A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Max Monroe: The Secret (Winslow Brothers #3), 2022

Fordította
RÁCZ JÚLIA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Vonzó ajánlat (Winslow fivérek 1.), 2022
Szexi alku (Winslow fivérek 2.), 2022
Copyright © 2022. TheSecret by Max Monroe. Published by
arrangement with Bookcase Literary Agency.
Hungarian translation © Rácz Júlia, 2023
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó, 2023
Minden jog fenntartva!

Borítófotó © Wander Aguair Photography

Modell: Cayman Cardiff

Borítóterv: Peter Alderweireld, Fehér Zsanett

A fedél Koppányi Lilla munkája.
Szerkesztette: Fegyveresi Anikó
Korrektúra: Dér Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2023

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 1 770 7890
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien
ISBN 978-963-5704-61-3
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Az Izgató titok egy teljes hosszúságú romantikus vígjáték és

önálló regény a Winslow fivérek-sorozatban. A könyv tele van
vidám és kedves viccekkel, de emellett egy 5000-res fokozatú
lángon ég – vagy képzelj ide egy olyan számot, amely a te
skáládon füstölgően forró, legyeznem-kell-magamat típusú
magasságokat jelent.
Rengeteg forróságról van szó.
Most, hogy már tudod, ne fordulj a hatóságokhoz miattunk,
mert az Izgató titok lángra lobbantotta a lakóhelyedet.
Egyébként is, biztosak vagyunk benne, hogy a nadrágodban
érzékelt gyújtogatást nem tudod bejelenteni.
A könyv tartalmának vicces és függőséget okozó jellege
miatt a következő dolgok nem ajánlottak: a regény olvasása
nyilvános helyen, az ágyban, félálomban lévő házastárs és/vagy
háziállat és/vagy gyermek mellett, randevú közben, az esküvőd
napján, gyermeked születése közben, evés és/vagy ivás közben, a
munkahelyeden, a könyv felolvasása a főnöködnek, és/vagy
vezetés közben. Továbbá, ha
életkor/terhesség/gyermekszülés/stb. miatt húgyhólyag-
inkontinenciában szenvedsz, javasoljuk, hogy viselj higiéniai
termékeket, és/vagy olvass közvetlenül a toaletten ülve. Lehet,
hogy hosszúnak tűnik a felsorolt helyek listája, ahol nem szabad
olvasni, de biztosítjuk, hogy megéri, ha a megfelelő környezetet
választod.
Kellemes olvasást!

Szeretettel,
Max & Monroe
 AJÁNLÁS

Azoknak, akik gyerekkorukban játszották a zászlószerzés játékot

– köszönjük, hogy megihlették a könyvben szereplő játék felnőtt
változatának ötletét.
A csokoládéval bevont fánkok készítőinek – köszönjük, hogy
életben tartottatok minket.
Az íróasztaloknak – köszönjük, hogy megtartottátok a képtelen
káoszunk súlyát, amíg be nem fejeztük ezt a könyvet. Ígérjük,
hogy most már letakarítunk benneteket.
 BEVEZETÉS

április 22., hétfő

Ty

Nem hiszem el, hogy Staten Islanden vagyok, és egy

jövendőmondót keresek.
Ki gondolta volna, hogy a régmúlt világ egykori legnagyobb
szeméttelepe egyben a régóta keresett válaszok lelőhelye is?
A Range Rover kereke alatt ropog a kavics, én pedig megállok
egy régi, leharcolt külsejű téglaépület előtt.
Hivatalosan is elhagytam a felhőkarcolók és zsúfolt járdák által
alkotott normális környezetemet, és beléptem az olyan híres
gengszterek szülőhelyére, mint Angelina a Jersey Shore-ból{1}.
Személy szerint semmi kétségem afelől, hogy a sarlatán, akit
éppen próbálok felkutatni, tökéletesen ideillik.
A kora délutáni napfény áttör a szélvédőm üvegén, és
hunyorognom kell, ahogy leállítom a motort, és felnézek az ócska
téglahalomra, amelyet legalább három hónapomba telt
megtalálni.
Az ismerős szócska pirosan villódzik a bejárati ajtón: Jósnő.
Korábban már láttam ezt a feliratot. Tizennégy éve, hogy
pontos legyek. Még ennyi idő elteltével is az akkorihoz hasonló
érzések kerítenek hatalmukba. Bár korábban sokkal
kényelmesebb helyen volt – pont New York City közepén, és
ugyanabban az utcában, mint a sztriptízbár, ahová a legidősebb
bátyámat, Remyt vittük, hogy megünnepeljük a közelgő (és
balszerencsésen végződő) esküvőjét.
– Ez teljes képtelenség – morgom magamban még egyszer,
utoljára, ahogy kiugrom a kocsiból a vezetőülés oldalán.
Becsapom magam mögött az ajtót, és bezárom. A csizmám
hangosan csikorog a parkoló kavicsán, de mielőtt
továbbmehetnék a bejárat felé, a mobilom egy bejövő üzenetet
jelezve megrezzen. Csak egy pillantást vetek rá, és látom, hogy a
testvéreimmel folytatott csoportos csevegésről van szó.

Winnie: Vacsora este 7:30-kor. Jól teszitek, ha nem

késtek, vagy mostantól egy olyan családnak fogom
szentelni a főzésre szánt időmet, amelyik megérdemli.

Winnie a Winslow klán kisbabája. Mondjuk, már nem igazán

nevezhetjük kisbabának. Házas, a New York Mavericks igen híres
futballcsapatának sikeres fiziológusa, és az én egyetlen Lexi
unokahúgom anyukája.
Win nem az a típus, akit hülyének lehet nézni, és ez
valószínűleg annak az eredménye, hogy hosszú évekig kellett a
négy csirkefogó bátyját elviselnie, valamint hogy olyan
környezetben dolgozik, ahol nála kétszer akkora férfiak
dominálnak.

Flynn: Vettem.
 Remy: Ott leszek.

Újabb üzenet jelenik meg a képernyőn, és sem a feladóján, sem

a válaszon nem lepődöm meg.

Jude: Ma este? Mi van ma este?

Jude a legfiatalabb öcsénk. Mi ketten lazábbak vagyunk, akik

szeretnek viccelni. Flynn sokkal komolyabb és lényegre törőbb.
Remy mindannyiunk egészséges keveréke, ráadásul olyan
drámai múltja van, mint amilyenről csak könyvekben írnak.

Winnie: JUDE!

Jude: Nyugi, Win! Ott leszünk Sophie-val.

Ahogy látható, a többi Winslow férfitól eltérően Jude már nem

egyedülálló agglegény. Ő már „mi”-ként hivatkozik magára és a
menyasszonyára. És kibaszottul fura. Higgyétek el, ha ismertétek
volna Jude-ot Sophie előtt, a ti fejetek is felrobbanna a radikális
változástól.
Nagyjából egy éve Sophie, aki hamarosan a sógornőm lesz,
behálózta Jude-ot, és a szemétláda azóta eltűnt. A kisöcsém egy
év leforgása alatt a világ legnagyobb nőcsábászából elkötelezett
vőlegénnyé vált. Arról nem is beszélve, hogy kevesebb mint hat
hét múlva hivatalosan is férj lesz belőle. És ez nagy szerepet
játszik abban, miért töltöttem az elmúlt néhány hónapot azzal,
hogy levadásszak egy Cleo nevű jósnőt.
Őrültségnek hangzik, tudom, de higgyétek el, hogy még a
felszínt sem kezdtem el kapargatni.
Nagyjából másfél évtizeddel ezelőtt, amikor még csak
huszonakárhány éves seggfejek voltunk, akik csak jól akarták
érezni magukat, ez a nő Remy legénybúcsújának estéjén
megjósolta a jövőnket. Viccnek indult az egész. Csak valami
röhejeset akartunk csinálni, hogy emlékezetessé tegyük Remy
nagy estéjét.
De most úgy tűnik, jól megtréfáltak minket.
Egy héttel azután, hogy egy ismeretlen elmondta, mit tartogat a
jövőnk… Cleo első jóslata valósággá vált. Remyt otthagyták az
oltár előtt, az esküvőt le kellett fújni, neki pedig összetört a szíve.
Tizenhárom évvel később pedig Jude az all-you-can-eat
puncibüfé gyakori vendégéből kibaszott szerzetessé változott, aki
egyetlen nő mellett akarja elkötelezni magát az élete hátralevő
részére.
Néhány héttel ezelőtt esett csak le a dolog súlyossága, amikor
elmentünk Vegasba Jude legénybúcsúja alkalmából – hogy
milyen pontos is volt Miss Cleo jóslata: hiszen megjósolta, hogy
egy fogadás fogja megváltoztatni az életét, és pontosan így
találkozott Sophie-val.
Mondanom sem kell, hogy a feje tetejére állt a világom, és
igyekeztem a homokba dugni a fejem azóta is.
Most pedig úgy érzed, az egyetlen módja, hogy véget vess ennek
az állapotnak, ha egyenesen a forráshoz látogatsz el.
Mélyen beszívom a levegőt, a farzsebembe dugom a
telefonomat, és az ütött-kopott épület felé veszem az irányt.
Ahogy átlépem a küszöböt, egy hatalmas harang kondul meg az
ajtó felett, az orromat pedig por, gyertyák és füstölők szaga üti
meg. Ugyanaz a sötét, burgundi vörös függöny díszíti a szobát az
arany kötelekkel, mint majd’ másfél évtizede – és ugyanazok a
közhelyes csecsebecsék töltik ki a látóteremet, amelyeket
legénybúcsútól zavaros tekintettel csak egyszer láttam korábban.
Olyan, mintha visszautaztam volna az időben.
Mi a francot csinálok? Nem kellett volna idejönnöm.
Éppen készülök sarkon fordulni, teljes bennem az elszántság,
hogy kitörlöm az egész Staten Island-i utat a memóriámból, de a
következő két szót hallva megtorpanok:
– Már vártalak.
Az a hang. Te jó ég, emlékszem rá.
Akkora szemmel nézek körbe a szobában, hogy az még Tapsi
Hapsit is lekörözi, amikor meglátja a prérifarkast. Cleót és a
félelmetesen zöld pillantását keresem, de nem látom sehol.
– Foglalj helyet, Ty. – A reszelős női hang ismét betölti a
fülemet, és ezúttal megtalálom a forrását is. A bársonyfüggönyök
mögött, amelyek egy titokzatos hátsó szoba felé vezetnek, a nő,
akit keresek, még egy csomót köt az amúgy is összeszorult
gyomromon.
Néhány hosszú pillanat után megjelenik Cleo, a hírhedt
jövendőmondó. Határozott, zöld szemének pillantása azonnal
találkozik az enyémmel, és mindenre megesküszöm, hogy a
golyóim szinte visszaugrottak a gyomromba.
Basszus, ez rohadt fura.
– Ne aggódj, nem harapok – csipkelődik. Nyugtalanító, hogy ez
a nő egy percet sem öregedett, mióta legutoljára láttam. A
bársonycsuklya alatt ugyanaz a sűrű, fekete haj lóg a vállára. A
tekintete túl bölcs. Ajkán az ismerős vörös rúzst vélem felfedezni,
amelyre húszéves koromból is jól emlékszem. Ez nem botox,
feltöltés vagy bármi más hasonló hülyeség eredménye. Ez valami
biológiai dolog lehet – valami kibaszottul hátborzongató állapot.
Kezével két szék felé int, amelyek egy selyem terítővel letakart
asztal előtt helyezkednek el, és akármennyire is a saját
akaratomból jöttem ide, továbbra is hezitálok, hogy kövessem-e
az utasítását.
– Ó, az én kedvenc professzorom. – Szavait egy magabiztos
mosoly kíséri, amelytől szája sarka épphogy csak egy kicsit
görbül felfelé. – Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy nem azért
jöttél el idáig, hogy ne tedd fel nekem azokat a kérdéseket,
amelyek megtöltik azt a jóképű fejedet.
Elképesztően zavarba ejtő, hogy ez a nő tudja a nevemet. Hogy
emlékszik a nevemre. És valahogyan még a foglalkozásomról is
van tudomása.
De igaza van. Nem azért vezettem ki egy órán keresztül a
Staten Islandre, hogy inamba szálljon a bátorságom.
Egy sóhaj kíséretében leülök vele szemben. A helyiségben
csend van – valami jósnőtematikájú, szélcsengőhöz hasonló
zenén kívül –, a padló pedig szinte mintha vibrálna. Ez attól is
lehet, hogy a térdem a normálisnál sokkal, de sokkal jobban
remeg, bár… rohadtul nem tudom. Ez az egész
természetfelettinek tűnik.
Muszáj elfordítanom a tekintetemet, amikor csak Kattant Cleo
rám néz. Nem tudom, mi van ezzel a nővel, de úgy érzem,
túlságosan belém lát – mintha beférkőzne a fejembe.
– Ne aggódj – mosolyog ismét. – Az első gondolataid ijedtségről
tanúskodnak, gyermekem. Nem ítélkezem arról, amit hallok, csak
akkor figyelek oda, ha úgy érzem, szükséged van a segítségemre.
Egy rövid pillanatra behunyom a szemem, és fejben kérdőre
vonom magam, hogy mégis hogyan jutottam idáig.
Csak nyugi, haver. Több mint tízdollárnyi útdíjat fizettél. Itt az
ideje, hogy felszívd magad.
Ismét találkozik a tekintetem Cleóéval. Keze most könnyedén
az asztalon pihen.
– Nem okozol csalódást, kedvesem – mondja egy apró
vigyorral. – Tudtam, hogy az idő a javadra válik majd.
Most flörtöl velem?
Ha így van, nem tudnám hibáztatni. Tényleg jóképű egy pasas
vagyok, de azért ez egy kicsit fura, a körülményeket tekintve.
– Hogy vagy, és hogy vannak a testvéreid?
– Nos, ők nem öregedtek olyan elegánsan, mint én, de
mindketten tudjuk, hogy ez az arc itt eléggé magasra teszi a lécet.
Puhán felnevet.
– Irigylésre méltó az önbizalmad, kedvesem.
Egyszersmind valószínűleg egyfajta megküzdési stratégia is, de
hé, most ne menjünk bele a részletekbe.
Tekintete izzik a bölcsességtől, szája tudálékos mosolyra
húzódik.
– Remington, Flynn és Jude hálásak lehetnek, hogy ilyen fontos
neked az életük alakulása.
Bassza meg! Hogy a fenébe emlékszik mindenre? Tán csak nem
tart minden múltbéli ügyfeléről feljegyzéseket és képeket? Vagy
fotografikus memóriája lenne? Vagy lehet, hogy titokban a CIA
tagja, és éppen egy fülesben adagolják neki az információkat?
Tesó, kábé annyi esélye van annak, hogy ez a nő a CIA tagja,
mint hogy te Jude nyomdokaiba lépj, és hátralevő életedben
elkötelezd magad egy nő mellett.
– Gyerünk! – bátorít. – Kérdezz nyugodtan.
– Hogyan? – tör ki belőlem végül. – Honnan tudtál a…?
De megállok, mielőtt túl sok információ hagyná el a számat.
– A világegyetemmel való kapcsolódásom miatt olyan dolgokat
látok, amiket mások nem.
A világegyetemmel való kapcsolódása? Micsoda szar válasz! És
nemcsak szar, hanem elképesztően homályos is. Ha annyira
szuper a világegyetemmel való kapcsolódása, akkor tudnia kéne,
kiről kérdezem, és miért kérdezem, és rögtön bele kéne csapnia a
lecsóba.
Cleo int, hogy tartsam oda neki a kezemet, és egy pillanatig
habozom, mielőtt valóban belevetem magam ebbe az őrültségbe.
Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak, meg minden
ilyesmi, ugye? Nem kellett volna idejönnöm, ha nem szánom el
magam arra, hogy bármit megteszek, ami szükséges.
Cleo összekulcsolja hosszú, piros körmű ujjait a tenyerem
körül, és lebámul oda, ahol összeér a bőrünk, majd úgy tíz
másodpercre lehunyja a szemét. Türelmetlenül várok, hogy újra
kinyissa, tekintetemmel szinte lyukat égetve az arcába, végül
ismét rám néz.
Azonnal elmosolyodik, mihelyst észreveszi merev
tekintetemet.
– Jude sorsa nagy boldogságot hozott a számára, nem
gondolod?
Kérdése földrengésként ér, teljesen kimozdít az
egyensúlyomból, és csak bólintani tudok.
 – Tudom, hogy azt gondolod, hogy csak részben volt igazam
Remyvel kapcsolatban, de kedvesem, még azelőtt elmentetek,
hogy befejezhettem volna a jóslatot – folytatja. – Eljön majd az ő
ideje is. Egy váratlan második esély fog beköszönteni az életébe,
amely mindent megváltoztat.
– Ugye tudod, hogy mindez tizennégy éve történt? Mármint úgy
tűnik, a sors nem igazán sieti el a dolgokat, hogy valóra váltsa a
furcsa kis jóslataidat. – Felnevetek az egész helyzet
abszurditásától. – Eszedbe jutott már, hogy egész egyszerűen
nem vagy túl jó a munkádban?
– A sors a saját időbeosztása szerint dolgozik. – Végigfuttatja
mutatóujját a tenyeremben lévő éleken. – Ti négyen makacs
öszvérek vagytok, ha szerelemről van szó. Harcoltok ellene.
Elutasítjátok. Nem vesztek róla tudomást. Újra és újra. De érthető,
ha azt nézzük, milyen tapasztalata volt apátoknak és
Remingtonnak.
Apámnak? Haha! Az a seggfej gyerekkorunk óta nincs is a
képben. Egy nem létező tényező – és olyan messze van egy
apától, amennyire csak lehet.
– Tudom, hogy azért vagy itt, mert egészen mélyen aggódsz.
Talán egy kicsit meg is vagy rémülve.
– Nem félek – forgatom a szemem.
Cleo elvigyorodik.
– Hát persze hogy nem félsz. Ty sosem fél semmitől, igaz?
Kalandvágyó, tevékeny, és minden nő álmának tárgya.
Végre olyan dolgokat mond, aminek értelme is van.
– Ez illik rám.
– Ne aggódj, van még időd, gyermekem.
 Időm?, kérdezem magamtól némán. Idő – pontosan mire?
Harminckilenc éves vagyok, és kibaszottul imádom az
életemet. Imádom az életmódomat, imádom a professzori
állásomat a New York-i Egyetemen. Nincs szükségem időre
semmihez, csak az olyan dolgokhoz, amelyek örömet szereznek
nekem.
– Még van idő arra, hogy a komfortzónádon belül élj – fejti ki
Cleo jobban. – Idő arra, hogy kerüld az elköteleződést. Arra, hogy
olyan dolgokat csinálj, amelyek szerinted örömet szereznek
neked.
– Szerintem szereznek örömet? – Összeszűkül a szemem. – Cleo,
kedvesem, olyan dolgokat csinálok, amilyeneket csak akarok.
Ennyi. Történet vége.
– Hát persze – válaszol, hangja békéltető. – És megnyugodhatsz,
lesz még idő a játékaidra. Van még időd arra, hogy rövid
románcokat létesíts olyan nőkkel, akik megragadják a
képzeletedet. Arra is van időd, hogy a sok szórakozás közepette
összetört szíveket hagyj magad után.
– Összetört szíveket? Ne legyünk ilyen drámaiak. Ezek a nők
tudják, mibe mennek bele.
Persze, teljesen igaz rám, hogy összevissza randizgassak, és egy
nőnél csak rövid időre kössem le magam, de ez vagyok én. Az
biztos, hogy nem célom összetört szíveket hagyni magam után.
Tekintve, hogy néhány hétnél tovább egy nővel sem szoktam
találkozni, a puszta gondolat is nevetséges. Úgy értem, senki sem
tud ilyen rövid idő alatt szerelembe esni.
Összetört szívek, na persze.
– Egy nap majd meglátod az igazságot – állítja Cleo. – De
nyugodtan hidd el, hogy még van időd, mielőtt a sors úgy dönt,
hogy készen áll rád.
– Ez mégis mit akar jelenteni? – horkanok fel.
– Nem te vagy a következő. A sors jelenleg túlságosan elfoglalt
valaki mással.
A szavai hatására nevetésben török ki.
– Ja, értem, oké. – Kitépem a kezemet az övé közül. – Ahogy
gondolod.
– A sors időben meg fog találni. De egy ember élete éppen most
változik meg, ebben a pillanatban.
Kihívóan ráncolom a szemöldököm, és Cleo merev tekintete
nem tágít az enyémtől.
– Időben megtudod, mire gondolok. Csak adj időt a dolgoknak,
kedvesem.
– Adjak időt? Mint mondtam, eltelt tizennégy év, Cleo. És
őszintén szólva csak egyikünknél találtad el nagyjából a dolgokat,
Jude-nál.
– Jude összes jóslata valóra vált. Ez az oka annak, amiért
idejöttél. Mert megijedtél a gondolattól, hogy nálam van az összes
válasz.
– Hát igen, de azt mondod, adjak időt a dolgoknak, én pedig azt
gondolom, hogy már így is rohadt sok idő eltelt.
– Nos, jóképű professzorom, egy másik testvéreden keresztül
meg fogod látni, hogyan teszi a dolgát a sors. Aztán pedig te
következel.
– Valóban? – kérdezem összehúzott szemmel. – És pontosan mit
tesz velem a sors? Talán adhatnál némi támpontot.
Őszintén szólva semmi szükségem ilyesmire, de nincs az az
isten, hogy ez a nő emlékszik bármire, amit olyan sok éve
mondott nekem.
Válaszként adott mosolya nyugtalanító.
– Félreérthetetlen rokonság van közted és Éva között. A tiltott
gyümölcs ellenálhatatlannak bizonyul majd számodra, és attól
tartok, hogy többet is fogyasztasz belőle, mint egy harapás.
Ennek a meggondolatlanságnak a titka zűrzavart és fájdalmat
von maga után. Az út tele lesz nyugtalansággal, de a végére nagy
örömet és megkönnyebbülést hoz majd neked.
Szóról szóra pontosan ugyanazt mondta, mint amit Remy
legénybúcsúján, amitől elszorul a torkom, és nem tudok
válaszolni.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem hiába fizettem
autópályadíjat! De bassza meg, ha nem vagyok jobban
összezavarodva, mint amikor úgy döntöttem, eljövök ide.
A karórámra pillantok, majd vissza Miss Cleóra, aki úgy
mosolyog, hogy legszívesebben bemutatnál valakinek.
De nem vagyok elég gyors, és ehelyett ő szólal meg.
– Menj, gyermekem! Nem kéne elkésned a családi vacsoráról.
A rohadt életbe! El kell húznom innen.
Gyorsan felugrom, és a kijárat felé indulok, nem bajlódom
azzal, hogy udvarias legyek rémálmaim nőjével. Kivágódom az
ajtón, és gyors léptekkel a Range Roveremhez lépek, beülök, és
azonnal bezárom magam után az ajtót.
Hősies erőfeszítés arra, hogy elmeneküljek az összes dolog elől,
amit odabent mondott nekem. Az egyetlen probléma, hogy az autó
bezárása nem fog segíteni az ellen, ami már odabent van a
kocsiban.
– Ty! Föld hívja Tyt! – kiabál anyám, aki épp a Wes és Winnie
konyhájában található konyhasziget túloldaláról próbálja
megragadni a figyelmemet. Mikor végre felpillantok, tekintetem
egy nagyon is ismerős anyai pillantással találkozik, amely már
szinte nosztalgikus érzéseket kelt.
– Mi az?
– Mi lenne, ha hasznossá tennéd magad, és kinyitnád az ajtót? –
forgatja a szemét.
– Tudom, hogy sok dolgod van, hiszen ott állsz, és sört iszol,
meg minden – szól bele Winnie is szarkasztikus hangon. – De
ahogy láthatod, néhányan itt próbálunk elkészíteni egy vacsorát.
Körbenézve a konyhában, látom, hogy rajtam kívül csak
anyám, Paula nénénk, Winnie és Jude menyasszonya, Sophie
tartózkodik a helyiségben. Mindenki más – Jude, Remy, Brad
bácsi, Winnie férje, Wes és Lexi unokahúgom – a hátsó teraszon
van.
– Jól vagy? – kérdezi Sophie, ajka finom mosolyra húzódik,
miközben a tekintetemet vizslatja. Komolynak tűnik az
érdeklődése, de alig találom a nyelvemet a számban, nemhogy
még használni is tudjam.
Őszintén szólva még az idő fogalmát sem igazán tudom
értelmezni. Nappal volt, amikor bementem Kattant Cleóhoz,
besötétedett, mire elmentem, és az odabent töltött idő nem áll
össze az emlékezetemben. Olyan, mintha egy pillanatra
eltévedtem volna egy másik dimenzióban.
Szóval nem, nem vagyok jól, de a családom körében nem
vagyok hajlandó senkinek sem beszélni a kis kirándulásomról.
Kétségtelen, hogy a testvéreim elég nagyot mennének az
információtól. Ráadásul négyünknek van egy kimondatlan
szabálya, amely szerint soha többé nem beszélünk a zöld szemű
boszorkányról.
Bár Jude nem nagyon tartotta be ezt a szabályt, nem igaz? A
szemétláda. Ha nem lett volna olyan részeg Vegasban, és nem
avatott volna a bizalmába, mintha két csaj lennénk a Gossip
Girlben, nem is foglalkoztam volna ezzel a szarsággal.
Amikor észreveszem, hogy Sophie még mindig kíváncsian néz
rám – most még inkább, hogy egy elbaszott filmszalagnyi emlék
jelent meg a gondolataimban –, gyorsan elhessegetem a kérdését.
– Én mindig nagyszerűen vagyok, Soph – válaszolom egy
félmosollyal, és felpattanok a bárszékről, hogy egyúttal
kinyissam az ajtót is. Bárki is áll mögötte, ekkor már valószínűleg
azon gondolkodik, hogy beengedik-e valaha is.
De nem tudok mit tenni. Úgy tűnik, egyáltalán nem
funkcionálok normálisan – kivéve a fülemet. Abból ítélve, hogy
milyen tisztán hallom a konyhában a távollétem után folytatódó
beszélgetést, azt mondanám, nagyszerűen működik.
– Velem van a baj, vagy Ty tényleg nagyon furán viselkedik? –
suttogja Winnie, ahogy végigsétálok az előszobán a bejárati
ajtóhoz.
– Tényleg nem stimmel valami vele – helyesel Sophie
csendesen.
– És még csak nem is hozott semmilyen random nőt vacsorára
– teszi hozzá Winnie. – Egyedül jött. Soha nem jön egyedül.
Szavai hatására megállok az előszoba közepén, és a
véletlenszerű hallgatózás helyett céltudatosan hegyezni kezdem
a fülem.
– Biztos minden rendben van vele.
– Anya – fecseg tovább Winnie. – Gondolj vissza az elmúlt tíz év
összes családi vacsorájára és összejövetelére. Emlékszel akár
egyetlen olyan alkalomra, amikor Ty nem hozott el valami
random csajt?
– Winnie, hagyd abba! – szól rá anya. – Biztos vagyok benne,
hogy nincs semmi gond.
– Haver, mit csinálsz? – kérdezi Remy közvetlenül mellettem,
amitől annyira megijedek, hogy a hátam az előszoba falának
ütközik. Nem tétlenkedik, hanem megkerül, és egyenesen az
ajtóhoz lép.
Sóhajtok. Isten a megmondhatója, hogy a szemétláda el fogja
ezt mondani a Winslow nőknek, nekem pedig további suttogó
aggodalmaskodásokkal kell majd foglalkoznom. Nagyszerű.
A fejemet rázva újra nekiindulok, épp amikor Remy kinyitja az
ajtót.
– Ööö… szia, segíthetek? – kérdezi Rem, én pedig megállok
mögötte, mire az ajtó a szél hatására teljesen kitárul.
A küszöbön egy gyönyörű nő áll, haja világosbarna loknikba
csavarodik. Tekintete Remyről rám siklik, ahogy őt
tanulmányozom, majd találkozik a pillantásunk. Nem tudom
nem észrevenni, ahogy azonnal felismer, és ez a csinos arcára is
kiül.
Basszus. Én hívtam őt ide? És ha igen, mégis mikor fixáltam le
ezt a randit? Oké, nem voltam éppen topon fejben mostanában, de
ez…
 – Ó! Szóval veled van – néz rám Remy. – Tudhattam volna.
Legidősebb bátyám ezután bármiféle további mondandó vagy
köszönés nélkül visszaindul az előszobába, menet közben
belebokszolva a vállamba.
Visszanézek az ajtóban álló gyönyörű nőre, közelebbről
tanulmányozom őt, végül úgy döntök, csak sodródom az árral.
Úgy értem, eléggé nyilvánvaló, hogy ő tudja, ki vagyok. Az arcára
van írva. És van valami benne, ami nekem is ismerős. Legyen.
– Nos, határozottan az esetem vagy. Én kértelek, hogy gyere ide
ma este?
Haver! Nem is hozhatnád kellemetlenebb helyzetbe.
A nő motyog valamit, amit nem értek és nem is hallok – úgy
tűnik, az idegesség erőt vett rajta, én pedig tudom, hogy jóvá kell
tennem a helyzetet. El kell érnem, hogy ne úgy érezze magát,
mintha egy olyan férfi hívta volna meg, aki nem emlékszik rá –
érezze magát úgy, mint egy nő, aki egy általa alig ismert férfi
családi vacsorájára érkezett. Nem vagyok biztos benne, hogy
bármelyik opció nagyon helyénvaló lenne, de az utóbbi
mégiscsak jobban hangzik.
– Gyerünk! Menjünk a konyhába, és szerezzünk valami italt.
Hamarosan vacsorázunk.
Mikor visszaérek a konyhába, észreveszem, hogy mindenki a
házban van, és a konyhapultot körülállva beszélgetnek és
nevetnek.
– Nahát! – kiáltja Jude, miközben rácsap a pultra, és átkarolja
Sophie vállát. – Azt hittem, Flynn van az ajtónál. Egyszer az
életben el tudok jönni egy családi vacsorára, mert nem Winnie
időbeosztásához igazodunk, amikor én mindig dolgozom. Készen
állok a lakomára!
– Ne nyavalyogj, Jude – feleli Sophie ferde vigyorral. – Tudod,
hogy Flynn bármikor beeshet. Ő megbízható.
Felnevetek.
– Velünk ellentétben, igaz, Sophie?
– Te mondtad, nem én – vonja meg a vállát.
A családom minden tagja rám és a mögöttem álló nőre néz,
akiről szinte ismét elfeledkeztem. Gyorsan másfelé pillantanak,
ahogy mindig, én pedig gyorsan számba veszem, milyen
érzéseket kelt bennem hosszan tartó közömbösségük, amelyet
általában az összes randipartnerem felé tanúsítanak.
Elég gyorsan levonom a következtetést. Megsértődnék, ha
bármilyen morális magas lóról beszélhetnék. De én vagyok az,
aki elfelejtette, hogy meghívta vacsorázni, szóval… azt hiszem,
biztosan mondhatom, hogy nem érezhetem magam
visszautasítva itt, ennek a jelképes kráternek a kellős közepén.
Hát jó.
Néhány perccel később anya bejelenti, hogy kész a vacsora, én
pedig gyöngéden az asztalhoz vezetem a randipartneremet. Ez
idő alatt nem szóltunk egymáshoz, és rájövök, hogy nem tudok
róla semmit.
Talán ki kellene derítened, mi a neve, és nem kéne ilyen
seggfejnek lenned, nem?
Kihúzom mögötte a széket, odasegítve a mellettem lévő helyre,
és próbálok egy kezdőmondatot kigondolni, hogy megtudjam, ki
a fene ő, de Flynn bátyám érkezésére figyelmem a helyiség másik
végébe terelődik. Ahogy belép, mindenki köszön neki, miközben
igyekszem emlékeztetni magam a legfontosabb feladatomra –
szedd össze magad, haver, és próbáld kitalálni, mi a csaj neve!
Próbálom felvenni vele a szemkontaktust, de ő mással van
elfoglalva. És a vállamon érzett koppintás után rájövök, hogy
Flynnt nézte, ahogy az felénk sétál.
– Elnézést, de arrébb mennél, hogy a feleségem mellett
ülhessek? – mondja minden bevezetés nélkül, én pedig legalább
ezret pislogok egyszerre.
Azt mondta, hogy „a feleségem”? Úgy értve, hogy tisztességes,
áldott, fehér ruhás, ásó-kapa-nagyharang férj és kibaszott feleség?
Elég nagy szemétláda tudok lenni, de hogy a francba hoztam ezt
tető alá?
Flynn meg fog ölni.
– Elnézést… – Winnie töri meg először a kézzel fogható csendet,
amely eluralkodott az egész szobán. – Azt mondtad az imént,
hogy a feleséged?
Csak ekkor jövök rá, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit
váratlanul ért a hír, és a tény, hogy éppen véletlenül randizni
próbálok a nővel, egy kicsit sem érdekel. Mégis mikor házasodott
meg Flynn?
Újra a kérdéses nő felé fordulok. Arca most bíborvörös színben
játszik, és még az ő szája is tátva marad a sokktól.
– Flynn miatt vagy itt? – kérdezem, miközben próbálom
értelmezni a helyzetet, amennyire csak lehet.
– Én… nos, próbáltam mondani valamit, de… – A hangja remeg,
Flynn pedig a vállára teszi a kezét, miközben pillantása
találkozik összezavarodott tekintetemmel.
– Ty, a te hibád, hogy az egész család – téged is beleértve –
automatikusan feltételezi minden ismeretlen nőről, hogy veled
jött a családi vacsorára.
– Ez azért van, mert ő egy hímringyó.
– Jude! – csattan fel anya. – Hogy beszélsz? Gyerekek is ülnek
az asztalnál!
Még több zajongás tölti be a helyiséget, a családom tagjai
cseverésznek és nevetnek, miközben az én elmém próbálja
feldolgozni a tényt, hogy Flynn megházasodott.
A szívem hevesen dobog a mellkasomban, a fejemben pedig
Cleo hülye szavai cikáznak. „Nos, jóképű professzorom, egy másik
testvéreden keresztül meg fogod látni, hogyan teszi a dolgát a sors.
Aztán pedig te következel.”
Te jószagú úristen, azt hittem, ezek a szavak legalább egy-két
évig üldözni fognak! Hogy majd megtelepednek az agyamban,
mint az igazi paraziták! De hogy már ma este valóra váljanak?
Mielőtt fel tudtam volna lélegezni? Ez színtiszta gonoszság.
– Akkor tudod, hogy baj van, ha már arra sem emlékszel,
melyik nő tartozik hozzád a családi vacsorán – a fülzúgásomon
Brad bácsi hangja szivárog át. – Ty, kérlek próbáld az eszedbe
vésni, hogy ez a hölgy itt Paula nénéd. Az én feleségem.
Őszintén szólva azt sem tudom, mit válaszoljak erre. Olyan,
mintha a szám robotpilóta üzemmódba kapcsolt volna, mialatt az
agyam próbálja értelmezni a bombát, amelyet Flynn dobott le a
húgom ebédlőjében.
A jelenlévők hangos nevetésben törnek ki, gondolom, rajtam
nevetnek, de nem tud érdekelni. Úgy értem… Flynn
megházasodott, Cleo pedig mégsem egy szélhámos?
Ha meg kellett volna neveznem egy Winslow testvért, akivel
kapcsolatban biztosra mentem volna, hogy Cleo jóslatai nem
válnak valóra, Flynn lett volna az – persze magamat is beleértve.
Flynn gondterhelt, visszahúzódó, aki még csak nem is randizik
soha, nem hoz el nőket sehova, és úgy viselkedik, mint aki
teljesen jól érzi magát egyedül.
Ha már ő sincs biztonságban, az mit jelent Remyre nézve?
És ami még fontosabb: mit jelent ez rám nézve?
 EGY

Közel kilenc hónappal később…

január 4., péntek

Rachel

Egy téli éjszakán New Yorkban pont olyan hideg van, hogy a
férfiaknak a golyói fagynak le, a nőknek pedig a mellbimbójuk.
Mintha a masszív betonépületek és járdák valamiféle rituális
áldozatbemutatás során feladták volna az összes hőt, amelyet
magukban tartogattak, ami után már csak a jég maradt nekik – és
nekünk is.
A térdem remeg, ahogy sétálunk az utcán egy szórakozóhely
irányába, amely előtt vörös bársonykötelek és emberek hosszú
sora vár minket. Ha volt is bármennyi szexis a járásomban, a
mozgásom a hidegtől mostanra egy újszülött kancáéhoz
hasonlíthat.
– Aha – mondja Lydia, a testvérem, és szédült vigyort villant
rám. – Ez egy jó éjszaka lesz.
Hátradobja hosszú, barna haját a válla felett.
– Érzem a csontjaimban.
 – Ez érdekes. Én csak a hideget érzem a csontjaimban.
Lydia felhorkan, de annyira viccesen, hogy sikerül mosolyt
csalnia az ajkamra.
Félúton a mobilom rezegni kezd a táskámban, én pedig
megrángatom a cipzárját, hogy ellenőrizhessem a képernyőt,
mivel egy pszichopata technológiafüggő vagyok. Szeretném azt
mondani, hogy tudnék élni a telefonom nélkül – csupán
könyvekkel és a régi idők egyszerűségével körbevéve –, de a
felnőttképességeim teljes palettája Google-kereséseken alapul.

Apa: Bár az utolsó pillanatban, de sikerült szereznem

neked egy szobát a kampuszon.

Felsóhajtok, hiszen tudom, hogy az utolsó pillanatra való célzás

az idővel való gazdálkodásomnak és a tervezőképességemnek
szánt beszólás. De a ma estének attól még csak a szórakozásról
kell szólnia, a drámázás apámmal pedig nem árnyékolhatja be
ezt, úgyhogy próbálok kellemes hangszínben válaszolni.

Én: Apa, nagyon értékelem, de ahogy már mondtam,

van egy lakásom.

Apa: Szerintem jobban tudnál összpontosítani, ha a

kampuszon lennél. Például az utazással már egy
csomó időt meg tudnál spórolni.

Mindig nyomaszt, mindig piszkál. Nem ismeri be, hogy

elmondtam neki, mi a helyzet, és ő az, aki úgy döntött, hogy nem
fog figyelni rám. Íme, az apám! Legalábbis én így ismerem őt,
amióta csak elég idős vagyok a kommunikációhoz.
– Kivel SMS-ezel? – kérdezi Lydia, én pedig határozottan
behajítom a telefonomat a táskámba.
– Senki fontossal.
Erős, de igaz. Legalább a ma estére érvényes. Az apámmal
közös történetünk bonyolult – annyira, hogy egy üzenetváltással
soha nem lehetne megoldani a problémákat. A vele való
megbékéléshez igazából nagyon alaposan meg kellene
vizsgálnom az összes döntést az életemben, amit valaha
meghoztam, ideértve például azt is, hogy hogy kerültem pont
oda, ahova ő akarta.
És a ma este nem erről szól. Ma este jól akarom magam érezni
a nővéremmel, Lydiával és a feleségével, Louval.
Nyolc hosszú, a nyugati parton töltött év után hivatalosan is
visszatértem New Yorkba. A városba, ahol felnőttem. A városba,
ahová fiatalkorom összes emléke köt. Az egyetlen hely, amely
még mindig képes emlékeztetni az anyámra.
Valahogy egyszerre érzem azt, hogy el vagyok veszve, és hogy a
helyemen vagyok.
Hárman egymásba karolva elhaladunk a bársonykötél mögött
várakozó emberek sora mellett, keresztül a cigarettafüst felhőjén
és a lélegzetek látható páráján át – amely csak akkor jelenik meg,
ha olyan hideg van, hogy az már szinte bűncselekmény.
Egyenesen az új klub bejárata felé vesszük az irányt – állítólag
ettől a helytől hangos a város.
Egy kidobó fekete pufidzsekiben és gyapjúsapkában áll az
Orchid bejárata előtt, kezében egy lista. Érkezésünkre felemelt
szemöldökkel reagál, Lydia pedig gyorsan felmutatja az arany
dombornyomásos meghívót, amely miatt idejöttünk.
A kidobó kurtán biccent, és kioldja a bársonykötél csiptetőjét,
amely elválaszt bennünket a bejárattól.
A nővérem arcán széles mosoly terül szét.
– Csak én gondolom úgy, hogy így tudjuk a legtökéletesebb
módon megünnepelni, hogy Rachel végre itthon van?
Őszinte leszek, az én egyetlen nővérkém a legjobb a világon.
Van benne valami, ami miatt mindig jól érzem magam a
társaságában. Ő pontosan az a félig-teli-pohár típusú ember,
pozitív és boldog személyiség, aki mindent és mindenkit
beragyog maga körül.
– Egyetértek, drága – mondja a sógornőm, Lou, és rám
vigyorog. – Nagyon örülök, hogy visszajöttél New Yorkba, Rae.
– Ti ketten úgy tesztek, mintha soha nem látogattam volna haza
– piszkálódom nevetve. – Szinte minden hálaadáskor és
karácsonykor itthon voltam. Sokszor nyáron is hazajöttem.
– Igen, de amikor egyszer-egyszer hazautazol, az nem ugyanaz,
mintha itt élnél – szúrja közbe Lydia, miközben hármasunk
elhalad a kidobóember mellett.
Lou kinyitja az ajtót, előreengedi Lydiát és engem, és betuszkol
minket abba a típusú melegbe, amelytől szinte remegni kezdek a
kinti fagyos hideg kontrasztja után.
– Azt nem tagadhatom – mondom, és sokatmondóan felhúzom
a szemöldökömet –, hogy ha valami jobb volt Los Angelesben, az
az időjárás. Nincs hó. Nincsenek hideg, téli éjszakák, amelyektől
úgy érzem magam, mintha a mellem egyenesen leesne a
testemről.
Lou elneveti magát. Lydia a szemét forgatja, és kritikusan
vizslatja az öltözékemet.
– Mondtam, hogy a magas sarkú és a ruha nem a legjobb ötlet.
– Mentségemre szóljon, hogy kabát is van rajtam. – Lepillantok
a fényes, fekete magas sarkúmra, meztelen lábszáramra, a
ragyogó kék ingruhámra és a krémszínű szőrmebolerómra. –
Ráadásul azt mondtad, hogy egy klubhoz illően öltözzek. Ez
igazoltan éjszakai klubhoz illő öltözet. Ha azt mondod, hogy a
ruha és a magas sarkú nem jó ötlet, de közben egy klubhoz
megfelelően kell felöltöznöm, az zavart okoz a mátrixban.
– Ez a kabát egy vicc, és ezt te is tudod. A mínusz tíz fokot nem
érdekli a mátrix vagy Keanu Reeves. A mínusz tíz fok senkivel
sem törődik.
– Nem arról a Mátrixról beszélek, amelyben Keanu is szerepel –
nevetek.
– Ami engem illet, nincs mátrix Keanu nélkül.
A legyőzöttek vigyorával rázom meg a fejem.
– Legközelebb gondoskodom róla, hogy legyen kéznél egy
kabát az éjszakai élet tundrájára, amivé New York válik télen.
Talán feldobhatom néhány arany karika fülbevalóval, vagy
valami hasonlóval.
– Ne légy már ilyen zsémbes – nevet Lydia, és játékosan
megbökdös a vállával. – És meg se próbálj úgy tenni, mintha nem
örülnél, hogy végre itthon lehetsz. Látom a szemedben, Rae.
– Boldogabb lettem volna, ha ma este otthon maradok a meleg
és meghitt új lakásomban, és kipakoltam volna a dobozokat,
amelyek elárasztják a nappalimat.
Annak ellenére, amit az apám akar, Lydiának és Lounak
köszönhetően az új otthonom a pékségük, a Little Rose Pékség
felett található. Sajátos, egy hálószobás lakásról van szó
Nolitában, amely olyan keményfa padlóval és nagy ablakokkal
büszkélkedhet, amelyekért a New York-i főbérlők egy vagyont
kérnének.
Lydiával és Louval ellentétben. Ők ragaszkodnak hozzá, hogy
csak úgy fizessek bérleti díjat, hogy részmunkaidőben besegítek a
pékségben. Teszik ezt ráadásul úgy, hogy tudják, a pékségben
töltött órák másodlagos fontosságot élveznek a NYU-n folytatott
egyetemi tanulmányaimmal szemben.
– LA csak az unalmas típusokat engedi be? Csak hogy a
hírességek érdekesebbnek érezzék magukat, vagy mi? –
kötekedik Lydia. – Sosem voltál az a fajta lány, aki kihagy egy
éjszakát egy VIP-klubban csak azért, hogy kipakoljon néhány
hülye dobozt.
Nem téved. Mindig is a szórakozást helyeztem minden más
fölé, különösen, ha felelősségvállalásról volt szó. De ebben az
évben igyekszem összeszedni magam. Huszonhat éves vagyok, és
most, hogy a Stanfordon szerzett alapfokú diplomám után
kivettem négy év szabadságot, itt az ideje, hogy egy kicsit
felnőjek, és a jövőmre, valamint a karrieremre koncentráljak.
Csak ideig-óráig lehet úgy tenni, mintha az ember értene
dolgokhoz, ugyebár.
És bár szerettem volna a nyugati parton maradni, és a
Stanfordon befejezni a mesterfokú diplomámat, az a tény, hogy
apám a NYU angol tanszékének vezetőjeként ingyenes tandíjat
biztosíthat a lánya számára, túl szép volt ahhoz, hogy ne éljek
ezzel a lehetőséggel.
Senki sem akar megrekedni a diákhitel-adósság nyomasztó
súlya alatt. Bár egy rámenős apa akarata alatt sem akar senki
összeroppanni.
Nathaniel Rose professzor basáskodó hajlamai és magas
elvárásai pokolian megnehezítik a dolgomat.
Ne gondolj erre, Rachel!
– Szóval… miért is vagyunk itt? – kérdezem, arra kényszerítve
magam, hogy a jelenre koncentráljak. Átadom a kabátomat a
ruhatárosnak, Lou már megkapta a számunkat, és a hatalmas
klub irányába fordítja a fagyból felolvadó testemet.
Lydia és Lou megfordulnak, karjukat összekulcsolják előttem,
de Lydia visszanéz a válla fölött, és menet közben is beszél.
Nehéz hallani őt a bentről erősödő zajoktól, de még mindig ki
tudok venni mindent, amit mond… azt hiszem.
– Mert Sophie barátunk meghívott minket. A ma este nagy
esemény neki és a férjének, Jude-nak. Ez a Secret Club hivatalos
megnyitó bulija.
– Ki az a Sophie, és mi az a Secret Club?
– Sophie rendezvényszervező… – a hangja elhalkul, ahogy
megfordul, hogy megnézze, hová lép, majd visszafordul felém –,
évek óta ismerem – mondja Lydia. – Az egyik kedvenc ügyfelünk.
– A Secret Club pedig egy új jelenség, ami hamarosan nagyot
fog menni a párok körében – teszi hozzá Lou, és hátrafordul,
hogy röviden rám mosolyogjon.
A zene vibrál a padlón, amitől a lábfejem kissé megremeg a
tűsarkúmban. Követem a nővéremet és a feleségét, ahogy a klub
hivatalos bejáratához érünk.
A hely zsúfolásig megtelt. Az emberek nagyjából mindenhol ott
vannak – a terem közepén lévő táncparketten, amely felett DJ-
pult magasodik, az elülső nagy bárpultnál, ahol italokért
könyörögnek, valamint a terem félig megvilágított szélein, ahol
privát fülkék és asztalok helyezkednek el.
Los Angelesnek is megvannak a maga éjszakai klubjai, de
semmi sem hasonlítható ahhoz, amit New York tud nyújtani.
Már a puszta gondolat is mosolyra fakaszt. Nem számít, hány
évet töltöttem a nyugati parton, a szívem mélyén mindig New
York-i lány maradok. Kicsit nyers, lázadó, ami nem mindig a
legjobb érdemem, de ezt a várost a csontjaimban érzem. Los
Angeles túlságosan… feszült. És nagyképű. Legalábbis az a része,
amelyet én ismertem meg.
Nem telik el sok idő, mire a bárpultnál felkapunk néhány italt,
Lydia és Lou pedig megpillant két ismerőst, egy hipszter
kinézetű, vastag szakállú, drótkeretes szemüveges fickót és egy
vékony, koromfekete hajú nőt.
Miközben dumálnak, udvariasan kivonom magam a SoHo-i
művészeti galériáról folytatott beszélgetésükből, és odasétálok,
hogy megnézzem, mi ez a nagy felhajtás a főasztalnál, amely
körül tekintélyes tömeg verődött össze.
Promóciós asztalról van szó, amely a Secret Club jelentését
igyekszik elmagyarázni, és gyorsan rájövök, hogy ez a márka
olyan párokhoz szól, akik fel akarják fedezni az élvezeteket.
A szexuális élvezeteket.
Őszintén szólva, nekem tetszik. Újszerű módja annak, hogy a
párok biztonságosan és játékosan fedezzék fel fantáziáikat és
vágyaikat együtt, és az egész a jelvények megszerzése körül
forog, ami a kislánykori cserkészmivoltomra emlékeztet.
Gyorsan rájövök, hogy az asztal közepén egy halom kártya
hever, amelyek arra szolgálnak, hogy játsszanak velük. Tedd
magad próbára ma este – olvasható a bekeretezett instrukción.
Meg kellene tenned, ösztökél a bennem élő gyermek.
A testem meginog, amikor valaki oldalról belém ütközik.
Harcra készen felpillantok, de csak a nővérem az.
Elolvassa ugyanazt az utasítást az asztal közepén, és izgatottan,
mosolyogva megráz.
– Ó, ez jó mókának tűnik!
Nyugodtan, egyetértően bólintok.
– Ha mész egy kört, megyek én is egyet – teszi hozzá Lydia, és
fejével a kártyapakli felé biccent, amelyből az elmúlt öt percben
legalább húsz embert láttam kártyákat elvenni.
– Mégis miért ne, mi? Ha már New Yorkban vagyunk, nem
igaz? – Rákacsintok, és mindketten előrenyúlunk, hogy elkapjunk
egy kártyát.
Lydia vállalja a kezdést, megfordítja a kártyát, és csendben
elolvassa a szavakat.
– Mit ír, Lyd?
– „Lepj meg valakit egy szexi csókkal” – vigyorog rám, én pedig
felhorkanok.
– Hát, ez könnyű, tekintve, hogy a feleségeddel vagy itt.
Lydia csak kuncog, de aztán megfordul, és átszeli a termet Lou
irányába, aki még mindig a szakállas hipszterrel és a fekete
hajúval beszélget. Igen, biztos vagyok benne, hogy van nevük, de
nem vagyok benne biztos, hogy tudni is akarom.
Beszélgetésük gyorsan megszakad – Lou szó szerint a mondat
közepén van –, amikor Lydia odalép, mindkét kezét felesége
csinos arcára teszi, és közelebb rántja őt egy lassú, felfedező
jellegű csókra.
Elég sokáig tart ahhoz, hogy a szakállas férfi szórakozottan
rám nézzen, és Lou belemerüljön a csókba, ujjait Lydia hajába
fonva.
Eltart egy darabig, amíg át tudom verekedni magam a
tömegen, hogy odaérjek hozzájuk, de amikor sikerül, incselkedni
kezdek.
– Menjetek szobára!
Lydia a felszólításomra véget vet a csóknak, kuncogva húzódik
el, míg Lou félig kábultan néz, és összevonja a szemöldökét,
mintha azt kérdezné: „Ez meg mire volt jó?”
A nővérem megmutatja neki a kártyáját, Lou pedig mosolyogva
olvassa.
– Küldetés teljesítve, drágám.
Lydia még egy utolsó simogató, játékos csókot nyom a felesége
ajkára, mielőtt felém fordulna, és kíváncsi mutatóujjával
megkocogtatja a még mindig a kezemben lévő kártyát.
– Oké, Rae. Te jössz.
Felemelem a kártyát, és csendben elolvasom a kihívást.
– Hangosan olvasd fel!
Forgatom a szemem, de engedek Lydia követelésének.
– „Tégy róla, hogy a jelen lévő legdögösebb srác egész életében
emlékezzen rád.”
Lydia azonnal nevetésben tör ki, én pedig bosszúsan nézek rá.
– Biztos vagyok benne, hogy a te kihívásod sokkal könnyebb
volt, mint az enyém.
– Igen, de ez pont neked való.
Összeráncolom az orromat.
 – Ez meg mit jelentsen? Hogy egy ribanc vagyok?
Lydia nevet.
– Pontosan tudod, mit jelent ez, Rae. Mindig is az a lány voltál,
aki élvezi a kihívásokat. Különösen, ha két dologról van szó…
– És mi lenne ez a két dolog?
– A férfiak, valamint az apánkkal szembeni lázadásod.
– Az apánk elleni lázadást értem, de a férfiak? Nem látom az
összefüggést.
– Térj észhez! – vág vissza egy horkantással. – Te vagy az a
lány, aki becserkészted, aztán dobtad a fiúkat, és állandóan
buliztál.
– Azért nem voltam ennyire rossz.
– Láttam, ahogy az apánk hajnali háromkor kirángatott egy fiút
a szobádból, miután ez a fiú két hétig megállás nélkül
telefonálgatott neked. Kirángatták a szobádból, cipő nélkül, a
boxeralsójánál fogva, és ennek ellenére sem tudott elszakadni
tőled. Hidd el, Rae, te vagy az a lány. És én abszolút imádlak
ezért.
– Ugye tudod, hogy csak tizenhét éves voltam? Régen volt már,
hogy ennyi bajt okoztam.
– Nem annyira régen.
A szememet forgatom.
– Az egyetlen ok, amiért sosem kellett fiúkat csempészned a
szobádba, az volt, hogy apa nem vette észre, hogy a lányokat
szereted.
– Ez határozottan előny volt számomra – kuncog Lydia, és
bólint. – De ez nem rólam szól. Hanem rólad. És arról a kártyáról
a kezedben.
 – Tudod, azért jöttem vissza New Yorkba, hogy az a profi,
felelősségteljes felnőtt legyek, akinek apánk mindig is látni
szeretett volna.
– U-nal-mas! – incselkedik, minden egyes szótagot egyenletesen
artikulálva. – Na, ki a szerencsés fickó?
– Rossz hatással vagy rám.
– …mondja a lány, aki rábeszélt, hogy hazudjak két hónapon
keresztül, hogy az apánk azt higgye, valami könyvtár-tematikájú
nyári táborban van, miközben valójában a rocker barátjával
járta az országot egy olyan leharcolt furgonnal, amelyet
valószínűleg nem lett volna szabad felengedni az útra.
A francba! Ha továbbra is lehetőséget adok neki, akkor tényleg
eléri a célját. Igen, én, Rachel Rose régen arról voltam ismert,
hogy megkérdőjelezhető döntéseket hoztam. De most már
próbálok más lenni. Próbálok jó lenni.
– Menj ki, és légy az a vagány istennő, akinek ismerlek! –
parancsolja Lydia egy kis vigyorral, miközben közelebb hajol
Louhoz, hogy átkarolja a felesége derekát.
– Rendben. – Mintha valaha is meghátrálnék egy kihívás elől.
– Ez az én húgom!
– De adj egy percet, hogy megtaláljam a megfelelő fickót –
teszem hozzá. – Ez a klub hatalmas, rengeteg ember van itt, és én
nem vagyok hajlandó félmunkát végezni.
– Ne aggódj, Rae – szól közbe Lou. – Mindketten jól tudjuk, hogy
te mindent be fogsz dobni a siker érdekében.
Lydia egyetértően bólint, én pedig rájuk kacsintok.
Most pedig… meg kell találni a legdögösebb srácot a teremben…
– Most már nem olyan fiatal az este, mint egy órája volt, Rae. –
Lydia kortyol egyet a borából, és rám vigyorog a pohár fölött.
– A kártyán az állt, hogy a legdögösebb srác legyen a
helyiségben. Egy lánynak időre van szüksége, hogy
meggyőződjön… a lehetőségeiről.
Az igazat megvallva, körülbelül harminc másodperccel azután,
hogy elkezdtem a felderítést, már tudtam, ki lesz a gyanútlan
áldozatom. És a mosdóba tett gyors kiruccanásom után már
készen is álltam arra, hogy teljesítsem a hülye kártya által rám
kirótt feladatot – hogy a szobában lévő legdögösebb srác egész
életében emlékezzen rám.
– Miután Rachel végrehajtotta azt a rohadt kihívást,
elmegyünk, ugye? – kérdezi Lou, én pedig bólintok, még ha a
kérdést nem is nekem szánták.
– Igen.
– Mi? Miért mennénk el? – hunyorít Lydia. – Ez a parti
fantasztikus!
– Mert van egy pékségünk – vágott vissza Lou egy horkantással.
– És a hajnali négy óra nemsokára beköszönt.
– Igazad van – nevet Lydia, majd rám néz. – Oké, Rae. Tégy
minket büszkévé, és aztán megyünk.
– Rendben – vonom meg a vállam, még egy utolsó kortyot
iszom a boromból, és leugrom a bárszékről. – Legfeljebb tizenöt
percet kérek.
– Várj… kiválasztottad a srácot? – kérdezi a nővérem, leteszi az
italát az asztalra, és drámaian előrehajol.
 – Azóta tudom már, ki lesz a fickó, amióta csak a kezembe
került az az átkozott kártya, édesem. – Kinyújtom a kezem, hogy
játékosan megpödörjem a nővérem haját. Lou felnevet.
– Ki az? – Lydia körbepillant a hatalmas teremben. A tekintete
végigpásztázza a nagy bárpultnál italra váró embereket, majd a
táncparketten groove-oló vendégeket, míg végül tekintete újra
találkozik az enyémmel.
– Táncparkett. Öt óra.
Lydia és Lou gyorsan körbenéz.
– Az őrülten magas, kecskeszakállas fickó?
– Térj észhez! – horkanok fel.
– Várj… A srác a szexi barna hajjal?
– Igen.
– Fekete öltöny? Fehér ing? – kérdezi Lou, megerősítést várva,
hogy a megfelelő pasast nézi. – A felső három gomb ki van
gombolva?
– Aha.
– És egy csomó nő van körülötte? – Lydia visszanéz rám.
– Igen – hangsúlyozom. – Elég a leírásból. Megtaláltad.
Lydia és Lou összenéz. Gyorsan csinálják, szabad szemmel
szinte észrevehetetlenül, de azt az érzést kelti bennem, hogy
kihagynak valamiből.
– Miről maradok le? – Könyökömet a koktélasztalra támasztom,
és ide-oda pillantok közöttük. – Nem gondolod, hogy ő az igazi?
– Ó, dehogyis! – feleli Lydia. – Határozottan ő a megfelelő fickó.
– Igen – ért egyet Lou egy határozott bólintással. – Ha
szeretném a faszt, biztosan őt választanám.
Lydia kuncog.
 – Akárcsak én, bébi. Akárcsak én.
– Szóval akkor eldőlt a dolog? Megyek és elintézem, hogy ez a
fickó egész életében emlékezzen rám, aztán véget vetünk ennek a
beszélgetésnek, és hazafelé eszünk néhány tacót is.
Lydia felemeli a hüvelykujját.
– Kapd el, kislány! – szólal meg Lou, és felemeli az egyik kezét,
hogy pacsit adjon.
Elvigyorodom, feljebb igazgatom a mellemet, hogy mindketten
nevessenek, és megfordulok a kedvenc Prada magas sarkúmban
– ez Lydia ajándéka volt a huszonegyedik születésnapomra, egy
használtruha-boltban vette az Upper East Side-on.
Nem tart sokáig, mire átvágok a táncosok tömegén, és
egyenesen a kiszemeltem és a háreme felé tartok.
Jól fésült barna haj, ördögi mosoly és a legragyogóbb kék szem,
amelyet életemben láttam – ez a fickó iszonyú jól néz ki. Minél
közelebb kerülök hozzá, annál inkább rájövök, mennyire igazam
volt.
Kétségkívül ő a legvonzóbb férfi ebben a klubban.
A megfelelő magasság, a megfelelő mennyiségű izomzat és az a
tökéletes, játékos, karizmatikus mosoly, valamint az a tény, hogy
tényleg tud táncolni, mind-mind megmagyarázza, miért verseng
annyi nő a figyelméért.
Diszkréten odalépek hozzá, úgy helyezkedem, hogy ne tudjon
kikerülni. Tudom, hogy ezzel felbosszantok néhány nőt, de nem
sokáig fogok zavarni. Hamarosan visszakaphatják.
A testemet mozgatom a zenére, rázom a csípőmet és felemelem
a karomat a DJ hangszóróiból érkező, csábító basszussal
szinkronban. Stromae Alors On Danse című francia dalának
mámorító remixe szól, amelyet túlságosan jól ismerek. A szám
annyira jó, hogy még a leginkább táncellenes embereket is
ráveheti a fejük billegetésére.
Szándékosan hátraengedem a fejemet, a nyakamat, és úgy
kidomborítom a mellemet, hogy a férfiak nem tudnak nem
tudomást venni róla. Vastag fenekemmel és hegyes csípőmmel
mindig is gömbölyű lány voltam. Bár évekbe telt, mire
megbékéltem a testemmel. Nehezen engedtem el a társadalom
elvárásait, amely elhitette a tinédzser lányokkal, hogy csak a
vékony lányok lehetnek szexik.
Most már nyilvánvalóan tudom, hogy ez teljes hazugság.
Szexuális vonzerő és magabiztosság mindenféle formában és
méretben létezik – vékony vagy gömbölyű. És az egész abból
fakad, hogy te hogy érzed magad.
Megérzem a pillanatot, amikor észrevesz engem. A tekintete
végigsiklik az arcomon, majd lassan, csábítóan végigméri a
testemet.
Kezdődik a játék.
– Helló! – szólít meg, és visszatér az az ördögi mosoly. Ez olyan
átkozottul jó, annyira vonzó, hogy esküszöm, libabőrös lesz tőle a
karom és a nyakam.
De tudom, hogy nem az a fajta fickó, aki előtt azonnal felfeded,
hogy érdeklődsz iránta. Az kizárt. Lassan kell csinálni. Éreztetni
kell vele, hogy van egy teszt, amin át kell mennie, hogy elnyerje a
figyelmedet.
Tovább táncolok, és csak egy halvány mosolyt engedek
megjelenni az arcomon.
Ekkor közelebb lép hozzám, a köztünk lévő távolság már csak
centikben mérhető, nem pedig méterekben, és én céltudatosan
felnézek rá nagy, kíváncsi szemmel.
– Akarsz táncolni? – kérdezi, a hangja csábító suttogás, ami
valahogy utat talál a zenén túl a fülembe.
Megvonom a vállam.
– Attól függ.
– Mitől?
– Házas vagy? – kérdezem, mire ő elmosolyodik a tolakodó
kérdésen.
– Nem.
– Barátnő?
– Nincs. – Vigyorgása szórakozott mosollyá változik. – És
neked?
Látványosan körbenézek.
– Amint látod, egyedül vagyok itt.
Torkából reszelős kuncogás ugrik elő.
– Tudod, hogy értem.
– És otthon sem vár rám egy férj vagy egy pasi.
– Szóval… most, hogy ezt megbeszéltük… mit szólnál a
tánchoz?
– Egy tánc? – Oldalra döntöm a fejem, és hagyom, hogy a
tekintetem végigfusson rajta. – Veled?
Közelebb lép.
– Nos, babám, én kérdeztem.
– És… jól lehet veled szórakozni?
Válaszmosolya egy próbababáról is leolvasztaná a bugyit.
– Én vagyok a legszórakoztatóbb dolog, ami egy lánnyal valaha
is történhet.
 Ennek a pimasz magabiztosságának valószínűleg taszítónak
kellene lennie, de valahogy mégis vonzóbbá teszi. Nagyon
menőnek kell lenned, hogy ilyen jól el tudd adni magad.
– Oké. – Megvonom a vállamat. – Persze. Miért ne?
Nem nyomul, mint ahogy arra számítottam. Ehelyett elhúzza a
dolgot, lassan mozog, és ettől elhiszem neki, hogy tudja, mit
csinál.
Óvatosan kinyújtja a kezét, és a sajátjába veszi az enyémet. Kék
szeme mindeközben fogva tartja a tekintetemet.
A hüvelykujja végigsimít a kézfejemen, az ujjaimon, és meg
sem áll, amíg el nem éri a gyűrűt, amit mindig a jobb
gyűrűsujjamon viselek.
Lenéz a kezemre, összpontosít, és elmosolyodik.
– Ez egy hangulatgyűrű? – Bólintok, ahogy egyenletesen haladó
tekintete felemelkedik, hogy az enyémet keresse. – Milyen a
hangulatod ma este?
Nem habozok. Mert az igazság az, hogy régen Rachel Rose
igazán menő tudott lenni.
– Egy kicsit vad. Egy kicsit vakmerő.
Alig láthatóan elvigyorodik. Aztán közelebb lép, most már csak
milliméterekre csökkentve a távolságot, és mielőtt észbe kapnék,
a kezem a nyaka körül van, a karja pedig a derekam köré
fonódik, és közelebb ránt a testéhez.
A ruhám anyagán keresztül érzem a bőrének melegét, és az
érzés egyenesen a fejembe száll.
A fenébe! Ez elég jó.
Olyan közel vagyunk egymáshoz, amennyire két ember
fizikailag csak lehet, és a teste pontosan tudja, hogyan kell
mozogni. A csípője irányítja az enyémet, és a keze pont a
megfelelő nyomást gyakorolja a derekamra.
Valahogy sikerül neki, hogy közel tartson minket egymáshoz,
de közben úgy érzem, hogy mégsem vagyunk elég közel.
Ez a fickó a nagybetűs Elegancia megtestesítője.
Lágy, de férfias kölnijének illata elnyel, és néhányszor
pislognom kell, hogy eszembe jusson, miért is vagyok itt, és miért
táncolok vele.
Öt évvel ezelőtt, ha nem lettem volna óvatos, megpróbáltam
volna hagyni, hogy ez a pillanat elvigyen, ahova akar – ami
kétségtelenül egy ruha nélküli helyre vezetett volna.
Nem érdekelt volna, hogy akár egy óriási, két lábon járó,
beszélő intő jel is lehetne. Nem zavart volna, hogy ezek a nők
olyan nyilvánvalóan versengenek a figyelméért. És az sem
érdekelt volna, hogy egyértelműen az a fajta srác, akit nem viszel
haza, hogy találkozzon a szüleiddel.
De én már nem akarok az a lány lenni, és még ha az is lennék,
ez nem erről szól.
Ez csak egy rövid életű játék, amely hamarosan véget ér.
– Hogy hívnak? – suttogja a fülembe, és hátradől, hogy
találkozzon a tekintetemmel.
– Ahogyan csak akarod.
Felhúzza a szemöldökét.
– Tényleg nem árulod el a neved?
– Nem – rázom meg a fejemet. – De szeretnék adni neked
valamit.
– Adni valamit?
– Aha. Csukd be a szemed!
 Ajkának sarka szórakozottan felfelé görbül, de a
zavarodottságtól kissé oldalra billenti a fejét.
– Csak bízz bennem! – mondom magabiztosan.
– A lányban, aki nem árulja el a nevét?
Beleharapok az alsó ajkamba, és bólintok.
– Néha egy kicsit veszélyesen kell élni, tudod?
Kuncog, de meglepetésemre hallgat. Lehunyt szemmel
abbahagyja a táncot, és ott áll, várva a következő lépésemre.
Előrehajolok, és úgy helyezkedem, hogy az ajkam közvetlenül a
füle mellett legyen.
– Nyújtsd ki a kezed! – suttogom, és épp csak érintem a
számmal a nyakát, amikor elhúzódom tőle.
És így is tesz. Kinyújtott kézzel, még mindig csukott szemmel
követi az utasításaimat.
Diszkréten kihúzom az átlátszó rózsaszín bugyit – amelyet több
mint egy órája vettem le a mosdóban – az egyetlen helyről, ahová
el tudtam rejteni: a dekoltázsomból. A kezébe teszem, és ujjait a
finom anyag köré zárja.
– Most már kinyithatod a szemed.
A szemének gyönyörű kékje újra láthatóvá válik, és egy hosszú
pillanatig nézi a kezét, mielőtt végül kinyitja a tenyerét, hogy
felfedezze benne a bugyimat.
Kíváncsiság, szórakozottság és egy csomó érzelem villan át az
arcán, amikor felemeli a tekintetét, hogy találkozzon az
enyémmel.
– Gondolom, ez a tiéd.
Bólintok.
Ismét lenéz a kezére, majd újra felnéz rám, de ezúttal előrelép,
és szabad kezével gyengéden megfogja a könyökömet.
– És ez mit jelent? – kérdezi, hangja finom reszelés a bőrömön.
Basszus, de csábító! Hazudnék magamnak, ha nem ismerném
el ezt a tényt. De ezért tudom, hogy itt az ideje, hogy hazamenjek.
– Emlékbe – mondom, és ajkamat gyengéden az arcára
helyezem, de amikor láthatóan hátralépek, és kezdek elfordulni
tőle, rám kiált.
– Várj… elmész?
– Igen.
Szemöldökét ráncolja, tekintete zavarodott, én pedig csak
három utolsó szót mondok a vállam fölött:
– Köszönöm a táncot!
És aztán átvonszolom magam a tömegen, egyenesen le a
táncparkettről, messze Mr. Kísértéstől, mielőtt valami hülyeséget
csinálnék – például meggondolnám magam.
 KETTŐ

január 7., hétfő

Ty

Egy jeges széllökés arcon csap, és gyorsítok a tempómon, ahogy a

Greene Street-i angol tanszék épülete felé tartok. Szerencsére
még mindig a téli szünet közepén vagyunk a NYU-n, és nem kell
átvergődnöm a diákok tömegén, hogy célba érjek.
Bár körülbelül egy hét múlva mindez megváltozik. Az egyetem
újra tele lesz energiával, az előadótermek megtelnek, és én újra
azzal fogom tölteni a napjaim nagy részét, hogy angol irodalmat
tanítok főiskolás fiataloknak.
A fenébe is, ki gondolta volna, hogy Ty Winslow harminckilenc
évesen már egyetemi tanár lesz? Haha! Én vagy a családom
biztosan nem.
Ha őszinte akarok lenni, tizennyolc évesen, amikor a
Harvardon kezdtem az első félévemet, fogalmam sem volt róla,
hogy itt fogok kikötni. Jobban érdekeltek a társasági klubok – ami
csak egy elegáns szó a diákszövetségekre –, és persze a nők. Ó, te
jó ég, a nők nagyon is érdekeltek! Az igazat megvallva az első
évem nagy részében csak kefélgettem, és alig tanultam valamit.
 Közel egy évbe telt, mire eldöntöttem, mi lesz a főszakom, a
mesterképzésen pedig még egy évbe, mire a szenvedélyemnek
nevezhettem. Ami végül eldöntötte számomra, az egy
kulcsfontosságú óra volt a mesterszakon a tizenkilencedik
századi amerikai irodalomról, amelyet egy Nathaniel Rose nevű
professzor tartott.
Ő segített felismerni az irodalomhoz való kapcsolódásomat és
egyengetni az utamat annyira, hogy karriert tudjak csinálni
belőle. Ő volt az, aki irányított, verbálisan többször is seggbe
rúgott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és végül az egyik
legnagyobb mentorom lett.
Ő az oka annak is, hogy a téli szünetben hétfő reggel tíz előtt itt
vagyok. A korán kelő szemétláda mindenit neki!
Amint belépek, és letörlöm a jeges latyakot a csizmám talpáról
a bejárati szőnyegre, Alison, az osztály főrecepciósa fogad. Másik
neve „a Kapuőr”, akinek volt szerencséje egyszer Tony
Sopranóval vacsorázni. Legalábbis ezt hallottam. Mindig azt
hittem, a James Gandolfini igazából álnév, hogy védje Tony
valódi személyazonosságát, egy tévésorozatba csomagolva,
miközben azt terjeszti róla, hogy csak egy karakter – szóval, ami
engem illet, ez akár igaz is lehet.
Itt, a New York-i Egyetemen ő tartja számon a személyzet
összes találkozóját és órarendjét, és biztos vagyok benne, hogy
egy csomó más fontos hülyeséget is, ami a munkájával jár.
Kevésbé izgalmas meló, persze, de elég fontos, ha engem
kérdezel. Ezért próbálok jóban lenni vele. És ha rólam van szó, a
legegyszerűbb taktika erre a flörtölés.
– Jó reggelt, Winslow professzor! – dorombolja Alison a pultból,
én pedig barátságosan mosolygok.
Alison sosem habozik, hogy elhalmozzon figyelmével, én ezt
meg persze nem bánom. Ártatlan kis interakció ez, ami
mindkettőnknek segít átvészelni a napot. Kevés szabályt tartok
be, ha az életről van szó, de az, hogy nem szűröm össze a levet az
egyetemi munkatársaimmal vagy a diákjaimmal, az egyetlen
dolog, amit sikerült szigorúan betartanom.
– Jó reggelt, Alison!
A recepcióspult mögé megyek, hogy megnézzem a
postaládámat, és hallom a széke nyikorgását, ahogy felém fordul.
– Hiányoztál a karácsonyi partiról.
Felpillantok a kezemben lévő levélkötegről, és látom, hogy az
egyik szemöldökét kacéran felvonva néz rám.
– Ugyan már, Alison, tudod, hogy én sosem megyek el ezekre az
eseményekre.
– Hát, pedig kellene. Szívesen megittam volna veled egy italt.
Nem arról van szó, hogy nem szeretem a bulikat, mert
dehogynem, szeretem őket. Csak inkább a saját magam által
választott emberekkel buliznék, és nem egy munkahelyi
rendezvényen, ahol a meghívás egyetlen oka a fizetésed.
Bőr aktatáskám első zsebébe csúsztatom a postaládámban lévő
levélköteget, és visszasétálok a recepcióhoz. Alison és a
forgószéke végig követ.
– Ha már az italoknál tartunk… mikor hívsz meg valamire?
Szinte nevetni szeretnék az elhamarkodottságán, de nem
kellene meglepődnöm. Az elmúlt két évben mindig is
körbetáncoltuk ezt a kérdést – azóta, hogy elkezdett itt dolgozni.
Nyilvánvaló, hogy átérzem a hajsza izgalmát, de bármennyire
is szeretném a Kapuőrt a jó oldalamon tartani, egy igazi kaland
soha nem fog megtörténni köztünk.
– Legyen szép napod, Alison! – Elvigyorodom, a levegőbe
emelem felé a starbucksos poharamat, és nem várom meg a
reakcióját vagy a válaszát. Ehelyett a hosszú folyosó és a
legvégén lévő lépcső felé veszem az irányt. A második emeleten
vannak a személyzeti irodák és a tanári pihenőhelyiségek.
A reggeli első megálló felé félúton a telefonom megcsörren az
öltönyöm zsebében. Megállok a lépcsők tetején, és egyik
kezemben a bőr aktatáskámat és a kávémat egyensúlyozva
előhúzom a zsebemből a mobilomat, hogy megnézzem a
képernyőt.

Jude: Csak én gondolom így, vagy a péntek este volt a

legjobb kibaszott buli, amin valaha is részt vettél?

Jude egójának simogatása nem elsődleges fontosságú, de mivel

ez nem az egyetlen lehetőség a válaszra, örömmel gépelek be egy
gyors szöveget.

Én: Csak te, haver. Az a buli szar volt.

Jude: Cseszd meg, tánckirálynő! Nem tudod elrejteni a

hazug tekintetedet. Igenis jól érezted magad. Egész
éjjel, mintha te lennél Lionel Richie. És mindenki más
is, aki jelen volt.

Üzenetétől emlékek rohannak meg, és a titokzatos nő

látomására összpontosítok.
 Tökéletes idomok. Jáde- és aranyszínű zöld szem. Telt ajak. És
olyan csípő, ami után minden férfi megfordulna. Ui.: És soha többé
nem fogod látni.
Elhessegetem a gondolatot, és újabb SMS-t küldök a csoportos
csevegésünkbe.

Én: Hát, nem tehetek róla, hogy a vonzerőm miatt

jobbnak tűnt a partid, mint amilyen valójában volt.
Az elfoglaltság volt az egyetlen módja annak, hogy
elviseljem az unalmat, de szívesen gondoskodtam a
szórakoztatásról, amiről te nyilvánvalóan
elfelejtkeztél.

Jude: Baszd meg anyádat! Hülyeségeket beszélsz.

A bosszúságtól Jude nyilvánvalóan elfelejtette, hogy kivel

beszél.

Jude: Basszus, meg vagyok zavarodva. Várj! Ne baszd

meg anyádat. Baszd meg magad!

Nevetésben török ki, és a hang visszhangzik az üres

lépcsőházban.
Igaza van. Tényleg hülyeségeket beszélek. A péntek este
pokolian jó volt.
De ezen senkinek sem kellett volna meglepődnie. Sophie már
évek óta a rendezvényszervezésben dolgozik, Jude pedig még
régebb óta foglalkozik éjszakai klubok népszerűsítésével. Ketten
együtt egy igazi partimasinát alkotnak. Az új cégük, a Secret Club
elindításával nem is nyúlhattak félre, az már biztos.

Remy: Ne hallgass Patrick Swayze-re, Jude!

Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a megnyitó
bulin jelenlévő összes nőt ruhán keresztül megdugja,
hogy észrevegye, milyen jó kis buli volt.

Ruhán keresztül megdugja? Pff! Csak féltékeny, hogy nem tud

úgy mozogni, mint én.

Én: Tényleg, Rem? Te bókolsz Jude-nak?

Remy: Ez az egyetlen dolog, amit mostanában nem

sikerült elszúrnia, szóval… igen.

Jude: Rem, te aztán tudod, hogyan kell hasba rúgni

egy bók után. Baszódj meg!

Flynn: Még mindig nem döntöttük el, hogy a buli

sikeres volt-e, Jude. Daisy és én fel sem álltunk a
helyünkről.

A sógornőm, Daisy, Flynn felesége nagyon terhes. Ikrekkel.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy több mint indokolt volt, hogy a
péntek esti események idejére ülve maradt. Mégis, Flynn
áskálódása megnevettet.

Jude: Hagyjuk már! Azért, mert Dais már vagy két éve
 terhes. Nem az én hibám, hogy nem mozdult, Flynn.
Hanem a tiéd.

Flynn: Majdnem 8 hónap, te fasz!

Remy: A legijesztőbb része ennek az egész

beszélgetésnek az, hogy hamarosan még két Winslow
fiú lesz a világon.

Említettem már, hogy fiúkat vár? Vigyázz, világ, mert Remynek

igaza van… még több Winslow jön.

Én: Alig várom, hogy találkozzam az

unokaöcséimmel, különösen a kis Ty Juniorral.

Jude: Hé, seggfej, Flynn nem fogja rólad elnevezni a

gyerekét.

Én: Te meg honnan a faszból tudod?

Jude: Mert ismerlek, és tudom, hogy egy pöcs vagy. Az

emberek nem nevezik el a gyerekeiket pöcsfejekről.

Én: Pöcsfej, aki segített megakadályozni, hogy a bulid

egy unalmas katasztrófa legyen. Őszintén szólva ki
kéne engem is fizetned, mint egy MC-t, vagy ilyesmi.

Jude: Kinek állítsam ki a csekket? John kibaszott

 Travoltának?

Remy: Greased Lightning!

Én: Állítsd ki Ty Winslow Juniornak, hogy betehessem

a leendő unokaöcsém vagyonkezelői alapjába.

Flynn: Nem fog megtörténni.

Jude: Szóval csak meg akartam mindenkinek

köszönni, Tyon kívül, hogy eljöttetek péntek este.
Sikeressé tettétek a megnyitót.

Én: Szóval te és Soph sok szexjelvényt adtatok el?

Jude: A Secret Club nem árul szexjelvényeket, de nem

is várom el, hogy akár csak hozzá is tudj szagolni a
szexhez és az intimitáshoz. Ne aggódj, egy nap majd
elmagyarázom neked a dolgokat.

Én: Csak akkor, ha megígéred, hogy egy másik

unalmas, ingyenes fogyasztással egybekötött bulin
csinálod.

Jude: Baszd meg!

Nevetve elteszem a telefonomat, és a fejemet rázva kocogok fel

a második emeletre vezető lépcsőn. Esküszöm, az élet néha kurva
furcsa.
A bátyám és a felesége valószínűleg abból fognak
meggazdagodni, hogy pólókat és szexjelvényeket árulnak, és
péntek este egy random nő otthagyta nekem a bugyiját – szó
szerint a kezembe nyomta, mintha Hamupipőke lett volna a
bálon.
És te meg megtartottad, mint egy igazi perverz.
Mentségemre szóljon, hogy még sosem fordult elő velem, hogy
egy gyönyörű nő ideadja a bugyiját, és csak úgy elsétáljon…
Volt már olyan nő, aki levette a bugyiját, hogy megdugjam.
Levettem már nő bugyiját azért, hogy megkóstolhassam őt. Még
az is előfordult már, hogy egy nő egy szál bugyiban csöngetett be
hozzám. De az még sosem történt meg, hogy valaki
megajándékozott volna az alsóneműjével.
Nem adta meg a számát vagy a nevét; csak egy benyomást
hagyott maga után.
Dögös volt, szexi és teljesen elbűvölő, túl sokszor jutott
eszembe, mióta otthagyott a táncparketten a kezemben lévő
átlátszó, rózsaszín bugyijával.
Talán ez volt az egyik legszexibb dolog, amit valaha is átéltem.
Őszintén szólva az egyetlen dolog, ami megakadályozott abban,
hogy utánamenjek, az istenverte testvéreim voltak, akik
másodpercekkel azután, hogy elment, rám rontottak a klub
kellős közepén.
Így hát becsúsztattam a bugyit a zsebembe, és megpróbáltam
meggyőzni magam, hogy nem nagy ügy. Csak egy véletlenszerű,
őrült találkozás, ami nem jelentett semmit.
A probléma az, hogy csak ez a találkozás járt a fejedben egész
hétvégén.
Amikor éppen belépnék az irodámba, az órámra pillantva
rájövök, hogy annyi időt elszúrtam a testvéreimmel való
hülyéskedéssel, hogy már csak harminc másodpercem van arra,
hogy időben odaérjek a Rose professzorral való találkozómra.
Inkább mégsem rakom le a holmimat indulás előtt, és
lendületesen átsétálok a folyosó másik végére.
Hármat koppintok a vastag faajtón, és a hangja megüti a
fülemet:
– Gyere be!
Kinyitom az ajtót, és meglátom a professzort metaforikus
trónján, az irodájában lévő hatalmas íróasztal mögött – mint a
NYU angol tanszékének jelenlegi irodalmi királyát.
– Ty, fiam, örülök, hogy látlak – köszön, és nem habozok, hogy
csökkentsem a köztünk lévő távolságot, és kezet rázzak vele az
asztal felett. Nem nehéz kifejezni a tiszteletet a professzor felé.
Nathaniel Rose professzor az elmúlt évtizedben a mentorom volt.
Csodálom ezt az embert. Felnézek rá. Ő az, aki mellett
tanársegédként dolgoztam, és aki segített abban, hogy sikeres
angolprofesszorként karriert csináljak a New York-i Egyetemen.
Olyan, mintha az apám lenne – aki sosem volt.
– Én is örülök, hogy látlak, Nate.
Ha csak egy diáknak is segítek a pályám során úgy, ahogyan
Rose professzor úr segített nekem, akkor elértem a karrierem
csúcsát.
– Helyezd magad kényelembe! – mondja, és az íróasztalával
szemben lévő bőrszék felé mutat.
Leülök, de egy fanyar vigyort is villantok felé.
 – Aggódnom kellene? Úgy értem, nem mindennap kérsz meg
arra, hogy jöjjek be az irodádba, pláne, hogy Alisonon keresztül
beszéltük meg.
Nevet, közben mindkét könyökét az íróasztalra támasztva
előrehajol.
– Megkaptad az állandó kinevezésedet, fiam. Gyilkosságot
kellene elkövetned ahhoz, hogy megszabaduljak tőled.
– Ez igaz, professzor – nevetek.
– Arról nem is beszélve, hogy te vagy az egyetlen olyan tanár a
tantestületemben, aki ténylegesen képes felpezsdíteni az
egyetemistáinkat – teszi hozzá, szemöldökét felvonva.
– De még mindig kipróbálhatnád, milyen lenne Kip ebben a
pozícióban – ugratom, mire Nate felkacag.
– Elveszítenénk a beiratkozókat.
– És mi a helyzet Adele-lel? Ő az ász a reneszánszban.
Újra felnevet, és a fejét rázza, ujjaival pedig végigsimít szakálla
szélén.
– Megint lemorzsolódna egy csomó diák. És a végén
valószínűleg több elsőéves az irodámban zokogna.
Nem hazudik. Kip és Adele mindketten elég keményfejűek. Én
már csak tudom; mind a kettejüknél volt szerencsém
megtapasztalni, amikor befejeztem a doktorimat.
– Szóval… ha nem akarsz kirúgni, akkor minek köszönhetem a
szerencsét? Ide akarsz hozni néhány gólyát, és meghallgatni,
ahogy együtt zokognak?
Kuncogva megrázza a fejét.
– Egy szívességet szeretnék kérni tőled. Könyökét az
íróasztalára, az állát pedig a tenyerére támasztja. – A fiatalabb
lányom, Rachel végre úgy döntött, hogy visszaköltözik New
Yorkba, és komolyan belevág a karrierjébe. De szüksége van
némi útmutatásra. Jó lenne mellé valaki, aki megmutatja neki a
dolgokat, és inspirálja, hogy végigvigye azt, amire hivatott.
– És mi lenne az?
– A lelke mélyén igazi író. És zseniális. Az egyetemi
tanulmányai alatt nem jelentett neki gondot tartani a 4,0-ás
átlagot a Stanfordon, mert az irodalom egyszerűen a vérében
van. Őszintén szólva nagyon emlékeztet Nadine-ra.
Nadine, mint Nadine Rose, vagyis a néhai felesége. Zseniális
professzor és író volt, és kétségtelen, hogy túl korán távozott
ebből a világból. Soha nem volt szerencsém megismerni őt, és
szomorú felismerés, hogy mindössze egy könyvet tudott kiadni,
mielőtt agydaganata lett.
De mindenki ismeri Nadine Rose nevét, aki valamit is csinál az
irodalmi világban.
– Szóval, mi a terve a lányodnak itt, a NYU-n?
– Nos, fiam, végre összekapta magát, és visszajött ide, hogy
befejezze a mesterdiplomáját. Ezt már négy évvel ezelőtt meg
kellett volna tennie – sóhajtott elgondolkodva. – Emiatt
szeretném, ha a szárnyaid alá vennéd, és hagynád, hogy a
következő félévekben a tanársegéded legyen.
– Persze – egyezem bele, mert soha nem utasítanék vissza egy
szívességet Nate-nek. Annyira sokat köszönhetek neki, hogy
szerintem tíz életen belül sem tudnám visszafizetni. Őszintén
szólva, ha gyilkosságot követne el, és arra lenne szüksége, hogy
segítsek elrejteni a holttestet, akkor sem dobnám fel a zsaruknál
– vagy az egyetemi igazgatóságnál. Inkább magamhoz vennék
egy átkozott ásót.
– Tudnod kell, hogy egy kicsit makacs tud lenni. Az ősz
hajszálaim annak a pokoli időszaknak a bizonyítékai, amelyen
keresztül kellett mennem miatta tinédzserkorában. De úgy
gondolom, hogy a te tanítási stílusod, hogy törődsz azzal, hogy a
diákok jól érezzék magukat, meg minden – mondja, a szemét
teátrálisan forgatva –, lehet, ez jó megoldás lesz arra, hogy
rávegyük a felelős viselkedésre.
Halkan felnevetek.
– Biztos vagyok benne, hogy mindannyian pokollá tettük a
szüleink életét tinédzserkorunkban. És nem jelent problémát. El
van intézve.
– Igazán nagyra értékelem ezt, Ty, és… – Félbeszakítja a
mondatot, mert a vonalas telefon csörgése elvonja a figyelmét.
Felemeli felém a mutatóujját, és egy szűkszavú „Rose
professzor”-ral felveszi a kagylót.
Miközben egy közelgő osztálytalálkozóról beszélget,
észreveszek egy képet az asztalán, amelyről tudom, hogy már
régóta ott van, de soha nem figyeltem meg jobban.
Két fiatal lány van rajta, mindketten barna hajúak,
tizenévesnek tűnnek. Az egyik kisebb, mint a másik,
fogszabályozós. És mivel tudom, hogy Nate-nek két lánya van,
gyorsan feltételezem, hogy a két lány közül a kisebbik a
legfiatalabb, Rachel, az, aki a tanársegédem lesz.
Bár már idősebb, úgy tudom, a húszas évei közepén jár,
megpróbálom elképzelni, hogyan nézhet ki manapság. Ez elég
nehéz, mivel erősen kétlem, hogy még mindig fémmel van tele a
szája.
 Nate hangosan felnevet valamin, és elég jól ismerem ahhoz,
hogy megértsem, ez a hívás nem lesz rövid. Felállok a székemből,
és intek neki, miközben azt tátogom: „Később találkozunk”, mire
ő egy gyors mozdulattal lefedi a kagylót a tenyerével.
– Még egyszer köszönöm, Ty! Nagyra értékelem, hogy Rachelt a
szárnyaid alá veszed. – A mosolya egyszerre szórakozott és
aggódó. – Remélem, nem okoz majd neked annyi gondot, mint az
apjának.
– Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz, Nate –
vigyorgok.
Egy időnként makacs, huszonéves, szorgalmas könyvmoly?
Mégis milyen nehéz lehet?
 HÁROM

január 14., hétfő

Rachel

A hétfő reggeli rohanó tömeggel együtt lépek ki a metrókocsiból.

Nem könnyű talpon maradni, ha magas sarkút viselsz, és
beszorulsz fél New York közé, de sikerül anélkül felsétálnom a
lépcsőn, amely a föld alatti alagútból a külvilágba vezet, hogy
pofára esnék.
A napfény végigsimít az arcomon, ahogy a hideg levegő
szétfújja a kabátomat, és megpróbál összebarátkozni a
csontjaimmal.
A fenébe, de hideg van!
Olyan, mintha New York meg akarna büntetni, amiért olyan
sokáig távol voltam. Vagy erről van szó, vagy azt akarja, hogy
vonszoljam vissza a seggem Los Angelesbe, ahol tudom, hogy
napsütés és huszonöt fok vár.
Lehajtom a fejem, összehúzom magam körül a khaki színű
gyapjúkabátomat, miközben gyorsítok a tempón, hogy
befejezzem a rövid sétát az egyetem kampuszáig.
Azért vagyok itt, hogy találkozzam valakivel. Holnaptól, vagyis
a tavaszi szemeszter hivatalos kezdetétől abban az örömben lesz
részem, hogy egy random professzor tanársegédje lehetek.
Mindezt annak köszönhetem, hogy apám az egyetem angol
tanszékének vezetője, és kényelmes pozíciójából fakadóan
magára vállalta, hogy ezt összehozza – anélkül hogy előbb velem
megbeszélte volna – egy olyan professzorral, akit méltónak talált
a feladatra.
Ez jellemző Nathaniel Rose-ra. Ha úgy gondolja, hogy valamit
meg kellene tenned, megtalálja a módját, hogy rávegyen a
dologra. A saját gondolataid és érzéseid nem számítanak.
Mivel ez az első félévem újra az egyetemen, őszintén szólva
inkább csak az egyetemi órákra koncentráltam volna, és
részmunkaidőben dolgoztam volna Lydia és Lou pékségében, de
az én drága, öreg, makacs apám nem így tervezte.
És bár erős késztetést érzek, hogy kihagyjam ezt a kis
találkozót, és megmondjam apámnak, hogy menjen a picsába a
terveivel… nem azért jöttem vissza New Yorkba, hogy
összevesszek vele.
Azért jöttem vissza, mert komolyan akarom venni a
karrieremet.
Persze még mindig nem vagyok biztos benne, hogy mit akarok
csinálni az angol mesterképzéssel, de tudom, hogy idővel majd ki
fogom találni. Ha megkérdeznénk apámat, valószínűleg más
lenne a véleménye. Valami olyasmit mondana, hogy biztosan
néhai édesanyám nyomdokaiba lépek majd, professzor leszek,
aki később kiad egy regényt.
De éppen ezek az elvárások késztettek arra, hogy azonnal a
nyugati partra meneküljek, amint nagykorúvá váltam.
 Édesanyám, Nadine Rose igazi csillag volt az égen – büszkén
tudnék róla mesélni bármeddig. De az ő eredményeihez méltóan
élni… ez egy olyan kereszt nekem, amelyet nem biztos, hogy
készen állok elviselni.
Apámnak persze ez nem esett le – mint ahogyan az lenni
szokott.
Legalább a lakás dologban erős voltál… talán ezt nevezhetjük a
dolgok jó oldalának?
Sóhajtok, és miközben belököm az angol tanszék épületének
bejárati ajtaját, előhúzom a telefonomat a zsebemből, és még
egyszer megnézem az apám múlt heti e-mailjét.

Rachel,

Ty Winslow professzor beleegyezett, hogy te legyél a

tanársegédje. Briliáns, okos ember, aki hihetetlen karriert
épített fel itt, a New York-i Egyetemen.

Briliáns, okos ember? Már elnézést, de ez elég unalmasan

hangzik.

Elsősorban az alapszakon tanít, és szerintem itt lenne a

legjobb kezdened idén.

Szerinte ez lesz a legjobb hely, ahol elkezdhetem. Hogy én mit

gondolok, az nyilvánvalóan nem számít.
A szememet forgatom, és újra átfutom az e-mailt, Winslow
professzor irodájának számát keresve, de egy női hang üti meg a
fülemet.
 – Segíthetek valamiben? – kérdezi egy csinos szőke, lágy
korallszínű rúzst viselő hölgy, aki egy hatalmas recepcióspult
mögül néz ki rám. Elejtem a telefonomat, majd gyorsan zsebre
vágom. Igen, talán az egyszerűbb lesz.
– Tulajdonképpen igen. Meg kell találnom Winslow professzor
irodáját.
– Winslow professzorét? – kérdezi olyan hangon, amely
egyszerre hoz zavarba és késztet arra, hogy újra a telefonomra
pillantsak, hogy megbizonyosodjak róla, jól mondom-e a nevét.
De nem kell megnéznem. Elégszer elolvastam már ahhoz, hogy
tudjam, helyesen ejtettem.
– Igen. Winslow professzor. Őt keresem.
Összeszorítja az ajkát, és felveszi az asztalán lévő telefon
kagylóját.
– És mi dolga van vele? – Összehúzott szemmel nézek először a
telefonra, majd a nőre, aki láthatóan húgykását evett ma
reggelire, ő pedig megpróbál hamis mosolyt erőltetni magára. –
Csak szeretném, ha tudná, mire számíthat.
– Én vagyok az új tanársegédje – mondom. – És számít rám,
mert megbeszéltük ezt a találkozót.
Visszacsapja a kagylót a helyére, megereszt egy gúnyos
mosolyt, és az egyik francia manikűrös mutatóujjával a lépcső
felé mutat. Úgy tűnik, csak neki szabad bosszúsan beszélni.
– Második emelet. 213-as szoba.
– Okééé. Köszi. – A lépcső felé fordulok, de ő újra beszélni kezd.
– Egyébként Alison vagyok – mondja, de a szavaiból csöpög a
rosszindulat és a felgyülemlett szorongás. – Én intézem Winslow
professzor órarendjét, találkozóit és más nagyon fontos dolgait.
 – Nagyszerű – jegyzem meg. Egyáltalán nem érdekel, mi a
munkája ennek a nőnek, ha semmi köze az enyémhez.
– Nagyon szorosan dolgozunk együtt.
Fogalmam sincs, mi a történet Korallszín Ajak és a professzor
mögött, akinek elvileg a tanársegédje leszek, de nehezen hiszem,
hogy egy Google Drive megosztásán kívül többről lenne szó.
Minden férfi, akit apám okosnak és zseniálisnak nevez, általában
egy szakállas, szemüveges, pulóvert és mellényt viselő ötvenes
fickó.
És Alison nem olyan nőnek néz ki, mint aki Mr. Belvedere-re
izgulna.
Talán csak rossz napja van?
– Hát, ezt jó tudni – válaszolom, és barátságosan integetek,
hogy befejezzem a beszélgetést, a felém irányuló gonosz csajos
hangulat ellenére. – Köszönöm a segítséget.
Ezután nem pazarolok több időt Alisonra. Gyorsan elindulok a
lépcsőház felé, és felsétálok két emeletet a másodikra.
Rápillantok a telefonomra, hogy megnézzem az időt, és látom,
hogy 7:58 van. Még a recepcióscsajjal folytatott furcsa beszélgetés
ellenére is sikerült időben ideérnem a találkozóra, amelyet apám
beszélt meg nekem.
Tekintsük egy hétfői csodának.
A folyosó kísértetiesen üres, valószínűleg azért, mert ma csak a
személyzet van bent, és valahányszor a sarkam a
travertincsempéhez ér, a falakról visszapattan a kattogás hangja.
Egyébként máris kezdem meggondolni magam a magas
sarkúmmal kapcsolatban. De ez történik, ha több háztömböt
gyalogolsz végig, és tizenöt percig állsz szardíniaként egy tömött
metrókocsiban.
A tekintetem végigfut a nagy faajtókon lévő számokon, és
gyorsan kiszámolom, hogy Winslow professzor irodája a folyosó
másik végén van, apáméval szemben. És mivel csak egy irodában
ég a villany, aminek az ajtaja is nyitva, van egy olyan sejtésem,
hogy megtaláltam a célomat.
Megállok a küszöbön, és könnyedén kopogok. Egy fekete
nadrágos és ropogós betűrt fehér inges férfi az íróasztala mögötti
polcok egyikén kutat valamit. Még nem vagyok biztos benne,
hogy ő az, akit keresek.
Hátulról nézve széles válla, keskeny dereka és nevetségesen
feszes feneke van. Alapvetően ez a fickó pont az ellentéte annak,
amit apám leírása alapján elképzeltem. Egyetlen kopasz kobak
vagy pulóver és mellény sincs a láthatáron.
– Öhm… – Megköszörülöm a torkomat. – Winslow professzor?
– Én lennék – válaszol, de nem fordul meg, a keze még mindig
a polcon való kutakodással van elfoglalva. – Segíthetek
valamiben?
– Rachel vagyok… Rachel Rose… az új tanársegédje.
– Ó, a francba, bocsánat! – motyogja, és azonnal szembefordul
velem, miközben az egyik kezében egy nagy könyvet szorongat.
Amikor a tekintete találkozik az enyémmel, emlékek özönlik el
a fejemet, és hirtelen felismerem. Azonnal a földre akarom vetni
magam, hogy fedezékbe vonuljak, mint egy utcai bandavezér, aki
vesztésre áll az autós lövöldözésben.
Ó, szent irónia!
A szívem keményen és gyorsan kezd el verni a mellkasomban,
és erős késztetést érzek, hogy eltátsam a számat. Végül olyan
erősen szorítom össze a fogaimat, hogy megfájdulnak az izmok a
nyakamban.
Ez valami beteges vicc?
Kék szem, telt ajak és az a fajta őrülten gyönyörű arc, amit egy
lány soha nem tud elfelejteni. Nem ez az első találkozásom
Winslow professzorral. Ó, nem, mi már ismerjük egymást. Úgy
két hete történt, egy táncparketten, amikor Lydia és Lou
elrángatott az Orchideába.
Ő az a fickó. Mr. Kísértés. A kihívásom. Akinek odaadtam a
rohadt bugyimat!
Ez nem jó, Rach. Nem jó. Egyáltalán nem.
Az arcára kiül a zavarodottság, a felismerés és egy csomó más
érzelem, ami megfelel a kínosnak, és kétségtelenül nem én
vagyok az egyetlen, aki összerakta a bugyipuzzle darabjait.
– Te vagy Rachel Rose? – kérdezi, én pedig csak bólintani tudok.
A torkom túlságosan elszorult a sokktól ahhoz, hogy valódi
szavakat tudjak formálni. – Rose professzor lánya? Te?
Újra bólintok. Közelebbről is megvizsgálja az arcomat.
Ne csak állj itt, te idióta! Tenned kell valamit.
– Te… – kezdi folytatni.
– És ön Winslow professzor, ugye? – mondom sietve, belevágva
a szavába, mielőtt még bármi mást mondhatna.
Úgy tűnik, hogy amikor szembesülök azzal, hogy milyen
következményekkel jár a bugyim odaajándékozása egy
idegennek, ha újra szembe kell néznem az idegennel szakmai
környezetben, reflexszerűen úgy teszek, mintha mi sem történt
volna.
– Igen… – bólint, és összeszűkül a szeme. – Én lennék.
 – Nos, nagyon örülök, hogy megismerhetem. – Megint.
– Ismerősnek tűnsz.
Hahahaha… baaaaaaasszus!
– Tényleg? – viszonzom egy kicsit túl hangosan, és kénytelen
vagyok halk köhögést színlelni, hogy elrejtsem az idegességemet.
– Tudja, ezt sokszor hallom. Azt hiszem, ilyen az arcom.
Gyors fejkörzést végzek, olyan ugye-milyen-laza-és-
nemtörődöm-vagyok módon.
– Nem. Nem hiszem, hogy erről van szó. – Szórakozott,
mindentudó vigyor jelenik meg a szája szegletében. – Korábban
már találkoztunk.
– Nem – hazudom, és talán túl sokszor is megrázom a fejem. –
Nem hiszem.
– Két péntek estével ezelőtt – állítja. – Az Orchideában.
Tényleg úgy teszel, mintha mi sem történt volna? Ez történik
éppen?
– Orchidea? Az micsoda? – kérdezem, teljesen figyelmen kívül
hagyva mindenfajta logikus gondolkodást, és inkább tettetem az
amnéziát.
– Egy szórakozóhely.
– Ó! – felelem, és megvonom a vállam. – Soha nem hallottam
róla. De ez valószínűleg azért van, mert most költöztem vissza a
nyugati partról.
– Még sosem voltál az Orchideában?
– Nem. Nem mondhatnám, hogy jártam ott.
Összeráncolja a homlokát, és olyan sokáig bámul rám, hogy
kénytelen vagyok megtörni a csendet és elterelni a figyelmét.
– Jó hely?
 – Tessék?
– Az Orchidea. A klub, amiről beszél.
– Igen – mondja gyanakodva. – Az.
Bólintok, és nevetést kényszerítek ki a torkomon.
– Valamikor el kellene mennem, mi?
Nem győztem meg, de ki hibáztatná? Olyan mélyről jön a
hazugság, amit mondok, hogy egy proktológus sem tudná, miről
beszélek.
– Szóval… úgy néz ki, én leszek a tanársegédje a tavaszi
félévben – pedzegetem, és megpróbálok témát váltani.
– Mit csináltál péntek este, két héttel ezelőtt? – kérdezi, átlátva
a blöffömön.
– Hm? – kérdezem, olyan mélyre kerülve ebben a gödörben,
hogy semerre sem látom a kiutat. Akár Alice-ra is
változtathatnám a nevemet, és Csodaországban építhetném a
kapcsolataimat. Remélhetőleg könnyű lesz ott munkát találni,
mert a NYU-n már jó úton haladok afelé, hogy az egészet
elszúrjam.
– Péntek. Este. Két héttel ezelőtt.
– Péntek este? Két héttel ezelőtt? – Megkocogtatom az állam. –
Ööö… én… ööö… otthon voltam. Kipakoltam a
költözősdobozaimat. Tudja, mert most költöztem vissza ide, és
rengeteg dobozt kellett kipakolnom. Valószínűleg vagy húsz
dobozt. Az rengeteg pakolnivaló… – Ó, istenem, hagyd abba a
fecsegést! Csak egy hazug érzi úgy, hogy folyamatosan beszélnie
kell!
Bámul rám, én pedig végre úgy döntök, hogy befogom a
számat. Ha kinyitom, azzal nem jutok semmire.
 Látszólag ejti a témát, megkerüli az íróasztalát, és felém nyújtja
a kezét:
– Örülök, hogy megismerhetlek.
Tétován a kezébe teszem a kezem, és csak akkor ijedek meg,
amikor a hüvelykujját a jobb gyűrűsujjamon lévő
hangulatgyűrűhöz dörzsöli. Ez néhai anyám gyűrűje volt,
nagyjából soha nem veszem le. Akkor sem, amikor alszom, vagy
zuhanyzom, vagy, tudod, amikor a hülye szórakozóhelyekre
megyek.
Kínomban legszívesebben a kezembe temetném az arcom.
Winslow professzor vigyorogva néz rám, a tekintete mindent
elárul – pontosan tudja, ki vagyok, bármennyi hülyeséget beszélek
itt össze.
Könnyen beadhatnám a derekam, és beismerhetném az
igazságot, de elég makacs vagyok ahhoz, hogy ne tegyem. A
klubban sötét volt, összevissza ittunk, és az istenit, még nem
fogom beismerni a vereséget.
Szent szar, Rach! Ez aztán a káosz!
De milyen más lehetőségem van? Hogyan mondhatnám el a
professzornak, akiről apám költőien áradozott, és akinek a
következő két félévben asszisztálnom kellene, hogy igen, én
vagyok az a lány, aki odaadta neki az alsóneműjét egy klub kellős
közepén?
Hát kurvára örülök a találkozásnak.
 NÉGY

Ty

Ránézek a jobb gyűrűsujján lévő gyűrűre – ami egy

hangulatgyűrű –, és úgy engedi el a kezemet, mintha az enyém
egy perzselő, forró tányérrá változott volna.
Rachel Rose az a nő. A lány az Orchideából.
– Milyen a hangulatod ma este? – kérdeztem tőle.
Milyen csábítóan válaszolt: – Egy kicsit vad. Egy kicsit vakmerő.
Gondolatban visszajátszom a beszélgetést, amit aznap este
folytattam vele, és tudom, hogy soha nem tudnám
összetéveszteni azt a nagy zöld szemet és elbűvölő ajkat valaki
máséval.
És bassza meg, ez a nő még annál is nagyobb istennő, mint
amilyenre emlékeztem.
Szoknyája, kabátja és blúza klasszikus és professzionális, de
még így sem tudja elrejteni az anyag alatt rejlő, észbontó
idomokat. A melle telt, a csípője és a combja tökéletesen kerek, a
lába pedig olyan formás, hogy a reneszánsz festményekre
emlékeztet.
Pontosan az a fajta gömbölyded típus, amelyért megőrülök.
És az arca is tagadhatatlanul gyönyörű. Sokkal szebb, mint
amennyire az Orchidea félhomályában láthattam.
– Rachel – ismételgetem a nevét, és hagyom, hogy lassan
peregjen le a nyelvemről. – Mindig jó, ha egy archoz nevet is
tudok kötni.
A nevetése kínos, de ez valószínűleg azért van, mert azóta
hazudik a csinos kis pofijával, amióta csak felvettük a
szemkontaktust.
– Nos, én is örülök a találkozásnak, Winslow professzor úr.
– Kérlek, Rachel, csak hívj Tynak.
– Ó… oké – válaszolja, és nagyot nyelve elrejti ideges
kuncogását. – Szóval… ööö… mit szeretnél, mit tegyek ma?
Mi lenne, ha beismernéd, hogy nekem adtad a bugyidat? – ez a
legelső gondolat, ami eszembe jut. Gyakran csinálsz ilyet? Vagy
csak velem? – ez a második és a harmadik.
Szerencsére az agyam és szám között lévő szűrő ma működni
látszik, és bármilyen prezentációt is készített a farkam a Power
Pointtal, ő Nate lánya.
Nem tehetem.
– Ma laza napunk lesz. Itt egy mappa, amelyben van egy csomó
hasznos információ számodra. Az órarendem, néhány óraterv a
félévre, ilyesmi – válaszolom, bár minden porcikám azt akarja,
hogy még többet kérdezzek tőle arról a péntek estéről. Komolyan
mondom, ez a nő elég tökös ahhoz, hogy egyenesen letagadjon
valamit, amiről mindketten tudjuk, hogy igaz.
Hogy őszinte legyek, furcsa módon talán csodálom is ezért.
– Oké, rendben – válaszol nyugodtan, de nem tudom nem
észrevenni, ahogy az ujjaival a kabátjába markol.
Visszasétálok az íróasztalomhoz, és a papírok és akták
összevisszaságában megkeresem a neki szánt iratköteget.
– Összevetettem az időbeosztásunkat. Az egyetlen órám, ha
végig tudsz járni, a délutáni kezdő angol irodalomórám az
elsősökkel. Bár örülnék, ha a félév során be tudnál ülni néhány
egyéb kurzusomra is, de természetesen ez nem mehet a képzésed
rovására.
Átnyújtom neki a vastag dossziét, ő pedig tétován átveszi, a
tekintetével úgy kerül, mintha az arcom a nap lenne, és a
közvetlen kitettség elkerülése szükséges lenne a túléléshez.
– Valószínűleg nincs benne minden, de kezdetnek jó lesz –
tájékoztatom, és valami őrült oknál fogva nem tudom letörölni a
mosolyt az arcomról. Van valami ebben a lányban és abban,
ahogyan letagadja a kezdeti találkozásunkat, ami, ha jobban
belegondolok, pokolian mulatságos.
– Bejelentkezési adatok az online meghajtómhoz, a tavaszi
félév órarendje, néhány óratervem a kezdő angolos órára, és
néhány más apróság, amiről tudom, hogy hasznos lesz.
Rachel a kezében lévő aktára bámul. Gondolom, ez inkább az
elkerülésnek, semmint az érdeklődésnek tudható be, mivel egy
egyszerű iratmappáról van szó.
– Remek. Köszönöm.
– Szerintem az is jó ötlet lenne, ha egy kicsit jobban
megismernénk egymást – mondom, és nekidőlök az asztalomnak,
karomat keresztbe fonva a mellkasomon. Tudom, hogy ezzel
sarokba szorítom, de elképesztően kíváncsi vagyok, mikor hagyja
abba annak a tettetését, hogy az Orchidea meg sem történt. Úgy
érzem, muszáj tovább erőltetnem a dolgot. – Szóval mesélj egy
kicsit magadról, Rachel.
 Zöld tekintete rám villan, és nem is kapja el, én pedig azonnal
tudom, hogy valami megváltozott. Úgy tűnik, elhatározta magát,
vagy összeszedte a bátorságát, vagy arra készül, hogy
megmondja: menjek a picsába. Akármi is történik, gyönyörű.
– Mit szeretnél tudni pontosan?
– Csak egy kicsit többet rólad. Mi a legnagyobb szenvedélyed az
irodalommal kapcsolatban? Mit szeretsz? És mit nem?
És milyen gyakran jársz klubokba, és adod oda a férfiaknak a
bugyidat?
Megvonja a vállát. A kezében lévő dossziéval játszik.
– Nos, a Stanfordon szereztem meg az alapszakos diplomámat.
Ezután kihagytam néhány évet, hogy… nem is tudom… ne a
karrieremre koncentráljak. – Ironikusan nevet. – És az irodalom,
a könyvek falása, az írás… mindent imádok. Bár még nem tudom
biztosan, hogy mit akarok kezdeni a mesterképzésemmel, tudom,
hogy oda fog vezetni, ahová meg kell érkeznem.
– És hogy szoktál kikapcsolódni a kampuszon kívül?
Te szemétláda! Nem bírsz magaddal, mi?
– Kikapcsolódni? Az egyetemen kívül? – kérdezi. – Nem tudom.
Úgy értem, most jöttem vissza New Yorkba, szóval azt
mondanám, hogy a válasz egyelőre függőben van.
A tekintetében tűz lobog, és a következő szavai nem okoznak
csalódást.
– És személy szerint nem hiszem, hogy bármi közöd lenne
ahhoz, hogy mit csinálok szórakozásból az egyetemen kívül.
Imádom! Tudja, hogy mikor kell a sarkára állni. Az erős,
gömbölyded, gyönyörű nők a gyengéim.
Bár, mivel ő Nate lánya, erős leszel. Ugye?
 – Kopp, kopp – szólal meg egy ismerős férfihang az ajtóból, és
az időzítés nem is lehetne rosszabb. Az a bizonyos emlegetett
szamár!
Amikor Rachel meglátja az apját, a szemöldökét összeráncolja,
ajka pedig vékony vonallá préselődik össze. Sem időm, sem
kedvem nincs azon gondolkodni, hogy ennek mi lehet az oka. El
kell rejtenem egy fél merevedést.
– Szia, Nate! Jó látni – köszöntöm könnyedén.
– Örülök, hogy ti ketten végre találkoztatok – válaszolja Nate
széles mosollyal. – Rachel, drágám, hogy vagy? Szerinted készen
állsz arra, hogy belevágj, és végigcsináld ezt a félévet?
Rachel megmerevedik, válla mintha a világ súlyát cipelné, de
nem lépek közbe. Semmi közöm a dologhoz.
– Ó, igen, apa. Nagyon is készen – préseli ki magából a lány.
– Ezt jó hallani. Gondolod, hogy… – kezdi Nate, de Rachel
félbeszakítja. Ismerve Nathaniel Rose-t, meglepődöm, hogy
hagyja magát.
– Ha már a belevágásnál tartunk… – felemeli az aktát, amit
percekkel ezelőtt adtam neki oda –, jobb, ha hazamegyek, és
elkezdek készülni az első napomra. Ez rengeteg olvasnivaló és
információ, amit meg kell emésztenem.
Valami furcsa dolog folyik itt, az biztos.
Felkapja a táskáját az asztalomról, az aktát a mellkasához
szorítja, és távozásra készen az ajtóm felé fordul.
– Na, ez a beszéd – válaszolja Nate, figyelmen kívül hagyva a
közöttük vibráló feszültséget. Nem tudom, hogy szándékosan
csinálja-e, vagy naivnak tetteti magát, de kizárt, hogy ez az
intelligens férfi, akit egy évtizede ismerek, ne venné észre a
lánya felől érkező villámokat.
Rachel félszegen integet és mosolyog, majd eltűnik.
– Holnap találkozunk. – Ezek az utolsó szavai, mielőtt elhúzza a
csíkot az irodámból.
– Úgy tűnik, jól kijöttetek egymással így elsőre, igaz? – szólal
meg Nate, kirángatva az ajtóra meredő bambulásomból.
Haha! Ó, igen. Tényleg elég jól indultak köztünk a dolgok.
Ha ez egy romantikus vígjáték lenne, ez a sok hülyeség aranyat
érne. De ez nem egy romantikus vígjáték. Ez az én igazi életem.
– Igen. Eddig minden rendben – mondom, és semleges mosolyt
erőltetek az ajkamra. – Szerintem Rachel nagyszerű tanársegéd
lesz.
Csak ne felejtsd el, hogy a tanársegéd szakmai asszisztenciát
jelent, és nem másfélét…
Ó, igen, ez a félév elég érdekes lesz.
 ÖT

Rachel

Lá, LÁ, lá-lá, lá, LÁ…

A Tom Cruise által alakított vagány ügynökről szóló film
főcímdala szól a fejemben, miközben menekülök, hiszen nekem
is küldetésem van… mégpedig az, hogy minél messzebb kerüljek
a New York-i Egyetem kampuszától, az apámtól és Ty Winslow
professzortól, ráadásul amilyen gyorsan csak tudok. Nem
ajánlom senkinek, hogy tíz háztömböt fusson magas sarkúban,
de ilyen körülmények között ez az egyetlen lehetséges opció. És
Ethan Hunt is biztosan megtenné, ha arról lenne szó.
Miután leszállok a metróról, átverekszem magam a tömegen,
hogy a lehető leggyorsabban, kettesével szedve a lépcsőfokokat,
felrohanjak a felszínre. Az összes járókelőt sikerül ezzel
felbosszantanom magam körül, de nem tud érdekelni.
Csak úgy repkednek a „hm!” és a „mi a faszom?” felkiáltások
az alattunk futó szerelvények csikorgása és a felettünk beszűrődő
utcazaj között.
Nem merek megállni, nem fordulok vissza, nem kérek
bocsánatot. Csak futni tudok, mint a szél. Nem tudok és nem is
akarok megállni, amíg el nem érem a nővérem pékségét.
 Kinyitom a Little Rose ajtaját, és olyan hirtelen rontok be, hogy
sikerül megijesztenem Maude-ot, az egyik igencsak barátságos
péket a pénztárgép mögött.
– Rachel? – kérdezi, a szeme tágra nyílik a döbbenettől és a
zavarodottságtól, miközben a mellkasára teszi a kezét. – Jól vagy?
– Hol van Lydia?
– Hátul – válaszolja, és becsukja a pénztárgép fiókját, miközben
alaposan szemügyre vesz. Az arca szánakozóvá válik, mintha a
„hisztéria” szót látná a homlokomra írva. – Drágám, hozhatok
neked valamit?
– Igen. – Hiénaszerű nevetés tör ki belőlem. – Egy időgépet.
– Van benne… azon van cukormáz? – kérdezi egy vérbeli pék
gondolkodásával.
– Csak vicceltem – vágom rá, és próbálom csillapítani a
zihálásomat.
Úgy néz rám, mintha őrült lennék, és nem is hibáztatom érte.
Tényleg őrült vagyok.
Olyan őrült, akinek tanácsra van szüksége a nővérétől, amilyen
gyorsan csak lehet. Sajnálom, Maude, de nincs időm
magyarázkodni.
A mai finomságokat tároló, elülső üvegpolcokat megkerülve
benyomulok a hátsó helyiségbe vezető lengőajtón, és ott találom
a nővéremet és Lout, akik egy háromszintes esküvői tortán
dolgoznak.
– Akkora szarban vagyok! – kiáltom olyan hangosan, hogy a
hátsó asztalon lévő szuflé összeesik. Összerándulok. A francba! A
kiabálást nem a cukrászatokra tervezték, Rachel! Lydia
abbahagyja a torta szélén a cukormáz adagolását, hogy felnézzen
rám. Nem kérdez semmit, de nem is várakoztatom, hanem
rögtön csak úgy ömlik belőlem a szó.
– Ma találkoztam a professzorral, akinek a tanársegédje leszek.
– Tanársegéd leszel? – kérdezi, és az orrát ráncolja.
– Ó, igen, elfelejtettem mondani. Apa magára vállalta, hogy
felajánlja a tanársegédi szolgálataimat egy általa érdemesnek
tartott professzornak, hogy segítsen eligazodni annak a
karriernek a rögös útjain, amelyet nyilvánvalóan teljesen
eltervezett nekem.
– Oké… – Szünetet tart, és Loura néz, aki szintén abbahagyta a
sütemény díszítését, és a szemétbe dobja az immár tönkrement
szuflét. – Megértem, hogy ez frusztráló lehet. Talán nem méltó az
üvöltő banshee belépőhöz, de hé, mit tudom én?
– Azért, mert ez még csak a történet eleje, nővérkém –
ellenkezem, és egy rövid pillanatra hátravetem a fejem. – Még
több centimétert kell leásni hozzám, mire elértek a szarkupac
közepére.
Lou nevetése betölti a fülemet, és könyökét a fém
cukrászasztalra támasztja.
– Oké, ezt hallanom kell. Avass be minket teljesen, drágám!
Vágj bele!
– A professzor, akinek a tanársegédje leszek, vagyis a fickó, akit
apa intézett nekem, anélkül hogy megkérdezett volna…
Mindketten bólintanak.
– Igen? – teszi hozzá Lydia.
– …ő az a srác péntek estéről.
Lydia összeráncolja a homlokát, és próbál visszaemlékezni,
hogy melyik péntek estére gondolok.
 – Lydia! – Tudom, hogy egész nap dolgozott, de nekem
szükségem van rá, hogy úgy tegyen, mint aki él. – A fickó, akinek
odaadtam a bugyimat!
Lydia többször pislog, és úgy néz Loura, mintha a Legyen ön is
milliomos versenyzője lenne, aki telefonos segítséget kér.
– Tudnom kéne, miről beszélsz?
– A kártya, Lyd! Az a hülye kártya a kihívással, hogy tegyek
róla, hogy a helyiség legdögösebb fiúja örökké emlékezzen rám!
– Várj egy percet – szólt közbe Lou. – Te odaadtad annak a
fickónak a bugyidat?
– Komolyan mondod? – kérdezi Lydia, hangja minden egyes
szótaggal emelkedik. – Odaadtad neki az alsóneműdet?!
– A kártyán az állt, hogy emlékezzen rám élete végéig! –
emlékeztetem őket. – Mit nem értetek ebből?
– Szóval… levetted a fehérneműdet a táncparkett közepén, és
odaadtad neki? Hogy a fenébe nem vettem észre?
– Nincs szupererőm – forgatom a szemem. – A mosdóban
vettem le, mielőtt odamentem volna hozzá. Csak a táncparketten
adtam neki oda.
– Szent szar! – motyogja Lydia döbbent nevetéssel, és
szórakozott pillantást vet Loura.
– Mi az? – kérdezem, miközben ide-oda nézek rájuk. – Miért
néztek így egymásra?
– Nos, édesem – mondja Lou –, azt hiszem, még sokat fogod
látni ezt a pasast.
– Gondolod? Elvileg én vagyok a tanársegédje! Figyelsz te rám
egyáltalán?
– Nem erről beszélek. – Lou megrázza a fejét. – Valószínűleg itt
is találkozol majd vele.
Összehúzom a szemem.
– Hogy érted ezt?
– Ty Winslow, igaz? Ez a neve?
Bólintok.
– Hát… ő egy törzsvendég – tette hozzá Lydia. – Biztos vagyok
benne, hogy itt lakik a környéken. Hetente beugrik a pékségbe.
Leesik az állam.
– És nem gondoltad, hogy ez jó lett volna közölni velem, mielőtt
odaadom neki a bugyimat?
– Mentségemre szóljon – feleli Lou, megadóan feltartva
mindkét kezét –, azt hittem, hogy flörtölni és táncolni fogsz vele
egy kicsit. Fogalmam sem volt róla, hogy azt tervezted, hogy
eltünteted a bugyidat a zsebében.
– Szóval azt akarod mondani, hogy a fickó nemcsak az a
professzor, akinek a tanársegédje vagyok, hanem törzsvendég a
pékségben is, ahol az emeleten lakom, és ahol részmunkaidőben
dolgozom?
Lou arcán olyan mosoly terül el, amelyet legszívesebben
letörölnék az egyébként kedves arcáról.
– Így van.
– Ez annyira el van cseszve! – Újra a plafon felé nézek, és olyan
elkeseredett hangot adok ki, amelyet a leghangosabb disznó is
megirigyelne.
– Az ilyen dolgok mindig rosszabbnak tűnnek, mint amilyenek
valójában – próbál megnyugtatni Lou, és vigasztalóan a vállamra
teszi a kezét.
Odafordulok, és egyik szemöldökömet felvonva, éles tekintettel
nézek a sógornőmre.
– Nyugalom, Rae – válaszol egy apró mosollyal. – Ma
nyilvánvalóan beszéltél vele, és nem gyulladtál fel szégyenedben.
Ennél már csak jobb lesz.
– Talán igen… ha nem tettem volna úgy, mintha még sosem
találkoztam volna vele.
– Mi? – horkan fel Lydia. – Úgy viselkedtél, mintha nem te lettél
volna az péntek este?
– Mi mást kellett volna tennem? – replikázom, mindkét
kezemet felemelve. – Az apánkkal dolgozik, Lydia. Tudod, hogy
apa már így is mennyire a nyakamon van. Az utolsó dolog, amire
szükségem van, hogy megtudja, hogy az egyik professzorának
adtam az átkozott fehérneműmet. Az a célom, hogy rájöjjön, hogy
tudom kezelni a saját életemet, és nem kell beleavatkoznia. Nem
pedig az, hogy aggódnia kelljen a józan eszem miatt, hogy aztán
még inkább rám telepedjen.
– De végül is elmondtad neki, igaz? – kérdezi Lou, én pedig
megrázom a fejem.
– Kizárt dolog. Ezt a titkot a sírba viszem.
Lydia összehúzza a szemét.
– De ez nem titok…
– Rendben – vonom meg a vállam. – Ez egy olyan igazság, amit
a sírba is magammal viszek.
– Szóval… – Lou szünetet tart – úgy teszel, mintha meg sem
történt volna?
Elgondolkodom a kérdésén, de már megvetettem a hazugságok
ágyát, és úgy bújok majd a valótlanságok paplana alá, mint ahogy
Kim Kardashian bújik a szürke takaró alá az elhíresült GIF-ben.
 – Mérget vehetsz rá, hogy ezt fogom csinálni.
Lou felnevet.
– Te megőrültél – mormogja Lydia.
– Igen, valószínűleg – bólintok. – Most pedig, ha nem bánod,
felmegyek a lakásomba, hogy egy forró fürdőben merüljek el a
nyomorúságomban és undoromban. Mert holnap fel kell
készülnöm arra, hogy szembenézzek egy professzorral, aki már
látta a bugyimat. Megint.
Matilda, más néven a pékség macskája, ezt a pillanatot
választja ahhoz, hogy odasétáljon hozzám, és a csupasz lábamhoz
dörgölőzzön.
Igen, egy macska egy pékségben elég durva egészségügyi
szabálysértésekkel járhat. Hacsak nem sikerül a macskát
személyi „segítő állatnak” minősíteni, hogy asszisztáljon például
szorongás vagy depresszió esetén – Lydia és Lou ugyanis
pontosan ezt tette.
Ez egy áldás, tényleg. Ugyanis most úgy érzem, jól jönne egy
állat, aki segít a saját, személyes szorongásomban.
Lenyúlok, és felkapom Matildát, mert társaságra van
szükségem a pillanatnyi lelki összeomlásom alatt.
– Csajszi, ez az egész egy rohadt nagy káosz – motyogom neki,
miközben ujjaimmal végigsimítok a puha bundáján.
Csak dorombol válaszul, és közelebb bújik hozzám.
– Ellopom – jelentem ki könnyedén, miközben Matildával a
karomban elsétálok Lydia és Lou mellett.
Ahogy a hátsó folyosó felé tartok, ahol az emeleti lakásom
lépcsője található, Lou nagylelkűen kinyújtja a kezét, amelyben
egy kisdoboznyi fahéjas süti van.
 – Tessék, vegyél süteményt – kínálja fel, a tekintetéből árad
felém az együttérzés. – Lehet, hogy nem képesek megoldani a
problémádat, de legalább tompítják az esést.
Nem habozok, hogy kikapjam a kezéből.
– Köszönöm!
Biztos vagyok benne, hogy aki véletlenül az új főnökének
ajándékozta a bugyiját, annak süteményre van szüksége. Főleg,
hogy az említett személynek újra szembe kell néznie vele…
holnap, az első hivatalos tanítási napon.
Jelenleg nem is tudom, mi a rosszabb: az apám és az állandó
igénye, hogy mindenben nyomást gyakoroljon rám, vagy az a
tény, hogy egy egész szemeszteren át minden hétfőtől péntekig
Ty Winslow professzorral kell szembenéznem.
Lehetséges visszamenni az időben, és egyszerűen… a nyugati
parton maradni?
 HAT

január 15., kedd

Ty

Miközben az amerikaiirodalom-órám résztvevői elhagyják az

előadótermet, én feldobom a lábamat az íróasztalra, és a
telefonomat nézegetem, amíg nem kezdődik a következő órám.
Van néhány megválaszolatlan SMS-em, ami nem újdonság, ha az
embernek annyi nagy dumás van a családjában, mint nekem.
Valaki szinte mindig beszél valamiről, és a legtöbbször nem is
vesződöm az üzenetek ellenőrzésével, amíg össze nem gyűlnek.
Az egyiket a nővérem, Winnie írta az unokahúgom, Lexi
számára szervezett, közelgő matekszakkörös adománygyűjtésről.
Lexi a legokosabb ember, akit ismerek, és minden pénzemet
feltenném arra, hogy ő nyer, még ha az utolsó dolláromról lenne
is szó. Nem mintha ez lenne a matekverseny lényege, de ha így
lenne, akkor szétrúgná az összes gyerek seggét. Ettől függetlenül
tudatom a húgommal, hogy szívesen adományozok száz dollárt,
és továbblépek a következő olvasatlan témára.
Ez Tiffanytól jött, egy nőtől, akivel a múlt hónapban két hétig
randiztam. Azt kérdezi, hogy van-e kedvem később találkozni egy
italra. Felnyögök. Lehet, hogy magammal vittem a Winslow-
karácsonyi ünnepségekre, de a kapcsolatunk bevégeztetett, és
egyáltalán nem akarom megvezetni. A lehető legudvariasabban,
de tömören visszautasítom.
Aztán jött egy üzenet anyukámtól, Wendytől. Anyával afféle
haverok vagyunk, de tisztességesen titokban tartjuk, hogy én
vagyok a kedvenc gyereke – nem akarom, hogy a többieknek
mindenféle komplexusa legyen.

Winslow mama: Használtad már a Match.com-ot?

Az anyám és köztem lévő SMS-ek normálisak szoktak lenni, de

a mai téma? Az egy teljesen új terület. Felülök, lecsúsztatom a
lábam az íróasztalom nehéz fafelületéről a padlóra, és begépelem
a választ.

Én: Ööö… nem.

Winslow mama: Mi a helyzet a Tinderrel?

Majdnem elnevetem magam ezen az abszurd ötleten.

Én: Anya, nekem nem kell a Tindert használnom,

hogy nőket találjak.

Ha van egyvalami, amit anyám szeretne, az az, hogy találjak

egy kedves nőt, akivel megállapodhatok, és végre unokákkal
ajándékozhatom meg. Ezt szeretné minden fiának, és míg Jude-
nak és Flynn-nek sikerült megtalálnia álmai nőjét, Flynn pedig
most kezdi a gyerekekkel, én boldogan élem az életemet úgy,
ahogy vagyok. Nem vagyok magányos – elégedett vagyok.

Winslow mama: Ty, édesem, azt hiszem, mindketten

tudjuk, hogy nincs szükséged segítségre a nők
keresésében. Inkább arra lenne szükséged, hogy NE
találj több nőt. Mindig nagyobb mennyiségben főzök,
arra az esetre, ha az utcáról rángatnál be egyet.

Én: Sok egyedülálló lány ólálkodik csak úgy a házad

előtt, anya?

Winslow mama: Csak szeretnéd, fiam. Mi van a

TapNexttel? Úgy hallottam, az az egyik legjobb oldal.

Én: A TapNext jó, azt hiszem. Ugye tudod, hogy Kline

Brooks üzemelteti? Mindegy, ahogy mondtam, nem
megyek fel a netre. Nincs szükségem még egy helyre,
ahol az emberek megtalálnak.

Kline Brooks egy családi barát. A sógorom, Wes legjobb barátja,

a felesége, Georgia pedig Winnie egyik barátnője.

Winslow mama: Én magamról beszélek az online

társkereséssel kapcsolatban, nem rólad.

Na, álljunk meg egy pillanatra!

 Én: Micsoda? Felmész a Tinderre?

Winslow mama: Fontolgatom.

Én: Anya, én teljes mértékben támogatom, hogy

randizz, de az isten szerelmére, ne kezdj el
Tinderezni!

Winslow mama: Mi a baj a Tinderrel?

Én: Az kavarásra van. Hogy lefeküdj emberekkel.

Nem arra, hogy randevúzz.

Winslow mama: De mi van, ha én is ezt keresem?

Be van tépve?

Én: MI?

Winslow mama: LOL. Esküszöm, belőletek, fiúkból

olyan könnyű viccet csinálni. Egyébként megjött
Paula néni. Mennem kell. Csajos vásárlós napunk
van.

Én: Várj egy percet, őrült hölgy, szóval csak vicceltél

az egész online randizós dologgal? Vagy csak a
kavarós résszel kapcsolatban?
 Winslow mama: Tudom, hogy nehéz elhinnetek, fiúk,
de minden nő vágyik társaságra, még az anyátok is.

Én: Úgy viselkedsz, mintha a havi randevúink nem is

léteznének. Azt akarod mondani, hogy nem vagyok
elég neked, anya?

Ötünk közül én vagyok az egyetlen, aki havonta elviszi Wendy

Winslow-t randevúzni, elegáns éttermekbe, operába és a kedvenc
Broadway-előadásaira. Mindent megteszek, és mégis miért? Már
ez sem elég?

Winslow mama: Nagyon vicces, Ty. Tudod, hogy

szeretem a mi kis randevúinkat, de valami olyasmire
is vágyom, amit egy fiú nem adhat meg az anyjának.

Én: ANYA!

Winslow mama: LOL. Nyugi! Csak ugratlak…

többnyire.

Anyukám életem nagy részében egyedülálló nő volt, öt

gyermek egyedülálló anyja. Apám lelépett, amikor még kicsik
voltunk, és a nevelésünk volt az egyetlen prioritása. Őszintén
szólva mindent megadott nekünk.
Mind az öt gyereke kiegyensúlyozott, sikeres felnőtt, és bár
Jude továbbra is egy kicsit őrült, nyugodtan mondhatjuk, hogy
pokolian jó munkát végzett.
 Tulajdonképpen itt az ideje, hogy randizni kezdjen, és magára
koncentráljon.

Én: Teljes mértékben támogatlak ebben a

törekvésedben, de semmi Tinder, oké? Nem mintha
Kline-nak szüksége lenne még több pénzre, de még
mindig az a legjobb lehetőség mind közül.

Winslow mama: Megegyeztünk. A TapNextet

választom. Szeretlek, édesem.

Én: Én is szeretlek, te őrült nőszemély. Jó szórakozást

P. nénivel!

A mögöttem lévő falra akasztott óra hangosan ketyeg a

másodpercmutató ütemére, és a túlterhelt okostelefonomon lévő
összes tartalom hirtelen pokolian unalmasnak tűnik. Húsz
percem van a következő órám előtt, és egyáltalán nincs
motivációm arra, hogy felkeljek és megmozduljak.
Eszembe jut valami, és inkább FaceTime-hívást
kezdeményezek a bátyámmal, Remyvel. A második csörgésre
felveszi a telefont, és nagy feje másodperceken belül elfoglalja a
képernyőt. Általában nem pletykálok anyám dolgairól, de ha
valaki, akkor az én merengő legidősebb testvérem tudja tartani a
száját.
– Hahó!
– Anya randizni fog – mondom üdvözlésképpen, és látom, hogy
éppen egy banánt eszik.
 – Micsoda? – kérdezi két falat között.
– Anya épp a Tinderről és a Match.com-ról meg mindenféle
ilyesmiről írogat. El akar kezdeni randizni.
– Ez komoly? – néz rám a fél banánnal a szájában, és úgy
érzem, mintha szopás közben nézném a bátyámat.
– Rem, az isten szerelmére, te semmit sem tudsz a banánevés
etikettjéről? Épp arról beszélek, hogy anya hancúrozni akar más
férfiakkal, és te mindent megteszel, hogy pontosan megmutasd,
hogyan fog ez kinézni.
– Mi a faszról beszélsz?
– Van helyes és helytelen módja annak, hogyan kell
nyilvánosan banánt enni, és te határozottan kurvára rosszul
csinálod.
Bámul rám, és továbbra is nagy, lassú harapással eszik a
fallikus gyümölcsből. Tekintetét végig az enyémbe fúrja.
– Te megőrültél.
Elvigyorodik, és egyre inkább 18-as karikás az előadása, ahogy
lehunyja a szemét, és úgy nyög, mintha a gyümölcs ízétől
orgazmusa lenne.
– Nem vagy normális.
– Csak ezért hívtál fel? Hogy beszámolj anya nagy
randiprogramjairól, és kritizáld, ahogyan nassolok?
– Nem, valójában a pénzügyi tanácsadómmal akartam beszélni
a befektetéseimről. Csak gondoltam, nem is tudom, téged talán
jobban érdekel, mi történik a családoddal.
A szemét forgatja.
– Anya azt csinál, amit akar. Megérdemli, hogy boldog legyen.
Ki a fasz vagyok én, hogy megítéljem, hogyan akarja ezt elérni?
Ráadásul nem vagyok a pénzügyi tanácsadód.
Igaza van az anyámmal kapcsolatban. Már a hívás megkezdése
előtt tudtam, hogy semmi közöm hozzá, ezért áttértem a másik
dologra.
– De te kezeled a befektetéseimet.
– Csak tanácsokat adok neked – javít ki, én pedig elvigyorodom.
– Az ugyanaz.
– Mit akarsz tudni?
– Ki kellene szállnom a Teslából?
– Nem.
– És mivel érvelsz e mellett?
– Megkérdezted, és én azt mondom, hogy ne tedd.
– Oké. És az az érvelés, ami nem nagyképű, viszont tényleges
magyarázatként szolgál?
– Ha bent maradsz, a Tesla obszcén mennyiségű pénzt fog
neked keresni a következő néhány évben.
– Mennyire vagy biztos ebben?
– Haver. Nem vagyok jós. Csak azt tudom megmondani, hogy
amit én látok, az statisztikai valószínűség. Nem tudom megjósolni
azokat a ritka eseteket, amelyek megrengetik a piacot. De ha nem
történik semmi őrültség, akkor igen, biztos vagyok benne. A Tesla
erősen alulértékelt, és az elektromos autók piacán nagy dobássá
fog válni.
Az egyetlen szó, amit az agyam felfog, az a „jós”, de ezt gyorsan
elnyomom magamban.
Rem egy befektetési zseni. Olyan dolgokat tud, amelyekről
néha úgy érzem, mintha Isten sem tudná. Hülye lennék, ha nem
hallgatnék rá, hiszen az ő segítségével lettem én és az összes
testvérem több mint stabil anyagi helyzetben. Mindannyian
megnyugodhatunk az életünk hátralevő részét tekintve. Winnie
férje kurva gazdag, úgyhogy nem tudom, hogy szüksége van-e
Remre, de már Wes előtt is gondoskodott a húgunkról.
Az igazság az, hogy Remy gyakorlatilag egész életében a
családunk apafigurája volt.
– Szóval, akkor bent kell maradnom?
– Igen, édesem, ahogy mondtam, tartsd bent! Ne add el! És ha
okos vagy, akkor havonta növeled a befektetésedet.
– Nem tudom, ember. Úgy érzem, hogy kezded elveszíteni a
varázserődet…
Rem kuncog, de én már nem figyelek. Hirtelen csak az
idomokat látom, hosszú sötét hajjal és a világ legszexibb lágyzöld
tekintetével.
Rachel Rose. Hús-vér valójában.
Besétál az előadótermembe, készen arra, hogy részt vegyen
első kezdő angolos óráján, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy
nem vártam a napnak ezt a részét azóta, hogy ma reggel
felkeltem az ágyból – jobban mondva azóta, hogy tegnap
elhagyta az irodámat.
Ahelyett, hogy közvetlenül köszönne nekem, lehajtja a fejét, és
halk léptekkel a terem jobb széle felé veszi az irányt. Hasonló
ruhát visel, mint tegnap – szoknyát, magas sarkút és selyemblúzt
–, és nem kerüli el a figyelmemet, ahogy tökéletesen gömbölyded
csípője és feneke minden egyes lépésénél megmozdul.
– Ty? – Remy hangja kizökkent, és rájövök, hogy még mindig
vele telefonálok. – Mit csinálsz?
– Semmit, ember. Mindjárt kezdődik az órám.
 – Mit nézel? – kérdezi, homlokát összeráncolva, miközben az
arcomat kutatja. – Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy kit…
– Mennem kell – mondom, és gyorsan befejezem a hívást,
zsebre dugom a telefonomat, majd felpattanok.
Rachel, úgy tűnik, nem vesz tudomást a jelenlétemről,
miközben az első sor utolsó helyét választja, és ledobja maga
mellé a holmiját. Az asztalomra koncentrálok, ujjaimmal
meglököm a szélén lévő könyvet, és visszapillantok Rachelre,
amikor a könyv hangos, elkerülhetetlen puffanással landol a
padlón.
Rachel még mindig nem néz fel. Határozottan kerül engem.
Ezt valószínűleg nem kellene annyira viccesnek találnom, hogy
a tanársegédem kerüli a tekintetemet, de bassza meg, ha nem
szórakoztat.
– Helló, Rachel! – köszöntöm, és ezzel csökkentem a köztünk
lévő távolságot. Ő mindössze egy félmosolyt küld felém,
miközben felállítja a laptopját a széke előtti asztalra.
Felvonom a szemöldökömet, és ő pedig megpróbálja
átalakítani a félmosolyát egy rendes mosollyá, mielőtt szóban is
köszöntene.
– Üdvözlöm, Winslow professzor úr! – Teljesen hivatalos és
professzionális a hangszíne, és a testbeszéde olyan
áthatolhatatlan, mint egy ketrec cápalesen. De egy magamfajta
fickónak ez csak csali a horgászboton.
Nem tudom elengedni. Nem tudok továbblépni. Nem tudom
megadni neki azt a távolságot és teret, amit kellene. El kell
távolodnom ettől a fagyos légkörtől, mert nem szeretem a feszült
munkahelyi környezetet – hogy őszinte legyek, Ty Winslow
egyszerűen nem dolgozik ilyen környezetben, és kész.
Nincs senki más az előadóteremben két-három diákon kívül,
akiknek sikerült korábban beérniük az órára, de a terem
leghátsó részében foglaltak helyet. Még mindig rengeteg időm és
helyem van arra, hogy bekerítsem.
– Jól alakul az első napod? – kérdezem, elég közel kerülve
ahhoz, hogy a beszélgetésünk csak kettőnk között maradjon.
Egyik lábamat az ülések első sora alatti kis emelkedőre teszem, és
a terem további része kikerül a látóteremből.
Még csak fel sem néz rám, a szeme a laptopja képernyőjére
szegeződik, miközben hümmög egyet „igen” gyanánt.
Újra meglátom a gyűrűt az ujján, és kipróbálok egy másik
taktikát.
– Milyen a hangulatod ma?
Ujjai megállnak a billentyűzet felett, és a szemében tükröződik
a véleménye, amikor felnéz rám. Tudja, miben mesterkedem, és
ahelyett hogy zavarba jönne, inkább bosszúsnak tűnik.
Istenem, ez az önérzetesség annyira beindít!
Rachel tekintete találkozik az enyémmel, majd célzottan a
kezén lévő gyűrűre pillant, arra, amely már mindkettőnk
figyelmének középpontjában áll.
– Úgy tűnik, ma zöld vagyok.
– És mit jelent a zöld?
– Vegyes érzelmeket.
Átkozott legyek, ha ezt nem tudom átérezni. A farkam például
egészen máshogy érzi magát, mint az agyam. Úgy tűnik, ezek
ketten nem tudnak megegyezni abban, hogy mit kezdjenek
azokkal az erős, tagadhatatlan fantáziákkal, amelyekben a
farkam Nate lányában van.
– Hmm… érdekes – mondom, és egyik kezemmel
megdörzsölöm az államat. – Tudod, nem sok nőt láttam még
hangulatgyűrűt viselni.
– Tényleg? A hangulatgyűrűk elég gyakoriak – osztja meg
velem nyugodtan, és majdnem felnevetek. Hiába az erőfeszítés,
egy mosoly mégis utat tör magának az arcomon.
Újabb diákok kezdenek beözönleni az előadóterembe, Rachel
pedig visszafordul a laptopjához – bármit is csinál rajta –, és
céltudatosan elkerül engem és a nagyszájúságomat. Egy részem
ott akar maradni, ahol éppen vagyok, de amikor az órámra
pillantok, és látom, hogy ideje elkezdeni az órát, úgy döntök,
hogy visszavonulót fújok… egyelőre.
– Üdv a kezdő angolirodalom-órán! Winslow professzor vagyok
– jelentem be, miközben elfordulok Racheltől, az asztalom felé
kocogok, és fellépek a helyiség elején elhelyezett platformra. – Ez
az óra hihetetlenül könnyű, ha megteszitek a következő három
dolgot. Az első: látogassatok el az órákra. A második: olvassátok
el, amit feladok nektek. És a harmadik: vegyetek aktívan részt az
órán – jelentem ki mosolyogva, megragadom a csíptetős
irattartót, és azonnal névsorolvasásba kezdek.
Elég hosszadalmas folyamat, amelyet nem fogok minden órán
elvégezni, hanem véletlenszerűen szoktam csinálni. Szeretem, ha
a tanulók nem kényelmesednek el, és időnként esélyt adok nekik,
hogy szerencséjük is legyen.
– Téli szüneti olvasmány – jelentem be, miután végzek a
névsorral és visszadobom a papírt az asztalomra. Felnézek a
diákok hatalmas tömegére. – Ki fejezte be sikeresen az Anna
Karenina mind az ezer oldalát?
Az osztály körülbelül fele felemeli a kezét, míg a másik fele
szégyenkezve néz körbe. Az igazat megvallva ez nem újdonság.
Úgy tűnik, hogy idén talán a hallgatók nagyobb százaléka kezdi a
félévet teljesítéssel.
– Oké. És ki hanyagolta inkább az olvasmányt?
Még több bizonytalan tekintetet látok. Mintha nem lennének
biztosak abban, hogy elmondják vagy letagadják az igazságot,
bár néhány bátor szívű egyén bűntudat nélkül felemeli a kezét. A
túlnyomó többség elég bátor volt ahhoz, hogy ne teljesítse a
feladatot, de fél bevallani a tetteit.
Mint Rachel. Rápillantok, és látom, hogy engem figyel – vagy
legalábbis figyelt, mert hirtelen elfordítja a tekintetét, amint
találkozik az enyémmel. Elmosolyodom, és visszafordulok az
osztály felé.
– És ki az, aki annyira szétszórt, hogy még azt sem tudta, hogy
olvasnia kellene valamit?
A tömegben nevetés tör ki, és körülbelül három kéz emelkedik
fel – az egyik egy fésületlen, szőke hajú elsősé, aki éppen egy
csomag sütit eszik a második sorban.
Sok idősebb professzor, akivel együtt dolgozom, utál
elsőéveseket tanítani. De én iszonyatosan élvezem. Ők még csak
most kezdik kapisgálni a dolgokat, és még nem szoktak le az
összes gimis berögződésükről. Megszokták, hogy pórázon vezetik
őket, és a főiskola pedig arról szól, hogy megtanulják járni a saját
útjukat. Imádok tanúja lenni ennek a gondolkodásmódbeli
változásnak – és ez csak az elsőéveseknél tapasztalható meg
igazán.
 – Olvastál valaha Tolsztojt? – kérdezem a sütit evő szőke
sráctól, mire ő megrázza a fejét.
– Nem. Soha nem hallottam róla.
Ezen jót kuncogok.
– Úgy tűnik, ma tanulni fogsz valamit, fiam.
A srác csak megvonja a vállát, és újabb falatot harap a sütiből,
miközben az osztály többi tagja nevet.
– Javasolhatom, hogy tedd le a nassolnivalót, és kezdj el
jegyzetelni? – kérdezem vigyorogva. – Vagy, tudod, csak egyél
tovább, és érkezz teljesen felkészületlenül a pénteki vizsgára.
– Micsoda? – nyög fel krémes sütivel teli szájjal. – Lesz vizsga?
– Landon, ugye? – kérdezem, és ő bólint.
– Én vagyok.
– A csoport többi részének nem lesz vizsgája. De neked?
Elképzelhető, hogy lesz.
– Ez mégis mit akar jelenteni?
– Azt, hogy van választásod. Vagy eljössz az órámra, készen
arra, hogy vitába szállj, vagy betömhetsz egy egész tortát is,
játszhatod, hogy túl menő vagy a sulihoz, ellenőrizheted folyton
és nem túl jól leplezve a közösségi médiában lévő hülyeségeket,
és akkor biztosan vizsgázni fogsz pénteken.
– Oké. Oké. – Landon elvigyorodik, és kihúzza magát a
székében. – Értettem.
– Figyeljetek – mondom, és az egész csoportra irányítom a
figyelmemet. – Tudom, hogy a legtöbbeteknek ez az óra csak
valami hülye előkövetelmény, amit teljesítenetek kell. És ezt
azért tudom, mert egyszer én is a ti cipőtökben jártam. Igazából
valamikor én is egy ilyen seggfej voltam, mint Landon.
 – Mi a franc, prof? – horkan fel Landon a többiek nevetése
közepette.
Csak vigyorgok rá.
– De azt biztosan tudom, hogy ha úgy éled végig az életedet,
mintha egy hosszú listányi tennivaló lenne, akkor igazi
szenvedésnek teszed ki magad.
A mögöttem lévő hatalmas tábla felé fordulok, és felkapok egy
fekete filcet.
– Az élet nem teendők listája. Az életet meg kell tapasztalni.
Érezni kell. Az életre rá lehet csodálkozni. Szóval most, hogy ezt
tisztáztuk, beszéljünk Tolsztojról és az Anna Karenináról. Tudom,
hogy ez egy hosszú könyv. Tudom, hogy időnként unalmasnak
tűnhet, ahogy a gyerekek mondják manapság. De miért is időtlen
remekmű ez a könyv? Miért tartják Tolsztojt az egyik legnagyobb
írónak emiatt a mű miatt?
Felírom a táblára a szavakat: Mitől olyan kurva jó az Anna
Karenina?
Nevetés fut át a termen, és a diákok izgatottan néznek
egymásra.
Rachelre pillantok, és egy halvány mosolyfélét látok az arcán
játszani. Nem tudom megállni, hogy ne vonjam be őt is a
beszélgetésbe.
– Mindenki, szeretném bemutatni a tanársegédemet a félévben
– jelentem be, és a kezemben lévő, immár kupakos fekete filccel
Rachel felé mutatok. – Ő itt Rachel Rose. Idén sokkal többet
fogtok találkozni vele. Emellett meg kell jegyeznem, hogy ő lesz
megbízva néhány dolgozatotok javításával, úgyhogy a
helyetekben kedves lennék vele. Esetleg időnként csokoládéval és
barátságos mosollyal udvarolnék neki; így talán a kegyeibe
férkőzhettek.
A csoport nevet.
– Üdv mindenkinek! – mosolyodik el Rachel, és egy kicsit
integet. – Itt vagyok, ha szükségetek van rám, és nem,
csokoládéra és udvarlásra semmi szükség.
Az osztály ismét feloldódik a vihogásban, és néhány fiatal,
deltás fiatalember kicsit kihúzza magát a székében. Attól tartok,
Rachel Rose elég sok szexuális fantázia alanya lesz.
– Szóval, Rachel, te mit gondolsz?
– Mit gondolok… miről?
A vállam fölött a táblára mutatok.
– Mitől olyan nagyszerű ez a könyv?
Az ember azt feltételezné, hogy a nagy Nathaniel Rose lánya
egy Anna Kareninához hasonló könyvet úgy ismer, mint a
tenyerét. Igaz, azt is feltételezném, hogy egy olyan nő, aki egy
éjszakai klub közepén odaadta neked a bugyiját, utána nem fog
azzal próbálkozni, mintha mi sem történt volna.
Szóval inkább befejezem azt, hogy mindenfélét feltételezek.
Ehelyett csupa fül vagyok, és alig várom a válaszát.
– Mert túlmutat az időn – ad egy olyan választ, amelyet már
vagy milliószor elmondtak erről a könyvről.
– Igen, ezt mondja róla minden kritikus, de te miért gondolod,
hogy túlmutat a saját idején?
A szeme kissé összeszűkül, az, hogy a reflektorfénybe került,
nyomás alá helyezi. Alig várom, hogy lássam, mit kezd a
dologgal. Harcolj vagy menekülj, Rachel, harcolj vagy menekülj!
– Mert a könyv középpontjában, függetlenül attól, hogy milyen
korban íródott, az emberi természet alapvető jellemzői állnak –
fejti ki magabiztosan. – Tolsztoj mestere volt annak, hogy olyan
dolgokat mutasson be, amelyekkel minden ember azonosulni
tud, korszaktól függetlenül. Olyan dolgokat, mint a féltékenység,
az unalom, a bizonytalanság és a kettős mérce, amelyet a
társadalomban különböző tényezők, például a vagyon, az osztály
és a nemek miatt hozunk létre.
– Kettős mérce – morfondírozom, és egyetértően bólintok,
mielőtt tovább tesztelném a tudását. – És melyik kettős mérce
ragadta meg a figyelmedet a legjobban a könyvben?
– Nos, azt mondanám, hogy amikor Anna bátyja lefekszik a
dadussal, majd a felesége és mindenki más is megbocsát neki, az
komoly kettős mérce, ha összehasonlítjuk azzal, ahogyan
Annával bántak a színházban. Úgy értem, ezt a jelenetet utálom a
legjobban a könyvben.
– Várj… ebben a könyvben van szex? – kérdezi Landon, én
pedig drámaian összevonom a szemöldökömet.
– Ahh, pontosan ezért nem kéne úgy tenned, mintha túl menő
lennél a sulihoz, tesó.
Landon még mindig kissé zavartan körbenéz a teremben, és
kétségkívül azon gondolkodik, hogy az Anna Karenina egy titkos
pornókönyv-e, amire a téli szünetben kellett volna kivernie, de a
csoport többi tagja, hála Landon kérdésének és Rachel
leírásának, most már komoly érdeklődést mutat.
Ami engem illet, azon tűnődöm, hogy Rachel formás combja,
sima bőre, telt melle és mély tekintete hogyan kapott most
másodlagos szerepet az elméje mögött, ami a figyelmemet illeti.
Van egy olyan érzésem, hogy csakugyan olyan zseniális, mint
amilyennek Nate elmesélte, és még annál is több. De nem ő az
egyetlen, aki alábecsülte őt.
Rachel Rose sokkal több gondot okoz, mint amire számítottam.
 HÉT

Rachel

Csak ötvenöt percig láttam Winslow professzort akció közben, és

bár fáj beismernem, mert szinte semmiben nem szeretek
egyetérteni az apámmal, értem, miért tartja Ty Winslow-t
zseniális tanárnak.
Ty agresszió és megfélemlítés nélkül tudja magára vonni a
csoportja figyelmét. Nem parancsolja meg a diákoknak, hogy
figyeljenek. Egyszerűen csak meggyőzi őket, így úgy vesznek részt
a beszélgetésben, hogy közben úgy érzik, ez az ő saját döntésük.
És arra is ráveszi őket, hogy közben jól érezzék magukat.
Nehéz dolog, ha egy olyan könyv a téma, mint az Anna
Karenina.
Legalábbis akkor, ha nem olyan diákokat tanítasz, mint én. Én
személy szerint nagyon szeretem ezt a könyvet, mindig is
szerettem, de a legtöbb ember számára nehézséget jelent
valóban be is fejezni. Hosszú, időnként unalmas és fárasztó. Néha
nehezen érthető, és nem könnyű eligazodni benne.
Persze már az első órán muszáj volt tesztelnie, de tetszett, vagy
sem, megértettem, miért tette.
Azzal, hogy bevont a beszélgetésbe, társalgási szintre emelte az
Anna Kareninát annak minden bonyolultságával együtt. A
diákok, akik idegesen és bizonytalanul érkeztek, érdeklődve és
magabiztosan távoztak – és mindezt Tolsztojjal érte el.
Azt éreztette velük, hogy tudnak azonosulni a könyvvel, tette
mindezt ráadásul egy sármos mosoly kíséretében.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem vettem észre, milyen
őrülten jóképű Ty Winslow, de még az igazi, első
bemutatkozásunk nélkül is elkerülhetetlen lenne beismerni,
hogy a jóképűség egy egészen másik dimenzióját képviseli.
Egy két lábon járó szexisten, és ez visszatükröződik az
osztályteremben lévő összes diáklány rebbenő szempilláján,
szemérmes mosolyán és kuncogásán. Bármelyiküket
megkaphatná, ha akarná, de eddig még egy pillantást sem vetett
egyikükre sem.
Ty röviden a karórájára pillant, majd egy gyorsan a fölötte lévő
órára, és már tudom, mi következik.
– Rendben. Tűnjetek innen, srácok! Az Anna Kareninával való
első találkozásotok hivatalosan is befejeződött.
Csevegés tölti be a hatalmas teret, ahogy a diákok a táskájukba
dugják a laptopjaikat, és elpakolják a hosszú előadótermi
asztalokról a jegyzetfüzeteiket, majd elindulnak a következő
órájukra.
Én is követem a példájukat, és a lehető leggyorsabban
összeszedem a holmimat. Ha tehetem, szeretnék eltűnni innen,
anélkül hogy szóba kerülnének a hangulatgyűrűk, az Orchidea
vagy bármi más.
Ty az ajtónál áll, beszélget a diákokkal – válaszol minden
kérdésükre, mielőtt elhagyják az előadótermet –, ami egy kicsit
meghiúsítja az egyszerű menekülés tervét.
Próbálok várni, remélve, hogy talán az egyik diákja behúzza
egy hosszabb beszélgetésbe, vagy visszamegy az asztalához, de
nem tudok itt maradni örökké, bármennyire is ezt diktálja az
akaratom. Mennem kell.
Beletörődöm abba, hogy fel kell kötnöm a szoknyát és
elhagynom a helyiséget, ám ekkor Winslow professzor felém
kiált, miközben a vállamra vetem a táskámat.
– Hé, Rachel, megtennél nekem egy szívességet? – kérdezi az
ajtóból, és válaszként bólintok. – Mielőtt elmész, az irodámban
van egy dosszié a jövő heti tanterv néhány változtatásával. Az
íróasztalomban van, a második fiókban jobbra. Elvinnéd, mielőtt
elmész?
Oké, ez egy észszerű kérés. Ráadásul nem kell ott lennem, ahol
ő van. Megkönnyebbültem.
– Persze – mondom lelkesen.
Leeresztem a vállamat, ahogy Ty visszafordul az előadóterem
pultjához, én pedig kimegyek az ajtón. Talán mégiscsak jó döntés
volt ilyen kitartóan tagadni a bugyis történetet.
Mivel az előadóterem az első emeleten van, végiglépkedek a
folyosón, fel a lépcsőn a másodikra, el egészen az irodájáig. A
személyzet és a diákok itt-ott beszélgetnek, néhányukat ismerem
– már csak az apám miatt –, de igyekszem senkit nem zavarni,
hogy minél gyorsabban be-, majd kijussak.
Ty ajtaja nyitva van, én pedig egyenesen megkerülöm az
íróasztalát. Az évek és a használat miatt a második fiók a jobb
oldalon kissé szorul, de néhány durva rántással sikerül
kinyitnom.
 Aztán majdnem összepisilem magam.
Mi a fene ez?
Az átlátszó rózsaszín La Perla bugyim egy mappa tetején
fekszik, rajta a nevemmel, egyenesen az orrom előtt. Ez a
szemétláda megtartotta a rohadt bugyimat – az igazat megvallva a
bonyodalmak előtt még ez volt a szándékom az
odaajándékozásával –, és most úgy kísért vele, mint Cas-Perla, a
fehérnemű szellem.
Istenem, bárcsak képes lennék szégyenkezni, de nem tudok.
Dühös vagyok – és egyben kurvára le vagyok nyűgözve. Nem
tudom elhinni, hogy ilyen egyszerűen hitette el velem, hogy
megnyugodhatok.
Megragadom a sárga post-it cetlit, ami a tetején van, és
elolvasom.

Mindketten tudjuk, hogy ez a tiéd.

Ez a szemétláda azt hiszi, hogy megnyerheti ezt a meccset?

Csessze meg! Rachel Rose sosem adja fel.
Kikapom az aktát a fiókból, és olyan erővel csapom be, hogy
néhány papírdarab lecsúszik az asztaláról a padlóra, az
alsóneműt és a post-itet pedig ott hagyom, ahol találtam.
Ha magamhoz venném, azzal beismerném az igazságot,
beismerném a vereséget, és én nem adom fel. Nem számít, hogy
hányszor kell még hazudnom, tovább folytatom, amit elkezdtem,
így vagy úgy – bármi is lesz a vége a dolognak.
Ez háború.
Kimegyek az irodájából a folyosóra, és nem is lepődöm meg,
amikor maga az ördög közelít felém mosolyogva.
Azért jön, hogy learassa a babérjait, de csúnyán csalódni fog.
Nem ismerek be semmit. Ezen a ponton akár meg is fojthatna a
bugyival, én pedig úgy tennék, mintha nem is fuldokolnék.
Rózsaszín, átlátszó La Perla bugyi, amit háromévnyi szülinapi
pénzből vettem? Még csak nem is hallottam ilyen tárgyról.
Tétovázás és bizonytalanság nélkül, dacosan felszegett állal,
gyomromban dühvel és izgalommal sétálok felé, miközben
tartom a szemkontaktust. Ez a srác egy szemétláda, de évek óta
nem éreztem magam ennyire… elevennek.
– Mindent megtaláltál, amire szükséged van, Rachel? – kérdezi
Ty, és nem tudom nem észrevenni a tekintetén, milyen jól
szórakozik.
– Persze. – Meglengetem az aktát a levegőben. – Azt mondtad,
hogy az irattartó a második fiókban van jobbra, igaz?
Kissé összeráncolja a szemöldökét, és tudom, hogy azon
tűnődik, hol van a hülye bugyim, de gyorsan összeszedi magát.
Ty Winslow sem ma jött le a falvédőről.
– Így van.
– Nos, akkor azt mondanám, hogy mindenem megvan, amire
szükségem van, professzor úr.
Egy pillanatig még kutatja a tekintetemet, de végül hátrál egy
lépést, utat nyitva nekem:
– Nos, akkor azt hiszem, utadra engedlek.
– Nagyszerű.
Elindulok, hogy kikerüljem, de a hangja megállásra késztet.
– Ó, és Rachel!
– Igen? – Felnézek, és találkozom a rendíthetetlen tekintetével.
 – A jövőben soha ne habozz, ha bármit el akarsz hozni az
asztalomról vagy az irodámból, oké? – mondja olyan szemérmes
mosollyal, hogy legszívesebben letörölném az arcáról. – Az én
dolgaim a te dolgaid is.
Ó, hahaha! Nagyon vicces, seggfej.
– Megértettem. – A válaszmosolyom olyan hamis, hogy akár
cukorpótló is lehetne. – Holnap találkozunk.
Aztán megkerülöm az önelégült barmot, és egyenesen a
lépcsőház felé veszem az irányt.
Lehet, hogy azt hiszi, meg tud törni, de nem tapasztalta még a
Rachel Rose-féle makacsságot.
Kezdődjék a játék, professzor úr. Remélem, erre számítottál.
 NYOLC

január 18., péntek

Ty

– Kellemes hétvégét kívánok! Viszlát hétfőn – jelentem be

vigyorogva, és nézem, ahogy a négy órakor kezdődő haladó
kreatívírás-órám résztvevői összepakolnak.
Ha egy dologra mérget lehet venni pénteken, akkor az az, hogy
az osztály minden tagja az ajtó felé fogja venni az irányt. Nem
lesznek kérdések vagy aggályok. A hétvége prioritást élvez, és
bármilyen, az órával kapcsolatos dolog várhat hétfőig.
Őszintén szólva nem bánom – az előadóteremben maradok, és
a telefonomon görgetem az olvasatlan értesítéseket, miközben a
többnyire felsőbb éves hallgatók elhagyják a termet.
Először is rákoppintok az SMS-eket tartalmazó postaládára,
ahol egy ismeretlen számról érkezett üzenetet találok. A
várakozástól felgyorsul a szívverésem, de amikor megnyitom, az
izgalom alábbhagy.

Ismeretlen: Szia, Ty! Clara vagyok.

 Ki az a Clara? Ez a név kurvára nem cseng ismerősen.
Szerencsére a további két üzenete magyarázattal szolgál.

Ismeretlen: Pár péntekkel ezelőtt találkoztunk az

Orchideában. Táncoltunk egy kicsit, aztán ittunk egy
italt a bárban.

Ismeretlen: Végül a bátyádtól, Jude-tól kaptam meg a

számodat. Ő egy régi barátom. És mivel olyan jól
éreztem magam veled, akartam neked írni, hogy
megkérdezzem, lenne-e kedved találkozni egy italra a
hétvégén. Szívesen folytatnám, amit elkezdtünk. ;)

Ezt igazán értékelem, de anélkül, hogy pöcsnek tűnnék, még

mindig nem emlékszem rá.
Azért, mert csak egy nőre emlékszel az Orchideából.
Amíg eldöntöm, hogy szétrúgjam-e Jude seggét, amiért random
nőknek adja meg a számomat, addig egy anyukámtól érkezett
üzenetre koncentrálok.

Winslow mama: Ty, mikor jössz értem?

Ma este lesz az egyik, havonta esedékes anya-fiú randevúnk, és

azt tervezem, hogy meglepem egy vidám vacsorával a Tavern on
the Greenben. Ez az egyik kedvenc étterme, és már több mint egy
éve nem jártunk ott.
Arra is gondoltam, hogy egy kicsit felélénkítem Wendy
Winslow online társkereső kalandjait.
 Elvileg már indított egy fiókot a TapNexten, és bár ez a
platform más, mint a Tinder, azért nem is éppen egy kedves
vasárnapi iskola.

Én: A jóképű, csodálatos, fantasztikus és legkedvesebb

gyermeked este 7-kor jön érted.

Winslow mama: Tudod, hogy nincsenek kedvenceim,

Ty.

Én: Ó, tudom, anya. ;) A titkod biztonságban van

nálam.

Winslow mama: Javíthatatlan vagy.

Én: 7-kor találkozunk.

A következő pont a listámon az e-mailek, és míg a legtöbb

hülyeség a bejövő mappában várhat hétfőig, van egy e-mail,
amely kiemelkedik a többi közül.
Habozás nélkül rákattintok.

Címzett: Ty Winslow
Feladó: Rachel Rose
Tárgy: Kezdő angol irodalom rövid esszé & osztályozási
szempontrendszer

Jó napot, Winslow professzor úr!

Szeretném elkezdeni osztályozni az esszéket a kezdő
 angolirodalom-órára. Megkaphatnám őket, mielőtt
hazamegyek ma?
Jól jönne egy osztályozási rubrika is – ilyesmit nem
találtam a Google Drive-on vagy a már átadott fájlokban.

Köszönöm,

Rachel Rose
Végzős hallgató, NYU Angol Tanszék, Ty Winslow
professzor tanársegédje

Tegnap azt mondtam neki, hogy neki kell majd osztályoznia a

rövid, kézzel írt esszéket, amelyeket a kezdő angolirodalom-
kurzuson tanuló diákjaimnak adtam ki feladatul, és ma délután
háromig kell benyújtaniuk. A Microsoft Word és a Google Drive
digitális korában sokan morgolódtak a kézzel írott rész miatt, de
ez egy elég könnyű feladat volt – kétezer szavas kritika az Anna
Karenináról –, és úgy gondoltam, hogy ez egy jó kezdet lesz
ahhoz, hogy Rachel kipróbálja magát az osztályozásban.
Ahogy átfutom az e-mailjét, nem tudom, miért csal mosolyt az
ajkamra, amikor meglátom a „Ty Winslow professzor
tanársegédje” szavakat, de így van.
Magamban hozzáadom a Gömbölyded Istennő és a Szexi
Bugyiadományozó identitásképző elemeinek listájához.
Tesó, ezt abba kell hagynod.
Mentségemre szóljon, hogy az elmúlt napokban jó fiú voltam. A
vele való beszélgetéseket az órai megbeszélésekre és a
tanársegédi feladatokra korlátoztam, és az első naptól kezdve
felhagytam bármiféle ármánykodással. És nyugodtan el lehet
nekem hinni, ez kurva nagy erőfeszítésembe került. Az egész
bugyipuccs pont olyan dolog, amelyről egy magamfajta srác
álmodozik. Hogy ne folytassam a játékot, miután a fiókomban
hagyta a bugyit, amivel csendben – és rendkívül magabiztosan –
megnyomta a Start gombot ezen a játékon? Szinte lehetetlen.
Mert mentálisan… a megszállottja vagyok.
Rachel Rose és a bugyija szó szerint kitölti a gondolataimat.
Gyors választ pötyögök be neki a billentyűzeten.

Címzett: Rachel Rose

Feladó: Ty Winslow

Rachel!
Mivel nem vagyok a legkönnyebben elérhető e-mailben,
itt a mobilom: 555-134-6879.
Megvannak a rövid esszék és az osztályozási
szempontrendszer. Ha még az egyetemen vagy, írj egy
üzenetet.

Ty Winslow professzor
Angol Tanszék
NYU

Őszintén szólva ugyanolyan könnyű elérni e-mailben is, és

tudom, hogy már megadtam neki a mobilszámomat, de nem
bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy még egy kis lökést adjak
neki, hogy használja is. Úgy tűnik, hogy minden akaraterőm egy
nagyon konkrét területre – a farkamra – összpontosul.
Néhány perccel később egy újabb SMS érkezik a telefonomra
egy ismeretlen számról.
 Ismeretlen: Itt Rachel Rose. Még mindig az egyetemen
vagyok. Találkozunk az előadóteremben?

Ez most azonban egy olyan telefonszámról érkezett, amelyet

szívesen elmentek a névjegyek közé, és válaszolni is szívesen
válaszolok. Tudom, hogy okkal kerüli az irodámat, én pedig épp
elég nagy seggfej vagyok ahhoz, hogy feszegessem a határokat.
Mindkettőnknek könnyebb lenne, ha idejönne, ahol vagyok, az
előadóterembe. De nem lehet minden ilyen egyszerű.

Én: Az irodámban jó lesz?

Rachel: 10 perc múlva ott tudok lenni.

A válasza gyors és előzékeny, amellyel ismét lenyűgöz. Rachel

teljesen más ligában játszik, mint bárki más, akivel valaha
találkoztam.

Én: Nagyszerű. Ott találkozunk.

Habozás nélkül bedobom a laptopomat a bőrtáskámba, és

lekapcsolom az előadóterem világítását.
Perceken belül felkocogok a lépcsőház utolsó néhány
lépcsőfokán, és elindulok a második emeleti folyosón. Kinyitom
az irodám ajtaját, felkapcsolom a villanyt, és belépek.
A szoba sarkában ott áll a kis doboz, amelyben a Rachelre váró
aktákat tartom. Felemelem, és az asztalomra teszem, miközben
tekintetem az íróasztalom fiókjára siklik, ahol még mindig ott
van a hírhedt rózsaszín bugyi.
 Kinyitom a fiókot, azzal a szándékkal, hogy csak egy pillantást
vetek rá, de mielőtt észbe kapnék, a bugyija és az üzenet, amelyet
a múltkor hagytam neki, az iratokat tartalmazó doboz tetején
fekszik.
Baszd meg, Ty, dorgál meg a felelősségteljesebb belső hangom.
Mit csinálsz?
Megpróbálom visszaadni ezt a bugyit jogos tulajdonosának,
tiltakozom belül. Próbálok jót cselekedni.
Minden működő agysejtem tudja, hogy ez hülyeség. De ezeknek
a sejteknek a vérellátása jelenleg más irányba tart, és igen… egy
kibaszott nagy seggfej vagyok, de úgy tűnik, rajtam nem lehet
segíteni. Ez a nő a legnagyobb fantáziámat is felülmúlja, és lassan
a megszállottja leszek.
Egy pillanatnyi habozás után ott hagyom a bugyit, ahol van, az
irattartó dobozban, és felkészülök az újabb bevetésre.
– Kopp, kopp. – Egy túlságosan ismerős női hangra felnézek, és
Rachel áll az ajtóban. A francba! Itt az idő.
Ma sokkal lazábban öltözött fel, farmerben és krémszínű
pulóverben van, és egy pár barna csizmában. A pulóver és a
farmer azonban olyan tökéletesen feszül a testére, hogy nem
tudok nem arra figyelni, ahogyan a ruhája kiemeli finom
gömbölyűségét.
Ez az egész kezd fájdalmas lenni.
Olyan, mintha maga Isten formálta volna ezt a nőt, úgy, hogy
csak az én vágyaimat tartsa szem előtt, és elkerülhetetlen az az
izgalom, amit ez kivált belőlem. Szó szerint az ég küldte. Ami,
figyelembe véve azt a tényt, hogy ő Nathaniel Rose lánya, és
nekem nem szabadna hozzáérnem, elgondolkodtat, hogy talán
valamiféle büntetés azért a sok szarságért, aminek kitettem
anyámat, amikor seggfej tinédzser voltam. Vezeklés – gondolom,
hívhatnánk így is.
Tekintete gyorsan végigfut az arcomon, majd a testemen, és én
még jobban szenvedek.
Ismerem ezt a tekintetet egy nőben. Több százszor láttam már.
Ez az a tekintet. A tudatalatti, amelyet nem lehet irányítani, és
ami azt fejezi ki, hogy tetszik neki a látvány.
Ugyanaz a tekintet, amellyel napok óta nézek rá – és az,
amellyel a körülményeket figyelembe véve nem lenne szabad
ránéznem.
– Szóval… az esszék? – kérdezi, miközben kihúzza magát, és
keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Igen – válaszolom, megköszörülve a torkomat. – Itt vannak
nálam. Az asztalomon lévő doboz felé biccentek, és úgy teszek,
mintha a mögöttem lévő könyvespolcon lenne valami
matatnivalóm. Normális esetben úriemberként átadnám neki, de
most fontosabb, hogy időt hagyjak neki, amikor felfedezi a kis
doboz tartalmát. Határozottan seggfej vagyok, de nem akarom
felzaklatni. Csak meg kell tudnom, meddig hajlandó játszadozni.
– Egyébként az osztályozási szempontrendszer is benne van –
teszem hozzá, és csendben elszámolok magamban tízig, remélve,
hogy ez több mint elég idő ahhoz, hogy Rachel rájöjjön, nem kell
többé megjátszania magát, abbahagyhatja a hazugságokat, ha
most elveszi a bugyit.
Öt.
Hat.
Hét.
 Nyolc.
Kilenc.
Tíz.
Amikor azonban visszafordulok, a bugyi még mindig a helyén
van. Nagyon is a helyén van.
Rachel egyik kezével elvesz egy tollat az asztalomról, a
segítségével kiemeli a dobozból az alsóneműjét, és a telefonom
melletti papírhalom tetejére dobja. A post-it a finom anyaghoz
tapad, amíg a bugyi el nem éri a célhelyét.
Gyönyörű zöld tekintete végig az enyémbe fúródik.
Az ereimben szétáradó adrenalin majdnem elég ahhoz, hogy
ledöntsön a lábamról.
Az istenit, ez a nő nem semmi!
– Köszönöm, professzor úr – mondja magabiztos hangon, az
állát magasra emelve –, nagyra értékelem, hogy összerakta ezt
nekem.
– Szívesen, Rachel – válaszolom, és meg sem próbálom elfojtani
a mosolyomat. – Szükséged van még valamire? Tőlem? Az
irodából? Bármire?
– Nem. – Megrázza a fejét, és egy kis ciccegő hang hagyja el az
ajkát. – Elég biztos vagyok abban, hogy mindenem megvan,
amire szükségem van.
Felemeli a karjában lévő dobozt, és elvigyorodik, egyik
szemöldökét felhúzva.
– Hétfőn találkozunk, professzor úr! – kiáltja a válla fölött,
miközben megfordul és távozik, ahogy jött, otthagyva a
bugyijával és azzal a fajta merevedéssel együtt, amely általában
serdülő fiúknál fordul elő, vagy amelyet a kis kék tabletták
okozhatnak.
Megragadom a farkamat a nadrágomon keresztül, a tövénél
összeszorítom, hogy elszorítsam a keringést, és emlékeztessem a
szabályokra.
Ez az egész egy játék – olyan játék, amelyet szívesen
végigjátszom, mert Rachel méltó és lenyűgöző ellenfél.
De végső soron ennyi is marad. Rachel Rose tabu, és ha a
bugyis kötélhúzó játéknak vége, akkor ennyiben is marad az
egész.
Bólintok magamban.
Ty Winslow végre megtalálta azt a határt, amelyet nem fog
átlépni.
Ugye?
 KILENC

január 25., péntek

Rachel

Majdnem túléltem egy újabb teljes hetet a NYU-n.

A mesterképzésem munkaterhelése kétségtelenül kihívást
jelent a számomra, de kezelhető a dolog. Úgy érzem, elég sok
műszakot ledolgozom Lydia és Lou pékségében ahhoz, hogy
tényleg a hasznukra legyek, és nem igazán bánom, hogy végig
kell ülnöm Winslow professzor óráit.
Szórakoztató fickó. Néha egy seggfej, de azt hiszem, ez teszi
érdekessé.
És ezen a héten csak egyszer kellett újra találkoznom a
bugyimmal. A keddi kezdő angolirodalom-óra előtt megkért,
hogy szaladjak ki a kocsijához, és hozzak be valamit, ami az
órára kell neki, és amikor odaértem, nahát-nahát, a fehérneműm
szépen összehajtogatva a hátsó ülésen volt, a post-it cetli pedig
továbbra is rá volt ragasztva.
Azonban még ezen a kis papírfecnin is látszik, hogy kopik a
csendes játékunk alatt. A szélei gyűröttek, és a rajta lévő ragasztó
az utolsókat rúgja. Kitartásom ebbéli fizikai bizonyítéka
mosolyra fakasztott.
Nyilvánvalóan nem vettem el a bugyit. Ha női alsóneművel a
hátsó ülésen akar közlekedni, az az ő problémája. Nem az enyém.
Amíg a kezdő angolcsoport diákjai elhelyezkednek a teremben,
egy gyors pillantást vetek a telefonomra. Először is a naptáramra
– feljegyzem, milyen beadandókat kell megcsinálnom ma este,
miután lehúztam néhány órát a pékségben.
Ezután áttérek az üzeneteimre, amelyek közül az egyiket a
túlságosan is védelmező nővéremtől kaptam.

Lydia: Biztos, hogy ma este akarsz műszakot vállalni?

Mindig ezt kérdezi.

Én: Abszolút. Ott leszek 6-tól 9-ig, hogy te és Lou

elmehessetek vacsorázni, vagy valami ilyesmi.

Lydia: Ez nagyon kedves tőled, Rae. Biztos vagy

benne?

Én: Igen. És nem fogadok el nemleges választ.

Őszintén szólva az a három óra nekem is jól jönne, hogy

végezzek minden feladatommal, de Lydia és Lou olyan sokat
tesznek értem. Biztos akarok lenni benne, hogy valamilyen
módon kifejezem a hálámat, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy
időnként éjszakáznom kell. Annyi energiát fektettek abba, hogy a
pékségüket nyitva tudják tartani a munkaidő utáni órákban is, és
évek óta átlagosan tizenhat órát dolgoznak. Örülök, hogy
levehetem róluk a terheik egy részét.
– Tegnap a hűtlenség és a szexuális vágyak szerepéről
beszéltünk az Anna Kareninában – kezd bele Ty, mire én azonnal
lezárom a telefonomat, és visszacsúsztatom a táskámba. – Ma
pedig a nemeknek és a társadalmi normáknak a könyvben
játszott szerepében mélyedünk el jobban.
A tábla felé fordul, és felírja: Tolsztoj nőgyűlölő, vagy a nők
jogainak harcosa?
– Ha rákerestek az Anna Kareninára a Google-ön, az első pár
találaton belül kétségtelenül megtaláljátok ezt a kérdést. Gyakori
vitatéma; ha hozzávesszük Tolsztoj bonyolult magánéletét a
feleségével, Szofjával, erről sokaknak nagyon heves véleménye
van – folytatja Ty, és visszafordul az osztály felé. – De szeretném
tudni, hogy szerintetek mi a válasz erre a kérdésre. Nem arra
vagyok kíváncsi, hogy mit mondott erről egy irodalomtudós,
hanem arra, hogy szerintetek mi volt Tolsztoj véleménye a
nőkről, miután elolvastátok a könyvet. Vajon együttérzett a
nőkkel? Vagy előítéletei voltak velük szemben?
Ty megkerüli az íróasztala elejét, nekitámasztja a csípőjét, és
tekintetét az előadóteremben ülő diákok sorain jártatja.
Senkinek sem akaródzik elmondani a véleményét, de Ty
türelmesen várakozik, és figyeli, ahogy a diákok egyszerre
kerülik a tekintetét, ragadják meg a kötetüket, és lapozgatnak az
oldalak között.
– Csak én gondolom, vagy az osztályteremben kísértetiesen
nagy lett a csend? – kötekedik, és megvillantja egyik legszebb
mosolyát. Ez az, amitől a szeme üveggolyóként csillog, és apró
gödröcskék jelennek meg az arcán. Ez az a mosoly, amelyik
messze a legjátékosabb, és csak egy a sok közül, amelyeket már
jól ismerek.
De annyira vonz a személyisége, hogy olyan őt nézni, mintha
az ember a levegőt kortyolgatná.
– Semmi baj. Tudom, hogy nem könnyű egyedül megválaszolni
ezt a kérdést. Szóval, bontsuk le együtt.
Visszafordul az íróasztala felé, és átnyúl rajta, hogy a felső
fiókjából előhúzzon egy kis dobozt.
– Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy elég egyszerű
dolgok jutnak az eszünkbe, amikor a férfiak és a nők közötti
különbségekről van szó, igaz?
Az osztály nagy része egyetértően bólogat.
– Oké, tehát ha nagyon felületesen nézzük a különbségeket,
akkor valószínűleg valami ilyesmit tennénk… – Szünetet tart,
belenyúl a dobozba, és felemel egy fekete férfi boxeralsót és egy
női alsóneműt – az én alsóneműmet.
Most viccelsz velem. Meggondoltam magam. Minden mosolya
hülye, és a személyisége is az.
– Szóval ez az unalmas fekete alsónemű számít a férfiak
számára a standardnek – folytatja Ty. – Ebben mindannyian
egyetérthetünk?
Egy diáklány felemeli a kezét. Ty azonnal felszólítja.
– Ööö… az a magáé, professzor úr?
– Katie, azt hiszem, mindketten egyetérthetünk abban, hogy ez
egy nem helyénvaló kérdés, ugye?
A lány kicsit elpirul, de Ty nem akarja sokáig égetni. Hát
persze. Az ilyesmit neked tartogatja. A rózsaszín bugyit most a
levegőbe emeli, széthúzza, és a két szélénél fogva feltartja a
csoport előtt.
– És amikor meglátjuk ezeket a gyönyörű, finom fehérneműket,
azonnal a nőkre asszociálunk.
– Na igen, prof. Dögös nőkre. Elég szexi darab – dünnyögi
Landon, miközben végigsimít bozontos szőke haján.
Sok diák nevet, de Ty megrázza a fejét. Amikor már azt hiszem,
rám fog nézni, mégsem teszi. Talán, hogy ne hívja fel rám a
figyelmet. Persze ha tényleg hős akarna lenni, valószínűleg eleve
nem villantotta volna meg a bugyimat az osztály előtt.
– Ez ismét helytelen – dorgálja Ty Landont, és visszateszi a
boxeralsót és a bugyit az asztalán lévő dobozba. – Szóval ezek
egyszerű, felszínes dolgok, amelyeket a férfiak és nők közötti
különbségeknek tekintünk, igaz? És tovább is bonthatjuk a
dolgokat. Mondhatjuk, hogy a férfiaknak és a nőknek általában
eltérő elvárásaik vannak az arcszőrzettel kapcsolatban. A férfiak
és a nők eltérő higiéniai szokásokkal rendelkeznek. A férfiaknak
és a nőknek mások a ruházattal és cipővel kapcsolatos nézeteik.
Ez egy végtelen lista. De nem ezeket a dolgokat kell
megvizsgálnunk, amikor Tolsztojról van szó.
Ty felnéz a csoportra, és egy feltartott kezű lányra mutat.
– Igen, Amanda?
– Szerintem Tolsztojnak volt valamilyen nézete a nőkről, a kor
miatt, amelyben élt – mondta. – Nem feltétlenül gondolom, hogy
a nőket hatalmasnak vagy erősnek tartotta, de azt is éreztem,
hogy együttérzett velük.
– Jó úton jársz, Amanda – mondja Ty, és büszke mosollyal
erősíti a lány önbizalmát –, de nem azért, mert szerintem te
tudod a helyes választ, vagy mert bármelyikünknek is lehet
helyes válasza arra, hogyan látta Tolsztoj valójában a nőket. Ezt
nem tudhatjuk. Arra kértelek, hogy járd körül magadban a
kérdést, és ezt tetted. Ki tudná még valaki bővebben fejteni
Amanda gondolatait? Vagy ki az, aki esetleg nem ért egyet vele?
Egy másik diáklány felemeli a kezét.
– Nem hiszem, hogy Tolsztoj szerette a nőket. Úgy éreztem,
mintha csak két kategóriában látta volna őket: vagy
madonnaként, vagy kurvaként. A kettő között semmi sem volt.
– Érdekes, Jessica – bólint Ty. – Szóval szerinted Tolsztoj
szemében Anna volt a kurva?
– Nos, igen – ért egyet a lány. – Anna volt az, aki házasságtörést
követett el.
– Oké – mondja Ty, és visszafordul az íróasztala felé. És mielőtt
észbe kapnék, az alsónemű, az én alsóneműm újra a levegőben
van. – Szóval tudjuk, hogy Anna házasságtörést követett el. És
tegyünk úgy, mintha Anna ilyen alsóneműt viselt volna a ruhája
alatt.
– Én benne vagyok! – kiáltja Landon, kezét összekulcsolva a
tarkóján.
– És nincs senki ebben az osztályban, akit ez meglepne, haver –
vág vissza Ty. – De ha ez az alsónemű Annát jelképezi, azt, aki
szenvedélyes viszonyba keveredett egy olyan férfival, aki nem a
férje volt – állapítja meg, és szünetet tart, hogy megragadja a
boxeralsót –, ez az alsónemű pedig Anna bátyját, Sztyivát
jelképezi, aki viszonyt folytatott a gyermekei nevelőnőjével,
miért csak ez izgatta a társadalmat?
A bugyit a levegőben rázza.
– Miért kerülték, rekesztették ki, és miért kellett annyi
szenvedésen keresztülmennie, ami végül a vesztét okozta?
Amikor hátrapillantok, látom, hogy a diákok nagy többségét
lebilincseli Ty mondanivalója. A teljes figyelmüket magáénak
tudhatja. Egy kibaszott alapképzéses órán.
Bár a hülye bugyimat használta kellékként, el kell ismernem,
hatásos volt.
Utálom ezt mondani, de le vagyok nyűgözve. Valahogy sikerült
elérnie, hogy az ostoba alsóneműm megjelenjen a porondon…
ismét. És ezúttal még azt is elérte, hogy egy kis részem csodálja őt
ezért.
Pokolian okos a szemétláda, és meggyőződésem, hogy
valamiféle vudu varázserővel rendelkezik.
Amikor az osztályból senki sem szólal meg, felém fordul.
– Rachel, van valami hozzáfűznivalód a beszélgetéshez?
Most próbára tesz. De őszintén szólva nem bánom. Nem esik
kívül a komfortzónámon, hogy Tolsztojról beszéljek.
– Persze, szívesen.
– Akkor hát gyere ide! – válaszolja, visszateszi a bugyimat az
asztalára, helyet foglal mellette, és nagylelkűen int a karjával,
hogy jelezze, enyém a szó.
Felállok a helyemről, átsétálok az előadótermen – a sarkam
minden lépésnél kattog a keményfa padlón –, és a táblához
megyek.
Ty engem néz, ahogy elsétálok előtte, de a feladatra
koncentrálok, felkapom a fekete filcet, hogy felírjak néhány
dolgot a táblára.

– Intelligens volt-e Anna?

 – Akadályozták-e a tettei következményei és a
társadalmi konstrukciók?
– Boldog házasságban élt, vagy szerelem nélküli
házasságban?
– A viszonyával kapcsolatban úgy éreztétek, hogy rossz
úton járt, vagy megértettétek, hogy miért tette?
– Együttérzett másokkal?
– Vajon a saját igényeit helyezte-e előtérbe azzal
szemben, amit a társadalom elvárt tőle? És ha igen,
ez önzőség volt-e tőle?

Visszafordulok, és Ty rám mosolyog.

– Érdekes kérdések.
– Számomra ezek a kérdések segítenek eldönteni a kérdésedre
adott választ – jegyzem meg, és a filccel arra a helyre koppintok a
táblán, ahol az eredeti kérdése áll. – Persze megpróbálhatnám
boncolgatni Tolsztoj magánéletét és a Szofjával kötött házasságát,
de azt hiszem, a nőkről alkotott nézeteit csak azokból a szavakból
lehet a legigazságosabban megítélni, amelyeket hajlandó volt a
tömegek szájába adni.
– Nem is érthetnék egyet jobban – helyesel Ty, és visszafordul a
csoport felé.
– Ha megnézitek Rachel kérdéseit, és tényleg megpróbáljátok
átrágni magatokat rajtuk, hogyan ítélnétek meg Tolsztoj nőkről
alkotott véleményét? – kérdezi Ty a csoporttól, én pedig
visszamegyek a helyemre. – Tudom, hogy utálni fogtok ezért, de
hivatalosan is feladok nektek egy újabb esszéfeladatot. Legalább
öt oldal legyen, és azt szeretném, hogy a kérdésemre adott végső
válaszotokat szilárd és logikus indoklással támasszátok alá, és
mutassátok meg, hogyan jutottatok erre a következtetésre.
Jól hallható, bosszús sóhajok töltik be a termet, de Ty nem
tántorodik el.
– Azt akartam felajánlani, hogy az óra hátralévő részét és az
egész hétfői órát az említett esszé megírására fordítom, de ha ez
a véleményetek… akár hétvégi házi feladatként is feladhatom.
– Nem! Ne! Mindannyian nagyon örülünk neki! – szól közbe
Landon, feláll, és körbepillant a diáktársain. – Alig várjuk, hogy
megírjuk, prof. Ugye?
A csoport bólogat, és szóban is megerősítik – bár hazudnak –,
hogy azonnal neki akarnak állni az esszének.
– Éreztem, hogy ezt fogjátok mondani – kuncog Ty. – Rendben.
Akkor hagylak titeket dolgozni. Kedden befejezzük ezt a
beszélgetést, ha mindenki levonta a végső következtetéseket, és
leadta a dolgozatát.
– Várjon, prof! – szól közbe Landon. – Ezt az esszét nem lehetne
legalább… ööö… a számítógépek digitális korában megcsinálni?
Ty elvigyorodik.
– Tekintve, hogy volt szerencsém a kézírásodhoz, és biztos
vagyok benne, hogy Rachelnek sem volt könnyű dolga, hogy
osztályozza a legutóbbi esszédet, de. Ezt beadhatjátok a Google
Drive-on keresztül.
Landon egyáltalán nem sértődik meg.
– Köszönöm! – kiáltja, és visszaül a helyére.
A termet betölti a laptop billentyűin kopogó ujjak hangja, és én
is arra használom az időt, hogy kipipáljak néhány feladatot, de
Ty halk hangja megragadja a figyelmemet.
 – Rachel, nem bánod, ha kimegyünk egy gyors beszélgetésre?
Megvonom a vállam, és felállok a helyemről, követve őt a
folyosóra.
– Rendben – mondja, és nekitámaszkodik az előadóterem
immár bezárt ajtajának. – Mi a végső válaszod?
– A végső válaszom? – kérdezem egy fejbiccentéssel. – Mire?
– Tolsztojjal kapcsolatban.
– Most feleltetsz?
A hülye mosolya ragályos.
– Valami olyasmi.
– Oké, nos, azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy mit gondolok –
horkanok fel. – Tolsztoj megelőzte a korát abban, ahogyan a
nőkről vélekedett. Bár nem volt éppen a feminista mozgalom
éllovasa, mindenképpen olyan együttérzést tanúsított a nők
iránt, amely abban az időben nem volt gyakori. Különösen
Oroszországban nem.
– Hmm. – Ty megdörzsöli az állát. – Érdekes.
– Várj… nem értesz egyet?
Egy hosszú pillanatig a tekintetemet vizslatva bámul rám, de
aztán az arca komolyból szórakozottá változik.
– Csak szórakozom veled. Persze hogy egyetértek.
– Jézusom! – A szememet forgatom, és mintha a kezemnek saját
akarata lenne, kinyúlok, hogy játékosan a vállába bökjek. – Nálad
minden a játékról szól?
– De hát nem szórakoztatóak a játékok, Rachel? – incselkedik,
és a szemöldökét ráncolja. – Én éppenséggel imádom a játékokat.
– Tisztában vagyok vele – mondom, és most először olyan,
mintha némán tudomásul venném, amit már mindketten
tudunk.
– Ó, Rachel! Tudom.
Azon kapom magam, hogy ismét játékosan megbökdösöm,
ezúttal a könyökömmel, és Ty rám mosolyog. Mégpedig azzal a
bizonyos szexi mosolyával, amelytől a legtöbb nő kacarászni és
flörtölni kezd, meg egyéb hasonló dolgokat csinál, ami
valószínűleg Tynak is nagyon bejön.
Bagoly mondja verébnek.
Amikor rájövök, hogy idiótán vigyorgok rá, megforgatom a
szemem, és a vállam fölött átnézve próbálom összeszedni
magam. De az egyensúly keresése közben úgy tűnik, valami
másra leltem – egy ismerős, fürkésző szempárral találkozik a
tekintetem, amely nem hagyja figyelmen kívül egy mozdulatomat
sem.
Az apám sétál végig a folyosón, egyenesen felénk tart, én pedig
bosszantó módon reflexszerűen arrébb lépek Ty mellől. Egy
huszonhat éves nőnek nem kellene úgy éreznie, hogy valamit
titkolnia kell az apja elől, különösen, ha valójában nem is csinál
semmi rosszat. Úgy értem, Tolsztojról beszéltünk, az isten
szerelmére!
– Rachel, Winslow professzor – köszönt minket, a hangja
inkább határozott, mint barátságos. – Minden rendben van?
– Csak egy kis vitát folytatunk az Anna Karenináról – jegyzi meg
Ty könnyedén, a hangja ugyanolyan nyugodt, mint pillanatokkal
ezelőtt. Ha érzi az apámból áradó feszültséget, akkor pokolian jól
teszi, hogy úgy csinál, mintha ne venne róla tudomást.
– Rachel egyik kedvenc könyve – válaszolja apa helyettem,
miközben hideg tekintettel mosolyog. Ekkor felém fordul,
arckifejezésével már egyáltalán nem próbál fenntartani
semmilyen látszatot. – Rachel, megtennéd, hogy ma este beugrasz
az irodámba?
– Jó lenne, de háromkor órám van – mondom, és mindent
megteszek azért, hogy elkerüljem a közelgő konfrontációt.
Általában fel tudom venni a harcot, de ma nem vagyok olyan
hangulatban.
– Nem probléma, édesem. Akkor is ott leszek, ha végeztél.
Megpróbálhatnék megint kibújni alóla, de tudom, hogy
Nathaniel Rose esetében ez hasztalan vállalkozás. Ő diktálja a
tempót, nekem pedig követnem kell.
Sarokba szorítva beleegyezem, elmormogok egy „nagyszerű,
akkor viszlát!” mondatot, és kibújva a kínossá váló helyzetből,
visszamegyek az előadóterembe.
Egy olyan nőhöz képest, aki azért jött vissza New Yorkba, hogy
a saját életét élje, és a karrierjét építse, anélkül hogy az apja
elvárásai miatt aggódna, úgy tűnik, én pont az ellenkezőjét
teszem.

Este valamivel öt óra után kisétálok az „Irodalom és filozófia”

órámról, és elindulok a végzetem felé.
Talán ez egy kicsit drámaian hangzik egy látogatáshoz képest a
saját apád irodájában egy tekintélyes egyetemen, de az évek
során elég sok bizonyítékot gyűjtöttem össze ahhoz, hogy egész
oldalas terjedelemben tudjam alátámasztani az érveimet.
Végigcsoszogok a folyosón, átverekedve magam a péntek estére
itt maradt maradék diákokon, és elindulok fel a lépcsőházban a
második emeletre.
Fogalmam sincs, hogy a begyöpösödött Rose professzor most
mégis miről akar beszélni, de biztos vagyok benne, hogy van
mondanivalója… sőt, előadása és jegyzetei is, amelyeket
hazavihetek megtanulni. Ha valamit szeret csinálni, az az, hogy
saját magát hallgatja, ahogy lecsesz engem.
Az irodájához érve egy halk kopogás után belépek a nyitott
ajtón, és apámat a hatalmas mahagóni íróasztala mögött ülve
találom. Régóta megvan már neki, a dolgozószobájából
származik, abból a régi Greenwich Village-i, barna házból,
amelyben sokáig laktunk – anyám készíttette neki.
– Szia, édesem! – Elég melegen üdvözöl. Nathaniel Rose nem az
a fajta fickó, aki felemeli a hangját, vagy elengedi magát, hogy
nyíltan tiszteletlenül szólítson meg bárkit is. Ő igazi klasszikus
típus. De mindez szart sem ér, ha olyan lekezelően beszél, mint
ahogyan velem teszi, amióta az eszemet tudom. Mindig övé az
utolsó szó, én pedig semmiről nem tudhatok semmit. Soha.
– Szia, apa! – válaszolom, és tétován helyet foglalok az
íróasztalával szemközti nagy bőrfotel szélén. – Mi a helyzet?
– Nos, van néhány dolog, amiről beszélni szeretnék veled –
mondja, miközben lecsúsztatja az olvasószemüvegét. –
Emlékeztetnélek téged néhány dologra, úgy is mondhatnám.
Összevonom a szemöldökömet, és elképzelem, hogy ez a
beszélgetés mégis olyan irányba mehet, amelynek nem lesz jó
vége.
– Pontosan mire akarsz emlékeztetni?
– Nos, Rachel – kezdi, és feláll a székéről, megkerüli a hatalmas
íróasztalt, és a hozzám legközelebbi oldalának dől. Keresztbe
fonja a karját a mellkasán, meleg és lágy arckifejezését
határozott és komoly ábrázat váltja fel. – Szeretnélek
emlékeztetni arra, hogy a karriered miatt vagy itt. Nem azért,
hogy elterelődjön a figyelmed.
– Tudom – vágok vissza azonnal. Egy csomó mesterszakos
órám van, miközben egy másik professzor tanársegédje vagyok,
ráadásul miatta. Nincs szükségem arra, hogy emlékeztessen, mi
mindent kell csinálnom nap mint nap.
Apám figyelmesen tanulmányoz engem, kinyújtja keresztbe
font karját, és kezét kordbársony nadrágján nyugtatja.
– Amikor úgy intéztem, hogy te legyél Winslow professzor
tanársegédje, azt azzal az elvárással tettem, hogy szigorúan
szakmai alapon járj el. És abból, amit ma korábban láttam
kettőtök között a folyosón, úgy vélem, közel állsz ahhoz, hogy
átlépj bizonyos határvonalakat.
Komolyan gondolja ezt a hülyeséget?
Ez kurvára nem tartozik rá, és most mégis van képe azt hinni,
hogy igen.
– Ezt most nem mondod komolyan.
– Egy professzor és a beosztottja közötti kapcsolat ezen az
egyetemen – az én egyetememen – nem helyénvaló, Rachel, és
nem is fogom elnézni.
– Nincs szó semmilyen kapcsolatról, apa. A tanársegédje
vagyok, ahogyan erre a feladatra te kijelöltél engem.
Legszívesebben megmondanám neki, hogy menjen a picsába
az elvárásaival, és hivatalosan is benyújtanám a felmondásomat
a NYU-ról, de megállít egy fotó, amely közvetlenül mellette van az
asztalán.
Az anyám. Ez a fotó apám kedvenc képe róla, és mindig
elfacsarodik tőle a szívem. Olyan fiatalnak és boldognak tűnik, és
a szemében olyan sokat látok Lydiából és magamból.
Ha anyám még élne, tudom, hogy nem ilyen lenne a
kapcsolatom apámmal. Ő tartotta össze a családunkat – nélküle
minden szétesik.
Mivel ő már nincs itt, apám igyekszik irányítani engem. Régen
mohón olvastak, kihívások elé állították egymást, és a
vacsoraasztalnál parázs vitát folytattak olyan könyvekről, mint a
Háború és béke, vagy arról, hogy miért olyan zseniális Nabokov
prózája.
Azt akarja, hogy én legyek a következő Nadine Rose, mert
akkor úgy érezhetné, hogy még mindig birtokolja anyám (és az ő)
irodalmi világának egy részét. És talán, csak talán, ez
elviselhetőbbé tenné a veszteségét.
De nem akarok Nadine Rose helyébe lépni. Gyönyörű volt,
merész és érdekes, de negyvenes cipőt hordott. Az én
harmincnyolcas lábméretemhez ez egyszerűen nem passzol.
– Az ilyen dolgoknak óriási következményei vannak, Rachel. A
karriered miatt vagy itt, és nem most van itt az ideje, hogy
elfelejtsd, mire kell fókuszálnod – folytatja, nem zavartatva
magát a közbeszólásomtól. Ez nem meglepő. Egyetlen szavamat
sem hallja meg.
Ezért voltam olyan sokáig a nyugati parton. Szükségem volt
arra, hogy távol legyek ettől az egésztől. Távol tőle.
Én és a tetteim nem vagyunk az ő tulajdona. Nem ő dönti el,
hogy mi az, ami számomra figyelemelterelés, és mi az, ami nem.
Nem ő diktálja az életemet.
Én döntöm el, hogy mi lesz a karrierem útja. Magam hozom
meg a döntéseimet. És lehet, hogy ő az apám, de felnőtt nő
vagyok. Nem szólhat bele semmibe.
Hirtelen felállok a székemből, amivel meglepem apámat, és ha
őszinte akarok lenni, még magamat is egy kicsit.
– Én koncentrálok, apa. Annyira összeszedett vagyok,
amennyire még soha. Szóval vagy ments fel a tanársegédi
pozíciómból, vagy hagyj békén. Te választasz. De nem fogok
egész félévben ilyen nyomás alatt élni.
A szívem millió ütemet ver percenként, és a gyomrom
felkavarodik az aggodalomtól. Soha életemben, még a
problémáink ellenére sem beszéltem így az apámmal.
Soha nem vállaltam fel ennyire a konfliktust, és még soha nem
álltam ki magamért.
És még soha nem éreztem magam ennyire közel a hányáshoz,
anélkül hogy bármilyen gyomorvírusom lenne.
Néhány másodpercig bámul rám, majd csendben megkerüli az
íróasztalt, helyet foglal, és visszateszi a szemüvegét az orrára. És
csak így, bármiféle válasz nélkül elbocsát.
Azonnal fél centi magasnak érzem magam. Mint akit
megaláztak, lekicsinyeltek. Kibaszottul láthatatlannak érzem
magam.
A zsigereimben érzem a dühöt, és a lázadás hulláma olyan
erősen átjár, hogy nem tudom, fel tudok-e valaha is jönni
levegőért. Senki, még az apám sem érheti el azt, hogy így érezzek.
Senki sem választhat helyettem. Senki nem mondhatja meg,
mit tegyek.
 Már kavarog a fejemben egy terv, a gondolat kicsírázik, és
mentális jegyzeteket készítek a következő lépésemről. Egy
beszélgetés az apámmal, és máris tíz évet léptem vissza
érzelmileg. Nemcsak hogy nem fogok távol maradni Ty Winslow-
tól, de még meg is kavarom azt a bizonyos levest.
A régi lázadó szokások nehezen halnak ki, mi?
Nyilvánvaló, hogy egy olyan apával, mint Nathaniel Rose,
egyáltalán nincs erre esély.
 TÍZ

január 28., hétfő

Ty

– Mindenki a Google Drive-on található linken keresztül adja be

az esszéjét, és holnap délután találkozunk – jelentem be a kezdő
angolirodalom-csoportomnak. – Ja, és Rachel, ne felejts el
beugrani az irodámba a papírmunkáért, amiről már beszéltem.
Elég unalmas dologról van szó, de az angol tanszék minden
tanársegédjének ki kell töltenie és kéthetente be kell adnia. Csak
egy rakás adminisztrációs szarság, amennyire én tudom.
Rachel egy apró, elismerő biccentéssel nyugtázza a dolgot, de
ennyi, én pedig megpróbálom elfoglalni magam a laptopomon,
ellenőrzöm az e-mailjeimet, miközben a diákjaim összepakolják a
cuccaikat, és elindulnak kifelé az előadóteremből.
Nem tagadhatom azonban, hogy a tekintetem végig a bézs
selyemruhában és magas sarkú cipőben lévő, sötét hajú, zöld
szemű istennőre téved. Néha még a fejemet is kissé jobbra
billentem, hogy jobban lássam őt a teremből kilépő egyetemisták
hada mellett.
Az idő csigalassúsággal halad, de végül kiürül az előadóterem,
és Rachel feláll.
Én is így teszek, és fürgén lépkedek mögötte. És az abbéli
várakozás, hogy a mi kis bugyiháborúnk újabb fordulója
következik, majdnem elég ahhoz, hogy gonosz nagyúr módjára
összedörzsöljem a két tenyeremet.
Őszintén szólva nem tudom, miért találom még mindig olyan
szórakoztatónak, miután közel két hete játszom vele, de nem
tagadhatom, hogy így van. A Rachel Rose-zal való incselkedés
szinte az első helyen áll a fontossági listámon. Valahogy így néz
ki:
1. Rachel heccelése
2. Lélegzés
3. Evés
4. Alvás
Általában elég gyorsan elmúlik az érdeklődésem egy nő iránt,
de Rachel még mindig az újszerűség hatását kelti. Nem tudom, mi
van vele pontosan, de a fenébe is, egy kibaszott rejtély ez a nő.
Abszolút kivétel, mert általában elég gyorsan lankad a
figyelmem.
Talán a tiltott gyümölcs jelenségéről van szó, de van valami
ebben a nőben, ami arra késztet, hogy tovább játsszam a játékot.
Ha a hétvégi maszturbációim gyakoriságából következtetni lehet
bármire is, akkor az, hogy valaki kioktat Tolsztojról,
nyilvánvalóan az öt legizgatóbb dolog közé tartozik számomra.
Ezzel azonban óvatosnak kell lennem – a tanszék néhány
professzora maga is szakértő. És nem tudom elképzelni, hogy
felálljon a farkam a jó öreg Kipre vagy Adele-re.
A várakozás érzése egyre fokozódik, ahogy Rachel átlépi az
irodám küszöbét, és a polc felé veszi az irányt, amely a számára
szükséges papírmunkát tartalmazza. Ez nem átvágás,
természetesen tényleg minden ott van, nem vagyok teljesen
szadista – de a bugyi is ott van, feltűnően előtérbe helyezve, mint
egy zászló. Bár a kikerülés és kerülgetés Rachel asztala –
majdnem olyan jól csinálja, mint a legidősebb bátyám, Remy. Az
eddigi tapasztalataim csak ezt bizonyítják.
Könnyed léptekkel odasétál a polchoz, én pedig az ajtófélfának
dőlök, és várom a szokásos incselkedésünket. Már szinte úgy
csorog a nyálam, mint Pavlov valamelyik szánalmas
kölyökkutyájának, de ő teljesen sokkol azzal, hogy rövidre zárja
az interakciót.
– Ó, hát itt van! – mondja teljesen magától értetődően,
miközben felmarkolja a legtökéletesebb, legfinomabb, áttetsző
rózsaszín bugyit, amelyet valaha a kezemben tartottam.
Egy egész hétvégén át tartó várakozás – valamint tervezgetés
és izgalom – után az agyamban rövidzárlat alakul ki. Nem ezekre
a szavakra számítottam, ahogyan az arcára kiülő arckifejezésére
sem. Még sosem jutottunk el odáig, hogy beismerje, ő az
alsónemű tulajdonosa, és hogy őszinte legyek, már kezdtem azt
hinni, hogy soha nem is fogunk.
A köztünk zajló játék vagy fáradságosan végtelen lenne, vagy
egy nap csak úgy eltűnne a bugyi, mindenféle magyarázat nélkül.
Ez volt az a két lehetőség, ami egyáltalán eszembe jutott.
Az a könnyedség, amellyel most felemeli a falatnyi fehérneműt,
már-már arra enged következtetni, hogy hallucinálok.
– He? Hogy hol van micsoda?
– A bugyim – mondja közömbösen. – Már egy ideje keresem.
 Várj, mi? Maximum annyira keresi azt a bugyit, mint
amennyire én keresek egy gazdát, hogy megfejjen a tőgyemnél
fogva. Az elmúlt hónapban mást sem tett, mint tagadta az
alsóneműk létezését. Ami Rachelt illeti, még az Egyesült Államok
elnöke is alsónemű nélkül rohangál. És most úgy viselkedik,
mintha ő lenne Lewis vagy Clark a Nagy Amerikai Bugyis
Expedíción.
– Tényleg? – Érzem, ahogy kihívóan összeszűkül a szemem, de
ő nem hátrál meg. Az arckifejezése olyan, mint a királyi bugyis
haditengerészet kitartó admirálisának.
– Igen. Nagyon örülök, hogy megtaláltad. Ma reggel
elfelejtettem bugyit felvenni, úgyhogy igazán jól jön most.
– Elfelejtettél… b-b-b… bugyit venni? – A hangom úgy remeg,
mintha részeg lennék, és ezzel magamat is meglepem. Általában
nem szoktam így beszélni. Nem hiszem, hogy valaha is így
beszéltem volna. Általában határozott és magabiztos vagyok. És
simán tudom kezelni, ha az emberek hülyeséget beszélnek, mert
én már mindenkinél több hülyeséget beszéltem össze ebben az
életben.
Megköszörülöm a torkomat, és ahogy oldalra billentem a
fejem, önkéntelenül Rachel ruhájának szegélyére pillantok.
Nyugi, Ty! Csak szórakozik veled. Újra megszólalok, ezúttal a
normálishoz sokkal közelebbi hangsávban.
– Elfelejtetted az alsóneműdet?
– Mm-hmm – hümmögi, és a nyelve hegyével megnyalja az alsó
ajkát. Szinte érzem, ahogy kitágul a szemem, mint egy
rajzfilmfigurának, minden cseppnyi hidegvérem, nyugalmam és
összeszedettségem kimenekül az agyamból, mint egy lebontásra
ítélt épületből. Aztán bólint, hogy megerősítse mindazt, amire a
hümmögésével csak célozgatott, és szinte el sem hiszem,
mennyire szexuálisan csábító ez az egyszerű mozdulat.
Mondani akarok valamit, hogy visszavágjak, hogy
visszanyerjem az önuralmam egy részét, de ő könyörtelenül
viselkedik. A bugyit maga elé tartja – csak az egyik ujján lógatja.
Tekintete meleg és hívogató, a szája sarka csábító vigyorra
húzódik.
– Segítenél felvenni?
Bassza meg, mi van? Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, és
azt akarom, hogy az agyam kiadja a „bólintás” parancsot a
fejemnek, de annyira meg vagyok lepve, hogy csak mereven
nyelek egyet. Figyelmesen néz engem, a fejét épp csak annyira
billenti oldalra, hogy a szeme élénkzöldje elsötétüljön, és a
torkomon akadjon az összes levegő, amely a tüdőmből távozni
akarna.
Mi a fenére játszik?
Amikor nem mondok semmit, Rachel folytatja a beszélgetést
helyettem is. És a feltételezéséből ítélve vagy ő az a nő, aki a
világon a legjobban fel tud csigázni, vagy egyáltalán nem ismer
engem. Abból kiindulva, hogy az egyetemi kampusz milyen
szókimondó hely tud lenni, ha pajzánságokról van szó, az elsőre
fogadok.
– Nem? – mondja, duzzogást imitálva. – Oké. Akkor majd
máskor.
Egy gyors mozdulattal maga elé teszi a bokáját, és rózsaszín
bugyiját felcsúsztatja egyik lábára, felhúzza, hogy a ruhája alatt
egészen a helyére kerüljön.
 Nézem, ahogy a ruha szegélye úgy suhan lefelé, mint egy
lepedő a ruhaszárító kötélen, ahogy a szélben lobog. Minden
erőmre szükségem van, hogy ne hajoljak le, és ne próbáljam meg
megpillantani az alatta fekvő ígéret földjét.
Megkerüli az íróasztalt, útközben lekapja a polcról a szükséges
papírokat, én pedig ott maradok, a számat tátva, mint egy nagy,
buta hal. Bárcsak emlékeznék az összes halfajtára a Brad
bácsival töltött horgászós évek óta, hogy legalább valami olyat
találjak, amihez hasonlíthatnám magam, de bolond legyek, ha az
agyam most a hormonokon kívül bármi mással is képes lenne
megküzdeni.
A mellkasunk majdnem összeér, amikor megáll előttem,
tekintete a torkom vonalát követve felfelé vándorol, amíg meg
nem ragadja az enyémet. Az övében csillogás van. Játékos,
pajkos, kihívó fény.
A megszokott Ty Winslow odahajolna hozzá, és egy
mozdulattal visszalökné a saját térfelére. De most annyira
kibillentem az egyensúlyomból, hogy kétlem, hogy ki tudnám
mondani akár csak a saját nevemet is, ha valaki megkérdezné.
– Elnézést – mondja, hangja fülledt suttogás. Incselkedően
kacsint egyet, és önkéntelenül hátrébb lépek. Kitölti a helyet,
amit én üresen hagytam, megkerül, és anélkül hogy hátranézne,
kilép az ajtón.
Én azonban végig mohó érdeklődéssel figyelem gömbölyded
csípőjének ringását. Szeretem a nőies testű nőket. Buja, fülledt,
hívogató alakjukat. Szeretem az olyan testet, amelyben el tudok
veszni egy időre.
És most már hátralevő életem bármelyik pontján
visszaemlékezhetek arra, ahogyan ez az eszményi alak elsétál, és
itt hagy az artikulálatlan beszédemmel, egy elszalasztott
lehetőséggel és egy félkemény farokkal.
Kezdem azt hinni, hogy Rachel Rose-nak sok olyan
tulajdonsága van, amiről az apja nem tud – és néhány olyan,
amelyre én magam sem vagyok felkészülve.
De ami a legjobban aggaszt, az az, hogy nem tudom, mi a fene
változott ilyen jelentősen három nap alatt… és hogy ez mit jelent.
Hogy ezután mi következik.
Azt hiszem, bajban vagyok.
 TIZENEGY

Ty

A Kék Osztriga bár hétfő esténként nagyrészt elhagyatott, és a

mai napom után ennek eléggé örülök. Rachel nem igazán úgy
hagyott ott, hogy nagyszínpadra tudjak állni, így pont a
visszafogottságra van szükségem.
És szerencsére a Kék Osztriga pont ilyen. A zajszint soha nem
megy tompa morajlás fölé, mindig be van kapcsolva valamilyen
meccs, és a tenger gyümölcseiből készült ételek mindig frissek.
Őszintén szólva Remy ezért nem is hajlandó máshová menni.
Ez egy szokás, és szerinte nyilvánvalóan a jó fajta. Egészen
biztos vagyok benne, csak kamuzik, hogy ne kelljen felelnie
azért, amilyen mélyre süllyedt az élete, de ma este nem vagyok
abban a helyzetben, hogy tanácsadót játsszak.
Rachel irodámban tartott kis műsora után csoda, hogy ennyi
órán keresztül sikerült megakadályoznom, hogy lenyeljem a saját
nyelvemet. Egy szakadék szélén állok – egy olyan szakadék
szélén, amely történetesen mindkét oldalról kibaszottul
szemétnek tűnik. Nem tetszik a gondolat, hogy ebből az egész
játszmából ne legyen semmi a végén, de annak a gondolatát is
utálom, hogy ehhez meg el kell árulnom egy olyan férfi bizalmát,
aki életre szóló mentorom volt. És amióta Rachel ma délután
elhagyta az irodámat, miután a kis játszmánkat millió fokozattal
feljebb kapcsolta, azóta egy két lábon járó idegroncs és totál
káosz vagyok.
Ahogy kinyitom az ajtót, friss, hideg levegő csap meg – furcsa
érzés ez január végén New Yorkban. Általában a maximumon
van a fűtés, és amint az ember átlépi egy beltéri helyiség
küszöbét, úgy csap le rá, mint egy forró vízzel teli hullám – de
nem itt. Ez olyan jégbarlang típusú hely, általában nem is veszem
le a kabátomat. Végül is áldozatokat kell hozni, hogy a tenger
gyümölcsei frissek maradjanak, és a morcos bátyám is boldog
legyen.
A hostess mosolyogva int, ahogy közeledem, tudhatja már,
hogy a testvéremmel találkozom, és hogy szokás szerint késésben
vagyok.
A legszebb mosolyát villantja rám, amelyet csak nekem
tartogat, és amit általában valamilyen formában nyugtázok is.
De nem tehetem. Ma este nem. Ma este csak azért küzdök, hogy
egyik lábamat a másik elé tegyem, anélkül hogy leblokkolnék.
– Hogy vagy, Ty? – kérdezi a hostess ragyogó mosollyal,
miközben elhaladunk a többi törzsvendég mellett, és
megpróbálja életre kelteni a robot énemet.
Próbálom összeszedni a szavakat, valami olyasmit, hogy
„minden rendben”, de a végén majdnem megfulladok a saját
nyelvemtől, és megbotlom a saját cipőmben. Két ingatag lépéssel
és ügyetlen mozdulattal egyenesen a férfi törzsvendégek mögötti
asztalhoz érkezem – hál’ istennek üres –, de az asztalon lévő
poharak és edények hangosan összekoccannak érkezésemre, és
az asztal is megbillen.
– Te jó ég! Jól vagy? – A hostess gyakorlatilag felsikolt
borzalmában. Teljesen át tudom érezni. Fél nap alatt sikerült
átváltoznom egy kilencvenes évekbeli romantikus komédia
hősnőjévé. Isten tudja, mit hoz a holnap.
Némán intek neki, és puszta akarattal felhúzom magam, hogy
Remy jól ismert, hátsó asztalához léphessek. Mikor a bátyám
előkerül, tekintete éber – hallotta az egész felfordulást.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezi, és megpróbál egy pillantást
vetni arra az idiótára, aki nem tud a saját lábán állni. Nem is
sejti, hogy az első sorból nézheti végig a bohócműsort.
Becsúszom a vele szemben lévő bőrülésre, és kigombolom a
kabátomat. Hirtelen úgy érzem, elég melegem van.
– Semmi – tagadok gyorsan, kinyitom az étlapot, és úgy teszek,
mintha nem ugyanazt az átkozott kaját kapnám minden
alkalommal, amikor idejövök. – Valami baj van a hostess-szel, azt
hiszem.
Többször is felpillantok az étlapról, mániákusan fürkészem a
bátyám tekintetét. Remy még néhányszor felnéz, közben kortyol
egyet a söréből, de végül maga is belemerül az étlap
tanulmányozásába.
Hálás vagyok, hogy Remy abbahagyta a nyomozást azzal
kapcsolatban, mi történt az étterem másik végében, de még
mindig meg kell találnom a módját, hogy kibírjam a vacsorát
anélkül, hogy más asztaloknak ütközzek. Hála Rachel Rose-nak,
olyan készültségi állapotban vagyok, amely még a
Nemzetbiztonsági Hivatal számára is ismeretlen.
– Hogy megy a tanítás ebben a félévben? – A bátyám
egyértelműen társalgási hangnemet üt meg, de azonnal gyanút
fogok. Nem tudom, hogyan, de Remy mindig tudja, mi a helyzet.
– Hogy érted ezt?
Összeráncolja a szemöldökét, és az asztalra teszi az étlapot.
Velem ellentétben neki van oka böngészni azt – ő időnként
valóban megváltoztatja a rendelését –, én viszont már elég
furcsán viselkedtem eddig ahhoz, hogy megzavarjam a rutinját.
Az igazat megvallva, azóta nem éreztem így magam, mióta
meglátogattam Cleót Staten Islanden.
– Úgy értem, hogy megy a munkád? Még mindig tanítasz, igaz?
Ugye nem csatlakoztál egy férfiakból álló revühöz? Mi a fasz
van? – kel ki magából Remy, szemöldöke hegycsúcsként
magasodik a homloka közepén.
Tudtam, hogy egy kicsit el vagyok tájolva, de úgy tűnik,
durvábban, mint gondoltam.
Bassza meg, ember, szedd össze magad!
– A munka rendben van. Idén jónak tűnnek a csoportjaim. Még
olyanok is vannak, akik nem csak a kreditért járnak az órámra.
– A félév végére majd túlteszik magukat ezen a hozzáálláson.
– Cseszd meg – kuncogok halkan.
– Én csak azt mondom… nem hiszem el, hogy valahogy
megoldottad, hogy véglegesített státuszba kerülj egy ilyen neves
egyetemen. Pont te. Az, aki harmincöt évesen zöld festékbe
mártotta a farkát Szent Patrik-nap alkalmából.
– Hé, az egy egyszeri alkalom volt, és nem is festék volt, hanem
ehető cukormáz! És ha te élted volna át az utána következő
eseményeket, akkor biztos, hogy nem gúnyolódnál rajtam!
Egy kívülállónak úgy tűnhet, mintha veszekednénk. De
számomra furcsán megnyugtató, ahogy belesimulunk egymás
szidalmazásának könnyed ritmusába. Ma este először érzem úgy
egy kicsit, hogy végre önmagam vagyok.
– Tényleg nagyon sok szinten zavarba ejtő, amit csinálsz. Nem
csoda, hogy még nem állapodtál meg senkivel. Ilyen korban már
általában férfiakat keresnek.
– Te sem állapodtál meg, te szemétláda.
– Valóban, de csak mert így döntöttem. Te viszont ébrenléted
minden percében Amerika Következő Barátnője-
meghallgatásokat tartasz.
– Azért kedvelem a nők társaságát, mert jobb, mintha nem
lennék női társaságban. Nem tartok meghallgatásokat.
Bár gyakorlatilag már több mint egy hónapja nem volt
társaságod…
Az agyam meg akar állni ennél a gondolatnál, és tényleg erre
akar koncentrálni, de Rem következő kérdése visszahoz a
jelenbe.
– Nem akarsz találni magadnak valakit úgy, mint Jude és
Flynn?
Egy kép villan át az emlékezetemen, ahogy Rachel ma délután
belebújik előttem a bugyijába, és a gondolat szinte perzseli az
agyamat. A néhány perccel ezelőtti kellemetlen érzés azonnal
visszatér. A gyomrom felfordul, a pulzusom megemelkedik, és le
kell törölnöm egy nem létező izzadságcseppet a homlokomról,
csak hogy remegő kezemnek legyen mit csinálnia.
Rachel bugyis manővere pokolian dögös volt, persze, de miért
pont most gondolok rá? Amikor Remy a megállapodásról
kérdezget, a kurva életbe! Nem mintha jelentett volna bármit is.
Csak a következő szintre emelte a játékunkat. Ez minden.
– Hahó! Föld hívja Tyt!
Pislogva Remyre pillantok, aki furcsán néz rám.
– Mi az?
– Mi van veled ma este? Mikor feküdtél le utoljára valakivel,
tesó? Csak azt ne mondd, hogy már mind az öt kerületben
sikerült megfuttatnod a farkadat.
Kinyitom a számat, hogy valamilyen frappáns poénnal
válaszoljak, amiről tudom, hogy az agyam mélyén csak arra vár,
hogy felhasználhassam, de semmi nem jut eszembe. Csak arra
tudok gondolni, hogy mennyire nem akarok egy random lányt a
telefonkönyvből. Vagy akármilyen véletlenszerű nőt, ami azt
illeti. Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire szeretnék
lefeküdni egy bizonyos személlyel.
Remy az asztalra teszi az étlapot, és karját keresztbe fonja a
mellkasán. Tudja, hogy valami nincs rendben, és átkozott legyek,
ha nem úgy távozom innen, hogy kitalálok minimum egy
problémát, amit közösen megoldhatunk.
A francba! Hogy tettessek most valamit, amikor még az
alapfunkcióim sem működnek rendesen? Jobb lenne, ha
beavatnám?
Csak átfutnánk a részleteken, adhatnék Remnek egy kis
betekintést a fejemben zajló káoszba. Talán tényleg segítene, ha
valamit meg tudnék mindebből osztani. Szavakkal kiereszteni a
szexuális feszültséget, csak hogy kiürüljön a testemből.
– Nincs szükségem arra, hogy lefeküdjek valakivel – motyogom
könnyedén, majd hozzáteszem: – Szerintem épp az ellenkezője a
probléma.
 – Micsoda? Hogy túl sokat kefélsz? Az biztos nem lehet igaz –
nevet.
– Nem – kuncogok, és megrázom a fejem. – Csak rossz emberrel
akarok lefeküdni, ennyi az egész.
A pincér ekkor közeledik az asztalhoz, és valószínűleg a lehető
legkevésbé alkalmas pillanatban szakítja félbe a
beszélgetésünket. Remy kuncogása idegesítő, és egy idegen előtt
nem mondhatom neki, hogy baszódjon meg. Úgy értem, még a
testvérek közötti marakodásnak is vannak határai. Nevezetesen,
hogy ne hívják ki egyikünkre se a rendőrséget.
Remy rendel először, miközben végig fuldoklik a nevetéstől, én
pedig igyekszem olyan erősen bámulni rá, hogy hatása is legyen.
Ő azonban immunis erre – gondolom, öt testvér közül minden
legidősebb báty immunis lenne.
A pincér felém fordul, én pedig puszta megszokásból a
szokásos rendelésemet kérem.
– Kezdetnek egy garnélarákkoktélt kérek, és egy rostélyost,
közepesen átsütve, rákpogácsa kombóval, vegyes zöldségekkel és
rizottóval köretként. Ó, és egy Guinnesst is kérek.
A pincér bólint, leírja, amit kell, röviden elmosolyodik, majd
elsétál és hagyja, hogy Remy és én újrakezdjük a játékot.
– Nem tudtam, hogy létezik rossz ember Ty Winslow esetében –
mélázik Remy, és rögtön vissza is tér a beszélgetésünkhöz,
mintha nem szakítottak volna félbe minket.
– Nem vagyok állat. Vannak határaim.
Remy kinevet, érzem, ahogy a sörének illata végigsöpör az
asztalon.
– Mióta?
 – Mindig is így volt – válaszolom mogorván.
– Ty, megdugtad az előtérben az egyik koszorúslányt az
esküvőmön.
– Te tudsz erről?
– Természetesen – forgatja a szemét. – Tudok minden
hülyeségről, amibe te és Jude belekeveredtek. Flynn az egyetlen,
akinek sikerül távol tartania a farkát a megyei bűnügyi
nyilvántartástól.
– Miről beszélsz? Nem vagyok ennyire rossz!
– Ty, kinyithatom a New York-i telefonkönyvet, rámutathatnék
egy tetszőleges helyre egy tetszőleges oldalon, és valószínűleg
még mindig olyan valakinél kötnék ki, akit legfeljebb két
kézfogásnyi távolság választ el attól a nőtől, akivel lefeküdtél. Te
voltál az, aki felemelted hatról hétre a szexuális partnerek
országos átlagát.
– Mindegy – morgom, és a vizespoharamra kiülő párát
dörzsölöm, amikor a pincér ismét megjelenik. Remy, akárcsak
korábban, most is nevet.
– A rákkoktélja és a Guinnesse, uram.
Bólintok, attól tartok, hogy ha kinyitom a számat, hogy
mondjak valamit a szerencsétlen fickónak, aki nagyon
nyilvánvalóan csak a munkáját végzi, megfenyegetem a
„családdal”.
Nincsenek tényleges kapcsolataim a maffiával, de amikor
kisgyerek voltam, és az emberek az apánkról kérdezősködtek,
mindig könnyebbnek találtam úgy tenni, mintha végeztek volna
vele a maffiában betöltött szerepe miatt. Azt hiszem, ez sokkal
menőbbnek hangzik a legtöbb tízévesnek, mint az, hogy nos,
igen, nem akart többé a közelemben lenni.
– Köszönöm.
A pincér bólint, távozik, én pedig iszom egy korty sört, mielőtt
folytatnám az eszmecserét.
– Nézd, lehet, hogy igazad van. Általában. De ez most más. Ez a
valaki tényleg tabu.
– Akkor hagyd békén – vonja meg a vállát a szemétláda.
Bárcsak ilyen egyszerű lenne…
– Ezt akarom. Tényleg. De minél több idő telik el, annál
mélyebbre és mélyebbre kerülök.
Remy felhúzza a szemöldökét, én pedig védekezésbe kezdek.
– Nem csak én vagyok így ezzel, hanem ő is. Én csak… nem
tudok rájönni, hogyan vethetnék véget ennek, anélkül hogy
mindketten nyomorultul éreznénk magunkat.
– Aha, értem. Kezd értelmet nyerni ez az egész zavarodott
fuckboy viselkedés, amit ma este csinálsz.
Bemutatok neki, mire felnevet.
– Úgy értem, hogy ez új terület számodra. Valójában nagyon
felnőttes dolog.
– Majdnem negyven vagyok, hülye gyerek. Felnőttem már egy
ideje.
– Életkorban persze. De érettségben? Nem annyira.
Összehúzom a szemem.
– Van valami tényleges, nem is tudom, tanácsod, amit meg
tudsz osztani velem? Vagy csak arra akartad használni a
nyomoromat, hogy egész este sértegess?
– Nézd, nem sok mindent tudok mondani, tesó – mondja, a
hangja nyugodt és komoly. – Ha tényleg tiltott a csaj, Ty, akkor
szerintem már tudod, mit kell tenned. Csak nem akarod
megtenni. Rajtad áll, hogy kitaláld, hogyan tovább.
Tudom, hogy igaza van. Remynek szinte mindig igaza van,
bármennyire is utálom beismerni.
Meg kell találnom a módját, hogy eltávolodjak Racheltől. Hogy
a dolgok újra szakmai szintre kerüljenek. És ott is maradjanak.
Ennyi.
 TIZENKETTŐ

január 29., kedd

Rachel

Hála a tegnap esti túl sok süteménynek és pletykálásnak a

cukrászdában, valamint annak, hogy hajnali ötig fent maradtam,
hogy a szakdolgozatomhoz kutassak, késésben vagyok a mai első
órámról. Ez a kezdő angolirodalom-órám Tyjal, és mivel valami
konferencia miatt az összes végzős professzorom a hét hátralévő
részére Cabóba utazik, csak ez az egy órám van az egyetemen,
mielőtt a pékségbe megyek lenyomni egy műszakot.
Tudom, hogy az előadás már elkezdődött, és csak remélem,
hogy be tudok osonni és helyet foglalni anélkül, hogy Tyt
túlságosan kizökkenteném – ez a cél teljesen szembemegy a
tegnapi vad énemmel. Azzal, aki szégyentelenül visszavette a
bugyiját, és még egy kis segítséget is kért, hogy felvegye.
Nevezhetjük frusztrációnak, szórakozásnak, vagy aminek csak
szeretnénk, de még én sem tudom megmagyarázni magamnak a
tetteimet. A nővérem, Lydia valószínűleg azt mondaná, hogy
teljesen rám vall, amit csináltam – nem vagyok egy szende szűz –,
de azért nem olyasmi történt, amit normális esetben lazán
bevállalnék a főnökömmel.
Mert Ty lényegében ez – a főnököm. Nem kell egyetértenem
apámmal ahhoz, hogy elfogadjam és elismerjem ezt. Amíg én
irányítom a saját sorsomat, addig hajlandó vagyok ezt elismerni
és tiszteletben tartani. Azt hiszem.
A mai téma általában a diákok egyik kedvence: a nők szexuális
vágyai a korai irodalomban, ami közvetlen átmenet a Tolsztoj
nőgyűlöletéről szóló esszéikből, és hallottam már
mendemondákat arról, hogy Ty milyen szemtelen és durva
dolgokat enged meg nekik. Sok okból népszerű, nem
utolsósorban azért, mert a női egyetemisták szerint nagyon
dögös, miközben a korai szexualitásról és a promiszkuitás
előtérbe kerüléséről beszél.
Magas sarkú cipőmben az ajtó széléhez osonok, és a fülemet
röviden a falaphoz nyomom. Meglepő módon nem hallok sem
karattyolást, sem kiabálást, sem nevetést. Talán mégsem vagyok
olyan nagy késésben, mint gondoltam?
Finoman és könnyedén benyomom az osztályterembe vezető
ajtót, és bekukucskálok a nyíláson. Ty elöl áll, háttal a teremnek,
és a táblára firkál, ezért gyorsan lépek, lábujjhegyen az elöl lévő
székek felé sietek, amilyen gyorsan csak tudok.
Az osztályon végigfut egy halk nevetés az osonásom
eredményeképpen, épp csak annyira, hogy Ty megforduljon, és
megnézze, mi történik. Felegyenesedem, és bocsánatkérően
integetek, de Ty úgy ugrik fel, mintha egy jégrakétát lőttem volna
ki a kezemből, mintha én lennék Elza. Ty háttal a táblának
csapódik, és olyan fájdalmas kiáltással ugrik előre, hogy a hang
az üveget is át tudná vágni.
 Basszus!
– Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Elkéstem, tudom – kérek
halkan bocsánatot, miközben a szokásos helyem, az első sor jobb
széle felé sétálok. Ty végig engem bámul, olyan erősen, hogy úgy
érzem, mintha olvasna a gondolataimban, én pedig iszonyatosan
zavarban vagyok. Mit csinál? Miért nem folytatja a tanítást?
– Tehetek önért valamit, Winslow professzor úr? – kérdezem
halkan, remélve, hogy visszarángatom a valóságba. De csak
akkor jövök rá, hogy ez mennyire mocskosan hangzik, amikor a
szavak elhagyják a számat, és Ty pupillái csészealjnyira
kitágulnak. A tekintete az arcomról a hasam alá siklik, majd
gyorsan vissza az arcomra. Ekkor jövök rá.
Ő… még mindig ki van akadva a tegnapi bugyis dolog miatt,
amit csináltam?
Szent ég! Azt hiszem, igen. Én, Rachel Rose, egyszerű
tanársegéd, elnémítottam az egyetem legnagyobb játékosát.
Kíváncsi vagyok, mikor kapom meg a díjamat.
Egy angyal és egy ördög ül a vállamon, és azt akarják, hogy
megválasszam az utamat. Ugyan már, Rachel, épp az óra közepén
tart – mondja az angyal. De gondolj bele, milyen jó lesz nézni,
ahogy megbotlik – provokál könnyedén az ördög. Fordított
helyzetben ő biztosan játszadozna veled. Soha nem gondoltam
volna, hogy még mindig nem lépett túl a kis mutatványomon.
Irányító fajta. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű szívatni.
– Még egyszer elnézést a zavarásért. Csak leülök – mondom, és
semleges pozíciót választok, amíg van egy kis időm gondolkodni.
Persze szívesen átélném a tegnapi adrenalinlöketet, de vajon
tényleg ez lenne a helyes dolog?
 Elfoglalom az első sorban lévő két üres szék egyikét, és a
jegyzetfüzetemet kinyitom az aktuális oldalon. Sok feladatom
van a tanársegédeként, de az egyik legkönnyebb az, hogy az
előadásait hallgatva kiválasszak néhány tesztkérdést. A diákok
persze ezt nem tudják. Azt hiszik, hogy csak jegyzetelek.
Máskülönben, gondolom, úgy nyüzsögnének körülöttem, mintha
én lennék a méhkirálynő.
De szeretem meghallgatni az író szándékának értelmezését, és
aztán a kérdéseket aszerint alakítani, hogy Ty merre viszi a
beszélgetést.
Két lány mellettem mélyen kivágott, melltartó nélküli blúzt
visel, és mellkasukat kinyomják az előadóterem hűvös terében.
Normális esetben nem foglalkoznék ezzel. Ty meg pláne nem.
Nyilvánvaló, hogy a személyzet és a diákok még egy magafajta
fickó számára is tiltott terepet jelentenek. Biztos vagyok benne,
hogy Alison az angol tanszék recepciójánál nem rajong ezért a
tényért, de Ty így kezeli a szakmai életét. Elég sokkoló Casanova
professzortól, ha őszinte akarok lenni.
De ma a nyíltan flörtölő elsős lányok ötletet adnak valamihez.
Amit nem hagyhatok ki. A pulóverem alatt csak egy vékony
kombiné van, és a csipkemelltartómon keresztül nekem is
látszanak a melleim. És azok a mellbimbók bizonyára
emlékeztetőül szolgálhatnak a professzornak. Ty azt hitte, hogy ő
irányítja csendes kis játékunkat, de sajnos alábecsülte az
ellenfelét. Ez lesz egymás után a második alkalom, hogy én
vagyok fölényben. És ugyan nem lehetek biztos benne, de nekem
ez nagyon úgy hangzik, mint egy egyértelmű győzelem.
Úgy tűnik, az ördög győzött, csajszi.
 Igen, tudom, hogy szarkeverő vagyok. Apám ezt a
tulajdonságomat utálja legjobban, és ironikus módon anyám
mindig biztatott ezzel kapcsolatban. „Most idegesít, de olyan nő
lesz belőle, aki tudja, mit ér, és tudja, mikor kell kiállnia magáért,
Nathaniel”, mondogatta régen.
Néha annyira hiányzik, hogy az már fáj. És a pokolba is, nem is
tudom, egy pszichológusnak talán lenne egy-két szava ahhoz,
hogy miért vagyok olyan, amilyen. De ez van, nem tudok
másmilyen lenni.
Lassan kigombolom a kardigánomat, és hallgatom, amint Ty
arról beszél, hogy a klasszikus irodalomban mennyire másként
tekintettek a nőkre, mint manapság.
– A női test puhaságát és gömbölydedségét kívánatosnak és
egyedülállónak tartották ezekben az időkben. Nem volt szó
diétáról, sőt, épp ellenkezőleg! Az ételt és az általa létrejött
pluszsúlyt luxuscikknek tekintették, a magasabb osztály és a
gazdagság bizonyítékának. Nézzük meg bármelyik korabeli
művészeti alkotást, és ugyanezt fogjuk látni. Gömbölyded nőket,
akik magabiztosak és szexik a gömbölyűségükben.
Tudom, hogy a szavak nem közvetlenül nekem szóltak, de
ahogy lehúzom a pulóveremet és az ülésem háttámlájára hajtom,
illetve látom, hogy Ty tekintetét a mellkasomra szegezi, mégis így
érzem. A tekintete, a szavainak súlya… mindez együtt olyan
érzés, mintha meleg keze valóban megérintene, mintha
végigsimítana ott, ahova a tekintete szegeződik, a mellemen.
És mindez pokolian izgató.
A hasam elnehezül az izgalomtól – elérkeztünk egy
határvonalhoz, ami nagyon is jól jelzi, hogy lassan már nincs
visszaút. De a hatása éppen ellenkező, még jobban feltüzel. Arra
ösztönöz, hogy minél közelebb hajtsam őt a szakadék széléhez.
Arra késztet, hogy vágyakozzam a hatalomra, hogy lássam, ahogy
megbotlik – hogy saját szememmel lássam a bizonyítékát annak,
én vagyok az a fajta nő, aki még egy olyan férfit is térdre tud
kényszeríteni, mint ő.
Ez a gyerekkori bizonytalanságaim teljes seggbe rúgása.
– A mai feladatunk egy kis bemutatót tartalmaz. – Ismét rám
pillant, de ezúttal máshogy. Számítónak tűnik, mintha egy olyan
lépés következne, amellyel visszaszerezheti az irányítást.
Felkészülök.
– De szükségem lesz egy női önkéntesre. Valakire, aki
magabiztos és nem szégyenlős – magyarázza. – Valakire, aki
hajlandó kiállni ide, és hagyni, hogy néhányan testpozitív leírást
adjanak róla.
Körbepillant az osztályteremben, és a mellettem lévő két lány
is magasba emeli a kezét. Néhány másik lány is jelentkezik, de Ty
tekintete ismét rám szegeződik.
– Ms. Rose?
Körbepillantok az osztályteremben, ahogy minden szempár
rám szegeződik, és az ajkamba harapok. Hirtelen nem is tűnik
olyan jó ötletnek levenni a pulóveremet…
Magad alatt vágtad a fát, Rachel. Most már muszáj
végigcsinálni, meredező mellbimbóval, meg minden.
A francba! Majdnem nemet mondok, de amikor hirtelen úgy
érzem, hogy egyfajta „ne mutogasd nekem a mellbimbódat!”
mondanivaló van a tettei mögött, végül beleegyezem.
– Persze. – Megvonom a vállamat. – Miért is ne?
 Ty vigyorogva rám szegezi a mutatóujját, és bejelenti az
osztálynak:
– Úgy tűnik, van egy önkéntesünk. Ms. Rose, miért nem veszi
vissza a pulóverét, és jön fel ide?
Óóó! Hogy vegyem vissza a pulóveremet? Haha! Ez aranyos.
És mi van, ha nem akarom visszavenni a pulóveremet?
Jennifer Anistonnak sem mondta senki, hogy vegyen fel pulóvert
a Jóbarátok forgatásán. A pokolba is, elvégre minden egyes
epizódban látni lehetett a mellbimbóját!
Lehet, hogy nem vagyok Rachel Green, de Rachel Rose vagyok.
És tudod, mit nem szeret Rachel Rose? Nem szereti, ha férfiak
próbálják megmondani neki, hogy mit tegyen.
Düh kezd forrongani a gyomromban, amikor a szavai
beivódnak az agyamba. Mégis mit képzel magáról ez az ember,
hogy megpróbálja befedni a testemet? Mi van, ha én nem akarom,
hogy eltakarjanak? Felnőtt nő vagyok, és azt viselek, amit akarok,
azt mutatok meg magamból, amit csak akarok.
Legyenek átkozottak a patriarchátus szabályai!
– Szerintetek vissza kellene vennem a pulóveremet? –
kérdezem az osztálytól, és a szavak már azelőtt elhagyják a
számat, mielőtt rájönnék, hogy mit is beszélek. Szinte szégyellem
magam a merészségem és a jól láthatóan körvonalazódó,
átmeneti őrült állapotom miatt, hogy elfelejtettem, egy főiskolás
fiúkkal teli osztályban vagyok. De amikor Ty álla gyakorlatilag az
elegáns cipője orráig esik le, és a teremben ülő, már említett
főiskolás fiúk lelkesen osztják meg véleményüket (ne!), nem
tudom nem átütni a képzeletbeli labdát Ty térfelére.
– Úgy tűnik, leszavazták, professzor – mondom, felkászálódom
a székemről, lesimítom a szoknyámat, és tüntetőleg a széken
hagyom a pulóveremet.
Ty összeszorítja az állkapcsát, a tekintetében a döbbenet és a
düh elegyét vélem felfedezni, de nem hagyom, hogy ez
eltántorítson. Egyenesen felé lépkedek, miközben kihívóan nézek
a szemébe. Úgy tervezem, hogy csak néhány centire állok meg
tőle, de amint néhány méteren belülre kerülök, Ty sietős
léptekkel visszabotorkál, hogy a másik oldalról közelítse meg a
diákokat. Közben jelzi, hogy álljak oda, ahol eddig ő tartózkodott.
Elfojtok egy mosolyt.
– Oké, srácok. Szeretném, ha ránéznétek Ms. Rose-ra, és
mondanátok néhány testképleírást, amelyek szerintetek a
klasszikus irodalomban is előfordulhatnának.
Az osztály kuncog, és több kéz is a magasba lendül, de Ty nem
szólít fel azonnal senkit. Ehelyett egy figyelmeztetést fűz a
feladathoz:
– Ne feledjétek, hogy tisztelettudóan kell viselkednetek! Aki
máshogy cselekszik, annak száz pontot vonunk le a félév végi
jegyéből.
Néhány kéz azonnal leereszkedik, és alig bírom visszafogni
magam, hogy ne forgassam a szememet, miközben halk nevetés
fut át a csoport egy részén.
– Igen, David – mondja Ty, és az egyik ártatlanabbnak festő
elsősre mutat az első sorban, aki még mindig feltartja a kezét.
– Ragyogó. Egészséges – próbálkozik David, én pedig
mosolygok. Oké, ez jól kezdődik.
– Jó. És te, Amber? – kérdezi Ty, az egyik lányt szólítva, akinek
már előttem is előbújtak a mellbimbói.
 – Maga a nap – mondja Amber, és őszintén megdöbbent a
kedvességével. Félig azt vártam, hogy dühös lesz, hogy nem ő
került a professzor figyelmének középpontjába.
– Á, igen – jegyzi meg Ty mosolyogva. – Látom, valaki
odafigyelt, amíg Tolsztojt olvastunk. Szép munka, Amber, kapsz
egy csók-csokit.
Levesz egy Baci csokit a terem szélén lévő polcról, és a lány felé
dobja, aki gyakorlatilag fürdik a bókban.
Ekkor megértem, hogy miért nem akart gonoszkodni a lány.
– Henry – szólítja meg Ty a srácot, aki mindig a hátsó sor
közepén ül. – Nyűgözz le!
Henry fel-le néz rám, olyannyira, hogy azt kívánom, bárcsak
kinyújthatnám a kezemet, és megtámaszkodhatnék valamiben,
hogy felkészüljek arra, ami a száján ki fog jönni.
Légyszi, ne legyen semmi illetlenség! Légyszi, légyszi, légyszi!
– Dögös – jelenti ki büszkén.
Ó, istenem! Hirtelen nagyon hidegnek érzem a szobát, és
teljesen tudatában vagyok annak, hogy mennyien figyelnek rám.
Azt is pontosan érzem, hogy nem kellett volna levennem a
pulóvert.
– Ó, haver! – Ty halk füttyöt ereszt meg. – Ott a száz pont!
– Mi? Várjon! – Henry tágra nyílt, döbbent szemmel néz körbe.
– Ez tiszteletteljes, professzor! Ez azt jelenti, hogy gyönyörű.
Vonzó. Ez miért rossz?
Az egész osztály kárörvendően nevet szegény Henryn, Ty pedig
vigyorogva megrázza a fejét, és röviden rám pillant.
– Oké, rendben. Egy figyelmeztetéssel elengedlek. Csak most.
Henry megkönnyebbülten felsóhajt, és hátradől a székében.
 Én pedig a szoknyámhoz szorítom az ujjaimat, miközben a
tenyerem furcsán izzadni kezd.
– És bár azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk azzal,
ahogyan Miss Rose szépségét értékeled, Henry – folytatja Ty –,
kétlem, hogy a klasszikus irodalomban bármikor is használnák a
„dögös” kifejezést. Ha így akarod leírni azokat a nőket, akik iránt
érdeklődsz, készülj fel az évekig tartó elutasításra.
Az osztály ismét felbolydul, és Ty megragadja az alkalmat, hogy
felajánlja nekem, foglaljam el a helyem. A kinyújtott karja bőven
elég jelzés számomra, és visszamegyek a helyemre, készen arra,
hogy visszavegyem a kardigánomat.
Lelkileg úgy érzem, hogy egy-két lépéssel lejjebb kerültem
onnan, ahonnan a csábítási jelenetemet kezdtem az órán.
– Rendben, nyugodjatok meg, srácok! És tapsoljuk meg Ms.
Rose-t, amiért bátran jelentkezett önkéntesnek!
Az osztály tapsol, és néhány csirkefogó még némi füttyögést is
megereszt, én pedig felemelt kézzel fogadom az elismerést.
Igen, igen, köszönöm! És most haladjunk.
Ty felém vigyorog, majd észreveszi, hogy a kardigánom újra
rajtam van, és csendben sütkérezik a saját diadalában, mire a
szemem összeszűkül válaszul.
Nézd, ki van most fölényben, suttogja az elmém.
A szemétláda! Bárcsak el tudnám engedni, de van bennem
valami, ami nem hagyhatja, hogy az ő térfelén legyen a labda.
Nem fogom hagyni. Én voltam a nyertes pozícióban, amikor
beléptem ebbe a terembe, és ezzel az előnnyel is fogok távozni,
isten engem úgy segéljen!
– Házi feladatként szeretném, ha visszatérnétek az Anna
Kareninához, és kiválasztanátok néhány más kifejezést, amit
Tolsztoj használt. Koncentráljatok különösen azokra a
kifejezésekre, amelyek a modern irodalomban nem tűnhetnek
helyénvalónak. Csütörtökön első dolgunk lesz átnézni, és megint
hozok csokit. Biztos, hogy le akartok majd nyűgözni.
Az osztályban ismét felharsan a nevetés, és Ty egy drámai
kézmozdulattal elbocsátja a csoportot.
Figyelem, ahogy elhagyják a termet, miközben türelmesen
várok a lehetőségre, hogy négyszemközt beszélhessek Tyjal, ha
egyszer csak kiürül a terem. Kicsit tovább tart, mint szeretném,
de valahogy sikerül úgy tennem, mintha végig azzal lennék
elfoglalva, hogy összepakoljam a dolgaimat, és Ty asztala felé
veszem az irányt, amikor az utolsó diák is kilép az ajtón.
A vállamra lendítem a táskámat, a pulóverem még mindig
rajtam van, de nyitva hagyom, így a mellkasom nagy része
láthatóvá válik. A tekintete pont erre a területre téved, amikor
közeledem, de viszonylag gyorsan elkapja, ahogy tovább pakolja
a papírokat a táskájába.
– Elnézést a mai késésért, professzor úr – mondom okosan, és
csak az egyik szemöldökömet húzom fel úgy, hogy tudom,
megérti.
Röviden kuncog.
– Semmi baj. Azt mondanám, hogy most már kvittek vagyunk –
jegyzi meg.
– Ó, igen. Igen – helyeselek könnyedén. – Érdekes feladat volt
ez a mai a Tolsztojjal kapcsolatos beszélgetéshez.
– Határozottan érdekes volt – mondja, és mosolya elmélyül. De
ez több mint egy mosoly. Ez egy nonverbális jelzés. Így akarja
elmondani, hogy szerinte megnyerte a mi kis játékunkat.
A mosolya belém hasít, és a figyelmem kiélesedik. Ahelyett,
hogy egyszerűen elfogadnám a helyzetet olyannak, amilyen,
ebben a pillanatban semmi sem fontosabb számomra, mint az,
hogy újra előnyt szerezzek.
Ekkor előrelépek egyet, testemet karja oldalába nyomom, és
ajkamat a füléhez tapasztom. Megborzong a váratlan érintésre, a
szeme kissé kitágul.
– Csak egy dolog van, amit senkinek sem sikerült észrevennie,
amikor szemügyre vettek – suttogom, megragadom Ty állát, és
olyan irányba fordítom, hogy felém nézzen. Nagyot nyel, én
pedig elvigyorodom.
– És… mi lenne az?
– Hogy dögösnek tartom a tanárt. – Rákacsintok, és
lábujjhegyre emelkedve épphogy csak végigsimítom az ajkamat
az övén.
Az érintésre felugrik, és a gyomrom izgatottan megremeg.
Egy utolsó szemkontaktus után végül sarkon fordulok, és
anélkül hogy hátranéznék, az ajtó felé veszem az irányt.
Említettem már, hogy bármit megteszek a győzelemért?
Ezt kapja ki, professzor úr! Most ki a főnök?
 TIZENHÁROM

február 2., szombat

Ty

Betűröm az ingemet a farmeromba, felhajtom az ujját az

alkaromig, majd felkapom a telefonomat az éjjeliszekrényről, és
ellenőrzöm, hogy nem érkezett-e valami üzenet a családomtól.
Vár néhány üzenet a húgomtól, Winnie-től, aki elsősorban arra
emlékeztet, hogy ne felejtsek el elmenni Daisy mai babaváró
bulijára – mintha le akarnék maradni egy ilyen fontos dologról –,
és egy anyámtól, aki arra kér, ne említsem meg a család többi
tagjának, hogy kipróbálja az online társkeresést.
Ne aggódj, Wendy, pontosan ez az utolsó beszélgetés, amit
Flynn-nel, az egyik legvehemensebben védelmező seggfejjel le
akarok folytatni, miközben nekem Daisy ikreit kellene ünnepelnem.
Remynek már említettem, de őszintén szólva úgy tűnt, minden
más jobban érdekli, mint hogy anyánk szerelmi életéről
beszélgessünk. Nem hiszem, hogy van miért aggódnia.
Visszaírok neki egy SMS-t, megígérve, hogy titokban tartom a
szexuális forradalmát, majd megnyitom a névjegyeimet, hogy
végigpörgessem a listát, egy megfelelő nő után kutatva. Miután
túl sok időt töltöttem ebben a furcsa állapotban, készen állok
arra, hogy visszatérjek a játékba. Nyilvánvalóan szükségem van
egy emlékeztetőre, hogy pontosan ki is Ty Winslow, és ezt meg is
fogom adni neki – vagyis magamnak… mindegy is.
Elég kevés időm maradt arra, hogy összehozzak egy randit, de
bízom benne, hogy sikerülni fog.
Némi véletlenszerű görgetés után kikötök egy telefonszámnál,
és készen állok a hívás indítására, amikor egy újabb szöveges
üzenet érkezésére megrezzen a telefonom a kezemben.
Megjelenik egy jelzés a képernyő tetején, és azt várom, egy
családtagom az, de nem így van.
Az a nő az, akit az elmúlt napokban úgy kerülgettem, mint a
forró kását. Bár nem tehettem róla. Minden egyes alkalommal,
amikor rám nézett azzal a nagy, szexi zöld szemével, egyre
inkább elveszítettem a hidegvéremet. Ha egész héten így
folytattam volna, mára már semmi sem maradt volna belőlem, és
akkor nem tudnék elmenni Daisy babavárójára.
És azzal is meg kellene küzdenem, hogy Flynn feltámaszt a
halálból csak azért, hogy újra megöljön. Őszintén szólva az egész
nagyon macerás lenne.
Helyesen tettem, hogy elkerültem. Különösen azután, hogy a
fülembe suttogta, hogy dögösnek tart. Jó húsz percbe telt, mire
összeszedtem magam, miután kimondta ezeket a szavakat, és
gömbölyded fenekével együtt távozott a tanteremből.
De egy SMS-nek elég biztonságosnak kell lennie. Szavakkal
nem zaklathat fel, nem igaz?

Rachel: Elnézést, hogy hétvégén zavarlak, de

 szükségem van a klasszikusirodalom-vizsga
véglegesített kérdéseire, hogy keddre elkészíthessem
őket. Holnap vagy hétfőn megcsinálnám, de meg kell
írnom egy esszét az egyik órámra. Próbáltalak
elkapni óra után az elmúlt néhány napban, de soha
nem sikerült összefutni.

Ez… nos… igaz. Mivel az elmúlt napokban több energiát

fektettem Rachel elkerülésébe, mint bármi másba az életemben.
Munka, edzőterem, kaja – egyik sem számított, amíg mindennap
ki tudtam menni az épületből Rachel előtt.
Persze elég ironikus az egész, hiszen valójában ő az, akit a
legjobban szeretnék látni. Csakhogy nagyjából teljesen lángra
kapok, ha találkozom vele, és ez nem én vagyok. Ty Winslow
nem hagyja, hogy ilyen szintre kerüljön.
De Rachel Rose-nak valami olyan ereje van, amivel még sosem
találkoztam. Valami van benne, ami megőrjít. Valami, amitől
elavultnak tűnik minden, amit harminckilenc év alatt
megtanultam a működésemről.
Ráadásul a tesztkérdésekkel még nem csináltam semmit. Sőt,
eddig még csak eszembe sem jutottak.

Én: Igen. Ma este átküldhetem őket e-mailben. Most is

megtenném, de hamarosan indulnom kell egy
babaváróra.

A válasza egy perccel később érkezik.

 Rachel: Legyünk őszinték: változtattál rajtuk
egyáltalán bármit is? Mert ha nem, akkor még
egyszer utoljára ellenőrzöm a dolgokat, aztán már
csak a tesztet kell elkészítenem.

Honnan a fenéből tudta?

Én: Miből gondolod ezt?

Rachel: Mert a legutóbbi két teszten, amit csináltam,

nem változtattál semmit.

Én: Haha! Oké, rendben. WOW, Sherlock Holmes. Azt

hiszem, lebuktam. Nyugodtan használd a saját
kérdéseidet.

Rachel: LOL. Csak próbálom megkönnyíteni a

dolgodat.

Én: Nem, igazad van. Jó kérdéseket írsz, ezért én már

azóta szarok rájuk, mióta elkezdtél ezzel foglalkozni.

Rachel: Nos, köszönöm. Próbálkozom. De elég könnyű

dolgom van, mert jó előadásokat tartasz.

Mi most… bókcsatát folytatunk? Mert egészen úgy érzem. Milyen

remekül – vagy inkább szörnyen – megy az elkerülés, haver!
Nagyon jó. Elég jó vagy ahhoz, hogy bekerülj a CIA-ba.
 Próbálom rávenni a belső hangomat, húzzon a búsba. Elvégre
a munkával kapcsolatban írt, és mégsem zárhatom ki teljesen. A
tanársegédem.
Ami paradox módon jó magyarázat arra is, hogy miért nem
lenne szabad rá gondolnom. Biztos vagyok benne, nincs az
rendben, hogy minden este a tanársegédem jár a fejemben, és ha
mégis, akkor áthelyezést kellene kérnem a tanszékvezetőmtől.
Persze a tanszékvezető az apja, és szívességből megígértem
neki, hogy felveszem Rachelt, úgyhogy azt hiszem, igazi pácban
vagyok.
Az élet most elég vad hullámokat hoz.

Rachel: Az agyam most dolgozta fel, hogy azt írtad,

egy babaváróra mész, és ezt hihetetlenül nehéz
elképzelni.

Felhorkanok. Aha. Nekem mondod?

Én: A bátyám, Flynn szervezi. A felesége, Daisy

ikrekkel terhes.

Rachel: Ikrek? Az egy csomó baba.

Kuncogok.

Én: LOL. Igen, így van.

Rachel: Nos, jó szórakozást a mai bulizáshoz!

 Én: Haha! Igen. Nagyon vad lesz.

Rachel: Oké, túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ne

kérdezzem meg. Milyen ajándékot visz egy
egyedülálló férfi egy babaváróra?

Micsoda? Ajándék? A jelenlétem nem elég ajándék?

Én: Miért vinnék ajándékot?

Rachel: Mert ez a szokás az ilyen babaváró bulikon.

Ajándékot viszel az anyukának.

Én: Tényleg?

Rachel: OMG. LOL. Mennyire pasi vagy!

Ez igaz? Vinnem kellene egy kibaszott ajándékot?

Én: Komolyan, Rachel? Milyen ajándékról beszélsz?

Rachel: Ajándékok a babának. Pelenkák. Rugdalózók.

Cumisüvegek. Valószínűleg írt listát.

Én: Listát????

Rachel: Ó, istenem! Felejtsd el a listát. Csak menj, és

vegyél néhány babaholmit. Két rugdalózót. Egy
csomag pelenkát. Néhány törlőkendőt. Ennyire
 egyszerű.

Én: Mi a fasz az a rugdalózó?

Rachel: LOL. Ez egyre jobb.

Én: Neked lehet. Nekem? Egyre rosszabb és rosszabb.

Komolyan, Rachel, mi az a rugdalózó?

Nyilvánvaló, hogy ha babákról van szó, szart sem tudok. Az

unokahúgom, Lexi már egyéves kora előtt tudott gondolkodni,
így gyakorlatilag teljesen kihagyta a csecsemő korszakot.
Ráadásul nem éppen én voltam az első a sorban, amikor Winnie
valakinek a gondjaira akarta bízni. Remy és Flynn mindig is egy
kicsivel felelősségteljesebbek voltak nálam.

Rachel: Babaruha. Ha bemész bármelyik boltba, ahol

van babaruha, keresd meg a legközelebbi nőt, és kérd
meg, hogy mutassa meg neked a rugdalózókat.

Kuncogok magamban, de aztán rájövök, hogy még mindig

egymásnak írogatunk, mintha régi cimborák lennénk. Mintha
nem lenne semmi a világon, ami miatt aggódnom kellene. Csak…
SMS-ezünk, mint egy borsó meg a héja egy szexuális feszültséggel
teli borsóhüvelyben, amivel kapcsolatban próbálok úgy tenni,
mintha nem is létezne.
Aztán megnézem az időt, és látom, hogy pontosan két órám
van arra, hogy kitaláljam ezt a rohadt ajándék dolgot, és
elmenjek Daisy bulijára.
 Gondterhelten tömködöm vissza a telefonomat a zsebembe, a
folyosón átvágva a konyhába megyek, felkapom a pénztárcámat
és a többi cuccomat a pultról, és máris indulok kifelé az ajtón.
Ma nem vesződöm a vezetéssel, mert a városban parkolni egy
kínszenvedés, és mentálisan nem állok éppen úgy, hogy kezdeni
tudjak bármit is a dühöngő taxisokkal. Biztos találok a környéken
egy boltot, ahol babacuccokat árulnak, és metróval megyek Daisy
babavárójára.

A babaváró nagyot megy. Olyan, mintha mindenki itt lenne a

városból a Beekman Hotel egyik pazar fogadótermében, készen
arra, hogy megünnepelje két újabb Winslow fiú közelgő
érkezését.
Van egy olyan érzésem, hogy a sógornőm, Sophie áll az
esemény megszervezése mögött. Ez valószínűleg abból is látszik,
ahogyan a teremben sürgölődik, gondoskodva arról, hogy a
cateringcsapat mindig feltöltse a büféasztalt finomságokkal.
Fogok egy sört a bárpultról, és átnézek a terem másik végébe,
ahol Flynn és Daisy üdvözli az érkező vendégeket. Ajándékokkal
telepakolt asztal mellett állnak, mindenkit megölelnek, és kezet
ráznak vele. Flynn néhány percenként lehajol, és csókot nyom a
felesége homlokára, vagy megsimogatja a kezével a nő kerek
pocakját, Daisy pedig mindig ugyanolyan édes mosollyal
viszonozza a gesztust.
A szerelem aztán tényleg jó nagy szívás, nem igaz? Még a
legbátrabb embereket is képes legyőzni.
 Nos, engem kivéve. Nyilvánvalóan.
A telefonom rezeg a zsebemben, és amikor elolvasom az
üzenetet, elvigyorodom.

Rachel: Tudnom kell. Sikerült ajándékot szerezned?

Hála az égnek, sikerült, egy Susan nevű kedves nő segítségével,

aki egy kis bababoltban dolgozik a Nolita negyedben, sikerült
kétszáz dollárral többet költenem, mint amennyit valószínűleg
kellett volna – mindezt puccos babaruhákra, takarókra és
mindenféle egyéb hülyeségre.
Susan igazi belevaló eladónő. Egy kis öreg hölgy lágy mosollyal,
aki valójában egy cápa ösztönével bír. Pontosan tudta, mit kell
mondania, és hogyan vegyen rá, hogy átadjam a hitelkártyámat,
mielőtt még felfogtam volna, mi történik.

Én: Igen. Igen, sikerült. Rengeteg babacuccot

vásároltam.

Rachel: Jó.

Már arra készülök, hogy begépeljek egy újabb üzenetet,

amelyben megköszönöm neki, hogy felhívta a figyelmemet az
ajándékozási követelményekre, de a legkisebb öcsém ordítása
elvonja a figyelmemet.
– Szóval, hol van? – kérdezi Jude, miközben húz egyet egy
sörösüvegből, csípőjét nekitámasztva az asztalnak, amelyet annyi
babaholmi terít be, mint amennyit még az életemben nem
láttam.
 – He? – A gyomrom bukfencet vet, és a mellkasom azonnal
zsibbadni kezd, miközben Rachel képe észrevétlenül beúszik a
gondolataim közé. Honnan tud róla? Látta, hogy az előbb SMS-t
küldtem neki?
Szent ég, ma nagyon szét vagy esve!
Őszintén szólva azóta nem találom a helyemet, amióta
megérkeztem a partira. Sőt, kicsit kívülállónak érzem magam.
A sok boldogság, a párok, a nők, akik mindenféle családi
dologról beszélnek, nyaralást terveznek, és arról elmélkednek,
hogy mennyire boldog az életük – mindettől kicsit úgy érzem
magam, mint aki nem készült fel arra, hogy itt legyen. Mintha
nem tudnék kapcsolódni a családomhoz. Mintha valami változás
történt volna az univerzumban, és talán elkezdtünk volna
eltávolodni egymástól.
Ez elég nagy hülyeség, tudom, de az érzések alapja nem
annyira elrugaszkodott. Két bátyám és a húgom életük új
szakaszába léptek. A pokolba is, még anyám is hosszú távú
kapcsolatot keres, miután ennyi éven át egyedül volt!
És én… nos, én ugyanolyan vagyok, mint mindig. Persze,
szívatjuk egymást Rachellel, de az egész csak egy játszma. Nem
érdeklem őt komolyan. Csak szeret szórakozni. Legalábbis azt
hiszem. Nem gondolhatta komolyan azt a „dögös tanár” dolgot,
igaz? Az csak azért volt, hogy a bőröm alá férkőzzön.
– Hé, Ty! – Jude rám szegezi a tekintetét. – Hol van?
Lassan megismétli, mintha egy gyerekhez beszélne.
– Ki? Kicsoda? – Pásztázom a szobát, hátha újabb közeledő
testvérek leselkednek rám.
– Amy? Meghan? Lucy? Melanie? Adriana? – gúnyolódik Jude. –
Honnan tudjam. Akárhogy is hívják a random csajodat. Hol van?
Megrázom a fejem, és legyintek.
– Ma nem hoztam senkit.
– Mi? Ez most komoly? Te, Ty Winslow nő nélkül jöttél el egy
családi eseményre?
Kezdetben nem ez volt a terv, de aztán… elfelejtettem. Nos,
elvonta a figyelmemet az egész ajándék ügy.
Nem, valójában azért felejtetted el, mert Rachel vonta el a
figyelmedet.
Forgatom a szemem, inkább magam, semmint az öcsém miatt,
de gyorsan ki is találok egy kifogást:
– Nem hozol saját sört egy ingyen piát kínáló buliba, haver –
mondom neki. – A babaváró partikon rengeteg a szingli nő, ha
még nem vetted volna észre.
Ennek ellenére még egy nőhöz sem szóltál…
Mi történik velem? Szerzetes lettem? Vagy mazochista?
Egy kibaszott mazochista szerzetes vált belőlem?
– Úgy tűnik, Daisy minden nőt ismer a városban – mondja Jude
nevetve. – Fogalma sincs, mennyire szerethető. Flynn szerint azt
hitte, hogy majd néhány barátja feltűnik, és ennyi.
Szerencsére csak félig-meddig kell kényszerítenem a mosolyt
az arcomra. Ha már itt tartunk, mindkét sógornőm pont olyan,
mint amilyet elképzelek a testvéreimnek.
– Mindketten jó lányt találtatok. Persze Flynnt megértem, mert
teljes valójában körüllengi ez az egész sötét és titokzatos
hangulat, de az kevésbé hihető, hogy Sophie egy ilyen szemétláda
mellett állapodott meg, mint te. De hé, azt hiszem, neked mindig
is szerencséd volt.
 Jude zavartalanul bólint. Ha van valami, ami nem sérti az
egóját, az az, ha arról beszélünk, hogy felfelé házasodott. Tudja,
elismeri, és büszke is rá. Ami, miután közel negyven éve ismerem
ezt a beképzelt szemétládát, elképesztő dolog.
– Tudom – válaszolja önelégülten. – Most már csak teherbe kell
ejtenem.
Majdnem megfulladok a következő korty sörnél, és kíváncsian
nézek rá. Tudtam, hogy az egész társaság az utódláson pörög –
tekintve a parti apropóját –, de azt nem tudtam, hogy Jude is
készen áll a dologra.
– Tényleg azt hiszed, hogy készen állsz egy gyerekre? Nem elég
egyelőre az egyetlen nő iránti elköteleződés?
Jude gúnyosan megrázza a fejét, tekintetében bölcsesség és erő
csillog.
– Egyszerűen még nem érted ezt, haver. Ha egyszer megvan az,
ami nekem Sophie-val, akkor az egész csomagot akarod. A házat,
a gyerekeket, hogy együtt öregedjetek meg… Furcsa érzés, de
nagyon jó.
– Marhaság! – kiáltok fel, elég hangosan ahhoz, hogy Flynn és
Remy is felfigyeljen rám a szoba másik végéből. Azonnal
elindulnak felénk, miután fájdalmas „idősebb báty” pillantást
vetnek ránk. A két faszfej abban a pillanatban kezdte el éreztetni,
hogy idősebbek, amint beszélni kezdtem, és ezzel azóta sem
álltak le.
Gondolom, mindketten azt hiszik, hogy ide kell jönniük
kioktatni bennünket.
– Mi a marhaság? – kérdezi Remy, karját keresztbe fonva a
mellkasán, lába vállszélességű terpeszben. Ez a kedvenc erőt
sugárzó pozíciója.
– Semmi – mondom szemforgatva, és belekortyolok a sörömbe.
Jude felnevet. Az áruló!
– Ty nem hisz nekem. Azt mondtam neki, hogy ha az ember
megtalálja az igazit, már a gyereknemzés gondolata sem olyan
idegen. Sőt, az ember akarja is az egészet.
– Oké, tetszik a gondolat, persze – helyesbítek feltartott
mutatóujjal, sörömet a kezemben lóbálva. – De te egyenesen
vágysz erre a dologra. És ezt nem hiszem el.
– Pedig igaz. Amikor elégedettnek érzed magad, akkor az
összes hülyeséget akarod – mondja Rem, amitől teljesen
kizökkenek. Azt hittem, hogy ő legalább az én oldalamon áll.
– Ezt nem gondolhatja komolyan, Remete úr. Az isten
szerelmére, még csak nem is láttam soha, hogy megtanultad
volna egy nő nevét, mióta Charlotte másfél évtizede faképnél
hagyott az oltárnál!
Jude szeme elkerekedik, és Flynn felsóhajt. Tudom, tudom. Az
egész „elhagyott az oltárnál” dologról soha nem beszélünk. De
már elegem van belőle. Már két jóslat valóra vált, és nem
hagyhatjuk örökkön örökké figyelmen kívül a dolgot. Az biztos,
hogy én nem fogom. Főleg azok után, hogy tavaly tavasszal
megtaláltam Cleót.
Remy Flynnről Jude-ra, majd végül rám pillant. Tekintete
kemény, de egy teljesen váratlan fordulattal egyszerre tisztelet
csillan benne.
– Igazad van, Ty. Még nem állapodtam meg. Nem találtam meg
az igazit. És hogy őszinte legyek, meg sem próbáltam. De ez nem
jelenti azt, hogy nem is akarom ezeket a dolgokat. Hogy nem
látom, hogy Jude és Flynn boldog, és hogy a Sophie-val és
Daisyvel való kapcsolatuk valódi.
– Mi a fene? Biztos valami mérgező anyagot pumpálnak a
szellőzőn keresztül – mormogom. – Mindannyiótoknak elment az
esze.
Flynn a szemét forgatja, és kommentár nélkül elsétál. Ez nem
annyira meglepő, mivel soha nem beszél sokat, de azt vártam,
hogy legalább elküld a picsába, vagy valami ilyesmi. Valahogy
ijesztőbb, hogy csendben távozik.
Remy és Jude összenéznek, majd megvonják a vállukat.
– Gondolj, amit akarsz, haver – mondja Jude, és nem zavartatja
magát. – Egyszer majd rájössz.
A szemem összeszűkül, hogy ilyen könnyen ejti a témát, majd
ugrom egyet ijedtemben, amikor mindkét oldalról belém karol
valaki. Az egyik oldalon a húgom, Winnie. A másikon az anyám.
Oldalra pillantok, és látom, hogy Flynn ott áll vigyorogva – a
szemétláda! Tudhattam volna, hogy megpróbál majd
megleckéztetni, még ha nem is szavakkal. Rám uszította a csapat
legnagyobb romantikusait.
– Ty! – kiált fel Winnie izgatottan, hozzám hajol, és megrántja a
karomat. – Flynn azt mondta, hogy a babaköszöntő miatt
elgondolkoztál a gyerekvállaláson.
A tekintetem megint az álszent szemétládára siklik, Jude és
Remy pedig úgy vigyorog, mint egy csapat idióta.
– Nem, Win. Nincs így. Előbb meg kellene állapodnom
valakivel, nem igaz?
– És ezt mikorra tervezed, Ty? – szól közbe anyám, ezzel
egyszerre csapdába is ejtve engem.
 – Nem tudom, anya.
– Ó, Ty Alexander! Esküszöm. Meghalok, mielőtt unokákkal
ajándékoznál meg, mi? – kérdezi sóhajtva, szarkazmussal a
hangjában.
– Van még négy másik gyereked is, anya, és úgy tűnik, ők már
kurvára elfoglaltak…
Anyám szigorúan felemeli a mutatóujját.
– Ty, hogy beszélsz?
– Csak azt mondom, hogy… nem kell neked unoka tőlem. Lesz
bőven máshonnan.
– Még nem érted, de egy nap majd megérted, kicsim – mondja
anyám, és gyengéden megsimogatja a mellkasomat. – Minden
egyes gyerektől más, amikor unoka születik. Látni, ahogy az
ember, akit felneveltél, egy kis ember elméjét formálja, ez igazán
különleges dolog.
– De mi van, ha nem akarok gyereket? Van, aki soha nem akar
gyereket.
– Igazad van, Ty – szól hozzá Winnie is. – Vannak ilyen
emberek. De te nem tartozol közéjük. Te apának születtél. Egy jó
apának. Csak még nem tudsz róla.
Nem tudom, honnan veszi ezt, de kezdem azt hinni, hogy
mindketten túl sokat ittak.
– Ma még csak nem is hoztál senkit – vitatkozik tovább Winnie.
– Te talán nem látod, de ez jelent valamit.
– Miért koncentrál mindenki annyira arra, hogy kit hoztam
vagy nem hoztam? Mi a f… fene köze van ennek bármihez is? –
kérdezem, és rögtönözve helyettesítem a „fasz” szót, amikor
anyám valahol a mondat közepén kemény pillantást vet rám.
 Összenéznek, majd anyám megpaskolja a karomat.
– Igazad van, édesem. Nem számít. Ne hallgass ránk, jó? Csak
tegyél róla, hogy boldog legyél.
A gyors visszakozás gyanús, de sokkal jobb, mintha tovább
vallatnának, így nem kérdőjelezem meg.
Belekortyolok a sörömbe, és körülnézek a körülöttem lévő
boldog babakáoszban.
Pontosan mi az, ami boldoggá tenne?
Mindig azt hittem, hogy jól elvagyok a dolgok állásával, hogy
minden úgy maradjon, ahogy van. De most, amikor olyan
helyzetben találom magam, mint amilyenben Rachellel vagyok,
kezdek elgondolkodni azon, hogy vajon van-e fogalmam
bármiről is.
 TIZENNÉGY

február 3., vasárnap

Rachel

Beteszem az áfonyás muffint a Lydia által tervezett cuki

rózsaszín-fehér zacskóba, és a pénztárgép melletti tekercsről
leszedett szíves matricával zárom le. A Little Rose Pékség
vasárnaponként mindig zsúfolt, de ma mintha még durvább
lenne a helyzet. Talán azért érzem jobban a rohamot, mert
sokáig fent maradtam, hogy befejezzem a tesztkérdéseket Ty
órájára, és tanuljak a sajátjaimra. Mindenesetre nem én vagyok
az egyetlen, aki őrülten viselkedik.
– Öt dollár lesz – mondom egy sárga pólós, idősebb hölgynek,
és átnyújtom neki a hátsó pulton álló, már elkészített kávét és a
kiválasztott muffinját a zacskóban, amit épp most zártam le.
Átnyújt nekem egy ötdollárost, és szerencsére a tranzakciót
könnyedén, csupán egy mosollyal zárja le.
– Köszönjük a vásárlást! – mondom gyorsan, miközben
átbattyog a zsúfolt téren az ajtó felé.
Éppen megszólítanám a soron következő ügyfelet, amikor
észreveszem, hogy Lydia a pult másik végéből integet. Rózsaszín
kötényembe törlöm a kezemet, és a lehető leggyorsabban
odalépek hozzá.
– Rachel, beszaladnál hátra a másik adag red velvet muffinért?
– kérdezi a nővérem, és úgy mosolyog az előtte álló vásárlóra,
mintha minden rendben lenne. Persze tudom, hogy ez már a
hatodik tálca red velvet muffin, amit ma reggel elfogyasztottak –
valami őrült módon megnőtt rá a kereslet –, és az igazat
megvallva Louval az összeomlás szélén állnak. Csak a sokéves
ügyfélszolgálati tapasztalat és a vidám személyisége az egyetlen,
ami megóvja őt a bekattanástól.
– Még szép! – Akcióba lendülök, és a lengőajtón át a hátsó
konyhába lépek. Amint meglát, Lou szeme elkerekedik.
– Ne is mondd! Még több red velvet?
Óvatosan bólintok. Nem akarok felelős lenni azért, hogy Lou
sós könnyeivel tönkreteszi a finom édességeket.
– Mi történik ma a városban? Red velvet telihold van, vagy mi?
Nevetek, és nekidőlök a fém sütőasztalnak, amit Lou jelenleg
nem használ.
– Tudod, fogadok, hogy erről van szó. Vagy a red velvet dagály.
Mindig a hold vagy a dagály van a háttérben. Vagy talán valami
szektás rendezvény zajlik a város templomaiban. Talán…
Lou olyan őszintén kétségbeesett pillantást vet rám, hogy attól
tartok, örökre eltorzulnak az aranyos kis gödröcskék az arcán.
Azonnal befogom a számat, és megpróbálok valami
hasznosabbról beszélni.
– Meg tudod csinálni, Lou. Csak így tovább! Fantasztikusan
csinálod.
– Persze. Egyszerűnek tűnik. – Kifújja a levegőt. – De amilyen
szerencsém van, holnap valószínűleg elfordul a hold, és én
valami másba fogok belefulladni. Valószínűleg valami sokkal
nehezebbe. Például egy szufléba.
Tehetetlenül megvonom a vállam, és egy mosollyal próbálom
enyhíteni a gesztust.
– Legalább finom halál lesz.
Nevet, fejével az előttem lévő muffinokkal teli tálca felé int,
majd hozzáteszi:
– Vidd magaddal a sütiket is!
Csendben bólintok, felkapom a muffinokat és a
süteményestálcát, és a lábammal meglököm a lengőajtót, hogy
visszatérjek az elülső helyiségbe. A nővérem éppen további red
velvet-őrült vásárlókat fogad, így a tálcát közvetlenül elé rakom
le, majd az üvegpult másik végébe megyek, hogy a helyükre
tegyem a csokis-mandulás sütiket. Éppen elhelyezem őket,
amikor a pult másik oldaláról egy mély, játékos hang üti meg a
fülemet.
– Azt hiszem, azok az enyémek.
Felnézek, és már a nyelvem hegyén van egy frappáns
visszavágás – amivel kapcsolatban Lydia már többször is
megkért, hogy vegyek vissza –, de megállok, amikor meglátom,
hogy egy nagyon különleges kék szempár bámul vissza rám.
– Ty?
Ő is meglepettnek tűnik, a mosolya leolvad az arcáról, hogy a
helyét döbbenet és a hitetlenkedés váltsa fel. De végül összeszedi
magát, és a könnyed vigyor visszatér a helyére.
– Szia, Rachel!
– Milyen volt a babaváró? – kérdezem, de ő csak vigyorog,
mintha a legkevésbé sem lennék rá hatással.
– Jó volt.
Persze tegnap még SMS-eket váltottunk – főleg tesztkérdésekről
és babaváróhoz illő ajándékokról –, de most, hogy személyesen is
itt van, szinte csalódás látni, hogy ilyen könnyedén összeszedi
magát, miután szó szerint az első sorból nézhettem végig, milyen
ideges lett az iskolában.
A hatalom érzése, amelyet az irányítás által megtapasztaltam…
üdítő volt.
De úgy tűnik, az az erőfeszítése, hogy a hét hátralévő részében
kerüljön engem – csak tegnap engedett meg némi üzenetváltást –,
nem volt számára előnytelen. Volt ideje regenerálódni.
Ez a régi Ty Winslow. A legendás Ty Winslow. Az, aki
pofátlanul magabiztos.
Azonnal késztetést érzek rá, hogy az összes változatát ezer
apró darabra törjem.
Annyira, hogy mielőtt még tudnám, mit csinálok, máris ugratni
kezdem.
– Ezt jó hallani. Hízelgő… azt hiszem.
Összevonja a szemöldökét.
– Hízelgő?
– Igen. Hogy annyira hiányoztam neked, hogy úgy érezted, fel
kell kutatnod a nővérem pékségében.
Tudom, hogy seggfejség azt akarni, hogy lássam szenvedni, de
azt is tudom, hogy kétségtelenül ő is ugyanígy érez irántam. És ha
nem én csapok le elsőként, a falhoz szegezne, mielőtt
észrevenném. Így működik a harc.
És mindannyian tudjuk, hogy Rachel Rose mennyire utálja, ha
egy férfi akaratának súlya alatt találja magát, még akkor is, ha az
egész csak jó móka.
– Micsoda? – kapja fel a fejét, és egyébként erőteljes
mosolyában megjelenik valamiféle pánik. – Nem, nem. Én… én
nem követtelek. Minden vasárnap eljövök a Little Rose-ba. A
környéken lakom.
Nevetve legyintek, miközben megpördülök, hogy felkapjak egy
üres dobozt a hátsó polcról.
– Figyelj, semmi baj. Ez nem olyan, mintha fullosan zaklatnál.
– Nem… nem – dadog, és a higgadt kifejezés kezd eltűnni az
arcáról. – Egyáltalán nem zaklatlak. Ha valamit le akarok
vadászni, az ez a süti. Egy tucat csokis-mandulás sütit szeretnék,
ami azt illeti. Már van számlám itt, meg minden.
– Csokis-mandulás sütiket akarsz becserkészni? – mondom
eléggé gyanakodva, persze arra játszva, hogy kényelmetlenül
érezze magát. – Ez úgy hangzik, mint egy kibúvó, de azt hiszem,
ha ennyire szükséged van rá, akkor megadom neked.
– Nincs szükségem kibúvóra – mondja védekezően, és kihúzza
magát.
– Szóval tényleg miattam jöttél ide? – kérdezem, egyik
szemöldökömet felvonva.
– Nem ezt mondtam. – A szája sarka valahogy teljesen
kiegyenesedik. Se mosoly, se grimasz, egy olyan érzelmi állapot
közepén lehet, amelyet még nem tud értelmezni.
– Figyelj, semmi baj. Tényleg. Megértem.
– Rachel, nem miattad jöttem ide – mondja, kizárva a tévedés
vagy bármilyen kreatív értelmezés lehetőségét. Ez kihívást jelent
az eredeti tervem szempontjából, de nem most kezdtem a játékot.
Vad gyerek vagyok. Tudom, hogyan kell irányt változtatni.
– Jaj de kár! Gondoltam, ha tényleg ennyire szeretnél látni,
talán az lenne a legkevesebb, hogy én is igyekszem.
– Igyekszel? – rántja hátra a fejét. – Miről beszélsz?
– Ó, nem is tudom. – Szándékosan áthajolok a pult fölött, és
odasúgom: – Talán megmutathatnám, hogy néz ki ma az
alsóneműm? Hogy újra megpróbálhasd rám adni?
Megrázom a fejem, és nevetek.
– De semmi baj. A pokolba, nem is tudom, hogy vettem-e ma fel
bugyit! Annyira nagy a nyüzsgés – suttogom csábítóan, mielőtt
otthagynám őt, hogy leesett állal összeszedje a rendelését.
Egy tucat csokis-mandulás sütit pakolok az egyik rózsaszín
dobozba, amelyet a nővérem és Lou csináltatott, a logójukkal az
oldalán, és visszafordulok, hogy szembenézzek vele.
Még mindig csak áll, és próbálja értelmezni a helyzetet. Én meg
kurvára fel vagyok villanyozva.
– Rachel, én nem… Nem kellene… Úgy értem… – próbál
magyarázkodni összeakadó nyelvvel. Ettől függetlenül értem, mit
akar mondani, de nem fogom feladni pont akkor, amikor kezdem
elérni a célomat.
– Tudom. Tudom. Úgy értem, nem lenne szabad, igaz? – Csak ő
hallja a suttogásomat. – Csak gondolkodtam rólad és rólam, és…
nos, talán nem kellene kimondanom azokat a dolgokat,
amelyekre gondoltam, tudod?
Leteszem Ty sütisdobozát a pultra, ő pedig gyorsan felkapja, és
azzal a lendülettel nekicsapódik a mögötte lévő asztalnak.
Hátranéz, mintha csak azért tették volna oda azt az asztalt, hogy
megbotoljon, én pedig elfojtok egy nevetést, miközben
megkerülöm a pultot, és elindulok felé.
Visszavonulót fúj, teljes hátrálásba kezd, miközben szinte
pánikban fordítja hátra a fejét.
– Rachel…
– Igen, Ty? – búgom, hangomban szexi ígéret sejlik.
– Mennem kell – motyogja, és gyakorlatilag az ajtóhoz rohan, és
kivágódik rajta. – Hétfőn találkozunk az órán.
Kihajolok az ajtón, integetek, a szám enyhe csücsörítésbe ível –
így pecsételem meg a győzelmemet. Rachel Rose hivatalosan is
fölényben van.
Amikor elég messze kerül ahhoz, hogy eltűnjön a vasárnap
reggeli tömegben, és egy új vásárló sétál el mellettem,
visszalépek a pékségbe, és úgy megyek vissza dolgozni, mintha
mi sem történt volna. Bár odabent egy kis gonosz szellem nevet,
és várja, hogy ne legyen vendég, akit elijeszthetnék.
Lydia gyanakodva bámul rám, és nem hibáztatom érte. Az,
hogy a vásárlók rohanva igyekeznek kifelé az ajtón, éppenséggel
nem szerepel az alkalmazottak kézikönyvében. Nem tudom, hogy
látta-e a tömegben egyáltalán, hogy ki volt az. Lehet, hogy azt
hiszi, véletlenszerűen szabotálom a vállalkozását.
Amikor lerendezi az ügyfelet előttem, oldalra húz, és a fülembe
súg:
– Mi a fene volt ez? Ty Winslow járt itt?
Oké, tehát legalább látta, hogy ki az. Ez tényleg hasznos –
kevesebbet kell magyarázkodnom.
– Ja, hogy ez? – felelem egy pimasz mosollyal, amit nem tudok
megállni. – Azt láthattad, ahogy visszaszereztem az
erőfölényemet.
 – Hogy érted ezt?
Megrázom a fejem, és kissé bűntudatom van a homlokán
húzódó aggódóránc láttán. Lydiának van elég stressz az életében
az én hozzájárulásom nélkül is.
– Ne aggódj! Ez az egész csak egy kis mókázás, ígérem. Ty
Winslow ismeri a dörgést.
Kicsit elkomorul, de aztán megragadja a kezemet, és
megszorítja.
– Nagyon remélem, hogy tudod, mit csinálsz.
Én is, nővérkém. Én is. Mert elég okos vagyok ahhoz, hogy
rájöjjek: lehet, hogy most jól érzem magam, de ha nem vigyázok,
nagy bajban leszek.
 TIZENÖT

február 11., hétfő

Ty

Már egy teljes hét telt el azóta, hogy Rachel állítólagos titkos
fantáziálgatásainak hatására kimenekültem a kedvenc
pékségemből, és sajnos egy-két nap kellett ahhoz, hogy
megállapítsam, csak azért csinálta, hogy provokáljon.
Persze, fantáziáltam róla – sokat –, de minél többet
gondolkodtam azon, amit mondott, a képeken, amelyeket olyan
érzékletesen leírt, annál inkább úgy hangzott, mint amikor valaki
csak kíváncsi egy férfi reakciójára. Azaz nem egy buja nő
vágyairól szóltak.
Korábban olvastam már romantikus regényeket – főleg azért,
mert Winnie a középiskolában átment egy ilyen korszakon, és
kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás. De részben azért is, mert
néhány ilyen könyvet tényleg élveztem. Ráadásul Wes sógorunk
jó barátja, Thatcher Kelly tényleg képes beszippantani az
embereket, és a felesége, Cassie is kipróbálta magát a
romantikusregény-írók világában. Mindössze két e-mail és egy
fenyegető, de bókoktól hemzsegő levél kellett ahhoz, hogy
bekerüljek a próbaolvasó csapatába, a Cassie Támogatóiba.
Igen, tudom. De az egész olyan volt, mint egy lázálom. Alig
tudom elmondani, hogyan történt.
Ettől függetlenül végre kezdtem megnyugodni, amikor
rájöttem, hogy Rachel mit próbál kihozni belőlem. De a
hormonjaim mintha nem kapták volna meg az üzenetet. Minden
alkalommal tomboltak, amikor találkoztunk. Persze amióta
együtt dolgozunk, a farkam egy kicsit elszabadult.
Mondjuk úgy, hogy az elmúlt egy hétben sokat álltam
mindenféle bútor mögött az előadásokon.
Egyébként a célzott elkerülés taktikáját alkalmaztam. Rachel
azonban nem adta fel, napról napra keményebben próbálkozik,
hogy megroppanjak. Tegnap még a pékségbe sem mentem el a
heti süteményemért, mert attól féltem, hogy a végén a melle közé
nyomja az arcomat, mint valami motorcsónakot, amely kettészeli
a vizet. Szokásává vált, hogy minden egyes alkalommal emelje a
tétet, és mint a vízi sportok lelkes rajongója, kizárt, hogy képes
lennék visszautasítani az effajta közeledést.
De most egy új tanítási hét következik – és Rachel szintet lép az
eltökéltségében. A mai órán alig tudok arra koncentrálni, hogy
beszéljek. Ahogy telnek a percek, ő sem vesz vissza a
viselkedéséből.
Az első sorban ülve kéjesen széttárja a lábát, és megnyalja az
ajkát, miközben az előtte lévő lapra jegyzetel. Közömbös, sőt,
nem is zavarja, és ezen a ponton már meg vagyok győződve róla,
hogy direkt csinálja. Bárcsak tudnám, mi a célja! Mi a kívánt
végkifejlet?
Megrázom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, és
folytatom az előadást.
– Ezeknek a szavaknak nagy erejük van. Ezek a szavak
tragikusak. Romantikusak. De akkoriban, amikor írták őket, nem
találtak megfelelő fogadtatásra. Sőt, erősen kritizálták.
A tekintetem Rachel szexi lábaira siklik, amelyeket keresztbe
tesz egymáson. Ezután ismét széttárja őket, felfedve előttem a
tökéletes, áttetsző rózsaszínű hálóval borított pinájának
látványát.
A táblához pördülök, még ha nem is tudom, mit fogok ott
csinálni, és felkapok egy fekete filctollat, csak hogy egy pillanatra
megnyugodjak.
Beszéd közben a táblára firkálok, és eléggé biztos vagyok
benne, hogy pusztán ugyanazt írom le, mint amit elmondok.
– Az írás személyes és szubjektív.
Leteszem a filcet, és visszafordulok az osztály felé,
összeszedem a gondolataimat, miközben az asztalomhoz sétálok,
és csípőmet az oldalának támasztom. A diákjaim tekintete ma
reggel pingponglabdaként követi az utamat a teremben, ahogy
egyik helyről a másikra cikázok. Ha figyelemzavaros lennék,
elképzelhető, hogy mindig így tanítanék.
– Még az elutasítás sem végleges. Az elutasítás valójában csak
azt jelzi, hogy megelőzted a korodat.
Tempót kell változtatnom, Rachel égető pillantása és nyitott
lábai pedig hívogatnak, hogy újra rájuk nézzek, ezért felpattanok
az íróasztalom sarkára, és felütöm az Üvöltő szeleket. Ennyi év
tanítás után azonban már kívülről ismerem a regényt. Tudom,
milyen oldalakat kell keresnem, hol van a történet csúcspontja,
hány szereplő van az egyes fejezetekben. Ismerem Emily Brontë
írásának ritmusát és ütemét, és tudom, hogy melyek azok a
részek, amelyek a legjobban hangzanak egy elsőévesekből álló
osztály számára.
Szeretik a szexet. Szeretik a botrányt. Szeretik, ha a tanáruk
időnként „csúnya szavakat” használ. És ez számomra nem okoz
gondot. Ha az, hogy adok egy „menő” csavart a klasszikus
irodalomnak, felkelti az érdeklődést ebben a generációban,
akkor minimum egy kibaszott segwayen gurulva tartom az
előadásokat a TikTokon, miközben káromkodva énekelek.
Mert én is szeretem a szexet és a botrányt. Az egész
magánéletemet a szexre építettem. De ha a szexuális izgatottság
és a tanóra összekeveréséről van szó… nyugodtan mondhatom,
hogy ilyet még sosem csináltam.
Egy pillanatra visszanézek az első sorba, és látom, hogy Rachel
leveszi a pulóverét. Alatta selyemblúzt visel, és úgy látom a
pimasz kis cicijét az anyagon keresztül, mintha nem fedné
semmi. Csak arra tudok gondolni, hogy a nyelvemmel végig…
A fenébe, Rachel, mit művelsz velem?
Hozzászoktam a tanításhoz. Amit egyáltalán nem szoktam meg,
az az, hogy a világ egyik legszexibb nője az első sorban ül, és
jegyzetelés közben széttárja a lábát, hogy beláthassak a
szoknyája alá.
És az a bugyi – ismerem azt a bugyit. Ez az a bugyi. Édes jó
istenem, te mindenható!
– Szóval, ha odalapoztok a… – Megköszörülöm a torkomat, és
rákényszerítem magam, hogy elfordítsam a tekintetemet a
Rachel lába közötti területről, és visszanézzek a kibaszott
könyvre. Gyerünk, Ty, szedd össze magad! – Ha odalapoztok a
kilencedik fejezethez, látni fogjátok Catherine első erkölcsi
dilemmáját. Szeretni, vagy azt tenni, amit a társadalom elvár.
Rachelre nézek, és az évek óta tisztelt és csodált férfival való
rokonsága ellenére látom az őt körüllengő tömény szex auráját.
Visszafordulok a könyvhöz.
Néha ijesztő, hogy az irodalom mennyire illeszkedik a valós
életre – különösen a klasszikus irodalom a modern életre.
– Életünk során mindannyian legalább egyszer találkozunk
valamilyen erkölcsi dilemmával. Lefeküdj-e a legjobb barátod
barátnőjével, még akkor is, ha ő is szeretné, és szerinted ő az
egyik legdögösebb csaj a világon?
Az osztály felhördül, én pedig az ajkamba harapok, és
mosolygok. Úgy tűnik, ez mindig felkavarja őket. A tizennyolc
évesek még mindig az erkölcsi iránytűjüket próbálják kalibrálni.
Ők a tökéletes esettanulmány a „lehetne vs. nem lenne szabad”
kérdéshez.
– Vagy inkább használd egy másik szervedet, és maradj hű a
barátodhoz?
Lecsúszom az asztalomról, és a járkálni kezdek a stadionszerű
osztályterem padsorai előtt, miközben igyekszem koncentrálni és
a tekintetemet célzottan távol tartani az első sorban ülőktől.
– A döntés könnyűnek tűnik most itt, ebben az
osztályteremben, melletted ülő társaid véleményének súlyával.
De vajon ugyanezt érzed-e egy sötét szobában, a szexszagban és
az izgalom fájdalmával, amely betölti minden porcikádat? Brontë
költőien ragadja meg ezt a különbséget, és még így is megőrzi
Catherine erkölcsi iránytűjét.
Megpördülök, hogy az órára pillantsak, és a mozdulat közben
még egyszer megpillantom Rachel terpeszbe tett lábát. Még soha
nem kívántam azt, hogy egy óra egyszerre érjen véget, és
folytatódjon a végtelenbe – de a döntés végül is az időtől függ. A
diákok Nagy Védelmi Gátja hamarosan eltűnik, és szembe kell
néznem az önkontroll nyílt vizeivel.
– Mára lejárt az idő. De szeretném, ha átgondolnátok mindent,
amit mondtam, és szeretném, ha ennek tudatában olvasnátok
újra Brontë prózáját. Ha áthelyeznénk a jelenbe Catherine-t,
vajon ugyanezt az utat követte volna? És ha a viktoriánus korban
lennénk, akkor mi történne?
A csoport zsongani kezd, izegnek-mozognak, ami egyértelműen
annak a jele, hogy hamarosan elindulnak, hogy utána valaki más
próbálja meg formálni a gondolataikat.
– Rendben. Próbáljatok vigyázni magatokra! Az órának vége.
A diákok gyakorlatilag felugranak a helyükről, felkapják a
hátizsákjaikat, és betuszkolják a füzeteket. Visszafordulok a
terem elején lévő asztalhoz, és én is elkezdek rendezkedni és
pakolni, mert ez volt ma az utolsó órám.
Nem nézek vissza Rachelre, és nem veszek egy teljes levegőt
sem. Esküszöm, mióta Rachel egy órája elkezdett szórakozni
velem, valahogy átváltoztam egy olyan lénnyé – valami kétéltűvé
–, amelynek nincs szüksége levegőre.
Tűz ég bennem, vágy és düh egyaránt, és egy dilemma előtt
állok. Vagy elengedem, vagy szembesítem őt.
A racionális énem tudja, hogy a két lehetőség közül jobb az
elengedés, de a bennem lángoló érzelmek miatt ez soha nem fog
megtörténni.
Fél szememet az ajtóra szegezem, és várom a pillanatot.
 Az utolsó diák is kiszállingózik a folyosóra, és Rachel gyorsan a
nyomába ered. Tudja, mit csinál; nem akar szembenézni a
dolgokkal, és én pont emiatt akarom szembesíteni.
Azonnal követem, gondolkodás nélkül hátrahagyva minden
cuccomat az asztalon.
Gyorsan mozdulok, a lábam kétszeres sebességgel dolgozik,
hogy lépést tartson vele, de közben elég messze legyek ahhoz,
hogy az irodám ajtaján belülre tudjam időzíteni a távolságot –
oda, ahol távol vagyunk a kíváncsi szemektől. Tudom, hogy össze
kell gyűjtenie a dolgozatokat az osztályozáshoz, és kifutott az
időből, nem halaszthatja el. Nincs más választása, mint beugrani
az irodámba, és ezt most kell megtennie.
Végig lépést tartok vele a folyosón, lábai szinte
összekeverednek, fejét lehajtja, és elszántan lépked. Ha bármi
mondanivalója van, akkor bele fog adni apait-anyait, de ezúttal
enyém lesz az utolsó szó.
Becsusszan az irodámba, és megpróbálja becsukni az ajtót, de
én éppen időben termek ott, hogy újra kitárjam, belépjek, és
bezárjam az ajtót magam mögött. Nagyot nyel, amikor találkozik
a tekintetünk, és felemeli az állát.
– Mégis mi a fenét képzelsz, mit csinálsz? – kérdezem, és
lemondok arról, hogy egy kicsit is színleljem, mi folyik kettőnk
között.
– Összeszedem a cuccaimat, hogy…
– Nem – szakítom félbe, a fejemet rázva. – Nem arról beszélek.
Az órán, Rachel. A bugyi. Mi a fenét akarsz ezzel elérni?
– Nem tudom, miről beszélsz – próbál ellentmondani, az
asztalom felé fordul, hogy összeszedje a holmiját, de hoppon
marad, amikor megragadom a könyökét, és visszafordítom
magam felé.
– Baromság! Tudod, hogy mit csináltál. Azt akarom tudni, hogy
mit vártál ettől az egésztől? Azt akarod, hogy itt és most
megdugjalak? Ezt akarod?
A mellkasa megemelkedik, ahogy gyorsul a légzése, de
keményen dolgozik azon, hogy fenntartsa az ártatlanság
látszatát.
– Csak hülyéskedtem.
– A fenéket! Az elrejtett bugyi? Az volt a szórakozás. Hogy
leveszed a kabátodat, és felém nyomod a melledet, valahányszor
levegőt veszek? Ez is szórakozás. Még az is, hogy visszavetted a
bugyit, és felvetted itt előttem. Ez is csak szórakozás. De az, amit
ma az órán csináltál, több volt mint szórakozás, Rach. És egy
olyan férfi, mint én? Ha nem vigyázol, kihívásnak fogom
tekinteni a dolgot. Ezt akarod?
Egy, két, három lépést teszek felé, amíg a mellkasunk ziháló
lélegzetvétellel össze nem ér. Tűz van a szemében – az a fajta,
amelyik minden szavamra tiltakozni akar, csak hogy neki legyen
igaza.
De nem mond semmit, mert tudja, hogy igazam van. Épp
annyira akar engem, mint én őt, és tudja, hogy ha így játszik a
tűzzel, akkor megégeti magát. Tudja, mert ő is több száz év
irodalmának a szakértője, akárcsak én.
Ez az emberi természet. A feszültség szalagja végül mindig
elszakad. Mindig. Azért lökdösött, hogy én legyek az, akinél ez
gyorsabban megtörténik.
A szeméből az ajkára nézek, és abban a pillanatban tudom,
hogy meg fog történni. Minden észérv ellenére, ami azt diktálja,
hogy nem kellene, és annak ellenére, hogy majdnem annyira
utáljuk egymást, mint amennyire kedveljük… akkor is érezni
fogom az ajkát az enyémen, ha belehalok is.
Muszáj. Tudnom kell, milyen az íze.
– Nem csókollak meg – suttogja.
– Én sem csókollak meg – mormogom vissza, ajkam széle a
bőrét súrolja. Ez egy szemenszedett hazugság, és ezt én is tudom.
Éppen ettől olyan szórakoztató.
– Nem foglak… – mondja újra, egy utolsó próbálkozásként,
hogy tartsa a frontot, de az arca közelebb kerül az enyémhez.
A magam részéről nem vesződöm a tagadás újabb
próbálkozásával. Ehelyett az ajkamat az övéhez nyomom, ami
olyan pokol tüzét lobbant lángra, amelyet még Dante sem tudna
kordában tartani.
Közeledünk és távolodunk, lihegünk, szorítjuk egymást,
olyanok vagyunk, mint az állatok, kapkodunk bármilyen hús
után, amit csak találunk, és harcolunk a csókban a
dominanciáért. A nyelve játszik az enyémmel, hogy
mindkettőnkét visszalökje a számba, de én átveszem az
irányítást, megízlelem csinos kis szája sarkát, és igyekszem az
emlékezetembe vésni.
Lefelé nyúlok, és megragadom a szoknyája bársonyos anyagát,
feljebb csúsztatom a combján, és ujjaimat a lába közötti édes
forróságra helyezem. Lángol, teljesen átázott, szinte ég a
játékától felgerjedt izgalom hevében.
– Akarsz engem – mondom, és épp csak annyira húzódom
vissza a szájától, hogy biztosan hallja, amit mondok, majd
ajkammal a nyakát csipkedem. Nyögdécsel – de nem vitatja az
állításomat.
Két puha, incselkedő ujjal végigsimítom a bugyi vékony
anyagát, és a farkam megkeményedik, ahogy nekinyomja magát
a kezemnek, hogy nagyobb nyomást gyakoroljon rám. Én pedig
megadom neki. Egy erős simítás, amit egy újabb követ, amíg a
háta ívbe hajlik a másik kezem alatt, és testének súlya megadja
magát nekem.
A bugyivonal mentén végigsimítok a bőrén, és begörbítem az
egyik ujjamat, hogy utat találjak az anyag alá. Puha, meleg húst
és némi pehelyszerű szőrzetet érzek. Azonnal ellep, és bevonom
még egy ujjamat a műveletbe.
Olyan jó érzés, olyan elképesztően meleg és nedves, és a kezem
remeg a vágytól, hogy letépjem a kibaszott bugyiját, de azonnal
és hirtelen megmerevedünk, amikor egy hangos dobbanás
hallatszik a folyosón. Ez eléggé megrémít minket ahhoz, hogy
máris egy méter széles űr tátongjon közöttünk. Nevetés és
dulakodás hallatszik, ahogy a diák, aki valószínűleg elejtette és
felvette a könyvét, továbbhalad a folyosón. De a pillanatokkal
ezelőtti édes, igéző köd eltűnik.
A helyére a tagadhatatlan felismerés kerül, hogy egy olyan
határt lépünk át mindjárt, amely után nem lehet visszatáncolni.
Az egyetem talán megtiltja, hogy tényleges szexuális kapcsolat
alakuljon ki köztünk; ha azonban mégsem, akkor viszont az apja
nézné rossz szemmel a dolgot.
Nem szabadna ezt csinálnunk – nekem személy szerint
egyáltalán még csak fontolóra sem kellene vennem.
– Mennem kell – suttogja Rachel, aki még mindig szaggatottan
zihál, és a rúzsa is láthatóan szétkenődött az arcán.
Bólintok és hátrálok – ez az egyetlen, amire jelenleg képes
vagyok. A „csupa móka és kacagás” titkunk éles fordulatot vett,
hogy egy mocskos és tiltott dologgá váljon. A szívem még mindig
hevesen dobog, és a hangja zúg a fülemben. Annyira akarom őt,
hogy alig látok tisztán.
Rachel felkapja a holmiját és a halom dolgozatot, amiért az
irodámba jött, és szó nélkül megkerül engem.
Belesüllyedek az íróasztalom mögötti székbe, és a tenyerembe
temetem az arcom.
Csak két, elevenembe vágó kérdés jut eszembe a helyiség
csendjében, az öregedő könyvek és az évek kemény munkájának
illata közepette, valamint a gyengeségem tárgyának apjától
ajándékba kapott fa dolgozószék ölelésében.
Mi a szent szart csinálok? És hogy a fenébe hagyjam abba?
 TIZENHAT

Rachel

Addig süllyedek a kádban, amíg az orrom és a szám kivételével

minden testrészem víz alá nem kerül. Egyszerre veszek levegőt
és fuldoklom.
Mi a fene bajom van? Miért nem tudom, mikor kell abbahagyni,
ha Ty Winslow-ról van szó?
Úgy értem, persze, mindig is feszegettem a határokat, voltam
hárpia és makacs ribi, akinek a saját útját kellett járnia,
akármennyire is könnyebb lett volna az előre kitaposott úton
menni – de az ilyenfajta viselkedés miatt találják az emberek
magukat párnázott szobában és napi egy terápiás ülésen.
Majdnem lefeküdtél a professzorral, akinek a tanársegédje vagy,
miközben a nagyon komoly apád a tanszékvezető, aki ráadásul
kifejezetten óvott a dologtól? Ez már majdnem önszabotázs.
És mégis, úgy tűnik, hogy képtelen vagyok leállítani magam. Ez
a huzavona és a köztünk lévő feszültség olyan fájdalmat kelt a
lábam között, amely azzal fenyeget, hogy soha nem ér véget.
Huss, felhúzom magam, és kilépek a vízből, a hajamat
hátrasimítom a szemem elől, és kipislogom a cseppeket a
szememből.
 Matilda a kád melletti fürdőszobaszőnyegen ül, és cicás ítélettel
a szemében bámul rám. Úgy látszik, még egy macska is megérzi,
ha a gazdája olyan kőkemény spirálban van, amikor egyáltalán
nem használ az értelem.
– Tudom, Matilda. Tudom – mondom neki, és visszasüllyedek a
vízbe, amíg az állam a víz felszínén nyugszik. – De te nem tudod,
milyen érzés. Nem tudod, milyen volt!
A néma macskával vitatkozom, még jobban megerősítve a
mentális állapotomra vonatkozó diagnózist.
– Ő… olyan, mint egy kiütés. Tudod, hogy nem szabad
megvakarni, tudod, hogy valószínűleg mindenféle hegeket hagy,
ha megteszed. De abban a pillanatban olyan jó érzés, tudod? Csak
egy kis enyhülést kapni a hihetetlenül kínzó viszketésre.
Megmoccanok a vízben, miközben a lábam között újra
fellángol a vágy.
– Égető, karmoló, könyörtelen viszketés – lihegek, a kezemet a
lábam közé csúsztatom, és épphogy csak megsimogatom magam.
Jó érzés, olyan iszonyatosan jó, hogy tudom, a fantázia világába
tett kis kiruccanásom megszakításának lehetősége két megállóval
ezelőtt elzúgott mellettem, de Matilda még mindig a kád mellett
ül, és engem figyel.
– Ehhez nincs szükségem közönségre – könyörgök neki. – Hidd
el, tanúk nélkül is épp eléggé szégyellem magam.
Matilda röviden megáll, majd lehuppan a szőnyegre, és
felemeli a lábát, hogy megnyalja magát. Talán a szolidaritás
jeleként, vagy csak szereti a durva felületű nyelv érintését az
érzékeny testrészein, de úgy döntök, a pokolba vele. Ha a macska
nézni akarja, akkor nézheti. Tekintve, hogy alig néhány órája
még az előadása közepén mutogattam Ty felé az alsóneműmet, ez
lesz a legkevésbé megkérdőjelezhető dolog, amit egész nap
tettem.
És akkor még nem is számoltam az egész „majdnem lefeküdtél
vele az irodájában” dolgot.
Ez igaz. Másodpercekre voltam attól, hogy azt mondjam Tynak,
hogy vegye le a bugyimat, és hatoljon belém.
Az arcának képe kezdi betölteni a fejemet, ahogyan a csók
előtti pillanatban rám néz. Aztán eszembe jut, milyen érzés volt,
amikor a kezével a szoknyám alá nyúlt, és az ujjai megérintettek,
belém csúsztak.
Egy nyögés hagyja el az ajkamat, miközben egyik kezemet a
kád lekerekített pereme köré szorítom, hogy stabilizáljam
magam, majd ujjaimat visszahelyezem a csiklómra, és mozgatni
kezdem őket. Behunyom a szemem, és elképzelem, hogy ez a
ráadás Ty túl rövid ideig tartó érintéséhez. A keze, a teste melege,
ajkának érzete a nyakamon – a délutáni irodai jelenet minden
része felemészt.
– Ó, istenem! – nyögök újra, fejem a kád peremének döntöm, és
lábam kéjesen szétnyílik. Na és akkor mi van, ha felborítom az
életemet?, sikít a képzeletem. Láttad ennek a fickónak a seggét?
Nem kérdés, Ty Winslow az egyik legszexibb férfi, akit valaha
láttam ezen a bolygón. Könnyed mosolya, a tónusos teste, a
személyiségének megalkuvás nélküli felvállalása. Mindez
hihetetlenül beindít, és ha nem ő lenne a világ legidegesítőbb
embere és a közvetlen főnököm, valószínűleg már rég lefeküdtem
volna vele.
Nem véletlenül őt választottam az Orchideában. Nem
véletlenül hagytam, hogy egy hónapig játsszon a bugyimmal,
anélkül hogy jelentettem volna a HR-nek. Oka van annak, hogy
most itt vagyok, és próbálom racionalizálni, hogy maszturbálok a
gondolatára.
És nem véletlenül érzem úgy csupán egy-két érintés után, hogy
mindjárt elmegyek.
Ty a megtestesítője mindannak, amit egy férfiba raktam volna,
ha az összes darabját a MAN Store katalógusából válogattam
volna össze.
Egy második ujjat is bevetek, és lágyan körözök velük a
csiklóm körül. Viszont elképzelem, hogy Ty talán agresszívebb –
lehet, hogy két ujjal is belém hatol, csak hogy tele legyek. Lehunyt
szemmel, a fantáziámba merülve pontosan ezt teszem, és zihálva
kapkodom a levegőt a behatolástól. Jó érzés – túl jó, ha
figyelembe vesszük az összes következményt. Veszélyesen jó.
Megrázom a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat, mert
talán nem pont akkor kellene az erkölcsi iránytűmet
beállítanom, amikor éppen a kádban maszturbálok. Nem, épp
ellenkezőleg. A kettő soha nem találkozhat. Nem hagyom, hogy
az Üvöltő szelek leckéje összezavarja az önkielégítésre
összpontosító gondolataimat.
Röviden Matilda helyére pillantok, és látom, hogy ő már
továbbállt, kiment a fürdőszobából. Ezzel az utolsó adag
feszültségforrás is eltűnik végre a testemből. Mélyebbre
süllyedek a kádban, a bokámat felrakom a peremére, hogy helyet
csináljak, és visszahelyezem az ujjaimat arra a bizonyos édes
pontra.
Nem sokat teketóriázom, mielőtt mindkettőt újra becsúsztatom
a hüvelyembe, és ki-be mozgatom. Először lassan, aztán egyre
gyorsabban és gyorsabban. Egy halk nyögés formálódik a torkom
alján, és az egész mellkasomban szétterjed.
El tudom képzelni Tyt ebben a kádban velem együtt, a lábam
közé hajolva, a farmerja még mindig a testén, mert még azt sem
tudta kivárni, hogy levegye, mielőtt bemászott volna utánam.
Kinyújtom a kezem, hogy megtámaszkodjak, miközben a víz
csobog körülöttem. A hátam meggörbül, és a fogaimmal az alsó
ajkamba harapok. Begörbített ujjakkal végigsimítom a G-
pontomat, tudva, hogy Tynak nem okozna gondot megtalálni.
Nem ma kezdte, és ezt a tudását kétségkívül arra használná, hogy
lenyűgözzön engem.
Nyelvemmel megnedvesítem az ajkamat, a szememet szorosan
lehunyom, miközben szabad kezemmel a mellbimbómat
izgatom, és elképzelem, ahogy Ty ajka rátapad a pimasz kis
csúcsára. Tökéletesen el tudom képzelni az egészet, a rózsaszín
ajkának látványát mályvaszín mellbimbómon. Mintha így lett
volna megírva.
A furcsa, hívatlan gondolatra röviden kinyitom a szememet, és
a Gyönyör Hegyére tett kirándulásom is kicsit megakad, de
igyekszem lerázni magamról, és visszatérek a munkához, mielőtt
túlságosan eltéríthetne a felvetés.
Szükségem van erre. Jobban, mint bármi másra.
Még egy, kettő, három érintés, gyorsan végigsimítok a
csiklómon, és máris átesem a szakadék szélén, hogy egy olyan
mélységbe zuhanjak, amelyet már nem láttam… nos, évek óta.
Talán a fantázia ereje, vagy talán Ty ma délutáni érintésének
emléke, de ilyen heves csúcspontot talán még soha nem éreztem.
 Szinte rongyosnak érzem magam, ahogy most már remegő
lábamat visszahúzom a kád meleg vizébe, és ismét olyan szintre
süllyedek, amely csak a lélegzetvételt teszi lehetővé. A víz
megnyugtatóan hat bizsergő, idegtépett bőrömre, és a víz alatti
némasággal sikerül csak lecsillapítanom száguldó szívemet.
Mert bármennyire is azt hittem, nem érzem magam
elégedettnek, egyáltalán nem érzem, hogy jóllaktam volna.
Sőt, ha a Ty Winslow-ról való fantáziálásról beszélünk, még
jobban ki vagyok éhezve, mint korábban. De tudom, hogy ennek
véget kell vetni. A kötekedésnek, a kaján megjegyzéseknek, a
flörtölésnek, az érintéseknek, mindennek.
Most kell megállni.
Holnap Rachel Rose a lehető legjobban fog viselkedni. Még ha
ez meg is öl engem.
 TIZENHÉT

február 12., kedd

Ty

Balról halkan csikorognak a zsanérok, ami elvonja a figyelmemet

arról, amit éppen csinálok, és az ajtó irányába fülelek. Már fél
órája itt vagyok az előadóteremben, és a következő órám csak
negyvenöt perc múlva kezdődik. Mondanom sem kell, hogy a
látogató váratlanul ér, és a gyomrom megugrik Rachel láttán,
ahogy besétál az üres tanterembe.
Megrándul a feje, amikor a tekintete találkozik az enyémmel.
– Ó, elnézést, Winslow professzor – motyogja, és még
szorosabban szorítja oda könyveit garbós mellkasához, mint
előtte. – Nem tudtam, hogy már itt lesz.
Még csak félig dolgoztam ki a mai előadásom tervét, és a lány
láttán kétlem, hogy sokkal tovább jutnék. Magától értetődik, hogy
ő a legutolsó ember, akivel egyedül kellene maradnom egy
helyiségben.
Úgy tűnik, mindkettőnknek ugyanaz az ötlete támadt: korán
idejönni, hogy a legtöbb dolgot elintézzük, így amikor vége az
órának, csak el kell hagynunk a termet. Semmi irodai látogatás.
Semmi szexi csók. Semmi olyan szituáció, amelyben a kezem a
szoknyája alatt van. Egyszerűen fogalmazva: egyikünk sem
akarja megismételni a tegnapi incidenst.
Ezenkívül elég szerényen öltözött fel, ami változást jelent a
szokásos kinézetéhez képest – egyben egy sikertelen kísérlet arra,
hogy elterelje a figyelmemet a testéről, amelynek íve beleégett az
emlékezetembe; a fejem tele van olyan képekkel, amelyeket a
nyakát fedő anyag sem állíthat meg.
Ennek ellenére értékelem az erőfeszítését.
– Semmi gond, Ms. Rose – válaszolom. A közénk emelt
formaságok mesterkéltek, de mindketten igyekszünk, azt el kell
ismernem. Nem könnyű valaki más kívánságait, igényeit vagy
szabályait a sajátunk elé helyezni. Nem könnyű visszavonulót
fújni olyasvalakivel szemben, akinek a megszállottja lettél.
Valamikor – észre sem vettem, mikor – felálltam az
íróasztalomról, és mindketten hosszú pillanatokig némán állunk,
egymásra meredünk, miközben kétségbeesetten próbálunk nem
egymásra nézni.
– Elmehetek a könyvtárba, ha az…
– Semmi szükség rá – szakítom félbe, a fejemet rázva. Felnőttek
vagyunk. Biztosan meg tudunk maradni ugyanabban a térben,
anélkül hogy zabolátlanul megszabaduljunk a ruháinktól.
Ugye?
Legalábbis szeretném azt hinni, hogy igen.
– Oké – mondja tétován, és talán ez az első alkalom, hogy nem
magabiztos a beszéde. Olyan helyet keres magának, amely
egyszerre van ennek az előadóteremnek a falain belül, de
ugyanakkor egy másik bolygón is.
 Visszanézek a részben kész óravázlatomra, csak hogy teret
adjak neki, hogy találjon magának valahol helyet, de nem látom
az előttem lévő szavakat. Helyette, mint egy mozivásznon,
könyörtelenül játszódik a fejemben egy film: a bőrét látom, az
érintésemre ívbe hajló hátát, és hallom a torkában elakadó
lélegzetét.
Rachel Rose elfoglalja a helyét a központi memóriámban. Nem
az a fajta nő, akit elfelejtesz, vagy elhaladsz mellette, nem veszel
róla tudomást, mint én most – ez biztos.
De ő az angol tanszék vezetőjének – sőt, a mentoromnak és
barátomnak – lánya is. Nincs sok olyan határ, amit ne lépnék át,
de nem szeretném, hogy a temetésemen úgy beszéljenek rólam,
mint az az ember, aki lefekszik egy barátja lányával.
Újra és újra elismétlem a fejemben a kántálást, hogy
emlékeztessem magam arra, mi a tét. „Halott pária, halott pária,
halott pária.”
Rachel felkapja a fejét, és megkérdezi.
– Mi volt ez?
Oké, lehet, hogy nem csak a fejemben mondtam ki.
– Semmi. – Egyszerre intek a fejemmel és a kezemmel. –
Semmiség.
Óvatosan bólint, majd visszahajol a munkája fölé, én pedig
megpróbálom ugyanezt tenni. Leírok két szót, aztán felpillantok,
hogy megnézzem, mit csinál.
Meglepő módon valóban koncentrál, és ahogy újra lehajtom a
fejem, és megpróbálom ugyanezt tenni, tekintete felém rebben,
és épp csak egy másodpercre találkozik a pillantásunk.
Szándékosan nem veszek róla tudomást, megköszörülöm a
torkomat, és várom, hogy a szemem csak a papíromon lévő
szavakra figyeljen. Miről is beszélek egyáltalán ezen a ponton?
Van egyáltalán értelme ennek az órának?
Az orromon keresztül lélegzem be és a számon keresztül fújom
ki a levegőt, és megpróbálom újrakezdeni az egészet. Ez egy
hosszú nap lesz – és egy igazán hosszú félév –, ha nem találom
meg a módját, hogy megbékéljek Rachel jelenlétével, anélkül
hogy le akarnám tépni a ruháit.
Csak koncentrálj a munkára, Ty!
Még néhány mély lélegzetvétel után elfelejtem, hogy Rachel ott
van, és visszatérek az óratervemhez. A Szerelem a kolera idején
című könyvről van szó, amelyet mindig is érdekesnek találtam.
Bonyolult, zűrös és valóságos történet. Nem egy masniba
csomagolt „boldogan éltek, míg meg nem haltak” regény, és
ráadásul egy kamugép vagyok, mert végig Rachelre, Rachel
szemére, lábára, puncijára gondolok.
Bassza meg!
A tollamat a „bonyolult” szóra helyezem, és ötször aláhúzom.
Ez nem csak a könyvre igaz ma, az már biztos.
Becsukom a füzetemet, belehelyezem a tollamat, és felkapom
mindkettőt, hogy az irodámba vigyem. Rachel felkapja a fejét a
mozdulatomra, én pedig megpróbálok barátságosan mosolyogni.
Biztos vagyok benne, hogy ez inkább hasonlít Joker jellegzetes
vigyorára, mint bármilyen normális gesztusra.
– Van néhány jegyzet, amelyet az irodában hagytam, és
szükségem van rájuk – mondom neki.
Lószart, lószart, lószart, lószart.
– Megyek, idehozom őket. – Továbbra is a fogaim között
szűröm a szavakat. – Aztán valószínűleg ott folytatom a munkát,
amíg el nem kezdődik az óra.
Ismét óvatosan bólint, én pedig a kelleténél több buzgalommal
viszonzom a gesztust, ha őszinte akarok lenni.
– Oké, nos… fél óra múlva találkozunk.
– Viszlát, Winslow professzor.
Ezután nem tétlenkedem. Gyors léptekkel egyenesen az ajtó
felé veszem az irányt. Minél hamarabb eltűnök innen és
összeszedem magam, annál jobb lesz mindkettőnknek.
Kint a folyosón hosszú léptekkel, a diákokat kerülgetve
kinyitom a lépcsőház ajtaját, és sietve kocogok fel a második
emeletre vezető lépcsőn. Alig nézek máshova, csak a lábamra.
Éppen ezért nem is lepődöm meg annyira, amikor a lépcső
tetejére érve belebotlom valakibe.
– Ty! – Nathaniel Rose lelkesen köszönt, nevetve reagál az
egymásba botlásunkra. – Hol ég a tűz, fiam?
Megrántom a fejem, és mosolyt erőltetek az arcomra. Nem
arról van szó, hogy nem jó őt látni, de az időzítés határozottan
jobb is lehetne. Általában igyekszem nem a lánya puncijára
gondolni, amikor egy férfi szemébe nézek. Nevezhetjük ezt egy
kis aranyszabálynak, ha úgy tetszik.
– Nincs tűz. Csak el kell intéznem néhány dolgot az irodámban,
és hamarosan kezdődik az órám.
– Miért magad intézed a dolgaidat, ha van egy tanársegéded? –
Megrázza a fejét. – Remélem, miattam nem leszel túl kíméletes
Rachellel!
Már a neve puszta említésétől is szinte megfulladok a saját
nyálamban. A professzor szeme tágra nyílik a groteszk hangra,
miközben ökölbe szorítom a kezemet, hogy összeszedjem
magam.
– Nem. Határozottan nem.
– Helyes, helyes. Szüksége van némi rendszerre az életében.
Ráharapok az ajkamra. Nem hiszem, hogy itt bármi
biztonságosat mondhatnék, ezért a legjobb, ha egyáltalán nem
mondok semmit.
– Ó! – mondja szinte megijedve, és feltartja az egyik ujját. –
Majdnem elfelejtettem! Van valamim a számodra.
– Nekem?
Bólint, maga elé lendíti a bőr aktatáskáját, kotorászni kezd az
első zsebében, végül elővesz egy papírdarabot, amin egy vers
van. Átnyújtja nekem, én pedig gyorsan áttanulmányozom. Walt
Whitman, és nagyon réginek tűnik – mintha egy első kiadásból
származna. Te jóságos ég!
– Nate… ez az, amire gondolok?
Büszkén mosolyog.
– Első kiadás. Kegyetlenül elbántak vele, ez nyilvánvaló, hiszen
egyetlen papírdarabot nyújtok át neked, de egy zálogházban
találtam sok-sok évvel ezelőtt Nadine-nal, és most bukkant fel
újra, amikor a padlást szortíroztam. Már régóta oda akartam
adni neked. Tudom, mekkora rajongója vagy a munkásságának.
Nem akarok drámai lenni, de ez az egész beszélgetés mintha az
évszázad bagatellizálása lenne.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Elég egy egyszerű „köszönöm” – kuncog.
– Hűha! – Bólintok. – Köszönöm, Nate!
Szívélyes vigyorral megpaskolja a vállamat, és megkerülve
engem, eredeti útvonalát követve elindul lefelé a lépcsőn.
– Semmiség.
Hosszú másodpercekig állok ott, és felmérem a papír részleteit
– a jelöléseket, a súlyát, a szavakat, amelyeket már ezerszer és
ezerszer olvastam. El sem hiszem, hogy a kezemben tartom a
Leaves of Grass első kiadásának egyik valódi papírlapját.
Elmélyülten bámulom, miközben végigmegyek a folyosón az
irodámig, és belépek. Az óratervet elfelejtve a jegyzetfüzetemet
az íróasztalomra dobom, és az asztal mögötti polchoz lépek.
Whitman műveinek gyűjteményéből több újabb változat is van
nálam az ötödik polcon. Az elhelyezés szándékos. Azt akartam,
hogy a legértékesebb kincseim pontosan szemmagasságban
legyenek.
Óvatosan odatolom az egyik könyvtámaszomat a polc elejére,
és kihajtogatom a papírlapot – nem hiszem el, hogy ez a
rendkívül értékes oldal össze van hajtogatva, és Rose professzor
csak úgy az aktatáskájában hurcolta, mint egy csomag kibaszott
rágógumit –, és a lehető legóvatosabban elhelyezem a polcon.
Nem éppen stabil, de sikerül eléggé biztosan elhelyezni ahhoz,
hogy lássam, mi az. Hosszú távon valószínűleg bekeretezem, és
felakasztom a falra, csak hogy biztosan ne történjen vele semmi
baj, de egyelőre ennyit tehetek.
Amikor végre rendeződnek a dolgok, a falon lévő órára
pillantok, és látom, hogy szinte az egész időt elvesztegettem. Van
némi elképzelésem arról, mit fogok csinálni, de egy ponton majd
rögtönöznöm kell.
Mindannyiunk szerencséjére afféle improvizációs zseni
vagyok.
 Ideje megmutatni nekik.
Ó, és persze annak is, hogy a Rachel és köztem lévő dolgokat
korhatáros szinten tartsam.
Nem is korhatáros – igazából korhatár nélküli besorolást kell
kapnia. A mai naptól kezdve, ha a kapcsolatunkból film készülne,
a Disney kaphatná meg a jogokat, és mi két kibaszott
rajzfilmfigura lennénk.
Szigorúan szakmai alapok. Menni fog… remélem.

Felpattanok az asztalom tetejére, és dúdolni kezdek, a plafonra

nézve, mire az osztály nevetés és csevegés kakofóniájában tör ki.
Tudtam, hogy ilyen hatása lesz a bohóckodásomnak, de azt is
tudom, hogy ez az, ami miatt örökre emlékezni fognak egy
tanórára.
Nem sok egyetemi hallgatót izgat egy olyan könyv, mint a
Szerelem a kolera idején. De egy kis drámával? Ha
megfűszerezzük a dolgokat, ahogy a TikTok-generáció mondja?
Akkor megőrülnek érte.
– Mit csinálok most, hogy itt kukorékolok, és bohócot csinálok
magamból? Marquez ebbe a könyvbe nagyjából ennyi
szimbolizmust tesz bele, de azt elegánsan csinálja.
Lemászom az asztalról, és elkapom Rachel tekintetét az első
sorban. Elég mohón figyel engem ahhoz, hogy gyorsan más
irányba nézzek. Ezen az órán nincs szükség több
figyelemelterelésre, mint amennyit már kapott.
– Florentino a nagy szavak embere, de a megvalósításán még
dolgozhatna egy kicsit. Azt hiszem, mindannyian át tudjuk
érezni, hogy néha a lehető legjobb a szándékunk, de a
kivitelezésünk nem éppen az igazi. – Még egyszer Rachelre
pillantok. – Én átérzem, annyi biztos.
A nagy piros óra a terem hátsó részében elketyeg az óra végéig,
én pedig leugrom az emelvényről, amelyen az asztalom áll, és az
osztály elé lépek.
– Azt szeretném, hogy írjatok egy ötszáz szavas személyes
élménybeszámolót arról, amikor jó szándékaitok voltak, de a
megvalósításuk nem volt optimális. – Az osztályon a
nyugtalanság hulláma söpör át, én pedig felnevetek. – Nyugi!
Ezeket nem jegyért írjátok, csak a részvételért. Csütörtökön
névtelenül átolvasom őket. Most pedig tűnjetek innen!
Felpattannak, és összepakolják a holmijukat, én pedig
egyenesen az első sorba megyek, Rachelhöz. Ha az elmúlt pár
órából lehet következtetni, akkor a lehető leggyorsabban, hátra
sem nézve akarja elhúzni a csíkot, és nem hibáztatom érte.
De én nem akarom, hogy így menjenek a dolgok közöttünk.
Nem ilyenfajta hangulatot szeretnék megalapozni kettőnk között
a következő hónapokat tekintve. És az is biztos, hogy ez így nem
egy fenntartható munkakapcsolat.
Az a helyes, ha megbeszéljük a dolgot. Fegyverszünetet kell
kötnünk. Kitalálni, hogyan tudnánk együtt dolgozni anélkül, hogy
egyikünknek se okozzon annyi lelki gyötrelmet.
– Rachel – szólítom meg, miközben a laptopját a táskájába
pakolja. Felkapja a fejét, és szép, zsályaszínű szeme elkerekedik.
– Beszélhetnék veled az irodámban néhány percet ezután?
Tétován körbepillant a teremben, a diákok még mindig ott
nyüzsögnek, ahogy lefelé haladnak a terem lépcsőjén és kifelé az
ajtón, majd végül bólint.
– Oké.
– Csak beszélgetünk – biztosítom, és kinyújtom a kezem, hogy
megszorítsam a könyökét. Amatőr hiba, hogy megérintem,
amikor ilyen nehezen tartom kézben az irányítást, de beszívok
egy nagy adag levegőt, hogy összeszedjem magam, és ellépek tőle.
Lenéz arra a pontra, amit az előbb érintettem, mintha
megbélyegeztem volna, én pedig még néhány lépést hátrálok.
Távolság. A távolság jó.
– Ott találkozunk – mondom, még mindig hátrálva, és ő egy
halk „oké”-val ismét beleegyezik.
Meg tudom csinálni.
Tudok beszélni Rachellel úgy, hogy a dolgok szakmai síkon
maradjanak közöttünk.
Tudunk beszélni a szexuális feszültségről, hogy folyamatosan
kacérkodunk egymással – mindezt anélkül, hogy kínos lenne,
vagy éppenséggel megismétlődnének a múltkori események,
amikor a nyelve a számban kötött ki, a kezem pedig a szoknyája
alatt.
Ezek a gondolatok nem segítenek, haver. Bassza meg!
Megrázom magam gondolatban, és elindulok az irodámba. Meg
tudom csinálni. Meg tudjuk csinálni.
 TIZENNYOLC

Rachel

Tétován lépek be Ty irodájába, és amikor becsukom magam

mögött az ajtót, a halk kattanástól felgyorsul a szívverésem.
Fogalmam sincs, mi fog történni, de úgy érzem, mintha most
léptem volna be az oroszlán barlangjába.
Furcsa, de köztünk semmi sem volt egyenes és egyszerű.
– Ööö… helló! – Nyelek egyet a kellemetlen érzéseim közepette.
– Beszélni akartál velem?
– Igen – válaszolja ő, feláll a székéből, hogy megkerülje az
íróasztalát, és nekidőljön a peremének.
Csak állok és várok, alig tudok a szemébe nézni.
Ez az egész nap pokolian kínos volt, és fogalmam sincs, mit fog
tenni vagy mondani, de úgy érzem, hogy minden porcikám az
ajtó felé kívánkozik. Az idegeim. A belső szerveim. A karom és a
lábam. Valahogy mégis arra kényszerítem magam, hogy a
helyemen maradjak, még mindig elég közel az ajtóhoz, hogy ha
gyorsan el kell húznom, ne legyen nehéz feladat.
– Szóval… a dolgok elég furcsán alakulnak köztünk. – Végre
mond valamit, és valami őrült oknál fogva nevetés bugyog fel a
torkomból. Nevezzük szégyenkezésnek vagy idegességnek, nem
tudom, de a testem csak erre a reakcióra képes.
Ty összeráncolja a szemöldökét, de el is mosolyodik.
– Ezt vehetem úgy, hogy egyetértesz?
– Igen. – Lenézek a sarkamra, majd visszafordulok kutató
pillantása irányába. – A dolgok határozottan furcsák.
– Mi… ööö… talán hagytuk, hogy a dolgok egy kicsit
kicsússzanak a kezünkből, nem igaz?
Azonnal értékelem, hogy ezt a problémát a „mi”
problémánknak tekinti.
– Igen. – Próbaképpen elmosolyodom. – Így van.
– Ezért akartam beszélni veled – folytatja, és az íróasztalra
támaszkodik. – Reméltem, hogy találunk valamiféle…
fegyverszünetet. Egy olyan megállapodást, amely a mostaninál
sokkal könnyebbé tenné a munkakapcsolatunkat.
Egymás húzása, az örökös játszmák és a kihívások – nos, ez az
egész átment kész zuhanórepülésbe, amióta megtudtam, milyen
megcsókolni őt.
Egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezelést is könnyebb lett
volna végigülni, mint egy teremben maradni vele az óra előtt. A
pokolba is, egy brazil gyantázást is egyszerűbb lenne elviselni,
még egy olyan embertől is, aki azt sem tudja, mit csinál!
Valószínűleg valóban fegyverszünetre van szükség.
– Oké. – Kiengedem a tüdőmből azt a fél lélegzetvételnyi
levegőt, amelyet azóta tartogatok, amióta csak beléptem az
irodájába. – Ezt el tudom fogadni.
Nem tudom nem észrevenni, hogy mindketten milyen
óvatosan kezeljük a témát. Mintha kíméletesen kerülnénk, hogy
bármit is megemlítsünk, ami valamilyen zsigeri reakciót válthat
ki. Bár az után a jelenet után, amely ebben az irodában játszódott
le – amikor gyakorlatilag két nyögés választott el attól, hogy
megkérjem, hogy dugjon meg –, a konkrétumok elkerülése
valószínűleg a legjobb megoldás.
– Jó. – Megkönnyebbült sóhaj követi a szavait. – Azt hiszem,
nyugodtan kijelenthetjük, hogy vonzódunk egymáshoz. De ezt a
dolgot nem kellene forszíroznunk.
Azt, hogy „vonzódunk egymáshoz”, kicsit enyhe
megfogalmazásnak érzem, de egyetértek vele.
– Valószínűleg nem lenne nagyon jó vége. – Az alsó ajkamba
harapok, és grimaszolok, ő pedig végigsimít az arcán, és
megrázza a fejét.
– Nem, biztos vagyok benne, hogy ez sértené az egyetemi
szabályokat.
És apám sem lenne annyira elragadtatva, gondolom, de ezt
megtartom magamnak.
Tudom, hogy nem értékelné azt, ami Ty és köztem történt, de
nem érzem szükségét annak, hogy ebbe belemenjek. Mindketten
próbáljuk megváltoztatni, merre megy ez az őrültség, és csak ez
számít.
– Szóval… fegyverszünet? – kérdezem, és találkozik a
tekintetünk. – Nincs több játék? Nincs több bugyi, ami a
semmiből bukkan fel?
– Nincs több kihívás egymás ellen? – Cinkos vigyort villant
felém, és feláll. – És nincs több erotikus megnyilvánulás az
előadásaimon?
Ez utóbbitól majdnem elpirulok, de lenyelem a kellemetlen
érzést, és a megoldásra koncentrálok.
 – Ha te vállalod, akkor én is.
– Ha te meg tudod tenni, én is – bólint.
De közelebb is lép hozzám, a teste bekerül a személyes terem
egy részébe, bár nem hiszem, hogy ez lenne a szándéka. És
mindketten csak állunk ott, az irodája közepén, bizonytalanul,
hogy merre tovább.
– Szóval… akkor megbeszéltük? – kérdezem végül, mire ő a
tekintetemet kezdi vizslatni.
– Igen. Azt hiszem, igen. Igaz?
– Igen. Így a legjobb.
Ismét bólint.
– Határozottan a legjobb.
– Biztosan.
Nem bírom nem észrevenni, milyen idiótának hangzunk
mindketten. Mintha két, újonnan épített
mesterségesintelligencia-robot próbálna beszélgetni, akiknek a
beszélgetőszoftvere körülbelül csak tíz mondatot és rengeteg
idióta fejbiccentést tartalmaz.
– Később már nem lesz ilyen kínos, ugye?
Kérdése halk nevetést vált ki belőlem.
– Te jó ég, remélem, hogy nem!
De aztán újra találkozom szilárd tekintetével, és ahogy a kék
szeme rám mosolyog, emlékek villannak fel bennem – táncoltam
vele az Orchideában, Tolsztojról beszélgettünk a folyosón, ahogy a
szeme huncutul felcsillant, amikor elrejtette a bugyimat valahova,
ahol tudta, hogy megtalálom.
Annyi kép lebeg a fejemben, és van egy icipici részem, amely
úgy gondolja, hogy rohadt nagy kár, hogy soha nem fogom
megtapasztalni mindazt, amiről állandóan fantáziálok vele
kapcsolatban.
Soha nem fogod látni, hogy néz ki Ty ruha nélkül.
Vagy milyen érzés, amikor a súlyával rád nehezedik, és a
farkával a végletekig kitölti a tested.
Soha nem fogod megtudni, hogyan néz ki és milyen érzés, amikor
elmegy.
– Szóval… – szünetet tart – hivatalossá tesszük?
– Hivatalossá? – pislogok.
– Kezet rá? – kérdezi. De amikor nyilvánvalóvá válik, hogy egy
kicsit lassú a felfogásom, hozzáteszi: – Tudod, egy jó öreg
kézfogás, hogy megpecsételjük a megállapodást.
– Ó! – Az alsó ajkamba harapok, és figyelem, ahogy felém
nyújtja a kezét, jelezve, hogy valóban kezet adunk rá.
De valami történik.
Nem tudom pontosan, mi, de csak az lehet a magyarázat, hogy
testen kívüli élményben van részem. Mint amikor a szobában
vagy, de fizikailag nem vagy a testedben. Csak úgy lebegsz
fölötte, és nézed magad, ahogy olyan dolgokat csinálsz,
amelyekről biztosan tudod, nem állt szándékodban megtenni.
Mondanom sem kell, hogy ez az a valami, ami történik.
A testem fölött lebegek, és látom, ahogy felemelem a kezem, de
ahelyett hogy Ty kezét ragadnám meg, az enyém valahogy
máshol köt ki… sokkal lejjebb, mint az ő keze.
Egyenesen a fekete nadrágjában lévő ágyékán.
Szent szar! A kezemben van a pénisze.
És megrázom azt.
Éppen Ty Winslow farkát fogdosom, és még a ruháján
keresztül is látom, hogy nagy. Nagyon nagy.
És még mindig rázod a nagyon nagy farkát…
– R-Rachel? – dadogja, én pedig felnézek, találkozik a
tekintetünk, és ekkor veszem észre, hogy a kinyújtott keze még
mindig az enyémet várja. – Ööö…
– Ez nem a kezed, mi?
– N-nem. – Megrázza a fejét.
Én pedig továbbra is a farkát fogom.
Miért csinálom még mindig ezt?
Nagyszerű kérdés. Ja, és persze minél tovább fogom, annál
keményebbé válik…
 TIZENKILENC

Ty

Azt hittem, hogy ura vagyok a dolgoknak – azt hittem, hogy

mindketten uralkodunk magunkon. Hogy fegyverszünetet
kötöttünk, és megtaláltuk az okot és a motivációt arra, hogy
továbblépjünk.
Azt hittem, hogy végre a farkam helyett sikerült a szakmai
agyammal gondolkoznom.
És mégis itt vagyok, Rachel keze az ágyékomon, a farkam pedig
készen áll a rodeózásra.
Mély levegőt veszek, öregasszonyokra és a baseballra
gondolok, a testvéreimre, anyámra és a szemétláda apámra, aki
gyerekként elhagyott minket. Megpróbálom bevetni az összes
trükköt, hogy a farkamat visszavonulóra késztessem, de egyik
sem működik. Egyik gondolat sem veszi figyelembe azt, hogy
mennyire kanosnak érzem magam, vagy hogy a farkam
mennyire makacsul akarja, hogy megérintsék.
Akciót akar, és most akarja, és Rachel tökéletes keze még
mindig ott van, ujjai melege között tartja a farkamat.
– Rachel… – Szünetet tartok, nem tudom, mi a faszt csináljak.
Az agyam azt mondja, hogy lépjek hátrébb, de a másik agyam
felhúzza a cowboykalapját, és azt kiabálja, hogy „jippi-jé,
köcsögök!”.
– Kemény vagy – suttogja, és nagy zöld szeme rám mered. –
Nagyon kemény.
– Bassza meg, Rachel – mondom egy nyögéssel –, ne nézz így
rám! Nem vagyok szent.
Nem mond semmit, ehelyett csak gyengéden megsimogat.
Ez nem segít. Egyáltalán nem segít. Bassza meg, miért fogja
még mindig a farkamat?
Mert hagyod neki. Mert ezt akarod. És úgy tűnik, ő is ezt akarja.
Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg!
Valami elpattan bennem. Megragadom Rachelt a vállánál
fogva, egy rántással közel húzom magamhoz, és a számat az
övéhez szorítom.
A csókom mohó és kiszámíthatatlan, és az ajka valahogy követi
az enyémet, mintha pontosan tudná, mit kell tennie. Olyan jó íze
van, és melle a mellkasomnak ütközik, a keze pedig még mindig a
farkamon. Teljesen elfelejtek mindent, ami előtte történt.
Felmordulok, felemelem a tökéletes fenekénél fogva, és ő a
derekam köré tekeri a lábát. Csókunk mohóbbá válik, és
nyögéseit a számba fojtja, ahogy nyelveink táncot járnak. Olyan
érzés, mintha egy gumiszalag kötne össze minket – ez volt az
egyetlen dolog, ami megakadályozott minket abban, hogy
visszajussunk ide, és az a rohadék szalag most csak úgy elpattant.
Hozzám dörzsöli a csípőjét, én pedig még hevesebben
csókolom, miközben az asztalom mögé húzódunk. Felültetem az
asztalra, nem törődve semmivel, ami alatta van, és hátradőlve
szétrántom a blúza gombjait, így a mellét csak egy vékony csipke
melltartó takarja.
Baaaaaasszus!
Lerántom a finom szövetet, és még azelőtt bekapom az egyik
mellbimbóját, mielőtt fel tudnám fogni, hogy mit is teszek. A bőre
édes, a mellbimbója feszesen simul a nyelvemhez, és minden
alkalommal, amikor a nyelvem körbejár rajta, Rachel nyöszörög.
Elindulok a másik tökéletes melle felé, de ő megállít azzal, hogy
megragadja az arcomat két kézzel, és visszahúzza a számat az
övéhez. Felnyögök, ő pedig felém tolja a csípőjét, combja a
farkamhoz nyomódik.
A péniszem kemény. Olyan kurva kemény, hogy úgy érzem,
ketté tudnám vele fűrészelni az istenverte íróasztalomat. Rachel
olyan gyönyörű, olyan hihetetlenül csábító, hogy azon tűnődöm,
hogyan tudtam ilyen sokáig távol tartani magam tőle.
A szája a nyakamra vándorol, ajkával és nyelvével úgy szívja a
bőrömet, hogy a farkam rögtön azt hiszi, neki kellene
következnie. A csípőjét felém billenti, keményen hozzám dörzsöli
magát, és kénytelen vagyok az íróasztalom szélébe kapaszkodni.
Az a kép, ahogy Rachel durva szorítással megragadja csupasz
farkamat, és a nyelvével végigsimít a hegyén, élénken megjelenik
a lehunyt szemem mögött.
Tudom, hogy hihetetlen érzés lenne. Olyannyira, hogy a
torkom mélyén egy nyögés indul meg, és nem tudom megállítani,
bármennyire is próbálkozom.
– Ty – suttogja, és érzem, hogy most már térdre ereszkedik, de
nincs hatalmam bármit is mondani, bármit is tenni azon kívül,
hogy ott állok, és hagyom, hogy megtörténjen.
A cipzáram surrogása visszhangzik az irodámban – és hirtelen
megérzem a száját. A farkamon van.
Zihálok, amikor tökéletes ajka végigcsúszik a farkam teljes
hosszán. Szent ég, ez nagyon nem helyes, de ugyanakkor
rohadtul jó!
Amikor erőlködve kinyitom a szemem, és meglátom Rachel
sötét haját, nem tudok mit kezdeni a kettősséggel, hogy ez a
legjobb dolog, ami valaha történt velem, és közben azon
tűnődöm, vajon Isten most rögtön lesújt-e rám.
Rachel a farkammal a szájában nyögdécsel.
– Bassza meg! – motyogom, és a kezem önállósítja magát.
Kinyúl, hogy óvatosan a hajába csússzon.
Ez… nem ez volt a szándékom. De ahogy az osztályomnak is
mondtam, teljesen elszúrtam a kivitelezést.
Egy hang az elmém legmélyén – kétségtelenül a farkam által
küldött hírnök – felteszi a kérdést, hogy mennyire lehet valami
rossz, ha egy, a farkamon lévő szájjal végződik, de én ennél
okosabb vagyok.
Én… legalábbis azt hiszem.
Vagy legalábbis… valamennyire.
Szent szar, ez hihetetlenül jó érzés!
Mélyebbre süllyesztem a kezemet a hajába, miközben még
erősebben szop, és majdnem megfulladok a saját nyelvemtől,
amikor a sajátjával a tengelyemen köröz.
Rachel jól csinálja. Nagyon-nagyon-nagyon jó ebben. Mély
levegőt veszek, hogy ne menjek el azonnal, felnézek a fal felé,
ahol az egyik könyvespolcom áll.
És ott van, tökéletes szemmagasságban, Walt Whitman
felbecsülhetetlen értékű műve, amelyet Rose professzor adott
nekem tisztelete jeléül. Utólag visszagondolva, talán mégsem ez
volt a legjobb hely az ajándéknak.
A bűntudat csiklandoz és piszkál, én pedig egyik lábamról a
másikra helyezem a súlyt, kétségbeesetten próbálom elengedni a
gondolatot és arra koncentrálni, milyen jó érzés Rachel szája.
De nem tudom, és mielőtt észrevenném, a rossz érzés olyan
erős, hogy nem tudok szabadulni tőle. Egyszerűen fojtogat.
Fojtogat, fojtogat, mindent elborít, életemben először úgy érzem,
mintha az apám aljas nyomdokaiba lépnék. Önző, akaratos,
felelőtlen.
Nem tehetjük – nem tudom megtenni.
Gyengéden Rachel vállához nyúlok, és hátrahúzom, hogy
elengedjen. Azonnal felnéz, a szeme kérdőn kikerekedik.
Mindketten tudjuk, hogy másodpercekre volt attól, hogy a
legjobb részhez juttasson. Megrázom a fejem, és kényszerítem
magamat, hogy érthető legyen a mondanivalóm.
– Sajnálom… nem kellene ezt tennem. Nem tehetem ezt.
A hangszín sokkal durvább, mint terveztem, az izgalom okozta
csikorgás élesebbé teszi a szavaimat.
– De én azt hittem…
Bólintok, és pokolian igyekszem lágyítani a szavaimat.
– Tudom. Tudom. Én csak… ez nem helyes. Amit teszünk, az
rossz.
Nagyot nyel, feltápászkodik, szeme enyhén csillog, mielőtt
hátat fordít nekem, és megkerüli az íróasztalt.
– Rachel, várj! – szólítom meg, begombolom a nadrágomat, és
beledugom a még mindig kemény farkamat, miközben ő olyan
gyorsan lép ki az ajtón, hogy még a cuccait sem veszi magához. –
Bassza meg! – Csettintek magamban, és szinte hányingerem van,
annyira utálom, hogy miattam nézett úgy, ahogy. Nem így kellett
volna történnie. Nem így kellett volna végződnie.
Ez nem helyes, és nem igazságos, és utálom a gondolatot, hogy
azt hiszi, valami rosszat követett el. Kettőnk közül én vagyok a
leginkább felelős azért, hogy idáig jutottunk. Én kezdtem el a
bugyiháborút, ahelyett hogy elengedtem volna az egészet. Én
vagyok az, aki rosszat tett vele.
Semmi mást nem csinált, csak játszotta a szerepét az általam
kitalált játékban. Én vagyok a probléma – az, aki nem tud dönteni
és választani egy oldalt.
Úgy értem, bassza meg, tudom, hogy sokat köszönhetek Rose
professzornak, de mi a fenéért gondoltam, hogy abban a
pillanatban neki többel tartozom, mint Rachelnek?
Ártani egy embernek, hogy megmentsünk egy másikat? Ez
baromság. Helyre kell hoznom.
Gyorsan az ajtóhoz lépek, és rohanok utána a folyosón. Van
némi előnye, de átkozott legyek, ha hagyom, hogy a dolgok úgy
érjenek véget, ahogyan az előbb végződtek közöttünk. Átkozott
legyek, ha tétlenül nézem, hogy azt higgye, nem éri meg a
kockázatot.
Mert megéri.
Rachel Rose csak egyszer fordul elő az ember életében.
És néha igenis átlépjük a határokat.
 HÚSZ

Rachel

Kemény léptekkel haladok előre, egyre gyorsabban és

gyorsabban, végül kocogásba váltok, és végigszaladok a folyosón,
le a lépcsőn az első emeletre. Érzem a jelenlétét a hátam mögött,
közeledik, de nem szól semmit, és nincs hangom, ezért még ha
akarnám, sem tudnám megmondani neki, hogy ne kövessen.
Elhaladok az előadótermek mellett, délután a folyosón nincs
tömeg, mert a legtöbb diák és professzor épp órán van.
A szorongás és az elutasítás gombócot képez a torkomban, és
szinte émelygek attól, hogy hagytam magam ilyen mélyen
belegabalyodni ebbe a hülye játékba.
Tényleg azt hittem, hogy jó vége lesz? Hogy megtaláljuk a
módját annak, hogyan tudunk forrón szexelni egymással, anélkül
hogy megnehezítenénk a munkánkat, az életünket vagy a
céljainkat? Hogy Ty nem gondolja, hogy csak valami hülye
kaland vagyok? Hogy tényleg akar engem?
A lábam az elmémmel versenyezve felgyorsít, és már majdnem
befordulok a sarkon, amikor egy kéz belekapaszkodik a
könyökömbe, és megállásra késztet. Nem kell megfordulnom,
hogy tudjam, ki az, így hát anélkül rántom el a karomat, hogy
hátranéznék.
– Rachel, állj meg! – suttogja Ty szigorúan, ismét megragad, és a
folyosó túloldalán lévő raktárszobába vezet, majd becsukja az
ajtót. A dühöm parázsként ég.
– Engedj ki, Ty!
– Nem – mondja, és elhátrál előlem, az ajtó elé áll, amelyet így
gyakorlatilag eltorlaszol előlem. – Addig nem, amíg meg nem
beszéljük.
– Miről beszélhetnénk? Csak engedj el, és hagyjuk ezt végre
magunk mögött, a kurva életbe!
– Rachel, tényleg azt hiszed, hogy ezt akarom? Hogy ezt
magunk mögött hagyjuk? Azt hiszed, hogy nem kívánlak
iszonyatosan? Ezt gondolod? – von kérdőre, minden egyes
kérdéssel felém közeledve. – Azt hiszed, nem gondolok arra,
milyen lenne a lábad között lenni, az arckifejezésedre orgazmus
közben, és arra, hogy addig szopom a melledet, amíg sikítasz a
nap minden kibaszott ébren töltött percében?
Hirtelen nehezemre esik levegőt venni. Úgy érzem, mintha
összezárnának ennek a kis szekrénynek a falai.
– Azt hiszed, nem akarlak addig dugni, amíg mindketten el
nem ájulunk, és a szívünk olyan hevesen ver, mint még soha?
Nyelek egyet, mire ő nyitott tenyérrel a háta mögött lévő ajtóra
csap.
– Ébredj fel, édesem! Csak rád gondolok, a rohadt életbe is!
Amikor dolgoznom kellene, amikor a zuhany alatt a kezem a fájó
farkam köré fonom, amikor előadást tartok, miközben az első
sorban a te édes kis picsád és az a kibaszottul forró bugyid
ingerel. Te vagy minden gondolatom.
 – Ty – suttogom, és szavainak lüktetése otthonra lel a lábam
között. Édes jó istenem, mennyire szexi…
– Korábban próbáltam helyesen cselekedni. De most már
leszarok mindenkit, csak te meg én számítunk. És meg fogom
mutatni, hogy mennyire akarlak téged.
Ty megfordít, finoman az ajtóhoz szorít, és térdre ereszkedik
előttem. Nincs időm kinyitni a számat, és nem is akarom. Az
egyetlen száj, amelyre most gondolok, az Tyé.
Könnyedén felcsúsztatja a szoknyámat a lábamon, fogával
megragadja átlátszó rózsaszín bugyimat, és óvatosan lehúzza.
Könnyedén kilépek belőle, ő pedig vigyorogva egyenesen a
zsebébe dugja. A hírhedt bugyi ismét nála köt ki, szuvenírként.
Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ezúttal vissza is fogom
kapni. De ez volt a lényeg, nem igaz? Tudtam, hogy mit csinálok,
amikor ma reggel felvettem, még ha úgy is tettem, mintha azért
jöttem volna ide, hogy jól viselkedjek.
Igazából végig tudtam, hogy ez az, amit akarok – amire
szükségem van –, hogy megtörténjen.
– Tedd át a lábadat a vállamon! – parancsolja Ty, a hangja
durvább, mint általában. Megteszem, amit kér, kinyújtom a
lábamat, és a térdemet a vállára rakom, így a vádlim a hátára
kerül.
A levegő hűvös fuvallatként fut végig az újonnan felfedett
bőrfelületen – különösen most, hogy ennyire túlforrósodott.
Ty meleg levegőt fúj rám, mintha olvasna a gondolataimban, és
a fejem hallható puffanással az ajtónak dől.
Édes istenem, még nem is ért hozzám, és máris úgy érzem, hogy
ki fogok bújni a bőrömből. Értesíteni kellene Hollywoodot, hogy
jöjjenek el a csúcsszuperül kifejlesztett egyberuhájukért – készen
állok arra, hogy levegyek egy réteget.
– Ó, Rachel, fogalmad sincs, milyen jó lesz ez az egész –
dünnyögi Ty, és a lábam között lévő barna hajzuhatag
látványától remegni kezd a lábam.
Nagyot nyelek, és megragadom a haját, képtelen vagyok
megállni, hogy ne lássam, hogy néznek ki az ujjaim, ahogy
belegabalyodnak, miközben ő a nyelvét a lábam közé dugja.
Édes, kegyes öröm, ez még jobb, mint gondoltam. A puha fürtök,
a perzselő kék szempár, amely fenntartja a szemkontaktust, és a
keze melege a felemelt combomon – mennyország.
– Ty, érints meg, kérlek!
Közelebb hajol, a kezemmel még mindig fogom a haját, és
hosszú vonalban végignyalja a puncim közepét. Ha nem lennék
abban a pozícióban, amiben vagyok, gyakorlatilag csapdába esve
közte és az ajtó között, biztos vagyok benne, hogy összeesnék.
Abban is biztos vagyok, hogy ha Ty nyelve nem esne ilyen jól,
nem „punciként” referálnék arra a testrészemre.
De az én buja, kanos elmém nyilvánvalóan a lehető
legmocskosabb helyre vándorol. Ha odavinnél egy pornófilm
forgatására, készen állnék a munkára.
Csak inkább… négyszemközt csinálnám.
– Mmm – nyögi, és ezzel megsemmisíti minden gondolatomat a
döntéseimmel kapcsolatban. Ez határozottan jó. Nagyon, nagyon
jó, és ennek feltétlenül meg kell történnie. Nem is tudok semmi
másra gondolni, csak hogy Ty szája azzal töltse az időt, amivel.
– Nagyon finom vagy – teszi hozzá, újabb utat fedezve fel
bennem, majd a csúcson megállva tökéletes nyomással
megpöccinti a nyelvét.
A fejem hátradől, és ezúttal sokkal nagyobb csattanással
csapódik az ajtónak, Ty pedig közelebb húz a szájához. Az arca
ott van rajtam, pontosan azt csinálja, amiről az elmúlt hónapban
fantáziáltam.
Ez… annyira forró, hogy be kellene tiltani, de bassza meg, ez…
leírhatatlanul jó érzés! Mintha a nyelve hónapok óta erre a
maratonra edzett volna.
Kicsit megingok a sarkamon, és Ty megmarkolja a combomat,
így stabilizálva engem, miközben a nyelve nem hagyja abba a
munkát. A csikló körül jár, aztán oldalt lejjebb, majd a nyelvével
bennem végződik.
– Ty – lihegem, képtelen vagyok más szavakat találni. Tudom,
hogy rengeteg van belőlük – irodalomból diplomáztam, a fenébe
is –, de ebben a pillanatban a nevén kívül egy szó sem jut
eszembe.
Lágyan végigsimít a combomon, és kétszer is beakasztja ujjait a
bugyim vonalánál. Az egész testem beleborzong.
– Alig várom, hogy betöltselek! – mondja halkan, miközben
ujjai oldalról a középpont felé haladnak, és lágyan incselkednek a
behatolással. – Ezt akarod, Rachel? Akarod érezni, hogy benned
vagyok?
Kibaszottul, kétségbeesetten, szólal meg egy hang a fejemben,
de csak egy béna „igen”-t tudok kinyögni.
Egyik ujja hegyét belém nyomja, és lágyan köröz vele.
– Most, Ty. Kérlek! – könyörgöm, pont amikor egy másik ujjával
is belém hatol.
Igazi invázió – tekintve, hogy nem szexeltem senkivel egy kis
ideje –, de egyáltalán nem túlbuzgó. A testem puha és rugalmas,
teljesen készen állok bármire.
– Ó, igen. Készen állsz – igazol Ty, és mindkét ujját belém dugja
egyszer, kétszer, majd egy harmadik alkalommal, a végén
begörbítve. A hátam ívet képez, már nem simul az ajtóra, a szám
zihálva tágra nyílik. Hirtelen leemeli a combomat a válláról,
feláll, és az ajkát az enyémre zárja, lenyeli a felszisszenő levegőt,
majd nyelvének meleg hegyét az alsó ajkamra csúsztatja. Rögtön
utána megnyalom, érzem a saját ízemet.
– Istenem, olyan szexi vagy! – suttogja az ajkamba, és a hideg
fut végig a gerincemen, majd a lábujjaim hegyén.
A szavak olyan egyszerűek, de az erő, amit érzek, engem igazol.
Egész életemben gömbölyded lány voltam. A magabiztosság a
magamfajta nők számára nem magától értetődő egy olyan
társadalomban, amely nem igazán díjazza a gömbölyű formákat.
Mostanra már elég jól kialakítottam a „nem érdekel, hogy mások
mit gondolnak” hozzáállásomat, de ez nem jelenti azt, hogy ne
lenne pokolian hízelgő egy olyan jóképű és érzéki férfi szájából
hallani ezeket a szavakat, mint Ty.
– Te is – válaszolom, miközben végigsimítok tömör mellkasán
és merev hasának középvonalán. Tényleg olyan teste van, mint
egy görög istennek. Ez őrület.
– Nem, Rachel. Úgy értem, úgy vagy szexi, hogy nem tudok
enni, nem tudok aludni, nem élek túl még egy kibaszott napot
anélkül, hogy a farkamat ne csúsztatnám olyan mélyen beléd,
amennyire csak lehet, és ne maradnék ott, amíg csak el nem
élvezel.
Oké, én benne vagyok. Teljesen egyetértek.
 – Igen – mondom hangosan, majd a biztonság kedvéért még
egyszer megismétlem. Bólintok is egyet, majdnem összeütközik a
fejünk, a rendkívüli közelségnek és a túlbuzgó lelkesedésnek
köszönhetően.
Mosolyog, a szemével is, és én mindkét oldalon megszámolom
a nevetőráncait. A bal szeme sarkában három, de a jobb
szeménél csak kettő. Nyilvánvaló, hogy bár minden szempontból
tökéletesnek tűnik, a mosolya egyenetlen.
Nem tudom, miért, de ennek felismerése némileg megnyugtat.
Kezét végigcsúsztatja a combom hátsó részén, egészen a
fenekemig, majd hihetetlen könnyedséggel felemel, és ismét az
ajtónak nyomja a hátamat. A puncim közvetlenül a farkához
simul – elegáns nadrágjának anyagán keresztül érzem kemény
körvonalát.
Egy nyögés szökik fel a torkomból, és Ty pontot tesz a mondat
végére azzal, hogy még erősebben hozzám nyomja magát.
– Érzem a forróságodat a kibaszott nadrágomon keresztül –
morogja, ajkát ismét az enyémre zárja, és a nyelvemet szívja úgy,
hogy a gyomrom bukfencet vet tőle.
– Érezni akarlak magamban – válaszolom, és büszke vagyok
magamra, hogy végre valami jót mondtam. Az agyam FE-n volt –
Felizgultsági Eltávon –, és most végre újra visszajöttek a
gondolataim.
Ty nem óvatoskodik a szavakkal vagy az idővel, szakszerűen
lecsatolja a derekán lévő övet, és egy szempillantás alatt letolja a
nadrágját a combjáig. Szent ég, de erős!
Lenézek a kőkemény, hatalmas farkára. Ebből a pozícióból
nem látom éppen a legjobban, de a korábbi elutasítása miatti
trauma ide vagy oda, a képe beleégett az agyamba.
Előhúz egy óvszert a nadrágja zsebéből, átnyújtja nekem, úgy
utasít:
– Tessék. Tedd fel!
Minden, a tekintélyelvűség ellen való tiltakozásom ellenére ez
a feladat sem jelent problémát. Mint mindig, most is kitűnő
tanuló vagyok. Fogom a csomagot, feltépem a fogammal,
kiveszem a gumikarikát, és lenyúlok, hogy elegyengessem a
farkán.
Amikor visszanézek az arcába, a szemében olyan fényt látok,
amelyre remélem, hogy felkészültem. Őszintén szólva úgy néz ki,
mintha elevenen fel tudna falni, és ettől elkezdek szaggatottan
lélegezni, miközben a testem próbál felkészülni a következő
lépésre.
Lassan körbeforgatja az ujját a bejáratom körül, mintát vesz a
nedvemből, és végigdörzsöli a farkának a hegyén, mielőtt
hozzám simul. Mélyet lélegzem, ahogy a farka csúcsa tökéletesen
belém férkőzik, ő pedig megdermed.
Tekintetünk találkozik, szorosan egymásba kapaszkodik, és
szabálytalan lélegzetem a köztünk lévő szűk térben kavarog.
Arra számítok, hogy durva lesz, hogy egy lendülettel belém hatol,
de ehelyett szinte fájdalmasan lassan mozog.
Lassan, kimérten, milliméterről milliméterre tolja magát a
végsőkig, majd a kezét a fenekemre szorítja.
Nyugodtan mondhatom, hogy még soha életemben nem voltam
ennyire tele. Voltak már pasijaim, voltak már vibrátoraim, még
egy műfarkam is volt, amit viccből kaptam valami
szexjátékcégtől, de hadd mondjam el, egyik sem ért fel ehhez az
érzéshez, mint amikor Ty Winslow bennem van.
Egy hosszú pillanatig ott maradunk, alig létezünk a testünk
találkozásán túl. Amikor a szívverésem kezd kiegyenlítődni, és a
szememet már nehezemre esik nyitva tartani, Ty akkor kezd
mozogni. Lassú, irányított lökésekkel, amelyekkel éppen csak
annyira mozgatja a testünket, hogy az ajkunk összeér.
Annyira más, mint ahogyan elképzeltem, amikor először
egymásnak estünk, és mégis sokkal jobb.
Nincs külső zaj, ami az agyamban zakatol, nincs ellenszenves,
hamisan szexi beszéd, nincs túlzott teljesítménykényszer.
Minden az érzésről szól – és ennek köszönhetően minden egyes
simítás felértékelődik.
Ty dühítő precizitással mozog befelé és kifelé, minden
megfelelő pontot eltalálva, éppen eléggé ahhoz, hogy a szakadék
szélére sodorjon, és ott is tartson. Újra és újra és újra, hátravetem
a fejemet, hogy a szélére zuhanjak, de épp mindig egy centi
hiányzik csak a gyönyörhöz.
– Ty – nyöszörgöm. – Nem tudom, hogy… képes vagyok-e…
elviselni… még többet.
Rám mosolyog, ajkának szexi íve egy hajszállal közelebb visz a
paradicsomhoz.
– El tudsz – bizonygatja, szorosabban megragadja a fenekemet,
úgy mozgatva engem saját magán. – Kurvára közel vagy hozzá,
Rach. Érezlek. Egyre nedvesebb, egyre forróbb, egyre feszesebb.
Alig várom, hogy érezzem, ahogy elélvezel!
– Ty! – kiáltom egy kilégzéssel, teljesen elveszítve a kontrollt
olyan jelentéktelen dolgok felett, mint a hangom.
– Gyerünk, Rachel! Engedd el! Ne gondolkodj. Csak érezz.
 Behunyom a szemem, amikor a lökései egy fokkal gyorsabbá
válnak. Csak egy édes, apró változás. De ez elég ahhoz, hogy
olyan boldogságba sodorjon, amelyet még soha nem
tapasztaltam.
Csillagok táncolnak a szemhéjam mögött. A hangok
túlcsordulnak és zúgnak a fülemben. És egész testem a gyönyör
hullámába sodródik. Úgy érzem, mintha minden sejtem túl lenne
terhelve, és nem tudna mást csinálni, csak remegni és reszketni.
Még mindig érzem Ty leheletét a nyakamon, ahogy fokozódik,
változik, egyre erősebb és nehézkesebb lesz, és kényszerítem
magam, hogy módot találjak a koncentrálásra.
Ty Winslow nem az a fajta pasi, akivel lefekszel csak azért,
hogy lemaradj a nagy fináléról. Látnom kell az arcát, amikor
elmegy. Hallanom kell a nyögését. Saját szememmel kell látnom,
amiről más nők százai és százai fantáziálnak esténként
lefekvéskor.
Édes Hamlet a filmfeldolgozásban, ez a pasi nem kispályás!
Mohón figyelem, ahogy belém hatol, egyre keményebben,
gyorsabban, egyenletesebben, a saját csúcspontja felé közeledve.
A szeme nyitva van, de félig lehunyja, a szája a valaha létező
legszexibb kibaszott vigyorra húzódik, ebben biztos vagyok.
Végül keményen kifújja a levegőt, nyögve a nyakamhoz hajol,
és a fogaival enyhén megharap. Hihetetlenül erotikus és intim, és
pontosan tudom, hogy erre a pillanatra egész életemben
emlékezni fogok.
Ha a bugyi volt az én nagy mementóm, akkor ez a szex Ty
főszerepe. Ennek a fickónak nem csak angol irodalomból van
doktorija.
 Lélegzetünk gyors, összekeveredik a ritmus, Ty állkapcsa pedig
vékony izzadságrétegtől csillog. Mégis úgy tart a karjában még
ennyi idő és megerőltetés után is, mintha semennyit sem
nyomnék.
– Letehetsz – ajánlom fel, de ő azonnal megrázza a fejét.
– Viccelsz? Még közel sem állok készen arra, hogy ezt a csinos
puncit lerángassam a farkamról.
Kicsit felnevetek, és ő megint rám mosolyog, megnyalogatja a
szám vonalát, épp elég mélyen ahhoz, hogy megcsiklandozza a
nyelvemet.
Majdnem egy percig így maradunk, alig érintkezünk és
csókolózunk, a végtagjaimban már alig van erő. Amikor végül
lehúz magáról, könnyedén felemel, mielőtt remegő lábamra
állítana, és megpördül, hogy az óvszerrel foglalkozzon.
Lassan tolom le a szoknyámat, vigyázva, hogy ne tegyek olyan
hirtelen mozdulatot, amiről tudom, hogy a földre döntene, és
ismét nekitámaszkodom az ajtónak. Ezúttal azonban más érzés,
mivel távolság van köztünk, és Ty hátat fordít nekem.
Ez nem jelent semmit, ezt én is tudom. Csak olyan… furcsa
érzés.
Ty ekkor visszafordul, és odahajol hozzám, hogy újabb lágy
csókot nyomjon az ajkamra. Olyan illata van, mint nekünk, és ez
azonnal hatással van rám.
Az előbb voltunk együtt, és mégis… alig várom, hogy újra
megismételjük. És ha egy kicsit is egyetértünk ebben, akkor
nagyon sajnálom a vaginámat. A változás a használatában elég
megrázó lesz a számára.
De az a helyzet, hogy nem tudom, mit jelent ez – és hogy mit
akar Ty. A mosolya az a fajta, amelyben órákig el lehet veszni,
viszont egyáltalán nem árulkodó. Fogalmam sincs, mire
gondolhat, és istenem, az agyam percenként mérföldeket halad,
úgy száguldoznak a gondolataim!
– Ty… Mi… Hol… Mi történik ezután?
Közelebb hajol, és egy lágy csókot nyom az államra.
– Ami ezután jön, az a holnap.
– Aha – motyogom, és kurvára nem tudom, hogy ez mit
jelenthet. A holnap olyan lesz, mint a tegnap, vagy olyan lesz,
mint a ma? Az agyam most nem képes feldolgozni az ilyen
elméleti, poétikus hülyeségeket.
Mégis, az lesz az utolsó, hogy elárulom, tudni akarok valamit.
Ty már tapasztalhatott ilyesmit, és őszintén szólva én is. A mai
Rachel Rose nem az a fajta nő, aki bárkinek is könyörög
bármiért, és azt sem várja meg, hogy egy férfi hozzon döntést.
Elveszi, amit akar, megadja, amit tud, és a pillanatnak él.
És most kurvára meg akarom csókolni!
Közelebb hajolok, de mielőtt befejezhetném a mozdulatot, ő
máris megteszi helyettem. Ajkával érinti az enyémet, és a szeme
varázslatos ilyen közelről. Mélységes mély, az írisze hatalmas
óceán.
– Ó, igen – mondja Ty, és teljes bizonyossággal megerősíti, hogy
nem ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt csináltuk. – Ez jó móka
lesz.
 HUSZONEGY

február 13., szerda

Ty

Rachel nyikkan egyet, amikor megragadom egy maréknyi,

játékosan göndör haját, és hátrahúzom a fejét, hogy felfedjem a
nyakát. Az irodámban térdel a kanapén, kezével a kanapé
háttámlájába kapaszkodik, és a fenekét mutogatja – az én
szórakoztatásomra. Teljesen meztelen, és most végre – nem is
tudom, hány év után – igazán jól jön a zár az ajtón.
Most, hogy megérintem őt, el sem hiszem, hogy sikerült
kibírnom teljes huszonnégy órát, anélkül hogy megdugtam volna,
és nem tudom, hogy képes leszek-e még egyszer ennyi ideig
kibírni.
Lehajolok, és megcsipkedem a számmal a nyakát, majd
átnyúlok, hogy szabad kezemmel megragadjam nehéz, tökéletes
mellét. Kurva jó érzés mindkettőnknek, felnyögök, és a feneke
még erősebben nyomódik az ágyékomnak.
– Tedd be, Ty! – könyörög lihegve, hangja érzéki a
felizgultságtól.
Elengedem a haját, és egy keményet, csattanósat verek a
fenekére, amitől hátraveti a fejét.
– Mi ez a nagy sietség, bébi? Ígérem, hogy megkapod a
farkamat. – Helytelenítő pillantást vet rám a vállam fölött, én
pedig felnevetek. – A fenekelést szereted, de a beceneveket nem,
mi?
– A megfelelő pillanatban jó lehet egy fenekelés, de a becenév
olyan, mintha túl könnyen el lehetne felejteni a nevemet.
Ismét nevetek, és ezzel egy időben beléhatolok, és ha a
nyögéséből következtetni lehet rá, akkor sikerült meglepnem.
Nem szokásom szex közben viccelődni, de Rachelben van valami,
ami miatt úgy érzem, teljesen rendben van, hogy egyszerre
dugunk és viccelődünk.
Valójában sokkal intimebbnek tűnik, mint a múlt összes gyors,
mocskos dugása. Olyan… hiteles így az egész.
– A nevedet akkor sem tudnám elfelejteni, ha akarnám.
Az igazat megvallva, a neve az egyetlen dolog, ami hetekig
visszatartott minket attól, hogy megtegyük ezt. Ha ő nem az
lenne, aki – és én nem lennék ennek a tudatában –, soha nem
tudtam volna ilyen sokáig visszatartani magam.
Felnyúl a kanapé mögé, hogy stabilizálja magát, és megragadja
a könyvespolc elejét, amelyet az évek során a klasszikusok ritka
kiadásaival töltöttem meg. Brontë, Shakespeare, Paulo Coelho,
Agatha Christie, Tolsztoj – ma mind olyan látványban
részesülnek, hogy álmukban sem gondolták volna, amikor ezeket
a regényeket írták.
Hosszú, kimerítő, egyenletes tempójú lökésekkel kezdek,
amelyek időt adnak a farkamnak, hogy felderítse a helyzetet.
Feszes vagy hajlékony? Nedves vagy átázott? Minden egyes
dugásnál a legjobb tudásom szerint csinálom, amit csinálok. De
Rachel esetében azt akarom, hogy olyan élmény legyen, amit
soha nem fog elfelejteni. Azt akarom, hogy a farkamra gondoljon,
amikor eszik, amikor alszik, amikor zuhanyozik. Azt akarom,
hogy olyan gyakran gondoljon rá, hogy mindig fel akarjon
keresni.
Érezni akarom az erőt, ahogyan átveszi az irányítást – érezni
akarom, milyen az, amikor ő a főnök. A hetekig tartó játékaink
biztosítottak arról, hogy egy Rachel által uralt találkozás
ugyanolyan jó, ha nem jobb lesz, mint azok, ahol én vagyok
domináns helyzetben.
Magabiztos. Hihetetlenül szexi. Minden, amit egy nőben
szeretek, plusz egy csomó olyan dolog, aminek a létezéséről sem
tudtam.
Igazi kihívás. Én pedig most olyan kihívás elé állítom őt, hogy
ne menjen el a következő egy percben.
– Csukd be a szemed! – mondom neki, és megragadom a haját,
hogy ismét hátrahúzzam a fejét. A háta a leggyönyörűbb módon
ívbe feszül, és megcsókolom az egyik szemhéját, majd a másikat,
aztán végigsimítom a nyelvemmel az ajkát. – Azt akarom, hogy
érezd az érintésem minden egyes centiméterét, érted, amit
mondok, Rachel? Semmi sem létezik ezen kívül…
Megragadom a punciját elölről, ujjaim a farkam töve köré
tekerednek, miközben az befelé pumpál.
– Megértetted?
Rachel buzgón bólogat.
– Jó. Szeretném, ha ezt tennéd, de azt akarom, hogy ne élvezz
el.
 A szeme felpattan, és szinte egy sikoly hagyja el az ajkát.
– Mi? Hogy érted, hogy ne élvezzek el?
– Úgy értem, hogy ne. Küzdj ellene. Tekints rá kihívásként.
Vegyél rá, hogy dolgozzak érte. Gúnyolódj velem, ahogy a
bugyival tetted, és ígérem, gondoskodom róla, hogy ez legyen a
valaha vívott legjobb harc, amiben részed volt.
Ezután egyetértően bólint, majd visszafordul a polcok felé, és
ezúttal mindkét kezét az előtte lévő deszkára támasztja. Kezemet
a fenekén tartva megkezdem a támadást az akaratereje ellen.
Egyik lökés követi a másikat, kezemmel végigsimítok a testén.
A fenekét, a csípőjét, a hátát, a nyakát és a vállát, majd elölről
körbe, hogy a kezembe fogjam édes melleit. A mellbimbóit
dörzsölöm. Nyögdécsel, mocorog térdelés közben, a háta ívbe
hajlik, és küzd.
Kezem végigsiklik a hasa oldalán, majd körbe, és megragadom
a combja elülső, belső részét. Zihál, én pedig még feljebb
csúszom, egészen a lába és a puncija közötti határig, és finom
ujjakkal dörzsölöm a bőrét.
Mindeközben diktálom a tempót, még akkor is, amikor
izzadságcseppek gyöngyöznek a nyakamon, és egészen a
gerincem tövéig gördülnek. Az érzés majdnem arra késztet, hogy
rövidre zárjam, a bizsergés és Rachel tökéletes pinája majdnem
túl sok, hogy elviseljem.
Gyerünk, te szemétláda! Nem mondhatod neki, hogy ne menjen
el, hogy aztán meg te magad élvezz el!
A szex olyan, mint amikor ketten akarunk belépni egy ajtón – a
nő az első, mindig.
Összeszorítom a fogaimat, miközben megkettőzöm az
erőfeszítéseimet, és az ujjaimmal végigsimítok az érzékeny
vonalakon, ahol Rachel bugyija lenne, ha viselné.
– Olyan kibaszott jó érzés! – suttogom a füle tövébe, miközben
ajkammal félresöpröm a haját az útból. – Olyan szoros, nedves és
forró! Esküszöm, hogy a nap minden órájában benned lennék.
Rachel kifújja a levegőt, a lába remegni kezd előttem. Érzem,
hogy közeledik, érzem minden porcikájában a kétségbeesést,
hogy kontrollban maradjon. Egy igazi harcos, az biztos. Azt
hittem, mostanra már rég eljuttatom az eufóriáig, de a dac
őrülten jó érzés.
Ez pedig engem hajt, arra ösztönöz, hogy megtaláljam azokat a
pontokat, amelyek a legjobban felizgatják őt. Az ajkammal
végigsimítok a nyakán, és ismét a puncija oldalát dörzsölöm,
mielőtt egyik kezemmel elengedem a csípőjét, és még egyszer
elfenekelem.
Bőrén piros folt jelenik meg, és a golyóim a testembe
húzódnak.
Ha nem éred el hamarosan, hogy elélvezzen, akkor bajban leszel.
Ujjammal végigsimítok a testünk között a feneke vonaláig, és
megállok az elágazás fölött. Háta ívbe feszül, és egyetlen sima,
lágy körzés után hatalmasat élvez.
Háta még jobban meggörbül, és lélegzete eksztatikus
kiáltásban csúcsosodik ki.
A gyönyörének hangja elég ahhoz, hogy én is felszabaduljak, és
egyenesen a lapockái közötti térbe nyögök, miközben megtöltöm
az óvszert.
Szinte bármit megadnék azért, hogy csupaszon benne legyek.
Édes Jézusom, tudom, hogy mennyei lenne!
 De kizárt, hogy ilyen kockázatnak tegyem ki őt, anélkül hogy
biztos lennék mindkettőnk egészségében és biztonságában, és
megbizonyosodnék arról, hogy használ valamilyen alternatív
fogamzásgátlót.
De szünetet sem fogok tartani és kivárni, hogy ez megtörténjen
– addig fogok óvszert viselni, amíg csak szükséges. Mert ez az a
fajta paradicsom, amelybe nem csak egyszer-egyszer tévedsz be.
Ez az, amiben teljesen elveszíted magad.
Mindketten megmerevedünk abban a pozícióban, amelyben
vagyunk, szinte mintha rutinból adnánk időt az elválásra.
Amikor megbizonyosodom róla, hogy teljesen ki van merülve,
lehátrálok a kanapéról, és a farkam is kihúzom belőle, majd
felállok, és az íróasztalomhoz lépek, hogy levegyem az óvszert.
Gyorsan lehúzom, csomót kötök rá, és a szemetesbe dobom,
majd az íróasztalomról vett zsebkendővel letörlöm a maradék
ondót a farkamról.
Pokolian érzékeny, és már az érzés, ahogy a vékony papír
végigsimít rajtam, majdnem elég ahhoz, hogy a farkam újra
megkeményedjen.
Nem hiszem el, hogy mennyire akarom őt. Hogy mennyire
lemondanék minden más felelősségről, ha ez azt jelentené, hogy
még egy órát Rachelben lehetek.
Amikor visszafordulok, hogy szembenézzek a nap hősnőjével,
már visszavette a bársonyos ruháját, és magas sarkú cipőjébe
lép, miközben rám mosolyog.
– Szóval, hol fogunk holnap szexelni, professzor úr?
Az ajkamba harapok, és kuncogva rázom meg a fejemet a
hivatalos megszólításon.
 – Tudok egy helyet… vagy inkább húszat.
Feláll a kanapéról, közeledik felém, és épp csak megáll, hogy ne
érintse az ajkát az enyémhez.
– Én is. Mi lenne, ha ott dugnál meg, ahol éppen elkapsz?
– Ó! – hümmögöm. – Egy játék. Tetszik.
– Aha – bólint – Csakhogy ebben a játékban, ha jól végzed a
dolgod, mindketten nyerünk.
– Ó, tényleg? – élcelődöm. – Azt hiszed, van rá esély, hogy nem
végzem el a munkámat?
Rám kacsint.
– Hát, csak két esettanulmány áll rendelkezésemre. Talán még
néhányat be kell szereznem, és akkor már magabiztosabban
fogok tudni nyilatkozni.
– Maga megsebez engem, Ms. Rose.
Az ajkát az enyémhez nyomja, és a fenekemet markolva a fejét
rázza.
– Nem, professzor úr. Kihívás elé állítom.
Remélem, be is tartja az ígéretét.
 HUSZONKETTŐ

február 14., csütörtök

Rachel

A mai ébredés – miután két egymást követő napon is szexeltem

Tyjal – más, mint a többi nap, amikor New Yorkban ébredtem. A
vágyakozásom valami után, az otthonosság érzésének keresése
furcsa módon… hiányzik.
Nem vagyok elég naiv ahhoz, hogy azt higgyem, Ty a válasz
mindenre, amire szükségem van az életben, de bármi is volt az a
nyugtalan dolog bennem – bármi is ösztökélt minden
alkalommal, amikor egymást húztuk –, elcsendesedett.
Ma reggel hallom a madarakat. Hallom a várost. És ha nagyon
figyelek, hallom az anyukámat.
Ne aggódjatok, nem hallom, hogy valóban beszélne hozzám a
halottak közül – az egy hátborzongató szexuális mellékhatás
lenne –, de érzem a jelenlétét, itt, velem.
Azt hittem, hogy a tény, hogy ma Valentin-nap van, talán kínos
izgalmat okoz bennem, vagy talán Tyban is kellemetlen érzéseket
kelt, de ahogy tegnap este elváltunk, majd jóval éjfél után is
mocskos SMS-eket küldtünk, azt mondanám, hogy mindketten
eléggé nyugodtak vagyunk.
Felkapom a táskámat a pultról, és elindulok lefelé a pékségbe,
ahol Lydia és Lou az egyik asztalnál együtt iszogatják a reggeli
kávéjukat most, hogy a nap első rohama véget ért.
Úgy néznek egymásra, ahogy anyám mindig is nézett apámra,
és nem is tudnék jobban örülni annak, hogy megtalálták azt a
személyt, aki elhozta számukra a megnyugvást.
Soha nem láttam őket igazán veszekedni, pedig én aztán láttam
volna, ha lett volna ilyen. A hétvégék a pékségben a
kiskereskedelem igazi poklát jelentik, és ők még ennyi év után is
mosolyogva csinálják.
Lenyűgöző, tényleg, és csak álmodozhatok arról, hogy egy nap
én is ilyen stabil leszek érzelmileg. De őszintén szólva az őrület
mindig is jellemzőbb volt rám – egész életemben ilyen voltam.
Talán azért, mert én voltam a fiatalabb testvér, talán azért,
mert a legfontosabb éveim során vesztettem el anyukámat, vagy
talán csak így születtem, de nem vagyok az a fajta lány, aki
azonnal tudja, hogy helyesen vagy helytelenül cselekszik. Én
vagyok az a szerencsétlen, akinek mindenre kerülőúton kell
rájönnie.
Lydia és Lou mellett letelepszem az asztalnál lévő székre, és
barna bőrkesztyűmet a márványlapra dobom. Mindketten rám
mosolyognak még a széklábak csikorgása ellenére is, amit
hirtelen mozdulataim okoznak, én pedig az asztalra könyökölök,
miután helyet foglaltam.
– Szóval, hány órakor csináljuk… tudod… a dolgot? – kérdezem
Lydiától, miközben tudom, hogy hihetetlenül nagy hülyeség,
hogy ennyi év után még mindig nem tudom kimondani a
szavakat, hogy elmegyünk meglátogatni anya sírját.
Ő azonban nem kritizál, hanem inkább megadja a teret, amire
szükségem van, és válaszol:
– Azt hiszem, apa azt mondta, hogy kettő körül. Később
állítólag havas eső fog esni, vagy valami ilyesmi, úgyhogy nem
akar túl sokáig várni.
Kettőkor Tyjal kellene órán lennem, de a fenébe is, talán jobb is
így. Amit ma kettőnkkel terveztem… jobb, ha nem találkozunk
előtte.
Előveszem a telefonomat, hogy üzenetet küldjek neki, de aztán
jobb belátásra térek, amikor látom, hogy Lydia és Lou is engem
figyel. Visszateszem a telefonomat a zsebembe, és lazán
kijelentem:
– Oké. Szólnom kell Winslow professzornak, hogy nem leszek
az órán, de nem nagy ügy. Küldhetek neki egy e-mailt, vagy
ilyesmi.
– Winslow professzor, mi? – kötekedik Lou. – Szóval
hivatalosan is túlléptünk a bugyiincidensen?
Bólintok, és a válaszomat dúdolom, ahelyett hogy
kimondanám, hogy minél hihetőbben hangozzon:
– Minden rendben.
Kicsit rosszul érzem magam, hogy nem mondom el nekik az
egészet – tudom, hogy nem ítélkeznének –, de van valami abban,
hogy egy apró kis buborékban maradhatunk Tyjal, csak mi
ketten, ez tűnik a legjobb megoldásnak. Úgy értem, nem tudom,
mi ez az egész, vagy hogy tovább fog-e tartani, mint például jövő
kedd. Nem akarom, hogy véglegesen más színben tüntessem fel
őt a szemükben minden ok nélkül, ha nem muszáj. Minden
vasárnap bejön a pékségbe, az isten szerelmére!
– Jó. A rendben van az jó – mondja Lydia, majd a szemét
mereszti Loura, amikor azt hiszi, hogy nem veszem észre. Én
megforgatom az enyémet, és felállok, felhúzom a kesztyűmet, és
keresztbe fonom az ujjaimat, hogy az anyag rendesen
elhelyezkedjen a kezemen.
– Oké, most mennem kell órára, és némi kutatást is végeznem
kell, de kettőkor találkozunk, gondolom.
– Szólok, ha bármi változik – bólint Lydia.
– Jól hangzik. – Elmosolyodom, és szorosan a nyakam köré
tekerem a sálamat, majd az ajtó felé indulok.
Mindössze két másodpercbe telik, mire a járdán, eltűnve Lou
és Lydia szeme elől, leveszem az egyik kesztyűt, és ismét
előhúzom a telefonomat a zsebemből, hogy megírjam Tynak,
nem fogok menni az órájára. A várakozásnak megfelelően reagál,
és azt mondja, hogy semmi gond. De akkor terül el igazán egy
széles mosoly az arcomon, amikor megérkezik a második SMS.

Ty: Valamikor azért ma látni foglak, ugye?

Én: Igen. Sőt! Később küldök majd egy üzenetet az

utasításokkal.

Ty: Utasítások?

Én: Igen, professzor úr, utasításokkal. Gondolod,

hogy képes leszel követni őket?

Ty: Számíthatsz rá. Igazából számíts majd rá, hogy

 egy kicsit túl jól is követem majd.

Hangosan felnevetek, mielőtt a telefonomat a zsebembe

dugom, és elindulok. Lehet, hogy nem a Valentin-nap, szerelem,
virág- és csokoládévásárlás miatt, de a mai nap nagyon sűrű és
mozgalmas lesz.

Lydia és én oldalt állunk, a fás ligetben, amikor apánk elhelyezi a

virágokat anyánk sírjára. Az én életemnek ezen a pontján már
több ideje nincs itt, mint ahány évet itt volt, de apám számára
még mindig ő az igaz és egyetlen szerelem. Életének első felében
több évet töltött vele, mint nélküle, és tudom, hogy mindennap
hiányzik neki.
Tudom, hogy vannak nézeteltéréseink, de ez az egyik olyan
terület, ahol őszintén mondhatom, hogy együttérzek vele.
Lydia átkarolja a vállamat, és egy nagy, drámai lendülettel
magához húz. Viszonzásul én is szorosan átkarolom, és egy
pillanatra mindketten hagyjuk, hogy anyánk szeretete átjárjon
bennünket az ő kedvenc ünnepén.
Szerette a szerelmet, és életét annak szentelte, hogy az emberi
természetről írjon, amelyben a szerelem elképesztően nagy
szerepet játszik. Nem tartotta elcsépeltnek ezt az ünnepet. Nem
gondolta, hogy puszta marketingfogás. Úgy gondolta, hogy ezen a
varázslatos napon tökéletesen emlékeztetheti magát az ember
arra, miért is él.
Én persze igyekszem nem túl sokat gondolkodni mindezen.
Biztos vagyok benne, hogy egy nap abban a helyzetben leszek,
hogy szerethetek, és szeretve leszek, és ezt továbbadhatom a
gyerekeknek, unokáknak és még tovább. De most egy huszonhat
éves, egyedülálló, végzős egyetemista vagyok, aki csak a
szórakozás kedvéért kufircol a professzorával, akinek a
tanársegédje.
Ez nem az a fajta dolog, amit az üdvözlőlapra tesznek.
Szorosabban átölelem a nővéremet.
– Szeretlek, Lydie.
– Én is szeretlek, Rae. – Visszahúzódik az ölelésből, de a
karomnál fogva tart, éppen csak annyira, hogy a szemembe
tudjon nézni. – Ugye tudod, hogy bármikor fordulhatsz hozzám?
Bármi történjék is? Én ott leszek neked.
Nem tudom, mit gondol, mi folyik az életemben, ami ennyire
káros, de én nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget ennek.
Ehelyett elfogadom a kedves gesztusát, és bólintok.
– Tudom. Mindig is te voltál a legjobb nővér.
Előrehajol, és egy puszit nyom az arcomra, amikor apánk
csatlakozik hozzánk. Megeresztek felé egy félmosolyt, mielőtt
megfordulnék, hogy a kocsihoz sétáljak. Tudom, hogy a
körülményekhez képest ez egy kicsit gyerekes, de elég
tapasztalatom van ahhoz, hogy tudjam, bármit mondok neki,
nem fog jól végződni.
Olyanok vagyunk, mint az olaj és a víz, és ezen nem segít
semmilyen erőfeszítés arra vonatkozóan, hogy figyelmesek vagy
kedvesek legyünk egymással. Egyikünknek mindig sikerül
rosszul értelmeznie a másik szavait, és máris kezdődik a háború.
Ezt ma tényleg nem akarom. Nem itt, ilyen körülmények
között, de egyébként sem. Csak élvezni akarom a tervet, amit
Tynak eszeltem ki, és el akarom felejteni a többit. Pont.

Amikor belépek a Greenwich Village-i Washington Square-en

lévő régi, többemeletes épületbe, az első dolgom, hogy a pult
mögötti órára nézek, hogy megtudjam, mennyi az idő. Még egy
kis felderítést kell végeznem, hogy kiválasszam a végső helyszínt,
de addig Ty már nincs az órán, és itt az ideje, hogy elkezdjek a
célhoz vezető nyomokat hagyni.
Megállok az előcsarnokban, és helyet foglalok az egyik fekete
kanapén, közben leveszem a sálamat, majd lehúzom a
kesztyűmet, és a táskámba dugom.
Miután ezeket levettem, és a cuccaim biztonságban vannak,
kiveszem a telefonomat a zsebemből, és előhúzom a jegyzetelő
alkalmazást, ahová egész délelőtt a nyomravezető ötleteimet
írogattam.
Miután mindegyiket kétszer is ellenőriztem, az egyes számút
lemásolom a lista tetejéről, majd megnyitom az üzenetváltásomat
Tyjal. A tegnap este kapott utolsó SMS a képernyő tetején látható,
a maga teljesen egyértelmű pompájában.

Ty: Alig várom, hogy holnap addig dugjak veled,

amíg szinte meg nem részegülsz! Még napokig érezni
fogsz a lábad között. Elég szépek lesznek az álmaid?

Végigfut a hátamon a borzongás, és beillesztem az instrukciót

az üzenetbe, majd még egyszer átolvasom, mielőtt megnyomom a
küldés gombot.

Én: Aki kapja, marja. Az első nyom, amivel ma

megtalálhatsz, egyszerű. Egy lépés, egy lépés, egy
lépés, egy lépés, majd kettő, találd meg az emeletet,
ahol az ajtók kifelé vezetnek a NYU épületéből.

Nem túl türelmesen várom a választ, ahogy a buborékok jelzik,

hogy Ty éppen begépeli az üzenetét, miközben a lábammal
dobogok a csempepadlón. Nem annyira arról van szó, hogy le
akarom nyűgözni, inkább az a helyzet, hogy a várakozás, hogy
mi történik, amikor megtalál, szinte nyomasztóan hat rám.

Ty: Oké, ráharaptam, édes kis rózsabimbó. Most

mihez kezdjek?

Visszakapcsolok a jegyzeteimhez, és bemásolom a következő

nyomot, majd gyorsan elküldöm neki.

Én: Az első elnök parkja, a szélén egy boltív, gyere az

épülethez, ahol Poe és Maugham és Ellison lakik, na
meg sok-sok könyv, amelyekben a „sövény” szó
szerepel.

Tudom, hogy ez nem valami frappáns, de a tanítás, a házi

feladatok és anya sírjának meglátogatása után nem volt sok időm
a rejtvényekre.
 Ty: Oké, kérlek, kérlek mondd, hogy rosszalkodó
könyvtárost játszunk!

Én: Csak kövesd a nyomot!

Ty: Jól van, jól van, máris indulok.

Felkelek a kanapéról, és elindulok a kilencedik emelet felé,

ahol – kutatásaimból kiindulva – a legbizarrabb könyvek
találhatók. Spanyol irodalom, Ross paleontológiai könyve –
ezeket mind ezen az emeleten találod.
Kilépek a liftből, és körbejárom az emeletet, átfésülöm a
polcokat a legsötétebb, legkevésbé forgalmas sarkot keresve, és a
holmimat az ablak melletti asztalra teszem.
A szívverésem felgyorsul – Ty közeledésének izgalma és az a
veszély, hogy esetleg elkapnak, néhány fokozattal feljebb repíti a
vérnyomásomat.
Ironikus módon azt hittem, hogy ideges leszek, de nem vagyok
az. Azt hittem, hogy aggódni fogok a következmények miatt, vagy
megpróbálok kitalálni valamit, hogy biztos legyek benne, hogy ne
kapjanak el a biztonságiak, de most, hogy itt vagyok, az egyetlen
dolog, ami miatt aggódom, az az, hogy találjak egy olyan felületet,
amin Ty belém dughatja a farkát.
A telefonom rezeg az asztalon, és azonnal felveszem.

Ty: Az előcsarnokban vagyok, ó, nagyszerű

nyomravezető. Most hova menjek?

Én: Fel a lifttel, aztán jobbra, és ne állj meg addig,

 amíg ide nem vezet utad.

Kicsit labirintusszerű az út idáig, de biztos vagyok benne, hogy

a szex jutalmától hajtva Ty Winslow meg fog találni. Ráadásul ez
az a fajta útvesztő, amelyben nem lehet eltévedni, ha az ember
addig megy, amíg az ösvény véget nem ér.
Befejezem az elfogadható szintre való levetkőzést, még
leveszem a kardigánomat, és kicsúsztatom a fekete harisnyámat
a szoknyám alól, majd a könyvespolcnak támaszkodom,
kezemben a telefonommal. A pulzusom lüktet, és a légzésem már
kezd zihálóvá válni, de tudom, hogy a végén megéri majd az
egész.
Amikor Ty végre befordul a sarkon, óvatosan, lassan, csábítóan
teszi. Mozdulatai azonban teljesen ellentmondanak a látványnak,
amelyből inkább úgy tűnik, hogy sietett.
Lehet, hogy most nyugodtnak látszik, de ha tippelnem kellene,
azt mondanám, hogy Ty Winslow azóta sprintelt, amióta
megkapta az első SMS-t.
A belsőm erőtől vibrál.
– Úgy látszik, megtaláltalak – jegyzi meg, és a szeme sarkában
megjelenik egy ránc a vigyorgástól. – Most mit kellene tennem?
Megvonom a vállam.
– Mondtam, hogy ott csináljuk, ahol elkapsz. A többi rajtad
múlik.
A vigyora annyira elmélyül, hogy egy kis félhold alakú
gödröcske jelenik meg az arcán.
– Nem mondtad, hogy nyomokat fogsz hagyni.
Összevonom a szemöldököm.
 – Most panaszkodsz?
Mosolygós arca hirtelen komolyra vált.
– A legkevésbé sem.
A könyvtári polcnak dőlök, amely tele van olyan könyvekkel,
amelyeket még a NYU-n sem tanítanak, és hívogatóan
begörbítem felé egy ujjamat.
– Akkor gyere ide!
Ty vigyora még ennek az öreg épületnek a legsötétebb sarkát is
képes lenne bevilágítani. Arra számítok, hogy azonnal közeledni
kezd, de ő a másik irányba fordul, elhagyja a kis búvóhelyünket,
és eltűnik a szemem elől.
Mi a fene? Hova megy? Legalább két órát töltöttem azzal, hogy
kitaláljam ezeket az instrukciókat, és ő csak mosolyogva elsétál…
Ty sarkon fordul, és újra látótávolságba kerül, hatékonyan
leszerelve gondolatbeli ámokfutásomat, mielőtt túlságosan
elragadtattam volna magam. Egy széket hoz, én pedig kíváncsian
felvonom a jobb szemöldökömet.
– Egy szék? – kérdezem egyszerűen, amikor a mellettem lévő
könyvespolchoz tolja, és bólint, amikor elégedetten megigazítja.
– Igen. Nagyszerű munkát végeztél a nyomokkal, de van egy
kép a fejemben, amit nem tudok elengedni.
– Egy kép a fejedben? Miről? Egy új lakberendezési tervről?
Kuncog a szarkazmusomon, lehajol, hogy egy csókot nyomjon a
fülem mögé, majd forró lélegzettel suttog egyenesen a fülembe:
– Nem. Egy kép, ahogy meglovagolsz engem. És ma emlékké
fogjuk változtatni ezt a látomást.
– Valóban?
Ty kéjesen bólogat.
 – Azt hiszem, valahol azt olvastam, az egyetlen szabály a
Valentin-napon az, hogy minél inkább a szexről szóljon.
Hol a fenében olvasta ezt? A Cosmóban?
– Igen? És?
– Nos, a szex középpontba helyezésének a legjobb módja, ha az
ölembe ülsz. Természetesen úgy, hogy a farkam benned van.
Majdnem felhorkanok.
– Hát persze.
– Vedd le a bugyidat, Rach! Mert ha nem teszed meg, letépem
rólad, és nem tudom, hogy egyedül akarom-e elvinni a balhét
amiatt, hogy kifogysz a fehérneműből.
Nem kell kétszer kérnie. Lecsúsztatom a lábamon, és oldalra
rúgom a bugyimat, miközben Ty leül. Előrehajolok, és lehúzom a
nadrágja cipzárját.
Kísértetiesen nagy a csend ebben a homályos könyvtári térben,
és az egyetlen dolog, amit hallok, az, ahogyan az oxigénből szén-
dioxidot termelünk.
Felhúzom a szoknyámat a csípőmig, és egyik térdemet Ty
combjára helyezem, mielőtt felkapaszkodnék, és ugyanezt
teszem a másikkal is. A csupasz farkán lovagolok, és a farka
melege elég ahhoz, hogy hátradöntsem a fejem, és halkan
felnyögjek.
Ty megragadja az állam, és előrehúzza a fejemet, kényszerítve,
hogy ránézzek. A mozdulata uralkodó és határozott – és forró,
mint a pokol.
Előrehajolok, ajkamat az övére tapasztom, és ívbe hajlik a
hátam, miközben mindkét kezét a mellemre teszi. A
selyemszövet anyag mintha nem is lenne a bőrünk között,
ugyanakkor stimulálja a mellbimbómat. Annyira be vagyok
indulva, hogy alig tudom nyitva tartani a szemem.
Azt hittem, hogy kicsit lassúbb lesz a tempó, de már nem
tudom. Most már csak arra tudok gondolni, hogy minél
hamarabb belém dugja a farkát, amilyen hamar csak fizikailag
lehetséges.
Benyúl a zsebébe egy óvszerért, én pedig megragadom a
csuklójánál fogva, mielőtt még észbe kapnék, hogy mit csinálok.
– Fogamzásgátlót szedek.
Ty szeme egyszerre ragyog az izgalomtól és az aggodalomtól, és
egyik kezével a hajamba túr, hogy kicsit hátrabillentse a fejemet.
– Biztos vagy benne? Most teszteltek, semmi bajom, de nem
akarok semmi olyat csinálni, amit te nem. Nem éri meg.
Használhatunk óvszert is.
Megrázom a fejem.
– Érezni akarlak, teljesen.
Meggyőztem, úgyhogy abbahagyja a keresgélést, és a másik
kezét is a tarkómhoz emeli. A fejemet a kezében tartva arrafelé
billent és fordít, amerre akar, pont úgy, hogy felfedezhesse a
nyelvével a számat. Érzéki és hihetetlenül intim, még sosem volt
ilyen az együttlétünk.
Megragadom a kezemmel a farkát, és a térdemen támaszkodva
magasabbra emelkedem, hogy tökéletes pozícióba kerüljön.
Amint belém kerül a farka hegye, minden óvatosság nélkül
azonnal leereszkedem, és befogadom teljes egészében.
Mindketten felnyögünk, én pedig előrehajolok, hogy
megcsókoljam.
Itt ragadunk, a hangunk semerre sem tud kiszökni, egymással
keveredik, közben pedig felemelkedem, majd ismét lecsúszom,
ezúttal lassabban. Ty nyögése vibrál a torkomban, és
megismétlem a mozdulatot, hogy lássam, ugyanezt a reakciót
kapom-e.
Újra és újra megjelenik a hang a számban, én pedig egyenletes
tempót diktálok. Befelé és kifelé, olyan Kegel-szorítással, ami
minden egyes alkalommal lenyűgözi őt.
A keze megtalálja a csípőmet, és az ujjbegyeivel a húsomba
kapaszkodik, de bármennyire is tudom, hogy szívesen
megpróbálná átvenni az irányítást, nem teszi. Hagyja, hogy az én
kezemben legyen az idő és a ritmus.
Üldözöm a saját orgazmusomat, váltogatom a mozdulatokat,
hogy megtaláljam a megfelelő szöget, a megfelelő súrlódást, a
vágy megfelelő pontjait. Amikor megtalálom, nem hagyom abba.
Nem állok meg csókolózni, beszélgetni vagy azon töprengeni,
hogy mit csinálunk, vagy hol csináljuk. Céltudatos lelkesedéssel
hajszolom a gyönyört.
A bónuszhatás pedig az, ahogyan Ty elveszíti az önuralmát,
egyre jobban minden lökés után.
Nem vagyok benne biztos, hogy mikor tanultam meg a titkot,
hogy ha a saját gyönyörödet hajszolod, ugyanannyi
valószínűséggel, vagy még nagyobb eséllyel juttatod el a férfit is
az orgazmusig, mintha csak rá figyelnél, de azóta sem felejtettem
el.
Dolgozzatok magatokért, hölgyeim, és a férfi el fog menni.
Ígérem.
Ty válla egyre jobban megfeszül a kezem alatt, és végül
kénytelen elhúzódni a számtól. A suttogása kétségbeesésről
árulkodik:
– Közel vagyok, Rach. Kurvára közel vagyok. Olyan kibaszottul
hihetetlen vagy, hogy nem tudom, mit kezdjek magammal.
Könyörgök, élvezz el!
Ez nem csak egy javaslat. Ez egy igazi kérés. Visszatartja magát,
küzd. És ha nem megyek el hamarosan, az nagy csalódás lesz
mindenkinek.
A lökések végén egyre mélyebbeket hullámzom, majd
visszatérek, és tartom a szemkontaktust. Érzem, ahogy egy lágy
mosoly végigsöpör az arcomon. Az eufória határán lebegek, és a
gyönyör országában nincsenek kemény vonalak.
A testem hajlékony és laza, az egyetlen feszültség a combom
között jelenik meg egyre intenzívebben. Feszül, várakozik, és
tudom, hogy még néhány lökés, és átbukom a peremen.
A szemem lecsukódik, és a szám teljes mosolyra görbül, ahogy
a hullám elindul – először gördül, majd nő, nő, nő, hogy aztán a
csúcson megtörjön. A fejem hátracsapódik, és Ty a nyakamba
temeti nyögését. Nem kérdés, érzem, ahogyan Ty vakító
dicsőségfolyamként árad szét bennem.
Szent szex és a könyvek, el sem hiszem, milyen jó érzés volt!
Megérkezésünk óta először jut eszembe a környezetünk, és
körbefürkészek. Nagyrészt csend van, de őszinte leszek, akár egy
elefántcsorda is átvonulhatott volna itt, amíg én az orgazmusom
közelében voltam, és nem vettem volna észre.
Amint a légzésem lelassul, és a szívverésem normalizálódik,
lemászom az öléből, és a belőle áradó melegség hirtelen hiánya
jobban megijeszt, mint vártam. Megtaláljuk egymás tekintetét,
szinte mintha ő is ugyanezt érezné. Azonban nem ragadok ott a
pillanatban. Nem tudok. Túl ijesztő, és valahogy sürgősebb
dolgokkal kell foglalkoznom – vagyis a tisztálkodással.
Mire újra összeszedem magam, ő már nyugodtan áll, bokáját
keresztbe vetve, hüvelykujjait a zsebébe akasztva, ahogy a
szomszédos könyvespolcnak támaszkodik.
Vigyorog, amikor a szemébe nézek.
– Mi az? – kérdezem.
– Semmi – morfondírozik, az ajkába harap, és engem vizsgál,
tetőtől talpig végigmérve. – Csak ez a legjobb Valentin-nap,
amelyben valaha részem volt.
Kicsit kuncogok, és elismerem:
– Nekem is.
Régen a Valentin-nap mindig olyan problémás volt. Nagy volt a
nyomás – és kevés élvezet. Azt hiszem, mostantól ez lesz a
taktikám az ünnepekre vonatkozóan.
Ellöki magát a polctól, felém lép, és egy lágy csókot nyom az
ajkamra, ami teljesen váratlanul ér. Kék tekintetét kutatom az ok
után, de csak teljes elégedettséget találok benne.
– Holnap? – kérdezem egyszerűen, remélve, hogy nem fog
túráztatni egy normális válaszért cserébe.
– Elmehetnénk vacsorázni, ha van kedved. Megduplázhatnánk
a mai kört?
A semmiből pánik kerít hatalmába, és kénytelen vagyok
félrenézni, hogy egy pillanatra összeszedjem magam. Könnyen
belerázódtam a napi egyszeri rutinunkba, de gyorsítani rajta?
Nem vagyok benne biztos, hogy ez a helyes irány. Ha Ty észre is
veszi, nem említi, és ezért hálás vagyok.
Ha akarnám, sem tudnám megmagyarázni, de a vacsora…
komolyan… és ijesztően hangzik. És én még nem állok készen
ezekre a dolgokra.
– Bocs, de holnapra esedékes egy dolgozat, amit még be kell
fejeznem – magyarázkodom, és játékosan oldalba bököm a
csípőmmel. – Ha ma még tovább maradok melletted, attól tartok,
sosem fogom befejezni.
– Akkor majd máskor – ajánlja fel, én pedig megfordulok, hogy
összeszedjem a holmimat, megpróbálva eltüntetni az arcomra
kiülő érzelmeket.
– Igen – értek egyet, miközben szigorúan csakis a
szőnyegpadlót nézem. – Majd máskor.
Megragad a derekamnál fogva, és maga felé fordít, mielőtt
olyan csókot adna, amitől minden másról megfeledkezem. Lelkes
és eszméletlen, és mielőtt észbe kapnék, olyan lendülettel
viszonzom, hogy a háta a mögötte lévő polcnak ütközik.
Lehet, hogy ijesztőnek találom annak a gondolatát, hogy ennél
több legyen, de tagadhatatlan, hogy a szexben száz százalékig
benne vagyok. Az biztos.
– Holnap – suttogja Ty a fülemnél, megszorítja a fenekemet,
majd ismét eltűnik a polcok útvesztőjében.
Egy pillanatra összeszedem magam, lehajolok a padlóig, és
visszahúzom a nadrágomat és a harisnyámat.
Most már teljesen felöltözve hagyom, hogy a fejem ismét a
mögöttem lévő polcnak dőljön, és egy rövid pillanat erejéig
megpróbálom rendezni a gondolataimat.
Lydia szavai, apám hangja és Ty meghívása mind olyan
gyorsan kavarognak, és küzdenek a dominanciáért, hogy alig
sikerül visszalöknöm őket az agyam hátsó részébe. Felállok.
Nem. Most nem ezeken a dolgokon kell gondolkodni.
Most csak a holnapra akarok gondolni.
 HUSZONHÁROM

február 15., péntek

Ty

Justin, egy srác, aki nagyon keveset beszél az órán, a teleírt

oldalával lefelé az asztalomra teszi a dolgozatát, én pedig
látványosan felrakom a lábam, hátradőlök, és a tarkómra teszem
a kezemet.
– Ilyen egyszerű lenne?
Szótlanul megvonja az egyik vállát, visszamegy a helyére, a
hátizsákját a vállára emeli, és elindul kifelé a teremből.
Tudom, hogy a tanárok a vizsgaidőszakban nem tekinthetők
éppen a diákok legjobb barátainak, de azért egy kényszeredett
mosolyt általában szoktam kapni beadáskor.
Lecsúsztatom a lábam a régi, fából készült felületről, felülök, és
amint Justin elhagyja a termet, felkapom a tesztjét, és elkezdem
átlapozni. Minden teljesen átlagosnak tűnik – nem mintha nálam
lenne a megoldókulcs, hogy megnézzem, mit rontott el –, de az
esszérész olyan csupasz, mint egy újszülött babafenék.
A dolgozatát egy másik kupacba rakom, és kíváncsian
felfordítok egy másik tesztet. Gyorsan átnézem, és ugyanarra az
eredményre jutok. Megválaszolt kérdések, majd a kifejtős
kérdésnél – semmi.
Tovább megyek, és megnézem a korán leadott tesztek közül az
utolsót, és amikor látom, hogy ennél is ugyanaz a helyzet,
felkapom a telefonomat az íróasztalról, és dühösen gépelni
kezdek.
Ez furcsa. Annyira, hogy kezdek azon tűnődni, nem
hallucinálok-e.

Én: Rach, tégy meg egy szívességet, és ellenőrizd, hogy

az emberek üresen hagyják-e az esszékérdést. Három
dolgozatot is úgy adtak be, hogy nem volt benne
semmi. Kezdem azt hinni, hogy én vagyok az
egyetlen, aki látja a betűket. Mi a fasz, talán
láthatatlan tintát használtunk?

Figyelem, hogy mikor érkezik meg az SMS, ő pedig előhúzza a

telefont a melle közötti résből. Megrázom a fejem, mint egy
nedves kutya. Szent szar, biztos hallucinálok.

Rachel: Nem hiszem, hogy ez a három ember a legjobb

példa az alaposságra, tekintve az első két vizsgán elért
eredményeiket, de körbenézek a teremben, és
felmérem a helyzetet.

Én: Nagyszerű. És utána a farkamhoz is el kellene

látogatnod, és azt a helyzetet is fel kellene mérned.
Tényleg csak úgy kihúztad azt a telefont a melled
 közül? Ez megtörtént, ugye? Nem csak képzeltem?

Rachel: Ty, épp egy vizsga közepén vagyunk.

Én: Igen. És utána az asztalomon fogunk dugni. Mit

akarsz ezzel mondani? Ismernem kell a cicis
telefonkonferencia csínját-bínját.

Rachel: Akartam valamit mondani, igen, de most már

látom, elfelejtettem, kivel beszélek. És ennek a
ruhának nincsenek zsebei. Ez az egyetlen hely, ahol
tartani tudom.

Én: Nekem sincs zsebem, amiben lehetnék. Légy

szíves, engem is tarts ott!

Az előadóterem másik végéből figyelem, ahogy a kezébe temet

egy mosolyt.

Rachel: Ty, nem kellene most a mellemről beszélned.

Vagy az asztalodon folytatott szexről, az isten
szerelmére!

Én: Tényleg azt mondod, hogy nem képzelted el? A

hátad az asztalomon, a melleddel a kezemben és a
tökéletes mellbimbóddal a számban?

Megnyomom a küldés gombot, majd begépelek egy

 másik üzenetet, és azt is elküldöm.

Én: És mi van a nedves punciddal? Azt mondod, hogy

képes vagy csak úgy ülni itt, ebben a csendes
teremben, anélkül hogy erre gondolnál?

Amikor nem válaszol, folytatom.

Én: És ahogy felnyögsz, amikor elélvezel? És ahogy a

szemed alig rebben, mielőtt már végképp nem tudod
nyitva tartani őket? Vagy ahogy szexin az alsó
ajkadba harapsz, hogy ne sikíts fel? Mi van ezekkel?
Én például most éppen ezekre a dolgokra gondolok.
Tulajdonképpen állandóan erre gondolok.

Ismét hátradőlök a székemben, teljesen megfeledkezem az

üresen hagyott esszékérdésekről. Most csak azzal törődöm, hogy
figyelem, milyen felszínesnek tűnik Rachel légzése, és azt, ahogy
ettől megmozdul nehéz melle.
Valóban ő a tökéletes nő. Kerek, buja és gömbölyded. A
mellében és a fenekében legalább egy hétre el tudnék veszni.

Rachel: Ty, én nem gondolok ilyesmire.

Szkeptikusan felvonom a szemöldököm az irányába, és beütök

egy szót a telefonomba.

Én: Valóban?
 Rachel: Igen.

Mi a fasz?
A szám sarkába komor ráncok költöznek, és ujjaimat a
telefonom képernyőjére tapasztom, alig várom, hogy leleplezzem
a baromságait. Megállok, és megnyugszom, amikor látom, hogy
hátradől, és lehajtja a fejét, ujjai gyorsan mozognak. A
képernyőmön megjelenő buborékok megerősítik, hogy gépel, és a
közel négy évtizedes földi létem során először döntök úgy, hogy
kivárom a dolgot – vagyis gondolkodom, mielőtt cselekszem.

Rachel: Én arra gondolok, ahogyan megváltozik a

légzésed, amikor közeledsz. És ahogy a hangod egy
kicsit érces, pont mielőtt elélvezel, mintha az
orgazmus elvenne belőle valamennyit. Arra gondolok,
ahogy mindig eltalálod a megfelelő tempót és a
megfelelő nyomást, és hogy milyen szexik az ereid az
alkarodon, amikor fölém magasodsz. Arra gondolok,
milyen érzés a meleg, kemény tested az én puha és
gömbölyded testem mellett, és arra, hogy kivétel
nélkül mindig a világ legérzékibb nőjének érzem
magam, miközben szexelünk.

Hát, bassza meg. Tévedtem.

Én: Á, értem. Igen, egyet kell értenem. Azt hiszem,

ezek a dolgok is elég jók.
 Felnézek az előadóterem bal oldalán lévő lépcsősor felé, és
látom, ahogy a telefonját figyeli, majd elmosolyodik. A tekintete
megtalálja az enyémet, és ennyi elég ahhoz, hogy a farkam
félkemény állapotúvá váljon. Kezdem azt kívánni, bár ne találná
meg egyik kölyök se a vizsga esszérészét, annyira jó lenne, ha
minél hamarabb befejeznék. Basszus, elvégre kerekíthetem
felfelé is jegyeket!
Rachel megrázza a fejét, mintha olvasni tudna a
gondolataimban, és folytatja a dolgozatellenőrzést, illetve
válaszolgat azoknak a diákoknak, akiknél valamilyen kérdés
merül fel.
Ennyi évnyi tanítás után mindig megdöbbent, mennyi diák
választja inkább azt, hogy nem tesz fel egy egyszerű kérdést –
amire legfeljebb nem kap választ, ha túl nagy segítség lenne –, és
inkább vergődnek a teljes sötétségben.
Az emberi lélektan, úgy tűnik, egy kicsit túlságosan is
univerzális. A bármilyen formában felmerülő elutasítás esélye
gyakran megakadályozza a legegyszerűbb próbálkozást is. Az
igazság az, hogy egész jók a lehetőségek, ha az ember mer
segítséget kérni másoktól. Persze, mondhatnak nemet – de lehet,
hogy igent mondanak.
És ha nem kérdezel, az „igen” esélye mindig nulla.
A következő fél órában a diákok lassan szállingóznak le a
helyükről, hogy beadják a dolgozataikat, és szinte ijesztő, hogy
milyen tökéletes íve van az önbizalomnak. Most, hogy az óra
lassan véget ér, a hangulat heves lejtmenetet vett a puszta pánik
irányába. A tollak hevesen sercegnek a papírlapokon, és Rachel
alig bírja tartani a lépést, annyi emberhez kell odamennie.
 Szorgalmasan igyekszem, hogy ne vegyem le róla a szemem, de
ő egy kicsit megnehezíti a dolgomat azzal, hogy
rakétasebességgel száguldozik a teremben fel és alá.
Előveszem a telefonomat, és begépelek még egy
célozgatásokkal teli üzenetet.

Én: Tartogass nekem is egy kis energiát!

Rám pillant, és a szemét forgatja, én pedig leküzdöm a

késztetést, hogy felnevessek. Felnézek az órára, amikor az
asztalomon lévő időzítő megszólal.
– Két perc van hátra! – kiáltom, a hangom kissé megakad a
torkomban, miután egész órán át csöndben ültem.
Rachel úgy néz rám, mintha szándékosan tettem volna. Á, ez
biztos az az érces hang, amelyre utalt.
Továbbra is próbálom figyelemmel követni a csípőjét és
fenekét, amint végigsuhan a termen, és másodpercről
másodpercre jobban beindulok. Normális esetben mostanra már
túl lennék azon, hogy ugyanazzal a nővel szexeljek. Már
unatkoznék. Ő meg elkezdene ragaszkodni hozzám. És
továbblépnék a következő légyottra.
De még mindig ki vagyok éhezve Rachelre úgy, hogy nem
tudok enni, nem tudok aludni, ami általában csak az első
találkozáskor szokott előfordulni.
Talán azért, mert olyan nehéz megfejteni őt? Vagy mert szeret
próbára tenni? Nem vagyok benne biztos, hogy bármennyire is
értem az okát, de egyelőre leszarom, mivel a gondolat, hogy a
következő tizenöt percben az asztalomon kefélhetek vele,
főszerepet kap a napi teendők között.
 A nyelvemet végigfuttatom ajkamon, miközben nézem, ahogy
kissé előrehajol, hogy segítsen egy diáknak az első sorban, és
amikor egy másik gyerek jön, hogy leadja a dolgozatát,
félrehajolok, hogy ne veszítsem szem elől Rachelt.
A srác követi a tekintetemet, majd felemeli a hüvelykujját úgy,
ahogyan azt csak egy tizennyolc éves, hormonoktól tomboló
gyerek tudja.
Megrázom a fejem, és eléggé összevonom a szemöldökömet,
hogy a homlokom teljesen ráncolódjon, mire ő csak kuncog.
Egy kézmozdulattal kihessegetem az ajtón, de a srác még egy-
két alkalommal visszanéz, és végigméri ugyanazt, amit én is
nézek.
Kényszeríteni magam, hogy a dolgozatok kupacára
koncentráljak, kihívást jelent, de ahogy a sorsuk elől nem
menekülő diákok sora az asztalom előtt kígyózik, ez is egy kicsit
könnyebbé válik.
Az asztalomon lévő időzítő zümmögve megszólal, én pedig a
nagyrészt kiürült osztályterembe kiáltva szólítom a még
ittmaradtakat.
– Lejárt az idő! Ceruzákat le! Gyertek ide, és rakjátok le a
dolgozatokat, kérlek!
Elégedetlen morgás visszhangzik a térben, főleg az utolsó diák
részéről, akinek Rachel megpróbált segíteni. Végül lassan, de
biztosan felemelik a seggüket a székükről, és elindulnak felém.
Mosolyogva próbálom mindkettőjüket olyan meghatóan és
gyorsan megvigasztalni, ahogyan csak tudom. Azt akarom, hogy
a diákjaim sikeresek legyenek – és azok közül, akiket érdekel a
dolog, jó eséllyel kilencvenöt százalékban sikeresek is –, de
Rachel lábát is mindennél jobban szeretném látni a levegőben és
ezen az asztalon.
Rachel az ajtóban álldogál, megveregeti a gyerekek vállát,
amikor távoznak, és őszinte mosollyal ajándékozza meg őket.
Amikor azonban az utolsó is kilép, felnézek, és látom, hogy
becsukja és bezárja az ajtót, és olyan baljós mosoly terül szét az
arcomon, hogy csodálkozom, miért nem kaptam még meg a
következő nagy szuperhősfilm gonosztevőjének szerepét.
– Elfelejtettem, hogy azt az ajtót be lehet zárni. – Az igazság az,
hogy eddig soha nem volt okom arra, hogy fontolóra vegyem a
zár használatát.
Rachel válaszmosolya szexi és magabiztos.
– Negyedórával ezelőtt jöttem rá.
– Negyedórával ezelőtt? Akkor már megírtam a terveimet az
asztalról? Vagy olvasol a gondolataimban?
– Az utóbbi, valószínűleg – cukkol, és már-már kínzónak tűnik,
ahogy lassan lépdel felém. – Vagy az is lehet, hogy én gondoltam
rá először.
Basszus, ez annyira szexi!
– Részemről rendben van – ismerem el –, nem verseny ez. Sőt,
ez a gondolat talán még jobban is tetszik.
Elmosolyodik, szívdobogtatóan megáll előttem, és csak az
élénkzöld szemét látom élesen a szempillája rebbenésén
keresztül.
– Vedd le a ruháimat, Ty!
– Igenis, asszonyom – préselem ki magamból rögvest, úgy
tűnik, hirtelen egy déli úriember szállt meg. Ami nem is olyan
nagy meglepetés. Ha még erősebben csóválom a metaforikus
farkamat, legközelebb kiskutyává változom.
Fentről kezdve, lefelé haladva kigombolom a selyemblúzát, és
lecsúsztatom vállának sima bőréről, felfedve egy fehér csipke
melltartót és a legszebb mellet, amelyet valaha is láttam. A
telefonzsebének áldozva elég mélyre hajolok ahhoz, hogy
megcsókoljam a bőrét közvetlenül a mellkasának tetején, a
párnás hús körülöleli az arcom, miközben ezt teszem.
A légzése megváltozik, egyre nagyobb levegőt vesz, de lassul a
ritmusa. És ezt annyira szeretem, hogy végig kell csókolnom a
nyakát felfelé, hogy aztán néhány lélegzetét egyenesen a szájából
nyerjem ki.
Csókolózunk, és egymásba fonódunk, én pedig megfordítom
mindkettőnket, hogy a hátát az íróasztalnak döntsem, mielőtt
lenyomnám az asztalra. A melle ugrál a mozdulattól, érzem a
mellkasomon, és hirtelen csak arra tudok gondolni, hogy teljesen
lecsupaszítsam őket.
Rachel tekintete vad és tüzes, és bizonyára olvas a
gondolataimban, mert egy pillanat sem telik el, máris lehajol,
hogy hátul kioldja a melltartóját, elölről lehúzza, majd oldalra
dobja.
Az egyik mellbimbót a számba veszem, a másik mellét pedig a
kezemmel masszírozom, mielőtt oldalt cserélnék, és
megismételném ugyanezt. Rachel hátát az íróasztalnak dönti, a
lába a combomhoz simul, hogy kapaszkodót találjon, a farkam
pedig megrándul a nadrágomban.
Végigcsókolom Rachel hasát lefelé, egészen a szoknyája
tetejéig, kezem végigsiklik a csípőjén, amíg meg nem találom a
cipzárat az oldalán. Könnyedén lehúzom, hogy meglazítsam a
derekánál, és lecsúsztatom róla a szoknyát, egészen a magas
sarkús lábáig.
A cipő pokolian szexi, de nyilvánvalóan kényelmetlen is az
asztalon hanyatt fekve, ezért habozás nélkül lehúzom, és
félredobom azt is.
Mezítláb könnyen megtalálja a fa íróasztal szélét, és feljebb
tolja magát, majd felemeli a csípőjét, hogy segítsen lecsúsztatni a
bugyiját. Fehér szatén – kibaszott szép, akárcsak a teste; de nem
foglalkozom vele. Most csak arra van szükségem, hogy érezzem
Rachelt magam körül.
Egy hosszú, sima mozdulat után ez is történik.
És átkozott legyek, ha ez nem jobb, mint az összes korábbi
alkalom.
 HUSZONNÉGY

február 18., hétfő

Rachel

Szorosabban fogom a kabátomat, alatta csak a vékony rövid

szaténruha van.
Egész hétvégén arra vártam, hogy magamon érezzem Ty kezét,
miután pénteken valamiféle kimondatlan szexszüneti
megállapodást kötöttünk, amit most már egyáltalán nem is értek.
Nem tudom, hogy a fenébe tűnt ez akkor jó ötletnek. Talán azért,
mert ha hétvégén csinálnánk, az azt jelentené, hogy feladjuk a
semleges terep kényelmét?
Nem tudom, és a bennem lévő szexmániás énem sem tudja
elhinni, hogy belementem ebbe.
Ez azonban kiváló lehetőség arra, hogy maszturbáljak, mint
egy igazi függő, és megtervezzem a kis mutatványomat a szexi
szaténruhával – semmi mást nem vettem fel ma. Gyorsan
átöltözöm a fürdőszobában, hagyok neki némi időt az utolsó
órája után, hogy elrendezze a dolgait az irodájában, és készen is
állok a rock and rollra.
Szinte beleszédülök a gondolatba, hogy láthatom az arcát,
amikor kinyitom a kabátomat, és megmutatom neki, milyen
szexin csomagoltam be magam ma.
A sarkam olyan hangosan csattog a folyosó csempepadlóján,
mintha legalább egy csordányi modell vonulna fel és alá az
Ötödik sugárúton. Megpróbálok halkabban járni, de annyira
izgulok, hogy a lépteim egy sebzettnek tűnő gazelláéra
emlékeztetnek.
Csak lépkedj normálisan, Rachel!.
Ty irodájának ajtaja közel van, és a gyomromban pillangók
repkednek. Nem mintha ideges lennék – épp ellenkezőleg.
Várakozás tölt el. A Ty és köztem lévő szex az elmúlt néhány
napban nem kicsit volt rendkívüli. Messze a legjobb szexuális
élményeimről beszélünk.
Szinte mintha egy játékot csináltunk volna az egészből –
minden alkalommal megpróbáljuk jobbá, dögösebbé, vadabbá
tenni.
Magabiztos léptekkel sétálok be Ty irodájába, kilököm az ajtót,
és a kabátom szélét megragadva felkészülök a nagy leleplezésre.
A szívem a mellkasomban és a torkomban dobog, és
hatásszünetet tartok, remélve, hogy felkelthetem Ty figyelmét,
mielőtt az álla a padlóig zuhanna.
De amikor felemeli a fejét, meglepődve látom, hogy a füléhez
szorítja a mobiltelefonját, és az arca szinte hamuszürke.
– Most? – kérdezi, a hangja olyan nyers, amilyennek még
sosem hallottam. Ty Winslow általában játékos, jó természetű.
Még amikor dühös volt rám, akkor is könnyű volt beszélni vele.
De most szinte mintha fulladozna, és a világ súlya maga alá
szorítaná.
 – Nem, mára végeztem az órákkal. Már megyek is. – Elkomorul,
ahogy leteszi a telefont, és ösztönösen érzem, hogy meg akarom
vigasztalni.
– Mi a baj? – kérdezem, és odalépek az asztalához, hogy a
merev alkarjára tegyem a kezem.
Nem szeretem így látni őt, zaklatottan.
Szótlanul megrázza a fejét, majd lekapja a kabátját a sarokban
lévő fogasról.
– Gyere! Mennünk kell.
– Mennünk kell? Hová? – kérdezem, de a keze már az enyémet
fogja, kirángat az ajtón, még mielőtt a szavak célba érnének.
Nagyon koncentrál, de ezúttal nem rám.
Normális esetben nem engednék. Megállítanám és
kényszeríteném, hogy magyarázza el, mi történik. De az, hogy
ilyen feldúltnak látom, arra késztet, hogy félretegyem minden
igényemet, és ezért eszembe sem jut kérdezősködni.
Végigvonszol a folyosón, ki a főelőadó ajtaján, és két ujjal
füttyent az első taxinak, amelyet meglát. Az megáll előttünk, Ty
kinyitja az ajtót, és befelé terel.
Átcsúszom az ülés túloldalára, hogy ő is beszállhasson, és
várom, hogy megmondja a taxisnak, hová megyünk. Akkor
legalább megtudom, mi a cél.
– A Szent Lukács Kórházba, kérem! Olyan gyorsan, ahogyan
csak tud!
– A kórházba? – cincogom. – Ty, mi folyik itt? Jól vagy?
– Én jól vagyok. A sógornőm az, Daisy. Ma születnek az ikrei, de
valami baj van. Nem tudtam meg a részleteket, de Jude eléggé ki
volt borulva, és Jude nem szokott kiborulni.
 – Jude?
– Az öcsém. Igazából egy öcsém és két bátyám van. És egy
húgom, Winnie. Én vagyok a középső gyerek mindannyiunk
közül… vagy, tudod, a harmadik legidősebb, ahogy én szeretem
nevezni.
– Neked… neked négy testvéred van?
– Igen.
Hirtelen eszembe jut, hogy Tynak nemcsak hogy négy testvére
van, de mivel úton vagyunk a kórházba a sógornője kínkeserves
vajúdásához asszisztálni, jó esély van rá, hogy legalább
néhányukkal találkozni is fogok. Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e.
Az agyamban olyan bizonytalan gondolatok tömkelege cikázik,
amilyenek gyerekkorom óta nem jöttek elő. Aggódom, hogy vajon
kedvelni fognak-e, hogy mi fog történni, kétségbe vonom, hogy
fogom-e tudni kezelni a helyzetet.
Az egyetlen dolog, amitől elhallgat ez a nyomasztó belső zaj, az,
ha megálljt parancsolok a gondolataimnak, és Tyra nézek.
Kibámul az ablakon, és a gondolatai egyértelműen
száguldanak, miközben áthajtunk a városon. Szólni akarok, hogy
megmondjam neki, nem hiszem, hogy nekem is részt kellene
vennem ebben, de amikor az ölembe nyúl, hogy a kezét az
enyémbe csúsztassa, és megszorítsa, csendben maradok.
Szorosan fog, és az üzenete világos, még szavak nélkül is.
Ebben a pillanatban a társa vagyok, akár tetszik, akár nem, akár
értem, akár nem.
Hazugság, csúfolódik az agyam. Tudod, hogy jólesik. Az a baj,
hogy túlságosan is.
Lerázom az idegesítő gondolatot magamról, és az út hátralévő
részében csak fogom a kezét. Csendben ülünk, és én nem
próbálok változtatni rajta. Tudom, hogy amikor a legjobban ki
vagyok borulva, az utolsó dolog, amihez kedvem van, az a
beszélgetés. A torkom összeszorul, és a szemem túlságosan
könnyezik. Valószínűleg könnyekben török ki még a legkisebb
jelre is, hogy valaki beszélgetni akar velem.
Nem tudom, hogy Ty is ezt érzi-e, de nem számít. Tiszteletben
tudom tartani az igényeit, anélkül hogy tudnám a dolgok okát.
Amikor a kórházba érve nem engedi el a kezemet – sőt, még a
zsebében is egy egész furcsa szögben kotorászik, hogy szabad
kezével kifizesse a taxist –, nem is fáradok azzal, hogy
könyörögjek, hadd ne menjek fel az emeletre, ahogyan azt fejben
elterveztem.
Hogy teljesen őszinte legyek, van valami abban, ahogyan a
kezemet fogja – mint egy mentőövet. És ez lehetetlenné teszi,
hogy használjam a hangszálaimat.
Ty a kórház főbejárata felé húz, és belépés után egyenesen a
recepció felé tart. Továbbra is fogom a kezét a háttérben, és
figyelmesen hallgatom.
– Szülészet? Daisy Winslow?
Nagyot nyelek a hangjában lévő szomorúság és aggodalom
hallatán, és reflexből megszorítom a kezét. Viszonzásul ő is
megszorítja, én pedig a vállához simulok.
Nem tudom, hogy kerültem ide – mind a kórházba, mind pedig
érzelmileg, hogy ennyire kötődöm egy olyan emberhez, akihez
egyáltalán nem kellene –, de nem szeretem látni, hogy valami
fájdalmat okoz neki. Egyáltalán nem. Tízből nulla, nem ajánlom.
– Végig ezen a folyosón, egészen a végéig, azután fel a lifttel a
negyedik emeletre – magyarázza a recepciós. – Már több vendég
is bejelentkezett, úgyhogy egyenesen a váróterembe kell
menniük, rendben?
Ty bólint.
– Csak jelentkezzenek be mindketten, és aztán vegyék fel
ezeket a látogatói kitűzőket.
Ty gyorsan megragadja a tollat, és nevének lefirkantása után
átadja nekem. A helyzet abszurditása ismét megrémít – azzal az
igazán szokatlan ténnyel együtt, hogy nagyon-nagyon kevés ruha
van rajtam a kabát alatt –, és először próbálok meg félénken
kinyögni valamit.
– Ty, talán várhatnék itt…
– Nem – mondja azonnal, szinte morogva.
Bólintok. Nem fogok tovább vitatkozni, ha ő ennyire
határozottan ezt érzi, még akkor sem, ha a testemben olyan
gyorsan emelkedik a kínos zavar szintje, hogy vészesen
hasonlítani kezdek egy vulkánhoz.
Szabad kezembe veszem a tollat, bár ez a bal kezem, és
egyáltalán nem az, amelyikkel írni szoktam, a lehető
leggyorsabban leírom az adataimat az íróasztal felületén lévő
nyitott füzetbe, majd felveszem a kitűzőmet a recepcióstól. Ty
már azelőtt mozgásba lendít minket, hogy pislogni tudnék, és
szinte futva indulunk a folyosó felé – legalábbis én így érzem. Az
ő lába sokkal hosszabb, mint az enyém.
Ötször nyomja meg a lift gombját, én pedig csak a másik
kezébe kapaszkodom, és nézem, ahogy a számok fájdalmasan
lassan csökkennek a liftajtó tetején lévő kijelzőn.
Az érzelmeim vegyesek: egyszerre szeretném, ha gyorsabban
érkezne, és szeretném, ha soha nem nyílna ki az ajtó.
Amikor végre egy csöngetéssel megérkezik, Ty alig hagyja,
hogy az ajtó kinyíljon, mielőtt mindkettőnket betuszkolna, és
ugyanolyan mániákus intenzitással nyomja a négyes számot,
mint az előbb a lift hívógombját.
Megdöbbentő számomra, hogy milyen keveset tudok róla
ennyi hónapnyi közös munka és több napos együttlét után.
Persze tudtam, hogy van családja, és feltételeztem, hogy
valamennyire közel is áll hozzájuk, de ez nem egy olyan ember
viselkedése, aki havonta egyszer felhívja az anyját, és a testvéreit
csak az ünnepeken látja.
Az viselkedik így, aki jelen van. Egy olyan férfi, akinek fontos a
családja.
Váratlanul könnycseppek szöknek a szemembe, miközben
anyám megnyugtató hangja szólal meg a fülemben. „Tudom,
hogy most nem érted, kicsim, de a megfelelő férfi szeretete olyan,
mint egy meleg takaró. Nem apró nézeteltérésekről, politikai
meggyőződésekről vagy drámai, filmes hatásról szól. Hanem egy
olyan férfiról, aki törődik veled. Egy olyan férfiról, akiről tudod,
hogy mindenekelőtt a családjának szentelné az életét. Egy olyan
férfiról, akinek a jelenléte minden, amire szükséged van ahhoz,
hogy teljesnek érezd magad.”
Azt mondta, hogy ezeket a leckéket még idő előtt meg kell
tanulnom. Olyan leckék, amiket azelőtt meg akart tanítani,
mielőtt elment volna.
Az olyan napokon, mint a mai, amikor annyira zavarodott
vagyok, mint még soha, annyira hiányzik, hogy olyan, mintha
egy állandó lyuk tátongana a szívemben.
 A lift egy zökkenéssel megáll a negyediken, és ezt még a
gyomromban is érzem. Mély lélegzetet veszek, hogy felkészüljek.
Ty könnyedén halad végig a folyosón, maga után húz, amíg
meg nem találjuk a helyiséget, amely felett a „Váróterem” szó
díszeleg.
Bent vagyunk, mielőtt még egy újabb légzőgyakorlatot el
tudnék végezni, és az emberek puszta mennyisége azonnal
nyomasztóan hat rám. Rachel Green már nem az egyetlen
Rachel, aki alsóruhában éli az életét. Mármint, szerencsére van
rajtam egy kabát, de szent red velvet muffinok, kurvára
remélem, hogy senki nem akarja levenni majd rólam! Ez lehet,
hogy életem egyik legijesztőbb pillanata.
Öveket becsatolni, Rachel! Itt is vagyunk.
 HUSZONÖT

Rachel

A váróteremben minden fej felénk fordul, és a tekintetek szinte

komikusan – és gyorsan – ugranak át rólam Tyra, hogy utána
mindenki őt nézze. Küzdök a késztetés ellen, hogy
összegömbölyödjek mögötte, és a földbe gyökerezve megállok a
helyemen, miközben kényszerítem a vállamat, hogy távolodjon el
a fülemtől.
Amikor senki nem figyel rám, hanem mindenki Tyt nézi, a
tarkómon szinte égnek áll a szőr, és gondolkodás nélkül kicsit
közelebb húzódom hozzá.
Gondolom, van valami jelentése, hogy rá koncentrálnak, és
nem rám, de ennek az ereje… furcsa. Nem tudom
megmagyarázni.
– Ty! – kiáltja egy nagydarab, hasonló kinézetű férfi a terem
másik végéből, áttöri magát a tömegen, és maga után rángat egy
karcsú, elképesztően szép, barna hajú nőt. A lány gyönyörű, a
férfi pedig jóképű és jól öltözött, és rögtön érzem, hogy Ty egyik
testvére és az ő partnere lehet.
Keresztülgyalogol néhány emberen – a helyiségben
gyakorlatilag csak állni lehet –, végül odaér hozzánk, és
megveregeti Ty vállát.
– Helló, haver!
– Baszd meg a hellódat! Tudunk már valamit Daisyről?
A magas álompasi megrázza a fejét, a szája összeszorul.
Látszik, hogy a boldogtalanság elég ritka dolog nála. Nagyon
hasonlít Tyra.
Lehet, hogy ez az örökös vidám attitűd az egész családra
jellemző?
– Semmit. Flynn több mint egy órája ment vissza, sürgősségi
császárt mondtak. Az első baba farfekvéses volt. Aztán a
másodiknak valami baj volt a szívhangjával. Azt hiszem, az
orvosok elég határozottan állították, hogy a császármetszés az
egyetlen lehetőség. Daisy nagyon fel volt dúlva.
Az agyam azonnal cikázni kezd, valami olyasmi után kutat,
ami megnyugtatólag hat Ty testvérének ijesztő szavai után. Nem
sok gyerekes barátom van, de két unokatestvéremnek volt
császármetszése az elmúlt néhány évben, az egyik sürgősségi
volt, és mindkettő jól alakult. Tudom, hogy ezt az utat választani
ijesztő, mivel nagy műtétről van szó, de szerintem a
császármetszés manapság eléggé bevett gyakorlat. Ha engem
kérdezel, ez legalább egy kicsit megnyugtató.
Mégsem merek mondani semmit – köszönhetően annak a
nyomasztó érzésnek, hogy valószínűleg nem is kellene itt
lennem. Ha csak Ty és én lennénk itt, talán megemlíteném, de ha
figyelembe veszem, hogy itt egy testvére és valószínűleg annak a
párja, az már egészen más tészta. Kívülálló vagyok. Nem tőlem
várnak vigaszt. Főleg, hogy eddig még senki sem szólt hozzám. Az
az érzésem, hogy inkább azt szeretnék, ha egyáltalán nem
mondanék semmit, és ez kezd egy kicsit kínos lenni.
Tudom, hogy mindannyian aggódnak Ty sógornője miatt, ezért
próbálok nem túl sokat belemagyarázni a dologba, de gondoltam,
talán kapok egy köszönést Ty testvérének a nőjétől, vagy valami
ilyesmi. Akárcsak a múlt heti teszt esszékérdése, mintha
láthatatlan lennék.
A hangszóró recsegve hívja az egyik orvost, és mindenki
elcsendesedik egy kicsit, hogy hallgassa a szavakat. Azt hiszem,
mindannyian tisztában vannak vele, hogy valójában semmi hírt
nem fognak hallani azon az izén keresztül, de tudom, hogy
szorult helyzetben nehéz lehet racionálisan gondolkodni.
Közelebb húzódva Tyhoz, igyekszem figyelmen kívül hagyni a
fülledt, szinte fojtogató kórházszagot. Tisztában vagyok azzal,
hogy ez nem az a kórház, ahol anyám meghalt, és hogy ennek
semmi köze sincs hozzám, de a szag arra emlékeztet, ahogy
végignéztem, hogyan küzdött az utolsó napjaiban. És ez a
gondolat egy kicsit túl hangosan kopogtat az elmém minden
egyes ajtaján.
– Dr. Olsen a 611-es szobába. Hívjuk Dr. Olsent.
Amikor a hangszóró elnémul, mintha még jobban fokozódna a
feszültség a helyiségben. Ty viszont megijeszt, amikor hirtelen
maga elé ránt, és ezt mondja:
– Rachel, ő a legkisebb öcsém, Jude. Jude, ő Rachel.
Kinyújtom a szabad kezemet, kínos mozdulattal kezet fogunk,
miközben arcomon zavart mosoly jelenik meg.
– Örülök, hogy megismerhetlek, de nagyon sajnálom, hogy
ilyen körülmények között.
– Rachel – mondja Jude, szeme úgy nyílik hatalmasra, hogy
közben nem tudom értelmezni, miért történik ez. Utána a
mellette álló nőhöz fordul, és elmosolyodik. – Ő Rachel, Sophie.
A nevem furcsa hangsúlyozása hallatán összevonom a
szemöldökömet, és Sophie a szemét forgatja, mielőtt kinyúl felém
egy újabb kínos balkezes kézfogásra.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Rachel. Ne törődj a férjemmel,
fura egy alak.
A férje. Szóval ő Ty sógornője.
– Hé! – csattan fel játékosan Jude, de a lánynak csak egy
kemény pillantást kell vetnie rá, és máris megvonja a vállát. –
Igen. Igaza van. Ne is törődj velem.
Ty erre felnevet, és először oldódik a feszültsége, mióta
besétáltam az irodájába, és megláttam őt telefonálás közben.
A nevetése hallatán több ember is felkapja a fejét, felénk
néznek, és miután jól megvizsgálnak, ők is elindulnak az
irányunkba. Ty elengedi a kezemet egy időre.
Ez egy igazi rémálom, ráadásul egy csomagban, és nem tudom,
mit kezdjek az újdonsült szabadságommal. A kabátom zsebébe
dugom a kezem, és a belső anyagot szorongatom.
Ty elkomorul, amikor lenéz és meglátja, és a zsebembe nyúl,
hogy ismét megfogja a kezemet, amit eddig a kezében tartott.
Jude és Sophie olyan pillantást váltanak, amit nem tudok hova
tenni, éppen akkor, amikor egy magas, sötét hajú, szinte
istenszerű, szúrós kék szemű férfi közelíti meg a csoportunkat.
Úgy néz ki, mint aki ide tartozik, de valahogy nincs meg benne
Jude és Ty laza viselkedése.
– Ó, szia, Remy! – mondja Jude hatalmas mosollyal, és
visszanéz rám. – Ő itt Rachel.
 Remy normálisan reagál még Jude túlzó hangsúlyozása
ellenére is, és a józan eszem érdekében úgy döntök, hogy erre
koncentrálok.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Rachel – jegyzi meg, és
szerencsére lemond a kézfogásról.
– Szintén – mondom könnyedén, miközben az idegenek
csoportjára pillantok, és igyekszem nem összezsugorodni. –
Nagyon remélem, hogy hamarosan kapunk híreket.
Ezt őszintén mondom. De ahonnan ez jön, az már egy kicsit
bonyolultabb. Várom, hogy Ty és családja
megkönnyebbülhessenek – nyilván –, de abban is reménykedem,
hogy a bennem dübörgő érzelmek is hamarosan enyhülni
fognak. Olyan kényelmetlenül érzem magam, mintha én lennék
az, aki ikreket hozna épp a világra.
– Én is – mondja Remy, a tekintete egyszerre meleg és
figyelmes. Ezt követően csend borul a csoportunkra, és én
azonnal megbánom, hogy kimondtam az előbbieket. Épp kezdtek
másra gondolni, én pedig elrontottam.
Sophie szólal meg elsőként, és legnagyobb megdöbbenésemre
pont nekem szegezi a kérdést.
– Szóval… honnan ismeritek egymást Tyjal?
– Én… nos, mi… mi…
Éppen eljutnék ahhoz a részhez, amikor elkezdenék valódi
szavakat összefűzni, amikor egy másik magas, sötét hajú, sokkal
erőteljesebb megjelenésű férfi tör be az ajtón, és a levegőbe emeli
a kezét.
– Daisy jól van. A babák itt vannak, és egészségesek. Mindenki
nagyon jól van.
 Éljenzés tölti meg a szobát, és meghatottság lesz úrrá a férfin,
akiről most már tudom, hogy Ty negyedik és egyben utolsó
fiútestvére lehet.
– Hála az égnek! – motyogja, és térdre rogy.
Néhány nő azonnal odarohan hozzá. Az egyik fiatal, talán Ty
kora körül lehet, vagy néhány évvel fiatalabb, a másik pedig
megdöbbentően hasonlít mindegyikükre, ezért nem lehet más,
csak az anyjuk.
A gyomrom szinte bukfencet vet annak hatására, hogy egy
ilyen gyengéd, meghitt családi pillanatnak lehetek tanúja, de Ty a
karjába ránt, és megölel, mielőtt túl sokat gondolkodhatnék a
dolgon.
Érzem a karjának melegét magam körül, és a
megkönnyebbülést a nyakamnál a nevetésében. Miért kell ennek
ilyen jó érzésnek lennie?
Csak amikor elhúzódik, akkor tör rám ismét a pánik, mivel
kirángat a szobából, és végigvonszol a folyosón, a családja többi
tagjával együtt – minden bizonnyal azért, hogy én is találkozzak
frissen felnyisszantott sógornőjével és az imádni való
kisbabáival.
Nem tudom, hogy készen állunk-e erre. És azt sem, hogy
helyénvaló-e.
Két hónappal ezelőtt egy új kezdet előtt álltam. Büszke voltam,
és kiegyensúlyozott, készen bármire.
Most pedig annyira bele vagyok gabalyodva egy férfiba, hogy
nem tudom, hol kezdődik és hol végződik a csomó.
Hogy a fenébe jutottam ide egy félszemeszternyi hadakozás és
egyhétnyi dugás után?
 HUSZONHAT

Ty

A mellkasomban érzett szorító érzés végre elmúlt, és helyébe

lépett a világ legjobb híre. Daisy és a babák boldogok és
egészségesek, én pedig azzal a tudattal élhetek tovább, hogy
Flynn bátyám holnapi napja már nem telik ilyen sötéten.
Furcsa kimondani – és még furcsább beismerni –, de Flynn
világa Daisy Winslow-val (született Diazzal) kezdődik és ér véget.
A kapcsolatuk persze számomra rohamléptékűnek tűnő
tempóban haladt, de átkozott legyek, ha a bátyám nem született
újjá azon a napon, amikor megismerkedett a szerelmével.
Boldogabb, egészségesebb, beszédesebb lett. Persze még
mindig ő az egyik legrejtélyesebb faszi a világon, de mostanában
többet kapok tőle egy puszta bólintásnál vagy morgásnál. Ez
pedig igenis nagy változás.
Nézek és várok, ahogy Winnie, anyukám, Remy, Jude és Sophie
felsorakoznak előttünk a szülőszobában, előttük még néhány
ember, akiket nem ismerek különösebben, majd Rachel kezét
húzva követem őket. De olyan ellenállásba ütközöm, amire nem
számítottam.
Visszafordulok Rachel felé, kérdő kifejezéssel az arcomon.
 – Rach?
– Nem hiszem, hogy nekem… Ty, szerintem egyedül kellene
bemenned. Neked és a családodnak. Ez egy nagyon bensőséges
pillanat.
Megrázom a fejem, próbálok arra koncentrálni, amit mond, de
ugyanakkor nagyon vágyom arra, hogy bejussak a szobába
Daisyhez.
– Ugyan már, Rach, ez teljesen oké. Megígérem. Szeretném, ha
ott lennél bent.
Az az igazság, nem vagyok benne biztos, hogy el tudnám
engedni a kezét, ha megpróbálnám.
Egyáltalán nem értettem a házasságot, a gyerekeket, a fehér
léckerítést a házzal, ami úgy tűnik, hogy az utóbbi időben
lenyűgözte a testvéreimet, de amikor meghallottam a hírt, hogy
talán nincs minden rendben a kicsikkel és Daisyvel, és Flynn
helyébe képzeltem magam, az eléggé megrázott.
Tudom, milyen volt Flynn Daisy előtt, és hogy milyen lett
utána. És most, hogy vele van, el sem tudom képzelni őket külön.
Daisy az a hang, amelyet Flynn azelőtt sosem használt, és olyan
mosolyt csal az arcára, amilyen azelőtt sosem volt ott.
Nem retteg attól, hogy ikrei lesznek – hanem izgatott. És a
gondolat, hogy valami elrontja ezt az örömöt, szinte túl sok volt
neki.
Behúzom Rachelt az ajtón, az ellenállása pedig végül
alábbhagy, ahogy átlépjük a küszöböt, és a tömegben az első
sorba tolom magunkat. Nem akarom megsérteni Daisy
barátnőjét, Pamet, de nem fogok a csoport hátsó részében
ácsorogni. Várja meg, amíg a család végez.
 Daisy barátja és főnöke, Damien, valamint Gwen (aki egy
anyához képest még a legközelebb áll hozzá) az ágy túloldalán áll
az első sorban, és mindannyian gülü szemmel és dicsőségesen
csodáljuk meg a Daisy karjaiban fekvő édes babákat.
És biztos vagyok benne, hogy Flynn mosolya, ahogy lenéz a
feleségére és újszülött fiaira, szélesebb, mint a miénk együttvéve.
– Tökéletesek – mondom hangosan, Rachelre pillantok, és
közelebb húzom, hogy jobban lássa őket.
Ismét habozik, de én magamhoz húzom, és átkarolom a
derekát. Biztos vagyok benne, hogy nyomasztó egy szobában
lenni ennyi emberrel, akiket nem ismer, de azt akarom, hogy
közel legyen hozzám. Akarom, hogy itt legyen.
Ami, őszintén szólva, senki mást nem lep meg jobban, mint
engem. De az elmúlt másfél hónapban jobban éreztem magam
vele, mint az elmúlt tíz kibaszott évben bárkivel.
Rachel játékos, erős, közben pedig zseniális. És a pokolba is,
észbontó vele a szex!
Figyelem az arcát, ahogy Daisyre és a babákra néz, és
magamhoz szorítom.
– Kurvára tökéletesek, Dais – mondom, kivívva anyám haragját
és mindenki más nevetését.
– Ty, az ég szerelmére! Legalább az újszülöttek közelében
tudnál vigyázni a szádra?
– Sajnálom, anya, de nem tehetem – mondom csillogó szemmel,
és próbálom elnyomni a nevetésemet. – Túlságosan is
gyönyörűek, a kurva életbe!
– Kibaszottul imádni valóak – szól közbe Jude, az örökös
szarkavaró.
 – Tényleg rohadtul kicsik – teszi hozzá váratlanul Remy, mire
mindenki ismét harsány nevetésben tör ki.
– Kibaszott szép babák – folytatja még a kishúgom, Winnie is.
– Mindannyian kurvára szobafogságban vagytok – jelenti ki
végül Winslow mama, kezét a magasba emelve, megkoronázva
az egész párbeszédet.
– Hogy hívják őket? – kérdezi Lexi a társaság hahotája
közepette, aranyos arcán finom mosollyal. Elég nehéz kihozni ezt
belőle, de az, hogy az unokatestvéreit ilyen röviddel a világra
jöttük után látja, egyértelműen megtette a hatását.
– Ryder és Roman – válaszolja Daisy, hangja szinte egy dallam,
ahogy lenéz rájuk. Lexi mosolya megjelenik a szemében is.
Be kell vallanom, én is érzem a fényt, Lexi.
Nem is tudom, mikor éreztem utoljára így – mintha minden,
amit valaha is akartam, itt lenne előttem.
De ma Ty Winslow biztosan a csúcson van.
 HUSZONHÉT

Rachel

Harminc perccel később még mindig a szobában vagyunk Ty

családjával, még mindig nevetnek, és ő még mindig olyan
szorosan ölel magához, amennyire csak tud.
Egyszerre érzem magam kényelmetlenül és túl kellemesen, és
a kettő kombinációja miatt az a benyomásom, hogy akár el is
sétálhatnék a pszichiátriára, és kijelenthetném, hogy őrült
vagyok, hogy aztán ott is rájöjjenek erre, felvegyenek a zárt
osztályra, és hetvenkét órára szigorú megfigyelés alá
helyezzenek.
Az elmúlt percben harmadszor pillantok fel arra, hogy Remy
még mindig engem figyel. Azt hittem, talán abbahagyja, amikor
egy-egy különösen érdekes foltot találtam a padlón, a plafonon és
a falon, majd Daisy homlokán. El sem hiszem, hogy milyen jól
néz ki ahhoz képest, amin keresztülment, de nem bámulhatok túl
sokáig ilyen csodálattal egy nőt, akit még csak most ismertem
meg, anélkül hogy az emberek elkezdenék furcsállni.
Amikor legközelebb észreveszem, hogy Remy rám bámul,
akaratlanul is kidüllesztem rá a szememet, ő pedig mosollyal
válaszol. Mintha ismerné a játékomat, és már hat lépéssel
előttem járna. Olyan nőként, aki néha-néha szeret irányítani, ezt
teljesen zavarba ejtőnek találom.
A csevegés elhalkul, amikor Flynn végül a levegőbe lendíti a
kezét, és Daisy szeme elnehezül. El tudom képzelni, hogy a
látogatás kellemes volt, de mostanra már biztosan kimerült.
– Oké, srácok. Itt az ideje, hogy eltűnjetek. A feleségemnek
pihennie kell, nekem pedig egy csomó babáról kell
gondoskodnom.
Szavainak édes, védelmező éle elég ahhoz, hogy
beleborzongjak, és mindenki mást is együttműködésre
késztessen. Ty a csípőmnél fogva könnyedén az ajtó felé mozdít,
mint ahogy egész nap tette.
Magam köré fonom a karomat, miközben ő rövid időre odébb
lép, hogy kinézzen a folyosóra.
– Elvagy itt egy pillanatig? – kérdezi, hüvelykujjával a válla
fölött hátra bökve. – Csak ki akarok szaladni a mosdóba, aztán
mehetünk.
Bólintok és mosolygok, kétségbeesetten próbálom nem
mutatni, hogy mennyire túlstimuláltnak érzem magam ettől az
egész élménytől.
Boldog, egyenesen üdvözült, tényleg. És ezt nem akarom
elrontani. Egy kis időre van szükségem, hogy összeszedjem
magam, és visszatérjek a normális életemhez, aztán valószínűleg
rendben leszek. De időre van szükségem, hogy ellazuljak. És ez el
fog jönni… valamikor. Legalábbis ezt mondogatom magamnak,
hogy lebeszéljem magam arról a bizonyos ablakpárkányról.
Ty eltűnik a folyosón, majd a mosdóban, én pedig leküzdöm a
késztetést, hogy a kijárat felé induljak. Nem arról van szó, hogy
bárki is bunkó lenne velem – sőt, épp ellenkezőleg. Amióta Ty
bemutatott engem, a családja igazán nagylelkűen viselkedett egy
számukra rendkívül nehéz pillanatban.
Lenyűgözött a képességük, ahogy az érzelmekkel egy lapon
tudják kezelni az illemet, és azon tűnődöm, hogy apám és én
miért nem tudjuk így intézni a dolgokat.
Mégis, most mindenki Daisy szobája előtt áll, egymással
beszélgetnek, és ünneplik a nyilvánvalóan összetartó családjuk
növekedését. Én meg csak állok itt, mint egy szomorúfűz.
Nem igazán tudom, hogy mit tegyek. Nem érzem úgy, hogy bele
kellene szólnom a beszélgetéseikbe, és nem is hiszem, hogy ezt
meg tudnám oldani.
Néhány lépéssel diszkréten eltávolodom a kis tömegtől, de nem
tudom nem észrevenni, hogy Ty legidősebb bátyja, Remy megint
engem figyel, és Jude-dal folytatott beszélgetésének szüneteiben
lopva rám pillant – és ez nyugtalanít.
Nem úgy értem, hogy hátborzongatóan néz rám. Csak úgy
érzem, mintha tudná. Mintha tudná, mi folyik Ty és köztem, és
ismerné a lelkem belső működését.
És túlságosan is csupasznak érzem magam a vizsgálódó
pillantása alatt.
Csak nézz másfelé, Remy! Olyan dolgokkal kapcsolatban
szimatolsz, amelyekről még magamnak sem beszélek most,
nemhogy egy idegennek.
Még harminc másodpercig sikerül elkerülnöm a tekintetét
azzal, hogy megfordulva megcsodálok egy random, olcsó
műalkotást a falon, de ő rövidre zárja a próbálkozásomat, amikor
finoman megérinti a vállamat, tudtomra adva, hogy eljött a
leszámolás ideje.
A megpördülésem drámai, de a mosolyom hamis, szóval
összességében azt mondanám, hogy kiegyensúlyozzák egymást,
amikor felé fordulok – és szembenézek azzal, aminek jönnie kell.
– Szia, Rachel! – köszönt, és őszinte, barátságos mosolyának
hála egy kicsit kevésbé tűnik ijesztőnek; de csak egy kicsit. –
Kedves tőled, hogy eljöttél, hogy támogasd Flynnt és Daisyt. Sokat
jelent mindannyiunknak.
Bólintok, megnyalom az ajkamat.
– Ööö, persze.
Nem igazán volt más választásom, de ezt nem kell tudnod.
Egy névjegykártyát tart a gyűrűs és a középső ujja között, én
pedig zsibbadtan pislogok rá.
– Tessék. Gondoltam, megragadom az alkalmat, és odaadom ezt
neked, arra az esetre, ha egyszer kapcsolatba kellene lépned
velem.
Megrázom a fejem, ahogy elolvasom az apróbetűs részt az
elején.
– Nos, köszönöm. De nem hiszem, hogy a közeljövőben
szükségem lesz segítségre tőzsdézésben vagy befektetésben. Pont
annyira vagyok csóró, mint egy mesterképzésre járó diák.
Tudom, hogy ez a cipő puccosnak tűnik, de használt, és a
nővéremtől kaptam ajándékba.
Kíváncsian megvonja a vállát, és kuncog egy kicsit, azt hiszem,
azért, hogy megnyugtasson. Persze nem működik, de értékelem
az erőfeszítést.
– Semmi baj. Azért vedd csak el. A biztonság kedvéért.
Zavaromban összevonom a szemöldököm, de a lelkem mélyén
tudom, hogy a legegyszerűbb megoldás, ha elveszem a kártyát, és
a táskámba teszem, még ha soha többé nem is látom. Nem igazán
tudok jelenetet rendezni a Szent Lukács Kórház szülészeti
osztályának közepén, és ha tudnék, sem akarnék.
Lehet, hogy nem vagyok teljesen biztos abban, hogy mi a
szerepem ma itt, de nem az, hogy megnehezítsem Ty életét.
Kinyújtom a kezem, kiveszem a kártyát az ujjai közül, kinyitom
a táskám fő rekeszét, és beledobom. Bólint, és mosolyogva lép el,
éppen akkor, amikor Ty visszatér a mosdóból, és hatalmas,
bolondos mosollyal az arcán rázza maga előtt a kezét.
– Nincs papírtörlő – jegyzi meg, és a móka kedvéért lefröcsköli
Remyt, amikor megérkezik.
Félmosolyra húzom az ajkamat, majd keresztbe fonom a
karomat a mellkasom előtt.
– Szerencséd, hogy ma éppen az élet csodájának lehettünk
szemtanúi, különben letörölném a vigyort az arcodról – vág
vissza Remy, amitől Ty még nagyobbat nevet, és cinkosan rám
néz.
– Évek óta ezzel fenyegetőzik. – Szélesre tárja a karját, és fel-alá
hadonászik vele. – Itt vagyok. Még mindig vigyorgok.
Utálom, hogy mennyire tetszik Ty ezen változata. A korlátok
nélküli, munka nélküli, csak játszadozó, boldogan létező férfi,
akiben rengeteg a szeretet.
Szórakoztató és megnyugtató, és ha nem vagyok elég óvatos,
talán egy kicsit túlságosan is elkezdek mindenfélét érezni iránta.
Veszek egy mély lélegzetet, és fegyelmezem a hangomat, hogy a
lehető legbarátságosabban hangozzék, amikor azt kérem:
– Nem indulhatnánk el hamarosan? Egyáltalán nem akarlak
siettetni, de én… szóval ma este elvállaltam a záró műszakot a
pékségben. Majdnem elfelejtettem.
Az igazság az, hogy egyáltalán nem kell dolgoznom. De arra
van szükségem, hogy egy csomó olyan gyakorlatias
tevékenységet végezzek, amelyhez nem szükséges gondolkodni,
hogy enyhítsem a szorongásomat. Lydia és Lou pedig
határozottan el tudna viselni egy szabad estét. Biztos vagyok
benne, hogy amint odaérek és felajánlom, azonnal lecsapnak a
lehetőségre, hogy egy kis időt tölthessenek egymással.
– Mi? Ó, Jézusom! Ez szívás – mondja Ty homlokráncolva, majd
elmosolyodik, amikor eszébe jut valami. – Tudom! Veled megyek.
Megrázom a fejem, még mielőtt befejezné a beszédet, és nem
veszek tudomást Remy tekintetének súlyáról, ahogy engem néz.
És hadd mondjam el, hogy a nézésének bizony van súlya.
– Nem, semmi baj. Maradnod kellene. Lógj még egy kicsit a
családoddal. Holnap találkozunk.
– Biztos vagy benne? Legalább hadd kísérjelek le, és hívjak
neked egy taxit!
– Nem szükséges – utasítom vissza, előrehajolok, és gyengéd
csókot nyomok Ty arcára, még a közönség és a felfordulás
ellenére is. Végeredményben Ty nem tett semmi rosszat, és nem
akarom, hogy azt higgye, hogy igen. Amikor hátrálok, leküzdöm
lényem sötét mélységeit, hogy egy igazi, őszinte mosolyt
irányíthassak felé. – Semmi baj, tényleg. Holnap találkozunk.
Ty bólint, miközben Remy felé fordulok, és kezet nyújtok neki.
– Nagyon örültem a találkozásnak. Köszönöm, hogy részese
lehettem egy ilyen különleges családi élménynek.
Remy egy kicsit túl sokáig tartja a kezében az enyémet, de a
mosolya barátságos, amikor végre elengedi. De amikor
megszólal, szavai kettős jelentésről árulkodnak.
– Bármikor, Rachel. Bármikor.
Bármikor – „szívesen látunk” és „nyugodtan használd a
névjegykártyát”.
Winslow-ék barátságos társaság, és hálás vagyok a
fogadtatásért. De az, hogy Ty családjával töltöm az időmet, nem
abba az irányba visz, hogy ne legyen baj, hanem pont az
ellenkezőbe.
Szívesen látnak, és használjam a névjegykártyáját is? Rachel
Rose elég okos ahhoz, hogy egyik felajánlást se fogadja el.
 HUSZONNYOLC

Ty

Most, hogy itt állok a többnyire sötét pékség előtt, kezdem

megkérdőjelezni, hogy jó ötlet volt-e bejelentés nélkül
megjelenni.
Nem azért, mert nem hiszem, hogy ez a helyes dolog – tudom,
hogy Rachel igen furcsa viselkedése vitt rá erre, ahogy ma
délután elhagyta a kórházat –, hanem azért, mert nincs sok
tapasztalatom abban, hogy milyen egyedül lenni egy helyiségben
nőként, de úgy képzelem, hogy félelmetes lenne egyedül zárni
egy üzletet éjszaka, hogy aztán valaki azzal ijesszen meg, hogy
odakint vár rám.
Szerencsére a lámpák még égnek, az ajtó pedig nincs bezárva,
így hát kinyitom és bekukucskálok, remélve, hogy kellő időben
figyelmeztethetem Rachelt, mielőtt megijedne.
– Rachel? Ööö… Ty vagyok. Nem baj, ha bejövök?
Hátulról csattanás hallatszik, és egy elmormolt káromkodás,
majd megváltozik a fény, amely a hátsó helyiségbe vezető ajtó
résein szűrődik át.
Rachel megjelenik a konyhából nyíló lengőajtón át, szeme
tágra nyílt, egész teste csupa liszt, és olyan gyönyörű, ahogy még
soha nem láttam. Szó nélkül végignéz rajtam tetőtől talpig.
A szám mosolyra görbül, és most, hogy tudom, nem ijesztettem
meg, újra jól érzem magam a meglepetés miatt. Átlépem a
küszöböt, és hagyom, hogy az ajtó becsukódjon mögöttem.
Visszamutatok rá.
– Akarod, hogy bezárjam?
Bólint, és a mosolyom egyre szélesebbé válik.
– Megbántad, hogy nem zártad be hamarabb?
Az utolsó mondattal sikerül áttörnöm a döbbenetét és az
érzelmi sokkot, és arcán megjelenik egy ismerős mosoly.
– Úgy fogalmaznék, hogy nem gondoltam rá, hogy bárki
besétálhat.
Elég ártatlanul hangzik ez a kijelentés, ha nem ismered Rachel
Rose-t úgy, ahogyan én megismertem. Egyszerűen csak húzza a
fejemet.
Kuncogok, ő pedig közelebb jön, megkerüli a pultot, és egy
konyharuhával a kezében megáll előtte. A pékség macskája,
Matilda követi, végiglépked a pult körül, amíg meleg
dorombolással hozzá nem dörgölőzik a lábamhoz.
– Mit keresel itt, Ty?
Őszintén szólva hosszan tudnék magyarázkodni azzal
kapcsolatban, hogyan hagytuk a dolgokat a kórházban, és
mennyire sajnálom, hogy nem bizonyosodtam meg arról, hogy
jól van, de nem hiszem, hogy ezzel jó úton indulnék el.
És van egy ugyanennyire igaz, de sokkal egyszerűbb válasz is.
Az utóbbit választom.
– Látni akartalak.
– Látni akartál? – kérdezi, és nem tudom nem észrevenni a
hangjában a remény jeleit. Mintha ez nem zavarná őt, inkább
boldoggá tenné.
Ettől csak még biztosabbá válik számomra, hogy helyes döntés
volt idejönni.
– Baba, nem tudom, észrevetted-e, de én mindig látni akarlak.
Rachel arcát elönti a totális elégedettség, és mielőtt észbe
kapnék, máris átsétál az asztalok között, egyenesen a karomba.
Felemelem, a lába felemelkedik a padlóról, miközben átkarolja a
vállamat, és a nyakába temetem az arcomat. Matilda elszalad, és
én hivatalosan is szem elől tévesztem erre az éjszakára. A
figyelmem, úgy tűnik, másfelé jár.
– Tudom, hogy a mai nap sok volt – suttogom ruganyos bőrébe.
És tényleg így van. Akkor még nem láttam a saját orromnál
messzebb, de most már értem. – És sajnálom, hogy valószínűleg
kínos helyzetbe hoztalak, de attól még örülök, hogy ott voltál.
Mély levegőt vesz, majd hátrébb húzódik, hogy odaérintse a
száját az enyémhez. Puha és finom, annyira más, mint minden,
ami eddig történt köztünk, és én lágyan iszom a csókját.
– Örülök, hogy nyitva hagytam az ajtót – suttogja a számba.
Nem vesztegeti az időt, megragadja a kezem, és a hátsó rész felé
húz.
Készségesen megyek utána, hosszú lábam könnyedén lépést
tart az ő sokkal rövidebb lépteivel.
– Még soha nem voltam a pult mögött! – jegyzem meg
izgatottan, miközben befordulunk az egyik pult sarkánál,
egyenesen amellett a szekrény mellett, amelyről tudom, hogy a
kedvenc süteményeimnek ad otthont. Nincsenek a közelben
sütik, és én kissé vágyakozva nézem az üres polcokat.
 – Ne aggódj, Ty – úgy olvas bennem, mint egy könyvben, és
kuncogni kezd –, hátul van még egy kis maradék csokis-
mandulás süti.
– Tényleg? – Majdnem úgy kiáltok fel, mint egy gyerek
karácsonykor.
Bólint, kinyújtja a kezét, hogy megragadja az enyémet, és szexi
mosollyal az arcán tovább húz.
– Aha. És ez nem az egyetlen dolog.
– Ó, ez nagyon jól hangzik! – Felvonom a szemöldökömet. – Mi
van még itt hátul?
Tovább vezet egy fényes fémasztal körül, amely két-három
méternyire van az ajtótól, én pedig engedelmesen követem, amíg
meg nem állunk a túloldalon.
– Azt hiszem, majd meglátod – feleli vigyorogva, és int, hogy
üljek le egy sámlira, amely kényelmesen pont mögöttem
helyezkedik el. Így is teszek, mire ő előkap egy konyharuhát, és
meglepetésemre a szemem köré tekeri.
– Bekötöd a szemem? – kérdezem kéjesen. – Nahát, Rach!
Nagyon remélem, hogy ez oda vezet, ahová gondolom.
– Mielőtt belekezdenénk, mit mondanál, mekkora a
fájdalomküszöböd? – kérdezi, és a textil alatt tágra nyílik a
szemem.
– Tessék?
– A fájdalomküszöböd – ismétli meg. – Magas vagy alacsony?
Csak próbálom felmérni, hogy meddig mehetek el.
– Ööö… – Szünetet tartok, és csak két másodpercbe telik, ő
pedig röhögni kezd, mint egy imádni való őrült.
Nyilvánvalóan szórakozik velem, én pedig zokszó nélkül
megyek bele a játékba.
– Bízol bennem, Ty?
– Igen – válaszolok habozás nélkül.
Játékos csókot nyom az ajkamra, és olyan kajánul nevet, amitől
egy normális pasinak valószínűleg a golyói is bennszakadnának.
Szerencsére én nem vagyok az. Imádok játszani és incselkedni, és
szinte bármit el tudok viselni, amit Rachel kitalál számomra.
Az egyetlen kriptonitom, úgy tűnik, a kék golyóim, amíg ő azt
teszi, amit tenni akar. És mióta végre lefekszünk egymással, már
nem kell emiatt aggódnom.
– Egyébként – teszi hozzá, és még egyszer megcsókol –, nincs
szó semmilyen fájdalomról, és nagyon is jó irányba tartunk.
Rachel matat egy kicsit a konyhában – ezt a közeli és távoli
zajokból hallom –, majd előrekiabál a hátsó helyiségből:
– Csak egy perc az egész! Ne mozdulj! Csak szükségem van
innen valamire.
Tetszik, amit hallok, hogy valamilyen meglepetéssel készül,
ezért felemelem a hüvelykujjam, mosolygok és megígérem:
– Én itt leszek.
Távolodó lépteinek hangja elhalkul, és hallom, ahogy valami
halkan puffan a padlón felettem. Amikor visszatér, a légzése
kissé nehézkes, mintha csak futott volna, és nem tehetek mást,
elmosolyodom.
– Mi van odafent? Egy hátsó szoba? Egy hátsó padlás? Egy
hátsó pékség?
Kicsit felnevet, meglepetésében egészen röviden, ami egy
majdnem horkantásban végződik.
– Ó! Nem. Azt hiszem, elfelejtettem, hogy ezt még nem tudtad,
de én odafent lakom. Az a lakásom.
Felvonom a szemöldökömet, bár kétlem, hogy látná a
konyharuha ráncai alatt. Na, ez érdekes.
– Ez király. Kényelmes a munka szempontjából.
– Igen, és az ára is jó – nevet. – A nővérem és a felesége
megengedték, hogy ingyen ott lakjak, cserébe részmunkaidőben
a pékségben dolgozom.
Elmosolyodom.
– Örülök, hogy neked is összetartó családod van. Én sosem
ismertem az apámat. Lelépett, amikor kicsi voltam, de mi,
többiek olyan szorosak összetartunk, ahogy csak tudunk.
– Igen – válaszolja. – Észrevettem.
– Ez tényleg jó móka. Nem látlak, és mégis… látlak.
– Hogy érted ezt?
– Szeretek dolgokat megtudni rólad. Mit kell még tudnom?
Mesélj el mindent Rachel Rose-ról, és arról, hogy került most ide.
– Hát, ha apámat kérdezed, ez egy hosszú, kanyarokkal teli,
meglehetősen felesleges út volt – horkan fel.
A megjegyzéseimet későbbre tartogatom, és teret adok neki a
folytatáshoz.
– Azt hiszem, mondhatjuk, hogy amolyan útkeresésben voltam.
A nyugati parton jártam egyetemre, a Stanfordra, és aztán… csak
úgy ott ragadtam.
Hallom, ahogy közelebb jön, kinyit valamit, majd átrendezi
rajtam a konyharuhát, hogy éppen csak eltakarja a szememet. A
következő dolog, amire emlékszem, hogy valami hideg és kissé
ragacsos anyagot terít szét az arcomon.
Én pedig nem szólok semmit. Mert Rachel beszél, megoszt
dolgokat, és megnyílik, és nem érdekel, mit kell végigülnöm
ahhoz, hogy folytassa.
A furcsa érzésre azonban összerezzenek, Rachel nevetése pedig
szinte gonosz.
– Mi a baj? Akarod, hogy abbahagyjam?
Megrázom a fejem, de csak annyira, hogy értse az üzenetet, és
közben ne kenjem szét az arcomra kent akármit.
– Nem. Mesélj csak tovább, és csináld, amit csinálsz.
– Rendben – kuncog ismét. Érzem, hogy valamiféle ecset mozog
az orrnyergemen, és összerezzenek a csiklandozásra.
– Szóval, mit csináltál arrafelé?
– Hol?
– A nyugati parton. Iskola után. A hosszú és kanyargós úton.
Sóhajt, amibe egy kis nevetés is belekeveredik. Ez
megmosolyogtat.
– Egy csomó mindent. Egy ideig pincérnő voltam egy helyen a
partvidéki autópálya mentén, aztán dolgoztam néhány
bennfentes hollywoodi partin. Egy nagy senki voltam. Egy senki a
senkiknek, de egy ideig jó móka volt.
– És azután?
Rövid szünetet tart, mind a beszédében, mind a
mozdulataiban, én pedig visszatartom a lélegzetem. Azt akarom,
hogy folytassa.
– Nos, akkoriban kezdett beindulni ez az egész influenszerség a
közösségi médiában, és ebbe én is belefolytam.
Kuncogok. Nem akarom elrontani a hangulatot, de a fenébe is,
elég jól ismerem az apját ahhoz, hogy kitaláljam, hogyan
fogadhatta ezt.
 – Fogadok, hogy Rose professzornak ez nem annyira tetszett.
Felhorkan. Valódi, taknyos-nyálas horkanással.
– Ó, igen, pont ilyen álmokat dédelgetett a kislányával
kapcsolatban.
– Tetszett a dolog?
– Őszintén? Igen. Legalábbis egy ideig – ismeri el, hangjában
lágyság és őszinteség. – Mindenesetre elég jó voltam benne
ahhoz, hogy életképes legyen a dolog. A YouCam-fiókom elérte
azt a pontot, amikor már könnyedén ki tudtam fizetni belőle a
számlákat, és közben azt csináltam, amit akartam, de még én is
tudtam, hogy nem ez volt életem igazi, hosszú távú célja.
– Hanem?
Igazából nem látom, ahogy megvonja a vállát, de el tudom
képzelni. Elég régóta figyelem Rachel Rose-t, mégpedig elég
lelkesedéssel ahhoz, hogy szinte minden mozdulatát el tudjam
képzelni.
– Hogy boldog legyek, gondolom.
– Ez egy kiváló cél – mosolygok.
– Köszönöm! Én is így gondolom. Nathaniel jobban örülne, ha
megcéloznék valami konkrétabb dolgot.
– Tudni fogod, ha látod, érzed és megtapasztalod. Tudni fogod.
Halkan dúdol, és azt kívánom, bár levehetném a konyharuhát,
csak hogy megnézhessem a szemét. Úgy érzem, hogy olvasni
tudnék bennük, ha látnám őket, mintha minden titkát elárulnák.
És a fenébe is, szeretném tudni a titkait!
– Néha azt gondolom, hogy írni szeretnék, mint az anyukám. –
Szünetet tart, és a vallomás hihetetlenül sebezhetőnek tűnik.
Mintha valami olyasmi lenne, amit nehezen vallana be
hangosan.
– Tényleg?
– Igen – válaszol halkan, és végigsimít valamit az ajkamon. – De
apám is ezt akarja, és ez… nagy nyomást gyakorol rám.
Felhúzom a vállam, és az arcomhoz nyúlok, hogy egy percre
megállítsam, és megfogjam a kezét.
– Akkor ne miatta csináld. Csináld magadért, a magad módján.
Ha tényleg ezt akarod, ne hagyd ki csak azért, hogy ellenállj apád
akaratának.
– Nem tudod, hogy milyen tud lenni néha.
– Igazad van, nem tudom – értek egyet. – De te igen, és az ő
legnagyobb bánatára eddig még sikerült megőrizned a
függetlenségedet. Miért nem tudod akkor is megőrizni, miközben
azt csinálod, amit akarsz?
Ekkor lehúzza rólam a szemkötőt, és odahajol, hogy gyengéd
csókot nyomjon az ajkamra. Az íze édes és cukros, és először,
amióta ez a kis időtöltés elkezdődött, elkezdek gondolkodni azon,
vajon mit csinálhatott velem.
– Ez… ez eper? – kérdezem, megnyalva a felső ajkamat,
miközben Rachel elhúzódik.
Megvonja a vállát, megjelenik a legaranyosabb mosoly az
arcán, amely elér az orrnyergétől át egészen a szeméig.
Könnyedén oldalra nyúl, elővesz egy tükröt, amit gondolom, az
emeleten szerzett, és megmutatja a kész munkáját, az arcomat.
Elefántcsontszínű bőr, rózsaszínű arc és ugyanilyen rózsaszínű
ajak. Úgy tűnik, láthatóan sütőipari eszközöket használt az
átalakításomra.
Az orromtól lefelé úgy nézek ki, mint Bo Peep a Toy Storyból.
 – Basszus, Rachel! – kuncogok, de közben úgy vigyorgok, mint
Bo Peep, ha megtalálná a bárányát.
Rachel nyilvánvalóan tehetséges, én pedig le vagyok nyűgözve.
Kíváncsi vagyok, mire lenne képes igazi sminkkel és több idővel.
Basszus, mit össze nem hozna a Jude-dal közös, rendes éves
halloweeni jelmezünkhöz!
– Szóval… tetszik? – kérdezi, egyszerre magas hangon,
ugyanakkor nevetéssel küzdve.
– Rachel, Rachel, Rachel… – Megrázom a fejem, és halkan
felnevetek. – Nem hiszem el, hogy…
Az ajkába harap, láthatóan feszülten várja, hogy valamiféle
szónoklatba vagy ilyesmibe kezdjek, és a hátamon végigfut a
borzongás, hogy meglephetem.
– …milyen tehetséges vagy.
Megdermed, arca komolyra vált.
– Micsoda?
– Nagyon jól sminkelsz. – Kikapom a kezéből a tükröt, és
megcsodálom magam oldalról, felemelve, majd lebillentve a
fejemet. – Úgy értem… nézz rám! Tiszta baba vagyok. És az is
elképesztő, hogy ezt öt perc alatt sikerült megcsinálnod. Ráadásul
kibaszott sütőipari kellékekkel. Mire vagy még képes? Meghalok
a kíváncsiságtól!
Megrázza a fejét, a szeme szélét rejtélyes mosoly ráncolja.
– Nem vagy dühös?
– Miért lennék? Fantasztikusan nézek ki!
Megilletődötten kuncog.
– Én… nos, régebben sminkes videókat csináltam. Ez volt az
egyik fő tevékenységem, amikor influenszer voltam.
 Bólintok, és tovább csodálom magam a tükörben.
– Értem is, hogy miért.
– Viccből fel akartam venni, hogy kiposztoljam… a pékség
Instagramjára. – Maga mögé mutat a telefonjára és a körfényre,
amelyeket észre sem vettem, aztán visszanéz rám. – De nem
számítottam arra, hogy ilyen jót fogunk beszélgetni, miközben
csinálom. – Összeszorítja az ajkát. – Azt hiszem, ezt megtartom
magamnak.
Én pedig kezdem azt hinni, hogy talán örökre megtartom őt.
 HUSZONKILENC

Rachel

– Most már készen állok a desszertemre – jegyzi meg Ty huncut

vigyorral.
Mielőtt még felfoghatnám, mi történik, már le is szállt a
székről, és ledönt a mögöttem lévő fém munkapultra, kezét a
fenekemre tapasztva.
Levegő után kapok, de nem sokáig – arca közelít, megnyalintja
az ajkamat, hogy szétnyissa, majd megcsókol, és közel sem úgy,
mint az arcára festett bugyuta figura.
Először az ajkát csókolom, de aztán körbejárom az arcát, és
megnyalom a hűtőszekrényből szerzett színes cukorfestéket,
hogy letöröljem a munkámat. Van valami szinte őrjítő a cukor és
Ty keverékében, és úgy dolgozom a nyelvemmel az állkapcsa
vonalán, mint aki éhezik.
Ty felnyög, amikor a nyelvemmel a füléhez érek, és rövid úton
lehúzza rólam a harisnyámat. Hirtelen eszembe jut, hogy nagyon
alaposan le kell majd fertőtlenítenem ezt az asztalt, ha végeztünk
– de megéri. Ebben biztos vagyok.
A rózsaarany csipkebugyim következik, és egy rövid
pillantással nyugtázom, ahogy a zsebébe gyűri az anyagot.
 – Mi történt az aggodalmaddal a fehérneműkészletemet
illetően? – cukkolom.
– Ez csak akkor érvényes, ha nem így néz ki. – A válasza szinte
túl egyszerű, amire felnevetek, de ő egy csókba fojtja a kacajt.
Az arca nagy részét letisztítottam, de egy kis cukormáz még
mindig ott maradt a szélén. Gondolom, ma este olyan helyeken
fogom megtalálni, ahol álmomban sem gondoltam volna, hogy
keresnem kell.
– Ó, édes Rachel, alig várom, hogy megízlelhesselek! – Ty
összevonja a szemöldökét, ahogy széttárja a combomat, és térdre
ereszkedik a pékség kemény, csempés padlóján.
Egész testemen végigfut a borzongás. Főleg azért, mert elég
hidegnek kell lennie ahhoz, hogy a cukor formálható legyen,
mielőtt megdermed. Nyilvánvaló, hogy a hideg levegő jót tesz a
cukormáznak, de a lányos testrészeken elég sokkoló.
– Hideg? – kérdezi Ty, aki elég jól ismeri a testemet ahhoz, hogy
észrevegye a reakciómat, anélkül hogy kimondanám.
– Uh… igen – kuncogok vacogó fogakkal. – De jól vagyok.
– Ne aggódj, hamarosan felmelegítelek – ígéri, miközben a
nagyon is meleg száját a lábam közötti érzékeny húsra zárja. A
nyelvének munkálkodása hihetetlenül szexi. Annyira, hogy már
egyáltalán nem gondolok a helyiség hőmérsékletére.
A mennyezeti lámpák megvilágítják Ty barna haját, én pedig
kinyújtom a kezem, és beletúrok, miközben lassan végigsimít
rajtam a nyelvével. Egyszerre incselkedik, és szerez gyönyört, és
nem tudom eldönteni, hogy most rögtön csapjon-e a lovak közé,
vagy inkább ezt csinálja-e örökké.
Szerencsére ő választ helyettem, és én teljesen elveszítem a
gondolkodás képességét. A nyelve olyan, mint a varázslat, lágyan,
de határozottan halad egyre beljebb, majd pont a megfelelő
nyomással köröz a csiklóm körül. Ez igazi szakértelem, az biztos,
és ha megköszönhetném az összes előttem járó nőnek, aki
eljuttatta idáig, megtenném.
Soha nem voltam az a fajta, akit zavartak mások korábbi
szeretői. Képmutató lennék, ha zavarnának. És bár biztos vagyok
benne, hogy egy része a tehetségének az érdeme, ez a fajta
precizitás csak egy nő instrukciói nyomán jöhetett létre.
Nyelvével a csiklómat izgatja, és közben egy ujját belém
csúsztatja. Ez a kombináció annyira tökéletes, hogy a hátam ívbe
hajlik, és a mellem felemelkedik.
Felnyögök, és a testem habozik, hogy így akarok-e elélvezni,
vagy úgy, hogy bennem van. Végül azonban tudom, hogy csak
egyféleképpen lehet teljesen kielégíteni.
– Ty – nyöszörgök, és gyengéden meghúzom a haját. Kérdőn
felkapja a fejét, az ajka csillogása minden kétséget eloszlat.
– Azt akarom, hogy bennem legyél – vallom be szabadon,
szélesebbre tárva a lábamat, és arra késztetve őt, hogy közé
lépjen. Lehajol, hogy egy csókot adjon, és magamat ízlelem a
csókja nyomán. A szex, a cukor és kettőnk mámorító keverékét.
Folytatja édes támadását a számon, miközben a cipzárjával
matat, majd egyetlen sima, egyszerű mozdulattal belém hatol.
Nem durva – precíz és hatékony. Zihálok a teljesség érzésétől, ő
pedig belemosolyog a számba.
– Olyan jó érzés vagy, Rach! Minden egyes kibaszott
alkalommal.
Újra felnyögök, hiszen jelenleg ez az egyetlen módja a
viszonzásnak, amire képes vagyok, és karommal átfonom a
vállát. Valamiért ma közel akarom tudni magamhoz. Látni
akarom a szemét, miközben mozog bennem, ahogy behajlítja a
nyakát, amikor elélvez.
Nincs szükségem semmi extra dologra, csak egy helyre az első
sorban.
Arcát a nyakamba fúrja, miközben a csípője végzi a munkát, én
pedig erősen kapaszkodom. Az asztal megremeg alattunk, és bár
halvány a remény, remélem, hogy kitart a támadásban.
Szaggatott légzésünk összekeveredik, és Ty löki és forgatja a
csípőjét, majd újra és újra megismétli. A bőröm most már lángol,
a hideg hivatalosan is eltűnt, és a lábujjaim hegyéig érzem a
közelgő orgazmusom feszültségét.
– Istenem, Rachel! – Ty újra megtalálja az ajkamat, és olyan
áhítattal futtatja végig a nyelvét a felszínén, amire nem
számítottam. Lassú, elevenbe vágó, és úgy érzem, mintha
jelentene valamit. Csak nem tudom megmondani, hogy mit.
De az orgazmusom nem tud tovább várni, bármennyire is
próbálkozom. Átmos a gyönyör és az érzékiség, az óceán
fenekére zuhanok, aztán ismét feljövök. Elkapott a dagály, elmos
mindent és akármit, amit valaha is ismertem, kivéve ezt a
pillanatot – egy örökkévalóságnak tűnő ideig. Nem tudok
pislogni, nem tudok beszélni, alig hallok mást, mint a fülemben a
mindent elsöprő ködös morajlást.
Kétségtelenül ez a legerősebb orgazmus, amelyet valaha is
átéltem életemben – és ahogy Tyjal együtt voltunk az elmúlt egy
hétben, ez bizony nem semmi.
Annyira jó, hogy már fáj – és nem csak ott, ahol kellene.
 A mellkasom is sajog, ez valami erősebb érzés, ami a szívemet
gyötri. Ty Winslow sokkal több, mint ahogy eddig gondoltam.
És kezdem azt hinni, hogy talán túlzottan a rabjává válok.
 HARMINC

február 25., hétfő

Rachel

Az utolsó diák is kilép Ty előadótermének ajtaján, és egy nehéz

sóhaj hagyja el az ajkamat. Nyugodtan mondhatom, hogy elég
hosszú egy hétfő a mai.
Egy újabb hét szexelés Tyjal rendkívül jót tett a vaginámnak,
de az alvásomnak annál kevésbé. Lépést tartani a randevúkkal, a
tanársegédi munkával, az óráimmal, a pékséggel és minden
mással elég megterhelő, és ha csak egy másodpercig is
elgondolkodnék rajta, elhatalmasodna rajtam a kimerültség, és
kétnapos kómába esnék.
Nem mintha bármit is tettem volna ellene. Valójában az esetek
legalább felében én kezdeményezek.
Nehéz neki ellenállni. Mindig mosolyog, ugrat és viccelődik.
Nem éreztem magam ilyen jól egy sráccal már… nos, egy
örökkévalóság óta.
Éppen kezdem összeszedni a cuccaimat a terem első sorában
lévő helyemen, amikor Ty a fenekemre csap, majd kocogva
elindul, és a válla fölött visszakiabál.
 – Te vagy a fogó!
Először a szememet forgatom, de egy újabb futtában kapott
paskolás után már neki is iramodom. Megkerüljük a pultot, és
leugrunk a színpadi emelvényről, majd fel a lépcsőn a hátsó
falhoz. Átmászik a székeken és a sorokon néhány olyan
mozdulattal, amit én teljesen képtelen vagyok utánozni a
szoknyámban.
Mégis, nő vagyok, így arra születtem, hogy okosabb legyek, ne
pedig keményebb, és az ő útvonala nem feltétlenül a legrövidebb
út A és B pont között.
Leszaladok a lépcsőn, és épp akkor érem utol, amikor az
asztalához ér.
Rácsapok a vállára, mire ő előrenyúl, és megragad a
csuklómnál fogva. Kiszabadulok, és megkerülöm az íróasztalát,
hogy aztán a levegőt kapkodva megálljak a másik oldalon.
Mindketten a nevetés határán vagyunk, mosollyal az arcunkon
és tűzzel a szemünkben, amikor az ajtó felől torokköszörülés
hallatszik, amelyre mindketten felfigyelünk.
Apám áll ott, kezét zsebre dugva, a karzatra hajolva figyel
minket.
– Látom, jól kijöttök egymással – jegyzi meg szinte csak úgy
mellékesen, és ellökve magát laza pozíciójából, felénk indul.
Érdes torokkal nyelek egyet, és nem merek Ty irányába nézni.
Az óra végi fogócskázás határozottan nem az a fajta viselkedés,
amelyet Nathaniel Rose előír a tantervében.
– Nathaniel – Tynak végre sikerül megszólalnia, és hallhatóan
megköszörüli a torkát, mielőtt odalépne, hogy kezet rázzon
apámmal –, mi szél hozott ma az osztálytermembe?
 Lenézek az íróasztalra, és elkezdem összeszedni a papírokat,
amelyekről rég elfeledkeztem a játék miatt, nagyjából azonnal
kivonva magamat a beszélgetésből.
– Csak beszélgetni jöttem. Érdeklődni, hogy halad a félév.
Hátha tudok segíteni neked az órákban. – Majdnem elkezdem a
szememet forgatni. Vagyis egyszerre akar részt venni és távol
maradni, tipikus Nathaniel Rose. De nem hagyja annyiban, és
engem sem felejt ki a dolgokból. Épp ellenkezőleg. Határozottan
visszarángat a beszélgetésbe, még ha képletesen rúgkapálok és
sikítok is. – És bevallom, azért is jöttem, hogy ránézzek Rachelre.
Hogy meggyőződjek arról, hogy megfelel-e egy kinevezett
professzor tanársegédjeként.
Biztosra megy, hogy kihozom magamból a legtöbbet – erre
gondol. Ha nem hallottam már ezerszer, akkor egyszer sem.
Olyannyira, hogy a fejemben pontosan úgy hangzanak ezek a
szavak, ahogy ő mondja.
Ty egyikünkről a másikra néz, amikor felpillantok, és
összeszűkül a tekintetem. Beleharapok a szám belsejébe, hogy ne
rendezzek azonnal jelenetet. A kettőnk között kialakuló
veszekedések már természetesek, a gyakorlat belénk ivódott az
évek során. Szeretnék továbblépni és kinőni belőle, de néha
annyira ösztönös az egész.
– Igazából nagyon jól végzi a dolgát. Még soha nem volt ilyen
ügyes tanársegédem – jelenti ki Ty, és úgy áll ki mellettem,
ahogyan azt nem is vártam tőle. Úgy értem, nem mintha azt
hittem volna, hogy rosszat fog mondani rólam, csak… valójában
még soha nem mondta, hogy szerinte jó munkát végzek. Ami
engem illet, az, hogy a szexen kívül más területen is a legjobbnak
tart, újdonság számomra. – Ebben a félévben még egy
tesztkérdéshez sem nyúltam hozzá a piszkozatain. Remek
megérzései vannak, nagyszerűen elkerüli a nyilvánvaló dolgokat,
anélkül hogy homályos dolgokra hagyatkozna.
Apámnak némi büszkeség csillan a tekintetében, én pedig
szégyellem magam, ahogy a gyomrom bukfencet vet. Magamtól is
tudtam mindig, hogy mennyit érek, nincs szükségem arra, hogy
egy férfi megerősítse ezt, még akkor sem, ha osztozunk a DNS-
ünk felén, de a látvány, ahogy apám a bizalmatlanságon kívül
mást is érez velem kapcsolatban… nos, lehengerlő.
– Hát, örülök, hogy működik a dolog – jegyzi meg végül. Ezúttal
persze meggyőződik arról, hogy engem teljesen kihagyjon, hiszen
nyilvánvalóan az utolsó dolog, amit el akar ismerni, hogy valamit
jól csinálok. – Nem voltam egészen biztos abban, hogy mire
sétálok be.
Ty rám pillant, a perifériámról érzékelem, ahogy röviden felém
irányul a figyelme, de nem nézek oda. Rohadtul nem merek.
Ehelyett apám szemébe nézek, hogy nyílt kihívással válaszoljak a
célozgatásaira. Beleszól, mint mindig, beledugja az orrát egy
olyan személyes témába, amihez semmi köze. Most nem fogom
ezt a játékot játszani, főleg nem a főnököm előtt.
Persze, le is fekszem vele, de ez nem csökkenti a munkám
értékét, az istenit!
Nem vagyok már kislány.
Nathaniel ugyanolyan állhatatos, mint mindig, állja a
tekintetemet, anélkül hogy akár csak egy pillanatra is megtörne
az arcára öltött maszk. Hosszú pillanatokig szemléljük egymást,
mielőtt végül újra Ty felé fordulna.
 – Ty, jövő héten, a szünet kezdete előtt tartunk egy tantestületi
összejövetelt, ha szeretnél beugrani. – Aztán felém fordul, és nem
tudja megállni, hogy ne vágjon oda még egy utolsót. – Sajnálom,
Rachel, de ez a felnőtteknek szól.
A szemem összeszűkül, amikor mosolyogva és integetve
ugyanúgy lép ki a teremből, ahogy jött: csendesen. Bárcsak egy
kicsit jobban befogta volna a száját, amíg itt volt! Vagy bár
egyáltalán ne jött volna ide!
Elég jól ismerem Tyt ahhoz, hogy tudjam, nem feltétlenül érti
apám mögöttes célzásait, de nem vagyok benne biztos, hogy elég
jól ismer engem ahhoz, hogy tudja, én viszont igen. Csak ezeket
hallom – és csak erre tudok gondolni.
Amennyire magabiztos vagyok, apám tudja, hogyan kell
sokkolni olyan dolgokkal, amelyek túl közel állnak hozzám. Nem
véletlenül nevezte Tyt felnőttnek, és utalt arra, hogy én nem
vagyok az. Nem, ez jól ki volt számolva.
Ty már majdnem negyvenéves, én pedig még csak a húszas
éveim végén járok. Miért nem fordítottam erre eddig több
figyelmet?
Zavarom az arcomra húzódik, amikor újra a táskámért
indulok, a fogócskát már rég elfelejtettem – helyette olyan
kérdéseket kaptam, amelyeket jó lenne megjegyezni.
Van egy olyan, amelyet akárhányszor teszek fel, úgy tűnik,
sosem kapok rá választ.
Mégis mit gondolok, hogy a fenébe fog végződni mindez?
 HARMINCEGY

Ty

Rachel egyenesen a táskájához megy az első sorban, amikor az

apja elhagyja a termet. Nem rohan vagy siet, de ekkor már több
mint egyértelmű, hogy nem tervez tovább itt maradni, mielőtt
lelépne a picsába.
Bizonyos szempontból nem hibáztatom őt. Nem volt jó érzés a
szemébe hazudni egy olyan fickónak, akit felnőtt életem nagy
részében végig tiszteltem. De nem is éreztem olyan rossz
dolognak, mint ahogy elképzeltem. Az a helyzet, hogy tetszik,
amit Rachellel csinálok, és azt hiszem, neki is tetszik, amit velem
csinál.
Felnőttek vagyunk, akik mindketten beleegyeztek a dologba és
tisztában vannak a valósággal, miközben mindketten
elkötelezettek vagyunk abban, hogy a munkánkat úgy végezzük,
ahogyan azt kell. A csoportjaim oktatása nem szenvedett csorbát
ebben az évben, sőt, inkább előrébb tartanak a tananyagban. Az
egy évvel ezelőtti professzornak nem volt ilyen szintű rálátása, és
bizonyára nem volt ennyi személyes élménye, ami a nagyrészt
romantikára épülő irodalomhoz kötődött volna.
Nate azonban sokkal keményebb volt vele, mint velem, és
értem, hogy miért ilyen feszült a kapcsolatuk. A professzor nem
látja a lányát, nem igazán. És teljesen kívülről nézve nem is úgy
tűnik, mintha próbálkozna.
Olyan emberként, akit mindig is nagyon igyekezett megérteni
még akkor is, amikor mások kritizáltak, ezt elég sokkoló látnom.
És úgy érzem… összezavarodtam, hogy az évek során hogyan
tisztelhettem ennyire egy olyan embert, aki képes így bánni a
lányával.
– Rachel! – kiáltom, és először épphogy csak rám pillant. Rám
néz a válla fölött, de főleg a táskáját pakolja tovább.
– Rachel! – szólok megint, ezúttal kicsit határozottabban. –
Nézz rám, kérlek!
Abbahagyja, amit csinál, és megfordul, olyan bizonytalan a
testtartása, amilyennek még sosem láttam. Általában magabiztos,
sőt, pimasz. Csípőre teszi a kezét, és kifordítja a lábát. Nem szelíd.
Közel sem. De ezt a változatát épp most tarolta le az apja –
ráadásul egy szemtanú előtt.
– Jól vagy?
Nagyot sóhajt, majd keresztbe fonja a karját a mellkasán.
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a korábbi játékosság már rég
elhagyta az épületet.
– Jól vagyok. De, Ty, talán egy kicsit le kellene higgadnunk,
tudod? Nagyon elfoglalt vagyok az órákkal és a pékséggel, és
tudom, hogy te is elfoglalt vagy. Ez nagyon bonyolult… mármint
igazán bonyolult. És nem tudom, hogy ez a megfelelő idő-e arra,
hogy ebbe fektessük az energiánkat.
A nyugtalanság mindent elsöprő hulláma süvít végig rajtam, a
bőrömön és az izmaimon keresztül egészen a csontomig hatol.
Nem hiszem, hogy bárkitől is szívesen hallanék ilyesmit – nem
hiszem, hogy bárki is szeretné az elutasítást –, de ezt máshogy
érzem keserűnek. Erőltetettnek érzem. Természetellenesnek. Úgy
rossz, ahogy együtt sosem lehetne az.
De tudom, hogy a szakadék szélén táncol, és nem hiszem, hogy
a következő harminc másodpercben rábeszélném, hogy két
lábbal ugorjon fejest. Ennek ellenére gyorsan beszélek, ami
annak a sokéves gyakorlatnak a következménye, hogy négy
testvérrel próbálok szót érteni, és átkozott legyek, ha csak úgy
annyiban hagyom ezt a dolgot.
Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok meggyőződve, ez az,
amit ő valójában akar. Főleg, hogy ez csak pillanatokkal azután
történik, hogy láttam, ahogy az apja a szavakat úthengerként
használva szinte megsemmisíti.
– Igazad van – kezdem, igyekezvén elnyerni a bizalmát azzal,
hogy közös nevezőn vagyunk. – Egyre feszültebb itt az egyetemen
a tempó, és teljesen megértem, amikor a sűrű időbeosztásodról
beszélsz.
Az arcán a megkönnyebbülés és a csalódottság kombinációját
látom, ezért sietek tovább, hogy egy nagyon fontos szóval
átvezessem a gondolatot:
– De…
– De? – kérdezi óvatosan, amikor nem folytatom. – De mi?
– De hallottad az öreget. Jövő héten tavaszi szünet. Elmehetünk
valahova. Töltsünk el egy kis időt. Csak legyünk önmagunk,
anélkül hogy a bonyodalmakra gondolnánk.
Gyönyörű szemében megjelenik a remény sugarának egy kis
szikrája.
 – Gondolod?
Buzgón bólintok.
– Abszolút. Nem kell aggódnod az órák miatt, és nem akarok
beleszólni, de talán kivehetnél némi szabadságot a pékségből, és
együtt tölthetnénk a hetet.
– Távol ettől az egésztől – mondja. Ez egy kijelentés, nem
kérdés.
Ismét buzgón bólogatok – talán egy kicsit túl buzgón, ha
teljesen őszinte akarok lenni. Nagyon szeretném ezt. Sokkal
jobban, mint azt valaha is el tudtam volna képzelni.
Nem akarom, hogy Rachel elmeneküljön, hacsak nem
menekülök én is, és egy oroszlán üldöz minket, vagy valami
ilyesmi.
– Valószínűleg rá tudnám beszélni Lydiát és Lout, hogy
kivehessek egy hetet. Úgy értem, nem akarom őket cserben
hagyni, de ha nekik is megfelel, akkor azt hiszem,
megtehetném…
– Igen?
Aztán megvonja a vállát.
– Igazad van. Távol lenni innen… nem gondolni semmire… ez
elég jól hangzik.
Egy egész hét csak Rachellel, mindenféle bonyodalmak nélkül?
Még jó!
– Nem csak jól hangzik – érvelek vigyorogva. – Ha engem
kérdezel, tökéletesen hangzik.
– Egy hét?
– Egy hét – ismétlem. – Csak te és én.
– És addig jól viselkedünk?
 – Mint az angyalok. Tökéletesen fogunk viselkedni. Mi leszünk
a legunalmasabb emberek, akikkel valaha is találkoztál.
– Megígéred?
– Megígérem.
Az igazság az, hogy bármit megteszek, hogy Rachel Rose egy
hétig csak az enyém legyen.
Kerüljön bármibe.
 HARMINCKETTŐ

február 28., csütörtök

Ty

Egy nap van hátra a hét végéig, de érzésre akár ezer is lehetne,
főleg, ha a tavaszi szünettől választ el. Úgy tűnik, a gyerekek azt
hiszik, hogy csak ők várják a sulimentes hetet, de én nem
ismerek olyan felnőttet, aki ne szeretne ugyanúgy egy hét
szabadságot.
És ebben az esetben ez egy teljes hetet jelent Rachellel, kettesben.
Nem lepődöm meg, amikor úgy negyedórával az óra vége előtt
egy bizonyos diák megpróbál belekötni az aktuális esszéfeladat
határidejébe. Felkészülök bármilyen eshetőségre – csak az isten
tudja, mi fog kijönni ennek a srácnak a száján.
– Prof, kaphatok haladékot az Öldöklő szelek című
interpretációs esszémre? – kérdezi Landon, az idei tanítványaim
közül a legfaragatlanabb, miközben a szemöldökét emelgeti,
mintha ezzel valahogy meggyőzhetne.
– Üvöltő szelek, öcskös – javítom ki kimerült mosollyal. – És
nincs haladék, mivel előtted áll az egész holnapi nap és a teljes
jövő hét, hogy megírd.
 – Haveeeer! Panamában leszek a tavaszi szünetben!
– Mindannyian tudjuk, hogy tavaszi szünet lesz, Landon –
mondom, és barátságosan körbepillantok a teremben. – De ezt a
feladatot már majdnem egy hete kiosztottam. Ha
felelősségteljesen álltál volna a panamai piáláshoz és
csajozáshoz, akkor már megírtad volna.
– Uh, tesó! Tisztára megtorpedózod a próbálkozásaimat – nyög
fel Landon, és a tenyerébe temeti kócos fejét. Az osztály többi
tagja nevet a drámai színjátékon, és intek, hogy lecsendesítsem
őket.
– Emelje fel a kezét, aki szerint ez a feladat az oka annak, hogy
Landon próbálkozásai kudarcot vallanak!
Landonon kívül senki sem emeli fel a kezét, és az osztály újra
nevetésben tör ki.
Landon játékos gúnyos mosollyal pillant körbe az őt eláruló
társain.
– Ez könyörtelen, srácok. Könyörtelenek vagytok.
– Rendben – mondom, és felpattanok az asztalomra, egyik
karommal átfogva a térdemet. Egyenesen Landon álmos,
homályos szemébe nézek. – Kössünk egy alkut. Ha meg tudod
mondani a könyvben szereplő, kiemelkedő jelentőségű családok
közül akár csak egynek a vezetéknevét, akkor adok neked
haladékot.
Mindenki mocorog a helyén, miközben Landon elgondolkodik
a kérdésen. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy megnyeri ezt
a kis játékot, tekintve, hogy a könyv címét sem tudta a
beszélgetés kezdetén, de az biztos, hogy én mindenkinek esélyt
akarok adni. Nem teszem nyilvánvalóvá Landon bukását azelőtt,
hogy ő megtenné. Ártatlan, amíg a bűnössége be nem
bizonyosodik, ha úgy tetszik.
Néhány diák a keze mögött suttogva próbálja továbbadni a
választ, én pedig feltartom a tenyerem a terem felé.
– O-ó! Semmi csalás, gyerekek!
Végül csend borul a tömegre, miközben mindenki Landonra
vár – vajon hős lesz, vagy kitaszított?
– Lejárt az idő, haver – mondom neki nyersen. – Mi a válaszod?
Tépelődik – a tekintetében uralkodó ködön keresztül
gyakorlatilag látom, ahogy fordulnak a fogaskerekek –, végül
talpra ugrik.
– Ó! Megvan! Earnhardt!
Az osztályban egyesek felnyögnek, mások kiáltásban törnek ki,
nekem pedig mosolyognom kell a válaszának tiszta
magabiztosságán.
– Sajnálom, Landon. Az egyetlen dolog, amiben az Earnhardt
vezetéknév kiemelkedő, az a NASCAR{2}.
Az osztály egyhangúan hördül fel és visong, én pedig ismét
felemelem a kezem, hogy elhallgattassam őket. Amikor a
feltartott kéz nem használ, a számhoz illesztem az ujjaimat, és
éleset füttyentek.
– Hé! Mindenki nyugodjon meg! Még nem végeztem. – Ez a
három szó végre eléggé lecsendesíti őket ahhoz, hogy halljam a
saját gondolataimat. Lopva Rachelre pillantok, ahogy a teremben
csend támad. Szélesen mosolyog, olyan gyönyörűnek és
vibrálónak tűnik, amilyennek még sosem láttam. Visszanézek az
osztályra.
– Na, nem ez volt a helyes válasz, Landon, de elég közel volt
ahhoz, hogy kezdjem azt hinni, talán nem csak azért jutottál be
az egyetemre, mert a bizottságban ül egy gazdag nagybácsikád.
Landon összevonja a szemöldökét, amikor megkérdezi:
– Ismered a nagybátyámat?
Megrázom a fejem. Ne, Landon, ne!
– Gondoltam, hogy nem – kuncog. – Ő nem igazán az az iskolás
típus. Az apám viszont, az apám mélyen a New York-i Egyetem
valagában van. A nagy Carl Conrad – fejti ki gúnyos, bosszús
hangon. – A gazdagok és híresek nagymenő manhattani
ügyvédje.
Határozottan ismerem a nevet. Elvégre New York nagy része
olvashatta ezt a nevet a hirdetőtáblákon. De leszarom ennek a
kölyöknek az apját, akár nagymenő, akár nem. Engem csak
Landon érdekel.
– Okos vagy, Landon. Megvan benned minden, ami csak kell.
Csak használnod kell az agyadat.
– De akkor pontosan azt tenném, amit apám akar.
– Ismerős az érzés – motyogja Rachel egy kicsit túl hangosan,
mire Landon és én is ránézünk. A tekintetét még mindig a
laptopjára szegezi, de néhány másodperc múlva felnéz, és
észreveszi, hogy a figyelem rá irányult.
– Ezt hangosan mondtam, ugye? – rezzen össze.
– Igen – bólint Landon széles mosollyal. – Neked is
apakomplexusod van?
– Nos… – Rachel felsóhajt, és leveszi a monitorszemüvegét. – Ez
a beszélgetés nem rólam szól. Nem számítok.
Amikor rájövök, hogy legszívesebben elsüllyedne,
elmosolyodom, és az órámra pillantok. Ideje elengedni a
diákokat – és Rachel szerencséjére ez azt is jelenti, hogy ő is
megússza.
– Oké, srácok. Mára ennyi volt.
Mindenki felpattan a helyéről, de én még egyszer felemelem a
hangom, hogy felhívjam magamra a figyelmüket.
– Mielőtt azonban eltűntök… még egy esélyt adok az esszé egy
héttel való kitolására… – Mindenki azonnal elcsendesedik. – Ki
tudná megmondani a keresett vezetéknevet?
Tucatnyi kéz lövell a magasba, mint megannyi kis rakéta, én
pedig szélesen mosolygok. Fiatal elmék formálódnak, valódi
olvasók születnek. Az istenit, ezért élek!
– Oké, akkor mondjuk el együtt, jó?
Három ujjamat felemelem, hogy visszaszámoljak. Amikor
elérkezem az igazság pillanatához, gyakorlatilag az egész osztály
kiáltja egyszerre:
– Earnshaw!
Hatalmas a vigyorom, ahogy leugrom az asztal tetejéről, és úgy
teszek, mintha egy képzeletbeli baseballütőt lendítenék.
– Hazafutás! – kiáltom drámaian a nagy térbe, futásnak eredek,
és az első sorban ülő összes diákkal lepacsizok. – Úgy látszik,
mégiscsak kaptok hosszabbítást! – kiáltom, és mindannyian
boldog éljenzésben törnek ki.
Megállok Rachel előtt, és még egyszer elkiabálom magam.
– Na, nyomás innen!
Talán attól tartva, hogy meggondolom magam, senki sem
vesztegeti az időt, és az ajtó felé veszik az irányt.
Rachel rám mosolyog a laptopja fölött, és átkozott legyek, ha
hátat tudok fordítani neki.
 Tekintetem végigsiklik a testén, és számba veszem gyönyörű
jellemzőit. Ahogy fényes barna haja a vállára hull, a szétnyíló
ajka, a hosszúkás nyaka, a telt melle, és ahogy a lába kikandikál a
szoknyája alól.
Hát, a pokolba is!
Valahogy túléltem négy napot anélkül, hogy megérintettem
volna Rachelt, hogy megcsókoltam volna Rachelt, hogy a számat
Rachel édes, édes puncijára illesztettem volna, de ez az utolsó
tizenöt másodperc iszonyú hosszúnak tűnik.
Ez az egy hét, amivel kapcsolatban megegyeztünk, hogy jók
leszünk, rohadtul nem nekünk való. Hogy a fenébe van még több
mint egy napom hátra?
Bassza meg! Valamit tennem kell, hogy levezessem a
felgyülemlett frusztrációt, különben attól félek, hogy
felrobbanok.
lecsukja a laptopját, és lehajol, hogy a táskájába dugja. A
mozdulat hatására a melle feltornyosul, és gyakorlatilag kilóg a
felsője nyakvonalából.
Ez az a pillanat, amikor úgy döntök, hogy félreteszem az
óvatosságot. És mi van, ha megszegem a szabályokat? Egész
életemben ezt tettem.
Elsétálok az ajtóig, és megvárom, amíg az utolsó tanuló is
elhagyja a termet, hogy becsukjam az ajtót, és ráfordítsam a
zárat.
Rachel most az íróasztalom mellett áll, táskája a vállán, a fejét
kíváncsian oldalra hajtja. Mi a fenéért zártál be ide, Ty?, kérdezi
szép, csillogó szemével.
– Ülj le az asztalomra, Rachel! – utasítom, és odalépek hozzá.
 A szeme tágra nyílik, aggodalom csillog a tekintetében, de nem
követi a parancsokat – és ez most nem fog működni.
– Ülj az asztalomra, Rachel! – ismétlem.
– M-mit csinálsz? – kérdezi, de közben teljesíti, amit kérek.
Tekintetével engem követ, ahogy megkerülöm az íróasztalt, és
helyet foglalok a székemen. Megpördül, és testével követ,
titokban ugyanolyan lelkesen és izgatottan, mint én. Látom a
mellkasa emelkedésén és a tekintetében megcsillanó fényen.
Akár beismeri, akár nem, ugyanúgy hiányoztam Rachel Rose-
nak az elmúlt négy napban, mint ő nekem.
Lefelé bámul rám az ülőhelyéről, hosszú barna haja az arca elé
omlik, és a szoknyája felgyűrődik a combjára, amelyet jelenleg
szorosan összeszorít.
Egyik mutatóujjamat kinyújtom, és épphogy csak
megsimogatom azt a pontot, ahol a ruha a bőrrel találkozik.
Láthatóan megborzong, és csípője úgy moccan, hogy combja a
legapróbb mértékben szétnyílik.
– Ty! – figyelmeztet, és kétségbeesetten próbál érvényt szerezni
a megállapodásunknak, miszerint „egy hétig jók leszünk”.
Lehet, hogy az elméje ragaszkodik a megállapodásunkhoz, de a
teste nem. A mellbimbója megkeményedett a selyemblúza alatt,
és fogával szinte maradandó ráncot harap dús alsó ajkába.
– Próbálok jó lenni – mondom neki mosolyogva. Talán nem úgy
tűnik, de igazat mondok.
Minden sejtemmel az ölembe akarom húzni, és megmutatni
neki, hogy mennyire hiányzik az, ahogyan a bőrünk egymáshoz
ér, és hogy mennyire szeretném kitölteni és érezni, ahogy a szűk
puncija a farkam köré szorul, és hogy mennyire kétségbeesetten
szeretném elnyelni a nyögéseit a számban, amikor elélvez – de
amit most csinálok, az nem erről szól.
Amit most csinálok, az arról szól, hogy húzni akarom.
Elcsavarni a fejét. Hogy elélvezzen.
Mutatóujjamat a másik combjára irányítom, láthatatlan
egyenes vonalat húzva egyik oldalról a másikra, és csak egy
pillanatra habozok, amikor elérem a rést.
– Ezt nevezed te jó viselkedésnek? – kérdezi, és buja szája
sarkában tudálékos mosoly jelenik meg.
– Igen, Rach. Ezt nevezem én igazán jónak. – Előrehajolok a
székemben, miközben óvatosan széttárom a combját teljesen. A
bugyija most már látható, csipke és selyem finom keveredése,
amitől a farkam kétszer is megrándul.
– Ty…
– Ne aggódj, csak nézelődöm. Nem nyúlok hozzád.
A csípője megint megremeg, még jobban széttárja a lábát
előttem, és felpillantva egy kis fintort látok kialakulni az arcán a
hírre, hogy nem fogok hozzáérni.
Igen, babám. Pontosan ugyanígy érzek.
Arcommal közelítek a combjához, olyan közel érek, hogy a
szám már nagyon közel van a bugyijához, Rachel pedig mély
levegőt vesz, amitől a melle felemelkedik.
– Hány nap van még hátra? – kérdezem, és kétségbeesetten
bámulom a csipkével borított punciját.
– Ööö… gyakorlatilag kettő – válaszol. – De ha azt vesszük, hogy
a tavaszi szünet akkor kezdődik, amikor az utolsó óráink véget
érnek, akkor csak egy.
– Akkor biztos, hogy csak egy.
 Nevet, de amikor óvatosan ráfújok túlhevült puncijára,
nevetése bennszakad, és kéjesen nyög egyet.
– Igen, oké. Igen. Mindenképpen csak egy.
Gyönyörű csípője az asztalomon vonaglik, és hirtelen minden
türelmem elszáll. Nem tudok tovább várni – nem élném túl.
– Tudod, mire van szükségem?
– Mire? – suttogja.
– Látnom kell, ahogy elélvezel. Itt helyben. Az asztalomon.
– De…
– Bezártam az ajtót. A következő előadásom csak egy óra múlva
kezdődik. Neked pedig még negyven perced van a tiédig.
– De azt mondtuk, hogy jók leszünk.
– Ó, tartani fogjuk magunkat a szabályokhoz – mondom neki,
és felnyúlok, hogy a kezét az enyémbe fogjam. A combjához
vezetem, és a másik kezemmel oldalra csúsztatom a bugyiját,
hogy az ujjai így megérintsék a csiklóját.
– Ahogy mondtam, nem fogok hozzád érni. Csak nézni foglak.
Egy kis nyöszörgés hagyja el az ajkát, és tudom, hogy neki is
ugyanúgy szüksége van erre, mint nekem arra, hogy lássam.
– Tedd meg, Rachel! Mutasd meg, hogyan szerzel magadnak
örömöt! De miközben csinálod, képzeld el, hogy az én szám, az
én nyelvem és az én farkam az.
Lassan, tétován dörzsölni kezdi az ujjaival a csiklóját, és a
látvány… a látvány, ahogy szétvetett lábbal az asztalomon ül, a
keze pedig a combja között, a legforróbb dolog, amelyet valaha is
tapasztaltam életemben.
– Basszus, irigylem azokat az ujjakat! – suttogom, és
végigsimítom ajkammal a kézfejét.
 Nyögdécsel, és kiált egyet, de nem hagyja abba. Izgatja magát,
fokozza a tempót, de ugyanakkor nem megy olyan gyorsan, hogy
ne tudja kiélvezni a felfelé vezető utat.
Igen, a felfelé vezető út. Az az édes, kibaszottul édes út.
Gyengéd mozdulattal felfelé nyúlok, és anélkül hogy
közvetlenül hozzáérnék a bőréhez, kigombolom selyemblúzának
első négy gombját. Az anyag épp csak annyira nyílik szét, hogy a
bugyijához illő fehér selyem és csipke melltartó láthatóvá váljon.
De ez nem elég.
Többre van szükségem. Szükségem van rá, hogy érezze,
mennyire bűnös dolog, amit éppen csinálunk.
Az íróasztalomról elvett kupakos tollal lecsúsztatom a
melltartó anyagát a melléről, egészen annyira, amíg láthatóvá
nem válik számomra. Rózsaszín mellbimbója megkeményedik, és
az immár szabálytalanul emelkedő mellkasával közelebb
helyezkedik hozzám.
– A francba, a számba akarom venni! – suttogom, és felállok,
hogy ajkamat mindkét melle fölé helyezzem. Még mindig nem
érintem meg, de elég közel vagyok ahhoz, hogy érezze a szám
melegét.
– Ty – nyöszörög újra, és tudom, hogy közel jár.
– Folytasd csak, bébi! – suttogom a fülébe, még mindig ügyelve
arra, hogy testem egyetlen része se érjen az övéhez. – Lépj át a
határon értem!
Szemét lehunyja, feje hátrabicsaklik, és csodálatos barna
fürtjei hullámként borulnak a vállára. Keze még mindig a combja
között, két ujja végigsimít a csiklóján, időnként egyik ujjával
megmerítkezik magában.
 Ő a legszebb, akit valaha is láttam. Sebezhető, de felizgult.
Kontroll alatt tartja magát, de közben lassan elveszíti az
önuralmát.
Ez a legjobb fantázia, és soha nem voltam elég kreatív ahhoz,
hogy magamtól elképzeljem ezt.
Abban a pillanatban, amikor az orgazmusa elkezdi
felemészteni a testét, előrehajol, és az arcát az ingembe temeti, a
mellkasomat használva arra, hogy elnyomja a nyögéseit.
Csak ekkor engedem meg magamnak, hogy megérintsem őt. A
hátát átkarolva szorosan magamhoz húzom a testét, és adok neki
néhány pillanatot, hogy megnyugodjon a csúcspont után.
Amint a légzése újra normálissá válik, és nem érzem pulzusa
dobolását a nyakánál, hátradőlök, hogy a mellét
visszacsúsztassam a melltartójába, és felhúzzam a selyemblúzát.
Még a bugyiját is visszahúzom a helyére.
Rachel ül, miközben dolgozom, félig mosolyogva, de még
mindig kissé kábultan.
– És veled mi lesz? – kérdezi, és lenéz a nadrágomra, ahol a
farkam tombol.
– Mi lesz velem?
Ez nem egy kölcsönös akció. Ez levegő, víz és menedék volt.
Szükségem volt rá ahhoz, hogy életben maradjak.
– Pontosan azt kaptam, amire szükségem volt… egyelőre.
A holnap már egy teljesen más történet.
Lesegítem az asztalról, és közben nem túl diszkréten
megszorítom a fenekét.
– Szóval, mikor lesz hivatalosan is vége a jó viselkedésünknek?
Biztos akarok lenni benne, hogy pontosan írom be a naptáramba.
 – Már megbeszéltük – kuncog. – Az utolsó óránk után.
– Biztos vagy benne, hogy nem ma éjfélkor?
Rachel megforgatja szép szemét.
– Nem.
– Akkor hajnali egykor?
– Nem.
– Hajnali ötkor?
– Szép próbálkozás – mondja, próbál bosszúsnak látszani, de a
mosolyát nem tudja elrejteni. – Akkor nem is érek rá.
– A pékségben leszel?
– Nem. – Egy apró sóhaj hagyja el az ajkát. – A nővérem arra
kényszerít, hogy elmenjek valami kora reggeli táncórára.
– Rachel Rose táncol?
– Néha. – Lábujjhegyre áll, és egy alig észrevehető csókot nyom
a szám sarkára. – De biztos vagyok benne, hogy ezt már tudtad.
Igen, határozottan. Az egész történet egy majdnem két
hónappal ezelőtti tánccal kezdődött, és azóta is ragyogó táncosa a
horizontális tangónak.
– Már csak huszonnégy óra van hátra, professzor úr –
gúnyolódik egy kis kuncogással, miközben az ajtó felé indul.
Igen. Alig várom!
 HARMINCHÁROM

március 1., péntek

Rachel

A metró lámpái pislákolnak, én pedig a kedvenc fehér,

aranycsíkos Adidasomat bámulom, mielőtt felnéznék Lydiára,
aki a másik oldalon ül, fejét Lou vállán nyugtatva.
– Mondd el még egyszer, miért is kellett hajnali ötkor kelnem?
– Az óra hatkor kezdődik, Rae – mondja Lydia, és úgy tesz,
mintha ez valódi magyarázat lenne. – Ráadásul a mozgás
egészséges.
– De miért ilyen korán? – ellenkezem. – Nem lehet egy élhetőbb
időpontot választani a testmozgáshoz?
– Ez egy remek módja annak, hogy elkezdjük a napot.
– Ilyenkor a legegyszerűbb elszabadulni a pékségből is, és
hagyhatjuk, hogy Maude vegye át a vezetést – teszi hozzá Lou, én
pedig bólintok.
– Hát, ennek sokkal több értelme van, mint annak, hogy jól kell
kezdeni a napot – válaszolom fáradt mosollyal. – Mert ahogy én
látom, ez átkozott egy módja annak, hogy elinduljon a nap.
– Reggelente hozod a legrosszabb formádat – horkan fel Lydia.
 – Így igaz – értek egyet bármiféle szégyenkezés nélkül. – Éppen
ezért nem kellett volna megkísérelned elrángatni egy táncórára
napfelkelte előtt.
Lou elvigyorodik, Lydia pedig felsóhajt.
– Rinyálj, amennyit csak akarsz, de amikor végeztünk, úgy
fogod érezni magad, mint aki teljesen újjászületett.
Kinyitom a számat, hogy megcáfoljam ezt a nevetséges
kijelentést, legalább egy-két vagy, mondjuk, hét szóval, de
felfigyelek a táskámban rezgő telefonra, és ez megmenti a
nővéremet a visszavágásomtól. Koordinálatlan, reggel-öt-órai
kezemmel kihúzom a táskámból a mobilt, és közben majdnem
leejtem a koszos metró padlójára.
Amikor végre sikerül normálisan megfognom, megnyitom a
bejövő üzeneteimet, ahol egy új olvasatlan üzenet vár attól a
férfitól, akire sokkal többet gondolok, mint kellene. Miután
éjfélkor több szomorú arcú képes üzenetet kaptam tőle, amiben
közölte, hogy rossz döntés volt szembemenni az őseink időt
körülíró definíciójával, amikor megszabtuk a jó viselkedésünk
határidejét, nem számítottam rá, hogy Ty ilyen korán felkel.

Ty: Hogy vagyunk ma reggel, Tánckirálynő?

Én: Fáradtan. És mogorván. És nem is vagyok éppen a

táncmozdulatok királynője. És azon tűnődöm, hogy
mi a fenéért vagy ébren most.

Ty: Nyugi. Az edzőteremben vagyok.

Én: MI? Miért? Mi a franc baja van mindenkinek a

 nappal?

Ty: A nap az ellenségünk, de időben véges. Azokat a

javakat adná, melyek a szenvedésben találhatók.
(Ráadásul tetszik, ahogy a szexi izmaimat bámulod,
úgyhogy igyekszem karbantartani őket.)

Forgatom a szemem, de nevetek is.

Én: Ma reggel még az alapvető működéssel is

hadilábon állok, te meg holmi szonetteket szajkózol.
Uh!

Ty: Te tényleg nyűgös nyuszi vagy reggelente, mi?

Én: Aha.

Ty: Ne aggódj. Majd én változtatok ezen.

Majdnem hangosan gúnyolódom, de csak akkor állom meg,

amikor észreveszem, hogy Lydia engem figyel. Visszanézek a
telefonomra, és begépelek egy gyors üzenetet.

Én: Ó, igen? Hogyan?

Ty: Nehéz bármit is utálni, ha az ember puncijához

egy száj illeszkedik.

A mindenit! Talán kezd egy kicsit meleg lenni itt? El kell

ismernem, az érvelése működik. Lehet, hogy egy orális szeánsz
hajnali öt órakor elfeledteti velem a nyűgösséget.

Én: Azt hiszem, várnunk kell, és meglátjuk, hogy

igazad lesz-e.

Az az igazság, hogy a tegnap délutáni esemény az

előadóteremben az egyetlen dolog, amire azóta képes vagyok
gondolni. Nem kell túl sokat tennie ahhoz, hogy bebizonyítsa az
igazát – élvezni fogom. Ez biológiai tény.

Ty: Ne aggódj, Rach. Egy egész hetem van, tele

különleges tervekkel, hogy bebizonyítsam neked.

Én: Különleges tervek? Elmondod, hogy mik azok?

Ty: Meglepetés. ;)

Én: Ugratsz.

Ty: Mondja az ugratások királynője.

Én: Tessék?

Ty: Az első este, amikor találkoztunk, a kezembe

nyomtad a bugyidat, és anélkül hagytál ott, hogy
megadtad volna a nevedet vagy a számodat…

Igaza van.
 Én: Mentségemre szóljon, hogy csupán egy kihívásnak
tettem eleget.

Ty: Milyen kihívásnak?

Én: Ohhhh, úgy tűnik, mindkettőnknek vannak titkos

információi.

– Kivel SMS-ezel? – szólít meg Lydia, és felnézek a telefonom

képernyőjéről, hogy lássam, amint kíváncsi mosollyal bámul
rám.
Amikor nem válaszolok, újra megkérdezi:
– Most komolyan, kivel SMS-ezel?
– Öhm… – Szünetet tartok, és csücsörítek az ajkammal. – Egy
professzorral?
– Egy professzor ilyen korán SMS-t küld neked, és úgy
mosolyogsz, mint egy sült bolond? – kérdezi, és felemeli a fejét
Lou válláról, hogy alaposabban is megnézzen. – Szent szar! Te Ty
Winslow-val beszélgetsz?
Bingó, tesókám. Beharapom az alsó ajkam, és vállat vonok,
próbálok ártatlannak tűnni, de tudom, hogy szánalmasan
teljesítek.
– Ahogy mondtam, egy professzor az.
– Ó, mi a fene? – mondja Lydia nevetve, és egyik mutatóujjával
megfenyeget. – Nem hiszem el, hogy eltitkoltad előlem! Teregesd
ki a szennyest, most azonnal!
– Nincs semmi szenny – válaszolom, amikor egy olyan mocskos
üzenet érkezik, hogy majdnem lefordulok a székről.
 Ty: Semmi baj. Tizenkét óra múlva az enyém lesz a
feneked, és akkor az összes titkodnak a végére járok.
Ne is fáradj azzal, hogy ma eljössz az órámra. Csak
készülj fel. Majd később jelentkezem.

– Istenem, te hazug! – kiált fel hangosan Lydia, miközben

érzem, hogy ég az arcom. – Elpirultál!
Visszadugom a telefont a táskámba, és lehunyom a szemem,
hogy mély levegőt vegyek. Amikor újra kinyitom, Lydia és Lou is
engem bámul. Kizárt dolog, hogy úgy szálljak le innen, hogy nem
avatom be őket.
És őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy le akarom
tagadni. Bármennyire is jól éreztem magam a professzorral,
magányos és zavaros volt az utam, tele huzavonával, csak most
kezd egyenesbe kerülni az egész.
A nővérem és Lou nem ítélkeznek, ők sosem teszik.
Valószínűleg jót tenne, ha minden lapomat felfedném.
– Oké, igen. Igazad van. Van szennyes… mégpedig nagyon, de
nagyon koszos.
– Íííí! – sikolt fel Lydia, mire Lou kinyújtja a kezét, és
megveregeti a térdét, hogy lecsillapítsa egy kicsit.
– Ty és én… élvezzük egymás társaságát.
Lydia egyik kezét a szájára tapasztja, a másikat maga előtt
lengeti, könyörögve, hogy folytassam, Lou pedig játékosan
forgatja a szemét.
– Sokáig teljesen ártatlan volt a dolog… tényleg csak játékról
volt szó, és nem gondoltam semmit. De már hetek óta tart a
dolog, és a jövő hetet, tudod, amit kikértem szabadságnak, együtt
fogjuk tölteni.
Megvonom a vállam, és megpróbálok nem tudomást venni a
két rendkívül tágra nyílt szempárról.
– Szent ég! – motyogja Lydia. – Teljes értékű viszonyban vagy a
professzoroddal.
– Nem az én professzorom – horkanok fel.
– Igazad van – helyesel Lydia. – A főnököd.
– Ha így mondod, szörnyen hangzik – morfondírozom. – De
nem erről van szó. Úgy értem, huszonhat éves vagyok, Lyd.
Felnőtt ember, aki a beleegyezését adta. Nem olyan, mintha
tizennyolc éves elsőéves lennék az egyetemen, aki viszonyt
folytat a tanárával.
Hosszú percekig mustrál, idegesen rágja az ajkát. Látom a
szemében, hogy nem mondja ki azt, amire gondol. „De te vagy az
angol tanszék vezetőjének a lánya, aki éppen azzal a
professzorral dug, akinek a tanársegédje – hála az apja
közbenjárásának.”
– Gondolom, Nate nem tud semmiről – kérdez bele Lou a
csendbe.
Gúnyosan villantom rá a szememet.
– Ó, persze, Nate mindent tud a dologról. Ty még azt is
megbeszélte vele, hogy zoknit tesz az irodája ajtajára, amikor
bent kefélünk, hogy apa ne sétáljon be.
Lydia felhorkan. Lou elvigyorodik.
– Igen, oké, végeztem ezzel a témával.
– Igen, a helyedben én is így lennék vele – nevet fel Lydia, és
azzal enyhíti a csípős megjegyzést, hogy kinyújtja a kezét, és
megfogja az enyémet. – Remélem, hogy minden rendben lesz,
kicsim, tényleg remélem. Csak te tudhatod, mennyire éri meg a
dolog, hogy mit érzel iránta. – Megvonja a vállát. – Ha a
helyedben lennék, és ő lenne Lou, én mindent kockára tennék.
Szerelmesen mosolyognak egymásra, és a gyomrom
összeszorul a vágytól. Nem engedek a kísértésnek, hogy
felmérjem, mit érzek, vagy hogy a döntéseim kiértékelésével
vacakoljak. Nem, a boldog tudatlanság útját választom.
Mert ha egy pillanatig is elgondolkodnál rajta – suttogja az
elmém –, be kellene látnod, hogy talán beleszerettél.
Szerencsére Lou megtöri a jeget azzal, hogy bejelenti,
megérkeztünk a megállónkhoz, én pedig visszafektetem az
agyamat az ágyba. Túl korán van ahhoz, hogy ilyen gondolatokba
ringassam magam, Tánckirálynő ide vagy oda.
Leszállunk a többnyire üres vonatról, és elindulunk felfelé a
lépcsőn a külvilágba.
Kiderül, hogy a táncstúdió öt háztömbnyire van az állomástól –
egy vicces kis meglepetés –, de Lydia legalább megteszi azt a
szívességet, hogy nem faggat tovább. Ehelyett elengedi a
vállamat, és csendben sétál előttünk.
– Hölgyeim, készen állnak a táncra? – kiáltja, amikor végre
újraindítja a beszélgetést, én pedig drámai nyögést színlelek.
– Nem. Egyáltalán nem. Mert még rohadt korán van
mindenhez, kivéve az alvást.
– Bízz bennem, Rae. Imádni fogod! – huhogja, és néhány métert
előreszökken, majd megáll egy épület előtt, amelyen a Groove-
királynők felirat áll. – Ráadásul a reggeli óra oktatója az egyik
törzsvendégünk.
Lydia kinyitja az ajtót, miközben Lou és én tovább sétálunk
felé.
– Az oktató szereti a péksüteményeket? – kérdezem, egy kis
reményt merítve ebből a lehetőségből. Úgy értem, egy olyan edző
tempóját talán tudom követni, aki süteményeket és tortákat
eszik.
– Nos, a vegán, gluténmentes és ketogéndiétás
péksüteményeket – egészíti ki Lou, miközben belépünk a hűvös
reggeli levegőből a stúdió meleg előterébe.
A remény buborékja hivatalosan is kipukkadt.
Nem akarom megsérteni azokat, akik szigorú diétát követnek,
de én inkább azt az elvet követem, hogy mindent csak mértékkel
eszem. Az biztos nem fordulhat elő, hogy az alakom érdekében
kihagyom a tacót és a margaritát, vagy a sört és a pizzát. Erőt és
egészséget azoknak, akik megállják. Minden elismerésem az
övék!
De a zene, ami ezen a helyen szól… annak nem szól az
elismerés. Esküszöm, olyan, mintha Kelly Clarkson bepörögne, és
techno-house alapra énekelne. Arról nem is beszélve, hogy a
mennyezetről lógó neonfények olyan fényesek, hogy ha szelfit
csinálnék, belelátnék a pórusaimba.
Egy klubban még elmegy, de reggel hat órakor ez pokoli durva
érzékszervi túlterhelés.
– Ó, ez aztán oltári lesz – motyogom.
– Mi lenne, ha ahelyett, hogy gorombáskodnál, inkább arra
koncentrálnál, hogy milyen jól fogod érezni magad, miután
végeztünk az órával? – bökdös meg Lydia a könyökével, és
elvigyorodik. – Testmozgás egyenlő endorfinok, Rae. Az endorfin
pedig boldoggá teszi az embereket.
 – Hűha! Köszönöm, Elle Woods.
– Jó reggelt, hölgyeim! – csiripel egy rózsaszín leggingset és
hozzáillő topot viselő hölgy a recepcióspult mögül. Ritmusra
mozog, és olyan széles a mosolya, hogy látni a kibaszott
zápfogait. – Készen álltok egy kis bugira?
Oldalsó pillantást vetek Lydiára, és az arckifejezésemmel
üzenem: „Mi a fenéért hoztál ide?”
De ő nem vesz rólam tudomást.
– Igen! Az biztos!
– És melyik órán fogtok ma bugizni?
– Hiphop Hollyval.
– Ó, az egy nagyszerű óra! – válaszol a nőci. – Olyan jó edzés és
olyan jó móka! Egy perc, és hozom a bugikarszalagokat!
Egy gyors pillantást vetek Loura, és az ajakbiggyesztéséből
megbizonyosodom arról, hogy nem én vagyok az egyetlen, akit
nem hoz lázba a Hollyval való hiphop.
– Pislogj háromszor, ha ki akarsz szabadulni ebből az
endorfinszektából! – suttogom felé, mire váratlan nevetésben tör
ki.
– A fenébe, Rae! Próbálok támogató feleség lenni – mormogja
vissza, miközben Lydia a válla fölött hátranéz ránk, arra várva,
hogy a recepciós megszerezze a bugiöveket vagy -karszalagokat,
vagy hogy a fenébe is hívja őket.
– Hallak titeket, srácok – suttogja összeszorított fogain át. –
Hagyjátok abba!
– Személy szerint nem tudom, hogyan hallhat bárki bármit is
ettől a bugizenétől, ami itt dübörög.
Lou kénytelen befogni a száját, hogy elfojtsa a nevetését.
 – Rae – mondja Lydia összeszorított állkapoccsal, és a szeme
kikerekedik, ahogy újra rám néz –, esküszöm mindenre, jobban
teszed, ha mosolyt erőltetsz magadra, és jó kislány leszel.
– Rendben. – Felemelem mindkét kezemet a béke jeleként. – A
legjobb formámat fogom hozni. Ígérem.
Lydia bosszúsan kifújja a levegőt, és visszafordul a nőcihez…
mármint a nagyon kedves hölgyhöz a rózsaszín harisnyában.
Miután átadja a karszalagjainkat, elindulunk találkozónkra a
hiphop csodálatos varázslójával.
Egy élénkebb fénnyel megvilágított folyosón lefelé követem a
vezetőnket, amíg be nem lépünk egy tükörrel és szép fapadlóval
borított helyiségbe.
Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, kicsoda Holly.
Egy őrülten fehér fogsorral rendelkező, mosolygós, magas
lófarokba kötött, fekete harisnyába, neonzöld sportmelltartóba
és színes flitteres kabátba öltözött nő áll elöl, akinek a hátára a
„Hiphop Holly” feliratot hímezték, és aki már el is kezdte az óra
bemelegítő részét.
– A francba! Elkéstünk – motyogja Lydia, és odasiet egy szabad
helyre a szoba sarkában.
Lou lelkesedés nélkül követi őt, én pedig megpróbálok úgy
tenni, mintha nem láttam volna, hová mentek. Talán így
elfelejtik, hogy itt vagyok, és kiosonhatnék, hogy megkérdezzem
a recepciósnőt, van-e kétszersült az előcsarnok automatájában.
– Rae! – Lydia suttogva kiabál felém, és amikor nem válaszolok,
és úgy teszek, mintha nem érteném, honnan jön a hang, úgy dönt,
hogy eléggé felemeli a hangját ahhoz, hogy Hiphop Holly
felemelje a fejét nyújtózkodás közben, és egyenesen rám nézzen.
 Lebuktam.
– Szia! Bocsánat – mondom, és kínosan odacsoszogok, ahol
Lydia és Lou áll.
A sógornőm olyan pillantást vet rám, ami azt üzeni, „szép
próbálkozás”, én pedig csak a vállamat vonogatom.
Lydia már nyújtózkodik, én pedig igyekszem követni Hiphop
Holly utasításait, aki mindenféle gyakorlatokon vezet keresztül
minket, amelyek szerencsére elég könnyűek.
A lábszár nyújtásai. Néhány kitörés. Guggolás. Egy kellemes,
kétperces nyújtás, ami közben leülök, és megérintem a
lábujjaimat.
Oké, talán nem is lesz ez olyan rossz.
Amint ez a békés gondolat megfordul a fejemben, Holly elkezd
igazán felpörögni. Lábujjhegyre áll, tapsol, és olyanokat kezd
kiabálni, mint „kezdődjön a buli, hölgyeim!”.
Ez az a pillanat, amikor kezd elveszíteni engem. És Lou
arckifejezéséből tudom, hogy nem vagyok egyedül a
lehangoltságomban, ebben a cseppet-sem-lelkes állapotban.
Lydia viszont, nos, ő követi Hollyt, ugrál, tapsol, meg minden. A
lelkesedés csak úgy vibrál a testéből.
Amikor látom, hogy a csoport többi tagjának tetszik, amit Holly
csinál, én is igyekszem a legjobbat kihozni belőle. Igyekszem
sodródni az árral. Mélyen magamban megkeresem a hippi-hoppi
hangulatot.
De amikor Holly felrakja a Mocskos beszéd című dalt, és elkezdi
megmutatni a csoportnak a táncot, amelyet meg kellene
tanulnunk, az egész ügy hirtelen zuhanórepülésbe kapcsol a
szememben.
 Holly teljes átéléssel mutatja be a koreográfiát, kezével a
sportmelltartóval fedett mellét dörzsöli, miközben duzzadó
ajakkal és sosem lankadó csípőmozgással kísérve tátogja a
dalszöveget arról, hogy „nem viselkedik jókislányként”, meg
„tejszínhab”, és „mocskos beszéd”, és mindenféle szexuális
dologról.
Szó szerint fel-le ugrál.
A földön fekszik, hempereg, aztán újra feláll, széttárja a
combját, mintha egy férfin lovagolna, és csábítóan dörzsöli végig
a kezét a combján.
Csípőmozgásokat végez. Twerkel. Még spárgázik is.
Egy ponton előkap egy széket, és valamiféle öltáncot lejt rajta.
– Ööö… – Megállok, és Loura nézek. – Jó csoportban vagyunk?
– Attól tartok, igen.
– Miért érzem úgy, hogy fizetnem kell neki, ha ennek a táncnak
vége?
Lou az alsó ajkába harap, és küzd a késztetés ellen, hogy újra
felnevessen. Lydia rám mered.
– Hagyd abba, Rae!
– Lydia, szeretlek, de ez túl sok reggel hatkor.
Amikor a zene leáll, a teremben mindenki éljenezni kezd,
Hiphop Holly pedig mosolyogva meghajol.
– Ó, srácok, ti aztán túl jófejek vagytok! Köszönöm! Köszönöm!
Miután a fanfárok is elcsendesülnek, megragad egy törölközőt,
letörli az izzadságot a homlokáról, és bejelenti:
– Oké, hölgyeim, ki áll készen a tánc megtanulására?
Hahahaha! Nem. Túl korán van még ehhez a szarsághoz.
Önfenntartás aktiválva.
 Huhogás és kiabálás tölti meg a szobát, és én egy olyan
táncmozdulatot alkalmazok, amit úgy hívok, hogy „elhúzok
innen a picsába”.
– Rae, hová mész? – Lydia suttogva kiabál utánam, és én az ajtó
felé mutatok.
– Kint leszek az előtérben Bugival.
Amikor lopva átpillantok a vállam fölött, Lou halálra röhögi
magát, de Lydia olyan pillantást vet rám, amitől a bőr is
leolvadna a csontjaimról.
Sajnálom, tesókám.
Én megpróbáltam, de a Hiphop Holly és a Groove-királynők
egy kicsit túl sok nekem ebben a napszakban. Talán egy esti óra
jobb választás lett volna.
Ráadásul most nincs itt az ideje, hogy lesérüljek. Egy egész
hétnyi rosszalkodás áll előttem. Biztosan bepótolom majd az
elmulasztott edzést és az endorfint is, nem igaz?
 HARMINCNÉGY

Rachel

Lebámulok az ágyamra, a ruháim szanaszét hevernek az egész

átkozott lakásban, és próbálom eldönteni, mit pakoljak be egy
olyan útra, amiről semmit sem tudok. Abban sem vagyok biztos,
hogy ez egy utazás-e. Amennyire tudom, csak magunkra zárjuk a
lakása ajtaját, és hét napon keresztül egyfolytában szexelünk – és
hogy teljesen őszinte legyek, nem utálnám a dolgot.
Azt kívánom, bármi is vár rám, legalább tudnám, mit kell
magammal vinnem, hogy felkészülten menjek.
Egy hosszú tanítási nap után, és miután kihagytam Ty
elsőéveseknek szóló előadását mindkettőnk józan eszének
megőrzése érdekében, készen állok, hogy eltűnjek innen. Az a
helyzet, hogy tudnom kell, hova megyek.
Felkapom a telefonomat az éjjeliszekrényről, és lázasan
begépelek egy üzenetet. Kezd eluralkodni rajtam a frusztráció,
hogy ennyire sötétben tapogatózom.

Én: Pontosan mit is kell becsomagolnom erre az útra?

Bikinis időjárásra számítsak? Télikabátra lesz
szükségem? Egy szexbarlangba megyünk? Kérlek,
 könyörgök, avass be egy kicsit!

Ty: Sajnálom, de nem áll módomban információkat

közölni.

Én: Ty! Mindjárt itt az idő. Azt hiszem, ezen a ponton

már lemondhatsz a meglepetésekről.

Ty: Oké, rendben. Adok egy icipici, aprócska tippet…

Leteszem a telefonomat, hogy elkezdjek még több ruhát

átválogatni, amikor úgy tűnik, örökké tart neki a gépelés, és
majdnem felugrok, amikor megszólal a készülék. Már mosolygok,
amikor felveszem, hogy a képernyőre nézzek, de a vigyorom
azonnal eltűnik, amikor látom, hogy egyáltalán nem olyan
üzenet érkezik, mint amilyenre számítottam.

Apa: Rachel, nagyszerű híreim vannak. Jövő héten

irodalmi konferencia lesz New Yorkban. Idén még
írásról és publikálásról szóló workshopokat is
tartanak. Foglaltam két jegyet, hogy részt vehessünk.
Hétfőn reggel 8-ra el tudsz készülni? Elmegyek érted.

Döbbenten és bosszúsan bámulom az üzenetet. Nem

gondolhatja komolyan, hogy csak ülök és várom, hogy azt tegyem,
amit elrendel. Lehet, hogy ez az ő módszere, de most egy teljesen új
szintre emelte a dolgot.
Felnézek a hálószobám mennyezetére, hogy erőt merítsek,
aztán visszanézek a telefonomra, begépelek egy üzenetet, és
megnyomom a küldés gombot.

Én: Apa, sajnálom, de már vannak terveim a jövő

hétre. Nem tudok elmenni.

Apa: Biztos vagyok benne, hogy Lydia nem bánja, ha

nem dolgozol egy ideig a pékségben. Ez sokkal
fontosabb, mint bármilyen más terved.

– Nos, apa, a következő hetet meztelenül fogom tölteni, és az

egyik tanszéki professzoroddal fogok dugni – motyogom halkan,
gúnyolódva magamon és az egész beszélgetésen. – Ismered Tyt,
ugye? Igen, róla van szó. Milyen kicsi a világ, mi?
A kurva anyját!
Tétovázom, mit üzenjek neki vissza, érzelmeim a bűntudat és a
düh között ingadoznak.
Végül azonban megelégszem azzal, hogy határozott legyek.

Én: Sajnálom, hogy így érzel, de nem értek egyet. Már

vannak terveim, és azok fontosabbak.

Apa: Rachel, csak azért, mert tavaszi szünet van, még

nem jelenti azt, hogy nem kellene a karrieredre
koncentrálnod. Egy ilyen típusú konferencia hatalmas
előny lenne számodra. Hétfő reggel írok neked egy
SMS-t, és remélem, addigra észhez térsz, és rájössz,
hogy ezt a lehetőséget nem lehet kihagyni.
 Ó, az ég szerelmére! Húzz már a picsába!
Olyan kétségbeesetten szeretném ezt mondani neki, de tudom,
hogy nem fogom, és ha nem leszek ilyen nyers, felesleges
visszaírni neki.
Ő már döntött.
Kár, mert én is.
Amikor az a rohadt vacak megint megcsörren, elkomorulok, és
újra kézbe veszem. Szerencsére, mivel ismét Ty írt, minden rossz
dzsudzsu szertefoszlik a levegőben.

Ty: 15 perc múlva érted megyek a lakásodhoz.

Én: Mi van? Azt mondtad, hogy egy tippet kapok, nem

pedig szívrohamot.

Ty: Ez a célzás. Légy készenlétben!

Kuncogni kezdek, és hirtelen döntést hozok: ahelyett hogy

megpróbálnék szervezett lenni és konkrét napokra konkrét
ruhákat csomagolni, előkapom a legnagyobb bőröndömet a
szekrényemből, és csak úgy elkezdek beledobálni mindent.
Nem túl precíz megoldás, de azt mondanám, nagy az esélye
annak, hogy ruházat terén amúgy sem lesz szükségem sok
mindenre. Mire felhúzom a cipzárt, a telefonom újabb SMS
érkezését jelzi.

Ty: 5 perc.

Én: SMS-ezel vezetés közben? Ez nagyon veszélyes.

 Ty: Csak amikor a lámpánál állok. Ui.: 2 perc.

A francba! Felvisítok, és megragadom a bőröndöm fogantyúját,

lerángatom az ágyamról, és végigvonszolom a folyosón, végül a
bejárati ajtó mellé helyezem.
Mivel az idő rohamosan telik, felkapom a táskámat, berohanok
a fürdőszobába, és gyorsan felfrissítem magam egy kis rúzzsal,
pirosítóval és szempillaspirállal. Mire végzek a hajammal, a
telefonom újra cseng, és Ty az, aki tudatja velem, hogy itt van.

Ty: Kezdődjön a rosszalkodás hete!

Az elmém erre az egy szóra összpontosít: rosszalkodás.

Igen, kérem szépen. Miután apám megint felidegelt, a lázadó
Rachel Rose all int lép.

Ty az érzékelő fölé tartja az ajtó kulcsát, és a lámpa zöldre vált,

miközben egy kis kattanás jelzi, hogy a zár kioldott. Kitárja az
ajtót, és rám vigyorog, miközben félreáll az útból, hogy
bemehessek.
Hogy mi volt a nagy terv? Egy hét a híres manhattani Carlyle
Hotelben.
– Hadd köszöntselek elsőként én a tavaszi szünetben – mondja
mögöttem, és hallom, ahogy a kerekes bőröndömet a hallba
vonszolják.
Igen, a hallba. Egy flancos szállodai lakosztályon belül.
 – Ez aztán a tavaszi szünet, professzor úr! – mondom
kuncogva, és belépek a pazar térbe. Ty nem csak egy egyszerű
szállodai szobát foglalt a mi titkos kis tavaszi szüneti
kiruccanásunkhoz. Dehogy. Egy egész lakosztályt foglalt New
York egyik legdrágább szállodájában.
És a hely nem okoz csalódást.
A lakosztályban helyet kap egy teljes konyha márvány
munkalapokkal és rozsdamentes acélból gyártott készülékekkel.
A nappaliban egy plüsskanapé és egy nagy, síkképernyős TV
található. A hálószobában lévő, királyi méretű ágy és ágynemű
olyan fényűzőnek hat, hogy valószínűleg magazinfotókhoz
használták őket.
És a fürdőszoba? Nos, a fürdőszoba fő szenzációja egy
hatalmas, üvegbe burkolt zuhanyzó és egy fehér porcelánkád.
Ez az a fajta szállodai lakosztály, amelyben a hírességek olyan
álneveken bujkálnak, mint „Betty Boop”.
– Megkínálhatlak egy pohár pezsgővel? – szólít meg Ty a
konyhából, és halk nevetés hagyja el a számat.
A fenébe is, ez a terv tényleg nem semmi! El kell ismernem,
amikor annyira titkolni akarta, félig azt vártam, hogy keres egy
öreg kis motelt valamelyik autópálya szélén, és semmi több.
Visszasétálok a hálószobából, és ott találom őt a márvány
konyhaszigetnél, amint szakszerűen kihúzza a dugót egy üveg
pezsgőből – amely, gondolom, csak az ilyen puccos
lakosztályokhoz jár.
A pezsgőt két, csiszolt pezsgőspohárba tölti, és az egyiket felém
nyújtja. Ekkor veszem észre, hogy a konyhasziget közepén egy
tálcán sajtok, kekszek, gyümölcsök, felvágottak és diófélék
sorakoznak.
Kinyújtom a kezem, hogy megragadjak egy szőlőszemet, és a
számba dugom, mielőtt nagyot kortyolnék a pezsgőmből.
– Szóval – mondja titkos mosollyal –, hogy sikerült a tervem?
Túlszárnyaltam az elvárásaidat?
Vállat vonok.
– Attól függ.
Összevonja a szemöldökét.
– Pontosan mitől?
– Attól, hogy mit fogsz velem csinálni most, hogy itt vagyok.
Ördögi mosoly jelenik meg az ajkán, olyan, amitől nagyon
emlékeztet arra a férfira, akit hetekkel ezelőtt az Orchideában
ismertem meg. Aki megragadta a figyelmemet. Akit egy nagyon
konkrét és ideiglenes céllal választottam, de aki miatt nehezen
tudtam tartani magam a tervhez. Az, aki majdnem elcsábított,
hogy elfelejtsem, mi állt a kártyán, és megnézzem, hová visz
tovább az éjszaka.
– Mindent – válaszol, és a hangjában ott van az a reszelős él,
amit annyira szeretek.
– Mindent? – ismétlem meg egy kis mosollyal. – Ez ígéretesen
hangzik, de ahhoz, hogy elérj mindent, előbb el kell kapnod.
– El kell kapjalak? – kérdezi, és leteszi a pezsgőspoharát, de
nem válaszolok. Ehelyett egy kuncogás hagyja el a számat,
miközben a hálószoba felé veszem az irányt.
De mire az ágy a látómezőmbe kerül, Ty már mögöttem van, és
a karjába ránt.
– Ah! – visítom, mire ő is felnevet, és mielőtt észbe kapnék, már
be is cipel a hatalmas fürdőszobába.
 Egy pillanat alatt a levegőben vagyok, Ty mellkasához szorítva,
majd a zuhanyzó padlóján csattan a kedvenc fekete lapos talpúm.
– Mit csinálsz?! – sikítok, és nevetés tör ki belőlem.
Csak vigyorog, végig tartja velem a szemkontaktust, és
kinyújtja a kezét, hogy bekapcsolja az esőzuhanyt. A fejünk fölött
ömlik a víz, és jéghideg.
– Jéghideg! – kiáltok fel, mire ő csak nevet, és előrelép, hogy
magához szorítson.
– Ne aggódj, babám, hamarosan felmelegszik. – Szavaiban
néma és szexi ígéret csendül, de nincs időm végiggondolni őket,
mert az ajkát az enyémre tapasztja. Forró, csábító csókba fogja a
számat, táncra perdül az ajkunk, nyelvünk összekeveredik, az
ujjai pedig végigsimítanak a nyakam tövén, az immár nedves
hajtincseimen.
Szent szar, ez kellett nekem!
Felmordul, miközben elmélyíti a csókot, és kinyúl, hogy nagy
kezével megfogja a fenekemet. Újra a levegőben vagyok, a lábam
a dereka köré fonódik, és a nedves ruhánkon keresztül is érzem a
farkának keménységét, amely közvetlenül a combomhoz
nyomódik.
– Túl sok ruha – nyöszörgöm. – Túl sok ruha van rajtunk.
Egyetértését azzal fejezi ki, hogy talpra állít, és gyors munkát
végez az öltözékünkkel, hogy aztán minden egyes darab nedves
puffanással a csempepadlón kössön ki.
Gőz gomolyog a zuhanyzóban, a víz már finom meleg, és Ty
előttem áll teljesen meztelenül. Cseppek csúsznak le a
mellkasának feszes izmain, majd utat törnek maguknak a kockás
hasán és a kiemelkedő V vonalán, és követik kemény farkát,
ahogy az eláll a testétől.
Ő a tökéletes férfi mintapéldánya, és az őrületig felizgat.
Magamon akarom érezni a száját.
A kezét.
Érezni akarom magamban a farkát.
Mindenhol és egyszerre akarom őt. Az érzés mindent elsöprő,
és ez az, ami arra sarkall, hogy a testem az övéhez tapadjon.
– Bassza meg! – morogja megint, és kezével végigsimít rajtam.
A szája ismét az enyémen, incselkedik, felfal, szív.
Nyöszörögve a nyakába kapaszkodom. Aztán újra felemelem a
lábamat, a dereka köré fonom, és széttárom, hogy a farkát
pontosan a bejáratomhoz nyomja.
Ez az, ahol a legnagyobb szükségem van rá. Veszettül kell.
– Kérlek! – suttogom, és valószínűleg zavarba kellene jönnöm
attól, hogy ez milyen kétségbeesetten hangzik.
De bassza meg, nagyobb szükségem van erre, mint a következő
lélegzetvételre!
Amikor még mindig tétovázik, a saját kezembe veszem a
dolgokat. Könnyedén ráereszkedem, a farka átcsúszik a
bejáratomon, és épphogy csak betölt engem.
Ez nem elég. Közel sem elég.
– Rachel – sóhajtja újra a nevemet, de nem kérdőn vagy
aggódva, hanem ugyanolyan kétségbeesetten, és a saját
érzéseimet visszhangozva –, szükségem van rád.
– Nekem is szükségem van rád.
Nyögve megragadja a fenekemet, és belém tolja a farkát.
Mélyre hatol, nagyon mélyre, és könnyek szúrják a szemem. De
nem a mozdulat intenzitásától. Valami mástól. Megfoghatatlan
érzés kerít hatalmába, amit nem értek. Olyasmihez hasonlít, mint
a megkönnyebbülés. Olyan érzés, mintha zuhannék.
– Túl hosszú volt ez a hét – mondja, a szája most már a
nyakamnál jár, és úgy csókol. – Esküszöm, az egész életemet
benned tölthetném, és az sem lenne elég.
Víz homályosítja el a látásomat, de nem hiszem, hogy a zuhany
miatt.
– Hogyan lehetsz mindig ilyen jó érzés? – kérdezi, és ritmusos
mozgásba kezd, amitől a mellei a mellkasán ugrál. – Mindig ilyen
kibaszottul jó?
Csak annyit tehetek, hogy arcomat a vállába temetem, még
mindig a nyakába kapaszkodom, és csípőmet szinkronizálom az
övével. És minden egyes alkalommal, amikor teljesen kitölt,
összefüggéstelen nyögések hagyják el a számat.
Hogy a fenébe lehet ez ilyen jó érzés?
A szex Tyjal olyan, mint egy lázálom. Mintha hallucinálnék.
Mintha túl sok lenne az élvezet, és az elmém nem tudná teljesen
felfogni a valóságot.
És nem hagyja abba.
Folyamatosan mozog ki és be.
Folyamatosan csókol és érint.
Folyamatosan a szakadék széle felé lök.
– Ez az! – suttogja, a hangja rekedt a gyönyörtől. – Élvezz a
farkamra, Rachel! Hadd érezzem, ahogy az édes puncid
összeszorít engem.
Dzsinn vagyok, és a kívánsága számomra parancs. Keményen
elélvezek, olyan keményen, hogy testem minden porcikája, a
lábam, a hasam, a karom, a mellem, mind beleremeg.
 És pillanatokkal később olyan mélyre hatolva, ahogy csak tud,
ő is elélvez.
Szent ég!
Lehet, hogy éppen átélted életed legjobb szexuális élményét?
Nem vagyok benne biztos, de igen, azt hiszem, ez történt.
 HARMINCÖT

Ty

A televízióból érkező hangok betöltik a fülemet, miközben bőr

utazótáskámból előveszek egy tiszta és száraz boxeralsót, és
felhúzom.
Amikor megfordulok, a mosolygó Rachelt látom, aki a szálloda
királyi méretű ágyán ül. Még mindig teljesen meztelen, a haja
még mindig kissé nedves a zuhanyzós szexrandevúnktól, és a
szemét a szemközti falon lévő síkképernyőre szegezi, miközben a
csatornák között kapcsolgat. Hasra fekszik, lába a dicsőségesen
csupasz feneke fölé hajlik, és a sarkát a legimádnivalóbb módon
keresztbe fonja.
Basszus, de gyönyörű!
Váratlanul egy gondolat férkőzik be az agyamba, egy
megválaszolatlan kérdés, amelyre szeretnék választ kapni.
– Rendben, tudnom kell. Mi volt a kihívás?
Rachel elfordítja a tekintetét a tévéről, és oldalra billenti a fejét.
– Milyen kihívás?
– A kihívás – ismétlem. – Azon az éjszakán, amikor
találkoztunk.
– Ööö… – Aranyos, de pajkos mosoly terül el az ajkán. – Nem
emlékszem.
– Nem igaz! – kiáltom, és fejjel előre az ágyra vetem magam. A
testem visszapattan a matracon, én pedig átkarolom Rachel
derekát, és a hátára fordítom. Kuncog és visít, miközben
ujjaimmal a hasát és a bordáit csiklandozom.
– Ah! Hagyd abba!
– Abbahagyom, ha bevallod, kisasszony.
Újabb kuncogás.
– Rachel, mi volt a kihívás? – kérdezem, ránézek, és felvonom a
szemöldökömet, mintha azt akarnám mondani, nem hagyom
abba, amíg be nem vallod az igazságot.
– Azt hiszem, tévedtem – mondja, és én még jobban
csiklandozni kezdem a bordáit. Megpróbál kibújni a
szorításomból, de hasztalan. – Á! Oké! Jól van, elmondom! Csak
hagyd abba!
Mosolyogva megállok, de amikor nem reagál elég gyorsan,
ismét a hasa felé közelítek.
– Ty! Jól van! Oké! – kiáltja, békére törekedve. – Elmondom.
Ígérem! Esküszöm! Csak ne csikizz tovább!
– Megegyeztünk. – Kiengedem a szorításomból, és egyik
kezemmel szélesen gesztikulálok. – Kérem, folytassa!
Forgatja szép zöld szemét, de tényleg folytatja.
– A kihívás a Secret Club valamilyen promóciós kártyája
alapján történt. A Secret Club rendezte a bulit aznap este az
Orchideában.
– Tisztában vagyok vele – felelem egy vállrándítással. – Úgy
értem, a bátyám, Jude és a sógornőm, Sophie szervezte a partit.
– Szent ég! Ezt szó szerint most raktam össze. Gondoltam is,
valahogy ismerősek voltak a kórházban, de… – Megrázza a fejét.
– Te jó ég, néha tényleg kicsi a világ! Mindegy, Lydia és én is
felkaptunk egyet a kártyák közül, amelyeket a vendégeknek
szántak. És az én kártyámon lévő kihívás vezetett a
táncparkettre, ahol te véletlenül épp ott voltál.
– Várj… A kártya arra utasított, hogy egy random idegennek
add oda a bugyidat?
– Nos, nem, nem egészen.
– Akkor mi állt benne?
– Nem tudom – mondja, és az oldalára fordul, hogy arcát az
egyik párnába temesse. – Örökkös örökké magára voná
figyelmem.
Tompa hangja és zavaros válasza megnevettet.
– Mi? – kérdezem, és visszafordítom magam felé. – Mit
mondtál?
Ezúttal mindkét kezével eltakarja az arcát.
– A kártyán az állt, hogy tegyek róla, hogy az ott lévő
legdögösebb srác örökre emlékezzen rám – motyogja sietve, majd
ismét az egyik párnába temeti az arcát.
– Várj csak… – Szünetet tartok, feltételezésem szerint a létező
legszélesebb mosoly ül az arcomon. – A kihívás az volt, hogy
találd meg a legdögösebb srácot az Orchideában? És te engem
választottál?
A kurva életbe is, ez az!
– Ne légy túl beképzelt! – vág vissza, és visszaül, tekintetünk
találkozik. – Úgy értem, nem kellett olyan sok idő ahhoz, hogy
találjak egy dögös srácot. Szóval, nem mintha átfésültem volna a
helyet, vagy ilyesmi.
 Összevissza beszél, és ezt imádom.
– Hadd kérdezzek valamit – folytatom, a mosolyom most már
állandósul az arcomon. Meghalhatnék, és akkor így kellene
eltemetniük. – Azelőtt döntöttél úgy, hogy nekem ajándékozod a
bugyidat, hogy úgy láttad, én vagyok a legdögösebb srác az
Orchideában? Vagy utána?
– Ez miért fontos?
– Ó, hidd el, számít! Nagyon is!
– Nem tudom – válaszolja, és a szemét forgatja. – Nem
emlékszem a sorrendre.
– Összevissza beszélsz – incselkedem vele, és az ölembe húzom.
Úgy igazítom, hogy a lába a csípőmön feküdjön, és ne tudja
elkerülni a szemkontaktust. – Ismerd be, Rachel! Aznap este nem
akárkinek akartad odaadni a bugyidat. Nekem akartad adni.
Bosszúsan néz rám.
– Gondolom, a történetnek ezt a változatát nagyon jólesik
hallgatni, mi?
– Igen. – Csókot nyomok a szájára, és beszívom az alsó ajkát. –
De azt is tudom, hogy ez nem a történet egyik változata. Ez az
igazság.
– Ahogy gondolod, Ty.
– Ismerd be! – suttogom a fülébe, és egyik kezemmel lesöpröm
a haját a válláról. – Nekem akartad adni a bugyidat. – Az ajkam a
nyakához ér, és nem habozok, hogy kinyújtsam a nyelvem, és
megízleljem édes bőrét. – A francba, Rachel, már eleve azt hittem,
hogy az az éjszaka forró volt, de ez az új információ, nos, ezerrel
feldobja a dolgokat.
– Mi? – Hátradől, hogy a szemembe nézzen. – Komolyan?
 – Komolyan. – A számba veszem az egyik mellbimbóját, és
szopogatom. – És emiatt most itt az ideje a második menetnek.
– Második menet?
– Igen, babám. Második kör. – Ezt a kijelentést azzal
nyomatékosítom, hogy hozzányomom kemény farkamat. –
Szükségem van arra, hogy benned legyek. Újra. Most azonnal.
Rachel nem ellenkezik.
Nem, az én édes Rachelöm sosem ellenkezik. Mindig vevő az
ilyesmire.
– Ohhhh, második kör – mélázik, és drámaian rebegteti a
szempilláit, mielőtt visszadobja magát az ágyra, és széttárja a
karját. – Dugj meg, mint azt a francia lányt, Jack!
Titanic. A Titanicból idézett. Vagyis az elejét kivéve. A kurva
életbe, hogy lehet egy nő egyszerre szexi és imádni való?
– Uhh… – Megállok a nevetésben, miközben leveszem a
boxeralsómat, és a padlóra dobom. – Biztos vagyok benne, hogy
ez nem így hangzott el, de azért megteszi, Rose!
Kuncog, elvigyorodik, majd meglep azzal, hogy a kezét a
vállamra teszi, visszamászik az ölembe, és lassan ráereszkedik a
farkamra. Centiről centire, teljesen magába fogad. És bassza meg,
büszke vagyok rá és csodálom őt!
Nincs még egy ilyen nő a bolygón.
– Te vagy a legjobb – mondom, és megragadom a gyönyörű
csípőjét, mozdulataimat hozzá igazítom. – Kibaszottul a legjobb.
Esküszöm, ha ma este halálra dugjuk magunkat, boldog
emberként halok meg.
Még csak vagy négy órája vagyunk a szállodai lakosztályunkban,
és kezdek rájönni, hogy az orgazmusok elálmosítják Rachelt.
Miután öntudatlanra basztuk magunkat, gyorsan telefonáltam
a szobaszerviznek, és annak ellenére, hogy mennyire szerettem
volna felébreszteni Rachelt a negyedik – vagy ötödik – menethez,
hagytam aludni, és alaposan lezuhanyoztam forró vízzel.
Mármint ez már a második zuhany, de az elsőhöz képest, ami
ebben a fürdőszobában történt, borzasztóan unalmas volt.
Nem sietek, mert tudom, hogy a szobaszerviz még legalább
negyven percig nem érkezik meg, és kilépek a fürdőszobából,
immár tisztán, szárazon és épp eléggé felöltözve ahhoz, hogy
ajtót tudjak nyitni.
Meglepődve tapasztalom, hogy Csipkerózsika már nem alszik.
Még mindig teljesen meztelenül, de tollal a kezében,
összeráncolt szemöldökkel ír valamit a jobb combjára. Teljesen
belefeledkezik abba, amit éppen csinál, és a legkevésbé sem veszi
észre a jelenlétemet a hálószobában.
– Hahó! – köszöntöm, halkan, hogy ne ijesszek rá. De amikor
nem válaszol, nem néz fel, újra próbálkozom. – Rachel?
Zöld szeme tágra nyílik, felnéz, mire találkozik a tekintetünk.
– Mit csinálsz?
– Ööö… – Szünetet tart, és egy rövid pillanatra lenéz a meztelen
testére, mielőtt újra találkozik kíváncsi tekintetemmel. – Ez
valószínűleg furán fest, igaz?
– Nem fura – javítom ki. – Inkább érdekes.
– Hát… – kurtán felnevet –, én… írok?
– A bőrödre?
 – Igen? – válaszol, bár ez inkább kérdés, mint kijelentés.
– Szóval… általában tollal és bőrre szoktál írni? – mosolygok,
miközben odasétálok az ágyhoz, és leülök a matrac hozzá
legközelebb eső szélére. – Nem mondanám, hogy ez a
leghatékonyabb módszer, de határozottan a legizgalmasabb, amit
eddig láttam.
Kinyújtom az egyik mutatóujjamat, és óvatosan végigkövetem
a szavakat, amelyeket a combjára vésett.

Gyommal teli kertben

hamu, por és kosz alatt
hol virágnak nyoma sincs
remény rügyezett.

– Szia, a nevem Rachel Rose, és furcsa fazon vagyok – suttogja

halkan, zavart kuncogás közben. Amikor felnézek, és találkozik a
tekintetünk, összerezzen. Bár azt nem tudom, miért. Ez a
legimádnivalóbb, legérdekesebb dolog, amit valaha is láttam
életemben.
– Gyakran csinálod ezt?
– Amikor gyerek voltam, igen – feleli csupasz vállának
rándításával. – De az elmúlt néhány évben nem. Egyáltalán nem.
Újra a bőrére bámulok, ujjammal újra végigtapintom a
szavakat, és elmosolyodom.
– Ez gyönyörű.
– Gondolod? – A hangja olyan halk, hogy szinte meg sem
hallom.
– Tudom – válaszolom, és minden szavamat komolyan
gondolom. Nem tudom megállni, hogy ne gondolkozzam el azon,
mit jelentenek neki ezek a szavak.
Mi inspirálta a megírásukra? Milyen reményről van szó? És
van-e bármi közöm hozzá?
– Elárulhatok neked egy titkot? – kérdezi, és a hangja még
mindig olyan halk, olyan sebezhető.
– Mindig.
– Tetszik a regényírás gondolata, de ha választhatnék, akkor
verseket írnék.
– És ki mondta, hogy nincs választásod?
Megvonja a vállát.
– A nagy Nadine Rose nem írt verseket.
– Igen, de engem nem Nadine Rose érdekel – válaszolom, és
kinyújtom a kezem, hogy kisöpörjek egy hajszálat az arcából. –
Engem a nagy Rachel Rose érdekel.
A szemét forgatja és felhorkan. Mintha nem számítana, hogy
azt mondtam, „a nagy Rachel Rose”. Mintha nem jelentene
semmit.
– Mindig is tudtam, hogy erőteljesen írsz – mondom neki. –
Láttam a javításokban, amelyeket a diákjaim esszéihez írtál.
Néhányszor véletlenül belepillantottam az egyetemi
dolgozataidba is.
– Micsoda? – kérdezi döbbent nevetéssel. – Mikor olvastad el a
beadandóimat?
– Ne haragudj, de az én Drive-omba mentetted őket, és nem
tudtam megállni, hogy ne olvassak bele.
– Ty! – kiált fel, és játékosan a mellkasomra csap. – Te kis sunyi!
– Sajnálom? – válaszolok, bár egyáltalán nem sajnálom.
Végtelenül izgat Rachel elméje.
 – Nem hangzik túl sajnálkozóan – szid le, bár mosolya
ellentmond a szavainak.
– Hát, pedig sajnálom. Egy bizonyos pontig. Úgy értem, nem az
én hibám, hogy ilyen érdekes vagy. És zseniális.
A tekintete úgy meglágyul, hogy egy kis fájdalom keletkezik a
mellkasomban.
– Úgy gondolod, hogy zseniális vagyok?
– Igen. Még jó, hogy így gondolom. – Végigsimítom a
hüvelykujjammal a bőrére írt szavakat. – És ezek a szavak itt
bizonyítják, hogy igazam van.
Csak bámul lefelé, ahol a kezem a combját érinti.
– Többet kellene írnod, Rachel – suttogom, és lágy csókot
nyomok a homlokára. – Nem azért, mert szerintem meg kellene
felelned valamiféle elvárásnak, hanem mert nagyon tehetséges
vagy.
Szóra nyitja a száját, de gyorsan becsukja. Én pedig úgy döntök,
hogy nem erőltetem tovább a témát.
Elmondtam, amit el kellett mondanom. Azt mondtam, amit
szerintem megérdemel.
– Egyébként remélem, éhes vagy – teszem hozzá, szándékosan
témát váltva, miközben felállok az ágyról –, mert szinte mindent
megrendeltem a szobaszerviz étlapjáról. Nemsokára itt lesz.
– Ez egy maximális hét számodra, ugye? – horkan fel.
– Ó, babám, nem is hinnéd, mennyire! – válaszolom, és
visszasétálok hozzá, hogy az arcom a csupasz melle közé
temessem. Addig nyalom és szopogatom a mellbimbóit, amíg
féktelenül visítani nem kezd.
Nem is húzódom el, amíg három kopogást nem hallok az ajtó
felől.
– Szobaszerviz! – kiáltja egy férfihang a folyosóról.
– Először is, eszünk – szólok a vállam fölött, miközben
elindulok kifelé a hálószobából. – És aztán vacsorázom!
Felszabadult nevetése egészen az ajtóig követ.
Kezdem azt hinni, hogy ez a legjobb dolog, amit valaha
hallottam.
 HARMINCHAT

március 4., hétfő

Rachel

A hotelszobánk ablakain keresztül beszűrődik a napfény, én

pedig kinyitom a szemem. Amikor kinyújtom a kezem, hogy
megtapintsam magam mellett a párnát, ahol Tynak kellene
feküdnie, rájövök, hogy ő már felkelt.
Mennyi az idő?, tűnődöm, és elfordulok, hogy felkapjam a
telefonomat az éjjeliszekrényről.
7:30 – bámul rám vissza a képernyő.
Uh! Túl korán van.
Hunyorítok, és amikor látom, hogy két olvasatlan üzenetem
van, megnyitom a postaládámat. Mindkettőt az apám küldte. Az
első úgy harminc perce érkezett.

Apa: Még mindig van időm, hogy a konferenciára

menet felvegyelek. Hívj fel!

A másodikat pedig körülbelül tíz perccel ezelőtt kaptam meg.

 Apa: Rachel, édesem, nem tagadom, hogy ez nagyon
kiábrándító. Azt hittem, rájöttél, mit jelent az, hogy a
karrieredre koncentrálsz.

Miért kell mindig ilyen rohadtul megnehezítenie a dolgokat?

Visszadobom a fejem a párnákra, és felsóhajtok. Amikor ez
sem enyhíti a bosszúságot, a hasamra fordulok, és halkan
beleordítok a puha anyagba. És miután befejezem a kis
hisztirohamomat, két dolgot határozok el: hogy nem fogok neki
visszaírni, és nem fogok bűntudatot érezni emiatt.
Már mondtam neki, hogy ezen a héten nem érek rá.
Persze hogy nem érek rá, hiszen a hetet olyasvalakivel töltöm,
akitől kifejezetten eltiltott, de nem érdekel. Ez senki másra nem
tartozik, csak rám. És Tyra. Felnőtt emberek vagyunk, akik
képesek meghozni a saját döntéseiket.
Miután hivatalosan is lebeszélem magam a bűntudatról,
kicsusszanok az ágyból, és arra koncentrálok, hogy élvezzem a
napot.
Miután gyors megállót tettem a fürdőszobában, hogy pisiljek,
és fogat mossak, kimegyek a lakosztályunk nappalijába, hogy
megnézzem, hol rejtőzik a nagy farkú, telt ajkú, szexi férfi.
Nem tart sokáig, mire megpillantom a feszes fenekét egy
boxeralsóban.
– Jó reggelt! – mormogom, miközben a lakosztályunk
előszobájából a konyhába csoszogok, ahol Ty éppen kávét tölt
nem is egy, hanem két bögrébe. – Nagyon remélem, hogy az
egyiket nekem szánod.
– Természetesen. – Elvigyorodik, és közben észreveszem, hogy
két kanál cukrot és egy kis tejet tesz az egyik bögrébe – pontosan
úgy, ahogy én szeretem –, és odanyútja nekem. Azt is tudom, hogy
a másik bögrébe nem tesz semmit, mert Ty feketén szereti a
kávéját.
Fogalmam sincs, mikor jutottunk el arra a pontra, hogy tudjuk,
hogyan issza a másik a kávét, de úgy tűnik, pontosan itt tartunk.
Valószínűleg azért, mert a dolgok kezdenek komollyá válni…
Kényszerítem magam, hogy igyak egy kortyot a bögréből, Ty
pedig a pultnak támasztja boxeres csípőjét.
– Hogy aludtál?
– Ahogy az elmúlt két éjszaka. – Rámosolygok a kávém fölött. –
Mint egy kisbaba. Biztos vagyok benne, hogy ennek a szállodának
a matracát és ágyneműjét a mennyországban gyártják.
– Dettó – kuncog, és kinyújtja a kezét, hogy játékosan
megrángassa a testemet elfedő fehér szállodai köntösöm övét. –
Egyébként rendeltem magunknak reggelit a szobaszerviztől.
Körülbelül húsz perc múlva itt kell lennie.
– Ha azt mondod, hogy megint lesz gofri, azonnal
megcsókollak.
A rosszalkodós hetünk elmúlt két reggelén a Carlyle
szobaszerviz gofriját ettem. És hadd mondjam el, hogy ez a
legjobb gofri, ami létezik a földön! Mintha minden reggel
egyenesen Belgiumból szállítanák ide.
Mosolya olyan széles, mint Texas állam, és mutatóujjával a
szájához ér.
– Rajta, Rach, már kezdheted is.
– Te vagy a hősöm! – éljenzek, és lábujjhegyre állok, hogy az
ajkamat lágyan az övére illesszem. – Köszönöm!
 – Ha mindig ilyen reakció vár, amikor gofrit hozok neked
reggelire, esküszöm, egy életen át ellátlak vele – hangszíne
kötekedő, de szavai szíven ütnek.
Egy életen át. Úgy érti, hogy ennyi ideig együtt leszünk?
Egy kis zsibbadást érzek a mellkasomban, és meg kell
köszörülnöm a torkomat, hogy elnyomjam az érzést.
– Szóval… ööö… mi a mai ütemterv?
– Tekintve, hogy az elmúlt negyvennyolc órát ebben a
lakosztályban töltöttük, és félholtra szexeltük magunkat,
gondoltam, kimozdulhatunk egy kicsit. Szívjunk egy kis friss
levegőt. Tegyünk úgy egy napra, mintha turisták lennénk New
Yorkban.
Igazat beszél. Amióta csak bejelentkeztünk a szobánkba, egy
igazi, meztelen szexfesztivált tartottunk. A zuhany alatt. Az
ágyon. A kanapén. A konyhaszigeten. A lakosztály szinte minden
felületét felavattuk. Olyannyira, hogy mostanra állandósult,
enyhe fájdalommal járkálok fel és alá, ami arra emlékeztet,
hányszor tett már Ty a magáévá.
De még ha nagyszerűnek is tartom a tervét, hogy a városban
töltsük a napot, nem tudom megállni, hogy ne játszadozzak vele
egy kicsit.
– Várj… – Szünetet tartok, és duzzogást színlelek. – Azt mondod,
hogy már nem akarsz többé lefeküdni velem?
– Nem – neveti el magát, miközben leteszi a bögréjét a pultra. –
Egyáltalán nem ezt mondom.
– Biztos vagy benne? – Csípőre teszem a kezem. – Mert tényleg
úgy tűnt, mintha azt mondtad volna, hogy végeztél a dugással, és
csak turistáskodni akarsz.
 – Ó, édes, okos Rachelöm! – duruzsolja, és tesz egy lépést felém.
Egy pillanattal később a kávésbögrém már ki is kerül a kezemből,
és az övé mellé teszi a pultra. – Imádom, hogy szeretsz kihívások
elé állítani engem. Mintha nem tudnál leállni.
– Kihívások elé állítani? – kérdezem egy ártatlan kis
biccentéssel. – Nem is állítalak kihívások elé.
Vigyorog, mint az ördög, és a fenekemnél fogva felemel, hogy a
pultra ültessen.
– Ó, dehogynem, de ahogy mondtam, kurvára imádom.
– Szóval… megváltozott a terv? – kérdezem reménykedve, mire
ő úgy vigyorog, mintha a feje tele lenne mocskos, rossz dolgokkal,
amelyekről biztosan én is szívesen hallanék.
– Először is megreggelizem – magyarázza, széttárja a lábamat,
és felhúzza a köntösömet a combomra, amíg deréktól lefelé
teljesen csupasz nem leszek. – Aztán a szobaszerviznek is meg
kell érkeznie a gofriddal.
– És mit reggelizel? – Kérlek, mondd, hogy engem! Kérlek,
mondd, hogy engem!
– Imádom, amikor ártatlanul viselkedsz még akkor is, ha
mindketten tudjuk, csendben azt reméled, hogy a szám a
puncidon legyen. – Az egyik ujját belém csúsztatja, és ez olyan jó
érzés, hogy hátradöntöm a fejemet, neki a mögöttem lévő
szekrényajtónak. – Ezt akarod, ugye, Rachel? Rá akarsz élvezni a
nyelvemre.
Nevezzük véletlennek, de történetesen pont ez az, amit
szeretnék.
– Mutasd meg, mennyire akarod! – követeli, és én nem tudom
elrejteni az igazságot.
 Bár nem tudok tényleges szavakkal szolgálni. Csak tettekkel. Az
alsó ajkamba mélyesztem a fogaimat, szétfeszítem a combomat,
amennyire csak lehet, és felemelem a lábamat, a sarkamat pedig
az alattam lévő pulthoz nyomom.
Bólogat, miközben végigméri a kiszolgáltatott testhelyzetemet.
– Én is így gondoltam.
Aztán az arcát a combom közé temeti, és addig nem jön fel
levegőért, amíg pontosan azt nem teszem, amit mondott: a
nyelvére élvezek. Ahogy ígérte, örökre megváltoztatta a
véleményemet a korán kelésről.
A fenébe, mit csinál velem ez az ember?
Ahogy mondta: mindent.

Az elmúlt három órában valódi turistaként jártuk a várost.

Őszintén szólva még soha nem csináltam ilyet, pedig életem nagy
részében New Yorkban laktam.
A Central Parkban tett séta után a Times Square felé vettük az
irányt, ahol Ty egymillió szelfit csináltatott velem, miközben
emberek tömegei bosszankodtak, hogy az útjukban állunk.
Besétáltunk az M&M’s boltba, és vettünk körülbelül három
kilót a színes csokoládés cukorkákból. Ty készített egy képet
Pikachuval. És Pókemberrel. És Batmannel. Mindegyik tíz
dolcsiba került.
És megvettünk minden I Love New York terméket, amit csak
találtunk egy kis boltban. Sapkákat, pulóvereket, mágneseket,
kávéscsészéket, ami csak szem s szájnak ingere, mind a miénk
lett.
Március elejéhez képest szokatlanul meleg van, és süt a nap,
amikor a város Greenwich Village néven ismert negyedében
sétálunk.
Ty megáll egy bolt előtt, én pedig felnézek, hogy elolvassam a
feliratot az ajtó felett: New York City Antikvárium.
– Meg akarod nézni?
– Viccelsz velem? – hördülök fel, és bólintok. – Imádom az
antikvár könyveket!
– Nos, akkor csak ön után, milady – mosolyog rám, miközben
kinyitja az ajtót.
Megszólal egy kis csengő, amikor belépünk, és azonnal
megcsap a legcsodálatosabb illat az egész világon: a régi könyvek
illata. És azonnal megpillantom a tömött polcokon elhelyezkedő
könyveket.
Ó, atyám! Ez egy könyvmoly álma.
– Ideje indulni, Rach. – Ty megfordítja az I heart NYC feliratú
sapkáját, és a tekintete hivatalossá válik. – Nem hozhatsz be egy
angolprofesszort egy antikváriumba, és várhatod el tőle, hogy ne
induljon be ettől.
– Te megőrültél – nevetek.
De már nem rám figyel, sarkon fordul, és az üzlet hátsó része
felé veszi az irányt.
– A legjobb dolgok mindig hátul vannak elrejtve!
Egy idősebb, ősz hajú, szemüveges férfi felnéz a pénztár mögül,
és rám mered.
– Kérem, bocsásson meg neki! – kérek elnézést Ty nevében. –
Nagyon izgatott lesz, ha könyvek között találja magát.
 – Mert kurvára szeretem a könyveket, Rachel! – verődik vissza
Ty hangja a falakról. – Mondd meg neki, hogy mennyire szeretem
a könyveket!
– Még egyszer, nagyon sajnálom! – suttogom a férfi felé, bár
minden erőmre szükségem van, hogy ne nevessek. – Nem sokat
jár el otthonról.
A férfi csak elkeseredetten sóhajt egyet, és visszatér az ölében
heverő újság olvasásához, én pedig próbálom a lehető
legnagyobb távolságot tartani a bosszús uraságtól.
De amint megpillantok egy óriási üvegvitrinben egy feliratot,
amelyen az áll, Első kiadások, odalépek, hogy tüzetesebben is
szemügyre vegyem.
– Azta! – mormolom magamban, és a vitrin úgy áll előttem,
mint egy irodalmi világítótorony.
Ez tényleg egy fene nagy gyűjtemény. Austen és Whitman és
Woolf és Fitzgerald és Lee, a nagyok mind itt vannak. Óvatosan
végigsimítom az üveget, ahogy végigmegyek a szekrényen,
magamba szívok minden nevet, címet, borítót. És amikor a polc
közepéhez érek, rájövök, hogy a szekrény nincs bezárva.
Mármint… hogy be tudok kukkantani.
Mármint… óvatosan megérinthetem a hőseim könyveit.
Talán nem kellene…
Vagy mégis?
Némán megígérem magamnak, hogy kíméletesen fogok bánni
a könyvekkel, csendesen kinyitom az egyik üvegajtót, és jobb
kezemet beljebb csúsztatom. Amint hozzáérek a régi könyvek
gerincéhez, a vállam fölött átkukucskálok, hogy megnézzem, a
bejáratnál ülő férfi nem készül-e hívni a zsarukat.
 De amikor látom, hogy még mindig az újságját bámulja, úgy
döntök, zöld utat kaptam, hogy még egy kicsit tovább fogdossam
a könyveket. A felismeréstől elszédülök, és egy halk hangot adok
ki. Tudom, a legtöbb ember számára valószínűleg nevetségesen
hangzik, de… régi könyvek! Méghozzá első kiadású antikvár
könyvekről van szó.
Ez majdnem jobb, mint a szex. Majdnem.
Mosolygok, mint a nap, ahogy sorra veszem a köteteket, még
mindig a legfinomabb érintéssel nyúlok hozzájuk. Ám a
mosolyom átváltozik, amikor megállok egy címnél, egy névnél,
amelytől elakad a lélegzetem.

Nadine Rose: Mindennek része vagyok

Anyám könyve, az egyetlen könyve, és nem emlékszem, mikor

láttam utoljára.
Vagy hogy mikor olvastam utoljára.
Valószínűleg már évekkel ezelőtt.
Ez az a könyv, itt és most, amely Nadine Rose-t ismertté tette.
Ez az a regény, amely láttatta a világgal, hogy író. Egy igazi és
világhírű író.
A New York Times egyik kritikusa „olyan irodalmi
gyöngyszemnek” nevezte a könyvét, amely még nemzedékeken
át élni fog.
Ez a könyv hónapokig szerepelt minden létező bestsellerlistán.
Anyám interjúkat adott a magazinokban, beszélgetős
műsorokban és dedikálásokon jelent meg, amelyek őrült
tömegeket vonzottak.
 Még gyerek voltam, de mindenre emlékszem.
Emlékszem, hogy táncolt és sikoltozott a konyhában, amikor
apám először megmutatta neki, hogy felkerült a bestsellerlistára.
És emlékszem, hogy Lydiával együtt ültünk a stúdió zöld
szobájában, miközben anyánkkal egy híres újságíró készített
interjút.
Ez volt életem egyik legizgalmasabb időszaka. Fergeteges
élmények voltak. De utólag rájöttem, hogy ez valójában a vihar
előtti csend volt. Ez volt az a rövid időszak, amikor minden
izgalmasnak, vibrálónak és csodálatosnak tűnt, mielőtt a
családom életének egyik legnehezebb periódusa bekövetkezett.
Amikor felocsúdom, rájövök, hogy a könyv már a kezemben
van. Fogalmam sincs, mikor vettem le a polcról, de ott van,
szorítom az ujjaim között. Lenézek a borítóra. Az aljára vésett
névre. A címre.
Megfordítom, hogy elolvassam a hátulját, és szeretettel
emlékezem vissza a regényre. Tragikus történet a gyászról, a
veszteségről és a szerelemről. A sikeres Marcus elveszíti feleségét
és gyermekét, és egy igazán sötét helyre sodródik. És egy Cecilia
nevű terapeuta segít kilábalnia mindebből.
Ez egyike azoknak a könyveknek, amelyek lyukat vésnek a
szívedbe, de valahogy, miután befejezted, hálás vagy ezért a
lyukért. Mert emlékeztet valamire, lenyomatként szolgál.
Emléket szolgáltat valamiről, amit soha nem akarsz elfelejteni.
Kinyitom a könyvet, végigsimítok a lapokon, és nem hagyom
abba, amíg meg nem találom azt az oldalt, amelyik a kedvenc
részemet tartalmazza. Ámulva olvasom a szavakat. Az anyám
hihetetlenül tehetséges volt.
 – Mit nézel?
Ty hangja hallatán megijedek, és közben majdnem elejtem
anyám könyvét.
– A francba! – motyogom, és óvatosan odaszorítom a regényt a
mellkasomhoz. – Megijesztettél.
– Bocsánat, babám – mondja, a hangja teljesen nyugodt és laza.
Mielőtt észbe kapnék, már mellettem áll, átkarolja a vállamat. –
Mi ez a…? – kérdezi, de megáll, amikor meglátja a címet. – Hűha!
– Igen – bólintok, és hirtelen furcsa késztetést érzek arra, hogy
elsírjam magam a könyvesbolt közepén. Gombócot érzek a
torkomban, de visszanyelem a könnyeimet.
– Ez az egyik kedvenc könyvem – mondja Ty halkan, én
felnézek, és találkozik a tekintetünk. – Komolyan mondom – teszi
hozzá, mintha az arckifejezésem azt éreztetné vele, hogy nem
hiszek neki. – Ez az egyik legjobb regény, amit valaha olvastam.
Csak annyit tehetek, hogy visszanézek a kezemben tartott
könyvre, amely még mindig nyitva van.
– Nekem ez a kedvenc könyvem – mondom, de a hangom olyan
halkan szól. – Bár azt hiszem, mondhatjuk, hogy elfogult vagyok.
– „A szeretet mindenben benne van.” – Ty pontosan azokat a
szavakat olvassa, amelyeket az elmúlt percekben bámultam, és
ettől a szívem furcsán kezd verni a mellkasomban. – „A szeretet
ott volt a gyermeked szemében. Ott volt a feleséged csókjában. És
benne van a gyászod könnyeiben. A szíved repedéseiben. És
minden egyes fájdalmas lélegzetvételedben. A szeretet az oka
mindennek. Szeretet nélkül semmik vagyunk. Semmit sem
jelentünk. Semmit sem akarunk. Nincs szükségünk semmire.”
Miután befejezte, nem mond semmit. Egyszerűen csak egy
csókot nyom a homlokomra, és áll mellettem, a karja gyengéden
a vállamra fonódik, és mindketten anyám könyvét bámuljuk.
Megint elborítanak az érzelmek, de ezúttal azért, mert be kell
vallanom valamit.
Valamit, ami olyan, mint egy sötét titok.
– Tudod, még csak egy példányom sincs a könyvéből.
– Miért nincs? – kérdezi, de a hangjában semmi ítélkezés.
– Megvolt, de aztán… mégsem. – Megvonom a vállam, és még
én sem tudom megmagyarázni, miért.
Mert hiányzott nekem? Mert a szavai láttán úgy éreztem, hogy
lehetetlen megfelelnem apám elvárásainak?
Lehet találgatni.
– És gondolj csak bele, ezt a példányt mindössze ezerkétszáz
dollárért meg is veheted – cukkol Ty, és furcsa módon pont erre
van szükségem.
Halk nevetésben török ki.
– Nadine kiakadna, ha megtudná, hogy az első kiadásai ennyit
érnek.
Ty kuncogva szorítja meg a vállamat, végül visszacsúsztatom
anyám könyvét a polcra, és behúzom az üvegajtót.
– Találtál valami jót? – kérdezem tőle, mire ő megrázza a fejét.
– Azt hiszem, ez annak a jele, hogy túl sok könyvem van.
– Túl sok könyv? – kérdezem teátrális zihálással. – Ez
istenkáromlás, Ty. Azonnal vond vissza ezeket a szavakat!
– Nyugi, te kis könyvmoly – mondja kuncogva, és megszorítja a
fenekemet. – Csak vicceltem.
– Hála az égnek! – mondom, és végigsimítok a homlokomon. –
Különben már nem lehetnénk barátok.
 – Barátok? – kérdezi, szemöldökét összevonva. – Rach, a
farkam túl sokszor volt már benned ahhoz, hogy csak barátok
legyünk.
Ezen kuncogok.
– Igen, valószínűleg igazad van.
– Még jó! – vág vissza. – Na, készen állsz, hogy eltűnjünk innen,
és csináljunk valami… váratlant?
– Váratlant? – bólintok. – Hm. Igen. Oké. Felkeltetted az
érdeklődésemet.
– Szóval, tudom, hogy már megtaláltad a világ legdögösebb
pasiját, de készen állsz egy újabb kihívásra?
– A helyiség legdögösebb pasiját – javítom ki nevetve, de ő
teljesen figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet.
– Tudom, hogy nem könnyű feladat megtalálni az univerzum
legdögösebb pasiját, de ez a kihívás teljesíthető. Sőt, még
szórakoztató is.
– Ó, szóval most már te vagy a legdögösebb srác az
univerzumban?
Megint összevonja a szemöldökét.
– Kemény munka, bébi, de valahogy mégis megoldom.
– Mondták már neked, hogy egy kicsit beképzelt vagy?
– Hogy én lennék a létező legdögösebb pasi? Igen, ilyet már
mondtak. De hogy el vagyok telve magammal? – Megkocogtatja
az állát, mintha tényleg gondolkodna rajta. – Nem. Ilyesmire nem
emlékszem.
Játékosan meglököm.
– Mi a nagy kihívás?
– Ne izgasd fel magad. Tudom, hogy amikor azt mondom,
„nagy”, automatikusan a farkamra gondolsz – suttogja a fülembe.
– Amit meg is értek. Tényleg nagy farkam van.
Forgatom a szemem, bár nem tagadhatom a tényeket, Ty
nagydarab. A legnagyobb, akivel valaha együtt voltam. Bár ezt az
információt nyilvánvaló okokból megtartom magamnak.
– Eljutunk valaha is a lényegig? – kérdezem dacosan csípőre
tett kézzel. – Vagy csak állunk ebben a könyvesboltban, amíg te
ódát írsz saját magadhoz?
– Gyerünk, főnökösködő! – Átkarolja a vállamat, és kivezet a
könyvesboltból a legközelebbi zebra felé. – Itt az idő a kihívásra.
Ahogy átmegyünk az utcán, rájövök, hogy annyira mosolygok,
hogy már kezd fájni az arcom. Amitől aztán csendben felnevetek.
Ez a férfi, esküszöm. Hogyan sikerül neki mindig jókedvre
derítenie?
Mert ő az…
Szünetet tartok, megregulázom a saját gondolatomat, majd úgy
fejezem be, hogy legalább egy kicsit jobban érezzem magam.
Mert ő az, aki boldoggá tesz.
 HARMINCHÉT

Ty

Megragadom Rachel kezét, és egy boltba vezetem, amelyet

közvetlenül azelőtt vettem észre, hogy beléptünk az
antikváriumba. Eredetileg nem is gondoltam arra, hogy ide is be
kellene néznünk, de miután megláttam őt a könyvesboltban az
édesanyja könyvével a kezében, érzelmektől fátyolos tekintettel…
rájöttem, hogy nagyon is fontos lenne bemennünk.
De nem amiatt, amiért a legtöbben gondolnák.
Amikor megállunk a bejárat előtt, Rachel az ajtó fölött lógó
feliratra mered, amelyen csak két szó áll: Titkos élvezetek.
– Elhoztál egy szexjátékboltba? – kérdezi, és pillantása ide-oda
cikázik köztem és a bolt között.
– Hát persze. – Rávigyorgok, és előrelépek, hogy kinyissam az
ajtót. – Csak… bízz bennem, oké?
– Miért érzem azt, hogy ezek tipikus híres utolsó szavak? – vág
vissza, én pedig kuncogok.
– Csak húzd be ide a szexi segged, hogy elmondhassam a
kihívást!
Egy hosszú pillanatig bámul rám, majd egy drámai sóhajtással
átlépi a küszöböt.
 – Üdvözöljük a legizgalmasabb szexuális kalandban, amelyet
New York kínálhat! – jelentem be, és egy mozdulattal az üzlet
belseje felé mutatok. – Ez az üzlet legendás. Bárki, aki csak
valamekkora jelentőséggel bírt, járt már e négy fal között.
Marilyn Monroe. Frank Sinatra. A Kardashian család három
tagja. A pletykák szerint Jack Nicholson minden, szívének kedves
hölgy számára vásárol itt valamit.
– Jack Nicholson? – Rachel előrebámul, felméri a diszkrét
üzletet, amely tele van mindenféle szexuális játékkal, síkosítóval,
fehérneművel, dildóval, amit csak el tudsz képzelni. – Ez most
komoly?
– Egyáltalán nem – válaszolom kacsintva. – De biztos vagyok
benne, hogy itt megtalálod, amit keresel.
– Ó, istenem, tudhattam volna! – Rachel válaszul felkacag, mire
olyan érzés kerít hatalmába, mintha a szívem ki akarna ugrani a
bordáim közül. – Te megőrültél.
– Amikor azt mondod, hogy megőrültem, biztos vagyok benne,
hogy úgy érted, hogy király, jóképű és kurva jó fej vagyok.
– Ó, igen, pontosan erre gondoltam – horkan fel.
– Nos, Rach, készen állsz a kihívásra?
– Ha azt akarod mondani, hogy a dildók szekciójánál fogunk
kefélni, hazamegyek.
Nyíltan felnevetek.
– Nem ez a kihívás. Bár, érdekes felvetés.
– Ty!
– Rendben. Oké. – Felemelem mindkét kezem. – A kihívásod…
sétálj körbe ebben a boltban, és nézd végig az egész árukészletet,
amíg nem találsz egy dolgot, egy különleges, izgalmas, vad dolgot,
amit ki akarsz próbálni, de még sosem tetted.
– Kipróbálni? Mármint ezen a héten? Veled?
– Ez a rosszalkodós hetünk, nem?
– Rendben. – Elvigyorodik, és nem tudom megállni, hogy előre
ne lépjek, és nyomjak egy csókot az ajkára.
– Kezdődjön a kihívás!
Sarkon perdül, de egy másodperccel később találkozik a
tekintetünk.
– Várj… vannak korlátozások?
Megrázom a fejem.
– Az egyetlen szabály, hogy olyat kell választanod, amit
szívesen kipróbálnál.
Megkocogtatja az állát, és felém hunyorog.
– És ha az hozna lázba, hogy bimbószorítót raknék rád? Az is
számít?
– Ha felizgat a gondolat, akkor igen.
– A fenébe, még a szemed sem rebbent, úgy válaszoltál –
válaszol nevetve. – Tényleg hagynád, hogy mellbimbószorítót
tegyek rád?
– Baba, ha ez olyasmi, ami örömet szerez neked, akkor nyitott
vagyok rá. Mindig.
Igazság szerint a kihívás nem igazán a szexről vagy az
élvezetekről szól. Az csak járulékos bónusz. Hanem arról, hogy
Rachel választhat. Saját maga, és csakis saját maga számára.
Miért gondolom, hogy szüksége van erre? Nem igazán tudom;
csak valami ilyesmit éreztem, amikor a könyvesboltban álltunk.
Rachel olyan nő, aki rengeteg elvárást cipel magával. Néhányat ő
maga idézett elő, de sok mindent nem ő választott.
 És most arra van szüksége, hogy ő irányítson. Képesnek kell
lennie arra, hogy meghozza a saját döntését, anélkül hogy bárki
beleszólna.
Egy hosszú pillanatig a tekintetemet kutatja, nem tudom, hogy
mit keres, de végül ismét sarkon fordul. Ezúttal a boltot kezdi
átvizsgálni.
Közben nyilvánvalóan reménykedem, hogy nem egy pár
istenverte bimbószorítót választ nekem… de igen, valóban nincs
beleszólásom a dologba.
És ha mégis azzal tér vissza? Nos, akkor úgy néz ki, hogy
hazafelé vásárolnom kell egy kis vazelint.

Rachel egy órát töltött a Titkos Élvezetben, a polcok között

kutakodva mindenféle szexszel kapcsolatos termék után. Én
pedig időt és teret adtam neki a választásra. Ahelyett, hogy
követtem volna, egyszerűen átadtam a pénztáros hölgynek a
hitelkártyámat, és tudattam vele, hogy kint leszek, és bármit is
választ Rachel, húzza le a kártyámat.
Mikor kilép az utcára, egy diszkrét kis fekete szatyrot
szorongat a kezében, és olyan mosoly ül az ajkán, ami rám is
átragad.
– Szóval, mikor mutathatom meg, mit vettem? – kérdezi,
amikor már három háztömbnyire vagyunk a szállodától.
– Amikor azt mondom, hogy itt az idő – kacsintok rá.
– Vagyis amikor visszaérünk a szállodába? – kérdezi, a fekete
zacskót a csípőjéhez szorítva, és találkozik a tekintetünk,
miközben a lábunk visz előre a járdán, majd jobbra fordulunk, a
Carlyle-ba vezető utcára.
Megvonom a vállam.
– Nem feltétlenül.
– De ezen a héten fog megtörténni?
– Igen. – Átkarolom a vállát, szorosan magamhoz ölelem, és
óvatosan félrehúzom egy csigalassúsággal haladó, lábát bámuló
férfi útjából.
– Ma?
Ismét megvonom a vállam.
– Talán.
– Holnap?
– Talán.
– Mi a fene? – fakad ki elkeseredett nevetéssel.
Imádom, hogy ilyen izgatott a szatyor tartalmát illetően, de azt
is tudom, hogy amikor várni kell, amikor hagyni kell, hogy nőjön
a feszültség és az izgalom, azután még jobb lesz.
– Minden a várakozásról szól, babám.
Nem tudom megmondani, hogy mikor fogjuk kinyitni a
szatyrot, de tudom, hogy amikor eljön a pillanat, Rachel olyasmit
fog átélni, amit még soha.
Alig várom!
 HARMINCNYOLC

március 8., péntek

Rachel

Kilépek a liftből, kezemben friss kávé és bagel, amelyeket a

Carlyle-tól nem messze lévő kis üzletben vettem, és elindulok a
szőnyeggel borított folyosón a szállodai lakosztályunk felé.
Amint belépek, meghallom a híradó halk hangját a tévéből. És
amikor beérek a nappaliba, Tyt a kanapén ülve találom, ahogy a
telefonját nyomkodja.
– Jó reggelt! – köszöntöm, és a reggelinket a márvány
dohányzóasztalra rakom.
A szemembe néz, és álmos, szexi mosolyra húzza a száját.
– Kíváncsi voltam, hová mentél.
– Úgy gondoltam, ma reggel ehetnénk valami könnyebben
emészthetőt.
Ezen elneveti magát.
– Már azon gondolkodtam, hogy mikor fogod megunni a gofrit.
– Ne légy nevetséges – forgatom a szemem, és átnyújtom a
kávéját. – Soha nem fogom megunni ennek a szállodának a
gofriját.
 Nos, átmenetileg beleuntam, miután hat napon keresztül
minden reggel gofrit ettem, de inkább meghalok, mint hogy ezt
bevalljam. A gofri meghallhatja, és nem vagyok hajlandó ilyen
könnyen beárnyékolni az egyetlen jó és stabil kapcsolatot az
életemben. A kaja és én – életre-halálra.
– Ahogy gondolod – válaszolja, és tétován kortyol egyet a
kávéjából. – Mmm. Americano. Pont úgy, ahogy szeretem.
De amikor kinyitja a száját, hogy valami mást is mondjon,
megcsörren az ölében a telefonja. Felemeli, a képernyőre mered,
majd egyszerre hagyja el a száját egy nevetés és egy sóhaj.
– Tudhattam volna, hogy eljön ez a nap.
– Melyik nap? – kérdezem. Ty felém tartja a telefonját, én pedig
végigpásztázom a képernyőt, és elolvasom az üzeneteket.

Winslow mama: Ty, nagyon kedves ember. Howard

Sulkennek hívják.

Ty: Hogy találkoztál ezzel a fickóval?

Winslow mama: Tinderen. Az elmúlt hetekben már

sokat chateltünk, de ez lesz az első alkalom, hogy
személyesen is találkozunk. Őszintén szólva egy kicsit
izgulok.

A képernyő felett találkozik a tekintetünk.

– Anyukád online ismerkedik?
Egyszerre forgatja a szemét és rázza a fejét.
– Ez valami újdonság, amit kipróbál.
 – De ez nem rossz dolog, ugye? Mindenki megérdemel valakit,
ha ez az, ami boldoggá teszi. Úgy értem, bárcsak az apám is
randizna! Talán nem nyaggatna annyit, ha egy nő lefoglalná.
Ty ragyogóan és ítélkezés nélkül mosolyog a panaszkodásom
ellenére is.
– Még sosem randizott?
– Ugyan már! – horkanok fel. – Ismered őt. Láttad már valaha,
hogy a munkán kívül mást is csinál?
– Nem, még nem. – Ty elmosolyodik. – Őszintén szólva több év
kellett ahhoz, hogy bármit is megtudjak a magánéletéről. Mindig
csak az irodalomról és a karrieremről beszélt. Bár azt hiszem,
erre nekem nagyobb szükségem volt, mint neki. Ha saját magára
is jobban figyelt volna, szerintem sokkal gyakoribbak lettek
volna a személyes beszélgetések. Szüksége volt egy barátra
Nadine elvesztése után, de tudta, hogy nekem nagyobb
szükségem van egy mentorra.
Valamilyen oknál fogva ez az információ sokkhatásként ér.
Talán mert úgy érzem, mintha Ty egyszerre fedne fel valamit
magáról és az apámról.
– Hogy érted ezt?
– Az apád az egyik oka annak, hogy sikerült összeszednem
magam – mondja. – Eléggé „veszett ügy” voltam annak idején.
Vad voltam, szinte irányíthatatlan. De Nate elég türelmes volt
velem ahhoz, hogy többet lásson bennem. Meglátta a
személyiségemben rejlő potenciált, és megtalálta a módját,
hogyan hozhatja ki belőlem a legjobbat.
– Potenciál – morgom. – Amennyire én tudom, ez gyakorlatilag
egy csúnya szó. Mindig csak azt hallgattam, hogy nem használom
ki eléggé.
Megrázza a fejét.
– Rachel, nem azért mondja ezeket a dolgokat, mert azt hiszi,
hogy veszett ügy vagy. Azért mondja, mert azt gondolja, hogy
zseniális vagy. A pokolba is, amikor megkérdezte, hogy lehetnél-e
a tanársegédem, ezzel a szóval jellemzett téged! Ha valaki ezt
gondolja rólad, az nem rossz kezdet. Csak meg kell találni a közös
hangot.
Nem tudom, mit kezdjek a hallottakkal, ezért nem szólok
semmit, és visszaterelem a beszélgetést az anyjára.
– És mikor megy anyukád erre a randira?
Néhány hosszú pillanatig az arcomat tanulmányozza, majd
békén hagy, és ő is témát vált. Végigcsúsztatja az ujját a
képernyőn, a beszélgetés aljára görget, beír egy üzenetet, és
miután megnyomja a küldés gombot, felém fordítja a telefont,
hogy én is lássam.

Ty: Ne aggódj azon, hogy izgulsz, anya. Mindenki így

érez az első randin. De egy dolgot komolyan kell
venned: a BIZTONSÁGOT. Mondd meg az időpontot és
a helyet, és én ott leszek.

Winslow mama: Milyen lovagias, drágám! De kizárt

dolog, hogy megmondjam, hol lesz ma este a randim.

Annyira nevetek, hogy horkantok is egyet, és visszafordítom

felé a telefont.
– Jól ismer téged, mi?
 Ty ujjai dühösen mozognak a képernyő felett, miután látta az
anyja reakcióját, én pedig nem tudok nem kuncogni, ahogy
nézem őt. Ahogy figyelem, hogy az anyja hogyan bosszantja,
talán még szórakoztatóbb, mintha én tenném.

Ty: Ma este???? Mi a fene, anya?

Winslow mama: Viszlát, Ty! Élvezd a titkos tavaszi

szünetedet Rachellel.

Mesélt az anyjának a hetünkről? Ez… meglepő.

– Azt akartam, hogy menjünk oda kísérőnek, de nem hajlandó
megmondani, hova mennek.
– Ty! – kiáltok fel kuncogva. – Nem lehetsz gardedám az anyád
randiján.
– Mégis mi a francért nem? – kérdezi, és leteszi a telefonját a
dohányzóasztalra. – Mi van, ha ez a Howard egy őrült?
– Ne dramatizáld túl! Howard nem pszichopatának, hanem
pont hogy jó fogásnak tűnik. Az anyád megérdemli, hogy anélkül
menjen randizni, hogy az egyik fia kémkedne utána.
– Nem kémkednék. Csak megfigyelnék. Megbizonyosodnék
arról, hogy biztonságban van.
– Kémkednél, és ezt te is tudod. – Tudálékos vigyort villantok
felé, mire ő nyögve az ölébe húz.
– Rendben, kémkednék. De jó okom lenne rá. Biztosnak kell
lennem abban, hogy ez a vén fasz nem nyúlkál oda, ahova nem
szabadna.
– Várj egy percet… – Megállok, és a tekintetét fürkészem. –
Aggódsz, hogy történik valami, vagy féltékeny vagy, hogy
anyukád olyan randevúra megy, amelyen te nem veszel részt?
Egyik este, amikor egy olasz étteremben vacsorázva a
családjainkról beszélgettünk, és én meséltem neki a Lydiával és
Louval való kapcsolatomról, megemlítette, hogy havonta elviszi
valahova az anyját.
És azt gondoltad, hogy ez iszonyú aranyos.
– Egy kicsit mindkettő? – viszonozza halk kuncogással. – De
leginkább aggódom. Ő az anyám, és találkozott valami random
idiótával egy társkereső alkalmazáson keresztül. Eléggé biztos
vagyok benne, hogy joggal aggódom.
– Valóban – mondom neki, és a mutatóujjammal
megkocogtatom az orrát. – De hagynod kell neki egy kis teret
ezzel kapcsolatban. Megérdemli.
– Igen, igen – motyogja, és a kezét a fenekem alá csúsztatja,
hogy megszorítsa egy kicsit. – Adok neki teret. De arra mérget
vehetsz, hogy ma este még írni fogok neki, hogy lássam, rendben
hazaért.
– Mi lenne, ha ezt írnád meg neki? – javaslom. – Csak írd meg,
hogy érezzék jól magukat, de örülnél, ha szólna, amikor
épségben hazaért.
Sóhajt. A tekintetemet keresi. Aztán az ölébe igazít, hogy újra le
tudjon nyúlni a telefonjáért. Ujjai végigkopognak a képernyőn,
én pedig figyelem, ahogy beír egy üzenetet.

Ty: Még három dolog, anya. #1: Jó szórakozást ma

estére. #2: Írj, ha hazaértél, hogy tudjam,
biztonságban vagy. #3.: Tudasd azzal a bohóccal,
hogy ha bármi hülyeséget csinál, letöröm a kibaszott
 ujjait.

– Ez milyen?
– Ööö… – Nevetek, és csókot nyomok az ajkára, mielőtt
kimászom az öléből. – Kicsit agresszív, de sokkal jobb, mintha
elmennél a randijára.
– Hová mész?
– Pisilnem kell! – kiáltok át a vállam fölött.
– Hozd a fekete szatyrot, ha végeztél!
Megállok a folyosó közepén.
– Bocsánat, azt mondtad, hogy a fekete szatyrot?
– Igen.
Ó, istenem! A fekete szatyor. Az, amelyik hétfő délután óta ott
áll Ty éjjeliszekrényén. Egy jellegtelen kis táska, benne a tárggyal,
amelyet a szexboltból választottam.
Az izgalom hulláma azonnal eltelít a combom között, és
gyorsan végzek a fürdőszobában. Két perc múlva már a
kezemben van a zacskó, és átadom neki.
– Alig várom, hogy lássam, mit választottál! – Rám vigyorog, és
óvatosan szétnyitja a zacskót, de nem húzza ki rögtön a
tartalmát.
Ehelyett csak bámul lefelé, és hirtelen az izgalom és várakozás
érzése keveredni kezd a kellemetlenséggel.
Már egy örökkévalóságnak tűnő ideje vártam erre a pillanatra.
Majdnem az egész hetet, ami azt illeti. De most, hogy itt van, nem
tudom, mit kezdjek magammal. Vagy a kezemmel. Én vagyok
Rachel Rose, aki Will Ferrellt alakítja, aki Ricky Bobbyt játssza a
Taplógázban, és nem tudok mit csinálni a kezemmel. Csak
lógatom az oldalamon. Állandóan útban van.
– Ideges vagy – állapítja meg Ty, engem figyelve.
– Én… igen. Egy kicsit.
– Miért?
– Nem tudom. – Megvonom a vállam, és összecsapom a kezem.
– Gondolom, mert nem tudom, mit fogsz gondolni.
– Gyere ide. – Arrébb tolja a táskát, és int, hogy üljek az ölébe. –
Nézzük meg együtt.
Jaj, ne! Nem tudom, miért borzongok meg ettől, de ez történik.
Amint újra az ölében vagyok, átkarol, és mindkettőnk szeme
láttára kicsúsztatja a zacskóból a választott terméket. Gyorsan
kibontja a kis dobozból, és lám, ott áll előttünk a dolog, amit
választottam.
Egy kis, üvegből készült análdugó.
Úgy érzem, mintha három emberöltőbe telne, mire mondana
valamit, de tudom, hogy csak a szorongás beszél belőlem. Az idő
zúg a fülemben, és mintha por lebegne előttem. Nem ő az, aki
lassú, nekem van részem testen kívüli élményben.
– Miért ezt választottad? – kérdezi tőlem, megszabadítva a
nyomorúságos bizonytalanságomtól.
Felé fordulok, hogy kritika, ítélet vagy kérdés után kutassam az
arcát, de a tekintete nyugodt, és a szája sarkában mosoly ül. Ez
megnyugtató.
– Mert azt mondtad, hogy legyen valami vad dolog, amit még
sosem próbáltam.
– És mert izgat téged, hogy kipróbáld?
Bólintok, bár ha meg mernék szólalni, akkor elmondanám,
hogy ez többről szól. Az a gondolat izgat, hogy vele próbálhatom
ki. Soha nem voltam az a fajta lány, akinek tetszettek az ilyen
dolgok, de valamiért Tyjal kapcsolatban mégis izgalmasnak
találom a dolgot.
– Van más oka is?
– Mert azt akarom érezni, hogy tele vagyok. Ott hátul. Amíg
bennem vagy. – És mert amikor azt mondtad, hogy a tiéd a
seggem, megőrjítettél. A szó legjobb értelmében.
Lágy csókot nyom az ajkamra.
– Akkor pontosan ezt fogjuk tenni.
– Igen? – A szívem pokolian heves ritmusban kezd verni a
mellkasomban. – Most azonnal?
– Igen. – Egyetlen szó, és úgy érzem, elkezdek lihegni, mint egy
kutya.
Ó, szent ég! Megtörténik! Mindenki nyugodjon meg!
Megtörténik. A belsőm mintha egy életre kelt Michael Scott{3}-GIF
lenne.
– Fogd meg ezt! – A kezembe nyomja a dugót, amely hideg és
sima, és csak még jobban felizgat.
Ezután, engem még mindig a karjában tartva, feláll a
kanapéról, és bevisz a hálószobába.
Az ágy mellett a lábamra állít, és kiveszi a dugót a kezemből.
Leteszi az ágyra, majd leveszi a pólómat, a farmeromat, a
bugyimat, és abba sem hagyja addig, amíg teljesen meztelenül
nem állok előtte.
– Feküdj az ágyra! Négykézláb. És fordítsd felém azt a
dicsőséges fenekedet!
Nyelek egyet, de követem a parancsát. Végül is tudom, hogy Ty
Winslow-val biztonságban vagyok, bármit is próbálunk ki.
Felmászom az ágyra, és miután elhelyezkedtem, várom a
következő lépését.
Semmit nem csinál azonnal. Ehelyett csak azt érzem, hogy
mögöttem áll, figyel engem, és a lábam között izgalmat érzek.
– Bassza meg, gyönyörű vagy! – suttogja, most már közelebbről.
Ekkor érzem, hogy meleg kezével megérint. A vállamtól indul
útnak, végigszánkázik a hátamon, a fenekemen, a combom
mögött, míg végül újra a fenekemhez ér, és megszorítja.
A fejem magától előrebukik, és egy halk nyögés hagyja el a
számat.
Az egyik ujját arra a helyre csúsztatja, ahová a dugónak kell
kerülnie, és finoman körözni kezd, mire a csípőm megrándul az
idegen érzés hatására.
Soha nem csináltam még ilyesmit, soha senki nem ért hozzám
ott, kivéve őt, amikor az irodájában, a kanapén szexeltünk. De itt
vagyok, és ezt akarom, tovább akarok lépni, Tyjal.
Fondorlatos ujja utat tör magának a combom elülső része felé.
Végigsimít a csiklómon, majd belém hatol, oda, ahol a farka már
vagy milliószor járt, mégis úgy érzem, nem elégszer.
Felnyögök és vonaglok, és érzem, hogy egyre nedvesebb leszek,
ahogy ki-be csúsztatja belőlem az ujját.
Amikor elhúzza az ujját, nyöszörgök.
Majdnem megkérem, hogy térjen vissza ahhoz, amit eddig
csinált, de az ujja újra a fenekemnél van, majd lassan, óvatosan
utat tör magának bennem. A fenekemben. A gyönyör intenzitása
és remegése váratlanul ér. Rossz és tiltott érzés, de bassza meg,
azt hiszem, pont ettől olyan jó!
Ezt én választottam. Én. Senki más. Azért választottam, mert én
akartam, és az izgalom, hogy mindez megvalósul, felemelő.
A csípőm előre-hátra mozog, szinte mintha megpróbálnám
mélyebbre nyomni az ujját magamban, és Ty elismerően
mormog.
– Ez az, jó kislány.
A francba! Miért olyan jó érzés ez?
Mert vele történik.
A másik kezét a combom közé csúsztatja, egészen a csiklómig,
majd a puncimnál is belém hatol.
– Olyan nedves vagy! – suttogja. – Nedves, és… készen állsz.
A lélegzetem gyors ritmusú zihálásra vált át, amikor mindkét
ujját kihúzza belőlem, és felveszi a dugót a matracról. De nem
teszi be. Nem. Ehelyett mellém lép, és a szám felé tartja.
– Szopd! – mondja, a hangja reszelős, mégis szigorú. –
Nedvesítsd be, hogy a seggedbe dughassam.
Szent ég!
Nem habozok, követem a parancsát, és a számba veszem az
üvegdugót.
– A fenébe, a szád… – suttogja, és szabad kezének két ujjával
végigsimít az ajkamon, amely most a dugó köré szorul. – Azt
hiszem, hamarosan a farkamon akarom érezni.
A testem megrándul a szavaira. Egy nyögés tör ki belőlem, és
csak a számban lévő dugó tompítja a hangot. Csupán annyit
tehetek, hogy erősebben szopom, hagyom, hogy a nyelvem
körbecsússzon a most már meleg és sima felületen.
Úgy tűnik, minél erősebben szopok, annál jobban felizgulok.
De aztán Ty azt mondja, hogy itt az idő, és óvatosan, egy halk,
pukkanó hang kíséretében kirántja a dugót a számból. Tiltakozni
akarok. Meg akarom mondani neki, hogy adja vissza. Vagy hogy
cserélje le a farkára. De azt is tudni akarom, milyen érzés,
amikor a dugó bennem van.
A keze ismét a fenekemre vándorol, és én felnyögök. És
előkerül a dugó, a hegye épphogy belém csúszik, és lassan,
kibaszott lassan, elkezdi belém tolni.
A testem köréfeszül, ahogy a dugó egyre beljebb csúszik.
Finom, intenzív fájdalom, és semmihez sem hasonlítható, amit
valaha is éreztem. Úgy érzem, tele vagyok – és egyszerre mégis
üresnek érzem magam. Annyira akarom a farkát magamban,
hogy reszketek.
Fáj, és érzem, ahogy a combomon csöpög le az izgalmam.
Basszus, ez nagyon durva! És jó. És elképesztő. És minden
kibaszott dolog egyszerre.
– Igen, azt hiszem jól választottál, baba – mondja Ty, és
mindkét kezével végigsimít a fenekemen. – Most itt az ideje, hogy
térdre ereszkedj.
Mintha a testem ki lenne szolgáltatva neki. Nem is habozok.
Gondolkodás nélkül felállok az ágyról, és letérdelek előtte.
Minden egyes mozdulat arra készteti a dugót, hogy úgy mozogjon
bennem, hogy még jobban fájjon.
Ty meztelen, a farka kemény, eláll a testétől. Megfogja a
tövénél, és teljes hosszában a számba tolja.
Te jó ég, talán ez a legforróbb dolog, amit valaha is
tapasztaltam.
Egyenesen zihálok, remegek, reszketek, hogy még többet
kapjak abból, amit ad, mélyen veszem a számba. Szilárd és
kemény, egyszerre mégis bársonyos és selymes.
 – Bassza meg! – Felnyög, amikor felváltva mélytorkozom és a
nyelvemmel a csúcsán körözök. A keze a hajamban van,
gyengéden markolja a tincseket, miközben élvezem a gyönyört,
és a hatalmat, hogy miattam érzi ilyen jól magát.
Egyszerre vagyok könnyű tollpehely és szikla. A tudatom
egyszerre éles és kába.
Úgy érzem, ezt örökké tudnám csinálni. De Ty nem adja meg
nekem ezt a lehetőséget.
Két nyöszörgő lélegzetvétel között térdelésből az ágyra
kerülök, és Ty szakértő keze négykézlábra igazítja a testemet.
Ty mögém áll, és anélkül hogy szünetet tartana, belém hatol
nagy, kemény farkával.
A fejem hátrabicsaklik, a lélegzetem bennreked, és a
legkülönösebb hangok hagyják el a számat.
Ez maga a megtestesült gyönyör. Ez a legintenzívebb dolog,
amit valaha tapasztaltam.
– Élvezz el nekem, Rachel! – követeli Ty, és a hangja rekedt,
reszelős, úgy hangzik, mintha visszafogná magát. Mindjárt
elélvez, hallom, de vár rám.
Ez a sok erő a szakadék szélére taszít, majd egyenesen a
szakadékba, és az extázis olyan mélységeibe, amelyekről nem is
tudtam, hogy léteznek. És a csúcsponton Ty kicsavarja a dugót a
fenekemből, és olyan mélyre hatol belém, amennyire csak tud.
„Te vagy a mindenem”, hallja az elmém. Nem tudom eldönteni,
hogy a szavak az ő ajkáról származnak-e, vagy a képzeletemből,
de ott vannak… és azt akarják, hogy felrobbanjon a szívem.
 HARMINCKILENC

március 11., hétfő

Rachel

Kilépek a kicsi, meghitt teremből, ahol a reggel kilenckor lévő

szakdolgozati szemináriumomat tartják, és igyekszem az
emlékezetembe vésni, hogy mielőtt hazamegyek, még be kell
ugranom a könyvtárba. Az biztos, hogy dr. Fink ma reggeli
előadása után még egy kis kutatást kell végeznem, mielőtt
tényleg véglegesíthetem a dolgozatomat az órájára.
Uh! Bárcsak inkább még mindig tartana a tavaszi szünet!
Előhúzom a mobilomat a táskám első zsebéből, hogy
megnézzem, mennyi az idő. Látom, hogy még csak öt perccel
múlt tizenegy óra, bőven van időm egy szendvicset bekapni – de
találok egy olvasatlan SMS-t is, ami mosolyra fakaszt.

Ty: Szeretnék még egy hétig rosszalkodni veled.

Kevesebb mint huszonnégy óra telt el azóta, hogy

kijelentkeztünk a Carlyle-ból, és úgy tűnik, nem én vagyok az
egyetlen, akinek hiányzik a szex, a szórakozás és a csínytevés
buborékja, amit ott létrehoztunk.

Én: Dettó. Annyira dettó!

Elkezdem visszatenni a telefonomat a táskámba, de újabb

üzenetről kapok értesítést, és gyorsan megnézem a képernyőt,
még mindig mosolyogva.
A mosolyom egy csapásra kámforrá válik.

Apa: Gyere az irodámba! Beszélnünk kell.

A buborék hivatalosan is kipukkadt. Nemcsak hogy nem az az

ember, akit vártam, de ráadásul elég baljóslatú az SMS.
Az eddig szándékosan elkerült valóság egyenesen arcul csap.
Az elmúlt hetet azzal töltöttem, hogy nem gondoltam apámra,
az elvárásaira, a tanulmányaimra vagy arra a tényre, hogy amit
Ty és én csinálunk, annak olyan következményei lehetnek,
amelyek túlmutatnak kettőnkön.
Nem ismerem az egyetem hivatalos szabályzatát, de tudom,
hogy apám hogyan viszonyult a kettőnk ügyéhez – világossá tette.
És mivel ő a tanszék vezetője, amit ő mond, az az érvényes.
Istenem, remélem, nem járultam hozzá ahhoz, hogy Ty
karrierje veszélybe kerüljön!
Nyugi, Rachel! Nem tudhatod, hogy erről van szó. Nem tudod,
miről akar beszélni.
Igyekszem minél erősebben buzdítani magamat. Az a baj, hogy
ha nem is most jön el a leszámolás ideje, egy nap meg fog
történni.
Nagy levegőt veszek, és kényszerítem magam, hogy válaszoljak
apámnak.

Én: Mikor?

Apa: Most, kérlek.

Akár készen állok rá, akár nem, ideje szembenézni a dolgokkal.

A belsőm kavarog, ami miatt a tanszéki irodákhoz vezető két
emeleten olyan érzés, mintha az Empire State Building tetejére
másznék fel. A folyosón végighaladva igyekszem csillapítani a
szívem száguldását.
Itt az ideje felkészülni – felkészülni arra, hogy háborúba
induljak magamért, ha kell. A legjobb módja ennek az, ha
kiiktatjuk a meglepetés elemét.
Meg tudom csinálni. Készen állok.
Az ajtaja résnyire nyitva van, amikor megérkezem a folyosó
végére, ezért halk kopogással kitárom – csakhogy majdnem a
seggemre esem a meglepetéstől.
Méghogy felkészülni – teljesen hátba támadtak.
Mert nemcsak apám ül a hatalmas íróasztala mögött, hanem Ty
is jelen van, ül egy bőrfotelben. Ez nem egy találkozó velem – ez
egy találkozó velünk.
Kétségbeesésemben azonban egy másik lehetőségbe
kapaszkodom, és udvariasan felajánlom, hogy máskor
beszéljünk.
– Ó, ööö… szeretnéd, hogy visszajöjjek később?
– Nem, igazából már vártunk rád – mondja apám, és az üresen
álló szék felé mutat az asztalával szemben. – Foglalj helyet!
Vártak rám? Együtt? Mi a fene folyik itt?
 Bárcsak fel tudnám mérni a légkört a helyiségben, de nem
megy. Az egyetlen lehetőségem, hogy helyet foglalok Ty mellett,
és várom a támadást. Szóval így is teszek.
Apám feláll a székéből, és az íróasztala mellett kezd fel és alá
járkálni. Ty és én követjük a tekintetünkkel a mozdulatait, és
azon kapom magam, hogy ismét Tyra nézek, és próbálom
kitalálni, mi folyik itt.
De kék szeme semmit sem árul el. Hátborzongató, hogy még
csak nem is néz felém.
– Minden rendben van? – kérdezem végül, mire apám sarkon
perdül, hogy szembeforduljon velem, és az arckifejezése csontig
hatol.
– Nem, Rachel. Nincs minden rendben. Meg kell beszélnünk,
hogy mi folyik itt.
– Mi folyik itt mivel kapcsolatban, Nate? – kérdezi Ty, és ha
apám arcán korábban kemény fintor volt, most egyenesen
savanyú.
– Tudom, hogy mit csináltok.
Jaj, ne! Tényleg eljött a leszámolás ideje.
Majdnem kinyitom a számat, hogy tagadni kezdjek, de
megállítom magam, mielőtt elkezdeném. Ez nem a kifogások
ideje. Többé már nem.
– Láttalak benneteket együtt – fejti ki apám. – Múlt héten, a
Carlyle közelében.
Ty az ölébe bámul, de csak rövid időre, hogy utána újra
felnézzen apámra, egyenesen szembe az ítélettel.
– Nagyon… egymásba voltatok gabalyodva. – Rövid szünetet
tart, hogy levegye az orráról a szemüvegét, és megdörzsölje az
orrnyergét. Csendben figyelem, ahogyan Ty is. Az irracionális
késztetés, hogy kinyújtsam a kezemet, és megfogjam az övét,
egyszerre intenzív és nyomasztó. Nem áll éppen az érdekünkben,
hogy most megérintsük egymást.
– A konferencia, amelyre meghívtalak, Rachel, történetesen
egysaroknyira volt attól a szállodától, ahol megszálltatok –
folytatja. – Ezt onnan tudom, hogy abban az áldásban volt
részem, hogy láthattam, ahogy az egyik professzorom a közelnél
is közelebb került a lányomhoz.
Ty felé fordítja a tekintetét.
– Éreztem, hogy valami van köztetek, és igazam volt. És azt
hiszem, magától értetődik, hogy az egyetemi szabályzatba
ütközik, ha viszonyt folytatsz a tanársegédeddel, Ty.
Ez nem jó.
– És talán ezt a HR-osztály kevésbé írja körül, de ez
szembemegy mindazzal, amire tanítottalak. Mindkettőtök
karrierjét kockára teszitek – folytatja apám, hangja
megemelkedik az ingerültségtől. – Mindent kockára tesztek. És
miért? Valamiféle játékért vagy némi izgalomért? Az életetekről
van szó.
Szóra nyitom a számat, hogy megcáfoljam, amit mond, de Ty
hangosabbnak bizonyul nálam.
– Ez nem egy játék, Nate – mondja, a hangjában olyan komoly
éllel, amilyet még sosem hallottam. – Lehet, hogy annak indult,
de már nem az.
– Mi a faszt akar ez jelenteni? – kiabál apám, elveszítve a
hidegvérét, és életemben először hallom, hogy az f-szót használja.
Nathaniel Rose máskülönben még akkor is méltóságteljes,
amikor dühös.
Úgy tűnik, ha rájön, hogy a lánya lefekszik az egyik legjobb
tanárral, aki a tanszékén van, az az a pont, ahol megtörik a
tartása.
– Ez túlmutat azon, hogy a saját karrieredet kockáztatod a
gyerekességeddel, Rachel – folytatja apám, és a tekintete
találkozik az enyémmel. – Ty munkáját is veszélybe sodrod.
Elment a kibaszott eszed? – kérdezi fenyegetően, miközben
szélesen gesztikulál.
Ó, értem! Ez mind az én hibám. Tudnom kellett volna.
Nathaniel Rose szemében minden Rachel hibája.
Élesen felnevetek, és apám újra rám néz.
– Szerinted ez vicces?
– Igen, apa. Szerintem rohadt vicces, hogy végül még valaki
más tetteiért is én vagyok a felelős. Nem elég, hogy „komolyan
kell venned, Rachel”, és „a kezedbe kell venned a karrieredet,
Rachel”, és „azt kell tenned, amit mondok, Rachel”, most még
arra is gondolhatok, hogy lépést tartsak valaki mással? –
Megrázom a fejem. – Nem hiszem, apa. Ebben rám ne számíts.
Megrázom a fejem, és újra nyitni kezdem a számat, hogy
odavágjak valamit, de Ty hangja ismét felcsendül, és elnyomja az
enyémet.
– Ez nem egy játék, Nate – mondja, és feláll a székéből.
– Nem játék? – vág vissza apám, a hangja kemény. – Hát akkor
mi a fene ez? Valami beteges vicc?
– Szerelmes vagyok a lányodba! – kiáltja Ty, a hang még a
hangulatos, zsúfolt, könyvekkel teli térben is visszhangzik. Olyan
érzés, mintha a szavai százszor ismétlődnének meg.
 Elnézést, micsoda?
Csak nem azt mondta az apámnak, hogy szerelmes belém,
mielőtt még nekem mondta volna?
A bőröm bizsereg, a nyelvem nehéz, és ha nem jutok ki innen
hamarosan, elájulok. Ennyi év és idő után, mindazok után, hogy
annyit küzdöttem, hogy megváltozzam, most egy szobában
találom magam két férfival, akik szívesen beszélnek helyettem.
– Szerelmes vagy a lányomba? – kérdezi apám felháborodva
Tytól. – Mit tudsz te a szerelemről? Felfogod egyáltalán, hogy
milyen következményekkel járhat egy ilyen kapcsolat a jövődre
nézve? Az ő jövőjére nézve? Végre visszatért New Yorkba. Végre
újra a fontos dolgokra koncentrál, ahelyett hogy tervek nélkül
csapongana. Te nem vagy más, mint figyelemelterelés.
– Minden tiszteletem, Nate, de tévedsz – folytatja Ty, és
közelebb lép apámhoz, egyikük sem vet egy pillantást sem az
irányomba. – Sok mindenben igazad van, de ebben az egy
dologban tévedsz. Szerelmes vagyok a lányodba. És ez azt jelenti,
hogy én vagyok az a férfi, aki támogatni, bátorítani akarja őt, és
az akarok lenni, amire szüksége van.
Arra van szükségem, hogy aktív résztvevője legyek a saját
életemnek. Hogy a saját döntéseimet hozzam, a magam ura
legyek, a saját sorsomat válasszam. Senki más nem mondhatja
meg, hogy mit hoz a jövőm, csak én. Senki.
– Ty, te nem tudod, mi a legjobb neki – cáfolja apám, és ezzel
megadja a végső döfést, ami kiváltja a harc-vagy-menekülés
reakciómat.
Úgy érzem, nem tudom irányítani a dolgokat. Úgy érzem, mint
akit meggyaláznak. És úgy érzem, ha még egy másodperccel
tovább ülök itt, a szívem millió apró darabra törik.
– Nem – mondom határozottan, miközben felállok a helyemről,
így a másik kettőnek nincs más választása, mint a szemembe
nézni.
– Rachel… – szólna közbe apám, de én felemelem az egyik
kezemet.
– Elegem van. – Felkapom a táskámat a földről, és átvetem a
vállamon. – Felnőtt nő vagyok, és nem fogok tovább itt ülni, amíg
ti ketten úgy vitatkoztok az életemről, mintha nem is léteznék.
Nem akarok tovább itt ülni.
– Rachel… – Ty megpróbálja kinyújtani a kezét, hogy
megragadja a karomat, és megállítsa a lendületemet, de
gondolkodás nélkül elrántom.
– Nem. Ti ketten itt maradhattok, és addig veszekedhettek,
ameddig csak akartok. Én végeztem.
Kilépek apám irodájának ajtaján, és olyan gyorsan lépkedek,
ahogy csak a lábam bírja. Lemegyek a lépcsőn, és meg sem állok,
amíg ki nem érek az angol tanszék épületéből. És akkor sem állok
meg, amikor elhagyom az egyetem területét. És utána sem.
Távol kell lennem az apámtól. Távol Tytól. Távol ettől az egész
kibaszott hülyeségtől.
Egy olyan helyre van szükségem, ahol végérvényesen én
irányítok.
 NEGYVEN

Ty

Minden sejtemmel Rachel után akarok futni, de nem így teszek.

Ehelyett itt maradok, ahol felelősséget vállalhatok a tetteimért.
Rachel jogosan haragszik rám. Igaza van abban, hogy úgy érzi,
nem tiszteltem meg azzal, ahogyan időzítettem a szerelmi
vallomásomat, és joggal érzi magát harmadik keréknek egy
nagyon fontos beszélgetésben.
Nate Rose-nak azonban túl nagy hatása van arra, ahogyan a
lánya a szeretetről gondolkodik. A szívébe markol, és ólomként
ül a gyomra mélyén. Ha nem változik a Nate-tel való kapcsolata,
soha nem lesz kész valami másra – arra a csodálatos dologra,
amit sikerült egymásban megtalálnunk.
A szerelemre, amiről megesküdtem, hogy soha nem fogom
megtapasztalni.
Ha itt nem tisztázom a dolgokat, soha nem fogom tudni
felépíteni vele azt, amit szeretnék. Soha.
Nate rám mered, orrlyukai minden egyes éles lélegzetvételnél
kitágulnak.
– Követelem, hogy azonnal fejezzétek be ezt a kapcsolatot! Nem
fogom tétlenül nézni, ahogy a lányom tönkreteszi az életét.
 Őszintén szólva teljesen megdöbbenek. Megdöbbent, hogy nem
képes felismerni, hogy azzal, hogy folyamatosan megpróbál
beleszólni Rachel életébe, azzal, ahogy irányítani akarja őt,
eltaszítja őt magától.
– Nate, nézz körül – mondom halkan. – Már csak két ember
maradt ebben a szobában. Te és én. Nem látod, hogy ez a
probléma?
Csak bámul rám.
– A lányod felnőtt nő, és te úgy bántál vele, mint egy gyerekkel
– adagolom neki az igazságot. – Úgy bántál vele, mintha nem
tudná kezelni a saját életét. Mintha nem tudna saját maga
dönteni. Mintha nem tudná, mi a legjobb neki.
– Mert nem tudja! – kiáltja, amivel teljesen meglep. Ahhoz
képest, hogy milyen intelligens embernek ismertem meg, most
mérföldekkel fog mellé.
– Annyira tévedsz ebben, hogy az már nem is vicces – vágok
vissza bűntudat nélkül. Ezt hallania kell. Meg kell értenie, hogy
mit tesz éppen, és hogy ennek milyen következményei lesznek. –
Mikor fogod fel végre, hogy ezzel az egésszel eltaszítod
magadtól? Mikor fogod végre felismerni, hogy teret és tiszteletet
érdemel tőled? Mikor fogod fel, hogy ha így folytatod, Rachel egy
nap teljesen megszakítja veled a kapcsolatot?
– Ez baromság!
– Az lenne? – kérdezem. – Mert épp most szaladt ki az
irodádból. Olyan messzire, amennyire csak tudott,
mindkettőnktől. Hajlandó vagyok megváltozni, a szívemet és a
lelkemet kockára tenni, a világ végére is elmenni, hogy
megérthessem őt egy belső szinten. Mindezek miatt tudom, hogy
vissza fogom kapni őt, Nate. Te el tudod mondani ugyanezt saját
magadról?
Megrázom a fejem. Nem tudja.
– Ty, te nem ismered úgy a lányomat, mint én. Nem tudod,
hogy milyen zseniális, és hogy mennyi mindent tud adni a
világnak. Ilyen zsenialitást még csak az anyjától láttam, és…
– De ő nem az anyja – vágok közbe. – Ő nem Nadine Rose, Nate,
függetlenül a közös DNS-től. Ő Rachel.
– Olyan lehetne, mint az anyja.
– De mi van, ha ő nem ezt akarja? Mi van, ha Rachel akar
lenni?
Nate már nyitja a száját, de aztán becsukja. Ezt még háromszor
megismétli, mielőtt összeszorítja az állkapcsát, és kinéz az
irodája ablakán.
Tudom, hogy Nate a lelke mélyén szereti a lányát. És még azt is
elhiszem, hogy őszintén a legjobbat akarja neki. De valahol
útközben szem elől veszítette azt, hogy mi az igazán fontos.
Túlságosan lefoglalta, hogy elvárásokat támasszon vele szemben,
túlságosan lefoglalta, hogy olyasvalakivé változtassa, aki nem ő,
és ezzel megfojtja a saját lányát.
– Nézd, nagyon tisztellek téged – mondom végül, és az én
hangom az egyetlen dolog, ami megtöri a csendet. – A pokolba is,
örökre lekötelezettnek fogom érezni magam az útmutatásodért!
Te tettél azzá az emberré, aki most vagyok, és ebbe beletartozik
az is, aki most itt áll az irodádban, és mindezt elmondja neked.
De ha Rachelről és rólam van szó, nem érdekel, mit gondolsz.
– Tessék?
– Szerelmes vagyok a lányodba. És ez azt jelenti, hogy csak az
érdekel, ő mit gondol.
Rachel a legfontosabb. Remélem, ha hajlandó megbocsátani
nekem, ez örökre így marad.
Szarok rá, ha Nate minden módot megkeres arra, hogy
megpróbáljon kirúgatni – még akkor is, ha véglegesítettek. Nem
öltem meg senkit, de azt hiszem, egy apa számára az, hogy valaki
lefekszik a lányával, nagyjából ugyanolyan dolog. De ez nem
számít, semmi sem számít. Semmi sem számít, csak Rachel.
Miközben távozni készülök, még egy elgondolkodtató kérdést
teszek fel neki.
– Vajon Nadine is azt akarná, hogy ilyen legyen a kapcsolatod
Rachellel? – kérdezem. – Vajon azt akarná, hogy Rachel a
nyomdokaiba lépjen? Vagy teret adna neki, hogy kibontakoztassa
a tehetségét, és megálljon a saját lábán?
Nem várom meg a válaszát, mert őszintén szólva nem hiszem,
hogy tudna válaszolni. Nate-nek időre van szüksége, hogy
gondolkodjon.
És ami engem illet? Az egyetlen dolog, amire szükségem van,
hogy visszakapjam Rachelt. Amilyen gyorsan csak lehet.
 NEGYVENEGY

Rachel

Nem tudom, hová megyek.

Csak azt tudom, hogy el kell mennem. Messze az apámtól.
Messze Tytól. Messze mindenkitől.
A sarkam a járdán kopog, és bár a combizmaim hevesen égnek
a hosszú futástól, amelyre egyáltalán nem edzettem, gyorsítok a
tempón. Ha esetleg gyorsabban tudnék menni, akkor valahogy
enyhülne ez a marcangoló nyomás a mellkasomban.
A telefonom rezeg a táskámban, de nem veszek róla tudomást.
Nem akarok most senkivel sem beszélni.
Most nem tudok senkivel sem beszélni.
Egyedül kell lennem. Szó szerint én magam vagyok az egyetlen
társaság, amelyet el tudok viselni, és még ez is túlzás.
Mire a Nolita negyedbe érek, a blúzom elejét izzadságcseppek
színezik, a légzésem szaggatott, és könnyek csorognak az
arcomon. Nem is érzem, hogy sírok – a testem elzsibbadt –, de a
bizonyíték jól látható.
Amikor megérkezem a pékségbe, és meglátom Lydiát és Lout a
bejáratnál, amint egy vásárlóval beszélgetnek és nevetgélnek,
rájövök, hogy a tervem, hogy addig futok, ameddig csak bírok,
még mindig olyan helyre juttatott, ahová nem kellett volna.
Lehet, hogy itt lakom, de ez az ő életük.
Kizárt dolog, hogy így sétáljak be a pékségükbe. Nem teszem
ezt velük és a lankadatlan szimpátiájukkal, és nem teszem ezt az
üzletükkel.
Ha ezt a fajta fájdalmat és stresszt hazavinném és ott hagynám,
az lenne a vesztem.
Megkerülöm a háztömböt, az épület hátsó részéhez jutok,
besurranok a hátsó ajtán, és valahogy sikerül kicseleznem Maude
figyelmét, miközben ő arra koncentrál, hogy fehér cukormázat
vonjon egy tálca muffinra. Fülhallgató van a fülében, vagy
valami ilyesmi, és ezért hálás vagyok.
Végre körbevesz a lakásom biztonsága, és én magamra zárom
az ajtót.
De nem érzem a megkönnyebbülést, amire számítottam, ha
elzárom magam a külvilágtól és mindenkitől. Még inkább
szorongok. Mint egy ketrecbe zárt állat az állatkertben, aki csak
vissza akar térni a vadonba.
A lakásomban olyan sűrű a csönd, hogy cseng a fülem. A
telefonomért nyúlok, és a képernyőre nézek – ez pedig a
legnagyobb hülyeség, amit csak tehettem.
10 nem fogadott hívás: Ty Winslow
6 SMS: Ty Winslow
A nyomás tehervonatként zúdul vissza a mellkasomba, de nem
tudom megállni, hogy ne olvassam el az üzeneteket.

Ty: Hol vagy?

Ty: Hívj vissza, kérlek!

 Ty: Nézd, tudom, hogy mondtam ott valamit, amit
valószínűleg sok volt hallani, és egyáltalán nem jól
csináltam, de… csak… hívj vissza. Kérlek, hívj vissza!

Lezárom a telefonom képernyőjét, mielőtt elolvashatnám a

többit, és visszadobom a táskámba.
Teljesen össze vagyok zavarodva. Zaklatott vagyok. A lelkem
mélyéig össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogyan akarok
érezni, vagy miért érzek úgy, ahogyan érzek. Csak azt tudom,
hogy nem maradhatok itt. Nem maradhatok így, különben
belehalok.
Nem kellett volna visszajönnöm New Yorkba.
A táskámban csörög a telefonom, és nem kell megnéznem,
hogy tudjam, ki az. Képtelen vagyok szembenézni vele – most
nem. Térre van szükségem, ezt nem tagadhatom. Átható, bénító
érzés.
Gondolkodás nélkül elindulok a hálószobám felé, és elkezdem
belezsúfolni az ingeket, cipőket és véletlenszerű piperecikkeket a
kedvenc táskámba, miközben a látásomat erősen elhomályosítják
a hívatlan könnyek.
Tudom, hogy a nővérem el van foglalva a délutáni rohammal a
pékségben, és tudom, hogy túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy
megnézze a telefonját. És ezért kell így kezelnem a dolgot.

Én: Elmegyek valahová. Majd felhívlak, ha odaértem,

és mindent elmagyarázok.

Utálom, hogy Lydiát és Lout magára hagyom, amikor már

különböző műszakokat vállaltam a pékségben, de nem
maradhatok itt. Alig várom, hogy megmagyarázzam nekik is.
Mennem kell, és most kell mennem. Egyszer és mindenkorra
vissza kell vennem az irányítást.
 NEGYVENKETTŐ

Ty

Teljesen hiábavalóak voltak az SMS-ek, a hívások, a kampusz

átfésülése, sőt, még Rachel lakásának hátsó tűzlépcsőjén is
felmásztam, mint egy kibaszott kukkoló, de teljesen
eredménytelenül.
Abban a reményben tartottam meg az órámat, hogy eljön, de
amikor nem jött, azt mondtam a diákoknak, hogy menjenek
haza. Ez szakszerűtlen volt, és teljesen szembement azzal a
szabályommal, hogy nem hagyom, hogy a magánéletem
befolyásolja a munkámat. De ez most más. Ez olyan dolog, amiért
a világ végére is elmennék, ha arra lenne szükség.
Álmaim nőjéről van szó.
Már csak egy hely van, ahová a válaszokért mehetek – olyan
hely, ahol kétlem, hogy megtalálom Rachelt, de talán megtalálom
a nyomokat, amelyek elvezetnek hozzá.
A nővére péksége és a süteményfüggőségem helyszíne: a Little
Rose Pékség.
Kinyitom az ajtót, belépek, és a fejem fölött megszólal a csengő.
Lydia a bejáratnál szorgoskodik, süteményeket rakosgat egy
tálcáról a kassza alatti üvegpolcra.
 Gyorsan elindulok felé, nem törődve az utamba kerülő
asztalokkal, néhánynak ügyetlenül neki is megyek. Mégis csak
akkor néz fel, mikor megállok előtte, és megköszörülöm a
torkomat. Eléggé biztos vagyok benne, hogy már csak ezért is
tudja, én vagyok az, és nem egy másik vendég.
– Hol van Rachel? – kérdezem minden előzmény nélkül. Ennyi
órányi keresés után már túl vagyok a kedveskedésen és a
csevegésen. Már a kétségbeesés határán vagyok.
– Ó, szia, Ty! – mondja, gyorsan leteszi az immár üres tálcát a
mögötte lévő polcra, és végigsimít fehér köténye elején. Nem
válaszol a kérdésemre, és van egy erős megérzésem, hogy ez
szándékos.
– Lydia, kérlek! – könyörgök, remélve, hogy a hangomban lévő
komolyságtól feladja az idősebb nővér védelmező szerepét. –
Tudod, hol van Rachel?
A hátsó ajtó kilendül, Lydia ugrik egyet ijedtében, és most Lou,
a felesége áll előttem, és kíváncsian pillant kettőnk közé.
– Mi folyik itt? – kérdezi éleslátóan. Nyilvánvaló, hogy sem
Lydiának, sem nekem nem sikerül túl jól elrejtenünk az
érzelmeinket.
– Rachelt keresem – mondom neki nyíltan –, és Lydia épp most
akarta megmondani, hol van.
Lou rám néz, majd vissza a feleségére.
– Lyd, mi folyik itt? Hol van Rae?
Lydia köztem és Lou között jártatja a tekintetét, majd végül
bevallja.
– Elment. – A válasza mogorva és rezignált, és egyáltalán nem
tetszik az az érzés, amit kelt bennem. Túlságosan véglegesnek,
visszafordíthatatlannak hangzik.
– Hova ment? – kérdezi Lou, most már ő is feldúltan. Nem
vagyok meglepve. Ilyen hatással van Rachel az életedre, ha
benne van: azt akarod, hogy ott maradjon.
Lydia bocsánatkérően rázza a fejét.
– Sajnálom, de nem tudom, hová. Legalábbis még nem. Csak azt
mondta, hogy elmegy valahova, és majd hív, ha odaért. – A
szemembe néz, és gyengéden átnyúl a pult felett, hogy
megszorítsa a vállamat. – Ne vedd sértésnek, de volt egy olyan
érzésem, hogy ennek köze van hozzád
Behunyom a szemem, és nyugalmat erőltetek magamra, hogy
tovább próbálkozzak, hogy tovább keressem, nem számít,
mennyi ideig tart. Végül megtalálom őt, és amikor megtalálom,
rendbe fogom hozni a dolgokat.
– Mi történt? – kérdezi Lydia, fürkésző tekintete az enyémet
vizsgálja. – Miért nyomta meg a katapult gombot?
– Apád ma reggel behívott minket a szobájába – magyarázom. –
Megtudta, hogy mi folyik köztünk.
Lydia mély levegőt vesz, és bólint – tudatában volt annak, hogy
ez a nap is el fog jönni. Azonban nyilvánvalóan elég jól ismeri a
húgát, és eléggé törődik vele ahhoz, hogy hagyja, hadd menjen ez
a dolog a maga útján. Ő és Lou egymásra pillantanak, majd Lydia
benyúl a tartóba, és előveszi az egyik kedvenc sütimet, miközben
Lou a pult hátsó részében tölt némi kávét.
– Tudtam, hogy végül ez fog történni. Bárcsak hozzám fordult
volna! – Megrázza a fejét, majd a sütit egy tányérra teszi, és
átnyújtja nekem. – Gyere! Üljünk le és beszélgessünk.
Gyorsan megrázom a fejem.
 – Köszönöm, de nem. Meg kell találnom Rachelt. Nincs időm
leülni és beszélgetni.
– Ülj le, Ty! – parancsolja Lou, majd a kezembe adja a
kávéscsészét. – Ha meg akarod találni Rachelt, akkor
meghallgatod, amit mondani akarunk.
Lou szemébe szomorúság költözik.
– Rachel híres arról, hogy menekül, ha az apja belekeveredik
az életébe. Ennek hosszú és utálatos története van, és jót fog
tenni neked, ha beavatunk a részletekbe.
Híres arról, hogy menekül. Híres arról, hogy menekül. Lou
szavai újra és újra visszacsengenek a fülemben, és egy mély
gödör keletkezik a gyomromban. Rosszul érzem magam annak a
lehetőségétől, ami kibontakozik a fejemben.
– Kizárt, hogy visszament volna… – Be sem tudom fejezni a
mondatot.
– Los Angelesbe? – Lydia arca szelíd és együttérző. És ezt
utálom. – Ty…
– Bassza meg! – Elkínzott suttogás, a zsigereim mélyéről
előkotorva. – Tennem kell valamit. Meg kell állítanom.
Még egy pillantást váltanak, amitől felfordul a gyomrom. Ez
egy olyan pillantás, amely azt fejezi ki, hogy Rachelt megállítani a
döntés meghozatalakor legalább olyan valószínű, mintha
találnánk egy időgépet, amivel visszamehetnénk és
helyrehozhatnánk a dolgokat.
– Szeretem őt, Lyd. Szerelmes vagyok belé. Nem állok meg,
amíg meg nem találom.
Lydia bólint, ajkán apró mosoly játszik.
– Jó. Ne mondj le róla. Megéri, ígérem.
 – Tudom.
– Gondoltam, hogy tudod – egyezik bele, anyai hangsúlyába a
húga iránt érzett szeretet vegyül. Gondolom, miután az anyjuk
meghalt, magától értetődően vette át a gondoskodó és védelmező
szerepet. – Nos… mit tehetünk, hogy segítsünk?
Elveszem a sütit és a kávét, és a mögöttem lévő asztalhoz
megyek, eltökélten, hogy a rendelkezésemre álló források
segítségével rájöjjek, mit is kell tennem.
 NEGYVENHÁROM

Rachel

– Helló! – mondom halkan egy öltönyös, nyakkendős úrnak, aki

éppen a telefonját bámulja. Biccentek a mellette lévő üres ülés, az
ablak melletti helyem irányába. – Nem bánja, ha bepréselem
magam oda?
– Természetesen – mondja, és gyorsan feláll, hogy utat
engedjen nekem.
Miután leülök, a táskámat – az egyetlen táskát, amelyet
magammal hoztam – az előttem lévő ülés alá tolom. Két légiutas-
kísérő segít az utasoknak a kézipoggyászaikkal, felváltva tolják a
csomagokat a fejük feletti tárolókba, és csukják be az ajtókat, ha
azok megteltek.
– Hazafelé tartasz, vagy utazol valahova? – kérdezi a mellettem
ülő férfi, én pedig felnézek, és találkozik a tekintetünk.
– Tessék?
– Hazafelé tartasz, vagy utazol valahova?
– Ööö… – Szünetet tartok, nem tudom, mit válaszoljak, és a
szomorúság nyomasztó érzése kerít hatalmába. Mielőtt észbe
kapnék, a látásom elhomályosodik a könnyektől, és ott ülök,
pillanatokra attól, hogy összeomoljak, és képtelen vagyok
szavakat mondani.
Jövök vagy megyek? Őszintén szólva, uram, kurvára fogalmam
sincs.
Az otthon olyan megfoghatatlannak tűnik, mintha egyszerűen
nem is létezne. Nincs olyan hely, ahol megnyugodhatnék, nincs
olyan támasz, ahová fordulhatnék. Ismét egyedül vagyok, és csak
bukdácsolok.
A látásom még jobban elhomályosodik. Könnyek buggyannak
ki a szememből, végigfolynak az arcomon, és elmondják
helyettem az igazságot.
– Sajnálom – kér bocsánatot a férfi, akit teljesen váratlanul ért
a túlfűtött érzelgősségem. – Nem akartam…
Nem akartad elindítani az American Airlines évszázadok óta
legnagyobb szarlavináját? Igen, én sem.
– Nem – motyogom, megrázom a fejem, és felemelem a kezem,
hogy eltakarjam az arcom. – Nem a te hibád. A dolgok
egyszerűen… nem állnak a legrózsásabban.
A férfi láthatóan nem tudja, mit mondjon erre – csak elképzelni
tudom, milyen tehetetlenséget érezhet egy férfi, amikor egy
olyan nővel áll szemben, akit nem is ismer, de könnyekben tör ki
–, és én sem tudom, mit mondjak, így csak ülünk ott. Kerüli, hogy
felém nézzen, én pedig próbálom abbahagyni a sírást.
De hiába. A gát átszakadt. A dagály megérkezett.
Nem tetszik, ahogyan érzem magam, és nagyon nem tetszik,
hogy mennyire okolható vagyok az érzéseimért.
Az apám beleszól az életembe – és akkor mi van? Nem tudok
mást tenni, csak menekülni?
Gyáva vagyok.
 Ennek beismerése az első lépés. A második az, hogy megtaláljuk
a módját annak, hogy megálljak – biztat az elmém finoman.
Gyerünk, Rachel, vedd át az irányítást az életed felett – ezúttal
ténylegesen!
– Jó estét mindenkinek! Itt a pilótájuk beszél. Elnézést kérek a
rövid késésért, de volt egy kisebb problémánk a jegykiadással a
kapunál. Kérem, legyenek türelemmel, amint ezt elintézzük,
máris indulhatunk Los Angeles felé.
Miért megyek Los Angelesbe? Miért gondolom, hogy ez a
válasz erre a helyzetre?
Könnyű, gúnyolódik az elmém. Mert ez olyan messze van innen,
amennyire csak lehet – olyan messze attól, hogy szembenézzek a
dolgokkal, amilyen messze csak lehet.
Istenem! Ez volt a legmeggondolatlanabb, leghülyébb dolog,
amit valaha tettem. A leghülyébb hazugság, amit valaha is
mondtam magamnak.
New York az otthonom.
Itt születtem, ide kötnek az édesanyámmal kapcsolatos
emlékek, a nevetés, Lydia és Lou szeretete. A késő esték a
pékségben és a kora reggeli, hülye táncórák. A rossz döntések és
egész életemet megváltoztató izgalmak.
Az út nem egyszerű, de bassza meg, mégis mit vártam? A New
York-i forgalom egy rémálom.
És el sem tudom képzelni, hol máshol lehetnék a világon,
amikor megírom az első verseskötetemet.
Mert én ezt akarom tenni. Ez a szenvedélyem, a célom, a
vigaszom.
És az ember, aki segített nekem rájönni minderre, szintén itt van.
 Azt hiszem, szeretem Tyt. Azt hiszem, felépíthetnék vele egy
életet – ha adna nekem időt, hogy előbb elrendezzem a
dolgaimat.
Azt mondta, hogy szeret engem.
Éppen ezért jobb, ha leszállítod a segged erről a kibaszott gépről,
kedveském!
Egy pillanat alatt talpra ugrom, és kapkodva átmászom a
szomszédomon.
– Sajnálom – motyogom, és átugrom a lábán, mielőtt még esélyt
adnék neki arra, hogy megmozduljon. – Mennem kell.
Amint a folyosón vagyok, rájövök, hogy a táskám még mindig
az ülés alatt van, és egyszerűen áthajolok rajta, hogy felkapjam.
– A francba! Bocsánat! Le kell szállnom erről a gépről.
– Kisasszony! – szólít meg egy légiutas-kísérő, és felém sétál a
folyosón. – Le kell ülnie.
– Nem. – Megrázom a fejem, és a vállamra emelem a táskámat.
– Mennem kell.
– Nem, le kell ülnie.
Jézusom, hölgyem, éppen most világosodtam meg!
Mániákusnak érzem magam. Őrültnek. Úgy érzem, hogy ha
nem szállok le a gépről most azonnal, elájulok.
– Hölgyem, vissza kell ülnie – ismétli a légiutas-kísérő, és az
ülőhelyem felé mutat.
– Nem, nem érti. El kell innen tűnnöm. Nem lehetek ezen a
gépen. Nem Los Angelesbe tartozom.
– Mindjárt indulunk – jelenti ki a nő határozottan, szigorú
tekintettel. – Le kell ülnie.
– Sajnálom. – Körülnézek a repülőgép immár zavart utasai
között. – Nagyon sajnálom, de mennem kell. Nem mehetek Los
Angelesbe. Nem tartozom oda. Én már ide tartozom.
Áttörök a légiutas-kísérő mellett, mire egy másik lép oda, hogy
megállítson.
– Kisasszony, foglaljon helyet!
– Azt hiszem, nem érti. Nem maradok ezen a gépen. Szóval le
kell engednie.
– Nem tehetjük…
– Mennem kell! – kiáltom, és a második légiutas-kísérőn is
áttörve a konyha felé veszem az irányt, ahol a kijárat található.
– Tartsa nyitva! – kiáltom, amikor látom, hogy két
neonmellényes repülőtéri alkalmazott elkezdi bezárni az ajtót. –
Ki kell jutnom! Nem maradhatok ezen a gépen!
– Kisasszony, azonnal üljön le! – kiáltja a vezető légiutas-kísérő.
Biztos vagyok benne, hogy hivatalosan is biztonsági kockázatot
jelentek, de most már nincs visszaút. Ismét Rachel Green vagyok,
és le kell szállnom erről a gépről!
– Sajnálom! – kiáltom a vállam fölött. – Tudom, hogy ez
őrültség, de nem lehetek itt! Hibát követtem el, de most
kijavítom, és nincs pazarolni való tíz órám, amíg oda- és
visszarepülök!
A hangszálaim megfeszülnek, és könnyek csípik a szemem. A
hangom még a saját fülemben is rekedten hangzik, és tudom,
miért. Az adrenalinszintem arra készül, hogy összeomoljon, és
beismerjem a vereséget.
Meglepő módon az utasok az én pártomat fogják, mellém
állnak, és az utaskísérőkhöz fordulnak.
– Csak engedjék, hogy leszálljon!
 – Igen! Csak engedjék le a gépről! Semmi gond!
– Nyilvánvalóan feldúlt!
– Mindenki nyugodjon meg, és maradjon ülve! – A légiutas-
kísérő próbálja megnyugtatni a tömeget.
– Csak engedjék le! – kezdik többen is kiabálni.
– Sír! Engedjék le szegény lányt a gépről!
Az arcomhoz nyúlok, és érzem, hogy igen, valóban, a könnyek
fékezhetetlenül folynak le az arcomon.
– Kérem, kérem! – könyörgök a személyzetnek. – Csak nyissák
ki egy kicsit, és engedjen ki!
– A biztonságiakra van szükségünk! Hívják a biztonságiakat!
– Igen! Igen, biztonsági szolgálat! – értek egyet. – Le kell
kísérniük a gépről.
Jelenleg nem érdekel, hogy feketelistára kerülök-e. Így vagy
úgy, de le kell szállnom erről a kibaszott gépről.
 NEGYVENNÉGY

Ty

– Hogy érti, hogy nem mondhatja meg, ki van a gépen? Ez élet-

halál kérdése – könyörgök a kapunál álló nőnek, az American
Airlines Los Angelesbe tartó utolsó és egyetlen esti járatának
ügyintézőjének.
Amikor otthagytam Rachel nővérének pékségét, olyan gyorsan
hajtottam a John F. Kennedy repülőtérre, ahogy csak tudtam. Van
egy kis esély arra, hogy teljesen rossz repülőtéren vagyok, de a
húgát régóta ismerő Lydia eléggé biztos volt benne, hogy ez a
megfelelő. A testvéreim és én ugyanígy mindent tudunk
egymásról; ezt már sokszor megtapasztaltam. Sok mindent
feltennék a testvéri kapcsolatra – és őszintén szólva, tudván azt,
hogy megtalálom-e Rachelt, vagy sem, örökre megváltoztatja az
életemet, bízom a testvéri megérzésben.
Még mindig fogalmam sincs, hogy Rachel itt van-e ezen a
gépen, de bassza meg, azért vagyok itt, mert valahol mélyen
érzem, hogy itt találok rá! Most nem adhatom fel, nem mehetek
csak úgy el.
– Uram, őriznem kell az utasok adatainak védelmét.
– Nem érti. Nem kell tudnom semmit, semmi mást, csak azt,
hogy Rachel Rose a gépen van-e, vagy sem. Nem is kell
elmondania, ha nem teheti… nem is tudom, csak pislogjon
kétszer, ha meglátja a nevét, vagy valami ilyesmi. Bármi…
– Tudom, hogy feldúlt, uram, és nagyon-nagyon sajnálom –
vigasztal, és hihetetlenül emberségesen néz rám. Ha én lennék
ennek a szóváltásnak a másik végén, nem vagyok benne biztos,
hogy ugyanerre képes lennék –, de ezt az információt nem
adhatom ki. Ezt szigorúan tiltja minden szabály és törvény.
Bassza meg!
Kétségbeesetten elfordulok, és átlépek a pulthoz vezető
oszlopokon. Nem tudom, mit tegyek. Nem kevesebbszer, mint
százszor hívtam Rachelt, és SMS-eket is küldtem neki, de hiába.
Nem fogadja a hívásaimat, nem válaszol az üzeneteimre, még
csak azt sem tudatja velem, hogy jól van-e, és ez kurvára kikészít.
Látnom kell őt, beszélnem kell vele, hogy helyrehozzam a
dolgokat, akárhogyan is.
Ha nem tudom megállítani, mielőtt elmegy, akkor nekem kell
elmennem Los Angelesbe, és ott megkeresni.
Újult erővel rohanok vissza a pulthoz, hogy ha kell, kolduljak,
lopjak, és feljussak egy holnap reggeli Los Angeles-i járatra,
amikor az alkalmazott mellett lévő rádió hangosan megszólal. A
biztonsági szolgálatot hívják. Két egyenruhás ember szalad el
mellettünk, egyenesen az ajtó felé, amely ehhez a járathoz vezet.
Mi a fene?
Először csak zavarban vagyok, de aztán lassan pánik kezd
beszivárogni a pórusaimba.
Mi van, ha Rachellel történt valami? Mi van, ha tényleg ezen a
járaton van, és valami baj van?
 A lábaim már mozognak, mielőtt még utasíthatnám őket.
Visszarohanok a pultban lévő nőhöz, hogy újabb kérdéseket
tegyek fel neki, amikre valószínűleg megpróbál nem válaszolni.
– Mi folyik itt? Minden rendben van?
– Uram, már mondtam, mivel nincs jegye, nem tudok
semmilyen információt adni erről a járatról – sóhajt fel ő.
Próbáltam szerezni egy kibaszott jegyet erre a járatra – ez
megkönnyítette volna ezt az egészet –, de az a rohadt gép teljesen
betelt. Így végül vettem egy jegyet a kibaszott iowai Des Moines-
ba, mert az volt a legközelebbi járat, ami ugyanabból a
terminálból indult, mint ez a Los Angeles-i gép.
– Jól vagyok! – Egy ismerős hangot hallok, és a már bezárt ajtó
felé nézek, amelyen a biztonsági őr az imént rohant át. –
Elengedhet! Úgyis le akartam szállni arról a járatról!
Az ajtó épp akkor vágódik ki, amikor Rachel elrántja a karját a
biztonsági őr elől.
– Ahogy mondtam, minden rendben! Csak le kellett szállnom a
gépről!
Az őr a kaput intéző hölgy felé néz, arcára kiül a kimerültség.
– Ígérem, elhúzok – nyugtatja meg őket Rachel, és ekkor
veszem észre, hogy az arca vörös a friss könnyektől. – Nem
akarok bajt okozni. Csak vészhelyzet van.
– Rachel? – szólok neki, és a hölgy figyelme ismét rám irányul.
– Hát értem már! – motyogja a nő, mielőtt hozzám fordulna egy
apró mosollyal és egy vállrándítással. – Azt hiszem, szerencséje
van.
Röviden elbeszélget a Rachelt fogó biztonsági őrrel, és felém
biccent, mire a fickó lemondóan forgatja a szemét. Mégis, eléggé
biztos vagyok benne, hogy a káosz ezen részében annak a
biztonsági ügynöknek valami hátsó szobába kellene vinnie
Rachelt, ahol kifaggatják, és átkutatják a táskáját bombák után.
Ehelyett azonban a férfi elengedi a lányt, és elsétál, otthagyva
Rachelt és engem.
Nyilvánvaló, hogy a hölgy, aki eddig minden szabályt betartott,
mégiscsak közbenjárt az ügyemben.
– Ty? – kérdezi Rachel, arcára jól láthatóan kiülnek túlcsorduló
érzelmei.
Tétován csökkentem a köztünk lévő távolságot, próbálom nem
megijeszteni.
– Én… Hát, ma már sokat kerestelek. Úgy tűnik, végre
megtaláltalak.
– Idejöttél? Miattam?
Csak bólogatni tudok. Az igazság az, hogy bárhová elmentem
volna. JFK, Los Angeles, a Hold. Bárhová.
Megállok tőle egy méterre, és nagy zöld szeme az enyémet
kutatja.
– Rachel, végigjártam a várost, és téged kerestelek – vallom be,
és végigsimítok a hajamon. – Nem válaszoltál a hívásaimra. Nem
írtál. Annyira aggódtam! Fogalmam sem volt, hová mentél. Én…
én… – megvonom a vállam. Képtelen vagyok máshogy
megfogalmazni azt, ami már ott van a nyelvemen – nem akarom,
hogy elmenekülj.
– Tudom – suttogja, és az ajkába harap. – Nem kellett volna.
Maradnom kellett volna. Egyenesen szembe kellett volna néznem
veled. Megérdemled, Ty, és nagyon sajnálom.
– Szeretlek – mondom neki őszintén, tudva, hogy ezt már az
első alkalommal is így kellett volna mondanom. Szemtől
szemben, szívből, az apja nélkül. – Sajnálom azt, ahogyan először
hallottad, de nem sajnálom, ahogyan érzek irántad.
Megvonom a vállam.
– Igazából a te hibád, hogy engem választottál, én voltam az a
srác, akinél el kellett érned, hogy örökké emlékezzen rád –
kötekedek. – Kurvára bejött a dolog!
Arcán lágy, szomorú, érzelmes mosoly jelenik meg.
– Nekem is vannak érzéseim irántad, Ty – mondja, miközben
megfogja a kezemet, és hüvelykujjával a kézfejemet simogatja. –
Ezek nagy, néha elsöprő érzések. De… van egy csomó szarság is,
amit meg kell oldanom. És ezt magamért kell megtennem, mielőtt
még bárki másért teszek bármit is.
A torkom elszorul, a gyomromban mintha ólom ülne, de a
tekintetében lévő őszinteségből látom, hogy nem fogja
meggondolni magát.
Aztán bólintok, megnyalom az ajkamat, hogy a szememben
lévő könnyek ne szökjenek ki.
– Ez mit jelent? Mit akarsz tőlem?
– Ez azt jelenti… Nem is tudom. – A tekintete találkozik az
enyémmel, de a válla megereszkedik. – Nem tudom, Ty. Csak egy
kis térre van szükségem. Hogy kitaláljam a dolgokat, hogy
meghozzam a szükséges döntéseket, és hogy helyrehozzam a
bennem lévő törött dolgokat. Olyan nőt érdemelsz, aki egész. Aki
készen áll arra, hogy mindent beleadjon.
– Mindez nagyszerű, Rach. De én csak téged akarlak.
– Én is téged akarlak, Ty. De ez… ez az, amire szükségem van.
A fülem cseng, és a mellkasom úgy érzi, mintha kettészakadna.
 – Szóval… ennyi? – suttogom. – Tér?
– Sajnálom – suttogja, és a hangja remeg az érzelmektől. – Csak
időre van szükségem, Ty.
– Oké – mondom, és a kezemet a farmerom zsebébe
csúsztatom. – Ha erre van szükséged, akkor ezt adom neked.
– Ty, én annyira… – suttogja, de én megrázom a fejem, és
kinyújtom a kezem.
– Rachel, nem tartozol nekem bocsánatkéréssel. Igazából
semmivel sem tartozol nekem.
– Ne utálj engem.
– Soha nem tudnálak utálni – mondom neki, és ez az igazság.
Rachel Rose tanított meg szeretni. Még egy utolsó, lágy csókot
nyomok az arcára, aztán… elsétálok.
Vissza a kocsimhoz, vissza a városba, vissza az életbe, ami
nélküle – semmi.
Mindenki úgy tesz, mintha a szerelem egy kibaszott nagyszerű
dolog lenne, de soha nem akarnak beszélni arról, hogy mi
történik, ha a szerelmet nem viszonozzák. Mi történik, ha oda
akarod adni valakinek a szívedet, a mindenedet, de ő nem
akarja?
Mi történik akkor, hm? Kibaszott nyomor. Ez történik.
Ty Winslow végül nem kapja meg a lányt. Cleo tévedett, és a
jóslat hivatalosan is kudarcot vallott.
 NEGYVENÖT

március 12., kedd

Rachel

Órán kellene lennem, de nem tudom rávenni magam, hogy

betegyem a lábam az egyetemre. Legalábbis ma nem.
Azután nem, hogy majdnem megszöktem és átszeltem az egész
országot, vödörszámra hulltak a könnyeim, és összetörtem annak
a srácnak a szívét, akit a legkevésbé akartam bántani.
Sikerült elküldenem két professzoromnak egy e-mailt,
amelyben tudattam velük, hogy ma nem leszek jelen, és bár
mesterszakosként nem jó kihagyni semmilyen órát, szükségem
van egy kis szünetre.
Bárki megértheti, hogy a tegnapi események feldolgozásához
nem volt elég egy éjszaka.
Megköszörülöm a torkomat, egy kis fejrázással kizökkentem
magam a gondolataimból, és arra koncentrálok, hogy készítsek
néhány fotót a Little Rose Instagram-oldalára.
Egy egyszerű kérés a nővéremtől, ami normális esetben nem
lenne olyan nagy dolog, de most pokolian nehéznek tűnik.
Több éven át készítettem ilyen fotókat, és még bevételt is
szereztem ebből. Mégis úgy tűnik, hogy itt állok, és nem tudok
beállítani egy kibaszott Instagram-fotót, annyira padlón vagyok.
Szedd össze magad, suttogja az elmém, és ezúttal tényleg
figyelek.
Elrendezek néhányat Lou híres citromos-habcsókos
muffinjaiból egy vidám sárga tányéron, és készítek néhány képet.
A próbafotók után beállítom a világítást és a szöget, míg végül
olyan képeket készítek, amelyek minden süteménykedvelőt
megörvendeztethetnek.
Mielőtt azonban feltölthetném az új fotókat a laptopomra egy
gyors szerkesztéshez, meghallom a nővérem hangját valahonnan
a pékség elülső részéből.
– Rachel!
– Mi az?
– Áru jött!
A mögöttem lévő ajtó felé veszem az irányt, amely a
rakodótérhez vezet, ahol a teherautósok hozzávalókat és
eszközöket szállítanak le nekünk. Amikor azonban kinyitom az
ajtót, nincs ott semmi. Senki. Sem teherautó, sem szállítmány
nincs a láthatáron.
– Nem jött! – kiabálom a vállam fölött, és Lydia gyorsan
válaszol.
– De igen, és ez neked jött!
Miről beszél?
Ahelyett, hogy a pékségen keresztül folytatnánk a kiabálást, a
bejárathoz megyek, és egy erős lökéssel kinyitom a lengőajtót. A
falnak csapódik, és Lydia rám mered a kassza mögül.
– Óvatosan az izmokkal, John Cena{4}!
 Csípőre teszem a kezem.
– Hátul nem jött semmi.
– Tudom – válaszolja, és felkap egy barna papírba csomagolt
dobozt a kassza alatti polcról. – Erről a szállítmányról beszéltem.
Kiveszem a kezéből, és homlokomat ráncolva bámulok rá.
– Mi ez?
– Nem tudom.
– Oké… – Felnézek, és találkozik a tekintetünk. – De honnan
jött?
– Egy futár hozta ma reggel. – Megvonja a vállát, felcsúsztatja
az üvegszekrényt, és elkezdi egy tálcáról a belső vitrinbe pakolni
a cukros süteményeket.
– Reggel hozták, és csak most mondod el nekem?
– Sűrű volt a reggel, Rach – magyarázza hangjában
csalódottsággal, és továbbra is a sütemények pakolására
koncentrál. – Elkészültek a fotók?
Úgy tűnik, ma nem én vagyok az egyetlen, aki ideges.
– Csak néhány szerkesztést kell elvégeznem, de igen, főnök.
– Oké. Elküldenéd nekem e-mailben? Szeretnék felrakni egyet
még ma este.
– Igen. Nem probléma – válaszolom, és várom a további
utasításokat. Amikor nem mond semmit, én magam kérdezem
meg. – Szükséged van még… ööö… valamire?
– Nem! – kiált át a válla fölött. – Minden rendben van a
pékségben!
Csak én látom úgy, vagy tényleg nagyon furcsán viselkedik?
Tökmindegy. Most nincs rá időm és érzelmi kapacitásom.
Sarkon fordulok, és a hátsó rész felé veszem az irányt,
miközben még mindig a kezemben szorongatom a csomagot. Már
majdnem visszatérek a fotószerkesztéshez, de végül győz a
kíváncsiságom.
Leteszem a rozsdamentes acélból készült munkalapra, és
előkapok egy használaton kívüli kést az egyik konyhai fiókból.
Egy finom vágással átvágom a középen lévő szalagot, mire a
doboz fedőlapja felpattan.
Szent ég! Anyám könyve.
Ahogy kihúzom a dobozból, egy kis cetli csúszik ki a lapok
közül, és a rajta olvasható írás annyira ismerős, hogy még azelőtt
tudom, ki a feladó, mielőtt meglátnám az aláírását az alján:
„Szeretettel: Ty”.
Megtelik könnyel a szemem, és vissza kell tennem az üzenetet
és a könyvet a dobozba, hogy összeszedjem magam. Még el sem
olvastam, mit írt, és máris tiszta káosz az arcom.
– Rachel, el kell olvasnod – mondja váratlanul a nővérem, két
karját a vállam köré fonva, majd hátulról szorosan magához
húzva.
– Nem hiszem, hogy képes vagyok rá – suttogom Lydiának, a
konyhának és bárkinek, aki hallja a cukor és az édesség
misztikus keverékében. Ezen a ponton nem hiszem, hogy tudnék
akár csak pislogni is anélkül, hogy szétpattannának azok a
szimbolikus kapcsok, amelyek jelenleg összetartanak.
– De igen, meg tudod tenni – mondja, és gyengéden végigsimít a
hajamon. – Mindketten megérdemlitek, hogy elolvasd.
– Gondolom, a futár elmondta, kitől jött, mi?
Halk nevetése betölti a fülemet.
Amint megfékezem a könnyeimet, kibontakozom az öleléséből,
és a kezéből előkerülő zsebkendővel megtörlöm az arcom.
– Szeretnéd, hogy felolvassam neked? – kérdezi Lydia, én pedig
bólintok, mielőtt még rendesen átgondolnám a kérdését. – Biztos
vagy benne, Rae?
Ezúttal azonban átgondoltam a dolgot, és rájövök, hogy hihetek
a megérzésemnek.
– Igen, légy szíves.
– Oké. – Elveszi a pultról a cetlit, megköszörüli a torkát, majd
olvasni kezd. Én pedig mellélépek, hogy csendben követhessem.

Rachel!

Ne haragudj, de miután elhagytuk a könyvesboltot, nem

tudtam megállni, hogy ne menjek vissza, és ne vegyem
meg ezt a könyvet. Nálad van a helye.
Nem ismertem az édesanyádat, de teljes bizonyossággal
tudom, hogy büszke lenne rád. Erős, briliáns, csodálatos,
lenyűgöző nő vagy, és ezt onnan tudom, hogy ismerlek.
Remélem, hogy egy nap a világ elolvashatja a nagy
Rachel Rose verseskötetét, és valami azt súgja nekem,
hogy édesanyád lett volna az első, aki megvásárol egy
példányt. Nem azért, mert azt akarná, hogy felérj ahhoz,
amit ő ért el az élete során, hanem azért, mert azt akarná,
hogy te érj fel ahhoz, amit elérhetsz az életedben.
A lelked mélyén író vagy, Rachel. Egy költő, akinek a
szavai tagadhatatlanul nagy hatalommal bírnak. Ezt soha
ne felejtsd el!
És tudom, hogy teret akartál, és én hajlandó vagyok
megadni, de nem tudtam tovább távol tartani ezt a
 könyvet a jogos tulajdonosától.
Amikor azt mondtam, hogy szeretlek, komolyan
gondoltam. Mindig is komolyan fogom gondolni.

Szeretettel, Ty

– Hűha! – suttogja a nővérem.

A látásom ismét elhomályosul, de amikor elfordítom a
tekintetem a cetlitől, és találkozom Lydia tekintetével, látom,
hogy nem én vagyok az egyetlen, akire hatással volt Ty ajándéka.
A szavai.
– Ezerkétszáz dollárt költött erre a könyvre – mondom neki
nyíltan, mire kikerekedik a szeme.
– Szent szar! – szipog, és megdörzsöli a szemét. – Anya könyve
ennyit ér?
Felhorkanok.
– Úgy tűnik, az első kiadásai igen.
– Te jó ég! – mondja, és nosztalgikus mosoly jelenik meg az
arcán. – Nem tudom, miért, de ez boldoggá tesz.
– Engem is.
Egy hosszú pillanatig állunk ott, kényelmes csend vesz körbe,
miközben Lydia anyánk könyvét lapozgatja, én pedig
újraolvasom Ty szavait.
– Tudod, mit gondolok? – kérdezi végül, és én ráemelem a
tekintetem. – Szerintem te is szereted őt. Szerintem ezt már
tudod is. És azt is gondolom, hogy még ha meg is ijeszt, és azt
hiszed, hogy valamiféle tökéletes rendnek kell lennie az
életedben ahhoz, hogy kapcsolatban lehess, szükséged van rá. Ő
az a férfi, akinek melletted kell állnia. Az egyetlen ember, akinek
veled együtt kell elnavigálnia az életben. Ő az oka annak, hogy
leszálltál a repülőgépről.
Egy könnycsepp szánkázik le az arcomon, és ő kinyújtja a
kezét, hogy megfogja a kezem.
– Ne próbáld ezt tagadni, Rachel! Nézz szembe vele, oké?
Megszakadna a szívem, ha látnám, hogy hátat fordítasz ennek.
Egy olyan embernek, aki szeret téged, és aki nyilvánvalóan
bármit megtenne érted – mondja, megszorítja a kezem, majd
elengedi. – Oké, hivatalosan is elmondtam a magamét, és
végeztem. Ígérem. – A mosolya kissé önironikus. – Most pedig
hagyok neked egy kis teret, és visszamegyek a frontra.
Azzal eltűnik. Otthagy, én pedig ismét elolvasom az üzenetet.
Azonban végig Lydia szavai járnak az eszemben: „hagyok
neked egy kis teret”.
Tynak pontosan ugyanezt mondtam arról, hogy mire van
szükségem – még akkor is, ha a valóságban olyan nyomorultul
érzem magam, amikor távol vagyok tőle, mint még soha
életemben.
Mert szereted őt.
– Mi a fenét csinálok? – mormogom magamnak. – Nem kellene
itt álldogálnom és arra várnom, hogy a dolgok maguktól
megoldódjanak.
Pontosan. Mozgasd a segged, te lány!
Lekapom a táskámat a pultról, és olyan erővel taszítom meg a
lengőajtót, hogy az megijeszt egy vásárlót, akinek Lydia éppen
segít a pénztárnál. De nincs időm bocsánatot kérni. Dolgom van,
amit el kell intéznem.
– Sajnálom, Lyd! De mennem kell! – jelentem ki, miközben a
kijárati ajtó felé lépkedek.
– Éreztem, hogy ezt fogod mondani! – válaszol Lydia, és amikor
egy utolsó pillantást vetek rá a vállam fölött, csak egy ragyogó
mosolyt látok. – Büszke vagyok rád! Itt az ideje, hogy tegyél
magadért!
Igen, nővérkém. Tényleg itt az ideje.

Húsz percbe telik, amíg eljutok az egyetemig, és további tíz

percbe, amíg feljutok az angol tanszék épületének második
emeletére, de amikor meglátom a célomat, meg sem állok, amíg
oda nem érek.
A zárt ajtón lévő táblán világosan és érthetően olvasható:
Nathaniel Rose professzor. Az a férfi, akitől a bennem lévő zaj
ered, amelyet soha nem tudtam elnémítani.
Kényszerítem magam, hogy felemeljem a kezem, és az ujjaimat
a fához érintem.
– Gyere be! – kiáltja.
Egy pillanatra megtántorodom, egy életre szóló utálat pánikja
járja át a testemet, de aztán az ujjaim az ajtógomb köré
fonódnak, és belépek az irodájába. Az íróasztala mögött ül,
olvasószemüvege az orra hegyén pihen, és tíz másodpercbe telik,
mire rám emeli a tekintetét.
– Rachel! – köszönt, a meglepettség, hogy ott lát engem,
megjelenik a tekintetében és a hangszínében is.
– Ööö, szia! – mondom, főleg inkább kínból, mint bármilyen
más okból. Olyan érzésem van, mintha egy tízéves kislány
készülne valami fontosat kérdezni az apjától. Valami olyat,
amelyről tudja, hogy nemleges választ fog kapni.
De te már nem vagy gyerek.
Megacélozom magam, és kihúzom a hátamat. Lehet, hogy a
lánya vagyok, de egyben felnőtt is.
– Beszélnünk kell – mondom neki, az íróasztalával szemben
lévő fotelek egyike felé mozdulok. Amit mondanom kell neki,
amit hallania kell, annak önbizalomból kell fakadnia, nem pedig
a hiányából. Erre pedig az fog emlékeztetni, ha megállok a két
lábamon.
– Rachel – leveszi a szemüvegét –, azt akarom, hogy…
– Nem. – Felemelem a kezem. – Először meghallgatod, amit
mondani akarok, és minden egyes szavamat végighallgatod,
anélkül hogy félbeszakítanál.
Szünetet tart, majd bólint. Huszonhat év óta – amióta ismerem
– először.
Veszek egy mély lélegzetet, majd kiengedem.
– Be kell fejezned azt, hogy megpróbálod megszabni az
életemet és a karrieremet. Tönkreteszed a kapcsolatunkat azzal,
hogy kéretlen elvárásokat támasztasz velem szemben. Ezek az
elvárások kiszipolyoznak engem, apa, és megölik azt a szeretetet,
amelyet irántad érzek. Ha nem hagyod abba, az olyan mély sebet
ejt köztünk, hogy nem vagyok benne biztos, hogy valaha is
kilábalunk belőle.
Ismét meglepődöm, amikor bólint, de folytatom. Milliónyi
begyakorlott mondanivalóm van, és ha megállok elgondolkodni,
mielőtt mindet kimondanám, soha nem fogok mindent
elmondani.
 – Megértem, hogy a Tyjal való kapcsolatom sokként ért téged,
de szeretném, ha megértenéd, hogy engem is meglepett –
folytatom, és elkezdek fel-alá járni az íróasztala előtt. – Nem
terveztük. Egyszerűen megtörtént. Az igazat megvallva egyikünk
sem tudta volna megakadályozni. És bár megértem a
tanszékvezetői pozíciódat, szeretném, ha visszaemlékeznél, mit
éreztél, amikor szerelmes voltál.
A szeme kissé kitágul, én pedig félrenézek, vissza az íróasztal
felületére.
– Még soha nem kértem tőled, hogy ments ki bármiből, és most
sem fogom elkezdeni. Ha fegyelmező intézkedést kell
alkalmaznod, megértem, és hajlandó vagyok szembenézni a
következményekkel. Néha egy kicsit meg kell szegni a
szabályokat, hogy eljussunk oda, ahová szeretnénk. Ezt most már
biztosan tudom.
Ismét szembefordulok vele, és mindkét kezemmel az
asztallapra támaszkodom, hogy ne lehessen megcáfolni a
szavaimat.
– De hagynod kell, hogy éljem az életemet, még akkor is, ha az
egy kicsit letér arról az útról, amelyet te kijelöltél számomra.
Erről szól az út. A tapasztalásról. Ez a lényeg. Ezt érdemlem tőled.
Az apámtól.
– Tudom, Rachel. – Rövid szünetet tart, a szeme lecsukódik, a
hangja csak kissé törik meg, majd megismétli: – Tudom.
A könnyed beismerés és az érzelmek hallatlan kimutatása
olyan sokkolóan hat rám, hogy hátrahőkölök. Soha nem láttam
még Nathaniel Rose-t ilyen könnyen meghátrálni.
– M-micsoda?
 – Rachel, sajnálom. – Olyan szavakat ejt ki, amelyekről sosem
gondoltam volna, hogy valaha is elhagyják a száját. – Nyomást
gyakoroltam rád, hogy megtedd azokat a dolgokat, amelyeket
neked kívánok, de szem elől tévesztettem, hogy te mit akarsz. És
sajnálom. Nagyon sajnálom.
Általában matt színű barna szeme most csillog az érzelmektől.
– Remélem, meg tudsz nekem bocsátani.
– Ezt komolyan mondod? – kérdezem, és a lélegzetem elakad a
torkomban, a belső feszültségem egy pillanat alatt feloldódik.
– Igen – válaszolja. Feláll a székéből, majd tétován megkerüli az
íróasztalát, és elém áll. A késztetés, hogy lenézzek a cipőmre,
rettentő erős, de küzdök ellene. Lehet, hogy soha többé nem lesz
alkalmam látni apámnak ezt a változatát, és ezért magamba kell
szívnom ezt a pillanatot.
– Szeretlek, Rachel. Büszke vagyok rád. És mindig itt leszek
neked. Remélem, megtalálod magadban a bátorságot, hogy
megbocsáss az öregednek, amiért… mit is mond Lydia… egy
seggfej volt.
Halk nevetés tör ki belőlem, majd átkarolom apám derekát, és
évtizedek óta először megölelem.
– Megbocsátok neked, apa. Én is tudok igazi seggfej lenni.
Szorosan átölel, a mellkasában érzem, ahogy kuncog, pont
ahogy egy, a lányát szerető apa tud kuncogni, és én élvezem az
ismerős, borotválkozás utáni illatát, ami a gyerekkoromra
emlékeztet.
Amikor az ölelésünk véget ér, rám mosolyog, a tekintete lágy és
tiszta.
– Tudod, mindig is csodáltam, hogy milyen erős vagy. Anyád is
büszke volt erre. – Igazi mosolyra húzom a számat, ő pedig
végigsimít a hajamon. – Csak nekem kicsit tovább tartott, mire
megértettem, mint neki.
Nagyot nyelek.
– Mi lesz Tyjal és velem? – Nehéz kérdés, de muszáj feltenni.
Tudnom kell, merre tovább. Mi legyen a következő lépés, és
hogyan hozhatom helyre a dolgokat.
– Hogy érted ezt?
– Úgy értem – mondom, veszek egy mély lélegzetet, és az egyik
szék támlája mögé húzódom –, kirúgtad? És engem kirúgtak a
mesterszakról?
Megrázza a fejét, és egy őszinte, gondoskodó mosoly jelenik
meg az egyébként komoly arcán.
– Nem. Nem hiszem, hogy ez túl jó kezdet lenne a kapcsolatunk
ezen új dimenziójának, ugye?
– Új dimenzió?
Megvonja a vállát.
– Szerelmesek vagytok egymásba, nem igaz?
Kinyitom a számat, és nyelek egyet, mint egy hal, mielőtt végül
bólintva elismerem.
Igen, százszázalékosan, egyértelműen szerelmes vagyok Ty
Winslow-ba.
– Eszem ágában sincs kirúgni a jövendőbeli vejemet.
Jövendőbeli veje? Szent szar! A lélegzetem is elakad.
– Ráadásul nem hiszem, hogy számított volna, akármi is a
döntésem, mert azt mondta, hogy feldughatom magamnak. –
Kikerekedik a szemem, ahogy folytatja. – Valójában biztos vagyok
benne, hogy a pontos szavai így hangzottak: „Szerelmes vagyok a
lányodba, Nate. És ez azt jelenti, hogy csak az érdekel, hogy ő mit
gondol.”
– Ezt mondta?
Apám bólint, és egy pillanatig elgondolkozva néz rám.
– Tudom, hogy valószínűleg nem vagy kíváncsi a
véleményemre, de ebben az esetben úgy érzem, meg kell
mondanom – teszi hozzá, és kinyújtja a kezét, hogy megveregesse
a vállamat. – Tegnap egy olyan férfit láttam, aki egyetlen
szándékkal állt előttem: hogy kiálljon a nőért, akit szeret és
támogat.
Behunyom a szemem, és könnyek csípik az orromat.
A sok bugyis játék, lökdösődés, kötekedés, gúnyolódás és
viccelődés közben sem láttam, hogy ez lesz. Beleszerettem a
tökéletes játékosba – ő pedig belém.
– Apa, mennem kell. – Ez minden, amit mondani tudok.
– Már azon tűnődtem, hogy mikor fogsz végre lelépni innen –
mélázik, és ismét megveregeti a vállamat, mielőtt visszasétálna a
székéhez. – Szeretlek, édesem.
– Én is szeretlek – válaszolom, és sarkon fordulok, hogy
kiszaladjak az irodájából a folyosó másik vége felé. De amikor az
irodához érek, amelyen a Ty Winslow professzor felirat áll, az
ajtó zárva van, és a lámpák le vannak kapcsolva.
A francba!
Kapkodva veszem elő a táskámból a telefonomat, de mielőtt
megnyomnám a hívás gombot a neve alatt, megállok.
Nem, ne így, Rachel. Többet érdemel egy sietős telefonhívásnál és
üres bocsánatkérésnél.
Egy emlék jut eszembe, egy olyan emlék, amelyről akkoriban
teljesen biztos voltam, hogy soha nem lesz semmivel sem
egyenlő. De most, amikor mégis, nem tudok nem mosolyogni a
családi előrelátáson. A fenébe is, ezek a Winslow testvérek
tudnak valamit!
A táskámban kutakodom, végül rátalálok a kis, téglalap alakú
papírdarabra.
Gyorsan előveszem, bepötyögöm a számokat a telefonomba, és
megnyomom a hívás gombot.
 NEGYVENHAT

Ty

Bámulom a tévéképernyőt, céltalanul kapcsolgatok a csatornák

között, és azon tűnődöm, hogy mikor vált ilyen szarrá az életem.
Amikor szerelmes lettél, tesó.
Ó, persze. Amikor úgy döntöttem, hogy szerelmes leszek. Ekkor
állt minden a feje tetejére.
A telefonom megrezzen a mellettem lévő párnán, és utálom,
ahogy a szánalmas szívem megdobban. De reménytelenségében
visszatér lassú és egyenletes ritmusához, amikor meglátom a
képernyőt, és nyomorult megváltás helyett egy SMS-t találok a
bátyámtól, Remytől.

Remy: Spontán családi vacsi ma. Találkozzunk

Winnie-nél.

A szememet forgatom, és felnézek a nappali mennyezetére.

Aha, nem. Bassza meg, nem! De aztán még háromszor rezeg a
telefonom, mind a testvéreimtől érkező SMS-ektől.

Jude: Soph és én ott leszünk.

 Flynn: Mi négykor érkezünk. A vacsora 8-ra kész lesz.

Miután elolvastam mindenki más üzenetét, küldök egy gyors

SMS-t, hogy tudassam velük, hogy én nem megyek.

Ty: Nem tudok jönni. Elfoglalt vagyok.

Visszadobom a telefont a kanapéra magam mellé, de még tíz

másodperc sem telik el, máris megszólal a világegyetem
legidegesítőbb csengőhangja, Pharell Happy című száma.
Mikor is gondoltam, hogy ez a vidám, optimista,
unikornisszarság jó ötlet? Mármint, ne vedd sértésnek, Pharrell,
de épp egy depressziós időszak közepén vagyok.
Egy aprócska reménysugárral magam felé billentem a
képernyőt, majd átkozódva hangpostára irányítom a hívást,
amikor a Remy nevet látom felvillanni a képernyőn.
Kurvára hagyjuk, tesó!
Csak miután még ötször meghallgathattam ezt az elbaszott
csengőhangot, döntök úgy, hogy felveszem, és hagyom, hogy
Remy viselje a tettei következményeit.
– Mit akarsz?
– Mondd le a programodat – szól bele a telefonba. – Legyél
nyolcra Winnie-nél.
– Mondtam, hogy nem érek rá.
– Nem érdekel – vág vissza. – Jól teszed, ha idehúzod a segged.
– Akkor jobb, ha elkezdesz megformázni egy másolatot, mert
én nem jövök, Rem.
– Anya be akar mutatni minket egy Howard nevű fickónak.
– Mi? – Ekkor felülök. – Komolyan? Még mindig azzal a
bohóccal jár?
– Csak legyél nyolcra Winnie-nél! – Mondandója
nyomatékosításaként egy kattanással lerakja a telefont.
Faszfej!
Megnézem az időt a telefonomon, és amikor látom, hogy már
hat óra van, sóhajtok egyet.
Nem értik ezek a seggfejek, hogy most nincs kedvem emberek
között lenni? Nem akarok Howarddal találkozni. Nem akarok
senkivel sem találkozni.
Bassza meg! Mintha a szerelem mindenki másnál működne, csak
nálam nem.
Amikor az egyetlen válasz a saját néma nyomorúságom, úgy
döntök, hogy felemelem a seggem a kanapéról, és beugrom a
zuhany alá.
Ha nem tudom hamarosan valamilyen módon kordában
tartani az érzelmeimet, a családi vacsora résztvevőinek és az
újonnan bemutatott Howardnak hamarosan pokoli
showműsorban lesz részük.

Kicsivel nyolc után besétálok Winnie rozsdabarna házába.

Általában szeretem a családi vacsoraesteken a csevegés és a
nevetés hangjait, de ma este az ismerős hangok csak bosszúságot
váltanak ki belőlem.
Bárhol máshol szívesebben lennék, mint itt.
Besétálok a konyhába, és átkutatom a szobát az egyetlen
ismeretlen arc után, akinek itt kellene lennie, de csak Jude-ot és
Flynnt látom a konyhapultnál beszélgetni, mindketten egy-egy
babát tartanak a karjukban.
Winnie, Sophie, Daisy, Paula néni, Lexi és anyukám az étellel
vannak elfoglalva. Mindegyikük belefeledkezik a saját
feladatába.
Wes és Brad bácsikám a hátsó teraszon vannak, Brad bácsi
többnyire csak figyeli, amit Wes a grillen lévő hússal csinál.
Senki sem vesz észre engem.
– Örülök, hogy eljöttél – vereget hátba Rem. Úgy tűnik, ő az
egyetlen, aki lát engem.
– Igen – motyogom. – Úgy értem, nem sok választást hagytál
nekem, Sztálin.
Vigyorog, nem zavarja, hogy diktátornak nevezem. Bosszant,
hogy ez ilyen könnyen lepereg róla. Ettől még jobban feszegetni
kezdem a határokat.
– Hol van az öreg kecske, akivel találkoznom kellene? Itt van,
vagy elkergetted, mint Charlotte-ot?
Tudom, hogy ez övön aluli, kíméletlen beszólás. De a bennem
lévő fájdalom annyira elsöpör minden mást, és úgy növekszik
másodpercről másodpercre, hogy az egyetlen dolog, amit tehetek,
az, hogy kiadom magamból.
A szeme összeszűkül, én pedig felkészülök az arcomba mért
ökölcsapásra, amiről tudom, hogy jönnie kell. De nem félek.
Őszintén szólva most megkönnyebbülésnek tűnne egy kis idő,
amit eszméletlenül tölthetnék.
Rem nevet, a hangja egyenesen mintha gonosz lenne.
– Ezt most elnézem… egyszer. És csak azért, mert tudom, hogy
milyen kibaszottul rosszul vagy. És én pontosan ismerem ezt az
érzést.
Honnan a faszból tudná, mi van velem? Nem mondtam el
senkinek, és nem is fogom. Nincs szükségem arra, hogy megint
keresztülvánszorogjak az érzelmek mocsarán. Kurvára nincs,
köszönöm.
– Howard – emlékeztetem állkapcsom csikorgatásával.
Képtelen vagyok bocsánatot kérni, és képtelen vagyok
magyarázkodni.
Kemény arckifejezéssel a zárt étkezőajtó felé mutat.
– Az ebédlőben van.
Mi a fasz?
– Egyedül ül az ebédlőben? – kérdezem. – És ezt nem találod
egy kicsit furcsának?
Megint megveregeti a hátamat, és az ütés erejétől szinte
megindulok arrafelé.
– Csak menj és köszönj. És légy kedves, a kurva életbe!
– Tudod, mit? – sziszegem, és leülök az egyik bárszékre. – Ne is
törődj vele. Itt fogok lazítani.
Nincs kedvem új emberekkel találkozni. A pokolba is, még
ahhoz sincs kedvem, hogy az ismerős embereket lássam!
– Emeld fel a segged, és köszönj anyu barátjának! – Rem
megragad a pólóm hátuljánál fogva, és leránt a székről.
– Mi a fasz van veled, ember? – Gyakorlatilag kiabálok, de
amikor hátranézek, hogy felkészüljek anyám rosszallására, még
csak fel sem néz a serpenyőből, amelyben éppen a spárgát sózza.
Láthatatlan vagyok?
A kirohanásom azonban nem riasztja el a bátyámat. Egy kézzel
a hátamnál fogva az étkező felé tol, amíg az ajtó előtt nem állok.
 Visszanézek rá.
– Ebben a családban mindenkinek elment az esze?
A kurva életbe!
Azt hiszem, inkább túlesem ezen a hülyeségen, aztán elhúzok a
faszba a Winslow család alkonyzónájából.
Belököm az étkező ajtaját, és megdermedek.
Szent szar, Howard nagyon hasonlít valaki másra.
 NEGYVENHÉT

Rachel

– Rachel? – kérdezi Ty, szeme tágra nyílt, tekintete zavart.

Pokolian néz ki, durvábban, mint valaha láttam, és azonnal elönt
a bűntudat.
– Rachel? – Újra a nevemet mondja, mintha délibáb lennék a
sivatagban, és egyszerűen nem tudná elhinni, hogy létezem.
– Szia, Ty! – A körülményekhez képest ez egy elég szánalmas
üdvözlés, de legalább elkezdtem valahogy. – Szóval – folytatom,
megköszörülve a torkomat –. tudom, hogy meglepetés, hogy itt
vagyok ma este, de amit mondani akarok, az túl fontos egy
telefonhíváshoz, és egyenesen bűncselekmény lenne üzenetben
leírni.
Amikor nem szól semmit, teszek egy lépést felé.
– Tudom, hogy a dolgok kuszák voltak, hogy én kuszáltam
mindent össze, és sajnálom – mondom neki, és még hármat
lépek. – Én… ööö… volt ma egy beszélgetésem az apámmal. Jól
ment. Igazából egészen nagyszerű volt.
– Igen? – Ez az első szó, ami elhagyja az ajkát, és még a maga
kopár egyszerűségében is könnyekre fakaszt.
– Igen – bólintok, és teszek még két lépést felé. – Azt hiszem, a
kapcsolatunk sokkal egészségesebb lesz a továbbiakban.
– Örülök, hogy ezt hallom, Rachel – mondja, a hangja lágy, de
szomorú, mintha fizikai fájdalmat okozna neki a jelenlétem. Ez a
legrosszabb forgatókönyv, amit el tudok képzelni: még jobban
bántani Tyt, mint amennyire eddig tettem; ezért igyekszem
odaérni a jó részhez, és csendben imádkozom, kívánom és
remélem, hogy képes lesz befogadni is azt.
– Szeretlek, Ty! – Olyan hangosan kiáltom, hogy esküszöm, az
üveg is betörhetne tőle, a szavak szinte ki akarnak robbanni a
testemből.
A mellkasa megemelkedik, öklével a csípőjéhez ér, és én nem
tehetek róla, de újra és újra kimondom.
– Szeretlek – suttogom ezúttal, és a könnyeim féktelenül
potyognak le az arcomon. – Tényleg, Ty. Szeretlek. Szerelmes
vagyok beléd.
– Hála a kibaszott égnek! Épp ideje volt – motyogja, majd
elindul, és három hosszú lépéssel átszeli a köztünk lévő
távolságot.
Másodperceken belül a karjában vagyok, és ő csókol engem, én
meg őt, az ujjai a hajamban vannak, kezemmel az inge anyagát
markolom.
Amitől csak még jobban sírok.
– Szeretlek – suttogom a szájába, és érzem a saját könnyeim
ízét az ajkán.
– Én is szeretlek, Rachel – suttogja. – Soha nem fantáziáltam
arról, hogy saját tökéletes családot alapítok… de ez az elmúlt
huszonnégy óra egy kibaszott nyomorúság volt nélküled. Most
már mindent akarok. Közös életet, családot, gyerekeket, az
egészet, és veled akarom.
Úgy hangzik, mint egy álom. És én is ezt akarom.
Még erősebben csókolom meg. A keze a fenekemen van, arra
kényszerítve a testemet, hogy olyan közel kerüljek az övéhez,
amennyire fizikailag lehetséges.
Nem tudom, meddig maradunk így, csókolózunk, érintkezünk,
átöleljük egymást, de egy bizonyos ponton a háttérzaj olyan
hangossá válik, hogy lehetetlen tovább úgy tenni, mintha csak mi
lennénk a szobában.
Mintha egy csomó más ember is ott lenne, akik éljeneznek,
tapsolnak, és olyanokat mondanak, hogy „ez az!” és „menjetek
szobára!”.
Ty nevetve megszakítja a csókot, én pedig pislogok a
szememben lévő könnycseppektől. Az egész Winslow banda itt
van, és minket ünnepel.
– Kurvára itt volt az ideje! – kiabálja Ty öccse, Jude, mire az
anyja kinyújtja a kezét, hogy tarkón vágja.
– Hogy beszélsz? – csettint Wendy, amikor Winnie, Wes és Lexi
is megérkeznek, hogy helyet foglaljanak.
– Most olvastam egy Colleen Hoover-könyvet, amelyben
elismerik, hogy a nyelv nem más, mint a társadalom által
létrehozott konstrukció, nagyi. A „kurva” valójában nem jelent
semmit. Ez csak egy kibaszott szó – tájékoztatja Lexi, amitől benn
reked a szó Ty anyjában, és a mi arcunkra is újabb mosolyt csal.
– Együnk! – kiáltja Ty nagybátyja, Brad, aki elhalad mellettünk,
és letelepszik az asztal másik végénél.
Ahogy elnézem, a mi pillanatunknak vége, és már zajlik a
családi vacsora, de Ty nem tesz le engem. Ehelyett újra
megcsókol.
– Paula, add ide a krumplit – kéri Brad a háttérben, én pedig
kuncogva húzódom el Tytól.
Egyik irányba sértés repül, a másikba nevetés, a körülöttünk
lévő káosztól csak mosolyogni tudok.
Amikor Ty meglátja az enyémet, az ő mosolya is elmélyül.
– Készen állsz arra, hogy ez legyen a jövőnk?
Öt másodpercig úgy teszek, mintha komolyan gondolkodnék,
de már tudom a választ.
– Csak ha megígéred, hogy örökké tart.
Ty megrázza a fejét.
– A vacsora nem fog örökké tartani. De mi igen.
– Szeretlek, Ty.
– Én is, Rach. Én is. – Újra megcsókol, de aztán visszahelyez a
lábamra.
Körbepillantok a szobában, látom a körülöttünk lévő
szeretetet.
– Szerinted… ööö… le kellene ülnünk enni?
– Inkább leülnél és ennél?
– Mi a másik lehetőség?
– Az, hogy elhúzzunk innen a picsába, hogy tovább
mondhassam neked, hogy szeretlek – suttogja halkan a fülembe.
– De csakis meztelenül, miközben a farkam benned van.
Elpirulok, de közben mosolygok is.
– Ez ígéretesen hangzik.
– Ó, Rach, ez még csak a kezdet!
 EPILÓGUS

Több mint öt hónappal később…

július 20., szombat

Ty

– Tálalhatom az ebédet, Tilly? – vigyorgok Matildára, ő pedig

helyeslően dorombol. Miután leteszek egy tál tonhalat a konyha
padlójára, ujjaimmal végigsimítok háta puha szőrén. – Tessék.
Ismét dorombol, oldalával a lábamhoz dörgölőzik, de épp csak
tíz másodpercet időzik, majd elkezd kajálni.
Miss Matilda a Little Rose Pékség rezidens macskája volt, de
körülbelül egy hónappal ezelőtt, miután Rachel és én
beköltöztünk ebbe a Greenwich Village-i lakásba, a barátnőmnek
túlságosan hiányzott az állat ahhoz, hogy ott hagyja.
Bár szükség volt egy álruhás kémekhez méltó akcióra, hogy
beosonhassunk a pékségbe munkaidő után, amikor Lydia és Lou
nem volt ott, és át tudjuk menekíteni Matildát a lakásunkba,
végül sikerült a küldetés.
Rachel nővére nem volt túlságosan elragadtatva – igazából
eléggé kiakadt –, de aztán túltette magát a dolgon, amikor Rachel
megajándékozta őt egy új „szolgálati” állattal. A kandúrt Lydia és
Lou Heathcliffnek nevezte el.
Én személy szerint rajongok az Üvöltő szelekre való utalásért,
még ha nem is ez volt a szándék.
A telefonom rezeg a konyhapulton, mire lekapom a
márványlapról, és egy SMS-t találok a képernyőn a legidősebb
bátyámtól.

Remy: Már úton vagyok.

Végre, baszd meg! Nem tudom, mikor szállt le a Los Angelesből

érkező gépe, de úgy érzem, már egy órája úton kellene lennie.

Én: Megvan a cucc?

Remy: Nem, Ty. Csak délutáni teára jövök át.

Okostóni.

Én: Legalább azt mondd meg nekem, te szemétláda,

hogy az említett cuccot gondosan kezelik a szállítás
során?

Remy: Igen.

Én: Az igen alatt azt érted, hogy garantálod, hogy

nem fogod elveszíteni, elejteni vagy tönkretenni a
nagyon drága árut idefelé jövet?
 Remy: A kurva életbe, Ty, nyugi! Hamarosan ott
leszek.

Nyugi? Pff! Nehéz egy férfinak pihenni, amikor a testvérére

hagyatkozik, hogy leszállítsa a legfontosabb dolgot, amelyet
valaha is vásárolt.
Hogy miről beszélek? Nos… a válasz erre a kérdésre… egy
eljegyzési gyűrű.
Vagyis Rachel eljegyzési gyűrűje.
A gyűrű, amit azóta keresek, amióta a húgomnál, a Winslow
családi vacsora kellős közepén azt mondta, hogy szeret. A
vacsorát azzal a hamis ürüggyel tervezték meg, hogy
találkozhassunk anya fő kiszemeltjével, Howarddal, de később
kiderült, hogy Remy szervezte meg az egészet Rachelnek. Végül
nem találkoztam Howarddal – aki igazából egy egész kedves pasi
–, csak néhány héttel később, amikor anyámnak volt bátorsága
berángatni őt a viperabarlangba, ami a négy védelmező, seggfej
fia és a kíváncsiskodó lánya körét jelentette.
A vacsora, amikor Rachel csapdába csalt Winnie
nappalijában… nos, az megváltoztatta az életemet. A mélypontról
a kibaszott világ tetejére juttatott. Olyan férfi vagyok, aki
hivatalosan is kimondhatja: a szerelem nem hülyeség. Hanem a
minden.
Igen, tudom, eléggé őrült dolog, mi?
Én, Ty Winslow megtaláltam azt a nőt, aki olyan férfivá tesz,
amilyenné Flynn és Jude is vált, akiket kigúnyoltam ezért. És bár
utálom kimondani, hogy az öreg Kattant Cleónak igaza volt, a
kuruzsló szavai igenis valóra váltak: a sors vezetett el oda, hogy
megtaláltam azt a nőt, akivel örökké együtt akarok lenni.
És miután Remy idehozza a gyűrűt – amelyet egy drága, Los
Angeles-i butikban vett számomra, amíg a városban volt, hogy
találkozzon néhány fedezetialap-befektetővel –, azt tervezem,
hogy fél térdre ereszkedem, és megkérem Rachel kezét.
Az egész ötlet olyan széles mosolyt csal az arcomra, hogy az
már kínos, de bassza meg, szerelmes vagyok, és nem érdekel, ki
tud róla.
– Ez tényleg megtörténik, Tilly! – jelentem ki, miközben a
zsebembe dugom a telefonomat, és kisétálok a konyhából a
nappaliba, hogy ledobjam magam a kanapéra, és nézzek egy kis
sportközvetítést, amíg Remy ideér. De a terveim dugába dőlnek,
amikor meghallom a kulcsok ismerős csilingelését a bejárati
ajtóban.
Mi a…?
Elindulok az előszoba felé, amikor Rachel beront a lakásunkba.
– Szent forró tamales! – kiáltja, egyik kezével letörölve
homlokáról az izzadsággyöngyöket, míg a másikkal a
kistáskájával és a laptoptáskájával zsonglőrködik. Lábával
berúgja az ajtót, és mindent, ami a kezében van, szertelenül a
padlóra dob. – Miért van ilyen rohadt meleg odakint?
Jaj, ne! Ó, nem, nem, nem, nem. Ez nem része a tervnek!
– Mit csinálsz itthon? – kérdezem, és összeszorul a mellkasom.
Remy úton van a rohadt eljegyzési gyűrűvel, és bár minden
porcikámmal szeretem Rachelt, most nem kellene itt lennie.
– Elromlott a légkondi az órán – meséli drámai sóhajjal, és
mindkét kezével legyezni kezdi magát. – Teljes nyomor volt.
Mindenki izzadt, mint a ló, végül a professzor egyszerűen feladta,
és hazaengedett minket.
– Ó… – Bassza meg!
Az elmúlt hetekben Rachel minden szombaton egy kizárólag
lírával foglalkozó professzor nyári írói workshopján vett részt. Ez
olyasvalami, amit csakis saját magáért tesz a mesterszakos órái
mellett, és nem is lehetnék rá büszkébb.
De, mint ahogy mondtam, nem kellene itt lennie.
– Olyan rohadt meleg van odakint, Ty! – jegyzi meg, és leveti a
szandálját, mielőtt egyenesen a konyha felé indulna, én pedig
csak annyit tehetek, hogy követem, mint egy összezavarodott
kiskutya.
Egy lendületes mozdulattal kinyitja a hűtő ajtaját, és felkap egy
üveg vizet. Úgy érzem, hogy a felét már kiitta, mielőtt pislogni
tudnék, vagy esetleg kitalálni, hogy mi a fenét fogok csinálni.
– Szóval… ööö… az óra elmaradt?
– Igen. – Rachel fejét oldalra billentve néz rám. – Ahogy már
mondtam, a légkondi nem működött, és mindannyian izzadtunk,
mint a bolondok. Vagy elmarad az óra, vagy hívunk tíz mentőt
hőguta miatt.
– Akkor ma nem lesz íróműhely… – Szünetet tartok, és
végigsimítok az arcomon.
A francba! A francba! A francba! Az egészet elterveztem. Egy
szexi vacsorát és egy desszertet, ami arról szólt volna, hogy
tejszínhabot zabálok Rachel csodálatos puncijáról, amíg el nem
lazul a gyönyörtől, és tökéletes lelkiállapotban nem lesz ahhoz,
hogy fél térdre ereszkedjek, és megkérjem a kezét.
– Ty? Jól vagy?
– Természetesen. – Megköszörülöm a torkomat, és újra a
szemébe nézek. – Miért?
Vigyora egyformán mulatságos és gyanakvó.
– Mert furcsán viselkedsz.
– Én? Furcsán? – Megrázom a fejem. – Dehogyis.
– Oké, te bolond. – Rachel csak nevet, és kisétál a konyhából a
hálószobánkhoz vezető folyosón.
– Hová mész?
– Megyek, lezuhanyozom! – kiáltja a válla fölött, és nem tudom
nem észrevenni a hangjában a vidámságot. – Biztos, hogy jól
vagy, kis bolond?
Szedd össze magad, ember! Ha ez egy pókerjátszma lenne, már
az összes kibaszott kártyádat felfedted volna az asztalnál.
Ismét végigsimítok az arcomon, és megpróbálom összeszedni
magam.
Ennek nem kell tönkretennie a terveimet. Biztos ki tudok
találni valami kifogást, hogy Remy miért fog beugrani. Vagy a
pokolba is, talán azt mondhatnám Rachelnek, hogy el kell
intéznem valamit, és lent találkozzunk az előcsarnokban?
Igen, igen, igen. Ez működhet.
Előhúzom a mobilomat a zsebemből, és küldök Remynek egy
gyors SMS-t.

Én: Mi a várható érkezési időd?

Amikor nem érkezik válasz, elindulok a hálószobánkba, hogy

beadjak valami kifogást Rachelnek, hogy az irodámba kell
rohannom, így csak lent várhatom meg Remyt, de ott találom
gyönyörű és szexi nőmet, amint éppen megszabadul az összes
ruhájától. Először a pólóját, aztán a melltartóját, majd a
rövidnadrágját és a bugyiját veszi le, és mire észbe kapok, már
száz százalékban a műsor élvezője vagyok.
És mintha a testemnek saját akarata lenne, a lábam magától
mozog, és az egyik kezem az éjjeliszekrényre ejti a telefonomat,
mielőtt a másikkal Rachel tökéletes melléért nyúlok.
– Ty! – visítja. – Hagyd abba! Tiszta izzadt és undorító vagyok!
– Nem érdekel. – A karomba húzom, a kezem még mindig fel-
alá vándorol a testén. – Szeretlek tisztán, szeretlek izzadtan,
szeretlek mocskosan. Minden kibaszott módon szeretlek, Rach –
suttogom, mielőtt a számat az övéhez szorítom.
Só és a szokásos citrusos rágó ízét érzem, és nem telik el sok
idő, mire megadja magát, a teste az enyémhez simul, és
összefonja karját a nyakam körül.
Az ágy felé húzom, a szánk ekkorra gyakorlatilag összeolvadt,
és a farkam már vigyázzban áll, mint egy szexkatona, készen
arra, hogy meghódítsa a tökéletes pinát.
Most semmi más nem számít, csak az, hogy benne legyek.
Bassza meg, a csajom egy istenverte istennő, gondolom
magamban, amikor megpillantom gyönyörű íveit és meztelen
testét az enyém alatt. Szívni, enni és lakmározni akarok minden
egyes centijéből. Azt akarom, hogy elélvezzen a számon és a
farkamon. Mindent akarok csinálni vele, és órákon át akarom
csinálni.
És pontosan ezt fogom tenni. Most rögtön, a rohadt életbe is!
– Örülök, hogy korán hazajöttél – mormogom, és még
erősebben megcsókolom. – Hiányoztál.
Belekuncog kitartó számba.
– Csak két órája láttál engem.
 – Nem számít. Soha nem akarlak nem látni. Azt hiszem,
minden órádra el fogok járni veled. Bárhová mész, én is megyek.
– Úgy beszélsz, mint egy pszichopata. – Megint kuncog, aztán
folytatja. – De én szeretlek.
Amikor nyögések törnek elő az ajkából, és a csípője elkezd
alattam táncolni, elhúzódom, hogy a lehető leggyorsabban
levegyem a ruháimat. Rachel végig vigyorog rám, ajka
szórakozottan görbül felfelé, miközben nézi, ahogy majdnem a
kibaszott arcomra esek, ahogy lerúgom magamról a
boxeralsómat, és visszabukom az ágyra.
– Te egy őrült vagy! – visít, amikor az arcomat a mellébe
temetem, és egy ideig a mellbimbóját szopogatom és nyalogatom.
– Ez mind a te hibád, babám. Az egész a te hibád.
– Szere… – kezdi, de szünetet tart, és a könyökére támaszkodik.
– Várj, Ty – mondja, és megkocogtatja a vállamat –, csak nem
elment az áram?
– Ne is törődj vele – válaszolom, miközben a számmal
végigszántok a testén.
És pontosan ezt teszi, hátradől az ágyon, mígnem a távolban
egy csörgő telefon hangját kezdem hallani, az éjjeliszekrényről.
– Bébi. Valaki hív.
– Ismétlem, ne is törődj vele.
– Remy az.
A francba! Valószínűleg itt van! Az oldalamra fordulok, és
felkapom a telefonomat az éjjeliszekrényről.
– Szia, mi a helyzet?
– Mi a helyzet? – kérdezi Remy harsány nevetéssel. – Hát,
beszorultam az épületed kibaszott liftjébe.
 O-ó!
– Oké. Felhívom Lloydot.
– Ki az a Lloyd?
– A gondnok – válaszolom, és leteszem a telefont. De amikor
megfordulok, és meglátom Rachelt az ágyon, úgy mutogatva
csábító testét, mintha az én személyes büfém lenne, nem tudom
megállni, hogy ne húzzam újra a karomba, és ne csókoljam meg.
– Minden rendben? – kérdezi a kitartó csókjaim ellenére.
– Remy beszorult a liftünkbe.
– Mi? – kérdezi. – Milyen liftbe?
– A mi liftünkbe.
– Ty?! Komolyan mondod?! – kiált fel, és ellök magától. – Fel
kell hívnunk Lloydot, te őrült! És a tűzoltókat is! A francba! És
elment az áram is!
Tudom, hogy igaza van abban, hogy egy kicsit sietősebben
hívjam Lloydot, és segítsek Remynek. A farkam azonban nem
igazán értette az üzenetet.
Leugrik az ágyról, hozzám vágja a telefonomat, és kisprintel a
folyosóra.
– Ty! Ez nagyon nem jó! – A hangja visszaverődik a folyosó
faláról. – Hívd fel Lloydot! Hívom a tűzoltókat.
Hát, a fenébe! Ez a nap egyáltalán nem úgy alakul, ahogy
terveztem.

Rachel
Ma, mivel a New York-i időjárás forróbb volt, mint az átkozott
Nap maga, több kerületben is harmincperces áramszünet volt,
köztük Greenwich Village-ben, ahol a mi lakóházunk is található.
Normális esetben ez nem lett volna ilyen drámai élmény, de
mivel Ty bátyja, Remy épp át akart hozni valamit, az épületünk
liftjében ragadt.
Igen. Szó szerint beszorult a fülkébe, pont a negyedik és az
ötödik emelet között.
Két órával később, New York legjobbjainak segítségével,
végignézem, ahogy két erős tűzoltó kinyitja a liftajtót,
felszabadultan fellélegezhetek.
Hála az égnek!
Felnézek Tyra, és aggódó arckifejezése, amely azóta jelent meg
az arcán, amióta fel kellett ráznom a kanos kábulatából, lassan
kezd eltűnni. Megszorítja a vállamat, és mindketten
visszanézünk a liftajtóra, várva, hogy feltűnjön Remy arca.
De az első arc, amit látok, nem Remyé. Egy feltűnően szép női
arc az, amelyhez nagy, barna szem, sötét haj és egy terhes pocak
társul.
A nő ragyog – bár valószínűleg az izzadtság miatt –, és
komolyan az egyik legcsodálatosabb lény, akit valaha láttam.
Szerencsére, amikor néhány másodperccel később Remy is
kilép a liftajtón, az arckifejezése sokkal nyugodtabb, mint amire
számítottam volna egy olyan embertől, aki az elmúlt két órára
egy liftben ragadt.
– Te jó ég, Maria? – kérdezi Ty, figyelmét a nőre irányítva, és a
hangjának meleg árnyalatából leszűröm, hogy ismeri őt.
Megragadja a kezem, és odamegyünk a nőhöz, aki Remy
mellett áll.
– Jól vannak? – kérdezi az egyik tűzoltó, és Remy hálásan hátba
veregeti.
– Igen, ember. Kösz, hogy megmentett bennünket.
– Szia, Ty! – válaszol barátságos mosollyal a nő, akit Mariának
hívnak.
Ty ránéz a bátyjára, aki most csatlakozott a mi kis körünkhöz,
hogy ne legyen útban a tűzoltóknak, akik még mindig azon
dolgoznak, hogy a liftet működésbe hozzák, és kuncogni kezd.
– Kicsi a világ, tesó.
Rem csak vigyorog.
– Nekem mondod?
– Rachel, ő Maria. Maria, ő az én Rachelöm – mutat be minket
Ty, Maria felém nyújtja a kezét, én pedig gondolkodás nélkül
megragadom.
– Örülök, hogy megismerhetlek.
– Egy régi barátja vagyok ennek a fickónak itt – magyarázza
Maria, és játékosan oldalba böki Remyt. – Még a gimnáziumi
éveinkből. Bár már jó néhány éve nem láttuk egymást.
– Hűha! – Meglepetten pislogok. – És történetesen együtt
ragadtatok be egy liftbe?
Nevet.
– Igen. Mi az esélye ennek, ugye?
– Örülök, hogy látlak. – Ty előrelép, hogy megölelje Mariát,
majd egyenesen Remy felé fordul. – És? – kérdezi, de nem látom
Remy arcát és a reakciójat, mivel Ty feje eltakarja a kilátásomat.
– Kösz, haver! – mondja Ty halkan, és valamit a zsebébe dug.
Mi a fene?
 – Mi az? – kérdezem tőle, mire ő csak vigyorog, és megrázza a
fejét.
– Mindjárt megmutatom.
Oldalra billentem a fejem, pokolian kíváncsi vagyok, de Ty csak
átkarolja a vállamat, és a mellkasához húz.
– Oké. Nos, akkor, jó volt látni titeket. Örülök, hogy mindketten
jól vagytok. És most, ha nem bánjátok, Rachelnek és nekem van
egy kis elintéznivalónk.
– Ty! – A mellkasára csapok.
– Mi van?
– A bátyád és Maria két rohadt órán át egy liftben rostokolt –
jegyzem meg kimerült nevetéssel. – Nem gondolod, hogy
behívhatnád őket?
Rájuk nézek.
– Gyertek fel, igyatok egy kis vizet, vagy mondjátok, hogy mire
van szükségetek.
– Köszönjük, nem szükséges – válaszolja Rem szelíd mosollyal.
– Mi most indulunk.
Ők most indulnak. Érdekes.
– Ez nagyszerű! – kiáltja Ty, és mielőtt észbe kapnék, a hülye
gyerek lehajol, és átdob engem a vállán.
– Ty!
– Sziasztok, srácok! – Ty csak nevet, nem is figyel rám, és
sarkon fordul a lépcsőház felé.
– Annyira sajnálom, hogy egy bunkó idióta! – kiáltok Remy és
Maria felé. – És nagyon örültem a találkozásnak, Maria!
Ők csak vigyorognak és integetnek, és ahogy Ty egyre távolodik
velem, nem tudom nem észrevenni, ahogy Maria felnéz Remyre.
Vagy ahogy a férfi ránéz, miközben nevetnek, és beszélgetnek
valamiről, amit már nem hallok.
Ty viszont, nos, úgy tűnik, neki valami missziója van.
Benyomul a lépcsőházba, és egyszerre kettesével veszi a
lépcsőfokokat. Ahogy a lakásunkhoz ér, tíz másodperc alatt
kinyitja az ajtót.
– Mi ütött beléd? – kérdezem, végre újra talpra állva, de a szexi
rosszfiú csak vigyorog rám.
– Semmi, babám.
Forgatom a szemem, de közben nevetek. És miközben Ty az
ajtóban lecsúsztatja a cipőjét, azon kapom magam, hogy azon
tűnődöm, mit láttam a liftnél Remyvel kapcsolatban.
– Maria fontos személy volt Remy életében?
– He? – kérdezi Ty, és lehajol, hogy levegye a szandálomat.
– Maria? – kérdezem. – Ki ő Remy számára?
– Egy régi gimis barátnő – válaszolja, és szinte bevonszol a
hálószobánkba.
– Gondolod, hogy van köztük valami?
– Nem tudom… – Szünetet tart, és a tekintetemet kutatja, de
nem is úgy tűnik, mintha választ várna tőlem. Mintha inkább ő
maga keresné a választ. – Ó, a francba!
Nevet, de aztán nem mond semmi mást, és folytatja a
vetkőztetésemet.
– Várj… Ez meg mit jelentett?
– Mi mit jelentett?
– Az a kifejezés, ami az előbb kiült az arcodra.
– Holnap emlékeztess, hogy meséljek neked egy Cleo nevű
jövendőmondóról.
 – Holnap? Miért holnap?
– Mert ma este túlságosan elfoglaltak leszünk – mondja, és
megrángatja az egyetlen ruhadarabot, ami még rajtam van. –
Ragaszkodsz ehhez a bugyihoz?
– Mi?
– A bugyihoz – mondja, és újra megrángatja. De nem hagy időt
arra, hogy válaszoljak, ehelyett egyszerűen felemeli, és letépi
rólam.
Szent szar!
– Ty! Mi a franc?
A ruhája rekordidő alatt lekerül róla.
– Rachel, szeretlek, de benned kell lennem.
Oké, igen, ez elég szexi.
Csak bólintani tudok, hogy egyetértek. Igen, legyen ez. Holnap
újra megnyitjuk ezt a beszélgetést.
Nem vesztegeti az időt, mindkettőnket az ágyra húz, és felemel,
hogy a combom körbeölelje csupasz derekát, és szemtől szembe
kerüljünk egymással.
– Bassza meg, ez az! – mondja nyögve, miközben leereszkedem
rá. – Erre volt szükségem. Szükségem volt rád.
– Olyan jó érzés vagy! – suttogom, és a számat az övéhez
szorítom, kezemmel pedig beletúrok a hajába. – Még ha teljesen
őrült vagy is, szeretlek. Nagyon.
– Én is szeretlek – suttogja vissza, és úgy mozgatja a csípőjét,
hogy még teljesebbnek érzem magam tőle. – Bassza meg, Rachel,
ezt örökké veled akarom csinálni!
Felnyögök.
– Dettó.
 – Akkor legyen így – mondja, és hátradől, hogy találkozzon a
tekintetünk. – Gyere hozzám! Legyél a feleségem! Engedd, hogy
örökké a tiéd legyek!
Szünet. A szívem. Minden felborul és megáll. Várj… mi?
– Te most…?
– Igen, így van.
– Csak úgy megkérted a kezem, miközben a farkad bennem
van?
– Aha. – Most már vigyorog, még mindig mozgatja a csípőjét,
nem tudom megállni, hogy ne nyögjek fel. – Hozzám jössz
feleségül, Rachel Nadine Rose?
Annak ellenére, hogy ez a legőrültebb javaslat, ami
valószínűleg valaha is elhangzott az emberiség története során,
csak egyféleképpen tudok válaszolni.
– Igen – válaszolok gondolkodás nélkül. – Igen. Igen. Igen.
– Hála az égnek! – Erősen megcsókol, és még mélyebbre
temetkezik belém. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – mondom félig kuncogva, félig nyöszörögve.
Mert már megint bennem van, és ó, ez olyan jó érzés! – De attól
még kibaszottul meg vagy őrülve.
– Érted? Mindig. – Újra belém hatol. – És ne aggódj, van
gyűrűm.
– Tényleg?
– Ó, igen – mondja egy kis vigyorral a száján, és megragadja
mindkét csípőmet, hogy felgyorsítsa a ritmusunkat. – De el kell
élvezned, mielőtt megkapod.
Ty Winslow minden kétséget kizáróan egy őrült.
De az én őrültem.
Örökkön örökké. Míg a halál el nem választ.

VÉGE
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először is KÖSZÖNJÜK, hogy olvasol. Ez mindenkinek szól, aki

vásárolt egy példányt, elolvasott egy előzetes olvasói példányt,
véleményt formált, vagy segített szerkeszteni, valamint
mindenkinek, aki időt szakított a zsúfolt napirendjében, hogy
biztosan a terv szerint haladjunk. Köszönjük, hogy támogattatok
minket, hogy beszéltetek a könyveinkről, és hogy egyszerűen
hihetetlenül szeretitek és támogatjátok a karaktereinket. Ti
tettétek ezt az eddigi legkedvencebb kalandunkká.
KÖSZÖNETET MONDUNK egymásnak. Max köszönetet mond
Monroe-nak. Monroe megköszöni Maxnek. Tudjuk, tudjuk! De
mindig ezt csináljuk. Minden könyvben. Nem is fogjuk
abbahagyni!
KÖSZÖNJÜK NEKED, Lisa, a szerkesztés istennőjének, aki
nélkül nem tudunk élni. Szeretünk örökkön örökké.
KÖSZÖNJÜK, Stacey, hogy belül is mindig ilyen csinosak
lesznek a könyveink! Imádunk téged!
KÖSZÖNJÜK NEKED, Peter (alias Banán), hogy feldobtad a
borítóinkat, és Ty Winslow-t ilyen szexi, ellenállhatatlan
sármőrré varázsoltad.
KÖSZÖNJÜK neked, John, hogy elviseled azokat az ütéseket,
amiket mi folyamatosan az utadba dobunk!
 KÖSZÖNJÜK minden bloggernek és influenszernek, aki
olvasott, véleményezett, posztolt, megosztott és támogatott
minket. Lelkesedésetek, támogatásotok és kemény munkátok
nem marad észrevétlen. Szeretünk titeket!
KÖSZÖNJÜK azoknak az embereknek, akik szeretnek minket –
a családunknak. Ti vagytok a legnagyobb támogatóink és
motiválóink. Nélkületek nem tudnánk ezt csinálni. Habár, azt
meg kell jegyezni, hogy néha nagyon elvonjátok a figyelmünket.
De a legzavaróbbak a tizenegy év alattiak, szóval ezt nem fogjuk
felróni nektek. HAHA!
KÖSZÖNJÜK a nagyszerű előolvasóinknak. Szeretünk titeket, és
méltányoljuk, hogy vagytok nekünk.
KÖSZÖNJÜK a „Szeresd magad” táborunk tagjainak! Szeretünk
titeket. Mindig megmosolyogtattok és megnevettettek minket,
minden egyes nap. Ti vagytok a legjobbak.
Minden szeretetünk a tiétek.
XOXO,

Max & Monroe

KÖSZÖNJÜK Félelmetes ARC-jeinknek. Nagyon szeretünk és

nagyra értékelünk titeket.
KÖSZÖNJÜK a Camp Love Yourself barátainknak! Szeretünk
titeket. Mindig megtaláljátok a módját, hogy minden egyes
rohadt napon mosolyra és nevetésre késztessetek minket. Ti
vagytok a legjobbak.
Mint mindig, minden szeretetünk. XOXO,

Max & Monroe

 1. FEJEZET

Evie

– Öö, csak ettem egy kis cseresznyét – pillantottam le

bocsánatkérő mosollyal a foltos blúzomra. – Ha ideges vagyok,
muszáj rágcsálnom valamit, és idefelé elmentem egy
gyümölcsösstand mellett, ahol ropogós cseresznyét árultak, ami a
gyengém. Bár most már tudom, hogy ez nem volt túl jó ötlet
negyedórával az állásinterjúm előtt.
A hölgy homlokán elmélyültek a ráncok. Őszintén szólva, a
blúzomon nem csupán egy-két cseresznyefolt díszelgett. Ha van
esélyem megmenteni ezt az interjút, akkor muszáj villámgyorsan
megnevettetnem az igazsággal.
– Egy szem cseresznyét ráejtettem a blúzomra – folytattam –,
ami három helyen hagyott piros pöttyöt maga után, még mielőtt
elkaphattam volna. A mosdóban megpróbáltam kiszedni a foltot,
de ez selyemblúz, és nem jött ki. Ekkor támadt az a zseniális
ötletem, hogy pöttyös blúzzá varázsolom. Még maradt pár szem
cseresznye, így szétharaptam őket, és megpróbáltam
sokszorosítani a foltokat – ingattam a fejem. – Láthatóan nem
sikerült túl jól, de vagy elindulok venni egy új blúzt, és akkor
elkések, vagy megpróbálok divatot teremteni. Azt gondoltam,
nem lesz olyan feltűnő – sóhajtottam fel halkan. – Azt hiszem,
tévedtem.
A hölgy megköszörülte a torkát.
– Igen, nos… Akkor kezdjük el az interjút, jó?
Kényszeredetten elmosolyodtam, és összefontam az ölemben a
kezemet, bár már most úgy éreztem, nem kapom meg az állást.
– Az remek lenne!
Húsz perccel később az utcán voltam, a hölgy legalább nem
fecsérelte sokáig az időmet. A heti utolsó interjúm előtt volt időm
venni még egy kis cseresznyét vagy vásárolni egy új blúzt, így
sietősre fogtam lépteimet.
Miután visszamentem a gyümölcsösstandhoz, felültem a
metróra. Úgy gondoltam, a metróállomás és az irodaépület között
majd veszek valahol egy blúzt.
Azonban két megálló után a metró csikorogva megállt, és
majdnem egy órán keresztül meg sem mozdult. A szemben ülő
pasas folyamatosan bámult. Egy idő után keresgélni kezdtem a
táskámban, hogy legyezzem magam valamivel, mert a
szerelvényben kezdett pokoli meleg lenni. A pasas kétszer-
háromszor lenézett a mobiljára, majd vissza rám. Próbáltam
figyelmen kívül hagyni, de már gyanítottam, mi következik.
Pár másodperc múlva a fickó előrehajolt az ülésen.
– Elnézést, maga volt a menyasszony, ugye? – fordította felém
a telefonját egy olyan videóval, amiről azt kívántam, bár ne is
létezne. – Aki ledobta azt a bizonyos bombát az esküvőjén?
Nem először fordult elő, hogy felismertek, bár az utolsó eset
óta eltelt egy vagy két hónap, ezért abban reménykedtem, hogy
alábbhagyott a dolog. Úgy festett, mégsem ült el. A metrón tőlünk
balra és jobbra ülők most már minket figyeltek, ezért – mivel el
akartam kerülni, hogy kérdésekkel bombázzanak, ha
megmondom az igazat – teljes lelki nyugalommal belehazudtam
a pasi képébe.
– Nem, nem én vagyok. De sokan mondják, hogy a csaj akár az
ikertestvérem is lehetne – vontam meg a vállamat. – Állítólag
mindenkinek van egy hasonmása valahol a világban, szerintem ő
az enyém. – Kis csend után hozzátettem: – Mondjuk, szívesen
helyet cserélnék vele! Kemény csaj, nem igaz?
A pasas ismét lepillantott a telefonjára, majd visszanézett rám.
Úgy tűnt, egy szavamat se hiszi, de legalább annyiban hagyta.
– Ó! Igen, persze, akkor bocs a zavarásért!
Egy órával később a szerelvény végre megindult. A
hangosbemondóban egy árva kukkot sem szóltak arról, miért
várakoztunk ennyit. Mire leszálltam, már csak húsz percem
maradt a következő interjúmig, és még mindig cseresznyefoltos
volt a blúzom. És… ahogy a meleg metróban ültem, és ismét
nekiláttam a cseresznyének, néhány újabb foltot ejtettem rajta.
Felrohantam a metróállomás lépcsőjén, abban a reményben,
hogy úton az állásinterjúra találok valami megfelelő felsőt.
Pár háztömbre az irodaháztól, ahová tartottam, végre találtam
egy olyan boltot, ahol a kirakatban női és férfiruhák is
pompáztak. Amint beléptem a Paloma butikba, egy erős olasz
akcentusos eladónő sietett segítségemre.
– Jó napot kívánok! Tartanak krémszínű selyemblúzt? Vagy
fehéret? Vagy… – ingattam a fejemet, és lepillantottam. – Vagy
bármilyen színűt, ami illik ehhez a szoknyához?
A hölgy végigmérte a felsőmet, nagyra értékeltem, hogy nem
mondott semmit, hanem bólintott, én pedig követtem egy
állványhoz, ahonnan három különböző selyemblúzt akasztott le.
Mindegyik tetszett. Megkönnyebbülten érdeklődtem, hol találom
a próbafülkét, ő pedig elindult velem a bolt hátsó része felé.
Amikor azonban valaki odakiáltott neki a pénztártól, rámutatott
egy ajtóra, és olasz szavakkal keveredő angolsággal mondott
valamit. Talán olyasmit, hogy „Egy pillanat, és jövök!”, de
tulajdonképpen bármi lehetett ez, és nem tűnt különösebben
fontosnak.
A próbafülkében tetőtől talpig végigmértem magamat a
tükörben. Az ajkam élénkvörös színben pompázott – gondolom, a
negyed kiló cseresznye azt is megszínezte.
– Francba! – mormoltam, és megdörzsöltem a számat, de
láthatóan hatástalanul.
Szerencsére a fogam nem színeződött el, a cseresznye igazi
tömegkatasztrófát okozott az életemben. Azonban most nem volt
időm bármi mással foglalkozni, így megráztam a fejem, levettem
a tönkretett felsőmet, és leemeltem az egyik blúzt a fogasról.
Mielőtt felvettem volna, eszembe jutott, hogy egy kicsit fel kéne
frissítenem magam, mert a forró metróban töltött egy óra után
nem éreztem túl illatosnak magamat. Felkaptam a táskámat, és
kihalásztam egy nedves törlőkendőt, amit pár hete egy csirkéből
készült ételekre specializálódott étteremben kaptam, szerencsére
még tartotta a nedvességet. Citromillat áradt szét a levegőben,
ahogy felemeltem a jobb karomat, hogy megtöröljem a
hónaljamat. Eszembe jutott, hogy az illatot átveszi-e a bőröm is.
Kíváncsian odahajoltam, és megszaglásztam. Azonban ebben a
pillanatban valaki kinyitotta a próbafülke ajtaját.
– Mi a… – Az ajtó túloldalán álló férfi azonnal be akarta csukni
az ajtót, de félúton, a szemöldökét ráncolva megállt. – Maga meg
mit művel?
Természetesen, mivel ez a nap már nem lehetett rosszabb, a
pasas iszonyú jóképű volt. Gyönyörű zöld szeme teljesen levett a
lábamról, de gyorsan magamhoz tértem, amikor rájöttem, hogy
még mindig felemelt karral állok, ő pedig végignézte, ahogy
megszagoltam a hónaljamat.
Elvörösödve kaptam a két kezemet a csipkés melltartóm elé.
– Mit érdekli magát? Tűnjön innen!
Előrenyúltam, és becsaptam az ajtót, ami kissé súrolta a
betolakodót.
– Keresse meg a férfi próbafülkét! – ordítottam utána.
Az ajtó alatt megpillantottam a férfi fényes cipőjét, ami nem
mozdult.
– Közlöm magával – szólalt meg a férfi rekedtes hangja –, hogy
ez itt a férfi próbafülke! De tessék, nyugodtan mossa meg a
hónalját!
Amikor a fényes cipő végre eltűnt, hangosan kifújtam a
levegőt. Legyen már vége ennek a napnak! De hátra volt még egy
interjú, és ha nem sietek, a végén még elkések. A másik
hónaljamat már fel sem frissítettem, mielőtt felpróbáltam az első
blúzt, szerencsére jó volt rám, így visszavettem a saját bájos
felsőmet, és a kasszához siettem, miközben begyűrtem a
szoknyámba a blúzomat. Arra számítottam, hogy megpillantom a
pasast, aki rám nyitott, de szerencsére nem volt sehol.
Miközben arra vártam, hogy a pénztárosnő beüsse a blúz árát,
visszanéztem a próbafülkék irányába, és észrevettem, hogy az
ajtó, amire az olasz hölgy mutatott, egy másik ajtó mellett volt,
felette Hölgyek felirattal. Én viszont az Urak feliratú ajtót
választottam.
Francba! Tökéletes!
A blúz száznegyven dolláromba került – nagyjából százhúsz
dollárral többe, mint az, amit összekoszoltam, mert azt a
Marshalls áruházban vettem. Mivel ez a vásárlás majdnem
teljesen leszívta a szánalomra méltóan csekély bankszámlámat,
úgy éreztem, muszáj megkapnom ezt az állást, és már csak pár
percem volt odaérni az interjúra. Végigsiettem az utcán, és
hamar odaértem az épülethez. A női mosdóban Superman-
sebességgel blúzt cseréltem, végigszántottam a hajamon, és
feltettem egy plusz réteg rúzst a már így is túlságosan
cseresznyepiros ajkamra.
A harmincötödik emeletig a lift nagyjából olyan lassan ment,
mint a metró. A fülke szinte minden emeleten megállt, hogy az
emberek ki- és beáramoljanak, így elővettem a mobilomat, és
átfutottam az e-maileket, ahelyett hogy azon aggódnék, egy-két
percet késni fogok. Sajnos ez újabb aggodalomra adott okot,
mivel két újabb elutasító e-mail érkezett a korábbi helyekről,
ahová beadtam az önéletrajzomat – onnan is, ahol ma előzőleg
voltam. Remek! Teljesen legyőzöttnek éreztem magam, főleg
azért, mert tudtam, hogy a mostani álláshoz nem vagyok elég
képzett, még akkor sem, ha Kitty szólt pár szót az érdekemben.
A lift pityegett az emeleten, ahol ki kellett szállnom, én pedig
mély lélegzetet vettem, hogy összeszedjem magam. Alig léptem át
a küszöböt, nyugalmam utolsó morzsája is szertefoszlott. A
hosszú, szárnyas üvegajtó, rajta a Crawford Investments felirattal
egyszerűen megrémített. Az ajtó mögötti fogadóterület még
rosszabb volt: nagy belmagasság, merész színű festményekkel
díszített, hófehér falak és hatalmas kristálycsillár. A recepciós
hölgy is inkább tűnt szupermodellnek, mint recepciósnak.
Csillogó ajka mosolyra húzódott.
– Segíthetek, hölgyem?
– Igen, öt órára van időpontom Merrick Crawfordhoz.
– Szabad a nevét, kérem?
– Evie Vaughn.
– Mindjárt szólok, hogy megérkezett. Kérem, foglaljon helyet!
– Köszönöm.
Ahogy elindultam a hófehér plüss kanapé felé, a nő utánam
szólt.
– Miss Vaughn?
– Igen? – fordultam meg.
– Lóg egy… – mutatott a válla mögé, a hátára – egy árcímke a
blúzáról.
Hátranyúltam, és addig tapogatóztam, míg megtaláltam, majd
letéptem.
– Köszönöm. Valamivel összepiszkoltam a reggel felvett
blúzomat, így kénytelen voltam újat venni, mielőtt idejöttem.
A nő elmosolyodott.
– Hála az égnek, hogy péntek van!
– Az már biztos!
Pár perc múlva a recepciós bekísért a belső irodatérbe.
Amikor elértük azt a bizonyos sarokirodát, odabent két férfi
próbálta túlkiabálni egymást, és láthatóan észre sem vettek
minket. Azonban az iroda falai üvegből voltak, így láttam, hogy
egymáshoz egészen közel állva üvöltöznek egymással. Az
alacsonyabb, kopaszodó férfi még szélesen gesztikulált is.
Valahányszor felemelte a karját, a hóna alatt megvillant a
hatalmas izzadtságfolt. Testtartása alapján a magasabb férfi volt
a főnök: szétvetett lábbal állt, karját összefonta széles mellkasán.
Az egész arcát nem láttam, de oldalról úgy tűnt, a belőle áradó
magabiztosság egy része valószínűleg abból eredt, hogy
rendkívül vonzó volt.
– Ha nem tetszik – morogta végül a főnök –, akkor nyugodtan
kisétálhatsz azon az ajtón!
– Van olyan zoknim, ami idősebb, mint ez a kölyök! Mégis,
milyen munkatapasztalata lehet?
– Az életkor engem cseppet sem érdekel! Errefelé egy egészen
másik szám fontos: a profit. Ő kétszámjegyű profitot termel, a te
profitod viszont zsinórban harmadik negyedéve a béka segge
alatt van! Amíg nem javul a helyzet, az összes eladásodat Lark
fogja jóváhagyni!
– Lark! – csóválta a fejét az alacsonyabb férfi. – Még a neve is
bosszantó!
– Akkor menj, és bosszankodj máshol!
Alacsony Pasi mormolt valamit, amit nem értettem, és sarkon
fordult, hogy távozzon. Ahogy megindult az ajtó felé, letörölte az
izzadtságot kivörösödött arcáról, és úgy vágtatott el mellettünk,
mintha ott sem lettünk volna. Odabent a főnök az íróasztalához
lépett – úgy tűnt, láthatatlanok vagyunk.
A recepciós lány együttérzőn pillantott rám, majd bekopogott.
– Mi van?!
A lány résnyire kinyitotta az ajtót és bekukucskált.
– Megérkezett az ötórai interjúalany. Megkért, hogy kísérjem
be.
– Remek! – ingatta a fejét a férfi összevont szemöldökkel. –
Kísérje be!
Úgy fest, Kitty unokája nem örökölte a nagyanyja jó modorát.
A recepciós tétova mosollyal mutatott az ajtó felé.
– Sajnálom! – suttogta. – Azért sok szerencsét!
Beléptem az elegáns irodába. Amikor az üvegajtó becsukódott
mögöttem, és a férfi még mindig fel sem pillantott, sőt nem is
köszönt, kedvem támadt volna sarkon fordulni és kirohanni.
Azonban amíg azon morfondíroztam, hogy pontosan ezt fogom
tenni, Morgó úr elveszítette a türelmét.
Továbbra is háttal állt nekem, feltett valamit a
könyvespolcára.
– Most akkor leül, vagy lasszóval kell elfognom, hogy
elkezdhessük ezt az interjút?
Összehúzott szemmel meredtem rá. Micsoda seggfej! Úgy
éreztem, már nem is érdekel, megkapom-e az állást – bár nem
voltam biztos benne, hogy csupán amiatt érzem ezt, mert szar
napom van, vagy a fickó hozzáállása idézte elő. Ami történt,
megtörtént. Az a jó abban, ha már nem érdekel, hogy győzöl-e
vagy veszítesz, hogy egyáltalán nem érzel semmilyen nyomást
játék közben.
– Azt hiszem, csupán adtam önnek egy percet abban a
reményben, hogy jobb hangulatba kerül – mondtam.
A férfi megfordult. Először az öntelt vigyora tűnt fel, de
amikor belenéztem a szemébe, és jó alaposan megnéztem azt a
döbbenetesen zöld színt, a meglepetéstől majdnem hanyatt
estem.
 Ne!
Ez komoly?
Nem hiszem el!
Ez nem lehet!
Kitty unokája a pasas a próbafülke elől?
Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.
Amíg csendesen haldokoltam a megalázottságtól, Merrick
Crawford, a férfi, aki negyedórája rám nyitott, miközben a
hónomat szagolgattam, odalépett hozzám, és az íróasztal előtt
álló székre mutatott.
– Az idő pénz. Foglaljon helyet!
Talán nem emlékszik rám? Lehetséges?
Miután végignéztem a vitát, amit a beosztottjával folytatott,
úgy gondoltam, nem az az ember, aki nem közli a véleményét.
Talán nem nézte meg rendesen az arcomat… Elég gyorsan
becsaptam az ajtót. És ott melltartóban voltam, most meg teljesen
felöltözve álltam előtte.
Vagy talán… Lehet, hogy tévedek? Mégsem ő volt az? De nem.
Lehetséges, hogy engem ő könnyen elfelejtett, de én ennek a
férfinak az arcát nem tudtam kiverni a fejemből – szépen ívelt
áll, kiemelkedő járomcsont, makulátlan, napbarnított bőr, telt
ajak, és a szinte áttetsző, zöld szemét sűrű, sötét szempilla
keretezte. Ez a férfi most engem bámult, úgy, mintha a világon a
legkevésbé sem az én társaságomra vágyna az irodájában.
Crawford csípőre tette a kezét.
– Nem érek rá egész nap! Legyünk már túl rajta!
Hű! Jaj, de kedves! Annyira odavolt azért, hogy neki
dolgozhatok, mint én. Mindegy, sok mindent megtettem azért,
hogy ma itt legyek, úgyhogy akár úgy is befejezhetem ezt a rémes
hetet, hogy még egy visszautasításban lesz részem.
Odaléptem az íróasztalához, és kinyújtottam a kezemet.
– Evie Vaughn.
– Merrick Crawford.
Kézfogás közben összenéztünk, és még mindig nem láttam
jelét annak, hogy felismert volna – a próbafülkéből biztos nem, és
azt sem tudta, hogy a nagyanyja jó barátja vagyok.
Mindegy. Kitty segítségével bejutottam, a többi már csak
rajtam áll.
Az önéletrajzom a hatalmas, üveg íróasztal egyik sarkában
feküdt. Merrick Crawford felemelte, és hátradőlt a székében.
– Mi az a Boxcar Ingatlan?
– Ó, egy kis, nonprofit cég, amit néhány éve alapítottam.
Mellékállásként indult, de az utóbbi hat hónapban teljes
munkaidőben dolgoztam vele, két terápiás állás között. Nem
akartam otthagyni, hogy emiatt lyukas legyen az önéletrajzom.
– Tehát fél éve hagyta ott az utolsó terapeutaállását, és azóta
nem foglalkoztatták külsősként?
– Így van – bólintottam.
– És a Boxcar valamiféle ingatlanokkal foglalkozó cég?
– Lakáskiadással foglalkozik. A birtokomban van néhány
rendhagyó szállás, amiket Airbnb-n keresztül adok ki.
Merrick összehúzta a szemöldökét.
– Rendhagyó?
– Ez hosszú történet, de lent délen örököltem néhány
ingatlant. Remek lehetőség, ha szeretne elszökni a városból és
kirándulni egy jót. A terület egyáltalán nem volt megművelve, és
én nem akartam elrontani azzal, hogy házakat húzok fel oda,
ezért felépítettem egy glampinget, és telepítettem két kunyhót a
fákra, amiket kiadok.
– Öö… glamping?
– Luxuskemping, egy kis csillogás, glamúr is van benne,
pontosabban…
– Ismerem a glamping kifejezést, Miss Vaughn – vágott a
szavamba Merrick. – Csak azt nem értem, hogy függ össze a
terapeutaként végzett munkájával.
Jaj, ez nem kezdődik valami jól! Kiegyenesedtem a széken.
– Nos, közvetlenül sehogy. Hacsak nem gondolja végig azt,
hogy a legtöbb ember, akinek kiadom a szállást, szeretne kicsit
elmenekülni a stresszes munkájától. Ez a projekt tulajdonképpen
a szenvedélyem. A bevétel jótékonysági szervezeteknek megy.
Miután otthagytam a legutóbbi állásomat, arra
összpontosítottam, hogy kicsit felfejlesszem, mert erre nagy
szükség volt. – Előrehajoltam, és az önéletrajzomra mutattam. –
Ha megnézi az előző munkahelyemet, látja, milyen
tapasztalataim vannak terapeutaként.
Merrick egy pillanatig bámult rám, majd ismét lepillantott a
papírra.
– A Halpern Gyógyszergyár alkalmazta mint terapeutát.
Meséljen az ottani munkájáról!
– Antidepresszánsok és szorongásoldó gyógyszerek klinikai
kísérleteiben részt vevő pácienseket figyeltem meg és kezeltem.
– Tehát minden páciens kapott gyógyszert?
– Nos, nem. Egy klinikai kísérletben egyesek placebót kapnak.
– Ezek az emberek rendkívül stresszes környezetben
dolgoznak?
– Némelyikük igen. Az élet minden területéről jöttek, de
mindannyian depressziósak voltak és szorongtak.
Merrick megdörzsölte ajkát a hüvelykujjával.
– Azt feltételezném, hogy ezek az emberek azért fordultak a
gyógyszerek felé, mert a hagyományos terápia nem működött
számukra.
Bólintottam.
– Így van. Minden résztvevő köteles volt legalább egy évnyi
terápiás múltat felmutatni ahhoz, hogy részt vehessen a
kísérletben. A Halpern által végzett vizsgálatok arra
összpontosítottak, hogy a gyógyszer segít-e annak, aki nem reagál
a terápiára.
– És a gyógyszerek hatásosnak bizonyultak?
– Azokon, akikkel én dolgoztam, segített.
Merrick hátradőlt a székében.
– Tehát az egyedüli tapasztalata olyan emberekkel van, akik
nem reagálnak a terápiára, és a javuláshoz gyógyszerekre van
szükségük. Jól értem a dolgot?
Összevontam a szemöldökömet. Egek, ezt a pöcsfejet!
– Sajnos nem mindenki reagál a terápiára. Számos általam
kezelt személy állapotában javulás történt, mivel azonban a
gyógyszerkísérletek általában a kettős vak módszeren alapulnak,
nem tudnám megmondani, hány páciens kapott placebót, és
javult az állapota pusztán az én terápiám miatt. Egyesek állapota
biztosan javult.
Merrick az asztalára hajította az önéletrajzomat.
– Én egy brókervállalatot irányítok. Azon tűnődöm, vajon
megtehetném-e, hogy nem jelentem a cégem által a klienseknek
nyújtott visszatérítés arányát? Biztosan jó lehet, hogy senki nem
latolgatja, milyen sikerrel dolgozik.
Éreztem, hogy elvörösödöm.
– Arra céloz, hogy nem végeztem rendesen a munkámat, mivel
senki nem tudta megmondani, hogy a páciensek a gyógyszerek
vagy a terápiás munkám miatt lettek jobban?
Merrick szeme megvillant.
– Ilyet nem mondtam.
– Nem mondott, de célzott rá. Minden páciensemet
ugyanolyan kezelésben részesítem, mégpedig legjobb tudásom
szerint, akár figyel valaki, akár nem. Árulja el, Mr. Crawford, ha
a kliensei, mondjuk, nem látnák a visszatérítés arányát, ön
másként végezné a munkáját? Lehet, hogy ellustulna?
Merrick szája szegletében halvány mosoly bujkált, mintha
élvezné, milyen szemét módon viselkedik. Miután néhány
másodpercig bámult rám, megköszörülte a torkát.
– Mi olyan munkaerőt keresünk, aki tapasztalt abban, hogy
olyan embereknek adjon tanácsot, akik a munkahelyükön
komoly stressznek vannak kitéve, még mielőtt gyógyszerekhez
folyamodnának.
Ekkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mondhatok én
akármit, mióta beléptem az ajtón. Azt éreztem, nincs kedvem
ahhoz, hogy még inkább nevetségessé tegyenek, főleg azért, mert
Merrick viselkedéséből egyértelmű volt, hogy nem az enyém lesz
az állás.
Ezért felálltam, és a kezemet nyújtottam.
– Köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Mr. Crawford. Sok
szerencsét a további kereséshez!
Merrick felvonta egyik szemöldökét.
– Vége az interjúnak?
– Nem látom értelmét, hogy folytassuk – vontam meg a
vállamat. – Maga egyértelművé tette, hogy az én tapasztalatom
nem releváns. És ön szerint az idő pénz, úgyhogy, gondolom, már
elpocsékoltam magának… mennyit, egy ezrest? Kettőt?
A korábbi halvány mosoly most teljes fényében ragyogott
Crawford ajkán. Tekintete az arcomat pásztázta, majd felállt, és
búcsúzásként két kezébe vette a kezemet.
– Legalább húszezret. Nagyon jó vagyok a munkámban.
Megpróbáltam elhúzni a kezemet, de Merrick egyre erősebben
szorította. Majd váratlanul rántott egyet rajta, így kénytelen
voltam áthajolni az asztala fölött, ő pedig odahajolt hozzám. Egy
másodpercig azt hittem, meg akar csókolni. De mielőtt a szívem
ismét dobogni kezdett, Merrick balra hajolt, és arca a nyakamhoz
simult, majd mélyet szippantott. Ezután egyszerűen elengedte a
kezemet, mintha mi sem történt volna.
Párszor pislogtam, és kiegyenesedtem.
– Mi… mi volt ez?
Merrick vállat vont.
– Gondoltam, ha már úgysem lesz az alkalmazottam, nem
zaklatás, ha gyorsan megszimatolom.
– Gyorsan megszimatol?
Merrick a zsebébe süllyesztette a kezét.
– Már a próbafülke óta furdalt a kíváncsiság, hogy milyen az
illata.
Kimeredt szemmel bámultam rá.
 – Ó, istenem! Tudtam, hogy maga volt az! Miért nem mondta
előbb?
– Mókásabb volt így, hogy nem mondtam. Érdekelt, hogyan fog
viselkedni. Amikor belépett, úgy láttam, legszívesebben sarkon
fordult volna, hogy kirohanjon. De szépen összeszedte magát.
Pislogva bámultam rá.
– Nem csoda, hogy az alkalmazottai stresszkezelésre
szorulnak! Gyakran játszik az emberekkel saját kénye-kedve
szerint?
– Gyakran bújik el a próbafülkében, hogy a hónalját
szagolgassa?
Még haragosabban vontam össze a szemöldökömet, Merrick
azonban láthatóan jól mulatott rajtam.
– Képzelje el, hogy azért próbáltam felfrissíteni magam, mert
bent ragadtam a… – Haragosan megráztam a fejem, és nagyot
fújtam. – Tudja mit? Nem érdekes! – Mély lélegzetet vettem, és
emlékeztettem magamat, hogy igazi profi vagyok, és néha jobb,
ha én vagyok az okosabb. Lesimítottam a szoknyámat, és
kihúztam magamat.
– Köszönöm, hogy időt szánt rám, Mr. Crawford. Remélem,
soha többé nem keresztezzük egymás útját!
 2. FEJEZET

Evie

– Akkor a mai interjúk nem voltak túl sikeresek?

Az utolsó cseppet is kitöltöttem a már üres borosüvegből, és a
nővérem felé nyújtottam.
– Egek, mégis, miből gondolod?
Greer elvett egy új üveget a bortartóról, és leült velem
szemben a konyhaasztalhoz a dugóhúzóval.
– Miért nem születtünk gazdagnak ahelyett, hogy okosak és
szépek lettünk?
Felnevettem.
– Mert nem vagyunk seggfejek. Hidd el, bárkivel találkoztam,
akinek mindene megvolt, vagyis pénz, intelligencia és szépség
egy helyen, oltári seggfej volt – kortyoltam bele a boromba. –
Például az a pasas, aki ma interjúztatott, iszonyú jóképű volt!
Világoszöld szemével és olyan sűrű szempillájával meredt rám,
hogy nehezen álltam meg, hogy ne bámuljam. Övé a Wall Street
egyik legsikeresebb vagyonkezelői alapja, de egy igazi, arrogáns
pöcsfej!
Greer hangos pukkanás kíséretében kihúzta a dugót az
üvegből, és a hangra megjelent a kutyája, Buddy. Ez volt az
egyetlen hang, amire Buddy hajlandó volt feltápászkodni a
helyéről. Ha bárki kopogott vagy csengetett, a kutya meg sem
mozdult, de ha kinyitottak egy üveg bort, beindult nála a pavlovi
reflex. Greer a kutya felé nyújtotta a dugót, aki lelkesen
nyalogatni kezdte.
Fejcsóválva bámultam az állatot.
– Fura egy kutyád van!
Greer megvakarta Buddy feje búbját, aki alaposan lenyalta a
dugót.
– Csak a vörösbort szereti. Észrevetted, milyen csúnyán néz
rám, amikor iderohan és rádöbben, hogy fehérbort iszunk?
Akkor a nagy semmiért kelt fel.
Felnevettem, és töltöttem Greernek egy pohár merlot-t.
– Térjünk vissza a dögös, gazdag, arrogáns palira, akivel ma
találkoztál! – javasolta Greer. – Rémes alaknak tűnik! Mennyi az
esélye, hogy adományozni akar a nővéred javára?
Greer és a férje ötévnyi próbálkozás után jelenleg
spermadonort kerestek. A harminckilenc éves Greer tíz évvel
volt idősebb nálam, és kezdte érezni, hogy ketyeg a biológiai
órája. Négy kör lombikprogramon voltak túl Bennel, mert gond
volt a spermiumok mozgékonyságával, de nem jártak
szerencsével. Nemrégiben feladták, és úgy döntöttek,
spermadonort választanak.
– Biztos vagyok benne, hogy több esélyed van megszerezni a
spermáját, mint hogy én megkapjam ezt az állást!
– Mi történt? Megint nem megfelelő a szakmai tapasztalatod?
Sóhajtva bólintottam.
– Őszintén szólva, az én hibám. Nem kellett volna elvállalnom
a munkát Christian családjának gyógyszerészeti cégénél.
Meglehetősen sajátos iparág, és manapság az emberek nem
bíznak a gyógyszerkísérletekben, ezért mindenkire, aki
valamilyen szinten érintkezésbe kerül velük, ferdén néznek.
Emellett voltam olyan ostoba, hogy úgy alakítottam a dolgokat,
hogy az életem minden szegmense összefügg azzal az emberrel.
A nővérem megveregette a kezemet.
– Fel a fejjel! A jövő héten lesz az interjúd Kitty unokájának a
cégénél, nem? Talán ott majd sikerül!
– Öö, az arrogáns seggfej, akiről meséltem… Ő Kitty unokája.
Nagyanyánk és Kitty Harrington majdnem harminc éve voltak
a legjobb barátok. Még Georgiában szomszédokként éltek, amíg
Nanna négy évvel ezelőtt meg nem halt. Amikor úgy döntöttem,
hogy a PhD-met az atlantai Emory Egyetemen végzem,
odaköltöztem Nannához, és elég jól megismertem Kittyt. Amikor
az egyetem utolsó évét végeztem, és Nanna elhunyt a rákkal
vívott rövid harca után, Kittyvel egymást támogattuk a gyászban,
és azóta is nagyon jóban vagyunk. Nem számított, hogy majdnem
ötven év van köztünk, igazi jó barátnak tekintettem. Annak
ellenére is tartottuk a kapcsolatot, hogy a gyakornoki munka
miatt visszaköltöztem New Yorkba. Évente legalább egyszer
odautaztam meglátogatni, és majdnem minden vasárnap
beszéltünk egymással telefonon.
Greer tágra nyílt szemmel bámult rám.
– Ó, ejha! Azt hittem, az az interjú jövő héten lesz. El sem
akarom hinni, hogy Kitty unokája ekkora seggfej volt veled, pedig
tudja, milyen jóban vagy a nagyanyjával!
Belekortyoltam a boromba, és a fejemet ingattam.
– Kitty neve nem került szóba. Ez a pasas nem vesztegeti az
idejét holmi csevegéssel. De miután eljöttem tőle, rádöbbentem,
hogy lehetséges, fogalma sem volt arról, ki vagyok. Az ember azt
hinné, hogy legalább egyszer megemlíti, nem?
– Te miért nem említetted meg?
Vállat vontam.
– Őrült napom volt! Egyébként nem sokkal az interjú előtt
összefutottam vele pár háztömbbel odébb, és volt egy kis…
összezörrenésünk. Ez az egész teljesen kibillentett az
egyensúlyomból, és utána elég durván viselkedett velem,
megkérdőjelezte a képességeimet. Értem, hogy nem én vagyok a
legjobb jelölt, de miért kellett behívnia az interjúra, ha úgy véli,
hogy az álláshoz szükséges legalapvetőbb képességekkel sem
rendelkezem?
– Ez nagyon meglepő. Kitty olyan édes kis nő!
– Valóban az, de van egy csibészes oldala is. Az a mosoly…
Sosem tudom, mikor viccel, és mikor beszél komolyan! – ráztam
meg a fejem. – Rájöttem, hogy ez a közös bennük, az a
kiismerhetetlen mosoly!
– Elmeséled Kittynek, hogy az unokája milyen szemét módon
bánt veled?
Elfintorodtam.
– Nem szeretném, hogy kellemetlenül érezze magát, emellett
mindig jókedvre derül, ha róla beszél.
– Nos – szorította meg a nővérem a kezemet –, hidd el, hogy
minden okkal történik! Lefogadom, hogy valami nagyobb,
komolyabb dolog vár rád! És ne csüggedj, ha időbe telik
megtalálni. Nem kell elköltöznöd, addig maradsz nálunk,
ameddig csak szeretnél!
 Tudtam, hogy komolyan gondolja, és mióta beköltöztem
hozzájuk, nagyon élveztem a nővéremmel és a férjével töltött
időt, de már nagyon vártam, hogy saját lakásba mehessek.
– Köszönöm.
Azon az estén csak feküdtem az ágyamban, és képtelen voltam
elaludni, álmatlanul forgolódtam. Mióta feje tetejére állt az
életem, szinte minden éjjel így volt. Egyetlen nap alatt
elveszítettem a vőlegényemet, a legjobb barátomat, az állásomat
és a lakásomat. Mindennek tetejébe az esküvőn tartott beszédem
– melyben lelepleztem Christian és Mia viszonyát – futótűzként
terjedt a neten, ahogy a róluk levetített videó is, amint az
esküvőm előtti éjszakán a nászutas lakosztályunkban szexeltek.
Mikor utoljára néztem, „az őrült menyasszony, a legjobb barátnő
és a vőlegény pornóvideója” több mint egymilliárdos
nézettségnél tartott. Igen, milliárd, nem millió. A fontosabb
hírcsatornák is felkapták a sztorit, és több mint egy hónap kellett
ahhoz, hogy lassan, fájdalmasan, de végleg elcsituljon a vihar az
interneten. Amikor már azt hittem, kicsit lélegzethez jutok,
Christian és családja beperelt csalásért és anyagi források
jogtalan használatáért, azt állítva, hogy kifizettettem velük az
esküvő nem csekély költségét úgy, hogy közben végig tudomásom
volt a megcsalásról. Mintha nem lett volna elég az, hogy ilyen
nevetséges vádakkal álltak elő, amikor a hírcsatornák
megneszelték a dolgot, az őrület újrakezdődött. Néhány napra
még a lesifotósok is letáboroztak a nővérem lakása előtt. Merre
halad ez a világ, amikor az ember még a saját esküvőjét sem
robbanthatja fel úgy, hogy egymilliárd embernek ne legyen köze
hozzá?
 Mivel úgysem tudtam aludni, elvettem a mobilomat az
éjjeliszekrényről, és görgetni kezdtem az oldalakat. Semmi nem
ragadta meg a figyelmemet, így elkövettem azt a hibát, hogy
megnyitottam a levelezésemet. Mióta ma délután megnéztem, két
újabb elutasító levél érkezett. Sóhajtva ki akartam jelentkezni, de
aztán észrevettem egy e-mailt, ami eddig elkerülte a figyelmemet.
Két órával ezelőtt jött, és a domainnévre igencsak felfigyeltem.

Joan_Davis@CrawfordInvestments.com

Valószínűleg újabb elutasítás, de azért megnyitottam.

Kedves Miss Vaughn!

Köszönjük, hogy eljött a stresszterapeutaállás-interjúra. Mr.

Crawford kiválasztotta a további megfontolásra érdemes
jelölteket, ezért szeretnénk felkérni, hogy fáradjon be az
irodánkba egy második interjúra.
Kérem, közölje, mikor ér rá a jövő héten.

Őszinte tisztelettel,
Joan Davis
HR-igazgató

Néhányszor pislogtam – nyilván félreolvastam az e-mailt, de

nem. Másodszori olvasásra is az állt benne, hogy visszahívnak.
Gondolom, azért, mert olyan mély benyomást tettem Mr.
Crawfordra a hónaljam szagolgatásával.
 3. FEJEZET

Merrick

– Mr. Crawford? – jelent meg az asszisztensem, Andrea az

irodaajtóban, miközben Will-lel ebédeltem. – Elnézést a
zavarásért, de a HR-től kérték, hogy derítsem ki, lenne-e néhány
perce az egyik jelöltre, aki a házon belüli terapeutaállásra
jelentkezett.
A fejemet ingattam.
– Nem kell beszélnem a jelöltekkel. Már megmondtam
Joannak, mit akarok. A HR intézi a második körös interjúkat, és
amikor végeztek, közlik a véleményüket.
– Az egyik jelölt szeretne önnel beszélni a HR-es interjú után.
De az interjú most kezdődik, és tudom, hogy a részvényeladási
órákban ön nem szereti, ha zavarják.
– Melyik jelöltről van szó?
– Evie Vaughnról.
Nevetve dőltem hátra a széken.
– Persze, miért is ne?
– Szólok a hölgynek – bólintott Andrea.
Miután Andrea becsukta maga mögött az ajtót, Will felszegte
az állát.
– Minek szólt ez a kis nevetés?
 – A stresszterapeuta állás egyik jelöltje enyhén szólva érdekes.
– Milyen értelemben?
– Az első interjúja múlt héten délután öt órakor volt, ezért
amikor a tőzsde bezárt, leszaladtam a Palomába az öltönyömért,
amit méretre szabtak. Miután eljöttem, rádöbbentem, hogy a
próbafülkében hagytam a mobilomat, így visszamentem, hogy
megnézzem. Amikor kinyitottam a fülke ajtaját, véletlenül
rányitottam egy nőre.
– Utálom az olyan helyeket, ahol a férfiaknak és a nőknek
ugyanaz a próbafülkéjük!
– Egyébként ezen a helyen külön-külön vannak a próbafülkék.
Ez a nő véletlenül a férfi próbafülkében volt. De nem ez a
legjobb! Amikor rányitottam, egy szál melltartóban állt… és a
hónalját szagolgatta!
Will szemöldöke a magasba szaladt.
– Hogy micsoda?
– Jól hallottad! Néhány perc múlva besétált hozzám az ötórai
időpontos hölgy, és ő volt az! A csaj a próbafülkéből!
– A hónaljszagolgató? Na ne hülyéskedj! És mit csináltál?
– Semmit. Úgy tettem, mintha nem ismertem volna meg, bár ő
határozottan megismert. Láttam, milyen kellemetlenül érzi
magát.
– Ilyesmi is csak veled történik meg, öregem! És mi történt?
Hogy ment az interjú?
– Ez a lány a legkevésbé megfelelő jelölt. Azt sem tudom, hogy
került az önéletrajza egyáltalán az interjúra behívandó jelöltek
közé!
– Mégis behívtátok másodszor is?
 – Igen, így van.
Will a fejét ingatta.
– Miről maradtam le?
– Amikor aznap este hazaértem, azon agyaltam, hogy az
igazgatótanács miért akarja lenyomni ezt a pozíciót a torkomon.
Arra köteleztek, hogy felvegyek valakit, de arra nem, hogy az
illető alkalmas legyen az állásra!
– Zseniális! – vigyorodott el Will.
A fejemet ingattam.
– Nem volt elég nekik, hogy felajánlottam, hogy fizetem
bármelyik alkalmazottam terápiáját! Képesek voltak nyomást
gyakorolni rám, hogy vegyek fel teljes munkaidőre valakit, aki itt
lesz, házon belül, és havonta egyszer minden alkalmazottnak
kötelessége lesz ellátogatni hozzá munkaidőben! Nekem az kell,
hogy az embereim keményen összpontosítsanak és
könyörtelenek legyenek, amíg itt vannak, nem pedig az, hogy
közös hullámhosszra kerüljenek az érzelmeikkel!
– Értelek.
Miután végeztünk az ebéddel, Andrea bekopogott. Evie
Vaughn ott állt mögötte. Göndör, szőke haját ma feltűzve viselte,
egyszerű, fekete szoknyát és blézert viselt piros blúzzal – ez
amolyan szexi könyvtárosnő külsőt kölcsönzött neki, amiről
minden férfi életében legalább egyszer elábrándozik. Próbáltam
figyelmen kívül hagyni, hogy milyen érzéseket kavart fel bennem
ez a látvány, és kényszerítettem magamat, hogy lefelé bámuljak.
Andrea dugta be a fejét az ajtón.
– Szüksége van még egy kis időre?
Willre pillantottam.
 – Van még más is, amit meg kell beszélnünk?
Will a fejét ingatta.
– Nem jut eszembe semmi. Amint részvényenként eléri a
negyvenet, elindítom az Endicott-rendelést.
– Jól van – fordult figyelmem ismét Andrea felé. – Kérem,
vezesse be Miss Vaughnt!
Will kiment, de ahogy elhaladt Evie mellett, a válla fölött rám
vigyorgott.
Amikor becsukódott az ajtó, az íróasztalom túloldalán álló
vendégszékek felé intettem.
– Foglaljon helyet!
– Az asszisztense említette, hogy nem szokott fogadni senkit,
amíg a piac nyitva van.
– Így is van – hajoltam előre, és sátrat formáltam az ujjaimmal.
– Mit tehetek önért, Miss Vaughn?
– Szólítson Evie-nek, kérem. És… Nos, abban reménykedtem,
hogy tisztázhatunk valamit.
– Miről lenne szó?
– Miért vagyok itt? Miért hívtak be második interjúra? Ön már
az elsőn egyértelművé tette, hogy úgy véli, a képzettségem nem
megfelelő erre az állásra, és a próbafülkében sem tettem önre
valami kellemes benyomást. Akkor… miért vagyok újra itt?
Összefontam a karomat, és eltűnődtem a válaszon. A
politikailag korrekt és szakmailag megfelelő válasz az lett volna,
hogy az első interjú után meggondoltam magam. De engem
sosem vádoltak még azzal, hogy politikailag korrekten vagy
szakmailag megfelelő módon viselkednék.
– Biztos, hogy a valódi választ szeretné hallani? Néha jobb
nem tudni, és csak elfogadni a dolog végkimenetelét.
Evie összefonta a karját a mellkasán, és utánozta a
testtartásomat.
– Lehet, de attól még szeretném hallani.
Tetszett a dacossága, csak nehezen álltam meg, hogy el ne
mosolyodjak.
– Azért hívtuk vissza, mert szakmailag maga az interjúalanyok
közül a legkevésbé alkalmas erre az állásra.
Evie elkomorodott, én pedig némi bűntudatot éreztem, annak
ellenére, hogy ő ragaszkodott az igazsághoz.
– Akkor miért hívott vissza?
– Mert nem az én ötletem volt az, hogy vegyünk fel házon
belülre egy stresszterapeutát. Az igazgatótanács kényszerítette
rám a dolgot.
– Ez azért gond, mert nem a maga ötlete volt?
– Százhuszonnyolc alkalmazottam van, akiknek az a dolguk,
hogy ötleteket adjanak nekem – ingattam a fejem. – Nem,
nincsenek tekintélyelvűséggel kapcsolatos problémáim, Miss
Vaughn.
Evie az ajkát biggyesztette.
– Doktor, a nevem doktor Vaughn. Jobban szeretem az Evie
megszólítást, de ha ragaszkodik a hivatalos etiketthez, akkor
nyugodtan használhatja a hivatalos megszólításomat is. Klinikai
szakpszichológus vagyok.
Most önkéntelenül is elmosolyodtam, és bólintottam.
– Rendben. Nem, nincsenek tekintélyelvűséggel kapcsolatos
problémáim, doktor Vaughn.
– Tehát kifejezetten a pozíció van ellenére, és azzal akarja
bizonygatni a véleményét, hogy a legkevésbé megfelelő személyt
veszi fel?
– Mondhatni, igen – bólintottam.
– Ön ellenzi a terápiát?
– Úgy vélem, egyeseknek hasznos lehet a terápia.
– Egyeseknek? De az ön alkalmazottjainak nem? Úgy véli, hogy
az alkalmazottjait nem éri semmilyen stressz?
– Ez a Wall Street, Miss… doktor Vaughn. Ha ez nem lenne
stresszes állás, a kereskedőim nem tennének zsebre
hétszámjegyű összegeket. Egyszerűen jobban szeretem, ha a
munkavállalóim csak a munkára összpontosítanak itt bent, az
irodában.
– Gondolt már arra, hogy esetleg nem a megfelelő szemszögből
nézi a dolgot? Egy stresszes ember nem attól nem tud
összpontosítani, ha naponta egy órát beszél valakivel. Eleve a
stressz az, ami miatt képtelen összpontosítani. A terápia segíthet
abban, hogy az itt dolgozók jobban tudjanak összpontosítani.
– Igen, értem, hogy több szempontból is megközelíthetők
bizonyos dolgok. – Egy pillanatig néztem ezt a nőt. – Van még
valami, amit szeretne megkérdezni? Vagy elértük azt a pontot a
beszélgetésben, amikor közli velem, hogy reméli, hogy többé
sosem keresztezzük egymás útját?
Evie félénken elmosolyodott.
– Bocsásson meg! Helytelen volt ezt mondanom.
– Semmi baj – vontam meg a vállamat. – Hiszi vagy sem,
egyszer-kétszer engem is megvádoltak már helytelen
viselkedéssel.
Evie felnevetett, majd felemelkedett.
 – Egek, ezt nem gondoltam volna arról a férfiról, aki
megszimatolt az interjúm alatt! – Evie kinyújtotta a kezét. –
Köszönöm, hogy rám szánta az idejét. És az őszinteségét is!
Bólintottam, és kezet ráztunk.
– Még valami. Remélem, nem bánja, ha megkísértem a
szerencsémet azzal, hogy teszek egy javaslatot.
Felvontam egyik szemöldökömet.
– Alig várom, hogy halljam…
Evie elmosolyodott.
– Ha muszáj felvennie valakit, miért nem a legjobb embert
veszi fel? A munkavállalói megérdemlik, és sosem lehet tudni. Az
eredmény még magát is meglepheti!

Azon az estén a HR-igazgatóm, Joan Davis haladt el az irodám

előtt, és intett nekem. Úgy tűnt, épp hazaindul. Kinyitottam az
ajtót, és utánaszóltam.
– Hé, Joan!
Joan megállt, és megfordult.
– Igen?
– Feltehetek egy kérdést?
– Persze, miről van szó?
– Miért választottuk ki dr. Vaughnt az interjúra?
Joan homloka ráncba szaladt.
– Ön küldött egy e-mailt, hogy kérjem meg, hogy jöjjön be.
– Nem, nem a második körre gondolok, hanem az elsőre. A
többi jelöltnek sokkal több volt a tapasztalata, ezért szeretném
tudni, hogy a legelső interjúra mi oka volt behívni a hölgyet.
Joan homlokán elmélyültek a ráncok.
– Én is az első interjúról beszéltem. Ön arra utasított, hogy
amikor elkezdjük a felvételi folyamatot, mindenképpen hívjuk be
dr. Vaughnt is.
– Én utasítottam? Még sosem láttam ezt a nőt! Kivéve aznap,
amikor idejött!
– De ön szólt nekem, hogy a nagymamája ajánl valakit az
állásra, és ha megérkezik az önéletrajza, hívjuk be az első körös
interjúra.
– Nem is tudtam, hogy egyáltalán elküldte az önéletrajzát! A
nagymamám ismerősét úgy hívják, hogy… – Lehunytam a
szemem. – Francba! Az Evie az Everly rövidítése, ugye?
Joan bólintott.
– Azt hittem, ön mindezt tudja. A hölgy a motivációs levelében
azt írta, hogy Kitty Harrington ajánlotta az állásra, és ezt a levelet
odatűztem az önéletrajzához.
A motivációs leveleket el sem olvastam. Általában mindegyik
baromság volt, pusztán ok arra, hogy leírjunk egy rakás
közhelyet.
– Azt hiszem, ez elkerülte a figyelmemet.
– Ó! Bocsásson meg, fel kellett volna rá hívnom a figyelmét az
interjúk megkezdésekor!
Megráztam a fejem.
– Semmi gond, az én hibám. Jó éjszakát, Joan!

*
Még azon az estén úgy döntöttem, felhívom a nagyanyámat. Mire
hazaértem, majdnem kilenc óra volt, de Kitty úgyis éjszakai
bagoly. Amúgy meg már régóta tartoztam neki egy
telefonhívással – és biztos voltam benne, hogy ezt meg is kapom
tőle. Töltöttem magamnak kétujjnyi whiskey-t, és felemeltem a
mobilomat.
– Nocsak, nocsak! – szólalt meg Kitty, amint felvette. – Már
kezdtem azt hinni, hogy fel kell ülnöm a repülőre, hogy alaposan
elfenekeljelek!
Elmosolyodtam. Ez nem tartott sokáig!
– Ne haragudj, nagyi! Már rég fel kellett volna hívnom téged!
Csak nagyon sok dolgom van a cégnél.
– Ó, a lószart, ez csak kifogás, te is pontosan tudod!
Felnevettem.
– Mondd, hogy vagy?
– Valószínűleg nagyjából úgy, mint te, csak jobban.
Jaj, de hiányzott már ez a nő!
– Abban biztos vagyok. Mi újság veled? Még mindig ezzel a
Charles nevű pasassal jársz?
– Ó, drágám, tényleg rég nem beszéltünk! Charlest legalább két
hónapja lapátra tettem. Most Marvinnal járok.
– Mi történt Charlesszal?
– Délután négykor ebédel, házon kívül is papucsot hord, és
nem szeret utazni. Hetvennyolc éves vagyok, nincs időm ilyen
unalmas ostobaságokra! Meséltem már, hogy rokonságban
állunk Ava Gardnerrel?
– Ava Gardner színésznő volt, ugye?
– Mégpedig pokolian jó színésznő! Gyönyörű, telt ajakkal!
Valószínűleg te is tőle örökölted azt a csókos szádat!
A homlokomat ráncoltam. Nagyi gondolatai az enyéimhez
képest szélsebesen száguldoztak.
– Hogy függ össze Ava Gardner Charlesszal?
– Sehogy. Ava az egyik legújabb felfedezésem az Ancestryn.
– Ó…
Majdnem elfeledkeztem a nagyanyám hobbijáról: az utóbbi
két évben több mint hatezer kapcsolatot fedezett fel az Ancestry
családfakutató oldalon. Minden héten Zoomon beszélt azzal a
frissen felfedezett, távoli rokonnal, aki hajlandó volt trécselni
vele, és némelyikükkel még személyesen is találkozott. A
nagyanyámnak még életében nem volt egy nyugodt napja. A
fenébe is, alig öt éve vonult vissza az általa alapított, családon
belüli erőszak áldozatait segítő központban végzett munkájától,
és még így is hetente egyszer visszajárt önkénteskedni.
– Tehát miként is vagyunk Ava rokonai? – érdeklődtem.
– Az apám dédapja, aki az én ükapám, első unokatestvére volt
Ava dédanyjának.
– Ez elég távoli rokonság ahhoz, hogy tőle örököljem az ajkam
vonalát.
– Erősek a génjeink. Isten a tudója, a makacsságod legalább öt
generációra nyúlik vissza!
Meglehetősen biztos voltam benne, hogy a vonal túlsó végén
lévő nőnek több mint ötgenerációnyi jutott belőle.
– És, mi van veled mostanában? Mit csinálsz azonkívül, hogy
nem hívsz fel, hogy kipurcantam-e? – tudakolta nagyi. – Még
mindig térdig gázolsz a modellekben ahelyett, hogy az unokáim
édesanyját keresgélnéd? Te is tudod, hogy nem leszek fiatalabb.
Jó lenne, ha inkább előbb látnál neki a dolognak, mint utóbb!
– Nagyon lefoglal a vállalat, nagyi.
– Baromság! Az élet citromot adott neked, ne kóstolgasd
tovább, hanem készíts belőle limonádét! Aztán keress egy lányt,
aki szereti a vodkát!
Elmosolyodtam, de úgy éreztem, ideje témát váltani. És ha már
a citromnál tartunk…
– Figyelj, szeretnék kérdezni valamit Evie Vaughnról.
– Ó, Everly! Nem tudom megszokni, hogy Evie-nek szólítsam.
– Úgy tűnik, az Evie megszólítást használja.
– Sejtettem, hogy valójában miatta hívsz. Everly mesélte, hogy
a múlt héten találkoztatok.
Francba!
– Mit mesélt?
– A szokásosat. Hogy épp olyan kedélyes vagy, amilyennek
leírtalak, nagyon udvarias voltál, és szakmailag kifogástalanul
viselkedtél.
Udvarias, mi? A nagyanyám nem szokott teketóriázni. Ha
valóban tudná, hogy bántam Evie-vel, már a beszélgetés elején
nekem rontott volna. Hálás voltam, hogy doktor Vaughn nem
árulta el az igazat a találkozónkról.
– Csinos lány, ugye?
– Evie gyönyörű nő, igen.
– A cicije is szép – állapította meg a nagyanyám.
Erről a próbafülkében maradéktalanul meggyőződhettem, de
egyetlen nő melléről sem fogok beszélgetést folytatni a saját
nagyanyámmal.
– Én ezt nem tudhatom. Interjúztattam, nem felmértem.
 – Jól van. Szeretlek, te vagy a kedvenc fiúunokám, de az én
Evie-mnek más se hiányzik, mint egy munkamániás pasi, akinek
gondot okoz a kötődés! Munkát adj neki, de ne ültesd fel a
Merrick expresszre!
– Először is, az egyetlen fiúunokád vagyok, úgyhogy nagyon
remélem, hogy a kedvenced vagyok! Másodszor pedig: nem okoz
gondot a kötődés.
– Aha. Akkor a kis barátnőmé lesz az állás, vagy sem? Nehéz
éve volt, ott volt neki a szakítás meg az az ostoba videó…
– Ostoba videó?
– Figyelsz te egyáltalán, amikor hozzád beszélek? Már
meséltem róla! Nagyjából fél éve lehetett, egészen pontosan az
epeműtétem után. Ezért nem tudtam elmenni az esküvőre.
Most, hogy mondta, derengeni kezdett, hogy valami esküvőre
volt hivatalos, de epegörcse lett, így én utaztam el hozzá
Atlantába a műtétje miatt.
– Emlékszem az esküvőre… Szóval szakítottak? Evie fújta le?
– Nem éppen. A nagy nap előtti éjszaka Everly megtudta, hogy
a vőlegénye kettyintgeti a tanúját. Ahelyett, hogy lefújta volna az
esküvőt, hozzáment feleségül, és a fogadáson levetített egy
videót, ahol azok ketten épp lepedőakrobatikáznak, majd kiment
a teremből. Az ostoba internet miatt a fél világ látta azt a videót.
Everly a következő héten érvényteleníttette a házasságot.
Szentséges ég! Homályosan emlékeztem, hogy a nagyanyám
mesélte a történetet, és az is eszembe jutott, hogy a híradóban
láttam részleteket a felvételből, de valahogy eddig nem állt össze
a kép.
– Nem raktam össze, hogy ő az a lány, aki állásinterjún volt
nálunk.
– Igen, bár remélem, hogy nem hibáztatod emiatt. Nagy
bátorság kellett ahhoz, hogy ezt végigcsinálja.
– Természetesen nem hibáztatom – feleltem.
Még vagy tíz percen keresztül beszélgettünk, és miután
letettem a telefont, kinyitottam a laptopomat, és beírtam a
Google-keresőbe, hogy Everly Vaughn esküvői katasztrófa.
Amikor tavaly a csapból is ez a videó folyt, nem különösebben
foglalkoztam vele, de a legelső felvétel, amire rákattintottam,
Evie-ről szólt. Az idióta felvételt rengetegen megtekintették. A
kimerevített kép Evie-t ábrázolta, amint épp menyasszonyi
ruhában a mikrofonba beszél. Elindítottam a lejátszást, és az
egész felvételt tátott szájjal néztem végig. Nem akartam elhinni,
hogy ez ugyanaz a nő, akit nem túl lelkesen meginterjúvoltam, és
akivel a próbafülkében összefutottam. Amikor a felvétel véget
ért, még egyszer elindítottam, de amikor a menyasszony
megjelent, megállítottam és alaposan megnéztem magamnak.
Evie – doktor Everly Vaughn – csodálatosan festett méretre
szabott, pánt nélküli fehér csipkeruhájában. Haja a negyvenes
éveket idézte: lágy szőke csigákban keretezte szép kis arcát. A
szexi könyvtárosnő-szemüveg, amit a megismerkedésünkkor
viselt, nem volt rajta, így nagy, kék szeme még nagyobbnak
látszott. A fenébe… ez a nő egy bombázó!
A képernyőt bámulva megkocogtattam a szinte üres
poharamban a jégkockákat. Amikor először megnéztem a
felvételt, a vőlegényre koncentráltam – próbáltam rájönni, sejt-e
valamit abból, ami vár rá. Semmit nem sejtett, és így sokkal
élvezetesebb volt végignézni, mit kapott. Most azonban a
menyasszonyra összpontosítottam. És bármilyen gyönyörű is
volt, felfedeztem a szemében a fájdalmat. Eszembe jutott, hogy
ma is ilyen volt, amikor megmondtam neki az igazat arról, hogy
miért hívtuk be a második interjúra… de a megbántottsága
ezerszeres volt.
Elindítottam a lejátszást, és néztem, ahogy Evie megfogta a
mikrofont, és mindenkitől figyelmet kért. Ahogy ráközelített a
kamera, látszott, hogy remeg a keze. Néhány hónapja, amikor a
sztori megjelent a hírekben, őrült menyasszonynak tituláltam az
arát, de most máshogy tekintettem rá. Kiittam a poharamból a
maradék borostyánszínű folyadékot, és úgy éreztem,
mélységesen tisztelem azért, hogy kiállt magáért. Jól mondta a
nagyanyám: nagy bátorság kellett, hogy mindezt véghez vigye. Az
egész vendégsereg elé tárta az érzelmeit, és számonkért két olyan
embert, akiket szívből szeretett. Amikor a felvétel ahhoz a
részhez ért, hogy a vőlegény és a menyasszony tanúja szexelni
kezdett, becsuktam a laptopomat, és kibámultam az ablakon át
Manhattanre.
Evie Vaughn. Ez a nő hozzáment egy férfihoz csak azért, hogy
a fogadáson felrobbantsa az esküvőt. Úgy tűnt, a saját stressz-
szintjét nem képes túl sikeresen kezelni, nem beszélve arról,
hogy igazi kemény diónak tűnt: merész volt, okos, az a típusú nő,
aki ha okát látja, keményen számonkér – akár a saját esküvőjén
is, vagy egy állásinterjún a leendő főnökét. Pokolian szexi volt,
főleg akkor, amikor rettenthetetlennek bizonyult. Igen, doktor
Vaughn pontosan olyan munkaerő volt, amilyenre nem volt
szükségem, még egy olyan pozícióban sem, amit nem én
akartam. A cégnél már volt elég erős akaratú személyiség.
 Az utóbbi néhány napban mégsem tudtam kiverni a fejemből.
Ami ostobaság.
Egyszerűen ostobaság.
Tudtam, mit kell tennem, hogy csírájában fojtsam el a dolgot.
Kikerestem a HR utolsó körös interjúk után küldött e-mailjét, és
mielőtt válaszoltam, még egyszer, utoljára elolvastam.

Tisztelt Mr. Crawford!

Találkoztam a két jelölttel, akiket az utolsó körre kiválasztott.

Mindkét interjú jól sikerült. Mindketten ismertettek különféle
stresszkezelő technikákat, melyeket alkalmazhatnak majd, és
komoly felkészültségről tettek tanúbizonyságot. Azonban dr.
Wexler tapasztaltabb a személyes szorongás- és
stresszkezelés területén, mint dr. Vaughn, ezért azt javaslom,
hogy dr. Wexlernek ajánljuk fel a pozíciót.
Kérem, jelezze, hogy óhajt-e tovább tárgyalni a dologról, vagy
indítsuk újra a keresést további lehetséges jelöltek irányába.

Őszinte híve,
Joan Davis

Még húsz percig ültem, és révetegen bámultam a képernyőt.

Végtelen hosszú volt az érvek listája, hogy miért ne alkalmazzam
Evie Vaughnt. Még a HR is mást javasolt, de…
Olyan ember vagyok, aki általában az ösztöneire hallgat, nem
a logikára. Ez szinte mindig kifizetődő volt. És valamilyen oknál
fogva azt éreztem, hiba lenne visszautasítani Evie Vaughnt – és
nem csak azért, mert a nagyanyám nem örülne. Bár azt se
mondhatom, hogy csupán szakmai indokaim voltak arra nézve,
hogy miért a kevésbé képzett jelölt felé hajlok. Volt valami ebben
a nőben, ami nem hagyott nyugodni – éppen ezért volt
szükségem a HR-igazgatóm tanácsára. Azonban ahelyett, hogy
válaszoltam volna a HR-nek, visszakattintottam a YouTube-ra, és
megint megnéztem a felvételt. Kétszer is.
Végül megráztam a fejem. Ez ostobaság! Mi a csodáért agyalok
ennyit azon, hogy kit veszünk fel egy olyan pozícióra, ami
szerintem teljesen felesleges a cégnél?
Megnyomtam a válaszadás gombját, és gépelni kezdtem.

Joan!
Kérem, küldje el az állásajánlatot doktor…
{1}
Amerikai valóságshow – a szerk.

{2}
A NASCAR (National Association for Stock Car Auto(mobile) Racing, azaz Széria
(gyári) Autók Versenyének Nemzeti Szövetsége) az Amerikai Egyesült Államok
legnagyobb autóverseny-sorozatokat működtető szervezete. (Wikipedia) – a ford.

{3}
Az Office (A hivatal) c. sorozat főszereplője – a ford.

{4}
John Felix Anthony Cena amerikai profi pankrátor, színész, rapper és televíziós
személyiség. Cena összesen 26 bajnoki cím tulajdonosa. 13-szoros WWE-
világbajnok, háromszoros nehézsúlyú világbajnok, ötszörös WWE United States-
bajnok. – a ford.