk Lorenzóhoz, hogy megbeszéljük a logisztikát.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Ez a te örökséged, Tobias.
– Igen – szögezem le.
Gideon hamarosan átveszi az importüzletet. A legfontosabb az a
rész, amiről nem beszélek.
A drogbiznisz.
Bármit is mond, nem akarok részt venni benne. Mindig csak egy
eszköz volt a célhoz. Annak a módja, hogy elegendő hatalomra
tegyek szert, kiiktassam az ellenségeimet és bosszút álljak. Most,
hogy közel kerültem a célomhoz, Gideon arra számít, hogy talán
megbánom a döntést, vagy visszatérek hozzá. Nem fogok.
 Csak érezni akarom, ahogy kialszik az élet lángja abban az
alakban, aki legyilkolta a családomat. Amint ezzel megvagyok,
végeztem.
Egy olyan királyság kulcsait örököltem, amit sosem akartam.
Ideje, hogy véget érjen az uralmam.
– Igen, biztos. Ezért találkozunk holnap Lorenzóval. Tudnia kell a
tervről, és arról, hogy te fogod átvenni az irányítást.
– Rendben – feleli. A hangja távoli, merengő.
– Gideon.
– Igen, főnök?
– Tényleg ezt akarod? – Ha nem, akkor találok más kiutat, nem
számít, mibe kerül ez nekem.
– Nincs más választásom.
– Mindig van választás.
– Én vagyok a kisebbik rossz. Ha én veszem át az üzletet,
ellenőrizhetjük, hogy ki ad el, ki a vevő, és gondoskodunk arról,
hogy soha nem hígítják az anyagot.
Igaza van; ez a könnyebbik út. A foglalkozásom ellenére szorult
belém némi lelkiismeret. Aki velem üzletel, pontosan tudja, mire
számíthat, ha fentanillal dúsít. Ugyanolyan halált hal, mint a
vásárlója. Kínok közt.
– Le is húzhatnánk a rolót – ajánlom fel alternatív megoldásként.
– Le, de te is tudod, hogy előbb-utóbb valaki átveszi a stafétát.
Mindig ez van. – Nem téved.
Ilyen az alvilág. Mindig van egy gonoszabb, halálosabb ellenség,
aki csak arra vár, hogy lecsapjon. Így, hogy Gideon a főnök, legalább
minimalizálhatjuk a károkat.
– Igazad van. – Mélyet sóhajtok. – De ha nem akarod ezt csinálni,
akkor vállalnunk kell a kockázatot.
– Megleszek, főnök – feleli, és ezúttal hallom a meggyőződést a
hangjában.
Bólintok, elégedett vagyok a beszélgetés kimenetelével. Igaza van.
Ez az egyetlen megoldás a problémánkra. Senkiben sem bízom úgy,
mint Gideon Byrne-ben. Rajtam kívül ő az egyetlen, aki még
tiszteletben tartja azokat az elveket, amiket belém neveltek.
Se nők.
Se gyerekek.
Az a mocsok, aki megölte az apámat, sosem hitt ezekben az
elvekben. Ezért volt számomra mindig is fontos, hogy tiszteljem
apámat, és kövessem a szabályokat, amelyekkel ő irányította a
szervezetét. Nem számít, hogy én is benne vagyok-e. A kapcsolataim
és az ismeretségeim bíznak abban, hogy jobbak vagyunk, mint a
konkurencia, és semmi sem akadályozhatja meg, hogy pontosan így
legyen. Picsába a következményekkel!
Ami pedig a problémás ügyvédnőt illeti?
Róla is gondoskodom.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Skye

A papírokat aláírták, mindent leellenőriztem, így most felemelem a

kezem, hogy bekopogjak Trent Aldridge ajtaján.
– Gyere csak, ügyvédhölgy! – kiált ki Trent a csukott ajtó mögül.
Felnézek, keresem a kamerát, de egyet sem látok. Mindegyik
fickónak úgy őrzik az irodáját, mint egy svájci bankot?
– Visszahoztam az aláírt paksamétát. – Jelentem be dallamosan,
amikor belépek az ajtón.
– Még mindig nem tudom elhinni, hogy a seggfej miatt neked
kellett visszacipelned ide. Mármint, ugyan már, erre is van embere.
– Ja, hát, már kezdek hozzászokni, hogy különféle helyekre
hurcolnak Tobias oldalán, zéró előzetes tájékoztatás nélkül. Úgy
látom, ez a módszere.
– Tobias oldalán. Sosem hittem volna, hogy megélem a napot,
amikor olyan nőt kap maga mellé, aki kemény, mint a kő. Bár
mindannyiunknak szüksége lenne egyre.
– Egy ügyvédre? – kérdem értetlenül.
– Nem, egy nőre, aki elvisel és szeret minket.
– Hűha! Hm… Nem. Trent. Szólíthatlak Trentnek, ugye? Összesen
kábé öt másodperce ismerem Tobiast. Szó sincs szerelemről.
Épphogy csak elviselem ezt az embert, és már alig várom, hogy
visszavonuljon, és visszatérhessek a többi ügyfelemhez.
– Szóval, visszabeszélsz neki, és már az első napon te diktálsz.
Igazam van?
– Igen.
– És még nem rántott fegyvert, nem lőtt le, és nem dobta a
holttestedet az East Riverbe.
– Nem ám.
– Nos, akkor a mi világunkban már csak egy lépésre van attól,
hogy beléd szeressen, ügyvédhölgy.
Elborzadok. Őszinte nevetésben tör ki.
– Vissza kell mennem az irodámba. Szólj, ha van még valami, amit
át kell nézni az ügyfelemnek. – Szándékosan kihangsúlyozom az
utolsó szót.
– Persze, persze, hogyne. Ja, és ha találkozol vele, megmondanád
neki, hogy biztosítottam a plüssmackókat Lorenzónak, így ezt a
tennivalót kipipálhatja az ügyfeled. – Macskakörmöt rajzol a
levegőbe.
– Plüssmackók?
– Igen, tudni fogja, hogy miről van szó. Szólj, ha szükséged van
még valamire.
– Oké, legyen szép napod. Ó, és azt hittem, tegnap már
bemutatkoztam, de ha elfelejtetted volna, a nevem Skye Matthews.
– Emlékszem a nevedre, Skye. De azt hiszem, maradok az
ügyvédhölgynél, csupán Tobias bosszantására.
Mosolyogva lépek ki az irodából. Elég egy alig ötperces
beszélgetés Trent Aldridge-dzsel, és megint zúg a fejem. Elindulok,
hogy kiderítsem, mit akar Tobias, és vajon meg tudom-e őrizni a
hidegvéremet az oldalán.
összekötni a pontokat, megérteni, mi történt. Nincs senki, akit
megkérdezhetnék, csak maga Felix. Nála azonban nem kérdezhetek
rá, de ha hozzáférnék a számítógépéhez… kell, hogy legyen valami a
fájlok között, ami választ ad a kérdéseimre.
Sajnos még nem volt időm alaposan megvizsgálni, amit
lefotóztam apánál, de úgy hiszem, hogy ezek a papírok, valamint
bármi, amit Felixtől megszerezhetek, segítenek majd tisztázni a
dolgokat. Nem a legjobban átgondolt terv, de egyelőre ez minden,
ami a rendelkezésemre áll.
Belépek a fürdőszobába, és a tükörképemre bámulok. A hajamat
már kifésültem; csak egy kis smink kell, és indulhatok. Némi
arcpirosító és szempillaspirál. Ezután lesimítom a szoknyámat, és
meggyőződöm arról, hogy jól nézek ki.
Valószínűleg nem kéne ruhát viselnem. Ki tudja, hová megyünk?
Talán egy drogfutárhoz.
Légy udvarias!
Ki akar szállni. Ő nem olyan, mint Felix.
Annyi időt töltöttem Felix Bernarddal, de soha nem utalt arra,
hogy ki akarna szállni a játékból. Úgy tűnik, nem minden drogbáró
egyforma.
Oké, elég a tétlenkedésből. Ideje indulni.
Kilépek a fürdőszobából, fogom a táskámat, és elindulok kifelé az
ajtón. Úgy döntök, hogy a lépcsőn megyek. Szép épületben lakom, de
annyira azért nem szép, hogy minden nap lifttel menjek. Az az izé
hetente legalább egyszer bedöglik.
Ráadásul egy viszonylag kicsi épületben lakom. Mivel csak öt
emelet van, meg tudom csinálni. Ez az én kardióm. Kopog a
cipősarkam a lépcsőn, ahogy lefelé lépkedek. Mire leérek a
földszintre, már gyöngyözik a homlokom.
Letörlöm, előveszem a telefont, bekapcsolom a kamerát, és
megigazítom a hajamat. A metróba tartok, onnan a belvárosba
megyek, Tobias irodájához. Amikor odaérek, megint jön a régi nóta.
Az őr int, én pedig belépek a tágas liftbe. Most, hogy tudom, Tobias
mennyire utálja a zárt tereket, már értem, miért ilyen ez a lift.
Hatalmas.
Még én sem érzem magam bezárva, pedig klausztrofóbiám van.
Először azért jöttem ezzel, mert azt hittem, nincs más
választásom. Ráadásul nem akarom felfedni a gyenge pontomat.
Egy másodperc elteltével kinyílik az ajtó, és ismét az üres
irodahelyiségben találom magam.
Vajon az egész épület az övé?
Szerintem igen.
Tobias a hatalmas ablakok előtt áll, háttal nekem. Felfelé néz,
mintha a felhőket bámulná, majd lehajtja a fejét, és merev tartással
figyel valamit. Biztosan meghallott; a lépteim visszhangzanak az
ürességtől kongó térben. Ütemesen kopogok, ő mégsem fordul meg.
– Megjöttem – közlöm, hogy felhívjam a figyelmét, de még mindig
nem szól egy szót sem.
Közelebb lépek, megpróbálom kivenni, hogy mit néz. Amikor
végre odaérek mellé, látom, hogy egy játszóteret bámul. Eddig észre
sem vettem, hogy ott van.
Egy csapat gyerek játszik odalent. Óvodáskorúnak tűnnek. Egy
percig nézem őket, mígnem arra leszek figyelmes, hogy köhécsel, és
felém fordul.
– Jó reggelt! – üdvözlöm, mire biccent, majd helyet foglal az
íróasztalnál. – Jár valami a fejedben?
– Mindig jár valami a fejemben.
– Mivel az ügyvéded vagyok, bármit is mondasz, végig kell
hallgatnom, szóval akarsz róla beszélni?
Nem tudom, miért mondom ezt, de valamiért rám tör a késztetés,
hogy megvigasztaljam. Ami azért furcsa, mert már azért is
neheztelek rá, amiért ide kellett jönnöm.
– Jól vagyok.
Csend borul a szobára. Tudom, hogy hazudik, és nem tehetek róla,
tudni akarom, mire gondol.
– Miért döntöttél úgy, hogy kilépsz? – kérdem végül.
– Ez egy hosszú, bonyolult történet – motyogja.
– Van időm.
– Erre nincs – közli szárazon.
– Csak beszélj, a fene egye meg. Addig nem lesz jobb a napunk,
amíg nem beszéled ki magadból, ami a szívedet nyomja.
– Rendben, de előbb el kell vigyelek néhány megbeszélésre.
– Megdöbbentő. Mintha nem ezt csinálnánk minden nap –
gúnyolódom játékosan.
– Nem, ez most más. Figyelmeztetni akarlak az elsőre.
– Tudom kezelni.
– Ettől függetlenül el akarom mondani, hogy kivel fogunk
találkozni.
– Oké.
– Lorenzo Amantéval.
Majdnem leesik az állam, de uralkodom magamon, nehogy
zavarba hozzon. Lorenzo Amanté csak állítólag a maffia feje. És
állítólag nincs ki mind a négy kereke. Komoly dühkitörései vannak.
Ami nem lep meg, tekintve, hogy mivel foglalkozik.
– Tudom kezelni – ismétlem, és intek a kijárat felé. – Akkor
mehetünk?
Bólint, és együtt indulunk a lift felé. Belépünk, és hozzám fordul.
– Azért akarom itt hagyni ezt az egészet, mert soha nem is
akartam ezt – közli, és megdöbbent, hogy önként említi. Nem merek
szólni, mert félek, hogy elhallgat. – Egész életemben valami mást
akartam.
– Akkor miért maradtál benne ilyen sokáig? – Nem bírom
megállni, hogy ne kérdezzek rá, ahogy leérünk a garázsba, és a
Range Rover felé indulunk.
– Mert szükségem volt az erőforrásokra és a pénzre, hogy
kiiktassam az egyetlen igazi ellenségemet. Ideje, hogy te is
megismerd a sztorit. – Rövid szünet után folytatja, ahogy beülünk a
kocsiba.
– Kisfiúkoromban kettesben voltunk, csak apa meg én. De hiába
voltunk csak mi ketten, apám folyton eltűnt. Akkoriban nem
tudtam, miért. A dadám mindig csak annyit mondott, hogy nagyon
fontos ember. Nagyon fontos barátai voltak, akiknek szükségük volt
rá. Ismétlem, kicsi voltam, fogalmam sem volt arról, hogy kik azok
az emberek és mit akarnak apámtól. Sokat költöztünk.
Vállalkozásokat alapított különböző helyeken, és miután mindenről
gondoskodott, felkerekedtünk, és kezdtük elölről az egészet. Valaha
nehezteltem rá ezért. Ez a sok költözés megvisel egy gyereket, és
szükségem volt az apámra, aki sosem volt mellettem.
Tobias elhallgat, amikor az autó lelassul.
– Vége a mesélésnek. Majd később folytatjuk.
Csalódott vagyok, amiért abba kell hagynia a történetet, de
megértem. Azért jöttünk, hogy Lorenzóval találkozzunk, és nyilván
nem akarja egy ilyen ember előtt folytatni ezt a beszélgetést.
Amikor kinézek az ablakon, látom, hogy egy tágas raktár előtt
álltunk meg a kikötőben. A betonépület üresnek tűnik. Hogy őszinte
legyek, teljesen elhagyatott benyomást kelt. Összevont
szemöldökkel tanulmányozom. Tobias engem figyel.
– Mi az?
– Van ott valaki? Vagy korán jöttünk? – kérdem.
– Csak kívülről ilyen. Hidd el, nemcsak Lorenzo van itt, még
mesterlövészek is lapulnak az épület tetején.
Közelebb húzódom az ablaküveghez, hogy megnézzem.
– Nem fogod látni őket – jelenti ki, miután olyan közel préseltem
magam az üveghez, amennyire emberileg lehetséges. Hiába
meresztgetem a szemem, semmit sem látok, mégis hiszek neki. –
Kiszállsz?
– Csak utánad – válaszolom.
– Teljesen biztonságos, Skye. A csapata tudja, hogy jövünk. Nem
fognak rád lőni.
Végigfut a hideg a hátamon. Bármit mondhat, nem érzem magam
biztonságban. Már a puszta gondolattól, hogy lelőhetnek, görcsbe
rándul a testem.
– Skye?
– Hm…?
– Kinyithatod az ajtót. – Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag
ledermedek, és nem értem, mi ütött belém. Lüktet a fejem, és
behunyom a szemem, hogy elhessegessem magamtól az érzést, mely
lebénította a testem.
Öntudatlanul megérintem a tetoválásomat. Megdörzsölöm
egyszer, kétszer, és a hüvelykujjam harmadik mozdulatára
csillapodik a szívverésem. Lelassul a légzésem, ahogy túljutok a
bensőmben felgyülemlett pánikon. Kinyílik mellettem az ajtó, és
amikor kinyitom a szemem, látom, hogy Tobias kinyújtott kézzel
néz rám, várja, hogy kisegíthessen a kocsiból.
– Jól vagy? – kérdi. Összezavar ez a szokatlan viselkedés. Amióta
neki dolgozom, elzárkózott előlem. De most, hogy kérdezget, hogy
lehajol és aggódva figyel, titkon úgy érzem, hogy mégis érdeklik az
érzéseim. Nem is ismerem őt. De szeretném megismerni. Eddig csak
annyit tudok, hogy semmit sem csinál legálisan. Hibát hibára
halmoz, és bébiszitterre van szüksége, de azt is tudom, hogy törődik
velem.
Talán nem feltétlenül értem, de amikor ilyen állapotba kerülök,
úgy tűnik, mintha őszintén aggódna értem.
A rendíthetetlen pillantása különös hatással van rám. Olyan,
mintha felforrósodna az arcom. Egyre forróbb, és ha tippelnem
kéne, azt mondanám, hogy céklavörös a képem. Olyan árnyalatban
pompázik, amilyet csak alkalmi rúzsokban látni, amit egy gálára
vagy divatbemutatóra viselne az ember.
– Jól vagyok. – Élesebb a hangom, mint szeretném, de már így is el
vagyok borzadva. Jelenleg nem bírnék megbirkózni azzal, hogy még
el is áruljam neki, hogy ismeretlen okból átmenetileg kiborultam.
Összehúzza a szemét. Egy vonal jelenik meg a szemöldöke között,
ahogy engem néz. Próbál felmérni. Nem lehet elbújni a fürkésző
tekintet elől, de végül, néhány másodperc múlva bólint, és közelebb
tartja a kezét, újra felém nyújtja. Ezúttal nem utasítom vissza. Még
fel vagyok dúlva attól, ami az imént történt velem. Ilyesmire ezer
éve nem volt példa. Mintha visszahúzódtam volna az elmém egy
távoli zugába, de magam sem tudom, miért.
Megfogom a kezét, és hagyom, hogy kisegítsen a kocsiból. A
sarkam koppan; csikorognak a kavicsok a talpunk alatt. Amikor
kiszállok, az első benyomás, ami megrohamozza az érzékeimet, a
sós tengeri illat. Mintha egy hajón lennék, az óceán közepén.
Megfordulok, hogy elnézzek a víz felé, a hullámok nekicsapódnak a
stégnek. Zord idő van, talán vihar közeleg, amitől baljósnak tűnik a
nap.
Mély levegőt veszek, a tüdőmbe szívom a sós levegőt, majd
kifújom. Már ez a röpke pillanat csodákat művel az idegeimmel, és
hamarosan ismét normálisnak érzem magam. Elengedem Tobias
kezét, és a raktár felé indulok. Tobias felveszi a tempómat, és együtt
megyünk az ajtó felé.
– Csak úgy beengednek minket? – csodálkozom, és felnézek a
mesterlövészek vélt irányába.
– Ismétlem: tudják, hogy jövünk. Nincs zárva az ajtó.
– Ez nem hangzik túl biztonságosnak.
– Ó, jelenleg zárva van. Nézd, megmutatom.
Amikor az ajtóhoz érünk, Tobias felmutat az ajtó feletti apró
kamerára, majd egyenesen belenéz, és bólint. Ekkor hallom a
kattanást.
– Szigorúan őrzik ezt a helyet. Engedély nélkül senki sem mehet
be vagy ki.
Felfigyelek a megfogalmazásra. Senki sem mehet ki. Joggal félek,
de nem mutatom ki. Már így is túl sokat elárultam a kocsiban.
Felszegem a fejem, majd kinyújtom a kezem, és kinyitom az ajtót,
készen arra, hogy megnézzem, mi lapul a függöny mögött.
Ahogy belépek, az első, ami feltűnik, hogy a raktárban fojtogatóbb
a levegő. Talán csak az idegeim miatt. Tágas hodály, de különös szag
terjeng. Szinte gyümölcsös, ám nem tudom pontosan meghatározni
az eredetét.
Végignézek a helyiségen, és a terem túlsó végén férfiakat látok,
egy asztal körül ülnek és beszélgetnek. Nincs itt semmi szokatlan.
Semmi sem utal arra, hogy illegális tevékenység folyik itt. Az
asztaltól eltekintve üres a hely.
Ekkor az egyik férfi feláll.
A fémlábak nyikorognak a betonon, ahogy hátratolja a széket, és
elindul felénk. Az első, ami feltűnik, hogy milyen jóképű. Szerintem
nem olyan szívdöglesztő, mint Tobias, de meg tudnám érteni, hogy
miért bolondulna érte egy nő.
Legalábbis, mielőtt rájönne, hogy ki is ő valójában.
 A fenébe, talán még utána is.
Elég csak megnézni engem. Pontosan tudom, hogy kicsoda Tobias,
mégis melegséggel tölti el a testemet. Erős vágyat érzek arra, hogy a
következő éjféli fantáziálásom főszereplőjévé tegyem.
Szerencsémre ez még nem történt meg, mert nem tudom, hogy
tudnék újra a szemébe nézni, ha ő lenne a főszereplő.
Lorenzo olyan arroganciával lép hozzánk, amire csak az a férfi
képes, aki tudja, vagy legalábbis azt hiszi, hogy jobb, mint bárki
más.
Amikor már majdnem odaért hozzánk, zord vonásai átalakulnak,
és mocskos vigyor terül szét az arcán. Azután végigsiklik rajtam a
tekintete, és kiszélesedik a vigyora.
– Az ügyvéd – állapítja meg, ez nem is kérdés, hanem kijelentés. –
Már értem, miért őt választottad.
Na, ennyi. Elegem van a leereszkedő, arrogáns seggfejekből.
Előrelépek, és kihívóan a szemébe nézek.
– Az ügyvédnek neve is van. És szeme is. – Felemelem a kezem. –
Idefent, hapsikám.
Titkon arra számítok, hogy Lorenzo ott helyben főbe lő, és hogy
őszinte legyek, a kirohanásom, bár indokolt volt, talán nem volt
életem legjobb választása. Lorenzo azonban hátraveti a fejét, és
felnevet.
– Máris kedvelem, Tobias.
– Nincs szükségem arra, hogy kedveld – morgolódik Tobias, mire
felpillantok rá. Az állkapcsa megfeszül, dühösnek tűnik. Lám, lám!
Ez a pasi rosszabb, mint egy hormonzavaros tinilány.
– Akkor miért van itt?
– Azért vagyok itt, mert a jelek szerint a gardedámja vagyok, és
nélkülem sehová sem mehet – dünnyögöm elég hangosan ahhoz,
hogy Lorenzo nevetése ismét felharsanjon
 – A gardedámod, mi? Azt hiszem, megvan itt valahol az a film
DVD-n.
– Fogd be a pofád!
Tobiast szemmel láthatóan frusztrálja Lorenzo viselkedése, és
elgondolkodom, vajon miért. Ha jól értettem, barátok. Akkor miért
ez a viselkedés?
Láttam már Tobiast ennél jóval kedvesebben viselkedni. Vegyünk
például engem. Igaz, nem éppen melegszívű, de azért rám
mosolygott. Akkor egyszer.
Talán nem nevetett, de abból, ahogy rám nézett, tudom, hogy
Tobiasben több van, mint első látásra gondolná az ember. Miért
nem tud kicsit ellazulni?
– Rátapintottam az érzékeny pontodra, Tobias?
Tobias odalép Lorenzóhoz. Körülbelül egyforma magasak, tehát
mindkettőjüket közel százkilencvennek saccolom, plusz-mínusz két
centi.
Farkasszemet néznek egymással, Lorenzo emberei lassan
felállnak az asztaltól.
Eltelik egy teljes másodperc, talán több is. Ki tudja? Csak azt
tudom, hogy a szívem milliószor gyorsabban kalapál a
mellkasomban.
Tovább bámulják egymást, már száz százalékig biztos vagyok
abban, hogy valaki mindjárt fegyvert ránt.
Megremeg a kezem, és kétségbeesetten próbálok uralkodni
magamon. Tobias rám pillant, majd vissza Lorenzóra. Valami
történik köztük, mert Lorenzo közelebb lép, és átkarolja a vállát.
– Hiányzott az a morózus képed.
– Nekem meg a világon semmi nem hiányzott belőled. – Ezúttal
hallom a szarkazmust a hangjában.
 Egyáltalán nem dühös. Ez nem egy kakasviadal, amiből mindjárt
háború robban ki. Nem. Ez a legtöbb, amire Tobias képes. Senkinek
sem nyílik meg, amit Lorenzo már tud róla.
– Gyere, öreg barátom, üljünk le, igyunk egy kis tequilát. Mesélj
nekem a következő szállítmányról.
Mintha mi sem történt volna, az asztalhoz sétálnak. Először
ledöbbenek, majd követem őket.
Meglepetésemre Tobias kihúzza nekem a széket, és helyet
foglalok e mellett a kegyetlen fickó mellett, aki épp egy olyan
drogszállítmányról készül beszélgetni, amiről igazán nem akarok
hallani.
Nem tudom, minek kell ehhez itt ülnöm, de az agyamra megy a
dolog. Ennek semmi köze a munkámhoz. Tobias mintha olvasna a
gondolataimban, felém fordul.
– Azért vagy itt, mert meg kell győződnöm arról, hogy a
továbbiakban minden, amit teszek, legális.
– Ezt nem értem. Mi a legális abban, hogy itt ülök, miközben te a
szállítmányról beszélsz…?
– Plüssállatokról – szól közbe Lorenzo. – Egy
plüssmackószállítmány érkezik, Aldridge intézte. Mint tudod,
Tobias az import-export iparban dolgozik, és…
– Most komolyan. Ez még tőled is alantas – szögeztem le. –
Elrejteni…
Lorenzo megrázza a fejét, én pedig átfogalmazom a
mondandómat.
– Bármiről, aminek köze van a gyerekekhez, tudni sem akarok.
Trent mesélt a játék mackókról, de álmomban sem gondoltam
volna, hogy ez a szar… – Elkezdek felállni.
– Állj! – vág közbe Tobias ellentmondást nem tűrő hangon.
Mozdulatlanná dermedek.
 – Egyetértek. Ennek azonban semmi köze ahhoz, amire gondolsz.
– Vagy úgy. – Visszaülök a székre, és lenézek a kezemre az
ölemben. – Kérlek, nem akarom tudni a részleteket arról, amire
készülsz. Minél kevesebbet tudok bizonyos dologról, annál jobb
mindenkinek.
– Tudod, a múltban talán igazad lett volna a játék mackókkal
kapcsolatban. De az ügyfeled már évekkel ezelőtt felhagyott ezzel a
gyakorlattal – tájékoztat Lorenzo.
– Pofa be, öreg! – förmed rá Tobias.
– Rendben. – Lorenzo feláll, átsétál a szobán, megnyom valamit a
falon, és kinyílik egy panel. Megbabonázva nézem, ahogy kiemel
belőle egy zsákot.
Majd visszatrappol hozzánk, és odaadja Tobiasnek a táskát.
Tudni sem akarom, hogy mi van a táskában, de valami azt súgja,
hogy pénz, fegyverek vagy egy levágott fej. Mivel Tobias a terjesztő,
drog nem lehet.
Tobias az asztalra teszi a táskát, de elég messze tőlem, hogy ne
lássam, mit rejt, amikor kihúzza a cipzárat. Tobias azonban tisztán
lát mindent. Belenéz, majd bólint.
Kíváncsi vagyok, de aztán eszembe jut, mi lesz azzal, aki kíváncsi.
Nem akarok belebukni abba, hogy túl sok információval
rendelkezem. Már az is épp elég baj, hogy itt vagyok.
Miután Tobias megelégszik a táska tartalmával, visszahúzza a
cipzárt, feláll, és odalép Lorenzóhoz.
– Gideon majd felkeres a változásokkal kapcsolatban.
– Biztos vagy ebben, öreg?
– Soha életemben nem voltam biztosabb semmiben. – A
hangjában nyoma sincs a bizonytalanságnak. Csak a
meggyőződésnek és igazságnak. Ki akar szállni, és eltűnődöm, vajon
miért akarja ezt ennyire.
 – Nem lesz könnyű – közli Lorenzo.
– Az életben semmi sem az. – Vállat von, és rám pillant. Biccent,
én pedig felállok.
Gondolom, megkapta, amiért jött, mert ideje indulni. Nem
mondhatom, hogy csalódott vagyok. Minél előbb magam mögött
hagyhatom ezt a helyet, annál jobb. Talán Tobias ezek után tényleg
elenged engem. Ahogy a dolgok állnak, lehet, hogy ideje elfogadnom
Felix vacsorameghívását. Ha ez így megy tovább, talán csak így
juthatok hozzá az aktáihoz.
Nem is rossz ötlet. Ha nem kerülgetne tőle a hányinger.
– Hamarosan találkozunk – szól Tobias, és int, hogy induljunk.
Ehelyett odalépek Lorenzóhoz, és kezet nyújtok. – Örülök, hogy
megismerhettem.
Felvillant egy szemtelen vigyort, és látom, hogy Tobiasre sandít.
– Ó, hidd el, részemről az öröm. Remélem, hamarosan újra
találkozunk.
– Menjünk – vakkant Tobias élesen. Elengedem Lorenzo kezét, és
követem kifelé.
Tobias néhány méterrel megelőzött. Odalép az egyik biztonsági
emberéhez, és átnyújtja neki a táskát.
– Ezt a harmadik kocsiban hozzátok.
A biztonsági bólint, átveszi a táskát, és elindul kifelé. Majd Tobias
odakísér a második kocsihoz.
Kicsit hátborzongató, hogy így utazik. Már rájöttem, hogy nem
utazunk mind együtt. Két csoportra válunk, minden csoportban két
kocsi van. Olyan, mint az a játék, amikor elrejtünk egy diót az egyik
pohár alá, néhányszor megcserélgetjük a poharakat, majd ki kell
találni, melyik alatt van a dió.
Kinyitják nekem a kocsiajtót, és beszállok. Miután Tobias is beült
mellém, visszaindulunk a városba… Remélem.
 – Meg sem kérdezem…
– Pénz – szakít félbe.
– Éppen ez az, amit meg sem akartam kérdezni.
– De kíváncsi voltál rá. – A hangja könnyed, és rásandítok. Most
ugrat?
Nem, Tobias nem ugrat. Legalábbis még soha nem láttam ugratni
senkit. Ha pedig mégis megtenné, erősen kétlem, hogy pont én
lennék az a szerencsés.
– Az voltam.
– Miért nem nézted meg egyszerűen?
– Mert… – Elhallgatok, nem tudom, mit feleljek.
– Féltél? – Ezúttal esküszöm, hogy felfelé ível a szája. Majdnem
mosolyog.
Tehát mégis ugratott.
– Te most rajtam nevetsz?
– Nem.
– De szerintem igen – makacskodom.
– Nem is nevetek… – Elhallgat.
– De ha mégis? – Felvonom a szemöldökömet, mire szétterül az
arcán a vigyor, ami szinte biztos, hogy egész idő alatt kikívánkozott
belőle.
– Most biztosan nevetnék.
Nem tudom, miért, de átmelegszik a bensőm. Még a legközelebbi
barátaival sem szokott viccelődni, nekem mégis megmutatja ezt az
oldalát. Nem sokat, de eleget ahhoz, hogy tudjam, más is van a
fenyegető külső mögött.
Semmi kétségem afelől, hogy egy ijesztő rohadék, és nincsenek
illúzióim arról, hogy mi mindent tehetett azért a zsák pénzért,
mégis önkéntelenül diadalként élem meg, hogy sikerült mosolyra
fakasztanom.
– Minden oké?
– Az nem kifejezés. – Az ablak felé fordulok, hogy ne kelljen a
szemébe néznem.
Igazán nem kell tudnia, hogy milyen hatással van rám.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Tobias

Korábban elengedtem Skye-t, hogy otthonról dolgozhasson. A

Lorenzónál tett látogatás után láttam rajta, hogy szeretne minél
messzebb kerülni tőlem, ezért egy kicsit békén hagytam. Biztos
vagyok benne, hogy még az ő múltjával is sok volt neki, hogy egy
levegőt kellett szívnia Lorenzóval.
A pokolba is, csupán néhány éve kezdtem vele dolgozni, mégis
egy örökkévalóságnak tűnik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy
nem a barátom, de nekem kicsit sok a durva, féktelen és hangos
stílusa.
Gideon éppen ebben a pillanatban lép be az épületbe. Meghallom,
mielőtt látnám. Tudja, hogy Lorenzónál jártam, így persze idejött
beszélgetni. Számítottam rá. Ahogy közelednek a léptei, hallom,
hogy már majdnem az íróasztalnál van. Leteszem a telefont, és
felnézek rá.
– Hogy ment?
– Mire gondolsz konkrétan?
Elmosolyodik, majd fogja a szék háttámláját, és kihúzza. Miután
leült, előrehajol, és összefonja a karját a mellén.
– A találkozó Lorenzóval.
– Ahogy mindig. Odaadta a kápé felét a következő szállítmányra,
és ma este leszállítjuk.
– Nem erre gondoltam. A hölgyre és Lorenzóra.
– Skye-ra?
– Igen, Skye-ra. – Felnevet. – Ki másról beszélnék?
Vállat vonok.
– Ne szarakodj már! Beszélj!
– Beszéljük…? Mi nem csináljuk ezt a szart.
– Nos, talán ideje elkezdenünk. Talán beszélnünk kéne erről a
szarságról. – Sürgető a hangja. Valami azt súgja, hogy már sokat
rágódott ezen.
– Miféle szarságról?
– A nőről. Beszéljünk Skye-ról. Felismert?
Összeszorítom az állkapcsomat, de nem válaszolok. Ökölbe szorul
a kezem.
– Na, ki vele, öreg!
– Nem. – Túl éles a hangom, és amint kimondom a szót,
rádöbbenek, mennyire ki vagyok akadva. Még mindig. Az idő nem
segített a helyzeten. Csak rontott rajta.
– Nem, fogalma sincs, hogy ki vagy. És ez úgy felbaszta az agyad,
de akkor sem akarsz beszélni róla.
Nem akarok. Mert nem akarok egy nyálas, picsogó kis
takonypócnak tűnni. Hiába a kapcsolatom ezzel a férfival, aki
hamarosan a helyembe lép, nem tehetem meg. Megbízom
Gideonban…
De soha nem mutatok gyengeséget.
– Gondoltál már arra, hogy…?
– Pofa be!
Gideonnak van annyi esze, hogy befogja.
– Térjünk vissza az üzlethez – jelentem ki. – Még meg kell
szerveznünk az utat délre, és találkoznunk kell a kapcsolatommal a
szállítmányozástól.
Gideon egyetértően biccent. Eddig a pontig senki, és úgy értem, a
világon senki nem ismerte a terjesztési lánc összes kulcsszereplőjét.
A legbiztosabb módja annak, hogy ne bukjunk le, ha senki sem tud
mindent. Így kevesebb kiskapu van, és ha valakit elkapnak a
szervezetből, nincs információ, amit kiadhatna. Ugyanúgy vezettem
az üzletet, ahogy a kartell vezette a birodalmát évekkel ezelőtt: a
régi szabályok szerint. Ettől a pillanattól kezdve csak Gideon fogja
tudni.
Az első dolog, amit átadtam Gideonnak, a kokain volt. Ebben a
műveletben már nem veszek részt. A tabletták azonban még mindig
forgalomban vannak, még mindig rajtam keresztül terjesztik őket,
de már nem sokáig.
Gideon jó hírnévre tett szert, ebből tudom, hogy helyesen
döntöttem. Bármilyen őrültségnek is hangzik, ugyanolyan
fenntartásai vannak, mint nekem. Ő is egy bizonyos szintű etikát
követ, ami a legtöbbeknek őrültségnek tűnne, kivéve azoknak,
akikkel együtt dolgozom.
A hatalomra jutás nem ment gyorsan. Alaposan átgondolt
sakkjátszma volt, egyetlen cél érdekében. Erről szól az út délre. A
végső játszmáról. Az utolsó lépésemről. Ami visszavezet Skye-hoz és
a szerepéhez Felix életében.
Vajon több van köztük, mint amire Skye célzott? Már a puszta
gondolat is felzaklat. Hát nem fogja fel, hogy mekkora szörnyeteg
Felix?
Legszívesebben beavatnám Skye-t a birtokomban lévő
információkba. Így ő is meghozhatja a saját döntését. Viszont – az
irracionális oldalam – el akarja bújtatni a nőt. Erről azonban szó
sem lehet, és el kell döntenem, hogy felhasználjam-e Skye-t a saját
céljaimra, vagy végül csupán visszatartana.
Előkapom a telefont, és írok neki egy SMS-t.

Én: Mit csinálsz?

Skye: Dolgozom.

Én: Min?

Skye: Szóval most nekem kell a bébiszitter? Azt hittem, ez

az én dolgom.

Én: Az a dolgod, amit mondok.

Skye: Aha… hát nem.

Én: Túl nehéz otthonról dolgozni? Kell valaki, aki felügyel?

Skye: Nem egy naiv gyakornok vagyok, akit kedvedre

ugráltathatsz, és a falamon függő diplomát nem csak
dísznek kaptam. Pontosan tudom, hogyan végezzem a
munkámat.

Látom, sikerült felpaprikáznom. Szinte azt kívánom, bárcsak ott

lehetnék a lakásán, hogy lássam, milyen képet vág, amikor SMS-t ír
nekem.
Vajon elvörösödött? Villámgyorsan mozognak az ujjai? Fel-alá
járkál a dühtől?
A fenébe!
Tetszik ez a fantáziakép a farkamnak, és ennyi elég is, hogy
kijózanodjak. Leteszem a telefont, mielőtt elveszítem az
önuralmamat, és felpillantok Gideonra, akinek a szeme túlságosan
közelről követ engem.
Lesöpröm a ruhámról a láthatatlan szöszöket, és lazára veszem a
figurát.
 – Azt akarom, hogy kövessék a nőt.
– Rajta vagyok, főnök. – Elvigyorodik. A mocsok.
– Ne szólíts főnöknek! – mordulok Gideonra.
Megrázza a fejét.
– Amíg nem adod át a kastély kulcsait, addig a te uralmad.
– A megtörni készülő uralmam.
A szavakban rejlő brutális igazság miatt mindketten elhallgatunk
egy percre, végül felállok. Sok mindent kell megterveznünk. Először
is, hogy mikor lesz délen a találkozó, aztán még el kell mennem
Cyrushoz. Hiszen megígértem.
– Minden információt tudni akarok a nőről, amit még nem
szereztünk meg. Tudni akarom, hol alszik és kivel tölti a
szabadidejét. Tudni akarom, mivel tölti a nap minden olyan percét,
amit nem velem tölt. Mindent tudni akarok!
– Szólok néhány embernek, hogy kövessék. A híváslistát is
megszerzem. Beszéljek Jaxszel, hogy a lakásában is lássuk, mi
történik?
– Nem. – Lehet, hogy nem vagyok egy rendes ember, de itt
meghúzom a határt. – Jax már dolgozik az információkon, nem kell
kamerákat is felszerelni. Semmi olyat nem tett, ami indokolná.
Jelenleg az ügyvédem, de ha bármi kulcsfontosságú történik, hívd
fel Jaxet, és figyeltesd meg a telefonját és a házát. Világos?
– Világos. – Hátradől. – Hová mész? – kérdi, amikor felállok.
– Kártyázni.
– Cyrushoz?
– Aha.
– Van rá esély, hogy én is meghívást kapjak egy ilyen előkelő
játékra?
– Egy nap, de nem erre. Ez még mindig privát összejövetel.
 Ez az egyetlen hely, ahol kimutathatom az igazi személyiségemet,
és egy kicsit elengedhetem magam. Itt nincsenek rangok. Nem az
alvilág urai vagyunk. Ellazulhatunk, levehetjük a maszkot. Ennek
ellenére vigyázok, nehogy túl sokat fedjek fel magamból. Az
életemet is rájuk bíznám, de azért sosem lehet tudni.
– Azt beszélik a városban, hogy van egy barátnőd – szól Alaric.
Jellemző, hogy ez a rohadék mindig rögtön a nőkre koncentrál. Ezer
éve nem láttam, ezért felállok, és odamegyek, hogy üdvözöljem.
– Rosszul hallottad – közlöm, ahogy kezet fogunk.
– Pedig én is így hallottam – szólal meg Matteo.
– Tudni sem akarom, miket pletykált az a pöcsfej. – Nem kell
tisztáznom, hogy kire célzok. Világos, hogy Lorenzóra.
Valaha Matteo uralta New Yorkot. Ő volt az alvilág ura. Lorenzo,
az unokatestvére és a jobbkeze, átvette a helyét, miután
visszavonult.
– Az unokatesóm tényleg egy pöcsfej. – Felröhög, és felém nyújt
egy poharat. Belekortyolok. Kell az ital.
– Ezt hallottam, te pojáca. – Mindenki megfordul, amikor Lorenzo
belép a szobába. – Tobiasnek pedig lehet, hogy nincs barátnője, de
szeretne egyet.
– Menj a picsába, Lorenzo! – Mélyen a szemébe nézek.
– Ezzel nem mondtál nemet. – Elvigyorodik.
Rezeg a telefon a zsebemben, és látom, hogy Gideon SMS-t küldött.
Ahogy végigpörgetem a képernyőt, rájövök, mekkora hiba volt.
Feljön egy kép Skye-ról. Épp az utcán sétál, az ügyvédi irodától
egy háztömbnyire.
– Ki a csaj? – kíváncsiskodik Matteo.
– Ő az, akiért úgy odavan. – Lorenzo előrehajol, hogy elvegye a
telefonomat, de gyorsan zsebre vágom, mielőtt megtehetné.
 Szorosabban markolom a whiskyt, és kijavítom:
– Az ügyvédem.
– …aki után kukkol. – Lorenzo olyan, mint egy éretlen tini.
– Pusztán üzleti okokból…
– Ha az üzlet alatt a kukkolást érted, akkor igen.
– Mondhatsz valamit. Amikor beszambázott az irodámba, Tobias
inge volt rajta – tájékoztatja őket Trent, és ezért meg tudnám ölni.
– Pofa be, Trent!
Lorenzo mocskos vigyorral néz a képembe.
– Már a ruháidat hordja? Hűha! Mi következik, összeházasodtok?
Hát ezért vonulsz vissza?
– Szállj le Tobiasről, Lorenzo! – Épeszű ember nem ellenkezne
Cyrusszal, Lorenzo azonban minden, csak nem épeszű. Igazi
szociopata.
– Nem lehet, Cyrus. Elhozta hozzám a nőt, csak a franc tudja, hogy
minek, aztán totál bepöccent, amikor flörtölni kezdtünk.
– Ő az ügyvédem – nyomatékosítom.
– Na és? – Lorenzo értetlenül bámul rám. – Ha te nem dugod,
akkor én miért ne…?
Be sem tudja fejezni a mondatot, mielőtt ott termek, és
megragadom a torkát.
– Na mi van, elevenedre tapintottam? – Felröhög.
Nem szorítom össze a kezem. Olyan könnyű lenne, de csak
világosan értésére adom a véleményemet arról, hogy mi történne,
ha megdugná az ügyvédemet, amivel viszont valami más is kiderül:
lehet valami igazság abban, amit Lorenzo mondott. Elhúzom a
kezem, mire elvigyorodik a rohadék.
– Csak ismerd be, hogy akarod a nőt.
– Francokat! – vágok vissza.
– De csak azért, mert nem kaphatod meg. – Be kell fognia a
pofáját, mielőtt tényleg kinyírom. Texasi láncfűrészes módra.
– Hogy te mekkora seggfej vagy, Lorenzo! – röhög fel Alaric
mögöttünk.
– Akkor mi van a nővel? – faggat Lorenzo.
Kieresztek egy hosszú sóhajt. Olyan, mint egy kutya a csonttal.
Addig nem állítja le magát, amíg nem dobok oda neki valamit, amin
elrágódhat. Az asztalhoz lépek, kihúzom a széket, és leülök. Lorenzo
követi a példámat, akárcsak a többiek, akik már itt vannak. Még
várunk néhány emberre, úgyhogy akár túl is eshetek rajta.
Gondosan megválogatom a szavaimat.
– Matthews kisasszonnyal már találkoztunk korábban.
– És? – erősködik Lorenzo.
Bassza meg!
Lorenzo megértően bólogat, és ocsmány mosoly terül szét azon a
beverni való képén.
– Aha, most már értem.
– Mit értesz? – tudakolja Trent, mintha ott sem lennék, és nem is
velem beszélnének.
– Olyan rossz volt neki az éjszaka, hogy nem is emlékszik rá –
vonja le Lorenzo a következtetést, és van pofája felröhögni.
Esküszöm, ezzel feloldódik bennem az iménti gátlás, és kedvem
támad a szart is kiverni belőle.
Ám ahelyett, hogy felállnék, összeszorítom a fogaimat, és
elmagyarázom.
– Nem, Lorenzo. Nem erről van szó. Sok évvel ezelőtt történt, de
nem, tényleg nem emlékszik rám.
– És ezért pokollá akarod tenni az életét… – mondja, majd Trentre
pillant. – Öregem, nem hiszem, hogy ez jó terv. Nézd csak meg
Trentet. – Odabiccent neki, mire Trent egyetértően bólint. – Talán
elmondhatnád neki, hogy ki vagy.
– Nem. – A hangom durva és kásás. Semmire sem fognak rávenni.
– Na, most, hogy túltárgyaltuk a pletykát, kártyázhatnánk végre? –
morgolódik Cyrus, akinek valószínűleg már az agyára megyünk.
– Már csak én hiányzom – jelenti be egy ismerős, brit hang, és
hátrafordulok. James odalép az asztalhoz.
– Te meg mit keresel itt? – kérdem.
– Hallottam, hogy Alaric is jön, és rádöbbentem, hogy nem
hagyott más választást a rohadék.
– Ja, nem sajnálom – viccelődik Alaric, és amikor mindenki
elfoglalja a helyét, végre megkeverik a lapokat.
Lorenzo odahajol hozzám.
– Minden rendben a szállítmánnyal?
– Semmi gond – felelem.
– És Gideon?
– Felkészült. Ne aggódj, Lorenzo!
– Különben kinyírlak. – Komoly a hangja, de tudom, hogy csak
viccel. Lehet, hogy kegyetlen, de egyikünket sem bántaná. Meghalna
értünk.
– Semmi kétségem afelől, hogy megpróbálnád. – Rávigyorgok, és
egy pillanatra megnyílok előtte. Lorenzo elhallgat, mintha lenne
még valami, ami aggasztja, végül megszólal:
– És mi van Bernarddal? Háborúzunk?
– Még ellenőriznem kell néhány dolgot, de úgy néz ki, hogy igen.
Nem kell megkérdeznem az asztal körül ülőket, hogy velem
tartanak-e. Már tudom a választ.
Igen.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Skye

Tizennegyedszerre is az órámra sandítok.

Még mindig késésben vagyok.
Nem számít, hányszor emelem fel a csuklómat, és imádkozom,
hogy visszafelé haladjon az idő, ez soha nem történik meg. Ehelyett
minden egyes alkalommal, amikor megnézem, azt látom, hogy eltelt
újabb perc, és én még mindig a bal cipőmet keresgélem.
Tegnap este dühösen jöttem haza, kibontottam egy üveg bort, és
elhajítottam a cipőmet… valahová. Ebből két tanulságot vontam le.
Egy: jobban kéne vigyáznom a dolgaimra. Kettő: valószínűleg nem
kéne meginnom egy egész üveg bort egyedül.
Szerencsém, hogy nem vagyok olyan másnapos. Ami nem azt
jelenti, hogy nem fáj a fejem, de ezt annak tudom be, hogy az elmúlt
öt percben tűvé tettem a lakást a cipőmért.
Kezdem unni!
Eltelik még két perc, mire négykézlábra ereszkedem, és
félrehúzom a kanapét. Bingó! Megvan a győztes. Hogy hogy a
fenébe szorult a bal cipőm a kanapém alá, azt nem értem, de örök
hálával tartozom annak, aki azt tanácsolta, hogy lefekvés előtt,
piálás után igyak meg egy energiaitalt.
Életmentő tanácsnak bizonyult. Mostantól, bármennyire is
stresszel a munkám, nem fogom megismételni a tegnap estét.
Beléphetnék egy fitneszklubba, edzeni. A gond csak az, hogy
kinek van erre ideje? Nekem végképp nincs, amikor ide-oda
rángatnak. Ha már itt tartunk, ha nem indulok el most rögtön, soha
nem érek be időre a belvárosba és Tobias irodájába, még
megközelítőleg sem.
Táska a kezemben, kulcs az ajtóban, amikor érzem, hogy rezeg a
telefon a táskámban. Behúzom az ajtót, bezárom, majd előkotrom a
telefont. Egy üzenet Tobiastől.
A francba!
Nem vártam, hogy máris lehordjanak. Egy sóhajjal elolvasom az
üzenetet.
Tobias: Ma reggel más elfoglaltságom van. Ráérsz ebéd után
bejönni.
Hurrá, a fenébe is! Megmentett az elfoglaltsága.
Miféle kötelezettség? És vajon miért nem veszek részt benne? Csak
nem azokról az átkozott játék mackókról van szó?
Komolyan, ha kiderül, hogy hazudott nekem, és drogokkal tömi ki
a mackóit, én kiakadok. Nem sok áthághatatlan határvonal van
nálam, de ez az egyik.
Csak semmi játék mackó. Továbbá, semmi emberkereskedelem,
sem olyan emberölés, amit nem önvédelemből követtek el, de ezek
már magától értetődőnek tűnnek. Amint kiderítem, amit tudni
akarok, kilépek, és elmegyek egy hosszú nyaralásra egyedül.
Mivel ma nem kell Tobiast kísérgetnem, kihasználom az alkalmat,
hogy bemenjek az irodámba. A belváros helyett arrafelé veszem az
irányt. Furcsa érzés ide jönni. Olyan, mintha ezer éve nem jártam
volna itt, pedig csak két hét telt el. Pillanatok alatt odaérek taxival.
Szerencsémre gyér a forgalom.
 Belépek az előcsarnokba. Biccentek a pult mögött álló
biztonságiaknak, majd a lift felé indulok. Már el is felejtettem,
mennyire utálok itt liftezni. Különös, de az elmúlt hetekben, amióta
megismertem Tobiast, újra feléledt a zárt terek iránti gyűlöletem.
Régóta ott bujkált az agyam mélyén, de amióta megismerkedtünk,
olyan, mint egy furcsa viszketés, amit nem tudok megvakarni. Egy
emlék maradványa, ami nem hagy nyugtot nekem.
Kilépek a liftből, az emeleti előcsarnokba, közben lesimítom a
ruhámat, megigazítom a szoknyámat, és felborzolom a hajamat. Az
irodám felé sétálok. Amikor befordulok a sarkon, majdnem
összeütközöm a főnökömmel és Bernarddal.
– Nahát, épp rólad beszéltünk.
– Ó! Rólam? – kérdem, nem értem, mit jelent ez, és cseppet sem
tetszik.
Végiggondolom, miről is beszélhettek, hátha az előnyömre
fordíthatom. Talán Bernard azt követelte, hogy dolgozzak neki
valamin, és azt akarja, hogy térjek vissza hozzá.
– Igen, magáról, kedvesem.
A hangja hidegségétől kiegyenesedik a hátam. Manapság az a
tény, hogy a főnökömet nem zavarja, hogy Bernard úgy néz rám,
ahogy, rengeteget elárul a korrupcióról és hatalomról, amivel ez az
alak rendelkezik, és arról, hogy a főnököm mi mindent meg nem
tesz azért, hogy a közelében tartsa.
– Remélem, csupa jót? – mosolygok rá. Hátha nekem kedvez a
helyzet.
Felix közelebb lép, és ellen kell állnom a kísértésnek, hogy
hátralépjek. De nem kockáztathatom meg, hogy udvariatlannak
tűnjek, vagy észrevegye az iránta érzett gyűlöletem valódi
mélységét.
– Felixnek szüksége van a segítségedre egy kényes ügyben.
 A főnökömre pillantok.
– Természetesen. Bármire van szüksége Mr. Bernardnak,
örömmel segítek.
– Kitűnő válasz. Akkor nem okoz gondot, hogy elkísérd egy gálára.
– Nem, természetesen nem. Mikor lesz a gála?
– Jövő héten. A Fire and Ice előadás.
– Magáért megyek. – Nem tetszik, ahogy Felix ezt mondja, és nem
akarom, hogy a lakásomhoz jöjjön.
– Nem kell. Igazán. Ott találkozunk.
– Ugyan! Ragaszkodom hozzá.
Épp tiltakoznék, amikor a főnököm szigorúan a szemembe néz.
– Hagyd, hadd menjen érted. Nem akarhatjuk, hogy ne tűnjön
úriembernek – viccelődik.
Én ezt nem találom olyan viccesnek, de nincs más választásom.
Ismerem annyira Bernardot, hogy tudjam, nem tiltakozhatok,
legalábbis anélkül, hogy fel ne kelteném a gyanúját, így hát
bólintok.
– Rendben. – Elindulok a másik irányba. – Ha ez minden, ma sok
dolgom van.
– Igen, ez minden. Elmehetsz.
Elsétálok az irodámba, egyáltalán nem örülök ennek a
fordulatnak.
Önkéntelenül a fejemet csóválom. Elég! Ez nagyon jó. Minden
pontosan úgy megy, ahogyan eltervezted. Múlik az idő, és az asztali
órámra pillantok. Ideje átmenni Tobiashez.
Még nem ettem, de azt hiszem, kénytelen leszek várni az ebéddel.
Helyette átfutottam mindent, amit a cég szerverén találtam Felixről.
Mikor indította a vállalkozását. Mikor szerezte a vagyonát. A
dátumok körülbelül húsz évre nyúlnak vissza.
 Akkor vette át az üzletet. Hatéves voltam, amikor meghaltak a
szüleim. Ő a harmincas éveiben járt. Émelygek attól, hogy ez az alak
engem akar.
Több adat is van róla, ügyek még az előttem lévő időkből. Ha
igazak a pletykák, akkor itt többről van szó, mint amit a magazinok
írnak. Nem jó ember. Egy drogbáró. Gonosz. Golyózáport zúdított a
riválisaira, meggyilkolta őket.
Soha nem vádolták meg. Soha nem állították bíróság elé a
bűneiért. A bűnökért, amiket ártatlanok ellen követett el. A
fogaimat csikorgatom. Összeférhetetlenség ide vagy oda, kamatostul
visszafizetem a szenvedést, amit okozott. A szenvedést, amit olyan
embereknek okozott, akik fontosak voltak nekem.
Kikapcsolom a gépem, felállok, és elindulok, felkészültem, hogy
találkozzam egy másik gonosszal. Ő talán más lenne? Ki akar
szállni. Legalábbis ezt mondja. Csak le kell zárnia még ezt-azt. Ettől
jobb ember lenne?
Vagy ő is egy vérszomjas fenevad?
A kérdés az, hogy a kérges külső mögött vajon több lapul? Vagy ő
is olyan romlott, mint Bernard? Erre csak az idő adhat választ.
Egyelőre egyszerre csak egy gonosszal tudok foglalkozni. Felix
Bernardra kell koncentrálnom.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Tobias

Hol a faszban van?

Világosan megmondtam neki, hogy ebéd után várom. Nem
mintha megadtam volna neki az időpontot, de már három óra, és
még mindig nincs itt.
A lépteim visszhangzanak az iroda betonburkolatán. Fel-alá
járkálok, de nem tudom, miért. Minden készen áll. Gideonnal
Miamiba repülünk, hogy találkozzunk Emillel. A szervezeten belül
senki sem tud róla vagy az általa forgalmazott tablettákról, amiket
Lorenzónak adok el.
Épp fel akarom hívni a nőt, amikor csörög a mobilom. A
biztonsági emberem küldött egy SMS-t, hogy épp most érkezett meg.
Rám tör a vágy, hogy ráijesszek, és mielőtt meggondolhatnám
magam, hívom a liftet, és belépek.
Lent, a földszinten kinyílik az ajtó.
Megint szűk ruhában van. Egy pillanatra végigsiklik rajta a
tekintetem. Étvágygerjesztő látvány, ha tehetném, egész nap csak őt
bámulnám. De nem tehetem, és nem is fogom. Kurvára bosszant,
hogy nem tudom kikapcsolni a vonzalmat. Nem érdemli meg.
Skye sóhajtozva belép a liftbe, és a lehető legtávolabb húzódik
tőlem a zárt térben.
 Két emelet közt megnyomom a stop gombot, és megállítom a
liftet.
Közelebb lépek hozzá. Addig hátrál, amíg a falhoz nem
préselődik.
– Elkéstél.
– Azt hittem, utálod a lifteket.
– Fogalmad sincs, mit utálok…
– Akkor miért nem mondod el, úgy sokkal könnyebb lenne
kezelni a szeszélyeidet.
– Utálom… – Még közelebb húzódom hozzá, amíg sarokba nem
szorítom. – Ha megvárakoztatnak.
Tévedtem, ha arra számítottam, hogy meghunyászkodik a
hangom hallatán. Nyoma sincs borzongásnak vagy félelemnek. Sőt,
ehelyett kihúzza magát.
– Volt pár dolog, amit el kellett intéznem, mielőtt idejöttem.
Ráadásul nem írtál időpontot – teszi hozzá, mintha ez elfogadható
kifogás lenne.
– Nem szeretem, ha szórakoznak velem, Skye! Legközelebb
időben legyél szíves idetipegni.
– Különben, lesz valami következménye? – incselkedik, és amikor
lehajtom a fejem, hogy a szemébe nézzek, képes, és rám kacsint,
közben rendületlenül mosolyog.
Lehajolok, és a fülére tapasztom az ajkaimat.
– Ennél kevesebbért is meghaltak már.
– Többé nem fog előfordulni. – A hangja nyugodt, de érzem, hogy
a teste megremeg mellettem.
Most, hogy ezt tisztáztuk, hátralépek, és újra megnyomom a
gombot, hogy elindulhasson a lift.
Amikor megáll az emeleten, együtt lépünk ki, de ahogy az iroda
ajtajához közeledünk, intek, hogy menjen be.
 – Mindjárt jövök.
– Segíthetek valamiben?
Gúnyos vigyorra húzódik a szám.
– Nem, hacsak nem akarsz segíteni valamiben a mosdóban… –
Ezúttal én kacsintok rá.
Öt perccel később, jelentősen lenyugodva, Skye-t az irodám
ablaka előtt találom, a kilátásban gyönyörködik.
Amikor meghallja a lépteimet, megfordul.
– Na, és most ki várakoztat meg kit? – csipkelődik.
– Hát, velem jöhettél volna – célozgatok nyíltan, és elkerekedik a
szeme, mielőtt önkéntelenül a gatyámra sandít.
Tetszik, ahogy elvörösödik. Kíváncsi lennék, vajon az egész teste
olyan forró…
De ha nem fejezem be a gondolatsort, ma már semmit sem tudok
megcsinálni.
– Még nem mondtad el, miért késtél – szólok, nem mintha bármi
közöm lenne hozzá, de valamivel muszáj elterelnem a
gondolataimat arról, hogy milyen lehet meztelenül. Amikor nem
válaszol, tovább nógatom: – Ez nem olyan bonyolult kérdés.
Pedig az. Mert ha nem válaszol, ami szíve joga, akkor jogomban
áll kirúgni.
Nagy kár lenne érte.
Összehúzza a száját, gondolom, bosszúságból.
– A főnökömmel kellett beszélnem.
– Miről? – Bizony, egy seggfej vagyok, aki képtelen annyiban
hagyni a dolgot.
– Semmiről. Csak van ez a gála, és nekem… felejtsd el. –
Csalódottan felsóhajt. Érdekes. A hanglejtése arra késztet, hogy
lágyabban folytassam, kíváncsi vagyok, mi húzta fel ennyire.
 – Nem, kérlek, folytasd.
Mély levegőt vesz, majd kifújja, a mellkasa minden egyes
lélegzetvétellel megduzzad és lesüllyed.
– El kell mennem egy gálára egy ügyféllel. – Úgy ömlik belőle a
szó, hogy alig tudom kivenni, mit mond. De sajnos mindent értek. És
megint dühbe gurulok. Ennyit a nyugalomról és a higgadtságról.
– Melyik ügyféllel? – kérdem összeszorított fogakkal.
Csak a fejét rázza, de van egy olyan érzésem, hogy tudom a
választ. Mégis hallani akarom, ahogy kimondja.
– Nem beszélhetek a cég többi ügyfeléről.
– Melyik. Kibaszott. Ügyféllel? – követelem. Csípőre teszi a kezét,
mintha dacolni akarna velem. Odalépek hozzá. – Csak azt ne
mondd, hogy Felixszel!
– Nem volt más választásom.
– A francokat nem volt! – csattanok fel.
– És mit érdekel ez téged? Ő volt előbb az ügyfelem. Ha bármi…
– Vigyázz! Nem akarj olyat mondani, amit végül megbánnál. –
Kihívóan felvonom a szemöldökömet.
– Ez nem tartozik rád, és nem akarok beszélni róla.
– Beszéljek Williamsszel?
– Ne merészeld! – hördül fel, és összevonja a szemöldökét. –
Nekem ez a munkám. Nem égethetem fel ezt a hidat. Különben is,
éppen Seth ragaszkodott hozzá. Nem érdekel, milyen rohadt
fontosnak képzeled magad. Nem vagy az. Ezt muszáj megtennem.
Egyesek az életüket élik, és olyan dolgokat kell megtenniük, amiket
nem feltétlenül akarnak, hogy elérjék a céljaikat.
Én is tudok egyet s mást erről. Ebben nem különbözünk annyira.
Semmitől sem riadok vissza, hogy elérjem a célom, úgyhogy meg
tudom érteni Skye-t. De attól még a bíróságon kívül máshová nem
biztonságos elmenni azzal a rohadékkal. Megpördülök, és úgy
döntök, más taktikával próbálkozom.
– Gyorsabban elérheted a céljaidat a karrieredben, ha a kedvemre
teszel.
– Ezúttal nem.
Az agyamra megy ez a nő.
– Ő veszélyes, Skye – sóhajtok fel.
– Bagoly mondja verébre. Nem te vittél el a haverodhoz,
Lorenzóhoz? – Igaza van. Annak viszont semmi köze ehhez.
– Az más volt.
Elkomorul az arca, és a szemembe néz.
– Hogyhogy?
– Ott voltam, hogy megvédjelek! – fakadok ki, mielőtt
megállíthatnám magam.
Nagy kék szeme majd kiugrik.
– Nincs szükségem védelemre, az istenit! Sem a tiédre. Sem
senkiére. Bármivel megbirkózom, ami az utamba kerül.
– Hát, nem is tudom – motyogom halkan.
– Hogy mondtad?
Nem veszek róla tudomást, visszalépek a székhez, kihúzom, és
helyet foglalok. Mi a fenét csináljak ezzel az elbaszódott szituval?
Rühellem Felixet. Egészen biztosan ő okozta apám halálát.
Tönkretette az életemet. Ha ő nincs, soha nem keveredtem volna
ebbe a szarságba. De ha az ördöggel akarsz kokettálni, ahhoz pénz
kell, és ez volt a gyors módja, hogy megszerezzem.
Ki akarom nyírni, de vele ellentétben én nem kezdek el
alaptalanul gyilkolászni. Ez az egyetlen dolog, ami megkülönböztet
tőle, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni.
– Sehogy.
– De, mondtál valamit. Bökd ki végre! – mordul rám.
– Nem.
 – Megőrjítesz. – Paprikapiros az arca, ahogy felpuffad a haragtól.
– Üdv a klubban!
– A klubod nem olyan hely, ahol szívesen lennék. Biztos drogot
tömsz a nyüves macikba! – fröcsögi.
Oldalra billentem a fejem, és elmosolyodom.
– Ezt gondolod?
Bólint. Nem tévedett nagyot. Lorenzo – és Matteo, mielőtt
visszavonult – azelőtt a plüssmackókba rejtette a tablettáimat, de
aztán leállítottam ezt a szart. Sosem tetszett nekem, de Skye-nak
erről fogalma sincs. Alig várom, hogy lássam az arckifejezését,
amikor közlöm vele, hogy mire kellenek valójában a mackók.
– Kíváncsi vagy a macikra? – ingerlem. Összeszűkül a szeme. Nem
tetszik neki ez az egész. Nekem viszont annál inkább. – Majd
ügyelek, hogy lefotózzam.
– Lefotózd? – Komikus a döbbenet az arcán. Mint egy rajzfilmben.
Szinte arra számítok, hogy kipattan a szeme az arcából.
– A gyerekeket. – Direkt lassan és hanyagul beszélek, csak hogy
cukkoljam.
– A gyerekeket?
– Igen, a gyerekközpontban, amelyiknek adományozni fogjuk a
macikat a néhány hónap múlva esedékes ünnepségünkön.
Tessék, kimondtam, és nem tehetek róla, de eltölt az önelégültség,
ahogy döbbenten rázza a fejét. Gyorsan összeszedi magát, és
kijózanodik.
– És a pénz? – Felvonja a szemöldökét.
– Hát, az pontosan arra kell, amit szerinted pénzzel meg lehet
vásárolni. – Leesik az álla, és ezúttal nem bírom ki, felnevetek.
Öblösen. Hangosan. Felszabadultan. Erre ritkán van példa. Ez a
nő teljesen kiránt a komfortzónámból. Most pedig, azt hiszem,
elmegyek arra a kibaszott gálára, hogy szemmel tartsam, ami az
enyém.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Skye

Játék macik gyerekeknek…

Ennek az alaknak szíve is van, és nem tetszik ez nekem.
De nem tehetek róla, melegséggel tölt el a tény.
– Gyere. Attól még, hogy elkéstél, át kell néznünk néhány dolgot –
közli, és örülök, hogy végre megszólalt, így nem kell azon agyalnom,
hogy miért gondolom, hogy tény, nem is olyan rossz fickó.
Mindentől függetlenül azonban még érzem a megjegyzésben rejlő
szurkálódást, de nem hagyom, hogy célba érjen. És semmi kedvem
újra felemlegetni a miérteket. Tobias csak megint bevadulna itt
nekem. Egyáltalán nem számítottam erre a reakcióra.
Akkor miért tetszett mégis?
Bizony. Az egészben ez a legrosszabb.
Miközben gyakorlatilag a mellét döngette az öklével, mondván,
hogy meg kell védenie engem, elképzeltem, milyen lenne, ha
tényleg megtenné. És minden gondolatomban… meztelen volt.
Ez nem oké, Skye. Egyáltalán nem oké.
Most meg itt ülök az íróasztala előtt, egy krókuszokkal teli váza
ingerel, miközben különféle ingatlanok aktáit mutogatja nekem,
amiket Miamiban akar megvenni befektetésnek.
De nem akármilyen ingatlanokat.
 Ez egy vagyonba fog kerülni.
Ezek elkészült toronyházak Brickellben.
Fojtogatónak érzem a levegőt a szobában, ahogy átlapozom a
dokumentumokat. Túl nagy a csend idebent.
Már-már azt kívánom, hogy újra megszólaljon, ugyanakkor nem
vagyok biztos benne, hogy el tudom viselni, ha olyan dolgokról kezd
locsogni, amivel felajz engem.
Mitől olyan pokoli dögös egy védelmező pasi?
Talán apakomplexusod van.
Mennyire közhelyes már ez?
Úgy tűnik, nagyon.
Fészkelődni kezdek, hogy kényelembe helyezzem magam, és ne a
szexre gondoljak, amikor persze a lábam véletlenül hozzáér az
övéhez az asztal alatt.
Próbálok arrébb húzódni, hogy ne érjek hozzá, de a fenébe is,
pont az ellenkezője történik. Most az átkozott lábfejem simul az ő
lábfejéhez.
Ha észre is veszi, nem reagál. Nem zavarja, hogy összeér a
lábunk. Én viszont… nos, mondjuk úgy, hogy a szoba hőmérséklete
megtízszereződött. Mintha egy rohadt szaunában ülnék. Ég az
arcom, legszívesebben letépném a blézeremet, annyira
kimelegedtem.
Felpillantok a dokumentumból, Tobiasre. Észre sem veszi. A
telefonját bámulja. Épp SMS-t ír valakinek, aki az imént üzent neki.
Nézem, ahogy mozognak az ujjai, ahogy meghajlik a karja. Az
ingujja feltűrve, az alkarján látszanak az erek. Fogadok, hogy
kellemes érzés lenne, ha hátulról körém fonná azokat a karokat.
Ahogy elnézem, átforrósodik a hasam és bizseregni kezd, és
tudom, hogy le kell állítanom magam. El kell fordítanom a
tekintetemet, és nyilván a lábamat is el kéne húznom.
 Egyiket sem teszem.
Ehelyett elképzelem, hogy mit csinálhatott a fürdőszobában.
Milyen jó érzés lehetett. A megkönnyebbülés, amit érezhetett. És az
a tény, hogy közben kétségtelenül rám gondolt.
Érezheti, hogy bámulom, mert felpillant a telefonjáról, és
sikeresen rajtakap. Most már tényleg ég az arcom. Lángol.
Gyorsan elhúzom a lábam.
De még előbb rájön, hogy mi történt. A férfi, aki soha nem
mosolyog, soha nem viccel, akinek alig van humorérzéke, úgy
vigyorog, mint a fakutya.
Mi a fene?
Persze, épp most tettem nyilvánvalóvá, hogy mennyire vonzódom
ehhez a nyavalyás pasihoz.
Nem segít, ahogy most rám néz. Úgy bámul, mintha most látna
először.
Általában lenézően szokott rám pillantani – mint aki haragszik –,
aminek semmi értelme. De a lényeg, hogy én mit érzek, amikor
találkozik a tekintetünk. A homlokán mindig ott vannak azok a
mély barázdák. Mintha a reakciómat tanulmányozná, ugyanakkor
gyűlölné, amit lát. Ám ezúttal nem így van.
A tekintete az arcomra siklik, de nem néz a szemembe. A számat
bámulja. Megszokásból beleharapok az alsó ajkamba. Nagyot nyel,
és a szemembe néz. Olyan ködös a pillantása, mintha nyitott
szemmel álmodna.
Túl sokáig néz engem, szinte összezsugorodom a tekintete előtt.
Ha gyűlölettel nézne rám, valószínűleg így lenne. Ám ezúttal vágyat
látok a szemében, ami arra késztet, hogy kihúzzam magam, hogy
jobban lássa az egész testemet.
Köhög, majd kiegyenesíti a hátát, és véget ér a pillanat. Amikor
ismét rám néz, nincs köd, csak tisztaság, és visszatér a dühös vicsor.
Bármire is gondolt az imént, nem gyűlölt engem, de most újra
gyűlöl.
– Menj! – utasít sokkal keményebb hangon, mint amit valaha
hallottam tőle. Visszatért a drogdíler, a férfi, akitől rettegnek, és már
értem, miért. Félelmetes.
– Biztos? – A hangom higgadt, igyekszem nem elárulni magam.
– Azt mondtam, menj. Mára végeztünk.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Tobias

Muszáj volt elküldenem innen, amilyen gyorsan csak lehetett.

Még egy perc a társaságában, és véget ér a kibaszott önuralmam.
Ez a nő az én istenverte kriptonitom.
Utálom, hogy le akarom fektetni. Utálom, hogy ő is le akar feküdni
velem. Tényleg le akar. Látom minden alkalommal, amikor a
közelemben van. Minden alkalommal, amikor közelebb húzódik,
hozzám ér, anélkül, hogy észrevenné.
Látom a szemében. Ahogyan rám néz.
Ő az egyetlen, aki így néz rám. Mintha látná bennem azt az
embert, aki valaha voltam. Akivé válhattam volna, ha nem megy
tönkre az életem, és nem kell olyanná válnom, amilyen ma vagyok.
Egy pillanatra, amikor engem nézett, azt hittem, talán emlékszik
rám, majd rádöbbentem, hogy ez csak egy kibaszott vágyálom, és
kirúgtam a picsába.
Könnyebb lenne, ha egyszerűen emlékezne arra, hogy már
találkoztunk.
Akkor nem kéne ilyen szemétládaként viselkednem, mert sérti az
istenverte büszkeségemet.
Kifújom a levegőt, felállok, és járkálni kezdek a szobában. Mit
csináljak ezzel a nővel?
 Úgy érzem, mintha zsugorodna körülöttem a szoba. Szorít az
inggallér.
Levegőre van szükségem.
Gondolkodás nélkül átszelem a teret, és a tetőre vezető lépcső felé
veszem az irányt.
Ez az egyetlen hely, ahol nyugodtan tudok gondolkodni.
Csak akkor csitul a pulzusom, ha látom az eget.
Ennyi év elteltével semmi sem változott.
Ami ironikus.
Ahogy ez az egész szarság.
Kettesével veszem a lépcsőfokokat, mígnem kilököm az üvegajtót,
és kirohanok a tetőre.
Meleg levegő csap az arcomba, de még ez sem elég ahhoz, hogy
megnyugodjak.
Felemelem a fejem, és felnézek az égre.
A tökéletes idő ellenére felhők pettyezik az eget. Egy ideig nézem
őket, a pulzusom lelassul, és érzem, hogy szétárad bennem a
nyugalom. Ha felnézek, és megpillantom a végtelent a fejem felett,
ennyi elég is, hogy elmúljon a fojtogató feszültség.
Ha idekint vagyok, az idő elveszti a jelentőségét.
Elengedem magam, és végre képes vagyok gondolkodni.
A gondolkodással csak az a baj, hogy rá gondolok.
Hallom, hogy nyílik az ajtó, és elfordulok az égtől, elnézek a
láthatár felé. Nem kell látnom Gideont, hogy felismerjem a lépéseit.
– Minden oké? – kérdi.
– Igen.
Innen, ahol állok, tökéletes kilátás nyílik a víztömegre, ami újabb
előnye annak, hogy az enyém az épület.
– Biztos? Mert elég sokat jársz ide. – Elfordulok a hajótól, amit
éppen bámulok, és Gideonra pillantok.
 Csak néhány méterre áll tőlem, de innen is látom, ahogy rám néz.
A szemöldökét összevonta, és a szája egyenes vonallá vékonyodott.
Az arcára van írva, mit gondol: szerintem elment az eszed.
– Jól vagyok. Csak gondolkodnom kellett.
Képes, és összehúzza a szemét. Látom, nem veszi be. Ez a gond, ha
megnyílunk mások előtt. Megismernek, és tudják, ha hülyeségeket
beszélünk.
– Arról, hogy úgy ráijesztettél Skye Matthewsra, hogy kimenekült
az irodából?
Elfordulok az épület szélétől, ellépek a korláttól, és közelebb
megyek hozzá.
– Nem így történt – válaszolom, és úgy teszek, mintha fogalmam
sem lenne, miről beszél.
– A biztonsági felvétel másról árulkodik.
Rohadék!
Gyilkos pillantást vetek rá.
– Pofa be!
– Tudod, igazi seggfej vagy.
Előhúzom a pisztolyt a hátam mögül, kibiztosítom, és ráfogom.
– Nehogy azt hidd, hogy nem foglak megölni, pusztán azért, mert
barátok vagyunk. – Elvigyorodom. Úgy, mint egy képregénybeli
főgonosz.
Gideon felröhög, szemmel láthatóan élvezi a szitut.
– Nem fogsz.
– Honnan veszed?
– Túlságosan ki akarsz szállni. Ha megölsz…
– Akkor is kiszállok. – Még mindig vigyorgok.
– Lehet, de nem tudnál együtt élni azzal, hogy belehalnak a
kölykök a kotyvasztott anyagba.
 Felsóhajtok.
– Na igen, ebben sajnos igazad van.
Gideon szája is széles vigyorra húzódik.
– Ugye, milyen bosszantó?
Felemelem a fejem, és hagyom, hogy a nap felmelegítse az
arcomat. Bárki bármit gondol rólam, utálom, aki vagyok. Egy nap
majd kiszabadulok ebből, és akkor minden bűnömért vezekelni
fogok, de addig a napig kénytelen vagyok mosollyal az arcomon
vinni a bizniszt.
– Az biztos. – Egy pillanatra mindketten elhallgatunk, bűnbánattól
terhes a légkör. Elvonul felettem egy felhő, fényes fénysugarak
hatolnak át rajta. Elnézem egy ideig, mielőtt visszafordulok
Gideonhoz.
Eddig fel sem tűnt, mennyire kimerültnek néz ki. Ezzel jár, ha
olyan rohadékoknak dolgozik az ember, mint én. Persze, előnyei is
vannak – rengeteg pénz, tisztelet, és az, hogy minden nap láthatja a
képemet, de arra is nagy az esély, hogy rálőnek, hogy bomba
robban a segge alatt, amikor beszáll a kocsijába, vagy egy rivális
banda ellopja a drogszállítmányát. Erről jut eszembe…
– Minden rendben a szállítmánnyal?
– Minden úgy van, ahogy lennie kell – feleli.
– Helyes.
Bólint, de látom, hogy a homlokát ráncolja.
– Gideon.
– Igen?
– Mindentől függetlenül, ha problémád van… – Elhallgatok,
hagyom, hogy hozzágondolja, amit nem mondtam ki. Utálom ezt a
szentimentális maszlagot.
– Igen, tudom. – Ő is utálja.
– Helyes. Mi kell még ahhoz, hogy megszakíthassuk a kapcsolatot
és kinyírhassuk Felixet?
– Kéne egy terv. Van rá mód, hogy Skye segítsen? – kérdi, mire
felnevetek.
– Mivel épp most viharzott ki az épületből olyasmi miatt, amit én
csináltam, szerintem nincs.
– Hé, sosem tudhatod, lehet, hogy durván szereti. – Elvigyorodik,
és felvonja a szemöldökét.
Semmi kedvem kielemezni, hogy miért, de ökölbe szorul a kezem,
és rámordulok:
– Baszd meg!
Nem kéne így akarnom ezt a nőt. Mégis…
– Látom, rátapintottam a lényegre. – Már megint az a kibaszott
röhögés. Halálvágya van.
– Mondtam, hogy baszd meg. – Ott termek előtte, és megragadom
az inggallérját. – Le is dobhatlak a tetőről.
– Azt hittem, már megbeszéltük, hogy nem jó terv megölni engem.
A kezem a nyaka köré szorul, mielőtt elhúzom.
– Hát jó.
Gideon hátralép, a korláthoz sétál, majd elnéz a távolba.
– Mi van Floridával? – kérdi, még mindig a vizet bámulva.
– Amint Emil visszatért a városba, odarepülünk hozzá.
– Skye-t is hozod?
Összefonom a karom a mellemen, és bólintok.
– Igen. De nem a találkozóra. Még nem vagyok biztos abban, hogy
megbízhatok benne.
Egyetértően biccent.
– Még mindig úgy gondolod, hogy összejátszik Felixszel?
– Mi másért dolgozna neki?
Hacsak nem titkol el valamit előlem.
– Talán hozzád hasonlóan ő is Felixet hibáztatja a pusztításért és a
halálért, amit a körülötte lévőkre zúdít.
Ezt a lehetőséget is számításba vettem, de ennél a nőnél nem lehet
tudni.
– Remélem. Idővel majd kiderül. – Vállat vonok.
– És ha mégsem? – Ellép az épület szélétől, és visszajön hozzám.
Amikor megáll előttem, elmosolyodom.
– Megteszem, amit tennem kell. – Semmi kedvesség nincs ebben a
mosolyban. Nem egy boldog mosoly. Fenyegető és gonosz.
– Éspedig? – faggat.
– Csalinak használom, hogy elkapjam Felixet.
– És azután?
– Mi van azután? Nem egy kibaszott állat vagyok. Se nők. Se
gyerekek.
A mottó, amit világéletemben követtem.
 HUSZADIK FEJEZET

Skye

Tobias viselkedése után ma nem vesződöm azzal, hogy bemenjek

hozzá. Tegnap sem mentem. A fenébe is, lehet, hogy egész hétre
szabadságot veszek ki. Széles mosoly terül szét az arcomon a
gondolatra, mennyire dühös lehet a távolmaradásom miatt.
Vagy talán észre sem vette? Nagyon remélem, hogy észrevette.
Mert bekaphatja.
Olyan, mint egy istenverte villanykapcsoló, és fogalmam sincs, mi
kapcsolta ki. Az egyik percben még ragyogó világosság, aztán
bumm, sötétség.
Mit mondtam neki, amivel kikapcsoltam? Hiába töröm a fejem,
semmi sem jut az eszembe.
Így ahelyett, hogy újra kitenném magam a férfihisztinek, úgy
döntök, hogy elmehet a jó fenébe, nem jelenek meg dolgozni.
Nem hiányoznak a szeszélyei. Fontosabb dolgok is vannak az
életemben, egy rosszkedvű bűnözőnél.
Például, hogy még mindig nem tudom, nem reagáltam-e túl apa
dolgait.
A kép, amit a számláról készítettem, most kinyomtatva hever
előttem az asztalon. Hiába nézem, még mindig nem értem, mit
látok.
 Csak egy számsor szerepel a papíron. Első pillantásra úgy fest,
mint egy biztosítási számla.
Sajnos, apa nem a legpedánsabb ember a földön, mert nem elég,
hogy gyűrött volt az eredeti példány, még egy hatalmas kávéfolt is
éktelenkedett rajta, az oldala pedig beszakadt, ami persze azt
jelenti, hogy csapnivaló ez a fotó.
Mit jelenthetnek ezek a számok? Ami pedig a szöveget illeti, csak
a címszó egy része tiszta.
St. és aztán még egy betű, mintha egy J betű fele lenne.
Esetleg a St. Joseph Kórház? Vagy a St. Joseph-templom?
A pokolba is, még a St. Joseph adománygyűjtő estet is jelentheti,
amit minden évben megrendeznek a rendőrség javára. Igaz, hogy
apám nyugdíjas, de attól még részt vehet benne.
Tőle kéne megkérdeznem, de ez nem igazán lehetséges.
Ezzel azt kockáztatnám, hogy teljesen kizár engem, ha rájön, hogy
beosontam a házába, kihalásztam ezt a papírt a szemetesből, és ami
ennél is rosszabb, másolatokat készítettem a régi aktáiról.
Inkább nem. Semmit sem fogok kérdezni tőle.
Kénytelen leszek előállni egy hihető mesével, amivel kiszedhetem
belőle vagy valaki másból az információt.
Talán felhívhatnám az összes környékbeli St. Joseph intézményt,
hátha el tudnak igazítani.
Éppen felemelném az irodai telefont, hogy telefonálni kezdjek,
amikor rezegni kezd a mobilom az asztalon.
Tobias az.
Elgondolkodom, hogy felvegyem-e a telefont, de úgy döntök, ha
megteszem, valószínűleg behív az irodájába. Amire most a
legkevésbé sem vágyom.
Nem. Megrázom a fejem. Nem érek rá. Fontosabb, hogy
kiderítsem, mit rejteget előlem az apám.
 Megnyomom a gombot. Elutasítva.
Aztán visszatérek ahhoz, amivel foglalkoztam, és tárcsázom a St.
Joseph Kórház számát, amit találok. Úgy döntöttem, a kórházzal
kezdem. Ha zsákutcának bizonyul, akkor hívom a templomot. Biztos
találok egy kedves, pletykás idős hölgyet, aki talán hajlandó segíteni
nekem.
– St. Joseph Kórház, miben segíthetek? – szól bele az operátor.
– Azt szeretném megtudni, hogy kivel beszélhetnék egy levélről,
amit kaptam? – Direkt homályosan fogalmazok, miközben próbálok
előállni egy hihető indokkal, hogy miért van szükségem az
információra, ha megkérdi.
De semmi sem jut az eszembe.
Ha apám ott járt, és ez egy orvosi számla, akkor súlyos szakmai
szerződésszegés lenne, ha elárulná nekem.
– Ennél azért több információra lesz szükségem. – Gyakorlatilag
gúnyolódik rajtam a nő. Valami azt súgja, hogy ha most látnám őt a
kórházban, megvetően forgatná a szemét.
– Csak egy listám van számokról. Az segítene? Talán
referenciakódok?
– Úgy hangzik, mint egy számlázási kód.
– Ó, az jó. Akkor meg tudná mondani, hogy mit jelent a 67zf
referenciakód?
– Sajnálom, azt hiszem, félreértett. Én ebben nem tudok segíteni.
– Akkor van valaki, akivel beszélhetek a pénzügytől?
– Kapcsolom – dünnyögi.
A következő pillanatban átirányít a pénzügyi osztályhoz. A jó hír,
hogy talán leszűkítettem a kört egy számlára, de vajon mi sül ki
belőle? Apa említette, hogy az éves kivizsgálásra megy. Talán
korábban vért vettek tőle? Lehetséges, nem?
Miután megszólal a csengő, jelezve, hogy beszélhetek, üzenetet
hagyok, hívjon vissza valaki, de őszintén szólva tudom, hogy ez
eléggé esélytelen. Még ha sikerül is elérnem valakit, semmit sem
fognak elárulni nekem, pláne nem a kód jelentését.
Képtelen helyzetbe kerültem. Kíváncsi lennék, van-e
magánnyomozója az ügyvédi irodánknak. Biztos vagyok benne,
hogy az ilyen ügyfelek mellett van, de felkeresni már más kérdés.
Éppen ki akarok lépni, hogy megkérdezzem Nancyt, az
irodavezetőt, amikor kivágódik az irodám ajtaja, és egy haragos
Tobias viharzik felém. Mint egy elefánt a porcelánboltban. Eltörpül
körülötte a helyiség.
Az állkapcsa feszült, de az arcán lüktető ér az, ami megállít.
Dühös. De ez nem hétköznapi düh.
Nem. Ez az őrjöngés legfelső foka.
Felállok, épp el akarom küldeni melegebb éghajlatra, és ajtót
mutatni neki, amikor odalép hozzám.
Ösztönösen hátrálok néhány lépést, mígnem a falnak ütközöm.
– Ha hívlak, felveszed! – Kitágulnak az orrcimpái. – Nem küldesz
hangpostára.
Összefonom a karom a mellemen, és felsóhajtok.
– Más dolgom volt.
Mint egy tini. De jelenleg a professzionalizmus izgat a legkevésbé.
– Baromság! – bömböli, és esküszöm, hogy úgy verik vissza a falak
a hangját, mint a pingponglabdát.
Rá sem hederítek, pimaszul elmosolyodom.
– Tényleg.
– Miféle dolgod? Mert nem emlékszem, hogy bármi olyan
feladatot adtam neked, amit el kellett volna végezned!
Rosszallóan csóválom a fejem.
– Te. Nem. Vagy. Az. Én. Főnököm. – Talán túlzás, de ismétlem:
leszarom. Ez az alak egy seggfej. Szexi, de seggfej.
 – Ó, nem? – Még közelebb lép. A francba!
Felemeli a karját, csapdába ejt.
Minél közelebb kerül hozzám, annál jobban eltompul az agyam.
Mire csupán centimétereke vagyunk egymástól, már arra sem
emlékszem, mit mondott, és miért mondom, hogy „nem”.
Beleremegnek a lábaim. Miről beszélünk egyáltalán? Szedd össze
magad, Skye! Megrázom a fejem, eloszlatom a ködöt, és eszembe jut,
mi a téma. Meglököm a vállát.
– Lehet, hogy a főnökömet meg tudod vásárolni, de attól még nem
vagyok a tiéd, és én nem vagyok eladó.
– Mindenkinek megvan az ára. – Az arca olyan közel van, hogy
érzem a mellkasát, miközben beszél.
Körbeleng a kölnije illata, legszívesebben fürdőznék benne.
Friss és markáns.
Fahéj és valami fás aroma.
Még abban sem vagyok biztos, hogy ez az ő kölnije. Lehet, hogy a
saját testszaga, és mennyei.
– Nekem nincs! – sziszegem. Olyan, mint egy égitest, saját
gravitációs vonzással.
A fenébe!
Muszáj eltávolodnom tőle. Hogy ne legyek a bűvkörében. Oldalra
lépek, és kibújok a karja alól.
Most, hogy kellő távolságra kerültünk egymástól, újra tudok
gondolkodni.
– Az, hogy Williams utasított, hogy neked dolgozzak, még nem
jelenti azt, hogy fel kell adnom érted az életemet. Ha a segítségemet
akarod, akkor húzz a picsába!
– Menjünk! Elegem van a közönségből!
Megragadja a karomat, és elkezd kirángatni az irodából. Csak
most jutnak el az agyamig a szavai. Közönség? Miféle közönség?
Nem vagyunk egyedül? Egy csoport asszisztens verődött össze, és
minket bámulnak.
Átkozott üvegablak. Elfelejtettem lehúzni a redőnyt. Bárki is
gondolta, hogy jó ötlet, ha egy ablak az iroda felé néz, az tényleg egy
komplett idióta volt.
Ahogy követem Tobiast, látom, hogy a főnököm elhűlve bámul
minket.
– Nincs más ügyfél! – mordul rá Tobias, vagy talán rám, vagy
inkább mindkettőnkre.
Túl dühös vagyok ahhoz, hogy tiltakozzak.
Vagy…
Tobias hivatalosan is megtört engem.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Tobias

Elborult az agyam.
Mindjárt szétrobbanok.
A sírba visz ez a nő.
Képes volt hangpostára küldeni, és ha ez nem lenne elég, még
vissza is pofázott, amikor szembesítettem a tettével.
Szótlanul megyünk le az előcsarnokba. Szinte arra számítok, hogy
tiltakozni fog, kiabálni, rúgkapálni vagy sikítani, de beletörődött a
sorsába.
Az előcsarnokban engedelmes, de tudom, hogy nem tart sokáig.
Biztos vagyok benne, hogy amint kikerülünk a figyelő kollégák
köréből, kiereszti a haragját, én pedig örömmel fogadom a tüzet.
Alig várom, hogy megperzselődjek.
Ez a dolog elcseszett része. Amikor sarokba szorítottam és a
falhoz préseltem, úgy be voltam gerjedve, mint még soha. Megőrjít
ez a lány. Továbbmegyünk, a portás igyekszik ajtót nyitni nekünk.
Odakint az utca felé húzom, a várakozó kocsi felé, és miért?
Fogalmam sincs.
Nem tudom, hová akarom vinni, de nem bírom tovább, hogy
lesnek minket azok az nyavalyás irodisták. Egy dolog fájdalmasan
nyilvánvalóvá vált – elment a józan eszem.
 Még abban sem vagyok biztos, hogy miért húztam fel magam
ennyire. Talán így tört ki belőlem a frusztráció, amiért nem
emlékszik rám, és mindennek tetejébe még a hívásomat is
elutasította.
Amint a kocsihoz érünk, megállok és felnézek az égre. Alacsony
felhőréteg takarja. Vihar közeleg. Mély levegőt veszek, hogy
megnyugodjak, és sikerül. Viszont a valóság is a nyakamba szakad.
A városi levegő az arcomba csapódik, és lepillantok.
A picsába!
Most, hogy visszatértem az itt és mostba, és elpárolgott a
haragom, rájövök, hogy egy kicsit talán túlzásba estem, de a
picsába!
– Mi a fenét képzelsz magadról? – sziszegi Skye, és ezúttal ő
ragadja meg a karomat, és beránt az irodaépület mögötti kis
sikátorba. – Teljesen indokolatlan ez a hiszti. – Kidülleszti a mellét,
az arca elvörösödik a mély levegőtől, amit kiereszt.
– Nekem dolgozol, Skye, és nem veszem jó néven az elutasítást.
– Tudod, hogy hangzik ez? – Rám mered. – Úgy hangzik, hogy ez a
te problémád. Tudom, azt képzeled, hogy körülötted forog a világ,
de megsúgom, hogy nem így van. Akár hiszed, akár nem, nekem is
van magánéletem.
A fogamat csikorgatom, legszívesebben megfojtanám, bárkivel is
beszélt telefonon.
– A pasidat hívogatod, miközben nekem…
– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de nincs pasim. – A
szavamba vág, amin normális esetben kiakadnék, ám a válasz
hallatán kimegy a tüdőmből a levegő.
Járkálni kezd, dühösen és frusztráltan, és ahogy elnézem,
nyomtalanul eltűnik belőlem a felgyülemlett hév.
 Nevetni tudnék, de valami azt súgja, hogy ha megtenném,
belenyúlna a kabátomba, kihúzná a pisztolyomat, és képen lőne.
Így ehelyett inkább uralkodom magamon, és várom, hogy
megnyugodjon. Ami eltarthat egy darabig, mert halkan
káromkodik. Esküszöm, ha egy rajzfilmben lennénk, már füst
gomolyogna a füleiből. Ennyire dühös.
Nem tudom, meddig állok és nézem, de végül lelassítja a lépteit.
Békítően felemelem a kezem.
– Lehet, hogy túllőttem a célon.
– Gondolod? – gúnyolódik.
– Kezdjük elölről.
Egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyt, ahogy fontolóra veszi
az ajánlatomat.
– Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá.
Odalépek hozzá, és lepillantok karcsú alakjára.
– Hiba volt úgy rád rontanom… azt feltételeztem, hogy munkáról
van szó.
– Nem arról. Személyes ügyről, de nem számít. Úgysem jutottam
semmire.
Felkapom a fejem, és a szemébe nézek.
– Segíthetek?
– Nem.
– Skye… – Elhallgatok.
– Jól vagyok, kösz – makacskodik. Aranyos.
– Csinálhatod ezt, és persze, talán meg is érdemlem.
– Csak talán?
– Jól van… – Megkockáztatok egy vigyort. – Megérdemlem, de ettől
függetlenül van valamim, ami neked kell.
– És áruld el, mégis mi lenne az?
– Bármilyen szarságot el tudok intézni. Egy egész csapat
könyörtelen ember áll a rendelkezésemre, akik bármit megtesznek,
hogy elintézzék nekem a dolgokat. Szóval, Skye… mi legyen? Két
lehetőséged van.
– Éspedig? – Megremeg egy izom az állkapcsában. Aggódik,
legalábbis erre következtetek abból az apró remegésből, amit
észrevettem.
– Tedd félre az irántam érzett gyűlöleted.
– Nem gyűlöllek. – Élénk pír jelenik meg az arcán, egy
skarlátvörös folt. Érdekes. Ennek nem most jött el az ideje, Tobias.
– Mindenesetre te döntesz: elfogadod a segítségemet, vagy sem.
Beleharap az ajkába, de nem ettől kerekedik el a szemem. Hanem
attól, ahogy szórakozottan megdörzsöli a tetoválását.
Egy papírrepülő. Miért pont papírrepülő?
– Na, mi legyen? – Újra megkérdem, inkább, mint hogy azzal
töltsem az időmet, hogy minden mozdulatát kielemzem.
– Rendben. – Megáll, és lesüti a szemét. Összevonja a szemöldökét.
Várom, hogy folytassa. A teste mozdulatlanná dermed, mielőtt
megszólal. – Jól jönne egy szívesség.
– Oké. Mi lenne az?
Rám pillant, és az az érzésem támad, hogy méreget. Mit keres?
Egy árulkodó jelet.
A hazugságot.
Skye Matthews úgy viselkedik, mintha az ördöggel kötne alkut.
Bizonyos értelemben igaza van.
– Mielőtt megkérdezném, fizetséget fogsz követelni?
– Nem, Skye. Nem fogok.
Felsóhajt.
– Hát jó. Van egy számsorozatom, aminek utána kellene nézni.
– Egyéb részletek?
 – Semmi, csak átküldöm e-mailben a papírt. Csináltam egy
másolatot. Azt hiszem, kórházi vizsgálatokról lehet szó… de nem
vagyok benne biztos. Úgy értem, amennyire én tudom, akár svájci
bankszámla is lehet.
– Oké.
Most, hogy megkérdezte, kényelmetlenül elfordítja a tekintetét.
Bármit is akar Skye, nagyon fontos. Személyes ügy.
Rádöbbenek, hogy segíteni akarok neki, és annak a megkergült
énemnek, amelyik segíteni akar neki, nincsenek hátsó szándékai.
Nem magamért teszem. Tényleg segíteni akarok. Ami furcsa érzés
kellene, hogy legyen, de nem az. Rájövök, hogy mindennek ellenére,
attól függetlenül, hogy nem emlékszik rám, és eredetileg meg
akartam fizetni neki ezért, látom a fájdalmat a szemében, és nem
tetszik ez nekem.
Elfordulok, hogy visszamenjek a kocsihoz.
– Mit gondolsz, mikor derül ki? – szól utánam, mire megállok, és
visszanézek rá.
– Hamarosan.
– Köszönöm, Tobias.
– Még ne hálálkodj. – Felvonja a szemöldökét a megjegyzésemre. –
Nem tudod, mit fogok mondani.
Elsápad.
Néha könnyebb félni az ismeretlentől, mint megtudni az
igazságot.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Skye

Összerezzenek a kopogtatásra. Senkit sem vártam.

Hétvége van – pontosabban szombat este –, és nincsenek terveim.
Szeretném azt hinni, hogy csak rossz ajtón kopogtatnak, és ha
nagyon csendben maradok, előbb-utóbb elmennek.
Másrészről viszont, a racionális énem fél, hogy ki jöhet ide ilyen
késő este.
Azelőtt, ha valaki bekopogott hozzám, az semmi jót nem jelentett.
Manapság csak futárok járnak, ha a főnököm küld valami munkát.
Egy ügyet, amit hétfő reggelre át kell néznem.
Vonakodva felállok, és odabotorkálok az ajtóhoz. Nem
bujkálhatok örökké a sötétben. Amikor ajtót nyitok, elcsodálkozom.
Tobias az.
Magas.
Sötét.
És vészjóslóan áll a folyosón.
Mi a fenét keres itt?
Ha azért jött, hogy megint kiabáljon velem…
De nem.
Csütörtök óta, amikor veszekedett velem az utcán, néma csend
van.
 Nem erről van szó. Nem a második menetre jött. Valami más
hozta ide, más oka van a rögtönzött látogatásnak.
Megdermedek, amikor végigmérem. Istenem, ha az irodában
vonzónak találtam, az semmi a hétvégi öltözékéhez képest. Farmert,
fehér pulcsit és tornacipőt visel.
Első pillantásra olyan normálisnak látszik, de amikor felfelé
vándorol a tekintetem, úgy érzem, mintha egy kötél tekeredne a
szívem köré, és fájdalmasan megfeszülne.
Ma sötétebbnek tűnik a szeme. Nem az a megszokott kék, amit
eddig láttam. Nem, ma még a pupillái is nagyobbak, mint máskor.
De ez még nem minden. Az állkapcsa megfeszül, élesek a
körvonalai.
Valami nincs rendben.
Ahogy tovább mustrálom, látom, hogy van valami a kezében.
Egy üveg whisky.
A francba!
Valami nagyon nincs rendben.
– Tobias? – A hangom halk. Bizonytalan. Egyetlen szóval kérem,
hogy árulja el, miért jött ide, és imádkozom, hogy csak én reagáljam
túl.
– Bejöhetek? – Még a hangja is másképp szól. Általában erős és
parancsoló, de ma este szelíd és együttérző.
– Gondolom – motyogom, és igyekszem nem elhamarkodottan
következtetni.
Hátralépek, és gyorsan végignézek a kicsiny nappalimon.
Szerencsére nincs rendetlenség, bár a melegítőm a kanapén hever,
és erről jut eszembe – lepillantok, és most döbbenek rá, hogy csak
egy fehér trikó van rajtam, a mellbimbóm tisztán látszik alatta.
Remek. Egyszerűen remek.
Amikor felemelem a fejem, hogy megnézzem, Tobias észrevette-e,
látom, hogy rám se néz. Mintha a gondolataiba merült volna.
– Tobias?
– Igen…
Ma este valahogy semmi sem stimmel vele. Elmélázik, ahogy
behívom a lakásba.
– Igazából egy kicsit megijesztesz. Mit keresel itt? – kérdem, és
összefonom a karom a mellemen. – Miért jöttél? – szólok rá, ezúttal
erőteljesebben.
– Beszélnem kell veled, de azt hiszem, talán…
– Bökd már ki! – A hangom visszhangzik a kis lakásban,
visszaverődik a falakról. Ha nem lennék olyan ideges és dühös,
talán ügyelnék arra, hogy ne kiabáljak, amikor papírvékonyak a
falak, de nem tud érdekelni, amíg ki nem derítem, hogy mit akar itt.
– Megvan, hogy miről szól az a papír.
– És? – recseg a hangom, a szívem szaporábban ver. Megáll az idő,
ahogy Tobias közelebb lép hozzám. Úgy érzem, mindjárt szétrobban
a mellkasom. – Kérlek, csak mondd el, Tobias.
– Apád beteg, Skye.
– Beteg, mennyire beteg? Most járt az orvosnál. Azt mondta, rutin
kivizsgálás. Azt mondta, minden rendben.
– Hazudott, Skye.
– Mennyire beteg? – A jobb kezemmel a bal csuklómat szorítom,
ahogy próbálom megnyugtatni magam. – Kérlek, mondd el!
Megfogja a kezem, a pulzusomra teszi az ujját. A pulzusomra a
tetoválás alatt.
Úgy érzem, darabokra hullok, de ahogy a tetoválásomon tartja az
ujját, fellélegzem.
– Az apádnak májelégtelensége van, a végső stádiumban van.
Visszafordíthatatlan.
Hiába vagyok erős, nem bírom visszatartani a zokogást, ami
kiszakad a tüdőmből.
A lábaim felmondják a szolgálatot, és a mélybe zuhanok.
Csak zuhanok.
És zuhanok.
De sosem érek földet.
A karjaiban ringat.
Szorosan magához húz.
Átölel, nem engedi, hogy egyedül zuhanjak.
– Csss – csitít halkan, legalábbis, azt hiszem.
Úgy hangzik, mintha víz alatt beszélne. Nem tudom kivenni a
szavait a zokogásomtól. Mielőtt felfoghatnám, mi történik, felemel
és a kanapéhoz visz.
Majd leül, és az ölébe ültet. A racionális énem tudja, hogy ez nem
helyes. Nem szabadna átölelnie. Nem szabadna hagynom, mégis
úgy érzem, mintha kettészakadtam volna. Kivérzek a szőnyegre, és
nélküle biztosan meghalnék.
A nyakába temetem az arcom. A kölnije, vagy talán az aftershave
illata az orromba hatol, és itt tart a jelenben.
Beszívom az illatát, kényszerítem magam, hogy maradjak, és ne
bújjak el az elmém sötét zugába, ahová a múltban menekültem. A
keze a hátamon nyugszik. Lágyan simogat, amíg kisírom magam.
– Itt vagyok melletted – duruzsolja. Szorosabban csimpaszkodom
belé. – Lélegezz! – Megdörzsöli a csuklómat.
Egy percre visszaránt a múlt. Az a távoli világ. A letűnt idő.
Már nem Tobias tart a karjaiban. Nem, ez egy kisfiú, átható, kék
szemekkel.
Megrázom a fejem, és elhessegetem az emlékeket.
Tobias nem az a fiú.
Az a fiú meghalt.
De az elcseszett agyam ezt nem akarja elhinni. A gondolat be
akarja fúrni magát az agyamba, és vissza akar küldeni az időben, de
most nem tudok visszatérni oda. Most nem, miután azt mondta,
hogy haldoklik az apám.
Felemelem a kezem, és letörlöm a könnyeimet, de még nem
vagyok elég erős ahhoz, hogy elhúzódjak tőle. Még szükségem van
Tobias karjának védelmére. Egyelőre nem akarok túl sokat
gondolkozni ezen, nem, ezzel várok holnapig. Egyelőre vigaszra van
szükségem, még ha tőle is kapom.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Tobias

A karjaimban tartom, ahogy sír.

A vágy, hogy megoldjam a problémáit, fájdalmasan feszíti a
mellkasomat. Fojtogató érzés. A szükség, hogy megvédjem őt, testem
minden porcikáját kitölti.
Bárcsak megtehetném!
Megteheted.
Még csak nem is emlékszik rád.
Miért segítenék neki?
Nem voltál elég fontos ahhoz, hogy emlékezzen rád.
A hang a fejemben azt súgja, hogy tegyem túl magam a
neheztelésen, engedjem el. Úgy nyomja, mintha egy Disney-dalt
énekelne, amit hercegnőjelmezbe öltözött kislányoknak szántak. Ki
a faszt érdekel ez már? Tedd túl magad rajta.
Közelebb húzom, lágy lehelete a nyakamat csiklandozza.
Jó érzés, hogy a karomban van. Mindennek ellenére tudom, hogy
szükségem van rá.
De nem most. És nem hamis ürüggyel.
Amint kiderül, hogy megbízhatok benne, az enyém lesz, többé
nem engedem el. De honnan tudhatnám, hogy bízhatok benne?
Helytelennek tűnik átverni. Mintha elárulnám. Adjak neki hamis
információt, hátha kiszivárogtatja? Ez az egyetlen lehetőség.
Magammal vihetném egy találkozóra, aztán meglátom, hogy mit
lép.
Rossz ötletnek tűnik, de mielőtt elárulnám neki az igazat, az én
igazságomat, meg kell bizonyosodnom arról, hogy megéri a
kockázatot.
Valahol már tudom, hogy igen.
De még mindig nem értem, hogy miért dolgozik Felixnek, és nem
biztos, hogy ez csupán véletlen egybeesés. Nem hiszek a
véletlenekben.
– Nem veszíthetem el, Tobias. – A hangja félbeszakítja a belső
monológomat. Hazudhatnék neki, de olvastam Jaxson jelentését.
Semmi remény. Miután kiderült, hogy milyen vizsgálatokat
számláztak a biztosítónak az apja végett, Jaxsonnal még mélyebbre
ástunk.
Ralph Matthews haldoklik.
Nem az a kérdés, hogy meghal-e, hanem az, hogy mikor, és a
jelentésekből ítélve nem jó a helyzet. Az orvosok legfeljebb hat
hónapot adnak neki.
Nem mondok kedves közhelyeket. Már nincs mit mondani.
– Csak ő maradt nekem – nyöszörögi. Körbe-körbemasszírozom a
hátát. – Ö-örökbe fogadott. – Skye hangja elgyötört. Alig tartja
magát, kezd szétesni. Én csak össze akarom tartani.
A szavai hallatán megdermed a kezem. Meglep, hogy elárulja
nekem. De mint egy mohó seggfej, lecsapok.
– Tényleg? – kérdem.
Úgy teszek, mintha nem tudnám, de ez hazugság. Mindent tudok
Skye-ról. Attól a pillanattól, hogy felismertem őt a
tárgyalóteremben, személyes küldetésemmé vált.
– A szüleim meghaltak. Ő befogadott. Ő a mindenem. Magához
vett egy rémült, szomorú kislányt – felzokog –, és megtanította neki,
hogyan küzdje le a félelmét.
Úgy érzem, összeszorul a torkom. Meg akarom kérdezni, de nem
teszem.
– Nem szoktam beszélni róla. Nem gondolok rá. Az agyam néha
nehezen emlékszik, de ő segített. Segített megbékélni a múlttal. És
amikor nem tudtam emlékezni…
– Mire nem tudtál emlékezni? – kérdem, kétségbeesetten, mert
tudni akarom. Mindent tudni akarok.
Megrázza a fejét, és felnyög, ahogy újra rázkódni kezd a teste.
Mire nem emlékszik a gyerekkorából? És ha nem emlékszik a
gyerekkorára, akkor van más is, amire nem emlékszik? Vajon egy
másik történetnek estem áldozatául, ami keresztezte az életem
útját?
Egy nap majd megkérdem tőle. Egy nap majd elmesélem neki a
teljes történetet, de most csak átölelem, és hagyom, hogy sírjon.
Mert a mai nap nem rólam szól.
A mai nap nem az igazság hajszolásáról szól.
Ma megtanultam, hogy néha félre kell tennünk a saját
szarságainkat, hogy enyhítsük valaki másnak a terhét.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Skye

Napok teltek el az idegösszeomlásom óta. Visszatértem az irodájába,

és folytatom a munkát.
Mindezek ellenére egy kicsit kínos. Pont vele szemben ülök. Én a
Miamiban tervezett vásárlás aktáit nézem át, ő pedig a saját aktáját.
Fogalmam sincs, miről szólhat, de őszintén szólva nem is akarom
tudni. Fáradt vagyok. A saját problémáim úgy lebegnek a fejem
felett, mint egy fekete felhő.
Egy tollért nyúlok, de összeér a kezünk Tobiasszel. Úgy tűnik, nem
én vagyok az egyetlen, akinek toll kell.
Mindketten megdermedünk.
Megsimítja az ujjam.
Felkapom a fejem és összenézünk. Olyan átható a tekintete,
amilyet még sosem láttam vagy éreztem.
Lehet, hogy én vagyok az ég, de ő a nap. Felperzsel engem.
Végigfut a végtagjaimon az idegesség. Egyikünk sem húzza el a
kezét. És nem szakítjuk meg a szemkontaktust.
Veszélyes vizekre eveztünk, és nagyon úgy tűnik, hogy nincs
menekvés.
Minél tovább maradunk megdermedve az időben, annál
nehezebb a levegő. Fullasztó. Hangtalan szavakkal és kimondatlan
érzelmekkel terhes, amiket nem tudok felfogni. Mi folyik itt?
Válaszúthoz érkeztünk.
Jelentőségteljes ez a pillanat.
Ahogy múlnak a másodpercek, lassan percekké válnak, mégsem
szólal meg egyikünk sem.
– Még nem fejezted be a történeted – szólok végül, hogy
megtörjem a minket körülvevő csendet.
Mély levegőt vesz. Kidülled a mellkasa. Előrehajol, és véget ér az
érintés. Azonnal érzem a hiányát. Összeszedi az iratokat az
asztalról, félreteszi őket, majd a palackért nyúl, és tölt magának egy
italt.
Érdekes.
Amikor megkínál, megrázom a fejem. Ma még rengeteg a dolgom,
és tekintve, hogy feleakkora vagyok, mint ő, és hogy milyen
nagylelkűen tölti a whiskyt, fel sem bírok majd állni, ha elfogadom
az ajánlatát.
Tobias a szájához emeli a poharat, belekortyol, majd hátradől.
– Átlagos nap volt, mint a mai vagy a tegnapi. Hűvös volt az idő, és
emlékszem, arra gondoltam, hogy már alig várom, hogy véget érjen
a tél, és elmehessek úszni. Még túl korán volt, hideg lett volna a víz.
De az sem számított volna, ha nyári meleg van, mert aznap nem lett
volna úszás. Apámnak volt egy meglepetése számomra.
– Miféle meglepetés?
– Türelem. Mindent a maga idejében.
Legszívesebben felsóhajtanék a lekezelő hangnem hallatán, de
nem teszem. Ez a történet, amit mesél, úgy érzem, örökre meg fog
változtatni engem.
Mert ez a történet arról szól, hogyan lett Tobias azzá, aki, és én
nem sokat tudok róla. Próbáltam utánanézni, de mintha a semmiből
tűnt volna fel. Azt olvastam, hogy Floridában nevelkedett. Az apja
sikeres üzletember volt, de meghalt. Kapcsolatban állt a kartellel. Az
anyja nyilvánvalóan a hírhedt család egyik tagja volt. Nem tudom,
miért mesél nekem a fiatalkoráról, de fontosnak érzem, ezért a
nyelvembe harapok, és hagyom, hogy folytassa.
– Tudod, aznap volt a születésnapom. És apámnak volt egy
meglepetése.
Kérdések tolulnak a nyelvemre, de nem szólok semmit. Csak
várom, hogy folytassa. Ám amint kinyílik a szája, megszólal a
mobilja. Összeszorítja a száját, és bosszús képet vág.
Lepillant a telefonjára, és megfeszül az állkapcsa, ahogy végigfut
a szeme valamin.
– A picsába! – motyogja. – Ideje indulnunk. – Hirtelen feláll,
hátralöki a széket, és a nyikorgás a padlón megtöri a pillanatot.
– Hová megyünk? – kérdem értetlenül, és nyilvánvalóan
beavatatlanul.
– Miamiba.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Tobias

Leesik az álla, elkerekedik a szeme, csodálkozva pislog, majd

áthatóan néz rám. Tetszik ez a döbbenet az arcán. Aranyos. Ennél
már csak az tetszett jobban, amikor majd felfalt a szemével.
Észrevettem.
Nemcsak észrevettem, de cselekedni akartam. Valamiféle
érthetetlen akaraterőnek köszönhetően ellenálltam. De a fenébe is,
tényleg szerettem volna az asztalra dönteni, felhúzni a szoknyáját,
és belefeledkezni. Muszáj megkefélnem. Csak így múlik majd el a
vágy. Mivel azonban erre nem fog sor kerülni, beérem a döbbent
arckifejezésével. Mindig pókerarcot vág, de ettől függetlenül
rajtakapom. Ahogy kitágul a pupillája és elakad a lélegzete. Egy
átlagembernek nem tűnne fel, de én nem vagyok átlagos.
Mindent észreveszek Skye Matthewson.
– Miről beszélsz?
– Miamiba megyünk. – A hanyag válaszra felhúzza az orrát.
– De miért? – faggatózik.
– Hogy megnézzük az épületeket. – Vállat vonok, mintha
nevetséges lenne a kérdés. Valójában a legtöbb ember fel sem tudja
fogni, hogy micsoda őrültségekre vagyok képes, és nem tartják
normálisnak, hogy csak negyvenöt perccel azelőtt szólok, hogy
repülőre pattannánk, megnézni egy épületet.
Számomra viszont ez egy átlagos keddi nap.
Sky lepillant az iratokra, majd vissza rám.
– Máris indulunk?
– Igen. – Felállok és a lépcsőház felé indulok. Nincs értelme úgy
tenni, mintha nem zavarna a lift, amikor ő is itt van, és már tudja,
hogy utálom. – Jössz? – kérdem a vállam fölött.
– Nem csomagoltam ruhát – válaszol, még mindig ugyanott ül,
ahol hagytam, és még mindig a szétszórt iratokat bámulja, mielőtt
összeszedi őket és feláll.
– Nem is kell. – A lábam a lépcsőfokokhoz ér, majd hallom, ahogy
gyorsuló léptei visszhangzanak a betonon, és utánam siet.
– Hogy érted, hogy nem kell?
– Nem maradunk ott éjszakára – magyarázom.
Elhallgat a cipőkopogás, ami azt jelenti, hogy megdermedt.
Várom, hogy megszólaljon, mert pontosan tudom, hogy mondani
fog valamit.
– Nem értem – szól végül.
– Mit nem értesz? Odarepülünk, aztán vissza.
– Hogyan?
– Hát, gondoltam, repülővel – válaszolom fapofával.
– Na ne mondd! Nyilván repülővel, de…
– Az én gépemmel, Skye. – Hátrapillantok. – Elmegyünk a
magánrepülőmmel Miamiba, aztán visszajövünk.
Megint az a döbbent arc, tátott száj, tágra nyílt szem. Igen…
egyáltalán nem hagy hidegen ez a látvány.
– Ó! – Csak ennyit mond, így elfordulok, és elindulok lefelé az
alagsorba, ahol az embereim várnak.
Ez az első alkalom, hogy a lépcsőt használja, és a lépcsőházból
minden emeletet jól látni, ahogy elhaladunk mellettük.
 Amikor leérünk az egyik szintre, hallom, hogy felhördül, amikor
észreveszi, hogy még csak nem is hasonlít az irodára, ahol
találkozni szoktunk. Itt van az edzőtermem.
– Edzőtermed is van.
– Igen.
– Te itt laksz?
Ismét megtorpanok, és ránézek.
– Néha, de jobb, ha ezt senki sem tudja. Megértetted?
Bólint.
– Úgysem beszélhetek arról, amit nekem mondasz. Ezt te is tudod.
– A főnököd sem tudhat róla.
– Oké. – Hallgat, ahogy lemegyünk a következő szintre. Itt, a
másodikon megpillantja a biztonsági emeletet. Nos, az egyiket a
kettő közül.
– Hűha!
– Igen.
– Ez elképesztő! – Teljesen meg van döbbenve, annyira bájos.
Vállat vonok.
Tényleg elképesztő. Jaxson Price építette nekem. Az épület
védelme vetekszik a Pentagon biztonságával. Tulajdonképpen még
jobb is, mint az övék. Hetente feltöri a rendszerüket, pusztán
szórakozásból.
Amikor végre leérünk az alagsorba, felteszi a kérdést, amiről
tudom, hogy már az edzőterem óta motoszkál a fejében.
Úgy nézelődött, mint egy gyerek az édességboltban.
– Hol alszol?
– Van egy másik szint.
– Hol? Az irodád a legfelső szinten van… – Elhallgat, amikor
lehajtom a fejem. – Vagy úgy, nem az a legfelső. Van még egy
emelet?
 – Van. De ismétlem… – Jelentőségteljes pillantást vetek rá.
– Aha. Értem. Nem vagyok hülye.
– Az Escalade-del megyünk. – A garázsban parkoló kocsikra
mutatok.
Ezt szoktam a hosszabb utakra vinni. Tágasabb, kényelmesebb, és
a Range Roverhez hasonlóan golyóálló.
– Sok kocsid van.
– Gyűjtöm őket.
– Azt látom. Van más is, amit gyűjtesz?
– Lelkeket.
Idegesen felnevet, pedig nem viccelek. Tényleg gyűjtöm. Az övéről
még nem döntöttem.
Kinyitom neki az ajtót, és beül. Melléülök, és már indulunk is.
Elhagyjuk a várost, és a Teterboro reptér felé vesszük az irányt.
Hamarosan odaérünk a saját hangáromhoz. A gépem a számos
magáncég egyike alatt szerepel, az én nevem sehol sem tűnik fel a
papírokon. A biztonságiak a gépen is jelen vannak.
Egyesek talán paranoiásnak tarthatnak, de apámat az ellensége
ölte meg. Meggyőződésem, hogy sosem lehetek elég óvatos. Ezért
sem rabolhatom el csak úgy Felixet. Ő is egy paranoiás faszfej.
Az autó a kifutópályára gurul.
– A kifutópályán is lehet vezetni? – szól Skye döbbenten.
– Lehet.
– És ha csomagod van? Mi van a biztonságiakkal? A személyivel?
Megrázom a fejem.
– Ezekre nincs szükség. – Leparkolok és átsétálok az ő oldalára,
kinyitom neki az ajtót. – Gyere.
Még mindig nem jutott túl a kérdéseken, ahogy követ a
Gulfstreamemhez.
– Hűha! Ez komoly?
 – Igen, komoly. Gyere már, Skye. Akár hiszed, akár nem, tényleg
indulnunk kell.
Habozik, értetlenül pislog, mielőtt rám néz. Igazán rám néz. Közel
állunk egymáshoz, gyakorlatilag hozzápréselem a repülőre vezető
lépcső korlátjához.
Igen, be vagyok gerjedve.
És nem, nem kéne.
És ő is tudja.
Egy fél pillanatra ravaszul felcsillan a szeme, mielőtt uralkodik
magán, és elhalad mellettem – de előbb még a nadrágomra pillant,
és megkérdi:
– Biztos, hogy nem akarsz előbb kimenni a mosdóba? Tudom,
milyen nehezedre esik a várakozás…
Nem várja meg a választ, felsiet a lépcsőn a gépbe. Ahogy a
küszöbhöz ér, visszanéz, és rám kacsint.
Gyorsan válaszolok, mielőtt eltűnik a bejáraton.
– Tudok én várni. A türelem végül is erény. Különösen, ha
elkerülhetetlen dolgokról van szó.
Fojtott hang szabadul ki a torkán, de elrejti egy köhögéssel.
Azután belép a gépbe, és eltűnik szem elől.
Követem, közben biccentek a pilótának, aki mellett a másodpilóta
és az utaskísérő feszít. Elmegyünk a kanapé előtt, és helyet
foglalunk egymással szemben, csak egy kis asztal választ el minket
egymástól.
Ezután a csapatom is feljön a fedélzetre, mielőtt felkészülünk a
felszállásra.
– Ez aztán a repülőgép!
Mindent megtesz, hogy eltitkolja a reakcióját, én pedig elfojtom a
kitörni készülő nevetést. Nem nevethetek az embereim előtt.
– Biztonságosan elvisz A pontból B pontba. Engem csak ez
érdekel.
– És a mosdó.
Megint az a vigyor. Ez már a második vicckísérlete, és nem
hagyom megválaszolatlanul.
Megragadom a karját, és a kabin hátsó részébe vezetem.
– Hová megyünk? – kérdi gyanakvóan.
Helyes. Gyanakodjon csak.
– Mivel úgy izgultál a fürdőszobai szokásaim miatt, úgy
döntöttem, magammal viszlek. – Ezúttal én kacsintok rá, mire
elkerekedik az az égkék szeme.
Kinyitom az ajtót, hallom a motyogását, de nem állok meg, amíg
mindketten be nem érünk a szűk fülkébe, és be nem zárul
mögöttünk az ajtó.
Odalépek hozzá, és nézem, ahogy a teste a mosdónak dől,
miközben hátrálni próbál. Csapdába esett, és ez olyan hatással van
rám, ahogy nem kéne.
– Engedje meg, ügyvédnő, hogy VIP-túrára invitáljam a
fürdőszobában… ha már ennyire aggódik.
– Aggódom – ismétli, és megbabonázva nézi a mozdulataimat. –
Igen. Aggódom.
– Íme, a mosdó. – Fölé hajolok, átkarolom, kinyitom a csapot,
majd elzárom.
Ez ürügy, hogy hozzáérjek, és működik. A teste az enyémhez
simul, szinte könyörög az érintésért.
– Szép kis mosdó – motyogja.
Nehéz nem nevetni. Még csak rá se nézett. Rajtam kívül semmire
sem néz.
Félelemmel vegyes éhség csillog a szemében. Engem akar, és ez
megrémíti.
Először megszakítja a szemkontaktust, és a tükör felé fordul. A
háta mögül nézem a tükörképünket.
A nyakának finom hajlatát. Szétnyílt ajkait. Duzzadó mellét.
Ha benyúlnék a ruhája alá, vajon nedves lenne?
– Mondja csak, Matthews ügyvédnő. Gyakran gondol rám a
mosdóban? És ha igen, a keze a combjai közé vándorol?
Elakad a lélegzete.
– Tessék?
– Milyen gyakran ábrándozik róla? – Közelebb lépek, egymáshoz
simul a testünk. – Azért csinálja, mert velem akar lenni?
A tükörképének kitágulnak a pupillái, a szája kis O betűt formáz.
Felsóhajt és a vállamra hajtja a fejét. Szerintem észre sem veszi, de
beindult. Vágyik rám.
A farkam keményen a fenekéhez simul, készen áll. A tenyerem a
csípőjére siklik.
– Nem érdekel, mit csinálsz a fürdőszobában – suttogja.
Ám a szavai ellenére hozzám nyomja a testét, a fenekét a
merevedésem teljes hosszához dörzsöli. Nem hagyom hidegen.
Ugyanúgy vágyik rám, mint én rá.
– Ha beledugnám az ujjaimat magácskába, mit találnék, Matthews
ügyvédnő?
Széthúzom a lábait, a kezem lecsúszik a szoknyáján, egyre
közelebb araszol a szegélyéhez.
– Lefogadom… – Újabb centi. Újabb zihálás. – …hogy egy nedves
puncit találnék.
Farkasszemet nézünk egymással a tükörben. Felcsillan a szeme,
ahogy megérintem a punciját, a bőrünket csupán egy vékony
csipkefoszlány választja el egymástól.
Végighúzom a mutatóujjamat az anyagon, körözni kezdek a
csiklóján.
Odakintről beszűrődik Gideon harsány nevetése. Skye
megdermed, de előretolja a csípőjét, bele az érintésembe.
– Nézz magadra, Skye. Teljesen eláztál. – Megérintem a
mellbimbóját, és belecsípek a ruhán keresztül. – Akarod, hogy
Gideon hallja, ahogy elélvezel? Rávehetlek, hogy ordítsd a nevemet.
Válasz helyett felnyög. Félrehúzom a csipkét, belemártom az
ujjaimat a nedvességébe, és körberajzolom a csiklóját.
Skye hozzám dörgöli magát. A mozdulattól majdnem belemélyed
az ujjam a mohó testébe.
– Mondd el, mit akarsz, Skye!
Nem válaszol.
– Könyörögj érte!
Felgyorsul a légzése, és hallom, ahogy elfojtja a könyörgést.
– Légy jó kislány, és megkapod. Bármit megadok neked. Csak
kérned kell.
Mégsem válaszol.
Annyira önfejű – annyira Skye –, hogy legszívesebben a nyakába
temetném az arcom, végighúznám a nyelvem az ívén, és elolvadna.
Ehelyett rákacsintok a tükörben, tíz másodpercre vagyok attól, hogy
előkapjam kemény farkamat, és belemerüljek.
De nem teszem.
Elhúzódom, hátrálok egy lépést, és otthagyom lihegve a
fürdőszobában.
Végül is ez így fair.
Mivel ez a kedvenc helye a világon.
Visszamegyek a helyemre, és nem tudom megállni, hogy ne
nevessek fel magamban. A fiúk sanda pillantást vetnek rám, de
rájuk se hederítek.
Eltelik öt perc, mire Skye visszatér, és leül velem szemben.
Felvonom a szemöldököm, és az étlapot böngészem, anélkül, hogy
ránéznék.
 – Oké – mondja, és kiszáll a kocsimból, a csapatom három tagja
pedig bekíséri a házba.
– Menjünk – szólok Christophernek, a sofőrnek.
Gideon hátrafordul az anyósülésről, és rám néz.
– Minden elő van készítve?
– Igen.
Ma végleg átadom neki az irányítást. Bemutatom Gideont a
szállítómnak. Forgalmazóként a drogbiznisz minden szereplőjét
távol tartom egymástól. Így soha nem tudnak kihagyni az üzletből.
A néhai kartelltársaimtól tanultam, hogyan vezessem a
birodalmamat. Figyeltem őket, tanultam a hibáikból, és úgy
alakítottam a nagybátyám üzletét, hogy soha ne kövessem el
ugyanazt a hibát.
Az egyetlen hiba, amit valaha elkövettem ebben az üzletben, hogy
hagytam, hogy a személyes bosszúvágyam vezérelje a döntéseimet.
Az út, amire most lépek, veszélyes. Hogy enyhítsem a
következményeket, átadom a birodalmat a jobbkezemnek. Így
egyszerre csak egy csatát kell megvívnom.
A mai nap után Gideon fogja irányítani az üzlet ezen részét, én
pedig arra koncentrálok, hogy elintézzem Felixet azért, amit oly sok
évvel ezelőtt tett.
Egy ideje már nem üzletelek a kartellel. Tőlük már csak a
tabletták maradtak. De a mai nap után már csak a törvényes
üzletem és a bosszúvágyam marad.
Tizenöt perccel később behajtunk Emil Keller hatalmas birtokára,
aki a hazájában, Hollandiában előállított ecstasyt szállítja nekem.
Mint az üzlet minden résztvevője, Emil is egy sikeres iparmágnás
szerepében tetszeleg, aki egy dél-floridai bevásárlóközpont büszke
tulajdonosa.
Ez csak álca.
 Az EU legnagyobb titkos ecstasygyártó szervezetéből jött. Jól
ismerem, együtt jártunk bentlakásos iskolába. Ott agyaltam ki a
hatalmat, korrupciót és bosszút megcélzó tervemet.
Amikor megismertem Emilt, az apja tablettákat gyártott, a
családom pedig kokaint terjesztett. Évekkel később, amikor meg
akartam szakítani a kapcsolatot a kartellel, üzletet kötöttünk.
Azonban, ahogy kirobbant az opioidkrízis, nem én voltam az
egyetlen, aki irányt váltott. Bernard már akkor szálka volt a
szememben. Előbb az apám ellensége. Most az enyém.
De Emil segítségével elegendő vagyonra tettem szert ahhoz, hogy
végre elkapjam azt az alakot, aki tönkretette az életemet. Jó érzés
lesz, amikor bevallja a szenvedésemben játszott szerepét, és egyszer
s mindenkorra megszabadíthatom tőle a világot.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Skye

És újra itt vagyunk, újra a kocsiban, és egy telek felé hajtunk, amit
meg akarunk vásárolni.
A sok papírmunkára kéne gondolnom, amit elvégeztem, hogy
minden elő van készítve, ám ehelyett forró, sajgó vágy gyötör.
Az öt perc, amit a fürdőszobában töltöttem, hogy megnyugodjak,
nem segített. Sem az az egy óra, amíg egyedül hagyott, hogy csak az
isten tudja, mit csináljon.
Nem. Nem gondolhatok rá.
Arra kell gondolnom, amiért idejöttem.
A telek. A telek. A telek.
A telek ára elfogadható, és amint megnézem a helyszínt, és
összevetem a szerződésben szereplő kikötésekkel a környék
építkezési törvényeiről és előírásairól, valószínűleg azt fogom
tanácsolni Tobiasnek, hogy írja alá.
A kezével. Azzal a kézzel, ami órákkal ezelőtt még úgy játszott a
testemen, mint egy gitáron. Addig pengetett, amíg…
A telek egy kiváló floridai birtok.
Aha. Tökéletes.
Ellentétben az én jelenlegi állapotommal.
Mintha egy hegyre másznék, de soha nem érném el a csúcsot…
hogy úgy mondjam.
Megrázom a fejem, és emlékeztetem magam, hogy miért vagyok
itt. Hogy Tobias megvegye ezt a telket.
Kiváló befektetés lenne.
A vízparton van. Jelenleg a helyszín egy lebontásra ítélt épület
Brickellben, de a környező épületek tökéletesek. Gyönyörű
társasházak.
Ahogy kiszállunk a kocsiból, nem tudom megállni, hogy ne
csodáljam meg a kilátást. Az Atlanti-óceán a láthatáron húzódik.
Mélyet szippantok a levegőből, hagyom, hogy a sós pára lecsillapítsa
kielégületlen szexuális vágyamat. Talán segítene, ha
megmártózhatnék az óceánban. Bár kétlem, hogy számítana.
Kivéve, ha nullafokos a víz.
– Gyönyörű – szól Tobias, amikor a hátam mögé lép.
Közel áll hozzám. Olyan közel, hogy érzem a kölnije illatát. Friss
és fás illat, éles ellentétben áll az átható óceán felől érkező
levegővel.
Hevesebben dobog a szívem. Nem akarok ránézni. Nem akarom,
hogy lássa a szememben a vágyat.
– Valóban – suttogom, és elfordítom a fejem, hogy rápillantsak,
mert bármennyire is szeretnék ellenállni, nem bírom ki.
Ő nyer.
Egyből megbánom.
Úgy néz rám, mintha világéletemben ismert volna, amivel
idegessé tesz.
– Itt nőttem fel.
– Itt?
Körbemutat.
– Ami azt illeti, pont a birtokon. Ebben az épületben.
 – Szóval, személyes ügy?
Bólint.
– Nagyon is személyes. Itt tanultam mindent. Itt váltam azzá az
emberré, akit most magad előtt látsz.
– Meséld el a történetedet. – Idegenül cseng a hangom. – Kérlek.
– Hol is hagytam abba? – Felemeli a kezét és beletúr a hajába,
lazán megigazítja a rakoncátlan tincseket, amiket felborzolt az
óceáni szél. – Az lett volna életem legszebb napja. – Tobias hangja
nyugodt, ahogy ezt mondja, a tekintete higgadt. – Mégis, mint oly
sok tragikus történetben, végül a legborzalmasabb lett.
Ezúttal én lépek közelebb hozzá. Egy láthatatlan mágnes vonz
minket egymáshoz, és képtelen vagyok elhúzódni.
– Ebben az épületben tanultam ki az üzlet minden csínját-bínját.
Itt találkoztam a kartellel. Itt tanultam meg elválasztani a
forgalmazókat a beszállítóktól. Éveken át nem így működött az
üzlet, de azután megváltozott.
– Miért?
– Nos, ez egy másik történet. Arról szól, hogyan halt meg az az
ember, aki felnevelt engem, de te nem azt kérdezted. A legrosszabb
napomról beszéltünk.
Eszelős tempóban dobog a szívem. Mi lehetne még ennél is
rosszabb? De nem is kell ismernem a választ ahhoz, hogy tudjam,
bármi lehetséges.
A gonosz létezik. Láttam a saját szememmel. Átéltem. A borzalom,
amit átéltem… nos, senkinek sem kívánok olyat. Mintha belülről
szakadnék szét, amikor eszembe jut a saját legrosszabb napom.
Kinyújtom a kezem, megérintem a csuklómat. A tetoválást. És
eszembe jut az a fiú. A fiú… aki meghalt. Megrázom a fejem és
elhúzom a kezem, elhessegetem azt a papírrepülőt.
– Kérlek.
 – Oké.
– Azt hiszem, már említettem, hogy születésnapom volt; nem volt
szokásom megünnepelni. Sokat költözködtünk, próbáltuk bővíteni
az üzletet. Nem voltak barátaim, úgyhogy minek ünnepeltem volna.
Abban az évben is így lett volna. Apámnak azonban más tervei
voltak.
Korábban már említette, hogy csak kettesben voltak az apjával, de
hol lehetett eközben az anyja? Nem vagyok benne biztos, hogy rám
tartozik, mégis megkérdezem.
– Hol volt az anyukád?
– Belehalt a szülésbe.
Megszakad a szívem. Elvesztette az anyját és az apját. Árva. Mint
én.
– Aznap, amikor apám felébresztett, minden más volt. Ünnepelni
akart. Mindig azt hittem, hogy mivel anyám a születésnapomon halt
meg…
Könnyek szöknek a szemembe, és alig kapok levegőt. Belefulladok
a lelkemet elöntő érzelmekbe. Mintha darabokra tépnének. A
fájdalom, amit a szemében látok, biztos vagyok benne, hogy az
enyémben is ott van.
– Tobias, én…
– Itt az idő. Megjöttek. – Gideon hangja áthatol a tiszta levegőn.
Annyi mondanivalóm van még. Annyi mindent kell elmondanom
neki. Ám bennem ragad minden szó, és már nem mondhatom ki
őket, Gideon előtt.
Elcsüggedek, mert tudni akarom a történetét, és el akarom
mesélni neki az enyémet. Van valami Tobiasben. Ismerős nekem.
Egyformák vagyunk. Az én fájdalmam az ő fájdalmát tükrözi.
– Később folytatjuk – ígéri, bólintok, mert tudom, hogy így lesz.
Eddig soha nem akartam megnyílni senki előtt, de ez most
megváltozott.
Kinyújtom a kezem, és megérintem az övét. Bizsereg a kezünk az
érzelmektől. Összeakad a tekintetünk, és megáll az idő, ahogy
egymás szemébe nézünk.
Millió szó hangzik el. Szavak, melyek azt fejezik ki, hogy minden
meg fog változni közöttünk. Nem tudom, mit jelent ez, de többé nem
tehetek úgy, mintha nem akarnám, hogy közöm legyen hozzá.
Nem gyűlölöm. Egy cseppet sem. Nem. Ehelyett mindent meg
akarok tudni róla. Látni akarom azt az embert, akivé vált, és
legfőképpen arra vagyok kíváncsi, hogyan vált azzá.
Valami azt súgja, hogy sokkal több rejlik ebben a történetben.
Felszínre tör a saját fájdalmam. A traumám és a veszteségem. Mély
levegőt veszek, ő is, majd bólint.
– Ideje indulnunk.
– Oké.
Elengedi a kezem, és megváltozik a tekintete. Eltűnik belőle a
sebezhetőség. Felhúzza kemény falait, és már nem az a nő vagyok,
akiben majdnem megbízott. Nem, már csak egy idegen vagyok.
Hideg járja át a testem. Nem akarok így érezni. Tobias elindul, én
pedig utánasietek. Titkon azt kívánom, bárcsak létezne olyan kütyü,
ami megállítja az időt. Tovább élvezném a pillanatot. A bizalmát.
Ám most, a fagyos külsőt látva, attól félek, hogy sosem fejezi be.
Hogy legközelebb kétszer is meggondolja, mit mond nekem. Mert
tudom, miért zárta rövidre a beszélgetést, de nem értem a
tekintetét, amit rám vet.
Dühösnek tűnik, talán megint utál, és nem értem, mi rosszat
tettem. Egy pillanatra biztos megfeledkezett magáról, és beengedett,
de azóta észbe kapott.
Remélem, hogy nem így van, mert valami azt súgja, hogy szüksége
van arra, hogy megtudjam a történetét. És a legijesztőbb benne…
Hogy azt hiszem, nekem is szükségem lehet rá.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Skye

Ez érdekes. Heteken át másra sem vágytam, csak arra, hogy Tobias

békén hagyjon, és most, hogy ezt teszi, már nem tetszik. Amióta két
napja visszajöttünk Floridából, azt mondta, hogy ne menjek be az
irodájába.
Különös.
Szinte minden papírmunkát elintéztünk az épület
megvásárlásához, már csak néhány dologra várunk, mégsem
hittem, hogy ilyen hamar véget ér a közös munkánk.
De azt hiszem, ez már hivatalos. Vagyis hamarosan hivatalos lesz:
Tobias Kosta immár törvénytisztelő üzletember. Ingatlantulajdonos,
akinek világszerte vannak érdekeltségei. Befektető, aki a
hozamokból él, de nekem ez akkor is furcsa. Miért vonul vissza?
Még mindig megválaszolatlan a kérdés. Megfoghatatlannak tűnik
a válasz, elérhetetlennek. Mintha meglengetne előttem egy finom
falatot, de nem hagyja, hogy beleharapjak. Ha erre gondolok,
eszembe jut, hogy mekkorát tévedtem vele kapcsolatban. Igaz, nem
éppen vajszívű, de tudom, hogy mélyen, belül jó szíve van. Vegyük
például, amit értem tett…
Ha nem nézett volna utána apám adatainak, soha nem tudom
meg, hogy apám beteg.
 Erről jut eszembe, muszáj rávennem apát, hogy megnyíljon
előttem.
Egy órával később belépek a házba.
– Apa? – kiáltok, ahogy végigmegyek az előszobán. Nem kell
messzire mennem, hogy megtaláljam.
A nappaliban ül, szokás szerint a kedvenc foteljében. Hátradől, a
távirányító a kezében.
Női hang szól a tévéből. Mintha perlekedne valakivel. A nyakamat
nyújtogatom, hogy lássam, mit néz.
A híreket.
A helyi híreket.
Egy negyvenes évei közepén járó barna hajú nő egy idősebb
férfival vitázik.
Miről? Ki tudja?
Apámat azonban nyilvánvalóan elszórakoztatja, mert rám sem
néz.
– Hoztam vacsit – szólok hangosabban, és felemelem a
papírzacskót, hogy lássa, a kedvenc olasz étterméből hoztam
valamit.
Kikapcsolja a tévét, majd felém fordítja a fotelt.
– Csirke parmigiana?
Felsóhajtok.
– Persze hogy csirke parmigiana. Kinek nézel te engem?
Felragyog az arca.
– Csak biztosra akartam menni. – Feláll és gyanakvó pillantást vet
rám. – Honnan tudtad, hogy még nem ettem?
Vállat vonok.
– Csak tippeltem.
Rám emeli sötétbarna szemét, és rögtön látom, hogy örül nekem.
Majd szétveti a boldogság.
 – Merész tipp volt – ugrat.
– Apa… – Csípőmre teszem a szabad kezem. – Hat óra van. Nagy
valószínűséggel még nem ettél.
Odalép hozzám, a vállamra teszi a kezét, és megszorítja.
– Ennyire kiszámítható lennék?
Felnevetek.
– De még mennyire!
Mosoly terül szét az arcán. Kihasználom az alkalmat, hogy
szemügyre vegyem. Boldognak tűnik. Ám még a mosoly sem rejtheti
el az arcán mélyülő ráncokat, és bőrének sárgás fényét.
– Menjünk enni.
Együtt megyünk át a konyhába. Leteszem a zacskókat az asztalra,
majd kikészítem a papírtányérokat és műanyag evőeszközöket.
Miután mindketten megpakoltuk a tányérunkat, szótlanul ülünk,
habzsolunk, és élvezünk minden egyes falatot.
– Még mindig Felix Bernardnak dolgozol? – kérdi apa, és leteszi a
villáját, majd a vízért nyúl. Kellemes meglepetés, hogy nem piát
iszik. De gyanítom, hogy csak azért, mert beteg.
Megfeszülnek az izmok a gyomromban; kíváncsi vagyok, vajon
elmondja-e ma este.
– Igazából valami máson dolgozom.
Leteszi a poharat, és rám néz. A homlokát végigszántó ráncok
most még mélyebbek – kíváncsivá tettem.
– Beavatnál?
– Tudod, hogy ezt tényleg nem tehetem. – Felvillantok egy apró
mosolyt.
– Rendben. Örülök. – Nem értem, miről beszél.
Minek örül? Hogy nem mondom el neki, vagy…
– Minek örülsz?
– Nem kedvelem Felix Bernardot. Sosem tetszett, hogy neki
dolgozol.
A megjegyzésre elejtettem a villát.
– Micsoda? Tényleg? De soha nem mondtál semmit.
Vállat von.
– Sosem kérdezted.
– Nem kell megkérdeznem ahhoz, hogy mondj valamit. – Ezúttal
jelentőségteljes pillantást vetek rá, mert valami egészen másról
beszélek.
Kíváncsi vagyok, vajon megérti-e a célzást.
Összeszorítja a száját. A szemöldöke között a két függőleges ránc
olyan, mint egy tizenegyes.
Hangtalanul tátog, de a szeme mindent elárul, amit tudnom kell,
még nem készült fel arra, hogy beszéljen róla.
– És beavatsz, hogy miért nem kedveled Mr. Bernardot? – Itt a
remek alkalom, hogy nyomást gyakoroljak rá, és nem hagyom ki.
Remélhetőleg apa is benne van.
– Nem igazán ismerem. – Mégis van egy akta az irodájában, a
neve mellett kérdőjellel.
Apám hazudik.
Túl sokat hallgat el előlem.
Most két lehetőségem van: vagy nyíltan rákérdezek, vagy játszom
a hülyét.
Az utóbbit választom, miközben belemélyesztem a kést a
parmezános csirkémbe.
– Azt sem tudtam, hogy hallottál róla egyáltalán.
– Van egy ingatlana Reddingtonban. – A hangja olyan közömbös,
hogy felbosszant. Azok után, amiken keresztülmentünk, miért
titkolózik még mindig? Talán téged véd.
– Tényleg?
 Ezt nem tudtam. Hogyhogy nem tudtam? Nem szerepelt a
papírokban. Megjegyzem magamnak, hogy utánanézzek, mit tudok
kideríteni.
– Tényleg? Milyen ingatlan?
– Az övé a bevásárlóközpont.
Mellbe vágnak a szavai. A bevásárlóközpont? Az a
bevásárlóközpont, ami akkor épült, amikor meghaltak a szüleim?
Ha jól emlékszem, a város egy olyan részén építették, ahol valaha
raktárak voltak. Egy olyan területen, ahová a szüleim soha nem
vittek volna el. Egy olyan területen, amit a város megtisztított és
fejlesztett, és azóta virágzik.
Ez lenne a legális üzlete a városban? Kinyírta a konkurenciát,
majd üzletet alapított, hogy elrejtse a jelenlétét? Hihetőnek hangzik,
de bizonyítékra lenne szükségem.
De miféle bizonyítékra?
Folytatjuk az evést, és amikor már nem vagyok éhes, céltalanul
tologatom az ételt a tányéromon.
– Minden rendben? – kérdi apa, mire megdermed a kezem, és
felnézek rá. A tányérja üres, már letette a villát és figyelmesen néz
engem.
– Csak gondolkodom…
– Miről?
El akarom mondani.
El akarom mondani neki az igazat. De nem tehetem. Valami mást
kell mondanom.
– Az új ügyfelemről. – Ennél jobb nem jutott eszedbe, Skye? Mindig
visszakanyarodok Tobiashez. Képtelen vagyok kiverni a fejemből.
Rabul ejtett.
Segítségre van szükségem.
 Egy ördögűzésre.
– Ki az új ügyfeled? Ismerhetem?
– Tobias Kosta.
Az asztalra csapja az öklét. Nem tudom, hogy a döbbenet vagy a
düh miatt, de amikor a szemébe nézek, a válasz nyilvánvaló. Düh.
– Komolyan beszélsz?
Megint játszom a hülyét. Tobias Kostát mindenki ismeri.
– Ó, szóval ismered?
Megrázza a fejét.
– Személyesen nem, csak hírből. És nincs jó híre.
Megfeszül a vállam. Rám tör az idegesség. Szétárad testemben a
vágy, hogy kiálljak érte.
– Nos, nem a te dolgod, hogy ítélkezz. Egyáltalán nem olyan,
amilyennek az emberek hiszik – vágok vissza. Az eszem azt súgja,
hogy hagyjam abba, de az irracionális oldalam, amelyik már tudja,
hogy Tobiasben több van, mint ami látszik, felülkerekedik rajtam.
Az a fajta férfi, aki átölel, amikor sírsz – mondanám
legszívesebben, ám ezt inkább megtartom magamnak, és a
nyelvembe harapok, nehogy olyat mondjak, amit nem tudok
visszavonni.
– Pontosan mit tudsz te arról, hogy milyen ember?
A francba! Egyenesen belesétáltam.
– Már néhány hete neki dolgozom, és én csak…
– Hagyd abba. Nem azért hoztam annyi áldozatot, nem azért
tettem mindazt, amit meg kellett tennem, hogy jogi egyetemre
járassalak, hogy a végén a legaljasabb mocskoknak dolgozz. Nem ez
járt a fejemben, amikor… – Elhallgat.
– Ez meg mit akar jelenteni? Mit tettél, apa? – Előrehajolok,
rákönyökölök az asztalra.
 – Az nem tartozik rád.
– Dehogynem tartozik. Ez rólam szól, nem igaz?
– Hogy mit tettem azért, hogy fizessem az iskoládat, az nem a te
dolgod. Keményen dolgoztam, hajtottam magam, és végül a legjobb
oktatást kaptad, amit csak tudtam neked nyújtani. Azt hittem, jobbá
teszed a világot, de ehelyett csak tisztára mosod a bűnözőket, akik…
– Ismét elhallgat.
– A bűnözőket, akik mi?
– Felejtsd el. Veled nem lehet beszélgetni.
– Apa?
Feláll, követem a példáját.
– Nem akarok veszekedni. – A hangom halk és józan.
– Nem is veszekszünk.
– Akkor miért mész el?
– Mert csalódtam benned, Skye. – Azzal megfordul, és kisétál a
konyhából.
Ólomnehéz a szívem. Nem ez volt a célom, amikor idejöttem. Nem
tudom, mennyi időnk maradt még hátra, és nem akarom, hogy így
érjen véget.
– Apa – szólok utána, amikor tesz egy újabb lépést. Megtorpan, és
visszafordul felém. – Sajnálom. Szeretlek. – Erre felkapja a fejét.
Mélyt sóhajt. Szigorú arca megenyhül.
– Én is sajnálom, édesem. – Aztán átölel. – Annyira sajnálom, hogy
mérges lettem.
– Semmi baj, megértem.
– Nem, nem érted. Nem érdemelted meg. Minden nap olyan
büszke vagyok rád. Annyira átkozottul büszke. Emlékszem arra a
kislányra, aki voltál, és én csak… – Kiszökik egy könnycsepp a
szeméből. – Én csak meg akartam adni neked mindent.
– Meg is tetted. – Nekem is könnybe lábad a szemem.
 – Megpróbáltam. Mindent megtettem, amit csak tudtam.
– Apa, soha semmiben nem szenvedtem hiányt – vigasztalom, és
legördül egy magányos könnycsepp az arcomon.
– Mindig is te voltál a mindenem, Skye.
Elhúzódom és ránézek. A szám széles, őszinte mosolyra húzódik.
Egy játékos mosolyra.
– Egyetlen más apa sem tenné meg a felét sem annak, amit te
tettél értem.
– Nem tettem sokat.
– Pedig emlékszem, hogy minden nap elvittél a plázába, amikor
megnyílt – emlékeztetem.
– Szerettél vásárolgatni. – Vállat von.
– De nem engedhetted meg magadnak.
Elvörösödik.
– Megoldottam.
– És ott volt az a rengeteg film, amire elrángattalak.
Legyint egyet.
– Semmiség.
– És minden nap készítettél nekem pirítóst eperlekvárral, mert
tudtad, hogy szeretem. – Ekkor átölel, egyik keze a hátamra simul, a
másikkal megnyugtató körökben masszírozza.
– Ezt is szeretted. – Lehajol, és puszit nyom a fejem búbjára.
Ahogyan mindig, amikor még kislány voltam. Amikor arra volt
szükségem, hogy biztonságban érezzem magam.
– Igen. Még mindig szeretem. – Szorosabban ölelem apát. Nem
tudom, miért nem árulja el nekem az igazat arról, hogy min megy
keresztül, és nem tudom, hogy elmondja-e valaha is. De ebben a
pillanatban, a karjai védelmében, nem is számít. Nem sok időnk
maradt hátra. Talán hónapok, de az is lehet, hogy csak hetek. Nem
vagyok hajlandó elpazarolni ezeket a pillanatokat.
 A mai este előtt csak az irodában vagy a bíróságon találkoztam
Felixszel, úgyhogy nem tudom, mennyi testőre lehet. Ez a másik ok,
amiért elmegyek vele, hogy felmérjem, van-e egyáltalán esély arra,
hogy így megtudjak valamit. Könnyen lehet, hogy újabb tervet kell
kidolgoznom.
Lemegyek a lépcsőn, és nem csodálkozom, amikor Felix egyik
emberét találom az ajtóban.
Ki sem szállt a kocsiból, hogy üdvözöljön.
Már rájöttem, miután idén neki dolgoztam, és újabban Tobiasnek,
hogy az ilyen férfiak soha nincsenek egyedül. Akkor is, amikor azt
hisszük, hogy maguk vannak, valaki mindig vigyáz rájuk. Vajon
megváltozik ez most, hogy Tobias visszavonult? Vagy talán addig
nem fog változni, amíg meg nem teszi, amire az ominózus
figyelmeztetéssel célzott.
Követem a testőrt a kocsihoz, és miután kinyitja nekem az ajtót,
beszállok, és helyet foglalok Felix mellett.
– Igazán elbűvölő ma este – gügyögi Felix, miközben
hátborzongató pillantása végigsiklik a testemen. Örülök, hogy elöl
takar a ruha, mert ettől a fickótól komolyan kiráz a hideg.
Ritkán érzem magam így – ennyire fenyegetve –, de most így van.
Tobias közelében ez soha nincs így. Lehet, hogy ő is levetkőztet a
tekintetével, mégsem érzem magam kellemetlenül.
Nem arról van szó, hogy Felixet csúnyának találnám. Idősebb
nálam, valószínűleg legalább huszonöt évvel, és nyilvánvalóan jól
áll neki a kor, és elképesztő formában van, de valami nem stimmel
a szemével. Van benne valami hidegség. Úgy néz ki, mint az a fajta
ember, aki ártatlanokat tudna ölni pusztán azért, mert nem tetszik
neki, ahogy ránéznek.
– Köszönöm. – Igyekszem mosolyogni és pókerarcot vágni. Minél
hamarabb érünk a gálára, és minél hamarabb hazajöhetek, annál
jobb.
Van egy olyan rossz érzésem, hogy a főnököm csalinak vagy
fizetségnek kínál ennek az alaknak, és ez egyáltalán nem tetszik
nekem.
Szerencsére a gálát viszonylag közel tartják a lakásomhoz, és már
pár perc múlva megállunk. Az is szerencse, hogy Felix nem is
próbál csevegni. Habár el kéne érnem, hogy elengedje magát a
társaságomban, rájövök, hogy más tervvel kell előállnom. Nem
tudom, hogyan fogok valaha is bejutni a lakásába, hacsak nem
teszem szét a lábam neki.
Erre azonban nem vagyok hajlandó.
Amikor a kocsi megáll, megvárom, hogy a biztonsági csapata
bebiztosítsa a területet, és kinyissák nekünk az ajtót. Amikor
kiszállok, rájövök, hogy mi a probléma a ruhámmal. Felix nem látta
a hátamat, amikor beszálltam a kocsiba, de most, hogy kiszállok, a
hátam teljes egészében látható. A járdán már tudom, hogy
hibáztam.
A keze a derekamon pihen, de legjobban az ujjai zavarnak.
Széttárja a kezét, a hüvelykujjával köröket ír le a bőrömön. És
minden egyes lépéssel egyre lejjebb és lejjebb csúszik a keze,
mígnem, amikor belépünk és megállunk, már a fenekemhez ér.
Ellépek tőle, megszakítva a kapcsolatot. Ő azonban nem hagyja
annyiban. Közelebb jön hozzám, mosolyog, és kihívóan felajánlja a
karját. A szemében a kihívás, hogy ellenkezzek, ha merek. Gyűlölöm
ezt a férfit.
Most, hogy a karján csüngök, mindenkinek bemutat. Ma este
státuszszimbólum vagyok, egy drága kis ékszer. Egyszer sem említi,
hogy az ügyvédje vagyok, sem a céget, ahol dolgozom. Bárki, aki
ránéz, azt gondolhatja, hogy én vagyok az a fruska, akivel lefekszik,
és ami még rosszabb, a kora, a hatalma és az üzleti kapcsolatai
alapján azt hihetik, hogy kihasználom őt. Ez megalázó.
És erre száz százalékig rájátszik.
– És ki ez az angyali teremtés? – hallom a hátam mögül. Megint
bemutatnak egy középkorú férfinak, akivel semmi kedvem
beszélgetni.
Néhányszor körbejárjuk a termet. Majd szemlátomást céllal egy
férfi köré gyűlt tömeg felé tartunk.
– Jöjjön. – Magával húz, a keze a meztelen bőrömön.
Szétnyílik előttünk a tömeg, és látom, hogy mindenki a New York-
i főügyésszel beszél. Az a hír járja, hogy az elnök őt fogja kijelölni az
Egyesült Államok főügyészének. Nagy utat tett meg.
Ahol felnőttem, a főügyész egyfajta helyi hősnek számít.
Akkoriban ő volt a kerületi ügyész. Fiatal volt és buzgó, hogy minél
többet hozzon ki magából, és ez sikerült is neki. Amikor odalépek
hozzá, nem várom, hogy felismerjen. De szívélyesen rám mosolyog,
amikor Felixszel megállunk előtte. Azon viszont nem lepődöm meg,
hogy helytelenítően néz Felixre.
Felix gazdagsága és hatalma ellenére Fitzpatrick főügyész azzal
szerzett magának hírnevet, hogy megpróbálja megtisztítani az
utcákat a bűnözéstől, különösen a drogoktól.
Hozzám hasonlóan biztos vagyok benne, hogy ő sem kíván olyan
emberekkel közösködni, mint Bernard, annak ellenére, hogy
kétségkívül kapott tőle kampánytámogatást az évek során.
– Matthews ügyvédnő, rég találkoztunk. – Kezet nyújt.
– Milyen igaz.
– Hogy van a kedves édesapja?
– Jól, köszönöm. – Úgy döntök, hogy hazudok. Apa nem akarná,
hogy megtudja. Valaha együtt dolgoztak a kisvárosunkban. Az már
régen volt, de a tény, hogy még mindig emlékszik apára,
megmelengeti a szívemet.
– Ezt örömmel hallom. Kérem, adja át neki üdvözletemet.
– Úgy lesz.
– Felix – szól Fitzpatrick főügyész.
– Jack – feleli Felix, és megdöbbent, hogy a keresztnevén szólítja a
főügyészt. De a jelek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki
meglepődik – Jack is hátrahőköl.
Kíváncsi lennék, vajon csak gúnyolódott-e. Fitzpatrick szája
elvékonyodik, majd megrázza a fejét, és elfordul, hogy valaki mást
üdvözöljön.
Amikor már csak ketten vagyunk, Felix rám pillant.
– Nem is tudtam, hogy ismeri.
– Én sem tudtam, hogy maga is – vágok vissza.
Látom a szemében, hogy szeretne többet kérdezni, ám ekkor
megáll előttünk egy másik férfi. Megint lealacsonyítanak
csinibabává. Amikor Felix elmélyül a beszélgetésben, diszkréten
hátralépek, amíg eléggé megnő köztünk a távolság ahhoz, hogy
elmenekülhessek. Már majdnem a falnál vagyok, amikor érzem,
hogy valaki áll a hátam mögött, és meghallom a hangját.
– Nem kéne itt lenned vele – suttogja reszelős hangon a fülembe.
– Ne mondd meg nekem, hogy kivel hol lehetek – vágok vissza.
Elegem van már abból, hogy férfiak dirigálnak nekem.
– Megfeledkezel magadról. De, ami a legfontosabb, megfeledkezel
arról, hogy kié vagy.
– Senkinek nem vagyok a tulajdona.
– Mr. Williams másképp gondolná.
– Ő küldött ide Felixszel. És különben sem számít. Azt hittem,
végeztél… kettőnkkel.
– Hát erről van szó? Megsértődtél, amiért nem hívtalak?
– Fogd be! – sziszegem.
 – Ó! Hát ez bőszítette fel úgy a kiscicámat.
– Végeztem ezzel a beszélgetéssel, és soha többé ne becézgess
engem.
– Nézz csak rám, Skye. Ismerd be. Így könnyebb lesz.
Elkerülhetetlen a dolog. Akarsz engem. És az biztos, hogy én is
akarlak téged. Add meg magad. Megéri.
Ingerelni próbál. Tudom, hogy így van. A kibaszott seggfej! De
működik. Meg akarom érinteni. Nem, meg kell érintenem.
Ehelyett inkább ellépek, és tartom a távolságot kettőnk között.
Elindulok Felix felé, de még nem készültem fel arra, hogy
szembenézzek a kéjes pofájával, ezért elkanyarodom az ellenkező
irányba.
A bár felé.
Pont jókor sétál el mellettem egy pincér egy tálca pezsgővel,
udvariasan elfogadok egy habzó italt. Innen, ahol állok, jól látom
Tobiast. Rossz helyet választottam, mert most előttem van, és nincs
más választásom, mint nézni őt.
Még ha lenne is lehetőség máshová nézni, nem tudom rávenni
magam, hogy elforduljak. Akkor sem, amikor odalép hozzá egy
gyönyörű, magas és karcsú szőke nő. Erősebben szorítom a poharat.
Innen nem látom tisztán Tobias arcát, de nem is kell látnom ahhoz,
hogy pontosan tudjam, mi történik.
A nő rácuppan. A fülébe súg. A karjára teszi a kezét. Még közelebb
húzódik, és már látom Tobias arcát. Látom a szemét. Túl messze van
ahhoz, hogy kivehessem az érzéseit, de biztosan tetszik neki, amit
lát, mert ahogy múlnak a másodpercek, a nő egyre szemtelenebb.
Egy örökkévalóságnak tűnik, ahogy nézem, megdermedve az
időben. El kell fordulnom, mielőtt meglát.
De elkéstem.
 Sötét tekintete találkozik az enyémmel. Elmenekülök előle. Nem
bírom elviselni, hogy belelát a lelkembe. Átmegyek a termen,
megkeresem Felixet, és szólok neki, hogy kiugrom a mosdóba.
Kilépek a bálteremből, de nem jutok messzire, amikor érzem, hogy
valaki megfogja a karomat, és magához ránt.
Mielőtt megszólalhatnék vagy sikíthatnék, belöknek egy sötét
fülkébe. A szívem hevesen dobog, és kimenekülök a testemből. Épp
amikor visszatérnék – amikor pánikba esnék –, megérzem az illatát.
Azután a kezét az arcomon. Előttem van, körülöttem, mindenütt a
testemen. A lehelete a homlokomat csiklandozza, a hangja, akár egy
súlyos dunyha, megnyugtató és meleg.
– Csak neked.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Tobias

A szavaimra Skye elernyed. Egyikünk sem szereti a zárt teret, de

látom, hogy mellettem biztonságban érzi magát.
Nem lep meg, hogy amikor a közelemben van, engem sem zavar.
Van köztünk valami, és hiába töltöttem az elmúlt hónapot az
érzelmek hullámvasútján, ami Skye Matthewst illeti, egy dolog
biztos: akarom őt.
Csak arra tudok gondolni, hogy a szájára tapasszam a szám.
Felemészt a vágy. Vajon milyen lehet az íze? Mentolos? Vagy inkább
epres? Amikor kissé elfordítja a fejét, az ajkam az övét súrolja.
Egyik találat sem stimmelt. Olyan az íze, mint a megváltásnak.
Legszívesebben megragadnám és magamhoz húznám, de nem
teszem. Még nem. Tudok várni. Nem leszek mohó. Nem veszek el
olyat, amit nem kínálnak önként.
A repülőn a mosdóban világos volt, hogy akar engem, de most
meg kell várnom, hogy ő tegye meg az első lépést.
Közelebb húzódik, az ajka az ajkamhoz ér, ennyi elég is nekem.
Átkarolom, szorosan, amíg a testünk egymáshoz nem préselődik.
Már semmi sem választ el minket. Egymáshoz tapadunk, mint két
mágnes. Önkéntelenül felnyögök, olyan kicsinek tűnik mellettem.
– Nem kéne.
 A szavai csiklandozzák az ajkaimat.
– Rossz válasz – morgom.
– Igen – suttogja, és végre elveszem, amit akarok.
– Helyes válasz. – Összeforr az ajkunk.
A szája puhán szétnyílik. Egymáshoz simul a nyelvünk, Skye
szinte dorombol a karjaimban.
A nyelvek táncát járjuk.
Vándorútra indul a kezünk egymás testén.
Éhesen.
Elkeseredetten.
Úgy csókol, mintha soha többé nem csókolhatna. Ami nincs
rendben, ezért szenvedélyesebben viszonzom a csókot. Az
ajkaimmal erősítem meg, hogy ez megtörténik. Mi ketten,
megtörténünk. Addig falom, mígnem a mellkasomra teszi apró
kezét, én pedig elhúzódom, a fejem a homlokának döntöm. Hagyom,
hogy kifújja magát.
– Nem kellett volna ezt tennünk.
– Megcsókoljalak még egyszer, hogy megmutassam, miért tettük?
– Talán…
– A talán nem igen. Én igent akarok.
– Legutóbb sem kérted… – jegyzi meg halkan.
Mélyen a szemébe nézek.
– Dehogynem. És meg is kaptam.
– Nem hiszem… – Dulakodás szakítja félbe a légyottunkat valahol
az ajtó közelében. Túl hangos és zavaró a hang a fülke csendjével és
békéjével szemben. Skye mozdulatlanná dermed. Érzem merev
gerincét, ahogy átölelem. Aztán elhúzódom.
– Mi folyik itt?
– Nem tudom, de ki fogom deríteni.
– Gondolod, hogy biztonságos?
 Nevetnék, de valami azt súgja, hogy nem lenne illő reakció.
Ehelyett lehajolok, és csókot nyomok a homlokára.
– Nem lesz semmi baj. Miattam nem kell aggódnod. Most pedig
maradj nyugton, és hallgass. Mindjárt visszajövök.
– Oké.
– Várj meg.
– Oké. – Skye mély levegőt vesz, amikor kilesek az ajtó résén,
mielőtt kimegyek.
Nyilván nem akar a fülkében maradni, és nyilván nekem sem
kéne otthagynom, de nem tudom, mi történik odakint, és ő sem
akarja, hogy velem lássák, ha valami felfordulás történt. Bosszant a
gondolat.
Megértem, hogy munkaügyben jött, és az, hogy az egyik
ügyfelével együtt oson ki a fülkéből, miközben egy másiknak a
kísérője, nem tenne jót a karrierjének, a hírnevének.
Szerencsére senki sincs az ajtó előtt, de dühös kiáltozást hallok, és
az egyik hang mintha Felixé lenne. A zaj felé indulok, vigyázva,
nehogy meglássanak. A tumultus a hátsó bejárattal szomszédos
helyiségben zajlik. A kijáratot jelző tábla fénye bevilágítja a teret.
– Kérem, kísérjék ki Mr. Bernardot! – mondja a főügyész a
biztonságiaknak.
– Van belépőm! – csattan fel Felix.
– Nem tudom, hogy sikerült ezt a…
– Történetesen a közösség köztiszteletben álló tagja vagyok –
méltatlankodik Felix.
– Elég volt. Nem tűrhetem, hogy olyan alakokat lássanak a
jelenlétemben, mint te. Takarodj innen! – A főügyész hangjában
érezhető a düh.
– Olyan alakokat, mint én? Mármint, akik a kampányodat
támogatták?
 – Nekem nem kell a mocskos pénzed! – sziszegi Fitzpatrick
főügyész.
– Nem ezt mondtad, amikor a legutóbbi választáson átadtam a
csekket. A „törvényesen szerzett pénzem” – macskakörmöket rajzol
a levegőbe – akkor még jó volt neked.
– Kísérjék ki! – Elfordul Bernardtól.
Tudom, hogy Felix hozta ide Skye-t, így azt is tudom, hogy keresni
fogja.
Visszafordulok, és a lehető legcsendesebben visszaosonok a
fülkéhez, ám amikor kinyitom az ajtót, senkit sem találok odabent.
Skye eltűnt.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Skye

Megrázott az átható csók. Úgy éreztem, mintha magától mozogna a

testem. Mintha a fejem fölött lebegnék, onnan nézném, ahogy
belefeledkezem Tobiasbe, és nem tudnám megállítani.
És amint megérintenek az ajkai, elalélok.
Megrázom a fejem, hogy megszabaduljak az emléktől, ám ekkor
eszembe jut, hol vagyok. Egyedül. Egy sötét fülkében.
Egyre szaggatottabb a légzésem. Nem szabadna itt lennem.
Ismerős pánik és klausztrofóbia önti el a testem, átszövi magát a
fantomfájdalmakon.
Azt mondta, maradjak, de nem tehetem. Ki kell mennem. Lüktet
az emlék az agyamban. Megfeszül a gyomrom, és kiráz a hideg.
Mintha jeges késpenge mélyedne a húsomba… vagy mintha egy
golyó fúródna belém. A jobb kezem a bal kezemet markolássza, a
hüvelykujjammal dörzsölöm a csuklóm.
Semmi baj. Már nem ott vagy.
Nem sérültél meg.
Kitapogatom a kilincset a sötétben, és mint Tobias néhány
másodperccel ezelőtt, én is résnyire nyitom az ajtót, és
meggyőződöm arról, hogy senkit sem látok. Tiszta a terep. Senki
sincs a közelben. A folyosón teszek néhány lépést, majd
megpillantom a női mosdó ajtaját. Oda kell mennem.
Nem azért megyek be, mert használni akarom. Csak azért, hogy
meg tudjak nyugodni. Amint belépek, egyenesen a csaphoz megyek,
és szemügyre magam a tükörben. Esküszöm, megduzzadtak az
ajkaim. Alaposan megcsókolták őket.
Igen, ez vagyok én.
Mi a fenét csináltam? Hogy csókolhattam meg Tobiast?
Mert akarod őt.
Megrázom a fejem, dehogyis. Ne gondolhatok erre. Egyszer
megtörtént, de soha többé nem fordulhat elő. Az ügyfelem.
Ugyanakkor, és ami ennél is fontosabb, nem számít, hogy törvényes
üzletre váltott. Akkor is rossz ember. Egy gazember. Az ilyenekkel
ijesztgetik a gyerekeket. Egy ilyennel nem lehet boldogan élni, amíg
meg nem haltok. Nem. Csak egy vércsíkot hagy maga után, és ennyi.
Hiába próbálkozom, nem tudom lecsitítani a szívemet. Nem
kellett volna ezt tennem. A bűntudat súlyosan nehezedik a
mellkasomra. Kinyújtom a kezem, megnyitom a vizet, kezet mosok,
majd megnedvesítem az ajkaimat.
Mintha a víz lemosná a bűneimet.
Semmi sem mossa le. Nem tehetem meg újra.
Telik az idő, ahogy a tükör előtt állok, egyre inkább utálom a
tükörképemet. Végül, amikor az ajkaim újra normálisnak tűnnek,
elindulok kifelé. Két lépést sem teszek, amikor megpillantom Felix
emberét, aki engem keres.
A kocsihoz vezetnek. Lehűlt a levegő. A langyos éjszaka hűvösre
változott. Magam köré fonom a karom, remélve, hogy
megtarthatom a testem melegét. Hiába.
Az ismerős kocsi a közelben parkol. Odakísérnek, majd a testőr
kinyitja nekem az ajtót. Felix már vár, és megborzongok a
gondolatra, hogy talán nem is a hideg miatt didergek. Hanem az
éjszaka vége, és amiatt, hogy mit várhat tőlem. Tőlem semmit sem
fog kapni. És nem csak azért, mert még érzem Tobias ajkának
nyomát a számon.
Beülök, és ügyelek, hogy a lehető legnagyobb távolságot tartsam
magunk közt. Látom, hogy a középső karfa le van engedve az ülések
közé. Becsukom az ajtót, és ahogy elhajtunk, Felix nem szól semmit.
A levegőben vibrál a feszültség, én kővé dermedve, ugrásra kész
vagyok.
Nem is érzem, hogy mozognánk. Mintha csak lebegnénk előre, és
minden zökkenővel, minden megtett méterrel és kilométerrel…
várom, hogy lecsapjon.
Görcsöl a gyomrom. A kezem az ölemben nyugszik, a ruhám
anyagában, összekulcsolva. Olyan feszült vagyok érzelmileg, hogy
attól félek, elpattanok, ha megszólal. Ami még rosszabb, félek attól,
hogy mit mondana.
Végül én töröm meg a csendet.
– Minden rendben? – kérdem.
– Minden rendben lesz. – Ez nem válasz. Ez egy rébusz. Nem
tudom, mi történt, sem azt, hogy mi a baj, és ha Tobiasről lenne szó,
talán kifaggatnám. De Felixszel tényleg nem akarok beszélni.
Elfordulok, kinézek az ablakon.
– Gyönyörű az éjszaka – jegyzem meg inkább magamnak, mint
neki.
– Élvezze ki, amíg tart. – Újabb rébusz. Utálom ezt, mert megint
semmi értelme, és az idegeimre megy.
– Mit jelent ez egyáltalán? – kérdem suttogva.
– Hamarosan meglátja. Kurvára meglátják mindannyian! – Ez úgy
hangzik, mint egy fenyegetés.
Megkockáztatok egy pillantást, és látom, hogy sötét szeme mintha
villogna a holdfényben. Pontosan olyan gazembernek néz ki,
amilyen valójában.
Ha több harci kedvem lenne, megkérdezném, mire gondol. De
hogy őszinte legyek, olyan rossz hangulatban van, hogy nem is
akarom tudni. Csak sértetlenül akarok kiszállni ebből a kocsiból.
Néhány perccel később teljesül a vágyam. A kocsi megáll, és az
ablakból megpillantom az épület ismerős homlokzatát. Amint
megáll a kocsi, meg sem várom, hogy ajtót nyissanak, sem azt, hogy
bármit is mondjon. Csak elmotyogok egy köszönést, és kiszállok,
becsukom magam mögött az ajtót, és a bejárathoz sietek. Szinte arra
számítok, hogy követni fog, de legnagyobb örömömre erre nem
kerül sor. Kihalászom a kulcsaimat a táskámból, ahogy elmegyek a
portás mellett. Mire felérek a lépcsőn, a lakásom ajtajához, alig
kapok levegőt. Ahogy kinyitom, majd becsukom magam mögött az
ajtót, veszek egy mély, jóleső lélegzetet. Hála az égnek, hogy véget
ért az éjszaka! Nem is vesződöm azzal, hogy kimenjek a mosdóba.
Sem azzal, hogy levegyem a ruhám. Nem. Egyiket sem teszem.
Ehelyett elterülök az ágyon és lehunyom a szemem.
Nem tudom, mennyi idő telik el, de amikor kinyitom a szemem,
úgy érzem, mintha összeragadt volna. Száraz a szám. Nyelni is alig
bírok. Kábultan kidörzsölöm az álmot a szememből. Csak most
látom, hogy ruhában aludtam el. Még a sminkemet sem mostam le.
Átvetem a lábam az ágy szélén, és felállok. Legalább a cipőmet
lerúgtam. Leteszem meztelen talpam a fapadlóra, és a fürdőszoba
felé indulok. Közben lehúzom a ruha cipzárját, és kilépek belőle.
Azután elindulok a fürdőszobába, megnyitom a csapot, és vizet
fröcskölök az arcomra. Nem tudom pontosan, mennyi lehet az idő,
valószínűleg késő éjszaka van. Úgy festek, mint akit eltaláltak egy
baseballütővel
Kizárt, hogy reggel fel tudok kelni, hogy bemenjek az irodába.
Lehajtom a fejem, a csap alá dugom a szám, és iszom. Úgy érzem
nem jön rá, hogy itthon vagyok.
Mintha hallaná a gondolataimat, megszólal.
– Skye, tudom, hogy odabent vagy. Látom az árnyékodat az ajtó
alatt.
Dohogva elfordítom a zárat, és kitárom az ajtót. Tobias az ajtó
előtt magaslik parancsolón.
– Mit akarsz?
– Neked is jó reggelt!
Összefonom a karomat. Egy szál köntösben állok az előszobában,
ő meg úgy néz rám, mintha éhezne, és én lennék a vacsora.
Megremegnek a lábaim, de valahogy sikerül pókerarcot vágnom.
Legalábbis azt hiszem, hogy sikerül. Amennyire én tudom, átlát az
összes falamon. Azért remélem, hogy mégsem, különben rájön,
hogy a fapofa ellenére egy rakás szerencsétlenség vagyok.
Minden lelkierőmre szükségem van, hogy ne bámuljam az ajkait.
Hogy ne azt lessem, ahogy mozog a szája beszéd közben. Ehelyett a
szemébe nézek, de az sem sokkal jobb. Amit látok benne, attól
átmelegszik a bensőm. Bizseregni kezd. Szétárad bennem az
izgalom, de nem szakítom meg a szemkontaktust.
– Minek jöttél ide? – szűröm a szavakat a fogaimon keresztül,
mert bosszant, hogy ilyen hatással van rám ez a pasi.
Tűnj el, mielőtt valami hülyeséget csinálok!
– Menjünk.
– Nem megyek veled sehová.
– Öltözz fel! Át kell néznünk néhány dolgot. – A hangja már nem
flörtöl. Ellentmondást nem tűrő, és tudom, hogy nincs választásom.
Szó nélkül megfordulok, és otthagyom az ajtóban.
Gyorsan felöltözöm, magamra kapok egy ruhát, tűsarkút, majd a
fürdőszobába megyek, hogy rendbe szedjem magam. Öt perc múlva
készen állok, amennyire lehet.
– Nem tartott sokáig – jegyzi meg Tobias, aki már az
előszobámban áll.
– Ki mondta, hogy bejöhetsz a lakásomba? – A szavaimra, vagy
talán a hozzáállásomra, elvigyorodik. Jól szórakozik a helyzeten. Én
nem. Csak arra az átkozott csókra tudok gondolni, és az összes
indokra, amiért soha többé nem csókolhatom meg. Az ostoba agyam
mégis újra meg újra lejátssza.
Olyan, mint egy film, amit nem lehet kikapcsolni.
– Azt hittem, nem akarod, hogy a folyosón ácsorogjak, ahol
megláthatnak a szomszédaid.
– Ezért inkább az előszobámban vársz nyitott ajtóval, ahol még
mindig láthatnak.
Erre olyat tesz, amire nem számítottam. Felnevet.
Ez az ember, aki a legközelebbi barátai társaságában sem nevet
vagy mosolyog, mindkettőt megtette a jelenlétemben. Különös
vibrálás járja át a testem. Olyan, mint megannyi apró tűszúrás, és
majd kiugrik a szívem a helyéről.
Nem szabadna így éreznem. Ez nem jó. Nem tudom, miért
viselkedik így velem, ahogy senki mással nem. Ha túl sokat
gondolok rá, lehet, hogy újra meg akarom csókolni. A pokolba is,
lehet, hogy még többet akarok tenni.
Elviszem egy második körre a fürdőszobában, de ezúttal nem
hagyom, hogy faképnél hagyjon.
Nem.
Egyik sem történhet meg. Először is, ő az ügyfelem, másodszor
pedig – és ez a legfontosabb – csak elvonja a figyelmemet. Most
semmiféle zavaró tényezőt nem engedhetek meg magamnak.
Épp elég baj, hogy tegnap este elszúrtam a nagy lehetőséget
Bernarddal.
 Ma viszont új napra virradt, és nem követem el kétszer ugyanazt
a hibát.
 HARMINCADIK FEJEZET

Tobias

Olyan bájos, amikor megpróbálja eljátszani, hogy mennyire dühös

rám, de én átlátok rajta. Haragszik magára, amiért ilyen nagy
hatással vagyok rá. Nos, ezzel nincs egyedül. Ő sem hagy hidegen
engem. És most, hogy megízleltem Skye Matthewst, még többet
akarok belőle.
– Menjünk. Már vár a kocsi. – Hátat fordítok neki, és elindulok a
lépcső felé.
Valami azt súgja, hogy ebben az épületben sosem használja a
liftet. Látszik rajta, hogy kész katasztrófa. Kizárt, hogy ez a lift el ne
akadjon félúton két emelet között, és le ne zuhanjon a földszintre.
Hallom a hátam mögött a cipője dobogását a szőnyegen. Szinte
várom, hogy megjegyzést tegyen az előző estére.
De nem teszi. Egy szót sem szól, amíg lemegyünk a lépcsőn, és
amikor a kocsiban ülünk, még mindig hallgat.
– Ma át kell néznünk a miamibeli vétel utolsó papírjait.
– Jó.
Felbosszant az egyszavas válasz. Inkább üvöltözne, hogy hiba
volt, mint hogy hallgasson.
Lehet, hogy hiba volt, de attól még újra meg fogom tenni.
Kénytelen lesz beletörődni. Egyik oldalam, a kedvesebbik, úgy
gondolja, hogy el kéne mondanom neki a történet többi részét. A
másik oldalam viszont nem akarja.
– Tudod, otthon is átnézhettem volna a papírokat. Ehhez igazán
nem kellett volna berángatnod az irodádba.
– Egész nap így fogsz viselkedni?
– Igen.
– Jó tudni.
Vállat von.
– Te akartad.
– Igen.
– Csak fáradt vagyok.
– Fáradt? – kérdem. Ő előbb hazament, mint én. – Miben fáradtál
el?
– Későn feküdtem le. – Nem néz a szemembe. Kibámul az ablakon.
– Miért nem aludtál?
– Dolgom volt. – Megfordul, hogy rám nézzen. Lehajtja a fejét,
dühös fintor ül ki az arcára. Mintha csak arra várna, hogy
erőltessem, ha merem, és amennyire ismerem, pontosan így van.
– Mi dolgod volt? – Ezúttal, amikor megszólalok, durva a hangom.
Tudni akarom, mi a faszt művelt Bernarddal, amiben ennyire
elfáradt.
– Ahhoz neked semmi közöd. – Épp követelném, hogy válaszoljon,
amikor a kocsi megáll a garázsban, Skye pedig kivágja az ajtót, és
kiszáll.
Ezzel még jobban felbosszant. Ha rájövök, hogy Bernarddal volt,
megölöm a fickót. Egyébként is úgy terveztem, hogy megölöm, de ez
más lesz. Lassan fogom csinálni.
Kit akarok átverni? Így is, úgy is megkínzom.
Kiszállok, és követem az irodámba. Skye előnyben van, de
gyorsan felzárkózom. Már majdnem a második emeleten vagyunk,
amikor utolérem. Ha azt hiszi, hogy tovább tűröm ezt a viselkedést,
akkor nagyon téved. Elé lépek, és elállom az útját.
– Lassan a testtel!
Skye balra lép, hogy kikerüljön, de tükrözöm a mozdulatot.
Jobbra is megpróbálja, ugyanannyi szerencsével.
– Szó sem lehet róla.
– Félre az útból!
– Nem. – Közelebb lépek. Ezúttal hátrál. Lehet, hogy nyitott a
lépcsőház, de attól még korlát is van. Egy korlát, amihez
hozzápréselődik, miközben megtartom a karjaimmal.
– Mit csinálsz?
– Amit már akkor meg kellett volna tennem, amikor először
megláttalak.
Közelebb húzódom, amíg egymáshoz nem simul a testünk. Már
semmi sem választ el minket.
– Nem lehet – lihegi.
– De igen – vágok vissza.
– Az ügyvéded vagyok.
Gyenge válasz.
– Ezen segíthetünk.
– Szóval, egy hónapon át körbevonszoltál a fél városon, és most,
hogy meg akarsz dugni, kirúgsz? Ebből bizony per lesz szexuális
zaklatás miatt.
– Látod, már megint valami törvénytelen dolgot művelek. Ezért
van szükségem arra, hogy mindig mellettem légy.
– Tobias… – Elhallgat, amikor felemelem a kezem, végigsimítok az
állkapcsán, és a nyakára teszem az ujjaimat. A szeme tágra nyílik, a
pupillája tág. Hiába tiltakozik annyit, az arcára van írva a
vágyakozás. Lehajtom a fejem, épp meg akarom csókolni, amikor
hirtelen Gideon hangja tölti be a teret.
 – T…
Elhúzódom és Gideonra pillantok, aki átsprintel a termen a
lépcsőházba, ahol állunk.
– Mi a baj? – Rögtön látom, hogy valami történt.
– Gond van a szállítmánnyal. – Bár elméletileg Gideon veszi át az
irányítást, még nincs véglegesítve az átadás. Mennem kell.
Visszafordulok Skye-hoz:
– Majd később befejezzük. – Meg sem várom, hogy válaszoljon,
csak Gideonhoz lépek, hogy kiderítsem, mi a fasz történt.
A haragom tüzes, mint a pokol.
– Beszélj!
– El sem jutott Lorenzóhoz.
– Mi a faszom!
Valaki meghal ezért. A kérdés csak az, hogy ki. A szállítmány
Hollandiából érkezett, kétezer-háromszáz kiló MDMA, ceruzákba
csomagolva.
– Megérkezett, felrakták a teherautókra, de mielőtt Lorenzo
megkapta volna, ellopták.
– Tudni akarom, hogy mi történt, most azonnal! – A hangom
visszhangzik a térben. – Ki állt a támadás mögött?
Célzott támadásnak tűnik, közvetlenül azelőtt, hogy végleg
kiszállnék. Személyesnek érzem, és csak egy emberre tudok
gondolni, akinek hasznára válna, ha elveszítenék ennyi tablettát.
Felix.
Ez egy kibaszott hadüzenet.
Nem várok tovább, hogy megerősítést kapjak apám haláláról.
Függetlenül attól Felixnek el kell tűnnie, amiről személyesen
gondoskodom. Ideje, hogy végre lezárjuk ezt az ügyet. Ideje véget
vetni a húsz évvel ezelőtt kezdődött háborúnak.
Van még egy dolog, amit el kell intéznem. Beszélnem kell Skye-jal.
forrófejű, és most csak azért nem az, mert bízik bennem. Annak
ellenére, hogy igyekszem tartani a távolságot és felhúzni a falaimat,
ez az ember a barátom, és meghalna értem. Ráadásul tudja, hogy
így is, úgy is megszerzem neki a tablettákat. Nem számít, mi
történik. Nem számít, milyen következményekkel jár.
Gideon azonban más történet. Hogy Lorenzo megbízhat-e
Gideonban, az már más kérdés.
– Elintézzük – teszi hozzá Gideon. Előrelép, egyenes tartással, erőt
sugároz, és ez a helyes lépés. Lorenzónak erről az oldaláról kell
megismernie.
– Gondolom, még nem vonultál vissza – viccelődik Lorenzo,
visszatérve a normális énjéhez. Ez a fura ebben a fickóban. Egyetlen
pillanat alatt képes mániákus gyilkosból jó haverrá válni.
– Pedig már olyan közel voltam hozzá.
Ez az igazság. Tudtam, hogy addig nem adhatom át a gyeplőt,
amíg le nem zárom Felix ügyét, de attól még nem örülök, hogy ez
történt. Mindenesetre felgyorsítja az utolsó lépést.
– Hogyan kezeljük? – kérdi Lorenzo jobbkeze, Roberto.
– Lecsapunk, keményen odabaszunk neki – közlöm, mielőtt
Lorenzo közbevág, hangja szigorú és erőteljes.
– Kibelezzük a kis gecit.
Ha lenne rá lehetőség, pontosan ezt tenné, de hiába a
vérszomjam, több információra van szükségünk, mielőtt lecsapunk.
Ki kell derítenünk, hol térítették el a szállítmányt, ezért Jaxsonhoz
fordulok.
– Mire van szükséged? – kérdem.
– Mindent tudnom kell a szállítmányról. Mi a célod itt, azon kívül,
hogy… – Lorenzóra pillant – kibelezzük a kis gecit.
– Vissza akarom kapni a drogomat. – Van elég pénzem és
tablettám, hogy időben összeszedjem Lorenzónak a szállítmányát,
de erősen visszavetne, ezért inkább az eredeti szállítmányt
szerezném vissza.
Jaxson bólint.
– Haladjunk visszafelé. Keressük meg azt a pontot, ahol
lekapcsolták a kocsikat. Onnan nyomon tudom követni a
szállítmány útját, és remélhetőleg időben odaérünk, mielőtt
szétbontják kisebb csomagokra. Jó tervnek hangzik?
– Igen.
– Oké. Rendben. Add meg a járatszámot, és küldd el a teherautó
nyomkövetőjét, amit a szállításnál használtál, és kiderítem, ki vitte
el.
– Ez a szállítmány kétezer-háromszáz kiló ecstasy volt, ceruzákba
csomagolva. Már feljutott a teherautókra.
– Feltöröm a reptéri biztonsági rendszert. Hátha onnan
szivárogtatták ki.
– Van benne ráció.
– Ki tudott a szállítmányról? – Jaxson kérdésére körbepillantok a
szobában, majd visszafordulok hozzá.
Összeszorítom a fogaimat.
– Gideonon és rajtam kívül senki a mi oldalunkról. Senki sem
tudja, kitől kapom a tablettákat. – Annyi kemény munka, hogy
elszeparáljam a résztvevőket, hogy ne engedjek be senkit, és miért?
Így is elvették azt a szart.
– Ez azt jelenti, hogy valószínűleg a reptéri kapcsolatod, vagy akár
a hollandiai oldal.
Van értelme annak, amit Jaxson mond, és ez kurvára felhúz.
Kedvelem Emilt, évek óta üzletelek vele, előtte pedig az apjával
álltam kapcsolatban. Nem szívesen nyírnám ki a rohadékot.
– És úgy gondoljuk, hogy a támadást eredetileg Felix rendelte el?
– Ki más?
 Jaxson vállat von. Lorenzo megrázza a fejét. Gideon szólal meg:
– Nincs senki más. Felix volt.
Igaza van. Én voltam a támadás célpontja, és nincs sok
ellenségem. Persze, lehetne egy feltörekvő rivális is, de Felix jobban
illik a képbe. Felixnek a nagybátyám üzletére fáj a foga – ahogy
évekkel ezelőtt apáméra. Nem számít, hogy fél lábbal már kint
vagyok az ajtón. Azt akarja, hogy örökre eltűnjek.
– Akkor nem várunk Jaxson információira, mielőtt lecsapunk. –
Megfordulok, és Jaxsonhoz intézem a szavaimat: – Küldd el
Gideonnak az összes információt. Amint megtalálod Lorenzo
drogját, Gideon összeszedi a csapatát, és érte mennek.
– Erről majd én gondoskodom. – Lorenzo gonoszul mosolyog. –
Neked csak Felix miatt fájjon a fejed. Meg akarom találni azokat,
akik azt képzelték, hogy eltéríthetnek egy hozzám tartó teherautót.
Szegény szerencsétlenek azt sem fogják tudni, hogy mi történt.
Kész lettem volna a teherautóval és Felixszel is foglalkozni, de
örülök, hogy csak az egyik dologra kell koncentrálnom.
Már elég régóta tartott a fegyverszünet. Felix hibát követett el,
amikor azt hitte, hogy már Gideon a főnök, de ha így is lenne, akkor
is háborúba indulnék érte.
– Ha ez minden, ideje munkához látnom.
– Ja, tudasd velem, hol vannak a rohadékok. – Lorenzo hátba
veregeti Jaxet, aki aztán felém fordul, biccent és kilép az ajtón.
– Hamarosan beszélünk – köszönök el Lorenzótól, mielőtt
Gideonnal mi is kilépünk az ajtón. Amikor újra a kocsiban ülünk,
Gideon kifújja magát.
– Ez jó móka volt. Nem szeretnék annak a szerencsétlen balféknek
a bőrében lenni, aki úgy döntött, hogy meglopja.
Egy pillanatig hallgatok, majd szembefordulok vele. Ő is úgy fest,
ahogy én érzem magam, kurvára kimerültnek, mint akinek elege
van már ebből a szarból. Sötét karikák éktelenkednek a szeme
körül, a haja kócos, az álla pedig olyan merev, mint a kő.
– Ez el fog durvulni.
– Ennek így kellett lennie. Mindketten tudtuk, hogy Felix
rászállhat az üzletre.
– Ez igaz.
– Kösz, hogy nem…
– Elég. Olyan vagy nekem, mint a kibaszott öcsém lennél, ember.
Nem érdekel, hogy már félig kint vagyok, vagy ha már rég bezárult
mögöttem az ajtó… ha szükséged van rám, itt vagyok melletted.
Tudom, hogy egyedül is elboldogulsz, de ezt a támadást nem ellened
indították, hanem ellenem.
Gideon elhallgat.
Ez az igazság. Ennek semmi köze hozzá. Az egész az én hibám. És
majd én elintézem.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Skye

Még soha nem láttam Tobiast így viselkedni, mint most. Még mindig
alig térek magamhoz.
Döbbenten állok a lépcsőn, amikor hátat fordít nekem. Még abban
sem vagyok biztos, hogy mit kéne tennem.
Elindulok felfelé, majd lefelé a lépcsőn. Épp amikor dönteni
próbálok, meghozzák helyettem a döntést.
Az egyik embere felém tart.
Még soha nem találkoztam a fickóval, de úgy fest, mintha a
biztonsági csapat tagja lenne. Talpig feketében van, csak egy
fülhallgatót látni a fülében, és fogadok, hogy a zakója alatt egy
fegyver lapul. Azért elég ijesztő fickó. Nem szeretnék az ellensége
lenni.
– Mr. Kosta elnézését kéri, de közbejött valami. Ma nem lesz
szüksége önre. Azt is említette, hogy egyelőre nem tudja, mikor lesz
legközelebb szüksége önre a közeljövőben, és majd jelentkezik, ha
alkalmas lesz.
A válasz hideg és hivatalos, és nem igazán értem, hogy mit jelent.
Mintha csak átkapcsolták volna Tobiast. A csókolózásról
átkapcsolt arra, hogy faképnél hagy, és egy kifutófiúval menteti ki
magát, amiért otthagyott egy istenverte lépcsőházban.
 Melegnek érzem az arcom, ahogy lemegyek a lépcsőn. A meleg
nem is a legjobb szó erre. Olyan a képem, mintha lángszóróval
perzselték volna ropogósra.
Visszautasítottak, most pedig fülem-farkam behúzva kisurranok
innen.
Nem.
Ez nem én vagyok.
Nem fogok szégyenkezni az elutasítás miatt. Kihúzom magam,
emelt fővel sétálok, amíg ki nem érek az utcára. Azután felemelem a
kezem, és taxit hívok. Amint beszállok, elernyed a testtartásom.
Hiába nem akarom bevallani, én is azt akartam, hogy újra
megcsókoljon, és most szidom magam emiatt.
Egy kis távolság remélhetőleg kitisztítja a fejemből ezt az egészet.
Ahelyett, hogy hazamennék, az irodámba megyek. Úgy tervezem,
hogy felhívom Felixet, hátha el tudok tölteni vele egy kis időt.
Megtehetem a munka ürügyén, de ha bejuthatnék a lakásába…
Csak egy ok kell, és biztos vagyok benne, hogy ha átnézem az
ügyeit, találok valamit.
A munkahelyemen csend fogad, amikor megérkezem, Williams
irodájából azonban kiszűrődik a főnököm hangja:
– Azt javaslom, ne tegye ezt – mondja éppen, de nem tudom, miről
beszél, vagy kivel. Intek neki, ő pedig jelzi, hogy foglaljak helyet az
íróasztala előtt. – Rendben, Felix. Átküldöm. – Williams leteszi a
telefont, és felpillant rám. – Bernard az irodájában akar látni. Egy
ingatlanátruházás papírjait szeretné, ha átnéznéd, és úgy véli, jobb
lenne, ha az ott tennéd, hátha találsz valamit, ami hasznos lehet
neki.
– Nem probléma. Milyen aktát?
– Nála van. Csak menj be hozzá, ő majd odaadja.
– Rendben. Most?
 – Igen.
Felállok és kilépek az ajtón. A folyosón úgy döntök, hogy nincs
értelme az irodámba menni. Minden fájlom az otthoni laptopomon
van, ha később dolgoznom kell.
Csak néhány háztömbnyire van, így elsétálok Felix irodaházához.
Az „irodája” a legális vállalkozásának ad otthont.
Ingatlanfejlesztő, pontosabban bevásárlóközpontok építésével
foglalkozik.
Amikor odaérek, látom, hogy nagyon hasonlít az én
munkahelyemre, tipikus toronyház, biztonsági őrökkel. Kívülről
tisztességes irodaháznak tűnik, de engem nem vernek át. Felix
Bernard nem jó ember. És most, hogy ott vagyok, ahol lennem kell,
remélem, kapok valamiféle támpontot, hogy hol tarthatja a
bizonyítékokat a családom ellen elkövetett bűneivel kapcsolatban.
Nem fogom feljelenteni, de ha véletlenül egy akta kerül egy helyi
nyomozó asztalára, nem leszek csalódott.
– Miben segíthetek? – kérdi a biztonsági őr, amikor az
íróasztalhoz lépek.
– Mr. Bernardhoz jöttem. Skye Matthews vagyok.
Lepillant az íróasztalára, felveszi a telefont, és tárcsáz. Hallom,
ahogy bemondja a nevemet, majd bólint. – Felmehet a tizedikre. Ott
van a lift
A francba!
Mély levegőt veszek, és a lift felé indulok. Nem nagy ügy.
Mostanában, amióta Tobiasnek dolgozom, a liftek iránti
gyűlöletem egyre fokozódik. Mintha a szüleim halálakor mélyen
eltemetett érzéseim újra felszínre törtek volna.
Fogalmam sincs, miért. Addig nem volt semmi baj, amíg nem
találkoztunk, de lassan úgy érzem, mintha még mindig érezném a
halál szagát a levegőben.
 Kirázom a fejemből a gondolatot, belépek a liftbe, és elvégzem azt
a légzőgyakorlatot, amit még gyermekkoromban tanítottak. Mély
belégzés, majd lassú kifújás.
Gyorsabb az út, mint vártam, és hamarosan már ki is lépek, és
üdvözölnek.
– Matthews ügyvédnő, Mr. Bernard arra kéri, hogy azonnal
menjen be hozzá – mondja egy csinos nő egy hatalmas, áttetsző
íróasztal mögött.
A hely modern, és rádöbbenek, hogy most járok itt először. Nem
lep meg a berendezés. Minden üvegből és tiszta akril.
Semmitmondó, rideg és modern. Tökéletes.
Szinte félek megérinteni az ajtót, ami megint csak üvegből van. Ki
tudja, mit fog tenni ez az ember, ha ujjlenyomatot hagyok? Mégis
megteszem, és rögtön beleremeg a gyomrom az idegességbe.
Amikor utoljára láttam Felixet, fagyos volt a hangulata, de nem
titkolta, hogy akar engem. Nem vagyok benne biztos, hogy ez
micsoda. Tényleg egy aktáért vagyok itt? Vagy ennél többről van
szó?
Amikor felpillant az íróasztaláról, megkönnyebbülten felsóhajtok.
Ha akar is engem, most nem erre gondol. Valami másra
összpontosít, és bármi legyen is az, nagyon stresszeli.
– Skye. Szeretném, ha átnézné ezeket az aktákat. – Felemel egy
mappát, és átnyújtja.
– Ó, rendben – bólintok, ahogy átveszem a mappát a kezéből. –
Mit keressek?
– Bármit, ami segíthet nekem. – Vészjóslóan cseng a hangja.
Összehúzom a szemem.
– Hogy érti, hogy segíthet?
– Építkezni szeretnék ezen a földterületen, de védett helyszín.
Találjon nekem egy kiskaput.
Lepillantok a mappára, majd visszanézek rá, és bólintok.
– Ha létezik, megtalálom.
– Azt akarom, hogy találjon nekem egy kiskaput, ha pedig nem
létezik, gondoskodjon arról, hogy létezzen.
Elkerekedik a szemem. Tudom, hogy korrupt, de ez? Nem is
sejtettem, hogy a korrupciója még a „legális vállalkozására” is
kiterjed. Nem pont az lenne a lényege, hogy tiszta maradjon? Már
most arra céloz, hogy fittyet hány a szabályokra.
– Meglátom, mit tehetek.
Átkísérnek egy üres irodába, ahol nyugodtan dolgozhatok.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Tobias

Két nap.
Ennyi időbe telik, mire Jaxson Price megtalálja az ellopott
szállítmányt. Valójában csak két órába telt neki. A maradék idő arra
kellett, hogy kitaláljunk egy bombabiztos tervet, amivel eltehetjük
láb alól azokat a seggfejeket, akik megloptak Ezért örülök, hogy
Jaxson az én oldalamon áll a háborúban.
Lorenzo azt mondta, hogy ő maga akarja elintézni, de nem értek
vele egyet.
Nem őt lopták meg. Nem őt támadták ezzel. Ez az én háborúm.
Az embereim mind velem vannak. Húszan vagyunk,
felkészültünk, hogy megmutassuk ezeknek a bolondoknak, hogy
velem miért nem érdemes kibaszni.
Egy szempillantás alatt odaérünk, szétárad az adrenalin az
ereimben. Amikor a kocsik lefékeznek, fél háztömbbel arrébb
vagyunk, és egy másik raktár előtt parkolunk. Kiszállunk, és
szétszóródunk négyfelé, hogy az egész épületet körbevegyük.
Gideon előremegy, egy bombát erősít az ajtóra, és fedezékbe vonul,
mielőtt felrobban. Ez az egyik specialitása. Lehet, hogy lazának
tűnik, de ő sem komplett. Imád robbantgatni.
Mind fel vagyunk szerelkezve. Berontunk az épületbe, kezünkben
fegyverekkel. Előbb lövünk. Csak aztán kérdezünk. De egyet életben
kell hagyni.
Az embereim tudják, hogy valakit életben akarok hagyni.
Mire abbahagyjuk a lövöldözést, a csapatomon kívül már
mindenki a földön hever. Gideon viszont az egyik fickó torkát
szorongatja.
– Ez még nem múlt ki.
– Helyes. Magunkkal visszük.
– Vissza az épületbe? – Gideon a földre löki a fickót és hasba rúgja,
mielőtt előveszi a farzsebéből a bilincset, és a fogoly csuklójára
teszi.
– Igen.
– Megvan a cucc – szól Chaz, az egyik biztonsági őröm.
– Hozzátok! Gyorsan!
Az embereim összepakolják a drogot, én pedig visszamegyek a
kocsihoz. A holttesteket itt hagyjuk a hatóságoknak. Úgysem
találnak semmit, ami hozzánk köthetné a vérengzést.
Negyven perccel később a rohadék egy székhez van kötözve a
raktáramban a dokknál. Nem vinném vissza a városba, mert nem
akarom bemocskolni a helyet, ahol élek. Nem beszél – egyelőre. Az
utóbbi szón a hangsúly. De hamarosan beszélni fog.
Gideon már elkezdett dolgozni rajta. Feltűröm az ingujjamat,
fogok egy kést, és odalépek.
– Kinek dolgozol? – kérdem, rá sem nézek, már unom ezt a szart.
De megerősítésre van szükségem, mielőtt ízekre szaggatom
Felixet. Eddig semmi kapcsolat nem volt vele. Az embereim
átfésülték a raktárat, ahol megtalálták a szállítmányomat, ám
semmi bizonyítékot nem találtak, ami a lopáshoz kötné. Nem
mintha számítottam volna rá.
Ezért akartam életben tartani egyet.
 – Ó, szóval kéreted magad? – Az arcára helyezem a pengét, és
végighúzom az állkapcsán.
Nem nyomom rá erősen, de ennyi is elég. A penge bíborvörös
csíkot húz maga után.
– Megcsinálhatjuk a könnyebb vagy a nehezebb módon.
Választhatsz.
– Mi értelme? Úgyis meg fogsz ölni! – fröcsögi.
– Ez igaz. De jelentősen befolyásolja, hogy mi történik addig. Ez
tényleg csak rajtad múlik. Nekem így is, úgy is jó lesz. – Vállat
vonok.
Miután nem válaszol, széttárom a kezem.
– Akkor úgy veszem, hogy ezt választottad. – Gideonhoz fordulok.
– Hoznál egy tequilát?
– Sóval?
– Aha.
– És egy lime-ot is. – Felröhög, pontosan tudja, hogy mire
készülök. Bólintok. – Úgy tűnik, eljött az idő egy italra.
Gideon hamarosan visszatér, tequilával a kezében. Amint odalép
mellém, fogom a kést, és mély vágást ejtek foglyunk meztelenül
hagyott mellkasán.
A széken ülő férfi az ajkába harap, hogy fel ne üvöltsön, de
Gideon a sebre önti a piát, és ennyi elég is. Nem bírja tovább.
Visszhangzik az üvöltése, és felszítja bennem a szadista vágyat,
hogy még több fájdalmat okozzak. Újabb vágás. Gideon önt. Tíz
percen át csináljuk. De hiába, nem beszél.
Meg kell hagyni, keményebb fából faragták, mint gondoltam. Nem
értem, miért hallgat. Felix úgysem mentené meg.
– Miatta nem érdemes hallgatnod. Nem segít rajtad, és senki sem
jön, hogy megmentsen.
Egy pillanatra mintha átsuhanna valami az arcán, de amikor nem
nyitja ki a száját, Gideonhoz fordulok.
– Húzd le a gatyáját!
Erre elkerekedik a szeme.
– Na, van kedved beszélni? – Elvigyorodok.
– Nem tudok semmit – motyogja.
– Lehet, hogy így van, de talán láttál valamit. – Látványosan
felemelem a kést, ahogy közelebb lépek.
– Egy gazdag faszit. Az ötvenes évei közepén. Drága öltönyben.
Lehajolok és végighúzom a pengét a combján. Világossá teszem,
hogy mit fogok legközelebb megvágni.
– Folytasd!
– Egy Bentley-t.
Gideonra pillantok, aki tudja, hogy ez a megerősítés, amire
szükségünk van. Felix az.
– Öld meg! Gyorsan.
A fickó nem ellenkezik. Tudja, hogy meg fog halni, és készen áll.
De legalább gyorsan fog történni. A fegyver másodperceken belül
elsül, a feje előrecsuklik.
– Takarítsd fel ezt a mocskot – szólok Chaznek. – Menjünk.
Most, hogy ezzel végeztünk, indulunk Felixért.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Skye

Négy nap telt el. Minden nap arra számítok, hogy Tobias üzenni fog,
de semmi hír felőle. Folytatom a törvények tanulmányozását, hogy
kitaláljak egy jogi kiskaput a New York állam északi részén lévő
földterületet védő szolgalmi jog feloldásához.
Azt állítják, hogy a területet az ott élő állatok miatt kell védeni, és
amennyire én látom, a szolgalmi jog érvényes. Ami azt jelenti, hogy
nem lehet építkezni azon a földön.
Valami azt súgja, hogy semmit sem tehetek azért, hogy Felix ne
tegyen valami szörnyűséget, amibe beleborzongok.
De tényleg nincs más választásom, mint hogy közöljem vele.
Eltűnődöm, hogy talán gyakrabban előfordul ilyesmi, mint tudni
szeretném. Talán így szerezte a vagyonát?
Lehet, hogy ez fontos. Megjegyzem magamnak, hogy utánanézek
az összes reddingtoni üzleti ügyletének. Tudom, hogy ő építette az
ottani bevásárlóközpontot. Talán nem a megfelelő helyen
keresgéltem. Talán a föld a kulcs. Mindennek utána kell néznem,
ami aznap történt.
De nem most. Az egyetlen jó dolog ebben az egészben az, hogy
hozzáférhetek az ingatlanügyleteihez, és bár nem lesznek kirívó
esetek, biztos vagyok benne, hogy ha megtalálom az ingatlanok
adásvételi adatait, akkor visszafelé is tudok dolgozni.
Legalábbis ebben reménykedem.
A mai nap azonban nem az a nap. Vissza kell mennem
Reddingtonba, hogy összevessem az adatokat.
Mielőtt Felixhez indulnék, kinyitom az irattartót. Az üzleti ügyek
nagy része a számítógépen van, de észrevettem, hogy a régebbi
aktái a szekrényekben is megvannak.
Végiglapozom őket, keresek valamit, bármit, ami feltűnő.
Megütöm a főnyereményt, amikor megpillantom a Cypress Bay
nevű aktát. Ez az egyik bevásárlóközpont, amit a szülővárosomban
építettek.
Fogom az aktát, beteszem a táskámba, bezárom a gépem, és azt is
beleteszem. Magamhoz veszem a dossziét és a papírokat, amiket az
aktuális projekthez nyomtattam ki, majd elindulok a folyosón,
készen arra, hogy beszéljek Felixszel. Megállok a résnyire nyitott
ajtó előtt. Hangokat hallok, és nem vagyok biztos benne, hogy
bemehetek-e.
Felix hangja kiszűrődik a keskeny résen, és tudom, hogy jobb
lenne, ha elmennék. Ehelyett inkább hallgatózom.
– Nem érdekel, mit mondasz! – ordítja, mielőtt elcsendesedik a
szoba. Valaki biztos elhallgattatja, de nem ugyanazt a hangot
hallom, mint az imént.
– Nem! Leszarom!
Ismét csend.
Biztos telefonál. Akárkivel is beszél, valószínűleg megpróbálja
megnyugtatni.
De ki lehet az?
– Na, ide hallgass, te fasz! Nélkülem nem lennél ott, ahol most
vagy! – Csattan a telefon.
 Hátrálok egy lépést. Nem ez a megfelelő pillanat. Dühösnek tűnik
a hangja.
– Nem érdekel, mit mond az a pöcs! Egy beképzelt, arrogáns
seggfej, nekem ő nem dirigál!
– Mit akarsz tenni, főnök?
– Ki akarom nyírni a rohadékot!
– Melyiket?
Felix felnevet. Eszelős a nevetése.
– Mindkettőt. De kezdjük Kostával. Azt hiszi, hogy le tudja csapni
a raktáramat. Ha háborút akar, tőlem megkaphatja.
– De…
– Semmi de! Senkinek sem tartozom magyarázattal. Üssetek rajta
az épületén! Öljetek meg mindenkit!
A torkomban dobog a szívem. Meg fogja öletni Tobiast. Tennem
kell valamit. Tobiasnek tudnia kell. Fel kell készülnie. Rám tör a
hányinger. Mi van, ha nem érek oda időben? Mi van, ha elkések?
Lassan eltávolodom az ajtótól, nagyon vigyázva, hogy ne hallják,
hogy itt jártam. Úgy teszek, mintha az irodája felé tartanék, nem
pedig visszavonulnék.
Amikor már biztonságos távolságban vagyok, elfordulok, és az
ellenkező irányba indulok, az irodám felé, hogy a recepcióhoz
mehessek anélkül, hogy bárki észrevenné.
Amint odaérek, a csinos recepcióshoz fordulok.
– Van egy találkozóm, úgyhogy el kell mennem. – Direkt
felvillantok egy zavart mosolyt, egy olyat, ami arra utal, hogy
valószínűleg orvoshoz megyek, vagy ilyesmi. – Ha találkozna
véletlenül Mr. Bernarddal, megmondaná neki, hogy majd felhívom
az aktával kapcsolatban?
– Természetesen, Matthews ügyvédnő.
– Köszönöm. – Elmosolyodom, kétségbeesetten próbálom nem
kimutatni az érzelmeimet, és felfedni a bensőmben tomboló vihart.
Merev tartással lépek a lifthez, a sarkam minden egyes lépéssel
koppan a márványon. Úgy hangzik, akár a harci dobpergés, még a
szívem is erre a ritmusra dobog. Amint a liftben vagyok, és
becsukódik az ajtó, fellélegzem.
Még nem tiszta a levegő, ezért mozdulatlanul állok a sarokból
figyelő kamera előtt. Ám amint megáll a lift és kiszabadulok az
épületből, előkapom a telefont. Tárcsázom Tobiast, és imádkozom,
hogy felvegye. Amikor nem válaszol, esküszöm, hogy a szívem majd
szétrobban a rettegéstől.
Újra próbálkozom, de semmi.
Ez az a pillanat, amikor azt kívánom, bárcsak meglenne a
második embere száma. Gideoné. De nincs. És még üzenetet sem
hagyhatok, mert lehet, hogy lehallgatják a telefonját. Nem tudom,
mit tegyek. Rég nem tapasztalt érzés nyomaszt.
A tehetetlenség.
Elvesztettem a reményt. És most újra a raktárban vagyok.
Sötétségben fürdök. Várom a halált. Nem.
Akkor nem haltam meg. És most Tobias sem fog meghalni. Futni
kezdek a háztömbön, felemelt karral, hogy taxit hívjak. Ha nem
veszi fel, elmegyek hozzá.
Csak imádkozom, hogy ne késsek el.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Tobias

– Van már valami hír Felixről? Megkapta az ajándékot?

Az ajándék az embere feje egy dobozban… Gideon jóvoltából.
Leszarom, hogy mit csináltunk a testével, de mivel Gideon hírhedté
akarja tenni a nevét, miután kiléptem, megértem ezt a húzást.
Világos és határozott. Ne baszakodj velem! És ha én már nem leszek
itt, Gideonnal biztosan nem baszakodnak.
Az átadás utáni első évben Gideonnak különösen halálosnak kell
lennie. Így senki sem próbálja elvenni tőle a gyeplőt.
Most, hogy visszatértünk az irodába, várom a fejleményeket.
Felkészülünk arra, hogy Felix megkapja a csomagot. Épp most
küldik el, miközben beszélgetünk. Estére hadban állunk.
– Még nem ért célba a csomag.
– Mi tart ilyen sokáig? – kérdem.
– Nem tudom.
– Derítsd ki.
Bólint, majd előveszi a telefonját, és ír egy SMS-t.
– Főnök?
Patrick belép az irodámba.
– Igen?
– Matthews ügyvédnő van az épület előtt.
 – És?
– Beengedjük?
Meg is feledkeztem Skye-ról. Azóta nem láttam, hogy otthagytam
a lépcsőházban. Skye-t ismerve biztos dühös.
Kész őrültekháza van itt. Sürögnek-forognak az embereim,
mindent előkészítenek és szortíroznak. Nem ez a legmegfelelőbb
alkalom.
– Vezesd be. – Majd a hallban beszélek vele.
Lemegyek a lépcsőn, épp a kanyarhoz érek, amikor
megpillantom. Amikor észrevesz, rohanni kezd felém, az embereim
pedig akcióba lendülnek. Felemelik a fegyvert. Megragadják.
– Engedjetek el! – kiáltja.
– Vegyétek le róla a kezeteket! – utasítom az embereimet. Chaz
elhúzza a kezét, de a fegyverét nem ereszti le. Még mindig a lányra
szegezi.
Odalépek Skye-hoz. A mellkasa kidülled, ahogy levegő után
kapkod, de nem emiatt aggódom. Hanem amiatt, ahogy remeg a
keze, és ahogy hevesen dörzsöli a csuklója belsejét.
– Nyugodj meg, Skye! – Kinyújtom a kezem, megfogom a kezét, és
megdörzsölöm a csuklóját. – Vegyél mély levegőt. – Mélyen a
szemébe nézek. – Lélegezz be. Most pedig fújd ki.
Elkerekedik a szeme. Lepillant a csuklójára és elsápad. Már épp
megkérdezném, hogy mi a baj, de aztán felriad, elhúzódik, és felém
fordul.
– El kell menned.
– Mi?
– Most azonnal el kell menned. Mindenkinek! – Éles a hangja,
ösztönösen arra késztet, hogy kinyújtsam a karom és megfogjam a
vállát, nehogy valami meggondolatlanságot tegyen.
– Nyugodj meg és beszélj.
 A mellkasa megduzzad és lesüllyed.
– Jön – lihegi két lélegzetvétel között.
– Kicsoda?
– Felix – suttogja.
– Beszélj! Most! – Megérintem az állát, egy pillanatra
megsimogatom, mielőtt felemelem, hogy a szemembe nézzen. –
Beszélj, Skye. – Határozottan, de lágyan utasítom. Hat a dolog, mert
belesimul az érintésembe, és kifújja a levegőt.
– Nincs időnk. Már jön. Le fog csapni az épületre.
– Ez az épület le van zárva. Mindenütt vannak őrök. –
Mindenesetre az embereimhez fordulok, jelzek, hogy készüljenek
fel. De már késő. Skye sikoltozni kezd, amikor egy böhöm nagy
Mack kamion végigdübörög az utcán, áthajt a járdán, és betör az
üvegen az előcsarnokba.
A gumiabroncsok csikorgását és az üvegcsörömpölést robbanás
követi, amibe az egész épület beleremeg.
Mindent beborít a füst. Sűrűn gomolyog, alig látok valamit. Ettől a
pillanattól kezdve kitör az káosz.
Lecsaptak ránk.
Hiába minden óvintézkedés, belehajtottak az előcsarnokomba egy
kibaszott kamionnal.
Lövések dördültek. Harcolnom kéne, de csak arra tudok gondolni,
hogy hol lehet Skye. Belevetem magam a füstbe. Marja a tüdőmet.
Az égő emberhús szaga áthatja a levegőt.
Néhány emberem bizonyára meghalt, de ez most nem érdekel.
Meg kell találnom Skye-t, és ki kell vinnem innen.
Alig látok valamit. Egyik irányba se látni el harminc centinél
messzebb. Nem is hallok semmit; a robbanás erről is gondoskodott.
De nem állhatok meg. Behunyom a szemem, visszatartom a
lélegzetemet, és elindulok, hogy megkeressem Skye-t.
 Lassan tisztulni kezd a levegő, és végre megpillantom. De ha én
látom, akkor mindenki más is látja, és a gondolat rögtön akcióba
lendít, felemelem a fegyveremet, és tüzelek.
Végeláthatatlan sereg özönlik az épületbe. Egymás után jönnek,
felemelt fegyverrel, süvít a golyózápor. Célba veszem őket, és amint
belépnek, leszedem őket. Ebből a szögből olyan vagyok, mint egy
mesterlövész, egyenként tudom levadászni mind.
Kitör a káosz, amikor újabb bomba robban, és ismét fojtogató a
levegő. Fedezékbe húzódom egy feldőlt asztal mögött, pajzsként
használom a fém asztallapot, és célzok.
– Vigyázz! – hallom Skye-t, mielőtt meglátnám, aztán felém rohan,
fellök és a földre terít. Belesajdul az oldalam, amikor földet érek, és
valami robban ott, ahol az imént voltam. Skye pedig már rajtam
van.
A haja az arcomat legyezi.
Forog velem a szoba, de tudom, hogy fel kell kelnünk.
– Skye. – Összerezzen. – Jól vagy?
– Igen. És te? – kérdi.
– Igen. El kell tűnnünk innen – szűröm a fogaim közt a szavakat.
Felállok és kézen fogva elvezetem, egyenesen az alagsor felé.
Gideon mögöttünk jön, közvetlenül a sarkunkban liheg, akárcsak
Chaz és Benedict.
– Gondoskodjatok arról, hogy mindenki kijusson. Öljetek meg
mindenkit, aki maradt. Takarítsátok el a rendetlenséget, amennyire
csak lehet. Jönnek a zsaruk.
– Már itt kéne lenniük – motyogja Gideon.
– Felix nyilván lefizette őket. – Kinyitom a kocsi ajtaját, és
belököm Skye-t. Most nincs időm a gyengédségre. El kell tűnnünk
innen. Most azonnal. Más helyzetben maradnék harcolni, de Skye-
ra is gondolnom kell.
– Ha kell, pusztítsd el az egész épületet. – Gideon tágra nyílt
szemmel néz rám, de tudja, hogy ez az egyetlen út.
Jönni fognak a zsaruk. Ha megtalálják a számítógépeket, a korai
visszavonulásom nem egészen úgy fog alakulni, ahogy azt
elterveztem.
Hosszú nyaralás vár rám a rácsok mögött.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Skye

Minden olyan gyorsan történik.

Az egyik pillanatban még Tobiasnek kiáltozom, hogy menjen
innen, a következőben pedig sűrű füst gomolyog körülöttünk.
Először elveszítem az egyensúlyomat, azután megdermedek és
visszarepülök az időben.
A zaj körülöttem halk zúgássá csitul. Éles fájdalom. A sarokban
kuporgok. Gyengéd nyomás a csuklómon, ahogy mély levegőt
veszek, hogy lecsillapítsam a szívem őrült dobogását.
A zúgásból hirtelen csengés lesz, és ide-oda rázom a fejem. Nem
ott vagyok. Nem egy fülkében bujkálok. Nem, egy háború kellős
közepén vagyok.
Betörnek a hangok a tudatomba, és eszembe jut, miért jöttem, és
mi történik körülöttem. Lövéseket hallok, és megpróbálok átnézni a
füstön. Óriási a káosz. Hallok egy hangot. Tobias az, engem keres.
Nem lát engem, de én látom őt, és azt is, hogy valaki felé rohan,
felemeli a karját, és rászegezi a pisztolyát.
Mozdulok, mielőtt meggondolhatnám magam, rávetem magam a
testére, igyekszem megvédeni a lövéstől. Mielőtt észbe kapnék, már
húznak is át a füstön, le a lépcsőn, és belöknek egy kocsiba. Azután
Tobias elindul, és utasításokat üvölt a telefonjába.
 Megyünk valahová, méghozzá gyorsan. Nem fáradok azzal, hogy
megkérdezzem, hová, mert kétlem, hogy elárulná. Hallom, hogy
összerezzen mellettem, amikor bevesz egy éles kanyart.
– Megsérültél? – kérdem.
– Csak egy karcolás – sziszegi, de a hangjából ítélve hazudik.
– Már majdnem ott vagyunk? – kérdem.
– Miért, voltak más terveid? – viccelődik, de nem jön át a humor.
Amikor zökken a kocsi egy kátyún, és csikorognak a kerekek, már
biztosan tudom, hogy megsérült.
– Nem vagy jól – állapítom meg, kicsatolom a biztonsági övemet és
előrehajolok. Felhúzom az ingét, mire grimaszol. Ekkor pillantom
meg a vért. Félrehajtom az anyagot, alóla szivárog.
– A kurva életbe! Tobias! Megsérültél!
– Jól vagyok.
– Fenéket vagy jól! Vérzel! El kell állítanunk a vérzést!
– Csak egy karcolás.
– Akkor miért olyan sápadt az arcod? El kell állítanom a vérzést. –
Körülnézek, de nincs semmi a kocsiban. Mi a fenét csináljak?
Azután észbe kapok és lehúzom a blézeremet, összegöngyölöm és
a sebre szorítom. A nyomásra összerezzen, de továbbhajt,
szlalomozik a forgalomban. Mire átérünk a hídon, azt sem tudom,
merre járunk, de valószínűleg ez a cél. Ha követett is minket valaki,
soha nem talál a nyomunkra.
Ha Tobias biztonságba akar juttatni minket, akkor ez azt jelenti,
hogy a telefonomat is követni tudják?
– Kikapcsoljam a mobilomat?
– Senki sem tudja, hogy itt vagy.
– De hátha valaki az irodádban…
– Skye. – Rám pillant, majd visszafordul, és az utat nézi. – Senki
sem maradt életben az irodában, aki elmondhatná Felixnek.
 Leesik az állam, a célzás teljesen világos.
Az emberei mindenkit megöltek.
– Hogyan…?
– Hogyan haltak meg? – kérdi.
– Igen. – Nem is tudom, miért kérdem. Ez már beteges. Nem kéne
tudnom, de hajt valami beteges vágy, hogy megtudjam.
– Skye.
– Csak mondd el!
– Felrobbantottam az épületet.
Ezen a ponton szinte kipattan a szemgolyóm a fejemből, és olyan
hevesen dobog a szívem, hogy esküszöm, tisztán hallom a hangját.
– Én… nem… én nem… miattam haltak meg? – Azt sem tudom, mit
mondjak. Csak dadogok, köpni-nyelni nem tudok, remeg minden
tagom.
– Hagyd abba! – Az egyik keze lecsúszik a kormányról, és
megérinti a kezem. – Ez nem a te hibád. Te mentettél meg minket. –
Megsimítja a tetoválásomat. A gesztusra kiárad a tüdőmből a
levegő. Intim, ismerős érzés. Mintha már csinálta volna ezt
korábban. Hirtelen biztonságban érzem magam.
Ahogy simogat, lelassul a légzésem. Újra a jelenben vagyok.
Visszahozott engem. Ez az pasi meg tud nyugtatni engem.
Senki más nem képes rá.
Nos, ez nem igaz. Már régóta nem nyugtatott meg senki. Évek óta
nem. Azóta, hogy…
– Skye. – Felriadok a gondolataimból és felpillantok. – Megjöttünk.
A kocsi megáll, majd kinyitja az ajtót és elhúzza a kezét.
– Gyere velem.
– Tudsz járni? – kérdem, még mindig nem tudom, milyen súlyos a
sérülése.
– Persze hogy tudok járni. – Elvigyorodik, és ahogy felhúzza az
ajkát, kezdem azt hinni, hogy minden rendben lesz.
Bólintok és én is kiszállok, majd odalépek hozzá, és együtt
indulunk el.
A ház, ami előtt leparkoltunk, hatalmas. Egyáltalán nem ezt
vártam. Olyan, mint egy régi birtok, és a távolban hallom, ahogy a
víz a parthoz csapódik.
– Ez a tiéd?
– Igen.
– Biztonságos?
– Arra vagy kíváncsi, hogy megpróbálja-e Felix felrobbantani ezt
a helyet is?
– Igen.
– Nem. Senki sem tud róla. Nem ismerik a helyet. Csak Gideon és
Cyrus Reed tudja, hogy az enyém ez a birtok.
– A bankár.
– A bankár – erősíti meg.
– Biztonságos, hogy ő tudja?
– Cyrusra az életemet is rábíznám. – Mély meggyőződés rejlik a
szavaiban, és ejtem a témát.
Ahogy a ház felé indulunk, megáll mögöttünk egy másik autó, és
gyorsan Tobias mellé lépek.
– Semmi baj. Cyrus elküldte az orvosát.
És ekkor elesik.
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Tobias

Elveszítem az egyensúlyomat, de gyorsan megtartom magam. Nem

szeretem kimutatni a gyengeséget, de úgy tűnik, ez a nő megint
meglátja. Hány év is telt el azóta, hogy először találkoztunk? Olyan
jelentéktelen voltam az életében, hogy fel sem ismer. De most, a
vérveszteség miatt már nem érdekel. Egész idő alatt haragudtam rá.
Ám most, hogy forog velem a világ, a szemébe nézek.
– Nem is ismersz. Miért érdekel, hogy élek-e vagy meghalok?
Miért segítesz nekem egyáltalán, ha már nem is emlékszel?
– Te meg miről beszélsz? – kérdi zavart arckifejezéssel.
A delíriumban kicsúszott valami a számon, amit nem akartam
megosztani. Jobban kell ügyelnem, vagy egyszerűen csak el kell
mondanom neki. Azt hiszem, inkább az utóbbit választom.
Habár legyengültem, attól még sikerül segítség nélkül belépnem a
házamba. Skye nem tágít mellőlem, de elég jól ismer már ahhoz,
hogy tudja, nem kérek segítséget. Miután bent vagyunk, a nappaliba
vezetem az orvost.
– Biztos, hogy azt akarja, hogy itt vizsgáljam meg magát?
– Igen – morgom, de ahogy lenézek, látom, hogy miért kérdi.
Vérfoltokat hagytam magam után az előszobában.
Valaki előbb-utóbb eltakarítja, és hogy őszinte legyek, nincs erőm
messzebbre menni. Makacs vagyok, de egy csomó vért is
vesztettem.
Amikor felhúzzák az ingemet, Skye felszisszen. Velem ellentétben
ő nincs hozzászokva a vér látványához. Az évek során egyre jobban
megszoktam. Már fel se tűnik. A szaga sem hat már rám. De egy
ideig rám is hatott. Volt idő, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor már a
puszta szagtól elájultam. De ahogy múlt az idő, elhalványult az
emlék. Vegyük például Skye-t. Nyilvánvaló, hogy az ő emlékezete is
eltompult.
Minden harag, amit emiatt éreztem, szintén elpárolgott belőlem.
Úgy vélem, talán ez lehetett a könnyebbik út, jobb, mint a
bosszúvágy, mely a szívemet nyomja. Talán, ha egyszer mindez
véget ér, képes leszek továbblépni; talán még békére is lelhetek. De
kaphat-e feloldozást egy olyan mocsok, mint én?
Aligha.
– Kérem, vegye le az ingét! – utasít az orvos.
Ezúttal, amikor megteszem, és amikor az orvos elveszi Skye
blézerét, amelyet a sebre nyomtak, hogy elállítsa a vérzést, Skye
arcát nézem. Falfehér, a halántékán izzadságcseppek gyöngyöznek.
– Skye, nézz rám! – A sebet bámulja.
Kinyújtom a kezem, megragadom a csuklóját. Dörzsölni kezdem…
– Lélegezz! – Felkapja a fejét a szóra. Tágra nyílik a szeme.
Megdöbbent. Miért? Tovább dörzsölöm a csuklóját. – Fújd ki!
– Hogyan…? – suttogja, és nem értem, miről beszél, de olyan
sápadt, mintha kísértetet látna.
– Befejeztem valaha is a történetemet? – kérdem, ahogy az orvos
bead egy injekciót, mielőtt fertőtleníti a sebet.
Felpillant a csuklójáról.
– Még nem.
 Ahogy megtisztít a folyadék, felszisszenek, és az orvosra nézek.
– Hihetetlen szerencséje volt – közli. – Bement és kijött. A golyó
javarészt csak külső szöveteket roncsolt. Rendbe fog jönni. De időre
lesz szüksége, hogy felépüljön a vérveszteségből.
Skye-hoz fordulok. Ideje, hogy mindent megtudjon.
– Kérlek, meséld el. – Megfogja a kezem, ahogy a tetoválását
dörzsölöm. – A legjobb és a legrosszabb napodat.
– A legjobb és a legrosszabb napom – ismétlem, mielőtt lehunyom
a szemem, és eszembe jut, ahogy aznap reggel besütött a napfény az
ablakon. Ahogy felpattantam, amikor apám bejelentette, hogy
meglepetést tartogat számomra. – Aznap volt a születésnapom –
mesélem. – Március másodikán. – Leesik az álla a döbbenettől. –
Tudom. Hadd folytassam. – Bólint. – Apámmal nemrég költöztünk
New Yorkba. Egy üzleten dolgozott, egy hatalmas üzleten. Egy
olyanon, ami mindent megváltoztatott volna.
Skye már a kezemet fogja. Lélegzet-visszafojtva figyel. Az orvos a
sebet varrja a bordáimon, és égő érzés árad szét a mellkasomban.
– Aznap azt mondta nekem, hogy el akar vinni valahová. Én
dönthettem, hogy mit csináljunk egész nap. Először azt sem tudtam,
mit csináljunk. Új város. Új kezdet, egy újabb születésnap, de ezúttal
más lesz.
– Hová mentetek?
– Az első hely, ahová elvitt, egy sétaösvény volt. Csak sétáltunk és
beszélgettünk. Kicsit hűvös volt, de nem érdekelt. Örültem, hogy
együtt vagyunk. Azt mondta, hogy egy darabig itt maradunk. Hogy
ez lesz az új otthonunk. Hogy a munka, amin dolgozott, rendkívül
jövedelmezővé vált. Gyerek voltam még. Fogalmam sem volt, hogy
ez mit jelent. Azt mondta, hogy gyakorlatilag kiiktatta a
konkurenciát. De ismét, annyi idősen, ezt nem értettem. Azt hittem,
apámnak van egy vállalkozása, és tulajdonképpen így is volt. Csak
nem olyan üzlet volt, mint amire én gondoltam.
– Miféle üzlet volt? – suttogja, még mindig tágra nyílt szemmel,
remegő állal.
– Na mit gondolsz? – kérdezek vissza. Kinyitja, majd becsukja a
száját, kétségbeesetten próbál értelmet adni az
információmorzsáknak, amiket elszórtam neki, hogy összeszedje.
Csak akkor fogja igazán megérteni.
– Azt hittem, a nagybátyád vitt bele az üzletbe – mondja.
– A nagybátyám vitt bele, de csak azért, mert apám meghalt. –
Kinyújtja a kezét, és megfogja az enyémet.
– Mikor halt meg az apád?
Megsimítom a csuklóját a hüvelykujjammal.
– Türelem. Nem vagy kíváncsi a többire?
– Mikor halt meg? – Elcsuklik a hangja, és felemelem a kezem,
hogy megérintsem az állkapcsát, és lágyan megcirógatom.
Nem válaszolok. Ehelyett újra átélem azt a napot. Érzem a fák
illatát, a fagylalt ízét, emlékszem, ahogy sajgott az arcom a széles
mosolytól.
– Ha visszagondolok, tudhattam volna, hogy szarul fog elsülni az
egész. Tudhattam volna, hogy nem érdemlem meg a boldogságot.
Végül is egy szörnyeteg fia voltam. A séta után. Fagyit akartam
reggelire, úgyhogy az következett. Egy helyi fagyizóba mentünk. Az
a régimódi fajta volt, ahová beülhettél, és volt tejes turmix meg
kötényes kiszolgálók.
– Nálunk is volt egy ilyen, ahol én felnőttem… – Elhallgat, én pedig
folytatom.
– Egy gofrit kértem két gombóc vaníliafagyival, extra
tejszínhabbal. Ha nagyon erősen gondolok rá, szinte még érzem az
ízét. – Skye elmosolyodik, összefonódnak az ujjaink. Megszorítja a
kezem. – A fagyi után apám telefonált. Arra számítottam, hogy vége
a napnak, de tévedtem. Még csak akkor kezdődött.
Amíg beszélek, egész idő alatt nem szakítja meg a
szemkontaktust.
– Mi történt aznap?
– Egy mészárlás. Apám meghalt. És egy lány megmentette az
életemet. – Felemelem a kezét, megfordítom, csókot nyomok a kis
papírrepülő tetoválásra.
Skye felhördül.
– Nem értem. – Úgy néz rám, mintha szellemet látna.
– Mit nem értesz? – kérdem. Azután megszólal, és elakad a
lélegzetem.
– De… te meghaltál.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Skye

Belenézek Tobias mélykék szemébe, és az egésznek semmi értelme.

Nekem azt mondták, hogy meghalt. A tekintete állhatatos, ahogy
szóra nyitja a száját.
– Én vagyok a repülő. Te pedig az ég.
Behunyom a szemem a szavaira, és újra ott vagyok, húsz évvel
ezelőtt, és úgy látom magam előtt, mintha most történne.

– Ébredj, kicsim! – szólongat valaki az ágyam mellett. Kinyújtózom és

kidörzsölöm a szememből az álmot.
Anyu itt áll mellettem, a kezében egy cukormázas muffin, amiben
egy gyertya ég, és várja, hogy elfújjam. Ez a mi kis hagyományunk.
Március másodikán, a szülinapomon mindig egy sütivel ébreszt. És
ettől kezdve arra a napra igazi hercegnő lehetek.
Bármit kérek, megtehetem. Ez egy igen-nap. És már pontosan
tudom, hogy mit akarok csinálni. A Marvelous Michaelbe akarok
menni, ezért becsukom a szemem és kívánok valamit. Olyan
szülinapot kívánok, ami párját ritkítja. Telis-tele izgalmakkal és nagy
kalanddal. Nem mintha Reddingtonban bármi érdekes történne. A
világ legunalmasabb helyén élek.
 Anyunak és apunak sem tetszik. Rossz emberekről beszélnek, de
nem értem, mit mondanak. Még sosem láttam rossz embert.
Még soha nem láttam semmit. Ezért a kívánság. Azt kívánom, hogy
valami izgalmas történjen velem. Valami, amit csak a filmekben látni.
– Miért duzzogsz, napsugaram?
– Nem is duzzogok.
Puha ujjával megpöcköli az ajkamat. Elmosolyodom.
Igaza van, tényleg duzzogok.
– A szülinapodon csak mosolyogni szabad.
Kinyújtja a kezét.
– Gyere, nagy terveink vannak mára!
Hagyom, hogy kihúzzon az ágyból, és a fürdőszobába sietek. Anyu
azt mondja, hogy fogat kell mosnom és le kell zuhanyoznom. Most,
hogy már hatéves vagyok, rám bízza, hogy egyedül is meg tudom
csinálni.
Nem tudom, mennyi ideig zuhanyozom, de valamikor anyu
bekopogtat az ajtón, úgyhogy azt hiszem, már jó régóta bent lehetek.
Gyorsan felkapom a ruhám, amit a padlóra tettem, és lesietek a
szüleimhez a konyhába, ahol reggelivel várnak.
– Mit csinálunk ma? – kérdem.
– Amit csak akarsz – vágja rá apu.
– Tényleg, amit csak akarok? – Anyu bólint. – Hát, akkor el akarok
menni tejes turmixért, aztán a Marvelous Michaelbe – jelentem ki.
– Jó ötlet! – mondják kórusban.
A délelőttöt lustálkodással töltjük. Megreggelizünk. Tévézünk.
Kibontom az ajándékokat. Kapok egy napocskás nyakláncot. A nap
formájú medál csillogó kristályokkal van kirakva. Apu azt mondja,
gyémánt.
Úgy hallottam, a gyémánt nagyon drága. Büszkén felveszem, és
rájuk mosolygok.
 – Ideje indulni.
Kimegyünk együtt a kocsihoz, és már itt se vagyunk.
Al falatozója. A városban van, minden gyerek odajár a szülinapján,
mert ott frissen sült sütit, fánkot, és ami a legjobb, tejes turmixot
kapunk.
Anyu és apu arról beszélnek, hogy remélik, nyitva marad. Nem
tudom, hogy ez mit jelent. Miért ne maradna nyitva? De azt mondják,
hogy épül egy pláza. Fogalmam sincs, miről beszélnek, de szívesen
megnézném azt is.
Odabent egyenesen a törzshelyünkre megyek, a kedvenc
bokszunkba.
Még egy zenegép is van a sarokban. Ez az egyik kedvencem, a
szüleim negyeddollárosokat adnak, és lejátszom az összes régi zenét.
Anyu és apu leülnek az asztalhoz, én pedig megkérdezem, hogy
kaphatok-e negyeddollárosokat, és mehetek-e egyedül. Hiszen már
hatéves vagyok.
Közben megnézem az összes asztalt. Mindegyiket, hátha látok
valakit, akit ismerek a suliból. De nem látok ismerősöket. Ma még
gyerekek sincsenek. Csupa öreg ember. De a zenegép mögött
megpillantom azt a kis ajtót. Mindig is kíváncsi voltam, hogy mi lehet
odabent. Nem szabadna kinyitnom, de azért kíváncsi vagyok. Végül is
el van rejtve, és senki sem fogja megtudni.
Belekukkantok, de nincs bent semmi. Óriásit csalódtam. Azt hittem,
talán egy titkos világba vezet.
Vállat vonok, beledobálom a negyeddollárosokat a gépbe, és
kiválasztom a dalaimat. Az utolsó érmét is bedobom a nyílásba, és
amikor megfordulok, látom, hogy a szüleim rendelnek. Bolondos
mosoly van az arcukon, és minden kétséget kizáróan tudom, hogy
nemcsak turmixot rendeltek nekem; a szülinapi menüt is kérték. Egy
óriási fagylaltkehely, egy csomó fagyival, még csillagszórót is tesznek
bele. Nem mondtam nekik, hogy kérem, de kérem.
Meglep, milyen üres az étterem. Máskor több gyerek van itt. De ma
csak néhány asztalnál ülnek. Talán tíznél. Nincsenek gyerekek. Egy
pillanat, ez nem igaz. Az egyik asztalnál ül egy kisfiú. Néhány évvel
idősebbnek tűnik nálam. Abban a korban, amikor már majdnem
tinédzser, de még nem egészen. Feláll, és rám pillant.
Egyedül van. Boldognak tűnik, és amikor elfordul, látom, hogy
integet valakinek, aki közvetlenül a vele szomszédos asztalnál ül.
Biztos ő az apukája.
Az apukáját egy csomó másik bácsi üli körül, és elmélyülten
beszélgetnek. A kisfiú bosszúsan összeszorítja a száját, amiért az apja
nem figyel rá, de aztán elindul felém. Ellépek a zenegéptől, és
visszamegyek az asztalomhoz. Ahogy bedob egy érmét és
végiglapozza a zenei választékot, megállok, és várom, vajon milyen
dalt fog választani.
Egy dal sok mindent elárulhat az emberről.
Még mindig őt nézem, és legszívesebben odamennék hozzá, hogy
bekukucskáljak, de ahogy a szüleimre nézek, hogy eldöntsem, mit
tegyek, különös hangokat hallok. Olyan, mintha pukkanások
lennének.
Pukk. Pukk. Pukk.
Furcsa szagot érzek, majd sikoltozást hallok.
– Futás!
Kitör a káosz. A szüleimet keresem, de anyu a fejét rázza, azt
kiabálja, hogy fussak.
Fussak? De hová? Elindulok a mosdó felé, de hangos robbanás
hallatszik, és nem látok semmit. Nem látok senkit. Az egyetlen, akit
látok, az a fiú. Még mindig a zenegép mellett áll, és körülnéz.
Elindul arra, ahol az apja volt, és ekkor látom meg azt a bácsit.
Gonosz az ábrázata, pisztollyal a kezében. A fiúra szegezi.
Odarohanok hozzá, félrelököm az útból, ránehezedek a
testsúlyommal.
Mindketten a földre zuhanunk.
Sajog az oldalam, de nincs időm emiatt aggódni. Ehelyett inkább a
fiúra nézek. Meg akar szólalni, de felemelem a fejem, és a szájára
teszem az ujjam, hogy elhallgattassam.
Azt hiszem, az apjáról motyogott valamit, de most már többen
lövöldöznek. Mintha egy háborúba csöppentünk volna. Mennünk kell;
megragadom a fiú kezét, és tiszta erővel magammal húzom a
káoszon át. Nem tudom, hol lehetnek a szüleim, de biztos azt
akarnák, hogy elbújjak, ezért így teszek. A zenegéphez megyünk, a kis
ajtóhoz. Miután bemásztunk, magunkra zárom.
Hevesen kalapál a szívem. Alig szűrődik be némi fény. Csak egy
keskeny fénysugár az ajtó alatt, ami nem akar teljesen becsukódni.
Remélhetőleg senki se látja.
A szívverésem nem lassul, amíg várunk.
Bumm. Bumm. Bumm.
Képtelen vagyok visszatartani a remegést. A torkomon akad a
sikoly, de nem merem kiereszteni. Ekkor felém fordul a fiú. Megfogja
a kezem.
– Minden rendben lesz.
A fejemet rázom, jobbra-balra.
Összehúzza sötét szemét.
– De igen, rendben lesz. Ígérem, hogy rendben lesz.
– Meg fogunk halni…
– Nem halunk meg. Miattad. Megmentetted az életemet – suttogja. –
Miért?
Nincs válasz. Mit is mondhatnék? Vállat vonok, de a fájdalom az
oldalamba hasít. Összerezzenek.
– Megsérültél?
 – Azt hiszem.
Kijjebb nyitja az ajtót. Több fény hatol a térbe, de nem annyira,
hogy bárki belásson. Ahhoz viszont elég, hogy én lássam őt. Rám
emeli nagy, kék szemét.
– Minden rendben lesz – ismétli, de nem hiszek neki. Alig kapok
levegőt. Forog velem a világ.
– Végy egy mély levegőt.
Nem tudok. Próbálok, de nem megy. A kezemért nyúlt, majd
körkörösen masszírozni kezdi a bal csuklómat.
– Nézz rám! Lélegezz! – Nem tudom, hány éves lehet, de olyan erős.
– Minden rendben lesz, ígérem. Most pedig fújd ki. – Tovább
masszírozza a csuklómat, miközben biztat, hogy lélegezzek.
Amíg lágy ígéreteket suttog, nem tudom megállni, megbabonáz az
inge. Papírrepülők vannak rajta
– Te vagy a repülő, én pedig az ég – suttogom, a hangom remeg a
vérveszteségtől. Nem akarom, hogy lássa a fájdalmamat, ezért
elmosolyodok, és rákacsintok.
Amikor viszonozza a mosolyt, egy pillanatra elfelejtem a fájdalmat.
– Én vagyok a repülő, te pedig az ég – ismétli utánam.

Önkéntelenül rázom a fejem. Kinyitom a szemem és összenézünk.

Kinyújtja a kezét, és letörli a könnycseppet.
– Te élsz – suttogom.
– Igen.
Nem értem, hogy lehetséges. Hogy történhetett ez. Miután
kijöttem azon az ajtón, megváltozott az életem. Minden, amit addig
szerettem, odalett. És azt hittem, hogy ő legalább megmaradt
nekem, de aztán…
– Nekem azt mondták, meghaltál.
 – Néha azt kívánom, bár úgy lenne – mondja, és megfordítja a
kezem, majd megsimítja a kis papírrepülő tetoválást, amit
ugyanarra a helyre tetettem, ahol annyi évvel ezelőtt megérintett. –
Ezt miattam csináltattad.
– Igen.
– Miért?
– Mert megmentettél.
Előrehajol, elveszi a kezét, és felhúzza a blúzomat az oldalamon.
Érzem, ahogy végighúzza az ujját a hegen, amit az a nap hagyott.
Felemelem a kezem és a szívére teszem, majd megrázom a fejem.
– Nem én mentettelek meg. Te mentettél meg engem.
– Egymást mentettük meg – válaszolja Tobias, és közelebb
húzódik. Már csak egy hajszál választ el minket. – Miért hitted, hogy
meghaltam?
– Azt mondták.
– Ki mondta?
– Az apám… – Megrázom a fejem. – Aki örökbe fogadott.
Tobias szeme tágra nyílik, mélynek és végtelennek tűnik.
– Pontosan mit…?
– Hagyd abba!
Nem erőlteti.
– Nem akarok róla beszélni. Nem akarok rá gondolni.
– Akkor mit akarsz? – Közelebb hajol. Olyan közel, hogy a
mellkasunk egymáshoz simul.
– Látni téged. Megérinteni. Megérteni, hogy lehetsz itt. Valóban itt
vagy? – Végighúzom az ujjam az arcán, le az állán. Körberajzolom a
vonásait. Úgy követem az ujjaimmal, mintha emlékeznék. És így is
van.
Emlékszem arra a fiúra, aki ott volt velem abban a sötétben. A
nagyfiúra, aki vigyázott rám. Megnyugtatott. Talán azt hiszi, hogy
megmentettem, és bizonyos értelemben így is történt.
Megakadályoztam, hogy ugyanarra a sorsra jusson, mint a szüleim,
mint az apja, de ő is megmentett engem. A jelenléte azóta is
végigkíséri az életemet. Ő volt az én vezércsillagom.
Megérintem az arcát, érzem a borosta durvaságát az ujjaim alatt.
Olyan jóképű a sötét hajával és a metsző tekintetével. Nem tudom
levenni róla a kezem. Hagyja. Hagyja, hogy felfedezzem a testét. Az
ujjaim emlékeznek, ő pedig levegőt is alig vesz. Nem mozdul, csak
figyel, majd ő is megérint. A keze a hátamra simul és magához húz.
– Annyira dühös voltam – mondja, amikor megérintenek az ajkai.
– Azt hittem, elfelejtettél. Azt hittem, hiába kerestelek egész
életemben, teljesen megfeledkeztél rólam. – A tekintete arról
árulkodik, hogy azt akarja, hogy kérjek bocsánatot.
– Sajnálom. – Kicsúszik a szó a számon, mielőtt felfoghatnám.
Tobias elhúzódik, a szeme tágra nyílik.
– Nem kell – mondja lágyan.
– Soha nem felejtettelek el. Mindig velem voltál. – Az ajkához
emeli a csuklómat. – És még mindig velem vagy.
Csókot lehel vékony bőrömre, és a szemembe néz. Különös tüzet
gyújt bennem. Nagyot dobban a szívem. Úgy érzem, mintha
megdermednék a pillanatban, amíg várom, hogy tegyen valamit.
Végighúzza a nyelvét a tetováláson, és beleborzongok. Azután
elhúzódik, a szája elhagyja a csuklómat, és az ajkamra tapad.
Visszacsókolom. Egyre hevesebb a csókunk, és hamarosan
mindketten alig kapunk levegőt. Elvesztem, és ha soha nem találnak
rám, elfogadom a sorsom, hogy a karjaiban lehessek.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Tobias

Hallom, mielőtt meglátnám. Nagyokat pislogok, ahogy kiélesedik

előttem az alakja. Skye közeledik.
Felemelem a kezem, és megdörzsölöm az arcom. Mi történt? Az
utolsó, amire emlékszem, hogy megcsókoltam Skye-t. Most a
hálószobámban fekszem. Az injekció, amit az orvos adott, kurvára
kiüthetett.
– Felébredtél. – Skye rám mosolyog, ahogy odalép az ágyamhoz.
– Meddig aludtam? – kérdem, mielőtt jóízűen ásítok. Felnevet.
– Egy ideig. – Vállat von.
– Ez nem válasz, Skye.
– Igazad van. Nem az. – Most már mosolyog. – De nem számít.
Szükséged volt a pihenésre.
– Jól vagyok.
– Egyáltalán nem vagy jól. Meglőttek.
– Volt már rosszabb is.
– Jó tudni.
– Mi történt tegnap este? Hogy kerültem ide?
Erre elvörösödik.
– Éhes vagy? – kérdi, és megpróbál témát váltani. Aranyos, de
nálam ez nem működik.
 – Nem vagyok hülye. Tudom, hogy megcsókoltalak. Úgy értem,
hogy kerültem ebbe az ágyba, ha elaludtam? És egyedül? –
Felvonom a szemöldökömet.
– Beadott valamit az orvos, hogy megnyugtasson. Arra még
biztosan emlékszel? – Bólintok. – Azután megcsókoltál… – folytatja,
és persze erre is emlékszem. Hogy is felejthetném el? Lehet, hogy a
pszichedelikus szerek elvették az eszem, de ezt soha nem felejteném
el.
– Még mindig követlek. – Elvigyorodok. – De ettől még nem
kerültem ágyba.
– Pedig ennyi volt. Semmi más nem történt. Magaddal hoztál ebbe
a szobába. Bebújtál a takaró alá, és szépen elszundikáltál. – Vállat
von, majd szexisen, mégis huncutul rám emeli a szemét. – Igazi
csalódás voltál.
– Jaj!
– Csak a tényeket mondom.
Felnevetek, de nyögés a vége. Lehet, hogy nem szenvedtem
komolyabb sérülést, de egy-két napba beletelhet, mire újra a régi
leszek.
– Ne izegj-mozogj már annyit! Még felszakadnak a varratok. –
Skye közelebb lép és megigazítja a párnámat. – Szóval, éhes vagy? –
kérdi újra.
– Hát, tudnék enni.
– Oké. Akkor mindjárt jövök. – Megigazítja a takarót, kicsit feljebb
húzza onnan, ahonnan leesett. Követem a tekintetét, ahogy ezt teszi,
és élvezem, hogy az arca egyre élénkebb vörösben ég.
Meztelen a mellkasom, ő pedig élvezi a látványt.
– Fel tudok állni – közlöm, mire hevesen megrázza a fejét.
– Most viccelsz? Egy fenét! Nem állhatsz fel! – korhol, de közben
mosolyog. – Ugye tudod, hogy meglőttek?
 – Engem? Fogalmam sincs, miről beszélsz. Prímán érzem magam.
– Felnevetek.
– Te vagy a legelviselhetetlenebb beteg a világon. Az vagy. Csak ülj
itt szépen, és mindjárt hozok valamit enni. – Azzal kisétál a
szobából.
Nem sokáig maradok egyedül, mielőtt belép Gideon. Az első, ami
feltűnik, hogy kócos a haja. A következő, hogy sötét karikák vannak
a szeme alatt.
– Hogy van a mi kis betegünk? – kérdi, mielőtt odalép hozzám.
– Jól. A kurva életbe! Miért kérdi ezt tőlem mindenki?
– Nos… – Zavartan pislog rám.
– Aha. Értem. Ágyban vagyok, meglőttek. Tudom, tudom. De a
picsába, jól vagyok!
– A helyedben én kihasználnám. – Felvonja a szemöldökét.
– Mit?
– Tudod te azt, ha Skye Matthews nővérkéset akar játszani…
– A kurva életbe, Gideon! Fogd be a pofád, mielőtt felkelek ebből
az ágyból, varratok ide vagy oda, és szétrúgom azt a hülye fejed.
Felröhög. Képes, és felröhög a rohadék.
Épp azon vagyok, hogy újabb fenyegetéseket vágjak a fejéhez,
hogy kitépem a torkát, amiért egyáltalán így gondol Skye-ra, amikor
kopognak az ajtón, majd nyikorogva résnyire nyílik.
– Bejöhetek?
– Akkor én megyek is. – Gideon pimaszul vigyorog. – Egy jó
tanács. Hagyd, hogy ő gondoskodjon rólad, aztán mehet a…
– Kifelé, most azonnal! – Gideon jót mulat rajtam, de legalább
kivonszolja a seggét a szobámból.
Skye rámosolyog, szemmel láthatóan fogalma sincs arról, hogy mi
hangzott el az imént. Visszajön hozzám, de ezúttal az egyik kezében
egy tálat tart, a másikban egy kanalat.
 A tálat az éjjeliszekrényre teszi, mielőtt leül az ágyam szélére,
közvetlenül mellém. Azután belemártja a kanalat a zabkásába.
– Mit művelsz? – kérdem. Könyörgök, ne akarjon már megetetni!
Rám pillant, arckifejezése komoly, majd felsóhajt.
– Hát nem nyilvánvaló?
Kinyújtom a kezem és megérintem az övét, végighúzom az
ujjaimat a karján, amiben még mindig a tálba mártott kanalat
tartja. Enyhén megszorítom.
– Nekem nem.
– Fejbe vágtak vagy ilyesmi? – A hangja gúnyos, de látom, hogy
felfelé görbül a szája széle. Mosolyogni akar.
– Nem, csak meglőttek.
A másik kezével lefejti az ujjaimat a csuklójáról. Elhúzom a
kezem.
– Megetetlek – közli játékos szigorral.
– Nem vagyok már gyerek, Skye.
Visszateszi a kanalat a tálba és felsóhajt, mielőtt rám néz. Eltökélt
a tekintete. Védelmező.
– Gondoskodnom kell rólad. – A hangja még inkább.
– De én nem… – Tiltakozni kezdek, de aztán meglátok valamit,
amitől elakad a lélegzetem. Csillog a szeme, mintha a könnyeivel
küszködne.
– Hadd gondoskodjak rólad. – Megváltozik a hangja. Azt sugallja,
hogy fél, és szüksége van erre. Meg kell tennie. És megértem. Én is
így éreztem vele kapcsolatban. Ennyi idő után muszáj volt a
közelében lennem, és most, hogy már ő is tudja, nem engedhetem
el. Bólintok, utálom az egészet, de a kedvéért megteszem.
Folytatja, amit elkezdett, én pedig hangtalanul fohászkodom,
nehogy ránk nyisson Gideon. Bár amennyire ismerem azt a
rohadékot, ő is benne lenne, ha ez lenne az előjáték.
 Hagyom, hogy Skye megetessen.
Még ha nem is akarom. Közben mindketten mélyen hallgatunk.
Csend borul a szobára, de egyáltalán nem kínos.
– Fáj? – kérdi végül, megtörve a csendet.
– Nem.
Leteszi a kanalat a tálba.
– Biztos?
– Skye, nekem elhiheted. Azok után, amiken keresztülmentem, ez
csak egy karcolás.
Kék szeme most hatalmasnak tűnik, de a döbbenet az arcán
megnevettet.
– Meglőttek! – méltatlankodik
– Épp csak megkarcolt az a golyó. – Megvonom a vállam.
– Átment rajtad!
– Megismétlem… – Megfogom a szabad kezét, az ajkamhoz
emelem, és csókot nyomok a tenyerébe. – Ígérem, nem ez a
legrosszabb, amin keresztülmentem.
– A nagybátyáddal? – Bólintok. – Akarsz beszélni róla?
– Nem különösebben. – Arra vágyom a legkevésbé, hogy a múltról
beszéljek, amikor Skye itt ül mellettem.
– Úgysincs más, amiről beszélhetünk. – Igaza van, de nem akarom
a múltammal terhelni. Amíg ő egy szerető családban nőtt fel az
örökbe fogadó apja gondjai alatt, aki nyilvánvalóan törődött vele,
engem a nagybátyám nevelt fel, aki igazi gazembert akart faragni
belőlem.
– Én egy teljesen más korban nőttem fel. Egy egészen más
világban, mint te.
– Drogok?
– És még sok minden más.
– Bennem megbízhatsz.
 – Tudom, Skye. – Mély levegőt veszek. – Ő volt az az ember, aki a
2000-es évek elején behozta a kokain nagy részét Amerikába. Aki
akkoriban kokózott, az valószínűleg olyan kokaint használt, ami a
mi kezünkön ment át.
– Nagyon veszélyes volt? Mellette felnőni?
Legszívesebben felnevetnék, de inkább nem teszem.
– Ami velünk történt, ahhoz képest sétagaloppnak tűnik –
válaszolom őszintén, anélkül, hogy belemennék a részletekbe.
– De… hogy tetted túl magad rajta? – Skye hangja elcsuklik, az
arckifejezése feszült. Mindent megtesz, hogy ne boruljon ki, de nem
nagyon megy neki.
Odahajolok hozzá, az ajkára tapasztom az ajkam.
– Ahol van akarat, ott van út is.
– És neked megvolt az akaratod. – Érzem a mosolyát az ajkaimon.
– Igen. – Elhúzódom, hogy ásítani tudjak.
– Pihenned kell.
– Egész éjjel pihentem.
– Akkor pihenj még egy kicsit. – Általában dirigálósnak nevezném,
de igaza van. Pihenésre van szükségem, főleg, mivel fel kell
készülnöm arra, amit most Felixszel fogok tenni.
Skye megszorítja a kezemet, és lecsukódik a szemem.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Skye

Tobias visszaaludt. Hiába képzeli azt, hogy neki nem kell

lábadoznia egy lövés után, nem így van. A teste nyilvánvalóan
kimerült, és túlságosan kemény fickó ahhoz, hogy ezt beismerje, de
pechjére ez nem számít.
Most az ágyban fekszik, halkan szuszog, békés az arca. Máskor
kemény és éles vonásai most először tűnnek kipihentnek és
simának, amióta másodjára is megismerkedtem vele. Már
gyerekkorunkban sem volt ilyen, amikor átölelt abban a sötét
tárolószekrényben.
Lázasan agyalok, próbálok visszaemlékezni mindenre, ami
köztünk történt, amióta újra találkoztunk.
Vajon mikor jöttem rá? Mert van egy olyan érzésem, hogy
rájöttem, még ha tudat alatt is. Mindig is vonzott benne valami. És
amióta újra megjelent az életemben, egyre többet gondoltam arra a
fiúra a szekrényben.
A szívem mélyén tudtam.
Felállok az ágyról, és körülnézek a szobában.
Most mit tegyek? Csak üljek itt tétlenül, vagy csinálnom kéne
valamit?
A szoba csendjében önkéntelenül elkalandoznak a gondolataim.
Annyi mindenről nem tudunk. Az első Felix. Tudjuk, hogy köze volt
hozzá, ennyi világos, de a miérteket még mindig nem értjük
És ott van Tobias. Az ágyra pillantok és elmosolyodom. Békésen
pihen, a mellkasa minden egyes lélegzetvétellel megemelkedik és
lesüllyed, de aztán összeszorítom a szám.
Hazudtak nekem, és ki kell derítenem, miért.
Miért nem mondtad el nekem az igazat, apa?
Mindenről.
Nemcsak Tobiasről hazudott, még mindig nem árulta el, hogy
beteg.
Nem számít, milyen gyakran hívom, márpedig gyakran hívom,
egy szóval sem említi az egészségét.
Először csalódott voltam, amiért nem bízik bennem, aztán
bántott, de most már egyszerűen csak dühös vagyok rá.
Nem tudom, mit gondoljak. Meg kell kérdeznem tőle, miért
hazudott. Miért mondta nekem, hogy Tobias meghalt.
Járkálni kezdek a szobában, de végül nem bírom tovább. Fel kell
hívnom. Ám előbb meg kell győződnöm arról, hogy megtehetem.
Nem ismerem a protokollt.
Hol a pokolban van Gideon, amikor szükségem lenne rá?
Még egyszer ránézek Tobiasre, mielőtt kimegyek, de még mindig
nincs magánál. Majd lassan kinyitom az ajtót, nehogy felébresszem,
és kisurranok, hogy megkeressem Gideont.
Kora reggel van, a folyosók mégis sötétek. Pokolian zavaros ez a
hely.
Ha egy gyerekkönyvben lennék, keresnék egy darab kenyeret, és
morzsákat szórnék magam után. Ez egy hodály. Egy angol kastélyra
emlékeztet. Fogadok, hogy szigorúan őrzik.
Nem mintha hosszú távon számítana.
Az irodaépületben is komoly biztonsági erők voltak, Felix mégis
meg tudta támadni. Beleborzongok a gondolatba, hogy milyen
szerencsések vagyunk, mert sok embere nem volt az.
A fenébe, minket is majdnem megöltek. Majdnem elvesztettem
Tobiast, mielőtt rátalálhattam volna.
Több mint öt percbe telik, mire a hosszú, sötét folyosón
megpillantok valami derengést néhány méterrel távolabb, és ahogy
közelebb érek, úgy sejtem, hogy egy iroda lehet.
Gideon meghallhatott, mert megszólal, mielőtt belépnék:
– Segíthetek, vagy odakint fogsz téblábolni?
Elindulok befelé, de amikor felnézek, látom, hogy Gideon
egyenesen rám mered. Megtorpanok a küszöbön.
– Bejöhetek? Zavarlak?
– Nem kell kérdezned, Skye.
Így hát belépek, annak ellenére, hogy különös szorongás kezd
szétáradni bennem.
Az első, ami feltűnik, hogy ez a szoba egyáltalán nem olyan, mint
az irodaház, amiben Tobias lakik. Bár még sosem jártam a lakásán,
az épület többi részéből ítélve ez a hely éppen az ellenkezője.
Míg az irodaház hideg volt és modern, ez a hely meleg és lakályos.
Nem olyan hagyományos, mint gondolná az ember a homlokzat
alapján, de nem is olyan steril.
Egy tökéletes otthon a két véglet között. Szürkére festett
falambériával.
Az áttetsző íróasztallal szemközt egy fekete velúrkanapé
terpeszkedik. Az asztal mögött egy szintén áttetsző forgószék.
Amikor megpillantom a kanapét odalépek és leülök. A kezem a
puha anyagon pihen.
– Felhívhatok valakit? – kérdem.
– Attól függ. Kit akarsz felhívni?
– Az irodámat, és… – Felsóhajtok. – Beszélnem kell az apámmal.
 – Miről?
Az első ösztönöm az, hogy rámeredjek Gideonra, de aztán
rájövök, hogy csak óvatos, és azok után, amiken nemrég
keresztülmentünk, megértem, hogy nincs más választása, mint
feltenni ezt a kérdést. Ezért uralkodok magamon, és megválaszolom
a kérdést, még ha nincs is ínyemre.
– Az apám azt mondta… – Elhallgatok. Vajon mennyit tud Gideon
az közös múltunkról Tobiasszel?
Összehúzom a szemem.
– Te tudsz róla? – Direkt homályosan fogalmazok.
– Hogy Tobiasszel már találkoztatok korábban? – kérdi.
– Igen, de tudod, hogyan és mikor? – Megenyhül az arca, és bólint.
A vonásai együttérzésről és fájdalomról árulkodnak.
– Tudom.
– Tudod, arról van szó… hogy fogalmam sem volt, hogy Tobias
életben van. Apám azt mondta, meghalt. Kérdeztem a fiúról a
szekrényben. Hogy mi történt vele. Ezt mondta. – Az ajkamba
harapok, nehogy elérzékenyüljek.
Gideon mélyet sóhajt, és már azelőtt tudom a választ, hogy
megszólalna.
Nem telefonálhatok.
Az arcára van írva. Ahogy összevonja a szemöldökét és a ráncok
öregítik az arcát, ahogy megdermed a teste. Megfeszülnek a vállai.
– Skye – kezdi, és felemelem a kezem, hogy megállítsam.
– Tudom. Nem léphetek kapcsolatba vele. Azok után, ami történt.
– Nem biztonságos. Se neked, se neki, se Tobiasnek. Várj néhány
napot.
– Oké.
Miután ezt megbeszéltük, felállok a kanapéról, és elhagyom a
szobát.
biztos vagyok benne, hogy valaki tud főzni.
– Ne röhögtess. Tudok én főzni. Kiismerem magam a konyhában.
– Akkor érezd magad otthon.
Gideon feláll és elindul kifelé az ajtón. Odalépek a rozsdamentes
acél hűtőhöz, kinyitom, és átnézem az alapanyagokat, hogy
kitaláljam, mit egyek. A tojás mellett döntök. Könnyű, és nem tudom
elszúrni és felgyújtani a házat.
Kiveszek egy karton tojást és egy rúd vajat, majd nekiállok
megkeresni a serpenyőt.
Hatalmas ez a konyha. Az enyém ötször is elférne benne. Beletelik
öt percembe, mire megtalálom a serpenyőt, és rájövök, hogyan kell
bekapcsolni a tűzhelyet. Jól eldugták rajta a panelt.
Puccosak vagyunk, mi?
Szerencsére senki sem látja a bénázásomat. Bár szinte biztos
vagyok benne, hogy itt is vannak biztonsági kamerák, valami azt
súgja, hogy senkit sem érdekel, ahogy főzök. Legalábbis remélem.
Feltöröm a tojásokat és munkához látok.
A gondolataimba merülök, amikor érzem, hogy valaki a hátam
mögött áll.
Először elakad a lélegzetem, de amikor megérzem a kölnije illatát,
megnyugszom, amikor hozzám ér.
Egész idő alatt, amíg aludt, nem voltam biztos benne, hogy még
emlékszik arra, ami azelőtt történt, hogy elájult, vagy esetleg a lövés
okozta sokk és fájdalom kitörölte az emlékezetéből. De ahogy az
ajka a nyakamhoz ér és csókot nyom rá, tudom, hogy fölösleges az
aggodalmam. Kellemes borzongás fut végig a testemen és
elfordítom a fejem, hogy ránézzek a vállam fölött. Megragadja az
alkalmat, hogy a szemembe nézzen.
– Köszönöm a tegnapot és a ma reggelt.
– Semmiség.
 – Mindjárt kész? – A tűzhelyre mutat.
– Igen, csak néhány másodperc.
– Hozok egy tányért. – A hátam mögül hallom, ahogy pakolászik,
és amikor elkészül a tojás, már ott van mellettem a villa és a tányér.
– Köszönöm. – Kiteszem a tányérra az ételt, és az asztalhoz
megyek.
– Most pedig edd meg szépen a tojást – utasít játékosan, és
letelepszik mellém.
– Nem vagy éhes?
– De igen.
– Akarod, hogy neked is csináljak? – Épp felállnék, de megfogja a
kezem, és megrázza a fejét.
– Nem.
– De az most mondtad, hogy… – Elhallgatok, és kérdőn felvonom a
szemöldökömet.
– Tudom, mit mondtam, Skye, de egyáltalán nem erre éhezem.
Leesik az állam.
– Egyél. Nem vagyok egy türelmes ember. És már több, mint
huszonnégy órája várok arra, hogy befejezzem, amit elkezdtem.
– Nem az én hibám, hogy elaludtál.
– Skye… – figyelmeztet. – Egyél.
Beleharapok egy falatba, de amikor lenyelem, rájövök, hogy már
én sem akarom a tojást.
– Már nem vagyok éhes.
– Jó válasz.
És falni kezd az ajkaival.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

Tobias

Elhúzódom, lepillantok rá, és hangtalanul felteszem a kérdést.

Bólint a kimondatlan szavakra. Kézen fogom és a szobám felé
vezetem. Odabent ismét magamhoz húzom.
– Szükségem van rád – mondja, a hangja alig suttogás. Lehúzom a
blúzát. Kapkodva lerúgja a nadrágját. Végül meztelenül áll előttem,
a teste gyönyörű, büszke és olyan ínycsiklandó.
– A fenébe!
Lélegzetelállító ez a nő.
A farkam tettre készen áll, ahogy a tekintetem lesiklik a testén.
Törvénytelen kéne, hogy legyen így látni őt. Igaz, szenvedélyesen
szeretek a törvény tiltott oldalán játszani.
Skye az a fajta nő, akiért háborúk robbannak ki. A férfiak ölnének
érte, hogy megvédjék.
Én már megtettem.
Bármit megtennék Skye-ért, még a halált is vállalnám.
– Túl sok ruha van rajtad. – Elvigyorodik, mire megszabadulok a
nadrágomtól. Az ingem már nincs rajtam.
Most, hogy meztelen vagyok, lehajolok az éjjeliszekrényhez, és
előveszek egy óvszert.
Skye árgus szemmel figyeli minden mozdulatomat. Nagyot nyel,
majd megnyalja az ajkait, ahogy végigsimítok a farkamon, és
felhúzom az óvszert.
Felcsúszik a kezem csupasz lábán, szétválasztom, és körkörösen
dörzsölöm a csiklóját.
Tudom, mire van szüksége, és belecsúsztatom az egyik ujjamat.
Forró és nedves, már alig várom, hogy megdugjam.
Felnyög.
– Tetszik?
Nem válaszol, de megemeli a csípőjét.
– Mondd ki, Skye. – Minden egyes lökéssel egyre mélyebben zihál.
– Az ujjamra akarsz élvezni… vagy a farkamra?
Kétségbeesett nyöszörgés szakad fel a torkából a kérdésre, én
pedig belefojtom a hangot, a nyelvem az övéhez simul nyöszörög.
Közel van, pokoli erősen szorítja az ujjamat, és nem tudom, hogy ha
ilyen szűk, hogy fog megbirkózni a farkammal. Mielőtt elélvezne,
elhúzom a kezem, a számhoz emelem, és tisztára nyalom.
– Ágyba! Most!
Közelebb lépek és hátradöntöm Skye-t, leteperem az ágyra.
Szétnyílnak az ajkai. Rámászom, és hozzáillesztem a farkam.
Válaszul felemeli a csípőjét, és megpróbál közelebb férkőzni.
Csak egy lökés, és körülölel a forrósága. Tövig belehatolok.
Megfeszül körülöttem, ahogy kihúzom magam, majd újra
belefurakodok. Lassú, nyugodt tempóban mozgok, beleborzongok a
gyönyörbe. Mennyei a teste. Szorosan átkarol, magához ölel, körme
a húsomba váj.
Az idő értelmét veszti. Nem tudom, mióta fonódott össze a
testünk, de feloldódtam az érzésben. Olyan erősen tapadunk
egymáshoz, hogy már nem tudom, hol végződik ő, és hol kezdődök
én. Valahányszor elhúzódom tőle, végigszántja a hátamat a
körmeivel, és valahányszor visszasiklom belé, felsóhajt.
 Könyörög és zihál. Sóhajokkal kérlel, hogy keményebben dugjam.
Gyorsítok a tempón. Elhúzódom, majd visszanyomulok.
Keményen. Gyorsan. Pontosan azt adom neki, amire szüksége
van, amit akar. Könyörtelen tempót diktálok. Hús csattan a húson.
Kétségbeesettnek érzem magam, mintha egész kibaszott életemben
csak erre vártam volna. Mint aki elveszett. Én az istenverte
papírrepülő vagyok az áramlatban, ő pedig a széles égbolt.
Ekkor megtörténik, érzem, ahogy megszorít, és elindul bennem
valami. Próbálom visszafogni magam, megvárni a gyönyörét.
– Élvezz el, bébi! Élvezz a farkamra!
Amikor átadja magát a gyönyörnek, én sem türtőztetem magam
tovább.
– Mennyei! – suttogom.
Teljesen elveszek, ahogy beleélvezek. Mindketten elzuhanunk,
alig kapunk levegőt, kielégültek és jóllakottak vagyunk. Együtt,
egymás karjaiba fonódva fekszünk, egyikünk sem mozdul.
– Legközelebb. – Beleharapok a fülcimpájába. – Addig fogsz
rajtam lovagolni óvszer nélkül, amíg bele nem szivárgok még a
kurva DNS-edbe is.
Csak élvezzük a pillanatot, még egy kicsit sütkérezünk benne. De
nem tart sokáig, mert kopogtatnak az ajtón. Felpattanok az ágyból,
felállok, felkapom a gatyámat, és résnyire nyitom az ajtót. Gideon
áll az ajtó előtt.
– Nem a legjobbkor! – mordulok rá, és uralkodok magamon,
nehogy itt helyben kinyírjam, amiért megzavarta a pillanatot.
– Bocs – mondja. – De amikor nem válaszoltál… – Elhallgat.
Megrázom a fejem, és jelentőségteljes pillantást vetek rá. Olyat, ami
azt mondja, hogy tűnj el innen, de ha már itt van, meg kell
kérdeznem valamit.
 – Valami újság? Minden rendben?
– Az épületnek vége.
– Helyes.
Miután ezt megbeszéltük, becsukom az ajtót és visszamegyek az
ágyba, ahol Skye vár.
– Minden rendben? – kérdi, és felém fordul.
– Igen – felelem, a hangom megnyugtató, nem akarom ágyba
hozni ezt a szarságot. – Persze, minden rendben. – Megcsókolom,
majd lefekszem mellé.
Szomorúan csillog a szeme.
– Ugye tudod, hogy velem beszélhetsz?
– Persze hogy tudom. – Leülök az ágyra és kinyújtom a kezem,
hogy megérintsem az arcát. – De most nem akarok erről beszélni.
– És miről akarsz beszélni? – kérdi.
Elmosolyodok és közelebb húzom magamhoz.
– Arról, hogy sosem tudok betelni veled.
– Nocsak? – Játékosan felemeli a hangját.
– Így igaz. – A nyakába temetem az arcom, mire felkacag.
Puha bőréhez préselem magam, és mélyen beszívom az illatát.
Néhány percig így fekszünk, mielőtt mocorogni kezd.
– Mit fogunk csinálni? – kérdi végül, és megsimítja a hajamat.
Elhúzódom és a szemébe nézek. Átható a tekintete. Annyi
kimondatlan szó. Annyi kérdés.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezek vissza.
– Nem tudom. – Vállat von. – Csak nem akarom, hogy bajod essen.
– Közelebb hajolok és elnémítom az ajkammal.
– Nagyra értékelem. De egyelőre azt akarom, hogy bízz bennem.
– Oké. Ez menni fog… egyelőre.
– Helyes. – Bólintok. – Jól van. Elég a beszédből. Ideje pihenni.
Hátradőlök és széttárom a karom, hogy odabújhasson. A
mellemre hajtja a fejét, és átkarolom keskeny vállait.
Felnézek a mennyezetre, amíg a légzését hallgatom, és várom,
hogy elaludjon. Amikor lassabban kezd szuszogni, az én légzésem is
elmélyül, és álomba merülök.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

Skye

Kinyújtózkodom és jóízűen ásítok. Egy pillanatra azt sem tudom,

hol vagyok, és pislogva próbálok visszaemlékezni.
Majd hirtelen minden eszembe jut.
A kamion. A lövöldözés. A bomba. Száguldozás a menedék felé.
Még mindig nem érem fel ésszel.
Tiszta őrület volt. Szürreális. Mindig is tudtam, hogy valami nem
stimmel apám sztorijában, és most már tudom, miért.
Nem halt meg.
Tobias, a kisfiú, nem halt meg.
De hiába a felfedezés, az agyam és a szívem nehezen tudja
felfogni.
Évekig gyászoltam őt. És most egy éjszakányi szerelem örökre
megváltoztatott. De vajon mennyi időbe telik, mire újra
biztonságban érzem magam, újra megtalálom a helyem az itt és
mostban?
Megfordulok, Tobias még alszik. Az arca békés, egyetlen vágyam,
hogy megőrizzem ezt a pillanatnyi nyugalmat, függetlenül a ránk
váró, megszámlálhatatlan ismeretlentől.
Még annyi mindent ki kell találnunk, és meg kell beszélnünk a
történteket. Beszélnünk kell Felixről, arról, hogy mit tudhatott apa,
és hogy merre tovább. Most már együtt vagyunk. Nem térhetek
vissza a nélküle töltött időbe. Még senki sem talált ránk, de fogytán
az idő.
– Jó reggelt! – Tobias lustán nyújtózkodik. A takaró lejjebb csúszik
a mozdulattól, így megpillantom kidolgozott hasizmait.
– Reggelt! – Az ajkamba harapok, nem tudom pontosan, hogy
állunk ma, vagy egyáltalán, mivel kell szembenéznünk. – Szóval…? –
Elfordulok tőle és az ablakra koncentrálok. Van valami
ellenállhatatlan a dombok lágy ívében, hogy legszívesebben örökre
visszavonulnék ide.
– Szóval? – ismétli, és tudom, hogy ha visszafordulok, rám
mosolyog. Még mindig nem szoktam meg, mégis ki vagyok éhezve
arra a mosolyra.
– Mit csinálsz ma? – kérdem esetlenül.
– Össze kéne hívnom egy megbeszélést az embereimmel.
– Oké. – Várom a de-t.
Egy kéz nehezedik a vállamra. Felgyorsul a pulzusom. Tobias
érintése elég ahhoz, hogy kiugrassza a szívemet a helyéről.
– De egyelőre nem teszem…
Bumm. Bumm.
– Akkor mit fogsz csinálni?
Elindulnak az ujjai a hátamon.
– Veled töltöm a napot.
– Ez a nagy terv?
Ekkor minden figyelmeztetés nélkül megragad, maga felé fordít,
és lecsap rám.
– Tényleg olyan meglepő? – Elmosolyodik. – De előbb reggelizünk.
Tobias lejjebb kúszik a testemen. Végigharapdál, a nyelve
vándorútra indul, mind lejjebb és lejjebb, oda, ahol kibírhatatlanul
 – Képes vagy rá? – kérdem. – Félre tudsz tenni mindent, hogy jól
érezd magad?
– Igen, képes vagyok rá. És most fogom elkezdeni.
Fogalmam sincs, mire céloz, de aztán megértem, amikor félretolja
a tányért, majd megragadja a fenekemet, és felültet a
konyhaasztalra.
– Mit csinálsz?
– Mit gondolsz, mit csinálok? Sétálni megyek – közli rezzenéstelen
arccal, mielőtt a mellemre teszi a kezét, és hátradönt az asztalra.
Ezután jön a tanga. Amint levette rólam, széthúzza a lábaimat.
– Már megint?
– Egy alkalom soha nem elég, Skye. Soha nem tudok betelni veled.
Hideg levegő csap meztelen bőrömre, de nincs időm levegőt
venni, mielőtt megborzongok az izgalomtól. Közelebb hajol, orrát a
combom tetejéhez fúrja. Majd végighúzza a száját felhevült
bőrömön, csókokkal lep el, és végigsimít a nyelvével.
Kínoz.
Gyötör.
Az őrületbe kerget.
Sikerült neki.
Már túl vagyok az őrület határán.
Amikor elhúzódik, tiltakozva felnyögök, de a számra tapasztja a
száját és elhallgattat, az ízem még a nyelvén.
Mámorító afrodiziákum. Egészen megvadít.
– Meg foglak dugni – morogja.
Tobias feltápászkodik a lábaim közül.
Összenézünk, a tekintete homályos a kéjtől, miközben lehúzza
magáról a szürke melegítőt, és a kezébe veszi a farkát.
– Ne mozdulj!
 Szaggatott a légzésem, zihálva várok.
Tobias közelebb lép, végighúzza a kezét teljes hosszán, és hozzám
igazítja magát.
– Kérlek! – könyörgök, majd belém hatol, és egyetlen erőteljes
mozdulattal tövig merül belém.
Meg sem mozdul.
– Még! – Felemelem a csípőmet, hogy még mélyebbre hatoljon.
– Azt hittem, sétálni akarsz.
– Tobias… – Begörbítem a hátam. – Picsába a sétával! Most jobb
dolga van a lábamnak.
Felnevet, teljesen kihúzza magát belőlem, majd visszamerül.
Mélyről tör fel belőlem a nyögés. Tobias lehajol, felhúzza a
pizsamafelsőmet, és a szájába veszi a mellbimbómat.
Harapdálni kezd.
Szopogatni.
Együtt forog a csípőm. Be és ki, egyre gyorsabban, kíméletlen
tempóban.
A padlóba csapódó tányér hangja sem állít meg minket. Tovább
mozog bennem.
Átkarolom a hátát, szorosan magamhoz húzom. Aztán lassan
kihúzza magát. Pokoli lassan. De olyan érzés, mint a mennyország.
A nyögéseimre válaszul belém mélyed. Eszelős a tempója, a
mozdulatai, mint aki nem bír nem tovább várni. Lenyúl oda, ahol a
testünk összeér, és masszírozni kezd. Az egész testem remeg az
érintésétől.
Nem kell sokáig várnom, érzem a közelgő kielégülést, a testem
megfeszül. Hátravetem a fejem, lehunyom a szemem, és zuhanni
kezdek. A mélységbe. A mennyországba.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Tobias

El akarom halmozni normális, hétköznapi pillanatokkal.

Hamarosan az életünk minden lesz, csak normális nem, ezért
átmegyünk a konyhából a fürdőszobába.
Nem éppen kockázatmentes a közös zuhanyozás. Legszívesebben
újra rávetném magam, az sem érdekel, ha soha többé nem jövünk
ki a fürdőszobából. Amikor felmelegszik a víz, belépünk a
megnyugtató vízsugár alá, majd beszappanozom magunkat,
belemasszírozom a sampont a hajába, gondoskodom róla.
Aggodalmasan pislog rám, a bekötözött sebet nézi. Pedig én nem
vagyok gyenge.
– Ne nézz így rám! – korholom.
– Hogy?
– Mintha gondoskodni akarnál rólam.
– Na és, ha így van. – Elgondolkodom a szavain, és hiába szállnék
vitába vele, én is így érzek. Összeköt minket egy láthatatlan szál, egy
kötelék, amit soha senki nem fog megérteni.
Túléltük.
Mindketten átéltük azt a borzalmat, és életre szóló sebeket és
emlékeket szereztünk, amik sosem hagyják, hogy felejtsünk.
Magamhoz húzom, nedves testét az enyémhez préselem. Érzem a
szívdobogását a mellemen.
Annyi évvel ezelőtt volt egy pillanat, amikor halálra váltan nézett
a szemembe, én pedig beleszerettem abba a lányba. Abba a
harcosba. A lányba, aki megmentette az életemet. Lehet, hogy dühös
voltam, de ez a gyengéd érzés sosem múlt el.
Kiöblítem a sampont a hajából, és miután végeztünk, törölközőbe
burkolózunk. Bevezetem a hálószobába, és nekiadom a
melegítőgatyámat és egy pólót. Holnap Gideon beszélni akar majd
velem. Holnap mindenkivel beszélek. De a ma este még a miénk.
– Mit akarsz csinálni? – kérdem.
– Visszamenni az időben – feleli őszintén.
– Mikorra?
– Arra a napra, amikor először találkoztunk.
– Megváltoztatnád?
Bólint.
– Megváltoztatnám. Az egyetlen dolog, amin nem változtatnék
meg, hogy megismerkedtem veled. De ahelyett, ami történt,
odamennék hozzád, és megkérnélek, hogy játssz velem.
– Legyen.
– Mi legyen?
– Játsszunk valamit. – Kézen fogom és kivezetem a folyosóra.
– Hová megyünk?
– Türelem, Skye.
– Mondja az a férfi, aki mindent megkap, amit akar, amikor csak
akarja.
– Ez nem igaz. Várnom kellett rád.
– Elmondhattad volna.
– Mi lenne abban a poén?
Megtorpan és elgondolkozik valamin.
– Miért nem mondtad el nekem?
 – Nem emlékeztél rám, Skye. – Ebből csak megérti.
– Haragudtál érte. – Alig hallani a hangját.
Meg akarja érteni, mit éltem át az elmúlt hónapban. Vállat vonok,
mintha nem lenne nagy ügy, holott az volt. Felőrölte az idegeimet.
– Már megmondtam.
Rázza a fejét, apró ránc jelenik meg a szemöldöke közt.
– Egész idő alatt. Annyi időt elpazaroltál, és miért? Te tényleg egy
idióta vagy.
– Sosem állítottam, hogy okos lennék. – Felnevetek. Csak ez a nő
képes megnevettetni egy sértéssel.
Finoman megrántom a karját, hogy jöjjön tovább, és meglep,
amikor annyiban hagyja a dolgot. Talán hozzám hasonlóan ő is érzi,
hogy lassan utolér minket a múlt. Már nem sokáig bujkálhatunk
előle.
– Enyém a padló. Tiéd a kanapé. – Belépünk a könyvtárba.
– Ööö… oké. Miért is?
– Mondtam már, hogy teljesítem a kívánságodat.
Széles mosoly jelenik meg az arcán.
– Megegyeztünk. – Leül és nézi, ahogy átmegyek a szobán.
Leveszem a polcról az első játékot, amit megpillantok, és leteszem a
régi társasjátékot az előtte lévő ottománra, majd letelepedek a
szőnyegen. Skye értetlen arckifejezéssel vizsgálgatja a dobozt.
– Miféle játék ez?
– Anyámé volt. A dadusom tanította, de ne félj, megtanítalak rá –
ígérem mosolyogva.
– Ősréginek tűnik.
– Hát, én ezen nőttem fel. – Vállat vonok.
– Pontosan… ősrégi.
– Nem vagyok sokkal idősebb nálad – közlöm jelentőségteljes
pillantással.
 – Elég idős vagy ahhoz, hogy fogalmam se legyen, hogyan kell ezt
játszani – kötekedik.
– Csak négy évvel vagyok idősebb. Az semmi.
– Honnan tudsz rólam ennyi mindent? Soha nem árultam el a
koromat.
– Na mit gondolsz? Mindent kiderítettem rólad, mióta megláttalak
a tárgyalóteremben.
– Ezért jöttél oda?
– Nem.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az?
– Sosem felejtettem a szemed.
Lepillant a kezére, és követem a tekintetét. A tetoválást nézi; azt,
amit az emlékemre csináltatott. Elszorul a szívem. Amikor
felpillantok, látom, hogy csupa könny a szeme.
– Ne.
– Hittem neki – suttogja.
– Most nem akarok belemenni.
– Talán mégis kéne.
– Nem, Skye. Csak egy istenverte normális napot akarok. Egy
olyan napot, amikor nem kell halálról, gyilkosságról és bosszúról
beszélnünk. Húsz éve más se jár a fejemben. Adj nekem egy napot,
és én is adok neked egyet. Kérlek! Kérlek, add meg nekem, akkor is,
ha béna.
Letörli a könnyeit, és bólint.
– Szerinted béna? Nem szereted a társasjátékokat?
– Nem különösebben – ismerem be.
Oldalra billenti a fejét.
– Akkor miért játszunk?
– Mert te kérted.
Rám mereszti hatalmas, kék szemét.
 – És te bármit megteszel, amire kérlek?
– Az észszerűség határain belül.
– Jó tudni. – Pajkos mosolyra húzódik a szája.
– Kíváncsi lennék, mire gondolsz – dünnyögöm, bár lenne egy-két
tippem.
– Képzelem. – Felnevet, de megrázza a fejét. – Nem számít. Most
nem csináljuk.
– Milyen kár.
– Elég. Koncentráljunk. Most ezt a játékot játsszuk. – Lepillant a
régi társasra. – Oké, ha már elővetted, mik a szabályok?
– Dobsz a kockával, lépsz a bábuval – vágom rá ártatlanul, mire
felsóhajt, de azért nevet.
– Ez igazán segítőkész, Sherlock.
Rámosolygok, amikor ő is sorra kerül. Fogalma sincs, mit csinál.
Nem tudom abbahagyni a nevetést, amikor Skye a következő
lépésen tanakodik. Kidugja a nyelve hegyét, és igyekszik nem
mozdítani a bábukat. Eltart egy darabig, mire megérti ennek a
furcsa, régi játéknak a logikáját, de hamarosan már elragadtatva
kacarászik és viccelődik, a mosolya beragyogja a szobát.
Hosszú idő óta most először érzem magam felszabadultnak és
boldognak. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy ne nyomta
volna a világ súlya a vállam. De itt, Skye mellett olyan nyugalom
száll meg, amilyet még soha nem éreztem.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Skye

A valóság utolér minket.

Egymás karjaiban töltöttük az éjszakát, de ma reggel egyedül
ébredtem. Ez volt a legtökéletesebb huszonnégy óra, ám az idő
senkivel sem kivételezik, és mielőtt még tovább szaladna, szembe
kell néznünk a háború utóhatásaival.
Kinyújtóztatom a karomat, és pislogok a hálószoba hatalmas
ablakán beáramló reggeli fényben.
A tegnapot Tobias karjaiban töltöttem, bepótoltuk az elveszett
időt, de most, a kora reggeli napsütésben kilépek az ágyból, és
indulok, hogy megnézzem a kilátást. Gyönyörű ez a birtok. Fel sem
tűnt, amikor idejöttünk, és akkor sem, amikor Tobiast ápoltam, de
most már látom, s bár fogalmam sincs, hol lehetünk, azért
gyönyörű.
Arra a városra emlékeztet, ahol felnőttem, Reddingtonra.
Sűrű lombok, magas fák mindenütt, talán ezért választotta ezt a
helyet. Senki sem tudna áttörni és megtalálni minket az Édennek
ebben a kicsiny szegletében.
Ahogy elnézek a láthatár felé, a fák enyhén hajladoznak a
szélben. Gyönyörű, akár egy tökéletes nyári nap. De valami azt
súgja, hogy a mai nap nem erről fog szólni.
 Otthagyom az ablakot, és belépek a fürdőszobába, hogy
szalonképessé tegyem a külsőm. Nem tudom, mi várhat rám a mai
napon, de fel kell készülnöm.
Hamar végzek a zuhanyozással és az öltözködéssel. Fogok egy
szűk nadrágot és egy pólót, amit Tobias hagyott nekem a pulton,
majd kisétálok a hálóból, és elindulok, hogy megkeressem.
Előbb hallom meg a hangjukat, mint hogy meglátnám őket.
Gideon és Tobias már az asztalnál ülnek, amikor belépek a
konyhába.
– Reggelt! – Tobias fel akar állni, de megrázom a fejem. Még nem
épült fel teljesen, és tegnap nem sokat pihentünk.
Azt mondta, nincsenek fájdalmai, de tegnap este lefekvés előtt
láttam, hogy grimaszol. Nem finomkodtunk egymással. Elönt a pír,
amikor eszembe jut az előző éjszaka. És nap. És reggel.
Hátat fordítok nekik, hogy ne lássák, ahogy elvörösödöm. Fogok
egy bögrét, megtöltöm kávéval, majd leülök Tobias mellé az
asztalhoz. Előrehajol, az ajka már az ajkamon.
Meglep, hogy nyíltan kimutatja az érzelmeit. Azt hittem, nem az a
fajta pasi, akivel kézen fogva lehet andalogni, de ahogy elhúzódik és
rám néz, egyértelműnek tűnik, hogy inkább csak megjelölte a
területét.
– Reggelt! – Bugyuta vigyor terül szét az arcomon, ahogy Gideonra
sandítok, aki velem szemben ül.
– Jó reggelt, Skye!
– Megzavartam valamit? – Belekortyolok a kávéba.
– Semmi olyat, amit ne tartozna rád is – rázza a fejét Tobias.
– Mert én vagyok a jogi képviselőd? – kérdem.
Megint a fejét rázza, megfogja a kezem és végigsimít a
tetováláson.
– Nem. Nem azért, mert az ügyvédem vagy.
 – Megborzongok a pillantásától, és szavak nélkül is tudom, hogy
azért vagyok itt, mert jelentek neki valamit. Mert azt akarja, hogy itt
legyek.
Mert szüksége van rám.
Egész idő alatt, amióta Tobias visszatért az életembe, nem tudtam
pontosan meghatározni az érzést, ami rám tör, ha a közelemben
van. Csak most értettem meg, miután visszakaptam az emlékeimet,
miután megértettem a közös múltunkat, hogy miért éreztem, hogy
valami összeköt minket, attól a pillanattól kezdve, hogy először a
szemébe néztem. Az évekkel ezelőtti szavai még mindig tisztán a
fülembe csengenek. Én vagyok a repülő, te pedig az ég.
– Mikorra érnek ide a srácok? – Gideon kinyújtja a kezét az asztal
közepén lévő vízért, és tölt magának egy pohárral.
– Hamarosan. – Tobias felé fordul, közben a combomra teszi a
kezét.
Bárcsak ne lenne rajtam nadrág. Nincs is jobb a világon, mint
érezni az érintését a meztelen bőrömön.
– Ki jön? – Megfogom a kezét, mert szükségem van a kapcsolatra.
Mindig meg akarom érinteni őt. Ez az egyetlen, ami megnyugtat.
– Csak néhány bizalmasom.
– Szükséged lesz rám? – A keze megmozdul, az ujjait enyhén a
tetoválásomra nyomja, mintha azt mondaná, hogy maradjak.
– Nem mész sehová, Skye. Ott leszel, ahol én. – Amikor nem szólok
semmit, mélyen a szemembe néz. – Megértetted?
– Úgy valahogy – nyögöm ki.
– Hagyj minket! – szól oda Gideonnak, aki gyorsan feláll és
magunkra hagy.
Közelebb húzza magához a székem. Visszhangzik a nyikorgása.
Szemtől szemben ülünk, csak egy leheletnyi távolságra.
 – Te vagy az egyetlen, ami számít nekem. Te vagy a mindenem.
Megértetted?
– Igen.
– Ha arra kérsz, hogy hagyjam abba…
Megrázom a fejem.
– Nem foglak.
– Tudom, de a kedvedért megtenném.
Előrehajolok és az ajkára tapasztom az ajkam, hogy elmondjam
neki mindazt, amit túlságosan félek kimondani egy csókkal. Nem
sok mindentől félek, de a gondolat, hogy elveszíthetem őt, megbénít.
Egyszer már elvesztettem.
– Mi a baj?
Eltöprengek, kimondjam-e, ami zavar, ám amint kinyitom a
számat, kibukik belőlem.
– Nem veszíthetlek el még egyszer.
Tobias azonnal reagál, és mire észbe kapok, már le is húzott a
székről, és az ölébe ültetett.
Lehet, hogy az érintése megnyugtat, de ez, a karjaiban ringatózni,
olyan, mint a hazatérés.
– Nem fogsz.
– Ezt nem tudod megígérni. – A mellére hajtom a fejem.
– Nem, nem tehetem.
Mindketten olyan sokat vesztettünk. Tudjuk, milyen sötét és rideg
lehet néha a valóság.
– Beszélnünk kell az apáddal. – Tobias szorosabban ölel magához,
nem hagyja, hogy elmozduljak. Felkapom a fejem, hogy ránézzek. –
Ki kell derítenünk, miért hazudott neked.
– Talán nem is volt hazugság? Talán azt hitte…
– Nem, Skye. Tudta. Ő volt aznap a szolgálatban lévő rendőr, és ő
fogadott téged örökbe. Többről szól ez a történet, mint amit mi
tudunk.
Bólintok, ezzel nem tudok vitába szállni.
– Ideje, hogy mindent megtudjunk. – Lehajtja a fejét, és csókot
lehel a számra. Belém fojtja az ellenvetéseimet.
Igaza van.
Egész életemben a sötétségtől rettegtem, de ideje, hogy kitárjam
az ajtót, és kinézzek rajta. Ideje, hogy rávilágítsak a múltra. Csak így
tudunk továbblépni. Meglátni a teljes igazságot.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Tobias

Mindenki eljött.
Körbeülünk egy nagy asztalt, mintha csak pókerezni készülnénk.
Pedig nem így van. Nem Cyrus házában vagyunk.
Nem is péntek este van, és nincs százezer dolláros nevezési díj az
asztalon. Ez nem is egy baráti játék pénzbeli tét nélkül. Nem, ez
valami egészen más, és sajnos folyamatosan ez történik. Nem
könnyű elhagyni az alvilágot, és még nehezebb úgy távozni, hogy
maradt egy befejezetlen ügyünk.
– Mi a terv? – kérdi Lorenzo, mielőtt a szájához emeli a whiskyt,
én pedig odanézek felé. Matteo, az unokatestvére és korábbi főnöke
mellette ül. Ennyit a visszavonulásról. Nem csak ő bújt elő az
önkéntes száműzetéséből. Alaric Prince is az asztalnál ül, akárcsak
Cristian, aki átvette Alaric helyét, amikor az otthagyta a
fegyverkereskedést.
Szemközt Cyrus és Trent ülnek.
– Ki kell csalogatnunk Felixet a rejtekhelyéről – mondja Trent, és
a teremben mindenki egyetért vele.
– Ez nem olyan egyszerű. – Minden szem Cyrusra szegeződik. –
Úgy hallottam, hogy a támadás óta egy lélek sem látta. Jax, van
valami hozzáfűznivalód? – Jaxson Price fizikailag nincs jelen, de a
hangja felcsendül az éterben, hála a legmodernebb
megfigyelőrendszernek, amelyet Jaxson és a biztonsági cége szerelt
be.
Jaxson feladata volt megtalálni Felixet, ami azt jelenti, hogy
minden bizonnyal már meg is találta.
– Nem látták, persze, de ez nem azt jelenti, hogy nem tudjuk, hol
van – mondja.
– Na, és hol van, Jax? – Felemelem a poharamat és iszom egy
kortyot.
– Odahaza – Jax hangja végigdübörög a térhatású
hangrendszeren.
– A saját lakásán?
– Igen.
– Bátor. – Leteszem a poharat. – Annyi tisztesség sincs benne,
hogy legalább színlelje, hogy bujkál.
– Nincs. Az alkalmazottai szerint megfázott, de otthonról intézi az
ügyeit. Még egy új bevásárlóközpont miatt is zoomol, amit építtetni
akar.
– Te most viccelsz, baszd meg? – Erre felszökik a vérnyomásom.
– Nem. – És hallom Jaxson hangján, hogy komolyan beszél.
– Én itt kuksolok… – kezdem, mielőtt Lorenzo félbeszakít.
– Kefélsz – viccelődik Lorenzo, mire összeszalad a szemöldököm.
– Vigyázz a szádra! – csattanok fel fenyegetően.
Lorenzo megadóan felemeli a kezét.
– Én tévedtem. – Rám pillant, és megcsóválja a fejét. – Ha már itt
tartunk, elmagyaráznád, hogyan jutottál az ügyvéded szándékos
bosszantásától odáig, hogy…
– Lorenzo… – figyelmeztetem.
– Hogy nem bosszantod.
– Mennyit tudsz a múltamról? – kérdem, és halk lábdobogást
hallok.
– A múltunkról – szól közbe Skye, ahogy átsétál a szobán, és
helyet foglal mellettem.
– Kurva keveset – szól Cyrus érdes hangon.
– Mert ez a seggfej mindannyiunk elől eltitkolta. – Lorenzo mindig
is előszeretettel piszkált, amiért elzárkóztam, így nem meglepő,
hogy ezt mondja. – A hallgatás ideje lejárt. Mondj el mindent.
Mélyet sóhajtok, és érzem, hogy Skye megfogja a kezem az asztal
alatt.
– Legalább húszéves ez a sztori. És még hiányzik néhány
darabkája. – Kihagyom a számukra lényegtelen apró részleteket.
Nem árulom el nekik, hogy aznap volt a születésnapom. Azt sem,
hogy Skye-nak is. – Apámmal néhány hónappal azelőtt költöztünk
Reddingtonba. A kartell apámat küldte, hogy New Yorkban terjessze
a kokaint. A terv az volt, hogy megvetik a lábukat a környező
államokban. Reddington szerencsés fekvése nemcsak a kikötőhöz
való hozzáférést biztosítaná, hanem a biztonságot, hogy egy
kisvárosban észrevétlenül megbújhat.
Skye megszorítja a kezemet.
– A terv azonban nem volt jól átgondolva; már volt itt egy
terjesztő. Kirobbant a háború. Elég messze a várostól, hogy ne
érintse, de voltak ellenségeink, és az ellenség példát akart statuálni
velünk a kartell felé.
– Volt a városban egy kisvendéglő, ami híres volt a tejes
turmixairól. Csak arra vágytam, és, nos, ott csaptak le ránk.
Mészárlás volt. Apámat megölték, Skye szülei a kereszttűzben
haltak meg.
– Felix? – Cyrus előrehajol, én pedig bólintok.
– Igen.
– Ebben gyökerezik hát ez a vendetta? – Szinte látom, ahogy
forognak a kerekek Cyrus fejében. Az arca komor, az állkapcsa
megfeszül.
– Igen.
– És ő tudja? – Cyrus úgy tűnik, hogy minden elvarratlan szálat
felderít a fejében, de amíg nem mondok el neki mindent, maradnak
olyan kirakós darabkák, amiket nem fog tudni a helyükre illeszteni.
– Nem.
Cyrus felvonja a szemöldökét.
– Apámat Tobiasnek hívták. Miután meghalt, nevet változtattam,
felvettem az ő keresztnevét, és a nagybátyám vezetéknevét.
– Felix tehát azt hiszi, hogy csak New York irányításáért harcol,
nem pedig egy múltbeli tettéről van szó?
– Igen.
– És te?
– Megerősítést akartam, hogy ő volt az.
– És megtaláltad?
– Papíron senki sem tudta rábizonyítani. Mintha ott se lett volna.
Nem felelt a bűntényért. Senki, akit utána elfogtak, nem mondta,
hogy Felixnek bármi köze volt hozzá. A helyi drogkereskedőket
mind összeterelték és letartóztatták. Ez volt New York történetének
legnagyobb drogfogása és letartóztatása.
Lorenzo bólint.
– Tele voltak vele az újságok. Karriereket indított be a nagy fogás.
Nem tudtam, hogy te is benne voltál. Tudtam, hogy Kosta vagy, de
azt hittem, George Kosta fia. Ő legendás volt.
– George a nagybátyám volt. Anyám húgának a férje. Ő nevelt fel
engem.
– Hogy tudtad ezt eltitkolni előlünk? – Cyrus ölni tudna a
pillantásával.
– Nem könnyen.
 – És kurvára nem gondoltad, hogy tudnunk kéne róla? –
Felpattan, felborul a széke. Már értem. Háborút indítottunk egymás
ellen. Ilyesmit eltitkolni előlük hatalmas bizalomvesztés.
– Cyrus. – Már el is tűnt.
– Adj neki egy percet – szól Matteo. – Figyelj, ember, én megértem.
Tudom, miért nem nyíltál meg előttünk, de nézd a mi
szemszögünkből. Beengedtünk az otthonunkba. Találkoztál a
gyerekeinkkel.
Létezik egy íratlan szabály a hozzánk hasonló férfiak között, amit
megszegtem. Felállok és követem Cyrust.
– Mondj egy okot, hogy miért ne öljelek meg! – esik nekem a
folyosón.
Tajtékzik.
– Eljöttél a házamba, és belehazudtál a kibaszott pofámba. Rád
bíztam Ivy életét. Rád bíztam a kibaszott családomat. – Bár sosem
hazudtam nyíltan, az igazság elhallgatása a mi köreinkben egy és
ugyanaz. – Tudtam, hogy ki akarsz szállni. Tudtam, hogy utálod
Felixet. Nem is érdekel ez a szarság. De a kibaszott neved…
Mármint. A kurva életbe!
– Az a fiú az apjával együtt meghalt.
Ami nem hazugság. Egy részem tényleg meghalt aznap. Ezért
rázott meg annyira, hogy Skye halottnak hitt. Mennyire közel állt az
igazsághoz!
– Ez nem elég indok. – Az arcára van írva, mennyire
megbántottam. Úgy kezelt engem, mint a saját családját. Talán nem
a hagyományos értelemben, de mégis egy család voltunk.
Közelebb lépek hozzá és megfogom a vállát.
– Elbasztam. – Leengedem a karom és hátralépek. Adok neki egy
pillanatot, hogy végiggondolja. – Többé nem fordul elő.
– Na igen. Kurvára elbasztad. – Felemeli a karját, és megvakarja a
fejét. – Van még valami, amit elhallgattál előlem?
– Nincs.
Bólint, de nem nekem, hanem magának, majd a szemembe néz, és
felemeli a mutatóujját.
– Egyszer. Most az egyszer fordult elő.
Nem kell kifejtenie a fenyegetést. Meg fog ölni. És hogy őszinte
legyek, meg is érdemelném. Kevesebbért is öltem már. Szó nélkül
sarkon fordul, és visszamegy az asztalhoz.
– Miből gondolod, hogy Felix tette? – Újra az ügyre koncentrál,
aminek örülök.
– Az eset után ő került hatalomra New Yorkban, így ennek van a
legtöbb értelme.
– De nincs bizonyítékod. Semmi, ami a mészárláshoz kötné. –
Megrázom a fejem.
– Nincs.
– Szóval… lehet, hogy neki ehhez semmi köze.
– Lehet, de erősen kétlem.
– Na és te? – Cyrus most Skye felé fordul. – Te neki dolgozol. És
nem véletlenül.
– Nem – erősíti meg Skye.
– Miért dolgozol Felixnek?
– Nos, tulajdonképpen nem neki dolgozom, hanem egy ügyvédi
irodának, ami történetesen őt is képviseli. – Cyrus a tekintetével
jelzi, hogy hagyja abba a rizsázást. – De ha már így megnyíltunk
egymás előtt, igen, volt okom feltételezni, hogy Felixnek köze volt
hozzá.
– Miért?
– Voltak bizonyítékaim, melyek szerint éppen akkor
Reddingtonban… üzletelt. Szerintem ez egy kicsit több, mint
véletlen egybeesés.
 – Miféle bizonyítékok? – Cyrus olyan, mint egy kutya a csontjával.
Addig nem száll le Skye-ról, amíg a lány el nem mond neki mindent.
– Az apámnak… – Megrázza a fejét. – A nevelőapámnak van egy
aktája a mészárlásról.
– Miért van apádnak aktája a bűntényről?
– Ő volt aznap az ügyeletes rendőr.
– Fejtsd ki.
– Az örökbe fogadó apám volt az a rendőr, aki ránk talált a
tárolószekrényben. Amikor felébredtem a kórházban, a szüleim
meghaltak. Engem meglőttek. Zavaros volt a helyzet, és egyedül
voltam, mint a kisujjam. Először nevelőszülőként gondoskodott
rólam, aztán örökbe fogadott.
– És azt hazudta neked, hogy meghaltam – teszem hozzá halkan.
– Így volt, és ki fogom deríteni, hogy miért. De előbb ki kell
dolgoznunk egy tervet. – Eltökélt pillantást vet rám, és nem bírom
megállni, felnevetek. A hangra mindenki felkapja a fejét az
asztalnál. Ritkán hallanak tőlem ilyet, így megértem a
döbbenetüket.
– Mesélj az aktáról, amit találtál – kéri Cyrus.
– Érdekes módon semmi köze a szüleink ügyéhez – magyarázza
Skye. – Más egyéb bűncselekményekkel foglalkozott, amik abban az
évben történtek.
– Folytasd…
– Olyan beruházásokat érint, amiket az ügyfelem, Felix Bernard
finanszírozott. Nem sok minden derült ki belőle, de
elgondolkodtam. Milyen kapcsolatok fűzték Felixet ahhoz a
városhoz, és mit nyerhetett rajtuk? Mivel már tudom, hogy a
bevásárlóközpontokkal a kétes ügyletek takargatja, eltűnődtem,
hogy talán ő áll az egész hátterében.
Bólintok.
 – Engem is ez vezetett hozzá. Összekötöttem Felixet egy
reddingtoni építési engedéllyel. A mészárlás előtt vásárolta meg az
ingatlant.
Skye elgondolkodik.
– Mi lehetett a célja a háborúval?
– Hogy az ő kezében összpontosuljon az irányítás. Az övé a föld és
a kábítószer-terjesztő lánc, így arra használta a helyet, hogy azon
keresztül terjessze a drogot az államban. Az ingatlan elsőrangú
helyszín.
Skye egy pillanatra összeszorítja a száját, mielőtt bólint. Úgy
tűnik, mindketten ugyanarra a következtetésre jutottunk.
– Az apám üzlete gátat szabott a tervének – teszem hozzá, mire
felsóhajt.
– És a családom is áldozatul esett – suttogja megtört hangon.
Skye fészkelődni kezd, úgy fordul, hogy már nem látszik az arca.
Tudom, mit csinál. Nem akarja, hogy lássák az arcán felvillanó
érzelmeket. Ezt a szokást túlságosan jól ismerem. Évek óta
mindenkit távol tartok magamtól az életemben.
Most, hogy ilyen tisztán látom Skye fájdalmát, és rádöbbenek,
mennyire szeretném megszabadítani tőle, belátom, hogy tévedtem.
Nem lehet mindent egyedül elintézni. Néha szükség van egy kis
segítségre, és olyan emberekre, akikre támaszkodhatunk.
Körülnézek a szobában. Ezek az emberek mind itt vannak.
– Egy pöcs voltam – közlöm az egész szobával, úgy általában. –
Mindannyiótokkal. – Skye hátára pillantok. Az ölébe teszem a
kezem, mire felém fordul. – Ennek ellenére még mindig itt vagytok
nekem. Hálás vagyok érte.
– Dögunalmas szarság. Mintha nem lenne jobb dolgom –
zúgolódik Lorenzo, de tudom, hogy csak a szája jár. Egy pillanatra
elcsendesül a szoba, mielőtt Cyrus előrehajol, és az asztalra
könyököl. Kimerültnek tűnik, mintha az egész világot cipelné a
vállán.
Ismerem az érzést. Az elmúlt néhány év maga volt a pokol.
Gyanítom, hogy az elkövetkezők se lesznek jobbak.
– Kell egy terv. Egy olyan, amivel előcsalogathatjuk Felixet a
rejtekhelyéről.
Ismét hallgatunk, mindenki azon agyal, hogy mivel lehetne
rávenni Felixet, hogy leleplezze magát.
Skye szólal meg elsőként:
– Használjatok engem.
Mi a faszom?! Kizárt, hogy bárki fontolóra venne ilyesmit, de
ahogy megakad a tekintetem Lorenzón, látom, hogy már kattognak
a fogaskerekek.
– Nem! – Nyomatékosítom mindenkinek a szobában, mielőtt
ráharapnának.
– Legalább hallgass végig… – kezdi, de nem hagyom, hogy
befejezze.
– Azt mondtam, hogy nem. Szó sem lehet róla. – Dühödt pillantást
vetek rá.
Skye Matthews a rá jellemző módon vállat von, rám se néz, és a
teremben lévő többi férfihoz fordul. Erős természete és kemény
fellépése egyszerre bosszant és felizgat. Az utóbbit elfojtom, és
átadom magam a bosszúságnak.
– Mit gondol Williams, hol vagyok? – Cyrusnak szegezi a kérdést,
mintha ő irányítaná a műsort. Megjegyzem: ebben téved.
Közbeszólok:
– Ne válaszolj!
Skye rám pillant.
– Ez egy logikus kérdés. Tudja, hogy itt vagyok?
 – Nem – feleli Cyrus.
– Úgy állítottam be, mintha megrázott volna a tény, hogy eltűnt az
ügyfeled – halljuk ezúttal Jax hangját a hangszórókból.
Skye őszintén elcsodálkozik.
– Mégis, hogy csináltad? – kérdi. Különös éle van a hangjának,
amit olyan alkalmakra tartogat, amikor bosszús. Márpedig most
dühbe gurult. Jogosan.
Feláll és mászkálni kezd a szobában. Ide-oda járkál, és eltűnődöm,
vajon mi járhat a fejében. Amennyire ismerem, nyilván
felbőszítette, hogy Jaxson Price valószínűleg feltörte az e-
mailfiókját, és ellopta a személyazonosságát. Engem nem hökkent
meg különösebben, igaz, láttam már ennél rosszabbat is.
Lenyűgöző nézni, ahogy lejátszódnak az arcán az érzelmek,
miközben azon morfondírozik, hogy mit mondjon. Néhányszor
kinyitja a száját, majd hang nélkül becsukja, és ráncok jelennek meg
a szeme körül. Amikor végre megszólal, nem azt mondja, amit
vártam.
– Akkor működhet a terv. És Jaxson…
– Igen, Skye?
– Ha még egyszer meghekkelsz, kinyírlak.
Jax felröhög.
– Vettem.
– Mi jár abban az okos kis fejében, ügyvédnő? – élcelődik Trent
derűsen.
– Használjatok engem! Ha nem tudja, hogy itt vagyok, lehetnék én
a csali. – Skye olyan tárgyilagosan beszél, hogy szinte képtelenség
ellenkezni vele. Én azonban hallani sem akarok róla.
– Mint már mondtam, nem. – Szigorú pillantást vetek rá, hogy
elhallgattassam és véget vessek ennek az őrületnek. Összehúzom a
szemem, az állkapcsom megfeszül, mert, hogy még rosszabb legyen
a helyzet, egy pillantásra sem méltat, amikor ezt teszem.
Nem. Előbb Cyrusra, majd Lorenzóra néz. Amíg én a haragommal
küzdök, ő nekik könyörög, az én embereimnek, hogy a pártját
fogják. Hogy hagyják, hogy feláldozzuk őt.
– Kurvára szó sem lehet róla. – Felpattanok, a szék hangos
csattanással elzuhan a padlón.
– Tobias! – Minden szempár Matteo felé fordul. – Joga van
megvívni a saját csatáját. – Gyilkos pillantást vetek rá.
– Csak óvatosan, kuzin, ingoványos talajra léptél. Tobias úgy fest,
mintha legszívesebben elevenen megnyúzna téged.
– Lehet, de nekem elhihetitek, amikor azt mondom, hogy Skye-
nak igaza van. Néha félre kell tennünk a félelmeinket.
– Nem semmi ezt éppen tőled hallani, Matteo! – csattanok fel. – Ha
a helyemben lennél… Ó, egy pillanat, hiszen már voltál, és
elvesztetted a fejed.
– Nem védheted meg örökké. Néha neki kell megvédenie téged.
– Azt hiszed, nem tudom, baszd meg? Mindketten lőtt sebeket
kaptunk, örök emlékeztetőül arra a két alkalomra, amikor már
megvédett. – A nyomaték kedvéért felhúzom a pólómat, csak
merjenek tiltakozni az asztalnál.
Ekkor érzem, ahogy puhán a vállamra teszi a kezét, hogy felhívja
magára a figyelmemet és megnyugtasson. Sikerül. Elég, ha a
közelemben van, rögtön lecsitítja a bensőmben fújtató vadállatot.
Mire észbe kapok, odalép mellém, és átkarolja a derekamat.
– Meg kell tennem, Tobias. – Nem kér engedélyt, miért is tenné.
Kész tények elé állít, mégis a támogatásomat kéri.
– Tobias… – Az ajka az ajkamhoz ér, kérlel, hogy nézzem az ő
szemszögéből. – Az én szüleim is meghaltak.
Tudom, hogy igaza van, és azt is tudom, hogy ez a legjobb
megoldás. Vonakodva bólintok, ő pedig ismét megcsókol, mielőtt
elhúzódnék tőle.
– Hát jó. Megcsináljuk, de ehhez bombabiztos terv kell. Olyan,
amiben Skye-nak esélye sincs megsérülni. Hallod, Jax? Bármilyen
terv legyen, és nem érdekel, hogy csinálod, mindent látnunk és
hallanunk kell.
– Értem.
– Most pedig mindenki töltsön magának egy italt. Ideje, hogy
kidolgozzuk a francos részleteket.
Így vagy úgy, de elkapjuk Felixet. Csak imádkozom, hogy ne
ütközzünk váratlan bonyodalmakba.
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Skye

A fiúk mind elmentek. Kettesben maradtunk. A terv az, hogy holnap

újra felbukkanok, és Tobias ellenvetései és a hekkelés miatti
bosszúságom ellenére eljátszom az aggódó ügyvéd szerepét.
Jelen pillanatban a pletykák szerint Tobias Kosta meghalt abban a
robbanásban. Ezt a sztorit akarjuk eladni. Az álhír ugyanis
mozgásteret ad nekünk, és időt, hogy előcsalogassuk Felixet. Ami
azt jelenti, hogy elő kell bújnom, be kell mennem az irodába, és
személyesen kell kicsalogatnom a rejtekhelyéről.
Jelenleg nem tudok erre gondolni. Ahelyett, hogy egész éjszaka
rágódnék, azt a kevés időt, ami megmaradt nekünk, inkább
Tobiasszel akarom tölteni.
Amikor visszaérünk a hálószobába, Tobias távolságtartónak
tűnik. Kerüli a szemem. Elfordítja az arcát, és meredten bámul
maga elé. De nincs ott semmi. Őt ismerve a szőnyegen lévő szöszt
nézi, és a gondolataiba merült.
– Mire gondolsz? – kérdem.
Nem válaszol. Ehelyett közelebb húz magához, átkarol, és a
vállára hajtom a fejem.
– Arra, hogy ha csak egy ujjal is hozzád ér, Skye…
– Nem fog – vágok közbe, és elhúzódnék tőle. Tobias azonban nem
ereszt.
– Ezt nem tudhatod. Nem tudhatod. – A hangja bársonyosan
simán szól, mégis kemény, mint az acél. – Mi van, ha nem vagyunk
ott, és valaki bántani próbál?
– Nem fog megtörténni. Tudok vigyázni magamra.
– De mi van, ha mégis megtörténik?
– Tobias, tudok vigyázni magamra. Engem nem kell féltened.
– Én már húsz éve féltelek. – Úgy érzem, meghasad a szívem.
Egy pillanatra visszarepülök a múltba, a tárolószekrénybe abban
a falban.
Magától becsukódik a szemem, és úgy látom magam előtt, mintha
csak tegnap történt volna. Legszívesebben kinyújtanám a kezem, és
megérinteném az előttem kuporgó fiút.
Amikor megmozdul mellettem, visszatérek a jelenbe, de bárcsak
visszamehetnék az időbe, és ott maradhatnék mellette.
Nem tudok visszamenni. Csak előre mehetek. A jelenben kell
élnem.
Most kell vigyáznom rá. Meg akarom gyógyítani, megnyugtatni,
ahogy ő is megnyugtatott engem annyi évvel ezelőtt.
– Nem tudsz mindig megvédeni – suttogom a hajába. – Különben
belehalnék az unalomba. Hagynod kell, hogy éljem a saját életemet,
és segítsek neked. Ezt együtt kell megcsinálnunk. Ez az egyetlen
módja, Tobias. A jelen nem sokban különbözik a múlttól. Azért éltük
túl azt a poklot, mert segítettünk egymásnak.
A légkör a szavaimtól terhes. Elcsendesül körülöttünk a szoba.
Egyikünk sem szólal meg, talán azért, mert egyikünk sem tudja, mit
mondjon. Lepillantok a kezemre és az ujjaimat tördelem.
– Szerinted miért hazudott nekem? – kérdezem végül.
– Erre csak ő tudja a választ. – Aggaszt az él a hangjában.
– Beszélnem kell vele.
 – Beszélni is fogsz, de nem ma este.
Ellép mellőlem és letérdel elém. Megfogja a kezemet, a csuklómat,
és végigsimít azon az érzékeny ponton.
– Skye, ha ennek egyszer vége, mindennek utánajárhatunk. –
Felemeli a fejét, behunyja a szemét, majd kinyitja, és felnéz rám. –
Megígérem, de kérlek, előbb gondoskodnunk kell Felixről. Tudni
akarom, hogy biztonságban vagy.
Megértem a szándékait. Nekem is ugyanezek a gondolatok
futottak át az agyamon, amikor meghallottam, hogy Felix rajta akar
ütni. Mielőtt tudtam volna, hogy ki ő és miféle kapcsolat van
köztünk, el sem tudtam képzelni, hogy elveszítsem. Nem akartam
olyan világban élni, amiben ő nincs jelen.
Sem akkor. Sem most. Soha többé. Éles fájdalom hasít belém a
gondolatra, és rádöbbenek… hogy szeretem őt.
Szeretem Tobias Kostát.
Valószínűleg azóta szeretem, amióta először találkoztunk. Azóta,
hogy abban a szekrényben békére leltem életem legszörnyűbb
pillanatában. Elakadt a lélegzetem a kinyilatkoztatástól. Túlságosan
félek attól, hogy szeressem és elveszítsem. Bele se merek gondolni,
hogy végignézzem a halálát.
– Mi a baj? – Felemeli az államat. A szeme tükrében meglátom.
Nem kell kimondania, mert látom, hogy ő is szeret.
– Te szeretsz engem – suttogom. Ez nem kérdés, hanem kijelentés.
Bólint.
– És te szeretsz? – Elakad a lélegzetem. Úgy néz rám, mint aki
elveszett, de végre megtalálták.
– Igen. – Elmosolyodom, és érzem, hogy nagyot dobban a szívem.
– Én is szeretlek. De…
– Mondd el!
– Nem akarlak szeretni és elveszíteni. – Ez a legnagyobb
félelmem. – Annyira félek.
– Tudom – mondja Tobias lágyan. – De nem kell félned. Ne félj.
Minden rendben lesz. Mindig kialakulnak a dolgok. – Megenyhül a
tekintete. – Soha nem fogsz elveszíteni. Mindig itt leszek neked,
Skye.
Azzal feláll, megfogja a kezem, és odavezet az ágyhoz.
Ledönt a matracra, majd levetkőztet, és ő is megszabadul a
ruháitól. Miután mindketten meztelenek vagyunk, rám mászik.
Érzem, ahogy keményen és duzzadtan bököd.
Bár tudom, hogy mire számíthatok, egyetlen gyors lökés, és
levegőt sem kapok, felhördülök a hirtelen mozdulatra.
Egy pillanatig semmi sem történik. Hagyja, hogy alkalmazkodjak.
Így fekszünk egy röpke másodpercig, átadjuk magunkat az
érzésnek, hogy a testünk összeforrt.
Bárcsak örökké így maradhatnék, de ahogy felnézek Tobiasre, a
szája makacsul összeszorítva, látom, hogy minden erejével próbál
mozdulatlan maradni.
Felfelé lököm a csípőmet, a testemmel adom értésére, hogy mit
akarok.
A szája a számra tapad, és dugni kezd.
Megadja nekem, pontosan azt, amire szükségem van. Mámorító
tempóban mozog bennem.
De hamarosan ez sem elég, többet akarok. Átkarolom a nyakát, és
vad, elkeseredett hévvel, egyre erősebben csókolom. Nem hagyja
megválaszolatlanul, a mozdulataival reagál, érezteti, mennyire akar
engem.
– Gyorsabban! – lihegek. – Keményebben! – Köré fonom a
lábaimat, hogy ösztökéljem, hogy rávegyem, hogy gyorsítson. Erre
önfeledten felnevet. Ritkán hallom ezt a hangot. Ugyanúgy szeretem
a nevetést, mint a tulajdonosát.
 Kíváncsi vagyok, hogyan fogjuk tölteni ezt a napot.
Egy ideig ez lesz az utolsó.
Mintha Tobias olvasna a gondolataimban, átszeli a konyhát, és
megáll előttem az asztalnál.
– Gyere. El akarlak vinni valahová.
Leteszem a bögrét és felnézek rá. Ma olyan békésnek tűnik. Hol
van már az a férfi, akivel az irodában találkoztam? Nem, ez egy
másik Tobias. Egy könnyedebb. Bárcsak mindig ilyen lenne. Ez a
Tobias olyan, mint a napsütés, sütkérezni szeretnék benne.
Holnapra elpárolog az elégedettsége, és fogalmam sincs, mikor tér
vissza.
– Hová megyünk?
– Meglepetés. – Olyan derűs a hangja.
A mosolya megdobogtatja a szívem. Ha nem lennék már most
szerelmes, a mai nappal biztos belezúgnék.
Felállok és átkarolom a nyakát. Hozzásimulok, beszívom az
illatát. Kellemes fahéjas-fás illat csiklandozza az orromat.
Csókot nyom a fejem tetejére, majd elhúzódik és kézen fog.
Kilépünk a hátsó ajtón.
– Sétálni megyünk?
– Meg akartam mutatni a birtokot.
Odaérünk egy ösvényhez az erdő szélén, és elindulunk rajta.
Ahogy beljebb hatolunk a sűrű fák közé, sötétebb a táj, a nap fénye
már alig szűrődik be a lombok alá.
Mintha egy tündérmesébe csöppentem volna. A sötét erdő és a
hosszú ösvény… Szinte arra számítok, hogy egy mézeskalács
házikónál lyukadunk ki.
Ehelyett egy kis játszóházhoz érünk, amit az egyik fára építettek.
– Mi ez?
– Gyere fel, megmutatom.
 A fa törzsére öreg, rozoga létrafokokat szögeltek.
Tobias hirtelen megáll, lassan felém fordul, és a létrára mutat.
Furcsálló pillantást vetek rá, majd felnevetek.
– Francokat!
Állhatatosan néz rám.
– Ígérem, teljesen biztonságos.
– Viccelsz? Egy halálos csapdának néz ki!
– Hagynám, hogy bármi történjen veled?
– Nem.
– Akkor fel a fára!
Tobias mellettem áll, ahogy mászni kezdek.
Sokkal nagyobb és biztonságosabb, mint első ránézésre
gondoltam. Ezt nem gyerekek építették. Egészen profinak tűnik.
– Honnan tudtad, hogy itt van?
– Én építettem.
– Miért?
Bemegyek a faházba és leülök a padlóra. Tobias, aki túl nagy
termetű, csodák csodájára kint marad.
– A gyerekeimnek építettem.
– A gyerekeidnek? – Nagyot dobban a szívem.
– Ha majd lesznek.
Idegesen nevetgélek.
– Vagy úgy.
– Ne izgulj, nem sietek.
– Jó tudni. – Játékosan rácsapok a kezére, mire elkapja a
csuklómat. Megsimogatja, a hüvelykujja a tetoválásomat
masszírozza.
– Mire emlékszel a szüleidről? – kérdi.
Az ajkamba harapok.
– Nem sokra. Nem annyira, mint szeretnék. – Felemelem a fejem,
emlékezni próbálok.
Lelki szemeim előtt kiélesedik anyám kék szeme, fülembe cseng a
mosolya és a nevetése. Apám mellette ül. Mogyorózöld szemét
anyámra emeli, csillog a szerelemtől. Ragályos a mosolya.
– Emlékszem, hogy nézett apa anyámra.
– És hogy?
– Úgy, ahogy te szoktál rám. – Szerelemmel.
Ahogy most is. Mintha én lennék a hold, a nap és az ég. Skye, az ő
égboltja.
– Emlékszel valami jó helyre?
– A kedvenc helyünket elvették tőlünk. Al falatozója volt az.
– Ha véget ér, bepótoljuk a hiányt. Új emlékeket teremtünk.
– Nem tudom, képes leszek-e rá.
– Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek… képes vagy rá.
– És te?
– Én erre a faházra emlékszem.
Elkerekedik a szemem.
– Pont erre?
Felnevet.
– Igen.
– De hogyan…?
– Ez volt az első otthonom. Az otthon, ahol élnem kellett volna. És
egy ideig éltem is. De aztán elköltöztünk apámmal. Mivel
terjeszkedni akart, városról városra költöztünk, hogy apám
megszerezhesse a szükséges kapcsolatokat, így kötöttünk ki végül
Reddingtonban. Évekkel később visszavásároltam ezt a házat.
– De azt mondtad, hogy te építetted a faházat.
– Nos, tulajdonképpen átépítettem. Az, amiben kisgyerekként
ültem, már rég eltűnt, de valaha ezen a fán volt. Emlékszem, itt
a nyelvemen, amikor megnyalom a sebet.
– Ma este beszélnem kell vele.
– Kivel kell beszélned?
Lesújtó pillantást vetek Tobiasre, mintha szórakozna velem.
Megint elneveti magát, de ezt a hangot soha nem fogom megunni.
Ez a kedvencem, zene füleimnek, különösen, mivel tudom, milyen
ritkán fordul elő.
– Az apámmal, Tobias. Olyan ciki vagy. – Felsóhajtok.
– Ciki? Komolyan? Lemaradtam valamiről? Gimibe jársz?
– Hű, de vicces. De komolyra fordítva a szót… – színpadiasan
felsóhajtok, mint egy tinilány –, mit mondjak neki egyáltalán? Úgy
érzem, annyi mindenről szeretnék beszélni vele. Az egészségéről. A
hazugságról. De azt sem tudom, hol kezdjem.
Tobias megfogja a kezem. Megsimítja, érzem, ahogy a
tetoválásomhoz ér.
Azt hiszem, ez a tetoválás lehet a kedvence rajtam, és hiába
szeretem megérinteni, hogy megnyugodjak, Tobias talán jobban
szereti, mint én.
– Bárcsak tudnám! Bárcsak tanácsot adhatnék. De az igazság az,
és tudom, hogy nem akarod ezt hallani, de nem sok időtök maradt.
Szerintem nem kéne veszekedésre pazarolnod az együtt töltött
pillanatokat. Úgyhogy inkább ne áruld el neki, hogy tudod, és várd
meg, hogy ő forduljon hozzád. Mi lenne, ha most csak rólam
kérdeznéd? Kérdezd meg, honnan szerezte az információt.
– Oké, szóval szerinted ne mondjam el neki, hogy tudom, hogy
beteg?
– Ne, Skye. Nem teheted, és nem csak azért, mert ezzel rengeteg
törvényt megszegtél. Ami gyakorlatilag azért is problémás, mert te
ügyvéd vagy, de leginkább azért, mert ezt neki kell elmondania.
Ugye tudod?
 – Tudom.
– Csak nyugodj meg. Ne feledd, ha nem mondta el, az azért van,
mert nem készült fel, hogy megtudd, hogy elveszíted. Talán csak
nem akarja, hogy utolérje a valóság.
– Aha – hümmögök. – Tudom, hogy igazad van. De néha úgy
érzem, mintha egyáltalán nem ismerném őt.
Tobias elengedi a kezem, és már majdnem tiltakozni kezdek,
amikor átkarol és a melléhez szorít. A kedvenc helyem. Az egyetlen
hely, ahol teljes biztonságban érzem magam. Az egyetlen hely, ahol
igazán otthon érzem magam.
– Ő nevelt fel. Szeretett téged. – Bólintok, a szemem megtelik
könnyekkel, amiket nem vagyok hajlandó elhullatni. Még néhány
percig a karjaiban maradok, magamba szívom az erőt, amit ad
nekem. Majd amikor úgy érzem, hogy kellően felvérteztem magam,
a mobilomért nyúlok.
Mielőtt meggondolhatnám magam, már hívom is.
Beletelik néhány másodpercbe, mire felveszi.
– Skye? – A hangja idősebbnek és fáradtabbnak hangzik, mint
legutóbb, ha ez egyáltalán lehetséges.
– Szia, apa!
– Szia, édes kislányom! Hogy vagy? Hiányoztál. – Amikor ezt
hallom, legszívesebben sutba dobnám az egész tervet. Nem akarom
felzaklatni. Tobiasnek igaza van. Lehet, hogy már nincs sok időnk.
– Sajnálom, hogy az elmúlt hetekben nem tudtalak meglátogatni,
apa.
– Túlságosan lefoglalt a város vezetése. – A nevetése olyan, mint a
nap melege. A szívemben őrzöm a hangját.
Próbálom leplezni a saját hangom remegését.
– Aligha.
– Ne mondj ilyet. Hihetetlen vagy.
 Fáj a szívem, ahogy összegyűlnek az el nem hullajtott könnyek.
Tobias is érezheti, mert az ajka a homlokomhoz ér.
– Apa…?
– Igen?
– Gondolkodtam… – Elhallgatok, próbálom eldönteni, hogyan
hozzam fel a témát.
– Soha nem jó időtöltés.
– Tudom, tudom. Az az átkozott agyam. – Felnevetek. – De
mostanában sokat gondolkodtam az életemről. A múltamról.
– Jaj, drága, édes kislányom. – Szinte figyelmeztetően hangzik, és
tudom, hogy témát szeretne váltani. Már lejátszottuk ezt a
beszélgetést, jól ismerem a következő mondatot: – Hagyd nyugodni
a múltat.
– Ne, apa, kérlek. Ezt el kell mondanom.
– Oké. – Tétova a hangja. Talán még ideges is.
– Emlékszem, azt mondtad, hogy az a fiú meghalt – motyogom
értelmetlenül.
– Milyen fiú?
– Tudod, milyen fiú – mondom, ezúttal élesebben, mint akartam.
Hogy felejtheti el, hogy zavarodhatott össze? Mindig is csak egy fiú
volt.
Itt, Tobias karjaiban, érzem, hogy megfeszül a teste. Már nem
olyan, mint egy melengető, ölelni való mellkas. Most úgy érzem,
mintha sziklakövek támasztanák a hátam. Ez nem csak rólam szól.
Közelebb bújok hozzá, átkarolom a szabad kezemmel. Nem
tudom, hogy fogok úgy beszélni, hogy a fejem a nyakára hajtom, de
most nem engedhetem el.
– A fiú, aki velem volt abban a tárolószekrényben.
– Ó!
Mély levegőt veszek, igyekszem megnyugodni, nehogy kiabálni
kezdjek.
– Honnan tudtad, hogy meghalt?
– Az már nagyon régen volt… – Tudom, mit fog mondani.
Megpróbál témát váltani, de nem hagyom.
– Apa! – Figyelmeztető a hangom.
Mély levegőt vesz, amit rekedtes köhögés követ.
Ne térj le az útról, Skye!
– Folyton róla kérdezgettél, de az a helyzet, hogy miután
kórházba került, semmit sem találtam róla. Ez volt a legfurcsább az
egészben. Mintha köddé vált volna.
– És neked ennyi elég volt ahhoz, hogy azt mondd, hogy meghalt?
– Olyan régen volt, már nem emlékszem.
– Kérlek, gondolkozz! – Szinte könyörgök.
Egy percig hallgat, majd újra köhög.
– Körbekérdeztem. Még az ügyészt is felhívtam.
– És…?
– Végül azt mondták, hogy a fiú eltűnt, valószínűleg meghalt. Az
apját akarták megölni… így mindenki azt feltételezte, hogy őt is
elkapták.
– És utána se néztél?
– Akkoriban annyi őrültség történt. Fontosabb dolgom is volt,
mint egy bűnöző gyerekét keresni.
– Apa! – Elhallgattatom, mert nem akarom tovább hallgatni, hogy
mindenki cserben hagyta Tobiast.
– Ott voltál nekem te, Skye. Szükséged volt rám.
– Lehet, hogy neki is szüksége lett volna valakire – suttogom, és
nem tudom, hogy apa meghallotta-e, de Tobias igen.
Elhúzódom és felnézek Tobias kék szemeibe. A végtelen óceán és
a széles égbolt; ez a szempár az én otthonom. – Sajnálom – tátogom,
amit apró mosollyal nyugtáz.
– Most mennem kell, de hamarosan meglátogatlak. – Csüggedtnek
érzem magam, és megszakad a szívem. – Szeretlek – teszem hozzá.
– Én is szeretlek.
Miután megszakítom a hívást, nem bírom tovább visszatartani a
könnyeimet.
– Sajnálom.
– Nincs mit sajnálnod. Így legalább tudjuk. – Tobias próbálja
összeszedni magát, de amikor rápillantok, az igazi énjét látom.
Belátok a maszk mögé, amit a külvilág felé visel. Látom benne a
férfit, aki szenved, és le akarja zárni a múltat.
Amire azóta is vár.
– Gyere. – Elhúzódik és felkel az ágyból. Én is felállok, majd kézen
fog, és magával húz.
– Mit csinálunk? – kérdem, ahogy követem.
– Elmegyünk oda, ahová gondolkodni járok.
– Megint a faházba? – Melegnek érzem az arcomat, ahol
megcsókolt, ahol megérintett.
Megtorpan és rám néz, és önkéntelenül elámulok, mennyire
csillog a szeme.
– Nem – feleli. – A tetőre megyünk.
– A tetőre jársz gondolkodni?
Tobias arca megdermed, és egyre komolyabbá válik.
– Igen.
– Miért?
– Megmutatom. – Mélyen zengő hangjától kellemesen bizseregni
kezd a hasam.
– Oké.
Kézen fogva elvezet egy ajtóhoz, majd fel a lépcsőn. Ahogy az
irodájában, itt is széles és nyitott a lépcsőház. De most, hogy újra
rátaláltam Tobiasre, azt hiszem, elmúlt a klausztrofóbiám.
Megnyugtat a közelsége.
A lépcső tetején újabb ajtó nyílik kifelé.
A friss levegőnek itt más illata van, mint a városban. Sós vizes és
fás illat.
Idefent szabadnak érzem magam, már értem, miért van szüksége
a levegőre.
Amikor kilépünk a tetőteraszra, Tobias felemeli a fejét, és felnéz
az égre. Követem a példáját.
Csillagok ragyogják be az éjszakai égboltot. Mint megannyi apró
teamécses, úgy lobognak és pislákolnak odafent.
Leesik az állam.
– Soha nem láttam még ilyen szépet – suttogom áhítattal.
– Én igen. – Nem a csillagokról beszél.
– Miért jársz ide?
– Szeretem nézni az eget – feleli egyszerűen, de tudom, hogy ez
kettős jelentéssel bír.
Eszembe jut, hányszor kaptam rajta az elmúlt hónap során, hogy
felfelé kémlel.
– Miattam? – suttogom.
– Igen.
Végre leesik a tantusz, szinte letaglóz. Megrogynak a lábaim, de
Tobias elkap és a karjába vesz.
– Én nyugtatlak meg?
– Ahogy téged pedig én. – A tetoválásomra mutat. Megfogja a
csuklómat, és az ajkához érinti. Majd lefektet a csillagos ég alá, és
végigcsókolja testem minden egyes porcikáját. Valahányszor
hozzám ér az ajka, arról mesél, hogy mennyit jelentek neki.
Hogy mindig is szeretett, kezdettől fogva.
Hogy a lelkünk örökre összefonódott.
 És akkor, az égbolt alatt összeforr az ajkunk. Egymáshoz simul a
nyelvünk. Magamhoz szorítom a testét.
Megcsókol, és viszonozom a csókot. Ígéretek vannak ebben a
csókban és a jövő, a közös múltunk és a szerelmünk.
Az égbolt alatt újra meg újra elmondja nekem, hogy egymásnak
teremtett minket a sors. Hogy együtt vagyunk egy egész.
Hogy kiegészítjük egymás lelkét.
Megcsókolja az ajkaimat.
Széttárja a combjaimat.
És szeretkezik velem.
Minden egyes csípőmozdulattal elveszek.
De aztán, ami a legfontosabb, rám talál.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

Skye

Másnap reggel azzal a gondolattal ébredek, hogy meg kell

mutatnom Tobiasnek azt a helyet, ahová én járok gondolkodni. Ő
már megmutatott magából valamit, ideje, hogy viszonozzam.
Rápillantok. Még mindig a hasán fekszik. Izmos háta meztelen, a
takaró lecsúszott, csak az alsó testét takarja.
Lehajolok és csókot nyomok az arcára, ő pedig összerezzen az
érintésre.
– Reggelt! – nyögi álmosan. – Mennyi az idő?
– Korán van még.
– Ma elmész.
A csontjaimban érzem ezeket a szavakat.
Ma elmegyek.
Ma el kell válnom Tobiastől.
– Igen. – Hozzásimulok, átkarolom a derekát. – Még nem
készültem fel.
– Tudom. – Megcsókolja a fejem. – De hamarosan vége.
Igaza van. Hamarosan vége, de ki tudja, milyen véget ér.
Még annyi mindent szeretnék mondani, de azt sem tudom, hol
kezdjem. Nem bírok gondolkodni. Csak a szívdobogását hallgatom,
amikor mindketten elcsendesülünk.
 Nem tudom, meddig ölelem magamhoz, de végül egyre jobban
nyugtalanít az ismeretlen.
– Mikor kell hazamennem? Van időnk megállni valahol?
– Nem vihetlek én haza.
Úgy érzem, mintha gyomorszájon vágtak volna. Mozdulni akarok,
de Tobias nem enged.
– Engem nem láthatnak, Skye.
Igaza van. Az egész terv azon áll vagy bukik, hogy megtalálják-e.
– Tudom. Nem lehet. De azért el tudnál szökni innen egy kicsit?
Kérlek, mondj igent!
– Azt hiszem, meg tudjuk oldani.
– Helyes. Ki az ágyból! – Elmosolyodok és a mellére teszem a
kezem, hogy kilökjem az ágyból.
– Nem te vagy a főnök.
– Nem-e? – Egyre szélesebb a mosolyom, és rákacsintok.
Ő sem bírja megállni vigyorgás nélkül.
– Tudod, ebből jöttem rá.
Tágra nyílik a szemem.
– Mire is?
– Hogy te vagy az.
Meglep, amit mond, mert semmi értelme. Értetlenül rázom a
fejem.
– Nem értem. Azt hittem, hogy utánam néztél, és így jöttél rá.
– Így is volt. – Kisimítja az arcomból a kósza hajszálakat. – Évekig
kerestelek, de nem tudtam, hogy megváltoztattad a neved, sem azt,
hogy örökbe fogadtak. Csak akkor láttam az örökbe fogadási
iratokat, amikor Jaxson Price-t is ráállítottam a felkutatásodra.
– Akkor honnan tudtad?
Elveszi a kezét a hajamról, végighúzza az államon, és az ajkamra
kerestelek, de azt mondták… – Nem bírom kimondani. Még mindig
fáj az emlék. Megismételni a hazugságot. – Azt akartam… szóval ide
jártam, beszélgetni veled. Ez volt az egyetlen hely, ahol gondolkodni
tudtam. Ahol nyugodtnak éreztem magam. Minden nap eljöttem.
Végül úgy döntöttem, hogy készítek egy keresztet, mert furcsának
éreztem, hogy a levegőhöz beszélek.
– Ellentétben az éggel – ugrat.
– Pontosan, az éggel is furcsa beszélni – vágok vissza játékosan.
– Szóval… – Körbenéz a temetőben, majd ismét megállapodik a
tekintete a fehér kereszten.
– Ide temettek el?
– Ide.
– És a bűnbánók rózsája? Nekem szántad?
– Igen. Ezzel kértem tőled bocsánatot, amiért én életben
maradtam, te pedig nem.
A szemem sarkából látom, hogy Tobias vigyorog, majd nevetgélve
rázza a fejét.
– Loptam a saját síromról.
– Mit csináltál?
– Semmit.
Elé állok és harciasan csípőmre teszem a kezem.
– Tobias Kosta – szidom játékosan. – Te virágot loptál a „saját
sírodról”? – Macskakörmöket rajzolok a levegőbe. – Baszki, ezt
csináltad! – Leesik az állam. – Azért raktad ki az irodádban, hogy
szívass engem?
– Lebuktam.
– Mázlid, hogy szeretlek, mert te nem vagy normális.
– Ezt már mondták nekem egy-két alkalommal.
– De az enyém vagy.
megnyugodjak. Átvágok az előcsarnokon, és beállok a liftbe.
Amíg felfelé megyek, végig a csuklómat nézem. A kicsiny repülőt.
Nem tudom, mi történik ma, de a szívem mélyén tudom, hogy
Tobias nem hagyja, hogy bármi rossz történjen velem.
Múlt héten beteget jelentettem. Aztán jött a hétvége, most pedig
meg kell mutatnom magam, és el kell játszanom, hogy aggódom
Tobias miatt. Felemelt fővel végigmegyek az irodán, de
összeszorítom a szám, hogy ne lássák rajtam az érzelmeket. Azelőtt
is ilyen képet vágtam volna, sosem hagytam, hogy a fagyos maszk
mögé lássanak.
Amikor az íróasztalomhoz érek, egy cetli vár Williams
asszisztensétől, miszerint a főnököm azonnal látni akar az
irodájában. Azzal sem bajlódom, hogy lepakoljam a holmimat,
mielőtt elindulnék. Mire megállok az ajtaja előtt, úgy érzem, menten
elájulok, de mély levegőt veszek, és összeszedem magam.
Az ajtóból látom, hogy Williams már vár.
– Skye! Gyere be, foglalj helyet – szól ki a főnököm.
Belépek az irodájába, ahol Williams összefont karral áll. Int, hogy
üljek le.
– Hallottál már Mr. Kosta felől? – kérdezi.
Pókerarcot vágok, ahogy leülök, és felsóhajtok.
– Nem.
A színészkedés sosem jelentett gondot, és jelenleg az életem múlik
rajta.
Williams kihúzza a székét, majd leül velem szemben.
– Az alapján, amit a rendőrségtől hallottam, leomlott az épület.
– De… De tudják, hogy mi történt? – kérdem halkan,
szomorúságot és aggodalmat színlelve. Felpillant és a fejét rázza.
Ezt bevette. Ahogy megenyhül az arca, látom, hogy elhitte a
színjátékot.
 – Tudom, mennyire nehéz ez neked, tekintve, hogy Mr. Kostának
dolgoztál, de szükségem van arra, hogy visszazökkenj a régi
kerékvágásba.
Tépelődöm, nem tudom, mit kéne éreznem. Egyrészt pont erre
van szükségem, ugyanakkor azt kívánom, bárcsak lenne más
megoldás. Felix Bernard jelenleg az utolsó ember a földön, akivel
együtt akarok dolgozni.
– Megteszem, amit tudok – ígérem.
Williams kihúz egy fiókot és elővesz egy aktát.
– Szeretném, ha ezen az ügyön dolgoznál.
– Nem probléma. Azonnal nekiállok. – Átveszem az aktát, és egy
utolsó apró mosollyal sarkon fordulok, majd visszatipegek az
asztalomhoz. Leteszem a papírokat, felveszem a fejhallgatómat, és
kinyitom az aktát. Beindult a terv.
Már csak várnom kell. Kicsalogatni és elhitetni vele, hogy minden
biztonságos. Tobias türelmetlen, ezért remélem, nem kell sokáig
várnunk. Ha a Felixről alkotott véleményem helyes, az a pökhendi
mocsok ráharap a csalira.
Pofonegyszerű a terv. Bemegyek dolgozni és előcsalom Felixet. De
miután az első lépéssel végeztem, kezd bonyolulttá válni a dolog.
Az idő.
Vajon mennyi időbe telik, amíg kimerészkedik a kígyó? A
rendőrség közzétette, hogy nem találták meg a milliárdos Tobias
Kosta holttestét, ami nem azt jelenti, hogy meghalt. Jelenleg is zajlik
a keresés. Végül vagy mentés, vagy hajtóvadászat lesz belőle.
Tobias kellő politikai befolyással rendelkezik ahhoz, hogy ez
utóbbira ne kerüljön a sor, de addig nem léphetünk, amíg Felix nem
hagyta el a lakását. Mindenesetre fel fogom venni vele a
kapcsolatot.
Az egyik, amire rájöttem az aktájából, hogy nem létezik kiskapu
ajtóstul ront a házba. Ajka az ajkamra forr. A csókja, akár az
őrjöngés.
Kétségbeesett és szenvedélyes.
Valami azt súgja, hogy fél attól, mit hozhat a jövő. Attól, mit
hozhat a holnap.
Most, hogy a terv beindult, bármi megtörténhet.
Úgy csókol, mintha ez lenne az utolsó alkalom.
A félelme olyan ízű, mint a megszállottság.
Az ősi szükség, hogy soha ne eresszen a kezei közül.
Átkarol, lágy nyelve a számba süpped.
Nem ér véget a csók. Ehelyett belekapaszkodom a kócos hajába, és
közelebb húzom magamhoz, kétségbeesetten, nehogy elengedjem.
Belenevet az ajkaim közé.
– Szeretlek.
– Szeretlek – ismétlem zihálva. – Mindig is szerettelek.
Tobias az én levegőm. A lélegzetem. A lelkem.
És én vagyok neki az ég.
Végighúzom a kezem az ingén, egyenként gombolom ki az apró
gombokat.
– Úgy csókolsz, mintha ez lenne az utolsó csókunk – suttogom a
szájába.
– Soha nem hagyom, hogy bajod essen. – Egy ígéret. – Meghalnék
érted.
Lecsúszik a kezem a nadrág övére. Kilép belőle, az anyag a
padlóra hull.
Majd elindul felém. Lehúzza rólam a ruhát.
Miután egy szál melltartóban és bugyiban állok előtte, azoktól is
megszabadít.
Meztelenül állok előtte, ő pedig kinyújtja a kezét és végigsimít a
nyakam mélyedésén, a melleim völgyén, le a hasamon, mígnem
megérint a lábaim közt. Ingerelni kezd.
– Szükségem van rád. – Felemel, a hálószoba felé indul velem. –
Akkor sem tudnék távol maradni, ha akarnék. Benned kell lennem.
Ledob az ágyra.
Végigkúszik a testemen, a nyílásomhoz igazítja magát, majd
lassan belém merül. Amikor mélyen bennem van, körözni kezd a
csípőjével, majd ringatózni, előre-hátra.
Csodálatos érzés.
Egyre hevesebben mozog bennem. Újra és újra belém löki magát,
a csípője mind sebesebb táncot jár. Végigszántom a hátát a
körmömmel.
A mozdulataink őrjöngővé válnak. Beleremegek a lökéseibe. Úgy
kefél, mint egy haldokló, egy kétségbeesett, kiéhezett férfi. Mintha
bennem találná a megmentés forrását. Mintha én lennék az ő
megváltása.
Én tartanám életben.
Reszketek és vacogok, ahogy elhúzódik, majd újra belém hatol.
Mind mélyebbre és mélyebbre.
Lüktetve robban a testem, az ő gyönyöre sem késlekedik.
– Bassza meg! – szalad ki a száján egy sóhajjal. – Te hozzám
tartozol. Az enyém vagy. És az utolsó leheletemig megvédelek.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Skye

Végre eljött a pillanat, amikor mozgásba lép a terv. Felkapom a

telefont az asztalról, és amikor megtalálom Felix Bernard nevét,
megnyomom a hívás gombot. Lüktet a pulzusom a nyakamban,
amíg várom, hogy felvegye.
– Itt Bernard beszél. – Kővé dermedek a hangjára. Kiszárad a
szám, ahogy próbálom felidézni a tervet.
– Jó hírekkel szolgálhatok, uram – bököm ki végül, ahogy
kétségbeesetten próbálok nyugalmat erőltetni a hangomba.
Remélhetőleg meggyőzően. Minden azon múlik, hogy ne legyenek
kételyei, ne legyen oka megkérdőjelezni a szándékaimat.
– Matthews ügyvédnő? – kérdi.
– Ó, elnézést. Igen, én vagyok. Egész éjjel dolgoztam, elfelejtettem
bemutatkozni. – Zavartan felnevetek, erősen rájátszom a szerepre.
Igazán, Skye? Ez a legjobb, amivel elő tudsz rukkolni?
– Csakugyan? – kérdi, és várja, hogy folytassam. De nem teszem.
Ehelyett felemelem a szabad kezem, és a homlokomra csapok. Hogy
a fenébe csináljam ezt? Utálom ezt a tervet. És ami a legrosszabb…
az egész az én ötletem volt.
– Igen. Elnézést – motyogom.
A vonal elnémul, és lepillantok, hátha megszakadt a hívás. De
nem szakadt meg. Visszatartom a lélegzetem, és várom, hogy
megszólaljon.
– Mit tehetek önért, ügyvédnő?
A hangjából ítélve nem örül a hívásnak, és megfordul a fejemben,
hogy talán nem jó ez a terv. Lehet, hogy tudja, ki vagyok? Nem
biztos, hogy vállalnom kéne ezt a kockázatot. Mély levegőt veszek,
és elfojtom a kétségeimet.
– Megtaláltam azt a kiskaput, amit keresett. – Azzal próbálom
magamhoz csábítani, hogy nem mondok túl sokat.
– Igazán? – Kételkedő a hangja, és megfordul a fejemben, hogy az
egész csak egy színjáték volt. Talán direkt megoldhatatlan
problémát bízott rám, most pedig nem érti, hogyan oldottam meg
mégis.
– Igen. Eltartott egy ideig, de sikerült megoldanom – mondom
könnyedén, remélve, hogy beveszi.
– Elképesztő!
Akkor lássuk.
– Találkozhatunk az irodámban…
– Nem. – A nyílt elutasítás nem sok jót ígér.
Most mit tegyek?
– Szeretné, ha én mennék el magához? – Ajánlom fel, jól tudva,
hogy nem ez a terv. Tobias soha nem menne bele. Nem lesz könnyű
elmondani neki. Sosem engedne el Felix erődítményébe. De amiről
Tobias nem tud, az nem fájhat neki.
– Az nagyszerű lenne. – Miután Felix megmondja, mikor és hová
menjek, leteszem a telefont, majd újra tárcsázom, ezúttal Jaxson
Price számát.
– Skye – szól bele Jax.
– Jax. Szükségem van a segítségedre néhány dologban… –
Elhallgatok, az ajkamba harapok, és várom, hogy válaszoljon.
 Valami azt súgja, hogy bármit is készül mondani, ahhoz engem
nem fizetnek meg eléggé. Idegesen várom, hogy robbanjon a
bomba.
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Tobias

– Jax volt? – kérdem Cyrustól, aki a könyvtáramban üldögél velem

szemben, és együtt iszogatjuk a konyakot.
– Igen. – A hangja lapos, de látom a félmosolyán, hogy
szórakoztatja a fordulat.
– Szóval… nem hallgatott rám, mi? – Egyáltalán nem lep meg.
– Nem. – Széles vigyor terül szét az arcán. Ritkán mosolyog,
úgyhogy nagyon élvezheti. Nem tehetek mást, a fejemet csóválom.
Hihetetlen ez a nő.
Amikor Skye megkörnyékezett a tervvel, nemet mondtam.
Határozott nemet. De az a helyzet, hogy mindig tudtam, hogy
úgysem hallgatna rám; többek közt éppen ezt szeretem benne.
Miért is gondoltam, hogy engedelmeskedik? Ő az a lány, aki egy
golyó elé ugrott egy olyan fiúért, akit nem is ismert. És az a nő, aki
berohant a csata kellős közepébe, hogy megmentse az életemet.
– Nos, gondolom, minden halad tovább – mondom Cyrusnak, a
számhoz emelem a poharam, és belekortyolok. Miután leteszem az
italt, előveszem a telefont, tárcsázok és kihangosítom, hogy Cyrus is
hallja.
– Még jó, hogy volt egy tervünk. – Jaxson beleröhög a telefonba.
– Nem érdekel, mit kell tenned, Jax, de gondoskodj arról, hogy
Skye biztonságban legyen. Hallasz engem? – Szigorú és nyomatékos
a hangom.
Tovább röhög.
– Örülök, hogy ennyire viccesnek találod.
– Biztonságban lesz. Bejut a lakásba, és egész idő alatt látom és
hallom őt. – Nagyon próbál megnyugtatni
– És ha elkapják?
– Csak kimegy a mosdóba…
– Pontosan tudod te is, hogy bármi elromolhat.
Jax egy pillanatra elhallgat, végül Cyrus az, aki megszólal:
– Ott leszünk. Mindannyian, felkészülve, hogy lecsapjunk.
– Csak a riasztót kell kikapcsolni. A készülék, amit adtam neki,
megzavarja a kamerákat, egy hordozható elektromágneses
impulzus. Tönkre vágja a képet, kontakthibának fogják hinni.
Közben Skye megkeresi a központi rendszerre csatlakoztatott
számítógépet, bedugja az USB-t, amit adtam neki, és akkor le tudjuk
tölteni az összes fájlt a gépéről, és egyszerre deaktiváljuk az egész
rendszert. Megrohamozzuk az erődöt, meg minden. – Úgy tesz,
mintha ez nem lenne nagy ügy. Neki nem az, nekünk sem az, de
Skye-nak… Az élete múlhat a sikeren.
A fogaimat csikorgatom. Rühellem ezt a tervet.
– Honnan tudod, hogy hol van a számítógép, és hogy hol keresse?
– Tisztán hallani a dühös remegést a hangomban. Túl sok múlik
ezen a terven. Skye élete. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy
hibázzunk.
– Látom és hallom majd, haver. És megvannak az alaprajzok is. –
Valahogy ez sem vigasztal.
– Azt ajánlom is – dohogok.
– Tobias. – Cyrus figyelmeztetően szól rám. A picsába! Nem lenne
ilyen nyugodt, ha az ő nőjéről lenne szó.
 – Igen, Cyrus?
– Hagyd békén Jaxet. Mindent megteszünk, hogy biztonságban
legyen.
Felsóhajtok. Igaza van. Meg vagyok veszve. De annyira
haragszom. Világosan megmondtam neki, hogy álljon le, de rám se
hederített.
Igaz, hogy ezt szeretem benne, de akkor is.
– Mikor indulunk?
– Amint megkapjuk a hívást, hogy elfoglaljuk a helyünket.
Remek! Kurva jó! Tétlenül kell várakoznom. Malmozhatok itt,
mintha nem lenne jobb dolgom. És úgy tűnik, valóban nincs.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Skye

Korábban érkezem. A torkomban dobog a szívem, amikor

bevezetnek Felix épületébe, majd a lifthez kísérnek, ami felvisz a
tetőtéri lakáshoz.
Annak ellenére, hogy utálom a zárt tereket, még csak nem is ez a
legrosszabb az egészben. Félek, hogy a terv visszafelé sül el.
Amikor felvetettem, Tobias élből nemet mondott. Talán igaza volt.
Talán hibáztam, hogy az egyetértése nélkül vágtam bele. Nem
kétséges, hogy Jaxson mostanra mindent elmondott neki, és Tobias
személyesen fog eljönni, hogy elkapja Felixet. Kíváncsi vagyok,
mennyire lehet dühös rám.
– Skye – szól Jaxson a fülhallgatón keresztül, amit viselek.
– Hm? – Ennél több választ nem kap. Nem vagyok benne biztos,
hogy vannak-e kamerák a liftben.
– Meg kell nyugodnod. Innen hallani a légzésed.
– Ühüm.
– Amikor bejutsz, nem fogom azonnal bekapcsolni az impulzust.
Túl nyilvánvaló lenne. Azt akarom, hogy ülj le vele. Kérj egy italt.
Csak lazán. Esetleg flörtölj.
– Nem.
– Jó, mert Tobias valószínűleg meg fog ölni ezért az ötletért.
 – Amint megkapja a hívást, hogy valami baj van a biztonsági
kamerákkal, valószínűleg azt fogja mondani, hogy várj, és helyezd
magad kényelembe. Ekkor keresd meg az irodáját.
– Honnan fogom tudni, hogy hol van? – motyogom, és igyekszem
ügyelni arra, hogy ne mozogjon a szám, amikor beszélek.
– Nálam vannak a tervrajzok. – Amikor nem reagálok, hozzáteszi:
– Elvezetlek oda. Bízz bennem.
Amikor kinyílik a lift, Felix a folyosón vár.
Úgy fest, mint egy mesebeli főgonosz. Talpig feketében, a haja
hátrafésülve, kéjes vigyor az arcán.
Kendőzetlenül megbámul engem. A tekintete elidőzik meztelen
nyakamon.
Meglehetősen csábító ruhát választottam.
Most, hogy belegondolok, valószínűleg rossz ötlet volt. De ha
félresikerül az akció, legalább úgy teszek, mintha el akarnám
csábítani, mielőtt lecsapok rá.
– Matthews ügyvédnő, váratlanul ért a hívása, ugyanakkor
örömmel töltött el.
– Nos, örülök, ha örömet okozhatok. – Félénk mosollyal lépek be
az előcsarnokba.
– Hozhatok valamit, mielőtt rátérnénk az üzletre? – A munkára
gondol, de abból, ahogy rám néz, azt gondolná az ember, hogy
szexuális szolgáltatást készülök nyújtani.
– Jólesne egy korty ital.
– Akkor jöjjön. Kövessen. – Átmegyünk a nappaliba, ahol a
sarokban álló bárszekrényhez lép, amin számos kristályüveg
sorakozik. – Scotch? – Kérdőn felvonja a szemöldökét. Elfogadom a
kihívást.
– Tökéletes.
Széles mosoly. Úgy tűnik, kiálltam a próbát. Nem sülhet el elég
gyorsan az az impulzus.
Felix mindkettőnknek kitölt egy-egy ujjnyit, majd leülünk
egymással szemben. Belekortyolok, és hagyom, hogy a folyadék
megnyugtassa az idegeimet. Azután látványosan kinyitom a
táskámat, és előveszem az aktát, amit adott. Épp kinyitnám a
számat, amikor megjelenik a küszöbön egy férfi, akit még sosem
láttam.
– Mr. Bernard, beszélnem kell önnel egy pillanatra – mondja a
jövevény.
– Rögtön jövök – szól nekem Felix, miközben feláll, és követi az
idegent.
Tíz másodpercet adok nekik, mielőtt én is felállok, és dobogó
szívvel beosonok az ajtón. A biztonsági rendszer ki van kapcsolva,
de ettől csak még idegesebb vagyok. Óvatosabbnak kell lennem.
– Jax – suttogom. – Ott vagy? Hallasz engem?
– Itt vagyok – szólal meg a hangja a fülemben, és hálás vagyok,
mert nincs sok időm. Meg kell találnom a házi irodát, mielőtt Felix
észreveszi, hogy eltűntem.
– Hová menjek?
– Az alaprajz szerint a konyha mellett kell elmenned.
Követem az instrukciót, gyorsan benézek a konyhába. Amikor
látom, hogy tiszta a terep, elindulok a folyosón, közben hegyezem a
fülem, hátha meghallom a Felixet. Valószínűleg még mindig a hiba
okát keresik.
A sötét folyosón elhaladva érzem, hogy majd kiugrik a szívem.
Ragad a kezem az izzadságtól. Minden egyes szobába benézek, amíg
meg nem találom, amit keresek. Az irodát.
– Megvan.
– Oké, keresd a számítógépet.
El sem hiszem, hogy ezt csinálom. Ökölbe szorul a kezem, ahogy
körülnézek a szobában. Sötét és üres. Meg kéne találnom, de amikor
sehol sem látom, felnyögök.
– Keresd tovább – mondja Jaxson a fülhallgatóba. – Hatvan
másodpercünk maradt, mielőtt újra kitisztul a kamerák képe, és az
alatt ki kell kapcsolnod a riasztót.
Elsétálok az íróasztal mellett, és ekkor meglátom.
– Megtaláltam a számítógépet, de nem tudom megcsinálni –
nyögök fel.
– Hát, most, hogy már ott vagy, nincs más választásod. Harminc
másodpercünk maradt. Mondom, mit csinálj.
Jaxson hangja nyugodt és játékos. Tudom, hogy csak meg akar
nyugtatni, de nem segít. Remeg a kezem, a monitorra nézek.
– Pofonegyszerű, Skye. Csak le kell töltened az adatokat, azután le
kell állítanod a rendszert.
– Hűha! Ne mondd! És hogy fogom ezt megcsinálni?
Engem nem erre képeztek ki. Ez már egy James Bond-féle szarság.
Már az is kész csoda lesz, ha ép bőrrel megúszom.
– Nos, ez a könnyebbik része. – A hangja játékos, és esküszöm, ha
Jaxson Price most itt lenne, és rám vigyorogna, én… nos, letörölném
a képéről azt a vigyort.
– Tényleg? Nem mondod. Nem te állsz az irodájában…
– Csak dugd be az USB-meghajtót, amit adtam.
– Ó, csak ennyi? – kérdem szarkasztikusan.
– Aha. – Könnyű neki megmondani, hogy mit tegyek, ő
biztonságos távolságra van innen. Én vagyok az, aki a számítógép
előtt áll a meghajtóval a kezében, és várja, hogy rajtakapják.
Még soha nem csináltam ilyesmit, de ilyen kétségbeesett se
voltam még soha. Megéri a kockázatot. Veszek egy mély levegőt,
mielőtt csatlakoztatom a meghajtót. Először nem történik semmi, és
jeges rémülettel tölt el a csend.
Legszívesebben ráüvöltenék Jaxre, és megkérdezném, mi
történik. De nem teszem. Nem kockáztathatom meg, hogy
meghallják. Már így is túl sokat beszéltem. Mintha hallaná a
gondolataimat, végre megszólal:
– Letöltődtek a fájlok. Feltölti a vírust. Kevesebb mint tíz
másodpercen belül leáll az egész rendszer.
– És a kamerák? – A szívem olyan hevesen dobog, hogy attól félek,
felrobban.
– Tizenöt másodperced maradt, hogy elhagyd azt a szobát.
Remek. Igazán remek. Tizenöt másodperc. Mire eszembe jut, hogy
jutok vissza oda, ahonnan jöttem, már el is telt az a tizenöt
másodperc.
Elég ebből! Viselkedj felnőttként, és húzz innen a picsába. Zsebre
vágom a meghajtót, és megfordulok.
Kikémlelek az ajtón, elnézek balra, majd jobbra. Szerencsére a
folyosó tiszta.
De ki tudja, meddig?
Lassan visszaindulok a hosszú folyosón, amely ide vezetett, és
megpróbálom visszakövetni a lépteimet a nappaliba.
Hallom a saját szívdobogásomat.
Már csak néhány méter, és megúsztam.
Meg tudod csinálni.
Egyik láb a másik elé.
– Nicsak, ki van itt! – hallom a hátam mögül. Nem kell
megfordulnom, hogy tudjam: Felix rajtakapott.
De nem hagyom, hogy rám ijesszen. Kiegyenesítem a hátam, és
emelt fővel megfordulok.
Túl közel van hozzám, és amikor közelebb lép, megpróbálok
kitérni előle, ami hiba volt, mert a falhoz préselődöm. Sarokba
szorított.
– Élvezet lesz megtörni Tobias kedvenc kis játékszerét.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

Tobias

Fel-alá járkálok. Ilyen lehet a pokol.

Tudni, hogy a nő, akit szeretek, egy levegőt szív egy szörnyeteggel,
és semmit sem tehetek ellene. Jelzek a csapatnak, hogy betörhetnek
a lakásba. Egy másodperc, mire kinyílik az ajtó, és már bent is
vagyunk.
– Rajta! – kiáltom suttogva, majd kivont fegyverrel berontok.
Ellenőrzöm a folyosót, és jelzek a csapatomnak, hogy menjenek
tovább. A szoba innenső végéből látom, hogy Felix a falhoz szorítja
Skye-t. Nem hall, nem is lát minket. Nálunk a meglepetés ereje.
Skye összenéz velem a válla fölött, de Felix még mindig nem tud a
jelenlétünkről.
– Élvezet lesz megtörni Tobias kedvenc kis játékszerét.
– Nem vagyok a játékszere. – Skye előrelép, de csak azután, hogy
rám kacsint. A kezét csábítóan Felix vállához emeli. Legszívesebben
lelőném azt a faszt, de Felix fegyvere és Skye közelsége miatt nem
lenne jó ötlet. – Senkinek sem vagyok a játékszere.
Felix nem emeli fel a fegyvert, és a fenntartásaim ellenére Skye
akcióba lendül, felemeli a térdét.
Kiált valamit, amit nem értek. Nem várok meghívásra,
megrohamozom a szobát, és nekirontok Felixnek. Kiesik a kezéből a
veszem célba. Lássuk, mit érez, amikor már nem lát. Nézem, ahogy
vörösödni kezd a szeme. Hamarosan megduzzad, amikor a
vágásból, ahol eltalálta a körmöm, folyni kezd a vér. Felix rám
vigyorod, a szeme csukva, a szájából vér szivárog.
– Élvezed, mi?
Van pofája bólintani.
Odalépek az asztalhoz, és felkapom a kést.
– Szeretsz ártatlanokat gyilkolni? – kérdem, ahogy a combjába
merítem a kést.
Felix nem szól semmit. Csak vigyorog. Játssza a kemény fickót.
Lorenzo csatlakozik hozzánk.
– Szabad? – Rám villant egy baljós vigyort. – Hadd tegyem magam
hasznossá.
Csak egy apró mozdulat, de látom, hogy Felix karja megremeg.
Lorenzót megelőzi a hírneve. Ki fogja nyírni. És ez lesz a
legfájdalmasabb halál.
Ismétlem… beteges fasz.
Lorenzo elveszi tőlem a kést és közelebb lép.
– Vedd úgy, hogy Lorenzo Skye érdekeit képviseli. – Ekkor hasba
szúrja, a pengét a markolatig csavarja, és benne hagyja.
– Mi köze ehhez Skye-nak? – Felix szeme kifordul, de ekkor
Lorenzo egy kemény pofonnal felébreszti.
– Ja, nem is tudtad? Skye vér szerinti szülei abban a mészárlásban
haltak meg Al falatozójában. – Lorenzo kirántja a kést, és spriccel a
vér a sebből.
– Milyen kibaszott mészárlásban? – Felix az ingén terjedő vörös
folt ellenére rám vigyorog.
Erre felforr az agyvizem. Mintha forró, olvadt láva hömpölyögne
az ereimben.
– Amit te rendeltél el, és amiben kiirtották a családomat.
 A földre köp, élénkvörös patakokban csorog az álláról a vér.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Azt hiszed, emlékszem minden
áldozatra? – Felröhög, én pedig felrobbanok.
Az öklömbe sűrűsödik a bosszúvágyam. Vér, verejték és könnyek
egyvelege. Megszállottá váltam. Visszarepülök egy olyan időbe,
mielőtt ennek a mocsoknak a testén töltöttem ki a dühömet és a
fájdalmamat.
– Megölted a családomat. Reddingtonba jöttél és megölted a
családomat.
– Fogalmad sincs – motyogja.
– Mit mondtál? – Újra megütöm.
Már annyira feldagadt a pofája, hogy felismerhetetlenné váltak a
vonásai.
– Azt hiszed, hogy velem véget ér. – Köp egyet. – Még a felszínt
sem karcoltad meg.
– Mi a faszról beszélsz? – Nem válaszol. Újra meg újra meg újra
megütöm. – Beszélj!
– Ba-basz…
– Mondd már!
– Kérdezd R-Ralphot…
Megrázom, próbálom rávenni, hogy kinyissa a szemét, de nem
nyílik ki.
– Ne hagyd meghalni.
– Megpofozom Felixet, próbálom rábírni, hogy felébredjen.
Megrázom a vállát, de előrecsuklik a feje.
Lorenzo odalép, és a pulzusára teszi az ujját.
– Túl késő.
– A kurva életbe!
 Elkerekedik a szeme, és látom, hogy érti.
– Korábban említette, hogy valaki más is érintett volt az ügyben.
Hogy mindez csak a jéghegy csúcsa.
– Hogyhogy? Egy másik szervezet?
Megrázom a fejem.
– Miért nézel így rám? Mi az, amit nem mondasz el?
– Azt mondta, hogy még a felszínt sem karcoltuk meg –
válaszolom, a hangom suttogássá halkul.
– Mit jelentsen ez?
Megfogom a kezét.
– Nem tudom biztosan, de valaki más mozgatja a szálakat. –
Elhallgatok, nem tudom, hogyan mondjam el. – Azt mondta,
kérdezzem meg Ralphot. Ez az apád neve, ugye? – És az aznap
szolgálatban lévő zsarué is, de ezt nem említem.
– Nem. – Hevesen rázza a fejét. – Nem, ennek semmi értelme. Ő
nem tud semmit. – Skye láthatóan el van keseredve.
– Lehet, hogy nem arról van szó, amire gondolunk.
Tovább rázza a fejét.
– Lehet, hogy semmi köze hozzá, de…
– Soha nem akar beszélni róla – suttogja.
– Beszélnünk kell vele.
– Nem.
– Nem? Ez nem tréfadolog, Skye. Felix név szerint említette.
– Nem erről van szó. – mondja. – Csak félek, hogy nem fog
beszélni. – A kezét bámulja, és látom, hogy legördül az arcán egy
könnycsepp. – És mi van, ha mégis? Mi van, ha ő…? Nem. Nem
lehetett benne. Vagy igen?
– Beszélned kell vele – nyomatékosítom.
– Nem tudom, mit mondjak – fakad ki Skye, és elcsuklik a hangja.
– Mármint, tudom, mit kéne mondanom, de biztosra akarok
menni… Szeretném, ha tudná, hogy szeretem, de…
– Tudom.
– Ő nevelt fel. Örökbe fogadott. Mi van, ha ő…? Akkor is az apám.
– Letöröl egy könnycseppet az arcáról. – Én erre képtelen vagyok.
– Tudom. – Magamhoz húzom. – De addig nem tudjuk lezárni,
amíg nem derítjük ki, hogy mire célzott Felix.
Kelletlenül bólint.
– Félek, hogy mit fog mondani az apám. – Felpillant, majd a
mellkasomba temeti az arcát. Magamhoz szorítom.
– Minden rendben lesz.
– És ha mégsem?
– Akkor majd megoldjuk valahogy. Együtt meg tudjuk oldani.
Érzem, ahogy reszket a teste. Hogy a hidegtől vagy a szavaimtól,
azt nem tudom biztosan.
– Tényleg beszélned kell az apáddal.
– Beszélek – ígéri. – Tudom. Holnap beszélek vele.
– Megígéred?
– Megígérem.
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

Skye

A másnap reggel felkészületlenül ér. Nem akarok apámmal

beszélni. Nem akarom tudni az igazságot. Nem készültem fel, hogy
szembenézzek az igazság következményeivel. Mi van, ha mindaz,
amit eddig tudtam róla, hazugság?
Szemhunyást sem aludtam; egész éjjel forgolódtam, és azon
tanakodtam, hogy mit mondjak neki. Korrupt zsaru lett volna?
Megvesztegették? Meggyilkoltatta a szüleimet? Vagy csak
kereszttűzbe kerültek? Talán, amikor Felix a Ralph nevet mondta,
nem is az apámra, az örökbe fogadó apámra gondolt.
A fejemet csóválom. Bármi legyen az igazság, mit sem változtat
azon a tényen, hogy ő nevelt fel, ő gondoskodott rólam. Hogy
örökbe fogadott a mészárlás után.
Tobias mocorogni kezd mellettem. Biztos felvertem a sok
forgolódással.
– Jól vagy? – kérdi. Felé fordulok. Lélegzetelállító a hajnali
fényben. A szeme, mint két, feneketlen kút, csupa érzelem. Az a
férfi, aki mellettem fekszik az ágyban, nem ugyanaz, mint akit
mások ismernek. Mások előtt zárkózott, de velem nem ilyen. Mintha
lenne egy saját, privát Tobiasem, aki csak az enyém.
Ő az a fiú a mészárlás előtt. A fiú, akibe beleszerettem, amikor
megvigasztalt.
– Nem vagyok jól – ismerem be.
– Mondd el, mi bánt, Skye.
– Minek tépjem a számat? Már tudod, mi bánt. – Úgy beszélek,
mint egy dacos kisgyerek, de akkor sem akarom ezt csinálni.
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem kell megtenned, de…
Felsóhajtok.
– Tudom. Jól van. Még ma meglátogatom. – Ezúttal felszisszenek.
Egyáltalán nem úgy viselkedem, mint az a profi ügyvéd, akit Tobias
anno felfogadott.
Ha az apámról van szó, még mindig az a rémült kislány vagyok,
aki egyedül maradt a nagyvilágban.
– Nem, majd én elviszlek.
– Szó sem lehet róla.
– Kizárt, hogy hagyjalak egyedül odamenni.
– Pedig nincs más választásod.
Tobias megfogja a kezem és megfordítja a csuklómat, a
tetoválással felfelé.
– Látod ezt? – Bólintok.
– Ez azt jelenti, hogy az enyém vagy. Kurvára az enyém vagy,
Skye Matthews. Az első pillanattól kezdve, hogy megismerkedtünk,
a lelked az enyém lett. És tudod mit? Az enyém is a tiéd. Bárhová
mész, melletted a helyem.
Hang nélkül tátogok. Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre.
Hevesen dobog a szívem. Igaza van. Minden szava igaz, hallom a
hangjában a meggyőződést.
– Együtt megyünk. Még ma elmegyünk.
A haja kócos. Összeszűkül a szeme. Úgy fest, mint egy megszállott.
– Nem tudom, beszélni fog-e, ha te is ott vagy.
– Beszélni fog – jelenti ki magabiztosan.
 – Tobias… – Figyelmeztetően mondom ki a nevét.
– Mi az? – Ártatlanul néz rám, de pontosan tudja, hogy miről van
szó. Mindenesetre kimondom.
– Apámat nem fenyegetheted meg. Nem érdekel, mi volt a szerepe
abban az egészben.
– Nem ígérhetek semmit. – El akar húzódni, de elkapom a karját,
hogy visszatartsam.
– Tobias!
Megadóan felemeli a kezét.
– Jól van. A picsába, Skye! Nem tudom, hogy csinálod…
– Mit csinálok?
– Lefegyverezel. – Átölel, szorosan magához húz, az orra a
nyakamba fúródik. – Olyan dolgokra veszel rá, amiket önként soha
nem tennék. Egy olyan világot mutatsz nekem, amiben valami más
lehetek, több, mint ami most vagyok.
– Lehetsz.
– Ha te mondod, el is hiszem. – Szorosan magához ölel, lágy
csókokkal becéz, de aztán elhúzódik.
Felnyögök a hiánytól.
– Bármennyire is szeretném, és tényleg szeretném, mennünk kell.
Ha apádnak köze van hozzá…
Kinyújtom a kezem, és megragadom az övét.
– Nem bánthatod.
– Skye.
– Nem, Tobias. Nem bánthatod. Eljöhetsz, de soha nem bocsátom
meg neked, ha bántani merészeled.
Tobias rám néz, ám nem szól semmit. Összeszorítja a száját, az
ajka két vékony vonal. De látom a szemében. Semmit sem kell
mondania; ismerem őt. Ismerem ezt a nézést, tudom, milyen
ígéretek állnak mögötte. Nem számít, mit tudunk meg apámtól,
 Nem tettem.
– Nem. Nem hívtalak.
– Minden rendben? – Megpróbál felegyenesedni, de fájdalmasan
felnyög. Lüktetnek az erek a nyakán.
Szenved, és beleszakad a szívem. Nem számít, mit derítek ki,
mindig szeretni fogom, amiért befogadott.
– Mit keresel itt? – Megdörzsöli az arcát, fáradtnak tűnik. Lehet,
hogy aludt? Most, hogy ilyen állapotban látom, legszívesebben
kifordulnék a házból, és közölném Tobiasszel, hogy nincs itt semmi.
Nincs miről tudni. Felix tévedett. De hiába szeretném, nem tehetem.
Járkálás közben a kezeimet tördelem. Miért olyan nehéz ez?
– Azért jöttem, hogy a szüleim halálának napjáról kérdezzek.
– Mi érdekel pontosan?
Megállok, mielőtt apám felé fordulok.
– Felix Bernard.
Elsápad, és kicsúszik a kezéből a bögre, a fapadlóra zuhan.
Utánakapok, hogy gyorsan összeszedjem a kanapé körül
szétszóródott kerámiadarabkákat.
Óvatosan felemelem a szilánkokat, és kiborítom a markomból a
dohányzóasztalra. A bögre üres volt, egy-egy apró cseppet
leszámítva a padló tiszta. Majd később feltörlöm.
– Apa?
A homlokát dörzsöli. Könnyes a szeme. Próbálja visszatartani a
sírást.
– Mondd el! Mondd el az igazat.
Lehullik egy könnycsepp a szeméből, és érzem, hogy megszakad a
szívem. Megérintem a vállát, gyengéden megszorítom. Felpillant.
– Meg akartalak védeni ettől. – Megrázza a fejét. – Meg akartam
védeni magam. Nem akartam, hogy meggyűlölj.
 – Mit tettél, apa? Miért nem akarsz beszélni a múltról?
Mély levegőt vesz.
– Ezt most nehéz lesz hallanod, úgyhogy kérlek, ne szakíts félbe.
– Oké.
– Az én hibám volt. Minden az én hibám volt.
Nem bírom elfojtani a feltörő zokogást. A haragom követi.
– Megölted a családomat! – üvöltöm, a dühöm már kézzelfogható.
– Skye… – Fel-alá jár az ádámcsutkája, de nem hagyom, hogy
elrettentsen.
– Nem! Te öletted meg őket! – Behunyom a szemem.
Kétségbeesetten próbálok megnyugodni. Lenyelni a torkomat
elszorító kétségbeesést. A gyász, amit érzek, nyers és ösztönös.
Mintha megint magamra maradtam volna. – Miért… – letörlöm az
arcomon folyó könnyeket –, miért fogadtál örökbe?
– Nézz rám, Skye. – Felnyitom a szemem, és találkozik a
tekintetünk. Megállok előtte. – Ártatlan voltál. Neked nem volt…
– Nem volt senkim, miattad. – Újabb könnyhullám ömlik végig az
arcomon. Ekkor eszembe jut valami. – Csak azért fogadtál örökbe,
mert azt hitted, tartozol nekem, igaz?
– Nem arról…
– Igen vagy nem! Már azelőtt is gondolkodtál az
örökbefogadáson?
– Nem, de… – Elcsuklik a hangja. – Kérlek…
– Nincs de! – vágok közbe.
Az arca sápadt, hamuszürke.
– Kérlek, hadd magyarázzam meg. Kérlek, ez nem az, amire
gondolsz – könyörög.
– Volt közöd a halálukhoz vagy sem? – Ismét fel-alá járkálok,
muszáj levezetnem a haragomat.
– Ez nem ilyen egyszerű.
érezni. A lelkem összeroppan a múlt súlya alatt. Tobias azért van itt,
hogy segítsen. De még az érintése, az ölelése sem elég ahhoz, hogy
továbblendítsen.
Olyan dühös vagyok. Pokoli dühös.
Lehet, hogy ez volt az utolsó beszélgetésem apámmal, és azzal
töltöttem, hogy kiabáltam vele.
Lehet, hogy elveszítem.
– Nem halhat meg.
Tobias nem szól semmit. Mit is mondhatna? Mindketten tudjuk,
hogy ez elkerülhetetlen.
Ökölbe szorítom a kezem, Tobias pedig megáll, megragadja a
karomat, és félrevon a recepciótól.
– Mit csinálsz? – kiáltok rá suttogva.
Majd kinyitja az első ajtót, amit megpillant, egy beépített szekrény
ajtaját.
– Te most viccelsz, baszd meg? Az apám haldoklik, te meg…
– Elég! Le kell hűtened magad. – Megszorítja a vállamat. – Látni
fogod az apádat, és nyugodtnak kell lenned.
– Nyugodt vagyok.
Megrázza a fejét.
– Nem, Skye. Nem vagy az.
– Nem vagyok. – Az egész testem rázkódik a zokogástól. – Annyira
összezavarodtam.
Tobias megérinti az államat, és a szemembe néz.
– Beszélj hozzám.
– Olyan dühös vagyok. De hogy lehetek dühös? Pedig az vagyok.
Dühös. Dühös vagyok magamra, amiért sötétben tapogatózom.
Dühös vagyok az apámra, amiért hazudott nekem. Dühös vagyok a
sorsra, amiért megbetegítette. És leginkább azért vagyok dühös,
mert tehetetlen vagyok. Beteg, és a többi dolog nem számít, de
mégis fájnak. – Kitör belőlem a zokogás, remegek, potyognak a
könnyeim.
Tobias a karjába zár, szorosan magához ölel. Sírok és zokogok, és
átkozom a világot, végül halálos nyugalom kerít hatalmába.
– Köszönöm, hogy itt vagy velem, mindennek ellenére.
– Ahol te vagy, ott az én helyem. Ne feledd, mit mondtál…
– Te vagy a repülő.
– Te vagy az én egem – fejezi be helyettem.
– Nem pont ezt mondtam. – Lágyan rámosolygok. – Felkészültem.
Együtt, kéz a kézben kilépünk a fülkéből, és a recepció felé
vesszük az irányt.
A középkorú matróna úgy pillant fel, mintha bosszantaná, hogy
kérdezősködöm.
– Ralph Matthewst keresem.
– Sajnálom, nem adhatunk ki információt a betegekről.
– De én a lánya vagyok! – Durvább a hangom, mint amilyennek
szántam, de ma teljesen kifordultam önmagamból.
– Sajnálom, akkor sem adhatunk ki információt.
Esdeklőn nézek a recepciósra, míg végül enged.
– A sürgősségin van. 202-es szoba. – Mielőtt bármi mást
mondhatna, már futok végig a folyosón, Tobias a nyomomban lohol.
Még mindig nem értem, hogy kerültem ide. Hogy kerültem
pontosan oda, ahol minden elkezdődött. Az emlék, mint egy ismerős
szag, az orromat csiklandozza, arra ösztökél, hogy emlékezzek.
Mintha csak tegnap lett volna, amikor felébredtem a kórházi
ágyban. Amikor Ralph Matthews megfogta a kezem, lehajtotta a
fejét, és elmondta, mi történt a szüleimmel. Most pedig újra itt
vagyok, és a legfájdalmasabb gondolat az, hogy miattam történt ez
az egész.
 Belépek apám kórtermébe és megállok az ágy mellett.
Megérintem a karját, mire mocorogni kezd.
– Apa? – kérdem halkan. – Itt vagyok, apa.
– Skye? – kérdi alig hallhatóan.
– Igen, apa, én vagyok.
– Itt vagy? – Zavar vegyül a hangjába. – Azok után, ami történt?
– Itt vagyok.
– Skye?
– Ne! Ne tedd! Most ne. Sajnálom, hogy ezt tettem veled, apa, de
azt akarom, hogy tudd, hogy szeretlek, és hogy milyen sokat
jelentett nekem, hogy mindig számíthattam rád. Soha nem vettem a
fáradságot, hogy értékeljem. Szeretlek, apa, és mindent nagyon
sajnálok.
Bejön egy nővér és rám mosolyog.
– Örömmel látom, hogy felébredt az apja.
– Helló! – köszön apám rekedten.
Felállok, és töltök neki egy pohár vizet a kancsóból. Átnyújtom,
majd megemelem a fejét, amíg megissza.
– Mi történt? – kérdi rekedt hangon.
– Elájultál, apa. A kórházban vagy.
– Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked, drágám – mondja.
– Számíthatsz rám, apa. Csak mondd el, mire van szükséged.
Tudom, hogy beteg vagy.
Csüggesztő a szomorúság a szemében. Feltör belőlem a zokogás,
ám ekkor komollyá válik a tekintete.
– El kell mondanom az igazat.
Leülök az ágya mellé, a kezébe kapaszkodom. A légzése
szaggatott, erősen izzad.
– Mi… mielőtt elkezdem, tudnod kell, hogy szeretlek – mondja
gyengén.
 – Én is szeretlek, apa. – Megcsókolom a homlokát.
– Megértem, ha soha többé nem akarsz látni azok után, amit
mondok, de tudnod kell, hogy szeretlek. Soha nem akartalak
bántani. Soha nem akartam bántani a családodat.
Nem bírok nyelni, mégis kipréselem a szót a számon.
– Oké.
– Akkoriban… Reddington más hely volt. Amikor felnőttem,
gyerekkoromban, még biztonságos volt. De körülbelül akkoriban,
amikor te kicsi voltál, megváltoztak a dolgok. A helyszín ideális volt.
Az autópálya és a kikötők közelsége miatt felfigyeltek ránk. Rossz
alakok költöztek a városba. Sötét alakok. Nem tudtam, hogy
bárkinek is baja eshet. Megkértek, hogy segítsek. Meg kellett
figyelnem ezt az embert. Rossz ember volt. Drogot hozott a városba.
Azt mondták, tartsam szemmel minden lépését. Bárhová ment,
jelentenem kellett a pontos tartózkodási helyét…
– Kinek jelentetted?
– A kerületi ügyésznek.
Fitzpatricknek.
 ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

Tobias

A váróteremben csend van. Itt vagyok, pedig nem akarok itt lenni.
Leszarom, mi lesz azzal az alakkal; csak Skye miatt vagyok itt.
Csakis miatta. Mindig miatta.
A terem végéből látom, amikor Skye belép. Megtörtnek látszik, és
egyből akcióba lendülök. Odalépek hozzá és a karjaimba veszem.
Sír.
– Az orvos szerint nem sok ideje maradt. A belső szervei
felmondták a szolgálatot.
– Már…? – kezdem, de a mellembe fúrja a fejét.
– Nem. De hamarosan. – Erősebben szorít magához. – Beszélnem
kell veled.
– Oké. – Elhúzódom, kézen fogom és magammal húzom, amíg egy
üres kórtermet nem találok. Amint bent vagyunk, remegni kezd.
Ez nem jó. Bármit is mondott neki, az nagyon nem jó.
– Nem az apám volt.
– Baromság!
– Mindent elmondott nekem. Nem ő állt mögötte.
Járkálni kezdek. Úgy tűnik, nem bírok nyugton maradni. Átjár az
ideges energia, a harag, a zavar, de nem akarom Skye-on levezetni,
ezért inkább ide-oda járkálok.
 – Kérlek. – Mély levegőt veszek, uralkodok magamon, és mindent
megteszek, hogy ne lássa a másik oldalamat. – Fejtsd ki.
– Annak idején az apám egyik feladata az volt, hogy megfigyelje a
te apádat.
– Folytasd!
– Jelentenie kellett a hollétét.
– Kinek? – Élesebb a hangom a kelleténél, tekintve, hogy hol
vagyunk és miért.
– Az ügyésznek. Fitzpatricknek.
Mielőtt észbe kapnék, az öklöm a falba csapódik.
– A kurva életbe! – kiáltom, és megrázom a kezem, hogy elűzzem
a fájdalmat.
Végre értelmet nyert minden. Minden darabka, aminek eddig
nem találtam a helyét, most összeállt. Fitzpatrick kerületi ügyésznek
nagyra törő ambíciói voltak, és az évek során egyre magasabbra
mászott a ranglétrán. A végső cél: az Egyesült Államok legfőbb
ügyésze. Most is ebben reménykedik, már csak hónapokra van a
jelöléstől.
Arra használta az információt, hogy elintézze apámat, majd
megtisztította a várost, és a győzelmet a politikai céljai érdekében
használta fel.
– A kurva életbe!
– Igen – motyogja Skye.
– El kell kapnunk. Mindenkit el kell intéznünk.
Elkerekedik a szeme és odalép mellém.
– Az apámat nem. Kérlek, Tobias. Hagyd békében elmenni.
Elhátrálok tőle, szükségem van a térre. Túl sok ez nekem, muszáj
gondolkodnom anélkül, hogy elterelné a figyelmemet az érintésével.
– Nem hiszem el, hogy hagynád, hogy megússza. Annyi éven át
hazugságban éltél.
 Leereszti a kezét és lehajtja a fejét.
– Nem arról van szó, hogy hagyom, hogy megússza. Csak nem
tudom, mit tegyek.
– Meg kell fizetnie! – morgom, és ökölbe szorítom a kezem.
– Ez nem olyan egyszerű.
Kemény éllel beszél, és tudom, hogy feszegetem a húrt, de nem
bírok leállni. Túl sok mindenen mentünk keresztül, és megtorlást
akarok.
– De igen, az.
– Le kell higgadnod. Haldoklik, Tobias. – Amikor elcsuklik a
hangja, elpárolog a harci kedvem.
– A kurva életbe! Majd szétrobbanok! – dohogok, és belemarkolok
a hajamba, majd meghúzom, hogy a dühön kívül valami mást is
érezzek. Nem segít. – Megölte az apámat! Lehet, hogy nem ő húzta
meg a ravaszt, de vétkes volt a halálában!
Skye hangtalanul tátog, mint aki nem tudja, mit mondjon erre.
Azt hittük, végre lezárhatjuk a múltat, de még mindig nincs vége.
Még maradt egy személy, akit le kell győznünk.
Ez sokkal nagyobb, mint Felix. Nagyobb, mint Skye apja. Néhány
másodpercig csak pislogok a szobában.
– Ki akartam deríteni, hogy ki ölte meg őket. De most… –
Megremeg a kezem.
Skye lesüti a szemét.
– Megértem. – És valóban érti. Ha valaki, ő érti. – És most mi lesz?
– Most időre van szükségem, hogy átgondoljam. Kérlek, adj
nekem egy kis időt.
Azzal kisétálok a kórteremből és magára hagyom. Ki kell jutnom
az épületből, levegőre van szükségem.
 ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Skye

Miután Tobias elviharzott, magamra maradok. Fogalmam sincs,

hová megy, de tudom, hogy vissza fog jönni.
Negyedórát se kell várnom, mire visszatér, magához húz, és a
számra tapasztja a száját.
– Sajnálom.
– Tudom.
Nem kell mondania semmit, amikor kivezet a teremből. Jól
ismerem, tudom, hová megyünk.
Együtt lépünk be a kórterembe, Tobias fogja a kezem. A szoba
áporodott, a fertőlenítő és a halál szaga minden megnyugtató illatot
elfojt, amit valaha is a kórházakhoz társítottam. Leülök apám mellé
és megfogom a kezét. Ébren van, de alig-alig. Nagyon gyenge. Nem
nyílik ki a szeme, amikor megállunk az ágya mellett.
– Apa?
Megrebben a szemhéja.
– Skye?
– Igen, én vagyok.
– Azt hittem… elmentél. – Olyan erőtlen a hangja, hogy alig értem,
mint mond.
Csak rázom a fejem, nem bírok megszólalni.
 – Soha nem hagyná el magát – szólal meg Tobias mellettem, mire
apám résnyire nyitja a szemét, és a hang forrását keresi.
– K-ki…?
– Helló, Mr. Matthews. Tobias Kosta vagyok, de ön Nick Baros
néven ismer.
A hang, ami feltör apám szájából, fájdalmas. Nem az a fajta
fájdalom, ami egy karcolásból vagy zúzódásból származik; ez a
fájdalom a lelkéből ered. Pontosan tudja, hogy Tobias kicsoda. Az a
fiú, akiről azt hazudta nekem, hogy évekkel ezelőtt meghalt. Biztos
vagyok benne, hogy kísérti őt a neve.
– Én… én annyira sajnálom – dadogja megtörten. – Én…
Tobias megrázza a fejét, és elhallgattatja apámat. Egy pillanatra
elakad a lélegzetem, mert tudom, mennyire lesújtó lesz apámnak,
hogy Tobias visszautasítja a bocsánatkérését. Az élete végén maradt
elvarratlan szálak a következő életében is kísérteni fogják.
Ám amit Tobias tesz, az egész lényemet lesokkolja. Közelebb lép
apám ágyához, megfogja a kezét, és azt suttogja:
– Tudom. És megbocsátok.
Fojtott zokogás tör ki belőlem. Az elfogadás eltörli a kétséget és a
félelmet. Ami Tobiasszel történt, annak örökre megmarad a nyoma,
de tudom, hogy a megbocsátás óriási lépés. Soha nem fogom
elfelejteni, hogy megajándékozta vele apámat. Megszakad a szívem,
mert tudom, hogy apám ideje már majdnem lejárt, de békével tölt el
a tudat, hogy nem kell magával vinnie a halálba azt a súlyos terhet,
amit egész életében a vállán cipelt. A megbocsátás neki is békét
adott.
Apám nehézkesen vesz levegőt, és amikor megszólal, alig lehet
hallani a hangját:
– Köszönöm.
Egy másodperccel később apám kinyújtja felém a kezét, Tobias
Sötét fellegek takarják az eget. Szitáló eső csepereg, amikor
besietünk a kocsitól a város kicsiny templomába. Úgy érzem az
időjárás illik az alkalomhoz. Komor és baljós. Még a mennyek is
megsiratják ezt az önzetlen embert. Azt az embert, akinek csak
azért voltak titkai, mert meg akart védeni minket, miután rossz
emberekben bízott. Tobias mellettem jön, a karja szorosan a
derekam köré fonódik, mintha csak ő tartana meg. Az érintése erőt
ad nekem, közelebb húzódom hozzá.
Együtt lépünk be a templomba, és előrevezet az oltárhoz.
Leülünk az első sorban.
A lelkész elkezdi a beszédét, szavai, akár egy vigasztaló himnusz,
elcsitítják a szívemet.
Arról mesél, hogy apám milyen hatással volt a világra, és
mennyire fog hiányozni nekünk.
Hamarosan én is sorra kerülök a búcsúbeszédemmel.
Felkészületlenül ér, hogy fel kell állnom, beszédet kell mondanom,
el kell búcsúznom apámtól, de tudom, hogy muszáj megtennem.
Tartozom ennyivel neki és magamnak is. Le kell zárnom.
Felállok és a pódiumhoz lépek, a kezem úgy remeg, hogy nem
tudom irányítani.
Látom, hogy Tobias csatlakozni akar hozzám, de megrázom a
fejem. Ezt egyedül kell végigcsinálnom.
Végignézek a termen, az egybegyűlt férfiakon és nőkön, akik
ebből a gyönyörű városból jöttek. Azokon, akik segítettek felnevelni
engem, amikor a családom tragikus módon életét vesztette azon a
napon, nem is olyan régen. Őt is megpillantom köztük. Fitzpatrick
főügyészt. Apám barátai között ül, átéléssel játssza a szerepet, amit
magára osztott.
Mély levegőt veszek, és megpróbálom megnyugtatni magam.
A mai nap az apámról szól.
 Arról az emberről, aki annyira szeretett, hogy gondoskodott róla,
hogy semmiben ne szenvedjek hiányt. Aki mindig mosolyt csalt az
arcomra. Mindig gondomat viselte. Nem hagyom, hogy ezt bárki
elvegye tőlem, főleg nem ma.
Elfordítom a fejem, inkább Tobiasre pillantok, aki úgy néz rám,
mintha azt mondaná: „Szeretlek, meg tudod csinálni.” Rámosolygok,
majd előhúzom a papírt.
Körülnézek a termen, és érzem a gombócot a torkomban, amikor
rájövök, hogy ez apám utolsó napja a földön, mielőtt eltemetik.
Mosolyogni próbálok.
– Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy eljöttek, és hogy
ennyi éven át elhalmozták apámat a szeretetükkel és
támogatásukkal. – Szünetet tartok, megköszörülöm a torkomat,
mielőtt folytatom. – Apám csodálatos ember volt, keményen
dolgozott, a végsőkig tisztességes volt. – Potyogni kezdenek a
könnyeim.
– Fájó szívvel tisztelgek az emléke előtt. Katonaként szolgált, majd
rendőrként, később kiérdemelte a nyomozói rangot. Több mint húsz
éven át a közösség oszlopos tagja volt. Az apám volt, de nem vér,
hanem szeretet által. Fantasztikus humorérzéke volt, és mindig
mosolygott. Tragikus a halála. Nehéz szavakba önteni, hogy
mennyire fog hiányozni. Amikor hatéves voltam, apám megmentett
engem. Mint egy igazi hős, mert az is volt, rám talált, és
megmentette az életemet.
– Attól a pillanattól kezdve ő volt az egyetlen családom… Amikor
tizenhat éves lettem, apám maga vitt el az autósiskolába az első
leckémre. Minden este lekváros pirítóst készített nekem lefekvés
előtt, és mindig segített a matekleckében. Amikor nehezebbre
fordult az életünk, akkor is sikerült egyetemre járatnia, és ami a
legfontosabb, otthont adott nekem. Mindig arra törekedett, hogy
helyesen cselekedjen és segítsen másokon. Nem mondhatom, hogy
mindig sikerült neki, de ő megtett minden tőle telhetőt.
– Apám halála túl korai volt. Nem voltam rá felkészülve. De ha
évekig készülhettem volna rá, akkor sem készültem volna fel soha,
hogy elveszítsem. Ő volt a legfontosabb ember az életemben. A
szeretete és a támogatása átsegített a nehéz időkön. Rengeteg közös
emléket szereztünk. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogyan kell
felvidítani, ha szomorú voltam. Örökké velem leszel, apa.
Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél.
Amikor befejezem a beszédet, megfordulok, és az arcára pillantok
a koporsóban. Megcsókolom az ujjbegyemet, majd megérintem az
ingét a szíve fölött. Patakokban folynak a könnyeim, és úgy érzem a
jelenlétét, mint aznap, amikor kihúzott a sötétségből, és megmutatta
nekem a fényt. Szeretlek, apa. Visszafordulok, és elindulok lefelé a
lépcsőn. Egymás után lépnek hozzám a barátai és a kollégái.
Átölelnek, és megosztják velem a saját történeteiket arról, hogy
milyen csodálatos ember volt, hogyan érintette meg mindannyiuk
életét. És minden kétséget kizáróan tudom, hogy soha nem fog
eltűnni az életemből. Mindig velem lesz.
 ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Skye

Leülök a kanapéra. Már nem bírok sírni, de valahányszor azt

hiszem, hogy vége, újra elerednek a könnyeim. Mindannak ellenére,
amit apám rosszul csinált, hozzám jó volt.
A szoba túlsó végében Tobias odasúg Gideonnak, de még nem
készültem fel arra, hogy apám utolsó szavaira gondoljak. Még
gyászolnom kell. Érezni a fájdalmat. Megint magamra maradtam
ezen a világon.
Nem. Ez nem igaz. Itt van nekem Tobias. Mindig is velem volt.
Összenézünk a szoba két végéből, és mielőtt észbe kapnék, elhallgat,
és odalép mellém, hogy leüljön. Mintha hallaná minden
gondolatomat.
– Semmi baj – vigasztal, és átkarol.
– Honnan tudtad?
Tobias lehajtja a fejét, majd felvonja a szemöldökét. A vállára
hajtom a fejem.
– Annyira hiányzik. – Megpróbálom elállítani a könnyeket, de
sehogy sem akarnak elapadni. – Lehet, hogy nem volt tökéletes, de ő
volt az apám, és szerettem.
Tobias hagyja, hogy sírjak. Magához szorít, megsimítja a hátamat,
és csókokkal lepi el a halántékomat.
 – Az volt, és ő is szeretett téged. Mindig veled lesz, Skye.
– Ő volt az egész életem. Ő volt mindenem.
Elhúzódik tőlem, és a szemembe néz.
– Mindig – ígéri halkan. – Itt leszek neked.
A nap hátralévő részét Tobias házában töltjük. Gondoskodik
rólam. Átölel. Amíg velem van, semmi más nem kell.
Egész éjjel forgolódom, alig bírok néhány percnél tovább aludni.
Megállás nélkül azon agyalok, ami annyi évvel ezelőtt történt.
Végül nem bírom tovább, és úgy döntök, hogy feladom, inkább
felkelek. Még nem akarok szembenézni a világgal, de tudom, hogy
muszáj.
– Mire nem figyeltünk? – mondom ki hangosan, de
felébreszthettem Tobiast, mert látom, hogy felemeli a kezét, és
kidörzsöli az álmot a szeméből. – Felébresztettelek?
– Olyasmi, de annyi baj legyen.
– Bocs – mondom félénken.
Felül az ágyban.
– Fáradtnak tűnsz. Aludtál egyáltalán?
– Nem bírtam. Nem tudom elhinni, hogy annak a seggfejnek volt
képe megjelenni a temetésén.
– Van bőr a képén annak a pöcsfejnek, az biztos. Ezért nem tudtál
aludni?
– Nem csak ezért. Hiába gondolkodom, nem értem, hogy jön Felix
a képbe.
Meg kell találnunk a kirakós utolsó darabját.
Apa naplóját.
– Hol van a napló, amit Gideon elhozott apám házából?
Tobias felkel, és beletúr egy dobozba a sarokban.
– Itt van.
Elveszem tőle a naplót, és kényelembe helyezem magam. Vastag.
Meg van töltve apa dülöngélő kézírásával, apró és ferde betűkkel.
Egy órával később már fáj a szemem attól, hogy próbálom
kibetűzni, de már kezdem érteni a szerepét ebben az egészben.
Az alapján, amit olvastam, a főügyész szervezett meg mindent.
Apa a Fitzpatricktől kapott összegeket is feljegyezte, amikért
cserébe részletes beszámolókat kellett írnia Barosról.
A könyvelés és a híváslisták nem lesznek elegendőek a gyilkosság
bizonyítására, de apa hagyott nekem egy búcsúajándékot.
Egy vallomást.
Egy nyilatkozatot a mészárlásban betöltött szerepéről.
Újra átfutom a szavakat, újra meg újra elolvasom őket. Gombóc
akadt a torkomba. Tobias kiveszi a kezemből a naplót, az ágyra
teszi, majd megfogja a kezem, és erőt önt belém.
Felpillantok rá.
– Fitzpatrick pénzelte apámat.
Ezt eddig is tudtuk, de mégis más ezt apám saját naplójában
olvasni. Szinte szürreális.
– Ennyit már tudtunk.
– Tudom, de…
– De ő az apád – fejezi be helyettem Tobias, én pedig elveszem a
kezem a kezéből, felhúzom a térdemet és átkarolom. – Nem baj, ha
szomorúságot érzel.
– Apa azt hitte, segít Fitzpatricknek megtisztítani a várost. A
naplójában azt írja, hogy fogalma sem volt, hogy bárki meghalhat,
amikor aznap megadta Fitzpatricknek Baros tartózkodási helyét. –
Újra a kezembe veszem a naplót, és elkeseredetten markolászom. –
Tennünk kell valamit.
– Na ja. Nem tudom, mit tehetnénk. – Sötét szemöldöke ferdén ül
a homlokán.
– Jelen pillanatban csak annyit tudok, hogy a főügyész akkoriban
Reddington kerületi ügyésze volt, és ő fizette apámat, hogy tartsa
tisztán a várost. Valahogy az információ, amit apám adott neki, egy
mészárláshoz vezetett. De mi a kapcsolata Felixszel…
– Várj! – szól közbe Tobias. – Emlékszel a gálára?
– Igen. Mi van vele?
– Emlékszel, amikor a szekrényben voltunk?
– Persze hogy emlékszem. – Akkor csókolt meg először. Érzem,
hogy lángolni kezd az arcom.
– Nem arra gondoltam. – Tobias felnevet, megmosolyogtat a
hangja. Ezt a hangot sosem fogom megunni. De nem most jött el az
ideje az efféle gondolatoknak.
– Hanem mire?
– A dulakodásra. A szóváltásra. Felix és Fitzpatrick műve volt.
– Van valami kapcsolat kettejük közt?
– Elég heves vita volt, úgyhogy azt kell mondjam, hogy igen.
– Min veszekedtek?
– A főügyész el akarta zavarni Felixet.
– Mi történt még?
– Felix a fejére olvasta, hogy támogatta őt. Hogy Fitzpatricket nem
érdekelte, hogy piszkos pénzt kapott, amikor ezzel szerezte meg a
főügyészi posztot.
– Érdekes. – Behunyom a szemem, és megpróbálom
összeilleszteni a kirakós darabjait. – Gondolod, hogy Felix… –
Felhördülök.
– Mi az?
– Csak eszembe jutott valami. Lehet, hogy semmiség.
– Vagy az is lehet, hogy minden. – Tobias felvonja a szemöldökét.
– Add csak ide! – Rámutatok a Jaxson által rendelkezésünkre
bocsátott fájlok kinyomtatott példányaira. Arról a meghajtóról
vannak, amit Felix számítógépéről töltöttem le.
 Tobias felpattan az ágyról, a sarokban lévő asztalhoz lép, a
rögtönzött irodánkba, amit azért állítottunk fel, hogy átnézzük a
fájlokat, és odadobja nekem. Belelapozok a dokumentumokba, és
kétségbeesetten próbálom megtalálni a kapcsolatot, ami elintézheti
Fitzpatricket.
Beletelik egy órába, mire rádöbbenek. Rossz irányból
közelítettem meg az egészet.
– Azt hiszem, tudom, mit kell keresnünk.
– Tényleg? Mit?
– Oké. Szóval Felix nemrég azt kérte tőlem, hogy találjak egy
kiskaput, hogy építkezhessen egy földterületen, ami a birtokában
van.
– Nem értem.
– Amikor Felixnek dolgoztam, megkért, hogy keressem meg, és
arra célzott, hogy ha nem találok legális kiskaput, akkor majd ő talál
valami más módot arra, hogy megszerezze a földet, és építkezzen
rá.
– Oké.
– Ami arra enged következtetni, hogy talán már csinált ilyet
korábban is. Talán a múltban is csinált már kétes dolgokat, hogy
földet szerezzen. Mi van, ha… Mi van, ha Fitzpatricknek is köze van
egy másik ilyen földhöz? Mi van, ha ez az egész Felix reddingtoni
földjéről szól?
Tobias odaad egy iratot, és lenézek rá.
– Mi ez?
– Nem tudom. Valamiféle listának tűnik.
– Érdekes. Lássuk, mi áll benne.
Együtt böngésszük át a listát, hogy megfejtsük a jelentését.
Szerepel rajta néhány név. A következő oldalon bírósági ügyek listái
vannak. És Fitzpatrick neve mindenütt szerepel.
 Tobias átnézi az oldalt.
– Úgy néz ki, mintha valaki elvetett volna egy ügyet, és egy
másikat próbált indítani… a földterület miatt.
– Gondolod, hogy ez a bizonyíték?
– Nehéz megmondani. – A semmibe bámul. – De azt hiszem,
találtunk valamit.
Hátradőlök és az asztalra dobom a ceruzámat.
– Megvan! – kiáltok fel egy pillanattal később.
– Mi az?
– Ezt nézd!
– Fitzpatrick letartóztatta az eredeti tulajdonost, egy Michael
Laundry nevű férfit, és sikkasztásért bíróság elé állíttatta. Amikor a
földet árverésre bocsátották, Felix szerezte meg. Kinézném belőlük,
hogy az egész ügy kamu volt, és csak kitalálták a vádat.
– Most megfogtuk. Ez a kapcsolat. Felix nem tudta megszerezni a
földet Fitzpatrick nélkül, de Fitzpatrick sem tudta megtisztítani a
várost Felix nélkül. Ez az egyezség egyenesen a New York-i
főügyészi álláshoz, majd egyenesen a csúcsra juttatta.
– Szent szar!
– Mi van?
– Nézd csak! – Tobias átnyújt egy másik mappát. – Úgy tűnik, Felix
megőrizte a bizonyítékokat. Rengeteg bizonyítékot.
Átlapozom az oldalakat, mind telefonhívások átiratai. SMS-ek
képernyőképei. Minden itt van.
– Valószínűleg zsarolta.
Még mindig nem tudom elhinni.
– Elkaptuk.
Tudtam, hogy fontosak lesznek azok a titkosított fájlok, de erre
még én sem számítottam.
– Tényleg elkaptuk.
 – És most mi lesz? – kérdem.
– Ki kell dolgoznunk egy tervet. Nem elég, hogy tudjuk. Le is kell
buktatnunk.
 ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

Skye

Hiába minden igyekezetem, nem tehetek róla, de ideges vagyok.

Tudom, hogy itt biztonságban leszek, mégis rettegek attól, hogy
rosszul sül el valami. Mi van, ha soha nem lesz lehetőségem a
konfrontációra? Mi van, ha a számítógép nem működik? Mi van, ha
Jaxson nem jól állította be az adást?
Talán túlzás, hogy az összes bizonyítékot, amit összegyűjtöttünk,
azon az eseményen játsszuk le, amelyen a főügyész eredményeit
ünneplik, de Tobias szerint ezzel ott találjuk el, ahol a legjobban fáj.
Az egóján.
Úgy érzem, hogy mindjárt kiugrik a szívem.
Ez nem olyan, mint a legutóbbi gála, amin részt vettem. Igaz, most
is kirittyentettem magam; hosszú, lila ruhában vagyok, magas
hasítékkal az oldalán, ami alól kivillan a lábam, a hajam fel van
tűzve, és hosszú, gyémánt fülbevalók függnek a nyakam fölé. Ám
ezúttal ahelyett, hogy a családom gyilkosa után kutatnék, inkább le
akarom tartóztatni a tettest.
A ma esti partit egy tágas bálteremben tartják, a közepén egy
káprázatos csillárral. A magas ablakokból a szikrázó városi
fényekre nyílik kilátás. Le kéne, hogy nyűgözzön, máskor le is
szokott, de ma este nem kapok elég levegőt ahhoz, hogy élvezzem a
pazar kilátást.
Nagy a nyüzsgés, vannak, akik a táncparketten ropják, mások az
asztalok körül csevegnek. Végignézek a termen, a célpontomat
keresem. A szemközti falnál áll, egy kisebb csoportot szórakoztat az
anekdotáival. Fitzpatrick főállamügyész.
Belépek a zsúfolt terembe, és elindulok felé. Menet közben
bizsereg a bőröm az idegességtől. Körbe-körbepislogok, Tobiast
keresem a tekintetemmel, és amikor megtalálom, majdnem
megtorpanok. Összenézünk. Olyan áthatóan figyel. Íriszének kékje
ebből a távolságból nem látszik, de mégis, milyen könnyű lenne
elveszni bennük!
Biccent, hang nélkül jelzi, hogy felkészült. Ismét csak az érdekli,
hogy jól vagyok-e. Én is biccentek, és folytatom az utam, tovább
lépkedem az ördög felé.
Ahogy közeledek, a főügyész felfigyel rám. Gyors mosoly jelenik
meg az arcán, és kezet nyújt. Legszívesebben hátrahőkölnék, de
nem akarom felkelteni a gyanúját. Látni akarom ennek a
mocsoknak a képét, amikor megadom a kegyelemdöfést. Ezért
közelebb lépek és kezet rázok vele, megszorítom, amilyen erősen
csak tudom.
Meglepve pillant a kezemre, majd kihúzza magát a halálos
szorításból.
– Hogy van, Skye? El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet itt
lenni ma este, hisz csak nemrég vesztette el az apját.
Mély levegő. Kifúj.
– Jól vagyok – felelem hamis mosollyal. – De valóban nagyon
nehéz.
– Túl fiatal volt ahhoz, hogy meghaljon – teszi hozzá együttérzően,
és a fejét csóválja, mintha tényleg izgatná apám sorsa.
– Igen, az volt. De azért kisült valami jó is a halálából… – kezdem,
mire a homlokát ráncolja. – Nincs jobb, mint egy haldokló ember
vallomása. – Arcára fagy a mosoly. – Akinek már semmije sincs,
feloldozást keres a bűnei alól. Maga mire keres feloldozást?
Fitzpatrick arca elkomorul, és rákvörös lesz a dühtől.
– Ez felettébb szakszerűtlen, kedvesem!
– Nem vagyok a kedvese. De itt az idő, hogy maga is megfizessen. –
Farkasszemet nézek vele.
– Fogalmam sincs, mit akar ezzel mondani, de ha megbocsát…
Éppen faképnél akar hagyni, amikor bekapcsolnak körülöttünk a
monitorok, és megjelenik rajtuk Fitzpatrick árulásának és
megvesztegetésének minden bizonyítéka, feketén-fehéren. Azután
kitör a zűrzavar. Rendőrök rohamozzák meg a termet, és
körbeveszik az államügyészt. Ő hátrálni próbál, de nincs hová
mennie.
Rám mered.
– Te hálátlan kis kurva! Nekem köszönheted mindened, amid van.
– Nem, magának köszönhetem mindazt, amit elvesztettem. Mire
végzek magával, a börtönben fog elrohadni.
Nekem ront, de az egyik tiszt ráveti magát, és a falhoz préseli.
– Letartóztatom Tobias Baros, Matthew és Stacey Gilbert
meggyilkolásáért… – Az egyik tiszt elkezdi felsorolni az Al
falatozójában meggyilkoltak listáját.
Közben odalép egy kollégája, bilinccsel a kezében.
– Kérem, jöjjön velünk! – utasítja a főügyészt.
– Mi a jelvényszáma? – Fitzpatrick elkeseredettem fordul egy
másik tiszthez. – Ez csakis egy félreértés lehet!
Rá se hederítenek, és ahogy elvonszolják, egyre
kétségbeesettebben könyörög nekik.
Miután Fitzpatricket kitessékelték a rendőrök, ismerős karok
fonódnak a derekam köré. A kölnije illata kellemesen csiklandozza
az orromat.
– Ideje indulni. – A szavai a nyakamat csiklandozzák.
– Hová? – kérdem.
– Bárhová. Veled bárhová.
 ÖTVENHATODIK FEJEZET

Skye

Először hazamegyünk. Nem Tobias házába, hanem Reddingtonba.

Apám sírjához. Eltelt néhány nap a gála és Fitzpatrick letartóztatása
óta, és az egész világ tudomást szerzett arról, hogy mit művelt, hogy
ilyen magasra jutott. De a politikai törekvéseinek ezennel
befellegzett.
Nagyon hosszú időre börtönbe kerül.
Kéz a kézben állunk itt, hogy elbúcsúzzunk. Hogy elmondjuk
apámnak, hogy helyrehoztuk a múlt hibáit, hogy büszke lenne, ha
látná.
Apám sírja előtt Tobias elengedi a kezem, és közelebb lép. Mondd
valamit, de olyan halkan, hogy nem hallom a szavakat. Csak az
ígéretét, hogy örökké vigyázni fog rám.
Innen, ahol állok, látom, ahogy felnéz az égre, miközben beszél, és
a gesztus láttán túlcsordul a szívem. Békére lelt az égen, és
remélem, hogy én is megadhatom neki ugyanezt.
Miután végzett, visszajön hozzám, csókot lehel az ajkamra, majd
félreáll, hogy engem is odaengedjen.
Elérkezett az én időm. De még nem készültem fel a búcsúra. Ég a
torkom az elfojtott zokogástól. Nyers, primitív gyász munkálkodik
bennem, és csattognak a fogaim. Lehunyom a szemem, hogy
felidézzem a szép időket. Nevetéssel és mosollyal, és legfőképpen
szeretettel töltik el a szívemet.
Látom magam előtt apám mosolyát, amikor jól válaszoltam egy
kérdésre. A szemét, amikor büszke volt rám. Érzem a lekvár illatát a
levegőben, amikor elkészítette a kedvenc harapnivalómat, amit
előtte anyukám csinált, valahányszor szomorú voltam.
Elerednek a könnyeim. Letörlöm őket, mély levegőt veszek, majd
csókot nyomok az ujjamra, és megérintem a sírkövet.
– Annyi mindent kell elmondanom neked. Remélem, nem
haragszol, de elloptam az aktáidat. – Nem bírom megállni, hogy ne
nevessek, mert amennyire ismerem, nem haragudna érte. Büszke
lenne rám. Hogy milyen okos voltam, hogy mindent összeraktam. –
Rájöttem. Tobiasszel megszereztük a bizonyítékot. Mindent
megszereztünk. Azt akarom, hogy tudd, hogy nem okollak érte.
Soha nem is okoltalak. Tudom, hogy magadat vádoltad a
történtekért, de nem a te hibád volt. Soha nem a te hibád volt.
Köszönöm, hogy befogadtál. Szeretlek, amiért mindig megadtad
nekem mindazt a szeretetet, amire szükségem volt.
Miután elbúcsúztunk, átsétálunk egy másik sírpárhoz. Azokhoz,
amelyeket mindig meglátogatok, mert megnyugtat, ha itt lehetek.
– Szeretlek, anya. Szeretlek, apa – suttogom a sírköveknek. Friss
könnyek áztatják az arcomat, ahogy letérdelek, hogy megérintsem a
hideg felületet. – Szeretném, ha megismerkednétek valakivel, aki
nagyon fontos nekem. Anya, apa, ő Tobias. Ő is velem volt aznap.
Aznap, amikor elmentetek, ő mentett meg engem. – Mindent
elmesélek nekik, és amikor elfogynak a szavaim, felállok.
Tobias mellettem áll, és átkarolja a derekamat. Együtt sétálunk a
jövőbe, magunk mögött hagyva a múltat.
Végre felkészültünk az életre és a szerelemre.
 UTÓHANG

Skye

Két évvel később…

Mint kiderült, egy négykilós emberi lényt kipréselni a testemből

cseppet sem kellemes érzés. Vakon kinyújtom a kezem, a férjem
érintését keresem.
Tobias megragadja, és összefűzi az ujjainkat.
– Jól jönne, ha elterelnéd a figyelmemet – szinte könyörgök.
Elfordulok az orvosokból és nővérekből álló csapattól, és egyedül
Tobiasre figyelek. Ez segít. Amint találkozik a tekintetünk,
rádöbbenek, hogy hamarosan kapok egy újabb darabkát a férfiből,
akit szeretek – hogy a gyermekünk úgy fog kinézni, úgy viselkedik
(Uram, segíts!), és úgy beszél majd, mint ő.
Robban az agyamban az adrenalin.
És a drogok hatása.
Ami, ha jobban belegondolok, a férjem eddigi legzseniálisabb
ötlete volt.
Imádom a drogokat.
Ha nem lennék férjnél, megkértem volna az altatóorvos kezét.
Kit akarok átverni? Meg is kértem.
 Tobias azonban gyilkos pillantást vetett szegényre, és
emlékeztetett, hogy az ő ötlete volt.
Persze hogy a drogdíler javasolta a drogot.
Hálát adtam az epidurális isteneknek, és megszorítottam Tobias
kezét, és megismételtem:
– Tereld el a figyelmemet!
– Valójában nem is vertem ki a fürdőszobában, miután
kiszálltunk a liftből. – Ezt olyan lazán mondja, hogy kis híján elsiklik
a figyelmem a jelentése fölött.
De azután belém hasít, és élénk pír terül szét az arcomon.
Körülöttünk az orvosok és a nővérek döbbent csendben merednek
ránk. Már éppen kiabálni akarnék a férjemmel, amikor érzem…
Az utolsó nyomás. És akkor meghallom a legszebb hangot világon.
A kisfiunk hangját.

Tobias

Három évvel később…

Ritkán járunk Reddingtonba, de ha mégis, van egy hely, ahová

mindig ellátogatunk. A legtöbben azt gondolnák, hogy széles ívben
kerüljük ezt a helyet, nekünk mégis fontos, hogy megbékéljünk
azzal, ami annyi évvel ezelőtt történt ugyanitt, és új emlékeket
szerezzünk.
Annyi év elteltével még mindig ugyanúgy néz ki. Még mindig az
50-es évek stílusában van berendezve, fekete-fehér kockás padlóval
és kék bőrbokszokkal. Al falatozója. A csoki illata áthatja a levegőt.
Valaha szomorú voltam, ha ide jöttem. Régebben Skye-t is
felzaklatta, de most, ahogy itt ülünk, és hideg, frissítő turmixokat
kortyolunk, minden a helyére került a világban.
Az édes ital íze elég ahhoz, hogy minden alkalommal
mosolyogjak, amikor ide jövünk, de a fiam nevetésétől, ahogy letörli
a tejszínhabot az orráról, pihekönnyűnek érzem a lelkem.
A szemközti ülésen Skye az ölébe veszi Masont.
Sosem hittem, hogy bárki mást képes lennék annyira szeretni,
mint Skye-t, de aztán megajándékozott egy kisfiúval. Ő a legjobb,
ami velem történt ezen a világon.
Nem volt könnyű az élet azután, hogy elintéztük a családunk
gyilkosait. Az üzletet sem volt olyan egyszerű otthagyni, de megérte.
Minden nehézség, amin keresztülmentünk, megérte, hogy eljussunk
idáig. Gideon végül átvette az irányítást, azóta vasököllel uralkodik.
Ami pedig Fitzpatricket illeti…
Megkapta, amit megérdemelt.
Bűnösnek találták. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, a
feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül.
Kurvára nem fog hiányozni senkinek.
A gálát követően, miután elbúcsúztunk Skye családjától, Miamiba
mentünk, hogy az enyémtől is búcsút vegyünk.
Megkértem a kezét a házunk tetőteraszán.
Igen, amint visszatértünk Miamiból, rávettem Skye-t, hogy
költözzön hozzám, és azóta nem mozdult mellőlem.
Azután feleségül vettem.
Ismét a házunkban.
Ami pedig a nászutat illeti, nos, fogalmazzunk úgy, hogy a faház
minden sarkában elháltuk a nászt.
Ami pedig a mindennapokat illeti, nos, még mindig az ügyvédem,
de már csak nekem dolgozik, és hadd mondjam el, túlságosan
elfoglalom ahhoz, hogy tiltakozhasson.
Most, hogy legálissá vált, a birodalmam tovább gyarapodott. Ám a
drogok helyett az ingatlanportfóliómat bővítem. Mostanában a
társasházak építése köt le.
De a legfontosabb szerepet a családom tölti be az életemben.
Az asztal túloldaláról nézem őket, ahogy a turmixot szürcsölik.
Skye vicces sztorikkal szórakoztatja a fiunkat.
Mason áhítattal csüng minden szaván. Most éppen a repülő a
téma. Háromévesen arról álmodik, hogy ha nagy lesz, repülőket
épít, és körberepüli velük a világot.
Az a kedvenc közös elfoglaltságunk, hogy papírrepülőket
hajtogatunk, és nézzük, ahogy elsodorja őket a légáramlat. Ha itt
végzünk, átmegyünk a szomszédos parkba, és pontosan ezt fogjuk
csinálni.
Néha elgondolkodom, vajon álmodom-e, vagy talán mégis
meghaltam itt, annyi évvel ezelőtt.
Talán én voltam az, akit meglőttek, és Skye az angyal, akit azért
küldtek az égiek, hogy megmutassa nekem az utat. Egy olyan fickó,
mint én, nem érdemel ilyen életet. Legalábbis sokáig így éreztem.
Skye nap nap után megértette velem, hogy mindenki megérdemel
egy második esélyt. Sokáig tartott, mire beláttam, de mint mindig,
Skye-nak sikerült rávezetnie.
Hogy a bűneim ellenére megérdemlem a boldogságot.
Mason és Skye az én második esélyem. Ezúttal nem rontom el.
– Azt hiszem, holnap tejes turmixot kéne innunk, apa – jelenti ki
Mason, amikor befejezik a turmixot. Nem tehetek róla, felnevetek.
Ha rajta múlna, minden nap csak azt inna. A fiam. Egy fiú, aki nem
fog a sötétségben élni, ahogy nekem kellett. Egy fiú, akit élete
minden napján beragyog a fény.
 – Egyet kell értenem. Minden nap tejes turmixot kéne innunk. –
Skye felnevet, én pedig felvonom a szemöldökömet.
– Tényleg?
– Aha… Kívánós vagyok mostanság.
Leteszem a poharamat, és oldalra billentem a fejem.
– Kívánós, mi?
Széles mosoly terül szét az arcán, ugyanaz a mosoly, mint négy
évvel ezelőtt, amikor közölte, hogy várandós.
– Biztos vagy benne? – A torkomban dobog a szívem, amíg
válaszra várok.
– Igen.
– Miben vagy biztos, anya? – kíváncsiskodik Mason.
– Abban, hogy hamarosan nagy tesó leszel. – Skye szeme csillog a
könnyektől.
Amikor felállunk, megfogom a feleségem karját.
– Köszönöm – suttogom az ajkába.
– Mit?
– Hogy családot adtál nekem. Igazi otthont teremtettél. Hogy te
vagy a múltam és a jövőm.

Vége
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Szeretnék köszönetet mondani az egész családomnak. Nagyon

szeretlek titeket.
KÖSZÖNÖM a férjemnek. Amíg én félrevonultam írni, addig ő
főzte a vacsorát!
Köszönöm a gyerekeimnek. Szeretlek titeket, srácok!
Köszönöm a csodálatos szakembereknek, akik közreműködtek A
megtört elkészítésében:
Suzi Vanderham
Jenny Sims
Marla Esposito
Jaime Ryter
Champagne Formats
Hang Le
Jill Glass
Kelly Allenby
Grey’s Promotions
Köszönöm Jacob Morgannek, Savannah Peachwoodnak, Sebastian
Yorknak, Kim Gilmournak és Lyricnek, hogy hangoskönyvként is
életre keltették A megtörtet.
Köszönöm Kimberly Whalennek.
Köszönöm a FANTASZTIKUS ARC CSAPATOMNAK! Ti vagytok a
legjobbak!
Köszönöm a béta/tesztelő csapatomnak.
 Külön köszönet jár Librának és Not Gemmának, hogy mindig
mellettem voltak.
Szeretném megköszönni az ÖSSZES barátomnak, hogy elviseltek,
amíg ezt a könyvet írtam. Örök hálám, srácok!
Az Ava Harrison Support Group hölgytagjainak, mert a
támogatásotok nélkül nem sikerült volna!
Ha van kedvetek, csatlakozzatok a Facebook olvasói
csoportomhoz, az Ava Harrison Support Grouphoz!
Köszönöm a bloggereknek! Köszönöm a lelkesedéseteket és a
könyvek iránti szeretetet!
Végül, de nem utolsósorban…
Ezer köszönet jár az olvasóimnak!
Hálásan köszönöm, hogy velem tartotok ezen az úton.
 PROLÓGUS

– Zoé! Most már elmondhatod!

A húgomra néztem, aki rejtelmesen pislogott, és széles vigyor
húzódott az arcán. Úgy gondoltam, a lutoni repülőtértől London
belvárosáig ki tudom faggatni, mi is a jár a fejében, mert valamin
piszkosul kattogott az agya.
– De mit?
– Azt a büdös nagy titkot!
Gyengéd hangon felelt, bár Zoénak alapjáraton is lágy a hangja,
mint egy kedves Disney-hercegnőnek, aki bármikor dalra fakadhat.
Rettegtem is rendesen ettől gyerekkorunkban, hogy bármit dalban
mondhat el. Ráadásul hosszú sötét hajával, bájos arcával kiköpött
Belle-hasonmás a Szépség és a Szörnyeteg című meséből. Nem
igazán hitte el nekem senki, hogy én vagyok az idősebb, mert
feleannyira sem voltam nőies, mint ő. Első ránézésre inkább tűntem
egy tizenéves suhancnak, mint egy harmincnyolc éves nőnek.
– De nekem nincs is titkom, Kate!
Igyekeztem sértődött lenni. Összefontam a karomat a mellkasom
előtt, és kinyújtottam a lábamat, már amennyire ezt egy angol
taxitársaság autója megengedte.
– Oké, akkor titkolózz!
Próbáltam levegőnek nézni és csak figyelni a tájat. Azt a londoni
tájat, aminek normális esetben le kellett volna kötnie. Minimum
törölgetni kellett volna a nyálat a számról és viccesen megkérni a
taxisofőrt, menjünk pár kört a Parliament Street körforgalomban,
miközben Zoé és én együtt visítjuk: „Big Ben, Parliament!”
De most nem tettem, mert jobban érdekelt Zoé titka. Óvatosan
rápillantottam. Igen, az a kis sunyi mosoly a szája szélén egyáltalán
nem tetszett, és az sem, ahogy a svájcisapkáját igazgatta a fején,
holott tök jól belőtte már korábban. Egy pillanatra rám nézett,
szépen manikűrözött ujjait kinyújtotta, és beszippantotta az ajkát.
– Félsz, mi?
Kikerekedett szemmel meredtem rá. Milyen kérdés ez?
– Én?! Biztos nem!
Zoé nevetett, csilingelő hangja körberohanta a kocsit, talán még a
sofőrt is nyakon csapta.
– Dehogynem! Reszketsz! Mondd csak, mitől tartasz, Kate?
– Gyilkos a mosolyod, Zoé!
Büszkén húzta ki magát. Megigazította a ballonkabátját, és
bólintott.
– Nagyon helyes. Félj csak!
Pár pillanatig bírtam csak ki, hogy ne szólaljak meg. A kezem az
izgatottságtól egészen lefagyott. Olyan hidegrázás vett erőt rajtam,
mintha legalábbis az Északi-sarkra csöppentem volna.
Megragadtam a testvérem karját, és megrántottam.
– Na, mondd el!
Megrázta a fejét.
– Nem lehet! Még nem lehet!
Csettintettem, a húgomra pillantottam, aki kitágult pupillával
figyelt.
– Szóval, titkod van.
– Aham! – vágta rá.
Ez az a pont Zoénál, amikor még a vallatás során sem lenne
hajlandó semmit elárulni. Mély levegőt vettem, és újra kinéztem az
ablakon. Tereltem a témát, hátha önként elszólja magát.
– Tudod – motyogtam, és láttam, amint felém fordul –, azért jó lett
volna, ha Hardyék produkciós cége veszi meg a Herbertet.
Talán ez egy kis magyarázatra szolgál. Pontosan ki is Herbert
Lloyd? A regényem főhőse, akit különböző, fantasztikus kalandokba
kevertem, és a vége az lett, hogy nem egy regényt írtam, hanem a
Herbert-történetek egy egész regényciklusát. A kéziratot sok helyre
elküldtem, nemcsak kiadóknak, hanem produkciós irodáknak is,
titokban pedig azt reméltem, hogy a Hardy & Baker csap le rá.
Zoé forgatta a szemét, amint meghallotta Tom Hardy nevét.
Mindig volt erre egy bizonyos tekintete, ami azt üzente: „Hagyd már
ezt a Hardy-rajongásod, tök égő!”
– Ne kezdd, Kate!
Bólogattam, és folytattam. Idegesíteni akartam, hátha mégis
kibuggyan belőle az igazság, amit annyira titkolt.
Mégis, hová a fenébe költözünk? Oké, Londonba. Mert ez volt az
álmunk. De mégis merre?
A taxi karcos üvegén át ismeretlen szűk utcák és eddig csak
képekről látott házak suhantak el mellettünk. A bensőmben ott
toporgott a tény: ez London!
Zoé szervezte az egész költözést, és nem hagyta, hogy beleszóljak.
Egyszer csak kézen fogott, és kijelentette: „Végre kidobtad Gábort,
én pedig felejteni kívánom Petit, mert megcsalt, és amúgy is
rohadjon meg”. Zoé a legjobb döntést hozta. Új élet. Új helyen. Ahol
nem ismerik a Sztojka nővéreket, és nem tudják, milyen szinten
vagyunk kattantak. Főleg Zoé. Aki tuti, nyakon rúgott volna ezért a
megjegyzésemért, mert én sem maradtam le annyira a hülyeségben
tőle. Ha egymás mellé állítanának minket, az első különbség az
lenne, hogy Zoé nem mérlegel, fejest ugrik bármibe, én viszont
folyamatosan elemzem a kockázatokat.
Valóban, új életet akartunk kezdeni, ahol nem látjuk majd azokat
az unalmas arcokat, akikről folyton eszünkbe jutott: mi nem álltunk
be a sorba. Igenis átlépjük azt a határt, amit kevesen mernek. Lehet,
hogy nem sikerül, lehet, hogy csalódni fogunk, de megpróbáljuk.
Tiszta lappal indulunk, ahol nincsenek Gáborok, Petik, és ahol
kalandok várnak ránk.
Zoé, aki régebben kutyatenyésztéssel foglalkozott, most
kutyakiállítás-szervezőként dobta be tudását, és ez is volt az egyik
oka a költözésnek. Londonban talált munkát Mr. John Johnsonnál.
Amikor meghallottam a főnöke nevét, azt hittem, viccel, de Zoé
halálkomolyan mondta. Azért jobb, mintha Mr. Lipton lenne, mert
akkor minden alkalommal, ha a tea felé nyúlnék (bár én biztos nem,
mert gyűlölöm, Zoé fogyasztotta helyettem is), eszembe jutott volna.
A másik ok, amiért magunk mögött hagytuk Magyarországot, az
egy kis kiadó volt, név szerint a Humperdick & Goldman, amelyik
megvette a regényemet. A Herbert Lloyd tegnapelőtt című művemre
tartottak igényt és annak folytatására. Szinte alig hittem el, de az
irodalmi ügynököm, Esther nem győzte hangsúlyozni: „Bizony-
bizony ez van, ne tátsd tovább a szád! Lendülj bele!” Én pedig úgy
voltam vele, oké, akkor legyen. Lendüljünk bele, mint a The
Ramones banda is megmondta már jó párszor a Blitzkrieg Bop című
dalukban.
Ehhez pedig nem kell nagy varázslat, csak bátorság, és túllátni
azon, amit a realitás megenged. Elvégre miért is ne lehetne
külföldön megpróbálni? Ezért írtam a Herbertet angolul, és ezért
kerestem angol ügynököket, akiket érdekelhetett a történetem.
Esthert pedig érdekelte.
 Több évnyi írás és kudarc után nagy levegőt vettem, és azt
mondtam, oké, ez az első igazi regényem. Miért is ne lehetne pont
Herbert Lloyd sztorija az a csiszolatlan gyémánt, amire
ráharapnak?
Természetesen én Magyarországról is tudtam volna mindezt
irányítani, de amikor Zoé megkapta a lehetőséget, nem
gondolkoztam tovább. Menni akartam vele, és ez számára sem volt
kérdés. Egy ideig végre abban a városban élhetek, ahová
gyerekkorom óta vágytam. Szigorúan pasik nélkül… De ne
szaladjunk annyira előre, mert Zoé azonnal tálalni fogja, mivel is
tud zavarba hozni engem. Persze nem a zavaromat szerette, hanem
inkább a határaimat feszegette. A fejébe vette: bármi is lesz, akkor
is megtanít úgy élni, hogy ne féljek. Főleg bizonyos dolgoktól… Ezek
pedig nem pókok vagy tárgyak, hanem egy bizonyos valaki.
A taxi fékezett, ami kirázott a gondolataim közül. Végre
megérkeztünk? – néztem szét a környéken a taxi ablaküvegén át.
Talán Harrow-nál járhattunk. Félbemaradt eszmefuttatásom
folytattam is:
– Gondolj csak bele! – mondtam Zoénak, és karkötőmmel
játszottam, amin egy H betűs medál lógott. – Ha Hardyéknak kellett
volna a regényem, akkor film lett volna belőle. Milyen jó lett volna
egy Herbert-film!
Zoé rám nézett csokoládébarna szemével, és felhúzta a
szemöldökét. Ez azt jelentette nála, fejtágítás következik.
– Oké… akkor figyelj, Kate! Mi lenne, ha végre a Joe-ról
beszélgetnénk? Herbert története már rendben van.
Egy ütés a gyomorba: a Joe. Erről nem beszélünk nappal, csak
este, amikor nagyon sötét van.
– A Joe-ról? A Herbert a fontos. Az első igazi regényem, amit
komolyan vettek. Ami valóban érdekelt egy igazi kiadót.
Joe sztorija az én titkos történetem, amiről úgy gondoltam, nem
láthatja emberi szem, mert egy bizonyos személynek írtam, és soha
nem fog eljutni hozzá.
Újabb széles mosoly Zoétól, amitől ártatlan ábrázata lett.
– Aha, tudod, Joe, és az…
Megszorítottam a kezét, majd ijedten préseltem ki magamból a
hangokat, mintha egy lufiból kiengednék a levegőt.
– Ki… ne… mondd!
Ördögi mosolyt villantott rám. Utáltam, amikor ezt csinálta, mert
tudtam, simán belém vágná a kést.
– Kate – szólalt meg halkan –, ne kezdd! Újra és újra ezeket a
köröket futjuk. Odáig vagy érte, de még a nevét is képtelen vagy
kimondani?
– Pontosan! – vágtam rá. – Hívhatod, ahogy szeretnéd: a férfi, a
delikvens, az elmebaj, az ember, a tudodki, aki megtámadta az
agyamat. De, Zoé, ha szeretsz, akkor nem mondod ki a nevét.
Zoé elhúzta a száját, megrántotta a vállát, ami egy ahát jelentett.
Megnyugodva dőltem hátra, és már megint nem a városra
koncentráltam, hanem arra, hogy a húgom mikor kíván lecsapni
rám.
– Szóval, Kate, inkább Joe-ról mesélj nekem! Bár mindketten
tudjuk, ő Henry…
– Zoé! – szóltam rá élesen, és megrántottam a kabátját, hogy ne
kiabáljon már, bár igazából nem is tette, nekem mégis úgy tűnt.
– …Marshall! Henry Marshall!
– Szemét vagy, Zoé! – mormoltam, és sértődötten húzódtam az
ablakhoz.
Kész, többé nem fogok szóba állni vele. Eldöntöttem. Innentől
kezdve csak kézjelekkel kommunikálok. Igyekeztem nagyon
mérgesen nézni, ráncoltam a homlokomat, de ezzel csak azt értem
el, hogy úgy néztem ki, mint egy mérges nyúl.
– Kate… – szólalt meg Zoé. – Olyan vagy, mint egy taknyos tini,
már csak az hiányzik, hogy befogd a füled és énekelj valami béna
dalt. – Elfordítottam a fejem. Tartottam magam ahhoz, hogy nem
beszélek vele. Talán már a dalt is kiválasztottam a fejemben. – Ne
már! Komolyan, most nem szólalsz meg? – sóhajtott fel idegesen. –
Akkor jó, mert így beszélhetek Henryről, és nem tudsz leállítani.
Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy felnőtt létedre úgy
viselkedsz, mint egy pisis.
Ijedten pislogtam rá.
– Kérlek, Zoé, ne!
Zoé sóhajtott, és megrázta a fejét.
– Ezt még gyakorolni kell. Miért félsz tőle ennyire?
Lesütöttem a szemem, és a nadrágomon lévő szakadást
tanulmányoztam. Roppant szórakoztatónak tűnt.
– Tudod… – mormoltam.
Zoé meglökött.
– Persze, tudom. Ezért akarok segíteni. Mindenkiről, mindenről
annyit tudsz beszélni, hogy kihűl a gyomrod, de, ha He…, vagyis a
delikvens – javította ki magát – szóba kerül, azonnal megnyomod a
pánikgombot. Miért? Oké, ne válaszolj! Csak azt akartam, hogy egy
rohadt videót megnézz!
Most már a szakadást piszkáltam.
– Minden videót megnézek, tudod… még arra a két szexvideóra is
rávettél.
– És azóta tudsz szexjelenetet írni – vágta rá büszkén.
– Igaz.
– Tehát, simán megnézted a kefélést, de nem mered végignézni,
ahogy Henry végre lekapja a felsőjét és belecsobban a kádba?
– Tudod, Zoé, félmeztelenül van – mormoltam, és éreztem, ahogy
elpirulok.
Végül rápislogtam, ő pedig megcsóválta a fejét, és rám pillantott
egy könnyed mosollyal.
– A testvérem vagy, nem fogom ezt hagyni, ugye, tudod? Akkor is
fel fogom oldani a görcseidet!
– Tényleg?
– Bizony!
– A videót is meg kell néznem?
Zoé odahajolt, és amennyire a biztonsági öv engedte, átölelt.
– Még ma…
– Basszus!
– Szívás, Kate.
 1. FEJEZET

A „Macska” nevű utca

Akkor most elmondom, mi ez a furcsa párbeszéd köztünk. A Sztojka

testvéreket nemcsak a vér köti össze, hanem az is, hogy ugyanabba
a férfiba estek bele. Bár ebből sosem volt gond. Nem kezdtünk
kiengedett karmokkal egymásnak esni, kié legyen a pasi. Egyáltalán
nem. Féltékenység sem támadna, ha kiderül, kit választana… a…
delikvens. (Bár élesben bukna ki igazán, mekkora is a testvéri
szeretet, én mégis biztos voltam abban, ha Zoé nyerne, örülnék
neki. Akkor egy normális barátnőt választott magának Hen…, a
delikvens.) Inkább azt mondom, amikor be mertük egymásnak
vallani a dolgot, mert ez jó időbe telt, a nyugalom és a
felszabadultság jellemzett minket.
Ideje is megmutatnom, mit tanultam Zoétól, és később az élettől.
Egyikünk sem tudta, miért pont ő lett az a férfi, aki belemászott az
agyunkba, majd páros lábbal kirúgott onnan minden értelmes
gondolatot, jól működő agysejtet. Igen, elég jól befészkelte magát
oda. A Henry Marshall-misztériumra nem tudtunk rájönni. Zoé
hamarabb vetett rá szemet, és nekem ez sokáig csak úgy tűnt, simán
bírja a pasast. Megnézte pár filmjét és utánaolvasott. De ez Zoé
esetében nem meglepő, szeretett a dolgok után járni, szerintem
nyomozónak kellett volna mennie.
 Az én esetem egészen más volt. Nekem kellettek arcok, akik
beindítják a fantáziámat. Belőlük építettem fel a karaktereket.
Amikor Herbert története mellett elkezdtem írni a Joe Sullivan-
regényt, kellett egy arc. Valamiért Henry arcát választottam, és… a
lavina elindult. Láttam pár filmjét, de egészen más szemmel
figyeltem, mint egy normális néző. Megláttam azt a plusz
tulajdonságot benne, amit talán senki más. Még Zoé sem. Néztem
pár videót, de csak vizsgálódtam. A mimikáját, a gesztusait
figyeltem, milyen reakciói vannak, hátha párat lenyúlhatok majd a
Joe-hoz. Ártatlan kutatómunkának indult. Később azonban
kétségbeejtő és visszafordíthatatlan tüneteket vettem észre
magamon. Egyre többet gondoltam rá, egyre több képet gyűjtöttem
össze róla, amit egészséges szervezet és agy (talán itt még volt) el bír
viselni. Akaratlanul is kerestem őt az interneten, az újságokban, sőt
még a szereplőimben is. Aztán eljutottam egy kínos pontra: ha
meghallottam a nevét, görcsbe rándult a gyomrom.
A személyes pszichiáterem, Zoé észrevette az aggasztó jeleket.
Akkor ültünk le először beszélgetni, és a szememre vetette
kegyetlenül: „Te szerelmes vagy!” Erre azt feleltem: „Vagyok, a
fenét!” Zoé kíméletlen volt: „Ne is tagadd, ha kimondom a nevét,
figyelj, kimondom, Henry Marshall, azta, de vörös lett a képed!”
Talán erre azt sziszegtem: „Ha te mondod, biztos az vagyok.” Aztán
Zoé arca megváltozott, megölelt, és azt súgta: „Nyugi, én is.”
Innentől kezdve tudtuk egymás titkát. Így megoszthattuk
egymással az ábrándjainkat, és hülyeségekbe temetkeztünk, ami
segíthette ennek az őrületnek a feldolgozását.
A szerelemnek vannak mélységei, de vegyünk minket példának.
Zoé azért lett szerelmes (pontosítok, azért gondolta magát
szerelmesnek), mert beleképzelt olyan tulajdonságokat Henry
személyébe, amelyeket egy férfiban keresett. Részéről menekülés
volt csupán ez a rajongás. Számomra viszont Henry olyan lett, még
ismeretlenül is, mint a másik felem. Sajnos senki sem jelentette be
nekem, de világosan kiderült: az ember harmincnyolc évesen is
képes úgy szerelembe esni, hogy szinte kifolyik a küszöb alatt. Pedig
én ezt nem akartam, ezért elnyomtam magamban. Számomra ezek
az érzések másodlagosak voltak. Az elnyomás pedig azzal járt, hogy
folyamatosan zavarban voltam, mert nem engedtem el magam.
Nem hagytam ezt a szerelmet kibontakozni, még akkor sem, ha csak
plátói. Ha lehetett volna, egy ásóval csaptam volna agyon.
Londonba érkezésünkkor Zoé hihetetlenül jól kezelte az új
helyzetet, amit rólam nem lehetett elmondani.
Újra a húgomra sandítottam.
– Szóval, hova is megyünk?
Zoé kinézett a kocsiablakon, én meg lelki szemeimmel láttam,
hogy egy komplett London-térkép tekergőzik a fejében.
– Úgy gondolom, Kensingtonba.
– Ott a menők laknak!
– Akkor ott a helyünk! – vágta rá Zoé. – Elvégre most már
megengedhetjük magunknak ezt a bérelt lakást.
– Zoé, figyelj csak… Kensingtonban van…
Zoé vigyorogva várta a folytatást:
– Na?
– Egy rohadt nagy park!
Zoé a homlokára csapott.
– Kate!
Oké, bevallom, Sztojka Kata, azaz én, nem minden esetben voltam
a legélesebb kés a fiókban. Ez azért volt, mert az agyam nagy részét
egy félelmetes troll (szerelem) uralta, és nem engedte a logikus
gondolkodást. Körülötte ugrált egy pávatollas kalapos kis fickó, ami
megmaradt a régen olyan csodálatosan működő agyamból. A kis
fickó és a troll pedig mindig küzdöttek egymással. Ééés sokszor a
troll nyert.
– Megérkeztünk! – kiáltotta Zoé diadalmasan, amikor a taxi
megállt a ház előtt.
– Hova is?
– Canning Place Mewsra!
Fintorogtam.
– Olyan neve van, mint egy macskának!
Zoé kiszállt a kocsiból, és a házsorra mutatott. Ha szemben
álltunk az épülettel, világosan látszódott, U alakban fut körbe.
– Isten hozott a jövendőbeli otthonunkban, Kate!
Kiszálltam a kocsiból, és körbenéztem:
– Nem is annyira rossz! – Nagyon menő helynek tűnt. Biztos
voltam benne, itt nagyestélyiben kell majd levinni a szemetet. –
Szóval, a „Macska” nevű utcában fogunk lakni.
– Hagyd már az utcanevet! Gyere, nézd meg a lakást! – rikkantotta
fizetés közben.
Még nem mozdultam, csak figyeltem a házat. A jobb oldali házsor
alján garázsok helyezkedtek el, felettük a lakások ablakait és a
gangot láttam. Színes virágok bóbiskoltak a korlátokra helyezett
virágládákban. Az egyik garázsnál egy fekete kocsi állt.
A taxisofőr segített kivenni a bőröndöket a csomagtartóból. Még
mindig a házat kémleltem.
– Biztosan itt lakunk?
– Aha! – vágta rá Zoé. – Tetszik?
Önfeledt, széles mosoly húzódott az arcomon. Megöleltem a
testvéremet.
– Ez csodálatos! Örülök, hogy nem mondtad el, és most látom
először.
 – És még nem láttál mindent – mormolta Zoé.
Akkor annyira nem foglalkoztam ezzel a kijelentéssel, pedig nem
ártott volna.
Nem sok holmink volt. Az az elgondolás vezérelt minket, csakis
annyit hozzunk, ami feltétlenül szükséges. Amikor felfelé rángattuk
a bőröndöket (hülye lépcsősor, biztosan utálni fogom majd), Zoé
mesélt:
– A konyha felszerelt, csak kajáért kell majd elugranunk.
Bólogattam. Talán fel is fogtam, amit mond, de közben fél
szemmel feltérképeztem a helyet. Egy dohányos emberben felmerül
a számára szinte legfontosabb kérdés: Hol fogok rágyújtani?
(Egészen addig a napig, amíg le nem szokom. Lassan ideje lenne
valamilyen határidőt kitűzni ehhez.)
A gang szimpatikusnak tűnt, de mivel ilyen menő a hely,
lehetséges, hogy beépített gondnoksereg fog leteperni, amikor
éppen az elsőt szippantanám a cigarettából. Ha minden kötél
szakad, még akkor is ott vannak a garázsok, azaz a garázsok előtti
placc, vittem tovább a gondolatot. Biztos voltam benne, eleinte
hiper gyorsaságban fogom elszívni a cigit. Már az első napokban
nem kellene kihúzni a gyufát.
Zoé úgy zakatolt előre, mintha spenótot kapott volna
intravénásan. A kis női Popeye a lépcsőfordulóban rám nézett:
– Gyerünk, Kate! Ez nem a Mount Everest!
– Oké, oké!
Harcoltam a lépcsőkkel a laptoptáskával az oldalamon, és
szorgosan követtem a testvérem. Zoé azonban hirtelen megtorpant
előttem. Még neki is mentem.
Egy férfi szólalt meg a lépcső tetején állva:
– Segítsek? – kérdezte.
 Zoé, aki éppen azt a korszakát élte, hogy mindenki, akinek farka
van, nemes egyszerűséggel rohadjon meg (persze Henryre ez nem
vonatkozott), felhorkant:
– Köszi, de ha eddig fel tudtam cipelni, akkor a maradék két
lépcsőfok is menni fog.
A pasas fújtatott egyet, és kikerülte Zoét. Meglepetten néztem
utána. Annyira nem figyeltem meg a kinézetét, csak annyit
érzékeltem, magas fazon, gondosan vágott szakállat visel, és az
arcszesze hosszú időre belopta magát a szaglószervembe. Talán
napszemüveg is lehetett rajta, de erre nem esküdtem volna meg.
– Ki volt ez? – kérdeztem Zoét.
– Kit érdekel? Siess, Kate! Húzz bele!
Nem tudtam, hogy futóversenyen vagyunk, de villámgyorsan el
kellett húznunk az egyik lakás előtt. Fogalmam sem volt, mi az oka a
sietségnek. Talán ott tanyázik a pokol földi helytartója? Aztán Zoé
lassított. A mi lakásunk a gang másik végén állt, Zoé büszkén
előkapta a kulcsot, és úgy emelte fel, mint a Szent Grált. Rám
vigyorgott.
– Készen állsz?
Visszavigyorogtam.
– Igen! Kápráztass el!
– Azt nem én fogom – bazsalyogta, és igyekezett a röhögést
lenyelni.
Kinyitotta az ajtót, mind a ketten lesokkolva álltunk meg a
küszöbön a gyönyörűségtől. Egy pillanatig meg sem tudtunk
szólalni. Zoé meglökött.
– Itt vagy még, Kate?
– Aha…
– Ez nagyon szép…
– Aha…
 – Be is megyünk?
– Aha…
– Mást is fogsz mondani?
– Aha…
Zoé felnevetett és magával rántott, utánam pedig a két bőröndöt,
majd gondosan becsukta az ajtót.
A zárra meredtem.
– Azt hiszem… – kezdtem bele –, ezzel a zárral bajok lesznek.
Húgom kérdőn nézett rám.
– Már a zárral gondjaid vannak?
Tudományos fejjel vizsgálgattam.
– Ha este kimegyek cigizni, biztos bénázni fogok a kinyitással.
– Kate! – szólt szigorúan a testvérem. – Most mondom, az ablak
közelében rá sem gyújthatsz! Be fog jönni a füst. Keress másik
helyet! – Elgondolkoztam, vajon a fürdőszobában van-e ablak. – És a
budiban sem fogsz. Nem vagy te öregember, hogy két pisilés között
elszívj egy slukkot. Komolyan, néha olyan vagy, mint egy pasi…
Egyszerűbb lenne, ha nem gyújtanál rá sohasem!
– De akkor hova menjek?
– Ott a lépcsősor vagy a garázsok előtti placc…
– Oké, megoldom.
Zoé bólintott, és a bal oldali szobára mutatott.
– Ez lesz a tiéd, ebben van fürdőszoba, legalább nem fogsz
minden élőt felverni, ha hajnalban írás után kicsörtetsz pisilni.
– Nem csörtetek – motyogtam.
– Hát, osonni sem tudsz.
Kiöltöttem rá a nyelvem, de nem foglalkozott vele, a jobb oldali
szobára mutatott.
– Ez az enyém.
– Miért?
 – Mert jó a kilátás.
– A szemközti lakásra néz – értetlenkedtem.
– Azért.
Már nyitottam a számat, hogy folytassam, de inkább nem
szólaltam meg. A bőröndjeinket behúztuk a szobákba, és elkezdtük
felfedezni a lakást. Zoé a folyosóról nyíló fürdőt kívánta használni,
mert ő úgy tud settenkedni, mint az árnyék.
Szemközt egy lépcsősort vettem észre. Milyen szuper! Belső
kétszintes lakásunk van! Felrohantunk, mint akik még sosem láttak
lépcsőt, aztán megtorpantunk az emeleten. Egy hatalmas egylégterű
helyiség tárult a szemünk elé, aminek a fele a konyha volt. Rögtön
meg is jegyeztem:
– Íme, Zoé birodalma!
Zoé megvonta a vállát.
– A porszívót és a felmosót majd később megkeressük neked,
Kate… – Fintorogtam. – Milyen hatalmas ez a nappali!
Az egyik sarokra mutattam.
– Ezt a részét nekem adod?
– Itt rendezed be a munkaállomásodat?
– Aha, pont jól jön… – Hirtelen felfelé néztem. – Ajajaj!
– Mi van, Kate?
Felfelé mutattam. Ablak nem csak a falon, de a plafonon is volt.
– Itt egy ablak – motyogtam.
– Azt hittem, egy kifolyt szemű zombi – gúnyolódott Zoé.
Belecsíptem a karjába, és a lehető legaggodalmasabb hangon
kezdtem ecsetelni az elkövetkezendő borzalmakat.
– Most gondolj bele!
– Kate… Ne kezdd!
– De! Szóval, te édesdeden alszol a szobádban, én még dolgozom
az enyémben, és itt egy gyilkos berúgja a tetőablakot. Óvatosan
leoson, nem is halljuk, benyit a szobámba, és hátulról elkap, elvágja
a torkomat, spriccel a vér…
– Kate!
– Vaaagy… belefojt a kádba, lehet, hogy napokig észre sem veszed,
hogy eltűntem.
Zoé hozzászokott a béna kockázatelemzéseimhez, és sóhajtott:
– Aha… persze, ha majd bűzlesz, akkor benézek.
– De komolyan, Zoé! Az ablak félelmetes.
– Az ablak, a víz, a lovak és…
– Ki ne mondd!
Most Zoé nyújtotta ki a nyelvét.
– Lógsz nekem egy videóval.
Sóhajtottam.
– Jól van, csináljuk úgy, mint a ragtapasszal. Gyorsan tépjük le! De
előbb elszívok egy cigit… valahol.
– Hoztam egy kis kaját otthonról, addig kipakolom, mert ha
megnézed azt a videót, elmegy az étvágyad. Nem értem, miért nem
tudsz enni, ha látod őt?
– Fogalmam sincs. Talán…
– Ne elmélkedj, menj, és rontsd meg a tüdőd!
Indulni akartam le a lépcsőn, amikor visszakiáltottam:
– Te nem jössz?
– Tudod, hogy utálom a szagát.
– Akkor egyedül megyek.
Zoé tányérokat keresett, amikor két porceláncsörrenés között
meghallottam:
– Talán találsz még valakit, aki cigizik.
– Nem állok szóba senkivel – kiáltottam neki vissza.
– Na persze! – hallottam elhaló hangját.
 2. FEJEZET

Meglepetés!

Mintha olyan cimborázósnak ismerne a testvérem! Tényleg csak

indokolt esetben vagyok hajlandó megszólalni, a cigizés pedig nem
ad erre sok okot. Persze vannak íratlan szabályok a cigiseknél is: ha
valaki tüzet kér, adunk, ha valakinek nincs egy szál cigije,
kisegítjük, de ennyi. A magányos cigizés lehet akár kellemes is.
Kivettem a bőrkabátom zsebéből egy szállal, és mély sóhajjal
néztem az ajtó zárjára:
– Kérlek, legyünk barátok!
Meglepett, hogy olyan egyszerű volt kinyitni. Kiléptem a gangra,
és körbenéztem. Két ajtóval odébb megláttam egy rendezett hajú,
jól öltözött angol hölgyet, aki úgy festett, mintha egy Agatha
Christie-regényből lépett volna ki. A virágokat öntözte. Remélem, a
miénket is ő fogja, mert ha rajtam múlik, akkor ki fognak rohadni.
Amikor meglátott, kedvesen intett, rózsaszínre festett szája
szélesre húzódott.
– Jó napot, kedveském!
– Jó napot!
– Maguk az új lakók?
– Igen.
Megcsörrent a telefonja a lakásban, és motyogva letette a
locsolókannát.
Felsóhajtottam. Milyen gyorsan megúsztam ezt a beszélgetést! De
rögtön meg is állapítottam, egyelőre a gang nem tűnik biztonságos
helynek egy cigire, de majd ha leszáll az este, és senki sincs a
környéken, akkor kiváló lesz.
A lépcsőház felé indultam. Mennyire lenne rohadt dolog a lépcsőn
ülve cigizni? Eszembe jutott a pasi, aki segíteni akart Zoénak, de ő
seggbe rúgta a lovagot. Lehet, hogy nem lenne jó még egyszer
találkozni vele. Szóval, a lépcsős ötlet is ugrott egyelőre. Esetleg
reggelente, amikor még mindenki alszik, és teákról, citromos
süteményekről álmodik, akkor elég klassz lesz az is. A garázsokhoz
még nem merészkedem le, mert annyira még nem mozogtam
otthonosan ezen a helyen.
A lépcső mellett megálltam, körbenéztem. Rendben, sehol senki.
Meggyújtottam a cigit, beleszívtam, és lehunytam a szemem. El sem
hiszem, hogy itt vagyunk. Mégis megérkeztünk.
Lassan sötétedni kezdett, ennek ellenére a borongós ég, az idegen
szagok eléggé felélesztették az érzékszerveimet. Illatok, hangok,
színek, amiket eddig nem így láttam. És ott az a sok felfedeznivaló
dolog, ami ránk vár! Mondjuk, ez először egy bolt lesz, ahol valami
kaját kellene összeszedni. Láttam Zoén, hogy fáradt, és talán jobb
lenne nekem is pihenni. De ennyi mindennel a fejemben
lehetetlenség! A betont bámultam, és eszembe jutott, amit a
kocsiban mondtam Zoénak. Mennyire más lenne, ha a Herbertet nem
egy könyvkiadó veszi meg, hanem Hardyék. Milyen jól érezné ott
magát a gyerek! Újra lehunytam a szemem, és a falnak dőltem.
Újabb szippantás. De azért ez is csodálatos. A könyvem
nyomtatásban látom viszont… és…
– Ne haragudj, tudsz adni egy szál cigarettát? – kérdezte tőlem egy
férfihang.
Úgy nyitottam ki a szemem, mint akit álmából ébresztenek fel.
Morcos fejjel pillantottam fel az előttem álló, baseballsapkát viselő
férfira. A sapka sildje az arcának a felét elrejtette. Semmi mást nem
láthattam, csak a száját, amivel kedvesen mosolygott.
– Egy cigarettát? Aha…
Kivettem a zsebemből a dobozt és átnyújtottam neki. Szolgálja
csak ki magát. Utána a gyújtót is odaemeltem. Miután rágyújtott,
körbenézett:
– Gyere… van egy jobb hely a cigizésre! – mondta, majd intett,
hogy kövessem.
Aha, szóval, ő tudja, hol van a kijelölt dohányzóhely. A
garázsokhoz mentünk. Úgy számoltam, az a nyitott garázs, ahová
beléptünk, pontosan a mi lakásunk alatt helyezkedik el. Gyorsan
körbenéztem. Nem sok minden volt benne, egy motor és
vaspolcokon csupa olyan szerszám, amit talán autószerelésre
használnak. Viszont az én szememben mindegyik simán
kínzóeszköz lehetne Herbert valamelyik történetében.
– Általában itt kell cigizni? – kérdeztem az idegentől.
– Úgy is mondhatjuk. Én általában itt szoktam – vigyorgott.
Mélyeket szívott belőle.
– Te nem sokat dohányzol – jegyeztem meg.
– Nem igazán szeretem, ha látják. – Végigmért, majd folytatta: – Ti
vettétek ki az üres lakást?
– Igen, a húgom és én.
Lepöccintette a hamut, majd újra figyelt.
– Nem vagy angol.
– Nem. Ennyire hallatszik?
Nevetett. Valahonnan ismerős volt a nevetése, miközben
hátravetette a fejét, így a sapkája alá láthattam. De sok ember
nevethet így, tehát egyáltalán nem kezdtem el turkálni az emlékeim
között. Gyenge próbálkozás lenne. Borzalmas az arcmemóriám!
– Egy kicsit. Szóval, honnan érkeztetek?
– Magyarországról.
– Ismerem – felelte bólogatva, újabbat szippantva a cigiből.
– Igen?
– Dolgoztam ott egy fél évet.
– Mit csináltál?
Egy pillanatra elhallgatott és nem válaszolt a kérdésemre, inkább
csak kérdezett tovább:
– Itt kaptatok munkát?
– Igen, mind a ketten!
– Kate!!! – kiabált ki Zoé a lakásból.
Visszhangzott az udvar a hangjától.
– Hol nyomhatom el a cigit? – hadartam. A srác egy üres
konzervdobozra mutatott. – Rohannom kell, a testvérem keres. Ha
nem jelenek meg, rám hívja a kommandót, aminek inkább ő örülne
legjobban.
Az idegen újra nevetett.
– Köszönöm a cigit.
Bólintottam, és kisiettem a sötét garázsból, amikor utánam
kiáltott:
– Hogy hívnak?
– Kate – kiáltottam vissza, de ha nem mondom, akkor is megtudta
volna, mert Zoé újra rikkantott egyet fentről.
– Kate! Eltévedtél? – verték vissza a hangját ismét a ház falai.
– Megyek! – kiáltottam a lépcsősoron állva.
Mire felértem a lakásba, akkor jutott eszembe, hogy nem is
kérdeztem meg a pasas nevét!
 Zoé már az ajtóban várt.
– Hol cigiztél? Kimentél az utca elejére?
– Nem. Találkoztam az egyik szomszédunkkal, aki cigizik, és a
garázsában gyújtottunk rá.
– Milyen kedves! – jegyezte meg Zoé.
Miközben a lakásba igyekeztünk, Zoé rám nézett.
– Hol az a garázs? Valami buli hely, ahol majd összeröffennek a
cigisek?
– Szerintem ez az ő garázsa. Azt mondta, nem jó, ha látják, hogy
cigizik.
Zoé egy pillanatra megdermedt.
– Micsoda?
– Azt mondta, nem szereti, ha cigizni látják.
Zoé megfordult olyan tekintettel, mintha mögötte legalább két
baltás gyilkos állna.
– A garázs… – kezdte – alattunk van?
Büszkén bólogattam.
– Pontosan! De honnan tudod?
Csípőre tette a kezét, egy kicsit félni kezdtem tőle. Néha nagyon
szúrósan tudott nézni. Ezzel a pillantással egy húsbárdot is belém
vághatott volna.
– Kate! Ezt nem mondod komolyan!
– Mit?
Sóhajtott, majd megragadta a csuklómat. Nem értettem, mit akar
tőlem. A szobájába vitt, ahol a redőny félig le volt húzva, előtte egy
távcső pihent a belső párkányon.
– Ez minek, Zoé? Valakit megfigyelsz? Miért nem lettél
magánnyomozó?
– Nézz bele! – utasított.
– Minek?
 – Ne szövegelj! Nézz bele!
Egy pillanatra meghátráltam, majd leültem a megfigyelési
pontjára, amely párnák halmazából állt.
– Oké, csak ne verj meg!
A szememhez emeltem a távcsövet, a szemközti lakást kellett
figyelnem.
– Mit látsz?
– Te kukkolod a srácot, akivel cigiztem? Vagyis, azt hiszem, ő volt
az, aki az ablaknál állt.
– Mi lenne, ha megnéznéd jobban?
Érzékeltem egy kis idegességet a hangjában, de figyeltem. Nem
sokat láttam ugyan a szemközti lakásból, csak annyit, hogy a srác
éppen kukoricapelyhet evett az ablak előtt. Oldalt fordult, talán a
tévét nézhette közben.
– Kit látsz? – kérdezte Zoé.
Félrebillentettem a fejem, és hirtelen beugrott:
– Zoé! – kiáltottam boldogan.
– Igen? – kiáltotta ő is.
– Elhoztuk a teniszlabdát?
Ezzel egy pillanat alatt lehűtöttem a testvérem lelkesedését.
– Mi van?
– Honnan tudtad, hogy Federer pont itt lesz? De mit keres itt
egyáltalán? – mormoltam. – Nem olvastam az Instán, hogy
Londonban lenne. – Újra belenéztem a távcsőbe. – Bár kicsit szarul
fest, biztos a rossz idény meg a gyerekei.
Zoé a karomba csípett.
– Te komolyan ilyen idióta vagy, vagy csak megjátszod?
– Miért, kit kellene látnom?
– Nézd már meg jobban!
Nem akartam, hogy haragudjon rám, és most már tényleg
összpontosítottam a célszemélyre. A srác, a dohányos társam
szembefordult az ablakkal, így sapka nélkül az arca egészen
felismerhetővé vált.
Úgy dobtam el a távcsövet, mintha égette volna a kezemet.
Gyorsan lebuktam, mint aki azt várja, mikor ereszt a
szembeszomszéd sortüzet a lakásunkra.
– Szóval, kit láttál?
– Ezt nem mondod komolyan! Ez az a lakás!
– Aha, ez az a lakás, ami szemben van, pontosan…
– Henryével?
– Meglepetés! – trillázta Zoé.
Ijedten néztem körbe és kerestem egy sötét és pici helyet, ahová
elbújhatnék, majd hátralévő életemet eltengetném ott. Mert én tuti
biztos, többé ki nem teszem a lábam ebből a lakásból!