Copyright © Anne L.

Green
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A remény hajnala 2015, 2017
A sötétség fogságában 2015, 2018
Eltitkolt múlt 2016
Viharos érzelmek 2016
Törékeny vonzerő 2017
Elvarratlan szálak 2017

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: {#}

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN: 978-615-5763-28-1
 Ajánlom azoknak, akik a játék élvezetéért játszanak, és azoknak is, akik
túl komolyan veszik az életet. Ne feledjétek, nincsenek írott szabályok,
mert azokat mi magunk alkotjuk. Bele kell kóstolni a vereség ízébe is.
Fogadjátok el, de ne adjátok fel, inkább nyissatok új játszmát! Az
ördögi játszma elkezdődött, de egyszer angyali véget ér.

Reggie

Két dologhoz értek:

a játékhoz és a nőkhöz

„Szenvedély nélkül az ember csak lappangó erő, bennem

viszont buzog az életkedv. Bűntudat nélkül hódolok a női nem
által keltett buja vágyaimnak, és gátlások nélkül elveszek
mindent, amit nyújtanak nekem. Ha minden íratlan törvényt
betartanék, elveszíteném a lényeget. A szabadságom.”
(Henri-Frédéric Amiel)

– Mondd csak, Reggie, nem unod még ezeket a kisded játszadozásokat? –

vágta be a limuzinom ajtaját a legjobb barátom.
– Mire gondolsz, Juke? – szaporáztam meg a lépteim.
– Erre a kis nőcskére – bökött az előttem tipegő szőke cicababára. Olyan
hangsúllyal mondta, mintha a csaj nem hallhatta volna. Hangosan kacagtam
fel a megjegyzésén.
– Csak nem féltékeny vagy? Már a tiéd lehet – vontam meg a vállam. –
Sőt, megkérlek, hogy szabadíts meg tőle! – vigyorogtam, mialatt beléptem a
Bellagio Casino bejáratán, ahol már törzsvendégnek számítottam.
– Annyira közönséges tudsz lenni – vágta oda álszenten. Pontosan
tudtam, amint alkalma nyílik rá, ő is meghúzza majd a pénzért mindenre
kapható hölgyeményt.
– Most az autóban történtekre célzol? Talán zavart? – sandítottam felé.
A legújabb kísérőm, vagyis sokkal inkább játékszerem ugyanis a lábaim
közt a száját nem éppen a rendeltetésének megfelelően beszédre használta,
más módszert alkalmazott, hogy biztosítson engem arról, hogy számára
nincsenek határok.
– Hagyjuk! – csóválta a fejét. – De nem gondolod, hogy ideje lenne már
komoly dolgokkal is foglalkoznod?
– Most is ezt teszem – vontam meg hanyagul a vállam.
– Mivel? Azzal, hogy bulizol és szórod a pénzed? – A hangjából
kihallatszott a megvetés. – Egyszer az is elfogy.
– Nem hinném, hogy ehhez neked bármi közöd lenne – néztem rá olyan
tekintettel, hogy értse, hol a helye. Habár évek óta a legjobb barátom volt,
akadtak helyzetek, amelyekbe még neki sem hagytam beleszólást.
– Ideje lenne már megállapodnod, és komolyan venned a nőket.
Tettetett meghökkenéssel torpantam meg. Minden bizonnyal elment az
esze. Szembefordultam vele és hangos nevetésben törtem ki.
– Te lázas vagy, öregem, vagy csak megbolondultál. Ezt nem
gondolhatod komolyan.
– Reggie, az élet rövid és egy napon azon kapod majd magad, hogy
végtelenül magányos vagy. Eljön majd az idő, amikor a húszas lányok észre
sem fognak venni.
– Te most csak hülyéskedsz velem, ugye? Amíg ez tele – lobogtattam
meg előtte a bankkártyám –, nem kell attól tartanom, hogy nem vesznek
majd észre a csajok. Megállapodás, hah! – forgattam a szemem. – Ha
bolond lennék. Pont neked magyarázzam, hogy a kurvák még mindig
olcsóbbak, mintha megnősülnék? A kötöttségekről és a problémákról, amit
egy nő okozhat, nem is beszélve. Nem hiányzik egy ragadós,
féltékenykedő, rinyáló liba, aki megfojt a „szeretetével” – mutattam
idézőjelet az ujjaimmal.
– Reggie, én hiszem, hogy te ennél többre vagy hivatott. Ez előbb-utóbb
unalmas lesz.
 – De még nem az – csaptam a vállára. – Hozd nekem a zsetonokat!
Játszani fogunk! Méghozzá nagy tétekben. Ez mindig jó móka – léptem el
tőle, meg sem hallgatva az érveléseit. Nem volt kedvem a szent
szövegekhez. Az én életem erről szólt, és élveztem. Eszem ágában sem volt
ezen változtatni. Komoly üzletember legyek? Én? Ugyan már! Na, az lenne
csak unalmas! Maximálisan kihasználom a helyzetet, hogy gazdagnak,
győztesnek születtem. Tekintetemmel már a legközelebbi pókerasztal
játékára koncentráltam. Nyerni jöttem és én nyerni is fogok! Én mindig
diadalmasan távozom, és minden esetben megkapom, amit akarok. Ennél
nem adom alább.
Pár órával később a hangulat körülöttem és a pókerasztal körül már a
tetőfokára hágott. Folyamatosan emeltem a téteket. A kaszinó hoszteszei
kitüntető figyelmét élveztem. Az alkalmazottak igyekeztek kivétel nélkül a
kedvemben járni, szinte királyként kezeltek, és ez a bánásmód igencsak
ínyemre való volt. Szerettem a kivételezettséget és a körberajongást. Most
is mámorban úsztam és hagytam, hogy a hölgyek szórják helyettem is a
pénzem. A tekintetemmel a tömeget vizslattam, Juke-ot kerestem, aki már
az este elején eltűnt. Kicsit idegesített az utolsó beszélgetésünk. Ez nagyon
nem vallott rá. Vajon mi üthetett belé?
A bárpultot pásztáztam, amikor is megakadt a szemem egy csinos fiatal
nőn. Mosolygós, szikrázóan zöld tekintete váratlanul összeakadt az
enyémmel. Összeforrt a pillantásunk, majd elkapta rólam és újra a
partnerének szentelte a figyelmét. Hosszan, szemérmetlenül bámultam. Úgy
tűnt ki a tömegből, mint a legfényesebb csillag az égbolton. Szemrevaló
teremtés – nyugtáztam. Alaposan végigmértem. Testhez tapadó fekete
egyenruhája kihangsúlyozta varázslatos idomait, vörös rúzsa pedig azonnal
a szépen ívelt szájára vonta a figyelmemet. Tehát itt dolgozik. Remek!
Szikrázó szem és csábító ajkak… mesés test és formás lábak. Jöhet! Ahogy
a magas sarkú cipőjében illegett, kirajzolódtak az izmos combjai. Hmm…
csinos kis darab. Ínyemre való falat. Egy idősödő férfi társaságában
látszólag remekül szórakozott. Hangos kacagásban döntötte hátra a fejét,
majd a hosszas szuggerálásom eredményeként újra felém sandított. Helló! –
vetettem be a féloldalas mosolyom. Bájos arckifejezése váratlanul eltűnt, de
nem eresztettem. Hosszan tartottam fogva a tekintetemmel. Feszengett,
kihúzta magát, majd mintha csak zokon venné az érdeklődésemet, szinte
hátat fordított nekem. Mi a fene? – hőköltem hátra. Megszoktam, hogy
velem kacérkodni szoktak, nem pedig lerázni. Minden nő az én figyelmem
felkeltésén munkálkodott. Engem nem szokás levegőnek nézni – forgattam a
szerencsezsetonom egyre gyorsabban az ujjaim közt. Ki ez a kiscsaj?
Minden bizonnyal még nem tudja, ki vagyok – csaptam le a játékszerem az
asztal lapjára. Sebaj, ezt sürgősen orvosolni fogjuk. Most azonnal megtudja.
Elhatároztam, elérem, ő sem lesz kivétel. Öt percen belül a kegyeimért fog
versengeni. Összehúzott tekintettel intettem a mellém rendelt frivol
kísérőlánynak.
– Az igazgatóval akarok beszélni. Most! – ellentmondást nem tűrően
mordultam rá kissé frusztráltan. Nekem nem mondhatnak nemet, és főleg
senki nem nézhet rajtam keresztül. A megszeppent nő engedelmesen
bólintott, majd gyorsan el is viharzott. Egy kis idő elteltével Colemannel, a
kaszinó igazgatójával a nyomában tért vissza.
– Mr. Reynolds! Üdvözlöm! Remélem, mindennel elégedett – bájolgott
negédesen. Az ujjammal a bárpult felé böktem egyenesen a bosszantó
csinibaba felé, aki azóta sem pillantott rám.
– Áh, ő Victoria Sawyer, csak pár hete van nálunk. Azért nem láthatta
még, mert az utóbbi időben kissé hanyagolt bennünket.
Nem törődve a burkolt szemrehányással közöltem vele:
– Őt szeretném ma estére.
– Nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet lenne – pillantott egyenesen a
szemembe, mintha azt akarná sugallni, hogy ő nem az a fajta lány. Minden
nő azt hangoztatja, hogy ő nem olyan. Nem is tudom, ki lepődik meg
jobban, amikor bebizonyosodik, hogy de bizony, ő is olyan. Én többnyire
nem. – Azt javaslom, válasszon másikat! – fűzte még hozzá.
A szemöldököm az egekbe szaladt. Ez most elutasított? A kaszinó
szénája nem állt éppen a legjobban, éppen ezért törekedtek annyira a
milliomos vendégek kedvében járni. Felálltam és jelentőségteljesen
megigazítottam a zakómat.
– Azt majd a hölgy eldönti. Mi maga, erénycsősz? – vágtam oda.
 – Nézze, Mr. Reynolds, mindig kellő körültekintéssel válogatjuk meg a
kísérőit, de…
– Jól értem, hogy maga most nemet mond nekem? – tekintélyt
parancsolóan, lesújtóan villogtattam felé a szemem. Azonnal vette a lapot.
– Nem. Szó sincs róla – idegességében mélyeket sóhajtott. – Azonnal
intézkedem – sütötte le a tekintetét, és beletörődve indult el az érintett
hölgyemény felé. Na, ugye! Mindig a pénz beszél…
A tekintetemmel követtem, ahogy Coleman felvilágosítja a csinibabát a
kialakult helyzetről, aki most már kíváncsi pillantást vetett felém. Az
igazgató magára erőltetett nyugalommal letelepedett a bárszékre a nő
helyére az idős férfi mellé, miközben vágyaim aktuális tárgya határozott
léptekkel közeledett felém. Tudtam én! Ahogy a tekintetembe fúrta
gyönyörű, szelíd, smaragdzöld szemeit, különös borzongás futott rajtam
végig. Az ártatlan pillantása felcsigázott. Victoria. Vicky… Jó kis estének
nézünk elébe! A testem, ahogy felém tartott, egyre forróbb és forróbb lett.
Minden mozdulata csábítóan dögös volt. Rettentő furcsa. Démoni! Ez
kedvemre való kihívás lesz. Szerettem a jónak tűnő rossz lányokat.
Mindegyik el akarta hitetni az emberrel, hogy ő más. Hát persze hogy az.
Az egyiknek szőke haja van, a másiknak barna. A különbség ezzel ki is
merült. Ezt a lányt azonban nem tudtam ilyen egyszerűen besorolni, és
nemcsak a szőkésbarna haja miatt, hanem mert látszólag az a fajta tartás
volt benne, amivel elérte, hogy ne csak egyszerűen felfigyeljek rá, hanem
fel is pörögjek tőle.
– Mr. Reynolds? A nevem Victoria Sawyer – nyújtotta a kezét
barátságosan. Megfogtam, de mintha áramütés ért volna, egy pillanattal
később vissza is rántottam.
– Reggie Reynolds – erőltettem magamra nyugalmat, és tekintélyt
parancsolóan néztem rá. Azt akartam, hogy tudja, miféle fickóval van
dolga. Közelebbről megcsodálva, képtelen volna levenni a tekintetem festői
arcáról.
– Mr. Coleman már tájékoztatott, hogy ki maga – mért végig
jelentőségteljesen.
Tényleg egy apró fintor rándult a szája szélén?
 – Ne pocsékoljuk az időt felesleges köröket futva – biccentette oldalra a
fejét. – Nos, miben segíthetek magának? Hol kezdjük? – A hangja
bársonyos volt, minden idegszálam megfeszült tőle. Hogy hol kezdjük?
Volna elképzelésem. Szokásos magabiztosságom ellenére most mégis
szükségem volt egy pillanatra, hogy összekapjam magam, így határozottan
az egyik rulettasztal felé tereltem. Biccentett, majd megindult előttem, így
volt alkalmam hátulról, közelebbről is megcsodálni a bájait. Hosszan
elidőztem a formás fenekén. Feljebb vándorolva a merészen kivágott
hátrészre meredtem. Nincs rajta melltartó. Habár nem olyan régen
elégültem ki, éreztem, legjobb lesz hamar fedezékbe vonulni, ha nem
akarok közbotrányt okozni. Régen találkoztam már olyan nővel, aki a
puszta létezésével ilyen szinten felkeltette volna a férfiasságom. Ledobtam
magam az egyik székre, ő pedig szorosan mellettem állt meg. Ahogy felém
nyújtott egy pohár whiskey-t, az illata megbabonázott, és egy pillanat alatt
elárasztotta az érzékeim. Az érintése villámcsapásként áradt szét bennem.
Kiszállt a fejemből minden vér és másodpercek töredéke alatt máshová
vándorolt. A szentségit! Egyben húztam le a pohár tartalmát, mire felvont
szemöldökkel méregetett.
– Jól van? – érdeklődött aggodalmas arckifejezéssel. A hangja tovább
rontott a helyzeten. Megbűvölve éreztem magam. Rögtön éreztem, hogy
valami baj van velem.
– Persze – feleltem színlelt határozottsággal, majd a rulettnek szenteltem
a figyelmem. Gyorsan magamra kellett találnom. Uralnom kellett a
helyzetet.
A rulett volt a legközkedveltebb szerencsejáték ebben a kaszinóban.
Pofonegyszerű szabályai miatt vált népszerűvé. Nem kell különösebb
agyalás hozzá. Minden cellához szám és szín tartozik, ezek különböző
kombinációjára helyezik fel a játékosok a téteket. Hihetetlen összegek
landoltak pillanatok alatt az asztalon, melyek hatalmas nyereményekkel
kecsegtették a játékosokat. Hamar pörögtek egymás után a tétek, és ennek
köszönhetően én is lassan magamra találtam. Időnként összeakadt ugyan a
tekintetem a kis jelenéssel, de ő a bosszantásomra igyekezett a kontaktust a
minimálisra csökkenteni. Nem tetszett, hogy amióta csak megláttam, ő
uralta a terepet. Sürgősen a kezembe kellett vennem az irányítást.
Összegyűjtöttem a legnagyobb értékű zsetonokat az asztalról.
– Már végzett is? – vont kérdőre, és végre újra mélyen a szemembe fúrta
a tekintetét. Tudtam jól, hogy az ő dolga engem minél tovább az asztalnál
tartani, hiszen minél többet játszom, annál nagyobb az esély, hogy veszítek
és ezzel a kaszinó bevételét növelem. Ördögi vigyorral a képemen a fejem
ráztam.
– Még csak most jövök bele – kacsintottam felé, ő pedig a kezemben
lévő zsetonokra pillantva elismerően hümmögött.
– Maga aztán tud élni, Mr. Reynolds – szaladt ki a száján, de gyorsan az
ajkába is harapott. Ezzel ismét sikerült kizökkentenie. Bosszúsan
szitkozódtam magamban. Elképesztő, hogy ennyi év csajozás után még volt
nő, aki képes volt ilyet kihozni belőlem.
– Inkább úgy fogalmaznék, szeretek – válaszoltam az előbbi
megjegyzésére. A legtöbb nő odavolt a veszélyesen élő pasikért, akik nem
riadtak meg az esetleges kockázatoktól. Le akartam őt nyűgözni. Bármi
áron. Intettem, hogy adja ide a kezét. Vonakodva, de felém nyújtotta.
Felfordítottam, majd a tenyerébe nyomtam a zsetonokat. Aggodalmasan,
kérdőn pillantott felém.
– Most maga jön – intettem a fejemmel az asztal felé.
– Én nem játszom, Mr. Reynolds. A matek nekik dolgozik – bökött a
krupié felé. – A nehezen összekapart nyereséget gyorsan elviszi egyetlen
peches sorozat – akarta visszaadni a pénzt.
– Hitetlen – ráztam a fejem. – Ez nem a maga pénze, az enyém. A maga
számára nincs tétje a dolognak. Egyébként pedig érzem, hogy maga
szerencsét hoz nekem – hajoltam közelebb és ördögien suttogtam a fülébe.
– Itt vannak ezek a zsetonok. Tegyen fel mindent egy mezőre! –
csábítottam.
– Ez rengeteg pénz és én nem kockáztatok – hüledezett. Tudtam jól, mi a
pálya. A hoszteszek csak óvatosan csinálhattak ilyesmit. Ha egy ügyfél
berágott amiatt, hogy eljátszották a pénzét, komoly gondjai lehettek a
kaszinónak. Többnyire annyi volt a dolguk, hogy biztassák a játékosokat a
további tétek feltételére.
 – De én igen, és ez az én pénzem – erősködtem. – Nem azért vagyok itt,
hogy milliomos legyek, hiszen már az vagyok, hanem hogy jól érezzem
magam. Lássuk be, a főnökei fognak a legjobban örülni, ha elveszíti.
Gyerünk, tegye csak fel! Magának nincs vesztenivalója – noszogattam.
Lepillantott a zsetonokra, majd felém kapta a fejét.
– Ez több mint a fogadási plafon. Ennyit nem tehetek fel egy mezőre –
kerekedtek ki a szemei.
– Azt gondolom, ez esetben kivételt tehetünk – pillantottam a kaszinó
közelben álló igazgatójára, aki helyeslően bólintott a kipirosodott arcú
kísérőm felé. Éreztem, hogy sosem hozták még ilyen helyzetbe. Izgatott a
tudat, hogy én ismertethetem meg ezzel az élménnyel. Látszott rajta, habár
vagány csajnak tűnt, legbelül azért csak egy félénk kis nyuszi volt.
– Ha nem jön be a választott szín, akkor garantáltan elbukom a pénzét –
morfondírozott.
– Ilyen az élet – néztem mélyen a szemébe. Tetszett nekem ez a nő.
– De ha hatszor piros jött ki, mennyi az esélye, hogy hetedjére is piros
fog kijönni? – tanakodott.
– 50 százalék – vágtam rá.
Elgondolkodva ingatta a fejét.
– Téved. Ha 50 százalék lenne az esély, akkor nem is lenne rossz biznisz!
De ott van a nulla is, ami miatt hosszú távon bukni fog – összeszűkült a
szeme. – A bank pedig garantáltan nyer – fejezte be az előző mondatát. –
Nem akarok ünneprontó lenni, de nem ezen fog meggazdagodni. A nulla a
rulettben se nem piros, se nem fekete, nem is páros, nem is páratlan. Fel
kell önt világosítanom, hogy átlag minden harminchetedik pörgetés a
kaszinó tiszta haszna. Vagyis messze nem 50 százalék a nyerési esélye.
Most ki is akar itt kit lenyűgözni? Hangos kacagásban törtem ki. Ma este
tényleg remekül szórakozom. A legtöbb nő gondolkodás nélkül, lelkesen
dobta volna bármelyik mezőre a pénzem, mialatt kéjesen hozzám
dörgölőzik, de ő nem. Megfogtam a kezét, benne a zsetonokkal.
– Az élet csak egy játék. Maga dönti el, hogy játékos vagy játékszer lesz
benne – csábítottam. – Játsszon! Szűz keze van, ha jól sejtem. A szűz
lányoknak pedig mindig szerencséje van – kacsintottam rá, mire lesütötte a
szemét. Igen, ez a nő is határozottan olyan, mint a rulett… Megteszem a
tétjeimet, és vagy bejön, vagy nem, de én kockáztatok, hiszen nincs
veszítenivalóm.
Egy pillanattal később felkapta a fejét, elszántan behajolt az asztalra és
mindent feltett a nullára. Alaposan megfigyeltem őt. Kecsesen ringatta a
csípőjét, kacéran megvillantotta a combfixét. A nyálamat csorgattam, ahogy
behajolt a rulettasztalra megtenni a tétjét. A mély dekoltázsa belátást
engedélyezett a domborulataira, kerek fenekén pedig kihívóan feszült a
leheletvékony anyag. Elállt tőle a lélegzetem. Innentől kezdve nem érdekelt
semmi, csak hogy megkaphassam. Hú, mekkorát fogok ma élvezni!
Tátott szájjal meredtem rá. Magabiztosan, felvont szemöldökkel,
kihívóan nézett rám. Hosszú combok, derékig érő szőkésbarna hajzuhatag.
Mégis ki tudna ellenállni neki? Hűha! Azonnal átjárta a testem a vágy.
Játszik velem. Ez jó. Biztosra vettem, hogy akármi is lesz ennek a játéknak
a végeredménye, fél órán belül a kaszinó valamelyik emeleti
hotelszobájában fogom döngetni ezt a bombázót. Hazáig tuti nem várok! Ő
is engem nézett, a krupié pedig elindította a kereket. Mámorító érzés volt.
Mintha egy hullámvasúton ültem volna.
A rulettben általában mindössze néhány egyszerű szabály érvényesül,
melyekkel könnyű elkezdeni játszani, de a játék idővel egyre bonyolultabb
és bódítóbb lesz. A fehér rulettgolyó együtt pörög a kerékkel. Amikor a
kerék megáll, a golyó is megérkezik a kerék valamely cellájába. Ezzel a
játéknak vége. Az egész pár perc alatt lezajlik. Amelyik számon a golyó
végül megáll, az lesz a nyerő, és ha erre fogadtál, te nyertél. Igen ám, de a
számoknak bizonyos tulajdonságait is megtehetjük. Piros, fekete; páros,
vagy páratlan… Jól mondta a gyönyörűség. A nyerési esélyünk az első
pörgetésnél kevesebb mint 50 százalék, megközelítőleg 48,6 százalék.
Tehát nagyobb esélyünk van veszíteni, mint nyerni. A vesztes téteket pedig
a krupié könyörtelenül besöpri a bankba.
Ami engem lenyűgözött a rulettben, az a kilépés az irracionalitásba.
Kapcsolat a véletlen birodalmával. A rulettasztalnál a siker vagy a kudarc
nem függött a logika törvényeitől. Ez valahol felidézte bennem a világ sötét
kezdetét, amikor még nem létezett erkölcs. Ebben a játékban korlátlan
lehetőségek nyíltak arra, hogy kihívjuk magunk ellen a sorsot, és valami
hatalmas szerencsével helyrehozzuk a származásunk, szegénységünk,
helyzetünk és életkörülményeink miatt elszenvedett igazságtalanságokat.
Egy pillanat alatt találhattuk magunkat a mennyben vagy a pokolban.
Hosszan néztük egymást, amikor meghallottuk, hogy koppan a golyó.
Egyszerre kaptuk az asztal felé a fejünket. Nulla. Nyert. A hangos ováció
gyűrűjében kikerekedett szemekkel szuggeráltuk mindketten a kereket.
Lelkes sikoltozás vette kezdetét az asztalnál, a kis Victoria azonban
meredten, értetlenül bámulta a golyót.
– Gratulálok! Ügyes volt – tapsoltam neki elismerően. Döbbenten
kapkodta a fejét köztem és a rulettasztal közt. Nem voltam hülye, tisztában
voltam vele, hogy azért tett fel mindent a nullára, mert remélte, hogy
mindent elveszítek. Annak az esélye, hogy a nulla jön ki, ironikusan
majdnem egyenlő volt a nullával. És mégis! Ő még nem tudhatta, de a
szerencse mindig mellettem van!
A krupié elém tolta a nyereményt, én pedig felkaptam a legnagyobb
összegű zsetont és a kezébe nyomtam.
– A tippért – somolyogtam.
– Ezt nem fogadhatom el – dadogta sápadtan. Az összeg, amit kapott,
valószínűleg több volt, mint amennyit egy hónap alatt keresett ebben a
kaszinóban.
– Oh, dehogynem. Higgye el, ez itt normális. Költse magára!
Kiérdemelte.
Az igazgató felé pillantott, majd a jóváhagyásos bólintást követően rám
emelte lenyűgöző arcát és magabiztosan letette elém a zsetont.
– Nem. Köszönöm – szegte fel az állát. Ezzel most jól meglepett.
Ha arra számítasz, bogaram, hogy könyörögni fogok, csalódni fogsz. Én
mindent csak egyszer ajánlok fel az életben. Nem szerettem a nőket, akik
megjátszották az agyukat és kérették magukat. Az ő pillantása azonban
megkönnyebbült volt, amikor észlelte a visszakozásom. Hosszan
merengtem rajta, majd arra jutottam, valószínűleg az este befejezéseként
kamatostul kipréseli majd belőlem. Nem kell a nőket félteni.
 Ám a későbbiekben igencsak nagy meglepetésben részesültem. A hajnal
közeledtével a pulthoz kísért, hogy rendezhessem a számlám, ami ma, neki
hála, jelentős plusszal zárult. Az ajtóban elköszönni készült.
– További szép estét kívánok, Mr. Reynolds!
– Az estének még koránt sincs vége, Miss Sawyer. Nincs kedve velem
tartani? – Erre a pillanatra vártam egész este. Összeszűkült szemeiből
érzékeltem, hogy nagyon is érti, mire akarok kilyukadni.
– Sajnos nekem még dolgoznom kell – utasított el udvariasan.
A nem az nálam általában nem, de ez esetben jobban akartam ezt a nőt,
mint hogy ezt a választ elfogadjam.
– Nézze, Vicky, szerintem sejti, hogy nem jár rosszul, ha velem tart, de
ha egy nő felesleges köröket futtat velem, azt nagyon nem szeretem. – A
hangom kissé élesre sikeredett. Nem volt kedvem azon rágódni, hogy most
valódi nemet mond, vagy csak kéreti magát.
– Mr. Reynolds, nem akarok udvariatlan lenni, mert valószínűleg maga
megszokta, hogy a lábai elé vetik magukat a nők, de a nem az nálam nem –
hangsúlyozta ki az utolsó szót. A gyönyörű szemei szinte szikrákat szórtak.
– Viszontlátásra! – pördült meg, és kapkodta a lábait felfelé a lépcsőn, de én
nem bírtam elviselni a vereséget. Felzaklatott a merev elutasítás. Valami
érthetetlen okból dühös lettem. Egész este szorított a nadrágom e miatt a kis
nő miatt, most meg csúnyán pofára ejtett. A csalódottság frusztrálttá tett.
Muszáj volt felülkerekednem.
– Áh, szóval visszamegy inkább a vénemberhez. Az érettebb pasikat
kedveli talán? – vetettem oda epésen.
Hitetlenkedve fordult velem újra szembe. Ahogy akkor lenézett rám,
igazán megsemmisítő volt.
– Tudja, mit, Mr. Reynolds, igen, tényleg az érettebb gondolkodású
férfiakat szeretem – sétált közelebb.
– Én a jófiú vagyok – kacsintottam egy gonosz mosoly kíséretében.
Gondoltam, ettől majd hanyatt vágja magát.
– Csak annyira, mint én milliomos – húzódott gúnyos mosolyra az ajka. –
Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha én most távozom. További szép estét! –
akart nekem újra hátat fordítani. Most mi van? Engem egy nő sem hagyott
még faképnél. Egy sem kosarazott ki. Eddig…
– Csak ne álszenteskedjen! Maga is ebbe a kaszinóba jár – szúrtam oda.
Megtorpant, majd dühösen pördült felém.
– Dolgozni! Én itt az ilyen önkényeskedő alakok sértéseit elviselve
keményen megdolgozom a pénzemért, nem pedig elherdálom azt. Ha annyi
felesleges vagyona van, jótékonykodjon! – Láttam, hogy igencsak kihoztam
a béketűréséből.
– Meglehet, nem vagyok egy angyal, követek el bűnt, de azért nem
vagyok ördög. Nem értem, mi a problémája velem, bőkezűen megfizetném
a szolgálatait.
Az ajkai megnyíltak, majd megrázta a fejét.
– Maga… maga egy… – nyelt egyet és a cenzúrázatlan szavak helyett
megfontoltabban bökte ki – beképzelt milliomos, aki azt hiszi, mindent és
mindenkit megvehet, de ki kell ábrándítanom: én nem vagyok eladó és nem
is leszek az soha.
Nem várt választ, faképnél hagyott. Csalódottan és ingerülten néztem
utána. Juke hangos röhögésére eszméltem az autómnál.
– Téged jól pofára ejtettek, haver – fejtette ki a jókedve okát.
– Fogd be! – szűrtem ki a fogaim közt. Gyűlöltem, ha az én káromra
mulatott.
– Ejha, de zabos vagy! Csak nem kielégítetlen maradtál? – hahotázott
hangosan.
– Fogd be! – ismételtem, és dühösen a kocsim tetejére csaptam. – Ez a
kiscsaj, garantálom neked, hogy hamarosan készségesen fogja teljesíteni
minden kívánságom, majd meglátod.
– Én a helyedben nem vennék rá mérget. De mit érdekel ő téged, ott van
még a többi, akik mind arra várnak, hogy megdöntsd őket. Felejtsd el, öreg,
hagyd a fenébe!
– Ha már itt tartunk, hol a pokolban császkáltál egész este? – pillantottam
felé szemrehányóan.
– Elszórakoztatott a kis szőke. Nekem legalább jó estém volt – vigyorgott
sokatmondóan.
 – Kapd be! – dobtam be magam az autóba, majd mielőtt a sofőr
indíthatott volna, még felnéztem a lépcső tetejére.
Az eddigi életem során egyvalamit már megszoktam: ha valamit nagyon
akarok, azt meg is szerzem. A céltáblám közepébe pedig jelenleg Victoria
Sawyert állítottam.

Vicky

A bűn barlangjában

„Az élet egy nagy kaszinó! Egy nagy rulettkerék. Téteket

raksz fel, és döntéseket hozol. Végérvényesen és
visszavonhatatlanul. Játszhatod biztonságosabban is,
kevesebbet kockáztatva, de csökkentve ezzel az esélyét a
nagy lehetőségeknek. Vagy játszhatod hazardírozva, a nagy
siker reményében. De játszanod mindig kell! Mert az élet egy
nagy kaszinó. A nyertes pedig az, aki megtanul rajta nevetni,
még akkor is, ha éppen vesztésre áll…”
(Vincent & Vincent)

Magam elé meredtem, és csak pörgött és pörgött a rulettkerék. Annyira

gyűlöltem ezt az egész kaszinót, de főleg ezt a játékot. Körbepillantottam az
embereken és mindegyik arcáról lerítt az izgalom, a kihívás és az
eltökéltség. Ezek szerint ők tényleg hisznek a szerencsében. Elnéztem a
kerék forgását, a Black Jackezőt, aki tizenkilencre lapot húz, vagy a hármas
befutót a mozivásznon, és rá kellett döbbennem, ezek az emberek tényleg
azt gondolják, hogy ilyen a valóság. Kapaszkodnak a félkarú rablóba, még a
legnagyobb balek is, aki őszintén hitte, biztosan jackpotot ránt. Nevetséges.
A hétköznapi játékosok sohasem olyanok, mint a legendába forduló
kaszinótviszterek. Ezek itt mind egytől egyig vesztesek! Még csak nem is a
meggazdagodás ígérete vezette őket, sokkal inkább a hétköznapok előli
menekülésről szólt a játék. Pénzt szórni a gépbe a legegyszerűbb dolog a
világon. Nem kell hozzá különösebb ész, csak beugranak a legközelebbi
játékterembe és kezdődhet a móka. A dühítő, hogy legtöbbjüknek még csak
lövése sincs az egészről. Fel nem foghattam, mi nyújtott nekik élvezetet,
hiszen percről percre dollárszázezrekkel, -milliókkal lettek szegényebbek.
Felfordult ettől a gyomrom. De mégis itt dolgoztam. Én is a részese voltam,
mert kellett a pénz.
Las Vegas… fényűzés, egy mesevilág, amit az átlagember pár napig
élvez, majd visszatér a való életbe. A gazdagok számára tényleg ez volt a
valóság, ahol jól érezhették magukat, de az itt dolgozóknak csak egy
munkahely, ahol a szürke hétköznapok követték egymást, és arról
álmodoztunk, hogy egyszer majd kiszakadunk innen.
Csak pár hónapja dolgoztam egy hoszteszügynökség jóvoltából a
luxuskategóriájú Bellagio Casinóban, de ezt a pazarlást még ennyi idő
elteltével is képtelen voltam megszokni. Őrült dolgokat láttam, hallottam és
éltem meg. Rá kellett jönnöm, hogy az emberek nem okosak. Sőt! Sokszor
még csak nem is normálisak. Képesek pillanatok alatt teljesen elveszíteni a
realitásérzéküket. Nem tudják behúzni a féket, képtelenek megállni.
Pechemre az én feladatom pontosan az volt, hogy ennek gondolata meg se
forduljon a fejükben, és ha mégis, akkor nemes egyszerűséggel nekem
kellett elvágnom a fékcsövet. Gyűlöltem is magam érte, amikor az aktuális
áldozatom minden centjét elvesztve kullogott ki a kaszinóból.
Sokat tanultam erről a világról és az emberekről. Én már tudtam azt, amit
az ide betévedő aligha. A szerencsejátékban, bár sokszor a szerencse
dominál, a matematika is fontos szerepet játszik. Az igazán menő játékosok
nagyon jók matematikából és valószínűségszámításból is, ami a mellettem
álló szerencsétlen fószerről aligha volt elmondható. Szánakozón
pillantottam a rám bízott alakra, aki már rég meg is feledkezett rólam.
Teljesen elveszett a saját kis világában. Már sokadszorra vesztett el
mindent, mégis folyamatosan tette fel a téteket. Eszement! Ha legalább
végiggondolná, mit csinál… Bár az ide érkezőkre a józan gondolkodás
határozottan nem volt jellemző.
Sokaknak szinte már rögeszméjévé vált a játék, és ugyanolyan függővé
lettek, mintha csak heroint használtak volna. És ugyanúgy, ahogy a
drogfüggők vagy az alkoholisták esetében, ők is tagadják a függőségüket.
Legtöbbször magabiztosan hirdetik, hogy ők nem betegek, hiszen bármikor
képesek abbahagyni, ám eközben nyugtalanok, izgatottak és alig várják,
hogy ismét játszhassanak. De élvezik a játék előtti idegőrlő pillanatokat is,
éppen ezért kerülnek bele egy olyan körforgásba, amiből nincs menekvés.
Utáltam, hogy ennek a lélekromboló dolognak én is a része voltam, de jól
fizetett, nekem pedig nagy szükségem volt a pénzre. Most is itt toporogtam
az egyik rulettasztal mellett és igyekeztem úgy tenni, mintha élvezném az
éppen folyó játékot, a zöld posztón található táblát, ami roskadásig volt a
feltett tétekkel. A bizakodó játékosok az asztal körül álltak és onnan tették
meg az általuk szerencsésnek ítélt mezőt vagy számot. A kerék mögött álló
krupiéra tekintettem, aki magabiztosan tette a dolgát. Mögötte ácsorgott a
vitás ügyekben beavatkozó inspektor – kedvesen biccentettem felé. Na, az ő
dolga sem egyszerű – merengtem el. Ha egy tét elhelyezése nem volt
egyértelmű, mert például átlógott a zseton egy másik mezőbe, vagy más
kérdéses helyzet állt fenn, a játékos kérésére a krupiénak kötelessége volt őt
bevonni. Neki kellett tisztáznia a kényes szituációt – szükség esetén akár a
játékról készült videofelvétel visszanézésével. Itt ez elég gyakori volt. Az
elkeseredett emberek mindennel próbálkoztak. Az eufóriát hamar a pánik
váltotta fel, ám akadtak olyanok, akik ekkor sem adták fel. Ha elfogytak a
zsetonjaik vesztettek, kölcsönkérhettek, ha volt persze kitől, és ha akadt
olyan, aki adott is nekik.
– Helló, Vicky, mizújs? – lépett mellém Crystal, kizökkentve a
gondolataimból. Ő is ugyanolyan hoszteszként dolgozott a Bellagióban,
mint én, és mivel csak egymásra számíthattunk, így gyorsan jóban is
lettünk.
– Mire gondolsz? – húztam el a számat.
– Nagy ma a pangás. Sehol semmi izgalom – panaszkodott. Azaz sehol
egy dúsgazdag, fiatal, kifosztásra váró férfi.
 – Pangás? – vontam fel a szemöldököm. – Ennek a krapeknak itt
mellettem lassan sikerül rekordot felállítania. Csak az elmúlt fél órában
több mint másfél millió dollárt tapsolt el, úgy, hogy párhuzamosan három
rulettasztalnál játszott egyszerre. Mások ennyi pénzt egész életükben nem
látnak, vagy nagyon-nagyon sokat dolgoznak, tűrnek és szenvednek.
Mindjárt elhányom magam.
– Ugyan már, mi is ebből élünk – kacsintott felém. – Ne légy képmutató!
Minél többet vesztenek, te annál többet keresel.
A tekintetem a másik asztal felé tévedt.
– Beszarás, ez a japán figura már megint itt van – csúszott ki a számon.
– Ahogy az elmúlt időszakban mindig. Heti rendszerességgel benéz.
Tudtad, hogy a kaszinócápák királyának is nevezik a faszit? Az ő nevéhez
fűződik a Las Vegas-i kaszinók történelmének egyik legnagyobb
vesztesége. Egy évvel ezelőtt, a három héten át tartó vesztes széria alatt
közel 50 millió dollárnak mondhatott búcsút. Ha ez nem lett volna elég,
másnap gondolt egyet, egymagában besétált a kaszinóba, négy
rulettasztalnál újabb 20 millió dollárt veszített, majd kisétált, mintha mi sem
történt volna.
– Édes jó Istenem, bele se gondolok. – Teljesen felháborított. –
Szenvedélybetegek! Én meg éjjel-nappal dolgozom, hogy talpon
maradhassak. Jó dolgukban azt sem tudják, mit kezdjenek magukkal.
Bezzeg nekem a lábam is dagad már ettől a nyomorult magassarkútól –
dörzsöltem meg a lábam szárát. Egy mély sóhaj szaladt ki a tüdőmből.
– Nem is mesélted, mi van Reynoldsszal. Hetek óta csak miattad jár ide.
Mióta meglátott, más nem is kísérgetheti, csak te – harapott az ajkába
érzékletesen.
– Mi lenne? Semmi – válaszoltam tömören. Számomra ő is ugyanolyan
játékos volt, mint az összes többi. Sőt rosszabb, mert az ő szemében volt
valami, ami idegesített. Habár a kaszinóban dolgozó lányok térdre borultak
előtte, és ahogy hallottam, a kaszinón kívül is rajongtak érte a nők, nem
értettem, mi ez a nagy felhajtás körülötte. Egy beképzelt, önelégült pasi
volt, aki tényleg elhitte, hogy az életben mindent megvehet. Pechemre
egyre sűrűbben bukkant fel itt, de legalább már nem hozakodott elő a
piszkos kis ajánlataival, ám ez nem változtatott a nézőpontomon vele
kapcsolatban. Defektes.
Crystal hangos kacagásban tört ki.
– Nem kell a körítés. Felesleges megjátszanod magad. Annak a pasinak
egy nő sem tud ellenállni, főleg nem egy magunkfajta hosztesz. Igen
bőkezű minden téren, ha érted, mire gondolok.
Úgy illegett-billegett mellettem, hogy biztosra vettem, ő is beállt már a
sorba. Fúj! Grimaszom láttán kissé sértődötten meredt rám.
– Mi a bajod? Neked is szükséged van a pénzre, vagy nem? Garantálom
neked, ilyen élvezetek közepette még nem kerestél zöldhasút.
– Nem is fogok – préseltem ki a fogaim közt. Ahogy felvillant előttem
annak az alaknak a képe, elöntött a düh. Iszonyatos haragra gerjedtem.
– Az az alak nyíltan ajánlatot tett nekem. Még csak meg sem erőltette
magát. Úgy bánt velem, mint egy hússal a húspiacon.
Crystal mélyet sóhajtott.
– Olyan naiv vagy, kisszívem. Mit vártál? Virágokat, udvarlást? Ez egy
milliomos! Ébresztő! Örülj, hogy megakadt rajtad a szeme, ha van eszed,
kihasználod a helyzetet. Most mennem kell – pillantott a bárpult felé, ahol
az egyik ugyancsak milliomos vendégünk készült kiválasztani a ma esti
kísérőjét.
– Áh, egy újabb „k” ügyfél… – sóhajtottam fel.
– „K”? K, mint kedves? – nézett értetlenül. A szemem forgattam.
– „K”, mint kiállhatatlan.
– Vagy úgy! Ahogy gondolod. A te dolgod, ha nem ragadod meg az élet
adta lehetőségeket. De ne feledd, ez Las Vegas!
Las Vegas… Amit ebben a kaszinóban legtöbben nem akartak meglátni,
az az, hogy ez az egész inkább a pokolba, mintsem a mennybe vezet. Az
ember itt folyamatosan célpont. Az a pasi is Crystal célkeresztjébe került. A
vadászni induló szépség igazított a haján, benedvesítette az ajkát és már
tipegett is a csípőjét riszálva. Szánalmas. Magamra maradtam. Mély levegőt
vettem. Reggie Reynolds… mégis milyen név ez? Reggie? Ez tuti nem az
igazi neve, csak menőbbnek akar tűnni… Áh, nem is akarok rágondolni!
 Elterelésként körbepásztáztam a teret. Megakadt a szemem az egyik sötét
figurán. Tudtam, ki ő. Uzsorás, aki kamattartozás címén dollárezreket
szedett be az áldozataitól a gyenge pillanataikban felvett kölcsönökért.
Fenyegetéssel és megfélemlítéssel mindig célt ért. Rohadék!
A szerencsejáték embereket tett tönkre, amíg mások meggazdagodtak, és
itt nemcsak az üzemeltetőkre gondolok, hanem a dílerekre is. Itt mindenki
megtalálta a magának való szenvedélyt. A felkészült, rutinos
kártyajátékosok mellett megfértek a hazárdőrök is, akik leginkább a
rulettasztalokat vagy a pénznyerő automatákat részesítették előnyben.
Mindig elcsodálkoztam azon, hogy az emberek újra és újra bedőltek a
hatalmas nyerési lehetőségeknek, miközben nap nap után minden
centjükből kiforgatták őket. Undorító! Én pedig még adtam is alájuk a
lovat. Lassan már magamtól is hánynom kellett. Nem nekem való ez a meló.
Elnéztem, ahogy az emberek elveszítik a kontrollt és már nem tudtak
önfegyelmet gyakorolni. „Mást tanácsol a vágy és mást tanácsol az ész” –
hangoztatták sokan. Már ha van eszük egyáltalán. Sokan csak akkor kaptak
észbe, amikor már késő volt. Felhalmozódtak a tartozások, melyek már a
hétköznapjaikat is befolyásolták. Kölcsönökhöz folyamodtak, amiket nem a
kifizetetlen számláikra fordítottak, hanem Fortunában bízva újra az
asztaloknál játszottak el. Ezen a lejtőn nem volt megállás. Bezárultak a
kapuk, így nem maradt más választás a pénzhez jutásra, csak az alvilág.
Uzsorások markába kerültek, vagy sikkasztani, csalni kezdtek. Nem kellett
nagyon keresgélni, azonnal ki lehetett szúrni a pásztázó tekintettel vizslató
uzsorásokat, akik lesben állva vártak a következő áldozatukra.
Kihasználták, hogy a naiv emberek megingathatatlanul hittek abban, hogy a
szerencse egyszer csak rájuk kacsint. Sokan csak akkor élvezték igazán a
játékot, ha annak komoly tétje volt, ha nagyban játszottak, ennek már
beteges formája, hogy volt köztük olyan, aki már az életéért. Könnyű
felismerni az ilyet. Ő a legidegesebb, türelmetlen, patakokban folyik róla a
víz és ha az ember ránéz, olyan a tekintete, mintha itt lenne a világvége.
Hát nem tudom, én egyetlen centemet sem raktam volna fel soha. Nincs
az a hatalom, ami rábírna engem arra, hogy vállaljam a kockázatot:
elveszítsem a pénzt, amit keserves munkával megkerestem. Ezek az
emberek azonban belefeledkeztek a játékba, képtelenek voltak abbahagyni,
akkor is tovább játszottak, ha nyertek, és akkor is, ha veszítettek.
Mindenképpen vissza akarták nyerni, amit vesztettek, és éppen ezért
válhattak könnyű prédává az itt elszaporodott hiénák számára. Nem tudtak
ellenállni az újabb és újabb kísértésnek, ezért súlyos adósságokba
keveredtek, gyakran még a tulajdon családjukat is meglopták.
Oh, Istenem, hogy én mi mindent megvalósítanék, ha ennyi pénzem
lenne! Olyan sok értelmes dologra tudnám fordítani. Mennyire más életet
élhettem volna… élhetnék… Nem kellene ennyi helyen dolgoznom, és ezt a
hoszteszmunkát végeznem, amit – mentségemre – legalább jól megfizetnek.
Hihetetlen, hogy az emberek komolyan elhiszik: majd ők megnyerik a
jackpotot a legyőzhetetlen módszerükkel. Hazugság az egész. Nem látják,
ha ez tényleg így működne, akkor réges-régen senkinek nem kellene
dolgozni és mindenki milliomos lenne. A kaszinók pedig nem virágoznának
úgy, mint ahogy egyébként teszik, hanem már mind tönkrementek volna.
Az, hogy ennek van, aki a mai napig bedől – márpedig szép számmal akad
–, megerősíti azt a véleményemet, hogy az emberiség bizony tényleg
megérett a pusztulásra.
– Victoria, kérem, elkísérné Mr. Reynoldsot a pókerasztalához? –
zökkentett ki a gondolataimból a kaszinó igazgatója. Jaj, ne! Az az alak
újra itt? – kapkodtam a tekintetem.
Megpördültem a saját tengelyem körül és ott állt előttem teljes
életnagyságban a híres Mr. Reynolds, kaszinónk nagyra becsült
törzsvendége. Atyaég! Na, ennek legalább annyira feneketlen a
pénzeszsákja, mint amilyen hatalmas az egója.
– Hát persze – feleltem az arcomra erőltetett mosollyal. Nem kötöttem az
igazgató orrára a „k” vendéggel való nézeteltéréseimet.
Már megint ez a Reynolds. Ennek sincs jobb dolga, mint minden este itt
szórni a pénzét. Ez sem az én napom. Reméltem, hogy ma nem jelenik meg,
de ha mégis, akkor nem engem kér, hogy úgy járjon-keljen velem az
oldalán, mintha valami ékszer lennék. Díszként viselt és túlzásokba is esett.
Le akart nyűgözni. Nem adja fel egykönnyen! Hogy fogom én ezt elviselni?
Reméltem, hogy már elsőre is vette a lapot, ám az utána történtek nem erre
utaltak. Kicsit feszélyezett, amikor felkereste a hoszteszügynökséget is,
ahol dolgoztam, és rajtuk keresztül kért fel egy-két munkára. Az volt az
érzésem, hogy ki akar sajátítani, de én nem vagyok senki tulajdona és nem
is leszek soha! Természetesen a magas honorárium ellenére,
visszautasítottam a munkákat.
Az a férfi még nem született erre a földre, aki engem birtokolhatna. A
barátnőm fogalmazott úgy: „Vicky, te rosszabb vagy, mint a betonoszlop.
Aki téged ledönt majd, az előtt én is mélyen meghajolok.” Azért folyton az a
pénz motoszkált a tudatomban, amit kereshettem volna egy-egy ártatlan
estével. Azonban féltem, hogy az ígért magas összegért cserébe esetleg más
szolgáltatásokat is akar, mint amire valóban szólt a felkérés. Ráadásul ezen
vágyait egyszer már nyíltan a tudomásomra is hozta. Féltem, félreérti a
beleegyezésem. Nem volt kedvem belebonyolódni, de szó, ami szó,
mindennek ellenére nem lehetett mellette okom panaszra: legutóbb is csinos
borravalót hagyott nekem, nem fukarkodott a fizetésnél. Azonban ez sem
segített azon, hogy megkedveljem akár őt, akár csak a hozzá hasonló
alakokat, de sajnos el kellett viselnem, hiszen belőlük éltem.
– Áh, Miss Sawyer, de örülök, hogy újra látom! – üdvözölt szívélyesen,
széles vigyorral az arcán a milliomos. Úgy mért végig tetőtől talpig, hogy
szinte kiolvastam a szeméből, hogy megjött rám a gusztusa és ezt meg sem
próbálta palástolni.
Örül? Hát én nem annyira. És mégis, meg kell hagyni, fene jóképű, az
már biztos. Nem csak a pénzügyekben bánt vele bőkezűen az élet.
A harmincas éveinek közepét taposhatta, kisportolt alakját rásimuló
divatos, méretre szabott öltöny fedte, és hát… igazi szívtipró volt.
Sötétbarna szemei szinte vonzották a tekintetem, és ha elkapott, nem
eresztett. Kerültem is a pillantását, amikor csak lehetett. Kigombolt zakója
alatt elegáns fehér ing lapult és hozzá illő nyakkendő. Észvesztően dögös és
szexi volt. Vágyódást keltett, veszélyt sugallt, sütött róla, hogy rosszfiú.
Ennek a pasinak tagadhatatlanul van kisugárzása. Ezért nem is értettem,
hogy jövök én a képbe. Ha elkezdett játszani, hamar körüldongták a nők,
minden estére egy újabb díszpéldány feszíthetett volna az oldalán, ám ő
mégis rendíthetetlenül engem akart. Habár… sejtettem is, miért: az
elérhetetlenségem csábította. Az a fajta volt, aki sosem adja fel. Csak az
volt a baj, hogy hívogatóan hatott rám. Pedig az ilyen pasasok nálam szóba
sem jöhetnek. Fájdalmat okoznak, kegyetlenül kihasználnak, majd
eltipornak. Nem hagyom, hogy hajtson a vágy! Pedig ennek az alaknak
nemcsak a bankszámlája volt vonzó, hanem ő maga is.
– Nem gondoltam, hogy ma is benéz – fogadtam a felém nyújtott karját.
Finom könnyedséggel belekaroltam és léptem mellé. Nem voltam oda
ezekért az érintésekért. Zavart, hogy megremegett tőle a gyomrom.
– Ki nem hagytam volna! – léptünk egy pókerasztalhoz és játszani
kezdett. Teljesen elmerült a játékban, én pedig a kaszinó vendégeit
pásztáztam. Unatkoztam. Megpillantottam Dan Butlert, az egyik kedvenc
vendégemet. Azon az estén is az ő társaságában voltam, amikor
megismertem Reynoldsot. Mr. Butler igen jólelkű, hatvanas férfi volt.
Azonban ha a szerencsejátékról volt szó, ő sem a józan észre hallgatott.
Aggódni kezdtem, amikor láttam rajta azokat a bizonyos jeleket. Pánikkal a
szemében lazított a nyakkendőjén, nem győzte törölgetni az izzadságot a
homlokáról. Segítségre volt szüksége.
– Bocsásson meg, de akadt egy kis elintéznivalóm. Mindjárt visszajövök
– szóltam Reynoldshoz, aki látszólag elmerült a játékban.
– Rendben, de siessen vissza! – kiáltott utánam.
Fittyet hánytam a megjegyzésére és a szomszédos pókerasztalhoz
indultam.
– Mr. Butler, minden rendben? – szorítottam meg bátorítóan a vállát.
Elhomályosult tekintettel nézett fel rám.
– Maga az, Vicky? Elveszítettem mindent – meredt az asztal közepére.
– Jöjjön! – húztam fel a székből, mert tudtam, hogy újabb őrültségre
készül.
– Most mi lesz? Az utolsó centjeim is odavannak – botladozott
mellettem. Teljesen megtört.
– Semmi baj – kísértem a bárpulthoz. Döbbent arckifejezése arról
árulkodott, hogy ezt az estét nagyon nem így tervezte. Bár ki az, aki
veszíteni akar egy kaszinóban?
– Mi lesz most? Nekem végem – temette az arcát a tenyerébe.
 – Ez nem a világvége – mosolyogtam rá biztatóan.
– De az. Számomra az.
Legtöbbször pont azért voltam én az idős úr kísérője, mert nem biztattam,
sokkal inkább visszafogtam a meggondolatlan tétektől és ezért legtöbbször
a nap végén bőkezűen meg is jutalmazott. Kedveltem az öreget. Sokat
anekdotázott, vidám természete gyakran feledtette velem, milyen kegyetlen
is ez a világ.
– Mindig van új nap. A legmélyebb gödörből is van kiút – mondtam. Én
már csak tudom.
– Nekem nincs.
Végtelen szomorúság tükröződött a szemében.
– Ne keseredjen el! – vigasztaltam, miközben intettem a pultosnak, hogy
adjon valami erőset.
– Ne! – húzta le a kezem. – Már annyim sem maradt, hogy az italt
kifizessem – zokogta el magát. Összeszorult a szívem. A hátát simogattam,
amikor egy pohár whiskey landolt a pulton.
– A vendégem. – Az ismerős hang irányába fordultam. Reynolds.
– Köszönöm – nézett rá hálásan az öreg. Felhajtotta, majd végigmérte a
jótevőjét.
– Dan Butler – nyújtotta a kezét.
– Reggie Reynolds – ráztak egymással kezet.
– Mi történt, Mr. Butler? Miért borult ki ennyire? – érdeklődött
együttérzőn.
– Tartoztam a banknak, de nem volt nálam annyi pénz – dadogta a pórul
járt játékos, majd az uzsorás felé sandított. Azonnal összeraktam, mit akar
nekem elmondani.
– Hogyan mehetett ebbe bele? – estem neki. – Annak idején
megállapodtunk, hogy nem kockáztat többet, mint amennyi magánál van –
dorgáltam meg. – Megígérte nekem!
– Rövid határidőre kaptam a pénzt, de képtelenség, hogy ennyi idő alatt
visszafizessem.
– Mr. Butler – szörnyedtem el. Elszorult a szívem.
 – Tudom, drága, de elkapott a hév. Biztos voltam benne, hogy nyerek –
szabadkozott.
– Oh, Mr. Butler – sóhajtottam.
– Mennyi pénzt kapott kölcsön? – szólalt meg Reynolds.
– Többet, mint amennyit egy hónap alatt össze tudnék kaparni – csuklott
el Butler hangja.
– Mégis mennyit? – faggatózott tovább.
– Kétszázezret – sütötte le a szemét az öreg.
– Oké – kapta elő Reynolds a csekkfüzetét, ráfirkantotta az összeget és
átnyújtotta neki. – Mostantól nekem tartozik. Ahogy tudja, úgy törleszti.
Nem kell félnie, nem küldök magára verőlegényeket.
Gyökeret vert lábakkal, tátott szájjal, mereven bámultam őt. Nem
akartam hinni a szememnek. Mr. Butler nem győzött hálálkodni. Mintha új
életre kapott volna, úgy ugrott le a bárszékről, hátba veregette a jótevőjét,
majd elindult az uzsorás irányába.
– Ezek szerint a maga szíve sincs kőből – ámultam. Mégsem olyan rossz
ember, állapítottam meg magamban.
– Ezt nem állítottam, de ha maga egész este őt vigasztalja, akkor velem
mi lesz? – vonta meg a vállát.
Visszaszívom. Önző, egoista majom!
– Inkább kifizette Mr. Butler minden adósságát, csak hogy magával
foglalkozzam? – horkantam fel. – Maga egy… egy…
– Mondja csak ki, önző vagyok. Nem tagadom. Igen, az vagyok.
Életfilozófiám, hogy az életem rólam szól. Nem fecsérlem az időm. Jöjjön!
Mr. Butlerrel ellentétben nekem valóban nyerő szériám van.
Döbbenten hallgattam. Az egyik pillanatban lenyűgöz, a következőben
pedig óriási pofonként ér, milyen is ő valójában. Képtelen voltam rajta
kiigazodni. Mégis nehezen tudtam elképzelni, hogy csak azért adott pénzt
az öregnek, hogy az este hátralévő részét vele töltsem. Hinni akartam, hogy
csak az emberségét próbálja előttem palástolni. Nem akarta kimutatni, hogy
igenis van emberi oldala.
– Gondolkozott a múltkori ajánlatomon, Vicky? – hozta fel azt a témát,
amit reméltem, már elvetettünk. Nem sokat teketóriázott. Nem hagyta
magát lerázni, de én sem voltam az a típus, aki csak úgy bekapja a csalit.
– Nézze, nem akarom magát megbántani, de… – minden türelmem
magamra erőltettem, azonban nem hagyta, hogy befejezzem.
– Háromszor annyit fizetek, mint az ügynökségen keresztül. Ebből
adóznia sem kell – kacsintott felém az önelégült széles vigyorával. Nekem
sem kellett több. Azt hiszi, hogy engem is kilóra megvehet? Azt már nem!
Mély levegőt vettem, hogy lehiggadjak és magamban tízig számoltam.
– Felejtse el! Biztos van más hölgy, aki szívesen áll a rendelkezésére –
szűrtem ki a fogaim közt. Lassan visszaértünk az asztalához, de nem ült le.
– Csakhogy nekem maga kell. – A tekintete elszántságról árulkodott, és
nekem meglódult tőle a mellkasomban a szívem, de hogy a dühtől, vagy
valami mástól, azt már nem tudnám megmondani. Ahogy összeakadt a
pillantásunk, a levegő is megrekedt bennem. Talán ez tett vele szemben
annyira bizalmatlanná. Ha nem pökhendi milliomosként találkozom vele,
talán tetszett volna, de amit tudtam róla, az taszított. Ez a kettősség még
inkább feldühített.
– Ne nevettesse ki magát! Azt mondtam, hogy nem! – nyomatékosítottam
a szavaim.
– Nem értem, mi a problémája – lépett egy mozdulattal elém. Szinte
nekiütköztem a mellkasának. Egy lépést hátrálnom is kellett. – Maga egy
intelligens, jó megjelenésű, nyelveket beszélő, kiváló kommunikációs
képességekkel rendelkező kísérőhölgy. Nekem pedig pontosan egy ilyen
tapasztalatokkal rendelkező nő társaságára van szükségem. Ugyanúgy
fizetek a szolgálataiért, mint más kuncsaftok. Sőt! Ha vállalja mellettem a
rendszeres hoszteszkedést, a kaszinóban sem lesz muszáj dolgoznia.
Mondjon egy összeget!
– Látja, pont ezzel a tolakodó, rámenős magatartással van problémám –
szűkítettem össze a szemem.
– Nézze, maga nagyon jól tudja, ki vagyok, már ismer engem. Az állandó
kíséret tulajdonképpen egy bizalmi munka. Nekem nincs kedvem új
lányokkal ismerkedni. Magától már tudom, mire számíthatok. Ha attól
félne, akkor megnyugtatom, nem várok el pluszszolgáltatásokat, na persze,
ha közben meggondolná magát… – A szája sarkán ott bujkált a csibészes
mosoly.
Határozott kisugárzása lassan magába szippantott. Hmm. Végül is… Ha
nem én, más fogja vállalni a melót, de most nekem van szükségem a súlyos
zöldhasúakra. Mi lenne, ha félretenném a büszkeségem? Elvégre nekem sem
kellemetlen a társasága, van nála rosszabb is. Észrevehette az
elbizonytalanodásom.
– Vicky, ez egy tiszta üzlet. Mindenki azt kapja, amit akar. Maga pénzt,
én pedig magát. – Elnyúlt ábrázatom láttán így folytatta: – Azaz egy olyan
kísérőt, akiben tudom, hogy nem fogok csalódni. Bízom magában. Tudom,
hogy nem fog lejáratni, emellett különösen fontos számomra a kellemesen
eltöltött szabadidő mellett a diszkréció is. Társadalmi helyzetemnél fogva
rendszeresen meg kell jelennem üzleti vacsorákon, estélyeken,
tárgyalásokon, szakmai rendezvényeken, kiállítások megnyitóin,
színházban, külföldi-belföldi utazásokon. Nekem nem mindegy, ki áll az
oldalamon. Nem szeretném kitenni magam kényelmetlen szituációknak. Azt
javaslom, öntsünk tiszta vizet a pohárba! Árulja el, mi baja velem! Még
mindig az első estén tett ajánlatom bántja? Már többször is elnézést kértem
emiatt. Vegyük úgy, hogy többet ittam a kelleténél. Nem vagyok rá büszke.
Sajnálom. Miért utasít vissza folyamatosan? Ha jól tudom, vállal hosszabb
távú hoszteszmunkát, vagy nem?
Még hogy többet ivott? Ez most komoly? Józanabb volt bárkinél. Ez
gyenge kifogás. Persze, mert neki ki mondana nemet.
– Valóban vállalok, de ha már azt a tiszta vizet említette, szeretném
felhívni a figyelmét, hogy én hosztesz vagyok, nem pedig eszkort. Nem
fekszem le az ügyfeleimmel, csak elkísérem őket egy-egy rendezvényre, ha
erre kérnek fel. Éppen ezért igyekszem egyetlen ügyfelemet sem kitüntetni
a kiemelt figyelmemmel. Nem szeretném, ha félreértenék. Az tény, hogy
nálam a titkai biztonságban vannak, én hallgatok, mint a sír, de nem
gondolnám, hogy más hoszteszek elkotyognának bármit is. Sőt! Ha már itt
tartunk, akkor elárulhatná, miért van magának szüksége kísérő bérlésére
egyáltalán. Tényleg nem értem. Nézzen csak oda! – böktem az első asztal
felé, ahonnan több fiatal nő is legeltette rajta a szemét.
 – Bármelyik hölgy szívesen lenne a maga társa nem csak ma estére. Csak
választania kell. Maga nem az a fajta, akinek erre a szolgáltatásra van
szüksége.
– Ezt meg miből is gondolja? – karba font kézzel érdeklődve várta, hogy
kifejtsem.
– Maga cseppet sem gátlásos, nem fél ismerkedni és nem hiszem, hogy
tartania kellene az elutasítástól. Nem az a típus, aki magányosan,
összeomolva otthon gubbaszt, mert bátortalan, halk szavú, rossz
kommunikációs képességekkel rendelkezik. Csak azt ne mondja, nem érzi,
hogy a nők számára igenis vonzó.
– Szóval vonzónak talál? – bólogatott fellengzős vigyorral a képén. – Ez
a baja. Fél tőlem.
– Nem, dehogy! – vágtam rá gondolkodás nélkül. A szemöldöke kissé
megemelkedett, mire elbizonytalanodtam. – Azaz de. Vagyis… nem úgy –
jöttem zavarba. Áh, ebbe most jól belezavart. Kétségtelen: belesültem.
– Oké, akkor tisztázzuk! – állított le. Éreztem, hogy egészen elpirulok. –
Megértettem, hogy maga nem olyan kísérő, ezért nem várok magától
szexuális szolgáltatásokat – közölte szigorúan. – Arra a szerepre az erre
alkalmas lányokat bérlem.
Erre alkalmas lányokat? Kissé felzaklatott a kijelentésével. Ez meg mit
jelent? Én kísérem és esténként Crystalt döngeti? Basszus, de mit érdekel az
engem, kivel mit csinál? Megfájdult tőle a fejem. Éreztem, hogy a legjobb
döntésem jelen helyzetben a „nem döntés” lenne. Olyan voltam, mint a vad,
ami kerülgeti a csapdát, de az ösztönei által vezérelve bele fog előbb-utóbb
sétálni. Használd az eszed, Vicky! Ne hagyd, hogy behálózzon a mézes-
mázas szavaival! Lásd a lényeget: ez egy kelepce! Légy okos!
– Gondolkodom még – nyögtem ki. Gyanútlanul pillantottam a
tekintetébe. Olyan mély barna szeme volt, hogy azonnal elnyelt. Az
alhasam összerándult, én pedig zuhanni kezdtem. Eszembe juttatta a
kedvencemet: hmm, forró tejeskávé. Képtelen voltam vele megszakítani a
szemkontaktust. Szédülni kezdtem. Gyorsan ki kellett találnom valamit.
– Nem fél, hogy ha sokat látják velem, pletykálni fognak? – sutyorogtam.
Teljesen megbabonázott. Talán pont ezért nem akartam vállalni ezt a
munkát: tényleg féltem. Nem is annyira tőle, mint inkább magamtól, és
attól, amilyen érzelmeket keltett bennem.
– Engem cseppet sem zavarna. Maga egy gyönyörű és amennyire én
tudom, erkölcsileg feddhetetlen nő. Nem lenne ebben semmi kivetnivaló,
hacsak nem maga tart attól, hogy rossz hatással lennék a hírnevére.
Éreztem a hangjában a gúnyt. Persze! Reggie Reynolds barátnőjének
lenni nagy kitüntetés. Hát engem csak ne tüntessen ki!
– Ne akarja, hogy erre válaszoljak, Mr. Reynolds! – villantottam felé a
haragos pillantásom. Az egyik pillanatban már kis híján horogra akadtam, a
következőben meg mondott valamit, amitől kijózanodtam. Szándékosan
szórakozik velem?
– Ha jól látom, már várnak magára – pillantottam el a válla fölött, mert
megállt mögötte az a férfi, akivel legtöbbször láttam együtt.
– Juke? Történt valami? – szólalt meg haragosan, miközben épp csak egy
pillanatra fordult hátra, majd újra rám szegezte a tekintetét.
– Az apád – felelte tétovázva.
– Mi van vele?
– Nem lehetne inkább négyszemközt? – lépett mellénk a Juke-nak
nevezett fickó. Egy ellenséges, lenéző tekintettel találtam szemben magam.
– Miss Sawyer a bizalmamat élvezi – jelentette ki Reynolds, és még
mindig engem figyelt.
– Ne fáradjon! Nekem is akadt egy kis elintéznivalóm. Pár perc múlva
visszajövök – jelentettem ki, majd otthagytam őket. Élvezi a fene. Eszem
ágában sem volt többet megtudni róla vagy a családjáról, mint amennyi
szükséges. A bárpulthoz léptem, kértem egy whiskey-t, és egy hajtásra
legurítottam. Gyűlöltem az alkoholt, főleg a whiskey-t, de most nagy
szükségem volt rá. Remegett az egész testem. Nem értettem magamat.
Miért tipródom én ezen annyit? A döntés joga az enyém volt. Küldd el a
fenébe! De ott az a rengeteg pénz, amit ezzel kereshetnék. Végül is, ha
elvállalnám a melót, én húznám meg a határokat. Ne hazudj magadnak,
Vicky! – vitázott bennem két ellentétes oldalam. Te is tudod, hogy Reynolds
képes lenne észrevétlenül kitolni azt a határvonalat, és váratlanul, egy
gyenge pillanatodban máris az ágyában eszmélnél. A francba!
 – Pofátlan, nagyképű, arrogáns szemét – csúszott ki a számon, ahogy a
poharat a pultra csaptam.
– Nem tagadom – hallottam meg a hangját magam mögött. Basszus!
Remélem, csak képzelődöm. Megmerevedtem, nem mertem megfordulni,
hogy megbizonyosodjak róla, valóban ott áll-e mögöttem. Hogy lehetek
ennyire idióta! A mai jatt mindenesetre ugrott. Ő azonban nem jött zavarba,
mellém ült a bárszékre.
– Az előbb nem tudtuk befejezni – kezdett bele.
Felé kaptam a fejem, és azzal a „menj a pokolba” tekintetemmel
pillantottam rá, majd visszaszegeztem a poharamra. Intettem a csaposnak és
kértem még egy italt.
– Látja, pont ez tetszik magában. Olyan magával ragadó, amikor mérges.
Nem rejti véka alá a véleményét. Nem borul térdre előttem, nem hízeleg,
csak hogy még több borravalót csaljon ki belőlem.
– Na, azt lesheti – préseltem ki a fogaim közt, de még most sem néztem
rá.
– Oké, akkor folytassuk! Nem tagadom, hogy az első pillanattól, ahogy
megláttalak, kívánlak téged – váltott bizalmaskodó hangnemre, ami kissé
felháborított.
– Azt hiszi, mert az a tipikus „gazdag vagyok és jóképű, úgyis az enyém
leszel” mentalitása van, már a lába elé is omlok? Hát nem! – pattantam fel.
– Őszinteséget akarsz? Oké, kiterítem a lapjaimat. Igen. Tényleg meg
akarlak dugni. – Az ámulattól tátva maradt a szám. – Bocs, de ez az igazság
– vonta meg a vállát. – Alkalom szüli a szexet. Én alkalmat akarok.
Közösen eltöltött időt. Ennyi. Talán ez bűn?
Akarom… akarom… akarom… más sem hagyja el a száját. Öntelt disznó!
– Nem szeretném, hogy félreértsd – folytatta. – Nem leteperni akarlak,
vagy erőszakoskodni. Én csak esélyt akarok. Ha a közelemben lennél,
alkalmunk nyílna jobban megismerni egymást. Biztos vagyok benne, hogy
ami utána következne, azt te is élveznéd. Naivabb vagy, mint gondoltam, ha
azt hiszed, nem vettem észre, hogy én is hatással vagyok rád. Valójában
felesleges a tiltakozásod, előbb vagy utóbb úgyis az enyém leszel!
 Az övé? Én nem vagyok senkié! Élvezném? Fölényeskedő pénzeszsák!
Hosszan lehunytam a szemem és igyekeztem önuralmat gyakorolni, de nem
sikerült. Elözönlötték a képek az agyam, ahogy hozzám ért. Egy váratlan
pillanatban a poharam tartalmát a képébe öntöttem. Elkapott az ideg,
elborult az agyam. Fújtam egyet magam elé, mert ha nem teszem, azonnal
be is mosok neki egyet. Reynolds elégedetten bazsalygott, ahogy az italt
törölgette az arcáról. Még tetszett is neki. Élvezte a helyzetet.
– Miss Sawyer! – hallottam magam mögött az igazgató felháborodott
hangját. Minden izom megmerevedett a testemben, kihúztam magam.
Basszus! Hosszan lehunytam a szemem és összepréseltem az ajkaim. Már
innom sem lett volna szabad munkaidőben, de ráadásul még ez is… Ha
most kirúgnak miatta, a pofont is kiosztom. Ezzel a húzással pedig egészen
biztosan az utcára kerülök. Istenem, mennyire gyűlölöm ezt a pasit!
– Nem Miss Sawyer a hibás – kelt Reynolds a védelmemre
meglepetésemre. – Mielőtt belekezdene, be kell vallanom: én provokáltam.
– Ez nálunk akkor sem megengedett. Miss Sawyer pedig nagyon is
tisztában van vele, ahogy azzal is, hogy nincs többé szükségünk a
szolgálataira – fújtatott az igazgató. Puff neki! Szerettem volna
megmagyarázni, és könyörögni, de nem ez előtt a nagypofájú fráter előtt.
Engem nem fog összetörten látni. Éppen köszönés nélkül távozni akartam,
amikor Reynolds megszólalt.
– Ez esetben, Mr. Coleman, én sem látogatom a továbbiakban a
Bellagiót.
Megtorpantam és az igazgató felé pillantottam. Láttam, ahogy az egekbe
szalad a szemöldöke.
– Tudja, Tom, jelenleg a kaszinója nincs éppen a top ötben – veregette
hátba, mint valami közeli ismerőst. – Az ok, hogy még mindig ide járok, az
Miss Sawyer ellenállhatatlan személyisége. Ha ő sem fog itt dolgozni, nem
lesz miért pont ide betenni a lábam.
A munkaadóm meglepetten pislogott.
– Döntsön, Tom! Ha Miss Sawyer megy, megyek én is – ugrott talpra
hihetetlen lazasággal. – Biztos vagyok benne, hogy Miss Sawyer
megbocsátja a szemtelenségem. Tudnia kell, hogy teszteltem őt, és
állíthatom, hogy hibátlanul ment át a vizsgán. Irigylem magát. A hölgy igen
elkötelezett a maga kaszinója irányába – majd felém fordult. – Látja, Miss
Sawyer, nem mindig az hűséges hozzánk, akihez mi azok vagyunk. A
bizalom sokszor ott születik, ahol nem számít rá.
– Amiről maga beszél, az számomra törékeny kincs. Nem egyszerű
elnyerni, és még nehezebb megtartani. Egy kezemen meg tudom számolni
azokat az embereket, akikben megbízom. Magának pedig, nemes
egyszerűséggel, erre esélye sincs – böktem ki.
– Miss Sawyer! Ne rontson a helyzetén! – hallottam Coleman
figyelmeztető hangját.
– Jelen pillanatban még nincs esélyem, de majd lesz – igazgatta a zakóját
Reynolds. – Mondja, Tom, magamra hagyna a hölggyel? Tisztáznom
kellene vele a kialakult, kínos helyzetet. Később megkeresem magát.
A főnököm pedig, mint egy jól idomított kiskutya, tette, amit Reynolds
csak kívánt. Ki ő, az atyaúristen? Hát én nem fogok hajbókolni, az fix!
Felháborított ez a magabiztosság.
– A bizalom nem kérésre vagy ígéretre fogan. Nem veheti meg! – húztam
ki magam.
– Én elnyerni akarom. És fogom is. Én mindig nyerek – kacsintott felém.
– Mondja, miért nem száll le rólam? Fűvel, fával lefekszik, engem
nézzen bokornak és menjen tovább! Annyi nő van még Las Vegasban,
molesztálja azokat! Engem pedig felejtsen el! – sziszegtem magam elé.
– Nem lehet. Emlékszel? Coleman úgy tudja, miattad vagyok itt, ha nem
jövök többet, téged is kirúg.
Ámultan tátottam el a számat. Ezek szerint direkt provokált? Csapdát
állított! Jesszus! Belesétáltam a kelepcébe. Ha elutasítom, akkor ki vagyok
rúgva. Ezt a fondorlatot! A belsőm sikoltott.
– Ez nem volt tisztességes magától! – Kikészített, hogy ilyen könnyedén
szórakozott velem, én pedig a kezére játszottam magam.
Hangos nevetésben tört ki.
– Az élet sosem tisztességes, így nekem sem kell annak lennem. Ez itt –
mutatott körbe – nem pihe-puha felhőcske, nem folyamatos lebegés. Ideje
lenne a valóságban élned.
 – Maga csak ne bíráljon engem! Honnan is tudhatná… Nem tud maga
rólam semmit! Én már régen nem élek álomvilágban. Sok mindent
elvesztettem, sok mindenről lemondtam és sok mindenre esélyem sem lesz
ebben az életben! De vannak dolgok, melyek megtartása számomra fontos.
Én nem fogok magával pénzért ágyba bújni! – Ez kicsit hangosabbra
sikerült, mint terveztem.
– Akkor ne pénzért tedd! Tedd meg azért, mert erre vágysz! – tárta szét
ártatlanul a kezeit.
– Vágyik a fene! Tudja, mit? Kimondom. Undorodom az olyan alakoktól,
mint maga. Azt hiszik, pénzzel mindent megvehetnek.
– Mert ez így is van.
Közelebb léptem és a képébe hajoltam.
– Akkor lehet, hogy maga él álomvilágban. Kiábrándító lesz, de
felvilágosítom: engem nem fog megvásárolni. Én nem leszek az
egyéjszakás kalandja.
– Nem is kell, hogy az legyél. Nem hinném, hogy beérném egyetlen
éjszakával. – A tekintete szinte perzselt.
Hitetlenkedve ráztam a fejem. Ezt a pofátlanságot már nem bírtam
elviselni.
– Tudja, elmerengek azon, vajon mit szeretnek a nők a férfiakban. Egyre
kevesebb a romantikus férfi.
Pont ezért nem is volt kapcsolatom, nem hiányzott az életembe még egy
bonyodalom. Ez a pasi pedig most bizonyította, ő maga a káosz.
– Tizedelik őket a romantikus nők – vonta meg hanyagul a vállát.
Oldalra pillantott, majd biccentett. Láttam, hogy az igazgató
összeszűkített szemeivel továbbra is minket vizslat.
– Ideje ma este egy kis pénzt költenem, mert ha nem teszem, a főnököd
dühös lesz – nyújtotta a karját. Hosszan hezitáltam. Én ugyan nem karolok
bele.
– Vicky? – szólt figyelmeztetően, majd Coleman felé intett a tekintetével.
Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Leküzdöttem minden undort és
ellenállást, belekaroltam. Borzasztó volt a tudat, hogy ő nyert.
 – Tudom én, hogy olyan vagy, mint a dinamit, csak a megfelelő kanócot
kell hozzád megtalálnom. De ne aggódj, meglesz! – suttogta a fülembe,
ahogy az egyik asztal felé vezetett.
– Csak jó lesz, ha vigyáz, mert ha esetleg rossz helyen matat, robbanok
és meglehet, elpusztítom magát is – sziszegtem.
– Már alig várom – nézett hosszan a szemembe. A derekamra csúsztatta a
kezét, ahogy maga mellé igazított. Kirázott tőle a hideg. Minden idegszálam
tiltakozott az érintése ellen.
Órákkal később viszonylag minden bonyodalom nélkül távozott, persze
előtte még sok pénzt költött, és borsos borravalót hagyott hátra. Feszülten
battyogtam vissza a kaszinóba, miután kikísértem. Még hogy dolgozzak
neki? Soha! Ha megtenném, hamarosan teljes érzelmi zűrzavarba
keverednék, tudom.
– Miss Sawyer, Mr. Coleman várja az irodájában – lépett mellém a
biztonsági főnök. Csak ezt ne! Ma ne! Nem bírom…
Elindultam, de az iroda ajtaja előtt megtorpantam. Nem volt hangulatom
a kioktatáshoz. Mikor beléptem, az igazgató hosszan meredt rám.
– Mi volt az a jelenet a bárban? – csapott a közepébe.
– Sajnálom, Mr. Coleman. Elvesztettem a fejem, de ígérem, többé nem
fordul elő.
– Nézze, Vicky, maga egy nagyon lelkiismeretes dolgozó, és tudom, hogy
Reynolds egy seggfej, de az ilyen felhajtások akkor sem tesznek jót a
kaszinónak.
– Tudom, uram, és tényleg nagyon sajnálom – vágtam bűnbánó arcot.
– Molesztálta vagy sértegette magát? – érdeklődött.
– Nincs jelentősége. Hibáztam – sütöttem le a szemem. – Nem lett volna
szabad engednem, hogy kihozzon a sodromból. Ígérem, nem fordul elő
többé.
– Ahhoz, hogy elviselje azt az alakot, félre kell tennie a büszkeségét;
higgye el, tudom, hogy ez nem könnyű. Itt nincs helye dacos női
büszkeségnek. Az a férfi megdugja röptében a legyet is és most maga a
kiszemelt áldozata. Legyen vele óvatos, mert erősebb és tapasztaltabb
magánál. Viszont egy pillanatra se felejtse el, maga is csak egy játékszer a
számára, így nincs más dolga, csak legyen szórakoztató. Az, hogy meddig
megy el, csak magán múlik. Nem az én dolgom. Ám Reynolds öntörvényű
és elég szabadelvű, azt hiszi, neki senki nem parancsolhat, ő parancsol
másoknak. Ha belemegy a játékba, könnyen veszíthet és többet, mint a
büszkeségét.
Értettem, mire céloz. Valószínűleg Reynolds sok női szívet zúzhatott már
porrá különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül.
– Megbirkózom vele – feleltem magabiztosan.
– Ne gondolja! Ez az alak az olyan jóravaló lányokra a legveszélyesebb,
mint maga. Mert nem csak az erényeire pályázik, kitépi majd a szárnyait és
mikor már nem tud repülni, sorsára hagyja. Remélem, nem okoz majd
magának fájdalmat – sóhajtott mélyeket.
– Fájdalmat csak az okozhat, aki fontos nekünk, de kizárt, hogy nekem ő
valaha is fontos legyen – intéztem el közönyösséget színlelve.
– Milyen naiv maga, Vicky, ha azt hiszi, ez így is marad. Annak a
férfinak minden eszköze megvan ahhoz, hogy levegye magát a lábáról. De
szépen kérem, a kaszinót ne változtassák csatatérré! Ha ez így folytatódik,
Reynoldsot is kidobatom.
– Sajnálom – préseltem össze az ajkaim.
– Én nem azt mondom, hogy ne tanítsa móresre. Élvezném, ha egyszer az
életben ő is pofára esne, de tegye ezt diszkréten!
– Értettem – biccentettem.
– Magának nincs helye ebben a világban. Vigyázzon vele! Félek, még
megbánom ezt a döntésem – csóválta a fejét. – A maga érdekében kellene
magát elbocsátanom.
– Néha nem mi irányítjuk a sorsunkat, nem választhatunk. Maga
ultimátumot kapott, ahogy én is. Reynolds mindkettőnket sarokba szorított.
Köszönöm, hogy aggódik értem, igyekszem majd óvatos lenni. Ígérem!
– Ha gondja adódna, akkor nyugodtan jelezze!
És ugyan mit tehetne? Ebben a játszmában csak magamra számíthattam.
 Reggie

Szabályok? Azok meg mik?

„Nem foglalkozom azzal, mit mondanak mások, nem

törődöm azzal, mi történik körülöttem. Én csak élem a saját
életem. Az egész nem más, csak egy nagy kaland, átírható,
hiszen én irányítok.”

Én mindig mindent megkapok. Mindent! Ez a nő sem lesz ez alól kivétel. Ez

egészen biztos! Csak meg kell várnom a megfelelő pillanatot. Az időzítésen
múlik minden. Minden nőnek megvan a maga mozgatórugója, egyszer
felfedi majd, hogy az övé mi. Minden nő egyforma: veszélyesek és
szeszélyesek. Egy rossz szó és már ki is taposták a belünket. Emellett
különböző módszerekkel ugyan, de mindig elérik, amit akarnak. Vicky is
bőszen hangoztatja: „Én más vagyok!” Na, persze! Voltak az életemben
nehéz esetek, de végül mindig megkaptam, amelyiket csak akartam. Előbb
vagy utóbb úgyis szétteszi nekem a lábát.
Minden nő egyvalamit akar. Biztonságot! Gyakorlatias férfi lévén ezt
kétféleképpen értelmezem. Először is, mi adja az életben a legnagyobb
biztonságot? Hát persze hogy a pénz. Mi más? Tudjuk persze, előszeretettel
hangoztatják a hölgyek: „nem számít a pénz”, de most komolyan? Ki veszi
ezt be? Ugyan már! Az élet működtető eleme a pénz és a szex. Éppen ezért
üres zsebbel és elfuserált kinézettel elég nehéz csajozni. Szerencsémre
egyik területen sem bánt velem fukarul az élet.
Sok fickó elhiszi, hogy a nőknek mindig a romantika kell. Pedig egy
frászt! Az okosabbja gyorsan megtanulja, hogy néha persze a céljaink
elérése érdekében elkél egy kis figyelmesség és megkülönböztető
kedvesség, de statisztikáim azt mutatják, hogy van egy hely, ahol a nők
mindehhez nem ragaszkodnak, és az az ágy. Mese habbal, hogy a nők a
gyengéd, érzéki szexet szeretik! Nem állítom, hogy az elején nem várják el
a figyelmességet, de az eddigi együttléteim során mindig elszabadultak az
ösztönök. A gyengébbik nem élvezi, hogyha csak ő csalhatja elő belőlünk
az állatot, a kemény és határozott férfit. Nincs az a nő, akinek a nyámnyila,
teszetosza pasik tetszenének, sokkal inkább azok, akik tudják, mit akarnak,
és el is veszik azt. Mivel én pont ilyen vagyok, sosem voltak gondjaim. A
csajok kivétel nélkül tapadtak rám, én pedig kedvemre mazsolázhattam.
Tettem ezt abban a meggyőződésben, hogy nem létezik igaz szerelem. Egy
nagy kamu csupán, hogy vár rám valahol valaki, aki egy életen át kell is
nekem. Na persze! A nők bezzeg már a nagy találkozáskor euforikus
állapotba kergetik magukat, hogy révbe értek. Milyen ostobák, hogy ezt a
maszlagot beveszik!
Egyszer mindenki felébred. Ki előbb, ki utóbb. Mint valami robogó
tehervonat száguld felénk a gyötrelmes felismerés, és összetörik a szívünk a
hiábavaló kapálózás miatt. Miért nem veszi már mindenki észre, hogy ez az
egész csak egy nagy kamu! Ám, ez velem nem fordulhat elő. Én nem hiszek
a szerelemben, bennem nincsenek hiú remények, vagy ábrándok.
Nem is értem. Komolyan. Azt hiszik, minden útbaigazító táblákkal,
transzparensekkel van megjelölve. Hahó, öreg, ébresztő: ő az, aki kell
neked! A végén úgyis kiderül, hogy vaklárma volt, és mint nem kívánt
selejtes darabot félredobnak és továbblépnek. Akkor meg mire jó ez az
egész? Hát nálam pofára esnek azok, akik a „nagy Ő” posztját szánják
nekem és azok is, akik állandó bérletet váltanának a szívembe. Mindhiába,
mert a szívem csak az enyém, és senki másé! Eszem ágában sincs
átengedni. Sosem bíznám egy nőre. A szívem a legdrágább kincsem, izmos
kis motor, ami kitartóan dobog a mellkasomban. Nem fészkelheti be magát
észrevétlenül senki, hogy aztán egyfajta kóros betegséget terjesztve a bajok
forrásává váljon. Engem egyetlen nő sem hálózhat be! A szerető szerepénél
nálam többre nem számíthatnak. Becsületemre legyen mondva, ezt nem is
rejtem véka alá. Nyíltan közlöm mindig a kiszemeltjeimmel: a
függetlenségemet nem adom! Végül is minek, ha amire kellenek, így is, úgy
is megkapom.
A pénztárcám is volt olyan vonzó, mint szerény személyem. Voltak
próbálkozók, de engem se ejtettek a fejemre, tudtam jól, mire megy ki a
játék. A nők a szexet eszköznek tekintették a céljaik elérése érdekében. Ám
ezt a fegyvert könnyű volt ellenük fordítani: pénzért sok mindenre
kaphatóak voltak a lányok. Virítottam egy kis lóvét, és láttam a
tekintetükben azt a bizonyos félreérthetetlen fényt, ami után tudtam,
hatalmam van fölöttük. Nyert ügyem volt náluk. Azt tehettem
mindegyikkel, amit csak akartam. Átengedték a gyeplőt, nálam volt az
irányítás. És így lett a vadászból vad.
Akadt a környezetemben persze néhány ember, akik elítéltek az
életvitelemért, de nehéz úgy élni – és bevallom, nem is szeretnék –, hogy
állandóan paranoiásan azon töröm a fejem, hogy hú, most vajon a
társadalom normáinak megfelelően viselkedem-e. Már régóta nem érdekelt,
ki mit gondol rólam. Tettem, ami jólesett, mert erre tanított az élet.
A családomban nagy hagyománya volt a múlt tiszteletének, szeretetének.
Az apám az alvilág egyik vezéralakjaként tekintélyt követelt, fontos volt
számára, hogy mindenki tudja, ki ő és honnan jött. Állandóan az ősökkel
példálózott nekem. Apám és az öcsém hittek benne, hogy ha az ember
tisztában van a múltjával, nehezebb elvesznie a jelenben. Baromság! Én,
velük ellentétben nem akartam a rokonaim tollaival díszelegni, ez
számomra ciki lett volna, és bevallom, nem is voltam rájuk büszke, én
ugyanis nem a hétköznapi nevelésben részesültem. Azt tanultam, hogy nem
érdemes tisztességesnek lenni. A sikerhez vezető út korrupcióval és
csalással van kikövezve. Hogy volt-e bennem bármiféle megfelelni vágyás
a családom felé? Eleinte igen, de már nincs. Nem tekintem magam
lázadónak, de már magasról teszek az egészre. Folyton csak a versengés, a
teljesítménykényszer. Nem a megszokott protokoll szerint nevelkedtem. Az
én apám nem arra volt büszke, ha kitűnővel végeztem el az iskolát, hanem
arra, ha minél több pénzt söpörtünk be az utcákon. Minél leleményesebb és
aljasabb voltam, annál jobban verte a mellét, hogy igen, ő az én fiam. Nem
számított, hogy minden egyes nap kockára tettük a testi épségünket,
szabadságunkat. A szeszhamisítástól egészen a fegyverkereskedelemig,
drogcsempészettől a -terjesztésig, online szerencsejátékoktól egészen a
tőzsdei csalássorozatokig mindennel foglalkoztunk. Hiába végeztem el a
nekem szánt lehetetlennek tűnő feladatokat, nem élvezhettem a dicső
pillanatokat sokáig, mert apám csak ingatta a fejét és a hibáimat kereste, na
persze találta is. És nem volt rest ezeket kíméletlenül a fejemre olvasni.
Tököm kivolt. Aztán tanakodni kezdtem, miért is csinálom én ezt az egészet
tulajdonképpen. Az lett volna a logikus, hogy újra nekiugrok egy újabb
feladatnak, újra felveszem az ívet, de egy ponton elhagyott az erőm. Bármit
tettem is, csak én voltam a fekete bárány. Hát már nem vagyok az.
Mindennek és mindenkinek hátat fordítottam. Már nem küzdök senki
elismeréséért. Juke sokszor piszkált vele, hogy így csak az öcsém
árnyékában élek. Ki szerint? A családunk tagjai szerint? Az öcsém szerint?
Az apám szerint? Teszek rá! Én ilyen vagyok. Már nem érdekelnek az apám
által felállított kihívások, és már nem is hiányoznak.
Az első helyért folyó harc egyszerűen nem nekem való. Nem mondom,
hogy engem nem hozott lázba a nagy nyilvánosság, az idegenek
vállveregetései, és úgy általában a külsőségek, de ezt ma már inkább
másképpen érem el. Mi volt a legfőbb oka, hogy kiszálltam a
mókuskerékből? A versengés az öcsémmel. Szerettem őt, de ez az egész
teljesen tönkretette az addig jó testvéri kapcsolatunkat. Ugyanazt a feladatot
gyakran mindketten megkaptuk, a „ki végzi el gyorsabban és jobban” céllal,
mi pedig kamaszok lévén afféle fiatalos, dafke alapon akartuk megoldani.
Az öcsém sokszor csalással nyert, amit az apám elintézett annyival:
nincsenek szabályok, az eredmény a lényeg. Egyszer a vita hevében
rosszkor, rossz helyen ütöttem meg és kis híján a kezeim közt lelte a halálát.
Megrémültem, rádöbbentem, ennyit nem ér az egész. Folyton egymást
nyüstöltük, próbáltuk lenyomni a másikat, az apám pedig kifejezetten
élvezte, mikor bevertük a versengés alatt egymás képét. Akkor eldöntöttem:
kiszállok. Ma már az apám nemtetszése ellenére a saját törvényeim szerint
élek és élvezem, amit az élet nyújtott nekem.
– Megvan az információ, amit kértél – rontott rám Juke –, de ha rám
hallgatsz, nem túl jó ötlet ebbe beleavatkozni.
Az ágyamból kászálódtam ki elég kómásan. Magam mellé pillantottam,
de az ágy üres volt.
– Hol a tegnapi kiscsaj? – hunyorogtam.
 – Miután kidőltél, kidobtam. Mi ütött beléd az este? Úgy döntötted
magadba a piát, mint még soha. Matt részegre ittad magad. A tegnapi
beszélgetés az apáddal készített ki ennyire?
– Fogjuk rá – vettem célba a fürdőszobát.
– Legalább nekem ne hazudnál. A kaszinós kiscsaj az oka – csapta az
asztalra a kezében lévő paksamétát. – Az Isten szerelmére, felejtsd már el!
– Nincs most energiám a lelki fröccshöz. – Az arcomba lögyböltem a
hideg vizet, hátha attól magamhoz térek, de a másnaposságomon ez sem
segített. A mosdó szélébe kapaszkodtam, majd a tükörképemre szegeztem a
tekintetem.
– Hetek óta hajkurászod, de a helyzet egyre rosszabb – folytatta Juke a
szent szöveget. A kezemmel az arcomat dörzsöltem. – Az a nő veszélyes.
Csak nézd meg, mit műveltél magaddal! Vedd tudomásul, van olyan nő,
akit még te sem kaphatsz meg. Törődj bele, és lépj tovább!
Beletörődni? Még csak most nyitottam meg a játszmát. Az élet és a
csajozás kísértetiesen hasonlított a világon legnépszerűbb játékra: a sakkra.
Az életet is úgy képzeltem el, mint egy hatalmas sakktáblát. Mind bábuk
vagyunk, de hogy a sorsunk gyalogjai vagy királyai, hittem, hogy csak
rajtunk múlik. Hogy kinek mi lett megírva? A végzetünk, ha akarjuk, ha
nem, akkor is beteljesül, mert a játék elkezdődik és egyszer bizony véget is
ér. Sakk-matt. Ebben a helyzetben pedig már nem volt visszaút. Én
nyitottam és a parti elkezdődött. A figurák már elhelyezkedtek a táblán.
Ironikus, hiszen ez esetben is az egyik játékos a sötét, a másik a világos.
Már nem volt más feladatom, mint hogy a kis Victoria Sawyer királyát
olyan helyzetbe kényszerítsem, ahol az sarokba szorul és a támadásaimat
semmilyen szabályos lépéssel sem háríthatja. Kizárt ugyanis, hogy a kis
Vicky értene a svindlizéshez. Habár a csalás gondolata felizgatott.
Érdekessé tenné a dolgot, ha a kiscsaj nem a szabályok szerint játszana,
mert én pont a sportszerűségét kívántam fegyverként bevetni ellene. Egyre
kellett nagyon odafigyelnem: ne én legyek az a fél, aki mattot kap és
elveszíti a játszmát. Mosolyogva néztem magammal farkasszemet. Ez nem
történhet meg, mert ez a tábla nekem hazai terep. Kizárt, hogy vesztesként
távozzak, a feladás szó pedig nem szerepel a szótáramban. Amit elkezdek,
azt be is fejezem.
– Most szeretnék egyedül maradni. – A hangom teljesen közönyösen
csengett.
– Te nem is figyelsz rám! – lépett közelebb.
– Nem, te nem figyelsz rám. Szeretném, ha most lelépnél. Mielőbb
rendbe kell szednem magam. Hamarosan találkozóm van egy üzleti
partnerrel.
– Hát éppen ez az. Ha ilyen állapotban lát…
– De nem fog így látni – ordítottam a tükörbe, ahol Juke-ra szegeztem a
haragos tekintetem. – Leszállhatnám végre rólam. Mi vagy te, az apám?
– A barátod. Legalábbis eddig azt hittem – fordított hátat és sértődötten
elhagyta a helyiséget. A francba! Vettem egy mély levegőt, az arcom a
tenyerembe temettem. Igaza van, valóban össze kellene szednem magam.
Nem volt kedvem magyarázkodni, de valójában nem Vicky miatt voltam
kibukva, hanem az apám miatt. Egyre veszélyesebb feladatokkal látta el az
öcsémet és féltem, hogy baja esik Dylannek. Két választásom volt, vagy
kimaradok az egészből és rábízom a sorsra, vagy beszállok a körforgásba és
vigyázok a testvéremre. Az első verzió sokkal kecsegtetőbb volt, de
bűntudatom támadt a nemtörődömségem miatt. Az utóbbi években, ha a
piszkos ügyleteikről volt szó, igyekeztem kihátrálni. Nem láttam, nem
hallottam és nem szóltam egy szót sem. De mégis mi a francot tehetnék?
Dylan már felnőtt ember. Nem hallgat rám. Mire észbe kap, valami
szörnyűség kellős közepén találja majd magát. Bárhogyan is lesz, én nem
leszek annak a világnak a része többé. Ez teljesen kizárt dolog.
Miután letusoltam, éppen a nedves hajamat törölgettem, mikor
megpillantottam a Juke által ledobott dossziét az asztalon. Felvettem és
kinyitottam. Hát valóban nem csalnak az ösztöneim: az öcsém egy újabb
borzalmas káoszba keveredett. Az apám észrevétlenül egyre mélyebbre
húzta le a mocsokba. Képtelen voltam ezt tovább szó nélkül elviselni.
Előkerestem a telefonom.
– Helló, Dylan, itt Reggie.
Olyan idiótán éreztem magam. Már nagyon régen nem beszéltünk.
 – Mit akarsz? – üdvözölt nem éppen szívélyesen.
– Sürgősen találkoznunk kellene.
– Hát igaza lett apának, csak előkerültél te is. Mit akarsz? – A hangja
fölényeskedő és flegma volt.
– Miért érzem úgy, hogy nem örülsz nekem? – méltatlankodtam.
– Hmm… miért is hívtál? – gőgösen játszotta meg magát.
– Mert szeretnélek látni. Rég találkoztunk. A testvérem vagy, hiányzol –
feleltem őszintén. Reméltem, ő is hasonlóan érez.
– Telefonon nem lesz jó? Nagyon elfoglalt vagyok – arrogánsan
igyekezett lerázni.
– Nézd, Dylan, az a balhé, amire most készülsz…
– Honnan tudhatnád te, hogy mi folyik itt? – vágott a szavamba. –
Nyomoztatsz utánam? – háborodott fel. – Te annak idején úgy döntöttél,
kiszállsz, akkor maradj is meg ennél az elhatározásodnál! Ne akarj engem
irányítgatni vagy befolyásolni!
– Miért vagy velem ilyen ellenséges?
– Mert a vetélytársam vagy.
– Kicsoda? Én? Hát ezzel mérgezi az agyad az öreg? Tovább tukmálja a
fejed ezzel a baromsággal? – gurultam dühbe.
– Ne akarj engem átverni! Aki itt simlis, az te vagy. Egyébként miért
gyűjtenél rólam információkat, ha nem azért, hogy felhasználhasd ellenem?
Teljesen szíven ütött, amit mondott. Ezt nem gondolhatja komolyan. Az,
hogy volt köztünk súrlódás, veszekedés, még nem jelentette azt, hogy a
felszíni marakodás alatt ne szerettük volna egymást.
– Mert aggódom érted – közöltem nyers őszinteséggel.
– Vagy inkább fáj a fogad arra, amit elértem. A helyemre pályázol –
acsarkodott.
Ennek elment az esze! Hogy én? Vissza az alvilágba? Újra hajbókoljak
az elismerésért? Kizárt! Annak idején békével kiszálltam. Már amennyire
békésen ki lehet ebből szállni. Az apám látta rajtam a trauma okozta sokkot,
így nem tiltakozott, de a mai napig reménykedik abban, hogy egyszer
beállítok hozzá: „Halihó, megjöttem! Itt vagyok!” De téved!
 – Nem adtam rá okot, hogy így viselkedj velem – emeltem meg a
hangom. – Mégis mi a jó fene van veled? A testvér az egyetlen, akire
mindig számíthat az ember. Miért beszélsz velem így? – értetlenül álltam a
kialakult helyzet előtt.
– Testvér vagy esküdt ellenség, akit meg kellene fojtani egy kanál vízben
– tette hozzá.
Egy percre elgondolkodtam: mégis hiba volt lelépni és hátat fordítani
mindennek. El fogom veszíteni az öcsém.
– Te beszívtál? Már nemcsak kereskedsz a droggal, használod is? –
gondolkodtam hangosan.
Ez tuti, hogy nem az én fivérem. Ő nem mondana ilyeneket. Egy hónapja,
hogy nem találkoztunk, ennyi idő elég lenne egy ember agyának
átmosására?
– Dylan… itt vagy még? – szóltam a készülékbe, de megszakadt a vonal.
Vagy letette, morfondíroztam. Egyszerűen nem értettem a dolgot. Mi a
pokol? Újratárcsáztam, de kinyomott. Dylan mindig is lobbanékony
természet volt, de hogy így lerázzon… Újra és újra tárcsáztam.
Engem nem nyomhat csak úgy ki – vágtam erőből a készüléket a fotelbe.
A hajamba túrtam és ziháltam a felgyülemlett feszültségtől. Felháborító! Az
apámnak ez is sikerült! Elérte, amit akart. Annak idején a konfliktusaink is
mindig abból voltak, mert apánkat magunk mellé akartuk állítani. Ha ez
sikerült, az csak tovább gerjesztette a balhékat, hiszen azt tapasztaltuk,
megéri küzdeni. Most azonban nem hagyom a lelkem megmérgezni. Nem
engedem, hogy ellenem fordítsa az öcsémet! A fotelhez léptem és újra
tárcsáztam, ezúttal egy másik számot. Hosszan kicsengett, majd a telefon
végén megszólalt mézédes hangján az anyám.
– Reggie! Kisfiam, hát mégis csak eszedbe jut néha, hogy létezem –
kuncogott.
Tény, hogy nem hívtam túl sűrűn az utóbbi időben, de mióta beintettem
az apámnak, sokkal jobban megértettem az anyámat. Ő sem bírta tétlenül
nézni, hogy a gyerekei állandóan ölre mennek. Folyamatosan vitái voltak az
apámmal. Egy nap elkeseredésében össze is cuccolt, lelépett. Feladta a
harcot, ám az apámtól nem volt olyan könnyű megszabadulni. Én csak
tudtam, a saját bőrömön tapasztaltam.
– Szia, mama! Tudunk személyesen beszélni valamikor? – nem
kerteltem.
– Baj van? – csuklott el a hangja.
– Nem, dehogyis – igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomra. – Még
nincs – szaladt ki a számon.
– Kitalálom. Az apád – keményedett meg a hangja.
– Inkább Dylan. Nem veszi észre, de egy kelepcében vergődik. Ennek
nem lesz jó vége – szorította el a mellkasom az aggodalom.
– Te már megtetted, ami tőled telt. Ne vedd a nyakadba ezt a terhet! –
figyelmeztetett.
– Hogy mondhatsz ilyet? A te fiad is – kértem számon.
– Reggie. Drágám. Örülök neki, hogy neked megjött a jobbik eszed, de
tanulj az én hibámból! Az apád nem retten vissza semmilyen eszköztől. Ha
az útjába állsz, téged is elsöpör majd.
– Azt akarod mondani, hogy nézzem végig tétlenül, ahogy a vesztébe
rohan?
– Nem tehetsz semmit – szipogta. – Én már mindent megpróbáltam –
lombozódott le. – Nagyfiú már, ez az ő döntése.
Én ebbe nem fogok csak úgy beletörődni! Soha!
Mélyeket lélegeztem és lázasan törtem a fejem.
– Inkább mesélj! Veled mi van? – váltott témát.
– Ugyanaz – fújtam ki a bent rekedt levegőt. Igazából tényleg nem volt
miről beszámolnom.
– Soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy egy ilyen férfinek szültem
gyerekeket. Ha tudtam volna, milyen apa válik belőle… Mindannyiunk
életét tönkretette – sóhajtott. – Tanulj az én hibámból, Reggie! Soha ne
hallgass a szívedre! A szív álmodozik és olyan dolgok után áhítozik, ami a
való világban nem létezik. A szerelem vak és semmi jó nem származik a
nagy fellángolásból. Ha kialszik a tűz, csak a fojtogató füst marad, és a
fekete korom, ami egy életre elragadja a fényt. Pont, mint a drog, amivel
apád kereskedik. Repülés, lebegés, eufória, majd nem marad más, csak a
fájdalmas függőség, vágyódás, és az üresség. Kíméld meg magad ettől! –
szónokolt.
– Mama… – Egészen elszomorított, hogy ennyire kilátástalannak látja az
életet.
– Semmi baj! Nem ebédelünk valamikor együtt? – váltott gyorsan, de
sejtettem, hogy csak az én kedvemért.
– De, persze, szívesen.
– Akkor hamarosan hívlak – vált újra derűssé, de gyanúsan hamar
bontotta a vonalat. Tanácstalanul meredtem a plafonra. Mi az ördögöt
tehetnék? Majd másfelé terelődtek a gondolataim. Az anyám szavai
pörögtek le újra és újra a fejemben. „A szerelem vak és semmi jó nem
származik a nagy fellángolásból.” Tisztában voltam én ezzel anélkül is,
hogy mondta volna, de ez a kiábrándultság, keserűség az én lelkemet is
megfertőzte.
– Hmm… Victoria Sawyer – suttogtam magam elé.
Nem áltattam magam illúziókkal. Tisztában voltam vele, hogy iránta is
csak a kezdeti fellángolás csapott fel bennem. Ez pusztán szexuális vágy.
Amikor megpillantottam őt, elindult a testemben egy borzongást keltő
inger, ami minden érzékszervem elevenebbé tette. A mindent elsöprő
erotika, a rejtélyes, szédítő vágy ereje feszített szét és árasztott el
izgalommal. Behálózott, a rabjává váltam. Ha megkapom őt, a vágy kialszik
és újra nyugodt lesz az életem. Szerelem… erre az utána következő
csöpögős, unalmas szakaszra, kösz, de nem vágyom.
Túl sok minden kavargott bennem, így csillapítanom kellett a bennem
felgyülemlett feszítő érzést. Bámultam a készüléket a tenyeremben. Juke
majd szerez nekem valami kis libát – töprengtem el. Hívtam, de nem vette
fel. A fenébe is! Hol a pokolban kószál már megint? – tűnődtem.
Jobb híján a konditerem mellett döntöttem. Ki kellett adnom magamból a
feszültséget. A többórányi testedzéstől, kínzástól és izzadástól reméltem,
hogy feloldódik bennem a stressz, amitől szenvedtem. Sikerült ma erőmön
felül teljesítenem. Mellre és bicepszre edzettem, egy kis állóképesség-
növelő kardióval. A tempót a futópad diktálta, az állóképességről pedig a
két súlyzó gondoskodott. Beállítottam a gépet, de már egy kis kocogást
követően szinte kiköptem a tüdőm. Mi a fene van velem? Tény, hogy nem
voltam már egy hete, de azért na… ez a sebesség korábban laza bemelegítő
kis séta volt. Ekkor néztem meg jobban az értékeket, gondolatban a
homlokomra is csaptam. Hülye gyerek! Elnézted a beállítást. Pancser! A
tempó valóban a megszokott volt, csak éppen hegymenetben. Hogy
mekkora szerencsétlen balek vagyok ma. Be kellett ismernem, nem voltam
ott agyban. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet idemenekülni. Ez
határozottan nem az én napom.
A futógépen azon töprengtem, hogy mekkorát változott az életem pár év
alatt. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, semmi nem sikerül, hogy a
sors mintha direkt ki akarna babrálni velem és szánt szándékkal tenne
keresztbe. Holott azt hiszem, csak tanulnom kellett valamit, hogy azt
lássam, ami van és ne azt, amit az apám láttatni szeretne. Ám Juke-nak
igaza volt, ezt az életet sem lehet örökké folytatni.
Már az utolsó szuszt is kinyomtam magamból, meggyötörten éppen az
öltöző felé haladtam, amikor a futópadok felé sandítva egy ismerős női
alakra lettem figyelmes. Összeszűkült tekintettel lopakodtam közelebb.
Ilyen nincs! Ez tényleg… Victoria Sawyer! Megadóan engedtem le a
törölközőm a testem mellé. Ezt nem hiszem el! Most komolyan. Miért? Ez
valami beteges tréfa a sorstól? Már éppen sikerült száműznöm a
gondolataimból, erre… Kíváncsiságtól vezérelten a válla felett a kilométer-
számlálójára kukucskáltam. Jó ideje nyomta határozottan komoly
sebességgel. Ejha! Lelki válságból itt is akad bőven… Csak nem stresszesek
vagyunk – vigyorogtam magamban –, vagy ő is csak benézte a beállítást.
Hosszan legeltettem rajta a szemem. Találkoztunk már néhányszor, de
akkor mindig elegáns, csinos ruhákban és tökéletes sminkben volt. Ám
ezúttal… testhez simuló rövid sortot és egy fekete topot viselt, ami
tökéletesen kiadta hibátlan alakját. Habár verejték gyöngyözött az egész
testén, a haja pedig csapzott volt az izzadságtól, mégis buja képek kúsztak
az agyamba. Nedvesen csillogó barna bőre, kemény, feszes feneke, izmos,
hosszú lábai, lapos hasa… A tükörben csodáltam, ahogy teljesen
megfeledkezve önmagáról és a külvilágról, mindent beleadott és csak a
futásra összpontosított. Megbabonázva figyeltem. Fél kézzel megtörölte
izzadságtól kipirult arcát, majd a tükörben egyenesen a szemembe nézett. A
csillogó zöld szeme kikerekedett, majd felém kapta a fejét, mintha
szellemet látna. A hirtelen mozdulattól megbotlott, de villámgyorsan,
rutinosan leállította a futópadot, majd csípőre tett kézzel zihált, ahogy rám
meredt. Kerek, gömbölyű mellei a kemény sprinttől emelkedtek, süllyedtek.
Szemei döbbenetről árulkodtak, ajkai enyhén megnyíltak, ahogy levegő
után kapkodott. Akaratlanul, de elképzeltem, ahogy ugyanígy liheg alattam,
és máris kellemes lüktetést éreztem a nadrágomban.
Nedvesség gyűlt Vicky mellei között, ami lassan lefolyt. Megnyaltam a
kiszáradt ajkaim. A szívem pedig egyre hevesebben vert. Rajtakapott. Még
soha életemben nem éreztem magam ilyen kínosan, ugyanakkor felajzottan.
Minden egyes dolgot, amit a belső nagy képernyős monitoromon láttam,
szerettem volna most azonnal megtenni vele. Bassza meg, hogy ilyen éles a
fantáziám. Gondolj valami másra! – parancsoltam magamra.
Lebuktathattam magam, mert a mellbimbói válaszul megfeszültek és szinte
átfúrták a feszülő anyagot. Élvezetes előjáték lehetett volna, ha… ha lett
volna esély a folytatásra. A szentségit! Totális zsákutca. Szó nélkül
biccentettem felé, majd a zuhanyzóba menekülve öklömmel a falnak
támaszkodtam. Ha nem lett volna ilyen groteszk ez az egész, még el is
nevettem volna magam. Tiszta vicc. De most valahogy mégsem volt
kedvem röhögni. Majd szétvetett a vágy, amit ez a nő gerjesztett bennem.
Miközben ott zihált előttem, a film, ami éppen lejátszódott a lelki szemeim
előtt, megközelítette a kemény pornót. Most mégis mit kezdjek magammal?
Idejöttem lehiggadni, de a helyzet, ha lehet, még kínosabb és még kínzóbb
lett, mint eddig.

Vicky

A nő nem királynő, gyalog a szemében

 „Nem mindig tudjuk megmondani, mi tart bennünket
bezárva, bebörtönözve, szinte eltemetve, de mégis érez az
ember bizonyos határokat, bizonyos kapukat. Bizonyos
falakat. Mindez képzelet lenne, fantázia? Nem hiszem. Aztán
felmerül az emberben a kérdés: Istenem! Sokáig tart ez még,
mindig, mindörökkön örökké? Tudod, mi szabadít meg a
fogságból? A mélységes, komoly szeretet. Ha vannak
barátok, testvérek, szeretők, ez nyitja meg természetfeletti
hatalommal, mágikus erővel a börtönt.”
(Vincent Van Gogh)

Most meg hová rohan? Ebbe meg mi a fene ütött? Megilletődve követtem a
szememmel, ahogy Reggie Reynolds köszönés helyett elviharzott előttem.
Egyébként is hogy került pont ide? Törölközőmmel a szemembe
csordogáló, idegesítő izzadságcseppeket itattam fel.
– Ismered a pasit? – lépett mellém a barátnőm, Sandra. – Úgy bámult
téged percek óta, hogy azt hittem, kiesik a szeme.
– Ez az a milliomos a kaszinóból, tudod, akiről meséltem. Mióta
ácsorgott mögöttem? – kérdeztem döbbenten, mert nekem csak egy
pillanattal ezelőtt tűnt fel, hogy ott van.
– Már jó ideje. Szerintem elfeledkezhetett magáról, mert mikor kiszúrtad,
hogy bámul, azonnal zavarba jött. A dákója is meredt a nadrágjában.
Rendesen rád indult – nevetett hangosan.
– Te meg őt fixíroztad, ha jól sejtem – fontam karba a kezem –, ahelyett,
hogy figyelmeztettél volna – bosszankodtam.
– Ugyan már! Iszonyat jó pasi volt és gondolatban megvoltál neki. Nem
vehettem el tőle az élményt, ha már élőben nem csinálod vele – idegesített
tovább.
– Nem csinálom én vele sehogy! Se igazából, se gondolatban – emeltem
fel a hangom.
– Nagy hiba – sóhajtozott, ahogy a férfiöltöző bejáratát mustrálta.
– Meghagyom neked – hagytam ott feldúltan.
– Valójában tetszik neked – trillázta és igyekezett lépést tartani velem.
 – Ne légy gyerekes! Nem az óvodában vagyunk – állítottam le.
Megtorpantam és felé fordultam. – Egyébként pedig felvilágosítanálak,
hogy egyáltalán nem az esetem.
– Azt még értem, hogy nekem hazudsz, de magadnak miért? – Az
arcomat fürkészte. – Ez a pasi tipikusan minden nő esete. Egy se fordítana
neki hátat.
– Mondd, te süket vagy? Nem hallottad, miket meséltem róla a múltkor?
– dobtam le magam a női öltöző padjára.
– Azt, hogy ajánlatot tett neked? Oh, dehogyisnem. Még most sem értem,
miért utasítottad vissza. Sőt, most aztán pláne nem értem – hitetlenkedve
rázta a fejét.
– Sandy! – visítottam. – Ez a férfi egy két lábon járó szexgép. Én nem
leszek trófea a falán.
– Legalább tapasztalt. – A szemeimet forgattam. Nem tudtam
megállapítani, komolyan nem érti, vagy csak engem akar egy férfi karjaiba
kergetni.
– Gyenge érvelés – matattam a szekrényemben, amikor is becsapta a
tenyerével az ajtóm.
– Gyenge? Akkor mondok jobbat.
Az arckifejezése komollyá vált.
– Te egész életedben azt tetted, és teszed, amit mások elvárnak tőled.
Mindig másokra gondolsz, kötelességből cselekszel. Tegyél már végre
magadért is valamit! Egy rohadt jó szex kellene neked.
– Sandyyy! – csitítottam az egyre hangosabban magyarázó barátnőmet.
– Mikor is voltál utoljára férfival? Tudom, hogy megvan az oka, de akkor
is aggasztó, ahogy hozzájuk állsz.
– Erre akkor sem ez a fickó a legmegfelelőbb – emeltem fel a hangom. A
törölközőm magamra csavartam és megindultam a zuhanyzó irányába. A
forró vízsugár alatt élveztem a víz lágy, megnyugtató simogatását, amikor
újra megjelent Sandra. Miért nem száll már le rólam?
– Ez a pasi nagyon is normális. Gondold csak el, ha a dögös külseje
ellenére nem a szexualitásban élné ki magát. Na, azzal lenne a gond.
 Ez neki normális? Én nem ilyen férfira vágyom. Ja és persze, még én
vagyok naiv.
– Egy ilyen erejétől duzzadó férfi energiáinak levezetésére a
legmegfelelőbb eszköz, lássuk be, igenis a szex. Akit ilyen sármmal áldott
meg a sors, bolond lenne csak a fantáziáját használni.
Mi a jó fenét hord ez nekem össze?
– Szóval az neked természetes, hogy egyik nőből a másikba vándorol.
Hát nekem nem az!
Felháborított ez a dicshimnusz, amit Reynoldsról zengett nekem.
– Birtokolni akarnád. Melyik nő nem? Megértem – bazsalygott.
– Nem, Sandra, nem értesz te semmit. Ha valaha egy férfit is az ágyamba
engedek, az nem ez a férfi lesz. Nem süllyedek bizonyos szint alá.
A barátnőm hangos kacagásban tört ki. Megrökönyödötten még a szivacs
is megállt a kezemben. Nem értettem, mi olyan mulatságos.
– Most meg mi ütött beléd?
– Csak ugrattalak – vihorászott tovább. – Óriási!
– Felvilágosítanál, mi olyan vicces? – léptem ki a zuhanyzóból.
– Az, hogy gondoltam, cukkollak kicsit, de neked tényleg tetszik ez az
alak. Olyan vehemensen ellenkezel. Összezavarodtál, de a te Sandra
barátnőd átlát rajtad. Segítek neked kibogozni az összekuszálódott szálakat.
Elmagyarázom. Nem Reynolds a hibás a kialakult helyzetért. Ő a
szituációnak megfelelően viselkedik. Te tévedtél az ő világába, amikor a
kaszinóban kezdtél dolgozni. Te az ő szemében csak egy csinos,
remélhetőleg mindenre kapható hosztesz vagy, aki kicsit kéreti magát. –
Már éppen tiltakoztam volna, mikor felemelte az ujját és folytatta. – Ehhez
volt hozzászokva. Egy hoszteszmunkát vállaltál egy kaszinóban, az a
dolgod, hogy pénzért kísérgess gazdag férfiakat. Számára természetes, hogy
fizet egy exkluzív szolgáltatásért. Élvezi, ha irányít és te szó nélkül
végrehajtasz utasításokat. Teszed, amit mond. Ez a dolgod – hangsúlyozta
ki. – Megkívánt téged és ennek hangot is adott. Te pedig hiába hangoztattad
neki, hogy nem fekszel le a kliensekkel, attól ez még egy kétes hírű
foglalkozás. Nem egy szupermarketben kóstoltatod a joghurtot, hanem Las
Vegas legnagyobb kaszinójában kísérgeted a leggazdagabb vendégeket.
Persze nem is ugyanazt a fizut kapod érte. Ő meg azt gondolhatta, csak
kéreted magad. Van ilyen – húzta el a száját. – Azzal, hogy egy ilyen
világban ismert meg téged, elhúztad előtte a mézesmadzagot. A legtöbb
férfi, aki privát munkára bérel fel hoszteszt csillagászati összegért, talán
joggal várhatja el, hogy a horribilis honoráriumért kapjon egy kis extrát.
Lehet, hogy ő volt az első, de garantálom neked, nem az utolsó, aki
ajánlatot tett neked. Ha ezt nem tudod elfogadni, kóstoltathatsz joghurtot is
– magyarázta továbbra is. – De ha jól értettem, te csírájában elfojtottad az
izgalmát. Tiszta vizet öntöttél a pohárba. Ne büntesd tovább ezt a férfit, aki
olyan világból jött, ahol minden megkapható, ha megfizeti a megfelelő árat.
Az ő világában egyetlenegy realitás létezik: a pénz. Minden kifejezhető
számokkal. Az, hogy te megbomlasztottad ezt a rendszert, számára is
komplikáltabbá tette az egyenletet. Nagy valószínűséggel azt sem tudja,
hogy hozza helyre a tévedését.
Rezzenéstelen arccal hallgattam végig a szóáradatot és okfejtést. Ezt, így,
ilyen formában még végig sem gondoltam. Ostoba libának éreztem magam.
– Nem is értem, honnan jött az az eszement ötleted, hogy hosztesz leszel
– pillantott rám kíváncsian. – Nem félsz, hogy a múlt ismétli majd
önmagát?
Féltem, hogy szóba hozza.
– Nem. Az nem történhet meg újra. Viszont nagyon kell a pénz Kelly
tanulmányaihoz – feleltem kimérten. – Ebben a világban pedig, ahogy azt
az előbb olyan bölcsen kifejtetted, nem fizetnek rosszul.
– Én mondom, ez akkor sem a te gyomrodnak való. Szerintem hibát
követtél el. Félek, hogy a végén összeroppansz.
Meglehet.
– Viszont, ha már így adódott, Reynolds kapcsán adok neked egy jó
tanácsot – hajolt közelebb. – Ezt a csatát csak úgy nyerheted meg, ha
magadnak nem hazudsz. Ne nekem, de magadban legalább ismerd be, hogy
fantáziálsz róla.
Mikor meg akartam szólalni, tiltakozón felemelte a kezét.
– Nekem mondhatsz bármit, de magadat ne téveszd meg! Ha nem leszel
őszinte saját magadhoz, elfojtod az érzéseidet, vágyaidat, ő lesz
erőfölényben.
– Mire akarsz kilyukadni? – kaptam magamra a trikóm.
– Az a férfi – bökött a falra a férfiöltöző irányába – nagy játékos. Jó, ha
tisztában vagy vele, te az ő térfelén labdába sem rúghatsz. Intézd úgy, hogy
sose lépd át a felezővonalat – kacsintott, majd szaladt ő is a zuhanyzóba, de
az ajtóból még visszakiáltott: – Egyébként, ha engem kérdezel, passzoltok
egymáshoz.
Ezzel most megint mit akart? Passzolunk? Az kizárt! Szóvirágokban
beszél. Mégis elgondolkodtattak a hallottak. Rátapintott a helyzetem gyenge
pontjaira. Valóban azért idegesítene ez az egész annyira, mert Reynolds
lénye az első pillanattól kezdve nem közömbös? Valóban hatással van rám?
Áh, baromság! Az, hogy én mire vágyom, egész eddigi életem során sem
volt mérvadó. Világéletemben elnyomtam a belső késztetéseimet. Egy
alkoholista apa mellett az ember hamar felnő és leszokik az álmodozásról.
A képzelgés mindig szebb, mint a valóság. Csábítja az embert, hogy
elérhetetlen dolgok után áhítozzon, de én már tudtam, nincs veszélyesebb,
mint ha az álmaim és a realitás közötti világ foglya vagyok. Mindent
lehetségesnek hittem, de semmi sem volt valóságos, a végén pedig
rádöbbentem, elvesztegetett idő volt az egész. Felébredni mindig fájdalmas.
A velem történtek után már nem hittem a tündérmesékben. Na, ebben
speciel valóban hasonlítunk Reggie Reynoldsszal. Ő sem tűnt annak az
álmodozó típusnak. Csak arra tartott igényt, amiért keményen meg is
fizetett. Ezért valóban nem hibáztathattam. Azért viszont igen, hogy így élte
az életét. Annak, aki ilyen pénzeszsák, több felelősségérzete is lehetne.
Okosabban is beoszthatná a vagyonát. Áh, de mit érdekel ez engem! Nem
vagyunk egy súlycsoportban. Én már rég elfogadtam az életem olyannak,
amilyen. Nincs azzal semmi baj, ha az ember szegény, amíg csak a saját
igényeiről van szó. Az én életemben viszont ott volt a húgom, Kelly. Róla,
amíg csak élek gondoskodnom kell.
– Kész vagyok, mehetünk – jelent meg újra Sandra. Felkaptam a táskám
és elindultam kifelé. Alig tettem pár lépést, amikor megpillantottam a
recepciós pultnál könyökölő Reynoldsot.
 – Add ezt le! – nyomtam Sandra kezébe a kulcsom és lopakodó macska
módjára igyekeztem egy oszlop mögé rejtőzni, de elkéstem.
– Áh, Miss Sawyer! – Az orgánumától futkosott a hátamon a hideg.
Megnyugtatott, hogy újra magáz.
– A fenébe! – dobbantottam bosszúsan. Biztosra vettem, hogy engem
várt, pedig én bármit megtettem volna, hogy elkerüljem a vele való
találkozást. Széles mosolyt erőltettem magamra.
– Ááá, Mr. Reynolds! Észre sem vettem – lódítottam. – Hogy s mint?
Oh, de szánalmas!
– Éppen magára vártam. Szerettem volna semleges területen beszélni
magával.
Istenem, csak ezt ne!
– Ne haragudjon, de rohannom kell – akartam kibújni a beszélgetés alól.
– Akkor elviszem magát – csillant fel a szeme.
Tiszta ciki – gondolatban vertem a fejem a pultba. Most mi lesz? Én nem
akarok sehová sem menni ezzel az alakkal. Segélykérően sandítottam
Sandrára, aki folyamatosan kapkodta köztem és Reynolds között a
tekintetét. Amikor megállapodott rajtam és felfogta, mit is várok tőle,
gonosz kis mosolyra húzódott az ajka.
– Akkor majd később beszélünk – kacsintott felém.
Ne, ne, ne, neee! „Ezt nem teheted velem” pillantással kísértem végig,
ahogy ellibegett mellettünk.
– Vigyázz magadra! – intett és kuncogva továbbállt.
Piszkos kis áruló – toporogtam feldúltan. Legbelül gyülekeztek a felhők
és kitörni készült a vihar. Hosszan lehunytam a szemem, mély levegőt
vettem, majd Reynoldsnak szenteltem a figyelmem. Akaratlanul is tetőtől
talpig végigmértem. Friss illata csapott az orromba, és felélénkítette az
érzékeimet. Üde, finom kókuszfelhő lengte körül. Az ajkam megnyílt a
csodás élménytől, és a számban összefutott a nyál.
– Tudom, hogy nem szívlel engem – kezdte bűnbánóan. Éppen csak rám
emelte a tekintetét.
Ezzel vajon most mi a célja? Azt hiszi, nem látok át a szitán? – hosszan
szegeztem rá a gyilkos pillantásomat. A veséjébe látok, Mr. Reynolds!
 Mély levegőt vettem, mire hevesen folytatta.
– Nem, ne is mondjon semmit! Végiggondolva a köztünk korábban
lezajlott beszélgetéseket, meg is van rá minden oka, hogy pikkeljen rám, de
higgye el, őszintén sajnálom, ami köztünk történt. Én nem sejthettem, hogy
maga nem…
– Kurva? – vágtam a szavába. Az egekbe szaladt a szemöldöke.
– Sosem néztem magát annak! – szabadkozott.
– Akkor minek nézett? Igazán kíváncsivá tesz – figyelemmel kísértem
minden reakcióját. A fejét rázta, majd megadóan folytatta.
– Akármit is mondok, maga már rám sütötte a bélyeget. Esélyem sincs
rendbe hozni.
Eszembe jutottak Sandra szavai, és most nekem lett lelkiismeret-
furdalásom.
– Borítsunk rá fátylat! – csúszott ki a számon. – De ha nem haragszik,
tényleg sietek – akartam megszabadulni tőle.
– Az előbb nem csak udvariasságból ajánlottam fel, hogy elviszem
magát. – Óvatosan felém nyúlt, kezei megpihentek a derekamon, ahogy a
kijárat felé terelt. Az érintésétől borzongás futott át az egész testemen.
– Ne fáradjon! Boldogulok magam is – léptem távolabb. Sötétbarna
szemei csillogtak, ahogy az erős napfényben hunyorogva igyekezett a
szemkontaktust fenntartani.
Szexi és az arca olyan férfias. Tényleg ilyen lenne álmaim férfija? Sandra
szerint igen. Végigpásztáztam a laza szerelésén. A máskor elegáns, rá
szabott öltönyt most ujjatlan trikóra és egy sötét színű térdnadrágra cserélte.
Határozottan – ismertem be magamnak. Ez a Reggie jobban tetszett. Sokkal
természetesebb, mint az a vasalt inges ficsúr. Remek formában van. Hú, és
azok a duzzadó karizmok…
Próbáltam rendezni a gondolataimat és szigorú pillantást vetettem felé,
de mindössze pár másodpercig sikerült zordan néznem rá, mert olyan
elanyátlanodott arckifejezéssel állt előttem, hogy kénytelen voltam
elnevetni magam.
– Oké, legyen – adtam meg magam. Végül is mi bajom lehet belőle? –
győzködtem magam.
 – Áh, köszönöm – vetette hátra a fejét, majd összekulcsolt kezekkel az ég
felé nézett. Színészkedésével mosolyt csalt az arcomra.
– Ne essen túlzásokba! – figyelmeztettem.
– Jöjjön! Itt parkolok nem messze – bökött az autója felé.
Reméltem, hogy ha már beadtam a derekam, legalább a csodajárgányával
jött. És igen! Aston Martin. Mi más is lehetne… Micsoda formatervezés! –
siklott végig a tenyerem a motorháztetőn. Kinyitotta nekem az ajtót, majd
besegített. A francba! Most miért ilyen udvarias? Meglepett, hogy nőként,
és végre nem egy darab húsként kezelt. A férfiakon olykor nem könnyű
kiigazodni. Az eddigi viselkedése alapján könnyebb volt utálni.
– Nos, hová vihetem, Miss Sawyer?
Kifelé pillantva diktáltam be a címet, de az ablak tükröződésében nagyon
is jól láttam, hogy a még illendő három másodpercnél sokkal hosszabb
ideig felejtette rajtam a tekintetét, miközben bejárta az arcom zegzugait,
elidőzve az ajkamon, majd a nyakam ívén. Nagyot nyeltem zavaromban.
Túl szép, hogy igaz legyen! Hát mégis hátsó szándékai vannak.
Egyértelmű jeleket sugárzott, többet akart a barátságnál. Zavaromban a
hajammal babráltam. Mégsem volt olyan jó ötlet elfogadni a segítségét.
– Azt hiszem, mégis inkább gyalog megyek – pattantam ki.
– Várjon! Mi történt? – ugrott ki ő is. Széttárt karokkal, felvont
szemöldökkel értetlenül pislogott az autója mellett. – Mi rosszat tettem?
– Semmit. Tényleg – emeltem meg a kezem tétován. – Csak tudja, nem
lenne jó, ha belebonyolódnánk.
– Hazudnék, ha azt állítanám, értem magát. Véletlenül találkoztunk egy
edzőteremben, én pedig, tekintettel arra, hogy ismerjük egymást,
felajánlottam, hogy hazaviszem. Ennyi. Nem is sejtem, mibe
bonyolódhatnánk bele.
Hmm… Ez valóban ilyen egyszerű? Kötve hiszem.
– A múltunkat figyelembe véve nagyon nagy felelőtlenség lenne a
részemről, ha hiú reményeket ébresztenék magában.
– Múltunkat? Nekünk olyan is van? – somolygott. – Nem komplikálja ezt
túl?
 Borzasztóan zavarban éreztem magam. Igaza volt. Ahogy Sandrának is.
Lehet, hogy járna neki az a bizonyos második esély. De minek erőlködni,
úgyis elcseszi.
– Oké. Azt javaslom, üljön vissza, hazadobom és elfelejthetjük ezt az
egészet.
Jól van, essünk túl rajta! Úgysem száll le rólam.
Mély levegőt vettem, majd megadóan visszaültem az autóba. Az ülésbe
préselődtem, karba font kezekkel makacsul elhatároztam, hogy nem
pillantok rá. Csendben tettük meg az út nagy részét.
– Elgondolkodtat, hogy miért viselkedik velem így – szólalt meg egyszer
csak. – Véleményem szerint ennek egy oka lehet csupán: fél tőlem.
Erőltetett nevetésben törtem ki.
– Még hogy én! Magától? Ugye, most csak viccel?
– Nem én. Életem során sok nővel volt már dolgom, olvasok a
reakcióikból.
– Ne mondja! Igazán? – fordultam felé csodálkozást színlelve.
Felháborított, hogy engem azokhoz a nőcskékhez hasonlít, akik mindenféle
udvarlás nélkül terpeszbe vágták magukat Mr. Nagymenő előtt.
– A női lélek közel sem olyan bonyolult, mint ahogy azt maguk el
akarják velünk hitetni. Minden nő magában hordozza a saját belső értékeit,
de sajnos csak kevés olyan akad köztük, aki fel is ismeri ezt. Szerencséjére
maga a létezése egyszerű tökéletlenségéből fakadóan gyönyörű és
különleges.
– Maga most kit akar átverni? Komolyan ezzel a szánalmas szöveggel
szeretne elkábítani? – ráncoltam a homlokom. – Még a végén kiderül, hogy
tiszteli a nőket – gúnyolódtam.
– Tisztelem is. Soha nem állítottam ennek az ellenkezőjét – játszotta meg
magát.
– Szavakkal talán nem, de a tetteivel…
– Nézze, Vicky, mi egy nagyon szerencsétlen helyzetben futottunk
egymásba. Mondja, hányféleképpen kérjek még elnézést a
rámenősségemért?
A hangja meglehetősen indulatosan csengett.
 – Én igenis szeretem a nőket – erősködött.
– Szereti őket megdönteni. Tisztelet… az nem ugyanaz – motyogtam
magam elé. Nő vagyok, lélekkel, szívvel és rajta hegekkel. Nincs szükségem
még többre.
Mély levegőt vett, majd hangosan fújta ki.
– Maga még nálam is rosszabb – pusmogta.
– Hogy én? Miért is? – estem neki.
– Mert képtelen túltenni magát a sérelmein. Maga igazi feminista.
Hát ezt még nem vágták a fejemhez soha.
– Tudja, mit, inkább leszek feminista, mint idilli! A maga szájából ezt
most bóknak veszem. Egy feminista nőnek van esze, önbecsülése, ereje és
nem utolsósorban nem egy férfi eszköze. Mindezzel ellentétben a magafajta
férfi számára egy idilli nő nem más, mint egy buta lábtörlő, rabszolgalelkű,
mindent tűrő, alázható szajha. – Felvont szemöldökkel hallgatta a
szóáradatot.
– Még hogy feminista – horkantottam magam elé. – Én? A férfiak
előszeretettel használják ezt a jelzőt azokra a nőkre, akik egyenrangúnak
tartják a két nemet, és nem viselik el a férfiak irányítását vagy kilengéseit.
Szerintem a helyes kifejezés, amit keresett, az az egyenjogúság, habár ez
minden bizonnyal nem fellelhető a szótárában. De valójában meglehet,
hogy mégiscsak igaza van – merengtem el. – Sosem fogok elismerni egy
férfit sem magam fölött, nem leszek a szolgája és nem hajlok meg egy férfi
akarata előtt sem. Nem vágyom egy női ruhába öltöztetett háztartási
robotgép szerepére guminő-funkciókkal.
A szája szélén bujkáló mosolyt próbáltam értelmezni. Ez most kinevet
engem?
– Gratulálok, úgy szónokolt, mint egy domináns leszbikus. Legalább már
tudom, nem a személyemmel van baja. Egyszerűen csak üldözési mániája
van. Mondja csak, mióta hiszi azt, hogy minden férfi nyomorba akarja
taszítani?
– Nem mind, de maga egész biztosan. Az egyik legveszedelmesebb
fajtából való. Nem vesz engem komolyan.
 – Csak a düh és a harag mondat magával olyan szavakat, melyeket nem
fontolt meg, mielőtt elhagyták az ajkát. De ha már így kitárulkozunk, én is
elárulok magának valamit. Valóban nem szeretem, amikor a férfi-női
szerepek felcserélődnek. Igenis vannak helyzetek, ahol egy férfi legyen
férfi, és egy nő legyen nő! Képtelen lennék elviselni, ha egy nő meg akarná
nekem mondani, hogyan és mit csináljak. Az én meglátásom szerint a
domináns szerep igenis a férfié kell hogy legyen. Ne értsen félre, nem
nézem le a nőket, de ettől függetlenül így érzek. Hogy felettem egy nő
uralkodjon, az ki van zárva! Ennyire egyik nő sem tudná elvenni az eszem –
horkantott fel.
– Megtenné, hogy megáll itt egy pillanatra – kértem nyugodt
hangnemben és az egyik közért irányába mutattam.
– Természetesen. – Lassított, majd lehúzódott gyanútlanul. Azonnal
kiszálltam, majd visszahajoltam a járműbe.
– Remélem, eléggé világossá vált a maga számára is, hogy nálam
vakvágányra futott. További kellemes napot, Mr. Alfahím! – csaptam rá a
kocsiajtót.
Nagymellényű, pöffeszkedő, önelégült…
– Ho-ho-ho! – eredt gyalogosan a nyomomba, ezzel megakadályozva,
hogy tovább morogjak magamban.
– Jól értelmezem, hogy maga most megvet engem? – állta az utamat.
– Nem hinném, hogy bármit is számít, én mit gondolok.
– Pedig, higgye csak el, nekem nagyon is számít.
– Miért? Mit érdekli magát egy olyan nő véleménye, mint amilyen én
vagyok?
– Mert tetszik nekem – közölte köntörfalazás nélkül. A szemeimet
forgattam.
– Miért érez vonzódást egy elérhetetlen nő iránt, aki nem táplál gyengéd
érzelmeket maga iránt? Feltételezem, akad elég jelentkező.
– Igaz, hogy vannak ajánlkozók szép számmal, de nekem maga kell.
Ahogy látom, egy férfi iránt sem érdeklődik, és amíg ez így van, addig
bármi megtörténhet. Az érzelmek változhatnak. És már meg ne sértődjön,
de maga közel sem olyan romlatlan virágszál, mint amilyennek látszani
akar. Nem éri meg szemérmesnek mutatkoznia.
Megilletődötten pillantottam a szemébe.
– Mondja csak, meddig folytatjuk még egymás sértegetését? Kezd ez már
nagyon unalmas lenni.
– Eszem ágában sem volt megbántani. Arra akartam kilyukadni, hogy
első nap, mikor megpillantottam magát a kaszinóban, olyan természetesen
mozgott abban a leheletvékony ruhában. Ha olyan ártatlan volna, mint azt
igyekszik velem elhitetni, feszélyezve, kellemetlenül kellett volna éreznie
magát, de kegyed inkább volt démoni, mint szűzies.
Ilyen könnyen átlátott rajtam?
– Francot se tud rólam! – szorult ökölbe a kezem. Elkeserített, hogy
minden hiába, ugyanazt a kört futom újra és újra. Szorosan préseltem össze
az ajkaim, hogy ne üvöltsek hangosan. Fájó emlékek törtek fel, melyeket
igyekeztem a felejtés gödrének mélyén tartani.
– Az indulatából kiindulva, rátapintottam a gyenge pontjára. Pont ezzel a
szélsőséges viselkedéssel vonja és tartja magán a figyelmem. – A tekintete
mélyen az enyémbe fúródott. Sebezhetőnek éreztem magam.
– Árulja el, mit kellene tennem, hogy leszálljon rólam végre? –
Lehunytam a szemem kétségbeesésemben. Nem volt kedvem folytatni ezt a
beszélgetést. Ahogy kinyitottam a szemem, közvetlenül előttem állt és az
arcom felé mozdult a keze. Lesújtó pillantást mértem rá, így vissza is
eresztette.
– Megadhatná, amire vágyom – suttogta alig hallhatóan. Lobogott a tűz a
tekintetében. Normál esetben képen töröltem volna, de gyökeret vert a
lábam. A szeme tükrében égő szenvedély letaglózott. Beszippantott.
Összerándult tőle az alhasam. Abban a pillanatban ébredtem rá, miért
igyekszem olyan vehemensen távolságot tartani: minden szemtelensége és
önhittsége ellenére képes volt vonzalmat ébreszteni bennem.
– Sajnálom. Erre én képtelen vagyok. Nekem ez így nem megy –
kerültem meg és hagytam magam mögött.
– Mi nem megy? – kiáltott utánam.
 – Tényleg nem érti, igaz? – pördültem meg. – Én nem engedhetem meg
magamnak, hogy idealista legyek. Nem lehetnek elvárásaim, nem lehet egy
felállított mércém, amelynek meg kellene felelnie a felém közelítő pasinak.
Nem tartozom a társadalom azon rétegeihez, hogy válogathassak, de –
emeltem fel a hangom – nekem szükségem van a szexhez arra a kis
szikrára, ami lángra lobbantja a szívemet, bármilyen gyerekesen hangzik is.
Próbáltam már másképp, de az nálam nem járható út.
– Csak azt ne mondja, hogy nem jövök be magának – húzta ki magát.
– Erre most hadd ne válaszoljak! – grimaszoltam. – Még megsértődne.
Egyébként is, miért vesztegeti rám az idejét? Maga az a fajta játékos, aki
nagy tétekben játszik az emberek érzelmeivel. Keressen egy könnyebben
elérhető prédát, olyat, akinek már ismeri a lapjait és tudja, hogy nem
veszíthet.
– Látja, ebben nem értünk egyet. Nem érzem úgy, hogy pazarolnám
magával az időm. A maga meghódításában megvan a kihívás érzése,
cseppet sem unalmas – vigyorgott.
– Kíváncsi, vajon meg tud-e szerezni? Hogy időt nyerjek magának, már
most megmondom: NEM.
– Elmondom az én teóriám – lelkesedett.
– Ne pazarolja az idejét az analizálgatásommal! – Elejét akartam venni,
hogy tovább mélyítsük a köztünk tátongó szakadékot.
– Ha kegyed megengedheti magának, hogy ítélkezzen, talán én is. Egy jó
ideje figyelem magát, és arra a megállapításra jutottam, hogy maga egy
mélyen sebzett nő. A lelkében nagy űr tátong, ami, ha bevallja nekem, ha
nem, úgy érzi, széthasítja belülről. Nem fáj az üresség?
De igen, fáj! És gyűlöltem is őt, hogy átlátott rajtam.
– Miért bosszant fel mindig? Miért nem hagy engem békén? – keltem ki
magamból.
– Rosszulesik hallani az igazságot? Megértem. Ezzel mindannyian így
vagyunk. Törekszik nem a valóságban élni. Bocsánat, pontosítok. Meg sem
próbál élni.
Na, ez már több a soknál.
– Mit tud maga rólam? – tártam szét a kezeim. – Az égvilágon semmit.
 – Többet, mint gondolná, de ha engedné, jobban is kiismerhetném.
Hangosan elkacagtam magam. Jobban? Soha! Nincs az az isten, se pénz!
– Ha azt hiszi, lehetőséget adok erre, akkor el kellene merengenie rajta,
ki is él kettőnk közül álomvilágban. A becsvágya és a képzelete olyan erős,
hogy félresöpri a reális kételyeket, amelyek az óvatosabbakat esetleg
megrohannák. Tudja, mi ennek a vége: pofára esés. Ez kész őrültség.
– Áh, szóval őrültnek tart. Ez is valami – vonta meg a vállát.
Esküszöm, mint a gimiben. Ott voltak ilyen levakarhatatlanok a srácok.
Reynolds megakadt a szintjükön.
– Fogja már fel végre: esélye sincs nálam – emeltem fel a hangom. –
Nálam csak annak a férfinak lehet esélye, aki képes engem lángra
lobbantani.
– Hogy lobbanthatnám lángra, ha lehetőséget sem ad rá? – könyörgő
tekintettel méregetett.
– Megvolt a lehetősége, de elszúrta – vetettem oda.
– És akkor ennyi? Elcsesztem, mert félreismertem magát? Na, és mi van
a híres második eséllyel?
Második esély? Ugyan már!
– Volt idő, mikor hittem benne – méláztam el rajta. – Ám rádöbbentem,
hogy csak illúziókba ringatom magam. Aki egyszer fájdalmat okoz, az
megteszi újra. Maga pedig egy pillanatig sem játszik tisztességesen. – A
hangomban több volt a keserűség, mint szerettem volna.
– Ez nem igaz! Én mindig nyílt lapokkal játszom és sosem csaltam. Mi
értelme lenne? Ha az ember cinkelt lapokkal játszik, megnyerhet ugyan
minden partit, de elveszne a lényeg, az izgalom, a kihívás. Vicky, menjünk
vissza az időben és tegyük fel, hogy még nem szúrtam el. Akkor igent
mondana nekem egy vacsorameghívásra?
– Nem – vágtam rá. Felvont szemöldökkel méregetett. – Nem tudom –
dadogtam. – Talán.
– A talán nem válasz – horkant fel.
– Ám mégis kénytelen ennyivel beérni. Azontúl pedig a jelenben
vagyunk és a válaszom világos: nem.
 – Ha az ember talál valakit, akiért képes feláldozni az addigi elveit, az
mindig megéri. Úgy érzem, nekem megéri várni.
Olyan komoly ábrázattal nyilatkozott, hogy elfelejtettem, mit is akartam
mondani.
Ott állt előttem ez a férfi, aki minden kertelés nélkül közölte: kellek neki.
Na, nem vagyok olyan naiv, hogy ne tudtam volna, hogy ez csak egyetlen
éjszakára szól, de mégis megmozdult bennem tőle valami. Ha egy férfi
egyszer így vallana szerelmet, tuti elolvadnék. Eljátszottam a gondolattal,
mi lenne, ha belemennék a játékba. Szex. Csak szex. De vajon
feloldódnának a gátlásaim, meg tudnék feledkezni a lelkemet mérgező
tüskékről? Nem! Nem akarom ennek kitenni magam!
– Akkor várakozzon csak! Nekem viszont tényleg rohannom kell!
Kellemes napot, Mr. Reynolds! – fordítottam neki hátat, de még sokáig
éreztem azt a bizonyos bizsergést a hátamban, amiből arra következtettem,
hogy még mindig követ a tekintetével.
Szinte rohantam hazáig. Egyszerűen nem ment ki a fejemből, miért lohol
ez a pasi még mindig a nyomomban. Ennyire nem lehet megszállott. Vagy
ha mégis, akkor sem én érdeklem, hanem az önérzete. Bizonyítani akarja
magának, hogy neki egyetlen nő sem mondhat nemet. Levágtam a táskám,
majd ledobtam magam a kanapéra és a hajamba túrtam. Megrohantak az
emlékek. A szüleim kapcsolata tanulságos példa volt nekem. Az anyám
felvállalta a készséges feleség szerepét, mindig is alázatosan viselkedett,
soha nem mondott semmire sem nemet, mert nem merte megtenni. És mi
lett a vége? Belehalt. Én nem jutok az ő sorára!
– Hát itt vagy – riasztott meg a húgom, Kelly. – Ideje már. Szükségem
van egy kis pénzre – ténfergett körülöttem.
– Miért? Nemrég adtam – hökkentem meg.
– Hol van az már! – Nyújtotta a kezét, így sürgetett. A Reynoldsszal
folytatott szóváltás azonban annyira felbosszantott, hogy a húgom
követelőzését képtelen voltam eltűrni.
– Nincs – jelentettem ki magamra erőltetett higgadtsággal.
– Ne szórakozz velem! – csattant fel. – Ezt nem teheted – dobbantott a
lábával.
 – Nézd, Kelly, összébb kell húznunk a nadrágszíjat. Rengeteg volt ebben
a hónapban a kiadásunk. Megemelték a lakás bérleti díját, neked ott volt az
a nem éppen olcsó tanulmányi út, és élnünk is kellene valamiből.
– Bezzeg az edzőteremre van pénz – vágott vissza számonkérő, utálatos
arckifejezéssel. Ezzel mára nekem betelt a pohár. Felugrottam a helyemről.
– Úgy látszik, kicsit elfeledkeztél magadról, így felvilágosítanálak, ifjú
hölgy, hogy jelenleg abból élünk, amit én verejtékes munkával megkeresek
– böktem a mellkasomra. – Egyáltalán nem könnyű feladat a te igényeidet
finanszírozni. Tanúsíthatnál némi együttműködést.
– Tudtam, hogy ezt egyszer még a fejemhez fogod vágni! Minek
vállaltad, hogy gondoskodsz rólam, ha képtelen vagy rá! – fröcsögte a
képembe.
Megnyúlt ábrázattal hallgattam, pofonként értek a szavai. Gőze sincs,
hogy milyen áldozatokra voltam képes, hogy együtt maradhassunk.
Soha nem volt felhőtlen az életünk. Az apám, mióta csak az eszemet
tudom, folyamatosan bántalmazta az anyánkat. Félholtra verte minden
csekélységért. Na, nem azért, mert ivott, hanem csak úgy a maga
szórakoztatására. Rengeteg szenvedést és kínt kellett elviselnünk egész
gyerekkorunkban. Ha megpróbáltam megvédeni az anyám, én következtem.
Gyakran addig vert, amíg el nem fáradt. Rádöbbentem, nincs rosszabb a
józan bolondnál. A részegnek legalább megvan a maga igazolása, miért
veszíti el az eszét, de az apámnak nem volt mentség a tetteire. Pokoli volt.
Idősebb koromban sosem értettem, az anyám miért nem lép le. Állandó
félelemben éltünk, hogy egyszer megöl majd valamelyikünket. Igazi
felbujtóként igyekeztem anyámat arra sarkallni, hogy szálljon szembe az
elnyomással. Forduljon a hatóságokhoz, de ő csak ennyit mondott: „Édes
kincsem, a családi bántalmazós sztorikban mindig felmerül az emberekben
az a kérdés, hogy a bántalmazott miért nem szökött el otthonról. Miért nem
kért segítséget? Mert hát azt gondolják, bárki kihívhatja a rendőrséget,
összecsomagolhat és elmehet. Nem értik az emberek, mert nem tudnak
különbséget tenni pár pofon és a rettegésben élés között. Aki benne él,
viszont tudja, a kettő között egy óriási szakadék van. Ha kapok két pofont az
utcán, kihívom a rendőrséget, és nem kapok több pofont. Viszont ha
rettegésben élek, akkor hiába hívom a zsarukat, miután elmentek, újabb és
nagyobb pofonokat kapok. Így, egy idő után már inkább ki sem hívom őket.”
Így inkább beletörődve viseltük az élet által ránk mért csapást: az
apámat. Kellyt mindig óvtam tőle, helyette is gyakorta én kaptam. Nem volt
hová menekülni, vagy elbújni, így a suliban nyolcszázféle szakkörre jártam,
csak ne kelljen otthon lenni, mert az maga volt a pokol. Az iskolában sem
volt jó, hiszen a sok tanulás miatt meg eminensnek tartottak, mindenki utált,
piszkáltak, de még az is százszor jobb volt, mint otthon lenni. Ahogy
lépkedtem fel a lépcsőn, már azon járt az eszem, hogy attól a pillanattól
fogva, ahogy belépek az ajtón, bármi megtörténhet. Túl kellett élnem
valahogy késő estétől másnap reggel hétig. Akkor megfogadtam, ha egyszer
véget ér ez a rémálom, és ép bőrrel megúszom, én soha az életben nem
fogom hagyni, hogy ehhez hasonló körülmények között kelljen élnem.
Engem egy férfi sem fog porig alázni vagy a földön rugdosni. Ha csak rám
emeli egy is a kezét, addig élt. Erre felesküdtem.
Aztán mégis megtörtént…
– Hálátlan vagy – csúszott ki a számon.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod – vágta csípőre a kezét. – Hálát
vársz? Ez most komoly? Te döntöttél annak idején úgy, hogy gondoskodsz
rólam, nem én kértem. – A pillantásában annyi indulat volt, hogy gyötörni
kezdett a bűntudat.
– Ha nem teszem, akkor állami gondozásba kerültél volna. Nem
hálálkodást várok, csak tiszteletet – sóhajtottam mélyeket.
– A legkevésbé sem tudlak tisztelni. Te tehetsz róla, hogy az egész
életünk egy csőd, egy rossz vicc. Nézz már körül! Egy lyukban sínylődünk,
és ezek a göncök is ódivatúak – húzgálta magán a múlt hónapban vásárolt
blúzt. – Vedd tudomásul, hogy kudarcot vallottál, remélem, nem tartottad
magad jó „szülőnek”, mert cseppet sem vagy az – hisztériázott.
– Elég volt – kevertem le neki egy pofont. Ezt már nem bírtam elviselni.
Soha életemben nem ütöttem meg, de most elszakadt nálam a cérna.
– Gyűlöllek – visította és berohant a szobájába. Az ajtaját olyan hévvel
vágta be maga után, hogy visszhangzott tőle az egész lakás.
 Visszarogytam a kanapéra, és én is fájdalmas zokogásban törtem ki.
Iszonyú bánat és keserűség tört fel belőlem. Tehetetlennek éreztem magam.
Összetört a lelkem. Hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, úgy éreztem,
megadtam neki mindent, amiben nekem soha nem lehetett részem: biztos,
stabil hátteret, és nem utolsósorban szeretetet. Anyu halála után
gondoskodni akartam róla, vigyázni rá, megóvni őt, éppen ezért
kérvényeztem a gyámhivatalnál a felügyeleti jogot. De nem hibáztathatom
őt, hiszen magam sem voltam tisztában vele, milyen kemény fába vágom a
fejszém. Kelly és köztem nyolc év korkülönbség volt. Tizenöt éves volt
mikor nem maradt más választásom és magamhoz vettem. Ez két éve volt.
Most pedig az az érzésem támadt, valamit nagyon elszúrtam. Kellyből egy
kezelhetetlen csitri lett. Vajon minden kamasszal ilyen nehéz? Egyébként is
milyen jogon kér ő rajtam számon bármit is? Elképzelése sincs ennek a kis
taknyosnak, mi mindenen mentem keresztül annak érdekében, hogy
megalapozhassam a jövőnket.
Dühömben csapkodtam a kanapén heverő párnát. A telefonom csörgése
szakított félbe. Szipogva kotortam elő. A kijelzőre bámultam. Sandra volt
az.
– Szia! – nyekeregtem, mialatt a szemeimet törölgettem.
– Csak kíváncsi voltam, szerencsésen hazajutottál-e.
Hát mégis csak aggódott.
– Igen, már itthon vagyok – hüppögtem.
– Te sírsz? – ámult el a vonal túlsó végén. – Mit csinált veled az az alak?
– csattant fel.
– Nem miatta. Csúnyán összekaptam Kellyvel. Szörnyű dolgokat vágott a
fejemhez.
– Ideje lenne már azt a kislányt jól gatyába rázni. Ráférne egy-két pofon
– préselte ki indulatosan a fogai közt.
– Megtörtént, és most gyűlöl – roskadtam magamba.
– Egy fenét! Ilyenek a kamaszok. Lelki terrort alkalmaz. Az istenre
kérlek, csak ne dőlj be neki! Kijárt már neki, hogy észrevegye magát. Ha
csak a felét tudná, hogy mennyi áldozatot hoztál érte… Nagyon nem ezt
érdemled.
 – Reméljük, sosem tudja meg – rémültem meg.
– Nyugodj meg! Átmenjek? – A hangja tele volt melegséggel. Mire is
mentem volna nélküle.
– Nem. Nem szükséges. Amúgy is lassan készülődnöm kell. Ma este
jelenésem van a kaszinóban.
– Randi a szépfiúval? – A hangja kíváncsian csengett.
– Nagyon remélem, hogy ma nem lesz ott. Kivannak az idegeim.
– Kitartást, Vicky! – köszönt el, én pedig visszarogytam a párnára.
Nem sok időm volt sajnálni magam, mert pár órával később már a tükör
előtt kellett állnom talpig díszben. Csak bámultam az arcot, ami
visszatekintett rám. Az ízlésemnek túlzó, sötétvörös rúzst viseltem, és a
szemfesték is elég hangsúlyosra sikerült. Erről az „egyenruháról” meg
inkább ne is beszéljünk… A dekoltázs mélysége… és ez a hátrész? De miről
is beszélek, nincs is neki olyan. Melltartót is képtelenség volt alá venni.
Meztelennek éreztem magam benne. A szoknya pedig túl rövid és szűk volt,
alig fedte el a fenekem. Mindennek tetejébe még ez a kirívó magas sarkú
cipő is. Uramisten! Ez a nő tényleg nem én vagyok! Ez egy lotyó! –
állapítottam meg. Nem csoda, ha Reynolds olcsó kis kurvának nézett. Ez a
nő itt velem szemben pontosan megfelel ennek a kategóriának. Sandrának
volt igaza: aki itt hibázott, nem Reynolds volt, hanem én. Ki kellene
szállnom, amíg nem késő. Ez tényleg nem nekem való! Azonban tudtam, a
finnyáskodás nem az én luxusom. Ha a felszínen akarok maradni, nem
engedhetem meg magamnak, hogy válogassak.
Este a szokásos időben a kaszinó előtt ácsorogtam. Úrrá lett rajtam a
félelem. Azok után, ahogy viselkedtem Reynoldsszal, legszívesebben
hanyatt-homlok menekültem volna. Jesszusom!
Majd mégis erőt vettem magamon, kihúzott testtartással vonultam fel a
lépcsőn. A tartás a legfontosabb, Vicky! Soha ne lássák rajtad, hogy
romokban heversz! Ez is csak egy munka, amiért pénzt fizetnek, és neked
kell a pénz. Viseld hát emelt fővel! Istenem, add meg, hogy ma este ne
legyen itt! – rimánkodtam. A sors azonban nem volt ilyen kegyes. Nem
sokkal később bevonult a bejárati ajtón az én lelkem tiprója. A bárpult felé
fordultam és igyekeztem nem tudomást venni róla. Bár sejtettem, minden
hiába. Már csak egy-két perc nyugalmam lehetett, amit élvezhetek.
Pechemre addigra már előjött az edzőteremben végzett gyakorlatok
okozta izomláz. Iszonyúan fájt mindenem, de legfőképpen a fenekem és a
combom.
A fene esne Sandrába! Azt az utolsó két mérföldet már nem kellett volna
lefutnunk. És ez a tűsarkú is csak fokozza a kínjaimat. Egyik lábamról a
másikra helyeztem a súlypontom, hogy időnként enyhítsek a sajgó érzésen.
Végigsiklottam magamon a tekintetemmel. Biztos tök béna lesz még a
járásom is…
– Ne aggódjon, nagyon csinos, mint mindig – ismertem fel Reggie
Reynolds hangját magam mögött.
A hangjától, mint mindig, borzongás járta át a testem. Megőrjített vele.
– Köszönöm – fogadtam kimérten, ahogy mellém lépett. Intett a
pultosnak és rendelt magának egy italt.
– Csak nem izomláza van? – Ravasz mosoly ült ki az arcára, ahogy
végigpásztázott a testemen és a tekintete megállapodott a fenekemen.
– Jé, vajon hogy találta ki? – játszottam meg magam. Alig hallhatóan
kuncogott.
– Mentalista vagyok, ez nem kétséges – kacsintott felém. Elnyomtam a
feltörő nevetést.
– Mernék én ezzel ellenkezni? – incselkedtem vele. Felvont
szemöldökkel méregetett. – Hol kezdjük? – pillantottam a játékasztalok
felé, mintha észre sem vettem volna a kihívó tekintetét.
– Mondjuk, egy csendesebb helyen. A hatodik emeleten. Végre
rászántam magam és kivettem egy hotelszobát.
Zavaromban, mint egy gyerek, tátott szájjal meredtem rá. Az elutasításom
ellenére most komolyan nyíltan tesz újabb szexuális jellegű utalást? Nem
láttam még férfit, aki ennyire meg se akarta hallani a mondanivalóm. Hát
tényleg ennyire a farkával gondolkodik?
– Értem. Akkor kellemes időtöltést! – indultam volna a rulettasztal felé,
amikor elkapta a karom.
 – Ne fogdosson! – téptem ki magam a szorításából. – Talál itt erre a célra
alkalmasabb hölgyeket.
Magyarázatra időt sem hagytam, hátat fordítottam neki és csalódottan
odébbálltam. A rulettasztal peremébe kapaszkodtam. Miért bosszant ez
engem ennyire? Ekkor megéreztem a kezét a hátamon, ahogy végigsiklik
egészen a fenekemig. Hosszan lehunyt szemekkel tűrtem az alázást. Ekkor
erőteljesen rámarkolt a sajgó hátsómra. Lehunyt szemeim tüstént
felpattantak.
– Azonnal vegye le a kezét a hölgyről! – ismertem fel a hangját. Akkor
döbbentem rá, hogy a fenekembe maró kéz nem az övé volt. Igyekeztem
megfordulni, de a mögöttem álló alak hátulról az asztalhoz préselt, majd
talán Reynolds bosszantására a fenekemre is rácsapott heves ellenkezésem
dacára.
– Mi nem tetszik, öreg? – A levegőben terjengő alkohol szaga
egyértelművé tette, hogy részeg. Az asztaltól elrugaszkodva löktem rajta
egyet. Megtántorodott, így volt alkalmam kislisszanni a szorult
helyzetemből.
– A hölgy velem van – közölte Reynolds indulatosan.
– Bánhatja, hogy magára hagyta – nyúlt utánam a részeg fickó, de
Reynolds védelmezőn elém lépett. Meglepetten figyeltem ezt a harcias
mozdulatot.
– Ne keresse magának a bajt! – figyelmeztette az engem inzultáló pasit. –
Menjünk! – intett és engedett előre, de alig tettem pár lépést, már meg is
fordultam. Az alkoholmámorban úszó férfi megragadta Reynolds öltönyét,
hátrarántotta és ököllel arcon csapta. A védelmezőm nekiesett az asztalnak,
aztán az orrához nyúlt, amiből vékony vérpatak indult meg lefelé
csordogálva. Felszisszentem és kétségbeesetten pillantottam körbe segítség
után. Mindenki engem és a két egymással kakaskodó férfit figyelte. Reggie-
re néztem, aki haragtól izzó szemekkel ment neki a spicces férfinak.
– Nee! – visítottam. Nem akartam botrányt. Már csak az hiányzik, hogy
kirúgjanak. Éppen csak hogy viszonozta a kapott jobbegyenest,
szerencsémre megjelentek a biztonságiak, elejét véve ezzel, hogy
komolyabb károkat okozzanak. Pillanatokon belül szétszedték őket.
 – Mi folyik itt, uraim? – jelent meg Coleman, az igazgató. – Ez nem egy
kocsma – közölte feldúltan.
– Elengedhetnek – rázta le magáról a kaszinó rendfenntartóinak a kezét
Reynolds. – Ez az alak molesztálta a hölgyet.
Az igazgató szigorú pillantással mért végig. Kiolvastam a szeméből,
hogy ismét nem kerülök a hónap dolgozója listára.
– Aztán pedig megütötte Mr. Reynoldsot, aki a segítségemre sietett –
igazoltam az állítását.
– Tapintatosan távolítsák el! Láthatóan nem igazán tud magáról – bökött
a férfi felé.
– Elnézését kérem, Mr. Reynolds. Jöjjön velem, elkísérem a szobájába,
hogy rendbe szedhesse magát – pillantott végig a vendégünk véres
ruházatán.
– Én majd intézem – ajánlkoztam. Reynolds szemöldöke az egekbe
emelkedett, ahogy Colemané is. Mindketten engem figyeltek. – Megmentett
a zaklatómtól. Ez a legkevesebb – adtam magyarázatot a pálfordulásomra.
– Köszönöm – indult a lift irányába Reynolds, én pedig szorosan
követtem.
– Jól van? – érdeklődtem, mialatt megnyomtam a lift hívógombját.
Aggodalmas tekintettel mértem végig a megtépázott ruházatát. Összeakadt
a pillantásunk. Akaratlanul is belesóhajtottam a pillanatba. Mikor ilyen
kisfiúsan néz, teljesen rabul ejt.
– Voltam már jobban is – morgolódott. Ezalatt megérkezett a lift, ő pedig
készségesen előre engedett. Lazán a lift falának dőlt és a plafonra szegezte a
tekintetét.
– Ez az alak éppen jókor volt jó helyen – pusmogtam. – Irigylem kicsit.
Én is éppen azon voltam, hogy jól képen törlöm magát. De megelőzött.
Reynolds rám kapta a tekintetét és hangosan elnevette magát. Én is
szélesen vigyorogtam. Mielőtt összecsukódott volna a lift ajtaja, még láttam
az igazgató összeszűkült szemét, ahogy a távolból minket méreget. Azonnal
lehervadt a mosolyom. El sem mertem képzelni, mit gondol most, vajon
miért tartok Reynoldsszal a lakosztályába.
 – A végén még kiderül, hogy maga bérelte fel – ugratott tovább a
megmentőm. Ahogy kinyílt az ajtó, elrugaszkodott és udvariasan intett,
hogy lépjek ki. Tanácstalanul néztem körbe, merre menjek.
– Hatszázhatvanhatos szoba – adta tudtomra a legnagyobb
természetességgel. Amikor eljutott a szám a tudatomig, megtorpantam a
folyosón, ő pedig nekem ütközött. A szemébe néztem, hogy viccel-e, vagy
komolyan mondta.
– Mi történt? – nézett le rám. Közvetlenül mögöttem állt, így éreztem a
finom, férfias illatát.
– 666? Csak szórakozik velem, igaz? – reménykedtem.
– Nem. Miért? Talán babonás? – pimaszul csillant fel a szeme, ahogy felé
pillantottam.
– Nem babonának nevezném, de mindenki ismeri az ehhez a számhoz
tartozó legendát, amit a Bibliában a Fenevad számaként emlegetnek, és az
Antikrisztussal azonosítanak.
– Nekem nincs vele semmi bajom. – Lépett a szobájához, majd lehúzta a
kártyát és kitárta az ajtót. Kikerekedett szemeim az ajtón álló számon
ragadtak.
Gyökeret vert a lábam. Ez a bűnbarlangja.
– Baj van? Úgy lesápadt. Csak nem emiatt? – Követte a tekintetem.
– Tudja, ettől a számtól mindenki frászt kapott az elmúlt kétezer évben.
– Nem mindenki. Én nem. Nos, akkor jön, vagy a folyosón kíván
várakozni? – vetette oda. Érezhetően őt tényleg hidegen hagyta. – Jöjjön
már! – ragadta meg a karom és húzott beljebb.
– Ki hitte volna, hogy ez ilyen hatással lesz magácskára – kuncogott.
Rosszulesett, hogy mulat a megilletődöttségemen.
– Kinézem magából, hogy szándékosan kérte ezt a szobaszámot. A
bűnbarlangjába hozza az áldozatait.
Elfogott a hányinger. Az undor kiült az arcomra.
– Szerintem nem lenne olyan nő, aki erre felfigyelne. Mással lennének
elfoglalva – kacsintott. Ráharaptam az alsó ajkamra, hogy ne csússzon ki a
számon valami epés megjegyzés. Jellemző! Második esélyt kér, és mikor
már hajlanék rá, megint elcseszi. A fürdőszobába vettem az irányt és
előkerestem az elsősegélydobozt. Végig éreztem a jelenlétét magam
mögött.
– Üljön le! – parancsoltam rá kissé erélyesen.
– Ha már ilyen kedvesen kér… – dobta le magát a fürdőkád szélére.
Felnyitottam a dobozt, jódot és vattát vettem elő, és elkezdtem letisztogatni
az arcát, miközben gondosan figyeltem, nehogy a szemébe kelljen néznem.
Mikor már majdnem végeztem, megfogta a kezem és ezzel elérte, hogy
végre a szemébe nézzek.
– A szobaválasztás nem volt véletlen – suttogta. – Optimista emberként
én nem az ördögi oldalát látom. Lehet, hogy nem tudja, de más
kultúrkörökben ez a szám egyáltalán nem számít gonosznak, épp
ellenkezőleg – búgta. – A kabbalisztikában a 666 a világ tökéletességét
jelenti. Isten hat nap alatt teremtette a világot, Kínában pedig szintén
szerencsés szám, aminek a jelentése „minden rendben lesz”. Csupán az
Újszövetségnek köszönheti a szám a rossz hírét.
– „Itt van a bölcsesség. Akinek értelme van, számítsa ki a fenevad
számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat” – idéztem a
Jelenések könyvét. Ravasz mosolyra húzódott az ajka. Közelebb vont
magához. Olyan mélyen elvesztem a gesztenyebarna szemében, hogy észre
sem vettem, szinte átölel.
– Az egész spekuláció – suttogta. – Az emberek megfélemlítése a célja.
Ki tudhatja biztosan, melyik elképzelés a valós. Véleményem szerint
valamennyi feltevésekre épül. Nincs értelme túl sok időt szentelni a
részletek boncolgatásának. De hisz maga reszket, csak nem tőlem retteg? –
sutyorogta.
Az arcunk szinte összeért. Hol a szememet, hol a számat figyelte.
Érzelmi örvénybe kerültem. Mindketten közelebb hajoltunk, a következő
pillanatban pedig már lágyan kóstolgattuk egymás ajkát. Lehunyt szemmel
élveztem puha érintését, ahogy egyre szenvedélyesebben fedezi fel a
számat. Átjárta a testem a vágy. Mennyire kívánom ezt a pasit! A tarkójába
kapaszkodtam és forrón mélyítettem el a csókot. Gyengéd, ám érzelmileg
annál mélyebb pillanatot éltem meg. Megszűntem létezni.
 – Ne! – tértem magamhoz, amikor a keze lejjebb vándorolt. Úgy léptem
el tőle, mintha megégetett volna. Halálra rémültem. – Lent megvárom –
rohantam a kijárat felé, de elém vágott.
– Vicky! Várj! Ne haragudj, nem volt szándékos.
Összezavarodtam attól az érzelmi kavalkádtól, amibe sodortam magam
azzal, hogy átléptem a szobájának küszöbét. Nagy hiba volt.
– Felejtsük el! Odalent leszek. – Iparkodtam elérni a szabadságot jelentő
ajtót. Éreztem, ahogy átveszi a pánik az uralmat a testem felett. Megőrjített,
hogy képtelen voltam megállapítani, én csókoltam meg őt, vagy ő engem.
– Tényleg nem így terveztem – állta az utamat. – Nem akarlak pont most
elveszíteni.
– Engem nem veszíthet el, Mr. Reynolds, mert nem voltam a magáé –
acéloztam meg magam. – Senki tulajdona nem vagyok – kerültem meg.
– Most megint visszakerültem az alapvonalra – sóhajtott keserűen.
Kinyitottam az ajtót, mély levegőt vettem, majd felé fordultam.
– Adok magának egy jó tanácsot. Ne vesződjön velem! – léptem ki és
csaptam be gyorsan magam mögött az ajtót. Vadul ziháltam. Újra az ajtón
virító számra siklott a tekintetem. Jesszusom! Mi ütött belém? Nem
engedhetem, hogy ez elfajuljon. Ezzel a lépéssel nem az alapvonalra, hanem
azon kívülre kerültünk. Elhatároztam, hogy most azonnal véget vetek ennek
az egésznek.

Reggie

Nem adom fel!

„A pofátlanságnak vannak olyan magas fokai, amelyekért

már nem büntetés jár, hanem csodálat.”
(Peterdi Pál)
Barom! Hogy lehetek ekkora idióta!? Az arcom a tenyerembe temettem,
majd a bevágódó ajtóra szegeztem a tekintetem. Titkon reménykedtem
benne, hogy visszajön, de nem tette. A francba! Sietve szedtem magam
rendbe, és mint akit kergetnek, rohantam a liftig. Ezt elcseszted, Reggie –
támaszkodtam a falnak. Türelmetlenül vártam, hogy megérkezzen végre a
felvonó. Mi a pokol történt? Miért menekült el? Hiszen ő csókolt meg. Ugye
nem én tettem? – bizonytalanodtam el. Miért ilyen bonyolult ez az egész?
Amikor megérkeztem a földszintre, a kaszinóba siettem és keresni kezdtem,
a teret pásztáztam. Vicky után kutattam a tekintetemmel, de nem leltem
sehol. Hol az ördögben lehet? Ekkor lépett mellém az igazgató, Coleman,
amivel teljesen rám hozta a frászt.
– Mit művelt már megint Miss Sawyerrel? – esett nekem nem kevés
szemrehányással a hangjában.
– Semmit. Miért? Hol van? – lepődtem meg.
– Maga sem jobb annál az alaknál, akit kidobatott velem. Neki legalább
volt mentsége, mert ivott, de magának – mért rajtam végig és iszonyodva
rázta a fejét.
– Hol van Vicky? – kérdeztem erélyesebben.
– Azonnali hatállyal felmondott. Elment.
– Hogy mit csinált? – kikerekedett szemekkel meredtem rá. Sokkolt az
információ. – Mivel indokolta? – csattantam fel felháborodva.
– Azzal, hogy rá kellett döbbennie, ez a munka nem neki való. Kérte,
hogy ne kérdezzem az okokat, csak engedjem el.
– Maga meg csak úgy hagyta, hogy olajra lépjen? – estem neki.
– Aki itt üvöltözhetne a másikkal, az én vagyok, Mr. Reynolds – emelte
fel a hangját. – Inzultálta az alkalmazottamat!
– Nem – ráztam a fejem. – Nem szándékosan – javítottam ki magam.
– Értem – bólogatott megvetéssel a szemében.
– Nem ért maga semmit – keltem ki magamból. – Beszélnem kell vele.
Hol találom?
– Eszem ágában sincs hagyni, hogy tovább zaklassa. Szálljon le róla! Jól
ismerem a hölgyet. Vicky egy jóravaló lány, akinek nagy szüksége van
minden centre, és most magának hála kénytelen lesz új állás után nézni.
Gratulálok! – Megsemmisítő pillantással sújtott.
– Nem csináltam semmit – védekeztem. – Sejtem, mit gondol rólam, de
ami sok, az sok! Nem szokásom nőkkel erőszakoskodni. Ő csókolt meg
engem – csúszott ki a számon.
– Ez még nem menti fel magát. Megértem a hölgy távolságtartását.
Hagyja őt békén! Felejtse el! – lépett el tőlem. Elfelejteni? Azok után, hogy
megízleltem a mézédes ajkait? Hosszan lehunyt szemmel idéztem vissza az
emléket.
A történtek után viszont egyértelművé vált, hogy a vonzalom kölcsönös
volt. Addig üsd, Reggie, a vasat, amíg meleg! Nem hagyhatod
megfutamodni. A zsebembe nyúltam a telefonomért.
– Juke, hol a pokolban vagy már megint? – zúdítottam rá minden
haragom.
– Itt, mögötted – eszméltem a sértődött hangjára. Megpördültem, az ő
tekintetéből is a megvetést olvastam ki.
– Most meg miért nézel így rám?
– Még csak sejtelmed sincs? Rögtön gondoltam. Hihetetlen mélyre
süllyedtél. Ezt azért nem gondoltam volna rólad. Te tényleg hoszteszeket
molesztálsz?
– Hozzá sem értem – üvöltöttem a kaszinó közepén, mire mindenki felém
kapta a tekintetét.
– Akkor miért volt olyan zaklatott? – kért számon. – Még az hiányzik
nekünk, hogy feljelentsen – rángatott odébb. – Menjünk egy csendesebb
helyre! – terelt a lift felé.
– Miért tenne ilyet? – bámultam rá értetlenül. – Nem akarok felmenni –
pillantottam az érkező liftre. – Meg kell találnom őt.
– Később – lökött be a liftbe. – Egyébként pedig ne légy már ilyen hülye!
Sokan jutnak így könnyű pénzhez. A kaszinó vendégei nem láttak mást,
csak azt, hogy veled távozott, majd feltűnően zaklatottan hagyta el a
kaszinót. Te pedig ezt követően a kaszinó közepén kerülsz összetűzésbe az
igazgatóval. Ingerült vagy és zilált. A helyzet elég egyértelműnek tűnik. A
csaj megzsarolhat, így csikarva ki belőled egy kisebb vagyont. Emlékezz
csak vissza Dylan pár évvel ezelőtti esetére! – emlékeztetett.
Az öcsém már akkor is félistennek tartotta magát. Kifejezetten élvezte,
ha úgy vette el a nőktől, amit akart, hogy azok nem akarták. A mai napig
azt képzeli, hogy őt minden megilleti, neki mindenhez joga van. De miért is
lett volna ez másképpen, hiszen ezt a példát látta maga előtt.
– Az más volt – túrtam a hajamba. – Ő valóban bántalmazta azt a lányt.
Én pedig hozzá sem nyúltam Vickyhez.
– Az nem számít. Ha egyszer napvilágot lát, hogy te egyszer már fizettél
egy csajnak a hallgatásáért, eláshatod magad.
– Ne bólogass egyfolytában! Mit tehettem volna? Dylan az öcsém.
– Hagynod kellett volna, hogy viselje a tetteiért a következményeket.
Azzal, hogy eltussoltad az ügyet, csak erősítetted benne azt az elgondolást,
hogy pénzzel minden elsimítható. Hiába volt részeg a csaj, és ő kezdett ki
Dylannel, eldurvult a kis szórakozásuk. Dylan beteg. Ha tudnád, miket
művel. Senkit és semmit nem tisztel.
– Te meg honnan veszed ezt? – rökönyödtem meg.
– Vannak dolgok, amelyekről nem tájékoztatlak, mert úgysem tehetsz
semmit. Kár lenne felzaklatnod magad – vonta meg a vállát.
– Hogy mi? Ha én azt kérem, hogy mindenről tájékoztass, akkor az azt
jelenti: minden információt megosztasz velem – préseltem ki az ajkaim
közt.
– Ettől függetlenül teszem a dolgom. Tisztára mosom a ti szennyeseteket
– közölte szemrehányóan. – Miért nem tudtok normálisak lenni? – ingatta a
fejét.
– Rólam leszállhatsz. Attól, mert a barátom vagy, nincs szükségem a
kioktatásodra.
– Mindazonáltal nem kellene magad kompromittáló helyzetbe sodorni –
világított rá a tényekre.
– Valóban nem. Csak tudnám, most mit csináljak – dörzsöltem a tarkóm.
– Szépen kivered a fejedből azt a lányt. Nem éri meg a rizikót.
– Azt te honnan tudod? – emeltem fel a hangom. Nem voltam hajlandó
beletörődni, vagy lemondani róla. – Kell nekem az a nő, és tudom, hogy
van esélyem nála. Érzem.
– Minden ellenkezésed dacára te ugyanolyan flúgos vagy, mint Dylan. Ez
nálatok örökletes.
– Hagyd ezt abba! – fenyegettem.
– Te hagyd abba! – ordított rám.
– Te velem ne ordibálj! – léptem felé ökölbe szorított kézzel. – Te is
tudod, hogy nem vagyok olyan, mint ők.
Kinyílt a lift, Juke pedig kilépett előttem.
– Becsülöm benned, hogy mindennek hátat fordítottál, új életet kezdtél,
de remélem, nem vagy olyan naiv, hogy el is hiszed, az apád ilyen könnyen
hagyja, hogy kiszállj a zűrös ügyekből.
– Már több éve, hogy nem beszélek vele. Ennyi idő alatt már el is
felejtette, hogy létezem – ráztam a fejem.
– Ne gondold! Az öreg olyan, mint a legveszélyesebb vérengző fenevad.
Türelmes, ravasz és elszánt – pillantott mélyen a szemembe. – És jó, ha
tudod: te vagy a prédája – bökött a mellkasomra. Reméltem, hogy csak rám
akarta hozni a frászt. A szemeimet fogatva kerültem meg.
– Inkább foglalkozzunk most Vickyvel! – húztam le a kártyám az
ajtóban.
– Kezdem azt gondolni, hogy belehabarodtál ebbe a kis tyúkba.
– Azt hiszel, amit akarsz. De vedd tudomásul, ha segítesz, ha nem, Vicky
az enyém lesz.
– Ugyan miben tudnék én neked segíteni?
– Eszembe jutott valami. Kellene a neved és a személyi igazolványod.
– Ez megint nem egy okos ötlet – rázta a fejét.
– Nem lesz belőle gond – erősködtem.
– Ha visszaélésen kapnak… – tiltakozott.
– De nem kapnak. Felveszek egy napszemüveget és meg sem mondja
senki, hogy nem te vagyok – győzködtem.
– Te most hízelegsz nekem – vette elő a tárcáját. – Nem félsz, hogy
szerelmes leszel abba a lányba? Elég régen hajkurászod már sikertelenül.
– Nem. Az előbb fejtetted ki, hogy én erre genetikailag alkalmatlan
vagyok. Így nincs mitől tartanom. Nos, akkor segítesz nekem?
 Kivette az igazolványát, de tétovázott.
– Ha beismered, ha nem, ijesztően viselkedsz. De lásd, kivel van dolgod,
megbízom a józan ítélőképességedben. Remélem, nem teszel semmi
őrültséget. Ha bajba sodrod magad, remélem, tudod, azzal nekem is annyi.
– Ne parázz már! – téptem ki a kezéből. – Csak egy apró csalás, amivel
újra játékba kerülhetek – vigyorogtam, mialatt a belső zsebembe
csúsztattam a kis plasztikkártyát.
– Uramatyám! Máris megbántam, hogy belementem ebbe – sápadt el.
– Ne legyél már így berezelve! Az ügynökséghez kell, ahol Vicky
dolgozik. Coleman azt mondta, Vickynek nagy szüksége van a pénzre a
megélhetéséhez. Feltételezem, ha itt felmondott, akkor ott vállal majd több
munkát, de az én nevemet már ismeri. Próbálkoztam már – sandítottam rá. –
Folyton elutasított.
– Jaj, ne! Fel kell hogy világosítsalak, ez már kimeríti a zaklatás
fogalmát. Nehogy távolságtartási végzés legyen a vége! Meddig vagy
hajlandó elmenni? – hitetlenkedett.
– Kérek tőle egy utolsó esélyt, de Reggie Reynolds a közelébe sem
kerülhet. Juke Forestet pedig még nem ismerik az ügynökségnél.
– Tudod, öregem, néha átkozom a napot, amikor megismertelek, és
szerintem a kis Vicky is.
– Ezt most elismerésnek veszem. Ezek szerint van valami varázsom,
aminek egyikőtök sem tud ellenállni – nevettem. Igyekeztem elsimítani a
köztünk lévő feszültséget.
– Kizárt, hogy ugyanazon erényeid nyűgöznek le engem és a hölgyet –
fintorgott.
– Igazából halványlila gőzöm sincs, mivel keltettem fel az érdeklődését –
ismertem be magamnak is. Ha ezt a rejtélyt sikerült volna megfejtenem,
könnyebb dolgom lett volna.
– Hogy őszinte legyek, én sem értem, mit eszik rajtad – röhögött.
– Ha-ha-ha. Na, én lépek is. Beindítom a gépezetet – csaptam vállba
Juke-ot.
– Nem korai még? – nyomta a tenyerét a mellkasomhoz, hogy
megállítson. – Adj annak a lánynak egy kis időt, hogy feldolgozza, ami
köztetek történt. Tényleg mi is volt az? – biccentette oldalra a fejét.
– Megcsókolt, vagy én őt. Én magam sem tudom, mi történt. Csak úgy
megtörtént.
– Aha, megtörtént. Nálad? Csak úgy? – vonta fel a szemöldökét.
– Tudom, nehéz elhinni, de ebben tényleg ártatlan vagyok. Eszem ágában
sem volt lerohanni. Gőzöm sincs, hogy történt, de isteni volt.
– Te azt mondtad, nem akartad lerohanni? Te? Aki általában fél órával az
első pia után már benne is vagy a kiszemelt lányban? Ennek mióta is
furakodsz minden áldott nap a közelébe?
– Csak két hónapja. De ne túlozz, azért nem szoktam le a szexről.
– Ez igaz, csak mióta ismered ezt a Vickyt, betegesen a szőkésbarna hajú,
zöld szemű csajok élveznek előnyt nálad. A megszállottjává váltál. Csak ne
csinálj hülyeséget!
– Sosem bántanám. Tudok uralkodni az ösztöneimen.
Legalábbis eddig nem volt ezzel probléma. Ez a nő azonban precedenst
teremt, hiszen minél elérhetetlenebbé vált, én annál jobban akartam őt.
– Legyen igazad! Csak ne veszítsd el a fejed! – mondta engem fürkészve,
miközben láthatóan elmerült a gondolataiban.
– Mi az, öregem? Baj van? Olyan furcsán viselkedsz újabban.
– Úgy is mondhatjuk. A szerelem egy átkozott gyötrelem. A magasba
röpít, hogy aztán a mélybe taszítson. Megeleveníti a mennyet és a pokol
bugyrait. Heves, veszélyes és mégis ellenállhatatlan – mormolta.
– Komolynak hangzik. Nem akarsz róla beszélni? – mutattam
együttérzést.
– Veled? Nem. Semmiképp sem – húzta el a száját, mint aki valami
keserűbe harapott.
– Na, én pont ezért nem leszek soha szerelmes – intéztem el ennyivel.
– Ezt nem te döntöd el. Vannak olyan rejtett vágyaink, amelyeket nem mi
irányítunk, mi magunk sem tudjuk, mit is keresünk az életben, egészen
addig a pillanatig, amíg meg nem mutatja nekünk valaki.
– Fúj, ez most nagyon ömlengősre sikerült – röhögtem fel.
– Kíváncsi vagyok, te hová lyukadsz majd ki a kis Vickyvel.
 – Lehet, hogy tetszik a csaj, de hidd el, én jól érzem magam így a
bőrömben. Kizárt, hogy feladjam a függetlenségemet egyetlen nőért. Kell
nekem. Igen. De majd meglátod, ahogy megkaptam, elmúlik ez a feszítő
vágyakozás. Én nem a csajba, hanem a szexbe és az iránta érzett
szenvedélybe vagyok szerelmes.
– Minden egyéb függőséghez hasonlóan a szexmánia is klasszikus
pszichiátriai kórkép. Kezeltesd magad! Belegondoltál már abba, mi lesz, ha
megkapod, amit akarsz? Könnyen lehet, hogy ez a játszadozás a kis Vickyd
részéről egy csapda. Mire feleszmélsz, már az ujja köré is csavart, te pedig
hiába elégülsz ki, azon kapod magad, hogy mégsem lankad iránta az
érdeklődésed.
– Ennyire nem súlyos a helyzet – duzzogtam.
– Csak hiszed. De oké, ne feltételezzük róla a legaljasabb szándékot.
Nézzük az érem másik oldalát! Jobb, ha tőlem tudod, tökéletes összhangot
férfi és nő között csak a szerelem teremthet, a vágy nem. Ha ez a nő
lefekszik veled, akkor az a részéről több lesz mint puszta sóvárgás. Nem
lesz lelkiismeret-furdalásod, ha összetöröd a szívét? Eddig csak olyan nőket
döntöttél meg, akiket előre felvilágosítottál, hogy nem számíthatnak egy jó
dugásnál többre. Itt azonban más a helyzet. A saját szabályaidat te magad
szeged meg. Ha udvarolsz, érzelmeket gerjesztesz, megindul a lavina. Bele
fogsz gabalyodni, majd meglátod – bizonygatta.
– Ne félts te engem! Nem lesz itt semmi gond – legyintettem.
Ekkor csörrent meg a mobilom. Vetettem a készülékre egy pillantást,
majd felkaptam.
– Szívem egyetlen királynője – sóhajtottam a telefonba. Juke elképedt
ábrázattal meredt rám.
– Jól érzed magad, kisfiam? – csodálkozott az anyám a vonal túlsó
végén.
– Hát persze, anya – kacagtam. – Láttad volna Juke arcát. Már csak ezért
megérte. Az álla a padlón koppant.
– Barom – csapott vállba a barátom. – Nekem most dolgom van –
forgatta a szemeit, majd elviharzott.
– Mi a helyzet? Remélem, nincs baj – komolyodtam el.
 – Nincs, csak szerettem volna elújságolni, hogy egy hét múlva megnyílik
az első önálló kiállításom. Remélem, megtisztelsz a jelenléteddel a
nyitóünnepségen.
– Mi sem természetesebb – csillant fel a szemem. Itt volt a nagy alkalom,
amire kibérelhettem Vickyt. – Mondd csak, vihetek magammal valakit?
– Boldoggá tennél vele! – örvendezett az anyám. – Csak nem egy lány?
– Valami olyasmi – sóhajtottam.
– Éppen itt az ideje. Komoly a dolog? – kíváncsiskodott. – Hogy hívják?
Egyből a nevét akarja. Bizonyosságot akart szerezni, hogy nem füllentek.
– Vicky, de korai lenne még erről beszélni. Inkább mesélj, beszéltél
Dylannel?
– Én megpróbáltam… – sóhajtotta csüggedten. – Sajnálom, hogy
csalódást okozok neked, Reggie.
– Nem, mama, valójában mi okozunk neked csalódást – ismertem be.
Egy pillanatra el is szégyelltem magam emiatt.
Pokoli élete lehetett, mikor mi még kicsik voltunk. Nem volt elég, hogy
folyamatosan azt kellett látnia, hogy a gyerekei egymással versengenek az
apjuk szeretetéért, mintha ő nem is számítana, de az apám még bűnözőnek
is nevelt bennünket. Beleroppant ebbe, és az alkohol mámorába menekült.
Őt is, hozzánk hasonlóan tönkretette apám. Időbe telt, amíg ráébredtem, az
anyámnak van rám a legnagyobb szüksége. A támasza akartam lenni, így
segítettem neki kigyógyulni a függőségéből. Mára pedig elég volt nekem az
anyám önzetlen szeretete.
– Ne mondj ilyet! Akkor hamarosan látlak, és csak remélni tudom, hogy
időközben nem gondolod meg magad, vagy nem szakítasz a titokzatos
hölgyeménnyel. Örömmel megismerném azt a lányt, aki felkeltette végre az
érdeklődésed – öntötte ki a lelkét. Titkon a legnagyobb félelme az volt,
hogy az előttem zajló családi viták rossz hatással lesznek a nőkhöz való
viszonyomra. Remélte, de ugyanakkor rettegett is, hogy soha senkit nem
engedek majd túl közel magamhoz.
– Nem ígérek semmit. – Már bántam, hogy megemlítettem.
Gondolhattam volna, hogy milyen reakciót váltok ki belőle. Még egy ok,
hogy egy jól szituált, csinos és okos lánnyal az oldalamon érkezzek az
eseményre. Juke-nak igaza volt. Addig kavarom a lapokat, amíg
belezavarodom és elveszítem a játszmát.
Ugyanakkor mindez mit sem számít, ha Vicky visszautasít majd. Ennek
lehetőségét nem is akartam számításba venni. Az élet egy hatalmas
kártyaasztal és nekem eddig mindig nyerő szériám volt. Én mindig elérem,
amit akarok. Most sem lesz ez másképp. Az lehet, hogy a sors osztja a
lapokat, de minden esetben én rakom fel a téteket. Nyerni fogok. Érzem.
Victoria Sawyer, ha beledöglök is, ott fog tündökölni az oldalamon.

Vicky

Gyülekeznek a fekete fellegek…

„Irányítás. Észveszejtő, hogy az emberek miféle praktikákhoz

folyamodnak, hogy magukhoz ragadhassák. Egyesek
megtévesztésre alapoznak, míg mások furfangos cseleket
eszelnek ki, aztán vannak, akik zsarolást alkalmaznak. Miért
küzdünk így, körmünk szakadtáig az irányításért? Mert
tudjuk, hogy ha elveszítjük, azzal mások kezébe adjuk
sorsunkat. És mi lehet ennél veszélyesebb?”
(Született feleségek c. film)

Jesszusom! Vicky, neked teljesen elment az eszed! – szidtam magam, ahogy

feldúltan elhagytam a Bellagio épületét. Istenem! Hogyan történhetett ez?
Katasztrófa! Igyekeztem mielőbb olajra lépni, mert ilyen állapotban nem
futhattam össze vele. Magyarázkodni volt a legkevésbé erőm. Hiszen én
magam sem tudtam, mi történt. Elgyengültem. Rést ütött a pajzsomon. Ez a
pasi veszélyes. Édes jó istenem – temettem a kezembe az arcomat. Minél
többször pergett le az egész a fejemben, annál biztosabb voltam benne,
hogy én csókoltam meg őt. Nem Reynolds a hibás. Soha többé nem
találkozhatok vele. Nem szabad! Kóvályogtam a sötét utcán és másra sem
tudtam gondolni, csak arra az érzéki egybefonódásra. Pont olyan volt, mint
amilyennek elképzeltem a tökéletes csókot. Ki gondolta volna, hogy ez a
Reynolds ilyet is tud. Azt gondoltam volna róla, hogy egy ilyen helyzetben
egyszerűen lerohan. Felkavart, hogy milyen gyengéd volt. Mérhetetlen
dühöt éreztem. De miért is vagyok rá mérges? Nem ő a hibás, hanem én.
Hiszen én kísértem fel a szobájába, és egyre biztosabb az is, hogy én
kezdeményeztem. Kétségbeesetten estem be a lakásom ajtaján. Mihez fogok
most kezdeni? Felmondtam. Már nincs visszaút, de ez lesz a legjobb
mindenkinek – hitegettem magam és megerősített a meggyőződésben, hogy
még mindig remegtem.
Miért nincs egy normális pasi, aki érdeklődne irántam, aki lehozná a
csillagokat az égről, a tenyerén hordozna, gyertyafényes vacsorára hívna,
előttem lépne be az étterembe, mert tudja, hogy ez így helyes. És ha ilyenre
vágyom, akkor mégis miért vágyakozom ez után a kiállhatatlan alak után?
Számomra ez a férfi érzelmileg elérhetetlen, viszont nagyon is jelen van, de
milyen kár, hogy csak fizikailag. Édes-mézes szavakat búgott a fülembe,
minden tudatos, okos, megfontolt érvem ellene hasznavehetetlen volt, mert
hipnotizált, megbűvölt. Minden akaratom ellenére tehetetlen voltam a
csábereje ellen.
Ezzel a típussal azonban nem kívántam szerelmi építkezésbe kezdeni,
kiábrándult voltam terveket álmodni, alapot ásni, építőköveket lerakni. A
végén úgyis egyedül maradnék és rám omlana az egész. Hiszen ez a férfi
egy percre sem rejtette véka alá, hogy csak szórakozik velem, szálakon
rángatott. Szinte láttam magam előtt: ahogy egyet lépnék előre, hogy végre
elérjem, ő kettőt lép hátra. És újra ráébrednék a rég kőbe vésett igazságra:
Reggie Reynolds valójában egy szív nélkül született bádogember. Lehetek
én erős, független nő, egy ilyen liezonban kontrollt veszítenék, nem állnék a
tűsarkamra, hagynám, hogy ő határozza meg, mikor találkozzunk, és
mennyit legyünk együtt. Azaz csak a szeretője lennék. Minden alkalommal,
amikor közelebb kerülnénk egymáshoz, ő hátrálni kezdene. Nekem ez
azonban nem volt elég. Már nem. Tudtam, ha megkapta, amit akar,
csibészes, ellenállhatatlan mosolyával közli majd velem négy nap és három
éjszaka teljes hírzárlat után: „Bocsi, hogy nem hívtalak, teljesen el voltam
havazva.” Ez a férfi néha egy igazi, modortalan, durva barbár, egy arrogáns
szemétláda. Érzelmileg éretlen, vele lehetetlen lenne egy komolyabb
kapcsolat, nem lennének fázisok, sem happy end, csak szomorú, sehová
nem vezető erőltetett menet. De miért is győzködöm itt magam? Ha mindezt
tudom, és tisztában is vagyok a helyzetemmel, akkor miért tépelődöm ezen
mégis? Áh, minden bizonnyal csak a csók… Olyan régen kerültem ilyen
közel egyetlen férfihoz is, hogy összezavarta az érzékeimet. Ám nekem egy
igazi férfi kellett. Egy olyan, aki mer engem felvállalni. Egy felnőtt
gondolkodású, érett férfi, aki nem menekül, nem árul el, nem hagy
faképnél, hanem felelősséget vállal értem. Érzelmi biztonságra vágytam és
erre csakis egy ilyen komoly férfi oldalán lelhettem.
A fürdőszobába mentem, hogy megmossam az arcom, de alig nyitottam
ki a hidegvizes-csapot, mikor valaki vadul dörömbölni kezdett az ajtón.
Belém költözött a rémület, hogy Reynolds hazáig követett. Hiszen délelőtt
én magam adtam meg neki a címet. Hogy én milyen esztelen lépéseket el
nem követek! Ebben az állapotomban nem akartam látni. Rendbe kellett
szednem a gondolataimat. A kint várakozó viszont egyre erőteljesebben
verte az ajtót. Basszus! Elfogott a pánik, hogy a ház lakói bepanaszolhatnak
a gondnoknak. Legutóbb, mikor Kelly és a zűrös barátai az éjszaka közepén
randalíroztak a folyosón, figyelmeztetett, hogy ez volt az utolsó húzásunk.
Még egy ilyen és repülünk. Nagy levegőt vettem és felrántottam az ajtót.
Mély megdöbbenésemre három kétajtós szekrény állt a folyosón. Nem
kérdeztek semmit, azonnal kaptam egy pofont. A meglepetéstől és az ütés
erejétől a padlón találtam magam.
– Hol van az a kis ribanc? – ordította az, amelyik megütött. Veszélyesen
közelített felém, én pedig a földön kúszva hátráltam előle. A másik kettő se
szó, se beszéd megindultak a lakás feltérképezésére.
– Kiről beszél? Kit keresnek? – hebegtem, miközben a sajgó arcomat
dörzsöltem. – Szerintem rossz helyen járnak – dadogtam.
– Kelly. Hol az a kis tolvaj szuka? – ordította a képembe.
 – Kelly? Gőzöm sincs – ugrott egybe a gyomrom. Abban a pillanatban
hálát adtam az égnek, hogy fogalmam sem volt, merre lehet éppen.
– Nincs itt – került elő a másik kettő.
– Mit akarnak tőle? – csuklott el a hangom.
– Van nála valami, ami a miénk. Üzenjük neki, ha nem kapjuk vissza,
akkor ennek nagyon csúnya vége lesz. Huszonnégy órát kap, hogy önként
visszajuttassa, és akkor talán élve megúszhatja. – Fenyegető testtartással
magasodott fölém. – És hogy komolyan is vegyen – kezdte, de nem fejezte
be a mondatot. A szemében megvillanó gonosz fény láttán meghűlt az
ereimben a vér. Egy késsel felém közelített. Hangos kiabálásba kezdtem.
Nem zavartatta magát, lenyúlt értem, én pedig vad csapkodás közepette
ordibáltam tovább. Egyetlen esélyem az volt, ha felverem az egész házat.
Hiába ellenkeztem, rongybabaként rángatott, nem lehetett megállítani.
Végül, mielőtt elfajulhatott volna a helyzet, a szomszédjaim jelentek meg
az ajtóban a segítségemre sietve, ezzel megakadályozva a további
szörnyűségeket. A bántalmazóim, ahogy meghallották a rendőrség szót,
azonnal szinte fellökve a gyülekező tömeget az ajtóm előtt, eltűntek.
Mielőtt a késsel fenyegető férfi elengedett volna, még a fülembe súgta:
– Huszonnégy óra. Egy perccel sem több. Legközelebb nem lesz ilyen
szerencséd – taszított rajtam még egyet. Az engem ért váratlan inzultust
képtelen voltam feldolgozni. Minden ízemben remegtem, mint a kocsonya.
– Jöjjön, kedves! – segített fel a mellettünk lakó idős hölgy, Mrs. Meyer.
– Köszönöm, jól vagyok – huppantam a kanapéra, miután bekísért a
lakásba. Valójában azonban totális zűrzavar uralkodott a lelkemben. Kelly…
meg kell találnom!
– Elő kell kerítenem a húgomat – ugrottam talpra éppen abban a
pillanatban, amikor megérkezett két rendőr egyenruhás figura. A
szomszédasszony szörnyülködve adta elő a velem történteket.
– Jól van, kisasszony, ne hívjunk orvost? – vizslatott az egyik rendőrtiszt.
– Nem szükséges – nyekeregtem nem túl meggyőzően. Halálra aggódtam
magam, vajon mibe keveredhetett a húgom. Az egyik rendőr az ajtóm előtt
tobzódó kisebb tömeget oszlatta el éppen.
 – Elmesélné nekünk, mi történt valójában? – állt meg előttem válaszra
várva a másik. Mit is mondhattam volna? Kellyt nem keverhettem bele.
– Hagyják már szegény lányt! Teljesen sokkot kapott. Hát nem látják? –
telepedett mellém az idős asszony. – Semmi baj, drágám – simogatta a
hajam. Ártatlan szemekkel pillantottam a rend őrei felé.
– Nem ismerte a támadóit? – puhatolóztak, én pedig megráztam a fejem.
– Ki akarták rabolni – szólt közbe Mrs. Meyer. Kikerekedett szemekkel
meredtem rá.
– Elvittek valamit? – pillantottak körbe a rendőrök.
– Nem. Szerencsémre a szomszédok időben érkeztek.
– Nem is sejti, mit akarhattak? – gyanakvó tekintettel méregettek.
– Kerestek valakit, de nem ismerem – hebegtem a hazugságot. – Olyan
hirtelen történt minden – meredtem az asztallapra. – Kopogtattak, én
kinyitottam, majd hirtelen valaki megütött – öleltem át magam védelmezőn.
– Értem. Mondja csak, nem tartozik valakinek? Nem kért pénzt
uzsorásoktól? – kérdezte a fiatalabbik. – Ez tipikusan az ő módszerük.
Kiverik az emberből, amivel tartozik.
– Soha életemben nem fordultam uzsorásokhoz, és ezek után sem teszem
– szegeztem rá a szúrós tekintetem. Felvont szemöldökkel mért végig, és
gúnyosan megrándult a szája széle. Elöntötte a testem az indulat.
Feltápászkodtam, majd farkasszemet néztem az engem fürkésző rendőrrel.
– Ha nincs más, uraim, akkor megköszönném, ha magamra hagynának.
Szeretném rendbe szedni és kipihenni magam. Köszönöm, hogy ilyen
gyorsan kifáradtak.
– Rendben lesz? – aggodalmaskodott Mrs. Meyer.
– Igen, persze, köszönöm. Hálás vagyok a segítségéért – tereltem ki őt is
a lakásból szépen lassan.
– Ne maradjak egy kicsit mégis? – ajánlkozott rendíthetetlenül. Sikoltani
szerettem volna az idegtől. Én jelenleg egyvalamire vágytam: megtalálni a
húgomat. Leolvashatta az arcomról, mert hozzátette:
– Akkor később még benézek majd. Ha szüksége lenne a segítségemre,
tudja, hol talál.
 – Nagyon köszönöm, Mrs. Meyer, de minden rendben lesz – simítottam
végig a vállán.
Majd ahogy becsuktam mögöttük az ajtót, a mobilomra tapadtam és
Kellyt kezdtem hívogatni, de ki volt kapcsolva. Halálra aggódtam magam.
Mi van, ha megtalálták, vagy ha a kapualjban várnak rá? Az nem lehet,
hiszen akkor összeakadtak volna a rendőrökkel is. Őrülten járkáltam fel s
alá a lakásban, miközben felhívtam minden olyan barátját, akit ismertem.
Senki nem tudott róla semmit, és felettébb gyanús volt, hogy többen is azt
állították, hetek óta nem is látták. Nem értettem. Mi a fenébe keveredett ez a
lány? Rendbe szedtem magam, majd a kanapén rostokoltam, amíg egyszer
csak végre megnyílt a bejárati ajtó. Kelly sunnyogott be rajta igencsak
spicces állapotban. Röhögcsélve támolygott egyre beljebb. Törökülésben
ültem, de felállni képtelen voltam, a bánat odatapasztott. Kavargott a
lelkem: valamit irtózatosan elcsesztem. Annyira óvni akartam őt mindentől,
vigyáztam rá, igyekeztem, hogy kitöröljem azt a sok rosszat, ami velünk
történt gyerekkorunkban, de hibáztam. Ez elég nyilvánvaló volt. Kelly nem
találta önmagát, és ez az én hibám volt. Képtelen voltam úgy figyelni rá,
mint ahogy kellett volna.
Tett két lépést, majd megtorpant, ahogy meglátott.
– Hát te? Nem tudsz aludni? – kérdezte köszönés helyett.
– Nem – feleltem indulatosan.
– Veled meg mi történt? – hajolt közelebb, hogy megnézze az addigra
feldagadt, lila színben pompázó monoklimat.
– Meglátogattak a barátaid – emeltem rá a dühös tekintetem.
– Nem értelek – kerekedtek ki a szemei.
– Van nálad valami, ami állítólag az övék és nagyon szeretnék
visszakapni. Mondd csak, mi az ördögbe keveredtél? – ugrottam talpra.
Nem felelt, csak állt előttem megkövülten.
– Várom a magyarázatod. Ezek elszántan keresnek téged, nem
bujkálhatsz előlük örökké. Halljam! – fontam karba a kezem, de ő csak
megrázta a fejét.
– Látod ezt? – mutattam a szememre. – Ez csak a kezdet. Ha nincs Mrs.
Meyer és a többi szomszéd, nem biztos, hogy életben hagynak – ordítottam.
– Szóval, tudni akarom! Mit loptál el és kitől?
– Sajnálom – hebegte. – Brady ötlete volt! Egy fogadás volt, semmi több.
Esküszöm.
– Ki az a Brady? Miféle fogadás? – lettem egyre ingerültebb.
– A barátom.
– Mióta? És Chase? – lepett meg az információ.
– Ő lejárt lemez. Uncsi alak – fintorgott.
– És kik voltak azok a fickók, akik voltak olyan kedvesek, és az
otthonodban látogattak meg? – fortyogtam a dühtől. – És, az Isten verje
meg, miért? – üvöltöttem az arcába, mire elsírta magát.
– Én nem gondoltam, hogy ebből baj lehet.
– Mert az utóbbi időben nem is igen gondolkodsz – estem neki. –
Halljam, mibe keveredtél bele?
– Oké, csak ne üvöltözz! – szipogta. – Van az a nagymenő pasi. Harris,
azt hiszem. Brady és a haverjai fogadtak, hogy le tudom-e nyúlni az
aktatáskáját.
Azt hittem, elájulok.
– Te komolyan képes voltál kikezdeni egy ilyen veszélyes emberrel? És
hol van most az a táska?
– Bradynél – hebegte.
– Lehet tudni, mi volt a tartalma? – préseltem össze az ajkaim.
– Pénz. Rengeteg pénz – hunyta le a szemét.
– Oké, akkor most sürgősen megkeressük ezt a Brady barátodat,
visszaszerezzük a táskát és visszaadjuk a pénzt – ragadtam meg a karját és
húztam magam után az ajtó felé.
– Az nem fog menni – vert gyökeret a lába. – A pénz már nincs meg.
Nem akartam hinni a fülemnek.
– Miért, hol van? – hökkentem meg.
– Elköltöttük – közölte bűnbánóan.
– Egy táska pénzt? – visítottam. – Mégis mire?
– Nagy buli volt – sütötte le a szemét.
Elakadt a levegő. Nem akartam elhinni, hogy ez a lány tényleg az én
húgom. Én itt halálra gürizem magam, ő meg pillanatok alatt két kézzel
szór el egy aktatáskányi pénzt. Elment az esze!
– Valamennyi csak megmaradt belőle – taglóztak le a hallottak.
– Nem. Ez egy újabb fogadás volt, hogy el tudjuk-e költeni egyetlen
éjszaka alatt – vallotta be.
– Nektek teljesen elment az eszetek? Ti azt hiszitek, hogy a pénz magától
szaporodik? Megőrültél? Azt hittem, ennél azért megfontoltabb vagy –
rángattam meg. – Tudod te, mekkora baj lesz ebből? Az a pasi nem fogja
beérni annyival, hogy ez csak egy egyszerű csínytevés volt. Bocsi!
Mintha akkor fogta volna fel a tetteinek súlyát.
– Most mihez kezdünk? – pillantott rám rémülten. Jellemző! Megint én
oldjam meg mások elcseszett baromságait! Hosszú másodpercekig csak
néztük egymást.
– Gőzöm sincs – feleltem ingerülten. – Első lépésként el kell tűnnünk
szem elől! Most menj a szobádba, és ki ne tedd addig a lábad, amíg én azt
nem mondom! – csattantam fel erélyesen. Könnyes szemekkel vizslatott,
majd szó nélkül elszaladt és bevágta az ajtót. A zárt ajtón keresztül is
hallottam, ahogy fájdalmas zokogásban tör ki. Gombóc volt a torkomban.
Nagyot nyeltem és a remegő kezeimmel a hajamba túrtam. Most mi a
fenéhez kezdjek? Ezek tudják, hol lakunk. Vissza fognak jönni. El kell
tűnnünk! Felvettem a telefonom és tárcsáztam Sandrát. Hosszan csengett,
de nem vette fel. Basszus! Még csak hajnali három. De itt akkor sem
maradhatunk. Bekopogtam Kelly ajtaján.
– Pakolj össze pár napra való ruhát! Fel kell szívódnunk. Siess!
Válaszra nem vártam, már futottam is és kikaptam az ágy alól a
bőröndöm. Válogatás nélkül dobáltam bele a cuccaim. Mikor végeztem,
újra benyitottam Kellyhez. Ott ült az ágya szélén teljesen magába roskadva.
A mobilját szorongatta a kezében. Kisírt szemeit rám emelte, majd újra a
padlót bámulta.
– Brady azt mondta, hogy nem érdekli, mi lesz velem. Kinevetett. Ostoba
libának nevezett. Közölte, hogy csak én vagyok bajban, hiszen a kamerák
engem rögzítettek a lopásnál, így ők biztonságban vannak. Hogy lehettem
ilyen hülye? – bőgött újra.
Letérdeltem elé és átöleltem.
 – Nem lesz semmi baj – simogattam a hátát. – Együtt majd kimászunk
ebből – biztattam, habár én magam sem voltam ebben egészen biztos.
Kis idővel később már Sandra ajtaját zörgettem az öklömmel. Hosszas
várakozás után végre beengedett.
– Tudjátok ti, hány óra? – pislogott álmosan, majd megakadt a szeme a
cuccainkon. – Utaztok valahová? – álmélkodott.
– Meghúzhatnánk itt magunkat pár napig? – kérleltem.
– Persze, de mi a baj? – rémült meg.
– Később elmondom. Kelly menj és feküdj le! – utasítottam a húgomat.
Sandra észlelte a köztünk lévő feszültséget. Rajtam tartotta a tekintetét,
de kedvesen útba igazította Kellyt.
– Gyere! – terelte a vendégszoba irányába. Mikor eltűntek, magamra
maradtam a reménytelennek tűnő problémával. Én soha nem fogok tudni
ennyi pénzt előteremteni. Azt sem tudom, mennyi volt pontosan. Még
állásom sincs. Ma mondtam fel. Ebből a helyzetből nincs kiút.
Elhatároztam, ahogy felkel a nap, bejelentkezem újra az ügynökségnél.
Az alkalmi kísérgetés viszont kevés volt ahhoz, hogy fenntartsuk magunkat.
Alternatívák után kutattam az elmémben. Most pedig még ez az elcsent
táska is…
Ekkor került elő Sandra. Türelmesen végighallgatott, de nem tudtam nem
észrevenni a félelmet az arcán.
– Ígérem, nem maradunk sokáig. Nem szeretnék bajt hozni a fejedre –
mentegetőztem.
– Ne hülyéskedj már! Én miattad aggódom. Hogy fogsz ebből kimászni?
Mély levegőt vettem.
– Nem tudom – vallottam be.
– A kaszinót otthagyni nagy butaság volt. Nem is értem.
– Megijedtem. Az a pasi akaratom ellenére irányít. Félek tőle. Nem
akarom, hogy bármivel befolyásoljon. Meg kellett szakítanom vele minden
kapcsolatot.
– Eltúlzod. Ráadásul ezzel veszélyezteted is a megélhetésed. Megér
ennyit a büszkeséged?
– Nem piszkálj már! Sokkal nagyobb problémánk is van jelenleg.
 Nem akartam most Reynoldsra gondolni. Ennél súlyosabb gondok
nyomták a vállam.
– Mi a terved? – vizslatott átható tekintettel.
– Nincs tervem – ismertem be. – Első lépésként újra munkát keresek.
– Visszamész az ügynökséghez? A kísérgetés nem fizetett rosszul, de
elég alkalmi – elmélkedett velem.
– Lehet, hogy felhívom Samanthát – szaladt ki egy mély sóhaj a
tüdőmből.
– Az a nő maga az ördög. Ennyire nem lehet elkeserítő a helyzet – hőkölt
hátra. Hosszan összekulcsolódott a tekintetünk. – Ne tedd! – kérlelt. – Nem
akarlak újra olyan állapotban látni.
– Ne félj! Arra gondoltam, visszamehetnék a bárjaiba, csak amíg nem
rendeződik a helyzet.
– Biztos okos dolog ez? Vissza a pokolba?
– Van jobb ötleted? – pillantottam rá kérdőn.
Megsemmisülten rázta a fejét.
– Na, látod! Ezt is túléljük majd – hunytam le hosszan a szemem. Azt
hittem, soha többé nem süllyedhetek odáig, hogy meg kelljen alázkodnom.
Tévedtem. Sandra minden erőfeszítésem ellenére megláthatta a kibuggyanó
könnyeim, mert mellém mászott és átkarolt.
– Tudom, ez most nem elég, de én mindig melletted állok.
– Éppen ellenkezőleg, nagyon is sokat jelent – bújtam hozzá. Ő volt az
egyetlen ember, akire minden helyzetben számíthattam. Nem törhetnek
teljesen össze! Össze kell szednem magam, ha nem akarok elbukni!
Felálltam, csendben az ablakhoz sétáltam és kibámultam.
– Nem tudom, mit tegyek! – fogtam meg a fejem idegesen. – Próbálok a
helyes úton maradni, de nem tudok olyan döntést hozni, amelyikben ne
sérülne meg a lelkem és a büszkeségem.
– Hagyd Samanthát! Kérlek! Találunk más megoldást – ugrott talpra.
– Ki fogom bírni. Egyszer már ment, menni fog megint – húztam ki
magam.
– És mi lesz a nyomotokban loholó rosszfiúkkal? – érdeklődött.
 – Lennie kell valami megoldásnak. Majd kitaláljuk útközben. Piszkosul,
rohadtul igazságtalan az élet! Megalázó és kegyetlen – tört ki belőlem az
elkeseredés. Világvégeérzés kerített a hatalmába, de ahogy kipillantottam az
ablakon a folyton nyüzsgő nagyvárosra, Las Vegas éjszakai fényei úgy
ragyogtak, mintha mi sem történt volna, mintha az én életem nem lenne
romokban.
– A húgod az igazságtalan és meggondolatlan lépéseivel tönkrevágta
mindazt, amiért te évekig küzdöttél. Gőze sincs, mi mindent tettél érte.
Kellene valaki, aki felvilágosítja.
Nem kommentáltam, csak magamban elmerültem, és igyekeztem
felvértezni magam a jövő kihívásaira. Újabb küzdelem, újabb próbatétel.
Miért büntet a sors azzal, hogy visszavisz arra az útra, amelyikről minden
igyekezetemmel le akartam térni? Mi az, amit nem vettem számításba?
Ekkor, mint egy film pörgött le előttem az életem. Soha nem volt
esélyem. Az apám volt az oka mindennek. Gyűlölöm őt! Kimondhatatlanul
gyűlölöm!

Reggie

Armageddon…

„A folytonos újrakezdés volt benne a legszebb. Mi ugyanis,

mind a ketten, szenvedélyesen szerettünk újrakezdeni és ezt
bizonyos időközönként meg is tettük. Mi egymásnak »életünk
legnagyobb szerelme« voltunk, de soha nem akkor, amikor
éppen együtt éltünk, mindig csak akkor, ha újra
megpróbáltunk egymásra találni.”
(Daniel Glattauer)
Oké, csak okosan, Reggie! Patthelyzetet teremtett a kiscsaj, de ezzel a
játszmának még koránt sincs vége. Mindent a sakk szabályainak
szempontjából néztem, még az életemet is. Ez a játék számomra az élet
szimulátora volt, az ideális valóság tükre. A jelenleg kialakult helyzetet
pedig a sakkban armageddonnak hívták, amelyben a döntetlen a sötét
győzelmének számít, ugyanakkor a világos némi időelőnyt kap. Egérutat
hagytam Vickynek, mert tudtam, rákényszeríthetem még az újrakezdésre.
Minden cselekedetem előtt elképzeltem a sakktáblát a figurákkal, és
átgondoltam, mi is legyen a következő lépés. Szabadon mozgathattam
ugyan a bábuim, de minden megmozdulásomnak megvoltak a
következményei, amelyeket az adott lépés előtt csak korlátozottan
láthattam. Bele kellett kalkulálnom Vicky nem mindig kiszámítható lépéseit
is. A legfontosabb, hogy a végjátékot ne szúrjam el, no és persze a
megfelelő nyitás sem ártana… ezen egyszer már elhasaltam.
Nem volt ínyemre, de el kellett ismernem, valahol ez egy vereség volt, de
sebaj! A győztes partik megcsillantják erényeimet, a vesztettek rámutatnak
hiányosságaimra. A hibámból tanultam és még elszántabban láttam neki
Vicky meghódításának. Vallottam, ha nagyon akarsz valamit, jobb egy
elhibázott lépés, mint ha nem is lépsz. Habár nem voltam éppen előnyös
helyzetben, a totális vereséget nem ismertem el. Sőt! Azt vettem észre,
hogy egyre inkább izgat annak a gondolata, hogy kiismerjem az én bájos
vetélytársam. Az a csók, amit tőle kaptam, fellobbantotta bennem azt a
tüzet, amit csak ő lehetett képes kioltani. A célom elérésének érdekében
azonban most jól meg kellett mindent terveznem. Esélyem sem volt a
győzelemre, ha nem építek fel egy hosszú távú stratégiát és nem tervezem
meg a taktikám jó előre, amely persze rugalmasan alakulhat Vicky
lépéseitől, vagy a körülményektől függően. Taktika nélkül légvárakat
építek, stratégia nélkül pedig csupán spontán döntéseket hozhatok, amelyek
a végső bukásomhoz vezethetnek. Most okosabb leszek, és méltó
ellenfélként tekintek rá. Ebben a kialakult állóháborúban fel kell majd
áldoznom egy-egy bábut a pozíciós előnyért cserébe, hogy közelebb
kerüljek a célhoz, de minél nagyobb a kockázat, annál izgalmasabb a játék,
és annál nagyobb a győzelmi mámorban érzett eufória. Na, de hogyan
játsszon az, aki a sötét bábukat vezeti és tudja jól, hogy vereségre van
ítélve? Egyszerű. Felül kell emelkednem a győzni vagy veszíteni beszűkült
nézőpontomon. Ez volt a legnehezebb, mert ez veszélyeket rejtett magában.
Ennél a csajnál magamat kellett adnom, kinyitni néhány leláncolt kaput,
ugyanakkor nem volt szabad elfeledkeznem arról, hogy ez csak játék.
Vickyn merengve eszembe jutott a sakkmesterem, aki egyszer azt
mondta: „Mondd csak, Reggie, neked is feltűnt, hogy a két főszereplő közül
mennyire passzív szerepe van a királynak, amíg a mellette álló királynőnek
milyen nagy a mozgástere? A sakk központi figurája mégis a király, a
végeredmény szempontjából csak ő számít. Érthetőbbé válik számodra ez a
kettősség, ha a király és a királynő alakjába a lélek és test párosát képzeled.
A király a testbe költözött lélek. A királynő pedig a vezér, azaz a fizikai
megtestesítője, amelyen keresztül a lélek érvényesül és hatást gyakorol a
környezetére, ezért van a királynőnek a sakkban akkora
mozgásszabadsága.”
Ebben az esetben én voltam a király, és ha helyzetelőnyhöz akartam jutni,
korlátoznom kellett a királynőt, azaz Vickyt a mozgásszabadságában.
Sarokba kellett szorítanom, de csak óvatosan. Néhány lépés teljesen
átfordíthatott mindent, jóból rosszba vagy fordítva. Figyelembe kellett
vennem, hogy mindketten szabad akarattal cselekszünk, de a tetteink
ellenhatásokat szülhetnek. Vicky esetében pedig semmi sem volt logikus.
Nála a kétszer kettő bizony nem mindig volt négy.
– Jól vagy? Úgy elgondolkodtál, kisfiam – ragadta meg az asztal felett a
kezem az anyám. El is feledkeztem róla, hogy egy étterem kellős közepén
éppen az anyám monológjára kellett volna figyelnem. Megállás nélkül
áradozott a galériáról. – Ne haragudj rám! Teljesen belemerültem. Biztos
untatlak. Inkább te mesélj! Mi nyomja a szíved, és ne mondd, hogy semmi.
Láttam, hogyan ráncolod a homlokod.
– Bonyolult. Majd megoldódik – kortyoltam a vizembe.
– Reggie. A múltkor ostobaságokat beszéltem. Nem vettem észre, hogy
minden egyes szó mérgezi a lelked. Kérlek, ne kövesd el azt a hibát, hogy a
mi rossz példánkat látva lemaradsz valami csodálatos dologról.
Csodálatos… Miért biztat olyan dologra, amiben ő maga sem hisz?
 – Jól vagyok, tényleg – dőltem hátra a székemben.
– Egy nő van a dologban, ha nem tévedek – bólogatott, mint aki mindent
ért.
– Ez nem az, amire gondolsz – figyelmeztettem.
– Miért? Mire gondolok? – emelkedett az egekbe a szemöldöke.
– A szerelemre – közöltem, és látványosan fintorogtam.
– Ezt sem én mondtam, hanem te – biccentette oldalra a fejét.
– Ügyes taktika – somolyogtam. – Mama, én soha nem leszek szerelmes.
Engem egy nő sem tud olyan mélyen megérinteni.
Nem hagyom! Én nem fogom úgy végezni, mint ő. Reményvesztetten,
összetörten, egyedül és magányosan.
– Ezt őszinte sajnálattal hallom, mert nem tudod, mit hagysz ki – mélyedt
a tekintetembe.
– Hiszen te mondtad mindig – vágtam bele, de az asztalra csapott és nem
engedte befejezni.
– Elég legyen ebből! Éppen elég teher az nekem, hogy hibát követtem el,
azt viszont nem szeretném, ha a te boldogtalanságod is az én lelkemen
száradna.
Mély levegőt vettem, de a kétségbeesett tekintete nem eresztett.
– Okoz a nő némi fejfájást, de ez csak pillanatnyi állapot – csúszott ki a
számon. Mintha kitalálta volna a gondolataim, megszólalt:
– Lásd meg az ellenfeledben az embert is! Ne nézd őt le! Akard
megismerni!
– Az veszélyes is lehet – sandítottam rá.
– Időnként kockáztatni kell. Kell neked? Kockáztass! Te soha nem
rettentél vissza a harcoktól – piszkálódott.
– Ez most más – feszengtem.
– Persze hogy az, mert ez most mélyen érintett, itt nem elég a stratégia, a
taktika, a jól kidolgozott következő lépés. Mindennek, amit teszel, komoly
következményei vannak. A szív vágyait követni mindig veszélyeket rejt,
mert magában hordozza a bukást, a fájdalom lehetőségét.
– Szív? Ugyan már! Egyszerűen csak kívánom a csajt, ennyi – pufogtam.
 – És mióta is kívánod a csajt? – gúnyolódott. – Egy napja? Egy hete? Egy
hónapja?
Szóra nyílt a szám, de nem válaszoltam, mert tudtam, a választ ellenem
fordítaná. A hallgatásommal viszont csak erősítettem a hitében: ez valami
komolyabb.
– Értem. Ne is mondj semmit! De ha egy nő ilyen hosszú ideje uralja a
gondolataidat, akkor ideje lenne őt komolyan venni.
Erre készültem, de nem úgy, ahogy azt ő gondolja.
– Mikor is lesz a megnyitó? – tereltem el a szót.
– Szombaton. Ezzel kezdtem, de látod, nem itt jársz. Különleges lány
lehet, ha elérte, hogy az én tapasztalt fiam gondolatait képes birtokolni.
Kicsit irigylem.
– Ne komplikáld túl! Egyszerűen csak nem jövök be neki, állandóan
visszautasít – ismertem be, hogy leszálljon rólam.
– Egy formás hátsó és egy csinos alak még nem ok rá, hogy hónapokig
loholj utána. Feltételezem, hogy van tartása és büszkesége is. Méltó
ellenfél, ha nem tévedek. Kivívta a tiszteleted és ezzel a bűvkörébe vont –
vigyorgott. – Neked annyi, kisfiam – kacarászott.
Gyűlöltem, hogy az anyám túl jól ismert.
– Anya! – háborogtam. – Egyszerűen csak tetszik. Hiába áll ellen nekem
olyan elszántan, az enyém lesz és akkor nyertem. Vége – csaptam a
szalvétát az ölemből az asztalra.
– Hidd csak ezt – vett egy falatot a szájába, mialatt engem fürkészett,
majd letette a villát és felém hajolt. – Léteznek olyan lépések is, amelyeket
te még nem ismersz. Nehogy meglepődj!
– Nem válthatnánk témát? – morgolódtam, de lelkem mélyén tudtam,
hogy igaza van. Nekem annyi!
Az ezt követő napok gyorsan száguldottak. Természetesen, ahogy arra
számítani lehetett, Vicky visszament az ügynökséghez, ahol Juke Forest
hamar le is csapott rá. Már előre be voltam sózva, hogy hosszú kihagyás
után újra láthatom. Benéztem időnként a Bellagióba, hátha meggondolta
magát és újra ott dolgozik, de ez a nő elszántabb volt annál. Ha nem lettem
volna annyira hajthatatlan, talán még el is vette volna a kedvem, hiszen
miattam maradt távol, ami arra engedett volna következtetni, hogy ki nem
állhat. Be is vettem volna ezt, ha nem lett volna az a pillanat a szobámban.
Olyan odaadással simult hozzám, hogy beleborzongtam az élménybe.
Szombat este a legszebb öltönyömben ültem a limuzin hátsó ülésén, és
egy kicsit izgultam. Észrevettem, hogy nem arra a címre érkeztünk, ahová a
múltkor kellett szállítanom. Elmerengtem ezen egy percet, majd megnyílt a
társasház ajtaja és levegőt venni is elfelejtettem. Nem ő volt az. Nem
ismerek magamra. Tisztára, mint a gimiben. Feszülten törölgettem a
tenyerem. Rám ez nem volt jellemző és most mégis. Mikor lép már ki azon
az ajtón? Meddig várat még? Az órámra pillantottam. A francba! Van még
tíz perce. Korán érkeztem, de képtelen voltam egy perccel is többet várni.
Fura idegesség hatalmasodott el rajtam, amikor megpillantottam őt a
sötétített ablaküvegen keresztül, ahogy kecsesen lépdelt lefelé a lépcsőn.
Nem túl elegánsan lóbálta maga mellett a táskáját. Ez Vicky! –
álmélkodtam. Ettől különleges. Nem játssza meg magát feleslegesen. Ezért
tud rám ilyen hatást gyakorolni. A vonzereje a természetessége.
Tisztában voltam vele, hogy pillanatokon belül a haragtól csillogó
tekintetével találom szemben magam, ám ennek ténye nem lelombozott,
még inkább fokozta bennem a feszültséget. A sofőr kitárta neki az ajtót és
előzékenyen besegítette az autóba. Elhelyezkedett az ülésen, majd széles
mosollyal az arcán felém pillantott. Abban a másodpercben eltűnt az arcáról
a vidámság minden jele, és a döbbenet vette át a helyét. Pont erre
számítottam, mégis összeugrott a gyomrom.
– Maga? – ámult el. – Na jó! – Dühösen rántotta fel az ajtót. Kiszállni
készült.
Ne, ne, ne! Nem hagyhat csak úgy faképnél!
Azonnal utána iramodtam.
– Vicky! Kérlek! – pattantam ki én is, majd két lépéssel az útját álltam. –
Sejtettem, hogy nem fogsz nekem örülni, de arra nem számítottam, hogy
szó nélkül le is lépsz.
Közvetlenül előtte álltam meg, rám emelte káprázatos, de haragos zöld
szemeit. Egy percre megrészegültem a csodás illatától. Ínycsiklandó, finom
és zamatos. Beindultak tőle az ösztöneim. Elfogott a vágy, hogy a nyakába
csókoljak, mialatt mélyen belélegzem ezt a csodás aromát. Beleborzongtam.
Végem van! Kell nekem!
– Sajnálom – sóhajtottam. – Éreztem, ha őszinte leszek, esélyt sem adnál.
Muszáj volt…
– Mit? Átverni engem? Ezzel igyekszik engem megpuhítani? Szánalmas!
– fintorgott.
És ismét szar alaknak érzem magam. A szentségit!
– Lehet, de mit tehettem volna? – mentegetőztem.
– Mondjuk, békén hagy – préselte ki az ajkai közt. Csodaszép volt, ahogy
ingerülten majd szétvetette az ideg. A haja lágyan omlott a vállára, erős
késztetést éreztem, hogy beletúrjak, magamhoz vonjam és megcsókoljam.
Ehelyett azonban csak ennyit sikerült kiböknöm:
– Borzalmasan hiányoztál!
Hűha! Ezt sem én mondtam.
– Hát maga nekem nem. Most pedig, ha megengedi – akart megkerülni,
de én nem hagytam magam ilyen könnyen lerázni. Túl sok erőfeszítésem
van már ebben a nőben. Szúrós tekintetének kereszttüzében elpárolgott a
határozottságom.
– Mit akar tőlem? – emelte fel a hangját.
– Csak hogy kísérj el az anyám galériájának a megnyitójára – közöltem a
legnagyobb természetességgel. Felvont szemöldökkel méregetett.
– A cselekedetei mögött hátsó szándékot szimatolok, így ezt a munkát
most vissza kell utasítanom – sétált fel a lépcsőn. Megingathatatlannak tűnt.
– Ezt kicsit eltúlzod, nem gondolod? Habár… – haraptam el a mondat
végét. Megtorpant és fürkésző pillantással nézett rajtam végig.
Hogy milyen elragadó ez a nő…
– Habár mi? – emelte meg büszkén a fejét. Ezekkel a megmozdulásaival
érte el nálam, hogy máris lüktettem a nadrágomban.
Romba és nyomorba dönt. Kész tervvel érkezek és most… totál
tanácstalan vagyok.
– Félsz tőlem. Berezeltél. Megértem – bólogattam zsebre dugott kézzel.
Habár szerettem volna megfontolni a következő lépésem, most mégis gyors
elhatározásra késztetett. Ebben nem voltam valami jó. El is csesztem, már
abban a pillanatban tudtam, ahogy kinyitottam a szám. Azt hittem, tudom,
mit csinálok, ám ez közel sem volt így. Életemben először féltem, hogy
elbukom a végső harcot. Két elbukott parti után pedig szinte esélytelen az
újrakezdés. Éppen ezért kapálóztam, hogy játékban maradjak. Ez a nő
alaposan megdolgoztatott. Kapd össze magad, Reggie!
Visszafojtott nevetést hallattam, amit a hitetlenkedő arckifejezése váltott
ki belőlem. Ha nem megy szép szóval, menni fog provokációval.
– Félni? Én? Magától? El van tájolva, Mr. Reynolds – fújtatott.
– Bizonyítsd be! – nyújtottam felé a kezem.
Felhívás, amit nem utasíthat vissza. Vagy mégis?
– Ha azt hiszi, besétálok a csapdájába, hát nagyon téved! Szálljon le
rólam! – közölte harsányabban, mint arra számítottam.
Ez nem jött be! Tennem kell valamit!
– Nem vagyok én madár – sütöttem el egy gyenge poént, de csak a
szemeit forgatta és elszántan kereste a kulcsot a táskájában. Pánikba estem.
– Vicky! – léptem mellé és megfogtam a kezét. Időt akartam nyerni. – Ez
csak egy este, amit sok-sok más ember társaságában töltesz el velem. Nem
leszünk kettesben. Én csak egy lehetőséget kérek. Ne hagyj cserben! Nem
leszek rosszfiú, becsületszavamra.
– Becsület? Tudja maga egyáltalán, mi az? – csattant fel. – Hiszen most
sem játszott tisztességesen. Csapdába csalt.
– Csak tudnám, miért gyűlölsz engem annyira – merengtem el hangosan.
– Nem gyűlölöm magát, egyszerűen csak nem sodrom magam veszélyes
helyzetekbe.
– Veszélyes? Te komolyan veszélyesnek tartasz? – léptem óvatosan még
közelebb.
– Ezzel most elront mindent – szűrte ki a fogai közt. – Engedje, hogy
hazamenjek!
– Oké – tártam szét a kezem.
Egy nagy francot!
– Akkor hívd fel nekem az ügynökséget és kérj egy másik kísérőt, mert
már így is késében vagyok – vetettem oda.
– Megőrült? Késő este van – bámult rám tátott szájjal.
 – Az ügynökségnél biztos nem örülnének, ha megtudnák, hogy az utolsó
pillanatban csúnyán pofára ejtettél és partner nélkül kell megjelennem a
számomra oly fontos rendezvényen. Kínos helyzetbe hoznál ezzel engem.
Pofátlan húzás, de az arckifejezése arról árulkodik, beválik. Megfeszült
az álla és villogtatta az igéző zöld szemeit.
– Szemétláda! Egyszer már elveszítettem a munkám maga miatt. Miért
lehetetleníti el a helyzetem? – szorította ökölbe a kezét. Egyre nehezebben
uralkodott magán. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy mindjárt arcon
csap. Tedd meg! Tedd meg! – sugalltam a pillantásommal, de ennél
okosabbnak bizonyult.
– Szó sincs ilyesmiről, de az anyám igen kényes a részletekre. Te egy
kísérő vagy, tedd a dolgod, nem kérek mást – húztam ki magam.
– Szórakoztassam – vett egy mély levegőt. – Hát vegye tudomásul, abból
nem eszik. Gyűlölöm magát! – kelt ki magából.
– Túlzol. Hiszen az imént még tagadtad, hogy ez így lenne. Ne légy
olyan drámai! Nos? Felhívod az ügynökséget, vagy megtegyem én? –
kaptam elő a mobilom.
Hihetetlen indulattal a szemében rázta a fejét.
– Forduljon fel! – indult meg sietős léptekkel a limuzin felé. Helyes!
Nagyon helyes! Ezzel a lépéssel meg is nyitotta az újabb játszmát. Ez a
gyalogja már elbukott. Egy széles vigyorral díjaztam a győzelmem. Még az
sem érdekelt, hogy nem önként döntött így. Ma este be fogom bizonyítani
neki, habár tagadja, igenis érez irántam valamit. Minden akarata ellenére
élvezni fogja az estét. VELEM.
Bevágódott az autóba, de egész úton nem volt hajlandó megszólalni.
Sebaj! Most én jövök! Amint átlépi a felezővonalat, neki annyi, támadásba
lendülök. Az ostromlásban verhetetlen voltam, nem úgy, mint ő a fedezékbe
vonulásban. Nálam nem ment semmire a sündisznó-védelemmel.
Érzéketlen voltam és verhetetlen. Én voltam a vezérfigura, aki tekintélyt
parancsolt és uralta a táblát!
 Vicky

Csendes lépés

„Megtehetjük, hogy csak hátrálunk és hátrálunk, amivel

mindörökké sarokba szoríttatjuk magunkat, vagy
előállhatunk, és akkor és ott találkozhatunk az ellenséggel,
ahol mi akarunk.”
(Richelle Mead)
Mégis mi a jó büdös fenét képzel ez magáról? Ki ő? Úgy viselkedik, mint
valami kiskirály. Na, de ma este majd én megmutatom neki. Csendben
durrogtam az autóban, mialatt erősen koncentráltam, hogy ne nézzek a
szemébe. Gyűlölöm őt! Átkozom a percet, amikor rápillantottam. Már most
futkos a hideg rajtam, ahogy feltérképezi minden porcikámat.
Hátborzongató… Mintha a kezével simogatna. Szinte érzem az érintését.
Miért csinálja ezt?
Karba font kézzel makacsul kifelé bámultam az ablakon.
– Akkor tájékoztatnálak a részletekről – kezdett bele a legnagyobb
természetességgel.
– Tegye azt! – vontam meg a vállam.
– Ma este a családom előtt hivatalosan a barátnőm leszel.
Rémülten ráemeltem a tekintetem. Hogy micsodája?
– Ez csak valami rossz vicc, ugye? – fürkészve kerestem a jeleit, hogy
csak engem akar kínozni. Biztos vagyok benne, hogy az összes vér kifutott
a testemből.
– Sajnos nem. Az anyám árgus szemekkel fogja követni minden
mozdulatodat. Szeretném, ha odaadó, elkötelezett barátnőként viselkednél.
Aha, valószínű. Álmodik a nyomor. Odaadó? Én? Azt lesheti.
– Felejtse el! Jelezze a sofőrnek, hogy én itt most kiszállok! – tértem
magamhoz.
– Arról szó sem lehet! – Gonosz mosoly bujkált a szája szélén.
Csapdát állított! Én pedig ismét belesétáltam. Bravó!
– Maga egy csaló! Csőbe húzott engem. Ki akarok szállni! Most! –
emeltem fel a hangomat.
– Most megint miért vagy ilyen? Neked ez a dolgod, nem? Mást is
elkísérsz mindenféle rendezvényre, biztos nem ez az első alkalom, hogy
eljátszod valakinek a barátnőjét. Velem miért esik nehezedre?
– Mert ez más – mélyedtem el a sötét pillantásában.
– Igazságtalan vagy. Megcsókoltál engem, most mégis úgy büntetsz,
mintha ez fordítva lett volna. Nem lehetne, hogy inkább elfelejtjük az
egészet?
 Elfelejteni? Lehet, hogy neki ilyen könnyen megy, de nekem nem. Még
most is ég az ajkam a csókjától. Az emléke is felkavar. Ezért nem bírtam
elviselni a közelségét. Bakker, a végén még azt hiheti, jelentett nekem
valamit az a csók. Uramatyám! Hiszen a viselkedésemmel pont ezt
támasztom alá – döbbentem rá a bugyutaságomra. Nem mutathatok
félelmet. Nem viselkedhetek ostobán. Légy profi, Vicky! Te profi vagy! Ő is
csak egy kliens a sok közül. Kezeld is úgy! Kihúztam magam, majd teljes
közönnyel szólaltam meg.
– Mit vár tőlem? Mit kell tennem?
A hirtelen váltást képtelen volt követni. Tátott szájjal meredt rám.
– Kutya legyek, ha kiigazodom rajtad. Nem vagy te skizofrén véletlenül?
– somolygott.
Essünk már túl rajta!
– Nos, akkor felvilágosítana, Mr. Reynolds, mi is lesz pontosan a
dolgom? – mutattam teljes higgadtságot.
– Az anyám, Regina… hogy is mondjam… kicsit aggódik miattam.
Nincs túl jól mostanában, szeretném megnyugtatni egy kicsit. Szeretném,
ha legalább miattam nem lenne feszült. A félelmeinek elűzése lenne a
dolgod. Kérlek, segíts nekem ebben! Annyit szenvedett már. – A szeme
szomorúságról árulkodott, tele volt keserűséggel.
– Az édesanyja talán beteg?
Az érdeklődésem őszinte volt. Hatást gyakorolt rám, hogy egy nőnemű
lény ennyire fontos lehet neki. Mióta az eszemet tudom, nem volt olyan
férfi az életemben, akit érdekelt volna egy nő fájdalma. Élen az apámmal.
Lábtörlőnek használta és megvetette az anyámat, amiért csak lányokat szült
neki. Meggyőződésem volt, hogy Reggie sem tisztel egyetlen nőt sem. Még
a saját anyját sem. Vegyes érzelmek keringtek bennem, ahogy elmélyedtem
meleg, barna pillantásában. Újra feldúlt bennem mindent. Nehezebb lesz
távolságtartónak mutatkoznom, mint azt előre elhatároztam. Azzal, hogy ad
önmagából, akaratom ellenére megnyeri egy részem. Egyre védtelenebb
vagyok vele szemben.
– Volt. Az apám elől az alkoholizmusba menekült. Nehéz volt őt talpra
állítani. Nem szeretném őt ismét összetörve látni. Szeretem az anyámat és
nem szeretném, ha miattam szenvedne. A fejébe vette, hogy a példa, amit
mutatott, teszi boldogtalanná az életem. Nem akarom, hogy bűntudata
legyen miattam – sóhajtott.
Ügyes próbálkozás – ismertem el. Az empátiára alapoz. Ekkor a szemem
lejjebb siklott, a kezét ökölbe szorította a térdén. Nem hazudik. Ez tényleg
nyomasztja!
– Tőlem mégis mit vár? – tanácstalanul pislogtam.
– Hitesd el vele, hogy odavagy értem, ahogy én érted.
Hangos nevetésben törtem ki.
– Nem talált erre alkalmasabb egyént? – ráztam a fejem.
– Gondolhatod rólam, hogy bediliztem, de még alibiből sem szerettem
volna egy üresfejű libát bemutatni neki.
– Hát persze, az egója. Most is mindennél előbbre való.
Így jár, aki bizalmat szavaz: csalatkozik. Miért is gondoltam, hogy ő más
lehet?
– Szó sincs erről. Csak tudod, mióta téged megismertelek… – De
összepréselte az ajkait és nem fejezte be.
– Miért nem fejezi be? Mióta engem megismert… – noszogattam.
– Nem tudnék más nőt elképzelni az oldalamon rajtad kívül.
– Ezt nem veszem be! – bazsalyogtam. – Nem vagyok naiv. Miért nem
mutat be neki valakit a maguk társadalmi köréből? Attól lenne csak igazán
boldog.
– Azért mondod ezt, mert nem ismered az anyámat. Ő nem az a
nagyvilági fajta, jobb szereti az egyszerű, de magával ragadó dolgokat. –
Átható tekintetétől zavarba jöttem. Lesütöttem a szemem. – Egyébként sem
találtam volna Vicky nevűt köztük.
Lassan kúsztak el a szavai az agyamig, ahogy értelmet nyertek,
felkaptam a tekintetem.
– Maga beszélt rólam az anyjának? Miért?
Egyszerre voltam meglepett és rémült. Olyan volt, mintha mellkason
vágtak volna. Hevesebben vert a szívem.
– Talán, mert mély benyomást tettél rám – vonta meg a vállát.
– Ne hízelegjen! Nem ér el vele semmit – süppedtem vissza az ülésbe.
 – Ja, és csak egy apróság – szólalt meg újra. – Tegezned kell. Nem a múlt
században élünk, hogy a szerelmesek magázódjanak.
Félrepillantottam, de nem válaszoltam.
– És nem ártana, ha tanúsítanál az irányomba némi érdeklődést.
Remélem, érted, mire gondolok.
Kerestem az arcán a gúnyt, a kárörömöt, de egyiket sem láttam. Ez
jobban aggasztott, mintha szembesültem volna vele: csak szórakozik velem.
– Ne feszítse túl a húrt! – utasítottam rendre.
– Hogy mondod, szívem? Nem hallottam jól – parodizált.
– Csak azt mondtam, drágám, ne feszítsd túl a húrt! – gúnyolódtam.
– Így már sokkal jobb – vigyorgott elégedetten. Ekkor gördültünk be a
galéria parkolójába. Előzékenyen kisegített, a karját nyújtotta. Egybeforrt a
pillantásunk, majd belekaroltam. Széles mosollyal díjazta az
engedelmességem.
– Ne örüljön annyira – szűrtem ki a fogaim közt.
Már hogy ne vigyorgott volna, hiszen minden ellenkezésem dacára újra
és újra elérte, amit csak akart. Ügyesen manipulált. Ekkor egy rendkívül
csinos, középkorú nő sietett elénk.
– Reggie! Kisfiam! Hát tényleg eljöttél? – örvendezett.
– Hagytalak én valaha is cserben? – ölelte át az anyját. A nő pedig
nyomott egy puszit az arcára. Furcsa érzések kerítettek a hatalmukba.
– Anya, engedd meg, hogy bemutassam neked bájos kísérőmet, Victoria
Sawyert! Vicky, ő az édesanyám, Regina…
Mindketten rám szegezték a tekintetüket. Zavarba ejtő pillanat volt. A
kezem nyújtottam, de az anyja hozzám lépett és megölelt. Váratlanul ért ez
a gesztus.
– Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek. Sokat hallottam már
rólad. Reméltem, hogy mire eljön ez a pillanat, nem csinál majd a fiam
valami hülyeséget, és hagyod faképnél – kacsintott cinkossággal felém.
– Nem mindig egyszerű vele – vetettem egy pillantást az érintettre, aki
egy széles vigyorral díjazta a válaszom.
– Örülök, hogy nem vagy az a fajta, aki könnyen feladja – kuncogott az
anyja.
 – Ez inkább Reggie érdeme. Kitartó. Nem könnyen fogadja az elutasítást
– szurkálódtam.
– Még szerencse, különben nem lennél itt velem ma este – emelte meg a
kezem Reggie és nyomott rá egy csókot.
Futkosott tőle a hátamon a hideg.
– Ne haragudjatok, de fogadnom kell a többi vendéget is – szegezte a
tekintetét a bejáratra. – Később még beszélünk – súgta a fülembe, majd
eliramodott.
– Szimpatikus asszony – ismertem be.
– Az. Gyere! – kulcsolta egybe a kezünket. Fura módon nem bántam. A
bárpulthoz vezetett, majd kért egy-egy italt. A kezembe nyomta az enyémet,
majd egy csendesebb zugba vonszolt, ahonnan a tömeget pásztázta.
– Reméltem, hogy sokan lesznek. Nem szerettem volna, ha csalódik –
sóhajtott elégedetten. Elmerengve az arcát tanulmányoztam.
– Mondja csak, miért ragad rám, mint egy pióca? Nincs erre szüksége.
Biztosra veszem, hogy bárki eljátszhatta volna ma este Vicky szerepét.
– De belőled csak egy van. Inkább jelentem volna meg egyedül, mint egy
gyenge utánzattal.
A szavai akaratlanul is mosolyt csaltak az arcomra. Ekkor felpillantott a
vállam felett és lehervadt a mosolya.
– Jaj, csak ezt ne! – sutyorogta. Követtem a pillantását és észrevettem
egy fiatal férfit kettő másikkal a nyomában, ahogy diadalmasan bevonul. –
Az öcsém – suttogta. Miután üdvözölte a háziasszonyt, körbepillantott,
majd megállapodott a tekintete Reggie-n. Gonosz mosoly rándult a szája
sarkában, majd felénk közelített. Még innen, a távolból sem tűnt
szimpatikus figurának. Reggie ösztönösen védekező testtartást vett fel,
gyengéden maga mögé is terelt. Engedelmeskedtem, nem tiltakoztam.
Mi az ördög folyik itt?
– Helló, bátyó! Gondoltam, hogy nem kerülhetlek el ma este. Mizújs?
Csinos a kicsike – térképezett fel. – Bemutatod?
– Szervusz, Dylan! Nagy dolog lett volna a vérebeidet kint felejteni? –
sziszegte Reggie.
 – Sosem lehet elég óvatos az ember – játszotta meg magát az öccse,
mialatt végig engem mustrált. – Ha már a bátyám van olyan faragatlan,
hogy nem mutat be minket egymásnak, akkor bemutatkoznék. Dylan
Reynolds vagyok – nyújtotta a kezét. Éppen fogadni akartam, amikor
Reggie elkapta a kezem és lágyan a tenyerébe simította. Nem eresztett.
– Őt hagyd békén! – mondta határozottan.
– Ezzel csak fokozod a kíváncsiságom – kémlelt tovább a testvére. –
Ezek szerint komoly a dolog.
Nem értettem semmit.
– Látom, semmi sem változott – sóhajtott Reggie öccse. – Apa üzeni,
hogy majd hívd fel!
– Hívjon ő, ha akar valamit! – szűrte ki a fogai közt a partnerem. –
Tudom, sokszor mondtam már, de lehetnél te is óvatosabb vele.
– Te csak ne akarj nekem tanácsokat osztogatni! Mit tudsz te felmutatni?
– lépett felénk fenyegetően.
– Olyan priuszt, mint te, biztosan nem – állta a pillantást.
Érezhetően feszültté vált a légkör. Ejha! A tökéletes Reggie élete mégsem
olyan tökéletes. Itt is akad csontváz a szekrényben.
– Gyerekek! – szaladt oda az anyjuk. – Ne csináljátok! Legalább itt ne! –
rimánkodott.
– Ne haragudj, mama! – vágott bűnbánó arcot Reggie. Nem kerülte el a
figyelmem, hogy az öccse közben milyen grimaszokat vágott.
– Na, nem is maradunk tovább, csak azért jöttem, hogy gratuláljak, mama
– szólt a fiatalabbik fiú, de az utolsó szót mérhetetlen lenézéssel ejtette ki a
száján.
– Nem kell elmenned – mentegetőzött Regina. – Úgy örülök, hogy végre
mindketten itt vagytok az oldalamon.
A két férfi hosszan méregette egymást, majd Dylan tekintete átsiklott
rám. A pillantása sötét volt és ijesztő. Akaratlanul is szorosabban simultam
Reggie-hez, aki átölelte a derekam. Ahogy felpillantottam az arcára, olyan
másnak tűnt.
– Szeretnék majd beszélni veled – váltott hangnemet.
 – Ha a régi nóta, akkor hagyjuk – forgatta a szemét a másik. – Te! –
bökött Reggie felé, amitől összerezzentem. Váratlanul ért a fenyegető
mozdulat. – Kezdesz idegesíteni. Ne akarj a feketelistám élére kerülni! –
Rémítő volt, amilyen gonoszság villant a szemében.
– Dylan! – csattant fel az anyja. – Ti testvérek vagytok. Nem
viselkedhettek így egymással.
– Ostobák vagytok, ha azt hiszitek, azzal, hogy leléptetek, ki is
maradhattok ebből. Jobb, ha tőlem tudjátok: nincs kiszállás. Apa
gyengesége csupán, hogy nem mutatta még meg nektek, hol a helyetek.
– Elég legyen ebből! – szűrte ki a fogai közt Reggie. – Minek jöttél ide?
Elrontani mindent?
– Nem kell félned, már megyek is – fordított hátat, majd megtorpant és
sátáni vigyorral visszafordult. – Azt remélem, tudod, hogy hamarosan
minden, ami most fontos neked, az enyém lesz – sandított felém.
– Miért viselkedsz így? Én nem harcolok ellened – jelentette ki Reggie.
– Akkor könnyebb dolgom lesz, mint hittem – kacsintott felém, majd
elindult a kijárat irányába.
Ismertem ezt a pillantást. Valahogy biztosra vettem, hogy találkozom
még ezzel a férfival.
– Azt csak szeretnéd – morgott indulatosan magában Reggie.
– Kisfiam! Jól vagy? – esett pánikba az anyja.
– Hát persze! Ne is törődj velem, mama! Várnak a vendégeid. Mi
remekül elleszünk – vett erőt magán.
– Biztos? – nyugtalankodott Regina.
– Nyugodj meg! Semmi baj! – mosolygott megnyugtatóan.
– Nemsokára visszajövök. Lassan kezdünk.
Abban a pillanatban, ahogy hátat fordított az anyja, Reggie arcáról eltűnt
a mosoly, a szemei összeszűkültek és úgy fújtatott, mint egy felbőszült bika.
– Szükségem van valami erősebbre – pillantott a kezemben lévő
pezsgőspohárra. Mialatt rendelt, a pulton dobolt az ujjaival. Le sem
tagadhatta a feszültségét. Nem szerettem volna faggatni, de majd szétvetett
a kíváncsiság. Láttam, hogy lassan szívja be, majd hangosan fújja ki a
levegőt. A szeme tele volt szenvedéssel. Türelmesen vártam. Mikor
megkapta az italát, felhajtotta, majd intett, hogy kér még egyet.
– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – léptem közbe.
– Tudsz jobbat? – remegett a hangja az idegességtől.
– Talán – vettem ki az üres poharat a kezéből. – Jöjjön! Sétáljunk egyet!
– karoltam belé és kivezettem a friss levegőre. Amikor kiértünk az erkélyre,
megcsapott a kellemes, nyár esti levegő. A kőkorláthoz léptem, majd az
eget kémleltem.
– Csodálatos, nem? Egy felhő sincs az égen. Nézze, milyen fényesen
ragyognak a csillagok! – Áhítattal figyeltem az égboltot.
– Tényleg ezzel akarsz engem megnyugtatni? – somolygott. – A
csillagokkal?
– Tudta, hogy nevük is van? A legfényesebb csillag neve Szíriusz, a
jelentése: ragyogó.
– Akárcsak te – lépett mögém. Lehunytam a szemem és vártam az
érintését, de csak a testének melegét éreztem. – Egyetlen dolog van rám
hatással csupán, és az te vagy – suttogta alig hallhatóan. Nem mertem
szembenézni vele. – Miért félsz tőlem? – kérdezte váratlanul.
– Én nem félek – jelentettem ki határozottan.
– Akkor miért reszketsz?
Észre sem vettem, hogy minden ízemben remegtem. A vállamhoz ért és
feljebb húzta rajtam a stólám. Nem bírtam tovább, szembefordultam vele.
Szikrázó sötét szemeiben visszatükröződött a csillagos égbolt.
– Kérhetek valamit? – kérdeztem.
– Hát persze. Bármit. – Hüvelyujjával végigsiklott az államon.
– Ne bonyolítsuk ezt tovább! Ott bent ez színjáték, de itt kint önmagunk
vagyunk. Szeretném, ha miután hazavisz, elfelejtene engem, és nem keresne
többé!
– Miért? Ennyire utálsz?
– Nem, de ennek köztünk nem lehet jövője, és én nem akarok szenvedni
– vallottam be.
– Ki mondja, hogy ennek így kell véget érnie? – A hangja megnyugtató
volt.
 – Ugyan már, hogyan máshogy? Maga képtelen a komoly kapcsolatra, én
pedig a futó kalandokra. Halálra vagyunk ítélve.
– Badarság. Ítélkeztél, de esélyt sem adtál – győzködött. – Azt sem
engeded, hogy megpróbáljam.
– Nem. Én a realitás talaján állok és tudom, hogy ez nem működne –
hajoltam közelebb, hogy nyomatékosítsam a szavaim.
Csalódottan lépett el tőlem, és fancsali ábrázattal egyre távolodott. Tátott
szájjal bámultam, ahogy éppen otthagyni készül, de az ajtóban megtorpant,
majd mégis felém fordult.
– Nem! – rázta meg a fejét. – Ha már úgyis mindegy, elmondom a
véleményem.
Olyan arcot vágott, mint egy durcás kisgyerek.
Most sértegetni fog.
– Az az igazság, hogy túlságosan értelemközpontúan élsz – vágott bele. –
Hajlamos vagy azt gondolni, hogy az életed célja, hogy csakis „értelmes”
dolgokat cselekedj. Az idő előrehaladtával a megfelelési listád egyre
hosszabb lesz – indulatosan szónokolt, így megrovóan pillantottam felé. –
Ne nézz így rám! Pontosan tudom, miről beszélek. Önmagad rabszolgájává
váltál. A gond csak az, hogy a környezeted megerősít abban, hogy helyesen
cselekszel. Hát én nem, nem fogok hajbókolni. Azzal, hogy kizárod a
kellemes dolgokat az életedből, pokollá teszed a saját életed – fújtatott.
Na, igen. A milliomos oktat ki, aki bármit megtehet.
– Miért, ahogy maga csinálja, talán jobb? Tesz mindenki véleményére.
Éli a világát. Senkire nincs tekintettel – vágtam vissza. – Nem gondolkodik.
Szerintem fel is ajánlhatná az agyát kutatási célokra, ha már úgysem
használja, legalább legyen valami haszna.
Na, bumm. Lesüllyedtem a szintjére. Én is sértegetem őt. Óvoda. Mint aki
meg sem hallotta a megjegyzésem, folytatta.
– Mondd csak, mikor mentél utoljára a saját fejed után? Nem tudom nem
észrevenni, hogy valamiért meggátolod magad abban, hogy olyat tegyél,
amit szeretnél. Hülyeségnek, felelőtlenségnek nevezed, hogy a
következmények figyelembevétele nélkül cselekszem olykor, de én inkább
szabadságnak hívom. Igen is felszabadító érzés, amikor végre azt teheted,
amit csak akarsz. Ki kellene próbálnod – harsogta.
– Gratulálok, remek szónoklat volt, de az én szememben ettől még maga
egy anarchista.
– Ezt most olyan megvetéssel mondtad, mintha az bűn lenne – húzta ki
magát.
– Minden szervezettséget elítél – vetettem a szemére. – Maga nem
teremti, felszámolja a rendet. Minden írott és íratlan szabályra magasról
tesz. Én viszont szabályok szerint élem az életem – estem neki én is.
– A dolgok értelme sokszor maguktól alakul, változik. Minden csak attól
függ, hogy a végeredmény fájdalmas, vagy élvezetet okoz. Te mikor
élveztél utoljára? – vészesen közel lépett.
– Hogy mi?
A hanglejtése és a kétértelmű kérdése zavarba hozott. A fülem mögé
sepertem egy hajtincsemet. A kezem mozdulatát követve visszaigazította a
hajam és babrálni kezdett vele.
– Mikor csináltál utoljára spontán dolgot? – suttogta. – Emlékszel még,
milyen az? Nem kell nagy dolgokra gondolni, például amikor az ablakon
kinézve észreveszed, hogy esik az eső. Megörülsz neki, kiszaladsz és az
égre emelve a tekinteted élvezed a hűs esőcseppeket az arcodon –
duruzsolta.
Beleborzongtam a gyerekkori emlékképbe. Lágy melegség járta át a
testem.
– Az élet nemcsak arról szól, hogy elismerjenek, hanem arról is, hogy jól
érezzük magunkat a bőrünkben – búgta az ellenállhatatlan orgánumán. – Én
látom, hogy pokoli erőfeszítéseket teszel nap mint nap. Engedj ki egy kicsit
– csábított. Szédültem és forgott velem a világ. A bűvkörébe kerültem. Az
érintéséért égtem. Epekedve képzeltem el, ahogy végigsiklik rajtam az
ujjaival.
– Maga az ördögi kísértés – ziháltam. – Nálam felesleges ez a
hókuszpókusz. Amiről maga beszél, az egy egomániás baromság – léptem
távolabb, mielőtt totálisan beszippantott volna.
 – Mindegy, hogy beismered-e, vagy sem, a sors néha baromira másképp
gondol helyzeteket, mint te. Minden, ami fontos, előbb-utóbb fájdalmat fog
okozni, mert kötődésből ered. Időnként lazíts, és csak élvezd a pillanatot.
Bár megtehetném! Bárcsak lazíthatnék! Bárcsak élvezhetném ezt a
pillanatot!
– Azt képzeli, hogy a nagyravágyásom miatt majd nem bírok ellenállni a
kísértésnek és elfogadom a ragyogónak tűnő ajánlatát? Az életmódja, a
hatalma és a maga körül lebegő érzéki nők kibillentenek az
egyensúlyomból? Ellenem fordítja a vágyaim, a sóvárgásom, kirántva ezzel
a talajt a talpam alól. Olyan világot fest számomra, ami csak a maga
képzeletében létezik.
– Létezhetne a tiédben is – vészjóslóan közelített felém.
– Ennek csak bukás lehet a vége – ráztam kétségbeesetten a fejem. A
hüvelykujjával magára emelte a tekintetem.
– Vagy a tanulság, amit levonsz belőle. Ráébrednél, milyen a felelősség
terhe nélkül lélegezni. Lélegezz, Vicky! Élj végre! Csak most! – Hangja
inkább parancs volt, mint kérés. A testem reszketett, a lelkem kavargott.
Olyan jó lett volna hinni… élni… élvezni. Testének közelsége, bőrének
illata, lehelete az ajkamon. Lehunytam a szemem és hagytam magam
sodródni. Csak egy kicsit! Puha ajkait éreztem az enyémen, ahogy
bebocsájtást kértek. Én pedig megadtam magam a csábításnak, megnyíltam
neki. Amikor közvetlen közelről lélegeztem be az illatát, azt hittem
elájulok. Megrogyott a térdem, de ő erősen tartott. Tétováztam, de végül a
nyaka köré fontam a kezeim és viszonoztam a lágy, édes csókot, ami nem
volt sem tolakodó, sem agresszív. Hihetetlen érzéki pillanat volt. Teljes
lényemmel kívántam ezt a férfit. A zakójába kapaszkodtam, úgy vontam
egyre közelebb és csókoltam egyre éhesebben. Halk nyögést hallatott, amit
elnyelt a szenvedélyes csókunk. Mielőtt azonban ennél jobban elmélyültünk
volna egymásban, magamhoz tértem. Ennél én józanabb vagyok! Vicky, ne
hagyd magad befolyásolni! Elfordítottam a fejem tőle.
– Ez puszta káprázat. A szememet és a lelkemet megtévesztheti, de az
eszemet nem! – suttogtam erőtlenül. Az értelmem legaljáról szabadultak fel
a szavak, mégis olyan homályos és ködös volt minden. – Reggie…
 Élni. Élni akarok! Élvezni akarom…
A lehelete a nyakam vonalát cirógatta. A testem minden porcikája
remegett.
– Te is annyira vágysz rám, mint én rád. – Az orrával a hajamba túrt és
apró csókokkal halmozott el. – Miért utasítasz el mégis?
Ebben a pillanatban megmerevedtem, mert összeakadt a tekintetem az
anyjáéval, aki mosolyogva figyelt minket tisztes távolból. Kitisztult az
elmém.
– Remélem, az édesanyja is olyan hitelesnek találta az előadásom, mint
maga – szólaltam meg felébredve a révületemből.
– Te most miről beszélsz? – emelte rám a pillantását. A tekintetemmel
Regina felé intettem, jelezve, hogy az anyja végignézte a kis afférunkat.
Reggie odafordította a fejét, azután vissza felém.
– Ez akkor sem színjáték volt – közölte teljes meggyőződéssel.
– Higgyen, amit csak akar – hagytam rá.
A szerepem tovább alakítva az ujjaimmal végigsimítottam az arcélén,
majd nyomtam egy lágy, hosszú puszit a szája sarkára, ezzel is
alátámasztva: ez nekem nem jelentett semmit. Az addigi magabiztossága
megingani látszott. Kárörvendő arckifejezésem láttán indulat szikrája
csillant a szemében. Keze a derekamon pihent. Megéreztem, ahogy az ujjai
belém mélyedtek, majd lemondóan elengedett, én pedig elléptem tőle.
– Hozok magának valami erőset – siettem el mellőle. Egyenesen a
bárpulthoz léptem és lehunyt szemmel róttam meg magam. Édes jó istenem,
bedőltem neki! Tényleg bedőltem neki! Hogy lehetek ilyen ostoba? Az
ölelése, a csókja… tombolt bennem a vágy.
– Gratulálok, Vicky! – ismertem fel Regina hangját mögöttem.
Más sem hiányzott nekem.
– Asszonyom? – pördültem felé.
– Kétségtelen, hogy elbűvölted a fiamat – bólintott elismerően.
– Inkább ő engem – ismertem be és ez még csak nem is állt távol az
igazságtól.
– Ne szerénykedj! Láttam, amit láttam – karolt át.
– Mit látott? – felvont szemöldökkel fürkésztem.
 – Ahogy egész este rád nézett. Nemcsak vágy lobog a szemében, hanem
gyengédség és féltés is. Ha egy idegen férfi csak rád pillantott, majd
szétvetette a féltékenység.
– Eltúlozza – somolyogtam.
– Szó sincs róla. Nézz csak rá! – intett a fejével a fia felé, aki szüntelen
rajtam tartotta tüzes tekintetét. Csupán a pillantásától lángba borult a
testem.
– Te is oda vagy érte, ha nem tévedek – vett górcső alá.
– Még… nagyon az elején tartunk – habogtam.
– De jól is teszed, ha ellenállsz neki – fűzte hozzá a legnagyobb
természetességgel.
– Hogy mondja? – tértem magamhoz.
– Reggie sérült. Nem hisz a szerelemben, és ez nagyban az én hibám. Ha
beléd szeret, mielőtt beadnád neki a derekad, akkor van esélyed arra, hogy
ez köztetek ne csak egy egyéjszakás kaland legyen – látott el tanáccsal.
– Nem szokásom futó kalandokba bonyolódni – közöltem sértődötten.
– Én szorítok neked – tartotta szemmel a fiát. – Kedves lánynak tűnsz, és
szeretném boldognak látni a fiamat.
– Nem igazán viseli jól a visszautasítást – szakadt ki belőlem.
– Nem fogja feladni – bólogatott helyeslően.
– Nem tudom, mit tegyek. Ha hagynám magam, már rég szabadultam
volna.
Hupsz! Ezt nem kellett volna. Már azt sem tudom, mit beszélek.
– Én úgy látom, nem is igazán akarsz te szabadulni tőle. Mit érzel
tulajdonképpen a fiam iránt? – faggatózott.
– Magam sem tudom – pillantottam Reggie felé, aki vélhetően már a
sokadik italt gurította le. Ahogy a vére egyre forróbb lett az alkoholtól, úgy
lett a tekintete is egyre tüzesebb.
– Tarts ki, kislány! Menni fog! – Érintette meg együttérzőn a karomat,
majd magamra hagyott.
A fenébe is! Miért kellett nekem ebbe belebonyolódni?
Órákkal később a hazafelé vezető úton, az autóban, a fejem az ajtó
üvegének támasztottam. Fárasztó és hosszú volt az este. Már igencsak
hajnal felé járt az idő. Kis híján elbóbiskoltam az autózás monotonitásától.
Elmerengve bámultam ki az ablakon. Végigpörögtek a ma esti események a
fejemben. Minden korábbi ellenérzésem dacára remekül éreztem magam
ma este Reggie társaságában. Az anyja is szimpatikus nőnek tűnt, de az
öccse…
Ekkor megéreztem Reggie kezét a csupasz combomon. Azonnal
magamhoz tértem és felkaptam a fejem.
– Legyen szíves és vegye le rólam a kezét! – sziszegtem, de egyre feljebb
araszolt. A testem borzongott az érintésétől. Miért van rám ilyen hatással?
– Tudhatná már, hogy én nem az a kategória vagyok! – folytattam. A
szemem a cirógató ujjait bámulták. – Eszébe se jusson! – emeltem rá a
tekintetem, amikor a ruhám szélénél tétovázott. Önelégülten vigyorgott, de
elvette a kezét. Az alkohol, amit ma este magába borogatott,
elhomályosította a tekintetét.
– Mindenkinek megvan az ára, még neked is! – sutyorogta és kipillantott
az ablakon.
Lehet, hogy csak a sok pia beszélt belőle, de akkor is dühített ez a
hozzáállás.
– Csakhogy maga nem tud annyit fizetni, amennyiért én hajlandó lennék
magával ágyba bújni – vágtam vissza csak azért, hogy megbántsam.
– Én mindig megkapom, amit akarok. Mindig! Az ár pedig hidegen hagy
– hajol közelebb fenyegetően.
A szeméből áradó keserűség vegyes érzelmeket keltett bennem.
Egyszerre pofoztam volna fel, és vigasztaltam volna meg.
– Engem soha nem vehet meg! Nem vagyok egy portéka a piacon, amire
alkudhat.
– Az álmaink nem mindig pénzben mérhetők, de sok minden pénzzel
elérhetővé válik. Neked mi a legfőbb vágyad? Én meg tudnám adni neked –
búgta. A hideg is kirázott. Álmok? Nekem már nem voltak, én csak túlélni
szerettem volna. Ép bőrrel megúszni! Hosszan vizslattam és egy percre
eljátszottam a gondolattal, engedek a csábításnak. Ahogy láttam magam
előtt a buja képeket, megremegett a gyomrom. Arra jutottam, ebben a
csatában én csak veszíthetek!
 – Azt kötve hiszem! Maga csak egy önelégült milliomos!
– Egy kitartó, önelégült milliomos mindig eléri, amit akar! – kuncogott
magában.
– Biztos ebben, Mr. Reynolds? Mert akkor ez esetben sajnos csalódni
fog.
– Az élet engem fog igazolni, majd meglátod – pillantott rám
elszántsággal a szemében.
– Szánalmas, hogy vannak nők, akik ilyen pasikkal, mint maga,
hajlandóak pénzért ágyba bújni.
A hányinger kerülgetett. Na, nem Reynoldstól, hanem a gondolattól,
hogy engem hazavisz és egy órával később egy könnyűvérű kis csitrit
dönget majd.
– Miért? Valóra váltom a vágyaim. Hát nem azért élünk, hogy valóra
váltsuk az álmainkat, vagy ezt te nem így gondolod?
– Hmm… csak a gazdagok kiváltsága, hogy álmodjanak. Nem
dédelgetek hiú ábrándokat.
– Érdekes teória. Mondd, Vicky, te miről álmodozol?
– Amire én vágyom, azt maga nem tudja nekem megadni, mert az
pénzzel megvehetetlen.
– Kíváncsivá tettél, vajon mi lehet az. Rajtam ugyanis semmi nem foghat
ki. A hatalom és a pénz előtt olyan kapuk is megnyílnak, amiről te még
csak nem is álmodsz.
– Muszáj mindig az orrom alá dörgölnie, hogy mennyi pénze van? –
csattantam fel. – Őszinte leszek. Sajnálom magát, Reggie. A magához
hasonló pökhendi pénzeszsákok semmit és senkit nem értékelnek. A
magafajta nem leli örömét soha semmiben, mert nem kellett keményen
megküzdenie soha semmiért. Nem tudja átélni azt a csodát, amit a
hétköznapi ember.
– Hát ebben sem osztom a véleményed. Benned igenis a kedvem lelném.
Egészen biztos vagyok benne, hogy élvezném a dolgot.
És még csak meg sem próbál normálisan viselkedni.
– Lehet, hogy igaza van. Maga megadhatná nekem, amire vágyom, de én
soha azt, amire maga. Vannak dolgok, melyeket még maga sem kaphat meg
– vontam fel a szemöldököm diadalittasan.
– Érdekes felvetés, de téves. Nem ott tartanék, ahol, ha ebben hinnék.
Nincsenek elérhetetlen dolgok. Türelmes természet vagyok. Tudom, hogy
te is az enyém leszel, felesleges áltatnod magad.
– Az álmodozás szép dolog. Valahogy emberivé teszi magát –
gúnyolódtam rajta.
Égtek a sötét barna szemei, amitől én is lángoltam. Miért olyan helyes ez
a pasi? És miért törvényszerű, hogy minden vonzó fazon egy idióta? Egy jó
pasi vagy foglalt, vagy szóra sem érdemes. Ez az én formám. Tapadtak rám
az ilyen egyéjszakás kalandra vágyó férfiak, de én nem kértem belőlük.
A tekintetével úgy pásztázott végig a testemen, hogy megborzongtam
tőle. Szinte felfalt a pillantásával. Ettől egy percre meginogtam. Mi lenne…
Oh, nem!
– Különben is miért olyan magabiztos? Futkos magától a hideg a
hátamon. – Falakat kellett húznom. Reméltem, hogy a kedve is elmegy
tőlem.
– Ezt hívják vágynak – vigyorgott elégedetten.
Hát ez már mindennek a teteje. Beképzelt alak!
– Inkább undornak – helyesbítettem. Felháborított, hogy csak egy
játékszernek néz, de majd megmutatom én neki…
– Na, ebből elég! Nemsokára megtudjuk – zökkentett ki. Nem tudtam,
hogy ilyen szexi is tud lenni egy pillantás. Felém fordult, megragadott, a
hajamba markolt és szenvedélyesen az ajkaimra tapadt. A döbbenettől
teljesen megmerevedtem. Minden csókjának más íze volt.
Megfékezhetetlenné vált. Ellenkezni is elfelejtettem. Tüzes volt és magával
ragadó. Egy nyögés kíséretében adtam meg magam a testemben lüktető
vágynak. Én is felfedezőútra indultam az ő szájában. Nem bírtam a
vágyaimat csillapítani. Hagytam, hogy magára húzzon. Lovagló ülésben az
ölébe huppantam, a hajába martam, hátrarántottam a fejét és olyan
szenvedéllyel csókoltam vissza, amilyennel csak bírtam. Őt legalább olyan
váratlanul érte a támadásom, mint engem az övé. Megfeszült a teste a
kezem alatt. Nem érzékeltem a külvilágot, a hőmérséklet az autóban
hirtelen tíz fokkal magasabb lett. A csókjai nemcsak a testi érintés
gyönyörén keresztül hatottak rám, hanem szavak nélkül a lelkem mélyéig
hatoltak. Egész este tudtam, hogy meg fog még egyszer csókolni, ahogy azt
is, hogy meg fogom bánni. Ám ebben a pillanatban az utóbbi egyszerűen
nem érdekelt. Elvesztettük a fejünket, őrült módon faltuk egymás ajkait.
Amilyen hévvel fedezte fel a számat, olyan erővel törtek rám az érzések,
hogy a lélegzetem is elállt. Szememet lehunyva hagytam, hogy a csókja
kellemes lebegésbe röpítsen. Észbontó volt az illata, az íze, az érintése…
Fura módon sokkal jobban élveztem ezt, mint azt szabad lett volna. A
kezem a zakója alá csúsztattam, a tenyerem végigsiklott a mellkasán. Érezni
akartam. Az érintésem hatására belenyögött a számba és az ő keze is
vándorolni kezdett a testemen. Arra eszméltem, hogy feljebb gyűrte a
ruhám és a fenekem szorongatta. A csípőmet közelebb húzta, a
leheletvékony bugyim anyagán keresztül éreztem a merevedését. Erősen
préselt magához, úgy ingerelt tovább mindkettőnket. A testemben
eluralkodó vágy megrémített. Mielőtt a végletekig feszítette volna a húrt,
nagy levegőt vettem és elhúzódtam tőle.
– Csak hogy tudja, mit nem kap meg soha! – sóhajtottam őrülten zihálva.
Vissza akartam ülni a helyemre, de a derekam szorosan tartotta, és erősen
húzott vissza magához, így érezhettem, mennyire kíván engem. Sikerült
alaposan felhergelnem.
– Csak egyvalamiről feledkeztél meg – suttogta. Előrébb hajolt, az
arcunk szinte összeért.
– Mégis miről? – álltam a pillantását.
– Te most abból indulsz ki, milyen most a viszonyunk, nem abból, hogy
később milyen lesz.
– Miért, milyen lesz? – vontam fel a szemöldököm. – Hogy én magába
zúgok, annak annyi az esélye, mint hogy piros hó esik.
– Ki beszélt itt szerelemről? – vágott meglepett arcot.
– Nálam másképpen ez nem működik – ráztam lemondóan a fejem. –
Maga most azt hiszi, hogy új bonbon vagyok, díszes dobozban, amit ha
megkóstolt, majd ráunt az ízére, egyszerűen a kukába lehet dobni. Hát nem!
– Márpedig én nem mondok le rólad! Felkavartál bennem valamit már az
első percben, ahogy megpillantottalak. – Láttam, ahogy a tekintete hosszan
elidőzik a számon. – És ez azóta sem csillapodott. Ez őrület.
Lejjebb hajoltam, hogy engedjek a kísértésnek. Vicky, ne dőlj be neki! –
figyelmeztetett egy belső hang.
– Az a maga baja – próbáltam kimászni az öléből, de mélyen a szemembe
nézett és erősen tartott. Száját újra az enyémre tapasztotta. Határozottan,
erősebben és durvábban, mint az imént. A karommal próbáltam távol
tartani, elutasítóan megfeszült a testem. Ahogy egyre hevesebben falta az
ajkaimat, történt valami, már nem tudtam tovább ellenállni neki. Olyan
hévvel csókoltam, ahogy ő engem, szédítő, mindent elsöprő szenvedéllyel.
Aztán egyszer csak eltolt magától, és én összezavarodva kapkodtam levegő
után. Értetlenül pislogtam, ilyen még sosem történt velem azelőtt. A testem
ellenállhatatlan vágyat érzett ez iránt a férfi iránt. A hirtelen hiányától
sóvárgás töltötte el az egész testemet.
– Vicky, én nem vagyok türelmes ember, és nem bírom, ha szórakoznak
velem, bár van egy-két dolog, amire hajlandó vagyok várni.
– Akkor nagyon-nagyon sokáig várhat – józanodtam ki a kábulatból.
Kiszabadultam az öleléséből és visszatelepedtem a helyemre.
– Lehet, hogy tovább, mint szeretném, de rövidebb ideig, mint azt te
gondolnád – felelte és megjelent a képén az az önelégült vigyor, amitől
mindig ökölbe szorult a kezem. – Minden a sors ajándéka.
– Inkább a sors csapása – szűrtem ki a fogaim közt.
– Ez nézőpont kérdése.
Ekkor megállt az autó. Hazaértem.
– Szeretném, ha teljesítené egy álmomat. Ne lépje át a határokat és ne is
keresse soha többé a társaságomat!
– Most sem én másztam rád, hanem te rám. Lehet halogatni azt, ami
köztünk van, de megállítani nem. – Olyan meggyőződéssel mondta, hogy
akár el is hihettem volna. Szóra nyitottam a szám, de figyelmeztetően
megrázta a fejét. Perzselő szemekkel nézett rám.
– Most az lenne a legjobb, ha meg sem szólalnál, csak kiszállnál. Túl
sokat ittam és túlságosan felajzott vagyok, és ez a kettő együtt nagyon
kellemetlen érzés, ne tetőzd! – A tekintete veszedelmesen csillogott.
 – Figyelmeztetem magát, bármi történjék is: nem fogom legközelebb
vállalni a munkát. – Kinyílt az ajtó és a sofőr kisegített.
– Oh, dehogynem – hallottam a határozott választ, mielőtt becsaptam
volna a kocsiajtót. Vissza sem pillantottam, csak felszaladtam a lépcsőn.
Érzékeltem, hogy az autó elhajtott.
A fenébe is! – kutattam a táskámban a kulcs után. A pokolba is Reggie
Reynoldsszal! Az ördög cinkosa! Biztos, hogy az! Különben hogyan tudna
így megszédíteni? Egyre mélyebben kutattam, be akartam jutni végre a
lakásba, amikor valaki hátulról belemart a hajamba és az ajtónak préselt.
Hangosan sikoltottam fel.
– Azt hitted, elbújhattok előlünk – sziszegte az ismerős hang, majd lökött
rajtam egyet.
– Nyisd ki! – utasított.
– Nem találom a kulcsokat – vallottam be. – Elhagyhattam.
– Rendben, akkor velünk jössz! – ragadott meg, és játszi könnyedséggel
kapott fel.
– Nem! Segítsééég! – visítottam, mert reméltem, hogy valaki meghallja,
de a máskor olyannyira nyüzsgő utca ezúttal kihalt volt. Kapálóztam,
rugdalóztam, védekeztem, ahogy csak bírtam. A helyzetem azonban
reménytelennek tűnt. Egy másik fickó kitárta a kocsiajtót, belöktek, majd
beszállt a nagydarab is. Tovább ellenkeztem, aminek az lett az eredménye,
hogy meglódította a karját és kaptam egy hatalmas pofont. A fejem nagy
erővel az ajtó üvegének csapódott és elsötétült a világ.

Reggie

Tényleg csak kalandra és erotikára vágyom?

 „Az emberben nagyon mélyen él a szerelem utáni vágy,
meglepően mélyre lefurakodnak a gyökerei,
hajszálgyökerecskéi még a szív anyagát is átszövik.”
(Michel Houellebecq)

Erős lüktető érzés uralta a testem. Nem sok kellett hozzá, hogy átvegye a
hatalmat felettem és elveszítsem a fejem. Hülyét csinál belőlem. Ez a nő
folyamatosan a bolondját járatja velem. Felemeltem a kezem, ami
erőteljesen reszketett. Oldalra pillantottam és akkor vettem észre, hogy itt
felejtette a vállkendőjét. Felemeltem és mélyeket szippantottam édes
parfümje illatából. Hangosan fújtam ki a levegőt. Fel fogok robbanni. Újra
és újra pörgött a film a fejemben, ahogy az imént őrjítő mozgással
hintáztatta rajtam a csípőjét. Tudom, hogy nem játszott, ő is átadta magát a
mámornak. Kívánt engem. Érzem. Tudom! Kéreti magát, mint egy szűzlány,
de ha egyszer megkapom…
Le kellett valahogy vezetnem a bennem dúló vágyat. Előkaptam a
mobilom és hívtam Juke-ot.
– Nos, hogy ment? – kapta fel azonnal.
– Szarul – préseltem ki magamból.
– Én megmondtam – osztotta az észt.
– Ne okoskodj, hanem gondoskodj róla, hogy mire visszaérek, legyen ott
egy nő – csattantam fel.
– Sejtettem, hogy így lesz, ennek fényében már gondoskodtam is róla.
Csinos. Tetszeni fog.
– Szarok rá, milyen, csak álljon készen – hunytam le a szemem és
csaptam rá a telefont.
Elviselhetetlen volt a sóvárgás, amit éreztem. Ez a nő nincs rám jó
hatással. Nagyon nincs. Ha túlélem ezt az estét, egy kis szünetet tartok. Nem
keresem egy ideig. Rá kell ébrednem, hogy ő is csak egy nő a sok közül.
Nem engedhetem, hogy átvegye a hatalmat felettem. Ez nem normális.
Ahogy megérkeztem a lakosztályba, rohantam a hálóba, ahol egy
készséges szőke fogadott. Nem sokkal később megkönnyebbültem ugyan,
de korántsem éreztem magam kielégültnek. Frusztrált és lehangolt lettem. A
zuhany alatt a falnak döntöttem a fejem és vártam, hogy a forró vízsugár
megnyugvást hozzon. A gondolataimat azonban továbbra is Vicky bitorolta.
Mikor kiléptem a fürdőből, Juke ott ült az egyik fotelben és a fejét rázta.
– Meg ne szólalj! – gerjedtem iszonyú haragra. Gyűlöltem, ha
sebezhetőnek láttak.
– Akkor nem teszem. Tudod te magadtól is, amit tudnod kell, csak
amikor az a nő a közeledben van, nem oda áramlik a vér, ahová kellene –
röhögött rajtam.
– Fogd be! – szegeztem rá a mutatóujjam. Megadóan felemelte a kezét. –
Pár napig nem fogom keresni. Szükségem van egy kis időre, hogy
összekapjam magam – gondolkodtam hangosan.
– Hát ennyire elviselhetetlen – mélázott el. – Akkor ajánlok helyette egy
tök jó kis programot. Tetszeni fog. Vett az öcsém egy elit klubot – kacsintott
felém.
– Miféle klubot?
– Ugyan ne játszd már meg magad. Egy éjszakai klubot. Holnap este lesz
a megnyitója. Számít ránk. Ott kiélheted magad.
– Lehet, hogy rátalálnék végre önmagamra – merengtem el.
– Király! Akkor ezt megdumáltuk – ugrott talpra.
Amikor magamra maradtam, beismertem magamnak: akárhány nőt is
fogok megdugni, mindig csak egy fogja az elmémet uralni. Kénye-kedve
szerint szórakozik velem, ő diktál. Ennek véget fogok vetni! Kitörlöm őt!
Addig nem kerülhetek nyerő pozícióba, amíg ilyen állapotban vagyok.
Másnap este Juke valóban le akart nyűgözni. Még egy VIP-bokszot is a
rendelkezésemre bocsájtott. Letelepedtem és vártam a csodára… A zene
olyan hangosan dübörgött, hogy már idegesített, lüktetett tőle az ember
egész feje. Képtelenség volt mozdulatlanul ülni. Ez minden, csak nem
nyugalom. A fények a basszus ritmusát követték, cikáztak a teremben.
Rengetegszer ütöttem el az időt az ilyen és ehhez hasonló
szórakozóhelyeken, de itt még sosem jártam. Csak futólag ismertem Juke
öccsét, aki nemrég vette meg és újította fel a klubot és most minden
bizonnyal villogni akart vele előttünk. De hogy honnan jött ez a merész
ötlete? Elmondása szerint nagy pénzek forogtak ebben az üzletágban.
Megérte befektetni. Meglehet, de ha én hiányos ruházatú csajokra és a
szexre gondoltam, nem ez a fajta befektetés járt az eszemben.
Hátradőltem, rendeltem egy italt, majd bámészkodni kezdtem. Elvégre
lazítani jöttem. Előttem a táncoslányok rázták, kellették magukat, de
valahogy nem igazán tudták felkelteni az érdeklődésem. A rosszseb enné
meg Vicky Sawyert. Egész nap csak ő járt a fejemben. Minden pillanatban őt
képzeltem magam elé és azt a pimasz vigyort az arcán, ahogy éppen elhajt.
A megszállottjává váltam. Na, de most nem ezért vagyok itt. Ma este
kirúgok a hámból, lesz, ami lesz, száműzöm őt, ha egy röpke éjszakára is,
de megszabadulok tőle.
Pásztázni kezdtem a teret préda után kutatva. Unottan nézelődtem a
vetkőző lányok gyűrűjében. Egyik közönségesebb volt, mint a másik. Juke
öccsének semmi ízlése – állapítottam meg. Ez fölül lapos, annak semmi
dereka, amaz meg… hol a feneke? Komolyan erre kellene felizgulnom?
Mélyet sóhajtottam, majd új táncosok jelentek meg a színpadon. Kezdett
elmenni az egésztől a kedvem.
Húzóra legurítottam az italom, majd újra a tánctér felé pillantottam. Az
egyik lány nekem háttal táncolt, kéjesen kellette magát a rúdon. Na, ő már
kedvemre való! Rajta felejtettem a szemem. Hmm… az alakja akárcsak
Vickyé. Azonnal beindult a fantáziám és eszem ágában sem volt gátat szabni
neki. Szabadjára engedtem, aminek hamarosan fizikai jelei mutatkozott a
nadrágomban. Kellemes bizsergés lett rajtam úrrá és megnyugtató volt a
tudat, ez esetben egész biztos nem maradok kielégületlen, kicsit enyhíthetek
a bennem felgyülemlett nyomáson. Végre! Mire az első szám véget ért,
tudtam, hogy nekem kell ez a csaj! Lehet, hogy mégsem volt halott ötlet
Juke-tól ez az este?
Alaposan feltérképeztem a lány testét, az izmos lábaktól, a feszes, formás
fenéken és a provokálóan ringatózó csípőjén át egészen a gömbölyű
melléig. Fészkelődni kezdtem a helyemen. Amikor elértem az arcáig, tátott
szájjal meredtem rá. A látványa sokkolt. A döbbenet mozdulatlanságra
késztetett és a székembe szegezett. A tekintete a ritmustól megrészegülten
cikázott, látszott, hogy velem ellentétben ő nagyon nem itt jár. Ezt nem
hiszem el! Ez Vicky! Tényleg ő az. Mit keres ő itt? Megbabonázott, képtelen
voltam levenni róla a tekintetem. Érinteni, simítani akarom! Nem! Előbb
ízlelni! Élvezni az illatát! El kell mondanom, ki kell fejeznem neki, mennyire
sóvárgok utána. Azt kívántam, bár megdermedne a pillanat, hogy így
csodálhassam, látni akartam testének minden domborulatát! Áááááááá!
Kész őrület! Egy őrület, ami a legmagasabb szintű vágyat és szenvedélyt
teremtette meg bennem. Áh, valami nagy gáz van. Megráztam a fejem, mert
biztos voltam benne, hogy a képzeletem csúnya, gonosz játékot űz velem.
Ez a nő megmérgezett, megfertőzött, már mindenhol őt látom, de ez nem
lehet ő! Reggie, térj magadhoz! Verd őt ki a fejedből!
Bambán csodáltam a szépséges arcot. Végigfutott bennem a gondolat,
milyen profin csinálja. Nem ma kezdett. Az a nő ott vagy nem Vicky, vagy
én tényleg marhára át vagyok verve. Ahogy a zene utolsó üteme is
elhallgatott, felemelte a fejét, lassan nyitotta ki a szemét és egyenesen rám
nézett. Mint aki egy hosszú, mély álomból ébredt, csak nehezen tért vissza a
valóságba. Összeakadt a pillantásunk és egy percre mindketten
megbabonázva néztük a másikat. Egészen elvesztem abban a zöld
ragyogásban. Amikor tudatosult benne, hogy én vagyok az, megriadt.
Azonnal menekülőre fogta. Hát mégis ő az! Sietősen a hátsó kijárat felé
vette az irányt.
Na neee! Felpattantam és futottam utána. Ezt most nem fogja ilyen
könnyen megúszni. Az öltözőknél azonban a biztonságiak állták az utam, de
még láttam, melyik ajtó mögé menekült. Magyarázkodás helyett előkaptam
a telefonom és segítséget kértem Juke-tól, így egy fél perccel később már
zöld utam volt az öltözők felé. Az ajtó elé érve dörömbölni kezdtem.
– Vicky! Tudom, hogy bent vagy. Azonnal nyisd ki!
Majd szétvetett az ideg. Mivel nem jött válasz, egyre vadabbul
csapkodtam, és rugdostam a védelmét biztosító bejáratot.
– Vickyyy! Ne szórakozz velem, mert betöröm az ajtót! – ordítottam.
– Menjen el! – ismertem fel a síró hangot bentről.
– Én innen egy tapodtat se megyek, amíg nem beszéltünk.
Ismét mély hallgatás volt a reakció.
– Rendben, én ráérek. Egyszer csak kidugod onnan az orrod –
hőzöngtem. Abban a pillanatban, mint egy sebes vonat érkezett egy
túlcicomázott nő.
– Mi az ördögöt csinál maga itt? Ne molesztálja a lányaimat.
– A lányait? – elképedtem.
Vicky egy egyszerű prosti lenne? Ekkora egy számító kis ribancot!
– Ha nem fejezi be, akkor hívom a biztonságiakat – esett nekem.
– Ne fáradjon! Ők engedtek be! A hely tulaja a jó barátom. Én pedig
addig nem tágítok, amíg nem beszéltem Vickyvel! – emeltem fel a hangom,
hogy az érintett is jól hallhassa odabent.
– Vicky? Vicky Sawyer? Ő csak egy sima táncoslány. Ő nem alkalmas a
maga igényei kiszolgálására. Neki a színpadon lenne a helye. Hallod,
Vicky? – bosszankodott a nő is. – Mivel hozta rá a frászt? – vádaskodott.
– Ismerjük egymást, meglátott és elszaladt – vázoltam röviden a
helyzetet.
– Hagyja őt dolgozni! Szüksége volt pénzre, így előre fizettem neki.
Keressen magának egy másik, készségesebb lányt! – utasított.
– Maga engem csak ne utasítgasson! – csaptam ingerülten az ajtó lapjára.
A zsebembe nyúltam és kivettem egy köteg pénzt.
– Mennyit fizetett neki a ma estéért? Tudja, mit, mindegy, itt van –
nyomtam a kezébe egy jelentősebb összeget. – Ebből fedezni tudja a betört
ajtó árát is.
– Miféle betört ajtóét? – csodálkozott.
– Hát ezét itt – estem neki újra a bejáratnak. Vadul rugdostam, és Vicky
nevét ismételgettem.
– Hát én inkább megyek – libegett el mellettem. – Mondja meg
Vickynek, hogy habár ez volt a próbanapja, ki van rúgva! – kiáltotta még
vissza a nő, és visszhangzott tőle az egész folyosó.

Vicky

Ellencsel
 „Végtelen ürességet éreztem. Ezt a csatát a legnehezebb
megvívni. Közönségesen úgy hívják: reményvesztettség.”
(Bear Grylls)

Ahogy lassan kinyitottam a szemem, éles fájdalom hasított a fejembe. Áh,

Jézusom! A fejemhez kaptam, ahol egy jókora puklit tapintottam ki. Hol a
pokolban vagyok? Rémülten pillantottam körbe, amikor bevillant az utolsó
emlékkép az autóból. Elraboltak. Miután kitisztult az elmém,
feltápászkodtam és próbáltam valami ismerős dolog után kutatni, de még
tippem sem volt, hol lehetek. Egy szobában voltam egyes egyedül és az
egyetlen, ami kattogott bennem: meg fogok halni. Ezekkel nem lehet
szórakozni. A pénzüket akarják. Nekem viszont egy huncut vasam sincs.
Istenem Kelly! Ki fognak nyírni! De miért nem tették meg azonnal?
Félelemtől reszketve ácsorogtam, amikor hangokat hallottam az ajtó felől.
Pánikba estem. Vajon mit akarhatnak tőlem? Hülye kérdés, nyilván a
pénzüket. Sebesen jártak a gondolataim, mit is mondhatnék nekik. Azt
semmiképpen sem, hogy az már nincs meg! Találj ki valamit! Gyerünk,
Vicky! Mozgasd meg a fantáziád! Ekkor kitárult az ajtó és egy középkorú
férfi lépett be rajta három másik kíséretében.
– Ez az a csaj? – mért végig.
– Nem, uram. Ez a nővére – ismertem meg az elrablómat.
– Mit akarnak tőlem? – hebegtem.
– Azt hittem, a múltkor elég világos voltam. A pénzünket – mordult fel a
nagydarab fickó, aki nemrég a lakásomnál támadt meg.
– Azt sem tudom, miről beszél. Nálam biztos nincs a pénzük –
ködösítettem.
– Áh! Miért nem azt a kis tolvaj tyúkot csíptétek nyakon? – kérte őket
számon a főnökük.
– Ha minden igaz, már ő is megvan – felelte egy harmadik.
Kelly!
– Mi a tervük velünk? – dadogtam. Annak fényében, hogy az elcsent
táska tartalmából egyetlen dollár sem állt rendelkezésre, nem néztünk
fényes jövő elé.
 – Az majd elválik – lépett közelebb az őszes férfi, amikor ordítozást
hallottam az ajtó túloldaláról.
– Kelly! Mit csinálnak a húgommal? – szaladtam volna, de az egyik
határozottan az utamat állta. – Kérem – pillantottam a tekintélyt parancsoló
férfi felé.
– Itt kérni csak én kérhetek – felelte erélyesen.
Újra kinyílt az ajtó és megpillantottam, ahogy egy kétajtós szekrény
satuba szorítja a húgomat. Betaszigálta a húgomat, aztán egy erőteljes
lökéssel a padlóra dobta.
– Kelly, Kelly, jól vagy? – ugrottam hozzá védelmezőn.
– Csak hogy mindenkinek világos legyen, felvázolnám a helyzetet. A
kiscsaj – bökött Kellyre – lenyúlt tőlem közel félmillió dollárt. Az oka,
hogy még élnek, az az, hogy vissza akarom kapni a pénzem.
Elképedten meredtem a pasira, majd a húgomra. Félmillió? Te jó szagú
úristen! Nekem soha nem volt és nem lesz ennyi pénzem. Végünk!
– Na és mi történik, ha megkapta? Simán lepuffant. Akkor miért árulnánk
el, hogy hol van – próbálkoztam húzni az időt, amíg összeszedem a
gondolataimat.
– Egyébként sincs már meg – vetette közbe síró hangján Kelly.
– Hogy mondta? – villogtak az indulattól az öltönyös férfi szemei.
– Ne beszélj badarságokat, Kelly! – néztem rá szúrós tekintettel. – Az,
hogy nincs most nálunk, még nem jelenti azt, hogy nincs meg – pirítottam
rá. Kétségbeesésében csak lassan jutott el a mondandóm a tudatáig. A
beismeréssel, hogy elköltöttük, csak magunk alatt vágtuk volna a fát. Akkor
biztos, hogy innen nem jutunk ki élve.
– Hmm, habár a húgocskája ostoba, magácskának azért akad némi
sütnivalója. Tetszik, hogy vág az esze. Hol a pénz? – üvöltötte. Mindketten
összerezzentünk.
– Ez nem ilyen egyszerű – vágtam bele.
– Elvenni a táskám az bezzeg egyszerű volt. A húgocskája akkor nem
volt nyuszi, mikor vette a bátorságot, hogy elemelje a táskám – ordított,
hogy megfélemlítsen bennünket, ami be kell vallani, kitűnően működött is.
 – Visszaszerzem a pénzét – emeltem fel én is a hangom. Mindig elszállt
az agyam, ha kiabáltak velem. Elég volt ezt nekem gyerekkoromban
átélnem. Remegtem a testemben tomboló félelem és düh keverékétől.
– Ez az első épkézláb mondata.
– Ehhez egy kis időre van szükségem – nyekeregtem.
– Maga most szórakozik velem? – lépett felénk fenyegetően.
– Eszem ágában sincs – védekeztem. – Egyszerűen arról van szó, hogy a
pénzt több embernél rejtették el. Egyébként is, mi a garancia, hogy ha
megkapta a pénzt, nem végez velünk hidegvérrel azonnal.
– Maga most bizonyosságot akar? – vonta fel a szemöldökét.
– Korrekt üzletet akarok kötni. Maga visszakapja a pénzét, mi pedig az
életünket.
– Nem szokásom életben hagyni azokat, akik meglopnak – szűrte ki a
fogai közt mérgesen.
– Akkor a legjobb, ha most azonnal véget vetünk ennek – néztem vele
farkasszemet.
– Csak blöfföl – méregetett. – Csak nem akar meghalni?
Meglepettnek tűnt.
– Nem, de az előbb fejtette ki, hogy így is, úgy is megöl minket, akkor
miért könnyíteném meg a dolgát, hogy visszaszerezze a pénzét? Még az is
lehet, hogy sosem találja meg – vontam meg a vállam.
– Ügyes próbálkozás, de rajtam akkor sem fog ki két ilyen ribanc –
harsogta, majd elkapta a karom, magához rántott, előkapott egy fegyvert és
a halántékomhoz nyomta. Összeugrott a gyomrom, nagyot nyeltem, hosszan
hunytam le a szemem, Kelly pedig hangosan sikoltozott.
– Most azonnal golyót röpíthetnék az agyadba – sziszegte a fülembe.
Képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni.
– Látom, azért még sem vagy te egy amazon.
Pisztollyal a halántékomon Reggie jutott eszembe. Vajon mit csinálna ő
ebben a helyzetben? Nagy dumás. Biztos ki tudna húzni a csávából.
– Rendben – engedett el váratlanul. – Hallgatom az ajánlatát. Mennyi
időre van szüksége, hogy hiánytalanul összeszedje a pénzt?
– Egy hét – nyögtem ki gondolkodás nélkül.
 – Kiscsillag, maga át akar engem verni? – hördült fel.
– Nem vagyok ostoba – szedtem össze a bátorságom.
– Oké. Elmondom, mi lesz. Maga kap egy hetet, hogy elhozza nekem,
ami az enyém, én pedig addig őrzöm a húgocskáját, hogy eszébe se jusson
átverni.
Kétségbeesetten megráztam a fejem, Kelly pedig szorosan hozzám bújt.
– Nem hagyom őt itt! – kapaszkodtam a húgomba.
– Addig nem esik baja, amíg maga okosan viselkedik. Így motiváltabb
lesz, hogy a határidő lejárta előtt előteremtse a pénzt. Nem riasztja a
hatóságokat, és nem beszél erről senkinek.
– Nem bízom magában! – szűrtem ki a fogaim közt.
– Miért? Nekem talán könnyebb dolgom van magával? Nem én loptam
meg magukat, hanem maguk engem.
– Honnan tudhatom, hogy nem fog a végén mégis golyót ereszteni a
fejünkbe? – meredtem a pisztolyára.
– Én sem vagyok teljesen hülye. Nem hiányoznak a felesleges hullák.
Elképzelni sem tudja, milyen sok munka van egy-egy holttest eltüntetésével
– sóhajtott.
– Adja a becsületszavát! – erősködtem.
– Azzal mire megy? És ha nem állom a szavam? – játszadozott.
– Nincs más választásunk. Meg kell bíznunk egymásban, magának a
pénze kell, nekem meg a húgom – nyögtem ki.
Hosszan méregetett, majd sátáni mosollyal a képén megszólalt:
– Ha nem tudja összeszedni a pénzt, már tudom, hogyan fog apránként
törleszteni, amíg csak magára nem unok – mért végig kéjes tekintettel.
– Maga gusztustalan! – ráztam a fejem. – Abból márpedig nem eszik.
– Azt majd meglátjuk – lépett közelebb, belemart a hajamba és
félrerántotta a fejem. Igyekeztem ellenállni.
– Érdekes kis játéknak nézünk elébe. Izgalmas lesz, hiszen te is, én is
tudjuk, hogy nem tudod előteremteni a pénzt. Ki foglak élvezni, mielőtt
végeznék veled – suttogta a nyakamba. Mélyen szívta be a levegőt.
Mozdulatlanná dermedtem.
 – Eresszen el! – mordultam fel. Undorodtam tőle. És valóban. Mi lesz, ha
képtelen leszek összeszedni ennyi pénzt?
Elengedett, majd az embereihez fordult.
– A csaj elmehet. A húga marad. Travis, te leszel érte a felelős. Vigyázz
rá!
– Kérem, engedje őt el! Csak teher lesz – igyekeztem meggyőzni.
– Itt most én diktálom a szabályokat – háborodott fel. – Te inkább azzal
törődj, hogy a pénz egy hét múlva a rendelkezésedre álljon! Travis! –
fordult újra a nagydarab pasihoz. – Gondoskodj róla, hogy a hölgy mielőbb
távozzon! Vigyétek vissza!
– Hol fogom megtalálni? – estem pánikba.
– Ne aggódjon ezen, drágám. Én fogom megtalálni magát.
Látványosan az órájára pillantott.
– Tiktak, tiktak, telik az ideje. Mostantól számítva pontosan egy hete van
elővarázsolni a pénzemet. Meglepődnék, ha sikerülne – lenézően mért
végig.
A Travisnek szólított férfi mellém lépett, megragadott, eltépett Kellytől
és vonszolni kezdett a kijárat felé. Kellyt, aki hisztérikusan visítozott, egy
másik alak fogta le.
– Kelly! – kiáltoztam én is. – Visszajövök érted! Nem hagylak cserben! –
De addigra ő sokkot kapott és csak a nevemet rikoltozta.
Észre sem vettem, amikor sírni kezdtem. Ahogy kiléptünk az ajtón,
Travis egy csuklyát akart a fejemre húzni. Heves ellenállásba kezdtem.
Erőszakkal megrángatott, majd lepillantott rám.
– Elég legyen ebből! – állított le. – Most kiviszem magát. Ha nem
működik együtt, a húga látja kárát – fröcsögte a képembe, így megadtam
magam. Hogy keveredhettem ekkora pácba? Édes jó istenem, mi lesz most
velünk?
Egész úton vadul cikáztak a gondolataim, mihez is kezdhetnék.
Betuszkoltak egy autóba, majd útnak indultunk. Nem sokkal később megállt
az autó. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, a sötét csuklyát pedig lerántották a
fejemről. A hirtelen jött fény bántotta a szemem.
 – Egy hét múlva itt leszek magáért – bökött a fejével a nyitott kocsiajtó
felé. Kiszálltam, majd elhajtott. A kezem a fejemre szorítottam. Most mihez
kezdjek? Istenem, segíts! Hogyan mentsen meg a húgom? Betámolyogtam
Sandra lakásába, majd halkan zokogva ledobtam magam a kanapéra. Kelly!
Most rajtam áll vagy bukik minden. Közben Sandra is előkerült a
szobájából.
– Veled meg mi történt? – rohant mellém. – Bántalmazott az az alak? –
seperte félre a zihált tincseim és a fejsérülésem vizslatta. Értetlenül néztem
rá, majd leesett, hogy Reynoldsra gondol.
– Nem ő volt. Azok voltak, akik a lakásomban is rám támadtak. Kellyt
fogva tartják. Egy hetet kaptam, hogy előteremtsek félmillió dollárt –
összegeztem a velem történteket.
Órákkal később, mikor már kissé lehiggadtam és elmúlt a testem
remegése, józanul láttam neki egy terv kidolgozásának.
– Reménytelen – mondta Sandra. – Ha képes lennél egy hét alatt félmillió
dollárt összeszedni, akkor most nem itt tartanál.
– Meg kell próbálnom – hunytam le a szemem. – Visszamegyek a
kaszinóba is.
– Az erre nagyon nem elég – rázta a fejét.
– Nem, de több mint a semmi – vetettem oda. – Büszkeség ide vagy oda,
Kellyt nem hagyhatom, hogy kivégezzék.
Hosszas tépelődés után arra jutottam, nincs más választásom, fel kell
hívnom Samanthát. Pedig hogy megfogadtam, hogy többé nem teszem!
Ebben a helyzetben viszont minden cent számított. Hitelintézeteknél
esélyem sincs, hiszen nem tudnék mit nyújtani fedezetként. Az uzsorások!
Nem! Azok rövid határidőre adják a pénzt és könyörtelenek, ha a
visszafizetésről van szó. Cseberből vederbe. Ismerős sincs, aki ennyi pénzt
tudna kölcsönözni. Tisztességes úton nem fog menni. Még egyszer, utoljára
el kell adnom magam az ördögnek.
– És Reynolds? – állt elő a képtelen ötlettel Sandra.
– Mi van vele? – merültem el a gondolataimban.
– Neki van pénze, tőle is kérhetnél. – Ezt olyan természetességgel
mondta, mintha csak egy családtaghoz fordulnék segítségért.
 – Szó sem lehet róla! – háborodtam fel. – Hogy juthat ilyesmi az
eszedbe?
– Az a pasi már hónapok óta koslat utánad. Biztos vagyok benne, hogy
szívesen húzna ki a csávából.
– Meg is lenne egy életre az ára. Én nem fogok soha többé senkinek
hálálkodni, senki előtt megalázkodni.
– Ne légy már ilyen büszke. Egyébként sem értem, miért esik nehezedre
lefeküdni azzal a pasival. Hihetetlenül vonzó.
– Nem kockáztatok. Inkább felhívom Samanthát.
– Amit ott keresnél, az sem lesz elég.
– Tudom, de arra gondoltam, ha lenne egy kis tőke, a kaszinóban is
szerencsét próbálhatnék.
– Amit keserves munkával megkeresnél, azt te tényleg feltennéd?
Kockáztatnál? Megvesztél? – ámult el.
– Itt csak a csoda segíthet. Tudsz jobbat? – emeltem fel a hangom. – Az a
nagy helyzet, hogy a húgom élete gengszterek kezében van, és ha csak a
jóisten nem segít meg, akkor meg is hal, velem együtt. A rendőrséghez sem
fordulhatok, megmondták.
– Legszívesebben megtépném azt a kis hülyét, hogy ilyen bajba kevert
téged is – mérgelődött.
– Ez most hiábavaló. Cselekednem kell – emeltem meg kelletlenül a
telefonom. Miután befejeztem a beszélgetést, nagyot sóhajtva fordultam
Sandrához.
– Holnap este kezdek Samanthánál. A kaszinóba is visszavettek, bár
Coleman feltételekről beszélt. Felváltva fogok itt és ott melózni.
– Én akkor is azt mondom: Samantha nem jó ötlet. Inkább a kaszinó. Az
a nő az anyját is eladná.
– Akkor sincs most más választásom. A jó szerencsére bízom magam.
Összeszedtem magam és az igazgató kérésére megjelentem még aznap
este a kaszinóban. Az irodájába irányítottak. Ettől meglehetően kínosan
éreztem magam. Mikor beléptem, szánakozással teli tekintettel méregetett.
– Miért akar visszajönni? Elég határozottnak tűnt, mikor felmondott –
fürkésző tekintettel méregetett.
 – Mert megrémültem. Az az alak… Mindegy – legyintettem. –
Szükségem van a pénzre.
– Hmm – merengett. – Nekem pedig egy megbízható munkaerőre, aki
nem hagy faképnél az első kínos helyzet után.
Jogos!
– Tényleg nagyon sajnálom – rebegtettem a pilláim. Bűnbánó tekintettel
igyekeztem hatni rá.
– Nem magának való ez a hoszteszkedés.
A cipőm orrát bámultam. Valóban nem, de én nem lehetek finnyás. Nem
dúskálok az ajánlatokban.
– Nincs kedve valami mást csinálni?
– Mire gondol? – sandítottam rá.
– Van a maga számára egy ajánlatom. Legyen inkább az asszisztensem.
Döbbenten kaptam fel a tekintetem.
– Mi van Katie-vel?
Mélyet sóhajtott.
– Terhes. Elég rosszul viseli. Nem szeretne tovább itt dolgozni. Figyelem
magát egy ideje. Magának van tartása és megbízható is. Kedvelem magát.
Kapna tőlem egy esélyt.
– Hát, én nem is tudom, mit mondjak – hebegtem.
– Mondjon igent, és később meglátjuk. Várom magát hétfőn reggel.
Készüljön fel! Ez sem lesz gyaloggalopp.
– Rendben – bólintottam, de a meglepetéstől még nem tértem magamhoz.
Valami jó is történik velem ebben a bolondok házában. Az ajtóból még
visszafordultam:
– Köszönöm, uram! Nem fogok csalódást okozni!
– Ebben biztos vagyok! – intett.
Nem hittem el. Végre történik valami jó, de a legrosszabbkor. Valamiért
úgy éreztem, minden hiába. Esélyem sincs egy hét alatt félmilliót
előteremteni. Ha nem lesz meg a pénz, akkor pedig annyi. Vége. Végünk.
Kifelé menet csábított a rulettkerék. Talán a szerencse mellém szegődne.
Ám ennél józanabb voltam. Azt a keveset, amit véres verítékkel
összekuporgattam, én biztos, hogy nem bízom egy kiszámíthatatlan golyóra.
Mélyet sóhajtottam, majd hátat fordítottam és kisétáltam.
Józanul gondolkodtam és cselekedtem. Nem maradt más választásom,
mint tenni, amit tennem kell. Ki kellett szabadítanom a húgomat.
Elvállaltam a munkát Samathánál.
Másnap este egy vagon alapozót kentem fel, hogy eltüntessem a
homlokomon éktelenkedő kékeszöld foltot. Nem voltam valami szívderítő
látvány. Magamra kaptam a ruháim, de mielőtt kiléptem volna az ajtón,
még vetettem magamra egy utolsó pillantást a tükörben. Az arcomat
vizsgálgatva eszembe jutott Reggie. Vajon mit eszik rajtam az a pasi?
Egyértelmű: azt, hogy nem kaphat meg. A kitartása akkor is mosolyt csalt
az arcomra, ha időnként bosszantott. Mindent egybevetve szinte már
hiányzott. Elkeseredetten néztem magammal farkasszemet. Pedig ha tudná,
ki is vagyok valójában, már oda is lenne a rajongása…
Összeszedtem magam és megindultam a múltam felé. Visszarepültem az
időben. Sosem felejtem el azt a napot, amikor megismertem Samanthát.
Életem egyik legnehezebb helyzetébe keveredtem bele. El kellett tartanom
magamat és az árván maradt húgomat. Egy bárban dolgoztam pincérnőként,
amikor egy reménytelen pillanatban megkérdezte, lenne-e kedvem többet
keresni, csak tánccal, semmi szex, ígérte. Ez volt számomra a
mézesmadzag. Ki ne akarna, és nekem nagyon kellett minden cent. Először
ment a szédítés: nem kell semmi „olyat” csinálni, csak szexi fehérneműben
táncolni… Na persze!
A költségek azonban az egekbe szöktek, én pedig irigykedve néztem a
többi lányt, ahogy a pénzüket számolgatják, így amikor Kelly beteg lett és
nem volt már pénzem fizetni a gyógyszeres kezelést, átléptem azt a
bizonyos határt, ahonnan nincs visszatérés. Egy szép nap bekövetkezett az,
amire álmaimban sem gondoltam. Oh, milyen nehéz volt… még most is
felfordul a gyomrom… Habár csak pár alkalom volt, amíg talpra nem
álltam, de mégis csak örömlány lettem. Először fel sem mértem ennek a
foglalkozásnak a veszélyeit. Sok mindent el kellett viselnem… minden
percben csak az járt a fejemben, csak fizessék is ki. Az volt, amit a vendég
akart, én pedig többet kerestem, mint valaha. Túl fogom élni – hajtogattam
minden alkalommal. És túléltem. Azonban megtanultam, ha valaki erre az
útra téved, gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy két rossz közül kell a
kevésbé rosszat választania. Ez volt a legnehezebb. Bármit tettem is, nekem
jó biztosan nem lehetett. Minden egyes alkalommal, amikor egy ilyen alak
hozzám ért, egyre korcsabbnak éreztem magam. A lelkem korcsosult el.
Meggyűlöltem a férfiakat és velük együtt saját magamat is. Nagy
kiábrándulás volt, ahogy az idő folyamán rájöttem, a férfiak nagy részének
totál mindegy, hogy ki vagyok, milyen a külsőm, csak legyen két mellem és
egy használható lyuk a lábam között.
Keserű lett a szám íze, amikor eszembe jutott az utolsó alkalom.
Luxusprosti voltam, de hiába vigyáztak rám kiemelten, végül mégis sikerült
belefutnom egy elvetemült, beteg elméjű kliensbe. Arra izgult, ha
bánthatott. Meg akart verni… persze az ő olvasatában erotikusan; nem
vállaltam, mire akaratom ellenére nekem esett. Én sírtam, ő nevetett és
élvezett. Nem sejtettem, hogy létezik mélyebb megrázkódtatás, mint amit
átéltem, amikor úgy döntöttem, más erényeimmel keresem a pénzt. Az alak
brutálisan megvert, és el is vette, ami kellett neki. Azt hittem, nem jutok ki
élve. A tehetetlenség egy olyan traumát okozott, amit azóta sem tudtam
kiheverni. Elájultam és a legközelebbi dolog, amire emlékszem, hogy egy
hordágyon feküdtem egy kórházi folyosón. Később papírokat kellett
aláírnom, hogy „nemi erőszak áldozata” vagyok. Emlékszem, hogy mialatt
alákanyarítottam a nevem, végigfutott bennem a gondoltat: ha
mindannyiszor alá kellett volna írnom, ahányszor meggyalázva éreztem a
testem, már egy szekrény sem lenne elég az irataimnak. A ruháimat
elvették, meztelenül álltam, miközben a nővérek méregették a sérüléseimet,
meg fényképet készítettek róluk. Azóta, ha nehéz helyzetbe kerülök, azzal
vigasztalom magam: annál rosszabb semmi sem lehet.
Ezt követően nem álltam készen arra, hogy bárkinek is elmondjam a
történteket, inkább úgy tettem, mintha az egész meg sem történt volna.
Akkor ott kiszálltam. Befejeztem. Azóta is megvetek minden férfit, aki
kifejezetten azért keresi ilyen nők társaságát, hogy felsőbbrendű szerepben
tetszeleghessen. A legtöbben tiszteletlenek, abban lelik örömüket, ha
megalázhatják a nőket. A nő csak szolga a szemükben, magukat pedig a
teremtés koronáinak képzelik.
Kurvázni nem bűn – hangoztatta az apám is, aki folyton csalta az
anyámat. Egy jó kurva családokat tarthat egyben, míg egy rossz szerető
családokat szakíthat szét, ha egyszer csak többet akar. Ha ezeket kifizetem,
a kapcsolatunknak vége is. Nem jelentenek semmit – vigasztalta az anyámat.
Undorodtam magamtól, hogy odáig süllyedtem, én is ezek közé a nők közé
tartoztam, de apámat még jobban gyűlöltem, mert miatta kényszerültem
ebbe a helyzetbe.
Éppen ezért a szex számomra már csak hideg atlétika volt, könnyedén
ellen tudtam állni a csábításnak. Csak eszembe jutott az a sok megaláztatás
és elpárolgott minden vágy. Vágy? Soha életemben nem is éreztem ilyet
egyik kuncsaft iránt sem. Ez az érzés teljesen újdonságként tört be az
életembe, amikor megismertem Reggie Reynoldsot. Oh, de miért térnek
vissza hozzá minduntalan a gondolataim?
Beléptem a bár ajtaján, amit Samantha megnevezett találkahelynek.
Megtorpantam, mert megrohantak az emlékek. Az illatok… hangok…
fények… és akkor megpillantottam a rudat. Dermedten figyeltem a
lányokat, ahogy készültek az estére.
– Vicky! Hát mégis eljöttél – sietett elém Samantha. – Őszintén nem
hittem, de örülök neked.
Én a legkevésbé sem.
– Lányok, ő itt Vicky! – mutatott be a többieknek. – És mondd csak, nem
gondoltad meg magad? Lesz itt ma este egy pár igencsak pénzes préda.
Szabad a vadászat.
– Nem, én tényleg csak a táncot vállalom. És akkor ide is adod ma este a
pénzt, ugye? – sandítottam rá.
– Láss csodát, a régi idők emlékére, előre ki is fizetem – nyájaskodott és
átnyújtotta a pénzt. Sejtettem, hogy ezzel csak kelepcébe akar csalni.
Remélte, hogy meggondolom majd magam, de az teljesen ki volt zárva.
Erre az útra, ha beledöglöm, sem lépek újra. Egyetlen cél lebegett a
szemem előtt: kiszabadítani a húgom és túlélni ezt a szörnyűséget.
 Amikor rám került a sor és kiléptem a színpadra, érdekes módon nem is
volt olyan idegen a helyzet, mint arra számítottam. Kissé lámpalázas
voltam, de vettem egy mély levegőt és azt hajtogattam magamban: a
rúdtánc tulajdonképpen csak egy tánc, erotikus mozdulatsor akrobatikus
elemekkel. Ez csak egy sport. Ennyi. Nincs mit szégyellni.
Elöntött a pánik. Évek óta egyetlen rudat sem érintettem… mi van, ha
kijöttem a gyakorlatból? Ehhez a sporthoz jelentős fizikai erőre,
rugalmasságra és állóképességre volt szükség. A felsőtest és a törzs
edzettsége is elengedhetetlen volt, ami folyamatos, kitartó, kemény edzést
igényelt, amit én újabban igencsak hanyagoltam. Vigyáznom kellett, ha
nem akartam megsérülni. Mit áltatom itt magam, ez a fajta rúdtánc az
erotika, az érzékiség és a csábítás volt, akármennyire is igyekeztem elhitetni
magammal az alakformáló szerepét, ez itt és most nem arról szólt. Még
akkor is, ha számomra a rúdtánc rendkívül szórakoztató időtöltésnek
bizonyult. Szexinek és magabiztosnak éreztem magam tőle. Egy nő a
táncával meg tudja jeleníteni a női energiákat, csábítást, az ízlésesség
határain belül és ez bizony hat a férfiakra. Az erősebbik nem képviselői
nagyon vizuálisak, és nincs számukra gyönyörűbb látvány, mint amikor egy
nő érzékien mozog előttük. A pasik odavannak, ha egy nő szereti a testét és
büszkén meg is mutatja azt, amije van. Éppen ezért azt szerettem ebben a
táncban igazán, hogy megnőtt tőle az elveszettnek hitt önbizalmam, tisztába
kerültem a saját nőiességemmel és mertem is azt használni. A testem
erényei és vonzerőm teljes tudatában csábítottam. Nap mint nap
megélhettem, hogy nőnek születtem. Adott egyfajta szabadságérzetet, és
igen, benne volt az is, hogy nem érdekelt, más mit gondol rólam, mert már
nem volt, aki ítélkezhetne felettem. A tánc az önkifejezése, erotikus létem
tiszta megélése lett. Élveztem egészen addig, amíg más szolgáltatásokra
nem vállalkoztam.
A tánccal régen ki tudtam fejezni a bánatom, az örömöm és a
csalódottságom. Átadtam magam a zene ritmusának és olyankor minden
porcikám életre kelt. Levezettem a feszültséget, felszabadított és
boldogsághormont termelt a szervezetemben. Most is csak erre igyekeztem
koncentrálni.
 Megragadtam a rudat és átvettem a zene ritmusát, ütemesen hullámzott,
ringatózott minden tagom. Tisztában voltam az adottságaimmal, így nem
volt miért aggódnom. Élveztem az üvöltő dallamot. Képtelen voltam
mozdulatlanul maradni, ha meghallottam. Eufóriába estem. Lágyan,
érzékien babusgattam, simogattam magam, ahogy azt a helyzet megkívánta.
Magam elé képzeltem Reggie-t, ahogy a lángoló tekintetével szinte felfal.
Meglepő izgalmat okozott az élmény. Lehunytam a szemem és elkezdtem
képzelegni. Hogyan csókolnám, kényeztetném, gondolatban szeretkeztem
vele. Teljesen begerjedtem a szemem előtt cikázó buja képektől.
Megsimogattam a melleimet, a hasamat, az ölemet, elképzelve, hogy
mindezt ő teszi. Lelki szemeimmel láttam, ahogy teljesen elveszíti a fejét.
Elöntött a forróság. Mohón faltuk egymás száját. Közben lendületesen
pörögtem. Nem akartam, hogy vége szakadjon. Hirtelen annyira
felpörögtem, hogy éreztem, pillanatokon belül el fogok élvezni. Ki is
voltam éhezve arra a férfira, és az, hogy gondolatban tiltott vizekre
eveztem, olyan kábítóan hatott rám, annyira felizgatott, mint még soha
semmi. Egészen elengedtem magamat. A tabu áthágása semmihez sem
hasonlítható gyönyört váltott ki.
Nem volt már bennem kellemetlen feszélyezettség. Tudtam, hogy ezen az
elit helyen „no touch” szabály van, azaz a vendég nem érhet hozzá a
táncosnőhöz. A produkció után volt ugyan lehetőség privát tánc vásárlására,
amikor egy külön helyiségben a kiválasztott hölgy műsort adhatott elő, de
csak ha vállalta. Én nem akartam, így biztonságban éreztem magam. Ennek
ellenére tudatában voltam, a nézőtéren ülő férfiakban a műsoromtól
beindult a vadászösztön.
Leállt a zene, de én nem nyitottam még ki a szemem. Nyújtottam a
felébredés pillanatát. Álmodozni: ez volt ebben a legszebb. A tánc véget ért
ugyan, és csak egy tánc marad, de a férfiak fantáziája nem állt meg, ahogy
az enyém sem. Legszívesebben sosem akarnám abbahagyni a táncot.
Ahogy magamhoz tértem és kinyitottam a szemem, legnagyobb
megdöbbenésemre Reggie-t pillantottam meg közvetlenül a színpad előtt.
Egy másodpercre azt hittem, csak a képzeletem játszik velem, de valóban ő
volt az. Ott állt, tátott szájjal, megbűvölten meredt rám. Pont, ahogy a
fantáziámban, mielőtt kinyitottam a szemem. Hosszan néztük egymást, a
tekintete fogva tartott, de akkor jött a hirtelen rémület. Ez nem álom!
Tényleg itt van! Átfutott rajtam, hogy mindent premier plánban nézett
végig, talán még belém is látott. Szégyen és megalázottság érzése dúlt a
lelkemben. Jesszusom! El kell tűnnöm innen! Hirtelenjében iramodtam meg
az öltözők irányába. Még hallottam, hogy a nevemet kiabálja, ahogy
üldözőbe vett. Uramisten! Miért? – csaptam be magam mögött az öltözőm
ajtaját. Gondosan bezártam és zihálva a hajamba túrtam. Összerezzentem,
ahogy kikelve magából dörömbölni kezdett. Folyamatosan hátráltam. Nem,
nem, nem! Ilyen nincs!
– Menjen el! – kiáltottam ki remegő hangon, de makacsul kitartott.
Gyorsan magamra kaptam a farmerom és a pólóm. Féltem, hogy bármelyik
pillanatban rám törheti az ajtót és én itt fogadom őt ruhátlanul.
Kétségbeestem. Nem volt másik kijárat. Lekuporodtam a földre és a térdem
átölelve ringattam magam. Most mihez kezdjek? Ekkor Samantha hangját
hallottam meg az ajtó túloldaláról. Füleltem, de többnyire csak Reggie
hangját hallottam, majd azt, ahogy Samantha ordibál:
– Mondja meg Vickynek, hogy habár ez volt a próbanapja, ki van rúgva!
Hihetetlen dühöt éreztem, amikor Reggie újra nekiállt rugdosni az ajtót.
Lesz, ami lesz: indulatosan feltéptem azt.
– Mondja, magának teljesen elment az esze?! – üvöltöttem. – Remélem,
most boldog! Egyre lejjebb süllyedek, hogy elkerüljem magát, mégis
mindenhol rám talál. Ez már zaklatás! Hagyjon már engem békén! – keltem
ki magamból. Nem szólt egy szót sem, csak megragadott, betolt a
helyiségbe és most ő forgatta el a kulcsot a zárban. Rám tört a pánik. Össze
vagyok vele zárva. Kelepcében vagyok. Menekülőút után kutatott a szemem.
– Innen most nem megyünk sehová, amíg nem tisztáztunk néhány dolgot
– süllyesztette a kulcsot a zsebébe, majd puha léptekkel közeledett, mint
egy kiéhezett ragadozó. A tekintete is megváltozott, szikrákat szórt a
méregtől és a vágytól. Emberbőrbe bújt dühöngő vadállat karmaiba
kerültem…
– Akárhová megyek vagy nézek, te mindenhol ott vagy – fújtatott. –
Szándékosan csinálod? – vont kérdőre. Csak annyi telt tőlem, hogy
megráztam a fejem.
Még hogy én? Ő van ott mindenhol!
Felhevülten szuszogott, nem tehettem mást, ahogy közeledett, én úgy
hátráltam. Végigfutott rajtam, hogy mindent ott folytatunk, ahol
abbahagytuk. Akkor is pont ez a tűz lobogott a szemében. Féltem, hogy
fékezhetetlen indulat készteti majd arra, hogy gátlások nélkül nekem essen.
Felbőszítettem, ez kétségtelen. Az ádáz indulat pedig mindig felülírja a
józan értelmet. Mit akar tenni velem? Vajon nála hol a határ? Vannak
határok egyáltalán? Túl jól ismertem a férfiakat, ha a farkuk irányította
őket, bármire képesek voltak. Nekitolattam a falnak. Vége. Ennyi volt.
Nincs tovább. Elérte az intim zónám, én pedig behunytam a szemem.
Megéreztem, ahogy a két kezével megtámaszkodik a vállam mellett a falon.
Csapdába ejtett.
– Próbára teszed az önuralmam – vallotta be. – Mit keresel te egy ilyen
helyen? Játszod nekem az elérhetetlen szűz kislányt, miközben egy
sztriptízbárban kelleted magad a kiéhezett férfiaknak. Totál összezavarsz.
Akármennyire igyekszem is, képtelen vagyok kiigazodni rajtad – hajolt
vészesen közel. – Mondj csak egyetlen jó okot, hogy uralkodjak magamon!
Felpillantottam a csodás barna szemeibe. Elképesztően helyes volt és a
tekintetében ellenállhatatlan fény csillant. Lehetetlenség volt nem őt
néznem. A kérdésére azonban nem feleltem, hiszen mit is mondhattam
volna. Az igazat semmiképpen. Ő volt az első férfi az életemben, akinek a
szemében nemcsak vágyat, de a csatározásaink ellenére még tiszteletet is
felfedeztem. Nem akarom ezt elveszíteni. Észre sem vettem, amikor a
könnyeim lassan áttörték a gátat és patakokban szántották az arcomat.
Reggie a hüvelykujjával törölgette le a reményvesztettségem ékes
bizonyítékait. Elkeseredésemben hangos zokogásban törtem ki, majd
engedtem a vigasz utáni késztetésnek és az ölelésébe vetettem magam. A
döbbenettől először megmerevedett, majd szorosan a karjaiba zárt, úgy
ringatott. Nyugalom és melegség járta át az egész lényem. Az arcom a
mellkasába temettem, a kezeim pedig a hátán görcsösen markolták az ingét.
– Engedd, hogy segítsek! – csókolt a hajamba. – Adj esélyt, hogy
bizonyítsak! – kérlelt.
 Harag gyulladt a lelkemben önmagam iránt, hiszen megfogadtam, soha
semmilyen körülmények között sem mutatkozom gyöngének egyetlen férfi
előtt sem, nem mutatom, hogy sebezhető vagyok. Elemeltem a fejem és
ellépni készültem, de nem eresztett. Újra a mellkasára vont, az állát
megtámasztotta a fejemen, és ettől a gyengédségtől csendes sírásban
engedtem utat az érzelmeimnek.
– Megőrjítesz! Úgy rángatsz egy láthatatlan zsinóron, mint egy bábot.
Remekül manipulálsz – suttogta.
Elöntött az indulat és el akartam taszítani.
– Ha így érzi, mi az ördögért van még itt? – sziszegtem.
– Magam sem tudom – fogta meg a csuklómat, és mélyen a szemembe
nézett. Aztán feljebb siklott a tekintete és észrevette a homlokomon a
sérülést.
– Ki művelte ezt veled? – nyúlt az arcom után.
– Semmi köze hozzá – préseltem ki magamból, és menekülőre fogtam.
– Nem úgy van az. Ez így nagyon nincs rendjén. Ki mert rád kezet
emelni? – állta az utamat.
Felpillantottam rá és letaglózott a harag a tekintetében.
– Senki. Megbotlottam és bevertem – lódítottam.
– Hazugság! – háborodott fel.
– Szálljon már le rólam! – visítottam és újra a könnyek marták a szemem.
Mélyeket kellett lélegeznem, hogy visszafojtsam őket. Összepréselte az
ajkait, majd fel s alá járt-kelt a szobában. Nem tudtam nem észrevenni a
hezitálását. Olyan képet vágott, mintha egy új operációs rendszert
installáltak volna a belső komputerén. Biztosra vettem, most leromboltam a
rólam épített eszményi képet. Ráébredt, hogy én is csak ugyanolyan nő
vagyok, mint az összes többi. Oda a varázsom. Vajon mit látnék, ha az ő
szűrőjén keresztül látnám most magam?
– Rendben – fordult felém. – Szedd össze a cuccaid! Hazaviszlek.
Ezzel most meglepett.
– Nincs szükségem kísérőre. Hazatalálok egyedül is – húztam ki magam
dacosan.
 – Ez csak a látszat. Nem dőlök be ennek. Gyere! – intett a kezével.
Haboztam, de engedelmeskedtem. Az autójában ülve mereven az útra
koncentrált. Sokáig nem kezdeményezett beszélgetést, már feladtam, a
könnyeim törölgetve tekintettem kifelé az ablakon.
– Ritkaság vagy te a nők között, Vicky.
Nem néztem rá, de magamon éreztem a pillantását.
Ritkaság? Ezek után?
– A legtöbb nőtársaddal ellentétben nem kapaszkodsz illúziókba, nem
esel az érzelmek csapdájába. Vesztemre. Akkor mégis miért mérgeztél meg
azzal a csókkal? Megbolondítasz! Az a csók olyan édesen, andalítóan hatott
rám… Sokkal többet jelentett egy puszta csóknál. Olyan volt, mint egy
kóstoló. Néha elmerengek rajta, hogy olyan, mintha kokaint szippantottam
volna.
Kérdőn pillantottam felé.
– Nem mintha csinálnék ilyet – kezdett mentegetőzésbe –, de ahogy
megízleltelek, máris többet akartam. Azóta is keservesen vágyom rád.
Minden alkalommal, mikor velem vagy, úgy érzem, beledöglök az
önmegtartóztatásba. Fogalmam sincs, miért, de ha négy-öt óránál többet
vagyok tőled távol, máris elemi erejű késztetést érzek, hogy megkeresselek.
Én is ugyanígy éreztem, de ezt nem vallhattam be neki nyíltan.
Lesütöttem a tekintetem és a kezem tördeltem.
– Tanácstalan vagyok, hogy mégis mi a fészkes fenét csináljak még, hogy
komolyan vegyél – csapott a kormányra. – Nagyon kiábrándító a gondolat,
hogy te is a szőke hercegre vársz, de hadd világosítsalak fel! Őszinte,
előzékeny, illedelmes férfi, aki ágyba viszi a reggelit, nem létezik! Ilyen
manapság már nincs! Mikor nyílik ki végre a szemed?
– A maga világában talán nincs, de az enyémben igenis létezik. Nem tud
maga semmit a női lélekről. Magánál bármelyik másik pasi csak jobb lehet.
A nők igenis értékelik a lovagiasságot, de az komolyságot igényelne
ugyebár… az pedig igencsak távol áll magától – pusmogtam.
– Tudod, mi a közös a szerencsejátékban és a szerelemben?
A szemeimet forgattam. Na, pont erről beszélek. Neki az egész élet egy
nagy játék.
 – A szerelmet egy beteges játékhoz hasonlítani megint csak infantilis
dolog – morogtam.
– Közel sem az. Gondolj csak bele! Hiszen mindkettő egy taktikai
lépésekkel teli stratégiai játék. Az ember játszik, nyer; játszik, veszít, de ez
nem rettenti el attól, hogy újra játsszon.
– A játék kockázat. Elég egyetlen rossz döntés és összedől a kártyavár.
Már nincs menekvés – sóhajtottam kiábrándultan.
– Hacsak nem jön valaki, aki kihúz a romok alól…
Elképedve pislogtam rá.
– És számomra maga lenne ez a megmentő? Kétlem. A magafajta férfi
csak saját magára és a farkára tud gondolni. A gyengédség nem sokat
számít az életében, azt hiszi, azzal lejáratja magát, ha kedvesnek és
gyengédnek mutatkozik?
– Most igazságtalan vagy!
Igaza van. Az vagyok. Az élet sem igazságos. Ha az lenne, akkor most
nem lennék ekkora pácban.
– Ha szeretnéd, egy komoly kapcsolat is működhetne köztünk, csak meg
kell próbálni. Időnként vállalni kell a kockázatot – pillantott felém.
Jól hallottam? Elköteleződésről beszél? Elment az esze!
Megnyúlt az ábrázatom. Sokkot kaptam.
– De magánál ez a rizikófaktor százszor nagyobb, mint más pasiknál. Ez
kész öngyilkosság lenne a részemről – csúszott ki a számon.
– Én is ezt gondolom rólad, mégis fejest ugranék érted bármelyik
pillanatban. Gondolkodtál már rajta, miért ilyen intenzívek az érzéseink
egymás iránt?
– Kérem, ne gyötörjön tovább! – akartam rövidre zárni. Teljesen
felkavart.
– Csak azért félsz, mert a lelked legmélyén rettegsz tőle, hogy a szerelem
bizonytalanná teheti a jövődet.
Szerelem? Valóban azt mondta, hogy szerelem?
Elképedt ábrázatom láttán folytatta.
– Én legalább annyira félek, mint te, de érzem, hogy megéri feltenni a
téteket. Veszítettem már sokszor. Ahogy nyertem is.
 – Mindkettőnek megvan a maga terhe. Az elsőé a fájdalom, a másodiké a
felelősség. Maga képtelen lenne a hűségre, én pedig arra, hogy elviseljem a
hűtlenségét – vallottam be őszintén. – A pasiknál a vörös rúzs meg tűsarkú
olyan ajzószer, mint bikánál a vörös posztó. Nem látnak, nem hallanak
olyankor, csak a célra koncentrálnak.
– Férfi vagyok, nem tenyészbika, hogy a te példádnál maradjak! – kérte
ki magának a feltételezést. – Miért gondol rólam ilyeneket? És ha csak azért
éltem eddig ilyen életet, mert én is rettegtem? Ha nem ismertem még olyan
nőt, akiért hajlandó lettem volna áldozatot hozni? Láttam a tálcán kínálkozó
lehetőségeket és megragadtam őket, hát nem erről szól Las Vegas?
Ez védőbeszédnek elég gyenge.
– A végén még elhiteti velem, hogy amit maga tesz, az a normális.
– Nem. Nem az, de az sem, amit te csinálsz. Mondd, mit veszíthetsz?
Ezt komolyan kérdezi? Itt én bukhatok a legnagyobbat. A szívemet. Ebbe
a pasiba nem lehetett nem belehabarodni. Uramisten, hiszen már most bele
vagyok esve. Reggie Reynolds egy pillantásával rombolta le a nehezen
felépített világomat. Ez a férfi maga a végzet.
– Ne akarja velem elhitetni, hogy alkalmas a monogámiára, mert azt
úgysem hiszem el. Fogadjunk, azt sem tudja, hány nőt döngetett, mióta
engem ismer – nyögtem ki. Nem gondoltam végig a láncreakciót, amit ezzel
elindítottam. – Még a nevükre sem emlékszik.
– Talán jobban örülnél, ha emlékeznék? Nem jelentettek semmit. De rád
emlékszem, ahogy a nevedre is és minden másra, ami veled kapcsolatot.
Akárcsak az apám. Én nem akarom ezt hallgatni egy életen át, mint az
anyám. Persze, nem jelentettek semmit. Ahogy én sem fogok, ha megkapott.
– Reggie – fordultam felé. – Én alkalmatlan vagyok erre. Kiábrándító
lehet ezt hallani, de nekem nem azt jelenti a szex, mint magának. Én nem
csak egy jó orgazmusra vágyom.
– Én inkább úgy fogalmaznék, nem csak testi orgazmusra vágysz.
Fordítsuk le a dolgot. Azt állítod, nem vagyok különb, mint bármelyik
másik férfi. Ha ez igaz, akkor ugyanannyi az esélyem, mint bárki másnak.
Nem igaz?
Felhördültem.
 – Azaz semmi – jelentettem ki.
– Miért vagy ilyen keserű?
– Maga meg miért ilyen kitartó? Mit lát bennem?
– Te egy nem mindennapi nő vagy.
Biztos ivott. Nem tudja, mit beszél.
– Ennek csak maga kerít ekkora feneket. Semmivel sem vagyok jobb,
mint a többi nő. Csak nézzen rám – mutattam végig magamon, hogy vegye
végre észre, mi vagyok valójában.
– Nem azt mondtam, hogy jobb, csak azt, hogy nem mindennapi, teljes
lényeddel passzolsz hozzám.
Elkerekedett szemekkel vizsgáltam az arcát, kerestem a jeleit, hogy csak
szórakozik velem. Oh, ha tudná, nem azon görcsölök, hogy ő méltó-e
hozzám, hanem azon, hogy tudom, én nem vagyok az hozzá. Ha ismerné a
titkaim, megvetne és még a lábát sem törölné belém. Ez a baj a múlttal:
együtt kell élni vele. Nem lehet csak úgy letenni a múltunk csomagjait
útközben, az mindig ott van velünk, akármilyen nehéz is, cipelnünk kell.
Közben leparkolt Sandra háza előtt.
– Nézd, Vicky – sóhajtott egy mélyet. – Hónapok óta egy helyben
toporgunk, ideje továbblépnünk. Hoztam egy nagyon nehéz döntést.
Feszülten vártam, vajon mi fog kisülni ebből.
– Beleőrülök ebbe. Én ezt így, ilyen formában már nem bírom tovább.
Megveszek érted és a folytonos visszautasításodtól. Félek, hogy lassan
valami ostobaságot teszek. Éppen ezért, most utoljára megkérdezem,
hajlandó vagy-e megfontolni az ajánlatom. Mondd csak, Vicky,
kezdhetnénk tiszta lappal, és randizhatnánk úgy, mint a többi normális pár?
Uh, basszus. Ha tudnád, milyen nehéz volt ezt kinyögnöm.
Jé, Reggie Reynolds zavarban van. Ilyet sem látott még a világ. Én is
elképedtem.
– Ha igent mondasz, ígérem, nagyon fogok igyekezni, hogy ne okozzak
csalódást – tette hozzá.
– És ha nemet mondok?
– Akkor nem megyek többé a közeledbe, amíg te másképpen nem
szeretnéd.
 Én egyiket sem akarom. Nem akarok a barátnője lenni, de azt sem
szeretném, ha nem láthatnám többé.
– Akkor ez azt jelenti, hogy most látom magát utoljára? – nyeltem egy
nagyot.
– Meg sem vagy hajlandó fontolni? – Az arca fájdalomról és
csalódottságról árulkodott.
– Nem lenne értelme. Nem én vagyok a magának való nő. Képtelen
lennék elviselni, hogy az életében az a nő legyek, akit csak akkor keres,
amikor magának jó, és aki épp alkalmas lenne arra az esetre, ha maga egy
kis törődésre vágyna. Nem vagyok naiv. Én nem tudnám folyton
megbocsátani a baklövéseit, és nem volnék képes újra és újra jó képet vágni
ahhoz, mikor újra elszúrja. Nem vagyok az, aki csendben sír, amikor az
újabb merényleteivel megforgatja bennem a kést, úgy, mintha önmagában a
szúrás nem lett volna elég mély. A végén mindketten csak megbánnánk. –
Józan döntést akartam hozni.
– Ez igazságtalan! – csattant fel. – Honnan tudhatnád, hogy így lesz, ha
bele sem vágunk?
– Mert maga minden jóakarata ellenére sem tud megváltozni.
– De talán sikerülhetne, ha mellettem állnál és bíznál bennem –
próbálkozott rendületlenül. – Vicky, kérlek! Legalább fontold meg!
Talán? Ha ezt a szót nem használta volna…
– Sajnálom – ráztam a fejem.
– Értem – sóhajtott és bólogatott. Az ajkait összepréselte. Belém nyilallt
az elkeseredettség. Mielőtt kiszálltam volna, még egyszer felé fordultam.
Bele kellett néznem még utoljára a mély barna szemeibe. Engem is elfogott
a szomorúság. A kezeim közé fogtam az arcát, és áthajoltam hozzá.
– Isten veled, Reggie! – suttogtam, és a számmal lágyan megérintettem
az ajkát. Finoman kóstolgattam, de nem kaptam bátorítást. Már éppen
elhúzódtam volna, amikor magához vont és elmélyítette a csókot. A
csókjában minden benne volt, mint egy érzéki szerelemi vallomás. Tüzesen
falta az ajkaimat, én pedig ugyanolyan szenvedéllyel viszonoztam. Egy
pillanatra elváltak az ajkaink és a szemébe néztem, letaglózott, amit benne
láttam. Perzselt, ezer fokon lángolt a tekintete. Meggyulladtam tőle. Őrült
módon tombolt bennem is a vágy. Addig a pillanatig nem hittem a mindent
felemésztő szenvedélyben, de most már tudtam, létezik az a férfi, akivel
átélhetném azt. Újra az ajkaira tapadtam. Mélyen el akartam raktározni
ennek az utolsó csóknak az emlékét. Minden a feje tetejére állt. Azt hittem,
megfulladok, hihetetlen energiámba került, hogy ne nyögjek fel. Mohó,
kiéhezett csókká vált az egész másodperceken belül. A legfélelmetesebb az
volt, hogy úgy ölelt, mint egy szerelmes férfi és nem úgy, mint egy
érdektelen szerető. Lihegve váltak szét az ajkaink.
– Isten veled, Vicky! – húzódott el tőlem.
Máris iszonyúan fájt a hiánya. Kiugrottam az autóból és leküzdöttem az
erős késztetést, hogy vessek rá még egy utolsó pillantást. Beléptem az ajtón
és be is csuktam magam mögött. Mindent olyan kilátástalan. Kelly… és
most még Reggie is. Hogy lehetek képes iránta ilyen fokú vágyat érezni? Az
én utam nem a boldogsággal van kikövezve. Miért olyan nehéz? Talán
azért, mert a saját lécemet nekem kell átugrani, hiszen én tettem olyan
magasra. Ám az is lehet, hogy mélyebbre süllyedtem, mint hittem. Ez az én
saját, maximalista meccsem. Amikor meghoztam a szabályokat, nem
számoltam a szív parancsával és a merész, tisztességtelen, de kitartó
játékosokkal, mint amilyen Reggie Reynolds.

Reggie

Fojtott matt

„Az embernek nem kell mindig jól járnia! Nem kell mindig,
minden helyzetből nyertesen kikerülnie! Aki ezt a kényszert
el tudja engedni, az belsőleg nagyon szabad lesz.
Az élet hosszú, bele kell hogy férjenek vereségek,
összeomlások, újrakezdések. És ennek során új aspektusai
 nyílnak meg a dolgoknak, olyanok melyeket csak
alulnézetből lehet látni.”
(Mérei Ferenc)

Szenzációs! A saját csapdámba estem. Én magam alakítottam úgy a

helyzetet, hogy a saját kelepcémbe sétáltam. Innen már csak egyfelé
vezetett az út. Mindent kockára téve meg is léptem azt és vesztettem.
Dermedten bámultam a becsapódó ajtóra. Gratulálok, Reggie! Első osztályú
öngól! – ejtettem a fejem többször is a kormányra. Őrült! Mégis mire
számítottál? Hogy viszonozza az érzelmeidet? Hogy ő is legalább annyira
vágyik rád, mint te rá? A mellkasomban erős szorítást éreztem. Ennek
bizony vége – ismertem be magamnak. Kockáztattam és elbuktam. Csúnyán
elbaltáztam ezzel az ostoba, meggondolatlan lépéssel. Ezt képtelen vagyok
elfogadni – ugrottam ki az autóból és futottam az ajtóig. A kétségbeesés
elhatalmasodott bennem. Kopogtatásra emeltem a kezem, de visszaejtettem,
mert lelki szemeim előtt láttam a könnyes tekintetét. Akkor döbbentem rá,
értelmetlen. Nincs több dobásom! Életemben először le kellett nyelnem a
vereséget. Vicky Sawyer egy igazi nő, aki nem dől be a magam fajta
pasasoknak. Uh, basszus – ejtettem a fejem az ajtó lapjára. Nyüszíteni
tudtam volna. Végigpörgettem magamban az elmúlt hónapokat. Akkora egy
seggfej voltam! A helyében én sem álltam volna szóba magammal. Nekem
végem. Habár nekem nem sikerült mély benyomást gyakorolnom rá, neki
rám igen. Itt volt bennem legbelül és nem tudtam, hogyan űzzem ki onnan.
Vicky volt a legcsodásabb nő, akivel csak találkoztam. Sütött róla, hogy
egy magányos, melegségre, törődésre vágyó, sok rossz tapasztalattal
rendelkező érző nő, aki pont ezért már védekező és óvatos. Én idióta pedig
folyamatosan ajtóstul rontottam a házba. Nem csoda, hogy magasabbra
húzta a falakat. Vicky olyat várt el tőlem, amit eddig egyetlen nőnek sem
adtam meg. Megbecsülést! De vajon képes vagyok én erre? Képes vagyok
őszintén, önzetlenül szeretni? Képes vagyok hinni abban, hogy létezik igazi
szerelem valódi tartalommal? Magam sem tudtam a kérdéseimre a választ.
Abban a pillanatban vált világossá számomra: sosem volt nála esélyem.
Amíg én magam ilyen bizonytalansággal küszködöm, addig nem cáfolhatok
rá a rólam alkotott képre. Ennek a beismerése fájt. Minden hazugság volt,
amivel idáig áltattam magam. Ha időben felébredek, talán ez nem így
végződik. Most mihez kezdjek? Hogy mondhattam neki olyat, hogy nem
megyek soha többé a közelébe? Hiszen minden percben éget a hiánya. Miért
van az, hogy ennek a nőnek a közelében sosem azt cselekszem, ami a
logikus lenne? Már most bántam ezt az egészet. Barom! Az, hogy állandóan
be voltam zsongva tőle, közel sem volt olyan elviselhetetlen, mint a
gondolat, hogy soha többé nem láthatom. Megtámaszkodtam az ajtón és
összepréselt ajkakkal erőt vettem magamon. Oké, Reggie. A győzelem
mindig a nyerni akarásról szól. Te pedig sikerre születtél. Szedd össze
magad és bizonyíts! De hol kezdhetném? Tanácstalan voltam. Visszavonulót
fújtam.
Másnap reggel még mindig ezen kattogtam. Egész éjjel képtelen voltam
lehunyni a szemem. Forgolódtam az ágyamban. Ekkorát még nem hibáztam
– ültem fel. Majd szétvetett a kétségbeesett düh. Már nem tudtam, mi is az,
ami leginkább zavart. Az, hogy zátonyra futottam nála, vagy az, hogy
csalódást okoztam neki. Tulajdonképpen miért is érdekel engem, hogy mit
gondol rólam? – szorítottam a tarkómra mindkét kezem. Kimásztam az
ágyból és bágyadtan járkálni kezdtem a szobában. Felkaptam a cigisdobozt
a komódról és az erkélyen gyorsan rá is gyújtottam. Már ébredezett a város.
Lehunyt szemmel vártam, hogy kissé megnyugszanak a cigarettától az
idegeim, de nem ez történt. Sőt! Vickyt láttam magam előtt, ahogy
ártatlannak tűnő tekintetével méreget, ahogy rám sandít, ahogy az ajkába
harap, hogy elfojtsa a feltörő nevetését. Odavoltam csillogó zöld szemeiért,
tökéletes arcának minden vonásáért. Oh, hogy hányszor kalandoztak el a
gondolataim a kaszinóban, mikor előttem lépdelve kísért. Most is előttem
volt: érzéki, duzzadt ajka, kecsesen ringó csípője, istenien formás feneke,
hosszú combja. Magával ragadott az emlék.
Szinte ott állt előttem, a bárpultnak dőlt, ami kiemelte kívánatos hátsóját.
Az az érzésem támadt, hogy bármit megtehetek vele. Igaz, csak
gondolatban, így szorosan mögé léptem és a csípőjéhez nyomtam az
enyémet, hogy érezze, mennyire kívánom és megőrülök érte. Nagyot
sóhajtott és hátrapillantott rám, lehunyta vágytól csillogó szemeit. Olyan
közel hajoltam hozzá, hogy az orrunk szinte összeért. Szemét nem nyitotta
ki, de mélyről jövő sóhaja jelezte, ő is vágyik rá, hogy megcsókoljam, a
száját édesen csücsörítette. Ezt látva kicsit el is mosolyodtam. Ám mielőtt
az ajkunk összeért volna, egy lépést hátráltam, ő pedig szembefordult
velem. Fürkészően pillantott rám a szikrázó tekintetével, amiben ugyanazt a
tüzet láttam, ugyanazt a lángoló vágyat, amit ő is felébresztett bennem.
Habár tudtam, ez nem vezet sehová, a képzeletem által tovább engedtem
magam sodródni.
Akartam ezt a nőt mindennél jobban. Megőrjített, ahogy kiemelte a
Martinijéből az olívabogyót és szájába emelte. Eszméletlen szexin csinálta.
Sosem jöttem rá, hogy ez szándékos, hogy kínozzon, vagy ösztönös
cselekvés, ahogy megnyalta ilyenkor a vadítóan kívánatos ajkát. Teljesen
elvette a maradék józan eszemet is. Most bármit megtehettem vele. Vállát
kérdőn felvonta, mire elkaptam a derekát és magamhoz húztam. Vadul és
szenvedélyesen tapadtam az ajkaira. Magam elé fordítottam háttal. Lágy
érintéssel a selymes haját a bal vállára tűrtem és belecsókoltam a
mámorítóan finom illatú nyakába. Vállától az ujjaim hegyével
végigsimítottam egészen le a karján. Az őrülten szexi, testhez simuló fekete
ruhájával babráltam. Minden alkalommal, mikor megláttam ebben a dögös
dresszben, megmerevedtem. Tudtam, hogy nincs rajta melltartó, ha
lehúznám a ruhája pántját, egy szempillantás alatt a földre hullna, és ott
állna előttem egy szál észvesztően izgató bugyiban. Az egész testem
libabőrös lett, akadozva vettem a levegőt, közben a formás popsiját erősen
lökte az ölemhez. Elég ebből! – tértem magamhoz. Ez a nő beférkőzött a
bőröm alá, hogy sanyargasson. Bárhová mentem, mindenütt ő várt rám,
bárhová néztem, csak őt láttam. Tényleg ilyen könnyen feladom? – csaptam
a korlátra. Törd a fejed, Reggie! Kerestem a lehetőségeket a következő
lépésre, de minden hiábavalónak tűnt, nem jutott eszembe egyetlen
épkézláb gondolat sem.
Elnyomtam a cigit, majd jobb híján elhatároztam, hogy lemegyek az
edzőterembe. Korán van még – állapítottam meg. Akkor bevillant a
legutóbbi váratlan találkozás Vickyvel. Mégsem! Inkább lemegyek a parkba
futni. Addig is igyekeztem lefoglalni a gondolataimat. Mindenki előtt
felelőtlen hülye gyereknek tűnhettem ugyan, aki csak szórja a pénzét, de
nekem is megvolt a komoly üzleti oldalam. Nappal engem is elárasztott a
munka. Koncentrálnom kellett, fontos volt, hogy a lehetőségekhez képest jó
döntéseket hozzak. Felcsaptam a laptopom tetejét és elmélyedtem az e-
mailjeim tömkelegében. Pár órával később meg kellett állapítanom, hogy
sikerült Vickyt egy rövid időre száműzni az elmémből. A hajamba túrtam és
felöltöztem. Elindultam futni. A liftből kilépve a zenelejátszó fülesével
babráltam, amikor szembetalálkoztam Juke-kal.
– Hát te? Kivetett az ágy? – cukkolt szokás szerint.
– Szükségem van egy kis térre és magányra – vetettem oda. – De ahogy
látom, te le sem feküdtél – mértem végig a zilált ruházatát. Nő társaságában
töltötte az éjszakát, le sem tagadhatta. Egy pillanatra elfogott a
féltékenység. A képén idétlen vigyor terült el.
– Hát, ami azt illeti, jó kis éjszakám volt. Neked is egy nő kellene, aki
feledteti veled azt a kis nőcskét a kaszinóból.
Kösz! Már éppen sikerült egy röpke pillanatra megszabadulnom tőle.
– Most mennem kell, később találkozunk – indultam tovább, hogy ne is
kelljen többet beszélnünk erről.
A parkban elszabadultam, és habár nem ez volt rám a jellemző, már az
első mérföldekbe beleadtam minden elkeseredésemet. A futás számomra
nem jelentett mást, mint a szabadság és a nyugalom érzésének
újraértelmezését. Csak a belső hang diktált. Ha szóba került a futás, a
legtöbb ember nem értette, mi a jó abban, ha az egyik lábamat a másik után
rakom, és közben lihegek. Nem is magyarázkodtam sokat, azt érezni,
élvezni kell. Hamar rákaptam a futásra, nagyon nehezen tudnék leszokni
róla, mert nálam ez függőséget okozott, méghozzá olyat, hogy egyre többet
és többet akartam belőle. Futás közben kiszellőztethetem a fejem,
megtisztíthattam a gondolataimat, levezethetem a napi feszültséget.
Élveztem, ahogy a zene ütemére érte az aszfaltot a lábam. És végre
bekövetkezett a katartikus élmény, megvolt a tökéletes állapot, a tökéletes
tempó, ki tudtam volna futni a világból. Kiürült az agyam és gőzöm sincs,
mennyi ideje nyomhattam már, mikor történt velem valami, amit még most
sem értek. A lábam félúton elakadt a lépésben, a körülöttem lévők is
megmerevedtek egy pillanatra. Elvesztettem az egyensúlyom és nem sok
hiányzott, hogy elterüljek a futópályán. Levegőért kapkodtam, ahogy
megtámaszkodtam az egyik vastag fa törzsébe. Lüktetett bennem az
adrenalin, mialatt alig kaptam levegőt. Pár perccel később tudtam csak
összeszedni magam. Mialatt igyekeztem erőt venni a remegő tagjaimon, a
közelben lévő tisztást pásztáztam a tekintetemmel. Egy fiatal srácokból álló
kis baseballcsapaton akadt meg a tekintetem. Régen én is mennyit
játszottam. De jó is volt! A srácok egyetlen árnyasabb gesztenyefa alá
gyűltek tanácskozni, majd megindultak és játékra készen elhelyezkedtek.
Az ütőre koncentráltam, majd hirtelen ledermedtem. Az ott Vicky? Neeem!
Csak képzelődöm. Ez már beteges! Te atyaég, tényleg nem vagyok komplett,
mindenhol őt látom. A földre szegeztem a tekintetem, hogy elmúljon az
enyhe szédülés és hogy kijózanodjak. Újra a tisztásra és az ütőjátékosra
pillantottam. Azt hittem, elájulok. Ez tényleg Vicky! Mit csinál itt?
Baseballszerelés és csibészesen hátrafordított baseballsapka volt a fején.
Magával ragadott az a természetesség, ami sugárzott belőle. A többieknek
lelkesen magyarázott valamit. Hevesen mutogatott, majd pozícióba
helyezkedett és a tekintetét a dobójátékoséba fúrta. Összerándult tőle a
gyomrom. Szegény kölyök! Szerintem azt sem tudja, hol van. Így
koncentráljon az ember.
Nem kezdő volt, az látszott. Elnéztem kettőjük néma párbaját. Oh, ha
rám így nézne… Hosszan farkasszemet néztek egymással. Ez a játék
alapvetően a dobó- és az ütőjátékos közt zajlik, többek közt ezért is érdekes
ez a sport: nem csupán csapatjáték, egyéni is a baseball! Vickyről már jól
tudtam, hogy egyéniben remekül teljesít, de most lenyűgözött, ahogyan
irányította a többieket.
Felmértem a terepet. Minden esetben a védekező csapat dob, míg a
támadó csapata üt. Most Vicky volt a támadó. Ez tetszett. Lazán a fának
támaszkodtam és elmerültem a látványában. Az elkapó Vicky mögött a
hazai bázisra guggolt, és szemtelenül végigmérte őt. Ettől ökölbe szorult a
kezem. Méregeti. A francba! Vickyt azonban nem lehetett zavarba hozni.
A dobó körözött a karjával. Bemelegített. Ne hagyd magad, Vicky! –
szurkoltam neki. A dobónak olyan dobást kellett megeresztenie Vicky felé,
hogy ő azt képtelen legyen elütni. Mélyen egymás tekintetébe merülten
vártak, majd a dobó kacér kacsintás kíséretében meglódította a labdát.
Minden idegszálam megfeszült. Gyerünk, Vicky! Mutasd meg neki! –
drukkoltam.
A labda hihetetlen sebességgel elszabadult. A legtöbb emberből
rémületet váltott volna ki az arca felé irdatlan sebességgel közelítő labda, de
nem az én kis harcosomból. Izgalmamban előrébb dőltem, Vicky pedig
erősen koncentrálva lódította az ütőjét és csatt… iszonyatos erővel találta el
a száguldó baseball-labdát. Szemmel követtem a labda röppályáját és
elégedetten nyugtáztam, hogy Vicky a pályán belül, de a palánkon túl ütötte
azt, ahol a védekező csapat tagjai nem tudták már megkaparintani. Nem
csoda, hogy teljesen felbolydult tőle az egész pálya. Szívem hölgye pedig
diadalittasan végigszaladt a pályán, mind a három bázisponton, egészen a
hazai bázisig, így pontot szerezve a csapatának. Lelkesen csapkodtak
egymás tenyerébe. Széles mosoly terült el az arcomon, büszkeséget
éreztem. Az én csajom… lehetne – komorodtam el.
Vicky egy ásványvizes palack után nyúlt, majd hosszan kortyolt belőle és
akkor megakadt a tekintete rajtam. Lebuktam. Lehervadt az arcáról a
mosoly. Hosszan néztük egymást, nem tudtam, mit kellene tennem.
Megígértem neki – ismételgettem magamban. Megígérted neki, hogy nem
mész a közelébe – figyelmeztettem magam, mert kezdett erőt venni rajtam a
vágy, hogy odamenjek hozzá. Lehajolt és a telefonjával vacakolt, az én
mobilom pedig rezegni kezdett.

Maga most engem kukkol?

Felkacagtam. Gyorsan bepötyögtem a választ:

Csak futni voltam.

Elolvasta, a fejét rázta és felém pillantott.

Nincs kedve csatlakozni?

 – érkezett az újabb üzenet. Meglepetten kaptam fel a tekintetem.
Döbbenten és kérdőn néztem őt. Ez most komoly?

Megígértem, hogy nem megyek a közeledbe

– írtam sietősen.

Hacsak másképpen nem szeretném.

Csípőre vágta a kezét és kihívóan fürkészett. Földbe gyökerezett lábakkal

néztem, és nem akartam hinni a szememnek.

Meggondoltad magad?

– reménykedtem.
Lehet, hogy még sincs veszve minden.

Emlékeztetném rá, hogy nem én teremtettem ezt az ostoba

helyzetet, hanem maga.

Milyen válasz ez? Majd kiugrott a szívem a helyéről.

Úgy tűnik, ha akarnálak, sem tudnálak elkerülni. Folyton ott vagy

mindenhol

– írtam a telefonomba, miközben hatalmasat sóhajtottam.

Akkor most idejön, vagy jobban élvezi a kémkedést és annak

a vacaknak a nyomkodását?

Elnevettem magam és már indultam felé, amikor megcsörrent a mobil a

kezemben. Az anyám volt az. Jaj, csak ne most! Hosszan hezitáltam,
mitévő legyek, de mégis felvettem.
– Kisfiam… – Alig értettem, mit mond.
– Mama, jól vagy? – szorult össze a mellkasom.
– Nem – felelte artikulálatlanul.
 Részeg! – nyeltem egy nagyot.
– Nagyon nem – zokogta.
Már hónapok óta tiszta volt, elképzelni sem tudtam, mi történhetett, hogy
újra az alkoholba menekült.
– Hol vagy most? Azonnal érted megyek – rémültem meg.
Bediktálta a címet, és mikor leraktam, újra Vickyre pillantottam, aki
kíváncsi szemekkel mustrált. A telefonra mutogattam és igyekeztem úgy
kiejteni a szavakat, hogy leolvashassa a számról:
– Mennem kell! – Bólintott, feltartotta a hüvelykujját, hogy megértette,
búcsúzóul intett, majd újra visszaszaladt a társaihoz. A fene vinné el!
Futottam vissza én is, ahogy csak bírtam. Ezt nem hiszem el! Tálcán kínálta
magát a nagy lehetőség, de a véletlen közbeszólt. Kihagytam életem
ziccerét. Komolyan, most miért? Ezzel büntet a sors – állapítottam meg.
Erős késztetést éreztem, hogy mindennek hátat fordítsak és visszafussak
hozzá, de a lelkiismeretem nem engedte. Az anyámnak szüksége van rám!
Másra nem számíthat. Elfogott az aggodalom. Vajon mi történhetett, hogy
ilyen hosszú idő után újra a pohár fenekére nézett?
A szállodánál felvettem az autóm kulcsait és a gázba tapostam. Jaj, anya!
Pedig olyan jól bírta. Hosszú ideje egy kortyot sem ivott. Berohantam a
szórakozóhelyre, ahol elmondása szerint tartózkodott. Megtorpantam és a
teret pásztáztam. Hamar meg is találtam, ahogy a bárpultot támasztotta.
Istenem! Nincs baja – sóhajtottam, és sietősen felé indultam.
– Anya… – aggodalmasan mértem végig. Alaposan el volt ázva.
– Reggie – emelte rám könnyáztatta szemét.
– Mi történt? – karoltam át. A mellkasomba fúrta az arcát és fájdalmas
zokogásban tört ki.
– Az egész életemet elszúrtam! – nyekeregte. – Rossz feleség és még
rosszabb anya vagyok – bömbölte.
– Ez nem igaz! Te is tudod – simogattam a hátát. Nem értettem, mitől
borulhatott ki ennyire. Az elvonót is sikeresen végigcsinálta, jó ideje
teljesen tiszta volt. Már kezdtem megnyugodni. Belém hasított, mi lesz, ha
minden kezdődik elölről. Jézusom! Csak azt ne!
– De igen – hüppögte.
 – Honnan jött ez most neked? – ringattam.
– Találkoztam Dylannel – szipogott. Megmerevedtem. Az öcsém!
– Mit mondott neked? – toltam el, hogy a szemébe nézhessek. Dylan
pont úgy, mint az apám, soha nem tisztelte anyát.
– Semmi olyat, ami ne lenne igaz – hunyta le hosszan a szemét.
Hihetetlen indulatba jöttem. Szétvetett az düh. Felelőtlen, meggondolatlan
kis tacskó!
– Gyere, mama! Hazaviszlek – tereltem ki a bárból. Besegítettem az
autómba, ahol aztán el is bóbiskolt. Keveredett bennem a harag, amit azért
éreztem, mert megígérte nekem, hogy többé nem iszik, és a szánalom,
hiszen egyikünk sem könnyítette meg a dolgát. Én sem figyeltem rá az
utóbbi időben.
Menet közben felhívtam Juke-ot, hogy jöjjön le és segítsen felvinni az
anyámat a lakosztályba, majd oldalra sandítottam és hosszan rajta
felejtettem a szemem. Eszembe jutott Vicky. Ő is attól félt, hogy
tönkretenném őt, mint az apám az anyámat. Mélyeket lélegeztem. Mi van,
ha igaza van és nem esett messze az alma a fájától? De vajon tudnék-e
tiszta szívből tisztelni, szeretni egy nőt? Lemondanék-e róla annak
érdekében, hogy megvédjem őt önmagamtól? Az apámnak nem sikerült.
Alattomos és önző alak. Pont, mint a fiai. Vezetés közben a karommal
gondterhelten a fejem támasztottam. Vickynek igaza van! Mindenben igaza
van velem kapcsolatban. Az ő érdekében kellene őt elfelejtenem…
Mikor megérkeztünk a Bellagio kaszinó elé, intettem a parkolófiúnak.
Átadtam a kulcsokat, majd kisegítettem az anyámat az autóból. Juke már ott
várt, ketten támogattuk fel a szobámig.
– Azt hittem, már nem iszik – ácsorgott mögöttem, amíg befektettem az
anyám az ágyba.
– Úgy is volt – jött tőlem a kurta válasz.
– Akkor most mégis mi a franc történt? – értetlenkedett ő is.
– Erre volnék én is nagyon kíváncsi. – Felugrottam az ágyról, majd a
telefonom után kutakodtam. Most megkapja tőlem! Tárcsáztam az öcsém
számát. Hamar fel is vette.
– Mit mondtál neki? – vágtam a közepébe.
 – Szia, bátyó! Nem értelek. Kinek mit mondtam? – játszotta az ártatlant.
– Az anyánknak, te barom! – ordítottam a készülékbe.
– Csak nem bepiált? Én mindig mondtam, hogy gyenge. Nem viseli el az
igazságot.
– Mi tettél vele? – szűrtem ki a fogaim közt.
– Nem én voltam, ő tette saját magával. Ismét csak bebizonyította,
milyen puhány és életképtelen.
– Egy szemétláda vagy! Mit csináltál vele? – ismételtem ingerülten.
– Jaj, Reggie, vedd észre, nem a jó oldalon állsz. Egyedül maradtál a
harcban. Nem nyerhetsz!
Hát erről szól ez az egész. Szándékosan csinálta, hogy bebizonyítsa
nekem, jobb nálam. Elöntött az indulat.
– Akkor nyomlak le, amikor csak akarlak! És tudod, miért, Dylan? Mert
jobb vagyok nálad! Sokkal jobb – préseltem ki a szavakat a számból.
– Bizonyítsd be! Mit szólnál egy utolsó párbajhoz?
Dühből cselekedtem, nem fontoltam meg, hová vezethet ez az egész.
Egyetlen dolog mozgatott: vissza kellett vágnom neki. Móresre kellett
tanítanom.
– Legyen! Mi a tét?
Juke felém kapta rémült tekintetét és megrázta a fejét. Figyelmeztetett,
hogy életem legnagyobb hibáját készülök elkövetni. A szememmel intettem
neki, hogy rá ne kezdjen, mert felesleges.
– Ha én nyerek, akkor visszajössz és nekem fogsz dolgozni – közölte
olyan gyűlölettel, hogy kirázott a hideg.
Ebbe épelméjű ember nem egyezett volna bele, de én most nem voltam a
magam ura.
– És ha én nyerek? – húztam ki magam.
– Az nem történhet meg – nevette el magát.
Tudtam, hogy minden létező eszközzel akadályozni fog majd.
– Nyomorult kis féreg lettél – csúszott ki a számon. – Tisztességes
küzdelmet akarok. Ha csalsz, a megállapodás érvénytelen és befejeztem.
– Legyen! Végül is nincs mitől tartanom. Már kijöttél a gyakorlatból.
Elengedtem a fülem mellett.
 – Feladat?
– Egy hónap alatt a legtöbb pénzt összegyűjteni az apánknak. Itt áll
mellettem. Mindent hall.
Gyorsan cikáztak a gondolataim. Ezek összefogtak ellenem. Ebből nem
mászok ki.
– Kettő. Két hónap.
– Csak nem berezeltél? – kacagott.
– Te magad mondtad, kijöttem a gyakorlatból. Nos? – Hosszú hallgatás
következett. Sejtettem, hogy megvitatják a dolgot.
– Csak nem betojtál, öcsi? – cukkoltam. – Ha olyan nagy mellényed van,
akkor nem mindegy, hogy egy vagy két hónap? – unszoltam.
Mindenképpen időt kellett nyernem.
– Oké. Két hónap. – A hangsúlya veszedelmesen fenyegető volt.
– Akkor ettől a perctől indulhat is a mérkőzés. Ideadod apát? – tettem
hozzá. Rövid szünet után felismertem a szigorú, kimért hangját:
– Mondd!
– Nagyon drágán meg fogtok fizetni azért, amit anyával tettetek. Nagy
hibát követtél el, hogy rajta keresztül provokáltatok.
– Csak nem felébresztettük az alvó oroszlánt? – gúnyolódott.
– Őt nem kellett volna belekeverned.
– Dehogyisnem! Mással nem tudtam hatni rád – vallotta be. Rossz volt
ezt hallani, még ha az első perctől nyilvánvaló is volt számomra. Ez az
egész egy nagy terv része volt, az apám csodás agyszüleménye, aminek
anyám csak az eszköze volt.
– Felállítok a már meglévő szabályaid mellé egy újabbat. Anyát
kihagyjátok az egészből! Ha csak a közelébe mentek, vagy bármilyen
módon hatást gyakoroltok rá, én kiszálltam. Befejeztem. Érvényét veszti a
megállapodás – ziháltam és rázott a hideg a bennem felgyülemlett
feszültségtől.
– Ámen – felelte. – Akkor két hónap. Most majd kiderül, tényleg az én
fiam vagy-e – morogta.
– Nem gondoltam, hogy ezt bizonyítanom kellene, de bár ne lennék az –
vallottam be és kinyomtam a telefont.
 – Ugye most nem az van, amire gondolok? – bámult rám Juke.
Az anyám felé pillantottam, aki még mindig aludt.
– Amíg ezt a meccset le nem játsszuk, addig nem szállnak le rólam.
Minden létező eszközzel meg fogják keseríteni az életem. Senki nem lesz
biztonságban, aki fontos nekem.
– De mi lesz, ha veszítesz?
– Az nem történhet meg. Segítened kell!
– Tudod, hogy melletted állok – veregetett vállba.
Mikor egyedül maradtam, elnéztem az alvó anyámat és újra Vicky
emléke kísértett meg. Hosszan dilemmáztam, de mégis csak írtam neki egy
üzenetet.

Sajnálom, hogy el kellett rohannom.

Nem úgy volt, hogy távol tartja magát tőlem és nem keres?

– élcelődött.

Ha azt nézzük, nem szegtem szabályt. Fájón messze érezlek

– küldtem el, de ahogy rányomtam a gombra, már meg is bántam.

Hangosan fújtam ki a levegőt. Percről percre hevesebben vert a szívem,
ahogy a készüléket bámultam a válaszra várva, de az csak nem jött.
Hátravetettem magam a kanapén és a kezem az arcomra szorítottam. Mikor
újra a mobilra szegeztem a tekintetem, épp felvillant a kijelző.

Úgy tűnik, a sors nekünk más utat jelölt ki. Minden úgy
történik, ahogy történnie kell.

Ez meg milyen hülyeség? Minden úgy történik, ahogy mi akarjuk. A

sorsom én irányítom!

Ezt hogy kellene értenem? Mondjak le rólad?

– gépeltem be.
 Nem. Én sosem voltam a magáé, Mr. Reynolds, így nem is
veszíthet el. Olyan mások vagyunk. Talán majd egy másik
életben.

Baromság! Lüktetett bennem minden egyes szó. Másik élet? Ennél

lehetetlenebb időpontot nem is adhatott volna.

Én ezt az életem akarom élni. Most. Veled

– kockáztattam.

Sajnálom. Ez nekem nem megy. Isten vele!

– érkezett az újabb sms. Pánikba estem.

Ez nem lehet csak ennyi. A vonzalom, ami kettőnk között van, ennél
sokkal erősebb. Tudom, hogy te is érzed.

Hosszú percekig nem érkezett válasz. Idegességemben kimentem az

erkélyre és rágyújtottam, majd újabb üzenetet írtam.

Vicky, kérlek!

Egy nőnek sem könyörögtem még ennyit. A készüléket makacsul

hidegen hagyta, hogy visszajelzést várok. Csak egy üzenetet. Csak egy
halvány reménysugarat. Vicky azonban nem írt. Részéről ez az egész
befejezettnek minősült. Egy világ omlott össze bennem. A
reményvesztettségtől fel-alá járkáltam. Olyan voltam, mint egy sarokba
szorított vad. Mindenki a bukásomat várta, Vicky pedig hátat fordított.
Mégsem volt időm az önsajnálatra. Kemény küzdelem állt előttem.

Vicky
 Vakjátszma

„Egész életemben helyesen cselekedtem, tudtam, mi a

különbség jó és rossz között, harcoltam a gonosz ellen. (…)
Aztán hirtelen azt láttam, hogy a gonosz nem olyan gonosz,
azok pedig, akiket jónak hittem, valójában rosszak.
Elvesztettem önmagam és most újra meg kell találnom. De
most össze kell szednem magam, meg kell találnom a helyem
ebben az őrült világban.”
(Larissa Ione)

– Szerintem állati jók voltunk. Remekül játszol, Vicky! – lelkendezett

Sandra hazafelé úton a parkban történt kis mérkőzés után.
– Igen. Úgy tűnik, olyan ez, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni.
Lélekben azonban nem ott jártam. Reggie-t láttam, ahogy ott áll a fának
dőlve és engem figyel. Azt hittem, megáll a szívem, amikor
megpillantottam. Istenem, beleremeg a lábam a csókja emlékébe is.
Tanácstalan voltam őt illetően. Megmagyarázhatatlan okból szomorúság
telepedett rám, ha belegondoltam, nem találkozunk többé.
– Köszönöm, hogy nem mondtál nemet, annak ellenére, ami most
történik – eszméltem Sandra hangjára. – Tudom, milyen önző dolog volt
tőlem, hogy elrángattalak, miközben azon töprengtél, hogyan szedd össze a
pénzt.
– Ugyan már! Örülök, ha segíthettem. Nekem is jót tett. Úgyis kifogytam
az ötletekből. Reméltem, eszembe jut majd valami használható ötlet, egy
megoldás. A bank is visszautasította a hitelkérelmet. Nem tudom, mi lesz.
Most kicsit felfrissültem és lehiggadtam, és legalább ebben a pár órában
nem akarok most a szerencsétlenségemmel foglalkozni.
– Nem egyszerű ezekkel a fiúkkal – biccentett Sandra a srácok felé. –
Azért büszke vagyok, hogy megmutattuk nekik, milyen kemény fából
faragtak bennünket.
 Jó volt Sandrát boldognak látni. Mióta ebben a gimnáziumban tanított,
igencsak lestrapálták őt a diákjai. Nem tudta kivívni a tiszteletet, amelyet
most határozottan sikerült. Repesett a boldogságtól.
– Láttam a szépfiút. Nagyon elmélyültetek egymásban – bökött játékosan
oldalba.
– Az a férfi nekem örök talány marad – méláztam el rajta.
– Fejtsd meg őt! Ne rettegj ennyire! – biztatott.
– Őt egy nő sem fogja magáénak tudni. Ő egy igazi fejtörő. Egy
misztikum. Egy ördögi kísértés.
– Hűha! Valaki itt rendesen beleesett egy szívtipróba – húzott tovább.
– Én soha nem voltam és nem is leszek szerelmes – közöltem
kiábrándultan.
– Ki kellene próbálnod. Nem olyan borzalmas ám.
– Micsoda? Egy rózsaszín felhőn lebegni és hazugságban élni? Nem
észrevenni, hogy ez csak egy álmokkal teli lufi, ami egyszer kipukkad?
Hinni, bízni, remélni, hogy aztán csalódás, fájdalom és kín tépje szét a
lelkem? Úgyis csak kiábrándulnék belőle. Túlságosan realista vagyok.
– Így sosem leszel boldog. Hiszen meg sem próbálod.
Ekkor a házunk előtt egy fekete terepjáróra lettem figyelmes.
– Sandra, légy szíves ne kérdezz semmit, csak menj be a házba –
utasítottam.
– Miért, mi történt? – nézett rám rémült tekintettel.
– Még semmi – feleltem és az autó irányába indultam. – Csak menj! –
intettem a fejemmel.
Mikor megálltam az autó mellett, lehúzódott a sötétített ablaküveg és az
általam már jól ismert középkorú férfi pillantott rám.
– Hogy halad, szépségem? A húgocskája már nagyon türelmetlen.
– Ha arra kíváncsi: meglesz a pénz – préseltem ki magamból.
– Ha nem, majd más eszközökkel keresitek meg nekem – mért végig.
Az ki van zárva. Én még egyszer biztos nem. A húgom pedig nem
keveredhet ebbe a világba. Soha! Ezt megfogadtam.
– Inkább a halál. – Undorral és gyűlölettel néztem rá. Felfordult tőle a
gyomrom.
 – Lesz még alkalmad eldönteni. Felavatlak majd, mielőtt hozzálátsz. –
Érdes, gonosz nevetésétől kirázott a hideg. Mielőtt bármit kérdezhettem
volna Kelly hogylétéről, szó nélkül felhúzta az ablakot, és az autó már
indult is. Megtépázott idegekkel léptem a lakásba.
– Hazaköltözöm – közöltem hirtelen.
– De miért? Nem érzed itt jól magad? – rökönyödött meg Sandra.
– De igen, csak miután így is, úgy is megtalálnak, nincs sok értelme itt
maradni.
Emellett a legkevésbé sem akartam, hogy ő is belekeveredjen. Szerettem
volna megóvni őt. Nem volt kedvem magyarázkodni, a zuhanyzóba
menekültem. Hosszú, forró zuhany után pillantottam meg magam a
tükörben. A párától alig láttam az arcomat. Elmerengtem a sorsomon,
miközben lerogytam az ágyam szélére. Ekkor villant fel a telefonom
kijelzője.

Sajnálom, hogy el kellett rohannom

– érkezett az üzenet Reggie-től.

Akkor ezek szerint tényleg dolga volt.

Nem úgy volt, hogy távol tartja magát tőlem és nem keres?

– piszkálódtam.

Ha azt nézzük, nem szegtem szabályt. Fájón messze érezlek

– érkezett a válasza. Hosszan bámultam a készüléket és az utolsó

mondatot többször is elolvastam. Fájón messze, ami a távolság
leküzdésével sem lesz közelebb. Pedig milyen jó lenne elmerülni egy kicsit
ebben az álomvilágban. Élvezni a csókjait, az ölelését… beleélni magam,
hogy mindez nekem is megadatik, miközben tudom, hogy lehetetlen. Ha
tudná, milyen nő vagyok valójában, megvetéssel nézne rám. Nem
kockáztathatok.
 Úgy tűnik, a sors nekünk más utat jelölt ki. Minden úgy történik,
ahogy történnie kell

– gépeltem be lemondóan.

Ezt hogy kellene értenem? Mondjak le rólad?

– érkezett sietősen a válasz.

Már megint ez a birtoklási mánia! Elsőre kissé felmérgesített, de aztán
elárasztott az érzés, hogy milyen lenne, ha az övé lennék. Beleborzongtam a
gondolatba.

Nem. Én sosem voltam a magáé, Mr. Reynolds, így nem is veszíthet el.
Olyan mások vagyunk. Talán majd egy másik életben.

Ezt az életemet én már elszúrtam. Semmi esélyem.

Én ezt az életem akarom élni. Most. Veled

– jelezte az újabb üzenetet a készülék.

Én is! – viaskodtam magammal.

Sajnálom. Ez nekem nem megy. Isten vele!

– pötyögtem be gyorsan, és ledobtam a készüléket az asztalra, de ő nem

adta fel.

Ez nem lehet csak ennyi. A vonzalom, ami kettőnk között

van, ennél sokkal erősebb. Tudom, hogy te is érzed.

Persze hogy érzem, ezért tartom távol magam tőled! Túl veszélyes vagy!
Elég volt a sejtelmes hanghordozása, a bódító illata, kihívó pillantása,
csábító mosolya, félreérthetetlen mozdulata és a vágyaim máris sebességet
váltottak. Képes voltam teljesen ráhangolódni, hiába értettem az üzenetét,
mégis felébredt bennem is a sóvárgás. A sármja, a humora és az érzékiség
tökéletes keveréke egy halálos koktél volt nekem. Elállt tőle a lélegzetem.
Mi lenne ha… Áh, mi nem jut eszembe. Túl kockázatos lenne… – méláztam
el. Felelet helyett a telefont a kijelzőjével lefelé tettem az asztalra. Nem
akartam róla tudomást venni. Pár perccel később már felöltözve ültem az
ágyon, amikor Sandra jelent meg az ajtómban.
– Hogy állsz a pénz összeszedésével? – érdeklődött az ajtófélfának
támaszkodva.
– Sehogy. Ha ez olyan egyszerű lenne, akkor már rég milliomos lennék.
– Azt hiszem, tudom, mi lenne a megoldás – közölte teljes higgadtsággal.
– Hallgatlak – pillantottam felé.
– A lovagod. – Kérdőn vontam fel a szemöldököm. – Reynolds.
A szemeimet forgattam és hátat fordítottam neki.
– Hallgass meg! – lépett beljebb a helyiségbe. – Az a pasi totál odavan
érted. Bármennyit megadna, ha… – De nem fejezte be a mondatot.
Ingerülten fordultam szembe vele.
– Ugye most nem arra akarsz célozni, amire gondolok? – csattantam fel.
– Miért ne? – tárta szét a kezeit. – Ez a legjobb megoldás.
– Én soha többé nem csinálom. Megesküdtem magamnak. Soha! –
emeltem fel a hangom.
– Inkább kockáztatod a húgod és a saját életedet. Ez egyszeri alkalom
lenne, ráadásul tetszik is neked a fickó, de ha nem lesz meg a pénz, ki tudja,
mi történik majd. Lépj túl a büszkeségeden! Egyébként is, szerintem még
élveznéd is. Hiába próbálod titkolni, látom, hogy te is odavagy érte.
– Nem számít. Mi már befejeztük. Nem találkozunk többé – rogytam az
ágyra. Mellém telepedett, majd felém nyújtotta a telefonom, amelynek a
kijelzőjén ott állt az utolsó üzenet Reggie-től:

Vicky, kérlek!

Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy szédülök.

– Azt állítod, hogy ez a pasi az a fajta, aki csupán egyetlen éjszakát akar.
Kösd össze a kellemest a hasznossal! Te is akarod, ne tagadd! Miért érdekel
téged, hogy mit gondol rólad, ha úgyis csak egy leszel neki a sok közül?
Légy az a józan Vicky, aki mindig is szoktál lenni! Köss előnyös üzletet!
Mikor a szemébe néztem, folytatta:
– Ne adj most választ! Gondolkodj rajta! Csak ne túl sokáig, mert
kicsúszol az időből. Gyorsan telnek a napok. Nem kell túlspilázni a dolgot,
csak azt kell eldöntened, jelent-e neked annyit Kelly, hogy ekkora áldozatot
hozz érte?
Csendben hallgattam és emésztettem. Lelkem mélyén biztos voltam
benne, ha nem Reynoldsról lenne szó, már meghoztam volna ezt a döntést,
de ez a férfi vonzalmat váltott ki belőlem. Féltem. Sőt, rettegtem. De
Sandrának is igaza van! Nem játszhatom tovább a megközelíthetetlen
hercegnőt. Nem tehetek úgy, mintha lenne méltóságom. Hiszen már rég
elvették tőlem… vagy sosem volt. Az pedig nem is lehetett kérdés, hogy a
húgomért bármit megtettem volna.
Másnapra meghoztam végre életem egyik legnehezebb döntését. Nem
tehettem mást. Az életünk volt a tét. Felhívtam Reggie-t, de csak a
hangposta válaszolt. Már kezdtem aggódni, és ahelyett, hogy feladtam
volna, egyre sűrűbben hívtam. Remélem, nem esett baja. Remegtem az
aggodalomtól, mert bevillant az öccse gonosz tekintete. Járkáltam a
szobámban fel s alá, miközben újra és újra hívtam, aztán egyszer csak végre
kapcsolt a telefon és valaki beleszólt.
– Igen, tessék – kimért férfihang válaszolt. Hirtelen nem jött ki hang a
torkomon. – Halló, van ott valaki? – kérdezte. Rettenetesen meglepődtem.
Egész biztosra vettem, hogy az a fickó lehetett, aki mindig a nyomában jár.
– Jó napot! – hebegtem – Én Reggie-t kerestem volna. Vicky vagyok. –
Mély hallgatás volt a válasz. – Itt van még?
– Ööö, igen. Reggie-t most sajnos nem tudom adni.
– Mikor tudnék vele beszélni? Nagyon fontos lenne – sürgettem.
– Jelenleg nem tartózkodik Las Vegasban. Átadhatok neki egy üzenetet?
– I-igen – dadogtam. – Találkoznom kell vele. Holnap várom őt a
Bellagio éttermében este hétkor. Amennyiben nem tud eljönni, azt is
megértem – mentegetőztem. – Kérem, mindenképpen mondja meg neki,
hogy van számára egy igen kedvező ajánlatom!
 – Átadom – felelte kurtán. – Holnap este hét.
Miután letette, összeugrott a gyomrom. Az arcomat a tenyerembe
temettem és elsírtam magam.
– Hé, nem tehetsz mást – vigasztalt Sandra.
– Ez undorító! Pénzért fogok szexelni azzal a pasival, akiért majd
megdöglök – vallottam neki színt.
– Egy olyan pasival, akiért megveszel, de e nélkül sosem bújnál vele
ágyba. Nincsenek véletlenek. Csak egyet kérek tőled, Vicky: élvezd ki
minden percét! Ne görcsölj! Ne tedd tönkre a pillanatot, ami tökéletes is
lehetne!
Az ölébe hajtottam a fejem és igyekeztem nem gondolkodni. Nincs más
választásom, nincs visszaút.
Másnap este az egyik legdögösebb koktélruhámat vettem fel. Délelőtt
még kaptam egy üzenetet Reggie-től, amelyben jelezte, hogy ott lesz, de
nem tudom, megkönnyebbülést, vagy még nagyobb feszültséget éreztem.
Rettenetes.
Most minden ezen múlott. Fenn akartam tartani az érdeklődését. A ruhám
kellően rövid volt, és a jó ízlés határát súroló mély dekoltázzsal segített a
tervem megvalósításában. Ma este a lehető legtöbbet kellett kihozni
magamból. Fúj, mint egy árut a piacon, úgy kínálom fel neki magam. Ha
másról lett volna szó… de pont neki? Mit fog gondolni?
Ahogy az étteremben várakoztam, lejjebb igazítottam a szoknyám, mikor
észrevettem, hogy a szomszéd bokszból egy pasi szemérmetlenül bámulja a
combomat. Basszus! Idegesen feszengtem és doboltam az ujjaimmal, mikor
végre megláttam, hogy közeledik. Hát eljött! Mégis itt van! Az egész
lényétől már akkor elakadt a lélegzetem. Istenem, de hiányzott. Elfogott a
bizonytalanság. Ez nem jó ötlet. Ez nagyon nem jó ötlet! Mindent elrontok.
Jesszusom! Életem legnagyobb hibáját készülök elkövetni. Ilyet nem szabad
csinálni! Hogy másszak ki ebből? Azonban nem volt szabad
megfeledkeznem a tényről, ezt most nem magamért csinálom, hanem a
húgomért. Érte mindenre képes lettem volna.
 Reggie

Szabálytalan sáncolás

„Ha igazán szeretem, tudom, hogy el kellene engednem,

mert ha ő is szeret, akkor visszajön, és akkor egészen csak az
enyém lesz, de ha nem, akkor sohasem volt az. Én mégsem
vagyok képes elereszteni. Bármilyen árat képes vagyok
megfizetni, hogy csak az enyém legyen!”

Alig ért véget életem egyik legfontosabb csatája Vickyvel, máris adódott
egy újabb a családommal. Ennek sosincs vége. Újabb és újabb kapuk
záródnak és nyílnak. Én mégis ott toporogtam még Vicky ajtajában.
Várakoztam, hátha mégis kitárja az ajtót, de ő még az üzenetemre sem
reagált. Ez igencsak lehangolt, így, hogy túl tudjak lépni rajta, úgy
döntöttem, kicsit elutazom a városból újraépíteni a régi kapcsolatokat. Ez a
harc talán feledteti velem a zöld szemű kis amazont. A lelkem mélyén
azonban tudtam, sosem fogom kiverni őt a fejemből, mert annál sokkal
mélyebben megérintett. Hogy hogyan és miért, nem tudtam volna
megmondani. Legtöbbször a csaj arcára sem emlékeztem, akivel az éjszakát
töltöttem, ennek a nőnek a tekintete viszont folyton ott volt a fejemben,
mintha megakadt volna a film.
Az utolsó üzenetem elküldését követően időnként a kijelzőre
pillantottam, hátha válaszolt, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nem fog.
Makacsabb és erősebb annál, minthogy megalázkodjon, vagy beismerje,
nincs igaza. Mikor felszálltam a gépre, átirányítottam a hívásaimat Juke
telefonjára, az enyémet meg kikapcsoltam. Egyedüllétre vágytam. Csendes
magányomban merengtem tovább. Az időközben felmerülő gondjaimra
kellett koncentrálnom. Az anyámat Juke-ra bíztam. Egész nap próbáltam
visszarázódni a sötétség világába, de ennyi év után sokkal nehezebbnek
bizonyult, mint azt gondoltam.
 A nehéz napom végén tetőzte a fejtörést Juke furcsa telefonhívása. Vicky
látni kíván. Nem tudtam, mire vélni a dolgot. Vajon mit akarhat, amit nem
tud elmondani telefonban? Sikerült elérnie, hogy újra csak rajta kattogtam.
Olyan hévvel siettem vissza Las Vegasba, hogy mulattam magamon. Mikor
ugráltatott engem nő utoljára? Soha! Mikor érdekelt engem utoljára
ennyire egy nő? Soha! Miért hagyom, hogy rángasson, mint egy bábot?
Talán mert fantasztikusan játszotta az elérhetetlen, meghódíthatatlan nőt.
Ezzel komoly hatást gyakorolt rám. Mikor már feladnám, akkor újra színre
lép. Vajon az idő meg tudja oldani a szakadék szélére sodródó kapcsolatnak
éppen nem nevezhető viszonyunkat, vagy ennyi az egész? Mindketten
sértettek és boldogtalanok vagyunk, miközben folyton egymásra vágyunk,
még ha Vicky tagadja is ezt Mikor lesz már este hét? Látni akartam, hallani
a hangját, érezni az illatát. Szánalmas!
Összeszedtem magam és a Bellagióhoz mentem. Mikor leparkoltunk,
kiszálltam, de nem mentem be azonnal. Rágyújtottam egy cigire és tisztes
távolból hosszan fürkésztem a bejáratot. Nem én akartam elsőként érkezni.
Rápillantottam az órámra. Korán van még – állapítottam meg. A francba!
Nem szerettem volna a türelmetlenségemmel nevetségesnek tűnni.
Visszapörgetve az eseményeket, így is kerültem furcsa szituációkba, amikor
ő kerekedett felül. Ahogy kifújtam a füstöt, kényelmesen egy oszlopnak
támaszkodtam.
Nem sokkal később megpillantottam egy autó fényét a távolban, ami
megvilágította az én Vickym alakját. Kiegyenesedtem, a szívem hevesen
vert. Pont olyan szép és csinos volt, mint mindig. Rendesen ziháltam. Nő
ilyen fokú vágyat nem keltett még bennem. Időhúzásként elszívtam a
cigimet, miközben a lépcső előtt toporogtam. Ahogy ott álltam, bevillant az
első este emléke. Már akkor magával ragadott. Lepillantott rám a lépcső
tetejéről és ezzel kezdetét vette a vadászat. Felébresztette bennem az ősi
ösztönöket. Semmi nem volt már olyan fontos, minthogy megkapjam őt.
Pár napja azt hittem, erre már sosem kerül sor, és most ő kért randevút. A
fejem csóváltam, majd a lépcső tetejére szegeztem a tekintetem. Ma este
pellengérre állítom. Titkon kicsit irigykedtem most az öcsémre, aki
lelketlen, kegyetlen férfiként mindig elvette, amit akart. Én azonban
vágytam rá, hogy önként adja nekem magát. Döntenie kell végre. Nem
viselem tovább a kínzást. Többé nem térek haza elviselhetetlen merevedéssel
a nadrágomban. Megkapom őt, ha addig élek is! Tettem pár lépést, majd
váratlanul megszédültem. A fejemhez kaptam. Enyhe émelygés lett rajtam
úrrá. Vadul fújtattam és nehezen nyeltem. Mintha présbe került volna a
tüdőm. A mellkasomhoz szorítottam a kezem. Mélyeket lélegeztem, majd
mikor jobban lettem, nyugalmat erőltetve magamra kihúztam magam.
Végigpásztáztam a teret és akkor megakadt rajta a tekintetem. Feszülten
fészkelődött a fotelben, időnként idegesen az ajkába harapott. Kínos
beszélgetésnek nézünk elébe – nyugtáztam magamban. Reményt keltett
bennem a látványa. Ha ő zavart, az csak azért lehet, mert az én vitorlámnak
kedvez a szélirány. Elégedetten mosolyogtam magamban. Közelről sincs ez
még lejátszva.
– Helló, Vicky! – léptem oda hozzá. – Mi újság? Minek köszönhetem a
kitüntető figyelmed? Azt hittem, látni sem akarsz – dobtam le magam lazán
vele szemben. Igyekeztem magabiztosnak mutatkozni. Nem segített, hogy
bámulatosan dögös volt, és az illata… lehunytam a szemem, ahogy
megcsapta az orrom. Beleborzongtam. Megmozdult tőle a belsőm, mint
mindig, amikor a közelembe jött. Ez a nő… olyan tökéletes…
– Sürgősen beszélnem kellett magával – húzta ki magát, de akármit is
akart, rendkívüli módon idegesnek tűnt. Folyamatosan a kijáratot fürkészte.
Csak nem vár valakit? Vagy meg akar futamodni? Magamra akartam vonni
a figyelmét, így belemélyedtem igéző zöld szemeibe.
– Ha képes voltál idecsalni, minden bizonnyal fontos dologról lehet szó.
Kíváncsian hallgatlak.
Vett egy mély lélegzetet, majd hosszan hezitált a pillantásom
kereszttűzében. Eltelt egy hosszú perc is, mire bele mert vágni a
mondandójába.
– Nagy bajban vagyok. A segítségére lenne szükségem – sütötte le a
szemét és az arca kipirosodott. – Szükségem lenne egy nagyobb összegre. –
A hangja úgy elhalkult, hogy alig hallottam.
Kikerekedett szemekkel meredten bámultam magam elé. Hát ennyi.
Pénzre van szüksége. Ő sem különb a többinél. Óriási csalódást éreztem.
Legszívesebben felpattantam volna, és hátat fordítva rohanok az autómig,
de valami nem engedett.
– Hallgatlak – húztam ki magam. Igyekeztem közömbösnek mutatkozni.
Közben megjelent a pincér kizökkentve a szerepemből. Felhúztam
magam, így egy határozott kézmozdulattal elhajtottam. Vicky észlelte a
hangulatváltozásom, így mentegetőzésbe kezdett.
– Nem fordulnék magához, de nincs más választásom. Nincs senki, akire
számíthatnék. – Idegesen tördelte a kezeit és a tekintetét maga elé az
asztalra szegezte.
Egyre gyűlt bennem a düh. Legszívesebben az asztallapra csaptam volna,
hogy: „Hahó, nem vagyok lúzer!” Minek néz ez engem? Ha a vonzalomról
van szó, elhajt, a pénzem bezzeg kéne neki. Hát ezt bizony elszámította.
Sokkoltak a hallottak. Mindenre számítottam, de erre nem. Vicky a
szememben egy büszke nő volt. Azt hittem, ő sosem kuncsorogna nálam.
Nem szólaltam meg, így újra rám pillantott. Hosszan néztük egymást. A
szemeimből csalódottságot olvashatott ki, és még valamit: „lám, lám, ő sem
különb a többinél”. Ettől elöntötte a keserűség és a kétségbeesés.
Könnyekkel telt meg a szeme. Gyorsan letörölte a kibuggyanó cseppeket.
– Nézd, Vicky, én nagyon bírlak téged és még annál is jobban kívánlak.
Ezzel tisztában is vagy. De nincs a homlokomra tetoválva, hogy hülye
vagyok! Ezt mégis hogy gondoltad? Én nem vagyok egy jótékonysági
intézmény, hogy csupán a két szép szemedért dollárokat szórok ki az
ablakon – csattantam fel indulatosan. Hirtelen egy világ omlott össze
bennem. Építettem róla egy eszményi képet, amely most alapjaiban rengett
meg. Azt hittem, ennél sokkal többet ér.
– Nem szívességet kérek, üzletet ajánlok, és vissza is fizetem magának az
utolsó centig – remegett a hangja. Hát őt is jobban vonzza a pénztárcám,
mint én magam. Idegtépő fordulat. Vajon mikor tervelhette ezt ki? A
legelején? Az egész egy előre megtervezett csapda volt? Nem is tudtam
türtőztetni magam. Marcangolt a kínzó harag. Megbíztam egy nőben.
Idealizáltam, piedesztálra állítottam és még én csodálkozom, hogy pofára
ejtettek. Vajon mikor engedtem ki a gyeplőt a kezemből? Hová lett a hajdani
Reggie Reynolds? Mit tett velem ez a nő?
 – Tudod, én tényleg elhittem, hogy te más vagy – sóhajtottam
fájdalmasan. Habár nem kellett volna számítania, mégis fájt. Nem tudtam
feldolgozni. Reményvesztetten temette a kezébe az arcát.
Most jön majd az önsajnáltatás… sírás… hiszti. Azt hiszi, nem ismerem a
forgatókönyvet? Elöntött az indulat.
– Azt gondoltam, ismer már annyira, hogy tudja, soha nem kérnék ilyet,
ha nem lenne muszáj – nyögte a sírás küszöbén.
– Valahogy sántít nekem ez az egész. Miért nem fordulsz a bankhoz, mint
minden más normális ember?
Tényleg nem értettem. Hogy jövök én a képbe? Érteni akartam.
– Azt hiszi, nem próbáltam? A banknak biztosíték kell, nekem viszont
nincs mit nyújtanom. Szóba sem állnak velem. Engem viszont nagyon
szorít az idő. Sürgősen pénzt kell szereznem.
Félelemmel teli volt a tekintete. Az az érzésem támadt, hogy tényleg
nagy bajban lehet.
– Milyen összegről lenne szó? – Megalázottan kerülte a tekintetem.
– Félmillió dollárról – suttogta maga elé.
Csupán három szó volt, de úgy mellkason vágott, hogy belesüppedtem a
székembe. Ez lenne a lány, akiben jobban bíztam, mint saját magamban, aki
többet jelentett számomra a világ minden egyéb dolgánál?
Megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába. Annyit éreztem csupán,
hogy sok-sok erős, láthatatlan kötél elszakadt, és összeomlott valami
hatalmas dolog és magával rántotta a napot az égről, a csillagokat, a
holdat…
– Micsoda? Neked teljesen elment az eszed? Ennyire nem tűnhetek
idiótának. Ha a banknak nem tudsz garanciát nyújtani, nekem ugyan mit
kínálhatnál, ami megéri a rizikót? – szinte kiabáltam, olyan dühös lettem.
– Magamat – motyogta alig hallhatóan.
Hirtelen mély csend telepedett ránk. Még levegőt sem vettem. Magát?
Ezt biztos csak álmodom. Ez nem a valóság. Vicky ekkora csalódást sosem
okozna. Amilyen halkan mondta, abban sem lehetett biztos, hogy hallottam-
e, de ahogy fürkészően pillantott felém, kénytelen voltam
megbizonyosodni, hogy valóban azt mondta. Döbbent, megrökönyödött
tekintetemtől átölelte magát, és leolvastam róla a szégyent. Felvont
szemöldökkel méregettem. Magyarázatot vártam, de meg sem szólalt.
Magát? Ő, aki ez idáig olyan hevesen ellenállt. Hát persze! Az elején pár
dollárral megúsztam volna, de ha már szabadulni is képtelen vagyok a
vágytól, bármennyit megér, ha megkaphatom. Erre utazott végig. És bejött
neki.
Lenézően mértem végig és mégis azt éreztem, már csak azért is meg
fogom dugni.
– Ez… ez az ajánlat… felettébb… khm… érdekes – köszörültem meg a
torkom és fészkelődni kezdtem a székemen. Hirtelen buja képek kúsztak a
szemem elé. Elképzeltem, mit meg nem tehetnék vele, ha ki lenne nekem
szolgáltatva. A pillantásom elsötétedett és hosszan az övébe mélyedt.
Gondolatban már meg is kaptam őt. Szaggatottan szedtem a levegőt, mialatt
a szemem a testét pásztázta. Oh, Szűzanyám! A mézesmadzag. De vajon
megér nekem ez félmilliót? Miket beszélek? Bármennyit megadok, ha az
enyém lesz. Ravasz mosolyra húztam a számat, amitől látszólag pánikba
esett. Szavak nélkül kommunikáltunk. Igen, bizony, ezt már kimondtad.
Már nincs visszaút! – sugalltam.
– Felejtse el! – ugrott fel hirtelen és sietős léptekkel vágtatott ki az
étteremből. Na, azt már nem! Most megvagy! Már az enyém vagy! –
rohantam utána. Menekülve szaladt ki az épületből. A nevét kiáltozva
üldöztem, az utolsó pillanatban értem utol. Reszkető kezekkel le akarta
inteni az egyik taxit, de elkaptam és magam felé fordítottam. Nem szólt
semmit, csak mélyen a szemembe nézett.
– Az ajánlat olyannyira csábító, hogy már fontolóra is vettem. Elfogadom
– suttogtam vágytól rekedt hangon. Kéjes pillantásokkal mértem végig,
aztán a tekintetem megállapodott a dekoltázsánál.
– És mik lennének a feltételek? – nyeltem nagyot, miközben továbbra is a
vadul emelkedő és süllyedő melleit vizslattam. – Mi is a pontos ajánlatod? –
néztem hosszú idő után újra a szemeibe.
– Egy éjszaka – nyögte ki. – Velem – tette hozzá. – Ellenkezések nélkül.
Teszem, amire kér. Megkaphat mindent, amit csak óhajt – súgta lemondóan.
Kibuggyantak a szeméből a könnyek.
 Nem értettem. Ha ez ennyire nehéz neki, akkor miért teszi? Hiszen most
bocsájtotta áruba a testét! Szerencsére nekem.
– Félmillióért egyetlen éjszaka? Nem gondolod, hogy ez meglehetősen
magas ár? – Az ujjbegyemmel töröltem le a könnyeit.
– A pénzt vissza fogom fizetni! Ez csak a… garancia. És persze a
kamatok helyett – bocsátkozott alkuba.
– Pofátlan javaslat, nem gondolod? – biccentettem oldalra a fejem.
Játszottam vele. Én már tudtam, nincs az a pénzösszeg, ami visszatarthatna.
Nekem kell ez a nő!
– Szerintem meg korrekt. Én nemcsak a testem adom el magának, hanem
a lelkemet is, ami számomra felbecsülhetetlen. Felrúgom az elveimet azzal,
hogy ágyba bújok magával.
– Hmm… félmillió nagyon sok pénz. Tudod, felmerül bennem, mi az
istenre kellhet neked ennyi pénz. Miféle bajba keveredtél?
– Az nem tartozik magára – szegte fel az állát.
– Én viszont azt nem tudom, megér-e ez nekem ennyit. Elvégre a lelked
nem kértem, csak a tested akarom. Ez egy tisztességtelen üzlet.
Kihasználod, hogy tisztában vagy vele, mennyire kívánlak téged – hajoltam
vészesen közel. Az ajkunk szinte összeért. Nem hátrált.
– Miért, az, ahogyan maga bánik a nőkkel, talán tisztességes? Különben
is, a kaszinóban mindennap kidobja ennek a többszörösét. Magának ez nem
tétel – szűrte ki a fogai közt. Felvont szemöldökkel csodáltam a bátorságát.
– Egyébként pedig a nők, akiknek eddig köze volt magához, mind
kompromisszumot kötöttek. Ha kellek magának, akkor most kössön maga is
– vágta nekem nyersen.
Tetszett. Főleg, mert habár én voltam nyerő pozícióba, igyekezett
megtartani a méltóságát.
– Te vennél elégtételt helyettük is? – léptem távolabb. Elszántan állta az
összeszűkült pillantásom. A teste kiengedett, kicsit megnyugodott, mikor
teret adtam neki, de talán meg is rémült, hogy elállok az ajánlattól.
– Rendben – préseltem ki a számon. – Akkor fektessünk le néhány
alapszabályt.
– Hogy mit? – lepődött meg.
 – Miért, mit gondoltál? Fejest ugrok, mielőtt tudnám, mit nyújtasz
cserébe a pénzemért? Ezekre szükség lesz, hogy egyikünk se távozzon rossz
szájízzel, ne érezzük átverve magunkat – magyaráztam.
– Mire gondol? – sandított rám. – Nem vagyok ostoba, tudom, hogy
maga felettébb fifikás, és azt is, hogy ezek a szabályok nagy
valószínűséggel csak a maga érdekeit fogják szolgálni.
Pont ezt szerettem benne. Okos!
– Ezt ne itt beszéljük meg! Hazaviszlek és útközben átvesszük őket –
intettem a kezemmel, és már jött is az autóm. Mikor a sofőröm leparkolt,
besegítettem, majd én is beszálltam mellé. Jeleztem, hogy indulhatunk.
Vicky zavartságából észleltem, hogy mennyire kiszolgáltatottnak érzi
magát.
Hogy ilyen gyorsan forduljon a szerencse. Tegnap még lemondtam róla,
ma pedig közelebb állok a célomhoz, mint valaha.
– Visszatérve a szabályokra – kezdtem bele –, számomra fontos, hogy ne
csak élettelen tárgyként feküdj majd alattam, hanem őszintén mindent
elkövess a gyönyörömért – tértem a lényegre. – Nos, Vicky, így is áll az
ajánlat? – noszogattam, amikor már hosszú másodpercek óta nem kaptam
tőle választ.
– Ha nem beszél majd róla senkinek – rám emelte rémülten a tekintetét.
Nyilván nem akarta, hogy ország-világ tudjon róla: pénzért feküdt le velem.
Azt viszont én nem tarthattam magamban, hogy megkaptam őt. Ha az
enyém lesz, akkor azt nem fogom eltitkolni. Kizárt!
– Ezt nem ígérhetem meg – ráztam a fejem. – Ezt nem bírnám magamban
tartani. Arról viszont nem fog senki tudomás szerezni, hogy pénzért bújtál
az ágyamba, ez az én hírnevemre sem vetne jó fényt – tettem hozzá.
Képtelen volt megszólalni, de láttam a szemében villanó dühös fényt.
Csak néztem őt és vadul dübörgött a vér az ereimben.
– Milyen gyakran szexelsz más férfiakkal? – szegeztem neki a kérdést.
Ez olyan régen motoszkált bennem, és most végre okom is volt
megkérdezni. Felém kapta a fejét és a füléig belepirult. Nem jött ki hang a
torkán. Ó, ó, ez most mit jelent? Ártatlan vagy szajha? Már bántam is a
kérdést. Mi lesz, ha a választól egyből kiábrándulok majd.
 – Naponta? Hetente? – próbáltam segíteni.
– Én… én… szóval… régen…
– Mégis… mikor? – ziháltam.
– Évek óta nem volt senki – közölte lehunyt szemekkel.
– Fantasztikus – csúszott ki a számon a megkönnyebbülés. Ahogy ezt
kimondtam, tele voltam tűzzel. Rám emelte a szemét és láttam, hogy az ő
tekintetében is ott lobog a vágy. Szorosabban préselte össze a combját,
amivel megadta nekem a kegyelemdöfést. Nem értettem ezt a szemérmes
reakciót, hiszen férfiak előtt táncolt, majdnem pucéran. Most miért érzi
magát mégis kellemetlenül?
– Minél előbb akarlak. Holnap – közöltem ellentmondást nem tűrően.
Képtelen lettem volna egyetlen perccel is többet várni. Már ez is sok volt. –
Intézkedem, kapsz a recepción egy kulcsot a lakosztályomhoz. Hatra legyél
ott, én egy kicsit később érkezem, lesz időd felkészülni.
– És a pénzt mikor kapom meg? – hebegte.
– Készpénzben vagy csekken akarod?
– Jó lesz a csekk is – nyögte ki.
– Rögtön utána. Így megfelel? – néztük egymást mereven.
Csak bólintott. Ekkor parkolt le a háza előtt az autó. Már éppen kiugrott
volna, amikor elkaptam a karját.
– Van itt még valami – hajoltam közelebb. – Habár soha nem
kockáztatok, de most gumi nélkül fogom csinálni. Téged érezni akarlak –
csúsztattam be a kezem a lábai közé. Ösztönösen nyomta összébb a térdeit.
– Ha akkor is így fogsz szorítani, azt hiszem, remekül fogunk szórakozni.
Vonzott, akár egy mágnes. Magamhoz húztam és megcsókoltam. A szám
lassan, finoman tapadt érzéki ajkaira. Mérhetetlen bizsergető érzés fogott el.
Hihetetlenül megkeményedtem. Amikor becsúszott a nyelvem a szájába,
kéjesen felnyögött.
– Nagyon kívánlak, remegek a vágytól – ziháltam. Ki akarta magát
szabadítani a szorításomból, de nem eresztettem. Szükségem volt rá, hogy
érezzem, én vagyok nyeregben.
– Védekezel valahogy? – suttogtam a hajába.
 – Minek? Most mondtam, hogy nem szoktam mindenféle jöttmenttel
kefélni – szaladt ki indulatosan a száján.
A mocskos kis szája csak fokozta bennem a tüzet. Remélem, holnap is
kijön majd belőle az elfojtott hevesség.
– Sebaj. Megoldjuk. Szerzek neked esemény utáni tablettát, de akkor is
ki fogom élvezni minden pillanatát. Aludd ki magad, mert holnap este nem
fogsz pihenni! – kacsintottam felé. – Áh, és még valami, szeretném, ha
kellően felkészülten várnál – kínoztam tovább, ahogy ő tette velem az
elmúlt hónapokban.
– Ez mit jelent? – lélegzett mélyeket. A kezem a lába közt, a karom a
derekán, az ajkaim a nyakát kóstolgatták, ő pedig megadóan tűrte. Lassan
figyelmeztetnem kellett magam, mert nem sok hiányzott, hogy ott helyben a
magamévá tegyem.
– Meztelenül – sepertem félre a haját, és hajoltam a füléhez – vagy csak
egy szál dögös, szexi fehérneműben várj rám. És örülnék, ha táncolnál is
nekem.
Mindent akartam. Mindent. Mérgesen felém kapta a tekintetét.
– Nem gondolja, hogy túllő a célon?
Győzelmi mámorban úsztam. Élveztem, hogy most én diktálom a
szabályokat.
– Jaj, Vicky, ne legyél már olyan képmutató! Ugyanazt kell csinálnod,
mint máskor. Egyetlen különbség lesz csupán, hogy most egyedül én leszek
a közönség és be is fejezzük, amit elkezdünk. Tudod, hogy nem leszek
hálátlan. Amit nyújtasz, azt vissza is kapod. – Kisimítottam egy rakoncátlan
tincset az arcából. – Még valami, amiről úgy érzed, tudnom kell? –
simítottam végig a hüvelykujjammal a szája szélén.
– Félek! Félek magától – nyekeregte. Elégedett vigyor jelent meg a szám
szélén. Félj is! Nem alaptalan a félelmed.
– Ha ezzel az volt a célod, hogy még inkább felkorbácsold a vágyam,
akkor sikerült. Nagyon kellhet neked az a pénz – hajoltam közelebb, és
érzéki csókot leheltem az ajkára, amibe beleremegett az egész teste.
– Nem kínozhat meg és nem okozhat nekem szándékosan fájdalmat –
húzódott el tőlem. – Nem fogok beteges vágyakat kielégíteni és nincsenek
perverz eszközök. Ja, és megkötözni sem kötözhet meg – dadogta.
– Azzal, hogy milyen a fájdalomküszöböd, nem vagyok tisztában, de
hamarosan megtudom. Az, hogy kinek mi a beteges, embere válogatja.
Habár sosem kötöztem még ki nőt, most elég csábító lett a gondolat –
emeltem rá a lángoló tekintetem.
A szexről vele beszélgetni igencsak kínzó volt. Olyan csillapíthatatlan
nemi vágyat éreztem iránta, hogy féltem, ha elszabadul, kontrollálatlan
reakciókhoz vezethet. Soha életemben nem bántottam nőt, és nem is
erőszakoskodtam senkivel. Vele még annyira sem akartam. Arra vágytam,
hogy örökké emlékezzen majd a közös éjszakánkra, de lehetőleg ne
rémálomként.
Elvesztem a félelemtől hatalmasra tágult pupillájában.
– Nem kell tőlem tartanod, de ezt te is tudod. Az a kín, amit átélsz majd,
nem testi lesz. A lelkin pedig csak te magad könnyíthetsz. Én is szenvedek.
Gőzöm sincs, mit kezdek holnapig magammal – csúsztattam lágyan a kezét
a dudorodó nadrágomra. Azonnal elkapta. – Minél tovább tart az utazás,
annál csodálatosabb lesz majd a megérkezés. Az igazán jó szeretők tudnak
a másikra várni, és megtalálják a legharmonikusabb, legidillibb pillanatot az
egymásra találásra. Én türelmesen vártam, várok rád. Neked kell rám
felkészülnöd.
– Mire? Hogy bármit megtehet velem? – Kissé szemrehányó volt a
hanghordozása.
– Szó sincs róla. Nemcsak én teszek majd, hanem te is. Az igazi
gyönyörrel teli együttlét az egymásra fordított figyelemtől lesz
felejthetetlen. El kell engedned magad! Nem lesz más dolgunk, csak
maximálisan egymásra hangolódni, érinteni és érezni egymás rezgéseit.
Hitetlenkedve a szemeit forgatta. Sebaj! Holnap bebizonyítom neki.
– Akkor holnap este, Vicky – húzódtam távolabb. Már olyan fokon
égtem, hogy nekem lett szükségem a térre. A gondolataim vadul cikáztak.
Az egér incselkedett az oroszlánnal, aztán pedig csodálkozott, hogy az
végül felfalja. Kimenekült az autóból, de még utánaszóltam.
– Még egy utolsó szabály: holnap tegezni fogsz. Nagyon nem szeretném,
ha eszed vesztve a kéjtől Mr. Reynoldsot sikoltoznál. Kiábrándító lenne.
Emellett magázódva te sem tudnád elengedni magad. Holnap találkozunk,
bár egy örökkévalóságnak tűnik jelenleg. – Nem válaszolt, csak rám csapta
a kocsiajtót.
Megbabonázva pillantottam magam mellé, Vicky hűlt helyére. Ez a nő
tényleg értett hozzá, hogyan gyötörjön halálra. Felszította bennem a tüzet és
megint hoppon hagyott. Feltámadt bennem a lelkiismeret. Ha bajban van,
miért nem segítek neki önzetlenül? Egyszerű: mert nem vagyok irgalmas
szamaritánus. Én még soha senkin nem segítettem nagylelkűségből. Minek?
Így legalább megkapom, amit akarok. Ezt a nőt pedig akarom! Az enyém
lesz! Az akarata ellenére ugyan, de a beleegyezésével. Ez nekem elég.
Az út nem érdekelt, csak a cél. Amire vágytam, már szinte az enyém volt
és csak ez a lényeg. Tudtam, ha Juke megtudná, mire készülök,
figyelmeztetni akarna: „Most úgy cselekszel, mint az öcséd. Beteges vagy.
Csak vigyázz, nehogy te húzd a rövidebbet! A jól kitervelt utadon lehetnek
rögök, amelyek eltéríthetnek, és már azt sem tudod, hol vagy és merre
indultál.” Jelenleg azonban nem volt az az épeszű gondolat, ami letéríthetett
volna. A vágyaim és az erős lüktetés a nadrágomban erősebbnek
bizonyultak, mint a belső hang, ami azt hajtogatta, hogy nem cselekszem
helyesen. Elnyomtam, hiszen mi lehetne helyesebb, mint ha beteljesítjük
hőn áhított vágyainkat. Sejtettem, hogy ez nem akármilyen éjszaka lesz…

Vicky

Kettős sakk

„Közelebb lépve hozzám, hosszan rám pillantott, és ez a

nézés intimebb volt minden simogatásnál. A bőröm
halványan izzani kezdett, mintha lenyeltem volna a holdat, és
most a bőröm alatt világítana. Testemen minden szőrszál
 égnek meredt, a lélegzetem elakadt. És mindez egyetlen
pillantástól.”
(Laurell Kaye Hamilton)

Mikor elhajtott, hosszan néztem még utána. Tényleg megtettem hát. Újra
áruba bocsájtottam a testemet. Szédültem, éreztem, hogy le kell ülnöm. Az
ő szemével látva magam sem voltam már más, csak egy szajha. Láttam a
szemében, annak is nézett. A rosszullét kerülgetett. Eltántorogtam a
lépcsőig, majd letelepedtem rá. A legaljáig süllyedtem. Nagyon bírtam ezt a
pasit és furcsa bizsergő érzést váltott ki belőlem, éppen ezért tört össze a
gondolat, hogy pénzért szexeljek vele. A tenyerembe temettem az arcom.
Nem volt kivel beszélnem erről. Borzalmas szégyent éreztem, amit
Sandrával sem tudtam megosztani. Nem értheti meg. Ezt senki nem értheti
meg. Elsírtam magam. Nem Reggie-től féltem, hanem az együttlétünktől.
Hogy csalódást okozok majd, és még annál is jobban attól, hogy újra a
kínok kínját fogom átélni az aktus közben. Annak idején, mikor úgy
döntöttem, hogy örömlány leszek, az akkori lehetőségeim szerinti legjobb
megoldást választottam. Nagyon igyekeztem, hogy megteremtsem, ami a
megélhetésünkhöz szükséges, és egy ideig működött is, amit választottam,
hiszen azért mégsem az a szajha voltam, aki kiállt az út szélére. Társaságot
nyújtottam a férfiaknak, de megválogathattam, hogy kikkel megyek el. Ám
ettől ez még nem lett könnyebb. Nem voltam rá büszke, hogy ezzel
foglalkoztam, de valahogy mindenféleképpen pénzt kellett szereznem. Aki
ebbe a világba egyszer belekeveredett, az többnyire benne is ragadt. Nem
volt olyan egyszerű ebből a körből kiszállni, mint azt sokan gondolják.
Akkoriban még képes voltam kikapcsolni minden érzelmemet. Minden
este robot módjára tettem a dolgom. Honnan tudhattam volna, hogy ennek
következményei lesznek? Nem tudhattam, hogy ezzel hosszú évekre kiölöm
magamból a vágyat. Megöltem a szexualitásomat azzal, hogy olyan
pasikkal voltam, akiket igazából sosem kívántam. Nem tiszteltem a saját
testem és nem adtam lehetőséget magamnak a regenerálódásra. Nem voltam
hajlandó foglalkozni ezzel. Úgy viseltem el az egészet, hogy elhitettem
magammal: az a nő, aki este áruba bocsájtja a testét, nem ugyanaz, aki
nappal a húgáról gondoskodik. Viszont az évek során egyetlenegyszer sem
szeretkeztem egyetlen férfival sem. A szex számomra folyamatos nemi
erőszakká vált. Pedig nem volt az, hisz én engedtem, én nem mondtam
nemet.
Tisztán emlékszem az első alkalomra, mikor már csókolózás közben
majdnem elhánytam magam, a kliens pedig teketóriázás nélkül a farkára
vezette a kezem. Vonakodtam, nem akartam, de már nem volt visszaút.
Legjobban még most is magamra haragudtam, mert hagytam magam,
megadtam a férfiaknak azt, amire vágytak. Elvesztettem a magam iránti
tiszteletet és többé nem törődtem magammal. Fiatal voltam, naiv és
tapasztalatlan.
Most viszont érettebb voltam, de a helyzetem mégsem volt fényesebb. Ez
valami karma lehet. Hiába kapálóztam elszántan, ugyanoda lyukadtam ki. A
szex most sem jelentett számomra mást, csak üzletet, mégis most először ott
volt az a bizonyos plusz. Reggie Reynolds már nem csak egy egyszerű
kliens volt. Sokkal több volt ennél. Az első csókunknál rájöttem, ha nincs
meg a kémia egy pasival, akkor sosem fog működni a szex. Vele már akkor
éreztem, hogy működne. Kölcsönös volt a vonzalom. De vajon a kémia elég
lesz, hogy részemről is működjön, hogy élvezzem? Mi lesz, ha képtelen
leszek kiengedni és kiábrándító leszek?
Ha nem lett volna Kelly, véget vetettem volna ennek az egésznek. Mit
beszélek, ha nem lett volna Kelly, egyszer sem kényszerülök ebbe a
lehetetlen helyzetbe – dühöngtem. Ám a következő pillanatban
rádöbbentem, igazságtalan vagyok. Reynoldsnak igaza van. Mi hozzuk a
döntéseket. Én pedig döntöttem. Viselnem kellett a következményeket.
Lehunytam a szemem, és szinte újra éreztem a lábaim közé furakodó
kezét, és hallottam a vágytól rekedtes hangját. Egyértelmű volt, hogy
bolondul értem, alig várta, hogy két vállra fektessen. Csak azzal nem volt
tisztában, hogy a szex nálam az undorral társult. A szexet szorosan
összeláncoltam a fejemben valami visszataszító, mocskos dologgal.
A szextől csak gyötrelmet kaptam, és mióta kiszálltam, nem volt senkivel
testi kontaktusom, de nem is hiányzott. Még a gondolata is elborzasztott.
Nem akadt még olyan férfi, aki segítsen, aki feloldja bennem a gátakat.
Többek között az volt a legnagyobb baj, hogy nem volt honnan
megtapasztalnom, milyen is a pozitív szexuális élmény. Éppen ezért
gondoltam az elejétől fogva, hogy Reggie és köztem sosem működhet egy
kapcsolat: ő állandóan szexelni akarna, én pedig soha.
A kételyeim miatt elkerültem Sandrát. Nem volt kedvem a lelkesedését
hallgatni. Szerinte nekem ez volt maga a főnyeremény. Nem tudtam
osztozni az örömében.
A következő nap a szépségszalonban kezdtem. Ha már ennyi pénzt
kifizet Reggie egyetlen éjszakáért, akkor a legjobbat volt kötelességem
nyújtani. Pár órával később minden tekintetben készen állt a testem, de a
lelkem egyre inkább visszakozott. Féltem ettől az éjszakától, de már nem
mondhattam nemet. Az idő vészesen fogyott. Ki kellett szabadítanom
valahogy Kellyt.
Este, mikor átléptem a Bellagio bejáratát és a pulthoz sétáltam Reggie
kulcsaiért, meredten nézett rám a szőke recepciós lány. Ismert engem.
Tudta, hogy itt dolgozom. Ez a húzásom nem vetett rám valami jó fényt.
Nem kérdezett semmit, átnyújtotta a 666-os szoba kulcsát, én pedig
elindultam a pokol felé.
Egy órával később az óra éppen hétre váltott. Az izgatottságtól libabőrös
lettem, mert tudtam, hogy hamarosan belép majd az ajtón Reggie.
Megborzongtam a tudattól, hogy az idő rohamosan halad előre, és egyre
csak sodródtunk az elkerülhetetlen beteljesülés felé. Lassan közeledik a
pillanat, amikor hozzám ér, az övé leszek. Az ágy szélén ültem és lehunytam
a szemem. Szüntelen futkosott a hátamon a hideg. Elképzeltem, ahogy
felém közelít és teljesen átvette a hatalmat a testem felett a sóvárgás.
Kívánom ezt a férfit. Akarom őt! Ezt kár lenne tagadni. Ami mégis
elkeserített, hogy a felejthetetlenül forró és szenvedélyes éjszaka után
fájdalmas leckét kapok majd tőle. Pontosan úgy fog engem is kidobni, mint
az összes többi nőjét. Számára az lesz a hab a tortán, hogy megalázhat. Ki
fogod bírni, Vicky! – nyeltem a könnyeim.
Uramisten, és mi lesz, ha a gyönyör, amit nyújt nekem, átfordul bennem
igazi érzelemmé? Jaj, istenem, ne tedd ezt velem! Csak azt ne! Szorongtam,
mert előre láttam, ez a beteljesülés lesz mindkettőnk vágyainak a halála. Ő
megkapja, amit akar, aztán kiábrándultam dob el magától. Én pedig
szerelemre gyúlok és az lesz a végzetem. Védtelen voltam ellene. Tisztában
voltam vele, ahogy meglátom, rám néz, vagy hozzám ér, képtelen leszek
uralni a testem. Elárulnak majd az ösztöneim. Hiába vérteztem fel magam
előre, abban a pillanatban gyámoltalanul, tehetetlenül várakoztam.
A szemem körbejárt a szobában. Minden gondosan elő volt készítve a
nagy alkalomra. Reggie semmit sem bízott a véletlenre. Pezsgő behűtve. A
lejátszóból halk zene szólt, én pedig szinte meztelenül várakoztam a
végzetemre. Készen álltam, ahogy kérte. Vagyis nem. Berezeltem és már
majdnem meggondoltam magam, amikor kopogást hallottam, amitől
összerezzentem. Feljebb húztam a vállamra a selyemköntöst. Zavarban
voltam, mert eszembe jutott, mit mondott: „Meztelenül, vagy csak egy szál
dögös, szexi fehérnemű megengedett.” De miért kopog? Miért nem jön be?
Mi van, ha mégsem ő áll az ajtó előtt? Az újabb halk, de határozott
kopogtatásra kinyitottam az ajtót. Reggie volt az. Nem könnyítette meg a
dolgom. Lovagiasan viselkedett, megadta nekem a lehetőséget, nem rontott
rám azonnal. Nem tudtam, gyűlöljem ezért, vagy hálás legyek neki. Még
játssza is a figyelmest. Végigpásztáztam rajta a tekintetemmel. Ruházata
laza, a haja kócos, és sikerült egy zavart mosolyt is kipréselnie magából.
Nagyon nehéz volt neki ellenállni. Düh, és bár hangosan sohasem ismertem
volna be, erős szexuális vágy keveredett bennem. Sebezhető voltam és
gyűlöltem ezt az egész helyzetet. Miért pont egy olyan férfinak hódoltam be
pusztán üzleti célból, akiről tudtam, hogy nagyon mélyen megsebezhet
engem? Ha közömbös volna nekem, könnyebben menne. Akkor nem lenne ez
más, mint egy egyszerű üzlet, de legnagyobb sajnálatomra, Reggie
Reynolds soha nem volt nekem közömbös… És mégis a legjobban azt
gyűlöltem, hogy a bennem megbújó ösztönlény teljesen rágerjedt erre a
pasira. Basszus! Még nem késő! Lépj vissza! Farolj ki! Mialatt magam
győzködtem, felnéztem rá, ahogy ott állt azzal a pofátlanul sármos képével
a küszöb előtt. Be is vághatnám az orra előtt az ajtót. Gyerünk! Tedd meg!
– Nos – mért végig tetőtől talpig –, bevallom, féltem, hogy meggondoltad
magad.
 Talán a tekintete, vagy az a határozottság késztetett rá, ami a lényéből
áradt, de megmarkoltam a hanyagul begombolt ingét és berántottam a
szobába. Essünk már rajta túl! Eldöntöttem, ha már elkerülhetetlen, hogy az
övé legyek, akkor csináljuk gyorsan és minél fájdalommentesebben. Nem
bírtam volna elviselni a felesleges köröket. Csapjunk a közepébe! Kár
vívódnom, hamarabb túl leszek rajta.
Magához húzott, szenvedélyesen megcsókolt, a lábával belökte az ajtót,
majd felnyomott a falra. Egyik kezével a hajamba markolt és hátrahúzta a
fejemet, hogy jobban a nyakamhoz férjen… nyalta, szívta, harapta a
bőrömet. Őrülten csókolt, ami engem is felizgatott. Felnyögtem a feltörő
vágytól, ami hála istennek abban a pillanatban minden egyéb gondolatomat
kitörölte. Elszabadult a testemben a szenvedély, mindennél jobban vágytam
arra, hogy végre magamban érezzem. Kíváncsivá tett, vajon ha ilyen hévvel
epekedek valakiért, milyen érzést vált ki belőlem, ha meg is kapom őt. Az
intim részeim túlforrósodtak, az addig derekamat fogó keze pedig
becsúszott a köntösöm alá. Könyörtelenül megmarkolta a fenekem, mialatt
belemordult a számba. Minden addigi határozottságom, hogy visszafogom
magam, köddé vált. Szabadjára engedtem a sóvárgást, hagytam, kezdjen
velem Reggie, amit csak akar. Szeretkezni akartam vele… lehetőleg minél
gyorsabban és minél gátlástalanabbul! Csókolózás közben kihámoztam az
ingéből, az ujjaim gyakorlottan siklottak végig a gombsoron. Nyaka köré
fontam a karjaimat, lábujjhegyre kellett állnom, hogy átölelhessem. Vállai
szélesek voltak, karjai vastagok, izmos tarkójába belevájtam a körmeimet, a
nyögéstől pedig, ami felszakadt belőle, összerándultak az intim izmaim.
Nyelvünk vad csatát vívott, megragadta az egyik lábam és a csípőjéhez
emelte. A medencénk így olyan szögben ért össze, hogy tisztán érezhettem,
mi vár rám. Testem önkéntelenül is reagált erre a felhívásra és
hozzádörgölőztem. Mind a ketten levegő után kaptunk, majd ajkunk újra
összeforrt.
Ekkor váratlanul eltolt magától.
– Ne siessünk ennyire! Táncolj nekem! – Hogy ezt kérte vagy
parancsolta, zavaromban nem tudtam megállapítani. Fürgén az ágyhoz
lépett és ledobta magát, de végig rajtam tartotta a tekintetét. Ziháltam a
kéjtől. Táncoljak? És akkor letaglózott a valóság, miért is vagyunk itt. El
akarta érni, hogy úgy tűnjön, én csábítom el őt.
A lejátszó távirányítójával babrált, amíg meg nem szólalt egy ismerős
dallam. A zene az én terepem volt, otthon érezhettem magam benne. A
kedvenc zeném ment a lejátszóban, így nem maradt más, csak elfelejtkezni,
miért vagyok itt. Nem voltam gátlásos, de Reynolds közelsége mégis
mindig egyfajta szégyenlősséget volt képes kiváltani belőlem. Erőt vettem
magamon, a köntösömből lassan kibontottam magam, látványosan a földre
ejtettem, majd erotikus mozgásba kezdtem. Fekete csipke melltartót és
hozzá illő tangát viseltem, egy ezekhez tökéletesen passzoló csipkés
combfixszel, ami határozottan oda vonzotta Reggie elismerő pillantását.
Elhatároztam, hogy olyan élményben részesítem, amit sosem felejt majd
el. Szexet akart? Most megkapja! Már nem izgatott, hogy megfektet, mert
ez ténnyé vált, de a büszkeségem utolsó reménysugaraként elhatároztam:
engem nem fog csak úgy elfelejteni! Olyan vad szexben lesz része,
amilyenre az álmaiban sem gondolt. Hamar felvettem a zene ütemét, mint
mindig, ellazultam tánc közben, csak a bennem pulzáló ritmusra
koncentráltam. Reggie elhomályosuló tekintete árulkodott arról, hogy
elértem a célom. Az egekig korbácsoltam a vágyát. Eddig is rám volt
gerjedve, de most láttam a szemében azt a bizonyos pluszt is: nagyon is
tisztában volt vele, ez esetben meg is fogja kapni, amit akar.
Nem mentem a közelébe, nem adtam meg az esélyt rá, hogy hozzám
érjen. A lehető legerotikusabban szabadultam meg a melltartómtól, amire
kikerekedtek a szemei. Intett, hogy lépjek felé, de én ezt az invitálást
figyelmen kívül hagytam és tovább vonaglottam, egyre érzékibb, kéjelgőbb
pozitúrákban. Egyetlen mozdulattal, neki háttal, enyhe terpeszben
megszabadultam a bugyimtól is, miközben kacéran hátrasandítottam rá.
Kíváncsi voltam, meddig bírja még, de látszólag kötélből voltak az idegei.
Azért elárulták őt a homlokán gyöngyöző méretes izzadságcseppek.
– A combfix és a harisnyatartó marad – jelentette ki fátyolos hangon.
Furcsa játéknak ígérkezett ez, mert a tekintete úgy perzselt, hogy szinte már
én is lángoltam. Amikor láttam, hogy már nem bírja tovább, lassan lehunyta
a szemét, rájöttem, már eleget hergeltem. Tetszett a reakciója, de ennél
többre volt szükségem. Azt akartam, hogy zsibbadjon el, vergődjön a kéjtől,
hogy én uralkodjak felette, és azt is tudtam, hogy ezt miként érhetem el
nála. Szóval tegyek meg mindent a gyönyöréért. Hát jó! Minél izgatottabb,
annál hamarabb vége ennek az egésznek. Letérdeltem elé, egyik ujjamat a
fekete nadrág korcába akasztottam készen arra, hogy lehúzzam róla, de
előtte még a másik kezem végigfuttattam a férfiasságán. Tetszett, amit
éreztem. A csípőjét a kezem irányába emelve felnyögött. Diadalittasan
felmosolyogtam rá. Talán a győzelmem felette, vagy a túl nagy
magabiztosságom nem tetszhetett neki, mert megragadta a jobb felkaromat,
felrántott a földről és az ölébe vont. A gyomrom megugrott a közvetlen
közelségétől. Teljesen elsötétült a tekintete, arca pedig elszánt volt. Vad,
határozott és gátlástalan, pont olyan, amilyenre titkon vágytam. Akaratom
ellenére feltüzelt, hogy uralkodni akar rajtam. Felfedezőn, nagy
hozzáértéssel cuppant rá a nyelvével a mellbimbómra. Hihetetlenül jólesett.
Talán az újdonság varázsa miatt, de teljesen kész lettem.
– Olyan a bőröd, mint a bársony – cirógatott az ujjbegyével. – Őrölten
kívánlak.
Hallottam, ahogy egy kézzel a cipzárjával bajlódik. Oh, nem! Ezt nem!
Lenyúltam és én szabadítottam ki a nadrágjából. Finoman kulcsoltam rá a
kezem, miközben folyamatosan fogva tartottam a tekintetemmel. A kezei az
enyémeken pihentek, nem engedte, hogy kényeztetni kezdjem. Vadul zihált,
ahogy a hajamba hajolt és a fülembe suttogott.
– Feküdj hanyatt az ágyon! – Hihetetlenül gyengéd volt a hangja.
Beleborzongtam, mikor forró lehelete elérte a bőrömet. Belső ellenkezésem
dacára kis híján azonnal engedelmeskedtem a parancsnak. Tétovázásom
eredményeként magához préselt, majd felkapott és átemelt az ágyra. Ahogy
a hátam a puha ágyat érte, ő már fölöttem is térdelt. Ujjai lassan siklottak
végig az arcomon, az ajkamon, én pedig zavartan húzódtam el tőle.
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amitől rettegtem. Annyira élvezni akartam őt,
de ott volt bennem a múlt rossz emléke. Megdermedtem.
Egy kurva tevékenységi köre egyszerű: meghatározott szexuális
szolgáltatást nyújt egy előre megbeszélt pénzösszegért. Ez voltam én
Reggie-nek: egy kéjhölgy. Sosem vállalna fel engem. Érzelmileg
elérhetetlen. Elhanyagol, fájdalmat okoz, megcsal, veszélybe sodor,
megaláz. Tökéletes terepet kínál, hogy előbb-utóbb tönkremenjek.
Lassan mászott fölém és apró csókokkal, lágy mozdulatokkal
becézgetett. Miért nehezíti meg még jobban? Miért törődik velem?
Elvesztem. Lehunyt szemekkel kéjesen sóhajtoztam. Mi a franc van velem?
Ha ő lett volna az első férfi az életemben, biztos nem viszolyognék most a
szextől.
– Ne haragudj, de teljesen kikészítesz. Kellesz nekem! – édes mámorral
suttogott. – Túl régóta váratsz már – szaggatottan nyögött.
Beindítottam őt. Türelmetlenül tépte le magáról a ruháit. Éreztem, hogy
lassan elérünk ahhoz a bizonyos ponthoz, ahonnan nem visszakozhatok.
Teljesen összezavarodtam, de nem akartam újra a kételyekben elmerülni,
csak hamar túl akartam esni ezen az egészen. Meztelenül fölém mászott,
majd a szabad keze besiklott a lábaim közé. A meleg ujjai érintésére
tudatosult bennem, hogy mennyire nedves vagyok. Elégedetten belemorgott
a hajamba, majd visszahúzta a kezét.
– Nem lesz itt semmi gond – duruzsolta elismerően. – Kívánsz engem és
készen állsz – csókolgatta a nyakamat, majd lejjebb a kulcscsontomat,
mígnem elérte a melleimet. Habár legbelül szégyenkeztem, felnyögtem az
élvezettől. Hevesen, szenvedélyesen szopogatni kezdte őket. Lehunyt
szemekkel hagytam, hogy kényeztessen, de éreztem, hogy még mindig nem
tudtam kikapcsolni az agyam. Megérezhette a merevségem, mert elhúzódott
és a lábaim közé térdelt.
– Enyhítsünk egy kicsit a feszültségeden – suttogta, majd nem
teketóriázott sokat, a szeméremdombomat kezdte csókolni. Pánikba estem.
Még soha nem tett velem ilyet férfi.
– Kérlek, ezt ne! Vedd el, ami kell! Én ezt nem akarom! –
Kétségbeesetten markoltam a lepedőt az ágyon. Feszélyezett, hogy ő akar
engem gyönyörben részesíteni, mialatt tudtam jól, nekem kellene őt.
– Miért vagy ilyen merev? – Egyik lábamat a vállára helyezte, és a belső
combomtól a szeméremajkam felé haladt a csókjaival. Szokatlan és
félelmetes érzés volt, hogy az akaratom ellenére uralkodott el a testemben a
vágy. Mielőtt középre ért volna, megemelt, a kezeivel könnyedén
megtartott, hogy jobban hozzám férhessen. Kiszolgáltatottabb már nem is
lehettem volna.
– Ne akarj jobban megalázni. Én képtelen vagyok az orgazmusra –
hebegtem.
– Ez nem igaz. Egy ilyen érzéki nő, mint te, tudja csak igazán megélni a
gyönyört. Miért reszketsz? – pillantott egyenesen a szemembe.
– Mert félek – ziháltam. Megdermedtem a rémülettől.
– Tőlem? – húzódott el.
– Az érintésedtől – vallottam be. – Nem tudom, hogy a pokol fenekére
vagy a mennyekbe röpítesz majd.
Mélyen a szemembe nézett. Felmászott hozzám, egy csókot lehelt a
számra.
– Én is félek – suttogta a csókba. – Veled ellentétben én biztos vagyok
benne, hogy eszméletlenül fogom élvezni, ahogy azt is, hogy ami utána jön,
az lesz maga a pokol. Mégis eladnám az ördögnek is a lelkem ezért az
éjszakáért.
– Reggie…
– Vicky… – sóhajtotta és lágyan megcsókolt. Az ujjaim az izmos
felkarjába kapaszkodtak. Hagytam magam sodródni. Élvezni akartam
minden csókját, minden érintését. Mindent, amit nyújtani akart.
– Adj nekem egy esélyt! – Lejjebb csúszott, majd végigcsókolt a másik
combomon is, egészen a szeméremajkaimig. Addig fogalmam sem volt
róla, mennyire eszeveszetten jó érzés, ha a harisnya csipkéje mentén
nyalnak rajtad végig, óvatos, forró lehelettel. Egyre erősebben markoltam
az anyagot a kezeim közt. Nem egyeztem bele, de nem is ellenkeztem. Nem
lett volna értelme. Éreztem, hogy most vége minden ellenállásnak, sőt
undor helyett már egyre inkább kívántam az érintését. Amikor már azt
hittem, megkapom, amire vágyom, a medencecsontom bőrén éreztem forró
leheletét. Ficánkoltam alatta az őrült kéjtől, ami egyre fokozódott a
testemben, majd végül megkegyelmezett és mégis megadta: belém nyalt
egészen a csiklómig. Ahogy nyelve fürgén dolgozott alul, úgy dübörgött
bennem a kéjes feszültség.
 – Nagyon finom vagy – suttogta, amíg az ujjai átvették a szája helyét.
Csak egy hangos nyögést sikerült kipréselnem magamból válaszként.
Megőrjített, ahogy az ujjai bennem, az nyelve pedig a csiklómon
munkálkodott. Fél percen belül éreztem a gerincem alján a feszülést, ő
pedig csak mozgott egyre erősebben, gyorsabban. Még egy érzéki simítás,
még egy nyomás, és a hüvelyem megfeszült, Reggie ujját szorította, édes
görcsbe rándult, ahogy elöntött a gyönyör. Hangosan felsikoltottam, ahogy
igyekeztem volna megfogni, de nem sikerült.
Behunyt szemmel reszkettem, ziháltam még az orgazmus utolsó rezgéseit
élvezve, amikor Reggie súlyát éreztem magamon. Rémülten pillantottam
fel, ahogy megláttam a kéjben fürdőző arcát. Teljes hosszában elmerülni
készült bennem. Olyan sokként ért, hogy felkiáltottam. Túl sok volt ez
nekem. Az előbbi sokk hatása alatt kapálóztam, de a kezei lefogták a
csípőmet. Kétségbeesésemben levegő után kapkodtam. Reménytelenül
szabadulni akartam, próbáltam enyhíteni életem első orgazmusának
letaglózó élményén. Eluralkodott rajtam a pánik. Időt kellett nyernem, hogy
feldolgozzam.
– Reggie, kérlek… – dadogtam. – Én ezt már nem akarom –
nyekeregtem.
– Ezzel már kicsit elkéstél, nem gondolod? – suttogta, majd a keze a
csípőmről a combjaim közé kúszott. Fokozódott a pánik, a csuklóját
szorítva igyekeztem eltolni magamtól. Elengedett, fölém hajolt és a
melleimet ízlelgette.
– Ne tedd ezt velem! Ne büntess engem tovább! Annyira kívánlak –
kapkodott ő is oxigén után. A hangjából kihallottam a kétségbeesést. Mély
levegőt vettem, megadtam magam neki, széjjelebb tártam a lábaim, ő pedig
reszketve egy hangos nyögés kíséretében elmerült bennem. A hüvelyem
újra tombolt, pulzálva szorult rá Reggie méretes férfiasságára. A testemben
lüktető vágy felkavart, a szemében uralkodó szenvedély pedig felizgatott.
Elakadt a lélegzetem.
– Vegyél egy mély levegőt és lassan fújd ki – utasított, én pedig
engedelmeskedtem. Mialatt kifújtam a levegőt, éreztem, hogy tövig hatol
belém. Szemével követte férfiasságának eltűnését, amitől kéjes élvezet
jelent meg arcán.
– Az enyém vagy, Vicky! – suttogta, de az arca nem győzelmi mámorban
úszott, sokkal inkább sugallt olyan érzelmeket, melyek halálra rémítettek:
melegséget és gyengédséget.
– Lazíts! Engedd el magad! – nézett mélyen a szemembe. Remegett a
teljes belsőm.
– Nem megy – ziháltam. – Annyira sok vagy nekem, felrobbanok.
A pulzáló hüvelyem képtelen volt ellazulni tőle. Tudtam is, miért. Amíg
régen beletörődve hagytam, hogy tegyenek velem, amit csak akarnak,
kikapcsoltam minden érzékemet. Megszűntem létezni arra az időre. Csak
így tudtam túlélni. Ellenben Reggie-vel meg akartam élni a pillanatot.
Megriasztott, amit kiváltott belőlem. Ezt az oldalamat én magam sem
ismertem.
Másodpercekig mozdulatlanul maradt, hogy segítsen, de én éreztem,
ahogy a vágytól folyamatosan pulzált bennem. A tekintetétől megfordult
velem a világ, már nem az eszem irányított, hanem a vágytól kiéhezett
testem szabályozta minden mozdulatom.
– Istenem, Vicky, ne szoríts, mert beléd robbanok – szűrte ki a fogai közt.
Szaggatott légzéséből nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire élvezi a hüvelyem
görcsös préselését.
– Nem bírom! – suttogtam mélyen elveszve a pillantásába.
– Akkor ne fogd vissza magad! Élvez velem, Vicky! – kóstolgatta a
melleim, végigaraszolt a nyakamon, egészen az ajkaimig, majd érzékien
megcsókolt. Elhomályosult körülöttem a világ. – Mióta csak
megpillantottalak, kívánlak. – Lágy mozdulatokkal mozgott bennem. – Te
vagy a szenvedélyem. Sosem ejtett még így rabul senki. A megszállottad
vagyok – búgta a fülembe. Lágyan ízlelgetett, amitől akaratlanul is
felnyögtem. A keze a derekamra siklott, végigcirógatta az oldalam egészen
a melleimig. Az ajkai a mellbimbómat becézgették. Szinte már el is
felejtettem a lelki kínjaimat, és úgy tűnt, megszoktam a méretét is. Az
izmaim elernyedtek, a feszítés alább hagyott, a fájdalom pedig elillant.
 – Annyira gyönyörű vagy. – Fogai közé vette a bimbómat és meghúzta.
Felnyögtem, olyan jólesett, amit csinált. A hajába túrtam és közelebb
vontam. A lökéseinek tempója gyorsult, mozdulatai egyre határozottabbak
lettek. A vastagsága már nem fájdalommal árasztotta el a testem, hanem
valami egészen mással.
Fogalmam sincs, mi ütött belém, de még biztattam is. Folyamatosan
emeltem felé a csípőm. Olyan érzés vett erőt rajtam, hogy nem tudtam
magamon uralkodni, szeretkezni akartam vele.
– Mélyebben – feledkeztem meg magamról, a csípőmet vadul
tekergettem, emelgettem, segítettem neki minél mélyebbre hatolni. Teljesen
kitárulkoztam neki. – Még… Oh, igen. Nehogy abbahagyd! – markoltam a
hajába.
A csípőmmel pont úgy irányítottam, mintha én fizettem volna az
éjszakáért, nem pedig fordítva. Amikor meg is adta, amire vágytam, azt
hittem, csillagokat látok.
– Ez az – nyögtem kéjesen. – Igeeen – sikoltottam, amikor zuhanni
kezdtem. Reggie is elvesztette a kontrollt, hangosan zihált, ahogy mozgott
bennem. – Ne hagyd abba! – markoltam a fenekébe és erőteljesebb
mozgásra késztettem magamban. – Annyira jó… – nyeltem egyet, és a
gátizmommal rászorítottam, miközben tekergettem a csípőm. Ahogy
kinyitottam a szemem, az égető tekintetével találtam szemben magam.
Elfordítottam a fejem. Egy érzelmi örvény közepén találtam magam.
Legszívesebben lelöktem volna magamról, de ő megelőzött és az előző
kérésemnek engedelmeskedve sokkal intenzívebb ütemben kezdett
pumpálni. Falta mindenemet. Hangos, mély nyögés szaladt ki az ajkaim
közt. Reszkettem, ahogy minden egyes mozdulatával eltalálta bennem azt a
bizonyos pontot.
– Reggie – suttogtam a nevét. Legszívesebben sikítottam volna. Érezhette
rajtam ő is, mert ráhajolt a számra, és szívta, csókolta, miközben a keze, az
ujjai rajtam táncoltak.
– Hogy én mennyire odavagyok érted – lihegte a fülembe, miközben
harapdált. Szája hol a nyakamon, hol a melleimen kalandozott. Nem volt
messze az újabb orgazmus. Dobáltam a fejemet, téptem a lepedőt,
végigkaristoltam a hátát, és markolásztam mindent, ami a kezem ügyébe
került. Növelte a döfések erejét, gyorsított a tempón egészen addig, amíg
olyan extázisba nem kerültem, hogy az orgazmus kapuja karnyújtásnyira
volt. A gerincem megbizsergett, a lélegzetem akadozni kezdett, majd
megfeszültem és újra felrobbantam, ahogy egy újabb, az előzőnél
erőteljesebb orgazmus kéje öntött el. Szemeimet összeszorítottam, ahogy
megéreztem a gyönyör szédítő érzését, majd amint ez az érzés teljesen
eluralkodott rajtam, beleharaptam a vállába, abba sikoltottam bele a
gyönyörömet. Körmeim a fenekébe mélyedtek. Állatias morgás kíséretében
ő is belém élvezett, majd azonnal kiszállt belőlem és vadul ziháltan vetődött
a hátára. Úgy sziszegett és fújtatott, mintha komoly fájdalmai lennének.
Mikor egy perc elteltével sem mozdult, finoman megsimogattam a karját.
– Jól vagy? – érdeklődtem aggodalmasan.
Értetlenül néztem őt.
– Remekül – mormogta bele a hajamba. – Csak azt hittem, meg tudom
fogni. Nem akartam még elmenni – kapkodott levegőért. – Nem bírtam
tovább. Teljesen kicsinálsz. Adj nekem egy kis időt, hamarosan újra készen
állok – fújtatott. Elnéztem, ahogy tökéletes testével ott fekszik és az
alhasam összerándult. Újra akartam őt. Pár perccel később kihívóan
pillantott fel rám.
– Most te jössz – közölte. Ravasz mosoly bujkált a szája szélén. Helyben
vagyunk. Sejthettem volna, hogy nem elégszik meg annyival, ha megdug.
Tanácstalanul néztem rá. Nem értettem, mit is akar pontosan.
Szégyenérzettel térdeltem fel és pásztáztam végig a testén. És hát igen… az
ő teste… Szentséges ég! Hányszor próbáltam megfejteni, mi az, amivel
ilyen hatással van rám. Ekkor szemben találtam magam az újra mereven
ágaskodó férfiasságával. Ugye nem arra gondolt, hogy…? Ennyire meg
akarna alázni?
– Ne nézz így rám, mert képtelen leszek türelmesen várni – szűrte ki a
fogai közt szigorú tekintettel. – Gyere! – intett a lába közé.
Odapillantottam. A szégyentől elfogott a hányinger. Észrevehette, mert
megszólalt.
 – Istenem, Vicky, már megint félreértesz. Gyere! – hívogatott, és a
kezével is jelezte, hogy üljek az ölébe. Megkönnyebbülten mély levegőt
vettem, bár ez így is nagyon megalázó volt. Túl sokszor kerültem már ilyen
helyzetbe. Tettem, amit kértek tőlem. Kihasználták a testem, és megölték a
lelkem.
– Reggie, miért csinálod ezt? Miért nem dugsz meg és kész? – haraptam
az ajkaimba. Azt hittem, megnyílik alattam a föld.
– Te mondtad, hogy a lelkedért is fizettem. Akarom! Gyere! – suttogta. –
Mondom, mit csinálj! Hamarosan nem lesz szükséged utasításokra. –
Megadóan sütöttem le a szemem. Ekkor megpillantottam a felém meredő
férfiasságát. Nemcsak vastag volt, de méretes is. Ez volt bennem? Basszus!
Nem csoda, ha majd szétszakadtam. Láttam elégedett arckifejezését.
Kiolvasta a gondolataimat.
– Nem kell félned, már tudjuk, hogy passzolunk – járatta rajtam a
tekintetét. Közelebb másztam, majd lehunyt szemekkel átemeltem a lábam
felette. Hihetetlen megaláztatást éreztem közben. Újra egy kurva lettem.
Egy prosti, akit pénzért kefélnek. Egy nő, aki eladta a testét. A sírás
kerülgetett. Fölé magasodtam, majd lenéztem rá. Olyan tűz égett a
szemében, hogy nem bírtam másfelé tekinteni. A nyílásomhoz igazítottam,
hamar túl akartam esni ezen is, így beleültem. A következő pillanatban
egyszerre üvöltöttünk fel, ő a kéjtől, én a fájdalomtól.
– Jesszusom! – vergődött alattam. – Tudom, hogy meg akarsz ölni, de
lassabban! Ne szoríts úgy, lazíts! – zihált. Patakokban folyt róla is a víz.
Lazítás helyett azonban ficánkolni kezdtem, hogy magamba tudjam
teljesen fogadni, de nem ment. Görcsbe rándult tőle a hüvelyem.
Kétségbeestem. Észlelte a pánikot, mert felült hozzám és megszólalt:
– Ne, ne, ne! Nincs semmi baj – vette a kezei közé az arcom. A
hüvelykujjával az arcom simogatta, úgy csitítgatott. – Mi baj? Mitől félsz?
– Simogatott, apró puszikat adott, majd az ajkam ízlelgette. – Én törékeny
kis Vickym – kóstolgatott, majd hosszú, érzéki csókolózásban forrtunk
össze. Nem sokkal később teljesen ellazultam és mohón viszonoztam a
csókot.
 Reggie kezei a derekamra fonódtak, én pedig megbillentve a csípőm
mélyen magamba fogadtam. Hangosan mordult az ajkaim közé, és még
hevesebben csókolt. A kezem vándorútra indult a testén, izmos vállán,
hátán, fenekén. Imádtam érezni a bőrét a bőröm alatt. A tenyerem megállt a
mellkasán és éreztem, ahogy hevesen kalapál a szíve. Az alhasamban
folyamatos volt a bizsergés, éreztem, ahogy pulzál bennem. Fokozta
bennem a kéjt, amikor az ujjai a csiklómat kezdték ingerelni.
– Reggie… – feszült meg ívben a hátam, ahogy a medencémet
folyamatosan mozgattam. Addig soha nem ismert gyönyör vette birtokba a
testem. A melleimet masszírozta, kóstolgatta, majd körözött rajta a
nyelvével. A férfiassága bennem lüktetett, az ujja a csiklómat ingerelte, a
nyelve pedig könyörtelenül a mellemet ostromolta. Futkosott rajtam a
hideg. Egyre többet akartam. Megkapaszkodtam izmos vállában és intenzív,
mély mozgásba lendültem rajta. Játszani akartam én is vele. Hol a
nyelvemmel, hol a számmal kényeztettem, a bőrét, szívtam, szopogattam…
Időnként erősen megszorítottam odalent, ami folyamatos remegést váltott ki
belőle és belőlem is. Néha kizökkentett egy-egy erőteljes döféssel.
Mindketten hangosan nyögtünk, sóhajtoztunk. Újdonságként hatott rám a
vágy. Egyszerűen belezúgtam ebbe a szeretkezésbe, amit csak vele tudtam
élvezni. Fergeteges volt. Semmi durvaság, semmi olyan, amit a másik a
lelke mélyén nem akart…
Láncra vert minket a vágy. Minden mozdulata pontos, forró volt, mint a
vágya. Teljesen átadtam neki magamat, pár perc múlva valami eddig soha
nem érzett, furcsa, mélyről jövő érzést kezdtem felfedezni. Valamit, amit
eddig még egy férfival sem. Te jó ég! Mi történik velem? Mi ez az észbontó
kéjérzés a bensőmben? Kiemeltem magam annyira, hogy csak a makkja
maradjon bennem, majd újra magamba engedtem. Egészen újfajta élvezet
volt így mozogni rajta, hiszen a G-pontom találta el minden behatolásnál. A
feszültség nőtt, a pulzusom az egekbe szállt, kapkodtam a levegőért.
Éreztem, hogy ez az orgazmus most más lesz, mint az előbbi. Reméltem,
hogy ezúttal egybeesik majd Reggie-ével, élvezni akartam, ahogy tombol
bennem az élvezetem alatt. Aztán váratlanul elöntött a gyönyör, halk
sikongatás közben jutottam a csúcsra. Elemi erővel áradt szét a testem
minden porcikájában az érzés. Mintha az agyamig hatolt volna és onnan az
egész testemen végigsöpört egy áramütés. Valami akaratlan,
megállíthatatlan, semmihez sem hasonlítható izomrángás, ami nagyon jól
esett. Az ájulás szélén voltam. Hátrahajolva támaszkodtam meg Reggie
combjain, a csípőmet hozzápréseltem, a hüvelyizmommal szorítottam, hogy
hosszan elnyújtsam a saját gyönyöröm. Combjaimat összeszorítottam,
fenekemet megfeszítettem, mindent elkövettem, hogy a bennem lüktető
férfiassága teljes méretét élvezhessem. Ahogy a melleimet szívogatta,
megremegtem, és majdnem sírva fakadtam. Folyamatosan összerándultam,
és ezt már Reggie sem bírta elviselni. A fenekembe markolt, ahogy
hihetetlen erővel döfött párat, amitől felsikoltottam és őt is elöntötte az
extázis. Orgazmusa alatt akkorát ordított, hogy azonnal észhez tértem tőle.
Le akartam szállni róla, de nem engedett. Magához ölelt és csak annyit
suttogott:
– Köszönöm, drágám!
Pánikba estem a szavaiból áradó gyengédségtől.
– Annyira gyönyörű vagy, mikor elélvezel.
Furcsa módon nem tudtam, hogyan kellene viselkednem. Nem tudtam,
hogy mit vár el tőlem pontosan. Azt nem akartam megvárni, hogy ő
tessékeljen ki. Abba belehaltam volna. Pár perces ölelkezés után le akartam
szállni róla, de ő még mindig erősen szorított.
– Ugye nem gondolod, hogy ezzel mára befejeztük? – kereste a
tekintetem. – Egy éjszakát ígértél, nem egy felet – közölte, miközben újra
csókolni kezdte a testem. – Olyan régen vágyom már rád. Túl régóta
akarlak, hogy ennyi elég legyen – kóstolgatott.
Időnként olyan erősen szívogatott, hogy felszisszentem. Hosszan
hunytam le a szemem és azért imádkoztam, hogy hamar vége legyen ennek
az éjszakának. Kiborultam az érzelmeimtől. Most már biztosan tudtam,
hogy beleszédültem ebbe a férfiba. Zuhantam. Nem tudtam felmérni, hová
vezet ez, mert ő nem az a fajta volt, aki mellettem marad. Könnyes
tekintetem a nyakába rejtettem. Reggie könnyebbséget,
kötöttségmentességet, szabad szerelmet akart. Nem horgonyzott le egy nő
mellett sem. Szabadon bolyongott a világban, oda vándorolt, ahová a lába
vitte. Szinte már láttam is, ahogy összecsomagolva, egyik lábáról a másikra
álldogálva toporog életünk előszobájában, és kiszáradt torokkal, rekedten
súgja, neki nem kell már ez a szerelem, mert megöli, elemészti, megfullad
tőle, és már nem teszi őt boldoggá. Én viszont nem voltam az a fajta, aki
könyörögve marasztalja, vagy fusson utána. Mégis ebben a pillanatban arra
vágytam, hogy újra magamba bolondítsam, hogy ismét éhesen, eszét
vesztve boruljon a testemre és soha ne akarjon elhagyni engem. Terhektől
mentes szerelemre vágytam. Egy percre hinni szerettem volna, hogy ez vele
megadatik. Vakon bízni szerettem volna, hogy mégiscsak létezik az igazi.
Reggie Reynolds azonban nem a legideálisabb férfi, akibe egy nő
beleszerethet. Ő nem fog előttem térdepelni, mintha a szőke herceg lenne.
Mégis, ki tudja, miért, résnyire kinyitottam neki az ajtót. Pedig tudhattam
volna, hogy ő a gonosz útonálló, csak rabol, fosztogat. Én mégis bedőltem
neki, pedig azt hittem, már nem bízom senkiben. Reggie előtt csak és
kizárólag önmagamban hittem, azt gondoltam, egyszemélyes hadsereg
vagyok, és mindennap újult erővel, felvértezve mentem az ütközetbe.
Nagyot tévedtem. Egyedül lenni nem volt jó. Túl gyenge voltam és már túl
sokszor sebesültem. Szükségem volt valakire, szükségem volt rá! Ám ezt
neki nem mondhattam ki. Számára ez nem volt több mint egy szolgáltatás,
amiért drága árat fizetett.
Szorosan átölelve hosszan ringatott. Azt hittem, beletelik egy kis időbe,
amíg összeszedi magát, de már éreztem is, ahogy újra mereven ágaskodik
bennem. Érzékeny hüvelyemnek ez most túl sok volt. Mintha megérezte
volna, mert elengedett. Erőtlenül a hátamra fordultam és a plafont
bámultam. Még soha nem éltem meg ehhez hasonlót. Gondoltam, hogy már
teljesen kielégült és pihenünk egy kicsit, de ekkor a komódhoz lépett és
bevett valami pirulát.
– Nemsokára folytatjuk – kacsintott felém. Csak ekkor vettem észre,
hogy csupa szívásfolt a nyaka és a mellkasa. Jézusom! Ezt én csináltam?
– Vedd ezt be! – nyújtott felém egy tablettát és egy pohár vizet.
– Én nem élek ezekkel – néztem rá megvetéssel.
– Ez nem az, amire gondolsz. Vedd csak be! – Akkor esett le, hogy az
előbb dobta fel magát egy kis potencianövelővel. Hitvány csaló! Hangosan
nyögtem fel a felismerésre: ez tényleg komolyan gondolta az egész
éjszakát.
– Gyerünk, Vicky! – noszogatott. – Nem pazarolhatunk el egyetlen
pillanatot sem. Szorít minket az idő – sürgetett. Ez Reggie! Számára minden
a szex! Nem én kellek neki, csak a testem. Kiábrándultam. Hosszan hunytam
le a szemem, és tudtam, ahhoz, hogy végig tudjam csinálni, valóban
szükségem lesz valami pluszra. Bedobtam a szert és felhajtottam a vizet, de
olyan megvetéssel néztem rá, amilyennel csak tudtam.
– Gyere! Lezuhanyzunk. – Nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen az ágyról.
Még örültem is, hogy erre kér, mert így legalább nem láthatta a kibuggyanó
könnyeim. Dacosan magam másztam le és indultam meg a fürdőszoba felé.
Amikor beértem, megéreztem, hogy mögém lép, majd gyengéden átkarol és
csókolgat. Kirázott a hideg, tiszta libabőr lettem.
– Ilyenkor a legszebbek – fordított maga felé és szegezte a tekintetét a
meredező mellbimbóimra. – Szinte ordítanak a kényeztetésért – tolt a
zuhanyzófülke felé. Ott nekitaszított a falnak, majd a forró vízsugár alatt
olyan élvezettel kezdte őket szopni, hogy minden akaratom és józan eszem
ellenére végem lett. Eszméletlenül lassú és hosszú szeretkezésbe kezdtünk.
Ez ott nem csak szex volt. Én kényeztettem őt, ő pedig engem. Minden
porcikáját érinteni akartam. Átvette felettem a hatalmat a szenvedély. Már
nem voltak a fejemben sikoltó kétségekkel teli gondolatok. Kiürült a fejem.
Teljesen átadtam neki magam.
A fürdőszobából kilépve egy szál törölköző volt a dereka köré tekerve.
Hiába a kielégülés, újra őrülten kívántam őt. Kéjesen pillantottam végig
rajta. Olyan tökéletes volt rajta minden, de zavart, hogy nem láthatom az
izmos, kerek fenekét. A gátlásaimtól felszabadultan hátulról odaléptem
hozzá és leszedtem róla a nemkívánatos anyagot.
Felvont szemöldökkel pillantott hátra. Az ujjam végigvezettem a gerince
vonalán egészen a fenekéig, majd belemarkoltam. Nem tudom, honnan
vettem ehhez a bátorságot. Talán az ajzószer, de eltűntek a gátlásaim. A
kezeim le sem véve róla kerültem meg, majd csokoládészínű szemeibe
mélyedve letérdeltem elé. Hangosan, mélyen fújta ki a levegőt.
Megbabonázva mértem végig az előttem álló Reggie-t. Fantasztikus, szépen
kidolgozott izmokkal rendelkezett, mintha profi sportoló lenne. Átfutott az
agyamon, hogy ennek a pasinak mindene milyen remekbe szabott:
tökéletes, izmos alakja van, feszes feneke és… óriási farka. Nemcsak
hosszú, de kellőképpen vastag… A kezeimmel végigsiklottam a mellkasán,
a kockás hasán, majd a férfiassága dédelgetésével foglaltam el magam.
– Ezt nem kell – suttogta, de én már kezelésbe is vettem. Már nem
voltam szívbajos, emellett hajtott a kíváncsiság. Azért annyit tudtam, hogy
a megalázó pozíció ellenére most én irányítok. Ez esetben én uralkodom
rajta. Látni, érezni akartam, ahogy remeg a kezeim közt a kéjtől. Fel-le
mozgattam rajta a kezem és éreztem, ahogy egyre vastagabb és nagyobb
lesz. Éreztem, ahogy megborzongott. Ettől teljesen beindultam én is.
– Várj! – nyögte remegő hangon, majd az ágyhoz vezetett, leült a szélére,
én pedig újra ott térdeltem a lábai közt. Meg akartam lepni, így kéjesen
végignyaltam rajta. Nagyot nyelt és megremegett. Mosolyognom kellett,
hogy mennyire be van rám gerjedve. Hatalmasat rándult a számban. Vadul
kapkodott levegő után. Felpillantottam és láttam csodálatosan kidolgozott
karizmait, amint meg-megfeszültek a takaró markolászása közben. Egészen
fantasztikus, csodálatos érzés volt ez a hatalom. Tovább akartam kínozni.
Mélyen a számba engedtem, hangosan kéjesen szívtam be a torkomig és a
nyelvemmel izgatva kényeztettem. Kiszakadt belőle egy mély hörgés.
– A rohadt életbe! Ne, ne! Hagyd abba! – állított meg. – Mindjárt
eldurranok! – Felpillantottam rá, a mozgásban megállíthatott ugyan, de a
szívogatást nem hagytam abba. Hatalmam volt felette.
Elengedtem, majd magabiztosan fölé kerekedtem. A vállába
kapaszkodtam, hanyatt döntöttem, majd a csípőmet mozgatva ingereltem,
de nem engedtem magamba. Az orgazmusközeli élménytől levegőért
kapkodott.
– Nem bírom tovább! – lihegett. – Akarlak! Most! – utasított.
A mutatóujjam alig érintette a bőrét, ahogy a mellkasától lefelé
végigcirógattam. Húztam az időt. Kínozni akartam. A keze a lábam közé
furakodott, de elkaptam és a másik kezével együtt a feje fölé szorítottam.
Nem mintha valóban le tudtam volna fogni, mégis hagyta, hogy ezúttal
átvegyem az irányítást. Egy hosszú pillanatra elvesztünk egymás szemében.
Pillantása elgyengített, és már én is annyira kívántam őt, mint ő engem.
Mélyen a tekintetébe kapaszkodtam, mialatt magamba engedtem. Azonnal
összerándultam az élménytől. A puszta pillantásával képes volt a szakadék
szélére sodorni. Minél többet szeretkeztünk, annál nagyobb lett a testi-lelki
függőség közöttünk.
– Vicky! – jajdult fel, majd a csípőm irányítva adta a ritmust, mélyen
mozgott bennem. Intenzívebb tempóra váltottam, aminek a hatására szinte
egyszerre hatalmas kiáltás szakadt fel a torkunkból. Hihetetlen érzés járta át
a testem és a lelkem. Még mindig fogva tartottam a csuklóját, ahogy
erőtlenül tapadtam az ajkaira. Hosszan kényeztettem még, és az arcomon
elégedett mosoly terült el, ahogy láttam magam alatt megsemmisülten.
Győzelmi mámorban úsztam.
Hozzásimultam, ő pedig dédelgetett. Az egész éjszaka az eggyé válásról
szólt. Hogy fogom én elviselni a távolságot? Órákkal később egy kínzóan
hosszú szeretkezést követően az arcom a nyakába temetve folyamatosan
lebegtem. A lehelete a bőröm simogatta, az én kezem pedig a meztelen
testén barangolt. Hullafáradtan megmozdulni is képtelenek voltunk.
– Ez volt életem legemlékezetesebb éjszakája – dörmögte. Válaszolni
szerettem volna, de minden erőm elszállt. A tarkóját cirógatva a
kimerültségtől elszenderedtem. Életemben először a mennyországban
éreztem magam.
Másnap még aludtam, amikor megéreztem Reggie lágyan becézgető
kezét a lábaim között. Nagyon finom mozdulatokkal ingerelte a csiklómat.
Mély sóhajokkal és széles mosollyal díjaztam az édes kényeztetést. Az
egész testem gyönyörben úszott.
– Tudom, hogy az éjszakának vége, de adj nekem még egy utolsó
alkalmat, hogy élvezzelek – kérlelt.
Ha akartam volna, sem tudok ellenállni neki, mert addigra már teljes
testemben tombolt a vágy. Széjjelebb tártam a combjaim, ő pedig azonnal
kihasználta az alkalmat és már bennem is volt. Jólesően sóhajtottam,
amikor végre elmerült bennem. Ez azonban teljesen más volt, mint az
éjszaka. Lassú, lágy és finom. Érzéki szeretkezésben forrtunk össze.
Becézgettük, dédelgettük egymást. Most nem a testem, a lelkem
szeretkezett vele. Az extázisba torkolló orgazmus után viszont
könyörtelenül a valóságban találtam magam alatta. Az alatt a férfi alatt, aki
egy vagyont volt képes fizetni, hogy birtokolhasson egyetlen éjszakára.
Nem finomkodott, nem udvarolt, vagy halmozott el csecsebecsékkel vagy a
figyelmével. Nyersen és lényegre törően megvette, amit akart. Én csak egy
újabb trófea voltam a falára. Kiábrándultam. Igaza volt. Mindenkinek
megvan az ára. Még nekem is. Fizetett és meg is kapta, amire úgy vágyott.
Könnyes szemeimet elrejtettem és amilyen gyorsan csak tudtam, a
fürdőszoba felé vettem az irányt. Becsaptam magam mögött az ajtót, majd a
mosdó szélébe kapaszkodtam. Hányingerrel küszködtem, ahogy a tükörbe
pillantottam. A hajam kócos volt, Reggie borostájától az arcom piros, a
nyakam pedig vörösre szívva. Garbó vagy sál alá kell majd rejtenem.
Éreztem, hogy a mellbimbóim keményen merednek előre és olyan nedves
voltam, mint még soha. Most is kívánom őt. Ennél szégyenteljesebb nem is
lehetne. Itt állok totálisan lemeztelenítve, megalázva. A szégyentől
lélegezni sem bírtam.
Soha, soha többé nem teszem meg! Örökké gyűlölni fogom ezt a férfit és
magamat is. Hosszan és fájdalmasan sóhajtottam fel, ahogy bevillant
néhány buja kép, mit műveltem, műveltünk az este. Jóságos ég! Teljesen
levetkőztem minden gátlásom, minden előítéletem. Szinte az
eszméletvesztésig szexeltünk, nem voltak tabuk vagy megállás. Megnyíltam
és kitárulkoztam neki. Mekkora ribancnak tarthat most… zokszó nélkül
teljesítettem minden óhaját. Ez ijesztő. Emellett be is bizonyította, hogy az
eddigi elgondolásaim a szexről tévesek. Elképesztően csodás, különleges
élményben volt részem… vele. Az éjszaka minden – testi, lelki és szellemi –
síkon teljesen egymásra találtunk.
Aztán jött a nagy kiábrándulás és szégyenérzet – főleg saját magam előtt.
Mit csináltam? Miért mentem ebbe bele? Miért nem tudatosodott bennem
közben, hogy csak erre kellek neki? Ami neki dugás, nekem szeretkezés
volt. Minél többször tett a magáévá, annál édesebb lett az egész, annál
érzelmesebb. Uh, és ezek az utórengések bennem… Neki azonban ez nem
jelentett mást, csak egy szenvedélyes dugást. Soha nem moshatom le
magamról ezt a szégyenfoltot. Életem végéig viselhetem a lelkemben ennek
az éjszakának a bélyegét.
Tusolás közben a forró vízsugár alatt állva alaposan megnéztem magam
és úgy döntöttem, már nem akarom ezt a testet. Megalázottan ácsorogtam, a
könnyeim folytak az arcomon. Soha életemben nem szeretkeztem férfival
önszántamból. Minden alkalommal meggyaláztak. Megszámolni sem
tudtam, hányan jártak bennem. Megrettentem magamtól. Ha Reggie csak a
felét ismerné a múltamnak… Undort, gyűlöletet és megvetést éreztem az
egész lényem iránt. Le akartam vetni a testemet, mint egy kabátot, hogy
minden mással együtt otthagyhassam abban a hotelszobában.
Féltem kilépni és szembesülni a pillantásával. Még csak most jön a
legrosszabb, mikor átadja érte a fizetségem. Istenem! Bárcsak lenne egy
hátsó kijárat… egy menekülőút. Egy számító, utolsó riherongynak tart
majd. Minden eddigi igyekezetem ellenére egy kurva maradtam. Halk,
testemet rázó zokogásban csúsztam a padlóra. Bárcsak én haltam volna meg
az anyám helyett annak idején. Miért kellett nekem belezúgni egy ilyen
pasiban? Menjek szépen haza és éljem az életemet, mintha mi sem történt
volna? Hogyan? Ez a férfi ma este a lelkemet is birtokolta, nemcsak a
testemet. Hibáztam, mert elkövettem a prostik legfontosabb szabályát: nem
lett volna szabad beleszeretnem. Hosszan, meredten bámultam az ajtót,
muszáj volt magam megacéloznom, hiszen még mindig a húgom élete volt
a tét. Mély levegőt vettem, összeszedtem minden bátorságom és feltéptem
az ajtót.

Reggie

Lépéskényszer
 „Párban élni nehéz, mert elköteleződni, áldozatot hozni
nehéz, de ha a megfelelő személyért teszed, akkor nem az.
Ha ránézel a másikra és azt érzed, hogy senki másra nem
vágysz, akkor nincsen ennél könnyebb dolog, de ha nem így
érzel, akkor nem ő az igazi.”
(Így jártam anyátokkal c. film)

A becsapódó fürdőszobaajtót bámultam. Rossz előérzetem támadt attól,

ahogy bemenekült. Mondtam valami bántót? Hiszen olyan fantasztikus
volt… Drága jó istenem, köszönöm! – emeltem az ég felé a tekintetem. De
miért ilyen bonyolultak a nők? Úgy néztem a plafonra, mintha onnan
várnám a választ. Tekintettel a makacs csendre, visszarogytam az ágyra, de
szüntelen abba az irányba néztem, amerre Vicky eltűnt. Vártam, hogy
egyszer csak kilép az ajtón. Valamit mondanom kellett volna, mikor
megláttam a pánikot a szemében, de fogalmam se volt, mit. Ahogy
kimászott az ágyból, le sem bírtam venni róla a szemem. Ő pedig elszántan
kerülte a tekintetem. Habár tudtam, nem a helyes úton tettem, de nem
bántam meg, hogy engedtem a vágyaimnak. Megborzongtam, mert még a
falon keresztül is csalogatott, vonzott ez a nő. Hogy a fenébe? Számomra
egy nő csak addig érdekes, amíg meg nem kapom, de Vicky… Lehet, hogy
kicsit beleszédültem ebbe a nőbe? Szeszélyes, önfejű viselkedésével
megbolondított. Mikor meghallottam a vízcsobogását, kimásztam az
ágyból, magamra kaptam az alsónadrágom, majd a lakosztály bejáratához
mentem és ellenőriztem, hogy bezártam-e az ajtót. Nem szerettem volna, ha
egy óvatlan pillanatban megpattan. Ha eltűnt volna reggelre, el sem hittem
volna, hogy az éjszaka valóság volt. Vajon még mindig reménytelen esetnek
tart? Mosolyognom kellett, ha elképzeltem, erre vajon mit felelne. A
választ magam is tudtam. Elárulta, ahogy bevonult a fürdőszobába. A
szemében én örökké az leszek: reménytelen eset.
Felkaptam a komódról a cigit, kiléptem az erkélyre és rágyújtottam. A
verőfényes napsütés arról árulkodott, hogy már igencsak elmúlhatott dél is.
Nem csoda. Az éjszaka nagy részében elfoglaltak voltunk – mosolyogtam
magamban. Az emlékek sora bombázta az agyamat. A korlátba
kapaszkodva idéztem fel az éjszaka minden mozzanatát… a sóhajait… az
arcát, ahogy átéli a gyönyört. Nem kellett több, máris újra kívántam. Az
üvegen keresztül vágyakozva a fürdőszoba felé pillantottam. Vajon mit
csinál bent ilyen sokáig? Kellemetlen, vegyes érzelmek kavarogtak
bennem. Olyan kiszámíthatatlan ez a nő. Be kellene mennem utána –
támaszkodtam meg az ajtófélfán. Ingoványos talajra érkeztünk. De most
hogyan tovább? Ez egy válaszút. Most el kell döntenem, beérem-e ezzel az
éjszakával, vagy teszek azért, hogy legyen ismétlés. Valójában ez nem volt
kérdés. Bármikor tudnék magamnak másik nőt szerezni, de valahogy nem
éreztem rá késztetést. Őt akarom! Jézus, mi van velem? Egy nő sem volt
még rám ilyen hatással. Ebből a nőből nekem ennyi nem volt elég! Életem
legje volt, azóta is vágyom rá. Kell nekem.
Újra megmozdult bennem valami, amikor felidéztem a pillanatot, ahogy
kinyitotta nekem az ajtót. Álltam ott bambán és bár nehezemre esett:
vártam. Tekintetünk egymáséba fúródott, és én igyekeztem nem megtörni a
varázst. Közel voltam hozzá, láttam, ahogy egész teste megfeszül, de nem
kapta el rólam a szemét. Tekintetét rám emelte, ahogy fölé tornyosultam.
Minden erőmet felemésztette, hogy visszafogjam magam. Nem érintheted
meg! – figyelmeztettem magam, mert úgy nézett, mint aki bármelyik
pillanatban elmenekülne. Tépelődtem, hiszen egész este merevedésem volt,
egyfolytában rajta járt az eszem. Szétfeszített a vágy.
Ahogy megláttam, le akartam róla tépni a köntösét, de túlságosan
tartottam tőle, hogy elijesztem és elrohan. Próbáltam laza lenni, de a
lélegzés is nehezemre esett, ami tökéletesen árulkodott felhúzott
állapotomról és semmit sem tehettem ellene. Nem akartam, hogy elfusson.
Belezakkantam volna. Szemeimet résnyire húztam össze és égő
tekintetemmel szinte keresztüldöftem ezt a nőt, aki beletaszított ebbe az
elkeseredett és szánalmas káoszba. Egész este esküdöztem magamnak: nem
teszek semmi olyat, amitől kiborulhatna.
Le voltam döbbenve, amikor hirtelen berántott a szobába és rám vetette
magát. A nyaka megfeszült, selymes, feszes bőre szinte könyörögött, hogy
ajkammal érintsem. Érintettem. Kívánt engem. Örömtől mámorosan vettem
tudomásul, hogy percről percre többet akart. Nem visszakozott. Amikor az
arcát felém fordította és forró leheletét magamon éreztem, elveszítettem a
csatát.
Elbizonytalanodtam, ha felidéztem, amit az orgazmusaim alatt éltem át.
Ennyire jó nem lehet! Úgy kapaszkodtam Vickybe, mintha attól félnék,
egyszer csak elillan. Örökre belém vésődött, ahogy ott fekszem az ágyon
hanyatt, ő pedig fölöttem mozog… rajtam. Megborzongtam. Az már biztos,
hogy remekül használta a képességeit a csábítás színpadán. Vicky egy olyan
nő volt, aki pusztán a bársonyos hangjával, szép szemével az egész
környezetét levette a lábáról. Hangja, tekintete alkalmas volt arra, hogy
felkeltse és fenntartsa az érdeklődésem, hogy vonzalmat ébresszen bennem.
A csábítás veszélyes játék, mert kell hozzá a másik fél fantáziája is, hiszen a
kísértés agyban dől el. Én az első pillanattól tudtam: nekem kell ez a nő.
Vannak nők, akik számára a csábítás életforma. Kacérkodnak a sofőrrel, a
személyzettel ugyanúgy, mint a munkahelyükön a kollégákkal vagy az
étteremben a pincérrel. Ilyen nőkkel voltam legtöbbször körülvéve.
Számukra a férfiakkal való kapcsolat az élet bármely terén mindig jó
alkalom arra, hogy kipróbálják hatalmukat a másik nem felett. Így tesznek
azok, akiknek állandó megerősítésre van szükségük, akik nem elég biztosak
magukban, akik e játék nélkül elveszítik önbizalmukat és kételkedni
kezdenek saját vonzerejükben. Vicky nem tartozott közéjük. Ő
méltóságteljesen használta a vonzerejét. Benne nem volt megfelelni vágyás.
Tisztában volt az értékeivel, ez jól látszott a tánca közben. És végre
birtokba vettem őt. Én, aki annyi mindenre vágytam és mindent rögtön
birtokolni akartam, sokáig vártam erre a nőre. Vártam, hogy az enyém
legyen. Most mégsem vagyok boldog, de vajon miért?
Elindultam befelé, de megtántorodtam és nekiestem a korlátnak. Hirtelen
nem kaptam levegőt és elszorult a mellkasom. Egyszerűen mintha valami
meggátolta volna a tüdőmbe igyekvő levegő útját. Fuldokoltam. Égett a
tüdőm. Utolsó erőmmel próbáltam valami köhögésfélét produkálni, de nem
sikerült. Újra megismételtem, mire egy pici oxigén jutott belém, majd egy
perc alatt lassan helyreállt a normális légzésem. Rettenetesen megijedtem.
Mégis mi az ördög volt ez? Nem kaphatok agyvérzést vagy szívrohamot
ilyen fiatalon. Felemeltem a kezem, de még mindig reszketett. Magas volt a
pulzusom, vadul ziháltam. Elviselhetetlenül erős fejfájás lett rajtam úrrá,
majd csillapíthatatlan köhögés rázta meg a testem. Szédültem, a világ
elhomályosult a szemem előtt. Az arcomra szorított ujjaimmal igyekeztem
tiszta képet kapni. Csak ne most! Az erkélyajtó melletti kisasztalról
felkaptam a vizes poharat és felhajtottam a tartalmát. A nyelés kínszenvedés
volt. A plafont bámultam és egyenletesen, mélyeket lélegeztem. Ez
megtette a hatását, mert lassan ugyan, de egyre jobb lett. Szinte teljesen el
is múlt, mire Vicky határozottan kilépett a fürdőszoba ajtaján. Jól láttam
rajta a zaklatottságot. A remegő kezem gyorsan zsebre dugtam, ő pedig
lesütötte a szemét, kerülte a tekintetem. Felé léptem, de megállított.
– Ne jöjjön közelebb! – Égetően fájt, hogy visszaváltott magázódásra. –
Ne érjen hozzám, kérem!
– Vicky… – nyúltam felé.
– Kérem, ne… – Magát átkarolva undorodva fordította el még a fejét is.
Ez mellbe vágott. Nem tudtam, mit mondhatnék, vagy tehetnék.
Összezavarodtam. Most engem gyűlöl, vagy saját magát?
– Vicky… Én nem ezt akartam. – A tiltakozása ellenére hozzáértem. Meg
kellett érintenem. Sóvárgott érte a lelkem.
– Ne áltassuk egymást! – Elszántan a padlót bámulta.
– Fergeteges volt ez az éjszaka – suttogtam, és megbabonázva a haját
cirógattam. Könnyes szemekkel pillantott fel rám. Kétségbeestem.
– Nem kell, hogy vége legyen – csúszott ki a számon. – Próbáljuk meg!
– Úgy sem működne – rázta a fejét.
– Tele vagy előítéletekkel, félelemmel. Mitől rettegsz? Küzdjünk meg
együtt a démonokkal.
– Maga nem az a fajta, aki bírja a viharokat. Az én életem pedig olyan,
mint egy cunami.
– Honnan tudhatnád, ha esélyt sem adsz? Képes vagyok alkalmazkodni –
győzködtem. – Mi bánt, mondd? Az, hogy megtetted, vagy az, hogy nagyon
is élvezted? – kezdeményeztem az őszinte beszélgetést.
Haragos pillantással méregetett.
– Vicky, a vágyakban nincs helye a szégyennek, hiszen a legősibb és
legtisztább dologról beszélünk.
 – Gyűlölöm magam és magát is! – emelte rám a könnyes tekintetét.
Nagyot nyelt, talán hogy elnyomja a feltörni készülő sírást. – Remélem,
elégedett volt a szolgálataimmal és élvezte, mert többé nem fog egy ujjal
sem hozzám érni.
Már megint visszautasít. Ezt képtelen voltam elviselni. Teljesen
felkavart.
– Hol a csekkem? – húzta ki magát. Kiábrándultan a komód felé intettem,
de a tekintetemmel végig követtem a mozdulatait. A szemét hosszan
lehunyta, mielőtt felmarkolta, és szinte űzött vadként menekült az ajtó felé.
Távozni akart, de megtorpant.
– És az esemény utáni tabletta? – fordult felém.
Hogy mi? – tértem vissza a jelenbe.
– Már bevetted. Nem emlékszel? – emeltem meg a szemöldököm.
– Az nem… – ámult el. Gyönyörű volt, ahogy a döbbenettől kikerekedett
a szeme.
– Nem. Nem vágykeltő volt. Gondoltam, jobb, ha már az elején
beveszed. Attól féltem, hogy időközben megrémülsz és elszaladsz.
Megnyílt, csodálkozó ajkai megremegtek. Érzékeltem, hogy gyülekeznek
a viharfelhők.
– Tény, hogy azt sugalltam, mintha ajzószert adtam volna, de egy szóval
sem mondtam, hogy az – mentettem ki magam a lelkiismeretem
megnyugtatására.
Hosszan lehunyta a szemét, miközben ökölbe szorult a keze.
– Nézd, Vicky, a szex is, mint sok minden más, sokszor agyban dől el –
magyarázkodtam és egyben tereltem el a beszélgetést a saját
sumákolásomról. – Mikor láttam a pánikot a szemedben… Nos, neked nem
vágyfokozóra volt szükséged, hiszen élvezted te ezt anélkül is, csak egy
blokk volt a fejedben. Elhitetted magaddal, hogy amit teszel, rossz, én csak
elvontam a figyelmet a szégyenről és a félelemről.
– De én tényleg éreztem a hatását – hebegte.
– A tablettára koncentráltál és általa felszabadultál. Levetkőzted a
gátlásaid. Csupán ennyi történt – világítottam rá. – Az erős szexuális vágy a
nőknél sem szégyen. Én nem rettenek meg a szex terén sem egy magabiztos
nőtől. Kihívás voltál tegnap este, egy kellemes meglepetés – ismertem be.
– Maga rosszabb, mint gondoltam – préselte ki az ajkai közt dühösen.
– Miért, mert minden segédeszköz nélkül elértem, hogy te is kívánj, hogy
élvezd az éjszakát?
– Elképesztő – túrt a hajába. – Maga a legönzőbb emberi lény, akivel
valaha is találkoztam. Igazolásokat gyárt az alávaló tetteire.
Ledöfött. Éreztem. A szemei szikrákat hánytak.
– Miért, talán akkor most jobban éreznéd magad, ha egész éjszaka csak a
saját vágyaimat hajszoltam volna, nem törődve az érzelmeiddel? – vágtam
oda ingerülten.
– Törődött? Ne nevetesse ki magát! Nem törődik maga semmivel és
senkivel. Minden bizonnyal ezzel is célja volt. Maga egy igazi ösztönlény!
– Ezt te magad sem hiszed. Könnyű lenne ezt rám kenni. Észre kellene
venned, hogy a szex önmagába véve nem szégyellni való se a férfinak, se a
nőnek. Nem volna szabad elnyomnod a szexualitásod és a vágyad irántam.
– Én egyetlen dolgot érzek csupán maga iránt: gyűlöletet!
– Hát ha így gyűlölsz, akkor el sem merem képzelni, milyen, amikor
kívánsz is – vigyorodtam el. – Számos olyan kalandban és gyönyörben
lehetne részed mellettem, amilyenben a többi nőnek talán majd csak a
Paradicsomban lesz!
– Maga által? Beképzelt alak – ámult el. – Felejtse el! Soha! Érti? Maga a
büdös életbe nem ér többet hozzám!
– Miért vagy most ilyen? Tettem én veled bármi kellemetlent is? Nálam
ez az este nem csupán az orgazmusról szólt. Szerettem volna, ha arra tudsz
koncentrálni, ami jólesik. A körülményekhez képest jó szerető akartam
lenni.
Láttam, hogy elbizonytalanodik.
– Egy férfi nem mindig csak az orgazmusára gondol – tettem hozzá.
– Talán még lenne is ebben igazság, ha minden férfi tökéletes
önuralommal rendelkezne, és csak akkor engedne a nemi vágyaknak,
amikor az helyénvaló – vágta a fejemhez. A szavai, akár a sav, marták a
belsőm. Bonyolult egy női lélek.
 – Áh, szóval, amit mi tettünk, az nem volt helyénvaló. Már tudom, mi a
baj. Elhiteteted magaddal, hogy nem önszántadból bújtál az ágyamba,
miközben a tudatalattid talált egy nyomós okot, hogy mégis megtedd –
feleltem, bár jobb lett volna, ha lenyelem, és nem kiköpöm, amin rágódok.
Csakhogy nem a hallgatásról voltam híres.
– Pökhendi szemétláda.
Rendesen kivágta nálam a biztosítékot. Közelebb léptem, de nem rémült
meg. Kihívással pillantott rám.
– Most pont úgy csinálsz, mintha erőszakoskodtam volna veled, pedig
valljuk be őszintén, nagyon is benne voltál mindenben. Sőt, ha jól
emlékszem, akadt pillanat, nem is egy, amikor te kezdeményezted a
folytatást. – Ez élesebbre sikerült, mint szerettem volna. Tisztában voltam
vele, hogy ezt nem kellett volna. Ezt most ismét nagyon elbaltáztam – de
elpattant nálam valami. A fejét rázta hitetlenkedve.
– Nem kellett volna bíznom magában. Maga az ördög.
 Bízni? Ez nevetséges, hiszen sosem volt esélyem.
– Ne túlozz, legfeljebb ördögi! Ám te sem vagy az az ártatlan angyalka,
akinek beállítottad magad. Most meg papolsz nekem a bizalomról. Te voltál
az, aki sosem bíztál bennem. Hiába küszködtem, küzdöttem az
előítéleteiddel, esélyt sem adtál, hogy bizonyítsak. Ne légy álszent, Vicky!
– Menjen a pokolba! – vágta az arcomba, majd hátat fordított és le akart
lépni, de hiába rángatta az ajtót, az zárva volt. Elővettem a kulcsot, ő pedig
úgy vetődött érte, mintha az életét jelentené. Elforgatta a zárban és
köszönés nélkül elviharzott. A kurva életbe! Miért nem bírtam befogni a
pofámat? Mézes-mázaskodhattam volna, akkor most nem így távozik. Áh, de
különben is, mit érdekel ez engem? Már megvolt. Megkaptam, amit
akartam. Jó volt. Élveztem. Menjen csak! Csináljon, amit akar. Fújtatva
vettem én is célba a fürdőszobát.
Órákkal később azonban mégsem tudtam lehiggadni, vagy kiverni a
fejemből. Teljesen felhúzott. Csak ő járt a gondolataimban. Elárultad őt.
Nyomorult csúszómászó vagy. Folyamatosan ostoroztam magam. Miért nem
mondtál nemet erre a lehetetlen ajánlatra? Akkor most még nem lenne
veszve minden. Lelkem mélyén azonban nagyon is tisztában voltam a
válasszal: azért, mert ahogy ő mondta: önző vagyok, emellett még
türelmetlen is, de ha nem ilyen lennék, akkor most nem lennék sehol sem.
Ekkor lépett be a lakosztályba Juke.
– Hallom, csak nemrég távozott a kicsike. Volt olyan élvezetes, mint
amilyennek vártad? – A szemében ott csillogott a kíváncsiság.
Nem volt kedvem erről beszélgetni.
– Kiborult. Tanácstalan vagyok. Nem tudom, mi lenne a megoldás –
fogtam rövidre.
– Csodálkozom, hogy ez téged komolyan érdekel. Már megkaptad, amit
akartál. Ez vagy te – vonta meg a vállát. – De ha engem kérdezel, örülnék
neki, ha végre lenyugodnál és megállapodnál.
– Megállapodni? Nagyon előreszaladtál, ugyanakkor nem feltétlen csak
egy éjszakán át kívántam élvezni – vallottam be.
– Hanem addig, amíg rá nem unsz. Ilyen jó volt?
 – Olyan furcsán viselkedik – elmélkedtem magamban. – Tartok tőle,
hogy belekeveredett valamibe – merengtem el. – Szeretném, ha nyomoznál
egy kicsit utána – pördültem felé.
– Miért is érdekel ez téged? Valljuk be, ez a nő nem ostoba. Joggal érzi
magát kihasználva. Te mást sem teszel, csak használod, majd eldobod a
nőket.
Igen! Igaza van. Ellenszolgáltatás nélkül is segíthettem volna, de szokás
szerint nem az eszem irányított.
– Áh, szóval még nem végeztél vele – zökkentett ki. – Akkor ajánlanám
figyelmedbe a romantikát, gyengédséget. Ez a nőknél mindig működik.
Tudod, a nők szeretik, ha tisztelettel bánnak velük. Ha engedélyt kérsz,
mielőtt megérinted őket – oktatott ki.
– De nála ez már nem fog bejönni. Elcsesztem. Bezárkózott. Félek, egy
életre elvágtam magam.
Feldúltan kutattam az agyamban a megoldás után.
– Akkor a türelem lesz a megoldás.
– Türelem? – mordultam fel. – Te tudod a legjobban, hogy én nem
ismerem ezt a szót.
– Ha komolyan érdekel ez a nő, akkor majd megtanulod.
– Semmi értelme. Feketelistára kerültem. Várnom kellett volna, de én
sürgettem. Ráadásul azt mondta, hogy gyűlöl…
– Az mindenképpen jó jel – kuncogott Juke, mire felvont szemöldökkel
néztem rá. – Ha egy nő azt mondja, hogy gyűlöl, az többnyire pont az
ellenkezőjét jelenti – magyarázta.
– De nem nála – legyintettem.
– Na de legalább annyit megoszthatnál velem, milyen volt vele az
éjszaka? – hagyta rám, és visszatért az őt igazán érdeklő témára.
– Fenomenális… – méláztam el.
– Számára is?
– Ha abból indulok ki, amit az arcán láttam, mikor távozott, akkor neki
pocsék volt – hunytam le a szemem.
– Elélvezett, vagy csak hagyta magát?
Elhúztam a számat. Nem akartam beavatni a részletekbe.
 – Nem mondanám, hogy isteni volt, ha nem elégült volna ki ő is… –
vágtam durcás képet. Mit képzel ez rólam? Én nem hagyom a nőket
kielégületlenül. „Amit adsz, azt kapsz” elv alapján működtem. Lehet, hogy
egy szemétláda voltam, de az ágyban sosem voltam önző. – De egy állítólag
kényszerből folytatott szex nem lehet fenomenális… legfeljebb kielégítő –
tettem hozzá egy kis szünet után.
– Akkor ő is vonzódik hozzád. Ez elég egyértelmű.
– Hmm, eddig én is ezt hittem, de már nem tudom, mit gondoljak –
kortyoltam ki az utolsó cseppet is a poharamból.
– Mondd csak, Reggie, miért érdekel ez a nő még mindig?
Megkaphatnád bármelyik másikat. Töröld ki! Másra kellene most
koncentrálnod.
– De nekem nem bármelyik másik, hanem ez kell – mutattam zaklatottan
a kijárat felé.
– Lehet, hogy nem fogsz örülni, de a barátodként kötelességem
tájékoztatni téged, durván belezúgtál a csajba! – bólogatott elégedetten.
– Lehet – sóhajtoztam.
– Még csak nem is tagadod? Jesszus! Ennek nem lehet jó vége –
felpattant a fotelből és döbbenet ült ki az ábrázatára. Dühkitörésre és heves
ellenkezésre számíthatott a beismerés helyett.
– Nem is lesz. Ezt mindketten pontosan tudjuk. Akarom őt! Egész
éjszaka benne voltam, mégis folyamatosan áll tőle a farkam! Gőzöm sincs,
mi a fenét csináljak. Bizonyítanom kellene! Ennél kevesebbel kizárt, hogy
beérné.
– Neked annyi, öreg! – hozta meg az ítéletet. – Még a legerősebb férfi is
elbukik, ha a lelkét egy nő mérgezi meg.
– Ezzel nem vitatkozom. De még mindig nem értem. Mi romlott el
ennyire? – tanakodtam.
– Ha önként bújt az ágyadba, akkor most mit játssza az agyát? Hülyét
csinál belőled! Hagyd a picsába! Tudom, hogy én mondtam, hogy ideje
lenne megállapodnod, de ez a nő kikészít, nem hiszem, hogy ő lenne a
legjobb választás. A farkadon meg könnyíthetsz más kis lotyóval is.
Elmúlik. Holnap már ő sem lesz majd más, csak egy lyuk, amiben jártál.
 Nem kívántam megszegni a Vickynek tett ígéretem. Nem osztottam meg
még Juke-kal sem a megállapodásunkat. Biztos voltam benne, hangosan
röhögne rajtam, ha tudná, hogy rászedett, megkopasztott egyetlen éjszakáért
cserébe a kis Vicky. Gúnyolna, az orrom alá dörgölné, amíg csak élek.
– Lehet, hogy igazad van. Túl sok jelentőséget tulajdonítok ennek –
fordítottam neki hátat. – Felejtsük is el! – legyintettem.
Valójában azonban képtelen voltam egy percre is kiverni őt a fejemből. A
bűntudatom is egyre erősebb lett. Mi van, ha komoly bajban van? Miért
nem izgatott ez azelőtt, hogy megdöngettem? Ha ilyen sejtéseim vannak,
önzetlenül is segíthettem volna, mielőtt megfektetem. Igaza van, hogy
hányingere van tőlem. Már nekem is magamtól. Félmillió dollár rengeteg
pénz, biztos, hogy nagy gondban van…
Ahogy teltek a napok, nem kerestem és ő sem jelentkezett. Egyre
nyomorultabbul éreztem magam. Az volt az érzésem, hogy csak az eszköze
voltam. Atyaég! Most úgy siránkozom és sajnáltatom magam, mint egy
taknyos, akitől elvették a kedvenc játékát. Most én lettem Vicky játékszere.
Hiába én voltam, aki fizetett, mégis úgy éreztem, mintha ez fordítva lett
volna. Elvégre engem tettek lapátra. Vicky úgy bánt velem, ahogy én tettem
másokkal. A tetteim és szavaim visszatértek hozzám megdöbbentő
pontossággal. Minden összeomlott. Úgy kóvályogtam napok óta álmatlanul,
mint egy holdkórós. Képtelen voltam beletörődni, hogy csak úgy faképnél
hagyott.
Nem segített az sem, hogy a rosszulléteim is egyre gyakoribbá váltak és
egyre hosszabban tartottak. Egyre elviselhetetlenebb lett a fejfájás, ami
szinte összeszorította a koponyám. Gyakran a hideg rázott és gyengének
éreztem magam. Az egyik alkalommal futás közben lettem rosszul. Térdre
estem és azt hittem, meghalok. Minden ilyen alkalom után erőtlenül
tántorogtam és nem kaptam rendesen levegőt. Reméltem, idővel elmúlik,
így nem szóltam róla senkinek, de közben jól tudtam, hogy orvoshoz
kellene mennem.
Pont egy ilyen rosszullét után töprengtem az okokon, amikor
észrevettem, hogy a telefonom kijelzője villog. A számot ismerte a telefon,
de aki kezdeményezte a hívást, már nem hívhatott, hiszen már nem élt.
Tétovázva, de kíváncsian emeltem fel a készüléket. Mi az ördög?
– Halló – szóltam bele kissé zavartan. Nem tudhattam, ki van a vonal
túlsó végén.
– Helló, Reggie – szólalt meg a kísértet. Azt hittem, kiejtem a telefont a
kezemből. Ez csak a képzeletem játéka. Már hallucinálok is.
– Dark? Andrew Dark? – hebegtem meglepetten.
Andrew Dark a családom régi ellenségének, Ramíreznek a jobbkeze volt
egykor, egészen a haláláig. Ma is emlékszem az öt évvel ezelőtti napra,
amikor értesültem a haláláról. Annak ellenére, hogy csak futólag ismertem
őt, mégis megrendített a halálhíre. Ám ennek megvolt a maga oka, amit
csak én és Andrew Dark ismertünk. Két olyan ember voltunk, akiknek volt
egy közös titka, ami vele együtt a sírba szállt. Vagy mégsem…
– Teljes valójában – felelte határozottan.
– De hiszen te meghaltál – dadogtam.
– Csak majdnem – kacagott magabiztosan –, de nem olyan könnyű tőlem
megszabadulni – tette hozzá. Basszus! Mit akar ez tőlem? Annak idején
nagyon nem egy oldalon álltunk. Ha még most ő is benyújtja a számlát,
akkor nekem annyi. Hosszú szünet után ő folytatta:
– Emlékszel még a régi ügyünkre? – Nem teketóriázott sokat. Hamar a
lényegre tért. Persze hogy arról a bizonyos tartozásról volt szó. Hogy a
francba ne emlékeztem volna, hiszen megmentette az irhámat.
– Hát persze – nyeltem egy nagyot az emlékre. – Volt az már vagy tíz éve
– suttogtam.
Szinte visszarepültem az időben. Fiatal voltam még és befolyásolható. Az
apám által rám osztott feladatkor annyira azzal voltam elfoglalva, hogy
leelőzzem Dylant, hogy nem voltam elég körültekintő, így elkövettem egy
szarvashibát, ami kis híján az életembe került. Vagányságból túl közel
kerültem a tűzhöz, jobban mondva az ellenség fészkéhez. Az apám a maffia
világában mozgott, és sűrűn akadt veszélyes feladatunk. Andrew akkor
velem közel egykorúként szintén ennek a nyomasztó világnak volt a
részese, csak a másik oldalon. Egy másik kartell fejének jobbkeze volt,
ezáltal ősi ellenségek voltunk. Ha olyan szituációba keveredtünk volna,
akkor minden különösebb gond nélkül lepuffantottuk volna egymást.
Legalábbis azt hittem egészen addig a napig…
A kartellének emberei elkaptak és a nagyfőnökük, Ramírez elé cibáltak,
ahol jelen volt Andrew is. Mikor az öreg rájött, ki is vagyok, azonnal
pisztolycső került a halántékomra. Lehunyt szemmel vártam a végzetes
dörrenést, amikor Drew közbeavatkozott. Hadovált valamit és nem volt idő
a kivégzésemre. Hirtelen mindenkinek sürgős dolga akadt. Engem egy sötét
helyiségbe zártak, majd órákkal később, máig nem értem, miért, de Drew
megszöktetett. Azóta is őriztem ezt a titkot, ahogy ő is. Egyikünknek sem
lett volna érdeke beszámolni róla. Neki köszönhettem, hogy megmenekült
az irhám. Akkor megesküdtem neki, ha bármikor segítségre szorulna, rám
számíthat. Tartoztam neki. Most minden bizonnyal benyújtja a számlát.
Tekintettel arra, hogy én már kiszálltam, nem kötött az ígéretem, de a
becsületem és a kíváncsiságom nem engedte, hogy rácsapjam a telefont.
– Egész pontosan tizenkettő, de ki számolja – közölte mellékesen.
– Te hová a pokolba tűntél? Az a hír járta, hogy meghaltál.
– Hosszú történet, de ami miatt most hívtalak, az az, hogy eldöntöttem,
segítek neked.
Hmm. Azért engem sem ejtettek a fejemre. Vajon mit vár cserébe?
– Te nekem? Azt hittem, neked van szükséged segítségre – dobtam vissza
a labdát.
– Oké, Reggie, kerülgethetjük még itt a témát, vagy rátérhetünk a
lényegre. Üzletet ajánlok. Ramírez még mindig gondot jelent nektek, igaz?
Nos, én segíthetek végleg kiiktatni és ti bekebelezhetitek a területeit és az
egész szervezetét. Érdekel vagy sem? – A hangja kemény volt és
magabiztos.
Tényleg ennyire egyszerű lenne? Tálcán kínálja a nagy lehetőséget.
Ramírez részével egészen biztos, hogy magasról lealáznám Dylant –
összegeztem. Kezdtem életre kelni. Ha az egyik csatát el is vesztettem, a
másikat most megnyerhetem.
– És te mit kérsz cserébe? Egy kis szeletet a tortából?
– Nem. Nem érdekel az üzlet, én már kiszálltam. Nem kérek az égvilágon
semmit.
 Ez így túl egyszerű. Senki nem ad semmit ajándékba. Sumákol.
– Tudod, öreg, ez az egész remekül hangzik, de ha egyvalamit
megtanultam ebben a világban, az az, hogy ha valami túl szép, hogy igaz
legyen, akkor az nem igaz. Szóval? Te mit nyernél ezzel az egésszel?
Hosszú hallgatás volt a válasz. A kijelzőre pillantottam. Nem szakadt
meg a vonal, még számlált a másodpercszámláló.
– Az öreg csúnyán betett nekem. Azt akarom, hogy fizessen meg
mindenért – préselte ki magából a haragtól túlfűtött szavakkal.
Ejha! Pont, mint én és az apám.
– Mivel hergelt fel ennyire? Nem úgy volt, hogy te leszel az utódja? –
szegeztem neki a kérdést. Bűzlött nekem ez a dolog.
– Nézd, Reggie, én új életet kezdtem, eszem ágában sincs visszamenni.
Én csak szeretnék elégtételt venni, hogy egy életre lezárhassam ezt. Nos,
érdekel az ajánlat, vagy sem?
Már hogyne érdekelne! Ez az üzlet áttörő sikert hozhat nekem. Azt
azonban kötve hiszem, hogy csak a bosszúval beérné. De ha kénytelen volt
feltámadni hamvaiból, ráadásul pont hozzám fordult, valóban nagy pácban
lehet. Itt a vissza nem térő alkalom.
– Tudod, Drew, soha életemben nem hittem a véletlen találkozásokban.
Az az éjszaka sem volt az, amikor kihúztál a slamasztikából. A világ
törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejeznünk.
Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor
felkészültünk rá. Csodálatos rend és rendszer van mindenben… Nekünk
akkor és ott találkoznunk kellett. Ki tudja, hogy miért, de éreztem, hogy te
még fontos szerepet fogsz játszani az életemben.
– Ha ez összejön, te leszel a nagyhatalom. Nem lesz olyan konkurenciád,
aki labdába rúghat majd melletted. Még az öcséd sem.
Persze ő még a tizenkét évvel ezelőtti Reggie-t ismerte, nem tudhatta,
hogy én már nem az az ember vagyok, ám egyelőre ezt nem is kellett
megtudnia. Az út nem volt fontos, csakis a cél és a végeredmény. De még
mindig nem állt össze a kirakós.
– Annak idején láttam, hogy Ramírez úgy kezelt, mintha a fia lennél, és
vélhetően te is felnéztél rá. Elárulod, mi történt, mivel bosszantott így fel az
öreg?
– Fontos ez? – tért ki a válaszadás alól. Ha jól belegondoltam, én sem
osztottam volna meg senkivel a részleteket. Még Juke sem tudott rólam
mindent, pedig ő a legjobb barátom.
– Nem – válaszoltam –, de azt te is tudod, hogy ahol titkok vannak, ott
kételyek is. Honnan tudjam, hogy megbízhatok benned? – kérdeztem.
– Szerintem érzed te azt jól – jött a válasz. – Ez egy tiszta üzlet.
Mindketten ugyanazt akarjuk: Ramírez fejét. Szerintem egyelőre legyen
elég ennyi.
Én nem a fejére, csak a vagyonára pályázok, de legyen.
– Oké. Mi a terved? Mire kellek én neked? – tudakoltam a részleteket.
A hallgatásából arra következtettem, hogy még nem forrt ki egészen a
terve. Ez egyre érdekesebb. Ezek szerint hirtelen felindulásból hívott fel. De
miért pont engem?
– Hol vagy most? Odautazom. Beszéljük meg személyesen. Ez nem
telefontéma – mondta végül némi hallgatás után.
– Lehet, hogy hihetetlen, de pont Los Angelesbe készültem – lódítottam.
Önző módon kapaszkodtam a nagy lehetőségbe. Ki kellett innen
szabadulnom. Itt lépten-nyomon minden Vickyre emlékeztetett. Jót tesz
majd nekem egy kis levegőváltozás.
– Más alternatíva? – habozott. A hangja arról árulkodott, nem szívesen
menne az angyalok városába.
– Mire gondolsz? – Féltem, hogy ő akar Las Vegasba jönni. Nekem nem
volt más ötletem, hiszen azt sem tudtam, hol tartózkodik most.
– Nézd, Reggie, nagyon sok ember halottnak hisz, nem véletlenül, és
szeretném, ha ez így is maradna. Andrew Dark halott. Az egyetlen
befejezetlen ügyem Ramírez. Ha kiiktattuk, én örökre felszívódok. Sose
hallasz többé rólam. És azt sem szeretném, hogy bárki megneszelné, hogy
készülök valamire.
– San Diego? – vágtam rá hirtelen ötlettől vezérelve.
– Remek. Mikor? – kapott az alkalmon.
– Holnapután? – nyögtem ki, ami először az eszembe jutott.
– Tökéletes. Hívlak. – És már le is csapta a telefont.
 Hűha, mibe keveredtem már megint. De a kezembe került az aduász, itt
volt a vissza nem térő alkalom. Bármilyen szerepet is szánt nekem Dark, ha
bejön, megnyerhetem a párbajt az öcsémmel. Annyit megér, hogy
végighallgassam.
Két nappal később San Diegóban béreltem egy elegáns kis rezidenciát.
Andrew-nak el kellett hinnie, hogy nagyobb a hatalmam, mint valaha.
Erősnek és határozottnak kellett tűnnöm. Nem tudhatta meg, hogy nekem
már nincs szerepem az alvilágban. A megbeszélt időpontban feszülten
vártam az érkezését. Mikor kiszállt az autóból, leesett az állam. Hát tényleg
él. Szinte késztetést éreztem, hogy megérintsem. Elfogott a vágy: bár én is
halott lennék a környezetem számára. Kicsit irigyeltem, hogy így a háta
mögött hagyta ezt az egész borzalmat. Végérvényesen és
visszavonhatatlanul.
– Megvallom őszintén, nem hittem, hogy tényleg te vagy az. Jól eltűntél.
– Nem hinném, hogy bárkinek is hiányoztam volna – húzta el a száját.
– Gyere be! – invitáltam beljebb. – Hadd halljam azt a nagy tervet.
Hogyan képzelted a hatalomátvételt? – tértem a tárgyra.
– Roppant egyszerű. Visszamegyek Ramírezhez, elhitetem vele, hogy
megkapja, amit akar: engem. Ha bent vagyok, belülről robbantom rá a
nyomorult féltve őrzött kis világát – körvonalazta a tervet annyi haraggal a
szemében, hogy a kételyeim már-már elszálltak volna, ha nem ismertem
volna hírből a remek manipulációs képességeit.
– Hmm… Értem. Most csak az motoszkál a fejemben, vajon tisztában
vagy-e vele, hogy nagy eséllyel te is a romok alatt rekedhetsz – vázoltam
fel a legrosszabb lehetőséget.
– Igen. Tisztában vagyok vele, hogy merész vállalkozás – bólintott
eltökélten.
– Enyhe kifejezés. Miért kockáztatnál ekkorát? – rökönyödtem meg.
Nem válaszolt, idegesen fújtatott és egy rövid időre nem nézett a
szemembe. Habozott. Ő sem bízott bennem. Valahol megértettem őt, mert
én sem benne.
– Nézd, Andrew, ha ezt együtt akarjuk végigcsinálni, meg kell bíznunk
egymásban, még ha ez olyan lehetetlennek is tűnik – győzködtem
önmagamat is.
– Oké – adta meg magát. – Nála van a fiam – vallotta be. – Őt akarom
mindenáron visszakapni – eresztette ki hosszan a levegőt.
Ez sokként ért. Még jó, hogy már ültem. Tudtam, hogy Ramíreznek nincs
vér szerinti örököse, de hogy lopjon egyet, na azért már elég húzós. És ő
vajon honnan tudja, hogy Dark életben van?
– Az öreg elrabolta a fiad? – A döbbenettől több nem telt tőlem. Hát ez
tényleg nyomos ok lehet a bosszúra. Ha az én apám tenné ezt velem… Még
a gondolatra is ökölbe szorult a kezem.
Nem válaszolt, csak határozott biccentéssel igazolta az állításom.
– Ejha, tényleg nagyon be lehet rezelve az öreg. Akkor tényleg nincs sok
ideje hátra. Az a hír járta, hogy már ő sem a régi. Örököse pedig nincs.
Magára maradt. De azt nem gondoltam volna, hogy ilyesmihez folyamodik
– méltatlankodtam.
– Én bármeddig hajlandó vagyok elmenni, hogy megállítsam és
megmentsem a fiam – hajolt közelebb. Ebben egészen biztos voltam. A
szeme mérhetetlen önvádat és fájdalmat sugallt.
– Honnan tudjam, ha megvan a gyerek, nem lépsz olajra? – merült fel
bennem az átverés lehetősége.
– Onnan, hogy te is tudod, soha nem lenne nyugodt életem. Üldözne,
amíg meg nem talál. Nincs hová bújnom. Ennek csak egyféleképpen
vethetek véget. Vagy én, vagy ő. – Jelentőségteljesen a tekintetembe
mélyedt. A végső összecsapás. Akarok én a tűzvonalba kerülni? Az a kósza
gondolatom támadt, ha én lennék az ő helyzetében, sem számíthatnék senki
segítségére. Egyedül az alvilág ellen. Esélytelen. Összefogással viszont
talán van esélye… Mindketten vagyunk elég fifikásak és kitartóak, hogy
elérjük, amit akarunk. Láttunk és megéltünk már ezt-azt. Habár nem adtam
hangot neki, de a lelkem mélyén már Andrew mellé álltam ebben a harcban.
Ha valaki, akkor én tudtam, milyen nehéz kiszállni és újrakezdeni. Rám is
ez a sors vár. Én is ezt a csatát vívtam. Hiába is odázom a dolgot, előbb-
utóbb nekem is meg kell küzdenem az apámmal. Felálltam és járkálni
kezdtem a szobában.
 – A fiú fellázad – bólogattam, mert nagyon is átéreztem a helyzetét. – Mi
lenne az én szerepem? – kérdeztem, ezzel megválaszolva a kimondatlan
kérdést, hogy számíthat-e a segítségemre.
– Tulajdonképpen semmi. Vagyis nem sok. Amíg én a csatámat vívom,
nem tudom kire bízni a feleségem és a kislányom. Ők is veszélyben vannak.
Nem kérek mást, csak védelmet. Egy helyet, ahol elrejthetem őket.
– Ennyi? – könnyebbültem meg.
– Majdnem.
Rögtön gondoltam. Félrebiccentett fejjel vártam a folytatást.
– Ramírez elrejtette a kis Tonyt. Ha vissza is térek, nem fogja nekem
visszaadni. Gyötörni akar majd, hogy megleckéztessen. Alázni, fájdalmat
okozni. Tönkretenni.
Ebben én is biztos voltam. Egy világ fejeként, azt hitték, bárkivel, bármit
megtehetnek. Még a saját vérűkkel is. Ilyen volt az apám is. Az ilyen
emberek a körülöttük élőkkel voltak a legkegyetlenebbek. Nem irigyeltem
Andrew-t azért, ami várt rá.
– Világos, de feltételezem, hogy van már terved – sürgettem.
– Van – vágta rá és közelebb helyezkedett. – Idővel kénytelen lesz
engedni – vont be a részletekbe. – Láthatom majd Tonyt, de minden
bizonnyal csak messziről. A te feladatod ennek a pillanatnak a kihasználása
lesz. Vissza kell szerezned nekem őt. Ha megvan, a családom a kezedben.
Neked nem lesz vesztenivalód. Nálad lesz az adu. Én következem majd a
megállapodásunk rám eső részének teljesítésével. Szállítom, amit ígértem.
Végiggondolva nekem ebben valóban nincs nagy kockázatom. Ha le is
bukik, engem minden bizonnyal nem ad ki, hiszen velem lesz a felesége és
a lánya. Kicsi kockázat, nagy haszon. Megéri.
– Akkor vágjunk bele, tesó – veregettem vállba.
Miután őszintén bevallott mindent, jöttem csak rá, hogy egy
maffiaháború robbanhat ki, ha valamit elszúrunk. Én azonban minden
rizikót hajlandó voltam vállalni, hogy lenyomjam a pökhendi kisöcsémet.
Pár órával később két csinos nő és egy kisbaba társaságában jelent meg
nálam. Rám bízta azokat, akik a számára a legfontosabbak voltak: a
feleségét, Christ, a lányát, Hailey-t és a nővérét, Elenát.
 Láttam a fiatal szőke nő szemében a bizalmatlanságot. Minden
pillanatban úgy méregetett, mintha egy éhes ragadozó lennék, aki menten
felfalja. Ártatlanságot sugallt minden mozdulata. Nem csoda, ha Andrew
belezúgott, de hogy mindent feladjon érte? Vajon én képes lennék erre
Vickyért? Új életet építeni a semmiből? Megőrjített az a nő. Még a távolból
is kísértett. A gondolataim minduntalan Las Vegasban jártak. Rettenetesen
szenvedtem. Kóstolót nyújtott, én pedig a rabjává váltam. Ízlelni akartam.
Hiába volt messze, mindig éreztem az illatát, a jelenlétét. A kínjaimat
fokozta, hogy mindenről, ami aznap este történt, Vicky tudta nélkül
videofelvételt készítettem. Bár ne tettem volna. Őrülten felizgatott,
ahányszor csak belenéztem. A laptopom delete gombja felett állt az ujjam,
de nem volt erőm lenyomni azt. Képtelen voltam életem legcsodásabb
emlékét egyetlen mozdulattal kitörölni.
Pár héttel később elhatároztam, nem hagyom magam, gyógyírt keresek a
problémámra. Nem sebezhet meg ilyen mélyen egyetlen nő sem! Azt már
nem!
Mindennek az a nyomorult szex az oka, vagyis a hiánya. Újra egy
örömlány szakértő kezeire bíztam magam. Egy jó szex kitöröl mindent. Még
Vickyt is. Ebbe kapaszkodtam.
A számomra rendelt kis lotyó már itt is kéjelgett előttem, buján kellette
magát. Juke meglehetősen nagy gonddal figyelt rá, hogy egyáltalán ne
hasonlítson Vickyre. Kicsit rosszul is esett a dolog. Emellett valahol
örültem is. Felejteni vágytam.
Pucéran, minden porcikájával engem hívogatott a fekete, kék szemű
démon. Minden akaratom ellenére, hogy kiverjem Vickyt a fejemből, egyre
csak őt képzeltem oda a dögös vadmacska helyébe. Lehunytam a szemem
és amilyen hévvel kívántam Vickyt, olyan vehemenciával vetettem rá
magam erre a nőre. Kíméletlenül akartam a magamévá tenni, de
émelyegtem az illatától. Ordított róla, hogy ő nem Vicky. Igyekeztem a nő
kényeztető kezeire koncentrálni, de egyre Vicky nevét ismételgettem,
mintha ettől varázsütésre bármi is megváltozna. Pillanatokon belül láttam
magam előtt az arcát, ahogy megvetően bámul rám. Képtelen lettem
elengedni magam, nem tudtam ellazulni. Kétségbeesetten lefordultam a
nőről. A rohadt életbe! Nem megy! A bennem dúló haragtól ziháltam.
– Gyere, hadd segítsek rajtad! – kúszott felém a nő kéjesen. – Hívj csak
Vickynek, ha úgy akarod.
Elfogott a pánik a saját érzéseimtől, felugrottam az ágyról, az asztalhoz
léptem. Felkaptam, majd az ágyra dobtam a pénzét.
– Menj most el! – túrtam idegesen a hajamba. A szívem hevesen zakatolt
a mellkasomban. Mi van velem? Az a nő megmérgezett! Egy másik nőben
elmerülni is képtelen lettem. Mialatt egy minden kívánságomat gondolkodás
nélkül teljesítő ribanc kényeztet, végig Vickyn jár az eszem?
A csaj nem akart kielégületlen hagyni, így térdre vágta magát előttem,
hogy kezelésbe vegye a meredő szerszámom. Beugrott a kép, amikor Vicky
térdelt így előttem. Elbizonytalanodtam, megkönnyebbülésre vágytam.
– Várj! – utasítottam keményen, majd a távirányítóért nyúltam, és
elindítottam a lejátszóban az újabban oly sokszor megnézett kis házi videót.
Ahhoz a részhez tekertem, ahol Vicky az ágy elé térdelt a lábam közé.
– Kezdheted – utasítottam kíméletlenül. – Ne finomkodj! – adtam ki a
parancsot. Vicky kéjes hangja pillanatokon belül elárasztotta az érzékeimet,
mámorban fürdőző arca, szájában a meredő férfiasságommal átlendített a
holtponton. A lány szerencsére nem aggályoskodott, megtett mindent a
gyönyörömért. Olyan vadul kezdett szopni, hogy a lábaim is beleremegtek.
Nagyon jól csinálta, hosszú percekig járatta a szájában kőkeményre
merevedett férfiasságomat. Ez az, folytasd csak! – biztattam magamban,
majd ráfogtam a fejére. Erőteljesen mozgatni kezdtem a csípőmet, a torkáig
hatolva szabályosan megdugtam a száját, gondolatban pedig Vickyt. A
videón már a kezeim a fejem fölé szorítva vadul lovagolt engem. Képtelen
lettem tovább uralkodni magamon, így a csaj szájába robbantam. Mikor
felállt, kéjesen rám mosolygott, és elégedetten végignyalta a szája szélét.
Kiábrándító volt. Életemben először éreztem megalázónak ezt a helyzetet.
– Ügyes voltál, de most már tűnj el! – léptem el tőle csalódottan. Habár a
testem kielégült, a lelkem éhezett. A keserűség uralt. A szívem
vigasztalhatatlanul Vicky után kiáltott. A reménytelenség hálójába
kerültem.
 Hosszú hetek óta nem láttam őt, ahogy a velem összezárt Chris sem a
férjét. Ugyanazt a szenvedést olvastam le az arcáról, ami az én belsőmet is
feszítette. A gondjaimra volt ugyan bízva, de kicsit a túszom volt, hiszen ő
volt a biztosítékom, hogy Andrew nem árul el engem. Mégis mikor az
egyik este könnyes szemekkel azért könyörgött, hogy engedjem ki egyetlen
éjszakára, amit a férjével tölthet, nem bírtam neki nemet mondani.
Csodálattal és irigységgel hagytam, hogy az ellenség vonalai mögé
lopózzon, hogy eltölthessen pár kóbor órát a szerelmével. Elfogott a vágy.
Bár rajtam is megkegyelmezne Vicky. Bár ennyire fontos lennék neki.
A nappali ajtaja előtt sétáltam el, amikor megpillantottam Christ, ahogy
karba font kézzel ácsorog az ablak előtt és a könnyeit törölgeti. Ez elég
gyakran előfordult, de most boldognak kellett volna lennie, hiszen ha csak
rövid időre is, de neki megadatott, ami nekem nem. Együtt lehetett azzal,
akit szeret. Megsajnáltam. Erősnek mutatkozott, de szemmel láthatóan
rettegett. Féltette Andrew-t és a fiát is. Összezártságunk okán sokat
beszélgettünk, és megkedveltem. Irigyeltem Drew-t az életéért, bár Chris
elszólásaiból arra következtettem, igencsak megküzdöttek a
boldogságukért.
– Nemsokára vége – léptem mögé.
Hatalmasat ugrott meglepetésében, nyilván nem számított rám.
– Ne haragudjon, nem akartam megijeszteni.
– Semmi baj, nem túl jók az idegeim mostanában – szipogott.
– Sokat kockáztatott az este. Megérte ez egyetlen éjszakáért? – Kíváncsi
voltam, ő hogyan érez.
– Ha egyetlen perc lett volna csupán, azért is kockáztattam volna – szegte
fel a fejét.
– Ezt átérzem – sóhajtottam. – Tudja, Chris, nem értem Andrew-t. Hogy
volt képes magát pont rám bízni? – ráztam a fejem.
– Nemigen volt más választása. Ha lett volna, most nem itt lennék.
– Mondja, miért pont ő? Nem talált egy kevésbé zűrös és veszélyes pasit?
– Piszkálta a csőröm, hogy egy ilyen rendes lány, mint ő, hogy szeret bele
egy hozzám hasonló bűnös pasasba.
 – Nem, nekem nem kell más. Számomra Andrew a tökéletes férfi –
felelte.
– Tökéletes? Olyan nem létezik.
– Amíg így fogja fel, addig nem is lesz boldog senki mellett. Elmondok
magának egy titkot. A tökéletes nem ugyanaz, mint a hibátlan. A hibátlan
unalmas. Tudja, én az évek során arra jöttem rá, hogy a tökéletesség velünk
együtt változik. Kik vagyunk mi, hogy másokat bíráljunk, tökéletes-e?
Megmondani másoknak, mikor, mit csináljanak, hogyan cselekedjenek,
hogy az a társadalom által elfogadott legyen. Emellett valljuk be, álszentek
vagyunk. Mindenki, egytől egyig. Gondoljon csak bele! Kiválasztjuk azt az
embert, aki minden szempontból megfelel az elvárásainknak. És miért?
Hogy aztán átformáljuk. Milyen alapon dönthetem el én, hogy mi a jó és mi
a rossz? Milyen a hibátlan ember? Én nem a hibátlant kerestem, mert
tudom, hogy valami defektje mindenkinek van. A valódi tépelődést az
okozza, hogy a másiktól kapott szeretetért, odaadásért cserébe együtt tud-e
élni a tökéletlenségével. Már nem ítélem meg a világot, nem formálok jogot
jó és rossz szétválasztására. De tudja, mit, a világ nem csak fekete és fehér.
Andrew nem tartozik egyikhez sem. Olvastam egyszer valahol, hogy a
tökéletesség nem az, amihez nincs mit hozzátenni, hanem amiből nincs mit
elvenni.{1} Ha Andrew-ra gondolok, én nem vennék el az értékeiből semmit.
Csodáltam ezt a nőt. Andrew egy mázlista.
– De azért valljuk be, férjnek nem egy drogcsempész a legoptimálisabb –
bazsalyogtam rá.
Széles mosollyal válaszolt.
– Hát erről volt idő, mikor én is igyekeztem meggyőzni magam, de aztán
mérlegeltem. Érveltem és vitába szálltam saját magammal, próbáltam a
határokon belül mozogni, de a határok egyre kijjebb tolódtak.
Túlbonyolítottam, pedig csupán annyit kellett eldöntenem: egy boldogtalan,
hosszú, átlagos élet nélküle, vagy egy kockázatos, talán rövidebb, de
élményekkel teli boldog élet vele. Hullámvölgyek, akármelyiket választom
is, lesznek.
– Irigylem Andrew-t – vallottam be őszintén és Vickyhez kalandoztak a
gondolataim. Chris hangja térített magamhoz:
 – Tudja magáról, hogy ennek a világnak a része? – érdeklődött.
Felkaptam a tekintetem. Hát ennyire leolvasható? Vágytam róla beszélni.
– Azt tudja, hogy ki vagyok.
Ha jól meggondolom, valójában semmit nem tudott rólam. Arról
legalábbis nem, hogy egy ilyen világnak is részese voltam egykor. Bár
amilyen okos nő volt, az öcsémet elnézve összerakhatta magában a
dolgokat.
– Ne sajnálja! Jó alapokat csak őszinteségre építhet. Tudja, én hogyan
ismertem meg Drew-t? – kuncogott.
– Nem. Andrew nem mesélte.
– Ha eszembe jut a pillanat, a mai napig beleborzongok. Elrabolt engem,
mert a bátyám engem ajánlott fel neki biztosítékként egy ballépése miatt,
aztán ki kellett volna végeznie vele együtt – kacagott, mintha ez olyan
mindennapos lett volna. Döbbenten pislogtam.
– Ugye most csak viccel? Hogy lett ebből szerelem? – érdeklődéssel
hallgattam. Bármi jól jött most, amibe kapaszkodhattam.
– Tudja, Reggie, esélyünk sem volt. Annak ellenére, hogy tisztában
voltam vele, ki ő, beleszerettem. Na, nem a drogcsempészbe, hanem abba
az Andrew-ba, aki az álarca mögött rejtőzött. Ezért mondom magának,
hogy nincs az a hátrányos helyzet, ami ennél rosszabb lenne. Ha nekünk
sikerült, összejöhet magának is.
– De akkor is. Maga egy józan eszű, okos nő. Hogy szerethetett bele? –
méltatlankodtam.
– Az érzelmeink nem parancsszóra működnek. Nem kapcsolhatjuk csak
úgy ki őket. Mindig elhatároztam magam, de ahogy a közelembe került,
huss, minden ép gondolat elszállt – emelte a magasba a kezét. – Legyen
őszinte a szíve hölgyével és higgyen benne: számára maga a tökéletes.
Lehet, hogy kellemesen csalódik majd. Csak adja önmagát, Reggie! Mi nők
nem vágyunk ennél többre. Odavagyunk az elveszett pasikért. A génjeinkbe
kódolták, hogy meg akarjuk menteni őket – nevetett fel.
– Gyűlöl engem. Nagyot hibáztam – vallottam színt.
– Akkor álljon elé és ismerje be. Nyíljon meg neki. Nálunk ez bevált.
 – Ő nem olyan, mint maga. Sosem fog megbocsátani – sújtott le rám a
realitás.
– Én sem voltam mindig ilyen. Adjon neki lehetőséget a választásra!
Letaglózottan álltam és már nem is tűnt olyan reménytelennek a helyzet.
Ekkor pár emberem jelent meg az ajtóban.
– Uram, az akciót sikeresen végrehajtottuk.
Chris eszét vesztve loholt ki az ajtón, én pedig sietve követtem.
– Tony! – visította zokogva és szaladt a kisfia felé. Drew nővére letette a
gyereket a kezéből, hagyta, hogy az is odafusson az anyjához. Chris a földre
rogyott a gyerekkel a karjaiban. Perceken át csak sírt.
Sikerült. A tervünk első fele óramű pontossággal működött.
– Édes kisfiam – ringatta és csókolgatta egyszerre. Görcsösen
kapaszkodott a fiába.
Nagyot sóhajtottam. Kellemes melegség áradt szét a testemben. Ezzel én
teljesítettem az alku rám eső részét. Chris visszakapta a fiát. Most Andrew
következik. Zsebre dugott kézzel néztem az idilli képet és kicsit elfogott az
aggodalom. Tisztában voltam vele, hogy Ramírez nem hülye, Drew kerül
majd a céltábla közepére. Neki elérkezett hát az utolsó felvonás.
Hogy a dolgát könnyítsem, elhatároztam, hogy a gyanú árnyékát is
elkerüljük, visszatérek Las Vegasba. Becsempésztem a kaszinóba Christ,
Elenát és a két gyereket is. Itt biztonságosabb volt nekik, messze mindentől.
Emellett túl sokáig voltam távol és túlságosan hiányzott Vicky és a
döntésem mellett szólt az is, hogy ahogy teltek a hetek, az egészségi
állapotom is rohamosan romlott. Napjában többször is rám tört a rosszullét,
és volt, hogy éjszaka sem tudtam már aludni a légszomjtól. Gyakran
minden különösebb ok nélkül a legváratlanabb pillanatban elfogott a
hányinger. Éppen ezért elérkezettnek láttam az időt, hogy megosszam a
titkom Juke-kal, akinek a sürgető szavára azonnal felkerestem a család
orvosát. Tudnom kellett végre az igazságot, így is sokáig odáztam el a
dolgot. Éreztem, hogy ez már nem múlik el magától, csak egyre rosszabb
lesz. Sokat gondoltam Drew-ra, aki végre anélkül koncentrálhatott a
feladatára, hogy a fiáért kelljen aggódnia, és persze én is foglalkozhattam a
saját ügyeimmel. Mostanra mindketten drámaian megemeltük a téteket.
 Vicky

Sakkvakság

„Nincs elviselhetetlenebb betegség a szív fájdalmánál.

Olyankor úgy érzi az ember, mintha ténylegesen is beteg
lenne. Eltelik néhány hét, és egyszer csak azt érzed, hogy
jobban vagy. Aztán pár óra alatt minden újra összeomlik.”
(Liv Tyler)

Reggie-től egyenesen a bankba mentem és beváltottam a csekket.

Készpénzben akartam kifizetni az engem zsaroló Harrist. Nem szerettem
volna Reggie-t ennél jobban belekeverni a zűrös ügyeimbe, a zsarolóm nem
tudhatta meg, honnan ered a pénz. Furcsán nézett rám az ügyintéző, mialatt
beletuszkoltam félmillió dollárt a hátizsákomba. Egy vagyonnal a hátamon
battyogtam a lakásomig, ledobtam magam a kanapéra és rászegeztem a
tekintetem a dollárokat rejtő táskámra. Az idegeim cafatokban lógtak.
Csupán ennyi lennék számára? Egy táskányi papír? A sírás kerülgetett.
Tudtam, hogy helyesen cselekedtem, mégis teljesen kiborított. Erről is
Reggie tehet! Eladtam neki a testem, ő pedig könyörtelenül kitépte mellé a
szívem is. Az ágyban miért nem tudta önmagát adni? Ha számító módon
csak elvette volna, ami kell neki, most sokkal könnyebb lenne. Miért olyan
bonyolult minden? Még mindig éreztem az érintését, az illatát, a csókjai
ízét. Mintha megjelölt volna – beleborzongtam a gondolatba: az övé vagyok.
Hiába tusoltam le Reggie-nél, megtisztulásra, megújulásra vágytam. Beülök
a kádba és áztatni fogom magam – határozom el magam –, lemosom
magamról a mocskot, amit rám ragasztott. Elmerültem egy kád forró
vízben, de a rengeteg habfürdő sem volt képes elnyomni Reggie finom
illatát. Hiába dörzsöltem be magam alaposan, továbbra is áradt belőlem az
illata. Lehunytam a szemem és újraéltem a buja perceket. Pillanatokon belül
lihegve kapkodtam a levegő után, kellemes borzongás futott végig a
testemen, a szívem hevesen kalapált. Miért van rám ilyen hatással? Szinte
cseppfolyóssá váltam mellette annak dacára, hogy a szavai alátámasztották,
amit már eddig is tudtam: ő nem alkalmas a komoly, elkötelezett
kapcsolatra. Szívesen elmerült volna ő velem még a kéjben, csak az utána
következő érzéseket nem akarta. Hát én sem akarom! Elszántan kiszálltam a
kádból és a legfontosabbra koncentráltam. Felhívtam Harrist, hogy megvan
a pénz. Néhány óra múlva már ott ácsorgott az embereivel együtt a
küszöbömön. Barátságtalan, hideg tekintete félelmet ébresztett bennem.
– Nos, kedves Victoria? Azt mondta, van számomra valamije.
– Itt a pénze – böktem a dollárokkal teli zsákra. Felvont szemöldökkel
mért rajtam végig. Habár csak én tudtam, hogyan jutottam hozzá, elöntött a
szégyen és lesütöttem a tekintetem. Intett az egyik emberének, aki
átszámolta a súlyos dollárokat. Mikor végzett, biccentett, hogy jelezze:
megvan.
– Hol a húgom? – préseltem ki az ajkaim közt.
– Ne olyan hevesen – lépett közelebb. – És a kamatok?
– A pénz pontosan félmillió. A táskában, amit Kelly ellopott, azt mondta,
közel félmillió volt. Ez pontosan annyi. Vagyis megkapta a kamatokat is –
váltam ingerültté. Elismerően bólogatott.
– Rendben – közölte, majd elővette a telefonját és kiadta a parancsot
valakinek: – Elengedheted.
A torkomban dobogott a szívem. Ő pedig, mint aki jól végezte a dolgát, a
kijárat felé indult.
– Hol van Kelly? – rémültem meg, de abban a pillanatban szaladt be a
lakásba a húgom.
– Vicky! – visította, majd az ölelésembe vetette magát.
– Nincs semmi baj! Minden rendben – öleltem át szorosan és ringattam.
A pasas belém fúrta a tekintetét.
– Ne kerüljön többé a szemem elé! – Tekintete fenyegetően villogott. –
Nincs több esélye.
Nem válaszoltam, csak magamban azért fohászkodtam, hogy tűnjenek
már el végre. Legyen már ennek vége. Összeszorítottam a szemhéjam és
Kellybe kapaszkodtam, ahogy vártam, hogy becsapódjon végre az ajtó
mögöttük. Hosszan fújtam ki a lebegőt, ahogy megtörtént.
– Bántottak? – toltam el magamtól Kellyt. Zokogva rázta a fejét. – Vége
van! – ismételgettem. – Vége!
Másnap reggel álmosan, de megkönnyebbülten támolyogtam ki a
konyhába. A lényeg az illatozó, aromás fekete ital – öntöttem ki a bögrémbe
a gőzölgő, éltető nedűt, de lefagytam. Ez állati! Már a kávém se ihatom
meg úgy, hogy ne ő jutna eszembe. Vajon milyen varázslat rejlik ezekben a
mély barna szemekben, hogy így megbabonázott? Összeugrott a gyomrom
és sajgó, kellemetlen égő érzés vette birtokba a hüvelyem. A testem
emlékeztetett a vele töltött éjszakára. Hangosan nyögtem fel, ahogy egyre
intenzívebbé vált a fájdalom. Túl rég nem voltam férfival. Túl sok volt ez
nekem egyszerre. Eleve ez a férfi túl sok nekem. Még mindig áradt belőlem
az illata. Istenem! Mikor enyhül majd a bűntudat?
Hiába tusoltam le, hiába dörzsöltem be a bőrömet illatos olajjal, továbbra
is intenzíven árasztotta a bőröm Reggie illatát. Az éjszaka emlékképei pedig
könyörtelenül kísértettek. Elkeserített, ahogyan viselkedtem. Mint egy igazi
kéjéhes szuka. Készségesen álltam a rendelkezésére, teljesítettem minden
óhaját, még a szavakkal ki nem mondott vágyait is. Szerettem volna a föld
alá süllyedni szégyenemben. A legborzalmasabb, hogy mindezt
mérhetetlenül élveztem. Ennek nem szabadott volna ilyen jónak lennie.
Amíg azt hittem, ez csak azért volt, mert ajzószer hatása alatt álltam, volt
mentségem, de most? Csendben potyogtak a könnyeim. Kétségtelen,
odavagyok a pasiért – állapítottam meg. Egy olyan férfiért, akiben
nincsenek igaz érzelmek és én sem jelentek neki egyebet, mint a többi nő,
akiknek fizetett a szexuális szolgáltatásaikért. Lehet, hogy mégsem volt jó
döntés, hogy őt választottam. Áh, de ugyan ki más fizetett volna nekem
ennyit egyetlen éjszakáért? Talán elég lett volna csak megkérnem, hogy
segítsen? De vajon segített volna? Pff, egész biztos, hogy nem. Ennél
sokkal önzőbb. Ő állt volna elő az ajánlattal, és az csak még megalázóbbá
tette volna ezt az egészet. Akkor sem kellett volna belekevernem őt, hiszen
egyértelmű, hogy érzek iránta valamit. Az együtt eltöltött éjszakánkon
döbbentem rá, akárcsak ő, én is önző voltam. Nem undort keltett bennem,
nem forgott a gyomrom attól, amit teszek, hanem teljesen átengedtem neki
magam. De hiszen én is akartam őt! Reggie-t… Legalább magadnak ismerd
be, Vicky: élvezted! Élveztem. A fenébe is! Rohadtul élveztem.
Mélyeket sóhajtottam, mert hatalmas űr tátongott a lelkemben. Hiányzott.
A telefonom kijelzőjét bámultam minduntalan, de nem keresett. Miért is
tette volna, hiszen megkapta, amit akart. Soha többé nem látom majd.
Hihetetlen haragot és megvetést éreztem, de már nemcsak magam iránt.
Nem csalódtam benne. Pontosan olyan, amilyennek hittem. Valóban csak
erre kellettem neki. Azzal nyugtattam a lelkiismeretem, akárhogyan is, de
Kelly végre szabad. Nem volt más választásom! Harristől soha nem
szabadultunk volna meg. A pénz összegét tekintve egy életen át a szajhája
lehettem volna, így legalább a zsarolásnak vége. Egyetlen éjszakával
visszafizethettem mindent az utolsó centig, amivel Kelly tartozott. A lelki
fájdalom pedig, amit Reggie ejtett, csak elmúlik idővel. Minden visszatér a
régi kerékvágásba… – hitegettem magam.
Álltam a hideg konyhakövön, a szokásosnál hűvösebb volt a reggel.
Megborzongtam, pont, mint Reggie tekintetétől… Elméláztam, milyen
hatással is volt rám ez a pasi. Az addig nyugodt életemnek már akkor annyi
volt, amikor a pillantásunk először találkozott. Belebuktam! Minden férfi,
aki rám nézett, kétségkívül egy nőt látott bennem: egy dugni való nőt.
Valószínűleg neki sem jelentettem ennél többet, és mégis… Egy férfi
tekintetétől sem éreztem még annyira nőnek magam, mint az övétől. Ostoba
érzelmek! Nem szerethettem belé, de a vele töltött idő során önkéntelenül is
kötődni kezdtem hozzá. Ő volt az első férfi, aki töretlenül magának akart, és
ezért az egyetlen éjszakáért, amit velem tölthet, csillagászati árat volt
hajlandó fizetni. Hazudnék, ha azt mondanám, ez nem hízelgett nekem. Ez
a pasi egy őrült. Egy megszállott. Az agyam elidőzött az érintéseken, a
közös csókokon és a közösen felszított szenvedélyen. Mintha az egészet az
ő szemével láttam volna, és arra gondoltam, hogy talán ő is ugyanígy újraéli
ezeket a pillanatokat. Ne áltasd magad, Vicky!
Napokig csak vártam. Vártam, hogy felbukkan a kaszinóban. Vártam,
hogy hívjon. Vártam, hogy megjelenjen a lakásom ajtajában. Akármerre
jártam, a szemem a teret pásztázta és kereste őt. Eltelt egy kis idő, mire
rájöttem, minden hiábavaló, mert teljesen eltűnt. Felszívódott. Se híre, se
hamva. Óriási csalódottsággal keltem és feküdtem. Nem beszéltem a
köztünk történtekről senkinek. Sandra ismerte a titkom, de látva a
szomorúságomat, nem faggatott. Sok időt töltött nálunk, és gondoskodott is
rólunk.
Napokig ki sem másztam az ágyból, csak ha muszáj volt. A sötét
szobában csendben sajnáltam magam, vagy éppen hangosan zokogtam
dühömben. Miért velem történik ez? Miért? Miért?
– Légy átkozott, Reggie Reynolds! – sopánkodtam.
Csak ekkor vettem észre, hogy Kelly az ajtómban téblábolva nézte a
kínjaimat.
– Tűnj el innen! – üvöltöttem és hozzávágtam a párnám, amit már abban
a pillanatban megbántam. Kiborított, hogy ilyen állapotban látott. Sosem
sírtam még előtte.
Zavarba jött, majd elfutott a saját szobája irányába. Összeroppantam.
Zokogtam, mérgesen, hangosan bömböltem. Végre kieresztettem minden
fájdalmam. Nem érthette ezt senki. Ám minden hiába, mert a megélhetésért
küzdeni kellett. Nem roppanhattam össze, így tettem, amit tennem kellett. A
munkába temetkeztem. Kikapcsoltam az érzelmeimet.
Egy pár héttel később a képernyőt bambultam és unottan kapcsolgattam a
készüléket. Érett, tapasztalt nő vagyok és nem szabadna, hogy ilyen
drasztikusan lássam a világot. A döntésem, amikor prostinak álltam,
nagyon nehéz volt, és akkor azt hittem, ettől nehezebb soha semmi nem lesz
az életben, de rájöttem, az igaz szerelem ennél sokkal bonyolultabb. Teltek
a hetek és nem gyógyult a seb, amit Reggie ejtett. Pedig annyira akartam
benne hinni… bízni… és talán szeretni.
Váratlanul Sandra dobta le magát mellém a kanapéra. Együttérzően
simogatta a hajam. Ő volt az egyetlen ember, aki előtt nem szégyelltem a
gyengeségem. Nem is tudtam volna abban a pillanatban erősnek
mutatkozni.
– Jaj, édesem… Miért kínzod magad? Felejtsd el! – törte meg a
hallgatásom. Nem válaszoltam, csak befeküdtem az ölébe. – El fog múlni –
cirógatott.
 Bár én is hinni tudnék ebben.
– Elmondtam neki – közölte, mintha értenem kellett volna.
– Kinek? Mit? – kaptam felé a tekintetem.
– Azt, hogy milyen áldozatot hoztál érte.
Lassan kapcsoltam. Kelly.
– Hogy mit csináltál? – húzódtam el tőle.
Mintha mellkason vágtak volna. Ilyen árulásra nem számítottam.
– Elegem van abból, hogy sajnáltatja magát, mintha ő lenne az áldozat, és
a sebeit nyalogatja, miközben ő maga keverte ezt az egész katyvaszt nektek.
Ideje szembenéznie a tettei következményeivel. Eljött az idő, hogy
ráébredjen, micsoda szerencséje van veled.
– Te kikotyogtad, hogy én… – pislogtam megsemmisülten.
Hosszú csend telepedett ránk.
– Hogy tehetted? – estem neki. – Mit gondolhat most rólam? Mégis mi a
fenét mondtál neki? Hogy egy kurva vagyok? – bukott ki belőlem.
– Csak azt, hogy érzelmi szálak fűztek egy férfihoz, aki bármit hajlandó
lett volna megadni érted, te pedig feladva az elveidet, engedtél a
csábításnak a segítségéért cserébe. A pasi pedig felszívódott, miután
megkapta, amit akart.
Szépen kiszínezte a sztorit. Habár… végül is tényleg ez történt.
– Ehhez nem volt jogod – csattantam fel. – Éppen elég nehéz enélkül is.
– Hiszen egy álomvilágban él – háborgott. – Nem mentheted meg őt a
valóságtól! Nem gyerek már! Felnőtt ember. Valakinek fel kellett nyitni a
szemét. A barátnőm vagy és szeretlek. Nem engedem, hogy továbbra is
kihasználjon.
A felháborodása jogos volt, de elöntött a keserűség. Már a húgom is
tudja, hogy a nővére egy szajha.
Kicsúszott a lábam alól a talaj. Az elkövetkező napokban kerültem
Kellyt. Mérhetetlen szégyent éreztem. Szinte minden szabad percemet a
Bellagióban töltöttem. A kaszinó igazgatójának asszisztenseként rengeteg
lett a munkám, amit szerencsére élveztem is, de felejteni már csak a
helyszín miatt sem sikerült. A 666-os szoba lakója kísértett és vonzott.
 – Maga Miss Sawyer? Victoria Sawyer? – szólított meg egy nap két férfi,
miközben a kaszinó halljában rendezgettem a papírjaimat.
– Igen. Miben segíthetek? – fordultam feléjük.
– Robert Keller nyomozó vagyok, ő pedig a társam Gideon Blake – dugta
a képembe a jelvényét –, és Mr. Reynoldsot keressük. A recepciónál arról
tájékoztattak, hogy ön talán többet tud arról, hol tartózkodik jelenleg.
– Ebben nem tudok önöknek felvilágosítást adni – komorodtam el.
Sajnos…
– Mikor látta őt utoljára? – faggatózott tovább az ügynök.
– Körülbelül két hete – dadogtam zavartan. – Valami baj van? –
érdeklődtem.
– Még semmi sem biztos. Megtenné, kérem, hogy ha felbukkan, akkor
tájékoztat róla? – nyomott egy névjegykártyát a kezembe.
– Természetesen – pusmogtam. Bár biztos voltam benne, hogy nem látom
őt többé. A zsebembe rejtettem a kártyát.
Az elkövetkező két hét, ha lehet, még nehezebb volt. Már nemcsak
hiányzott, de aggódtam is érte. Vajon mibe keveredett? Bajban van? De
miért izgat ez engem, hogy mi van vele? Neki nagy valószínűséggel eszébe
sem jutok – lombozott le a gondolat. Mégsem tudtam elnyomni a
kellemetlen érzéseket.
Egyik nap a bárpultnál álltam, és felidéződött bennem az emlék, amikor a
képébe löttyintettem az italom. Olyan közel éreztem magamhoz, hogy
mosolyt csalt az arcomra. Hiányzik… a szemtelen, ellenállhatatlan vigyora;
a pofátlan, szókimondó modora.
– Már egy hónap is eltelt, hogy elment – riasztott meg Coleman hangja
mögöttem. Éppen a főbejárat felé bámultam, várva a csodára.
– Kicsoda? – tettem az értetlent, de nagyon is tudtam, kire gondol.
– A te Reynoldsod – méregetett fürkészően.
– Ő nem az én Reynoldsom – húztam ki magam. – Képzelődsz! – kaptam
el a tekintetem azonnal a főbejáratról. A közeli munkakapcsolat miatt
közvetlenné vált a viszonyunk, és ez sokkal könnyebbé tette a
munkafolyamatokat is. Szinte valódi barátság alakult ki köztünk az együtt
töltött idő során. Atyáskodóan igazgatta az utam, és segítőkészen,
türelmesen javította ki a bakijaimat. Felnéztem rá és elismertem a szakmai
tudását.
– Jaj, Vicky, azt hiszed, nem látok át rajtad? – térképezte fel az arcom
minden vonását. Sosem voltam jó színész, de igyekeztem uralkodni az
érzelmeimen. Nem akartam az a nő lenni, aki egy Casanova után sápítozik.
Tom arcáról viszont szánakozást olvastam le.
Ennyire rossz lenne a helyzet? Ennyire belebolondultam volna egy ilyen
alakba?
– Rossz nézni, hogy minden este ezt csinálod – adta meg a választ a
magamban feltett kérdésre. – Szinte szuggerálod az ajtót: lépjen be! Lépjen
be!
Lesütöttem a tekintetem a szégyentől. Ilyen átlátszó vagyok.
– A te érdekében mondom, felejtsd őt el! Már megkapta, amit akart –
jelentette ki. Elárulva magam kaptam fel a fejem és mélyedtem a
tekintetébe. Döbbent, kikerekedett szemeimet nézte, majd folytatta:
– Ebben a kaszinóban semmi nem történhet úgy, hogy én arról ne tudnék
– húzta el a száját. – A 666-os szoba sem kivétel ez alól.
Hányingerem lett. Ő is tud róla. Vajon mit gondolhat most rólam?
– Ne aggódj! Nálam biztonságban van a titkod. És egyáltalán nem
ítélkezem feletted.
Marni kezdték a szemem a könnyek, de nem engedhettem, hogy
eluralkodjon rajtam. A megalázottság érzése a mélybe taszított, és
mégiscsak kibuggyant az első könnycsepp.
– Nem te vagy a hibás. Remekül kitartottál. Reynolds viszont specialista
a maga területén. Az ellenállhatatlan modorával előbb vagy utóbb mindig
megszerzi, amit akar. És az az első perctől kezdve világos volt számomra,
hogy most téged akart.
Ettől nem lett könnyebb. Vettem egy mély lélegzetet.
– Erős nő vagy. Túl leszel rajta, de ehhez az kell, hogy tudatosítsd
magadban, nem jön vissza!
De az olyan drámai… örökkévaló… végérvényes.
– Tudom – nyekeregtem. Ennyi telt tőlem. A visszafojtott sírástól
remegett a hangom.
 – Annak az esélye, hogy belép azon az ajtón, annyi, mint annak, hogy
Las Vegasban piros hó esik – akart magamhoz téríteni. – Továbbállt a
következő préda után kutatva. Ne akarj benne egy olyan férfit látni, aki
nincs ott.
Igaza van! Ennek véget kell vetnem. Nem engedhetem, hogy eluralkodjon
rajtam. Soha többé nem fogom várni. Könnyes szemekkel vetettem egy
utolsó pillantást a kaszinó bejáratára. Abban a pillanatban ledermedtem. Azt
hittem, elájulok. Istenem…
– Piros hó esik – nyögtem fel, amikor megpillantottam őt, ahogy könnyed
léptekkel közelített. Tom is azonnal arra kapta a fejét. Döbbenten
ácsorogtunk egymás mellett. Reggie magabiztosan, széles mosollyal az
arcán sétált be egy kisfiúval a karján. Mellette egy gyönyörű szőke nő egy
alvó kislánnyal a kezében. Másik oldalán egy feltűnően szép, barna hajú
nővel. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Most miért teszi ezt velem?
Beletaszított a mély gödörbe és most még meg is tapos. A térdem is
megrogyott. Meg kellett kapaszkodnom Tom karjában, nehogy összeessek.
– Kitartás, kislány! – paskolta meg a kezem az erős szorításom hatására.
– Szedd össze magad! Nem láthatja, mekkora fájdalmat okoz.
A feltörő elkeseredésem képtelen voltam elnyomni.
– Foglalkoznál te velük? – tört rám a rosszullét. – Persze, menj csak –
engedett el. Hátat fordítottam és sietős léptekkel távoztam. Nem bírtam
elviselni a további megaláztatást, a női mosdóba menekültem. Vegyes
érzelmek kavarogtak bennem. Remegett mindenem. Hiába igyekeztem a
lelkesedésemnek gátat szabni, muszáj volt beismernem: örültem a
viszontlátásnak. Ugyanakkor gyűlöltem őt, hiszen azzal a húzásával, hogy
idehozta az új nőit, elég világosan a tudtomra adta, semmit sem jelentettem
neki.
Mikor már kissé rendbe szedtem magam, csillapíthatatlan kíváncsiság lett
rajtam úrrá. Megtudtam, hogy újra a 666-os lakosztályt vette birtokba. A
recepciós pultnál igyekeztem a legapróbb információmorzsát is
megszerezni, amikor furcsa, jóleső melegség járta át az egész lényem. Itt
van! Érzem. Nem pillantottam hátra, de éreztem a jelenlétét.
 Rögvest szembefordultam vele. Valóban ott állt tőlem alig két méterre.
Abban a pillanatban épp olyan boldognak éreztem magam, hogy végre újra
a szemeibe nézhetek, mint amilyen dühösnek az eltűnése miatt. Ő is
megtorpant, elegáns zakójában kihúzta magát. Csak állt velem szemben és
nem szólt egy szót sem. Némán bámult engem. Én is csak hallgattam. A
tekintetünk egymásba fonódott, nem eresztettük egymást. Tulajdonképpen
reméltem, hogy nem mukkan meg, mert nem akartam látni a szája lassú
mozgását, nem akartam hallani bársonyos hangja simaságát. Nagyobb
biztonságban voltam, amikor csendben volt, vagy legalábbis valamivel
nagyobban, mint amikor hozzám ért vagy hozzám szólt. Az illatát azonban
mérföldekről is megéreztem volna. Belélegeztem a finom férfias aromát.
Mélyet szippantottam belőle. Istenem, hogy hiányzott. Egyáltalán nem
vagyok biztonságban – állapítottam meg. Közelebb lépett, mintha tudta
volna, mire gondolok.
– Jó téged újra látni – szólt mosolyogva.
Nekem is. Vicky, uralkodj magadon! – figyelmeztettem magam.
– Isten hozta a Bellagióban, Mr. Reynolds – üdvözöltem közömbösséget
színlelve.
Szánalmas, de csak ennyi telt tőlem. Letaglózott a látványa. Úgy
váltakoztak bennem az érzelmek, mint egy autó, ami felett elvesztette a
vezetője az uralmát, és most hatalmas sebességgel száguld. Hol
legszívesebben neki estem volna, hogy behúzzak neki egyet, máskor pedig
a nyakába ugrottam volna és megcsókolom.
– Nagyon megnehezíted a dolgom ezzel a visszafogottsággal! – rázta a
fejét somolyogva.
– Inkább megkönnyítem – suttogtam. Újabb lépést tett előre, a
közeledését veszélyként érzékeltem, mégis mozdulatlanul a helyemen
maradtam, pedig menekülnöm kellett volna.
– Hiányoztál.
Te is nekem! – ordított a belsőm, mégis hűvösen tartózkodó próbáltam
lenni, de nem voltam benne biztos, hogy ez sikerült. Túlságosan vágytam
már rá.
 – Gyönyörű vagy, mint mindig – suttogta átszellemülten. Kis híján
megtörtem, amikor beugrott a két nő és a két gyerek képe, akikkel érkezett.
Egy olyan érzelem tört rám, amit eddig nem ismertem, a féltékenység.
– Segíthetek valamiben, Mr. Reynolds? – szegtem fel az állam, és erőt
vettem magamon. Szinte hallottam a ketyegést, mintha egy időzített bomba
működne benne.
– Miért viselkedsz úgy, mintha idegenek lennénk? Ez fáj! – lépett
közvetlenül elém. A lélegzetem is elállt. Forró lehelete felperzselt.
Felpillantottam meleg, barna szemeibe. Egy szempillantás alatt szétzilálta a
gondos munkával összefoltozott lelkemet. Feledtette velem az elveimet.
Őrült vágy kerített a hatalmába. Lehunytam a szemem és a fantáziámra
bíztam magam. Elvesztettem az irányítást. A viszontlátás felkavart. Egy
kibuggyanó könnycsepp pedig elárult. A kezével a fülem mögé igazított egy
tincset, majd letörölte a kósza árulót. Az érintésétől megborzongtam.
Álmokra volt szükségem. Feltérképeztem az arcának minden vonását.
Szerettem volna megérinteni… ízlelni. A fejemben egyetlen szó
visszhangzott: szerelem. Szerelmes vagyok ebbe a férfiba. Hiába is
tagadnám. Kiszolgáltatott vagyok. Elvesztem. A helyzetem reménytelen,
mert szeretem.
– Tudom, hogy te is élénken emlékszel arra, ami köztünk történt. Minden
csókra… minden érintésre… minden szóra. Minden egyes pillanat
bevésődött örökre… – halkult el a hangja.
Megelevenedtek előttem az éjszakánk legemlékezetesebb pillanatai.
Végigsöpört rajtam az érzelmi hurrikán. Végem!
– Én sem múltam el nyom nélkül. Nem tudtál elfelejteni – állapította
meg.
Beképzelt alak! Nem fogok elolvadni tőle!
– Ha nincs semmi, amiben a segítségére lehetek, Mr. Reynolds, nekem
most mennem kell – szegtem fel az állam, majd megkerülve őt, menekülőre
fogtam. Felháborító! Dühítő! Reszkettem és remegtem. Mélyeket kellett
lélegeznem, hogy lehiggadjak. Igyekeztem a munkával elterelni a
figyelmem.
 Alig egy órával később a szálloda bárjába mentem, mert a biztonsági
főnök jelezte, hogy Coleman keresett. Kissé szétesettnek éreztem magam.
Megpillantottam Tomot, ahogy éppen a csaposfiúval beszélget, már éppen
indultam volna felé, amikor gyökeret vert a lábam. Az egyik bárszéken
ugyanis ott ült Reggie a szőke szépséggel, akivel érkezett. A nőt csak
profilból láttam, de ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, mennyire
gyönyörű. Elfogott a féltékenység, amit fokozott, amikor észrevettem,
ahogy Reggie a nő kézfejét simogatja a bárpult tetején. Először nem látott
meg, de amikor felnézett, hosszan bámultuk egymást. A szőkeség is
egyenesen a szemembe nézett. Atyaég! Ezek egy pár! Én meg itt epekedtem
utána! Oh, hogy én milyen ostoba tyúk vagyok! Jesszusom! Bedőltem neki!
Felfordult a gyomrom tőlük, magamtól. Sokkot kaptam. Összeomlott
bennem minden. Mély keserűség és fájdalom hasított belém. Könnyek
gyűltek a szemembe. A kínjaim elhatalmasodtak, mikor Reggie segített
összeszedni a nőnek a cuccait, majd a nő hátára téve a kezét kísérte el a
lifthez. Oh, nem! – ordította a belsőm. Nem voltak kétségeim, hová is
mennek. Buja képek jelentek meg a szemem előtt. Hátat fordítottam és
elviharzottam. Az ördög vinné el ezt az alakot! Miért kellett pont ebbe a
kaszinóba visszajönnie? Próbáltam erőt találni magamban, de nem ment.
Miért a nőt hibáztatom, hiszen valószínűleg nem is tud rólam. De miért is
kellene tudnia? Hiszen én nem voltam más, csak egy kurva, aki megkapta a
fizetségét azért az éjszakáért. Nem jelentettem semmit. A lelkem mélyén
éreztem, minden az én hibám. Reggie-t sem vádolhattam, hiszen soha nem
állított olyat, hogy egy jó dugásnál többet számítanék. Akkor miért fáj ez
mégis? Istenem, segíts!
Körülbelül tíz perccel később egy pókerasztalt bámultam a
gondolataimba merülten. Ekkor felettébb gyanús dolgot fedeztem fel. Meg
mertem volna esküdni, hogy az osztó és az asztalnál ülő egyik játékos
jeleztek egymásnak. Máris átkattant bennem az addigi önsajnálat és figyelni
kezdtem. A kártyajáték nagyon sokaknak a kedvenc időtöltéséhez tartozott.
Ezt a palit is sokszor láttam itt elszórni a pénzét, már szinte sportszerűen
űzte a pókert. Felemelte az whiskey-s poharát, de én láttam, ahogy
szemkontaktust tartva újra kommunikál az asztal túlsó felén álló
emberünkkel. A legtöbben azt állítják, hogy minden csakis a szerencsén a
múlik. Hát itt is látszik, hogy nem feltétlenül. A profi játékosok stratégiákat
dolgoznak ki, ezek meg itt a szemem láttára csalással kopasztják meg a
vendégeket és minket is. Uh, és ott egy újabb mozzanat. Vagy csak én
akarom így látni? Nem tudom, talán ha… – férkőztem még közelebb.
– Úgy bámulod azt a pasit, majd kiesik a szemed. Talán bejön neked? –
Hatalmasat ugrottam ijedtemben. Nem számítottam Reggie-re. Atyaég!
Hirtelen levegőt sem kaptam.
– Mi? Te most azt hiszed? – kapkodtam Reggie és a csalók közt a
tekintetem. A meglepetéstől észre sem vettem, hogy én is tegezésre
váltottam. – Tudod, mit, gondolj, amit akarsz – próbáltam megkerülni. Már
éppen azon voltam, hogy lebuktatom a párost, amikor meglepetésemre
Reggie megragadta a karom.
– Gyere velem! – utasított. Indulatosan ráztam le magamról a kezét.
– Mit képzelsz? Éppen dolgom van – feleltem és makacsul az asztalnak
szenteltem a figyelmem.
– Ez nem kérés volt – parancsolt rám mérgesen. Körülkémleltem és
észleltem, hogy mindenki minket néz. Nagyszerű! A kaszinó vezetése
kínosan ügyelt arra, hogy elkerülje a botrányokat. Annyira már ismertem
Reggie-t, hogy tudjam, nem rettenne vissza a nyilvános vitától sem. Nem
szóltam semmit, csak feldúltan megindultam előtte. Mikor bizonytalanul
megtorpantam, mert nem tudtam, hová is kellene mennem, a derekamba
karolt és úgy vezetett fel a lépcsőn a szállodarészhez. Azt hittem,
beszállunk a liftbe, de a vészkijáratot használva kivezetett a lépcsőházba.
A dühtől remegve pördültem felé, de még mielőtt megszólalhattam
volna, nekipréselt a falnak. Halkan felsikoltottam a meglepetéstől.
Libabőrös lettem az érintésétől. Mozdulatlanul tűrtem, hogy pusztán a
tekintetével irányítson. Nem biztattam, ahogy egyre közelebb került, de
nem is állítottam le. Ledermedtem a kettősség érzésétől. Hiányzott ez a
pillantás, ez a tűz, de féltem. Közönséges, egyszer használatos tárgynak
éreztem magam, aki a végén a kukában végzi. Az pedig, hogy még mindig
engem akart, összezavart. Már mindent megkapott, amire vágyott, akkor
mért küszködik velem még mindig? Tekintetében kerestem a válaszokat.
Meleg barna szeme még a szokásosnál is nagyobbnak látszott, sűrű, hosszú
szempillája pedig sötét árnyékot vetett helyes arcára. Milyen gyönyörű
szemei vannak!
Közelebb hajolt, az ajka épphogy súrolta az enyémet, de abban a
pillanatban megállt. Lehunyt szemekkel, remegő testtel várakoztam,
megnyílt a szám, hogy utat engedjen, de semmi sem történt. Finom leheletét
éreztem a bőrömön, amitől összefolyt a nyál a számban. Kívántam. Tombolt
bennem a vágy. Mélyen szívtam be az illatát. Istenem, miért kínoz engem?
És mi van azzal a szőkével?
– Vicky – suttogta kéjes hangon az ajkaim közé.
– Reggie – válaszoltam önkéntelen. A hangom remegett, a testem pedig
reszketni kezdett.
– Teljesen az őrületbe kergetsz – morogta. A homlokát a homlokomnak
támasztotta. Egyre türelmetlenebbül ziháltam. Most miért nem veszi el, ami
kell neki? Becsukott szemekkel várakozott. Nem értettem, miért nem rohan
le, miért nem esik nekem, hiszen tudja jól, hogy nem ellenkeznék. Bármit
megkaphat, csak adjon is. Szomjaztam a csókjaira, éheztem minden
érintésére. Az addig mozdulatlanságra kényszerített kezeim lassan a zakója
alá csúsztattam és végigsiklottak az ujjaim a hátán. Hátradöntöttem a fejem,
és finoman belecsókoltam a nyitott ajkai közé. A kezeim alatt éreztem,
ahogy szaporábban kapkod levegő után, így folytattam. Felmordult, majd
szenvedélyesen tapadt az ajkaimra. Végre! Érzéki nyögés hagyta el az
ajkaim. Egyre mélyebbé vált a csókunk. Eszméletlen hévvel fedezte fel a
számat. A védelmemre húzott falak hamar leomlottak. Ez sokkal jobb, mint
ahogy az emlékeimben él. Lágyabb… édesebb… igazi, izgató, érzéki és
mindent elsöprő. A szerelem íze. A csókja lett a horgony, ami a világhoz
láncolt, ami okot adott a létezésemre. Ám tisztában voltam azzal is, hogy
minden csókja lassú méreg. Én viszont már nem akartam élni. Szebb halált
pedig el sem tudtam képzelni, mint hogy a karjai közt leljem a halálom.
Lángolni akarok, porrá égni. Teljesen védtelen voltam a rohamával
szemben. A belsőm vad remegésbe kezdett. Nem tehettem mást, a nyakába
csimpaszkodtam és őrült hévvel viszonoztam a csókot. Eufória lett úrrá a
testemen. Éhesen faltuk egymás ajkait.
 – Megőrülök érted – suttogta az ajkaim közé. – Belebolondultam, annyira
hiányoztál.
Lassan ébredeztem a mámorból.
– Ne tedd ezt velem! Kérlek! – motyogtam.
– Abban a pillanatban, ahogy újra megpillantottalak, minden másról
megfeledkeztem. Megszűnt a világ – folytatta.
Az orrával cirógatta a nyakam. Nem voltam az a fajta nő, aki elolvad egy
férfi puszta látványától, közelségétől, de ez a férfi más volt. Epekedtem
utána. Most pedig itt van! Ez csak álom… képzeletemben a vágyaimat élem.
Reynolds elment, ez nem lehet ő. Ő a fantáziám szüleménye – hitegettem
magam.
– Reggie… – kaptam az ajka után, hogy bizonyosságot kapjak, ő pedig
nem tiltakozott. A fellegekben jártam. A lelkem olyan magaslatokba
emelkedett, melyet nem éltem át azelőtt. Zihálva távolodott el tőlem.
– Sajnálom! – suttogta.
– Mégis mit? – leheltem.
– Azt, hogy nem tudtam ellenállni a kísértésnek, amikor kellett volna.
Hogy nem tudtam önzetlen ember módjára viselkedni. Csak magamra és a
vágyaimra gondoltam. Nem sejtettem, hogy ez mélyen legbelül már nem
erről szól. Meghaltam. Nélküled nem éltem – cirógatta a hüvelykujjával az
arcom vonalát.
A kezembe vettem az arcát és lágy csókot leheltem az ajkaira. Minden
kitörlődött.
– Mondj valamit! – kérlelt.
– Nem szeretnék – nyekeregtem. – Az eszem mást mondatna velem, mint
amit a szívem érez, és én most csak érezni akarlak.
– Győzd meg az eszed! Magyarázd el neki, hogy ezzel mindketten csak
nyerhetünk. Végül is mit veszíthetünk?
Igaza van! Én már mindent elvesztettem. Már nincs mit elvennie tőlem.
Birtokolni akarom. Szükségem van rá – de ekkor beugrott a szőkeség és a
pillanat, ahogy a kezét cirógatja.
– Te sosem változol. Az előbb még azzal a szöszivel bájologtál – szaladt
ki a számon. A józanság túl váratlanul jött. Nem gondoltam végig, mit is
mondok. A kihalt lépcsőház tőlem zengett. – Te olyan szerencsejátékos
vagy, aki kártya helyett a nők érzelmeivel játszik. Mikor rádöbbentél, hogy
hiába kaptál meg, nem nyerhetsz, egyszerűen bedobtad a lapjaid, és
odébbálltál. Nem küzdöttél tovább. Meg sem próbáltál játékban maradni.
Miért, Reggie? Mert meguntál? Megkaptad, amit akartál és kész? Vagy
azért mentél el, mert gyáva vagy? Féltél a bukás lehetőségétől, mert nem
ismered az igazi küzdelmet? Rettegsz, hogy elhagyott a szerencséd.
– Ha pókereznél, Vicky, tudnád, hogy ennek semmi köze a szerencséhez.
Ha veszítek, annak oka van. Mindenkinek ugyanannyi az esélye, akár egy
dollárral, akár egymillióval játszik.
– Ez nem igaz! Elég egy rossz lap és mindent elveszítesz – szűrtem ki a
fogaim közt.
– Nem, ha tudod, mikor szállj ki. – Sötét, mély pillantásától
megremegtem.
– Te egy aljas, önző, gazember vagy – bukkantak elő az áruló
könnycseppjeim. – Ha olyan bölcs lennél, tudhatnád, hogy a bank mindig
nyer – közöltem lemondóan.
– Én vagyok a bank – suttogta.
Ezzel a magabiztossággal kiborított. Persze, mert ő Reggie Reynolds, a
Mindenható, akinek senki nem tud ellenállni… még én se. Talán ennek a
ténynek a beismerése keserített el a leginkább. Már én sem voltam számára
különleges.
– Beszélsz, de nem hallod önmagad! Most is emelsz, miközben ki kellene
szállnod. – A tekintetünk egymásba kapaszkodott.
– Mindent felteszek egy lapra, Vicky! Érted. És csak remélni tudom,
hogy nyerek.
A pillantása tele volt reménnyel.
– Nem nyerhetsz, mert ez most nem játék. Jóval többről szól.
– Tudom. Érzem. Pont ezért vagyok itt. Te vagy a hiányzó ász, Vicky.
– Mondod ezt úgy, hogy vigyorogva sétálsz be két dögös macával a bűn
barlangjába – csúszott ki a számon a keserűségem.
– Ezt nem gondolhatod magad sem komolyan! – pislogott értetlenül. –
Elárulom neked, egyik nőhöz sincs semmi közöm, ha ezért borultál volna
ki.
– Téged ismerve ezt aligha hiszem – fújtattam.
Láttam, ahogy elsötétül a tekintete. Meg kellett volna ijednem tőle, de
csak még jobban kívántam.
– Oké, öntsünk tiszta vizet a pohárba – csapott a fejem mellett a falra,
majd megtámaszkodott a kezein. Csapdába estem. Közvetlen közelről
mélyen a szemembe nézett, és ő pontosan tudta, milyen hatással van rám.
Éreztem, ha ez így folytatódik, nem sokáig viselem majd az ostromát.
– Egyik nőből a másikba mész – folytattam. Minden sértettségem és az
árulása miatt érzett dühöm beletettem ebbe a rövid mondatba.
– Hát ez a bajod. Féltékeny vagy. Chrisnek semmi köze kettőnkhöz –
hihetetlen határozottsággal közölte ezt.
És még nevesíti is. Érzéketlenül újabb sebet tép.
– Ennek nagyon is hatása lesz a kettőnk viszonyára – acéloztam meg
magam.
Széles vigyor jelent meg az arcán.
– Ez új. Szóval most már szerinted is viszonyunk van. Egyre izgalmasabb
– somolygott. – Eldönthetnéd már, hogyan is tovább.
– Menj a pokolba! – akartam kibújni a karja alatt, de elkapott és a falhoz
szegezett.
– Az én magánügyem, hogy kit hozok ide. Te sem válaszoltál nekem,
amikor megkérdeztem, mire kell neked az a félmillió dollár, amiért hajlandó
voltál lefeküdni velem – olvasta rám a vétkem. A hangsúlya azonnal szíven
ütött. Lemerevedtem, és mélyen a szemébe néztem.
– Mert semmi közöd hozzá – emeltem meg dacosan az állam. Ennyi telt
tőlem. Nem láthatta meg rajtam, hogy ezzel mennyire megbántott.
– Ha bajban vagy, én segíthetek – szűkült össze a tekintete.
– Ezt most komolyan mondod? – háborodtam fel. – Azok után könnyen
ajánlod fel a támogatásod, hogy már kihasználtad a lehetőséget. Miért nem
segítettél önzetlenül, még mielőtt elvetted volna, amit akarsz?
– Tudni akarom, mire kellett az a pénz – erősködött.
Ez már mindennek a teteje!
 – Az már nem a te pénzed, hanem az enyém. Hogy mit kezdek vele,
csakis az én dolgom. Megdolgoztam érte – böktem az ujjammal többször is
a mellkasára.
– Határozottan emlékszem minden pillanatára – feszült meg a testében
minden izom.
Viszketett a tenyerem, hogy felképeljem, de azzal csak saját magamat
minősítettem volna. Egy szajha, aki kikéri magának, hogy kurvának
nevezik. Elég banális a helyzet.
– Szállj le rólam, mert feljelentelek zaklatásért! – fenyegetőztem. Hangos
kacagásban tört ki.
– Ez jó! Még humorod is van. Pont ezt szeretem benned, Vicky, sosem
unatkozom melletted. Emellett festőien gyönyörű is vagy, amikor haragszol.
Fölém magasodott, úgy suttogta a fülembe:
– Ellenben tudni akarom: milyen viszony fűz Colemanhez? Azt
rebesgetik, hogy az asszisztense lettél. Meg kell hagyni, ügyesen kevered a
lapokat – sziszegte ingerülten.
– Neked elment az eszed, ha azt gondolod, van köztünk valami – ráztam
a fejem hitetlenkedve.
– Ha én nem élek a lehetőséggel, akkor ki következett volna? Coleman?
– feszült meg az állkapcsa. Elöntött az adrenalin, de a tekintetétől
megdermedtem, rádöbbentem ugyanis, ő ugyanolyan féltékeny, mint én a
szőke nőcskére. – Az isten szerelmére, Vicky! – folytatta bánatosan. – Még
mindig megveszek érted. Belebolondulok, ha eszembe jut, rajtam kívül egy
másik férfi akár csak egy ujjal is hozzád ér. Nem osztozkodom! – Szikrákat
szórtak a szemei.
– Én bezzeg viseljem méltósággal, hogy a sokadik vagyok a sorban –
emeltem fel a hangom. – Sőt! Érezzem magam mélyen megtisztelve, hogy
az ágyadba bújhatok. – Éppen annyira emeltem fel a fejem, hogy a szemébe
nézhessek. Remegtem a bennem tomboló indulatoktól. Felemelte a kezét, és
a jobb tenyerével az arcomat simogatta.
– Kiváltságot akarsz? Az egyetlen kívánsz lenni? Rendben. Lehet róla
szó.
 Várjunk csak… azt mondta: kiváltság? Kissé kizökkentett ez a
hozzáállás. Egy szexmániás, aki hűséget ígér? Ne vedd be!
Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
– Hagyjuk abba ezt a macska-egér játékot! Mi képtelenek vagyunk
egymás nélkül létezni. Beszéljünk erről őszintén.
Szándékosan használta a kijelentő módot. A feltételest számításba sem
vette. Jellemző! Jól csinálta, mert elbizonytalanított.
– Nem tudom. Félek, ha esélyt adok, csalódni fogok. A végén úgyis
bántani fogsz – elcsuklott a hangom.
– Esküszöm, nem áll szándékomban. Ám az élet egy hosszú, kanyargós
út. Váratlan kanyarokkal, olykor éles fordulatokkal. Nem tudom garantálni,
hogy sosem hibázok. Mégis, aki jelenleg sebet kapott, az én vagyok.
Szükségem van rád!
– Csalódást fogsz okozni – ismételgettem inkább magamnak, mint neki.
– Ettől én is félek. Elég magasra tetted nekem azt a bizonyos lécet. Nem
könnyíted meg a dolgom.
Már szinte megsajnáltam. Hiszen milyen jogon vannak nekem
elvárásaim, miközben én magam sem vagyok vele őszinte? Nekem is
vannak csontvázaim a szekrényben.
– Reggie – kapaszkodtam belé erősebben.
– Vicky – suttogta a nevem. – Kérlek!
Reggie Reynolds könyörög. Meghatott a küzdelem, amit vívott értem.
Nem is értettem magam. Hiszen valójában csak erre vágytam, mióta csak
megérintette a lelkem. Ha nem így lett volna, akkor miért szegeztem volna
minden egyes nap a kaszinó bejáratára a tekintetem. Vártam rá. Reméltem,
és most a két szemébe mélyülten hittem is. Az igazság az, nemcsak én
kellettem neki, ő is nekem. A szemeim megteltek könnyekkel. Hanyatlott a
merev ellenállásom.
– Mit várhatnék egy szexfüggőtől? Hűséget? Ez olyan, mintha egy… –
De nem fejezhettem be, mert a szavamba vágott.
– Elhiszed, ha azt mondom, mióta veled voltam, csak te jársz a
gondolataimban, csak te létezel? Megmérgeztél.
– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.
 – Mert súlyos bizalmatlanságban szenvedsz. Nem tudsz megbízni
senkiben.
– Sajnálom, baromi szar az ajánlólevele, Mr. Reynolds. Egyébként is, ha
az embernek nincsenek elvárásai, nem is csalódhat.
– Nem hiszem el, hogy neked nem jelentett semmit az az éjszaka –
szaporábban kapkodott levegő után.
– Kielégítettük egymás igényeit. Ennyi – közöltem ridegen.
– Ha ezt én mondanám, hihető lenne, de a te szádból… – cirógatta az
államat.
– Jobb lesz, ha most egy ideig nem találkozunk – fordítottam el a fejem.
– Én jobbat tudok. Mi lenne, ha megpróbálnánk együtt, egy kapcsolatban
Biztos vagyok benne, hogy a szám is tátva maradt, de az eszem diktált:
– Nem működne. Ha nincs meg a napi adagod megbolondulsz. És ezt
mégis hogyan gondoltad? Lemondanál az állandó szexről?
– Eszemben sincs! – horkant fel. – Nem őrültem meg. Inkább téged is
függővé tennélek.
Ennek elment az esze. Nem tudja, mit beszél.
– Az kizárt. Erre még te sem lennél képes. – A tekintetét kutattam, hogy
mennyire beszél komolyan.
– Hát, az előzményekből ítélve már az is vagy! – kacsintott rám. –
Emellett be kell vallanom, ilyen őrült módon még nem kívántam nőt, mint
téged.
– Sejtem – csúszott ki a számon.
– Gúnyolódhatsz, de tényleg nem. Annál is inkább, mert az, amit mi
műveltünk, az ennél jóval több. Naponta többször is szeretkezhetünk, de
továbbra sem lennék képes betelni veled – hajolt még közelebb. – Elég
meglátnom téged és máris euforikus hangulatba hozol, mintha kokaint
szippantottam volna. Minél többször megkaplak, annál jobban akarlak,
annál nagyobb lesz a testi-lelki kötödés. Mondd, te ezt nem érzed? – Az
ajkai már égették az enyémet, de nem csókolt meg. A leheletét szívtam
magamba. Végigfutott a hátamon a borzongás.
Oh, már hogyne éreztem volna.
– Kérlek – dadogtam. – Hagyj nekem időt! Végig kell gondolnom.
 – Időnk az, ami nincs sok. Az embernek sosincs annyi, mint amennyit
gondol. Ne gondolkodj annyit, Vicky, hanem érezz! – Ajkait az enyémhez
érintette, épp csak egy pillanatig. Lassan, lágyan, majd mélyen… A csókja
egyszerre volt gyengéd és tüzes. De én már nem voltam ilyen türelmes.
Beleunva az óvatos, lágy érintésekbe, hevesen tapasztottam a számat az
övére. Abban a pillanatban tudtam, ha örökké élnék és a világ minden
szegletét bejárnám, akkor sem élhetnék át senkivel ehhez foghatót. Bal
kezét a hátamra simította, jobb kezével pedig a derekamat ölelte, közelebb
húzott magához. Az addig magam mellett lógó kezeimmel a hajába túrtam.
Annyira tudta, éppen mire vágyom. Beleremegtem minden érintésébe. És
ahogy ő mozdult, mozdultam vele én is… mintha eggyé olvadtunk volna.
– Legyen – ragadtam meg az ingét és magamhoz vontam. A vállára
hajtottam a fejem.
– Visszajöttem érted – suttogta. Akkor újra bevillant a kép, ahogy
belibegett a két nő és két gyerek társaságában. Oh, én milyen ostoba
vagyok.
– Kétlem, hogy unatkoztál volna – néztem rá szemrehányóan. Hatalmába
kerített a harag. – Még csak fel sem hívtál – csusszantam ki a sarokba
szorított helyzetemből.
– Mit tehettem volna azok után, ahogy elviharzottál. Azt gondoltam,
hogy látni sem akarsz – mentegetőzött.
– Jó kifogás, de nem vagyok ostoba. Megkaptad, amit akartál, és most
visszajöttél egy kis repetáért.
– Ilyen nehéz elhinni, hogy komolyan érdekelsz engem?
Ártatlannak tűnő szemei csaknem megtörtek.
– Ha hinnék, akkor valami olyanná válnék, amilyen, megfogadtam, hogy
soha nem leszek.
– Milyen? – Ahogy rám nézett, olyan kisfiúsan őszinte volt. Lehazudta
volna a csillagokat is az égről, és én mindent elhittem volna neki.
– Olyan, aki ki van szolgáltatva egy férfi kényének-kedvének – húztam
ki magam.
– Ha itt valaki ki van szolgáltatva, akkor az jelenleg én vagyok.
Mindenem te birtokolod. – A tekintete a számra tévedt és már hajolt is
felém. – Mióta az enyém lettél, csak te birtoklod minden gondolatomat… –
kábított. – Képtelen vagyok egyetlen nőt is élvezni azóta, mert mindig ott
vagy, és nem hagyod, hogy megtegyem.
Mélyen szívtam be a levegőt és fújtam ki, éreztem, hogy hamarosan
elveszítem az önuralmam és a karjaiba omlok.
– Én csak téged akarlak. – A lehelete cirógatta az arcomat. A döbbenettől
bent akadt a levegő. Hevesebben kezdett kalapálni a szívem. A szám szóra
nyílt, épp újra tiltakozni akartam, de érzékien a számra tapadt. Forrón és
szenvedélyesen csókolt. Megsemmisültem. Annyira hiányzott. Utat
engedtem a vágyaimnak. Gyenge vagy! – ordított a vészjósló belső hang. Az
vagyok – túrtam megadóan a hajába és úgy mélyítettem el a csókot. Amióta
megízleltem az ajkait, függő lettem. Annyit sanyargatom magam, ennyi jár
nekem! Újra felnyomott a falra. Minden teketória nélkül rántotta fel a
szoknyám és markolt a fenekembe. Hirtelen kijózanodtam. Elfordítottam a
fejem.
– Engedj el! Kérlek! – sziszegtem. – Azt képzeled, hogy azok után, hogy
azt a szőkét döngetted, én még magamba engedlek? Hát tévedsz! Eressz el!
– próbáltam eltaszítani.
– Néha olyan gyerekes vagy! Te is tudod, hogy nem történt köztünk
semmi – ingatta a fejét.
– Azt mondasz, amit akarsz, én úgysem hiszek neked – ziháltam
dühösen. Ekkor megéreztem az ujjait, ahogy félrehúzzák a bugyimat. Az
arcán elégedett mosoly jelent meg.
– Te is mondhatsz, amit csak akarsz, de itt – mélyesztette belém az ujjait
– forró vagy és nedves. Kívánsz engem.
Mély levegőt vettem, és nem segített a kijózanodásban, hogy a csiklómat
izgatta. Szaggatottan lélegeztem. Az ujjaim belemélyedtek az öltönyébe.
– Őrülten kívánlak – suttogta, mialatt ízlelgette a nyakam. A testem
minden fronton elárult, és ezt ő is tudta, de most erősnek kellett lennem.
– Azt hiszed, erősebb vagy nálam. Pedig nem – találta ki a
gondolataimat. – Ha most beléd hatolnék, akkor az izmaid rám szorulnának
és soha nem engednének el – szűrte ki a fogai közt lángoló tekintettel. El is
érte, amit akart. A hüvelyem görcsösen szorult az ujjaira.
 – Túl nagy a szád! Lépj már végre a tettek mezejére – bukott ki belőlem
gondolkodás nélkül.
– Ezer örömmel – mordult fel és pár pillanattal később, köszönhetően a
szenvedélyes csókjainak és az ujjai ügyes munkájának, kapkodva
hámoztam ki a nadrágjából. Megemelt, én pedig a csípője köré fontam a
lábaimat. A kezeit összekulcsolta az enyémekkel és a fejem felett szorította
a falnak.
– Ez az – nyögött fel remegve, amikor tövig elmerült bennem. – Istenem!
– támaszkodott meg a falban. Az ajkait összepréselve mordult fel, éreztem,
ahogy remeg a kezem alatt. Zihált, ahogy igyekezett visszatartani az
orgazmust. Én azonban nem kínoztam magam, engedtem a vad remegésnek.
Felsikoltottam a gyönyörtől. A számmal az ajkait kerestem és heves
csókolózásban forrtunk össze.
Nem tudom, mi volt ebben a pasiban, hogy nem tudtam a közelében
józanul gondolkodni. Szenvedélyes volt és megállíthatatlan. Átgázolt
rajtam, mint egy robogó gyorsvonat.
– Sosem éreztem még, hogy ennyi adrenalin lenne bennem. A legjobb
dolog a világon hallani a halk sóhajaid, a szemedbe nézni, és elveszni a
pillantásodban… Minden képzeletemet felülmúlod – lihegte.
Lassan, gyengéden mozgott, minden egyes döféssel mélyre hatolt.
Hirtelen felnyögtem és a nevét sikítottam gyönyörömben. Csókkal fojtotta
el az önkéntelen feltörő hangjaim. Képtelen voltam betelni vele. Tényleg
akkora hiba, ha életemben egyszer engedek a vágyaimnak és élvezem, amit
ez a férfi tálcán kínál? Nem! Nem az – hallgattattam el a károgó belső
hangot.
– Végem van, Vicky! – Sóhajai egyre szaggatottabb nyögésekké váltak.
Ujjai egyre erősebben markolták a csípőm és a fenekem. Annyira gyengéd
és bensőséges volt az egész pillanat, hogy tudtam, bármi jön ezután, ezt a
döntésem nem fogom megbánni. Egyre hevesebb tempót diktált, mélyen
lüktetett bennem. Gyönyörködve, elégedetten élveztem, ahogy küzd az
orgazmus ellen. Teljesen megvadított. Ütemesen rándult össze a hüvelyem,
reszkettem, és pillanatokon belül én váltam kéjtől vonaglóvá. Lassított a
tempón, hogy tovább nyújtsa a beteljesedést. Mozgásunk lágyan
összesimult, testünk kiéhezve kutatta a másikat. Birtokolni akartam a lelkét,
a gondolatait, a testét és persze a szívét is. Tekintetünk egymásba
kulcsolódott. Arca feszült koncentrációt sugallt, amivel igyekezett kordában
tartani a testét. Láttam rajta az elszántságot. Rászorultam és kéjesen
tekergettem a csípőm. Sírni tudtam volna, olyan tökéletesen kitöltött,
olyannyira passzoltunk egymáshoz. Levegőért kapkodott, a vállamba fúrta
az arcát, ahogy megpihent rajtam, de én tovább ringatóztam. Vágytól
csillogó szemei végigpásztáztak mindkettőnkön. Türelmetlenül kezdte
kikapcsolni a blúzomat, ami a nagy rutinja ellenére is kifogni látszott rajta.
Az első gombok engedtek, megbűvölve csodálta a melltartóban duzzadó
melleim, ziháló mellkasom. Kifejtette őket a ruhából, ujjai alig tudták
átfogni a kényeztetésre éhes halmokat, lesiklott a tenyere egészen a lapos
hasamig. A masszírozó mozdulatai közé vegyített finom karmolások,
csókok és harapások nyomán mély, vággyal teli sóhajok árulták el, milyen
jólesik minden érintése. Gyengéd simogatással ingereltük egymást. Aztán
csípője egyszer csak görcsösen megfeszült. Hátravetette a fejét, lehunyta a
szemét és mielőtt a csúcspontra jutott, még egyszer utoljára előrelendült.
A gyönyör lassan, mélyről tört fel, egyre erősebben és rántott bennünket
magával. Élvezettel néztem Reggie gyönyörtől eltorzuló arcát, homályos
tekintetét, hallottam elégedett szuszogását. Bódultan pihegtem rajta én is.
– Fantasztikus vagy! – mormolta.
Éreztem, ahogy még mindig mélyen lüktet bennem. A fenébe is, még
mindig milyen kemény.
– Látod, mit művelsz velem? Egy ilyen után jó ideig nem lenne újra
merevedésem, de úgy tűnik, a közeledben ilyen állapotban marad –
csókolgatta a fülem tövét.
Ficánkoltam, mert őrülten kínzott. Még mindig bennem volt és hiába volt
az erős feszítés, mégis jó érzéssel töltött el, újra felkorbácsolta a vágyaim.
– Be fogom bizonyítani neked, hogy méltó vagyok hozzád – túrt a
hajamba. A fejem hátrafeszítette és a nyakam ízlelgette. Hullámokban
söpört rajtam végig a mámor. – Te is ugyanúgy akarsz engem, mint én
téged. Ne tagadd! De ne aggódj, egy percen belül úgy teszlek újra a
magamévá, hogy azt is elfelejted, ki vagy. Többé létezni sem leszel képes
nélkülem.
Lassú, mély mozgással ingerelt. A csípőm vele együtt mozgott,
folyamatosan löktem egyet magamon.
– Mitől vagy olyan magabiztos? – Összepréseltem alul, mire felmordult.
– Na ebből nekem elég! – Megragadta az állam és a szája irányába
fordította az arcom. Beleharapott az alsó ajkamba, beszívta, majd erősen és
vadul megcsókolt, amibe beleremegtem. Teljesen kihúzódott belőlem, majd
újra elmerült bennem. A tempó gyorsult, én pedig hevesebben emeltem a
csípőm. Megkönnyebbülést éreztem minden egyes döfésnél. Az óvatossága
tovaszállt, egyre szenvedélyesebb, gyorsabb és mélyebb mozgásra váltott.
A gyönyör kapujában kántáltam a nevét. Erőtlenül nyögtem fel, ahogy őrült
tempóban zakatolt bennem. Szorosabban fontam a derekára a lábam,
felemeltem a csípőm, hogy még mélyebbre hatolhasson belém. Egyre
hangosabban zihált, hörgött. Minden egyes mozdulat fantasztikus érzést
nyújtott, így nem is kellett sokat várnom arra, hogy elérjük a csúcsot. Olyan
orgazmusban volt részem a hüvelyem legmélyén, amilyet addig soha nem
éltem még át. Az élményt követően csak öleltük egymást, görcsösen
kapaszkodtuk egymásba.
Aztán elszégyelltem magam. Jött a valóság. Miért nem álmodhatok
tovább? Miért kell felébredni?
– Akkor most, hogy megkaptad, amit akartál, gondolom, mész a kis
barátnődhöz – szedtem rendbe a ruházatom.
– Ő egy barátom felesége. A másik nő pedig a barátom nővére. Bajban
vannak. Megkért, hogy vigyázzak a családjára, amíg ő elrendezi az ügyeit.
Ezért tűntem el egy időre – szabadkozott. Szerettem volna hinni neki, de
rettegtem az igazságtól.
– A barátod sem ismerhet téged valami jól. Rád bízza a csinos feleségét
és a nővérét – bagatellizáltam el. – Most mennem kell! Dolgom van –
indultam az ajtó felé, de elkapta a karomat.
– Tudom, hogy nagyon rosszul startoltam, amit fokozni is képes voltam
azzal, hogy elfogadtam az ajánlatod. Bűnös vagyok. Igazad van. Az
önzésemmel vétettem ellened. Nem tagadom. Nincs mentségem, talán csak
annyi, hogy mindennél jobban akartalak. Esendő vagyok. Nem is lehetek
más, hiszen csak egy férfi vagyok, aki őrülten odavan egy nőért. Beléd
habarodtam.
Ez nem lehet az a Reggie Reynolds, akit én ismerek. Mi az ördög történt?
– Akkor bizonyítsd be! – alig hallhatóan suttogtam, és a belső hangnak
ellentmondva csókoltam meg újra. Nem akartam abbahagyni.
– Ígérem, megteszem, ha őszintén adsz nekem egy lehetőséget – súgta,
miközben folyamatosan csókolta a számat, az arcomat, a nyakamat, majd
újra az ajkamat. Mintha meggyújtott volna minden érintése, minden
pillantása, olyan varázslatot szórt a szívemre, hogy ideje volt beismernem:
nincs menekvés. Veszélyes volt a számomra, mégis abban a pillanatban
nem bírtam elképzelni, hogy távol maradjak tőle.
Őrült kétségbeesés uralta a lelkem. Az eszem azt súgta, vessek véget
ennek, a lelkem azonban sóvárgott utána, a szívem epekedett érte, a testem
pedig vágyott rá. A szenvedély elnyomta a félelmeimet.
– Mennünk kell! – szólaltam meg határozottan, majd igyekeztem a
lépcsőház ajtaja felé terelni, miközben folyamatosan csókoltuk egymást.
– Menj előre! Ne lássanak bennünket együtt! – löktem ki, majd
meglepődött arca előtt bevágtam az ajtót. Egyből lecsúsztam a földre a fal
mentén. Ziháltam, majd beleőrültem a vágyba. Reggie… Mintha
megtaláltam volna a másik felem… mintha eddig rá vártam volna.
Belevágok – ugrottam talpra. Egész eddigi életem egy pokol volt, ideje, hogy
a mennyben érezzem magam… Szükségem van rá! Ahogy egy nyomorult
esemény utáni tablettára is – szisszentem fel. Sietősen szaladtam ki a
lépcsőházból, de alig tettem meg pár lépést, belefutottam az igazgatóba.
– Áh, itt vagy! Hol az ördögben voltál? – esett nekem Coleman. – Már
mindenhol kerestelek – dorgált meg. Ártatlan tekintettel pislogtam, de a
vállam felett átpillantva lemerevedett, majd újra rám nézett. Csalódottan a
fejét csóválta. Hátam mögé kémleltem és megpillantottam Reggie-t, ahogy
ott áll zsebre dugott kézzel bennünket méregetve. Tom tekintetéből mindent
kiolvastam, amivel nem szerettem volna szembesülni.
– Negyed óra múlva várlak az irodámban – közölte hidegen.
– Baj van? – faggatóztam.
 – Még nem tudom. Új tulajdonosa lett a kaszinónak. Nemsokára a
részleteket is megtudod. Majd vegyél fel egy kendőt! – köszörülte meg a
torkát, majd magamra hagyott. Az első tükörhöz siettem, ahol rémülten
kaptam a nyakamhoz. Piros foltok éktelenkedtek rajta. Basszus! Mit
gondolhat most rólam? Alig tette be ide a lábát Reggie, máris széttártam
neki a lábaim. Ez rosszabb, mint szajhának lenni. Egy kurvának is van
méltósága, de én egy szeretővé váltam. A szerető szót ízlelgetve különleges,
egymásnak ellentmondó érzéseket éltem meg. A szó maga a legszebb
emberi érzést, a szeretetet foglalta magában, azt, amelyet egész életemben
kerestem, amire vágytam, ami előrevihetett volna, de ahhoz, hogy ez a szó
létezhessen, szükséges rossz volt, hogy létezzen egy riválisom. Akadt is
bőven. Minden egyes nő, aki ezek után megfordul majd Reggie ágyában.
Nem voltam olyan naiv, hogy elhiggyem, én leszek az egyetlen.
Magányos, hálátlan szerepre vállalkoztam, mégis sok nő kerül az élete
során olyan helyzetbe, hogy megérinti ennek a szele és dönt arról, választja-
e, vállalja-e az ezzel járó érzelmi, morális zűrzavart, vagy sem. De minden
ilyen és ehhez hasonló helyzetnek akkor van értelme, ha a tanulságot a
maga számára fogalmazza meg az ember és a maga javára fordítja. De én
mit profitálhatok ebből? Egy szeletet Reggie-ből? Vajon ez elég lehet? Én
legyek az a nő, aki soha nem a társ, csupán egy mellékutca, akinél Reggie,
ha éppen úgy tartja kedve, meg-megállhat, majd kielégülve, megerősödve
továbbhaladhat? Aki ad, de soha nem kap annyit vissza? Aki lemond, aki
megalkuszik, aki beéri kevesebbel is? Nekem egy szelet nem elég! Nekem az
egész kell! Hát ez a szerető tragédiája! Aki szerető lesz, vállalnia kell a
szerepzavart. De mi lesz velem, ha egy idő után elmúlik a szenvedélye, de az
enyém tovább fokozódik iránta? Képtelen leszek létezni nélküle. Hiszen már
most is képtelen vagyok – temettem a kezembe az arcomat.
Hajdani prostiként tudtam, a szerep, amire számíthatok, az
tulajdonképpen nem különbözik majd egy örömlány funkciójától, kivéve
talán, hogy ingyen űzöm a mesterséget. Ahhoz, hogy folyamatosan
versenyben maradjak, csinosnak, csábosnak, szexinek kell lennem,
különben elveszítheti az érdeklődését irántam. Jesszusom! Úgy beszélek,
mint egy kurva! De én már nem kívántam ebbe a szerepbe visszatérni. Kapd
össze magad, Vicky! Döntsd el végre: kell vagy sem?
A kaszinóban a számomra kijelölt helyiségben szedtem magam rendbe.
Az ölem lüktetését érezve jutott eszembe, hogy sürgősen tennem kell
valamit, mert ezúttal bizony nem védekeztünk. Erre egyikük sem volt
felkészülve. Felelőtlen, önző alak! Erre is én gondoljak! – bosszankodtam.
El kell gondolkodnom valami rendszeres fogamzásgátláson – merengtem.
De miért is kellene? Kívánom én ezt vele folytatni? Áh, önámítás, most sem
akartam. A telefonom után kutakodtam és tudtam, jobb lesz a biztonság. E
mellett a férfi mellett én magam is kiszámíthatatlan vagyok. Mély levegőt
vettem. Egyelőre maradt az esemény utáni tabletta. Sandrát hívtam, aki
azonnal fel is vette.
– Szia! Szeretnélek megkérni egy szívességre – hadartam.
– Baj van? Olyan idegesnek tűnsz.
– Kérlek, most ne kérdezz semmit, csak válaszolj egy kérdésemre. Van
még az esemény utáni tablettádból? – túrtam a hajamba, mert sejtettem,
hogy ez magyarázat nélkül nemigen fog menni.
– Minek az neked? – kérdezte viszonylag hosszú hallgatás után.
– Ne most! Sietek! Megbeszélésem lesz – sürgettem.
– Ki a fenével feküdtél le? – visította a készülékbe.
– Senkivel – öntött el a bűntudat. – Nem nekem kell. Egy másik lány van
bajban – hazudtam.
– És neked ehhez mi közöd?
– Elég ebből! – váltam ingerültté. – Van vagy nincs? – ordítottam a
készülékbe.
– Van – vágta rá.
– Rendben. Készítsd ki nekem, légy szíves. Hamarosan beugrom érte. És
köszönöm! – Már éppen le akartam tenni, amikor megszólalt.
– Csak tudnám, miért érzed úgy, hogy hazudnod kell nekem. Miért nem
vagy velem őszinte? – kérdezte higgadtabban. Némán álltam az ablaknál,
leültem az ablakpárkányra és bámultam kifelé. Erre most mit mondjak? –
Visszajött Reynolds, erről van szó, igaz?
Már a nevétől fellobbant bennem a tűz. Mély levegőt vettem.
 – Igen – suttogtam.
– És te egyből az ágyába ugrottál? – rökönyödött meg. Én magam sem
értettem a dolgot. Kiborított.
– Nem! Nem jutottunk az ágyig… csak a lépcsőházig – vallottam be.
– Vicky! – sikoltotta. – Teljesen bediliztél? Kihasznál, lelép és te újra
elköveted ugyanazt a hibát?
Igen! Igen és igen! És újra megtenném.
– Szükségem van rá! Kell nekem. Amikor megpillantottam, mintha végre
levegőhöz jutottam volna. Nem tudom megmagyarázni… Gőzöm sincs, mit
kezdjek ezzel a fickóval – tanácstalanul néztem ki az ablakon. A könnyeim
törölgettem.
– A tények azt mutatják, nagyon is tudod te, mit kezdjél vele – cukkolt. –
Belezúgtál – kuncogott.
– Hé, te most kinek az oldalán állsz? – fújtattam.
– Természetesen a tiéden. De ismerd be végre, hogy belezúgtál a
rosszfiúba.
– Rendben – pityeregtem. – Igen. Beleestem. De most mondd meg, mit
csináljak, Sandra! Hogyan álljak ellen neki?
– Ha már így alakult, élvezd! Ne állj neki ellen. Életedben először
gondolj saját magadra!
– Ez nem ilyen egyszerű – szipogtam.
– De, ez pontosan ilyen egyszerű! Ne csinálj belőle bonyolult képletet.
Ha kellesz neki és neked is ő, akkor ne vacakolj! Túl rövid az élet. Élvezd
ki minden pillanatát! Elég lesz akkor sírnod, ha véget ér, ne drámázz már
most. Légy már önző, az isten szerelmére! Emelkedj már felül a saját
magad által támasztott elvárásaidon! Reynolds valóban nem tökéletes, de
egy férfi sem az. Egyetlen dologra válaszolj: jó vele? – szegezte nekem a
kérdést. – Ha lenne egy férfi, aki szerelmet ígér, és mindenben megütné a
mércédet, de pont olyan lenne vele az ágyban, mint amilyen a prosti léted
alatt a férfiakkal volt. Megérné? Minden este élettelenül feküdnél alatta és
várnád, hogy végezzen. Jobb lenne?
Kirázott a hideg.
– Most miért gyötörsz?
 – Én? Eszem ágában sincs.
– Ennek is Reynolds az oka – keltem ki magamból. – Eddig nagyon is
megfelelt volna.
– Most arra célzol, hogy ha nem ismered meg őt, akkor a vágy erejét sem
ismered meg soha? Hiszen amit nem ismersz, az nem is hiányozhat.
Elmerengtem. Igen. Igaza van. Mióta élveztem ezt a pasit, csak utána
epekedem.
– Mi van, ha fájdalmat fog okozni? – törölgettem a könnyeim.
– Fog? Miért, most nem szenvedsz? Te magad komplikálod túl. Lazíts
már! – horkant fel.
– Azt mondod, hogy engedjek a csábításnak? – kapaszkodtam a szavaiba.
– Már megtetted. Nem ezért van szükséged a tablettákra? – csipkelődött.
Elkacagtam magam.
– Annyira ellenállhatatlan – ábrándoztam.
– Mivel vett le a lábadról? Lehazudta a csillagokat is az égről? –
gúnyolódott.
– Igazából nem is kellett megszólalnia. Elég volt látnom őt, a közelembe
jött és végem lett. Azóta is azon töröm a fejem, eddig hogy voltam képes
tartani magam.
– Akkor rendesen működik köztetek a kémia. A vonzalom titokzatos
dolog és nem könnyű megmagyarázni. Ha vonzódunk vágyaink tárgyához,
megszűnik a realitás, csak az ösztönök és az érzékiség dominál. Persze
vannak, akik ezt nem így látják, de ők vagy prűdek, vagy nem éreztek még
soha zsigeri késztetést – szurkálódott.
– Nem kell célozgatnod – húztam el a számat.
– Na és mesélj! Ahogy találkoztatok, azonnal egymásnak estetek? –
kíváncsiskodott.
– Ezt tényleg nem lehet kiiktatni – mentegetőztem.
– Bolond vagy! Nem is kell! Én már régen mondtam neked, hogy jó
érzés időnként átadni magunkat a vágyainknak és nem az elvárásokkal
foglalkozni. Most már te is tudod, milyen az őrült vágy, amikor úgy érzed, a
szenvedély mindent elsöpör. Ezt minden embernek meg kellene tapasztalni!
Az erotika megélése egy olyan személlyel, akire ösztönösen vágysz,
frenetikus. Semmihez sem fogható.
– Veszélyes is lehet – sóhajtoztam.
– Fejezd ezt be! Az a nem mindegy, hogyan emlékszel majd vissza erre a
viszonyra. Melyik leszel te? A szomorú szerető, mert nem tudtad magadhoz
láncolni, vagy a boldog, mert teljes odaadással élted át az együtt töltött idő
minden egyes momentumát.
Ekkor eszembe jutott a szőkeség, akivel a kaszinóba érkezett. Azóta is a
lakosztályában rejtegeti… és még ki tudja, mit csinál vele.
– Valami nő volt vele, mikor megérkezett – bukott ki belőlem a kételyem.
– Akkor kelj vele versenyre! Mutasd meg ennek a Reynoldsnak, mit
veszíthet. Egyébként pedig, ha nem görcsölsz rá, sokkal egyszerűbb lesz
fenntartani ezt az izgalmas kis viszonyt és Reynolds is jobban fogja élvezni
a találkozóitokat… Így a kis afférotok tovább is tarthat. Semmi sem gátol
meg, hogy minden pillanatát kiélvezhessétek!
– Nem beszéltem neki a múltamról – tört rám a keserűség.
– Miért kellett volna? Ő megtette? Ha jól sejtem, nem. Ha kérdezi, akkor
majd elmondod. Ne akard befogni a pasit! Fogd lazán a gyeplőt! Ez csak
szex! Egy mindkét fél számára gyönyört nyújtó szex.
Hangos kopogás térített magamhoz.
– Bent van, Miss Sawyer? – ismertem fel a biztonsági főnök hangját.
– Basszus! Elfelejtettem. Mennem kell! – nyomtam ki a telefont.
Felpattantam, beleugrottam a magassarkúmba, majd eszembe jutottak a
nyakamon éktelenkedő foltok. Így nem jelenhettem meg az új tulajdonos
előtt. Egy sálat tekertem magamra és a ruhám igazgatva rohantam a bejárati
ajtóhoz
– Már itt vagyok! – téptem fel az ajtót. – Mehetünk. – Sietős léptekkel
indultam az igazgatói iroda irányába. Mikor beléptem, Coleman megrovó
tekintete fogadott.
– Elnézést! – léptem hozzá közelebb.
– Semmi baj, én is csak most érkeztem – ismertem fel magam mögött
Reggie hangját. Meglepetten pördültem felé. Az igazgató asztala előtt állt,
és a bugyiszaggató vigyorával emelte felém az italospoharát.
 – Te? – csúszott ki a számon. Egy kissé összezavarodtam.
– Éppen koccintani akartunk az együttműködésünkre. Csatlakozol? –
pillantott rám kérdőn.
– Együttműködésünkre? – szorult ökölbe a kezem. Tomra sandítottam,
aki karba font kézzel fürkészően méregetett bennünket.
– Mr. Reynolds a kaszinó új tulajdonosa, és mint ilyen, az új felettesünk
– adta tudtomra. Reggie vette meg a kaszinót. Sarokba szorítva éreztem
magam. – Mr. Reynolds megerősített abban, hogy minden marad a régiben.
Nem kíván radikális változásokat bevezetni – foglalta össze Tom, miről
maradtam le.
– Egy nagy különbség mégis lesz. Én az elődömmel ellentétben részt
fogok venni a mindennapok problémáinak megoldásában – vigyorgott.
Hurrá! Ezzel megpecsételődött a sorsom. Nem szabadulhatok tőle.
Leültünk az asztalhoz és hosszasan a riportokat, statisztikákat elemeztük.
Reggie-nek sikerült alaposan lenyűgöznie, meglepően jól kiigazodott a
táblázatok rengetegében. Igyekeztem az igazgató és az új tulajdonos
mondanivalójára koncentrálni, de képtelen voltam. Reggie hangja és
közelsége felkavart. Nem segített a helyzeten, hogy időnként, mintha csak
véletlen lenne, hozzám ért. Legszívesebben egy szó nélkül elhagytam volna
a szobát. Az előttem fekvő papírhalmazra bámultam. Ekkor hangos,
határozott kopogás hallatszott.
– Igen – szólt ki Coleman. Mikor kinyílt az ajtó, a döbbenettől bent
rekedt a levegő. A két nyomozó állt az ajtóban, Keller és Blake.
– Szép jó napot! – léptek beljebb, majd bemutatkoztak. – Úgy
tájékoztattak, hogy Mr. Reynolds visszatért a kaszinóba – pillantottak felém
megrovóan. Már éppen szóra nyitottam volna az ajkam, mikor Keller
folytatta.
– Ne törődjön vele! Volt más, aki volt szíves felhívni – tett
szemrehányást.
– Ne haragudjon, de én is csak most… – De inkább elharaptam a mondat
végét.
– Semmi gond. A lényeg, hogy megtaláltuk végre – fordult Reggie felé.
– Uraim – emelkedett fel, hogy üdvözölje őket. – Miben tudok segíteni?
 – Ismerős önnek ez a hölgy – mutattak meg neki egy fényképet.
– Nem, még sosem láttam – csóválta a fejét.
– Egészen biztos ebben.
– Teljesen. Megtudhatnám, miről van szó? – szűkült össze a tekintete.
– A hölgyet a jelek szerint egy szexuális aktus során meggyilkolták.
– Honnan veszi, hogy közöm lehet ehhez? – rázta értetlenül a fejét. Ez
engem is felettébb érdekelt.
– Onnan, hogy látták önt a hölgy társaságában. Ismerte a hölgyet. Velünk
kell jönnie, Mr. Reynolds. – A nyomozó diadalittas tekintettel mérte végig
Reggie-t. Megrémültem. Rá sok mindent mondhattak, de egyben biztos
voltam, nem gyilkos.
Váratlanul kitágult a pupillája, a döbbenettől nem hagyta el hang a torkát.
Nem védekezett.
– Mikor történt ez? – vágott közbe Coleman.
– Július 22-én, éjszaka.
Mikor meghallottam a válaszul adott dátumot, már tudtam, hogy
bármivel vádolják is, ártatlan. Reggie azonban egy szót sem szólt.
– Hol volt azon az éjszakán, Mr. Reynolds? – szegezte neki a kérdést a
nyomozó. Sarokba szorították.
Láttam a tanácstalanságot az arcán. Hol rám, hol a felügyelőre nézett.
– Nem emlékszem – felelte. Elmosolyodtam a gesztustól. Tartja a szavát.
Ám én nem hagyhattam őt cserben.
– Azt az éjszakát Mr. Reynoldsszal együtt töltöttük – szóltam közbe.
Minden szempár hirtelen rám irányult.
– Egészen biztos ebben, hölgyem? Érdekes, hogy az úr erre nem
emlékszik – méricskélte gyanakodva Reggie-t, aki pókerarccal nézett vissza
rá.
– Emlékszik ő, csak becsületszavát adta a diszkréciójára – sóhajtottam fel
–, és mivel úriember, tartja a szavát. Ez esetben azonban, úgy hiszem,
felmenthetem őt a titoktartási fogadalma alól. Maguknak viszont
megköszönném, ha bizalmasan kezelnék ezt az információt. Nem örülnék,
ha a kaszinó minden alkalmazottja tudomást szerezne a botlásomról.
 Reggie kikerekedett, hitetlenkedő pillantásáért már megérte. Coleman a
szája elé tette a kezét, hogy elrejtse a vigyorát.
– Egészen biztos a dátumban, hölgyem? – ismételte meg a nyomozó. –
Remélem, tudja, hogy a hatóság félrevezetése komoly bűncselekménynek
számít. – Szóra nyílt a szám, de Reggie megelőzött.
– Elég emlékezetes éjszaka volt, higgye csak el.
Összetalálkozott a pillantásunk, és azonnal buja képek kísértettek. Tüzelt
az arcom, égett a fülem. Lesütöttem a tekintetem.
– Értem – szólalt meg az engem nyaggató rendőr. – Biztos abban, hogy
az éjszaka folyamán Mr. Reynolds egyszer sem hagyta el a szobát?
– Egészen biztos – kerültem a jelen lévő férfiak tekintetét.
– Akkor tulajdonképpen ennyi lett volna. Arra kérem magukat, hogy
fáradjanak be a kapitányságra, hogy felvegyük a vallomásaikat. Ja és Mr.
Reynolds, ne hagyja el a nyomozás lezárásáig a várost. – A hideg
borzongás futott végig a hátamon a hangjától.
Reggie beleegyezően bólintott. Coleman pedig elkísérte a két nyomozót
az ajtóig.
– Miért segítesz nekem? – fürkésző tekintettel pillantott rám Reggie. –
Most jó mélyre eláshatnál, tuti nem tudnám tisztázni magam.
– Két okból is. Először is, mert biztos vagyok benne, hogy nem te ölted
meg azt a nőt. Másodszor pedig, mert valóban együtt voltunk. Egy
pillanatra féltem, hogy képes lennél magadra vállalni, csak hogy ne árulj el
engem – érzékenyültem el.
– Te féltesz engem? Ez most komoly? – ámult el.
– Ne bízd el magad! – sutyorogtam.
– Azt sem tudod, hol voltam előtte azon az estén. Te mégis bízol az
ártatlanságomban? – hitetlenkedett.
– Az, hogy lefeküdtél vele, nem jelenti, hogy meg is ölted. Te nem vagy
gyilkos – néztem rá teljes meggyőződéssel.
– Nem volt köztünk semmi. Nem is ismerem – szabadkozott. –
Esküszöm.
– Látod, ezt már nehezebben hiszem el – motyogtam, mert megjelent
Coleman.
 – Akkor szerintem végeztünk mára. Holnap folytatjuk – kapkodta a
tekintetét köztünk.
Elsőként szerettem volna távozni, de Reggie hangja megállított.
– Még valami, amire nem volt időnk kitérni, Miss Sawyernek is be kell
költöznie a kaszinó hoteljába. Gondoskodjon róla, Tom, hogy a hölgy a
velem szemközti szobát kapja meg!
A döbbenettől nyelni sem tudtam, nemhogy megszólalni. Ez tényleg a
nap 24 órájában rendelkezésre álló szeretőt akar csinálni belőlem? Hát azt
már nem! Én nem fogom azt bámulni, hány nő jön-megy a lakosztályában.
– Sajnos ez nem fog működni. Nem lakom egyedül – húztam ki magam.
Elkomorodott. Na végre! Eltűnt az a bárgyú vigyora.
– Akkor hozzá magával az élettársát is! Biztos tetszeni fog neki is a hely.
Aljas! Vagy tudja, hogy a húgommal élek, vagy ennyire nem érdekli, hogy
rajta kívül van más is az életemben. Azaz tényleg csak a szórakoztatására
vagyok jó.
– Minden bizonnyal, de most mennem kell – pillantottam felé megrovóan
és elhagytam a helyiséget.

Reggie

Szimultán

„Az óceán sem csak felszín. Amin csak töredékét látjuk a

valóságnak. A felszín alatt kincsekkel teli mélység van.
Arannyal, gyémánttal, igazgyöngyökkel. És nekem nem elég
belőled a felszín. Nekem a mélységed is kell. Nem elég a
háromlépéses udvariasság és kedvesség, nekem a
szenvedélyes közelség is kell. Nekem nem elég a mosoly, az
 ölelés is kell. Nem elég a szereteted, a szerelmed kell.
Minden kell. Te kellesz.”
(Csitáry-Hock Tamás)

Jól bevágta maga után az ajtót – húztam össze a nyakamat a zajra. A kis
naiv. Engem akar féltékennyé tenni? Azt hiszi, nem nyomoztam már le, hogy
nincs pasija? – somolyogtam győzelmi mámorban úszva.
– Hagyja őt békén! – zökkentett ki az igazgató hangja. – Vicky jóravaló
lány, de sok a problémája. Nem hiányzik neki még egy – kelt a védelmére
kissé vehemensen.
– Nem hiszem, hogy ez magára tartozna – vontam meg hanyagul a
vállam.
– Na, ide figyeljen! – lépett fenyegetően elém. – Ez a lány nem egy olyan
pasit érdemel, mint maga – préselte ki az ajkai közt.
Felszökött bennem az adrenalin attól, ahogy védte. Mi a szösz? Azt
gondolja, esélye lehet Vickynél?
– Feltételezem, inkább olyat, mint maga – mértem végig tetőtől talpig.
– Ne legyen nevetséges! Az apja lehetnék – rökönyödött meg.
– Lehetne, de nem az. Ne játssza itt nekem az atyáskodó szerepét! –
figyelmeztettem.
– Ha én lennék az apja, maga már nem élne – nézett velem farkasszemet.
– Tisztában vagyok vele, hogy magának nem jelentett semmit, de ő sokat
szenvedett. Ne okozzon neki még több fájdalmat.
– Különben? – hergeltem.
– Különben elfeledkezem róla, hogy ki maga, és megmutatom, hogy nem
vagyok én sem vénember.
– Most fenyeget engem? – biccentettem oldalra a fejem.
– Korántsem. Csak vázoltam, hogy bár a főnököm lett, keresztezhetjük
még egymás útját.
Tetszett, hogy nem rezelt be.
– Azért nem eszik olyan forrón a kását – veregettem vállba, de a
tekintetétből kiolvastam, ő komolyan gondolt minden egyes szót. – Nem
kell aggódnia. Nem áll szándékomban megbántani Vickyt – igyekeztem
oldani a feszültséget.
– Mondja ezt azok után, hogy alig egy órája rángatta be a lépcsőházba és
húzta le róla a bugyiját – esett nekem.
No fene! Kémkedik utánam. Majd váratlanul élesen belém hasított: nem
utánam. Vicky után. Mégiscsak hátsó szándékai vannak.
– Most maga figyeljen rám jól! – emeltem fel fenyegetően az ujjam. –
Hogy én mikor, hol és kiről húzom le a bugyiját, nem tartozik magára. Nem
ajánlom, hogy beleavatkozzon a dolgaimba!
– Azt hiszi, nem tudom, milyen céllal akarja szegény lányt a szemközti
szobában elszállásolni? – villámokat szórt a tekintete. – Bárcsak
kidobathatnám magát! – sziszegte.
– Hát erre már nincs lehetősége, de én még megtehetem magával, ha nem
vesz vissza – fitogtattam az erőfölényem.
Ebben a pillanatban megszólalt az asztali telefon.
– Most, ha nem haragszik, dolgoznom kell! – szűrte ki a fogai közt és
feldúltan felvette a telefont. Látványosan, szándékosan hátat fordított
nekem. Elkerülve, hogy a haragtól bolondot csináljak magamból, gyorsan
elhagytam az irodáját. Mit képzel ez magáról? – hőzöngtem magamban.
Nekem akarja megmondani, mit tehetek és mit nem! Nekem senki nem
parancsolgathat! – dühöngtem. Mérgemben elszorult a mellkasom, jött az
erős fejfájás és légszomj. Már megint – estem pánikba. Ne most!
Szédültem, éreztem a közeledtét, megtámaszkodtam a falon. Elhomályosult
előttem a világ. Erőszakkal igyekeztem összeszedni magam. Egy cseppnyi
levegő sem jutott a tüdőmbe. Meg fogok fulladni. Összeugrott a gyomrom,
féltem, hogy elveszítem az eszméletem. Mélyeket lélegeztem. Istenem! Az
ujjaimat a szememre szorítottam. Múljon már el! Nem akartam, hogy bárki
is ilyen állapotban lásson. Ez egyre sűrűbben jön, és egyre tovább tart. A fal
mentén támolyogtam el a liftig. Minden erőmet kiveszi egy-egy ilyen roham
– állapítottam meg, ahogy a remegő kezemmel alig bírtam megnyomni a
hívógombot. Elhagyott az erőm. Szinte beestem a liftbe. Izzadságcseppek
gyöngyöztek a homlokomon. Meg fogok halni! A telefonomon lenyomtam
a gyorshívót. Juke szerencsémre azonnal fel is vette.
 – Hol a pokolban vagy? El fogsz késni az orvostól.
– A liftben – ziháltam. – Segíts! – kocogtak a fogaim.
– Jól vagy? – aggodalmaskodott, de már képtelen voltam válaszolni, a
remegés eluralkodott rajtam.
Órákkal később már teljesen jól voltam. Éppen leszökkentem a
vizsgálóasztalról és az ingemet gomboltam össze.
– Mi a fene ez, Stephan? Az egyik pillanatban tök jól vagyok, a
következőben pedig azt hiszem, meg fogok halni – magyaráztam a velem
történeteket. Stephan volt hosszú évek óta a családunk orvosa.
Kölyökkorom óta kezelt, jobban ismert, mint én magamat.
– Korai lenne erre bármit is mondani – tanulmányozta az előtte heverő
dokumentumokat. – Egyet nem értek – pillantott fel. – Ha ez már jó ideje
gyötör, akkor miért csak most jöttél? – korholt.
– Mert azt gondoltam, elmúlik, hogy ez csak egy múló rosszullét – tártam
szét tehetetlenül a kezeim.
– Mind ezt gondoljátok. Veletek soha nem történhet semmi komoly –
húzta el a száját. – De ne aggódj! Pár nap és okosabbak leszünk. Addig is,
kérlek, vigyázz magadra! Hívlak, ha meglesznek az eredmények.
– Köszönöm – léptem ki a vizsgálóból.
– Vezetek én – szegődött mellém Juke.
– Nincs rá szükség. Már jól vagyok – ugrottam be a vezetőülésbe.
– Hát, öreg, jól rám hoztad a frászt – vetődött be az anyósülésre.
– Sajnálom – vontam meg hanyagul a vállam, de valójában én is nagyon
megrémültem.
Hazafelé úton számot vetettem az életemmel. Kezdett olyan lenni, mint
annak idején a sakkrendezvényen, a Szimultánon. A sakk volt a
szerencsejáték mellett a másik nagy szenvedélyem. A sakkot tartottam a
legnemesebb sportnak a világon. Az ész játéka, a taktikáé, a stratégiáké, az
előre kigondolt lépéseké. A rabjává váltam. Akkor is egyszerre több
ellenféllel kellett megvívnom a csatám. Minden lépés után már a soron
következő ellenfélnél folytattam a harcot, amikor több asztalnál játszottam
egyszerre. Most ugyanezt éreztem. Az apám, az öcsém, Vicky és most még
az egészségem is. Az életem kész hadszíntérré változott. De egyvalamit
megtanultam ezek alatt a versenyek alatt: vagy így, vagy úgy, de egyszer
minden küzdelem véget ér.
Egyfolytában Vicky körül forogtak a gondolataim. Elmosolyodtam,
milyen feldúlt lett, amikor közöltem vele, hogy beköltözhet vele együtt a
fiúja is. Tudtam, hogy valójában nincs senkije, hiszen amennyire tudtam,
lenyomoztattam. Hitvány húzás volt tőlem – állapítottam meg. Bele is
bolondulnék, ha bárki hozzá érne. Ő az enyém! – És képzeletben már fent is
voltam a hullámvasúton. Szinte láttam, hogy odaköltöztet valami fajankót,
csak hogy engem bosszantson. Ez visszafelé is elsülhet. Én barom! Simán
kinézem belőle, hogy csak a bosszantásomra odahozzon valami ficsúrt. Az
őrületbe fog kergetni. Elejét kell ennek vennem. Lépnem kell! Elhatározásra
jutottam, így a gázra tapostam.
Visszatérve a kaszinóba keresni kezdtem Vickyt, de nem találtam, így
hívogattam, de csak a hangposta válaszolt. Mi az ördög? Na jó, első dolgom
lesz a kaszinó tulajdonosaként megdorgálni. Nem engedheti meg magának,
hogy ne vegye fel nekem a telefont! – durrogtam. A kijelölt szobája előtt
tébláboltam, de hiába zörgettem, nem nyitott ajtót. Ekkor megjelent
Coleman.
– Nem tudja, hol a pokolban van Vicky? Már órák óta keresem – estem
neki ingerülten.
– Jöjjön velem! – sietett el mellettem.
– Válaszolna arra, amit kérdeztem? – szegődtem a nyomába.
– Nem itt – intézett el ennyivel. Elég idegesnek tűnt.
– Baj van? – loholtam mögötte. – Mégis mi a fene történt?
Nem válaszolt, de miután beértünk az irodájába, becsukta az ajtót és
feszülten leült az asztalához.
– Magyarázatot adna végre?– támaszkodtam meg az asztal lapján a
képébe hajolva.
Babrálni kezdett a laptopján, majd megszólalt.
– Nézze! – intett a mögötte lévő hatalmas kivetítő felé.
Vicky tűnt fel rajta, ahogy kilép a szobájából.
– Ezt az emeleti, folyosói kamera rögzítette – kommentálta.
 Tisztán látszott, ahogy becsukja a szobaajtót és megindul a lift felé,
megtorpan és maga mögé néz. Rémülten kapja fel a fejét, majd a táskáját
magához szorítva lohol a lift irányába. Pillanatokkal később felbukkant a
nyomában három alak. Vicky vadul nyomkodta a hívógombot, majd kinyílt
a lift, de addigra odaértek a követői is. Belökték és bezárult az ajtó.
– Ennyi? És mi van a lift kamerájával? – türelmetlenkedtem. Alig kaptam
levegőt.
Újra a laptopjának szentelte a figyelmét és elindult a következő kocka,
ahogy Vicky szinte nekiesik a taszítástól a szembe lévő falnak, majd valaki
a következő mozdulattal lefújta a kamerát fekete festékkel.
– Ezt nem hiszem el! Ez valami tréfa akar lenni? Ha azt hiszi, ezzel távol
tarthat tőle, téved – emeltem fel a hangomat.
– Ne legyen már ennyire dölyfös! Nem maga körül forog a világ – emelte
fel a hangját. – Vickyt elrabolták és maga, mint mindig, csak saját magával
van elfoglalva. Ahogy észrevehette, profik lehettek. Tudták, hogy hol
vannak a kamerák, egyszer sem sikerült használható képet kapnunk róluk –
vágott a részletekbe.
– Mikor történt ez? Jelentkeztek már az emberrablók?
– Nem sokkal azután történt, hogy feldúltan hagyta el az irodámat –
vetett rám egy megvető pillantást. – És nem keresték még meg a kaszinót.
– Ha váltságdíjat akarnak, bármennyit hajlandó vagyok kifizetni –
közöltem vele idegesen.
– Nocsak! – fordult felém meghökkenést színlelve.
– Ne kezdje! Tudni akarom, kik ezek a férgek! Vissza akarom kapni
Vickyt bármi áron! Nézzenek át tüzetesen mindent! A pokolba is! –
csaptam az asztalra. – Egyáltalán hogy fordulhatott ez elő? Ez egy extra
biztonsági felszereléssel ellátott istenverte kaszinó. Nem vihetnek ki senkit
és semmit úgy, hogy annak ne lenne nyoma. Találja meg! – préseltem ki a
fogaim közt.
– Azon vagyok – válaszolt hasonló stílusban. – Én is aggódom érte.
– Kapja össze magát, Tom, mert nem a türelmemről vagyok híres! Ha
nem talál valami használható nyomott, nem állok jót magamért.
– Vegyen vissza! – emelkedett fel a székéből.
 Éreztem, hogy ennek semmi értelme.
– Találja meg! – szegeztem rá a mutatóujjam.
– Nekem legalább annyira fontos, mint magának. Vicky olyan, mintha a
lányom lenne.
Hosszan néztük egymást. Tehát innen ez a fene nagy érdeklődés. Ám
engem ez akkor nem érdekelt. Azon kaptam magam, hogy rettenetesen
féltem őt. Az indulataim leplezve feldúltan hagytam el Coleman irodáját.
Vicky… az én Vickym… kitekerem a nyakát annak, aki egy ujjal is
hozzányúl.
Kétségbeesésben vergődtem. Berontottam a szobámba, ahol ott várt rám
az anyám. Úgy gondoltam, a védelme érdekében a legjobb, ha velem marad
és én vigyázok rá. Nem bíztam semmit a véletlenre. Testközelben meg
tudtam óvni őt, nemcsak az apámtól, önmagától is.
– Gond van? – ugrott talpra rögtön.
– Semmi – léptem a bárpulthoz, majd az idegeim csillapítására le
akartam húzni egy adag töményet, de az üveg üres volt. Hát persze! Én
rendelkeztem így. Az anyám miatt. Meg akartam könnyíteni a dolgát, így
minden alkoholt eltüntettem még a környékünkről is. Mélyet sóhajtottam.
Tehetetlenül néztem ki az ablakon.
– Történt valami? – aggodalmaskodott az anyám.
– Elcsesztem, anya. Mindent elrontottam az életemben – hagyták el a
keserű szavak a számat.
– Vicky? – érdeklődött tapintatosan. Alig észrevehetően bólintottam.
– Akkor kezdd az elején! – érintette meg a vállam.
– Ahhoz már késő. A romokra már lehetetlen stabil alapot építeni –
pillantottam a vállam felett vissza rá.
– Akkor haladj szépen sorjában. Kezdd a romok eltakarításával. Az
életben mindig van egy újabb lehetőség. Találd meg!
– Ez nem ilyen egyszerű. Jelenleg egy pallón egyensúlyozom.
– Ki vagy te? – lépett el tőlem széles mosollyal az arcán. – Az én fiam
győzelemre született. Sosem adja fel.
Én is elsomolyodtam.
 – Ez esetben a sikerhez egy hosszú lépcsősor vezet felfelé. Kifulladtam
az úton, és most nem érzek magamban elég erőt, hogy felérjek a tetejére.
– Csalj! Használd a liftet! – kacsintott felém. – Mindig ezt csinálod.
– Na az az, ami most nincs – kacagtam fel szomorúan.
– Szerintem ez nem igaz. Játssz nagyban! Tegyél fel mindent egy lapra!
– Nem, mama! – öleltem magamhoz. – Ez most nem erről szól. Meg kell
érte küzdenem, különben sosem becsülném sokra. Azt akarom, hogy büszke
legyen rám.
– Szerelmes vagy – bontakozott ki az ölelésemből és úgy nézett rám,
mintha valami ufót látna.
– Valaki elrabolta – tértem ki a válaszadás elől. – Beleőrülök.
A felbukkanó rendőrök is nyomasztottak, mert sejtettem, hogy ki küldte
őket a nyakamra. Ha az öcsém terve bejött volna, lesittelnek és egészen
biztos, hogy megnyeri a versenyt. Így is megnehezítette a helyzetem, hiszen
nem hagyhattam el a várost. Erről azonban nem kívántam felvilágosítani az
anyámat. Rettentően fájt volna neki, én pedig, amitől csak lehetett,
szerettem volna megkímélni.
– Minden rendben lesz – vigasztalt.
– Nem akarom elveszíteni őt – hunytam le a szemem.
– Akkor hozd vissza! Találd meg! Ne ácsorogj itt sopánkodva! Gyerünk!
Csak rád számíthat! Bizonyíts! – noszogatott.
Bizonyítsak? Ezt ma már másodszorra hallom. Ideje lenne megmutatnom,
mire is vagyok képes.

Vicky

Tűzvonalban
 „Megalkuvás mindig belső bizonytalanságból, valójában
önbizalomhiányból fakad. Mint ahogy a féltékenység is
ugyanebben gyökerezik. Mert akkor vagy féltékeny, ha nem
bízol abban, hogy te jó nő vagy.”
(Csernus Imre)

Felháborító! Elegem van ebből az alakból! Miért nem szabadulhatok tőle?

Miért botlom bele állandóan? Miért inog meg az elhatározásom, ha két
méteren belül kerül? Mindig bebizonyítja, hogy nem méltó egy nő
szerelmére. Én mégis szerelmes vagyok belé. A fene enné meg! Ebben a
pillanatban megtorpantam a lakosztálya előtt, ahol a nőjét rejtegette. Volt
képe idehozni a szőke macáját – tomboltam magamban. Elszállt az agyam,
így kissé átgondolatlanul bekopogtam. Elegem lett a kételyekből, a
bizonytalanságból. Tudni akarom az igazságot!
– Igen – szólt ki egy női hang. Benyitottam és ott ült a nő a kanapén,
karjában a kisfiúval, aki édesdeden aludt. Kék szemei kicsit sem voltak
ellenszenvesek. Sajnos. Kiengedtem a bent rekedt levegőt. Végül is mi az
ördögöt akarok tőle? Ő is csak áldozat, pont, mint én. Reggie Reynolds
csáberejének áldozata. A nő a kisfiát nézte, mintha nem tudna betelni vele.
Könnyes szemekkel pillantott fel rám. Megsajnáltam.
– Vicky vagyok és csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e
szükségük valamire – lódítottam.
– Nincs. Nagyon köszönöm – törölgette le a könnyeit. – Reggie
mindenről gondoskodott.
Hát persze! Reggie mindig mindenről gondoskodik.
– Akkor én nem is zavarok – fogtam menekülőre, amikor utánam szólt.
– Maga Reggie barátnője, ha jól sejtem. Sokat mesélt magáról – hadarta.
A lábam gyökeret vert, felé pördültem és meglepetten néztem. – Azt is
tudom, hogy jelenleg nincsenek túl jóban, így minden bizonnyal félreértheti
a Reggie-hez fűződő kapcsolatom.
– Nem tartozik nekem elszámolással – szegtem fel az állam.
– Én akkor is szeretném tisztázni a helyzetet – bújt ki a gyerek alól, és
hellyel kínált. Hezitáltam. – Kérem! Nincs senkim. Jólesne valakivel
beszélgetni egy kicsit.
A kíváncsiságom erősebb volt, így bizonytalanul helyet foglaltam.
– Sokat beszélt magáról, de még többet gondolt magára. Rendes pasi, de
szeretném, ha tisztában lenne vele, nem fűznek hozzá gyengéd szálak. Én a
férjemet szeretem, Reggie pedig magát.
– Nem szeret ő senkit önmagán kívül – szaladt ki a számon.
Elmosolyodott, majd egyenesen a szemembe nézett.
– Előttem felesleges megjátszania magát. Láttam a reakcióit, ahányszor
csak meglátott Reggie-vel. Féltékeny.
Kihúztam magam, szerettem volna tagadni, de folytatta.
– Reggie a szíve mélyén rendes fickó és ezt maga is jól tudja.
Megmentette az elrabolt fiamat – pillantott a kisfiú irányába. – Örökké
hálás leszek neki ezért. Most pedig a biztonságát kockáztatva rejt el
bennünket azok elől, akik bármire képesek lennének, hogy minket fogva
tartva a férjemet sarokba szorítsák.
Döbbenten hallgattam a beszámolóját. Hát mégis igaz, amit állított.
– Nem akarok beleavatkozni, de tudnia kell, mióta mellette vagyunk,
nem láttam más nőt a közelében.
Felkaptam a fejem. Nem értettem, miért volt fontos megosztania velem
ezt az információt.
– Attól, hogy maga nem látta, még lehetett – szűrtem ki a fogaim közt. –
Őt ismerve, volt is.
– Látom a bizonytalanságát. Értem is. Az én Andrew-m az egyik
legnagyobb maffiaszervezetnek a várományosa volt, amikor mindent
hátrahagyva új életet kezdtünk. Azt hittük, hogy jár nekünk a boldogság, de
most… – sírta el a magát. – Lehet, hogy sohasem látom többé. Tudom,
milyen azon merengeni, megéri-e. Kockáztasson-e? De higgye el, egyetlen
pillanatot sem bántam meg.
Szinte levegőt sem kaptam. Reggie és a maffia? Mi köze van neki ezekhez
az emberekhez? Nem elég, hogy hazárdőr, még bűnöző is? Nem akartam
nyilvánosan felfedni a tudatlanságom. Magamban tépelődtem.
– Mikor kérte meg magát a korteskedésre? – nyeltem egy nagyot.
 – Nem kellett kérnie. Látom magát és látom őt. Mindketten szenvednek.
Elnézem magunkat és azon jár az eszem, mennyi időt pazarolnak el. Gőzük
sincs, mitől fosztják meg magukat. Látom, ahogy kínozzák egymást, mialatt
boldogok is lehetnének.
– Félek, ha engedek az érzelmeimnek, csalódni fogok – vallottam színt.
Az új információk birtokában egész biztosan.
– És attól nem fél, mi lesz, ha nem teszi? Lehet, hogy soha sem fog ilyen
szenvedéllyel szeretni egyetlen férfit sem. Kihagyná az élet által kínált
lehetőséget, csak mert fél? Bármi is történt kettőjük között, már nem tudja
visszacsinálni, és a jövőjükre csak úgy lehet hatással, ha a jelenben
helyesen cselekszik. Ezerféleképpen alakulhat. Magán múlik.
– Ez korántsem csak annyiról szól, hogy mit érzek iránta – forgattam a
szememet.
– Mert túlkomplikálja. Én is ezt tettem Andrew-val. Még el is hagytam,
aminek a következménye az lett, hogy kis híján belehalt. Ha elfogad egy jó
tanácsot, megéli a pillanatot, ami megadatott.
Nem volt alkalmam válaszolni, mert a kisfiú felébredt. A nő felállt és az
ölébe vette a gyereket.
– Én most megyek – ugrottam talpra én is. – Ha mégis szüksége lenne
valamire, akkor küldessen értem. – Az ajtónál visszafordultam. – Mindent
köszönök. – Hálás tekintettel pillantottam felé.
– Csak gondolja végig! – biccentett.
A szívem dübörgött a mellkasomban, ahogy kiléptem a folyosóra. Jézus
Máriám, mibe keveredtem? Lehet, hogy Reggie-nek igaza volt, korántsem
tudom, ki is ő valójában. Lehet ez még ennél is rosszabb? Háttal a falnak
dőltem, lehunytam a szemem és abba a fülledt pillanatba csöppentem
vissza, amikor eszelősen szeretkeztünk azon az éjszakán. Máris borsózott
minden porcikám, reszkettem a vágytól. Be kellett magamnak ismernem, ha
ez az egész nem így alakul, talán sosem fekszem le vele és sosem tudom
meg, milyen a szexuális katarzis. Egy biztos, Reggie megváltoztatta a
szexről alkotott eddigi véleményemet. Hál’ istenek… vagy sajnos.
– Miss Sawyer, jól van? – lépett mellém a biztonsági főnök. Megijesztett,
ugrottam is egyet. Basszus! Rémülten, mint akit rajtakaptak, pillantottam rá.
 – A szívbajt hozta rám, Raul – kaptam a mellkasomhoz.
– Ne haragudjon, de olyan benyomást keltett, mintha rosszul lenne.
– Kutyabajom, csak fáradt vagyok.
– Pihennie kellene néha. Nekem is pont lejárt a műszakom. Amúgy épp
magát kerestem, mert Mr. Colemant nem találtam. Szerettem volna szólni,
hogy elmentem.
– Rendben van, Raul. Jó pihenést! – mosolyodtam el. Már éppen indult
volna, amikor még utána szóltam:
– Raul!
– Igen, kisasszony! – pördült felém. – Segítene még nekem abban, hogy
elkísér a biztonsági szobába és előkeres velem néhány felvételt?
– Mire kíváncsi, Miss Sawyer? – keltettem fel az érdeklődését.
– Láttam valamit, de nem szeretnék alaptalanul vádaskodni – indultam
meg a lift felé. – Meg akarok győződni róla, hogy minden úgy van, ahogy
azt gondolom.
– Elkísérem a megfigyelőhelyiségbe, ott kikérheti az adott nap biztonsági
másolatát – magyarázta, miközben a lifttel már le is értünk.
– Hálás vagyok érte – terelt be a helyiségbe.
– Hívjon, ha talált valamit és segítek! – ajánlkozott.
– Remélem, nincs igazam, mert akkor az egyik osztónk kopasztja a
kaszinót – osztottam meg vele a kételyeim.
– Ha gondolja, maradok és a végére járunk.
– Nem, Raul. Menjen csak pihenni! Nem is biztos, hogy jól láttam.
Lehet, hogy csak élénk a képzeletem – kacagtam fel.
– Rendben, de ha szüksége van rám, ne habozzon hívni! – búcsúzott el
tőlem.
Miután kikerestem a felvételt, visszamentem a hatodikra levedleni a
kosztümös munkaruhám, vágytam valami kényelmesebb viseletre. Közben
rácsörögtem Sandrára, hogy elindultam hozzá. Kissé szemrehányóan
morgott, de igyekeztem nem tudomást venni róla…
– Most mennem kell – csaptam rá a telefont. Felelőtlen, én? Hiszen még
24 óra sem telt el. Azt hiszi, engedném, hogy teherbe essek Reggie-től?
Tényleg ilyen ostobának hisz? – csuktam be a szobaajtóm. Elindultam a lift
felé, de hirtelen végigfutott rajtam a hideg borzongás. Kellemetlen érzés
kerített a hatalmába. Hátrapillantottam és a lépcsőház felől megláttam a
technikust, aki kiadta nekem a videofelvétel másolatát, és azt a gyanús
férfit, akivel a mi emberünk összejátszott. Felém mutogattak. Ekkor
felbukkant az osztónk is. Hát mégsem képzelődtem – ámultam el. Sietős
léptekkel közeledtek felém. A tekintetükből egyértelművé vált, nem egy
egyszerű beszélgetésről lesz szó. Jesszus! A lemez a táskámban. Nem
kaparinthatják meg. Magamhoz öleltem és szaladtam a lift irányába.
Odaérkezve türelmetlenül nyomkodtam a hívógombot.
– Gyerünk, nyílj már ki! Mi lesz már? – kezdtem el kiabálni, mire
kitárult. Már éppen léptem volna be, de elkéstem. Utolértek. Az egyik egy
határozott mozdulattal taszított hátba. Nekiestem a lift hátsó falának, és
mire megpördültem már összezárult a menekülést jelentő ajtó. Nem tudtam,
mi lesz a következő lépésük, vadul kapkodtam közöttük a tekintetem.
– Mit akarnak tőlem? – szorongattam a bizonyítékot rejtő táskámat.
– Ne adja az ártatlant! Hol a lemez? – ripakodott rám az osztónkkal
összejátszó fickó.
– Miféle lemez? – kerekedtek ki a szemeim. Az alak, aki a felbujtó
lehetett, erőszakosan a falnak nyomott és kitépte a táskám a kezemből, majd
hátraadta a cinkosának.
– Itt van! – emelte ki diadalmasan.
– Kinek meséltél még rólunk? – ragadta meg a nyakam az agresszív
pasas.
– Senkinek – ráztam a fejem.
– Nem hiszek neked! A lemezről sem tudtál semmit. Ribanc – szorított
meg erősebben. Már-már nem kaptam levegőt. Nyelni sem bírtam, a
könnyem is kicsordult.
– Hagyd már! Nem kell, hogy nagyobb szarba kerüljünk – fejtette le
rólam a társa.
– Miért, mit akarsz? Engedjük el, hogy aztán rohanjon a
biztonságiakhoz? Meghibbantál? – kelt ki magából.
Levegőhöz jutva a torkomra szorított kezekkel köhögtem, ahogy lassan
oxigén tódult a tüdőmbe.
 – Én nem szólok senkinek – nyekeregtem. Az engem fenyegető fickó
szúrós tekintettel méregetett. Nem dőlt be a gyenge próbálkozásnak.
– Most mit csináljunk? – kérdezte a megilletődött társa.
– Ne rinyálj már! Gondolkodom. Megvan. Elvisszük hozzád és bezárjuk,
amíg ki nem derül, mennyit adott tovább.
– Miért pont hozzám? – rémült meg a másik.
– Kérem! Nekem tényleg csak egy gyanúm volt, semmi konkrétat nem
láttam, vagy hallottam. Nem beszéltem senkivel. Ha most elengednek és
eltűnnek, nem is mondok senkinek semmit.
– Ennyire idiótának néz? – ordította a képembe. Az alsó parkolószinten
nyílt ki az ajtó. Megragadták a vállam és toltak maguk előtt.
– Remélem, Shonn tényleg eltüntetett minden terhelő felvételt azóta.
– Ezt nem úszhatják meg akkor sem! Mégis mi a tervük? – rémültem
meg, ahogy egy autó felé rángattak.
– Fogd be, mert így is elég ideges vagyok! Ne akard kihúzni a gyufát! –
hajolt a képembe, majd akaratom ellenére betuszkolt az autóba. Jesszusom,
már megint mibe keveredtem?
Most mi lesz? Rémülten igyekeztem összeszedni a gondolataimat.

Reggie

Kulcsmező

„A parasztok, a király és a királynő is ugyanabba a dobozba

térnek vissza, amikor a játéknak vége.”
(Irvin David Yalom)

Soha életemben nem éltem még át ilyen fokú aggodalmat. Az erkélyen

álltam és egyik cigit szívtam el a másik után. Tehetetlen harag uralta a
testem és a lelkem. Vicky… Igyekeztem koncentrálni, de nem segített, hogy
újra rám tört a szédülés, émelygés, hányinger és elviselhetetlen fejfájás.
Erősen kapaszkodtam a korlátba, mert ahogy megannyiszor, most is tudtam,
elmúlik majd, csak idő kérdése. Ám a rosszullétek időről időre egyre
erősödtek. A francba! Végtelen dühöt éreztem. Miért pont most? Miért?
Nekem most koncentrálnom kell.
– Jól vagy? – lépett ki az anyám is sopánkodó tekintettel.
– Semmi bajom – dadogtam nem túl meggyőzően.
– Olyan szürke vagy és ömlik rólad a víz – nyugtalankodott. Erőt vettem
magamon és kihúztam magam. A testem minden porcikája remegett, mint a
nyárfalevél.
Végig kellett gondolnom, hol kereshetem a válaszokat. Ki az, aki többet
tudhat Vickyről? Ki az, akivel megoszthatta a gondjait? Egy barát. Hát
persze!
– Kisfiam! – szólított meg újra az anyám.
– Ne haragudj, mama, de most mennem kell! – léptem el tőle.
– Biztosan jól vagy? – szegődött a nyomomba.
– Nem! – álltam meg és emeltem a tekintetem a plafon felé. – Amíg
Vickyről nem tudok semmit, addig én nem leszek jól – nyögtem fel. Magam
sem akartam elhinni, de őrülten aggódtam érte.
– Akkor találd meg azt a kislányt! De aztán viselkedj vele normálisan!
Ne szúrd el megint!
Elmosolyodtam.
– Igyekszem, de nem könnyű. Mindig elszúrom. Olyan magas falakat
emeltem, hogy én magam sem vagyok biztos benne, hogy ledönthetem
őket. Egész eddig azt vallottam, hogy a nők pusztán a szexre jók, de most
nem ismerek magamra. Miután megkaptam, el akartam hitetni magammal,
hogy elég volt vele egy éjszaka, de ez hazugság – vetettem felé egy
kétségbeesett pillantást.
– Világ életedben nőről nőre jártál. Túl hihetetlen is lenne, ha egyik
percről a másikra beleszeretnél.
– De beleszerettem – csuklott el a hangom.
– Ez fog téged megmenteni – szorította meg bátorítóan a vállam.
 – De először nekem kell őt – emeltem le a kezét. Nyomtam rá egy puszit,
majd elhagytam a helyiséget. Egy fél órával később már Vicky barátnője
lakása előtt álltam és kopogtam.
– Épp ideje – tépte fel az ajtót. Meglepetéséből észleltem, hogy nem rám
számított.
– Maga? – csodálkozott.
– Ne haragudjon, de szeretnék beszélni magával! – vágtam bele.
– Hol van Vicky? – tekintett ki a folyosóra.
– Azért jöttem, hogy segítsen nekem megtalálni. Bemehetek? – Nem a
folyosón kívántam megvitatni vele a dolgot.
– Persze – tárta ki az ajtót. – De miért kell őt megtalálni? Hol van? Mit
csinált a barátnőmmel? – kérdezte támadóan.
– Én semmit, de a kaszinó kamerafelvételei alapján valaki elrabolta őt.
Meg akarom találni, de gőzöm sincs, hol kezdjem.
– Hogy micsoda? Elrabolták? Ugye ez csak valami rossz vicc?
– Sajnos nem – vettem elő a mobilom és megmutattam a telefonomra
letöltött felvételt.
– De hát ki akarhatta őt bántani? – sopánkodott.
– Ezt szeretném én is megtudni. Van egy gyanúm. Minden bizonnyal tud
róla, hiszen a legjobb barátnője – fújtam ki hangosan a levegőt –, hogy
Vicky alig egy hónapja lefeküdt velem egy jelentős összegért cserébe.
Elnézve a körülményeket, ahogy él, feltételezem, nem magára költötte.
Nincs rokona sem, aki beteg lenne, vagy ilyesmi, legalábbis erre jutottam.
Így egy dolgot vehetek csak számításba, valaki zsarolta, vagy zsarolja őt.
– Annak már vége – ismerte be, majd zavarba jött.
– Nézze, ha nem segít, nem tudom, merre induljak el.
Reménnyel töltött el, hogy bepillantást nyerhetek a sötét titkaiba. A
barátnője lehuppant a kanapéra, majd az arcát a kezébe temette.
– A húga, Kelly került bajba. Felelőtlen kis liba – fújtatott. – A
haverjaival brahiból meglopott valami nagymenő gengsztert, az pedig
elrabolta. Fogva tartották, Vickynek pedig valahogy elő kellett teremtenie a
pénzt. Nem volt más választása.
Kellemetlen érzés kerített hatalmába. Hát ezért?
 – Miért nem mondta ezt el nekem? Miért nem kért tőlem segítséget?
Segítettem volna – merültem a gondolataimba.
– Mert Vicky nem bízik senkiben. Tisztában van vele, hogy mindennek
megvan az ára. Nem szeretett volna hálás lenni magának. Azzal elvesztett
volna valamit, ami fontos neki, a büszkeségét.
– Büszkeség? Ez ostobaság! – tébláboltam. – Mi történt azután, hogy
visszaadta a pénzt? – sürgettem.
– Elengedték Kellyt és azóta nem hallottunk róluk.
– Nincs ötlete, hogy akkor mibe keveredhetett?
Elgondolkodva megrázta a fejét. Számomra mégis egy újabb darabka
került a helyére.
– Mindenesetre köszönöm! – sóhajtottam.
– Ugye nem adja fel? – lépett elém. – Megkeresi őt? Biztos vagyok
benne, bárhol van is, számít magára.
– Természetesen. Fontos nekem! – néztem rá elszántan.
– Van itt még valami – lépett a konyhapulthoz. – Akárhol is van, ide
tartott hozzám. Ezért – bökött egy tablettára. Felvont szemöldökkel
méregettem. – Esemény utáni tabletta – közölte nem kevés szemrehányással
a hangjában.
Felgyorsultak a képek a fejemben. A lépcsőház. Bakker! Nem
védekeztünk.
– Adja ide őket! Ha megtalálom, odaadom neki.
– Ki fog csúszni az időből. Az együttlét után 72 órán belül be kell vennie,
különben…
A tekintetünk egybeforrt, majd fenyegetően indult meg felém.
– Ha rendszeresen fogja döngetni a barátnőmet, viselkedjen
felelősségteljes férfi módjára. Ez a módszer semmiképp sem helyettesítheti
az előrelátó védekezést – nyomta a kezemben a kis dobozt a tablettával. –
Maga nem nő, nem tudhatja, ezért felvilágosítom, a gyakran ismételt,
többszöri használatától komoly szövődmények léphetnek fel. Ne legyen
önző!
– Ez esetben nem volt szándékomban… – vallottam be. – Egyszerűen
csak így alakult.
 – Találja meg! Ja, és még valami. Ha nem kerül elő mielőbb, akkor
szóljon nekem! A húgáról is gondoskodnom kell.
– Azzal ne foglalkozzon! Intézem – indultam a kijárat irányába. Örültem,
hogy jóvátehetek valamit abból, amit elszúrtam.
– Vigyázzon vele! Problémás kamasz – figyelmeztetett.
– Ennyivel tartozom Vickynek – bólintottam.
– A végén még kiderül, hogy nem is olyan borzasztó ember maga –
bólogatott. Egy mosollyal díjaztam a meghökkenését.
A házától egyenesen Vicky lakásához mentem, ahol az előre
beharangozott problémás kamasszal találtam szembe magam. Vicky húga
nem igazán mutatott együttműködést egészen addig, amíg meg nem tudta,
hogy a város egyik legnagyobb kaszinójának lakosztályában kívánom
elszállásolni. Megküzdöttem vele, mert gondoskodni szerettem volna róla.
Vickyért.
Mindeközben az idő telt, az embereim pedig semmire sem jutottak.
Rettenetes órák és éjszakák következtek. Tekintettel arra, hogy Vicky már
két napja nem került elő, tájékoztattuk a rendőrséget is. Nem tehettünk
mást. Azt hittem, beleőrülök. Ahogy teltek a napok, egyre feszültebb
lettem, aminek hatására rendszeresebbé váltak a rosszulléteim és egyre
nehezebben titkoltam. A legváratlanabb pillanatokban és egyre sűrűbben
fordultak elő. Amikor is a telefonom kijelzőjén az orvosom neve villant fel.
– Éppen itt az ideje! – kaptam fel a készüléket. – Nos, Stephan? Mire
jutottál?
– Be kellene jönnöd! – közölte lehangoltan.
– Ennyire nem lehet komoly. Most nagyon benne vagyok valamiben.
Mondd csak!
– Gyere be, és mindent elmondok! Ez nem telefontéma. – A hangja
kimért volt és hivatalos, így nem vitatkoztam vele, azonnal kocsiba vágtam
magam és nem sokkal később szemtől szemben ültünk egymással.
– Sajnálom, de nem jó híreket kell közölnöm – idegesen pakolgatta a
papírjait az asztalon. – Az eredmények azt mutatják, hogy neked rákod van
– nézett végül a szemembe.
– Hogy mi? – dőltem előre. – Ez valami tévedés lesz – ráztam a fejem.
 – Többször is elvégeztük a teszteket. A CT eredménye is egyértelmű.
Hirtelen mintha belenyomtak volna a székembe. Súlyként nehezedett rám
az információ. Képtelen voltam feldolgozni.
– Oké, de mit tehetünk? Csak van valami megoldás – túrtam
kétségbeesetten a hajamba.
Hosszan hunyta le a szemeit.
– Az agyadat érinti – közölte az ítéletet. – A koponyaüregben megbújó és
növekvő daganat csak bizonyos nagyság elérése után okoz tüneteket. Már
áttétes, sajnos nem lehet műteni. Végstádiumú – nyögte ki.
Mint amikor kalapáccsal véletlenül a kezedre ütsz, úgy bénultam le én is
a hallottaktól. Ez nem velem történik. Ez egy rossz álom. Nagyokat nyeltem.
Ez azt jelenti, hogy hamarosan meg fogok halni. Stephan egyetlen
mondatával elnyirbálta az életem hosszú fonalát. Minden tervet, álmot sutba
vághatok. Tudni akartam, hogy meddig élhetek még.
– Évek? Hónapok? Napok? – érdeklődtem, ahogy vadul levegő után
kapkodtam. Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.
– Néhány hónap, Reggie. Előreláthatólag. Jó esetben egy év – tördelte a
kezét. – Az egyre romló állapotod arra utal, hogy gyors lefolyású lesz.
Felálltam és zihálva jártam körbe-körbe. Kiderült hát, hogy ez nem egy
sima kimerültség. Vicky jutott az eszembe. Én élni akarok, nekem élnem
kell!
– Mi tehetek? – fordultam szembe vele elszántan. – Én szembeszállok
vele, csak mondd meg, mit kell tennem! – határoztam el magam.
– Úgy gondolom, fölösleges lenne téged további vizsgálatoknak,
beavatkozásoknak kitenni. Elszívná az erőd és csak feleslegesen
gyorsítanánk a leépülést. Az agyad egy olyan területén helyezkedik el,
mélyen, ahol esélytelen a sikeres műtét. Elpusztítani nem tudjuk. A daganat
növekedésével egyre nagyobb lesz az érintett agyterület, így a tüneteid is
változnak majd.
– Változnak? Ez mit jelent? – feldúltan ziháltam.
– Hallás-, látás- és beszédzavarok, hangulatváltozások, koncentrációs és
emlékezőképesség-romlás, esetleg epilepsziaszerű görcsrohamok.
– De akkor sem nyugodhatok ebbe bele! – emeltem fel a hangomat.
 – Nem tudhatjuk, mikor vesz le a lábadról. Azt javasolnám, inkább
élvezd ki a pillanatokat, amelyek még megadatottak. Lehetőséged nyílik az
utolsó napjaidat megszervezni és persze a búcsúzásra.
– Ezt nem mondhatod komolyan! – csaptam az asztalra. – Azt akarod,
hogy dobjam be a törölközőt? Én ezt nem fogadom el! Én nem vesztesnek
születtem. Azt akarom, hogy találd meg a megoldást! Mi van, ha mégis van
egy hajszálnyi remény? Én nem fogok meghalni!
– Hidd el, ha lenne megoldás, akkor azonnal belevágnánk – emelte fel a
hangját. – Előrehaladott állapotú. Gyógykezelés nem jöhet szóba, maximum
a fájdalomcsillapítás. Tudom, ez most kegyetlenül hangzik, de adnék egy
tanácsot neked. Hiszem, hogy én már nem csak az orvosod, de a barátod is
vagyok. Fontos, hogy tudatosan cselekedj, ne pedig homokba dugd a fejed.
Letagadhatod önmagad és a környezeted előtt, hogy mi vár rád, de attól az
még eljön. Gondolkodj el a végső dolgokról! Ki fog ápolni? Otthon leszel
vagy inkább kórházban? Milyen életfenntartó kezeléseket fogadsz majd el?
Miket utasítasz vissza? Kiktől kell elbúcsúznod? Kikről kell
gondoskodnod? Kell-e végrendelkezned? – sorolta olyan természetességgel,
mintha csak a mai napi programomat tárná elém. – Talán felvehetnéd a
kapcsolatot egy rákbetegek kezelésében jártas pszichológussal, hogy
segítsen ezeknek a kérdéseknek a tisztázásában, feldolgozásában.
Képtelen voltam megtalálni a hangomat. Remegett az egész testem.
– Ezeket odaadom. Fájdalomcsillapítók. Ha úgy érzed, szükséged van rá,
akkor vedd be – tolta elém őket.
– Kemoterápia? – kapaszkodtam volna bármibe.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nincs értelme a daganat
mélysége és nagysága miatt. Emellett a kemoterápia teljesen tönkretenné az
immunrendszered, aminek éppen erősítésre, segítségre van most szüksége,
hogy minél tovább élhess még.
– Akkor ennyi?
– Tudom, hogy borzasztó, de az a helyes, ha a hátralevő időt a
szeretteiddel töltöd, ahelyett, hogy a kórházakban szenvednél rettenetes
kezelések alatt. Szenteld inkább a megadatott kis időd még a számodra
fontos embereknek, így szép emlékeik maradnak rólad.
 Szép emlékeik? Ki nem szarja le! Meg fogok halni! Letaglóztak a
hallottak. Végem. Eljött hát az igazság órája. Az élet olykor csúfos tréfát űz
velünk, de én most mégsem nevetek. De nem vagyok hajlandó sírni sem.
Nem fogom ilyen könnyen feladni!
Miután kiléptem a kórházból, lerogytam egy padra. Rákom van. Ez
életem legnehezebb napja. De még mindig nem az utolsó! Nem akartam
ilyen könnyen beletörődni. Annyi feladat áll még előttem. Ott van Vicky.
Számít rám! Megígértem neki! Vajon mivel érdemeltem ezt ki? Ilyen rossz
ember lennék, hogy ilyen súlyos büntetést mért rám a sors?
Elgondolkoztam azon, hány alkalommal tettem olyat, amit talán nem kellett
volna. Mennyire ostobán is hangzik ez a mondat: „nem kellett volna”, mert
hát ki mondja meg, mi a helyes és mi nem az? Ha eljön a számvetés ideje,
tudtam, rengeteg olyan pillanat lesz az életemben, amiről utólag azt kell,
hogy mondjam, rosszul döntöttem. Amikor nagyot hibáztam. Hibáztam,
amivel önmagában nem lett volna gond, hiszen mindenki követ el hibákat
és lép meg dolgokat, amiket később megbán. Szeretem magam, tehát
elfogadtam, hogy rossz döntéseket hoztam. Elszúrtam, nem megfelelően
csináltam, de én később sem vontam le belőlük a következtetést, nagy
levegőt vettem és nagyvonalúan megbocsátottam magamnak. De vajon azok
az emberek, akik ellen vétettem is hajlandóak megbocsátani?
Volt, hogy nem mutattam ki az érzéseimet annak, akinek kellett volna.
Volt, hogy túlságosan is szerettem azt, aki nem volt arra érdemes. Volt,
hogy hazudtam magamnak, sőt volt, hogy másoknak is. Volt, hogy
megfeledkeztem fontos dolgokról… De nem ilyen minden ember? –
kerestem a mentségeket.
Nem vagyok jó ember – bámultam magam előtt a kövezetet.
Elmerengtem magamon és rájöttem, számomra a pénz sem jelentett semmit.
Sosem volt jelentősége. Nem foglalkoztam az anyagiakkal, így nem féltem
soha. Nem érdekelt, ha veszítek. Bár az is igaz, minden olyan materiális
dologgal rendelkeztem, amire ember valaha is vágyhat. Mindennel. Azok a
dolgok, melyeket jelenleg akarok, viszont nem vehetőek meg pénzzel:
egészség, szabadság, szerelem és boldogság. Hogy vágjak így bele egy
komoly kapcsolatba? Egy komoly kapcsolat volt a legutolsó dolog, ami
szóba jöhetett nálam, de a Vickyvel töltött éjszaka felforgatta a világomat.
Nem akarok lemondani róla! Nem fogom elmondani neki – döntöttem el. Ha
megtalálom egyáltalán. Nem tudnám elviselni, ha sajnálna és ezért
maradna velem. Vagy az is lehet, ha tudomást szerezne róla, azonnal
odébbállna. Most is túlságosan önző vagyok – döbbentem rá. Azt akarom,
hogy velem legyen. Miatta érdemes felkelnem reggelente, érte képes leszek
bármit elviselni. A legjobbat hozza ki belőlem. Miatta érdemes megvívnom
ezt a csatát. Miatta érzem azt, hogy élek. Az élet tényleg nem igazságos.
Amikor azt hiszed, hogy ennél rosszabb már nem lehet, bebizonyosodik,
hogy tévedtél. De a francba is, ha a poklok poklán kell is keresztülmennem,
én megteszem – ugrottam talpra. Mindig kiélveztem, amit az élet az utamba
sodort, ideje felelősségteljesen viselkednem. Valami maradandót kell
alkotnom.
A piros lámpánál álltam, és bámultam ki az autómból. Megpillantottam
egy férfit, ahogy éppen a zebrán sétált át egy kisfiúval kézen fogva. A
gyerek ugrándozott, mindketten olyan boldognak tűntek. Az én szívem meg
tele lett keserűséggel. Én ezt már soha nem élhetem át. Nekem soha nem
lesz saját családom. Hogy rontottam el ennyire? Elmerengtem rajta, mi lett
volna, ha minden másképp alakul az életemben. Súlyos kilátástalanság
nehezedett rám. Vickyre gondoltam. Annyi időt elszúrtam az életemből,
csak játszottam, szórakoztam, nem hittem volna, hogy ilyen hamar vége
lesz.
Magamban elmerülten értem vissza a kaszinóba. Senkivel nem volt
kedvem beszélni.
– Végre, hogy előkerült. Már mindenhol kerestem – rohant elém
Coleman. – Hívtam is. Miért nem veszi fel a telefonját? – korholt, mire
mintha lassított felvétel lennék, a készülékre pillantottam. Valóban több
nem fogadott hívásom is volt.
– Vickyről van szó – hadarta. Ez volt számomra a varázsszó, azonnal a
földre rántott a lebegésből.
– Hírei vannak? – reménykedtem.
– Talán. Jöjjön! – vezetett az irodájába. Ott állt az egyik biztonsági
emberünk.
 – Raul elmesélte, hogy nem sokkal Vicky eltűnése előtt beszélt vele.
– Segítettem neki megszerezni egy felvételt – vette át a szót az érintett. –
Gyanús volt neki valami, arról akart bizonyosságot nyerni.
– Miről, kiről? – faggattam.
– Azt nem tudom. Azt mondta, nem fontos.
– Nem fontos? – léptem közelebb fenyegetően. – Nem fontos? Elrabolták
és maga látta őt utoljára – fröcsögtem a képébe.
– Higgadjon le! – húzott hátrébb Coleman. – Ezzel nem segít.
– Valami olyasmit mondott, hogy reméli, nincs igaza, mert akkor az
egyik osztónk kopasztja a kaszinót.
– Ennek így már van értelme – vakargatta az állát Tom.
– Igazán? Felvilágosítana? – fordultam felé.
– Gondoljon csak bele! Vicky gyanakszik, nyomozni kezd, az osztó
pedig valahogy rájön.
– De hogyan?
– Nem tudom. Amikor kikérte a biztonsági felvételeket, lebukhatott. A
kivitelezés egyértelműen arra enged következtetni, hogy belső ember volt.
Pontosan tudták, hol vannak a kamerák, és hogy hogyan vigyék ki úgy,
hogy ne keltsen feltűnést.
– Jó, de ki? – járt az agyam.
– Ellenőrizzük azokat, akik aznap itt tartózkodtak! – adta utasításba a
biztonsági főnöknek.
– Várjunk csak! – tartottam fel a kezem. – Valóban figyelt egy osztót. Én
láttam is, melyiket, csak nem tulajdonítottam akkor ennek nagy
jelentőséget.
– Felismerné? – reménykedett Raul.
– Nem, de tudom, melyik asztalnál és mikor.
– Remek! Akkor keressük meg a kis patkányt! – bólogatott.

Vicky
 Sorsdöntő

„Gyakran találjuk magunkat olyan helyzetben, hogy

képtelenek vagyunk meghozni egy döntést, és egyre csak
reménykedünk, hogy valahonnan, valakitől kapunk egy jelet,
amely segít dönteni.”
(Dean Ray Koontz)

A legröhejesebb, hogy itt ülök tétlenül és várok. Várom, hogy valaki

megmentsen. A karomat dörzsölgettem, mert fáztam. Gyorsan
körülkémleltem: egy sivár, szürke szobába voltam bezárva egyetlen
matraccal a sarokban. A szűk ablaknyíláshoz futottam, de erős, masszív
rácsok álltak a szabadságom útjában. Az üveg olyan mocskos volt, hogy
nem láttam ki rajta. Teljesen tehetetlennek éreztem magam. Hol a pokolban
lehetek? És vajon mi a tervük velem? Biztos el akarnak tüntetni minden
nyomot. Meg fognak ölni – roskadtam le a matracra, majd megpillantottam
egy kancsót és egy poharat. Közelebb másztam és meglepetten láttam, hogy
van benne víz. Beleinni ugyan nem mertem, de ez adott egy halvány
reménysugarat, hogy talán nem akarnak azonnal kinyírni. De akkor mire
kellek neki? Felszívódnak és engem itt hagynak a semmi közepén –
eszméltem. Vagy ami még rosszabb, túszként használnak. Ki kell jutnom
innen – pattantam fel újra.
Órákkal később sem volt jobb a helyzet. Egyre szomjasabb lettem.
Csodában reménykedtem. Olyan voltam, mint valami bajba jutott hercegnő,
aki a hercegére vár. Nevetséges. Magam előtt láttam, ahogy Reggie belép az
ajtón, és a gyomrom azonnal beleremegett. Ő nem az oltalmazóm volt,
hanem a kínzóm. A rabja voltam és egyben a függője. Ha akartam, se
tudtam volna elszabadulni ebből a földi pokolból, melyet játszótérként
használt. Édes jó istenem! Miért csinálod ezt velem? Kezdett hatalmába
keríteni a düh. Nem akarok gyámoltalan lenni!
Megkordult a gyomrom. Éhes vagyok. Mikor is ettem utoljára? Basszus!
És a tabletták is. Remélem, Reggie hamar értem jön a fehér lován és
megment, mert Sandra aggodalma rám is igencsak kezd átragadni. Persze,
ha túlélem egyáltalán. De ha mégis, nem akarok gyereket. Még nem! Nem
tőle! Átkozott sors, hogy babrálhat ki velem ennyire? Felálltam és fel-alá
járkáltam. Oh és Kelly is! Egyedül maradt. Jesszusom!
Az ajtóhoz léptem és dörömbölni kezdtem. Kiabáltam, könyörögtem,
rimánkodtam, majd végül a földre csúsztam és elsírtam magam. Nem
bírtam tovább.
Két teljes nap telt el így. Enni és inni ugyan kaptam, de már nem néztem
az órám, már nem érdekelt semmi. Ha faggatózni kezdtem, a fogva tartóim
erőszakosan reagáltak. Eleinte két dolog aggasztott minduntalan: Kelly és
azok a nyomorult tabletták. Két nappal később azonban beleroskadtam a
reménytelenségbe. Biztosra vettem, hogy itt fogok meghalni egy szürke,
dohos szobában. A könnyeim csendben záporoztak és csak sajnáltam
magam.
Váratlanul üvöltözést hallottam kintről. Felpattantam a földről és az
ajtóra préseltem a fülem.
– Hol van? – ismertem fel Reggie hangját. – Tudom, hogy köze van az
eltűnéséhez. Ha nem beszél, kiverem magából – ordította. A pulzusom
hirtelen meglódult, a szívem vadul dübörgött a mellkasomban. Hát tényleg
megtalált.
– Itt vagyok! – vertem ököllel az ajtót. Dulakodás hangja szűrődött be és
egyértelmű volt, hogy nincsenek egyedül. Folyamatosan Reggie nevét
kiáltoztam. A kulcs fordult a zárban. Hátrébb léptem és az izgalomtól
zihálva vártam, ki lép be a helyiségbe. Amikor megpillantottam Reggie-t,
gondolkodás nélkül a nevét kiáltva vetettem magam a karjaiba.
– Hát megvagy végre – ringatott, és éreztem, ahogy megkönnyebbülten
fújja ki a levegőt. Hihetetlen szorosan vont magához, azt hittem,
összeroppant, de nem bántam. Szükségem volt arra a nyugalomra, amit a
közelsége, a puszta lénye váltott ki belőlem. Éreztem kidolgozott testének
minden részletét, ahogyan a nyakhajlatomba fújta a lélegzetét. A kölnije
illata árasztotta el az érzékeim. Eltolt magától és keserű tekintettel, lassú
mozdulattal érintette a kezét az arcomhoz, majd simított rajta végig,
elidőzve az ajkamnál. A tekintetünk egymásba kapaszkodott.
Gesztenyebarna szemei az én zöld szemeimbe meredtek, kézzel tapintható
volt a köztünk cikázó feszültség. Az ujjai a hajamba szántottak,
hátrasimította a kósza szálakat a fülem mögé.
– Annyira aggódtam érted. Féltem, hogy bajod esik. Bocsáss meg nekem
mindenért! – hunyta le a szemeit.
– Reggie… – A hangom megtörten és fáradtan csengett. Bódultan
elvesztettem a fejem és az ajkaira tapadtam. Egy forró csókkal akartam
oldani a bennem dúló feszültséget. Az alhasam összerándult, az egész
lényem reszketett. Élvezni, érezni akarom. Ez nem lehet ennyire jó. A
tarkóját tartottam fogva, ahogy egyre mohóbban faltam az ajkait. Érzéki
ölelésben olvadtunk össze. Benne volt az a szenvedély, ami vészesen közel
vitt minket egymáshoz. Képtelen voltam elszakadni tőle, mikor mégis
muszáj volt, kétségbeesetten kaptam még az ajkai után.
– Megőrjítesz, Vicky! – zihált.
– Szükségem van rád! – leheltem az ajkai közé. Nagyot nyelt, majd ő
tapadt az ajkaimra. Teljes joggal volt ő az erotikus, forró és szenvedélyes
csókok mestere. Érzéki élvezet hulláma söpört rajtam végig. Akkor ott
tudtam: soha nem lesz még egy férfi, aki képes lenne ezt felszínre hozni
belőlem.
– Jól vagy? – mért végig, amikor már sikerült elszakadnunk egymás
ajkától. Nem feleltem, csak bólintottam. – Soha többé nem veszítelek szem
elől – ölelt magához.
Soha nem láttam még ilyen érzelmesnek. Meghatottan simultam a
karjaiba. Ekkor pillantottam fel. Ott állt mellettünk Coleman és Raul.
Zavartan fúrtam az arcom Reggie mellkasába. Szégyelltem a gyengeségem.
– Te reszketsz – szólalt meg Reggie, majd elengedett és valóban fázni
kezdtem. Kibújt a zakójából, majd rám terítette azt. Testének melege, ami a
zakójából áradt, felmelegítette nemcsak a testem, a lelkem is. A vállam
átkarolva préselt magához.
– Induljunk! – biccentett a többiek felé, de le sem vette a tekintetét rólam.
A külső helyiségbe lépve a rendőrök éppen őrizetbe vették a kaszinóban
dolgozó osztót és a társát.
 – Az a biztonságis fickó is benne van – találtam meg a hangom. – Akitől
a lemezt kaptam – kerestem Raul tekintetét.
– Tudjuk – bólintott Reggie. – Általa jutottunk el idáig. Időbe telt, mire
összeraktuk a képet.
Fáradtan ejtettem a fejem a vállára. Már nem érdekelt semmi, csak
nyugalmat akartam. Az autóban végig az ölelésébe burkolóztam, mélyen
szívtam be az illatát. A kaszinóba érve felkísért a szobájával szemközti 667-
es szobába. Hosszan néztem a szobaszámot és olyan üresség tátongott
bennem. Hátrasandítottam az ő szobaszámára és meglódult a szívem. 666.
Beljebb terelt, ahol döbbenten láttam, ahogy Kelly az ágyon ülve,
fülhallgatóval a fülében olvas. Felpillantott, majd kiugrott az ágyból és
elém szaladt. A nyakamba ugrott.
– Jaj, de jó, hogy itt vagy! – nyomta ki belőlem a szuszt.
– Rossz pénz nem vész el – nyekeregtem.
– Most magatokra hagylak. Pihend ki magad! – lépett távolabb Reggie.
Pihenni? Hiszen eddig mást sem tettem – pislogtam rá értetlenül.
– Később még visszajövök – erőltetett magára valami mosolyfélét, majd
sarkon fordult és otthagyott. Összezavarodtam. Hihetetlenül
szerencsétlennek éreztem magam, főleg órákkal később, mikor hiába
vártam, színét sem láttam. Nem értettem. Igyekeztem magyarázatot találni a
viselkedésére, de nem ment. Még egyszer nem hagyhatom, hogy úrrá legyen
rajtam a bizonytalanság. A csókja nem hazudik. Az ágyam melletti órát
bámultam, majd arra jutottam, ideje lenne nekem lépnem, nem mindig tőle
várni a következő lépést. Elszántan kivetettem magam az ágyból. Nekem
kell ez a pasi. Ideje tennem is érte.

Reggie

A nagy áttörés
 „Nem áltatlak, valószínűleg jobbat érdemelnél nálam, de
önző vagyok, és nem akarlak elengedni. Beléd estem, és azt
akarom, hogy te is belém essél, hátha akkor elfelejted, hogy
nem vagyok hozzád való.”
(Samantha Young)

Nyomorult lelkiismeret. A pokolba vele. Ha nem lenne, minden bizonnyal a

szomszéd szobában döngetném azt a nőt, akiért megveszek. Most
komolyan, miért pont most akarok helyesen cselekedni? Mérgesen csaptam
a törölközöm a mosdó szélére. Megtámaszkodva bámultam a saját
tükörképem. Semmim sem maradt. Semmi értékes. Csak Vicky. Féken kell
tartanom magam, ha ezt most komolyan rendbe akarom hozni. Akármilyen
nehéz is, bizonyítanom kell. Összeszorítottam a szemem, amikor átsuhant
rajtam az a pillanat, amikor a kukába ejtettem az esemény utáni tablettát.
Idióta – csaptam a tükörre. Barom! Egy újabb árulással tetőztem az eddigi
hibáim. De mégis mit tehettem volna? A halálomon vagyok, ki tudja, mikor
jön el a végzetes pillanat. Egy esélyt akarok. Egy családot. Melegséggel
töltött el a gondolat, hogy Vicky talán terhes lehet a gyerekemmel. Önző
vagyok! Megint csak magamra gondolok. Éppen ezért nincs erőm a
szemébe nézni. Szörnyeteg vagyok! A büntetés, amit a sors rám mért, be
kellett látnom, jogos volt. És még most sem voltam képes önzetlenül
cselekedni. De valljuk be, ha valóban teherbe esett, már úgyis késő volt –
nyugtattam a saját lelkiismeretem. Többet ártottam volna, ha odaadom neki
a tablettákat, mintha nem. Másrészről az sem biztos, hogy terhes.
Egy szál törölközőt tekertem a derekamra, úgy jártam-keltem, de nem
találtam a helyem. Piszok szar érzés volt a bűntudat, kifacsarta a szívem és
felkavarta a lelkem. A lelkiismeretem volt a belső iránytűm, amely
természetes módon jelzett számomra, hogy a jónak ítélt erkölcsi normánktól
eltértem. Habár ez elég gyakran megtörtént, bűntudatot még sosem éreztem.
Vállaltam önmagam, az érzéseim és a tetteim, kockáztatva, hogy nem
mindenki szeret majd. Nem érdekelt mások véleménye. Ezt azonban nem
vethettem le, mint egy kabátot, viselnem kell a tetteim következményét.
Elismertem a hibámat és éreztem a felelősségemet. Igyekeztem
megszabadulni a baklövésem keltette rossz érzéstől, de nem hagyott
nyugodni. Ennek oka pedig az volt, hogy Vicky iszonyatosan fontossá vált a
számomra. Bassza meg! A barátnője biztos beszámol majd róla, hogy ő
odaadta nekem azokat az átkozott tablettákat, akkor mit mondok majd? Ezt
kurvára nem gondoltam át. Átvertem őt! Be kellett látnom, akármennyire is
szeretném azt hinni, akkor sem vagyok hozzá méltó.
Mióta olyan tüzesen csókolt vissza, fájdalmasan merevedtem, mégsem
voltam képes Vickyben örömöm lelni. Vezekelnem kellett a tettemért.
Kikészít engem ez a nő. Az az odaadó csók, te jó ég! Nem csoda, ha
ostobaságokat művelek. Elveszi az eszem. Pokoli önuralomra volt
szükségem, hogy ne menjek át és nyomjam bele az ágyba. Már a
gondolattól is erősebben lüktettem odalent. Éppen ezért nem szabad a
közelébe mennem. Lassítanom kell. A kínzó feszítésen azonban enyhítenem
kellett. Képtelen voltam gondolkodni. Az asztalomon heverő laptophoz
léptem. Előkerestem a buja éjszakánk felvételét. Mélyet sóhajtottam, mert
nekem évek óta nem volt arra szükségem, hogy saját kezűleg könnyítsek
magamon, azzal viszont nem tetőzhettem a lelkiismeret-furdalásom, hogy
ehhez segítséget veszek igénybe. Vicky nem ezt érdemli.
Már éppen elindítottam volna a kis házi videót, amikor neszre lettem
figyelmes. A bejárat felé pillantottam. Halk kopogás hangja szűrődött be.
Biztos Juke az, de az tuti, hogy most elküldöm a büdös… – téptem fel az
ajtót.
Meglepetésemre Vicky állt ott egy szál csipkés, dögös kis köntösben.
– Valami baj van? – sandítottam felé. Nem felelt, csak mint egy áldozatát
becserkésző macska, közelített felém. A fedetlen mellkasomra helyezte a
tenyerét, betolt a szobába, majd becsapta az ajtót. Lassan kioldotta a
vékony, áttetsző anyagot és hagyta a földre hullani. A torkomon akadtak a
szavak a meztelensége láttán. Erre számítottam a legkevésbé.
– Vicky… – kezdtem volna, de az ujját a számra téve fojtotta belém a
szót. A nyakamba csimpaszkodott, majd kéjes nyögéssel a nyelve az ajkaim
közé hatolt. Vadul túrt bele a hajamba, olyan erővel csókolt, hogy szinte
felfalt. Az általam ismert visszafogott nő váratlanul ragadozó vadállattá
változott. Hazudnék, ha azt mondanám, bántam.
 Döbbenten vettem tudomásul, amikor elhúzódott. Az ágyamhoz sétált és
a legnagyobb természetességgel helyezkedett el rajta. Mélyen a szemembe
nézett és széttárta a lábait, mint aki tudja, hogy ennek nem tudok majd
ellenállni. Jólesően izgatta a fantáziámat a jelenet. Nem mertem
megmozdulni, aggódtam, hogy köddé válik a kép. Felemelte a fejét és rám
mosolygott.
– Mire vársz még? – szólalt meg türelmetlenül.
A fenébe is! Két lépéssel ott termettem, és azzal a mozdulattal
megszabadultam a törölközőtől is. Totál bepörögtem tőle. A kellemetlen
érzések helyét a lüktető vágy vette át. Annyira felizgatott a látványa, hogy
rá akartam vetni magam, de megállított.
– Lassíts!
Kínzás volt az utasítása, így kényeztetni kezdtem a tomboló
férfiasságom, mialatt meredten néztem őt. Maga mellé húzott, a szabad
kezem után nyúlt, majd magába csúsztatta az ujjaim. Hangosan felnyögött,
miközben szaporán kapkodott levegő után. Sehol máshol nem érinthettem
meg, mégis pontosan tudtam, hol tart. Egy mozdulattal intett, hogy most én
jövök. Nem sokat kellett győzködnie, azonnal a combjai közé térdeltem, az
ujjaimmal még elmerülve benne őrült kéjjel kényeztettem most már a
nyelvemmel is a csiklóját. Ágyékával szemérmetlenül körözött. Éreztem,
ahogy megremeg, próbálta visszatartani, kiélvezni, átélni az élményt. Egyre
hangosabban nyögdécselt, majd mozdulatlanná dermedt, mert elhoztam
számára a várva várt orgazmust. Elképesztően gyönyörű volt. Hevesen
csókolgatni kezdtem, ahol csak értem. Rátapadtam az ajkaira, a nyelvünk
vad csatát vívott egymással. Beletúrt a hajamba és magához húzott. Nem
akartam mást, mint érezni őt, szeretni őt, mélyen benne lenni. Tenni is
akartam az ügy érdekében, amikor megszólalt.
− Ne!
Mi az, hogy ne? Totál kiborultam. Soha életemben nem voltam még ilyen
felajzott. Hogy képes pont most nemet mondani?
Sokkoltan megremegtem, attól félve, hogy nem engedi majd, hogy a
magamévá tegyem. Abba beledöglök. Kell! Őrülten kell! Vadul száguldott a
vér az ereimben.
 Fordult a kocka, lökött egyet rajtam és most ő mászott fölém. Forró
csókkal tapadt az ajkaimra, közben átvetette rajtam a lábát. Mélyet nyögtem
a szájába a megkönnyebbüléstől. Lelassult körülöttünk a világ. Öleltem és
szorosan a szájára tapasztottam az enyémet. Finoman csókolgatta a nyakam
vonalát, egész testem beleborzongott, egy pillanat alatt elöntött a forróság,
parázsként égtem belülről. Nem tudtam és nem is akartam ellenállni neki,
csak hagytam, hogy tovább folytassa a kényeztetést.
– Vicky! – ziháltam. – Annyira vágyom rád! – leheltem az ajkai közé.
Egyre fájdalmasabb lett a feszítés és a lüktetés az ágyékomban. Halkan
nyögtem fel, mikor finoman és vágyakozóan a vállamba harapott.
Hatalmasat rándultam odalent. Egyértelműen észlelte, mert erősebben
préselődött hozzám, kegyetlenül ingerelt, de nem engedett magába. Annyira
idegesített, hogy nem érezhetem. Azonnal el akartam merülni benne.
Mintha csak olvasott volna a gondolataimban, feltérdelt és kéjes pillantással
mért végig.
– Gyere! – sürgettem, de ő csak hosszan a meredő férfiasságom bámulta.
Nem mozdult. – Kérlek! – szinte rimánkodtam neki. Az őrületbe akart
kergetni. Nem bírtam tovább elviselni, ahogy fölém térdelve az ágaskodó
merevedésemen felejtette a pillantását, miközben ártatlanul megnyalta az
ajkait. Oh, azok az ajkak! Istenem, mióta vágyom már erre. Most azonnal
elélvezek. Annyira akartam ezt a nőt, hogy türelmetlenül nyúltam
magamhoz. Izzadságcseppek kezdtek el gyöngyözni a homlokomon és a
testem más pontjain is. Enyhítenem kellett a kínt, amit keltett bennem, de ő
elkapta a kezem, leszorította és megrázta a fejét.
– Csakis általam nyerhetsz megkönnyebbülést. Bennem – közölte. Az
alsó ajkába harapott, de továbbra sem tett semmit. Rádöbbentem, hogy
szándékosan csinálja. Ez a büntetésem. Ajkai kettényíltak, kis időre a
gyönyörűen vonzó szemeibe néztem, fogva tartotta a pillantásomat, majd
hevesen kezdett csókolgatni odalent, de nem kapott be. Felért egy kínzással,
amit csinált. Vad remegések futottak végig a testemen, majd följebb mászott
és hevesen a hajamba markolt, hátrarántotta a fejem. Hangosan nyögtem
fel. Éreztem forró leheletét a verejtéktől jéghideggé vált nyakamon. Ekkor
épp olyan szenvedéllyel tapadt az ajkaimra, mint ahogyan végre rám
ereszkedett. Az orgazmus előtti pillanatok kínja átjárta az egész testemet.
– Vicky, én ezt nem… – kapkodtam levegőért. Azt hittem, azonnal
elsülök.
– Oh, dehogyisnem! – Ellentmondást nem tűrően úgy mozgott rajtam,
hogy teljesen megbabonázott. Lenézett rám, olyan átszellemült és örömittas
volt a tekintete, hogy beleremegett a lelkem is. Csókokkal borította a testem
minden porcikáját, mire végtelen vonaglásba kezdtem, de sikerült
megfognom. Fogalmam sincs, hogy lehetett egy szex ennyire gyönyörrel
teli, de minden sejtem szerelmes lett azonnal.
Szorosan tartott, mégis gyengéden, alig tudtam megmoccanni. Nem
mintha el tudtam vagy akartam volna menekülni. Akartam őt, mindennél
jobban vágytam rá. Minden csók közben kéjes nyögések szakadtak fel a
torkomból ezzel is tudtára adva, mennyire élvezem, bármit is tesz velem.
Fejét még közelebb húztam, elmélyítve ezzel a forró csókot. Minden egyes
erősebb szorításért, finom harapásért hálás voltam. Ujjainak buja érintése
apró szikránként perzselték a bőrömet, ahol csak megérintett. Akartam! Azt
kívántam, faljon fel! Essen nekem! Tépjen szét! Vágytam minden apró
mozdulatára, émelyítően édes csókjaira. A nyögéseiből, sóhajaiból éreztem,
ő is élvezi, amit művel. Pont mikor már megindult az a bizonyos remegés a
gerincem mentén, kiengedett magából, ami fájdalmas kínnal töltött el.
Ordítani tudtam volna. Ő azonban lejjebb csúszott és a hasamon
folytatódott nyelvének meleg, nedves tánca, elidőzve a köldökömnél,
játékosabbra véve, apró köröket írva egészen a hasam aljáig. Éreztem, hogy
újabb forróság önti el a már szinte lángokban álló testemet. Ziháltam, a
hangom elakadt, csak hangos nyögések törtek felszínre a bensőm
legmélyéről. Feje a combjaim közt maradt, finoman harapdálni, csókolgatni
kezdett. Kezeim közé gyűrtem a lepedőt, szét tudtam volna szaggatni, átjárt
a vágy, őrjítő erővel magával ragadott és taglózott le. Puha ajkai cirógatták
combjaim belső ívét, miután vártam, hogy áttérjenek arra a pontra, ahol
találkoznak. Ám ő megállt. Felpillantottam, mire egy huncut vigyor
kíséretében nedves, puha nyelve érintette meg a férfiasságom és cikázó vad
táncba kezdett rajta, de még mindig nem vett a szájába. Fejét erősen
magamhoz szorítottam, nem akartam, hogy akár egy pillanatra is
abbahagyja. Őrjítő kéj és gyönyör öntött el. Mikor már szinte teljesen
átadtam magam az élvezetnek és vártam, hogy beteljesüljön a mindent
elsöprő érzés, megint megállt. Megrészegülve, öntudatlanul érzékeltem,
ahogy kínzó lassússággal haladt egyre feljebb, miközben fel akart falni.
Ajkaival kényeztetett, kezei felfedezőútra indultak, nyelve érzékien érintett
minden bőrfelületemen. Halk nyögések hagyták el az ajkait, én pedig már
vadul ziháltam. Mikor mellei közé ékelődött a kőkemény férfiasságom,
hangosan felsóhajtottam. Mozgatott ott egy darabig, én pedig ettől teljesen
elvesztettem a türelmem, felültem és azonnal az ölembe rántottam. Tüzesen
csókolgatni kezdtem, elmerültem lágy ajkai ízében, finom harapásokkal
megszakítva egy-egy csókot. Hogy tovább hergeljen, körbenyalta az ajkaim
vonalát, mialatt kínzó lassúsággal magába eresztett. Diadalittas kiáltás
szakadt ki a torkomon, amint magába fogadta a lüktető férfiasságom. Nem
kímélt, mert azonnal heves táncba kezdett, szégyentelenül vonaglott rajtam,
csípőjével tökéletes nyolcasokat írt le az ágyékomon. Éreztem, hogy vége.
Nekem ennyi volt. Egészen mélyen voltam benne, elöntött a forróság, a
szemem elhomályosult, szinte szédültem, a szívem úgy kalapált, mintha
menten átszakítaná a bordáimat. Zúgott a fejem, a testem minden porcikája
megremegett, a saját hörgéseim elnyomták az ő sóhajait is. Vicky pedig
csak mozgott megállíthatatlanul. A kezeim a combjába mélyedtek, olyan
intenzíven feszítette meg legbelsőbb izmait, hogy leírhatatlan élvezet futott
végig a testemen. Megfeszültem, görcsös rángások futottak rajtam végig
tetőtől talpig, forróság öntötte el az egész lényem, szinte belerokkantam a
pillanatba. Erős vagyok. Erős vagyok. Ááá. Bassza meg! Gyenge vagyok.
Nem bírtam. Egy hangos üvöltés kíséretében elengedtem. Akkorát és olyan
hosszan még nem élveztem. Beletemetkeztem Vickybe. Nem akartam a
szemébe nézni. Mindig csalódást okozok neki. Hiába igyekeztem, nem
tudtam megállítani. Elgyengültem, hiperérzékennyé váltam a legapróbb
érintésére is. A gyönyör korábban sohasem tapasztalt erővel sújtott le rám.
Az érzés olyan lehengerlő, olyan intenzív volt, hogy azt hiszem, egy
pillanatra el is ájultam. Minden izmom kéjes görcsbe rándult, fokozta az
élményt, hogy Vicky egész belsője a férfiasságom lüktetésével szinkronban
pulzált. Megszűnt a világ létezni, csak a mindent elsöprő extázis maradt.
Sok nőt megdugtam már, de ez több volt, mint azt valaha vártam volna
egy szexuális élménytől. Elhomályosult tekintettel láttam, ahogy az ő teste
is remegett a vadul tomboló férfiasságomtól. Egyik kezemmel előre
nyúltam a combjai közé és a hüvelykujjammal simogatni, dörzsölni
kezdtem a csiklóját. Vad szenvedéllyel lovagolt rajtam tovább, ahogy
hangosan sikoltott, majd elöntötte őt is az orgazmus. A testét elöntötte a
veríték, aminek hatására előremeredtek a bimbói. Felültem és kényeztetni
kezdtem őket. Cuppogva szívogattam, miközben időnként meg-
megérintettem a nyelvem hegyével.
– Csodálatos voltál, Vicky, azt hittem, elájulok – bukott ki belőlem.
Finoman remegett.
– Folytasd! – lehelte. A nyelvemmel apró köröket rajzoltam a bimbójára,
majd lágy, masszírozó mozdulatokkal markolásztam. Lassú mozdulatokkal
ringatózott még rajtam. Felemeltem a fejem és az arcunk csupán egyetlen
centire volt egymástól, az ajkaink kis híján összeértek. A férfiasságom már
azóta kemény volt, hogy Vickyt újra megpillantottam és a kielégülés
ellenére sem lankadt egy kicsit sem. Megragadtam a combjait és csípőmet
használva mélyeket döftem belé.
– Ne hagyd abba! – nyüszítette, én pedig egyetlen mozdulattal magam
alá gyűrtem és igyekeztem tovább mozogni benne. A két kezét a feje felé
szorítottam.
Bár ő kezdte ezt a játékot, láttam rajta, hogy most mégsem tudja, hogy
kezelje a helyzetet. Érzékeltem, hogy fél kiszolgáltatottá válni. De a
szaggatott légzéséből és a hüvelyizma görcsös összehúzódásaiból tudtam,
hogy élvezi. Diadalmas tekintettel vigyorogtam a sóhajai hallatán.
– Bízz bennem, Vicky! – Körkörös mozdulatokkal nyalogattam,
szopogattam a meredő bimbóját. Imádtam őket, gyönyörűen feszes és
gömbölyű volt mindkettő. A mellei pontosan illeszkedtek a tenyerembe.
Amíg az egyik bimbóját a szám, a másikat a kezem kényeztette. Megszűnt
az ellenállása. Teljesen összepréselt odalent, ezzel gátolta, hogy mozdulni
tudjak benne. Hangosan felnyögtem. Ezzel totál be tudott zsongatni.
Rászegeztem a pillantásom és a vágytól, ami a szemében lobogott,
megpecsételődött ez a játszma.
Elhatároztam, bebizonyítom neki, ha átengedi nekem az irányítást, nem
fog csalódni. Kihúzódtam belőle, leugrottam az ágyról, majd az ágy végétől
pillantottam le rá. Nem tudta, mire készülök. Lehajoltam, megragadtam a
lábát és az ágy végéig húztam a combjait széttárva. Belefeledkezve bámulta
az ágaskodó kőkemény férfiasságom. Ettől bennem is fokozódott a
türelmetlenség. A bejáratához illeszkedtem, de csak simogattam vele. Az
ajkaiba harapott és mélyeket lélegzett. Lenyúltam és tovább fokozva a
testében a kéjt, a csiklóját dörzsöltem. Tudtam, hogy még mindig érzékeny.
Hamar elértem, hogy kapkodva szedje a levegőt. Elmerültem benne az
ujjammal. Olyan hévvel nyomta nekem a csípőjét, ami elégedettséggel
töltött el. Éhes tekintettel vizslatott és egyre lejjebb nyomta magát, de nem
engedtem neki. Követtem a tekintetét, mialatt tovább simogattam a
legérzékenyebb pontján.
– Reggie! Kérlek! – sóhajtozott elfúló hangon. Lenyúlt a lábai közé, hogy
könnyítsen a hiányon, amit érzett, de elkaptam a kezét és a teste mellé
szorítottam.
– Cccc… Nem csalunk! – cukkoltam.
– Oh, édes Istenem! – vergődött alattam.
– Te kezdted – emlékeztettem, majd elmerültem benne az ujjaimmal. –
Remekül csinálod. Máris olyan kemény lettem tőled – haraptam a
combjába.
– Reggie! – vonaglott előttem. Felnyúlva alaposan összecsíptem a
mellbimbóit.
– Téged akarlak! – nyögte végül.
– Hiszen itt vagyok. – A melleit vettem célba a számmal, egyre
intenzívebben nyalogattam, finoman szívogattam, miközben az ujjaim
mozgattam benne, nagyon ügyelve arra, hogy ez kevés legyen.
Felkönyökölt és mélyen a szemembe nézett.
– Azt akarom, hogy bennem legyél! Most! – bukott ki belőle mérgesen.
Elégedettséget éreztem. Fölé tornyosultam, és érzékiséggel merültem el
benne. Megkönnyebbülten felnyögött, ahogy újra kitöltöttem. Lehunyt
szemekkel mozgatta a csípőjét.
– Oh, igen! Igen, igen, igeeeen! Ne hagyd abba! Folytasd! – A kéjtől
hullámzott alattam, minden porcikája reszketett. Vágyik rám! Akar engem!
Ezzel hatalmat adott a kezembe. Egy mély torokhang jelezte, hogy el fog
menni, de nem engedtem. Kihúzódtam belőle. Csalódottan nyitotta ki a
szemeit. A nyelvemmel az ajka szegletét cirógattam.
– Reggie! – kiáltotta a nevem, és minden erejével a lepedőt markolta.
Verítékben úszott, levegőért kapkodott, annyira kívánta már az orgazmust, a
lábai remegtek a kíntól, amikor alig érezhetően végigsiklottam az ujjaimmal
a szeméremajkai közt.
– Azt akarod, hogy megtörjek? Oké! – zihálta. – Kibaszottul élvezném
már, ha végre bennem lennél. Remélem, most boldog vagy. – Dühös arcától
elérzékenyültem. Még sosem hallottam őt csúnyán beszélni. Fölé hajoltam
és forrón az ajkaira tapadtam. Mohón falni kezdtem, a nyelvem utat tört a
szájába. Az egyik kezemmel a térde alá nyúltam és széjjelebb tártam a
lábait, felhúztam egészen a combjáig. Ezzel sokkal mélyebbre hatolhattam
volna benne, mégsem tettem meg. Belenyögött a számba.
– Reggie! – sikoltott fel fenyegetően. Ahogy a tekintetünk
összetalálkozott, láttam, hogy a szeme egyre sötétebben csillog.
Tehetetlenül vonaglott alattam, a markomban volt. Nem tudtam nem
kiélvezni a pillanatot. A hajamba markolt, ahogy szenvedélyesen
megcsókolt. Finom, de mély mozdulattal merültem el benne. A csípőjét
folyamatosan emelte a lökéseim elé.
– Gyorsabban, Reggie… kérlek! – szaggatottan vette a levegőt.
Engedtem neki, hiszen nem tudtam magamtól sem megtagadni. Akartam őt!
Pár másodperces időközökkel gyors, erőteljes lökésekkel nyársaltam fel.
– Oh, te jóisten! – nyögtem, mert nem számítottam rá, hogy ez nekem is
ennyire jó lesz. Vicky hátravetett fejjel sikoltozott alattam, ahogy újra
elöntötték a gyönyör hullámai. Egyre intenzívebben és mélyebben
mozogtam benne, elnyelt egy érzelmi örvény. Mámorító volt, hogy
nemcsak testben jártam benne, hanem lélekben is. Kitárta nekem végre
azokat az áthatolhatatlan kapukat. Ettől megrészegültem. Még a lélegzete is
elakadt, akkorát élvezett. Reszketett és úgy kántálta a nevemet, mint valami
imát. Ettől eufóriába kerültem, nem álltam le, így újra és újra rátört az
orgazmus.
– Istenem, ez annyira jó… – sikoltotta. A hüvelye tombolt a férfiasságom
körül. – Annyira bennem vagy – markolta meg a fenekem és rántott még
mélyebbre magába. Nyöszörögtem, ahogy a szorítása egyre erősebbé vált,
az izmaim megfeszültek. Éreztem, hogy vészesen közeleg az orgazmus.
Kétségbeesetten nyögtem a nyakába.
– Oh, Vicky, annyira szűk vagy… és ezek a hangok, amiket kiadsz,
amikor zakatolok benned… elveszed az eszem – szűrtem ki az
összeszorított fogaim közt, ahogy próbáltam nyújtani csak még egy perccel
az aktust. Szerettem volna fokozni a gyönyörét. Úgy tettem a magamévá,
mintha belehalnék, ha meg kellene állnom. Könnybe lábadt a szemem,
amikor megéreztem, ahogy a nevem üvöltve, levegőért kapkodva újra eljut
a csúcsra. Ez az! Ettől én is azonnal zuhanni kezdtem.
– Vickyyy, neee… ne szoríts! – fújtattam, majd az ő gyönyörétől én is
felkiáltottam és egy hangos hörgés kíséretében beleélveztem. Lehunyt
szemmel élveztem, ahogy minden porcikámat átjárja a kéj. Néhány utolsó
lökés után abbahagytam a mozgást, nehezen lélegeztem, ahogy
ráhanyatlottam Vickyre. Voltak már jó dugások az életemben, de ez… Rá
kellett jönnöm, hogy ez pont attól volt olyan más, hogy őt nem megdugni,
hanem szeretni akartam… nyújtani neki azt a bizonyos pluszt.
Megsemmisülten, mozdulatlanul feküdt alattam, ha a hasa és a mellkasa
nem árulkodott volna a szapora lélegzetvételéről, azt hittem volna, belehalt
az élvezetbe. Lehajoltam és hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam. Jaj de
jó érzés!
– Bocsáss meg nekem! Annyira hülye voltam – bújtam a nyakába. –
Sajnálom!
A kezével a tarkómat cirógatta.
– Rettegtem, hogy elveszítelek. Azt hiszem… – Képtelen voltam
kimondani az érzéseimet. Nem ment.
– Nem akarok gondolkodni. Élvezni akarlak. Pedig azt terveztem,
bebizonyítom neked, közel sem tudod úgy kielégíteni a nőket, mint hiszed.
– A hangja dacos volt. Az ujjai a hajammal játszadoztak. Felemeltem a
fejem és rászegeztem a tekintetem, majd elkacagtam magam.
– Hát, ha a nők többségét nem is, téged egész biztosan ki tudlak –
kuncogtam.
– Csak ne legyél olyan nagyra magadtól! Attól, hogy jó veled a szex,
még nem fog minden magától megoldódni – közölte szigorúan.
– De azon leszünk, vagy nem? – kerestem a tekintetét.
– De – mosolyodott el végül. Ettől az apró szócskától minden kő leesett a
szívemről. – Ha már egymás nélkül nem ment, kénytelenek leszünk
elviselni egymást – kacagott.
– Ez azt jelenti…?
– Hogy őszinte legyek, nem értem, miért pont én kellek neked, de ha már
így van, a tiéd vagyok. – Önfeledt mosolya olyan érzésekkel árasztott el,
melyeket még sosem tapasztaltam.
– Ígérem, Vicky, hogy ettől a perctől kezdve nem fogok neked csalódást
okozni – esküdöztem.
– De fogsz – húzta el a száját. – Emberek vagyunk, hibázunk. Ne ezt
ígérd meg!
– Akkor mit?
– Őszinteséget. Változnod kell! Ez nem megy egyik pillanatról a
másikra. Ha már nem kellek, akkor mondd a szemembe. Nem bírnám ki a
megaláztatást.
A hajába szántottam az ujjaim, megbabonázva morzsolgattam egy-két
tincset.
– Esküszöm – bukott ki belőlem, belőle pedig egy mély sóhaj.
– Mély sebet fogsz hagyni magad után, ezt már most tudom – cirógatta a
számat. Belém nyilallt egy újabb kellemetlen érzés. Most is átverem. Mi
nem fogunk boldogan élni, amíg meg nem halunk. Vagyis de, csak én. Ha
nem is önként, de hamarosan elhagyom őt. Csak őszinteséget kért, és én
még erre is alkalmatlan vagyok. Őszinteséget. Nem hűséget, nem
elköteleződést, csakis őszinteséget. Szar alak vagyok! Egy hazug, egy csaló
és még tolvaj is. Hogy fog így emlékezni rám? Vívódtam. De a fenébe is! A
múltam eltékozoltam, a jövőm kilátástalan. Jár nekem a jelen! A most! Vele!
Önfeledt percekre, emlékekre vágytam könnyek, tipródás nélkül. Vessen
rám követ, aki nem így cselekedett volna!
Az én életem ez idáig egy vígjáték volt, ám most fordult a kocka. A
sorsom írója kíméletlenül lerövidítette az életem történetét. Most tettem
csak mérlegre mindent. Az eddigi életem nem volt más, csak egy üres
doboz. Megszülettem, éltem, meghalok. Ennyi. Több lehetőségem is
adódott, hogy ne így legyen, de mindig elszúrtam. Semmit se vettem
komolyan. Játszottam, nyertem, játszottam, vesztettem. Az utolsó esélyem
itt feküdt alattam, de minden hiába, mert hamarosan vége a játéknak. Egész
eddigi életemben a kockázat vonzott ellenállhatatlanul. Elhittem, hogy
verhetetlen vagyok, a szerencse mindörökre mellém szegődött és mindig
nyerni fogok. Nem vettem számításba, hogy azt is elveszíthetem, ami a
legértékesebb nekem: Vickyt. Ezen a lejtőn már nem volt kézifék, ami
megfoghatott volna. Őrült sebességgel száguldottam a megsemmisülés felé.
– Mi bánt? – simogatta az arcom. A tenyere felé fordítottam a fejem és
belecsókoltam. Sajog a mellkasom. Beszélni akarok vele. El kell mondanom
neki. Rühellem, hogy titkolózom előtte. Olyan boldogok lehettünk volna…
– Sosem úgy és akkor alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk – tértem ki a
válasz elől.
– Ez hülyeség! Minden akkor és úgy történik, ahogy annak lennie kell –
ráncolta a homlokát. – Mi van veled? Miért nem mondod el, mi a baj? –
méregetett aggodalmasan.
Az utolsó pillanatig titkolni fogom. Nem láthat gyengének. Nem akarom
elveszíteni ezt a fényt a szemében. Ez ad nekem erőt. Lelkem legszebb
zenéje a nevetése. A reményem. Istenem, segíts, hogy méltó módon
távozhassak. Olyan kevés az időm. Képtelen vagyok felkészülni. Nem akarok
meghalni! De vajon helyesen cselekszem? Nem akartam, hogy sajnáljon,
szánakozzon vagy undorodjon tőlem. Mégis jött az újabb bűntudat. Volt
valami, amit ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha: az időt! Az
árulás után most még meg is rövidítem őt a saját önzőségem miatt. Az
idejét lopom, és ezt úgy teszem, hogy tisztában vagyok vele, soha nem
tehetem jóvá.
 Meg fogok halni. A dolog nem kérdéses. Élni szeretnék még, de félek,
hogy úgy kezel majd, mint egy hímes tojást és minden megváltozik
közöttünk. Azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint most. Bizonytalan,
meddig élek, de ameddig igen, csak azt akarom tenni, amihez kedvem van,
még pedig Vickyvel lenni…
– Semmi, csak elmerengtem, milyen rövid az élet. Fel sem fogjuk,
milyen ajándékot kapunk minden egyes nap, amikor felébredünk. Időt. Még
egy napot. Sosem tudhatjuk, melyik az utolsó.
– Éljük úgy az életünket, mintha minden nap az utolsó lenne? – A szemei
olyan tiszták voltak.
– Az egyik valóban az lesz – zártam le egy csókkal az ajkait. Nem
szerettem volna szomorkodni, vagy a halálra gondolni. Elfeledkezni arról,
hogy a kaszás a nyomomban jár, nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam.
Határozottan emlékszem, ahogy mélyet sóhajtottam a csókba. Ettől bátrabb
lett, mert közelebb vont magához. Csodálatos éjszakával ajándékozott meg.
Másnap reggel a verítékemben fürödve ébredtem, nem kaptam levegőt.
Mielőtt rám tört volna a szédülés és az erős rosszullét, a fürdőszobába
menekültem és gondosan bezártam az ajtót. Nem kellett, hogy Vicky idő
előtt megsejtsen bármit is. A kisszekrényhez léptem és bedobtam a tablettát,
amit az orvostól kaptam. Hideg vízzel mostam meg az arcom, amikor kettős
látás tört rám. Hosszan hunytam le a szemem. Fogy az időm. Azzal
nyugtattam magam, hogy hamarosan hatni kezd a gyógyszer. Gyorsan
letusoltam, hogy kiengedjenek a reszkető izmaim. Mikor jobban lettem, egy
törölközőt csavarva a derekam köré léptem be a szobába. Vicky fedetlen
testére számítottam az ágyamban, ehelyett az én tegnapi ingemben a
laptopom felett állt dermedten. Az emlékeimben kerestem, vajon mit nézhet
ilyen átszellemülten. Mikor eszembe jutott, azonnal lefagytam. A videó!
Bassza meg! Sikerült ismét elcsesznem. Faszfej! Irtó dühös voltam
magamra. Ahogy észrevett, félrebiccentett fejjel nézett rám. Nem tudtam
kiolvasni a gondolatait a tekintetéből. Tanácstalanul bámultuk egymást.
Lassan a képernyő irányába bökött.
– Nem az van, amire gondolsz – dadogtam és közelebb léptem.
– Tudják a nőid, hogy mindent felveszel?
 Nőim?
– Nincsenek nőim és nem szokásom rögzíteni a légyottjaimat. Nincs
ilyesmire szükségem – húztam ki magam sértődötten. Halvány mosoly
csillant meg az arcán.
– Valóban? – sandított a felvételre.
– Tudom, hogy a körülmények ellenem szólnak, de hidd el, semmi
rosszat nem akartam. Én csak… – De elhallgattam, mert rádöbbentem, erre
nincs mentség.
– Te csak mi? – vágta csípőre a kezét.
– Emlékezni akartam – vallottam be. Kérdőn vonta fel a szemöldökét. –
Ne hibáztass ezért – ejtettem le reménytelenül a kezem. – Minden nőt akkor
és annyiszor kaptam meg, amikor és ahányszor csak akartam. Nálad viszont
azt hittem, mi soha többé… – hallgattam el. – Ha akarod, most rögtön
kitörlöm – léptem közelebb és már nyúltam a törlés gomb felé, de elkapta a
kezem. Maga felé fordított és átölelte a derekam.
– Ez azért elég fülledtre sikerült – biccentett a monitor felé, ahol éppen
ütemesen lovagolt rajtam. Alig bírtam elkapni a tekintetem. Kiszáradt a
szám. – Izgató! – harapott az alsó ajkába.
– Ne… nem haragszol? – hökkentem meg.
– Kiengesztelhetsz – kihívóan dörgölőzött hozzám.
Ki ez a nő? Ez nem Vicky! Ő leharapná a fejem.
– Ha nem ismernélek, azt gondolnám, zavarban vagy – kuncogott.
– Ami azt illeti, én sem ismerek rád – vontam kérdőre. – Ne érts félre,
örülök, hogy nem vágsz pofán és rohansz el, csak…
– Én sem értem magam. – Pillantása elveszett az enyémben. – Rá kellett
döbbenem, hogy vannak dolgok, amiket csak te vagy képes kihozni
belőlem.
– Mint például?
A tenyere átsiklott a kézfejemre, majd a lábai közé irányított. Csupa
nedvesség volt. Tisza libabőr lett. Állta a tekintetem, a reakciómat figyelte.
– Ha más tette volna ezt, leüvöltöm a fejét – hajolt közelebb –, de most
nem érzek mást, csak hogy kívánlak. – Közben folyamatosan izgatta magát
az ujjaimmal. Előbújt belőlem a kisördög. Elmerültem benne. Hátravetette a
fejét, mélyen sóhajtozott és körözni kezdett az ujjaimon.
– Kiborítasz – préseltem ki a fogaim közt.
– Nem eléggé – kapaszkodott meg a vállamba –, ha így lenne, már rég
bennem lennél – pillantott rám kihívással a tekintetében, majd a derekamra
emelte az egyik lábát. Teljesen kitárulkozott nekem. Az ajkai után kaptam,
de elfordította a fejét, így a nyakába csókolhattam.
– Hol a rögzítő távirányítója? – érdeklődött ártatlanul.
Meglepetten méregettem. Totál összezavart. A laptop mellett fekvő
távirányítóra sandítottam.
– Nyomd le! – utasított.
– Hogy mi? Te azt szeretnéd… – méltatlankodtam.
– Nem szeretném, akarom! – parancsolta.
Féltem, hogy mi sül ki ebből. Egy lecke? A kamera előtt ejt pofára?
– Gyerünk! – bólintott. – Hol a kamera? – pásztázta a teret.
– Több is van – csuklott el a hangom.
– Hol a legközelebbi? – gombolta szét az inget.
– Ott – böktem magunk mellé az egyik váza irányába.
– Azt akarom, hogy itt csináld! – közölte nyersen.
– Az asztalon? – ráztam a fejem értetlenül.
– Ott kezdjük és majd meglátjuk, hová jutunk – nyalt végig a nyakamon,
a kezei pedig becsusszantak a törölközőm alá és rámarkoltak a
férfiasságomra. Nem finomkodott, de durva sem volt. Profin csinálta.
Beleborzongtam az érintésébe. Meg fogom dugni. Keményen. Most mindent
elveszek. Mindent. Alányúltam, feldobtam az asztalra, majd azzal a
lendülettel, ahogy közelebb rántottam, fel is nyársaltam. Én sem voltam
kíméletes. Elszabadult a bennem lévő ösztönlény. A kép, ahogy nyüszítve
terül el előttem az asztalon, beégett az elmémbe. A combjait körém fonta,
vadul emelte a csípőjét, folyamatosan a döféseimbe csapódott. A felsőteste
hullámázott a kéjtől.
– Uramisten! Abba ne hagyd! – zihálta.
– Ne tedd ezt velem! – hunytam le a szemem. Őrült tempóban dugtam,
kéjesen sikoltozott alattam, de valami megállított. Kihúzódtam belőle és
elléptem tőle.
– Nem! Ezt nem! – szorítottam a kezeim a fejemre és kinyomtam a
rögzítőt.
Ezt nem tehetem. A picsába! Mikor én a féket nyomom, ő a gázba tapos.
Én szeretkezni akarok, ő meg kemény szexet követel. Beledöglök. Miért tesz
próbára? Mert biztos benne, hogy el fogok bukni. Nem nyerhetek. Minden
porcikáját akarom.
Vártam és közben zihálva vettem a levegőt.
Felkönyökölt és homályos tekintettel pislogott. Lemászott az asztalról,
majd csábosan megindult felém.
– Mi ütött beléd? Engedd el magad! – cirógatta a mellkasom.
– Ez nekem nem megy. Ez már ennél sokkal többről szól – hunytam le a
szemem.
– Nekem mindig is többről szólt – siklott végig az arcomon az ujjával.
Válaszul végighúztam a nyelvemet az alsó ajkán, résnyire nyitotta a száját
és beengedett. A lassú tempóval már az őrületbe kergetett, és ezzel ő
tökéletesen tisztában volt. Megcsókoltam a füle mögött, mire hangosan
felnyögött. Tenyerét a meztelen mellkasomra fektette és ellökött magától. A
távirányítóért nyúlt és újra elindította. Mindketten levegő után kapkodtunk,
izzott körülöttünk a levegő. Tett egy lépést felém és újra meglökött,
hátratántorodtam és lehuppantam a kanapéra, ő pedig elém állt enyhe
terpeszben. Megragadtam a combjait, a kezeimet felcsúsztattam a lábai
közé. Megsimogattam, nedves volt. A tapintására kitört belőlem egy mély
morgás és még keményebb lettem. A jobb lábát átemelve felettem rátérdelt
a kanapéra és egy hirtelen mozdulattal felnyársalta magát. Lassan, mélyen
mozgott rajtam, a fenekéről a hátára csúsztattam a kezem, közben
folyamatosan csókoltam. Elhúzódtam tőle egy pillanatra, hogy lefejtsem
róla a rajta lévő ingem, ő addig is ingerlően hintázott rajtam, szépen,
lágyan, egyre hevesebb nyögések közepette. Imádtam hallgatni és nézni őt,
amikor behunyt szemmel teljesen átadja magát az élvezetnek, amikor a teste
átvette az irányítást az elméje fölött. Nincs is szebb látvány ezen a földön.
Miután sikerült kiszabadítanom a melleit, rátapadtam az egyik meredező
bimbójára. A hajamba szántott, úgy rántotta hátra a fejem. Felmordultam,
mikor mohón az ajkaim falta. A fenekét egyre erősebben markoltam, ahogy
közelített az orgazmus. Felhördülve robbantam, ahogy Vicky is. Együtt
szárnyaltunk. Szinte fizikai fájdalmat éreztem. Mi lesz, ha már erre is
alkalmatlan leszek? Szorosan az ölelésébe burkolóztam. Az édes
mennyország után kopogtatott a keserű pokol. Nem élvezhetem majd őt.
Tényleg, meddig fog ez nekem menni?
Juke éppen ezt a pillanatot választotta, hogy kopogás nélkül berontson a
lakosztályomba.
– Jesszus! – kapott az ingem után Vicky. Befedte vele a buja idomait.
– Beléd meg mi a jó fene ütött? – ordítottam Juke-ra. – Nem ismered azt
a fogalmat, hogy kopogás? – ripakodtam rá. Nem segített, hogy még mindig
Vickyben lüktettem.
– Ne haragudj! – kapta el rólunk a tekintetét. – Én kopogtam. Többször is
– dadogott. – Azt hittem, megint rosszul vagy, azért nem válaszolsz.
– Tűnj már el! – utasítottam egy mély morgás kíséretében.
– Nem lehet, itt van az öcséd és az apád.
Mit akar már megint?
– Rögtön jövök – néztem rá jelentőségteljesen. A tekintetemmel dobtam
ki. Miután távozott, Vicky tekintetét kerestem.
– Sajnálom, de mennem kell.
Csalódott pillantása rabul ejtett. Idióta! Egyetlen percet sem pazarolhatsz,
amit vele tölthetsz.
– Nem vagy jól? – pillantott rám aggodalmas tekintettel.
– Hogy én? Már miért nem lennék?
– Juke az előbb azt mondta: „megint rosszul vagy” – cirógatta az
arcomat.
– Ne is törődj vele! Csak az az átkozott cigaretta. Le kellene már
szoknom.
Le akart szállni rólam, de még nem engedtem. Kérdőn nézett rám.
– Mennem kell, ha ezt befejeztük – suttogtam a bőrébe. Finoman
ízlelgettem a melleit.
– Szeretlek, Reggie – csókolt a számba. Egymásba fonódtunk és kizártam
mindent.
 Kicsivel később tétován bolyongtam és gondolatban eljátszottam a
halálomat. Lefeküdtem az erkélyem kövezetére, becsuktam a szemem és
némán vártam. A csend mesélt, a nap sugarai pedig kellemesen cirógatták a
bőrömet. Biztató szavakra vártam, de elmaradtak. A kő meglehetősen hideg
lett, én pedig féltem, hogy majd gyorsabban romlik az állapotom, ha még
meg is fázom.
Be kellett látnom, hogy a testem csupán egy gép, melynek rengeteg
mozgatórugója van, és elromlott. Megjavíthatatlanul. Az életem abszurd.
Egyszerre szórakoztató és rémes. Meg fogok halni. Félhangosan kuncogtam
a felismerésen: az isteni Reggie Reynolds emberi problémával küzd.
Haldoklik. Lassan tudatosult bennem, nem számít, ki vagyok, a vesztes
lapok engem sem kerülnek el. Ha valaki sokat hazardírozik, az ne lepődjön
meg, ha egyszer beüt a krach. Ideje volt beletörődni. Hangosan vert a
szívem, minden más hangot elnyomott. Féltem. Vajon milyen lesz a halál?
Fájdalmas? Gyors? Észreveszem egyáltalán, mikor jön el a pillanat? És mi
lesz azután? Csend, nyugalom? Igazi gyilkos ez az átkozott várakozás.
Essünk már túl rajta!
Eszembe jutott a reggel, amikor a családom férfitagjai terepszemlét
tartottak a kaszinóban. Pöffeszkedve, elégedetten gondolták, hogy sehol
sem tartok a fogadás teljesítése terén. Jó taktikus lévén igyekeztem
palástolni és köntörfalazni, de az apám tisztában volt vele, ha lenne valami
a tarsolyomban, akkor eldicsekednék vele. Megvallva az igazságot, pár
napja el is feledkeztem az egészről. Kisebb gondom is nagyobb volt ennél.
Beugrott a jelenet, ahogy kifelé tereltem őket, és az öcsém elsötétülő
tekintete nem hagyott nyugodni. Én is követtem a pillantását. A
szívverésem felgyorsult, mikor rájöttem, hogy Vickyt figyeli ilyen
kéjsóváran, amint éppen az egyik vendéggel beszélget. Elöntött a pánik.
Feni a fogát rá, de abból nem eszik. Azonnal úgy helyezkedtem, hogy
Vicky takarásban legyen. Az apám is kíváncsian vizslatta a szépséget.
Nyugtalanított az egész, így megkönnyebbültem, mikor végre távoztak.
Örültem volna, ha már lezárhatjuk ezt az egészet. Kár volt belemennem a
fogadásba.
 Vicky

Tiszta lappal

„Az Igazit nem onnan ismered meg, hogy tökéletes, hogy

mindig tudja, mit kell mondania, hogy kiolvassa fejedből a
gondolataidat, hogy soha nem kell tenned érte, vagy
változnod miatta. Nem onnan ismered meg, hogy egyszer
csak besétál és pont olyan lesz, amilyennek elképzelted,
készen mindenre. Az Igazit onnan ismered meg, hogy minden
hibája, és minden bonyodalom ellenére, csakis őt akarod
majd, ő pedig téged…”
(Manna OWell)

Csodás napok következtek. Én és Reggie leküzdöttünk minden akadályt. A

mámoros éjszakánkat követően, amikor úgy forrtunk egybe, már kétségem
sem maradt, nekem ő az igazi. Ilyet egyetlen férfi sem volt képes kihozni
belőlem. Szeretem. Beleszerettem. Elengedtem magam és minden negatív
dolgot igyekeztem a háttérbe szorítani. Másnap mégis felhívtam Sandrát.
– Istenem, hát jól vagy?
– Reggie-nek hála – lelkendeztem.
– Nagyon aggódott érted. Még ide is eljött – búgta sokat sejtetően.
– Komolyan?
Megrökönyödtem, hogy ilyen elszántan kutatott utánam.
– Jót beszélgettünk. Faggatott a félmillióról is – bűnbánó volt a hangja,
amitől megfagyott a vér az ereimben.
– Mennyit mondtál el neki?
Elszorult a mellkasom, mert tudtam Sandra ritkán tartja a száját.
– Mindent. Nem tudtam, van-e köze az eltűnésedhez. Próbáltunk
magyarázatot találni – mentegetőzött.
 – Semmi baj. Már úgy sincs jelentősége. Akkor mindent tud… –
sóhajtottam. – A múltamról is meséltél neki? – nyögtem fel.
 – Jaj, dehogyis! Nem ment el az eszem. Arról neked kell beszámolnod
neki. Apropó! Odaadta az esemény utáni tablettát? Elküldtem neked.
– Hogy mit? Nála van? Nem! Basszus, tényleg! Mi van, ha késő?
– 72 órán belül kell bevenni. Jó eséllyel még nem késő – felelt higgadtan.
– Akkor igyekeznem kell – túrtam a hajamba.
– Feltételezem, tegnap sem voltatok tétlenek.
– Volt helyi fogamzásgátlóm. Kaptam Kellytől.
– Ezek a félmegoldások – horkant fel szemrehányóan.
– Rendben. Értelek. Elmegyek a nőgyógyászhoz – forgattam a szemem.
De igaza volt. Ahogy letettük, be is jelentkeztem a nőgyógyászomhoz,
majd átrohantam Reggie szobájába. Mikor benyitottam, gondterhelt arccal
ült a laptopja előtt. Először észre sem vette, hogy beléptem a szobába.
Közelebb lopóztam, majd befogtam a szemét. Azzal a mozdulattal lecsapta
a gép fedelét.
– A szívbajt hozod rám! – vont az ölébe.
– Bűnös a lelked, azért ijedezel. Nincs valamid a számomra? – fontam
karba a kezem számonkérőn, bár sejtettem, hogy a nagy zűrzavarban
elfeledkezhetett a tablettáról.
– Mire gondolsz? – vonta fel a szemöldökét. Olyan jól állt neki, hogy
nyomtam egy puszit az arcára.
– Az esemény utáni tablettára, amit Sandra adott – somolyogtam.
– Oh, basszus! – szaladt ki a száján. Kikerekedett szemekkel méregetett.
Teljesen lesápadt.
– Na, nem kell úgy pánikba esni. Add ide, beveszem és kész. A 72 órába
még belefér.
– Oké – harapott az ajkába. Felállított és megindult a fürdőszoba
irányába. Mikor kilépett, a kezembe nyomta a pirulát, én bekaptam és
megittam hozzá a pohár vizet, ami az asztalon hevert.
– Köszönöm! – léptem közelebb.
Elkapta a tarkóm és magához rántott. A csókja olyan forró volt, hogy
hiába emeltem fel védekezően a kezem egy pillanatra, rögtön ernyedten
hullott vissza a testem mellé. Kitört belőlem mindaz, amit sose akartam. Az
a szenvedély, ami maga alá temetett, ami régen megbújt már bennem és
csak arra várt, hogy előbukkanjon. A hozzám érő férfiak nem tudták ezt
belőlem előcsalogatni, hiszen ők csak kuncsaftok voltak, de Reggie
felgyújtotta a vérem, és kihozta belőlem a legrosszabbat. Nem akartam
felnyögni a csókjától és nem akartam beengedni a nyelvét az ajkaim közé,
de megtettem. Nem akartam azt sem, hogy a karjaim a nyaka köré
tekeredjenek és fájón a hajába markoljak, de engedtem a késztetésnek. Nem
tétlenkedett. Megmarkolta a fenekemet, felemelt, majd elindult előre, hogy
leüljön egy fotelbe. A hajamba túrt, hátrarántotta a fejem, hogy a
nyakamhoz férjen, én pedig türelmetlenül kezdtem hozzádörzsölni magam a
kitüremkedő nadrágjához. Felnyögött és feltolta a csípőjét, amitől olyan
euforikus állapotba kerültem, hogy az ingét kezdtem szaggatni. De ő lefogta
a kezem és egy kicsit eltolt magától.
– Nem szeretném, ha azt hinnéd, csak erre kellesz nekem – zihálta.
– A jó kis lepedőszaggató szexre gondolsz? – suttogtam a szájába. –
Lehet, hogy ez esetben nekem van rá szükségem, hogy valaki alaposan
ellássa a bajom – kacagtam két csók között.
– És az enyém lenne a megtisztelő feladat? – kérdezte félrebiccentett
fejjel.
– Reménykedtem benne, hogy nem fogsz eliszkolni az első adandó
alkalommal – becézgetett.
– Miért tenném? – Az ujjaim kalandoztak a félig lemeztelenített
mellkasán.
– Mert annak ellenére, hogy kezdeményezel, utána mindig csúnyán
elhajtasz – tett szemrehányást.
Csodálkozó tekintettel fürkésztem. Ez meg miről beszél?
Kezdeményezni? Én?
– Felesleges megjátszani az ártatlant. Az egész azzal kezdődött, te tettél
nekem egy igencsak merész ajánlatot.
– És a lépcsőház? – néztem rá dacosan. – Most megfogtalak?
– Ki kell, hogy ábrándítsalak, ott is te kezdeményeztél. Én beszélgetni
szerettem volna. Megfogadtam, hogy nem rohanlak le. Szembeszállok a
kísértéssel. Kivárok, türelmes leszek, de te olyan hévvel csókoltál meg,
hogy képtelen lettem ellenállni neked.
 Emlékeimben kutakodva mosolyogtam, majd visszahajtottam a fejem a
mellkasára.
– Nem akarom, hogy ez véget érjen – sóhajtottam.
– Nagy pofátlanság lenne tőlem, ha azt kérném, ne agyalj ezen?
Szeretnék minden pillanatot élvezni, megélni veled. Ne keserítsük azzal,
hogy azon merengünk, mi lesz, ha véget ér. Ha rajtam múlna, sosem érne
véget – tette hozzá alig hallhatóan.
– Akkor hagyd, hogy élvezzelek! – bazsalyogtam, majd fölé emelkedtem.
– Ne ingerelj! – sötétedett el a pillantása.
Az elképesztő együttlétünket követően hátulról ölelt, és az orrával a
vállamat becézgette. Gőzöm sincs, mikor és hogyan jutottunk el az ágyig.
– Téboly, hogy mit művelsz velem – csiklandozott a borostájával.
Elmosolyodtam, de a fejem hívogatóan hátrabillentettem, mialatt a szemem
nem nyitottam ki. A kezemmel a tarkóját cirógattam, majd megragadott és
közelebb vont magához. Forró csókban forrtunk össze.
Az ajkai olyan puhák és követelőzőek voltak. Egyre mohóbban falta az
ajkaim. Fölém helyezkedtem, aztán váratlanul olyat mondott, amitől a
szívem is kihagyott egy ütemet.
– Légy a feleségem, Vicky! – suttogta.
Megmerevedtem. Hogy mi? Ezt csak álmodom, de még annak is rossz,
hisz alig ismerjük egymást. Felpattantak a szemeim és úgy néztem rá,
mintha még egy feje nőtt volna. Megbolondult.
– Neked elment az eszed – hőköltem vissza.
– Abszolút – kacagott boldogan. Komolyan gondolja. Tényleg komolyan
gondolja. A szám elkerekedett, de hang nem jött ki rajta. Lefagytam.
– Csak sikerült elérnem, hogy elhallgass végre – csókolt meg újra.
– Ezt te nem gondoltad át – toltam el magamtól. – Ne csináld ezt velem!
Nincs kedvem az újabb csiki-csukihoz. Vegyük úgy, hogy meg se hallottam.
– Teljesen kétségbeestem.
Ez nekem túl sokat jelentett. Számára viszont ez sem volt más, csak
játék, de nekem… A startnál még egyenlők voltunk, ám most… Féltem,
hogy ebben a játszmában csakis ő nyerhet, és ha így lesz, az azért
lehetséges, mert én veszítettem. De van értelme azon agyalni, ki nyer és ki
veszít? A vele eltöltött időben bizonyos mértékig megértettem őt. Reggie-t a
győzelem íze magával ragadta, függővé tette, újra meg újra át akarta élni.
Ki ne akarná? Ő egy győztes. A szívem összeszorult, hiszen tudatában
voltam, hogy én viszont mindig vesztes voltam. Mégis belementem a
játékba Reggie-vel, pedig sejtettem, hogy veszíteni fogok. Egy idő után
unalmassá válok a számára, hiszen mit ér egy játék, ha az ellenfelet
vesztésre programozták?
Igyekeztem nem mutatni a kusza érzelmeimet, de átlátott rajtam.
– Néha muszáj feladnunk a küzdelmet akkor is, ha nyerésre állunk.
Kibújni készültem alóla, de nem eresztett. Rémülten pillantottam a
szemébe.
– Én nem játszadozom. Már nem – duruzsolta megnyugtatóan. – Tudom,
hogy sok csalódás ért, de esküszöm, hogy velem a legjobbra teszel. Minden
erőmmel azon leszek, hogy boldoggá tegyelek.
Gondterhelt arccal méregettem. A tekintetünk hosszan egymásba forrt.
– Akkor sem lehet – közöltem könnyekkel a szememben. – Én nem az az
ember vagyok, akinek képzelsz. Nekem múltam van – szaladt ki a számon.
– Ahogy mindenkinek. Nekem is – vonta meg hanyagul a vállát. – Nem
is vagyok rá túl büszke, de valljuk be, most sem cselekednék másképp. Az
akkori jelenem ezt diktálta. Te tettél engem más emberré. Nélküled ugyanaz
az értéktelen, bolyongó pasi lennék, mint azelőtt. Engedd, hogy most én
változtassak a te jeleneden!
Vonzó. Kísértő. Csábító.
– A múltam attól még nem törölhetem ki – fakadtam ki.
– Nem is kell! A veled történtektől vagy ma az, aki… ahogy én is. Az
élet időnként kemény leckéket ad, hogy a helyes útra tereljen. Kérlek,
Vicky, ne fossz meg engem attól a csodától, amit akkor érzek, amikor a
szemedbe nézek, amikor a karjaimban tartalak! Kösd velem össze az életed!
Megesküszöm neked, hogy nem fogod megbánni.
– Reggie – pityeredtem el attól, amit a szemében láttam.
– Semmire sem vágyom jobban, mint hogy egymáshoz tartozzunk –
vallottam be.
Hangosan fújtam ki a levegőt.
 – …de előtte el kell mondanom valamit – tettem az ujjam a szája elé,
amikor csókolgatni kezdett.
– Később. Most ünnepelni fogunk – kacsintott rám, majd hívta a
szobaszervizt és a legjobb pezsgőjüket rendelte.
Istenem! – szorítottam a fejemre a kezem. Hogy mondhattam neki igent.
Ez rettenetes. De ha nemet mondtam volna, akkor most azért tipródnék.
Annyira szeretem minden hibája, hülyesége és ostoba viselkedése ellenére
is. Hogy szeretnék-e a felesége lenni? Ah, mindennél jobban. Minden
vágyam valóra váltotta ezzel az ajánlattal. Ugyanakkor kiborultam.
Ostobaság lett volna azt hinnem, a titkom titok maradhat. Egyszer minden
titokra fény derül. Mi lesz akkor? El kellene mondanom neki… Reggie-re
pillantottam, ahogy egy szál alsónadrágban a pezsgőspalackkal bajlódott.
Széles, önfeledt vigyor terült el az arcán. Nem! Olyan boldog. Nem
ronthatok el mindent. Szeretem, mindennél és mindenkinél jobban. Ha
kitálalnék neki, elveszne az a fény a szeméből, amivel mindig rám pillant.
Áhítattal, szerelmesen… Szükségem van erre. Szükségem van rá! Oh, édes
jó istenem. Mit csináljak?
Ahogy megindult felém a poharakkal a kezében, elgyengültem és
elbőgtem magam.
– Na! – sietett felém, letette a pezsgőt és letelepedett az ágy szélére.
Azzal a lendülettel másztam is az ölébe.
– Ennyire nem eshetsz tőlem kétségbe. – Félelem suhant az arcán.
– Mondd, hogy ez nem csak egy álom! Kegyetlenség lenne tőled –
csaptam a mellkasára. – Hogy támadhatsz le ezzel csak úgy?
– Sajnálom. Ostobaság volt részemről ilyen sokáig húzni. Már az első
alkalommal, ahogy megpillantottalak, meg kellett volna tennem, a helyett
az ostoba ajánlat helyett – humorizált, és gyengéden seperte ki a kócos
hajam az arcomból.
– Lökött – simultam hozzá. – Nemet mondtam volna – kuncogtam.
– Ne aggódj, nem a te hibád lett volna, azt is elszúrtam volna magamat
ismerve, de talán most lehetőségem nyílik helyesen cselekedni.
Kiemelt az öléből, majd letérdelt elém. Elég banálisan festett egy szál
alsóban.
 – Életemben először szeretnék valakinek megfelelni. – Megköszörülte a
torkát. – Victoria Sawyer, megtisztelnél engem azzal, hogy a feleségem
leszel? Amennyiben igen, esküszöm, megváltozom. – A tekintete tele volt
ígéretekkel. A két kezem közé vettem az arcát.
– Nem akarom, hogy megváltozz. Rád van szükségem. Én téged akarlak
– szipogtam a meghatottságtól.
– Rendben, akkor ezentúl is igyekszem majd megkeseríteni az életed.
– Ne kímélj! – hangosan nevettem, majd koccintottunk.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ahogy akkor is, mikor a
nőgyógyászom vérvizsgálattal akart biztosra menni, hogy időben bevettem
a tablettát. Elbizonytalanított egyetlen mondatával: „Jó, ha tudja, hogy ha
már megtörtént a fogamzás, akkor a módszer nem szakítja meg a
terhességet.” Mi van, ha terhes vagyok? Jesszus, csak azt ne!
Nem akartam agyonelmélkedni a dolgot, de akkor sem éreztem magam
józannak. Férjhez menni Reggie-hez? Totál elmentek otthonról, mikor erre
igent mondtam. Bizonytalanságomban elújságoltam a nagy hírt a
barátnőmnek, aki azzal nyugtatott, hogy a jegyben járás elhúzódhat évekig
is, felesleges rágódnom. Emellett akadtak helyzetek, amelyek nehezítették
az összecsiszolódást. Fel-felbukkant egy-egy kiéhezett nő, akik szintén
elégedettek voltak Reggie korábbi teljesítményével. Rendkívül megalázó
volt szembetalálkozni velük a kaszinó területén és időnként ki is hoztak a
béketűrésemből. Felháborított, hogy Reggie milyen félvállról vette az
egészet.
– Unom már, hogy úton-útfélen olyan nőbe botlom, akit megkeféltél. És
nem mind szimpatikus ám – fújtattam, célozva a legutóbbi kis libára.
– Nem is kell, hogy azok legyenek. Ők csak eszközök voltak a célom
eléréséhez. Ennyi. Nem jelentettek semmit. Mióta megismertelek, csak te
uralod a gondolataim és az ágyam. Ez neked nem elég?
– Őszintén? Nem tudom. Te mit szólnál, ha minden pasas, aki veled
szembejön, áradozna, milyen jó volt engem dugni, milyen élvezetes volt,
ahogy kéjesen nyögtem, amikor ő vadul… – Befogta a szám.
– Ki ne mondd! – A tekintete elsötétült.
 – Persze, én ne mondjam, bezzeg az a nő! Végig kellett hallgatnom,
ahogy azt ecsetelte, hogy te… hogy… – feldúltan fújtattam.
– Féltékeny vagy! – somolygott.
– Csak azt ne mondd, nem volt olyan, hogy egy nő puncijában otthon
érezted magad – szűrtem ki indulatosan a fogaim közt. Hangosan elkacagta
magát.
– Oh, dehogynem! – lépett közelebb és vont magához. – De azóta is
igyekszem azt megtartani. Bár néha igencsak harapós kedvében van –
incselkedett.
Aztán persze rájöttem, hogy gyerekesen viselkedem és valóban csak
féltékeny vagyok. Pedig, ha belegondoltam, én sem voltam jobb nála, csak
én nem élvezetből, hanem pénzért szexeltem, de ez sem könnyítette meg a
lelkiismeretem. El kell mondanom neki. Nekem se esne jól, ha titkolózna
előttem – figyelmeztettem magam nap nap után.

Reggie

Őrlődés

„Mi rosszabb? Elveszíteni valamit, vagy meg sem kapni?”

(Vavyan Fable)

Minden tökéletesen alakult, csupán az az egy dolog aggasztott, hogy

Andrew Dark eltűnt. Volt egy kis gond, és azóta senki nem tudott róla
semmit. Nem állt valami jól a szénánk. A feleségének sem mertem
mondani. Nem szerettem volna feleslegesen szenvedni látni. Bíztam benne,
hogy Dark akármilyen mélyre is került, kimászik majd a romok alól.
Szorítottam neki, és már nem csak a vagyon, a hatalom miatt, amit cserébe
kínált. Szerettem volna, ha legalább ő boldog lehet, ha már nekem nem
sikerül.
– Istenem, Andrew, vigyázz magadra! Szükségem van rád! – motyogott
az orra alá Chris, ahogy a kaszinó egyik emeleti korlátjáról pásztázta az
embereket. Várt. Folyamatosan csak várt. Elszorult tőle a szívem. Akárcsak
én, Andrew is a halál kapujában téblábolt.
– Ne aggódjon, Andrew-nak helyén van az esze – léptem mellé. Lelket
akartam önteni belé. Nem engedhettem, hogy feladja.
– Lehet, hogy Drew-nak megvan a magához való esze, de Ramíreznek,
tartok tőle, hogy nincs szíve. Ha áruláson kapja, megöli – telt meg a szeme
könnyekkel.
– Ez nem történhet meg! – igyekeztem vigasztalni.
– Vannak hírei? – érdeklődött.
Tétováztam. Erre mit is mondhattam volna?
– Érzem, tudom, hogy történt vele valami – hunyta le hosszan a szemeit.
– Kérem, ne hazudjon, vagy titkoljon el semmit! Nincs rosszabb, mint a
bizonytalanság és az a valami, amit most a szemében látok.
Igaza van. Ellenkező esetben én is tudni akarnám. Elhatároztam, hogy
vége az önzésnek. Ideje volt komolyan venni az életet és a
következményeket, mégsem akartam őt még jobban elkedvetleníteni.
– Nem tudok semmi biztosat, megijeszteni viszont nem akarom.
– Mindenről szeretnék tudni – kapaszkodott erősen a korlátba. – Fel
tudom dolgozni.
Feldolgozni? Kötve hiszem. A halált nem lehet feldolgozni… beletörődni
talán. Minden egyes rosszullét után úgy éreztem, a remény hal meg először,
majd csak utána én.
– Oké – vágtam bele. – Az igazság az, hogy volt pár napja egy kis zűr.
Az egyik emberem jelentette, hogy lövöldözés volt, és hogy valaki meg is
sérült, de mielőtt az FBI elfoglalta volna a helyet, Ramíreznek és Andrew-
nak nyoma veszett. Azóta nem tudunk róluk semmit. Felszívódtak.
Megremegett. Gőzöm sem volt, most mit kellene tennem vagy
mondanom.
 – Azt sem tudom – szegte fel dacosan a fejét –, ha Andrew belebukik
ebbe és meghal, ránk milyen sors vár.
Hát azt én se. Majd újra belenéztem a szemébe és hirtelen leesett, mire
gondol. Egy mosolyt csalt ki belőlem. Vicky makacs pillantását láttam
benne.
– Tudja, maga félelmetesen hasonlít valakire – csóváltam a fejem –,
ugyanolyan büszke, konok és határozott – méláztam el, majd egy kis szünet
után folytattam. – Reméljük, hogy Drew épségben kikerül onnan, de ha
nem… maga akkor is szabadon távozhat. Mondja csak, mit érnék el vele, ha
bántanám magát vagy a gyerekeit?
– Elégtételt – felelte egyszerűen.
– Miért? Maga veszítené el a férjét, nem én. Miért akarnék én még
elégtételt is venni? – értetlenkedtem.
– Mert nem jut hozzá ahhoz, amire vágyik, amiért belement ebbe az
ügybe.
Hát tényleg ilyen számítónak tűnök? Keserű kacagásban törtem ki.
– Tudja, Chris, sajnálatos, hogy még mindig nem ismert ki, pedig elég
hosszú ideje van már velem összezárva. Én nem egy gátlástalan, kegyetlen
gyilkos vagyok – emeltem fel a hangom. – Miért hiszi azt mindenki, ha az
ember letéved a helyesnek vélt útról, hogy a lelke már szénné is égett?
Miért gondolja, hogy képes lennék hidegvérrel gyerekeket ölni?
– Én, én… – mentegetőzött, majd ráharapott az alsó ajkára. – Sajnos
találkoztam olyannal is – sütötte le a szemét.
– Az olyat vérengző gyilkosnak hívják. Lehet, hogy én sem vagyok
makulátlan, de vannak bizonyos határok, amelyeket nem lépek át. Nem
vagyok szörnyeteg! – horkantam fel.
– Ne haragudjon! – tanácstalanul bámulta a földet. – És mi van akkor, ha
Andrew kijut, de nem szerzi meg, amire szüksége van? – szegezte nekem a
kérdést.
– Akkor sem kell tennem semmit. Lesz nélkülem is elég gondja, nem
gondolja?
– Valóban. Vadászni fognak ránk – nézett rám rémülten.
 – Ne aggódjon, egyben biztos vagyok, Andrew inkább meghal, mintsem
ilyen helyzetbe hozza a családját.
Ahogy ezt kimondtam, már meg is bántam. Bassza meg! Miért nem tudok
gondolkodni, mielőtt kinyitom a számat? Feltört belőle a fájdalmas zokogás.
– Én barom! Bocsásson meg nekem, kérem! Nem úgy gondoltam –
léptem közelebb és felé nyúltam.
– Ne érjen hozzám! – vált hisztérikussá. – Ezzel akar engem
megnyugtatni? – kelt ki magából.
– Áh, nem megy ez nekem – fordultam a korlát felé. – Akárhányszor
igyekszem egy nő lelkét pátyolgatni, csak még inkább felkavarom.
– Ne beszéljünk erről inkább! – szipogott. – Arra a lányra gondol, akiről
a múltkor mesélt?
Hangosan fújtam ki a levegőt.
– Igen, de erről, ha nem haragszik, én nem szeretnék beszélni.
– Maga pont olyan, mint Andrew – méregetett.
– Nem, ez nem igaz. Amíg Andrew-nak van lehetősége küzdeni a
boldogságáért, nekem esélyem sincs – préseltem össze az ajkaim.
– Esély mindig van, csak keresse meg a megfelelő utat. Vicky, ugye így
hívják?
Meglepetten fordultam felé. Honnan tudja a nevét?
– Megnyugodhat, van esélye. Nem kell róla lemondania – közölte
határozottan.
– Ezt meg honnan veszi? – Kíváncsi voltam, honnan ilyen tájékozott.
– Mert ismerem a nőket, én is az vagyok. Emellett bevallom, beszéltem
vele. Puhatolózott. Féltékeny.
Meglepetten szóra nyitottam a szám, de a következő pillanatban azt is
elfelejtettem, mit is akartam.
– Uram! Keresik önöket! – lépett mellénk Raul, a biztonsági főnök.
– Bennünket? – kérdeztük Chrisszel egyszerre.
– Már ha nem zavartam meg valamit – lépett elő mosolygós arccal
Andrew. Basszus! Sikerült neki – derültem fel én is.
– Istenem – sikoltott fel Chris, majd rohant a férje karjaiba.
 Letaglózott a látvány. Andrew tekintete térített magamhoz, amikor rám
emelte a pillantását.
– Meghoztam, amit ígértem – jelentette ki magabiztosan. – Sikerült –
közölte széles vigyorral az arcán.
Miután túlestünk a nagy családi összeboruláson, én és Andrew
elvonultunk elvarrni az utolsó szálakat. Ő átadta nekem Ramírez összes
vagyonát és bizniszét. Ezzel ő megszabadult a súlyos átoktól, én pedig
átvettem, hogy általa szabaduljak meg az enyémtől. Mikor már mindent
aláírtunk és már éppen távozott volna, még felém fordult.
– Köszönöm. Hálás vagyok neked – nyújtotta a kezét. Megragadtam és
megráztam.
– Szívesen. Bármikor. Ha szükséged lesz a segítségemre, akkor keress
meg! – búcsúztam tőle.
– Ne értsd félre, de nagyon remélem, erre soha többé nem fog sor kerülni
– kacagott ércesen. – Még most sem értem, miért voltál ilyen nagylelkű.
Miért hagyod meg nekem a jachtot és Chris apjának vállalatát?
– Mert szentimentális vagyok. Valaha te is segítettél rajtam. Ezek
hozzátok tartoznak. Nem Ramírezhez. Ezek a ti emlékeitek. Nem
fogadhatom el őket. Szenvedtél te már éppen eleget. Légy boldog, Andrew!
Nem tartottam volna fairnek, ha olyan dolgokat is bekebelezek és adok
majd át az apámnak, amit hajdan tőlük vettek el. Ramírez kiforgatta őt
mindenéből. A felesége az apja vállalatával fizetett Andrew szabadságáért.
Most visszaadtam nekik mindent. Ezzel a lépéssel kicsit úgy éreztem,
teszek jót is az életemben. Ha én nem is, legalább ő még boldog lehet.
– Köszönöm! Mit fogsz kezdeni vele? – sandított a birodalmat jelentő
irományokra. – Bocs. Nem rám tartozik – indult a kijárat felé.
– Elátkozott pénz ez. Megszabadulok tőle – vallottam be.
– Akkor miért? – Látszott az arcán a meglepettség.
– Először is, mert ennyivel tartoztam neked, másodsorban pedig ezzel
elérhetem, hogy az apám végre leszálljon rólam. Bizonyítom, hogy képes
vagyok letenni az asztalra annyit, mint az öcsém. De részemről ennyi. Nem
mondtam neked, amikor megkerestél, de már évekkel ezelőtt kiszálltam.
 – Nahát, nem tudtam. Akkor pláne kösz mindent. De ahogy te is
mondtad, ez egy átok. Légy óvatos! – hívta fel a figyelmem.
– Tudom – bólintottam. – Vigyázzatok magatokra!
Nem akartam érzelgős lenni, így az útjára engedtem, majd lerogytam az
asztalomhoz. Ennyi lenne egy hatalmas birodalom? – meredtem az előttem
heverő dobozokra. Lelöktem az egyik tetejét és belenéztem. Ahogy
kutakodtam, találtam egy kisebb díszes dobozkát. Belepillantva megfagyott
bennem a vér. Andrew múltjának titkai hevertek benne. Ezek nem juthatnak
illetéktelen kezekbe. Sokat hezitáltam, mitévő legyek, végül mikor már
éppen távozni készültek a kaszinóból, utolértem őket.
– Andrew! Várj! Ez, azt hiszem, téged illet – adtam át az utolsó darabkát.
– Ez mi? – gyanakodva méregette.
– Ramírez holmijai között volt. Van benne egy neked címzett levél.
Gondoltam, érdekel a tartalma.
Döbbenten vette át.
– Mindent nagyon köszönök – bólintott. – Sok sikert!
– Nektek meg sok boldogságot! És ne gyere vissza kísérteni! –
poénkodtam a feltámadásán. Láttam, hogy ő nem találta olyan humorosnak.
A hóna alá kapta a kis dobozt és Chrisszel együtt lesétált a lépcsőn.
A kaszinóban most is, mint mindig, hatalmas volt a nyüzsgés, de még a
tömegben is kiszúrtam az én gyönyörű Vickymet. Nem voltam ezzel
egyedül, mert Chris is egyenesen felé sétált. Váltottak pár szót, miközben
időnként felém pillantottak. Mi a fene? Kitárgyalnak. Chris elindult vissza
Andrew-hoz, majd felém sandítva alig észrevehetően megemelte a
hüvelykujját. Hát igen. Ez a része sínen is lenne, ha nem haldokolnék –
hasított belém a fájdalmas valóság. Vajon nekem hogy végződik majd? Hogy
fogok meghalni? Párnák közt szenvedve? Vagy elegem lesz a gyötrelmekből
és magam vetek ennek véget? A jó büdös francba! Nem akarok meghalni!
Én élni akarok!
Később a szobám erkélyén ácsorogtam és magamban elmélkedtem.
– Már megint dohányzol? Nem szívsz te egy kicsit sokat? Koporsószög –
csóválta a fejét. – A múltkor említetted, hogy rosszul vagy tőle.
 Elkomorodtam a szépségét, boldog sugárzó mosolyát látván. Ő még nem
tudja, amit én igen. Ez nekem már nem oszt, nem szoroz. Én ezzel vagy
enélkül, de hamarosan meghalok.
– Tudod, mit – vette ki a kezemből és nyomta el. – Segítek leszokni.
– Nincs sok értelme, én már próbálkoztam. Nem sikerült – vontam meg
hanyagul a vállam.
– Semmi baj! Most együtt csináljuk – simult hozzám.
– És hogyan gondoltad a kivitelezést? – incselkedtem.
– Pofonegyszerű! Ahányszor rágyújtanál, gondolj valami másra!
– Ha ez ilyen egyszerű lenne…
– Ilyen egyszerű – közölte elszántan. – Minden fejben dől el. Akarat
kérdése, és mint tudjuk, az neked van. Nézzük például magunkat! Nem
hittem, hogy nekünk lehet közös jövőnk, de te igen. Akartad!
– Én sosem állítottam, hogy lesz jövőnk. Én a jelent szeretném élni.
Veled.
– Miért, az nem ugyanaz? – somolygott. – Oké, akkor csináljuk máshogy.
Pókerezzünk!
– Ez most komoly? Póker? Ezzel akarsz leszoktatni a dohányzásról? –
kacagtam jóízűen.
– Szeretsz nagy tétekben játszani. Tegyük azt! – csillant fel a szeme.
– Érdekes ajánlat. Mit tudsz felajánlani, amit még nem kaptam meg –
felvont szemöldökkel mértem végig. A szexi kis fekete dresszében illegett
mellettem.
– Sosem tudod meg, ha nem mész bele a játékba – somfordált közelebb.
– Gyere ide! – karoltam át a derekát.
– No-no – tartotta fel a mutatóujját. – Meg kell nyerned engem.
– Az már megtörtént – biccentettem oldalra a fejem.
– Vetkőzős póker? – kihívóan fúrta a tekintetét az enyémbe.
Hangos nevetésben törtem ki.
– Hiszen alig van rajtad ruha.
– Helyzeti előnyhöz jutottál. A nyertes mindent visz. Ez a póker lényege
– felemelte a kártyákat az asztalról és megkeverte őket. Nagyot nyeltem
attól, amilyen pillantással méregetett. Teljesen felhúzott.
 – Ő érti, mire gondoltam – harapott az ajkaiba, és bökött a nadrágomban
ágaskodó férfiasságom felé. – Ez az a játszma, ahol ha vesztesz is, nyersz –
kacsintott felém.
Tovább keverte a paklit, majd kiemelt négy lapot.
– Na, mim van? – kacérkodott. Közelebb léptem. – Öt ász – terítette ki a
lapjait.
– Ez csak négy. Ne csalj! – sandítottam felé.
– Az ötödik én vagyok – csúsztatta le magáról az ingem. Az adrenalin
tombolt bennem. Akartam őt.
Ez a vágy motivált abban, hogy ezt követően napokig kerestem a
megoldást. Az internet tele volt a rákkal kapcsolatos információkkal,
bölcsességekkel, de ugyanakkor tévhitekkel is. Egy beteg számára, aki
frissen szembesül a szörnyű hírrel, ez nemhogy megnyugvást nem hoz, de
még jobban összezavarja. Sajnos sok olyan hely van, ahol azt élezik ki,
hogy a rák borzalmas, a kezelések pedig elviselhetetlen kínokkal járnak.
Minden reményem el is szállt. Nemhogy ennyi volt, még a kínok kínját is át
kell élnem.
Tények, tévhitek ide vagy oda, az már biztos, hogy az életem hirtelen
megváltozott: kezelések, vizsgálatok, gyógyszerek utáni kutatások vették át
benne a főszerepet. Az orvosom javaslata ellenére folyamatos vérvételre
jártam, újabb és újabb MRI-t, CT-t csináltattam. Tudni akartam, ha a
legkevesebb esélyem is van a túlélésre. Minden figyelmem csak erre
irányult. Félelmet, szorongást okozó helyzet volt, amely háttérbe szorította
egy időre a testi szerelmet. Vicky nem is értette a tartózkodásomat.
Visszafogottá váltam. Ahányszor emelkedett a pulzusom, rám tört a
rosszullét. Nem akartam lebukni Vicky előtt. Reménykedtem, hogy ha
túlesek az első sokkon, kissé megerősödöm lelkileg, és akkor képes leszek
újra bizakodva tekinteni a jövőbe, amitől a szex iránti érdeklődésem is
újjáéledhet. Vissza akartam térni a normális, aktív szexuális életemhez. Ez
nem én voltam. Nem ismertem önmagamra. Mióta közölték velem, hogy
rákban szenvedek, kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy
foglalkozzam a szexszel, hiszen a tét az életem lett. Ám, amikor az
orvosomnak jeleztem, hogy újabban nem a farkam irányít, a legnagyobb
természetességgel közölte:
– A rák okoz szexuális problémákat. – Kicsit elbizonytalanodtam.
Arckifejezésem láttán folytatta: – Az alap dolgokkal nincs baj, a „szexuális
apparátus” működőképes. Ám nem könnyű egy beteggel a szexuális élet,
főként ha gyakran fáradt és fájdalmai vannak.
Ez volnék én. Beteg. Vagyis ez leszek… hamarosan – meredtem rá. Kiutat
kerestem. Menedéket azonban csak Vicky karjaiban leltem. Hagytam, hogy
nap nap után az ujja köré csavarjon. Már nem én csábítottam őt, hanem ő
engem. Ez volt az én szerencsém. Vicky volt az a nő, aki nem csak
vizuálisan tudott hatni rám, bár meg kellett hagyni a fekete, erotikus kis
szerelésében egy démoni istennő volt. Ahogy ráemeltem a tekintetem, egy
másik szervem is élénkülni kezdett. Hol szexi, dögös fehérneműben igázott
le, hol szűzies ártatlanságával. Megőrjített. Minden ilyen alkalommal élni
akartam!
Elkezdtem bújni az onkológiai könyveket, böngésztem a netet éjjel-
nappal, és napi kapcsolatban voltam az orvosommal, aki azt szajkózta:
megpróbálja meghosszabbítani az életem. Megpróbálja? Az kevés.
Annyira elfoglalt a dolog, hogy észre sem vettem, hogy rohantak a hetek,
letelt az öcsémtől kapott két hónapos határidő. Mikor hívtak a találkozó
miatt, döbbenten észleltem, hogy elrepült az idő… az időm.
– Nos? Mid van, tesókám? – kérdezte nagyképűen Dylan.
– Kezdd te! – intettem előzékenyen.
Elkezdte az összesítést, és büszkén sorolta a szerzeményeit. Az apám
pedig elégedetten bólogatott. Tisztában voltam vele, hogy ez nem egyedül
az öcsém érdeme, az apám minden bizonnyal mindent elkövetett, hogy
lenyomjanak. Mikor befejezték, rám terelődött a figyelem.
– És te, fiam?
Látszott apám tekintetében, hogy már elkönyvelte a vereségem.
Kihúztam a dokumentumot a zakóm belső zsebéből és az asztalra fektettem.
– Ennyi? – vigyorgott kárörvendően Dylan.
– Örülnél te ennyinek – vetettem oda, de a tekintetemmel az apámat
tartottam fogva, aki az irat után kapott. Felemelte, belenézett, majd tátott
szájjal bámult rám. Dylan észlelte a változást, kikapta apám kezéből, majd
ő is átfutotta.
– Ez nem lehet igazi – lebegtette felháborodva.
Apám összecsapva a tenyerét tapsolt, majd hangos nevetésben tört ki.
– Ez bizony igazi. Rebesgették, hogy az öreg Ramírez kimúlt, és
mindenki arra vár, ki áll elő mint utód.
– Csaltál – esett nekem Dylan.
– Ugyan miért? – Higgadtságot színleltem, de a lelkemben érzelmek
kavarogtak. – Nyertem – jelentettem ki, amit senki nem mondott ki
hangosan.
– Felülvizsgálatot kérek.
– Aki itt tisztességtelen módszereket alkalmazott, az te voltál. Egy
gyilkosságot akartál a nyakamba varrni – öntött el az indulat. Szerencsémre
a nyomozók megtalálták az igazi tettest, így leszálltak rólam. – Ha nem lett
volna tuti alibim, már a rács mögött csücsülnék.
– Dylan? – fordult felé szigorúan az apám.
– Hazugság.
– Tudom, hogy te bérelted fel azt a tanút, aki azt állította, hogy látott
minket együtt – préseltem össze az ajkaim. – Később mikor a zsaruk
szembesítették az alibimmel, hebegett-habogott, hogy biztos összekevert
valakivel.
– Miből gondolod, hogy nekem ehhez közöm van? – csattant fel.
– Csak onnan, hogy a te embered volt – csóváltam a fejem.
– Tudjátok mit, nem is érdekeltek – akarta elhagyni a helyiséget.
– Dylan! – dörrent az apám hangja. – Ülj vissza!
– Nincs rá szükség. Én már úgyis menni készültem – álltam fel és
igazítottam meg a zakóm. – Akkor, ahogy megállapodtunk, mi többé nem
ismerjük egymást – fúrtam a tekintetem az apáméba.
– És hogy van az a dugni való kis szajhád? Megadhatnád a számát és a
tarifát – szólalt meg Dylan a legnagyobb természetességgel.
– Ezt válaszra sem méltatom. Már nem tudsz felbosszantani.
Szánalmas!
 – Végül is neki van igaza – vágott közbe az apám. – Kurvából lesz a
legjobb feleség. Biztos tud valamit a kiscsaj – hahotázott.
– Szálljatok le rólam! Őt ne keverjétek ebbe bele! Semmi köze ehhez és a
piszkos múltamhoz.
– Szerintem tényleg nem tudja – vigyorogtak össze rosszindulatúan.
– Ti mi a francról beszéltek? – kapkodtam a tekintetem köztük.
– Fogadjunk, a te dögös kis Vickyd nem számolt be róla, mivel is keresi a
kenyerét – vigyorgott az apám.
– Akármit is akartok mondani, nem akarom hallani. Nem hagyom, hogy
éket verjetek közénk – kerültem ki Dylant és távoztam volna, ha nem nyom
a kezembe egy borítékot.
– Dugni való hivatásos kis szajha. Ha ráunsz, csak szólj, szívesen
kezelésbe veszem – kacsintott rám.
– Aljas szemétláda! – rontottam neki és felnyomtam a falra, de pillanatok
alatt lefejtettek róla az apám emberei. – Nyomorult – szűrtem ki a fogaim
közt kétségbeesetten.
Vicky. Ez nem lehet. Ő nem. Nem veszíthetek el mindent.
– Nem semmi a kiscsaj. Nemcsak szajha, tolvaj is – lépett közelebb az
apám. – A húgával lenyúltak tőlem félmilliót, de már tudom is, honnan
kerítette elő a pénzt, amivel tartozott. Hamar összeraktam a dolgokat,
amikor megláttam a kaszinóban. Tőled volt a pénz, ha jól sejtem.
– Te voltál az a mocsok, aki fenyegette? – öntött el a méreg. – Neki
semmi köze sem volt az egészhez. A húga ostoba lépése volt.
– Aki itt ostoba, az te vagy. Hülyére vett téged.
Iszonyatos harag gyűlt a lelkemben. Megfeszült az állkapcsom. Vicky
nem tenné ezt velem. Nem teheti ezt velem. Szeretem. Ha elvesztem, nem
marad semmim.
– Az arckifejezéséből ítélve nem is sejtette – örvendezett Dylan.
– Rágalom. Nincs jobb dolgotok, mint az én barátnőmet pocskondiázni?
– üvöltöttem.
– Csak törődünk veled. Nem a mi hibánk, hogy a csaj egy ribanc.
Indulatból bemostam neki egyet, és rögtön tovább is ütöttem volna, de
hamar leállítottak.
 – Nyomorult kis patkány! Miért fáj az neked, ha én boldog vagyok?
Szállj már le rólam! – fröcsögtem. – Ezzel most túl messzire mentél –
préseltem ki a fogaim közt. – Ezt nem bocsájtom meg nektek soha. – A
tekintetem egyikről a másikra kapkodtam. – Eresszenek már el! – ráztam le
magamról a gorillákat. Mikor megszabadultam, szó nélkül rohantam ki a
helyiségből. Még mindig a kezemben szorongattam az öcsémtől kapott
borítékot, de nem volt erőm belenézni. Méreg. Engem nem fognak
megmérgezni. Akármi is van benne, tudom, hogy beégne az elmém
legmélyére. Sosem tudnék már úgy nézni rá… Széttéptem és beledobtam az
utamba kerülő első kukába. Forgott velem a világ. Kihúzták alólam a talajt.
Ha Vickyt elveszítem, mindent elveszítek. Semmim és senkim sem marad. De
a francba is! Tényleg csak szórakozott volna? Miért titkolta? Miért nem
mondta el? Tényleg egy balek vagyok.

Vicky

Kísért a múlt

„A múltnak, bármi is történt benne, nem muszáj

befolyásolnia a jövőt. Ha most, a jelenben hozol egy döntést,
az felülírhat mindent, ami történt, mindent, amit valaha
tettél. Ez fog kihatni a jövőre.”
(Ara Rauch)

Felgyorsultak az események, beköltöztem Reggie lakosztályába Kelly nagy

örömére. Külön birodalma lett. Aggasztott, hogy a legutóbbi eset óta sem
láttam őt felelősségteljesebbnek. Nyugtalanított, hogy Reggie is olyan más
lett. Figyelmes, higgadt és megfontolt. Ez nem vallott rá. Gyanakvóvá tett.
Minden, a kaszinóval kapcsolatos tárgyaláson alapos elemzéseket követően
hozott döntést. Sokat láttam töprengeni és meg mertem volna esküdni, hogy
valamin emészti magát. Mikor rákérdeztem, mindig megvolt a jól
begyakorolt válasza, de én tudtam, éreztem, hogy bántja valami. Hetek
teltek el ebben az állapotban, és valami nem volt a régi. Sokkal
visszafogottabb lett, és nem is kezdeményezte a szexuális együttléteinket.
Kezdtem aggódni, hogy lankad az érdeklődése irántam. Éppen ezért az
egyik nap meg szerettem volna őt lepni, hogy elhessegessem kicsit a
nyomasztó gondjait.
Belépett az ajtón, én pedig a megterített asztalnál izgatottan vártam rá.
Sokat bajlódtam a részletekkel. Gyorsan utoljára körbepillantottam. Az
asztalon a gyertyák égtek, a pezsgő behűtve, a szalvéta alatt a
meglepetésével, a ruhám alatt a kedvenc fehérneműje. Minden tökéletes.
Felálltam és elé siettem. Egy csókot szerettem volna lehelni az ajkára, de
kitért előlem. A fejét is elfordította. Nem értettem, mi ütött belé.
– Milyen napod volt? – követtem és megcirógattam a karját, de lerázta
magáról a kezem. Megvetően mért végig. Rossz előérzet gyötört.
– Baj van? – nyeltem egy nagyot. Könnyek szöktek a szemembe a
tekintetétől.
– Mondd meg te! – üvöltött rám. – Szerinted rendben van az, hogy a
menyasszonyom egy kurva volt, de erről elfelejtett felvilágosítani engem? –
esett nekem. Hátrahőköltem. Nem számítottam erre. Váratlanul ért.
Megragadta a karom és agresszívan maga felé rántott. – Miért titkoltad el?
Miért hazudtál? Hülyére akartál venni? Elveteted magad az első balekkal?
– Én nem hazudtam – dadogtam. – Sosem állítottam, hogy egy szent
vagyok!
– Mégis hagytad, hogy egy olyan képet alkossak rólad, aminek köze
sincs a valósághoz – fröcsögte az arcomba.
– El akartam mondani – hebegtem.
– Akartad? Komolyan? Persze – bólogatott, majd váratlanul az arcomba
ordította: – Hülyének néztél. Egy kurva élete nagy lehetősége vagyok.
Hiszen erre ment ki az egész, nem? Megleckéztetni. Gratulálok! Sikerült!
Idiótát csináltál belőlem.
– Azt hittem, te más vagy! – tört bennem darabjaira a felépített álomkép.
 – Akkor kvittek vagyunk. Te is elhitetted velem, hogy más vagy. Pedig
tudtam jól, hogy minden nő egyforma – megvetően pillantott rajtam végig.
– Esélyünk sem volt – igyekeztem visszafogni a feltörő sírást.
– Lett volna, ha kicsit is őszinte vagy. – A testtartása fenyegető volt.
Kiolvastam a csalódottságát. – Elárultál!
– És bosszúból most te teszed ugyanezt. Meg sem hallgatsz – sírtam el
magam.
– Nem vagyok kíváncsi a részletekre, hogyan élvezkedtek benned más
férfiak – gonosz kijelentése a padlóra küldött.
– Ezt nem hallgatom tovább! – El akartam szaladni, nem bírtam tovább
hallgatni a sértéseit.
– Még te vagy megsértve? – ugrott elém.
– Látod, pont ezért nem vitt rá soha a lélek, hogy meséljek a múltamról –
hüppögtem, a sírás fojtogatott. – Nem bírtam volna elviselni a megvetést,
amit most a szemedben látok.
– Pff. Te hónapokig szívattál engem, leráztál. Játszottad az elérhetetlent,
erre kiderül, hogy az egyik legnépszerűbb luxusprosti voltál – üvöltötte.
Zaklatottan fel s alá járkált. Lesújtva, magamba roskadtan rogytam le a
székre és nem kívántam magyarázkodni.
– Ha tőled tudtam volna meg, talán másképpen reagálok – szorította a
fejére a kezeit.
– Talán – vontam meg a vállam. A megjegyzésemre újra indulatba jött.
– Tudod te, milyen érzés volt, amikor az apám gratulált, hogy egy kurva
mellett kötöttem ki?
A sértettség és a fájdalom elvette az eszét. Kiborult. Én pedig
összetörtem. Mindent elvesztettem. Láttam a szemében. Felálltam és a
további megaláztatásnak elejét véve el akartam hagyni a lakosztályt.
– Most hova az ördögbe mész? Még nem végeztem! – zárta el az utamat.
Nagyot nyeltem, majd felnéztem rá.
– Felesleges maradnom. Te már meghoztad az ítéletet, és ahogy látom,
fellebbezésnek helye nincs – szipogtam.
– A múltadat lehet, hogy még bevenné a gyomrom, de azt, hogy említést
sem tettél róla, nem. Miért titkolóztál, miért nem mondtad el? – Dühös, de
összetört tekintettel ragadta meg a vállaim. Az ujjai elfehéredtek, annyira
szorított. Nem mutattam fájdalmat, hiszen megérdemeltem, amit kaptam.
– Tudtam, hogy nem értenél meg – böktem ki. Ellépett tőlem. – Akkor
ennyi? – jöttem indulatba most már én is. – Lemondtál rólam? – léptem újra
elé. – Álszent vagy! Pont az ilyen nőket dugtad sorra, mint amilyen én is
voltam! – fakadt ki belőlem.
– Dugtam, de egyikbe sem szerettem bele – vágta hozzám.
– Mégis hallgatnom kellett volna az első megérzésre. – Összeszorítottam
a szemem és nyeltem egy nagyot.
– Ezt meg hogy érted?
– Tudtam, hogy egy aljas alak vagy, mégis figyelmen kívül hagytam a
megérzéseim. Azt kérted, higgyek, bízzak benned. Ne ragadjak le a
valóságban. Most pedig, hogy szárnyalok, könyörtelenül a földhöz csapsz.
Csak magadra meg a megítélésedre gondolsz. Rólam most is
megfeledkezel.
– Még én vagyok a hibás? – tombolt.
– Hiszen meg sem hallgatsz – reszkettem a dühtől. – Azt hiszed, én ezt
önként csináltam? – remegett a hangom. – Azt hiszed, élveztem? Ítélkezz!
Gyalázkodj! Szapulj csak! Hiszen hozzád nem érhet fel senki. Te vagy a
megtestesült tökéletesség. Már megbocsáss, de nem mindenki születik
burokba, nincs mindenki elé vörös szőnyeg terítve. Nekem nem volt más
választásom, hogy életben maradjak. Tudod, nekem másról is
gondoskodnom kellett. Ott volt Kelly. Oh, de hogy várhatnék én pont tőled
megértést? – fintorogtam, mialatt végigmértem. – Elképzelni sem tudod,
milyen az, amikor irtózol egy másik ember érintésétől, mégis el kell
viselned azt. Amikor alig várod, hogy vége legyen, de még el sem
kezdődött – hüppögtem. – Amikor órákig dörzsölöd magad a forró zuhany
alatt, remélve, hogy egyszer majd megtisztulhatsz – patakokban folytak a
könnyeim.
– Gőzöd sincs, milyen érzés, mikor lélektelen tárgyként használnak, majd
dobnak el újra és újra. Szedd össze gondolatban, hogy te és a haverjaid
miket műveltetek a kurváitokkal… – De nem folytattam, mert láttam
elkerekedett szemeit. Képtelen volt megszólalni. Pánik. Szinte láttam a
képeket a lelki szemeim előtt. Egyetértően bólogattam. – Ez voltam én. Egy
jelentéktelen használati tárgy. És most újra annak érzem magam – nyeltem
egy nagyot. – Átkoztam minden egyes férfit, aki csak hozzám ért. Egytől
egyig mind csak saját magára és a farkára tudott gondolni. Gyűlöltem az
érintésüket. Ezek az együttlétek nem a gyengédségről, a vágyról vagy az
erotikáról szóltak. Elkényeztetett úri gyerek vagy! Elképzelni sem tudod,
milyen éhezni, fázni, vagy üres zsebből gondoskodni valakiről. Nekem nem
adatott meg, ami neked – ordítottam ki magamból. – Nem kell, hogy
megérts! Nincs szükségem a bocsánatodra. De ne hidd, hogy büszke
vagyok a múltamra. Undorodom magamtól azóta is minden percben.
Utálom magam, utálok minden férfit, aki akaratom ellenére ért hozzám.
Rég volt, de még ma sem bírok tükörbe nézi – ömlöttek a könnyeim. –
Mikor megismertelek, féltem tőled és féltem magamtól is, mert sosem
éltem még meg azt, amit veled.
Az arcáról érzelmek sokaságát olvastam le.
– Nem bírom tovább – rohantam a kijárat felé. Szinte menekültem.
Gyűlöl engem! Megvet és ez elviselhetetlen! – zokogva zuhantam a
szemközti szoba ágyára. A férfi, aki mindennél többet jelentett, átnézett
rajtam. Meg akarok halni! Nem akarok tovább élni!

Reggie

Leesés

„Sakkjáték az életünk. Sakkot játszunk szüntelen. Mi és az

Isten. Lépünk, azután csönd. Ő következik. Lép. Végre!
Lépünk. Eltérít utunkról. Újra lépünk. Hallgat… Miért nem
siet? (Mellette óra nem ketyeg.) Sakk! – mondja. Újra
próbálkozunk. Nem adjuk föl. Már senki sincs körülöttünk. –
 Sakk! – hangzik hangtalan. – Nem! – csattan bensőnk.
Futnánk, de nincs hová. A tábláról lelépni nem lehet. Nincs
több lépés. Érezzük: matt. Ezt már nem mondja. Győzött.”
(Mácz István)

A felismerés hatalmas erővel söpört keresztül rajtam, és minden porcikám

beleremegett. Elbasztam! Ezt nagyon elbasztam! Milyen egy idióta vagyok!
Erre nincs bocsánat. Miért nem kezeltem ezt higgadtabban? Ezzel most
pontosan az történt, amit Dylan akart előidézni. Elveszítettem őt. Bassza
meg! Felkaptam az első tárgyat, ami a kezem ügyébe akadt és a falhoz
csaptam. Képmutató vagy! Ő most sem más, mint akibe beleestél. Az, hogy
van múltja… hát jó, ha tudod, neked is van, és bizony nem éppen
példaértékű. Mégis, hogy az ördögbe dolgozzam fel ezt? Halálra rémít a
gondolat, hogy egy olyan férfival találom szemben magam, aki rendszerint
döngette az én Vickymet. Megint csak én. Én, én, én. Önző vagyok! A
büszkeségem a gond. Pontosan olyan voltam, mint az apám. Neki is mindig
mindenből csak a legjobb kellett! Ezért selejtezte le az anyámat és engem
is. Hogy hozom ezt helyre? Meg kell próbálnom! Ám amilyen tekintettel
nézett rám, egyértelművé tette, nem lesz egyszerű dolgom. Pedig szeretem
őt. Mint egy tébolyodott, jártam fel s alá a helyiségben. Még nem is
mondtam neki – torpantam meg. Meg kell mondanom neki! – indultam az
ajtó felé, de a megvető pillantása, amivel búcsúzott, azt sugallta, nem hatná
meg a dolog. Ehhez nem lesz elég egy szimpla bocsánatkérés.
Körülkémleltem és döbbenten álltam meg a behűtött pezsgő és a
gondosan megterített asztal felett. Ünnepelni készült? De mit? – lázasan
kutakodtam az agyamban. Felemeltem az egyik szalvétát a tányérról, ami
alól egy darab papír sarka lógott ki. A papírdarab a lábaim elé hullott.
Lehajoltam érte, majd alaposan szemügyre vettem. Egy ultrahangfelvétel
volt, bekarikázva rajta egy aprócska pont. A szívemet mintha kitépték volna
a helyéről. A szemeim megteltek könnyel. Oh, a jó büdös francba! Hiszen
kisbabát vár. Tőlem. A tabletta… Hihetetlenül önző vagyok! És még én
ítélkeztem felette, pedig én magam vagyok az áruló. Leroskadtam a székre,
és fájdalmas zokogásban törtem ki. Mindenem megvolt. Mindenem. Most
még sincs semmim. Mindent tönkre tettem. Ezt sosem bocsájtja meg nekem.
Az asztal lapján a kezeimre hajtottam a fejem, és a tenyeremben
markolásztam a gyermekem első felvételét.
– Jól vagy, kisfiam? – érintette meg az anyám a vállamat. Észre sem
vettem, mikor lépett a szobába. – Azt hittem, elaludtál – simogatta a
hátamat. – Nyitva volt az ajtó – mentegetőzött. Képtelen voltam
megszólalni, bámultam a semmibe. – Reggie, halálra rémítesz – rázott meg
enyhén.
– El vagyunk átkozva – sóhajtottam. – Nekünk nem létezik boldogság –
ragadtam meg a kezét.
– Vicky? Úgy tűnt, minden rendben van köztetek – ült le a mellettem
lévő székre.
– Jaj, mama! Szeretem azt a nőt, de most nem tudom, mitévő legyek.
Szörnyetegként viselkedtem. Nem vagyok túl jó a párkapcsolatokban.
– Remélem, nem hozzám akarsz fordulni tanácsért – mosoly bujkált a
szája szélén.
– Hogyan tehetek jóvá egy ekkora hibát? Gyűlöl engem.
– Ezt nem hiszem el! Annak a kislánynak a szeme tele volt szerelemmel,
és rajongással, ha csak rád nézett.
– Láttad volna a tekintetét, mielőtt kirohant az ajtón. Lehet, hogy azzal
tennék neki a legjobbat, ha elengedném – sóhajtottam fel.
– Ha szeret, úgyis visszajön – vigasztalt.
– Ha igazán szeretne, nem is ment volna el.
– Nem adhatod fel ilyen könnyen! – markolta meg erősen a kezem. –
Nem tudom, mi lehetett az oka a vitának köztetek, de nézz csak körül… –
pillantott az asztalra. – Egy szerelmes nő várt téged haza.
– Kiderült valami a múltjáról, amitől kikészültem. A legrosszabb az
egészben, hogy apa és Dylan hozta a tudomásomra – avattam be.
– Mi lehetett annyira szörnyű, hogy kikelj önmagadból? – Az arca
balsejtelmekkel telt meg.
– Luxusprosti volt – hunytam le a szemem.
– Ennyi? – kérdezte döbbenten.
– Ez nem elég? – emeltem rá a tekintetem.
 – Engem ez az információ, hogy megvalljam, nem igazán lepett meg –
kacagott. Döbbenten meredtem rá. – Amikor először találkoztam vele, én
azt feltételeztem, hogy hivatásos. Hogy csak felbérelted, hogy nekem
bemutathasd mint a barátnődet. Hiszen nem forogtál rendes lányok körében.
De aztán amikor láttam, hogy néztek egymásra, rájöttem, hogy tényleg
szeret téged, nem csak megjátssza. Nézz rám, Reggie! Most a szíveddel kell
látnod, érezned. Ha prostiként ismered meg és szeretsz bele, az változtatott
volna bármin is?
– Nem, de az, hogy ezt pont Dylan dörgölte az orrom alá – szorult ökölbe
a kezem.
– Oh, édes kisfiam. Te tényleg egy seggfej vagy! És ezért szegény Vickyt
büntetted meg?
– El kellett volna mondania.
– Pont neked? Én sem mondtam volna el – fújt maga elé.
– Miért? – csodálkoztam el a reakcióján.
– Mert habár imádlak, mert a fiam vagy, de attól még be kell lássam,
beképzelt, hencegő és fennhéjázó alak vagy. Tele vagy előítéletekkel.
Többre tartod magad másoknál. Bíráskodsz. Elhamarkodott
következtetéseket vonsz le. Megkérdezted egyáltalán tőle, hogy miért tette?
Biztos vagyok benne, hogy megvan az oka.
– Ő is ezeket vágta a fejemhez. Tényleg ilyen vagyok? – Fájt, hogy a két
nő, akik a legfontosabbak nekem, ilyennek látnak. Csak egy bólintással
felelt. – Akkor mondd meg nekem, mama, hogy hozzam ezt helyre?
– Ahogy elrontottad. Add önmagad! Imádja az éretlen, játékos oldalad.
Nevettesd meg! Az mindig bejön.
– És mi van, ha ez esetben mégsem lesz elég?
Teljesen összetörtem. Felém nyúlt és megsimította az arcomat.
– Tudod, kisfiam, már akkor tudtam, hogy ő a neked való nő, amikor
először megláttam. Olyan szembetűnő volt a vibrálás köztetek, meg az
ellentétesség is.
– Ha ennyire különbözünk, az nem éppen a legjobb – szomorodtam el.
– A legjobb – helyesbített. – Az ellentétek egysége a jin és a jang. A jin
mellé jang kell, hogy harmonizáljon, nem egy másik jin. Rajtatok látszik,
hogy szépen kiegészítitek egymást és egyensúlyban vagytok.
Szerettem volna hinni abban, amit mondott. Egyikünk sem létezhetett a
másik nélkül, nem voltunk szétválaszthatóak és csak együtt lehettünk
boldogak. Előhúztam az ultrahangképet és az anyám elé toltam.
– Ezt akarta nekem ma elmondani, de nem nyílt rá alkalma –
szontyolodtam el újra.
– Ez az unokám? – derült fel az arca. – Istenem! Ez most komoly? Vicky
kisbabát vár? – emelte a kezét a szája elé, majd szigorúan szegezte rám az
ujját. – Kapd össze magad, kisfiam! Magamhoz akarom ölelni azt a kislányt
– förmedt rám.
Én sem vágytam másra.
– Azon leszek. – Ötletek után kutakodtam az agyamban, hogyan
békítsem meg az én jinemet.

Vicky

Mérgezett gyalog

„A szerelem egy vesztes játszma,

Még sincs ember, aki ellenállna.
A szerelem gyilkos fegyver
S mindezt hiába tudom az eszemmel.
A szívem vágya csak ez az érzés,
Mert ő maga az ördögi kísértés.”

Összetörtem, és képtelen voltam magamhoz térni. A tükörhöz léptem, ahol

a borzalmas külsőm fogadott. Szánalmasabbá tett a sírástól az arcomra folyt
szemfesték, amihez kipirosodott orr társult. Hideg vízzel mostam meg az
arcom, de ez sem segített az összképen. Akármit teszek is, a tényen nem
változtathatok: luxusprosti voltam.
 Habár szégyelltem a dolgot, nem értettem Reggie hozzáállását. Ő pont
ezeket a csajokat döngette. Be kellett látnom, kurvának lenni egy előítéletes
társadalomban végzetes hiba. Tudhattam volna, hogy nem sikerülhet. A
titkokra így vagy úgy, de mindig fény derül. Mégis dúlt bennem a harag.
Mérges voltam Reggie-re és álszentnek tartottam őt.
Na, most mihez kezdesz? – néztem még mindig farkasszemet a
tükörképemmel. Gratulálok! Sikerült még teherbe is ejtetned magad –
csóváltam a fejem. El kellett volna vetetnem, amikor megtudtam. Ehelyett
álmodozni kezdtem. Hogy hihettem ebben a tündérmesében? Most aztán
benne vagyok a slamasztikában. Az elmúlt hetekben boldoggá tett ennek a
babának a gondolata. Ezek után képtelen lennék elvetetni.
Megráztam magam, nagy levegőt vettem, és hátrahagytam minden
holmimat, és Kellyvel együtt eltűntem a kaszinóból. Nem vártam a
nyilvános megaláztatásra, hogy kidobjanak. Ennél büszkébb voltam. A
kaszinóban minden Reggie-é volt, minden csak rá emlékeztetett.
Lakásom viszont már nem volt. Felmondtam az albérletet, amikor
beköltöztem a szállodába. Ez is egy felelőtlen lépés volt a részemről. Így
nem volt hová mennem. Felhívtam hát az egyetlen embert, akire
számíthattam, Sandrát, és miután részletesen elmeséltem neki a történteket,
megengedte, hogy Kellyvel együtt meghúzzuk ott magunkat egy ideig. A
babáról egyelőre nem számoltam be neki, mert nem hiányzott a kioktatása.
Volt bajom elég enélkül is. Most pedig itt tébláboltam a lakásán és
lehuppantam a legközelebbi fotelbe. A laptopom képernyőjét bambultam,
amikor felvillant az „új üzenet” felirat. Unottan rápillantottam. Biztos
munka. Tényleg, mi lesz ezek után az állásommal? Nem áltattam magam hiú
reményekkel, biztosra vettem, hogy ki vagyok rúgva. Rákattintottam az e-
mailre és megnyitottam. Reggie-től jött. Mit akarhat még? Így kézbesítené a
felmondásom? Lehangolt a tudat, hogy látni sem bír. Mi a csuda ez? Se
tárgy, se szöveges üzenet. Felvont szemöldökkel tanulmányoztam
alaposabban. Csalódottan húztam el a számat. Véletlenül küldhette. Biztos ő
is rám gondol. Miért gyötörjük mi mindig egymást? Be kellene már látnunk:
nekünk sosem volt és nem is lesz esélyünk. Ekkor vettem észre, hogy
átsiklottam a csatolmányon. Egy videoüzenet. A szívem máris hevesebben
vert. Ez érdekes – nyitottam meg gondolkodás nélkül.
Ami fogadott, arra nem voltam felkészülve. Reggie a tőle már
megszokott bohókás módon igyekezett bocsánatot kérni a viselkedéséért.
Egy szelfi-összeállítást készített, találó zenei aláfestéssel. Minden képen,
ahol felvillant az arca, egy bocsánatkérő üzenetet tartott a kezében. Elsőre
olyan sokkoló volt, hogy nem is olvastam el őket. Összezavarodtam. A
zenére és az arcára koncentráltam. Annyira hiányzik. A pár másodperces
felvétel a végéhez ért és csak akkor eszméltem, hogy nem is fogtam fel az
egészből semmit. Gondolatok cikáztak a fejemben. Megvet, majd szeret.
Gyűlöl, árulónak tart, majd szerelmet vall. Ez a pasi totál kattant. Nem állt
össze a kép. Visszamentem a videó elejére és újra nekirugaszkodtam, és a
lényegre koncentráltam.
„Képtelen vagyok egyetlen napig is nélküled élni, baby oh nem,
Ha nem vagy itt, nem tudom, miért élek”
Faydee Can’t let go című száma – ismertem fel a dalt.
„A szemembe néztél és azt mondtad, lassítsak,
Mert ezelőtt megbántottak nem egyszer, kétszer is” – folytatódott, majd
felvillant az első szelfi Reggie-ről, a kezében egy üzenettel:
„Képtelen vagyok elengedni téged.”
Na persze! – sóhajtottam. Egy órája ez még könnyen ment.
„Ne haragudj! Adj még egy esélyt!” – ugrott fel a következő. Majd a
zene szövege mindent felkavart:
„Ne engedj el, mert megbántottalak.
Azt mondtam, bántottalak, igen bántottalak.”
Fájdalmasan mély levegőt vettem és kegyelemdöfésként újabb önarckép
következett:
„Kérlek!” – ugrott fel az utolsó kép azokkal a könyörgő kutyaszemekkel.
„Szóval azt mondtam: oh, nem, nem, nem, nem, nem foglak elengedni.” –
Kínoztam magam azzal, hogy tovább hallgattam a zene fülbemászó
dallamát.
„Lenyelem a büszkeségem, hagyom megsemmisülni, mert én képtelen
vagyok elengedni…” Nem bírtam tovább.
 Idióta! – csaptam le a laptopom tetejét. Minden porcikám remegett.
Elfordultam és zaklatottan a hajamba túrtam, majd elbőgtem magam.
Akármennyire is megbántott, szeretem. Odavagyok érte.

Tudom, hogy megnézted!

– érkezett tőle az sms. A türelmetlenségével mindent elrontott.

Még emésztem. Nem válaszoltam.

Sajnálom, hülye voltam. Orbitális nagy hülye!

– jött szinte azonnal az újabb bocsánatkérés.

Ennek semmi értelme – felugrottam, mielőtt meginoghatott volna az
elhatározásom: Ennyitől nem fogok hasra esni előtte.

Ne tedd ezt velünk. Legalább beszéljük meg!

– villant fel újra a kijelző.

Én teszem? Ő tette. Az ő büszkesége. De mi van az enyémmel? Mindig
minden csak róla szól. Bepipultam és válaszra sem méltatva a fürdőszobába
mentem gondolkodni. Idegesen terültem el a kád forró vízben. Lazítanom
kell. Mérlegelnem kell. Kétség sem fér hozzá, hogy én is megveszek érte, de
ezt nem úszhatja meg ennyivel. Nem törölheti csak úgy belém a lábát. Még
egyszer nem! Hirtelen rázni kezdett a hideg és éles fájdalom hasított az
alhasamba. Odakaptam a kezem. A következő nyilallás sokkal erősebb volt
és döbbenten vettem észre, ahogy a víz pirosra színeződik körülöttem. Ne,
ne, ne! – próbáltam feltápászkodni, miközben a combomon tovább
csordogált a szivárgó vér.
– Neeee! Sandraaa! – visítottam hisztérikusan segítségért.

Reggie
 Önmatt

„Tudom, hogy nem vagy mindig tökéletes. Tudom, hogy

rengeteg problémád és hibád van, de kinek nincs? Én
szeretem a problémáidat. Szerelmes vagyok a hibáidba.
Klasszak a tökéletlenségeid. (…) Tudom, hogy sok lány csak
azt látja meg, ami szép. Csak azt látják, csak azt akarják. De
én nem csak a szépet látom. Nekem más kell. Én azt
szeretem, ami nem tökéletes, ilyen vagyok.”
(Még mindig lakótársat keresünk c. film)

Úgy faltam a fájdalomcsillapítót, mint más a cukorkát, úgy döntöttem a

vizet magamba, mintha többet már nem kaphatnék belőle. Rosszul voltam.
A megemelkedett pulzusom csak rontott a helyzeten. A fájdalom
kellemetlen, kínzó érzés volt, ami elvette a figyelmem a koncentrációról.
Megvadultam tőle, nem gondolkodtam tisztán. Éppen ezért sebzett vadállat
módjára söpörtem végig a kaszinón, Vickyt kerestem, de nyoma sem volt.
Hamar feladta. Ez egyfelől dühített, másfelől kétségbe ejtett. Meg sem
próbált harcolni értem… értünk. Magamba néztem és tudtam, ez esetben
rajtam volt a sor.
A biztonsági szolgálat tájékoztatása alapján nem sokkal a vitánkat
követően elhagyta a kaszinót és ettől elszorult a mellkasom. Éreztem, hogy
ami történt, az mély sebet ejtett a lelkében. Ezt nem fogja nekem
megbocsájtani – vergődtem. Utolsó reménysugárként készítettem neki egy
szívhez szóló összeállítást és csak remélni tudtam, hogy meghatja majd a
bocsánatkérő felvétel. Legalább hallgasson meg – doboltam az asztal alatt
ingerülten a lábammal, de nem érkezett válasz. A készülék makacsul
hallgatott. Ördög és pokol belém, hogy képtelen voltam civilizált ember
módján kezelni ezt az egészet. Elindultam az erkély felé, hogy rágyújtok, de
félúton megtorpantam, mert eszembe jutott Vicky. Hosszan meredtem a
cigire, majd idegesen összepréseltem a tenyeremben, és apró darabokra
morzsoltam.
 Leszokom. Érte. Értük. Nem verek be még egy szöget az átkozott
koporsómba. Nem fogok loholni a halál elé. És visszaszerzem őt, ha addig
élek is!
– Miért nem mondod el neki? – ismertem fel Juke hangját magam
mögött. Juke volt az egyetlen, aki elől nem titkolhattam semmit. Ahogy
sűrűsödtek a rosszulléteim, kénytelen voltam beavatni. Kellett a támasz.
Időnként szó szerint.
– Hogy? Vickynek? Megőrültél? Soha!
– Igen, neki. Joga lenne tudni – méltatlankodott.
– Nem számítana. Gyűlöl engem. – Lemondóan bámultam a telefont, ami
makacsul nem szólalt meg.
– Gyűlöl ám a fenét. Te is tudod, hogy ez nem igaz, csak haragszik, de
majd elmúlik. Ha elmondanád, segíthetne neked.
– Segíteni? Te ezt nem értheted. Pont azzal segít, hogy nem tudja. Ha a
tudomására jutna, sopánkodna, szánakozna, épp úgy szenvedne, ahogy én,
de én a mosolyából merítek erőt – vallottam be. – Tudod, haver, amikor az
ember rájön, hogy az életének mindjárt vége, és visszanéz, könnyű
meglátni, hogy mennyi álma maradt, amit nem váltott valóra.
– De még nem haltál meg. Akkor itt az ideje valóra váltani őket.
Ahelyett, hogy itt ülnél ezzel az önsajnálattal a pofádon, ott kellene
kaparnod az ajtaját, hogy bocsásson meg.
– Már késő. Annyiszor bántottam már meg – szántottam a hajamba.
– Tanácsot vársz tőlem? Adok neked, csak nyisd ki a füled. Fontos, hogy
igyekezz legalább pár álmodat megvalósítani a hátralévő életed során. Az
élet egy választás. A te választásod. Cselekedj tudatosan, tégy úgy, ahogy a
szíved diktál! Őszintén. Menj utána!
– Attól a pillanattól kezdve, hogy az egészséged tönkremegy, már késő –
sóhajtoztam. – Az egészség szabadságot ad, amit eddig nem tudtam
értékelni. Mondd, miért van az, hogy az emberek csak a halálos ágyukon
jönnek rá, hogy a boldogság választás kérdése.
– Nem vagy te rossz ember, csak a régi, nem épp a legjobb viselkedési
mintákba és szokásokba ragadtál bele, de még változtathatsz. Az emberek
nagyot tudnak fejlődni, amikor szembenéznek a saját hibáikkal.
 – Volna itt még valami – suttogtam.
– Előre félek, mit kérsz tőlem. Amikor utoljára így néztél rám, iszonyú
kellemetlen helyzetben találtam magam.
– Az apám. Szeretném, ha adatgyűjtésbe kezdenél az ügyei kapcsán. Egy
életre rácsok mögé akarom őt juttatni. Amíg még élek, ha lehet.
– De hát miért?
– Nekem már nem sok van hátra, és nem akarom, hogy Vicky hasonló
helyzetbe kerüljön, mint Andrew és Chris. Még a gondolattól is borzongok,
hogy a gyermekem esetleg az apám karmai közé kerül.
– Ha emiatt aggódsz, ne tedd! – csapott vállba. – Vigyázok rájuk. Kérned
sem kell.
A tekintete őszinte volt és én tudtam, hogy hihetek neki, mert ő Juke. A
barátom. A legjobb barátom, de vajon én is az voltam neki? Kétlem. Nem is
értem, miért áll még itt mellettem.
– Sajnálom – léptem közelebb. – Iszonyúan szar barát voltam – öleltem
meg. – Nem szántam elég időt és figyelmet rád – veregettem hátba.
– Ne hozz engem kínos helyzetbe! – tolt el magától. – Ne nekem
udvarolj, szépfiú. Nem engem akarsz feleségül venni, remélem –
bagatellizálta el a helyzetet.
Hangos nevetésben törtem ki, majd ő is.
– Tulajdonképpen miért is vagy te még mindig itt? Miért nem léptél már
le, és hagytál faképnél? Néha iszonyú bunkó voltam veled – néztem
magamba.
– Azért, mert én vagyok az az ember, aki tudja, miért vagy ilyen, aki
végignézte, hogyan teszi az apád és az öcséd pokollá az életed. Valahogy túl
kellett élned.
Meghatódtam és felszínre tört belőlem az érzelem. Közelebb léptem,
hogy újra megölelem, de hátrált.
– Ugye most nem fogsz érzelgősködni? Jesszus! Ez a halál dolog nagyon
nem áll jól neked – viccelődött.
Akkor döbbentem rá, mennyire nem értékeljük életünk során az emberi
kapcsolatainkat, a családot, a szerelmet, a barátokat. Annyira elmerültem a
saját életemben, hogy az aranyat érő barátságát kis híján hagytam
elsikkadni. És én nem akartam hiányolni a barátomat a haldoklásom során.
Akkor találtam meg az új életcélomat. Ha már számomra nem létezik
happy end, akkor legalább Vickynek és a gyerekemnek adasson meg.
Felhívtam az ügyvédem és részletes végrendeletet készítettem. Nem
érdekelt, hogy ki volt ő a múltban, nekem az számított, jelenleg kicsoda.
Kár, hogy erre csak későn ébredtem rá. Nem kellett volna úgy ráförmednem,
hiszen ő a reményem, az ok, amiért élni akarok. Olyan kevés időm volt
hátra, nem pazarolhattam kételyekre egyetlen percet sem. El kellett érnem,
hogy megbocsásson. Ez késztetett arra, hogy életemben először végre
empatikus legyek. Elmerengtem azon, vajon én mit éreznék, tennék a
helyében. Felszisszentem, mert nem festettem éppen előnyös képet
önmagam előtt sem. Hogy képes szeretni engem ez a nő? Meg kellett volna
becsülnöm. Az ő vétkei, az enyémhez képest…
Éppen akkor villant fel a telefonom kijelzője, amikor kiléptem az
ügyvédemtől. A telefonszám nem volt ismerős, de amint elolvastam az
üzenetet, nem volt több időm gondolkodni.

Spring Valley Hospital 292. Siess! Sandra.

Spring Valley Hospital – olvastam újra a barátnője üzenetét. Jézusom,

Vicky!, rohantam lefelé a lépcsőn. Mindenki, akit szeretek, elhagy, eltűnik
vagy tönkremegy. Nem akarom ezt tovább! Ha valami baja esett, az az én
hibám – vetődtem át a motorháztetőn, majd az autóba ugorva a gázra
tapostam. Istenem, add, hogy ne legyen nagy a baj. Alig bírtam lélegezni.
Jött a rosszullét. A fenébe is! Miért pont most? Lassítottam, mert a kettős
látás miatt kis híján karamboloztam. Fél kézzel a gyógyszeremet kerestem a
zakóm zsebében, lepöcköltem a kupakját és bekaptam párat. Most nem
gyűrhet le! – lélegeztem mélyeket. Most nem! Szüksége van rám! A kórház
előtt leparkolva rohantam az információs pulthoz, ahol tájékoztattak, hogy a
nőgyógyászati osztályhoz tartozik a 292-es szoba, de az ott fekvő betegről
nem adtak tájékoztatást. A lift falának dőlve felidéztem az utolsó pillantását
és rossz előérzetem támadt. Abortusz. Mi van, ha önként jött be? El akarja
vetetni a gyerekem. Eltépi az utolsó köteléket is, ami hozzám köti.
Elhatalmasodott bennem a pánik. Ennyire nem gyűlölhet engem.
A gyomrom úgy liftezett, hogy majdnem elhánytam magam.
Időben kell érkeznem. Muszáj. Meg kell akadályoznom.
Már szakadt rólam a víz, rettegtem a reakciójától, ha meglát. Ahogy
megpillantottam az ágyon fekve, egyszerre fogott el a megkönnyebbülés és
a pánik. Végre megvan. Beljebb osontam.
– Mondd, hogy nem vetetted el! – ziháltam levegőért kapkodva. –
Kérlek! – könyörögtem a tekintetemmel.
Az ajtó felé kapta a fejét és összeráncolt homlokkal méregetett.
– Te mi az ördögöt keresel itt? – förmedt rám. Féltem, mit vált ki
belőlem, ha megtudom, megszabadult a kisbabától.
– Elmegyek, ha úgy akarod, de kérlek, ne tedd! – roskadtam le az ágya
mellett lévő székre. A tüdőm szinte sípolt, úgy kapkodtam levegőért. A
mellkasom szorongattam, ahogy lángolt a tüdőm. Őrülten szédültem, a
fejfájás hasogatta az elmém. Hosszan egymás tekintetébe vesztünk, amikor
belépett az orvosa.
– Nos, Miss Sawyer – vágott bele, de ahogy meglátott elhallgatott.
– Az apa voltam… vagyok – tájékoztattam a legnagyobb
természetességgel. Bólintott, majd folytatta.
– Egyelőre sikerült megakadályoznunk a vetélést. A magzat jelenleg jól
van – emelte fel a fejét a kórlapból, amikor megszólalt a csipogója. – Egy
pillanat, azonnal visszajövök – hagyott magunkra bennünket. Vetélés? Vicky
majdnem elvetélt – még nem találtam meg a hangom a sokktól.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte nem túl barátságosan.
Gyilkos pillantással meredt rám.
– Az most nem fontos. Mi történt? – Aggodalmasan a kezei után
nyúltam, de elhúzta. Egy mély, reményvesztett sóhaj hagyta el a számat. Ki
kell engesztelnem valahogy.
– Nem vagyok jó ebben, Vicky. Nem tudom, hogyan kell bocsánatot
kérni – sütöttem le a tekintetem.
– Ha meg sem próbálod, sosem tanulod meg – közölte csípősen.
 – Annyira sajnálom. Kérlek, bocsáss meg nekem. Egy tökelütött barom
voltam, de már kinyílt a szemem. Mérhetetlenül sajnálom a viselkedésem!
Rosszul reagáltam. Önző voltam, csak magamra gondoltam.
Összezavarodtam. Meg tudsz nekem bocsájtani? – könyörgő, bűnbánó
tekintettel néztem mélyen a szemeibe. Lágyultak az arcvonásai és a
szeméből is eltűnt a harag.
– Most ezt mondod, de amikor legközelebb szeretkezel majd velem, te is
azt az elhasznált testet fogod látni magad előtt, amit én, ha a tükörbe nézek
– harapott az alsó ajkába, de nem foghatta vissza a sírást, mert legördült egy
könnycsepp az arcán. Átültem az ágy szélére és a hüvelykujjammal
letöröltem.
– Ez nem igaz! Amikor együtt vagyunk, érzem csak igazán, hogy élek,
hogy élni akarok! A tested csak egy földi hüvely, bár meglehetősen dögös –
viccelődtem, hátha oldódik a feszültsége.
– De használt. Nézd, Reggie, én nem bírnám elviselni, ha újra meg újra a
fejemhez vágnád a múltam, amikor épp összekapunk valamin. Nincs
szükségem rá, hogy folyton emlékeztess rá. Én felejteni akarok! Én nem a
kurvád akarok lenni… – pityergett.
– Sosem voltál az – vettem kezeim közé az arcát. – Nehéz ezt nekem
szavakba önteni, de… – mocorogtam nyugtalanul mellette. Irtó nehéz lépés
volt ez nekem. Még egy nőnek sem vallottam szerelmet soha.
– Nézd, én megértem. Komolyan. Nem tudnál egy olyan nővel együtt
lenni, aki…
– Érted te a fenét – kiáltottam és talpra ugrottam. – Hogyan is érthetnél
meg, mikor én magam sem értem, mi történik velem. Egyvalamit látok
tisztán: hogy nem akarok élni nélküled!
– Velem sem fogsz tudni. Azt hiszed, nem tudom, akárhányszor bámul
majd meg egy férfi, azon fogsz rágódni: vajon neki is megvoltam-e? Én
pedig ezt képtelen lennék elviselni, nem bírnám… Ezért nem mondtam el –
csuklott el a hangja.
– Akkor egálban vagyunk. Kevés olyan nő van Las Vegasban, akiben
nem jártam – vontam meg hanyagul a vállam.
Hangos zokogásban tört ki.
 – Ezért költöztem el New Yorkból. Nem akartam, hogy a húgom
megtudja, miből tartottam el – emelte a plafon felé a tekintetét. – Ha ez
számít valamit, akkor nem feküdtem le fűvel-fával, és soha nem engedtem,
hogy bárki is óvszer nélkül legyen bennem – szedte össze magát és nézett a
szemembe.
– Akkor nekem miért hagytad? – Tényleg érdekelt.
– Mert túl nagy összeget kértem ahhoz, hogy én diktáljam a feltételeket –
közölte lemondóan.
– Velem is azt érezted akkor este? – kérdeztem bizonytalanul.
– Mire gondolsz?
– Hogy undorodsz tőlem. Amióta kibuktál, csak ezen jár az eszem, hogy
kényszerítettelek…
– Magamtól undorodtam – törölte le a könnyeit –, de pont azért, mert
tőled nem. Gyűlöltem magam, mert te voltál az első férfi, akinek az
érintését élveztem. Megvetettem magam, hogy pénzt fogadtam el az
éjszakáért. Elkeserített, hogy nem leszek más a szemedben, csak egy szajha.
– Egy percig sem tekintettelek annak – roskadtam vissza.
Szerelmes pillantásom rajta felejtettem.
– Azért nem mondtam el neked, mert ha én elítélem, megvetem
magamat, akkor hogyan várhattam volna el, hogy te megérts, hogy együtt
élj a tudattal, a múltammal és szeress? – remegett a hangja.
– Néha nehezebb magunknak megbocsájtani, mint mások bűnbocsánatát
elnyerni. Ellenem nem vétettél. Nincs miért bűnösnek érezned magad. Nem
mondható el ugyanez rólam. Én sem mondtam el mindent magamról –
vallottam színt. – Ha így nézzük, én még nálad is rosszabb vagyok. Olyan
múlttal rendelkezem, amivel nem véletlenül nem dicsekszem. Biztos
rájöttél már, hogy maffiózó az apám és az öcsém.
– Igen, de te nem vagy olyan, mint ők – szipogott.
– Már nem, de voltam – fújtam ki hosszan a levegőt. – Igyekeztem
megfelelni az apámnak és bizony tettem olyan dolgokat, amelyekre nem
vagyok büszke.
– A lényeg, hogy mindez múlt idő.
 A tekintete tiszta volt. Nem ítélkezett vagy vont kérdőre. Ez csak növelte
a bűntudatom. Ő nem állított engem pellengérre. Bezzeg én!
– Túlzásokba estem – mondtam ki hangosan inkább magamnak, mint
neki.
– Ostoba voltam, hogy hallgattam, pedig sejtettem, hogy egyszer a
múltam teszi tönkre a jövőmet.
– Ezt nem fogjuk hagyni! Adsz nekem még egy esélyt? – Mélyen egymás
tekintetébe kapaszkodtunk, majd a kezét nyújtotta. Összekulcsoltuk az
ujjainkat, amikor újra felbukkant az orvos.
– Ne haragudjanak! Nos, Miss Sawyer, nem árt, ha tudja, magának
hipotóniája van – jelentette ki magabiztosan. Kérdőn pillantottam felé.
Talán tudnunk kellene, mi a fene az? Miért gondolja minden orvos, hogy ez
magától értetődő? Kapkodtam a jelenlévők közt a tekintetem magyarázatra
várva, majd az orvos folytatta:
– Nem kell megijedniük. A tünetek a megváltozott hormonháztartás
hatására alakulhatnak ki. Csak akkor veszélyes a magzat fejlődésére, ha
tartósan alacsony a vérnyomása – tájékoztatott.
– Melletted az alacsony vérnyomás nem veszélyeztet – ingatta a fejét
Vicky.
– A vetélés oka azonban nem ez. Valószínűsítem, valami nagy trauma
érhette a hölgyet. A terhesség egy olyan fázisában van, amelyben kerülnie
kellene a stresszes helyzeteket. Viszont aggaszt, amit az esemény utáni
tablettáról mondott. Ha azt a fogantatás után vette be, nem feltétlenül, de
előfordulhat, hogy károsodást okozhatott a magzatban. További
vizsgálatokat fogok előírni. Teljesen egészséges lehet a magzat, de biztosra
kell mennünk.
– Arra nincs szükség – vágtam közbe. – Nem azt vett be – vallottam be,
miközben igyekeztem kerülni Vicky pillantását.
– Hogy mi van? – hajolt közelebb.
– Akkor már eltelt majdnem 72 óra. Kidobtam az igazit. Mikor
rákérdeztél, fájdalomcsillapítót adtam neked – hunytam le hosszan a
szemem, mert tudtam, ezzel most végleg elvágtam magam.
Döbbent csend telepedett a kórteremre.
 – Én most inkább távozom. Van mit megbeszélniük – húzta el a száját
kínosan az orvos. – A lényeg, hogy akkor minden rendben – somfordált a
kijárat felé. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Vicky magából kikelve
üvöltött.
– Te szándékosan ejtettél teherbe?
– Nem. Dehogyis… Az nem volt szándékos, de ha már úgy alakult… –
De elhallgattam. A kezeimbe temettem az arcom. – Ne izgasd fel magad!
Árthat a babának – figyelmeztettem.
– Te csak ne nyugtatgass engem. Ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni.
Megőrülök tőled! Egy percig sem férsz a bőrödbe. Menj most el! – intett az
ajtó irányába.
– Ne küldj el engem! – ráztam a fejem.
– Tűnés! – visította. Felálltam, de tudtam, ha most távozom, nincs
visszaút. Itt lenne az idő kimondani végre azt a bűvös szót, de közel sem
volt ez nekem olyan egyszerű.
– Vicky, én…
– Mit nem értesz azon, hogy látni sem akarlak? – sírta el magát.
Megindultam a kijárat felé, de megtorpantam.
– Szeretlek, az isten szerelmére – fordultam vissza elszántan. – Szeretlek
– ismételgettem. Pff, kimondtam. Tényleg kimondtam… Döbbenten
pislogott rám. – Tudom, hogy gyűlölöd, amikor azt a szót használom, hogy
„akarom”, de most elmondom neked, mire is vágyom – léptem az ágya elé
elszántan. – Ilyen biztos magamban még életemben nem voltam. Mindennél
jobban akarlak téged és ezt a gyereket is akarom. És bármire hajlandó
vagyok, bármit képes vagyok elviselni, hogy visszakapjalak. Büntess,
gyötörj vagy rúgj belém, de én többé nem fordítok neked hátat. Soha. –
Szünetet tartottam, de csak tátott szájjal pislogott. – Én megértem, ha most
kidobsz. Annyit vétkeztem ellened, megérdemlem, ha gyűlölsz, de
szerettem volna, ha mindezt tudod.
– Te magad is egy nagy gyerek vagy, Reggie. Nem vagyok benne biztos,
hogy meg tudok küzdeni a feladattal, hogy egy kamaszlányt, egy újszülöttet
és egy hisztis nagyfiút neveljek egyszerre. Ez nekem sok.
– Felnövök, megkomolyodom. Esküszöm – rogytam vissza mellé.
 – Nem biztos, hogy én ezt akarom – rázta a fejét.
– Vicky, én… – De a mutatóujját a szám elé helyezte, elhallgattatott.
– Pont így szeretlek – húzódott közelebb. – Nem akarom, hogy
megváltozz, mert ha megváltoznál, az már nem te lennél. Ha komoly,
unalmas pasiként szeretnélek, akkor nem beléd lennék szerelmes. Képes
vagyok elfogadni, ahogy vagy, tele hibákkal. Csak legyél hozzám mindig
őszinte.
A szívem hevesebben vert, ahogy közelebb hajolt hozzám. A csókja
édesebb volt, mint valaha, és ahogy a mellei az én mellkasomnak
feszültek…
– Annyira hiányoztál – mordultam fel és mélyítettem el a csókot. Éhesen
faltam az ajkait. A vad lendület, amivel az ajkaira tapadtam, észhez térítette.
Szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor a mellkasomra tette a kezét és
gyengéden eltolt magától. Csillogó szemeibe néztem, amiben nem láttam
mást, csak féktelen vágyat. Hihetetlenül gyengéden simogatta az arcomat és
olyan érzéki csókot lehelt az ajkamra, hogy azt hittem, ott helyben elájulok.
Túl sok volt ez nekem egyszerre. De abban a pillanatban tudtam, miért
vonzódom ennyire ehhez a nőhöz. Ő az egyetlen, aki képes féken tartani,
akinek hatalma van felettem. Lehunytam a szemem és csak élveztem a
habkönnyű érintéseit.
– Te képes voltál azt feltételezni rólam, hogy elvetetném a babát? –
kereste a tekintetem.
– Ez lett volna a legvéglegesebb módja, hogy kitörölj az életedből.
– Én sosem gyűlöltelek. Na, jó, volt pár pillanat, amikor nem voltál a
szívem csücske, de… – Mély sóhaj szakadt fel a torkából – rájöttem, hogy
szeretlek, ahogy ezt a babát is. Görcsösen imádkoztam, hogy ne veszítsem
el – fektette a hasára a kezét, én is megsimogattam, majd összekulcsoltuk az
ujjainkat. – De még mindig nem mondtad, honnan tudtad, hogy itt vagyok.
– Csicseregte egy kismadár.
– Sandra vagy Kelly? – kuncogott.
– Sandra.
– Biztos rettenetesen megijedt, amikor kihalászott a véres vízből. Én is
megrémültem – vonta össze a szemöldökét az emlékre.
 – Ez az én hibám – motyogtam.
– Nem. Nem az. Ez akkor is megtörténik, ha ott vagy – fordította maga
felé a tekintetem.
– Ahogy mondod, ott kellett volna lennem – gyötört az önvád. – Nem lett
volna szabad felizgatnom téged.
– Mindenáron bűntudatban akarsz lubickolni? Inkább ölelj át és ígérd
meg nekem, hogy többé nem hagysz magamra!
Életem legnehezebb ígérete volt ez.
– Önként soha! Erre megesküszöm – fúrtam magam a nyakába. – Tudod,
egyvalamiben mégiscsak hasonlítunk – szólalt meg a tarkóm cirógatva. –
Egyikünknek se volt boldog családi háttere. Ideje lenne megalkotnunk
magunknak. Én nem akarok többé hibázni – szorított magához.
– Én sem – kapaszkodtam belé. Fogódzkodtam az életbe. Soha nem
telepedett még annyira rám a kétségbeesés, mint akkor. Élni akartam.
Élni…
– Nem voltam biztos benne, hogy örülni fogsz neki. Nem igazán vagyunk
még felkészülve erre.
Ezen én is sokat merengtem az elmúlt időszakban. Ha más nő közölte
volna velem, hogy gyereket vár tőlem, kaszás ide vagy oda, habozás nélkül
cibáltam volna az abortuszra, de nem őt.
– Ráadásul a történtek miatt rettegtem, hogy kételkedni fogsz abban,
hogy te vagy-e az apja.
– Efelől semmi kétségem sincs – mordultam fel még a feltételezésre is. –
Rajtam kívül nem érhet hozzád senki – közöltem megfeszített állkapoccsal.
– Ha lett volna más, azt én éreztem volna. Boldoggá tesz a tudat, hogy
bármi történjék is, egy darabka belőlem itt van benned – siklott a tenyerem
a hasára.
És akkor eszembe jutott az apám és Dylan.
– Erről egyelőre nem tudhat senki. Veszélyes lenne. Te, vagyis ti vagytok
a mindenem. Meg kell, hogy óvjalak benneteket.
– Ezt hogy érted? Mégis kitől?
– Emlékszel, hogy valaki úgy akart félreállítani, hogy a sittre juttat?
– Van sejtelmed róla, ki tehette?
 – Nemcsak sejtelmem van, de tudom, ki volt: az öcsém.
– Mi? De hát miért? – csodálkozott.
– Mert volt egy utolsó küzdelmünk, amit mindenáron meg akart nyerni.
A szabadságom volt a tét. Hogy ne nyerhessek, így akart ellehetetleníteni.
– Azzal, hogy egy gyilkosságot varr a nyakadba? – Egyre szaporábban
szedte a levegőt. Bólintottam, és láttam a tekintetében, hogy kezdi felfogni,
ennek a fele sem tréfa.
– Az öcsém egy alattomos, veszélyes alak. Most pedig, hogy veszített,
azzal próbálkozott, hogy előásta a szennyeseidet.
– Miért csinálja ezt? – rázta a fejét.
– A hatalom mámora elvette az eszét. Félti a pozícióját. Azt hiszi, hogy
pályázom a helyére. Tudja, hogy csak egy szavamba kerülne és az apám tárt
karokkal várna vissza, de én már nem akarok annak a világnak a részese
lenni.
Elmélkedett, majd rémülten kapta rám a tekintetét.
– Ha ez igaz, akkor az öcséd egy gyilkos – suttogta. – Valaki végzett
azzal a nővel.
– Akkor most már érted, miért féltelek benneteket. Vigyáznom kell rátok,
mert ha bajotok esik, abba én belepusztulok.
A kezei közé vette az arcomat, ahogy elszántan a szemeimbe nézett.
– Ezt csak úgy úszhatjuk meg ép bőrrel, ha nem lesznek titkaink egymás
előtt, ha vigyázunk egymásra.
Mélyet sóhajtottam.
– Van itt még valami – hebegtem.
– Annyira tudtam – sóhajtott. – Ki vele.
Hosszan néztem gyönyörű szemeit és annak tisztaságát, majd eszembe
jutott, hogy hol is vagyunk. Nem izgathatja fel magát. Nem keseríthetem el.
Elvégre jól vagyok. Még jól vagyok. Nem ez a legmegfelelőbb pillanat.
– Az apám – böktem ki. – Az ő pénzét nyúlta le Kelly. Ezzel
szembesítettek még a találkozónkon.
– De annak a fickónak a vezetékneve Harris volt – ámult el.
– Igen. Én az anyám leánykori nevét használom, akkor vettem fel,
amikor végleg kiszálltam apám sötét ügyeiből.
 Elkerekedett szemekkel nézett, majd jóízű kacagásban tört ki.
Most meg mi olyan vicces? Az ingem markolta, ahogy a nevetését
csillapítva a mellkasomba fúrta az arcát. Nem értettem semmit.
– Gonosz játékot űzött velünk a sors. Lefeküdtem a fiúval, hogy
kifizessem az apját – törölgette le a könnyeit.
– Ezen én koránt sem szórakoztam ilyen jót – kaptam fel a vizet.
– Miért, ha csak úgy elmeséltem volna, miért kell a pénz, mit tettél
volna? Odaadtad volna? Kétlem.
– Ne légy abban olyan biztos! Olyan szinten be voltam zsongva tőled,
hogy a csillagokat is lehoztam volna, ha azt kéred – mordultam fel.
– Mégsem cselekedtél önzetlenül. Kihasználtad a tálcán kínált
lehetőséget – vágta a fejemhez.
– Férfi vagyok, az istenért. – Megragadtam a kezét és a dudorodó
nadrágomra szorítottam, amitől felszaladt a szemöldöke. – Én mindig ilyen
állapotban vagyok, ha a közelemben vagy. Ilyenkor nem ezzel
gondolkodom – kopogtattam meg a halántékom.
Hangos nevetésben tört ki. Látta a duzzogó arckifejezésem és fölém
magasodva megküzdött az infúzió zsinórjával, majd lovagló ülésben
helyezkedett el az ölemben. Kuncogva harapdálta az ajkaim.
– Ez kevés lesz, hogy kiengesztelj – mordultam fel. Felszisszent, mint
akinek fájdalmai vannak.
– Mi az? – toltam el magamtól aggodalmasan.
– Csak eszembe jutott, hogy a doki egy kis időre eltiltott a szextől –
vágott bűnbánó arcot. Megnyúlt ábrázatom láttán újra kinevetett.
– Nem kell aggódnod – suttogta a fülembe –, akad más módja is, hogy
könnyítsünk a feszült helyzeteden. – Csábos hangjától kirázott a hideg.
Benne volt minden ígéret.
Néhány óra alatt őrült tempóban száguldottunk végig egy érzelmi
hullámvasúton, de a végén csak visszataláltunk egymáshoz.

Vicky
 Az álmoktól a tettekig hosszú az út

„Minden ember életében… csak egy nő létezik, akivel a

tökéletes harmónia szintjére tud jutni, s ugyanígy minden nő
életében csak egyetlen férfi létezik, akivel teljessé válhat. Az
egymásra találás azonban a Sors apró dolgaitól függ.”
(Susanna Tamaro)

Eseménymentes hetek következtek. Meghittség és teljes összhang

köszöntött ránk Reggie-vel. Számomra is hihetetlen volt, de tényleg
megváltozott. Pontosan olyan férfi vált belőle, amilyenről mindig is
álmodoztam. Életemben először boldog voltam. Életünk legszebb időszaka
lehetett volna, ha a környezetünk nem gondoskodik izgalmakról. Az egyik
este Reggie karjaiban elpilledve szunyókáltam, amikor robajra lettünk
figyelmesek, amit rémült kiabálás követett.
– Mi az ördög? – akart kimászni alólam.
– Azt hittem, csak álmodtam – dörzsöltem meg a szemeim.
– Nem akartalak felébreszteni, aludj csak tovább! Megnézem, mi a csuda
ez – nyomott egy puszit a homlokomra. Visszahanyatlottam, majd mikor
pár perc elteltével sem jelent meg, kikeltem az ágyból, magamra kaptam a
pongyolámat, és utánamentem. Ahogy kiléptem a szobából, a szemközti
nyitott ajtón át vita hangját hallottam kiszűrődni.
– Ezt nem fogom tovább tűrni. Ez már mindennek a teteje – ismertem fel
Reggie dühös hangját. – Megmondtam már, hogy nem hozhatod ide a zűrös
haverjaidat. Ez nem kocsma.
– Miért, különben mi lesz? Engem is kidobsz, mint őket? Kétlem. Vicky
nem engedné – szemtelenkedett Kelly.
– Megvannak az eszközeim, hogy megkeserítsem az életed, ha
rákényszerítesz – emelte fel a hangját Reggie. – Legközelebb nemcsak a
vandál haverjaidat adom át a zsaruknak, hanem téged is. Rád férne már egy
komolyabb lecke. Tudod te, milyen károkat okoztok a kaszinónak? A
szállóvendégeket is zavarjátok.
 – Ugyan már, ne gyere nekem ezzel. Farzsebből kivágod azt a pénzt –
érkezett a cseppet sem bűnbánó válasz. – Egyébként pedig megtéríthetem
neked máshogyan is.
A hangsúlyától földbe gyökerezett a lábam.
– Ezt meg se hallottam. Ha a nővéred ezt hallotta volna…
– De nem hallotta, és amennyire én tudom, egy ideje nem is valami aktív
a kielégítésed terén – jött a félreérthetetlen ajánlat. – Nem kell, hogy
tudomást szerezzen róla – búgta. Megkövülten ácsorogtam az ajtóban. Nem
akartam hinni a fülemnek.
– Ez botrányos. Te nem vagy vele tisztában, hogy Vicky milyen
áldozatokra volt képes érted. Ennyire nem lehetsz hálátlan –
méltatlankodott Reggie.
– Ha arra gondolsz, hogy pénzért az ágyadba bújt, még hálás is lehet
nekem, hiszen most együtt turbékoltok. Ha attól félsz, hogy elmondom
neki, akkor megnyugtatlak, köztünk marad.
Közelebb osontam és érdeklődve vártam a végkifejletre.
– Remélem, hogy az én gyerekem nem olyan lesz, mint te, mert ha az én
lányom lennél, akkor most könyörtelenül kiporolnálak.
– Nem kell megjátszanod magad. Tetszem neked. Hasonlítok rá –
vihorászott Kelly.
– Nem – üvöltött rá Reggie. – Te kicsit sem hasonlítasz Vickyre. A lába
nyomába sem érhetsz. És jó, ha beletörődsz, mostantól egy hét
szobafogságban vagy – hallottam Reggie dühös hangját.
– Azt már nem. Ha csak korlátozni mersz, kitálalok Vickynek, hogy
molesztálsz.
– Ennyire nem lehetsz romlott. Képes lennél neki fájdalmat okozni? –
méltatlankodott.
– Én csak az igazságot mondom – vágott vissza Kelly, majd hallottam,
ahogy elszakad a ruhája. – Szerinted ha ilyen állapotban futnék át és adnám
elő, hogy rám másztál, neked vagy nekem hinne? – kacagott fel. Nem
akartam hinni a fülemnek, hogy a saját húgom tényleg ennyire aljas. Ezt
már én sem hagyhattam szó nélkül.
 – Neki – léptem elő, és közöltem határozottan. Mindketten döbbenten
pillantottak felém. Közelebb léptem Kellyhez, majd megálltam közvetlenül
előtte. Iszonyú harag dúlt a lelkemben, mikor észrevettem a fehér csíkot a
kártya nyomában az asztalon. Drogozik! Lekevertem neki egy hatalmas
pofont. Iszonyú keserűség kavargott bennem. Az, akiért annyi áldozatot
hoztam, minden lelkiismeret-furdalás nélkül hátba támadt, elárult.
– Nem egy hétig leszel szobafogságban, hanem addig, amíg jobb
belátásra nem térsz. Emellett holnaptól a kaszinó konyharészlegén fogsz
kisegíteni. Ledolgozod a károkat, amiket te és a haverjaid okoztatok –
mondtam szigorúan.
– Te pedig – fordultam Reggie-hez – teljhatalmat kapsz a kordában
tartásához. A belátásodra bízom.
Újra Kelly felé fordultam.
– Ha még egyszer a fülembe jut, hogy a kaszinó területén randalíroztok,
vagy hogy kábítószerezel, én magam foglak feljelenteni és elvonóba dugni.
Leveszem rólad a kezem. Elég volt. – A könnyeimet már nem tudtam
visszaszorítani. Mielőtt bömbölni kezdtem volna, kirohantam a szobából.
Nem sokkal később Reggie is követett. A mellkasának dőlve fakadtam ki.
Zokogva bújtam szorosan az ölelésébe. Fájt ez a nyílt árulás, ahogy az is, ha
beveti a módszerét, tudom, hogy Kellynek hittem volna. Éppen az szúrt
hátba, aki a családot jelentette, akiben a legjobban megbíztam. Ez az árulás
most több rombolást okozott, mint egy földrengés. Nagyobb sebet ejtett,
mint a legélesebb kés. Ez a döfés pedig mélyre hatolt, hiszen nem voltam
felkészülve rá. Váratlanul jött. Becsapva, lealacsonyítva éreztem magam.
Az árulása darabokra zúzta a lelkem.
– Sajnálom – simogatta a hátam Reggie.
– Miért nem mondtad el nekem, miket művel? – emeltem rá a tekintetem.
– Mert nem akartam, hogy felizgasd magad. Tudtam, hogy nem viselnéd
jól. Nem ilyen ő, csak az anyag beszélt belőle. Ne vedd komolyan! Segítünk
neki kimászni ebből.
Erősen markoltam a hátán az inget. A teste melege biztonságot nyújtott.
Soha nem éreztem, hogy szükségem van bárkire is, de Reggie nélkül
összetörtem volna.
 – Nem bírom tovább. Belefáradtam – simultam a karjaiba. – Ölelj át! –
hunytam le hosszan a szemem. A kezei közé vette az arcomat, majd apró
csókokkal halmozott el.
– Sajnálom ezt a helyzetet is – búgtam az önmegtartóztatásra célozva. –
Egyre nehezebben viselem – vallottam be.
– Hamarosan vége. Ha a tesztek jók lesznek, akkor talán…
– Hogy lehetsz ilyen türelmes? – burkolóztam az ölelésébe.
– Szerelmes vagyok – kacagott.
Megőrültem érte, és a bűntudat gyötört, habár tudtam, mennyire kíván
engem, nem kaphatott meg.
Másnap a kaszinóban ténferegtem, amikor Mr. Butler feltűnően
elegánsan öltözve közeledett felém.
– Vicky, hát itt van. Már mindenhol kerestem.
– Mr. Butler! Hogy van? – örültem meg neki.
– Mr. Reynoldsszal beszéltem az imént, ő mondta, hogy itt találom.
– Valami baj van? – aggodalmaskodtam.
– Éppen ellenkezőleg, kedves. Azért kerestem, hogy ezt odaadjam –
nyújtott felém egy csekket.
– Ez mi? – pillantottam a félmillió dollár értékű papírosra. – Nem nekem
tartozott, hanem Mr. Reynoldsnak – akartam visszaadni.
– Mellém állt a szerencse. Hatalmas vagyont nyertem. Mr. Reynoldsot
pedig már kifizettem.
– Akkor ez mi?
Nem értettem, mit akar ezzel.
– A magáé, drága. Nagyon sokkal tartozom magának.
Azt hittem, elájulok. Félmillió dollár. A sors kegyetlen tréfája.
– Nem, nem, szó sem lehet róla – tiltakoztam.
– Megérdemli. Sokkal bölcsebben fogja felhasználni, mint én valaha
tenném. Vigyázzon magára – hajolt közelebb és nyomott egy puszit az
arcomra. Földbe gyökerezett lábakkal néztem, ahogy távozik. Próbáltam
megszólalni, de hang nem jött ki a torkomon. Még órákkal később is a
csekket szorongattam a kezemben, és már tudtam, mit kezdjek vele.
 Pár nappal később az orvos zöld utat adott, így szinte meg sem vártuk,
hogy a lakosztályunkba érjünk, máris egymásnak estünk Reggie-vel.
Felhőtlenül boldognak éreztem magam. Felszabadultan, éhesen faltuk
egymás ajkait. Türelmetlenül téptük le egymásról a ruhát. Amíg kihámozta
magát a nadrágjából, én kitárulkozva terültem el az ágyon, csupán a
fehérneműmet magamon hagyva. Imádott belőle kihámozni.
– Gyönyörű vagy – sóhajtotta, majd hevesen megcsókolt. Nyelve vadul
és gyorsan hatolt be a számba. Egyik keze a tarkómat fogta, a másik pedig
lassan haladt le a hátamon. A gyengéd érintésétől kirázott a hideg. Abban a
pillanatban tudtam, hogy örökké ezt akarom, ezzel a férfival akarok lenni…
Gyengéd csókokkal borította a mellkasomat, közben óvatosan
kikapcsolta a melltartómat, és a földre ejtette. A lábaim közé térdelt és
lassan kicsatolta a harisnyatartómat, félretette, majd végigcsókolta a helyét,
itt-ott megnyalva a bőrömet. Ezt csinálta az első éjszakánkon is.
Beleborzongtam. Megállt egy pillanatra a hasamnál, nedves ajkát
körbevezette a köldököm körül, amitől hangosan felnyögtem. Mi ez a lassú
tempó? Én már érezni akarom. Biztatásként nyúltam a férfiassága felé, de
elkapta a kezem.
– Reggie, én…
– Csss. Ezt most ki fogjuk élvezni.
– Honnan a pokolból van neked ennyi önuralmad? – nyekeregtem
bosszúsan. Belekuncogott a bőrömbe.
– Mire végzünk, felfallak – harapott az egyik mellbimbómba, majd
meghúzta. Keze ezalatt lassan csúszott fel a térdemig, már a combom belső
felén járt… és meg sem állt. Elöntött a forróság. Ujjai finoman ingerelték a
csiklómat, és már nem fogtam vissza magam, hangosan felnyögtem a
vágyakozástól. Testem minden érintésénél hívogatóan megemelkedett és
megfeszült. Kérdőn nézett rám, ahogy a bugyim félrevonva a férfiasságával
lassan belém csusszant. Hangos szisszenésemre megtorpant, majd mikor
rádöbbent, hogy nem a fájdalom, hanem a gyönyöröm tört fel belőlem,
finoman mozogni kezdett. Kábultan éreztem magamban kemény
férfiasságát. Ujjait összekulcsolta a fejem felett az enyémmel és erősen az
ágyba nyomta. Nem tudtam mozdulni, teljesen ki voltam szolgáltatva neki,
és hirtelen olyan eszelősen kívántam, mint még soha.
– Erősebben! – biztattam. – Mélyebben! Kérlek! – emeltem a csípőm.
– Nem lehet. Óvatosnak kell lennünk. Emlékszel? – suttogta a bőrömbe.
Azonnal magamhoz tértem.
– Nem szórakozz itt velem! – mordultam rá.
– Feküdj hasra! – utasított elsötétült tekintettel. Azonnal
engedelmeskedtem. A kezei a lábam közé csúsztak és tovább ingereltek. A
párnámba sóhajtottam. A mozdulatlanság kényszere a módszeres
kényeztetéssel együtt egyre jobban felizgatott.
Tökéletesen tudta, meddig feszítheti a húrt, minden pillanatát kiélvezte a
pajkos kínzásomnak és csak lassan engedett belőle. Elégedett mosollyal
állapította meg a boldog rezzenést, ahogy két ujjával óvatosan kitapintotta a
csiklómat, majd finoman cirógatni kezdte. Karmoltam az ágyneműt a kéjes
szenvedéstől. Túl tökéletesen csinálta. Testemben szétáradt a gyönyör, alig
bírtam uralkodni a zihálásomon. Reggie egyre nagyobb lelkesedéssel
csókolgatta a bőröm. Egyik kezével a fenekem simogatta, néha piciket
csípett bele, majd finoman lefelé sodorta az apró bugyim pántját, meg sem
állva, míg a kis szövet a combomon nem feszült. Másik kezével körkörös
mozdulatokkal simogatta a csiklómat. Lüktetett bennem az érzéki gyönyör.
Hátranyúltam, és végigsimítottam rajta én is.
– Ne kínozz tovább! – könyörögtem.
– Csak még egy kicsit. – Lehelete cirógatta a hátamat. Könyörgő-
fenyegető tekintettel fordultam a hátamra, de felismertem Reggie-nek azt az
arckifejezését, ami újabb gyönyörteli kínzást sejtetett. Marokra fogta magát
és lassú, kimért mozdulatokkal simogatni kezdte a csiklómat a makkja
hegyével. Egy nyögésbe forduló sóhajjal megpróbáltam beigazítani a
gyönyör lüktető forrását, de Reggie szelíd erőszakkal megakadályozta,
tovább játszva kéjes játékát. Fel-le, hol erősebben, hol gyengédebben, néha
már-már majdnem becsusszanva feszült nekem.
– Nem bírom tovább – szinte zokogtam.
– Ahogy óhajtod. – Érezte, hogy hol a határ, tudta, mikor nem feszítheti
tovább a húrt, és egyetlen mozdulattal tövig merült bennem. Felsikoltottam
gyönyörömben. Mozdulatlanná dermedtem. Az egymásban való lüktető,
pulzáló élményt nem akartam megszakítani. Elállt a lélegzetem, szemeim
lehunyva élveztem a tökéletes kitöltöttséget. Nem volt szükség sem
szavakra, sem apró jelekre, Reggie ezek nélkül is pontosan tudta, mit kellett
tennie. Egyik kezével újra a csiklómat simogatta, a másikkal megragadta a
derekam, az ölébe húzott és folyamatos, egyenletes tempóban mozgatta a
csípőjét. A mellkasának dőltem és a nyakába hajolva szippantottam be a
finom illatát, miközben minden egyes lökésével fokozta a gyönyöröm,
keményen, forrón lüktetett a testemben. Kéjes sóhajaim az ő állatias
morgásával vegyültek. Lassan teljesen megszűnt a külvilág, nem maradt
más, csak ő és én.
Éreztem, hogy Reggie is alig bír uralkodni magán. Minden egyes
mozdulat a magaslatokba repített minket, míg egyszer csak ott ragadtunk.
Hullámzottam az ölében, a végsőkig fel akartam őt tüzelni. Ki akartam
törölni mindent. Egyre csak szorítottam, gyűrűző, pulzáló mozgással
átlöktem Reggie érzékeit a csúcson. Csípőmmel tökéletes köröket írtam le,
követelve kínáltam magam. Elé mentem, hívtam, és ő jött. Kínzó volt ez
mindkettőnknek, de élveztük. Sóhajtozva a combján támasztottam meg
magam, amitől csak jobban beindult. A mellbimbóim keményen meredtek
előre, ő pedig marokra fogta az egyik halmot és lágyan masszírozta. A
másik kezét le sem vette a csípőmről, nem hagyta a fel-le mozgást, abban ő
adta az ütemet. Vadul izgattam a hüvelyizmommal. Elengedett, én pedig
elszabadultam. Széjjelebb feszítette a lábam, és mélyebben döfött, a
gyönyörtől felsikoltottam, de ez nem stop tábla volt neki. Beletaposott a
gázba. Mélyen és gyorsan mozgott.
Belecsókolt a nyakamba, és egy kéjes, hangos hördüléssel elélvezett.
Éreztem, hogy nekem sincs sok hátra, hogy már ott állok a csoda
kapujában, csak egy kicsi kellene, hogy elszabaduljon a gyönyör, és ekkor
megéreztem Reggie leheletét, majd csókját a nyakamon, és egy
másodperccel később pedig a forró áradatot testemben. Az orgazmus rázott,
a szenvedély hullámai elmosták a józan tudatom. Az egész lakosztályt
betöltve sikoltottam:
– Igeeen!
 – Soha nem éltem még át hasonlót sem. Életemben nem élveztem még a
szexet ennyire – szólalt meg, mikor már csillapodott a légzésünk. A
hátamra feküdtem, ő pedig fölém helyezkedett.
– Valóban? Ezt azért nehéz elhinnem – cirógattam a haját.
– Nem hittem, hogy a testi vágyak kielégülésénél létezik
gyönyörteljesebb dolog.
Felvont szemöldökkel vizslattam.
– A lelki beteljesülés – tette hozzá.
Furcsa volt ezt az ő szájából hallani. Két sebzett lelkű ember voltunk,
akik habár különböző okokból, de a testiségbe menekültek, és akik sosem
élhették át a totális katarzist, csak egymás karjaiban. Minket egymásnak
teremtettek.

Reggie

Karácsony

„Nem tudom, meddig élek, de ameddig még élek, meg kell

tanulnom, milyen az, amikor az ölel magához, akinél ott
felejtettem a lelkemet.”
(Szabó Magda)

Karácsony. Talán az utolsó – bambultam magam elé lemondóan. Egészen

biztos, hogy az utolsó. A következőt én már egészen biztosan nem érem meg
– sóhajtoztam. Egyszerre éreztem végtelennek a napokat, ugyanakkor
pánikszerűen bámultam a naptárt, hogy szalad az idő. Összegezve az elmúlt
éveim karácsonyát, egy sem volt, amire jó szívvel emlékeztem volna vissza.
Gyermekkori boldog emlékek után kutattam, hogy távol tartsam a sötét
gondolatot, hogy az életem értelmetlenül múlik el. Még csak pár hónapja
tudtam meg, hogy beteg vagyok, de a normális élet már távoli emléknek
tűnt. Akkoriban még nem sejthettem, hogy utoljára ízlelhetem a
szabadságot. Mára fogoly lettem. Az idő rabja voltam. Múltak a pillanatok,
és tudatosult bennem a helyzet súlya. Beletörődtem, de nem volt ez mindig
így. Kezdetben dühös és elszánt voltam. Fogadkoztam, hogy én csak azért
sem fogok meghalni, túlélem. Próbálkoztam, de mára felismertem,
számomra nem lesz boldog befejezés. Kilátástalanság… Ezt érezhette
Vicky is, amikor az elveit feladta és idegen férfiak ágyába feküdt pénzért…
a túlélésért.
Visszamentem az időben és láttam magam, ahogy besétálok a kaszinóba.
Az életem nem állt másból, csak pia, nők, buli, orgia. Totál elvesztem.
Elfeledkeztem az élet valódi értékeiről. Nem csoda, hogy az anyám sem
látott már reményt. Őt is magára hagytam. Magányos volt és még én is hátat
fordítottam neki, csak saját magamra gondoltam. Miért is várok én
feloldozást? Bevillant egy-egy tiszta pillanat, amikor szánt szándékkal
gyalázkodtam, és még élveztem is. Megérdemlem a sorsom – állapítottam
meg. Nincs jövőm.
Amikor szabad akarattal megszületünk, saját magunk döntjük el, hogy a
biztonságot választjuk és elfogadjuk a szabályokat, vagy hamis lapokhoz
nyúlunk és úgy nyerünk. Így vagy úgy, de a játéknak egyszer vége lesz.
Csak amikor hátranézek és meglátom, mi marad utánam, vág mellbe a
felismerés. Könyörtelenül szembe kell néznem önmagammal. Én már nem
változtathatok, már nem írhatom felül, hogy mást lássak a tükörben. Az
életem megpecsételődött.
De még élek és ez az a nap, amikor bármi megtörténhet. Az óriási fát
bámultam a kaszinó halljában. Remegett a kezem és mélységes keserűség
fogott el. Hiszen annyi mindent nem csináltam, nem tapasztaltam még.
Szeretni és viszont szeretve lenni. Megházasodni, gyereket nevelni.
Lepergett előttem az életem. A küzdelmek, az összeroppanások, a nehéz
napok, a fájdalmak. Habár messze állt tőlem a romantika, hinni akartam a
happy endben. Csak egy apró csoda kellene… Egy parányi reménysugár.
Bárcsak…, hunytam le hosszan a szemem, magamban bűnbocsánatért
fohászkodtam, amikor Vicky kezeinek ölelését érzékeltem a testemen. Ezer
közül is felismertem volna az érintését. Finom, puha.
– Hiányoztál – furakodott közelebb. Mindig kényesen figyelt, hogy
mások előtt ne legyenek túl intim érintések, pillantások, mindig
kifogástalanul viselkedett, de nem most. Boldogságtól csillogó szemében
ott láttam mindent. Mindent, amire valaha vágytam. Szorosan bújtam
hozzá.
Eluralkodott rajtam a reményvesztettség. Hamarosan nem ölelhetem már
át.
– Olyan mérhetetlen szomorúság van a szemeidben – simogatta a hátam.
– Aggódom.
– Szeretlek, Vicky – pusziltam a nyakába.
– Én is téged. Mire gondoltál az előbb? – nyaggatott.
– Hogy semmire nem vágyom jobban, mint hogy hosszú boldog életet
éljünk le együtt – vallottam be.
– Úgy lesz – suttogta. Szikrázó szemei a reményt kínálták. Lehajoltam és
egy finom, lágy csókot leheltem az ajkaira, de nem nyitottam ki a szemem.
Egy varázslatban reménykedtem.
– Soha többé nem állhat közénk senki – duruzsolta.
Csak a halál. Belekerültem a hazugságok és szívfájdalmak örvényébe.
– Amíg élünk, együtt leszünk – folytatta.
Ez az idő nekem kevés – méltatlankodtam magamban. Mi lesz a
kislányommal? Mi lesz velük, ha már nem leszek itt, hogy megóvjam őket?
Fogy az idő.
A kezem a hasára csúsztatta.
– Érzed? – ragyogott az arca. A tenyerem alatt finom mozgást észleltem,
ami váratlanul elsöpört minden negatív érzést.
Ő élni fog. Él majd helyettem is. Ő lesz Vicky jövője. Ő emlékezteti majd
rám. Arra, ami köztünk van… volt.
Vicky karjaiba menekültem.
– Megrémítesz – kereste a pillantásom.
– Semmi baj, csak elmerengtem, milyen szerencsés vagyok – cirógattam
szépséges arcát, ami a terhesség óta különös fényben ragyogott. Új életet
adott.
– Időnként hiányzik a régi Reggie – szólalt meg váratlanul. – Újabban túl
sokat foglalkozol a jövővel a jelen helyett.
Hmm… mert mióta tudom, hogy nekem nincs olyan, legalább az övét
biztosítani szeretném.
– Melyik Reggie, a szemét, önző és aljas? – néztem értetlenül.
– Nem. A pimasz, a csábító és zabolátlan. Már nem látom azt a csintalan
huncutságot, azt az elbűvölő pofátlanságot a szemedben. Lehengerlő volt a
magabiztosságod.
– Néha én is hiányolom – sóhajtottam.
– Akkor menjünk fel együtt és csalogassuk elő! – préselte magát hozzám.
– Te most szórakozol velem? – hökkentem meg.
– Dögös és szexi voltál.
– Voltam? – vágtam sértődött képet.
– Odavoltam és most is odavagyok érted – szerelmesen fürkészett.
Ez a pillantás tart életben. Ez ad erőt. Ezért kelek fel minden reggel.
– Az elején remekül titkoltad az érzelmeid – húztam el a számat.
– Mit kellett volna tennem? – adta az ártatlant.
– Engedni a csábításnak – vontam meg hanyagul a vállam. – Én meg már
azt hittem, megkopott a sármom – színészkedtem.
Hátravetett fejjel kacagott. A zakómba csimpaszkodott, úgy húzott
közelebb.
– Az sosem fog elmúlni – harapott érzékien a számba. – De te már csak
az enyém vagy – villant fel a tűz a tekintetében. Olvastam a gondolataiban.
– Mióta megzavarodtak a hormonjaid, szabályosan rettegek, hogy nem
bírom majd a tempót – bazsalyogtam.
A keze alig érzékelhetően végigsiklott az éledező férfiasságomon. Oly
váratlan volt, hogy megugrottam. És még ő tesz szemrehányást, hogy
megváltoztam. Na, de én sem igen bántam a fordulatot.
– Nincs rá panasz – kacsintott rám. – Tíz perc múlva fent – motyogta egy
szelíd csókba. – Ha késel, elkezdem nélküled – suttogta kihívással a
hangjában.
– Ez visszautasíthatatlan ajánlat – kuncogtam.
 – Ezekben jó vagyok – cirógatott a zakóm alatt az ingemen keresztül. –
Igyekezz észrevétlenül kámforrá válni. Várni foglak.
Sarkon fordult és megindult a lift felé. Le sem tudtam venni róla a
szemem. Még mindig tökéletes alakja volt. Keskeny derék, feszes, kemény,
kerek mellek, és ahogy csábosan ringatta a csípőjét… Kínosan szoros lett a
nadrágom a tekintetétől, amivel a lift bezáródása előtt búcsúzott. Sok nőt
döngettem életemben, köztük nem kevés hivatásost, akik értették is a
dörgést, de ez a nő különb, izgatóbb, ugyanakkor lágyabb és érzékibb volt
bármelyik másiknál. Elnézve reggelente a bájos arcát, nem a múltját láttam.
Őt láttam, a nőt, aki nekem teremtetett. A törékeny nőt, akinek szüksége
volt rám. Rajta kívül egy nőt sem tudnék már így csókolni. Az övé vagyok, ő
pedig az enyém. Mióta megismertem, nem tudtam irányítani az
érzelmeimet, ezáltal minden borult. Szó szerint minden… Ezek a feltörő
érzelmek azt a célt szolgálták, hogy visszatereljen a helyes útra. Kár, hogy
Vicky későn érkezett… túl későn…

Vicky

Sakk-matt

„Rettegünk a halál angyalától, mert nincs fölötte

hatalmunk… és én félek, mert tudom, akármilyen elszántan
harcolok is ellene, ha el akar vinni téged, nem gátolhatom
meg benne…”

Mély sóhaj szaladt ki belőlem. Hol lehet már? Azt mondta, két perc.
Jellemző. Reggie kocsijában ültem és a hajamba túrtam. Az ablakon át
figyeltem az embereket. Las Vegas a „legkarácsonytalanabb” város a
világon. Szeretet ünnepe ide vagy oda, senkit sem izgatott különösebben a
helyzet. Sőt, egyetlen szállodában sem lehetett látni karácsonyfát a
hotelben. A miénkben is csak Reggie ragaszkodott hozzá, isten tudja, miért,
hiszen a vendégek ezt a szent ünnepet többnyire nem a családjukkal
töltötték, hanem az ördöggel cimboráltak. Ugyanúgy tele volt a hely,
ugyanúgy pörgött a rulett, és ugyanúgy ültek a pókerasztal körül. A pénzt is
ugyanúgy dobálták a nyerőgépekbe, mint bármelyik másik napon az évben.
A New York-i időjárás után képtelen voltam megszokni a Las Vegas-i
klímát. Hosszú forró nyarak, rövid, enyhe telek. Persze minden évben
sikerült meghűlnöm. Most sem volt ez másképp, csak éppen már egy
magzat növekedett a szívem alatt, jobban kellett volna vigyáznom
magamra.
Az autóban várakozva egy anyukára siklott a tekintetem, aki éppen a
kisbabáját emelte ki a babakocsiból és csitítgatta. Mosolyra késztetett, a
kezem pedig a már kerekedő pocakomon nyugodott. Reggie és én. Ki
gondolta volna… Visszarepültem az időben a legelső találkozásunkhoz.
Istenem! Már akkor is megbabonázott a tekintete. Szinte kényszerített, hogy
újra és újra rápillantsak. Hmm.
A tegnap este képe kísértett, amikor átadtam neki az ajándékom. A
félmillió dolláros csekket. Nem értette, amíg el nem magyaráztam, ez
számomra a szabadság. Az, hogy visszafizettem, amivel tartoztam neki,
jelképezte, hogy szabad akaratomból maradok vele. Meglepett a
meghatódott reakciója, nem tudtam, mi üthetett belé az utóbbi időben.
Megrémített, mennyire háttérbe szorította önmagát és előtérbe helyezett
engem.
Gondolataimat egy újabb tüsszentés szakította meg, és hiába kapkodtam
zsebkendő után, a táskám túl messze volt a kocsi hátsó ülésén. Gyorsan
kinyitottam hát a kesztyűtartót, az ölembe sepertem mindent, és meg is
leltem, amit kerestem. Megtöröltem az orrom, majd az ölemben heverő
paksamétára tévedt a tekintetem. Kórházi dosszié. Megismertem a közeli
magánklinika emblémáját. Biztos az édesanyjáé. A kíváncsiság és az
unalom arra késztetett, hogy kinyissam. A dokumentum tetején nem az
anyja, hanem Reggie neve ékeskedett: Reginald Reynolds. Halk kuncogás
hallattam. Jesszus, ez a név. Ha fiam lesz, biztos, hogy nem fogják így hívni.
Bár a Reggie szexi. Tovább olvastam. Fél percen belül belém fagyott a vér.
 Glioblastoma multiforme, vagyis agytumor – olvastam a jelentést. Ez
csak valami rossz vicc. Majd tovább néztem a kézzel odafirkált sorokat.
„A legrosszindulatúbb tumoros elváltozás. Intenzív lefolyású, az
elváltozás meglehetősen gyorsan növekszik. Sebészileg nem eltávolítható.
Fokozott veszélyekkel járhat. Az esetleges műtét, sugár- és gyógyszeres
kezelés ellenére is hónapok alatt kiújulhat. A túlélésre nagyon kicsi az
esély. Gyógyíthatatlan.”
Gyógyíthatatlan ismételgettem, majd újra ellenőriztem, hátha csak
rosszul olvastam a nevet. Mikor tudatosodtak bennem a tények, sokkoltan
kapkodtam levegőért. Visszaemlékeztem az utóbbi időben rátörő
rosszullétekre, amit folyton a sok munkára és a fáradtságra fogott. A kezem
a számra szorítottam, hogy ne üvöltsek fel hangosan. Ez valami tévedés.
Nem, nem, nem. A leleteken a legrégebbi dátumot kerestem, de a
könnyfátyolon keresztül alig láttam. Hónapok óta tudja. Tudja és nekem
nem mondta el. Hátravetettem a fejem és hangos zokogásban törtem ki.
Iszonyatos keserűséget és haragot éreztem. Elárult. Meg fog halni. Hát
mégis el fog hagyni. Az utolsó dokumentumhoz lapoztam, ahol az állt: előre
várható élettartam 6–12 hónap. Várható élettartam? Milyen lélektelen
megfogalmazás ez? 6–12 hónap? Hiszen ebből már ki tudja, mennyi telt el?
Hogy lehet ilyen igazságtalan az élet?
Ekkor váratlanul Reggie behuppant mellém az autóba.
– Már itt is vagyok. – Széles vigyor terült el az arcán, majd mikor
meglátta könnyáztatta arcom, aggodalmasan szóra nyitotta a száját, de
amint megpillantotta az ölemben nyugvó kórházi eredményeit, nem jutott
szóhoz. Hosszan fújta ki a levegőt, majd mereven a műszerfalra szegezte a
tekintetét.
– Miért nem mondtad el? Miért? – kérdeztem hisztérikusan.
– Mert nem akartam azt látni a szemedben, amit most látok – suttogta.
Szavai éles késként hasítottak belém. – Sajnálatot. Szánalmat. És mert nem
akarok meghalni! – fújtatott feldúltan. – Nem fogok meghalni! Bassza meg!
– csapkodta a kormánykereket, majd kiugrott a kocsiból, és az oldalának
támaszkodott, vadul levegőért kapkodott. A fejére szorította a kezét, és
mélyeket lélegzett, hogy megnyugtassa magát. Istenem, ne! – vetettem ki
magam én is. Átszaladtam az autó túloldalára, és a nyakába borultam.
– Ne hagyj el! – könyörögtem. – Szükségem van rád! – sopánkodtam.
Szorosan magához préselt, a nyakamban éreztem a légzését.
– Istenem, Vicky! Miért történik ez velünk? – Éreztem, hogy sír, ahogy
azt is, hogy feladta. A kórházi dokumentumokból világos volt, hogy
hónapok óta magányosan szállt harcba ezzel a halálos ítélettel. Újabb és
újabb szűrések követték egymást. Valahol útközben pedig elfogyott a hite és
az ereje. Egymás nyakába borulva zokogtunk, majd miután sikerült
megnyugodnunk, eltoltam magamtól.
– Nem adjuk fel! Megkeressük a legjobb orvosokat. Küzdeni fogunk! –
kerestem a pillantását.
– Már túl késő – suttogta reményvesztetten. A tenyerem a mellkasára
siklott és megállt ott, ahol a szívverését a legerősebbnek éreztem.
– Amíg ez dobog, én harcolni fogok. Nem foglak olyan könnyen
elengedni – mondtam elszántan.
– Nekem már nincs erőm – rázta a fejét. – Kimerített az állandó
küzdelem a lelkiismeretemmel, az ösztöneimmel. Már nem találom
önmagam a rengetegben.
– Kapaszkodj belém! – cirógattam a tarkóját.
– Én nem vizsgálatokkal akarom eltölteni a hátralévő időt.
– Ne magadért, még csak ne is értem, érte tedd meg! – A tenyerét a
hasamra csúsztattam. – Szükségünk van rád – nyeltem a könnyeim. –
Kérlek. Csak egy próba… az utolsó. Ha szeretsz, megteszed értem. Ha csak
egy halvány remény van rá, hogy nem ilyen véget ér, megéri – suttogtam,
de egész testemben remegtem.
– És ha nincs remény? – A szeme tele volt könnyekkel.
– És ha van? Meg sem akarod próbálni? – remegett a hangom.
A homlokát a homlokomnak támasztotta.
– Ha mellettem állsz, bármire képes vagyok! – szuszogott. – Mindig
jobban vagyok, ha érezlek.
– Járjunk utána! Ne pazaroljuk az időt! Hátha mégis el lehet a
daganatokat műtéti úton távolítani.
 – Ezt én már körbejártam. Az orvosom egy csomó vizsgálatot elvégzett.
Az agyam egy olyan részén van, ahol szinte lehetetlen eltávolítani. Emellett
áttétes, a testem minden porcikájába szétterjedt. Úgy burjánzik, mint a
pestis.
– Ez csak egy orvos diagnózisa, de mi továbbmegyünk. A legjobbakat
fogjuk megkeresni. Specialistákat – jelentettem ki olyan hangsúllyal, hogy
ellenkezni se jusson eszébe.
– Nem szeretnék más ember lenni a szemedben. Nem láthatsz engem
úgy, csövekkel a testemben, erőtlenül. Nem leszek már ugyanaz az ember,
aki voltam. Tudod, mitől féltem, amikor megtudtam? Először attól, hogy
fájdalmaim lesznek, utána meg hogy magányosan halok meg. Tudod, mit
szeretnék, ha haldokolnék? Semmit. Csak veled szeretném tölteni az utolsó
napjaim, esetleg heteim.
– Nem beszélhetsz így! – kapaszkodtam a dzsekijébe és ráztam meg. –
Nekünk gyerekünk lesz – üvöltöttem a képébe. – Nem teheted ezt velem,
velünk! Majd én leszek a lábad, ha úgy érzed, nincs erőd járni. Én leszek a
karod, ha nem lesz erőd enni. Én ott leszek, éjjel és nappal is. Küzdeni
fogunk! Nem adjuk fel!
Egész testében remegni kezdett.
– Nem kell félned. Szeretlek és ez az a dolog, ami sosem múlik el.
Létezik mindenki életében egy ember, akit ha megismer, soha többé nem
tud elfelejteni. Egy ember, akit keresni fog minden új ismerősében. Egy
ember, aki megváltoztat mindent, akinek az emlékét örökké a szívében őrzi,
akit mindig szeretni fog, amíg csak él. Ezerszer áldottam és átkoztam azt a
napot, amikor először találkoztam Reggie Reynoldsszal. Időnként kínoztuk
egymást, próbálgattuk az erőinket, ki mennyit bír, ki mennyit visel el, vagy
éppen azt, hogy ki mit bocsájt meg. Játékszabály nem volt, azt az élet
szabta úgy, hogy észre sem vettük. Abban a pillanatban eszméltem,
mennyire mások lettünk ezen az úton, már egyikünk sem volt a régi.
Belefáradtunk az örökös harcba és olyan jó volt egymás karjaiban
megpihenni végre. Egy álom kellett nekünk, amiből egyszer fel is kellett
ébrednünk. Már tudtam, hogy nem lehetünk mindig együtt, hogy ennek
vége lesz egyszer. Fájt, hogyne fájt volna, a befejezésre készültünk, egy
szép befejezésre.
Beleszakadt a szívem a gondolatba, hogy nekem nem adatik meg az igaz
szerelmem, akivel együtt öregszem meg, akivel leélem az életem, aki a
gyerekeim apja lesz. Nem! Ezt a szerelmet nem veheti el a kaszás, mindig
egy varázslat fogja körülvenni, mindig megmarad a tűz, mindig fájni fog, ha
meghallom majd a nevét, hiszen annyiszor el akartam már felejteni, de
egyszerűen nem tudok létezni nélküle. Mindig valamiről eszembe jut majd
egy édes emlék és mikor eltelik pár nap, hogy nem jut majd az eszembe,
újra jön majd valami, ami ismét rá emlékeztet. Nem tudom elengedni őt…
És nem is fogom.

Reggie

Kegyetlen valóság

„Az infúzió és a tabletták néha nem a legmegfelelőbb kezelés

egy beteg számára. Sokszor csak annyi kell, hogy
megérintsen az, akit szeretsz, hogy halld a hangját, és tudd,
hogy hazaérkeztél. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy visszatérj
a másik oldalról.”
(J. R. Ward)

Megkezdődött a küzdelem, melynek a tétje az életben maradásom volt.

Érdekes módon mióta tudtam, hogy tudja, sokkal erősebbnek éreztem
magam. Erősebbnek, mert nem akartam, hogy gyengének lásson. Segített a
helyzeten, hogy mióta leszoktam a dohányzásról, csökkentek a tüneteim,
kevesebbszer voltam rosszul és nem kellett annyi fájdalomcsillapítót sem
szednem. Már-már tünetmentes voltam, de nem ringattam magam hiú
ábrándokba. Stephan már az elején említette, hogy ez egy hullámzó
lefolyású betegség. Hol jobban, hol rosszabbul leszek. Ami a legnagyobb
erőt adta a harcban, hogy Vicky nem mondott le rólam.
Ebben a harcban most egyelőek voltunk. Nem volt több hatalmam, mint
neki. Nem tehettem többet, mint ő. Itt mutatkozott meg igazán Vicky ereje.
Az életben mindenért keményen meg kellett harcolnia, én viszont mindig a
könnyebbik utat választottam, világéletemben mindent a pénzzel simítottam
el. A pénz szavát minden nyelven azonnal megértették és tisztelték. Most
azonban semmivel sem tudtam megváltani az egészségemet.
Sosem voltak különösebb próbatételek az életemben a testvérpárbajokon
kívül. Olyan világban nőttem fel, ahol minden és mindenki eladó volt.
Mindenkinek megvolt az ára. Miért is vagyunk megvehetőek? Ezen sokat
merengtem. Azért, mert azoknak, akik őszinték, bátrak, akiknek van
önbecsülésük, akik kiállnak magukért, akiknél a jellem nemcsak szóvirág,
akiknek van tartásuk, valahogy sokkal nehezebb. Ilyen volt az én Vickym
is. A nehezebb utat választotta. A tisztességet. Én viszont sosem voltam
erről híres. Mindig a könnyebb, rövidebb utakat választottam. Sokszor
vettem meg más testét, vagy lelkét. Hogy miért adták el nekem? Egy
cseppnyi figyelemért, a szeretet illúziójáért, elismerésért, állásért…
Ismertem olyat is, aki egy jó szóért adta el magát, vagy olyat, aki egy tányér
levesért. A rosszabbak pénzért, halatomért, pozícióért vagy valamilyen
előnyért váltak megvásárolhatóvá. Akárcsak az öcsém. Így lett egy
jellemtelen, becstelen, gerinctelen, gyenge és gyáva ember.
Habár nekem nem volt sok hátra, tudtam, már nem tartozom ezek közé az
emberek közé. Többé már nem. Vickynek köszönhetően, aki nem volt
hajlandó megalkudni. Eladta ugyan nekem a testét, de a lelkét és szívét
soha, azt ki kellett érdemelnem. Kényszerített, hogy jobb emberré válljak,
hogy méltó legyek rá. Most pedig, hogy ez sikerült, mégis mindent
elveszítek.
Elnéztem őt a laptopom felett, ahogy a böngészőben kutakodott. Érdekes
módon Vicky nem az onkológiakönyveket kezdte bújni, hanem a neves
onkológiai szakemberek elérhetőségeit írta össze, hívta fel, minél
hamarabbi időpontot igyekezett kiharcolni. Persze elsőre senki sem ért rá.
Egyes orvosok várólistája olyan hosszú volt, hogy mire időponthoz jutottam
volna, jó eséllyel már rég alulról szagolom az ibolyát. Már éppen rá
akartam szólni, hogy hagyja a csudába, mikor egyszer csak kiabálni kezdett
a telefonban, majd kimondta a varázsszót:
– Rendben, hölgyem, mondja meg, mennyi? Mennyibe kerül, hogy a lista
elejére kerüljünk?
Döbbenten álltam mögötte. Düh, elkeseredettség, kétségbeesés.
– Ne merészelje letenni! – üvöltötte. – Hallja? – hisztérikusan csapkodta
az asztallapnak a telefonját, aztán elsírta magát. Odaléptem hozzá és
lefogtam.
– Ne csináld ezt! Kérlek – vontam magamhoz, és hirtelen
elviselhetetlenné vált, hogy én okozom neki ezt a mérhetetlen kínt.
– Gyűlölöm ezt a tehetetlenséget. Miért? Miért? – zokogta a vállamba. A
hátát simogatva csitítgattam. Amivel én már hónapok óta igyekeztem
megbékélni, azzal ő még csak most szembesült. Nekem már volt időm
feldolgozni, elfogadtam, beletörődtem, de ő még lázadt. Idő kell. Idő. Ami
vészesen fogy.
– Ideje lenne belátnod, hogy minden hiába – közöltem beletörődve.
Elemelte a mellkasomról a fejét, majd kikerekedett szemekkel, dühösen
csapkodni kezdett engem.
– Magadba bolondítasz, eléred, hogy élni se tudjak nélküled, utána pedig
fogod magad és meghalsz? Szenvedést és ürességet hagysz magad után.
Szemét, aljas alak vagy. Gyereket csinálsz nekem, és elvárod, hogy egyedül
neveljem fel. Nem! Vedd tudomásul, hogy nem! Nem fogom feladni. Ennyi
jár nekem.
Sóbálvánnyá meredten pislogtam. Ez a nő szeret engem. Valóban szeret.
Nem jutottam szóhoz, amikor megszólalt a telefonja. Arra pillantott, majd
szinte vetődött a készülék után.
– Igen – hebegte reménnyel telve. – Komolyan? … Ez biztos? … Oh,
igen. Köszönöm, köszönöm – hálálkodott, majd mikor letette, széles
vigyorral az arcán ugrott az ölembe. – New York legnevesebb onkológusa
két nap múlva fogad bennünket.
 A boldogságtól, ami a tekintetéből sugárzott, összezavarodtam. Nem
akartam, hogy reményeket ébresszen. Hinni? Nincs miben, nincs miért.
Soha többé nem ringathatom magam hiú reményekbe. Minden vizsgálat
előtt megtettem és csak rossz hírekkel szembesültem. Nem akartam olyat
látni, ami lehetetlen, nem akartam újraélni a reményt, hiszen rám úgyis a
halál várt. Túl fájdalmas lett volna az újabb csalódás. Ez már nem játék
volt. Vicky reményt akart, amit nem adhattam meg neki. Én tudtam, amit ő
nem volt hajlandó elfogadni: csalódást fogok okozni. Ám ő nem akart
elengedni, kapaszkodott belém. Megrémültem.
– Nem – ráztam a fejem. Pánikba estem.
– Hogy? Miért nem? – lépett elém és a tekintetem kereste.
– Mert nem akarom elölről kezdeni, én már végigjártam ezt az utat. Nem
bírom ki még egyszer. – Erőtlennek éreztem magam.
– De én igen. Ne tagadd meg tőlem a reményt! – esdekelt.
– De ez nem vezet sehová. Olyan, mintha a síneken rekedtem volna és
robogna felém a gyorsvonat. Egy az ezerből, aki épen megúszhatja ezt.
– Nem lepődnék meg, ha a makacs, önfejű Reggie lenne az, aki
megnyerné ezt a csatát – fúrta a tekintetét az enyémbe.
A két kezembe temettem az arcom. Hezitáltam. Aztán a könnyes
szemeibe mélyedtem, majd le a gömbölyödő hasára. Nekem már mindegy.
Én már beletörődtem. Nem okozhatok neki csalódást. Ha a hit kell neki,
akkor hinni fogunk. Nem éri meg mindenáron nyerni.
– Oké, akkor irány New York – adtam meg magam végül.
A repülőn végig mély csendbe burkolóztam. A kezem ökölbe szorítva
pihent a térdemen. Hogy fogja megemészteni az eredményeket? Mikor
fogadja el? Mi lesz, ha a végén kibukunk? Végig csak Vickyre tudtam
gondolni. Remegett a gyomrom az idegességtől. Rettegtem, hogy mi lesz
Vickyvel. Nem akartam őt szenvedni látni. Főleg nem miattam. Istenem, de
önző vagyok. Ahelyett, hogy hagytam volna menekülni, magamhoz
láncoltam. Iszonyú bűntudat gyötört. Megérezte a feszültségem, mert a
görcsben lévő ujjaim közé siklott az övéivel és összekulcsolta őket.
– Bármi történjék is, én szeretlek. Tudom, hogy milyen nehéz ez neked,
de érts meg engem is, tudnom kell – emelte rám a tekintetét. – Te nem
tennéd meg értem ugyanezt?
Mélyet sóhajtottam, majd a fejére hajtottam a fejem. Egy pillanatra
elképzeltem, mit tennék fordított helyzetben. Képtelen lennék feldolgozni!
Tovább élni, mint ő? Nem. Soha! Lehunytam a szemem, mert én arról is
gondoskodtam, hogy ő ne követhessen, hiszen a szíve alatt hordja a
gyermekünket. De én nem ő vagyok. Ő erős, egy harcos, én viszont
elbuktam.
Pár órával később a híres dr. Quinn magánrendelőjében várakoztunk.
Fogtam a fejem, ha belegondoltam, mennyibe kerül ez a külön vizsgálat, de
ha Vicky sápadt arcára, karikás szemeire néztem, nem volt az a pénz, amit
ne fizettem volna ki a nyugalmáért. Nem aludt és keveset is evett, mióta
rájött a titkomra. Meghatott, ugyanakkor mélyen aggasztott az állapota.
– Mr. Reynolds – lépett ki az asszisztens. – Maga következik.
Feltápászkodtam és beléptem az ajtón. Hosszú vizsgálatok vették
kezdetüket. Végigcsináltam ugyanazt, amit már hónapok óta többször is.
Unottan, már mindenre felkészülten vártam az ítéletre.
A kiértékelésekre várva azon kaptam magam, hogy én is idegesen
tördelem a kezem. Nem érettem magam, hiszen jól tudtam, mit fogok
hallani és mégis. Pont ettől féltem. Remény. Átkozott remény. A
legreménytelenebb helyzetben is felüti a fejét, makacs, nem ereszt. Voltak az
életemben pillanatok, amikor a lelkem eladtam volna egy cseppnyi
reményért, de nem most. Én már felkészültem a legrosszabbra.
– Nos, Mr. Reynolds – kezdte az orvos –, nem tudom, mit mondhatnék.
– Az igazat – sóhajtottam fel. Én tudtam. Éreztem. A francba a
reménnyel.
– Magának kutyabaja – ejtette le az asztalra a leleteimet.
– Hogy mondja? – hajoltam közelebb, mert biztosra vettem, hogy valamit
félreértettem.
– Nem tudom, ki adta magának ezeket – lengette meg a régi kórlapom –,
de ezek egészen biztosan nem a maga leletei. Ha azok lennének, maga már
nem élne.
– Egészen biztos ebben? – vágott közbe Vicky.
 – Halálbiztos. Már elnézést. Aki kezelte magát, valószínűleg azt akarta,
hogy maga elhiggye, haldoklik. A gyógyszert is megvizsgáltuk, amit
szedett. Nem fájdalomcsillapító volt, hanem egy olyan narkotikum, ami
sokaknál allergiás reakciókat vált ki. Többek között ez okozta az erős
fejfájását, szédülést, kettős látást, ezért is tiltották be.
– De akkor hogyan? Hiszen én… – dadogtam.
– Magát csúnyán rászedték. Az orvosának is benne kellett lennie, hiszen
ezeket ő állította ki az ön nevére.
Felpattantam és zihálva jártam körbe a szobában. Átvert. Stephan csőbe
húzott. De hát miért? Gyerekkorom óta ismerem. Ez nem lehet igaz.
Hónapok óta gúnyt űz belőlem és az érzelmeimből. A tarkómra szorítottam
a kezem, úgy üvöltöttem fel. Megkönnyebbültem, ugyanakkor iszonyú
harag dúlt a lelkembe.
– Reggie – szólalt meg Vicky, miután kiléptünk a folyosóra. – Nyugtass
meg, hogy nem ebből a szerből adtál nekem, amikor az esemény utáni
tablettát kértem.
Láttam az arcán a rémületet.
– Jaj, dehogyis. Az egyszerű fejfájásra való gyógyszer volt.
– Még szerencse – sóhajtottam. – Ezt nem hiszem el. Tényleg képesek
voltak elhitetni veled, hogy haldokolsz?
– Ez nálam is túlment minden határon. Ne aggódj, Vicky! Most már
minden rendben lesz.
Hazaérkezve egyenesen a kórházba tartottam Vickyvel a nyomomban.
– Reggie. Gondold ezt végig! Ezt nem így kell elintézi – állta az utam a
bejáratnál. – Jelentsük fel!
– Az lesz, ha ezt túléli – toltam félre. – Ezért fizetni fog! Fizetnie kell! –
lódultam a bejárat felé. Vicky a nevem ismételgetve követett. Kopogás
nélkül rontottam be Stephan irodájába.
– Te nyomorult, alávaló csúszómászó! – Ahogy megláttam, minden
félelem, szenvedés és kín a felszínre tört. Átvetettem magam az asztalon és
vadul ütlegelni kezdtem. Meglepetésében még védekezni is elfelejtett.
Eszem vesztve püföltem, minden haragom szabadjára engedtem.
 – Ne, Reggie! Ne csináld ezt! – üvöltözött mögöttem Vicky. – Kérlek!
Gondolj a kislányunkra! Nem veszíthetünk el téged! – sírta el magát. A
kezem megállt a levegőben, de a tudatom még nem volt teljesen tiszta. – A
bosszú a mindenható Isten kizárólagos joga – lépett közelebb és a vállamra
helyezte a kezét. Stephan rettegéssel a szemében nézett rám.
– De ha Isten él a bosszú jogával, én miért ne tehetném? Most pedig én
vagyok Isten keze – emeltem fel újra az öklöm. Stephan a karjával védte az
arcát, miközben óbégatni kezdett.
– Dylan ötlete volt. Én nem akartam. Esküszöm. Megzsarolt. – Hirtelen
minden értelmet nyert.
– Dylan? – eresztettem el. – De hogyan csinálta? Már előtte is voltak
tüneteim. Hiszen azért jöttem ide – kutakodtam az emlékeim közt.
– A cigaretta. Azzal mérgeztek téged.
Mérgeztek? Váratlanul rettenetes gondolat hasított belém, és
beleroskadtam a legközelebbi székbe. Stephan nem mert felállni a földről,
összébb húzta magát. Nem tudhatta, mikor szabadulnak el az indulataim
újra.
– Juke? – suttogtam magam elé. Mindig ő szerezte be nekem a cigimet. –
De hát miért? Hiszen ő a legjobb barátom.
– Ugyan már, Reggie, neked nincsenek barátaid. Téged nem visel el
senki, de nem hiszem, hogy ő benne lett volna. Dylan nem vállalt volna
ekkora kockázatot. Bár ki tudja, nézz mélyen magadba! Mikor érdekelt
téged utoljára, hogy kivel mi van a környezetedben? A barátság nem erről
szól. Szemét alak és még pocsékabb barát vagy – fröcsögte Stephan.
Mélyen a szemébe néztem.
– De miért? Mi volt ezzel a céljuk? Elhitették velem, hogy haldoklom…
– Előbb-utóbb elviselhetetlen lett volna a tudat és a gyógyszer is olyan
függőséget okozott volna, amitől csak még betegebbnek érzed magad. A
terv szerint szépen lassan te magad vetettél volna véget az életednek – nyelt
egy nagyot. Összébb kuporodott, de mikor látta, hogy a döbbenettől meg
sem mozdulok, folytatta. – Ha ő nincs – bökött Vicky felé –, sikerrel is
járnak.
 Gyorsan végigpörögtek az elmúlt hónapok eseményei a fejemben. Ha
nincs Vicky, már az elején elvesztettem volna a hitem. Ha ő nincs, soha sem
hagyom abba a dohányzást. És ha ő nem biztat, akkor nem megyek el dr.
Quinnhez sem. Szépen lassan megöltek volna. Önként vetettem volna véget
az életemnek.
Vicky a szemközti székben kuporgott és könnybe lábadt szemekkel
engem méregetett.
Én egy nagyon rossz és borzasztó önző ember voltam, aki durván beszélt
másokkal, még ha nem is akartam. Mindenek felett állónak képzeltem
magam. Az emberek hiába voltak kedvesek velem, én akaratomon kívül
lenéztem őket. Talán a magány keserített meg. Habár sok ember vett körül,
sosem éreztem magam a társaság részének. Ennyi idő után kellett
rádöbbennem arra, hogy tulajdonképpen én magamat rekesztettem ki.
Végtelen szomorúság lett úrrá rajtam, és láttam a hibáimat, de szerencsére a
sors nem mondott le rólam, mentőövként küldte nekem Vickyt.
– Mit fogsz most tenni? Feljelentesz? Me-megérteném – hebegett.
Mélyet sóhajtottam és a kipirosodott arcú Vickyre néztem, aki láthatóan
nem viselte túl jól a kirohanásom. Akkor, abban a percben minden haragom
elszállt. Csak ő számít. Csak ők számítanak. A bosszú nem vakíthat el! Aki
sebezhető, azt meg is fogják sebezni. De én erősebb voltam, mint valaha.
– A túlélés a legjobb elégtétel – lépett elém Vicky. – Vess ennek egyszer
és mindenkorra véget! Amíg megtorlásért kiáltasz, ők a kezeiket dörzsölik,
mert a bosszú is kötöttség. Sosem lesz majd vége. Ördögi kör.
– Azt hiszem, igazad van – álltam fel és húztam magamhoz. – A bosszú
csak azoknak megoldás, akik tehetetlenek, ám én többé nem érzem magam
gyengének, így nincs bennem bosszúvágy sem.
– Nem jelentelek fel – fordultam Stephan felé. – De van egy feltételem.
Az öcsémnek nem szólhatsz róla, hogy rájöttem. Amíg abban a hiszemben
van, hogy én magamban haldoklom, addig békén hagy.
– Ez azért nem fog örökké bejönni – tápászkodott fel ő is.
– Tudom, de amíg nem találom ki, hogyan tovább, addig legalább
nyugtom lesz. Előnyhöz jutok, ha nem jár el a pofád – fordultam felé
fenyegetően. Hevesen megrázta a fejét. – Ajánlom is, mert ha megtudom,
hogy kinyitottad a szád, apró darabokra szedlek. Elég bizonyíték van a
birtokomban, hogy soha az életben ne kapjál többé munkát. Elbúcsúzhatsz a
hivatásodtól.
Miután elhagytuk a kórházat, a kézfejem dörzsöltem, csupa seb és
zúzódás volt. Vicky elém lépett.
– Most mihez kezdünk? – Kétségbeesett tekintetétől ellágyultam.
– Nem tudom. Elképzelni sem tudom, miféle gyűlölet lehet az öcsém
lelkében, hogy képes volt ilyet tenni.
– Féltelek – ölelt át váratlanul. – Nem bírnám ki, ha bajod esne –
préselődött a mellkasomhoz.
– Nem fog. Kitalálunk valamit.
– Mi lett a múltkori gyilkossági üggyel? Nem dobhatnánk fel? Lecsuknák
és vége lenne.
– Nincs bizonyítékunk. De egyvalamire megkérlek, és ez nagyon fontos.
Figyelj rám! – toltam el magamtól és néztem mélyen a szemébe. – Tovább
kell játszanunk a szerepünket. Én haldoklom. Te szenvedsz. És nem
tudhatnak róla – böktem a hasára.
– Szerinted meddig titkolhatom még?
– Ameddig csak lehet.
Azonban tisztában voltam vele, hogy a titkunk nem maradhat sokáig
rejtve.
Az egyik este a kaszinó forgatagában tettük a dolgunkat, amikor Vicky
csinos alakját láttam elsuhanni a szórakozóhelyiség felé. Követtem. Korán
volt még. Az előkészületeket ellenőrizte. Éppen a hangtechnikát és a
fényeket állították be. Mögé lopakodtam és átöleltem.
– Jesszusom! Rám hozod a frászt – ugrott egyet. Magam felé pördítettem,
majd a kezét a vállamra vezettem és a hangszóróból szóló dallamra lassúzni
kezdtünk. Az arcán vidám mosoly terült el. Egy kedves mozdulattal
kifogástalanra igazította a ferdén álló galléromat. Természetes, megszokott
mozdulat volt ez neki, nekem azonban egy intim pillanat. Ezekben a
pillanatokban igazán éreztem a törődését, odafigyelését, és ha nem is
mutattam, hálás voltam neki a szeretetért, amit sugárzott felém.
– Bolond vagy – kuncogott.
 – Akkor ez duplán a mi dallunk – dudorásztam Beyoncé Crazy in Love
című számát, majd a fülébe suttogtam a zene szövegét: – „Miattad olyan
őrültnek tűnök most. Mostanában nem vagyok önmagam, bolond vagyok, ez
nem vall rám.”
– Oh, dehogynem – kacagott hátravetett fejjel.
– „Megjátszottam magam, de nem érdekel, mert a szerelmed a legjobbat
hozta ki belőlem… és bolondot csinálsz belőlem” – énekeltem tovább.
– Nem kell neked ahhoz segítség – mulatott rajtam.
– Én itt éppen szerelmet vallok egy nem éppen hétköznapi módon, te
pedig kinevetsz? – méltatlankodtam.
– „Mert a tiéd vagyok, mert a tiéd vagyok” – ismételgette ő is a zene
szövegét. Lehajoltam és mohón az ajkaira tapadtam. A táncparketten nem
volt más, csak ő és én, és persze a zene lüktető ereje. Összebújtunk,
átkaroltam őt és éreztem azt a melegséget, amelyet csak ő nyújthatott
nekem. Ilyenkor megszűnt a külvilág, és ha volt is bánat vagy keserűség, az
hamar elillant. Helyüket hamar átvette a meghittség és biztonság érzése,
melegség és nyugalom járta át a testem és lelkem.
– Őrült szerelem ez – sóhajtott a csókba. Olyan kedves pillanat volt, hogy
már el sem tudtam képzelni másképpen az életem. Ő vigyázott rám, törődött
velem, óvott engem. Olykor még saját magamtól is, legfőképpen, ha valami
ostoba, buta dologba készültem volna belevágni. Éreztem az illatát, bőrének
puhaságát, testének melegét és még szorosabban öleltem őt. A légzésem
lelassult, lehunytam a szemem, majd a nappali munkától megfeszült izmaim
felszabadultak, ellazultak. Repültem, repültünk valahová, ahol csak mi
voltunk.
Kábultan nyitottam ki a szemem, amikor véget ért a zene és a tekintetét
kerestem. Az egyik kezem a hasára siklott, amit a bő ruha is nehezen fedett
már el. Átszellemülten érzékeltem az aktív mozgolódást odabent. Féloldalas
mosolyra húztam az ajkaim, majd hajoltam felé, hogy újra megcsókoljam,
mikor megpillantottam a tőlünk alig két méterre ácsorgó Dylant, ahogy
bennünket méreget. Vicky észlelte a megváltozott testtartásomat, és követte
a pillantásom. A következő másodpercben rémülten ölelt magához.
 – Jöttem kicsit körülnézni, de látom, minden rendben. – Dylan
idegesítően hosszan szuggerálta a Vicky pocakján nyugvó kezem. – Nem is
említetted, hogy gyereked lesz. – Sötét tekintete tele volt fenyegetéssel.
– Legutóbb, mikor elváltunk, azt hittem, elég világosan fogalmaztam. Én
kiszálltam. Felejtsetek el!
– Értem – bólogatott. – Inkább ez a ribanc, mint a családod – lépett
közelebb.
– Mit akarsz még tőlem? – húztam a hátam mögé Vickyt. – Örülnöd
kellene. Otthagytam neked mindent.
– Nincs szükségem az alamizsnára. Nem kell nekem adnod, mindig is az
enyém volt. Én jobb vagyok nálad – harsogta túl a zajokat. – Mindketten
tudjuk, hogy jobb vagyok! – szorította ökölbe a kezét.
– Úgy van, Dylan, jobb vagy – elismerően bólogattam. – Gyere, menjünk
– tereltem magam elé Vickyt, de Dylan hátulról megragadta a zakómat, és
megállásra késztetett.
– Elveszek tőled mindent – ordította, és ez volt az a pont, aminél
elszakadt nálam a cérna. Hiába igyekeztem megfékezni a bennem
szunnyadó vadat, az most kitört. Megragadtam a grabancát és megráztam.
– Ha csak még egyszer meglátlak, elfelejtem, hogy ki vagy és eltaposlak,
mint egy férget. Ne húzz velem újat, mert van olyan oldalam, amit még te
sem ismersz! – fröcsögtem a képébe, majd messzire taszítottam magamtól.
Tébolyult tekintetéből tudtam, hogy ezzel még nincs lezárva az ügyünk.
Még csak most kezdődik.

Vicky

Boldogan élünk, amíg…

 „A szerencse érdekes dolog. Könnyű elfogadni, mikor neked
kedvez. De mikor nem… igazságtalanságnak hívjuk és
árulásnak.”
(A pletykafészek c. film)

A terebélyes fürdőkádunkban feküdtünk egymás karjaiban. Megnyugtató

érzés volt gondtalanul az ölelésébe burkolózni, ahogy a forró víz körülölelt
bennünket. Nyugalom, béke, harmónia… Hangos, megkönnyebbült sóhaj
szakadt fel belőlem.
– Olyan izgató látvány vagy – siklott a keze a hasamon, majd fel a
melleimen.
– Gondolom. Akár egy bálna – tekintettem a pocakom irányába. Mindkét
kezével hátulról átölelt és becézgetni kezdte. A baba pedig elég aktívan
reagált is az érintésére. – Élvezi minden érintésed, akárcsak én. Hamarosan
osztoznunk kell majd rajtad – pajkosan elégedetlenkedtem.
– De most csak a tiéd vagyok – siklott a tenyere a lábaim közé.
– Ne csináld! Az előbb fejeztük be – kuncogtam, de a fenekemnél
éreztem az izgalma bizonyítékát. – Rettegtem, amikor megtudtam, hogy
meghalsz, de féltem akkor is, mikor kiderült, hogy életben maradsz –
szaladtak ki a számon a gondolataim. – Tartottam tőle, hogy rád tör majd a
nagy élni akarás és elszabadulsz. Újra a régi Reggie Reynolds leszel –
adtam magyarázatot.
– Én már sosem leszek ugyanaz az ember. Egyvalamit megtanultam
ebből az egészből. Életem csak egy van, és sosem tudhatom, mikor ér
véget. Kiélvezek minden percet azokkal, akik a legfontosabbak nekem. Így
ha a holnapi lenne az utolsó napom a földön, akkor sem mennék el úgy,
hogy azt érezném, egy percet is elfecséreltem.
– Tény, hogy az utóbbi időben sokat voltál velem.
– Veled vagy benned? – csókolt a nyakamba.
– Nem mindegy? A lényeg, hogy együtt vagyunk – pillantottam fel rá.
– És még tartottál tőle, hogy másfelé kacsingatnék. Megbabonáztál. Ha
nem vagy a közelemben, nyugtalan leszek és magányos.
 Kiemeltem a kezem a vízből és az ott ékeskedő karikagyűrűt
vizsgálgattam.
– Nagyon jól áll magának, Mrs. Reynolds – emelte a szájához és adott a
kézfejemre egy csókot.
– Nem gondolod, hogy ez azért drasztikus lépés volt? – Úgy
helyezkedtem, hogy láthassam az arcát.
– Mi? Az, hogy elvettelek? – élcelődött.
– Jaj, olyan komolytalan vagy. Tudod te jól, mire gondoltam. Arra, hogy
titokban esküdtünk meg.
– Erre jó Las Vegas. Meggondolatlanul tehetsz, amit csak akarsz –
kacsintott felém –, de elhiheted, ennél megfontoltabb döntést még
életemben nem hoztam.
– Én arra céloztam, hogy lesznek olyanok, akik megbántva érezhetik
emiatt magukat. Anyukád, Kelly, Sandra, Juke…
– Majd kiheverik. Nem izgat. Ez rólunk szólt és nem róluk.
– Nem merted megkockáztatni, hogy valamelyik lebeszél – incselkedtem
vele.
– Miért, le tudtak volna? Kétlem. Ennél én ellenállhatatlanabb vagyok –
mordult fel.
Hangos kacagásban törtem ki.
– Látod, ez a Reggie hiányzott, amikor azt hitted, haldokolsz.
– Most azonban már nincs az a nagyhatalom, ami megvédhetne tőlem –
csiklandozott.
– Ne csináld! – kapálóztam. Nagy hullámokat vertünk és elárasztottuk
vízzel az egész fürdőszobát.
Boldog voltam. Határozottan boldog. Nem érdekeltek Reggie apró hibái:
hogy reggel pucéran mászkál, hogy szanaszét dobálja a dolgait, hogy
időnként felelőtlennek tűnően lazán kezeli a problémás helyzeteket. Mikor
bosszantott, mindig az a pillanat jutott eszembe, mikor megtaláltam a
kesztyűtartóban a halálos ítéletét, és már nem is tűnt olyan fontosnak,
amiért háborogtam.
Pár hónappal később Reggie flancos luxusautójában ültem a
vezetőülésben. Ha tudná, hogy egyedül indultam el, biztos, hogy kitekerné a
nyakam. Az utóbbi időben úgy féltett, hogy el sem hagyhattam a kaszinó
területét. Túlaggódott mindent. Már a nyolcadik hónapban voltam, de
szerencsére teljesen jól, az elmúlt hónapok aránylag eseménytelenül teltek,
így nem is idegeskedtem annyit. Sandrához tartottam, aki könnyen
megbocsájtotta nekem, hogy életem legfontosabb napját kizárólag Reggie-
vel osztottam meg. Szegény Regina, Reggie édesanyja már nem volt ilyen
elnéző. Nagyon rosszul viselte a dolgot, de mikor Reggie engesztelésül
közölte, hogy kislányt várunk, elfeledkezett a haragjáról.
Pirosra váltott a lámpa. Ez az én szerencsém. Nagy erővel a fékbe
tapostam. A francba! Szeretem ezt az autót. Olyan Reggie-illata van –
merengtem el. Ismerős dallam csendült fel a rádióban. Ez volt az a dal, amit
Reggie a bocsánatkérő üzenetében elküldött. Átjárta az egész lényem az
énekes hangja. Reggie vallomása… Szinte újra a szemem előtt voltak a
képkockák és az arca. Hihetetlen boldogság árasztott el. Lökött alak.
Képtelen vagyok betelni vele. Ő ismertetett meg a mohóság fogalmával,
minél többet kaptam belőle, annál több kellett. Egy bizonyos határig ez
teljesen természetes, és helyénvaló is, de egyszer csak elérkezik a pont,
amikor mohóvá kezdünk válni, mert már nem elég a sok, nem elég a
minden, annál is többet akarunk. Többet várunk, többet kívánunk, mint
amennyi valóban járt volna nekünk, amennyit lelkünk mélyén jogosnak
ítéltünk magunknak. A gázra tapostunk és nem volt megállás. Vittek,
vezettek a vágyaink, az elérhető, sőt az elérhetetlen felé és sajnos már
félúton elvesztettük a kontrollt az események és önmagunk felett.
Telhetetlenné váltunk. Majd megőrültünk egymásért. De ez így van jól.
Kényelmesen hátradőltem, majd oldalra pillantva kinéztem az ablakon.
Hirtelen lefagytam, mert egy hatalmas terepjáró nem áthaladt a
kereszteződésen, hanem egyenesen felém közeledett irdatlan sebességgel és
nem úgy tűnt, mint aki meg akar állni. Rükvercbe kapcsoltam,
hátrapillantottam a mögöttem lévő kocsisorra és akkor észleltem, hogy nem
kerülhetem el az ütközést. A biztonsági övem felé nyúltam, hogy
kikapcsoljam, kiugorjak az autóból, de az egyre közeledő jármű látványa
lebénított. Hangosan sikoltottam Reggie nevét, majd felismerve a sofőr
arcát, a rémülettől leblokkoltam. Nem, nem, nem! Ez nem végződhet így!
Egy hatalmas csattanással belém hajtott, majd minden sötétségbe borult.

Reggie

Veszíteni tudni kell!

„A szív halkan törik össze. Azt hittem, hangos lesz. (…) Azt
hittem, túlharsog minden mást. De nem volt hangosabb egy
suttogásnál. Egy apró, tiszta hasadás. Egy pillanat alatt
megtörtént, és csak annyira fájt, mint egy szúnyogcsípés. Az
utóhatása azonban halálos volt.”
(Cora Carmack)

Boldogan fütyörésztem az irodámban, amikor belépett Coleman.

– Á, Tom, ezeket nézze át nekem, mielőtt aláírjuk, rendben vannak-e –
nyújtottam felé egy paksamétát, de nem mozdult, csak állt előttem elsápadt
arccal.
– Jól van? Nincs valami jó bőrben – veregettem jó kedélyűen vállba.
– Jobban tenné, ha most leülne – nyelt egy nagyot. – Fontos dolgot kell
közölnöm magával.
– Mi lehet ennyire gáz? Bankot robbantottak? Na, bumm. Leszarom. Az
én kedvemet ma ez sem veheti el – vontam meg a vállam.
– Én azt hiszem, mégiscsak jobb lenne, ha leülne – erősködött. Olyan
gyászos képet vágott, hogy azonnal lehervadt a mosoly az arcomról, és a
legrosszabb dolog jutott eszembe.
– Vicky. Hol van Vicky? – áradt szét a testemben a pánik.
– Autóbalesetet szenvedett. Úton van a kórház felé.
 – Hogy mi? Maga most csak szórakozik velem! – ordítottam tehetetlen
dühömben. – Az én feleségem odafent fekszik és pihen – ráztam a fejem.
– Sajnos nem – hunyta le hosszan a szemét.
– Édes istenem! Vicky! – rohantam kifelé. – Melyik kórházba vitték?
– A Valley-be. Magával megyek én is – szaladt utánam.
Amikor megérkeztünk a kórházba, arról tájékoztattak bennünket, hogy a
műtőben van, és a sérülései súlyosak, életveszélyesek. Nem tehettem
semmit. Döbbenten rogytam a legközelebbi székre. Ez csak álom! Ez nem a
valóság – győzködtem magam. Nem veszthetem el! Egy sötét árny vetült
rám. Felemeltem a fejem és egy egyenruhás alak tornyosult fölém.
– Mr. Reynolds?
– Mi történt? – hunytam le a szemem.
– A szemtanúk vallomásai alapján egy sötét színű terepjáró szándékosan
hajtott bele a felesége pirosnál várakozó autójába. Jelét sem adta, hogy meg
akart volna állni. Egyszerűen elsodorta Mrs. Reynoldsot. Esélye sem volt.
Lehunytam a szemem, mert szinte magam előtt láttam mosolygós arcát,
ahogy felpillant, majd rémülten, tehetetlenül nézi végig, ahogy valaki
hihetetlen gyorsasággal belerohan.
– Ne haragudjon, de muszáj megkérdeznem, hogy volt a feleségének
haragosa?
– Haragosa? – emeltem fel a fejem és lassan kezdett összeállni a kép.
Egyetlen embert ismertem csupán, aki bármire képes volt. Az öcsémet. –
Dylan – préseltem ki a fogaim közt. – Dylan Harris. Az öcsém. Az igazi
célpontja én vagyok. Így akart nekem visszavágni a nyomorult – tört fel
belőlem a harag.
– Azt gondoltuk, valaki csak rá akarja terelni a gyanút. Túl egyértelmű
volt a rendszám azonosítása után – bólogatott a rendőrtiszt.
– Ez egy nyílt támadás – kerestem Juke tekintetét, aki idő közben szintén
megérkezett a kórházba. Juke nem volt benne az öcsém aljas
összeesküvésében, ő mégiscsak igaz barátom volt. De Dylannek megvoltak
az eszközei, módszerei nélküle is.
Ebben a pillanatban vágódott ki a műtő ajtaja. Felálltam és minden
lassított felvétellé változott. Megkapaszkodtam Coleman vállában, mert
féltem, hogy elájulok.
– Mr. Reynolds? – kezdte az orvos.
– Én vagyok – léptem közelebb, de rettegtem. – Kérem, mondja, hogy él
– csuklott el a hangom. – Mondja, hogy túlélték – könyörögtem és
kibuggyantak az első könnycseppek a szememből. Mély levegőt vett, majd
belekezdett.
– A felesége töréseket és súlyos belső sérüléseket is szenvedett. Sok vért
veszített, így a túlélési esélye növelése érdekében meg kellett
császároznunk.
– A kislányom? – Szinte megállt a levegő úton a tüdőm felé.
– Rendben lesz. Egészséges, erős. A biztonság kedvéért inkubátorban,
megfigyelés alatt tartjuk.
– És Vicky? Mi van Vickyvel? – sürgettem.
– Kritikus az állapota, de stabil. Várnunk kell.
– Magánál van? – Alig találtam meg a hangomat.
– Egyelőre altatjuk.
– Láthatnám?
– Természetesen. Elkísérem hozzá.
A folyosón lépdelve újra és újra láttam magam előtt Dylan arcát, ahogy
belehajt Vicky autójába. Mikor beléptem a kórterembe, szörnyű látvány
tárult elém. Vickyből mindenhonnan csövek lógtak ki, különböző gépek
idegesítő pittyegése, sípolása zavarta a szoba csendjét. Közelebb
merészkedtem és gyönyörű, de csupa seb arcát néztem. Mintha csak aludna.
– Vicky… édesem – siettem mellé. Istenem, miért? Miért? – egybeugrott
a gyomrom. – Ne add fel! Kérlek!
Megfogtam a jéghideg kezét és átfagytam én is. Lehunyt szememmel
igyekeztem erőt találni magamban, de nem ment.
– Dylan. Ő tehet mindenről. Végül is megtette. Elvett tőlem. Sikerült
neki. Csak tönkrevágta az életem – roskadtam magamba.
Már nem akartam őt megérteni, már nem akartam őt szeretni. A düh
elborította az agyamat. A bosszúszomj az őrületbe kergetett. A gyűlölet az
egyik legkevésbé féken tartható érzelem. A keserűség, amit éreztem,
rosszabb volt, mint a rák, ami, azt hittem, felzabálja a testem. A fájdalom
úgy lángolt, hogy minden józan gondolatomat kiégette a fejemből.
– Esküszöm neked, hogy megfizet. Ezt nem hagyom annyiban. – Már
fordultam volna az ajtó felé, amikor megmozdultak az ujjai a kezemben.
Végigfutott a gerincem mentén a hideg borzongás. Gyökeret vert a lábam.
A gépek szaporábban csipogtak. Rémülten pillantottam körbe. Üzenni akar
nekem. Hall engem.
– Vicky, szívem, hallasz engem? – hajoltam közelebb. – Kicsim –
szólongattam.
– Uram – lépett a szobába a nővér. – Ne izgassa fel! – húzott hátrébb.
Vicky halk nyekergést hallatott. Leráztam magamról a nővér kezét és fölé
hajoltam.
– Szerelmem – simogattam az arcát. – Itt vagyok! – Potyogtak a
könnyeim.
– Ne… – nyöszörögte.
Mély sóhaj szaladt ki a tüdőmből. Értettem a jelzéseit.
– Nem hagylak magadra. Itt maradok, amíg fel nem ébredsz – roskadtam
mellé.
Még az utolsó erejével is mindent megtett, hogy erősebb legyek, mint a
gyűlöletem.
Mikor kiléptem a szobából, az anyám állt a hatalmas üvegfal előtt.
– Gyönyörű az unokám – közölte meghatottan. – Te láttad már?
Megráztam a fejem. Istenem, még nem is jártam nála.
– Hogy van Vicky? – ölelt át, mintha tudta volna, hogy erre van
szükségem.
– Nem túl jól. Küzd! – csuklott el a hangom. Meg kellett köszörülnöm a
torkom, hogy ne sírjam el magam újra. – Most megyek és megnézem a
lányomat – indultam az újszülött osztály felé.
– Hogy hívják? – szólt utánam az anyám.
Olyan váratlanul ért a kérdés, hogy nem tudtam mit felelni.
– Nem tudom. Vicky majd megmondja, ha magához tér – feleltem és
gépiesen mentem a lányomhoz. Mikor megérkeztem, hosszan néztem őt.
 Egy angyal… Megjött… megérkezett. A lényünk, a lelkünk egy darabja
kelt új életre. Angel. Elnéztem őt, ahogy levegőt vett, védtelenül mocorgott
az inkubátorban, jelzett nekem… számított rám. Mennyi várakozás, mennyi
félelem és izgalom járta át a testem és a lelkem minden darabkáját, amíg
Vicky még a testében hordozta őt. Jaj, Vicky, ne hagyj itt bennünket!
Hogyan fogom a kezembe venni, hisz oly törékeny – vizsgálgattam.
Az ápolónő mentegetőzve közölte, hogy nem veheti ki az inkubátorból,
egyelőre nem foghattam a saját kezemben. Nem lélegezhettem be az illatát
és csöpp testének melegét, amely átmelengethette volna az én testem és
lelkem is. Már pusztán ennek gondolata is elhalványította minden rossz
emlékem. Szebb és boldogabb a világ most, hogy ő is itt van. Istenem,
tényleg itt van, tényleg megérkezett.
Folyamatosan szívtam magamba az apaság érzését, és habár nem éreztem
a bőre puhaságát, szívdobogását, mégis olyan tökéletes volt minden.
Lehunytam a szemem és éreztem őt. Vickyt. Az arcomra kiülő halvány
mosollyal üzentem, hogy a világ ennél már nem is lehet szebb.
Megremegtem, megrogytak a lábaim egy pillanatra, de ugyanabban a
másodpercben kitisztult az elmém és egy teljesen új, átható érzés
kiegyenesítette a hátam, kidülleszttette a mellkasom és egy nagyon mély
lélegzetvétel után végigsuhant rajtam a bizonyosság, hogy amíg csak élek,
megóvom őt a világ minden gonoszságától. Apa lettem.

Vicky

Három hónappal később

„Soha ne sakkozzatok az Istennel! Az Isten mindig tud új

figurákat teremteni a táblára, amikor azt hiszitek, hogy már
megnyertétek a játszmát.”
 (Popper Péter)

– Csendesen, még felébreszted! – ripakodtam Reggie-re, aki ott tornyosult

Angel kiságya fölött és átszellemülten bámulta őt.
– Hihetetlenül hasonlít rád – pillantott felém.
– Ez nem igaz. Én inkább téged látlak benne – léptem mellé, átkaroltam
és én is a szuszogó csöppséget néztem.
Visszarepültem az időben. Életem legszörnyűbb perceit éltem meg,
amikor meghallottam, hogyan borítja el az elméjét a harag. Sosem féltem
még annyira. Meg akartam állítani, de nem ment. Hiába volt minden
küszködésem, tehetetlenül hallgattam, ahogy beszélt az ágyam mellett.
Bevetettem minden erőmet, hogy megállítsam, de képtelen voltam kilépni a
sötétségből. Nem ment. Egy dolog kattogott bennem: valahogy jeleznem
kell neki. Meg kell állítanom őt! A kislányunknak szüksége van rá. A pánik
akkor tetőződött, amikor meghallottam a bosszúszomjas hangját:
– Esküszöm neked, hogy megfizet. Ezt nem hagyom annyiban.
Ez adott erőt, hogy egy röpke pillanatra visszatérjek, aztán újra elnyelt a
vaksötétség. Amikor végre kinyitottam a szemem, életem legvarázslatosabb
látványában volt részem. Reggie-t pillantottam meg, ahogy Angelt
babusgatta a karjaiban. Ez a kép segített nekem a felépülésben. Ám a
rémálom nem ért véget, mert Dylant a mai napig nem kapták el. Senki nem
tudta, hová rejtőzhetett.
– Hol jársz? – fordított maga felé.
– Szeretlek – simultam hozzá.
– Kellyt ma kiengedik a rehabilitációról. Az orvosa szerint rendben lesz –
igazította a fülem mögé a kósza hajszálaimat.
– Remélem, nem gyűlöl nagyon engem ezért.
– Csak hálás lehet neked. Ez már túlnőtt rajta. Esélyt kapott az
újrakezdésre.
A mellkasához bújtam, ő óvatos lépésekkel megindult velem, egészen
addig, amíg a kemény falnak nem ütközött a hátam. Megragadott a
fenekemnél, megemelt, én pedig a dereka köré kulcsoltam a lábaimat.
Megkockáztattam egy apró felpillantást… uram ég… milyen fatális hiba
volt! Gesztenyebarna szemei rám tapadtak, szinte leolvasztotta rólam a
falatnyi hálóingem, sötétbarna haja összevissza meredezett, dús volt és az
ujjaimat hívogatta, hogy markoljak bele. Ajkai ravaszul görbültek fölfelé.
Mennyire közel voltak hozzám… Éhesen, mohón tapadt az ajkaimra,
teljesen megőrjített. Tenyere lassan a térdemhez ért, majd egyre feljebb
csúszott a combomon… Oh, anyám! A bizsergés már-már fájdalmat
okozott. Gerincemet ívben hátrafeszítettem, mikor a keze felkúszott a
tarkómra, belemart a hajamba és fájdalmasan megrántotta. Megharapta a
fülem, majd belesuttogott. Érzékien. Szexin.
– Te az enyém vagy. Csak és kizárólag az enyém.
Istenem, már csak a hangjától elélvezek! Olyan erotikusan, olyan
érzékien ejtette ki a szavakat, hogy fel kellett nyögnöm a váratlan
hullámtól. Az emberek folyton azt hangoztatják, hogy senki sem tökéletes.
De amikor ránéztem az engem ölelő férfira, tudtam az igazságot: mindenki
téved. Nekem ő maga a tökély. Habár még nem volt bennem, a csípőjét
előre lökdöste, morgott, mélyen és hihetetlenül szexin. Tépte, húzta, cibálta
a hajam, a cuppogó hang megtöltötte a szobát, a vad, szexuális vágy olyan
mélyen belém ivódott, hogy azt hittem, előbb elmegyek, mint kellene.
– Kérlek, ne kínozz! – rimánkodtam.
A testem felforrt a vágytól, azt hittem, ott helyben felrobbanok a kéjtől.
Átsöpört rajtam az az édesen kínzó áramlat, amit annyira szerettem. Mélyen
a szemembe nézett, a homlokát a homlokomnak támasztotta, mialatt a
bugyim vékony anyagán keresztül simogatott. Sóhajtoztam az édesen kínzó
hullámoktól. Olyannyira a hatása alatt tartott, hogy bármit az égvilágon
megengedtem volna neki, és mindent teljesítettem volna, amit csak kér.
– Húzd lejjebb az alsóm! – utasított. A szívem a torkomat verdeste.
Próbáltam nem zihálva venni a levegőt, próbáltam nem gyengének mutatni
magam, holott totálisan az voltam. Élveztem, hogy utasítgat. Élveztem,
ahogy a keze föl-le siklik a bőrömön, miközben én az alsónadrágja korcába
bújtatva a tenyerem, a fenekén csúsztattam egyre lejjebb a feleslegessé vált
darabot. A testem megborzongott, mikor nedves ajkai hozzáértek
megkeményedett mellbimbóimhoz. Nyelvével nyalogatta, fogaival
csipkedte a bőröm. Megfogta az egyik lábam és szélesebbre tárt, majd
utoljára fölpillantott, rám kacsintott és a lábam közé vezette a férfiasságát.
A bugyit félrehúzva mélyen belém hatolt, és egyből fölvett egy kényelmes
ritmust.
– Oh, magasságos… – nyögött fel. Elfojtott nyögéseink és zihálásunk
hangja töltötte be a teret. A körmeim belevájódtak a vállába és felnyögtem a
jóleső érzéstől, ahogy megremegett a testem. Ritmikus mozgásba kezdett a
csípőm. Karjain az erek kidudorodtak. Lehelete meleg volt, kéjesen hatott
rám, vérem ott tombolt az ereimben és még a fülemben is éreztem a
dübögését.
A szoba falán csúszkáltam az erőteljes lökésektől, fejét a nyakamba fúrta.
Aztán áttért a fülemhez, lehelete csiklandozta, mikor halkan belesuttogott.
– Szeretlek, Vicky. – És ez átlendített. Végem lett. Beletéptem sűrű, sötét
hajába és fölkiáltottam, mint egy eszelős, ahogy áthatolt rajtam az
orgazmus. Hiába akartam csendben maradni, nem ment.
– Vicky – jajdult fel, majd őrülten hosszan élvezett bennem. A
folyamatos lüktetéstől remegtem és a fenekébe markolva rántottam mélyen
magamban.
– Szexéhes kis szuka. Most már értem, mivel fogott meg – kúszott a
tudatomba az ismerős hang. Dylan. Reggie azonnal leeresztett, majd
megpördült a tengelye körül. Az öccse ott állt a kislányunk ágya mellett.
Lehajolt érte és felemelte a közben sírni kezdő csecsemőt. A látvány
azonnal kijózanított.
– Reggie – markoltam a karjába. Remegett a hangom.
– Tedd le őt! – utasította erélyesen, mialatt visszaigazította a nadrágját.
Közeledett felé, de Dylan ekkor előrántott a nadrágjából egy pisztolyt.
– Ő az unokahúgom. Ideje neki bemutatkoznom. Szervusz. Dylan bácsi
vagyok – ringatta a lányom. Forgott velem a szoba. – Tudod, kincsem, apa
és anya nem viselkedett velem valami szépen és ezért sajnos te fogsz
megfizetni – hadonászott a fegyverrel a gyerekem orra előtt. Elsírtam
magam.
– Ha egyetlen ujjal is hozzáérsz, megöllek – üvöltötte Reggie. – Mondd,
mi a fenét akarsz még tőlem? Miért csinálod ezt? – kérdezte
kétségbeesetten.
 – Mindent, ami a tiéd – vonta meg hanyagul a vállát. – Neked mindig
mindenből a legjobb jutott. Mindig te voltál a kedvenc.
– Ez nem igaz – rázta a fejét Reggie.
– Hogy nem? – kacagott ércesen. – Ezt te sem hiszed el. Akármennyire is
tepertem, az apánk mindig téged akart a helyére. Te hálátlanul hátat
fordítottál, de még akkor is csak azt hallgattam, Reggie így, Reggie úgy.
Kurvára elegem van már belőled – kiabált, mire Angel hangos sírásban tört
ki.
– Kérem – vágtam közbe, és tettem egy lépést felé.
– Ott maradsz! – szegezte rám a kezében lévő fegyvert. – Te vagy az oka
mindennek! – ordította magából kikelve. – Olyan gondosan kiterveltem
mindent, és sikerült is volna, ha te nem vagy – vérben forogtak a szemei.
– Ne csináld ezt, Dylan! Add ide a babát! – indult meg felé Reggie, mire
az öccse rászegezte a fegyvert. Hangosan felsikoltottam.
– Túl jó neked a halál – zihálta. – Többet érdemelsz. Meglátjuk, mit
csinálsz, ha mindenkit elveszítesz, akit szeretsz.
Láttam, hogy komolyan gondolja, ahogy rám siklott a tekintete. Reggie
felordított, majd nem törődve a következményekkel nekiment az öccsének.
Követtem, mert rettegtem, hogy a heves dulakodásban baja esik a
lányunknak. Reggie a pisztolyra koncentrált, én Angelre. A fegyver a földre
esett, ők pedig egymásnak. Angelt sikerült kitépnem Dylan karjaiból és már
futottam volna kifelé a szobából, amikor megpillantottam Reginát a
kezében a leejtett pisztollyal. Meghallhatta a sikoltozás és a dulakodás
hangjait. A szeme könnyes volt és szenvedéssel teli. Ekkor tekintettem újra
vissza, és egy tőr pengéjének a fénye csillant fel. Mielőtt azonban
figyelmeztethettem volna Reggie-t, Juke is megjelent és kikapta Regina
kezéből a pisztolyt és elsütötte.
– Ne! – suttogtam magam elé és a karjaimban ordító lányom arcát
néztem. Felpillantva Reggie-t láttam és Dylant, ahogy mozdulatlanná
dermedve állnak. Reggie tekintete az anyjára tévedt, Dylan pedig szépen
lassan ereszkedett a földre.
– Hívjatok egy mentőt! – fordult felénk Reggie. – Gyorsan! – A készülék
felé futottam és tettem, amire kért. Közben az anyja zokogva roskadt a fiai
mellé.
– Dylan, kisfiam! – Remegő kezekkel simogatta a fiát, ám az levegőért
kapkodva képtelen volt megszólalni. Összeszorult a szívem. – Dylan! –
cirógatta az arcát az anyja. Láttam a mérhetetlen, soha be nem gyógyítható
fájdalmát. Együtt könnyeztem vele. Regina átélte azt, amit egyetlen
anyának sem szabadna: a legszörnyűbb tragédiát, elvesztette a gyermekét.
Egy anya számára, aki eltemeti gyermekét, a kín soha el nem múlik. Ez a
fájdalom nem sorvad el még idővel sem. Hiába fakul meg a gyászruha, az
anyai szív már nem dobban többé soha.
– Én adtam neki életet – zokogott a fiára borulva. – Én fogtam a kezét,
amikor járni tanult, én óvtam minden lépését, én ápoltam, ha beteg volt.
Miért? – üvöltött fel fájdalmában. – Miért, Dylan? Miért? – ismételgette.
Ép ésszel kibírhatatlan volt, ami lepörgött pár másodperc alatt. Regina
számára a rémálom valósággá vált. Habár nem kedveltem Dylant,
megsirattam a halált. Átéltem a fájdalmat és az űrt, amit maga után hagyott
Reggie-ben és az édesanyjában.

Reggie

Minden jó, ha a vége…

„Csak a »most« létezik. Csak abban szabad élni, abban

hinni, arra figyelni. (…) Hiszen a jövőt nem ígérhetjük. De
csak egy ok miatt. Mert törékenyek vagyunk. Mert emberek
vagyunk és halandók. Ezért csak a »most« lehet a miénk.”
(Csitáry-Hock Tamás)

Eltelt két év. Két súlyos év, ami elég hosszúnak bizonyult a fájdalom
elviseléséhez, de rövidnek a felejtéshez.
 A hotelben tébláboltam, amikor a lakosztályunk nyitott ajtaja előtt
haladtam el. Megpillantottam az anyámat, ahogy a whiskey-s üveg felé
somfordál. Hát tényleg iszik. Sejtettem. Éreztem. Iszonyú harag gerjedt
bennem. Nem iránta, sokkal inkább a kegyetlen sors iránt, ami nem engedte
az újrakezdést. Már éppen rá akartam ripakodni, amikor a semmiből Vicky
lépett mellé. Kivette a kezéből az üveget, majd a legnagyobb
természetességgel szólalt meg.
– Tudnál nekem segíteni, Regina? Angel téged szeretne – mondta. Biztos
voltam benne, hogy kegyes hazugság volt ez és egyben varázsszó is. Az
anyám tekintetében fény gyúlt és már indult is az unokája felé.
– Kincsem – emelte a karjába, majd magához ölelte.
– Nagyi – kacarászott a kis angyal. Anyám arcát simogatta apró
tenyerével, és ettől összeszorult a torkom.
Dylan elment. Dylan meghalt. Ezen nem változtathattunk. Hosszú gyász
telepedett a lelkünkre. Akármilyen ember volt is, akkor is egy fiú, egy
testvér. Sajnáltam a halálát, de főként a halála értelmetlenségét. Ezt soha
nem fogja kiheverni az anyám. Ebbe bele fog rokkanni. Én vagyok
mindennek az oka. Ha nem csak magamra gondolok… ha nem akarok olyan
görcsösen boldog lenni…
– Túlteszi magát rajta – léptem felé, Vicky pedig vigasztalón átölelt. –
Nem a te hibád.
Mintha olvasott volna a gondolataimban.
– A lelkem mélyén tudom, de fáj – ismertem be. – Vajon ha nincs ott
Juke, ő is megtette volna? – méláztam el.
– Igen, meg, de azt nem élte volna túl – suttogta.
– Azért megdöbbentő, hogy Juke éveken át a legjobb barátom volt és
még csak nem is sejtettem, hogy beépített ügynökként rajtam keresztül
akart a családom közelébe férkőzni – sóhajtottam keserűen.
– Szerencsére. Az ő hosszas kitartó munkájának hála, hogy az apád egy
életre a rácsok mögé került, ahogy az a szemét, korrupt orvos sem
praktizálhat már soha többé. Egyik sem árthat már soha többé nekünk.
Nyertünk. És hidd el, ez nem egy színlelt barátság volt. Hiszen most is itt
van velünk – vigasztalt Vicky.
 – Tudod, fájdalmas rádöbbeni, hogy tulajdonképpen semmim sem volt,
egy nincstelen voltam, amíg meg nem ismertelek.
– Ez ugyanúgy igaz rám is, de már itt vagyunk egymásnak – lehelt egy
csókot a számra.
– Felébredten, Vicky. Rá kellett döbbenem, hogy hiába van pénzem,
hatalmam, hiába küzdök elszántan, egy felsőbb hatalom parancsol. Teljesen
mindegy, milyen szívósnak mutatkozom. Nem vagyok elég erős.
– Mert habár sokat okultál az úton, még nincs vége. Még nem ismerted
fel, hogy a belenyugvás nem feladást jelent. Néha az elengedés tesz erőssé.
Ideje lenne továbblépni.
– Azt mondod, hogy megrekedtem?
– Ahogy mindannyian. Álladóan a visszapillantóba nézünk ahelyett, hogy
az útra koncentrálnánk. Ha valaminek vége szakad, valami más elkezdődik.
Ezt tőled tanultam.
– Ilyen bölcs dolgok is elhagyták a számat? Erre nem emlékszem –
somolyogtam.
– Nem a száddal, a kitartásoddal – kacarászott rajtam.
– Már megijedtem, mit tettél az italomba, hogy ilyeneket halandzsázok –
forgattam a szememet. – Az az én nagy szerencsém, hogy mégiscsak
felfedezted bennem a jót. Még akkor is, ha én elszántan meg voltam
győződve róla, hogy nekem nincs jó oldalam.
– Ki mondta, hogy van? – incselkedett velem.
– Valami erényem csak van, ha engem választottál – túrtam a selymes
hajába.
– Hát egy biztos, nem a mértékletesség az.
– Örökké a szememre veted majd, igaz? – préseltem össze az ajkaim. –
Amíg élek bánni fogom, hogy nem uralkodtam az ösztöneim fölött.
– Én nem – nézett mélyen a szemembe és az arcom cirógatta.
– Azóta nem akarok józanul élni. Már meghallgatom a vágyaimat, és nem
tartóztatom magam tőled.
– Szeretlek, Vicky! – sóhajtottam bele a következő csókba.
– Nézd! – bökött az anyám felé, aki a karjaiba kapta Angelt. – Ő lesz a
gyógyír a sebekre.
 – Ahogy számomra te voltál, de akkor sem vagyok benne biztos, hogy
bölcs dolog felügyelet nélkül rábízni a gyereket. Kiszámíthatatlan – adtam
hangot az aggodalmamnak.
– Nem teheted ezt vele. Szüksége van erre. Az unokájára és ránk is.
– Olyan félelmetes, ahogy időnként maga elé mered és hiába
szólongatom, nem itt jár.
– Oh, Reggie. Pont olyan, mint te, csak nem látod magad kívülről –
világított rá a valóságra.
Ilyen lennék? Az anyámat fürkésztem.
– Mikor szenvedni látod az anyád, te is szenvedsz – folytatta.
– Ne haragudj! – bújtam hozzá. – Hogyan tovább? – vigaszra vágytam.
– Ahogy eddig is. Előre. Együtt. A remény szívós. Levágod és újranő –
mutatott rá. – Valami lezárult, megsemmisült, de a helyén újra kihajt. Minek
élünk, ha nem azért, hogy egymás számára könnyebbé tegyük az életet?
– Szeretnék én is hinni ebben.
– Ez így van – mosolygott rám. – Ideje lenne elengedni minden
szomorúságot, boldogságban kell felnevelnünk Angelt.
A karjaiban ringatóztam és igyekeztem előrenézni. Lehuppantam egy
székre.
– Egyébként pedig – helyezkedett az ölembe – igenis nagy szükségünk
lesz Reginára. – Két gyerek már nekem is sok lesz.
– Kettő?
Értetlenül toltam el magamtól és kerestem a pillantását. Boldog
mosollyal, felvont szemöldökkel várta, hogy leessen a tantusz.
– Te most arra célzol… – nyeltem egy nagyot.
Annyit könyörögtem neki, hogy ne védekezzünk, de ő nem állt kötélnek.
Korainak tartotta a következő gyereket.
– Igen arra – somolygott.
– De hát nem azt mondtad, hogy…
– Nem számít, mit mondtam – vágott közbe. – Rájöttem, hogy igazad
van. Angelnek kistesó kell, nekünk pedig a felejtés. Két gyerek mellett már
nem marad sok időnk emlékezni. A sorsra bíztam magunkat.
 – Hiszen ez csodálatos! – ugrottam talpra. – Hallod ezt, mama? –
ordítottam fel. – Angelnek kistestvére lesz.
– Komolyan? Hallod, ezt szívem? – hajolt a gyerekhez. – Jön a kistesó.
Odasiettem, majd felkaptam a lányom és dobálni kezdtem.
– Szükségem lesz rád, Regina. Ennyi gyerekkel már nem bírok el –
karolta át az anyámat Vicky, az anyám pedig mosolyogva a vállára hajtotta
a fejét.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – ígérte az anyám.
Nem volt feloldozás. Akkor döbbentem rá, jobb lett volna, ha Dylan él és
vezekel, mint ha meghal, mert most a bűnhődés fájdalma egy életen át
bennünket sújt. Tátongott bennem az üresség. Hirtelen minden
félbeszakadt.
– Megadatott a kegyelem – pillantottam a nevető Angelre.
– Nélküle nem éltem volna túl – vette át a gyereket az anyám.
Abban a pillanatban eloldoztuk a bűntudat kötelét. A sakkmentorom
egykori szavai új értelmet nyertek.
„A király és a királynő alakjában a lélek és test párosát képzeled. A
király a testbe költözött lélek. A királynő pedig a vezér, azaz a fizikai
megtestesítője, amelyen keresztül a lélek érvényesül és hatást gyakorol a
környezetére, ezért van a királynőnek a sakkban akkora
mozgásszabadsága.”
A legnagyobb hibát végig ott követtem el, hogy Vickyre leigázandó
ellenfélként tekintettem, miközben csapattársként figyelnem kellett volna
rá. Csak későn ismertem fel, hogy ebben a játékban nem az számított, hogy
ki nyer, vagy ki veszít, mert ezt a harcot önmagammal vívtam. Sok sebet
szereztem, sok pofont kaptam, de ez volt életem legfontosabb leckéje. Amíg
élünk, játszunk. Néha nyerünk, máskor veszítünk, de újra és újra feltesszük
a téteket.
{@}

AJÁNLÓ
 Csábító-trilógia
Olivia Clark vagyok. Követeléskezelő. Közismertebb néven behajtó.
Mókásan hangzik, nem? Mintha titkos ügynök lennék, aki
hitelintézeteknek dolgozik egy különleges megbízást teljesítve.
Sokan nincsenek tisztában azzal, mit is csinálok a munkaidőmben, gőzük
sincs, mit jelent a szó, „követeléskezelő”. Hát, most kicsit bemutatom
nektek, mivel is foglalkozom tulajdonképpen.
Követelést kezelek, azaz a tartozások behajtása az életem.
Behajtás? Mielőtt ennek a cégnek, ahol dolgozom, átléptem volna a
küszöbét, azt sem tudtam, mi fán terem. Tizennyolc évesen akkor
keveredtem ebbe a világba, amikor egy olyan kapcsolatból léptem ki, ami
megtanított arra, hogy semmi sem fontosabb annál, mint hogy megtanuljam
megvédeni önmagam. Ez egy olyan világ volt, ahol megkeményedhettem,
le kellett vetkőznöm a naivságom és elő kellett csalnom magamból a
túlélési ösztönöm. Bevallom, nem volt könnyű megvetni a lábam ezen a
talajon. Nagy szerencsém volt a főnökeimmel, akik tanítani akartak, én
pedig tanulni szerettem volna. Hamar rájöttem, ez a munka magában rejt
mindent. Szép sikereket, csúfos kudarcokat, nehéz pillanatokat, és álmatlan
éjszakákat is. Lehet, hihetetlenül hangzik, de voltak kellemes perceim is.
Akadtak mulatságos helyzetek, vicces, nem várt fordulatok. Behajtónak
lenni számomra egy pillanatra sem volt átok. Felemelő érzéssel töltött el,
amikor egy ügyet sikeresen megoldottunk. Egyezséget kötöttünk, a felek
teljesítették kötelességeiket és mindenki elégedett volt. Azonban a legtöbb
esetünkre nem ez a gyors folyamat volt a jellemző, és éppen ezen esetek
megoldására voltunk mi: a behajtók.
Sokan bírálták a munkámat, ami hiszem, hogy ennyi év után a
hivatásommá vált. Hogy tudod ezt csinálni? Na, te se olyan szakmát
választottál, aminek a végén megköszönik a munkád! Téged se lepnek el
virágokkal az ügyfelek. – Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal fogadják,
akikkel közlöm, mivel foglalkoztam. Vicces, mert én nem ezt az oldalát
láttam ennek a világnak. Szerettem a munkám! Remélem, nem fog
nagyképűen hangzani, de közel 10 év tapasztalat után úgy éreztem,
kijelenthetem, értek is hozzá.
A családomnak sok mindenről nem számoltam be. Ha csak a felét
sejtették volna annak, ami velem történik, minden bizonnyal sokkal
rosszabb lett volna a helyzet, ami így sem volt túl rózsás. Nem rejtették
véka alá, mennyire irritálja őket, amit csinálok. Senki nem értette meg,
miért vágtam bele, miért volt szükségem erre a kihívásra, erre az életre.
Nehéz lett volna megmagyaráznom, hiszen hogyan győzhetnél meg bárkit
is arról, hogy egy hivatás élvezetes és értékes, ha az egész világ csak a
negatívumokat látja benne. A környezetemben mindenki gyűlölte a
behajtókat, éppen azért rám is ferde szemmel néztek. A legtöbbek
szemében rosszabb voltam, mint egy bűnöző. Volt olyan rokonom, aki
kifejtette, mennyire megvet, hogy ezt a munkát végzem. De ez nálam csak
olaj volt a tűzre.
Ez a hivatás tett engem azzá, aki most vagyok.
De milyen emberré is váltam ezen az úton? Embertelen lennék?
Nem tartom magam annak.
Lelketlenül tipornék el másokat?
Soha nem tettem ilyet.
Csináltam-e olyat, amit később megbántam?
Ki nem? Minden éremnek két oldala van.
A felismerés szörnyű, amikor rádöbbensz: egyedül maradtál. Mégsem
érzem úgy, hogy tévedtem volna. Ez volt az én utam, az én döntésem és az
én történetem.
Két dolog van, amiben mára egészen biztos vagyok. Az első, hogy
behajtónak születni kell!
A másik, hogy amíg két ember él a földön, az egyik tartozik majd a
másiknak és én ott leszek, hogy azt behajtsam. Munka az mindig lesz.
És volt is, egészen addig, amíg a barátnőm, Andrea a segítségemet nem
kérte. Valaki rejtélyes módon visszaélt a férje személyazonosságával.
Elszánt nyomozásaim egy kifürkészhetetlen, sármos férfihoz vezettek, Carl
Brookshoz, az FBI-os nyomozóhoz, aki nagylelkűen felajánlotta a
segítségét. Együtt kezdtünk elszánt nyomozásba a titokzatos Fantom után,
aki felfoghatatlan módon mindig egy lépéssel előttük járt. A közös
munkánk során rengeteg kalandba, veszélybe keveredtünk, amit csak
nehezített a nyakamban loholó behajtótársam, Mark.
A szálak egyre kuszábbak lettek, Carl Brooks egyre vonzóbb, a misztikus
csaló pedig egyre elérhetetlenebb. A gondolataim csak körülöttük forogtak.
Hogyan kapjak el valakit, aki már a saját nevére sem emlékszik? Egy
hivatásos csalót, aki „munkája” során különböző személyiségek felvételére
kényszerül, aki egy igazi átváltozóművész, és a számtalan álarca rejtekében
már abban sem biztos, hogy ki is ő valójában?
Úgy elmerültem a gondolataim és a családi problémáim rengetegében,
hogy hibát követtem el. Figyelmen kívül hagytam az érzelmeimet. Egy
napon azon kaptam magam, hogy minden a feje tetejére állt. Beleszerettem
a szélhámosba, aki immár védelmezőként állt mellettem nap mint nap. Mire
tisztán láttam és a titkokról lehullt a lepel, már zűrös csalási ügyek kellős
közepén találtam magam. De hogy ki melyik oldalon áll, abban már magam
sem voltam biztos. És bár a sármos oltalmazóm és én látszólag ellentétes
oldalon játszottunk, a sorsunk egyre inkább összefonódott. A kölcsönös
vonzalom és a tragikus körülmények egymás felé sodortak minket. Hiába
tudtuk mindketten, hogy a köztük lévő fellángolásnak nincs jövője, már
nem a józan ész, hanem az érzelmeink irányítottak minket. A legnagyobb
küzdelmeket már nem az ellenfeleinkkel, hanem a saját démonainkkal
vívtuk. Egy bekövetkezett családi dráma teher lett számomra, mely után a
lelkem bosszúért kiáltott, melyhez az erőmet az én titokzatos jótevőmből
nyertem. Róla viszont minden egyes nap lehullott egy újabb álarc. A
határok elmosódtak. Felvállalva az egymás iránt érzett szenvedélyünket,
előre nem látható következmények áradata zúdult a nyakunkba. Rá kellett
döbbennünk, az elkövetett vétkek elől nem menekülhetünk. Ahogy telt az
idő, úgy lett egyre nagyobb a kockázat is.
Az ellenségeink pedig lesben állva vártak, hogy hibát kövessünk el…
{1}
A gondolat eredetije Antoine de Saint-Exupéry Az ember földje című novellájában
olvasható, fordította Rónay György: „Úgy látszik, nem akkor érkezünk el a tökéletességhez,
amikor már nem lesz mit hozzátennünk, hanem akkor, mikor már nem lesz mit elhagynunk.”
 Table of Contents
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie
Vicky
Reggie