A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Max Monroe: The Redo (Winslow Brothers #4), 2022

Fordította
CSÍK ESZTER

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Vonzó ajánlat (Winslow fivérek 1.), 2022
Szexi alku (Winslow fivérek 2.), 2022
Izgató titok (Winslow fivérek 3.), 2023

Copyright © 2022. The Redo by Max Monroe.

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
Hungarian translation © Csík Eszter, 2023
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

Borítófotó © Wander Aguair Photography

Modell: Andrew Biernat
Borítóterv: Peter Alderweireld, Fehér Zsanett
A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Fegyveresi Anikó
Korrektúra: Ábrahám Viktória
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-963-5705-73-3
 A SZERZŐ JEGYZETE

Az Őrjítő vágy egy teljes terjedelmében romantikus,

szórakoztató, önálló regény a Winslow fivérek-sorozatban. Ez
a könyv tele van fesztelen nevetéssel, ugyanakkor a szív és az
erotika is nagy szerepet kap.
Vicces tény: eddig ez az egyik leghosszabb könyvünk! Mivel
ez a Winslow fivérek-sorozat utolsó könyve, sok mindent kellett
még elmesélnünk. De minden egyes szavunkat komolyan
gondoljuk, és alig várjuk, hogy elolvasd.
Dőlj hátra, kösd be magad, és készülj fel az Őrjítő vágy
kalandjára, amelyet még a Universal Studios is megirigyelne.
Továbbá a könyv tartalmának humoros és addiktív
természetéből adódóan a következők nem javasoltak:
olvasás nyilvános helyen, olvasás az ágyban az éberen alvó
házastársad és/vagy háziállatod és/vagy gyermeked mellett,
olvasás randin, olvasás az esküvőd napján, olvasás a gyermeked
születése közben, olvasás evés és/vagy ivás közben, olvasás a
munkahelyen, ezt a könyvet felolvasni a főnöködnek és/vagy
olvasás nehézgépek használata közben. Illetve abban az esetben,
ha húgyhólyag-inkontinenciában szenvedsz
életkor/terhesség/szülés stb. miatt, javasoljuk, hogy viselj
egészségügyi termékeket és/vagy közvetlenül a vécén ülve olvasd.
Mindez talán túl sok tiltott olvasási helynek tűnik, de
biztosítunk róla, ha megfelelő helyszínen olvasod, tetszeni fog.
Jó olvasást!

Szeretettel:
Max & Monroe
 AJÁNLÁS

Július 17-ének, a dátumnak, amelyhez annyira ragaszkodtunk,

hogy szombat helyett vasárnap adtuk ki a könyvet, csak azért,
hogy felhasználjuk: köszönjük, hogy olyan fura vagy, mint mi.
A Paper Mate filctollaknak: köszönjük, hogy csődbe vittetek
minket a csábítóan szép színeitekkel.
A kékfényszűrős szemüvegeknek: köszönjük, hogy
eltakartátok a sötét karikákat a szemünk alatt, mikor már
közeledett a határidő.
Remynek, Flynn-nek, Jude-nak és Ty-nak: gazfickók vagytok,
srácok. De szeretünk titeket.
Az Olvasóinknak: köszönjük, hogy olvastok.
 BEVEZETÉS

Remy

Már hivatalos. Nem őrültem meg, mert a seggfej eszem már rég
elment – hidratálva, összepakolva és félúton van az
univerzumban egy másik dimenzióba vezető úton.
Felnézek a nagy neonfeliratra. Kellemetlenül villog rajta a
„Jósnő” szó, én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy ne
csináljak be.
Egy éve ugyanitt álltam, a három fivérem rángatott el ide,
miután bementünk egy sztriptízbárba, és rohadt Taco Bellt
ettünk. Jude azt mondta, jó móka lesz a nagy legénybúcsúm
részeként, én pedig csak egy vigyorgó, boldog, teljesen naiv
barom voltam, akinek fogalma sem volt, hogy az élete
fenekestül fel fog fordulni. Huszonkilenc évesen és csupán egy
héttel az esküvőm előtt készen álltam megállapodni, és
Charlotte-hoz kötni az életem hátralevő részét.
Azt hittem, enyém a világ. Baszki, azt hittem, megnyertem az
élet nevű játék fődíját.
De tévedtem. Szart se tudtam.
Viszont Charlotte nyilván tudta. Ő mindent tudott.
 Most harmincéves vagyok, és mi sem bizonyítja jobban, hogy
még mindig egy hülye pöcs vagyok, minthogy újra itt állok.
Megrázom a fejem, aztán újra felnézek a feliratra, ezúttal
észreveszem a kis fatáblát, ami a neonbetűk alatt helyezkedik
el, és elolvasom: Miss Cleo próféciái.
Tényleg ezt csinálom? Valóban olyan férfi lettem, aki felkeres
egy jósnőt, mert az történetesen megjósolta a kapcsolata végét?
Szánalmas életemnek jelen állapotában mit veszíthetek még?
Már elveszítetted a nőt. Miért ne mondj búcsút a józan
eszednek is?
Sóhajtva kinyúlok, megmarkolom a kilincset, és az ajtót
kinyitva az arcomba csap a fuvallat. A füstölő és az állott por
ismerős illata tölti be az orromat.
A hangulatos, drámai világítás még mindig megnehezíti, hogy
lássam a falakon sorakozó porcelánfigurákat, az ősinek tűnő
bordó függönyök pedig még mindig megvannak, arany színű
zsinórral összekötve.
Semmit sem változott a hely.
Néhányszor pislogok, próbálok hozzászokni a gyér fényhez,
de előtte még egy női hangot hallok valahonnan az összehúzott
függöny mögül, a szoba túlsó végéről.
– Remington Winslow. Tudtam, hogy visszajössz.
Azonnal elfog az idegesség. Beleborzongok. Ennek a nőnek
nem lenne szabad tudnia a nevemet anélkül, hogy látná az
arcomat, és ezen túlmenően, egy év elteltével ilyen gyorsan
felismernie.
Körülnézek a szobában, keresem a biztonsági kamerákat,
amik el vannak rejtve valahol, és kurva arcfelismerő van rajtuk.
A mennyezet sarkai üresek, és kicsi, gömbölyű kamerákat sem
látok sehol. Biztos a bejárat előtt vannak.
Csendben állok, legyökerezve a szoba közepén, és várom,
hogy a nagyasszony megjelenjen. Nem vagyok hajlandó
mélyebbre hatolni a barlangjába anélkül, hogy látnám.
Természetesen húzza a nyavalyás időt, a várakozás még jobban
felkavar, míg végre megjelenik.
Vörös körmű ujját látom meg először, majd pedig élénkzöld
szemének csillogását, ahogy az enyémmel találkozik. Egy
leheletnyi, kibaszott idegesítő mosoly húzódik meg a szája egyik
sarkában.
Igen, ugyanaz a mindentudó, kotnyeles nő. Sötét haja a már
ismerős bársonykapucni alatt van hátrafogva, és a rejtélyesen
fiatalos bőre továbbra sem egyezik a korával. Ha lehetséges,
még fiatalabbnak tűnik, mint egy évvel ezelőtt.
Nem tudom, hogy ez plasztikai műtét vagy jósnővoodoo, de
azt igen, hogy legalább egy évtizeddel idősebb, mint
amennyinek kinéz.
Leül a székébe, amely egy fekete selyemkendővel letakart kis
asztal fölé magasodik. Egy csomag tarot-kártya fekszik a
sarokban, de az az érzésem, hogy csak díszként szolgál. Amikor
legutóbb itt jártam, nem használta sem a testvéreimmel, sem
velem. A porréteg pedig a ritka használatról árulkodik.
– Tessék, foglalj helyet! – utasít, majd egyik kezével a
szemközti üres székre mutat. És valami elbaszott, tébolyodott
oknál fogva így teszek.
– Jó látni téged. Éreztem, hogy ezúttal egyedül jössz.
Megvonom a vállam. Csak egy mazochista hozná vissza a
testvéreit egy ilyen helyre.
– Ma nincs legénybúcsú.
Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy a fivéreim azt
gondolják, hivatalosan is elment az eszem. Isten a tanúm, egy
kibírhatatlan remete vagyok, amióta Charlotte úgy döntött,
hogy nem akar hozzám jönni feleségül… a kibaszott esküvőnk
napján.
Cleo szeme elhomályosul, és egy pillanatra eltompul a zöld
fénye.
– Sajnálom, kedvesem. Valósággal megszakadt a szívem,
amikor azokat az eseményeket olvastam benned.
Megrázom a fejem, és az asztalt bámulom. Nincs szükségem
ennek a hibbant tyúknak a sajnálatára.
– Hogy van Jude, Ty és Flynn? – kérdezi, amíg hallgatok.
Enyhe szarkazmussal válaszolok.
– Erre nem tudja már így is a választ? – vágok vissza. –
Mármint maga a mindent látó jósnő, nem igaz?
– Látom, még mindig szkeptikus vagy. – Úgy vigyorog, mintha
én lennék a vicc tárgya. – Mégis itt vagy.
Ebben igaza van, tesó.
– Folytasd – mondja. – Tedd fel az égető kérdéseket, amik a
szívedet nyomják, gyermekem.
Gyermekem. Na ne már.
– Ki mondja, hogy égető kérdéseim vannak?
– Az, hogy itt ülsz… és az összetört szíved.
Nem tudom, ez az utolsó két szó miért olyan, mintha
gyomorszájon rúgna, de ez történik – egy acélbetétes csizma
egyenesen a hasamba.
 Azt hinné az ember, hogy egy évvel azután, hogy az oltár előtt
elhagytak, az idő már segített begyógyítani ezeket a sebeket.
Úgy értem, így szól a mondás, nem? Az idő minden sebet
begyógyít? Nos, tapasztalatból tudom, hogy teljes baromság. Az
idő nem csinált mást, csak seggfejjé változtatott.
– Egy férfi ereje nem abban mérhető, hogy mennyire képes
elrejteni az érzéseit – mondja halkan. – Azzal mérhető, hogy
képes-e szembenézni az érzéseivel.
Nevetek a motivációs plakátra kívánkozó szavain.
– Mit akar ezzel mondani, ó, bölcs jós?
Nem tántorítja el a hozzáállásom. Arca érzelemmentes marad,
szavai pedig folyamatosan áramlanak.
– Előttem nem kell megjátszanod magad, Remington. Nem
vagyok az anyád, a fivéreid vagy a húgod. Tudom, hogy a
jellemed része, hogy játszod az erős férfi szerepét, és ez abból
ered, hogy te vagy a legidősebb. Sok éven át neked kellett
összeraknod a darabokat, miután az apád elhagyta a családodat,
de előttem nem kell színlelned, hogy jól vagy, miközben
szenvedsz.
Az apám? Pff. Ő lényegtelen. Egy férfi, aki azt sem érdemli
meg, hogy gondoljunk rá. Őszintén megmondva egy olyan férfi,
aki elhagyja a feleségét és az öt kicsi gyerekét, nem érdemel
semmit.
– Nem színlelek szart se.
Felhúzza a szemöldökét, sóhajt egyet, aztán a kezemre néz.
A valaha volt legrosszabb ötleted volt idejönni.
– Nem értek egyet.
Felnézek, és találkozik a tekintetünk.
 – Tessék?
– Ez a látogatás csak akkor lesz rossz ötlet, ha még azelőtt
távozol, hogy megkapnád a választ a kérdéseidre, amelyek
miatt idejöttél.
Borzongás fut végig a gerincemen, és hirtelen attól félek,
hogy ez a nő minden egyes gondolatomat hallja.
– A gondolataid félelmet sugallnak, kedvesem. Csak akkor
hallgatom meg, amikor szükséges.
A picsába. Most mindegyiket hallja.
A szája sarka megrándul, és azonnal tudom, hogy ezt is
hallotta. Nyilvánvaló, amíg itt vagyok, minden egyes
gondolatomat kifürkészi. És bár utálod, okkal jöttél ide. Szóval
tedd fel a kérdésedet, mielőtt még meghall valamit, amit tényleg
nem akarsz, te barom!
– Honnan? – tör ki belőlem. – Honnan tudta?
– Honnan tudtam, hogy nem fogsz megnősülni?
– Igen, Cleo. Ez lenne az a nagy kérdés, ami miatt jöttem. –
Bosszúsan horkantok. Vagyis kurvára elég nyilvánvaló, hogy ez
a legnagyobb kérdés, ami foglalkoztat. Honnan tudta egy
szedett-vedett jósnő, hogy nem fogok megnősülni, mielőtt én
magam tudhattam volna?
– Mert a sors az univerzumba suttogja a terveit, és az én
fülem mindig meghallja.
A furcsa magyarázat hallatán elképedek.
– Tudom, hogy a szenvedés még mindig ott van – teszi hozzá.
– És tudom, hogy még mindig próbálod megérteni, miért. De egy
nap rájössz, hogy a házasságnak nem kellett megköttetnie. Az
univerzumnak más tervei vannak veled.
 Csak bámulok rá. Azt mondja, hogy örökre egyedül maradok?
Mindig azt gondoltam, hogy olyan férfi leszek, aki
megállapodik valaki mellett, és családot alapít. Nem holmi
házasság nélküli, magányos farkas, ötvenéves, leszedált
agglegény.
– Nem, aranyoskám. Annak a házasságnak nem kellett
megköttetnie. A jövőd többi része már sokkal fényesebb – állítja,
én pedig a tekintetét vizslatom.
– Hogy érti, hogy a többi?
– Úgy értem, kedves Remingtonom, hogy akadt még más is,
amit el tudtam volna mondani, mielőtt elmentél. Flynn viszont
itt maradt, és meghallgatott.
– Igen? – kérdezem. Valósággal megdöbbent ez a kijelentés. –
Erről egy büdös szót sem szólt. És annak már egy éve, szóval
egész biztos megtehette volna.
– Bár egyetértek azzal, hogy a család ne titkolózzon egymás
előtt, úgy gondolom, hogy ezen körülmények között logikus,
hogy nem mondta el.
Erre csodálkozva nézek rá.
– És ez miért lenne logikus? Rólam van szó, kurvára tudnom
kellene.
– Ó, kedvesem, túlságosan bezárkóztál. Túl dühös voltál. –
Egyik kezét felemeli, és rám mutat. Gyakorlatilag még most is
reszketek.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy téved, de az elmúlt évben
igazi kiállhatatlan seggfej voltam. Viszont az, hogy igaza van,
természetesen még jobban dühít.
– Jól van, rendben. Hiszek magának, Miss Cleo. Mit tartogat az
állítólagos jövőm? – kérdezem, hitetlenkedés és szarkazmus
csöpög minden szavamból. – Lekerülök a pályáról? Valamiféle
kirekesztetté válok a társadalomban? Vagy azt mondja nekem,
hogy hónapok választanak el attól, hogy megnyerjem a lottót, és
majd minden rózsás lesz?
Cleo nem retten el a szavaimtól vagy a hangsúlyomtól.
Valamiért immunisnak tűnik mindkettőre. Kinyújtja a kezét,
hogy megfogja az enyémet, és lágyan mosolyog, amikor
elhúzom.
– Igen, átélted azt a nagy szívfájdalmat, amelyet megjósoltam,
de lesz még esélyed a boldogságra. Újrakezdheted. De csak
akkor, ha ki tudod tárni a szíved.
– Komolyan mondja? – Állatias nevetésben török ki. – Ez a
többi része a hű, de mennyire csodálatos jövőmnek? Csak tárjam
ki a szívemet, és minden rendben lesz?
Azután, hogy Charlotte az esküvőnk napján hagyott el,
amikor az összes barátunk és az egész családunk ott volt, arra
várva, hogy kimondjuk az igent, a megnyílás bárki felé is
kibaszottul a világ legrosszabb ötletének hangzik.
A jósnő megértően biccent.
– Érthető, hogy most még nem állsz készen, de egy nap valaki
visszasétál az életedbe, és képes lesz mindent megváltoztatni.
Csak te tudod majd eldönteni, megéri-e újra megnyílni.
– Kicsoda?
– Valaki, akit még mindig a szívedben őrzöl.
Kételkedve nézek rá.
– Ahhoz képest, hogy nyilvánvalóan olvas a gondolataimban
és megjósolja az istenverte jövőmet, határozottan szeret sok
titokzatos hülyeséget mondani.
– Ó, gyermekem – szólal meg jelentőségteljes mosollyal. Olyan
mosollyal, amelytől libabőrös lesz a karom. – Nem árulhatom el
a sors minden titkát. Azzal azt kockáztatnám, hogy megváltozik
a valódi utad.
A karomat és a kézfejemet bámulom, a bőröm még mindig
bizsereg a látható bizonytalanságtól. Ez a sok erőfeszítés, az itt
töltött idő a baromságait hallgatva, és nekem egyedül kellene
rájönnöm? Csak várjam az alkalmat, amikor bekopogtat a
gonosz ogreajtómon?
Micsoda időpocsékolás.
– Hát… akkor ennyi? Ez minden, amit elmond?
– Ez minden, amit el tudok mondani, Remington – válaszolja,
és meglep, hogy kezét megnyugtatóan az enyémre teszi. –
Csupán időre van szükséged. Sok időre. De minden rendben
lesz. Ezt biztosan állíthatom.
Lepillantok élénkvörös, igen hosszú körmeire az olajbarna
bőrömön, és azon tűnődöm, hogyan lettem olyan ember, aki
megfogadja egy bársonyköntösbe öltözött, rohadt médium
tanácsait.
Valószínűleg azért, mert a szóban forgó jósnő igazat mondott
Charlotte-ról.
Már a neve gondolata is kurvára fáj. Ha törődöm valakivel, ha
szeretek valakit, akkor én mindent beleadok. Nem fogom vissza
magam. Nem játszadozom. És természetesen nem finomkodom
a szavakkal vagy érzésekkel sem.
Mindenemet beletettem abba a kapcsolatba, feltettem rá az
egész életemet. És mit kaptam cserébe? Egy kést a hátamba.
 Valóban ez történt, haver? Vagy pedig a te ultimátumod miatt
került a kés a kezébe?
Abba kell hagynom az önostorozást. Az ilyen gondolatokra
most nincs szükségem.
Hosszan kifújom a levegőt.
– Még egy dolgot kérdeznék.
– Hogyne.
– Hogy van… Charlotte? – kérdezem először keserűen és
cinikusan, de észreveszem, hogy a kérdés végére a hangom
gyakorlatilag suttogássá halkul. Sajnos Cleo is észleli.
Lehet, hogy Charlotte kitépte a szívemet a mellkasomból, de a
düh és harag nem törli el a többi érzést. Ő az a nő, akibe
szerelmes voltam, akit feleségül akartam venni; azt akarom,
hogy jól legyen. És mivel az elmaradt esküvő óta nem beszéltem
vele, fogalmam sincs, hogy jól van-e.
– Nem tudom, hogy találkoztam-e valaha nálad nagylelkűbb
emberrel, Remington. Mindig másokkal törődsz. Mások
szükségleteit mindig a sajátod elé helyezed. Ez nemes érték.
Remélem, ez mindig megmarad, még akkor is, amikor az élet
nehézségeket állít az utadba.
Miss Cleo mosolya lágy és együttérző, és minden
porcikámmal utálom. Gyerekként, közvetlenül azután, hogy
apám elment, gyakran láttam ezt a mosolyt. Barátoktól,
ismerősöktől, tanároktól. Soha nem akartam felnőttként ilyen
mosolyt kapni. De mostanra már tudnom kellene, hogy vannak
tervek, amelyek nem jönnek össze. Néhány kurvára nem, teszi
hozzá az elmém keserűen.
– Charlotte pedig jól van. Kezdi megtalálni az útját.
 Habár gőzöm sincs, hogy ez a nő valóban tudja-e, hogy van
Charlotte, a mellkasom mégis megkönnyebbül a szavaitól.
– Szóval… él és virul? Kaliforniában?
Ott kapta azt az állásajánlatot, amely megváltoztatta az egész
jövőnket. Azt akarta, hogy közösen menjünk, de én nem
akartam a nyugati partra költözni, miközben az egész családom
a keletin él. Ő nem tudta megérteni, miért ragaszkodm ennyire
a gyökereimhez, és végül a munkát választotta helyettem.
Azért, mert választásra kényszerítetted. Megint megrázom a
fejem, hogy kitisztuljon. Kinek az oldalán állsz, baszki? –
kérdezem az agyamtól, mielőtt végképp elhallgattatom.
Miss Cleo bólint.
– Nagyon is.
Egy részem további kérdéseket szeretne feltenni Charlotte-
ról. Az, amelyik mélyebbre akar ásni, és kideríteni, mit érez és
gondol, és hogy olyan nyomorúságosan érzi-e magát, mint én,
de tudom, hogy ez nem segít semmit.
Most már a jövőmre kell koncentrálnom, arra, ahogy én
látom. Nem Cleo szerelemmámoros, hipi-szupi, második esélyes
szarságára. Őszintén szólva senki sem tudja, hogy ennek a
nőnek tényleg vannak-e látnoki képességei. Mármint persze, az
egész „Elhagynak az oltárnál” kijelentéssel igaza volt, de ez egy
dolog. Azt is mondta, hogy mindhárom öcsém meg fogja találni
a szerelmet, és még nem láttam, hogy bármelyikük is
megállapodott volna. Épp ellenkezőleg. Egyelőre úgy tűnik, Jude
küldetése az, hogy minden nőt megdugjon New Yorkban.
Magamra, a munkámra, az ügyfeleimre és a vállalkozásom
építésére kell koncentrálnom. Jelenleg az a legnagyobb
szívesség, amit magamnak tehetek, hogy mocsok gazdag leszek,
és egy büdös nagy rakás pénzbe fojtom a bánatom.
– Még mindig befektetési ügyfeleket keresel? – kérdezi Cleo
hirtelen, megszakítva ezzel a gondolatmenetemet, és őszintén,
még a golyóim is beljebb húzódnak a testemben.
Összehúzott szemmel nézek rá.
– Tessék?
A fene. Talán tényleg mindent hall, ami a fejemben van.
– Befektetési ügyfeleket, kedvesem – ismétli meg, kacsintva. –
Van egy kis pénzem, amit szeretnék befektetni, és szerintem te
tudsz ebben nekem segíteni.
– De hát maga egy átkozott jósnő – csattanok fel meglepett
nevetéssel. – Értékelem, hogy bízik a képességeimben, de a
magáé nem biztosabb?
– Jaj, Remington, az erkölcsi iránytűm nem engedi meg
nekem, hogy pénzzel kapcsolatos dolgokat jósoljak, és nem
szeretnék már bérelni, saját helyet szeretnék venni, amíg van
benne érték.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért nem engedi a morális iránytűje, hogy pénzzel
szarozzon? Mert holtbiztos, hogy nem akadályozza meg abban,
hogy más szarságokkal baszakodjon.
– Nem hallottad, kedvesem? A pénz minden rossz gyökere, én
pedig csak jóra szeretem használni a képességeimet.
– Minthogy azt mondja nekem egy héttel az esküvőm előtt,
hogy el fognak hagyni az oltárnál? – vágok vissza. – Az magának
jónak számít?
 – Nem én alakítom a történéseket, édes Remington. Én csak
továbbítom az üzenetet. A sors pedig még nem végzett veled,
ígérem.
Sóhajtok, mire a nő izgatottan felugrik.
– Hozok egy csekket.
Biztos vagyok benne, hogy ez lesz az első alkalom a
befektetési és napon belüli kereskedési karrieremben, hogy egy
médium pénzét fektetem be. A pokolba is, talán ez lesz az első
alkalom a tőzsde történetében, hogy ilyesmi történik. Nehezen
hiszem el, hogy Warren Buffet{1} furcsa, tarot-kártyát olvasó
ügyfeleket vesz be a fedezeti alapjába.
Hallgatok, és végigfuttatom a kezem a sötét hajamon.
– Rendben. De ha tétovázni fog, akkor én is. Ha a
befektetéseiről van szó, csak figyelnie kell, és az erdeményeket
várnia.
– Ó, Remington, kedvesem. – Cleo csak bosszantóan,
mindentudóan mosolyog. – Alig várom a virágzó barátságunkat.
Barátság? Bocsánat… micsoda?
Nem igazán tudom elképzelni, hogy hétvégente együtt
sörözzünk ezzel a nővel, nemhogy leüljünk és beszélgessünk,
miközben az agyamat boncolgatja.
– Hozom a csekket – mondja újra, mielőtt az elmém eléggé
lecsendesedne ahhoz, hogy összefüggő választ adjak, és elindul
a titkos hátsó szobája felé. – A mai alkalom pedig a ház
ajándéka.
Ezzel elmegy, át a sötét függönyön, és eltűnik a szemem elől.
Én pedig ott maradok a helyemen ülve, egy teljesen kitöltött
csekkel az asztalon, mintha csak varázslat lenne, és azon
tűnődöm, mi a fene történt, és miért van az az érzésem, hogy még
nincs vége?
 EGY

Tizennégy évvel később…

Szombat, július 20.

Remy

Kilépek a JFK-repülőtér kijáratán, és már azelőtt

izzadságcseppek jelennek meg a homlokomon, hogy leintenék
egy taxit.
Július vége arról híres New Yorkban, hogy rohadt meleg van,
de az állandó forgalom és a turisták áradata sem segít a
helyzeten. Lehetnénk akár hangyák is a nagyító alatt, miközben
a környékbeli zaklató, Csöves Billy megpróbál elégetni minket.
Egyetlen éles füttyszóval és egy intéssel kísérve
szemkontaktust teremtek egy taxisofőrrel, aki szőrös, sapkáját
fordítva viseli és a kecskeszakálla olyan, amely a kilencvenes
évek elején divatikonná válhatott volna.
Csikorogva megáll a járdaszegélynél, én pedig nem
vesztegetem az időt, a járdán nyüzsgő emberek között
átevickélve be is pattanok a hátsó ülésre. A bőr hátizsákomat, az
egyetlen csomagomat, amit L. A.-be vittem magammal, magam
mellé dobom.
– Hova?
– Greenwich Village-be – válaszolom, aztán megadom neki Ty
öcsém lakásának címét.
Erre bólint, megérinti a számlálót a műszerfalon, és
gondolkodás nélkül rátapos a gázra. Igazi New York-i taxis
módjára a reptéri forgalomban szlalomozunk, mindent
beleadva, ami a csövön kifér, támadó sofőr stílusban. A kocsik
között kacskaringózik, észre sem veszi mások dudálását, én
pedig kihúzom a telefonom a zsebemből, hogy megnézzem az
értesítéseket, amik azalatt érkeztek, amíg visszarepültem a
nyugati partról.
A legtöbb ember biztos arra koncentrált volna, nehogy
megölje egy taxisofőr, de ha egész életedben New York-i voltál,
ez a fajta vezetés fel sem tűnik.
A nyugtalan – és idegesítő – Ty-tól kapott üzeneteken kívül
egy váratlan levél található a postaládámban.

C: Szerelem van a levegőben.

Magamban vigyorgok ezen, és bepötyögöm a választ.

Én: És a befektetésed 12%-os megtérülése is ebben a

negyedévben. U.i.: Ismered a szabályokat, Cleo.
Nincs szerelmi baromság.

Így igaz. Egy istenverte médium pénzét fektetem be. Már

tizennégy éve.
 Őszintén szólva nem tudom, mi van ebben az asszonyban, de
az évek alatt rá kellett jönnöm, hogy furcsa módon kedvelem.
Olyan ő, mint egy hóbortos, rigolyás nagynéni, akitől nem lehet
szabadulni.
Bár mentségemre szóljon, hogy én ennek a szokatlan
álbarátságnak – vagy minek is nevezzem – az elején lefektettem
az alapszabályokat. Ez csak egy témára koncentrál – szó sem
lehet a szerelmi életemmel kapcsolatos jóslatokról. Noha eddig
betalált a testvéreimnek szóló próféciáival, ez nem jelenti azt,
hogy részese akarok lenni a hülyeségeinek. Manapság
egyéjszakás kalandokból áll a szerelmi életem, de csak akkor,
amikor szükségét érzem. Így könnyebb. Kisebb a kockázat.
Kevesebb a bonyodalom. Kevesebb a hülyeség. Pontosan úgy,
ahogy szeretem.
Ezzel szemben a testvéreim? Az elővigyázatosságot a
szerelem ködébe dobták. Így van, mindhárom öcsém és a
kishúgom is hivatalosan elkelt.
Elsőként Winnie, aztán Jude, Flynn és most Ty az utolsó, aki
beadta a derekát. Ezt onnan tudom, hogy a farzsebemben van
egy gyémántgyűrű, az eljegyzési gyűrű. Ty könyörgött, hogy
hozzam el neki, amikor L. A.-ben járok néhány ügyféllel
találkozni.

C: U.i.: Te vagy a kedvenc Winslow gyerekem.

Én: Ez nem nagy teljesítmény olyan fivérek mellett,

mint az enyémek.

Négy fiú és egy lány közül a legidősebb lévén megszoktam,

hogy a vad porontyok között én vagyok a legfelelősségteljesebb.
Ráadásul az összes öcsém seggfej.
Mondjuk kivéve Flynnt.
De Jude és Ty? Határozottan seggfejek. Imádnivaló seggfejek,
de akkor is seggfejek.

C: Egy nap szeretnélek titeket újra együtt látni.

Bearanyozná a napomat.

Én: Egész biztos vagyok benne, hogy Ty-t nem is

olyan régen láttad. És Jude-ot is.

Azok az idióták végül megkeresték a titokzatos Miss Cleót,

amikor rájöttek, hogy marhára szerelmesek lettek, ahogyan ő
azt a legénybúcsúmon, közel másfél évtizeddel ezelőtt
megjósolta.
Persze szart se mondtak róla nekem. Még ennyi év után is
tojáshéjon lépkednek Remy és Charlotte meghiúsult
esküvőjével kapcsolatban.
A fejükben ez egy olyan időszak, amiről soha nem beszélünk.
Természetesen az első néhány évben, miután Charlotte
faképnél hagyott, én is így akartam.
De most? Titkos, élvezetes időtöltésemmé vált, hogy nézzem,
ahogy óvatoskodnak a szavakkal, amikor olyan témák kerülnek
szóba előttem, mint a szerelem és a házasság.
Bárcsak tudnák az igazságot, hogy én is tartottam a
kapcsolatot a híres Miss Cleóval ez idő alatt! Basszus, meg is
őrülnének, ha megtudnák, hogy azóta kezelem a befektetéseit,
amióta felkerestem egy évvel a befuccsolt esküvőm után.
 A telefonom új üzenetet jelez, és miközben a taxis áthajt egy
piroson, lenézek a képernyőre.

C: Add át Ty-nak a gratulációmat!

Hát innen ered a kezdeti, de rejtélyes „szerelem van a

levegőben” szövege. Azt hiszem, mégiscsak betartotta a
szabályokat.
És nem tudok nem nevetni azon a gondolaton, hogy
teljesítem az őrült kérését. Meglehet, hogy Ty egy erős,
negyvenéves férfi, de valószínűleg már attól is agyvérzést
kapna, ha csak megemlíteném neki a Miss Cleo nevet.

Én: Mivel inkább az öcsém esküvőjére mennék,

mintsem a temetésére, ezt az információt megtartom
magamnak. Ja, és… nem tudod ezt elküldeni neki
telepatikusan vagy ilyesmi? Hiszen te MÉDIUM
vagy.

C: Jaj, Remington, mindig lenyűgözöl.

Amikor körülbelül tíz percre vagyok Ty lakásától, bezárom a

Cleóval folytatott beszélgetést, és megnyitom a pokolian aggódó
testvérem üzeneteit.
Legalább húsz „Hol a picsában vagy?”-variáció vár rám.

Én: Úton vagyok.

Azonnal válaszol, mintha a mobiljával a kezében ült volna.

 Ty: Nálad van a cucc?

Én: Nem, Ty. Csak délutáni teára jövök át.

Ty: Legalább annyit mondj, te idióta, hogy vigyáztál

és óvtad a cuccot a szállítás során!

Én: Igen.

Ty: Ez azt jelenti, garantálod, hogy nem veszíted el,

nem ejted le vagy nem teszel kárt a nagyon drága
cuccban az ideúton?

Én: Menj a fenébe, Ty! Nyugalom. Mindjárt ott

leszek.

Határozottan állíthatom, hogy boldog leszek, ha ez az

eljegyzési gyűrű már nem nálam lesz, és az utolsó Winslow
fivér is, aki meg akar nősülni, kimondja az „igen”-t.
Akkor végre magam mögött tudhatom ezt az egész szerelem
baromságot.
 KETTŐ

Maria

Nagyot nyelek a hányinger miatt, amit a harmincöt fokos meleg,

a tizenöt centis magas sarkú és a Volkswagen Beetle méretű
terhespocak összessége okoz, majd befejezek egy üzenetet az
asszisztensemnek, miközben besétálok az épületbe, ahol a
következő lakásbemutatóm lesz.

Én: Kérlek, vedd fel a kapcsolatot a közvetítővel, aki

Mrs. Clemmons jelzálogát intézi, és derítsd ki, hogy
állnak azzal a Greenvich Village-i ingatlan
pénzügyeivel. Éppen az ingatlanban vagyok, és ha
belülről is ugyanolyan jó, mint az épület kívülről,
akkor ma ajánlatot kell tenniük, ha tényleg akarják.

Vizslatva mérem fel a környezetemet, de csak jó dolgokat

látok.
Portás? Pipa.
Márványpadló és modern, tágas lobbi? Pipa.
Igen. Mindenképpen ajánlatot kell tenniük, ha versenyben
akarnak maradni. A New York-i ingatlanpiac fénykorát éli, és
jelenleg sokkal több a vevő, mint az eladó.
Amikor a lifthez érek, megnyomom a hívógombot, és a magas
sarkúmmal dobolok a márványpadlón, amíg várom, hogy
megérkezzen. Egy szöveges üzenet elvonja a figyelmem a lift
bejárati ajtaja feletti kis képernyőről, amely emeletről emeletre
követi a fülke útját mindkét irányban.

Claudia: Ahh. Nem tudnád megcsinálni te? Utálok

jelzáloghitel-közvetítőkkel beszélni.

Az asszisztensem egy igazi gyöngyszem. És gyöngyszem alatt

azt értem, hogy ő a világ legpocsékabb asszisztense. Komolyan
mondom, több időt tölt az Instagramon és a TikTokon a
barátjával, Leslie-vel beszélgetve, mint amennyit a NASA tölt
rakéták elindításával.
A terhességi hormonok miatt erős késztetést érzek arra, hogy
a mobilomat áthajítsam az előcsarnokon, de egy kevésbe
erőszakos reakciót választok, és ideges, szigorú ujjakkal
pötyögöm be a válaszüzenetet.

Én: Claudia, az isten szerelmére, csak az én

kedvemért beszélj a jelzáloghitel-ügyintézővel!

Claudia: Lehet ebéd után?

Mindenre esküszöm, az asszisztensem lehet az oka, ha idő

előtt szülök. Vagy bekerülök a Gyilkos nők című sorozatba, mert
megfojtottam.
 Én: CLAUDIA.

Claudia: Oké, jól van. Jól van. Felhívom most. A

terhesség miatt tiszta morcos vagy.

Első szabály? Soha ne mondd egy várandós nőnek, hogy

morcos!
Második szabály? Soha ne alkalmazd Claudiát!
Azt hinné az ember, hogy a sikeres, nagy nevű New York-i
ingatlanközvetítő cég, a The Baros Group tulajdonosának
hozzáértő, szorgalmas asszisztense van. Sajnos ez nem így van.
Két évvel ezelőtt a húgom unszolására vettem fel Claudiát, aki
azóta is szálka a szememben.
Persze egy még mindig alkalmazásban lévő szálka, mert
kétségtelenül egy mazochista vagyok.

Claudia: Hol találom a jelzáloghitel-közvetítő

telefonszámát?

Uram, segíts meg! Komolyan. Segíts!

Ahogy elkezdem a választ írni, a lift csilingelve jelzi érkezését,
és az ajtó hangos légmozgással kinyílik. Ujjaim gyorsan
mozognak a képernyőn, fel sem nézek, mielőtt beszállnék a
liftbe, és nekiütközöm egy másik embernek.
A férfi felmordul, ahogy megállítja a lendületemet a karomnál
fogva, én pedig kis híján egy másik dimenzióba kerülök.
– Te jószagú ég! – kiáltom, pironkodva a gorombaságom
miatt. – Bocsánat. Egyáltalán nem figyeltem. – Őszintén szólva
igazából még mindig nem, mivel befejezem az üzenetet a
haszontalan asszisztensemnek, de amint megnyomom a küldés
gombot, besuvasztom a mobilomat a táskámba, és készen állok,
hogy teljes figyelmet szenteljek a férfinak.
Szégyenkezve felnézek, és a tekintetem egy kristálykék
szempárba botlik, aztán a jóképű idegen arcán mosoly jelenik
meg. Ekkor egy milliszekundumba telik nekem, hogy rájöjjek, ő
nem is idegen. Valljuk be, ő annyira idegen, ahogy egy olyan
férfi lehet, akibe először voltam igazából szerelmes, és aki
elvette a szüzességemet tizenhat éves koromban. Egyszerre
olyan, mintha ezer éve és mégis tegnap lett volna, de azt az
emléket, amikor gyengéden magához ölelt, nem lehet
elfelejteni. Nem számít, hány év telt el.
– Maria? – kérdezi, mosolya pedig, ha lehetséges, még
szélesebbé válik.
Én viszont? Alig jutok szóhoz. Mert nem láttam a gimis
szerelmemet, Remington Winslow-t már két kurva évtizede.
És igen, elhiheted, ha csak egy pillantást is vethetnél arra,
ahogyan most Remy kinéz, hogy kétségtelenül a k betűs szót
kell használnom. Ugyanaz az erős állkapocs, ugyanolyan
intenzív tekintet, ugyanolyan telt ajkak és sötét haj – valahogy
pont olyan jól néz ki, mint ahogy emlékszem. Talán még jobban
is.
Egek, jól áll neki a kor.
– Remy. – A neve csak úgy kigördül a számon, és számtalan
múltbeli emléket idéz.
– Szent ég – mondja, ragyogó mosolya egyáltalán nem
halványul. – El sem hiszem, hogy te vagy az. Ütközz nekem
gyorsan még egyszer, hogy tudjam, igazából te vagy!
 A hányingert és az idegesítő asszisztenst már el is felejtettem,
a mosolyom már akkora, hogy fáj. – Én sem hiszem el, hogy te
vagy. Ennyi idő után. Mit keresel itt?
Nevetése lágy és édes, mint a karamella. – Itt lakik az öcsém.
– Jude? – kérdezem a három öccse közül az egyiknek a nevét.
Jude és Ty, a fiatalabbak – aranyos kis szarzsákok – és Flynn, aki
velem egyidős, és akiben mindig volt valami titokzatosan szexi.
De nálam mindig Remy volt a befutó. A hold felkelt, a nap
lement és a csillagok összeálltak, amikor belenéztem a szemébe.
Persze, fiatal voltam, de ha Remy nem érettségizett volna le, és
nem ment volna el főiskolára még előttem, egész biztos vagyok
benne, hogy megtaláltam volna a módját, hogy örökre
megtartsam.
A fejét csóválva kuncog. – Nem, Ty.
– Baszki – mondom egy eltúlzott csettintés kíséretében. –
Közel volt.
Megint kuncog, tekintete a gömbölyödő pocakomra
szegeződik, és meglepődik. – Szóval… azta… terhes vagy –
dörmögi, és ettől a kijelentéstől megremegek. Tudom, hogy az
vagyok. Tudom. De mégis, az, hogy Remington Winslow mondja
ezt nekem egy béna New York-i liftben, testen kívüli
élményként hat.
A kezem reflexszerűen a köldökömhöz vándorol, és a
szerveim legalább nyolcvan százalékát elönti a teljes pánik. Egy
percre majdnem elfelejtettem a valóságot – hogy terhes vagyok.
A várandósságom végén vagyok, és igazából már csak néhány
hét van hátra a hivatalos időpontig.
– Ööö… hát…
 Tekintete találkozik az enyémmel, és ez ugyanaz a pillantás,
amit másoktól is láttam, akik észrevették jelenlegi, „az élet
csodája” állapotomat. A kíváncsiságtól világosabb lesz a szeme
kékje, és a néma kérdései nagy valószínűséggel olyanok,
amelyekre nem tudok válaszolni.
Szent makréla, hogy is kezdjem el magyarázni ezt a…
bonyolult helyzetet?
Ó, hát, látod, Remy, terhes vagyok, de ez a baba genetikailag
nem az enyém. A húgomnak gondjai voltak a teherbeeséssel, és
beleegyeztem, hogy én leszek a béranya. Én hordom ki a
magzatát, hogy pontos legyek. Akkor nagyszerű ötletnek tűnt,
segítek a testvéremnek a babaálmát megvalósítani, aztán amikor
megszületik ez a kis bambínó, én játszom a vicces nagynéni
szerepét. És minden a tervek szerint alakult… körülbelül az első
három hónapig. Isabella és Oliver a fellegekben jártak. Igazából
mindannyian nagyon izgatottak voltunk. Amíg, hát tudod, hat
hónappal ezelőtt a testvérem és a sógorom meghalt egy
helikopterbalesetben. Most nekem kell felnevelni ezt a gyereket
egyedül, úgy, hogy kurvára, kurvára gőzöm sincs, mit csinálok. És
a legtöbb napon úgy érzem, hogy egy levegővétel választ el az
idegösszeroppanástól.
Aha. Jó kis csevej.
– Bizony… Nem káprázik a szemed. Tényleg terhes vagyok –
mondom végül, azt választva, hogy kihagyom a beszélgetésből a
helyzet részleteit, miközben minden erőmmel próbálok kellően
lazának tűnni. A terhességem története túl bonyolult a kellemes
csevegéshez.
A lift hangosan sípol, és ekkor mindketten ráébredünk, hogy
túlságosan elfoglaltak voltunk egymás bámulásával ahhoz,
hogy megnyomjuk a gombokat.
Remy vigyorog. – Hányadikra mész?
– A huszonkettedikre.
Megnyomja nekem a gombot, majd megérinti a
huszonnegyedik emeletét is.
A felvonó rázkódva elindul felfelé, Remy tekintete pedig ismét
a gömbölyded hasamra szegeződik.
– Egyébként gratulálok – mondja gyengéd mosollyal, amely
áttör a védőpajzsomon, és a fájdalmamba fúródik.
– Köszi! – Megnyalom a számat, és a földet bámulom,
miközben összeszedem magam, de amikor a lift váratlanul
rázkódik egyet, megbillen az egyensúlyom, és egyenesen Remy
testének csapódom.
Egy másodperccel később pedig minden sötétségbe borul.
Halkan felsikítok – nem tehetek róla –, ő pedig azonnal
megszorítja a karom, hogy megnyugtasson.
– Minden rendben. Azt hiszem, elment az áram. Biztos
mindjárt visszajön.
Nem küzdök rendszeresen klausztrofóbiával, de az, hogy a
teljes sötétség csapdájába kerültem azzal a fickóval, akiről
valaha azt hittem, hogy a lelki társam, miközben terhes vagyok
a húgom babájával, és a hányás szélén állok, bizony pánikba ejt.
Mi lesz már?
De az áram nem jön vissza, a további sötétség pedig ebben a
meglehetősen kicsi fülkében hányingerhullámot kelt, ami
satuba szorít.
Igyekszem mélyen lélegezni, de még mielőtt rájönnék, mi
történik, ájuldozom, Remy pedig leültet a padlóra.
– Semmi baj, Maria. Csak lélegezz – instruál higgadtan, majd
leül mellém, és megnyugtatóan simogatja a hátamat.
Bólintok, próbálok megnyugodni, de még mielőtt tudatosulna
bennem, újra ájuldozom. Esküszöm, ha ebben a liftben hányok,
inkább most ölj meg. Komolyan, Istenem. Csak dobj ki az
univerzumba, mert onnan már úgysem térek vissza!
Ekkor felemeli a hajamat a tarkómról, és hűvös levegő
fuvallata érinti az izzadt, felhevült bőrömet. Remy kicsit
mocorog mellettem, majd újra érzem a levegőt, ahogy
csiklandozza a babahajakat a tarkómon. Nem éppen a
légkondicionáló frissítő érzése, de a fullasztó nyári meleghez és
a sötétséghez képest olyan, mint egy jeges fürdő.
– Köszönöm! – motyogom óvatosan, nehogy megkísértsem a
hányás szellemét pusztán a szám kinyitásával.
– Ez természetes – suttogja Remy, és még közelebb hajol
hozzám, hogy lágyan a nyakamba fújjon.
A fene egye meg, hogy nem vettem észre, hogy innen jön a
hűvös levegő?
Pánikolva eltávolodok egy kicsit, de a gömbölyű pocakom
miatt hátul meg kell támaszkodnom, és meg kell szorítanom a
térdét a stabilitásom érdekében. Kérlek, ez a térde legyen.
Azonnal elveszem a kezem, ugyanolyan gyorsan, ahogy oda
tettem.
– Ööö… nagyon köszönöm, Remy, de már jobban érzem
magam. – Azt hiszem.
– Biztos? – kérdezi aggódva, én pedig megfordulok, hogy a
falnak támasszam a hátamat a lift másik oldalán, és szemben
legyek vele.
A vészlámpa villog a lift tetején – kicsit későn, de mindegy –,
én pedig látom a ráncot Remy két szemöldöke között.
Megbizonyosodom arról, hogy ő is lát engem, és bólintok.
– Jól vagyok. Tényleg.
– Jó – mondja halvány mosollyal, és előveszi a telefonját a
zsebéből. Megérinti a képernyőt, és az életre kel, megvilágítva
helyes arcát. – Úgy tűnik, még mindig van térerő. Felhívom Ty-t.
A füléhez emeli a mobilt, várja, hogy a hívás gyenge hangja
megjelenjen.
– Vedd már fel, te barom! – dünnyögi három csörgéssel
később, és kuncogni támad kedvem az ismerős tréfálkozás
emléke miatt.
És amikor a plafon felé fordítja a szemét, feltételezhetem,
hogy Ty végre felvette.
– Mi a helyzet? – teszi fel Remy a kérdést a telefonba
kellemetlen nevetéssel. – Hát, én beragadtam a kurva liftbe az
épületedben.
Elhallgat, majd a testvére válaszára összehúzza a
szemöldökét.
– És Lloyd majd…?
Tíz másodperccel később elhúzza a telefont a fülétől, és
megnézi a képernyőt.
– Tényleg letette? – morog sóhajtva, és a szemembe néz.
– Minden rendben?
Nevetése ezúttal lágyabb.
– Nos, ha azon gondolkodsz, hogy Ty még mindig az agyamra
megy-e, akkor biztosan állíthatom, hogy igen. De legalább hívja
a karbantartót.
– Jól van, jól van. Az jó, nem? Az legalább valami, nem?
– Igen. – Rám vigyorog, miközben visszadugja a telefonját a
nadrágzsebébe. – És… azt hiszem, ez azt jelenti, hogy
kihasználhatjuk ezt az időt, hogy beszélgessünk, nem igaz?
Hogy beszélgessünk, hogy magyarázatot adjak, hogy
Remington Winslow-t bámuljam, és emlékezzek, mennyire
szerelmes voltam belé húsz évvel ezelőtt.
Ó, anyám. Nem hiszem, hogy fel vagyok erre készülve…
– De először is ellenőrzöm, hogy működik-e ez a vészhívó –
mondja, és feláll. – Talán elérem a tűzoltóságot vagy valakit.
– Ez igazán jó tervnek hangzik – felelem, némán remélve,
hogy ez pont annyi időbe telik majd, hogy ne kelljen elárulnom
az igazságot.
Az utolsó dolog, amit szeretnék, hogy berántsam Remyt a
bonyolult káoszba, amit az életemnek hívok.
Mi a fene, New York? Nem választhattál volna jobb alkalmat,
hogy nyári áramszünetet állíts az utamba?
 HÁROM

Remy

Miután röviden beszéltem Ty-jal, hogy elmondjam, mi a helyzet,

nem vagyok benne biztos, hogy egyebet is fog tenni, mint szól
az épület karbantartójának, és még kevésbé vagyok biztos
benne, hogy ezt gyorsan teszi. Igazából hihetetlenül elfoglaltnak
hangzott… Mint amikor az összes vér kimegy az ember agyából.
Hmm.
Szerencsére a lift vészhívó készüléke jól működő állapotban
van, ami nem megszokott New Yorkban, és sikerül kapcsolatba
lépnem a tűzoltósággal.
– Újabb nyári áramkimaradás – hallatszik a diszpécser hangja
a piros vészhívó beszélőjéből. – Minden bizonnyal a harmincöt
fok a hibás, és hogy mindenki őrült módjára használja a
légkondikat. Hány személy van a liftben, uram?
– Ketten vagyunk – válaszolom. – Amennyire meg tudom
állapítani, talán a negyedik és ötödik emelet között álltunk meg.
Mariára pillantok, és látom, hogy kínlódva mocorog. El sem
tudom képzelni, mennyire melege lehet ennyire állapotosan.
– Mindketten jól vannak?
 – Igen. De a másik utas várandós, és kezd nagyon meleg lenni
idebent. Rövidesen vízre lesz szükségünk, ha másra nem is.
Már bánom, hogy megittam azt az üveg vizet és megettem a
müzliszeletet, amit a repülőn rejtettem el a hátizsákomba. Most
jól jönne Mariának.
– Értem – feleli a diszpécser, és halkan hallom az ujjai
mozgását a billentyűzeten. – Csak tartsanak ki! Amilyen gyorsan
csak tudjuk, kiszabadítjuk önöket. Azonban jelenleg Manhattan
felében nincs áram, így készüljenek fel, hogy eltart egy darabig.
Csodás. Nem hiszem, hogy ezt akartam hallani.
– Rendben, köszönöm.
Leteszem a telefont, és a jó híreket váró Maria felé fordulok.
Az arckifejezésén majdnem elnevetem magam, annyira
komikusan kétségbeesett.
Próbálom finoman adagolni az információkat.
– A jó hír az, hogy tudják, hogy itt vagyunk, és érkezik a
segítség.
Szemöldökét azonnal szkeptikusan összehúzza.
– És mi a rossz hír?
Higgadtan megvonom a vállam.
– Nem ez az egyetlen épület, ahol hasonló gondok vannak a
lifttel.
– Ha-ha-ha – nevet fel, miközben a pánik határozottan
növekszik benne, ahogy a lift sarkába befordul, és próbálja
összeszedni magát. – Esetleg… esetleg megemlítették, hol állunk
a listán?
Megrándul az arcom.
– Attól tartok, nem.
 – Hát, ez remek. Ez remek.
– Minden rendben lesz, Maria. Megígérem. Itt vagyunk ketten,
hogy elcsevegjük az időt, és nem tudom, te hogy vagy vele, de
én biztos vagyok benne, hogy kerülhettem volna
szerencsétlenebb helyzetbe sok más emberrel.
Majdnem elmosolyodik a bókom hallatán, de aztán újra
eszébe jut a helyzetünk.
– Öt perc múlva találkoznom kellene egy ügyféllel odafent.
Ó, értem. Hát ezért van itt, Ty lakásának épületében.
Munkaügyben.
Nemrég csiripelték a madarak, hogy Maria és a testvére,
Isabella ingatlancéget alapítottak. És elképzelhető, hogy az évek
során folyamatosan figyelemmel kísértem a The Baros Group
sikereit. Nem lepett meg, hogy hihetetlenül virágzó céggé nőtte
ki magát New Yorkban. Maria mindig is céltudatos volt.
– Ha az épületben vannak, akkor tudják, hogy nincs áram –
próbálom megnyugtatni. – Biztos megértik.
– Ööö, nem. – Gúnyosan nevet. – Ez az ügyfél nem. Ez az
ügyfél csak azt érti, hogy az idő pénz.
Elvigyorodom.
– Tényleg ezt mondta? Az idő pénz?
– Csak naponta egyszer.
– Igen visszataszító.
– Jaj, Remy. Nem is tudod, mennyire. A város néhány
legelviselhetetlenebb emberével dolgozom együtt. Mrs.
Clemmons csak a jéghegy csúcsa.
– Patricia Clemmons? – kérdezem, és felkelti a kíváncsiságom.
– Igen… – Meglepetten néz rám. – Honnan tudtad?
 – Neki és a férjének segítek néhány befektetésükkel. Egyszer
féleszűnek hívta az asszisztensemet, amiért reggel kilenc előtt
merészelte hívni.
– Te jó ég, igen! Tíz és négy között, Maria – utánozza a hangját,
ami kiköpött Patricia. – Minden normális ember tudja, hogy csak
azok az elfogadott órák, ha ismered az illemet.
– Ó, jaj, remélem, vesz egy ingatlant ebben az épületben, és
pokollá teszi Ty életét. – Nevetek, Maria pedig poénból
lebiggyeszti az ajkát.
– Szegény Ty.
– Áh. Szegény Ty-nak remekül megy a szekér. Ezért vagyok itt
tulajdonképpen. Én szállítom neki a gyűrűt, amivel a lánykérés
lesz.
– Micsoda? Ty Winslow eljegyez valakit? – visítja izgatottan. –
Vagyis meg fog nősülni?
– Jaja. – Lassan bólogatok. – Nehéz elhinni, de talált valakit,
aki elviseli a hülye fejét. Lefogadom, hogy már pánikolva vár.
– Ez őrület. Szinte hihetetlen – feleli, és közben a fejét rázza. –
Ó, és te esetleg a garázsban parkolsz?
A hirtelen témaváltásától a szemöldökömet ráncolom. Annyi
mindent kérdezhetne tőlem, és őt az érdekli, hogy ennek a
hülye épületnek a garázsában parkolok-e.
– Ööö… nem, de a taxis ott tett ki, mert a főbejáratnál
hatalmas volt a tömeg. Éppen egy emeletet utaztam a lifttel,
amikor te a földszinten beszálltál.
– Milyenek a helyek? Tágasak vagy tömöttek?
– Várjunk csak… – Érzem, hogy enyhén felfelé görbül a szám,
ahogy oldalra döntött fejjel ránézek. – Most… engem használsz
ingatlanos kérdésekre?
– Mrs. Clemmons! – vág vissza, mintha csak ennyi
magyarázatra lenne szükségem. És az igazat megvallva, így is
van. Az a nő gyakorlatilag egy ember karikatúrája.
– Maria – mondom ki a nevét tettetett csalódottsággal. – Most
megsebeztél.
– Nem is sebeztelek meg – gúnyolódik. – Tökéletes vagy.
Az arca azonnal élénkpirossá válik, és lehajtja a fejét, bennem
pedig minden felcsillan. A hihetetlen Maria Baros. Nem hiszem
el, hogy ennyi éven át nem gondoltam arra, milyen
elképesztően őszinte volt mindig is – különösen akkor, amikor
nem akart az lenni. Ha ideges volt, mindig kiszaladtak a szavak
a száján. Bassza meg! Ezt mindig is szerettem benne.
Késztetést érzek, hogy enyhítsem a zavarát.
– Ne már, tökéletes? Én? – nevetek, és rákacsintok. –
Megkérhetlek, hogy írj alá egy eskü alatt tett nyilatkozatot
pontosan ezekkel a szavakkal, hogy megmutassam a
családomnak?
A kínos hangulat eltűnik, vigyorogva a szemembe néz, és
csipkelődve visszavág.
– Ó, Rem, mindketten tudjuk, hogy a családod nem fogadná el
azt a nyilatkozatot. Ha Jude és Ty még mindig olyanok, mint
régen, túlságosan imádják megszorongatni a golyóidat. –
Szórakozottan felvonja a szemöldökét. – De persze a
feleségednek nem kell nyilatkozat, hogy tudja, milyen
csodálatos vagy.
A kijelentése rádöbbent, milyen régen nem beszéltünk.
– Ha lenne feleségem, remélem, így lenne.
 – Várj csak… Ezt hogy érted? – kérdezi, és fürkészően néz a
szemembe. – Elváltatok Charlotte-tal?
Na, baszki. Ennyi idő után nehéz elhinni, hogy valaki még
nem tudja, mi történt aznap.
– Valójában soha nem is házasodtunk össze Charlotte-tal.
– De hát amikor utoljára beszéltünk… akkor kábé egy hét volt
az esküvőig…
– Igen. Faképnél hagyott az oltárnál.
Meglepettségében kikerekedik a szeme. – Most csak ugratsz!
– Nem, szivi. Biztosítalak, hogy nem – jegyzem meg nevetve.
– Jóságos ég, sajnálom, Remy. Ez szörnyű.
– Semmi baj – mondom, és tényleg így is gondolom. – Nem ő
volt az igazi, tudod? Már megbékéltem vele. – Megvonom a
vállam. – Meg már vagy ezer éve történt.
– Istenem, ne mondd ezt! – mondja, és felhorkan. – Úgy
csinálsz, mintha öreg lennék. Biztos, hogy tavaly beszéltünk
utoljára.
A valóságban körülbelül tizenöt évvel ezelőtt történt, hogy
Maria váratlanul üzenetet küldött. Az üzenetváltás kedves és
barátságos volt, és eszembe juttatta, mennyire törődtem vele
mindig is. De nem volt annál több. Az, hogy most látom,
elgondolkoztat, hogyan… hogyan is gondoltam valaha, hogy jó
ötlet volt elválni tőle, de őszintén.
– Bocs, hogy nekem kell közölni a hírt, de már jó régen volt,
hogy azt az üzenetet küldted. Már nem is ugyanaz a számom,
baszki.
– Ahh. Nekem sem. – Felnyög. – Mindketten elmúltunk már
negyvenévesek, igaz?
 Bólintok.
– Tényleg. Bár csak én nézek ki annyinak.
– Igazad van – válaszolja, játékosan a szemét forgatva. –
Hozzám képest gyakorlatilag öregember vagy.
– Csak két évvel vagyok idősebb – állítom, és viccesen felé
tartom a mutatóujjamat. – És vigyázz, Ri, különben olyan leszel,
mint a családom!
Ezen kuncog.
– Még mindig olyan kedvesen civakodnak, mint régen, de
sokkal rosszabbak.
Felhorkan, és ez a hang annyira aranyos, hogy azon kapom
magam, további Winslow családi híreket zúdítok rá.
– Flynn megnősült, és ikrei vannak. Jude is házas, és Ty, ahogy
említettem, úton van a szakadék széle felé. Winnie pedig, nos,
biztos emlékszel, az egyetlen épeszű közülünk. Wes Lancaster
felesége, és van egy csodálatos lánya, Lexi, aki mindannyiunkat
kordában tart.
– Wes Lancaster? A New York Mavericks milliárdos
tulajdonosa?
– Az egyetlen. – Bólintok, Maria arca pedig ellágyul a
nosztalgiától.
– Mindig szerettem nézni, ahogy focizol.
Az iróniája megnevettet. Nyolcvan százalékban azért
játszottam, hogy lássam, ahogyan Maria szurkol nekem.
– Winnie utálta – teszi hozzá mindentudó vigyorral. – Csak két
ok miatt volt ott. Az egyik te voltál, a másik pedig a sok rágcsa.
– Tudom – értek egyet, és szeretettel gondolok azokra az
időkre, amikor a kishúgom a lelátón ült, és unott arckifejezéssel
szurkolt nekem a meccseken. – Most kissé más a helyzet. A
csapatorvosi pozíciója miatt ismerkedett meg Wesszel, a
férfival, akit annyira lenyűgöz a húgom, hogy őszintén azt hiszi,
ő járt jobban a kapcsolatban. Ami természetesen így is van.
Winnie a kevés jó ember egyike– válaszolom gyermeki
mosollyal. Lehet, hogy Winnie már felnőtt nő, de mindig is a
kishúgom marad.
– Jó ég. Winnie sikeres orvos, és behálózott egy igazi
milliárdost. Tudhattam volna, hogy a kis imádnivaló, cserfes,
társaságkedvelő kislány sokra fogja vinni.
Nehéz elhinni, de Winnie csak hatéves volt, amikor Mariával
először találkoztunk a középiskolában.
– Mindig nagyon kis beszédes volt, nem?
– És eltökélt. – Maria szélesen mosolyog. – Megtalálta a
módját, hogy elérje, amit akar.
Az igazat megvallva, ez a hatéves dumagép volt az oka annak,
hogy Mariával találkoztam.
– Apropó lánytesók, hogy van Isabella? És az anyukád?
Régen Carmen és Isabella olyan volt számomra, mint a
családom. Sok időt töltöttem mindkettejükkel. Isabella csak
néhány évvel volt idősebb a húgomnál, és Mariával gyakran
hagytuk, hogy eljöjjenek velünk moziba vagy a Central Parkba.
– Hát… ööö… – Elhallgat, és az alsó ajkába mélyeszti a fogát. –
Anya már régen meghalt. Harmincéves voltam, amikor elvitte
egy agyi aneurizma.
Megrendülök a váratlan hír hallatán. És elszomorít, hogy
fogalmam sem volt róla. Hogy nem voltam a temetésén, és nem
tudtam semmiféle támaszt nyújtani Mariának.
 Nem tudom elképzelni, hogy most elveszítsem az anyámat,
még kevésbé, hogy harmincévesen. Wendy Winslow a
családunk tartóoszlopa. Ő jelenti a mindent számomra.
– A fenébe, Maria. Részvétem. Mindig szerettem anyukádat.
– Én is. – Szomorú a mosolya, az arca pedig oda nem illő
módon ellágyul. Olyannyira, hogy őszintén, kicsit ideges leszek.
– Jól vagy? – kérdezem, remélve, hogy nem mondtam semmit,
amivel felzaklattam. – Megint rosszul érzed magad?
– Nem… – Megrázza a fejét egyszer… kétszer…, majd nagyot
sóhajt, ahogy újra nekitámaszkodik a lift falának. – A… a
húgom… Isabella… ő is meghalt.
– Micsoda? – Azért kérdezek vissza, mert nem lehet, hogy ez
az igazság. Isabella mindig is élettel teli, aranyos, kedves lány
volt. Imádtam őt. És a tény, hogy már nincs velünk…
lehetetlennek tűnik. – H-hogyan?
– Kicsivel több mint fél éve – mondja, és remeg az alsó ajka. –
Ő is, és a férje is. Egy tragikus helikopterbalesetben, amikor
Hamptonsba mentek nyaralni.
Az anyukája és a testvére is? A rohadt életbe.
– Te jó ég, Maria… Részvé…
– Ne. – Csettint egyet a nyelvével. – Kérlek. Értékelem az
együttérzésedet, de egy részvétnyilvánítás elég. – Letöröl egy
árva könnycseppet az arcáról. Ettől megszakad a szívem. –
Esküszöm, nem érzelgősködöm tovább, csak… ahogy a
húgodról és Wesről beszéltél. Hiányoznak… hiányoznak, ahogy
együtt voltak. De ígérem, jól vagyok.
Maria kapcsolata Isabellával mindig is az én viszonyomra
emlékeztetett Winnie-vel. Őszintén fogalmam sincs, hogy
küzdenék meg ilyesmivel.
– Nem tudom, mit mondjak, Ri. Bárcsak lenne mit
mondanom!
Ezen nevet, ami meglepő. Annyira nem illik a
beszélgetésünkhöz, és valamiért újra ideges leszek.
– Szerintem még Isten sem tudná, mit mondjon, Rem. Ez a…
helyzet sokkal bonyolultabb, mint hogy elvesztettem a
kishúgomat és a sógoromat.
A homlokomat ráncolom. – Ezt hogy érted?
– Hát… – Itt megáll, egyik kezével megsimogatja kerek
pocakját, aztán mélyen, érzelemdúsan sóhajt. – Ez a baba nem
az én biológiai gyerekem. Az övék. Isabelláé és Oliveré. A
húgomé és a férjéé.
– Nem. – Csak ennyit tudok mondani, és tudom, hogy ez nem
jó. De ha meghalok, se tudok mást kitalálni.
Bólint, aprócska önfeledt nevetés keveredik még néhány
elkerülhetetlen könnyel. – Béranyára volt szüksége, és a
méhem éppen ráért.
Tudom, hogy nem akar több sajnálkozó szót, de csak ezt az
egyetlen egy szót vagyok képes kinyögni jelenleg.
– Anyám, Maria. Annyira sajnálom.
Megvonja a vállát, és ösztönösen a hasát simogatja. – Bárcsak
tudnám, mi a fenét csinálok. Az életem a karrierem körül
forgott az elmúlt húsz évben, és most rá kell jönnöm, hogyan
legyek jó anya? – Megrázza a fejét. – Soha nem volt időm
kapcsolatban lenni valakivel, most pedig tudnom kellene,
hogyan gondoskodjak egy másik emberről? Nem is gondoltam
soha, hogy valaha is lesz saját gyerekem. Nem… Nos, azt hiszem,
sok mindenre nem gondoltam.
Egyre csak az jár a fejemben, hogy egyedül kellett ezt
végigcsinálnia. Az agyam azon a tényen ragad meg, hogy
mindezt egyedül csinálja. Az anyja nélkül. A testvére nélkül.
Az utolsó dolog, amire szüksége van, hogy ezen rugózzak.
Nem. Ehelyett bátorításra van szüksége.
– Ebben tévedsz – mondom, az arca pedig zavarodott
kifejezést ölt.
– Miben tévedek?
– Megpróbálod előre tudni, mi a fenét csinálsz. Az lehetetlen.
Soha nem találkoztam olyan szülővel, aki azt mondta volna,
hogy a dolgok úgy alakultak, ahogy várták. Az mindig
megsemmisítő. Az mindig egy szarlavina.
– De…
– Nem. – Megrázom a fejem, és előredőlve megszorítom a
térdét. – Ez az igazság, Maria. A gyerekek egy dologban jók,
mégpedig abban, hogy nem tudsz semmit, mire számíts.
Felnevet, majd megrémül.
– Nagyszerű.
– Csak azt mondom, hogy azt hiszed, le vagy maradva, de
nem. Pontosan ott vagy, ahol lenned kell. Amikor a baba
megszületik… akkor fogod elkezdeni kitalálni.
– Remélem, így lesz.
– Tudom. Statisztikailag bizonyított.
Maria a szemét forgatja. – Barátom, te semmit sem változtál.
Lököd itt a dumát, mintha tudnád, miről beszélsz.
Mosolygok. – A magabiztosság a kulcs.
– Hát, köszi. Azt hiszem. Nem mintha lenne menekülőút,
úgyhogy csak… kihozom belőle a legtöbbet.
– Csodás lesz. Az unokahúgom, Lexi az egyik legjobb dolog,
ami valaha történt velem. Igazából ő az egyetlen ember, aki
miatt kihagynék egy étkezést.
Ezen Maria kacag, és poénkodik.
– Nagy, erős fiú vagy. Az ételből nyered az üzemanyagot.
– Igen. Szó szerint ezt mondom magamnak, amikor a második
brownie-ért megyek.
– Egyébként bocsi – teszi hozzá, én pedig összezavarodottan
oldalra döntöm a fejem.
– Mégis miért?
– Hogy rád zúdítottam ezt az egész, őrült csomagot. Biztos ez
volt az utolsó dolog, amit egy liftbe ragadva hallani szerettél
volna – magyarázza, és legszívesebben magamhoz húznám, és
azt mondanám neki, hogy minden rendben lesz.
De nem teszem. Csaknem ezermillió fok van itt, és el tudom
képzelni, mennyire szeretné, hogy összeszorítsam. Ehelyett a
szóbeli megnyugtatást választom.
– Örülök, hogy elmondtad – válaszolom, és minden szót
komolyan gondolok.
– Na, igen, biztos vagyok benne, hogy nem erre a történetre
számítottál, amikor megláttad a terhes hasam.
– Nem – vallom be őszintén. – De ilyen az élet, Maria.
– Igen. Ilyen az élet. – Megismétli a szavaimat. – És az élet
néha nagyon mocsok tud lenni, tudod?
– Ó, hidd el, tudom. – Halkan nevetek. Aztán nem tudom
megállni, hogy ne próbáljam meg felvidítani kicsit. – Akarsz
hallani valami őrültséget az életemről?
 – Ööö… igen. Légyszi. – Tágra nyílt, sürgető szemmel néz, és
bólogat.
– Még mindig találkozom Charlotte-tal – mondom neki
suttogva. – Nick Raines felesége, aki egyben Winnie exe és az
unokahúgom, Lexi apja.
Bár most már igazából rendben vagyok az egész helyzettel,
nem feltétlenül szeretek beszélni róla. De Mariával valamiért ez
könnyű. Ha valamit, akkor ezt el akarom mondani neki.
– Komolyan?
– Az unokahúgom apja a férje a volt menyasszonyomnak, aki
faképnél hagyott az oltár előtt. – Bólogatok. – Szinte beillik
Maury Povich hülye műsorába.{2}
– Hallod, mi aztán tényleg olyanok vagyunk, mint a borsó
meg a héja az élet őrült játékában, nem? – jegyzi meg halkan
nevetve.
– Így van, bébi – kuncogok. – Tényleg olyanok vagyunk.
Mosolygás és csend telepszik ránk, és – megpróbálom nem
bámulni őt. Barna haja és barna szeme is ragyogó, ajka pedig –
amely mindig bársonyos és tökéletes – még inkább annak tűnik
az elakadt lift félhomályában.
Baszki. Még mindig fájdalmasan gyönyörű.
Nem tudom, mi ütött belém, de ha nem vigyázok, olyan
hátborzongató pasas leszek, aki egy hihetetlenül kellemetlen
időpontban merevedik meg.
A halott húga gyerekével terhes, az ég áldjon meg, Remy.
Mutass már egy kis tiszteletet!
A telefonom pittyegve jelzi, hogy üzenet érkezett, én pedig
előveszem, hogy megnézzem a képernyőt. Egyszer az életben
hálás vagyok, hogy az öcsém eltereli a figyelmemet.

Ty: Rossz hír, tesó. Lloyd egy seggfej, és nem tud

tenni semmit. Várjuk a tűzoltókat.

Kicsit elkésett ezzel. Pontosan ezért hívtam én a tűzoltókat.

Én: Mondták, mikor érnek ide? Amikor beszéltem

velük, fogalmuk sem volt.

Ty: Azt tippelem, hogy vagy azelőtt, hogy visszajön

az áram, vagy azután.

Én: Hogy lehet neked diplomád? Hogy?

Ty: Irodalomból van diplomám, tesó. Nem rohadt

li szerelésből.

Én: Kösz. Tényleg. Sokat segítettél.

Visszadugom a telefonom a zsebembe, és nézem, ahogy Maria

felemeli a fejét, miközben továbbra is pötyög a sajátján.
Begörbített hüvelykujjai sebesen mozognak, még akkor is,
amikor nem a képernyőt nézi, én pedig csak mosolygok.
– Oké, nem is kell nézned, hogy mit írsz éppen?
Megvonja a vállát. – Amikor annyi üzenetet írsz és annyit
telefonálsz, mint én az ingatlanügyekben, már szinte csukott
szemmel is képes vagy rá.
– És kicsik a hüvelykujjaid.
 Az arca egyszerre rándul meg és mosolyodik el. – Hmm?
Feltartom mindkét kezem. – Nekem ilyen óriási húsdarabok.
Nehéz őket rávenni, hogy ilyen kis területen dolgozzanak.
Csábítóan felvonja a szemöldökét, mire én azonnal felnyögök.
– Telefonon, Maria. Más apró területeken remekül működnek.
Enyhén elpirul, és összeszorul a gyomrom, miközben három
kis szót mormol. – Ó, arra emlékszem.
Szent szar.
Bár erős a késztetés, hogy az emlékezés ösvényére lépjek,
annak nem most van itt az ideje, hogy újraéljem az összes vele
kapcsolatos fantáziálásomat.
Kifejezetten nem megfelelő az idő erre, tesó.
Megköszörülöm a torkom, aztán amikor az nem működik,
megismétlem. – Na. Akkor most mit csináljunk?
Cinkos vigyort villant, és csak egy pillanatig kotorászik a
táskájában, mielőtt felemel egy pakli kártyát.
Válaszként adott mosolyom szinte lehengerlő.
Régen Mariával sehova sem mentünk kártyapakli nélkül.
Sokat fogadtunk és sokat játszottunk pusztán egy pakli
kártyával, amikor a középiskolában randevúztunk.
– Mit szólnál egy régimódi háborús játékhoz? – kérdezi
kacsintva. – Ha emlékszel, kiválóan alkalmas az idő elütésére, és
mindig megtalálom a módját, hogy szétrúgjam a segged.
– Nem hiszem el, hogy még mindig magaddal hordasz egy
paklit.
– Hiszed vagy sem, Remington Winslow, bár az idő nagy úr,
mégsem tud mindent megváltoztatni.
Ebben igaza van. Mert az idő – mint ahogy arra most rájöttem
– megtartotta Maria Baros legjobb részeit.

Másfél órával később magamhoz húzom Mariát, és hallgatom,

ahogy a tűzoltók a túloldalról feszegetik az ajtót. Körülbelül egy
percbe telik, mire enged a nyomásnak, de amikor végre kinyílik,
kifújom azt a rengeteg levegőt, amiről nem is tudtam, hogy
visszatartom.
Kösz, baszki.
Onnan, ahol a lift megállt, egy kis lépéssel lehet kimászni.
Azonnal előreengedem Mariát, hátulról finoman megnézem,
miközben a kezemmel tartom a csípőjét, ahogy kimászik a két
tűzoltó segítségével.
És mindeközben csak egyszer nézem meg a tökéletesen kerek
fenekét, amit egyelőre győzelemnek könyvelek el.
Amint elmegy az ajtóból, követem a példáját, és átugrom azt a
néhány centit, fel a padlóra, és mosolygok. Végre. Szabadok
vagyunk.
Nem vagyok kifejezetten klausztrofóbiás, de azt sem
mondanám, hogy egyáltalán nem. Mondjuk azt, hogy jobban
bírom a nyitott tereket. Szerencsére a terhes nő – kézenfekvő
választás, hogy jobban aggódjak érte, mint magamért – kiválóan
elterelte a figyelmemet.
Miután már mindketten a lift előtt állunk, még mindig
tűzoltók vesznek minket körül, de Ty azonnal észrevesz minket.
– A mindenit, Maria? – kérdezi, és kikerekedik a szeme.
Rachel kezét megragadva átrángatja a köztünk lévő
távolságon, gyakorlatilag eltolva az útból a tűzoltókat. Viszont
ők elég erősek és termetesek, és nem söpörhetők arrébb olyan
könnyen, mint azt a beképzelt öcsém várta. Ty kivételével
mindenki mosolyog, miközben megelégszik azzal, hogy
előzékenyen sürgölődik körülöttük.
– Jól vagytok? – kérdezi az egyik tűzoltó vigyorogva és
mozdulatlanul. Hálásan megpaskolom a hátát. Tudom, hogy az
a dolga, hogy embereket mentsen, de biztos vagyok benne,
hogy az áramszünet miatt egész nap robotolt.
– Igen. Kösz, hogy megmentettetek minket.
– Szia, Ty! – üdvözli Maria, az elmúlt pár órában átélt minden
pillanat eltűnik, és átadja a helyét az ismerős barátságos
viselkedésének.
Ty rám néz, mosolyog. – Kicsi a világ, mi, tesó?
Visszavigyorgok. – Nekem mondod?
– Rachel, ő Maria. Maria, ő az én Rachelem – mutatja be Ty
egymásnak a hölgyeket. Maria és Rachel azonnal kezet fognak.
– Örülök, hogy megismerhetlek.
– Ennek a fickónak vagyok egy régi barátja – magyarázza
Maria, és játékosan megböki az oldalam. – Még középiskolás
korunkból. Jó néhány év eltelt azóta, hogy utoljára láttuk
egymást.
– Azta – jegyzi meg Rachel meglepetten. – És tök véletlenül
ragadtatok be együtt egy liftbe?
Maria meg sem próbálja elnyomni kitörő nevetését. – Igen.
Mennyi volt az esélye, nem?
– Jó látni téged. – Ty előrelép, hogy megölelje Mariát, majd
egyenesen felém fordul. – Szóval? – kérdezi, olyannyira várja,
hogy átadjam neki a gyűrűt, hogy az már nevetséges.
Totál odavan ezért a lányért.
Diszkréten kihúzom a hátizsákom elülső zsebéből, és átadom
neki.
– Kösz, tesó – mondja Ty csendesen, és amilyen gyorsan csak
tudja, a zsebébe süllyeszti a gyűrűt.
Azonban nem olyan ravasz, mint gondolja, és Rachel radarja
azonnal jelez.
– Mi az? – kérdezi gyanakvóan.
– Később megmutatom – feleli Ty. Megőrzi a hidegvérét,
miközben a mellkasához húzza Rachelt, és szeretettel
megszorítja a vállát.
– Oké. Na hát akkor. Jó volt látni titeket. Örülök, hogy
mindketten jól vagytok. És most, ha megbocsátotok, Rachellel el
kell intéznünk valamit.
– Ty! – ütögeti meg Rachel a nyilvánvaló gorombasága miatt,
de Mariával csak nevetünk. Mi tudjuk, mi következik, és a
legkevésbé sem vagyunk megsértve.
– Mi az?
– A bátyád és Maria rohadtul beszorul egy liftbe két órára –
szidja le Rachel. – Nem gondolod, hogy fel kellene hívnunk őket
egy kicsit? – Rachel ránk néz. – Gyertek fel, megkínálunk egy kis
vízzel és kajával, vagy amit csak szeretnétek.
– Nem, jól vagyunk – utasítom vissza gyengéd mosollyal. –
Igazából mennünk is kell.
Én teljesítettem a feladatom, Mariának pedig jót tenne egy kis
friss levegő. Tapasztalatból tudom, hogy az utolsó dolog, amire
most vágyik, hogy Mrs. Patricia Clemmonsszal kelljen
foglalkoznia.
– Az remek! – jelenti ki Ty, izgatottan lökdösi Rachelt a
vállánál, mire ő felkiált.
– Ty!
– Sziasztok, srácok! – Nevet, teljességgel figyelmen kívül
hagyja a sértődött Rachelt, és a lépcsőház ajtajának irányába
fordul.
– Sajnálom, hogy egy bunkó idióta! – kiáltja utánunk. – És
örültem a találkozásnak, Maria!
Maria mosolyog és nevet, majd mindentudóan néz fel rám,
miközben hallótávolságon kívül kerülnek. – De lennék most
légy a falon, hogy lássam, hogy reagál! Úgy tűnik, meg fog
lepődni.
Felnevetek.
– Nem is tudom. Ty a világ legrosszabb titoktartója.
– Szerelmes. Ez aranyos. Más, mint ahogy emlékeztem rá.
Újra kuncogok.
– Egy kis farok volt régen, nem igaz?
– Ó, igen.
– Ne aggódj! Sokszor még most is az.
Ezen nevet.
– Gyere, kikísérlek. – Lassan és óvatosan haladunk lefelé
Mariával a négy emeleten keresztül az utca szintjére.
Gyengéden a hátára teszem a kezemet, miközben átsétálunk az
előcsarnokon, aztán kinyitom neki a bejárati ajtót, hogy előbb
kint lehessen. Hálásan mosolyog, kint megállva vár rám.
Egy hosszú percig bámulok kedves, karamellaszínű szemébe,
mielőtt megszólalnék, aztán amikor készen állok, ő is kinyitja a
száját, és ugyanabban a pillanatban szólalunk meg.
– Nekem találkoznom kellene…
– Vacsorázz velem! – kérem, mert az az érzésem, hogy két óra
együtt a liftben nem volt elég. Többet szeretnék beszélgetni.
Többet nevetni. Emlékezni, milyen az, amikor olyan nő
közelében vagyok, akinek a társaságát valóban élvezem.
Lágyan mosolyog, de aztán hezitálva a fejét rázza. – Tényleg
nem tudok. Megígértem Mrs. Clemmonsnak, hogy keresni
fogom az új időponttal kapcsolatban, amint kiszabadulok, és ma
este még két szerződést is meg kell írjak. Valamikor máskor
esetleg?
Szeretném addig ütni a vasat, amíg forró – és gyorsan
rábeszélni, hogy jöjjön velem –, de mivel tudom, min ment
keresztül, és milyen fáradt lehet, rájövök, hogy sokkal jobb ötlet
meghagyni a lehetőséget egy kevésbé kaotikus alkalomra.
– Valamikor máskor mindenképpen – válaszolom kacsintva. –
Szavadon foglak.
Óvatosan kiveszem a telefonját a kezéből, beírom az aktuális
telefonszámomat, és gyorsan elmentem a névjegyei közé.
Mohón figyel, és nem törődik azzal, hogy elrejtse, akkorát nyel,
hogy az ádámcsutkája fel-le mozog.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk, Maria – mondom, és a
mosolya annyira valódi, hogy átforrósodik tőle a szívem.
– Veled is jó volt találkozni, Rem.
– Akkor… ismételjük meg egyszer, de kevésbé stresszes
körülmények között, jó?
Felhorkan. – A kevésbé stresszes tökéletesen hangzik.
– Most már megvan a számom. – Visszaadom neki a mobilját.
– Használd!
Biccent. – Oké.
Előrehajolok, hogy búcsúzásképpen megpusziljam puha bőrét
az arca jobb oldalán, aztán nézem, ahogy elsétál.
Az este hátralevő részében pedig? Várok, remélve, hogy hív
vagy ír vagy valahogy ő is megadja a számát, de nem érkezik
semmi. Viszont az emlékek annál inkább. Ahogy azt mondta,
valamikor máskor esetleg?, arra emlékeztet, amikor először
találkoztam Maria Barosszal.
 A MÚLT

AHOGY MINDEN KEZDŐDÖTT

Huszonnyolc évvel ezelőtt…

Nyári szünet, két héttel iskolakezdés előtt…

Remy

Kevesebb mint két hét múlva véget ér a nyár, és újra elkezdődik

az iskola. Nem lesz több hetekig tartó nyaralás Brad bácsi és
Paula néni tóparti házánál. Nem lesz több sokáig alvás reggel.
Nem nézem többet végig, ahogy a testvéreimet kidobják a közös
medencéből, mert hülyén viselkedtek.
Nemsokára házi feladatokkal és fociedzésekkel kell
bajlódnom.
Szívás.
– Fáj a lábam, Remy – nyafog a kishúgom, Winnie, aprócska
keze a pólómat húzkodja. – Haza akarok menni.
Majdnem elnevetem magam a hirtelen jövő
hangulatváltozásától. Mielőtt kijöttünk a házból, még egy
hatéves díva volt azzal a küldetéssel, hogy eljön velem a
középiskolámba elhozni a könyveket és minden francot, amire
a harmadik évem kezdetekor szükségem lesz.
De a metrózás és egy tízperces séta után megbizonyosodott
róla, hogy nem erre számított.
– Mindjárt ott vagyunk, Winnie – biztosítom, de megáll a járda
kellős közepén. Szembefordulok vele, amikor a rózsaszín
tornacipős lábával toporzékol.
– De, Remy! Nagyon fáradt vagyok!
– Ha jól emlékszem, te mondtad, hogy el akarsz kísérni –
mondom, és csípőre teszem a kezem. – Egész biztosan
emlékszem arra, hogy könyörögtél nekem.
Duzzog, az arca átvált arra a hírhedt kifejezésére. Arra a
tekintetre, amivel a családunkban mindenkit a kisujja köré
csavar. – Nem tudnál legalább a nyakadban vinni? Légyszi,
légysziii?
Elmosolyodom, nem tehetek róla. A kishúgom túl aranyosan
beszél. – Ha viszlek a nyakamban, akkor megígéred, hogy
abbahagyod a nyavalygást?
– Nem nyavalyogtam. Nem vagyok baba.
– Kifejezetten nyavalyogtál – javítom ki. – Tehát ha azt a
babák csinálják, akkor bagoly mondja verébnek.
– Tessék?
– Mindegy – válaszolom nevetve, és letérdelek elé. –
Felszállás, Winnie.
Úgy vigyorog, mint egy kislány, aki megnyerte az akarat
csatáját, és nem habozik felmászni a vállamra. Miután
megbizonyosodtam róla, hogy biztonságban van, felállok, és
folytatom a sétát az utolsó két háztömb mellett a gimnáziumig.
Nem lep meg, hogy a masszív épület pontosan ugyanúgy néz
ki, mint amikor kisétáltam az ajtaján a nyári szünet előtti
napon.
Ugyanaz a piros óratorony.
Ugyanazok a világos téglák.
És a fenyegető végzet ugyanazon szaga.
Ha-ha. Viccelek. Legalábbis olyasmi.
– Flynn cuccait is elvisszük? – kérdezi Winnie, amin nevetek.
– Biztos, hogy nem. Flynn el tudja vinni a saját szarjait.
– Remy! – kiáltja Winnie, és kupán vág. – Az csúnya szó!
Megmondalak anyának!
– Ha elmondod anyának, hogy csúnyán beszélek, sosem fog
elengedni velem.
Ettől elhallgat.
– Jó. Nem mondom el – dünnyögi. – De szerintem akkor is el
kéne vigyük Flynn dolgait.
– Még ha akarnám, sem tudnám. Mivel Flynn kilencedikes, én
meg tizenegyedikes, és nem ugyanakkor van a könyvosztás.
– Mikor kell Flynn-nek jönni?
– Holnap.
– Ó.
– Megint egy szökésen jár az eszed?
– Nem.
– Hazudós. – Elmosolyodom, és besétálok a bejárati ajtón,
egyenesen a fő előcsarnokba megyek, ahol a könyveket osztják.
– Olyan nagy az iskolád, Remy! Remélem, én is ide fogok járni,
amikor nagy leszek!
 Szeretném elmondani neki, hogy gimnáziumba járni nem egy
nagy álom, de nem szólok semmit, csak hogy megmaradjon a
fiatalabb generáció optimizmusa.
– Neve? – kérdezi egy barna, dauerolt hajú, szemüveges nő–
akinek akkora a szemüveglencséje, mint egy kólásüveg –,
amikor megállok a könyvosztó asztal előtt.
– A neve Remington Winslow – válaszol helyettem Winnie,
még mindig a vállamon ücsörögve. – Ő már nagy. Tizenhat éves.
Focizik és tud vezetni, de nem vezet sokat, mert a városban
lakunk. Bár szerintem ma igen is vezetnie kellett volna. Fáj a
lábam.
A nő rámosolyog a kistestvéremre. – És téged hogy hívnak,
aranyom?
– Winnie Winslow-nak. De nem vagyok gimnazista. Csak
hatéves vagyok, és idén leszek elsős. Én vagyok a legfiatalabb a
családban, és négy bátyám van. Jude ötödikes. Ty hetedikes.
Flynn most lesz itt kilencedikes, és ő a legidősebb bátyám, Remy.
– Elmondja a szegény nőnek az egész életét, miközben a
fejemen dobol a kezével. – Idén lesz tizenegyedikes.
Mivel tudom, hogy lehetetlen Winnie-t leállítani, csak állok
ott, támogatóan mosolyogva a nőre.
– Ó, te jó ég – válaszolja, és rám villantja mosolyát, aztán újra
felnéz a húgomra. – Megesküdtem volna, hogy legalább
tizennégy éves vagy.
– Nem – kuncog Winnie. – Csak hat.
– Hát, varázslatos, okos kislány vagy. És kedves tőled, hogy
segítesz ma a bátyádnak – intézi szavait a húgomhoz, aztán újra
rám néz, még mindig el van ájulva. – Egy perc, Remington, és
hozom a csomagodat.
Feláll a székéről, odamegy a polcokhoz, amit felállítottak
nekik, és keresi a csomagomat és könyveimet. Mindeközben a
vállamon csücsülő dumagépnek be sem áll a szája.
– Ismered azt a bácsit a néni mellett, aki a könyveidet hozza?
– Igen.
– Tanár bácsi? Úgy néz ki, mint egy tanár bácsi.
– Igen, ő tanár bácsi, Win.
– És ő? A nagyon vörös hajú bácsi, aki azzal a nénivel beszél
ott?
– Ő Freddy Harrison.
– Miért nem köszönsz neki?
– Mert nem ismerem annyira. – És mert egy seggfej.
– Őt, Remy? Őt ismered?
– Kit?
– Azt a csinos lányt ott?
Csinos lány? Micsoda?
Rögtön felnézek Winnie-re, aztán követem a tekintetemmel a
kicsi ujját, amely a terem másik vége felé mutat.
Farmer rövidnadrágot és trikót visel, a húgom nem tévedett, a
szóban forgó lány egy másik könyvátvevő asztalnál áll, és
határozottan csinos. Őszintén szólva sokkal több, mint csak
csinos. Hosszú, barna hajával, napbarnított bőrével és olyan
nagy, meleg szemmel, amitől a magamfajta fiúk
megbolondulnak, kifejezetten gyönyörű.
És még soha nem találkoztam vele. Ami elég furcsa, mert
szinte mindenkit ismerek, aki a Hidden Hills High gimibe jár.
Basszus. Ő meg kicsoda? Új?
 – Ismered őt, Remy?
– Nem. – De nagyon is meg akarom ismerni.
– Szerintem neki is van egy kishúga, mint neked. Látod azt a
kislányt vele? Fogadok, hogy ő a húga.
A jó megfigyelő húgomnak semmi sem kerüli el a figyelmét.
Álmaim rejtélyes lánya mellett áll az alacsonyabb, fiatalabb
változata. Kilenc vagy tízévesnél nem lehet idősebb.
Azonnal eszembe jut valami.
– Úgy tűnik, annyi idős lehet, mint te, Win – jegyzem meg. –
Köszönnöd kellene neki.
– Oké – válaszolja locsifecsi kisasszony, mintha mi sem lenne
természetesebb, mint odasétálni egy vadidegenhez és
bemutatkozni.
Winnie már csak ilyen. Sosem találkozott még idegennel.
Igazság szerint szinte túl könnyen megy.
Segítek Winnie-nek lemászni a vállamról a földre. Két perc
múlva pedig már a terem túloldalán van, és a két lánnyal
cseveg.
– Remy! Remy! Gyere ide! – kiabál nekem, miközben a kedves
néni a kólásüveges szemüvegben átadja nekem a könyvköteget.
A gyönyörű, titokzatos lány és a húga felém néznek, én pedig
magamban megköszönöm a fenti fickónak, hogy a
világtörténelem legbeszédesebb hatévesével áldott meg.
Odamegyek hozzájuk, és nem lep meg, hogy Winnie kezd el
beszélni, amikor megállok a kis csoportjuk mellett.
– Ő az – jelenti ki büszkén. – A bátyám, Remington. De
szólítsátok csak Remynek. Mindenki így hívja. Hát nem jóképű?
Tagadhatatlan, hogy a kishúgom a valaha volt legjobb
szárnysegédem. Se Flynn, se Ty, se Jude, se akármelyik haverom
nem tudna olyan felvezetést adni, mint Winnie.
A Titokzatos Lány kuncog, ez pedig esküszöm, zene fülemnek.
– Szia! – mondom nagy mosollyal, és kezet nyújtok. – Remy
Winslow vagyok. A jóképű báty.
Ezen megint kacag, és egy aranyos gödröcske jelenik meg az
arca jobb oldalán.
Apám. Gyönyörű.
– Szia! Maria vagyok – mutatkozik ő is be, és apró kezét az
enyémbe teszi. – Maria Baros.
Maria.
A keze puha és meleg az enyémhez képest, az orromat pedig
megcsapja édes parfümjének illata. Olyan az illata, mint a
kókuszdiónak és a nyárnak. Mint egy lánynak, akit meg akarok
ismerni.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Maria – válaszolom, és úgy
érzem, nagyon hozzá tudnék szokni a neve hangzásához. – És ő
kicsoda?
– Ő Isabella – válaszolja Winnie helyette, én pedig játékosan
oldalba bököm a húgomat.
– Ha még nem vetted volna észre, Winnie hihetetlenül
beszédes.
Maria vigyorog.
– És imádnivaló.
– Remy, megmutathatom Isabellának a szökőkutakat, amiket
láttunk a bejárat előtt? – kérdezi Winnie, mit sem törődve a
körülötte zajló beszélgetéssel. – És kérek két pennyt, hogy
beledobjuk.
 – Persze, Win. – Kiveszek két pennyt a zsebemből, de
megállok, mielőtt a türelmetlen Winnie-nek adnám azokat, aki
két kezét felém nyújtja. – De csak ha ez Mariának is jó.
– Mehetek? – kérdezi Isabella a testvérétől, Maria pedig vállat
von.
– Persze. De maradjatok együtt!
Átadom Winnie-nek a két pennyt, mire egyik apró öklét a
levegőbe emeli. – Gyere, Isabella! Kívánjunk valamit!
Ezután Mariával kettesben maradunk, húgaink az épület
bejárata felé szaladnak, ahol a nem is annyira érdekes
szökőkutak vannak.
– Te új vagy…
– Te…
Egyszerre kezdünk el beszélni, Maria orcája pedig elpirul.
– Bocsi. Mit akartál mondani?
– Nem baj – felelem akkora mosollyal, ami valószínűleg túl
sok a helyzethez. – Te új vagy itt?
Bólint. – Kilencedikes.
– Az jó.
– És te?
– Én tizenegyedikes – mondom. – Az öcsém, Flynn is most jön
kilencedikbe.
Szerényen mosolyog. – Gondolom, Flynn tudja, hogy holnap
kell jönni.
– Talán – vigyorgok. – De nem baj. Megőrzöm a titkodat.
– Akkor… nem árulod el az egész sulinak, hogy mennyire buta
vagyok?
– Nem vagy buta – válaszolom nevetve. Hanem a
legtökéletesebb lány, akit valaha láttam? Igen. Kétségkívül az
vagy, Maria.
Viszont ez is egy titok, amit megtartok magamnak.
– Van dolgod?
Oldalra billenti a fejét. – Hogy érted?
– Azt terveztem, hogy elviszem Winnie-t fagyizni. Lenne
kedvetek Isabellával velünk jönni?
– Megyünk fagyizni?! – kiáltja Winnie, mindkettőnket meglep
a felbukkanása. Isabella pedig közvetlenül mellette van. –
Jézusmária, ez a legeslegjobb nap!
Maria felemeli egyik szemöldökét, és suttogva mondja. – Ő
eddig nem tudott a fagyiról, ugye?
– Ez így van. – A fejemet rázom, de közben nevetek. – Szóval…
szeretnétek jönni velünk?
Ráncok jelennek meg a szája sarkában. – Szeretnék, de
tényleg nem lehet. Megígértem anyának, hogy ebédre
hazaviszem Isabellát. – Lepillant a szandálos lábára, majd újra
rám néz.
– Ah, a francba – nyögi Isabella. – Ne már, Maria. A fagyi jól
hangzik.
– Bocs, hugi – mondja Maria, és összekócolja Isabella haját,
mielőtt a szemembe nézne. – Valamikor máskor esetleg?
Mosolygok. – Mindenképpen.
– Várj…, de azért mi akkor is megyünk fagyizni, ugye, Rem? –
szól közbe Winnie, én pedig sóhajtva bólogatok.
– Igen, Win. Mi akkor is megyünk fagyizni.
– A legeslegjobb nap! – visítja Winnie.
És az igazat megvallva, ahogy Maria integetve elsétál, nem
tudok nem egyetérteni vele.
Az egyetlen dolog, ami ezt a napot még jobbá tette volna, ha a
valamikor máskor esetleg? egy igen lett volna.
De szerencsédre két hét múlva lesz egy egész iskolaéved, hogy
ez megtörténjen.
Hirtelen izgatott leszek a harmadik évem kezdete miatt.
 NÉGY

Péntek, augusztus 23.

Maria

Kop-kop-kop-kop, a mutatóujjam a taxim utasoldali ajtajának

párkányán pattog. A szélvédőn keresztül a több kilométernyi
autó látványát kifejezetten támadásnak érzem.
A péntek kora délutáni forgalom sosem optimális, de ma, hát
ma egyenesen gyalázatos.
Nem kellett volna rábólintsak három egymást követő
bemutatóra.
Ez aztán egy igazi zöldfülű hiba. Vagy inkább Claudia-hiba.
– Ezt itt egy rohadt parkoló – morog a taxisofőröm, és ez nem
segít az idegességemen.
A legközelebbi utcatáblákat pásztázva konstatálom, hogy csak
két háztömbnyire vagyok a következő helyszínemtől, egy
elegáns épülettől, amely a Central Park East néven ismert
területen található. De amikor a műszerfalon lévő órára
pillantok, rájövök, hogy csak tíz percem maradt odaérni.
Fenébe. Fenébe. Fenébe.
 Körülbelül harminc másodpercig még a helyemen maradok,
de amikor a forgalom nem mozdul, és a taxisofőröm Yahtzee-t
kezd játszani a telefonján, tudom, hogy nincs más választásom.
Kilenc hónapos terhesség ide vagy oda, gyalog kell
befejeznem ezt az utat.
Még néhány másodpercig élvezem a légkondis taxi hűvös
levegőjét, aztán szedem a sátorfámat. Kinyitom az ajtót,
odadobok negyven dollárt a sofőrömnek, és gyorsan felkapom a
retikülömet és az aktatáskámat.
– Mi a frász, hölgyem?
– Bocsánat, de mennem kell! Köszönöm! – Ezzel becsapom az
ajtót, és óvatosan átevickélek a kocsik között, mindkét
kezemmel a hasamat fogva, amíg biztonságban a járdára nem
érek.
Tudom, hogy a taxis mérges rám, mert az én problémám már
az ő problémája is lett, de ilyen az élet, ember. Arról nem is
beszélve, hogy a viteldíjnak a dupláját fizettem neki.
Majd túlteszi magát rajta.
Én viszont? Hát, én csak remélem, hogy a duzzadt lábam
kibírja a hosszú, forró sétát ebben a magas sarkúban, amelyet
ma felvettem. Szinte szánalmas, hogy a professzionális
megjelenés iránti igényem még mindig felülmúlja testi
szükségleteimet.
Izzadságcsepp fut végig a hátamon, ahogy a
gyalogosforgalomban manőverezek a járdán. A franc egye meg,
meleg van. Miért van mindig ilyen meleg?
A New York-i nyár kegyetlen lehet, és mint minden második
nap az elmúlt másfél hónapban, a mai sem kivétel.
 Pofa be, édesem, és vonszold a terhes seggedet!
Fél háztömbnyire járok a vízhólyagot okozó sétámon, amikor
a telefonom új üzenetet jelez, és gyorsan kihúzom a táskámból,
hogy lássam az utolsó nevet, amelyet most látni akarok –
Patricia Clemmons.
Négy hete, hogy beragadtam a liftbe abban a Greenwich
Village-i épületben, amelyben ő ingatlant akar vásárolni.
Négy hete, hogy azt ígérted Remington Winslow-nak, hogy majd
hívod…, amit még mindig nem tettél meg.
A gondolatra a szememet forgatom, és az előttem álló
feladatra koncentrálok – Mrs. Clemmonsra.
Amióta a Greenwich Village eladója elfogadta Clemmonsék
ajánlatát, elárasztanak a hívások és üzenetek Patriciától,
amelyek mindegyike a határidő körül forog. De nem a várható,
normális okokból. Bármilyen átütemezés is történt, az azért
volt, mert szeret utolsó pillanatos, pusztán szabadidős
utazásokat tenni a Fidzsi-szigetekre.
Az elmúlt néhány hétben több fejfájást okozott, mint az
asszisztensem és ez a terhesség együttvéve. És ez sokat elárul,
mert Claudia pocsékul végzi a munkáját, én pedig két nap
múlva szülök.
Esküszöm, ha Mrs. Clemmons újra megpróbálja áttenni az
időpontot, én magam hívom fel az eladót, és megmondom neki,
hogy álljon el az üzlettől. Nem érdekel, mennyi jutaléktól esem
el.

Patricia Clemmons: Mr. Clemmonsszal jövő héten

tudunk aláírni.
 – Hallelujah! – kiáltom olyan hangosan, hogy megijesztem a
mellettem elhaladó gyalogost, miközben megteszem a forró
sétám utolsó métereit a Central Parkon keresztül. Hupsz.
Mindenképpen kőbe akarom vésni ezt a dátumot, gyors
választ írok Mrs. Clemmonsnak és az eladó ügynökének,
megszilárdítva az aláírást, amelyre már kijelöltem egy új
ügynököt a cégemnél. A jövő héten valószínűleg egy újszülöttel
leszek elfoglalva. Legalábbis a szülész-nőgyógyászom, dr.
Maddox ezt mondta.
Remélem, Daniel, a két új ügynök közül az egyik, akiket
kétségbeesetten béreltem fel körülbelül egy hónapja, minden
gond nélkül le tudja zárni a Clemmons-ügyet. Nagyon-nagyon
remélem. Igyekszem felgyorsítani Daniel és Brenda, a két új
ügynök betanítását, de azt is belátom, négy hét a szülési
szabadságom előtt nem sok idő.
Az épület reménysugárként emelkedik a távolban, és fáradt,
jelenleg duzzadó lábamnak sem tart már sokáig, hogy odaérjek.
Azonban az ügyfelem már kint áll.
A francba.
Izzadság csöpög a homlokomról, amit diszkréten letörlök,
mielőtt Mrs. Allistair meglátná, hogy közeledem. Ő olyan nő, aki
mindig csinos, függetlenül az időjárástól, és bár szeretek olyan
emberekkel dolgozni, akiknek jó illatuk van, nem mindig
könnyű megőrizni a tiszta ruha friss illatát, amikor kint
negyven fok van, és egy rekordméretű babát cipelek.
Természetesen nem tudom, pontosan mekkora lesz ez a baba,
de azt csinálom, mint mások az étteremben a borravaló
kiszámításakor – veszem a hetek számát, és megduplázom. Így a
baba lesz vagy hatvan kiló.
Legalábbis így érzem.
Egy részem azt kívánja, bárcsak tudnám, kisfiú vagy kislány
van-e a hasamban, de túl erős a vágy, hogy tiszteletben tartsam
Isabella kívánságát. Meg akart lepődni, így meg én fogok
meglepődni, amikor ez a baba bemutatkozik.
De belegondolni, hogy ez a meglepetés nagyon is hamarosan
megtörténik…
Lélekben tudom, hogy negyvennyolc óra múlva van a szülés
időpontja, de jelenleg próbálok nem arra gondolni, mit fogok
csinálni, amikor a baba megszületik, egészen addig, amíg ez
meg nem történik.
Egyesek talán ezt egészségtelen elkerülésnek hívnák, de én
jobb szeretek úgy gondolni magamra, mint egy nőre, aki a
kihúzott, lehetetlen lapokkal igyekszik játszani. Ha mutatsz egy
olyan pszichológiai tankönyvet, amely az enyémhez hasonló
helyzet kezelésére a „helyes” módszert kínálja, biztos vagyok
benne, hogy piros hó fog esni.
Miután amilyen gyorsan csak engedi a döcögő járásom,
átmegyek az utcán, a kismama ceruzaszoknyám egyenes
vonalán letörlöm a kezemről a nedvességet, és átváltok
ingatlanos módba. – Mrs. Allistair! – hívom fel magamra a
figyelmét, majd magamat is meglepve olyan lendülettel
pattanok fel a járdaszegélyre, amelyet most a legkevésbé sem
érzek, és kézfogásra nyújtom a kezem. – Jó újra látni.
– Van ennek az épületnek saját parkolója? – kérdezi ahelyett,
hogy visszaköszönne, és teljesen figyelmen kívül hagyja a
kinyújtott kezemet.
 Mosolyogva visszahúzom a kezem a csípőmre. Mindig a
legbunkóbb ügyfeleknek van a legmélyebb zsebük. Minden
sértés vagy elutasítás akár egy dollárjel is lehetne.
– Igen. Az épület alatt található egy mélygarázs huszonnégy
órás inassal és biztonsági szolgálattal. Egyáltalán nem kell
aggódnia.
– Jó – mondja bólintva és szinte mosolyogva.
Ah, lassan felolvad. Én viszont már az elolvadáson is túl
vagyok. Ha kicsavarnám a melltartómat, valószínűleg
megtölthetnék egy rohadt fürdőkádat.
– Mi a helyzet a portással?
– Nincs hivatalos portás, de a recepciós, Lukas biztosított
arról, hogy ő sok feladatot ellát az épület lakóinak, amelyek a
havidíjakba bele vannak számítva.
– Gondolom, megteszi. – Hátra se néz, úgy megy az épület
bejárati ajtaja felé, a kapus pedig ugrik, hogy kinyissa előtte.
Hálásan mosolygok, és némán köszönömöt artikulálok neki, ő
pedig csak bólint, és titkos, megértő vigyorral válaszol.
Hát persze, hozzá van szokva a sznobokhoz.
Lukas a recepció mögött áll az előcsarnokban, de azonnal
indul, hogy megnyomja a lift hívógombját Mrs. Allistairnek, én
pedig felé nyújtom a kezem, és megrázom az övét. Többször
beszéltem vele a lakás bemutatása előtt, és mindig rendkívül
segítőkész és figyelmes volt. Neki köszönhetően tudunk bejutni
ebbe a lakásba, amíg a tulajdonosok nyaralnak.
– Lukas. Nagyon köszönjük a lehetőséget. Ő itt Mrs. Allistair.
Mrs. Allistair – szólítom meg, felkeltve a figyelmét, mire ő éppen
annyira fordul el, hogy a válla fölött hátrapillantson. – Ő Lukas.
Az épület recepciósa.
Egy pislogásnál nem tesz többet, de Lukas még így is
mosolyog rá. Jó jelnek veszem, hogy az épület személyzete
annyi ügyfélszolgálatos tapasztalattal rendelkezik, mint én.
Ezen a ponton a gorombaság csak lepereg rólam.
A lift ajtaja méltóságteljes csengetéssel kinyílik, és Lukas
gálánsan ugrik, hogy karját az ajtóhoz tegye, és tartsa, amíg
belépünk. A puszta gondolat, hogy beszálljak egy újabb liftbe,
egy pillanatra eltántorít – ahogy ez az elmúlt hónapban minden
alkalommal megtörtént –, de kényszerítem magam, hogy az
egyik lábamat a másik elé tegyem, és belépjek.
Lehet, hogy őrültség, de az, hogy terhesen elakadtam a lifttel
néhány órára egy New York-i áramszünet kellős közepén, nem
igazán motivál arra, hogy belépjek egy szűk fülkébe.
Persze azóta voltam már több tucat liftben, és természetesen
nem történt semmi baj akkor sem, amikor elakadtam, de az
azért volt, mert történetesen a Szőke herceg modern
változatával voltam egy helyen. Nyilván ez nem lehetséges
minden alkalommal, ahogy a békák sem igazán változnak át egy
csóktól.
Nos, megtörténhetne újra. Csak ahhoz fel kellene hívnod.
A belső hangom sürgetésének ellenére piszkosul nyilvánvaló,
hogy miért nem most van a megfelelő időpont arra, hogy újra
kapcsolatba lépjek Remington Winslow-val. Úgy értem, mit
csinálna? Segítene kitalálni, hogyan kell használni a mellszívót,
miközben beszélgetni sem tudnánk, mert egy újszülött sír a
háttérben?
Ja. Kösz, nem. Senki nem érdemel meg egy ilyen katasztrófát
az életébe. Főleg nem Remy.
Ahogy a lift megindul felfelé az épületben, veszek néhány
mély levegőt, és arra koncentrálok, hogy összeszedjem magam.
Hevesen izzadok a légkondicionáló erős fuvallatának ellenére
is, a derekam pedig úgy beállt, mintha egy rúd lenne benne.
Mrs. Allistair kétségtelenül gyorsabban megvizsgálja majd ezt a
helyet, mint néhány másik vásárlóm, de mosolyognom és
kísérgetnem akkor is kell.
Sajnos a hasam úgy dönt, ez a tökéletes alkalom arra, hogy
úgy megfeszüljön, hogy még a selyemblúzomon keresztül is
látszódjon, én pedig határozott, mély lélegzetet veszek az
orromon keresztül, és olyan halkan fújom ki a számon, ahogy
csak tudom.
Jól vagy, Maria. Jól vagy. Ez csak egy nyári terhesség. Nők
milliói megbirkóznak ezzel nap mint nap.
Sikerül megnyugodnom, és Lukasra mosolygok, aki
aggodalmasan ráncolja a homlokát, miközben a kidudorodó,
kemény hasamat bámulja. Némán kapálózok az ügyfelem
mögött, és a fejemet rázom.
Jól vagyok. Tényleg jól vagyok. Minden kilenc hónapos terhes
nő így néz ki augusztusban, becsszó.
Ahogy a lift kinyílik az épület legfelső emeletén, Lukas ismét
kinyújtja a karját, de ezúttal nem jön velünk.
– Kinyitottam az ajtót önöknek, és lent leszek, ha szükségük
van valamire. Akármire a világon. Kérem, azonnal hívjon –
mondja kedvesen, miközben követem Mrs. Allistairt a folyosó
túloldalán lévő ajtóhoz. Megállás nélkül kinyitja, nekem pedig
nincs más választásom, mint követni, menet közben pedig
mosolygok és integetek Lukasnak.
Amint belépek, lerúgom a cipőmet, és felkattintom a
villanykapcsolókat, amilyen gyorsan csak tudom. – Ez a díszes
nappali és szalon, a másik nappali pedig a folyosón tovább
található, a konyha mellett.
– Ablaktisztítás? – kérdezi ridegen Mrs. Allistair.
– Heti egyszer.
Erre bólint, majd a folyosón kopog a magas sarkújában,
anélkül, hogy gondolt volna arra, hogy leveszi a cipőjét.
– Mrs. Allistair – mondom, és remélem, nem sérti fel a padlót.
– Nem bánná, ha levenné a cipőjét, megtisztelve az eladókat?
– De, bánnám – mondja egyszerűen, és már el is tűnik a
lakásban.
Fájdalom nyilall a derekamba, majd átsugárzik a hasamba, és
alig bírom ki, hogy ne üvöltsek. Nyilván még a bennem lévő
magzat is érzi a sznob emberek auráját.
Amint elmúlik a kellemetlen érzés, felsóhajtok, és csak egy
dolgot tehetek, követem Mrs. Allistairt ebben a nagy lakásban,
amint minden zegzugát átvizsgálja.
Kérlek, add, hogy ez a bemutató gyors legyen.

Harminc perccel később Mrs. Allistair már végigjárta az összes

szobát, megjegyzéseket tett mindenre, ami bosszantja, és nem
lehet eldönteni, hogy vajon tetszik-e neki ez a lakás.
Normál esetben minden tőlem telhetőt megtennék, hogy
rákényszerítsem egy beszélgetésre, ami segít kitalálni,
hányadán áll ezzel a hellyel, de most túlságosan kimerült
vagyok és kényelmetlenül érzem magam ahhoz, hogy törődjek
vele. Teljességgel nem vall rám, de a hőséget és az apró
emberkét okolom ezért, aki úgy tűnik, bulit tart a méhemben.
– Majd jelentkezem, Maria – mondja végül Mrs. Allistair, de
figyelmét teljes mértékben a telefonja képernyőjének szenteli.
Szó nélkül kisétál a lakás bejáratán, rövid intéssel a válla fölött,
és egy „Pá!”-t mormolva távozik.
A hasam megfeszül, a csípőm hátsó részéből fájdalom tör ki,
és a medencecsontomban telepszik le. Atyaúristen. A számon
keresztül lélegzem, amíg az ajtó be nem csukódik az ügyfelem
mögött, aztán úgy találom meg az egyetlen megkönnyebbülést,
ha lehajolok és a falnak dőlök.
Nem tudom, hogy a meleg vagy a hasam súlya vagy micsoda,
de Istenem, ezek a fájdalmak kezdenek igazán kellemetlenné
válni. Természetesen, mivel a kiírt időpontig még két nap van,
tudom, hogy ezek valószínűleg azok, amiket dr. Maddox
Braxton-Hicksnek hív – más néven hamis fájások. Nem más,
mint hogy a testem gyakorolja a vajúdást.
Ilyen ütemben biztosan az olimpiai aranyért edz a méhem.
Mivel fél óra múlva újabb bemutatóm van, és két
háztömbnyire innen, igyekszem nem sokat babrálni a lakás
bezárásával. Illetve lehet, hogy mégis szükségem lesz egy kis
időre ezek miatt a hamis fájások miatt.
Amint a fájdalom kissé enyhül, felegyenesedem, és elindulok
a háromszáz négyzetméteres lakásban, lekapcsolom a
lámpákat, és megbizonyosodom, hogy minden a helyén. Lehet,
hogy ezek a tulajdonosok még négy hétig a Földközi-tengeren
nyaralnak, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnák meg, ha nem
makulátlanul hagyom el a helyet.
Gyorsan elintézek mindent, csak egyszer állok még meg, hogy
összeszorítsam a fogamat a kínzó fájdalom miatt, majd
becsukom és bezárom magam mögött a bejárati ajtót. Az
aktatáskámat a vállamra vetve a lift felé indulok, és
türelmetlenül megnyomom az aranygombot, hogy hívjam a
következő szabad felvonót.
Két lift van egymás mellett ebben az épületben, és hallom,
hogy a bal oldali sietve közelít a földszint felé. Összeszorítom a
hasam, és mindenemmel remélem, hogy a jobb oldali gyorsan
megérkezik.
Amikor újabb fájdalom hasít a hasamba, az ajtó színpadiasan
kinyílik, én pedig bebotorkálok, és a hátsó falon lévő
aranykorlátba kapaszkodom.
Istenem, miért érint engem ma ilyen borzasztóan a hőség?
Veszek néhány mély levegőt, és a falnak dőlök, miközben a
plafont nézem, hogy valami hamis vigaszt találjak. Tudod,
amikor egy kicsit lenyugszol, és minden, ami gyötör, elmúlik
egy kicsit?
Ha csak két-három percre is kikapcsolhatnék, és azután
lennék úton a következő…
– Á! – Váratlanul felsikoltok, amikor a lift olyan erősen
rázkódik, hogy a lábam nem tart meg. Pillanatok alatt kilaszik a
lámpa, és a lift megáll. – Istenem! – Az egyik sarkamat a padlóra
szorítom, és a vészlámpákat bámulom, az egyetlen fényforrást
ebben a kis, zárt térben. – Szórakozol velem?
Pánikolva nézek körül. Fel, le, a falra, a padlóra, és amikor a
liftfülke még mindig meg sem mozdul, és a lámpák sem gyúlnak
vissza, minden rohadt gombot megnyomok, amit találok.
Ezen a ponton bármelyik emelet jó lenne. Nem érdekel, ha
hétszáz lépcsőfordulót kell mennem. Nem vagyok hajlandó újra
liftbe ragadni.
De nem változik semmi.
Még mindig bent vagyok a liftben, és ez az átkozott dolog
semmi életjelet nem ad.
Ó, Istenem! Ez nem vicces, univerzum! Nem ilyen kikapcsolásra
gondoltam!
 ÖT

Remy

Ez a gyerek, hát komolyan mondom. Lexi üzenete a telefonom

képernyőjén megnevettet.
Épp hogy kitettem Wesnél és Winnie-nél, miután a délutánt
velem töltötte Coney Islanden, de az unokahúgom
nyilvánvalóan nem jön lázba a szüleitől.

Lexi: Most egy veteményeskertet csinálnak, és arról

beszélnek, milyen ételekhez lesznek jók, Remy bácsi.
Már ha ez az összes növény nem hal ki egy hónapon
belül.

A húgomnak és a sógoromnak már nagy múltja van a

növényekkel. Egy olyan nem-tudjuk-őket-életben-tartani fajta
szomorú valóság. Ezt onnan tudom, hogy a bosszankodó
unokahúgom mindig ellát belső információkkal.

Én: Dicséretes, hogy újra és újra próbálkoznak. Ez

ám az elkötelezettség!
 Lexi: Vagy botanikus gyilkosság.

Én: Botanikus gyilkosság? Ilyen van?

Lexi: Lenne, ha még többen ölnének növényeket

olyan ütemben, mint a szüleim.

Felhorkanok, és a fejemet rázva közelítek a lakásom felé. A

kapus, Nathan igyekszik az ajtónál megelőzni engem, miközben
egy elegáns kinézetű nőnek segít beszállni egy fekete Escalade-
be, de öt lépéssel előtte járok.
– Sajnálom, Mr. Winslow – jegyzi meg, én pedig összeszorítom
a számat, és a fejemet csóválom.
– Nem kell, Nate – kiáltom a vállam felett. – Ki tudom nyitni
magamnak az ajtót. Egész életemben erre készültem.
Amint belépek az épületbe, és megérzem a hűs,
légkondicionált levegőt, megkönnyebbülök. Ma is forróság van,
és a meteorológus szerint a következő órákban csak még
melegebb lesz.
Lukas, az épület recepciósa felpillant, és telefonálás közben
odaint nekem, amikor elhaladok mellette, én pedig
rámosolygok, ahogy a lift felé megyek. Megnyomom a lift arany
hívógombját, közben pedig a mobilomat bámulom, és
válaszolok Lexinek.

Én: Csak hagyd, hadd élvezzék a vak,

növénynevelgető tudatlanságukat, Lex! Most már
úgyis túl késő azoknak a növényeknek, de a jövőben
majd segítek megakadályozni, hogy anyukád és Wes
 még több botanikus gyilkosságot kövessen el.

Lexi: Jó. De lehet, hogy keresek néhány tudnivalót a

növényekről a neten, és felolvasom nekik. Végső
lehetőségként.

Én: HA-HA. Jó tervnek hangzik.

Lexi: Miért nevetsz? Nem viccelek.

Az ajkamba harapok, és magamban kuncogok. Lexinek

autizmus-spektrumzavara van, és néha máshogy értelmezi a
humort, mint én. Azonban milliószor okosabb nálam, ezért a
legőszintébben mondom, gyakran az ő véleményét szoktam
elfogadni.

Én: Jaj, sajnálom, Lex. Hát persze, hogy nem. Nekem

is mondhatsz néhány tudnivalót következő
alkalommal.

A bal oldali lift csilingel, belépek, majd az ajtó bezáródik

előttem.

Lexi: Te is kerten gondolkozol?

Én: Nem. Nem igazán.

Wes és Winnie barna homokkő házához hátsó kert is tartozik.

Az én lakásom egy toronyházban található, a legközelebbi
természet pedig a Central Parkban van. Egész biztos, hogy
lecsuknának, ha elkezdeném felásni a földet.

Lexi: Akkor miért akarsz tudnivalókat a

növényekről?

Megint kuncogok, a fejemet rázom, és választ írok az ujjaim

között egyensúlyozva a mobilomat, de a felvonó olyan
keményen rázkódik, hogy elvonja a figyelmemet. Pillanatokon
belül kialszanak a fények, és a vészlámpák világítják meg a
fülkét.
Hát ezt kurvára nem hiszem el.
A homlokomat ráncolom, és remélem, hogy ez csak egy
pillanatnyi áramkimaradás, de amikor nem történik semmi,
mocskosul nyilvánvaló, hogy beragadtam a liftbe… megint.
De ezúttal nincs Maria nevű gyönyörű nő társaságként.
Most is elmerülhetnék a róla szóló gondolataimban, vagy a
valóságban, hogy egy hónap telt el anélkül, hogy használta
volna a számomat, de kétségtelenül van valami, amivel most
kicsit fontosabb foglalkoznom. Történetesen az, hogy egy újabb
liftből kellene kijutnom.
Szedd már össze magad, New York-i áramhálózat!
Annak ellenére, hogy az épület megbízható személyzete már
valószínűleg foglalkozik az esettel, semmiképpen sem fogom
megvárni, amíg megmentenek. Miután néhány héttel ezelőtt
végignéztem a tűzoltók munkáját, biztos vagyok benne, hogy én
is ki tudok szabadulni ebből a szarból, ha elég keményen
próbálkozom.
Gyorsan az ajtóhoz megyek, bedugom a mobilom a zsebembe,
és az összeillesztést tanulmányozom. Van rajta elegendő rés, azt
hiszem, pont annyira fel tudom feszíteni, hogy megnyíljon a
bejárat.
Ujjaimat az ajtók közötti résbe erőltetem, és teljes erőmből
addig nyomom, amíg engedni nem kezdenek, és lassan
szétnyílnak. Kicseszettül fáj – az ujjaim biztos megzúzódnak és
véreznek –, de amint elérem a tíz centiméter távolságot az ajtók
között, már könnyebben mozognak.
Kösz, baszki.
Kikukucskálok a fülkéből, és két dolgot veszek észre: két
emelet között vagyok félúton, de szerencsére az ajtó eléggé
kitárult, hogy keresztülpréseljem magam rajta a felettem lévő
emeletre anélkül, hogy erővel kellene szétnyitnom. A
földszintre zuhanástól nem félek, és mivel soha nem féltem
igazán a magasságtól, és régóta csinálok vakmerő szarságokat a
testvéreimmel, nem elmélkedem a kockázatokon.
Rögtön akcióba lendülök, felhúzom magam, és kimászom a
fülkéből a hatodik emeleten.
Leporolom a már most lüktető kezemet, aztán felállok, de
amint megüti a fülemet a segítség szó tompa hangja, ami a
másik liftfülkéből jön, odarohanok, és a fülemet a zárt ajtóra
tapasztom.
– Segítség! – hallok egy kétségbeesett női hangot. – Hall
engem valaki? Segítségre van szükségem!
– Hahó! Hall engem? – kiabálok vissza, és remélem, hogy
megnyugtatja, hogy van itt valaki, és úton van a segítség.
– Hahó? – kérdez vissza, és a hangja egyszerre hangzik
erősnek és rémültnek. – Van ott valaki?
 – Itt vagyok! – kiáltom vissza, most kicsit hangosabban. –
Próbálta már a vészhívót?
– Nem működik! – kiált vissza.
Hát persze, hogy nem. A kurva életbe.
– Tudja, melyik emeleten van?
– Szerintem a hatodikon! – Tompított hangján egyértelműen
hallatszik a pánik. – De nagyon sürgősen ki kell jutnom innen!
Kérem, segítsen!
Olyan nincs a világon, hogy én beragadva hagyjam ezt a nőt a
liftben, amikor ekkora bajban van.
Jól van, a hatodikon van. Ezzel lehet mit kezdeni. Ez jó.
– Megpróbálom kinyitni az ajtót, hogy lássam, ki tudom-e
szabadítani onnan, ha így rendben van.
– Ó, hát, igazából azt reméltem, hogy itt maradok egy kicsit.
De ha muszáj…
Ha nem lenne már elegem ezekből a rohadt városi
áramszünetekből ezen a nyáron, talán még nevetnék is. Nyilván
elég hülye kérdés volt. Inkább egy egyszerű, de remélhetőleg
megnyugtató utasítást adok neki. – Tartson ki!
Az ujjaim már így is felszakadtak az előbbi küzdelmemben a
liftajtóval, de a szemem azonnal megakad egy élénkpiros
tűzszekrényen, benne egy baltával. Lerántom a pólómat, és a
könyököm köré csavarom, így betöröm az üveget, és anélkül
emelem ki a baltát, hogy megvágnám a bőrömet.
– Még ott van? Hahó? – Újra a nő fojtott hangját hallom,
ahogy visszalépek a felvonóhoz. – Nagyon kell a segítsége!
– Még mindig itt vagyok! – ordítom felé, miközben a balta élét
behelyezem a hatodik emeleti ajtók mélyedésébe. – Csak álljon
kicsit hátrébb, amíg megpróbálom felfeszíteni az ajtót!
Felemelem a balta nyelét, hogy még több erőt tudjak kifejteni,
mielőtt nekiveselkedve félrenyomnám. Az ajtó éppen annyira
nyílik ki, hogy bedugjam a kezem, és a lehető legóvatosabban
zsonglőrködöm a baltával. Ma nem akarom elveszíteni egyetlen
rohadt ujjamat sem.
Amikor végre fogódzót találok, minden erőmmel tolom az
ajtót, és addig egyenesítem a karom, amíg az ajtók teljesen
oldalra nem tolódnak. Sajnos az egyetlen dolog, amit látok, az a
fülke teteje alattam. Ez úgy tűnik, nem állt meg olyan jó
helyzetben, mint az enyém.
Szerencsére csak néhány centivel van lejjebb, és könnyen
kihúzhatom a nőt a tetején lévő vészkijáraton keresztül, ha
szükséges.
– Hall odalent? – kérdésemet a fülke teteje felé intézem. – Jól
van?
– Ööö… – Itt elhallgat. Olyan, mintha nem kapna levegőt. –
Nem. Nem igazán. – Halk, szinte kivehetetlen nyöszörgés
hallatszik, majd olyan szavak, mintha fájdalmak között lenne. –
Azt hiszem, nem vagyok jól.
A szemöldökömet ráncolom, de még mielőtt egy pillanatra is
elgondolkodnék, már a fülke tetején vagyok, és keresem, hogy
lehet kinyitni a vészkijárat fedelét.
– Tartson ki! – mondom a nőnek. – Kiszabadítom, rendben?
Megtalálom a reteszt, kioldom, felnyitom a fedelet, és lenézek
a gyér megvilágítású fülkébe. Mint kiderül, ismerem ezt a nőt.
És ahogy meglátom, rá kell jönnöm, hogy beindult nála a
szülés.
Bassza meg!
 HAT

Maria

A belsőm lángol, a szívem pedig a torkomban dobog.

Összeszorítom a fogam, amikor egy újabb összehúzódás
kezdődik, és a maradék higgadtságot is kiűzi belőlem.
Mindenem azon erőlködik, hogy ne szitkozódjak olyan hevesen,
hogy lyukat üssek ennek az ostoba liftnek az alján.
A pokolbaaa!
A fájdalom annyira intenzív, hogy guggolva kell
megtámaszkodnom a lift oldalán. És amikor ez nem elegendő, a
testem a puszta ösztönökre vált, és elárasztja ezt az átkozott
padlót.
Az izzadság mindenhol ömlik rólam, és a krémszínű
selyemblúzom makulátlan múltja is már csak történelem. Olyan
vagyok, mint egy sétáló tehén, kivéve persze, hogy már nem
tudok sétálni se.
Biztosan lehet állítani, hogy valódi összehúzódásaid voltak
egész nap.
Azt hittem, az első terhességnél tovább tart. Órákig. Néha
napokig. De miért érzem azt, hogy ez a baba úgy próbál kilőni a
testemből, mintha fél hétre vacsorázni menne az elnökkel?
Újabb összehúzódás feszíti meg a testemet, és a vak is látná,
hogy ez nem jó.
És mivel én vagyok az, aki nem is vak, és méhe is van, ami
jelenleg megsemmisülni készül, pontosan tudom, hogy ez
egyáltalán nem jó.
Ez kurvára nagyon rossz.
– Jaj, anyááám! – ordítom, miközben a fölöttem lévő ajtó
megnyílik, és ez annyira megnyugtat, hogy legszívesebben
kiugranék a bőrömből. A fémszerkezet teteje ijesztően nyikorog
fölöttem, én pedig csak felfelé nyújtom a nyakamat, és felnézek,
közben folyamatosan kapkodva fújom ki a levegőt.
Rövid időre lehunyom a szemem, azon tűnődöm, vajon egy
szuperhős találkozik a gonosszal témájú film elejébe
csöppentem-e, de amikor újra kinyitom, a megkönnyebbülés
éles és tagadhatatlan érzése hasít belém. Az ajtó már teljesen
nyitva van, csikorgás sem hallatszik, és a valaha látott legszebb
arc tekint le rám.
Ő előbb nyeri vissza a hangját, mint én, de mivel kissé el
vagyok foglalva azzal, hogy a testem ki akar fordulni magából,
ezen nem akadok fenn.
– Maria? – kérdezi. Érezhető erős hangjában az aggodalom.
– Remy? Ó, te jó ég! Te jó ég!
Gyors mozdulatokkal lemászik hozzám. Félmeztelen és
gyönyörű, és azt kívánom, bárcsak másra is tudnék
koncentrálni a fájásokon kívül, amelyek satuként szorítják a
testemet, hogy ezt most értékelni tudjam!
Leér a padlóra, és rögvest mellém térdel. Bárcsak más
helyzetben lennék, de olyan vagyok, mint egy kétségbeesett
vattapamacs!
Kedvesen és gyengéden mosolyog, és sírni tudnék, amint
felemeli a kezét, és elsöpör néhány izzadt hajszálat az arcomból,
majd suttogva beszél.
– Maria, beszéljünk nyíltan. A lakhelyem liftjében elakadni
egy nagyon furcsa módja annak, hogy újra láss. Fel is hívhattál
volna.
Ebben az épületben lakik. Na ne!
– Nagyon vicces – válaszolom összeszorított állkapoccsal,
mert újabb fájás robog át rajtam, mint egy tehervonat.
– Komolyan, bébi. Nem találkozhatunk mindig így.
Erre hevesen bólogatok. – Nem is tudtam, hogy ilyen sokszor
liftezek, az ég szerelmére.
– Maria, azt hiszem, kimondhatjuk, hogy ma megszületik a
babád.
A szememet lehunyva a fejem csóválom, a teljes tagadás az
egyetlen, amibe még próbálok kapaszkodni. – Nem. Nem, nem.
Talán holnap? Igen, valószínűleg holnap.
– Biztos, hogy most történik meg, édesem – javít ki lágyan, de
határozott mosollyal. – De minden rendben lesz. Nagyon jól
csinálod. És gondold el, a nehezén már túl vagy.
– A nehezén már túl vagyok? – gúnyolódom. – Remy, amikor
utoljára néztem, a baba még bent volt. Szerintem még elég sok
nehézség lesz.
Mosolyogva bólint, aztán megfogja a kezem, és megszorítja. –
Igen. De már nem kell egyedül végigcsinálnod. Itt vagyok.
– Mintha orvos lennél. – Ez kicsit durva volt, tekintve, hogy
szó szerint ő a páncélos lovagom, de olyan fájdalmaim vannak,
hogy már elég zsémbes vagyok. De annyira még rosszul érzem
magam emiatt, hogy bocsánatot kérek. – Sajnálom, de nagyon
fáj.
– Maria – mondja vigyorogva. – Értem ne aggódj! Lehordhatsz
a sárga földig is, ha az segít. Te magad és a baba miatt aggódj! A
többit hagyd rám!
– Tényleg ma szülöm meg a húgom gyerekét? Én csak… Csípj
meg! – Az érzelmek elszorítják a torkom, ahogy azoknak a
dolgoknak a súlya, amelyek az elmúlt hónapokban
megváltoztatták az életemet, a mellkasomra nehezedik. – Nem
hiszem el, hogy ez a valóság.
Isabellának kellene itt lennie.
Remy újra kisimítja a hajam az arcomból, és megszorítja a
kezem. – Meg tudod csinálni, Ri. Ígérem. Soha nem találkoztam
olyan nővel, aki nálad többre képes.
Egy pillanatra elsodor ennek a bóknak az őszintesége. –
Tényleg?
– De még mennyire. Az ismerőseim több mint kilencven
százaléka nem ment keresztül ilyeneken, és neked még
erősebben sikerült kijönnöd. Gyönyörű vagy. Sikeres. Kedves.
Te leszel a legjobb dolog, amit ez a baba kaphat. Lány, fiú? Fiú
lesz, vagy lány?
– Még nem tudom. A húgom meglepetésnek szerette volna.
– Hát, akkor ma meg fogunk lepődni.
Erre határozottan bólintok, teljesen elfogadom a tényt, hogy
megtörténik, és meg tudom csinálni. Meg kell csinálnom. Ennyi.
– Jól van, Remy. Most már abbahagyhatod a motivációs
beszédet. Készen állok. Isten segítsen meg minket.
Ezen nevet.
– Próbálok minél több motivációt adni.
– Ne – mondom félig nevetve, félig nyögve. – Légyszi, ne.
– Jó, jó – törődik bele Remy, vigyorogva. – Jó leszek,
megígérem.
– Jó, ááá, óó! – Megpróbálok egyszerre válaszolni és üvölteni a
fájdalomtól az összehúzódás csúcsán. – Az ég áldja meg, ez
fáááj!
Remy a karomat, a kézfejemet és a lábamat dörzsöli,
kétségbeesetten akarja enyhíteni a lehetetlent. Az igazság az,
hogy a szülés kurvára fáj. Nem érdekel, hogy az emberek mit
akarnak mondani, amikor éppen nem epidurális érzéstelenítés
nélkül vajúdnak, de egy kicsi lyukon keresztül kilőni egy
csecsemő méretű ágyúgolyót az egyik legrosszabb ötlet, amit
valaha kitaláltak ezen a bolygón. Alá fogok írni egy hitelesített
nyilatkozatot, és bemutatom a bírónak.
– Szerinted fel tudsz állni? – kérdezi, nyilván ki akar
szabadítani ebből a liftből, hogy egy kórházban tudjam
megszülni ezt a babát, mint egy normális nő.
Bólogatni akarok. Egyet akarok érteni, és felállni, és
varázslatos módon egy kórházi ágyon akarok lenni, orvosokkal
és nővérekkel körülvéve. Tudod, hogy adjanak nekem
mindenféle gyógyszert, amitől nem fog kibaszottul fájni.
De a testem nem ugyanazt akarja, mint én.
– Fel akarok állni, igen, de a nyomás, Rem. A kurva nyo… – Be
sem tudom fejezni a mondatot, újabb fájás kezdődik.
Aggódva néz rám.
 – Mióta vannak fájásaid, Maria?
– Nem tudom. Egy idej… – akarom mondani, de visszatér a
fájdalom, és úgy összeszorítja a testemet, hogy csak a légzésre
vagyok képes.
– Csak lélegezz mélyen! – irányít, és a zsebéből előveszi a
mobilját. – Talán ki tudunk jutni innen. A másik fülkében
voltam, és felfeszítettem az ajtót. És közben már hívom is a
mentőt.
– Ááá! A rosseb egye meg, nem hiszem, hogy van arra időnk,
szupermen – kiáltom, és amikor a nyomás annyira intenzív lesz,
hogy úgy érzem, valaki tüzet gyújtott a vaginámban, őrült nővé
változom, és kiverem a kezéből a telefonját.
És aztán pukk! A hang betölti a liftet, és arcon csap a valóság,
amikor megérzem, hogy víz csurog le a lábamon.
– Jaj, ne!
– M-mi az?
– Azt hiszem… elfolyt a magzatvíz, Remy! Te jó ég – morgok,
amikor a nyomási inger kétségtelenné válik. – Azt hiszem, most
jön a baba. Mármint most azonnal. Úgy érzem, nyomnom kell!
– Ó… ó, basszus – szitkozódik Remy, és lepillant a lábam közé.
– Te jó isten, nyomni akarok!
– Basszus. – Kikerekedik a szeme. – Nem baj… Ri, meg kell
néznem, mi történik. Nem baj, ha… – Kicsit dadog az idegesség
és a nyugtalanság miatt, amelyek a gyomra és a torka között
lifteznek, amiért nekem kellemetlenséget okoz, de a férfi, akit
szinte egész életemben ismertem, elég hamar összeszedi magát.
Magabiztos, átveszi az irányítást, megnyugtató – Remington
Winslow meghozta a döntést. Itt csak egy dolgot lehet tenni, és
egyikünknek sem lesz jó, ha pironkodunk. – Ri, meg kell
néznem, hogy jön-e a baba, oké?
Hevesen bólogatok. – Ezen a ponton már túl vagyok a
szégyenlősségen – vallom be zihálva. – Kérlek, segíts nekem. És
a babának.
Gondolkodás nélkül bólint, megszorítja a kezem, mielőtt
elengedi, hogy elém térdelhessen. Szeméremtájékon kiengedi a
szoknyámat, és a vállára támasztja a lábfejemet. Ahogy
óvatosan elhúzza a fehérneműmet az útból, újabb fájás érkezik,
amitől olyan hangosan üvöltök a visszhangzó térbe, hogy
hátrahajtom a fejem, amíg szinte a falnak nem ütközik.
Ragacsos az izzadság az arcomon, és a nyári áramszünet
fojtogató hősége sem segít, de végül megtalálom az erőt, hogy
újra felemeljem a fejem, és Remy szemébe nézzek.
És csak ennyi kell, hogy tudjam az igazat – jön a baba. A baba,
akár fiú, akár lány, annyira jön, hogy gyakorlatilag már hárman
vagyunk a liftben.
– Megtörténik, igaz? – Már-már sírni akarok. – Tényleg egy
kibaszott liftben fogom megszülni, ugye?
Remy bólint, szemében együttérzés, mosolya megnyugtató. –
Látok egy gyönyörű, barna hajjal fedett fejet.
– Fenébe! – sikítom. Hagyom, hogy a fejem ismét hátraessen,
és az arcom elé kapom a karomat. Tudtam, hogy megtörténik –
nagyon is érzem, hogy megtörténik –, egy kis részem mégis
abban reménykedett, hogy ez nem igaz.
Ekkor a félelem újra a hatalmába kerít.
– Jaj, Istenem, nem hiszem, hogy meg tudom csinálni, Remy! –
mordulok fel, és próbálok levegőt venni a nyomási ingerek
közepette. – Nem tudom, tudok-e Isabella gyerekének az
anyukája lenni, és még mindig annyi munkám van. Daniel és
Brenda még nem állnak készen a feladatukra, mialatt én el
vagyok foglalva egy újszülöttel, Claudia meg teljességgel
haszontalan, és azt hiszem, vissza kell tartsam a babát, amíg
minden sínen nem lesz. Tudod, mint… a dugó a borban, csak
most a dugó emberméretű, és…
– Maria – vág a szavamba, majd elveszi a kezem az arcom
elől, és ujjaival gyengéden leszorítja az állam, hogy ránézzek. –
Semmi sem számít most. Meg tudod csinálni.
Annyira erős a fájdalmam, hogy elgondolkozom, vajon egyes
nők miért vállalkoznak erre többször is. És feltételezem, a
szemem véreres, mint egy őrült nőnek, aki mindjárt szétesik.
Mert az is vagyok, tulajdonképpen egy őrült nő vagyok, aki
mindjárt szétesik. Igazából egy nagyon speciális részem éppen
valóban szétszakad.
– Maria, meg tudod csinálni – ismétli. – Itt vagyok melletted,
és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy mindketten
épségben legyetek. De ehhez az kell, hogy koncentrálj, és
nyomj, amikor összehúzódás van, hogy biztoságban ki tudjon
jönni a baba, oké?
Bármennyire is nem akarom, bármennyire is szeretném, hogy
most kiszavazzanak a szigetről, összegörnyedek, és mindent
beleadok a nyomásba, miközben a belsőm ismét lángra lobban.
Remy a bokámat simogatja, higgadtan nyugtatva egész idő alatt.
– Ez az, Ri. Jól csinálod. Látom, hogy jól csinálod. A baba feje
egyre kijjebb van.
Minden fikarcnyi erőmet felhasználom a nyomás
befejezéséhez, aztán visszaroskadok a lift padlójára, miközben a
hasam kissé enged a feszítésből.
– Meglesz ez. Mocskosul jól csinálod, elképesztő – támogat
Remy, kezét újra a lábam közé vezeti. Érzem, hogy igyekszik
diszkrét lenni, de jelen körülmények között az agyam
évtizedekig fogja feldolgozni azt az érzést, ahogy szétszakítja
rajtam az útban lévő bugyimat. – Még egy nagy nyomás, oké?
Már nagyon közel van a baba, Ri.
Érzem a következő fájást, én pedig az egyetlen dolgot teszem,
amit tudok, az istenit. Felemelem a fejem, belegörnyedek a
nyomásba, és a lehető legerősebben nyomom. Az intenzitástól
és az égető fájdalomtól ordítanom kell, és megmarkolom a
lábamat a combomnál.
Remy pedig folyamatosan támogató szavakkal nyugtat,
miközben testsúlyával nekidől a talpamnak, hogy még több erőt
tudjak kifejteni, anélkül, hogy elmozdulna a pozíciójából, ahol
meg tudja fogni a babát.
– Csak így tovább, Ri! Csak nyomd tovább így!
Ordítok és kiabálok, és biztos olyanokat mondok a pápáról is,
amiket majd meg kell gyónjak következő alkalommal a
templomban, de egy percen belül már a világ legszebb sírása
hallatszik.
– Kislány, Maria – állapítja meg Remy, lenézve a kezében
tartott, ráncos, ordító életgombócra. – Gyönyörű kislány.
– Ó, egek! Ó, te jó ég, kislány! – Kiabálok, akadálytalanul
folynak a könnyek az arcomon. – Megcsináltam! Megcsináltam,
és valóban itt van!
Remy keze bölcsőjében a mellkasához emeli a maszatos
babát, hogy a lehető legalaposabban ellenőrizze az orrát és a
száját, majd finoman ideadja nekem, és a mellkasomra fekteti.
– Te vagy a legszebb baba, akit valaha láttam – mondom neki,
és a sírása enyhül. – Üdv a nagyvilágban, édesem.
Ekkor van egy pillanat, a teljes és tökéletes spiritualitás
pillanata. Egy pillanat, amikor a világon minden lelassul, és
tökéletesen érzem a húgom jelenlétét. Édes kislánya a
mellkasomba kapaszkodik, ujjait az enyémek köré fonja, én
pedig csak zokogok. Könnyeimen keresztül néha látom, hogy
Remy hátralökte magát a lift másik oldalára, és a falnak
döntötte a hátát, az ő arca is nedves.
A nyers érzelmek hármunk között olyan erőteljesek, hogy
úgy érzem, egy másik bolygóra kerültem.
– Remélem, nem tűnök pöcsnek, amikor ezt mondom, Ri, de
Istenem, annyira büszke vagyok rád. És neked is büszkének kell
lenned magadra. Amit az imént csináltál… – Megrázza a fejét, és
megesküszöm rá, hogy egy könnycsepp hull le az arcára. –
Hihetetlen.
Ekkor egy csattanás hallatszik a fényes aranyajtó külső
oldaláról, és New York egyik legszebb hangja hallatszik tompán.
– Hahó! Itt a New York-i tűzoltóság. Mindenki jól van?
Remy megköszörüli a torkát, és feláll az ajtóban. – Jól
vagyunk, de most született meg egy csecsemő. Azonnali orvosi
ellátásra van szükségünk.
Kintről motyogás hallatszik, majd újabb kiáltás a tűzoltótól. –
Igen, uram, megértettem. A mentőautó már úton van! Kérem,
álljon hátrébb, amíg a liftet átkapcsoljuk a generátorra, hogy ki
tudjuk hozni magukat!
 Remy hátralép, testével határozottan védelmezi a babát és
engem bármitől is, ami az ajtó felől jöhet, én pedig hallgatom,
ahogy nekilátnak a kiszabadításunkhoz.
A baba száját a mellkasomnál lévő ruha anyagához nyomja, a
hasam pedig körülbelül percenként fájdalmasan összehúzódik.
Tudom, hogy a testem most a méhlepény megszülésén
fáradozik – dr. Maddoxnak és a Google szülésfelkészítő
oktatásának köszönhetően –, és most már az sem lenne rossz,
ha orvosi ellátást kapnék.
Meg kell figyelni, hogy nincs-e vérzésem, és az orvosoknak
mindkettőnket meg kell vizsgálniuk, hogy minden rendben
van-e. De fáradtnak és gyengének érzem magam, és az, hogy
ébren maradjak, és éber legyek a mellkasomon fekvő babáért,
nagyjából minden, amire jelenleg képes vagyok.
Nagy nyüzsgést hallok az ajtón kívülről, majd végül a lift
zötykölődik még egyet, és megáll az emeleten. Hallom, ahogy
Remy elmagyarázza az egész helyzetet a tűzoltóknak, és szinte
látom is, hogy néhány mentős közeledik. De a részletek
homályosak, az elmém ködös.
Most már mellettem vannak a mentősök. Érzem a kezüket,
ahogy fel-le mozognak a karomon, hogy behelyezzék az
infúziót, felemelnek a hordágyra, és kitolnak az épületből,
ugyanazon az ajtón, amin mintha ezer éve léptem volna be.
Remy rendületlenül a nyomomban van, és minden
porcikámmal azt kívánom, bárcsak lenne bennem elég erő,
hogy megkérjem, jöjjön be a kórházba. Ennél többet kell
mondanom neki: köszönetet.
– Remy? – szólok neki, a hangom érzelmekkel teli suttogás. –
Remy?
Óráknak tűnik, mire válaszol, de amikor megérzem a
kézszorítását, felnézek és a kék szemét látom, megnyugvás tölt
el.
– Itt vagyok.
– Nagyon fáradt vagyok – mondom.
– Akkor csukd be a szemed, és pihenj – feleli, és elsöpri a
rakoncátlan tincseket az arcomból. – Te és a baba már jó
kezekben vagytok.
– És… és te maradsz?
– Hát persze, kicsim. – A mosolya olyan meleg és
megnyugtató, hogy legszívesebben beleburkolóznék, mint egy
takaróba. – Nem akarok máshol lenni.
Tovább szeretnék beszélni, de képtelen vagyok nyitva tartani
a szemem, és az utolsó dolog, amit hallok, a mentőautó
becsapódó ajtaja, Remy pedig végig fogja a kezem.
Nem akarok máshol lenni, suttogja az elmém a szavait. A
szavakat, amelyeket már hallottam korábban, egy bizonyos
napon, sok-sok évvel ezelőtt.
 A MÚLT

VALAMIKOR MÁSKOR

Huszonnyolc évvel ezelőtt…

Péntek délután, első hét az iskolában…

Maria

– Jól van, lányok! Tudom, hogy hétvége van, de még egy órára a
teljes figyelmetek kell, oké? – kiabálja nekünk Emily, a Hidden
Hills válogatott csapatának kapitánya elég hangosan, hogy
túlharsogja a focicsapat edzésének zaját a pálya másik oldalán. –
Ideje gyakorolni az első két emelést a műsorunkból. Chrissy és
Kate, ti lesztek az alapok! Eden, te vagy a támasz. Maria, te fogsz
repülni!
Ó, anyám. A kezem remeg, nyirkos ujjaimat a rövidnadrágom
anyagába törlöm.
– Gyerünk, lányok! Meg tudjátok csinálni! – buzdít minket
Emily, miközben kiáll oldalra, hogy onnan nézzen engem és a
három haladó lányt a magas dobás gyakorlása közben, amitől
hányingerem van.
Igen, csináltam már ezt a fajta emelést korábban, de azt
hiszem, a nyomás, hogy én vagyok a válogatott
pompomlánycsapat egyetlen gólyája, kezdi a legrosszabbat
kihozni belőlem.
– Készen állsz, zöldfülű? – kérdezi Chrissy, én pedig mosolyt
erőltetek az arcomra, hogy elfedje az idegességemet.
Nem, nem igazán. – Ööö… Hogyne.
– Hát akkor csináljuk, csajszi! – szól hozzá Kate.
Elfoglalom a pozíciómat közöttük, és a fejem leszegve mélyen
beszívom a levegőt.
Meg tudod csinálni.
Próbálom elképzelni a kishúgomat, Isabellát, annak
reményében, hogy erőt meríthetek a pompomlánycsapat iránti
lelkesedéséből. A lány él-hal a szurkolásért. Mindig is az volt az
álma, hogy együtt legyünk az iskolai csapatban. És bár még
három évnek kell eltelnie, mire ez az álom teljesülhet, úgy
gondoltam, beleszokom – már előre bekerülök a csapatba.
És az sem árt, hogy a szurkolásnak köszönhetően az első sorból
nézhetem a focizó Remy Winslow-t.
– Mehet! – kiáltja mögülem Eden, és összecsapja a tenyerét. –
Jól van!
A jelzésem gyorsabban érkezik, mint szeretném, de mélyen
belül megtalálom az erőt a folytatáshoz. Háromszor
összecsapom a kezem, lábujjhegyre ugrom, és megfeszítem az
izmaimat, miközben Chrissy és Kate vállára támaszkodom. Ők
összekulcsolják a karjukat a csuklójuknál fogva kosártartásban,
Eden pedig megfogja a csípőmet, és számol. – Egy, kettő!
 Lábujjhegyen lendületet véve felugrok a kezükbe, Eden pedig
újra számol. – Egy, kettő!
Chrissy és Kate karjai hihetetlen erőt fejtenek ki.
Katapultálok, a testem az ég felé repül, és arra koncentrálok,
hogy feszesen tartsam a kar- és lábizmaimat, miközben hagyom,
hogy a hátam megnyúljon az emelés első fordulata közben.
Minden rendben megy, mígnem a testem megkezdi a második
forgást.
Elveszítem az egyensúlyom, amikor elfelejtem a fix pontra
irányítani a szemem, és a testem a második átfordulásban
túlfordul, félúton a harmadikba, amikor a gravitáció elkezd
lefelé húzni. A lendületem túl sok Chrissynek, Kate-nek és
Edennek, főleg ebben a kényelmetlen helyzetben, és ennek
következtében az elkapás látványosan meghiúsul. Van egy
szabályunk a sportban: aki repül, soha nem esik le a padlóra. De
be kell látni, ebben az esetben szinte lehetetlenné tettem nekik,
hogy elkapjanak. Már csak a föld maradt.
Jaaaj, neee!
Ekkora magasság és fordulatszám után a becsapódás olyan
hirtelen történik, hogy a bal kezem szerencsétlen helyzetben éri
a földet, és hangos reccs üti meg a fülem.
Az ezt követő fájdalom annyira erős, hogy nem látok mást,
csak a vörösek, sárgák és fehérek kivehetetlen árnyalatainak
kaleidoszkópikus fényét.
– Maria!
– Ó, Jézusom!
Aggódó hangokat hallok, de csak feküdni tudok a füvön, bal
karomat magamhoz szorítva. A fájdalom annyira akut és
összetéveszthetetlen, hogy valószínűleg eltört valamim.
Jaj, Istenem! Hányni fogok!
Elfordulok jobbra, előre billentem a testem, és egyenesen a
focipályára hányok.
– Fúj. Undi.
– Fogd be, Chrissy! Fáj neki! – szidja le Eden.
– Maria? – Emily aggodalmas hangját hallom magam mellől. –
Jól vagy?
Csak a fejemet tudom rázni, miközben a szemébe nézek.
Határozottan nem vagyok jól.
– Azt hiszem, hívnunk kell… – kezdi mondani, de valamiért
megáll a mondat közepén.
Egy élénkkék szempár olyan gyorsan váltja fel Emily zöld
szemét, mintha az köddé vált volna.
– Maria? Jól vagy? – Remington Winslow hajol fölém. Izzadt, a
focisisakja még mindig rajta van, szeméből pedig olyan
nyugtalanság árad, amitől sírni akarok.
Nagyot nyelek, és válaszolni próbálok, de dadogva jönnek
csak ki a szavak. – Na… na-gyon fá-áj.
Nem tudom, miért kerülget a sírás. Mert fáj? Mert
kellemetlenül érzem magam?
Mert különös módon hálás vagyok az irántam mutatott
aggodalmáért? Valószínűleg mind a három miatt.
– A karod? – kérdezi, ujjaival finoman felméri a sérüléseimet.
– A bal – felelem remegő hangon. – Szerintem eltört.
– Mentőt kéne hívnu… – somfordál ide az Eltűnőmester Emily,
de csak hogy metaforikusan újra félre legyen állítva.
– Megoldom – mondja Remy, miközben leveszi a sisakját, és a
földre dobja. – Maria, csak szorítsd magadhoz a bal karodat, jó?
Nincs időm válaszolni, mert a karjába emel és a mellkasához
szorít.
– Hova mész, Winslow?! – szól egy erőteljes férfihang
valahonnan a távolból.
– Megsérült, edző bá! Elviszem a balesetire! – kiáltja Remy a
válla fölött, és már megyünk is, úgy visz engem, mintha
pihekönnyű lennék.
Határozottan ingerült szavak hangzanak az edzőjétől, de
túlságosan elfoglalt vagyok, hogy halljam, mit mond, miközben
ezt a rejtélyes srácot bámulom, aki átkocog velem a pályán a
brooklyni parkolóban álló autójához. A legtöbb manhattani
középiskolának még focicsapata sincs, de a miénknek igen.
Viszont a távolságok miatt mindennap autóval vagy busszal kell
átjöjjünk a brooklyni Aviator pályára, hogy gyakoroljunk.
Általában púp a hátamon, de nem mindennap kapok
lehetőséget arra, hogy Remy autójában üljek.
– Minden rendben lesz. Tarts ki, elviszlek a balesetire, amilyen
gyorsan csak tudlak – mondja kedvesen, miközben óvatosan
beköti az anyósülés biztonsági övét nekem, és becsukja az ajtót.
Tulajdonképpen még sosem ültem egy fiú kocsijában. Azt
vártam volna, hogy majd kellemetlenül és idegesnek érzem
magam, főleg, hogy a szóban forgó fiú két évvel idősebb nálam,
és az egyik legnépszerűbb srác a gimiben, de a fájdalom a
kezemben ellehetetleníti, hogy bármi másra gondoljak.
Egy perc sem telik el, Remy már az ultramenő, erdőzöld színű,
ferdehátú Mustangjának vezetőülésében ül, és jobbra
kanyarodik az Aviator pálya parkolójából.
 A fájdalom a karomban émelyítő hullámokban lüktet, és alig
tudok az útra koncentrálni, fejemet az ülésnek támasztom, a
szememet pedig szorosan lehunyom.
Érzem, ahogy előrehajol, és a zenelejátszó gombjait babrálja,
majd egy Van Morrison-dal halk hangjai töltik meg a fülemet. –
Into the Mystic. – Régi, de jó szám, és belül megmosolyogtat a
zeneválasztása, annak ellenére, hogy a karomban lüktető
fájdalom vibrál.
Amikor éppen eléggé kinyitom a szemem, hogy a lejátszóra
nézzek, rájövök, hogy ez CD-ről megy. Szinte imádom, hogy
nem a Top 40-es listáról választott valami gyakran játszott zenét
a rádión.
Anyám, ez a Remington Winslow tényleg más, mint a többiek.
A dal gyógyír a zakatoló szívemnek és a szorongó elmémnek,
és ha nem lenne a bal karomban ez a makacs fájdalom, talán
még el is lazulnék, és élvezném ezt a nagy jelentőségű alkalmat,
amikor egy fiúval vagyok egy kocsiban… egyedül.
– Köszönöm! – végre összeszedem az erőt, hogy kimondjam,
mire a szeme sarkából rám néz.
– Mit?
– Hogy segítesz. – Kimondom a nyilvánvalót. De amikor éles
fájdalom nyilall a bal könyökömbe és a csuklómba, eltorzul az
arcom, és lehunyom a szemem. – Egészen biztos, hogy Rydell
edző mérges rád emiatt.
– Nem akarok máshol lenni, szivi.
Szivi. Szivinek hívott.
Sőt, Remington Winslow nem akar máshol lenni, mint úton
velem a balesetire?
 Hűűű. Ha nem fájna annyira a karom, ezek a szavak
megmutathatnák a tinédzser szívemnek, milyen érzés
szerelmesnek lenni. Ami őrültség. Hiszen ő Remington Winslow.
Egy tizenegyedikes, aki bármelyik lányt megkaphatja a
középiskolánkban. Biztosan nem vesztegetné az idejét egy
gólyával.
Mondja a lány, akit éppen megmentett.
A gondolatra újra kinyitom a szemem, és kissé oldalra
fordítva a fejem nézem, ahogy kék szeme az útra szegeződik.
Sötét haja nyirkos az izzadságtól, a testét takaró póló pedig
minden feszes izmát megmutatja.
Uramatyám, nagyon szexi.
– Bírod még? – kérdezi, és röviden rám pillant, mielőtt
visszanézne az útra. – Már csak tíz perc, és ott vagyunk.
Valószínűleg a legszexibb srác… a földön. Brad Pitt a nyomába
sem ér.
Kicsit meg akarom rugdosni magam, amiért nem mentem el
vele és a húgával fagyizni, amikor először találkoztunk.
Természetesen szerettem volna menni, de túl ideges voltam, és
valami béna kifogást találtam ki, hogy haza kell vinnem
Isabellát.
A húgomnak kétségkívül fontos megjegyzése volt erre,
amikor aznap hazafelé sétáltunk.
– Ez nagyon gáz volt, Maria. Igent kellett volna mondanod.
Olyan aranyos volt! – mondta.
Amiben igaza is volt. Gáz volt.
Azóta egyszer sem beszéltem vele. Igazából csak akkor látom,
amikor pompomos próba van, ő meg a pálya másik végén
focizik.
A zene egy másik Van Morrison-dalra vált, valószínűleg azért,
mert a CD a legnagyobb slágereit tartalmazza, és a Someone Like
You kezdő ütemei töltik meg Remy autóját.
Valaki, aki olyan, mint te? Inkább valaki, aki olyan, mint Remy.
Ő az a fajta srác, akit a barátomnak szeretnék hívni.
– Maria? Jól vagy? Figyelsz rám? – kérdezi, és rájövök, hogy
nem válaszoltam a kérdésére az előbb.
De nem is érdekel az a kérdés. Lefoglal egy másik.
– Áll még a „valamikor máskor” ajánlat? – tör ki belőlem, ő
pedig összeráncolja a szemöldökét, tekintete ide-oda vándorol
köztem és az út között.
– Micsoda?
Elönti az arcomat a pír, de ez most nem állít meg. Lehet a
fájdalom, a pánik vagy az adrenalin, de most igazándiból
randira hívom Remington Winslow-t. – Pár hete, amikor elhívtál
fagyizni, de nem tudtam menni – emlékeztetem az első és eddigi
egyetlen beszélgetésünkre. – Csak azon gondolkodom, hogy az a
„valamikor máskor” még áll-e.
– Te most randira hívsz, Maria? – A vigyora alig fér el a
kocsiban. – Éppen most? Miközben a balesetire viszlek?
Azonnal a világ legnagyobb idiótájának érzem magam. Hogy
is keverhetem össze azt, hogy segít nekem orvosi ellátásban
részesülni azzal, hogy érdeklődik irántam?
Idióta. Akkora idióta vagy.
– Ööö… – próbálok javítani a helyzetemen, de félbeszakít.
– Mert ha ez történik, akkor a válaszom igen. Nagyon is igen. –
Kacsint, és gyengéden megpaskolja csupasz térdemet. – Bár van
egy kikötésem.
– És mi az?
– Először mutassuk meg a karodat egy orvosnak.
– Jó ötlet! – Ezen nevetek. Nem lehet nem nevetni. De a
mozgásra a bal karom az ajtónak ütődik, amitől felnyögök.
– Mindjárt ott vagyunk. – Remy megszorítja a térdem még
egyszer, aztán teljes figyelmét újra az útnak szenteli.
És én? Én euforikus hitetlenkedésben lebegek, sokkal jobban
szédülök ahhoz képest, hogy kartöréssel a kórházba tartok.
Remington Winslow éppen most mondott igent a randira.
 HÉT

Péntek késő este, augusztus 23.

Remy

Az éjszaka elfoglalta az eget, és a rekkenő hőség, amely ma

újabb rohadt áramszünetet okozott, tűrhető huszonnégy fokra
csökkent.
Még most is alig hiszem el, hogy öt órája megérkeztem ebbe a
kórházba egy mentőautó hátuljában, Mariával és a babájával. A
babájával, akit én segítettem a világra hozni, a fenébe is. Egy
kibaszott liftben.
Maria babahordozóját és kórházi táskáját szorítom a
kezemben, és a kórház ajtaja automatikusan kinyílik előttem.
Az éjjeli műszakos biztonsági őr széles mosolyt villant rám.
– Gratulálok, apuka – köszönt, a kezemben lévő dolgokból a
nyilvánvalóra következtet.
Sőt, itt töltött ideje alatt biztos vagyok benne, hogy sok
újdonsült apával találkozott, akik a pánik, izgatottság és
zavarodottság állapotában érkeztek a kórházba. Nem számít,
mennyire felkészültek az apaságra, az átmenet mégis
mellbevágó. Nincs visszaút onnan, hogy felelősséget vállalunk
egy másik emberért. Nincs ismétlés, nincs második esély, nem
lehet megnyomni a szünet gombot.
Nem vesződöm azzal, hogy elmagyarázzam, a feltételezése
miért téves, mert az sokkal több munka lenne, mint amire
készen állnék, ehelyett rávigyorgok, és köszönetképpen fejet
hajtok, miközben a liftek felé tartok az előcsarnokban.
Az igazat megvallva azt képzelem, hogy sok külső megfigyelő
azt gondolná, hogy én vagyok az apa. Mivel én vagyok az a
fickó, aki Mariával együtt érkezett a mentőautóval, feltűnően
megviselt külsővel – egy pólóban, amelyen némi nyomot hagytak
az események –, és idegesen vártam a híreket az orvosoktól,
hogy megerősítsék, az anya és a baba is jól vannak. Aztán még a
kórházi szobájába is befurakodtam mint a kísérője.
Ezt talán nem kellett volna, de mellette kellett maradnom.
Nem akartam mást tenni.
Egy üres lift kinyílik és vár, én pedig berobogok Maria
babaholmijával. A szülészet csak egy rövid út a negyedik
emeletig, de elég hosszú ahhoz, hogy egy pillanat alatt rájöjjek –
nem igazán vagyok kapcsolatban ezzel a nővel és a
gyermekével, azon kívül, hogy jelen voltam a szülésnél.
Persze Mariával van közös múltunk. Történetünk. De már
évek óta nem vagyunk együtt. Igazából már két évtizede.
Eltekintve attól, hogy egymillió évvel ezelőtt szeretett,
egyszerűen csak egy férfi vagyok, aki pont ugyanannyit tud az ő
életéről, mint ő az enyémről – nagyon keveset.
Jesszus, remélem, nem fogja rosszul érezni magát, hogy
körülötte legyeskedtem, és kikényszerítettem, hadd szedjem össze
a lakásában az összes kikészített dolgot, amelyek nem voltak
nála. De mivel egy családtag sem jelent meg helyettem, nem
érezném helyesnek, ha egyedül hagynám. Ő valóban egy
egyszemélyes show, de tetszik, vagy sem, nem hagyom magára.
Nem hagyhatom magára.
Így is rengeteg mindent csinál egyedül, és a gondolattól, hogy
még ez is hozzájön, felkavarodik a gyomrom.
Amikor az ajtók kinyílnak a negyedik emeleten, kiszállok, és
elindulok a folyosón, a nővérkék barátságosan integetnek
nekem, amikor elhaladok a pultjuknál. Már felismernek, a
liftben szülés története azonnal elterjedt, ahogy beértünk a
kórházba.
Odapillantva mosolygok, tudván, hogy a kórházban az
ápolószemélyzet kegyeiben maradni a legokosabb dolog, de
leginkább arra koncentrálok, hogy Mariához és a babához
menjek.
Az ajtó résnyire nyitva, amikor odaérek, a folyosóról egy
keskeny fényfoszlány tör utat az előszoba sötétjébe. Finoman
kinyitom, vigyázok, hogy csendes legyen, és megállok a
fürdőszoba sarkánál, amikor látom, hogy Maria és a baba is
mélyen alszik.
Gyönyörű a kép, és őszintén, nem én leszek az a barom, aki
felébreszti őket.
Lassan hátrálva a babahordozót és a táskát az ajtó melletti
székre teszem, és visszamegyek a nővérpulthoz. Többen háttal
állnak, miközben falják az éjféli vacsorájukat, úgyhogy a
pulthoz dőlök, és felemelt ujjal várom a figyelmüket.
– Igen, kedvesem? – kérdezi kacsintva az élénk rózsaszín
műtőruhás, enyhén őszülő hajú nő.
– Csak azon gondolkoztam, meg tudná-e valamelyikük
mutatni, merre van az ajándékbolt. Vennék egy-két dolgot, amíg
az anyuka és a baba pihennek.
– Persze, kisszívem – ajánlja fel egy másik. Ő idősebb és
jobban kiéhezett; ha érted, mire gondolok. Talán kiszagolta a
szingliségemet, de valami nem oké abban, hogy egy nő
megpróbál felszedni egy kórház szülészeti osztályán, amikor
tudja, hogy egy másik nővel érkeztem ide.
– Akarja, hogy megmutassam? Van egy kis szünetem.
Szélesen mosolygok, a hangom lágy és könnyed.
– Köszönöm a felajánlást, de azt hiszem, az útbaigazítás is
elég. – Összeráncolja a homlokát, én pedig kissé oldalra
billentem a fejem. – De biztosan megkérem őket, hogy szóljanak
ide, ha segítségre van szükségem a vásároltak szállításában.
Ezen nevet, és a többiek is, az alkalmi ismeretség
könnyedsége visszatér.
– Csak vissza kell mennie a lifttel a földszintre, majd követni a
táblákat a kávézó felé. Az ajándékbolt közvetlenül azzal
szemben van, és éjjel-nappal nyitva tart, így hát szerencséje
van.
– Nagyszerű – felelem, és a pultra csapok. – Hálás vagyok.
Visszafordulok a liftek felé, megnyomom a hívógombot,
beszállok, és visszamegyek a földszintre.
A biztonsági őr felvonja a szemöldökét, amint meglát, hogy
ilyen hamar távozom is, én pedig vigyorogva vállat vonok, és
magyarázatot adok.
– Alszanak. Gondoltam, veszek valami ennivalót és
utánpótlást.
– Jó ötlet.
A mellkasom kicsit zakatol az emlékektől, hogyan is
terveztem az életemet. Hogy azt képzeltem, fiatalon
megházasodom, gyerekeim lesznek, és házam, és őszintén
szólva akkoriban teljesen más életet képzeltem magamnak.
Ehelyett a negyvenes éveimben járok, egyedülálló vagyok, és
úgy teszek, mintha egy húsz éve nem látott nő gyerekének az
apja lennék.
Igen, de ő nem csak egy akármilyen nő. Ő Maria.
– Ne aggódjon, uram. – A férfi megpróbál megnyugtatni. –
Bele fog jönni.
– Kösz – motyogom, a lelkesedésemet kissé elnyomta a
felismerés, hogy inkább csak családosat játszom, mintsem
családot alapítok.
– Biztosan. Élvezze a csendet, amíg lehet!
Röviden kuncogok, és megmozgatom az államat, mielőtt
elindulok a folyosón. Egy kék csík fut végig a fal közepén, és
biztos vagyok benne, hogy ez valakinek jelent valamit. Engem
viszont csak a gimnáziumra emlékeztet – a gimnáziumra
Mariával.
Az iskolánk színe a kék és arany volt, a kabalánk pedig egy
erős és vad musztáng. Maria minden focimérkőzésemen ott volt
pompomlányként, és még most is, ennyi év után is emlékszem,
milyen volt a lába abban a ragyogó kék egyenruhában, ahogy az
autóm utasülésén kinyújtotta.
Már akkor is különleges volt, és ezt az összes srác tudta az
iskolánkban, köztük én is. Normális esetben egy tizenegyedikes
srác, aki olyan kilátásokkal rendelkezett, mint én, soha álmodni
sem merte volna, hogy egy nála két évvel fiatalabb lánnyal
randevúzzon. A gólyák akkoriban gyakorlatilag egy teljesen
más fajnak számítottak. Kivéve Maria Barost.
Ő más volt. Életvidám, gyönyörű, kedves – mágnesként
vonzotta magához az embereket. Alig emlékszem olyan
alkalomra, amikor ne valaki más kezét fogta volna, valakiét, aki
kétségbeesetten beszélni akart vele, hogy akár csak egy percet
is megosszon vele az órák között.
Imádott nevetni, és gyakran is nevetett, akár ő mondott
valami vicceset, akár nem. Körülötte jól érezték magukat az
emberek, és szerették az életet, én pedig kilencven százalékkal
boldogabb voltam, amikor a közelében voltam.
Nyilvánvaló, hogy csak egy idióta tizennyolc éves engedne el
egy ilyen lányt.
Amint elérek a folyosó végére, meg is látom az ajándékboltot.
Most meglehetősen üresnek tűnik. Fények világítanak meg egy
nagy kék és rózsaszín plüssmackót, és lufik lebegnek a légkondi
enyhe fuvallatában.
Egy fiatal, barna hajú lány ül a pult mögött, a telefonján
játszik, és a pillanat törtrészéig szinte azt hiszem, ő a tizenöt
éves Maria az emlékeimből, annyira frissnek tűnnek.
Feláll és mosolyog, a telefonját leteszi a pultra, amikor
észrevesz.
Körbepillantok a boltban, majd vissza rá, mire a szeme
kérdőn tágra nyílik.
– Van valami, amit keres?
– Valamit, ami nem lesz őrült idegesítő egy kismamának egy
újszülöttel.
Felnevet.
– Nem tudom, hogy ilyen dolog létezik-e. Azt hallottam, az
alvásmegvonás pokoli.
– Oké – felelem, halkan kacagva. – Akkor legalább valami,
aminek örülne?
Gondolkodva összeszorítja a száját, majd bólint.
– Ó, megvan. Készítünk egyedi táblákat. A baba nevével,
méretével, súlyával, ilyesmi. Anyukám csinált nekem egyet,
még nagyon régen, és még mindig megvan. Egy szekrényben,
de mégiscsak. Azt mondja, az az egyik kedvenc tárgya.
Majdnem rábólintok a táblára, de aztán rájövök, hogy Maria
még nem döntötte el a nevet.
– Mit szólna néhány virághoz és lufihoz? Azok nem túl
elrettentőek, ugye?
Mosolyog.
– Egyáltalán nem.
– Mit szólna egy életnagyságú plüssmacihoz?
Erre grimaszol.
– Inkább nem, hacsak nem akarja, hogy kidobja.
Ezen nevetek. – Én is így gondoltam. Főleg ebben a városban.
Bár a maci fizethetne bérleti díjat, nem is rossz ötlet.
– Abszolút. Ha talál egy macit, aki fizet lakbért, szóljon.
Hasznát venném.
Nevetek a jó humorán, és előhúzom a pénztárcámat a hátsó
zsebemből, hogy kifizessem a kért termékeket. Miközben
becsomagolja a virágomat, a telefonom pittyeg a zsebemben,
elővéve pedig egy üzenetet találok az öcséimtől, mérgesek,
hogy nem jelenek meg a pasis estén.
Az első üzenetek a kora esti órákban érkeztek, valószínűleg
akkor, amikor azzal voltam elfoglalva, hogy segítsek Mariának
kényelmesen berendezkedni a kórházi szobájában.

Ty: Megválasztottak nyomozónak Remy Winslow

eltűnése ügyében. Ha valakinek van bármilyen
információja a hollétével kapcsolatban – mert
rohadtul nem Thatch házában van, ahol lennie
kellene –, kérem, azonnal keressen ezen a számon.

Flynn: A pontosság kedvéért, én nem szavaztam.

Jude: Én sem.

Ty: Basszátok meg, srácok! Csak azt hallgattam

tőletek az elmúlt fél órában, hogy hol van Remy,
miért nincs itt időben, és én vagyok az egyetlen
tökös, aki képes írni neki.

Jude: Most megvádoltad Flynnt, hogy nincs töke?

Miközben egy szobában vagy vele? Meg akarsz
halni?

Ty: A felesége túlságosan szeret ahhoz, hogy

megöljön.

Flynn: Igazából téged bír a legkevésbé.

 Ty: MI A FASZ?

Ma pókerest volt Thatcher Kelly házában. Egy férfinél, aki

Wes sógorom egyik legjobb barátja, és aki az évek során
nemcsak az egyik befektetési ügyfelem lett, hanem egy jó barát
is.
Tulajdonképpen Thatch olyan személy, aki ha egyszer az
életed részévé válik, nem tudsz tőle megszabadulni. Imádnivaló
kis parazita.
Körülbelül húsz üzenetet görgetek lefelé, és végül néhány
olyan szót találok, amelyek valódi aggodalmat fejeznek ki a
hollétemet illetően. Nem mintha azt kívántam volna, hogy
annyira aggódjanak, hogy egy keresőcsapatot indítsanak, de
tekintettel arra, hogy mennyi időbe telt, mire eljutottak idáig,
nem fogom beírni egyiküket sem a jövőben vészhelyzeti
kapcsolattartómként. A húgomnak és az anyámnak kell viselnie
ezt a terhet.

Jude: Remy? Föld hívja Remyt? Hol a picsában vagy?

Ty: Csak én érzem úgy, hogy felültetett minket?

Szerintetek jól van?

Jude: Remy? JÓL VAGY? Írj egy IGEN-t, ha elraboltak

az ufók.

Ty: Szívás, ha elrabolták, de menő is, értitek? Lenne

egy rokonunk egy másik bolygón.
 Flynn: Nincs időm űrutazós látogatásokra. Épp most
lett az ikreknek alvási rutinjuk.

Legörgetek a legfrissebb üzenetekhez, amelyek kétségkívül

megmutatják, hogy Flynn az egyetlen józan testvérem.

Jude: Micsoda átkozott szarházi vagy te, Rem.

Felültettél minket.

Ty: Seggarc.

Flynn: Hé, idióták, itt a taxi. Hagyjátok abba az

üzengetést, zárjátok le a tabletjeiteket, és húzzatok
kifelé!

Jude: Baszki, Flynn durcás!

Ty: Mint egy pisis!

Jude: HAA. Most pisálnom kell!

Ty: Szerintetek Remy meghalt?

Jude: Jól van, ember!

Flynn: Mindkettőtöket kinyírlak, ha nem mozdultok

meg.

Azon töprengek, hogy a pókerest Thatchnél hogy a pokolba

fajult odáig, hogy a két legfiatalabb öcsém lerészegedik egy
bárban, de úgy döntök, máskor keresem meg a választ a
kérdésre.
Idióta seggfejek.
Halk nevetéssel és a szememet forgatva lezárom a telefonom
képernyőjét, és visszadugom a zsebembe. Lehet, kegyetlen
vagyok, hogy nem is tájékoztatom őket, hogy jól vagyok, és
ahhoz képest, ahányszor én rettegtem attól, hogy egy árokban
bukkanok rá a holttestükre, ez a legkevesebb, amit
megérdemelnek.
Viszont Lexinek válaszoltam korábban az este folyamán, aki
továbbra is nagyon aggódik amiatt, ahogy a szülei a
kertészkedést művelik. Lebeszéltem valamiről, amíg Maria és a
baba kivizsgáláson voltak, és még a húgomnak is
bejelentkeztem röviden. Szóval nem vagyok teljesen
szörnyeteg. Egy testvérem tudja, hogy élek.
– Tessék – mondja a pult mögött álló lány, majd átadja a
virágot és a lufikat.
– Köszönöm! – válaszolom neki a vállam fölött, miközben
elindulok vissza a szülészet felé.
Rövid, eseménytelen út következik a lifttel, és az arcom elé
tartom a lufikat, hogy elkerüljem a szemkontaktust Öreg Éhes
Szemmel, miközben elhaladok a nővérpult mellett. Amikor
visszaérek Maria ajtajához, a lámpa halványan világít, és
hallom, ahogy gagyog a babának a szoba túloldalán.
Lassan és könnyedén benyomom az ajtót, és kedvesen
bejelentem az érkezésemet.
– Remy vagyok. Bejöhetek?
– Persze – feleli Maria, és felém fordul, ahogy besétálok a
szobába. A baba az ágyon fekszik kiterítve előtte, és kicsit
akadékoskodik, miközben Maria a pelenkáját cseréli.
Maria arca mosolyogva felragyog, amikor szemünk
összetalálkozik, és ettől melegséget érzek a mellkasomban.
– Ó, ez egy kedves meglepetés – jegyzi meg. – Láttam a táskát
és a babahordozót, és azt hittem, hazamentél éjszakára.
– És kihagytam volna az arckifejezésedet, amikor kicseréled
az első koszos pelenkát? Olyan nincs.
Felnevet.
– Istenem, mintha szurok lenne.
Besétálok a szobába, és megállok az ágy előtt, hogy oda tudjak
hajolni, és lássam a babát.
– Ne aggódj, kishölgy! Anyám ugyanezt mondta rólam.
Maria a szemét forgatja, én pedig az ágya mellett álló asztalra
teszem a virágot, és az ablakzárhoz kötöm a lufikat, hogy ne
legyenek útban, aztán visszamegyek mellé, miközben rögzíti a
baba pelenkájának füleit.
– Szóval… mit gondolunk a nevéről? – kérdezem. – Döntöttél
már?
Elkeseredve megrázza a fejét, én pedig megsimogatom a
vállát.
– Nem baj. Egyébként még nem is kell neki név. Igazából pár
hónapig még a hangzását sem fogja tudni, szóval kipróbálhatnál
egy csomó nevet, ha szeretnél – ugratom, próbálom oldani a
hangulatot, mire Maria odafordul, és játékosan meglöki a
vállamat, aztán felveszi a babát, és ringatja.
– Vicces vagy.
– Nem, nem – gúnyolódom. – Akkor lennék vicces, ha azt
javasolnám, Otisnak nevezd. Vagy Kone-nak. Vagy
Schindlernek. Vagy ThyssenKruppnak.
– Ezek… – A homlokát ráncolja gondolkodás közben. – Ezek
liftgyártók?
– Meglehet – vallom be kacsintva, ő pedig dallamos
nevetésben tör ki. Az arcom már fáj, annyira mosolygok.
– Honnan a fenéből tudod, hogy ezek liftgyártók?
– Szerintem inkább az a kérdés, te honnan tudod –
provokálom, és felhúzom a szemöldököm.
– Én kérdeztem először.
– Jó megfigyelő vagyok. Észreveszem a részleteket. –
Megvonom az egyik vállamat. – És lehet, hogy tisztában vagyok
vele, hogy ezek a cégek hogyan teljesítenek jelenleg a piacon.
– Részvények. Hát persze. – Felnevet. – Hát, én meg az
ingatlanpiacban vagyok benne. El sem hinnéd, milyen
kérdéseket tesznek fel néha az ügyfelek.
– Tényleg vannak liftgyártócég-sznobok? Itt? Ebben a
városban? Egy levegőt szívunk?
– Igen. Ráadásul sokan. És hát, őszintén szólva, amilyen
liftekkel találkoztam az utóbbi időben, nem is hibáztatom őket.
A szoba másik felén lévő székhez megyek, és elhelyezkedem
benne, miközben Maria megnyugtatja és lefekteti a babát az
ágyába. Felajánlanám a segítségemet, de a testbeszédéből azt
veszem ki, nem akarja, amit teljesen megértek. Meglehetősen
intim kapcsolatba kerültünk ma, és végre kezdi visszakapni a
saját kis személyes terét és az irányítást.
– Ha a bűnösre akarunk mutogatni, akkor az biztosan az
elektromos hálózat – jegyzem meg. – Az a rossz fickó itt.
 – Áh. Nem akarom ezt hinni. A város elektromos hálózata egy
antik gyöngyszem, sok meglepetéssel. Legalábbis így írnám le,
ha jellemezni kéne.
Ezen kuncogok. – Imádom a jó kis kozmetikázásokat. Mi
ugyanezt csináljuk. Ó, persze, Mr. Jones. A piac egyszerűen csak
némi várható ingadozáson megy keresztül. Az átlagokat
keressük, nem a szélsőségeket. – A plafonra emelem a
tekintetemet. – Eközben Mr. Jones éppen százezer dollárt
veszített egy kétnapos mélypont során.
A mosolygásából tudom, hogy érti.
– Ilyen a munka, nem igaz?
– Igen – felelem. – És néha a munka szar.
Kérdőn oldalra dönti a fejét.
– Nem szereted?
– Eh – kezdek bele. – A legtöbb nap elmegy. Szeretem a
biztonságot, amit ez megteremtett az életemben. Szeretem a
biztonságot, amit a családomnak adhatok. És szeretem a
számokat. Szeretem a játékot velük. De a mindent felemésztő
órák, amiket beletettem? Az már kezd sok lenni.
– Na, akkor nem csak az én életemet emészti fel a munka? –
vág vissza egy horkantás kíséretében. – Mármint nyilvánvalóan
teljesen normális, hogy egy terhes nőnek három
lakásbemutatója van két egymás utáni napon a szülés előtt,
nem?
– Várj csak… ezért voltál az én épületemben?
– Igen. – Grimaszol.
– Baszki, Ri. Szerintem túl sokat dolgozol.
– Mondja a fickó, aki épp most vallotta be, hogy túl sokat
dolgozik.
Felnevetek a pimasz vigyorán, és valahol mélyen belül
eszembe jut, milyen jók voltunk ketten együtt. Hogy mindig
nevettünk, és össze-vissza ugrattuk egymást, amikor
éjszakákon át telefonáltam vele, anyám rosszallása ellenére.
– Akkor hát a munkaidő? – kérdezi, és újra a szemébe nézek. –
Azt nem szereted a munkádban?
A munkaidő kemény tud lenni. Persze, a tőzsde 9:30-kor nyit,
de az igazi kereskedés, ha sikerül bekerülnöd a befektetési
halmazba, négy óra körül kezdődik. Ha valódi lépéseket akarsz
tenni, akkor már azelőtt üzletelsz, hogy a napnak egyáltalán
eszébe jutna felkelni.
– Az egy része – válaszolom őszintén. – De ha azt kell
megmondanom, mi zavar a legjobban, akkor az a nyomás és
stressz, amelyek abból erednek, hogy más nehezen megkeresett
pénzével szórakozol.
– Pontosan ezért próbálok nem túlságosan ítélkező lenni, még
akkor is, ha az emberek kretének. Mivelhogy az ő pénzükről
van szó. Csak meg akarják védeni. Ezt meg tudom érteni.
– Na. Aki veled goromba, az igazi seggfej.
Kacag, miközben gyengéd kézzel megpaskolja a baba hátát. –
Mégis miért?
– Mert te különleges vagy, kedves és figyelmes. Mindaz a
három dolog, ami ritkaságnak számít ebben a városban. Ebben
a világban, valójában. Aki ezt nem látja, annak ki kéne húzni a
fejét a seggéből.
Egy pillanat alatt a tekintete ellágyul, és annyira sebezhető
lesz, hogy oda akarok sétálni hozzá, és a babával együtt a
karomba akarom zárni őket.
– Remy?
– Igen?
– Köszönöm, hogy ott voltál ma. Nélküled nem tudom, mit
csináltam volna.
Én sem tudom, mi lett volna, ha ezt kihagyom.
 NYOLC

Szombat kora reggel, augusztus 24.

Maria

A mellkasomban zajló háború történelemkönyvbe illik, gondolom

magamban, amikor lenézve a valaha látott leggyönyörűbb
kislány tágra nyitott szemét látom.
Annyira finom, apró és ártatlan, a szülei tökéletes
kombinációja, és a szívem fájón összeszorul, hogy soha nem
lesz lehetőségük látni – hogy soha nem lesz alkalmuk a
karjukba zárni őt.
A testvérem imádta a gyerekeket, és olyan állhatatossággal
akart sajátot, amit én sohasem értettem. Én megelégedtem
azzal, hogy egyedül vagyok – minden időmet és energiámat
magamra és a vállalkozásunkra, a húgomra és a családjára
fordítottam.
Most pedig ennek az édes kis angyalnak én vagyok az
egyetlen családtagja, akire számíthat.
Ha az élő rokonairól van szó, csak én és Oliver szülei vagyunk
képben. De ők az óceán túloldalán élnek, Olaszországban, és
nincsenek elég jó egészségben ahhoz, hogy utazzanak. A
FaceTime-hívásokon kívül nem számítok arra, hogy hamarosan
találkozom velük.
Szó szerint csak én vagyok neki.
És neked is csak ő van.
Én lettem volna a vicces nagynéni.
Most meg az anyukája vagyok… igaz?
– Minden rendben? – kérdezi Remy halkan a szoba másik
oldalán elfoglalt helyéről, én pedig hirtelen felemelem a
tekintetemet rá. – Nehéz dolgokon gondolkodsz?
Hogy tud ilyen jól ismerni még ennyi év után is?
Most csak bámulok rá, és nem látok semmit – nem értek
semmit. Szinte bármit megadnék, hogy akár csak egy aprócska
ablakon is belelássak. Hogy esélyem legyen tudni, mire gondol
ebben a pillanatban.
Hajnali egy van, már több órája vagyunk a kórházban, és
részemről nem volt más, mint sok pelenkacsere, etetés és
ügyetlenkedés, ő mégsem ment el, csak amikor elszaladt a
lakásomba elhozni a dolgokat, és az ajándékboltba, hogy
vegyen nekem virágot és lufikat.
Mi több, még annyira sem ment haza, hogy átvegye a szakadt
pólóját, amely a lifttel vívott küzdelem áldozata lett.
Az a terve, hogy itt marad éjszakára? Végig, amíg itt bent
vagyok? Nem tudok rájönni, és röviddel a húgom babájának
születése után az érzelmi állapotom miatt nem igazán vagyok
alkalmas kérdezni.
– Jól… vagyok, azt hiszem. Csak sok minden történt.
Remy együttérzően bólint, tekintete annyira lágy, hogy szinte
megesküdnék, tökéletesen érti, min megyek keresztül.
Bár talán a felnőtt énje annak a fiúnak, akit szerettem,
egyszerűen csak ilyen együttérző.
– Tudom. A világon minden jogod megvan, hogy úgy érezz,
ahogy szeretnél. Nincs konkrétan olyan, hogy ennek hogyan
kellene lennie.
– Nahát, tényleg? – Kicsit gúnyolódom, keserű szúrás nyilall a
mellkasomba, és emiatt hangosan kimondom azokat a szavakat,
amelyekre gondolok. – Át kellett volna adnom az újszülöttet a
húgomnak, miközben nézem, ahogy elönti az öröm. Nekem
kellett volna lenni a vicces nagynéninek. Most meg, azt hiszem,
én vagyok az anyja.
– Igen, Maria. – A mosolya szomorú, de reményteli is
egyszerre. – Te vagy az anyja. És annyira hihetetlenül
szerencsés veled.
Ezek a szavak lefegyvereznek. Abbahagyom a gúnyolódást, és
mélyen a szemébe nézek.
– G-gondolod? – kérdezem, és lepillantok a karomban tartott
gyönyörű babára.
– Tudom, bébi.
– Sajnálom – mondom sóhajtva. Remy az utolsó ember, akire
ezt rá akarom zúdítani. Ő az egyetlen itt mellettem – az egyetlen
itt…
És akkor villámcsapásként ér. A húgom nem lehet itt, de
mindent megtehetek, hogy úgy tűnjön, mintha mégis. Nem
szomorkodna vagy sírna, de még azt sem hagyná, hogy a
kimerültség leterítse. Viccelődne, nevetne, szeretne és
csipkelődne, és mindent lelkiismeretesen csinálna.
 A legjobb, amit tehetek a lányáért, hogy megidézem az
emlékét.
– Isabella Olive – mondom ki hangosan, mire Remy enyhén
megemeli a szemöldökét. – Így fogom elnevezni. Az anyukája és
az apukája után. Isabella és Oliver után. És Izzynek akarom
becézni.
– Izzy. – Ízlelgeti a nevet. – Imádom.
Elmosolyodom.
– Igen? Szerinted nem túl giccses?
Megrázza a fejét, talpra ugrik, és odajön, hogy megnézze Izzy
már alvó arcát.
– Talán egy másik babának igen. Aki nem ilyen. De nem neki –
mondja büszkén. – Ő el tudja viselni.
Felnevetek, letörlök egy könnycseppet az arcomról, és
lemosolygok a kislányomra.
– Tényleg erősnek tűnik.
Remy közvetlenül mellettem állva dúdol, és a testéből áradó
melegség enyhíti a borzongást a gerincemen.
– Ó, igen. Úgy tűnik, bármire képes… – nevet. – Kivéve, hogy
nem tudja etetni és ellátni magát a következő néhány
hónapban. De ezen felül meghódítja majd a világot.
Ettől jobban érzem magam. Magabiztosnak. Mintha a világ
nem állt volna teljesen a feje tetejére, még ha csak egy pillanatig
tart is.
Mégis egy kicsit túl bensőségesnek érzem – túl sebezhetőnek.
És most is azt teszem, ami mindig is a védekező
mechanizmusom volt. Elviccelem.
– Jó, hogy a középiskolában nem foglalkoztál ezzel a női
fejlődéssel, Rem. Híresek lettünk volna a női spontán
öngyulladásról.
Elmosolyodik és megrázza a fejét, miközben arrébb lép, és
közelebb húzza a széket a szoba falától az ágyhoz, hogy leüljön
mellém. Egyik bokáját keresztezi a másik térdén, és hátradől.
Olyan átkozottul szexin néz ki, hogy esküszöm, ha most nem
fájna ennyire a hüvelyem, valószínűleg beindulna tőle.
– Ó, ugyan már – tagadja nevetve. – Nem voltam semmi extra
a gimiben.
– Hűha – replikázom tettetett sértettséggel. – Azt akarod
mondani, hogy egy senkivel jártam?
– Egyértelműen. Nyilván ezért vagy egyedül most is. Örökre
elijesztettelek.
Kacagva fújom ki a levegőt, és ösztönösen ringatom a babát a
karomban, ahogy nyöszörögni kezd.
– Ó, igen. Pontosan ezért vagyok egyedülálló.
Remy csak megvonja a vállát, mintha bolondos
mondanivalójának lenne értelme.
– Amennyire meg tudom állapítani, ez az egyetlen logikus ok.
Ha együtt akarnál lenni valakivel, együtt lennél.
– Micsoda? Ezt meg hogy érted?
– Jó csaj vagy, Ri. Igazi egy a millióból. Lefogadom, hogy a
férfiak minden adandó alkalommal a lábad előtt hevernek.
Felhorkanok.
– Hát nem.
– Akkor a szoknyád derekát húzkodják?
– Az már biztos szexuális zaklatás lenne – ugratom. – De nem,
nem csinálnak semmit.
 Tüzetesen vizslat.
– Akkor biztos túlságosan megfélemlíted őket. Túl lenyűgöző,
erős és sikeres vagy hozzájuk képest. – Összeesküvő suttogássá
halkítja a hangját. – Ne mondd senkinek, hogy ezt tőlem
hallottad, de az igazság az, hogy a legtöbb férfi nagyra nőtt baba.
Félnek az elutasítástól. Sérült az egójuk. Bizonytalanok.
Többnyire értéktelenek vagyunk.
– Ne aggódj. Mi, nők ezt tudjuk – mondom, kedvesen nevetve,
majd rákacsintok.
Felnyög, és nagyot puffanva visszaesik a székbe. Úgy tesz,
mintha egy késsel mellkason szúrná magát, és megforgatná,
mintha szörnyen megsebesítettem volna. De ennél azért jobban
ismerem. Lehet Remington Winslow a férfiközösség egy
képviselője, de egyáltalán nem az, amiket felsorolt. Ő
magabiztos, kedves, és teljesen jól elvan a férfiasságával
anélkül, hogy nagyképű szarházi lenne.
– Őszintén szólva valószínűleg azért vagyok egyedülálló, mert
így akarom – vallom be, mire hosszú pillanatig bámul rám.
– Soha nem akartál megállapodni valaki mellett?
Kivéve mellette, amikor még szerelemmámorban lebegő
tinédzser voltál, emlékeztet az elmém, de ezt az információt
megtartom magamnak.
– Nem igazán. Mindig túlságosan a karrieremre fókuszáltam,
azt hiszem. És mi van veled?
– Mi van velem?
– Ne már, Rem. – Hunyorítok, és tudálékos mosolyra húzom a
számat. – Tudod, mire gondolok. Miért szingli egy olyan
nagyszerű pasi, mint te?
 – Már egyszer megpróbálkoztam a házassággal – válaszolja, és
kezével a hajába túr. – Mint azt tudod, nem lett éppen jó vége.
Szavaiból úgy tűnik, hogy a múltja megviselte. Mintha kizárta
volna a szerelem és a kapcsolat lehetőségét. A szívem belefájdul
az emiatt érzett szomorúságba.
– Akkor… nem is látod magad valaki mellett elköteleződni?
– Őszintén? – Megrázza a fejét. – Nem.
Hű, az anyját. Vagyis se házasság… se kapcsolat… soha?
Nagy a kísértés, hogy feltegyem ezt a kérdést, de Remy beviszi
az utolsó ütést, és teljesen átveszi a beszélgetés irányítását.
– Kivéve, ha abban a kapcsolatban három ingyenes Chipotle
burrito van. Akkor meggondolnám.
Felhorkanok.
– Rem, azt ajándékkártyának hívják. Nem kapcsolatnak.
– Ja, akkor azt hiszem, egy ajándékkártyával akarok
megállapodni – feleli a jó öreg széles vigyorával, ami eszembe
juttatja a múltat, és azt, hogy az olyan egyszerű dolog, mint a
Remyvel való beszélgetés, mindig nagyon szórakoztató volt.
Nevetés, szellemes csipkelődések és sok mosoly, mindig ilyen
volt vele.
És most is pontosan ilyen. Több órán keresztül ugratjuk
egymást és viccelődünk az éjszaka, nevetünk, miközben Izzyt az
idő kilencven százalékában a karomban tartom. Tudom, hogy
azt mondják, a kezdetektől tedd le a babát, de tudom, hogy a
húgom egy pillanatra sem engedné el, hacsak nem adná át
Olivernek egy rövid időre.
Remy pedig amúgy is megkönnyíti a dolgomat. Anélkül fogja
a babát és cseréli ki a pelenkáját, hogy megkérném, és átmegy a
szoba másik végébe, amikor szoptatok. Még a nővért is hívja,
amikor gondom akad a mellre tétellel.
Tiszteletben tartja a magánszférámat, miközben mellettem
marad, és még több idő eltelte után már abban sem vagyok
biztos, hogy érdekel-e, mi a terve. Csak hálás vagyok a
társaságáért. Hálás vagyok, mert segít abban, hogy úgy érezzem,
nem vagyok egyedül.
Most viszont valamivel hajnali öt után van, és végre megadva
magát a kimerültségnek, Remy elaludt a kemény faszékben a
szoba túlsó oldalán, a nyaka kényelmetlen pozícióban áll
oldalvást. Mindazok után, amit értem tett, nem bírom elviselni a
gondolatot, hogy én legyek az oka annak, hogy néhány hétig
nem tud majd balra nézni.
Nekilátok, hogy az ágyban áthelyezzem a testsúlyomat, és
felkeljek felébreszteni, amikor egy új nővér jön bemutatkozni,
és tájékoztat, hogy néhány órára átvesz, mert az előző
nővérnek korábban haza kellett mennie.
Szőke, vidám és hatékony, felírja a nevét – Deb – az ágyam
melletti táblára, majd a székében alvó Remyre pillant.
Mindentudón mosolyog.
– Az apukák ilyenkor mindig kimerültebbek, mint az
anyukák. Szerintem azért, mert az egész terhességet aggódással
töltik.
A gyomrom ugrik egyet, amikor Remyt „apaként” emlegeti.
Nem tudom, miért, de csak azt tudom elképzelni, hogy ez a
gyász újabb pillanata a húgom és a férje miatt.
Képtelen vagyok kijavítani.
– Szívesen csapok zajt, ha szeretné… felébreszteni – ajánlja
fel, ezzel kirántva a gondolataimból, és nevetek.
– Semmi baj. De köszönöm a felajánlást. Értékelem.
Rám kacsint.
– Nemsokára visszajövök. Szóljon, ha meggondolta magát.
Amikor kimegy a szobából, azon kapom magam, hogy Remy
lehunyt szemének sötét pilláit bámulom. Olyan hosszúak, ahogy
emlékeztem – mintha meg lennének hosszabbítva.
A férfiaknak miért van mindig ilyen remek szempillája?
Teljességgel igazságtalan.
Az arca nyugodt, szinte mintha nem is egy liftben segítette
volna világra a babámat néhány órával ezelőtt, és ekkor belém
hasít. Azt hiszem, kicsit túlságosan is jó érzéssel tölt el, hogy itt
van.
Kellemes és barátságos, és őszintén szólva apró
megnyugtatás, hogy miért is szerettem őt olyan szenvedélyesen
annak idején.
Te jó ég! Az életem maga a tökéletes bonyodalom, és Remy
érdemli meg a legkevésbé, hogy a kaotikus hálóm csapdájába
essen.
Óvatosan lemászom a kórházi ágyról, és elsétálok a szoba
másik felében lévő székéig. Mellkasa könnyedén mozog fel és
le, ajkai éppen annyira vannak szétnyílva, hogy a legkevesebb
levegő tudjon kiáramlani köztük.
Csodálatos, én pedig valószínűleg megint egy kicsit túlontúl el
vagyok bűvölve. Ezért kell ezt most megtennem – mielőtt
elveszítem a bátorságomat.
Két remegő ujjal a válla felé nyúlok, és finoman meglököm.
Fél tucat lökdösés kell, mire felébred, de amikor kinyitja a
szemét, megijed.
– Mi… mi történik? Jól vagy? Izzy jól van?
Köszönhetően a szülés utáni tomboló hormonoknak,
majdnem elbőgöm magam, ahogy meghallom az aggódást a
hangjában.
– Jól vagyunk. Minden rendben.
Felül, kidörzsöli az álmot a szeméből, és rám néz.
– Szükséged van valamire?
Arcom ellágyul a mosolytól, amit nem is igazán érzek.
– Menj haza! Aludj kicsit! Rendes ágyban.
– De azt hittem… Maria, segíthetek.
– Tudom, Rem. És hálás vagyok. De már nekem fájdult meg
attól a nyakam, hogy néztelek ebben a székben aludni. Menj
haza pihenni! Megleszek, ígérem.
– Biztos? Maradhatok. Nem prob…
– Biztos, Rem.
Ezen elgondolkozik egy hosszú pillanatra, aztán bólint.
– Oké. Ha ezt szeretnéd.
– Ezt – felelem, és próbálom nyomatékosítani. – De hidd el, a
zsűri döntött. Hivatalosan is megmentetted a napot. Köszönöm,
hogy ott voltál nekem.
– Nem is akartam volna máshol lenni.
Ha ilyeneket mond, szinte késztetést érzek, hogy megkérjem,
maradjon örökre, de tudom, hogy az furcsa lenne.
– Viszont azt tudnod kell, hogy a távozásomnak feltétele van –
mondja, miközben feláll.
– Feltétele?
– Igen. Feltétele. – Vigyorogva kihúzza a zsebéből a mobilját,
és felém nyújtja. – Hazamegyek…, ha megadod a
telefonszámodat.
Azonnal úgy érzem magam, mintha visszamentem volna az
időben.
 A MÚLT

AZ EGYIK ELSŐ A SOK KÖZÜL

Huszonnyolc évvel ezelőtt…

Péntek este, az első hét az iskolában, a baleseti

elhagyása után…

Maria

Remy megáll a lakóházam előtt, én pedig lenézek a vadonatúj,

élénk rózsaszín gipszre a karomon. A balesetis orvos
megerősítette, hogy a gyanúm helyes; eltört a karom, de
láthatóan szerencsém volt, hogy csak egy csontom törtem el. És
hat hét után ezzel a színes borzadállyal a testemen olyan leszek,
mint új koromban.
Újabb régi, de jó zene szól Remy sztereójából, egy olyan szám,
amelyet az anyukám már ezerszer lejátszott vacsorakészítés
közben. Ez egy olyan szám, amitől csak… nem is tudom…
libabőrös leszel. Biztos valami Otis nevű fickó énekli, és a címe
Three Arms of Mine.
 A vezetőülés felé pillantok, ahol Remy ül, és nem tudom, hogy
a zene vagy a balesetin kapott fájdalomcsillapító az oka, de
érzek… valamit. Valamit, amit nem igazán tudok megfejteni, de
arra késztet, hogy áthajoljak hozzá, és megtudjam, milyen érzés
Remington Winslow ajka az enyémen.
De hát ez őrültség, nem? Ez őrült húzás lenne. Főleg egy olyan
lánynak, aki csak egy fiúval csókolózott életében, és az is csak
egy apró, semmi izgalmas puszi volt.
– Szerinted anyukád mérges lesz? – kérdezi Remy, és örülök,
hogy eltereli a figyelmemet.
Csak az ég tudja, hogy a gondolataim nem jó irányba
haladtak.
– Hát… – nézek rá tágra nyílt szemmel, a mosolyomban
egyszerre van rettegés és szórakozottság. – Szerintem nem fog
örülni, hogy nem hívtam fel.
Ehelyett a baleseti osztályon dolgozó kedves nővér tudatta
vele, hogy a legidősebb lánya eltörte a karját, miközben
ellenőrizte a biztosítási adatokat és a szülői engedélyt, hogy a jó
doktor begipszelhessen. Egészen biztos, hogy egy adag düh,
aggodalom és csalódottság zúdul rám, amikor belépek az ajtón.
Végül beszéltem vele, inkább azért, hogy megnyugtassam, és
hogy ne rontson be a kórházba őrült nő módjára, de azért
mégis. Legalább szóltam neki.
Szerencsére mivel nem tudott azonnal eljönni a
munkahelyéről, több időm volt Remyvel. És miután beszélt az
anyukájával telefonon, elégedetlenkedve megengedte neki,
hogy hazavigyen.
Az igazat megvallva a jobb, ha most azonnal hazavonszolod a
segged volt a pontos kérése.
Tekintve, hogy Carmen Baros sosem káromkodik,
biztonsággal lehet állítani, hogy nagy baj vár rám otthon.
– Szólnom kellett volna, hogy először őt hívd fel. – Grimaszol.
– De olyan fájdalmaid voltak, hogy csak arra tudtam gondolni,
hogy behozzalak a balesetire.
Talán ő a legédesebb srác, akivel valaha találkoztam.
– Ne hülyülj! Rengeteget segítettél azzal, hogy anyukád
beszélt az én anyukámmal.
– Csak hogy tudd, Wendy Winslow sem volt túlzottan
elragadtatva miattam – mondja félig nevetve, félig grimaszolva.
– Még nem igazán kellene egyedül vezetnem sehova. Csak én
engedtem meg magamnak.
– Úú. Úgy tűnik, mindketten hosszú estének nézünk elébe.
Drámaian bólogat.
– Bizony.
– Még egyszer köszönök… mindent – mondom most már vagy
századszorra az este alatt. – Fogalmam sincs, mit csináltam
volna nélküled. Megmentettél.
– Most már nem kell többet megköszönnöd. Szívesen
segítettem.
– Nem, egyértelműen meg kell köszönnöm. Milliószor,
igazából. Sokkal jövök neked, Remy – mondom, és bárcsak
viszonozhatnám neki a kedvességét! – Ha egyszer megsérülsz
vagy ilyesmi, és szükséged lesz valakire, hogy elvigyen a
balesetire, én ott leszek – mondom. De aztán gyorsan
hozzáteszem: – De persze remélem, máshogy is tudok majd
segíteni, amihez nem kell lesérülnöd. Mert egyáltalán nem
szeretném azt. De ha baleset történik, természetesen nem
akarom, hogy történjen, nem én leszek a te embered, aki
igazából el tud kocsival vinni, mert az illegális lenne, hacsak
nem két év múlva történik, de határozottan én vagyok, aki hív
neked egy taxit, és elkísér.
Jóságos ég, neked meg mi bajod van? Megbolondultál.
Majdnem a hideg is kiráz a szinte összefüggéstelen
fecsegésemtől, de amikor Remy szórakozott nevetésben tör ki,
inkább mosolygok.
– Tökéletesen hangzik, Maria – válaszolja, és viszonozza a
mosolyom. – Felírlak vészhelyzet esetén értesítendőnek, ha a
taxis szállítás lehetséges lesz.
Ezen kuncogok.
– Szuper.
A csönd elhatalmasodik közöttünk, de amikor újra lenézek a
gipszemre, támad egy ötletem.
– Na… – megállok, és kitartom a karom. – Alá akarod írni a
gipszemet?
Vigyorog.
– Azt akarod, hogy én legyek az első?
Azt akarod, hogy én legyek az első? Ez a kérdés ismétlődik a
fejemben újra és újra, és csak azt kívánom, hogy Remy legyen
nekem az első sok mindenben. Nem is egyezne bele anyám
mindbe.
– Igen, légyszi – felelem, és kinyújtom a fekete filcet, amit az
egyik nővér a baleseti osztályon kedvesen nekem adott, mielőtt
kiengedtek.
– Megtisztelsz, Maria – jelenti ki, de aztán titokzatos vigyor
jelenik meg a tökéletes száján. – De az aláírásom feltételhez
kötött.
– Mi? Hogy érted?
– Aláírom a gipszedet – kezdi –, de csak akkor, ha megadod a
telefonszámodat.
A szívem örömtáncot jár a mellkasomban.
– Szeretnéd a telefonszámomat?
– Aha – mondja olyan mosollyal, amitől a gyomrom elolvad. –
Azért kell, hogy biztosan legyen valamikor máskor
lehetőségünk.
– Most randira hívsz, miután én már randira hívtalak, csak
hogy megbizonyosodj, hogy randizni fogunk, Remington
Winslow? – ugratom, a korábbi szavait használom, és nem lep
meg, hogy milyen magabiztosan fogadja.
– Maria, a leghatározottabban randira hívlak, miután randira
hívtál, hogy biztosan randizzunk. Hamarosan.
Atya-gatya. Randira hív! Remington Winslow randizni akar
velem! A belső pompomlányom hármat pördül a levegőben. Bár
biztos vagyok benne, hogy most tényleg sikerül a landolás.
– Megegyeztünk. – Átadom neki a filcet.
Rám vigyorog, miközben kiveszi a filcet a kezemből, és ráírja
a nevét a gipszre. A kézírása pontosan úgy néz ki, mint egy fiúé.
Rendetlen és durva, nem tudom, miért tetszik annyira.
Miután ráteszi a pontot az „i”-re, és áthúzza a „t”-t, visszaadja
a filcet, és felém nyújtja a jobb tenyerét.
– Hölgyem, a számát.
Kuncogok, azt hiszem, viccel, de amikor nem húzza el a
tenyerét a kinyújtott helyzetből, az állam majd’ a combomig
esik. – De… de ez alkoholos filc!
– Pontosan – mondja. – Semmi esetre sem fogom
megkockáztatni, hogy elveszítsem Maria Baros számát.
Úgy ejti ki a nevem, mintha különleges lennék, és ettől úgy
érzem, hogy a gyomrom megremeg.
Hatalmasat akarok sikítani, de visszatartom, a lehető
legnyugodtabban és legtartózkodóbban viselkedem, és
egyszerűen felírom a számomat a tenyerére.
– Köszi! – Úgy bámulja a számomat, mintha nagy jelentősége
lenne, én pedig úgy bámulom őt, mintha az a típus lenne, aki
ilyen rövid idő alatt jelenthet nekem valamit.
Amikor a szempillái mögül felnéz rám, nem tudom elkapni a
tekintetem.
A sztereó kikapcsol a motor túl hosszú üresjáratától, és csend
tölti be az autót. Olyan csendes körülöttünk a levegő, hogy a
fülem szinte rádióként próbálja megtalálni a megfelelő
frekvenciát.
Remy a szememet kutatja, én pedig képtelen vagyok máshova
nézni. Nem akarok máshova nézni.
Testével közelebb mozdul felém, az egyetlen köztünk lévő
dolog a Mustangjának középső konzolja. Felemeli a kezét, és az
ujjaival a fülem mögé tűri a rakoncátlan hajtincseket, amelyek
kiszabadultak a copfomból.
Az érintése. Varázslatos. Túlvilági.
A legrövidebb pillanatra a tekintetemet az ajkára vetem, és
eltűnődöm, milyen érzés lehet…
– Szóval ha megcsörgetem a számodat… – Az ő hangja töri
meg először a csendet. – Fel fogod venni, ugye?
 Bólintok, újra a szájára nézek, aztán azon kapom magam,
hogy megnyalom a sajátomat.
Tekintete elkapja a nyelvem mozgását, majd újra a szememet
kutatja.
Bárcsak a fejébe látnék! Bárcsak tudnám, mire gondol most!
Bárcsak megtudhatnám, vajon ő is arra gondol-e, hogy
megcsókol!
Soha nem éreztem a vágyat, hogy megcsókoljak egy fiút. Nem
így. Furcsa és jó és őrült érzés egyszerre.
Lefogadom, hogy jól csókol. Ilyen ajkakkal nem lehet rosszul
csókolni.
Az arca közelebb kerül az enyémhez, és a szívem túlságosan
zakatol a mellkasomban.
Te jó ég, megtörténik? Meg fog csókolni?
És akkor… az ajkát az arcomon érzem, gyengéden odanyomja
a… az orcámhoz.
Szinte csalódott vagyok, de nem ad időt az érzelmeknek, hogy
berendezkedjenek a hasamban.
– Bárcsak itt maradhatnék veled egész éjszaka így, Maria! –
súgja a fülembe. – De tudom, hogy be kell menned. – Még egy
puha puszit nyom az arcomra, mielőtt visszahúzódik a
vezetőülésbe. – Holnap felhívlak.
– Én pedig felveszem.
– Jó éjt, Maria.
– Jó éjt, Remy.
Szent szar. Remington Winslow fel fog hívni! Holnap! Csak ez
jár a fejemben, miközben kimászom az autójából. Amint
belépek a házba, minden csepp hűvösséget lerázok magamról,
és úgy táncolok az előtérben, mint egy bolond.
Tuti, hogy anya kiabálni fog velem.
És hat hét gyógyulás vár rám. Ami azt jelenti, hogy a
pompomlányok kispadjára kerülök néhány focimeccsen és
versenyen.
Azonban Remington Winslow a tenyerén hordja a számomat.
Ha így megy tovább, hamarosan a szíved is ott lesz.
 KILENC

Szombat, augusztus 24.

Remy

Az eget sötét farmerkékké festi a napfény, a tűzgömb épphogy

csak megkezdte útját a horizont felé, és az általában nyüzsgő
város utcáin csak néhány áruszállító kamion ácsorog, és a
pékség friss lisztillata árad. Csak a legelcsigázottabbak vannak
fent ilyenkor, készülnek a tömeg rohamára. Ők a közösség
gerince – akik a kávét átnyújtják, és akik oly sok ember napját
elindítják.
Váratlanul elkap az ásítás, ahogy lelépek a járdáról a kórház
előtt, és átmegyek az utca másik oldalára. Előhúzom a
telefonomat a farmerzsebemből, hogy megnézzem az időt, de
azt veszem észre, hogy nemcsak egy üzenetről maradtam le az
illusztris Cleótól, hanem egy egész csevegésfolyamról, amely
tovább taglalja, mit csináltak a fivéreim tegnap este.

C: Néha, ha szerencsénk van, az élet ad egy második

esélyt, amely arra emlékeztet minket, hogy milyen jó
 volt első alkalommal.

Ha nem ez a leghomályosabb spirituális szarság, amit valaha

olvastam, akkor nem tudom, mi az. Tudom, hogy próbál
belecsalni valamibe, valószínűleg azon pörög, hogy
megpróbálja beadni nekem az egyik furcsa jóslatát, de nem
veszem be.
Az igazat megvallva nem is tudom, mit válaszolnék, ha lenne
energiám, de most úgy döntök, hogy hagyom, és inkább
megnyitom azt a csevegést, amely további részleteket árul el a
testvéreim svindlijeiről.

Thatch: Yo, Remy, mind azon gondolkozunk, hol a

faszban vagy. Mi a fene, ember? Komolyan, ajánlom,
hogy legyen valami jó indokod, valami király dolog,
például hogy érdekes módon csöcsöt növesztettél,
különben naaagyon pipa leszek, tesó.

Szemmel láthatólag Thatcher Kelly kezdte a csevegést, és

körülbelül tíz perccel azután, hogy nem válaszoltam, a
beszélgetés úgy folytatódott, mintha benne sem lettem volna.

Thatch: Komolyan. Hol van a tesótok?

Jude: Ha én azt tudnám!

Ty: Nyilván úgy döntött, hogy egy kis seggfej lesz ma

este.
 Wes: Gondolom, le kellene mondanunk a pókerestet,
és hazamenni.

Ezen szinte röhögnöm kell. Nyilván teljesen lefárasztotta a

sógoromat a stressz, hogy a húgommal kellett egész nap
kertészkednie, aminek valószínűleg csak növénypusztulás lesz
a vége.

Thatch: Nem mondjuk le.

Kline: Én is inkább passzolnám. Georgiával már

megnéztünk két évadot a Trónok Harcából, és erős a
gyanúm, hogy ő titkon már belekezdett a
harmadikba ma este, miután a lányok lefeküdtek.

Kline Brooks is Wes egyik legjobb barátja, és a Winslow család

jó haverja lett. Viszont az állandó jelenléte már inkább választás
kérdése, mivel ő az egyik legkedvesebb, legnyugisabb fickó a
csapatban. Ellentétben Thatchcsel, aki csak arra vállalkozik,
hogy pénzt csinál az életedből.

Wes: Jó. Akkor eldőlt. Menjetek haza! Én is megyek.

Thatch: Pöcsfejek vagytok.

Wes: Mondja az, aki üzenget, ahelyett, hogy osztaná

a kurva lapokat.

Jude: El se hiszem, hogy rávettél, hogy egész este

cseteljünk, Thatch. Ez a legröhejesebb dolog, amit
valaha csináltam, és hidd el, ez nagy szó.

Thatch: Figyelj, ha te akarod megmondani Cassie-

nek, hogy fújja fel a nincs zajongás szabályát, hajrá.
Én szeretem a golyóimat ott, ahol vannak.

Ty: Haver, te félsz a feleségedtől. Ezt tudod, ugye?

Wes: Őszintén, én nem hibáztatom érte. Én is félek

tőle egy kicsit.

Kline: Én is.

Thatch: Tudtam, hogy okkal szeretem ezeket a

támogató idiótákat. Na de, pötyögjetek kicsit
halkabban, jó? Kevesebb agresszióval a
hüvelykujjatokban. Amint Remy ideér, játszhatunk,
ennyi csetelés helyett.

Flynn: Nem jön.

Thatch: Mi van? Beszéltél vele?

Flynn: Nem.

Ty: Nem fogok hazudni, engem nagyon untattok,

srácok.
Jude: Engem is, tesó. Engem is.

Wes: Ja, én lépek. Szevasztok!

Thatch: Az istenit, Wes! El ne merj menni!

Kline: Ha Wes leléphet, akkor én is.

Thatch: BASSZÁTOK MEG, SRÁCOK! VISSZAVONOM

AZ ELŐBBIT. NEM VAGYTOK TÁMOGATÓK
SEMENNYIRE.

Jude: Szent szar, tényleg elmentek.

Ty: Szerintem nekünk is menni kéne. Egy rohadt

bárba, ahol ihatok valamit. Vagy ez, vagy
hazamegyek a gyönyörű asszonyomhoz.

Jude: Támogatom. Vagy egy bárba, vagy

hazamegyek Sophie-hoz. Nincs köztes megoldás.

Thatch: A Harryʼsbe?

Flynn: Nem.

Ty: ERRŐL BESZÉLEK!

Jude: IGEEEN

Thatch: A többség dönt, Flynn. Úgy tűnik, a

 Harryʼsbe mentek.

Flynn: Faszom.

Az üzenetek ezután két órára kísérteties módon elhallgatnak,

majd egyértelművé válik a lejtmenet.

Thatch: Cass marha pipa lesz rám. Ty, te hülye vagy.

Nagyon utállak.

Ty: imácc engem tesa. tequila!

Jude: Részeg vagy!

Thach: NEM TE VAGY RESZEG.

Jude: Igenis urammm!

Ty: HAHAHAsd.

Thatch: Menem kel. Cass jön értem. Nagyin durca.

Jude: bébi ne menjé

Thatch: csö skacik szeretlek titteket

Flynn: Utállak mindannyiótokat.

Jézusom, a testvéreim – és Thatch – nagyon jókedvükben

vannak.
 A szememet forgatom, de mosolyogva írok egy olyan
egyszerű üzenetet, hogy az szinte már bűn ebben a folyamban.
De biztos vagyok benne, hogy elnézik ezt nekem. A mai
események után az agyam nem éppen az optimális szinten
működik.
Amint hazaérek, és a fejem a párnára zuhan, azt képzelem
majd, csak néhány másodperc lesz, és kidőlök a következő
tizenkét órára.
A metrókocsi sikoltozva megáll az állomásomon, nekem
pedig emberfeletti erőt kell használnom, hogy felemelkedjek az
ülésből, és kivonszoljam kimerült testemet az ajtón és fel a
lépcsőn. Csak kevesen szállnak le velem, akik előző éjszaka
kicsit túl keményen buliztak.
Csak két háztömbnyire vagyok az épületemtől – amit most
már úgy is lehet nevezni, hogy az élet csodájává változott bűn
helyszíne. Egy részem tudja, hogy őrült vagyok, amiért ezen a
ponton megkockáztatom, hogy megint liftben utazzak, de a
tizenkét emeletnyi lépcső túl sok erőfeszítés ilyen hullafáradtan.
Ráadásul a kórház liftje sem hagyott cserben. Lehet, elértem a
kvótát.
De ha esetleg megáll, akkor megáll. Összekuporodom a
padlón, és alszom.
A lift csilingelve megérkezik, és belépek ugyanabba a fülkébe,
amelyikben tegnap délután is voltam. Nem ez az, amelyikben
Maria szült, de az emlék mégis letaglóz. Egyszerre olyan érzés,
mintha csak néhány pillanattal ezelőtt lett volna és egy élet telt
volna el azóta.
Melegséghullám söpör át a mellkasomban, ahogy
visszaemlékszem, milyen erős volt. Bátor. Eltökélt. Nem
mindennap néz szembe egy nő akkora akadályokkal, mint ő, de
még ritkább, hogy olyan méltósággal és bájjal teszik, mint ő.
Esküszöm, hogy ő a legerősebb nő, akit ismerek. Pedig egy
nyavalyás Winslow vagyok. Rengeteg pokolian erős nőt
ismerek.
Bárcsak ez eszembe jutott volna a kórházban – bárcsak észnél
lettem volna annyira, hogy elmondjam neki, mennyire felnézek
rá azért, amit ebben az épületben csinált! Amivel mindennap
foglalkozik, a gyásza ellenére, amely tudom, hogy megviseli.
Szinte szürreális, hogy a lift megérkezik az emeletemre, és
kinyílik, én pedig hosszan magam mögé pillantva kilépek. Nem
tudom, hogy a rövid út a lakásomig valaha is ugyanolyan érzés
lesz-e ezentúl.
Hiszen szent szar! Világra segítettem egy babát! Mint
MacGyver vagy Chuck Norris vagy a francos Superman!
Azt hinné az ember, hogy teljesen becsináltam volna, de nem
is tudom, láttam, milyen erős volt Maria abban a pillanatban, és
éreztem annak megrendítő hatását, amit éppen együtt éltünk át,
egyszerűen… nem lehettem más, mint az a férfi, akit
megérdemel, hogy mellette legyen.
Gyors séta a folyosón, elfordítom a kulcsomat, és máris a
lakásom biztonságában vagyok. Tágas – New Yorkhoz és az
agglegénységhez képest is –, de ez az egyetlen hely, ami jól illik
hozzám. Stílusában nagyon hagyományos, nagyon régi New
York-os, és éppen annyira sznob, hogy büszke legyek mindenre,
amit elértem.
Hülyeség, tényleg, de néha ez a lakás arra emlékeztet, hogy az
életem nem hiábavaló. Annyira más, mint ami lehetett volna, de
mégis, elevenek az emlékek, Lexi első lépései a plafonig érő
ablakok előtt, Ty és Jude verekedése, amikor kiderült, hogy
mindketten ugyanazzal a nővel mentek randizni pár évvel
ezelőtt.
Ez ad otthont számos családi karácsonyi vacsorának, és adott
menedéket a részeg, rendetlen öcséimnek már több
alkalommal. Ezen az ajtón kopogtatott a húgom az éjszaka
közepén, amikor nem tudta, hogy nyugtassa meg Lexit
négyéves korában – abban az évben, amikor nem hagyta abba a
sírást.
Ez a lakás visszhangzik a másfél évtizeddel ezelőtti
döntésemtől. Nekem a családom a mindenem. Ők minden,
amire szükségem van. És hosszú ideig, a semmirekellő apánk
több évtizedes hiánya miatt, rám is szükségük volt.
Most viszont nagyon csendes. Nincs babasírás, nincs
rendetlenség, amit el kell takarítani, nincs kiről gondoskodni.
Furcsa érzés – szinte valóban hátborzongató –, és nem tudok
rájönni, miért. Tegnap reggel, amikor elmentem, úgy éreztem,
hogy a falak szilárdak, a tér otthonos. De jelenleg olyan érzés,
mintha hátrálnának, egy szakadékba vagy egy űrbe nyílnának,
anélkül, hogy bármi kitöltené.
A húgom már házas, a férje jó ember, és az unokahúgom,
Lexi már túl van azon, hogy a szórakozáson kívül sok minden
másban szüksége legyen Remy nagybátyjára. Még a három
öcsém is felnőtt és megállapodott.
Most már más, más a szerepem az életükben. És gondolom,
ennek a lakásnak a szerepe és az itteni emlékek is
megváltoznak.
Ledobom a szakadt és koszos fehér pólómat, kinyitom a
szekrény ajtaját a konyhában, és beledobom a kukába.
Szerintem ezen a ponton már nem lehet megmenteni.
De mielőtt visszacsuknám a szekrényt, valami a gyomromba
vág, és megállít. Benyúlok a szemetesbe, kiveszem, megrázom,
és inkább a mosókonyhába dobom.
Nem tudom, miért, de szinte rossz érzés megszabadulni tőle.
Kihalászom a telefonomat a zsebemből, és lefelé görgetem a
névjegyeimet Maria számáig.
Annyira szeretném megkérdezni, hogy van, de utálnám
felébreszteni, amikor végre tudna kicsit pihenni.
Még fél percig várakozom, mielőtt rájövök, hogy végig
tudtam a választ. Mindazok után, amin az elmúlt huszonnégy
órában együtt keresztülmentünk, a fene egye meg, nem
hagyom Mariát kételkedni. Tudatnom kell vele, hogy bármikor
számíthat rám.
Ezt bepötyögöm a telefonomba, és megnyomom a küldést.
 TÍZ

Maria

Remy üzenetét bámulom, és úgy érzem, hogy már századszorra

olvasom a szavait.

Remy: Köszönöm, hogy részese lehettem ennek az

eseménynek, Ri, akár volt beleszólásod, akár nem.
Egész hátralévő életemben emlékezni fogok erre. U.i.:
Ne felejtsd el megcsörgetni ezt a számot, ha és
amikor szükséged van rám – vagy ha csak dumálni
szeretnél. Mindig itt vagyok.

Istenem, annyira rohadtul kedves, olyan figyelmes, olyan…

Remy.
Még ennyi év után is ugyanaz az édes pasi, akitől a
tinédzserkori szívem elnehezült.
Persze most már keményebb, hallani sem akar olyan
dolgokról, mint a házasság és a kapcsolatok, de mélyen legbelül
nem igazán változott.
Őszintén nem tudom, hogy született volna meg Izzy, ha Remy
nincs ott. Persze jó lett volna kórházban világra hozni, ahol
lehetett volna azt a nyamvadt epidurális érzéstelenítést
használni, és nem kellett volna úgy éreznem, mintha a
hüvelyem felgyulladt volna, és átkozott ágyúnak használnák, de
akkor a szülés élményét… egyedül éltem volna át.
És akkor milliószor nehezebb lett volna.
Természetesen vannak barátaim és ismerőseim a városban,
de beülni egy italra vagy vacsorázni nem egyenlő azzal, hogy
azt akarom, valaki szemtanúja legyen, amikor kinyomok egy
babát a micsodámból.
Nincs senki, aki helyettesíthetné anyámat és a húgomat. Ők
ketten lettek volna az egyetlenek, akiket magam mellett
akartam volna, amikor megszülöm Izzyt.
Szerencsére ott volt neked Remy.
Küzdök magammal, vajon válaszoljak-e neki.
Beírok legalább tíz különböző szöveget, de végül mindegyiket
kitörlöm küldés előtt.
Egyszerűen csak… Nem tudom… Nem érzem helyesnek, hogy
belerángatom az őrült bonyodalmaim hálójába. Olyan, mintha
kihasználnám a kedvességét, vagy ilyesmi.
– Kopp, kopp. – Lágy női hangra leszek figyelmes, és az ajtó
felé nézve új arcot látok halványkék nővérruhában.
– Jó reggelt! Christina vagyok. Én leszek ma az ápolónője –
üdvözöl a nappalos nővér, ahogy belép a szobába. Letörli Deb
nevét a tábláról, és az üres helyre felírja a sajátját. – Hogy érzi
magát?
– Ahhoz képest, hogy egy liftben szültem tegnap délután, azt
hiszem, egészen jól – válaszolom neki sokatmondó mosollyal,
mire nevet.
– Jó kis vad szülés volt, igaz?
– Elképzelhető, hogy minden alkalommal kisebb PTSD-vel kell
majd megküzdenem, amikor beszállok egy liftbe.
– Hölgyem, egy liftben szülte meg a gyerekét, egy áramszünet
kellős közepén, a nyár egyik legforróbb napján. Epidurális
érzéstelenítés nélkül. Hivatalosan is a hősöm. – Christina rám
kacsint, és mosolyog, mielőtt odasétálna Izzyhez, aki jelenleg a
kórházi mózeskosárban fekszik. – És gondoljon csak bele, egy
nap, amikor ez a kis hölgy nagyobb lesz, elmondhatja neki,
mennyi fájdalmat okozott az anyukájának.
– Na igen – felelem, és lenyelem a hirtelen feltörő
érzelemhullámot, ami a torkomat szorongatja.
Az anyukájának. Jóban, rosszban és más lehetőség híján, én
vagyok az anyukája.
Aztán olyan okból, amit csak egy újszülött érthet meg, Izzy ezt
jelzésnek veszi, hogy elkezdjen sírni.
– Ó-ó, úgy látszik, neki is van mondanivalója a születésével
kapcsolatban – álmélkodik Christina, miközben ellenőrzi, nem
koszos-e Izzy pelenkája. – Kis barátnőm, hadd mondjam el, az
anyukád nagyon erős nő.
Bárcsak olyan erősnek érezném magam, mint amilyennek
Christina gondol! Őszintén szólva többnyire csak úgy érzem,
hogy próbálok túlélni. Próbálok nem kudarcot vallani.
– Azt hiszem, éhes lehet – mondom a nővérnek, miután
tájékoztat, hogy Izzy pelenkája meglepően tiszta és száraz. – De
nehezen tudom mellre tenni.
Ha valamiben a húgom hihetetlenül hajthatatlan volt, az a
szoptatás. Még azt is tervezte, hogy gyógyszert szed, annak
reményében, hogy serkentse a tejtermelését, és ő tudja etetni.
A pokolba is, amikor még csak nyolchetes terhes voltam, már
akkor próbált rávenni, hogy lefejjem az anyatejemet, ha a saját
tejellátását nem lehet előidézni.
Isabella mindenből a legjobbat akarta Izzynek. A legjobb
táplálék- és tápanyagforrást. A legjobb gyerekorvost. A legjobb
iskolákat. Oliverrel még arra is készültek, hogy átalakítsák a
munkabeosztásukat, hogy soha ne kelljen bébiszittert
fogadniuk.
Istenem, remélem, tudom teljesíteni a húgom kívánságait.
– Szeretné, hogy segítsek? – ajánlja fel Christina, én pedig
színpadiasan bólintok.
– Nagyon hálás lennék.
A nővér felemeli Izzyt a mózeskosárból, én pedig még egyszer
a kezemben szorongatott mobilomra pillantok. Remy üzenete
még mindig olvasható a képernyőn.
Aztán a felém közeledő, síró csecsemő gyorsan átveszi a
prioritást.
Aminek, azt hiszem, így is kell lennie. És bár egy részem
élvezné Remy segítségét, tudom, mit kell tennem.
Mostantól csak Izzy és én leszünk.
 TIZENEGY

Szombat, október 5.

Maria

Amikor körülbelül hét hónapos terhes voltam Izzyvel,

megnéztem egy dokumentumfilmet, amelyben egy
negyvenéves nő lefutotta a maratont, egy héttel a hathetes
szülés utáni vizsgálatot követően, a babájával a babakocsiban.
Olyan könnyűnek tűnt. Mint aki már teljesen meggyógyult, és
annyira élte az egész anyaságot, hogy volt ideje beilleszteni a 42
kilométert a napirendjébe.
Ezt látva naivan azt hittem, hogy én is ugyanolyan fitt és erős
leszek, mint ő, amikor elérek ide. Mintha a hathetes szülés utáni
vizsgálatom valami nagy jelentőségű alkalom lenne, amikor
győztesnek érzhetem magam.
Ezért is gondoltam, hogy be tudom ütemezni a vizsgálatot dr.
Maddox szombati rendelésébe, azon a napon, amikor egy új
ügyféllel is találkozom, és mindezt valahogyan hatalmas
mosollyal és boldog babával zsonglőrködve.
Ha-ha. Nagyon vicces vagyok. És most már tudom, hogy a nő
a dokumentumfilmből vagy pszichopata, vagy robot.
– Minden rendben, édes kislányom – mondom Izzynek, de az
ordítása csak még hangosabb lesz, és átütő hullámokban
verődik vissza a kicsi vizsgálószoba falairól.
Számára? A legteljesebb mértékben sincs minden rendben.
Nyilvánvalóan semmi sincs most rendben Izzy kicsi életében.
A sírása egyre hangosabb lesz, én pedig magam köré húzom a
vékony papírruhát, és próbálom a helyén tartani a jobb
kezemmel, miközben a ballal előre-hátra billegtetem a
babakocsiját.
Izzy mindennap nyűgös volt ilyentájt az elmúlt néhány
napban, és nem számít, mit teszek, sosem tudom, hogy
vigasztaljam meg.
Ahh, bárcsak tudnám, mi zaklatja fel!
Egyre gyorsabban ringatom a babakocsit, amíg a sírásában a
csuklás kevésbé remegős nem lesz, majd újra az órára pillantok.
Az orvos nyilván csúszásban van ma délelőtt, és mivel nekem
nagyon sűrű a napirendem, már csak ez hiányzott.
Izzy cumija leesik mellé, én pedig villámgyorsan megfogom,
és visszanyomom a szájába. Szempillái annyira rebegnek, hogy
tudom, hamarosan elalszik. Nagy segítség lenne, ha ez minél
hamarabb bekövetkezne, mivel anélkül szeretném széttárni a
lábamat az orvosomnak, hogy közben a babát tartom. Aztán át
akarom szelni a várost, és a találkozót anélkül lebonyolítani,
hogy Izzy bömbölő hangját túlkiabálva igyekezzek elmondani
az ügyfelemnek, hogy „A parketták eredetiek!”.
Nagyokat pislog, én pedig figyelmeztetem magam, hogy ne
rázzam még buzgóbban a kocsiját. Találni valamit, ami működik
a babánál, az olyan, mint találni valamit, ami működik a
szexben. Ne csináld gyorsabban, ne csináld durvábban, ne
változtass a ritmuson – egy rohadt izmot se mozgass, amelyik
eddig nem mozgott.
És mit tudsz te a szexről manapság? Csupán évmilliárdok teltek
el az utolsó óta.
Hallom, hogy az orvos a nővérrel beszélget az ajtó mögött, és
a fogamat csikorgatva fohászkodom az univerzumhoz. Kérlek,
könyörgök. Olyan csendesen jöjjenek be ebbe a szobába,
amennyire csak tudnak! Mint a templomi egerek a pap
prédikációja közepén, Szűz Máriával az oltáron.
Miközben dr. Maddox és az asszisztense folytatja a csevegést
egy új előkelő japán étteremről a SoHóban, rá akarom venni
Izzyt, hogy merüljön el álomországban. Oda-vissza, előre-hátra,
nézem, ahogy a feszültség végül nyöszörgő sóhajjal távozik
aprócska testéből. Még csak az alvás kezdeti szakaszában van,
de tanúsíthatom, hogy ki fog dőlni – tegnap egész éjjel együtt
buliztunk –, és testének szükségletei hamarosan átveszik a
hatalmat. Legalábbis remélem. Nagyon-nagyon remélem.
Végül kopogtatnak az ajtón, csak két gyors koppanás, aztán
kinyílik az ajtó, és mindez Izzy felébresztése nélkül történik.
Köszönöm! Visszahelyezkedem a vizsgálóasztalra, és
megigazítom a ruhámat – a szerénység ezen gyakorlatát nem
igazán tudom értelmezni, tekintve, hogy ennek a vizsgálatnak
az a célja, hogy a doki a lábam között matasson kicsit.
– Üdvözlöm, Maria. – Kedves a mosolya. – Hogy érzi magát?
Halkan és lágyan beszélek – remélem, hogy az orvosi
diplomája segít neki megérteni ezt a jelet –, és a legjobb
tudásom szerint válaszolok. – Remekül, dr. Maddox. Úgy értem,
fáradtan, persze, de nagyszerűen. Minden szuper. Remekül
vagyok. Izzy remekül van. Remekül vagyunk.
Hűha, Ri, azért ne áradozz.
Dr. Maddox szemöldöke azonnal összeugrik, én pedig nem
hibáztatom érte. Nagyjából olyan magabiztosnak tűnhetek a
hogylétemet illetően, mintha egy operációra készülnék, csupán
egy tízperces YouTube-videós képzés után.
– Továbbra is szoptat?
Áu, ez fájt! Még csak két kérdés hangzott el, de máris egy
katasztrófának érzem magam.
– Ööö… megpróbáltam, de… hát igen, tápszerre kellett
váltanom.
A megpróbáltam enyhe kifejezés. Miután a kórházban töltött
első naptól kezdve problémáim voltak Izzy szopási reflexével, a
hazaengedés után is próbálkoztam. Még három különböző
szoptatási tanácsadót és magánápolókat is hívtam, hogy otthon
segítsenek, de a szoptatás csak rengeteg stresszt, könnyeket és
fájó mellbimbót eredményezett.
Továbbra is utálom, hogy nem megy, mivel tudom, mennyire
fontos volt a húgomnak.
– Hadd találjam ki, szopásireflex-gondok?
– Ráadásul a tejtermelésem sem volt éppen rózsás –
panaszkodom. – Pedig addig fejtem, amíg a bimbóm már
vérzett, de csak levegő jött.
– Nos, rendben van. – Dr. Maddox próbál megnyugtatni. – Az a
legfontosabb, Maria, hogy a kisbabája egyen. – Az édesdeden
alvó Izzyre pillant, majd rám mosolyog. – És elnézve ezt az
aranyos, pirospozsgás pofit, azt kell mondjam, jó munkát végez.
Jó munkát? Ha-ha. Ha értékelnem kellene magam, azt
mondanám, hogy küzdök a világ legsilányabb anyukája címért.
– És mi a helyzet a pihenéssel? Tud aludni?
– Ööö… – nevetek idegesen. Ez egy komoly kérdés?
Mosolya lekonyul. – A pihenés nagyon lényeges a szülés utáni
regenerációban, Maria. Tudom, hogy kemény tud lenni…
Kemény tud lenni? Látott már valaha csecsemőt?
– De a szülés utáni első hat hét nem csak a babával való
kötődésről szól. Az anya tényleges testi felépüléséről is szól. És
bár hihetetlenül egészséges volt a terhessége előtt, és megőrizte
ezt az egészségi állapotát a várandóssága alatt is, előrehaladott
korú anyának számít. Pihennie kell, Maria.
Így mondja szépen, hogy öreg vagyok.
Majdnem mesélek neki a negyvenvalahány éves
dokumentumfilmes nőről, aki naponta tizenhat kilométert
futott a szülés utáni harmadik héttől. Bizonyára az ő „öreg”
teste sem pihent annyit.
– Hát… megteszem, amit tudok.
– El tud szabadulni a munkából egy hosszabb időre? – kérdezi,
majd elkezd gépelni az iPadjén. – Tapasztalatok alapján, azt
hiszem, bölcs dolog lenne.
Összerezzenek. Hogy a fenébe mondom meg neki, hogy már
vissza is mentem a munkába… két hete?
Még ha akartam volna is szülési szabadságra menni, nem volt
választási lehetőségem. A húgom és Oliver segítsége nélkül a
The Baros Group vezetése egyedül az én kezemben van,
ráadásul tömérdek sok ügyfelünk van, akik nem hajlandók
kivárni, amíg „felépülök”. Arról nem is beszélve, hogy a felvett
ügynökök még csak most tanulnak be. Nem állnak készen arra,
hogy bedobjam őket az ingatlanpiac cápákkal teli vizébe,
különben mészárlás lesz.
Érti az arckifejezésemet, így már nem is kell mondanom
semmit.
– Jaj, Maria – szid le halkan, én pedig lenézek a lábamat borító
papírköpenyre, hogy babrálhassam. Megint felsóhajt, és ez a
legfurcsább érzéssel tölt el. Amennyire megszid,
bosszankodnom kellene. Megbántottnak kellene éreznem
magam, és jogosan.
De mélyen belül tudom, hogy igaza van. Hogy amit csinálok,
az hosszú távon nem fenntartható. Csak még nem jöttem rá a
megoldásra.
– Semmi esetre sem fogom megkérdezni, mikor ment vissza
dolgozni, mert az az érzésem, nem tetszene a válasz, de egyet
mondjon meg, felvett egy bébiszittert, ugye? Talán még egy
magánápolót is, hogy átvegyen néhány éjszakát?
A szoptatásban már elbuktam. Semmiképp sem fogom
figyelmen kívül hagyni Isabella kívánságát a bébiszitterekkel
kapcsolatban.
– Olyan választ szeretne, amitől boldog lesz vagy… – mondom
kínomban, dr. Maddox száját pedig olyan nevetés hagyja el,
amely nem a humoromat díjazza.
– Mit tegyek magával?
Na ez, dr. Maddox, egy remek kérdés. Ezt naponta százszor én
is felteszem magamnak és Izzynek.
– Tudja, mit? – mondja végül, és úgy fordul a kis székével,
hogy felnézzen rám, és ne tudjam kikerülni a tekintetét. – A
vizsgálat után hozok magának néhány telefonszámot támogató
csoportokhoz. Friss anyukának lenni nehéz, de még nehezebb,
ha egyedül és segítség nélkül csinálja. – Az utolsó szavakat erős
hangsúllyal mondja. – Az első gyerekem születése után én is
jártam egy ilyenbe, úgyhogy megnyugodhat, nem küldöm
szektába, vagy ilyesmi.
Hálásan mosolygok.
– Rendben.
– De fontolja meg a bébiszittert, meg hogy másoktól segítséget
fogad el, rendben? Barátoktól, családtagoktól, bárkitől, aki
segítő kezet nyújt. És higgye el, van valaki, aki éppen erre vár.
Majdnem visítva felröhögök. Biztos vagyok benne, hogy ez a
magány hangszíne.
Azonban van valaki, aki egy szempillantás alatt segítene…
Atyaég, ő már így is eleget tett. Hacsak nem az őrület szélén
vagyok, nem vagyok hajlandó ezt rázúdítani.
– Kérni fogok segítséget. Szerzek segítséget – hazudom, mert
tudom, hogy ez az egyetlen, ami után el fog engedni Izzyvel.
Erős a késztetés, hogy az órámra pillantsak, és ellenőrizzem,
mennyi időm van a bemutatóig, de nem merem. Nincs
szükségem arra, hogy a szülés utáni rendőrség bedugjon
valahova egy kórterembe, és elrontson egy potenciális ötmillió
dolláros üzletet.
Tüzetesen vizslat, mintha tudná, hogy orbitálisat hazudtam.
Aztán rám mosolyog, de ezúttal szomorú éllel a kifejezésében.
– Jól van, Maria. Csússzon le az asztal végére, és essünk túl a
mókán, rendben?
 Hát persze, ez nagyszerű lesz.

– Ó, Izzy, kérlek – könyörgöm. – Ez egy lakás az Ötödik

sugárúton, édesem. Nem sírhatsz az Ötödik sugárút miatt. Ez
olyan, mint egy szabály.
Az angyalarcú kislányom ettől csak még jobban sír, és
kétségbeesésemben hülyeségeket beszélek. Azt sem tudom, mit
mondok. Csak szükségem van valamire, amibe belemerülök.
– Veszek neked egy pár Jimmy Choost és Chanelt meg ó, ó,
Louboutint is. Mindenki szereti a piros talpat!
Izzy sírása felerősödik, és a babakocsit egy épület falához
irányítom, ahol biztonságosan kivonom őt a manhattani
gyalogosforgalom nyüzsgéséből. Kissé megnyugszik, de az első
megkönnyebbülés után a sírása újra felhangzik.
Úgy érzem, megbolondulok, üvöltése szurkáló fájdalma szinte
elegendő, hogy lehúzzon a mélybe. Fuldoklom. Elbukom.
Könnycsepp jelenik meg a szemem sarkában, és zokogás
szorongatja a torkomat.
Meg szeretném tenni a húgomért, és úgy szeretném, ahogy ő
akarta. Segítség nélkül és az anyai türelem szeretetével.
De én nem vagyok Isabella, és fogalmam sincs, mit csinálok. Ő
természetes volt, egy istennő. Én csak azt tudom, hogy soha
nem találsz normális kétszobás lakást Uptownban egymillió
alatt.
Izzy szundija, ami a rendelőben kezdődött, nem tartott sokáig,
és ha nem kezdem el szedni a lábamat hamarosan, nem sétálom
le ezt a két háztömböt úgy, hogy időben odaérjek a bemutatóra
Downfellerékkel.
Remek a lista, remek helyen, pokolian sok pénzt megér. De
valami azt súgja, még ha időben oda is érek, soha nem fogom
megnyerni őket egy síró babával a karomban. Rendkívül
válogatósak és igényesek, és több mint egy évbe telt meggyőzni
őket, hogy csatlakozzanak a csapatunkhoz.
Úgy érzem, mintha a föld szétporladna a talpam alatt, de Izzy
édes, kétségbeesett arcocskájára pillantva meghozom a döntést.
Lemondom a mai bemutatót. Inkább hazamegyek, és
gondoskodom a kislányomról, még ha ez kicsit rossz fényt is vet
a vállalkozásomra.

Gyors, de remélhetőleg profi üzenetet küldök

Downfelleréknek: Nagyon sajnálom, hogy az utolsó
pillanatban szólok, de családi vészhelyzet adódott,
és át kell tennem a találkozót egy másik időpontra.
Biztosítom Önöket, hogy ez egy egyszeri alkalom, és
nem így intézem az üzleteket. Tudom, hogy nagyon
szeretnének felkerülni a listára, ezért egyezzünk meg
egy másik időpontban e hét másik napján.

Figyelmen kívül hagyom a számtalan üzenetet és e-mailt a

munkatársaimtól, visszateszem a mobilomat a táskámba,
kiveszem Izzyt a babakocsiból, és a vállamra veszem, a
megnyugtató ölelésben reménykedve, miközben arra
koncentrálok, hogy hazajussunk.
Izzy egyre hevesebben és hevesebben sír, mialatt
átverekszem magam New York turistatömegén. Mindenki
másnak zsúfolt és fullasztó, de szerencsére Izzy visítozó sírása
miatt mindenki elég széles ösvényt hagy nekem.
Jaj, Izzy, kicsim… mi a csudát fogunk mi csinálni, te meg én?
 TIZENKETTŐ

Remy

Belekortyolok a napi első sörömbe, majd a Miss Cleótól érkezett

új üzenetet bámulom.

C: A bizonytalansággal nincs baj, ha az azt jelenti,

hogy a lehetőségek végtelennek érződnek.

Én: A befektetési portfóliód sziklaszilárd, Cleo.

Továbbra is alacsony-közepes kockázat egyenletes
növekedés mellett. Nem kell bizonytalannak lenned.
Hidd el!

Egyértelműen tudom, hogy nem a portfóliójáról beszél, de

nem tudok nem játszani vele.

C: Tudod, hogy nem én vagyok bizonytalan,

Remington. Csak ne feledd, a bizonytalanság jó
dolog is lehet, ha az azt jelenti, hogy nyitottan állsz
az elkövetkezők előtt.
 Én: Nem biztos, de úgy érzem, egy olyan beszélgetést
próbálsz elindítani, amit tabunak neveztünk (már
vagy egymilliárdszor).

Azt hinné az ember, hogy tizennégy év után már feladta, hogy

jósnősködjön nekem, de úgy tűnik, a régi szokások nehezen
múlnak.

C: Fogalmam sincs, miről beszélsz, kedvesem.

Én: Nem kellene tudnod? Hiszen te VAGY a médium.

C: Ja, igaz. Azt hiszem, elfelejtettem. Köszönöm az

emlékeztetést!

Én: Nagyon vicces.

C: ;) Szép napot, Remington!

Félig nevetve, félig morogva visszacsúsztatom a mobilom a

zsebembe, és kinézek Wes és Winnie házának kertjére. A
szemem azonnal kiszúrja az üresen álló földhalmot a távoli jobb
sarokban, amely egy kis fészer mellett van a zárt kerítésen
belül.
Mintha egy újabb zöldségeskert is kimúlt volna.
Magamban mosolygok, majd visszafordulok a családom felé,
az egész Winslow klán megint együtt van egy szombat délutáni
sütögetésen. Mivel a Mavericks hazai pályán játszik ezen a
héten, Wes és Winnie meghívott bennünket.
 Lexi betesz egy zenét a telefonjáról, egy partiszámot,
amelynek a nevét a világon mindenki ismeri, Howard pedig
nem habozik, feláll a helyéről, és vidáman tapsol.
– Ó, igen! Ezt ismerem!
– Ez az, Howard! – szurkol neki Jude, jobb kezében sör, bal
karja pedig a felesége, Sophie válla köré fonva.
Anyám barátja már nemcsak az ő és a legkisebb öcsém,
hanem az egész család figyelmét is felkeltette. Brad bácsi és Wes
a grill melletti helyükről vigyorognak. Paula néni, anya és
Winnie a teraszról kuncognak. Ty szórakozottan áll Rachel
mögött, átkarolva a derekát. Flynn és Daisy egymás mellett
állnak, és mindketten a csípőjükön tartanak egy-egy nyolc
hónapos ikert – Rydert Flynn, Romant pedig Daisy.
Én Lexi mellé megyek, miközben továbbra is az ismerős zenét
játssza le a telefonjáról.
Az unokaöcséim kacagnak és pufók kis kezükkel tapsolnak,
miközben Howard körbelendíti a csípőjét, és kilencven fokot
fordulva ugrándozik. Már nem kell sok táncmozdulat, hogy
mindenki heves nevetésben törjön ki, Winnie pedig el sem
tudja rejteni a hírhedt malachorkantását.
Soha nem gondoltam, hogy egy hetvenes évei elején járó férfi
így ismeri a Macarenát, de ahogy az anyámnak való udvarlása
során megtudtam az utóbbi néhány hónapban, Howard Sulken
tele van meglepetésekkel.
Howard vádliig érő zokniban, fehér New Balance cipőben,
betűrt pólóban és farmer rövidnadrágban az „apa”
megtestesítője. Valóban ironikus, hogy egy férfi, aki életét eddig
gyerek nélkül töltötte, ilyen jól beilleszkedett egy ötgyermekes
családba. Viszont jól bánik az anyánkkal, őrületesen vicces, és
még soha nem találkoztam olyannal, aki annyira elfogadtatja a
stílusát, mint ő.
Nem tudom nem kedvelni a fickót. Életemben először érzem
azt, hogy van valaki, aki vigyáz anyára. Az ég tudja, hogy Wendy
Winslow határozottan megérdemelte volna ezt sokkal
korábban az életében, de hálás vagyok, hogy végül így lett.
Amint a dal véget ér, a jó öreg Howard színpadiasan
meghajol, körülötte pedig tapsvihar tör ki.
– Köszönöm! Köszönöm! Itt leszek egész este!
– Yo, Howard! Csináld azt! Azt, amit az asszociációs szavakkal
csinálsz! – kiáltja Ty izgatottan, és nem is törődik azzal, hogy
tartózkodónak vagy elfogulatlannak tűnjön.
Ő, aki kezdetben olyan szkeptikus volt, hogy anyánk
randevúzzon valakivel, akivel az interneten találkozott, mint a
rendőr egy kóros hazudozó kihallgatásán, most éppen az
ellenkező módon viselkedik. Ha nem jegyezte volna el Rachelt,
azt hinném, hogy egyenesen Howardot fogja megkérni.
– Máris. – Howard, aki mindig szereti az embereket
szórakoztatni, bólint, és tenyerét összecsapva felkészül, mint
bármelyik jó apa tenné. – Kivel kezdjem?
– Remyvel – feleli Ty, és szarkasztikus, igazi-seggfej-vagyok
vigyort villant felém. – Egyértelműen Remyvel.
Majdnem hangosan felnyögök, de nagyon is jól tudom, hogy
az túlságos elégedettséget váltana ki a testvéremből. Inkább
megrándítom a vállam, keresztbe fonom a karom a mellkasom
előtt, és várakozva felhúzom a szemöldökömet.
– Bírom azt, aki készen áll. – Howard csettint az ujjával. – Oké,
Remy. A játék lényege, hogy a lehető leggyorsabban válaszolj.
Nincs idő gondolkodni. Nincs második esély. Egyszavas
kérdéseket fogok feltenni neked, és az első szóval kell
válaszolnod, ami eszedbe jut.
Bólintok.
– Igen egyszerűnek hangzik.
– Ha-ha! Ebben tévedsz, tesó! – kiabálja Ty a tölcsérré formált
kezei közül.
Komolyan? Mennyire lehet rossz egy egyszavas játék?
– Cipő? – kérdezi Howard.
Természetesen csak arra tudok gondolni, amit ki is mondok.
– New Balance.
Azonnal minden szem Howard lábára szegeződik, ő pedig jó
komikus, erre vigyorogva reagál, és úgy mozgatja az egyik New
Balance-szal borított lábát, mint egy modell.
– Csak 39,99 dollár a Shoe Carnivalban! – jelenti ki, én pedig
felnevetek.
– Szép. De az igazi kérdés, Howard, hogy egyet fizet, kettőt
kap akció volt?
– Ty-nak van a legnagyobb szája a Winslow családban? – vág
vissza, és úgy vigyorog rám, mint aki egészen biztosan tudja,
milyen a jó üzlet. – Természetesen egyet fizet, kettőt kap volt,
Remy. Ezekből a drágákból még egy ugyanilyen pár van a
szekrényben, csak arra várnak, hogy a jövőben használják.
– Ezt meg tudom erősíteni! – kiáltja anya széles mosollyal.
– Álljunk meg egy pillanatra! Nem nekem van a legnagyobb
szám a családban – próbál kontrázni Ty, de még a
menyasszonya, Rachel is úgy néz rá, mint egy hazudósra. – Oké,
jól van. Mindegy. De mit csinálsz, Howard? A játék lényege a
villámsebesség. Nem egyperces közbevetések, hogy cipőt
reklámozz!
Anya barátja csak vigyorog, aztán amikor találkozik a
tekintetünk, folytatja.
– Szórakozás?
– Család – válaszolom azonnal, mire Jude rögtön felröhög.
– Hát ez mennyire kurvára aranyos.
– Jude – kezdi anya rosszallani a nyelvezetét, majd Lexire
pillant, de amikor látja, hogy az unokájára ez nincs olyan
hatással, mint az anyukájára volt ennyi idős korában, csak
sóhajtva a fejét csóválja. Volt idő, amikor Lexi tájékoztatott
mindenkit, egy Winslow családi vacsora kellős közepén, hogy a
káromkodás az intelligencia jele, és Jude ezt azóta is a maga
javára fordítja.
Alapvetően még egy olyan erős nő is, mint Wendy Winslow,
belefárad abba, hogy legyőzze egy kamaszlány, akinek olyan IQ-
ja van, mint Einsteinnek.
Az ajkamba harapok, hogy elfojtsam a nevetést, és
visszafordulok Howardhoz, ahogy folytatja a játékot.
– Izgalom? – kérdezi, és belehelyezkedik egy jó kis régimódi
apuka pózba, vállszéles terpeszben, keresztbe font karral.
Maria. Ez az egyetlen szó, az egyetlen név, ami azonnal
eszembe jut – az, akiről egy cseppnyi fogalma sem lesz itt
senkinek, és nem is igen akarom megosztani senkivel. De a hat
héttel ezelőtti izgalom még mindig annyira friss, hogy ha elég
keményen próbálkoznék, meg tudnám győzni magam, hogy
tegnap történt.
 Aztán meg ez a másfél hónap reménykedés, hogy felhív, hogy
elfogadja a segítségemet, nem is telt el olyan gyorsan.
Egy tőle kapott üzeneten kívül, amikor hazament a
kórházból, és tudatta velem, hogy kiengedték őket és minden
rendben van – nem számít, hányszor próbáltam meg elérni
azóta –, teljes csend van, ha a Mariával való kommunikációról
van szó.
– Ööö… Rem? – Ty túlságosan szórakozott hangja ragadja meg
a figyelmemet. – Ismétlem, a játék neve gyors, tesó.
Nem érdekel, mit mond, körbenézek a családomon a kertben.
– Várjunk csak… hányszor vagyok én? Nem kéne váltanunk,
vagy valami?
– Jaaaj, baszki. – Jude idegesítően nevet. – Úgy tűnik, valaki ég.
Persze Ty csap le rá.
– A grill ég, tesó.
Mindkettő lepereg rólam, anyám csak sóhajtozik. Most már
több mint negyven éve próbálja megreformálni a mocskos
szájú, csipkelődő gyerekeit. Gondolom, mivel képtelenek
vagyunk megváltozni, éppen most adta fel.
– Hideg vagyok, mint a nyavalyás fagyi – vágok vissza. – Csak
azon gondolkodom, mikor csatlakozik be más.
Howard jobban megérti a kérdésemet, és
megnyugtatásképpen feltartja öt ujját.
– Mindenki öt kérdést kap. Aztán jön a következő játékos.
– És az izgalom minden másodperccel fokozódik, mintha a
hajón ülnél Gene Wilderrel a Charlie és a csokigyárban – szól
közbe Ty.
– Mi vagy te, a hajóút igazgatója? – kérdezem. – Próbálod
feltornászni az érdeklődést és a részvételt?
– Csak láttam élesben, tesó. Ennyi. Howard egy varázsló.
A fejem csóválva visszafordulok Howardhoz. Minél
gyorsabban vége lesz ennek, annál jobb. A többiek nagyobbik
része szeret a figyelem középpontjában lenni, én viszont nem.
– Izgalom? – ismétli meg a kérdést Howard.
Ezúttal ugyanannak a történetnek a titokzatosabb
változatával válaszolok, ami elsőként eszembe jutott.
– Áramszünet.
– Érdekes szóválasztás, Rem! – száll vissza a bekiabálással a
játékba Ty. – Emlékszem arra, amikor…
– Hadd szóljon, Howard! – Térdre kényszerítem Ty-t. Már
tudom, hogy ez a szó mit ébreszt fel az emlékeiben, de ez nem
jelenti azt, hogy reagálnom is kellene erre.
– Következő? – Anya barátja sebesen dobja be a kérdést.
Én is gyorsan replikázom.
– Jövő.
Howard szeme gonoszkodva csillan fel, ahogy megismétli a
válaszomat, ezúttal kérdés formájában.
– Jövő?
Rögtön érkezik a válaszom.
– Eldöntetlen.
Winnie és anya szomorú, csalódott hangot adnak ki, amelyből
tudom, hogy egyetlen szónak is megvan az ereje, hogy
kérdéstornádót sodorjon az utamba. Kérdéseket, amelyekkel
évek óta nyaggatnak, az állandó agglegény állapotomra való
összpontosításuk egy kicsit túl sok nekem ahhoz, hogy
szerethetném. A pokolba is, túl sok lenne bárkinek a világon –
és ha férfiak is laknának a Marson, akkor ők is el akarnák
kerülni ezeket az átkozott kérdéseket.
Flynn és Jude felsóhajt, és tudom, hogy azért, mert ők éppúgy
tisztában vannak azzal, hogy mit indítottam el a család női tagjai
között, mint én. Nem lennék meglepve, ha Daisy, Sophie és
Rachel is csatlakoznának, és megpróbálnának segíteni szegény,
egyedülálló Remynek, hogy megtalálja az élete célját.
Bár elértem az ötválaszos határt, egyértelműen rontottam a
játék jövőbeli kilátásait azzal, hogy a nők elkezdenek egymás
felé fordulni.
Amikor pedig megszólal a mobilom a zsebemben? Azon
nyomban elnézést kérek, és elmegyek a teraszról, távol a
Winslow nők cselszövéseitől. Már az sem érdekel, ha ez egy
telefonos marketinges, felveszem.
Valaki életbiztosítást akar rám sózni? Legyen.
Az egyik idegesítő szemét, aki meg akarja hosszabbítani az
autóm garanciáját? Még neki is megadnám az átkozott
alvázszámot, ha ez azt jelenti, hogy lefoglalnak addig, amíg Brad
bácsi és Wes meg nem sütik a hamburgert. Legalább akkor talán
az étel eltereli anyám és a húgom figyelmét, és nem akarnak
életvezetési tanácsokat adni.
Annyira vágytam erre az elterelésre, hogy a fülemhez
emelem a telefont anélkül, hogy megnézném, ki hív.
– Halló?
– A baba nem hagyja abba a sírást! És a telefonom állandóan
csörög, mert millió dolgom lenne, de nem tudok dolgozni! És
mindjárt szétesek! – Ezt a zaklatott női hangot nagyon jól
ismerem: Maria. – És nem hiszem, hogy tudom, hogyan
csináljam egyszerre mindkettőt, de ha nem jövök rá, Izzyvel
hajléktalanok leszünk. – Csak nagyon rövid szünetet tart, hogy
levegőt vegyen, de akkor végre közbevágok.
– Írd meg a címedet! Megyek.
– Jó, talán nem leszünk hajléktalanok, de mindenképpen
kisebb helyre kell költöznünk – folytatja a panaszáradatot,
nyilvánvalóan túl feszült, hogy hallja, amit mondok. – És
elmondom neked most, hogy ez a lakás hatalmas, de már most
icipicinek tűnik a sírással és hányással és játékokkal és
takarókkal és üvegekkel mindenhol. És dr. Maddox azt mondja,
vegyek fel egy bébiszittert, de nem akarok, mert tudom, hogy
azt nem akarta a húgom, és már a saját nevemet sem tudom, és
tisztában vagyok vele, hogy őrültség bármit kérnem tőled,
hiszen már így is az életemmel tartozom neked, de egyszerűen
nem tudtam, kit hívjak, vagy mit tegyek, vagy hogy túlélem-e,
és…
– Maria – mondom kicsit nevetve, egyrészt, hogy
emlékeztessem a nevére, másrészt, hogy rám figyeljen. – Nincs
semmi baj. Vegyél egy mély levegőt. Úton vagyok.
– Várj… Tényleg?
– Csak küldd el a címedet, és maximum fél óra múlva ott
vagyok, jó? Ígérem.
– De mi van, ha felfordulok a kimerültségtől addig?
Szórakozik velem, érzem, de biztos vagyok benne, hogy félig
elhiszi, hogy ez megtörténhet. Hangjában a kétségbeesés
egyértelmű.
– Nem fogsz. Csak tarts ki, amíg odaérek, oké?
– Oké… és Remy?
 – Igen?
– Köszi!
– Nem kell megköszönnöd. Hamarosan találkozunk.
Apró vigyorral a szám sarkában teszem le a telefont. Miután
megkapom a lakása címét, majd utána egy csupa nagybetűs
„köszönöm” üzenetet, legalább húsz hálát adó kéz emojival,
mulatságos fejcsóválással a zsebembe süllyesztem a
telefonomat.
De amikor megfordulok, mindenki engem bámul.
És ezt úgy értem, hogy mindenki.
Én vagyok a hal az akváriumban.
– Ööö… segíthetek? – kérdezem, próbálok nem azonnal
védekezni. A Winslow család ilyen nagy érdeklődésének láttán
az csak rontana a helyzeten.
– Mész valahova? – kérdezi Ty, ravasz vigyorral az arcán,
miközben kortyol a söréből. Fogadok, hogy a mocsok hallotta,
hogy kimondom Maria nevét, és most azt hiszi, tud egy titkot.
– Igen, így van – vallom be egyszerűen. – Egy barátomnak
szüksége van a segítségemre.
– Egy női barátnak? Akit Mariának hívnak esetleg? – kérdezi
Jude tudálékosan, kötekedő éllel a hangjában, és nyilvánvalóvá
teszi, hogy nem Ty volt az egyetlen, aki kihallgatta a
beszélgetésemet. Sophie a kézfejével mellkason vágja, de
mosolya csak tovább nő. – Mi az? Ez egy egyszerű, nagyon
könnyen megválaszolható kérdés.
Bárcsak ez a két idióta tudná az igazságot!
– Valószínűleg nem jövök vissza – mondom inkább, majd Lexi
felé megyek, hogy megöleljem, és puszit nyomjak a feje búbjára.
 Odahajol, ahogy közeledem – ami miatt kiváltságosnak érzem
magam, mivel nem mindenkivel csinálja ezt –, majd nekem
szegezi a kérdést, ahogy mindenki másnak szokta.
– Ez az a Maria, akivel a gimiben randiztál?
– Ööö… – A meglepettségtől felhúzom a szemöldököm. –
Honnan tudod, hogy Mariával randiztam a gimiben?
A zseniális unokahúgomnak a szeme sem rebben, én pedig
érzem, hogy a család többi tagja feszülten figyel.
– Megnéztem az évkönyvedet, amikor nálad voltam két hete.
– Azt hittem, aludni mentél.
– Igen. Miután tüzetesen végignéztem az irodádat.
– Remek. Találtál még más érdekességet is?
– Csak azt, hogy Shawn Williams portfóliója kétszeresen
felülmúlja Mark Cohen portfólióját ebben a negyedévben. A
portfóliójuk majdnem egyforma, de úgy gondolom, hogy Mr.
Cohen technológiai részvényei, bár kicsik, mégis a hiányzó
láncszemek, és ezeket az S&P osztalékú ETF-be kellene váltani,
amelyet Shawn Williams portfóliója használ, amíg a NASDAQ
mélypontra nem jut.
Csak pislogok. Mi a fene?
– Igaz. Ööö, utána fogok nézni.
– Amúgy, hogy van Maria? – kérdezi Ty, a szemöldökét idióta
módjára húzogatja, és azt gondolja, hogy van valami belsős
információja, mert szemtanúja volt annak, amikor az első
áramszünet miatt a liftben ragadtunk.
– Jól van? – kérdezi Winnie, miközben az anyám is kérdez. –
Neki vagy a babának szüksége van valamire?
Mindkettőjük tekintete ellágyul, ami azt mutatja, hogy ők az
egyedüliek a családban, akik ismerik Maria helyzetének minden
részletét és az én szerepemet Izzy születésében.
Régen, amikor még együtt voltunk, anya nagyon szerette
Mariát és a családját, Winnie és Isabella pedig barátnők voltak.
Úgy éreztem, muszáj nekik elmondanom. Úgy éreztem, ez
olyasmi, amit érdemes tudniuk.
– Baba? – kérdezi Jude. Teljesen összezavarodott, és annyira
nem érti a történéseket, hogy akár másik országban is lehetne. –
Maria Barosnak van egy babája?
Amikor Ty-t már csak másodpercek választják el attól, hogy
kinyissa azt a nagy száját, Winnie odasétál hozzá, és a kezével
befogja. – Jobb, ha mész, Rem.
– Miha fehne? – motyogja Ty Winnie tenyere mögül, eléggé
nem érti, a húgunk miért enged el ilyen könnyen.
Én pedig ezt jelnek veszem, és megyek.
Egy nap, a közeljövőben elmagyarázom az egész helyzetet a
fivéreimnek, de ennek nem most van itt az ideje. Most egy
nagyon fontos helyen kell lennem.
– Kösz a vendéglátást, Win! – kiabálom a vállam fölött, és
gyorsan a hátsó kapu felé szedem a lábam, amelyen kilépve a
metrómegálló felé igyekszem, néhány háztömbnyire a húgom
barna homokkő házától.
Sosem hittem, hogy eljön ez a nap, és már majdnem fel is
adtam.
A nap, amikor Maria Baros végre használta a számomat.
Rekordidő alatt érek oda Mariához. Őszintén szólva őrület,
milyen közel lakunk egymáshoz. Ennyi éven át csak egy rövid,
Central Park-i séta választott el minket.
Átlépem a bejárati ajtaja küszöbét, és csak arra tudok
gondolni, hogy… szent szar.
A korábban szerintem érintetlen, többnyire teljesen fehér,
meleg, de stílusosan minimalista lakás olyan hellyé vált,
amelyet bűnügyi helyszínként le is lehetne zárni. Nos, ha az
említett tetthelyen rablás történt, akkor a betörő egy üvöltő
baba volt, a segédje pedig egy kimerült anyuka, aki úgy néz ki,
mintha napok óta nem aludt volna.
Maria hajtincsei természetellenes szögben állnak ki oldalra,
mintha iránytű lenne a feje, és a katasztrófa, amivé a lakás vált,
az észak. Szemét van minden látható felületen, és a félig üres
kávésbögrék egymást érik a konyhapulton.
Izzy baba Maria karjában sír, láthatólag elégedetlen a világ
jelenlegi állapotával, és valószínűleg, ha jól tippelem, az
anyukája érzelmi kimerültségéből táplálkozik.
– Itt vagyok – ajánlom azonnal, nem vacakolok az
üdvözléssel, amivel Maria biztosan nem törődik, hanem a
babáért nyúlok, Maria szeme pedig komikusan kikerekedik. –
Miért nem adod ide Izzyt, amíg te lezuhanyozol?
A hangja rekedtes, ahogy beszélni kezd.
Nem tudom rávenni, hogy abbahagyja a sírást. Órák óta
próbálkozom, de semmi sem működik. Nem tudom, mit tegyek,
vagy mit…
– Maria – szakítom félbe kedvesen. – Menj, és zuhanyozz le,
bébi! Szánj néhány percet magadra! Én intézem Izzyt.
Elleszünk. Ígérem.
Az arca szinte összerándul a megkönnyebbüléstől, amikor
végül bólint, majd szó nélkül megfordul, és elsétál a folyosón.
Tudom, hogy most nincs energiája semmi másra, és tudom,
hogy azt hiszi, soha többé nem fogja magát normálisan érezni. A
húgom is átment ezen Lexivel, Daisy pedig az ikrekkel.
Függetlenből felelőssé válni egy gyerekért nehéz átmenet.
De tudom, mi van az alagút másik végén. Már
megtapasztaltam a fényt, ami ott vár. Már csak meg kell
győznöm Mariát, hogy ez valódi.
Izzy édes kis arca kipirult a sírástól, és a normál esetben
gyönyörű, kristályos szeme most nem látszik. A hangja
mániákus, még zavarodott is, és nagyon erősen az a
benyomásom, hogy a kis Izzy ugyanolyan kimerült, mint Maria.
De a fenébe is, nem hiszem el, hogy már ennyit nőtt.
Másfél hónap telt el azóta, hogy először tartottam a
karomban, abban a pillanatban, amikor először vett levegőt, és
hitetlenkedve nézem a változásokat. Az arca teltebb, aranyos
kis teste pedig nehezebb a karomban. A szeme még mindig kék,
de van egy olyan érzésem, hogy amikor végül megváltozik,
karamellabarna árnyalatú lesz, mint Mariáé, mert Isabella
gyakorlatilag a mini Maria volt.
– Olyan jó újra látni, édesem – suttogom neki.
Lassan és óvatosan a mellkasomhoz szorítom, tartom a fejét,
és jobbra-balra dülöngélve ringatom. Suttogva elkezdek
énekelni egy régi Van Morrison-dalt, főként azért, mert tudom,
hogy a mellkasom rezgése hatással lesz rá. Dúdolok, táncolok,
hintázok, rugózok, és már csak öt perc, hogy Izzy kidőljön a
karomban, kis teste elernyed, és könnyes sírása már csak
emlék.
Mosolyogva nézem finom vonásait, igyekszem Mariáéval
összehasonlítani, és Isabelláéval, az évtizedekkel ezelőtti
emlékeimmel.
Ez a kis hölgy kétségtelenül bombázó lesz nagyobb korában.
Régen Isabella szép kislány volt. Maria pedig, nos, az ő szépsége
mindig többet érdemelt, mint egy második pillantás. Emellett
kedves és melegszívű, és baromi vicces, amikor éppen nem az
összeomlás szélén áll.
Igazából ő mindig egy teljes csomag volt, olyan nő, akiért a
férfiak megküzdenek, ezért tudom, hogy nem viccelt, amikor
beismerte, hogy saját akaratából van egyedül.
Természetesen megértem. Persze. Anyám és a húgom
legnagyobb sajnálatára én önkéntes, örökös agglegény vagyok.
És ezt jelenleg csak pozitív dolognak tartom. Én vagyok a
tökéletes jelentkező, akire Maria támaszkodhat. Egy olyan
barátra van szüksége, akinek van ideje és energiája, amit
megoszthat. És mivel én csak magamért és a munkámért
vagyok felelős, nagyon is meg tudom ezt adni.
Mindazonáltal az az érzésem, hogy erről a tényről
meggyőznöm őt nehéz dió lesz. Az olyan erős nők, mint Maria,
hozzászoktak, hogy nincs szükségük senkire. Tudnak magukról
gondoskodni. Még most is boldogulna egyedül, és tudom, hogy
sikerülne neki. De nem kell. Nem akkor, amikor készen állok és
hajlandó vagyok segíteni.
Megérdemli, hogy ebben a dologban legyen mellette
valamilyen támogatás. Nem kellene egyedül csinálnia, ránézésre
pedig pontosan ezt teszi. Mindent kézben tart: gondoskodik
Izzyről, vezeti a vállalkozást – egyedül. Még egy bébiszitter sem
segít neki.
Azonnal döntök. Mostantól nem fogom megvárni, hogy
megkérjen.
 TIZENHÁROM

Maria

Megállok a mosdókagyló előtt, és miután leveszem a nyálas

ruháimat, és a padlóra dobom, a tükör felé fordulok.
– Basszus! – Halkan felsikoltok, a kezemet a mellkasomhoz
kapom, miközben egy lépést hátrálok. A szemem alatti sötét
karikák lehetnének ufógabonakörök is, és a hajam úgy néz ki,
mintha bedugtam volna az ujjamat egy konnektorba. Én vagyok
a sötét hajú Christopher Lloyd a Vissza a jövőbe című filmben,
miközben az óratoronyból harangszó hallatszik.
Nyöszörögve a szemem elé kapom a kezem. Hogy épültem le
ennyire egy nap alatt?
Vagyis, persze, Izzy születése óta, hat hete küzdök, de ma
reggel összeszedtem magam. Még Valentinót is fújtam
magamra, az isten szerelmére. Most úgy nézek ki, mint egy
csatornapatkány, aki a metró alatt lakik.
A fejemet rázom hitetlenkedve, és határozottan kerülöm,
hogy tükörbe nézzek. Behajolok a zuhanyzóba, megengedem a
vizet, és hagyom, hogy meztelen testem a padlóra süllyedjen,
amíg várom, hogy a permet felmelegedjen.
 A plafon felé nézek, és veszek egy mély levegőt.
– Igyekszem, Isabella – suttogom egy alig látható repedésnek,
amit meglátok a fehér festéken.
Őszintén szólva nem tudom, hogy egy spirituális része hall-e
engem, vagy sem, de azon kapom magam, hogy akkor is
kimondom.
– Nem tudom, mit csinálok, és nem voltam eléggé felkészülve
– folytatom halkan, remélve, hogy a testvérem nem csalódik
bennem. – Mindig úgy érzem, hogy nem lehetek teljesen az,
akire Izzynek szüksége van, érted? Hiányzol. Biztos Izzynek is
hiányzol. És bárcsak rájönnék, hogy legyek a második legjobb!
Nem tudom megmagyarázni, de borzongás fut végig rajtam,
amikor meghallom Remy zörgését a másik szobából. Amikor
figyelmesebben fülelek, észreveszem, hogy abbamaradt a sírás.
Kezdetnek jó volt őt idehívni, fut át az agyamon. Nem kell
egyedül csinálnod.
A fejem visszazuhan a fürdőszobai szekrényem tömör fájára,
és a zuhany forró vizéből kiáramló gőz elkezd kigomolyogni az
üvegajtón keresztül.
Állj fel, mondom magamnak. Állj fel, zuhanyozz le, és csak tedd
egyik lábad a másik elé!
Felállok, és kinyitom az ajtót, hogy megnézzem a vizet. Szinte
leforráz, pont olyan, amilyenre szükségem van, hogy elmossa a
stresszt. Hogy az újrakezdésre megtisztítsam magam. Hogy
emlékeztessem az idegeimet, mást is érezhetnek, mint az
anyaság túlingereltségét és Izzy sírását.
Sok hosszú napom volt azóta, hogy hat héttel ezelőtt
megszületett, de egyiket sem éreztem olyan reménytelennek,
mint a mait. Nem tudom, mit csináltam volna, ha nem tudtam
volna Remy számát, és ha nem dobott volna el mindent, hogy
átjöjjön.
Fejemet a vízsugár alá tartom, és hagyom, hogy az egész
arcomat elárassza a zubogó víz. Intenzív, de őszintén szólva
erre van most szükségem.
Amikor kihúzom a fejem, ösztönösen figyelni kezdem Izzy
elégedetlenségének hangjait. Nem tudom, hogy a zuhany
hangja miatt, vagy egyszerűen csak mert elzsibbadt a fülem, de
már nem hallom az üvöltést.
Istenem. Esküszöm, hogy álmomban fogom hallani.
A vállamban végre enyhülni kezd a feszültség, veszek egy
mély levegőt, és fáradt kezemet a kőfalnak támasztom. Csak a
lábamat látom, és körülbelül harminc másodperc múlva már
azt is csak homályosan.
A gondolataim elkalandoznak, először annak emlékére,
milyen érzés volt korábban a testemben lenni – valami egészen
más, mint ez a fáradt, korosodó dolog –, majd arra a napra,
amikor Izzyt megszültem abban a liftben Remyvel az
oldalamon.
Mintha tegnap lett volna, úgy látom tömör, félmeztelen
hasának ívét, csak ezúttal szerencsére nem kell azt éreznem,
hogy egyszerre ketté is szakadok.
Kemény izmaival, erős, félelmet nem ismerő hozzáállásával
úgy nézett ki, mint Adonisz, amikor a megmentésemre sietett.
Na és a mosolya… kicsit idősebb és kicsit bölcsebb, de még
mindig a legjobb dolog, amit életemben láttam. Körülveszi erős,
karakteres álla, egyenes, fehér fogai, és a legédesebb
nevetőráncok az arcán. Legtöbbször a szeme áll a
középpontban, de amikor mosolyog, csak azt látom.
Anélkül, hogy tervezném, a kezem a lábam közötti területre
téved, és elkezdi felfedezőútját. Dr. Maddox azt mondta, hogy
testileg készen állok mindenre, beleértve a szexuális aktivitást is.
Akkor nem sokat törődtem vele, mivel az életem magány és
egyedülállóság, de most, hogy hozzáérek magamhoz,
emlékszem, milyen jó érzés.
Piszkosul jó érzés.
Ahogy a fejem hátrabicsaklik, a vízsugár a mellkasomon
összpontosul, lefolyik a hasamra, egyenesen a tevékenykedő
kezem köré.
Lehunyom a szemem, és Remy mosolya jelenik meg az
elmémben, és akarva-akaratlanul az agyam már jelenetet is
kerekített köré.
Rajtam van, meztelen és mosolyog, keze ökölbe van szorítva a
fejem mellett. Csípője az enyémen mozog, és szinte felnevet,
annyira élvezi.
Én azonban alig tudok gondolkodni, alig látok. Ha nem lenne
lakomát nyújtó látványa a karjának, a vállának és a kurvára
tökéletes mellkasának, azt hiszem, feladnám a harcot, hogy
egyáltalán nyitva tartsam a szemem.
Valójában nincs is párbeszéd – ehhez túl fáradt az agyam –, de
a cselekmény többet elárul. Remyvel egymásnak vagyunk
teremtve. Egyszerre könnyed és izgalmas, és minden
valószínűség szerint ez az oka annak, hogy én, egy fiatal, okos,
elővigyázatos lány, úgy döntöttem korábban, hogy odaadom
magam neki.
 Azt hittem, csak túltengtek bennem a hormonok akkor, de
most már kijelenthetem, a tini Maria tudta, mit csinál, amikor őt
választotta.
Gyengéden simogatom a bőrömet, körbejárom a csiklómat, és
minden ciklus végén nyomást gyakorlok a közepére. Érzem,
ahogy nő a gyönyöröm és a vágy, hogy elélvezzek.
Remy az oldalamon keresztül levezeti a kezét a fenekemre,
majd megemel, hogy a lökései még hatásosabbak legyenek.
Ujjaim mozgását elmélyítem, hogy kövessem a fantáziálást, és
váratlanul ér, amikor az orgazmusom satuba fogja a testem, és
kapkodva elmegyek. Istenem, Remy!, kiáltja az elmém némán.
Átlendülve a csúcson még egyszer belemártom az arcomat a
vízsugárba, és hagyom, hogy a testsúlyom a falhoz húzzon.
Olyan jó érzés szabadnak lenni, olyan jó, hogy a babán kívül
magamnak is szentelek egy kis figyelmet.
De ami még fontosabb, az imént tényleg Remyre gondolva
maszturbáltam, miközben ő a lakásomban vigyáz Izzyre?
A bűntudat és a szégyenérzet futótűzként emészt fel. És
anélkül, hogy több időt vesztegetnék, befejezem a mosakodást,
és remegő kézzel elzárom a vizet.
Csak néhány percbe telik, amíg felveszek egy cicanadrágot és
egy pólót, meg kifésülöm a gubancokat a nedves hajamból. De
amikor visszafelé megyek a folyosón a nappali irányába,
esküszöm, mintha egy másik világba csöppentem volna.
Izzy csendben van, sőt, békés, Remy pedig a nappali túlsó
oldalán lévő hintába fekteti. Nem riad meg és nem ébred fel,
Remy pedig a lehető legnagyobb óvatossággal és gonddal
csatolja be. Némán nézem, annyira erős a hitetlenkedésem,
hogy meglep, miért nem sodorja el Remyt.
Amikor megfordul, és meglát, elmosolyodik.
– Jobban érzed magad? – kérdezi lágy hangon, szinte csak egy
fokkal erősebben a suttogásnál.
Az arcom felforrósodik a gondolattól, hogy mennyivel jobban
érzem magam – és hogy mitől érzem magam így –, ezért
megelégszem egy biccentéssel. Nem hiszem el, hogy sikerült
elaltatnia annyi idő alatt, amíg lezuhanyoztam. És magadat
simogattad rá gondolva.
– Néha csak olyasvalakire van szükségük, aki nem szokta
elaltatni őket – nyugtat meg Remy nevetve. – Érted?
Megrázom a fejem, és lehuppanok a kupis kanapéra, mint egy
rongybaba.
– Nem tudok semmit, Rem. Egyáltalán semmit. Az agyam
mostanra már egy hatalmas üres tér.
Ezen nevet, átsétál a szobán, és helyet foglal mellettem.
– Aludj egyet! Addig szemmel tartom Izzyt, és amikor
felébredsz, kimehetünk a friss levegőre.
Körbenézek a körülöttem lévő vulkáni romokon, és
megrázom a fejemet.
– Össze kell pakolnom. Fel kell…
– Aludnod kell, Ri. Ne aggódj a felfordulás miatt. Később
elintézzük. Pihenj és frissülj fel! Nem tudsz energia nélkül
megmászni egy hegyet.
Az alvás gondolata valóban kecsegtető.
– Menj! Aludj! Megígérem, hogy Izzyvel minden rendben lesz,
ha felébred, de az az érzésem, neki is ki kell használnia az időt.
– És mi lesz? Te csak itt leszel?
 Nem tudom, hogy el tudok-e úgy aludni, hogy tudom, Remy itt
van kint… a kanapémon.
– Egyetemi foci van – mondja Remy vállrándítva. – Nem
mintha otthon mást csinálnék.
Alaposan szemügyre véve azt látom, hogy jelenleg nem fog
nemleges választ elfogadni. Akár tetszik, akár nem, Remy itt
marad, én meg… nos, engedélyt kaptam aludni.
– A tápszer és a cumisüvegek a konyhában vannak –
tájékoztatom gyorsan. – De még legalább két óráig nem kellene
megéheznie. Ha mégis, százötven millilitert iszik. És volt egy kis
pelenkakiütése is, szóval használj egy kevés Aquaphort! A
pelenkák és törlőkendők mellett van a pelenkázóasztalán, ha
tisztába kell tenni.
– Százötven milli tápszer. Aquaphor a pelenkakiütésre.
Megvan – válaszolja, de amikor nem mozdulok, hozzáteszi. –
Aggodalomra semmi ok, Ri. Megígérem. Mindent intézek.
Ekkor bólintok, engedek az elkerülhetetlennek, és átnyújtom
neki a távirányítót az asztalról.
– Ha bármire szükséged van…
– Megoldom – vág kedvesen a szavamba. – Pihenj.
Még egyszer bólintok, és végigmegyek a folyosón, bemászok
az ágyam közepére, és magamra húzom a hatalmas, fehér
takarót. Körülbelül két percig érzem furcsán magam, és azon
töröm a fejem, vajon ki tudnám-e zárni a gondolataimat, aztán
hirtelen, figyelmeztetés nélkül kidőlök.
Kijelentkeztem a világból és annak minden káoszából.
És mindez annak a jóképű, tökéletesen tiszta farmeros
lovagnak köszönhető, aki a nappalimban tartózkodik.
 TIZENNÉGY

Remy

Amikor Maria előkerül a kétórás szundikálása után, más

embernek tűnik. Az ismerős fény és élet visszatért a szemébe.
Izzy viszont még mindig a hintájában alszik nyugodtan, amely
enyhén előre-hátra ringatózik, amióta húsz perce újra
beleraktam.
– Még mindig alszik? – hangzanak Maria első szavai.
– Hát, igazából megint alszik, miután megetettem, és
kicseréltem a pelenkáját – vallom be kacsintva. – Jobban érzed
magad?
– Sokkal. – Megkerüli a kanapét és a dohányzóasztalt, majd
leül az egyik puha, fehér székbe a másik oldalon. – Őszintén azt
sem tudom, mit mondjak. A köszönöm nem elegendő.
Mosolygok.
– Nem kell semmit mondanod, szivi. Örömmel segítek. –
Szeretném elmondani neki, hogy bárcsak hamarabb felhívott
volna, de nem akarom még ezzel is stresszelni. Nem akarom,
hogy úgy érezze, valahogy megbukott azzal, hogy sokat várt.
Megharcolta a maga csatáit, és hívott, amikor szüksége volt
rám. Csak ez számít.
Szemmel láthatóan felébredt a mély álomból, körülnéz a
lakásban, szeme kikerekedik, és felméri a rendetlenséget. – Édes
Istenem! Olyan, mintha bomba robbant volna itt.
– Dehogy, olyan, mint ahol egy gyerek lakik. Hidd el. Még a
húgomnak is rendetlenség volt a házában, amikor Lexi kicsi
volt. Pedig ő egy takarítógép.
– Csak én… általában nem így élek – mondja végül, és enyhe,
szégyenkező pír színezi meg az arcát.
– Maria, elég. Komolyan. Negyvennégy éves agglegény
vagyok. Gondolod, nálam mindig patyolattisztaság van? –
Megrázom a fejem. – Egyáltalán nem.
Amikor a szeme ismét a rendetlenségre téved, tudom, hogy el
kell vinnem innen, különben újra görcsössé válik, holott éppen
sikerült ellazulnia.
– Figyelj, szerintem menjünk ki. Szívjunk egy kis friss levegőt.
Tornáztassuk meg a tüdőnket. Ilyesmik.
– Mi ütött beléd? Meg sem csináltam a hajam zuhanyzás után
– mondja, majd mosolyog. – Szóval nem állok éppen készen egy
estére a városban.
– Szerintem tökéletesen nézel ki bármihez is, de inkább egy
sétára gondoltam a parkban. Nem vörös szőnyeges vonulásra.
Megnyugodhatsz, mert az összes imádott, drága magas sarkúd a
szekrényben maradhat.
– A piros talpúval viccelődsz?
Gúnyosan nevetek.
– Soha nem tennék ilyet.
Őszintén szólva azok a cipők, amelyeket láttam rajta, pokolian
dögösek, még egy olyan nő lábán is, aki akkor kilenc hónapos
terhes volt.
– Akkor… mit szólnál egy sétához?
– Oké. Jól van. – Lágyan kifújja a levegőt, és a feszültség kissé
enyhül a vállán. – Jól hangzik egy séta a parkban.
– Remek. – Felállok, hogy kivegyem Izzyt a hintából. A szeme
most nyitva van, de többnyire csak bámul a világba. Nincs
fészkelődés vagy segélykiáltás. – Miért nem szedsz össze néhány
dolgot, amire szerinted szükségünk lehet a bambinóhoz, én
meg addig lefoglalom?
Hálásan bólint.
– Ez jó ötlet.
Aligha tudja, hogy még milyen ötleteim vannak.
Amikor eltűnik a folyosón Izzy gyerekszobájába, kirántom a
mobilom a zsebemből, és üzenetet dobok az egyetlen
személynek, akiről tudom, hogy segíthet nekem. Bárcsak lett
volna elég időm, hogy egyedül megoldjam, de mint ahogy
Mariának mondtam, néha egy kis segítségre van szükségünk.

Én: Szia! Kell a segítséged. Szükségem van a

házvezetőnődre, aki a bérelt lakásokban takarít,
lenne még egy lakás. Odaadom a pénzt, csak szólj
neki.

Winnie: Oké, meglesz. Vettél egy újabb kiadó lakást,

vagy mi?

Én: Nem, csak egy barátnak segítek.

 Winnie: Vannak barátaid?

Alig állom meg, hogy ne forgassam a szemem. A húgom a

legkedvesebb lókötő, akit ismerek.

Én: Nagyon vicces.

Winnie: Ugye? Mókás vagyok. És jól gondolom, hogy

ez a barát Maria?

Én: Talált, süllyedt.

Winnie: Jól van?

Én: Ammenyire egy anyuka egy csecsemővel lehet,

igen.

Winnie: Tehát akkor próbál túlélni.

Én: Pontosan.

Winnie: Küldd el a címet, és hívom is. Mikor menjen?

Én: A következő két órában. Nem zárom be az ajtót,

amikor elmegyünk.

Winnie: Ha nem Mariáról lenne szó, tutira

hisztiznék, hogy az utolsó pillanatban szólsz.
Szerencsére VÉGRE már az egész család elhagyta a
 házat, és van egy kis időm.

Én: Úgy csinálsz, mintha titkon nem imádnád

vendégül látni a Winslow családot.

Winnie: Úgy csinálok, mint egy nő, aki szeret

vendégeket fogadni, de fel kell takarítania Brad bácsi
után.

A bácsikánk mindig is kissé rendetlen volt. Biztos vagyok

benne, hogy Wes ezért nem hagyja, hogy egyedül grillezzen.

Winnie: Ja, és később is megköszönheted. Wesnél van

a lista, milyen ékszereket szeretnék.

Visszafogom a röhögésemet, ami kiszaladna a számon.

Én: Ékszer? Piszok magas óradíjat kérsz ezért

cserébe, mi?

Winnie: Ez a kereslet-kínálat, kedves bátyám. Én

kellek neked, nekem pedig ékszer kell. Ennyire
egyszerű.

Erre megint a szememet forgatom, de nevetek is.

Én: Küldd a linket és a méretet!

Egy fél pillanatig még gondolkozom ezen, aztán gyorsan

újabb üzenetet küldök.

Én: És Lexiét is.

Winnie: Nem véletlen vagy te a kedvenc bátyám

általában.

A mosolyom még mindig az arcomon van, és enyhén a

fejemet rázom, amikor Maria visszajön a nappaliba egy nagy
pelenkázótáskával és egy babahordozó kenguruval, miközben
szerény kíváncsisággal néz rám. Hátrafogta a haját egy alacsony
lófarokba, és farmert meg egy bő szabású pulóvert vett fel.
– Nagyon jól mulatsz.
Tudom, hogy elmondhatom az igazat anélkül, hogy elárulnám
a meglepetést, így csak meglóbálom a telefonomat.
– A húgom.
Maria lehuppan a kanapéra.
– Hogy van Winnie? Lefogadom, hogy mostanában elfoglalt,
mivel javában tart a fociszezon.
– Igazából itt van a hétvégén, mert a Mavs hazai pályán
játszik. Amúgy jól van. Még mindig okostojás, aki rá tudja venni
a bátyját arra, amit éppen akar, de jól van.
Maria az ujjával gyengéden megsimogatja Izzy arcocskáját.
– Úgy hangzik, nem változott sok minden, amióta utoljára
láttam.
– Igen – nevetek. – Lehet, hogy már felnőtt, de még mindig
ugyanaz a régi Winnie. Valamikor összehozlak titeket. Tudom,
hogy Win szívesen találkozna veled.
Az igazat megvallva biztos vagyok benne, hogy a húgom
minden erejével azon volt, hogy ne tegyen fel további
kérdéseket Mariával és a babával kapcsolatban. Természetesen
ezek biztosan kibuknak, amikor legközelebb látom.
Maria mosolya lágy és őszinte.
– Az érzés kölcsönös. Én is szívesen látnám őt újra.
Kinyújtom a kezem, és elveszem a babahordozót az övéből, és
miután megbizonyosodom, hogy Izzy biztonságban fekszik a
hátán két kanapépárna között, felállok, és elkezdem magamra
csatolni.
– Ööö…? – Maria szeme kikerekedik, és elfehéredik. – Te meg
mit csinálsz?
Kuncogok, és a törzsem felé biccentek, miközben becsatolom
az oldalsó csatot. – Felveszem a hordozót.
– Te fogod hordozni?
– Igen. Miért ne? Pihentesd a hátad.
Befejezem a hevederek meghúzását, majd szélesre tárom az
elejét, a kész állapotába. Lehajolok, hogy felmarkoljam Izzyt, és
Maria szeme összehúzódik, ahogy behelyezem a babát a
hordozóba, és rögzítem benne a gyereket.
Miután ellenőrzöm, hogy Izzy feje megfelelően alá van-e
támasztva, megbizonyosodom, hogy elegendő levegőt kap a
mellkasom előtt, és még utoljára meghúzom az összes hevedert.
– Készen állsz a sétára, Ri?
– Menjünk! – Ekkor Maria is feláll, és feldobja a
pelenkázótáskát a vállára, még mielőtt megállíthatnám.
– Hékás, ne – mondom, és azonnal odanyúlok érte. – Ezt is add
ide.
– De te már hozod Izzyt.
 – És? – vágok vissza egy vállrándítással. – Te is egyszerre
cipeled őket mindig, nem?
– Hát, igen, de…
– Nincs semmi de. Egy elöl, egy hátul. Így egyensúlyban
vagyok.
– Remy…
Felvonom a szemöldökömet, miközben várom, hogy
néhányszor megnyalja a száját.
– Köszönöm… – Megint megáll, de végül folytatja. – Nagyon
köszönöm, hogy ma iderohantál, és mindenért, amit értem
tettél idáig. Mármint komolyan, újra embernek érzem magam,
és ez miattad van. De nem kell ezt az egészet csinálnod.
Szombat van. Biztos van dolgod, vagy valahova kell menned…
– Igazad van, Ri. Nem kell ezt csinálnom. Ezt akarom csinálni.
És jelen pillanatban a dolog, amit meg kell tennem és a hely,
ahol lennem kell, az sétálni egyet a parkban, és mint egy öszvér,
cipelni az összes terhedet, amelyre Isten szánt engem, amikor
ezeket a hatalmas izmaimat teremtette.
Ezen nevet, és végre gondtalan mosoly jelenik meg az arcán.
Itt van az a lány, akire emlékszem.
– Jól van, Mr. Izom. Rendben. Hozd a cuccom! Nem érdekel. –
Kinyújtja a hátizsákot, hogy vigyem, én pedig finoman a
hátamra lendítem, nehogy túlságosan meglökjem Izzyt. Pici
szeme ismét álmosnak tűnik, és ha jól taktikázom, az az
érzésem, hogy visszatér a babaálomországba, mire innen
kilépünk.
– Gyertek, lányok – buzdítom őket, Mariát magam előtt
vezetve, és kezemet gyengéden a hátára téve. – Vár minket a
park.
Észreveszem Maria mosolyát, ahogy a válla fölött visszapillant
rám, én pedig lélekben megveregetem a hátam. Ez erőt ad, hogy
az lehetek, aki valakinek támaszt nyújt, amikor a legnagyobb
szüksége van rá.
Régen leginkább ez a testvéreimmel fordult elő, de ez… nem
is tudom… sokkal jobb érzés.
Mivel ez csak egy rövid séta át az úton a lakásától, hamarosan
elérünk a Central Parkig. Elég sokan vannak, de nem többen,
mint amire számítottam egy kora őszi szombaton. A tömeg nem
émelyítő vagy fullasztó, csak jelen van.
A nap melegen süt, és feltűröm a felsőm ujját, hogy a bőröm
be tudja szippantani.
Miután Maria kiszedi Izzy egyik kalapját a hátamon lévő
hátizsákból, és a kis fejére rögzíti, követi a példámat, és
ugyanezt teszi, felgyűri pulóvere ujját, és hagyja, hogy nap érje
a bőrét. Időnként még a szemét is lehunyja, és az arcát a meleg
felé fordítja.
Figyelem őt, önkéntelenül is lenyűgöz, hogy ilyen nyugodt az
arca. Valóban ő az egyik legszebb nő, akit valaha láttam, és ezt
nem is olyan szeretetteljes, szubjektív módon gondolom, mint
amikor törődsz valakivel.
Szépsége a legvalódibb módon tizenegyes egy tízes skálán. Ezt
bárki láthatja, aki találkozik vele.
A séta első tíz percében többnyire csendben voltunk, de most,
hogy már egy kilométeren túl vagyunk, a hangszálai kezdenek
bemelegedni.
– Oké. Be kell ismernem, ez fantasztikus. Őszintén szólva nem
is tudtam, milyen jó érzés lehet az olyan testmozgás, ami nem
bemutatóra vagy egyeztetési találkozóra rohanás.
– Minden másképp hat, ha aludtál és lezuhanyoztál. –
Lehajtom a fejem a mellkasomon alvó Izzy felé. – Ezt még ő is
tudja.
– Hát, köszi. Jövök eggyel.
– Nem jössz nekem semmivel. Ez természetes azokkal az
emberekkel, akikkel törődsz.
– Biztos, hogy nem szeretnél semmit? – kérdezi, és a
hangszíne könnyed és légies. – Esetleg egy szett új golfütőt?
Felnevetek.
– Első szettem lenne. Nem golfozom.
– Basszus. Valamiért ez az érzésem volt a felnőtt Remyről.
– Hogy golfozik? Tényleg? Olyannak tűnök?
Megvonja a vállát, széles mosoly jelenik meg az arcán és a
szemében.
– Hát, igen. De nem hiszem, hogy valaha is találkoztam volna
igazi golfjátékossal, szóval gondolom, nem vagyok szakértő.
– Még mit? Még milyen őrült dolgokat mond neked rólam az
aurám?
– Az aurád? – kérdezi, aranyos kuncogással. – Kivel voltál
együtt, Remy? Újkori kristálygyógyítókkal? Látó médiumokkal?
– Jósnőkkel – felelem, de elképzelése sincs, mennyire igaz ez
az állítás. – Az aurám. A rezgéseim. Hívd csak, aminek
szeretnéd, bébi. Még milyen őrült dolgokat mond neked a
felnőtt Remyről?
– Hmm. – Összeszorítja a száját, majd drámaian csettint egyet
a nyelvével. – Jól van, lássuk csak. Hetente konditerembe jársz,
és napi kétszer fürdesz. Szerintem nagyon rutinkövető pasi
vagy. Gyakran ellátogatsz ugyanabba az étterembe, és nem
indulhat a nap kávé nélkül, feketén. Bár az az érzésem, néha-
néha megvadulsz és sok cukros, tejszínhabos kávét rendelsz. Ez
az egyik bűnös élvezeted, és bizonyára egészségtelen
mennyiségű karamella is van benne. – Undorodva felhúzza az
orrát. – És még olyan elsöprő benyomásom is van, hogy titkon
szereted a Szex és New York első epizódjait.
Egy dolgot kivéve fején találja a szöget.
– Nem mondhatom, hogy valaha is láttam volna a sorozatot. –
A szemöldökömet billegtetem. – De mindig is tetszett a címe.
Erre vigyorog.
– Tetszene a sorozat is, hidd el. Nem úgy, hogy ó, azta, imádom
ezt a történetszálat. De legalább odáig lennél Samantháért.
– Samantháért?
– Brutálisan őszinte, jó a humora és szexuálisan nagyon
nyitott.
– Ígéretesnek hangzik annak a felnőttnek, akit elképzeltél
rólam. Talán beiktatok néhány részt a következő golf után.
Maria felnevet.
– Na, és te mit látsz bennem? Most, hogy idősebbek vagyunk?
A szememet forgatom.
– Én vagyok öreg. Te gyönyörű vagy.
Enyhén oldalra fordítja a fejét, csak éppen, hogy kicsit
könnyebben fogadja a bókot, és a telefonom zizegni kezd a
zsebemben. Normál esetben nem törődnék vele, és élvezném,
ahogy Maria a szavaim hatására elpirul, de mivel remélem,
hogy a húgomnak vannak hírei, gyorsan megnézem az
üzenetet.

Winnie: A takarítók körülbelül hatra készen lesznek.

Tökéletes. Minden a terv szerint halad.

Én: Kösz, hugi.

Bedugom a mobilom a zsebembe, és figyelmemet újra

Mariának és a kérdésének szentelem. Na, és én mit látok benne?
Szerintem mocskosul hibátlan.
– Jól van, lássuk csak. Maria Baros felnőttként. – Egy pillanatra
eltűnődöm, hagyom, hogy a szemem az övét kutassa, mintha
minden válasz benne lenne. Titkok és nyomok tömkelege,
amely csak úgy lebeg bájos, barna tekintetében.
– Szerintem néha fennmaradsz későig, még akkor is, amikor
tudod, hogy korán kell kelned, csak azért, hogy lázadj egy kicsit
a pontos és szabályos napirended ellen. Késő esti informatív
hirdetéseket nézel, és olyan termékeket rendelsz, amelyeket
végül eladományozol, vagy elrejtesz a szekrényben, miután
élőben meglátod őket. És még mindig szakítasz időt minden nap
megnézni azt a nevetséges szappanoperát, a General Hospitalt,
még akkor is, ha eléggé elfoglalt vagy a munkával.
Felnevet.
– Hé, ne szóld le a sorozatomat! A General Hospitalban
vannak a leghosszabb kapcsolatok, amiket valaha láttam.
Ezen most én nevetek, csupán egy apró részletre emlékszem
azokból az időkből, amikor iskola után együtt néztük.
– Sonny és Carly még mindig együtt vannak?
 – Most éppen nem. De van hét gyerekük, és hát tudod, se
veled, se nélküled.
– Áhá! – csapok le. – Szóval igazam volt. Még mindig nézed.
– Nem minden részt! – védekezik kuncogva. – Nincs annyi
időm. De körülbelül kéthetente elkapok egyet, így nem
maradok le.
– Imádom. Szinte újra gyereknek érzem magunkat.
Maria a szemembe néz séta közben, és félre kell pillantanom,
hogy megbizonyosodjak, senkibe nem ütközünk bele. Mostanra
már egész hosszan besétáltunk a parkba, és amikor meglátok
valamit, nem tudok ellenállni egy kis szórakozásnak.
– Maradj itt! – kérem, és mászni kezdek a hatalmas sziklára a
Central Parkban, mire a szeme túlságosan kikerekedik.
– Remy… – kiált, egyértelműen aggódik amiatt, hogy Izzyvel a
mellkasomon mászom, de százszázalékos magabiztossággal
tudom, hogy ez megéri a pillanatnyi kiborulását. Egyébként is
profi vagyok ezen szikla megmászásában a vad
gyerekkoromból. Az öcséimmel gyakran használtuk egymás
elleni titkos támadásokra.
– Minden rendben – kiabálom vissza, óvatosan teszem a
lábam és kezem, miközben a csúcs felé igyekszem. Izzy kicsit
gőgicsél a hordozóban a mellkasomnál, éppen felébredt, és
élvezi az utat. – Hidd el! Tetszik neki!
– Remy, hathetes. Valószínűleg a borotvapenge és a tű is
tetszene neki, ha megkaparintaná!
Ezen nevetnem kell, nem tehetek róla. Maria mindig is vicces
volt, de becsületszavamra, az idő előrehaladtával csak még
mókásabb lett.
 – Igazad van, Ri. Jobb, ha vigyázunk – kiáltom lefelé mászás
közben. – Az előkészítő iskolát felejtsd el. Keressünk inkább egy
jó gyerek rehabot.
– Most nem tetszenek a vicceid, Remington Winslow.
– Ó, jaj – suttogom Izzynek. – Komolyan beszél. Az
anyukahangját használja.
– Nem hallom, mit mondasz, de tudom ám, hogy rólam
beszélsz.
Felnevetek, és óvatosan megfordulok, hogy lekacsintsak
Mariára.
– Csak azt mondtam neki, milyen gyönyörű vagy.
– Tiszta hülye vagy.
Úgy teszek, mintha befognám Izzy fülét, miközben felérek a
csúcsra, és színpadiasan megfordulok.
– Maria, ne beszélj csúnyán! Kicsi fülek vannak itt.
– Remélem, a ruhatisztítód elbánik a vérrel.
Kacarászok, amikor kiveszem a farmerom zsebéből a
mobilomat, és addig kutatok, amíg meg nem találom, amit
keresek.
– Remington Winslow, húzz ide le! – ordítja Maria felénk, de
én már Izzy kicsatolásán ügyködöm.
Megfordítom a karomban, hogy enyhén ringassam, miközben
egy kicsit nyöszörög. Az orrommal megsimogatom az övét,
amitől megnyugszik, majd megfordulok, és büszkeségként
bemutatom az egész Central Parknak. A terveknek megfelelően
Az oroszlánkirály zenéje hangzik fel teljes hangerővel a
telefonom hangszórójából, és büszkén dőlök előre.
Egy trónörökös! kiáltom a távolba olyan hangosan, hogy
idegenek fordulnak meg és bámulnak.
Maria arca egy pillanat alatt répavörös lesz, de van ott egy
finom mosoly is, ahogy a kezébe temeti az arcát.
Természetesen ettől a reakciótól csak még hangosabban
kiáltozok.
– Trónörökös született!
Izzy pedig mindent belead, úgy nyújtogatja a kis nyakát,
mintha már látta volna ezt a filmet.
Néhány járókelő szórakoztatónak találja a bemutatónkat, és
megállnak, még meg is hajolnak a büszkeségszikla új királynője
előtt.
– Gratulálok! – kiáltja az egyik. – Gyönyörű!
– Uram, segíts, te megőrültél! – kiáltja Maria felénk,
szégyenérzete eltűnik, és átadja helyét annak az őszinte
mosolynak, amire vágytam. Viszont jól játszik, csak hogy a
földön tartson. – És hol van Scar és a hiénák, amikor szükséged
van rájuk?
– Azt akarod, hogy szegény Simbának baja legyen? – felelem,
Izzyt a mellkasomhoz szorítva, és fülét drámaian eltakarva.
– Nem, nem. Csak Mufasának. A nagy, elbizakodott tökfejnek.
Erre felnevet néhány kósza idegen, az arcomon pedig széles
mosoly terül szét.
– Lejönnél most már? – kéri Maria, makacsan csípőre tett
kézzel. – Vagy hívnom kell az anyukádat?
Nevetek.
– Wendy repesne, ha hallana rólad.
– Hát, szerintem az, hogy néhány évtizedet az öcséiddel
töltöttél, igenis hatással van rád.
 – Igen?
– Igen – erősíti meg egy bólintással. – A páviánok általában
még több páviánt szülnek. Kérdezd csak meg Rafikit.
– Rafiki is pávián volt? – kérdezem, mire Maria a szemét
forgatja.
– Mi lenne, ha lejönnél onnan, és elmondanám?
Elmosolyodom, megelégedve, hogy Maria humora feléledt,
amit az én kis mutatványom eredményezett. Ez volt a cél. Friss
levegővel és bohóckodással elkaszálni a kimerültséget, és
emlékeztetni Mariát, hogy emberből van. Még ha úgy is érzi,
hogy a sötétség, az ismeretlenek és a váratlan anyaság mély
kútjának fenekén rekedt, a friss levegő, amire szüksége van,
csak egy rövid sétán múlik.
Istenem, olyan jó újra látni.
Amikor meg sem moccanok, Maria kinyújtja maga elé
mindkét kezét, és hunyorogva néz rám. – Remy? Mit csinálsz?
– Próbálom eldönteni, hogy lemenjek-e. Odalent bajban
leszek?
– Tudod, már majdnem elfelejtettem, mennyire őrületesen
vicces vagy. – A mosolya akkora, hogy klónozza magát, felugrik
az alattam lévő sziklára, felgördül a lábujjaimon, és áthelyezi
magát az én arcomra.
– Mi az ítélet? Bajban vagyok?
– Csak jó értelemben, te lüke.
Csak jó értelemben.
Jaj, jaj, ezektől a szavaktól déjà vum van.
 A MÚLT

A CSÓKJÁTÉK

Huszonnyolc évvel ezelőtt…

Tizenegyedik osztály, október eleje

Remy

– Minden rendben lesz, bébi – mondom Mariának, ahogy

kisétálunk az orvostól.
Nagyjából négy lépéssel előttem jár, és a szavaim megállítják
a járda közepén, majd megfordul, hogy a szemembe nézzen.
– Rendben? – vág vissza ingerülten, amitől az ajkai
szétnyílnak, a szemöldöke pedig összehúzódik. – Még két hétig
rajtam kell legyen ez a hülye gipsz! Nem fogok tudni szurkolni,
és egészen biztos vagyok benne, hogy ez azt jelenti, hogy a
szezon hátralévő részében a kispadon ülök! Határozottan nem
lesz minden rendben.
A mai időpontnak nagyszerű alkalomnak kellett volna lennie,
amikor az orvos leveszi Maria gipszét, és gyógyultnak minősíti a
kezét a fizikai tevékenységekhez.
A rózsaszín gipszet el is távolították, de amikor
megröntgenezték, az orvos úgy érezte, bölcs dolog lenne még
két hétig gipszet viselni, hogy biztosítsa a megfelelő gyógyulást.
Mondanom sem kell, az én csajszim, aki fekete gipszet
választott, mondván, hogy „Ez illik most a lelkivilágomhoz,
Remy!”, nincs elragadtatva.
És mivel Mrs. Baros nem tudott elszabadulni a munkából, és
hat hete volt arra, hogy megkedveljen, és hat hete, hogy
összebarátkozzon anyukámmal, én hoztam ide kocsival Mariát.
Ami azt jelenti, hogy én vagyok a kiváltságos, aki megpróbálhat
segíteni neki jobban éreznie magát ebben az egész helyzetben.
– Bébi, tudom, hogy dühös vagy, de…
– Nincs de, Remy – szakít félbe, mielőtt folytathatnám. – Nem
mondhatsz vagy tehetsz olyat, amitől jobban fogom emiatt
érezni magam.
Sarkon fordul, hosszú, barna haját átveti a vállán, és a
Mustangom felé trappol, amely a rendelőintézettel szemközti
oldalon áll. A városon kívül található orvosi rendelő mindössze
húsz perc autóútra van otthonról, és lehet az utcán parkolni.
Ami New Yorkot ismerve olyan ritka, mint az unikornis.
Nincs más választásom, követem.
Ha bármelyik másik lányról lenne szó, talán bosszankodnék,
de Maria különösen aranyos, amikor dühös. Őszintén szólva
miután az elmúlt másfél hónapot randevúzással töltöttük, még
mindig nem találtam olyan pillanatot, amikor irritált volna. Ez
furcsa, de egyben fantasztikus is.
Jude és Ty szeretik azt mondani nekem, hogy „pórázon
vagyok tartva”, mint a kis seggfejek, Flynn pedig sokat néz rám
komoly szemekkel. Természetesen Winnie a Maria csapat tagja,
mert imádja, hogy Mariának is van egy kishúga. Ez azt jelenti,
hogy több lehetősége van arra, hogy velem együtt lógjon.
Kötelességtudóan csippantva kinyitom a kocsit, amikor Maria
az utasoldalhoz ér, és éppen akkor pattanok be a vezetőülésbe,
amikor becsukja az ajtaját.
– Jól vagy? – kérdezem óvatosan, próbálom kitalálni, merre
járnak a gondolatai.
– Jól vagyok, Remy.
Egy pillantást vetek rá, és már szinte nevetni akarok. Karját
keresztbe fonja, homloka ráncos, csinos szája sarkát lefelé
biggyeszti.
De nem merek nevetni. Lehet, hogy csak egy tizenhat éves
srác vagyok, de sokkal okosabb vagyok ennél. Soha nem bölcs
dolog egy fiúnak nevetni, ha egy lány dühös. Azzal is tisztában
vagyok, hogy a „jól” szó egyáltalán nem azt jelenti, hogy jól van,
ha egy lány mondja.
Korábbi szavai visszhangoznak a fejemben, Nem mondhatsz
vagy tehetsz olyat, amitől jobban fogom emiatt érezni magam.
Ezt kihívásnak veszem. Tudom, hogy találok módot arra, hogy
Mariát megmosolyogtassam. Csak egy kis noszogatásra van
szüksége.
Becsúsztatok egy CD-t a lejátszóba, és néhány másodperc
múlva már a KISS zenekar játszik. A szám címe I Was Made for
Lovin’ You, erre általában Maria ütemre rázza a fejét, és együtt
énekli az összes do-do-do-t.
– Ez komoly? Nem alkalmas most az időpont Gene
Simmonsra, Remy – zsörtölődik, és bosszúsan sóhajt. Mereven a
szélvédő felé bámul, de mivel továbbra is a parkolóban állunk, a
kilátás változatlan.
Elvigyorodom. Oké, rendben. Semmi KISS.
Igazából a zenekar dalainak van egy kis története. Olyan,
amelyet Maria minden alkalommal kihasznál, amikor próbál
rávenni, hogy megcsókoljam. Tudom, hogy bénán hangzik, de
én vagyok az, aki nem áll készen az első hivatalos csókunkra.
Jobban mondva én készen állok. Elhiheted, hogy készen. Csak
meg akarok győződni róla, hogy ő is. Kicsit fiatalabb nálam, és
nem is tudom… nem olyan, mint a többi lány, akivel randiztam.
Ő más. Különleges. Nem akarom elszúrni.
Gene Simmons és bandája pedig egy „csókos” játékra sarkallt
minket. Maria beteszi az egyik dalukat, megpróbál rávenni,
hogy megcsókoljam, én pedig az arca minden egyes részét
megcsókolom, kivéve az ajkát.
Ez megőrjíti. De mondhatom, ez egyszerre csodálatos is. Bár
valószínűleg veszélyes is, mert engem is az őrületbe kerget.
Annyira, hogy az este végére le kell hűtsem magam egy hideg
zuhannyal, amikor hazaérek. Hadd mondjam el, a kék here
szindróma nem csak egy mítosz. Valóban olyanok.
Becsúsztatok egy másik CD-t, de ezúttal az új dal nem vált ki
élénk reakciót Mariából. Boldoggá sem teszi igazán, de
mégiscsak előrelépés.
Ez a Supremes legnagyobb slágereinek CD-je, és a most szóló
dal a Baby Love címet viseli.
Elkezdem hangosan énekelni a refrént, a legjobb Diana Ross-
utánzásomat adva. Még néhány doo-wop stílusú
táncmozdulatot is csinálok a vezetőülésben. De a mellettem ülő
csinos lánytól csak egy oldalpillantást kapok.
Oké. Jó. Ideje bevetni a nehéztüzérséget. A dalt, amelyet
Maria a saját „boldog dalának” hív.
Újra kicserélem a CD-t, új dal lejátszása, Maria pedig újra
karba fonja a kezét a mellkasa előtt, amikor a kezdő dallam,
amelyről tudom, hogy úgy ismeri, mint a tenyerét, felcsendül.
– Apám, imádom ezt a dalt – mondom, de nem hajlandó felém
nézni. – Mindig boldoggá tesz. Majdnem olyan, mintha ez az én
boldog dalom lenne, tudod, mire gondolok, Ria?
Amikor nem mond semmit, hozzáteszem. – Kár, hogy a
kedvenc énekpartnerem mérges rám. Marvin Gaye kissé
elveszettnek érzi magát Tammija nélkül.
– Nem rád vagyok mérges, Remy – mondja halkan, de mégis
elég hangosan ahhoz, hogy halljam a zene mellett. – Csak úgy
általában vagyok mérges.
Nem válaszolok. Inkább az arcom elé kapom a légmikrofont,
és elkezdem énekelni a dalszöveget.
Maria a szemét forgatja, de tíz másodperc múlva már engem
bámul. És minél többet énekelek, annál jobban ereszkedik le a
válla a füle közeléből.
– Bunkó voltam veled az előbb? – kérdezi végül, én pedig
megrándítom a vállam.
– Talán egy kicsit?
– Sajnálom. – Kissé rosszallóan kér bocsánatot, mire én felé
tartom a légmikrofont.
– Ne aggódj, Tammi. Tudom, hogy teheted jóvá.
A mosoly apró jele jelenik meg a száján.
 – Gyerünk, Ria. Tudom, hogy akarod.
Most már látható a mosolya, és úgy tesz, mintha elvenné
tőlem a légmikrofont.
Aztán éneklünk, ahogy kifér a torkunkon. Végül mindketten
annyira beleéljük magunkat, hogy osztoznunk kell a
légmikrofonon.
Maria kacarászik, amikor teljesen megőrülök, és
megpróbálom utánozni Marvin Gaye hangját, és mire a dal
véget ér, már nem tudja letörölni ajkáról azt a szép mosolyt.
Na erről van szó. Tudtam, hogy fel tudom vidítani. Hívjanak
nyugodtan a Világ Legjobb Barátjának.
– Nem bírtad, hogy mérges vagyok, igaz? – kérdezi, egész
testét felém fordítva.
– Nem – mosolygok rá. – Most bajban vagyok?
Hosszan kutatja a szememet, és amikor egy pillanatra a
számra téved a tekintete, pokolian huncut vigyorral néz vissza
rám.
– Csak jó értelemben.
– Jó értelmű baj? Ezt meg hogy érted?
– Úgy értem, hogy meg foglak csókolni, Remington Winslow.
Maria valójában soha nem mondta nekem ezeket a szavakat.
Utalt rá, de soha nem adott hangot ennek úgy, hogy azt
érezzem, készen áll arra, hogy a tettek mezejére lépjen.
– Igen? – nyelek egyet. – És mikor tervezed megtenni?
– Most rögtön.
Most rögtön? Szent ég.
Kinyújtja a kezét, hogy az arcomra tegye, és érzem, hogy az
ujjai egy kicsit remegnek, a bőrömön rezegnek. Félig arra
számítok, hogy habozik, és hagyja, hogy az idegesség a
legrosszabbat hozza ki belőle.
De aztán nagyon meglep.
Előrehajol, ajkát az enyémre tapasztja, és megtörténik a szája
első, igencsak gyengéd mozgása. Könnyű, mint a toll, a csók
olyan sokáig tart, hogy érzem, ahogy a szívem kibillen a ciklikus
egyensúlyából a mellkasomban.
Elhatalmasodik bennem a vágy, hogy folytassam. Ujjaimat a
nyakánál a hajába csúsztatom, és megcsókolom, valóban
megcsókolom, itt az orvosi rendelő előtt. A szánk különválik, a
nyelvünk táncol, és nem tudom, kóstoltam-e már ilyen édeset.
Nem ez az első csókom, de a francba, olyan érzés. Minden
korábbi csók csalásnak tűnik. Hamisnak.
Azok nem haboztak, hanem mohók voltak, nem úgy, mint ez.
Tapasztaltabbak voltak, de közel sem ennyire észveszejtőek. Ha
nem vigyázok, még a végén beleszeretek ebbe a lányba.
Tulajdonképpen ez már meg is történt.
 TIZENÖT

Még mindig szombat, október 5.

Maria

Ki gondolta volna, hogy egy egyszerű sétától a Central Parkban

jobban érzem magam?
Én biztosan nem. Valahogy azonban enyhült a szorítás a
mellkasomban, és már nem érzem úgy, hogy a vállam
megfeszül.
Felszabadultságot érzek. Megfiatalodtam. Embernek érzem
magam.
– El kell ismerned, Izzyvel remek show-t csináltunk – mondja
Remy hatalmas mosollyal, miközben ott állunk az óriási szikla
mellett, amelyről éppen lemászott. – Turnéznunk kellene vele.
Elvinni az összes nagyobb városba.
A fickó éppen bemutatta Izzyt az egész Central Parknak a
nagy szikla tetejéről, mintha ő lenne Simba, miközben Az
oroszlánkirály filmzenéje szólt a telefonjáról.
A párosuk olyan mulatságos látványt nyújtott, hogy még
idegenek is megálltak tapsolni és nevetni.
 – Ha még egyszer sziklát mászol a gyerekemmel, hívom a
rendőröket – vágok vissza, hangomban érezhető éllel.
– Várj egy pillanatot, bébi. Azt hittem, azt mondtad, jó
értelemben leszek bajban, amikor lejövök.
– Ez a jó értelemben – mondom neki, mutatóujjamat
játékosan felé tartva. – A rossz értelem az lenne, ha seggbe
rúgnálak.
Ezen nevet.
– Nos, nagy örömmel viselem a kritikát, mert a kis
mutatványom elérte azt, amit akartam vele.
Felvont szemöldökkel bámulok rá, ő pedig az arcom felé bök
a fejével.
– Mosolyogsz.
Mosolyogsz. Mindezt azért csinálta, hogy
megmosolyogtasson?
Mindazok után, amit már megtett értem, nem tudom, mit
kezdjek ezzel az információval. Szinte azt érzem, hogy meg sem
érdemlem a kedvességét. Hiszen már azt sem tudom, hányszor
mentett meg… És mit adtam neki cserébe? Feszültséget? Üvöltő
babát?
Izzy mocorogni kezd a hordozójában, de miután Remy kissé
berogyasztja a térdét, megnyugszik, és a szeme lecsukódik.
– Csak én érzem úgy, vagy ez a baba tényleg szeret állandóan
mozgásban lenni?
Felnevetek. – Ó, nem csak te. A kiscsaj határozottan szeret
mozgásban lenni. – Tudhattam volna; azóta küzdök ezzel a
problémával, hogy hazahoztam a kórházból – gyakran azon
tűnődöm, vajon a terhességem alatti gyors munkatempóm
okozta-e ezt a gondot.
Remy vigyorog.
– Akkor úgy tűnik, jobb, ha folytatjuk ezt a sétát.
Könnyed tempóban folytatjuk sétánkat. Miután megteszünk
ötszáz métert, oda pillantok, ahol Izzy a babahordozóban pihen
Remy mellkasán, és látom, hogy kényelemben van, és újra
alszik.
A nap a kora őszre nem jellemző módon meleg,
huszonvalamennyi fokkal, napsütéssel és kevés felhővel.
Tökéletesek a feltételek a levegőzéshez anélkül, hogy stresszelni
kellene, vajon Izzynek túl hideg vagy túl meleg-e, vagy hogy a
szél túlságosan éri-e a bőrét, vagy a nap égeti-e a kis arcát…
vagy tudod, millió más dolog, amelyekről soha nem gondolnád,
hogy stresszt okoznak, amíg nem vagy felelős egy apró emberi
lényért.
Szinte őrület, hogy amikor egy baba képbe kerül, az életed
pillanatok alatt megváltozik. Minden, ami korábban prioritást
élvezett, most kétszer meggondolandó, és hirtelen csak olyan
aggodalmak miatt agyalod szét magad, amelyekről sosem
gondoltad volna, hogy lehet.
– Mi lenne, ha pihentetnéd kicsit a hátad, és vinném én? –
javaslom, de Remy rám néz, és a fejét rázza.
– Nem, kösz.
– Ne már, Remy. Hadd vigyem!
– Figyelj, szivi, nem adom át ezt a tündéri babát – magyarázza,
és állával a kicsi feje felé biccent. – Meg hát nézz rá! Túl
kényelmes neki, hogy megmozdítsuk.
– Szóval, azt akarod mondani, hogy elkobzod a gyerekem? –
viccelődöm, és az ajkát felfelé mozdító apró mosolytól a szívem
összeszorul a mellkasomban. A reakcióm furcsa, de a mosolyát
okolom miatta. Túlságosan ismerős, és képes évekklel
visszarepíteni a múltba.
– Erről a kis cukorborsóról van szó? Igen. Határozottan
elkobzom – feleli. – Ráadásul szerintem Izzel elég imádnivaló
benyomást keltek. Kétségtelen, a nők a Central Parkban
értékelnek.
– Jaaa… szóval igazából dögös csajokat próbálsz felszedni a
kisbabámmal?
– Ja, igen – kacsint. – Miért akarnék dögös csajokat felszedni,
amikor a világ két legszebb csajszijával vagyok?
– Próbálsz elbűvölni, Remington? Mert kezdem úgy érezni,
hogy ma rettenetesen sok hízelgő dumát vetsz elém. – Kihívóan
felvonom a szemöldököm, mire ő csak megvonja az egyik
vállát.
– Attól függ.
– Mitől?
– Működik?
A szememet forgatom.
– Amikor tizenhat éves voltam? Egyértelműen. De most?
Miután megnéztem magam a tükörben indulás előtt, nem.
– Ne légy nevetséges – replikázik. – Frissen zuhanyoztál és
káprázatos vagy.
– Lehet, hogy lefürödtem, de túl sokat dolgoztam, és még
mindig alváshiányban és szülés utáni szorongásban szenvedek
– javítom ki. – Éppen túlélek. Körülbelül ez a helyzet.
Komolyan. Nem arról van szó, hogy nem vagyok magabiztos.
Ez a jelenlegi valóságom. Nincs az az isten, hogy a jelenlegi
zűrzavaros állapotomban a gyönyörű nők első egymilliárdja
közé kerüljek. Nem könnyű újdonsült anyának lenni. Főleg, ha
az „újdonsült anya” kifejezés sokkal nagyobb hangsúlyt kap,
mint azt valaha is gondoltam volna, amikor először megtudtam,
hogy terhes vagyok.
– Nos, szerintem káprázatos vagy. És biztos vagyok benne,
hogy ha Izzy ébren lenne, egyetértene velem.
Felhorkanok. – Izzy nem is tud beszélni.
– Azt gondolná.
– Egész biztos, ez nem így működik, de jó.
Remy csak vigyorog, és gyengéden a derekamra teszi a kezét,
hogy egy pad felé irányítson.
– Kidőlt. Azt hiszem, megpihenhetünk egy percre.
Éppen akkor ülünk le, amikor egy fiatal, harminc körüli
anyuka elszalad mellettünk, és megpróbál visszaterelni a
babakocsijába egy kis totyogóst.
– Henry! – kiabálja, a kisfiú pedig csak rötyög, dagi kis lába
gyorsabb tempóra vált, amint az anyukája közeledik hozzá.
Henry, a kisgyerek visítozik, mint egy szárnyas gyík, és
szegény anyja dühösen fújja ki a levegőt, az izzadság már
patakzik a homlokán.
– Henry, édesem, ideje hazamenni.
– Nem! – ordítja Henry, és egyik tornacipős lábával dobbant.
Kövér kis karját keresztbe fonja a mellkasán, és lecövekel, de ez
az anyját nem hatja meg. Egy pillanat alatt felkapja a karjába, és
a babakocsi felé viszi, amelybe még mindig nem hajlandó
beülni.
 A gyerek csak visít és ordít végig, kicsi karjával és lábával
bokszol és rugdos, ahogy mennek.
Atyavilág. Milyen lesz, amikor Izzy már nem csecsemő, hanem
egy totyogós, mint ez a kis Henry? Olyan lesz, mint ő? Sikoltozik,
követel és nem figyel arra, amit mondok neki? Istenem, segíts.
Most sem tudom kézben tartani Izzyt és a
munkabeosztásomat, pedig még csak hathetes. Még akkor is, ha
sír vagy zaklatott, legalább biztonságban tudhatom a karomban,
a babakocsijában, a babahordozójában vagy a rezgő hintájában,
amikor nagyon kétségbeesett vagyok.
De ha nagyobb lesz? Mi a fenét fogok csinálni?
– Maria?
Nyilvánvalóan nem szabad hinni annak, aki azt mondja,
könnyebb lesz az újszülött életszakasz után.
– Maria? – Remy hangja erőteljes.
– Hmmm? – kérdezek vissza, de még mindig nem tudom
levenni a szemem a kicsi Henryről és az anyukájáról, ahogy
küzdelmesen becsatolja a babakocsijába.
– Jól vagy?
Fogalmam sincs, mióta ülök itt, belezuhanva a jövőbeli
félelmek nyúlüregébe, figyelve, ahogy Henry Hihetetlen Hulkká
változik, de Remy aggódó tekintete azt súgja, néhány perccel
régebb óta, mint kellene.
Jól vagyok? Nem. Nem igazán. A jelenlegi élethelyzetem
valószínűleg a legtöbb ember számára egyenlő lenne a nem jól
állapottal, de nem vagyok hajlandó Remyt a szorongó
nyomorúságom gödrébe magammal rántani. Már eleget tett
értem, például ma is.
 – Igen, persze. – Aprót füllentek, és kicsi mosolyt erőltetek az
arcomra. – Jól vagyok.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy új kilátást keressünk. –
Kinyújtja a kezét, hogy gyengéden megpaskolja a combomat. –
Mit szólnál egy korai vacsorához? Az igazat megvallva még
mindig nem adtál választ, mióta először megkérdeztem.
Kérdőn nézek rá.
– Először?
– Miután beragadtunk a liftbe Ty-nál – fűzi hozzá. – Tekintsd
ezt egy újrakezdésnek. Olyan, mint amikor kétszer is
megtapasztaltuk „az áramszünet a liftben” helyzetet.
– De csak ha ezzel az újrakezdéssel nem kell szülni – mondom
horkantva. – Mert az holtbiztos, hogy nem megyek át azon még
egyszer.
– Az egyetlen gyerek, aki ott lehet, az ő – feleli halk
kacagással, és elsöpör a szememből egy huncut hajszálat. – Ha
úgy tetszik, egy sokkal nyugodtabb újrakezdés lesz ez.
– A nyugodtabb tökéletesen hangzik.
Remy óvatosan feláll a padról, közben egyik kezével Izzy
hátát támasztja. Aztán felém nyújtja a kezét. – Gyere, Maria,
együnk együtt!
Lenézek a kezére, aztán fel a kék szemébe. Csillog és
melegséget áraszt, és minden olyan dolog látható benne, amitől
dadogó tinilánnyá váltam régen.
Hogy eltereljem a figyelmem, Izzy arcát tanulmányozom.
– Ne aggódj, még mindig alszik – biztosít, kezét továbbra is
felém nyújtja. – És van egy sanda gyanúm, hogy nem ettél ma
sokat.
 Ebben nem téved. A nyűgös baba, a hathetes szülés utáni
vizsgálatom, a munkahelyi hívások és egy bemutató között,
amit végül le kellett mondanom, sikerült lenyomnom egy fél
banánt és egy granolaszeletet… de ennyi.
– Oké. Legyen – bólintok, és a kezébe helyezem az enyémet. –
Menjünk!
Remy mosolyog, és amint talpra állok, azt várom, hogy
elengedje a kezem, de nem ez történik. Tovább fogja, miközben
a Central Park legközelebbi kijárata felé irányít, és kimegyünk a
Nyolcvannegyedik sugárútra.
– Hova megyünk?
– Meglepetés – válaszolja, és a szemöldökét táncoltatja, majd
kezét a derekamra teszi, és átvezet az úton.
– Megle… – kezdem, de mosolyogva és kuncogva félbeszakít.
– Meglepetés, amit pontosan két háztömb múlva fogsz
megtudni.
– Így akarod elérni, hogy ne tegyek fel kérdéseket?
– Így van. – Széles mosolyt villant felém. – Tudom, milyen
szörnyű vagy, ha meglepetésről van szó.
– Nem is vagyok olyan rossz! – válaszolom kuncogva, és
játékosan megütöm a karját.
– A tizenhatodik születésnapod hetén majdnem tönkretetted
a saját meglepetésbulidat, Ms. Szuper Nyomozó.
– Túlzol.
– Kihallgattad az összes barátomat. Az öcséimet. Még a
kishúgomat is.
Mosolyogva az ajkamba harapok. – És Ty majdnem elszólta
magát.
 – Mert Ty nem tud titkot tartani, te meg gyakorlatilag
átváltozol egy rohadt CIA-ügynökké, aki megpróbál kiszimatolni
egy nemzetközi kémhálózatot, amikor tönkre akarsz tenni egy
meglepetést.
– Nem arról van szó, hogy tönkre akarok tenni egy
meglepetést. Csak kíváncsi vagyok.
– És türelmetlen – cukkol, majd újra megfogja a kezemet.
– Mindegy, Rem. – A szememet forgatom, de tudom, hogy
igaza van. Javíthatatlan vagyok, ha meglepetésekről van szó. Ha
bármi sejtésem van, hogy valamiféle meglepetés várható, nem
tudom megállni, hogy ne próbáljam kitalálni, mi az.
Szülinapi ajándékok. Karácsony. Bármit lehet mondani,
valószínűleg már rengeteg meglepetést elrontottam életemben.
Még egy háztömbnyit sétálunk, mielőtt Remy egy másik
utcába kalauzol minket, és nem sokkal később megáll egy
rusztikus kinézetű téglaépület előtt.
– Meglepetés – jelenti be, én pedig kíváncsian nézek rá, aztán
elolvasom a fejünk fölötti táblát.
– Jacob’s Pickles?
– Voltál már itt?
– Nem. – A fejemet csóválom. – Nem mondanám.
– Még mindig úgy szereted a savanyú uborkát a szendvicsben,
mint régen a gimiben?
Felnevetek.
– Nem hiszem el, hogy erre emlékszel, de igen.
– Maria, jártam veled abba a kis étkezdébe a közkönyvtár
mellett iskola után, mert megszállott voltál a csirkés
szendvicseik miatt. Extra savanyú uborka a szendvicsbe és extra
savanyú uborka mellé – ismétli meg a régi rendelésemet. –
Emlékszem, néhányszor rávettél, hogy lógjak ki ebédelni, csak
azért, hogy segítsek kielégíteni az őrült savanyú uborka utáni
vágyadat.
– Tessék? Őrült vágy? – Kezemet a csípőmre teszem. – A
savanyú uborka a csirkés szendvicsben a minden. Aki máshogy
gondolja, annak orvoshoz kell mennie.
Remy ezen csak vigyorog.
– Nos, hadd legyek én az első, aki bemutat a legjobb savanyú
uborkának, amit valaha is kóstolni fogsz az életedben.
Erre bevadulok.
– Remélem, tudod, hogy ez nagy ígéret.
– Amit betartok, Ria.
Nem Maria vagy Ri. Hanem Ria. Remy mindig így hívott
régen. Ő volt az egyetlen, aki ezt a becenevet használta, és
amikor gimnazista lány voltam, először szerelmesként, ez volt a
minden.
Kicsit még most is.
Hagyom, hogy Remy bevezessen az étterembe, és néhány
perc múlva egy hangulatos fülkében ülünk a hátsó sarokban.
Ezt kifejezetten az a férfi kérte, aki még mindig Izzyt viseli a
mellkasán.
– Adhatod – mondom, mindkét kezem kinyújtva. – Fogom,
amíg eszünk.
– A-a. – Mutatóujját rázza előttem. – Még mindig alszik. Szóval
jó ez így.
– De hogy fogsz úgy enni, hogy a mellkasodra van kötve?
– Megoldom – vágja rá gondolkodás nélkül, és átnyújtja
nekem az étlapot. – Te pedig találd ki, mit szeretnél enni.
– Biztos? Mert fogha…
– Ria, megtennél egy szívességet? – kérdezi, mire oldalra
döntöm a fejem.
– Mit?
– Megpróbálnál lazítani, és csak… élvezni ezt az étkezést? –
Szeme ellágyul, és az enyémre helyezi a kezét. – Ne aggódj
miattam vagy Izzy miatt. Csak… rendeld meg az összes
nyavalyás savanyú uborkát, amire a szíved vágyik – mondja
vigyorogva. – És lazíts. Megérdemled. Remek anya vagy, és a
remek anyák megérdemelnek egy kis szünetet néha, oké?
Valami őrült oknál fogva sírni akarok a szavaitól. De nem
azért, mert rosszul érzem magam. Valójában annyira jól érzem
magam tőlük, hogy elsöprő megkönnyebbülést nyújtanak.
Nagyot nyelve igyekszem elfojtani az érzést, és bólintok.
– Oké. Megbeszéltük.
– Öröm veled üzletelni. – Gyengéden megszorítja a kezem,
mielőtt elengedi, hogy megfogja a saját étlapját. Átolvassa a
vacsoralehetőségeket, én pedig csak ülök, és a saját menümet
nézegetem.
De főként a gondolataim száguldoznak, és azon töprengek,
hogy lehet, hogy ennyi év után Remy Winslow itt van velem.
Egyik pillanatban még csak egy ismerős volt, akit rég nem
láttam, és egy szempillantás alatt ő lett az első, akit felhívtam,
amikor úgy éreztem, minden szétesik.
Valójában ő az egyetlen, akit fel akartam hívni.
Rem félrehajtott fejjel, óvatosan a szájához emeli a csirkés
szendvics maradékát, mindeközben vigyáz arra, nehogy
véletlenül leegye egy ártatlan baba aranyos fejét.
Izzy enyhén megmozdul, miközben Remy egy utolsót harap,
de apró angyalarca békés marad, és édesen szundikál tovább.
Nem tudom, hogy ez a kimerültségtől van-e, vagy Remy
valami titkos babavoodoot hintett rá, de valahogyan az egész
étkezés alatt aludt.
– Oké, hadd halljam! – Remy megtörli a kezét egy szalvétával,
majd ledobja a már üres tányérjára. – Mit gondolsz?
– A Jacob’s Picklesről akarod hallani a véleményemet?
Bólint, és Izzy hátán nyugtatja a kezét.
– Arra mérget vehetsz, csini popsi.
Csini popsi? Majdnem közlöm vele, hogy a popsim egyáltalán
nem néz ki csinin, miután hat hete szültem, de inkább a valódi
kérdésre koncentrálok.
– Hát… – ráncolom a szemöldökömet. – Elment…
– Elment? – Összehúzza a szemét, és határozottan a tányérom
felé bök. A teljesen üres tányérom felé, amelyen hét különböző
ízű savanyúság, sült krumpli és a legjobb csirkés szendvics volt,
amit valaha ettem életemben. – A meglepetésem csak… elment?
– Aha. – Megvonom a vállam, és az ajkamba harapok, hogy
leküzdjem a mosolygási vágyat. – Mármint értékelem a
meglepetés mögötti gondolatot. Szóval… határozottan öt
csillagot adok arra. De az étel? – Megint vállat vonok. – Az
elment…
– Kamuzol. – Felnevet. Szívből. Aztán átnyúl az asztalon, és
finoman végigsimít az ujjával az arcomon. – És ezt onnan
tudom, hogy ez a gödröcske itt elárul.
– Nem árul el. – Gyorsan felemelem a kezem, hogy eltakarjam
a szóban forgó áruló gödröcskét, és azonnal több megawattos,
elbizakodott mosolyra húzódik a szája.
– Ó, dehogynem, Ria. Ez az a gödröcske, és csak akkor jelenik
meg, ha hazudsz.
– Ezt meg honnan tudod?
– Mert sok mindent tudok rólad, Maria Baros. – A szemöldökét
billegteti. – Tulajdonképpen mindenféle klassz dolgot.
– Vigyázz, mit mondasz, hapsikám. – Játékosan ujjal mutatok
rá. – Mert véletlenül én is sok mindent tudok Remington
Winslow-ról.
Erre felkacag.
– Sok szép időt töltöttünk együtt régen, nem igaz?
– Igen, az biztos.
Jaj, anyám, mi valaha is…
Az agyam azonnal csatlakozik a hülye, lebuktató
gödröcskéhez, és meg sem áll az emlékekig, hogy milyen volt a
Remy karjában lévő lánynak lenni.
Szinte minden ébren töltött órában vele lenni. Annak lenni,
aki megnevettette és megmosolyogtatta. Annak lenni, akit
megcsókolt. És megérintett.
Megtapasztalni, milyen érzés volt, amikor Remy belémhatolt.
Elég.
Bár tudom, hogy ez nem jó nekem, mégsem tudom nem
észrevenni, milyen fájdalmasan aranyos, ahogy ott ül Izzyvel.
Igaza volt. A nők a Central Parkban kétségtelenül odáig voltak
a látványért.
 Őszintén szólva már-már bűn, hogy mennyire tökéletesen fest
Izzyvel, vagy hogy milyen jól bánik vele. Mint egy csecsemőkkel
suttogó, csak ő annyira őrülten vonzó, hogy százhatvan
kilométeres körzetben minden petefészek robbanásveszélyben
van.
Basszus, valószínűleg korlátozni kellene, hogy így
nyilvánosan mászkáljon; mindenfelé veszélyt jelent a biológiai
órákra.
Amikor a telefonja rezeg az asztalon, felemeli, hogy gyorsan
megnézze a képernyőt, mielőtt visszateszi. De ezen kívül nem
mond semmit. Nem is válaszol a feladónak.
– Mit szólnál, ha elindulnánk vissza hozzád?
Bólintok, feltételezve, hogy valószínűleg valahol máshol
kellene lennie. A szombati tervei között valószínűleg nem az
szerepelt, hogy egy kimerült anyával és a babájával töltse a
napot. – Szerintem ez egy jó terv. Izzynek is hamarosan ennie
kell.
Rem gyorsan kéri – és kifizeti – a számlát, és mielőtt
észrevenném, már kint is vagyunk az utcán, és hazafelé
tartunk.
Aztán nemsokára a lakásom előtt is vagyunk, nyitom a
bejárati ajtót.
De amikor belépünk, lefagyok.
Tiszta. Minden tiszta.
– Ööö… – Körbenézek a nappalin és a konyhán, még a
vendégfürdőt is olyan ragyogó tisztán találom, hogy a
csempéről lehetne enni. – Szerintem ide betörtek… viszont nem
vittek el semmit. Csak… kitakarítottak.
 Remy halk kuncogását hallom, és amikor kimegyek a
fürdőszobából, azt látom, hogy kiveszi Izzyt a hordozójából, és a
kanapé melletti pihenőszékébe teszi.
– Szóval… valamit be kell vallanom – kezdi, és grimaszol. – Ne
legyél mérges, de hívtam valakit, egy nagyon megbízható és a
húgom által nagyon is ajánlott takarítót, hogy kitakarítsa a
lakásodat, amíg mi kimozdultunk.
– Mérges? – kérdezek vissza. – Miért lennék mérges? Úgy
érzem, hogy egy tonna stressz ment le a vállamról.
– Tényleg? Akkor… nem baj?
– Remy, te viccelsz? – vágok vissza, és odasétálok hozzá, hogy
szorosan megöleljem. – Én… én… csak… köszönöm.
– Szívesen – suttogja válaszként, és még szorosabban ölel. –
Tehát akkor sem leszel mérges, ha leszerveztem, hogy ugyanez
a nagyon megbízható takarítócsapat hetente egyszer eljön és
kitakarít a lakásodban?
Hátradőlök, és a tekintetét fürkészem.
– Túl sok mindent csinálsz – teszi hozzá, és az enyémhez
támasztja a homlokát. – És tudom, hogy ez nem sok, de csak…
segíteni akarok neked, ahogy tudok.
Ez a pasi… Mit kezdjek vele?
Rajongok érte.
Ez a nap egy katasztrófa volt. Maximálisan feszült voltam, ki
voltam borulva, és úgy éreztem, kudarcot vallok Izzy
anyukájaként… kudarcot vallok a munkában… kudarcot vallok
szinte mindenben, és Remy egy telefonhívásra itt termett és
mindent megváltoztatott.
Ő volt minden, amire szükségem volt.
 – Fantasztikus vagy, tudod? – suttogom felé, ő pedig a
tekintetemet kutatja, miközben még mindig szorosan öleljük
egymást.
– Te is – suttogja vissza, és kék szeme az ajkamra vándorol.
A teste olyan közel van az enyémhez, ahogy már jó néhány
éve senkié, és ez… elindít bennem valamit. A semmiből az
izgalom hulláma jelenik meg a hasamban, és azon kapom
magam, hogy még közelebb lépek hozzá, kezeimet
felcsúsztatom a hátán, és a nyaka köré fonom.
Tekintetünk újra találkozik, keze a derekam köré fonódik, a
mellem pedig a mellkasához nyomódik, és nem tudom, mit
csinálunk, de azt igen, hogy nagyon szeretem, milyen érzés itt
lenni, Remy karjában.
És szeretem a teste melegét.
És nagyon szeretem, milyen érzés közel lenni hozzá.
– Maria – mondja ki a nevem, de ez nem kérdés. Ez valami
más. Valami, amit nem nagyon tudok felismerni.
Arcomat közelebb mozdítom felé, a tekintetem az égkék
szeme és a telt, buja szája között ugrál.
És ő is pontosan ezt teszi.
Remy meg fog csókolni?
Én fogom megcsókolni Remyt?
A szám közelebb kerül az övéhez, csak milliméterekre tőle, de
egy kilométernek érződik.
És a másik ember a szobában? Az apró, imádnivaló baba a
pihenőszékében?
Hát, neki megvannak a saját tervei.
Nagy tervek, amelyek között szerepel az ordítás, amely miatt
Remmel elszakadunk egymástól, mintha éppen
bűncselekményt készültünk volna elkövetni. Vagy tudod…
csókolóztunk volna.
Szent Isten, tényleg majdnem megcsókoltam Remyt?
De nincs időm elmélkedni ezen, vagy azon, hogy mit jelentett
volna a csók, mert amikor anya vagy, és a babád
torkaszakadtából üvölt, akkor csak az ő igényeire tudsz
koncentrálni.
Remy odamegy Izzyhez, és felveszi a karjába.
– Ó, Izzy, szívem. Éhes vagy? Vagy pelenkát kell cserélni? Vagy
esetleg mindkettő? – kérdezi, és közel húzza a mellkasához.
– Az az érzésem, hogy valószínűleg mindkettő. – Kinyújtom a
kezem, hogy kivegyem a karjából, de megrázza a fejét.
– Tisztába teszem. Te meg hozd a tápszert.
Izzy még egyszer felordít, Remy bemegy a gyerekszobába, és
én sem gondolkodom tovább, kimegyek a konyhába, hogy
elkészítsem a tápszerét.
Szinte szürreális, milyen rutinosan csináljuk.
És mire Izzynek tiszta a pelenkája, és a cumisüveg a szájában
van, lehuppanok a kanapéra Remy mellé, miközben ő eteti.
A baba tapad rá a cumisüvegre, mintha éhezne, mintha napok
óta nem evett volna, és ettől kicsit nevetnem kell.
– Jaj, kicsi lány, te aztán megéheztél.
Remy rám kacsint.
– Olyan, mint te, ha savanyú uborkáról és csirkés szendvicsről
van szó.
– Te már csak tudod, okoska. – Nevetve a szememet forgatom,
de ásítok is egyet.
 – Fáradt vagy?
– Igen, de ez valószínűleg együtt jár a gyerekvállalással, igaz?
Folyamatosan fáradt vagy.
– A húgom egyetértene. Meg Flynn és Daisy is biztosan. Az
ikerfiúk nem viccelnek.
– Igen, nem is akarok most abba belegondolni, hogy két Izzy
legyen. Eggyel is alig bírok, mint látszik. – Kuncogva
grimaszolok, de amikor elnehezül a szemem, azon kapom
magam, hogy a fejemet Remy vállára hajtom, miközben ő
befejezi Izzy etetését.
Csak egy kicsit pihentetem a szemem, emlékeztetem magam
gondolatban. Amint Izzy jóllakott, elengedem Remet a
babagondozásból.
Csak egy kis szundi. Ennyi…
 TIZENHAT

Remy

A szemem kipattan, amikor a lábizmom megrándul, és valami

kurva kemény dologba verem a lábam.
Au, baszki. Ez fáj.
Kipislogom a maradék álmot a szememből, és körülnézek a
szobában, amely nem az én lakásom. Amikor meglátom a díszes
márvány dohányzóasztalt és a gyakorlatilag teljesen fehér
dekorációt, rájövök, hogy még mindig Mariánál vagyok. Egy
pillantást vetek a bal oldalamra, és látom, hogy Izzy a kedvenc
pihenőszékében ül. Egy pillantást vetek a jobb oldalamra, és azt
látom, hogy Maria mellettem alszik, ülve, fejét a vállamon
pihentetve.
Valahol útközben, miután megetettem Izzyt, és a hintájába
tettem, úgy döntöttem, jó ötlet lenne csak… pihenni egy egész
percet Maria kanapéján. Ő már aludt addigra, ezért leültem
mellé, de amit nem terveztem, az az volt, hogy mocskosul
kidőlök.
Hány óra?
A lehető legóvatosabban felkapom a telefonomat a
dohányzóasztalról, de amikor Maria ajkát halk nyöszörgés
hagyja el, szoborrá dermedek, és némán imádkozom, hogy ne
ébresszek fel egy kialvatlan, újdonsült anyát, csak mert
megnézem az időt.
Miután megbizonyosodom arról, hogy nem ébredt fel,
meglesem az időt, és látom, hogy kicsivel múlt tizenegy óra, és
rengeteg olvasatlan üzenetem van a fivéreimtől.
Megnyitom a csoportos beszélgetést, és átfutom a néhány
órával ezelőtt kezdődő üzenetváltásokat.

Jude: Srácok, mit szólnátok ma este egy italhoz? Úgy

egy óra múlva?

Ty: Szerintem ez zseniális ötlet.

Flynn: Most találkoztunk Winnie-éknél.

Jude: Igen, de nem pasiest volt, érted?

Ty: Pontosan. Mindenképpen kellene ma egy pasiest.

És én arra szavazok, hogy Remy is csatlakozzon.

Jude: Naná. Rem, jönnöd KELL.

Ezek az idióták. Pontosan tudom, mit akarnak elérni.

Flynn: Remy átlát a hülyeségeteken.

Természetesen ezt Flynn is tudja.

 Jude: Milyen hülyeségen? Hogy lehet hülyeség, hogy
időt akarunk tölteni a testvéreinkkel?

Ty: Ja, Flynn. Mi bajod? Seggfej vagy.

Flynn: Ha én seggfej vagyok, akkor ti ketten meg

puncik vagytok, akik nem merik megkérdezni Remyt,
hogy mi van vele.

Talált, süllyedt.

Jude: Látod, erre nem is gondoltam, de most, hogy

mondod, Flynn, kíváncsi is vagyok. Mi folyik ott,
Rem? Sietősen elrohantál a grillezésről.

Ty: Tényleg sietősen rohantál el, ember. Éppen

azután, hogy a régi gimis szerelmeddel, Mariával
telefonáltál. Elég különös, ha engem kérdeztek…

Jude: Nagyon különös. Arról nem is beszélve, hogy

általában csak Flynn szokott ilyen sokára
válaszolni.

Flynn: Kurva hülyék vagytok, srácok.

Pont így gondolom én is, Flynn.

Jude: Remy, magyarázat nélkül hagysz minket,

ember?
 Ty: Ez ám az igazi pöcsfejség.

Még mindig van vagy húsz üzenet a beszélgetésben, az összes

akörül forog, hogy Jude és Ty igyekeznek rávenni, hogy
meséljem el, mi a helyzet, de a bal szemem sarkából látom, hogy
Izzy éppen mocorogni kezd.
Lebiggyeszti a száját, apró lábával rugdalózik, és tudom, hogy
mozdulnom kell, ha el akarok érni hozzá, mielőtt még sírni
kezd, és felébreszti Mariát.
Miközben felállok a kanapéról, óvatosan leemelem Maria
fejét a vállamról, és egy párnát teszek alá. De amikor ez nem
tűnik elégnek, kikapok egy fehér plédet egy kosárizéből, ami
úgy tűnik, minden nőnek van, akit valaha ismertem, és
betakarom vele.
– Jól van, Miss Izzy – suttogom a baba felé, miközben
felemelem a székből, és a karomba veszem. – Mit szólsz hozzá,
ha a szobádban folytatjuk ezt a kis összejövetelt, hogy anyukád
aludhasson?
Izzy nagy, kék szeme meredten néz rám, és mivel nem bőg és
nem nyűgös, úgy veszem, hogy benne van a tervben.
Bemegyek a gyerekszobába, becsukom magunk mögött az
ajtót, és lefektetem a pelenkázóasztalra a kiságy mellett,
amelyben Maria szerint utál aludni.
– Hány óra telt el az utolsó etetés óta? – Veszek egy tiszta
pelenkát, és elkezdem kigombolni a rugdalózóját. – Három?
Talán négy?
Sírni kezd, amikor meztelen lába szabaddá válik, és már-már
nevetni akarok azon, milyen gyorsan hallatja a hangját, ha
valami nem tetszik neki.
– Te olyan lány vagy, aki nem visel el mindent, mi? –
kérdezem, miközben gyorsan letakarítom. – Ezt tisztelem. Ez
egy jó tulajdonság ebben a világban.
Izzy kicsit még sírdogál, de ismerem a játékszabályt. Csak
tiszta popóra és a beígért cumisüvegre van szüksége, és minden
rendben.
– Képzeld, olyan, mintha egy örökkévalósággal ezelőtt
pontosan ugyanezt csináltam volna az unokahúgommal,
Lexivel – mondom, és befejezem a ruhája visszagombolását. –
Most már sokkal idősebb. Pontosabban majdnem tizenegy éves.
De ó, hidd el, igazán különleges. Őrületesen eszes. Humoros.
Lexi az egyik kedvenc emberem a világon. Imádnád. – A
karomba emelem Izzyt, és a mellkasomhoz szorítom.
Kicsit sírdogál még, de végül megnyugszik, és elégedettnek
tűnik, ahogy bámul rám, kék szeme szinte túl nagynak tűnik az
arcához képest, miközben próbálja megérteni a körülötte lévő
világot.
– Egyet se félj, Pici Izzy, te is nagyon különleges vagy. Tudom,
hogy még csak rövid ideje ismerjük egymást, de hidd el, az vagy.
Lenézek rá, és megvizsgálom az összes apró részletet, ami ezt
a mini emberi lényt alkotja. Ahogy az orra végének egy kicsit
lekerekített íve van. Ahogy a szája olyan telt és imádnivalóan
rózsaszín. És ahogy a kis szemöldöke összeráncolódik középen,
és megjelenik egy halvány gödröcske az arcán.
Pont, mint Mariáén.
A gondolatom visszakalandozik a konyhába, a majdnem
csókunkhoz.
 Bassza meg. Hogy történt?
Olyan volt, mintha az egyik percben még átölelt volna, a
másikban pedig felnézett rám azzal a szép barna szemével, és
olyan érzések áradtak szét bennem, amelyeket nem éreztem
rosszfiús tinédzserkorom óta. Két lélegzetvétel között százféle
módot lefuttattam, hogyan csókoljam meg, érintsem meg,
nyaljam meg, dugjam meg.
És ha Izzy nem szólt volna, hogy szüksége van a cumisüvegre,
nem tudom, mi történt volna.
– Felettébb érdekes időzítésed van, kishölgy – mondom neki,
és leülök a kiságya melletti hintaszékbe.
Őszintén nem tudom, mi történt volna, ha nem szakított
volna félbe.
Mondanom sem kell, hogy továbbra is törődöm Mariával, de
azt hiszem, nincs is olyan, hogy valaha is ne törődnél az első
szerelmeddel. A fiatal Remy Winslow pedig megőrült Maria
Barosért. Felemésztette. Szerelmes volt belé. Életem egy pontján
ő volt a mindenem.
Mindez a jelenben megnehezíti az érzések kordában tartását.
– Izzy, néha az életben a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy
arra számítasz.
Nagy szemével csak pislog erre.
– Viszont ez nem feltétlenül jó vagy rossz dolog, csak… az élet
valósága.
Előrenyúlok, hogy a hüvelykujjammal megsimogassam
arcának puha bőrét, ő pedig felnyúl apró kezével, hogy az
enyém köré fonja ujjait.
– A mindenit, aranyos vagy, tudod te ezt? – vigyorgok rá, majd
elkezdi az alsó ajkát szopogatni. – És nyilván éhes is vagy, ugye?
Felállok a székből, és biztonságban tartom Izzyt a karomban,
miközben bedobom a piszkos pelenkáját a pelenkakukába.
– Na már most, mielőtt kimennénk a konyhába, hogy hozzuk
a cumisüvegedet, meg kell ígérned valamit, oké? A lehető
legnagyobb csendben kell maradnunk, hogy anyukád tovább
aludhasson. Ne sértődj meg, de mostanában kicsit nehéz eset
voltál.
Izzy kicsi lábaival kapálózik.
– Megegyeztünk?
Amikor csak bámul rám, néma beleegyezésnek veszem, és
elindulok a gyerekszobából a konyha felé, hogy elkészítsem a
cumisüveget Izzynek.
Amikor a kanapé mellett elhaladok, megelégedve látom, hogy
Maria továbbra is békésen alszik.
– Úgy tűnik, ma éjjel itt alszom, Izzy – suttogom neki,
miközben belépek a konyhába. – De amíg hozom a
cumisüvegeket, addig biztosan nem bánod, igaz?
Amikor az apró popsija hangosan pukizik a kezemben,
helyeslésnek veszem.
Miközben a tápszert készítem, a telefonom zizeg a
zsebemben, és gyors pillantást vetek a képernyőre. Még több
üzenetet látok az öcséimtől. Sokkal több üzenetet, igazából.
Úgy döntök, hogy az lesz a legjobb nekik – és különösen
nekem –, ha megszabadítom őket a pokoli kíváncsiság
nyomorúságától. Szabad kezemmel gyorsan gépelek.

Én: Figyeljetek, ti gyengeelméjűek, ma este kissé

 elfoglalt vagyok, de hamarosan beszámolok.

Csakúgy, mint a húgom és anyám esetében, Mariának egykor

az ő életükben is nagy szerepe volt. Megérdemlik, hogy tudják
az igazságot. Megérdemlik, hogy ismerjék Maria életének
körülményeit. Megérdemlik, hogy tudják, két ember, akik a
fiatalkoruk részei voltak, már nincsenek közöttünk.

Jude: Na végre!

Ty: Mikor hamarosan?

Én: Holnap, miután elvittem Lexit a Mavs-meccsre,

szabaddá teszem magam.

Újabb szövegek villannak fel, de amikor Izzy a karomban

nyűglődik, figyelmen kívül hagyom ezeket, visszateszem a
telefonom a zsebembe, és lenézek rá.
– Ma este az a prioritás, hogy boldog legyél, és hogy anyukád
pihenjen, édesem.
Minden és mindenki más várhat.
 TIZENHÉT

Vasárnap, október 6.

Maria

Nem is tudom, mennyi idő óta először ébredek fel egyszerűen

azért, mert a testem úgy dönt, hogy eljött az ideje. Nem azért,
mert egy kisember sikoltozik, vagy görcsöl a még lábadozó
méhem, vagy mert azt álmodtam, hogy a babák hirtelen nem
kapnak levegőt, ha az anyukájuk alszik. A testem belső órája
végre megkongatta a saját harangját, és az érzés kissé zavaró.
Végighúzom a kezemet az arcomon, felülök, és csak akkor
veszem észre, hogy nem az ágyamban vagyok. Ehelyett a
kanapémon fekszem, és a farmerom derékrésze hivatalosan is
eggyé vált a hasammal.
– Áu – motyogom, és enyhén megdörzsölöm a durva
bemélyedéseket a bőrömön.
Körülnézek, az alvás utáni zavarodottság még mindig hatással
van a tudatomra, de keresek valamit a szobában. Van valami
fontos, valami, amit… ó, te jó ég, Izzy! Van egy Izzy nevű
kisbabám!
 Olyan sebesen pattanok fel, mint egy puskagolyó. Az üres
hintaszéke miatt a szívem hevesen zakatol.
Hol van? Hány óra van? Hogy feledkezhettem el róla egy
másodpercre is?
A nappali egyik végéből a másikba rohanok, a gondolkodás és
a stratégia már a múlté. A nap olyan ragyogóan süt, hogy
elvakítja érzékeny szememet, és ez még jobban kizökkent.
Istenem, már reggel van? Pánikszerű rohanásom közben
megpillantom a tévé alatti órát: 9:03.
Jaj, istenem. JAJ, ISTENEM.
Ekkor hirtelen belém villannak a tegnap esti események, és
eszembe jut, hogy Remy itt volt.
Ó, ez az. Még mindig itt van? Vele van Izzy? Istenem, kérlek,
legyen nála Izzy.
– Remy? – kiáltom, és beszáguldok a konyhába, aztán
hátrálok, és elindulok egyenesen a gyerekszoba felé. – Remy! –
kiabálok, a hangszínem pánikszerűen emelkedik.
Történt velük valami? Hogy a pokolba aludtam át legalább két
etetést? Jól van? Él még? A fenébe, én vagyok a legrosszabb anya
az egész világon!
Könnyek szúrják a szemem, és azonnal remegni kezd az alsó
ajkam.
– Remy! – Az érzések átitatják a hangomat, ahogy őrült nőként
trappolok végig a folyosón, és elfordulok, hogy áttörjek az
ajtaján, mint egy szuperhős, amikor egy kemény test megállít,
és kissé hátralök az ajtótól.
– Itt vagyok – vigasztal Remy, két erős karjával a vállamnál
fogva támaszt.
 – Hol a gyerek? – kérdezem szinte ordítva. – Jól van? Történt
vele…
– Hé, nyugi. Jól van – biztosít tompított hangon. – Két órája
etettem meg, és békésen alszik a kiságyában.
A kiságyában? Valahogy elérte, hogy a kiságyában aludjon?
Izzy soha nem akar a kiságyában aludni.
Milyen Alkonyzónában ébredtem fel?
– Csak vegyél mély levegőt, Ria! – teszi hozzá olyan
gyengédséggel a hangjában, amitől a beton pocsolyává olvadna.
– Izzyvel minden rendben. Ígérem.
– Oké. – Bólintok, és beszívom a levegőt, de csak egy
bizonytalan lélegzetet bírok ki. – Oké. – A mellkasomra teszem a
kezem, és őrülten próbálom lelassítani a száguldó szívemet. –
Csak pánikba estem, amikor felébredtem, és nem tudtam…
Arca megszelídül a lelkiismeret-furdalástól.
– Sajnálom, hogy a reggeled adrenalinlökettel indult.
Határozottan nem így akartam.
Bólintok. Tudom, hogy nem állt szándékában ezt okozni, a
fenébe is, inkább hálával tartozom neki.
Szerencsére biztos kezének kényeztetésétől enyhül a
feszültség a vállamban, és a körülöttünk lebegő félelemfelhő
oszlani kezd.
Oké, igen. Istenem. Olyan jó érzést nyújt a keze!
Hagyom, hogy a fejem hátrabillenjen, és veszek egy utolsó
mély lélegzetet, és kiűzöm a maradék aggodalmat egyszeriben.
– Ez az én csajszim – jegyzi meg Remy suttogva, ezzel mosolyt
csalva az arcomra, és kiegyenesítem a nyakam.
És ennyi elég is ahhoz, hogy a szívem újra ritmustalanul
verjen.
Remy gyakorlatilag pucér.
A mellkasa csupasz, a haja nedves, meztelen hasának és
bicepszének tömör izmaira csöpög a víz. Csupán a dereka köré
tekert fehér törölköző áll a pénisze és köztem, na meg a
dadogásom.
– T-te lezuhanyoztál?
Szája sarkában fanyar vigyor jelenik meg.
– Lehet, hogy ma reggel volt egy kis balesetünk.
Zavarodottan oldalra billentem a fejem, és próbálom
rákényszeríteni a testemet, hogy arra figyeljen, amit mond, és
ne ragadja magával a képzeletem vad száguldozása, hogy
felvillantson egy képet arról, mit látnék, ha a törölköző nem
takarná.
– Úgymond egy kirobbanó helyzet volt – magyarázza, de
annak ellenére, hogy mindent megteszek, hogy ne legyek
perverz, még mindig alig hallom.
Jóságos ég, ezek az izmok! Nagyon sok van, és tökéletes kis
akadálypályát biztosítanak több kitartó vízcseppnek. Nem
tudom, hogy a kiabálásom miatt nem maradt-e ideje
megszáradni, vagy a víz éppolyan kétségbeesetten szeretné
nyalogatni a dereka tökéletes V alakú izmait, mint én, de
átkozott lennék, ha nem akarnám, hogy minden egyes csepp,
amely azon az úton halad, forduljon le Remy törölközőjének
lazán megkötött csomójához.
Vajon még mindig olyan nagy, mint amilyen régen volt? Ha
tehetném, most a saját gondolatomra forgatnám a szemem.
Nem mintha a szerszámok összemennének, nos, hacsak nem
hideg vízbe érnek, vagy ilyesmi. De mi van, ha még nagyobb?
Nem, nem, az nem lehet.
Remy tizennyolc éves volt, amikor utoljára úgy voltam vele,
de biztos, hogy addigra egy pénisz teljes nagyságú, nem?
– Remélem, nem bánod, de a ruháimat betettem a szárítódba
– folytatja, olyan szavakat mond, amelyeket alig tudok
értelmezni azokon a rohadtul piszkos helyeken, ahol az agyam
jár.
Lehet, hogy a körülményekhez képest nagyon helytelen, de a
fene egye meg, nem tudok nem arra gondolni, milyen volt vele
lenni. Ő volt az első igazi szerelmem, és nem okozott csalódást.
Sőt, inkább meglehetősen magasra tette a lécet az összes utána
következő férfinak.
Talán pont ezért csókoltad meg majdnem tegnap este…
– Maria? Minden rendben? – kérdezi, nyilvánvalóan
belefáradva az egyoldalú beszélgetésbe. Pislogva visszatérek a
szexi emlékeim sétányáról.
– Aha – felelem, megköszörülve kiszáradt torkomat. – P-
persze. Jól vagyok. Minden rendben.
Lemosolyog rám, és szinte utálom, hogy annyi gyönyörű
testrésze van, hogy azt sem tudom, hova nézzek.
Egy pillanatra lélekben betettem a lábam abba az őrült
örvénybe, amibe az elmém be akar szippantani. Nem megyek
oda. Nem mehetek oda. Az életem egy epikus méretű
vonatroncs, és az utolsó dolog, amire szükségem van, hogy
Remy csókján vagy meztelenségén gondolkozzak. Jól
szórakoztam, de most már vége. Ideje arra a fejre koncentrálni,
amelyik nem ejakulál.
 – Tehát… itt maradtál éjszakára?
Bólint, és esküszöm, a vigyora szinte olyan, mintha hallaná a
gondolataimat. A józan eszem érdekében teljesen figyelmen
kívül hagyom.
– Olyan békésen aludtál.
Horkantva nevetek.
– Durva szombat este volt, mi? Remélem, nem voltak más
terveid.
– Nem voltak. De még ha lettek is volna, ez fontosabb volt.
A mellkasomat összeszorítják az emlékek, hogy Remy milyen
csodálatos fickó, és milyen érzés a fogadó oldalon lenni, de
igyekszem semmi ilyesmire nem figyelni.
– Fel kellett volna keltened.
– Nem. – A fejét csóválja. – Pont azt tettem, amit tennem
kellett, hagytalak aludni, amit nagyon is megérdemeltél.
– Rosszul érzem magam – mondom, és hátralépek, hogy
szükséges távolság legyen köztünk.
Összehúzza a szemöldökét. – Miért éreznéd rosszul magad?
– Mert nem a te dolgod Izzyről gondoskodni. Nem szabadna
átütemezned az estédet, csak azért, hogy segíts nekem.
– Ria – mondja Remy, felém lépve, és lecsökkentve ezzel a
köztünk lévő távolságot. – Azért maradtam, mert akartam. Nem
más okból. Felesleges a bűntudatod, oké? Ne gondolkozz
ilyenen! Itt akartam lenni. Segíteni akartam neked.
Erre csak biccenteni tudok.
De aztán hozzáteszem.
– Köszönöm. – Mert a francba, hetek teltek el azóta, hogy
átaludtam a teljes éjszakát. Egy óra itt, két óra ott, nagyjából
ennyit sikerült Izzy születése óta.
És hadd mondjam el, ettől kezdek egy kicsit bedilizni.
– Miért nem csinálsz magadnak egy csésze kávét, én pedig
befejezem ezt?
– Igen, oké. – Bármit, hogy távol kerüljek az ínycsiklandóan
csupasz testedtől.
Amint biztonságban eltűnik a fürdőszobám zárt ajtaja mögött,
nem tudom megállni, hogy ne menjek be Izzy szobájába, hogy a
saját szememmel ellenőrizzem, jól van-e. Nem mintha nem
bíznék Remyben, de az anyai ösztön túl erős ahhoz, hogy
megtagadjam. Esküszöm, élete első hetét azzal töltöttem, hogy
tízpercenként ellenőriztem, látom-e, ahogy a mellkasa
emelkedik és süllyed a légzése során.
De pontosan ott találom, ahol Remy mondta, a kiságyában
alszik.
– Kislányom, nagyon szeretném tudni, hogy miért nem vagy
hajlandó erre nekem, de Remynek persze igen – suttogom neki,
és megmosolyogtat, ahogy álmában rebben a szemhéja. – Azt
hiszem, nem igazán hibáztathatlak. Meggyőző tud lenni, mi?
Nem válaszol, de nem is kell. Én sem harcolnék foggal-
körömmel másfél másodpercenként a szexuális gondolatok
ellen, ha Remington Winslow nem lenne ennyire meggyőző.
Szemhéja még egy kicsit remeg, de a szeme csukva marad, és
a légzése egyenletes. Azt mondanám, hogy még alszik egy
darabig. Elengedve a bűntudatot, megfogadom, hogy
megízlelem a nyugalom körülbelül egy óráját, mielőtt felébred,
hogy jobb anya legyek, amikor felébred.
Visszafelé a folyosón, a fürdőszoba mellett elhaladva, az
agyam próbál emlékeztetni arra, hogy egy meztelen Remy
tartózkodik odabent, majd a konyhába megyek, és főzök
magamnak egy csésze friss kávét.
Hű, az események milyen különös fordulatot vettek az utóbbi
huszonnégy órában!
Az utóbbi huszonnégy órában? Inkább az utóbbi évben. Alig
tudom elhinni azt a sok mindent, ami ilyen rövid idő alatt
történt. Minden, ami lett, minden, ami megváltozott – minden,
amit elveszítettem.
Kirázom a fejemből a gyász és zavarodottság közelgő
gondolatait. Az utolsó dolog, amit akarok, hogy a húgomra
gondolva elkezdjek siránkozni. És őszintén tudom, hogy ő is ezt
szeretné a legkevésbé.
– Szia, Maria! – Remy hangja kizökkent a gondolataimból.
Megfordulok, és teljesen felöltözve találom, kezében a
telefonjával, a pénztárcájával és a kulcsával.
– Elmész? – Igyekszem könnyedén feltenni a kérdést, de attól
tartok, hogy az erőfeszítés miatt inkább Screechre hasonlítok a
Csengő mentett meg című sorozatból, mintsem olyanra, akinek
mindegy a válasz. Miért vagyok csalódott? Remynek megvan a
saját élete, és tegnap egész nap és éjjel itt volt.
– Megígértem Lexinek, hogy elviszem ma a Mavericks-
meccsre.
– Ó, oké. – Mosolyt erőltetek az arcomra. – Jó mókának
hangzik. Remélem, jól fogjátok érezni magatokat.
Belép a konyhába, és megölel.
– Ígérd meg, ha szükséged van rám, felhívsz!
Hátradőlök, és a szemébe nézek.
 – Biztosan megleszünk.
– Maria, komolyan mondom – nyomatékosítja, és még mindig
átölel, karját a derekam köré fonva. – Nem okoz gondot, hogy
segítek neked és Izzynek. Ez nem munka, érted? Ott akarok
lenni melletted.
Amikor nem mondok semmit, egyik mutatóujjával gyengéden
megütögeti az orromat.
– Nem megyek el, amíg meg nem ígéred.
– O-ké. – A szememet forgatom. – Megígérem.
– És mit is ígérsz meg pontosan?
– Komolyan, Rem? – gúnyolódok, de kitartó és nem hajlandó
elengedni, amíg bele nem egyezek. – Rendben – felelem
sóhajtva. – Megígérem, hogy felhívlak, ha szükségem lesz rád.
– Fantasztikus. – Lágy puszit nyom az arcomra, és elenged.
Általában nem vagyok olyan lány, aki nem tartja a szavát, de
nem tudom, hogy be tudom-e tartani ezt az ígéretet. Remynek
nem szabadna felrúgnia az életét a segélyhívásaim miatt, csak
mert az életem egy káosz.
Ezt senki sem érdemli meg. Főleg nem ő.
De önző módon az jár a fejemben, hogy meg tudnám azt
szokni, hogy a közelemben legyen.
 TIZENNYOLC

Remy

Lexivel megmutatjuk a VIP-bérleteinket a biztonsági őrnek a

Mavericks stadionjának titkos hátsó bejáratánál, ő pedig bólint,
és közömbös kézlegyintéssel beenged minket.
Az unokahúgom kicsi keze az enyémre tapad, miközben
végighúz a hosszú folyosón.
– Sietünk, Lex? – kérdezem nevetve, mire a válla fölött
szemforgatást villant felém.
– Látni szeretném a csapatot, mielőtt a pályára mennek.
– Mi? – A homlokomat ráncolom. – Azt meg hogy szeretnéd
elérni? Nem a meccsre készülődnek?
– Az öltözőben vannak, Remy bácsi, nem a miniszterelnöki
bunkerben. Be tudunk menni.
– Várj, várj, várj! Az öltözőbe? Mi nem tudunk bemenni az
öltözőbe.
Ismét a szemét forgatja.
– De, be tudunk.
Bevinni egy majdnem tizenegy éves lányt az NFL öltözőjébe a
meccs előtt? Szerintem ez nem jó ötlet. Úgy képzelem el, hogy
randalíroznak és hiányosan öltözöttek. Nincs szükségem rá,
hogy a kíváncsiskodó unokahúgomat úszni vigyem a himbálózó
pöcsök tengerébe. Istenem, mindig azt emlegetné.
– Lex, édesem, valószínűleg készülődnek. Nem hiszem, hogy a
szüleid azt szeretnék…
– Megengedték. Mindig bemegyek – szakít félbe, majd
szökdécselő lépésekkel a szóban forgó ajtóhoz húz.
A tömör, fekete ajtóra pillantok, a közepén egy fehér táblán az
„Idegeneknek belépni tilos” felirat díszeleg, a másik oldalon
pedig a teljes felfordulás hangja.
– Wes megengedi, hogy bemenj az öltözőbe, ebbe az öltözőbe,
mielőtt…
– Igen – vág a szavamba, és benyomja az ajtót, mintha az övé
lenne ez a kurva hely.
Sietve előrenyúlok, hogy megállítsam a lendületét, két
kezemet a vállára teszem, majd az egyiket a szeme elé
csúsztatom, hogy átvizsgálhassam a szobát olyan dolgokat
keresve, amiket egy fiatal lánynak nem szabad látnia.
Van néhány csupasz mellkas, de úgy tűnik, a nadrágok a
helyükön vannak. Kurva jó.
– Nem látok semmit – jelenti ki Lexi a nyilvánvalót, és lesöpri
a kezemet.
Teeny Martinez, a Mavericks egyik legjobb támadófal-játékosa
az első, aki észreveszi a jelenlétét.
– Lexi Lou! – kiáltja, miközben átcsörtet a szobán, hogy
felkapja az unokahúgomat, és a vállára dobja. – Fiúk, most már
lazíthatunk! Megérkezett a kabalánk!
Hát akkor Lexi nem csak szívatott? Tényleg bejön ide a meccsek
előtt?
Olyan autentikus nevetés tör fel Lexiből, amelyet csak a
legméltóbb alkalmakra tartogat, én pedig ámulattal nézem,
ahogy körbecipelik a szobában, hogy pacsit adjon a Mavericks
néhány sztárjátékosának. Quinn Bailey, Sean Phillips, Cam
Mitchell, Leo Landry és még közel egy tucat másik játékos mind
részt vesz a mókában, mosolyognak és csapkodják Lexi kezét,
annak ellenére, hogy a tervek szerint kevesebb mint harminc
perc múlva a pályára lépnek.
– Hány touchdown lesz, Lex? – kérdezi Sean, a Mavericks
vezető szélső elkapója, aki a futójátékos pozícióban is
tehetséges.
– Statisztikailag átlagosan két touchdownt szereztek
meccsenként, de a Philadelphia a második helyen áll a
bajnokságban, és duplán védekeznek majd. Emiatt annak a
valószínűsége, hogy eléritek az átlagot, harminc százalék alatt
van.
Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, Lexi egy kis statisztikai
zseni. Az érzések nem számítanak, ha a puszta tényekről van
szó. Nem tudok nem mosolyogni Sean csalódott arckifejezésén.
Cam Mitchell, akit egyébként a liga legjobb
elkapójátékosaként emlegetnek, nevetésben tör ki.
– Ó-ó, Sean. Úgy tűnik, ma még számít a lomhaságod.
Sean a háta mögött Mitchell felé mutatja a középső ujját, és
tettetett duzzogással néz Lexire.
– Ne már, Lex. Hogy teheted ezt velem? Dupla védekezés ide
vagy oda, tudod, hogy megvan a képességem, kislány.
– Szerintem amit a csajszink mondani akar, Phillips, az az,
hogy össze kell szedned a beképzelt segg… vagyis fenekedet ma,
tesó – teszi hozzá Teeny, miközben továbbra is a vállán tartja
Lexit.
Persze az unokahúgom csak vállat von, faarcot vág, és a
legkevésbé sem hatódik meg. A lány számokkal él és számokat
lélegzik, meg olyan matematikai fogalmakat tud, amelyeket a
legtöbb felnőtt fel sem képes fogni. Ha ezek a rohadékok nem
álltak készen arra, hogy meghallják a kemény igazságot, akkor
nem kellett volna megkérdezniük.
Quinn Bailey, a Mavs irányítója felnyúl, hogy levegye Lexit
Teeny válláról, majd leguggol, hogy szemmagasságban
beszélgethessen vele.
– Mit gondolsz, Lex? A srácaim bezsebelnek ma egy
győzelmet?
– A Philadelphia védekezése kemény lesz. Átlagosan négy
bezsákolásuk van meccsenként, és amikor a Seattle ellen
játszottak, visszaverték a touchdownokat, és csak két
mezőnygólt engedtek. A szezont az utolsó előtti helyen kezdték,
és hárommeccses megerősödésben vannak. A megerősödők
statisztikailag hajlamosak előnyhöz jutni.
Quinn csak vigyorog.
– Szóval… azt mondod, játszanunk kell.
Lexi bólint, Quinn pedig mindkét kezét a vállára teszi.
– Ne aggódj, Lex. Azért jöttünk, hogy játsszunk.
Halvány mosoly jelenik meg az arcán, ahogy Bailey feláll,
hogy szembenézzen a csapat többi tagjával.
– Nem igaz, fiúk? – kiabálja, ahogy csak a torkán kifér. –
Játszani jöttünk!
 – Naná! Baszd meg, Philly!
Amint a sógorom, Wes besétál a szemben lévő ajtón, a csapat
tökéletes szinkronban kezdi kántálni azt, hogy „Baszd meg,
Philly”! Nevetve megrázza a fejét, és odajön Lexhez és hozzám.
– Behoztad ide a lányomat, hogy meghallgassa, ahogy az
idióta focistáim a b betűs szót skandálják?
– Ez fontos a játék előtt. – Lex a szemét forgatja, ma már vagy
századik alkalommal, én pedig csak nevetve megvonom a
vállam, miközben előrenyúlok, hogy megrázzam Wes kezét.
– Ő erősködött, ember. Gyakorlatilag nem volt hajlandó leülni
a helyünkre anélkül, hogy előbb megálltunk volna az
öltözőben. Arról nem is beszélve, hogy azt mondta,
megengedted neki.
– Ó, ezt mondta, mi? – Wes Lexire vigyorog. – Azt hiszem, csak
hálásnak kell lennem, hogy akkor jöttetek be, miután többnyire
már fel vannak öltözve.
– Tulajdonképpen nekem is.
Lepillantok Lexire, és azt hiszem, hogy van valamiféle válasza
erre, ami a nyelve hegyén lebeg, de azt veszem észre, hogy már
nem is figyel ránk. Ehelyett végignéz az öltözőn, és minden
játékost megfigyel, ahogy befejezik a felkészülést a meccsre.
Tudom, hogy bármit is csinál, okkal csinálja, ezért nem zavarom
meg.
– Hol van Winnie? – kérdezem inkább Westől, mosolya pedig
egyszerre dühös és szórakozott.
– Valószínűleg az orvosi szobában, hogy mindenki pontosan
úgy legyen bekötve, ahogy ő szereti.
Gúnyosan vigyorgok.
 – Nem ez a munkája egy fizioterapeutának?
– Azt hinné az ember, hogy mivel felvettük ennek az átkozott
országnak az egyik legjobb fizioterapeutáját, képes lesz egy
kicsit pihenni, de ismered Wint. Szereti szorosan tartani a
gyeplőt.
– Gondolom, ezt tapasztalatból tudod – viccelek. – A húgom
rövid pórázon tart?
Wes csak kuncog, túlságosan szereti a húgomat ahhoz, hogy
komolyan vegye a kérdésemet.
– Olyan rövid pórázon tarthat, amilyenen csak akar.
Annak idején, amikor Winnie elkezdett randizni Wes
Lancasterrel, gyanakodtam. A pokolba is, egyáltalán nem
néztem jó szemmel. De ő a kishúgom, és láttam, milyen
baromságokon ment keresztül korábban. A kapcsolata Lexi
biológiai apjával egészen néhány évvel ezelőttig rohadt rázós
volt.
– Tudod, régen Jude és Ty komolyan megköveztek volna ezért
a megjegyzésért, de most, hogy ugyanolyan kurvára csöpögős,
szerelmes állapotban vannak, mint te, azt hiszem, csak én
maradtam.
Wes a szemöldökét billegteti.
– És nem gondolod, hogy itt az idő ezen változtatni, Rem?
– Majd fog – szól közbe Lexi, én pedig meglepetten nézek le
rá.
– Tessék?
– A személyiséged kötelességtudó gondoskodó vonásokat
mutat, különösen az életedben szerepet játszó nők esetében.
Pszichológiai szempontból ahhoz, hogy teljesen elégedettnek
érezd magad, olyan társat kell találnod, aki nemcsak boldoggá
tesz, hanem akiről gondoskodni is tudsz. Ez egy proszociális
viselkedés, amelyet a pszichológusok legtöbbször pozitív
személyiségjegynek tekintenek. Azonban negatívnak is
tekinthető, ha kiégéshez, stresszhez és önszabotáló megküzdési
mechanizmusokhoz vezet.
– Bocs… micsoda? – kérdezem, mire Wes csak felhorkan.
– Lex, anyád régi orvosi tankönyveit olvasod mostanában?
– Igen – feleli mintegy mellékesen. – Az utóbbi időben
hihetetlenül izgalmasnak találom az emberi viselkedést és a
pszichológiát. – Felnéz rám, és megpaskolja a karomat. – Rem
bácsi, a legtöbb pszichológus azt mondaná, hogy a legnagyobb
akadályod a potenciális társ megtalálásában az, hogy találnod
kell valakit, akiről szeretetből, és nem kötelességből szeretnél
gondoskodni, és akinek te is megengeded, hogy gondoskodjon
rólad. A kapcsolatokban egyensúlyra van szükség.
Wes felvont szemöldökkel és olyan mosollyal néz rám, amely
túlságosan is mulatságos.
– Na, most, hogy végeztél a pszichoanalízissel, mit szólnál, ha
elindulnánk vissza a stadionba, hogy a kezdőrúgás előtt a
helyünkön üljünk?
Wes csak röhög ezen.
– Kezdenek a dolgok túlságosan igazzá válni, Mr.
Gondoskodó?
Összeszorítom a számat, és diszkréten felé fordítom a középső
ujjamat.
Lex pedig már az öltözőben jár körbe, lepacsizik a
játékosokkal, és az utolsó tanácsokat osztogatja.
 – Találkozunk itt lent a meccs után? – kérdezem West.
Még jobban nevet.
– Szép hárítás.
– Nem hárítok – vágok vissza. – Viszont párkapcsolati
tanácsokat sem fogadok el egy gyerektől.
– Egy nagyon okos gyerektől, ne felejtsd el – teszi hozzá
elégedett vigyorral. – Baszki, Thatch is mindig megfogadja Lex
tanácsait.
– Mert Thatch egy hülye idióta.
– Ezt nem tagadom. – Wes felkuncog, és látom, ahogy
körülnéz a szobában, konkrétan valakit keresve, hogy máris
készül a terv.
– Hé, Pletykafészek, szinte látszik a képeden, hogy
visszajátszod ezt a beszélgetést Winnie-nek.
Elmosolyodik.
– Mindketten tudjuk, hogy Win elfenekelne, ha nem
mondanám el neki mindezt. Főleg az arckifejezésedet,
miközben Lex pszichoanalízist végzett.
– Nem volt semmilyen arckifejezésem.
– Hidd el, volt. És azt is meg kell jegyezni, hogy Winnie-nek
sok mondanivalója volt tegnap este arról, hogy segítettél
Mariának és…
– Nem gondolod, hogy talán, nem is tudom… újra a mai
játékra kéne fókuszálnod? Vagy ide akarod hozni a gyermek
pszichológust, és megkérni, hogy elemezzen tovább?
– Igaza volt, Rem. – Wes nevet. – Nagyon is igaza volt.
Végül meglapogatja a vállamat, mielőtt visszamenne az
irodájába.
 Hülye seggfej.
Ízig-vérig szeretem az unokahúgomat, de az utolsó dolog,
amit tenni fogok, hogy elkezdem átértékelni az életemet annak
alapján, amit egy kibaszott pszichológiai tankönyvben olvasott.
Lehet olyan okos, mint Albert Einstein, de akkor is csak egy
kölyök.
Egy kölyök, aki a felét sem érti annak, milyen szarságokon
mentem keresztül a múltban.
Persze, azóta megbékéltem Charlotte-tal. A fenébe is, még azt
is értem, hogy az a házasság, az a kapcsolat miért nem
működött. De ez nem orvosolja azt a tényt, hogy egy újabb
hasonló ugrás, egy hasonló szívfájdalom átélése bizony nem
olyan dolog, aminek elébe akarok menni. Az életem rendben
van ilyen bonyodalom nélkül.
Ennek ellenére úgy tűnik, nagyon szeretnél kapcsolatban
maradni Mariával… és az ő élete korántsem egyszerű.
Nyilvánvaló, hogy az unokahúgom kommentje egy kicsit
megbolygatta a fejem.
Maria olyan valaki, akit nagyon régóta ismerek. Törődöm
vele. Mindig is törődni fogok vele. Így van értelme, hogy ott
akarok lenni mellette. Őrület, mennyi szörnyűségen kellett
keresztülmennie. Őszintén szólva ahhoz képest az én egész
oltárnál hagyós múltbeli traumám megfakul.
Megérdemli, hogy támogassák. Hogy legyen valaki mellette,
aki akárhogyan is segít neki. És én boldogan lennék ez az
ember.
De ebbe beletartozik a majdnem csók is? Vagy a fantáziálás,
hogy milyen lenne belécsusszanni?
 Elhessegetem ezeket a gondolatokat, és Lexi keresésére
indulok.
Nem tart sokáig, míg meglátom Quinn Bailey-vel, a kedvenc
Mavericks-játékosával.
– Mehetünk, Lexi? – szólok neki, mire egy pillanatra a
szemembe néz, aztán visszafordul Quinnhez, és egy utolsó ötöst
ad neki.
– Később tali, Lex! – mondja Teeny, miközben elmegy
mellette, és ad neki egy pacsit is.
– Örülök, hogy itt van ma a kabalánk – teszi hozzá Leo Landry,
és kacsint.
Amint Lex odaér hozzám, az arcán levakarhatatlan a mosoly,
és mintha elpirult volna.
De hiszen az én unokahúgom nem szokott elpirulni!
– Jól vagy, Lex?
– Igen. Jelenleg nem tapasztalok olyan tüneteket, amelyek
betegség gyanúját keltenék. – Bólint, én pedig megfogom a
kezét, de ahogy kimegyünk az öltözőből, és végigsétálunk a
stadion belsejébe vezető főfolyosón, majdnem megbotlom a
saját lábamban, amikor így szól. – Szinte az összes Mavericks-
játékosnak feszes a feneke. De nagyon feszes. Ezt szeretik a nők
a férfiakon?
– Ööö… – Ezerszer pislogok. – Bocs, micsoda?
Felnéz rám.
– Azt mondtam, hogy szinte az összes Mavericks-játékosnak…
– Lex, hallottam, mit mondtál – szakítom félbe, mielőtt újra
hallanom kellene a többit. – Csak próbálom kitalálni, miért
mondod ezt.
 – Ez egy megfigyelés, Rem bácsi. Korábban nem vettem észre,
de szinte tetszik a látvány. Ez normális?
Mi a tököm történik most éppen?
– Valószínűleg? Én nem tudom… ööö… – Szünetet tartok, és
ahelyett, hogy férfiként néznék szembe a felvetéssel, gyorsan
kihúzom a jegyeinket a zsebemből, és úgy döntök, hogy ezt a
beszélgetést az anyjával kellene lefolytatnia. – Hol is van a
helyünk, Lex?
Bosszúsan kifújja a levegőt.
– Rem bácsi, ugyanott van a helyünk, ahol mindig is ülünk. Az
első sorban az ötvenyardos vonalnál.
– Tudod, kölyök, szerencséd van, hogy jó helyeken vannak
barátaid – jegyzem meg, és igyekszem olyan távol tartani ezt a
beszélgetést a focisták fenekétől, amennyire csak tudom. –
Amikor én voltam ennyi idős, soha életemben nem ültem az
ötvenyardos vonalnál egy NFL-meccsen. A fenébe is, még
felnőttkoromban sem szereztem meg ezeket a helyeket, amíg
anyád hozzá nem ment Weshez.
Vállrándítva félresöpri a megjegyzésemet, és egy büfékocsi
felé mutat.
– Éhes vagy, Rem bácsi?
– Így akarsz rávenni, hogy vegyek a partneremnek egy hot
dogot?
– Én éhes vagyok – mosolyog. – Szeretnék egy hot dogot, egy
üdítőt és egy zacskó M&M’st.
– Jó drága kis partner vagy – cukkolom.
– 21,15 dollár.
– Micsoda?
 – Ennyi lesz a számla – mondja, mivel már kiszámolta a
végösszeget fejben. – Amúgy igazi randikra kéne járnod, Rem
bácsi. Nem csak ilyen tettetett randikra velem. Csak úgy
találhatod meg a potenciális társadat.
Jaj, már megint itt tartunk…
– Mi lenne, ha jegelnénk a „Remy bácsinak potenciális társat
kell találnia” – dolgot a játék hátralevő részére, és akkor veszek
neked két zacskó M&M’st?
– Akkor 26,72 dollár lesz.
– Felőlem oké.
Cukorka a győzelemért. És a mentális egészségedért.

A második negyedben Quinn Bailey egy gyönyörű,

harmincyardos passzt dob Sean Phillipsnek, aki újabb tíz
yarddal a célterületre fut, és ezzel a Mavericks hivatalosan is
átveszi a vezetést a Phillyvel szemben.
Lexszel felpattanunk a helyünkről, ujjongunk és pacsizunk
egymással, miközben Phillips egyik jellegzetes táncának
előadását nézzük a célterületen.
– Úgy tűnik, Phillips ma elérheti a játékátlagát, Lex – jegyzem
meg, és a lány elvigyorodik, mint egy kisördög.
– El fogja.
– Várj… mi? – kérdezem, és oldalra döntöm a fejem. –
Játszadoztál vele az öltözőben?
– Mi értesz „játszadozás” alatt?
– Szórakoztál vele, amikor azt mondtad neki, hogy
statisztikailag az esélyek ellene vannak? Hazudtál neki egy
kicsit?
– Ó – válaszolja, és a szája kis ó-t formál. – Igen, azt hiszem,
igen. – Megvonja a vállát, miközben visszaülünk a helyünkre. –
Sean Phillips statisztikailag akkor játszik a legjobban, amikor
úgy gondolja, bizonyítania kell.
– Értem – válaszolom halk nevetéssel. Nem csoda, hogy Wes
szereti, amikor a játékosaival beszél. Marhára brutális.
– Rem bácsi, ki kell mennem a mosdóba.
– Ó, oké – felelem, és már felállnék, amikor egyik kezét felém
emeli.
– Egyedül is ki tudok menni.
Hát, a mindenit. Ez új.
– Biztos? Mert el tudlak…
– Körülbelül… – Elhallgat, és az órájára pillant. – Öt perc
múlva visszajövök, ha a vécésor a szokásos negyvenöt
másodperces várakozás. És nálam van a telefonom, ha
aggódnál. Bár annak a valószínűsége, hogy valami történhet
velem a mosdó felé vezető úton egy stadion közepén, ahol
minden be- és kijáratnál biztonsági őrök vannak, 0,0001
százalék körüli.
Az ámulattól felszökik a szemöldököm.
– Gondolom, azt mondod, hogy ne aggódjak…
– Igen.
– Nos, akkor rendben – mondom neki, és felállok a helyemről,
hogy kiengedjem. – Hat percet adok, de utána határozottan
felhívlak.
Felhorkan, és a szemét forgatja.
 – Rendben.
Ahogy nézem, amint felsétál a stadion lépcsőjén, nem tudom
megállni, hogy ne gondoljak arra, hogy Lexi még nem is olyan
régen nem ment volna ki egyedül a mosdóba. A fenébe, sok
mindent nem csinált volna meg egyedül.
Most viszont egy olyan lány, aki függetlenséget akar, és
észreveszi a focisták fenekét.
Hűűű. Hova rohan az idő?
Visszafordítom a figyelmemet a meccsre, és amikor a
Mavericks negyedszerre kényszeríti arra a Phillyt, hogy a labdát
kézből rúgják el, azon kapom magam, hogy előhúzom a
zsebemből a telefonomat, és megnézem, nincs e nem fogadott
üzenet vagy hívás.
De a csalódottság furcsa érzése tölti el a gyomromat, amikor
csak egy üzenetet találok az illusztris Cleótól, és egy rahedli
üzenetet a bátyáimmal folytatott csoportos csevegésben.
A józan ész szintje szerint rangsorolom őket, először a
legkevésbé őrültet megnézve.

C: Az emlékek okkal tárolódnak.

Úgy tűnik, megint ugyanaz a téma…

Nevetni támad kedvem. Pontosan tudom, mit akar csinálni, de
ma nem kapom be a csalit. Gyorsan átváltok a testvéreim
csevegésébe.

Ty: Ötven dolcsi, hogy Mitchell touchdownt szerez

Bailey dobásából.
 Ty: U.i.: Remy, mikor és hol találkozzunk ma este?

Jude: Igen, Rem. Mi a terv? És tévedsz, Ty. Phillips

szerez.

Ty: Akkor… fogadunk?

Jude: Kurvára igen.

Három perccel később Jude gonosz módon kárörvend,

amikor Phillips megszerezte azt a pontot.

Jude: HAHAHAHAHAHA TOUCHDOWN! PHILLIPS

A CÉLTERÜLETEN! Jössz nekem ötven dolcsival,
faszikám!

Jude: Ó, és figyelj, Remy, ha nem hallok felőled a

meccs végéig, odamegyek a lakásodra.

Ty: Támogatom a tervet.

Flynn: Én nem.

Végre elolvasom az összes üzenetet, és bár nagyra értékelem

Flynn szolidaritását, valójában tetszik a tervük. Hosszú távon
jobb lesz nekem, ha túl leszek rajta, nem pedig több ezer
hasonló üzeneten keresztül szenvedek.

Én: Igazából jó nálam. Gyertek oda 6-ra!

 Jude: Tökéletes.

Ty: Benne vagyok.

Flynn: Most már támogatom a tervet.

Magától értetődik, a testvéreim röhejesek.

És hát pont nem tőlük vártál üzenetet, ugyebár…
Nem tagadom, amióta ma reggel eljöttem Maria lakásából,
némán reménykedem, hogy a dolgok jobban mennek, mint
tegnap. Többször majdnem írtam neki, és valószínűleg ezért
nem tudom most megállni, hogy ne küldjek egy üzenetet.

Én: Hogy vagy? Hogy van Izzy?

Meglepődöm – és hálás vagyok –, amikor egy perccel később

rezeg a telefonom.

Maria: Jól van, miután átaludta az éjszakát a

kiságyában, mert történetesen egy babákkal suttogó
nálam maradt az éjszaka.

– Ki az a babákkal suttogó? – kérdezi Lex, és rájövök, hogy

türelmesen áll mellettem, és arra vár, hogy átengedjem a
helyére. És nyilván az üzeneteimet olvassa.
Gyorsan megmozdítom a lábam, ő leül, de amikor nem
válaszolok, újra felteszi a kérdést.
– Rem bácsi, ki az a babákkal suttogó?
– Úgy tűnik, én – mondom, de rögtön hozzáteszem: – Nem
szép dolog elolvasni más üzenetét, tudod?
– Tudom, de nehéz volt nem látni. Láttam az egész képernyőt,
amíg vártam, hogy beengedj a helyemre. – Még a vállát is
megvonja. – Mariánál aludtál tegnap este?
– Ööö, igen, így van. – A lehető legegyszerűbb választ adom,
de amikor oldalra dönti a fejét, tudom, hogy még több kérdés
vár rám.
– És van egy babája, akire vigyáztál tegnap este?
– Igen – bólintok. – A neve Izzy, és nagyon pici baba. Még csak
kicsivel múlt hathetes.
A telefonom újabb rezgéssel jelzi az új üzenetet, és a
képernyőre pillantva meglátok egy képet Izzyről, aki Maria
mellkasán pihen, arcán békés álom. És az üzenet mellé: Látod?
Minden szuper itt.
– Ő Izzy? – kérdezi Lex, még mindig kíváncsiskodik.
– Igen.
– Nagyon cuki.
– Az – felelem szelíd mosollyal. – Tudod, régen rád is sokat
vigyáztam, amikor ilyen kicsi voltál. Te is nagyon cuki voltál.
Lex vigyorog, de aztán figyelmét újra a telefonomra irányítja.
A kép felé bök.
– Ő az anyukája? Maria?
– Igen.
– Nagyon szép – mondja, és kutakodva néz a szemembe. – Az
arca szinte teljesen szimmetrikus. Nem gondolod, Rem bácsi?
Ez a gyerek! Komolyan mondom.
– De – válaszolom őszintén. – Maria nagyon szép nő, talán
még szimmetrikusnak is lehet mondani.
 – Randiznod kellene vele.
Felhorkanok.
– Ez nem ilyen egyszerű, Lex.
– Miért nem?
– Csak mert nem. A kapcsolatok ennél bonyolultabbak.
– Nekem nem tűnik bonyolultnak. Szerinted szép. Kedveled a
gyerekét. Randiznod kellene vele.
– Majd észben tartom – mondom, mert ez az egyetlen
kicseszett módja, hogy kiszabaduljak ebből az őrült
beszélgetésből.
Hála istennek működik a taktikám, és Lexi visszatér a
meccsnézéshez. Szeme a pályára szegeződik, ahogy a Mavericks
teljesíti az első kísérletet.
Amíg a kíváncsi kis kukkoló szeme elfoglalt, gyorsan készítek
róla képet, és elküldöm Mariának.

Én: Innen szerezte minden tapasztalatát a babákkal

suttogó. Bár már tízéves, és kétségtelenül észreveszi,
hogy a focistáknak feszes fenekük van. Nem viccelek.
Ma pontosan így fogalmazott, és szerintem egy kicsit
meg is haltam belül.

Maria: Ó, neee.

Én: De. Biztos lehetsz benne, hogy gyomron találta

Rem bácsit. Az én édes, ártatlan kis unokahúgom
napról napra egyre jobban kezd kamaszként
viselkedni.
 Maria: Gyönyörű. Szinte őrület, mennyire hasonlít
Winnie-re.

Én: Határozottan Win kicsi énje.

Maria: Na, menj és élvezd a meccset! Ígérem, hogy itt

minden remek.

Én: Meg akarsz szabadulni tőlem?

Maria: LOL. Csak élvezd a játékot Lexivel.

Én: Mielőtt elmegyek, szeretnélek emlékeztetni, hogy

megígérted, hívsz, amint segítségre van szükséged.
Elvárom, hogy betartsd ezt az ígéretet…

Maria: Most a szememet forgatom miattad.

Ma mindenki a szemét forgatja miattam. Nyilvánvalóan nem

kellene annyira élveznem.

Én: Mert makacs vagy.

Maria: Te meg nyughatatlan.

Én: Szia, Maria! ;)

Maria: SZIA, REMY!

Halk nevetés hagyja el a számat, miközben visszadugom a

telefonomat a zsebembe.
Ha elég jól ismerem Mariát, tudom, hogy szinte bármit
megtesz, hogy ne kérjen segítséget.
Éppen ezért folyamatosan rákérdezek, amíg meg nem engedi,
ahelyett, hogy megvárnám, hogy megkérjen.
 TIZENKILENC

Kedd, október 8.

Maria

A homlokomon pettyezik az izzadság, a kezem pedig már fáj,

mire befejezem sötét hajam utolsó tincseinek beszárítását.
Imádom a hajamat, nagyon is – olyan dús fürtökkel vagyok
megáldva, amelyekért a legtöbb nő ölni tudna. De hadd
mondjam el, nem könnyű rövid idő alatt megszárítani ezt a
hajat, és most még nehezebb, mert nem csak nekem kell
elkészülnöm.
Vetek egy pillantást Izzyre a tükörben, most is nyugodt és
csendes a pihenőszékében – hála istennek –, aztán az órára
nézek a fürdőszobaszekrény másik oldalán. Már csak egy órám
maradt a város másik felében lévő lakásbemutatóig, úgyhogy
gyorsnak kell lennem.
Még több izzadságcsepp jelenik meg a homlokomon, és
fésülködés közben meg kell állnom legyezni magam.
Szentséges forró kása. Nem szabadna így izzadnom zuhanyzás
után, de ezt teszi egy nővel a negyvenöt perces hajszárítás.
 Biztos vagyok benne, hogy a hajam úgy jó, ahogy van,
felteszek még egy kis extra dezodort, és mezítláb megpördülök,
hogy közvetlenül lenézzek a lányomra. Arca összehúzódik,
amiről meg vagyok győződve, hogy egy alig látható mosoly, és a
szívem összeszorul. Nem tudom, valaha is képes leszek-e
feldolgozni, hogy valaki világának a középpontja vagyok.
Nincs most időm érzelmeskedni és könnyezni, inkább
határozottságra van szükség.
– Kicsi lány, csipkednünk kell magunkat, ha időben oda
akarunk érni a bemutatóra – mondom neki, kezemet a csupasz
csípőmre téve. – Fel kell öltöznöm. Fel kell öltöztesselek. Aztán
biztos vagyok benne, hogy enni akarsz majd.
Az alsó ajkát szopogatja.
– Jaj, tudom, édesem. Neked mindig az evés a legfontosabb –
mondom, és felveszem. – Nekem is. De ma előbb fel kell
öltöznünk.
A hálószobám gardróbjában, Izzyvel a vállamon, felkapok egy
melltartót, fehérneműt, a kedvenc fekete Chanel
ceruzaszoknyámat és a hozzá illő zakómat, valamint egy szintén
passzoló fekete selyemblúzt.
Normál esetben fehér vagy halvány rózsaszín blúzt vennék,
de a böfizés nem tréfa, és mivel manapság állandó veszélyt
jelent az életemben, a fekete jobban elfedi a piszkot.
Visszasétálok a szobámba, és az éjjeliszekrényemen álló óra
szembesít a kemény tényekkel.
Már csak negyven percem van arra, hogy felöltözzünk, és
megetessem Izzyt, aztán esetleg lesz teljes tizenöt percem, hogy
átvágjak a városon – ami, őszintén szólva, elég szoros. Persze, a
legtöbb embernek ez rengeteg időnek tűnik. De ha hozzáadunk
egy babát az egyenlethez, az idő olyan, mintha elpárologna.
Gyerünk, Maria, csipkedd magad!
Óvatosan lefektetem Izzyt az ágyam közepére, amíg
felöltözöm, és belebújok a magas sarkúmba, aztán
visszaveszem a karomba, és bemegyek a gyerekszobába.
– Mi lesz ma rajtad? – duruzsolom, miközben a lehetőségeket
nézegetem a szekrényében.
Rózsaszín body kiscicákkal? Nem.
Sárga ruha méhecskékkel? Nem.
Hőlégballonos body, nagybetűs „Repülő baba vagyok”
felirattal az elején? Biztos, hogy nem.
– Csak fodros csipkeruháid és rugdalózóid vannak, rajtuk
aranyos állatokkal – mondom hangosan, miközben
végigsimítok a szekrényében lógó ruhákon. – Most nem erre a
hangulatra van szükségünk, Iz. Ezek mind azt ordítják, hogy
„baba vagyok”, Eleanor pedig utálja a babákat.
Ütős ruha kell. Egy ceruzaszoknya. Vagy legalább egy sportos
blézer.
Tudom, őrülten hangzik, hogy úgy akarom felöltöztetni Izzyt,
mint egy üzletembert, de mivel ebben az életkorban nem igazán
lehet egyedül hagyni a lakásban, egyfajta kényszerhelyzetbe
kerültem. A legutóbbi alkalommal, amikor Eleanor Waverlynek
mutattam egy lakást, amint kiszúrta a negyedik hálószobát,
amely gyerekszobaként volt használva, azt mondta: „Fúj.
Utálom a gyerekeket”.
A gyomrom görcsbe rándul az idegességtől. Anyám, remélem,
nem borul ki, hogy hozom Izzyt magammal a bemutatóra, és nem
átkozza el, vagy ilyesmi. Az emberek nem szórnak átkot a
gyerekekre, igaz?
Ezt rásóztam volna az egyik új ügynökömre, Danielre vagy
Brendára, de ők még nem állnak készen Eleanorra. Ő kőkemény,
pokoli mogorva, és a bevétel, amelyet a cégnek hozhat, túl sok,
hogy kockáztathatnám.
Amikor lepillantok Izzy farmerkék szemére, közel sem tűnik
olyan aggodalmasnak, mint kellene.
– Igen, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy csecsemő
vagy, de most az kell, hogy ne látszódj csecsemőnek –
magyarázom neki. – Egy nagyon kicsi felnőtt vagy, jó? Nagyon
kicsi. Na most vedd fel a karaktered!
Izzy az alsó ajkát szopogatja, a gondolatai inkább az ételen
járnak, mint bármi máson.
– Jól van, jól van. Éhenkórász vagy. Ezzel kezdünk valamit –
mondom, és visszacipelem Izzyt a hálószobámba és a
gardróbomba.
Újra átnézem a ruháimat, megpillantom a legkisebb üzleti
zakómat, és azon mélázom, vajon használható-e. Oldalra
billentem a fejem. Rengeteg origamihajtogatással és
biztosítótűvel fog járni, de ha betűröm a varrásnál, és
feltekerem a háromnegyedes ujjakat, akkor lehet, hogy üzleties
pólyaként megteszi.
Ránézek Izzyre, aztán vissza a zakóra, majd újra Izzyre.
– Meghülyültem? Ez orbitális baromság.
Megint ránézek a fekete öltönykabátra, és elképzelem, ahogy
Eleanor lemosolyog Izzyre a jelenlegi zsiráfos rugdalózójában. A
kép azonnal kipukkan a lehetetlenségtől. Eleanor megeszi a
lelkem ebédre. Még egyszer visszanézek a kabátra, és felnyögök.
– Úgy értem, összeöltöznénk, ami nem lenne rossz, igaz? Mint
egy szuperhős csapat. Társügynökök. – Gúnyosan nevetek. –
Nem mintha valóban kiérdemelnéd a címet, de mindegy.
Megrázom a fejem. Jézusom, szétesem!
De az ügylet jutaléka csaknem egymillió dollár lehet.
Izzy ismét az alsó ajkát szívja, én pedig gyengéd puszit
nyomok a homlokára, és beszívom az édes babaillatát.
– Sajnálom, kicsim. Sajnálom, de ezt meg kell tennem veled. A
főiskolai pénz, oké? Jelenleg rád gondolok. – Lekapom a blézert
a fogasról, és visszamegyek a gyerekszobába.
Elszántan felkapok egy fekete rugdalózót, elején díszes
aranygombok, fenekén fodros csipkével. Lefektetem a
pelenkázóasztalra, és elkezdem a pelenkacserét, majd az
öltöztetést.
Nyugtalankodik, amikor hideg levegő éri csupasz bőrét, de
egy gyors cumi a szájába megelőzi a bajt. Miután tiszta
pelenkája van, és a rugdalózója rajta, elkezdem feladni rá a
blézert.
– Hát, igen, tudom, hogy nagy rád, de hidd el, ez jó. Ha annyi
idős leszel, mint én, mindent szűknek és kényelmetlennek érzel
majd.
Izzy ellenkezik, de visszaigazítom a cumit a szájába.
– Ne törődj vele, édesem! Az, hogy Eleanor nem szereti a
gyerekeket, róla mond el mindent, nem rólad. Nekem személy
szerint te vagy a legfantasztikusabb dolog az egész világon.
Izzy mindkét karját az ujjakba csúsztatom, és amennyire csak
lehet, feltekerem a blézer anyagát.
 – De ma arra van szükségem, hogy Hollywoodra gondolj. Te
csak egy nagyon apró, nagyon kiváltságos felnőtt vagy… aki
jobban szereti, ha babakocsiban tolják.
Izzy kinyújtja kicsi lábát, talpa elrúgja a zakó anyagát a
testétől.
– Gondolj úgy magadra, mint egy gazdag manhattani társasági
ember, akit egész életében aranykanállal etettek. – Felveszem a
pelenkázóról. A blézer jócskán túllóg a kis testén, de a felhajtott
ujj legalább ad egy kis helyet, hogy összefoghassa kis kezét,
ahogy mindig is szereti.
Cumizik, én pedig lefelé bámulok rá. – Ma egy díva vagy. De
nem egy hisztis, tomboló díva. Hanem aki a hallgatáson
keresztül mutatja meg bosszúságát. Érted?
Izzy kilöki a cumit a szájából, és azonnal sírni kezd.
– Ezt nemnek veszem, és figyi, értem a frusztrációdat, de nem
erre a lelkiállapotra van most szükségünk, csajszi.
Sírása egyre fokozódik, és hirtelen engem is a sírás kerülget.
Ez téboly. Valóban kezdem elérni ezt a szintet.
Hogy a fenébe fogok átvészelni egy teljes bemutatót Eleanor
Waverlyvel, egy igazi manhattani előkelővel, aki az Ötödik
sugárút legálnokabb nőjének címét is megérdemelné, miközben
úgy teszek, mintha az én nagyon is valós, élő babám nem is
baba lenne?
Istenem, segíts meg!
Izzy ordítása folytatódik, én pedig a konyha felé veszem az
irányt, és fürgén előkészítem a tápszeres cumisüvegét. Amint a
szájába adom, néhány szaggatott lélegzetet vesz, és szívni kezdi.
– Nagyjából tíz perced van, hogy ezt megidd, aztán nyilván
újra tisztába kell tegyelek, és már mennünk is kell. Capisce?
Erre Izzy még erősebben szívja a cumit, és ezt néma
beleegyezésnek veszem.
Valahonnan a hálószobámból hallom, hogy a telefonomra
üzenet érkezett, és miközben Izzyvel a karomban és az
üvegével a szájában zsonglőrködöm, végigsietek a folyosón, és
keresni kezdem az átkozott mobilt.
Szerencsére meglátom a fürdőszobaszekrényen, és gyors
kézmozdulattal felkapom, miközben az állam stabilan tartja Izzy
üvegét mohó ajkához.
Majdnem az ég felé emelem a szememet, amikor meglátom a
feladót, de inkább hatalmas, utálatos mosoly a reakcióm.
Nem tudja leállítani magát.

Remy: Hogy s mint ma?

Hogy s mint ma? Ha-ha. Ez ennek az órának a kérdése.

Elgondolkozom a füllentésen, de mivel az idegesség
felemészti a belső szerveimet, jobbat eszelek ki. Az igazság majd
felszabadít.

Én: Lehetne jobb is.

Remy: Ó-ó… mi a baj?

Felsóhajtok, lövök egy gyors képet Izzyről, és elküldöm neki.

Én: Az ügyfelem utálja a gyerekeket. Szoríts, hogy

elhiggye nekem, Izzy tulajdonképpen egy nagyon
 kicsi felnőtt!

Azonnal válaszol.

Remy: Uramatyám, Ria. LOL.

Én: TUDOM. Ez már annyira nevetséges, hogy

komédiába illik, de próbálok ma mindent kézben
tartani. És hát, ha mindent kézben akarsz tartani,
amikor kisgyereked van, az azzal végződik, hogy el
kell menned egy bemutatóra az adott babával,
annak ellenére, hogy az ügyfél irtózik a gyerekektől.

Remy: Továbbra is kitartasz a „nincs bébiszitter”

szabály mellett, mi?

Lehetetlen, hogy valaha is bébiszittert szerezzek.

Egyszerűen… nem tehetem meg ezt a húgommal. Ez volt a két
dolog közül az egyik, amely fontos volt számára, amikor a lánya
neveléséről volt szó.
A másik az anyatejes táplálás volt, de az kudarcba fulladt.
Nem okozhatok csalódást még valamiben.

Én: Hogy kitartok-e? Az esküdtszék még nem hozta

meg a hivatalos ítéletet, de én határozottan
igyekszem. Ez számít?

Remy: Csodálatos munkát végzel, Maria. Ezt ne

felejtsd el! És… ne irigykedj, de én meg éppen egy
 olyan befektetési ügyféllel találkozom, aki IMÁDJA a
babákat…

A legteljesebb mértékben irigy vagyok.

Én: Ahh. Cserélhetünk ügyfeleket?

Remy: Mi lenne, ha csak Izzyt cserélnénk el?

Beugorhatok érte, és elvihetem magammal.

Fenébe. Tudhattam volna, hogy készül valamire.

Én: Remy, ne légy nevetséges. Nem kell ezt tenned.

Remy: Tudom, hogy nem. De ezt AKAROM.

Izzyre nézek, aztán vissza a képernyőre. Tényleg

megengedhetem ezt neki? Hogy magával vigye Izzyt egy
találkozóra?
Nem. Nem lehet. Ez nagyon nagy kérés.

Remy: Ne gondold túl!

Én: Nem gondolom. Ez túl sok, érted? Nem kellene

minden alkalommal kihúznod a pácból.

Remy: Nem húzlak ki a pácból. Azt mondanám,

hogy most baromi jól kezeled a helyzetet. Ráadásul
ez tényleg kapóra jön. Jól jön egy kis elterelés ezzel a
 klienssel, és Izzy a legaranyosabb figyelemelterelő,
aki eszembe jut. Átjövök érte.

Én: REMY. Ne! Megleszünk.

Remy: Már jövök. 10 perc múlva ott vagyok.

Sóhajtok egyet, még hívni is próbálom, de csak a hangpostája

jelentkezik, és újabb üzenet érkezik.

Remy: 8 perc.

Izzyre nézek, aki most itta ki az üveget, és kiengedi a levegőt.

– Nos, édesem, felejts el mindent, amit az ingatlanokról
mondtam, és kezdj el olyan dolgokon gondolkodni, mint a Dow
és az S&P 500, meg minden olyan részvénnyekkel kapcsolatos
dolgon, amit a kis agyad képes befogadni. Úgy tűnik, ma a
befektetésekre fogsz szakosodni, mert Remy egyszerűen nem
bír magával.
Ez a gondoskodó állat.
 HÚSZ

Remy

Ahogy belépek a liftbe, és megnyomom a huszadik emelet

gombját, a telefonom csipogni kezd a farmerom hátsó zsebében.
A képernyőt megnézve egy zavaros üzenetet találok attól a
nőtől, akit csak harminc perce láttam.

Maria: Jól vagytok? Jól viselkedik Izzy? Istenem,

remélem, átalussza a megbeszélésedet! Hiszen még
az olyan emberek sem feltétlenül akarnak egy ordító
babával megküzdeni a befektetési tanácsadás kellős
közepén, akik szeretik a gyerekeket.

Elkezdek válaszolni neki, de amikor Izzy kicsit mocorog a

mellkasomon lévő babahordozóban, abbahagyom, és
lepillantok rá. Kis arca fintorogva ráncolódik, miközben
megpróbálja a szájába venni a nevetséges blézer anyagát,
amelybe Maria felöltöztette ma.
Egy baba. Blézerben. Ezt hozzá lehet adni azokhoz a dolgokhoz,
amelyek soha nem jutottak volna eszembe.
 Egyik kezemmel finoman megtámasztom a babahordozót,
szabad kezemmel pedig benyúlok a pelenkázótáska elülső
zsebébe, és kitapogatom Izzy cumiját. Amint a szájába adom,
úgy szívja, mint egy igazi Maggie Simpson, és kezd
megnyugodni.
Nem habozom, azonnal készítek egy képet a győzelmi
pillanatról, és elküldöm Mariának.

Én: Egy kiadós vita után, hogy havi rendszerességgel

érdemes-e befektetni, függetlenül attól, hogy mit
csinál a piac, vagy meg kell várni a zuhanást a
vásárlással, Izzy úgy döntött, át kell gondolnia a
befektetési stratégiáját, mielőtt felfedi végső
válaszát.

Maria: Gondolom, így akarod elmondani, hogy

minden rendben a babamegőrzéssel…

Én: Így van.

A felvonó csilingelve jelzi megérkezésünket, és kilépek a

fülkéből, de félúton megállok az előcsarnokban Thatcher Kelly
irodája felé menet, amikor újabb üzenet érkezik.

Maria: Mondtam már neked, hogy örökké hálás

leszek, amiért ezt teszed? Mert az vagyok.

Én: Nagyjából százszor, mielőtt eljöttem tőled. És

mint magam is mondtam már százszor, nem kell
 hálálkodnod.

Maria: Ne hülyéskedj! Tartozom neked. Sokkal.

Megmentetted az életemet ma.

Én: Meghálálhatod bókokkal, hogy milyen

csodálatos és elképesztő vagyok, na meg ha velem
vacsorázol ma.

Maria: A vacsora meglesz.

Én: És a bókok?

Maria: REMY WINSLOW CSODÁLATOS ÉS

ELKÉPESZTŐ. TE JÓ ÉG, OLYAN, MINT ISTEN
AJÁNDÉKA MINDEN NŐNEK.

Elvigyorodom, és gyorsan bepötyögök egy választ.

Én: Hmmm… Miért érzek szarkazmust?

Maria: Micsoda? Az nem lehet. Minden szót

komolyan gondoltam.

Én: Menj, és adj el egy lakást! Elnapolom a bókokat.

Maria: *szemforgatás*

Én: *csodálatos, elképesztő mosolygás, pont,

 amilyen vagyok*

A telefont visszateszem a zsebembe, lemosolygok az alvó

Izzyre, és befejezem a sétát az iroda felé, ahol a mai találkozóm
lesz Thatcher Kellyvel. Körülbelül egy év ismeretség után
rávett, hogy együttműködjek néhány befektetésében, mert
Thatchnél már csak így mennek a dolgok. Önmagában egy
pénzügyi zseni, szóval nincs szüksége rám, de ő az a típus, aki
képes meggyőzni, hogy bármit megtegyél, anélkül, hogy
észrevennéd.
És a felesége, Cassie, aki Winnie egyik legjobb barátnője,
ugyanilyen.
Barátságosan rámosolygok Thatch asszisztensére, a szeme
tágra nyílik egy pillanatra, amikor kiszúrja Izzyt, de némán
mutatja az utat befelé, miközben befejez egy telefonhívást.
Thatchet a méretes íróasztala mögött ülve találom, lábát a fa
felületen pihenteti, és nyújtózik.
– Mi a szösz, Kline? – torkolja le összevont szemöldökkel a
vonal másik végén lévőt. – Azt hittem, azt mondtad… – Elhallgat
a mondat közepén, amikor észreveszi az érkezésem, aztán a
tekintete a mellkasomra vándorol, ahol Izzy alszik a
hordozójában. – Ööö… mennem kell, Különleges K.
– Akkora seggfe… – Kline Brooks hangja kihallatszik a
hangszórón keresztül, de még mielőtt befejezné, a vonal egy
kattanással megszakad.
– Ööö… Nem biztos, hogy tudsz róla, de… – Thatch suttogássá
halkítja a hangját. – Egy baba van a mellkasodra kötve.
– Tudom.
 – Oké… – Hunyorít, és feláll az íróasztalától. – És pontosan
hogyan szerezted ezt a csecsemőt? – kérdezi, de aztán az arcom
felé tartja a kezét. – Várj! Ne válaszolj! Ha elloptad ezt a babát, el
ne mondd!
Felnevetek. Szívből.
– Nem loptam el ezt a babát.
– Ha valami feketepiacon vásároltad ezt a gyereket, szintén ne
mondd el! Piszkosul jó vagyok titoktartásban, de csak amíg nem
az FBI-ról van szó.
Szóra nyitom a szám, hogy tisztázzam ezt a sületlenséget, de
már közelebb lép hozzám és Izzyhez, és a tekintete a zakóra
szegeződik.
– Tehát… ő egy kis hölgy. De egy nagyon professzionális kis
hölgy – teszi hozzá. – Basszus, ő a legprofesszionálisabb baba,
akit valaha láttam. Ismert? Elloptad egy híresség gyerekét?
Várj… Ne merd azt mondani, hogy ez a baba egy gengszterbanda
tagja!
– Persze, Thatch – válaszolom, és az ég felé forgatom a
szemem. – Egy gengszterbaba, aki azért jött, hogy beszedje a
pénzt.
Rám néz. Aztán vissza Izzyre.
– Én nem alszom ma a halakkal, édeske. Azt megmondom.
Izzy tovább alszik.
– És bármilyen sötét világban is találta magát Remy – folytatja
–, elmondhatom, hogy én nem csatlakozom. A feleségem sokkal
ijesztőbb, mint egy maffiózó. Szó szerint kiherélne, ha valami
drogügybe vagy hasonló szarságba keverednék.
Csak bámulok rá.
 – Befejezted?
– Azt hiszem. – Önelégülten vigyorog. – Várj…, hacsak ennek a
babának nincs köze a feleségemhez, és ő küldött ide, hogy
megpróbálj alattomosan meggyőzni arról, hogy még egy gyerek
jó ötlet. Mert akkor meg kell kérnem téged és a professzionális
babádat, hogy távozzatok.
– A neve Izzy, és szívességet teszek az anyukájának.
Gyanakodva méreget.
– Akkor nem maffiózó?
– Nem.
– És nem raboltad el?
– Persze hogy nem.
Gúnyolódik. – Hát, bazeg, ez a történet sokkal unalmasabb,
mint reméltem.
– Hülye vagy.
Thatch csak vigyorog.
– Szeretnétek leülni a gyerekkel?
– Csak ha ez azt is jelenti, hogy ténylegesen befektetésekről
fogunk beszélgetni.
– Most megsebeztél, Rem. – Duzzogást színlel. – Úgy csinálsz,
mintha nem én lennék a legszórakoztatóbb barátod.
A jobb ötletem ellenére leülök az egyik székre az íróasztalával
szemben, de meglepődöm, amikor ahelyett, hogy visszasétálna
a nagy bőrtrónjához, leül mellém.
Aztán óvatosan kiemeli Izzyt a hordozóból, és nagy karjába
véve öleli apró testét. Egy szippantás egészen a feje búbjáig, és
elvigyorodik.
– Á, igen, édeske. Olyan függőséget okozó babaillatod van. –
Újra beleszippant, mint valami átkozott függő.
– Ugye most tudod, hogy nagyon furcsán viselkedsz?
– Szarom le. – Megvonja a vállát. – Nem hozhatod el a világ
legaranyosabb főnökbabáját az irodámba anélkül, hogy ne
várnád el, hogy megfogjam. Ismerem az anyukáját?
– Nem. – A fejemet rázom. – Egy régi barátom a gimiből,
igazából.
– Házas?
– A baba? Nem.
Felhorkan. – Az anyukája.
– Nem, Maria nem házas.
– Ó, szóval… Maria?
– Igen. – A szememet forgatom. – Az anyukáját Mariának
hívják.
Úgy néz rám, mint egy kicseszett elmebeteg.
– És ez a Maria nem házas… El van jegyezve?
– Nincs.
– Képben van az apuka? – kérdezi, én pedig megrázom a
fejem.
– Nem, de ez egy igazán hosszú történet, amelybe most nem
foglak beavatni, mert nem a te dolgod.
– Szóval… te vigyázol Maria gyerekére. Egy nőére, aki régi
barát, de egyben egyedülálló is…? Visszaszívom; ez kezd nagyon
érdekes lenni. – Felhúzza a szemöldökét. – Elő a farbával, Rem.
Csupa fül vagyok.
– Nincs semmilyen farba.
– Ó, dehogy nincs. Meghiszem azt. Már jó úton haladunk a két
kedvenc témám felé; barátokból szerelmesek és második
esélyek, bébi.
– Nem kellene több romantikus regényt olvasnod, tesó.
Azt lehetne hinni, hogy csak viccelek, de nem. Thatch imádja
a romantikus regényeket. A fenébe is, hallottam pletykákat egy
könyvklubról, amelybe még a sógoromat, West is becsalogatták,
de még mindig nem sikerült kiszednem belőle az igazságot.
Thatch úgy nevet, mintha a világ legnevetségesebb dolgát
mondtam volna.
– Térj észhez, ember. A feleségem cicijén és popsiján kívül
nincs is más jobb ezen a világon, mint egy romantikus regény.
Annak érdekében, hogy eljussunk addig, amiért Thatch ma
behívott az irodájába, tudom, hogy vissza kell terelnem ezt az
őrült beszélgetést a rendes kerékvágásba.
– Szóval… azt tervezed, hogy végig dajkálod a babát, amíg
megosztjuk az információinkat, vagy tegyem vissza a
hordozóba?
– Jaj már – förmed rám felhorkanva. – Nem adom oda ezt a kis
cukorfalatot, amíg nem muszáj.
– Azt mondtad, Cassie az, aki akar még egy gyereket, te pedig
nem – vágok vissza. – Szerintem ez hülyeség, haver.
– Na, hát, szerintem meg te vagy a hülyeség, haver.
Felvonom a szemöldököm.
– Tessék?
– Szerinted nem vettem észre a gondos témaváltást? Az
irányított elterelést, amit csináltál? Ne már, Rem. Tudom, mi
folyik itt.
A szememet forgatom. De figyelmen kívül hagyom a
metaforikus répát is, amelyet az orrom előtt lóbál. Egy
megjegyzés arra vonatkozóan, amit az imént mondott, és be is
rendezkedhetek egy háromórás előadásra.
Szóval megteszem az egyetlen dolgot, ami megakadályozza,
hogy azt kelljen mondanom Mariának, ma este nem vihetem
haza Izzyt, mert ennek az őrültnek az irodájában kell aludnunk.
Kihúzom a telefonomat a zsebemből, és Thatch és Izzy felé
tartom.
– Nem baj, ha lefotózlak titeket? – kérdezem. – Winnie
megőrülne érte.
Amit valójában gondolok, az az, hogy Cassie megőrülne érte,
mert tudom, hogy lehetetlen, hogy a húgom ne ossza meg ezt
Thatch feleségével.
Szeme szikrázik.
– Te szarházi.
– Mi az? – Zavarodottságot tettetek. – A húgom imádná, ahogy
tartod ezt a babát, úgy nézel ki, mint aki szeretne még egy
gyereket.
Sakk-matt, tesó.
– Tedd el a telefont! – mondja, és Izzyvel a karjában megkerüli
az asztalát. – És mondd a véleményedet, mit gondolsz a
következő negyedévről. Ha tetszik, amit mondasz, én is
megosztom néhány titkomat.
Elvigyorodom. Igen. Pontosan így gondoltam.
 HUSZONEGY

Maria

Egy hatszáz négyzetméteres luxuslakás hatalmas nappalijában

állok, történetesen Manhattan közepén, miközben az ügyfelem
elégedetlenkedik valakivel a telefonban.
Egy újabb nap az irodában.
– Anna, már mondtam neked, hogy exkluzív interjút akarok a
Page Sixszel. Miért jössz nekem a Cosmóval? Mintha
szánalmasnak gondolnál. Hozd helyre! Most. – Eleanor Waverly
gúnyosan leteszi a telefonját, és hosszú, szőke haját a válla
mögé csapja.
Ez a negyedik telefonhívása, amióta elkezdtem a bemutatót.
Az első három egy bizonyos vészhelyzeti étlapváltozásról szólt
egy következő havi jótékonysági eseményre. Úgy tűnik, a lazac
olyan szörnyűség, amelyet nem kíván a legrosszabb
ellenségeinek sem.
Visszatérve a lakás vizslatásához, összehúzza a szemét,
miközben meglátja a drága padlót piros talpú magas sarkúja
alatt. Sóhaj szökik ki a száján, ahogy megigazítja a karján
feltűnően lógó, fehér Hermes Birkin táskát.
 – A keményfa manapság annyira túlhasznált.
Orra hegyét felfelé tartva bemegy a konyhába.
Sarka szabatosan kopog a padlón, és igyekszem megőrizni a
semleges, mégis vidám kifejezést az arcomon, annak ellenére,
hogy ennek a nőnek a társaságában lassú halált halok.
Mióta beléptünk ebbe a luxuslakásba, harmadszorra fürkészi
a konyhát. Bő öt percig csend terül el a helyiségben, mígnem
megtöri egy kritikus kommentárral.
– Tetszik, de bárcsak márványból lenne az egész konyha.
Körbenézek, összezavarodtam, a tekintetem végigfut a
márványból készült pultokon, konyhaszigeten és padlón.
– Puszta kíváncsiságból, mi mást szeretne még márványból?
– Mindent, Maria – felel összeszorított ajakkal. – Mindent. – A
mennyezetre, a szekrényekre és a hűtőre mutat.
Egy rohadt márványhűtő. Ez új.
– Mindenesetre szép, azt hiszem – mondja, és kissé
megrándítja egyik hegyes vállát. – De nem gondolom, hogy az
én egyéniségemet tükrözi. – Ujjaival malmozik. – Olyan lakásra
van szükségem, amely illik a kifinomultságomhoz, Maria.
Egyik szemöldökét felhúzva rám néz.
Ez a nem is annyira csendes figyelmeztetése számomra.
Annak ellenére, hogy ez a luxuslakás szó szerint mindennek
megfelel a listáján, nem érzi megfelelő lehetőségnek. Különösen
nem olyannak, amelyre pocsékolnom kéne az idejét.
Normál esetben elkötelezett lennék, hogy boldoggá tegyem.
Hogy megtaláljam pontosan azt, amire vágyik, nem számít,
mennyire is tűnik lehetetlennek. De jelenleg, ahogy itt állok, és
nézem, amint Eleanor húzza a száját egy hőn áhított luxuslakás
láttán, amelyet a nap végére kétségtelenül eladnak, már nem
tud érdekelni.
Talán az alváshiány miatt van.
Talán az a tény, hogy nehéz másra koncentrálni, mint azon
merengeni, mi újság Remyvel és Izzyvel.
Vagy talán egyszerűen belefáradtam az olyan kliensekbe,
mint Eleanor.
Őszintén szólva nem tudom, melyik, de abban biztos vagyok,
hogy le akarom zárni ezt a bemutatót. És ezt az ügyfelet. És ezt a
munkanapot.
El akarok menni Izzyért, és visszamenni a lakásomba, levenni
ezt az istenverte magas sarkú cipőt, rendelni valami kaját, és
csak… pihenni a kanapén.
– Maria, végeztem itt – jelenti ki Eleanor, és előveszi a
telefonját, hogy írjon a sofőrjének, aki valószínűleg itt parkol
valahol a közelben. – Hívjon, ha bármi megjelenik a piacon, ami
méltó az időmre.
Jóságos ég, nagyon igyekeznem kellene boldoggá tenni őt. De
megint csak, ma nem tud érdekelni. Nem hiszem, hogy van élő
ember, aki boldoggá tudná tenni Eleanor Waverlyt. Ha
megjelenne egy milliárdos, aki tízmillió dolláros
gyémántgyűrűvel és házassági szerződés nélkül kéri meg a
kezét, még mosolyt sem csalna az arcára.
– Jól van, Eleanor. – Mézédes mosolyt villantok, és
végigsétálok vele a hosszú folyosón, amely a magánlift
bejáratához tartozó előtérbe vezet.
Igen, ez a luxuslakás saját magánlifttel rendelkezik. Nem is
beszélve az öt hálószobáról, a hat fürdőszobáról, egy valódi
szaunáról és pezsgőfürdőről, valamint egy tetőteraszról,
amelyért a fotósok a nyálukat csorgatnák.
Arra készülök, hogy hagyom elmenni, majd bedobom a
törülközőt, és visszamegyek a rajzasztalhoz, amikor valami
belém hasít – valami, ami pokolian olyan, mint az önbizalom
tehervonata.
– Tudja, Eleanor, én valóban úgy gondolom, hogy ez az ön
lakása. Minden megvan benne az álomlistájáról, sőt, még több
is, és hihetetlen potenciállal rendelkezik, hogy az értéke
exponenciálisan növekedjen. Nem merném önre erőltetni a
döntést, de szeretném kifejezni, hogy szerintem hatalmas hibát
követ el, ha elmegy.
Nehezen lélegzem, és érzem a szemembe toluló könnyeket,
de a sarkamra állok, ahogy jeges pillantását az arcomra fordítja.
Egy utolsó biccentéssel megpördül, és egyenesen beszáll a
liftbe, anélkül, hogy bármit is mondana.
Az ajtó bezárul New York gonosz boszorkája mögött, és én
csak ugrálok örömömben.
Hála a mindenségnek. Lehet, hogy végképp elbaltáztam a
kapcsolatomat Eleanorral, de legalább kiálltam magamért, és ez
most valami, amire büszke vagyok.
Talán majd nem leszek, amikor a magán előkészítő iskolára
kell összeszednem a pénzt, de most megnyugszom.
Mielőtt elkezdeném lekapcsolni a lámpákat és bezárnám a
lakást, kihúzom a telefonomat a zsebemből, és elkezdenék egy
üzenetet, de megdöbbenek, amikor egy értesítés jelenik meg a
képernyőn, mielőtt beírhatnék egyetlen szót is.
 Eleanor Waverly: Mondja meg nekik, hogy
feliratkozom, de azt a Picassót akarom, ami a
könyvtárban lóg.

Szórakozik velem? Szeretné a kurva lakást?

Atyaúristen. El sem hiszem, hogy a karakánságom működött!
Egy részem el akarja küldeni a picsába, csak hogy érezze a
törődést, de a távolban felcsillanó óriási jutalékos csekk győz.

Én: Szólok a listát készítő ügynöknek azonnal.

Gyorsan elküldöm az ajánlatot Carl Morrow-nak, a luxuslakás

nyilvántartási ügynökének, de miután megnyomom a küldést,
nem várom türelmetlenül a válaszát, mint általában. Ehelyett
megnyitom a beszélgetést Remyvel.

Én: Hogy van Izzy? Még éltek?

A mobilom egyszerre jelez két üzenetet, egyet Carltól és egyet

Remytől. Először Remyét nyitom meg. Csak egy fényképet
találok a beszélgetésünkben. Izzy van rajta, békésen alszik egy
cetlivel a mellkasán. Nagyon boldog túsz vagyok. (Nem
vagyok nyűgös egyáltalán, mert egy kisangyal vagyok egész
nap.) U.i.: Csak akkor kapsz vissza, ha beleegyezel, hogy egy
jóképű, elképesztő, csodálatos, Remy nevű férfival
vacsorázol ma este.
Vihogó nevetés tör fel belőlem.

Én: Bolond vagy. És már beleegyeztem a vacsorába.

 Remy: Igen, de meg kell győződnöm róla, hogy be is
tartod.

Én: Mikor nem tartottam be?

Remy: Ha-ha. Sokszor, szivi. Például ma. Mondtam

neked szombaton, hogy hívj, ha segítségre van
szükséged, de nem tetted. Még szerencse, hogy ma
reggel küldtem neked üzenetet, hogy lássam, hogy
mennek a dolgok.

Nem téved, de ez nem változtat azon, miért nem fordultam

hozzá.
Remy újabb üzenete tölti be a képernyőt.

Remy: Hogy ment a napod, amúgy? Eladtad a

lakást?

Ó, banyek, Carl!
Sebesen megnyitom Carl utolsó üzenetét.

Carl: Nagyszerű hír, Maria. Úgy tűnik, megvan az

üzlet. A tulaj rábólintott. Készítsd elő a szerződést,
és küldd át!

Én: Fantasztikus. Köszi, Carl. A vevő örülni fog.

Mielőtt Eleanorral tudatnám a híreket, először Remyt

tájékoztatom.
 Én: Tulajdonképpen igen. Eladtam a lakást. Úgyhogy
a ma esti vacsorát én állom. Utálom ezt kérni, de
tudnál még vigyázni Izzyre kábé egy órát, amíg
véglegesítem a szerződéseket az irodámban?
Találkozunk nálam 18:30 körül?

Remy: Látod? Nem is volt olyan nehéz, igaz?

Segítséget kérni, amikor szükséged van rá? És
természetesen vigyázok Izzyre. Nem gond. Szóval ne
is fáraszd magad a „Biztos, Remy?” kérdéssel. ;)

Remy: U.i.: Gratulálok az eladáshoz! A vacsorát ÉN

állom.

Én: Olyan makacs vagy.

Remy: Szia, bagoly! Veréb vagyok. Örülök, hogy

találkoztunk.

Én: Megint a szememet forgatom.

Remy: Igen, de nevetsz is.

Egyszerre imádom és utálom, hogy igaza van.

Remy: 18:30-kor találkozunk, Ria. Én leszek a fickó a

küszöbödön a világ legaranyosabb babájával és
vacsorával a kedvenc olasz éttermedből.
 Én: És az mégis melyik étterem?

Remy: Pff. Mintha elfelejtettem volna, hogy imádod

a Bucát.

Hogy emlékszik mindenre?

Viszont az igazi kérdés az, hogy lehet ő minden, amire
szükséged van?
 HUSZONKETTŐ

Maria

Az ajtón belépve elsőként Izzyt látom meg, ahogy a

konyhaszigeten csücsül a kedvenc pihenőszékében. Azután
pedig Remyt, amint éppen az elviteles dobozokat veszi ki egy
hatalmas, Buca feliratú papírszatyorból.
Fokhagyma, sajt és tészta illata tölti meg az orromat, korog a
gyomrom, de közben a szám mosolyra húzódik.
– Az olasz elviteles kaja mennyei ötlet volt – jegyzem meg,
miközben kiemelem Izzyt a székéből, és a karomba veszem. –
Nagyon hiányoztál ma – suttogom a lányomnak, és ajkamat az
arcocskája puha bőréhez nyomom. – És igazán remélem, hogy
jól viselkedtél.
Izzy elégedetten lehunyja a szemét, amikor az övéhez
simítom az arcom.
– Egy angyal volt – feleli Remy, és felnézve látom, hogy a válla
fölött rám mosolyog.
Nem tudom megállni, hogy végig ne mérjem. Fekete nadrágot
és fehér galléros inget visel, amelynek a felső két gombja ki van
engedve, és az ujja fel van hajtva az alkarján. Ez a pasi majdnem
olyan finomnak tűnik, mint az étel.
Szép próbálkozás. Sokkal finomabbnak tűnik, mint az étel.
Nyilvánvalóan tisztában vagyok vele, hogy hihetetlenül
vonzó férfi. Jézusom, ezt már tinédzser korom óta tudom,
amikor szívecske jelent meg a szememben, valahányszor
megláttam.
De most nincs itt az ideje, hogy megszállottan a testi
adottságaival foglalkozzak.
Mi van a többi adottságával? Például a ténnyel, hogy megint
megmentette az életedet? Vagy hogy ő lehet a leggondoskodóbb,
legfigyelmesebb férfi a bolygón? Megfelelő az idő most ezekkel
foglalkozni?
– Éhes vagy? – kérdezi Remy, és pislogva kell elhessegetnem a
gondolataimat.
Gyorsan ráeszmélek, hogy csak állok itt, és fogom Izzyt,
miközben azt bámulom, ahogy Remy alkarjának izmai
megfeszülnek és elernyednek a mozdulatai nyomán.
– Ööö… aha. Éhen halok igazából. Nem volt időm ebédelni –
válaszolom végül, majd újra elfoglalom magam Izzy édes
babaillatának belélegzésével. Egy baba minden bizonnyal
tökéletesen elvonja a figyelmemet a kéjes gondolatoktól,
amelyekre az agyam folyamatosan megpróbál rávenni.
– Nem ettél ma? – kérdezi felháborodottan. – El kell kezdenem
neked napközben ételt küldeni? Ebédet csomagolni?
– Már felvettél egy takarítóbrigádot nekem. Gondoskodom a
saját étkezésemről, köszönöm szépen.
– Meg kell ígérned, hogy biztosan enni fogsz.
– Jól van, apuci. Megígérem, hogy biztosan enni fogok.
 Mosolyog, de határozott is.
– Komolyan beszélek. Ígérd meg!
– Mostanában rá vagy pörögve az ígéretekre, nem igaz? –
cukkolom, de nem tűr ellentmondást, a tekintete szinte lyukat
fúr a koponyámba, amíg bele nem egyezem. – Jól van –
mondom sóhajtva, és szabad kezem feltartom a levegőbe. –
Ígérem. Hűű.
Természetesen győzedelmes a mosolya.
– Szuper.
Őszintén szólva Izzy érkezése előtt nem emlékszem olyan
alkalomra, amikor egyszerűen elfelejtettem volna enni. De
minden felborult, amióta felhívtak Isabella és Oliver miatt, ami
örökre megváltoztatta az életemet.
Mintha a szívemben kavargó szorongás, stressz, gyász és
minden más nehéz érzés a legegyszerűbb dolgokat is lehetetlen
feladattá változtatná.
A temetésük utáni első héten jóformán egy néma, álmatlan
zombi voltam, aki csak úgy kóválygott a lakásban. Nem tudtam
aludni, alig tudtam enni, és mintha minden nap minden
órájában sírtam volna.
Isabella nemcsak a testvérem volt; ő volt a legjobb barátom. Ő
volt a családom. Az egyetlen családom az életben. Most pedig
csupán ez a karomban fekvő, kis édes baba maradt belőle.
Lebámulok Izzyre, és némán azon tűnődöm, vajon jól
megleszünk-e.
Csak te és én vagyunk, kölyök – suttogom telepatikusan. – Csak
te és én.
Amikor az érzelmek fenyegetően kezdenek a torkomba
vándorolni, megköszörülöm azt, és valami mással terelem el
súlyos gondolataimat.
– Szóval… ööö… egyébként hogy ment a találkozód? –
kérdezem Remyt, miközben kivesz két tányért a
konyhaszekrényemből.
– Az ügyfelem egész idő alatt Izzyt fogta a kezében.
Leesik az állam.
– Micsoda?
– Mondtam, hogy imádja a gyerekeket – mondja halk
kacagással.
– És Izzyvel tényleg nem volt semmi probléma?
– Mint mondtam, egy angyal volt. Végig aludt.
Hála a magasságosnak.
Lehajolok, hogy megpusziljam Izzy feje búbját. Szép munka,
édesem. Szép munka.
Remy elkezdi kiszedni a tányérokra az ételünket, de amikor
megcsörren a mobilja, abbahagyja, hogy felvegye.
– Szia, Phil! Mi újság? – üdvözli a hívót, de mielőtt a
beszélgetése folytatódna, hangosan csörögni kezd a telefonom a
táskámban.
Izzyt szorosan tartva a kezemben kikapom a telefont az elülső
zsebből, és bár nem ismerem fel a számot, felveszem.
– Maria Baros.
– Szia, Maria! Michael Longview vagyok.
A mosolyom szívből jövő.
– Hűha. De rég beszéltünk. Hogy vagytok Shellyvel? Milyen
Párizs?
Körülbelül két évvel ezelőtt segítettem Michaelnek és a
feleségének, Shellynek eladni a nolitai lakásukat, hogy
Franciaországba költözhessenek. Az építészeti cégük egy nagy
projektbe szállt be Párizs mellett, ami a teljes jelenlétüket
igényelte.
– Remekül vagyunk – válaszolja. – Párizs nagyszerű. De
hiányoznak a New York-i gyökereink. Szeretnénk, ha ebben
segítenél.
Izzy nyöszörögni kezd, és mielőtt egyet is pislognék, Remy
már veszi is ki a karomból, és beleülteti a pihenőszékébe. A
telefonját még mindig a füléhez szorítja.
– Szívesen segítek – mondom Michaelnek, és nekilátok a
tápszeres üveg előkészítésének, miközben Remy a cumival
próbálja lefoglalni Izzyt. – Most is Nolitában szeretnétek keresni
valamit, vagy egy másik környékben gondolkodtok?
– Mindenképpen Nolitában.
– És hány négyzetméterest?
– Négyszáznál ne legyen kisebb.
Amikor Izzy tápszere elkészül, megfordulok, felmentem
Remyt a cumis feladatai alól, és felemelem a kislányomat a
székből. Mindketten telefonálunk még mindig. Remy visszatér a
vacsoránk tálalásához, én pedig beviszem Izzyt a nappaliba,
hogy megetessem a kanapén, miközben Michael felvázolja az
elképzeléseiket, hogy Shellyvel mit remélnek a hálószobák, a
fürdőszobák és a kilátás tekintetében.
Szokás szerint Izzy úgy cuppan a cumisüvegére, mint aki
napok óta nem evett.
– Semmilyen változtatást nem szabad eszközölnünk, amíg
meg nem nyit a piac… – hallom Remy telefonbeszélgetését,
miközben a tányérjainkat a dohányzóasztalra teszi.
– Körülbelül két hét múlva leszünk a városban – mondja
Michael a telefonban. – Ez jó lehet neked?
– Mindent megteszek neked és Shellynek.
Michael elégedett.
– Megkérem az asszisztensemet, hogy küldje el neked a
járatunk és a szállodánk adatait.
– Nagyszerű. Hamarosan beszélünk – mondom, és bontom a
hívást, de épphogy leteszem a telefont a dohányzóasztalra, újra
csörög.
Most azonban ismerem a hívót.
– Eleanor Waverly.
A hasamban feltámadt rettegés ellenére kifújom a levegőt, és
a második csörgésre felveszem.
– Maria, azt hiszem, hibát követtem el – vág bele üdvözlés
nélkül. – Nem vagyok benne biztos, hogy az a lakás az igazi.
Megint kifújom a levegőt. Ó, a picsába.
– Nos, már aláírta a szerződést – magyarázom neki. – Ezért
nem olyan egyszerű visszalépni az üzlettől, érvényes indok
nélkül, amely nem áll ellentétben az ön által elfogadott jogi
feltételekkel. Megtudhatom, miért bizonytalanodott el?
– Nem is tudom… vagyis ez valóban a megfelelő otthon egy
magamfajta nőnek? Van hírnevem, és felelősséggel tartozom
ennek a városnak, hogy csak a legjobbat mutassam.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és amikor kinyitom,
Remy kedvesen mosolyog rám, miközben kiveszi Izzyt a
karomból. És amíg befejezi az etetést, felállok a kanapéról, és
járkálni kezdek a nappaliban.
 – Tudom, hogy valószínűleg képtelen megérteni, milyen
nyomás nehezedik egy nőre az én pozíciómban, de ez egy nagy
döntés, Maria – magyarázza Eleanor. – Biztosra kell mennem,
hogy ez-e a megfelelő.
Nyugodtan mondhatjuk, nem a valóságban él. A pénze, a
kiváltságai, az egész életstílusa annyira egoistává teszi, hogy
nem tudja megkülönböztetni a lábát a seggétől.
Ennek a nőnek fogalma sincs, én milyen nyomás alatt vagyok.
Kurvára elképzelése sincs.
És általában igen, ez bárki számára nagy döntés lenne. De
Eleanor Waverly gyorsabban cseréli a lakásait, mint Izzy a
rugdalózóját. Csak az elmúlt két évben öt különböző New York-i
ingatlant és egy malibui tengerparti házat vásárolt és adott el.
– Értem – mondom, bár nagyon szeretném elmondani neki,
hogy az őrületbe kerget. – Miért nem mondja el, mi az, amin
gondolkozik?
– Nem is tudom… – Elhallgat, és amikor megérzem, hogy
valami megérinti a kezem, lenézek, és látom, hogy Remy egy
kenyérrudat nyújt felém.
Majdnem felnevetek, de habozás nélkül hálásan elfogadom.
Három harapás múlva végül Eleanor megtöri a csendet.
– Először azt hittem, hogy a kevés márvány, de aztán úgy
gondolom, hogy a konyha jó ebben az állapotában. Aztán azt
hittem, az, hogy a fő fürdőszobában van egy különálló kád és
egy zuhanyzó is, de feltételezem, jó lenne mindkettő. Aztán arra
gondoltam, hogy talán nagyobb gardróbszobát akarok, érti? De
azt hiszem, nagyjából akkora, mint a mostani… Szóval… nem
tudom… Talán ez a helyes döntés…?
 Nagy szerencse, hogy a technológia még nem annyira fejlett,
hogy fizikailag átnyúljunk a telefonon keresztül. Mert nagyon
esélyes, hogy most megfojtanám.
Halk, de mély lélegzetet veszek, és rákényszerítem magam,
hogy olyan ingatlanügynök legyek, aki egy kurva szemrebbenés
nélkül képes kezelni az ilyen ügyfeleket.
– Nos, minden, amit az imént említett, nagyszerű értékesítési
pont lesz, ha valaha úgy dönt, hogy újra piacra dobja –
mondom. – Tehát, még ha végül úgy is döntene, hogy eladja,
nem okozna gondot vevőt találni. Őszintén szólva jelenleg hat,
ajánlattal rendelkező vevő van tartalékban, azt remélve, hogy
ön nem vásárolja meg.
Ha van valami, ami megfogja Eleanor Waverlyt, az a tudat,
hogy van valamije, amire mások vágynak. Ez a szar élteti.
– Továbbra is ott hagyják a Picassót, ugye? – kérdezi.
– Igen. Muszáj nekik. Benne van az aláírt szerződésben.
– Oké. Jó. Igen. Megveszem – mondja, majd gyorsan
hozzáteszi: – Mennem kell. Pá!
Aztán kattanás. Letette a telefont.
Jézusom. Esküszöm, az a nő egy hullámvasút a pokolban.
– Minden rendben? – kérdezi Remy, miközben visszaülök
mellé.
– Attól eltekintve, hogy az ügyfelem igazolhatóan őrült? Igen,
minden rendben van.
Erre elvigyorodik, de amikor csörögni kezd a telefonja,
felsóhajt és motyog.
– A rohadt életbe.
– Semmi baj – mondom neki, és kiveszem Izzyt a karjából. –
Vedd fel, Rem! Hidd el, megértem.
Újra felsóhajt, de fogadja a hívást, én pedig megpróbálok
egyszerre zsonglőrködni Izzyvel és az evéssel, miközben Remy
a piaci reakciókról beszél valakivel, és arról, hogy szerinte a Fed
kamatokkal kapcsolatos bejelentése hogyan fogja befolyásolni a
holnapi tőzsdenyitást.
Egy perc sem telik el, miután leteszi a telefont, hogy
megcsörren az enyém.
– Mi a fene történik ma? – kérdezem tésztával teli szájjal,
Remy meg csak nevet, és újra átveszi tőlem Izzyt.
– Jel fentről, hogy fel kell mondanunk, és egy lakatlan szigetre
kell költöznünk.
Elmosolyodom, és felé mutatok az ujjammal.
– Ne is viccelj ilyesmivel!
– Ó, én soha nem viccelek. Ezt már tudnod kéne. – Rem
elvigyorodik, én pedig nevetve megrázom a fejem.
– Az ügyfeleidet megütné a guta, ha se szó, se beszéd itt
hagynád őket – suttogom neki, miközben a harmadik
csengetésre fogadom a bejövő hívásomat.
– A tieid is – tátogja.
– Az ügyfeleink gázak – artikulálom én is, amikor Daniel
hangja betölti a fülemet, és feltesz egy kérdést egy szerződéssel
kapcsolatban, amelyet éppen előkészít.
Rem megértő, tágra nyílt szemmel bólint, és bekap egy falatot
a tésztájából, miközben Izzyt a mellkasához szorítja.
És az este nagyjából így telik, Rem befektetési
telefonhívásokat intéz, én pedig ingatlanhívásokat, miközben
mindketten egyszerre próbálunk enni és gondoskodni Izzyről.
 Mire az óra tizenegyet üt, annyira kimerültnek érzem magam,
hogy csak kidőlök az ágyamon, amint elaltattuk Izzyt a
kiságyában.
Meglepetésemre, amikor felnézek, Remy mászik be mellém az
ágyba.
– Talán pihennem kell egy percet, mielőtt hazamegyek.
Mindketten még mindig a munkaruhánkat viseljük, de az
ötlet, hogy valami kényelmesebbe öltözzek, kellemetlenebbül
hangzik, mint a szoknyában és blúzban alvás.
– Csak aludj itt – mondom neki gondolkodás nélkül. – Csak
nekem tűnik úgy, vagy ez az este tényleg ilyen hosszú volt? –
suttogom felé, ő pedig bólint, ásít, és úgy rendezi el a takarót,
hogy az mind a kettőnk testét betakarja.
– Nem, nem csak neked. Még mindig úgy gondolom, hogy a
lakatlan szigetes ötletem a megoldás.
Felhorkanok.
– Bolond vagy.
– Te vagy a bolond, ha nem értesz egyet velem.
– Ha nem lennék ilyen fáradt – mondom ásítva, és a
szemhéjamat már lehetetlenség nyitva tartani –, jobb
visszavágásom lenne. De most nincs semmim.
– Szintúgy, Ria – súgja Remy, és a hangja már nehéz az
álomtól. – Szintúgy.
 HUSZONHÁROM

Szerda, október 9.

Remy

Csak puhaságot és hullámzást érzek. Magamon. Körülöttem.

Hozzám nyomódva.
Ez egy kurva jó álom.
A legfinomabb virágos parfüm illata lengi be a fejemet, és
halk zihálás hangja tölti be a fülemet.
Basszus, ez szexi.
Kezek markolják az ingem anyagát, és a meleg, ritmikus
nyomást a combomon észleli a farkam. Nagyon is észleli.
Olyannyira, hogy már nem is azt érzem, hogy alszom.
Ébren vagyok. Nagyon ébren.
Kinyitom a szemem, és az ablakokon beszűrődő holdfény az
első, amit az agyam felfog.
A második pedig? Maria.
Hosszú haja legyezi a vállamat, és az ő keze markolja az
ingemet, ujjaival húzogatva az anyagot. Telt melle a
bordáimhoz nyomódik, a combja elnyúlik az enyémen, és az ő
ritmikus vonaglását érzem.
A mindenit. Határozottan nem álmodom.
Légzése lágy zihálássá változik, majd végigsimít a nyakamon,
és egy pillanat alatt a farkam teljes készültségben áll.
Bassza meg!
Szerintem még mindig alszik. Nem tudom. Nem tudom
megmondani, de amikor egy szexi kis nyögés hagyja el a száját,
kiderítem.
– Maria – suttogom a nevét, a hangom már eltorzult az
izgalomtól.
De nem válaszol. Csak tovább vonaglik rajtam.
– Maria – próbálom megint, és ekkor a szeme kipattan, és rám
néz.
Tekintete álmos, de még mindig ragyog a forróságtól és a
vágytól, és nem tudok másra gondolni, mint hogy milyen
gyönyörű. Maria mindig is gyönyörű volt számomra, de van
valami abban, ahogy nyersen és gátlások nélkül látom őt, és
megőrülök a vágytól.
A vágytól, hogy megérintsem.
Érezzem.
Csókoljam.
Belevezessem a farkam.
Lassan felé nyúlok, és ujjaimmal megsimítom a mellét. A
mellbimbója kemény a selyemblúza alatt.
Nyögdécsel, és a csípője előrelendül felém.
A kezemet lejjebb csúsztatom a testén, de amikor megfogom a
combját, valami megváltozik a tekintetében. Mintha végre
teljesen ébren lenne. Teljesen tudatában annak, hogy mi
történik.
– Te jó ég, sajnálom – suttogja, és elfordítja a tekintetét az
enyémtől, nehogy lássam a bűntudatot és a szégyent. – Nem
tudom, mit csináltam… azt hiszem… én…
– Maria – szakítom félbe, és nem engedem, hogy olyan miatt
kérjen bocsánatot, ami miatt kifejezetten jól érzem magam. És
akkor elmondom neki az egyetlen dolgot, aminek most értelme
van. – Én is akarlak téged.
Mutatóujjammal felemelem az állát, és a tekintetében
kutatok.
Amikor ezúttal nem húzódik el, lassan, óvatosan
előrehajolok, amíg a szánk már csak leheletnyire van
egymástól.
– Remy – súgja, ahogy még szorosabban markolja az ingemet,
és a testét az enyémnek nyomja.
Baszki. Meg kell csókolnom.
Nem tudok mást tenni.
 HUSZONNÉGY

Maria

Csókolj meg, Remy, suttogja az elmém, miközben a tekintetem az

övét kutatja.
A szeme lecsukódik, az ajka szétnyílik, és nem tudom, mit
csinálunk most, vagy hogyan kerültünk ide, de nem történhet
olyan, hogy abbahagyjuk.
Kérlek, csókolj meg.
Majdnem hangosan kimondom a szavakat. Majdnem
kinyitom a számat, hogy megmondjam neki, de valahogy már
tudja. Ajka az enyémre tapad, Remy megcsókol.
Kezdetben lassú és gyengéd, egymás gondos felfedezése. De
végül ezt kevésnek érzem, és azon kapom magam, hogy
szenvedélyesen, mélyen és kétségbeesetten csókolom vissza,
amitől mohóbbnak érzem magam, mint amilyen nem is tudom,
hány éve voltam.
Anyám, jó íze van. Mint a naplemente és a szex, és minden
olyan dolog, amit a testem már szinte elfelejtett.
Egy nyögés csúszik ki a számon, amikor a hátamra fordít, és
betelepszik a combom közé. Keze a hajamba túr, a nyelve a
számban, a pénisze pedig hozzám nyomódik, azon az egyetlen
ponton mozog, ami fáj és lüktet érte.
Zihálok és vonaglok alatta, kétségbeesetten vágyakozom
bármi után, amit nyújt. A csípőm követi a mozdulatait, és
némán azt kívánom, bárcsak sokkal kevesebb ruha lenne
rajtunk, mint amennyi van.
Felegyenesedik, nagy kezét a mellemre csúsztatja, és elkezdi
kigombolni a selyemblúzomat, én pedig ugyanezt teszem az
alvástól gyűrött ingével. A kezem hevesen remeg, ahogy
ügyetlenkedem.
Egy pillanat alatt eltűnik a blúzom és az inge, ő pedig
nyalogatja és csókolgatja a csupasz bőrömet.
Nyögök, vonaglok, lihegek, a testem könyörög neki, hogy
folytassa.
A szája ösvényt képez a mellemen és végig a hasamon. Ujjai
lehúzzák a szoknyám oldalsó cipzárját, és lefelé rángatják az
anyagot a lábamon, miközben a szája egyre lejjebb és lejjebb
kerül.
Lüktető fájdalmat érzek, a csípőm pedig magától mozdul,
amikor az ajka a bőrömhöz ér. Túlfűtöttnek, túlérzékenynek
érzem magam, mint egy nő, aki csak akkor lesz elégedett, ha
Remy behatol végre a testébe.
Megragadja a bugyim korcát, és fürgén lehúzza a lábamon.
Most már teljesen pucér vagyok, a tekintete rám szegeződik, és
a szabaddá vált bőrömet bámulja.
– Bassza meg! Gyönyörű vagy!
Szavaitól felnyögök, két lábam szétnyílik, a hátam pedig
meghajlik, ahogy erős, ügyes keze felfelé törekszik a
combomon.
Arca a lábam között időzik, csak pár centire onnan, ahol
szükségem van rá. Csak egy leheletnyire van a szája attól, hogy
ott megérintsen. És őrülten akarom, hogy megszüntesse ezt a
távolságot. Tegye rám a száját. Csúsztassa a nyelvét oda, ahol
lüktető fájdalmat érzek miatta.
De történik valami.
Mint tű a léggömböt, a pillanatot egy különleges hang
pukkasztja ki – kicsi Izzy sírása.
 HUSZONÖT

Remy

Az egyik percben még Maria combját szorongatom, a szám

mohó, és alig várja, hogy megkóstolja, a másikban pedig vége a
pillanatnak.
Mindketten lefagyunk, megfeszítetten fülelünk, és azon
tűnődünk, vajon a gyereksírás, amit hallottunk, igazi vagy a
képzeletünk szüleménye.
Két éles ordítás hasítja a levegőt, majd teli torokból felhangzó
zokogás követi ezt.
Maria kiugrik az ágyból, és dühösen magára húzza a puffra
ledobott köntösét, én pedig kilépek a folyosóra csupán abban a
fekete nadrágban, amiben elaludtam.
Óvatosan, de gyorsan benyomom Izzy szobájának ajtaját, és
látom, hogy a kiságyában vergődik, karjával és lábával rúgkapál
A sírástól eltorzul a kis arca, a pofiját pedig vörös foltok
tarkítják.
Megszakad érte a szívem.
Miután kinyitom a tépőzárat az összegyűrt pólyán, kiemelem
a kiságyából, és felveszem, a hátát veregetem és dörzsölöm,
hogy segítsek neki megnyugodni. Ez a legfeldúltabb állapota,
amiben láttam, és visításának éles hangja késként szúr a
gyomromba.
– Semmi baj, Iz. Itt vagyok – nyugtatom, egyik oldalról a
másikra ringatom, és önkéntelenül hintázó mozdulatokat
végzek.
Maria besétál mögöttem az ajtón, miután rövid kitérőt tett,
hogy idehozza Izzy kedvenc cumiját onnan, ahol tegnap este a
nappaliban hagyta. Szeme tágra nyílik és éberré válik, ahogy
egyre jobban érzi, Izzy mennyire zaklatott. Ez komolyabb sírás,
mint amit a mindennapi szükségletek jelzésére használ. Ebből
valódi fájdalom árad felénk.
De még a kedvenc cumija is hasztalan próbálkozás.
– Jaj, istenem, szegénykém. Még a cumikádhoz is túl mérges
vagy – suttogja Maria, és gyengéden megsimogatja Izzy arcát és
homlokát. – Nem érzem lázasnak vagy ilyesmi, de nagyon
zaklatottnak tűnik. Szerinted hozzak neki tápszert? Még ha nem
is éhes, talán a szopogatás megnyugtatja?
– Egy próbát megér. – Bólintok, mire Maria sebesen kifordul a
szobából, de utánakiáltok, hogy megállítsam. – Várj, Ri!
Gyorsan megpördül, hogy szemben legyen velem.
– Egy kicsit melegítsd meg jobban!
Buzgón biccent, majd eltűnik a folyosón, hogy intézkedjen. Ez
Maria személyiségének egyik legszembetűnőbb része – a
cselekvés. Ő nem egy tétovázó lány. Ő cselekszik. Éreznie kell,
hogy próbálkozik, még akkor is, ha azzal az energiáit
pocsékolja.
Lenézek Izzy apró, gyötrődő vonásaira, és dörzsölgetem a
hátát és az oldalát, remélve, hogy ez enyhíti a fájdalmat.
Jelenlegi állapota Lexire emlékeztet, és arra, hogy a
gázbuborékok mennyire megkeserítették az életét
babakorában.
Biztosan erről van szó most is, egy gázbuborék beszorult a
pici testébe.
Ironikus módon szerintem nem ő az egyetlen. Maria arca sem
arról árulkodott, hogy teljesen érti, mi történik közöttünk,
amikor kiugrott az ágyból.
És nem mondhatom, hogy őt hibáztatnám ezért. Hiszen én
magam sem igazán értem. Az egyik percben kimerülten
zuhantunk az ágyba, a másikban pedig… már nem voltunk
kimerültek.
A farkam tulajdonképpen maximálisan benne volt a dologban,
mielőtt a kislány sírása megzavart bennünket. Szerencsére már
elég idős ahhoz, hogy megértse, néha a személyes felelősségek
megelőzik az örömöt. Bár a többi érzés és izgalom ebben a
helyzetben túl bonyolult számára.
És az agyam, nos, az elmúlt másfél évtizedben igencsak
tapasztalatlan volt az alkalmi együttléteken kívül mindenben.
Izzy nagy levegőt vesz, mielőtt újabb ordításba kezdene, én
pedig folyamatosan ütögetem a hátát. Utálom a fájdalmát látni a
kis arcán.
Hallom, ahogy Maria fel-alá futkos a konyhában a szekrények
között, és ez mosolyra késztet. Kétségbeesett – akárcsak minden
anya.
Mert ő anya.
Talán furcsa számára, hogy így gondoljon magára, de még
soha nem láttam senkit, aki ennyire feltétel nélkül tudott volna
szeretni. Maria Izzy édesanyja, függetlenül attól, miért történt
ez így.
Miközben Izzy vergődik, lefektetem a szobájában lévő
hintaszék lábtartójára, és a mellkasa felé tornáztatom a lábát,
hogy próbáljak valamilyen enyhülést találni a
kellemetlenségére. Ezt a trükköt anyám mutatta meg, amikor
Lexi nagyjából ennyi idős volt.
Küzd a mozdulat ellen, de a bicikliző lábmozgás minden
fordulatával enyhül az ordítása. Izzy száján hirtelen kicsúszik
egy böfögés és az alsó feléről két kis babapuki egymás után, és
egyszeriben elillan minden fájdalom az arcáról.
Még mindig sír, megzavarta ez az egész élmény, de már nem
érzi magát kellemetlenül.
Maria visszasiet a szobába a cumisüvegével, én pedig
felveszem Izzyt a kezembe, hogy leüljek a hintaszékbe.
Elveszem Mariától az üveget, de még azelőtt megfogom a
kezét, és a hüvelykujjammal megdörzsölöm a kézfejét.
– Már jól van. Csak egy csomó gáz szorult be.
– Honnan tudtad, hogy ez a baja?
– Mindig ez történik Jude-dal, ha brokkolit eszik – viccelek,
Maria pedig halkan nevet. – Igazából az unokahúgom miatt
tudtam – magyarázom, miközben Izzynek adom az üvegét.
Mohón iszik, amikor a cumit az ajkához érintem, és a szobára
áldott csend telepszik. – Amikor Lexi körülbelül annyi idős volt,
mint Izzy, Winnie felhívott az éjszaka közepén, teljesen
tanácstalanul, hogy mit tegyen egy babával, aki nem hagyja
abba a sírást. Egyedülálló, gyerektelen pasiként hogy a pokolba
tudtam volna, mit kell csinálni? De Wendy Winslow
megmentette a napot, miután kirángattuk az ágyból, hogy
segítsen. Esküszöm, csak két percébe telt, és megoldotta.
– Anyukádat mindig is szuperhősnek tartottam, mert egyedül
képes volt felnevelni mind az öt gyerekét. A Marvelnek meg
kellene fontolnia, hogy bevegye a csapatba.
– Valóban sikerült életben tartania Jude-ot és Ty-t. –
Szórakozottan felvonom a szemöldökömet. – Ami szinte
lehetetlen bravúr, ha engem kérdezel.
– Igen. – Maria felhorkan, de szeme ismét Izzyre szegeződik. –
Emlékszem, milyen őrült dolgokkal próbálkoztak régen.
Teljesen vakmerők voltak. Félelmetes volt.
Nem viccel. Jude és Ty sokszor utazott a balesetire vad tetteik
következményei miatt. Ketten együtt valószínűleg az emberi
test minden átkozott csontját eltörték.
Csend áll be közöttünk, és a szobát csak Izzy kis levegővételei
töltik be, miközben cumizza a tápszert. Maria még mindig
mellettünk áll, csak most úgy tűnik, mintha kezével egy
láthatatlan szövésen dolgozna maga előtt.
Bizonytalan. Ideges. És van egy olyan érzésem, hogy ennek
azokhoz a pillanatokhoz van köze, amelyek Izzy késő éjszakai
segélykiáltásai előtt történtek.
Ujjaival a köntöse anyagát babrálja, és nem tudom, miért, de
ha így látom, nem bírok magammal. Fel kell oldanom a
feszültséget.
– Szóval… ez volt ám a szokatlan befejezése egy… ööö…
csókolózásnak, mi?
Maria meghökkenve felröhög. Ez persze nem illik egy
hölgyhöz, de ő még most is hihetetlenül aranyos.
– Ööö… igen… Érdekes befejezése volt ez a… ööö…
csókolózásnak.
Nyilvánvalóan már rég átléptük azt a határt, ahol ez még
csókolózásnak számított, de tudom, hogy ez a tökéletesen
megfelelő terminológia, ha el akarom terelni a figyelmét a
kusza gondolatairól.
– Határozottan olyan, amit még soha nem tapasztaltam,
tudod? – A szám felfelé görbül. – És ez valóban elárul valamit
egy negyvenes éveiben járó agglegényről.
Maria ezen felnevet.
– A legfurcsább befejezés?
Kacsintok.
– Határozottan.
A sötét szobában hosszan bámuljuk egymást. Csak a
függönyön átszűrődő holdfény és a sarokban lévő hercegnős
éjszakai lámpa világítja meg éppen annyira a teret, hogy lássuk
a másikat.
Tanulmányozom a nyaka vonalait, és azt, ahogy telt melle
kitölti a köntösét, meg ahogy csupasz lába kikandikál a középső
kis rés mögül. És emlékszem a teljes képre, csupán néhány
pillanattal azelőtt, hogy elfedte magát. Minden egyes porcikája
kicseszettül szédítő.
– Jaj, Remy. Sajnálom. Biztosan kimerült vagy – kezdi Maria,
és így vagy úgy, de egyértelműen eltereli a figyelmem a vonásai
tanulmányozásáról. Mert hidd el, ha Maria Baros tudná, hogy
most mire gondolok, nem kérne bocsánatot semmiért. –
Nekünk inkább…
 – Ria. Ne már. Jól vagyok.
És így is van. A csupasz mellkasomhoz gömbölyödött Izzyvel
és Mariával, aki úgy néz rám, mint aki ismeri meztelen bőröm
érzését a sajátján, nem hiszem, hogy valaha is voltam jobban.
Mélyen belül tudom, hogy Maria félelmének tárgya most nem
a kialvatlanság vagy az Izzyről való gondoskodás. Az ég tudja,
hogy mindennel meg tud birkózni. Úgy tart kézben mindent,
mintha szteroidos Wendy Winslow lenne, még akkor is, ha már
a kiborulás szélére is került emiatt. Még akkor is, ha
megkérdőjelezi, vajon tényleg képes-e rá. Nem ismerek senkit,
aki egymaga elbírt volna egy csecsemővel az első hat hetében.
Ez arról szól, aminek éppen a sűrűjében voltunk, amikor
megzavartak minket. Arról van szó, hogy nem tudja, vajon
végigcsinálta volna-e, ha nem szakítanak félbe. És arról is, hogy
vajon én is ugyanezekre a dolgokra gondolok-e.
– Arra gondoltam – teszem hozzá –, hogy tudnod kell azt, hogy
normál esetben ennél azért tovább bírom.
– Tovább bírod?
– Igen – felelem egy titokzatos mosoly kíséretében. – S-z-e-x
közben.
A felszín alatt még mindig zavarban van, de meglehetősen jól
eltitkolja ravasz mosolyával.
– Pedig én azt hittem, ez csókolózás volt.
– Ugyanaz a különbség.
– Ugyanaz a különbség? – kérdez vissza, mostanra már
teljesen szórakoztatja ennek a beszélgetésnek az iránya, annak
ellenére, hogy a rózsaszín enyhe árnyalata még mindig ott
látható az arcán. – A te definíciód a csókolózásra minden
bizonnyal megváltozott az évek során.
– Nos, azt hiszem, az évek során tanultam ezt-azt a
csókolózásról. – A szemöldökömet emelgetem, és nem tehetek
mást, minthogy a köntöse övénél fogva közelebb húzom
magamhoz.
Kuncogva lezuttyan a lábam melletti puffra.
– Szóval, tanultál ezt-azt a csókolózásról, de a s-z-e-x-ről nem?
– dobja vissza a labdát, és erre a mellkasom rázkódik a
nevetéstől. – Valószínűleg erre később majd emlékeznem kell.
– Már majdnem elfelejtettem, milyen eszeveszett jó vagy a
visszavágásokban – dicsérem meg vigyorogva. – Mindhárom
öcsémet megszégyeníthetnéd.
Izzy mocorog a karomban, kicsit fészkelődik, miközben
próbál visszaaludni. Egy leheletnyit megmozdítom a testét, és
sajnos Maria figyelme erre elterelődik.
– Add, hadd vegyem át!
A fejemet kezdem rázni – pontosan tudom, hol tartottam –, de
az Izzy falán lógó óra, középen egy kis, rózsaszín lufival,
megragadja a figyelmem.
Majdnem hajnali három óra, és hamarosan nyitnak a külföldi
piacok. Néhány ügyfelem portfóliója különösen Tokióra
összpontosult, és arra, hogy a kereskedelmi ügyletek
keveredése globális szinten is hatással lesz a dolgokra.
Haza kell mennem, az irodámba, ha addigra képbe akarok
kerülni mindennel, mire a piacok kinyitnak.
Basszus. Bárcsak ne érezném félbehagyottnak a dolgokat, ha
lelépek!
Viszont mennem kell. Mennem kell. A milliárdosok nem nézik
a másik oldalt, amikor gyorsan és ész nélkül játszol a pénzükkel.
Lepillantok még egyszer a karomban lévő megfáradt babára,
aztán fel a bizonytalan Mariára. Egyik lábáról a másikra áll,
feszélyezett a miattam kialakult csendben.
– Jól van, odaadom. De csak mert haza kell mennem. –
Magamba szívom Izzy édes illatát, és lemosolygok rá. –
Semmiképpen sem mennék el, ha nem lenne muszáj, kicsi lány.
Maria előrehajol, kiveszi Izzyt a karomból, feláll, és
megfordul, hogy átmenjen a szoba másik felébe. Nem tudok
megszabadulni attól az érzéstől, hogy kerül valamit… kerül
engem.
Remélem, nem veszi magára a távozásomat – hogy azzal
hozza összefüggésbe, ami Izzy sírása előtt történt. Ha igen,
akkor tennem kell valamit, még mielőtt elmegyek, ha
bármennyi kis reményt is akarok adni magamnak.
De nem most. Jelenleg fel kell készítenem magam, és
hagynom kell neki egy kis teret, hogy összeszedje magát, és
azután, azután megmutatom neki, vajon igaz-e a feltételezése.
Mert nem bánok semmit a majdnem légyottunkban azon
kívül, hogy a „majdnem” szót kell használnom rá.
Sebtében beletúrok a hajamba, megállok egy pillanatra, hogy
nézzem őket, mielőtt visszamegyek Maria szobájába, hogy
összeszedjem a cuccaimat.
Soha életemben nem akartam ennyire ott maradni valahol.
Az ágy gyűrött, a takarók ferdén állnak, mind a sietős
felkeléstől, mind attól, amit előtte csináltunk.
Szinte érzem a kezemben Maria combjának meleg húsát, és
ízlelem az ígéret földjét, ami a két lába között van.
 Megnyalom a számat, és kényszerítem magam, hogy az ágy
széléhez menjek. Felkapom a földön heverő ingem, és durva,
ingerült mozdulatokkal felveszem.
Majd megpróbáljuk még egyszer. Így vagy úgy, de Mariával be
fogjuk fejezni, amit elkezdtünk.
Csak szerencsétlenségemre ez nem most lesz.
Gyors kitérőt teszek a fürdőszobába, megmosom az arcomat,
és beletúrok a hajamba, hogy egy kicsit megzabolázzam, és
fogkrémes ujjal átdörzsölöm a fogaimat.
Legalább kicsit felfrissültnek érzem magam, és most már
készen állok arra is, hogy ne csak a munkanapomat kezdjem el,
hanem hogy elköszönjek Mariától.
Kifelé menet a hálószobájából lekapcsolom az összes lámpát,
kivéve a halvány fényűt az ágya mellett, felkapom a
telefonomat és a kulcsomat az éjjeliszekrényről, és
visszasétálok a folyosón Izzy szobája felé. Még mindig hallom a
halk hangokat, ahogy Maria lépdel odabent, annak ellenére,
hogy Izzy teljesen csendben van.
Éppen mielőtt elérném a gyerekszoba küszöbét, rezeg a
telefonom a zsebemben.
Ki a fene ír nekem ilyen korán?
Feloldom a képernyőt, és belépek az üzeneteimbe, ahol is
legfelül egy vadonatúj üzenet vár „C”-től.
Egy részem tudja, hogy nem kellene megnyitnom, de a másik
részem túlságosan kíváncsi ahhoz, hogy ne tegyem.

C: Néha, amikor a lehetőség bekopogtat, az ajtó

ugyanazon oldaláról érkezik, ahol te vagy.
 Oké, miért nyitottam meg már megint ezt?
Cleo homályos szövege miatt bosszúsan, válasz nélkül kilépek
a beszélgetésünkből, és a fejemet csóválva bámulom a
telefonomat. Közvetlenül az üzenete alatt azonban van egy régi
beszélgetésfolyam Mariával, és támad egy ötletem.
Gyorsan bepötyögök egy üzenetet, majd elküldöm, és
bedugom a mobilom a zsebembe. Biztos vagyok benne, hogy a
telefonja továbbra is a hálószobában van az éjjeliszekrényen.
Nem akarom megzavarni őket, főleg, ha Izzy éppen
visszaalszik, ezért csak az ajtófélfába kapaszkodva behajolok, és
bekukucskálok a gyerekszobába. Meglepve látom, hogy Izzy
már újra pihen, mélyen alszik a kiságyában, Maria pedig
pakolászva járkál a szobában.
– Ria – szólítom meg halkan, és erre felém fordul, miközben
néhány ruhát begyömöszöl Izzy ruhásszekrényének felső
fiókjába.
Kihívom Mariát a szobából, ő pedig jön – rövid hezitálás után.
Az ajtó előtt várom, aztán amikor megáll előttem, a nappali
felé intek a fejemmel.
Ő megy előre, én pedig nézem, ahogy a csípője erőteljesen
ringatózik az egyik oldalról a másikra. Gyakorlatilag bele kell
harapnom az ajkamba, hogy elfojtsam a nyögésemet.
Kurvára nem hiszem el, hogy elmegyek. Milyen egy kicseszett
seggfejjé vált a felnőtt Remy. A tizenhét éves Remy sosem hozott
volna ilyen döntést. Soha az életben.
Nem ám, amikor Maria Barosról volt szó, a tizenhét éves
énem tökös volt és gondolkodott is.
 A MÚLT

A PRIORITÁS

Huszonhét évvel ezelőtt…

Végzős év, kora októberi péntek este

Remy

Két lépést teszek az öltözőtől, és a karomban már ott is van egy

pompomlány. Az izgatott, energiával teli, lelkes Maria soha nem
várja meg, hogy messzebbre jussak, mielőtt a karomba vetné
magát, akár nyertünk, akár veszítettünk.
De ez alkalommal, hogy nyertünk a megyei legnagyobb
riválisunkkal szemben, akkora elánnal érkezik, hogy majdnem
ledönt a lábamról.
– Fantasztikusan játszottál! – visítja a fülembe, és cuppanós
csókot nyom a számra.
Kiszúrom a kuncogó Winnie-t és Isabellát Maria háta mögött,
akik mindig jól szórakoznak azon, hogy milyen „cuki-mukik”
vagyunk. De hát Wendy Winslow mindig is arra tanított, hogy
mutassak szeretetet azok iránt, akik fontosak. Olyan ez, mint
írni egy történetet, mondja mindig. Meg is kell mutatni nekik,
nemcsak elmondani.
– Köszi, bébi – mondom neki, és viszonzom a szeretetét
néhány játékos, izzadt csókkal az egész arcán. Addig nem
hagyom abba, amíg kuncogva el nem lök.
Az öltözőből kilépő srácok közül páran elkapják az
édelgésünket, és cuppanós csókokkal meg saját maguk köré
font karjukkal kezdenek kigúnyolni minket.
Idióták.
– Jössz pizzázni, Winslow? – kérdezi a Chris nevű védőjátékos.
– Vagy túlságosan lefoglal a papás-mamás a feleséggel és a
gyerekekkel? – teszi hozzá egy Nate nevű srác Maria és a
húgaink felé biccentve.
Maria feszélyezetten elhúzódik, Winnie és Isabella pedig
abbahagyja a nevetést. Már felemelkedett az öklöm, és épp el
akarom küldeni Nate-et a fenébe, amikor Rydell edző közeledik,
és rácsap a vállamra.
– Biztos jót tesz a csapatnak, ha együtt kimozdultok, fiúk. Csak
mert ma este nyertetek, ez nem jelenti azt, hogy nem kell több
munkát beletenni. Menjetek pizzázni, és beszéljétek meg azokat
a dolgokat, amiket javítanotok kell a következő meccsre!
Az állkapcsom megfeszül, ahogy Maria teljesen eltávolodik
tőlem, a korábbi izgalma már elpárolgott, miközben átkarolja
Winnie és Isabella vállát, és lemosolyog rájuk.
– Ne aggódjatok, csajok – mondja a húgainknak. – Mi hárman
elmegyünk enni, és utána találkozunk Remyvel.
Tekintete megértő, együttérző és végtelenül szomorú.
 És átkozott leszek, ha így itt hagyom őt, hogy olyan
gyökerekkel menjek vacsorázni, mint Chris és Nate. Őszintén
szólva az sem számít, hogy a csapatomban sok srác jó haver.
Sokkal fontosabb helyen kell lennem.
– Sajnálom, edző bá, de már vannak terveim az estére, amiket
nem tudok lemondani. Majd legközelebb – mondom
határozottan, mielőtt elsétálok, esélyt sem hagyva a vitára.
Chris és Nate röhögnek és az orruk alatt motyognak valamit,
és biztos vagyok benne, hogy az edző a legkeményebb
vicsorgását villantja rám. De leszarom.
Amikor pedig utolérem Mariát, Winnie-t és Isabellát, és látom
a mosolyt az arcukon, nem bánom meg a döntésemet.
A foci csak egy játék. Se több, se kevesebb.
De Maria és a húgaink? Ők itt az én prioritásom. Ennyi.
 HUSZONHAT

Még mindig szerda, október 9.

Remy

– Maria, ha nem munkáról lenne szó, nem mennék most el.

A fiatalabb énem jobban csinálta. A fiatalabb énem nem
hagyott rohadt kétségeket maga mögött. Hát, legalább a
fiatalabb éned megértette, mije volt, amikor Mariát a karjában
tartotta. Annak a hülyének, aki elengedte őt közvetlenül azelőtt,
hogy elment a főiskolára – majd egy év múlva lemorzsolódott,
hogy napon belüli kereskedelemre adja a fejét –, nyilvánvalóan
komoly gondok voltak az ítélőképességével.
Megáll a nappali előtt, és felém fordul olyan semleges
arckifejezéssel, amiről tudom, hogy erőltetnie kell, mert a
gödröcske az arcán megmutatja az igazságot.
– Remy, nem kell rosszul érezned magad amiatt, hogy elmész.
Természetesen van munkád. Életed. Fontosabb tennivalóid.
Fontosabb tennivalóim? Mocskosul nem ilyen érzés.
Még akkor is, ha annyira bizonytalan abban, hogy mit érzek,
én mindkettőnk helyett elég biztos vagyok, és nem habozom ezt
megmutatni neki.
Mozdulok, belépek a személyes terébe.
Belefúrom a kezemet a hajába, az állát a sajátommal egy
magasságba emelem, és hezitálás nélkül végigsimítom a
nyelvemmel az ajka vonalát, hogy hozzáférjek, mielőtt
behatolnék.
Úgy csókolom meg, mint még soha senkit. Ez egy nyilatkozat –
ezt a pontot elfogadtuk. Ez egy ígéret.
Nyelvünk táncot jár, miközben teljesen én irányítom a csókot
és a száját.
Annyira ismerős az íze, annyira gyönyörűen és kísértetiesen
ő, hogy az agyam szinte kétségbeesik a gondolatra, hogy nem
ízlelem meg mindenét – minden egyes porcikáját.
– Istenem – nyögöm, éppen annyira eltávolodva, hogy még
egyszer megnyaljam az ajka vonalát. Nyöszörög, és minden
tervezés, minden pillanat, ami ide vezetett, a helyére kerül.
Nincsenek kérdések. Nincs bájcsevej. Minden, ami kell,
elmondható ezzel a csókkal.
Ne hagyj rohadt kétségeket magad mögött, Remy!
Ez még nem a vége. És ha ez az utolsó dolog, amit ezen a
földön teszek, gondoskodni fogok arról, hogy ott folytassuk,
ahol abbahagytuk.
Amikor végül elhúzódom, Maria nehezen lélegzik, és a szeme
ellágyult.
– Hűha.
Nevetek.
– Igen.
– Akkor gondolom, majd valamikor találkozunk, ugye?
 – Csak próbálj meg távol tartani, és nézd meg!
Szórakozottan felvonja egyik szemöldökét.
– Ez fenyegetés?
Megrázom a fejem.
– Ez egy ígéret. És tudod, milyen vagyok az ígéretek
betartásában.
Ezen nevet.
– A felnőtt Remington Winslow tele van ígéretekkel.
– Marhára igaz, bébi.
Még egy utolsó puszi az ajkára, felkapom a maradék
holmimat a konyhapultról, és a bejárati ajtó felé indulok.
Könnyedén követ, kitárva tartja nekem az ajtót, amíg kilépek
rajta.
De még mielőtt elindulok, megfordulok a nyitott ajtóban, a
kezemet erősen rászorítom a külső ajtófélfára, és visszahajolok
a lakásba. Mariát meglepi a mozdulatom, és ennek
következtében nincs ideje védekezni. Ehelyett bekerülök a
személyes terébe – beleng az illata, és remélhetőleg az enyém is
csapdába ejti őt. Lehet, azt hitte, hogy megyek, de nincs az a
pénz, hogy részletes terv nélkül hagyjam itt. Nem mehetek el
anélkül, hogy ne tudnám pontosan, mikor fogok legközelebb
találkozni vele.
– Gyere el vacsorára! Pénteken. A húgomhoz.
– Családi vacsorára? – A fejét rázza, agyában a gondolatok
kavargó zűrzavara, bárcsak tudnék benne olvasni! – Rem, nem
is tudom…
– Nem hivatalos. Különben is ismersz mindenkit. És
szeretnének látni. Ráadásul lesznek ott más babák és gyerekek
is, meg Lexi, és egy csomó felnőtt, akik besegítenek, hogy te
teljes mértékben élvezhesd a vacsorát.
– Rem…
– Légyszi? – suttogáson kapom magam, a vágyakozásom
fájdalmasan kihallatszik a hangomból.
A feje előre-hátra billeg egy pillanatnyi kínlódás erejéig, de
végül megadja magát. – Rendben. Írd meg az időt és a címet! Ott
leszek.
– Már megtettem. – Szégyentelenül mosolygok. Büszke
vagyok, mint egy kibaszott páva, amiért meggyőztem, és hogy
őszinte legyek, úgy érzem, nem is kell titkolnom.
– Mi? Mikor?
– Amikor összeszedtem a cuccomat. Amíg Izzel voltál.
Arca mosolyra fakad, és a kifejezést egészen a mellkasomban
érzem.
– Öntelt vagy, tudod?
– Mondták már korábban.
– Hát, újra el kell mondani. Kedves uram, Remington
Winslow egója akkora lesz, mint egy teherautó, mire öreg és ősz
leszek.
Felröhögök.
– Nekem jó. Amíg jössz vacsorázni péntek este.
– Mint mondtam, ott leszek.
Az a legjobb, hogy hiszek neki. Látom a szemében, hogy el fog
jönni.
És én vagyok a szerencsés gazember, aki a másik oldalon vár.
 HUSZONHÉT

Péntek, október 11.

Maria

– Nincs itt semmi különös, Izzy csajszi – suttogom lefelé, oda,

ahol kényelmesen ül a mellkasomra kötözött babahordozóban,
de ahogy elkezdem felemelni a kezem, hogy kopogjak az
előttem lévő díszes faajtón, valami megállít. Habozom.
Őszintén szólva a szívem a torkomban dobog, miközben
Winnie Winslow felsővárosi barna homokkő házának küszöbén
állok, és kavarognak az emlékek egy fiatal lányról, aki valami
nagyon hasonlót csinált évekkel ezelőtt.
Természetesen akkor nem volt rajtam egy babautas, és
ironikusan úgy éreztem, ismerem magam eléggé, hogy
befogadjak egy ekkora családot. Akkoriban Isabellával
lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy a tizenhat éves Remington
Winslow kinyissa a gyermekkori otthona ajtaját. Én azért, mert
szerelmes voltam – csillagos szemű, jegyzetfüzetfirkákat
eredményező, szívdobogtató szerelemmel – az egyik legcukibb
fiúba, akit valaha ismertem.
 M
Úgy tűnt, Isabellának is tetszik kicsit Remy, de úgy gondolom,
már kiskamasz korában is látta, hogy néztem Remyre, és
megértette. Így számára az izgatottságot a három, meglehetősen
jól kinéző öcs és az akkori jó barátnője, Winnie jelentette.
Őrület, hogy több önbizalmam volt tiniként, mint most,
viszont most léptem be az életem egy teljesen új fejezetébe,
amelyet még igyekszem rendszerezni.
Nem tudom, ki vagyok, vagy ki leszek, vagy ki szeretnék
lenni. Csak azt tudom, hogy ha nem kelek fel reggel és szeretem
Izzyt minden szeretetemmel, senki más nem fogja. Azt
képzelem, hogy Remy is így érezte magát akkoriban, sok évvel
ezelőtt, amikor családfővé kellett válnia, miután az apja lelépett.
Persze a mi apánk is lelépett, de az röviddel Isabella születése
után történt, és én alig voltam négyéves. Ráadásul nekem csak
egy testvérem volt, akire vigyázni kellett, és a hiányzó apánk
emlékei a legjobb esetben is csak ködösek voltak.
Erre a gondolatra újra lenézek Izzyre, és a szívem belefájdul
az iróniába, hogy neki volt egy olyan apukája, aki élete minden
pillanatában ott akart lenni, de túl hamar elvették tőle.
Ezt most abba kell hagynod, tanácsolom magamnak némán.
Most nincs itt az ideje, hogy ebben elmerülj!
Mély levegőt veszek.
Meg tudom csinálni. Meg tudom.
Fel-alá megugráltatom Izzyt, hogy egy kicsit higgyen az
érzéseimben, majd szélesen elmosolyodom, és merek bátor
lenni. Merek beleállni a pillanatba, és elfogadni az estét úgy,
ahogy lesz.
Ez nagy kérés, és nem tudom, hogy képes leszek-e rá. De az
holtbiztos, hogy meg fogom próbálni.
Azonban mielőtt bekopognék az ajtón, pittyen a telefonom a
táskámban. Addig zsonglőrködöm Izzyvel, amíg kihúzom a
vállamra akasztott pelenkázótáskája elülső zsebéből, és
megnézem a képernyőt.

Claudia: Azt hiszem, azt mondtad, hogy a ma esti

bemutatót tegyem át holnapra, de nem emlékszem.
Mindenesetre ma este lesz egy bemutató.

Jaj, ne. Ez rossz. Ez nagyon rossz. Dühösen, egy szabad

hüvelykujjal gépelek.

Én: Claudia, mi a fene??? Három e-mailt küldtem

ezzel kapcsolatban. ÁT kell TENNED azt a
bemutatót. Mondd nekik, hogy vészhelyzet van, vagy
akármi, de én NEM érek rá ma este.

Életében először Claudia azonnal válaszol, de nem olyat, ami

csökkenti a vérnyomásomat. Valójában ennek éppen az
ellenkezőjét.

Claudia: Most írtam az öregnek. Azt mondtam neki,

hogy fékezhetetlen hasmenésed van, és rosszul vagy.

Az „öreg”, akiről beszél, Mr. Conrad Blakely, az egyik

legnagyobb élelmiszerboltlánc tulajdonosa ebben az istenverte
városban. Aki most azt hiszi, hogy az ingatlanügynöke otthon ül a
vécén.
 A düh, amit érzek, mindent felemészt, felbugyog a lábujjaim
közül, és eléri a testem minden átkozott idegét, amíg kiutat nem
talál a számon keresztül.
– Ugye most kurvára viccelsz velem? – kiáltom, de
szerencsétlenségemre a szavak pontosan ugyanakkor hagyják
el a számat, amikor a cifra faajtó kitárul, és Wendy Winslow
arca kerül a látóterembe.
Te jó ég! Mondd, hogy nem ezek az első szavak, amiket Remy
anyukájának mondtam közel három évtized után!
Azonnal felpezseg a bensőm, mintha spontán lángra
lobbannék.
– Maria? – kérdezi, mintha nem ismerne meg mint földi
élőlényt. És ezért nem hibáztatom. Amilyen vörösnek érzem az
egész testemet, akár paradicsom is lehetnék.
– Ó, Mrs. Winslow – mondom, néhányszor megköszörülöm a
torkom, hogy a benne lévő hatalmas gombóc ellenére beszélni
tudjak. – Annyira sajnálom. Kérem, bocsássa meg a
szóhasználatomat. Ezeket a szavakat egyáltalán nem önnek
szántam. É-Én… Hát, még nem is kopogtam. Nem tudtam, hogy
bárki is tudja, hogy itt vagyok kint, és…
– Winnie-nek van egy ajtókamerája – magyarázza, és vállával
a fénylő kütyü felé bök. A fene. Hogy a viharba nem vettem azt
észre? Miféle ingatlanügynök vagyok én?
– Ismétlem, nagyon sajnálom. Nem gondoltam…
– Ó, Maria, kérlek – duruzsolja Wendy, késlekedés nélkül
előrelép, és a kezébe veszi az arcomat úgy, ahogy csak egy anya
képes anélkül, hogy kényelmetlenül éreznéd magad. – Hagyd
abba a bocsánatkérést! Négy fiam van, akikhez képest
gyerekműsor lenne az, amit az imént mondtál.
Ezen nevetek egy kicsit, annak ellenére, hogy még mindig
érzem a szégyenkezésem súlyát.
Wendy rám néz, lágyan mosolyog, pont, ahogy
gyerekkoromban – pont, ahogy anya szokott –, és a szülői
nevelés feltétel nélküli szeretete szinte mellbe vág.
Egek, néha hiányzik. Az iránymutatása, a megértése és a
korlátlan szeretete.
– Nézzenek oda, kedvesem – suttogja, és az orrom szúr,
majdnem elpityeredem. – Jóságos ég – jelenti ki áhítatosan, és az
arcomat tanulmányozza. – Gyönyörű nővé értél.
Pír lopózik a mellkasomról a nyakamra, és azon kapom
magam, hogy finoman dörzsölgetem Izzy hátát, hogy kezdjek
valamit magammal.
– Köszönöm! Nagyon jó látni magát!
– Szabad? – Mosolya beteríti sminkelt arcát, ahogy Izzy felé
nyúl, a szemével engedélyt kér, én pedig óvatosan kiemelem a
babámat a hordozójából, és figyelmesen átadom neki.
Izzy az első pillanattól fogva kellemesen érzi magát
Wendynél, elmerengek rajta, vajon érzékeli-e Remy bizonyos
részeit az anyukájában. Mert akármilyen kicsit is ismeri, szinte
kimondhatatlan nyugalomban van, amikor a kezében tartja.
Az igazat megvallva nem hibáztatom érte. Nagyon is jól
ismerem az érzést. Remington Winslow ölelése valóban
megnyugtató.
– Hűha – súgja Wendy, miközben ámulattal nézi Izzyt. –
Igazán nagyon tündéri.
Miután Izzy befészkelte magát a karjába, Wendy kihátrál az
ajtóból, és egy babához beszélő nő halk hangjával bevezet. –
Gyertek be, gyertek be, mindketten – csicsergi, de leginkább a
karjában lévő babára koncentrál. – Mindenki készen áll, és
várja, hogy lássanak!
– Egyébként bocsánat, hogy késtem egy kicsit – kérek
elnézést, miközben gyorsan leteszem a babahordozót és a
pelenkázótáskát oda, ahol mindenki táskáját és retiküljét látom.
– Ne butáskodj, édesem! A vacsora nálunk nem hivatalos. –
Kicsit gúnyolódik, és nevet. – Jude és Ty mellett semmi sem
hivatalos. Lehet, hogy sokkal idősebbek, mint amikor utoljára
láttad őket, de garantálom, hogy egy cseppet sem változtak.
A négy Winslow fiú közül mindig Jude és Ty voltak a
legvadabbak.
Követem a tágas előszobában, közben a falon lévő
fényképeket tanulmányozom Winnie-ről, a lányáról, aki szinte
az ikertestvére is lehetne, és egy jóképű férfiról, akiről azt
feltételezem, hogy a férje, és több képen Remyt is látom. Ő
mosolyog a legjobban az anyukájával, Winnie-vel és Lexivel, és
csiklandozó melegség tölti el a mellkasomat.
Mindig is ő volt a legösszetettebb keveréke a morcosnak és a
szeretetteljesnek, de mellettem elsősorban az utóbbi volt. Nem
jut eszembe olyan alkalom, amikor ne lett volna türelmes
velem tinédzser korunkban, vagy akár egy pillanat is, amikor
felemelte volna a hangját.
Teljesen másik srác volt a testvéreivel, mindig heccelték
egymást, gorombák voltak, és sértő nyilakat lövöldöztek a
kötekedés íjászversenyén.
De velem… mindig aranyos volt.
 Miközben Wendy feltűnik a folyosó végén, ujjongások kórusa
tör ki a karjában tartott baba – az én babám – felé, és a
konyhapulton támaszkodó társaságból többen elmozdulnak a
helyükről, és kinyújtott kézzel jönnek előre.
Winnie és Ty vannak élen a versenyben, és Ty csípőjével
odébblöki Winnie-t az útból.
– Naa! Ty! – kiáltja, de a bátyját teljesen hidegen hagyja.
– Túl lassú vagy! – gúnyolja Ty. – Amikor legutóbb láttam ezt a
kis zsemlét, még a sütőben volt. Nekem kell először kézbe
vennem egyfajta szertartásként. Megérthetnéd.
Wendy együttérzően vigyorog rám, szemei némán azt
mondják, Látod, mire gondolok?, miközben átadja Izzyt Ty-nak.
Gyengéden a mellkasához öleli, és lefelé néz a nagy,
ábrándozó szemébe. Olyan változás ez a kis szarkavaróhoz
képest, akire gyerekkoromból emlékszem, hogy szinte nem is
lehetséges.
A szerelem, úgy tűnik, valóban képes megszelídíteni még a
legvadabb embert is.
– Maria, tudom, hogy emlékszel Ty-ra, Jude-ra és
természetesen Winnie-re – kezd el Wendy bemutatni nekem
mindenkit a helyiségben. – Ő Rachel, Ty menyasszonya, Sophie,
Jude felsége, és Wes, Winnie férje.
Mindenki őszinte mosollyal és kedves szavakkal üdvözöl, én
pedig igyekszem minden nevet és arcot rendbe tenni a
fejemben.
– Az ismeretlenek közül csak az én Howardom hiányzik,
Flynn felesége, Daisy, az ikerfiaik, Ryder és Roman, valamint
Winnie lánya, Lexi – frissíti a listát Wendy, de teljesen tisztában
vagyok vele, hogy Remy sincs itt.
Nem tudom, hol van, de a jelenléte és a megnyugtatása nélkül
valahogy úgy érzem, hányni fogok.
– Olyan jó látni, Maria – mondja Winnie, kezével kedvesen
megdörzsöli az alkaromat, és eltereli figyelmemet a babámnál
összegyűlt tömegről. – Nagyon örülök, hogy eljöttél. Ebben a
csapatban rengeteg a tesztoszteron, ezért mindig szükségünk
van még több ösztrogénlöketre. Nagyon örülünk neked és
Izzynek.
Ezen elmosolyodom, és még egyszer a nagy, erős férfiakra
pillantok, akik a babám fölött gügyögnek. Nagyon a Három férfi
és egy bébi benyomását keltik, és ez anyámat juttatja eszembe.
Mindig is Tom Selleckbe volt a legszerelmesebb, és Isabellával
soha nem hagytuk, hogy kiheverje.
Egyik Halloweenkor, amikor tinik voltunk, még be is
öltöztünk Tom Sellecknek, hogy kiborítsuk anyánkat. Az az
élmény az egyik legélénkebb, legfontosabb emlékemnek
bizonyult.
– Köszönöm! Nagyon hálás vagyok mindannyiótoknak a
meghívásért. Már… hát… közel két hónapja, hogy utoljára
házilag készült ételt ettem.
Winnie nevet.
– Ó, anyám, emlékszem azokra a napokra. Egyik beleolvad a
másikba. Borzasztó. De megéri. – Rövid szünetet tart. – De akkor
is borzasztó.
Ezen mindketten nevetünk.
– Soha ne habozz felhívni, oké? – teszi aztán hozzá, olyan
őszinte hangon, hogy nem is tudom elutasítani.
 – Oké. Köszi!
– Nem – mondja fejcsóválva és kissé vigyorogva. – Úgy értem,
tényleg hívj fel, ha bármire szükséged van, ezért arra foglak
kérni, hogy azonnal add ide a telefonodat, hogy beírhassam a
számomat.
Kezét kinyújtja felém, és nincs más választásom, mint
beleegyezni. Ez emlékeztet arra, mennyire kitartó és elszánt
volt a kis Winnie Winslow annak idején.
– Bármikor, éjjel-nappal – biztosít, és visszaadja a mobilomat,
immár elmentve benne a számát. – Emlékszem, milyen. Mi,
anyák tartsunk össze!
Nagyot nyelek az anya szó hallatán. Annak ellenére, hogy
tudom, az vagyok – ami lennem kell Izzynek –, még mindig
teljesen idegenül cseng, ha más szájából hallom.
– Istenem, gyönyörűség – trillázza Ty, miközben felém tart
Izzyvel. – Rachel, szeretnék tíz ilyen cukiságot, miután
összeházasodunk.
Kinyújtom a karom, hogy elvegyem, a kezem éppen átfogja
kicsi oldalát, amikor a menyasszonya enyhén vállon csapja, és
megdorgálja. – Mi? Nem! Ha egy focicsapatot kell szülnöm
neked, megérdemlem, hogy kapjak hozzá egy kis inspirációt!
Ty átadja Izzyt Rachelnek, én pedig úgy maradok, kinyújtott
kézzel. Rachel odasimítja az arcát Izzy pofijához.
Úgy tűnik, a lányom élvezi, apró szeme kellemesen bandzsít,
de a szívem még mindig egymilliószor ver percenként.
Remy most már a szoba másik oldalán van, végre előbújt,
akárhol is rejtőzködött eddig ebben a mesés homokkő házban.
Mellette felismerem az öccsét, Flynnt, és feltételezem, hogy a
mellette álló gyönyörű nő a felesége, Daisy. Ami azt jelenti, hogy
a két imádnivaló fiú a kezükben biztosan az ikreik, Roman és
Ryder.
A szemem kitágul, és valósággal érzem, ahogy egyre
nagyobbá válik, miközben próbálok telepatikusan jelezni
Remynek, amikor Winnie belép a látóterembe, és teljesen kitölti
azt.
Arcán barátságos mosoly, tele szórakozással. Felnyúl, és
vigasztalóan megszorítja a vállamat, miközben magyaráz.
– Egyébként van itt egy szabály. Soha nem a saját gyerekedről
kell gondoskodnod. Ez csoportos szülői nevelés, nővér-feleség
féle, bárhogy is nevezzük. De elegen vagyunk, és közülünk
elegen is értünk hozzá. Tarts szünetet és élvezd! Ígérem, Izzy jó
kezekben lesz.
– Oké – válaszolom olyan nyugodtan, ahogy csak tudom.
Winnie kacag.
– A mindenit, Maria, le vagyok nyűgözve. Nem sok anya
tetteti olyan jól, hogy nincs betojva, mint te.
A kezembe temetem az arcom, és felnyögök, mielőtt
visszamosolyognék rá.
– Ennyire nyilvánvaló?
– Csak mert én is voltam hasonló cipőben – válaszolja. –
Emlékszem, amikor Lexi volt ekkora, úgy éreztem, mintha
valaki eltávolította volna a karomat, amikor nem én tartottam.
Jól csinálod. Hidd el!
– Köszi – motyogom, és meglep, milyen jó érzés ilyen
bátorítást kapni. – Az igazat megvallva úgy érzem, mintha úgy
vergődnék át ezen az egész anyaságon.
 Winnie támogatóan biccent.
– Ez jelenti azt, hogy jól csinálod.
– Tényleg?
– Naná – jelenti ki. – Mindannyian megjátsszuk magunkat,
anélkül, hogy észrevennénk.
– Yo, Ty, mikor fogsz kifizetni, tesó? – kiabálja Jude olyan
hangosan a konyha másik oldaláról, hogy eltereli a
figyelmünket. A fickó kemény kézzel hasba csapja Ty-t.
– Még mindig tartozol nekem ötven ronggyal Phillips
touchdownjáért.
– Áu, te marha – morog Ty, aztán Wendy szigorú arccal
közéjük lép.
– Ti ketten, hagyjátok már abba! Én hoztalak titeket a világra,
ami azt jelenti, hogy ha akarom, ki is dobhatlak belőle titeket.
– Anya, hányszor mondtad ezt már nekünk? – kérdezi Jude, és
vigyorog, mint egy igazi nagyokos.
– Láthatóan nem elégszer.
Winnie rám néz, és összeesküvően az anyjára mutat.
– Még Wendy is színleli. Ennek ellenére nem hibáztathatom
őt. Ki a fene tudna bármit is kezdeni ezekkel a huligánokkal?
– Biztosan nem én. – Elvigyorodom. – Mindig azon tűnődtem,
hogy az anyukátok egy szuperhős.
– Én még mindig ezen tűnődöm, csajszi – mondja Winnie
nevetve, de amikor Wendy odahívja a sütőhöz, még utoljára
kedvesen megszorítja a vállam. – Úgy tűnik, hív a kötelesség.
Később beszélünk.
Bólintok, a kezemet először a csípőmre, majd a zsebembe
teszem, aztán keresztbe fonom a mellkasom előtt, amikor
egyiket sem érzem jónak. Két hónapig mást sem csináltam, csak
tartottam dolgokat. Cumisüvegeket, babát, játékokat. A kezem
már nem tudja, hogyan kell egyszerűen csak lógni.
Újra megpillantom Remyt, ahogy odamegy az anyukájához,
hogy röviden megölelje. Aztán amikor megfordul azzal a
lélegzetelállító mosollyal, és végignéz a testvérein meg a
többieken, végem van.
Kiszúrja Izzyt Rachel kezében, és azonnal elveszi tőle.
– Nem-nem, Rach, ő az én csajom. Mindig nekem van
előjogom – magyarázza, Rachel pedig szúrós tekintettel néz rá,
de vigyorog is a drámaiságán.
Amióta idejöttem, most először kezdek kicsit ellazulni. De
amikor Izzy feje fölött találkozik a tekintetünk, és rám kacsint,
minden lazaságom ismét elillan.
Hogy dobogtathatja meg ennyire a szívemet egy férfi, akit csak
most kezdtem el igazán újra megismerni?
 HUSZONNYOLC

Remy

A húgom háza nyüzsög az egész Winslow klántól, de a

figyelmem a szoba másik végébe szegeződik, oda, ahol Maria áll
a konyhában. Szeme azzal van elfoglalva, hogy nyomon
kövesse Izzyt, miközben Ty menyasszonya, Rachel dajkálja, és
bár Maria kissé kiborult, így is baromi gyönyörű.
Istenem, úgy hiányzott.
Annak ellenére, hogy úgy tűnik, egy egész emberöltő telt el
azóta, valójában csak rövid ideje történt, hogy beleszerettem
Mariába és Izzybe. Szinte irányíthatatlan a vágy, hogy legalább
az egyiket megragadjam. Viszont lefogadom, hogy nem lenne
igazán helyénvaló Mariával összegabalyodni egy vegyes
társaságban, ezért inkább lecsapok, és ellopom Izzyt Racheltől.
Rachel hangot ad az elégedetlenségének, de Maria csak
mosolyog.
Boldogságának apró árnyéka még jelentősebbé teszi a
győzelmet a szerzeményem fölött. Rákacsintok Izzy buksija
fölött, szorosan magamhoz ölelve olyan mélyen beszippantom
édes babaillatát, hogy örökre velem marad, majd átmegyek a
szobán ahhoz a nőhöz, akire folyamatosan gondolok azóta,
hogy elhagytam a lakását.
– A csomag átvéve – mondom az orrom alatt, és megpördülök,
hogy nekitámasszam a csípőmet a pultnak Maria mellett,
mintha valami nemzetközi kém lennék.
– Teljesen fura vagy – válaszolja, és összefonja a karját a
mellkasán, hogy közönyösnek tűnjön. Azonban nincs
szerencséje, mert a testtartása és tökéletes szeme ragyogása
mást mond.
Valószínűleg ezért választja Jude ezt a pillanatot, hogy egy
francos gyerekké változzon, és nyálas ujját a fülembe dugja. Az
öcséim, ha másban nem is, abban a legjobbak a világon, hogy
tönkretegyenek egy pillanatot.
– Menj a fenébe, Jude! – panaszkodok, elmozdulok a nedves
kellemetlenkedése elől, és átadom a babát Mariának, így nem
kell multitaskingolnom, miközben szétrúgom a seggét.
– Fiúk! – kiáltja anya, és a mellkasomra teszi a kezét, éppen
akkor, amikor Jude meglóg a hátsó ajtón keresztül, és kinyújtja
felém a nyelvét, mintha ismét nyolcéves lenne. Wendy sóhajtva
pillant el az ajtótól, ahol a legkisebb fia épp most szökött ki,
vissza rám, a legidősebb fiára, és felemeli a szemét. – Tudod,
hogy nem éri meg az erőfeszítést. A kisgyerekek soha nem értik
a racionálist vagy az észszerűséget.
A húgom és még Jude felesége, Sophie is nevet ezen, én pedig
azonnal elismerem, hogy anyának igaza van, és hagyom, hogy
Jude egyedül viselkedjen idiótán.
Maria ott vár, ahol hagytam, de most önelégülten vigyorog.
– Látom, semmi sem változott, még ennyi év után sem.
 – Jude-nak felesége van egy olyan hálószoba helyett, aminek
koszos, régi edzőzokniszaga van, de nagyjából ennyi.
Vigyora hatalmas mosollyá változik.
– Tetszik. Olyan, mintha… ismerős lenne, vagy ilyesmi.
– Remy bácsi, ő Maria?
Lenézek, és Lexit látom, aki ott áll, és felnéz ránk, de Maria
már gyorsan be is mutatkozik.
– Biztosan te vagy Lexi – mondja, és az unokahúgom kinyújtja
a kezét.
– Igen. Lexi vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.
– Az érzés kölcsönös. – Maria azzal a kezével viszonozza a
kézfogást, amelyikkel nem Izzyt tartja, és lenyűgözve néz rá. –
Annyit hallottam már rólad! Örülök, hogy végre találkozunk.
– Már középiskolás korodban ismerted Remy nagybátyámat –
mondja Lex, de ez nem kérdés. – Láttalak benneteket az
évkönyvében. Ő a te babád, Izzy? – tesz fel ezúttal egy igazi
kérdést, miközben lábujjhegyre áll, hogy megkukkantsa a babát
Maria karjában.
– Lexi, ő Izzy. Izzy, ő az unokahúgom, Lexi.
Lexi mosolya szinte az egész arcát beteríti, miközben hosszan
csodálja az alvó Izzyt, és esküszöm, hogy ettől elfacsarodik a
szívem.
– Olyan picike. És cuki.
– Így van – értek egyet.
Még néhány néma pillanatig bámulja Izzyt, aztán tekintete
újra Mariára és rám vándorol. Felhúzza a szemöldökét,
miközben felváltva néz minket, de bármit is gondol, bármit is
készül mondani, csírájában elfojtja anya hangja.
 – Gyertek, emberek! Ideje enni! – kiabálja túl anya a többféle
beszélgetés zaját. – Az előétel a nappaliban!
– Mennem kell! – mondja Lexi, most már az ételre
koncentrálva.
Most például nagyon hasonlít a nagybátyjára, Ty-ra. Csak az
előételek hívószavát kell meghallania, hogy megragadja
Rachelt, és elinduljon a nappali irányába, de egy pillanatra
megáll a hátsó ajtónál, hogy Howardot, West és Jude-ot a
fedélzetre hívja.
Winnie, anya, Sophie és Daisy megfogják az utolsó, előétellel
telepakolt tálcákat, és követik. Aztán Flynn zárja a sort, mindkét
karjában egy rötyögő ikerrel.
– Add! – buzdítom Mariát, Izzy felé nyúlva. – Hadd fogjam! Így
tudsz enni.
– Veled mi lesz? – ellenkezik. – Te nem vagy éhes?
Megrázom a fejem.
– Tudok várni. Mielőtt ideértél, csipegettem kicsit, amíg el
nem kergettek az útból.
Maria nevet.
– Á, értem.
Megfogom Izzyt a hóna alatt, közel húzom a mellkasomhoz,
és a nappali irányába lökdösöm Mariát.
– Menj! Tudod, milyenek Winslow-ék. Oda kell érned, mielőtt
mint a sáskák elpusztítják az egészet.
– Mondja az, aki úgy evett, hogy még kész sem volt.
– Pontosan, Ria. Ők rosszabbak nálam, és ez jelent valamit.
Megint kuncog, de végre megfordul, és a tömeg után indul a
nappaliba. Követem őt Izzyvel a karomban. Még mindig békés,
de a szeme már kissé nyitva, és összeesküvő pillantást vetek rá,
megkérve, hogy tartsa meg a titkom, miközben gátlástalanul
Maria fenekét bámulom.
Kerek, telt és tökéletesen szívecske formájú a csőszárú
farmerében. Bassza meg, szexi.
Izzy gőgicsél kicsit, mocorog, és meg vagyok győződve, hogy
épp próbálja kikotyogni a titkot. Közelebb húzom, és halkan a
fülébe suttogom.
– Ne már, Iz. Ne árulj el! Nem akarjuk elriasztani. – A tőlem
telhető legjobb ausztrál akcentusomat használom. – Ő egy
szeleburdi madárka, igaz? Ezért különösen óvatosnak kell vele
lenni, csajszi.
Izzy csak bámul rám, úgy, mint amikor elégedett, és próbálja
megérteni az őt körülvevő világot. Talán csak a hangom vicces
elváltoztatása miatt, de szeretem azt hinni, hogy azért, mert
pontosan érti, amit mondok, és egyetért vele.
Mire beérünk a nappaliba, az étel háromnegyede már
elfogyott, Howard pedig nyakig benne van a hírhedt
szóasszociációs játékában. Semmi kétség, Ty ismét rávette.
Leülök a kanapé karfájára Izzel, fél szememet Marián tartva,
amint megfog egy tányért a tévéasztal végéről, és elkezdi
roskadásig pakolni étellel.
– Yard – mondja Howard, amelyre Rachel rávágja a választ. –
Munka.
Flynn nevet a leghangosabban, és ironikusan megjegyzi:
– Azt hiszem, soha nem kell attól tartanunk, hogy Ty és Rachel
elköltöznek a városból.
Az arca ellazult és ragyogó. Átkozott legyek, ha nem egy
teljesen más ember, mint akit Daisy előtt ismertem. Persze még
mindig csendes, de könnyedebben és gyorsabban tud nevetni.
Boldog. Rá van írva.
Maria meglep azzal, hogy elém tart egy tányért, tele az összes
kedvenc kajámmal.
– Mi ez? – kérdezem hülyén suttogva.
Halkan nevet, aztán leül mellém.
– Készítettem neked egy tányért, hogy ne maradj le. – Annyira
mosolygok, hogy már fáj az arcom.
– Hotel – folytatja Howard Rachellel, és rajtam kívül mindenki
lelkesen figyel. Én Maria hajának esésére összpontosítok,
miközben lenéz a tányérjára, és felvesz egy mini quiche-t.
– Carlyle – válaszol Rachel a háttérben, és be kell vallanom,
még ha nem is oda figyelek, pusztán ennek a szónak a
hangzásától égnek állnak a szőrszálaim a tarkómon.
– Ne kotyogd ki minden szexi titkunkat, Rach! – szól közbe Ty,
mire Rachel rákacsint.
– Védelmemre szóljon, te választottad a Carlyle-t, nem én.
Az a rohadt Carlyle.
Pokolian sok idő telt el azóta, hogy Charlotte lelépett az
esküvőnk napján, én meg ott maradtam, hogy a Carlyle Hotel
vőlegénylakosztályában összetörjem a tárgyak felét, de ez egy
bizonyos zsigeri emlék. Az a nap formált és csiszolt azzá az
emberré, aki most vagyok.
Az a nap kísért, bármi is történjen az életemben, vagy
bármennyire is tudom, hogy jól tette, hogy lemondta. Olyan
részeimre emlékeztet, amelyekre nem vagyok büszke. Olyan
érzésekre, amelyek hosszú múltra visszatekintően késztetnek
arra, hogy irányíthatatlanná váljak.
Winnie észreveszi az arckifejezésemet, és előrelép, hogy
elvegye tőlem Izzyt, és odaadja az anyánknak. Aztán visszajön
hozzám – már felkészült a szerepre, hogy békéltetőt játsszon.
Nem akarom ezt tenni; el akarom engedni. De mielőtt
megállíthatnám magam, belecsapok a játékba, és pontosan azt
kérdezem meg, amiről tudom, hogy nem kéne. A Tyjal való
baszakodás az egész oltár-előtt-hagytak dolog miatt
nyilvánvalóan felemésztette lelkem humoros oldalát.
– Azt mondtad, Carlyle?
Rachel ránéz Howardra, majd Ty-ra, aztán vissza rám, mielőtt
megkísérli a bólogatást.
– Ööö, igen. Miért?
A szoba szinte fájdalmasan elcsendesedik, és Maria kérdőn
néz rám, de most, hogy kinyitottam a sérelmek dobozát, csak
egy módon zárhatom vissza.
Rachel elbizonytalanodik, ismét Ty-ra pillant segítségért,
tanácsért vagy útmutatásért – biztos vagyok benne, hogy
semmit sem ért –, ő pedig felnyög, és felszívja magát, hogy
magyarázkodjon.
– Elvittem Rachelt a Carlyle-ba egy hétre, amikor
összejöttünk, oké?
– A Carlyle-ba? – kérdezem, miközben Jude félig felnyög, félig
nevet.
– Igen, haver.
– Komolyan, Ty? – Csak ennyit tudok mondani.
– Komolyan mi, Rem? – vág vissza. – Miért, életünk végéig
kerülnünk kéne New York egyik legszebb szállodáját, mert
rossz emlék köt oda?
– Mi folyik itt? – suttogja Rachel, mire Winnie előrelép, és a
fejét csóválva megfogja a karját.
– Rossz emlék? – fogadom el a kihívást, a hangom kezd dühös
lenni. Persze ez mind mókás és vicces, amíg el nem kezd úgy
viselkedni, mint aki nem volt ott, hogy szemtanúja legyen az
egész jelentős dolognak.
– Igen. Az esküvőd befuccsolt és füstbe ment ott tizenöt kurva
éve, na és? Nem mintha az a hotel hibája lett volna! Még vissza
is adtak valamennyi pénzt!
Egy meleg kéz telepszik a hátamra, és hátulról beleng Maria
illata. Érzem, hogy a nyugalma belém áramlik. Azt hiszi,
felhúztam magam Charlotte-on, az esküvőn, a hülye baromság
miatt, ami már nem is számít nekem. Mindenki ezt hiszi. De ez
rohadtul sokkal mélyebb ennél.
Mégis, az utolsó dolog, amit akarok, az az, hogy felzaklassam
vagy felidegesítsem, mert esetleg túlreagálom. Nyugalmat
erőltetek magamra.
Bizonyára érzi, ahogy a feszültség elhagyja az izmaimat, mert
a hátamra nehezedő nyomás ekkor megváltozik, és
megnyugtató simogatássá alakul.
– Igazad van, Ty – ismerem el. – Nem a hotel hibája. Nem nagy
dolog.
Ty szeme úgy kikerekedik, hogy majd’ szétdurran, és a
többiek a szobában egyszerre lélegeznek fel. Kicsit riasztó,
mennyire arra számítottak, hogy kiborulok, és még jobban
zavaró, hogy ha nem lett volna Maria, valószínűleg nem is
tévedtek volna.
 Picsába. Nem ilyen ember akarok lenni. Talán azzal a férfival
sokáig megvoltam, de most már nem vagyok vele rendben.
Nem akarom ezt mutatni a következő generációnak, és biztosan
nem akarom, hogy erről ismerjenek azok, akiket a legjobban
szeretek.
Howard, az eszes barom, visszatér a játékhoz, eltereli
mindenki figyelmét a kitörésemről, én pedig úgy döntök, hogy
egy percre kimegyek a húgom hátsó teraszára. Csak egy kis
levegőre van szükségem. Egy tüdőnyi levegőre, hogy rájöjjek,
miért reagáltam egyáltalán.
Ty-nak egyszer az életben igaza van. Évekkel ezelőtt történt.
Túl vagyok rajta. Már túl voltam rajta. Charlotte hozzáment Lexi
biológiai apjához. És mégis, úgy látszik, nem találom magamban
azt a részt, amely ne nyúlna vissza ahhoz a naphoz, amikor
emlékeztetnek rá. A normális dolog az lenne, ha elengedném.
Nekidőlök a korlátnak, hogy gondolkodjak, és kinyílik
mögöttem az ajtó. Arra számítok, hogy az anyám vagy a húgom
az, szóval amikor Maria megszólít, meglepődök.
– Ha azt akarod, hogy visszamenjek, megteszem. Csak látni
akartam, hogy jól vagy-e.
Összerezzenek és megfordulok, felegyenesedem vele
szemben. Ki nem állhatom az arckifejezését – óvatos és
bizonytalan az itteni feladatával kapcsolatban.
Ezt azonnal helyre kell hoznom.
– Ne, kérlek. Maradj! Jól vagyok. Becsszó.
Ekkor előrébb lép, mellém áll. A csend eltart néhány
pillanatig, mielőtt bármelyikünk megszólalna, de amikor
megteszi, gyorsan eszembe jut, miért élveztem mindig is
annyira Maria társaságát.
– Szóval… mi is van ezzel a hotellel, ami rímel a kár-máj-jal? –
kérdezi titkos mosollyal. – Rossz értékelést adtál nekik, vagy mi?
Sűrű fejcsóválások közepette nevetésben török ki, majd
magamhoz húzom, és úgy ringatózom vele, mintha újra
tinédzserek lennénk.
Végül sóhajtva hagyom abba a röhögést.
– Kedvelem Howardot, tényleg, de a hülye asszociációs játéka,
úgy tűnik, mindig bajba sodor.
Összeráncolja a homlokát, én pedig a szememet forgatom,
mielőtt folytatnám.
– Őszintén szólva egyáltalán nem arról van szó, amit
mindenki gondol. Nem a Carlyle miatt. És nem is az esküvő vagy
Charlotte vagy egyéb szarságok miatt. Azokon már rég túl
vagyok. Az egyetlen ok, amiért általában reagálok, az az, hogy
megszorongassam Ty golyóit, de ma csak elkapott a hév, és
kicsit másként éreztem. Talán a nosztalgiázás miatt, hogy sok
időt töltök veled, de a múlt sokkal élénkebbnek érződik, mint
normál esetben, érted?
Erre bólint, az arca megértő.
– Értem. De még mennyire, hogy értem. Az, hogy ma láttam
Winnie-t felnőttként… Istenem, Remy, nem semmi. És emiatt
visszagondolok rá és Isabellára, amikor gyerekek voltak;
mindenhova jöttek velünk, azt csinálták, amit mi. Winnie élete
olyan tartalmas, és azt kívánom, bárcsak…
Nem is kell befejeznie, hogy pontosan tudjam, mit akar
mondani.
– Tudom.
 Az igazság az, hogy Isabellának nem jött össze, és Mariának
sem. Nekik nincs meg a lehetőségük egy olyan jövőre, mint ami
Winnie-nek és nekem még megvan. Nekik egyáltalán nincs
közös jövőjük.
Egy könnycsepp jelenik meg Maria arcán, és gyorsan letörli,
miközben megölelem.
– Jaj, Ria – súgom a hajába, még szorosabban a karomba zárva
őt. – Nagyon sajnálom.
– Én is – motyogja válaszul, és erre egy kicsit még erősebben
ölelem. Egyszerűen minden jobbnak tűnik, ha a karomban van.
Egy nő köszörüli meg a torkát az ajtóban, mire mindketten
felkapjuk a fejünket, Maria pedig elhúzódik tőlem. Egészen
biztos vagyok benne, hogy Winnie érzi, hogy megzavart
valamit, mert enyhe, de bűnbánó mosoly látszik az arcán.
– Sajnálom, hogy megzavarlak titeket, de Izzy kicsit nyűgös, és
azt akartam kérdezni, hogy nem baj-e, ha megetetem. Már
megtaláltam a tápszert a pelenkázótáskában, szóval nem kell
csinálnotok semmit.
Maria előrelendül, hogy bemenjen, de a könyökét finoman
megfogva megállítom. Felvont szemöldökkel néz vissza rám,
viszont én nem pillantok rá – még nem. Helyette a húgomra
koncentrálok.
– Igazándiból, Win, arra gondoltam, kérnék tőled egy
szívességet. Lenne kedved vigyázni ma este Izzyre?
Maria hirtelen visszafordul hozzám, de továbbra is a
húgomra nézek, akinek az arca olyan elégedett lesz, mint egy
jóllakott kiscicáé.
– Egy egész éjszaka ezzel az édes csöppséggel? – A fellegekben
jár. – Szórakozol? Lexszel mindketten megőrülnénk érte!
Ráadásul szerintem rábeszélhetem a főnökömet, hogy engedjen
el délelőtt, hogy ráérj eljönni érte – mondja kacsintva.
Á, kényelmes, ha a férjed a főnököd.
– Van mindenféle babaholmim, amire szükség van, szóval
nem kell aggódnod. Amíg Daisy bébiszittert keresett, kétszer egy
héten én vigyáztam az ikrekre.
Amikor Maria bizonytalankodva néz rám, előrehajolok, és a
fülébe súgom:
– Csak bízz bennem, oké? Megvan az okom rá. És ha valaki,
hát akkor Winnie jól gondját viseli a lányunknak.
Maria hátradől, hogy a tekintetemet vizslassa. Egy kicsit még
mindig bizonytalan, ezt látom tökéletes testének minden
francos vonalában, de egy szóval sem tiltakozik. Ehelyett bólint,
majd elrohan Winnie mellett, be a házba, kétségtelenül azért,
hogy magához szoríthassa Izzyt még legalább harminc percig.
Tudom, hogy talán nagy kérés lehet Mariának egy egész
éjszakát Izzy nélkül tölteni, de ez fontos. Szükséges. Nagyon is,
ezt biztosan tudom.
Winnie a homlokát ráncolja, és a szemöldökét billegteti,
amint Maria mögött becsukódik az ajtó.
– Nahát, nahát, nahát.
Megrázom a fejem, kissé mosolyogva.
– Fogd be!
– Ó, ne aggódj! Befogom. Egyelőre. Most bemegyek oda, és
kicsavarom Maria kezéből azt a gyereket, hogy te azt tehesd…
akármi is az… amit tervezel.
– Ez nem arról szól, hogy rámozduljak, Win. Ez Isabelláról
szól.
Winnie szeme lecsukódik, eszébe jut élettel teli gyerekkori
barátnője és a tragikus hír, amelyet nem is olyan régen
osztottam meg vele. Suttogó hangja komoly.
– Ó, a fenébe, nem is gondoltam erre. Vajon mi… Istenem,
remélem, nem éreztettük vele…
Újra megrázom a fejem, félbeszakítva az értelmetlen
önostorozást.
– Win, ez nem olyasvalami, amit te csináltál vagy van
ráhatásod. Ez minden olyan dolog, amit nekünk kell
megtennünk, mert ő soha többé nem fogja. Ez a beszélgetés itt,
amit már nem folytathat idegesítő kishúgával. És szüksége van
egy éjszakára, hogy megpróbálja feldolgozni azokat a dolgokat,
amelyeket mélyen elásott.
Winnie bólint, és letöröl egy apró könnycseppet a szeme
sarkából.
– Van egy üveg nagyon jó tequilám. Vidd el magaddal, amikor
elmész!
– Kösz, hugi! – Megszorítom a vállát befelé menet a hátsó
ajtón.
– Remy? – szólít megállítva, mielőtt belépnék.
– Igen?
– Óvatosságra inthetlek saját tapasztalatból?
Várok, a szemöldököm kissé megemelem.
– A dal jól mondja, bátyó. – Ördögien vigyorog. – A tequilától
tényleg leperegnek a ruhák.
– Ugye tudod, hogy ez a legutolsó dolog, amit a kishúgomtól
hallani akarok? – mormolom, miközben bemegyek, de gyorsan
még kimondja az utolsó szót, mielőtt becsukódik mögöttem az
ajtó.
– Ne pont te cáfold meg!
 HUSZONKILENC

Remy

Maria újra megragadja a tequilás üveget a nyakánál fogva,

hátrabillenti, és hatalmasat kortyol belőle. Nézem, ahogy sima,
napbarnított torkán szinte legurul a folyadék, én pedig finoman
megrázom a fejem, hogy kitisztuljon.
Annyira rohadtul gyönyörű, hogy néha emlékeztetnem kell
magam, hogy vegyek levegőt. Hogy pislogjak. Hogy egyenesen
álljak, és egyáltalán létezzek. Őszintén szólva nem hiszem, hogy
valaha is ismertem olyan embert, akinek az egész lénye olyan
fényesen ragyog, mint az övé. Szépség járja át a felszínen és
alatta is, és legbelül is – ahol a fájdalmat tartja.
Letörli a felesleges tequilát az ajkáról, és lehunyja a szemét,
hümmög, ahogy a folyadék lefelé tartó útján égeti a torkát.
Miután visszaértünk az üres lakásába, nagyjából egy órába
telt, mire belekényelmesedett a rövidezésbe. De most, hogy
belevetette magát, teljességgel megállíthatatlan. Közeledünk az
üveg feléhez, de nem valószínű, hogy lelassítunk. Basszus, lehet,
hogy rendelnem kell még egyet kiszállítással, ha ezt sokáig így
folytatjuk.
 Visszaveszem az üveget, mivel egyfajta figyelemelterelésre
van szükségem, és újra meghúzom.
Esküszöm, hogy ez a valaha készült legszörnyűségesebb ital,
de mindent megteszek, hogy ez a nő kellemesen érezze magát
ma este. Ironikus módon ez ugyanaz az átkozott pia, amit több
este is fogyasztottam egymás után, miután szakítottam Mariával
a középiskolában.
Azóta nem szeretem ezt a trutyit.
De ez most nem rólam, hanem Mariáról szól. A testvéréről. A
gyászról, amelyet nyilvánvalóan mélyen eltemetett, amikor
elvesztette őt.
A test érdekesen bánik az érzésekkel. Megtartja, tárolja és
akkor is őrzi őket, ha nem vesszük észre. Ok és szükség is van a
megtisztításra, hogy súly nélkül tudjunk működni.
Maria sosem volt nagyivó a gimiben – és mivel
középiskolások voltunk, ez ritkaságnak számított. Viszont ahogy
az ma este kiderült, úgy tűnik, ez a része nem is változott meg
igazán. Amikor elmagyaráztam neki, hogy a húgom vigyáz
Izzyre, mi pedig piálni fogunk, nem volt tökéletesen elégedett a
tervvel.
De mivel nem erőltettem, körülbelül egy percnyi mérlegelés
után beadta a derekát. Egyik kezével kikapta az üveget a
kezemből, a másikkal hátranyúlt, hogy átöleljen engem, és
elszántan elhagytuk Winnie házát.
Az út a lakásáig többnyire csendben zajlott, de nem
hibáztathatom ezért. Több mint félelmetes szembesülni
önmagad egy olyan részével, amelyet ilyen sokáig elrejtve
tartottál. Soha nem tudhatod, hogy képes leszel-e kezelni ezt az
egészet.
Amikor megérkeztünk hozzá, letelepedtünk a kanapé elé, és
elkezdtünk inni. Eddig úgy éreztem, ez elegendő. Nem
csevegtünk, nem ástunk mélyre, és még a húga nevét sem
említettük. Csak ő foglalkozott az érzelmeivel, és én ezt
tiszteletben…
– Tudod, mit mondott nekem utoljára a húgom, mielőtt
felszállt arra a helikopterre?
Kipattan a szemem, a váratlan témaváltás elég ahhoz, hogy
egy férfit a kijózanodásig rémítsen. Örülök, hogy beszél –
kurvára nagyon hálás vagyok, őszintén –, csak soha nem
gondoltam volna, hogy ez lesz az a pont, ahol elkezdjük.
Megrázom a fejem, és csak egy halk „nem”-et mormolok a
köztünk lévő térbe. Erre aztán bólint, és elég hosszan mosolyog
ahhoz, hogy visszalopja az üveget, és megbillentse egy újabb
korty erejéig.
– Azt mondta, „Biztos vagyok benne, hogy Orlando Bloom ott
lesz ezen a bulin. Ha elküldöd velem a cickódat, aláíratom vele”.
Pislogok egyszer, kétszer, háromszor… tizenhatszor. Majd
nevetésben török ki. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy
Isabella ezekkel a szavakkal búcsúzott Mariától.
– Mindig valami mélyre számítasz, igaz? Valamire, aminek
van jelentése, amit magaddal tudsz vinni, valami, amihez
igazítani tudod az életed. – Harsányan felnevet. – Én meg
megkaptam Orlandót és a cickómat.
– Hát, személy szerint Orlandóról nem tudok nyilatkozni,
mert soha nem találkoztam vele. Viszont láttam a cickódat, és
Ria, hidd el, az teljesen rendben van.
 Ezen megint nevet, én pedig nem tudom megállni, hogy ne
mosolyogjak a horkantásán. A kusza érzések mély örvénye
kavarog benne, de örülök, hogy itt lehetek mellette.
– Őszintén szólva elfelejtettem, milyen vicces volt a húgod –
vallom be. – De mindig megnevettetett, amikor gyerekek
voltunk. Mindketten mókásak voltatok.
– Szerettünk dumálni, ez igaz. Oliver mindig azt mondta, hogy
felvesz minket, és beküldi egy stand-up comedy versenyre. – A
mennyezetre emeli a tekintetét. – Nyilvánvalóan soha nem
tette, mert hát férfi volt, és ne sértődj meg, de összességében
nem ti vagytok a legjobbak következetességben.
Megadva magam feltartom mindkét kezem.
– Nem sértődtem meg.
– El kellett volna kezdenünk együtt a Lamaze-módszert;
mindhárman – mondja fejcsóválva. Tekintete sóvárgó és távoli,
ahogy átnyúl a rég elzárt emlékeken. – Hű, biztos vagyok benne,
hogy arról beszélt volna a város. Igazi látványosság lett volna. El
tudom képzelni, hogy az egész New York-i társadalom Oliverről
és a háreméről pletykál. – Felkacag. – Annyira konzervatív volt.
Bele is halt volna.
Az arca hirtelen megfeszül a rosszízű szójátéktól, nekem
pedig válaszul kikerekedik a szemem. Ekkor nevetésben tör ki.
Teljesen szabad, irányíthatatlan, Száll a kakukk fészkére stílusú
vidámsággal.
Nagyszerű hallgatni. Tudom, hogy fájdalommal átitatott, de ez
szükséges. Ha nem hagyja kitörni, a bensőjében fog bolyongani.
Amikor a nevetése lelassul, még egyszer meghúzza a tequilás
üveget, és azonnal belekezd egy újabb történetbe. Én meg
gondoskodom róla, hogy az üveg visszataláljon egyenesen a
szőnyegre, és figyelmesen hallgatom.
– Az esküvője napján annyira bepánikolt, hogy majdnem
velem vetette fel a ruhát, hogy a helyébe lépjek. – Beleharap az
alsó ajkába, és lefekszik a padlóra, a plafont bámulja, miközben
beszél. – Emlékeztetnem kellett rá, hogy nem vagyunk ikrek, és
hogy szerintem Oliver biztosan látná a különbséget.
Nem vágok a mondanivalójába azzal, hogy elmondom, Jude
és Sophie pontosan így találkoztak, miután a lány helyet cserélt
az ikertestvérével, Bellával. Nem szakítom félbe semmivel. Mert
Maria itt van és egyszerre mégis nagyon távol jár.
Ott van, ahol lennie kell, évekkel ezelőtt, egy szobában az élő,
lélegző, síró, nevető, szerető húgával.
– Csak egy béna meghátrálás volt. Szánt szándékkal sem
választhattam volna neki jobb párt; valójában jobb sógort.
Mindig ő volt az a gyengéd támogatás, amelyre szükségünk volt.
– Gondolom, remek srác volt.
Ezen felhorkan.
– Remek srácnak kellett lennie ahhoz, hogy elviseljen
kettőnket. Minden hétfőn, amikor az irodába értünk,
mindketten legalább fél órát panaszkodtunk arról, hogy újra
magas sarkúban vagyunk. Ugyanazok a panaszok, minden
héten, és minden egyes alkalommal meghallgatta. Soha nem
mondta nekünk, hogy csináljunk valamit ezzel kapcsolatban,
vagy hogy viseljünk lapos sarkút, és soha nem kérte, hogy
hagyjuk már abba. Csak hallgatta és nevetgélt, miközben mi
ketten nyavalyogtunk és nyafogtunk.
Elmosolyodom.
 – Lefogadom, hogy felért jó pár óra szórakozással.
– Kegyetlen, panaszkodós hárpiák voltunk. De nem érdekelte.
Azonnal megértem. Annyira megértem, hogy azon kapom
magam, egy olyan srácot gyászolok, akivel soha nem
találkoztam. Mert ha itt és most Mariára gondolok, engem sem
érdekelne. Egész álló nap hallgatnám az elégedetlenkedését
Isabellával, ha akarnák.
– Bár sokat nyavalyogtunk, a húgom nagyon vigyázott
Oliverre. Minden szempontból életben tartotta a kapcsolatot.
Képzeld, gyakran egy szál télikabátban lépett be hozzá az
irodába!
A szemöldököm felemelkedik, a szemem kikerekedik.
– Kíváncsi vagy, honnan tudom? Á, hát, egyszer véletlenül én
is az irodában voltam Oliverrel, amikor Isabella berontott, és
letépte magáról azt a kabátot, felfedve az egész testét, anyaszült
meztelenül.
– Ó, egek – jegyzem meg nevetve.
Maria kuncog.
– Oliver olyan gyorsan ugrott fel, hogy esküszöm, szárazföldi
sebességi rekordot döntött.
– Hogy megpróbálja eltakarni?
– Ha-ha! Nem. Olyan volt, mint a francos Flash, amilyen
gyorsan kirakott az irodája ajtaján, és behúzta a sötétítőt. –
Mosolyog, és gyors mozdulattal összecsapja a kezét,
visszaemlékezve. – Felnőtt életemben ez volt az
egyetlenegyszeri alkalom, amikor valaha is azt kívántam,
bárcsak férjnél lennék. Hogy valaha is szomorúságot éreztem,
amiért nem a hagyományos utat választottam. Hogy gyászoltam
a házat, a fehér léckerítést és a két és fél gyereket.
A mosolyom kicsit alábbhagy, a szomorúsága átragad rám.
– De én soha nem tapasztaltam semmi távolról is hozzájuk
hasonló dolgot. Soha nem volt olyan érzésem, hogy pusztán
csak egy szál télikabátban berontok az irodába, érted?
Bólintok. Baszki, még jó, hogy értem.
Megvonja a vállát.
– Egyébként elégedett voltam. Szinte soha nem is gondoltam,
hogy lemaradok valamiről. De most már értem… Most mindent
értek azzal kapcsolatban, hogy mindennap úgy élsz, mintha
nem lenne több hátra, és sok minden a helyére került.
Nagyot nyelek, mert nem akarok olyasmit mondani, hogy
minden rendben van, azt tetted, amit tenned kellett, vagy olyan
közhelyeket pufogtatni, amelyeknek most semmi értelme nem
lenne. A személyiségemhez tartozik, hogy rendbe hozzam.
– És mi van veled? – kérdezi csendesen. – Sosem gondoltál rá
újra… tudod… Charlotte után?
A fejemet csóválom.
– Még mindig gondolsz rá?
A kérdés majdnem váratlanul ér, de nem nehéz megérteni,
miért hiheti, hogy így van. Pont ma este viselkedtem úgy, ami
azt sugallja, hogy még mindig rejtegetem azokat a démonokat.
De az igazság az, hogy egyik démonomnak sincs semmi köze
Charlotte-hoz. Ha valaki megérdemli, hogy tudja, mi zajlik
bennem valójában, az Maria.
– Charlotte-tal nem egymásnak voltunk teremtve. Most már
tudom, és hogy őszinte legyek, akkor is tudtam.
Szeme kissé kikerekedik, és felül, hátát ismét a kanapénak
támasztja, hogy a szemembe nézzen, én pedig felsóhajtok, és
beletúrok a hajamba.
– Az egyetlen dolog, ami kísért a történtekkel kapcsolatban, az
az, ahogy viselkedtem. – Itt megállok. – Ezt soha nem mondtam
senkinek, de Charlotte csak azért ment el, mert ráerőltettem.
Ültében felegyenesedik, egyszeriben sokkal józanabbnak néz
ki, mint szeretném.
– Ezt meg hogy érted?
– Azt akarta, hogy költözzek vele Kaliforniába. Kapott egy
állásajánlatot, egy hatalmas lehetőséget. Én pedig nemet
mondtam. Én vagy a munka. – Gúnyosan nevetek. – Kibaszott
ultimátumot adtam. – Megrázom a fejem. – Amit akkor még
nem értettem, de most már igen, hogy azt akartam, hogy
szüksége legyen rám, és nem volt. Hülyeség azt akarni valakitől,
hogy szüksége legyen rád; most már értem. Szüksége lehet rád
valakinek anélkül, hogy tőled függne. – Megvonom a vállam. –
De akkor egyszerűen nem tudtam a különbséget, és gondolom,
ő meg igen.
Maria tüzetesen vizslat, és elfordulva kinézek a sötét ablakon,
csak hogy ne lássam, hogy engem néz.
– Nem voltunk egymásnak valók egyáltalán, mert ez nem volt
könnyű. És senki mással sem volt könnyű soha. – Nevetek. – Hát
ez az én agglegénységem története.
– Nekem elég jól bevált. – Maria rám mosolyog. – Nem tudom,
túlélném-e a segítséged nélkül jelenleg.
– Őrület – jegyzem meg, mire összeszalad a szemöldöke.
– Mi az?
– Őrület – ismétlem meg, gyönyörű arcát kicsit még
közelebbről tanulmányozom –, hogy a neked tett szívesség
jelenti nekem a legtöbbet.
Nagyon hosszú ideig bámul rám, tekintete figyelmesen
kutatja az enyémet, és próbál találni valamit, amit nem egészen
értek. Olyan sokáig csinálja ezt, hogy őszintén kezdek azon
töprengeni, vajon rosszul fejeztem-e ki magam.
De aztán egy csapásra meglep engem.
Száját az enyémhez nyomja, és Maria megcsókol.
 HARMINC

Maria

Nem tudom, mi ütött belém, de az egyik levegővételnél még az

a nő voltam, aki Remy megcsókolásán mereng, a következőnél
pedig már meg is csókoltam őt.
Először meghökken, ajka pusztán a meglepettségtől válik szét,
de amikor belenyomom a nyelvemet a szájába, érzem, hogy
abban a pillanatban mindent felad.
Az íze tequilás és remys, meg minden olyan dolog, amitől
belül jól érzem magam.
– Maria – súgja, és kezét belefúrja a hajamba. A szája olyan
határozott lett, mint az enyém, és az izgalom első sejtései
kezdenek megjelenni a lábam között kialakuló fájdalom
formájában.
Én csak… vele akarok lenni. Érezni őt. Megízlelni.
Megérinteni. Mindent megtenni vele, amin azóta gondolkodom,
amikor félbeszakítottak minket.
– Akarlak – mondom neki, miközben az ereimen átfolyó
alkohol megkönnyíti számomra, hogy elmondjam neki, mit
érzek. – Akarlak – mondom újra, és ezúttal tudom, hogy
megérti.
A tűz a szemében pedig arról árulkodik, hogy ő is ugyanígy
van ezzel.
Nem telik el sok idő, amíg felemelkedünk a padlóról és
végigbotorkálunk a folyosón, miközben kitartó szánk végig
csókban tapad egymáshoz.
A hálószoba forog körülöttem, ahogy Remy az ágy felé fordít,
és előrezuhan, egy ugrással mindkettőnket a matracra döntve.
Ajka rendíthetetlenül az enyémen marad, és a parfümjének
illata olyan körülöttem, mint egy meleg takaró.
Mindketten annyira mások vagyunk, mint régen, és mégis
nagyon-nagyon ismerősnek tűnik.
Akaratosnak és sóvárgónak érzem magam, és azt, mintha az
lenne az egyetlen válasz minden kérdésemre és imámra, hogy
Remy bennem van. Mintha egy bizonyos része kitöltene
bennem egy helyet abban a pillanatban, amint összeérünk.
Racionálisan tudom, hogy ez valószínűleg nem igaz, és azt is
tudom, hogy sokkal többet adtam, mint hogy megosztottam vele
a tequilát. De Isten a tanúm, ha a Remington Winslow-val való
szeretkezés nem a szívem igazi vágya, akkor nyilván soha nem
tapasztaltam még ilyet.
Mert nagyon akarom őt, teljesen, annyira kurvára egészen,
hogy a végtagjaim mindenhol bizseregnek.
Abban a pillanatban, amikor beléptünk a lakásomba azzal az
üveg alkohollal és gyerek nélkül, tudtam, hogy itt fogunk
kikötni.
Tudtam, hogy túlságosan erősen vonzódom hozzá. Nem
hagyhatom figyelmen kívül a sürgető vágyat, hogy minél előbb
magamban érezzem őt. És amikor úgy beszélt a sok segítségről,
amit nekem nyújtott – mintha ajándék lett volna számára –,
megpecsételte a történéseket.
Most készen állok… mohón. Tiszta, hamisítatlan örömöt
akarok érezni, és megbánás nélkül akarom, még ha az csak egy
pillanatig is tart.
Remy annyira tolja fel magát rajtam, hogy kigombolja elöl a
blúzomat, én pedig magamba szívom a szemében látható
vágyat. Erőteljes és nagyon, nagyon egyértelmű.
Ettől függetlenül, ahogy a hálószoba hűvös levegője először
ér a csupasz hasamhoz, a bizonytalanság hulláma gördül át
rajtam. Nem amiatt a döntés miatt, hogy lefekszem Remyvel –
ismerem őt annyira, hogy tudom, óvatosan fog bánni velem.
Betéve tudja a szüzességem és az azt követő sok alkalom
történetét, mint egy napló.
De az én testem nagyon különbözik attól, amilyen a
középiskolában volt – a fenébe is, egészen más ahhoz képest is,
mint amilyen egy évvel ezelőtt volt.
Felnőtt, kihordott egy gyereket, és a kevés alvás, a segítség
hiánya és a sokkal kevésbé következetes edzőtermi rutin
következményeit mutatja.
A bőröm megviselt és csíkos, és nem egészen ugyanúgy
borítja az alatta lévő húst, mint előtte. Tudom, hogy Remy nem
olyan felszínes, hogy ezt szóvá tegye, de nem tehetek róla, az jár
a fejemben, vajon észreveszi-e. Hogy a hasamon lévő puha zsír
esetleg taszító lesz az ő izmaihoz képest.
Kezemmel eltakarom az újonnan félig kiálló köldökömet, és
mivel Remy jó megfigyelő, azonnal észreveszi.
 A torkomba beleszúr az idegesség, ahogy elképzelem, hogy
szenvedélyes szavakkal halmoz el arról, milyen tökéletes a
testem, amikor számomra minden, csak az nem.
Ehelyett viszont csendben marad, és félrehúzza a kezem.
Mohón figyelem, ahogy a húsomat tanulmányozza, először csak
simogatja, majd a bőrömre helyezi az ajkát. Szavait suttogva ejti
ki, édes csókja kísérőjeként.
– Tudod, én még mindig átkozottul nem hiszem el, hogy
részese lettem. Hogy Izzy, az az Izzy, akit magamhoz
szorítottam, ringattam és akivel táncoltam, kilenc teljes hónapig
itt lakott bent. Hogy boldogan, kényelmesen és biztonságosan
élt, és hogy pont ott voltam a megfelelő pillanatban, amikor úgy
döntött, ad egy esélyt ennek a kinti világnak.
A lélegzetem elakad a mellkasomban, miközben áhítatosan
beszél mind Izzyről, mind a születése élményéről. Tudom, hogy
ő egy csoda, és ezt nem veszem természetesnek. De a testem jól
érzi magát ebben a helyzetben. Határozottan jól.
Remy sötét feje ekkor megmozdul, varázslatos kék szemével
felnéz, hogy találkozzon a tekintetünk, mosolya pedig egészen a
szeméig kúszik.
– Esküszöm, Ri. Azt hiszem, hogy abban a liftben veled lenni,
és figyelemmel kísérni, ahogy átsegíted őt ebbe a világba,
minden kihívás ellenére…, azt hiszem, ez az egész életem
legjobb pillanata.
– Remy.
– Így igaz. Soha nem éreztem ahhoz foghatót, és kétlem, hogy
valaha is újra úgy éreznék. – Mosolyog, lehunyja a szemét, és
homlokát a mellkasomra hajtja. – Lecsukom a szemem, és még
mindig látom. Azt a percet, amikor harcba indultál magaddal; a
pillanatot, amikor nem tudtad, hogy képes vagy-e rá, vagy sem;
aztán győztél.
– Ezt mindet látod csak úgy, hogy a hasamra nézel?
– Ezt mindet látom, amikor rád nézek.
– Hű.
Felkuncog.
– Igen. Nehéz munka a nap minden másodpercében felérni
egy szuperhőshöz.
– Ugyan már!
– Egy valódi Wonder Woman, Ria. Az vagy.
– Remy, hagyd abba!
– Miért? – kérdezi huncut nevetéssel. – Amiatt aggódsz, hogy
elkezded esetleg jól érezni magad a bőrödben? Aggódsz, hogy
felismered a saját erődet? Aggódsz, hogy ha tényleg elengedsz
minden mást, és csak jól érzed magad velem itt és most, akkor
örökre tönkre fogsz menni?
– Őszintén?
Biccent.
– Ez mind.
– Szeretnéd ezt most velem? – kérdezi ekkor. Nyersen őszinte
és nem válogatja meg a szavait, a kérdése nem hagy teret
többféle válaszra. – Mert azt megmondom, hogy én akarom
veled. Téged akarlak, Maria. Érezni akarlak. Veled lenni. Benned
lenni. Jobban, mint valaha.
A szívem olyan hevesen ver, hogy esküszöm, beleremegnek a
bordáim, de egyenes választ adok neki. Ha Remyről, rólam és az
összes fantáziálásomról van szó, egyetlen egy sem kezdődött
úgy, hogy bármi mást is mondtam volna, mint:
– Igen.
Remy egy szót sem szól hangosan, de baszki, igenis kifejező,
amit csinál!
Előrebukva összezárja ajkát vékony melltartóm rózsaszín
csipkéjén, a hátam pedig drámai mozdulattal ívbe hajlik az
ágyon. A legtöbb nőnek, aki gyermeket szül, legalább körülbelül
kilenc hónapja volt része ilyenben. Vagyis ez egyfajta része a
folyamatnak.
De én? Én három éve nem szexeltem. Három. Éve. Valójában
nem is engedhetem, hogy ez a gondolat túl sokáig befészkelje
magát a fejembe, különben elájulok.
A saját ügyködéseimnek köszönhetően gyakran élveztem el,
de ennek a páros tevékenységnek az igazi természetét már egy
ideje nem tapasztaltam.
De most nem vagyok elveszve.
Szentséges szar, Remy aztán tudja, hogy kell egy nőt
kiszakítani az elveszettség érzéséből.
Óvatosan halad lefelé a testemen a nadrágom gombjáig, egy
kézzel kigombolja, miközben a másik felfedezőúton van és
simogat. Ajkával a hasam bőrén munkálkodik, és lenyűgöző
módon már nem érzem magam olyan feszélyezettnek miatta.
Egy pillanaton belül a nadrágom és a bugyim már el is illan
rólam.
Remy keze végigszánkázik a testem két oldalán és a lábam
teljes hosszán, amíg össze nem zár a bokám körül, és megszorít.
A szívem ugrik egyet, amikor gyengéden széttárja a combomat,
a vállára teszi a vádlimat, és néz rám teljes, csupasz
dicsőségemben. Szemében éhség és erő. Alig tudom kontrollálni
a kezem remegését, ahogy előrehajol, és lentről felfelé mozogva
egyetlen egyet nyal a forróságom középpontján.
Kegyes, édes istenem, nem tudom, ezt túlélem-e.
Mert amilyen édes, visszafogott és segítőkész volt Remy az
elmúlt héten, annyira intenzív a mostani jelenléte. Még a
mosolya zugában és a szeme fényében is ott lapul egy bizonyos
sötétség, amely mélyen megbújik benne. Egy kiaknázatlan,
elfeledett, háborítatlan oldal. Ez a múltjának a könyörtelen
csendje és a jövőjének a bőséges lehetősége. Ő irányítja a sorsát
– ez biztos. Csak azt kívánom, bár ne kezdenék úgy érezni, hogy
rendben lennék azzal is, ha az enyémet is ő irányítaná.
– Remy – suttogom, az egész testem átadja magát az egy
helyen feltörő érzésnek.
A nyelvének meleg és folyamatos nyomása.
A mozdulatai puha magabiztossága.
Semmi másra nem tudok gondolni.
Először ösztönösen össze akarom zárni a combomat a feje
körül – hogy megszorítsam, mint egy satu, és biztos lehessek
abban, hogy nem tud és nem is fog megszökni.
De ahogy mindig, Remy most is jobban tudja nálam, kezével
lágyan széttárja a combjaimat, és olyan arckifejezéssel néz rám,
amely örökre tönkretehetné a nőket – erős, határozott
szemöldök, csillogó kék szem és tökéletes, puha ajkának
legbájosabb íve.
– Ne zárd össze, Ria! Engedj magadhoz!
Erre bólintok, már jobban bízom magamban. Nem sokat
tudok az egész domináns/alávetett ábrándozásról, de vesszek
meg, ha nem jó érzés behódolni valakinek, amikor az életed
többi része tele van döntésekkel és felelősséggel.
Remy nyelve simogat és döfköd, és mintha minden feszültség
ebbe az egyetlen pontba költözött volna a testemből. Jelenleg
semmi mást nem érzékelek, csak a csiklómat – és Remy
ujjbegyeinek tökéletes, gyötrelmes dörzsölését a G-pontomon.
A fejem hátraesik, és a szemem elnehezült, elönt az érzés.
Kinyújtom a kezem, hogy beletúrjak Remy tökéletes hajába, ő
pedig válaszul belenyög a csiklómba.
Olyan, mint a mennyország – vibráló, lüktető, elgyengítő
mennyország.
– Olyan piszok jó az ízed, Ria. Már azt hittem, elfelejtettem, de
most, hogy újra érezlek a nyelvemmel, tudom, hogy nem.
Rohadtul a tiéd a legjobb punci a földön.
Oké, szent ég, ez ötöst érdemel mocskos beszédből.
Be kell vallanom, Remy szerelmi képességei sokat változtak
tinédzser kora óta. Akkor is jól csinálta, de még csak fiú volt.
Most pedig már felnőtt férfi.
De nem akarok így elélvezni, azt akarom, hogy bennem
legyen, miközben az arcát fogom, és egymás szemébe nézünk.
– Rem – mormolom, és a hangom lágysága az egyetlen
hangerő, amit képes vagyok kezelni. – Azt akarom, hogy
bennem legyél.
Erősebben szopogatja a csiklómat, a hátam ívbe hajlik. Csak
ennyit tudok tenni, hogy visszatartsam a gerincem tövében
lüktető öröm hullámát.
– Remy! – kiáltom, amint belémhatol. Nem tudom, hogy
történt egyik dolog a másik után, de még mielőtt ismét
panaszkodhatnék, bennem van, óvszerrel a péniszén.
Bármennyire értékelem, hogy figyel a biztonságra,
ugyanakkor utálom is, hogy nem érezhetem teljesen magamban.
Mindez szerencsére kirepül a fejemből, amikor mozogni kezd,
ki és be, könyökével az ágyon támaszkodva a fejem mellett.
A combja az enyémhez ér, és ezt az érzést valószínűleg nem
felejtem el egyhamar. Lehet, hogy furcsa erre koncentrálni, de a
tényleges behatolást leszámítva semmit sem találok
bensőségesebbnek.
Remy a hüvelykujjával simogatja az arcomat, majd
gyengéden felemeli az államat, és így kénytelen vagyok a
szemébe nézni. Nem kerül sok munkájába, hogy a tekintetemet
a sajátjába zárja, nekem meg még kevesebb időmbe, hogy
elvesszek benne.
Élettel teli, kavargó kékség, a szeme olyan, amelyik saját
történeteket mesél. Fájdalomról és veszteségről, győzelemről és
örömről. Nemcsak a felszínen szép, hanem látható benne a
mélység is.
Felnyög, feje előrebukik, így összetalálkozik a homlokunk,
ahogy a tempója lassul és mélyül.
A torkom kiszárad, a hátam meghajlik, a szemem pedig
önkéntelenül lecsukódik. Nem… nem hiszem, hogy valaha is
éreztem ehhez hasonlót. A vágyakozás, a tökéletes, kitűnően
kínzó ütem – Remington Winslow-val összekapcsolódni
semmihez sem fogható élmény.
Leírhatatlan élmény ennyi év után újra így érezni őt.
– Rem – súgom, kristálytisztán tudom, hogy nagyon közel
vagyok ahhoz, hogy elvesszek a gyönyörben. – Remy – ismétlem
meg, megformálva az egyetlen szót, amelyre ebben az
állapotban képes vagyok.
A homlokomnak támaszkodva bólint, ajkát az enyémre téve
visszasuttog.
– Én is.
A nyelvét kidugja, hogy végignyalja az enyémet, és a tequila
íze érezhetően jobb, mint a közvetlenül az üvegből származó
cuccé. Felnyögök, és bár nem hittem volna, hogy ez lehetséges,
Remy lökései elmélyülnek – felerősödnek.
Már csak annyit tudok tenni, hogy létezem, és a kalapáló
szívem sebessége teljesen átadja magát a pillanatnak.
Nem tudom, hogy azért-e, mert ilyen régóta nem volt részem
szexben, vagy azért, mert a szex ennyire hatásos, de az
orgazmusom annyira erős, hogy mindenre esküszöm, ami
szent, hogy egy rövidke pillanat erejéig elájulok.
Én, Maria Baros átmenetileg elhagytam a testem, és felülről
szemléltem, mialatt az a legnagyobb élvezetet szívta magába,
amelyet ebben az életben valaha átélt.
Remy pár pillanattal későbbi nyögése azt jelzi, hogy ő is
befejezte a futamot, de szégyellem bevallani, hogy nincs elég
erőm ahhoz, hogy mindezt rézsletesen átéljem. Nem tudom
megmondani, hogy milyen volt az arckifejezése, megváltozott-e
a tekintete, vagy akár azt, hogy az ajkai szétváltak-e. Csak annyit
mondhatok, hogy semmi mást nem akarok, mint újra megtenni.
Újra és újra és újra, hogy őszinte legyek.
De én csupán csak egy utas vagyok a ma esti utazáson, és a
testem elérte a kimerültség határát. Sem mozogni, sem
lélegezni, sem csevegni nem vagyok képes.
 Csak annyit tudok tenni, hogy elalszom, úgy, hogy Remy még
mindig bennem van, és a rám nehezedő súlya csak egy
aprócska részlet. A kimerültség felülmúlja a kellemetlenség
érzését; a bódító fáradtság felülmúlja a bódító aktust.
De van egy olyan sejtésem, hogy másképp fogom érezni
magam. Nagyon-nagyon másképp.
 HARMINCEGY

Remy

Először nem tudom, mi kelt fel, de amikor ránézek az

éjjeliszekrényen álló órára, rájövök, hogy mindjárt hajnali
három.
Akkor már pontosan tudom, miért vagyok ébren. Maria
meztelen teste ki van terülve rajtam, szeme ernyedt az álomtól,
és a vesszőm bizony olyan kemény, mint még soha nem volt.
Még csak néhány óra telt el azóta, hogy benne voltam,
éreztem, ahogy lüktetett körülöttem, miközben engedett az
élvezetének, és láttam a tekintetét, amikor elment.
De baszki, őrülten azt érzem, hogy újra csinálnom kell.
A csípője úgy mozdul meg, hogy csupasz puncija a
combomhoz nyomódik, és ez semmit sem javít a jelenlegi
állapotomon.
Tudom, hogy nem kellene felébresztenem. Tudom, hogy
hagynom kellene aludni.
De az, amit tudok és az, amire szükségem van, szemmel
láthatóan két különböző dolog.
– Maria – suttogom felé, és kinyúlok, hogy elsöpörjem a haját
az arcából.
Kicsit megmozdul, én pedig előrehajolok, hogy ajkamat az
övéhez szorítsam. Eleinte gyengéden, lágy, simogató csókokkal
ébresztgetem a szája két sarkánál. De több mint izgatott leszek,
amikor a szemhéja megrebben, és az ajka az enyémmel együtt
kezd mozogni.
Most bizonyára seggfejnek kéne éreznem magam, tudom, de
semmi mással nem tudok törődni, mint hogy vele legyek újra.
Belenyög a számba, a csókunk elmélyül, és ez minden
akaraterőmet ripityára töri, mint egy kalapács az üveget.
Most már nyitva van a szeme, egyenesen az enyémbe néz, és
túlságosan odáig vagyok ezért a nőért, mint hogy kerülgessem a
forró kását.
– Kellesz nekem – mondom. – Basszus, újra benned kell
lennem.
– Igen – súgja, és ránehezedik a combomra.
Nem tudom, hogy vajon még a tequila maradéka folyik-e az
ereinkben, és amiatt, de ösztönösen cselekszünk. Nyers, tiszta,
hamisítatlan vágyunkból.
Csak annyit tehetek, hogy némileg megőrzöm az irányítást,
hogy ne rohanjam le hirtelen, és ne tegyem be a nyelvemet, a
kezemet és a farkamat minden átkozott helyre, amit csak
találok. Ez őrület. Felemészt. És baromi intenzív.
Testét ráhúzom az enyémre, ő pedig felül úgy, hogy a lába
terpeszben van a csípőm mellett, a kezét pedig a mellkasomra
nyomja.
Sötét haja előreomlik, szeme lecsukódik, ajkai pedig
szétnyílnak, és ez kétségkívül kurvára a legszexibb látvány, amit
életemben láttam. Bárcsak meglenne bennem az erő, hogy
lelassítsak, hogy megízleljem ennek a látványnak minden
pillanatát, ahogy rajtam ül, de képtelen vagyok.
Már az meglep, hogy eszembe jut felhúzni az óvszert.
De ennek a játéknak az a neve, hogy sürgősen-benne-kell-
lennem-mielőtt-mocskosul-felrobbanok, ezért pontosan ezt is
teszem. Nincs szünet, nincs bizonytalanság, olyan ember
vagyok, akit csak a vágy hajt.
Ekkor belé helyezem a férfiasságomat, felemelem a csípőmet,
hogy átkozott centinként töltsem ki a farkammal, és bassza
meg, olyan jó érzést kelt bennem, hogy a legrövidebb pillanatra,
nyögések közepette be kell hunynom a szemem.
Ő is nyögdécsel, és hátrabicsaklik a feje, ez a mozdulat pedig
előrenyomja a mellét annyira, hogy csak előre kell nyúlnom, és
már a kezembe is tudom venni.
Válaszul megmozdul a csípője, a teste megadja magát a
gyönyörnek, ami vár ránk.
– Ez az – morgom majdnem, miközben nézem őt az élvezete
közben. Nézem, ahogy jól érzi magát. Nézem, amint dögösebb,
szexibb és eszméletlenebb módon lovagol rajtam, mint
bármilyen fantázia, amivel az elmém valaha is képes volt
előállni.
Fogalmam sincs, a reggel milyen következményeket fog
hozni, de azt tudom, hogy ezt nem fogom megbánni.
Onnan tudom ezt, mert érzem őt magam körül, érzem, ahogy
együtt lüktet a farkam minden egyes lökésével, és érzem a
közelgő csúcspontot, ahová ez vezet, és tisztában vagyok vele,
hogy ez nem lesz elég.
Nem tudom, hogy valaha is elég lesz-e.
 HARMINCKETTŐ

Szombat, október 12.

Maria

Két éles sípolásra riadok fel az éjjeliszekrény felől, a szemem

drámaian kipattan, majd egy pillanat múlva újra becsukódik.
Ahh, ahh. Miért van ilyen fene világos?
Megdörzsölöm a szemem, próbálom rávenni a működésre és
alkalmazkodásra, miközben keskeny csíkban kinyitom, és
körbetekintek a szobában.
Az ágyamon rajta vannak a takarók, de gyűröttek, és a
függönyök, amelyeket általában összehúzok, tárva-nyitva
vannak. Emiatt ez a betörő napfény, gondolom.
A fejem mázsás súlynak érződik, és a gyomrom többször is
bukfencet vet. És az is biztos, hogy több sószállító kocsi is a
nyelvemre szórta a terhét.
Tequila. Fúj.
Megint kicsit megmozdulok, mielőtt rájövök, hogy nincs
rajtam egy vacak ruhadarab sem, majd oldalra pillantok, és
némi fáziskéséssel reagálok.
 – Ó, te jó ég – suttogom, a tekintetem lecövekel az alvó – és
szintén pucér – Remyn.
Az ég szerelmére, még takaró sincs rajta.
Anélkül, hogy levenném róla a szemem – na jó, anélkül, hogy
levenném a szemem a péniszéről – egyik kezemmel a mellkasom
elé tartom a takarót, a másikkal pedig hátranyúlok a
telefonomért a töltőállomásán.
Könnyedén elengedi a mágnes, de teljesen magam elé kell
tartanom, hogy jobban lássam. Mármint, azt a mindenit. Az a
gyönyörű, hatalmas dolog múlt éjjel bennem volt.
Kétszer is, emlékeztet az agyam.
A légzésem már csak a gondolatra is felgyorsul.
Nyilvánvalóan a legjobb szándékaim és a tegnap esti ittas,
orgazmustól elmosódott önbizalmam ellenére sem vagyok
érzelmileg felkészülve arra, hogy felnőtt emberként kezeljem a
helyzetet.
Jaj, istenem! Együtt aludtam Remyvel tegnap éjjel. Csak szinte
alvás nélkül. Jóságos atyaég.
Az elmém továbbra is gúnyolódik rajtam, és olyan
pillanatképek felvillantásaival emlékeztet a tegnap esti
eseményekre, amelyek egyértelműen nem munkahelyre valók.
A feje a lábam között, miközben szopogatott, nyalogatott és
ízlelgetett.
A vad tekintet a szemében, amikor belémhatolt.
Ahogy gyakorlatilag morogta, hogy „Újra benned kell lennem!”,
amikor felébresztett az éjszaka közepén.
Ez az egész olyan sok és túl sok egyszerre, és
figyelemelterelésnek ismét a telefonomra erőltetem a
tekintetemet.
– Jaj, ne – motyogom, egy új üzenetértesítés erősíti a
szorongásomat.
Bármilyen üzenet Claudiától ilyen korán a rossz hír első jele,
de amikor megérintem a képernyőt, hogy elolvassam a
tartalmát, a dolgok csak még rosszabbra fordulnak.

Claudia: Nos, azt hiszem, elfelejtettem mondani

tegnap este, hogy pontosan ma reggel 8 órára tettem
át a bemutatót.

Nyolc órára? Hisztérikusan pillantok az időre. Mindjárt hét

óra negyven perc!
A Blakely család nem olyan, akiket csak úgy kétszer
lemondhatsz. A Blakely család birtokolja a Nassau megyében
elérhető ingatlanok rohadt egyharmadát! Egyszer az életben
adódik olyan lehetőség, hogy meghallgassanak!
És Conrad Blakely nem olyan ember, aki tolerálja a kamuzást.
Claudia pedig most már másodszorra állít eléjük a kínpadra.
Valójában harmadszor, igen! Mert ha valaki nagyvécés ügyeket
oszt meg, az duplán számít.
Kiugrok az ágyból, a felmondás és a gyilkosság gondolata is
kavarog bennem, teljesen elmebeteg módon. Ó, igen. Egy durva,
kínzó, mocskos gyilkosság. A guantánamói fogolytábor semmi
hozzám képest, ha ezek után a kezem közé kerül Claudia.
Soha nem érek oda időben, és ha esetleg mégis, akkor meg
úgy fogok kinézni, mint aki most szállt ki a centrifugáló
mosógépből.
 – Baszki! Baszki! – kiáltom, miközben a szoba egyik oldaláról
a másikra botorkálok, anélkül, hogy bármire is odafigyelnék.
Nem tudom, hova menjek először, mit tegyek.
Kétségbeesett hangom hallatán Remy felül az ágyban, olyan
egyenesen, mint aki karót nyelt, és a pánik egy másik hulláma
zúdul rám. A… a pénisze… az is felegyenesedett.
Oké, univerzum, egyszerre csak egy krízist, kérlek!
 HARMINCHÁROM

Remy

Megpróbálom kiűzni az álmot a szememből, ahogy arra

kényszerítem az agyam, hogy Maria elmosódott alakjára
fókuszáljon, miközben ide-oda rohangál a szoba egyik végéből a
másikba, mindenféle káromkodást kiabálva, mintha az lenne az
élete fő célja, hogy az összeset használja.
Őszintén szólva aranyos lenne egy bármelyik másik napon, de
azután, ahogy a tegnap este véget ért, nem vagyok benne biztos,
hogy ez a legjobb jel.
– Mi a baj? – kérdezem, kiugorva az ágyból és utánasietve.
Nem válaszol, hanem sarkon fordul megint, és egy
véletlenszerű zoknival a kezében irányt változtat. – Ria. Hé, mi
folyik itt? – könyörgök újra, ahogy elsuhan mellettem, a
sebességéből fakadó áramlat szellőt csap az arcomba.
– Az asszisztensem egy megátalkodott fúria! – ordítja
értelmetlenül, mire összeugrik a szemöldököm.
– Az asszisztensed egy… micsoda?
– Egy idióta! – egyértelműsíti, és újra elzúg mellettem. – És én
is, hogy nem rúgtam még ki mostanáig!
 – Jól van, Ri. Nyugalom. Mi történt? Miben tudok segíteni?
– Hacsak nem vagy szakértő az időutazásban, nem tudsz!
Tizenöt perc múlva egy bemutatón kell lennem a belvárosban.
Tizenöt perc múlva! – kiáltja hisztérikus kacajjal. – Maga
Superman is lecsaphatna és felkaphatna, de még akkor sem
érnék oda időben.
Kimegy a szobából, én pedig visszamegyek az ágy mellé, hogy
felhúzzam a bokszeralsómat. Nem tűnik ideálisnak, hogy
futkosok utána a szobában, miközben a farkam ide-oda
csapódik közben. Sokkal gyorsabban fogok futni, ha nem húzza
a gravitáció. Vagy valami ilyesmi.
Maria a gyalogkakukk, én pedig a prérifarkas, csak az én
terveimben, amikor elkapom, nem szerepel semmiféle
turpisság.
A gardróbból a fürdőszobába robog, a csapból pedig szinte
mániákusan folyik a víz, majd eláll, miközben fogat mos. Egy
jelre várok, hogy a megcsonkított készülődési rutinja vége felé
jár, és végre megkapom, amikor lekapcsolja a lámpát a
fürdőszobában, és futva a folyosó felé indul.
A kezénél fogva elkapom, miközben elsuhan mellettem,
finoman megállítom, és magam felé fordítom. Már csóválja a
fejét, meg van győződve arról, hogy még egy egyszerű
diskurzusra sincs elég ideje, de én jobban tudom.
Lehet ez egy előre megbeszélt találkozó, de szintén
kényelmes ürügy arra is, hogy elkerülje a tegnap este
történteket. Hogy minden kínosságot és bizonytalanságot
közvetlenül a kétségek mellé helyezzünk, amelyek miatt majd
elszaporodnak. Ezt nem hagyhatom. Nem is fogom.
 – Remy, elkések. El kell mennem Izzyért, be kell érnem a
belvárosba, és…
Egy rándítással meghúzom a kezét, és magamhoz ölelem.
Kapkodja a levegőt a váratlan irányváltástól, én pedig lecsapok
a lehetőségre. Puhán, lassan és édesen az ajkamat az övéhez
tapasztom, nyelvemmel az ő nyelvének hegye körül körözök, és
a kezemet a haja puha tincseibe süllyesztem. Annyira
kibaszottul jó érzést ad, annyira emlékezetes, hogy valóban
kihívás elé állítja az önuralmam.
Most rögtön nem tudod visszavinni az ágyba, most rögtön nem
tudod visszavinni az ágyba.
Érzem, ahogy a szempillái az enyémeket is megrebegtetik a
megadás halk fuvallatával, és elmélyítem a csókot, hogy
megbizonyosodjak, a kétely utolsó szikrája is kialudt.
Kezével átöleli a csípőmet, a körmei végre finoman
belemarnak a húsomba.
Amikor végül elhúzódom, a tekintete sokkal-sokkal oldottabb,
és a szíve is újra megnyílik. Rögtön beslisszanok, amilyen
gyorsan csak tudok.
– Elhozom Izzyt Winnie-től. Menj el a megbeszélt időpontra,
tedd azt, amit tenned kell, és majd találkozunk, ha végeztél
mára.
– Mi? Nem! Biztos van valami dolgod. Tudod, saját dolgod, úgy
értem.
– Szombat van, szivi. A tőzsde zárva. – Mosolygok, és a fejem
rázom. – És nincs is jobb, mint Izzel tölteni a napot, amíg te
rendbe szeded a dolgaidat.
Készül beadni a derekát, de még nem teheti.
 – Biztos vagy benne?
Nekem viszont semmi bajom azzal, hogy segítsek neki eljutni
oda. Cuppanós csókot nyomok ajkára.
– Teljesen.
– Rendben… de csak akkor, ha biztos-biztos vagy benne –
mondja aztán, és tömérdek jelentés bújik meg az ártatlan felszín
alatt.
– Biztos vagyok benne – bizonygatom, remélve, hogy ő is érzi
a válaszom mögött rejlő, kimondatlan szavakat.
Rengeteg megkérdőjelezhető döntést hoztam ezen a földön
eltöltött negyvennégy évem alatt, de az, hogy tegnap este
szerelmeskedtem Mariával, sőt, még ennél is több, hogy
beleilleszkedtem Maria és Izzy életébe, kurva biztos, hogy nem
tartozik közéjük.
A francba is, lehet engem önző baromnak hívni, de még
mindig nem bánom, hogy felkeltettem hajnali háromkor, mert
nem tudtam ellenállni annak, hogy újra benne legyek.
– Szólj, ha végeztél, és találkozunk, jó?
– Lesz még pár bemutatóm ezután.
– Nem gond. Csak szólj, amikor végeztél, Ri! Nem kell sietned.
Nem nagy ügy. Jól elleszünk Izzyvel.
Erre bólint, majd végül hezitálva előredől, hogy ajkát az
enyémre nyomja.
– Köszönöm! Amint végeztem, hívlak. Ó! És majd szólj, ha
Winnie-nek volt valami problémája Izzyvel tegnap este.
– Meglesz. – Rámosolygok Mariára, nyitva tartom a bejárati
ajtót, miközben elrohan, és figyelem, ahogy elmegy.
Nem rossz kilátás. Tökéletes a feneke, és a haja még a sápadt
folyosói fényben is ragyog.
De kezdek rájönni, hogy az a kilátás, amikor felém közelít,
sokkal jobban tetszik.
 HARMINCNÉGY

Remy

Ma reggel a levegő meleg és hívogató, amikor a

metrómegállótól a húgom barna homokkő háza felé sétálok két
háztömböt. Érzem a napsugarak rezgését, ahogy átszűrődnek a
járdát szegélyező, még mindig levelek borította fák között, én
pedig minden kis nyíláson a lombkoronák között felpillantok az
égre. A levelek már színesednek, és hamarosan lehullanak, de
most csak a pillanat tört részéig betakarja a nyár és az ősz
tökéletes elegye New York utcáit.
– Just can’t get enough – motyogom magamnak, miközben a
fülemben szóló Depeche Mode-számra ringatózok egyik
oldalról a másikra.
Egy sétáló közhely vagyok az ugrándozó lépésekkel és a
magamban énekléssel, és még csak nem is szégyenkezem
miatta. A tegnapi este Mariával hihetetlen volt.
Ismerős volt, és a tinédzserként együtt töltött napjainkra
emlékeztetett, de olyan mértékben felülmúlt mindent, amiről
akkor még csak álmodoztunk, hogy abban sem vagyok biztos,
hogy tudtam, ilyen létezik.
 Amikor befordulok a sarkon a húgom háztömbjénél,
meglátom, hogy Wes éppen becsukja maga mögött a bejárati
ajtót, és a kulcsával csippantva kinyitja a kocsiját a
járdaszegélynél, aztán kihúzom a fülemből a fülhallgatómat, és
hangosan felkiáltok.
– Yo, Lancaster!
A hangom hallatán felkapja a fejét, majd tekintete megtalálja
a hang forrását. Szélesen elmosolyodom, ő pedig ugyanezt teszi
válaszul, a kezét a mellkasára kapja, majd keresztbe mutogat rá.
– Mi van rajtad, cowboy? Egy üres babahordozó?
Megvonom a vállam.
– Nem tudom beletenni addig a babát, amíg el nem hozom a
feleségedtől, és viselni jobb, mint cipelni.
A fejét csóválva nevet, miközben közvetlenül előtte megállok.
– Mit csinálsz még mindig itthon, haver? – kérdezem. – Nem
most van a sűrű időszak a munkádban? Azt hittem, a Mavs
holnap hazai pályán játszik.
– Így van. De jött Nick, hogy elvigye Lexet a hétvégére, és vele
akartam reggelizni, mielőtt elmegy.
Annak ellenére, hogy a húgommal való kapcsolatának
kezdetén gyanakodtam erre a gazdag mocsokra, boldog vagyok,
hogy a közelemben van. Jó férje Winnek, és még jobb apja
Lexinek, még akkor is, ha az első időkben azt hittem, hogy hátsó
szándékokkal operáló faszfej.
Még mindig nem bízom teljesen abban a szemét Nick
Rainesben, de ez valószínűleg amiatt van, mert túl sokszor
szárítottam fel a húgom könnyeit miatta, amikor elhagyta őt és
Lexet, hogy gondoskodjanak magukról.
 Amióta visszaköltözött New Yorkba, és összejött a volt
menyasszonyommal, tulajdonképpen nem volt más, mint egy
gyerekét elkényeztető apa. A mocskos állat.
– Meg kell mondanom, amikor Thatch először elkezdett
nekem üzeneteket küldeni egy csomó baromsággal, hogy te
veszed át Zach Galifianakis helyét a Másnaposok 4-ben, azt
hittem, véletlenül megtalálta Cassie füvesdobozát, vagy ilyesmi.
De a tegnapi vacsora, és most ez a nézés… – Kuncogva felvonja
a szemöldökét. – Már értem.
– Thatch rólam üzenget neked?
– Rólad és Izzyről. – Wes felnevet. – És igen, üzenget nekem és
még sok mindenki másnak is Manhattanben, az tuti. Ne mondd
nekem, hogy ennyi év után, amióta ismered őt, bármi mást
vártál volna, miután megjelentél az irodájában a mellkasodra
szíjazott babával.
Dühösen fújok egyet.
– Csúcs!
– Nézd a jó oldalát, haver, hivatalosan is benevezett az Év
vonzó apucija versenyébe. Amikor utoljára hallottam, te is
játékban voltál. Ennek ellenére ne reménykedj nagyon! Minden
egyes kurva évben magát nevezi ki győztesnek.
– Micsoda? Tiszta hülye vagy – vágok vissza, mire Wes újra
felnevet, és megfordul, hogy kinyissa a kocsija ajtaját, és
bedobja az aktatáskáját a kétszemélyes, sportos kis BMW-je
anyósülésére.
– Haver, ismered te egyáltalán Thatchet? Hogy lephet ez meg?
Megrázom a fejem.
– Gondolom, csak nem voltam eddig a látóterében.
 Wes előrenyúl, és kacsintva meglapogatja a vállam.
– Üdv a csapatban, tesó!
Szalutálok és integetek neki, miközben megkerülve a
csomagtartót a vezetőoldalra megy, beszáll, és beindítja a
motort.
Felkocogok a házához a lépcsőn, miközben elhajt, és
felemelem a kezem, hogy megnyomjam a csengőt, mielőtt
jobban belegondolnék – ha Izzy alszik, nem akarom
felébreszteni, és sokszor elalszik az első reggeli etetés után.
Inkább kopogok, majd kihúzom a telefonomat a zsebemből,
és amíg várok, végiggörgetem, hátha lemaradtam Maria
üzeneteiről.
Nem találok semmit tőle, de legnagyobb bosszúságomra van
egy üzenet Cleótól.

C: Tudod, mit mondanak? A búvárkodás a hit

ugrása, a gravitáció pedig ott lesz, hogy befejezze a
munkát. Remélem, élvezni fogod a zuhanást,
kedvesem.

Mi a fene?

Én: Cleo, édesem, hagyd abba ezt a szart! Ismered a

szabályokat.

Azonnal válaszol… szinte mintha már előre tudta volna, mit

fogok írni.

C: Ha a szerelemről van szó, nincsenek szabályok. Te

 ezt jobban tudod másoknál. De én most megyek,
aranyom. Szólj, ha szükséged van rám!

Tudom, mit próbál elérni, de nem vagyok hajlandó beismerni.

Ehelyett röviden és visszadugom a telefonomat a zsebembe,
éppen akkor, amikor Winnie széles mosollyal az arcán kinyitja
az ajtót.
– Sziiiaaa, Rem! – kántálja Winnie. A húgom zseniális,
életvidám, szeretetteljes, kedves és még egyéb hihetetlen
dolgok listája. Sajnos azonban semmilyen formában nem
kifinomult.
– Szia, Winnie! – üdvözlöm, olyan semlegesen tartva a
hangomat, amelyről biztosan tudom, hogy irritálja majd. –
Milyen volt Izzy tegnap este?
– Nagyszerű volt. Nem volt semmi probléma.
– Fantasztikus. Köszi, hogy vigyáztál rá.
– És hol van az imádnivaló Maria? Jó estétek volt kettesben? –
kíváncsiskodik, a hangjából nyilvánvalóvá válik, hogy
kétségbeesetten szeretne beavatott lenni. Gyakorlatilag alig
bírja visszafogni magát, amíg arra vár, hogy megosszam vele a
részleteket.
– Ma reggel volt néhány bemutatója, ezért Izzy velem lesz a
nap folyamán – mondom neki, kikerülve azt a kérdést, amelyre
a legjobban szeretne választ kapni.
– Remy, komolyan? – Türelmetlenül dobbant egyet a lábával,
szinte elnevetem magam. – Ne játssz már az idegeimmel! A
tequilámtól lehullottak a ruhák?
– Win – dorgálom, halk és tekintélyt parancsoló a hangom.
Ilyennel csak a család legidősebb testvére tud előállni. És még
akkor is, nyilvánvalóan, csak az idő töredékéig tudom húzni,
mert Winnie-t egyáltalán nem hatja meg.
– Sajnálom, de nem. – Hajthatatlanul néz rám. – Adakoztam az
ügy érdekében. Kivettem a délelőttöt a munkából. Egész éjszaka
ezen gondolkodtam. Megérdemlem a megerősítést.
– Egész éjszaka rajtam és Marián gondolkodtál? – cukkolom a
fejemet csóválva. – Ez elég beteg, hugi.
– Fogd be! Kitérsz a válasz elől. Mondd el, hogy működött-e,
vagy sem, és veszettül beléd szeretett-e, vagy sem.
– Win, nem erről szólt az este. Most veszítette el a húgát és a
sógorát, és nincs támasza. Én…
– Bla, bla, bla, Rem. Mindezt tudom. Tisztában vagyok vele. És
borzasztó szomorú is, oké? De tudod, hogy van ennek egy
másik oldala is. Egy boldog oldala, amelyről én nem tudok, és
most azonnal szeretném megtudni. Minden rá van írva a hülye
képedre. – Mély levegőt vesz. – Mondd el, amit nem tudok!
Belefáradtam, hogy küzdjek ellene, mélyet sóhajtok, és
egyenesen a szemébe nézek. Ez nem megerősítés, de
ugyanakkor mégis az. Winnie jobban ismer, mint szinte bárki
más a családban, és az arckifejezésem mindent elárul neki.
Hirtelen elhatalmasodik rajta az őrület, visítozva ugrándozik,
és összecsapja maga előtt a kezét. – Ó, ez az! Olyan izgatott
vagyok! Mindig is nagyon szerettem, és most egy másik szinten
kezdem el megkedvelni. Nagyon aranyos veled, és ahogy rád
néz, amikor Izzyt dajkálod, meg ahogy hozott egy tányért a…
Felnyögök.
– Winnie. Elég. Kérlek. Könyörgök neked. Ez még új. Még
minden nagyon új, és a legutolsó dolog, amire szükségem van,
hogy a közös életünk látomásaival nyomassz, oké?
– De azért csendben fantáziálhatok? – suttogja, miközben a
keze még mindig össze van kulcsolva, mintha imádkozna.
– Nem is mernék olyan hülye lenni, hogy azt gondoljam, meg
tudlak állítani.
Elmosolyodik, fel-alá ugrándozik megint, majd előrehajol,
hogy egy puszit nyomjon az arcomra.
– Köszönöm!
– Ja, ja.
Kuncogva visszavonul a folyosóra, és a válla fölött int.
– Megyek Izzyért.
Rendkívül mélyen beszívom a levegőt, belépek az ajtón,
becsukom, és odabent hagyom, hogy a fejem hátraütődjön a
falnak. Az az igazság, hogy amióta tegnap este elmentünk
innen, nem is álltam meg gondolkodni. Az ösztöneimet és az
érzéseimet követtem.
Olyan emberrel töltöttem az időt, akinek élvezem a
társaságát. Fogtam ezt az élvezetet, és a következő szintre
emeltem. És megvigasztaltam egy nőt, aki fontos nekem, amikor
ma reggel kiakadt.
Tudom, hogy előbb-utóbb mindezt sokkal élénkebben kell
részletezni, de egyelőre jó így, belemerülni a ködbe, és élvezni.
Az életem olyan sok területe precíz. Számok, időzítés,
következmények. Csak szeretném ezt kiélvezni egy pillanatig,
mielőtt beüt a valóság.
A mobilom újra rezeg a zsebemben, amíg várom, hogy
Winnie visszajöjjön Izzyvel, és bármennyire is nem akarok
azzal foglalkozni, hogy még egy másik ember is kritizáljon,
mégis előveszem. Megdöbbenve találok egy üzenetet a
legszűkszavúbb öcsémtől.

Flynn: Winnie azt mondja, hogy ma nálad lesz Izzy.

Daisy dolgozik és én vagyok a fiúkkal. Babás randi a
belvárosi könyvtárban?

Egy rohadt babás randi? Ezeket hozzá lehet adni azoknak a

szavaknak a listájához, amelyekről soha nem gondoltam volna,
hogy Flynn-nel kapcsolatba lehet hozni.
De Marián kívül csak egy személy van, aki tudja a mai
programomat.
Winnie visszasétál a folyosón a lányommal a karjában, és alig
bírom ki, hogy ne rángassam ki Izzyt a kezéből, és ne vegyem
fel a kapcsolatot a hatóságokkal, hogy fogják el ezt az árulót.
– Mi a franc, Win? Emberfeletti képességed van? Hogyan
terjesztetted el ilyen gyorsan a hírt, hogy ma Izzyvel vagyok? –
kérdezem, és feltartom a telefont a megnyitott üzenettel
bizonyítékként.
Egy kézlegyintéssel elintéz.
– Írtam egy aprócska csoportos üzenetet. Nem nagy ügy.
– Csoportos üzenetet? Mármint az egész csoportba? –
kérdezem. A telefonom késlekedés nélkül technológiai rohamot
kap a kezemben, a bejövő üzenetek majdnem felrobbantják.

Jude: Most hallom, hogy óvodát nyitsz, haver. Nem

baj, ha már most beíratjuk a gyerekünket Sophie-val,
 hogy biztosan le ne maradjon?

Ty: Vidd el Izzyt a Carlyle-ba ma. Úgy hallom, finom

ebédet főznek.

Anya: Hallom, ma Izzyre vigyázol! Készíthetek

szerinted néhány fényképet róla, hogy
kinyomtathassam a Walgreensben? Ki szeretném
tenni a hűtőre!

Felnézek a telefonomból, egyenesen Winnie egyáltalán nem

bűnbánó szemébe, anélkül, hogy válaszolnék nekik.
– Ha nem te lennél a kedvenc unokahúgom anyja,
kinyírnálak.
Szégyentelenül elfordítja a fejét.
– Mondd csak, Rem! Milyen a takarítás, amelyet én intéztem
el neked?
– Add ide a gyereket, Winnie!
Duzzogást színlel, de átadja Izzyt, és a vállamra akasztja a
pelenkázótáskát.
Aztán amikor látja, hogy indulni készülök, utánam kiált.
– Rem! Miért mész el ilyen gyorsan? Nem akarsz egy kicsit
együtt lógni a kedvenc húgoddal? Inni egy teát? Csevegni az
időjárásról?
A vállam fölött feltartom a középső ujjamat, miközben
kocogok lefelé a lépcsőn, majd megfordulok, hogy szemben
legyek vele, és becsatolom Izt a hordozóba a lépcső alján.
– Hála neked, egy kicsit elfoglaltak vagyunk ma. Könyvtári
babás randink van Flynn-nel és a fiúkkal, ahova most megyünk.
Winnie önelégülten vigyorog, majd integet és egy puszit dob
Izzy felé.
– Jó szórakozást!
Még az integetéssel sem bajlódom, mielőtt elfordulok az
utcán, és egy puszit nyomok Izzy édes feje búbjára.
– Sajnálom, hogy éjszakára egy őrült nőszeméllyel hagytalak,
kicsim.
Izzy rugdalózik és kapálózik, de amikor megbizonyosodom
róla, hogy biztonságban és kényelmesen ül a mellkasomon,
előhúzom a mobilomat még egyszer utoljára, és belevetem
magam valamibe, aminek csak egy másik dimenzióban kellene
léteznie.
Babás randi. Flynn-nel. És három csecsemővel.

Én: Harminc perc múlva találkozunk a könyvtárban.

De végtelenül csalódott leszek, ha nem lesz
harapnivalójuk.
 HARMINCÖT

Remy

Izzyvel elfordulunk a sarkon, a könyvtár épületénél, és egy

takonybuborékot prüszköl a mellkasomra. Felnevetek,
előveszek egy zsebkendőt a zsebemből, és megtörlöm a pici
orrát.
– Így már jobb, kicsi lány. Nem találkozhatunk Flynn-nel és a
fiúkkal úgy, hogy fika van az arcunkon, ugye? – A fejemet
rázom felé. – Semmiképpen sem.
Miközben csacsogok, bámul rám, és megsimogatom kis
fejecskéjét. Amikor felpillantok a könyvtárra, a szemem
sarkából mozgást veszek észre.
Csak később kapcsolok, hogy ez Flynn, Ryder és Roman, akik
a Naked Turtle-ből sétálnak ki…, a bárból, ahol már vagy tíz éve
nem jártam.
– Te most tényleg egy bárból jöttél ki, két gyerekkel a
karodon?
Flynn felvonja a vállát.
– Mi ebben olyan nagy cucc? Ők nem ittak.
– És te?
 – Persze, hogy igen.
A szemem kissé elkerekedik, de még mielőtt kiesne a
fejemből, elvigyorodik a válaszán.
– Zöld teát.
Barom. Elvigyorodom.
– Az apaság megváltoztatott, tesó.
– Mindig is ilyen voltam. A gyerekek csak még egyértelműbbé
teszik.
– Miért? Mik ők? Babaméretű nagyítók?
A szemét forgatja.
– Előhozzák az alapvető érzelmeket. Attól, hogy gondoskodsz
róluk, a te lelked is felragyog, és érzékennyé válsz olyan
dolgokra is, amelyekre eddig álmodban sem gondoltál volna.
– Nem fogok úgy csinálni, mintha érteném, miről beszélsz, de
az a gyanúm, hogy Lexi osztott meg veled ilyen információkat.
Flynn megrándítja a vállát, kicsit sem rázza meg a
szenvtelenségem.
– Ő sokkal jobb információforrás, mint bárki más. És nem
igazán zavar, ha lassú a felfogásod. Esküszöm, ő a
legtapintatosabb ember, akivel valaha találkoztam. Ha valami
nem őt érinti közvetlenül, akkor Flynn az élni és élni hagyni
elvét követi.
Egymás mellett megyünk fel a könyvtár lépcsőjén, és nem
tehetek róla, de a jelenlegi, hasonló helyzetünkön mélázok.
– Még mindig nem hiszem el, hogy ma babásrandi-napot
tartunk. Rohadtul nem gondoltam soha, hogy ez megtörténik.
Flynn vigyorog.
– Miután Win elárult a csoportban, gondoltam, jól jön egy
szárnysegéd és egy menekülőút.
– Megjegyzem a kedvességedet – mondom neki röhögve, és
megigazítom Izzyt, miközben a lépcső tetején lévő egyenes
talapzatra lépek. Itt van egy összecsukható tábla mackókkal és
lufikkal kidíszítve, valamint egy hatalmas mutatójú óra jelzi,
hogy ma 15:30-kor kezdődik a mesélés.
– A francba – jegyzem meg. – Tudtad, hogy a mesélés még
vagy… – Rápillantok az órámra. – Öt és fél óra múlva kezdődik?
Flynn vállvonással válaszol.
– Nem nézted meg a honlapon, vagy ilyesmi?
Szélesen elvigyorodik.
– Ki vagyok én szerinted? Mary Poppins? A gyerekek unják a
falat bámulni a lakásban. Én csak annyit terveztem, hogy nem
ezt fogják csinálni.
Az égre emelem a tekintetemet, aztán Ryderre és Romanra
nézve megrázom a fejemet.
– Az apukátok azt hiszi, hogy repülő esernyőre van szüksége,
hogy megnézzen egy időpontot a neten, srácok. Elnézést kérek
tőletek azért, amit ez fog jelenteni a jövőre nézve.
Ryder vigyorog, Roman pedig megrángatja Flynn pólóját.
Flynn, aki nem sértődik meg a piszkálódás miatt, rögtön
visszavág.
– Ez jól hangzik annak a szájából, akinek nem is lehetne ennél
homályosabb a jövője. Pontosan mit művelsz Mariával? És a
gyerekkel? Eldöntötted már?
Nyögve a szememet forgatom. Egy kicsit még meg is lep, hogy
mindenki közül Flynn az, aki ezt mondja.
– Te keverted ebbe bele magad, tesó. Csak magadat
hibáztathatod.
– Nem is tudom. Téged is hibáztathatlak. Mivel Cleótól tudtad
az egész sorsomat, és még csak nem is szóltál.
Flynn szeme meglepettségében kissé kikerekedik.
– Azt hittem, nem akarod tudni.
– Hát, kezdetben úgy is volt, de aztán? Miután a tiétek mind
beigazolódott? Mi a fenéért nem mondtál semmit?
– Mert hülyeségnek tartom. Akár beteljesül a végzet, akár
nem, senki másnak nem szabad a sorsodban részt vennie rajtad
kívül. Neked kell meghozni a saját döntéseidet, a saját utadat
kell kitaposnod. Nem ülni és várni, hogy egy bársonyfüggönyös
nő megmondja, mi fog történni.
Azt szeretem Flynnben, hogy meg sem kérdezi, honnan
tudtam, hogy több van a végzetemben. Az ilyen szarságokkal
megbízható. Ő olyan fickó, aki arra vár, hogy te akard
elmondani neki, ahelyett, hogy erőszakoskodna és
szimatolgatna, mint mindenki más a családunkban.
– Hát… – Itt megállok, és felsóhajtok. – Kinek a kezében van
ma a sorsunk? Most, hogy a könyvtáras program nem jött be.
Flynn elvigyorodik a témaváltásomon, és a Wall Street
irányába mutat.
– Valamilyen őszi fesztivált tartanak arrafelé, mindenféle
baromsággal.
– Csecsemők számára is van programjuk?
– Haver – nevet Flynn. – Van bárhol program csecsemők
számára? Biztos vagyok benne, hogy megteszi.
Mond valamit. Nem mintha Izzy a közeljövőben felpattanna
az óriáskerékre.
 – Jól van. Menjünk!
Szinte szinkronban mindketten leengedjük a szemünk elé a
napszemüvegünket a fejünkről, és lekocogunk a könyvtár
lépcsőjén, mintha az Ocean’s 11 egy jelenetében lennénk.
Vigyázz, George Clooney és Brad Pitt! Új páros bukkant fel a
városban.
Bár ennek a párosnak van három gyereke. Az egyikőjüket
Rydernek hívják, aki éppen torkaszakadtából üvölt Flynn
karjában.
De így is, legyen pokol vagy árvíz, jövünk, babákkal a
nyomunkban.

Amint odaérünk az őszi fesztiválra, rájövök, mekkora bődületes

hibát követtünk el.
Ez olyan kutya- és pónilóbemutató esemény, amelyet az
emberek körülbelül egy hónappal korábban beütemeznek,
hogy megtervezhessék az állomásokat, és tájékoztassák a
gyerekeiket arról, hány dollárt kapnak, amit játékra költhetnek.
Mindenhol vidámparki játékok, árusok, céllövöldék és food
truckok vannak, és a tölcséresfánk tésztájának erőteljes illata
száll a levegőben.
Abban a pillanatban, mélyen belül, valami a gyerekkoromból
új erőre kap. Szórakoztatónak és izgalmasnak tűnik, és olyan,
mintha az a felvonulás pont annyira szólna nekem, mint
Izzynek.
Rápillantok Flynnre, próbálom felmérni az állapotát a két
gyerekkel a kezében, és arra kell rájöjjek, nem csak én érzem
így. Ő is érzi.
Itt az ideje belevetni magunkat ebbe a fesztiválba.
A néma kommunikáció akkor érvényesül, amikor összeakad
a tekintetünk, és összebiccentünk. A Winslow fivérek mindenre
készen állnak.
Teljesen megbabonázva a környezettől, Flynn-nel
végigsétálunk a bódék közötti ösvényeken, és keresünk
valamit, ami megragadhatja a figyelmünket. Gyerekek
kiabálnak, és emberek nevetnek körülöttünk.
Izzy, Roman és Ryder pedig felveszi az ütemünket, és azonnal
a tettestársaink lesznek. Nyugodtan, ellenállás nélkül hagyják
nekünk, hogy bevegyük a karneváli helyszínt.
Ez az. Ezek a babák már csak tudják.
– Lufipukkasztó – motyogom, amikor kiszúrok egy bódét
élénk színű léggömbökkel és egy nyilakat dobáló játékossal.
Flynn nemlegesen rázza a fejét, és az ikrek mérges
nyöszörgéssel felkapják az orrukat.
Értem az üzenetet, pajtik. Nem ez az.
Még tovább lődörgünk, balra fordulunk a fesztivál főutcáján.
Közvetlenül előttünk tornyosul egy hatalmas, téglalap alakú
gyűrűdobáló bódé, a közepén aranyhalak százai úszkálnak és
örvénylenek akváriumokban. Ott van egy apuka, hófehér
Reebok edzőcipőben, egy babával a mellkasán, és azonnal elönt
egy érzés.
De nem csak engem. Flynn felemeli az állát, és egyszerűen
megjegyzi.
– Ez lesz az.
 Az ikrek jó kedvre derülnek, fejük a bódé irányába lendül,
édes babaszemük pedig felcsillan. Izzy odasimul a
mellkasomhoz, nagyon lazának tűnik.
Az apuka eldobja a gyűrűt középre, teljesen mellémegy, és a
vízbe placcsan. Ideges, megpróbálja még egyszer, és a második
legmagasabb pontszámot éri el.
Flynn-nel egymásra nézünk, és még a napszemüvegünkön
keresztül is érezhető az összhang.
Indul a játék.
Elindulunk, majd kettéválunk a fülkénél, és körbejárjuk, mint
két cápa. Az apuka elég gyorsan észrevesz minket, és a szeme
sarka egyre jobban ráncosodik, ahogy ránk sandít.
A gyereke alszik a hordozóban a mellkasán, de mintha
érzékelné az apja lelkivilágának megváltozását, a kisfiú
felébred, és a fenyegető veszélyt keresve átkutatja a
környezetet.
Á, egy méltó ellenfél. Előrehajolok, és összeesküvően Izzynek
suttogok.
– Fel kell vennünk a kesztyűt, Iz. De ne aggódj! Flynn bácsival
leverjük őket. Megígérem.
Egymás körül lebzselve és leselkedve, hárman a halas asztal
különböző oldalaihoz lépünk, és állunkat az élénkpiros
golfsapkát viselő játékmester felé emeljük. Egyértelműen
látszik, hogy egy kicsit megilletődött a baráti versenyünktől, így
hát mindent megtesz, hogy ne mutassa, kinek a pártján áll, de
először a másik apukához megy egyszerűen azért, mert ő már
visszatérő vásárló.
– Kérek még öt gyűrűt – jelenti ki a Reebokot viselő, és úgy
emeli fel a hangját, hogy tudom, ez a mi tiszteletünkre történik.
Amikor a játékmester Flynn felé veszi az irányt, ugyanúgy
felpöccinti az állát, és hivatalosan is elfogadja a másik apa
fogadását.
Szintúgy öt gyűrű. Győzzön a jobbik apa-baba páros!
Flynn és az új riválisunk is türelmetlenül várja, hogy én is
megkapjam a fegyvereimet, gyűrűik a pulton hevernek előttük,
ujjaikat készítik a gyors húzásra – legalábbis képletesen.
Flynn keze még mindig tele van a gyerekekkel, de a
beállásából meg tudom mondani, hogy felkészült lerakni az
egyiket a pultra, hogy villámgyorsan dobjon, amikor kell.
A játékbódés elém helyezi a gyűrűimet, eliszkol az útból, és a
bódé végébe rohan, ahol nem érheti baj.
Az ellenfelünkről Flynnre nézek, aztán le Izzyre, majd egy
utolsó, mély, felkészítő lélegzetvétel után bólintással jelzem a
készenlétemet.
Néma visszaszámlálás veszi kezdetét, és amikor letelik a
három másodperc, mindhárman elhajítjuk a gyűrűket.
Betaláltam az elsővel, a másodikat pedig kihagytam, és egy
izzadságcsepp jelenik meg a szemöldökömnél amiatt, hogy már
csak egy maradt. Megragadom a következő gyűrűt, és eldobom.
– Ez az! – török ki ujjongó diadalordításban, amelytől még Izzy
is felemeli a karját, amikor a gyűrű a legértékesebb célpontra
kerül középen.
Flynn olyan különleges módon mutat rám, ami azt mondja,
én vagyok a király, majd felkapja a nyolc hónapos Romant,
mielőtt még rögvest lemászna a pultról a kövek közé.
A játékmester szorgalmasan dolgozik, hogy két halat tegyen a
szatyromba, miközben mi a többi gyűrűnket meglehetősen
hanyagul dobálgatjuk, a másik apuka pedig szúrós tekintettel
bámul.
Viszont rajtam van a védelmem, Izzy, aki tökéletes pajzsot
jelent a haragja ellen.
Az ő gyereke kicsit fészkelődik a mellkasán, ezért elővesz egy
cumit az övtáskája zsebéből, és hozzáértően a fia szájába dugja.
Egészen hihetetlen, milyen jól céloz, tekintve, hogy le sem vette
rólam a szemét, és ezt el kell ismernem.
Leszegem az állam, mire a szeme összeszűkül. Hát, jól van.
Még nincs barátkozós kedvében, értem én. Nehéz azt lenyelni,
hogy ilyen gyorsan és sokkal több gyakorlat után veszít,
úgyhogy megengedem neki.
A telefonom rezeg a zsebemben, és gyorsan előhúzom, hogy
megnézzem.

Maria: Mi újság? Izzy jól van?

Elmosolyodom.

Én: Ó, minden fantasztikus. Izzyvel bajnokok lettünk.

Maria: Okééé… Azt nem tudom, ez mit jelent, szóval

csak azt mondom magamnak, hogy jól vagytok. LOL.
Most rohannom kell egy bemutatóra, aztán rögtön
egy másikra, de szólok, ha végeztem.

Én: Ne aggódj! Csak nyugodtan.

 Amúgy is van dolgunk.
Elveszem a két becsomagolt halat a játékbódéstól, és a fülkét
megkerülve Flynnhez megyek, aki felemeli az állát. Győzteshez
méltó módon vigyorgok.
– Izzy érdeme az egész, haver. Ő adta nekem a tökéletes
súlypontot.
– Baszki – válaszol Flynn somolyogva. – Biztos ezért nem
sikerült nekem. Ahhoz vagyok szokva, hogy kettőt fogok, most
meg csak egy volt nálam.
– Biztosan. Nem volt meg az egyensúlyod. – Hevesen
bólogatok. – Most hova megyünk? – kérdezem, lopva
ellenőrizve, hogy a másik apuka még mindig engem figyel-e.
Már áttért arra, hogy egy cumisüvegből etesse a gyerekét, de azt
mondhatom, hogy szándékosan húzza az időt – egy
titkosügynök benyomását keltve, bennünket figyelve.
– Azt hiszem, amikor elfordultunk, láttam olyan forgó
rudakat, ahol tartani kell magad. Ki akarod próbálni?
Egyetértően bólogatok. Izzy azt is megkönnyíti majd nekem.
Gyakorlatilag semmi súlya nincs még.
Flynn megigazítja a napszemüvegét, miután Ryder
megpróbálja lerángatni a fejéről, majd útra kelünk, és a lógós
kihívás felé vesszük az irányt.
Sebtében hátrapillantok, amikor egy kicsit már eltávolodtunk
a bódétól, és meglátom, hogy a reebokos apuka derekasan
követ minket.
Enyhén megbököm Flynnt a könyökömmel.
– Van egy követőnk hat óránál, haver. Úgy tűnik, Reebok
visszavágót akar.
 – Hát, akkor, Goose. Azt hiszem, itt az ideje, hogy szépen
előreengedjük.
Semmit sem szeretek jobban, mint egy Top Gun-os utalást.
Ráadásul valószínűleg nincs is apásabb dolog, amit Flynn-nel
tehettünk volna abban a pillanatban. Ennek ellenére nem
hiszem, hogy ez egy megtévesztő helyzet. Szerintem, ha
valóban meg akarjuk nyerni ezt a híres csatát, akkor bizony
szembe kell néznünk a kihívással.
A fejemet rázom.
– Nem. Szerintem folytatnunk kell a végéig. Csak nyerjük
meg!
Flynn elvigyorodik.
– Rendicsek!
Megállunk a bódénál, ahol a rúd és egy kétperces óra van
felállítva. Elég egyszerűnek tűnik, de tudom, hogy nem véletlen
okoz ez sokaknak gondot.
Itt nem az a trükk, hogy ki a magabiztosabb.
– Ez a tiéd – adja át a terepet Flynn, és mindegyik fiút
körülbelül tizenöt centivel magasabbra emeli, hogy
nyilvánvalóvá tegye az érvelését. Egész nap a két karján cipelte
az ikreket, az izmai már éghetnek is a megterheléstől, így nem is
vitatkozom vele.
Ez a mi feladatunk Izzyvel, és megbirkózunk vele, az már
biztos.
Pimasz módon Reebok apa megáll mögöttünk a bódéban,
anélkül, hogy akár kicsit is leplezni próbálná, hogy minket
követ.
Én mondom, ez hadüzenet.
 Flynn felé fordulok, és kinyújtom a halas zacskót, amire ő
egyenesen a képembe nevet.
– Viccelsz, ugye? – kérdezi, és egy kicsit még magasabbra
emeli az ikreket.
– Miért nem hoztál babakocsit?
– Mert nincs szükség rá.
Remek. Felsóhajtok, aztán óvatosan leteszem a halas
zacskókat a földre.
Beállok a bódéba, kifizetem a díjat, szorosabbra húzom Izzy
hordozójának szíjait, és ellenőrzöm, hogy biztonságban van-e a
feje. A szemhéja megrebben, és azonnal tudom, hogy rám
kacsint.
Bízik bennem, és én is bízom benne. Együtt bármire képesek
vagyunk.
Megbizonyosodva, hogy kényelmesen érzi magát és készen
áll a mutatványra, felmászom a rúdszerkezet alsó részén lévő
lábtartókra, és felnyúlok, hogy a lehető leggyengédebben
markoljam meg.
Eleinte egyszerű, nyugodtan lógok, miközben az óra ketyegni
kezd. Flynn megmozdítja Romant a bal karjában, majd arrébb
emeli Rydert a jobb oldali csípőjén.
A fiúk kacarásznak, visítoznak, és határozottan próbálják
rávenni Flynnt, hogy letegye őket, és a földön kúszhassanak, de
ő rendíthetetlen, egy igazi harcos, és szorosan fogja őket, hogy a
támaszom maradhasson.
Nem tudom, mi ez, de a karomban valamiféle fájdalmat
kezdek érezni, mert amikor az óra a második percbe fordul,
elkezdenek égni az izmaim. A tenyerem is izzadni kezd a
napsütötte fémrúdon, és Reebok szeme felcsillan a
gyengeségem jeleire.
A büdös francba.
A rúd forogni kezd, ahogy próbálom megerősíteni a
markolatomat, és ahogy az egyre lazább lesz, a vállamra
nehezedő nyomás kezelhetetlenné válik.
Fel kell adnom, visszateszem a lábam a lábtartóra, és
vereséget szenvedve lemászom. Viszont nem eshettem le
kontroll nélkül a rúdról egy kisbabával a mellkasomon.
Flynn együttérzően megpaskolja a vállam, én pedig a fejemet
csóválva lefelé nézek.
– Sajnálom, Iz – suttogom az édes kis arcának. – Tudom, hogy
cserben hagytam a csapatot.
De esküszöm, éppen az első mosolyát próbálgatja rajtam.
– Kösz, kicsim – mondom neki, hálásan a támogatásért.
A finomkodás eltűnik, Flynn-nel gyökeret eresztünk,
miközben Reebok befizeti a jegy árát, és próbára teszi magát.
Szélesítem a terpeszállásomat, és csípőre teszem a kezemet,
Flynn pedig feljebb emeli a fiúkat, hogy jobban lássanak. A
halak egy kicsit még maradhatnak a földön.
– Az nem lehet, hogy ez a fickó megcsinálja, ugye? – jegyzem
meg a bajuszom alatt, mire Flynn horkantással válaszol, ami
annyit jelent, kurvára nem.
Bólintok, visszatért a magabiztosság. Mi győzünk.
Reebok felmászik az emelvényre, és megragadja a rudat,
oldalzsebes nadrágja lengedezik a szélben. Elindul a számláló,
és minél tovább megy, annál jobban fáj a gyomrom.
Széles vigyor terül el az arcán, és ragyog a szeme, a fia pedig
úgy bámul le rám, mintha azt ordítaná, tudok valamit, amit te
nem.
Flynn mellém áll, ahogy a számláló utolsó tizenöt
másodpercéhez közeledünk, és még anélkül is, hogy bármit
mondana, tudom, hogy ő is ideges.
Ez a szemét mindjárt behúzza ezt a szart. Nem hiszem el.
Megszólal a berregő, az apuka lemászik, és felemeli a baba
karját, hogy belecsapjon. A játékbódés egy hatalmas plüssmacit
ajándékoz neki, mire Flynn felnyög, és a hangot a következő
szavakkal zárja:
– Baszd meg!
Bólintok. Nekem mondod?
Könyörtelen tekintettel és minden eddiginél elszántabban
felkapom a halakat, kimegyünk a bódéból, és elindulunk a
nagyszínpad felé vezető úton. Valami olyanra van szükségünk,
amiről tudjuk, hogy meg tudjuk nyerni. Valami, ami biztos
befutó. Szükségünk van egy döntő fordulóra, amelyben mi
vagyunk a nyerők, és amint meglátom a transzparenst a
teljesítményversenyes sátor tetején, pontosan tudom, mi az.
Azt nézd, Flynn! Felmutatok. Ott.
Szemével követi az ujjamat, aztán elképedve néz vissza rám.
Hot dog evő verseny?
– Ez a tökéletes befejezése ennek a versengésnek.
Flynn gúnyolódik.
– Ha te csinálod, talán. Nekem emésztési zavaraim vannak.
Dais megöl, ha betegen megyek haza.
A homlokomat ráncolom.
Na, basszus. Később én is Mariával akartam vacsorázni.
Nem ehetek meg vagy ötven hot dogot.
Ekkor, mintha radarral repült volna, Reebok jelenik meg
közvetlenül előttünk, és a válla fölött tekint ránk, miközben
felírja a nevét a hot dog evés nevezőinek listájára.
– Picsába, Flynn – motyogom halkan ezt látva. – Elénk dobja a
kesztyűt. Mit fogunk most csinálni?
– Megmondom, mit fogunk csinálni – válaszolja egyszerűen,
majd a vállára veszi Romant, előveszi a telefonját, és
határozottan gépel. – Hívni fogunk egy istenverte erősítést.
Megvan az oka annak, hogy Wendy Winslow-nak rohadt sok
gyereke van, és ezt kihasználjuk.
– Jude-nak írsz? – kérdezem, mivel azonnal megértem, mire
akar kilyukadni ezzel.
– Visszautasított valaha egy fogadást? Vagy veszített el
kihívást tulajdonképpen?
Pontosan.
– Ő a hazafutás, amire szükségünk van.
Néhány pillanattal később Flynn elmosolyodik, és feltartja
elém Jude válaszát a mobilján.

Jude: Ne is mondj többet! Tíz perc múlva ott vagyok,

és készen leszek lenyelni a húspálcákat.

Ezen felnevetek.
– Soha nem voltam még biztosabb két dologban. Az egyik,
hogy a testvérünk viselkedése mélyen aggasztó. És a másik,
hogy ezt bezsebeljük.
Flynn bólint.
– El kell fogadnunk a rosszat a jóért cserébe.
 – A munka kiszervezését a körülményekért.
– Jude-ot a győzelemért.
Flynn felkapja az állát.
– Mi meg csak pihenünk a gyerekeinkkel.
Laza megjegyzése megnyugtat, de nem tart sokáig. Lehet,
hogy Izzy biológiailag nem az enyém, de technikailag nem is
Mariáé.
De én még soha nem láttam két embert, akik ennyire
szerettek volna egy kicsi lányt, mint mi.
Talán, de csak talán, ezek a béna kis részletek nem
számítanak. Legalábbis nekem nem.
Most már csak ki kell derítenem, vajon Mariának számítanak-
e.
 HARMINCHAT

Maria

A Remytől kapott utolsó üzenetet nézem, hogy még egyszer

ellenőrizzem, jó helyen vagyok-e.
Nyugodtan mondhatom, hogy könnyen félreérthettem volna,
miután egy kicsit másnaposan ébredtem, meg az adrenalin
miatt, amit akkor éreztem, amikor rájöttem, mi is történt tegnap
este, majd még meg kellett küzdenem azzal is, hogy Claudia
képtelen volt a megfelelő időpontra beütemezni a bemutatókat.

Remy: Találkozzunk a Capital Grille-ben 6 körül. Mi

a Wall Street állomás felől jövünk.

Felpillantva az előttem álló épület feliratára, megerősítem,

hogy jó helyen vagyok.
Aztán gyorsan az órámra is ránézve, konstatálom, hogy
időben is vagyok.
Abba az irányba nézelődöm, amerről Remynek érkeznie kell,
és furcsa módon azt tapasztalom, hogy bár élvezem a
szabadságot, hogy Izzy nélkül tegyem a dolgom, őrületesen
hiányzik is. Szeretném magamhoz ölelni, beleszagolni friss
babaillatába, és érezni a meleg bőrét, ahogy az állam alá
befészkeli magát.
Hiányzik a lányom.
Különösen megnyugtató emlékeztető a húgomra és
mindenre, ami ő volt, és azért különös, mert nem szomorít el.
Remény, kapcsolódás, szeretetet és… szerencse érzését váltja ki
belőlem.
Elveszítettem volna Isabellát és Olivert anélkül, hogy bármit
is kaptam volna cserébe. Ehelyett viszont azt a rendkívüli
ajándékot kaptam, hogy mindkettejükből magamnál tarthatok
egy darabot minden nap minden órájában.
Amikor terhes voltam, soha nem gondoltam, hogy ilyen
hamar így fogok érezni.
Hogy örömöt és jó dolgokat fogok érezni, amikor Izzy
szemébe nézek. De az igazság az, hogy ő az az élet, amiről nem
tudtam, hogy hiányzik. Új dimenziót lehelt belém.
Megint felmérem a járdát, Remy sötét haját és Izzy kicsi fejét
akarom megpillantani, de az utca zsúfolt és tele van
nadrágkosztümöt vagy öltönyt viselő ingázókkal, akik hazafelé
vagy a nap utolsó találkozójára sietnek. Nem tudom, miért
rohangál ennyi céges rabszolga szombaton, de ez nem is számít.
Hiszen a távolban egy pillangó formájú léggömb ragadja meg
a figyelmemet. Lengedezik a szélben, hosszú, rózsaszín szalagos
farkán himbálózik a járda egyik oldaláról a másikra. Annyira
nem illik a szigorú gyalogosok közé, hogy önkéntelenül is
mosolyt csal az arcomra.
Csak amikor a lufi előtti tömeg eléggé kitisztul ahhoz, hogy
felfedje a tulajdonosát – mindenki közül Remyt –, akkor a
mosolyom röhögéssé válik.
Jaj, mi a fene?
Izzy ott van a mellkasán lévő hordozóban, egyik kezében a
lufi zsinórját fogja, és egy zacskót egy aranyhallal, a másikban
pedig egy hatalmas plüssállatot. Egyik orcáját festett állatok
borítják, és Texas méretű mosolyt visel az arcán.
Mi a jó fene történik itt?
Arca még jobban felragyog, amikor meglát a Capital Grille
előtt állni, és felemeli a lufis és halas karját, hogy integessen.
Nevetve rázom a fejem, ahogy közeledik, alig találok
szavakat.
Remy megáll előttem, és úgy fordítja a felsőtestét, hogy
megnézhessem Izzyt a hordozóban, apró teste még túl kicsi,
hogy szemben lehessen hordozni, és ekkor veszem észre, hogy
egy babaméretű napszemüveg borítja icipici, éppen alvó arcát.
Remy megfogja Izzy aprócska kezét, és integet vele.
– Szia, anyuci!
Ez a becenév új, ezt még nem igazán használtam magamra,
attól tartva, hogy valamilyen imposztorszindrómát hoz létre, de
kellemesen meglep, hogy jó érzés. Lehet, hogy biológiailag nem
az enyém, de abban az értelemben igen, hogy a szívem teljes
egészében hozzá tartozik.
A mi kapcsolatunk bonyolult – de ez nem jelenti azt, hogy
nem különleges. És dolgozom rajta, hogy ezzel megbarátkozzak.
– Jézusom, Remy! – mondom most, hogy már lehetőségem
van alaposan megnézni őket. Nem egy hal van, hanem kettő, a
Remy arcán lévő állatok csillogó pillangók, Izzy körmeit pedig
átlátszó bevonatú, élénkrózsaszín, csillogó lakk díszíti.
 Remy nevet, egyáltalán nem zavarja sem a nevetséges
megjelenésük, sem az én reakcióm.
– Jó napunk volt.
– Hol voltatok? Egy fesztiválon?
Mosolyogva bólint.
– Igen, így van. A belvárosban. Nagy, utcai vásár jellegű bulit
rendeztek, és Flynn-nel úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk,
amikor időpontbeli problémánk akadt a könyvtárban lévő
meseolvasással.
– Időpontbeli probléma?
– Flynn elfelejtette megnézni, hogy van-e pontos időpont.
Elvigyorodom.
– Nem tudtam nem arra gondolni, hogy egy fesztivál
egyébként is szórakoztatóbb lehet, mint a mesélés; úgy értem,
érzékszervileg, ebben a korban, és hát… ha csinálunk valamit,
azt nagyban csináljuk.
– Remy, nálad halak vannak. Ez nem nagy. Ez gigászi –
piszkálom pusztán viccből. – Nem tudom, észrevetted-e, de Izzy
egy csepp segítséget sem fog nyújtani az életben tartásukban.
– Eh – feleli, és egy kézlegyintéssel leráz. – A halakkal könnyű,
és nem kell nekik sok hely. Körülbelül ez az egyetlen háziállat,
amelyet Manhattanben anélkül szerezhetsz be, hogy tizenöt
oldalas logisztikai kézikönyvet kellene begépelned a
főbérlőnek. És ha nem akarod magadnál tartani, el tudom vinni
őket hozzám. Nem nagy ügy.
– Hát… aranyosak – csúszik ki a számon, nem akarok
ünneprontó lenni. – Csak nem számítottam arra, hogy az Izzyvel
töltött napod új vízi barátokkal fog záródni. – A csillámos,
jóképű arcát nézem, és felnyúlok, hogy gyengéden
megérintsem. – Ez is kisebb meglepetés.
Ismét elmosolyodik, ezúttal szégyenérzet nélkül. Nem bírom
ki, elolvadok tőle, itt a forgalmas járdán.
– Nem akartam, hogy Izzyre fessenek, amíg nem tudom, hogy
a bőre könnyen irritálódik-e, ezért egy kis bababiztos
körömlakk mellett döntöttünk.
– Légyszi, mondd, hogy Flynn arcán is vannak csillogó
pillangók!
A nagy, csendes, titokzatos Flynn arcfestéssel. Esküszöm,
fizetnék is érte, hogy lássam.
– Nem. – Nevetésben tör ki. – Ő csillogó óriás terepjárót
kapott, ami illik az ikrekéhez.
Hahotázok. Nem tehetek róla.
– Azta. Nagy esemény a Winslow testvérek apa-baba napján,
ugye?
Gyors és váratlan furcsa érzés tör rám a ténytől, hogy Remyt
apának neveztem ebben a helyzetben. Az az igazság, hogy nem
is tudom, mi ő. Vagy ami azt illeti, mik vagyunk mi. Tegnap este
szexeltünk – kétszer is –, miután megittunk egy egész üveg
tequilát, és Remy gyakorlatilag azért él, hogy gondoskodjon
Izzyről és rólam, de ezen kívül fogalmam sincs, miért. A fenébe
is, hát még a lakásában sem jártam.
– Ó, Ri, nem is tudod, mennyire. Belekeveredtünk egy csatába
egy másik apukával, mígnem Jude odapörkölt neki a hot dog
evő versenyen. – Egyik kezével maga előtt gesztikulál. – Ez egy
hosszú történet, amit később mindenképpen el kell mesélnem,
de haljak meg, ha a pasas végül nem fogott velünk kezet.
 Remy még mindig nevet, amikor visszatérek a pillanatnyi
merengésemből, mert csak félig hallottam a történetét valami
hot dogról és Jude-ról, majd a halakkal teli kezével a hátamon
elkezd minket az étterem bejárati ajtaja felé vezetni, a másikkal
pedig még mindig a mellkasán lévő hordozóban csücsülő Izzy
kezét fogja, és a léggömbök szalagjait.
– Flynn totál bevadult, őszintén szólva. Szerintem ma
keményebben bulizott az ikrekkel, mint bármelyik Winslow
legénybúcsún.
Megrázom a fejem, hogy kitisztuljon, és rájövök, hogy valami
nagyon lényeges dologról maradok le. Nevetnem kéne az
elképzelésen, hogy Flynn „keményen bulizik” egy csapat
csecsemővel.
Mégsem tudom leállítani a kavargó gondolataimat akkor sem,
amikor Remy tartja az ajtót, és úgy mosolyog a vendéglátósra,
mint egy új család büszke feje.
Amit művelünk…, az már bonyolult. És teljesen őszintén
megmondva, eléggé erősen elkezdtem támaszkodni rá.
Remy segítsége központi jelentőségű a napjaimban, és nem
tudom, mit fogok csinálni, ha a szex mindent a feje tetejére állít.
Vagyis a hihetetlen, már rég elfeledett fajta orgazmusos szex.
De akkor is. Sok szempontból szükségem lett rá. A barátságára.
A támogatására. Az önzetlen segítségére.
És nem tudom eldönteni, önző leszek-e amiatt, hogy őszintén
nem tudom, mihez kezdenék nélküle ezen a ponton.
Remy összeráncolt szemöldökkel néz hátra, miközben a
vendéglátós felveszi az étlapjainkat, és elindul egy asztal felé.
– Jössz, Ri? – kérdezi, miközben felbukkan a gyanakvás az
arcán.
Ekkor elmosolyodom, elfogadom a kinyújtott kezét, és
odasétálunk az étterem végében lévő asztalunkhoz. Nem
vagyok benne biztos, hogy tudom bármelyik választ is, amit
keresek, és abban még kevésbé, hogy megkapom őket.
De Remy meleg keze és mosolya olyan, mintha mennyei
ajándék lenne, amely egyszerre tölti meg és szabadítja fel a
mellkasomat. Nem hagyom, hogy ezt most elszúrjam. Az kizárt.
Amikor leülünk az asztalhoz, kötelességtudóan kinyitom az
étlapot, készen arra, hogy kiválasszam, mit eszem, és jó kislány
módjára csukva tartom a számat.
Remy kedvesen cseverészik velem és a babával, én pedig
mosolygok és bólogatok, amikor sikerül.
De bármennyire is bámulom az étlapot, a férfit és a babát, és
próbálom emlékeztetni magam, hogy csak egy zakkant ember
veszélyeztetné gondolatokkal ezt a pillanatot, mégis csak azt a
képet látom, hogy Remy rajtam van, a farka a lábam között, és a
szívem majd’ kiugrik a mellkasomból. Még akkor is, amikor a
pincér jön felvenni a rendelésünket – és utána is –, csak azt
látom, ahogy Remyvel testileg, bensőséges kapcsolatban
vagyunk egymással.
Hiszen ez a férfi szexi. A szex tüzes volt. Fogalmam sincs,
hogy fogok úgy tovább élni, mintha mi sem történt volna.
Bárcsak ne ez lenne az egyetlen lehetőség most!
Mintha a szám önálló életre kelne, kifakadok. Csak ömlik
belőlem a szó az asztalra, Remyre és minden gondosan
kidolgozott tervre, amit éppen ebben a pillanatban találtam ki.
Valami egészen másnak a közepén tart, de az idegeim nem
törődnek vele. Nem tudnak várni.
– Talán…
– Talán arról kéne beszélnünk, hogy tegnap este szexeltünk.
Remy azonnal ugrik egyet ültében, és befogja Izzy fülét.
– Vigyázzunk, kérem! Van itt egy baba.
A szememet forgatom.
– Ugye tudod, hogy nem ért minket? Gőze sincs, mi az a szex.
Még azt sem tudja, mit jelentenek a szavak, Rem.
– Valójában több tanulmány is foglalkozik a korai életkor
befolyásolásának és a szexuális partnerek gyakori
váltogatásának pszichológiájával. Közvetlenül
összekapcsolódhatnak az alacsony önértékeléssel és az
impulzivitással.
– Egy gyerek előtti beszélgetés teheti mindezt? Hol a fenében
hallottad ezt?
– Egy nagyon megbízható forrástól.
Felvonom a szemöldökömet, mire felkacag.
– Jól van, Lexitől. De én mondom neked, ha az a gyerek ezt
mondta, akkor így is van.
– Csak úgy érzem, beszélnünk kellene róla – állítom kertelés
nélkül. – És bár tudom, hogy Lexi messze érettebb a koránál,
Izzy egy árva szót sem fog érteni abból, amiről most beszélünk.
Egyáltalán. – Nyomatékosan a mellkasára kötözött alvó baba
felé biccentek.
Aztán mindent elintéz egy mondattal. Könnyedén, a lehető
legnyugodtabban.
– Ne aggódj, beszélni fogunk róla.
– Igen?
 – Határozottan.
– Remy…
– Ri, megígérem, hogy megbeszéljük. Igazából nagyon
szeretnék beszélni róla. Olyan sok mindenről tudnék beszélni
ezzel kapcsolatban. De halasszuk későbbre, jó? Most csak
vacsorázzunk!
– Én csak nem akarom, hogy a dolgok…
– Nem fognak – szakít félbe, hogy megnyugtasson.
A fejemet rázom.
– Azt sem tudod, mit akartam mondani.
– Három lehetőségre gondoltam, és mindháromra ugyanaz a
válasz. Később megbeszéljük. Kikockázzuk a meccs felvételét.
Tényleg végigmegyünk az egészen.
A fejem hátrabicsaklik.
– Hűha, nem azt mondom, hogy azt akarom megbeszélni,
hogy…
– Ó, de meg fogjuk – ígéri könnyedén. – Teljesen
belemerülünk. Csak nem itt, jó?
Felsóhajtok, és aztán végül egyetértésképpen bólintok.
Tulajdonképpen igaza van. Nem mintha komfortosan érezném
magam, ha egy nyüzsgő manhattani étterem kellős közepén
folytatnánk le a beszélgetést, amire szükségünk van.
– Na most meséld el nekem, hogy mentek a mai bemutatók –
mondja, és ez az a kezdés, ami kell, hogy elterelje a
beszélgetésünket a s-z-e-x-témáról.
Mesélek neki Conrad Blakelyről, még az egész történetet is
megosztom vele, hogy Claudia azt mondta neki, hogy
hasmenésem volt tegnap este, és mire a vacsoránk megérkezik
az asztalra, már vissza is térünk ahhoz a szokásos, mókás
csipkelődéshez, ami azóta jelen van közöttünk, hogy Remy és
Maria közös története elkezdődött.
De éppen mielőtt belevágnék a csirkémbe, nem tudom nem
észrevenni, hogy Remy rizse borzasztóan hasonlít a
burgonyapürére. Valamilyen oknál fogva azonban Remy nem
szól egy szót sem, inkább mosolyog a tányérjára nézve, majd a
mellkasán pihenő Izzy felé fordul.
– Öhm, elnézést, bocsánat – mondom, hogy felkeltsem a
pincér figyelmét, miközben a konyha irányába megy. – Nem
akarok kukacoskodni, de a partnerem burgonyapüré helyett
rizst kért.
Az elfoglalt pincér odapillant Remy tányérjára, és látszólag
megérti elsőre. Biztos alig áll már a lábán.
– Ó, jaj – ismeri be. – Igaza van. Nagyon sajnálom.
Megrázom a fejemet.
– Nem, ne kérjen elnézést! Megértjük, hogy sok a munka. De
ha nem bánja, kicserélné, ha lehetséges? Nagyon
megköszönnénk.
– Természetesen! – feleli, és már ugrik is, hogy felvegye Remy
tányérját. – Mindjárt hozom. – Megjegyzem, hogy nagyobb
borravalót adjunk neki, mivel megjárattuk még egyszer oda-
vissza.
De amikor elmegy a tányérral, Remy olyan intenzitással néz
rám, amit nem tudok pontosan értelmezni.
– Mi az? Mi a baj?
– Nem kellett volna ezt csinálnod. Megettem volna a
burgonyát is.
 – Tudom. De megérdemled, hogy azt egyél, amit szeretnél.
– Most gondoskodsz rólam, Maria Baros?
Kicsit elpirulok, de aztán kihúzom magam. Ami igaz, az igaz.
Mit tagadjam?
– Igyekszem.
– Miért?
– Mert te ragaszkodsz hozzá, hogy gondoskodj rólam és Izről.
– A saját szavaim mosolyt csalnak az arcomra. – A legkevesebb,
amit tehetek, hogy időnként viszonzom a szívességet.
De az igazat megvallva, a csillogó arcú, babát hordozó Remy a
legédesebb pillantásokkal bámul vissza rám, és kezdem azt
hinni, hogy soha nem fogom tudni tartani vele a lépést.
 HARMINCHÉT

Maria

Miközben megkerülöm az ágyat az éjjeliszekrényemhez, hogy

felkapjam az éjszakai hidratálómat, Remy tiszta bokszeralsója
az ágyon felkelti a figyelmemet.
Éppen zuhanyzik, és a víz fehér zaja meg az ajtó repedésén
kiáramló gőz az agyamat képzelgésekre készteti.
Meztelen, a fürdőszobámban, most, én pedig nem kezdek
ezzel semmit. Izzy mélyen alszik, kimerült a városban töltött
nap után, így hát nem is használhatom kifogásnak, de nem
tudok másra gondolni, mint hosszan kiélvezni a pillanatot.
Ez nagy – ez a dolog, ami itt folyik. Sőt, jelentős. És anélkül,
hogy bármennyi időt is szánt volna a feldolgozására vagy a
kibeszélésére, attól tartok, Remy lemarad róla. Vacsora után
elszaladt a lakásába, hogy összeszedjen néhány cuccot, majd
visszajött ide, hozzám, hogy ma is nálam töltse az éjszakát.
Rengeteg dolog történik körülöttünk, és valamikor szembe
kell néznünk velük…, igaz?
A fejemet csóválva felkapom a hidratáló tégelyét az
éjjeliszekrényemről, és átmegyek a szobán az ajtóhoz, hogy a
nappali felé tartsak, de Remy telefonjának rezgése az
éjjeliszekrényen megállít.
Nem kellene megnézzem. Tudom, hogy nem kellene. Ez a
magánélet megsértése, és egyébként sem az én dolgom. Viszont
lassan tizenegy óra lesz, és a bennem ágaskodó kisördög szereti
azt hinni, hogy tudja, mit jelent ez.
Rövid ideig hallgatom, hogy még mindig engedi a vizet, aztán
lábujjhegyen az éjjeliszekrényéhez lépek, és megállok, habozok
a most már elsötétült képernyős telefon fölött.
Ne csináld, Maria! Ne csináld, ne…
Csing.
És akkor újabb üzenet villan fel, megvilágítva a teljes
képernyőt, és a többi értesítés legtetejére ugrik. És hogy ki a
feladója mindkettőnek? Egyetlen betű. „C”.
Úgy menekülök el a telefon elől, mintha a rohadt nap lenne,
amelytől megvakulhatok, és addig nem is lassítok le, amíg a
nappaliba nem érek és le nem huppanok a kanapéra, aztán alig
kapok levegőt a kis edzés miatt.
Miért, miért, miért tettem ezt magammal?
Néha valóban jobb nem tudni valamiről. Ráadásul most
teljesen leizzadtam, a szívem zakatol, és mindez valami miatt,
amiről nem is tudok semmit. Persze a C betű véletlenül éppen a
volt menyasszonya kezdőbetűje, de az ég szerelmére, még
nagyon sok minden kezdődik ezzel a betűvel. Lehet a… cipésze.
Vagy a cukrásza. Vagy a céllövölde. Vagy a cégtársa. Vagy a
kurva ceremóniamester, nem tudom. De rengeteg minden
lehet, és mivel már elmúltam negyvenéves, elutasítom, hogy
belekavarodjak egy kontrollálhatatlan spirálba olyasmi miatt,
ami valószínűleg semmiség.
Valami miatt, ami nem is feltétlenül az én dolgom. Remy
felnőtt férfi, és én pedig, a pillanatnyi ítélőképességem ellenére,
felnőtt nő vagyok, aki megérti, hogy minden olyan
információhoz hozzájutok, amit szeretne megosztani velem.
Nem egy tinilány vagyok, aki furcsa dolgokat csinál, hogy
megpróbálja leplezni a bizonytalanságait.
Már magamat idegesítem, kinyitom a hidratáló tégelyét, és
bekenem mindkét kezem és lábam.
Még fel is kelek, hogy megnézzem az új vízi szobatársainkat,
akik jelenleg az akváriumban úszkálnak, amelyet Remyvel
hazafelé vettünk a vacsora után. Mindkét aranyhal
elégedettnek tűnik a kis otthonukban, én pedig a vízbe dobok
néhány haltápot.
De végső soron tudom, hogy el kell számolnom azzal, amit
jelenleg kerülgetek, és el kell határoznom magam.
Szembe fogok nézni az érzéseimmel, a kérdéseimmel és
bizonytalanságaimmal. A szexet nem érdemes kikerülni –
különösen akkor nem, amikor olyan jó, mint amilyen Remyvel.
Könnyed mozdulattal felállok a kanapéról, és halkan
visszasétálok a hálószobába. Nyugodt vagyok. Összeszedett
vagyok. Egy cica vagyok. Akár én is lehetnék a C a telefonjában
most.
A húgom képe a folyosón megállít egy pillanatra, és
hátborzongatóan olyan, mintha engem figyelne. A mosolya
mindentudó, és a szeme ragyog. Azt akarja, hogy tudjam,
büszke rám. Nem tudom pontosan leírni, honnan tudom, de
érzem.
 Az orrom szúrni kezd, és nagyot nyelek. Néha kibírhatatlan,
mennyire hiányzik. Megrázom a fejem, és azt suttogom, hogy
szeretlek, aztán megyek tovább a folyosón keresztül a
hálószobámba, és finoman benyomom a félig csukott ajtót.
Remy most már végzett a zuhanyzással, csupasz felsőtesttel ül
az ágyon, és a fekete olvasószemüvegét viseli, miközben a
telefonját görgeti. Felemeli a fejét az ajtó hangjára, és amint
meglát, leteszi a mobilját az ágy melletti szekrényre, majd
mosolyogva megpaskolja a mellette lévő helyet az ágyon.
– Csatlakozz hozzám!
Átvágok a szobán, levetem a köntösömet, hogy felfedjem az
egyszerű, selyem hálóingemet, és bemászom mellé az ágyba.
Remy figyel engem, de az a részem, amelyik még mindig ki van
akadva ettől az egész hülyeségtől, nem engedi, hogy ránézzek.
Ehelyett egyenesen gyáva leszek, a lámpám felé nyúlok, és
lekapcsolom, majd nem sokkal később ő is így tesz.
A sötétség és a csend annyira elhatalmasodik, hogy másfél
másodperccel később már újra a lámpám felé nyúlok, és
visszakapcsolom.
Remy egyenesen engem bámul, jóképű arcán félmosollyal,
amikor megfordulok.
– Igen? – Mély hangja mintha egy kissé magasabbá válna. Ez a
csipkelődés dallama, de már nem megy az a hűvös, nyugodt cica
dolog. Hirtelen erős paprika lettem, és most rögtön tudnom kell,
mi történik.
– Rem, tegnap este szexeltünk.
– Így van. Két csodálatos alkalommal is, tulajdonképpen.
Várom, hogy tovább beszéljen, de amikor nem, magamra
maradok, hogy kiteregessem az egészet.
– És… hát, addig nem tudok elaludni, amíg nem tudom, mihez
kezdjek ezzel, melyik dobozba tegyem az érzelmeim
szekrényében.
– Mi lenne, ha az Első a sok közül dobozba tennéd?
– Tessék?
– Tegnap este szexeltünk, Ria. Kibaszottul jó, hihetetlen, forró
szex volt. És szerintem, a meglehetősen profi személyes
véleményem szerint, meg kellene ismételni. Lehetőleg most
azonnal.
A homlokomat ráncolom.
– Remy, legyél komoly!
– Maria, én még soha életemben nem voltam ennél
komolyabb semmivel kapcsolatban sem.
Álljunk csak meg egy pillanatra.
– Várj…, micsoda? Meg akarod ismételni? Most azonnal?
– Most azonnal. Csak ezúttal azt szeretném, hogy megint te
legyél felül…, de most nem kapcsoljuk le a lámpát, hogy minden
egyes kegyetlenül gyönyörű testrészedet lássam, miközben a
farkamon lovagolsz.
– Remy!
Szeme elégedetten visszamosolyog rám, a megdöbbenésemen
mulat.
– Hé, azt hittem, most lehet nyíltan megosztani mindent. Csak
kiteregettem a lapjaimat az asztalra, tudod.
– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túl bonyolult?
– A szex? – Rám kacsint. – Neem. Szerintem meg tudom
fejteni.
 – Rem. Tudod, hogy értem.
– Miért kell ennyit gondolkodnunk rajta, Ri? Nem lehetne,
hogy csak élvezzük egymás társaságát? Szerinted nem
érdemeljük meg egy kicsit mindketten?
Csak élvezzük egymás társaságát? Az ujjaimat bámulom,
amelyek most a paplannal játszadoznak, és az elmém próbálja
megérteni, vajon olyan izgatottnak kell-e éreznem magam, mint
amilyen most vagyok ettől a lehetőségtől.
– Jó volt – vallom be halkan, és a szemem lassan visszatalál
Remyre.
– Jó? Tessék? – kérdezi Remy rosszízűen és a fejét ingatva. –
Nagyszerű volt. Kurvára hihetetlen.
– Igen – mondom, apró kuncogással, megkönnyebbülve. – Az
is.
Ekkor Remy átmászik az ágyon, és csak akkor áll meg, amikor
a mellkasa közvetlenül az enyémnek nyomódik. Rajtam van, és
a tekintete átütő. Emlékszem, így néztem a szemébe a
középiskolában is, és azon tűnődtem, vajon van-e különleges
képessége. Csapdába ejt a kavargó kékségében, és könyörög,
hogy engedjem le a védőfalamat.
Úgy tűnik, kivétel nélkül mindig működik, legalábbis nálam.
Semmi sem hasonlítható Remy Winslow magabiztos
pillantásához, amely meggyőzi az embert arról, hogy
biztonságban van. Semmi.
Kezét a fejem két oldalán a hajamba süllyeszti, és mielőtt
tudatosulna bennem, már csókolózunk is. Akárcsak ma reggel.
Lágyan, lassan és magabiztosan. A nyelvünk már eléggé ismeri
egymást ahhoz, hogy minden kínos botladozás nélkül
megszülessen minden megfelelő hang, és Remy ujjbegyeinek
érintése a fejbőrömön elegendő ahhoz, hogy készen álljak.
Szétnyitom a combomat, és felhúzom a csípőjéhez, majd
megszorítom és dörzsölöm, miközben az izgalom megfeszíti a
hasamat. Remy egyik keze elhagyja a hajamat, hogy megragadja
a combom húsát, és egy hirtelen feltörő nyögés csúszik ki a
számon.
– Én is, bébi – motyogja válaszul, mosolya közben az arca az
enyémhez tapad.
Istenem, ez olyan jó érzés.
Remy lecsúsztatja a másik kezét a testemen, megáll a
csípőmnél, aztán egy egyszerű mozdulattal átfordít minket, így
én kerülök felülre.
A sötétség köpenye vagy a gátlásokat felszabadító tequila
nélkül egy kicsit sebezhetőbbnek érzem magam idefent, de
abból, ahogy Remy néz rám, tudom, hogy a bizonytalanság nem
tart sokáig.
Valahogy képes azt éreztetni velem, mintha én lennék az
egyetlen nő a bolygón. Mintha a létezésem is pontosan az lenne,
amit kért, amikor jelentkezett egy nőért. Nincs nagy tere a
bizonytalanságnak, ha egy olyan férfi, mint Remy, így néz rád.
Gyengéden és biztos kézzel felemeli a hálóingem szegélyét, és
addig görgeti fel a bőrömön finoman, amíg az egész testem
csupasz nem lesz, és telt mellem az arca előtt nem ringatózik.
Áthúzva a fejemen teljesen eltávolítja az anyagot, és az ágy
mellé dobja a földre.
A mosolya ragyogó és megállíthatatlan, ahogy végigmér, és
újra a hasam halvány tigriscsíkjaira helyezi a kezét.
 – Eszeveszett gyönyörű – súgja, felnyújtózik, hogy lehúzza a
fejem az övéhez.
Az ajkaink találkoznak, és a korábbi lágy csókunk vágyakozó
és buja lesz. Azon már mindketten túl vagyunk, hogy készen
állunk – érzem a pénisze erőteljes pulzálását alattam, én pedig
gyakorlatilag eláztatom őt a csipkebugyimon keresztül.
– Remy – mondom, és a kétségbeesés a suttogásomban
számomra is hallható.
– Tudom – feleli félig megkínzott nevetéssel. – Hamarabb le
kellett volna dobnunk a fehérneműt.
Felkacagok – nem tehetek róla –, azonban Remy munkához
lát. Kicsit megemel, leveti a bokszeralsóját, átgördít a hátamra,
hogy lehúzza a bugyimat, majd visszaemel magára, mindezt tíz
másodperc alatt.
Nehézkesen lélegzem, pedig nem is csináltam semmit.
Remy felhúz egy óvszert. Hogy honnan került elő, fogalmam
sincs. De bármennyire is szeretném közvetlenül magamon
érezni, ez szükségszerű. Semmiképpen sem vagyok felkészülve
a védekezés nélküli szexre, nem számít, mennyire jó érzés is
lenne. Nagyra értékelem, hogy megcsinálja a munkát, hogy
biztonságban legyünk.
Megmozdítom a térdemet az ágyon, és megemelkedem,
kezembe veszem a farkát, és magamba vezetem. Remy olyan
szexin nevet, hogy azon nyomban el tudnék élvezni. Feje
hátrahajtva, szeme félig csukva, tökéletes fogai finoman az
ajkába harapnak.
Annyira szexi, hogy alig hiszem el.
– Ri, talán ez volt a legforróbb dolog, amit valaha tapasztaltam
életemben. Ha nem lenne ilyen jó érzés, ahogy körbeveszel,
megkérnélek rá, hogy vedd ki a farkam, és aztán újra tedd
magadba.
Kicsit elpirulok, de elsősorban feljogosítva érzem magam. Ha
az, hogy megragadom és magamba helyezem, ennyire felizgatja,
kíváncsi vagyok, mi másra lehetek még képes.
Gyorsan felemelkedem, majd lassan leereszkedem, ezzel
teljesen meglepem. A szeme kikerekedik, és a pupillája kitágul,
hogy kitöltse a felszabadult helyet.
– Istenem, Ria. Baszki.
A hangja talán a legélénkítőbb dolog, amit valaha
tapasztaltam. Dicsérete olyan, mint a drog, arra késztet, hogy
függőként egy újabb adagot keressek.
Újra felemelkedem, és szélesebbre tárom a combomat, hogy
jobban elférjen bennem, miközben még háromszor fel-le
mozgok a péniszén.
Nyöszörög, én pedig újra érzem a hatást.
Fel és le, emelem a csípőmet, és minden egyes mozdulattal
összeszorítom a medencefenék-izmomat, amíg már olyan
nehezen lélegzik, hogy minden egyes levegővételt hallok.
Még jobban előredőlök, a mellem végigsimítja az arcát, ahogy
a farka ütemesen mozog, ő pedig lágyan nyalogatja és
harapdálja a mellbimbómat.
Gyakorlatilag felmordul, amikor belemarkol a fenekembe, és
még mélyebbre tolja magát. A feszítés, amit érzek, olyan
finoman intenzív, hogy zihálok, és kétségbeesetten próbálom
tartani a tempót a lökéseivel, hogy olyan mélyre kerüljön
bennem a farka, amennyire csak lehetséges.
 Remy mostanra minden érzékszervemet beborította, és az
egyetlen dolog, ami hiányzik, az az, hogy a nyelvét érezzem az
enyémen.
Tiszta, nyers vágyakozással előredőlök, amíg a mellkasunk
össze nem ér, és a számat az övéhez nyomom. Minden
lehetséges módon összekapcsolódunk, és a csókunk mohó,
lihegő mozdulatokká válik a nyögéseink között.
– Baszki, Ria. Olyan kurva jó. Mindig olyan mocskosul jó.
Nyögés tör fel a torkomból, miközben továbbra is bennem
döfköd, nagy farkának minden egyes lökése közelebb és
közelebb vezet a csúcshoz.
Remy most már hangos, de én is, az ajkam az övének ütődik,
ahogy erővel felé nyomom magam. Lejjebb, lejjebb, lejjebb,
pattogok, és minden lökés végén lihegek.
Gyakorlatilag nyüszítek, annyira a hatalmába kerített, de
Remy is, a keze a fejem két oldalát szorongatja, a számat pedig a
sajátján tartja.
Csókolózunk, ízleljük, nyaljuk és harapdáljuk egymást, és
amikor már azt hiszem, hogy meg fogok halni a gyötrelmes
tempótól, lezuhanok a gyönyör sziklájáról, és a teljes
elégedettség medencéjében landolok, miközben Remy is velem
zuhan.
– Baszki, baszki, baszki – nyögi egyenesen a számba, kezével
olyan erősen szorítja a tarkómat, hogy már szinte átlépi a
fájdalom határát.
De mégis jó érzés. Nagyon-nagyon jó.
Veszélyes és vakmerő, mint minden, amiről tudom, hogy
kockára teszem, ha megragadom ezt a lehetőséget Remyvel.
 Csak abban kell reménykednem, hogy az örömteli oldalon
maradhatok – élvezve a szórakozást, a társaságot, a segítséget, a
nevetést és a szexet anélkül, hogy valami hülyeséget csinálnék,
például teljesen beleszeretnék, megkockáztatva ezzel, hogy
esetleg megbánthat.
Remy kék szemébe tekintek, miközben az enyémet
tanulmányozza. Lágy, elégedett mosoly játszik az ajkán, és az
azonnali elégedettségtől egy halk sóhajjal a mellkasába
temetem az arcom, és majdnem elájulok.
Sok sikert a szerelem elkerüléséhez, Ria! Azzal már elkéstél!
 A MÚLT

AZ IGAZ S-Z-E-R-E-L-E-M

Huszonhat és fél évvel ezelőtt…

Tizedik osztály, december, péntek délután

Maria

Hivatalosan is szabad nő vagyok.

Vagyis hát megszabadultam a féléves vizsgáktól. Fél órája
adtam be az utolsó vizsgámat Mr. Partonnak, a kémiatanárnak.
Hála a magasságosnak!
A karácsonyi szünet izgalmát érzem, ahogy leszállok a
metróról. Az otthonom csak egy rövid sétára van, de a hűvös
decemberi levegő megkívánja, hogy begomboljam a sötétkék
télikabátomat, miközben felsétálok a járdára vezető lépcsőn
Nincs házi feladat. Nincs vizsga. Nem kell korán kelni, listázom
a fejemben a téli szünet előnyeit. Többet lehetek Remyvel.
Karácsony reggel anyával és Isabellával. Karácsonyi vacsora a
hangos Winslow családdal.
 Gyakorlatilag a fellegekben járok, ahogy a nyüzsgő
gyalogosforgalomban manőverezek, ahol az ebédszünetet tartó
helyiek keverednek a turistákkal, akik felfedezik a várost,
miközben az ünnepi díszben pompázik.
Amint a mi épületünkbe érek, sütiillat csap meg.
Őrületesen finom az illat, de mivel ez semmiképpen sem jöhet
a mi lakásunkból – hiszen anya dolgozik, és Isabella az egyetlen,
aki otthon van, de neki szigorúan tilos bármilyen nagyobb
készüléket használni –, csak az marad, hogy az álmaimban kell
megkóstolnom a süteményt.
Isabella valójában egyáltalán nem volt elragadtatva attól,
hogy egyedül marad otthon, de mivel neki a téli szünet két
nappal az enyém előtt kezdődött, nem nagyon volt más
lehetőségünk. Biztosítottam, hogy a félévi vizsgám nem tart
sokáig, és anya meggyőződött róla, hogy Cindy, a kedves
szomszédunk otthon lesz, hátha szüksége lenne valamire, de
most biztos megéhezett a csokis keksz illatától.
Megmászom az utolsó lépcsőfordulót is a mi emeletünkre,
sebesen kinyitom a zárat, és belököm az ajtót, aztán amilyen
gyorsan csak tudom, kizárom a hóviharszerű, téli hideget.
– Isabella – kiabálom, miközben leveszem a kabátomat, és
ledobom a pénztárcámat, a kulcsomat és a hátizsákomat a
bejárat melletti tartóra. – Isabella! – szólítom újra, de most kicsit
hangosabban.
– A konyhában vagyok, Ri!
Várjunk csak, a konyhában? Kérlek, mondd, hogy nem döntött
a sütés mellett, és lázad a szabály ellen.
Bár Isabella közeledik a tizenkettőhöz, mégis képes
felgyújtani az egész épületünket, amilyen könnyen elkalandozik
a figyelme. Hihetetlenül okos a tananyagokban, de ha a józan
észről és a mindennapi dolgokról van szó, annyi a
koncentrációs képessége, mint egy mókusnak.
Vágtában lerúgom a barna csizmámat, és végigmegyek a
folyosón, a konyhát tanulmányozom, és reménykedem, hogy
üresen találom a sütőt.
De egyáltalán nem azt találom, amit várok. A sütő nem üres,
ahogy a pult egyetlen négyzetcentimétere sem.
– Uramisten – suttogom a kupis térbe, Isabellát, Remyt és
Winnie-t meglátva, amint karácsonyi díszítésű kötényben
sütögetnek. – Mi a franc folyik itt? – kérdezem, miközben a
szemem a konyha jelenlegi állapotát méri fel. Teljes káosz –
cukorkonfetti, cukormáz, tálak és mindenféle sütési kellék és
hozzávaló borít mindent.
Azonban a takarítás rettegett gondolata egy szempillantás
alatt eltűnik, amint visszanézek rájuk. A mosolyuk betöltene
egy egész tengeralattjárót, akkora.
– Maria! Hazajöttél! Nézd! Sütit sütünk! – magyarázza Winnie
büszkén, mire Isabella felemel egy hóember formájú sütit
bizonyítékként.
– Meg kell kóstolnod a hóemberes, cukros sütinket, Ri. Imádni
fogod.
– Szia, kicsim! Hogy ment a nagy, féléves kémiavizsga? –
kérdezi Remy, és a mosolya egyre tudálékosabbá válik, ahogy
letisztítja a kezét a köténye elején, aztán csökkenti a köztünk
lévő távolságot.
– Azt hiszem, jól… De azt hittem, csak este találkozunk, nem?
– kérdezem, mire megvonja a vállát.
– Arra gondoltam, hogy mivel ma nincs vizsgám, és tudtam,
hogy az anyukád dolgozik, te pedig körülbelül délig a vizsgáddal
leszel elfoglalva, Winnie-vel átjöhetnénk, és így Isabella nem
lesz egyedül, amíg te végzel.
Olyan pofonegyszerűnek hangzik, hogy sütit süt a
húgainkkal, de mégsem az.
Remy ma aludhatott volna sokáig, vagy lóghatott volna
néhány haverjával, vagy bármi mást csinálhatott volna, amit
csak akar, de úgy döntött, hogy szórakoztatja a húgocskáinkat.
Szórakoztatja az én húgomat, hogy ne kelljen egyedül lennie.
Választhatott volna más száz dolgot, de ő azt választotta, hogy
itt lesz.
– Szeretlek – tör ki belőlem, a szavak már elhagyják a számat,
mielőtt még meggondolhattam volna, és a mosolya addig
vándorol felfelé az arcán, hogy már a szemében is ott van.
– Én is szeretlek, Ria.
Ez meg sem közelíti az első alkalmat, amikor kimondtuk
egymásnak, hogy szeretlek, de ebben a pillanatban mintha
ténylegesen jobban érezném, mint valaha.
Bibliai idézet jut eszembe, amely így kezdődik: „A szeretet
türelmes, jóságos”, de nem emlékszem, hogyan folytatódik.
De nem is érdekes.
Mert most tudom, hogy a szeretet az, hogy Remy sütit süt a
konyhában a húgainkkal. Gondoskodik arról, hogy Isabellával
minden rendben legyen, amíg én a vizsgámmal foglalkoztam,
anélkül, hogy meg kellett volna kérnem rá.
Minden, amit tesz, és minden, amit éreztet velem.
 Ez a szeretet.
– Jáj! Remy, segíts! – kéri Winnie, és undorodva összeráncolja
az arcát, amikor a kezében tartott süti kicsúszik onnan, és
cukormázzal lefelé az asztalra esik. – Jaj, ne!
– Úgy tűnik, hív a sütési kötelességem. – Remy felsóhajt, de
nevet is közben. Aztán ajkát az enyémre szorítja, és egy rövid
ölelésbe von, mielőtt elenged, hogy segítsen a húgának.
Én meg csak ott állok, figyelem a fiút, akivel több mint másfél
évvel ezelőtt találkoztam, aki napról napra egyre jobban úgy
néz ki, mint egy felnőtt férfi, és tudom, hogy igazán, nagyon,
mélyen szerelmes vagyok belé.
Szeretem Remington Winslow-t. Pont, de remélhetőleg nem a
történet vége.
Tetőtől talpig, menthetetlenül belezúgtam!
 HARMINCNYOLC

Péntek, november 8.

Remy

Péntek este van, én mégsem egy átkozott klubban vagy

valamilyen bárban iszogatok az egyik haverommal vagy
testvéremmel. Még csak nem is az otthoni irodámban ücsörgök,
egyedül, túlhajszolva magam, annak ellenére, hogy a piacok
csak negyvennyolc óra múlva nyitnak ki.
Itthon vagyok Mariával, Izzyvel és Lexivel, meg a két
aranyhallal, amelyeknek valahogy sikerült túlélniük négy hetet
velünk, habár Mariával mindketten gyakorta megfeledkezünk
róluk.
És valójában kicseszett boldog vagyok.
Apám, az már biztos, hogy az élet megváltozott. A lehető
legjobb módon.
Maria a konyhában tüsténkedik, tányérokat vesz ki a
szekrényekből, és a pultra teszi őket az ezüst evőeszközök
mellé. Jobb oldalán egy serpenyőben spagettiszósz rotyog, a
sütőben készülő fokhagymás kenyér pedig ellenállhatatlan
illattal tölti meg a konyhát.
Időnként visszapillantok rá, csak hogy megbizonyosodjak
róla, nincs-e szüksége segítségre, miközben Izzyvel úgy játszom,
mintha repülne. Már három hónapos, és minden egyes nappal
egyre hihetetlenebb mértékben tartja a fejét és a nyakát.
Megvolt az első igazi mosolya, az első apró kacagása; kicsi Izzy
mostanában sok mérföldkövet ér el, és a repülés az egyik
kedvenc játéka lett.
Izzy nevet, gőgicsél, és a szeme odavándorol, ahol az
unokahúgom ül közöttünk a kanapén.
– Szia, cuki kislány! – mondja neki Lexi mosolyogva,
miközben előrenyúl, hogy ujjával megbökje Izzy kezét, abban a
reményben, hogy majd megfogja. – Ki a cuki kislány? –
próbálkozik újra, de Izzy csak vigyorog, túlságosan elfoglalt Lexi
szájmozgását csodálva, hogy észrevegye az ujját.
Az unokahúgom odáig van a babákért, és szerencsére a babák
is érte. Különösen Izzy.
Lex lesz örökre az első ember, aki valódi, igazi, hiteles
mosolyt csalt Izzy ajkára. Nagyjából két hete történt, és úgy
éreztem, mintha még egy szívem nőtt volna. Maria sírt. Aztán
nevetett. Aztán még egy kicsit sírt.
És mivel Izzy meglehetősen okos ahhoz, hogy felismerje, kivel
van, és határozottan szereti, ha Lexi a közelében van, Mariával
arra törekedtünk, hogy mostanság minél többet legyen velünk
Lex.
– Hé, Ri, hogy sikerült a mai bemutatód Tomlinsonékkal? –
kérdezem a konyha felé. Már egy hete aggódik amiatt, hogy
Tomlinsonékkal dolgozik együtt, különösen a feleségnek van
olyan híre, hogy nehéz a kedvére tenni.
– Szerencsére jobban, mint vártam. Nem tetszett nekik a
lakás, de nyitottak arra, hogy Nolitában nézelődjenek.
– Ez remek hír, kicsim. Ott sokkal több címed is van.
– Ugye? – válaszolja, és megkönnyebbült vigyort villant felém
a konyhából. – Nyilván egy kicsit ebbe az irányba toltam őket,
de őszintén szólva az a környék remekül passzol hozzájuk.
Daniel holnap megmutat nekik néhány helyet, amíg én
Blakelyékkel vagyok, de ma két órát töltöttem vele, hogy
átnézzük Mrs. Tomlinson egyéni szükségletét. Szerintem
megbirkózik vele.
– Biztosan. Nem lehet, hogy mindent te csinálj. Ezért van több
ügynököd a csapatban. És ott van Tonya is. Ki tudod szervezni a
munkát.
Tonya Maria legújabb asszisztense, és már néhány hete a
cégnél dolgozik. Bár szörnyen végezte a munkáját, Claudia
továbbra is a csapat tagja, mert Isabella személye iránti
elfogultsága láthatóan még mindig befolyásolja Mariát. Viszont
Tonya hatalmas értéknek bizonyul, gyakran biztosítja, hogy
Claudia ne szúrjon el dolgokat.
– El kell ismerned, egyre jobb vagyok a feladatok
kiszervezésében.
– Ez így van. Majdnem elájultam múlt hétvégén, amikor
beleegyeztél, hogy kiveszed a napot, és megengeded, hogy
Winnie vigyázzon Izzyre.
Maria felnevet, Lexi pedig a szemöldökét emelgeti. Nem
ismeretlen már számára a mi csipkelődésünk.
– Ma is itt alszol, Lexi Lou? – kérdezi Maria mintegy
mellékesen. A mosogatóba szivárgó víz hangja a jelem,
miközben lemossa a tésztát, hogy bevonszoljam magam a
konyhába.
Lexi kezébe adom a babát, aki hátradől a kanapén, és
óvatosan tartja, miközben válaszol.
– Igen. De csak akkor, ha te választod ki a filmet. Remy
bácsinak rossz a filmes ízlése.
– Vááá – morgom, aztán megragadom Lexit a vállánál, és
addig rázom, amíg elmosolyodik. – Így elbántál velem?
Vállrándítással reagál, kegyetlen, mint mindig.
– Legutóbb megnézetted velünk a Glitter – Ami fénylik című
filmet.
– Mariah-ról szól! Nem lehet mérges Mariah-ra! – védekezem.
Maria nem vesződik azzal, hogy eltitkolja a nevetését a
konyhában.
Az ég felé emelem a szemem, és felnyögök, úgy teszek,
mintha megsértene a kritikájuk.
– Jól van. Akkor ti ketten melyik filmet választjátok ma este?
Hmm? Most mutassátok meg!
Lexi a szabad kezével óvatosan felveszi a távirányítót a
mellette lévő párnáról, és megnyitja az Amazon Prime-ot. A
lehetőségek tömkelege tölti be a képernyőt, és görgetni kezd
lefelé, hogy megtalálja a legjobbat.
Bemegyek a konyhába, és keverni kezdem a szószt, miközben
Maria visszateszi a tésztát a melegen tartó edénybe. Amint
együttes erővel összekeverjük a kettőt, a sütő felé veszem az
irányt, hogy kivegyem a fokhagymás kenyeret.
– Ha Lex marad, az azt jelenti, hogy valamelyikünknek reggel
útba kell ejtenie a felsővárost. Azt hiszem, el tudom vinni, ha az
első bemutatóm ott lesz, ahol gondolom, csak meg kell néznem
a naptárat – csicsergi Maria egy tervet kieszelve.
– Nem szükséges, bébi. Holnap szombat, emlékszel?
Maria kicsit vihorászik, közben hátrahajtja a fejét.
– Basszus, hogy keveredhettem meg ennyire a napokkal ezen
a héten?
Magamhoz húzom egy vállszorításra és egy ölelésre.
– Mert hihetetlenül lefoglal, hogy Superwoman legyél. De
intézem a gyerekeket. – Felemelem a hangomat, és szándékosan
a nappali felé mondom, hogy Lexi hallja a folytatást. – Még az is
lehet, hogy elviszem a lányokat reggelizni Lex kedvenc
reggelizős helyére.
– A Bunrise-ba? – Lexi gyakorlatilag ordít, a válla fölött néz
ránk. A név meglehetősen mókás, ha engem kérdezel, de ez van
New York-ban.
– Vehetem a visításodat izgatottságnak? Ez egy igen szavazat a
reggelire?
– Igen! – kiáltja Lex. – Te vagy a legjobb, Remy bácsi!
A szavai egy pillanat alatt átkapcsolják a figyelmemet, és
előkapom a zsebemből a telefonomat, hogy elküldjek egy
kiemelt fontosságú üzenetet.
– Mit csinálsz pontosan? – kérdezi Maria, miközben az ujjaim
fürgén mozognak a képernyőn.
– Szerinted hagyom, hogy a legjobb nagybácsinak tituláljon
anélkül, hogy ezt megírnám az öcséimnek? – gúnyolódom. –
Kizárt. Közölnöm kell velük, hogy én állok a pódium legtetején.
Maria a szemét forgatja, de vigyorog is közben.
– Gyerekesek vagytok, mindannyian.
Nem tagadom. Inkább megnyomom a küldést.

Én: Bocs, hogy nekem kell megmondani, lúzerek, de a

kedvenc nagybácsivá lettem koronázva… megint.
Tudom, hogy ez mindannyiótoknak nehéz, ennyiszer
veszíteni, de mostanra már hozzá kellett szoknotok,
igaz? Mármint alapvetően várható volt.

Ty: Nagy szart vagy te. Rachellel vigyáztunk Ryderre

és Romanra két éjszaka a múlt héten, ÉS elvittük
Lexet a Mavericks-meccsre vasárnap. Mi vagyunk a
biztos győztesek.

Jude: Mindenki tudja, hogy én vagyok a mókás

nagybácsi. Mindenki.

Én: Sajnálom, de nem. Ma este spagettit főzünk, ÉS

elviszem Lexet holnap reggel a Bunrise-ba reggelizni.

Flynn: Ez esetben a bizonyíték kétségtelen. Remy a

győztes.

Ty: Ez azt jelenti, hogy te is veszítesz, seggfej.

Flynn: Én nem versengek veletek, barmok. Lexszel

olyan a kapcsolatunk, ami külön kategóriának
számít.
 Figyelmen kívül hagyva a többi őrült viccelődésüket, most,
hogy engem hirdettek ki a kitüntetett győztesnek, a csoportos
csevegésünket „Ne zavarj” módra állítom, és visszadugom a
telefonomat a zsebembe, amint Maria éppen a fokhagymás
kenyeret és a spagettit tálalja.
A fenébe. Úgy tűnik, lemaradtam a munka nagy részéről.
– Megterítek – ajánlom, előrehajolva, hogy egy puszit
nyomjak Maria arcára. Dúdol egy ühüm-öt, szemében vidámság
csillog. – Nincs több kérkedés ma este, legalábbis egy darabig –
súgom a fülébe. – De aztán kiérdemlem, megígérem.
Diszkréten megszorítom a fenekét a nyomatékosítás
kedvéért, megjutalmaz egy kis döbbent sikítással, majd
nekilátok a terítésnek. Miután az összes tányér, evőeszköz és
szalvéta a helyére kerül, a székeket pedig úgy helyezem, hogy
mindannyian a tévé felé forduljunk, Lex a nappaliból kiáltja a
győzelmét.
– Megtaláltam!
– Találtál egyet? De az jó? – cukkolom, nagyon jól tudva, hogy
akkor is élvezni fogom a filmnézés élményét a hölgyeimmel, ha
nem is tetszik a film.
– A számolás joga – válaszolja egyszerűen, csak a film címét
közli, mielőtt rákattint a leírásra a képernyőn, és felolvassa
nekünk. – Hihetetlen és inspiráló, eddig elmondatlan igaz
történet három nőről a NASA-nál, akik a történelem egyik
legnagyobb hadműveletében vettek részt.
– Óóó! – sikongat Maria a konyhából, és egyszerre veszi fel a
spagettit, egy alátétet és egy kosár fokhagymás kenyeret, hogy
az asztalhoz jöjjön. – Ez jól hangzik, Lexi Lou. Gyerünk, kezdjük
is el!
– Hozom Izt – jegyzem meg, megkerülve az asztalt, hogy
elvegyem Lexitől a kislányt, és ő is asztalhoz tudjon ülni.
Amint a boldog Izzyt becsatolom a pihenőszékébe, amelyet
vacsora közben mindig magunk mellett tartunk, még utoljára
megcsiklandozom, beállítom a mozgatható részt, és elindítom a
rezgést. Még egyszer megszorítom Maria csípőjét, aztán
kihúzom a mellette lévő széket. Hálás mosollyal foglal helyet,
majd azonnal elkezdi a tányérjainkra adagolni az ételt.
Először Lexinek, aztán nekem, végül magának. Mint mindig,
először gondoskodik rólunk.
Ahogy elkezdődik a film, és belemerülünk az evésbe, nem
tudom nem észrevenni az egyik főszereplő nő, Katherine és a
mi Lexink közötti szembetűnő hasonlóságot.
– Ő is okos, mint te, Lex – jegyzem meg, mire szégyenlős
mosolyra húzza a száját. Ez egy különleges arckifejezés, amelyet
az évek során megkedveltem. Nem nagy, ragyogó és teljes
fogsoros, hanem félénk, mégis tudatos. Egy apró szelet az
aranyló fényéből, amely kiszökik a féltve őrzött titkos helyről,
hogy mindenki lássa.
Ez azt is az eszembe juttatja, hogy nem mondtam a szüleinek,
hogy nálunk alszik, ezért előkapom a mobilom, hogy
megtegyem, mielőtt elfelejtem.
– Csak megírom Winnie-nek és Wesnek, hogy itt alszik –
magyarázom Mariának.
Elismerően bólint, és megjegyzi.
– Jó ötlet. Nehogy azt higgyék, hogy elloptuk a gyereküket.
Elvigyorodom, és elküldöm Wesnek és Winnie-nek az
üzenetet.

Én: Lex ma este itt alszik…, ha részetekről is rendben

van.

Gyorsan felnézek, hátha Maria látja a telefonomat onnan,

ahol ül, és amikor megbizonyosodom, hogy a tekintete a tévére
szegeződik, újabb üzenetet küldök. Habár kissé kódolva van,
biztos vagyok benne, hogy megértik.

Én: U.i.: Holnap beadom a csomagokat anyához.

Mindkettőt. Reggeli után.

Holnaptól Wendy Winslow egy kizárólag lányoknak szóló

ottalvós partit rendez. Nos, csak lányoknak és Howardnak.
Eredetileg úgy indult, hogy Izzyre vigyáz, mert egy nagy
meglepetést tervezek Mariának, de amikor Lex megtudta, hogy
a kedvenc kisembere öt napig egyhuzamban a nagymamájánál
lesz, könyörgött Winnie-nek, hadd csatlakozzon a mulatsághoz
ezen a hétvégén.

Winnie: Ó, igen, A CSOMAGOK… Örülök, hogy meg

tudod tenni. *kacsintás, kacsintás* És a ma este
tökéletesen rendben van, mivel még a stadionban
vagyunk.

Én: Ugye tudod, hogy mindez *kacsintás, kacsintás*

titok?
 Winnie: Gőzöm sincs, miről beszélsz *kacsintás,
kacsintás*

Wes: Kösz a vigyázást! *kacsintás, kacsintás*

Winnie: Igen, köszi, Rem! *kacsintás, kacsintás*

Hülyék.

Wes: U.i.: Az utcán az a hír járja, hogy jelenleg te

állsz az első helyen az Év vonzó apucija versenyben.

Én: Mi van? Thatch még mindig versenyeztet?

Winnie: HAHAHAHAHAHAHAHAHA

A húgom nyilvánvalóan túlságosan jól szórakozik ezen.

Wes: Ő Thatch. Ne is próbáld leállítani, tesó.

Felesleges erőfeszítés lenne. De meg kell mondjam,
hogy soha senkit nem hagy ilyen sokáig az első
helyen csücsülni. Érezd magad különlegesnek, haver!

Ja, kurva különlegesnek érzem.

Váltok egy másik csevegésre, a Thatchcsel folytatottra – ami
korábbról tele van befektetési szarságokkal –, és rögtön kézbe
veszem az ügyet.

Én: Mi ez a szar Év vonzó apucija verseny, amiről

hallok?

Thatch: Haver, te győzöl! Teljesen lehetetlen helyzet,

ha engem kérdezel, tekintve, hogy még egyetlen
örökbefogadási jelentkezést sem írtál alá!

Én: Szeretném visszavonni a jelentkezésemet.

Thatch: Bocs, szivi. Ha a verseny elkezdődik, nincs

kiszállás.

Én: De én soha nem is szálltam be ebbe a kurva

versenybe.

Thatch: Sajnos a verseny szabályai kőbe vannak

vésve, és köztünk szólva, a fickó, aki szervezi, nagyon
határozott.

Én: DE AZ TE VAGY.

Thatch: Mint mondtam, a szabály az szabály.

Én: Leszarom.

Thatch: Ó-ó. Vihar van a csodás paradicsomban?

Mondd, hogy még nem végeztél azzal a szexi,
egyedülálló anyukával!

Én: Nincs vihar. Csak nem akarok a cirkuszi bohócod

 lenni.

Thatch: Mi…, hogy érted, hogy bohóc? Ha azt

mondod, hogy bohócnak öltözöl a gyerek kedvéért,
alábecsültelek.

Én: Esküszöm, néha úgy érzem, hogy

megbolondultam, amiért beszélek veled.

Jól tudom, hogy ez a beszélgetés sehova sem vezet, bosszús

sóhajjal lezárom a telefonom képernyőjét, és a konyhaasztalra
teszem a tányérom mellé.
Maria rám néz, szép, barna szeme az enyémet fürkészi.
– Minden rendben veled?
– Csak egy idiótával beszéltem – dörmögöm, de amikor
oldalra dönti a fejét, beavatom a részletekbe. – Thatcher
Kellyvel.
Szemében azonnal megértés tükröződik, de egy leheletnyi
mosoly is követi. Nem is kell válaszolnia. Be sem kell ismernie,
hogy tudja, kiről beszélek.
Múlt héten abban az örömben volt része, hogy találkozott
Thatchcsel, amikor hazavittük Lexit Weshez és Winnie-hez.
Rövid bemutatkozás volt, de egy ilyen fickónak nem kell sok,
hogy benyomást keltsen.
Bólintok, a szemem azt mondja, El sem tudod képzelni.
– Srácok, ti most telepatikusan szexeltek, vagy ilyesmi? –
kérdezi Lexi annyira hirtelen és mellékesen, hogy Maria és én is
lefagyunk. Egyszerre kapunk köhögési és fuldoklási rohamot,
én pedig gyorsan ütögetni kezdem Maria hátát. Aztán ugyanezt
teszi velem, miközben próbálok levegőhöz jutni.
– Mi a fene? Telepatikus szex? – kérdezek vissza, amikor
végre meg tudok szólalni. – Hol hallottál ilyet?
– Az interneten.
– Talán írnom kellene anyukádnak, hogy frissítse a védelmi
beállításaidat – motyogom az orrom alatt.
Lexit nem hatom meg.
– Az a jósnő, Cleo azt mondja, hogy ha két ember csakrái
összhangban vannak, tudnak telepatikusan szexelni.
A semmiből újra fulladozni kezdek, de ezúttal nem csak azon
a tényen, hogy hallom az unokahúgomat megismételni a szex
szót.
– Bocs, mit mondtál? Ki mondta ezt?
– Cleo. Van egy terjedelmes internetes blogja a párhuzamos
dimenziókról és a sorsjelekről.
Cleónak?
Hirtelen úgy érzem a fejem, mintha egy kibaszott dísz lenne,
és másodpercekre lenne attól, hogy leszálljon az átkozott
nyakamról, miközben Lexi tovább csacsog.
– Az egyik fő tevékenysége a szeretetcsakrák irányítása. Azt
mondja, a szerelem egy lávafolyam, amely csak arra vár, hogy
mindannyiunkat utolérjen. De nem az a lényeg, hogy
megtaláljuk, hanem hogy készen álljunk rá. Gyakran mindvégig
előttünk van.
Izzadságcseppet érzek a homlokomon, ahogy paranoiássá
válok, hogy Cleo valamiképpen üzeneteket küld nekem anélkül,
hogy a mobilt használná, helyette a rendkívüli unokahúgom
erejét irányítja, hogy elküldje nekem a szerelemről szóló
homályos badarságát.
De Lexi kiűzi a fejemből ezt az őrültséget, amikor a
telefonomat használva előkeres egy videót.
– Ez ő. Cleo.
Nézem a rövid klipet, mint egy bolond. A nő egy
embertömeghez beszél, és éppen az ellentéte az általam ismert
Cleónak. Ha őszinte akarok lenni, túlságosan reklámszerű, és
egyszerre vagyok megkönnyebbült és kurvára összezavarodott.
Úgy tűnik, kezdenek C üzenetei a bőröd alá férkőzni, haver.
Esetleg arra késztet, hogy egy kicsit mélyebben belenézz a
jelenlegi családfő helyzetedbe?
Szinte képen akarom törölni magam.
Cleo üzenetei nem kavarnak össze. Tudom, mit csinálok
Mariával, és nincs szükségem holmi abrakadabra jósnőre, hogy
zavart okozzon ott, ahol a leghatározottabban nem kell.
A fejemben lévő ellenszenves hang azt súgja, Biztos vagy
ebben? De kirázom a fejemből.
Igen, Mariával még nem határoztunk meg semmit pontosan,
de élvezzük egymás társaságát, szeretünk Izzyvel lenni, anélkül
éljük együtt az életünket, hogy magunkra helyeznénk a
felcímkézés súlyát.
Jó nekünk, ami van. És ami van, az jó. Ezt semmi sem
változtathatja meg.
Én, Remington Winslow, pontosan tudom, mi a fenét csinálok
itt.
Ugye?
 HARMINCKILENC

Szombat, november 9.

Maria

A reggeli napfény átkukucskál a gardróbszobám függönyén

keresztül, ahogy megpróbálok összehajtogatni egy kosár tiszta
ruhát, ami már két napja itt várakozik. Ha úgy tetszik, csak
beiktatok néhány hétköznapi házimunkát, mielőtt Remy, Izzy és
Lexi felébrednek, és a nap összes feladata rám zuhan.
Hogyan lehetséges, hogy egy kicsi embernek ennyi szennyese
legyen, a mindenit!, gondolom magamban, miközben egy
kupacba rakom Izzy rugdalózóit a padlón.
Ám mielőtt áthelyezhetném ezeket a tárolójukba, hogy
berakhassam a gyerekszobába, a figyelmemet halk, de álmos
suttogás kelti fel a hátam mögül.
– Szia, Maria! Izzy már felkelt?
Hátranézek a vállam fölött, és látom, hogy Lexi pizsamában
áll az ajtóban, szőke haja még mindig imádnivalóan kócos az
alvástól.
– Még alszik – felelem. – De te nagyon korán keltél, édesem.
Jól aludtál?
– Mindig ilyen korán kelek. – Megvonja a vállát, és papucsos
lábával becsoszog a gardróbomba, hogy leüljön arra a
kényelmes kanapéra, amelyet Remy tett ide pár hete, hogy
könnyebben zsonglőrködjek Izzyvel, miközben igyekszem
elkészülni a munkába.
Azonban csak körülbelül két percig marad ülve, mielőtt feláll,
és átnézi a szekrényem tartalmát. Először a cipőimet, aztán a
ruháimat, és amikor eléri a gombolható ingruháim sorát,
megáll, és rám néz. – Nagy szekrényed van. És rengeteg ruhád.
– Hát, ilyen vagyok. – Lágy nevetés buggyan ki belőlem. –
Gondolom, mondhatjuk, hogy kicsit a vásárlás a hobbim. – Vagy
legalábbis az volt. Nem sok időm volt vásárolgatni, amióta Izzy
itt van.
A hatalmas gardróbszoba pedig kötelező volt, amikor elég
pénzt spóroltam, hogy megvegyem a saját lakásomat. Egy
lánynak szüksége van egy óriási helyre, ahol elfér az összes
terápiás vásárlása.
– A vásárlás is lehet hobbi? – kérdezi Lex, én pedig
magabiztosan bólogatok.
– Ó, persze, édesem. A vásárlás határozottan lehet hobbi.
– Akkor az én anyukám egyik hobbija is a vásárlás.
Elvigyorodom.
– Neki is olyan gardróbja van, mint nekem?
– Aha. – Ujjai végigsimítanak a polcokon, ahol a
kiegészítőimet tartom; övek, nyakláncok, karkötők, fülbevalók
és kistáskák. – Kezdem érteni a divat vonzerejét – teszi hozzá, a
hangja annyira bölcs a korához képest, hogy elmosolyodom.
 Anyám, imádom ezt a gyereket.
– Ezt vegyem úgy, hogy eddig nem értetted a vonzerejét?
– Nem. – Megrázza a fejét. – Butaságnak gondoltam, hogy
anya olyan sok pénzt akar költeni valamire, amit visel.
– És most mit gondolsz?
Elmereng a kérdésen egy percig, és összeráncolja a homlokát,
amikor végső következtetésre jut.
– Azt gondolom, hogy a divat sok ember számára a
személyiségük egy egészséges kifejezésmódja.
– Szerintem ez egy jó meglátás, Lex. Olyan, amivel
határozottan egyetértek.
– Neked is ez a divat? – kérdezi, és odasétálok mellé, ujjai a
nyakláncaimat és karkötőimet térképezik fel.
Amikor megpillantok egy bizonyos nyakláncot, egy színes
Chanel chokert, amelyet Isabella mindennap hordott egészen
addig, amíg néhány évvel ezelőtt a születésnapomra nekem
nem adta. Valami belülről arra késztet, hogy felvegyem. És a
vágy, hogy lássam rajta, túl valóságos ahhoz, hogy letagadjam.
– A divat sok mindent jelent nekem – magyarázom Lexinek,
miközben áthúzom a chokert a fején, és gyengéden
megigazítom a nyakán. – Fontos a munkám miatt, hogy
tükrözze a profizmusomat, sikeres ingatlanügynökként. Segít
kifejezni a személyiségemet, ahogy mondtad. – Az ujjaimmal
bekapcsolom a csatját. – És magabiztosnak is érzem magam tőle.
– A ruháktól magabiztosnak érzed magad? – kérdezi, én pedig
finoman megfordítom a vállánál fogva, hogy lássa magát a
tükörben.
– A ruhák, a divat, a kiegészítők, mint például ez a Chanel
darab itt… – kacsintok –, határozottan magabiztosabbá tesznek.
Arra jöttem rá, hogy ha valami olyat viselek, amitől jól érzem
magam, az előrevetíti, hogy fantasztikus napom lesz.
Lexi végigfuttatja ujjait a színes C-H-A-N-E-L fémbetűkön, én
pedig mosolyogva találkozom tükörképével.
– Szerintem ez a nyaklánc remekül áll rajtad. Tetszik?
– Nagyon szép, Maria. – Bólint, és az arcát borító félénk
mosolytól a szívem megdagad a mellkasomban.
Csendben figyelem, ahogy Lexi szeme a nyakláncra tapad.
Mintha lenyűgözte volna, amit most a tükörben lát. Nemcsak
tetszik neki, imádja, és ez a tény az egész csinos arcára rá van
írva.
– Tudod, mit? Szerintem tartsd meg.
Lexi tekintete az enyémre ugrik.
– De ez a tiéd…
– Az enyém volt – javítom ki. – De most már a tiéd.
Lexi újra a tükörképére pillant, és az arcán látható mosoly
nosztalgiát ébreszt a hasamban. Napról napra egyre közelebb
kerül ahhoz, hogy tinédzser lány legyen, és a benne végbemenő
változások láttán eszembe jut, hogy láthattam, ahogy a kis
Winnie Winslow a szemem láttára nő fel.
Bárcsak Isabella is látná, milyen most a gyerekkori barátnője!
Bárcsak látná, hogy a lánya és Winnie lánya legjobb barátok!
– Tudod, nagyon régen a húgom, Isabella adta ezt nekem
születésnapi ajándékként – teszem hozzá halkan. – És tudom,
hogy nagyon örülne neki, ha látná rajtad. Ha tudná, hogy már a
tiéd.
– Anya azt mondta, hogy régen barátnők voltak a húgoddal,
és hogy nagyon vicces volt.
– Isabella imádta az anyukádat, és igen, nagyon mulatságos
volt – bólintok. – A húgom aranyos, kedves és egyszerűen…
csodálatos volt. Mindenki, aki ismerte, szerette.
– Nehéz beszélni róla?
– Azt hiszem, számomra az a legijesztőbb, ha a testvéremről
van szó, hogy elfelejtek róla dolgokat. Soha nem akarom
elfelejteni, milyen különleges volt – válaszolom a
legőszintébben. – De neked köszönhetem, hogy lehetőséget
adtál, hogy most róla beszélhessek, és az összes kedvenc
dolgomra emlékezzek vele kapcsolatban, ez pedig
megmelengeti a szívemet.
Anélkül, hogy szavakkal válaszolna, Lexi elképesztően
meglep azzal, hogy megfordul, átkarolja a derekam, és szorosan
megölel.
Szinte hátborzongató, mennyire ez az ölelés az, amire
szükségem volt, és hogy Lexi, az egyik legkevésbé
szeretetteljesnek tűnő gyerek, akivel találkoztam, tudta, hogyan
adja meg nekem.
Köszönöm, édes kicsi lány.
Közvetlenül azután, hogy az ölelésünk véget ér, és Lexit még
egy kicsit lefoglalja, hogy a tükrömben nézegesse magát, Izzy
halk hangját hallom, amint ébredezik a kiságyában. Nemrég
kezdte el ezt, hogy először nem sír, hanem inkább kiabál
nekünk. Alapvetően ez babanyelven a „Hé, ébren vagyok!
Gyere értem!”
– Szerintem Izzyt hallom – mondja Lexi, én pedig ámulva
bólintok.
 – Igen. Ez határozottan ő. Mit szólsz hozzá, vegyük ki a
kiságyából, és megeteted egy cumisüvegből, amíg én elkezdek
készülődni a munkába?
– Remy bácsit is felkeltjük?
– Mit szólnál, ha hagynánk még aludni egy kicsit? – Titokzatos
mosolyt villantok, és suttogássá halkítom a hangomat. – Azt
hiszem, még mindig nehezen viseli, hogy olyan szörnyű a jó
filmek kiválasztásában a filmnézős estékre.
– Oké. – Ezen kuncog.
Miután mindkettőnknek sikerül halkan kijutnunk a
hálószobából anélkül, hogy felébresztenénk Remyt, majd be
Izzy gyerekszobájába, széles babamosollyal fogad minket.
Amíg kicserélem az izgága Izzy pelenkáját, Lex mellette áll, és
vicces fejekkel próbálja szórakoztatni. Izzy gyakorlatilag visít,
annyira imádja.
– Maria, szerintem hozzá kellene menned Remy bácsihoz –
jelenti ki Lexi a nagy semmiből, és majdnem szívbajt kapok.
– Ööö… m-micsoda?
Hagyja, hogy Izzy megfogja az ujját, és még egy bugyuta arcot
vág a lányomnak, de végül megismétli a szavait.
– Szerintem neked és Remy bácsikámnak össze kellene
házasodnotok.
Nem is igen tudom, mit mondjak erre, de szerencsére Lexi
gyorsan továbblép, és teljesen elfoglalja magát azzal, hogy Izzyt
még jobban megnevettesse.
Azonban én nem léptem tovább.
Én egyáltalán nem léptem sehova.
Tulajdonképpen visszakerülök a tinédzserkori helyzetembe,
arról álmodozva, hogy Remington Winslow-val élek, és
eltűnődöm, vajon mindez kicsúszik-e a kezeim közül.
 A MÚLT

EGY NAP HOZZÁ FOGSZ MENNI

Huszonhat évvel ezelőtt…

Tizedik osztály, május eleje

Maria

Befejezem az R-E-M-Y betűk felírását a padlón heverő óriási

kartontáblára, és felállok, hogy megnézzem, középen vannak-e
Remy ballagási képe alatt.
Asszem? Remélem?
– Miccsinálsz? – A húgom hangja tölti be a fülemet, és a
vállam felett hátrapillantva meglátom, hogy a szobám ajtajában
ácsorog.
– Plakátot készítek.
Bejön a szobámba, és közvetlenül megáll mellettem, bámulja
a lábam előtt fekvő plakátot.
– Ez Remyé lesz?
– Hát… nagyon remélem, hogy igen, különben rossz nevet
írtam, és rossz képet ragasztottam valaki más plakátjára. –
Széles vigyorral nézek rá, ő pedig játékosan megcsapja a vállam.
– Ez igazából egy plakát Remy végzős estéjére, ami a jövő
hétvégén lesz. Minden végzős kap ilyet.
– Mi az a végzős este?
– Az egy buli minden végzősnek, hogy megünnepeljék, hogy
elballagtak a gimiből.
Odamegy az asztalomhoz, leül a székemre, és firkálgatni kezd
az egyik jegyzetfüzetembe.
– Mikor is lesz Remy ballagása?
– Június első hetében.
– Az hamarosan itt lesz! – Kiejti a tollat a kezéből, és
összehúzza a szemét. – Nem hiszem el, hogy Remy elköltözik a
főiskolára! Mármint te még mindig gimis leszel, ő meg már
francos főiskolás, Ri! Szerinted milyen lesz?
Ahh. Nehéz. Nagyon-nagyon nehéz.
– Ööö… nem tudom – motyogom, és igyekszem elfoglalni
magam azzal, hogy még egy kevés pizzakonfettit szórok Remy
plakátjára.
Őszintén megmondva, bár próbáltam óvatosan feszegetni a
témát, még nem igazán beszéltünk arról, hogy nem lesz a
városban. És bármikor, amikor felhozom ezt a hamarosan
bekövetkező valóságot, Remy hajlamos teljesen más témára
váltani.
– Hány évesnek kell lenned, hogy megházasodj?
– Tessék? – Ezen nevetnem kell. – Van valami, amit el akarsz
nekem mondani? Nem gondolod, hogy kicsit túl fiatalok
vagytok Brandonnal, hogy a házasságon gondolkodjatok?
 – Ne már, tesó! Két hete szakítottam Brandonnal. – Isabella a
szemét forgatja. – És nem magamról beszélek. Hanem rólad és
Remyről. Szerintem ezt kellene tennetek.
– Mit kellene tennünk Remyvel?
– Össze kéne házasodnotok! Ahh!
Megfordulok, hogy ránézzek.
– Tudod, hogy csak tizenhat vagyok, ugye? Az egy kicsit fiatal
még a házassághoz. Ahhoz is, hogy gondolkodjak rajta.
– Igen, de egy nap úgyis hozzá fogsz menni. Akkor miért nem
most?
– Mert tizenhat éves vagyok, és még előttem áll az egész
életem. – Gyanakodva figyelem őt. – Te most próbálsz kirakni a
házból, csak hogy átvehesd a hálószobámat, vagy mi?
– Nem… – Itt szünetet tart, aztán folytatja. – De nagyon jó,
hogy mondod.
Felkapok egy párnát, és a fejének dobom.
– Hülye!
Ezen nevet, és visszadobja nekem, mielőtt kicsoszogna a
szobámból, de előtte még hátrakiált a válla fölött.
– Még mindig azt gondolom, hogy nektek össze kellene
házasodnotok!
Nyilvánvalóan megőrült, de mégis, az agyam folyamatosan
visszajátssza a szavait.
Egy nap úgyis hozzá fogsz menni.
A szívem is ezt akarja támogatni, és egyetérteni vele, de az
agyam ennél sokkal logikusabban gondolkodik.
Lehet, hogy még fiatal vagyok, de nem vagyok naiv. A legtöbb
középiskolai románc nem tart sokáig. Főleg, ha a kapcsolat
egyik fele még két évig középiskolás lesz, míg a másik főiskolás.
És mivel Remy kerüli az egész beszélgetést azzal
kapcsolatban, hogy főiskolára fog menni, és hogy ez hogyan
befolyásolja a kapcsolatunkat, nem tehetek mást, mint
elgondolkodom rajta, vajon ez nem egy jel-e, amit nehezen
akarok észrevenni.
Jel, ami lehet, hogy összetöri a szívedet.
 NEGYVEN

Még mindig szombat, november 9.

Remy

Amikor belépek a fürdőszobába, kellemesen meglepődöm, hogy

ott találom Mariát a tükör előtt, ahogy rúzsozza a száját. Hosszú,
barna haja a vállára omlik, és lenyűgözően néz ki a
selyemblúzába és a szűk ceruzaszoknyájába öltözve, amely a
fenekét őrületesen dögössé teszi.
Basszus, nagyon szexi.
Odalépek a gyönyörű asszonyomhoz a mosdókagylónál,
közvetlenül mögé állok, és átölelem a derekát.
– Jó reggelt, kicsim. Éreztem, hogy itt leszel és készülődsz.
– Jó reggelt, álomszuszék.
Megszorítom a csípőjét.
– Felébredtek már a lányok?
– Lexi éppen megetette Izzyt, és most a nappaliban
szórakoztatja.
– Fel kellett volna keltened. Elrendeztem volna őket, amíg te
elkészülsz.
 – Miért? – kérdezi, és ránéz a tükörképemre. – Békésen
aludtál, és Lexszel mindent elintéztünk.
– Hányra kell ott lenned az első bemutatódon?
– Körülbelül negyven perc múlva – tájékoztat, és egy ecsetet
használ, hogy bepirosítózza az arcát. – Van friss kávé a
konyhában egyébként. Úgy tíz perce főtt le.
Tudom, hogy hagynom kellene őt készülődni, de anyám, a
feneke ebben a szoknyában túlságosan eltereli a figyelmemet.
Ösztönösen lecsúsztatom mindkét nagy kezem a csípőjéről,
egyenesen a tökéletes, kerek, gömbölyded fenekére, amitől az
agyam rövidzárlatos lesz, és ezt a hímtagom túlságosan is
támogatja.
– Remy – mondja, a hangjában figyelmeztetéssel. Meglepett
figyelmeztetéssel, tegyük hozzá.
– Mi az? – Megjátszom az ártatlant, de ott tartom a kezemet. –
Csak kisimítok néhány gyűrődést.
– A szoknyámon, amit most vasaltam ki?
– A vasalók trükkösek tudnak lenni, bébi. – Megvonom a
vállam. – Néha kihagynak egy-két helyet.
Felhorkan, és a nagy kezemmel még jobban megmarkolom a
gömbölyű idomát.
– Remy! – Most már nevet.
– Csak néhány szösz, kicsim. – Még mindig szorítom. – Azt
hiszem, megvagyok… – Elhallgatok, és úgy bámulok le a
fenekére, mintha csak segíteni akarnék neki. – Ó…, várj…, van
még egy-két szösz – teszem hozzá, ezúttal kissé még erősebben
szorítva.
Ez a jel, hogy megforduljon, és játékosan megpofozzon, de
nem elég gyors, mert már a karomban tartom, és a melle két
másodperc alatt szorosan az enyémhez nyomódik.
Az ajka csak egy leheletnyire van az enyémtől, én pedig
bámulom, némán azon tűnődve, vajon mérges lesz-e, ha vadul
megcsókolom, és megkockáztatom, hogy elrontom a sminkjét.
Bassza meg! Hát legyen mérges!
A vágy áldozatául esem, számat az övére nyomom, és a
nyelvemmel elválasztom az ajkait. Könnyű préda, enged a
pillanatnak, én pedig visszacsúsztatom a kezemet a popsijára, és
olyan közel húzom a testét magamhoz, amennyire csak tudom.
Most már megkeményedett a farkam, és az elmém el is
képzelt száz különböző forgatókönyvet, amelyek mind azzal
végződnek, hogy a bugyija a bokáján van, én pedig benne.
Minden akaraterőmre szükség van, hogy emlékeztessem
magam arra, hogy fontos dolga lesz, és ne vigyem véghez egyik
tervet sem.
– Basszus. – Nyögve lelassítom a csókunkat, mígnem
abbahagyom, még egy gyengéd puszit nyomok az ajkára, és
elengedem a szorításomból.
Maria pislog néhányszor, az agya próbál visszahelyezkedni a
Föld nevű bolygóra, nekem pedig meg kell igazítanom a
péniszemet az alsógatyámban, közben felnyögök.
– Gazember vagy, tudsz róla? – A hangja élcelődő, ahogy
belenéz a szemembe a tükörben.
Ekkor veszem észre, hogy a rúzsa teljesen elkenődött
mindkettőnk arcán.
– Szerintem ez nem az én színem, bébi – felelem, és úgy
teszek, mintha a tükörben vizslatnám az arcom, és
rosszallanám. – Szerintem inkább korall vagyok, nem?
– Te néha egy púp vagy a hátamon! – Nevetve rácsap a
mellkasomra, aztán megfog egy zsebkendőt, hogy rendbe szedje
mindkettőnk arcát.
– Nem tagadom, de szerintem az itt a nagy kérdés…, hogy
később bepótoljuk-e, amit most elkezdtünk – kérdezem, és a
karomat összefonom a mellkasom előtt.
– Nem kezdtünk el semmit. Te kezdted el.
– Milyen igaz – értek egyet. – De akkor sem válaszoltál a
kérdésemre.
Elkeseredett sóhajt hallat, de amikor előrehajolok, hogy
ajkamat a nyakához szorítsam, és azt suttogom a bőrére, hogy
„Kérlek, Ria?”, egy apró nyögés szökik ki a torkán.
Elmosolyodom. Nem tehetek róla.
Később biztosan bepótoljuk. Valójában ettől az estétől kezdve
lehetőségünk lesz nagyon sokszor bepótolni, akár egész nap is.
A felismerés arra késztet, hogy még egy utolsó csókot
nyomjak a bőrére, majd ellépek tőle.
– Mi lenne, ha hagynám, hogy befejezd a készülődést, és
megnézném a lányokat?
– Nagyon is jól tudod, hogy ezt jó ötletnek tartom – jegyzi meg
Maria, szép, barna szemét forgatva. – Ráadásul biztos vagyok
benne, hogy Lexi már lassan felrobban az izgalomtól a Bunrise-
os reggeli miatt.
– Valószínűleg igazad van – értek egyet vele, és csak a
biztonság kedvéért még egyszer belemarkolok a fenekébe.
Aztán kimegyek a fürdőszobából a nappali felé, ahol a másik
két kedvenc lánykám játszik.
 Ma kurva jó nap lesz.

A Bunrise egy központi hely ebben a városban, és nem meglepő,

hogy zsúfolásig tömve van. Mindez kétórás várakozást jelent
idekint, amíg bent minden asztal tele van vendégekkel, akik
palacsinták, mimózák, valamint a jellegzetes, tükörtojásos,
baconös, sajtos, házi készítésű zsemléjük fölött nevetgélnek és
cseverésznek.
Szerencsére Maria egy előre gondolkodó zseni, aki
idetelefonált, miközben a nap első bemutatója felé tartott, és
asztalt foglalt nekünk a diszpécsernél – aki az az egyedülálló
anyuka, aki tisztességes áron keresett lakást, és véletlenül
éppen Maria segített neki néhány évvel ezelőtt –, így minket
rögtön egy szabad asztalhoz vezettek, amint beléptünk az ajtón.
Még mielőtt megérkezett volna az ételünk, küldtem egy
üzenetet Mariának, megköszönve neki, hogy megmentette a
seggem, és tájékoztatva, hogy tartozom neki, amiért
gondoskodott arról, hogy ne kelljen átkozott két órát várnom a
helyre, miközben próbálom szórakoztatni Lexit és Izzyt.
Nyilván csak most van ideje, hogy válaszoljon.

Maria: Szívesen. És ne aggódj, sokféle módon

visszafizetheted nekem.

A telefonomat nézve felfelé görbül a szám sarka.

 Én: Ó, te se aggódj, szivi. Már megvannak a terveim,
hogyan fogom visszafizetni neked.

Maria: CSUPA fül vagyok. Mondd csak, de egyetlen

részletet se hagyj ki!

Én: Az meglepetés.

Olyan meglepetés, ami minden valaha volt elvárásánál

nagyobb, és ami már bőven a mai nap előtt le volt rendezve.

Maria: Ahh. Legalább adsz egy utalást? Hogy

például ez egy s-z-e-x-hez kapcsolódó meglepetés?

Én: Nem.

Maria: Nem s-z-e-x-hez?

Pff. De, igaz. Határozottan van s-z-e-x a meglepetésben.

Nagyon sok, ha rajtam múlik.

Én: Nincs utalás.

Maria: Ugye tudod, hogy ez megőrjít majd egész

nap?

Én: Ó, nagyon is.

Maria: Jóformán látom a hülye telefonon keresztül,

ahogy mosolyogsz.
 Én: ;) Munka után találkozunk, kicsim.

Maria: *szemforgatás*

– Mariával beszélsz? – kérdezi Lexi, mielőtt a szájába nyomna

egy falatot a kedvenc francia bundáskenyeréből. Sarabeth
könnyű és lágy francia bundáskenyeréből, hogy pontos legyek. A
tulajdonosok a lányukról nevezték el, mivel ez a kedvenc étele.
– Igen, Ms. Kíváncsi. Mariával.
Lexet nem zavarja a gúnyneve, és újabb
bundáskenyérdarabot töm a szájába.
Izzy az ölemben elfoglalt helyéről nagy, érdeklődő szemmel
figyel, és kinyújtja a kezét, hogy bizonytalanul ütögesse vele az
asztalt. A mozdulat gyakorlatilag áthelyezi a kávémat a tojásos,
baconös, sajtos szendvicsembe, és nevetés tör fel belőlem,
ahogy igyekszem megakadályozni, hogy katasztrófát okozzon.
–  Szerintem szeretne egy falatot a francia
bundáskenyeremből – mondja Lex kuncogva, és
meghosszabbítja szegény Izzy szenvedését azzal, hogy újabb
nagy falatot nyom a szájába. A porcukor a legaranyosabb
módon borítja be az ajkát, és ekkor veszek észre egy nyakláncot
a vékony nyakán.
Valójában egy rohadt Chanel nyakláncot.
– Az mi, Lex?
– Micsoda?
– A nyaklánc – mondom, és felé intek.
Lepillant, és vállat von.
– Mariától kaptam.
– Maria egy Chanel nyakláncot adott neked?
 Mi a fene?
– Ezt mondtam. Baj van a hallásoddal?
Őszinte leszek, ez az első alkalom, hogy nyakláncot látok
Lexin, vagy igazándiból bármilyen ékszert, és meglep, hogy
ilyen sokáig nem tűnt fel.
– Mikor kezdted el megkedvelni az ékszereket, Lex?
– Lassan közeledek a tinédzser éveim felé, Remy bácsi.
Normális a velem egykorú lányoknál, hogy elkezdik felfedezni a
divatot.
A tinédzser évei. Beszarok.
– Ó, szóval akkor ez nem ékszer, hanem divat? – Drámai
meghökkenést színlelek. – Ez kezd túl sok lenni Rem
bácsikádnak. Nemsokára már azt mondod nekem, hogy barátod
van.
– Van barátom.
Csikorognak a fékek a fejemben.
– Micsoda?
– Connornak hívják – mondja Lex az új információt, mintha
nem lenne nagy dolog. – A matlétika csapatomban van.
De ez nagy dolog. Nagyon nagy, véleményem szerint.
– És mióta van neked meg ez a barátod?
– Még csak egy hónapja járunk, de ez elég hosszú idő,
tekintve, hogy az általános iskolai kapcsolatok átlagos
időtartama bő két hét.
– Jártok? Pontosan hova mentek?
– Nem megyünk sehova.
Mi?
– Ez meg mit jelent? – kérdezem. – Hogy „jártok”, ha nem
mentek sehova?
Lexi úgy forgatja a szemét, mintha én lennék a bolygó
legidegesítőbb embere.
– Ez csak egy kifejezés, amit a gyerekek használnak, Remy
bácsi. Így lehet másképp mondani, hogy ő a barátom, én meg a
barátnője vagyok.
A barátnője? Lexi valami kölyök barátnője? Ki az a kis pöcs?
– És ez a Connor kedves gyerek?
Lexi megrántja a vállát.
– Képes bonyolult fizikai egyenleteket fejben kiszámolni, Rem
bácsi.
– Tehát csak azért kedveled, mert jó matekból?
Jól van, jól van. Ezzel talán még meg tudok birkózni…
– Meg aranyos.
A kurva életbe.
Az unokahúgom szerint egy fiú aranyos? Hirtelen az agyam
újra akarja játszani azt a beszélgetést, amit a Mavericks-
meccsen folytattam vele még októberben, amikor észrevette a
játékosok fenekét.
– Wes tud erről?
– Igen.
– És neki rendben van?
– Aha. Meg anyának, Nicknek és Charlotte-nak is.
Nagyjából tíz másodpercre vagyok attól, hogy ezer kérdést
tegyek fel neki. Mi Connor vezetékneve? Hány éves? Hol lakik
ez a kis seggfej?
De Izzy kezd nyugtalankodni az ölemben, kis öklét az
asztalnak csapkodja, én pedig úgy döntök, hogy ezeket a
kérdéseket egy másik alkalomra halasztom, és most csak arra
koncentrálok, hogy ne kapjak szívrohamot Lexi kicseszett
barátjának hírétől.
Barát.
Az én kis Leximnek barátja van, a fenébe is. Amiatt is
kiborulhatnál, hogy a még nem is tini unokahúgodnak sikerült
előtted megfogalmaznia a szándékait, nem igaz?
Odaadom Izzynek a cumiját, és megmozgatom az ölemben
úgy, hogy a mellkasom ölelő bölcsőjében legyen, és
megkísérlem befejezni a tojásomat és baconömet, kizárva az
összes hülye hangot a fejemben.
Sok mindent figyelmen kívül fogok hagyni, ha végigcsinálom
a reggeli hátralevő részét anélkül, hogy teljesen kiborulnék.
Mármint tudtam, hogy az én kis Lexi Loumnak előbb-utóbb
barátja és hasonlók lesznek, de inkább tizennyolc, huszonegy,
harmincöt éves korára gondoltam.
Nem ilyen átkozottul hamar. Nem egy Connor nevű,
tudálékos okostojásra. Mert hát, Connor? Ez a név csak gondot
jelent.
– Remy bácsi?
– Igen, Lex?
Kérlek, ne mondd azt, hogy eljegyzett. Azon nyomban
meghalnék, komolyan mondom.
– Maria a barátnőd?
A büdös francba, ennyit a belső hang elnyomásáról. Úgy tűnik,
most már kint van.
– Ööö… – Itt megállok, abszolút fogalmam sincs, mit
válaszoljak, amitől, bevallom, nem érzem magam valami jól.
 Vagyis mi számomra Maria? A barátnő szó közelítőleg sem
írja le azt, amit iránta érzek. Szánalmas, nyomorult szó azt
leírni, milyen szerepet játszik az életemben, de azt állítani, hogy
a…
– Szerintem össze kellene házasodnotok, hogy a feleségeddé
tedd – mondja rágás közben. – Így Maria lesz az igazi Maria
nénikém.
Hát, itt is vagyunk. A tetteim következményénél.
Csak azért, mert élveztem, amit Mariával csináltunk az elmúlt
néhány hónapban, anélkül, hogy felcímkéztük volna, még nem
jelenti azt, hogy csak engem érintenek a köztünk zajló
események.
Két különleges emberre is hatással van tulajdonképpen, és ők
pontosan itt ülnek velem egy asztalnál.
Ki kell találnom, mi legyen, méghozzá gyorsan. Maria többet
érdemel, mint egy segítőkész fickót, aki bármikor elsétálhat,
amikor csak akar. Azután, amin keresztülment, és amilyen ő?
Sokkal többet érdemel.
Még jó, hogy lesz öt napod kettesben vele, hogy kitaláld…
 NEGYVENEGY

Remy

Meglep, hogy a húgom nyit ajtót anyánál.

– Anya! – kiáltja Lex, és előrelépve Winnie derekára kulcsolja
a karját.
– Szia, édesem!
– Mit keresel itt, Win?
– Hiányzott a kislányom – feleli, és gyorsan, de szorosan
megöleli Lexit. – Úgyhogy arra gondoltam, hogy beugrom ide
kicsit, hogy együtt legyünk, mielőtt vissza kell mennem a
stadionba.
– Hol van anya?
– Elszaladt bevásárolni. Rögtön azután ment el, hogy megírtad
neki, hogy úton vagytok ide a lányokkal. Biztos hamarosan
visszaér – közli továbbra is a híreket, miközben belépünk
anyám kétszintes házába.
A testvérem szeme azonnal Izzyre szegeződik, aki jelenleg
kényelmesen ül a hordozóban a mellkasomon.
Gyakorlatilag a korához képest kicsit még fiatal ahhoz, hogy
előrefelé nézzen, de a súlyát tekintve és a gyermekorvos
jóváhagyásával, miután látta, hogy milyen szépen tartja a
nyakát, megengedtük neki, hogy lássa az előttünk lévő világot,
ahelyett, hogy a pólónkat kéne bámulnia.
– Hát, szia, kicsi tündérkém! Hiányzott már a cuki fejecskéd.
Izzy visít és kicsit rugdalózik a lábával, Winnie pedig úgy
mosolyog, mint akit megvett. Lex is bekapcsolódik a mókába, és
nem kell sokáig várni, hogy elnyerjen néhány belülről feltörő
nevetést a mellkasomon lógó babától.
– Esküszöm, ez a legszebb hang a világon – ámul Winnie,
majd figyelmét újra nekem szenteli. – Minden rendben volt
múlt éjjel?
– Természetesen. Lexi a legjobb. És azt beszélik, hogy én
vagyok a legjobb nagybácsi.
– A versengés, ami soha nem ér véget. – Winnie felhorkan,
majd Lexire néz. – Jól érezted magad? Remy bácsi is jól
viselkedett?
– Nagyon jól. Megnéztünk egy filmet tegnap este, és Maria ezt
adta nekem – jelenti be Lexi, és megmutatja a Chanel
nyakláncot, amiről még mindig nem hiszem el, hogy Maria
odaadta neki.
A húgom szeme tágra nyílik, ahogy kinyújtja a kezét, hogy
megérintse a C-H-A-N-E-L betűket.
– Maria adta neked ezt a nyakláncot?
– Igen. – Lexi büszkén bólint. – Nem szép? Maria húgának volt
a nyaklánca.
Erre Winnie is, és én is felfigyelünk.
– Ez Isabelláé volt? – kérdezem, mire Lexi úgy bólogat, mintha
nem lenne nagy ügy.
 – Aha.
De számomra nagy dolog. Hatalmas. Winnie is érzi, ezt onnan
tudom megmondani, hogy egy kis csillogást látok a szemében,
és szúrást érzek az enyémben.
El sem tudom képzelni, mekkora dolog ez – milyen mély
érzései lehetnek Mariának Lexi iránt.
– Felviszem a cuccaimat a nagyi vendégszobájába – jelenti be
Lexi, és átkarolja a derekam, hogy gyorsan megöleljen. –
Köszönöm az ottalvást és a reggelit, Rem bácsi. Jól éreztem
magam.
– Én is jól éreztem magam veled, kölyök.
– Rem bácsi, a kölyök már nem igazán jó becenév nekem –
mondja tárgyilagosan. – Csak Lex vagy Lexi a legjobb.
– Ó, igaz is, tulajdonképpen most már egy felnőtt nő vagy, aki
Chanelt visel, és van egy Connor nevű barátja. – Szúrós
tekintettel nézek a húgomra. – Hogy is felejthettem el?
De Lex már be is fejezte a csevegést az előtérben. Kezében a
tegnap esti táskájával szó nélkül felszalad a lépcsőn.
– Gondolom, mesélt neked a barátjáról, ugye?
– Ja – válaszolom, és oldalra billentem a fejem. – Ami azt
jelenti, hogy neked is van mesélnivalód.
– Hogy érted?
– Miért lehet neki barátja?
Winnie röhögni kezd.
– Jaj, ne már, Rem. Nem fogom megtiltani Lexinek, hogy
barátja legyen. Túlságosan védeni akarod.
– Realista vagyok.
– Ugye tudod, hogy csak azt mondják, hogy barátok és
barátnők, de közben asztrofizikai tervezésről küldözgetnek
egymásnak üzeneteket? Ez ártalmatlan.
– Mi a fasz? Üzengetnek egymásnak?
Winnie nevet.
– Ember! A férfiak olyan viccesek. – Anélkül, hogy egyebet
mondana, elmosolyodik, miközben kiemeli Izzyt a
babahordozójából, és még csak arra sem veszi a fáradságot,
hogy engedélyt kérjen rá. Lecsatolom a hordozót a
mellkasomról, és lefektetem, hátha szüksége lesz rá.
– Komolyan mondom, Win. Ez túl sok.
– Ó, tudom, hogy komolyan beszélsz. De meg is őrültél.
– Nem őrültem meg…
– Nem kell valahol máshol lenned? – kérdi, térdre
kényszerítve. – Egész biztos vagyok benne, hogy egy nagy
utazásra kellene készülődnöd…
Felsóhajtok, és rászegezem a mutatóujjamat.
– Ennek a beszélgetésnek még nincs vége.
– Ó, tudom. – Önelégülten vigyorog, és megpuszilja Izzy feje
búbját. – De ha nem bánod, most kicsit együtt leszek Lexszel és
ezzel a kis cukisággal, mielőtt a nagyi visszajön, és
kisdisznóként elkobozza őket. Úgyhogy nyugodtan távozhatsz.
– Te most kidobsz?
– Csak a te érdekedben, Rem. Pereg az idő, és bár Wes
elintézte a magánrepülőt neked, a pilóták pontosan indulnak.
Utálom, amikor az okoska húgomnak igaza van, de… igaza
van. Még be kell csomagolnom Mariának és magamnak, mielőtt
hazaér az utolsó bemutatójáról. Őszintén szólva csak körülbelül
egy óránk lesz, hogy kijussunk a repülőtérre, miután véget ér a
munkanapja.
– Jó mulatást! – teszi hozzá a válla fölött. – Élvezd a trópusi
boldogságot Mariával! Mindketten megérdemlitek.
Tapasztalatból tudom, hogy a Bahamák gyönyörű ebben az
időszakban. Tökéletes a tengerparti fotózáshoz, és elmondani a
nőnek, akit szeretsz, hogy szereted, és hogy el akarod venni…
– Ó, basszus, már ennyi az idő! Mennem kell, hugi.
– A-ha. Hát persze. – Csak kinyújtja rám a nyelvét, és
megfordul, hogy bevigye Izzyt anyám nappalijába. – Szeretlek,
bátyó! Érezd jól magad!
Csak én érzem úgy, vagy tényleg nagy nyomás nehezedik
mostanában a Mariával való kapcsolatomra?
A nyomás igyekszik betölteni a hézagokat, haver. Talán ez egy
jel, amely azt mondja neked, hogy Maria segítségével töltsd be a
tiédet.

Miután leadtam a lányokat anyámnál, vettem egy frissen kötött

virágcsokrot a Maria háza sarkán lévő piacon, mielőtt
elindultam volna hozzá összepakolni a holmijainkat. Az ég
tudja, ha hagynám, hogy Maria pakolja be a saját bőröndjét, a
végén még elhozná a fél szekrényét, és pontosan tudom, hogy
nem lesz szüksége sok ruhára.
Amint a díszvendég hazaér, készen állunk a bahamai
nyaralásra.
Hallom, ahogy Maria kulcsa a zárban matat, sietve felkapom a
dohányzóasztalról a virágcsokrot, és felállva várom. De amikor
kinyílik az ajtó, a telefonja a füléhez van nyomva, miközben a
retikülével és az aktatáskájával zsonglőrködik.
– Claudia, tudom, hogy utálsz jelzáloghitel-közvetítőkkel
kapcsolatba lépni – mondja sóhajtva, és a konyha irányába
megy, teljesen figyelmen kívül hagyva a jelenlétemet a
nappaliban. – De ez a következő lépés ebben a folyamatban, és
bocsánat a szóhasználatomért, de ez a kibaszott munkád.
Átszáguld a parkettán, és már tudom is, hogy miért. Claudia a
legrosszabb asszisztens a világon. Szervezetlen, feledékeny és
szar az emberek megértésében. Őszintén szólva csodálkozom,
Maria miért nem Tonyát bízza meg ezzel az akármivel, amire
Claudiát próbálja rávenni.
– Igen, szombaton – válaszol Maria, és kihangosítja a telefont,
miközben kikap egy üveg vizet a hűtőből. – De az egész csak
néhány telefonhívás, Claudia. Nem arra kérlek, hogy menj át
koktélozni a jelzáloghitel-közvetítő házába.
– De négykor jógára megyek – nyafog Claudia, és úgy
hallatszik, mintha rágózna a szavak között. – És azután pezsgős
vacsorára megyek a lányokkal.
Maria csendesen felnyög.
– Nem várhat hétfőig?
– Azért ma kell megkeresned őket, hogy hétfőn már úgy
kezdjék a hetet, hogy a mi ügyfelünkkel foglalkoznak.
– Akkor igazából nem is kell beszélnem senkivel?
Maria felsóhajt.
– Nem, nem ez a cél. A cél, hogy Hankkel beszélj, az ügyfelünk
jelzáloghitel-közvetítőjével, és megtudd, mi a fene van az
aláírókkal.
 – Kik is ezek az aláírók? – kérdezi. – Ijesztően hangzanak.
– Azok az emberek, akik elfogadják a kölcsönt, Claudia.
– Ja. – Rágógumizás hallatszik.
Maria továbbra is sóhajtozik.
Én pedig csak állok a konyhában, a fehér liliomcsokorral a
kezemben, és próbálom kitalálni, mikor kell belefolynom ebbe a
beszélgetésbe, hogy finoman emlékeztessem Claudiát a tervre,
amit hetekkel ezelőtt megbeszéltem vele.
A tervre, amely arról szól, hogy meglepem Mariát egy trópusi
kiruccanással kettesben, aminek nem része a munka.
Azt hiszem, jó, hogy Tonyát is sikerült bevonnom a nagy
meglepetésbe. Ő biztosan képes lesz rávenni Claudiát a
munkája elvégzésére a jóga és a piás vacsorái között.
– Tehát akkor csak fel kell hívnom őket, ugye?
– Igen – feleli Maria, és az „n”-t már frusztráltan ejti ki. –
Felhívod Hanket, és emlékezteted, hogy arra várunk, hogy az
aláírók elfogadják a végső feltételeket, amelyeket Langley-ék
csütörtökön küldtek.
– Ooooo-ké. Ahogy akarod, főnök.
Mire Maria befejezi a hívást, a reménye nagy része és minden
türelme elfogy, majd megfordulva a konyhában állva talál, és
majdnem kiugrik a bőréből.
– Istenem, Rem! – Egyik kicsi keze a mellkasán landol. –
Megijesztettél!
– Bocsi – mondom mosolyogva. – Csak nem akartam
megzavarni a fontos eszmecserét.
– Ja, igen. – Felhorkan, és a keze visszaesik az oldalához. –
Nagy eszmecsere.
 – Gondolom, Claudia még mindig a szokásos.
Bólint, aztán szeme a kezemben lévő csokorra szegeződik.
– Virág?
– Neked. – Elvigyorodom, és felé nyújtom a csokrot. Ahogy az
arca felragyog, a szívem hevesen dörömböl a mellkasomban.
– Ez nagyon kedves, Rem – mondja, és előrelép, hogy finom
csókot leheljen a számra. – Köszönöm!
De amikor távolodni kezd, a dereka köré fonom a kezem, a
virágokat a mellkasunk közé lapítva, és elmélyítem a csókot.
Maria kacag, de végül felveszi a ritmust, és ugyanolyan hévvel
csókol vissza.
Amikor azt érzem, hogy jól van és megnyugodott, hátrálok és
felkészülök, hogy felfedjem a nagy meglepetést.
– Szóval… van egy hírem.
– Igen? – Maria megfordul, hogy vízbe tegye a csokrot, de a
keze megáll a levegőben, mielőtt megtalálná a vázát. – Várj…,
hol van Izzy egyébként? Alszik?
– Igazából anyám házában van.
– Mi? – Oldalra dönti a fejét. – Miért?
– A meglepetés miatt.
Pimasz mosoly kúszik a szájára.
– És most meztelennek kell lennem ehhez a meglepetéshez?
– Már most imádom, amin jár az eszed, de… ruhában kell
maradnod a repülőutunkon. A Légiközlekedési Felügyelet
határozottan megköveteli a ruházatot legalább a fel- és
leszálláskor.
– A repülőutunkon?
– Elviszlek valahova, és már minden szükséges elintéznivalót
megtettem. Anya vigyáz Izzyre. A takarító eteti a halakat.
Claudiát is beavattam – kezdem magyarázni, de amikor
megrémül, hozzáteszem: – És Tonya is tud róla. Az az érzésem,
hogy Tonya lesz az, aki gondoskodik arról, hogy Daniel és
Brenda tartsák a frontot, amíg te távol vagy.
– Várj csak… most nem viccelsz – mondja, és leteszi a
virágokat a pultra.
– Nem. Ez a valóság, bébi. – Közelebb lépek hozzá, hogy újra
átkaroljam a derekát. – Te és én élvezni fogjuk a néhány napos
kiruccanást.
Szavaimtól kicsit megdöbben.
– És Izzy végig anyukádnál lesz?
Bólintok.
– Igen.
Maria az ajkába harap. Olyan benyomást kelt, hogy erősen
küzd magával. Most olyan anya, aki próbálja eldönteni, hogy
elfogadja-e, hogy néhány napra más vigyáz a gyerekére.
– Megérdemled ezt, Maria – biztosítom. – Megérdemled, hogy
a Bahamákat élvezd néhány napig.
– Várj… a Bahamákra viszel?
Biccentek.
– A Bahamákra. Most rögtön?
– Ez rendben van?
– Ööö… igen – egyezik bele, és ragyogó mosolya azt mutatja,
hogy végre megbékélt az igazsággal, hogy valóban megérdemli
ezt, miután elképzelte, hogy kagylók, víz és fehér homok veszi
körül. – Szent isten! Megőrültél, de igen, rendben! Benne
vagyok! Menjünk pihenni a Bahamákra! – sikítja, és a karomba
ugrik.
– És szexeljünk is! Sokat – teszem hozzá, és egy
fenékmarkolással hangsúlyozom a kérésemet. – Nagyon,
nagyon, nagyon sokat.
Felkacag.
– Mióta tervezgeted ezt, te lüke?
– Körülbelül két hete.
– Eltitkoltad előlem két teljes hétig? – szegezi nekem a
kérdést, meglepődve, hogy sikerült a tudomása nélkül
leszerveznem.
– Hadd mondjam el, nem volt könnyű teljesítmény –
kacsintok. – De szinte csak egy óránk van, hogy kiérjünk a
repülőtérre, úgyhogy csipkedned kell a szexi popsidat. A
bőröndjeink be vannak csomagolva. Csak annyit kell tenned,
hogy átöltözöl olyan ruhába, amelyben szívesen repülnél.
Hezitálás nélkül akcióba lendül.
– Nem hiszem el, hogy a Bahamákra megyünk. Most rögtön!
Életemben először örülök, hogy nem rontottam el a
meglepetést! – Maria végigtáncol a folyosón, én pedig csak állok
ott és nézem, mosolygok, mint a vadalma; mosolygok, mint aki
szerelmes.
 NEGYVENKETTŐ

Maria

– Tényleg szereztél nekünk egy magánrepülőt – ismétlem meg

már vagy tizedjére, amióta megérkeztünk a Teterboro
repülőtérre, és nem kellett átmennünk a biztonsági
ellenőrzésen, vagy bármi más, idegesítő baromságon, ami
normál repülés során szükséges.
Rem csak mosolyog, kissé már belefáradt, hogy ugyanarra a
kérdésre válaszol már vagy negyedjére, és folytatja a
kézipoggyászaink pakolását az elülső díszes kis tárolóba.
Sétálok a fedélzeten, megfigyelem a fényűző, krémszínű
bőrüléseket, a pezsgőt jégágyon, a gyümölcsök, magvak, sajtok,
sós kekszek és húsok összeállítását. Még a hátsó részt is
megnézem, ahol egy hálószobát találok szép, fehér ágyneművel,
és egy fürdőszobát, igazi zuhanyzóval.
Soha nem utaztam magángéppel. Egész életemben egyszer
sem.
Ellenben a húgom, Isabella? Nos, ő imádott magángéppel
utazni. Oliverrel gyakran utaztak így, és már értem, miért.
– Pezsgőt? – kérdezi kedves mosollyal a vörös hajú légiutas-
kísérő, akinek a névtábláján a Susan név olvasható. Felém nyújt
egy poharat, én pedig elveszem…, mert nyilvánvalóan így teszel
egy magánrepülőn. Puccos pezsgőt iszol.
– Köszönöm!
– Mr. és Mrs. Winslow, ha helyet kívánnak foglalni, akkor
hamarosan felszállunk.
Mr. és Mrs. Winslow? Túlságosan is tetszik nekem ennek a
megszólításnak a hangzása.
– Ööö… én nem… – akarom mondani, de Remy félbeszakít,
amikor az ölébe húz. A pezsgő kilöttyen a poharamból, mire
felsikítok.
– Rem!
Csak nevet, mint egy olyan férfi, aki semmivel sem törődik a
világon, és baszki, imádom ezt a hangot.
– Tudod, mit gondolok? – súgja a fülembe, és úgy fordítom a
fejem, hogy a szemébe nézzek. – Azt gondolom, hogy
megtalálom a módját, hogy össze legyünk tapadva az egész
utazás alatt.
– Vettél egy rakat szupererős ragasztót?
– Nem úgy összetapadva, kicsim – mondja, és a fülkagylómra
nyom egy puszit. – Hanem hogy a farkam benned legyen
mindvégig.
Ó, mamám.
– Most próbálsz rávenni, hogy csatlakozzam a repülőgépen
szexelők táborához? – kérdezem a szemöldökömet felhúzva, de
csak csóválja a fejét.
– A repülőgépen szexelők általában a mosdóban csinálják, de
nekünk más a stílusunk.
 – Túl jók vagyunk az óriási mosdóhoz ezen a gépen?
– Nem túl jók. – Újra a fejét rázza. – Túl mocskosak.
Várjunk csak…, micsoda?
Szólásra nyitom a számat, hogy megkérjem, magyarázza meg,
mire gondol, de teljesen eltereli a figyelmemet azzal, hogy lekap
egy pokrócot a mellettünk lévő bőrszék támlájáról, és a
lábunkra teszi.
Aztán felcsúsztatja a kezét a csupasz combomon, a ruhám alá,
és izgató ujjai oldalra húzzák a bugyimat. Az ujja már azelőtt
bennem van, hogy felfoghatnám, mi történik.
Összeszorítom– az érzés egyszerre túl megdöbbentő és túl jó
–, és a szemét fürkészem.
– Remy – suttogom. – Mit művelsz?
– Csak melegen tartalak, Ria. Csak melegen tartalak. – A
mosolya érzéki, és ettől újra összerándulok. Ujja kicsi körkörös
mozgást végez, hüvelykujja pedig rátalál a csiklómra,
gyengéden, szakértői pontossággal körbejárva az érzékeny
csúcsát.
Hát, a mindenit. Most már tudom, mit érzett Reese
Witherspoon azon a hullámvasúton Mark Wahlberggel, sőt, azt
is, miért volt akkora hatással rám és minden más lányra az a
film.
Baszki, ez jó érzés.
A combom remegni kezd, és a fejem a vállamra esik, Remy
pedig csak ül és ördögien vigyorog.
Amikor Susan, a légiutas-kísérő végigsétál a folyosón,
megpróbálom megtalálni azt a lehetőséget, hogyan szálljak le
Remy öléből anélkül, hogy villantanék neki, de ő szilárdan a
helyemen tart a szabad kezével a combomon. A másik keze
viszont… nos, még mindig bennem. Dolgozik rajtam. Amitől
rohadtul megőrülök.
De Susan egy szót sem szól. Ehelyett elmegy mellettünk, a gép
eleje felé, amíg már eltűnik a látómezőmből.
A pilóta rövid bejelentést tesz, miszerint készen állunk a
felszállásra.
De ezen kívül magunkra vagyunk hagyva. Senki nem kér
meg, hogy szálljak le Remy öléből. Csak egyedül maradunk…
Remy ujja pedig bennem.
– Basszus, nedves vagy – suttogja nyersen a fülembe. – Ettől
megkeményedem.
Egy nyöszörgés szökik ki a torkomon, de ő csak tovább
dolgozik rajtam. Ujja ki-be mozog bennem, a hüvelykujja a
csiklómon köröz, szabad keze pedig a ruhám alatt van, a
mellemet markolássza.
– Bassza meg, Ria. Benned kell lennem.
– Be szabad nekünk m-menni a mosdóba felszállás k-közben?
– Ó, nem kell nekünk a mosdó. Tökéletes itt.
Kikerekedik a szemem, de ő csak egy magabiztos mosolyt
villant rám. A szeme azonban kurvára elszánt. Túlfűtött. Aztán
nemsokára kihúzza a farkát a farmerjából, és annyira
szétterpeszti a combomat az ölében, hogy belém csússzon.
Valahogy úgy sikerült ez az egész, hogy a pokróc még mindig
eltakarja, amit csinálunk.
Remy bennem van.
Miközben felszállunk.
– A fenébe. Te vagy a mennyország – nyögi a fülembe, és a
vállam mögé söpri a hajamat, miközben az ajkával, a nyelvével
és a fogaival a nyakam bőrét harapdálja és csókolja.
A gép mozgásba lendül, felgyorsul, ahogy a kifutó vége felé
tart, de alig veszem észre.
Hogy is vehetném? A világ legszexibb férfijának a pénisze
éppen bennem van.
Remy mélyebbre hatol, és minden erőmre szükség van, hogy
ne nyögjek olyan hangosan, hogy az felriassza a légiutas-
kísérőnket.
Egy kis turbulencia lökdösi a gépet, Remy pedig rekedten
nyög a fülembe, miközben megmarkolja a combomat, és tövig
belém nyomja magát. Egyik keze újra megtalálja a csiklómat,
körkörösen dörzsöli a csúszós, érzékeny csúcsát, miközben a
lökései sem álltak le. Finoman mély, kitartó ritmust épít fel,
amitől a mellbimbóm megkeményedik, az elmém pedig
összezavarodik.
– El fogsz élvezni a farkamon – súgja közvetlenül a fülembe,
meleg lehelete a nyakamat simogatja, és libabőr fut végig a
gerincemen. – És akkor be foglak tölteni a saját élvezetemmel.
Mert ott a helye, Maria. A tökéletes puncidban.
Szentséges pokol.
Lenyelem a nyögésemet, és némán hálát adok magamnak,
amiért egy hónappal ezelőtt elkezdtem szedni a fogamzásgátlót.
Remyvel szexelni varázslatos, de Remyvel szexelni úgy, hogy
a csupasz bőrét érzem magamban? Az maga a… nirvána.
– Nagyon közel vagyok – lihegem a testemben súlyosbodó
nyomáson keresztül.
– Jó kislány. – A hangja reszelős, a farka mélyen bennem, és
úgy érzem, csak egyetlen apró cérna tart össze.
Remy nem kegyelmez. A döfései között pajkosan súg a
fülembe.
– Élvezz el!
Értem.
Végem van. Mint egy francos kicsavart citromnak. Átestem a
határon, ami olyan gyönyörbe vezetett, ahol esküszöm, meg
lehet lelni a világbéke válaszait.
A csúcspontom olyan idegvégződéseket talál el, amelyekről
nem is tudtam, hogy léteznek, és az alsó ajkamba kell vájnom a
fogaimat, hogy ne sikítsak. Újra és újra végigsöpörnek az
élvezet hullámai a testemen, és Remy csak tovább döfköd,
miközben próbálom megőrizni a kontroll látszatát a hangerőm
felett.
De a kemény pénisze továbbra is a megfelelő pontokat találja
el, és a hüvelykujja a csiklómon meghosszabbítja az
orgazmusomat.
Annyira jó érzés, hogy már szinte fáj.
És amikor Remy eléri a csúcsot, betartja a szavát. Megragadja
a combomat, olyan mélyre nyomja belém magát, amennyire
csak tudja, és megtölt az ondójával.
Ha ilyeneket tartogat erre az utazásra, akkor a nyakam rá,
hogy benne vagyok.
– Ennyit a Légiközlekedési Felügyeletről, mi? – kérdezem,
amikor végre elég levegőhöz jutok, hogy meg tudjak szólalni.
Remy felnevet, a ravasz mosolyától újra egészen a lábujjamig
megbizsergek.
– Technikailag még mindig fel vagyunk öltözve.
 Felhorkanok, mire megrázza a fejét, és megfogja az államat,
és minden figyelmemet magának követeli.
– Most már a levegőben vagyunk, Ria. Már bármi
megtörténhet.
Ó, jaj. Azt hiszem, bajban vagyok.
 NEGYVENHÁROM

Hétfő, november 11.

Remy

Ez a második reggel, amikor a trópusi paradicsomban ébredek,

és sokkal szívesebben feküdtem volna az ágyban, egy meztelen
Mariával a testem köré tekeredve, mintha egy második bőr
lenne.
De mivel hétfő reggel van, a hülye tőzsde megköti a kezemet.
Tudom, hogy azt mondtam Mariának, hogy ez egy munka
nélküli vakáció, de igen, még nyaralás közben is rá kell
szánnom néhány órát. És őszintén, ő az, akinek szüksége van a
pihenésre és a kikapcsolódásra. Nekem csak kettesben töltött
időre van szükségem vele. Sok meztelen, szexszel teli kettesben
töltött időre, hogy pontos legyek.
Szerencsére a Bahama-szigetek a keleti parti időzónában
vannak, ezért nem kell hat előtt felkelnem.
Épp amikor a nap kezdte megmutatni az arcát a láthatáron,
kibújtam az ágyból, főztem egy kávét, és kivittem a laptopomat
a tengerparti ház teraszára, amelyet egy befeketetési ügyfelem
bocsátott rendelkezésünkre.
Gyönyörű ingatlan, közel hatszáz négyzetméter modern
luxus, és az Atlanti-óceán tiszta kék vizére néz. Amint Maria
belépett erre a helyre, eléggé eldobta az ingatlanügynök-agyát
ettől.
Szerencsére annak az ígérete, hogy egy újabb napot töltök a
strandon a bikinit viselő nőcimmel, segít, hogy hatékony legyek.
És bár még csak kevéssel múlt nyolc óra, és a piac hivatalos
nyitásáig még van időm, sikerült megoldanom a legtöbb
befektetési lépést, amelyeket az ügyfeleimnek terveztem.
Bebiztosítottam egy-két lehetőséget, eladtam néhány rövid
távú részvényt, és bizonyos fontos pénzeket átcsoportosítottam,
hogy meglovagolják a negyedéves eredményjelentések
hullámát.
Mindent összevetve, ez egy jó napindítás.
Csörög a mobilom, és a képernyőn a Bejövő hívás Thatch
feliratot látom. Felnyögök, de a második csörgésre fel is veszem,
mert attól félek, hogy még így is sikerül felébresztenie Mariát.
– Ha a kurva Év vonzó apucija versenyed miatt hívsz, akkor
leteszem – mondom, teljesen kihagyva az üdvözlést, de dübörgő
hangja gyorsan visszatérít.
– Jaj, ne már, Remy. Büszkének kellene lenned a második
helyedre.
– Akkor vége a versenynek? – Hála a világnak.
– Még nem, de a verseny iránti hozzáállásod miatt elvesztettél
néhány pontot a minap. Egy igazi vonzó apuci veszettül büszke
a vonzó apuciságára.
– Meg kellene nézetned a fejed.
 Csak kiröhög, mintha nem ő lenne a legőrültebb barom ebben
a hívásban.
– Amúgy, van még hely a mai napirendedben az öreg
Thatchernek? Tíz körül bejössz az irodámba?
– Nem tudok. Nem vagyok New Yorkban.
– Hol a faszomban vagy?
– Nyaralok. A Bahama-szigeteken.
– A Bahamákon vagy? – kérdez vissza, aztán gyorsan folytatja.
– Óóó… várjunk csak egy percet! Elvitted a dögös asszonykádat
egy kis trópusi kiruccanásra, nemde?
Nevetek.
– Igen, elhoztam Mariát.
– Hmmm… hát ez érdekes, Rem. Szóval tisztázzuk…
Alapvetően együtt éltek. Szereted a gyerekét. És trópusi
kiruccanásokra viszed. Nem vagyok benne biztos, de ez
majdnem olyan, mintha egy elkötelezett kapcsolatban lennél…
Bár nem tudok feltétlenül ellentmondani neki, nem fogok
belemenni egy Thatcher Kellyvel folytatott beszélgetésbe a
szerelmi életemről, mielőtt még a saját fejemben rendbe nem
tettem volna.
– Aggályaid vannak a portfólióddal kapcsolatban, amelyeket
nem tudsz magadtól megoldani? – kérdezem, és oda csapok,
ahol fáj neki, hogy megpróbáljam átvenni a hívás irányítását.
Ez az állat meg csak röhög.
– Nézzenek oda, próbálod kikerülni az igazságot.
– Jót dumáltunk, Thatch. Később találkozunk.
– Várjál, édesem – szólal meg, mielőtt letenném. – Legalább
azt mondd el, mi a nagy terved a Cron-részvényekkel.
Megtartani vagy eladni?
– A nagy tervem kész. Már egy órája feltettem eladni.
– Anélkül, hogy szóltál volna, a rohadt életbe?
A hátam mögött torokköszörülés ragadja meg a figyelmemet,
és a vállam fölött rápillantva Mariát találom a teraszon…
teljesen meztelenül.
Bassza meg!
– Ööö… elnézést, uram? Munkatelefonja van? – kérdezi
halkan összehúzott szemmel és csípőre tett kézzel.
Megvonom az egyik vállam.
– Talán?
– Talán? Ez meg mi a szart jelent? – kérdezősködik Thatch a
fülemben.
– Azt mondtad, hogy nincs munkahelyi hívás – folytatja Maria,
még mindig csodálatosan csupaszon, és szúrós tekintettel
méreget.
Szó szerint le sem tudom venni róla a szemem. A telt kebléről,
a kerek csípőjéről és a lebarnult combjáról. Úgy néz ki, mint egy
kibaszott istennő, aki a ragyogó karibi napsütésben áll. Mintha
maga Isten teremtette volna őt az igazi, tagadhatatlan szépség
példájának.
– Yo, Rem? Ott vagy még, tesó? Vagy beleestél a kibaszott
óceánba? – duruzsol Thatch még mindig a fülembe. Felsóhajtok.
– Az óceán nagyon hívogató – mondom, ahogy a Maria Baros
nevű hullámot bámulom.
Begörbített ujjal hívom magamhoz. – Gyere ide! – tátogom, de
nem mozdul, csak oldalra dönti a fejét. – Gyere ide! – mondom
most halkan.
 – Hova? – kérdezi Thatch, én pedig nem törődöm vele,
leteszem a telefonomat az asztalra, és kihangosítom.
Maria lassan, szexin felém lépdel, én pedig hátratolom a
székemet az asztaltól, és lehúzom az ölembe.
Küzd a kitörni készülő nevetéssel, a szeme pedig tágra nyílik,
ahogy azt próbálja közölni velem, hogy a telefonom nincs
lenémítva, de amikor a mellbimbóját az ajkaim közé veszem és
megszívom, egy apró kis nyögés buggyan ki a torkából.
– Remy – súgja közvetlenül a fülembe. – Mit művelsz?
– Élvezem a nyaralásunkat – súgom vissza. – Élvezlek téged.
– Vezlek téged? Ez meg mit jelent, Rem? – Thatch hangja üvölt
a telefonom hangszórójából. – Ez valami újkori technológiai
részvény, amiről nem tudok? Mi az árfolyama?
– Adj egy percet, ember! Lassú az internet.
– Ez kibaszott béna – jegyzi meg, de figyelmen kívül hagyom,
és Maria másik mellbimbójához fordítom a számat.
Csípője az ölemben tekergőzik, és ettől a farkam várakozóan
lüktet.
– Picsába. Benned kell lennem – suttogom pajkosan a fülébe. –
Most azonnal.
– Remy – tátogja tágra nyílt szemmel, és a fejével a telefon felé
biccent, amiről szinte meg is feledkeztem.
De én már azzal vagyok elfoglalva, hogy úgy igazítsam a
testét, hogy háttal legyen felém, combja beterítse a lábamat.
Aztán kihúzom a testrészemet az alsógatyámból, és ízlelgetem
azt az érzést, ahogy betöltöm a punciját a farkammal.
Igeeen. Pontosan erre van szükségem.
A feje hátrazuhan a vállamra, a melle pedig úgy kinyomódik,
hogy a kezembe kell vennem.
– Rem? – Thatch még mindig ott van, de ki a fenét érdekel,
amikor Maria nedves, meleg és tökéletesen körülöleli a farkam.
Tágra nyílt, állhatatos szeme a válla fölött hátranézve azt
mondja, „őrült vagy”, de amikor egyszer, kétszer, háromszor,
négyszer…, tízszer belenyomom magam, ez a szem az ég felé
tekint és fátyolossá válik, és Maria légzése lágy zihálásba fordul.
– Rem, komolyan, ember? Mi a faszt csinálsz ott?
Szexelek a világ leggyönyörűbb nőjével.
Maria előrenyúl és befejezi a hívást, mielőtt ez a kitartó
seggfej bármi mást mondhatna.
Aztán meglep azzal, hogy feláll, megfordul, és szétveti a lábát
az ölemben.
Lassan, ó, de átkozott lassan visszacsúsztatja magát az
erekciómra, és most rajtam a sor, a fejem hátrabicsaklik attól a
csodálatos érzéstől, ahogy körülöttem van.
– Azt mondtad, nincs munka – kezdi, megfogja az államat, és
arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
– Technikailag csak addig dolgoztam, amíg te aludtál. Aztán
dolgoztam, miközben benned voltam. Szóval azt mondanám,
hogy csak több feladatot végeztem egyszerre.
– Ó, te így érzed? – kérdezi, én pedig előrenyúlok, hogy ismét
megragadjam mindkét mellét nagy, mohó kezemmel.
– A-ha.
– Tehát akkor én is fogadhatok munkahelyi hívásokat?
– Csak ha a farkam benned van.
Kacag, de aztán amikor megfogom a csípőjét, és elkezdem az
ütemet diktálni, ez a nevetés gyors ütemben nyögdécselésbe
megy át.
És nemsokára a gyönyörű Mariám elélvez a farkamon, én
pedig megtöltöm őt az ondómmal.
Bassza meg! Soha nem akarom ezt abbahagyni!
 NEGYVENNÉGY

Kedd, november 12.

Maria

Felöltöztem, és készen állok a Remyvel közös vacsoránkra egy

elegáns étteremben, amely úgy tűnik, húsz percnyi autóútra
van attól a tengerparti háztól, amelyet nekünk bérelt ki a
Bahamákon.
Úgy van. A francos Bahamákon vagyok, és egy igazi, valódi
randevúra készülök, munkahelyi hívások, bemutatók vagy az
anyaléttel járó felelősségek nélkül.
Őszintén szólva nem is emlékszem, mikor utaztam utoljára
szórakozásból. Olyan érzés, mintha évek teltek volna el azóta.
Még mielőtt terhes lettem volna Izzyvel, mindig túlságosan
elfoglalt voltam ahhoz, hogy bármit is csináljak azon kívül.
Mert munkamániás lettél az elmúlt két évtizedben.
Szomorú, hogy hagytam, hogy elmenjen az életem, mert
túlságosan a karrieremre koncentráltam. Nyilvánvalóan
szeretem, amit csinálok, büszke vagyok arra, amit elértem, de
most már tisztában vagyok vele, hogy a munka nem
határozhatja meg az életemet.
És ezt az én édes kis Izzymnek köszönhetem. Megmutatta
nekem, hogy az életben több is van, mint a karriercélok elérése.
És Remy is megmutatta ezt.
– Maria, az autó körülbelül négy perc múlva itt lesz! – kiáltja
Remy valahonnan a nappaliból, én pedig gyorsan a táskámba
dobom a rúzsomat és a púderemet.
– Oké! De fel akarom hívni Izzyéket, mielőtt indulunk! –
válaszolok, miközben kimegyek a fürdőszobából, és végigsietek
a folyosón.
De amikor a nappaliba érek, Remyt az egyik nagy fehér
kanapén ülve találom, a telefonját az arca felé tartja. Rám
vigyorog, és elfordítja a képernyőt, hogy lássam az anyukája
mosolygó arcát és a karjában alvó Izzyt.
Ó, édes kislányom.
A szívem majdnem kiugrik a mellkasomból.
– Izzy egy angyal. Örökké megtartom – mondja Wendy, és
azonnal kikapom a telefont Remy kezéből.
– Jól van? Eszik, alszik rendesen? Mi a helyzet a
pelenkakiütéssel? Használtad a…
– Maria, fantasztikusan érzi magát. – Remy anyukája halk
suttogással és erőteljes pillantással szakít félbe. – Jól eszik,
körülbelül hét órát alszik éjjel, és nem volt semmilyen
problémája pelenkakiütéssel vagy gázbuborékkal.
– Hiányzik – suttogom, figyelem, ahogy a kis szemhéja
megrezeg a babaálmában. – Istenem, normális úgy érezni,
mintha a fél szívem hiányozna?
– Az első alkalommal, amikor mind az öt gyerekemet a
nagynénjükkel, Paulával és a nagybátyjukkal, Braddel hagytam,
hogy élvezhessek egy csajos hétvégét, órákig zokogtam a
szállodai szobámban.
– Jó, akkor nem vagyok őrült? – Hisztérikus nevetésben török
ki. – Az normális, ha úgy érzem, rossz anya vagyok, amiért
imádom, hogy Rem meglepett ezzel az utazással? De tudván,
hogy miközben imádom, otthon hagytam a kisbabámat?
– Nem vagy őrült. És jó anya vagy. – Wendy határozottan a
szemembe néz. – A Bahamákon vagy, újratöltöd a poharadat,
élvezed a kis kikapcsolódást, és ettől csak jobb anyukája leszel
Izzynek, amikor visszajössz. Az öngondoskodás az egyik
legfontosabb, de gyakran elfelejtik az anyasággal kapcsolatban.
Mintha inkább feláldoznánk magunkat a gyerekeinkért,
minthogy szakítsunk magunkra egy kis időt.
A szavai nagyon betalálnak.
– Csak olyat mondasz, amire éppen nagy szükségem van.
– Csak olyat mondok, amit megérdemelsz.
– Köszönöm! – suttogom, és Remy mögém állva átöleli a
derekamat. Most mindketten látszódunk a kamerában, nézzük
az anyukáját, ahogy a karjában tartja az alvó Izzyt.
– Kösz, hogy vigyázol a kislányunkra, anya.
– Ezért vannak a nagyik – mondja mosolyogva. – Most pedig
menjetek, és mulassatok jól! Küldök majd holnap néhány friss
fényképet.
Először nem tiltakozom, hogy Wendy Izzy mamájának
mondja magát, de amint letesszük a telefont, megállás nélkül ez
forog az agyamban. Ő Izzy nagyija?
Izzynek vannak élő nagyszülei – Oliver szülei –, akiket még
mindig elég gyakran felhívok FaceTime-on, hogy lássák Izzyt.
Még azt is tervezem, hogy meglátogatjuk őket, amikor úgy
érzem, Izzy elég idős ahhoz, hogy ilyen messzire utazzon,
viszont az egészségi állapotuk és a másik földrészen való
tartózkodásuk lehetetlenné teszi nekik, hogy aktív nagyszülők
legyenek az életében.
De Wendy? Ő nagyon is aktív szereplője lett Izzy életének.
Szóval… akkor ő Izzy nagyija?
A kérdés valódi megválaszolásához tudnom kellene a választ
egy sokkal fontosabb kérdésre – Mit jelentünk mi egymásnak
Remyvel? –, és azon kapom magam, hogy mivel úgysem tudom
erre a választ, megpróbálok a nyaralás lényegére koncentrálni.
Azért vagyunk itt, hogy jól szórakozzunk. Élvezzük egymás
társaságát. Csak… élvezzük a pillanatot.
De nem azt mondtad, hogy ezt csinálod egész idő alatt? Még az
utazás előtt?
– Készen állsz a vacsorára, bébi? – kérdezi Remy, elterelve a
figyelmemet, és megfordulva azt látom, hogy a telefonját és a
pénztárcáját a vászonnadrágja zsebébe dugja.
Félresöpröm a kétségeimet, és bólintok.
– Aha.
– Szuper. – Csökkenti a köztünk lévő távolságot, erős karját
körém fonja, és mély, felfedező csókkal ajándékoz meg, ami a
szó legpozitívabb értelmében elködösíti az agyam.
Mire egy dudálás értesít minket, hogy megérkezett az autónk,
félig be vagyok indulva, és csak arra koncentrálok, hogy
élvezzem a randevút Remyvel.
A mindenségit, szexi, gondolom magamban, amint nézem,
hogy mozog a feszes feneke a vászonnadrágjában, miközben a
bejárati ajtó felé megy.
Én pedig csak bámulom őt, és arra gondolok, hogy a
Bahamákon vagyok a bolygó legszexibb férfijával, és a
késztetés, hogy azt mondjam neki, „Cseszd meg a vacsorát!”, és
letépjem róla a ruháját, percről percre erősödik.
Amikor észreveszi, hogy nem követem, a válla fölött
kíváncsian felvonja a szemöldökét.
– Élvezkedsz, kicsim?
Piszkos elmém kicsit túlságosan szó szerint veszi a szavait, és
eszembe jut valami.
Igen. Szórakozás. Csak koncentrálj a szórakozásra!
– Elfelejtettem parfümöt feltenni! Mindjárt visszajövök! –
füllentem, és visszasietek a fürdőszobába.
Most tényleg fújok a kedvenc Chanel No. 5 parfümömből egy
keveset a csuklómra, de még benyúlok a ruhám alá,
lecsúsztatom a bugyimat a lábamon, és… végérvényesen itt
hagyom.
Aztán egy utolsó pillantást vetek a tükörképemre.
Haj? Pipa.
Smink? Pipa.
Csini tengerparti ruha és magas sarkú? Pipa.
Nincs bugyi? Pipa. Pipa. Pipa.
Ha ez az utazás a szórakozásról szól, akkor én készen állok
egy kis szórakozásra. A többivel meg majd akkor foglalkozom,
amikor hazamegyünk…, ugye?
Kortyolok egyet a boromból, az ölembe teszem a szalvétát, és
körülnézek az étteremben, amelyet Remy választott az estére. A
Dune Nassau egyik legelegánsabb szállodájában található. Az
atmoszféra hangulatos, a fehér terítőkkel, a halvány világítással
és a gyertyák elbűvölő árnyékával egyenesen lenyűgöző. Az
intim teret körülvevő, padlótól a mennyezetig érő ablakok
pedig pompás kilátást nyújtanak az óceánra.
Arról nem is beszélve, hogy azt mondják, az itteni ételek
fenomenálisak. És miután a barátságos felszolgálónk, Eduardo
rábeszélt, hogy a legnépszerűbb ételüket – a vargányás lazacot –
rendeljem meg, kíváncsian várom, hogy rászolgált-e a
hírnevére.
– Jól vagy, bébi? – Remy megfogja a kezemet, és az asztal
túloldaláról mosolyog rám.
– Természetesen. – Zavartan oldalra döntöm a fejem. – Miért
ne lennék jól?
– Tudom, hogy nem könnyű ilyen hosszú időre otthagyni
Izzyt – mondja. – A fenébe is, gyakran én is nehezen viselem.
– Tényleg?
– Igen – bólint, és szerény nevetés hagyja el a száját. – Nem
tudom, mi van a kislányokban, de hajlamosak arra, hogy az
apró ujjaik köré csavarjanak engem. Emlékszem, ugyanezt
éreztem Lexi iránt is időnként, amikor még baba volt. Bár
Izzyvel sokkal intenzívebbnek érződik. Lehet, hogy ellágyultam
idős koromra – gúnyolódik magán, én pedig némán azon
tűnődöm, van-e még valami, amit nem mond el.
De nem csapok le rá. Inkább fenntartom a könnyed
hangulatot.
 – És gondolj csak bele, Lexi most már majdnem tinédzser,
akinek van barátja.
Grimaszol.
– Ne is emlékeztess rá!
Nem tudom eltitkolni a mosolyomat.
– Ez nem vicces, Ria.
– Ó, dehogynem vicces – mondom, és megszorítom a kezét. –
De imádnivalóan vicces, mert nagyon aranyos vagy vele. Lexi
pedig egyszerűen imád téged. Az ő szemében a nap
gyakorlatilag belőled kel fel és benned nyugszik le.
– És a te szemedben?
Incselkedve felvonom a szemöldökömet.
– Bókokra vadászol, Rem?
– Tőled? Bármire vadászom, amit csak megkaphatok tőled.
Bókok. Mosolyok. A nevetésed. – Lehalkítja a hangját. – A szám
a puncidon. Ahogy elmész a farkamtól.
Ó… igen, szeretném.
Attól a ténytől, hogy nincs rajtam bugyi, önkéntelenül is
mocorogni kezdek a székemen.
– Bár remélem… – ráncolja a homlokát –, ez utóbbi kettő
olyan dolog, amit felfedezhetünk, miután hazaérünk a
vacsoráról.
Úgy tűnik, nem csak nekem vannak ma este piszkos
gondolataim.
Induljon a játék!
– Remy?
– Igen, kicsim?
– Be kell vallanom valamit.
 Összeugrik a szemöldöke.
– Mit?
Mielőtt azonban elmondanám neki, közelebb húzom a
székemet az övéhez, és addig meg sem állok, amíg egymás
mellett nem vagyunk, és biztos vagyok benne, hogy az
asztalterítő elrejti a titkomat az étterem többi vendége elől.
Remy végig engem figyel, és közben a zavarodottság jeleit
keresi a szememben.
– Szóval… a titkom – suttogom felé fordulva, és megfogom az
asztalon pihenő kezét.
– Igen. A titkod. Nem fogok hazudni, Ria, ez kezd egy kicsit
komolynak hangzani.
– Ó, ez nagyon is komoly. Hétpecsétes komolyságú.
Elvigyorodik.
– Akkor nagyon remélem, hogy hamarosan elárulod.
– Remy, elfelejtettem bugyit venni.
Majdnem lenyeli a nyelvét.
– Bocs, micsoda?
De nem ismétlem meg magam. Ehelyett megfogom a kezét, és
az abrosz alá húzom, mígnem a combomon pihen. Aztán
becsúsztatom a kezét a ruhám alá, amíg az ujjai hozzám nem
érnek, és megsimogatnak ott, ahol olyan csupasz vagyok, mint
amikor megszülettem.
– Azt a rohadt – suttogja, és a tekintete rám szegeződik. – Nem
vicceltél.
Megrázom a fejem.
– És igazából van még egy titkom.
Nyel egyet.
 – Baszki, Ria. Ha olyan jó lesz, mint az előbbi, akkor nem
vállalok felelősséget a tetteimért.
– Amikor először átjöttél hozzám, hogy segíts Izzyvel,
emlékszel?
– Amikor elvittelek a Jacob’s Picklesbe?
– Igen. Akkor.
Most végképp össze van zavarodva, némán azon mereng,
hogy jutottam el attól, hogy megmutattam neki a bugyim hűlt
helyét, odáig, hogy egy olyan napról beszélek, amikor alig
éltem.
Mindeközben fogom a mutatóujját, és magamba vezetem,
aztán addig dőlök előre, amíg az ajkam közvetlenül a füle
mellett lesz.
– Amikor aznap lezuhanyoztam, magamhoz nyúltam. Pont
így. Kielégítettem magam. Miközben rád gondoltam.
– Eduardo! Kérem a számlát!

Nem ettük meg a vacsorát. Alig nyúltunk a borunkhoz.

Körülbelül fél óra alatt értünk vissza a tengerparti házba.
És hadd jegyezzem meg, az egész visszaút az
önmegtartóztatás valódi leckéje volt. Remy az egész út alatt ki
sem vette az ujját a hüvelyemből.
Ez volt a legédesebb kínzás, amit az életemben tapasztaltam.
Abban a pillanatban, ahogy a sofőr leparkolt a szállásunknál,
kipattantam a kocsiból, és egyenesen a hálószobába indultam,
Remyre hagyva a fizetést. Most teljesen meztelen vagyok, és
nem túl türelmesen várom, hogy megtaláljon az ágyon.
De nem kell sok idő, hogy átlépje a hálószoba küszöbét.
Amint megpillant, a szemében olyan tűz csillan fel, amely a
gyönyör ígéretét hordozza magában.
– Ó, Maria. – Csettint a nyelvével. – Az az érzésem, hogy ma
este rosszalkodni szeretnél.
Igen. Igen, így van.
Már az ágy végénél áll, és karba teszi a kezét, tekintete a
csupasz testemet pásztázza.
– Ezt szeretnéd? Rossz kislány akarsz lenni ma este?
Nyelek egyet. Bólintok.
– Akkor állj négykézlábra – utasít.
Ó, mamám.
Gondolkodás nélkül engedelmeskedem. Hasra fordulok,
aztán feltolom magam a tenyeremre és a térdemre, a fenekem
az ágytámla felé mutat, a fejem pedig Remy irányába néz.
Mintha ő lenne az oroszlán, én pedig a zsákmánya, úgy
lopakodik körülöttem, aztán átmegy az ágy másik oldalára.
Intenzív és forró, a testhelyzetem sebezhetősége és nyersessége
miatt lüktető fájdalom keletkezik a combom között.
Aztán rám teszi a kezét, ujjai finom suttogásként érnek a
bőrömhöz. Először felfelé a lábamon, majd a fenekemen, aztán
meg sem állnak a tarkómig. Belemarkol a hajamba, és gyengéd,
de határozott húzással megrántja.
– Mivel nem ettél vacsorát, azt hiszem, meg kell etesselek. Mit
gondolsz, Maria? Éhes vagy a farkamra?
Ó, te jó ég!
– Mert azt megmondom – folytatja –, hogy a farkam már
készen áll rád. Azok a kis titkaid azóta keményen tartanak,
amióta elhagyták a mocskos kis szádat.
Az ágy széléhez helyezkedik, közvetlenül az arcom elé.
Kezével kioldja a nadrágja gombját, aztán kiszabadítja magát az
alsónadrágjából, bebizonyítva, hogy nem hülyéskedett.
Bebizonyítva, hogy kemény… annyira hihetetlenül kemény,
hogy a pénisze már szinte mérgesnek tűnik. A vége duzzadt és
rózsaszín, és teljes egészében merev.
Vadnak érzem magam. Őrültnek. És ez minden, amit akarok.
Minden, amit akartam, hogy történjen, amikor eldöntöttem,
hogy indulás előtt leveszem a bugyimat. Ma este azt akarom
látni, hogy Remy elveszíti az önuralmát. Azt akarom, hogy
mindketten teljesen ellazuljunk, és csak adjuk át magunkat az
élvezetnek, az átkozottul mocskos vágynak.
– Etess meg! – suttogom, a szemhéjam megrebben, ahogy
felnézek rá, mélyen a szemébe. – Kérlek!
– Bassza meg! – dörmögi, de közelebb lép az ágyhoz, majd a
kezébe veszi és lassan a nyitott számba csúsztatja az erekcióját.
Vastag, kemény és tökéletes, és a lehető legteljesebb módon
befogadom. Olyan az íze és az érzése, mint a selyem, a bársony
és Remy, én pedig simogatom a nyelvemmel, miközben mélyen
a torkom felé szívom.
Morgás szökik ki az ajkán, amikor látja, hogy túl nagy ahhoz,
hogy teljesen a számba vegyem, és össze kell szorítanom a
combomat, hogy enyhíteni próbáljam a bennem növekvő
fájdalmat.
Mindez erotikus, az eksztázis élvezete, és azt hiszem, életem
végéig nem fogom elfelejteni. Esküszöm, erről fogok fantáziálni,
amikor kilencvenöt éves leszek, és az utolsó lélegzetvételemre
készülök.
Általában Remy mindig óvatos velem. Kibaszottul üdítő látni,
ahogy így elveszti az önuralmát. Megőrjít a hatalom és az
önbizalom, mert én csinálom ezt vele. Én vagyok az, aki képes
ilyen érzéseket kelteni benne.
A csípője előrerándul, amikor olyan mélyen szopom,
amennyire csak tudom.
– A pokolba, Maria, olyan jól csinálod – mondja nyögve, és
lenyúl, hogy megmarkolja a hajamat. Finoman hátrahúzza a
fejemet, hogy a tekintetem találkozzon az övével, és csak a
farka hegye maradjon a számban.
– Kurvára tökéletes vagy – suttogja felém, és az állkapcsa
megkeményedik a feszült izgalomtól. – De most neked is egy
időben kell elélvezned velem.
Erre felnyögök.
Habozás nélkül felmászik az ágyra. Miután közvetlenül
mögöttem van, Remy egyetlen erős lökéssel belémhatol. Aztán
úgy dug, mintha állatok lennénk. Mintha nem tudna betelni
velem.
Bár ehhez tudok kapcsolódni, mert én is pontosan így érzek.
A csípőm szabálytalanul mozog előre-hátra, próbálom tartani a
ritmust a lökéseivel. Nagyon mélynek érzem, de ugyanakkor
mégsem elég. És annyira teltnek érzem magam, de ugyanakkor
csak még többet akarok.
Többet és többet és többet abból, amit adnia kell.
Többet és többet és többet Remyből.
Többet és többet és többet kettőnkből.
Addig a pontig, hogy már nem tudom, elég lesz-e valaha.
 NEGYVENÖT

Szerda, november 13.

Remy

Maria a hasán fekszik mellettem egy napozóágyon, és csak egy

kis fehér bikinit visel, amely a legszexibb módon mutatja meg
minden domborulatát; szeme lehunyva a stílusos
napszemüvege mögött, száján pedig lágy mosoly, miközben
élvezi, ahogy a nap a bőréhez ér.
Ma van az utolsó teljes napunk a Bahama-szigeteken. Holnap
elhagyjuk a kis paradicsomunkat, és hazamegyünk. Irány vissza
a lányunkhoz. Kicsit szomorú vagyok, de megkönnyebbülést is
érzek. Az Izzytől távol töltött idő kezd megviselni. És pontosan
tudom, hogy Maria is így érez.
Miután kortyolok a székem melletti üveg vízből,
visszaengedem a fejemet a napozóágyra, és csak lehunyom a
szemem, hagyom, hogy a hullámok hangja megnyugtasson.
Egy ponton, azt hiszem, el is bóbiskolok egy kicsit, de Maria
hangja arra buzdít, hogy nyissam ki a szemem újra.
– Le fogsz égni – figyelmeztet, és látom, hogy már felállt az
ágyról, kezében a naptejjel.
– Jó így, kicsim.
– Ö, nem. Nem jó. Már kezdesz vörösödni. – Leszid, de a
pillantásomat látva nevetve folytatja. – Nyugi, szivi. Csak egy
perc az egész. Csak hunyd le a szemed, és csináld, amit eddig!
Csinálj úgy, mintha nem is léteznék.
Ha-ha. Hogy gondolhatja, hogy bármikor is úgy tehetnék,
mintha Maria nem létezne? Baszki, az idő nagy részében azzal
vagyok elfoglalva, hogy úgy intézzem, mindig a közelemben
legyen.
A napszemüvege mögül vigyorog rám, és nyomatékosan
naptejet spriccel a kezébe, majd a mellkasomra és a vállamra
dörzsöli.
Én meg csak ülök itt, figyelem a Ray-Banom mögül, és azon
tűnődöm, mennyit jelent nekem ez a nő, milyen hatással van
rám, és mindenen, amit velem tesz.
Az összes szarság ellenére, ami az életében történt, és minden
felelősség mellett, ami Izzy anyukájává válása és a vállalkozás
vezetésével jár, mindig talál időt arra, hogy gondoskodjon
rólam. Még akkor is, ha az egy ilyen kis bugyutaság, hogy most
beken naptejjel, hogy ne égjek le.
A kapcsolatunk nem egyoldalú. Én is adok, és Maria is ad.
Gondoskodunk egymásról. Gondoskodunk Izzyről. És jól
szórakozunk együtt. Kurva jól.
Na és a szex, az izgató és változatos. Édes és jelentős, mint
első alkalommal, de mocskos és vad is, mint tegnap éjjel.
Maria és én… minden egyes eszeveszett dolog.
Ez a szerelem, te idióta. Ez kurvára szerelem, és ezt te is tudod.
 – Bébi, azt hiszem, üzeneted jött – mondja Maria, és felnézve
rájövök, hogy már végzett a naptejezéssel, és megint az ágyán
fekszik.
Fejét továbbra is a napozóágynak támasztva felém nyújtja a
telefonomat, én pedig kiveszem a kezéből, és ránézve új
értesítést találok a képernyőn C-től.
Amikor visszapillantok Mariára, látom, hogy már visszatért a
lusta szunyókáláshoz a napsütésben, így hát megnyitom az
üzenetet.

C: Mondd csak, Remington, milyen érzés újra

szerelmesnek lenni?

És fene tudja, milyen régóta, most először igazából válaszolok

neki.

Én: Mintha hazaértem volna.

 NEGYVENHAT

Péntek, november 15.

Maria

– Maria? Föld hívja Mariát?

Felnézek a laptopomból, Tonya pedig ott áll, és kíváncsi
tekintettel bámul rám.
– Nagyon máshol jártál, mi?
Kínomban elmosolyodom.
– Biztos még mindig nyaralás üzemmódban vagyok.
Még csak egy nap telt el azóta, hogy Remyvel visszatértünk a
Bahamákról, és őszinte leszek, az utolsó dolog, amihez kedvem
volt, hogy ma délután bejöjjek az irodába. Az egyetlen dolog,
amitől jobban érzem magam, az az, hogy lényegében az egész
éjszakát Izzy dajkálásával töltöttem, és puszilgattam édes kis
arcocskáját.
És mivel Remyvel fel tudtuk osztani a mai napot, nem jöttem
be az irodába addig, amíg nem végzett a munkájával, hogy Izzy
vele lehessen. Addig én megbeszélést tartok a
munkatársaimmal, és megpróbálok felzárkózni mindennel,
amiről lemaradtam, amíg távol voltunk.
– Nem baj. – Tonya vigyorog. – Én csak tájékoztatni szerettelek
volna, hogy a nolitai luxuslakás összes szerződését aláírták
Tomlinsonéknak, és a zárónapot péntektől három hétre tűzték
ki.
– Tökéletes. Köszönöm, Tonya! – Valahogy a kiruccanásom
alatt Danielnek sikerült egy olyan helyet találnia, amelyet Mrs.
Tomlinson annyira megszeretett, hogy ajánlatot tett rá. Őszintén
szólva öröm látni, hogy boldogul a cégemben betöltött
pozíciójában, és ez számomra is megkönnyebbülés.
Elindul az ajtó felé, de megáll, és felém kacsint.
– Egyébként még én is nyaralás üzemmódban lennék, ha egy
olyan cuki és pokolian jóképű férfival utazgatnék, mint a tiéd.
Aztán kimegy az irodámból, és az íróasztala felé indul. Mit
sem tudva arról a verbális bombáról, amelyet a lábam elé
dobott.
A tiéd.
Nem tudom, mi van ezzel a két szóval, de elindítanak egy
szúró érzést a mellkasomban. Furcsán és kényelmetlenül
kezdem érezni magam.
Úgy értem, nagyon szívesen hívnám Remyt az enyémnek, de
az igazat megvallva gőzöm sincs, mik vagyunk egymásnak.
De úgy… egyáltalán.
Azt lehetne gondolni, hogy amikor két ember annyi időt tölt
együtt, mint mi, akik gyakorlatilag a jelen pillanatig
megosztották egymással az életüket, legalább beszéltünk már
arról, mit csinálunk.
De nem így történt.
 Talán okkal nem beszéltük meg soha…
Pokolian igyekszem elhessegetni az ezzel a gondolatmenettel
járó kétségeket, de úgy érzem, hatalmas erőfeszítést igényel.
Mármint Remy nem éppen Mr. Hosszú távú kapcsolat. A fenébe
is, pontosan nulla hosszú távú kapcsolata volt az évekkel
ezelőtti meghiúsult esküvője óta.
Arról nem is beszélve, hogy elmondta nekem, mit gondol a
házasságról és a megállapodásról.
Egy hatalmas nagy Nem volt a pontos válasza.
Az eszem és a szívem azonnal háborúzni kezd egymással.
Egyrészt a szívem teljesen a Szereted Remyt, mindig is szeretted
őt oldalon áll. De az eszem? Nos, az hihetetlenül óvatos… és
szkeptikus. Az elmúlt néhány hónapban nem csináltatok mást,
mint családosdit játszottatok, és nem vállaltatok semmilyen
garanciát az elköteleződés mellett.
Ezt csináljuk? Családosdit játszunk?
A mellkasom összeszorul erre a gondolatra, és nem tudok
nem Izzyre gondolni. Különösen az ezzel járó következményekre
Izzyre nézve.
Ő egy kicsi lány, aki még a születése előtt elveszítette a szüleit.
Nem tűnik helyesnek olyan helyzetbe hozni, amelyben kötődni
kezd egy olyan apafigurához, aki szükségszerűen nem fog vele
maradni.
Valójában ez rohadt kegyetlennek tűnik.
De Remy biztosan nem tenne ilyet, ugye? Hiszen jó ember.
Egy kedves ember, aki semmi mást nem tett, mint itt volt
mellettem életem legnehezebb időszakában.
Nem tudom, miért érzem úgy, mintha taposóaknákon
lépkednék, de úgy döntök, hogy most nincs itt az ideje, hogy
ezen a sok szaron töprengjek. Akárhogy is van, csak beszélnem
kell Remyvel. Egy valódi párbeszéd kell, amikor megvitatjuk,
hogy mit csinálunk, és bármennyire is félelmetesnek tűnik,
ennek a beszélgetésnek inkább előbb, mint utóbb kell
megtörténnie. Ez rohadtul biztos.
Végül meggyőzöm magam, hogy az utolsó néhány feladatra
koncentráljak a mai teendőim listájáról, de csak két fontosabb
dolgot sikerül kipipálnom, mielőtt a mobilom őrült rezgésbe
kezd az asztalomon.
Felveszem, és sok olvasatlan üzenetet találok egy csoportos
csevegésben Winnie-vel, Sophie-val, Daisyvel és Rachellel.

Winnie: Vacsora nálam ma este? 19:30. Tud valaki

desszertet hozni?

Rachel: Jaj, csajszi, mintha kérned kéne. Intézem a

desszertet.

Sophie: LOL. Egy pékség tulajdonosával való

rokonság előnyei.

Rachel: Marhára igaz. A tesóm és Lou minden földi

jóval ellát majd.

Daisy: Nekem tetszik ez a terv. Biztos az ikreknek is

tetszeni fog.

Winnie: Ja, és ma este el kell kezdenünk kitalálni az

 ünnepi tervet hálaadásra és karácsonyra.

Sophie: Jó gondolat.

Rachel: Ty folyamatosan arról beszél, hogy idén a

tóparti házban akarja tölteni a karácsonyt.

A tóparti házban? Hú, ez felidéz néhány emléket. Évek teltek

el azóta, hogy Remy Brad bácsikájának és Paula nénikéjének
tóparti házában voltam, de tinédzser koromban sok nyári
hétvégét és szünidőt töltöttem ott.

Winnie: Ty minden évben a tóparti házban akarja

tölteni a karácsonyt, mert megszállottan imádja
Paula néni fahéjas tekercsét.

Rachel: LOL. Talán már említette.

Sophie: Habár Jude utálná, ha bármilyen módon is

védeném Ty-t, de igaza van. A tóparti ház tökéletes
hely a karácsonyozásra.

Rachel: Ne aggódj, nálam biztonságban van a

titkod, Soph. ;)

Sophie: LOL. Ezt nagyra értékelem.

Winnie: Oké. Akkor gondolom, kiadhatjuk Ty-nak

azt a feladatot, hogy győzze meg Brad bácsit arról,
 mennyire jó ötlet mindannyiunkat vendégül látniuk.

Rachel: Értesítem a Professzort az új feladatáról.

Winnie: Tökéletes. Hé, Maria, amúgy nem baj, hogy

már elkezdtem Izzynek vásárolni karácsonyra?

Sophie: Te jó isten, ÉN IS! Megtaláltam a

legaranyosabb ruhát, amikor Jude-dal a minap a
bevásárlóközpontban voltunk. A kislányruhák
hihetetlenül elragadóak.

Én: Komolyan, csajok, ti el fogjátok kényeztetni.

Winnie: De még mennyire. Erre valók a nagynénik. Ti

is jöttök ma vacsorára, ugye? És a kis Izzy is?

Erre valók a nagynénik. Ez az ártalmatlan megjegyzés

nyilvánvalóan nem segít a mentális állapotomon. Azonban
kényszerítem magam, hogy azt válaszoljam, megyünk mind a
hárman.
De amikor a beszélgetés Rachel és Ty esküvői terveire
terelődik, le kell tennem a telefonomat. Nem azért, mert nem
szeretek velük beszélgetni, hanem azért, mert kívülállónak
érzem magam. Mintha nem is kellett volna soha a részesévé
válnom.
Ebben a beszélgetésben részt vesz Remy húga, két sógornője
és egy leendő sógornője, és a családi ünnepekről,
ajándékvásárlásról Izzynek, Ty és Rachel esküvőjének
megtervezéséről beszélgetnek, és én egyszerűen nem tudok
leállni a gondolattal… Hol az én helyem ebben az egyenletben?
Hát, teljesen és érzelmileg Remyre vagy kattanva, és örökké
vele akarsz…
Tagadhatatlan, hogy vele szeretnék lenni. Szeretek úgy
felkelni reggel, hogy ott van az ágyamban, és látom, amikor este
hazaérek a munkából. Szeretem, ahogy Izzyvel bánik. Szeretem,
hogy jelen van az életében. Szeretem, hogy támogatást nyújt.
Egyszerűen csak… szeretem Remyt. Szerelmes vagyok belé.
De fogalmam sincs, ő mit akar.
Tudom, hogy mély érzéseket táplál irántam, de nem tudom,
vajon Remy Winslow beenged-e még egy nőt az életébe.
Sohasem szerettem felhánytorgatni valakinek a múltját, de a
valóság az, hogy a volt barátnője, Charlotte esküvőtől való
visszalépése után a szerelmi pályafutása nem éppen fényes.
És előfordul, hogy úgy érzem, nem nyílik meg előttem
teljesen.
A „C”-től kapott titokzatos üzenetekre gondolok, amelyek még
mindig érkeznek.
Vagy arra a tényre, hogy még ennyi idő után sem voltunk az ő
lakásában. Szó szerint még sosem voltam az otthonában, és ez
egy kicseszett óriási vészjelzésnek tűnik. Úgy értem, melyik nő
fogadná ezt el?
És mit jelenthet mindez valójában abból a szempontból, hogy
mi van Remy fejében kettőnkkel kapcsolatban?
Gyorsan ki kell derítened ezt, mert nem csak a te szíved forog
kockán. Hanem Izzyé is.
Basszus. Már csak a puszta gondolattól szörnyen érzem
magam, hogy Izzyt ilyeneknek teszem ki. Mert hát felnőtt nő
vagyok. Túl vagyok már szakításokon és kapcsolatok lezárásán,
de Izzy még csak egy ártatlan gyerek. Nem érdemli meg, hogy
sérüljön az én hülyeségem miatt.
Nem érdemli azt, hogy egy napon úgy érezze, hogy egy
apafigura azért sétál ki az életéből, mert az anyja túl naiv és túl
gyáva volt ahhoz, hogy szembenézzen a valósággal.
Remy most örökre velünk akar maradni, vagy csak
családosdit játszik velünk?
És talán ami még fontosabb, ha csak családosdit játszik, és
nincs semmilyen terve a jövőre nézve, mi lesz velünk Izzyvel,
amikor úgy dönt, részéről vége?
 NEGYVENHÉT

Maria

Winnie étkezője zsong a teljes Winslow osztagtól. Még Brad

bácsi és Paula néni is részt vesz a ma esti vacsorán.
Mindenki a felszolgált lasagne, fokhagymás kenyér és saláta
köré gyűl, kedvére falatozik, miközben a szoba vibrál a
nevetéstől és a csevegéstől.
– Jól van, ki kell találnunk, mit csinálunk az ünnepekkor –
jelenti ki Winnie, miközben fogja a villáját, és a borospoharához
ütögeti. – Lehetünk itt hálaadáskor.
– Paula néni, muszáj a tóparti házban ünnepelnünk a
karácsonyt! – kiabálja Ty tésztával teli szájjal. – A lányok adták
ki nekem a feladatot, hogy győzzelek meg, egyébként. Úgyhogy
vedd úgy, hogy most győzködlek!
– Nagyon tapintatos! – Rachel sóhajtva megüti a tarkóját.
– Te olyan hülye vagy – motyogja Winnie, de Paula már
mosolyog.
– Együtt tölteni a karácsonyt a tóparti házban nekem
csodálatos tervnek hangzik – feleli, a férje, Brad pedig
elvigyorodik, és megszorítja a vállát.
 – De csak akkor, ha megígéred, hogy csinálsz olyan fahéjas
tekercset. – Kacsint egyet. – Tudod, mennyire imádom a bucidat,
édesem.
Wendy és Howard kacarásznak. A szoba fele felnyög. Paula
pedig elpirul, és mellkason csapja a férjét.
– Jézusom, Brad, piszkos a fantáziád!
De Brad csak folytatja.
– Ó, de kedvesem, tudod, hogy neked van a legjobb bucid.
– Válthatnánk erről a témáról? – vág közbe Jude. – Különben
Brad bácsi még kellemetlenebb lesz.
– Ne legyél ilyen prűd, Jude! – szól vissza neki Brad, mire Ty
felhorkan.
– Ja, Jude. Ne legyél ilyen kibaszott prűd!
– Nyelvezet! – kiabál Wendy a szemét forgatva, Howard pedig
halkan kacag mellette.
Az egész asztal újra nevetésbe és csevegésbe kezd, és Wesnek
fel kell állnia, és hangosan füttyentenie kell egyet, hogy
elhallgattasson mindenkit.
Amikor minden szempár rá szegeződik, visszaül a helyére, és
motyog.
– Win, újra a tiéd a terep.
– Köszi, édesem – mondja, és mindenkire ránéz az asztalnál,
különösen Bradre, Jude-ra és Ty-ra, aztán visszatér a családi
ünnepek megtervezésének témájához.
A beszélgetés ezután meglehetősen egyenletesen halad. A
hálaadás Wesnél és Winnie-nél lesz, karácsonyra pedig
mindenki a tóparti házba megy, és ott tölti a szentestét és a
karácsony napját.
 Én leginkább csak próbálok tudomást sem venni a
megbeszélésről, miközben Izzyvel vagyok elfoglalva.
Természetesen most tökéletes kis angyal, átalussza az egész
felfordulást. Nem sír, nem rúgkapál… csak alszik. Ami azt
jelenti, hogy tulajdonképpen bámulok lefelé a Winnie által
vásárolt pihenőszékre, és semmi tennivalóm nincs.
De a pokolba is, még mindig nem tudok megszabadulni attól
az érzéstől, hogy kívülálló vagyok ebben az egészben. Nem fűz
vérségi kötelék ehhez a családhoz. És alapjában véve ez nagy
probléma számomra, amikor a szívem mélyén tudom, hogy egy
család tagja akarok lenni. Meg akarok állapodni valaki mellett.
Meg akarok házasodni és valakinek a felesége lenni. Remy
felesége akarok lenni.
– Te mit gondolsz, Maria? – kérdezi Rem, én pedig felnézve azt
látom, hogy engem bámul. Valójában mindenki engem figyel az
asztalnál.
– Miről mit gondolok?
– Hálaadás Winnie-éknél és karácsony a tóparti házban? –
kérdezi. – Működhet nekünk?
Nekünk.
Úgymint nekem és neki.
Nem tudom, miért, de ez… elindít bennem valamit. Mármint
honnan a fenéből kellene tudnom? Még csak arról sem
beszéltünk igazából, hogy mi az istent is csinálunk mi itt. Hogy a
francba kötelezzem el magam az ünnepi tervekkel egy olyan
családdal, amelyről azt sem tudom, hogy a tagja vagyok-e?
– Ööö… nem biztos… – válaszolom, és mocskosul igyekszem
tapintatos módot találni, hogy kiszakadjak ebből a
beszélgetésből, hogy később normálisan megbeszélhessük…
nos…, amikor nem vagyunk körülvéve a családjával.
– Nem biztos? – ismétli halkan nevetve, majd átkarolja a
vállam. – Kicsim, biztosan kérhetsz szünetet a munkában, nem
igaz? Átrakhatod a bemutatókat és a feliratkozási időpontokat,
hogy működjön a családi karácsony. Mármint jó lenne elvinni
Izzyt a tóparti házba ezen a télen.
– Nem is tudom, Rem. Meg kell néznem a naptáramat.
– Ri, furcsa vagy. Minden rendben? – kérdezi a homlokát
ráncolva, és akaratlanul is pellengérre állít mindenki előtt.
Úgy érzem, mintha sarokba szorítottak volna, mintha az egész
istenverte helyiség akár rám is omolhatna.
– Igen, jól vagyok.
A szememet fürkészi, és akármit is talál, biztosan nem arra
ösztönzi, hogy elmeneküljön a kellemetlen helyzetből.
– Hát, legalább a hálaadást megoldjuk, ugye?
– Rem, tényleg nem akarok most erről beszélni.
Kérlek, ne nyomassz! Légyszi, légyszi, légyszi.
– Miről beszélni? A hálaadásról? – kérdezi, és hivatalosan is ez
az utolsó csepp nálam. A szikra a tűzhöz.
– Mindenről – fakadok ki élesen, majd két kézzel hátratolom
magam az asztaltól. – Mindenről. A hálaadásról. A karácsonyról.
A jövőbeli tervekről, miközben azt sem tudom, mi a fenét
művelünk mi itt. Azt sem tudom, mik vagyunk egymásnak,
Remy!
– Ó, baszki – motyogja valaki a szobában, de Rem túlságosan
rám koncentrál, hogy észrevegye.
– Tessék? – tör ki, és a testével elhajol tőlem. –
Megkérdőjelezed kettőnket? Erről van szó?
Normális esetben nem válaszolnék erre a kérdésre, vagy talán
megkérném, hogy menjünk ki az átkozott ebédlőből, hogy
négyszemközt beszéljük meg a dolgot, de olyan, mintha elértem
volna a csúcspontot. Annyira elegem van ebből a sok stresszből
és bizonytalanságból, hogy nem tudok másra gondolni, mint
hogy megszabaduljak tőle.
– Jaj, ne már, Rem – vágok vissza. – Biztosan feltűnt, hogy nem
határoztunk meg semmit a kettőnk kapcsolatáról. Még azt se,
hogy ez egyáltalán kapcsolat-e. Csak élvezzük egymás
társaságát, és ne aggódjunk a többi miatt, Maria. Nem tehetjük
ezt meg? – gúnyolódok a hangját utánozva, Winnie szeme pedig
akkora lesz, mint egy labda. Még Ty és Jude szája is úgy néz ki,
mintha végleg be lenne varrva.
– Állandóan együtt vagyunk, Maria. – Remy úgy néz rám,
mintha pofon vágtam volna. – Most utaztunk el együtt. Nem
tudom, mi lehetne ennél egyértelműbb.
– Észrevetted, hogy egyetlenegyszer sem voltam a
lakásodban?
– Azért, mert Izzy minden holmija nálad van! Mindig azt
gondoltam, hogy így egyszerűbb. Ha el akarsz jönni a
lakásomba, akkor elmehetünk. Leszarom, hova megyünk.
Már kezd frusztrált lenni, de hát hé, üdv a klubban. Mögötte
mindenki egyesével elkezd kivonulni a szobából, amilyen
gyorsan csak tudnak. Winnie az egyetlen, aki elég bátor ahhoz,
hogy odajöjjön Izzyért, de őszintén szólva Remyvel annyira
belemerültünk a szardobálásba, hogy szinte észre sem vesszük.
– Nem erről van szó, Rem. Hanem arról, hogy nagyon úgy
tűnik, mintha családosdit játszanánk, de soha nem volt komoly
beszélgetésünk, mit is művelünk igazából. És ez már túl sok.
Izzy nagyon ragaszkodik hozzád. És bűntudatot érzek amiatt,
hogy ezt hagyom, amikor azt sem tudjuk, van-e közös jövőnk.
– Mi a fasz, Maria? – Szinte ordít, majd feláll a helyéről.
Az étkező rajtunk kívül üres, a közepén egymással kiabálunk.
Így lehet tönkretenni egy családi vacsorát.
– Remy, nem most van itt az idő, hogy lefolytassuk ezt a
beszélgetést.
– Ó, dehogynem. Te kezdted, Ri, és most be is fogjuk fejezni.
– Nem, nem fogjuk. – Felállok a helyemről. – Hazaviszem Izzyt.
Te meg itt maradsz, és élvezed a vacsora többi részét a
családoddal.
– Ők a te családod is, tudod?
Tisztában vagyok azzal, hogy ha bármit mondok, folytatja,
ezért egyszerűen csak az étkező ajtaja felé sétálok, hogy
távozzak. Ha időt akarok, akkor időt is szerzek, a fene egye meg.
De amikor elfordítom az ajtógombot, az ajtó meg sem
moccan.
Mi a frász?
Még néhányszor megrángatom az ajtót, azt remélve, hogy
enged, de nem történik semmi.
Mi a fasz? Azok a barom Winslow-k bezártak minket ide?
– Nem hiszem el, hogy most hirtelen mindent
megkérdőjelezel – folytatja Remy a beszédét. – Ez annyira
elbaszott.
– Ez miért elbaszott? – Visszafordulok felé, az ingerültség
vezérli a mozdulataimat. – Egészen biztos vagyok benne, hogy
bármelyik nő a helyemben megkérdőjelezné. Főleg, ha egy
gyerek is benne van.
– Egy gyerek, akivel semmi mást nem tettem, csak szerettem
és vigyáztam rá.
– Ebben igazad van, így van. Csodálatosan bántál Izzyvel,
Rem. És velem is. Több mint csodálatosan, igazából. De ezen a
ponton meg kell kérdeznem magamtól, hogy mit művelünk.
Van egyáltalán jövőnk? Egy év múlva is mellettünk leszel? Na és
kettő vagy három év múlva? Vagy tíz év múlva? És ha nem,
akkor az milyen hatással lesz Izzyre?
Milyen hatással lesz rád?
Annak a puszta elképzelése, hogy Remy fogja magát és elhagy
bennünket, az szinte ugyanolyan fájdalmas, mint az a nap,
amikor megtudtam, hogy a húgom nem jön többé haza.
Olyan érzés, mintha elveszítenék egy darabot az életemből.
Mintha elveszíteném a társamat. A családomat.
– Eleget veszítettem már. – Azon kapom magam, hogy
megadóan suttogok. – Nem tudok még valakit elveszíteni, akit
szeretek. És amíg így mennek a dolgok, anélkül, hogy
meghatároznánk, mi is van köztünk, nem lehetek biztos benne,
hogy nem ez történik. És ez kurvára ijesztő.
 NEGYVENNYOLC

Remy

Látom, ahogy Maria szeme megtelik könnyel. Sebesen

visszafordul az ajtó felé, és még néhányszor megrángatja, teljes
erejéből próbálja kinyitni.
De nehéz erre koncentrálnom, amikor úgy érzem, hogy
kitépte a szívemet a mellkasomból.
Úgy csinált, mintha képes lennék csak úgy elsétálni tőle és
Izzytől. Mintha egy nap egyszerűen csak úgy döntenék, hogy
végeztem, és könnyedén magam mögött hagynám őket.
Nem vagyok olyan, mint az apám, én határozottan nem
vagyok olyan ember!
Most már ököllel csapkodja az ajtót.
– Ki tudná valaki nyitni? Be van zárva!
– Tudom, hogy be van zárva. – Jude hangja visszhangzik a fal
másik oldaláról.
– Jude, nyisd ki, kérlek – könyörög Maria, és remeg a hangja a
sírástól – El kell mennem.
– Nem. – Most a húgom szólal meg. – Bent kell maradnod, és
megbeszélnetek.
 – Winnie? – Maria hagyja, hogy a homloka halk puffanással az
ajtónak csapódjon. – Mi a fene? Meg kell néznem, hogy Izzy jól
van-e.
– Jól van, édesem. Még mindig alszik. Anya vigyáz rá.
Maria visszafordul felém.
– Ugye te is észrevetted, hogy a családod bezárt ide minket?
Bólintok.
– Igen.
– Oké…, de hogy fogunk kijutni innen?
– Akkor engedünk ki titeket, ha megbeszélitek! – mondja
megint Jude. – Nem biztos, hogy észrevetted, Maria, de te és a
bátyám összetartoztok!
A szavai feloldanak Mariában valamit, mert könnyek áradata
folyik végig az arcán.
Őszintén szólva, szívszaggató. Így látni őt, miközben tudom,
hogy én is oka vagyok annak, hogy ennyire feldúlt. Nagyon is
arra a napra emlékeztet, amit mindennél jobban megbántam az
életemben.
Azon a napon néztem Mariát, aki pont így sírt…, aztán
hagytam, hogy elsétáljon.
 A MÚLT

MINDENNEK A VÉGE

Huszonhat évvel ezelőtt

Nyár vége, a végzős év után

Remy

Egyre idegesebb vagyok, Maria pedig mellettem ül az egyik

kedvenc helyünkön a Central Parkban. A farmer
rövidnadrágjával babrál, én pedig igyekszem összeszedni az
erőt a beszélgetéshez, amiről tudom, hogy nehéz lesz.
Kevesebb mint egy hét múlva elmegyek a főiskolára, és Maria
itt marad, hogy befejezze a gimnázium utolsó két évét.
Őrülten szeretem ezt a lányt, tényleg, de nem gondolom, hogy
helyes lenne együtt maradnunk. Élveznie kellene a középiskola
utolsó két évét, nekem pedig szabadon kellene élveznem a
főiskolát.
Nem kellene egy távkapcsolaton aggódnunk.
Csak élnünk az életünket. Szórakozni. Kiélvezni a
fiatalságunkat, amíg lehet.
– Szeretnél elmenni vacsorázni, miut… – kezdi a kérdését,
éppen, amikor összeszedem a bátorságomat, hogy
megmondjam neki. Ennek eredményeképpen pedig egyszerre
beszélünk.
– Beszélnünk kell, kicsim.
A szeme rám szegeződik, de megismétlem magam, hogy
biztosan hallja, amit mondok.
– Beszélnünk kell, kicsim.
Először nem mond semmit, hanem a tekintetemet fürkészi.
Végül elnéz a park felé, és biccent egyet.
– Igen, én is azt hiszem, ugye? Hamarosan elmész, és ki kell
találnunk, hogyan tovább.
– Igen – mondom, bólogatok, pedig nem is rám néz. – Nem
szeretnék szakítani, de nem látom, hogy fogunk tudni együtt
maradni.
Grimaszol, a szemét le se veszi a cipőjéről.
– Azt gondolod, nem bírnánk a távkapcsolatot – jelenti ki,
hangjában szomorúság cseng.
Basszus. Ez nehéz. Nehezebb, mint azt hittem.
– Azt… azt gondolom, hogy egyikőnknek sem tenne jót, érted?
Felnéz rám, és egy könnycsepp folyik le az arcán.
A világ legnagyobb seggfejének érzem magam.
– A fenébe, kicsim. Sajnálom. Utálom ezt. Utálom…
– Rendben van. – A fejét csóválja, és szipog. – Megértem.
Megérdemled, hogy tiszta lappal kezdd a főiskolát. Egy új
kezdetet, anélkül, hogy bármi is visszatartana.
Nem tudom, mit mondjak erre, de Maria nem hagy időt, hogy
kitaláljam. Feláll a padról, és lehajolva gyengéd puszit nyom az
arcomra. Az utolsó puszija az arcomra.
– Ég veled, Remington Winslow.
A kurva életbe. Ennek nem így kellett volna történnie. Nem
így kellene éreznem – mintha készakarva belevetődtem volna a
húsdarálóba.
– Maria, nem szeretném, ha így érne véget közöttünk –
kezdem, de megrázza a fejét, és felegyenesedik.
– Semmi mást nem kell mondanod, jó? Megértem.
Továbblépsz, és egy nap majd én is. – A szemében többféle
érzelem tükröződik, de nem teketóriázik. A haja lendül,
megpördül, és már csak azt látom, ahogy elsétál.
Előhúzom a walkmanemet a zsebemből, és felteszem a
fejhallgatómat, hogy elnyomjam annak az érzését, hogy itt ülök
a padon egyedül.
Arra számítok, hogy jobban fogom érezni magam, hogy segít
megtalálni a döntésem okát, és belenyugszom a
következményekbe. De amikor a „Someone Like You” kezdő
sorai elárasztják a fülem, azon a gondolaton kapom magam,
hogy remélem, egy nap találok Mariához hasonló valakit.
 NEGYVENKILENC

Még mindig péntek, november 15.

Remy

Akkora idióta állat voltam akkor!

Egy tizennyolc éves pöcs, aki azért szakított Mariával, mert
elment főiskolára. Mert szabadságot akart. Csajozni akart.
Kötöttségek nélkül akart randizni. Egy hülye kis seggfej volt, aki
nem tudta a prioritásokat.
De most már okosabb vagyok.
Már tudom, mik a prioritásaim, és pontosan tudom, hogy mit
jelent számomra ez a nő itt előttem.
– Maria. – Próbálom felhívni magamra a figyelmét, próbálom
rávenni, hogy forduljon meg, és nézzen rám. – Hallod, amit
kettőnkről mondok? A közös jövőnkről?
– Remy, tényleg csak el akarok menni – válaszol Maria
suttogva, aztán amikor megfordul és rám néz, újabb
könnycseppek csillognak a szemében az étkező fényében. –
Csak szeretnék Izzyvel elmenni.
Ettől összetörik a szívem.
 – És azt akarod, hogy én itt maradjak?
Elfordítja a tekintetét, és bólint.
– Hát, ez a terv nekem nem tetszik, Ria – mondom, harag,
frusztráció, adrenalin, sőt, még félelem is pumpál az ereimben.
Ezúttal nem engedem, hogy elsétáljon tőlem. – Valójában ez egy
igazán szörnyű terv.
Amikor nem felel, és még mindig nem néz rám, folytatom.
– Amikor sok évvel ezelőtt szakítottunk, emlékszem, hogy azt
gondoltam, remélem, egy nap találok Mariához hasonló valakit.
És noha akkor egy hülye idióta voltam, most már nem vagyok
az. Nem valaki hozzád hasonlót szeretnék, Maria. Téged akarlak.
Csak téged.
Felnéz a szemembe, én pedig közelebb lépek hozzá.
– Szeretlek. Mindig is szerettelek, Maria. De valahogy amióta
beragadtunk a liftbe… kétszer… minden együtt töltött nappal
még jobban beléd szerettem. Amikor a kettőnk jövőjére
gondolok, téged, Izzyt és magamat látom. Még több álmatlan
éjszakát látok egy izgága babával, mozgalmas napokat egy
szeleburdi totyogóssal, és buta vitákat arról, milyen filmet
nézzünk, amikor Lexi nálunk alszik. Életem legutóbbi tizenöt
évében elzárkóztam. Nem akartam kapcsolatot senkivel. De
nem ilyen vagyok, amikor veled vagyok. Veled szeretnék
elköteleződni. Erre van szükségem. Soha nem arról volt szó,
hogy családosdit játszok, Maria. Arról volt szó, hogy egy férfi
beleszeretett egy nőbe, és vele akarja leélni az életét. Arról szólt,
hogy benned és Izzyben megtaláltam a családomat.
Majdhogynem dühös vagyok, amiért ebből semmit sem látott,
de ugyanakkor meg is értem, hogy hirtelen miért hátrált meg és
miért kérdőjelezte meg az egészet.
– Szeretnéd tudni, szerintem mi ez valójában? – kérdezem, és
előhúzom a gyűrűsdobozt, amelyet a Bahamákra indulásunk
óta magammal hordozok. Három órával azt követően vettem
meg a gyűrűt, hogy azt mondtam Cleónak, Mariát szeretni
olyan, mintha hazaértem volna.
Leteszem az asztalra, és Mariára nézek.
– Ezt gondolom. Örökre. Te és én, összeházasodunk, és
életünk hátralévő részét együtt töltjük. Te vagy az egyetlen nő,
aki mellett jobb ember szeretnék lenni. Aki mellett meg akarok
állapodni, és akit feleségül szeretnék venni. Aki mellett olyan
dolgokra van szükségem, amelyeket sohasem gondoltam volna.
Te vagy a minden nekem, Maria.
Könnyek gördülnek végig az arcán, és az asztalon fekvő
dobozt bámulja.
– Én is ezt akarom – szólal meg, alig hallható suttogással, és a
hangja remeg az érzésektől. – Én is ezt akarom, Rem. Mindet.
Veled.
Egy pillanat alatt felszámolom a köztünk lévő távolságot, a
karomba húzom, és úgy csókolom meg, mintha ettől függne az
életem. Mert így is van. Rohadtul ő az életem.
Sós könnyeit érzem a nyelvemen, de a szája ugyanolyan
mohó és kétségbeesett, mint az enyém. A csók pedig olyan
érzéssel tölt el, mintha ez lenne az egyetlen dolog, amire életem
hátralévő részében szükségem lesz. Eléldegélnék csak ezzel a
csókkal. Víz nélkül. Étel nélkül. Alvás nélkül. Csak Maria és az ő
tökéletes ajka az enyémen.
– Sajnálom – súgja szaggatottan lélegezve, és hátradől, hogy a
szemembe nézzen. – Én csak… nem is tudom… megijedtem. Az a
gondolat, hogy te nem azt akarod, amit én, tőrdöfés volt a
mellkasomba. Nem tudtam, hogy túlélem-e, és csak…
Félbeszakítom egy újabb csókkal.
– Szeretlek, Maria – mormolom az ajkára, és minden egyes
szót komolyan gondolok. – Ebben egy pillanatig se kételkedj!
– Én is szeretlek!
– Hála az égnek – motyogom, ő pedig a számon csüngve
felkacag. – Egyébként nem kapod meg most rögtön azt a gyűrűt.
Elhajol tőlem, miközben a tekintetem vizslatja.
– Meg fogom kérni a kezed, de nem itt. Nem így.
– Nagy terveid vannak, Rem?
Kacsintok.
– Valami olyasmi.
Hevesen megcsókol, én pedig habozás nélkül odaszorítom a
mellkasomhoz, míg végül a lába a derekamra kulcsolódik, és az
ujjaim végigsimítják a haját.
Maria. Az én Mariám. Ő az én igazi Mariám abból a Brokks &
Dunn-dalból. A cigányasszonyom, a csodatevőm, az egyetlen nő,
aki egyszerre képes felszabadítani és lángra lobbantani a
lelkemet.
Aztán végül nyilvánvalóvá válik, hogy bár csak mi vagyunk
az étkezőben, de nem vagyunk egyedül a házban.
– Most… ööö… már bejöhetünk befejezni a vacsorát? –
kérdezi valaki az ajtó túloldaláról, mi pedig megállunk, és
egymásra nézünk.
Maria kuncog. Én elvigyorodom. De még mielőtt
bármelyikünk is válaszolna, az étkezőajtó kinyílik, és az egész
francos családom ott áll, széles vigyor mindenki arcán. Winnie
még Izzyt is úgy tartja felénk, hogy úgy tűnjön, mintha ő is
minket nézne a többiekkel.
– Na végre, baszd meg! – kiáltja Jude torkaszakadtából, de
ezúttal anya nem szidja le a nyelvhasználata miatt.
Ehelyett érzelmesen közbeszól.
– Jobban nem is érthetnék egyet!
Ekkor egyenesen felénk indul, Mariát és engem egy ölelésbe
burkol.
– Végre. Végre mindketten ráébredtek arra, amit én ennyi
éven át tudtam. Összetartoztok.
– Ó, ne már, Wendy! – kiált Ty. – Nem te voltál az egyetlen, aki
tudta!
– Igen, anya! – ért egyet Jude. – Kvázi mindannyian tisztában
voltunk vele. Egy kibaszott vak ember is láthatta volna az első
pillanattól, amikor Remy elolvadt Mariától a gimnáziumban!
Bárcsak azt mondhatnám, hogy tiszta hülyeségeket hordanak
össze, de akkor hazudnék. Mélyen belül már akkor is tudtam,
hogy Mariával összetartozunk. És bár sok idő volt számomra,
hogy összeszedjem magam és beismerjem, most már itt vagyok.
Vele.
Örökre.
 ÖTVEN

Szombat, november 16.

Remy

– Úristen – jegyzi meg Maria nevetve, amikor rájön, hova

viszem. – Végre elviszel a lakásodba.
Izzy gőgicsél a jelenleg Maria mellkasára erősített
hordozóban, még rugdalózik is kicsit a rövid lábával.
– Azt mondtad, még sosem voltál a lakásomban, szóval… –
Vigyorogva nézek rá, nagyon is jól tudva, hogy fogalma sincs,
hogy miért hoztam ide.
Maria csak mosolyog, én pedig átkarolom a vállát, ahogy
belépünk az épületbe, és a lift irányába megyünk. Titkon Danre,
a karbantartóra kacsintok, miközben elmegyünk mellette az
előcsarnokban.
– Nem tagadhatom, hogy hihetetlenül kíváncsi vagyok, hogy
néz ki a lakásod.
– Mit gondolsz, hogy néz ki? – kérdezem, és betessékelem
Izzyvel a liftbe.
– Őszintén? Nem is tudom – válaszolja széles mosollyal, amint
az ajtók bezáródnak. – Úgy képzelem, hogy van egy irodád sok
monitorral, mert te vagy a befektetések királya, de a többi? –
Elgondolkodva simogatja meg az állát. – Nem igazán tudom
eldönteni, de ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy
többnyire semleges tónusokkal és minimalista megközelítéssel
operálsz.
– Minimalista megközelítéssel?
– Aha. – Megvonja a vállát. – A kevesebb több címszóval.
Tudom, hogy nem szereted a rendetlenséget.
Ebben nem téved. Teljességgel utálom a rendetlenséget.
De most nem a bútorokról és hasonló hülyeségekről kell
beszélnünk. Most valami sokkal fontosabb dologról kell.
A legfontosabbról.
A lift hirtelen megáll az ötödik és a hatodik emelet között,
Maria pedig összeráncolja a homlokát.
– Mi a fene?
Ezzel szemben én némán ünneplem Dant, a karbantartót és
ezermestert, amiért benne volt a játékban.
Maria előrelép, hogy újra megnyomja az emeletem gombját,
de amikor semmi sem történik, felém fordul.
– Ööö… Rem? Most komolyan újra beragadtunk a liftbe?
– Úgy tűnik, kicsim.
A szememet méregeti.
– Miért vagy ettől ilyen nyugodt?
Izzy különös módon kacarászik, ettől pedig elmosolyodom.
– Izzy nyugodtnak tűnik? – terelem a szót, mire Maria felnyög,
és őrült módjára kezdi nyomkodni az összes gombot.
– Remy! Beragadtunk a liftbe egy gyerekkel! Ez nem jó!
 Az igazat megvallva én sem vagyok olyan nyugodt. A belsőm
szinte vibrál az energiától és az érzésektől, amelyeket nem
tudok szavakba önteni.
– Hát, vicces módon, bébi, ez a mi formánk, nem igaz? –
kérdezem vállrándítással. – Azt hiszem, már megszoktam.
– Megszoktad, hogy liftekbe ragadsz? Ez őrület. Senki nem
érezheti jól magát beszorulva egy liftfülkébe, amely több száz
méterre lóg a föld fölött.
Nem vagyunk éppen több száz méter magasan. Vagyis
mondtam Dannek, hogy a harmadik emeleten állítson meg
minket, de ez valószínűleg túl van azon a ponton, amikor attól
parázol, hogy már harmadszorra szorulsz be egy liftbe.
Maria megpróbálkozik a piros vészhelyzeti telefon gombjával
is, de arra sem történik semmi, mert gondoskodtam róla. Hiszen
egyáltalán nem is vagyunk beszorulva. Ez itt választás kérdése
volt. Ez arról szól, hogy a kezembe veszem a saját sorsomat. A
kezembe veszem a közös jövőnket.
Most vagy soha, haver.
– Talán ezt is kiterveltem?
– Tessék? – Maria megpördül a sarkán, hogy rám szegezze a
tekintetét, de ahogy Izzy nyáladzó mosolyt villant felém,
minden bátorságot megad a folytatáshoz.
– Hát, tudod, pontosan ebben a liftben jöttem rá, hogy
szerelmes vagyok beléd. – Kezdek mindent kiteregetni.
Kimondom, amit a szívemben érzek, és elmondom neki az
igazságot. – Itt tudatosult bennem, hogy mindig is szerelmes
voltam beléd. A valaha látott legvadabb, leghihetetlenebb dolog
volt végignézni, ahogy életet adtál egy gyereknek egy liftben. –
Előrenyúlok, hogy két kezét a sajátomba vegyem, és még Izzy is
igyekszik csatlakozni, egyik apró kezét Maria csuklójára teszi. –
Annyira erős voltál, Ria, olyan rohadt erős. És olyan veszettül
gyönyörű.
A szememet fürkészi, én pedig látom, hogy az övé megtelik
könnyekkel.
– Szeretlek, Maria Carmen Baros, és még egy újrakezdésre
kérlek. Egy utolsó újrakezdésre. De ezúttal azt akarom, hogy
örökké tartson. – Letérdelek és felpillantok rá, miközben
előhúzom a gyűrűsdobozt a zsebemből. És most ki is nyitom. –
Hozzám jössz feleségül?
A nő egy pillanatot sem veszteget a válaszadással.
– Igen – suttogja, mélyen a szemembe nézve.
Miután felhúzom a gyűrűt a bal gyűrűsujjára, előrehajolok, és
óvatosan megölelem mindkét hölgyemet, miközben puszikat
nyomok mindkettejük tökéletes arcára.
Izzy sikongat, Maria pedig a könnyei mögül nevet, és én a
legszerencsésebb embernek érzem magam.
De ez valószínűleg azért van, mert Maria itt van mellettem, és
éppen megígéri, hogy az örökké hátralévő részét velem fogja
tölteni.
 EPILÓGUS

Hat hónappal később…

Szombat, május 16.

Maria

A telefonom rezeg az éjjeliszekrényemen, és ügyetlenkedve

veszem fel, hogy megnézzem a képernyőt.

Remy: Hogy érzed magad, kicsim? Mondjuk le,

szerinted, az esti vacsorát?

Jól tudom, mit tervez a ma esti nagy családi vacsorára,

úgyhogy szó sem lehet arról, hogy lemondjuk. Majd viszek
magammal egy zárható hányózacskót, ha az kell.
Szerencsére a szundikálás segített.

Én: Nem. Sokkal jobban érzem magam. Izzyvel már

hazafelé tartotok?

Délután Remy találkozott Flynn-nel és az ikrekkel a könyvtári

mesélésen. Tulajdonképpen ők ketten ebből havi programot
csináltak mostanában.
És bár szívesen csatlakoztam volna a mókához, különösen
azért, mert szórakoztató látni, ahogy Flynn civakodik az
egyéves fiaival, olyan migrénnel ébredtem, mintha egy
teherautó parkolt volna be a koponyámba, és az volt a
rettenetes élvezetem, hogy néhányszor hánytam. Még arra is rá
kellett vennem Danielt, hogy vegye át a ma reggeli egyetlen
bemutatómat.

Remy: Igazából van egy kölyökvásár a belvárosban,

szóval még itt lófrálunk egy kicsit.

Én: Ebből rosszat sejtek. És az isten szerelmére, nincs

szükségünk több aranyhalra.

Legutóbb, amikor Remy és Flynn fesztiválra mentek, Remy

aranyhalakkal tért vissza, amiket végül Lexinek adtunk, amikor
észrevette, hogy nem a megfelelő színvonalon vigyázunk rájuk.
Én mindig azt hittem, hogy ha a halak életben vannak, akkor jól
csinálod, de most már jobban tudom. A víznek bizonyos
hőmérsékletűnek és pH-szintűnek kell lenni, és mindenféle
dologra szükség van, amikben Lexi sokkal jobban felkészült.
Mondjuk Winnie nem volt annyira elragadtatva.

Remy: Na, tegyük fel, hogy véletlenül nyerek pár

aranyhalat, és muszáj hazavinnem őket, akkor
mekkora bajban lennék?
 Én: Nagyon nagy bajban.

Remy: Úgymint tüzes, piszkos bajban?

Én: REMY. NEM KELL ARANYHAL.

Remy: És nyuszi? Azokról mit gondolsz?

Én: REMY. SEMMILYEN ÁLLAT NEM KELL.

Remy: Szeretlek, Ria.

A szememet forgatom. Aztán ezt meg is írom neki.

Én: Én is szeretlek *szemforgatás*

Remy: *mosolygok rád annak ellenére, hogy a

szemedet forgatod, mert szeretlek akkor is, amikor
ezt csinálod*

Én: LOL. Menj az apa-baba napra, te őrült!

Találkozunk, amikor hazaértek.

A férjem bolond. Esküszöm. De a pokolba is, mindig

megnevettet.
És igen, így van, a férjem. Úgy négy hónapja hivatalosan Remy
felesége vagyok. Bár, tekintve, hogy hirtelen felbuzdulva
házasodtunk össze anélkül, hogy elmondtuk volna bárkinek, a
családunk még mindig kicsit mérges ránk.
Egy vasárnap délután volt, amikor Lexi nálunk aludt előző
éjszaka, Remy meg csak rám nézett, miközben a kanapén
ültünk és figyeltük, ahogy Lexi Izzyvel játszik, és azt mondta:
– Házasodjunk össze ma!
Úgyhogy megtettük. Izzy, a nyoszolyólányom és Lexi, Remy
legjobb unokahúga jelenlétében kimondtuk az „Igen”-t a
hivatalban. Csak én, Remy, Izzy és Lexi.
Normál esetben nem lehet házasságot kötni a hivatalban
vasárnap, de az kifejezetten segített, hogy Remy intézi a
polgármester befektetéseit, és fel tudott ajánlani jegyeket a
Mavericks-meccsre az ötvenyardos vonalnál az
anyakönyvvezetőnek, aki végül bejött a szabadnapján.
Talán őrültségnek hangzik, hogy ily módon csináltuk, de Ty és
Rachel közelgő esküvője miatt nem tudtuk, mikor oldhatnánk
meg rendesen, várni pedig nem akartunk.
És még mindig azt gondolom, hogy ez volt a valaha volt
legjobb ötletünk.
Amikor rájövök, hogy mindjárt dél, kikászálódom az ágyból,
és lezuhanyozom, hogy elkezdhessem elkészíteni az ételeket
ma estére. Amióta Remyvel úgy döntöttünk, hogy eladjuk
mindkettőnk lakását, és veszünk egy barna homokkő házat
nem messze Winnie-től és Westől, felváltva játsszuk a
vendéglátó szerepét.
Ma este pedig a Winslow családi vacsora a mi házunkban lesz.
Amint kimászom az ágyból, nem kerüli el a figyelmemet a
lábam közti fájdalom – a tüzes szex jóvoltából, amelyben
Remyvel hajnali háromkor részünk volt. Az is feltűnik, hogy fáj
a mellem, és a derekam a tudtomra adja, hogy most már
negyvenhárom éves vagyok.
 Középkorúnak lenni gáz.
Betipegek a fő fürdőszobánkba, és gyorsan lezuhanyzom.
Amint végzek, és megszárítkozom, a mosdókagyló előtt állva
mosom a fogamat, amikor megpillantom a két gyűrűt a bal
gyűrűsujjamon.
Házas vagyok. Remy Winslow felesége vagyok.
A mosolyom egyre szélesebb lesz, de meglepő módon könny
árasztja el a szemem.
Basszus, mi ketten hosszú utat tettünk meg. Mindketten
hihetetlenül nehéz időszakokon mentünk keresztül. És mégis
visszataláltunk egymáshoz.
Hála a mindenségnek!
A buta könnyek végigfolynak az arcomon.
Hűűű. Nagyon érzelmes vagyok mostanában.
Szinte röhögni akarok, mennyire nevetséges vagyok
mostanság, de amikor lehajolok, hogy a mosdókagylóba köpjem
a fogkrémet, és véletlenül a pulthoz ütöm a cicimet, a
mellbimbómból kitörő éles fájdalomtól megdermedek a
mozdulatban.
A fenébe, elég érzékeny ma.
A csupasz mellemet bámulom a tükörben.
És egy kicsit nagy is…
Hirtelen leltárt készítek a tünetekről – érzelmesség, érzékeny
cici, migrén, derékfájás –, aztán a mosdóba ejtem a fogkefémet.
Az nem lehet, ugye? Kurvára nem lehet.
Hiszen negyvenhárom éves vagyok. Kizárt, hogy terhes
legyek.
Újra a cicimet vizslatom a tükörben, és amikor észreveszem,
hogy a bimbók olyan piszok vörösek, mint a rózsa, nem tartom
rossz ötletnek, hogy meggyőződjek arról, nem vagyok-e terhes.
Nyilvánvalóan nem vagyok. Az őrület lenne. Mindenesetre
veszek egy tesztet a boltban, amikor bevásárolok az esti
vacsorához.
Igen. Pontosan ezt fogom tenni.
Csak a biztonság kedvéért.
Maria

Egy órával később hat terhességi teszt vesz körül, mindet

kivettem a dobozból, és mindet frissen lepisiltem.
Nem tudom, mi a francért csináltam hatot, de hát ez van.
Beállítom az időzítőt a javasolt öt percre a telefonomon, és
visszamegyek a konyhába, hogy elkezdjem felszeletelni a
gyümölcsöket és zöldségeket, amíg várom a megerősítést, hogy
nem vagyok terhes.
Majdnem kinevetem magam, amiért tesztet csinálok. Mert hát
leginkább a hülye menopauza fenyeget, mintsem egy újabb
anyaság.
Lejár az időzítő, és megmosom a kezem a mosogatóban,
mielőtt visszaigyekszem a fürdőszobába ellenőrizni az
eredményt. Tudod, azt, amelyik majd azt mutatja, hogy Nem
vagy terhes, csak egy kicsit bolond.
Megfogom az elsőt a pultról, és ránézek: Terhes.
Mi a…?
Azonnal felkapkodom a többi öt pálcikát is.
 Terhes.
Terhes.
Terhes.
Terhes.
Terhes.
A rohadt életbe! Ez nem menopauza! Gyerekem lesz!
A tükörképemre meredek, és pontosan úgy nézek ki, mint egy
negyvenhárom éves nő egy kilenc hónapos babával, aki most
tudta meg, hogy terhes. Teljesen kiakadok.
Hogy lehetek terhes? Fogamzásgátlót szedek! Ugyan már,
Maria. Elég idős vagy ahhoz, hogy tudd, a fogamzásgátló sem
terhességbiztos. Csak az önmegtartóztatás – duruzsolom
magamnak. És mivel a férjed őrületesen szexi, és egyszerűen
imááádsz vele szexelni, az önmegtartóztatás szóba sem jöhet.
Gyerekünk lesz Remyvel.
Izzynek lesz egy kishúga vagy kisöccse.
Azt a kurva élet!
Tágra nyílt szemmel bambulok a tükörképemre, igyekszem
kitalálni, hogy fogok vacsorát készíteni így az egész Winslow
klánnak.
És mikor mondjam el Remynek? Vacsora előtt vagy után?
Azonnal eszembe jut a nagy meglepetése, amivel a
testvéreinek készül.
– Utána – mondom magamnak. – Persze, egyértelműen utána.
És úgy tűnik, ma mindannyian pizzát fogunk enni.
Reménykedjünk benne, hogy a titokzatos „C” szereti a
pepperonit.
Remy
Egy puszit nyomok Maria arcára, lekapom a nyöszörgő Izzyt a
csípőjéről, és bemegyek az ebédlőbe, ahol a családunk többi
tagja ül, és várja a vacsorát.
Miután egész délelőtt migrénje volt, örülök, hogy a feleségem
úgy döntött, nem a forró tűzhely fölött robotol, hanem inkább
pizzát rendel.
És a fivéreim tányérját tekintve, amelyek úgy tele vannak,
mintha éhezők lennének, nyugodtan mondhatjuk, senki sem
bánja, hogy a ma esti ételt az utcában lévő kis pizzéria szolgálta
fel.
Izzy nyavalyog a karomban, kicsi lábaival a csípőmet
rugdossa, miközben mindent belead, hogy kiszabaduljon a
szorításomból, hogy aztán a keze segítségével kússzon keresztül
a helyiségen.
Kilenc hónaposan az én kislányom imád mozgásban lenni.
– Kicsi Izzy! – szól neki Lexi, és szerencsére Izzy rögtön
felfigyel rá.
Az etetőszéke mellett ülő kedvenc unokatestvére, Lexi neki
integet, Izzy pedig azonnal karnyújtással adja tudtomra, hova
akar menni.
Ekkor én nem késlekedem, beültetem, becsatolom, és néhány
kicsi szelet görögdinnyét teszek a tálcájára, miközben Lexi
szórakoztatja.
A mobilom képernyőjére pillantok, azon tűnődöm, hol a
fenében lehet a meglepetésvendégem, de nincs új értesítés. Mi a
franc?
Azt gondoltam, eddigre már itt lesz. Biztosan nem fog
felültetni, igaz?
 A szoba túloldaláról nézem, ahogy a gyönyörű feleségem
helyet foglal, a bőre olyan szépségesen ragyog, ami mindig
mellbe vág, én pedig úgy döntök, leülök mellé, és élvezem a
vacsorát.
Ha jön, jön. Ha pedig nem, hát…
Megszólal a csengő, aztán rögtön három kopogás hallatszik.
Ez az!
Maria titkos mosollyal rám néz, én pedig felpattanok a
székemről, hogy ajtót nyissak.
– Ki jön még? – hallom Jude kérdését magam mögött, és
gyakorlatilag szökdécselek, annyira izgatott vagyok, hogy
meglássa a választ erre a kérdésre.
Aztán nem csalódom, amikor kinyitom az ajtót. Ott áll Cleo,
mosolyogva.
– Az érzés kölcsönös, Remington – mondja üdvözlésképpen,
mire felnevetek.
– Gyere be, Cleo! Ideje összeszedni a csapatot, amit már régóta
szeretnél.
A szeme ámulattal teli, aztán követ a bejárati folyosón, be az
étkezőbe.
Maria az első, aki észreveszi, és mivel ő tökéletesen tisztában
van Cleo háttértörténetével, bele kell harapnia az ajkába, hogy
legyőzze a kísértést, és ne nevesse el magát.
Aztán a dominók dőlni kezdenek.
Ty szeme az egész arcát elfoglalja, akkorára tágul.
– Mi a fasz?
Jude felnéz, és az álla szinte az asztalon koppan.
– Szent szar!
 Aztán végül, de nem utolsósorban Flynn vihogva felröhög, és
rácsap az asztalra. Flynn. A legcsendesebb testvérem.
– Mindenki – kezdem a bemutatást –, ő a barátom, Cleo.
Valójában ő Ty-nak, Jude-nak és Flynn-nek is a barátja. És
nagyon kedves volt, hogy elfogadta a meghívásunkat, hogy
csatlakozzon hozzánk egyfajta újraegyesülésre.
– Örömmel – mondja Cleo, és nem kerüli el a figyelmemet,
ahogy a két legfiatalabb öcsémre pillant, akik még mindig az
állukat igyekeznek felkaparni a padlóról.
– Aki Remy barátja, az a mi barátunk is – jelenti ki Brad bácsi.
– De ha nem bánod a kérdést, pontosan hogy ismerted meg a
fiainkat?
Jude majdnem megfullad a saját nyálában.
– Sok-sok évvel ezelőtt ő volt a mi jósnőnk – magyarázom,
Cleo pedig széles mosolyt villant rám. – A majdnem esküvőm
előtti legénybúcsúm estéjén.
– Micsoda? – Brad bácsi körbenéz a szobán. – Ki megy
jósnőhöz egy legénybúcsún?
– Jude ötlete volt! – szól közbe Ty.
– Várjunk… te egy…?
– Nem, Brad. Nem vagyok sztriptíztáncos – válaszol Cleo,
mielőtt még a kérdés elhangzana, a szája pedig szórakozott
mosolyra húzódik.
– Mi a fene? Milyen idióta tervez ilyet egy legénybúcsúra?
– Brad bácsi, először sztriptízbárba mentünk, aztán jósnőhöz –
dörmögi Jude. – Baszki.
Feltűnik, hogy Flynn meglepett kíváncsisággal szemezik
velem, az agya azon dolgozik, hogy kitalálja, mik vezettek a
jelenlegi eseményekhez.
– Én kezelem a befektetéseit – mondom neki, mire nevetve a
fejét rázza.
– Te most csak szórakozol velem.
– Nem. – Vigyorgok. – Valójában már az utóbbi tizennégy
évben.
– Rohadt tizennégy éve kezeled a befektetéseit, és sosem
mondtad el nekünk?! – kiáltja Ty. – Mi az isten?
– Ty! – Anya rögvest megdorgálja. – Vendégünk van!
Túlságosan is imádom ezt az egészet, ezzel tisztában vagyok.
De a sok szarság után, amit a testvéreimtől eltűrtem az évek
során, felháborítóan szórakoztató, hogy én vagyok az, aki előáll
egy mutatvánnyal.
Végül Maria is bekapcsolódik, és bemutatja Cleónak név
szerint a családunk minden egyes tagját, aztán megmutatja neki
a helyét az asztalnál.
Természetesen Cleo könnyedén veszi az egészet, és leül,
nagyon is élvezi az őt körülvevő műsort.
– Szereted a szójátékokat, Cleo? – kérdezi Howard, kedvenc
partitrükkje mindig csőre töltve, készenlétben, mire a nő bólint.
– Imádom a szójátékokat, kedvesem.
– Jól van, mondok neked egy szót… – kezdi magyarázni, de a
mondat közepén megállítja.
– Ismerem a szabályokat, kedvesem. Térjünk rá az első szóra!
Howard összehúzza a szemöldökét, kissé elkápráztatja
minden, de aztán azt teszi, amiben meglehetősen jó, és csak
folytatja.
– Meglepetés?
 – Terhesség.
Maria mellettem a tenyere mögött köhögni kezd, szinte
megfullad valamitől.
– Jól vagy, kicsim? – kérdezem, ő pedig összevissza bólogat, és
a vízért nyúl, hogy kortyoljon belőle.
– Jól. Jól vagyok.
Viszont amikor átnézek az asztal másik oldalára, és Cleóval
találkozik a tekintetem, feltűnik, hogy egyenesen engem bámul.
És mosolyog is, mintha valami olyasmit tudna, amit én nem.
Aztán a feleségemre kacsint, és átkozott borzongás fut végig a
gerincemen.
Mariára nézek, ő pedig rám. Beszívja a levegőt, amitől
felpuffad az arca.
– Kicsim?
– Terhes vagyok! – tör ki belőle gyorsan, puffadt arca
különösebb küzdelem nélkül megnyílik. – Épp ma csináltam egy
tesztet, és el akartam mondani, miután mindenki elment, de ez
túl sok. Terhes vagyok, Remy. Egy babával. A mi babánkkal. Lesz
még egy babánk.
A környezetünk zsizsegni kezd, duruzsolások és olyan
kérdések hangzanak el, hogy „Maria terhes?” és „Ó, szent ég!”
meg „Ó, istenem, egy újabb gyerek!”, de én mindent megteszek,
hogy a lelki káoszon áttörjek.
Ez nagy hír – óriási. És a mellkasom annyira megtelik
érzelmekkel, hogy szinte kidurran.
– Terhes vagy? – kérdezem, Maria pedig bólint, miközben
könnycseppek jelennek meg a szép szemében.
– Lesz egy közös gyerekünk, Rem.
 Lesz egy közös gyerekünk.
Azonnal felpattanok, és Mariát is felhúzom a székéből
egyenesen a karomba. Tenyeremmel az arca két oldalán mélyen
a szemébe nézek, és a lényem minden porcikájával kijelentést
teszek. – Szeretlek!
– Én is szeretlek – suttogja válaszul. – Tudom, hogy ez elég
nagy dolog, és őrület, és váratlan…, de… rendben van ez így?
– Hogy rendben van-e? – ismétlem meg a szavait. – Ria, úgy
érzem, jelenleg én vagyok a legszerencsésebb pasi a világon.
Lesz egy közös gyerekünk! – Lenyúlok, és gyengéden
megérintem a hasát. – A mi babánk növekszik benned! Éppen
most!
Megint bólint, és néhány könnycsepp gördül le az arcán.
Én pedig nem bírom ki, hogy ne csókoljam meg.
A szoba éljenzésben tör ki, a zavar már a múlté, öröm veszi át
a helyét, a családunkból jelenleg mindenki itt van, de nem
bánom. Ha valami, akkor ez így jó.
Miután mindenki feláll, hogy megöleljen minket és
gratuláljon, valahogy mégis sikerül visszaülnünk és
elkezdenünk enni. Winslow-ék még az ünneplés idején is
tudják, hogyan ne hagyják veszendőbe menni a finomságokat.
Azonban Cleónak más tervei vannak.
– Szeretném megköszönni mindenkinek, hogy itt lehetek ma
este – szól mindenkihez a szobában. – Valódi öröm volt. Sok
arcot ismerek, és sok arcnak örülök, hogy végre találkozhattam
velük. Le vagyok nyűgözve a szerelmetektől és a
lelkesedésetektől, és alig várom, hogy hamarosan újabb
Winslow-kkal bővítsétek a családot.
 – Micsoda? Újabb Winslow-kkal? Így többes számban? –
kérdezi Ty, és tágra nyílt szemmel Mariára néz. Várjunk csak…,
ő…
Nem ikrek, kedvesem feleli Cleo gúnyos csettintéssel.
Nem az édes Maria az egyetlen, aki gyereket vár a szobában.
Bocs… micsoda? Jude pislog néhányszor, és egy
csattanással leejti a villáját.
Ty sem tudja abbahagyni, hogy hunyorogva pásztázza a
helyiséget.
Flynn pedig úgy néz ki, hogy menten szívrohamot kap,
miközben Roman és Ryder úgy mászkálnak rajta, mintha egy
kurva kerti játszótér lenne.
Nem Maria az egyetlen, aki terhes?
A mindenit.
– Ki az? – kiáltja Jude, aki alig tudja fékezni magát.
Cleo megrázza piros körmű ujját.
– Nos ezt, kedveseim, nem az én tisztem bejelenteni.
Kihordani egy magzatot, létrehozni egy új életet; az komoly,
személyes.

VÉGE
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először is KÖSZÖNJÜK, hogy elolvastad ezt a könyvet. Ez

mindenkinek szól, aki megvásárolt egy példányt, elolvasott egy
előzetes olvasói példányt, segített nekünk a bétaverzióban,
szerkesztette, vagy csak időt szánt arra az elfoglaltságai
közepette, hogy a jó úton tartson minket. Köszönjük a
bátorítást, hogy a könyveinkről beszéltek, valamint hogy
ennyire hihetetlenül szeretitek és támogatjátok a
karaktereinket. Miattatok vált ez az eddigi LEGkedvesebb
kalandunkká.
KÖSZÖNJÜK egymásnak. Monroe köszönettel tartozik
Maxnek. Max köszönettel tartozik Monroe-nak. Igen. Tudjuk.
Eddigre már rekordot döntöttünk, de nem tehetünk róla.
Egyszerűen imádunk közösen könyvet írni.
KÖSZÖNJÜK, Lisa, hogy a szerkesztők Királynője vagy
(kérünk, ne javítsd ki a K-t kisbetűre, mert nagyon is
megérdemled a nagybetűt), aki nélkül nem is tudnánk élni.
Szeretünk téged a végtelenségig és tovább.
KÖSZÖNJÜK, Stacey, hogy a könyveink belsejét mindig
megszépíted! Imádunk!
KÖSZÖNJÜK, Peter (alias Banana), hogy ráncba szedted a
borítóinkat, és az ÖSSZES Winslow fivért pokolian szexinek
ábrázoltad.
KÖSZÖNJÜK, John, hogy kiálltad azokat az ütéseket,
amelyeket folyamatosan rád mértünk!
KÖSZÖNJÜK minden bloggernek és influenszernek, aki
elolvasta, értékelte, posztolta, megosztotta a könyvet, és
támogatott minket. A lelkesedésetek, bátorításotok és kemény
munkátok nem felejtődik el. Imádunk titekeeet!
KÖSZÖNJÜK azoknak az embereknek, akik szeretnek minket:
a családunknak. Ti vagytok a legnagyobb támogatók és
motivációk. Nélkületek nem sikerült volna. És tudjuk, hogy
most voltunk vakációzni, de mit szólnátok egy újabbhoz? Remy
Winslow könyve hooosszú volt. Úgy érezzük, újabb szünetre
van szükségünk. LOL.
KÖSZÖNJÜK az Elképesztő előolvasóinknak. Imádunk és
nagyra becsülünk benneteket.
KÖSZÖNJÜK a Szeresd Magad táboros barátainknak! Imádunk
titeket. Mindig tudjátok, hogyan mosolyogtassatok meg és
nevettessetek meg bennünket, minden egyes őrült nap. Ti
vagytok a legjobbak.
Mint mindig, szeretettel.
Puszi:
Max & Monroe
 1. FEJEZET

Kate elől titkolva

KET#1

SZOMBAT

Nem tudom, miért akartam csókolózni Bennel. Egyszerűen nem

értem. Miért akartam érezni az ízét a számban? Nyilván valami
vonzott benne. Lehet, hogy igazából sosem gondoltam róla, hogy
egy barom? Még mindig bennem van az az üldözési mánia, amit
az a fasz Peti ültetett belém, miszerint minden pasas egy
faszkalap, és ne bízzak senkiben.
Talán ezért is jobb, ha azt a képet alakítom ki, hogy utálom őt.
Pedig nem így van.
Van benne valami, amit eddig senkiben sem találtam meg.
Taszít és vonz egyszerre, és amikor a szemébe nézek, érzem, hogy
különlegesnek tart.
Azok a rózsák, meg az ajándékai!
Talán ő is úgy van vele, mint én. Jobb, ha nem látják, milyen
érzékenyek vagyunk, mert ennek a világnak dac kell, harag és
semmi érzelem.
Érzelem?
 Biztos nincs köztünk érzelem, csak mágnes – igen, ez csak
fizikai vonzalom. Ezért csókolóztunk.
Viszont pénteken, a vacsorán, ahol Henry, a családja és Kate is
ott volt, láttam, hogy figyel. Végigmér. De nem úgy, mintha préda
lennék. Lehet, hogy jó lenne vele? Talán azt is bemérte a radarja,
hogy repedezik a páncélom?
Figyelmes volt a vacsora alatt, amikor Kate kiment Henryvel.
Csak velem foglalkozott. Érdekelte a véleményem az ételekről, és
megkérdezte, én hogyan készíteném el őket. Talán arra várt, hogy
újra meghívom vacsorázni, de erre várhat még egy jó ideig.
Mindig az én poharamba töltött először, és a tekintetét szinte
végig rajtam tartotta. Nem tudtam haragudni rá. Ezúttal nem.
Amikor a bárhoz akartam menni, hogy a spéci
koktélreceptemet elmagyarázzam a pultosnak, Ben felállt, hogy
felsegítsen, és még azt is felajánlotta, hogy odakísér. Le kellett
szerelnem, amikor a kezét végighúzta a vállamon. De nem fajult
vitába az ellenállásom.
Mintha valami normálisnak nevezhető kommunikáció
kezdődött volna el köztünk az étteremben, és kíváncsivá tett, hová
tarthat ez az egész. Meg persze dühített a randija is. Meg akartam
mutatni neki, miről marad le, ha mindenféle hosszú combú
csajokkal szórakozol. Láttam azonban valamit Kate szemében,
amikor egyedül jött vissza az étterembe a közös cigizésükből
Henryvel, ez pedig nem tetszett, mert megváltoztak a vonásai. Hol
maradt Henry? Remélem, nem veszekedtek. De csak egy
kézlegyintéssel jelezte: minden rendben. Valami azt súgta, hogy
ez csakis terelés a részéről, és kurvára nincs minden rendben. Ezt
a megérzésemet azonban háttérbe kellett szorítanom, mert ott
volt mellettem az a férfi, aki a létező összes idegszálamat
bizsergette, és bármennyire próbáltam, képtelen voltam kitérni
előle. Pontosan ez volt az az ok, amiért a kocsiban maradtam
Bennel: mert kíváncsi voltam, tudni akartam, mit fog tenni, ha
kettesben maradunk.
Amikor Ben megállt a ház előtt az autóval, sem ő, sem én nem
mozdultunk. Henry kiugrott a kocsiból, és Kate követte őt. Értem
én, hogy titkolóznak Ben előtt, de ez most valahogy túl élethű lett.
Engem is megzavart a jelenet köztük, de a testem nem reagált,
Ben közelében akartam maradni.
Ben hátrafordult, és megkérdezte:
„Most mi lesz?”
„Nagyon ügyes, csontot érdemel!” – próbáltam egy viccel elütni.
Ebben a pillanatban azonban nem volt vevő a poénokra.
„Legalább most fejezd be a piszkálódást! És szállj ki a kocsiból!”
Nem értettem, mi baja, ezért kikászálódtam, és kissé ingerülten
csaptam be a kocsi ajtaját.
Ben szinte kiugrott utánam, és megkerülve az autót,
megragadta a kezemet, majd magához rántott. A kukák
takarásában voltunk, senki sem járt arra. Határozottan nekilökött
a falnak, mégsem éreztem agresszívnek a szorítását.
„Mit akarsz tőlem?” – sziszegtem, miközben elengedett, de a
keze azonnal a derekamra tapadt.
„Ugyanazt, amit te tőlem! Érezni akarlak! Meg akarom tudni,
meddig bírod még visszafogni magad!”
Mivel nem akartam gyengének mutatkozni, hagytam, hogy a
nyelvével végigsimítson az ajkamon, és a keze a ruhám kivágásán
keresztül a testemhez érjen. Már a hangom is elárult, hogy
mennyire vágytam rá, amikor megkérdeztem tőle:
„Meg akarsz dugni?”
Vigyorgott. Tetszett neki a kérdésem.
Kirángattam az ingét a nadrágjából, mert meg akartam érinteni
a kemény hasfalát, a tökéletes felsőtestét, és közben kapkodtam
a levegőt, ahogy egyre mélyebben és vadabbul csókolóztunk.
Ben hátrafeszítette a fejemet, és végignyalta a nyakamat.
Kioldottam a nadrágját, majd a bokszeralsójából kiszabadítottam
a farkát, és erősen megszorítottam, ami már totál kemény volt,
mint a beton. A fülembe nyögött, és közben a kezével felhúzta a
ruhám szélét, benyúlt a bugyimba, és simogatni kezdett.
„Innentől kezdve bármit kamuzhatsz, nem fogok hinni neked!” –
vigyorgott, és az ujjai gyorsabban köröztek.
Kicsit erősködtem, húzni akartam még az agyát, miközben a
farkát simogattam:
„Miért?”
„Érzem, hogy mennyire nedves vagy. Ami nagyon tetszik.”
Nyögve megcsókolt, és még erősebben a falnak nyomott. Aztán
letérdelt elém, és felhúzta a ruhámat a derekamig.
„Halknak kell lenned!”
„Miért hangoskodnék?”
Már alig tudtam kimondani ezeket a szavakat.
„Nálad nem kell foglalkozni a szép megfogalmazással, szóval
készülj: mert kinyallak, és baromira fogod élvezni!”
Szerettem volna tiltakozni, de nem hagyott rá időt. Az egyik
lábamat a vállára húzta, és valóban kényeztetni kezdett. Először a
nyelve lassan érintette meg a csiklómat, mintha csupán
ízlelgetné. Azonban pillanatok alatt felbátorodott (talán ízlettem
neki), és egyre jobban gyorsított a tempón, ezzel engem az ájulás
szélére juttatva.
Nagyon nehéz volt halknak maradnom, és úgy tennem, mintha
nem élvezném. Az alsó ajkamba kellett harapnom, hogy ne hallja
meg a nyögésemet. Titkolni azonban nem tudtam, hogy mennyire
élvezem, amit velem tesz. A haját markoltam, és összerándultam,
amikor kitört belőlem egy kéjes kiáltás.
Felugrott, ismét a falnak nyomott, a kezem pedig
automatikusan a farkára tapadt. Sokkal erősebben simogattam,
miközben ő két ujját a hüvelyembe csúsztatta. A lehető
leghalkabban nyögtünk, mégis a legvadabbak voltunk.
Mit mondhatnék? Ben eljuttatott oda, ahol már nagyon régen
jártam, pedig csak a nyelvét és az ujját használta. És mit tettem
én? Nem sok idő kellett, hogy elélvezzen, és a ruhánk ragacsossá
váljon ettől. (Mondjuk, ezért még megölöm.)
Zihálva néztünk egymásra, majd zavartan felrántotta a nadrágja
cipzárját, én pedig megigazítottam magamon a ruhámat. A szám
és az ölem még lüktetett, ő pedig akadozva lélegzett. Nem
akartam neki megadni azt az örömöt, hogy lássa, milyen jó volt,
csak arrébb löktem, majd megfordultam, hogy elmenjek,
miközben durván megjegyeztem:
„Örülj, hogy sokat ittam, és kivertem neked!”
A karomnál fogva visszarántott, és értetlenül meredt rám,
pedig egy másodperce majdnem megköszöntem neki még a
virágokat is.
„Nem tudsz kibújni a bőrödből, ugye?”
Miközben otthagytam őt a fal mellett, és a lépcsősor felé
indultam, rájöttem: kezd tetszeni nekem, de nem akarom, hogy
így legyen. Most már értem Kate-et, miért félt ennyire Henrytől.
Én viszont nem akarok olyan lenni, mint ő. Most én sebzek, és
nem én leszek az, aki megszívja.
 2. FEJEZET

Békülés

A szobám mélyén ülve, megdöbbenve néztem fel a naplóból.

Nem értettem. Még a délelőtti napfénynek sem sikerült
elzavarni a homályt az agyamból, amit a testvérem naplója
okozott. Nem Zoé keresetlen szókimondása hökkentett meg, a
stílusához már hozzászoktam. A füzet eleinte inkább
határidőnaplónak tűnt, ami feljegyzéseket, fényképeket
tartalmazott Londonról, a lakásunkról, és eszembe sem jutott,
hogy egyszer csak belebotlok Zoé legtitkosabb, legintimebb
gondolataiba. Az agyam zsongott, a lábam pedig elzsibbadt –
észre sem vettem, hogy már hosszú percek óta törökülésben
gubbasztok az ágyamon.
Ben és ő? Oké, oké, láttam már őket csókolózni, de azt a
csókot inkább az ösztönök keltették – legalábbis nekem úgy
tűnt. Ez a leírás most valahogy többnek látszott. Másnak… Talán
szenvedélynek nevezném.
Mi van? Oké, oké! Zoé már régen volt pasival. De nem az a
fajta lány, aki a legelső alkalommal ledobja a bugyiját. Mi a fenét
csinálhatott Ben, hogy ez megtörténhetett?
Egészen el is felejtettem a vitánkat Henryvel. Egy kicsinyes
baromság, hogy féltékeny lett Tom Hardyra, amiért ő a kedvenc
színészem, és szerinte Henry színészi tehetségét semmibe sem
veszem. Nem tetszett ez a viselkedése, a hirtelen kifakadó
hisztériája. Talán meg kellett volna vele értetnem, hogy ő…
mély levegő, mondjuk csak ki… ő a szerelmem. És az egészen
más kategória, mint ha csak távolról rajong az ember egy
nyilvánvalóan elérhetetlen személyért.
A tegnapi vacsoránk az étteremben egészen tragikusan jelent
meg most előttem.
A borzalmas „vég kezdete”, ami számomra az alig
megszületett kapcsolatunk bukását jelentette, ott settenkedett.
Egy hülyeség miatt. Igen, egy égbekiáltó, orbitális baromság volt
az egész.
Már kezdtem bánni a történteket, de talán túlságosan is gyáva
voltam, hogy elé álljak, és a szemébe nézve azt mondjam: ne
haragudj, nem úgy gondoltam.
De akkor nagyon is úgy gondoltam!
Ám mielőtt tovább gondolkodhattam volna az elmúlt estén,
Zoé kopogott be az ajtómon, és gyanútlanul rám mosolygott.
– Szóval, Kate! Elmondanád, mi történt tegnap este? Nem
teljesen úgy néztetek ki Henryvel, mint akik szerelmük teljében
vannak! Ugye, jól láttam?
Zoé szavai éles késként hatoltak a szívembe. Szerelem?
Hiszen Henry sosem nyilatkozott erről. Szeretett velem lenni,
de szerelemről szó sem volt az ő részéről.
Zoé naplóját tartottam a kezemben. Láttam a húgom
tekintetén, hogy nem ismerte fel a kis füzetet. Pont úgy, ahogy
én sem tudtam, mi az, amikor kinyitottam. A testvérem angyali
ártatlansággal az arcán még mindig a szobám ajtajában
ácsorgott.
– Zoé… – kezdtem halkan. – Mi történt Ben és közted?
Zoé kővé dermedt, ezúttal nem volt egyetlen csípős
megjegyzése sem, sőt, talán egy másodpercre a szívverése is
megállt, ahogy a mellkasához kapta a kezét. Látszott az arcán,
hogy piszkosul mozgatja az agytekervényeit. Nyilván frappáns
választ akart adni, de biztos vagyok benne, hogy az is
megfordult a fejében, hogy beavasson-e egyáltalán a
részletekbe.
– Köztünk? Nem értem, mire gondolsz – döntött ezek szerint a
hárítás mellett.
Felálltam, és odasétáltam hozzá a kezemben tartott titkával,
és meglengettem az orra előtt a füzetet mint nyilvánvaló
bizonyítékot.
– A naplód, Zoé. Véletlenül került hozzám, mert azt hittem, a
regényem jegyzetfüzete.
A húgom arca egy pillanat alatt lángra lobbant. Arra vártam,
hogy felháborodik, mert beleolvastam a legmélyebb
gondolataiba, ő azonban lassan leült az ágyamra, és megvonta a
vállát.
– Ha olvastad, akkor mindent tudsz.
Mellé fészkeltem magam, és mindketten a padlót néztük.
– De tőled szeretném hallani. Szégyelled?
Ránéztem, hogy egyetlen apró rezdülését se mulasszam el.
Hiszen hazudni a szájával bárki tud, a tekintet azonban elárulja
az igazságot.
– Nem. Egyáltalán nem.
 – Akkor? – Nem felelt. Mély levegőt vettem, és úgy döntöttem,
hogy az életemet kockáztatva, de ki fogom mondani a
nyilvánvalót. – Neked tetszik Ben, és bármennyire is hadakozol
ellene, meg piszkálod őt, csak befúrta magát a srác a fejedbe.
Pont ez az, ami vonz benne: hogy ő talán más, mint a többiek.
– Talán – felelte nagyon halkan.
A hangja most is kedves volt, mégis gyenge. Szinte sosem
hallottam ilyen megadónak. A lelkében vájkáltam, de úgy tűnt,
hagyja.
– Tehát, igazam van? – firtattam tovább. – És nehogy egy
talánnal akarj lerázni!
Zoé grimaszolva rám nézett:
– Ha válaszolok, akkor te is?
Összehúztam a szemöldököm. Valahogy rossz érzésem támadt
a húgom arckifejezésétől.
– Miért gondolom azt, hogy ezt meg fogom bánni?
– Kate, válaszolok, ha te is! – erősködött.
Megadtam magam, és bólintottam.
– Oké! Kérdezz!
Zoé arcán szétterült egy mosoly, majd megbökött a
könyökével.
– Szóval, mondd meg nekem, hogy milyen az ágyban Henry,
mert erről semmit sem tudok.
– Milyen? – jöttem zavarba.
Nem hiszem, hogy pont most kellene erről beszélni. Zoé
kérdése eléggé felkavart. Nem akartam arra gondolni, hogy
milyen vele lenni. Az összes érzésem vele kapcsolatban keserű
pirulaként akadt a torkomon. A pólóm alját kezdtem vizsgálni, a
varrást babráltam rajta, mintha még sosem láttam volna.
– Aham! – vágta rá a testvérem. – Például, ugye másra is
használja a nyelvét, nem csak beszédre?
Nevetett, de ennek ellenére továbbra is várta a válaszomat.
Éreztem, hogy vörösödöm.
– Zoé…
– A választ, Kate!
Sóhajtottam, és Zoéra néztem.
– Másra is használja.
– Ééés?
A szívem kicsit gyorsabban dobogott, mert eszembe jutott,
hogy mit csinált a nyelvével, és mit tettem én. Amikor egyik
alkalommal, reggel bemászott az ágyamba, és gyengéden
kényeztetett. Talán soha többé nem történik ilyen, mert a
makacsságom elrontotta az egészet. Ezt nem árulhattam el
Zoénak. Most az ő titka sokkal fontosabb ennél.
– És? Nagyon jó…
Zoé kuncogott, aztán a karomba kapaszkodott.
– Oké, Kate! Itt az én válaszom: tetszik Ben, tényleg. Akkor is,
ha bunkónak tűnik.
– Pedig nem az! Mit tervezel vele?
A húgom szeme kikerekedett.
– Újabb kérdés. Oké, de akkor én is kérdezek!
– Henryről? – húztam fel a szemöldököm.
– Ki másról?
Mély lélegzetet vettem.
– Rendben. Kérdezz! – mondtam, mert tudtam, hogy ez a
beszélgetés nem fog máshogy menni, csak úgy, ha kifaggat.
 – Mondd csak, Kate! Olyan gyorsan mozgatja az ujjait, amikor
elkalandozik a déli irányban, mint amikor videójátékozik?
– Kérlek…
– Jaj, Kate! Miért szégyellsz róla beszélni?
– Nem szégyellek – feleltem dacosan.
– Akkor miért nem válaszolsz? Gondolom, megcsúszott
párszor az ujja, amikor a bugyidban matatott, neked pedig
tetszett, nem?
– Igen, tetszett, nagyon is – feleltem annyira halkan, mintha
attól tartanék, hogy lehallgatnak minket. Zavartan figyeltem a
testvéremet, aki elégedetten bólintott.
– Nagyon helyes, bíztam benne, hogy jól teljesít.
– Most te jössz, Zoé!
– Az én válaszom nem olyan könnyű.
– Tudom – vágtam bele. – Az eljövendő múlt napjai.
Zoé értetlenül nézett rám, aztán legyintett. Nem érdekelte az
x-menes hasonlatom.
– Kérlek, hagyd most a kocka dolgokat, majd Henryvel
megbeszélitek, amikor már a sok szex után kifáradva
szuperhősös filmeket néztek.
– Zoé, a választ! – sziszegtem.
Fejezd be! Ne kérdezz többet Henryről! Ne emlékeztess rá! –
kiáltottam volna legszívesebben.
– Oké! Még nem tudom, mit akarok. Próbálkozzon csak, és
hódítson meg! Küzdjön értem, akkor is, ha úgy látja, nekem ez
nem jön be! Ez olyan nagy kívánság?
– Egyáltalán nem az.
Egymásra néztünk, a húgom megölelt, és halkan a fülembe
súgott:
– Most szólok, ha Henry valamivel bántani akar, akkor
szétrúgom a tökeit! Hidd el, nem fogom hagyni, hogy még
egyszer sírj miatta! Érted?
Bólintottam.
– Most szólok, ha nagyon kegyetlen leszel Bennel, a sarokba
állítalak! Ne bántsd! Nem ő a világot fenyegető fő gonosz! –
szóltam most én is szigorúan.
Zoé őszinte mosollyal rám nézett, majd bólintott:
– Nem fogom bántani. – Egy pillanatra elhallgattunk
mindketten, de magamon éreztem testvérem figyelő tekintetét.
– Akkor a legfontosabb kérdés, Kate…
Elhallgatott, a csend köztünk szinte elviselhetetlen volt.
Hallani lehetett, ahogy valaki elcsoszog az ablak alatt, az utcán
pedig egy ember hangosan kiabált, és kristálytisztán
felhallatszódott, amit üvölt: „Ne álljon a kapubeállóba, maga
barom!”
Megsemmisülve emeltem fel a fejem, hogy tisztában legyen
vele, tudom, mire akar kilyukadni: arra a tegnapi tornádóra,
ami a mi kis paradicsomunkban történt Henryvel.
– Oké…
– Mi történt a vacsora alatt? Amikor visszajöttetek az
étterembe, két idegen ült le az asztalhoz. Jóformán egymásra
sem néztetek, és alig szólaltatok meg, pedig ma ebédelni is mész
vele.
– Ebéd?
Zoé felhorkant.
– Igen, te lány! Ebéd, tudod, Pippel és Henryvel! Hát nem
emlékszel?
– Henryvel? – pillantottam ijedten rá.
Zoé elhúzta a száját, majd megvonta a vállát.
– Aha! Bár Henryt nem láttam túl lelkesnek. Elárulnád, hogy
miért?
Nagyot sóhajtottam.
– Mert veszekedtünk.
– Ez csodálatos! Remélem, nem a miatt a hülye Hardy-dolog
miatt.
– De – húztam el a számat.
– Te nem vagy normális! Komolyan mondom, mindjárt
megtéplek! Itt van ő neked, Kate. Erre vágytál… És egy
baromságon összevesztek?
– De ő kezdte…
– Kate!
Valaki kopogott, ezzel megakasztva Zoé további szóáradatát.
Nyilván nem akarta, hogy az egyik sarokban Henry duzzogjon,
a másikban meg én.
– Te mész vagy én? – kérdeztem kissé megkönnyebbülve,
hogy megúszom a további fejmosást.
A húgom összeráncolt homlokkal nézett rám:
– Menj te! Nekem most át kell gondolnom pár dolgot.
Aha, tehát tényleg agyalt.
A bejárathoz sétáltam, és a szívem izgatottan kalapált, mintha
várna valamit vagy valakit.
Kinyitottam az ajtót, és ott állt Henry. Lesápadtam, amikor
megláttam. Az arca gyűrött volt, a szeme fáradt. Látszott rajta,
hogy hosszú éjszakája volt, talán neki is a gondolatai és
elméletei börtönében, ahogy nekem. Ennek ellenére igyekezett
mosolyogni.
– Szia, Kate!
– Szia!
– Beszélhetnénk… az estéről? – kérdezte, és idegesen a hajába
túrt.
Zavartan bólintottam, és intettem, hogy kimegyek hozzá a
folyosóra. Becsuktam magam mögött az ajtót, és kérdőn néztem
rá. Annyira távolinak éreztem őt, mint még soha. Olyan volt
számomra, mint egy idegen, akivel a buszmegállóban találkozik
az ember, és megkérdezi tőle, elment-e már a busz.
– Oké, akkor beszéljünk! – adtam meg a kezdő lökést, és
magamban minden rosszra felkészültem. Lehet, hogy ez az
utolsó beszélgetésem vele?
– Tudod… Én szerettem volna… A francba is! Még többet
szeretnék tőled.
– Többet?
Henry lassan pillantott rám, a gyönyörű szeme
megmagyarázhatatlan érzelmektől csillogott. Magához láncolt,
azt követelte, hogy ne nézzek máshova, csak rá. Ettől egészen
elgyengültem, annyira, hogy a korlátban kellett
megkapaszkodnom.
– Igen… És olyan dolgokat mondtunk egymásnak…
– Hülyeség volt! – vágtam közbe. Henry kérdőn nézett rám. –
Az a pasi, direkt nem mondom a nevét, szóval csak egy színész,
és ennyi, te viszont…
Henry most már kíváncsian méregetett, hozzá akartam érni,
hogy ezzel nyomatékosítsam a szavaimat. Hagyta, hogy
óvatosan megsimogassam az arcát, és a kezem ott maradjon.
– Én viszont? – kérdezte nagyon halkan.
A szeme kíváncsian kikerekedett (hogy lehet valakinek
ekkora szeme?), az ujjai pedig addig keresték a kezemet, amíg
meg nem találták, és egy halk sóhajjal nem fonódtak az ujjaim
köré.
– Te viszont fontos vagy nekem. Csak makacs vagyok, és nem
tudtam ezt elmondani neked. Haragudtam rád. Különben is… –
Kicsit megenyhült, halvány mosoly futott át az arcán. A kezét a
kezemre szorította. – Kevés ember miatt szoktam sírni, te
viszont hamar elérted ezt nálam.
Szélesebb lett a mosolya, és a tenyerembe csókolt.
Csak egy póló és rövidnadrág volt rajtam, fázni kezdtem, és
megremegtem, mire Henry levette a tréningfelsőjét, és
gondoskodón a hátamra terítette. Hálásan néztem rá, átöleltem,
egy kicsit megemelkedtem, hogy elérjem a száját, és
megcsókoltam. Úgy éreztem, ezt megtehetem, és nem kell
tovább magyarázkodnom.
Szenvedélyesen csókolt vissza, mégis lágyan, gyengéden: az
ajka érintéséből megérezhettem egy sokkal mélyebb és
titkosabb érzést, amit nevelgethetett magában. Érez! Valamit ő
is érez! Nem gondoltam hosszas csókolózásra, ő viszont a
kezével végigsimított a hajamon, miközben nyelve hegyét
végighúzta az enyémen. Mindketten vigyorogtunk a csók
közben. Aztán rám nézett, a homlokát az enyémhez nyomta:
– Nem tudtam, hogy bántalak ezzel – mormoltam mintegy
bocsánatkérésképp.
– Talán nem is baj, hogy így történt, mert legalább tudom, mit
gondolsz rólam, és ez sokat jelent. – Megdörzsölte a karom. –
Gyere, menjünk be, mert megfagysz!
Tényleg nagyon fáztam, de még kint akartam vele maradni.
– Ne siessünk! – motyogtam.
– Miért? – kérdezte mosolyogva.
Csücsörítettem, mert nem akartam válaszolni. Azt akartam,
hogy kitalálja. A szemébe néztem, és finoman a hajába túrtam,
ebből azonnal megértette. Okos fiú.
– Szeretnél még csókolózni?
Lehunyt szemmel bólintottam, közel hajoltam hozzá, és
éreztem, ahogy Henry a számra tapad. A karom egészen gyenge
lett, amikor lecsúszott az ajka a nyakamra.
– Gyönyörű vagy, Kate. Most is… A vacsorán is az voltál –
súgta a fülembe.
Még közelebb húztam magamhoz, és azt kívántam, bárcsak
egyedül lennénk az egész világon, hogy ne legyen senki más,
csak mi.
– Henry… – mormoltam, és ő lángoló szemmel nézett rám,
talán az ő fejében is ugyanaz járhatott, mint az enyémben.
– Meg fogsz fagyni, menjünk be! Engedd, hogy
felmelegítselek!
Megcsókolta a kézfejemet, és lassan a bejárati ajtó felé vettük
az irányt. Pár egyszerű szó képes volt mindent megváltoztatni.
Fontos nekem. Henry megértette, mit jelent ez.
Fontos vagy nekem. Az egész világot jelented. Ha felébredek, te
vagy az első gondolatom, ha rád gondolok, máris mosolygok.
Minden érdekel, amit teszel és amit mondasz, mert valahogy
belenőtt a szíved a szívembe, és most már egyformán dobognak.
 3. FEJEZET

A békülés után

Fogalmam sem volt, milyen lesz ez az ebéd Henry testvérével,

Pippel, ahol majd a regényem sorsáról döntenek. Vajon mit
fogok hallani? Pipnek mi lesz a véleménye a kéziratomról? Ha
valóban tetszik neki, akkor mit tervez vele? Úgy gondoltam
Pipre, mint jövendőbeli munkatársamra, és egyáltalán nem úgy,
mint Henry testvérére. Muszáj volt így tennem, mert ez munka
volt, egy tökéletes lehetőség a Joe-regénynek, így igyekeztem
kivonni a Henryért való rajongásomat a képletből. Tudtam,
hogy ott lesz velem, ezért meg kellett erőltetnem magam, hogy
mint író jelenjek meg, nem pedig mint a „barátnő”, aki szótári
értelemben, tökéletesen beleszeretett Pip bátyjába.
Amikor Henry értem jött, már készen álltam. Kivételesen
hátrahagytam az XXL-es pulóveremet, mert úgy akartam
kinézni, mint egy komoly író, és nem úgy, mint egy kockalány.
Kinyitottam az ajtót, és amikor Henry meglátott, halványan
mosolygott.
– Újra szoknyában?
– Nagyon gáz? – kérdeztem halkan, miközben végignéztem a
miniszoknyából és garbóból álló szerelésemen.
 – Bolond vagy, Kate!? – súgta vissza, belépett az ajtón, és rám
pillantott. – Szerinted megcsókolhatlak?
Éppen válaszolni akartam, amikor Zoé lesétált az emeletről.
Henryt meglátva eszembe jutott, hogy talán ugyanaz jár a
fejében, mint nekem, mégpedig, hogy miket is képes művelni a
nyelvével. Könnyen mondhatott volna olyan megjegyzéseket,
amikkel zavarba hoz, de nem tette.
– Helló, Henry! Indultok az ebédre?
– Nem kell rohannunk, van még egy kis időnk.
– Akkor, Kate, csinálsz kávét?
– Te nem tartasz velünk? – kérdeztem a húgomtól, és éreztem,
hogy Henry ujjai a kezemre fonódnak.
Zoé kérdőn nézett a szemembe, majd amikor bólintottam,
elindultunk a nappali felé. Készítettem kávét magunknak, a
testvérem azonban nem kért semmit, hanem Henryvel
beszélgetett.
– Egy ideje Londonban vagytok. Hogy érzed magad itt? –
kérdezte Henry Zoétól.
– Elég kalandosra sikerült, az biztos – felelte a húgom, és
hallottam, ahogy kuncog.
– Jól felforgattátok a ház életét.
– Ilyenek a Sztojka nővérek. De szerintem erre már rájöttél,
ismered Kate-et.
Magamban könyörögtem, nehogy hozzátegye, hogy kívül és
belül is. Szerencsére nem tette, csak sokatmondóan mosolygott.
Henry bólintott, majd megköszönte a kávét. Leültem mellé, a
lehető legszorosabban.
– Beszéltél azóta Pippel Kate könyvéről? – kérdezte Zoé.
 – Szereti az infókat magában tartani – válaszolta Henry,
miközben átkarolt. – Imádja várakoztatni az embereket.
A mellkasának dőltem. Nem tudom, miért voltam ideges, még
Zoé előtt is, de megnyugtatott, hogy Henry simogatja a karomat.
Aztán az ujjaink összefonódtak.
– Szerintem tetszeni fog neki – jelentette ki Zoé. – Kate
ügyesen ír.
– Tudom – mondta Henry. Éreztem, hogy engem néz. –
Nagyon büszke vagyok rá.
Felpillantottam, és a szememmel kérdeztem tőle: „Tényleg?”,
mire azt felelte a tekintetével: „Naná!”. Közelebb hajolt, és egy
gyors csókot nyomott a számra. Vágyakozva és szerelmesen
néztem rá, és ezt bizonyára Henry is érzékelte, mert gyengéden
megsimogatta az arcomat.
A testvérem kedvesen ennyit mondott:
– Végre! Azt hittem, hogy titkolóztok még előttem is.
– Előtted nem fogunk – felelte Henry. – Tudjuk be annak a
hölgy idegállapotát, hogy izgatott az ebéd miatt. Igaz?
Úgy feleltem, hogy a fejem a mellkasán pihent.
– Mondhatni.
Zoé felnevetett:
– Mondhatni? Ritka, hogy ilyenkor Kate csak ennyit mond.
Halványan elmosolyodtam. Egyáltalán nem volt erőm
visszavágni Zoénak, mert Henry itt volt velem, magamba
szívtam az illatát, ami körülölelt, és semmihez nem volt fogható.
Aztán Henry tenyerét vizsgáltam, azt kívántam, bárcsak
belecsókolhatnék, és inkább ne menjünk sehova, de ott volt
nekem Joe is!
 Hogy is feledkezhettem meg Joe-ról?!
– Induljunk, Kate! – mondta halkan, és megcsókolta a
homlokomat. – Pip vár minket.
Olyan lassan álltunk fel a kanapéról, mintha mázsás sziklák
húztak volna vissza.
Mielőtt elbúcsúztunk Zoétól, a húgom megragadta a
csuklómat, majd visszarántott a bejárati ajtónál:
– Odáig van érted, látom – mondta halk, boldog hangon.
Azt hiszem, ennél hatalmasabb és örömtelibb dolgot nem is
mondhatott volna abban a pillanatban. Ez még a Joe-nál is
fontosabbnak tűnt.
 4. FEJEZET

Pip ajánlata

Ben vitt minket kocsival a Park City Grand Plaza Hotelbe. Előtte
még tartottuk a látszatot, hogy csak barátok vagyunk, mert
mindketten így láttuk jobbnak. Henry előreült, én pedig Ben
mögé, hogy ha csak egy kicsit is oldalra fordítja a fejét, láthassuk
egymást. Sűrűn nézett ezért Ben felé, mintha nem bízna abban,
hogy tudja-e az utat. Úgy figyeltük egymást, mintha ezek
lennének az utolsó pillanataink az életben, ezt pedig ki kell
használnunk.
– Szólj, ha végeztetek, és jövök! – mondta Ben.
– Szólni fogok – felelte Henry, amikor kiszálltunk a kocsiból a
robusztus fehér épület előtt. A hotel a Lexham Gardens
magánparktól nem messze állt a belvárosban, sorházakkal
körbevéve.
– Visszamegyek a lakásba – folytatta Ben, mintha
magyarázkodnia kellene, hogy pontosan mivel tölti ezt az időt.
Henry bólintott, de mielőtt elindulhattam volna, Ben intett
nekem, hogy várjak egy pillanatot.
– Kate – súgta –, segítened kell. Zoé… elmondta, mi történt
köztünk?
 Furcsa volt így ránézni, hogy tisztában voltam mindennel,
túlságosan is. Zavarba ejtett, hogy minden részletét ismertem a
tegnap estének.
– Igen… mit tervezel?
– Harcolnék érte.
– Tökéletes válasz! Segítek, csak szólj, de úgy, hogy Zoé ne
tudja meg, mert mindketten komoly bajban leszünk, és a végén
kizár a lakásból.
Ben halványan mosolygott, biccentett, majd visszaült a
kocsiba, és elhajtott.
A hotel előtt állva Henry megsimogatta a hátam, majd rám
nézett:
– Pip előtt is titkoljuk?
– Most igen, itt nem mi vagyunk fontosak, csak a Joe-regény.
Szélesen mosolygott, mert tetszett neki, amit mondtam.
– Mi – ismételte meg, azután még szélesebb mosollyal közölte:
– Azt tudod, hogy most nagyon közel vagy ahhoz, hogy
csókolózzak veled fényes nappal a tömött utcán?
– Még szerencse, hogy csak közel vagyok, és nem teszed meg
– válaszoltam csipkelődve.
Gyengéden a fenekemre csapott.
– Sipirc, Kate! Mielőtt tényleg megteszem.
Kinyitotta nekem a hotel ajtaját, előreengedett. Ezek a kicsi
gesztusok nagyon tetszettek, nem is emlékszem, hogy valaki
tett-e ilyet az életemben. Megálltam a hallban, a padló olyan
fényes volt, hogy szinte bántotta a szememet. A falakat
aranyozott tapétával vonták be.
– Most merre? – néztem kérdőn Henryre.
 – Gyere!
Megfogta a kezemet, és vezetni kezdett. Csak akkor engedett
el, amikor az étteremhez értünk. Ez a mozdulat azonban
természetes volt, és nem tűnt fel nekünk.
Az étterem elegánsan letisztult volt, a maga egyszerű, kerek
asztalaival, bézs színű falaival. A hatalmas ablakokból áradt a
tompa londoni napfény.
– Ideges vagy? – kérdezte.
– Egy kicsit.
– Hé, ott van Pip!
Bólintottam, de közben az járt a fejemben, hogy oké, Pip az,
de a könyv miatt van itt. A Joe olvasása után találkozom vele, és
most vagy az egekig emeli a dicséretével, vagy porig alázza.
Az egyik sarokban várt ránk. Szerencsére nem öltözött ki,
egyszerű pulcsit viselt és sötét farmert. Amikor észrevett
minket, felugrott, és intett felénk. Magamban vigyorogni
kezdtem, hogy Pip majdnem felborította a fehér abroszos
asztalt.
– Sziasztok!
– Szia, Pip! – köszönt Henry.
Hülye bazsalygás ült Pip arcára, amitől picit ideges lettem.
Nézett minket, és láttam rajta, hogy folyamatosan analizál.
Talán ezért volt, hogy olyan halkan feleltem neki:
– Szia…
– Rendeltem nektek, ha nem gond. Tudom rólad, Kate, hogy
szereted a pizzát és a tésztát, itt pizza nincs, szóval tejszínes,
csirkés tésztát kapsz, aminek van valami spéci neve, de már
elfelejtettem.
 – Nagyon jó lesz, kedves tőled!
Pip bólintott:
– Henry ugyanazt eszi, amit én, steaket. Jó lesz?
Az étteremben finom illatok szálltak, távolról hallani lehetett
az evőeszközök csörömpölését.
– Elolvastad? – tette fel a tízmilló fontos kérdést Henry,
miközben mindhárman leültünk az asztal mellett várakozó,
bársonyhatású anyaggal borított székekre.
– Persze.
– Akkor gyerünk! Ne húzd az időt, ahogy szoktad! – siettette
Henry.
– Nem is akarom. Tehát, Kate! Nem tudom, mi a szándékod
ezzel a történettel.
Nagyot nyeltem, miközben a vizespohárral játszottam, hogy
lefoglaljam a kezemet.
– Azt tudod, hogy egy másik történetem szerződésben van egy
kiadóval, de a Joe-sztorival nem voltak ilyen terveim, ő csak úgy
„lett”.
– Csak „lett”?
Lesütöttem a szemem a válasznál. Túl kínos lett volna
bevallanom, hogy Henry miatt született Joe karaktere.
– Meg kellett írnom. Valamiért…
– Jól tetted, hogy megírtad… Valamiért… Mert nagyon
élveztem a történetet. Komolyan. Tetszik nekem ez a fickó.
– Komolyan mondod?
– Természetesen! De mielőtt tervezgetnénk, először mesélj
nekem Joe-ról.
Mielőtt belekezdhettem volna, meghozták az ebédet, és
Henry figyelmesen öntött nekem limonádét egy kancsóból.
– Amikor Joe-t kitaláltam, akartam egy olyan hőst, aki nem is
jó, és nem is rossz. Pontosan középen áll, de minden tettét meg
lehet érteni, minden gonosz lépésére van magyarázat. Végül is
az egész történetet úgy próbáltam alakítani, hogy ne legyenek
kifejezetten rossz és jó szereplők benne, ahogy a valóságban
sem minden fekete és fehér. És hogy miért van ennyi idősík a
történetben? Mert végig kell járnia a történelem minden
borzalmas fordulópontját, elvégre annak idején Joe
gengszterfőnök volt, és azt is mondhatjuk, hogy így kell
vezekelnie. De sosem fog meghátrálni vagy megijedni, tök
mindegy, hogy milyen nyáladzó, egyszemű szörnyeteg figyel rá
a sarokból.
– A helyi menő csávó – állapította meg Pip. Én nevetni
kezdtem, de Henry rászólt:
– Pip!
– Jól van, bocs! Kate, folytasd!
– Tehát erős történelmi háttér szükséges Joe-nak, aki nem
csupán egyszerű időutazó, és nem is az a célja, hogy
megváltoztassa a történelmet. Nem lehet azt kérni tőle, hogy
gátolja meg Kennedy lelövését. Joe a kis emberek hőse lesz, és
minden idősíkon megtalálja azt az embert, aki akár ő is lehetett
volna, és az a célja, hogy ennek az embernek segítsen, hogy ne
kövesse el azokat a hibákat, amiket Joe tett vagy tenne. Éppen
ezért Joe mindig magányos, mert mindig másokon segít, mások
életét teszi jobbá, miközben ő maga sosem lehet boldog.
– A zsebórával mi a helyzet? – kérdezte Pip, és egy nagy darab
marhahúst tömött a szájába.
 – Igen. A Sátán zsebórája azért van a hátára tetoválva, nehogy
elhagyja. Bár Joe nem az a dolgokat elhagyó típus.
Pip elégedetten hümmögött, és hátradőlt a székben, majd
Henryre pillantott. Megfagyott bennem a vér. Sokat beszéltem?
Henry engem nézett gyengéd mosollyal.
Akkor most mi van???
– Oké, Kate! Mondom az ajánlatomat. – Izgatottan nyeltem
egyet, és kissé előrehajoltam. – Látok benne lehetőséget. Ezt
Henry már tudta, mert nemrég beszéltem vele.
Henryre néztem, hogy a tekintetemmel leszúrjam: „Szólhattál
volna!”
– Keresek stúdiót hozzá – folytatta Pip –, de nem lesz gyors
menet. Ne várj hirtelen csodát! – Megértően bólintottam:
persze, semmi kapkodás. – Lehetséges, hogy belenyúlnak a
történetedbe, és kiszednek belőle ezt-azt. Nagy fantáziád van,
Kate, és ez nem minden esetben jó a filmeseknek. De meg
fogjuk találni a tökéletes helyet a regénynek.
Akaratlanul is vigyorogni kezdtem, és megfogtam Henry
kezét. Kiét másét is fogtam volna meg, ha nem azét az emberét,
akit egyre jobban szerettem?
– Ez hihetetlen! Úgy érzed, hogy Joe története erős?
Pip bekapott egy falat ételt, majd bólintott:
– Az. De mondom, ez nem egyszerű.
– Értem.
– Azt mondtad, van folytatása. Azt is ideadod?
Szégyenlősen ingattam a fejem.
– Úgy terveztem, de… még nem kezdtem hozzá…
– Okééé – húzta el a száját Pip, de mosolygott. – Akkor azt
javaslom, hogy kezdd el, én pedig ezt meg sem hallottam. –
Ezután Henry felé fordult. – Figyeld, hogy Kate írjon. De mit
beszélek? Inkább távolról figyeld!
Kérdőn néztem Pipre.
– Hogyan?
– Abbahagyhatjátok a színlelést. Már az első találkozásunkkor
láttam, hogy van valami köztetek.
– Szerencsére! – sóhajtott fel Henry. – Akkor vége a hivatalos
munkaebédnek?
– Miért? Átölelnéd a barátnődet?
– Kit? – kérdeztem megdöbbenve Henryt.
Közel hajolt hozzám, és széttárta a karját, miközben fancsali
arcot vágott:
– Tudod, ezt mifelénk így hívják.
Pip nevetett, aztán Henry is, és belecsókolt a hajamba.
Természetesen a kisördög a lelkem mélyén nem nyugodott.
Ahogy korábban, most is felütötte piszkos kis fejét, hogy belém
fúrja a kétkedést. Vajon Pip azért teszi mindezt, mert a bátyjával
kavarok? Ha valamelyik stúdió rábólint a regényemre, nem az
fog minden embernek eszébe jutni, hogy Henry juttatott el ide,
mert saját erőmből sosem sikerült volna? Henry Marshall a
csajának filmet csinál. Ennél rosszabb nem is lehetne, és ez
Henrynek sem lenne jó.
Aztán ránéztem, ahogy büszkén figyelt, és kiolvastam a
szeméből, hogy mindez nem elfogultságból vagy szívességből
történik.
Pipnek és neki is tetszik a regényem, ezt pedig nem volt
szabad túlpörgetnem magamban. Megszorítottam Henry kezét,
és a kisördögöt visszazavartam a lelkem mélyére, ahonnan
előmászott.
{1}
Warren Edward Buffett amerikai részvénybefektető és üzletember. – A szerk.

{2}
Maurice Richard „Maury” Povich amerikai komikus, színész, producer.
Elsősorban a Maury című beszélgetős tv-program házigazdájaként ismert. – A
szerk.