Az ​álbarátnő

I összesen Dirty Martini Futóklub

Claire Kingsley
Könyvmolyképző (2023 aug)

Címke: erotikus, romantikus, regény, LMBTQ

Amikor ​tegnap éjjel megcsókoltalak, nem játszottam meg magam.

Everly Dalton egy két lábon járó, beszélő, Martinit vedelő

randicsődtömeg. Felejtsd el, hogy a békát meg kell csókolni! Everly
még az első randin sem képes túljutni. De a munkahelyén igazi
nagymenő: a milliárdos Shepherd Calloway mellett még egyetlen
asszisztens sem bírta olyan hosszú ideig, mint ő. A munkatársai
csodálják, amiért képes kezelni a csúnya, gonosz farkast, és az
sosem harapja meg.

Shepherd Calloway nem akar senki cukros bácsija lenni. Elege

van azokból a nőkből, akik csak a pénzére hajtanak, ezért felhagy a
randizással, és csakis üzleti birodalma irányításának szenteli az
idejét. Egészen addig, amíg pénzéhes exbarátnője oda nem üt,

ahol a legjobban fáj, és nehéz helyzetbe hozza.

A megoldása – hogy Everly költözzön hozzá, és játssza el a

barátnője szerepét – nyilvánvalóan őrültség. De az időzítése
bámulatos: Everly történetesen szívességet szeretne kérni a
főnökétől – nagy és kellemetlen szívességet –, és így mindenki
megkaphatja azt, amire vágyik.

Mellesleg, Everly simán kibír pár hónapnyi kamurománcot.

 Csakhogy van egy bökkenő. Shepherd állítólag megszállott,
érzéketlen robot, nem pedig érző emberi lény, szívvel és reggeli
merevedéssel. A kínos együtt alvások és a bizsergető álrandik
közepette elmosódnak a határok. Ahogy Everly egyre inkább
megismeri a valódi Shepherdet, rájön, hogy a férfi jóval több, mint a
bankszámlája.

És a színlelés nagyon is valóságossá válik.

Tökéletes wellnessolvasmány. Dobd fel vele a napod!

  
ELSŐ FEJEZET

EVERLY
Bármilyen furcsán hangzik, nem utáltam a hétfő reggeleket.
Minden hétfő egy új kezdet volt. Új esély, hogy az ember lerázza
magáról az előző hét nyűgét – vagy az én esetemben a hétvége
katasztrofális eseményeit –, és továbblépjen.
Gondolni sem akartam arra, hányszor éreztem úgy az elmúlt
hónapok során, hogy túl kell tennem magam egy sikertelen első
randin. De nem most volt itt az ideje, hogy azon töprengjek, miért
vagyok ilyen balszerencsés a párkeresésben – bármily borzalmas
volt is a dolog. Majd este megdumáljuk a barátnőimmel. Néhány
martini mellett, természetesen.
Egyelőre dolgom volt. Itt, ebben az irodában nem Everly Dalton,
a sorozatos randikatasztrófák főszereplője voltam, hanem Everly
Dalton, az ügyvezető-asszisztens. És piszok jól végeztem a
munkámat!
– Jó reggelt, Everly!
Rámosolyogtam Ninára, a recepciósra.
– Jó reggelt! Milyen jó ma a hajad!
Felragyogott a mosolya.
– Köszönöm!
Végigmentem a folyosón, és közben mosolyogva üdvözöltem a
munkatársaimat. Mindannyian köszöntek, és visszamosolyogtak
rám. Még Leslie is kipréselt magából egy vigyort a kávéja fölött,
pedig nála jobban senki nem utálta a reggeleket.
– Jó reggelt, napsugaram! – mondta Steve. Szokásos kockás ingét
és barna kardigánját viselte. Nem volt sokkal idősebb nálam – talán
öt vagy hat évvel –, de a szerelése alapján inkább egy ötvenes
évekbeli nagypapának tűnt. Szinte biztos voltam abban, hogy
munka után egy másik, cipzáras kardigánba és barna papucsba bújt.
De szuper kedves volt.
– Jó reggelt, Steve! – köszöntem neki. Azt gondolta, hogy ő adta
nekem a napsugár becenevet, pedig körülbelül a tizedik volt, aki
életem során így nevezett. Talán mert olyan gyakran viseltem sárgát
– a kedvenc színemet –, vagy mert sokat mosolyogtam. Steve
íróasztala az enyém közelében volt, a folyosó túloldalán, úgyhogy
elég gyakran beszélgettünk egymással.
– Hogy van Millie?
– Azt hiszem, megint változtatnom kell az étrendjén. Kiiktatom a
halat, hátha akkor javulni fog a hangulata.
Millie Steve macskája volt: folyton az étrendjét variálta, abban a
reményben, hogy attól majd kevésbé fog utálatosan viselkedni.
Sosem volt szívem megmondani neki, hogy Millie egyszerűen egy
goromba, vén bestia, és nincs az az étrend, ami segítene rajta. Steve-
et viszont letaglózta volna, ha megtudja, hogy a macskája utálja őt,
és legszívesebben a képébe mászna.
– Jól hangzik. Majd meséld el, hogy ment!
– Feltétlenül – válaszolta, és visszament az íróasztalához.
Tényleg érdekelt Millie étrendje? Nem különösebben. De Steve
örült neki, hogy valaki meghallgatja, úgyhogy időről időre
belefolytam némi macskaügyi eszmecserébe. Úgy gondoltam, ha
több ember igyekezne barátságosan viselkedni, máris jobb hely
lenne a világ.
Igazság szerint szerettem boldoggá tenni az embereket. Olyan
volt ez nekem, mint kandúrnak a macskamenta. Mosolyt varázsolni
egy mogorva arcra? Nem ismertem ennél jobb drogot. Ott volt
például Leslie, Miss Utálom-A-Reggeleket. Egy ideig lepattant róla a
futtában odavetett „Jó reggelt!”. Végül csak megtörtem az
ellenállását. Az, hogy néhányszor reggeli muffint és erős eszpresszót
vittem neki, megtette a hatását.
Mindenkinek volt olyan rés a pajzsán, amin keresztül
hozzáfértem a vidámabb énjéhez. A legzsémbesebb ember sem
tudott ellenállni az Everly Dalton-féle napfénynek.
Egyetlen férfit kivéve.
Mint amikor felhő vonul el a nap előtt mindenre sötét árnyékot
borítva, mintha jeges fuvallat söpört volna végig az irodán.
Ránéztem az órára. Nyolc óra huszonhét. Épp időben.
Amikor megjelent az emeleten, annak olyan hatása volt, mint
amikor követ dobnak a sima víztükörre, és az hullámokat vet.
Árnyéka megelőzte őt, mindenkit figyelmeztetve az érkezésére. Ő
volt az egyetlen ember, akire nem hatott a boldogságvarázslatom: a
főnököm, Shepherd Calloway.
Steve felpillantott rám, és összerezzent. Úgy tettem, mintha nem
látnám. Tudtam, hogy sajnál. Mr. Calloway mellett dolgozni nem
volt leányálom. Hideg volt, nyers, és sokat követelt. Soha nem
köszönt meg semmit, dicséret nem hagyta el a száját. Az első pár
hónapban, mikor neki kezdtem dolgozni, rettegésben éltem, és meg
voltam róla győződve, hogy ki fog rúgni. Állandóan annyira
dühösnek látszott!
De egy idő után rájöttem, hogy ő egyszerűen ilyen. Nem rám
haragudott. Valójában szinte észre sem vett. Néha eltűnődtem, vajon
rám ismerne-e, ha a rendőrségen ki kellene választania a
gyanúsítottak közül. Olyan ritkán nézett egyenesen rám, hogy nem
lepődtem volna meg, ha kiderül, nem is tudja, hogy nézek ki.
Abban biztos voltam, hogy tudja a nevemet, bár soha nem
szólított Everlynek. Valójában soha nem szólított bárhogyan. Csak
annyit beszélt, amennyit feltétlenül szükséges volt, anélkül, hogy
nekem címezte volna a mondanivalóját. Semmi köszönés. Semmi
búcsúzás. Csak „Mi van mára a naptáramban?”, vagy „Küldje át a
fájlokat a megbeszélés előtt!”.
A hullámverés megerősödött, és hallottam lépteit az irodában
támadt hirtelen csendben. Felálltam, kézbe vettem egy adag papírt
és a kávéját – fekete volt, akár a szíve –, és vártam.
Nem nézett senkire, miközben végigmasírozott a folyosón az
irodája irányába. Nem pillantott rájuk, vagy biccentett oda az
alkalmazottainak. Határozott léptekkel vonult az irodája felé
tökéletesen szabott öltönyében. Sötét haja kifogástalanul állt,
borostáját tökéletesre borotválta.
Egyetlen pillantást sem vetett rám, ahogy elvonult az íróasztalom
mellett. A nyomába szegődtem, és átvettem a léptei ritmusát,
miközben az óra nyolc óra huszonnyolc percre váltott.
Követtem az irodájába, és letettem a kávéját: hathüvelyknyire1 az
íróasztala peremétől, de nem pont középre, hogy ne lökje fel, amikor
kibújik a zakójából, vagy ütközzön neki, amikor leteszi a laptopját.
Fogtam a távirányítót, és felhúztam az árnyékolót, de csak
annyira, hogy ne jöjjön be túl sok fény az irodába. Levette a zakóját,
én pedig ott voltam, hogy megfogjam, és felakasszam az ajtó melletti
fogasra.
– Jó reggelt, Mr. Calloway! – mondtam vidám hangon.
Nem válaszolt. Sosem tette. Egyetlenegyszer sem kívánt nekem jó
reggelt. Én azért köszöntem neki. Minden áldott nap. A rutinunk
része volt, úgyhogy furcsa lett volna, ha kihagyom.
Leült, és kinyitotta a laptopját. Úgy fogta meg a kávéscsészéjét,
hogy oda sem nézett, és belekortyolt.
– A Duggan és Nolantól átküldte az ügyvéd, amit kértem? – A
hangja nyugodt és szenvtelen volt, teljesen érzelemmentes. Mindent
ugyanezzel a hanghordozással mondott. Az emberek rettegtek
Shepherd Callowaytől, de nem azért, mert kiabált. Nem emelte fel a
hangját, vagy dorgálta meg őket, amikor hibát követtek el.
Megdermedtek a jelenlétében. Jegeskék szeme és halk hangja
hatásosabb volt bármilyen fejmosásnál. Az a fajta ember volt, akinek
dühös pillantásától megáll a szíved.
– Igen, semmi gond nem volt vele. – Letettem egy vastag, barna
borítékot az asztala szélére.
Két ujjal megfogta, és körülbelül egyhüvelyknyivel arrébb tolta.
– Mark is küldött önnek valamit a könyvelésről. – Pontosan a
boríték tetejére helyeztem a mappát, ügyelve arra, hogy a szélük
elvágólag álljon.
– Miért nem személyesen ő adta ide? – kérdezte.
Mert mindenki fél magától, úgyhogy jó korán odajönnek az én
asztalomhoz, és úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy még nincs bent az
irodában.
– Gondolom, mert még nem volt bent.
Nem szólt semmit.
– Tízkor, délben és háromkor vannak megbeszélései. – Gyorsan
végigpörgettem a naptárát a telefonomon, ami szinkronizálva volt
az enyémmel. – A déli a McCormick és Schmick étteremben lesz, és
már rendeltem önnek. A fogorvosi időpontját áttetettem a jövő hétre,
mert túlságosan közel volt a háromórásihoz. Nem akartam, hogy
sietnie kelljen. De egyeztessen velem, mielőtt bármit beütemezne
jövő kedd délutánra, mert nem lenne szerencsés újra elhalasztani a
fogorvost. A szájápolás nagyon fontos.
Kis szünetet tartottam, bár tudtam, hogy nem fog válaszolni. Így
is volt.
– Beszéltem Leslie-vel azokról a jelentésekről, amiket kért, és
délután megkapja őket. A mai nap folyamán kiszállítják a lakására a
festményt, amit a múlt hét végén vásárolt a Hope Gálán, úgyhogy
kiszaladok, és átveszem, ami annyit jelent, hogy úgy egy órát házon
kívül leszek.
– Holnap vacsorához asztalfoglalásra lesz szükségem – mondta,
fel sem pillantva. – Két személyre. A Tulio vagy az Assiago megfelel,
a Canlis semmiképpen. És foglaljon szobát Mauin tíz napra,
szombattól kezdve. Az egyik szokásos üdülőhelyen. Mindegy,
melyiken.
Valószínűleg megengedhettem volna magamnak azt a kaján
vigyort, amit el akartam rejteni. Nem mintha rám nézett volna.
Mégis az ajkamba haraptam, hogy el ne áruljam magam.
Kétszemélyes vacsora a Tulióban vagy az Assiagóban, de nem a
Canlisben, meg egy last minute nyaralás Mauin azt jelentette, hogy
szakítani készül legújabb aranyásó barátnőjével, Szvetlánával.
– Szabaddá tegyem a jövő hetét? – kérdeztem, pedig tudtam,
hogy azt feleli, ő nem utazik. Szvetlánát küldi el nyaralni, hogy
kiengesztelje a szakítás után. De úgy kellett tennem és rákérdeznem,
mintha nem tudnám.
– Nem, én nem megyek.
– Rendben. – Megengedtem magamnak a kaján vigyort. Ki nem
állhattam Szvetlánát, a már-már nevetségesen dögös bolgár modellt.
Magas volt, karcsú és nagy mellű. Nem igazság, hogy egy ilyen
szívtelen nőszemélyt ennyire káprázatos külsővel áldott meg a
természet. De nem azért gyűlöltem, mert gyönyörű volt.
Megvetettem, mert kizárólag a pénze miatt volt Mr. Callowayjel.
Nem csinált belőle titkot. Úgy páváskodott az irodában, mintha
övé lenne a cég fele – amit láthatólag máris készpénznek vett.
Mintha elvenné a főnök! Pfuj! Már a gondolattól is borsódzott a
hátam.
Nyilván nem ő volt az első aranyásó, akivel Mr. Calloway
randizott. Úgy vonzotta őket, mint valami szupererős
elektromágnes. Többnyire hasonlítottak egymáshoz: észveszejtően
gyönyörűek voltak, bár nem egyformán intelligensek, és
mindenekelőtt az a fényűző életmód vonzotta őket, amit reményeik
szerint Shepherd Calloway barátnőjeként – vagy akár a feleségeként
– élvezhettek volna.
Keservesen csalódniuk kellett, amikor rájöttek, hogy Mr.
Calloway nem az a fajta milliárdos üzletember, aki méregdrága
ajándékokkal halmozza el a barátnőit. Esetleg jó vacsorákkal. És
megjelenhettek az oldalán a seattle-i elit előkelő rendezvényein. Az
egyszer biztos, hogy aki vele volt, azt mindenki észrevette.
Amennyire meg tudtam állapítani, a barátnőivel éppolyan
hidegen és szenvtelenül bánt, mint az alkalmazottaival. És soha nem
költött rájuk sok pénzt. Semmi kétség: a nők limuzinos
kocsikázások, romantikus vacsorák, mesés ékszerek és
luxusnyaralások reményében mentek bele a kapcsolatba. Ehelyett
olyan férfit kaptak, aki majdnem úgy nézett rajtuk keresztül, mint
rajtam, és nem vásárolt nekik ajándékokat – valószínűleg meg sem
fordult a fejében ilyesmivel bajlódni.
Szvetlána nem sokáig tartott, ami cseppet sem volt meglepő. Pár
hónapon át találkozgattak – nem mintha számontartottam volna az
eseményeket, tényleg –, és úgy tűnt, Szvetlána többször készítette ki
az idegeit, mint amivel hajlandó volt együtt élni, bármilyen jól nézett
ki a nő. És mondhatom, nem kicsit örültem!
Nem volt okom foglalkozni vele. Mr. Callowayhez nem fűzött
baráti kapcsolat. Ezért nem kellett volna törődnöm azzal,
ráakaszkodik-e valamiféle nőszemély a pénze miatt. De mégis
zavart. Jobb meggyőződésem ellenére törődtem a főnökömmel. Nem
tehettem róla. Azt gondoltam, egyszerűen ilyen vagyok, és
próbáltam nem foglalkozni vele.
Kivéve az ilyen pillanatokat, amikor titokban kárörvendhettem.
 – Ennyi lesz – mondta ő.
– Rendben, Mr. Calloway. Az asztalomnál leszek, ha bármire
szüksége lenne.
Ezt is elmondtam neki mindennap, és soha nem felelt rá semmit.
De a rutinunk részévé vált, ezért nem hagytam ki.
Amint visszaértem az asztalomhoz, Steve biztatóan rám
mosolygott.
– Az biztos, hogy keményebb vagy, mint amilyennek kinézel.
Vállat vontam, és némi elégedettséggel elvigyorodtam. Mindig
ezt éreztem, ha az emberek megjegyzést tettek a munkámra.
Hosszabban kitartottam, mint előttem Shepherd Calloway
bármelyik asszisztense. Jó adag büszkeséggel töltött el a tudat.
Ennél a cégnél csak kétfajta ember tudott megmaradni: azok, akik
viszonylag közel álltak ahhoz, hogy egyenrangúak legyenek vele, és
nem féltek tőle, meg azok, akiknek nem kellett közvetlen
kapcsolatba lépniük vele.
A többiek legfeljebb hat hónapig bírták – esetleg egy évig, ha
szívósabbak voltak az átlagnál.
Én három éve dolgoztam mellette, ami rekordidő volt a cégnél.
Azelőtt úgy váltogatta az asszisztenseket, mint egyes nők a táskákat.
Minden szezonban jött egy új. De én? Miss Everly Dalton? Én voltam
az egyetlen asszisztens, aki valójában képes volt kezelni őt.
Igazából valahogy beindultam tőle. Élveztem, hogy hozzáfértem
ahhoz az emberhez, akitől mindenki félt. Akié a hatalom ezen a
helyen. Élveztem a pozíciómból adódóan nekem kijáró tiszteletet. E
falakon kívül nem voltam több, mint egy édes, átlagos, unalmas
szőkeség, nagy mosollyal.
De a munkatársaim egészen másnak láttak. Csodálattal
tekintettek rám, és el sem tudták képzelni, hogyan tudtam
megszelídíteni a csúnya, gonosz farkast. Hogyhogy soha nem
harapott meg?
Nem volt olyan nehéz, mint hitték. Miután kiismertem – már
amennyire lehetett, hiszen alig szólt hozzám –, egészen könnyű volt
kijönni vele. Megismertem a szokásait. Gondoskodtam róla, hogy
minden, ami az én irányításom alatt áll, időre kész legyen. Nem
álltam az útjába.
És ez bevált. Nem kavartam fel az állóvizet. Nem vártam
olyasmit, amiről tudtam, hogy nem kapom meg tőle. Tudtam, hogy
nem lesz velem barátságos. Nem fogja megkérdezni, milyen napom
van, és nem köszöni meg a jól végzett munkát. És ez rendben is volt.
Tudtam, hogy jól végzem a munkámat, és ez érződött is a
fizetésemen.
Nekem megfelelt ez a helyzet, és – bevallottan vagy sem –
tudtam, hogy Mr. Callowaynek is.
Rákacsintottam Steve-re, és felkaptam a telefonomat. Dolgoznom
kellett.
1 Kb. 15 cm
  
MÁSODIK FEJEZET

EVERLY
A cipőm talpa egyenletes ritmusban csattogott a járdán,
miközben igyekeztem a légzésemre koncentrálni. A futás nem volt a
kedvenc időtöltésem – sosem voltam sportos alkat –, de amikor az
ember betölti a harmincat, valami megváltozik. Nem tudja már úgy
kirúgni magát.
Legalábbis mi a barátnőimmel nem tudtuk ugyanazokat a
dolgokat megtenni, amiket régebben szemrebbenés, vagy egy-egy
font2 felszedése nélkül igen. Martinihétfők. Tacokeddek. Borozós
szerdák. Szomjas csütörtökök. Gyorskajás péntekek (ne ítéljenek el
érte!). Nem tudtuk visszanyerni a formánkat, miután faltuk az olcsó
pizzát meg a csokifagyit, amikor valamelyikünk életében viharos
szakítás történt. Legyünk őszinték: egy igazi barát nem bújhat ki
gyorskaja- zabálási és lerészegedési kötelezettségei alól, csak mert a
fent említett szakítás azután történt, hogy betöltötte a
huszonkilencet.
– Végeztünk már? – kérdezte Nora. Tökéletesen kisminkelve
kocogott mellettem, és eszméletlenül jól nézett ki, mint mindig.
Sűrű, sötét haját gyönyörű, hullámos copfba fogta össze hátul,
minden mozdulatára suhogva lengedezett.
Hazel ránézett a hipermodern karórájára.
– Majdnem 2,7 mérföldnél3 tartunk! Ma hármat futunk.
– Ugh! – mondta Nora. Eljátszotta, hogy teljesen kikészült, pedig
nem is volt kifulladva.
– Nora… – Szuszogás. – Klasszul bírod! – Szuszogás. – Még csak
nem is kapkodod a levegőt!
 – Javult az anyagcseréje – mondta Hazel, és feljebb tolta az orrán
a szemüvegét.
Emberemlékezet óta a legjobb barátok voltunk Hazellel és
Norával. Most mindhárman ugyanabban a társasházban laktunk, de
még középiskolában ismerkedtünk össze, és simán megszavazhatták
volna nekünk a legkisebb eséllyel összebarátkozó lányok címet. Annyira
különbözőek voltunk!
Nora mindig is kivételesen szép volt – és népszerű. A férfiak
imádták, a nők irigyelték. Hazel is káprázatos volt a maga módján,
de nem csinált belőle nagy ügyet. Ráadásul kivételesen éles eszű volt
– igazi, született zseni. Azt hiszem, valami plakettet is kapott érte
valahol.
És aztán ott voltam én. Az emberek általában inkább csinosnak
mondtak, mint szépnek. Hogy szőke voltam és bevallottan kissé
izgága, még inkább a cukiság felé billentette a mérleg nyelvét.
Derűlátónak tartottak, ami igaz is volt. Hajlamos voltam mindenben
és mindenkiben a jót látni – ami időnként bajba sodort.
Na jó, talán nem időnként. Talán elég gyakran sodort bajba.
– Tudjátok, hogy az egészet csak azért csinálom, hogy
ellensúlyozzam azt a kiadós vodkamennyiséget, amit a héten
készülök meginni, ugye? – kérdezte Nora.
– Nora, már beszéltünk a rendszeres testmozgás előnyeiről –
mondta Hazel. – Kezdjük ott, hogy…
– Állj! – vágtunk közbe Norával egyszerre. Szerettük Hazelt, de
ha egyszer belebonyolódott egy témába, nem volt könnyű leállítani.
– Már vagy egy tucatszor hallottuk a statisztikai adatokkal
teletűzdelt kiselőadásodat – mondta Nora.
– De tényleg jó – lihegtem két levegővétel között. – Úgy értem,
nagyon informatív.
 – Én csak azt mondom, hogy a tények jól dokumentáltak –
mondta Hazel.
Feltűnt a park, ahonnan elindultunk, úgyhogy levezetésként
sétára váltottunk. Az utcai lámpák pislogva gyulladtak ki a fejünk
fölött. Általában este futottunk, a nap lemenőben volt. Csípőre
tettem a kezem, és mélyeket lélegeztem. Hazel oldalt a nyakára
szorította az ujjait, hogy kitapintsa a pulzusát. Minden alkalommal
rögzítette futás előtt és után. Nora előhúzta a telefonját a
sportmelltartójából, és megnézte az üzeneteit.
– Szép munka, hölgyeim – mondtam. – Jó futás volt!
– Úgy van – helyeselt Hazel. – De szerintem már nem fejlődünk.
Talán most már elkezdhetnénk a fartlekezést.
– Tessék? Hogy micsodát? – kérdezte Nora. – Nem a farunkról
beszélsz, ugye?
– Fartlek – ismételte Hazel. – Svéd kifejezés, és azt jelenti,
iramjáték. A folyamatos edzést időközökre osztja – a gyors futást
lassabb tempójú pihenőidőszakok szakítják meg.
Nora elnevette magát.
– Nem értem, mitől lenne bármilyen tempóban a futás
pihenőidőszak. Mégiscsak futni kell!
– Nem tudom, szerintem jól hangzik – mondtam. – Hazel
kidolgozhatja az edzéstervet, és megmondja nekünk, mit csináljunk.
Elértünk a parkolóig, és megálltunk Hazel kocsija mögött, hogy
befejezzük a levezetést, és nyújtsunk. Amikor végeztünk, átmentünk
az utca túloldalára, a Brody’s Sörfőzdébe. Lehetséges, hogy azért
kezdtük mindig itt a futást, mert a Brody’s pont szemben volt. Ez
volt Seattle egyik legjobb bárja, és a csaposokat sosem zavarta, hogy
izzadtan estünk be. Tulajdonképpen Jake-től, az egyik állandó
csapostól kaptuk a becenevünket: mi voltunk a Dirty Martini
Futóklub.
 Jake dolgozott ezen az estén, és odabiccentett nekünk, ahogy
beléptünk. Egy magas asztalt választottunk támlás bárszékekkel, a
sörözőrészben. A Brody’snak kellemes, laza hangulata volt a
faburkolattal és a kényelmes ülőhelyekkel. Az ételük is elsőrangú
volt, főleg a saját készítésű burgonyachips. Nem mintha túl gyakran
rendeltünk volna belőle.
– Jeges vízzel kezdünk? – kérdezte Jake.
– Tudod a menetrendet, bébi – mondta Nora, dús ajkát mosolyra
görbítve. Rákacsintott a csaposra.
Jake visszakacsintott, de csak játékból, és ezt Nora is tudta.
Ördögien jóképű volt, de a bal kezén virító vastag aranygyűrű
állandó emlékeztető volt, hogy Jake foglalt.
Nora egyébként sosem vette komolyan a férfiakat. De flörtölni
nagyon szeretett. Valószínűleg ez volt a kedvenc időtöltése a futás és
az ivás mellett. Futni viszont csak azért járt, mert magunkkal
cipeltük.
Jake mindhármunknak jeges, citromos vizet hozott, majd felvette
a rendelésünket. Salátát és dirty martinit rendeltünk, szokás szerint.
A saláta is azon engedmények közé tartozott, amikre húszas éveink
elmúltának valóságában rákényszerültünk.
De a martiniról nem voltunk hajlandóak lemondani.
Gyorsan kihozták a salátát és az italt – ezért is szerettük ezt a
helyet –, és nekiláttunk az evésnek.
– Hogy telt a hétvége? – kérdezte Hazel. – Csináltatok valami
érdekeset?
Nora vállat vont.
– Megint találkoztam Maxszel, de szerintem túl vagyok rajta.
– De hát még csak egy hónapja találkozgattok – mondtam. – Azt
hittem, igazán kedveled.
 – Nem rossz – válaszolta Nora. – De ha továbbra is vele járok,
elkezd kötődni hozzám. Ezt nem szeretném.
– Olyan borzasztó lenne egy valódi kapcsolat? – kérdeztem.
– Egyszerűen nem érdekel – felelte. – Úgy jó az életem, ahogy
van. Egy férfi csak bonyolítaná a dolgokat.
Nem erőltettem a témát. Nora mindig ilyen dolgokat mondott,
amikor valamelyik futó kapcsolata kezdett komolyra fordulni. Ha
bármikor úgy érezte, hogy a pasi kezd mélyebb érzéseket táplálni
iránta, Nora gyorsabban oldott kereket, mint az exem haverjai,
amikor ki kellett fizetni a kocsmában a számlát.
– És te, Hazel? – kérdeztem.
Hazel megigazította a szemüvegét.
– Nos, egy bizonyos illető újabb cikket publikált. Nem értem,
hogy a tudományos közösség képletesen szólva miért nem üldözi el
a városból. Veszélyes alak!
Amellett, hogy zseni, Hazel pszichológiai kutató is volt a
Washingtoni Egyetemen. Kegyetlen rivalizálás alakult ki közte és
egy másik pszichológus között az utóbbi hónapokban. Másról sem
tudott beszélni.
– Olvastad a cikkét? – kérdeztem.
– Hát persze! Minden egyes légből kapott szavát. Nincs joga
tudósnak nevezni magát.
Összenéztünk Norával. Lehet, hogy zseni, de Hazel hajlamos volt
beszűkülten gondolkodni. Időnként felmerült vele kapcsolatban a
megszállott szó, bár tiltakozott ellene. De most már határozottan
kezdett ennek a pasasnak, meg az állítólag elhibázott kutatásának a
megszállottjává válni.
– Én tudom, mihez kezdj vele – mosolygott Nora a poharába.
Hazel összeszorította az ajkát, és felvonta a szemöldökét.
– Nem fogok lefeküdni Corban Nashsel!
 – Igazából egyetértek Hazellel – szólaltam meg. – Borzalmas ötlet!
– Nem mondtam semmit fekvésről – mondta Nora. – Inkább abban
gondolkodom, hogy teljesen elszállna az agya egypár eszméletlen
dugás után.
Elvörösödtem, és a torkomat köszörülve félrenéztem.
Nora csilingelő hangon felkacagott.
– Everly, annyira cuki vagy! Imádom, amikor elvörösödsz.
Könnyű dolgom van veled.
– Nem, dehogy! – tiltakoztam. Pedig teljesen igaza volt. Nagyon
könnyen elpirultam.
– Ugyan már, Hazel! – mondta Nora. – Túl sok benned az elfojtott
szexuális energia. Szabadjára kell engedned a gyönyörű
nőiességedet.
– Nem értek veled egyet – válaszolta Hazel. – Elhatároztam, hogy
nem randizok többet. Vagy szexelek. Vagy kezdek bármilyen
viszonyba férfiakkal.
– Miért tennél ilyen butaságot? – kérdezte Nora.
Hazel feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
– Ahogy mondani szokás, már túl vagyok rajta. Kipróbáltam az
alkalmi randizgatást. Volt tartós kapcsolatom. Egyik sem vált be, és
vannak más dolgok az életemben, amikre pillanatnyilag
összpontosítanom kell.
– Ahogy jónak látod – mondtam.
Nora összeráncolta az orrát.
– Nem pasizol? Egyáltalán?
– Nincs szükségem férfira ahhoz, hogy elégedett legyek az
életemmel – felelte Hazel.
– Persze hogy nincs szükséged férfira – mondta Nora. – De azért jó,
ha van. Megjavítják a dolgokat, és cipelik a nehéz holmikat. Ami
meg a szexet illeti, elismerem, hogy rengeteg módon meg lehet
szerezni a kielégülést – de legyünk őszinték: nincs jobb a
mindenható pénisznél.
Az ajkam elé tettem az ujjamat.
– Nora, ne olyan hangosan!
– Apropó – fordult hozzám Nora. – Ha már itt tartunk!
Szombaton randiztál Gunnarral. Milyen volt?
Felsóhajtottam.
– Nem volt jó.
– Jaj, ne! Akarsz róla beszélni? – kérdezte Nora. – Úgy értem,
persze hogy beszélned kell róla; csak próbálok kedves lenni.
Egy sor balul sikerült első randi után kész voltam igazat adni
Hazelnek, és felhagyni a randizással. Vagy legalábbis jó hosszú
szünetet tartani. De Nora felajánlotta, hogy kiválasztja nekem a
következő pasit. Az volt az elmélete, hogy megtörhetjük a
balszerencsés randisorozatomat, ha valaki más dönti el, kivel
találkozom legközelebb.
Egy társkereső alkalmazáson találta Gunnart, és Everly
randiképesnek ítélte. Én pedig írtam neki abban a reményben, hogy
Nora elmélete megállja a helyét.
Az elmélet tévesnek bizonyult. Nagyon-nagyon tévesnek.
– Először is, azt hittem, elvisz ebédelni, ehelyett egy esküvőre
mentünk.
– Az első randitokon? – kérdezte Hazel.
– Igen, és ő volt a násznagy – feleltem. – Csak akkor mondta el,
amikor már a kocsiban ültünk, és már úton voltunk. Az volt a
kifogása, hogy azt hitte, a következő hétvégén van az esküvő, és
nem akarta lemondani a randinkat. Abban a pillanatban haza kellett
volna mennem. De azt hittem, hogy egy rendhagyó első randi jót
jelenthet.
– Van benne logika – mondta Hazel.
 – Azt hinné az ember. Kétórányira volt a hely, egy hegyvidéki
pincészetben. Maga az esküvő nem volt olyan rossz, de ahogy
odaértünk a fogadásra, mindenki elkezdett tequilát vedelni, mintha
Mexikóban lennénk, a tavaszi szünetben. A táncparketten kötöttem
ki, egy csomó twerkingelő részeg között. Az egyik koszorúslány úgy
dörgölte hozzám a cicijét, mint egy állva öltáncot adó sztripper,
aztán meg kitört a tortacsata. Épphogy megúsztam élve! És a
legrosszabb még hátravolt.
– Mi lehetett még ennél is rosszabb? – kérdezte Hazel.
Megborzongtam, annak a rémes szombatnak az emléke beleégett
a tudatomba.
– Te jó ég, nem is tudom, el akarom-e mondani nektek…
– Ki vele, aranyom! – unszolt Nora. – Bennünk megbízhatsz.
A lányok összekulcsolták az egyik kezüket, és a másikat
odanyújtották nekem.
Megfogtam a kezüket, kialakítva bizalmunk megszentelt körét.
– Jól van. Szóval kimentem, hogy kitaláljam, mihez kezdjek, és
Gunnar kijött az egyik részeg koszorúslánnyal. A lány rajta lógott,
szó szerint dörgölőzött a lábához.
– Te jó ég! – mondta Nora.
– Ezek után felajánlotta, hogy tartsak velük egy édeshármasra a
szomszédos szállodába. Azt mondta, jut belőle elég
mindkettőnknek, mire a lány nagyon szemléletesen lefestette, mit
tenne velem, ha én is hajlandó vagyok vele megtenni ugyanazt.
– Azt mondta, hogy kinyal, ha te is kinyalod, igaz? – kérdezte
Nora hanyagul.
Megforgattam a szememet.
– Igen, de muszáj volt kimondanod?
– Csak tisztázni akartam.
 – Nyilván nemet mondtam. Lefényképeztem a részeg
koszorúslánnyal, és elküldtem neki a fotót, hogy meglássa, amikor
kijózanodik, és megírtam neki, hogy ezért tiltottam le a számát.
– Jól tetted – mondta Hazel.
Nora elengedte a kezemet, és kinyújtotta az övét.
– Ezt látnom kell!
Elővettem a telefonomat, és megmutattam neki a fényképet. A
fényviszonyok nem voltak túl jók, de látszott rajta a zilált, tortával
összekent Gunnar, ahogy egy ocsmány, barackszínű
koszorúslányruhát viselő nő fogdossa őt a borpince előtti teraszon.
– Hű! – mondta Nora, két ujja között tartva a telefont, mintha
maga a fotó is be tudná őt mocskolni. – Ez borzalmas!
– Pont olyan rémes volt, mint amilyennek hangzik. Még én sem
tudom szépítgetni. Ott ragadtam egy vadidegen esküvőjén,
kétórányira az otthonomtól, és gyakorlatilag mindenki be volt
rúgva. A partnerem dobott, mert nem akartam vele meg egy másik
nővel édeshármasban szállodába menni. És még torta sem jutott,
mert mind odalett a tortacsatában.
– Édesem, annyira sajnálom! – Nora letette a telefonomat, és
megszorította a kezemet. – Az egész az én hibám.
– Dehogyis! Tudom, hogy te választottad, de hát csak egy pasi
volt a sok közül a társkereső appon. Honnan tudhattad volna?
– Hogy jutottál haza? – kérdezte Hazel.
– Ó, hát igazából ez a történet jobbik része. Megismerkedtem a
borpince tulajdonosának a családjával. Nagyon kedves emberek.
Felajánlották a vendégházat éjszakára, és végül velük
vacsoráztam. Fel akartam hívni valamelyikőtöket, hogy jöjjön értem,
de ragaszkodtak hozzá, hogy ők hozzanak haza tegnap. És mielőtt
kiakadnátok, hogy alig ismerem őket: mindnyájan felnőttek és
házasok, a többségüknek gyereke is van. Két házaspárral együtt
jöttem haza tegnap. Őszintén, olyan nagyszerű emberek, hogy nehéz
volt búcsút venni tőlük.
– Legalább ennek örülök – mondta Hazel.
– Átküldenéd azt a fotót? – kérdezte Nora.
– Miért?
– Mert ki akarom tenni az összes közösségi oldalra.
Felkaptam a telefonomat az asztalról.
– Nem!
– Ugyan már, Everly! Utálom, amiért ezt tette veled, és én vagyok
a hibás, mert én választottam. Még mindig nem értem, hogy tudtak
így cserben hagyni a megérzéseim.
– Szerintem nem te vagy az oka, hanem én – válaszoltam. –
Megpróbáltuk kijátszani a balszerencsémet, de nem sikerült. El
vagyok átkozva.
– Tényleg nincs olyan, hogy szerencse – mondta Hazel. – Sem
átok.
– Nem értek egyet – felelte Nora. Fölhajtotta a maradék italát, és
az üres pohárral intett Jake-nek, hogy hozzon még egyet, miközben
a másik kezével megpaskolta az enyémet.
– Everly tényleg rettentően peches a férfiakkal.
– A szerencsének nincs valóságalapja – jelentette ki Hazel. – Nem
lehet megjósolni vagy bizonyítani a létezését.
– Egyes számú bizonyíték: Gunnar – mondta Nora. – Nem is kell
magyaráznom, hogyan támasztja alá az álláspontomat.
– Egyetértek, ez tényleg rossz volt – hagyta rá Hazel.
– Kettes számú bizonyíték: az a pasas, aki kikérdezte a
kórtörténetéről, hogy eldöntse, tud-e egészséges gyerekeket szülni.
És akinek az anyja is megjelent, hogy átnézze a jegyzeteit.
Összerezzentem.
– Jerry! Igen, az elég pocsék volt.
 – Hármas számú bizonyíték: az a meleg pasi, aki nem sokkal
korábban esett át egy szakításon, és úgy akart kimászni a gödörből,
hogy randira hívott egy nőt.
– Valójában a barátja ötlete volt – mondtam. – És annak ellenére,
hogy nem illettünk össze, igazán jól éreztük magunkat.
– Nem hiszem, hogy kell ennél több bizonyíték – mondta Nora. –
Persze vég nélkül folytathatnám. Emlékszel Nickre, pár évvel
ezelőtt?
Felnyögtem.
– Hónapokig jártak, mire megtudta, hogy lopott, vényköteles
kábítószerekkel üzletel.
Jake kihozta az újabb italokat, és nagyot húztam az enyémből.
– Az a rendőrségi rajtaütés teljesen kikészített.
– Látjátok? Balszerencse – mondta Nora. – Tényleg borzalmas.
Egyiket sem lehetett előre tudni. Mindenki odafigyel bizonyos
dolgokra, de egyikünknek sincs ráhangolva a radarja az olyanfajta
pasikra, akiket úgy tűnik, bevonzol.
– Valami baj van velem – mondtam. – Talán ott lóg a hátamon a
felirat, hogy „kétségbeesett”?
– Dehogyis! – szólt Nora. – Pont erről beszélek a balszerencsével
kapcsolatban. Nem a te hibád.
– Gondolom, hogy nem – feleltem. – De nézz rám! Harmincéves
vagyok, és még mindig nincs senkim. Akár be is szerezhetnék egy
macskát.
– Nekem van macskám – szólt közbe Hazel. – Mi a baj a
macskákkal?
– Semmi; semmi gond velük. Csak azt mondom: szinte biztos
vagyok benne, hogy örökre szingli maradok. Jobb, ha hozzászokom
a gondolathoz.
 – A szingliségnek sok előnye van – mondta Nora. – De tudom,
hogy te meg szeretnéd találni a neked való pasit. Valahol rád vár,
édesem! És egy napon majd a nagy, kék szemedbe néz, meglátja a
napfényes mosolyodat, és fülig beléd szeret. Sőt, nem is fogja érteni,
hogy addig élhetett nélküled. Akkor majd te vetetsz fel velem valami
pocsék ruhát az esküvődre, és én fogok kárpótlásul lefeküdni az
egyik dögös, facér násznaggyal.
– Nem értem, hogyan függ össze a pocsék ruha azzal, hogy valaki
beleszeret Everlybe – mondta Hazel. – Nem minden
koszorúslányruha csúnya. Everlynek jó ízlése van. Választhatna
valami…
– Hülyéskedtem, Hazel – somolygott Nora. – Csak vicc volt.
Hazel zavarodott tekintete megenyhült.
– Ja, értem. Ebben az esetben én is azt remélem, hogy megtalálod
az igazit, lesznek koszorúslányruhák meg… minden.
– Kösz – mondtam. – De szerintem csatlakozom a te
randiszünetedhez. Lehet, hogy ha egy ideig távol tartom magam a
férfiaktól, akkor megtörik az átok.
– Fájdalom, de egyet kell értenem – mondta Nora. – Lehet, hogy
igazad van. Arra gondoltál már, hogy esetleg meleg vagy?
Próbálkozzunk nőkkel?
– Egyszer megkérdeztem erről a tesómat. – A húgom, Annie
boldog házasságban élt egy nővel, Mirandával. – Leírta az érzéseit,
de egyáltalán nem tudtam vele azonosulni. Nem vagyok meleg. A
férfiakat szeretem. Csak folyton a legszörnyűbbekkel randizom.
Nora megint megszorította a kezemet.
– Őszintén szólva, Everly, össze vagyok zavarodva. Szó szerint te
vagy a legaranyosabb ember, akit ismerek. Okos vagy, szép és
sikeres. Én mondom neked, hogy létezik az az ember! Egy nap majd
megismerkedsz egy férfival, aki életének hátralevő részében a te
napfényes mosolyodban akar sütkérezni.
Elmosolyodtam, és én is megszorítottam a kezét.
– Köszi!
– Norának igaza van – mondta Hazel.
– Imádlak benneteket!
– Tósztot mondok! – Nora felemelte a poharát, Hazel és én
ugyanezt tettük. – Everlyre! Legyen számára ez a szingli időszak
olyan hosszú, vagy olyan rövid, ahogy neki tetszik! És a következő
férfi az életében vegye le őt a lábáról, és jó nagy farka is legyen!
– Erre iszom! – Felemeltem a poharamat, koccintottunk, és ittunk
egy kortyot.
Vegye le a lábáról… Nem hittem, hogy ez a közeljövőben
bekövetkezhet. De örök optimista voltam, és egy lánynak szabad
álmodoznia.
2 1 font = 0,45 kg
3 1 mérföld kb. 1,6 km
  
HARMADIK FEJEZET

SHEPHERD
Az asszisztensem bejött az irodába. Nem kopogott, de ő volt az
egyetlen ember, aki ezt megúszhatta szárazon. Talán mert soha nem
zavart meg telefonálás vagy privát megbeszélés közben. Levette a
kabátomat a fogasról, és a karjára terítette.
– Indulnia kell, ha nem akar elkésni az étteremből – mondta.
Ránéztem az órára. Tényleg indulnom kellett. A késést nem
tudtam elviselni. Magamnak éppen úgy nem engedtem meg, mint
másoknak. De most elvonta a figyelmemet, hogy belemerültem egy
javaslat olvasásába.
Becsuktam a laptopomat, beletettem a táskámba, és felálltam –
már a rám váró kellemetlen vacsorán járt az eszem. Volt rá esély,
hogy nagyon rosszul süljön el. Nyilvánosan szakítani Szvetlánával
kockázatot jelentett. Nem túl régóta találkozgattam vele, de volt
érzéke a drámai jelenetekhez. Reméltem, hogy jó döntés étterembe
vinni őt.
– Megerősítettem a foglalását a Tulióban – mondta az
asszisztensem, és átnyújtotta a kabátomat. – Átküldjem önnek az
étlapot?
– Nem. – Belebújtam a kabátomba, és zsebre tettem a telefonomat.
Még nem végeztem a javaslat átnézésével. Másnap több tárgyalásom
is volt, úgyhogy aznap este meg kellett csinálnom. Minél előbb túl
vagyok a vacsorán, annál jobb. Talán nem is
maradok enni. Bemegyek, kijövök. Továbblépek.
Megigazítottam a kabátom gallérját, és felvettem az aktatáskámat
az íróasztalról.
– Jó éjt, Mr. Calloway! – mondta az asszisztensem, amint kiléptem
az ajtón, és a parkolóház felé indultam.
 Ez a Szvetlána-dolog elvonta a figyelmemet. Nyilván
szakíthattam volna anélkül is, hogy személyesen találkozom vele, de
olyanfajta nőnek ismertem meg, aki megpróbálna bajt keverni. Ha
van rosszabb a szar szakításnál, akkor az a szar szakítás, amiről
tudomást szerez a sajtó. Szvetlána tudta, mennyire zárkózott vagyok
– mennyire próbálom védelmezni a magánéletemet. Ha most
kihozom a sodrából, biztos, hogy úgy szétkürtöli a dolgot, ahogy
csak tudja. A legjobb taktikám az volt, hogy pénzzel próbálom
megpuhítani.
Persze nem nyílt megvesztegetéssel. Nem akartam azzal
megsérteni, hogy prostituáltként kezelem. De ismertem azt a
fizetőeszközt, ami képes egy Szvetlána-féle nőt kielégíteni. Hiszen
elsősorban ezért járt velem.
Már az elején látnom kellett volna, de ennek a nőnek a színészi
teljesítménye Oscar-díjat érdemel. Egy adománygyűjtő eseményen
férkőzött a közelembe, és levett a lábamról a mosolya. Ránézésre azt
hinné az ember, hogy a testét vettem észre – mert az igazat
megvallva, eszméletlen jól nézett ki –, mégis a mosolya fogott meg.
Szélesen és ragyogóan villantotta rám, és akkor már tudtam, hogy
hazaviszem magammal.
De mint kiderült, harminchat évesen még mindig képtelen
voltam megállapítani, mi valódi, és mi nem, mert Szvetlána mosolya
éppolyan hamis volt, mint a hajszíne.
A hihetetlenül dögös külső valóságos lidércnyomást takart. Védte
a felségterületét, követelőzött, és folyton nyafogott. Milliárdos
cukrosbácsit akart – én pedig nem voltam hajlandó ezt a szerepet
eljátszani, holott ezért vetett rám szemet.
Mint Brielle. És Sasha. Előtte meg Marissa.
Világos, hogy velem volt a baj.
 Kezdtem azt hinni, hogy el vagyok átkozva. Nem voltam ostoba.
Tudtam, hogy normális, hogy egy magamfajta férfi bevonz egy
bizonyos nőtípust. Fiatalabb koromban meg sem fordult a fejemben,
hogy valaha is belefáradok, ha meseszép nők adják egymásnak a
kilincset nálam.
De mind egyformák voltak. A szép arc és a pompás test csak egy
darabig volt elég. Nem mintha komoly kapcsolatot kerestem volna.
Az életemben nemigen volt hely alkalmi viszonyok számára, nem is
beszélve a hosszabb távú kapcsolatról. Mégis kellemes
változatosságot jelentett volna olyan nővel időt együtt tölteni, akiről
nem derül ki, hogy cicamicának álcázott vipera.
A fekete Mercedesem a lift közelében parkolt. Rezignáltan ültem
be a kocsimba. Kedvesen szakítok majd vele, ami remélhetőleg
minimalizálja a káros következményeket. Ha megpróbál ártani
nekem, kezelni fogom a helyzetet. Mint minden üzleti ügyben, itt is
megvolt a módja a nagy baj elkerülésének. A módszer az előre nem
látható kihívások kezelésére.
A Tulio elegáns olasz étterem volt. Kicsi és hangulatos. Az étel
mesés. Szvetlána még nem volt itt, úgyhogy a bejárat közelében
vártam.
Fel sem kellett néznem a telefonomról, hogy pár perc múlva
tudomást szerezzek az érkezéséről. Bárhová ment, minden
felbolydult körülötte, előre jelezve felbukkanását.
Szvetlána minden tekintetben gyönyörű volt – legalábbis külsőre
–, és feltűnést keltett. Szinte kivétel nélkül tökéletes vonásokkal
áldotta meg a természet, a többit pedig megvásárolta. Tökéletesen
szimmetrikus arc. Nagy szemek. Egyenes orr. Telt ajkak.
Eszméletlen domborulatok. Bolgár akcentusa épp csak annyira
maradt meg, hogy kellemesen egzotikusnak hatott tőle a beszéde.
 Rám mosolygott, de nem viszonoztam. Csak biccentettem a
hosztesznek, hogy leülnénk. Követtük az egyik hátsó asztalhoz.
Szvetlána megállt egy pillanatra, amikor kihúztam a székét, de nem
csókoltam meg, nem is értem hozzá.
Lebiggyesztette az alsó ajkát, miközben helyet foglalt.
– Nagyon hűvös vagy ma este.
Nem kérdés volt, úgyhogy nem is válaszoltam rá. Csak kibújtam
a kabátomból, és leültem vele szemben.
– Nem tudom, mit rendeljek itt – mondta, az étlapot nézegetve. –
Mindenben van szénhidrát.
– Hmm – mormogtam, figyelmen kívül hagyva az
étteremválasztásomat illető, alig leplezett kritikáját.
A pincérnő visszajött, és megkérdezte, iszunk-e valamit.
– Kérjünk egy üveg bort? – kérdezte Szvetlána.
– Én nem kérek semmit.
Szvetlána durcás arccal az asztalra hajította az itallapot.
– Akkor gránátalmás martinit kérek.
– Rögtön hozom – mondta a pincérnő –, és felveszem a
rendelésüket.
Úgy döntöttem, nem rendelek vacsorát. Túl sok dolgom volt még.
– Szvetlána, lefoglaltam egy tíznapos nyaralást két főre, teljes
ellátással egy hawaii üdülőhelyen. – Benyúltam a zakóm zsebébe, és
előhúztam a szükséges információkat tartalmazó borítékot. –
Minden el van intézve. Repülőjegyek, étkezés, italok. Még a
programok is.
Elkerekedett a szeme.
– Ó, Shepherd, ezt komolyan mondod?
– Igen, de nem megyek veled. – Letettem elé a borítékot. – Bárkit
magaddal vihetsz, akit szeretnél. Beszéljétek meg az
asszisztensemmel a részleteket! Nagyon élveztem a társaságodat az
elmúlt néhány hónapban, de nem találkozunk többet.
Szvetlánának leesett az álla, és rám meredt.
– Elhagysz engem?
Elhagyni. Nem azért választotta ezt a kifejezést, mert nem az
angol volt az anyanyelve. Hanem mert úgy hangzott, mintha válni
akarnék, nem pedig egy futó kalandnak véget vetni.
– Ez a dolog kifulladt köztünk – feleltem.
– És ez meg mi? – kérdezte, a borítékra mutatva. – Soha nem
viszel el sehová, de most úgy akarsz megszabadulni tőlem, hogy
egyedül küldesz el nyaralni?
– Mondtam, hogy azt viszel magaddal, akit akarsz.
– Engem nem lehet megvásárolni, Shepherd!
Felvontam a szemöldökömet. Ez aztán kibaszott nagy hazugság
volt a javából!
– Igazad van. Úgy gondoltam, kellemes kikapcsolódás lenne. –
Felkaptam a borítékot az asztalról. – De ha úgy érzed,
megsértettelek, akkor nyilván rosszul ítéltem meg. Elnézést.
Tudva, hogy vissza fogja kérni, jó látványosan tettem vissza a
borítékot a zsebembe.
– Hát… – Elhallgatott, és a szemét forgatta. – Akár fel is
használhatom, ha már egyszer le van foglalva.
Kitettem elé a borítékot, éppen akkor, amikor kihozták a
martiniját.
Ránéztem a pincérnőre.
– A hölgy vacsoráját én állom. Bármit rendelhet.
– Természetesen, Mr. Calloway – felelte a pincérnő.
Felálltam, és megragadtam a kabátomat.
– Jó éjt!
 Nem vártam választ sem tőle, sem Szvetlánától; sarkon
fordultam, és távoztam.
Sokkal simábban ment, mint vártam. Pár nap múlva Szvetlána
elutazik Hawaiira. Semmi kétség: mire visszajön, talál egy új pasit.
Egy ilyen nő nem sokáig marad egyedül.
Én viszont igen. Amikor nő volt az életemben, mindig csak
bonyodalom származott belőle. Frusztráció.
Csalódás.
Elhessegettem a Szvetlánával és a randizással kapcsolatos
általánosan elégedetlen gondolataimat, és kimentem a kocsimhoz.
Még dolgoznom kellett ma éjjel.
  
NEGYEDIK FEJEZET

EVERLY
A kis bisztró, amit a húgom meg a sógornőm választottak az
ebédhez, elragadó volt. Színes és izgalmas volt a dekoráció, és
nagyszerű az étlap. Már az asztalunknál találtam őket: közel hajolva
egymáshoz nevetgéltek valamin.
Annie három évvel fiatalabb volt nálam, de neki mindig jobban
egyben volt az élete, mint nekem. Nagyon céltudatos és elszánt volt.
A kötelezőnél korábban elvégezte a gimit és a főiskolát is. Kitűnő
eredménnyel tette le a mérlegképes könyvelői vizsgát. Intelligens
volt, sikeres és gyönyörű. A felesége, Miranda a világ legmenőbb
nője volt. Már a második házukat alakították át együtt, mert
mindketten őrült túlteljesítők voltak.
Nem arról volt szó, hogy irigyeltem. Az irigység annyira negatív!
De azért volt némi kisebbrendűségi érzésem a kishúgom mellett.
Még mindig bérelt lakásban éltem. Remek munkám volt, de a vezetői
asszisztens korántsem hangzott olyan jól, mint a mérlegképes könyvelő.
Még akkor sem, ha Seattle egyik legfontosabb üzletemberének
voltam az asszisztense.
– Szia, tesó! – Annie felállt, hogy megöleljen. Nagyon hasonlított
rám, csak a haja volt valamivel sötétebb, és sima bubifrizurát
hordott. Szokás szerint elegáns blúz és nadrág volt rajta.
Miranda is felállt egy ölelésre. Szemüveges volt, és mindig
legalább négyféle színt viselt. Könnyed művészlélek volt, ami meg is
látszott a hullámos üstökén és eklektikus stílusán. Nagyon
különbözött a húgomtól, de remekül megvoltak együtt.
– Sziasztok! – mondtam, amint elfoglaltuk a helyünket. – Hogy
vagytok?
 – Jól – felelte Annie. – És te? Mintha évek óta nem találkoztunk
volna.
– Ó, igen – hagytam rá. – Jól vagyok. Persze, sok a meló.
– Az mindig van bőven, nem igaz? – kérdezte Annie. – És a
magánéleted? Van valaki, akiről tudnunk kell?
Megráztam a fejem. Annie remek volt, de soha nem vált a
bizalmasommá. Nem szívesen meséltem volna neki a legfrissebb
randi-kalandjaimról.
– Nem, nincs senkim.
– Miért? – kérdezte. – De tényleg, Everly, nem hiszem el, hogy
még mindig szingli vagy.
Miranda megbökte.
– Annie!
– Bocsánat, nem úgy értettem. Csak tudom, mennyire klassz
vagy.
– Köszi. De semmi baj. Egy időre felhagytam a randizással.
– Ez szuper! – mondta Miranda. – Szerintem okos dolog, hogy
magadra figyelsz. Pár éve én is ezt csináltam, és életem legjobb
döntése volt.
– Nem sok szünetet tartottál – vetette közbe Annie. – Pár héten
belül megismerkedtél velem, nem igaz?
– Pontosan – felelte Miranda. – Szilárdan hiszem, hogy akkor lép
be az ember életébe az igazi, amikor felhagy a kereséssel.
– Ühüm – mondta Annie. – Lehet benne valami.
– Igen, lehet – hagytam rá. – Minden téren jól állok. A munkám
rendben van, és nem olyan rossz egyedül lenni.
– Persze hogy nem – mondta Annie.
– És veletek mi van? – kérdeztem. – Mi újság?
– Hát – pillantott Annie Mirandára –, igazából van valami.
 – Igen? – érdeklődtem. – Úristen, csak azt ne mondjátok, hogy
másik államba költöztök, vagy ilyesmi!
– Nem, nem költözünk – felelte Annie. – Az a helyzet, hogy
gyereket szeretnénk.
– Azta! – Próbáltam elfojtani az irigység undok kis lángját, ami
fellobbant a bensőmben. Kit érdekel, hogy idősebb vagyok nála, és
szingli? És hogy Annie boldog házasságban él, és valóra váltja
anyánk álmát arról, hogy nagymama lesz? Mindez nem számított, és
nem akartam letörni Annie lelkesedését.
– Hát ez csodálatos! Annyira örülök nektek!
– Köszi – mondta Annie. – Mindig tudtuk, hogy akarunk majd
gyereket, de csak most jött el az ideje.
Miranda megfogta a kezét, és megszorította.
– Pontosan. Nagy elhatározás, de készen állunk rá.
– Ti lesztek a legjobb szülők – mondtam. – És hogy fogjátok
csinálni? Örökbe fogadtok?
– Igen, ha úgy döntünk, hogy többet is szeretnénk – mondta
Miranda. – De Annie nagyon szeretné megtapasztalni a terhességet.
Annie bólintott.
– Így van. Tudom, hogy valószínűleg csíkos lesz tőle a hasam, és
tönkreteszi a melleimet, de nem érdekel. Akkor is akarom.
– Nem fogja tönkretenni a melleidet – mondta Miranda. – És én
úgy is szeretni fogom a testedet, ha csíkos marad a hasad.
Annie ragyogó mosolyt küldött felé.
– Szerintem ez nagyszerű – mondtam.
– Igen? – kérdezte Annie.
– Persze. Miért, azt hitted, nem leszek boldog?
– Nem, tudtuk, hogy boldog leszel – mondta Annie. – Mindig az
vagy, nem?
Vállat vontam.
 – Nem szó szerint mindig. De persze hogy ennek örülök.
Nagynéni leszek! Van ennél jobb dolog?
Annie mély lélegzetet vett, és újra összenéztek Mirandával.
– Nagyon bíztunk benne, hogy támogatni fogsz minket.
Összehúzott szemmel félrebillentettem a fejem.
– Persze hogy támogatlak.
– Akkor jó – mondta Annie –, mert szükségünk van a
segítségedre.
– Nem tudom, miben segíthetek ebben a helyzetben. Van két
petefészkem és egy méhem, de nektek két szett is. Szerintem
olyasvalakire lenne szükségetek, aki a másik fajta szervvel tudna
hozzájárulni ehhez a babaprojekthez.
– Pontosan ehhez kell a segítséged – mondta Annie. –
Spermadonort szeretnénk használni.
– Rendben – mondtam, bár még mindig nem értettem, mire céloz
a húgom. – De én miben segíthetek? Nem a spermabankhoz vagy
micsodához kell fordulni ilyenkor?
– Hát, azt is lehetne – válaszolta Annie. – De gondolunk egy
donorra, és így ez magánakció lenne. Beszéltünk ügyvéddel, és van
egy előkészített szerződésünk.
– Kire gondoltok? – kérdeztem. – És nekem mi közöm van hozzá?
Annie megint nagy levegőt vett.
– Shepherd Callowayre.
– Micsoda? – Nem is próbáltam palástolni a megdöbbenésemet. –
Mi az ördögről beszélsz?
– Everly, ő a tökéletes donor – válaszolta Annie. – Minden
megvan benne, amit keresünk. Magasság, testalkat, hajszín,
intelligencia. Tudom, úgy tűnhet, hogy megrendelésre akarunk
gyereket csináltatni, de ha az ember spermadonort vesz igénybe, ez
így működik.
 – Persze, minden megvan benne, amit kerestek… leszámítva,
hogy nincs lelke – mondtam. – Érted, hogy előfordulhat, hogy egy
robotot fogsz szülni? Nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem
egy kiborg.
– Ugyan már, hiszen évek óta mellette dolgozol – vetette ellen
Annie. – Nem lehet olyan borzasztó.
– Annak az embernek nincsenek érzései – jelentettem ki. – Ha
olyan gyereket szeretnétek, aki egy kődarab érzelmi színvonalán áll,
akkor valóban remek választás.
– Mindennek utánanéztünk – mondta Miranda. – Nagyon
részletes listát készítettünk a kívánatos tulajdonságokról, meg
azokról, amiket szeretnénk kiküszöbölni. Shepherd Calloway
minden tekintetben megfelel.
Annie felvont szemöldökkel, és nagy, kerek szemekkel nézett
rám. Felhúzta a vállát, és óvatosan rám mosolygott. Te jó ég, azt
akarta…
– Nem! – mondtam ki.
– Everly – szólt Annie. – Még semmit nem kértünk tőled.
– Tudom, mit akarsz mondani. És a válaszom: nem. Nem kérem
meg a főnökömet, hogy adjon nektek spermát. Ki van zárva!
– Ne már, Evie! – kérlelt Annie. A fenébe is, elővette a gyerekkori
becenevemet! – Azt az embert lehetetlen elérni, ha nem tartozol a
belső köréhez. A középkori erőd modern megfelelőjével bástyázta
körül az egész életét. És tudatában vagyunk, hogy van egyfajta…
habitusa. Ezért kell, hogy előbb megpuhítsd nekünk.
– Pontosan – helyeselt Miranda. – Elülteted a magot – ez vicc
akart lenni –, és lassan eljutsz odáig, hogy megkéred a dologra.
– És mit vártok tőlem, hogyan csináljam? – kérdeztem. – Nektek
fogalmatok sincs a munkámról, ha azt képzelitek, hogy csak úgy
leülök, és elbeszélgetek vele. Nem beszél velem.
 – De hát az asszisztense vagy – mondta Annie. – Már hogyne
beszélne veled?
– Nem, ő hozzám beszél – válaszoltam. – És ez nagy különbség.
– Az egész világon azon kevesek közé tartozol, aki a közelébe tud
férkőzni – szólt Annie. – Az egész élete olyan szigorú őrizet alatt áll,
hogy alig tudtunk információt szerezni róla. De te minden áldott nap
találkozol vele. Ott vagy az irodájában, kettesben vele.
Tudtam, hogy igaza van, és ráadásul tetszett, hogy én vagyok az
egyetlen, aki a főnököm közelébe tud férkőzni. Nem szabadott volna
engednem a kísértésnek, de egyszerűen nem tudtam ellenállni.
– Igen.
– Csak nézd meg, mit tehetsz – mondta Annie. – Nem várunk el
csodát. Lehet, hogy nem hajlandó egy ilyenfajta egyezségre, és ez
rendben van. Nem akarjuk ráerőltetni. Csak szeretnénk esélyt. És te,
drága nővérkém, te vagy a mi esélyünk. Hát nem érted? Te vagy a
kulcsfigura. Csak a te segítségeddel működhet.
– Te jó ég, alaposan körbeudvarolsz! – válaszoltam.
– És működik?
Felsóhajtottam, és összeroskadt a vállam.
– Nem tudom. Talán egy kicsit. Még átgondolom. De nem ígérek
semmit.
Annie megragadta a kezemet.
– Köszönöm! De tényleg, nagyon köszönöm! El sem tudom
mondani, mennyire hálásak vagyunk!
– Ne örüljetek előre! – csitítgattam. – Nem mondtam, hogy
megteszem. Annyit mondtam, hogy átgondolom.
– Nem is kérünk többet – mondta Annie. – Csak hogy fontold
meg.
Felvettem az étlapot, és morcosan tanulmányozni kezdtem a
választékot. Felkérni Mr. Callowayt spermadonornak? Egyáltalán,
hogy lehet előhozakodni egy ilyen témával? Főleg valakinél, akivel
nem is szoktam valódi beszélgetést folytatni?
Jó reggelt, Mr. Calloway! Kilenckor találkozója van az ügyvédjével, és
mellesleg, hajlandó lenne spermát adni a húgomnak, hogy neki meg a
feleségének a megfelelő genetikai tulajdonságokkal rendelkező gyerekük
lehessen?
Meghalok! Szó sem lehet róla.
De a húgom annyira örült! Szeretem őt, és szeretem boldoggá
tenni az embereket. Volt-e ennek valami kevésbé megalázó módja?
Ötletem sem volt, de talán majd kitalálok valamit. Habár felmerült
bennem, nem volna-e több értelme, ha másik donort keresnék,
akinek hasonló genetikai adottságai vannak? Mert ha csak
rágondoltam, hogy meg kell kérnem a főnökömet, hogy adjon egy
kis apatejet, legszívesebben az asztal alá másztam volna meghalni.
  
ÖTÖDIK FEJEZET

SHEPHERD
Megigazgattam a szmokingom ujját, és odasétáltam a Four
Seasons Hotel bárpultjához. Halk zene szólt a háttérben, és pár
ember beszélgetett a közelemben. A mai rendezvényt a bálteremben
tartották, de még nem álltam rá készen, hogy bemenjek. Egyedül
jöttem – ez egyszer nem volt partnerem –, és egy kis időre volt
szükségem.
Az igazat megvallva, semmi kedvem nem volt itt lenni. Nem
rajongtam az efféle rendezvényekért. A jótékonykodás szép dolog,
de úgy is elintézhetném, hogy küldetek egy csekket az
asszisztensemmel. Ezeken az alkalmakon kapcsolatépítés folyt.
Jópofiztunk egymással. Megmutattuk magunkat.
Nem volt rá szükségem, hogy megmutassam magam. De azért
eljöttem. A Seattle-i Filantróp Társaság kitüntette az apámat, és nem
hagyott békén, amíg meg nem ígértem, hogy itt leszek. A bátyám,
Ethan valahogy ki tudta menteni magát, úgyhogy nekem tényleg
muszáj volt megjelennem.
Leültem a bárpult mellé, és megkerestem a csapos tekintetét.
Rendeltem egy Manhattant.
Kellemes volt egyedül lenni. Nem kellett valami szeszélyes
partnerrel törődnöm. Jöhettem későn – így is tettem –, és leléphettem
korán – ezt terveztem. És nem kellett a partnerem véget nem érő
fecsegését hallgatnom.
Az volt a szándékom, hogy elnyújtom ezt a szingli időszakot. Jó
hosszú ideig nem foglalkozom nőkkel. Talán elmegyek nyaralni – a
bátyám úgyis folyton ezzel nyaggatott. Elutazok egyedül egy olyan
városba, ahol senki sem ismer. Azzal töltöm az időmet, amivel
jólesik, és senkinek nem tartozom számadással. Annyira csábítóan
hangzott, hogy szinte sikerült rábeszélnem magamat.
De valószínűleg nem fogom megtenni. Az nem pihenés, ha távol
vagyok az irodámtól. Mindig túl sok dolog történt, és senki másra
nem bízhattam rá a cégem irányítását.
Őszintén szólva, nem sok emberben bíztam. Semmiféle
tekintetben.
A nagy bizalomból csak baj származik. Az embereknek mindig
hátsó szándékaik vannak. A pénzem és a befolyásom célponttá tett.
Néha nagyon kemény volt úgy érezni, hogy magamra vagyok
utalva. De nem láttam más megoldást.
Erre az anyám tanított meg. Számtalanszor a fejembe verte a
leckét. Aztán bemutatót is tartott belőle: viszonyt kezdett valakivel,
és elhagyta az apámat. Apa megbízott benne, és lám, mi lett a vége!
Anyámnak tekintélyes saját vagyona volt, mégis úgy megvágta az
apámat, ahogy csak tudta, pedig az ő hűtlensége miatt futott
zátonyra a házasságuk. Vérbeli jogász volt. Apámnak kis híján a
vesztét okozta, hogy megbízott benne.
Ám annak ellenére, hogy könnyelműen megbízott másokban,
apám igazi túlélő volt: szívós és ördögien agyafúrt. Mindig talpra
tudott állni.
– Hát helló!
Ettől az érzéki hangtól, meg az alig észrevehető akcentustól
megfeszült a hátam. Mit keres itt Szvetlána? Nem küldtem el
nyaralni valahova jó messzire?
– Te mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle.
– Rendelek egy italt. – Szvetlána rátámaszkodott a bárpultra; akár
egy cigarettát tarthatott volna az ujjai között, arra várva, hogy tüzet
adjak neki – akár egy negyvenes évekbeli filmsztár. – Maui csodás
volt! Kár, hogy nem jöttél velem.
 Gondolom, hetek telhettek el azóta, hogy utoljára találkoztunk.
– Örülök, hogy élvezted a nyaralást.
– Nagyon nagylelkű voltál. Még meg sem tudtam rendesen
köszönni.
– Nem szükséges. Az a lényeg, hogy jól érezted magad.
A csapos odajött, és Szvetlána rendelt egy Cosmopolitant. Rám
nézett, de nem ajánlottam fel, hogy meghívom.
Miért volt itt? Két üzenetet hagyott nekem röviddel azután, hogy
szakítottam vele, de nem hívtam vissza. Úgy tűnt, örül, hogy az én
pénzemet költheti Hawaiin. Szépen lebarnult.
Nem hagytam kétséget afelől, hogy köztünk vége. Mit akarhatott?
– Egyedül vagy ma este? – kérdezte.
– Nem, csak késik a partnerem.
Persze nem volt partnerem. Csak el akartam hitetni Szvetlánával,
hogy van. Hogy megerősítsem a tényt: rövid életű kapcsolatunk
véget ért. Továbbléptem.
A csapos kihozta neki a koktélt. Szvetlána csak ujjhegyeivel
tartotta a poharat.
– Értem. Hát akkor kellemes estét, Shepherd!
– Neked is!
Szvetlána elment, én pedig ittam még egy kortyot az italomból.
Valószínűleg fel akarta mérni a helyzetet a bárban: akár azért, hogy
véletlenül „összefusson velem”, vagy hogy felcsípjen egy újabb
gazdag balféket, aki bedől neki. A hely éppen megfelelő volt,
különösen ma este.
Megittam, ami a poharamban maradt, és azzal meg is
feledkeztem Szvetlánáról.
A bálteremben sokan voltak, halk zsongás töltötte be a helyiséget.
Szmokingos férfiak és estélyi ruhás nők járkáltak ide-oda, vagy
kisebb csoportokba verődtek. Mások a fehér terítős asztaloknál
foglaltak helyet. Pincérek köröztek előételes és pezsgős tálcákkal a
hatalmas teremben.
Kicsit odébb megláttam az apámat. Fekete szmokingot és
ezüstszínű nyakkendőt viselt, ősz haját szépen levágatta. Cápának
nézett ki, de a harapása egy kölyökkutyáé volt.
– Megérkezett! – mondta apa, és elindult felém, karjait kitárva.
Hagytam, hogy megöleljen, és megveregettem a hátát.
– Szia, apa!
– Kár, hogy a bátyád nem tud itt lenni – mondta. – De köszönöm,
hogy te eljöttél.
– Szívesen. Megtervezted a beszédedet?
Legyintett, mintha nem számítana a dolog.
– Ó, hát majd kigondolok valami alkalomhoz illőt. Írtam valamit,
de… mostanában kezdem más szemszögből látni a dolgokat.
– Jól nézel ki. Le vagy barnulva. Nyaralni voltál?
– Igen. – Megnyúlt a képe, és egy pillanatra elkomolyodott.
Megköszörülte a torkát, és máris visszatért az arcára a mosoly. –
Kellett egy kis kikapcsolódás, hogy kiszellőzzön a fejem. De erről
majd később beszélünk. Most szeretnélek bemutatni valakinek.
A tekintetében felvillanó szikra mindent elárult. Apának új
barátnője volt. Vagy újabb viszonya. Nem tudtam megállapítani.
Sajnos ő sem tudta nálam jobban kiválasztani a megfelelő nőt –
anyám volt rá a legjobb példa.
Tinédzserkoromban váltak el, azóta apámnak számos különböző
kapcsolata volt, mindenféle korú és etnikumú nőkkel – meg kell
adni, legalább mindent kipróbált.
Pontosan tudtam, mi a problémája: átkozottul kedves ember volt.
A gazdag vállalkozókról úgy tartják, hogy hidegek és
érzelemmentesek. A pokolba is, az üzleti jelzőhöz nem véletlenül
kapcsolódik ez a jelentés! De az én apám egy elcseszett plüssmackó
volt: elsőrangú üzletember, de az emberekben mindig csak a
legjobbat látta meg – főleg a szép nőkben. Ettől aztán könnyű
célponttá vált.
– Hát ez nagyszerű, apa.
– És veled mi a helyzet? – kérdezte. – Hol a partnered? Bíztam
benne, hogy találkozom a mostanival.
Kinyitottam a számat, hogy elmondjam neki: nem hoztam
magammal senkit, de nem jött ki hang a torkomon. Mintha egy kéz
szorította volna össze a légcsövemet, nem tudtam megszólalni.
Szvetlána közeledett, hosszú, aranyszínű ruhában, ami majdnem
az átkozott nőszemély köldökéig fel volt sliccelve. Észre sem vettem
a ruháját, amikor a bárpultnál ültünk, de most egyenesen felénk
vonult, öltözetének minden apró részletét úgy használva, hogy a
legelőnyösebb oldaláról mutassa. Sűrű, hullámos haja a fedetlen
vállára omlott, és csillogó, aranyszínű magas sarkújában majdnem
olyan magas volt, mint én.
De nem a ruhájától akadt el a szavam, nem is a kivillanó
combjától, sem pedig a szemében megcsillanó ravaszkásan gonosz
fénytől. Attól állt el a lélegzetem, ahogy az apám átkarolta a derekát,
és magához húzta Szvetlánát.
– Shepherd, bemutatom Szvetlána Genovot – mondta az apám, és
széles mosolyra húzott szája sarkában gödröcskék jelentek meg.
Fenébe, ez csak egy kibaszott vicc lehet!
Szvetlána elmosolyodott, és kissé oldalra billentette a fejét,
mintha szégyenlős lenne, majd kezet nyújtott.
– Annyira örülök, hogy megismerhetlek, Shepherd! Az édesapád
olyan sokat mesélt rólad, hogy úgy érzem, szinte már ismerjük
egymást.
Bassza meg! Apának gőze sincs róla, hogy jártam vele. Persze,
nem mutattam be a családomnak. Talán még a nevét sem
említettem.
Hogy ismerkedett meg vele? És Szvetlána most úgy fog tenni,
mintha nem ismernénk egymást? Hogy a bánatba gondolhatta, hogy
én is belemegyek a játékba?
De elég volt egy pillantást vetnem apám arcára, és rájöttem, hogy
nem leplezhetem le Szvetlánát. Legalábbis nem közönség előtt.
Hiszen ez az este az apámról kellett, hogy szóljon! Összetörtem
volna a mellkasában dobogó, érző szívet. Valahogy át kellett
vészelnem ezt az estét, aztán majd négyszemközt beszélek vele.
Olyan röviden ráztam kezet Szvetlánával, amennyire csak
tudtam.
– Hol ismerkedtetek meg?
– Hawaiin – válaszolta apa. – Ugyanazon az üdülőhelyen
szálltunk meg. Meghívott egy italra, amin jót nevettünk, mert mind
a ketten teljes ellátásra voltunk befizetve.
– Igazán? – kérdeztem. Rohadt élet! – Apa, nem is tudtam, hogy
mostanában Hawaiira utaztál.
– Ahogy mondtam, szükségem volt egy kis időre, hogy
végiggondoljam a dolgokat. – Közelebb húzta magához Szvetlánát. –
Láthatóan jól kihasználtam az időt!
Szvetlána a szempilláját rebegtetve hozzásimult apám
karjához. Kis híján elhánytam magam.
– Hát ez nagyszerű, apa!
– Nos, fiam, hol van a te partnered? Szeretném megismerni.
Szvetlána ajka gonosz vigyorra húzódott hófehér fogsora fölött.
– Igen, Shepherd, hol van? Én is szívesen megismerkednék
vele. Összeszűkült a szemem. Kapja be! Ezt a játékot akarja
játszani?
Nem tudja, kivel van dolga. Kicsinálom.
 – Csak késik egy kicsit. – Előhúztam a telefonomat. –
Tulajdonképpen fel kellene hívnom, hogy úton van-e már.
– Jól van – mondta apa. – Keressetek majd meg minket, amikor
ideér!
– Úgy lesz. – Hűvösen rámosolyogtam Szvetlánára, mielőtt
sarkon
fordultam.
Sietség nélkül hagytam el a látóterüket. Akkor aztán
kirongyoltam a lépcsőházba, és elkezdtem végigpörgetni a
kontaktjaimat. Kellett egy nyavalyás randipartner! De kit tudnék
iderángatni egy pillanat alatt?
Legörgettem a neveket, az üzleti kapcsolatokat átugrottam –
márpedig a legtöbbjük az volt. Egyik exemmel sem maradt éppen
baráti a viszonyom. A nők, akikkel együtt jártam, általában
meggyűlöltek rövid kapcsolatunk végeztével. Valahogy mindig
engem hibáztattak, amiért nem az voltam, akit kerestek – egy
gazdag pasi, aki elkényezteti őket –, és halálosan megsértődtek,
amikor szakítani merészeltem velük.
Visszafelé pörgettem a neveket, fordított ábécésorrendben. Nem
hagyhattam, hogy Szvetlána nyerje meg ezt a menetet! Ha fel kell
hívnom egy rohadt eszkortcéget, legalább egy gyönyörű nő lesz az
oldalamon a következő fél órán belül.
Egy név nézett velem farkasszemet a kijelzőről. Már kétszer
átpörgettem anélkül, hogy lehetséges megoldásnak tekintettem
volna. De ott volt: Everly Dalton, a személyi asszisztensem.
Messze a legjobb asszisztensem volt az eddigiek közül. Az, hogy
milyen régen dolgozott nekem, szintén ezt bizonyította. Az
asszisztenseim állandóan felmondtak. Akár férfi, akár nő, mind
elvárta, hogy fogjam a kezüket, és megsimogassam a buksijukat.
Nekem nem házi kedvenc kellett, aki folyton a kegyeimet keresi.
Olyan asszisztensre volt szükségem, aki el tudja végezni a munkát,
amiért megfizetem.
Everly pontosan ezt tette.
Először azt hittem, nem lesz különb a többieknél. Nem olyan
nőnek látszott, akinek van tartása. Túlságosan aranyos volt – túl
sokat mosolygott. De kemény volt, mint az acél. Okos, gyakorlatias
és szorgalmas. Remekül végezte a munkáját, én pedig jól
megfizettem érte. Sőt, nagyon jól. Három év alatt négyszer emeltem
meg a fizetését.
De hogy beugorjon mint a partnerem? Rámeredtem a
telefonomra. Everly nem olyan típusú lány. Kellemes volt a külseje,
persze. Nem a vonzerejük alapján választottam ki az
asszisztenseimet, de abban az esetben Everly kitűnőre vizsgázott
volna. Szép arc, hosszú, szőke haj. El tudtam volna képzelni estélyi
ruhában, de csak majdnem. Nem hozzá hasonló nőkkel jártam –
cseppet sem emlékeztetett rájuk. Meg tudná csinálni, és rászedné
apámat?
Ráadásul Szvetlána találkozott már vele. Tudni fogja, hogy
hazudok.
Tényleg tudni fogja? Amikor bejött az irodámba, leplezetlen
féltékenységgel méregette Everlyt. Mintha biztos lett volna benne,
hogy néha meg is kefélem a csinos kis asszisztensemet. Nem tettem
– soha nem mártottam a tollamat céges tintába. De ha most Everly
lenne a partnerem, az úgy kiakasztaná Szvetlánát, ahogy senki más
nem lenne képes rá.
Ezzel eldőlt a kérdés. Rákoppintottam Everly számára, és hívást
kezdeményeztem.
– Öhm, halló? – szólt bele a telefonba. – Mr. Calloway?
– Jöjjön ide, a Four Seasons Hotel báltermébe! – mondtam.
– Egy pillanat, micsoda?
 – Four Seasons.
– Tudom, hogy ott van, csak azt nem értem, én miért menjek oda?
Este kilenc óra van. Mi a baj?
Ránéztem az órámra. Szükségem volt rá, itt és most.
– Küldje el a címét, és küldök egy kocsit magáért.
– Várjon, Mr. Calloway! Nem értem.
– Csak jöjjön ide! – mondtam. – Kifizetem a túlóráját.
– Rendben, csak kissé össze vagyok zavarodva.
Csalódottan fújtam ki a levegőt. Soha nem szokta így vesztegetni
az időmet.
– Everly, figyeljen már ide! Cím. Kocsi. Four Seasons.
– Én… csak maga… öhm… rendben?
– És öltözzön szexin! Küldjön egy SMS-t, amint ideér!
Letettem, hogy tudjak írni a sofőrömnek, hogy el kell hoznia
Everlyt, és ahogy megkapom a címét, továbbküldöm neki. Pár
másodperc múlva megjött az SMS Everly otthoni címével.
Jó kislány!
Zsebre tettem a telefonomat. A címe alapján úgy gondoltam,
olyan tizenöt percnyire lakik innen. Szóval még vagy fél óra, mire
ideér. Addig el kell kerülnöm apát és Szvetlánát, de ez nem gond.
Nyüzsögtek itt az olyan emberek, akik a társaságomra vágytak.
Általában tartózkodó voltam, úgyhogy csak annyit kellett tennem,
hogy némi érdeklődést mutatok egy beszélgetés iránt, és máris
lesznek körülöttem elegen, akik lefoglalnak, és nem tudok tőlük
szabadulni.
Most már csak meg kellett várnom Everlyt.
  
HATODIK FEJEZET

EVERLY
Bámultam a telefonomat, és próbáltam rájönni, mi történt az
előbb. Azt mondta a főnököm, hogy vár rám a Four Seasonsben?
Péntek este kilenckor?
Még nem is ez volt a legfurcsább! Everlynek szólított.
Fogalmam sem volt, mi folyik itt. Soha nem mentem vele
semmilyen rendezvényre. Vagy a partnerét vitte magával, vagy
egyedül ment. Mi történhetett, hogy rám volt szüksége odaát? És
öltözzek szexin? Mi a pokol?
A Seattle-i Filantróp Társaság gálaestjére ki kellett öltözni. A
férfiak szmokingban lesznek, a nők elegáns estélyi ruhában. Azt sem
tudtam, van-e olyan ruhám, amiben beengednek az ajtón, nemhogy
még szexi is! Ez valódi vészhelyzet volt. Az egyetlen lehetséges
megoldáshoz folyamodtam: felhívtam Norát.
– Szia, drága! – szólt bele a telefonba.
– Hála az égnek, hogy felvetted! Sok dolgod van? Vészhelyzet
van, és szó szerint nincs semennyi időm.
– Mondd!
– A főnököm odarendelt egy estélyi ruhás rendezvényre. Jön a
kocsi, hogy odavigyen. És azt mondta, öltözzek szexin.
– Máris ott vagyok!
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, aztán bevettem magam a
fürdőszobába: megnéztem a tükörben a lelapult hajamat és a
sminktelen arcomat. Nem nagyon volt miből dolgozni. De ha van,
aki ebből ki tud hozni valamit, hát Nora az.
Nemigen volt időm azon töprengeni, miért hozott ilyen helyzetbe
Mr. Calloway, mert Nora máris dörömbölt az ajtómon. Kinyitottam,
ő beviharzott: egy táska volt a vállára vetve, a karján egy halom
ruha. Egyenesen a hálószobámba ment, és az összes cuccot ledobta
az ágyamra.
– Köszi szépen, hogy átjöttél – mondtam. – Pillanatnyilag teljesen
el vagyok veszve. Mit csináltál?
– Max volt nálam, de megmondtam neki, hogy el kell jönnöm.
– Jaj, nagyon sajnálom!
Nora legyintett.
– Nyugi, nem gond! Mennyi időd van?
– Nem tudom, olyan tíz vagy tizenöt perc.
A szemét forgatta.
– A rohadt életbe! Na jó, csináljuk! Vetkőzz!
Levettem a blúzomat meg a leggingsemet, miközben Nora a
fehérneműs fiókomban turkált, és olyan dolgokat motyogott, mint
kényelmes pamut, meg nincs egy normális holmija. Kiválasztott egy
vállpánt nélküli melltartót meg egy fekete bugyit. Belebújtam,
miközben a barátnőm egymás után tartotta elém a ruhákat.
– Nem – mondta, és félredobta az egyiket. – Nem. Ez sem. Nem. –
Még egyet ledobott, aztán felvett egy hosszú, vörös ruhát.
Megcsillant rajta a fény. – Igen, ezt! Ez lehet az.
– Vörös? Nem is tudom…
– Szórakozol velem? Ez lesz az. Vedd fel!
Segített belebújni a ruhába, és felhúzta a cipzárt a hátamon.
Megálltam a földig érő tükör előtt, és elszörnyedtem. Pánt nélküli
ruha volt, annyira testhez álló, hogy szinte pucérnak éreztem
magam. A szoknyarész alja picit kiszélesedett, valamelyest
emlékeztetett a sellő fazonra, de csak azért tudtam lépni benne, mert
fel volt sliccelve.
Lesimítottam magamon, végighúztam a kezemet a derekamtól a
csípőmig.
 – Ne szólj egy szót sem! – Nora mintha nehezen kapott volna
levegőt. – Soha többé nem veszem fel, olyan csodásan áll rajtad! De a
bugyi nem maradhat.
– Tessék?
– Le kell venned a bugyit! Különben látszik a széle.
– De hát…
– Nem, erre nincs időnk! – Felhajtotta a ruhát, és lerántotta a
bugyimat, mielőtt szóhoz juthattam volna.
Megigazítottam a ruhát, lesimítottam hátul, de még az előbbinél
is meztelenebbnek éreztem magam. Nora törülközőt dobott a vállam
köré, lenyomott az ágy szélére, és sminkrohamot intézett az arcom
ellen.
Tíz perccel később egy idegen nézett vissza rám a tükörből. A
ruha… nos hát, hihetetlen volt! Élénk sötétvörös volt, és az anyag
csillogott. Nem feltűnően, mint a flitterek. Finoman csillámlott,
amikor megmozdultam. A sminkem tökéletesen sikerült, főleg, hogy
Norának ilyen gyorsan kellett dolgoznia. Én voltam az, csak éppen
elegáns kiadásban. A lágy tekintet és az élénkpiros ajkak passzoltak a
ruhához. Feltűzte a hajamat – panaszkodott, hogy ennyi idő alatt
nem tudja rendesen megcsinálni –, ami a pánt nélküli ruhával jól
mutatott.
– Egy manikűr feldobta volna az összhatást, de legalább
tűrhetően néz ki a körmöd – mondta Nora. – Cipőd van?
A telefonom rezgett: Mr. Calloway sofőrje írt, hogy odakint vár.
– Igen, azt hiszem, van. Fekete jó lesz? Nincs a ruhához illő piros
cipőm.
– Jó a fekete.
Előástam egy pár fekete magas sarkút, és beleléptem.
– Tüneményes – mondta Nora.
 Nagy levegőt vettem, és még egyszer, utoljára belenéztem a
tükörbe.
– Jól van, mennem kell. Gondolod, hogy nem fogok kilógni a
többiek közül?
– De – rázta meg a fejét mosolyogva. – Ki fogsz lógni. Mindenki el
fog ájulni tőled! Bombázó vagy!
Felkavarodott a gyomrom az idegességtől.
– Őrület!
Nora bedugta a telefonomat meg a piros rúzst egy kis fekete
retikülbe, és a kezembe adta.
– Kapd el őket, tigris!
– Te vagy a legjobb! – Gyorsan megöleltem a barátnőmet, mielőtt
elindultam a kijárat felé. – Imádlak!
– Én is imádlak – kiáltott utánam, ahogy kisiettem a sofőrhöz.
Tíz perccel később a kocsi megállt a Four Seasons Hotel előtti
járdaszegély mellett. Küldtem egy SMS-t Mr. Callowaynek, hogy
megérkeztem. Mielőtt kinyitottam volna a kocsi ajtaját, a sofőr már
ott termett, és megtette helyettem. Mély lélegzetet vettem,
kinyújtottam a lábam – nehezen tudtam mozogni a ruhában –, és
kiszálltam.
Mr. Calloway már várt a hotel előtt; az a fekete szmoking volt
rajta, amit én tisztíttattam és vasaltattam ki számára. Felpillantott a
telefonjáról, és a három év alatt, amióta neki dogoztam, most először
nézett egyenesen rám.
Kék szeme volt, ami kiemelte markáns arcvonásait. A haja
elegánsan hátrasimítva, állán tökéletes borosta. Így is volt rendjén.
Én foglaltam neki minden időpontot, olyan időzítéssel, hogy mindig
tökéletesen nézzen ki.
Rám meredt, de nem vettem tőle zokon. Számomra is új volt a saját
külsőm, hát még neki! Eldöntöttem, hogy nem hagyom magam
megfélemlíteni, hanem azt fogom tenni, amit Shepherd Calloway
esetében mindig: kitalálom a kívánságait, és teljesítem őket.
Kihúztam magam, és odamentem hozzá a járdán.
– Nos?
Hunyorogva nézett rám, és egy kicsit nyitva maradt a szája.
– Mi?
– Mi a dolgom itt? Úgy beszélt, mintha vészhelyzetről lenne szó.
Megfelel a ruhám? Az egyik barátnőmtől kértem kölcsön.
A pillantása tetőtől talpig végigsiklott rajtam, és ha pucérnak
éreztem magam, amikor először felpróbáltam a ruhát, az az érzés
sehol sem volt a mostanihoz képest. Felforrósodott az arcom, és
biztos voltam benne, hogy látja: nincs rajtam bugyi. Te jó ég, ez volt
a legszörnyűbb dolog, ami valaha történt velem!
Na jó, ez egyáltalán nem volt igaz. A borzalmas randik sorozata
után a legszörnyűbb dolog valaha cím odaítéléséhez valami sokkal
extrémebbnek kellett volna történnie, mint hogy alsónemű nélkül
mutatkozzak a főnököm előtt. Ez a gondolat egész megnyugtató
volt: egy halvány reménysugár.
– A ruha? – kérdezte.
Mi baja van? Sohasem láttam még ilyennek.
– Igen, a ruhám. Túl sokat ivott, Mr. Calloway?
– Micsoda? Nem. – Összevonta a szemöldökét, és mintha
magához tért volna. Megigazította a mandzsettáját. – A ruhája
megfelel. És ma este szólítson Shepherdnek!
Óvatosan megfogta a könyökömet, és bevezetett. Egymás oldalán
haladtunk át a fényűző előcsarnokon, szmokingos férfiak és estélyi
ruhás nők mellett.
– Rendben, Shepherd – gyakoroltam a megszólítást. Korábban
sosem tegeztem. – Mi a dolgom?
Egy sor nagy, dupla üvegajtón át bevezetett a bálterembe.
 – Ma este te leszel a barátnőm.
A földbe gyökerezett a lábam.
– Elnézést, hogy mondtad?
Megrándult az állkapcsa. Más körülmények között ez
megijesztett volna. Túlságosan jól ismertem az arckifejezést.
Shepherd Callowayt senki sem vonta kérdőre. De ma este nem
voltam hajlandó törődni ezzel. Hiszen péntek este hívott fel, az
utolsó pillanatban rendelt ide, hogy vegyek részt egy rendezvényen,
ráadásul azt mondta, öltözzek szexin. Magyarázattal tartozott nekem.
Keresztbe fontam a karomat, és a szemébe néztem.
Az orrlyukai kitágultak, és félrevont.
– Nézze, tudom, hogy ez rendkívüli helyzet. Nincs időm rá, hogy
most mindent megmagyarázzak. A barátnőmként foglak bemutatni.
– És az asszisztensed is vagyok? Vagy valaki másnak kellene
kiadnom magam?
Megváltozott az arckifejezése: szelídebb lett, és a szemembe
nézett, miközben hozzám beszélt.
– Nem, te, te vagy. Az asszisztensem.
– Szóval el fogod játszani, hogy az asszisztenseddel jársz? –
Ennek nem volt semmi értelme.
– Képes vagy rá, vagy sem?
Egy pincér jött arra, a tálcáján pezsgőspoharakkal. Elvettem
egyet, ahogy elhaladt mellettünk, és egy hajtásra kiittam a tartalmát.
– Jesszusom! – mondta Shepherd.
Letettem az üres poharat egy kisasztalra.
– Jól van, megcsinálom. De jössz nekem eggyel!
– Rendben – válaszolta.
– Méghozzá egy nagy szívességgel!
– Mire gondolsz?
 – Még nem tudom. – A húgom kérése futott át az agyamon, de
ebben a pillanatban semmiképpen nem hozakodhattam elő vele. –
De ki fogom találni.
– Megegyeztünk. – Azzal kezet nyújtott.
A tenyerébe helyeztem a kezemet, ő pedig erősen megszorította.
Soha nem néztem még ilyen hosszan a szemébe, de a gyors
pezsgőbevitel segített.
Eleresztett, és a derekamra tette a kezét. Nagyot nyeltem, és
eszembe jutott, hogy látszik a ruhán, hogy nincs rajtam bugyi.
Megpróbáltam nem gondolni rá, milyen jól néz ki Shepherd
szmokingban.
Nem is volt könnyű. Nagyon-nagyon jól nézett ki. Nem mintha
eddig nem vettem volna észre, milyen vonzó a főnököm. Persze,
hogy tudtam. Egyetlen nő sem tudott úgy ránézni Shepherd
Callowayre, hogy egy kicsit el ne olvadjon ettől a gyönyörű férfi
mintadarabtól. Engem sem hagyott hidegen. De az évek alatt, amíg
neki dolgoztam, megtanultam nem odafigyelni rá. Ha azon járna az
eszem, milyen vonzó, csak elvonná a figyelmemet a munkámról, és
különben is borzasztó lenne, ha belezúgnék a főnökömbe.
Önmagában nincs abban semmi rossz, ha valaki együtt jár a
munkatársával, de tudtam, mi a típusa, és egészen biztos volt, hogy
nem én vagyok.
Úgyhogy figyelmen kívül hagytam azt, ahogy átvezetett a
tömegen. A keze melegét a hátamon. Azt, hogy milyen
magabiztosan halad. Nem adta elő magát. Shepherd Callowaynek
nem volt rá szüksége. Férfiasságot és erőt sugárzott. Az átható
tekintete, a sötét szemöldöke és a tökéletes frizurája. A testtartása. A
hangja. Mindent elárult, amit tudni kellett róla. Ő volt a főnök, és
ennek tudatában is volt.
Ne gondolj rá, ne gondolj rá, ne gondolj rá!
 Megállt valakivel beszélgetni, úgyhogy magamhoz ragadtam még
egy pohár pezsgőt egy arra haladó pincértől. Ezt nem hajtottam fel,
csak tartottam, és ittam pár kortyot belőle. Észrevettem, hogy piros
rúzsfoltok maradtak a poháron, és azon gondolkoztam, mennyi idő
múlva kell újra kifestenem a számat.
A férfi biccentett Shepherdnek, és továbbállt.
Közelebb hajoltam hozzá.
– Milyen a rúzsom?
– Micsoda?
– Újra kell rúzsozni a számat? Rákentem a pohárra.
A pillantása a számra siklott, és megnyalta az ajkát, miközben én
igyekeztem nem mocorogni.
– Rendben van a rúzsod.
Összepréseltem és egymáshoz dörgöltem az ajkaimat.
– De mennyit iszol? – kérdezte.
– Komolyan? Ez a második. És ha azt hiszed, hogy el tudom
játszani a barátnődet ebben a ruhában néhány ital nélkül, akkor őrült
vagy.
– Jól van. Csak nem gondoltam volna, hogy szoktál inni.
Elnevettem magam.
– Valószínűleg sok minden van, amit nem gondoltál volna rólam.
Pár pillanatig úgy bámult rám, mintha életében először látna, és
fogalma se lenne, ki vagyok. Aztán valami más ragadta meg a
figyelmét, és megváltozott a tekintete – újra a megszokott,
szenvtelen Mr. Calloway állt előttem.
Egy fekete szmokingos, idősebb férfi közeledett felénk. Mintha
ismerős lett volna valahonnan, de nem tudtam hová tenni. Egy nő
csimpaszkodott a karjába, aki aranyszínű ruhát viselt, és ahogy
megfordult, majdnem kiköptem az italomat.
Szvetlána volt az.
 A férfi elmosolyodott, és a szeme sarkában szarkalábak jelentek
meg. Nagyon hasonlított…
– Fiam – szólította meg Shepherdöt –, úgy látom, megérkezett a
partnered. Volnál szíves bemutatni?
Hűha! Ő lenne az apja? Mit keres Szvetlána Shepherd apja
mellett? És miért bámul így rám? Ha lettek volna karmai, letépte
volna az arcomat velük.
– Apa, ez itt Everly Dalton – mondta Shepherd. – Everly, ő az
apám, Richard Calloway.
Nagyot nyeltem, és csak remélni tudtam, hogy nem fulladok meg
a pezsgőtől, amit kis híján a szmokingjára köptem. – Nagyon örülök,
hogy megismerhetem, Mr. Calloway.
– Kérlek, szólíts Richardnak! És ő az én bájos barátnőm, Szvetlána
– válaszolta. – Annyira örülök, hogy megismertelek! Ideje volt, hogy
Shep végre annyira komoly kapcsolatban legyen, hogy bemutasson
valakit az apjának.
Shep? És Szvetlána az apja barátnője? Hirtelen minden világossá
vált; rájöttem, minek rendelt ide. Őszintén reméltem, hogy az apja
nem tudja, hogy a fia nemrég még együtt járt a hárpiával, aki most
az ő oldalán feszít. Mert ez az egész elég hátborzongató volt.
Mindenesetre, a főnököm kedvéért elő kellett adnom egy kis
színjátékot, és az volt az érzésem, sokkal inkább Szvetlána, mint az
apja miatt. A nő szemében leküzdhetetlen ellenszenv csillogott. Ha
pillantással ölni lehetne, már holtan hevertem volna a padlón.
Jó mulatságnak ígérkezett.
– Richard, annyira örülök a találkozásnak! – mondtam. – Egy
ideje mondogatom Shepnek, hogy most már bemutathatna. Végül is,
engem akart maga elől rejtegetni, vagy fordítva?
– Ugyanerre gondoltam – nevetett Richard. – Persze, értem már,
miért tartotta magát titokban. Én is csak magamnak akarnék
megtartani egy ilyen gyönyörű nőt.
Elmosolyodtam, és kissé összehúztam a vállamat.
– Annyira kedves vagy! Látom már, kire ütött Shep. –
Leplezetlenül rákacsintottam Shepherdre.
– Szóval, hogyan ismerkedtetek össze a fiammal? – kérdezte
Richard.
– Együtt dolgozunk – válaszoltam, mire Richard szeme kissé
elkerekedett. Meglepte a dolog. – Tudom, általában rettenetes
gondolat munkatárssal randevúzni. De van, amikor nem lehet
irányítani ezeket a dolgokat. Az ember hosszú időn át közeli
munkakapcsolatban van valakivel, érzelmeket kezd táplálni iránta,
mielőtt észrevenné. Aztán egy nap felszínre tör az egész. Ha ez
egyszer megtörtént, nincs visszaút.
– Tetszik nekem ez a lány – mondta Richard Shepherdnek. –
Nagyon is. Tartsd meg!
Szvetlána hallgatott, csak a pillantásával akart keresztüldöfni.
Lejjebb csúsztattam a kezem Shepherd karján, megfogtam a kezét,
és összefontam az ujjainkat.
– Ne aggódjon! Nem tud olyan könnyen megszabadulni tőlem.
Shepherd megköszörülte a torkát, és egy pillanatig azt hittem, túl
messzire mentem a kézfogással. De megszorította a kezemet, felém
fordult, és a szemembe nézett.
– De miért is akarnék?
Szétnyíltak az ajkaim. Shepherd állta a tekintetemet; a kék
szemétől valósággal lefagytam, ott helyben.
– Tényleg, miért is?
Richard elmosolyodott.
– Azt hiszem, egy-két percen belül jelenésem van a színpadon.
Everly, örültem a szerencsének!
– Én is.
 Richard mintha észre sem vette volna Szvetlána hallgatását.
Csodálkoztam, hogy nem mélyeszti bele a körmét a férfi karjába. De
úgy vonultak el, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Mintha Richard csak kellemesen elbeszélgetett volna a fiával meg a
barátnőjével.
Shepherd kifújta a levegőt, és eleresztette a kezemet.
– Hát ez igazán érdekes volt – mondtam. – Több családtag nem
ólálkodik errefelé? Esetleg készüljek fel, hogy találkozni fogok a
nagymamáddal is?
Ingerült pillantást vetett rám.
– Nem. Csak az apám van itt.
– Együtt volt…
– Tudom – vágott a szavamba. – Hidd el, tudom.
Megint a hátamra tette a kezét, és odavezetett a bárpulthoz. Egy
Manhattant rendelt, felvonta a szemöldökét, és rám nézett.
– Ugyanezt kérem – mondtam.
– Még whiskyt is iszol? Érdekes.
– Ez egy igazi klasszikus.
Pár percet várnunk kellett, amíg elkészült az italunk. Shepherd
nekem nyújtotta az elsőt, aztán jó nagyot kortyolt az övéből.
Elmentünk a bárpulttól egy magas asztalhoz, ami a bálterem szélén
állt.
– Elmondod, mi volt ez az egész? – kérdeztem. – Mit csinál az a
nő az apáddal?
Shepherd megint ivott, és megköszörülte a torkát.
– Apa nem tudja.
– Valahogy sejtettem. Szvetlána nyilván szándékosan csinálja,
nem igaz?
– Egyértelműen.
 – Tudod, hol ismerkedtek meg? – Hihetetlenül furcsa volt ilyen
mélyreható beszélgetést folytatni a főnökömmel. Kis híján
elkalandoztam, miközben a száját figyeltem. Nagyon szép ajkai
voltak.
Koncentrálj, Everly!
– Apám a tulajdonosa annak az üdülőnek, ahová Szvetlánát
küldtem. Alighanem egy váratlan kiruccanás mellett döntött, hogy
átgondoljon bizonyos dolgokat, bármit jelentsen is ez. Ott találkoztak.
– És mi az ördögért nem vontad félre az apád, és mondtad el
neki?
Megrázta a fejét.
– Itt nem lehet. Nyilvános helyen nem. Az apám nagyon…
érzékeny.
Elnevettem magam, mire Shepherd szemrehányó pillantást
lövellt felém.
– Érzékeny? Igazán?
– Igenis érzékeny. Ezt nehezen fogja elviselni. Nagyon fel fogja
zaklatni, és idő kell neki, mire feldolgozza. És nem a nyilvánosság
előtt. Azonkívül ma díjat kap, és nem akartam elrontani az estéjét.
– Ne haragudj, de biztos vagy benne, hogy ő az igazi apád?
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Semmit. Csak nem számítottam rá, hogy megtudom, olyan apád
van, aki túl érzékeny ahhoz, hogy rájöjjön, a fia aranyásó exribijével
randizik.
Shepherd kinyitotta a száját, de aztán be is csukta. Aztán olyasmit
csinált, amit azelőtt sosem láttam tőle. Elmosolyodott. Shepherd
Calloway kétségkívül mosolygott.
Te! Jó! Ég! Milyen jól állt neki! Gödröcskék jelentek meg az arcán.
Egy másodpercig úgy éreztem, bármit megtennék, hogy újra
láthassam azt a mosolyt.
 – Aranyásó exribi?
Lenéztem a poharamra. Talán a pezsgő gyorsabban a fejembe
szállt, mint gondoltam?
– Bocsánat, nem kellett volna ezt mondanom.
– Mire gondolsz?
– Sajnálom, de sosem kedveltem Szvetlánát. Teljesen világos volt,
hogy nem törődött veled, csak a pénzed érdekelte.
– És ez zavart téged?
– Hát, igen. Tudom, hogy mi… Szóval, mi nem igazán… nem
vagyunk barátok, vagy ilyesmi. De ez nem azt jelenti, hogy nem
érdekelt. Nem tetszett, ahogy bánt veled. Jobbat érdemelsz.
Egy pillanatig rám meredt, aztán elkapta a tekintetét, és ivott még
egy kortyot. Túlságosan szabadszájú voltam, és tudtam, hogy
később bánni fogom. Talán a ruhám volt az oka, vagy hogy együtt
ittam a főnökömmel egy olyan helyzetben, amiben egyenrangúnak
látszottunk, nem főnöknek és beosztottjának. De nagyon vigyáznom
kellett, át ne szakadjon a gát, és nehogy olyasmiket mondjak, amit
nem lenne szabad.
Például, hogy milyen állati dögös abban a szmokingban.
Felemeltem a poharamat, és úgy vizsgálgattam, mint akit
átvertek. Komolyan, berúgtam volna? Nem gondolhatok úgy a
főnökömre, hogy dögös, szmoking ide vagy oda.
Szedd össze magad, Everly!
Miközben kiittuk az italunkat, a műsorvezető magához ragadta a
mikrofont, és terjengős bevezetőt mondott. Richardról beszélt: hogy
milyen nagy hatással van a nagylelkűsége a helyi közösségre.
Richard felment a színpadra, sugárzó mosollyal. Láttam rajta, hogy
könnyen és gyakran mosolyog; nem úgy, mint a fia. Szívből jövő
köszönőbeszédet mondott, és a közönség állva tapsolt neki.
 – Hűha! – mondtam, amikor elült a zaj, és a nézők újra
elvegyültek a tömegben. – Az apád jó embernek látszik. Miért nem
találkoztam vele eddig?
– Mind a ketten elfoglaltak vagyunk – válaszolta Shepherd.
Az üres poharakat az asztalon hagytuk, és Shepherd elkezdte a
tiszteletkört, szóba elegyedett az emberekkel. Ragaszkodott a
látszathoz, hogy a barátnője vagyok, és kezét a derekamon tartva,
vagy a könyökömet finoman megfogva kalauzolt körbe a teremben.
Egypárszor végigsimított tenyerével a karomon; könnyed érintésétől
vadul verni kezdett a szívem, és bizsergett a bőröm. Körülnéztem,
hátha Szvetlána figyel minket, de már nem láttam sem őt, sem
Shepherd apját.
Belementem a játékba, és mellette maradtam. Akkor hajoltam felé,
amikor úgy tűnt, ezt várja. Mosolyogtam, mikor bemutatott
embereknek. Felajánlotta, hogy hoz még egy italt, de nem fogadtam
el. A pezsgő és a Manhattan után fennállt a veszélye, hogy kissé
becsiccsentett állapotomat elhagyva, elérem a sikamlós történeteket
mesélek és idegeneket ölelgetek állapotot.
Nem mintha azelőtt előfordult volna.
Na jó, volt már rá eset.
Akkortájt, amikor fájni kezdett a lábam, Shepherd azt mondta,
hazavisz. Ő maga vezetett. Bár állandóan rendelkezésére állt egy
sofőr, általában ő vezette a saját kocsiját. Kimentünk a parkolóházba,
és még mindig a hátamon tartotta a kezét. Kinyitotta nekem a
Mercedes ajtaját, és beszálltam.
Ez is először fordult elő. Még sosem ültem az autójában. Igen,
bejelentettem a szerelőhöz. De még nem utaztam benne.
Csendben volt, amíg a lakásomig vezetett. Próbáltam nem
gondolni rá, milyen volt, amikor a derekamon éreztem a tenyerét.
 Meg amikor végigsimított a meztelen karomon. És ahogy
összefonódtak az ujjaink. Szörnyen jó volt!
De ezt most ki kellett vernem a fejemből. Kissé túlságosan is
ellazultam az italoktól. Némileg kiestem a megszokott asszisztensi
szerepemből, de ez minden.
Egy háztömbbel odébb talált parkolóhelyet, úgyhogy ott állt meg.
– Elkísérlek az ajtóig.
Most először szólalt meg, amióta eljöttünk a szállodából. Már
majdnem azt mondtam, hogy nem szükséges, de kiszállt, és
kinyitotta nekem a kocsiajtót. Elfogadtam a kezét, és kisegített az
autóból. Nehezen mozogtam a ruhában.
Megálltunk az épület előtt, és a kelleténél kicsit erősebben
szorítottam a táskámat, hirtelen zavarba jöttem. Most mi legyen? Itt
semmit nem kellett megjátszanunk. De ha úgy köszönök el tőle, mint
egy átlagos munkanap végén, és nem válaszol rá, azzal nagyon meg
fog bántani. Nem akartam, hogy így érjen véget az este.
– Remélem, az édesapáddal minden rendben lesz – mondtam. –
Nem irigyellek, hogy neked kell elmondanod neki a dolgot.
– Nem lesz túl kellemes.
– Gondolom, nem… A hétfői viszontlátásra!
– Igen – válaszolta. – Hétfőn.
Nagy levegőt vettem.
– Jó éjt, Mr. Calloway!
Újra találkozott a tekintetünk.
– Jó éjt!
Erre elmosolyodtam. Ő is jó éjt kívánt nekem. Nem is kellett ennél
több.
Elővettem a kulcsomat, és az ajtóhoz léptem. Ő megfordult, és
elindult a kocsija felé.
– Everly! – mondta.
 Visszanéztem a vállam fölött.
– Igen?
– Köszönöm.
Elakadt a lélegzetem, az ajkamba haraptam: kacaghatnék és
zavarodottság keveréke fogott el. Még soha, semmit nem köszönt
meg nekem.
Néztem, ahogy távolodott, és azon töprengtem, vajon furcsa lesz-
e bemenni az irodába hétfő reggel. Az volt az érzésem, hogy nem. Ő
megint a régi Mr. Calloway lesz, ez meg egy bolondos sztori marad,
amit bizalmasan elmesélek a legjobb barátnőimnek.
  
HETEDIK FEJEZET

SHEPHERD
A második csésze kávénál tartottam, de még mindig kába voltam.
Ez nem volt normális. Beledobtam egy pezsgőtablettát egy pohár
vízbe, és néztem, ahogy pezseg. Lehet, hogy beteg leszek. Rosszul
aludtam. Egy piros ruhás, szőke nő képe kísértett álmomban.
Honnan jött? Az a nő, aki tegnap este eljátszotta a barátnőmet,
nem lehetett az asszisztensem. Everly egyszerűen csak… Everly volt.
Pontos, hatékony, szorgalmas munkaerő, és igen, csinos is. De az a
nő, akit tegnap odarendeltem, valaki más volt.
Lélegzetelállító volt. Magabiztos és szexi. És piszkosul elbűvölő.
Apám a tenyeréből evett, pedig csak pár szót váltott vele. Az
alakítása maga volt a tökély.
Szeretem a tökéletességet. Megköveteltem, de nagyon ritkán
sikerült elérni. Na de Everly, abban az észveszejtő piros ruhában?
Tökéletes volt.
Tulajdonképpen egészen elviselhetővé tette az estét, ami
egyébként kínszenvedés lett volna.
Ez részben annak a kifejezésnek volt köszönhető, ami kiült
Szvetlána arcára, amikor meglátta, kivel vagyok. Nagyon is jól
emlékezett Everlyre. Régebben sosem törődtem azzal, hogy bosszút
álljak – nem értem rá ilyen értelmetlenségekkel foglalkozni –, de
Szvetlána túlment egy határon azzal, hogy az apámat vette célba.
Everlyvel körözni a hotel báltermében minden erőfeszítést megért,
aminek az árán sikerült őt odarángatnom.
Most már csak azt kellett kitalálnom, hogyan adhatnám apám
tudtára, hogy a nő, akivel Hawaiin megismerkedett, nem az, akinek
gondolja.
 Kopogtak az ajtómon, és ránéztem az órára. Ethant, a bátyámat
vártam délelőtt. Ő jobban megértette apánkat, mint én. Úgy
gondoltam, segíthet megtalálni a legjobb megoldást ebben a kényes
helyzetben.
Ethan úgy nézett ki, mint én, csak vékonyabb kiadásban:
ugyanolyan dús, sötét hajunk és kék szemünk volt. Ő és a párja,
Grant maratonokat futottak, és mindketten szikárak, atletikus
alkatúak voltak. Ethannel gyakran néztek minket ikreknek, pedig
két évvel idősebb volt nálam. Tehetséges építész volt, Grant pedig
szoftverfejlesztőként dolgozott.
– Jó reggelt! – köszönt rám vigyorogva, amikor ajtót nyitottam. –
Mondd, hogy maradt még a kávéból!
– Persze.
Oldalra léptem, hogy be tudjon jönni, és becsuktam mögötte az
ajtót, miközben egyenesen a konyha felé vette az irányt.
– Bocs a tegnap este miatt. – Kivett egy csészét a szekrényből, és
töltött magának a kávéból. – Grantnek volt ez a dolog a
munkahelyén, és muszáj volt ott lennem vele. Hogy ment? Apa
tündökölt?
– Így is lehet mondani. – Fogtam a csészémet, és ittam egy
kortyot. – Jó volt a beszéde.
– Naná, hogy jó volt! – Ethan a pultra támaszkodott, és a
tenyerében tartotta a csészét. – Sokat beszéltél vele, vagy csak a
szokásos pofavizit volt?
– Pofavizit. – Helyesebben, körözgetés, miközben a kezem
csábítóan közel volt az asszisztensem seggéhez. És eléggé biztos
voltam benne, hogy nincs rajta bugyi! A fenébe is, minek ezen
gondolkozni? Ethan a csészéje pereme fölött méregetett. – Mi van?
– Még nem beszélt veled, ugye? – kérdezte.
– Miről?
 Ethan kifújta a levegőt.
– Apának bizonyos… pénzügyi gondjai vannak.
– Miféle pénzügyi gondjai?
– Nem ismerem a részleteket, de némelyik ingatlanügylete balul
ütött ki. Sok pénzét elveszítette. Pontosabban, az összeset.
A homlokom ráncokba gyűrődött.
– Az összes pénzét? Mi az ördögről beszélsz?
– Hát, gondolom, hogy valamennyi még maradt. De ez nem tréfa,
Shep, nagy csapás érte. Eladta az épületét, hogy fedezze a
veszteséget, de nem vagyok benne biztos, hogy elég volt.
– Az épületét? De hát ott lakik.
– Csak amíg létrejön az üzlet – válaszolta Ethan. – Bízott benne,
hogy meg tud egyezni a vevővel, de nem biztos, hogy lesz belőle
valami.
– És az üdülői? Meg a többi ingatlana?
– Ahogy mondtam, nem ismerem a részleteket. Feltételezem,
hogy egyelőre csak a magánvagyona forog kockán. Minden más a
vállalat tulajdonában van. De Shep, ha az igazgatótanács ezt
megtudja, leválthatják.
Megdörzsöltem az orrnyergemet.
– És én erről miért csak most hallok?
– Ugyan már, ne csodálkozz, hogy nem akarta az orrodra kötni!
– Nagyon is csodálkozom rajta. Ha korábban hozzám fordul,
megakadályozhattam volna ezt az egészet.
Ethan vállat vont, és óvatosan belekortyolt a kávéjába.
– Ismered apát. Az élet habostorta, amíg a büszkesége nem sérül.
Biztos vagyok benne, hogy nem akarta bevallani. Valószínűleg azt
remélte, hogy mindent meg tud oldani, és sosem fogod megtudni.
Ez valószínűleg igaz volt. De akkor is be kellett volna avatnia.
– Apának nem csak pénzügyi gondjai vannak.
 – Miről van szó?
Megráztam a fejem, mert még mindig nem tudtam elhinni.
– Pár héttel ezelőtt megismerkedett egy nővel Mauin. Azt
mondta, hogy ki kellett szellőztetnie a fejét. Tekintve, hogy
alighanem tönkrement, egy hawaii utazás legalábbis
megkérdőjelezhető döntés volt részéről, de van ennél rosszabb is.
– Mi lenne az?
– A nőt Szvetlána Genovnak hívják, és én küldtem Mauira,
miután szakítottam vele.
Ethan tátott szájjal meredt rám. Nem kis erőfeszítésembe került
faarccal visszanézni rá. Látni olyan volt, mint egy jelenet valami
horrorfilmből, de a bátyámnak elmondani valahogy még rosszabb
volt.
– Ez most vicc, ugye? Hirtelen kifejlődött a humorérzéked, és
rajtam próbálod ki.
– Egyáltalán nem viccelek. Tegnap vele volt a nő.
– És apa tudja, ki ő?
– Nem. És hogy elébe menjek a további kérdéseidnek: igen, a nő
tudja, ki ő. Igen, biztos vagyok benne, hogy szándékosan teszi. Nem,
nem tudom, Szvetlána rajtam akar-e bosszút állni, vagy egyszerűen
csak gátlástalan hozományvadász. Valószínűleg a kettő együtt.
Mindenesetre jól csinálja, Ethan. Mesterien játssza a kedves,
gondoskodó nő szerepét. Nem vagyok meglepve, hogy sikerült
csőbe húznia apát.
Ethan úgy elkezdett nevetni, hogy kénytelen volt letenni a
csészéjét, de így is kilöttyintette a kávét a konyhapultra.
A homlokomat ráncolva fogtam egy papírtörlőt, és feltöröltem a
kávét.
– Ezt egyáltalán nem tartom nevetségesnek.
– Tényleg nem? Pedig elég vicces.
 – Nem, nem nevetséges. Dühítő! És az ég szerelmére, Ethan,
undorító! Apa… meg én… Te jó ég, ki sem tudom mondani.
– Lehet, hogy nem fekszenek le egymással.
Felvontam a szemöldökömet.
– Ha megismered azt a nőt, meglátod, mennyire valószínűtlen a
feltételezésed. Még a te fejedet is elcsavarná.
Most a bátyámon volt a sor, hogy felvonja a szemöldökét.
– Aha.
– Nem viccelek. Első ránézésre Szvetlána káprázatos. Amíg meg
nem ismered, nem jössz rá, hogy egy ribi.
– Ribi?
Legyintettem a kérdésére, hogy hol szedtem össze ezt a szót.
– Mindegy! Az a baj, hogy Szvetlána vagy rajtam akar bosszút
állni, vagy apa pénzére fáj a foga.
– Egyiket sem kapja meg, szóval mi a probléma?
– Az a probléma, hogy apám az exemmel jár.
– Igen, értem, és együttérzek veled, állati kínos. De most őszintén:
mit árthat az a nő? Nyilvánvaló, hogy téged nem érdekel. Ha azt
tervezi, hogy megint belép az életedbe, mégpedig úgy, hogy apával
jár, akkor egyszerűen ostoba. Ha csak téged akar, akkor gyorsan
belátja, hogy tévedett, és lelép. És ha apa pénzére hajt… hát, az nincs
neki, szóval azzal sincs szerencséje.
A bátyám érvelése logikusnak tűnt, de még mindig nem tetszett a
dolog.
– Igaz.
– És jól gondolom, hogy fiatal?
Bólintottam.
– Akkor nincs mit aggódni. Mikor volt apának viszonya fiatalabb
nővel, ami pár hónapnál tovább tartott volna? Soha. Meg fogja unni,
vagy rájön, hogy aljas. Néhány hétig búskomor lesz, aztán kijelenti,
hogy új hobbit szeretne. Valószínűleg megtanul ejtőernyőzni, vagy
ilyesmi.
– Azt tanácsolod, ne mondjam el apának, hogy Szvetlánával
jártam?
– Nehéz időszakot él át. Hadd szórakozzon egy kicsit! Különben
meg, milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy apa keféli a volt
csajodat?
Rábámultam.
– Pontosan. Még téged is ijesztő érzések rohantak meg. Apa pedig
érző lélek. Tudod jól. Amiről nem tud, az nem fog fájni neki. Bízz
bennem! Legfeljebb egypár hónapot adok a nőnek. Különben sem
szokott vasárnapi ebédre összejönni a család. Egyáltalán milyen
sűrűn találkozol apával? Mire legközelebb összefuttok, Szvetlánának
híre-hamva sem lesz.
Igaza volt. Mindig sűrű volt a programom. Ritkán láttam apámat.
– Nem szeretnék hazudni neki, de talán igazad van.
– Alig hazugság, és megkíméled az érzéseit – mondta Ethan. – Ezt
az áldozatot nyugodtan meghozhatod. Mához egy évre jól leitatjuk,
elmondjuk neki az igazat, és jót nevetünk rajta.
– Jól van, nem szólok semmit. Egyelőre.
– Helyes – mondta Ethan. – Mert bármelyik pillanatban itt
lehet. Felhördültem.
– Ezt te rendezted meg?
– Téged lehetetlen elérni, és apa össze akar hozni egy találkozót
hármasban. Úgyhogy megmondtam neki, hogy ma reggel itt leszek.
És ne mondd, hogy dolgoznod kell! Szombat van.
– Tényleg dolgoznom kell.
Ethan a szemét forgatta.
– És mi lesz, ha magával hozza Szvetlánát? – Megint
megdörzsöltem az orrnyergemet. Ismét kopogtak az ajtón.
 – Ez ő lesz. – Ethan ment kinyitni.
Apám bejött; lezser inget és szürke nadrágot viselt. Mosolygott,
de szokatlan fáradtság csillogott a szemében. Próbáltam nem
gondolni rá, mi fáraszthatta ki ennyire.
– Jó reggelt, apa!
– Nézzenek oda, a két fiam egy szobában! Rég nem volt rá példa.
Gyakrabban össze kellene jönnünk.
Kivettem egy bögrét a konyhaszekrényből.
– Kávét?
– Kérek. Aztán gyere, ülj ide! Beszélnem kell veletek.
Odavittem a kávéját az asztalhoz, és mindhárman helyet
foglaltunk. Azt gondoltam, most bevallja, hogy sok pénzt veszített,
és azon töprengtem, tényleg olyan nagy bajban van-e, ahogy Ethan
mondta.
Apa egy hosszú pillanatig a csészéjébe meredt.
– Fiúk, szeretném, ha tudnátok: mindkettőtökre büszke vagyok.
Ez elég furcsa bevezető volt. Ethannel egymásra néztünk. Vajon
miről beszél?
– Nagyszerű ember lett belőletek – folytatta. – És bármi történjék
velem, tudnotok kell, hogy életem legnagyobb sikere ti vagytok: a
két fiam.
– Apa, Ethan említette, hogy anyagi természetű problémáid
vannak – mondtam, mire Ethan rám bámult. – Biztos tudunk
segíteni, hogy megoldjuk.
– Hű, de tapintatos vagy – mondta Ethan.
– Nincs értelme kerülgetni a forró kását – válaszoltam. – Mondjuk
ki nyíltan, hogy aztán elkezdhessük keresni a megoldást!
– Nem erről szeretnék veletek beszélni – vetette közbe apa.
– Nem? – kérdeztük Ethannel kórusban.
Apa megrázta a fejét.
 – Nem. Az anyagi helyzetem… nem éppen ideális, ez igaz, és
majd arra is rátérek. De nem ez a fő oka, hogy idejöttem. Ethan,
Shepherd… rákos vagyok.
Rámeredtem, és egy pillanatra elállt a szavam. Azt mondta, hogy
rákos?
– Jaj, apa! – Ethan felállt, gyorsan megkerülte az asztalt, és leült
mellé. Átkarolta apa vállát.
Az én agyam a sokkos állapotból azonnal átváltott
problémamegoldó módba.
– Milyen fajta?
– Prosztatarák.
– Terveznek valamilyen kezelést?
– Igen – felelte apa. – Sugárkezelést.
– Hol fogod megkapni?
– Jesszusom, Shep! – mondta Ethan. – Épp csak elmondta, hogy
rákos. Nem tudsz egy kicsit várni a kérdéseiddel?
– Semmi gond – mondta apa. – Csak meg akar győződni róla,
hogy a legjobb ellátásban részesülök, ami így is van. Az orvosom a
rákkutatás élvonalában dolgozik. És nagyon jók a kilátásaim. A
túlélési arány közel százszázalékos.
Ethan hosszan fújta ki a levegőt.
– Szóval nem haldokolsz?
– Nem, egy megkergült prosztata nem fog elbánni velem! De
azért elgondolkodtam az életemről, és arról, mi igazán fontos.
Rászántam egy kis időt, hogy rendbe tegyem az ügyeimet. Nem
azért, mert azt gondolnám, hogy holnap feldobom a talpam. Csak a
rák rákényszeríti az embert, hogy szembenézzen a saját
halandóságával.
– Mi lesz a munkáddal? – kérdeztem. – Elmondod az
igazgatótanácsban?
 – Igen, őszinte leszek hozzájuk. Kiveszek egy rövid szabadságot,
amíg a kezeléseket kapom, aztán visszamegyek dolgozni, amint
tudok.
Ez észszerűnek tűnt. Megdörgöltem az államat.
– Beszélnünk kell az anyagi helyzetedről.
Ethan előrehajolt, a könyökét az asztalra támasztotta.
– Shep…
– Semmi gond, Ethan – szólt közbe apa. – Igaza van. Beszélnünk
kell róla.
– Vázold fel a helyzetet! És az igazat mondd!
– Kockáztattam, és ingem-gatyám ráment – mondta apa. – A cég
jól áll, de én személy szerint…
Felvontam a szemöldökömet.
– Gyakorlatilag tönkrementem – vonta meg a vállát. – És ki kell
költöznöm.
– Mikor?
Apa az ujjával kopogott az asztalon. Húzta az időt, ami nem
jelentett jót.
– Apa!
– Ezen a héten ki kell költöznöm – mondta.
Elkaptam Ethan pillantását, ő pedig összerezzent. Erről ő sem
tudott.
– Ezen a héten? És most fogod kezdeni a kezelést? – kérdeztem. –
Apa, mondd, hogy sikerült lakást találnod! Hová költözöl?
Nagy levegőt vett.
– Ez a másik dolog, amit meg akartam beszélni veletek. Azt
terveztem, hogy ideiglenesen a cég egyik szállodájába költözök, itt
Seattle-ben. De félek az emberek megjegyzéseitől.
– Szóval úgy érted, nem szeretnéd, hogy az igazgatótanács
rájöjjön, hogy elverted az összes pénzedet szar ingatlanüzleteken,
mert meg kell úsznod, hogy kirúgjanak a cégtől, amit te alapítottál –
mondtam.
Ethan megcsóválta a fejét.
– Ezt úgy hívják, hogy taktika, Shep.
Apa jóváhagyólag félrebillentette a fejét.
– Lényegében igen. Szóval bíztam benne, hogy ellakhatok
valamelyikőtöknél. Csak pár hónapig, amíg helyreáll az egészségem.
Azután már jobb helyzetben leszek, hogy megoldjam a
lakásproblémámat.
Összevillant a tekintetünk Ethannel. Pontosan tudtam, hová
fogunk kilyukadni, és nem tetszett. Egy cseppet sem. De tudtam, mit
fog mondani a bátyám. Grant és ő jelenleg gyakorlatilag építési
területen laktak. Nemrég kezdték meg a Queen Anne negyedben
álló házuk felújítását.
– Shep, az egész házunk szét van verve – mondta Ethan. – Még
működő konyhánk sincs. És hónapok, míg kész lesz.
Mindketten rám néztek.
Nálam volt hely. A lakásom több mint négyezer négyzetláb4 volt.
De kellett is a nagy alapterület, mert szerettem elszigetelni magam
az emberektől. Nem voltam jó a személyes terem megosztásában.
Apa pedig a volt barátnőmmel járt. Vajon ide akarná hozni? Nem
tudnám elviselni, hogy Szvetlána az én lakásomban illegesse magát,
meg hogy itt aludjon az apámmal. Te jó ég, a gondolattól is
felfordult a gyomrom!
Tágra nyílt szemmel néztem Ethanre. Megfeszült az állkapcsa, és
szinte láthatatlan fejcsóválással jelezte: eszedbe ne jusson most
elmondani neki!
Bassza meg!
Tudtam, hogy vehetnék neki saját lakást – a pénz nem volt gond
–, de tekintettel kellett lennem az érzékenységére. Valószínűleg úgy
érezné, hogy le akarom rázni. Végtére is, súlyos beteg volt. Én
voltam a legkevésbé érzelgős ember, akit ismertem, de azt meg
tudtam érteni, hogy az apámat nem ilyen fából faragták. És ha itt fog
lakni, legalább szemmel tarthatom. Segíthetek rendezni a
pénzügyeit, és gondoskodhatok arról, hogy a lehető legjobb orvosi
ellátásban részesüljön.
Mély lélegzetet vettem.
– Itt fogsz lakni. Tiéd lehet a második hálószoba. – Az legalább a
lakás túlsó végében volt, az én hálószobámtól a lehető legtávolabb.
Apa arcára széles mosoly ült ki.
– Köszönöm, fiam! Nem is tudod, mennyire hálás vagyok neked.
Nagy könnyebbséget jelent az elkövetkezendő hónapokra nézve.
– Hát persze, apa. – Felálltam, és kivittem a bögrémet a konyhába.
– Hívjak költöztetőket, vagy elintézed te?
– Majd én elrendezem – felelte apa. – De biztos, hogy rendben
van? Nem akarod előbb megbeszélni a barátnőddel?
– A barátnőjével? – kérdezte Ethan.
Apa megint elmosolyodott.
– Tegnap este volt szerencsém megismerkedni Shepherd
barátnőjével, Everlyvel. Bárcsak ott lettél volna, Ethan! Elragadó
teremtés. Lefogadom, hogy rövid pórázon tart, igaz, fiam?
Igyekeztem elkerülni Ethan pillantását.
– Úgy van. És biztos nem fogja bánni.
– Szerintem jól kijönnek majd Szvetlánával. – Apa rákacsintott
Ethanre. – Nemrég megismerkedtem egy rendkívüli nővel. Sokat
találkozunk mostanában.
– Shep már mondta – válaszolta Ethan, és újabb meg ne merj
szólalni pillantást küldött felém. – Alig várom, hogy találkozzak vele.
– Majd valamikor együtt vacsorázunk – mondta apa. –
Elhozhatod Grantet, Shepherd pedig meghívja Everlyt.
 Uramisten! Menekülnöm kell innen!
– Most, hogy megbeszéltük a dolgokat, indulnom kell dolgozni.
Maradjatok, ameddig jólesik.
Otthagytam őket a konyhaasztal mellett, és visszamentem az
irodámba. Halkan tettem be az ajtót magam mögött.
Kész lidércnyomás! Kinyitottam a laptopomat, és rákerestem a
prosztatarákra. Utánanéztem magának a betegségnek és a
legkorszerűbb kezeléseknek. Kiderítem, ki az orvosa, hogy
meggyőződjek arról, apa tényleg a legjobb kezelést kapja. Talán
elmegyek vele a következő vizsgálatra, hogy pontos tájékoztatást
kapjak az ő esetéről. Meg kell bizonyosodnom róla, hogy nem kell
másik orvossal konzultálnia. A prosztatarák általában nem volt
halálos, de semmit nem akartam a véletlenre bízni.
Hátradőltem a székemben, és megdörgöltem az államat.
Nyugtalanító volt a tudat, hogy az apám beteg, de legalább jók
voltak a kilátásai.
Viszont továbbra is ott volt a költözés problémája. Ha Szvetlána
nem bonyolítja a helyzetet, csak kis kellemetlenség lett volna. De
bonyolította. Egyszerűen a lehető legkevesebb időt tölthetném otthon,
amíg apa nálam lakik. Viszont nem tetszett a gondolat, hogy
Szvetlána teljesen szabadon mozogjon a lakásomban. Ami azt
jelentette, hogy itt leszünk egy fedél alatt.
Elég hamar rá fog jönni, hogy nem járok együtt Everlyvel.
Hacsak… Megtámasztottam az államat az ujjam hegyével.
Hacsak nem folytatom a színjátékot, hogy igenis járok Everlyvel.
Működhetne ez valahogy?
Sok millió dolláros céget vezettem. Naponta kötöttem bonyolult
üzleti megállapodásokat. Biztos voltam benne, hogy meg tudok
egyezni az asszisztensemmel. Csak pár hónapról volt szó.
És Everly tökéletes volt.
4 1000 négyzetláb = kb. 93 négyzetméter

  
NYOLCADIK FEJEZET

EVERLY
A hétfő reggel a szokásos módon kezdődött. Megérkeztem az
emeletre, és a fülkék és irodák sora előtt elvonulva köszöntöttem a
munkatársaimat. Mosolyogtam. Kérdezgettem őket, jól telt-e a
hétvége, vagy jó reggelt kívántam. Steve újabb sztorit adott elő a
macskájáról, én pedig figyelmesen hallgattam.
Semmi szokatlant nem vettem észre.
Ránéztem az órára, és nekiláttam a szokásos hétfő reggeli
feladataimnak. Nyolc óra huszonkettő. Öt perc múlva itt lesz.
A szívem kicsit szaporábban vert a kelleténél, és valami kis
nyugtalanság kavarta fel a gyomromat. Elkészítettem Mr. Calloway
kávéját, kétszer is ellenőriztem az időbeosztását, hogy
meggyőződjek arról, minden rendben van.
És nagyon igyekeznem kellett, hogy a gondolataim ne
kalandozzanak el: ne érezzem a keze érintését a derekamon. Vagy a
karomon. Ne csengjen a fülemben a hangja, ahogy a keresztnevemen
szólít.
Állítsd le magad, Everly! Lehet, hogy az egész csak álom volt.
Igen, álom. Ő maga is álom volt. Annyira álomszerű abban a
szmokingban!
Te jó ég, már megint kezdem!
Az óra nyolc huszonhétre váltott, és kinyílt a lift ajtaja.
Mr. Calloway végigment a folyosón az öltönyében. A telefonját a
kezében tartotta, pörgetett valamit a kijelzőn, miközben az
íróasztalom felé tartott. Fogtam a kávéját és felálltam, készen arra,
hogy kövessem az irodájába.
Semmi különös. Csak egy újabb hétfő reggel.
 Befordult az íróasztalom mellett, és már éppen a nyomába
akartam eredni, amikor megállt. Felpillantott a telefonjáról, és a
szemembe nézett.
– Jó reggelt, Everly!
– Jó reggelt! – krákogtam, legyűrve a döbbenetem.
Steve úgy nézett ki, mint aki csodát látott. Vagy gyilkosságot.
Tágra nyílt szemmel, tátott szájjal bámult.
Vállat vontam, de hirtelen eszembe jutott, hogy Shepherd – nem,
Mr. Calloway – kávéját tartom a kezemben. Eltartottam magamtól,
nehogy a ruhámra fröccsenjen, ha kiömlik a fedélen lévő kis nyíláson
keresztül. Összerezzentem, és besiettem Mr. Calloway irodájába.
Letette az aktatáskáját, én pedig az asztalára helyeztem a kávét.
Megfordultam, hogy elvegyem tőle a kabátját, de nem volt ott. A
fogas mellett állt, és ő maga akasztotta fel. Mi ütött belé?
Ez nem volt gond. Felakaszthatja a saját kabátját. Nem nagy
dolog. Fogtam a távirányítót, és felhúztam a rolót. Leült az íróasztala
mellé.
Jól van. Minden maradt a régiben.
– Csukja be az ajtót! – utasított.
Lefagytam. Nem először kért rá, hogy csukjam be az ajtót, hogy
négyszemközt tudjunk beszélni. Mint az asszisztense, gyakran
jutottam bizalmas információk birtokába. De most volt valami a
hanghordozásában. És az, hogy felborította a megszokott rendet,
annyira összezavart, hogy azt sem tudtam, merre van előre.
Rám pillantott, és felvonta a szemöldökét.
– Igen. – Becsuktam az ajtót. – Elnézést.
– Üljön le!
– Elnézést, Mr. Calloway, de nem készültem rá, hogy
megbeszélést tartunk. Így nem tudok jegyzetelni.
– Everly – mondta, némi éllel a hangjában. – Csak üljön le!
 Megkerültem az íróasztalát, és lassan leereszkedtem az egyik
székre.
Hátradőlt, és összeillesztette az ujjai hegyét.
– Ön egyedülálló?
Annyira váratlanul ért a kérdése, hogy teljes öt másodpercembe
telt, mire összeszedtem magam, hogy válaszoljak.
– Öm… egyedülálló? Igen, de…
– Hallgasson végig! – vágott közbe. – Nehéz helyzetbe kerültem.
Pénteken találkozott az apámmal, és látta, kivel volt.
– Igen…
– Kiderült, hogy apámnak Szvetlánánál is nagyobb baja van.
– Rosszabb, mint az a hárpia? – kérdeztem, de mindjárt be is
fogtam a számat. Te jó ég, ezt meg miért mondtam? Még csak nem is
ittam!
A főnöknek megrándult a szája sarka.
– Igen, van rosszabb annál a… hárpiánál. Rákkal
diagnosztizálták.
– Jaj, Shepherd, úgy sajnálom! – Megint becsuktam a számat, mert
rádöbbentem, hogy Shepherdnek szólítottam. Mi a franc bajom van?
Egyetlen este vörös ruhában a főnökömmel, és mindjárt nem tudok
parancsolni a nyelvemnek.
Mintha észre sem vette volna.
– Jók a kilátásai, de sugárkezelést kell kapnia.
– Az jó. Mármint, hogy jók a kilátásai.
– Úgy van. – Összeharapta az ajkait, előrehajolt, és a könyökével
az asztalra támaszkodott. – Amit most mondok, annak köztünk kell
maradnia.
– Természetesen.
Bólintott, és megint a szemembe nézett.
 – Az apámnak jelenleg nem a betegség az egyetlen problémája.
Sorozatos anyagi veszteségeket kellett elszenvednie.
Bólintottam, mert hirtelen nem tudtam mit mondani.
– A bátyámmal együtt megtesszük, ami tőlünk telik, hogy
segítsünk rajta, de nagyon fontos, hogy ez az információ ne kerüljön
nyilvánosságra. Ha az igazgatótanács megneszeli, kiszavazzák a
testületből. Elveszíti azt a céget, aminek a felépítésén egész életében
dolgozott.
– Értem. – Azt mondta, hogy a bátyja? Mióta volt testvére?
– Pénzzé tette a vagyona nagy részét, beleértve azt a házat is,
amiben lakott. És mivel rákkezelésen fog átmenni, hozzám költözik.
– Ez kedves öntől.
– Az. De biztosan megérti, hogy apám Szvetlánával való
kapcsolata hirtelen sokkal nagyobb probléma, mint hetvenkét órával
ezelőtt.
– Nem mondta el neki?
Megrándult a szeme, de más érzelemnyilvánítást nem láttam
rajta.
– Nem. Túl bonyolult lenne.
– Ez aztán enyhe megfogalmazás! Tehát beköltözik magához az
apja, és… át fogja hívni az új barátnőjét is?
– Igen. És amíg nem tudok megszabadulni tőle anélkül, hogy még
több gondot okoznék a családomnak, el kell viselnem.
– Igen, hát ez… nem túl szerencsés. De miért mondja el nekem
mindezt? És mi köze van az egésznek a családi állapotomhoz?
Nagy levegőt vett.
– Szükségem van egy barátnőre.
– Ó, foglaljak asztalt, vagy…
– Nem valódi barátnőre. – Az arckifejezése megenyhült, némi
bepillantást engedve a jellemébe, amit péntek este már látni véltem.
– E pillanatban senkivel sem szeretnék együtt járni. De azt sem
hagyhatom, hogy Szvetlána azt gondolja, szingli vagyok.
– Szóval egy álbarátnőre van szüksége.
– Pontosan. Örülök, hogy egyetértünk. Be kellene költöznie.
– Várjon csak! – emeltem fel a mutatóujjamat. Olyan érzésem volt,
mintha elájultam volna, és kiesett a beszélgetésünk egy része.
Beköltözni? Mi? – Nem értünk egyet! Szerintem nem is ugyanazt a
nyelvet beszéljük. Beköltözni önhöz? Micsoda?
Kitágultak az orrlyukai. Ez olyankor szokott megtörténni, amikor
csalódott vagy türelmetlen.
– Az apám máris azt hiszi, hogy együtt vagyunk. Úgyhogy az a
kézenfekvő megoldás, ha folytatjuk a színjátékot.
– Tisztázzunk valamit! Azt akarja, hogy eljátsszam, hogy együtt
járunk?
– Igen.
– És odaköltözzek önhöz?
– Igen.
– Maga megőrült? – Gyakorlatilag sziszegtem az utolsó szót.
– Pénteken remek munkát végzett.
Éreztem, hogy elönti a vér az agyamat, de nem törődtem vele.
– Valami rendezvényen piros ruhában körbelejteni az oldalán
nem ugyanaz, mint eljátszani, hogy együtt vagyunk. Van saját
életem. Kurvára nem költözhetek össze a kibaszott főnökömmel csak
azért, mert valakinek el kell játszania a barátnőjét.
– Nos, én sem mondhatnám, hogy kurvára örülök, hogy az apám
miatt ebbe a kibaszott helyzetbe kerültem! Az a pokolból szalajtott
nőszemély úgy fog ott pöffeszkedni a lakásomban, mintha az egész
az övé lenne. Amikor apám elhozta magával tegnap este, az egész
kurva életem leghosszabb egy órája volt!
 Úgy bámultuk egymást, mintha mindkettőnket sokkolt volna a
saját kifakadásunk, meg a k betűs szó bőséges alkalmazása.
Megköszörülte a torkát, és megigazította a mandzsettáját.
– Kifizetem.
Még szép, hogy kifizet!
Várjunk csak, én ezt most megfontoltam mint lehetőséget? Biztos,
hogy nem. Egy gálán megjelenni nem volt nagy ügy. Sőt, szinte
szórakozásnak tűnt. És a főnök apja szuper jó fejnek látszott. Nem is
lesz olyan rossz újra találkozni vele. De eljátszani Shepherd
barátnőjét? Együtt élni vele? Mégis hogyan működhetne egyáltalán?
Küszöbönálló katasztrófának tűnt.
A kezemben rezegni kezdett a telefonom, és rápillantottam a
kijelzőre. Annie küldött SMS-t.
Komolyan, univerzum? Komolyan?
Ha bevállalnám, nagy szívességgel tartozna nekem! Sőt, óriásival.
Irdatlan naggyal! Bármilyen bónuszt ajánlana fel, lemondanék róla,
és ondót kérnék tőle. Én lennék a húgom és Miranda Tündér Sperma
Keresztanyja. Valóra váltanám az álmukat a genetikailag tökéletes
bébiről. Esetleg arra kárhoztatnám őket, hogy egy érzéketlen
robotgyereket neveljenek fel. De ha egyszer ezt akarják…
Shepherd azonban nem feltétlenül volt annyira érzéketlen, mint
gondoltam. Valami felcsillant benne péntek este. Lehet, hogy az
italok miatt láttam, vagy az egészet csak beképzeltem. Mégis az volt
az érzésem, hogy icipici, mikroszkopikus rés keletkezett
érzelemmentes pajzsán. Egy hajszálrepedés. Talán nem ő volt az
egyetlen ember a világon, aki ellen tudott állni a napfényemnek.
És ha ez azt jelenti, hogy jó eséllyel kérhetem meg arra, hogy
adjon spermát…
Válaszra nyitottam a számat, és váratlan testen kívüli élményben
volt részem. Mintha lebegtem volna, fentről néztem le Shepherd
irodájára. Valaki más mondta ki ezeket a szavakat:
– Rendben. Megteszem.
  
KILENCEDIK FEJEZET

EVERLY
– Hogy mit csinálsz? – kérdezte Nora, ápolt kezével
megmarkolva a poharát. Úgy nézett rám, mintha azt mondtam
volna, hogy a Marsra költözöm.
– Átmenetileg a főnökömnél fogok lakni. Csak pár hónapig. Szóval
nem végleg. Csak ideiglenesen.
– Ezt már mondtad – meresztette rám a szemét Nora. Nem vette
be a sztorit.
Igyekeztem nem beszélni neki az álbarátnő dologról, de láttam,
hogy nem fog menni.
A szokásos futásunk után ültünk a Brody’sban, a bárpult mellett.
Rendeltem egy martinit, de nem volt kedvem inni. Amióta ma reggel
igent mondtam Shepherd ajánlatára, elmerültem a vásárlás utáni
bűntudat „az asszisztens, aki bevállalta, hogy eljátssza a főnöke
álbarátnőjét” című verziójában. Ami azt jelentette, hogy képes lehetek
megszerezni, amit Annie akar, de ahogy kezdtem jobban
belegondolni, letaglózott a helyzet.
– Köztünk marad, rendben? – Felemeltem a kezeimet, a két
barátnőm belecsapott, és bólintottak.
Nagy levegőt vettem, és elmeséltem nekik, mi történt péntek este.
Meg a ma reggeli beszélgetésünket az irodában. Annak nem
osztottam meg a részleteit, ami Shepherd apjával történt.
Egyszerűen annyit mondtam, hogy személyes okokból, amit nem
árulhatok el, odaköltözik Mr. Callowayhez. Tudtam, hogy
megbízhatok Hazelben és Norában, de a titoktartás az titoktartás. Ha
a munkámról volt szó, nem ismertem tréfát.
Kellően elszörnyedtek, amikor meghallották, Szvetlána hogyan
furakodott be Richard életébe. És azt gondoltam, talán megértenek,
és támogatni fogják a döntésemet, hogy beleugrom ebbe a
bevallottan őrült, és valószínűleg túlkomplikált tervbe.
– Neked elment az eszed! – mondta Nora, amikor befejeztem a
történetet. – Mi a fenéért mentél bele ilyen gyorsan?
– Nem tudom. Mi értelme lett volna várni?
– Hogy megbeszéld velünk – válaszolta Nora. – Észhez
térítettünk volna.
– Nem lesz annyira rossz.
Hazel megigazította a szemüvegét.
– Valójában rendkívül nagy esély van rá, hogy rosszul süljön el.
Meggörnyedt a vállam.
– Gondolod?
– Everly, édesem, most egyeztél bele, hogy a főnököd álbarátnője
leszel a következő pár hónapra – mondta Nora. – És odaköltözöl
hozzá. Eddig is azt mondogattad, hogy nehéz vele együtt dolgozni.
Akkor milyen lesz nála lakni? Heti hét nap, napi huszonnégy órában
együtt lesztek.
– Igen, tudom, gondoltam rá – futtattam körbe az ujjamat a
poharam peremén. – És nem tudom, hogy fog működni a dolog.
– A szex is benne van? – kérdezte Hazel.
– Nincs. – Kihúztam magam ültő helyemben, közben majdnem
levertem a poharamat. – Nem, nincs benne. Nem arra kér, hogy
prostituált legyek. Nem vagyok igazi barátnő, csak úgy teszek.
– Richard Gere is lefeküdt Julia Robertsszel a Micsoda nőben –
jegyezte meg Nora.
– Igen, de az utcasarkon szedte fel – vetettem ellen. – Igazi
prostituált volt.
Nora vállat vont.
– Ha engem akarna kinyalni egy zongorán, hagynám.
– Pénzért? – kérdezte Hazel. – Az illegális!
 – Nem, csak úgy simán – felelte Nora. – Láttad te már Everly
főnökét? Úristen, micsoda egy pasi! Azt tehetne velem, amit csak
akar.
Hazel összevonta a szemöldökét.
– Azt hittem, Richard Gere-ről beszélsz.
Nora megrántotta a vállát.
– Mindenesetre Shepherd Calloway jobb pasi.
– Akkor miért mondod, hogy elment az eszem? Ha te
megtennéd…
– Aranyom, én egy percig sem haboznék, hagynám, hogy
munkaidőn kívül megdugjon – mondta Nora. – De én, édesem, nem
te vagyok. És már látom, hol fogsz kilyukadni.
– Hol?
– Elragadnak az érzelmeid – felelte Nora.
Hazel bólintott, és bekapott egy újabb falatot a salátából.
– Elragadnak az érzelmeim? – kérdeztem. – Mit jelentsen ez? Az
érzelem nem valami halálos betegség!
– Egy ilyen helyzetben igenis az – válaszolta. – Egy csomó időt
fogsz vele tölteni, és jobban megismered. Az apja kínos gyerekkori
történeteket fog róla mesélni. Többé már nem Mr. Calloway lesz,
hanem egy férfi. Egy gazdag és jóképű férfi, aki még rohadtul szexi
is. És ez a férfi melletted fog aludni.
– Hogy érted, hogy mellettem fog aludni?
Nora a szemét forgatta, és belekortyolt a martinijébe.
– Az apját kell becsapnod, igaz?
– Igen.
– És az apja ott lakik nála?
– Igen.
Felsóhajtott, mintha nem értené, mit kell ezen még elmagyarázni.
 – Akkor mit gondolsz, hol kell majd aludnod? A
vendégszobában? Ha a barátnője odaköltözik hozzá, akkor egy
ágyban alszanak, úgyhogy te is ott fogsz kikötni. Hacsak nem akar
az éjszaka közepén költözősdit játszani. Vagy talán ő is olyan figura, aki
sosem alszik, csak úgy tesz, mintha lefeküdne, de aztán otthagy
téged egyedül, ő pedig egész éjjel dolgozik, vagy a bűnözőket
üldözi.
Hazel kinyitotta a száját, de kis szünetet tartott, mielőtt
megszólalt.
– A végét nem szó szerint értetted.
– Nem, de a többiben nem tévedek – mondta Nora. – Everly végül
meg fog sérülni.
Ezen felfortyantam. Nem voltam olyan törékeny virágszál, hogy
ne tudjam kezelni a helyzetet. Én voltam Shepherd legkitartóbb
asszisztense a cég történetében. Én voltam az a nő, aki tudott vele
bánni, pedig oly sokan kudarcot vallottak. A barátnőim egész
egyszerűen nem tudták, milyen jól végzem a munkámat, hogy mit
jelentett, hogy neki dolgoztam, de nem hagytam, hogy kikezdje az
idegeimet. És azt sem tudták, mit jelenthet ez az egész a húgom
számára.
– Van még egy dolog, amit nem említettem.
Felvonták a szemöldöküket.
– Annie és Miranda azt szeretnék, ha megkérném, hogy adjon
spermát, hogy ők gyereket vállalhassanak.
Hazel úgy pislogott rám, mint akinek idő kell, hogy feldolgozza a
hallottakat. Nora felemelte a poharát, és felhajtotta a maradék italát.
– Ó, Everly! – mondta Nora, és letette a poharát.
– Mi az?
– Hazel, most kell elkezdenünk készülni az összeomlásra –
mondta. – Ebből nemzeti szintű katasztrófa lesz; olyan, amit még
sosem tapasztaltunk. Rosszabb, mint a Christian Monroe-incidens.
– Rosszabb, mint Christian Monroe? – kérdezte Hazel, áhítattal a
hangjában.
– Christian Monroe? – Ő volt a barátom a főiskolán, és arra
számítottam, hogy megkéri a kezemet. Ehelyett felcsinált egy másik
lányt. De a kismama aranyos volt. Még mindig minden évben
küldtem szülinapi lapot a kis Amynek. – Ez nem olyan lesz, mint
ami Christiannel történt. Három évig jártam vele, és azt hittem,
összeházasodunk. Most csak pár hónapig egy több millió dolláros,
panorámás lakásban fogok lakni. A legrosszabb, ami történhet, hogy
meglátom az apját pucéran, és egy ideig rémálmaim lesznek tőle.
– Ezt mondogasd csak magadnak! – szólt Nora. – De édesem,
egyet ne felejts el: lehet, hogy az lesz az első mondatom, hogy én
megmondtam, de azért ott leszünk, hogy összekaparjunk a padlóról,
amikor ez az egész a földbe csapódik, és kigyullad.
– Persze hogy ott leszünk – mondta Hazel.
A szememet forgattam. Nem lesz rá szükség. Kézben tartottam az
ügyet. Pár hónapig úgy teszek, mintha a főnököm barátnője lennék,
és máris újságolhatom a jó hírt a húgomnak. Ennyit igazán meg
tudok tenni érte.
És most már meg is akartam tenni, hogy bebizonyítsam a
barátaimnak, képes vagyok rá.
  
TIZEDIK FEJEZET

SHEPHERD
A költöztetők bármelyik percben megérkezhettek. Hála égnek,
apa nem volt otthon. Szvetlánát vitte étterembe – amitől libabőrös
lettem, de annak örültem, hogy mással volt elfoglalva. Nem akartam
közönséget Everly érkezéséhez.
Azt mondtam apának, hogy már korábban megkértem Everlyt,
hogy költözzön hozzám. Ahogy arra számítani lehetett, egészen
lázba jött a hírtől. Ethan és Grant nem úgy tűnt, hogy különösebben
szülővé akarnának válni, apa viszont nagyon vágyott egy unokára.
Szerencsétlenségére minden reményét belém helyezte, én pedig
csalódást okoztam neki. A hír, hogy az ő szavaival élve megteszem ezt
a lépést, valósággal megszédítette.
Ettől némi bűntudatom támadt. Csalódott lesz, amikor újabb
kapcsolatom anélkül fog véget érni, hogy menye lett. Vagy unokái.
Pengettem néhány kósza akkordot a gitárom húrjain. A
gitárgyűjteményemet egy egyszobás lakásban tartottam, a rendes
lakásomnál három emelettel lejjebb. A társasház tulajdonosain kívül
nem tudta senki, hogy ez a garzon az enyém. Még Ethan sem, pedig
ő mindenkinél többet tudott rólam. Titokban tartottam: nagyon
személyes tér volt számomra. Semmiben sem hasonlított arra az
emberre, akinek a világ előtt mutatkoztam – a nagymenő
üzletemberre, aki minden kérdésre tudja a választ.
Ez a szoba félhomályos volt, csak a konyhapult fölötti kis lámpa
világította be. Nem volt jellegzetes legénylakás: hiányzott belőle a
hatalmas tévé és a tömött bárszekrény is. A falon sem sportplakátok,
sem sörreklámok nem virítottak. Egyetlen palack huszonegy éves
Glenlivet skót whiskyt tartottam a konyhában, amit szükség esetén
pótoltam. Az egyik fal mellett bőrkanapé állt. A hangulatot néhány
bekeretezett poszter adta meg: Zeppelin, Deep Purple, Rush, Queen.
És a gitárjaim. Akusztikus. Elektromos hangszerek. Volt egy fehér
Fender Stratocasterem. Egy pazar, faerezetes Gibson Les Paulom.
Egy régi Rickenbacker basszusgitárom. Némelyiken, mint például az
akusztikus Gibson Hummingbirdön, amit a kezemben tartottam,
játszani is szoktam. Volt, amelyiket csak kiállítottam. Nem azért,
hogy kérkedjek vele – nem mutogattam a gyűjteményemet. Senki
sem tudott a létezéséről. Azért tartottam, mert imádtam a gitárokat.
Miattuk volt ez a hely olyan nyugodt – és az enyém.
Néha eltűnődtem, vajon miért tartom meg csak magamnak
énemnek ezt a részét. Nagyon egyszerű volt a válasz. A zene
sebezhetővé tett. Én sosem mutattam ki úgy az érzéseimet, mint az
apám. Túlságosan hasonlítottam az anyámra. Gyakorlatias voltam és
logikus. Hideg. Kívülről legalábbis.
Felnőtt fejjel fedeztem fel magamnak a zenét, ami segített
levezetni a bennem felgyülemlett feszültséget. Az egyetlen olyan
önkifejezési mód lett számomra, amihez értettem. És ez egyszerűen
nem olyasmi volt, amit meg akartam osztani azokkal az emberekkel,
akik Shepherd Callowayként ismertek.
Eljátszottam még néhány akkordot, könnyen rátaláltam a
dallamra. Korán eljöttem az irodából, hogy legyen egy kis időm
kiereszteni a gőzt, mielőtt Everly megjön. A szervezés gyorsan ment
– persze, Everly intézte. Elvégre ez volt a dolga. Nem mondta fel a
saját albérletét. Csak azt akarta áthozni, amire a következő pár
hónapban szüksége lehet. Ami elég ahhoz, hogy meggyőzze apámat
és Szvetlánát, hogy egy pár vagyunk.
Bármelyik percben itt lehetett, úgyhogy fel kellett mennem.
Visszatettem a gitáromat az állványára, kisurrantam a garzonból, és
lifttel felmentem a tetőtéri apartmanomba.
 Kopogás jelezte Everly érkezését. Ajtót nyitottam: két
költöztetővel állt a folyosón, és mindhárman visítva nevettek.
– Igen, komolyan mondom! – mondta Everly. Láthatólag
hihetetlenül mulatságos beszélgetés közepén találtam őket. –
Tényleg megtörtént. Becsszóra! Ó, jó napot, Mr. Callow… vagyis,
szia, Shepherd!
Ahogy ránéztem a két költöztetőre, az arcukról leolvadt a vigyor.
– Balra van a hálószoba. A folyosó végén.
Biccentettek, újra megragadták a dobozokat, amiket felcipeltek, és
bementek a lakásba mellettem.
– Váó, micsoda hangulatgyilkos! – mondta Everly.
– Tessék?
Összeszorította a száját; egészen olyan volt, mintha meglepődött
volna, hogy hangosan kimondta.
– Semmi! Itt van…
– Az apám ma este nincs itthon.
– Ó, oké. Szóval nem kell…
– Nem.
– Oké. Jó.
Sárga felsőt és rövid szárú farmert viselt, a szandáljából
kilátszottak a világító rózsaszín lábujjkörmei. A haját feltűzte, csak
pár kisebb tincs lógott a nyakába. Nagyon másképp nézett ki péntek
este, abban a piros ruhában.
A költöztetők fordultak még egyet. Nem volt rám szükségük,
ezért kimentem a konyhába, és töltöttem magamnak egy italt.
Everly utánam jött.
– Szóval, megmutatod a lakást? Megkapom az érezd-magad- otthon
beszédet?
– Beszédet akarsz?
– Nem tudom. Lehet, jólesne.
 – Jártál már itt ezelőtt.
A csípőjével nekitámaszkodott a pultnak.
– Az nem ugyanaz. Azért voltam itt, hogy átvegyem a
rendeléseidet. Sosem használtam még egyik fürdőszobát sem. Hány
van?
– Négy.
– Váó! Gondolom, jól fognak jönni most, hogy ilyen sok ember
fog itt lakni.
Nagyon kellett az az ital. Nem Everly társalgásra tett kísérlete
miatt nyúltam a szekrénybe a whiskysüveg után. A konyhámban
látni őt hétköznapi szerelésben, majdnem olyan felkavaró volt, mint
abban a piros ruhában.
– Bocsánat, biztosan nem szeretnéd, hogy zavarjalak. Megyek,
és… – Bizonytalan mozdulatot tett a másik szoba felé.
– Egyáltalán nem… zavarsz. – Fogalmam sem volt, miért kezdtem
hirtelen aggódni az érzései miatt. De nem akartam megbántani. –
Hadd vezesselek körbe!
Elmosolyodott.
– Köszönöm.
Ki akartam tölteni magamnak az italt, de megtorpantam.
– Kérsz?
– Jaj, istenem, hát persze!
A gyors választól kis híján elvigyorodtam. Megrándult a szám
sarka. Mindkettőnknek töltöttem, és odanyújtottam neki az egyik
poharat.
– Köszönöm.
A költöztetők bejöttek, bőröndöket és egy újabb dobozt cipelve.
Mennyi cuccot hozott magával? Továbbmentek a holmikkal a
folyosón, a hálószoba irányába.
 – Nappali – mondtam, széles gesztussal. – Ott van a tévé. Én nem
sokat nézem, de nyugodtan használd! A másik lakrész annak a
folyosónak a végén van. Az apám a hétvégén költözött be, úgyhogy
azt most ő foglalja el.
– Értem.
Megmutattam a többi nyilvánvaló dolgot. A vendégek
fürdőszobáját. Az irodámat. Az erkélyt. Azután visszakísértem
Everlyt a – most már közös – hálószobába.
A költöztetők egy sarokba pakolták le a holmikat. Everly belépett
a hálóba; egyik lábáról a másikra állt, mint aki zavarban van.
– Szóval… oké. Nagyon szép.
Az ágyra tévedt a pillantásom. Eljátszottam a gondolattal, hogy
másik szobában is aludhatna. De ha el akarjuk játszani, hogy egy pár
vagyunk, akkor egy ágyban is kell aludnunk.
– Felnőttek vagyunk, ez pedig nagy franciaágy – kezdtem bele a
szónoklatba, amit már magamnak is többször elmondtam. – Van
másik fürdőszoba, ha arra van szükséged, hogy inkább elvonulj.
Tiszteletben fogom tartani a személyes teredet; nincs miért
aggódnod.
– Ha tartanék tőled, nem mentem volna bele ebbe az egészbe –
válaszolta. – Bízom benned.
Nem tudom, miért – mint ahogy azt sem tudtam, egyáltalán mit
törődöm az érzéseivel –, de jólesett hallani, hogy megbízik bennem.
– Akkor most hagylak berendezkedni.
Az egyik költöztető dugta be a fejét a nyitott ajtón.
– Miss Dalton?
Everly kedvesen rámosolygott.
– Jason, mondtam, hogy szólíts Everlynek!
– Oké, Everly. Ezt hová tegyük?
Onnan, ahol álltam, nem láttam, miről beszél.
 – Hmm… Ne ide! Szerintem inkább a nappaliba.
– Rendben – felelte a költöztető.
Everly utánament a másik szobába. Belekortyoltam a whiskymbe,
aztán az irodám felé indultam. Sok dolgom volt. De hirtelen
kíváncsiság fogott el, mikor nevetést hallottam a nappaliból. Most
vajon min nevetnek?
– Dominic, kinyírsz! – mondta Everly a könnyeit törölgetve.
– Minden megvan – mondta az egyik költöztető, ezek szerint
Dominic. – Segíthetünk még valamiben?
– Szerintem ennyi volt – válaszolta Everly. – Remek munkát
végeztetek, fiúk! Köszönöm. Gyertek ide!
Kitárta a karját, és mindkét fickó megölelte. A folyosóról néztem
őket, és valami furcsa ámulat fogott el. Kikísérte, és még egyszer
megölelte őket, mintha csak régi barátok lennének.
– Ez is megvolt – csukta be az ajtót mögöttük.
Nekitámaszkodtam a falnak.
– A barátaid?
– Ki? Dominic meg Jason? Nem, csak felfogadtam őket, hogy
segítsenek. Nem mintha olyan nagy szükségem lett volna rá. Nem
hoztam át nehéz holmikat. Miért?
– Csak úgy tűnt, mintha ismernéd őket.
– Nem, de nagyon jól szórakoztunk. Annyira vicces fickók! –
Körülnézett, és az ajkára szorította az ujját. – Hol is hagytam a
poharamat? Ja, ott van!
Arra néztem, amerre mutatott, és egy nagy, sárga valamit – nem
tudtam, mi lehetett – vettem észre a nappalim közepén.
– Az mi?
– Hm? – Everly odament, és megfogta a poharát. – Ez? Ó, ez a
babzsákfotelem.
 – Magaddal hoztál egy babzsákfotelt? És betetted a nappalim
közepére?
Elmosolyodott.
– Igen.
– Miért?
– Mert kényelmes, remekül lehet benne olvasgatni, és ez a
kedvenc színem.
Megint odanéztem: egy nagy, sárga plötty trónolt a gondosan
összeválogatott bútoraim között.
– Ez szőrös. És sárga.
– Nagyon jó megfigyelés, Shep!
Rávillant a tekintetem.
– Oké, bocsánat! Csak megpróbáltam… nem érdekes. Tényleg
zavarni fog? Azt mondtad, nem nagyon használod ezt a szobát. És
egy igazi barátnő nyomot hagyna a lakásodon. El kell
terpeszkednem. Kijelölöm a területemet. Ez is része a színjátéknak.
Rémesen nézett ki, de volt értelme.
– Legyen! De mennyi területkijelölés lesz szükséges?
Nyílt a bejárati ajtó, és felcsendült Szvetlána kacagása, amitől a
hátam és a vállam azonnal megfeszült. Everly a szemembe nézett, az
övét kissé összeszűkítette. Elszánt arckifejezése láttán bennem is
kigyulladt a tűz. Elkezdődött!
– De jó, hogy itthon vagy – mondta apa, miközben becsukta az
ajtót Szvetlána mögött. – Everly, úgy örülök, hogy újra találkozunk!
Everly valahogy ott termett mellettem, pedig nem láttam, amikor
megtette a köztünk lévő távolságot. Szvetlána kettőnket méregetett,
de az arckifejezése üres volt. Everly a tenyerembe csúsztatta a kezét.
– Én is örülök, Richard – mondta Everly olyan meleg hangon,
mint a nyári napsugár. – Vagy talán inkább egyszerűen csak
lakótársnak kellene szólítsalak?
 Apa rávigyorgott, Szvetlána arca viszont kifejezéstelen maradt.
– Lakótárs! Ez jól hangzik. De csak rövid ideig, nem kell aggódni.
Nem akarom senkire ráerőltetni magam, sem betolakodni a
személyes teretekbe.
– Persze hogy nem – válaszolta Everly. – Bőven elég itt a hely. És
tudja, Shep örül, hogy ideköltözött.
– Nagyon hálás vagyok neki – mondta apa.
Szvetlána tekintete most rajtam időzött, miközben Everly még
jobban megszorította a kezemet. Csak enyhén, de észrevettem.
Finoman áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, és az egész testével
közelebb húzódott hozzám. Az egész kiállásában volt valami, ami
birtoklást fejezett ki. Éreztem, és semmi kétségem nem volt felőle,
hogy Szvetlána is látja.
Kellemes izgalom öntött el, és egy pillanatra elvonta a
figyelmemet a társalgásról. A pulzusom felgyorsult, és az
ágyékomba tolult a vér. Volt valami izgató abban, ahogy Everly
némán kisajátított magának egy másik nő előtt, és élveztem.
– Shep?
Zavarodottan pislogtam. Mit mondott apa? Megköszörültem a
torkomat, de mielőtt válaszolhattam volna, Everly megdörzsölte a
karomat.
– Köszönjük, de mindkettőnknek hosszú napja volt, és én még el
sem kezdtem kipakolni.
– Persze – mondta apa. – Ne hagyd, hogy feltartsunk! Holnap
korán reggel van időpontom, úgyhogy Szvetlána csak egy utolsó
italra csatlakozott hozzám.
– Jó éjt, apa! – mondtam, figyelmen kívül hagyva a hárpiát. –
Everly?
Újra megszorította a kezemet, és rám mosolygott. Egek, nagyon jó
volt ebben!
 Apa bevezette Szvetlánát a nappaliba. Észrevettem, hogy a nő
Everly babzsákfoteljét méregeti. Területkijelölés, valóban.
Everly rám kacsintott, aztán sarkon fordult, és megindult – de
nem egyszerű járással. Nem volt pattogás, de ruganyosság volt a
lépéseiben, mintha szökdécselt volna.
Erről pedig eszembe jutottak a mellei.
Megköszörültem a torkomat, mintha attól a fejem is kitisztulna.
Jobban elvonta a figyelmemet, mint számítottam rá. Bementem az
irodámba, és leültem a whiskymmel. Adtam Everlynek egy kis teret,
hogy ki tudjon pakolni.
Mindketten felnőttek vagyunk. Nem kell, hogy nagy ügy legyen.
  
TIZENEGYEDIK FEJEZET

EVERLY
Rövid szünet állt be a Shepherd és köztem alapvetően fennálló
feszültségben, amikor bevonult az irodájába, én pedig a hálószobába
mentem, hogy kipakoljak. Két gardróbja volt – az egyik teljesen
üresen állt, polcokkal és fiókokkal felszerelve, és jó sok hellyel, hogy
felakasszam a ruháimat. A fürdőszoba fele szintén készen állt, hogy
ideiglenesen megszálljam. Elgondolkodtam, vajon Shepherd mindig
a fürdőszoba bal felében tartja-e a holmiját, vagy számomra ürítette
ki a jobb oldalt.
De ahogy közeledett a lefekvés ideje, azon vettem magam észre,
hogy egyre idegesebb vagyok. Folyton a telefonomat nézegettem:
küzdött bennem a vágy, hogy üzenetet írjak a lányoknak, meg a
szándék, hogy úgy tegyek, mintha nem kezdenék kiborulni az egész
helyzettől. Végül győzött a kiborulás, és írtam nekik a közös
csoportunkban.
Én: Itt vagyok. Kipakoltam. Most mit csináljak?
Hazel: Mihez volna kedved?
Nora: Hogy néz ki a fürdőszoba?
Én: A fürdő pazar. Miért?
Nora: Kád van?
Én: Igen, jó nagy.
Hazel: Mi köze a fürdőnek bármihez is? Szerintem Everly unatkozik,
nem a higiéniája javítására vágyik.
Nora: Vegyél habfürdőt!
Én: Jól hangzik.
Hazel: Jó ötlet.
Nora: Hagyd résnyire nyitva az ajtót, és figyeld, leskelődik-e!
Én: Nem!
 Nora: Miért nem? Vicces lesz! Vidd magaddal a telefonodat!
Várom a fejleményeket.
Én: Miért tenném?
Nora: Miért ne tennéd?
Én: Nem segítesz, Nora. Ülök az ágyon, amiben ma aludnom kell.
A FŐNÖKÖMMEL!
Nora: Te egyeztél bele, E. Habfürdő.
Nagyot sóhajtottam, és letettem a telefont. A fürdés tényleg jól
hangzott. És a kád óriási volt. Az én lakásomban csak zuhanyozó
volt. Nem gyakran tudtam forró vízben áztatni magam.
Odamentem a hálószoba ajtajához, kidugtam a fejem, és
hallgatóztam. Egy jó órával ezelőtt hallottam, hogy Szvetlána
elment, és úgy tűnt, hogy Richard lefeküdt aludni – vagy legalábbis
elvonult a szobájába. Amennyire tudtam, Shepherd még mindig az
irodájában volt. Nora ötlete, hogy fürödjek meg, egyre jobban
hangzott. El kellett lazulnom, vagy soha nem fogok elaludni.
A fürdőszoba tényleg eszméletlen volt. Szürke és kék csempe.
Bolyhos, fehér törülközők. Minden csillogott-villogott benne. A
hangulat kedvéért lejjebb vettem a szabályozható fényerőt – közben
azon töprengtem, miért nincs minden fürdőszobában fényerő-
szabályozó –, és megnyitottam a vizet.
A kád szélére helyeztem a telefonomat. Nyilván nem akartam
nyitva hagyni az ajtót, és élőben közvetíteni Norának és Hazelnek.
Az egyszerűen hülyeség lett volna. Csak azért kellett a telefon, hogy
ne unatkozzak, miközben áztatom magam.
Viszont ahogy folyt a víz, rettentően bepárásodott a szoba. Talán
mégis jó ötlet volt egy icipicit nyitva hagyni az ajtót. Csak hogy ne
nedvesedjen be minden. Nagy kár lett volna, ha bepenészedik ez a
gyönyörű fürdőszoba.
 Úgyhogy résnyire nyitva hagytam az ajtót, kibújtam a ruhámból,
és beültem Shepherd fényűző fürdőkádjába.
A víz tökéletes volt. Elhelyezkedtem, és hagytam, hogy átjárjon a
forróság. Nem találtam habfürdőt – ami, az igazat megvallva, nagy
megkönnyebbülésemre szolgált. Ha Shepherdnél lett volna
habfürdő, az csakis azt bizonyítaná, hogy valamelyik volt barátnője
hagyta ott. Nincs abban semmi rossz, ha egy férfi szereti a
habfürdőt, de őt nem olyan típusnak ismertem, úgyhogy nem hittem
volna, hogy tartana ilyesmit saját használatra. És annak ellenére,
hogy mindent csak megjátszottunk, nem tetszett a gondolat, hogy
más nő nyomait találjam meg a lakásban.
Lehet, hogy önző voltam, de az egyetlen nő akartam lenni az
álpasim életében. Már ameddig a színjátékunk tartott,
természetesen.
A kád szélén rezegni kezdett a telefonom: üzenetet kaptam.
Nora: Na??
Én: A kádban ülök. Nincs semmi. Gondolom, dolgozik.
Nora: Uncsi.
Én: Mit vársz tőlem?
Nora: Nyitva hagytad egy picit az ajtót?
Én: Igen, de csak a gőz miatt.
Hazel: A penész komoly egészségügyi veszélyt jelenthet.
Nora: Ha ettől jobban érzed magad…
Majdnem beleejtettem a vízbe a telefont, amikor meghallottam,
hogy kinyílik és becsukódik a hálószoba ajtaja. Levegő után kaptam,
a telefonomra markoltam. Hallottam Shepherd gyors lépteit a másik
szobából. Megállt, aztán mintha visszament volna arra, amerről jött.
Én: A hálóban van, de szerintem el fog menni!
Nora: Fogadjunk, hogy megint elmegy a fürdő előtt!
Hazel: A kíváncsiság hatalmas erő.
 Nora: Ha még Hazel is egyetért velem, tudhatod, hogy igazam van.
Megmozdultam, és lassú hullámot kavartam. És újra
meghallottam a lépteket. Elsétált az ajtó előtt?
Én: Igen, hallottam megint elmenni az ajtó előtt. Azt hiszem.
Nora: Megmondtam.
Visszafojtott lélegzettel vártam. Tökéletesen biztos voltam benne,
hogy valami teljesen normális dolgot csinál, aminek köze sincs
ahhoz, hogy kíváncsi lenne rám a fürdőkádjában.
A lépések megszűntek, de nem hallottam, hogy újra nyílna a háló
ajtaja. Még mindig odaát volt. Nem ment vissza az irodájába.
Megint elment a fürdőszoba ajtaja előtt. Csak képzelődtem, vagy
ezúttal sokkal lassabban?
Én: Szerintem elballagott a fürdő ajtaja előtt.
Nora: Ballagott?
Én: Hát, úgy értem, lassabban ment.
Nora: Nevetséges, hogy ez ennyire szórakoztató! E, mozdítsd meg a
lábad, hogy egy kicsit csobogjon a víz!
Megmozdultam; a víz halk loccsanással kavarodott fel. Egy
másodpercnyi csend következett. Aztán Shepherd gyors lépteit
hallottam, majd kinyílt és becsukódott a háló ajtaja.
Én: Kiment.
Nora: Azonnal, vagy egy kis szünet után?
Én: Egy kis szünet után, azt hiszem.
Nora: Imádom! Felizgattad! Fogadjunk, átment az irodába, hogy
kiverje.
Hazel: Gondolod? Nem érte annyira sok inger.
Nora: A dögös asszisztense a kádjában pancsol meztelenül. Pont elég
inger érte.
Felnyögtem, és hátrahajtottam a fejemet. Mit művelek? Nem
kellene tovább súlyosbítanom ezt az amúgy is kínos helyzetet. Úgy
kell nekem, amiért Norára hallgattam.
Én: Kiszállok, és lefekszem. Reggel dolgoznom kell.
Nora: Menj el az irodája előtt, hogy hallasz-e valamit!
Én: Nem!
Nora: Jól van. Uncsi vagy. De mind tudjuk, hogy éppen rád gondol a
kádjában, miközben kielégíti magát.
Én: Tuti, hogy nem.
Egyikük sem válaszolt, úgyhogy letettem a telefonomat, és még
egy kicsit élveztem a forró fürdőt. Semmi neszt nem hallottam
kintről.
Biztosan tudtam, hogy a legkevésbé sem érdekli, mit csinálok
idebent. Nyilván kellett neki valami a hálószobából, vagy át akart
öltözni. Lehet, hogy nem tudta, itt vagyok-e, és azért állt meg az ajtó
előtt, hogy megtudja, foglalt-e a fürdőszoba. Nora teljesen el volt
tájolva. Nem izgatta fel a gondolat, hogy a fürdőkádjában ülök. A
pasi gyakorlatilag egy robot volt. Néha azt képzeltem, csak azért
randizik, hogy emberi lénynek tűnjön.
Viszont amikor hazavitt a gáláról, nagyon is emberi módon
viselkedett.
Kiszálltam a kádból, egy gyors tusolással leöblítettem magam és
hajat mostam, és elkészültem a lefekvéshez. Shepherd még mindig
az irodában volt – előfordul egyáltalán, hogy nem dolgozik? –, én
pedig az ágy felé fordulva álltam, csípőre tett kézzel, a Jó reggelt,
napsugár! feliratú rövidnadrágos pizsimben.
Itt vált az egész valósággá. Álltam, és rámeredtem a főnököm
ágyára. Valahogy rá kellett vennem magam, hogy belefeküdjek.
Zajt hallottam a folyosóról, és elállt a lélegzetem. Erre jött!
Amilyen gyorsan csak tudtam, lekapcsoltam a lámpát, bebújtam az
ágyba, és vállig magamra rántottam a takarót. Úgy teszek, mintha
aludnék. Akkor nyugodtan csinálhatja, amit kell: ágyba bújhat, és
mindkettőnknek megspórolom a legkínosabb részt.
Alig mertem levegőt venni, miközben az ajtó halkan kinyílt.
Szinte hangtalanul csukta be. Próbált halk lenni a kedvemért?
Kedves volt tőle. Bement a fürdőszobába, és magára csukta az ajtót.
Ekkor jött ki rajtam az egész napi feszültség. Próbáltam
könnyedén venni a dolgokat, és barátságosan viselkedni
Shepherddel, de ő annyira komoly volt. Nem lehetett tudni, mit
gondol. A munkahelyemen már megtanultam nem aggódni miatta.
De ez más helyzet volt. Ki kellett találnom, hogyan manőverezzek az
új terepen – ráadásul sürgősen.
Éppen kezdett lecsukódni a szemem, amikor Shepherd kijött a
fürdőből. Háttal feküdtem neki, de esküdni mertem volna, hogy
érzem minden mozdulatát. Általában ridegen és kimérten
viselkedett. Szinte láttam magam előtt, ahogy este tekintélyt
parancsolóan bújik be az ágyba – ahogy minden mást is csinált.
De az ágy másik oldalát elfoglalni készülő férfi halkan és
óvatosan mozgott. Talán pont olyan ideges volt, mint én? Vagy
egyszerűen csak nem akart felébreszteni, nehogy megzavarjam,
amikor elaludni készül?
Megmozdult a takaró, és éreztem a súlyát, ahogy a matracra
csúszott. Te jó ég, egy ágyban feküdtem a főnökömmel!
Oké, rendben. Gondoltam erre, amióta Nora felhozta martinizás
közben. Része volt az egyezségnek. Ahogy Shepherd korábban
mondta, mindketten felnőttek vagyunk, és ez egy hatalmas
franciaágy volt.
Egyikünk sem mozdult, és kezdett erőt venni rajtam a fáradtság.
A kádban átmelegedtem, és a mozgalmas nap kimerített. Az ágy
elképesztően kényelmes volt, és besüppedtem a matracba, ahogy a
testem kezdett ellazulni. Lecsukódott a szemem.
 És akkor megmoccant.
Átfordult a másik oldalára, a selymes ágynemű susogott. Egek,
vajon mit visel? Nem néztem meg. Pizsamában alszik? Vagy
alsóneműben? Vagy meztelenül szokott aludni, de mivel itt vagyok,
most meg kell szoknia azt, hogy valamilyen hálóruhában alszik?
Meg akartam fordulni, hogy egy pillantást vessek rá, de nem tudtam
megtenni. Mintha megbénultam volna.
A sötét szoba csendjében hallottam, ahogy lassan, mélyen
beszívja a levegőt. Elképzeltem, ahogy az oxigén betölti a tüdejét,
széles mellkasa még jobban kitágul. Vajon szőrös a mellkasa? A haja
sűrű és sötét színű – valószínűnek tűnt. És vajon leért a köldöke alá
és…
Elég lesz, Everly! Fejezd be, most!
Ez aztán nem segített, hogy el tudjak aludni, és másnap
dolgoznom kellett. Mit fogok mondani neki? Elnézést, hogy
elbóbiskoltam a megbeszélés közben, sokáig fenn voltam, és az ön
testszőrzetén merengtem.
Nem. Nem jó.
A hátam elkezdett elgémberedni, mert túl sokáig feküdtem
ugyanabban a testhelyzetben. Meg kellett mozdulnom, de féltem. Mi
lesz, ha véletlenül hozzáérek? Ha hozzáér a lábujjam a lábához?
Egy ideig mozdulatlan maradtam, de végül mégiscsak meg
kellett kockáztatnom. Így sosem tudtam volna elaludni. Kissé
megemeltem a takarót, nehogy lehúzzam Shepherdről, ahogy
fészkelődöm, és átfordultam a másik oldalamra.
Így arccal felé fordultam, úgyhogy szorosan csukva tartottam a
szemem. Nem értem hozzá véletlenül, úgyhogy rendben volt
minden. Valószínűleg volt úgy háromlábnyi hely köztünk. Annyira
közel voltam az ágy széléhez, amennyire csak lehetett anélkül, hogy
leesnék. Valószínűleg ő is ezt tette.
 Megkockáztattam egy pillantást, egy egészen picit kinyitottam a
szemem. Háttal feküdt nekem, vállig betakarózva. A sötétben nem
tudtam megállapítani, mi van rajta.
Eddig nem is gondoltam rá, de megosztani valakivel az ágyunkat
szörnyen intim dolog volt. Volt benne egyfajta sebezhetőség.
Shepherd rendkívül visszahúzódó alkat volt, és soha nem hozott
semmiféle döntést alapos megfontolás nélkül. A tény, hogy ennyire
megbízik bennem, furcsa módon meghatott.
Arra késztetett, hogy én akarjak lenni a világ legjobb álbarátnője.
  
TIZENKETTEDIK FEJEZET

SHEPHERD
Pár másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy nem nyomtam meg az
emeletem gombját, amikor beléptem a liftbe. Ezért csukódott be az
ajtó, de maradt mozdulatlan a lift. Megnyomtam a huszonhetes
gombot, és elindultam fölfelé.
Egy hét alatt másodszor fordult elő, hogy nem aludtam jól. Azzal
a különbséggel, hogy tegnap éjjel ahelyett, hogy egy vörös ruhás nő
látomása kísértett volna, mellettem feküdt egy nő, akinek olyan illata
volt, mint a kibaszott mennyország.
Hogy a pokolba volt ennyire jó illata? Eddig észre sem vettem.
Persze sosem voltam ennyire a közvetlen közelében ilyen hosszú
ideig. Diszkrét illata volt, egyáltalán nem tolakodó. Eperszaga volt,
amit ezelőtt egyáltalán nem tartottam vonzó illatnak egy nőn. De
Everlynek isteni illata volt… és pokolian elvonta minden másról a
figyelmemet.
Olyasvalamitől lehetett ilyen illata, amit a fürdőben használt.
Biztosra vettem, hogy nem próbált megkísérteni bármivel, és azért
ült a kádba és hagyta résnyire nyitva az ajtót, a hatása viszont
drámai volt. A gondolat, hogy ott fekszik meztelenül a
fürdőkádamban, ellenállhatatlanul izgató volt. Visszamentem az
irodámba, hogy lehiggadjak, de végül hiábavaló próbálkozásként,
hogy megnyugodjak, kivertem. Gyorsan elmentem, de újabb, nem
túl együttműködő merevedéssel lettem sújtva, amint megéreztem az
illatát az ágyamban.
Férfi vagyok, vannak igényeim. De ahhoz voltam szokva, hogy én
irányítom ezeket a szükségleteket. Úgy éreztem, Everly hatására
elvesztettem az önuralmamat, és ez iszonyúan kellemetlen volt.
Nem tudtam, mi bajom van.
 Ezzel egyáltalán nem számoltam, amikor arra kértem, hogy
játssza el a barátnőm szerepét.
A lift csilingelt, és kinyílt az ajtaja. Megköszörültem a torkomat,
megigazítottam a kabátom gallérját, és elindultam az irodám felé.
Everly már ott volt – mindig előttem ért be, nem igaz? –, és amint
meglátott, a kávémat a kezében tartva felállt.
Nem bírtam a szemébe nézni. A testem máris válaszolt annak a
kis vízcsobbanásnak az emlékére, ami a fürdőszoba ajtaja előtt állva
ütötte meg a fülemet. Legyűrt a szétnyíló meztelen lábainak képe,
ahogy kivillan a puncija.
Francba, már megint itt tartottam!
– Jó reggelt, Mr. Calloway!
A hangja tétova volt, én pedig nem válaszoltam neki. Csak
bementem az irodámba, tudva, hogy követni fog. Vajon még mindig
nyárillata van?
Hallottam a hátam mögött a cipősarka kopogását. Miért zavart
meg ennyire? Biztos az alváshiány volt az oka. Az alvást – csakúgy,
mint a testedzést és a megfelelő táplálkozást – nagyon komolyan
vettem. A kialvatlanság egyértelműen kikészített.
A történtektől függetlenül mihamarabb az irodámon kívül
akartam tudni Everlyt.
– Szóval… oké – mondta, miközben felakasztottam a kabátomat.
– Gondolom… a napi programja. Elnézést. Ez… ez most…
beszélnünk kellene a dolgokról, vagy…?
Nem, nem akartam beszélgetni. A kávémat akartam, és a
szerződéshez kapcsolódó tárgyalásokra meg a pénzforgalmi
jelentésre összpontosítani. Akartam valamit, amitől megint olyan
rend lesz a fejemben, amilyennek lennie kell.
Elmentem mellette, és leültem az asztalomhoz.
– Csak az időbeosztást.
 Megnyúlt az arca, és én rögtön megbántam, amit mondtam.
– Természetesen. – Nyelt egyet, az arcáról semmilyen érzelmet
nem lehetett többé leolvasni, és elővette a telefonját. – Tízkor
találkozni fog…
– Everly.
Elhallgatott, és összeszorította a száját.
– Csukja be az ajtót!
Anélkül ment oda az ajtóhoz, hogy rám pillantott volna, becsukta,
majd leült az asztalom másik oldalán.
– Mit szeretnél megbeszélni? – kérdeztem.
– Csak nem tudom, hogyan viselkedjek, amikor idebent vagyunk.
Játsszuk a szerepünket? Eljátsszuk, hogy titkolni próbáljuk? Vagy
azt játsszuk el, hogy nem játszunk el semmit?
Igaza volt. Következetesnek kellett lennünk. Nem szerettem
volna, hogy az eddiginél is jobban elvonja valami a figyelmünket a
munkáról. – Amikor idebent vagyunk, csak munkatársak vagyunk.
A kapcsolatunk szigorúan szakmai.
– Mi lesz, ha kitudódik, hogy nálad lakom? Tagadjam le, hogy
együtt vagyunk?
– A magánéleted személyes téma. Nem kell semmit letagadnod,
de nem is vagy köteles részleteket megosztani másokkal.
– Rendben. Ez így elfogadható. Tehát normálisan viselkedhetünk,
amikor itt vagyunk. A színjáték egyébként is főleg az apádnak meg a
hárpiának szól.
– Pontosan.
Bólintott, mintha ellazult volna, és visszatért a megszokott
mosolya.
– Rendben.
Próbáltam odafigyelni, ahogy belekezdett a napi feladataim
ismertetésébe. Jól kézben tartotta a dolgokat, mint mindig. Higgadt
hanghordozása megnyugtató volt, és mire a végére ért, kitisztult a
fejem. Még mindig fáradt voltam, de a kávé majd segít. És újra az én
gyakorlatias és hatékony asszisztensemnek láttam Everlyt.
Többnyire.
Kiment az asztalához, én pedig erőt vettem magamon, és a laptop
képernyőjére szegeztem a tekintetemet. Dolgoznom kellett. De a
színjátékunkkal kapcsolatos kérdéseitől gondolkodóba estem.
Nem lesz elég, hogy Everly egyszerűen ott alszik a
hálószobámban éjszakánként. Ha kitalált viszonyunk csak eddig fog
terjedni, elég gyorsan nyilvánvalóvá fog válni, hogy valami
hiányzik. Apa észre fogja venni, és elkezd kérdezősködni.
Ezt mindenáron el akartam kerülni. Nem hagyhattam, hogy az
apám kételkedni kezdjen a viszonyunk valódiságában. És a
megoldás elég egyszerű volt.
Randiznom kell vele.
Ha rendszeresen eljárnánk szórakozni Everlyvel, egyértelművé
tenné, hogy tényleg egy pár vagyunk. Apának nem lenne oka
kétségbe vonni, bármilyen bogarat ültessen is a fülébe Szvetlána. Ha
esténként és hétvégén megyünk el valahová, az irodai pletykák sem
harapóznak el túlságosan. És kevesebbet lennénk otthon,
következésképp ritkábban látnánk Szvetlánát, ha eljön meglátogatni
az apámat.
Ráadásul a vacsora Everlyvel jó időtöltésnek tűnt. Kellemes volt a
társasága.
Éppen írni akartam neki, hogy foglaljon asztalt, de
megtorpantam. Mindig ő foglalt asztalt az étteremben, amikor
randim volt valakivel. Hozzátartozott a munkájához. De hogy
asszisztensemként arra kérjem, hogy foglaljon vacsoraasztalt
kettőnknek… furcsán vette volna ki magát, és valahogy nem éreztem
helyénvalónak.
 Inkább kikerestem az El Gaucho számát, és magam hívtam fel
őket. Két személyre foglaltam asztalt, péntek estére.
  
TIZENHARMADIK FEJEZET

EVERLY
Shepherd üzenete ugrott fel a monitorom alján.
Körbepillantottam, mintha óvatosnak kellene lennem, mert valaki
figyel – ami egyébként nevetséges volt. Senkit nem érdekelt a
monitorom. Shepherd meg folyton üzeneteket küldött nekem. Az
asszisztense voltam. Így működött a dolog.
Ám valami furcsa okból az a kis értesítés, amit alig öt perccel
azelőtt kaptam, hogy hazaindultam volna, baljóslatúnak tűnt. És
nem azért, mert attól féltem, hogy a nyakamba zúdít egy csomó
munkát, és bent kell maradnom, vagy szombaton is dolgozhatok.
Hanem mert az volt az érzésem, hogy nem munkáról van szó.
Péntek volt, és sikerült átvészelnünk az első hetet, amit nappal
főnök és asszisztensként, este pedig szerelmespárként töltöttünk el.
Az irodában minden többé-kevésbé a megszokott mederben folyt.
Persze, azért ott volt az a rész is, hogy jó reggelt kívánt az asztalom
mellett elhaladva, és párszor megköszönt néhány dolgot. Ám
ezenkívül minden normálisan ment.
Attól eltekintve, hogy egy ágyban aludtunk – ami minden
éjszakával egyre könnyebb lett –, gyerekjáték volt eljátszani, hogy
együtt járunk. Shepherd gyakran túlórázott, és amikor otthon volt,
az irodájában töltötte az idejét. Úgy gondoltam, hogy az apja és
Szvetlána leginkább akkor dőlnek be a mi kis színjátékunknak, ha
otthon érzem magam. Úgyhogy bevettem magam a pazar konyhába,
és főzőcskéztem. Elnyúltam a babzsákfotelemben, és olvasgattam.
Jógáztam a nappaliban. Bepakoltam a kávéscsészegyűjteményemet a
konyhaszekrénybe, sőt még az erkélyre is kiültem egy pohár borral
tegnap este, vacsora után.
 Richard kedves volt, és igyekezett nem zavaróan viselkedni.
Barátságos volt, de inkább visszahúzódott, amikor Shepherd otthon
volt. Szvetlána nem volt kedves – majd átdöfött a pillantásával,
valahányszor meglátott –, de nem volt ott olyan sokat, hogy
rettentően kínossá tehette volna a dolgokat. Egyelőre.
Újabb gyors oldalpillantást vetettem Steve-re, hogy lássam,
gyanakszik-e – nagyon nem szerettem volna, hogy tudomást
szerezzen erről az egészről –, aztán rákattintottam Shepherd
értesítésére.
Shepherd: Vacsora ma este hétkor.
Megnéztem a naptárát, de nem láttam benne semmit. Nem
emlékeztem rá, hogy vacsorát említett volna. Ez furcsa volt. Miről
beszél?
Én: Ma estére nincs semmi a naptárban. Beírjam?
Shepherd: Nem, én foglaltam hétre.
Te jó ég, megkért, hogy foglaljak asztalt, én meg elfelejtettem?
Soha nem felejtettem el semmit, még a legapróbb részleteket sem. Ez
volt az egyik oka, hogy ennyire jól végeztem a munkámat.
Én: Megkért rá, és elfelejtettem? Emlékeztethetett volna.
Én: De nem emlékszem, hogy megkért volna.
Én: Kezdek megőrülni?
Shepherd: Jöjjön át!
Letettem a tálcára a beszélgetésünket, és bementem az irodájába.
Összevonta a szemöldökét, ahogy rám nézett.
– Elnézést kérek, ha elmulasztottam valamit. Azt hiszem, kicsit
szétszórt vagyok a héten…
– Everly.
Becsuktam a számat, és összepréseltem az ajkaimat.
– Én foglaltam asztalt nekünk vacsorára.
– Vacsora?
 – Igen, vacsora. Az étkezés, amit általában munka után költünk
el.
És az emberek néha együtt vacsoráznak. Étteremben.
Te jó ég, ugratni akart? Óvatos mosolyra görbült a szám.
– Shepherd, te most viccelsz velem?
Sóhajtott, és félrenézett, mintha bosszankodna, de megláttam az
arcán egy halvány mosoly árnyékát.
– Arra gondoltam, hogy együtt kellene vacsoráznunk.
– Ó! – mondtam, és teljesen hülyének éreztem magam. – Persze,
mintha randiznánk. Mert… értem.
– Igen.
Keresztbe fontam a karomat.
– Engem nem kellett volna megkérdezned?
– Miről?
– Hogy elmegyek-e veled vacsorázni.
Megfeszült az állkapcsa.
– Azt akarod, hogy hívjalak el? Mi állítólag…
– Együtt járunk.
– És együtt lakunk.
– Tudom, de azt honnan tudod, hogy ráérek?
– Onnan, hogy velem jársz.
Vajon miért volt ennyire rohadtul dögös, ahogy a velem szót
hangsúlyozta?
– Csak úgy teszek. Lehettek volna más terveim. – Szinte
hallhatóan megcsikordult a foga. Vicces volt, hogy így felhergeltem,
de nem akartam túl messzire menni. – Úgy értem, a barátnőimmel.
Mintha ellazult volna. Legalábbis már nem úgy nézett ki, mint
akinek mindjárt elpattan egy ér az agyában.
– Legyen! Everly, eljössz velem vacsorázni ma este?
– Miért ne, Shepherd? Örömmel.
 – Hétkor – mondta, és visszabújt a laptopjába.
– Csodás – feleltem, és visszamentem az asztalomhoz.
Várjunk csak! Nem is volt ez olyan csodás. Randim lesz vele?
Igazi, hamisítatlan randim?
Szörnyen peches voltam a randik terén. Gyakorlatilag a
katasztrofális első randik királynője voltam. De lehet, hogy ez nem
számít első randinak. Együtt mentünk a gálára is. Persze, az nem volt
igazi. De ez sem lesz.
Segítségre volt szükségem, úgyhogy írtam Norának.
Én: 911. Shepherd randizni hívott.
Nora: Mi ebben a vészhelyzet? Ruha kell?
Én: Nem. Talán. Nem az a vészhelyzet.
Nora: …
Én: Elolvastad az üzenetemet? Randi, Nora, RANDI!
Nora: Kamu vagy igazi randi?
Én: Igazi. Vagyis kamu az egész, de tényleg elmegyünk randizni.
Nora: De mégis, hol itt a vészhelyzet? Cipő kell?
Én: Nem. Talán. Nem ez a lényeg. Ez most egy első randi? Vagy
a gála volt az első?
Nora: Számít ez?
Én: Igen, számít. Tudod, hogy szoktak nekem sikerülni az első randik.
Nora: Úristen! Igazad van! Vegyük úgy, hogy a gála volt az első
randitok. Így már jobb?
Én: Sokkal.
Nora: Cipő? Mit szólnál a mentazöld magas sarkúhoz?
Én: Te vagy a legjobb! Hazafelé beugrom érte.
Megkönnyebbült sóhajjal tettem le a telefont. A ma esti a második
randink lesz. Jól van. A második randin már elboldogulok. És
imádtam Nora mentazöld magas sarkúját. Életem egyik nagy áldása
volt, hogy megegyezett a cipőméretem Nora Lakes-ével.
 A mentaszínű magas sarkú tökéletes volt. Fekete miniruhát
vettem fel hozzá. Talán egy kicsit szexi – sokat mutatott a lábamból
–, de csak a szerepemet játszottam.
Ráadásul ez a ruha elég jól állt.
Shepherd a bejárati ajtó mellett várt rám. Másik öltönyt vett fel –
ez a mostani mélykék volt, hozzáillő nyakkendővel. Kiemelte a
szeme színét.
Alig láthatóan felvonta a szemöldökét, ahogy kabátomat a
karomra terítve közeledtem.
– Nagyon… csinos vagy.
– Köszönöm – mondtam mosolyogva.
Hangokat hallottam a másik szobából – Richard és Szvetlána –, és
mintha felénk tartottak volna. Shepherddel összenéztünk, és aprót
biccentettünk egymásnak.
Shepherd elvette a kabátomat, és közelebb lépett, hogy felsegítse
rám. Lenyűgöző volt, amikor ilyen közel állt hozzám. Magas volt, és
tagadhatatlanul férfias. Lassú mozdulatokkal igazította a karomra
mindkét kabátujjat, és elszöszmötölt vele, míg Richard és Szvetlána
odaértek. Shepherd gyengéd mozdulattal simította ki a hajamat a
kabát gallérja alól, miközben a pillantása az arcomon nyugodott.
Nem tudtam levenni róla a szememet. Az átható tekintetéről és a
szögletes állkapcsáról. Ilyen közelről szinte megszédültem az
illatától. Hogy lehetett egy férfinak állandóan ennyire jó illata?
Őszintén, volt egyáltalán valami hibája?
Ott volt az, hogy érzelemmentes robotként viselkedett. Legalábbis
ezt próbáltam beadni magamnak, miközben rabul ejtett az igéző
tekintete és mennyei férfiillata.
A hüvelykujjával végigsimította az arcélemet, az érintésétől
elektromos szikra futott végig az ereimen. Miért… Most tényleg…
Hol vagyok?
Richard megköszörülte a torkát, amivel visszarántott
kábulatomból a valóságba. Igen. Figyeltek minket. Ez része volt a
színjátéknak.
– Bocsánat, hogy megzavarom ezt a meghitt pillanatot – mondta
Richard.
Szvetlána szándékosan egykedvű arcot vágott, ellazította az
állkapcsát. De a tekintetével most is mintha megpróbált volna belém
döfni. Sőt, felnyársalni. Vagy lézerkardélre hányni. Vissza kellett
fojtanom a kuncogásomat, ahogy magam elé képzeltem Szvetlánát
vörösen izzó szemekkel.
– Semmi gond, apa – mondta Shepherd. – Éppen indulunk.
– Randis este? – kérdezte Richard, a szemében mosollyal.
– Az – felelte Shepherd, miközben birtokba vevő mozdulattal
átkarolta a vállamat. – És ti?
– Egy laza este itthon – mondta Richard.
Vajon Szvetlána tudta, hogy nem mennek sehová, mielőtt átjött?
Nem itthoni estéhez volt öltözve – legalábbis nem az én fogalmaim
szerint. Testhezálló, mélyen kivágott blúzt, lenge nadrágot és
aranyszínű tűsarkút viselt.
Elhatároztam, hogy úgy teszek, mintha drága vacsorára számított
volna – amiben valószínűleg nekem lesz részem –, és édesen rájuk
mosolyogtam.
– Jól hangzik. Kellemes estét nektek! Ne várjatok meg minket! –
kacsintottam rá Richardra.
Visszasomolygott rám.
– Jó szórakozást!
Shepherd továbbra is átkarolta a vállamat, úgy kormányozott ki
az előszobába. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, eleresztett, és
eltávolodott tőlem.
 Ja, igen. Színlelés. Már nem volt közönségünk.
Mélyet lélegeztem, hogy összeszedjem magam, ahogy a lifthez
mentünk. Lehet, hogy gonosz voltam, de a tény, hogy Shepherd
elvisz egy jó helyre vacsorázni – azaz olyasmit kapok, amire
valószínűleg Szvetlána vágyott –, jóleső melegséggel töltött el.
Shepherd csendben volt, amíg a lift leért a parkolóház szintjére.
Az étterembe menet sem beszélt sokat. Hozzá voltam szokva. És így
együtt lenni vele – munkaidőn kívül – egyre kellemesebbnek tűnt.
Nem éreztem kényszert, hogy fészkelődjek vagy beszélgetést
kezdeményezzek a kocsiban. Keresztbe tett lábbal ültem, párszor
megcsodáltam a cipőmet, és néztem, hogyan ragyognak a város
fényei az esti sötétségben.
Megálltunk a járdaszegély mellett, egy parkolófiú kinyitotta a
kocsi ajtaját, és segített kiszállni. Shepherd egy másodpercen belül
ott termett, és a karját nyújtotta. Érdekes. Ez a randi pusztán azt a
célt szolgálta, hogy folytassuk a színjátékot, és megmutassuk, hogy
tényleg együtt járunk, de itt senki sem ismert minket. Nem kellett
párként viselkednünk. Talán azt gondolta, jobb félni, mint
megijedni.
Belekaroltam, és bementünk a félhomályos étterembe. Az El
Gaucho gyönyörű volt, elbűvölő retró berendezéssel, élő zenével. A
háttérben zongora szólt. Shepherd segített kibújni a kabátomból,
aztán kihúzta a székemet, mielőtt ő maga is leült volna.
Megkaptuk az étlapot, és italt rendeltünk. Én martinit kértem –
gin, egy kis csavarral –, ő pedig egy Manhattant.
– Tudod, mit szeretnél? – kérdezte.
Összecsücsörített szájjal tanulmányoztam az étlapot.
– Valószínűleg halat. Steaket biztos nem.
– Nem eszel vörös húst?
 – De, de igen. Csak… – Haboztam, mert nem voltam benne
biztos, hogy meg akarom osztani vele az egyik legszörnyűbb első
randim részleteit. De azt hiszem, nem számított. Nem azért voltam
itt, hogy imponáljak Shepherdnek. – Egyszer vacsoráztam itt, és
akkor is a torkomon akadt egy falat bélszín. A pasi, aki randira
hívott, csak lefagyva bámult, miközben az egyik közeli asztalnál ülő
hölgy a Heimlich-fogást alkalmazta rajtam. Aztán lelépett, és ott
hagyta nekem a számlát.
Shepherd pislogott egyet.
– Ez valami vicc?
– Sajnos nem. Tényleg megtörtént.
– Kis híján megfulladtál, és a férfi ott hagyott?
Bólintottam.
– Igen. Nincs túl nagy szerencsém randizás terén. Különösen az
első randiknál. Valószínűleg ez volt a legrosszabb. – Szünetet
tartottam, az étlapot lazán fogva ujjaim közt. – Vagyis, talán nem a
legrosszabb.
– Mi lehet ennél rosszabb?
– Lássuk csak… ott volt az a pasas, aki olyan nőket keresett, akik
hasonlítottak a volt barátnőjére – válaszoltam. – Megkért, hogy
szelfizzek vele, pedig csak egy kávét akartunk meginni. És aztán
elküldte az exének, aki a szomszéd épületben dolgozott.
Átmasírozott, és veszekedni kezdtek. Szörnyen kínos volt.
Shepherd a homlokát ráncolta.
– Nem tudom, mit mondhatnék erre.
– Igen, tudom – sóhajtottam. – Az a fickó is elég rémes volt, aki
elvitt egy esküvőre az első randinkon. Kétórányira volt kocsival,
nekem pedig nem volt saját autóm. Mindenki nagyon berúgott, és
kitört a tortacsata. A pasi pedig otthagyott, mert nem akartam
átmenni a szállodába édeshármasra vele, meg az egyik részeg
koszorúslánnyal.
– Nem tudom megállapítani, hogy most viccelsz vagy sem –
mondta Shepherd.
– Nem. Aztán ott volt az a fickó, aki belerángatott egy kéz nélküli
lufipukkasztó versenybe egy bárban. Megszúrtam a… tudod… –
mutattam lefelé. – A tűvel, amivel a ruhámra tűzték a lufit. De meg
is érdemelte. Elkapta a fenekemet, és hozzám dörgölőzött, hogy
kipukkassza a lufit.
Összeszorítottam a számat, nehogy még rosszabb dolgok is
kicsússzanak rajta. Miért mondtam el neki ezeket a sztorikat?
Ám ahelyett, hogy úgy nézett volna rám, mintha őrült lennék,
elmosolyodott, sőt, halkan felnevetett.
– Hát ez… borzasztó!
– Igen, az volt. Mondanom sem kell, egyikből sem lett második
randi.
– Bíztam benne.
– Ahogy mondtam, nem vagyok túl szerencsés. Hiszen itt vagyok
veled, nem igaz? – Újra behunytam a szemem. – Ez most rosszul jött
ki. Úgy értettem, hogy…
– Everly, állj! – szakított félbe. – Semmi baj, tudom, hogy értetted.
És azt hiszem, egyet kell értenem veled a balszerencsét illetően.
Rémtörténetek lenyűgöző listáját soroltad fel.
Sikerült megállnom, hogy kimondjam, ez még távolról sem az
összes volt. De szánalmasnak tűnhettem volna.
– Hát igen, elég rémes.
– De nem csak neked voltak rossz randevúid.
– Hát, tudom. Szinte mindenkinek van egy-két ilyen története. De
ugye nem magadról beszélsz?
Felvonta a szemöldökét.
 – Egyszer randevúztam egy nővel, aki egy egész üveg pezsgőt
megivott, míg a vacsorát vártuk. Mire végeztünk az evéssel,
bepróbálkozott a mellettünk ülő pasinál, kétszer elsírta magát,
felhívta az exét, hosszasan vitatkozott a pultossal valami
valóságshow-szereplőről, és levette a melltartóját úgy, hogy a felsője
ujján húzta ki.
Eltakartam a számat, és próbáltam nem nevetni.
– Viccelsz!
Megrázta a fejét.
– Bár úgy lenne!
– Bocsánat, nem rajtad nevetek. Csak jó tudni, hogy nem vagyok
egyedül a borzalmas randikkal.
Megemelte a poharát, és felvonta a szemöldökét.
– Hogy ne legyen több rossz randevúnk!
Koccintottam vele.
– Erre igyunk!
A vacsora után – ami abszolút zökkenőmentesen folyt – Shepherd
vezetett hazafelé. Az étel fenséges volt, a beszélgetés érdekes és jó
hangulatban telt. Nagyszerűen éreztem magam. Ha igazi randi lett
volna, egészen megszédültem volna, és endorfinfelhőben lebegve
küldözgettem volna a lelkendező üzeneteket a barátnőimnek, hogy
milyen csodásan éreztem magam.
De nem tettem. Remek este volt, de ahelyett, hogy könnyűnek és
boldognak éreztem volna magam, egy kissé elszomorodtam. Mert
semmi nem volt belőle valóságos.
  
TIZENNEGYEDIK FEJEZET

SHEPHERD
Az onkológus várószobája meglepően kényelmes volt.
Halványszürke falak. Kellemes megvilágítás. Majdnem egy egész
falat elfoglaló, tengeri halakkal teli, hatalmas akvárium.
Beszéltem apám orvosával, amikor először jártunk itt. Meg
akartam róla győződni, hogy apa semmit nem titkol előlünk a
betegségével vagy a kezelési tervvel kapcsolatban. Valóban nem
tette. Jók voltak a kilátásai, a kezelésekkel kapcsolatban is ilyesmire
számítottam.
Végigpörgettem az üzeneteimet a telefonomon, míg várakoztam.
Korábban eljöttem az irodából, hogy itt lehessek, de úgy tűnt, nem
maradtam le semmiről. Everly jól kézben tartotta a dolgokat. Ami
azt illeti, valószínűleg már hazament ma estére.
Everly. A pillantásom elkalandozott a telefon kijelzőjéről, és
képtelen voltam fókuszálni. Annyira összezavart! Ami a munkát
illeti, változatlan hozzáértéssel végezte a dolgát: okosan, pontosan,
hatékonyan. De már nem csak az asszisztensem volt, és ez a változás
kezdett rohadtul az agyamra menni.
Mezítláb járkált a lakásomban pántos felsőkben és sortokban,
amik a legkülönfélébb helyeken hagyták fedetlenül a bőrét. Feltűzött
haja alól kivillant a nyaka, csak hogy kísértsen engem. Vidáman
kívánt jó reggelt vagy jó éjt, mindig ugyanolyan derűs és életteli
hangon. Mindig mosolygva. Beült a rémséges, sárga
babzsákfoteljébe egy könyvvel, vagy borozott az apámmal, és a
nevetésük az otthonom minden szegletében hallható volt.
Az én ötletem volt, hogy hozzám költözzön, de azzal nem
számoltam, hogy a jelenléte elmebajba kerget. Mindenütt ott volt,
folyamatosan elvonva a figyelmemet. Befurakodott a gondolataim
közé csábos pizsamájában. Mellettem aludt, és eperillatú lett tőle az
ágyam.
– Shepherd?
Pislogva néztem fel az apámra. Felvonta a szemöldökét, amitől
olyan érzésem támadt, hogy már egy ideje próbálja magára vonni a
figyelmemet.
– Végeztél? – kérdeztem.
– Igen, végre. Ne haragudj, nem hittem volna, hogy ilyen sokáig
fog tartani.
Felálltam, és zsebre tettem a telefonomat.
– Semmi gond.
Kimentünk a parkolóházba, és beszálltunk a kocsimba. Párszor
rápillantottam az apámra, miközben hazafelé tartottunk. Rá nem
jellemző módon csendes volt ma délután. Az orvosi vizsgálaton
minden rendben volt. Lehet, hogy Szvetlánával már kihűlőfélben
volt a nagy fellángolás – ez lehetett a magyarázat komor
hangulatára.
Mi lesz, ha szakítani készül Szvetlánával? Vagy fordítva? Az azt
jelentené, hogy az Everlyvel való színjáték is véget ér. Furcsamód
riasztónak tűnt a gondolat.
– Jól vagy? – kérdeztem. – Nagyon csendben vagy.
– Igen, minden rendben – válaszolta olyan hangon, ami épp az
ellenkezőjéről árulkodott.
– Apa!
– Hát jó. Aggódom a pénzügyi helyzetem miatt. Nem leszek már
fiatalabb, és sok pénzt vesztettem. Nem lakhatok nálad örökké.
Tehát nem Szvetlána miatt volt rosszkedvű. Nem tudtam
eldönteni, csalódtam, vagy megkönnyebbültem.
 – Nézd, majd kitaláljuk, mi legyen – mondtam. – Van rá tervünk,
hogyan tudsz talpra állni.
– Bár ne hoztalak volna ilyen helyzetbe!
– Nincs rá okod, hogy bűntudatod legyen. Kockáztattál, és nem
jött be. Mindent egybevetve, az időzítés lehetett volna jobb, de
helyre fogsz jönni. Mindig talpra állsz.
Lassú mosolyra derült az arca.
– Köszönöm. Igazán jólesik.
Mire visszaértünk a házunkhoz, újra a régi, derűs önmaga volt.
Fellifteztünk a tetőtéri lakásomba. Apa még egyszer megköszönte,
hogy elvittem az orvoshoz, mielőtt elindult a folyosón a saját szobája
felé.
Az én figyelmemet már Everly kötötte le.
Itt volt. Láttam a kocsiját a parkolóházban – az enyém mellett állt
–, de nem ebből tudtam. A bőröm kellemesen bizsergett, a karomon
felállt a szőr. Hol lehet Everly? A kanapén összegömbölyödve chatel
a barátnőivel? Vagy a konyhában sürög-forog, és forgat fel mindent?
Vagy talán megint a kádban?
Megálltam a bejárati ajtónál, és elképzeltem Everlyt meztelenül a
kádban. A melleit a habos vízben. Kissé szétnyíló térdeit, és ahogy a
kiloccsanó víz a kád szélét nyaldossa.
A másik szobából kihallatszó hang riasztott fel pillanatnyi
képzelgésemből. Ezt a hangot nem szívesen hallottam. Szvetlána.
– Milyen kedves.
Kivel beszélget? Nem láttam onnan, ahol álltam. Úgy hangzott,
mintha a folyosón lett volna, az irodám előtt.
– Gondoltam.
Jaj, ne! Ez Everly volt. Miért vannak együtt? Biztos nem hallották,
ahogy bejöttünk.
 – Valamit el kell mondanom, mint nő a nőnek – mondta
Szvetlána. – Bármit is gondolsz a Shepherddel való viszonyotokról,
nem valódi. Képtelen igazi kapcsolatot kialakítani. Legalábbis
hosszabb távon. Hamarabb be kellett volna látnom, de ez az én
hibám volt. Nem szeretném, ha úgy végeznéd, mint én.
– Mint te? – kérdezte Everly. – Úgy érted, hogy az apjával fogok
járni?
– Nem. A sors kezének köszönhetem, hogy megismerkedtem
Richarddal. Az, hogy történetesen ő Shepherd apja… furcsa
egybeesés.
– Ezt nem igazán tudom elhinni – válaszolta Everly. A hangja
nem volt ellenséges vagy bántó. Egyszerűen közölte a tényt.
– Higgy, amit akarsz – mondta Szvetlána. – Nem hibáztatlak,
amiért gyanakszol. Éppen ezért akartam beszélni veled. Richard
nagyszerű ember. De Shepherd…
Everly rideg hangon közbevágott:
– Mi van Shepherddel?
A lábam önkéntelenül közelebb vitt hozzájuk, mintha nem is én
parancsoltam volna neki.
– Ő nem az a fajta számító üzletember, akinek érző szíve van. Már
ha egyáltalán létezik ilyen. Számító és kegyetlen. Attól tartok, nem
tudod, mibe keveredtél bele azzal, hogy randizni kezdtél vele.
– Régóta ismerem Shepherdöt – felelte Everly. – Pontosan tudom,
mibe keveredtem.
– Nem hinném! Shepherd nem törődik veled, és egész biztos,
hogy nem fog megváltozni a kedvedért. Nem szerelmes beléd,
Everly. Az az ember nem szeret senkit, csakis saját magát. Én a
helyedben nem rendezkednék be itt. Nem fogsz sokáig maradni.
– Sejtettem, hogy ezt fogod gondolni – mondta Everly.
 – Csak segíteni akarok. Shepherd kihasznál téged, aztán habozás
nélkül félredob.
– Shepherd nem az a fajta, aki kihasználja az embert, aztán meg
kiköpi, mint a használt rágógumit – jelentette ki Everly, és egyre
élesebbé vált a hangja. – Jó ember, aki törődik a körülötte levőkkel.
Lehet, hogy soha nem volt még hosszabb távú kapcsolata, de csak
azért, mert nem talált rá a megfelelő nőre.
– Everly, ne butáskodj!
– Nem vagyok buta! Egy cseppet sem. Shepherd szeret engem, és
a kapcsolatunk komoly.
– Lehet, hogy most így látod, de nem fog soká tartani.
– Nem? Akkor miért kérte meg a kezemet?
Megtorpantam, a testem szinte mozdulatlanná dermedt. Azt
mondta, hogy megkértem a kezét? Hogy összeházasodjunk?
– Hogy… mit csinált? – kérdezte Szvetlána.
– Megkérte a kezem – mondta Everly. – Össze fogunk házasodni.
– Megnősülsz? – kérdezte apa.
Majd szívrohamot kaptam, és hirtelen megpördültem. Nem
hallottam, hogy közeledik.
– Tessék? – kérdeztem, mintha nem hallottam volna, mit mondott
Everly.
– Nekem miért nem mondtad el? – mosolygott apa, és esküszöm,
hogy ragyogott a szeme.
– Megjöttetek, Richard? – kérdezte Szvetlána. Everlyvel együtt
kiléptek a hallból.
– Remek, mindnyájan itt vagyunk! – Apa rámosolygott
Szvetlánára, aztán megölelte Everlyt. – Gratulálok! Ez nagyszerű hír!
Rámeredtem Everlyre, az állkapcsom megfeszült. Mi az ördögnek
kellett azt mondania, hogy eljegyeztük egymást? Tágra nyílt szemmel
nézett vissza rám, miközben apa megölelte.
 – Most már eleresztheted, apa! –Megfogtam a karját, és hátrébb
noszogattam.
Apa kuncogni kezdett.
– Nyugi, fiam, ő mindenestül a tiéd! Annyira izgatott vagyok!
Mikor lesz az esküvő?
Everly a kezével gesztikulált.
– Ó, hát még nem beszéltük meg…
– Tényleg nem. – Előreléptem, és megfogtam a karját. – Drágám,
azt hittem, megbeszéltük, hogy egyelőre titokban tartjuk, nem?
– Édesem, tudod, hogy van ez – válaszolta Everly. – A lányokat
lázba hozza az ilyesmi.
– Persze hogy lázba hoz – mondta apa. – Jaj, Shep, rendezünk
nektek egy eljegyzési bulit! Szvetlána odavan a partikért. Segíthetne
nekem megszervezni. Ne aggódj, mi majd mindent elintézünk!
Szvetlána arckifejezése szokatlan döbbenetről árulkodott.
Megmozdult a szája, mintha mondani akarna valamit, csak nem
találja a megfelelő szavakat.
– Nagyszerűen hangzik! – mondta Everly.
Te jó ég! Összeszorítottam a fogamat, szorosabban fogtam Everly
karját, és a hálószoba felé húztam.
– Máris nagyon zsúfolt a programunk, apa, de azért köszönjük.
Everly, átjönnél a másik szobába?
Egyikük válaszát sem vártam meg. Végigtereltem Everlyt a
folyosón, és becsuktam magunk mögött a hálószoba ajtaját.
Felemelte a kezét.
– Oké, mielőtt kiakadnál…
– Mégis mit gondoltál? – sziszegtem. – Eljegyeztük egymást?
Miért mondtad, hogy megkértem a kezed?
Az ajkai szétnyíltak, és azok a nagy kék szemek mintha még
nagyobbra nyíltak volna.
 – Ha hallottad volna, mit mondott Szvetlána…
– Hallottam, mit mondott. Kit érdekel, hogy mit gondol?
Everly kihúzta magát, és keresztbe fonta a karját.
– Engem. Tudom, hogy nem használod ki az embereket.
Mármint, persze, a barátnőid mind egyformák, szóval nem csoda,
hogy a kapcsolataid nem működnek. De azt csak nem hagyhattam,
hogy ilyen dolgokat mondjon rólad! Hiszen pont ő az, aki kihasznál
másokat! Az édesapádat is, pedig ő az egyik legkedvesebb ember,
akit ismerek.
Majdnem rákérdeztem, magyarázza már el, mit ért azalatt, hogy
nem csoda, hogy a kapcsolataid nem működnek. De volt ennél sürgősebb
gondunk is.
– Hallottad az apámat? Eljegyzési bulit akar rendezni!
– És?
Felnyögtem, és elfordultam. Egyszerűen csak azt kellene
mondanom az apámnak, hogy nincs időnk partira.
– Apámmal majd megbeszélem. De ezt most sokkal
komplikáltabbá tetted, mint volt.
– Tudom. Sajnálom. Csak úgy kicsúszott.
– Rendben. Bemegyek az irodába.
– Most? – kérdezte. – Nem kell elmenned. Shep…
– Dolgom van – feleltem, ami nem is volt hazugság. – Későn
jövök.
Everly válla meggörnyedt, s nagyot sóhajtott.
– Rendben. Akkor viszlát!
Nagyon furcsa gondolat kezdett az elmém peremén motoszkálni.
Arra gondoltam, hogy a karomba zárom. Megvigasztalom. A hátát
simogatom, míg beszívom a haja illatát.
Kimentem és magára hagytam, mielőtt valami ostobaságot
csináltam volna.

  
TIZENÖTÖDIK FEJEZET

EVERLY
A legelső munkanapom óta nem szorongtam ennyire. Akkor a
szokásos új munkahelyi dolgok miatt aggódtam, hogy jól kijövök-e
majd a munkatársaimmal, leöntöm-e kávéval a főnököt, vagy úgy
jövök-e ki a mosdóból, hogy a szoknyámat hátul feltűrtem a
derekamig.
Nem mintha az utóbbi két dolog valaha is megtörtént volna.
Na jó, megtörténtek.
Ma viszont azon aggódtam, mennyire lesz dühös a főnököm,
mert akaratomon kívül előléptettem magunkat az álkapcsolatból az
áljegyességbe.
Shepherd az előző éjjel későn jött haza. Félig aludtam már, mikor
végre bebújt az ágyba. Szokás szerint halkan csusszant be a takaró
alá. És lehet, hogy csak beképzeltem, de mintha még a szokásosnál is
kijjebb húzódott volna az ágy túlsó szélén.
Nem akartam kikottyantani, hogy eljegyeztük egymást.
Egyáltalán nem szerepelt a terveink között, úgyhogy meg tudtam
érteni, hogy Shepherd frusztrált volt. De Szvetlána annyira
feldühített! Általában kerültem a konfliktusokat – vagy inkább
elsimítottam őket –, de vele nem boldogultam. Volt képe azt
mondani, hogy Shepherd csak kihasznál engem! Mintha az ő hibája
lett volna, hogy kettőjük kapcsolata tönkrement! Shepherdről sok
mindent el lehetett mondani, de alapjában véve jó ember volt.
Talán inkább a szemébe kellett volna mondanom, hogy egy
pénzhajhász hárpia, és leleplezni Richard előtt. Amennyire tudtam,
még mindig nem sejtette, hogy Szvetlána előtte Shepherddel járt. De
Shepherd megkért, hogy ne mondjam el neki, és ezt tiszteletben
akartam tartani.
 Bár valószínűleg semmivel sem volt jobb húzás azt mondani,
hogy eljegyeztük egymást.
Shepherd bejött az irodába, és végigcsináltuk a reggeli rutint –
kivéve a köszönést meg a kedveskedést, amihez az utóbbi időben
kezdtem hozzászokni. Amennyire tőlem telt, megpróbáltam nem
foglalkozni ezzel, hanem csak egyszerűen tenni a dolgomat.
Azonkívül már tudtam, mit fogok tenni. El akartam mondani
Richardnak, hogy kicsit elébe vágtam az eseményeknek. Hogy arra
következtettem Shepherd egyik mondata alapján, hogy meg fogja
kérni a kezemet, de hivatalosan még nem jegyeztük el egymást.
Megmondom neki, hogy nagyon kedvelem a fiát, és bocsánatot
kérek, amiért mindenkit olyan kellemetlen helyzetbe hoztam tegnap
este.
Úgy éreztem, egyik hazugságot a másikra halmozom. Erre nem is
gondoltam, amikor belementem ebbe a komédiába. De a bűntudat
hegyes tüskéi fúródtak belém, valahányszor Richardra néztem.
Annyira kedves és barátságos volt – és olyan fellelkesült, hogy a
fiának végre komolynak tűnő kapcsolata akadt. Én pedig csak
súlyosbítottam a helyzetet azzal, hogy hiú reményeket ébresztettem
benne, hogy Shepherd talán megnősül végre.
De nem volt nagy a baj. Helyre tudom hozni.
Arra nem szívesen gondoltam, hogyan fogjuk közölni vele, hogy
az egész kapcsolatunk csak színlelés. Talán eljátszhatnánk a
szakítást. Nem lenne túl nehéz, főleg, hogy Shepherd újabban
tudomást sem vesz rólam.
Nagy sóhajjal fordultam vissza a számítógépemhez.
– Minden rendben? – kérdezte Steve. Tengerészkék kötött
mellényt viselt, rövid ujjú, kék kockás inggel, és barátságosan rám
mosolygott.
– Igen, jól vagyok. Csak pár személyes probléma.
 – Tudod, mit szoktam csinálni, mikor stresszelek?
– Mit?
– Elmegyek a macskávézóba.
Felpillantottam rá.
– Mi az a macskávézó?
– Neko a neve, a Capitol Hillen van. Italokat és rágcsálnivalót
szolgálnak fel, és a cicáikkal lehet tölteni az időt. Vannak, akik
állandó lakók, és vannak, akik még keresik a végleges otthonukat.
Nagyon jó kikapcsolódás.
– Hűha, nem is tudtam, hogy ilyesmi is létezik!
Steve biccentett.
– Pont a múlt héten voltam ott. Gondoltam, örökbe fogadok egy
tesót Millie-nek, de nem tudom, hogy jönne ki egy másik macskával.
– Az bizony probléma.
– Fontos figyelembe venni a meglévő háziállat igényeit, amikor új
kedvencet hozunk a házhoz.
– Hát persze. – Megcsörrent a telefonom, úgyhogy
bocsánatkérően rámosolyogtam Steve-re. – Ezt muszáj felvennem.
Intett, mintha elhessegetne.
– Persze, persze. Dolgozzunk!
Fogadtam a hívást, de nem munkaügyben kerestek. Annie volt
az.
– Szia, tesó!
– Hahó, milyen napod van?
Gyakorlatilag éreztem Shepherd néma jelenlétét a mögöttem lévő
irodában, és a neheztelése szinte a vállamra nehezedett. – Öm…
minden rendben. És nálad?
– Megvagyok. Ráérsz velem ebédelni? Bent vagyok a városban, és
gondoltam, találkozhatnánk.
– Igen, ráérek.
 – Szuper! Menjek fel az irodába, vagy…?
Valami miatt nem tetszett az ötlet, hogy Annie Shepherd közelébe
kerüljön éppen most. Nem mintha Annie őrá vágyott volna; még
csak nem is vonzódott a férfiakhoz. De már a puszta gondolattól,
hogy bekukkanthat az irodájába, vagy érdekes genetikai
példányként méregetheti Shepherdöt, megfeszült a hátam.
– Nem kell, inkább találkozzunk abban a szendvicsbárban, vagy
ilyesmi. Jó lesz úgy?
– Persze, tökéletes. Délben?
– Igen, viszlát délben!
Shepherd egész délelőtt nem mozdult ki az irodából. Ebédidőben
találkozója volt, de már elküldtem neki a napi programot. Nem írt
üzenetet, hogy valami kérése lenne. Nem voltam biztos benne, mit
várok tőle. Talán valami ürügyet, hogy bemehessek az irodájába, és
beszélhessek vele. Egyszerűen kellemetlen volt, hogy ez a probléma
ott feszül közöttünk a háttérben.
El kellett indulnom, hogy Annie-vel találkozhassak még
Shepherd megbeszélése előtt, de nem volt semmilyen kérése,
úgyhogy egyszerűen leléptem.
Az étterem nem messze volt az irodaháztól. Séta közben jólesett a
friss levegő, meg az arcomat simogató napfény. Gyalogosok
nyüzsögtek a járdán – sok hivatali öltözetű ember, akiknek ebédnél
volt megbeszélésük, vagy lazítottak egy kicsit a barátaikkal vagy a
munkatársaikkal. Egy sarki bárból zeneszó szűrődött ki, és
vágyakozva azt képzeltem, hogy Norával és Hazellel fogok
összefutni ebéd utáni Mimóza koktélozásra, nem pedig egészséges
salátát rágcsálok a húgom társaságában.
Annie várt rám az étteremben, és a pincér odavezetett minket az
asztalunkhoz. Követtem a példáját, és vizet kértem inni, meg salátát
grillcsirkével.
 – Nos, mi újság van? – kérdezte.
Egy szót sem ejtettem neki a jelenlegi helyzetemről. Úgy tudta,
nem változott semmi az életemben. Norával és Hazellel egy
épületben lakom, csinos, bár kicsi lakásomban. Dolgozni járok,
mintha minden a régi lenne. Három mérföldeket futok, aztán a
csajos estéken martinizok.
Fogalma sem volt, hogy egy fejedelmi tetőtéri lakosztályban
lakom a gazdag és nagyon zárkózott főnökömmel. Hogy a reggeli
kávé mellett ugratjuk egymást az apjával. Hogy jógázom a
nappalijában, és esténként a városra néző erkélyén borozgatok.
Hogy mellette alszom az ágyában, olyan pazar, puha ágyneműben,
mint még soha. Hogy nagyon igyekszem figyelmen kívül hagyni,
hogyan reagál a testem az illatára.
– Hát, nem sok minden. És veled mi van?
Bekapott egy falat salátát, és vállat vont.
– Semmi különös. Nagy a hajtás a melóban az utóbbi pár hétben.
Úgy érzem, ha napi tizenkét órát töltenék bent, heti hét napon át,
akkor sem tudnám utolérni magam.
– Kemény! Remélem, találsz egy kis énidőt a feltöltődésre.
– Igen, Miranda rákényszerít. Mindig tudja, mikor kell szünetet
tartanom. Tudod, hogy milyen ezzel az öngondoskodás témával,
meg minden.
– Az jó.
– Ja, és mielőtt elfelejteném… – Elővette a puha bőrből készült
aktatáskáját, és egy barna irattartót húzott ki belőle. – Itt vannak a
papírok Mr. Calloway számára. Olyan ügyvéd fogalmazta meg a
szerződést, akinek nemcsak örökítőanyag-donorok, hanem a
hagyományos örökbefogadás területén is van tapasztalata.
Nyugodtan nézesse át az ügyvédjével, és nyitottak vagyunk
bármilyen változtatásra, amit esetleg szeretne.
 Nagyot nyeltem, és leplezni próbáltam a kezem reszketését,
ahogy a dosszié után nyúltam.
– Köszi, de még nem volt alkalmam felhozni neki a témát. És
őszintén, Annie, még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó
ötlet.
Elmosolyodott.
– Bízom benned.
Hirtelen nehéz volt a húgom szemébe nézni. A táskám alá tettem
a dossziét a mellettem lévő széken, és az ebédemre
összpontosítottam a figyelmemet.
– Köszönöm.
Ebéd közben folyton hallani véltem az iratkupac suttogását.
Annie nem hozta fel újra a témát, de minduntalan visszatértek hozzá
a gondolataim. Az egész ügytől kissé rosszul voltam, bár nem
értettem, miért. Annie-ben és Mirandában nem volt semmiféle hátsó
szándék. Nem Shepherd pénzére utaztak, és biztos voltam benne,
hogy a szerződésben ez pontról pontra le is van fektetve.
Egyszerűen a legjobb donort akarták a leendő gyermekük számára.
Jónak találták Shepherd testi és szellemi tulajdonságait – és vajon ki
hibáztatná ezért őket? Shepherd tulajdonképpen tökéletes volt.
Attól eltekintve, persze, hogy egy robot volt.
De az ördögbe is, nem is volt robot! A legkevésbé sem. A
munkahelyén annak látszott – és ma reggel tagadhatatlanul
kiütközött régi, robotszerű énje. De a felszín alatt sokkal több volt
Shepherd Callowayben, mint az első pillantásra látszott.
Ami, ha jobban belegondoltam, még alkalmasabb spermadonor-
jelöltté tette.
Talán jó is volt, hogy nem mimózás vagy martinis ebédre voltam
hivatalos. Sikerült átvészelnem az étkezést anélkül, hogy bármit is
elkottyantottam volna arról, hogy Shepherdnél lakom, és a barátnője
szerepét játszom, vagy egy kitalált eljegyzés okozta kalamajkába
kevertem magam.
Miután elköszöntem Annie-től, lassan sétáltam vissza az irodába,
hónom alatt a spermadonor-szerződéses dossziéval. Még mindig
nem tudtam elképzelni, hogyan fogom megkérdezni Shepherdöt.
Vagy hogy képes leszek-e. Tökéletes felvezetésnek tűnt, amikor
megkért, hogy adjam ki magam a barátnőjének. Megteszem neki ezt
az óriási szívességet. Legalább elgondolkodhatna rajta, hogyan tudná
viszonozni. Még ha végül nemet mond is, én legalább
megpróbáltam. Nem fogok erősködni, vagy megpróbálni érzelmileg
zsarolni. Üzleti ügyről van szó, amilyenekkel naponta foglalkozott.
Átgondolja, megfelelnek-e neki a feltételek, és annak fényében dönt.
Mégis utáltam a gondolatát, hogy egyáltalán megkérem. Most
még inkább, mint ezelőtt.
Visszacsoszogtam az asztalomhoz. A lépteimben nyoma sem volt
a megszokott ruganyosságnak. Steve együttérző mosolyt villantott
rám, de nem volt több macskás javaslata a stressz leküzdésére.
Betettem a dossziét a fiókomba, és leültem, miközben azt
mondogattam magamban, hogy a munkára kell koncentrálnom.
Nem pedig arra, hogy Shepherd dühös volt rám, vagy hogy mi
módon fogom valaha szóba hozni, hogy adhatna spermát, hogy
valóra váltsa a húgom kisbaba álmát.
A hátam mögött kinyílt Shepherd irodájának az ajtaja, én pedig
majd leestem a székemről. Megfeszült a hátam, ahogy közeledtek a
léptei. Úgy fog elmenni mellettem, hogy rám se néz. Egyszerűen
tudtam.
Egyébként meg, mi rossz van abban? Három éven át
számtalanszor elment az asztalom mellett anélkül, hogy rám
pillantott volna. Sosem volt barátságos, és nem is vártam el tőle.
 Egyszerű, rutinszerű munkakapcsolat volt köztünk, és ezzel nem
volt semmi gond.
De minden megváltozott. Érzelmek kavargó zűrzavara voltam, és
fogalmam sem volt, mihez kezdjek.
Hatalmas megdöbbenésemre Shepherd nem ment el mellettem.
Megállt. A szemem sarkából láttam drága öltönyének egyenes
körvonalait. Megdermedtem, tenyeremet az asztalra támasztottam, a
szívem kalimpált. Nem bírtam felnézni.
– Everly? – A hangja megtévesztően kedves volt, hiányzott belőle
az az él, ami általában azt sugallta, hogy csalódott vagy türelmetlen.
Lassan emeltem fel a tekintetemet, hogy a szemébe nézzek.
Borzalmas ötlet volt. Azok a szemek! Az az áll! Az a pont az arcán,
ahol megjelent a gödröcske, amikor elmosolyodott. Szinte láttam a
kis bemélyedést, mintha bármelyik pillanatban elolvadhatna a
komolysága, és rám mosolyoghatna.
– Igen? – nyögtem ki nagy nehezen.
– Jöjjön velem!
Nyugtalan pillantást vetettem Steve-re. A döbbenettől
elkerekedett a szeme, és nyitva maradt a szája. Úgy nézte, ahogy
felállok, mintha egyenesen a vesztőhelyre kísérnének.
Nem tudtam, hová megyünk és miért, úgyhogy felkaptam a
táskámat, és követtem Shepherdöt a lifthez. Úgy éreztem, minden
szem rám szegeződik, miközben végigmentünk a folyosón.
Magamhoz szorítottam a táskámat, és igyekeztem közömbös arcot
vágni. Az irodai pletyka futótűzként terjed, de abban biztos voltam,
hogy legfeljebb annyit mondhatnak, benne vagyok a pácban. Ami
igaz is volt – csak nem úgy, ahogy gondolták.
Ráadásul Shepherd gépies higgadtsága mindenkit megrémített.
Nem meglepő, ha kiült az arcomra a rémület.
 Nem kérdeztem meg, hová megyünk, miközben lementünk a
lifttel. Shepherd sem szólt semmit. Csak állt mellettem, és
tökéletesen festett öltönyében és nyakkendőjében. Az a gondosan
nyírt borosta valószínűleg eszméletlen érzés lenne a…
Egek, hogy gondolhattam ilyesmiket? Ez a kamu kapcsolat
teljesen összezavart.
A kocsijához kísért, és beszálltam. Csendben voltunk. Egy másik
épülethez hajtott, és beállt a parkolóházba. Nem figyeltem, hol
vagyunk – melyik utcában, milyen épületben? Ebédelni jöttünk?
Mondanom kellett volna neki, hogy már ettem? Nem lett volna
üzleti tárgyalása az ebédnél?
Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy meglepetten pislogtam,
amikor rájöttem, hogy az utcaszinten állok, egy üvegajtó előtt.
Shepherd kinyitotta, és intett, hogy menjek be.
Halvány homokszínű, precízen megvilágított helyiségbe léptem
be. A fal mentén sötét színű fából készült szekrények álltak, rajtuk
üvegvitrinek. A falba süllyesztett, jól kivilágított mélyedésekben
nyakláncok, gyűrűk és karkötők sziporkáztak. Az üvegezett
tárolókban csillogott a gyémánt, az arany és a platina.
Szent ég! A Turgeon Raine-ben voltunk, Seattle egyik
legelegánsabb ékszerboltjában!
– Mit keresünk itt? – suttogtam. Hülye kérdés volt. Egyértelmű
volt, mit keresünk itt. Mégsem tudtam elhinni.
Shepherd finoman megfogta a könyökömet, közelebb hajolt, és a
fülembe súgta:
– Ha eljegyeztük egymást, el kell játszanunk a szerepünket.
– Shepherd, ne csináld ezt! – Megfordultam, hogy a szemébe
tudjak nézni. – Ma este beszélni fogok az apáddal, és megmondom
neki, hogy rosszul fejeztem ki magam. Hogy nem vagyunk
hivatalosan eljegyezve, úgyhogy semmiképpen nincs szükség a
partira.
Az arckifejezése gyengéd volt, ahogy lenézett rám.
– Nincs baj. Azt hiszem, jobb is így.
Megkönnyebbülten mosolyodtam el. Rendben vagyunk.
És akkor Shepherd rettenetes dolgot művelt. Elmosolyodott.
Azzal az őszinte, gyönyörű mosollyal, ami megmutatta a tökéletes
fogsorát, és imádni való gödröcskéit. Összeszorult tőle a szívem –
nem is kicsit. Áruló testemen apró szikrák és kellemes bizsergés
futott végig. Mintha egy ablakon át megpillantottam volna az igazi
Shepherdöt, akit eddig rejtegetett előlem.
Kedveltem ezt a férfit. Nagyon is. Sokkal jobban a kelleténél.
Egy sötét, göndör hajú, elegáns hajszálcsíkos nadrágkosztümöt és
burgundi vörös rúzst viselő nő lépett oda hozzánk, és kezet nyújtott.
– Gondolom, Mr. Callowayhez van szerencsém. Üdvözlöm!
A nő megjelenése felrázott a révületemből. Shepherd időpontot
foglalt? Szóval eltervezte előre.
– Bemutatom Everlyt. – Shepherd keze a könyökömről a hátamra
siklott, és megállapodott a derekamon.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Everly, és gratulálok az
eljegyzésükhöz! A nevem Shauna. Kérem, kövessenek!
Furcsa biztonságot adott, hogy Shepherd kezét a derekamon
éreztem, miközben Shauna után vonultunk a csillogó vitrinek
között, majd beléptünk egy ajtón. Visszanéztem, és azon
töprengtem, miért nem nézzük meg a kollekciójukat. Vagy egy tucat,
ha nem több, jegygyűrű mellett elmentünk.
A másik helyiség ugyanolyan halvány homokszínű volt, de a fali
tárolókban olyan fényűző – és minden bizonnyal drága – ékszerek
pompáztak, amilyeneket még sosem láttam. A túlsó falnál sötét
színű fából készült asztal állt, a mögötte lévő polcokat egzotikus
szobrok díszítették, és néhány üvegvitrinbe zárt ékszer.
Shepherd kihúzott nekem egy széket, leültünk az asztalhoz,
Shauna pedig velünk szemben foglalt helyet.
– Gyönyörű darabokat tudok ajánlani önöknek – emelt fel egy
sötét takarót, ami alól bársonyborítású tálcán fekvő gyémántgyűrűk
villantak elő. – Sokkal nagyobb választékunk van, így ha egyik
gyűrű sem szólítja meg, örömmel mutatok többet. De kezdetnek
ezeket hoztam.
Hát persze: privát kiszolgálás. Ez Shepherdre vallott. Éreztem
magamon a tekintetét, miközben a kollekciót nézegettem. A sor
végén az egyiken azonnal megakadt a szemem. A rózsaarany
karikagyűrű sokkal kisebb volt a többinél, és a középső követ apró
gyémántok glóriája övezte.
– Úgy látom, ez nyerte el a tetszését. – Shauna kivette a gyűrűt a
tartóból, és felemelte. – Szeretné felpróbálni?
– Igen. – Odatartottam az ujjamat, ő pedig rácsúsztatta a gyűrűt.
Egy szívdobbanásnyi ideig úgy éreztem, együtt álltak a csillagok,
győzelmi muzsika szólt a távolban, és egy fénysugár tört utat
magának az épületen keresztül, hogy aztán ráhulljon a kinyújtott
kezemre. Tökéletes volt! Álmaim eljegyzési gyűrűje.
Megint összeszorult a szívem. Imádtam volna egy ilyen gyűrűt!
Mindig is pont ilyennek képzeltem el.
De nem használhattam ki az alkalmat. Örökre tönkreteszek
mindent, ha most ezzel a gyűrűvel veszek részt a hamis
eljegyzésemben. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy a leendő
vőlegényem pont ezt a gyűrűt venné meg nekem. De attól tartottam,
sosem tudnék hasonlót viselni, ha ezt most felvenném, mikor az
egész csak színjáték.
 – Hmm, nem is tudom – húztam le az ujjamról, és visszaadtam
Shaunának. – Talán felpróbálnék még egypár darabot.
– Talán jobb lesz, ha magukra hagyom önöket, hogy nyugodtan
nézelődjenek. – Felemelkedett a székéből. – Nemsokára visszajövök.
Ha közben bármilyen kérdésük lenne, vagy mást is megnéznének,
kérem, szóljanak!
– Köszönöm – válaszoltam, és Shepherd biccentett.
Shauna kiment, én pedig hosszú sóhajjal fújtam ki a levegőt.
– Ez egy kicsit sok.
– Úgy láttam, hogy az a gyűrű tetszett – mutatott Shepherd arra,
amelyiket felpróbáltam.
– Nem csak tetszik. Imádom!
– Akkor mi a gond?
Lehalkítottam a hangomat, szinte suttogóra fogtam, bár senki
nem volt ott rajtunk kívül.
– Nem húzhatom fel álmaim gyűrűjét egy megjátszott
eljegyzéshez.
Shepherd összehúzott szemmel méregetett egy hosszú pillanatig,
azután így szólt:
– Rendben van. Akarod tudni, hogy szerintem melyiket
válasszuk?
– Hát persze.
Egyszerű szolitergyűrűt vett fel a tálcáról: a platinakarikán
egyetlen gyémánt csillogott. Az egyszerűség azonban itt véget is ért.
A gyémánt hatalmas volt. Nem hiszem, hogy láttam valaha ekkora
gyémántot a saját szememmel.
– Ez?
– Tessék! – A kezemért nyúlt, és ráhúzta a gyűrűt az ujjamra.
Kinyújtottam a kezem, széttártam az ujjaim, és az óriási kő
felragyogott. Meglepetésemre nem törte meg a fényt; nem szórt
szivárványokat mindenfelé.
– Ezt szeretnéd?
– Külön választjuk ki a gyémántot – mondta. – Ha nagyobbat
szeretnél, az sem probléma.
– Nagyobbat? Viccelsz? – Közelebb tartottam a kezem az arcához.
– Ezt is alig bírom megemelni.
Halkan elnevette magát, amitől újra összeszorult a szívem.
– Nem is olyan nagy.
– Dehogyisnem! Hogy lehet egy ekkora gyűrűvel élni? Mindenbe
bele fog akadni.
– Shepherd Calloway ezt venné meg a menyasszonyának –
jelentette ki közönyösen. – Szvetlána beleőrül, ha meglátja.
– Micsoda gonosz férfi! – Önkéntelenül is rávigyorogtam. –
Igazad van, őrülten féltékeny lesz tőle. Pontosan olyan, amit ő
szeretne.
– Talán majd azt reméli, hogy ezzel tippet adok apámnak –
grimaszolt Shepherd.
Kinyújtottam a kezem, a hamis eljegyzési gyűrűmnek szánt
szörnyeteget vizsgálgattam.
– Nem, Szvetlánának az apád feltételezett vagyona ellenére sem
ez a célja. Téged akar.
– El nem tudom képzelni, hogy gondolhatja, hogy eléri, amit akar
azzal, ha lefekszik az apámmal.
– Egyébként biztos vagy benne, hogy lefekszenek? – kérdeztem.
Érdekelt korábban is, de nem olyan téma volt, amit csak úgy fel lehet
hozni a főnököm, egyben álpasim előtt. – Prosztatarákkal kezelik.
Lehet, hogy nem is képes… tudod. Azonfelül még sosem láttam,
hogy Szvetlána ott töltötte volna az éjszakát, abban meg szinte biztos
vagyok, hogy az apád nem aludt még nála. Persze, nem kell
valakinél ott aludni ahhoz, hogy szexeljen vele az ember, de azért
mégis… felmerül a kérdés.
– Hm.
Mivel Shepherd nem szólt semmit, nem erőltettem a témát.
Végeredményben az egész helyzet borzasztó kínos volt. Bárcsak
Shepherd haladéktalanul elmondaná az igazat az apjának! De
amióta megismertem Richardot, valamelyest kezdtem érteni, miért
nem teszi. Richard érzékeny ember volt, és máris sok mindenen
ment keresztül, a betegségétől kezdve a pénzügyi gondokig. És
Shepherd szerint minden kapcsolata nagyon rövid életű volt, főleg a
nála sokkal fiatalabb nőkkel. Nyilvánvalóan nehéz időszakot élt át,
és ha Shepherd – és a bátyja, aki azt szorgalmazta, hogy Shepherd ne
beszéljen – azt gondolta, hogy így a legjobb, talán igaza volt.
Egy dologban biztos voltam: amennyiben Richard megtudná az
igazat, még ha fájna is neki, megértené, hogy a fiai azért tették, hogy
megvédjék. Csak remélni tudtam, hogy nekem is megbocsátja, hogy
eljátszottam a rám osztott szerepet.
Újra felemeltem a kezem. Ez az egész sokkal komplikáltabbá vált,
mint azt valaha is gondoltam. És a gyomromban kavargó érzések
sem segítettek rajtam. Próbáltam elnyomni őket, nehogy egy egész
érzelmi tűzvész lángoljon fel a bensőmben. De nagyon nehéz volt.
Te jó ég, talán Norának volt igaza? Elragadtak az érzelmeim?
Nem! A legkevésbé sem, és ez a gyűrű volt rá a bizonyíték.
Hivalkodó és feltűnő volt, a legkevésbé sem olyan, mint az igazi
énem. Épp olyan hamis, mint az eljegyzés, amit jelképezett.
Meg tudom csinálni. Minden rendben lesz.
– Hát jó. Akkor legyen ez a gyűrű!
  
TIZENHATODIK FEJEZET

SHEPHERD
Szombat este üres lakásba jöttem haza az edzőteremből. Apa
egész napra elment valahová Ethannel és Granttel. Everly szólt,
hogy futni megy, de még nem jött vissza.
Csendes volt. És üres.
Felhajtottam egy pohár vizet a konyhában. Szerettem a csendet.
Éveken át egyedül éltem, és soha eszembe nem jutott, hogy üres
lenne a lakás. De most azon kaptam magam, hogy kicsit csalódott
vagyok, mert Everly nincs itt.
De miért? Amúgy is dolgoznom kellett.
Le akartam tusolni, úgyhogy bementem a hálószobámba. A
hálószobánkba? Everly jelenléte mindenütt ott volt. Rendben tartotta
a dolgait, de láttam az ágy mellett a sárga papucsát. Az egyik székre
dobott rózsaszín trikóját. A félig nyitott gardróbban látszottak a
ruhái. Igazi színkavalkád. Rózsaszínek, sárgák és kékek.
A barátnőivel töltötte a mai estét. Ahogy rápillantottam a ruháira,
az jutott eszembe, vajon mit viselhet? Azt a kis fekete ruhát, amiben
vacsorázni jött velem? Ökölbe szorult a kezem. Piszkosul szexi volt
abban a ruhában, és nem esett jól a gondolat, hogy csak úgy elmegy
benne valami bárba a barátnőivel.
Persze, ott volt az ujján a gyűrű. Méghozzá nem is kicsi!
Mindössze egy hét alatt sikerült beszerezni neki a gyűrűt, és pár
napja már hordta is. Félmosolyra húztam a számat. Az a gyűrű
mindenkit elriaszt, az egyszer biztos. Nincs az a férfi, aki ráhajtana,
ha meglátja az ujján.
Váratlan előnye annak, hogy Everly a menyasszonyom szerepét
játssza: a gyűrűmet viseli, ami azt jelzi, hogy ő az enyém.
 Elég nagy agyfasz volt, amikor feltűnt, mennyire tetszik a
gondolat. Everly nem volt az enyém. Valójában eddig egyetlen nőről
sem gondoltam ezt, még azokról sem, akikkel tényleg jártam. Akkor
meg miért élveztem a gondolatát annak, hogy a bal kezén
felszikrázik a hatalmas gyémánt, ahogy a finom kis ujjaival megfogja
a martinispoharat, és az egész világ tudtára adja, hogy foglalt?
Igaza volt a gyűrűvel kapcsolatban. Csúnya volt. Tudtam, hogy
rendes körülmények között esze ágában sem lenne ilyet viselni. De
távol álltunk a rendes körülményektől, és a hivalkodó ékszer is ezt
jelezte.
És Szvetlána leplezetlen irigységgel méregette, ami arra utalt,
hogy jó választás volt.
Levetkőztem, és bedobtam a ruháimat a szennyeskosárba, amíg
vártam, hogy felmelegedjen a víz a zuhanyzóban. Everly a
fürdőszobában is jelen volt. A pulton ott volt a fogkeféje, pár
kozmetikummal, a hajkeféjével meg egy üveg rózsaszín körömlakkal
együtt. Ezek a kis színfoltok idegenül hatottak a fürdőm kék-szürke
berendezése mellett.
Betöltötte a pára a helyiséget, és beléptem a zuhany alá. Jólesett a
kemény edzés után. Megmosakodtam, és hagytam, hogy a forró
vízsugár végigfolyjon rajtam. Behunytam a szemem, és élveztem,
ahogy a víz lefolyik az arcomon.
Amikor kinyitottam a szemem, Everly rózsaszín samponján
állapodott meg a tekintetem. Korábban már megszagoltam, úgyhogy
tudtam, mitől volt ennyire baromi jó illata. Ettől, meg még valamitől,
ami csakis ő volt. Nem tudtam volna megmagyarázni. Többször is
megszagoltam ezt a samponos flakont, mert meg akartam fejteni, mi
teszi olyan szédítővé. Jó illata volt, na de Everlyn? Elképesztően
izgató volt.
 Megfogtam, és felpattintottam a tetejét. Mélyen beszívtam az
illatát. Eper. Miért kattantam úgy rá erre a valami más és eper illatú
samponra? Fogalmam sem volt, de kezdett felállni tőle.
Az ágyam illatát juttatta eszembe, miután Everly benne aludt. A
zuhanyból folyó víz hangjára gondoltam, meg arra, hányszor
képzeltem el, ahogy itt áll a vízsugár alatt. Vagy ahogy a
fürdőkádamban fekszik, és nedvesen fénylenek a mellbimbói.
A gondolatoktól, és a sampon eperillatától az orromban, csak
még keményebb lettem. Hogy lehet, hogy Everly három éve az
asszisztensem, de soha nem gondoltam rá szexuális értelemben, de
amikor alig pár hete nálam lakik, már nem tudok uralkodni a
farkamon? Már nem tudtam számontartani, hányszor kellett a
váratlan merevedéssel kezdenem valamit, amióta hozzám költözött.
Elkeserítően nagy feszültséget éreztem, de sehogy sem tudtam
kiverni a fejemből a melleit. Hogy hogyan nézhetnek ki nedvesen.
Hogy a keze hogyan simítja végig a testét mosakodás közben.
Újra megéreztem a sampon illatát. Bassza meg!
Kinyomtam egy rózsaszín cseppet a tenyerembe, és beszívtam a
levegőt betöltő eperillatot. Egyik kezemmel nekitámaszkodtam a
csempének, a másikkal megragadtam az álló farkamat, és simogatni
kezdtem.
Már nem volt értelme küzdeni ellene. Hagytam, hogy elmémbe
toluljanak a meztelen Everly képei. Éreztem a bársonyos bőrét. A
domborulatait. A feszes mellét és karcsú derekát.
Jó volt elképzelni őt a kádban, de gondolatban már ágyba vittem.
Még szorosabban markoltam a farkamat, és teljes hosszában
simogattam, de még mindig lassan és megfontoltan. Everlyre
gondoltam, ahogy a hátán fekszik, és a haja legyezőként terül szét az
ágyneműn. Keze a mellén, ahogy a mellbimbóját kényezteti. Fölé
másznék, és mélyen beléhatolnék. Beleveszek a puncijába.
 Fokoztam a tempót, elképzeltem őt az irodámban. Előttem térdel,
a farkammal a szájában, szemében csintalan fény. Ráhajol az
íróasztalomra, a szoknyája derékig feltűrve, érzéki popsija előttem.
Hátulról döngetem, miközben a nevemet nyögdécseli, bár próbál
csendes maradni.
A picsába, de jó volt! Az egész zuhanyozó Everly-illatú volt, a
farkam pedig kőkemény a kezemben. Felnyögtem, ahogy
megfeszültek az izmaim, és erősebben markoltam magam.
Gyorsítottam. Forró vízben, párában és epres samponban úszva
vágtattam az orgazmus felé. A farkam lüktetett, ahogy elélveztem,
és az édes kielégüléstől kis híján fennakadt a szemem. Újra
felnyögtem.
Nem szex volt, és nem Everlyvel, de kurva jó volt.
A csempének támaszkodtam, eleresztettem a farkamat, és levegő
után kapkodtam. Mihez kezdjek Everlyvel? Dugjam meg, és essünk
túl rajta?
Nem. Ez nem volt az én stílusom, de ha az is lett volna, tudtam,
hogy nem jó ötlet túl közel kerülni hozzá. Apa kalandja véget ér, és
akkor Everlynek nem lesz oka maradni. Vissza kell majd
zökkennünk a régi kerékvágásba: megint főnök és asszisztens
leszünk.
Attól a gyűrűtől nem lett valóban az enyém.
Befejeztem a mosakodást, kiléptem a zuhany alól, és
megtörülköztem. Nem hallottam hangot a hálóból, ami azt jelezte
volna, hogy Everly ott van, és mikor bekukucskáltam az ajtón, üres
volt a szoba. Fehér pólót és szabadidőruhát vettem fel. Amikor
Everly először látott melegítőben, ugratni kezdett, hogy nem
gondolta volna, hogy a laza Shepherd is létezik. Mintha hétvégén is
öltönyben és nyakkendőben szaladgálnék. Ha tudta volna! A laza
Shepherd létezett, és nem is csak az otthoni mackónadrágos fickó.
Csak nem hagytam, hogy bárki tudjon róla. Legalábbis azok, akiket
személyesen ismertem.
A zuhanytól ellazulva mentem ki a konyhába, hogy egyek
valamit, de az agyam máris átkapcsolt a munkára. Több ajánlatot
kellett véleményeznem, és átnéznem egy szerződést. Eszem valamit,
aztán az estét az irodámban töltöm. Everly úgysem volt itthon.
Nem mintha számított volna, mit csinál. Több randit is
eljátszottunk az utóbbi időben, de akkor miért gondoltam folyton a
ma esti terveire? Nem kellett minden estéjét velem töltenie.
Ki kellett vernem a fejemből.
Ahogy befordultam a konyhába vezető folyosóra, majdnem
egyenesen beleütköztem. Felsikkantott, és a mellkasához szorította
ezüstszínű kulacsát.
– Atyavilág, de megijesztettél! – mondta. – Nem hallottalak jönni.
– Bocsánat. Nem tudtam, hogy itthon vagy.
Ujjatlan kék felső volt rajta, és a testére feszülő leggings
megmutatta minden domborulatát. A haját lófarokba kötötte, az arca
a futás után csillogott a verejtéktől – legszívesebben megnyaltam
volna, hogy megtudjam, sós ízű-e a bőre.
Telt, rózsaszínű ajka sugárzó mosolyra húzódott.
– Nem történt semmi. Jó volt az edzés?
Kétszer is nekifutottam, mire ki tudtam nyögni:
– Aha.
– Jól vagy?
Nem, kurvára kivagyok, mert pont most volt egy Everly-illatú
orgazmusom.
A francba, mi van, ha megérzi rajtam? Beletúrtam a hajamba,
habár egyáltalán nem arra használtam a sampont.
– Persze. Csak sok mindenen jár az agyam.
Ivott a vizéből.
 – Oké. Békén hagylak. Zuhanyoztál már? Én is szeretnék.
Az ördögbe is, csak annak említésétől, hogy a zuhany alá fog
állni, újra elkezdett felállni.
– Persze, menj csak!
Összehúzott szemmel félrebillentette a fejét.
– Biztos, hogy jól vagy?
– Igen.
Megvonta a vállát.
– Rendben.
Már indult volna, amikor megakadt a szemem a kezén.
Pontosabban, a bal kezén. Nem volt rajta semmi.
– Hol van a gyűrűd?
Felemelte a kezét, és rápillantott.
– Ó, futás előtt levettem.
Ez nagyon furcsa volt. Abban egyeztünk meg, hogy az irodában
nem veszi fel; tartott a pletykától, és egyetértettem vele abban, hogy
jobb, ha a munkahelyünkön elhallgatjuk. De volt egy mély és ősi
részem, ami azt akarta – nem, elvárta –, hogy állandóan viselje a
gyűrűmet. Amikor futni megy, vásárolni vagy martinizni a
barátnőivel – azt akartam, hogy mindig ott legyen az ujján.
De megálljt parancsoltam magamnak. Összeszorított foggal
meredtem az ujjára egypár pillanatig. Everly dermedten, kinyújtott
karral állt előttem, és az arcomat fürkészte.
Megköszörültem a torkomat, és elmentem mellette a konyhába.
Mindegy volt, levette-e a gyűrűt futás előtt. Nem volt igaz az egész.
Nem volt a barátnőm, sem a menyasszonyom. Csak Everly volt, az
asszisztensem.
Kivéve, hogy nem ennyi volt. Sokkal, de sokkal többet jelentett, és
nem tudtam, mi a faszt kezdjek az egésszel.
  
TIZENHETEDIK FEJEZET

EVERLY
A bár zsúfolásig tele volt, játékos energia töltötte be a levegőt. Az
emberek kisebb csoportokba verődtek, közben a háttérben
folyamatosan szóltak az antiszerelmes-dalok. Áthúzott szívek lógtak
a mennyezetről, és borították a bár falait, mintegy hirdetve az est
témáját: az Agyatlan Ámor Szombatot.
Egy magas asztal mellett ültem, már a dirty martinimet
kortyolgattam, és tűsarkúba bújtatott lábammal kopogtam a padlón
a „Love Stinks” egy feldolgozásának ütemére. Nora és Hazel utánam
érkeztek meg, a bárpultnál voltak italt rendelni. Örültem a csajos
estének. Hetek óta nem láttam őket, és a sok történés közepette
vágytam már egy kis normalitásra. Szombat este a csajokkal
tökéletes volt.
Átevickéltek a tömegen az asztalunkhoz. Nora leengedte a haját:
a dús hullámok keretbe foglalták az arcát. Fekete miniruha volt rajta
csini, piros tűsarkú cipővel – elképesztően nézett ki a szettje. Hazel a
blúza fölött kardigánt, és ceruzaszoknyát viselt. A maga módján
imádni való volt. Megigazította a szemüvegét, miközben Norával
együtt leültek, és letették az asztalra a martinijüket.
– Az meg mi a szar? – kérdezte Nora, és a gyűrűmre mutatott.
Felsóhajtottam. Megfordult a fejemben, hogy otthon hagyom a
gyűrűt, de amikor azt mondtam, hogy futáshoz levettem, Shepherd
annyira furcsán nézett rám. Mintha feldúlt lett volna. Vagy talán
zavart. Nehezen lehetett megállapítani, és nem mondott semmit. De
azért visszahúztam az ujjamra, mielőtt elindultam, mert úgy
éreztem, talán viselnem kellene, amikor elmegyek valahová. Még ha
ezek után be is kell számolnom a barátnőimnek a kamueljegyzés
miatti lebőgésemről.
 – Jegygyűrű – feleltem. – Hamis eljegyzési gyűrű.
Nora láthatólag megkönnyebbült.
– Ja, értem. Nem valódi. Már majdnem mondtam, hogy basszus,
de nagy az a kő!
– Jaj, nem! A gyémánt valódi.
Elkerekedett a szeme, ahogy az ujjamon csillogó monstrumot
bámulta.
– Mi?
– Mármint az eljegyzés a hamis. Nyilván nem megyek hozzá
Shepherdhez. De ez egy valódi gyémánt.
– Mindjárt visszatérünk ahhoz a részhez, hogy most már az
eljegyzést tettetitek, mert nyilvánvalóan el kell mondanod, mi a fasz
van – jelentette ki Nora. – De nézd azt a gyűrűt! Ő vette? Nem
hitelre, vagy valami?
– Nem, ő vette.
Hazel felemelte a kezemet, hogy megvizsgálja a gyűrűt
közelebbről.
– Elég nagy befektetés ahhoz képest, hogy nem valódi az
eljegyzésetek.
– Nevetséges – válaszoltam. – Nem értem, hogy tudják ezeket
egész álló nap viselni az emberek. Folyamatosan beleakad
mindenbe.
– Megéri az áldozatot – mondta Nora áhítattal. – Gyönyörű!
Lehúztam az ujjamról, és felé nyújtottam.
– Fel akarod próbálni?
– Még szép! – mosolygott Nora, és az ujjára húzta a gyűrűt. Maga
elé tartotta a kezét, és széttárta szépen manikűrözött ujjait. – Ó, igen!
– Lehet, el kellene kezdened célozgatni rá Max előtt? – kérdeztem,
és rávigyorogtam. – Jól áll neked a jegygyűrű.
Nora rám meredt, és áttette a gyűrűt a jobb kezére.
 – Kösz nem. Különben is, szakítottunk.
– Jaj, sajnálom!
– Ne tedd – válaszolta, miközben félrebillentett fejjel vizsgálgatta
a gyűrűt. – Jól nézett ki, a farka sem volt rossz, de nem voltam
annyira oda érte.
– De Everly – szólalt meg Hazel –, miért vett neked jegygyűrűt?
Nem volt elég meggyőző az alakításotok?
– Dehogyisnem. Csak éppen azt találtam mondani Szvetlánának,
hogy Shepherd megkérte a kezemet.
– Miért?
Újra felsóhajtottam.
– Átjött, amikor Shepherd orvoshoz vitte Richardot. Behívtam,
míg várakozott, és beszélgetni kezdtünk. Azt mondta, figyelmeztetni
akar Shepherdöt illetően. Hogy nem tudom, mibe másztam bele
azzal, hogy randizom vele.
Nora a szemét forgatta.
– Gondolom, csakis a te érdekedet tartotta szem előtt.
– Nagyon valószínű. Az a nő gyűlöl engem. Mindenesetre azt
mondta, Shepherd nem „kötelezi el magát”. – Az ujjammal idézőjelet
rajzoltam a levegőbe. – Meg hogy csak kihasználja az embereket. Azt
mondta, hideg és számító, és egyszerűen dobni fog, ha végzett
velem. Annyira felhúztam magam! Shepherd nem olyan. Az igaz,
hogy senkivel nem járt együtt hosszabb ideig, de hát nézd meg,
kikkel randizott! Olyanokkal, mint Szvetlána. Őt használják ki
állandóan, nem pedig fordítva.
– Szóval azzal akartál rácáfolni, hogy azt mondtad, eljegyeztétek
egymást – foglalta össze Hazel.
– Be kellett bizonyítanom, hogy nincs igaza.
– Hát, ezzel biztos beléfojtottad a szót – mondta Nora, és lehúzta
a gyűrűt az ujjáról. Visszaadta, én meg felhúztam.
 – Én nem akartam ilyen óriásit, de Shepherd rámutatott, hogy
Szvetlána pont ilyet szeretne. Látta rajtam valamelyik este, és
elismerem: szörnyen vicces arcot vágott.
Nora ivott egy kortyot, aztán visszatette poharát az asztalra.
– Sok pénzt megért volna nekem, hogy láthassam.
– Nekem is – helyeselt Hazel.
Miközben Norával és Hazellel üldögéltünk, beszélgettünk, és
megittunk néhány pohár italt, furcsa dolgot vettem észre. Egyetlen
férfi sem közelítette meg az asztalunkat. Persze, nem próbáltak
felszedni minket minden alkalommal, amikor elmentünk valahová.
De igaz, ami igaz: ritkán telt el egy este egy ehhez hasonló helyen
anélkül, hogy legalább az egyikünk felkeltse valakinek az
érdeklődését.
Ma este úgy tűnt, hogy az ujjamon csillogó hatalmas gyémánt
elriasztja a pasikat. Igaz, hogy éppen szerelemellenes est volt: a
szingliket ünnepeltük. De egyértelmű volt, hogy nem ez az oka.
Többször is észrevettem, hogy egy-egy férfi nézegetni kezdett
minket az asztalnál, de ahogy a bal kezemre esett a pillantásuk,
azonnal félrefordultak. Norához vagy Hazelhez sem közeledett
senki – mintha a gyűrűm láthatatlan falat emelt volna az asztalunk
köré.
Én persze nem bántam. A barátnőimmel találkozni jöttem, nem
ismerkedni. A kapcsolatunk Shepherddel hazugság volt, mégsem
szándékoztam megcsalni. Amikor vége lesz, majd elkezdhetek
gondolkozni azon, hogy visszamerészkedjek a randizás tengerének
zavaros vizeire.
Ettől a gondolattól meggörnyedt a vállam, és valamiféle
szomorúság gyűrűzött be a gyomromba. Szvetlána inkább előbb,
mint utóbb elveszíti az érdeklődését a kis játéka iránt, ha ugyan nem
Richard fog előbb véget vetni neki. Mennyi időnk van még? Pár hét?
Egy hónap? Rápillantottam az ujjamon csillogó gyűrűre, és eszembe
jutott, hogy vissza kell költöznöm a lakásomba. Újra a saját
ágyamban fogok aludni – egyedül. Shepherddel csak az irodában
találkozunk. Minden visszatér a régi kerékvágásba.
Miért szomorított el annyira a gondolat?
Elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat – bár továbbra is
ott motoszkáltak bennem –, és igyekeztem kiélvezni a csajokkal
töltött estét.
Üres volt az ágy, mikor felébredtem. Mint minden reggel,
körülnéztem, ott van-e Shepherd. Sokkal jobb volt már mellette
aludni – arra gondolni sem mertem, mennyire élveztem, hogy
hallom magam mellett halk szuszogását –, de reggelenként továbbra
is kínosan éreztem magam. Nem akartam úgy kibújni az ágyból,
hogy a fél mellem kilóg a trikómból, sem meglátni őt pucéran, ahogy
kijön a zuhanyzóból.
Na jó, az utóbbi nem lett volna olyan szörnyű. De a mellkilógatós
szitu valós félelem volt. Az ujjatlan felsők hajlamosak voltak
bújócskát játszani, miközben aludtam.
Shepherd nem volt a hálóban; a fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva
volt, és nem égett bent a villany. Nyugodtan felkelhettem.
Bementem a fürdőbe, azután felvettem egy pólót meg egy otthoni
sortot – annyira ócska volt és kifakult, hogy máshol már nem
hordtam, de annyira kényelmes volt, hogy kidobni sem akartam.
Kontyba csavartam a hajamat, hogy ne lógjon a nyakamba,
belebújtam a bolyhos, sárga papucsomba, és elindultam kávézni
meg reggelizni.
Shepherd az irodájában volt, belemerült valamibe a laptopján.
Megtorpantam a félig nyitott ajtaja előtt: megkérdezzem, hogy kér-e
reggelit? De annyira el volt foglalva, hogy nem akartam megzavarni.
 A konyha ebben a lakásban fejedelmi hely volt. Távolról sem
voltam mesterszakács, de szerettem főzni. És ebben a juharfából,
rozsdamentes acélból és gránitból épült palotában élvezet volt a
főzés. A hosszú pultokon elég helyem volt, és minden a legjobb
minőségű volt.
Tudtam, hogy a csajos este után vasárnap reggel szalonnára és
tojásra fogok vágyni – vérbeli szervező voltam –, úgyhogy minden
volt, ami kellett. Főztem magamnak egy csésze kávét, és munkához
láttam.
Miközben a serpenyőt melegítettem a baconnek, bejött Richard.
Már fel volt öltözve: kényelmes ing és nadrág volt rajta.
Nekitámaszkodott a pultnak, kezében egy csésze kávéval.
– Reggelt! – szeme köré ráncok húzódtak mosolyától. Shepherd
annyira hasonlított rá, de a külső vonásoknál nagyjából véget is ért a
hasonlóságuk. Elgondolkoztam rajta, vajon Shepherd miért olyan
komoly mindig.
– Jó reggelt! Jót aludtál?
– Igen, nagyjából – válaszolta.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Richard egyedül volt.
Szvetlána nélkül. Kevesebb időt töltött volna vele az elmúlt hét
folyamán? Pár napja nem járt itt, és sosem töltötte nálunk az
éjszakát. Annyira megkönnyebbültem volna, ha Richard végre
kiszabadult volna a karmaiból – pedig tudtam, mit jelentene ez az én
szempontomból.
Beletettem egy szelet bacont a serpenyőbe, és sisteregni kezdett.
– Mit fogsz csinálni ma?
– Pihennem kellene, de szerintem elmegyek egyet sétálni. Szép
idő van.
– Jól hangzik. Előbb készíthetek neked reggelit?
 – Csábító, de nem. – Meglapogatta a vékony derekát. –
Mostanában jobban oda kell figyelnem, mit eszek.
– Igazad van. – Újabb szeleteket helyeztem a serpenyőbe, és a
csipesszel eligazítottam őket.
Richard belekortyolt a kávéjába.
– Megpróbálhatnád kicsalni a szabadba Shepherdöt. Túl sokat
dolgozik.
– Ez így igaz.
– Valószínűleg az én hibám. Nem jártam elöl jó példával. Az
anyjával együtt a karrierünkbe fektettük az energiánk nagy részét,
amíg a fiúk kicsik voltak.
Felfigyeltem a kis Shepherd és az anyja említésére, ahogy a
mosogatóhoz léptem kezet mosni. Shepherd nemigen beszélt az
anyjáról. Persze, a gálaest előtt semmit sem tudtam a családjáról.
Rengeteg mindent megtartott magának.
– Milyen volt kiskorában?
Richard félrebillentette a fejét, és mintha elmélázott volna.
– Jó gyerek volt. Jól tanult, nem volt vele sok baj. Olyan…
összeszedett volt. Nagyon hasonlít az anyjára.
– Biztos úgy van. Ti ketten ég és föld vagytok.
– Szerintem is. Azt hiszem, aggasztja, hogy olyan lesz, mint az
anyja. Nem szeretném a gyerekeim anyját ócsárolni, de… ő tényleg
egy szívtelen ribanc. Semmi jót nem tudok róla mondani. –
Elvigyorodott, és újabb italért nyúlt.
Muszáj volt nevetnem.
– Jaj! Mondd el, mit érzel valójában!
– Majd meglátod, ha megismered. És nálatok mi a helyzet?
Milyen a családod?
– A szüleim… nagyon elfoglalt emberek. Nyugdíjba mentek, és
elköltöztek Floridába, de nagyon szeretnek utazni. Nyaranta
beutazzák az egész országot a lakóautójukkal, télen meg a tengeren
hajókáznak. És mindig valamilyen átalakítás folyik a házukban:
felújítás, tereprendezés, kertépítés. Szerintem egyikük sem képes
megülni a fenekén.
– És a húgod? Csak egy testvéred van?
– Igen. Annie a fiatalabb, és gyakorlatilag tökéletes. Sikeres
könyvvizsgáló, házas, megállapodott. Nagyon jól megy neki az a
fajta felnőtt élet, amiben én gyenge vagyok.
– Nekem úgy tűnik, jól elboldogulsz.
Vállat vontam, és elkezdtem megfordítani a baconszeleteket.
– Gondolom, igen… Szeretem az életemet, de… – Elhallgattam,
mert túl közel merészkedtem az igazsághoz, hogy Shepherddel csak
megjátsszuk a kapcsolatunkat. Ugyanis az igazság az volt, hogy a
húgom mellett alkalmatlannak éreztem magam. Ő megtalálta a
párját, megházasodott, és készen állt a családalapításra. Mindene
megvolt, amire vágytam. És úgy tűnt, mintha nekem is meglenne, de
valójában nem volt.
– Különben – próbáltam témát váltani – azt hiszem, igazad van:
Shepherdnek ki kellene mozdulnia. Majd meglátom, mit tehetek.
– Ez a beszéd! – kacsintott rám, majd kiöblítette a csészéjét a
mosogatónál.
Nagyot sóhajtottam, amikor kiment, és újra átfordítottam a
bacont.
A bejárati ajtó kinyílt és becsukódott: Richard elindult sétálni.
Annyira furcsa volt mostanában az életem!
Mielőtt hatalmukba kerítettek volna az érzéseim, megéreztem,
hogy Shepherd ott van a hátam mögött. Nem hallottam a lépteit, de
a levegő megtelt elektromossággal, és a karomon felállt tőle a szőr.
Hátranéztem a vállam fölött.
– Szia!
 – ’Reggelt!
Lefegyverzően nyílt arckifejezéssel nézett rám. Ha nem ismertem
volna ennyire jól, valószínűleg észre sem veszem. De a tekintete
szelíd volt, ajkán finom mosoly játszott. Érzelmeket láttam az arcán,
ami olyan ritka volt, hogy kissé nyugtalanná tett, és úgy éreztem,
kibillent az egyensúlyomból.
– Kérsz reggelit? – kérdeztem felé fordulva.
Egy icipicit szélesebb lett a mosolya.
– Igen, köszönöm. Jó illata van.
– Á, szóval baconnel lehet kicsalogatni a barlangodból.
– A bacon nagyon csábító.
Ahogy tetőtől talpig végigmért, miközben azt mondta, csábító,
bizsergés futott végig a gerincemen. Remek, most már képzelődtem
is! Shepherd nem nézett rám vággyal a tekintetében. A baconért jött,
és tényleg jó illata volt.
Gyorsan visszafordultam a serpenyőhöz, és kiszedtem a
szalonnaszeleteket egy papírtörlőre. Libabőrös lett a hátam.
Közelebb lépett volna hozzám? Biztos, hogy csak beképzeltem,
úgyhogy inkább arra figyeltem, hogy újabb szeleteket tegyek a
serpenyőbe, majd kezet mostam. Majdnem féltem hátranézni. A
szívem hevesen vert, és szinte leküzdhetetlen vágyat éreztem arra,
hogy hátraforduljak és megcsókoljam.
Koncentrálj, Everly! Reggeli.
De kettesben állni a konyhában a bacon- és kávéillatban, annyira
meghitt volt! Nem szexuális értelemben. Hanem
párkapcsolatszerűen. Ami majdnem rosszabb is volt. Olyan
természetesnek tűnt! Mintha megfordulhatnék, hogy a pultnak
támaszkodva elcsevegjek vele az előttünk álló hétről. Mintha
odajöhetne hozzám, orrával a nyakamhoz bújhatna, vagy
végigpuszilhatná meztelen vállamat. Nevetgélve eltolhatnám
magamtól, azt mondva, hogy odaég a reggeli.
A kezem még mindig vizes volt, de Shepherd köztem meg a
pulton heverő konyharuha között állt. Hülye helyzet volt. Nem
tudtam parancsolni a bennem kavargó érzéseknek; össze kellett
szednem magam. Azonnal.
Megpördültem, és szembekerültem Shepherddel. Olyan közel
volt, mintha egész idő alatt felém araszolt volna. A pillantása az
arcomra szegeződött – pontosabban a számra. Nem mozdult. Csak
az ajkaimat bámulta.
Te jó ég, hát megtörténik! Mintha minden lelassult volna; a
tűzhelyen sercegő és pattogó ételről egészen megfeledkeztem.
Önkéntelenül megnyaltam az ajkamat, és Shepherd összeráncolta a
szemöldökét. Belül már olvadozni kezdtem, pedig még meg sem
érintett.
Az ajkam bizsergett a várakozástól. Felemeltem az államat;
sebesen vert a szívem. Végigfutott az agyamon az a rengeteg ok,
hogy ez miért szörnyű ötlet. De Shepherd átható tekintete
elnémította őket.
Csókolj meg, Shepherd! Gyerünk! Akarlak.
Elkerekedett a szeme.
– Basszus!
Megragadta a derekamat, felkapott, és maga mögé perdített.
Megszédültem a hirtelen mozdulattól – mi történt? –, és a kezemet a
homlokomra szorítva pislogtam.
Láng csapott fel a serpenyőből. Shepherd gyorsan előkapott egy
nagy sütőlemezt a szekrényből. Ráborította a serpenyőre, elfojtotta
vele a tüzet, és kikapcsolta a lángot.
Megpördült.
– Jól vagy? Nem égetted meg magad?
 Megtapogattam hátul a hajamat meg a tarkómat.
– Nem, nem hiszem.
– Hadd nézzem!
Még mindig kábultan fordultam meg, hogy megnézhesse a
hátamat.
– Azt hiszem, tényleg jól vagyok.
– Nem látok semmit.
A hátam az érintése után vágyakozva bizsergett. Szerettem volna,
ha végigsimítja a kezével, eligazítja a pólómat, és meggyőződik róla,
jól vagyok-e. De nem tette.
– Jaj, ne! – Visszafordultam a tűzhelyhez, és kezemmel az orrom
előtt legyezgettem. A tűz kialudt, de a konyha füstbe borult. –
Füstszag van. Nyissunk ablakot!
Shepherd bekapcsolta a páraelszívót, és ahogy leeresztette a
kezét, akcióba léphettem volna, hogy visszahozzam a meghiúsult
pillanatot. Olyan közel álltam hozzá, hogy kinyúlhattam volna és a
mellkasára tehettem volna a tenyeremet. Hátracsúsztathattam volna
a tarkójára, odasúghattam volna neki, hogy köszönöm, amiért
megmentettél a megégéstől. Lábujjhegyre állhattam volna, hogy
megcsókoljam.
De nem tettem. Milliónyi gondolat suhant át az agyamon,
miközben dermedten álltam egy helyben. Nem csókolhatom meg
Shepherdöt. Hiszen a főnököm. Ez csak színjáték. Csak arra szolgál,
hogy távol tartsa magától az exét. Ha megcsókolnánk egymást, attól
minden megváltozna.
Shepherd tekintetéből eltűnt a nyíltság. Csendben segített rendbe
szedni a konyhát. Azt hajtogattam magamban, hogy örülök, mert
nem szólalt meg a tűzjelző, vagy indult el az oltórendszer. Az lett
volna az igazi katasztrófa! Az a majdnem-csók szót sem érdemelt
ahhoz képest, hogy kis híján felgyújtottam a lakást.
 Ám mindez óriási hazugság volt. Ijesztő volt, hogy tűz ütött ki a
konyhában, de nem okozott semmilyen kárt. A majdnem-csókot
illetően már nem voltam ilyen biztos.
  
TIZENNYOLCADIK FEJEZET

SHEPHERD
Kora reggel óta nem voltam bent az irodában: házon kívül
tárgyaltam, és apámat orvoshoz vittem. Az iroda felé menet annak a
százféle tennivalónak kellett volna pörögnie az agyamban, amit
aznap meg kell csinálni. A munkám. A cégem. Nem annak, hogy
mindössze pár hüvelyk választott el attól tegnap, hogy
megcsókoljam Everlyt a konyhában.
A tűz nem tett kárt semmiben. De nem kerülte el a figyelmemet
Everly tekintete, amikor visszamentem az irodámba. Egy szót sem
szólt arról, ami kis híján megtörtént. Én sem, pedig valószínűleg
kellett volna.
A nap hátralévő részében kerültem Everlyt. Az irodámban
maradtam, és későn feküdtem le. Ettől aztán teljesen idiótának
éreztem magam.
Komoly problémáim voltak az érzésekkel kapcsolatban.
Valahányszor elkezdtem mélyebb érzéseket megélni, teljesen
bezárkóztam. Lefagytam. Láttam anyámat, ahogy ugyanezt csinálja.
Nem tudom, miért tettem így. Apám mindig nyíltan és szabadon
mutatta ki az érzelmeit. Ethan szintúgy. Beszéltek arról, mit éreznek,
ami láthatóan könnyített rajtuk és enyhített a nehézségeiken.
De én? Az erős érzelmek mindig arra késztettek, hogy
beforduljak.
Talán ezért választottam mindig felszínes nőket. Biztonságosak
voltak. Nem kavartak fel bennem olyan dolgokat, amiktől
kényelmetlenül érezném magam.
Ez nyugtalanító felfedezés volt, főleg, mert pont Everly asztala
mellett elsétálva tettem.
 Kimérten biccentettem neki, és bementem az irodámba.
Becsuktam az ajtót, kizárva ezzel őt és a nyugtalanító érzelmi
zűrzavart a gondolataim közül. Feltűrtem az ingem ujját, leültem az
asztalomhoz, és munkához láttam. Ma délután volt még egy
tárgyalásom, és ott nagyon észnél kellett lennem.
Segített, hogy beletemetkeztem a pénzügyi jelentésekbe. De
Everly állandóan jelen volt a gondolataim peremén.
Ránéztem az órára. Nolan Carter, a pénzügyi igazgatóm pár
percen belül hívni fog. A felesége nemrég szült, úgyhogy hetente
több napot otthonról dolgozott. Megnyitottam a meeting
alkalmazást, és vártam, hogy belépjen.
Halkan kopogtak az ajtómon, és Everly dugta be a fejét.
– Elnézést, tudom, hogy mindjárt hívni fogják, de beszélhetünk
utána?
– Persze.
Kerülte a tekintetemet.
– Köszönöm.
Talán mondanom kellett volna valamit. Mégiscsak én voltam az,
aki majdnem megcsókolta őt. Én cserkésztem be főzés közben, mint
valami ragadozó. Én néztem olyan sokáig a száját, hogy azt nem
lehetett nem észrevenni.
De megint ott volt bennem az a gát. Nem tudtam megfogalmazni,
mit akartam mondani. A pokolba is, abban sem voltam biztos, mit
akarok mondani, úgyhogy nem szóltam semmit.
Kihátrált, és halkan becsukta az ajtót.
Bassza meg!
Nolan belépett az applikációba, úgyhogy erőnek erejével
elszakítottam a figyelmemet az ajtótól – és az elhagyatott Everly
képétől –, és válaszoltam neki.
 Tíz perce sem tartott még a megbeszélésünk, amikor a mobilom
hívást jelzett. Rendes körülmények között nem fogadtam volna, de
az apám volt az. Fellobbant bennem egy megérzés. Valami baj volt.
– Nolan, adnál egy percet? Ezt muszáj felvennem.
– Persze, semmi gond.
Lenémítottam, és fogadtam a hívást.
– Apa? Minden rendben?
– Hála az égnek, hogy felvetted! Baj van. Valami történt Ethannel
a munkahelyén. Hívni kellett a 911-et.
– Mi történt? Most hol van?
– Nem tudom pontosan, de azt gondoljuk, anafilaxia. A Virginia
Masonbe viszik, a sürgősségire. Grant próbál odajutni, de dugóba
került. És én is.
Ethannek súlyos földimogyoró-allergiája volt. Az egyik
legélesebb gyerekkori emlékem az volt, amikor Ethan evett valamit,
amiről nem tudta, hogy földimogyorót tartalmaz. Majdnem az
életébe került.
– Máris ott vagyok!
– Kösz, fiam.
Letettem, és gyorsan szóltam Nolannek, hogy el kell mennem,
mert családi vészhelyzet van. Fogtam a telefonomat meg a
kulcsaimat, és kirohantam az irodából. Alig vettem észre, hogy
Everly nincs az asztalánál – biztos a mosdóba ment. Egyenesen a
kocsimhoz mentem, és a kórházhoz hajtottam.
Az agyam lázasan dolgozott. Ethan allergiája életveszélyes volt,
de hordott magánál EpiPent. A munkatársai mind tudtak róla. Hogy
történhetett? Mennyire volt súlyos, ha kórházba kellett szállítani? A
gondolatra, hogy Ethan anafilaxiás sokkot kap – vagy még rosszabb
–, felkavarodott a gyomrom. A rémülettől megfagyott bennem a vér,
és összeszorított foggal markoltam a kormányt.
 Rendben kellett lennie.
Nem volt szoros a kapcsolatom a bátyámmal. De hát senkivel
nem volt igazán szoros viszonyom. Ez az én hibám volt, nem az övé.
Mégis, nagyon kevés olyan ember volt a világon, akivel nála jobban
törődtem volna.
A mellékutcákban nem volt túl nagy forgalom. Eljutottam a
kórházig, leparkoltam, és besiettem a sürgősségire.
A recepciós hölgy semmit nem tudott mondani. Írtam apának és
Grantnek, hogy beértem a kórházba. Ők még az autópályán
küszködtek a forgalommal. Fel-alá járkáltam a váróban, és halálra
aggódtam magam. Miért nem tudnak még semmit? Hol van Ethan?
Éppen vissza akartam menni a pulthoz, hogy ráförmedjek a
recepciósra: engedjen be Ethanhez, ám ekkor finom érintést éreztem
a karomon.
Everly állt mellettem, a szemében aggodalom fénylett.
– Jól vagy?
Rámeredtem.
– Mit keresel itt?
– Láttam, hogy elrohantál, és tudtam, hogy valami baj van. Nem
vetted fel a mobilodat, úgyhogy felhívtam az édesapádat. Lehet már
tudni valamit?
Karomra simuló kezének könnyű érintése elég volt ahhoz, hogy
megnyugtasson.
– Nem, még nem.
– Biztos, hogy rendbe jön. – Az alkaromat simogatta. – Megkapja
a szükséges orvosi ellátást.
Bólintottam, és kétségbeesetten reméltem, hogy úgy lesz.
Odavezetett egy székhez, és mindketten leültünk. Feszülten
meredtem a padlóra. Gyűlöltem, hogy ennyire tehetetlen vagyok.
Általában jó válságkezelő voltam: mindig nyugodt és fegyelmezett
tudtam maradni. De ez most más volt. Semmit sem tehettem;
várnom kellett.
Hirtelen ráeszméltem, hogy Everly fogja a kezemet, és
összefonódnak az ujjaink. A vállamra hajtotta a fejét, és a karomat
simogatta.
Kissé elfordítottam a fejemet, beszívtam eperillatát, és
megszorítottam a kezét. Ő is megszorította az enyémet; gyengéd
érintése megnyugtató volt.
– Elnézést, Mr. Calloway? – Egy nővér közeledett, kezében
csíptetős mappával.
Everly kezét továbbra is szorosan az enyémben tartva felálltam.
– Igen.
– Anafilaxiával kezeljük a bátyját, de eszméleténél van, és
önállóan lélegzik. Súlyos rohamot kapott, de a nehezén már túl van,
és mindent megteszünk érte.
– Bemehetünk hozzá?
– Nemsokára – felelte a nővér, és Everly újra megszorította a
kezemet. – Azonnal szólunk, amint fogadhat látogatókat.
– Köszönöm.
A nővér távozott, mi pedig visszamentünk a székünkhöz.
Elengedtem Everly kezét, átkaroltam a vállát, és magamhoz öleltem.
Nem törődtem azzal, kellene-e vagy sem. Nem érdekelt, hogy senki
sem látja. Ez nem színjáték volt. Féltettem Ethant – voltam eléggé
férfi ahhoz, hogy bevalljam –, és jólesett Everlyt a karomban tartani.
Helyesnek éreztem.
Grant megérkezett, apával szorosan a nyomában. Elmondtam
nekik azt a kevés információt, amit tudtam. Grant láthatóan
megkönnyebbült, de nem ült le. Ugyanúgy rótta a köröket a
váróban, mint én, amikor megérkeztem. Apa leült, az ölében
nyugtatta a kezét; az arca rá nem jellemző módon komoly volt.
 Senki nem hozta szóba anyámat. Portlandben lakott, tehát nem
volt olyan közel, hogy iderohanhatott volna. Egyikünk sem tartotta
vele a kapcsolatot, de erről tudni akart volna. Úgy döntöttem, hogy
ezt majd Grant és Ethan elintézi, amikor túl leszünk az egészen, és
Ethan biztosan felépül.
Jó időbe telt, mire újabb információt kaptunk. Mindannyian
felálltunk, amikor kijött az orvos. Ethan jobban volt, és eddig nem
volt jele másodlagos reakciónak. Étteremben evett, és mogyorót
tartalmazó ételt szolgáltak fel neki. Pokolian dühös lettem. Porig
akartam égetni azt a nyomorult kócerájt.
De Everly a derekam köré fonta a karját, és a mellkasomra
támasztotta a fejét. Magamhoz öleltem, mit sem törődve azzal, hogy
átlépem a határt. Az apám itt volt, úgyhogy volt rá okom, hogy így
tegyek – átöleljem, és teljes természetességgel simogassam a karját.
De már nem az apám kedvéért csináltam, mint ahogy a kezét sem a
látszat kedvéért fogtam meg. Semmi köze sem volt a
színjátékunkhoz, és már jó magasról leszartam.
Ezt én akartam. Szükségem volt rá. Szükségem volt Everlyre.
Végül mind bemehettünk Ethanhez. Elővigyázatosságból benn
tartották éjszakára a kórházban, így a nővér odavezetett minket a
másik szinten lévő kórterméhez. Grant ment be hozzá elsőnek.
Everlyvel meg apával kint vártunk, hogy kettesben lehessenek egy
kicsit.
Amikor bementünk a bátyámhoz, sápadt volt, de mosolygott.
Infúziót kapott, és még mindig vörös és duzzadt volt a szája
környéke.
Megálltam az ágy végénél, és újra megfogtam Everly kezét.
– Örülök, hogy jobban vagy.
– Köszi! – mondta rekedtes hangon. – Még mindig úgy érzem
magam, mint akit elütött egy busz, de a nehezén már túl vagyok. – A
pillantása Everlyre siklott, és felvonta a szemöldökét, amikor rám
nézett.
– Bocsánat, tudom, hogy ez nem a legalkalmasabb időpont a
bemutatkozásra, de Everly vagyok. – Ujjaival integetett Ethannek és
Grantnek. – Nagyon örülök, hogy rendben vagy.
– Így is örülök, hogy megismerhetlek – mondta Ethan.
Everly megszorította a kezemet.
– Kint foglak várni. Nem kell kapkodnod!
Csendesen beszélgettem Ethannel, Granttel meg apával még egy
pár percig, aztán kimentettem magam. Ethan rendben volt, csak ki
kellett pihennie a megpróbáltatást. Grant mellette volt, hogy
támogassa, és apa is azt mondta, hogy marad még egy kicsit.
– Mehetünk? – kérdezte Everly.
– Igen.
A tenyerembe csúsztatta a kezét, miközben végigmentünk a
hosszú folyosón. Jó érzés volt így megérinteni. Természetes, mintha
tényleg a menyasszonyom lenne. Mintha nem csak a látszat kedvéért
csillogna az a gyűrű az ujján.
Megálltunk a lift előtt, és megnyomtam a parkolószint gombját.
Ránéztem.
– Köszönöm, hogy eljöttél.
Mosolyogva nézett fel.
– Szóra sem érdemes. Örülök, hogy jobban van a bátyád.
– Én is.
Nem fordítottam el a tekintetemet, elvesztem a szemében, abban
a csillogó kékségben. Ő sem pillantott félre. Megváltozott az
arckifejezése: a mosolya elszántságnak adta át a helyét. Megragadta
az ingemet, pont a mellkasom közepén, lábujjhegyre állt, és
megcsókolt.
 Pár másodpercig a számra szorította puha ajkait, mielőtt
visszahúzódott. A szeme elkerekedett, és levegőt vett, mintha
mondani akarna valamit. Nem vártam meg, mi az.
Bezártam a köztünk lévő távolságot, kezemet az arcára
simítottam, és visszacsókoltam. Egy szívdobbanásnyi időre
mindketten megdermedtünk. De aztán mint a jég a tűző napon,
karjaim közé olvadt, testéből kiszállt a feszültség. Feljebb csúsztatta
kezét a mellkasomon, átölelte a nyakamat, és hozzám simult.
Végighúztam nyelvemet az ajkain, ő pedig beengedett.
Félrebillentette a fejét, nyelve az enyémhez simult. Egek, de jó volt!
Mélységes megelégedés töltött el. Hosszabb ideje vágytam erre, mint
bevallottam volna magamnak. És most, hogy megtörtént, még jobb
volt, mint amilyennek elképzeltem.
Ajkunk egybeforrt, nyelvünk ismerkedett. A hosszú,
szenvedélyes csók minden gondolatot kisöpört a fejemből.
Homályosan észleltem, hogy valaki előtt elálljuk az utat a lifthez.
Leszartam. Eszméletlenre akartam csókolni ezt a nőt, itt és most.
Lassan húzódtam el. Egy hosszú pillanatig csendben álltunk
egymással szemben, homlokunkat egymásénak támasztva.
– Hűha! – sóhajtotta. – Ez… én nem is… hol vagyunk?
Halkan felnevettem, és kisimítottam a haját az arcából.
– Ez nem szerepelt a tervben, igaz?
– Nem.
– Még egyszer köszönöm, hogy itt voltál.
Kidugta a nyelvét.
– Nagyon szép módja volt a köszönetnek.
A lift csilingelt, és kinyílt az ajtaja. Betessékeltem Everlyt, és
megnyomtam a parkolószint gombját.
A füle mögé tűrte a haját.
– Akkor most hazamész?
 Válaszra nyitottam a számat, de elakadtam. El kellett mennem
valahová ma este, és bár nagy volt a kísértés, hogy hazavigyem
Everlyt, és kitaláljuk, merre visz ez a csók, ez egy kötelezettségem
volt, és nem akartam lemondani. De talán…
– Igazából el kell mennem valahová ma este – válaszoltam.
Everly arca elkomorodott.
– Ó, persze. Jól van. Úgysem egy kocsival jöttünk.
– De azután szeretnék veled ott találkozni.
Remény villant fel a szemében, és alig tudtam megállni, nehogy
újra magamhoz szorítsam és megcsókoljam.
– Rendben! És hol?
– Az Irodában.
– Vissza kell menned dolgozni?
– Nem, Irodának hívják a bárt. – Elővettem a telefonomat. –
Átküldöm a címet. Nekem már korábban ott kell lennem, de te gyere
oda nyolc körül! Majd megkereslek.
Everly arca zavarodottságot tükrözött, de úgy döntöttem, nem
kezdek el magyarázkodni. Különben is, könnyebb lesz, ha
megmutatom neki.
– Rendben, ott leszek.
Kinyílt a liftajtó, és odakísértem a kocsijához. Félreálltam, néztem,
ahogy elindul, és közben azon töprengtem, hogy nagy hiba volt-e.
Az, hogy megcsókoltam, mindent megváltoztatott. Ezt éreztem
valahol legbelül.
Everly még nem sejtette, de be akartam avatni az egyik
legféltettebb titkomba. Már a gondolat is olyan érzékeny volt, akár
egy nyílt seb. Nem szoktam hozzá. De a meghátrálás – a munkámba
temetkezés – helyett most hagyni fogom megtörténni. Éreztem, hogy
bizonytalan vagyok, elfogadtam, és úgy döntöttem, mégis
megteszem.
  
TIZENKILENCEDIK FEJEZET

EVERLY
A sofőröm egy belvárosi utcában állt meg a járdaszegély mellett.
Shepherd azt mondta, hogy várni fog, úgyhogy Uberrel jöttem, nem
a saját kocsimmal.
Újra kinéztem a kocsi ablakán. Gyengén megvilágított felirat
hirdette egy jellegtelen ajtó fölött: Az Iroda. Egy pár lépett ki rajta, a
pasas átkarolta a lány vállát.
– Szerintem ez lesz az – mondtam, nem sok meggyőződéssel a
hangomban. A hely lepukkant kocsmának nézett ki. Miért akar
Shepherd itt találkozni?
Kiszálltam, és visszatettem a mobilomat a kistáskámba. Nem
mondta, mit fogunk csinálni, úgyhogy teljesen tanácstalan voltam,
mit vegyek fel. Pávakék felsőt, fekete szoknyát és magas sarkú cipőt
húztam. A hajamat leengedtem, és egy kicsit megborzoltam, mielőtt
beléptem.
Odabent élő rockzene szólt. Határozottan lepukkant volt. A
betonfalakat újságkivágásokkal meg bandák posztereivel
ragasztgatták tele. A plafonról lógó csupasz villanykörték
világítottak sápadt fénnyel, és a padló ragacsos volt.
Enyhén felkavarodott a gyomrom. Annyira ideges voltam a
találkozónk miatt! Az a csók… Magamat is megleptem, amikor
megragadtam az ingét, és megcsókoltam. De semmi sem tudott
volna felkészíteni a reakciójára. Visszacsókolt, de úgy, hogy elállt
tőle a lélegzetem.
És most? Nem tudtam, mit jelentett ez az egész. A kórházban
olyan nagy volt a feszültség. Meg kellett volna játszanunk
magunkat, de valahogy minden túlságosan valódi volt. Azt hittem,
azért hívott ide, mert beszélni akart velem. De pont itt? A bár zajos
és zsúfolt volt, nem olyan hely, ahová azt gondoltam volna,
Shepherd szívesen menne.
Nem láttam sehol – ami furcsa volt, hiszen kirítt volna a tömegből
ezen a helyen. Meglepően nagy volt a zsúfoltság hétfő estéhez
képest, és az emberek nyilvánvalóan a zene miatt jöttek ide.
Néhányan a bárpult melletti kisasztaloknál ültek, de a többség a
színpad körül tolongott.
Nagyon vegyes társaság volt. Tetovált, piercinges pasik. Élénk
színekre festett hajú lányok, vad, vörösre rúzsozott szájjal. Hosszú
hajú, bőrszerkós rockerek. Egy maroknyi fickó, elegáns, mandzsettás
ujjú ingben. Ők már hasonlítottak valamelyest Shepherdre, de még
így is túl lazán voltak öltözve hozzá képest. Voltak idősebbek, fiatal
párok, és a kettő között minden. Bár nem hasonlított azokra a
helyekre, ahová a barátnőimmel jártunk, de azért tetszett.
Írtam Shepherdnek, hogy itt vagyok, aztán átevickéltem a
tömegen a színpad irányába, de a tekintetemmel őt kerestem. Jó volt
a zene. Nagyon jó. Egy kicsit magával ragadott a dallam. Az
énekesnek nagyszerű hangja volt, de ez még nem minden. A
bandából sugárzó energia engem is beszippantott. Nem csoda, hogy
ennyire tömve volt a bár hétköznap este.
A dobon a banda neve díszelgett: Incognito. A dobos verte az
ütemet, és a homloka csillogott a verejtéktől. Az énekes mellett az
egyik gitáros vokálozott a mikrofonba. A basszusgitáros a színpad
hátsó részén állt, ahová kevesebb fény jutott. Majdnem elsiklott
fölötte a tekintetem – hol a csudában lehet Shepherd? –, mikor
visszanéztem rá.
Te jó ég! A basszusgitáros pont úgy nézett ki, mint Shepherd.
Hűha! Shepherd volt az.
Alig ismertem rá zilált hajával, sima fekete pólóban és farmerben.
Sötétvörös basszusgitáron játszott, az ujjai szaporán pengették a
húrokat, a feje a zene ütemére billegett. Belefeledkezett a dalba, alig
figyelt oda a tömegre.
Láttam már Shepherd Callowayt tetőtől talpig dögös, pénzes
üzletemberként, dizájner szmokingban vagy tökéletesen szabott
öltönyben. Láttam őt egy-egy hosszú nap után könyékig feltűrt
ingujjban. Még tréningruhában is láttam edzés után, sőt úgy is,
ahogyan a konyhában a szemét dörgölve várja a reggeli kávéját.
De így? Álmomban sem hittem, hogy Shepherdöt egyszer így
fogom látni. Gyűrötten és izzadtan, egy bandában basszusgitározva,
egy ilyen lepukkant kocsmában.
Annyira szexi volt, hogy azt hittem, meghalok.
Tátott szájjal bámultam, ahogy játszott. Dübörgött a basszus, az
egész testem beleremegett. Nem nézett föl. Csak állt hátul, már-már
az árnyékban, és nyomta a basszust.
A tömeg ujjongott, amikor a banda új számba kezdett bele. Szinte
megbabonázva néztem. Bár nem hergelte a közönséget a többi
bandataghoz hasonlóan, azért láthatólag otthon volt a színpadon.
Sosem láttam még ennyire fesztelennek.
Véget ért az utolsó szám, és az énekes megköszönte a
közönségnek, hogy itt voltak ma este. Shepherd végre felnézett.
Kisimította a haját a homlokából, és szemével a tömeget pásztázta.
Találkozott a tekintetünk, és Shepherd ajka lassú mosolyra
húzódott. Enyhén vállat vont, tétovázónak tűnt – szinte félénknek.
Egészen eddig a pillanatig soha nem használtam volna ezt a szót
arra, hogy leírjam. De most ott állt kisfiús vigyorral, és
körbepillantott, mintha azt mondaná, igen, tudom, hogy furcsa.
Intett, hogy várjam meg, azután eltűnt a színpad mögött a
zenekar többi tagjával együtt. Valaki bejött a színpadra felkonferálni
a következő fellépőt – egy Dahlia Marlow nevű nőt. Idősebb volt –
az ötvenes évei vége felé járhatott –, rakoncátlan, göndör haja volt, és
akusztikus gitáron játszott. Pont annyira rajongott érte a tömeg, mint
a bandáért, és amikor énekelni kezdett, megértettem, miért.
Elbűvölően szép hangja volt.
Eltelt egy kis idő, mire Shepherd előkerült, még mindig
farmerben és pólóban. Beletúrt a hajába, és ismét rám villantotta azt
a bátortalan mosolyt.
– Helló!
Pislogva néztem rá, aztán észbe kaptam, hogy tátott szájjal
bámulom.
– Helló! Bocs, én csak… nem tudtam, hogy zenélsz. És hogy van
farmered.
– Hát igen, a színpadon döglesztően meleg lenne öltönyben.
Most is döglesztő vagy, Shepherd! Te jó ég, de még mennyire!
Tetőtől talpig végigmértem. Megpróbáltam összehozni a látványt
azzal a Shepherd Callowayjel, akit eddig ismertem. Vagyis azt
hittem, hogy ismerem.
– Mióta játszol basszusgitáron? Gyakran lépsz fel? Ez a te
bandád? Annyi kérdésem van!
Kinyújtotta a kezét, a derekamra csúsztatta, és a bárpult felé
kormányozott.
– Igen, gondoltam, hogy lesz. Igyunk valamit!
Két whiskyt kértünk, és a bárpult szélétől nem messze találtunk
egy kisasztalt. Ebben az árnyékos sarokban kicsit csendesebb volt.
– Ez hogy lehetséges? – kérdeztem, és előbb Shepherdre
mutattam, azután a színpadra. – Benne vagy egy bandában?
– Igen, de csak hobbi mindannyiunk számára. De szeretjük
csinálni.
– Szóval nem adod fel az öltönyeidet meg a sarki irodádat egy
lemezszerződés kedvéért – mondtam, és az asztal alatt megböktem a
lábát.
 – Semmiképpen! Sőt van másik basszusgitárosuk is, mert nem
tudok annyira gyakran jönni.
Végre eljutott a tudatomig a bár nevének jelentése.
– Ide szoktál jönni, amikor este azt mondod, hogy az irodába kell
menned?
Bólintott, és olyan imádni valóan bűntudatos képet vágott, mint
egy gyerek, akit rajtakaptak, hogy megdézsmálja a cukorkákat.
– Néha igen. De figyelj csak, erről nem tud senki. Mármint szó
szerint. Senki.
– Az apád sem?
– Nem, nem is sejti. És Ethan sem, bár ő annyit tud, hogy
tanultam gitározni.
– Miért nem mondtad el nekik? Apád boldog lenne, ha láthatna
játszani. Megőrülne érte!
Shepherd megdörgölte az állát, és félrenézett.
– Nem tudom. Az életemnek ezt a részét mindig titokban
tartottam. Nem akartam, hogy az emberek megtudják.
A szívverésem kihagyott, a levegő megakadt a torkomban. Soha
senkinek nem mondta el? Még a családjának sem? És engem
elhívott, hogy lássam, ahogy játszik?
Nora tévedett, amikor azt mondta, elragadnak az érzelmeim.
Nem volt itt semmiféle elragadás. Az érzéseim belém hasítottak,
millió apró szilánkra zúzták a lelkemet, és melegen bizsergető
érzéssel töltöttek el.
Shepherd visszafordult, és a szemembe nézett, lefegyverző
nyíltsággal a tekintetében. Pontosan ott, abban a pillanatban
szörnyű, rettenetes dolgot tettem.
Beleszerettem a főnökömbe.
– Nem mondom el senkinek – ígértem meg.
– Tudom. Megbízom benned.
 Az alsó ajkamba haraptam, és belebámultam a poharamba. Vadul
vert a szívem, az arcom átforrósodott. Annyira szexi és elragadó
volt, egyáltalán nem az a sztoikus robot, akinek hittem. Úgy öltötte
magára Mr. Calloway személyiségét, akár egy páncélt. De engedte,
hogy mögé lássak. Olyan részét mutatta meg, amit eddig még
senkinek.
Felpillantottam, és a szemébe néztem. Mielőtt megszólaltam
volna, már tudtam, hogy nem fogom tudni megválogatni a
szavaimat – Shepherd sebezhetősége apró darabokra zúzta ezt a
képességemet.
– Köszönöm, hogy elhívtál. A bandátok eszméletlen, és te nagyon
jó vagy, és alig bírok ezen az oldalán maradni az asztalnak. Mert
olyan szexi vagy, hogy legszívesebben most rögtön rád vetném
magam.
Shepherd egy másodpercig sem tétovázott: felpattant, és lerántott
a székemről. Erős kézzel magához szorított, előrehajolt, és keményen
megcsókolt.
A karommal átöleltem a vállát, és vissza kellett fognom magam,
nehogy felugorjak, és a dereka köré kulcsoljam a lábaimat.
Beletúrtam csapzott hajába, miközben a nyelve mélyen a számba
hatolt. Férfiasan erős, szex- és whiskyíze volt. Rendes körülmények
között egy kissé visszafogtam volna magam. Elvégre nyilvános
helyen voltunk.
De most már nem volt visszaút. Karjai forró acélként szorítottak,
szája egybeolvadt az enyémmel. Vadul vert a szívem, ahogy az alsó
ajkamat szívta, és az egyik keze a blúzom alá csúszott, és rásimult a
bordáimra. Le akarta tépni a ruháját – és a sajátomat is –, de volt egy
kis rész a hormonokban fürdő agyam legtávolabbi zugában, ami
megőrizte a józanságát. Egy bárban voltunk, és emberek vettek
körül.
 Szinte levegő után kapva húzódtam el Shepherdtől.
– Hol van a kocsid?
– Hátul, a bár mögött.
– Gyerünk!
Bólintott, megragadta a kezemet, és a tömegen keresztül egy
oldalajtóhoz vezetett. Homályosan láttam, az ajkam feldagadt és
sajgott, és minden idegszálammal Shepherdre hangolódtam.
Kirontottunk az ajtón, a bár mögötti kis parkolóba. Egyetlen
villanykörte szórta erőtlen fényét a kocsikra. A benti lárma után
szinte csend volt. Csak a forgalom zaja hallatszott oda, pár
háztömbnyi távolságból.
Shepherd kocsija magától kinyílt, ahogy a közelébe ért. Megfogta
a vezetőoldali ajtó kilincsét, de a mellkasára tettem a kezem.
– A hátsó ülésre!
Mély, morgó hang tört fel a torkából. Kinyitotta a hátsó ajtót, és
gyakorlatilag belökött.
Amint beült, az ölébe másztam. A szoknyám felcsúszott rajtam,
miközben a szánk nedvesen összeforrt. A keze felfelé vándorolt a
combomon, én pedig beletúrtam a hajába.
Mohón belenyalt a számba, a nyelve végigsiklott az enyémen. Azt
már tudtam, hogy Shepherd fantasztikusan csókol, de ettől az
eszemet vesztettem. Az ajka puha, de határozott volt, keze tekintélyt
parancsolóan ragadott meg.
Amikor jobban hozzábújtam, a farmerjén keresztül megéreztem a
merevedését. Te jó ég, de jó volt! A keze felkúszott a combomon,
besiklott a bugyim alá, és megmarkolta a fenekemet.
Hozzádörgölőztem, és megemeltem magam, hogy jusson egy kis
kényeztetés a csiklómnak.
– Bassza meg! – hörögte a számba.
 Még soha nem veszítettem el ennyire a fejem. Úgy lángoltam érte,
hogy minden aggodalmam arról, hogy mit fog ez jelenteni kettőnk
számára, hamuvá égett.
A borostája az arcomon finoman érdes volt. Nem tudtam betelni
vele. A nyelvével, az ajkával, a kezével. Odaszorított a farkához, és
felmordult, ahogy beleharaptam az alsó ajkába.
A bugyim teljesen átnedvesedett, a lábam között egyre nőtt a
feszültség – alig vártam, hogy csillapítsa. Pokolian dögös volt a
farmerje, de most csak útban volt. Talán, ha egy kicsit…
Csókolózás közben kettőnk közé nyúltam, hogy kigomboljam a
nadrágját.
– Everly – motyogta. – Én nem…
A gomb kiszabadult. Shepherd újra felmordult.
– Nem fogunk…
Lehúztam a cipzárját.
Még erősebben markolta a fenekemet, és kissé hátrébb húzódott.
– Nem a kocsim hátsó ülésén foglak először megdugni.
Először… az először azt jelentette, hogy lesz másodszor, a
másodszor meg azt, hogy azután még sok. Nem egyszerűen
átléptem egy határvonalat. Nekifutásból átugrottam, és messze
magam mögött hagytam.
– Tudom – válaszoltam, és újra csókolni kezdtem, miközben az
ujjaimmal egészen lehúztam a cipzárt. – Csak ez itt útban van
nekem.
Nem akartam teljesen levetkőztetni. Vágytól elködösült
szememmel csak odáig láttam, hogy eltávolítom az én felajzott
részeim és az ő csodásan kívánatos farkát elválasztó farmerakadályt.
Csak jobban hozzá akartam dörgölőzni smárolás közben. De olyan
kemény – és nagy – volt, hogy felül kibukkant az alsónadrágjából. És
e csodás farok látványának már nem bírtam ellenállni.
 Mit sem törődve azzal, hogy egy ócska kocsma lepukkant
parkolójában vagyunk, lehúztam az alsónadrágját, és előtűnt a
káprázatos férfiassága.
Annyira örültem, hogy szoknya volt rajtam! Közelebb
nyomultam az ölemmel, hogy a farkához dörgölőzhessek, ő pedig
megmarkolt, ahogy a mozgásomat irányította. A bugyim még
mindig ott feszült közöttünk, de egyre hevesebben dörgölőztünk
egymáshoz.
Nyakig felöltözve nyomultam a főnököm meztelen farkának a
kocsija hátsó ülésén, és ez kibaszott jó volt.
Shepherd keze elérte a combom tövét, és benyúlt a lábam közé.
Az ujja hegye a bugyim alá férkőzött.
– Érezni akarom a puncidat.
– Van nálad óvszer? – lihegtem.
– Nem fogok… csak még egy kicsit…
Félrehúzta a bugyimat, így férfiassága hozzáért a nedves
puncimhoz. Felnyögtem, ő pedig morgott, ahogy lassan
becsúsztattam a combom közé.
– Basszus, de nedves vagy!
– De nem lehet, igaz?
Nyöszörgött, miközben visszacsúsztam a farkához dörgölőzve.
– Nem! Nem dugom be. Itt nem… De… a picsába, annyira jó!
Tényleg jó volt. Hihetetlen jó! Valahol a tudatom mélyén
megjegyeztem magamnak, hogy megkérdezem Norától: szexnek
számít-e, ha nem történt behatolás?
Egyelőre Shepherd farkához dörgölőztem, és vadul smároltunk.
Egyre nőtt a feszültség a lábam közt: a közelgő orgazmus
lélegzetelállító kínja. Gyorsabban mozogtam, a csiklómat Shepherd
farkához dörzsöltem, miközben ő erős kézzel markolta a combomat.
– Ez az! – mormolta. – Gyerünk, bébi!
 Én már nem tudtam leállni. Mozogni kezdett, és a kezével
irányított. A szánk szétvált, és mindketten lefelé néztünk: a
puncimat le-fel mozgattam a nedvesen csillogó farkán. Könnyen
odanyúlhatott volna, hogy megemelje, és belém csúsztassa. Elfelejtse
az óvszert, és megdugjon, itt helyben.
De nem tette. Nyitva maradt szájjal figyelte, ahogy újra meg újra
végighúzom rajta a csiklómat, egyre gyorsabban.
– Igen, bébi – lihegte. – Ne hagyd abba, a francba!
Nem is akartam, hacsak ő le nem állít. Az orgazmus szélére
sodródtam, és nyöszörögtem, ahogy fokozódott a feszültség.
Csak…
Még…
Egy kicsit…
Még utoljára hosszan végigsiklottam a farkán, és hátravetett fejjel
felrobbantam. A karjában tartott, amíg elültek bennem a gyönyör
hullámai, nedvességem eláztatta.
Lassítottam, ahogy elélveztem, és kapkodtam a levegőt. Te jó ég,
mit tettem? Felöltözve – annak számított, ha igazából nem volt
köztetek ruha? – dörgölőztem a főnökömhöz, míg el nem élveztem
az ölében.
Mielőtt aggódni kezdtem volna, hogy mi lesz – Shepherd
továbbra is acélkemény volt alattam –, a tarkómra csúsztatta a karját.
Megrándult az állkapcsa, és összevonta a szemöldökét.
– Most hazamegyünk, és meg foglak dugni!
  
HUSZADIK FEJEZET

SHEPHERD
Csak ködösen emlékszem, hogyan vezettem haza a lakásomig,
mert robbanásig feszült bennem a vágy. Az ágyékom sajgott,
kisugárzott belőle a nyomás, megfeszült a hátam és a vállam. Everly
illata meg a selymes, nedves érzés, ahogy hozzám dörgölőzött, még
mindig eleven, kínzó és csábító emlék volt.
Legszívesebben ott, a kocsim hátsó ülésén megdugtam volna. Az
ősi ösztön, hogy megszerezzem – beléhatoljak és a magamévá
tegyem –, kis híján felülkerekedett bennem. De azért maradt bennem
annyi józan ész, hogy leálljak.
Ráadásul kibaszott jó volt végignézni, ahogy kielégíti magát
rajtam. Kibaszott dögös volt az ölemben, ahogy a combján
felcsúszott szoknyában, félrehúzott bugyiban lovagolt rajtam. Még
egypár perc, és én is elmentem volna.
Mellettem ült, a keze az ölében nyugodott, az arcán még mindig
ott volt az édes, rózsaszínes pír. Nehezen tudtam az utat figyelni.
Mind a ketten csendben voltunk, de ha akartam volna, sem tudok
értelmes beszélgetést folytatni. Nem volt elég vér az agyamban.
Szerencsére késő volt, szinte üres utcákon hajtottam hazafelé,
amilyen gyorsan csak tudtam.
Leparkoltam, kiszálltunk. A szívem továbbra is vadul kalapált, az
ágyékom sajgott. A derekára tettem a kezemet, úgy vezettem a
lifthez. Amikor beszálltunk, nem a fenti lakás szintjének gombját
nyomtam meg. Hanem a másik garzonomét. A rejtekhelyemét. Amit
soha, senkinek nem mutattam meg.
Kockázatot vállaltam azzal, hogy oda vittem. Olyan
határvonalakat léptem át Everlyvel, mint egyetlen más nővel sem.
Egy részem tudta, hogy ez később gondot okozhat.
 De Everly látott zenélni, amit szintén még soha nem osztottam
meg senkivel. És ahogy most éreztem magam, nem akartam
kockáztatni, hogy az apámat – vagy ami még rosszabb, apát és
Szvetlánát – otthon találjam. Az utolsó dolog, ami hiányzott volna,
hogy apa beszélgetni akarjon, amikor belépünk az ajtón.
Egyetlen cél vezérelt: kegyetlenül megdöngetni ezt a nőt! Most
rögtön.
– Um… – kezdte Everly bizonytalanul. – Hová megyünk?
– Mutatok neked valamit.
Még jobban hozzám bújt, én pedig szorosabban fogtam a derekát.
Nagy volt a kísértés, hogy a falhoz szorítsam, és megcsókoljam. De
tudtam, hogy ha elkezdem, nem tudok majd leállni. Az önuralmam
határait feszegettem.
Kinyílt a liftajtó, és betereltem Everlyt a garzonomba. Odabent
sötét volt – a vastag függöny nem engedte be a város fényeit –,
úgyhogy felkapcsoltam a lámpát a kisasztalon.
Everly megállt az ajtónál, és elkerekedett szemmel nézett körül,
telt ajkai szétnyíltak. Ahogy felmérte a helyet – a
gitárgyűjteményemet, a bandák posztereit –, különös érzés támadt a
mellkasomban. Ugyanezt éreztem a színpadon állva, amikor
találkozott a tekintetünk, és rájöttem, hogy lát engem. Teljes
valómban lát. De ez a mélységes sebezhetőség csak fokozta
bennem a vágyat. Százféle módon akartam megdugni őt ezen a
helyen.
– Gyere ide!
Megindult felém, kilépett a cipőjéből, a fején át lehúzta a pólóját,
és a padlóra ejtette.
Jó kislány!
Eszeveszetten téptük le magunkról a ruhát, de nem felejtettem el
kivenni az óvszert a tárcámból. A teste gyönyörű volt, de nem
voltam olyan állapotban, hogy értékelni tudjam domborulatai
szépségét. Elkaptam a derekát, és magamhoz húztam.
Hozzáhajoltam, és birtokba vettem a száját.
Megcsókolni Everlyt semmi máshoz nem volt fogható. Ajka puha
volt és édes, de ennél többről volt szó. A bőröm alá férkőzött, és
olyan helyeket fedezett fel, amiket titokban tartottam. Még sosem
tapasztaltam ilyesfajta kapcsolódást senkihez.
Bíztam benne.
Ezért voltunk itt. Ezért fektettem le a kanapéra abban a szobában,
amelyikbe senki más nem tette be a lábát azóta, hogy beköltöztem.
Késlekedés nélkül felhúztam az óvszert, ő pedig nézte, és közben
megnyalta az ajkát.
– Felkészültél? – kérdeztem, kezemet combja selymes bőrére
simítva. Nem állt ellen, ahogy szétnyitottam a lábát.
– Ó, te jó ég, hát persze!
Fölé ereszkedtem, a farkam végét odaillesztettem a nyílásához, és
hangos nyögéssel benyomultam.
Nem tétováztam. Nem álltam meg, hogy elmerüljek az érzésben,
ahogy a puncija körbeölel. Meg akartam dugni. Méghozzá
keményen.
Mélyen beléhatoltam; könnyen csusszantam be a nedvességbe.
Ki, aztán megint be. A lábát hátulról a combomra kulcsolta, a
hátamba kapaszkodott, és megemelte magát, hogy mozdulataink
félúton találkozzanak. Odaszegeztem a kanapéhoz, és szabadjára
engedtem minden felgyülemlett feszültségemet. A féktelen vágyat,
amit eddig magamban tartottam.
Megkarmolta a hátamat, és a hirtelen fájdalom még jobban
feltüzelte bennem a szenvedélyt. Felmordultam, a testem, az
ágyékom megfeszült.
– Olyan kurva finom vagy – hörögtem a fülébe.
 Válaszolni akart valamit, de egy kemény döféstől nyögésbe
fulladtak a szavai.
A farkam még mindig fájdalmasan kemény volt. Nem tudtam
betelni vele. Mélyen belényomultam, beleadtam, amim csak volt.
Forró volt és nedves, és tökéletes: a puncija szorosan körbeölelt,
mellbimbói a mellkasomnak nyomódtak.
Szájon csókoltam, még éreztem a nyelvén a whisky ízét.
Végigcsókoltam a nyakát, egészen a kulcscsontjáig. Mozgásomat
nem lassítva feltámaszkodtam, hogy lássam őt. Basszus, gyönyörű
melle volt! Alattam feküdt, kipirult arccal, felemelt karokkal, és
ugráltak a mellei, ahogy döngettem.
Előrehajoltam, a tenyerembe vettem az egyiket, és megnyaltam a
bimbóját. Felnyögtem, annyira puha volt! Igaziak voltak. Hát persze.
Ez Everly volt. Vele kapcsolatban minden igazi volt.
Bár alig vártam, hogy beleélvezzek, ez a fantasztikus cici több
figyelmet érdemelt. A számba vettem a mellbimbóját, és a
nyelvemmel körbesimítottam kemény csúcsát. Everly teste
összerándult, a puncija megfeszült körülöttem.
Hangos cuppanással eresztettem el a bimbóját, és áttértem a
másikra. Annyira finom volt! Imádtam a számba venni, és a kemény
bimbóját a nyelvemmel simogatni.
– Ó, igen, igen! – lihegte.
Kihúztam, és átfordítottam magunkat, hogy én feküdjek a
kanapén, hátamat az oldalának vetve. Felültem, Everly lovagló
ülésbe helyezkedett rajtam, és ráült a farkamra. Tartottam a derekát,
ahogy mozogni kezdett.
Buja csípője hullámzott, a combja megfeszült, ahogy fel-le
mozgott a farkamon. Felfelé mozdultam, mélyen beletemetkeztem a
testébe. Megragadtam a mellét, és éreztem, ahogy a kemény bimbók
a tenyeremnek feszülnek. Beletúrt a mellszőrzetembe, és egyre
hevesebben, gyorsabban lovagolt rajtam.
– Igen, Shepherd – nyögte, meg-megrebbenő szempillákkal. –
Annyira jó vagy!
Kínzó feszültséget éreztem, de nem akartam, hogy vége legyen.
Everly rátámaszkodott a kezemre, megemelte, aztán újra leejtette az
ölét, miközben a mellét masszíroztam. Minden mozdulatra
felhördültem, egészen belefeledkeztem forró puncijába és a
látványba, ahogy ütemesen lovagol a farkamon.
Belemélyesztette körmeit a mellkasomba. Egyre nőtt benne a
forróság, és fokozta a tempót: ahányszor leengedte magát, hozzám
dörzsölődött a csiklója.
Lenyűgözve néztem, ahogy közeledett a tetőponthoz. A puncija
szorosan lüktetett körülöttem, Everly pedig hátravetette a fejét, és
felnyögött.
Ez volt a legszexibb dolog, amit valaha láttam.
Valahogy mégsem mentem el a látványtól, ahogy kielégül
felettem. A szakadék szélén táncoltam, és épp csak hogy vissza
tudtam tartani magam. Annyira kibaszott gyönyörű volt! Ahogy
elcsitult a kéj, lassult a mozgása, aztán levegő után kapkodva
megpihent.
Megfogtam a csípőjét, és felnyögtem a gyönyörűségtől. Kinyitotta
üvegesen csillogó szemét, telt ajkai szétnyíltak.
– Térdre! – mordultam rá.
Pajkos mosoly futott át az arcán, és lemászott rólam. Ívelt
gerinccel, arccal a kanapé támlája felé térdelt. Fenekét megemelve
hátranézett a válla fölött, és az ajkába harapott.
A mellkasom és hátam égett a karmolásaitól, de imádtam.
Rácsaptam a fenekére, épp csak annyira, hogy kissé elakadjon a
lélegzete.
 – Még! – követelte.
Ki az ördög ez a nő? Újra rácsaptam.
Levegő után kapott, és kuncogni kezdett.
– Rossz kislány voltam?
– Nagyon rossz!
– Rajta, fenekelj el!
Felmordulva rácsaptam a másik oldalon is. Annyira be voltam
gerjedve, hogy még pár mozdulat, és ráélvezek arra a tökéletes
fenekére. De még többet akartam nedves puncijából.
Megmarkoltam a csípőjét, és beléhatoltam. A háta ívbe feszült, és
felnyögött, ahogy mozogtam benne. Keményen, gyorsan döngettem,
ágyékom a fenekéhez csapódott.
Minden gátlásunkról megfeledkeztünk. Nyögdécselve
mozogtunk, nem törődve azzal, hogy milyen hangosak vagyunk.
Kéjes köd szállt ránk, energiánk egymásból táplálkozott.
Hátravetette a haját a válla fölött, és rám nézett.
– Fenekelj, miközben kefélsz!
Azta! Rácsaptam a fenekére, és azon csodálkoztam, hogy nem
élveztem el azon nyomban. A farkam lüktetett, de még mindig
bírtam.
– Keményebben, Shepherd! Dugj gyorsabban!
Ujjaimat a csípőjébe mélyesztve, hangosan nyögve döngettem
hátulról. Boldogan felkuncogott, a kanapé támlájába kapaszkodva
tartotta nekem a fenekét.
Előrenyúltam, megragadtam a haját, és hátrahúztam a fejét.
– Te mocskos nőszemély! Szereted, ha jó keményen megduglak,
igaz?
– Nagyon – lihegte.
Kis híján az eszemet vesztettem. Hátulról hatoltam bele Everlybe,
a haját húztam, és a feneke kipirosodott, ahol rácsaptam. Ki hitte
volna, hogy ez az édes lány egy kibaszott szexistennő?
Szoros volt körülöttem. Elengedtem a haját, és benyúltam a lába
közé, hogy megsimogassam a csiklóját az ujjam hegyével. Nagyon
közel voltam, de nem akartam anélkül elélvezni, hogy újabb
orgazmusig juttatnám Everlyt.
– Ó, a picsába! – sóhajtotta.
– Ez az, rossz kislány! – morogtam. – Menj el még egyszer, bébi!
A csiklóját masszíroztam, miközben keményen dugtam.
Fokozódott a feszültség. Belekapaszkodott a kanapé hátuljába,
minden lökésnél felnyögött, és belül olyan forró volt, hogy alig
tudtam visszafogni magam.
– Igen, Everly! – nyögtem. – Menj el, bébi!
Egész testén remegés futott végig, és a puncija összerándult.
Elélveztem benne, és hörögtem, amikor végre elértem az édes
kielégülést. A farkam lüktetett, és a mindent elsöprő kitörés
megbénította az érzékeimet. Az orgazmus úgy futott át az egész
testemen, mint a lökéshullámok a robbanás után.
Mire véget ért, zihálva vettem a levegőt. Visszahúzódtam belőle,
és gyengéden végigsimítottam a piros foltokat a fenekén. A válla
fölött rám nézett, elpirult, és az ajkába harapott.
Újra végigsimítottam a fenekén, majd lehajoltam, és
megpusziltam a piros foltokat. Dorombolásszerűen felsóhajtott, én
pedig áttértem a másik oldalra. Megcsókoltam a bőrét ott, ahol
elfenekeltem.
Átfordult, és hátradöntötte a fejét.
– Fogalmam sincs, mit műveltél velem.
Még mindig nehezen lélegezve levettem az óvszert,
összekötöttem, és félretettem. Majd később kidobom. Leereszkedtem
Everly mellé. A karomba vettem. Felhúzta a térdét, és a mellkasomra
hajtotta a fejét.
 Megcsókoltam a feje búbját. A rohadt életbe, ez nem lesz
egyszerű! Hamis eljegyzés, de valódi szex? Nagyon is valódi szex! A
legvalódibb, amiben valaha részem volt.
De most nem tudtam erre gondolni. Túlságosan megrészegültem
a szextől, úgyhogy semmire sem tudtam gondolni igazán.
Everly ujjai a mellkasomon babrálták a szőrt, de hirtelen felült.
– Jaj, ne! Ne haragudj!
– Miért ne haragudjak?
– Megkarmoltalak. – Odahajolt, és megpuszilta a piros vonalat a
mellkasomon.
Észre sem vettem. – Semmi baj.
– Fájdalmat okoztam? – Újra megpuszilta a mellkasomat.
– Bébi, okozz csak fájdalmat nyugodtan!
Még párszor megcsókolt, aztán megint hozzám bújt. Éreztem,
hogy mély levegőt vesz.
– Senki nem tud erről a helyről, ugye?
– Senki.
– Meg a bandáról sem.
– Úgy van. A bandáról sem.
Belefúrta az arcát a vállamba, aztán megbillentette az állát, hogy
belecsókoljon a nyakamba.
– Köszönöm, hogy megosztottad velem.
– Ühüm.
Hagytam, hogy lecsukódjon a szemem, és élveztem, hogy a
karomban tartom Everly meleg testét. Halkan, egyenletesen
szuszogott. Ez az egész egyáltalán nem szerepelt a tervben, ami
határozottan nem vallott rám.
De ebben a pillanatban, amikor a valaha élt legjobb szex fényében
sütkéreztem, nem aggódtam emiatt. Jó volt egy kicsit elengedni
magam. És talán ez nem is volt annyira rossz dolog.
  
HUSZONEGYEDIK FEJEZET

 
EVERLY
Nem ott járt az eszem, ahol kellett volna. A teendőim listája
mérföldhosszú volt, de én csak ültem az íróasztalomnál, és a
semmibe bámultam. Gondolatban a fellegekben jártam.
Vagy pontosabban, Shepherd titkos lakásának a kanapéján.
Csak rá tudtam gondolni. Amilyennek a színpadon láttam: fürge
ujjakkal pengetve a basszusgitárját. Milyen érzés volt az autója hátsó
ülésén. Ahogy perzselt köztünk a levegő. És az még csak a kezdet
volt.
Ezután átéltem vele egész eddigi életem legjobb szeretkezését.
Egész.
Eddigi.
Életemét.
Még soha nem volt ilyen sok orgazmusom, ilyen gyors
egymásutánban. Hiába bizonygatta Nora az ellenkezőjét, mindig is
azt gondoltam, hogy a többszörös orgazmus puszta legenda.
De nem csak attól volt szédületes, hogy egy éjszaka háromszor
mentem el. Hanem… az egésztől. A bár. A banda. A garzon. A titkai,
amiket megosztott velem. Attól, amit én csináltam, és amit hagytam,
hogy velem tegyen. Úgy éreztem, mély és eltéphetetlen kapcsolat
fűz hozzá – olyan, amiben eddig soha nem volt részem.
Ennek következtében ma teljesen szét voltam esve.
Shepherd konferenciahívásban volt valakivel New Yorkból,
amikor ma reggel elindultam. Ahogy bejött az irodába, az asztalom
mellett elhaladva jó reggelt kívánt. Külső szemlélő semmi változást
nem láthatott. De én észrevettem. Megállt, éppen csak egy pillanatra,
és a szemembe nézett. A szája sarka apró mosolyra húzódott, és az
egyik gödröcskéje is megjelent.
Bármilyen gyorsan is történt, a pillantásától teljesen
elvörösödtem. Felkaptam a jegyzettömbömet meg pár dossziét, és
követtem Shepherdöt az irodájába, reménykedve, hogy senki nem
vette észre az arcom bíborszínű árnyalatát.
Ahogy Steve rám nézett a szemközti íróasztal mellől, az volt az
érzésem, hogy neki feltűnt.
A másik ügy, amin járt az eszem, Annie volt. Függetlenül attól,
hogy Shepherddel csak forró szexszel fűszerezett színjátékot adunk-
e elő, vagy valami többről is szó van, nem kérhettem fel
spermadonornak. Egyszerűen nem volt rá mód. De gyűlöltem a
gondolatát, hogy csalódást okozok Annie-nek.
Visszafordultam a számítógéphez, és igyekeztem Shepherdöt –
meg az egész spermadonor-ügyet – kiverni a fejemből. De azért csak
ott motoszkált bennem, valahol a tudatom peremén. A szája. A keze.
A far…
– Everly! – suttogta Steve.
Elakadt a lélegzetem, amikor rájöttem, hogy az asztalom mellett
áll.
– Te jó ég, Steve, de rám ijesztettél! Miért suttogsz? Óvatosan
körülnézett, és kicsit közelebb hajolt.
– Csak szeretném, ha tudnád: én nem fogom kiadni a titkodat.
Jaj, ne!
– Um, miféle titkomat?
– Hát, hogy bele vagy esve Mr. Callowaybe. – Shepherd ajtaja felé
pillantott. – Nagyon ügyesen titkolod, de már elég régóta dolgozunk
együtt, úgyhogy észrevettem.
Bele vagyok esve? Hát, nem tévedett. Fülig szerelmes voltam
ebbe a férfiba! De Steve legalább a többiről nem tudott– főleg arról,
hogy nála lakom, és az éjjel eszméletlenül megdugott.
Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha nem ellenkezek – inkább
bevallom, hogy tetszik nekem a főnök. Ezzel talán kielégítem Steve
kíváncsiságát, és nem fog túl sok kellemetlen kérdéssel bombázni.
A számra szorított mutatóujjammal csendre intettem.
– Hallgass! Ez… nem ilyen egyszerű. És ki hibáztatna érte?
Egyszerűen észbontó! – Főleg ahogy morogni kezd, amikor elmegy…
Koncentrálj, Everly!
Steve megveregette a vállamat.
– Semmi baj! Ez nálunk minden nőt utolér előbb-utóbb. Őszintén
szólva, csodálkoztam is, hogy ilyen sokáig kitartottál. Csak ne
keveredj bajba! Kedvellek. Nem szeretném, ha el kellene menned
innen.
– Nem kell aggódnod miattam! Egyáltalán nem olyan nagy ügy. –
A hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát.
Steve elmosolyodott, és visszament az asztalához.
Nagy levegőt vettem. Hát ez egy cseppet sem segített rajtam.
Most már tényleg nem tudtam koncentrálni. Miből gondolja Steve,
hogy belezúgtam? Bámultam volna Shepherdöt, amikor elment
mellettem? Vagy abból, hogy elvörösödtem? Vagy észrevette, hogy a
semmibe révedek, és újra átélem a tegnapi különös, de csodás
éjszakát?
Valószínűleg a fentiek mindegyikéből.
Szerencsére Norával és Hazellel fogok ma ebédelni. Majd ők
segítenek rendet tenni a fejemben.
Egy újabb, jószerivel haszontalanul eltöltött óra múlva Nora és
Hazel sétált végig a folyosón, egyenesen az asztalom irányába. A
munkatársaim a nyakukat tekergetve figyelték, ahogy elvonulnak
mellettük. Hazel úgy nézett ki, mint egy dögös könyvtáros, sötét
keretes szemüvegben, blúzban és ceruzaszoknyában. Nora pedig
mélyen kivágott, V nyakú felsőjében és magas derekú
farmernadrágjában olyan volt, mint egy pin-up-modell.
– Kész vagy? – kérdezte Nora, amikor odaért az asztalomhoz.
– Igen. Teljesen. – Felvettem a táskámat. – Mire gondoltok?
Hazel válaszra nyitotta a száját, de a torkán akadt a szó, ahogy
Shepherd kijött az irodájából.
Megállt az ajtóban, a kezét még nem vette le a kilincsről. Először
rám esett a pillantása, és a szigorúan elfogadottnál egy másodperccel
tovább időzött rajtam, ráadásul forróság sugárzott a szeméből.
Azután úgy tűnt, észrevette Norát és Hazelt is. Végigfutott rajtuk a
tekintete, aztán újra megállapodott rajtam.
– Ebédelni mennek? – kérdezte.
Megköszörültem a torkomat, a táskámban kotorásztam, de
majdnem elejtettem.
– Ühüm, igen. Ebédelni. Velük. A barátaimmal.
Shepherd biccentett, de nem mozdult. Csak állt ott, felhúzott
szemöldökkel, mintha azt várta volna, hogy mondjak még valamit.
Végül kezet nyújtott Norának.
– Shepherd Calloway.
Nora mosolyogva megrázta.
– Nora Lakes. Ez pedig Hazel Kiegen.
Köhécselni kezdtem, ahogy megrázta Hazel kezét.
– Elnézést! Igen. Bemutatkozás. A barátnőim, Nora és Hazel. De
ezt már mondták. Szóval igen, ebédelni indulunk a barátaimmal.
Akik ők ketten, pont itt.
– Örülök, hogy találkoztunk. – Shepherd pillantása ismét rajtam
állapodott meg, amitől a szívem vadul kalimpálni kezdett a
mellkasomban. – Jó étvágyat!
– Köszönjük – nyögtem ki nagy nehezen.
 A szája sarkában megjelent az a majdnem mosoly, és a gödröcske
ígérete. Kurtán odabiccentett Norának és Hazelnek, majd magunkra
hagyott minket.
Csak akkor eszméltem rá, hogy a seggét bámulom, mikor Nora
megköszörülte a torkát.
– Micsoda?
Nora keresztbe fonta a karját.
– Hm.
Körbepillantottam, vajon látta-e valaki, ahogy totál hülyét
csinálok magamból. Szerencsére csak Steve volt a közelben.
Színpadiasan rám kacsintott.
Uram atyám!
– Mehetünk ebédelni?
Nora és Hazel összenéztek. Ismertem ezt a pillantást. Azt
jelentette, hogy szembe kell néznem az inkvizícióval.
Kiválasztottunk egy éttermet egy háztömbnyire az irodától, és
bementünk. Leültettek minket, én pedig elrejtőztem az étlap mögé
abban a reményben, hogy visszanyerem természetes arcszínemet,
mire jön a pincér, hogy felvegye a rendelést.
Nem volt szerencsém. Még mindig egy elvörösödött katasztrófa
voltam, amikor rendeltem, és átnyújtottam az étlapot a pincérnőnek.
Nora szeme valósággal ragyogott az izgalomtól.
– Szóval, és mióta dugtok?
– Ezt úgy mondtad, mintha előre eldöntött ügy lenne – vetette
közbe Hazel.
– Mert az is – felelte Nora. – Ott álltál mellettünk. Nem pont az a
munkád, hogy ezt kutatod?
– Nem egészen – mondta Hazel. – Az én szakterületem…
– Tegnap este óta – böktem ki. – Tegnap este lefeküdtem vele, és
te jó ég, életem legcsodásabb éjszakája volt!
 – Részleteket! – Nora egy ide vele gesztust tett a kezével.
Olyan sok minden történt, amit nem mondhattam el nekik!
Shepherd arra kért, hogy őrizzem meg a titkait, és nem állt
szándékomban visszaélni a bizalmával. De a tényt, hogy lefeküdtem
vele, nem tudtam magamban tartani. Előttük semmiképpen.
– Ez őrülten fog hangzani, de a bátyját tegnap kórházba kellett
szállítani. Odamentem, hogy együtt várjak vele, és…
– Csak nem a takarítószekrényben dugtatok? – kérdezte Nora.
– Nem, a kórházban nem. De csókolóztunk, és fantasztikus volt.
És aztán… szóval, eltöltöttünk együtt egy kis időt, megosztott velem
néhány dolgot, és úgy éreztem, igazán közel kerültünk egymáshoz.
Aztán jött a szex.
– Megmondtam, hogy ez lesz – mondta Nora.
– Igazából szerintem azt jósoltad, hogy Everly vonzódni fog
hozzá – mondta Hazel. – Nem azt, hogy végül lefekszenek
egymással.
– Pont erről beszélek. Nézz rá! – intett felém Nora. – Odáig van
érte!
– Nem vagyok odáig érte. – Már megint a sánta kutya.
– Dehogynem – jelentette ki Nora. – De mondd tovább! Hol
voltatok? Hányszor mentél el?
– Háromszor – sóhajtottam nagyot, aztán lehalkítottam a
hangomat. – Először még nem volt igazi szex. Legalábbis azt hiszem,
nem. A kocsija hátsó ülésén smároltunk. Akkor is felöltözve
dugtunk, ha nem volt köztünk ruha?
– Mármint? – kérdezte Hazel.
– Úgy, hogy kint volt a micsodája, rajtad meg nem volt bugyi, de
nem hatolt be? – kérdezte Nora.
Válaszra nyitottam a számat, de gyorsan be is csuktam, mert a
pincérnő kihozta az ebédünket.
 – Köszönjük – mosolygott rá Nora, mintha nem is ruhás dugásról
meg kilógó péniszről beszélgettünk volna éppen.
Megvártam, amíg az asztalra kerültek a tányérok, és a pincérnő
már félúton volt a konyha felé, mielőtt válaszoltam.
– Az alsónadrágja… hát, le volt húzva. A bugyim rajtam volt, de
félrehúzta. És nem hatolt be.
– Miért nem? – kérdezte Nora.
– Azt mondta, hogy először nem a kocsija hátsó ülésén fog
megdugni.
– Először? – kérdezte Hazel. – Mintha azt sugallaná, hogy további
alkalmakra készül.
Bólintottam, miközben a salátámat piszkáltam.
– Igen, ez nekem is feltűnt.
– Akkor itt nem a ruhában dugás a megfelelő kifejezés, igaz? –
kérdezte Nora, inkább saját magától, mint tőlünk. Egy ujjal az ajkán
dobolt, a villát a másik kezében tartotta. – Talán bugyi mellett
dugás? Nem tudom, lehet, hogy van olyan. Tényleg elmentél úgy,
hogy csak hozzád dörgölte a faszát?
Legszívesebben az asztal alá bújtam volna.
– Nora, halkabban! És igen.
– Ő is elment, vagy csak te?
– A kocsiban csak én.
– És utána?
– Visszamentünk a lakására, és a kanapén csináltuk, és még
kétszer elélveztem – hadartam.
Nora elgondolkodva bekapott egy falatot a salátájából.
– Azt kell mondanom, le vagyok nyűgözve.
– Miért? – kérdeztem.
– Miattad, a három orgazmussal, amiben az éjjel részed volt.
Megérdemelted! Na, meg Shepherd miatt! Egy pasi, aki hagyja, hogy
kielégítsd magad a farkához dörgölőzve, de nem dug meg, amíg
haza nem értek? Ha bárki mástól hallanám ezt a sztorit – rajtad
kívül, Hazel –, nem hinném el. Nem gondoltam volna, hogy létezik
ilyen unikornis. Lehet, hogy írnom kellene egy cikket róla. Nevek
nélkül, természetesen.
– Igazán különleges volt.
– De Everly – mondta Hazel puha hangon –, biztos, hogy okos
dolog ez? Úgy tesztek, mintha eljegyeztétek volna egymást, de a
szexet nem csak tettetitek?
– Hidd el, tudom. Fogalmam sincs, mit jelent ez. Talán
elkerülhetetlen volt. Meddig kellett volna kitartanom? Mellette
alszom, és csajok, mennyei illata van!
– Ő is szereti az illatodat – jelentette ki Nora.
– Mi? Honnan tudod?
– Nem figyelted, ahogy közelebb hajolt hozzád? – kérdezte. –
Teljesen odavolt, hogy megszagolhasson.
– Tanulmányok bizonyítják, hogy az illat erős vonzerő – mondta
Hazel. – Még arra is van bizonyíték, hogy a felbomlott házasságok
egy százalékának gyökere egy leküzdhetetlen
szagösszeférhetetlenség.
– Azt mondod, hogy az emberek azért válnak el, mert nem
szeretik a partnerük illatát? – kérdezte Nora.
– Ez általában nem tudatos, és több kutatásra van szükség ahhoz,
hogy szilárd következtetéseket vonjunk le, de igen. Az emberek
ilyen erősen reagálnak az illatokra.
– Szóval Everly és Shepherd mellett szól, hogy kompatibilis az
illatuk – mondta Nora élénken. – Visszavonom a korábbi
figyelmeztetésemet a vonzalmat illetően. Nyilvánvalóan kialakult
benned, de nem hiszem, hogy rossz dolog lenne.
 Jól megnéztem magamnak a barátnőmet. Ki ez, és mit tett
Norával?
– Nem?
– A legkevésbé sem.
Hazel hozzám hasonlóan összezavarodott.
– Tudod, hogy legalább egy tucatnyi okból is elsülhet rosszul a
dolog.
– Tudom – legyintett Nora, mintha azok az okok egyáltalán nem
számítanának. – Most el kell játszanod a Nagy Őt, de mi lesz akkor,
amikor már nem kell megjátszanod magad? Ráadásul a főnököd,
úgyhogy a karriered csak tovább bonyolítja a helyzetet. De én
Shepherdnek szurkolok. Szerintem ő az igazi, Everly!
A szívemben feltámadt a remény ettől a kijelentéstől. De annyi
ismeretlen volt ebben az egyenletben! Annyi potenciális probléma!
Csak az, hogy lefeküdtem Shepherddel, még nem jelentette, hogy a
megjátszott kapcsolat helyett valódit akarna. Talán csak
behódoltunk a puszta testi vonzalomnak.
De ha csak a bugyimba akart bejutni, nem kellett volna
megmutatnia a bandát. Sem a titkos búvóhelyét. Tényleg történt
valami kettőnk között? Valami mélyebb, mint a szexuális vonzalom
nyers ereje?
Lehet, hogy Shepherdnek is vannak irántam érzései?
Féltem abban reménykedni, hogy Norának igaza lehet.

  
HUSZONKETTEDIK FEJEZET

SHEPHERD
A csípőmmel a konyhapultnak támaszkodva belekortyoltam a
whiskymbe, és közben Everlyt néztem. Befészkelte magát abba a
rusnya, sárga babzsákfotelbe, könyvet olvasott, és egy majdnem üres
borospoharat egyensúlyozott a térdén. Rózsaszín ing és világoskék
sort volt rajta, ami jó sokat mutatott meg a lábaiból; üde színfolt volt
a nappalimban.
Nem csak a nappalimban. Az életemben.
Ma este nem játszottam a bárban, úgyhogy rendes körülmények
között töltöttem volna magamnak egy whiskyt, mielőtt bevonulok
az irodámba. Ehelyett ott tébláboltam, és figyeltem Everlyt; a
tekintetem a bőrét pásztázta. A selymes haját. Arra gondoltam,
hányféle módon szeretném ma éjjel megkefélni.
Mintha megérezte volna magán a tekintetemet, felnézett.
Megőrjített az arcán tükröződő, árnyalatnyi félénkség.
Elmosolyodott, és az alsó ajkát harapdálva feltápászkodott a
babzsákból.
– Szia! – mondta, ahogy belépett a konyhába. Megitta a maradék
borát, és a poharát letette a mosogató mellé.
Tetőtől talpig végigmértem; nem is próbáltam titkolni, mennyire
felhevültem.
– Szia!
Olyan volt, mint a mágnes: nem tudtam ellenállni a vonzerejének.
Odaléptem hozzá, és átkaroltam a derekát. Közelebb hajoltam, és
az ajkammal végigsimítottam az ajkát.
– Shep… jaj, bocs! Nem akartam zavarni.
Hátraléptem, és odafordultam apához.
 – Szeretnél valamit?
– Igen, ami azt illeti. Örülök, hogy mind a ketten itt vagytok. Meg
kell beszélnünk az eljegyzési partitok részleteit.
– Nem akarunk eljegyzési partit.
– Dehogyisnem akartok! – vágta rá, mintha maga a gondolat is
megdöbbentette volna. – Nagyon szűk körű lesz. Nem lesz
nyilvános bejelentés. Nem hívjuk meg a sajtót. Valójában, ha
titkolózunk, attól csak nőni fog az érdeklődés. Talán beleilleszthetjük
a buli témájába.
– A témájába? – kérdezte Everly, akit mulattatott a dolog.
– A dühöngő húszas évekre gondoltam. Amolyan nagy Gatsby-
stílusban: csupa fény és csillogás. Élő dzsessz. Mit szóltok hozzá?
– Apa, A nagy Gatsby valójában tragédia.
– Igaz, de engem nem a tartalma izgat, hanem a stílusa. Tudom,
hogy valaha minden nagyon menőnek számított, ami benne volt a
Gatsbyben, de a stíluson tényleg nem fog az idő.
Egyáltalán nem akartam, hogy az apám – vagy bárki más –
eljegyzési bulit rendezzen nekünk. És nem azért, mert nem lett volna
igazi. Még ha valódi esküvőt is terveztünk volna Everlyvel, akkor is
megvétózom a partit.
– Ez csodásan hangzik! – mondta Everly.
Rávillantottam a tekintetemet. Nem állhat az apám oldalára!
Egyenesen a szemembe nézett, és játékos mosolyra húzódott az
ajka.
– Ugyan már, Shep! Csak egy kis parti…
– Pontosan – tódította apa. – Ez nagy esemény. Meg kell
ünnepelnünk! Csak egy kis családi összeröffenés lenne, semmi
felvágás. A bátyáddal már beszéltem. Granttel együtt alig várják.
Everly kacsintott.
– Látod? Ethan és Grant is nagyon izgatott.
 Ki akart cseszni velem a ravasz kis róka! Majd inkább én cseszek
ki vele.
– Hát akkor meg kell hívnunk a szüleidet meg a húgodat is,
Everly.
Az arcáról lehervadt a mosoly, és a haját kezdte babrálni.
– Igaz. De a szüleim Floridában laknak. Nagyon elfoglaltak, és
sokat utaznak. Nem biztos, hogy el tudnak jönni.
– Akkor legalább a húgodat – válaszoltam, és nagyon élveztem a
zavarát. – Itt lakik nem messze, igaz?
Kiszaladt a vér az arcából.
– Alig várom, hogy megismerjem – szólt apa. – Gondoljatok csak
bele, összehoznánk a két családot!
– Hmm, nekem… – Everly keresgélte a megfelelő szavakat. – Meg
kell néznem a naptáramat.
– Nagyszerű! – vágta rá apa. – Holnap egy jótékonysági ebédre
megyünk Szvetlánával. Elkezdjük kidolgozni a részleteket. Nektek a
kisujjatokat sem kell mozdítanotok.
Alig tudtam megállni, hogy fel ne hördüljek Szvetlána neve
hallatán.
– Csak hogy tudjátok, jól alakulnak a dolgaim – mondta apa. –
A piacon nekem kedveznek a változások, és sínen van egy-két
nagy üzlet, ami kihúzhat a csávából. Méghozzá nem is kicsit, ha
minden a terv szerint alakul.
– Apa…
Richard felemelte a kezét.
– Nincs benne nagy kockázat. Megtanultam a leckét. És már nem
sokáig lakik veled az öreged.
Valami belenyilallt a mellkasomba, amikor apa emlékeztetett rá,
hogy az egész helyzet csak átmeneti.
– Helyes. Örömmel hallom.
 – Hogy áll a kezelésed? – kérdezte Everly.
– Csupa kényelmetlenség és kellemetlenség. De ha ennél nem lesz
rosszabb, nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Ott is jól
alakulnak a dolgok. Köszönöm, hogy megkérdezted – mosolygott rá
Everlyre. – Nem tartalak fel benneteket. Jó éjt!
– Jó éjt, Richard!
Biccentettem.
– Jó éjt, apa!
Amint kilépett a konyhából, Everly megragadta a karomat.
– Beszélhetnék veled egy percet?
Hagytam, hogy a hálószobába vezessen. Becsukta mögöttünk az
ajtót.
– Meghívjuk a szüleimet meg a húgomat? – kérdezte.
– Csodásan hangzik a parti? – vágtam vissza.
Csípőre tette a kezét.
– Apád annyira izgatott volt! Nem tudom, hogy tudsz neki nemet
mondani, amikor olyan szeretnivalóan csillog a szeme.
Megfogtam az orrnyergemet.
– Csillog a szeme?
– Shepherd, nem hívhatom meg a családomat. Mit mondanék
nekik? Hé, apa, anya, iderepültök Seattle-be, az eljegyzési partimra?
Nem, nem válik valóra az álmotok: nem megyek férjhez. Csak
eljátszom, hogy hozzámegyek a főnökömhöz, de a többiek azt fogják
hinni, hogy minden igazi. Ugye, ez nektek nem probléma?
– Nem probléma?
Everly felhördült.
– Nem, inkább katasztrófa! A húgom el tudná fogadni, de az már
nem lényeges.
– Akkor ne hívj meg senkit! Nem kell tudniuk róla.
 – Igen, de apád annyira izgalomba jött, hogy megismerkedhet a
családommal.
– Mert azt hiszi, hogy igazi a dolog.
Megnyúlt a képe, és arrébb húzódott.
– Igaz. Valójában nincs köztünk semmi.
A francba!
– Nem ezt mondtam.
– Semmi gond. Megértettem. – A fürdőszoba felé intett. – Azt
hiszem, megfürdök, aztán olvasok egy kicsit. Majd beírom a partit a
naptáradba, ha apád kitűzi az időpontját.
Felvett egy könyvet az éjjeliszekrényéről, és vissza sem nézve
bement a fürdőszobába.
Egy hosszú pillanatig bámultam a csukott ajtót. A picsába! Nem
akartam megbántani Everlyt.
Megszólalt a telefonom, és kivettem a zsebemből. Mintha csak
tetézni akarta volna a bajokat, anyám hívott. Mit akarhat? Hónapok
óta nem beszéltem vele.
Az irodába menet szóltam bele a telefonba:
– Szia, anya!
– Shepherd! Mi igaz abból, hogy nősülni készülsz?
Ó, a rohadt életbe!
– Apával beszéltél?
– Felhívott, hogy ráérek-e az eljegyzési bulid időpontjában.
Eljátszottam, hogy nem először hallok az egészről. Természetesen
nem jegyeznéd el magad anélkül, hogy felhívod anyádat, és
beszámolsz neki az eseményekről.
Megtenném, ha nem igazi volna az eljegyzés, és nem volna rá
különösebb ok, hogy megtudd.
– Nagyon hirtelen jött.
– Ez igaz. Terhes?
 Belesüppedtem a székembe, és közben a fogamat csikorgattam.
– Nem, nem terhes.
– Megzsarolt?
– Anya, mi az ördögről beszélsz? Nem, nem zsarolt meg.
Anya egy fél pillanatnyi szünetet tartott.
– Akkor mi a nyavalyának nősülsz meg?
Mert beleszerettem. Jézusom, honnan jött ez a gondolat?
– Tényleg annyira nehéz elhinni?
– Shepherd, a házasság elavult intézmény. Jogilag kötelező erejű
szerződést kötni, hogy egész életetekben együtt maradjatok?
Teljesen irreális! Költözzetek össze! Hadd játsszon papás-mamást, ha
úgy tartja kedve. De az ég szerelmére, nehogy megnősülj!
– Nagyon világosan kifejtetted a házasságról alkotott
véleményedet.
– És nehogy teherbe ejtsd! – figyelmeztetett. – Az majdnem olyan
rossz, mint a házasság.
– Érdekes, hogy ezt a saját fiadnak mondod.
– Az ég szerelmére, ne kezdd el! Mintha a bátyádat hallanám.
Nagyon keményen megdolgoztál azért, amid van, úgyhogy kár
lenne valami nőszemély miatt kockára tenni.
– Nézd, nem muszáj eljönnöd a partira. Különben is, apa ötlete
volt. De Everly nem… – Elhallgattam, mert nem is tudtam pontosan,
mit akarok mondani. Helyesebben, nem tudtam, kimondjam-e?
– Everly nem micsoda?
– Nem olyan, mint te. Nem azért veszem el, mert belekényszerít a
házasságba. – Nem is veszed el, Shepherd! – Ha akarná, sem tudná,
hogyan kell valakit megzsarolni. Nem olyan a gondolkodásmódja.
Az emberek számára nem vagyontárgyak vagy kötelezettségek…
– Mert olyan naiv. Akárcsak az apád.
– Úristen, anya! Apa legalább normális emberi lény.
 – Nem akarok az apádról beszélni. Nagyon úgy tűnik, hogy
szándékodban áll elvenni ezt a lányt, aki – itt megköszörülte a torkát
– nem olyan, mint én. De attól tartok, nem tudok elmenni a
partitokra.
– Rendben van.
Anya fújt egyet, mintha valaki megsértette volna. Ha azt várta,
könyörögni fogok neki, hogy eljöjjön, nagy csalódás várt rá. Ebbe a
játékba nem mentem bele.
– Nagyszerű! Gratulálok.
Elköszöntünk, és az asztalra hajítottam a mobilomat. Ez már kész
ingyencirkusz volt!
Mély lélegzetet vettem, és megint megszorítottam az
orrnyergemet. Mikor keseredett meg ennyire az anyám? Sosem volt
egy melegszívű, gondoskodó teremtés – még akkor sem, amikor
Ethannel kicsik voltunk –, de ahogy teltek az évek, egyre hevesebben
tagadta meg anya és feleség mivoltát.
És én annyira hasonlítottam rá.
Ethan apa kedves természetét örökölte. Én jégből voltam.
Anyámtól örököltem azt a hűvös szenvtelenséget, ami a sikerem
titka volt. Szerettem volna azt hinni, hogy apa érzékenysége
enyhíteni tud rajta. Talán neki köszönhető, hogy már nem
viselkedtem hidegvérű gazfickó módjára.
Nem mintha ennek bármiféle bizonyítékát fel tudtam volna
mutatni. Nagyon jól tudtam, milyen a hírem a cégnél: hideg és
kegyetlen alak. Csak munkatársaim és üzletfeleim voltak, barátaim
nemigen. A családomtól is kellő távolságot tartottam – legalábbis
amíg apa hozzám nem költözött. Évekig nem találkoztam vele és
Ethannel olyan sokszor, mint az utóbbi hetekben.
Ha a nőkkel való kapcsolatomat nézzük, épp ilyen sötét volt a
kép. Rövid életű, sekélyes kapcsolatok. Azt hittem, nincs
szerencsém. De mélyen, legbelül tudtam, mi az igazság. Mindig
ugyanazt a típust fogtam ki: olyan nőket, akik nem engem szerettek,
hanem a pénzemet. Sosem volt velük valódi kapcsolatom.
Mert nem is tudtam, mi az, hogy kapcsolat. Túlságosan
hasonlítottam anyámra.
A telefonomat ott hagytam, ahol volt – muszáj volt egy kis időre
kikapcsolnom –, és lementem a másik lakásba. Leültem a heverőre,
fogtam a Gibson Les Pault, és játszani kezdtem rajta. Az ujjaimmal
éreztem a húrok feszülését. A fejhallgatóban megszólaló csendes
dallamra összpontosítottam.
Nem tudtam, mit kezdjek azzal a partival. Meg Everlyvel. Talán
hiba volt, hogy lefeküdtem vele. Meg hogy meghívtam a
koncertünkre.
A gyomrom összeszorult ettől a zűrzavartól, mégsem bántam
meg semmit.
  
HUSZONHARMADIK FEJEZET

EVERLY
Bemásztam az ágyba; a bőröm felhevült a hosszú fürdőtől, és
magamra húztam a takarót. Nem tudtam, hol van Shepherd – az
irodájában-e, vagy a lenti lakásban, a gitárgyűjteményénél. Vagy
talán megint a bárba ment.
Nem is érdekelt. Nem voltam a menyasszonya, még csak a
barátnője sem – ahogy olyan előzékenyen emlékeztetett rá. Tőlem
azt csinálhatott, amit akart.
De azért az a megjegyzés az elevenembe talált.
Mit képzeltem? Talán mivel Shepherd meghívott abba a lebujba,
hogy meghallgassam, amikor gitározik, eljuttatott a csúcsra a kocsija
hátsó ülésén, aztán meg eszméletlenül megdugott a titkos
gitártanyáján, már nem is puszta színjáték ez az egész? Hogy
valóban történt valami kettőnk közt?
Hát igen, valami ilyesmire gondoltam.
Igyekeztem kényelmesen elhelyezkedni. Hiába áztattam magam a
kádban, nem nagyon tudtam ellazulni. Olvasni próbáltam, de
inkább csak ültem a vízben, és újra meg újra felidéztem a
beszélgetésünket. Sértett voltam és csalódott, ami miatt nemigen
tudtam kiélvezni Shepherd fantasztikus fürdőkádját.
Halkan kinyílt az ajtó, nekem pedig megfeszültek a hátizmaim.
Szinte hangtalanul ment be a fürdőszobába, és csukta be maga után
az ajtót. Csak udvariasságból nem akart felébreszteni, vagy mert e
pillanatban nem akart szembenézni velem?
Pár perc múlva kijött, és továbbra is halkan mozgott a szobában.
Bizseregni kezdett a bőröm, amint becsusszant mellém az ágyba.
Éreztem a matrac minden rezdülését, az ágynemű legapróbb
mozdulását.
 Remek! Most, hogy itt volt mellettem, tényleg nem tudtam
elaludni.
Tíz perc telt el kínos lassúsággal. Shepherd egyenletesen
szuszogott, és alig-alig mozdult meg.
Hogy tudott úgy elaludni, mintha minden a legnagyobb rendben
volna? Nem zavarta, hogy tulajdonképpen összevesztünk? Mit
csináljak holnap? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?
– Everly.
Shepherd halk hangja riasztott fel a gondolataimból.
– Igen?
– Nagyon haragszol rám.
– Nincs semmi bajom.
Felsóhajtott.
– Ez nem igaz.
– Nem igaz, mint hogy együtt járunk?
A torkából felmordult, én pedig összeszorított foggal próbáltam
elnyomni a reakciómat erre a hangra. Nem szerettem volna, ha most
minden porcikámat elönti a forróság.
– Nem úgy értettem.
– Nem kell magyarázkodnod. Igazad van. Csak megjátsszuk a
dolgot. Így egyeztünk meg.
Megmozdult. Nem láttam, de úgy éreztem, arccal felém fordult.
– Azt nem játszottam meg, amikor megcsókoltalak a kórházban.
– Nagyon stresszes időszakon estél át.
– És a bárban sem.
– Az nagyon kemény volt. Egyetlen ismerősöd sem látott még
gitározni.
– És a kocsiban úgy tűnt, hogy megjátszom magam? – kérdezte
lehalkított hangon.
 Kicsit haboztam, miközben egyre követelőzőbben bizsergést
éreztem a lábam között.
– Mi csak… éppen csak… nincs az a férfi, aki ellen tudna állni, ha
egy nő meglovagolja a kocsija hátsó ülésén.
– Everly…
– Na jó, az biztos, hogy tegnap éjjel tényleg be voltál gerjedve. De
az erekció nem jelent semmit. A pasiknak mindentől feláll a farkuk.
Nem feltétlenül tetszik nekik a nő, mégis reagál a testük.
– Nálam nem ez volt a helyzet.
Szembefordultam vele. A sötétben alig láttam az arckifejezését.
– Hanem mi?
– Az, hogy bocsánatot kérek. Csak azt akartam mondani, hogy az
apám valódinak hiszi az eljegyzésünket. Annak ellenére, ami tegnap
éjjel történt, szerintem egyetértünk, hogy az eljegyzés semmiképpen
sem valódi.
– Igen, ez igaz. – Megdörzsöltem a csupasz gyűrűsujjamat. Az
áljegygyűrűmet egy kis tálkába tettem éjszakára a fürdőszobában, a
pultra. – Azt hiszem, értem, mire gondolsz.
Újabb mély lélegzetet vett. Szinte éreztem, ahogy kitágul a
mellkasa a lassan beáramló levegőtől.
– A tegnap éjszaka…
Az ajkamba haraptam, és vártam a folytatást. Milyen volt?
Csodálatos? Észveszejtő? Örökre megváltoztatta az életét?
– Elég nehéz volt nekem – mondta Shepherd. – Igazad van,
kemény volt.
Te jó ég, a szegény, sebezhető Shepherd megint kiadja magát!
Rosszabb volt, mintha azt mondaná, hogy az volt élete legjobb
szeretkezése. Legszívesebben megragadtam volna, hogy a
mellkasomra vonjam a fejét.
– Igen, az volt – hagytam rá.
 – De örülök, hogy ott voltál velem.
A szívem ugrott egyet a bordáim mögött.
– Én is örülök.
Egy pillanatig némán feküdtünk. A lábujjammal végigsimítottam
a vádliját, és kis híján elakadt a lélegzetem. Észre sem vettem, hogy
kinyújtottam felé a lábamat. Amilyen közel voltunk egymáshoz, ő is
ugyanazt tehette.
Kinyújtottam a kezem. Egyre közeledtünk egymáshoz.
– Everly?
– Igen?
A derekam köré fonta a karját, és magához húzott. Most először
az ő oldalán találtam magam az ágyban, amivel újabb láthatatlan
vonalat léptem át. Meztelen volt a felsőteste, csak egy bokszeralsót
viselt. A hálóingem könnyű anyagán át éreztem a teste melegét.
Feltámaszkodott, és lenézett rám, ahogy a kezével végigsimította
a bordáimat.
– Tetszel nekem.
– Jól van, te is tetszel nekem.
Uramisten, az a mosoly! A szája egyik sarka felfelé görbül, és
megjelenik a gödröcske. Mivel olyan ritkán volt látható, minden
mosolya aranyat ért.
Hozzám hajolt, és a szája hozzáért az enyémhez. Az ajkával
lágyan cirógatta az ajkamat. Végigsimítottam a mellén a szőrt.
Annyira jó volt megérinteni őt itt, a saját ágyában. Mintha végre
megkaptam volna, amire titkon vágytam. Őt.
A keze bekúszott a hálóingem alá, és a mellemre simult. Ettől az
érintéstől dorombolni tudtam volna. A kezem feljebb vándorolt a
mellkasán, átfogtam a nyakát, és éreztem a kemény izmokat. Igazán
pompás teste volt. Erős és egészséges, minden domborulata és
mélyedése a helyén volt.
 A csókjától meg az érintésétől egyre nőtt a feszültség a lábam
között. Mire vár még? Miért nem tépi le rólam a ruhát, miért nem
mászik rám, hogy betetőzze a dolgokat azzal a bámulatos farkával?
Már nem haragudtam rá, bár a korábbi duzzogás után jó adag
feszültség maradt bennem. Szerettem volna, ha visszatér a tegnap
esti tűz.
Shepherd félrebillentett fejjel az ajkamra csúsztatta a száját. Olyan
jó íze volt, hogy legszívesebben beleharaptam volna. Az alsó ajkát
cirógattam, ő pedig nyöszörögve hozzám préselte a meredező farkát.
Ez érdekes volt.
A nyelvével végigsimította az enyémet, és ahogy visszahúzta, a
fogam közé haraptam az ajkát, és nem eresztettem. Shepherd mély
torokhangon morgott. Még jobban ráharaptam az ajkára, és
megcibáltam a fogammal, mielőtt eleresztettem.
Felhördült, beakasztotta a hüvelykujját a bugyim szélébe, és
lerántotta rólam. Lerúgtam magamról a kis ruhadarabot, és a fejem
fölé emeltem a hálóingemet, miközben Shepherd is kibújt az
alsónadrágjából, és gyorsan elővett egy óvszert.
Nem vesztegette tovább az időt: rám feküdt, és a nyílásomhoz
nyomta a farka végét. Annak ellenére, hogy az ágyékom azt kívánta,
bárcsak eszméletlenül megkúrna, más gondolat suhant át az
agyamon.
Shepherd élvezi a fájdalmat?
Egyre lejjebb haladva csókolgatta a nyakamat. Felakadt a
szemem, ahogy a vaskos férfiasságával betöltött. Szent ég, igen!
Döfködött, a farka ki-be járt bennem.
Végigsimítottam a hátát. Nem akartam fájdalmat okozni neki, de
egyértelműen reagált rá, amikor az ajkába haraptam. Tegnap éjjel
véletlenül karmoltam meg – ki vetné a szememre? Életem legjobb
szeretkezésének önkívületében történt. Azt mondta, csak nyugodtan
okozzak neki fájdalmat. De a kedvére való volt?
Megint jó keményen belém döfött, én pedig belécsimpaszkodtam;
a körmömet belevájtam a hátába.
A nyakamba hördült, hosszan és mély hangon, és a teste hozzám
tapadt. A következő lökésnél megismételtem: végigszántottam a
hátát a körmömmel.
Teljesen begerjedt tőle.
Sosem láttam még férfit így reagálni: egy hörgéssel még
mélyebbre hatolt belém. Minél jobban karmoltam, annál inkább
bevadult. Brutális volt: feszültek az izmai, a csípője pörölyként
lendült. Én pedig minden mozdulatát imádtam.
Kihúzódott belőlem, és a hasamra fordított; ahogy
áthengeredtem, a fenekemre csapott. Vihogva homorítottam, ő pedig
rám vetette magát, és hátulról hatolt belém.
A keze a hónom alatt a nyakamig kúszott. Egészen közel hajolt a
fülemhez, és a nyakam köré fonta a kezét. Leszorított, úgyhogy
teljesen ki voltam szolgáltatva neki. Mámorító érzés volt! Minden
lökésnél felmordult, és jó mélyen belém döfött. Remek pozíció volt:
pont a megfelelő helyeken ingerelt.
– Ne hagyd abba! – biztattam.
A fülembe morgott. Erősen fogta a nyakamat, de azért tudtam
lélegezni, közben a farka egyenletes ritmusban járt ki-be. Egyre nőtt
bennem a forróság, és kínzó feszültség kerített hatalmába.
– Olyan finom a puncid – mormolta. – Akkorát fogok élvezni
benned!
Alig kaptam levegőt, amikor újra kihúzódott belőlem, de
imádtam, ahogy mindig újabb pozícióba kényszerített. A hátára
fordult, és magára húzott. Ráereszkedtem a farkára, és élveztem,
ahogy betölt.
 Felemelte a kezét, beletúrt a hajamba, és a számat az ajkához
húzta. Ölemet ringatva siklottam a hímtagján, miközben vadul
csókolta a számat. A cicim a mellkasát súrolta, és Shepherd durva
mellszőrzete a finom bőrömet csiklandozta.
Annyira kellemes volt ez a pozíció, hogy pillanatok alatt a
csúcspont közelébe kerültem. A fogammal harapdáltam az ajkát, ő
pedig eleresztette a hajamat, de csak azért, hogy megragadja a
csípőmet. Keményen döfködött felfelé, én meg egyre fokoztam a
tempót.
Mindketten magunkon kívül voltunk, hatalmába kerített minket a
testi vágy. Már egészen közel voltam a csúcshoz, és hagytam, hogy
úrrá legyen rajtam a feszültség.
Még mindig rajta lovagoltam, aztán felrobbantam; ziháló
nyögdécselésem betöltötte a szobát. Shepherd farka mélyen bennem
lüktetett, és egyszerre élveztünk el. Varázslatos volt, ahogy a testünk
egy ütemre mozgott, és mindkettőnkön átcsaptak a gyönyör
hullámai.
Újra lehúzott magához és megcsókolt, miközben a testem még
reszketett az orgazmus utolsó lüktetéseitől.
Lecsusszantam Shepherdről, és zihálva elterültem a takarón. A
csukott szemhéjam meg-megrebbent. Mozdulni sem tudtam. Felkelt,
hogy eltüntesse az óvszert, én pedig kikászálódtam az ágyból,
bementem a fürdőszobába.
Amikor visszamentem, maga mellé húzott az ágy közepén, és a
karjaiba vett. A vállára hajtottam a fejemet, a karomat a mellkasára
ejtettem. Olyan jó volt a bőrömön érezni a teste melegét, hogy
mindjárt elhatároztam: ezentúl pizsama nélkül alszom.
Pár percig csendben feküdtünk egymás mellett. Az orgazmus
feszültsége elült, de meleg ragyogás maradt utána. Beszívtam az
illatát, és ujjaimmal végigszántottam a mellszőrzetén; teljesen
ellazultunk.
– Tudod, lehet, hogy le kellene beszélnünk apádat arról a partiról
– törtem meg a csendet. – Rengeteg erőt és időt fog arra az
eljegyzésre pazarolni, ami nem is valódi.
Shepherd a fejem búbjára támasztotta az állát.
– Igaz.
– De az a helyzet, hogy nagyon izgatott – bár lehet, hogy csak
beképzelem a dolgot. Mintha az ő szórakoztatására történne a dolog.
– Úgy is van. Ő szervezte a szülinapi zsúrjainkat is, amikor
Ethannel kicsik voltunk. Imádja az ilyesmit.
– Szent ég, a te apád a világon a legaranyosabb! Szerinted mit
csináljunk?
Mély lélegzetet vett, és még szorosabban magához ölelt.
– Szerintem menjünk bele a játékba! Az én pénzemet költi, nem a
sajátját. És legalább leköti valami a figyelmét a betegségén kívül,
meg azon, hogy kikapaszkodjon a pénzügyi gödörből.
– Én is valahogy így gondolom.
– De azért rábeszélem, hogy fogja vissza magát – válaszolta
Shepherd. – Apa hajlamos túllőni a célon. Ha nem vagyunk résen,
kétórás tűzijáték lesz belőle a Lake Union fölött, vagy valami
öregfiúbanda fog privát koncertet adni.
Felnevettem.
– Azt nem hiszem.
– Megteszi. A tűzijáték a tizenegyedik szülinapomon volt. Még
most sem értem, hogy tudott engedélyt szerezni a hatóságoktól.
A fiúbanda Ethan tizenharmadik szülinapján játszott.
– Beszervezett egy fiúbandát Ethan tizenharmadik szülinapjára?
– Ühüm.
– Szóval azt mondod, hogy kár volt lovat adni alá.
 – Nagyon valószínű.
– Sajnálom.
Megcsókolta a fejem búbját.
– Ne tedd! Majd csak megoldjuk.
Hozzábújtam, és élveztem a teste melegét. A karjait körém fonta.
A szex utáni endorfinfelhőn lebegtem, az általam ismert
legdögösebb pasi ágyában. Majdcsak megoldjuk. Minden rendben
lesz.
Mi is rendben leszünk. Remélhetőleg.
  
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

EVERLY
Shepherdnek igaza volt. Richardot tényleg teljesen beszippantotta
a partiszervezés.
Az étkezőasztal mellett ült a laptopjával, és egy rakás
újságkivágást, öntapadós cetlit, listát és étlapot terített ki maga elé.
Az elmúlt heteket a parti lázában égve töltötte – boldogabb már nem
is lehetett volna. Most éppen magában dudorászva jegyzetelgetett,
mintákat tanulmányozott, és egyik ötlet a másik után pattant ki a
fejéből.
Szvetlána szemben ült vele, teljes hárpia-életnagyságban. Richard
meghívta vacsorára, de vajon tudta-e, hogy vacsora közben Shepherd és
Everly eljegyzési buliját fogják tervezgetni? Szinte biztos voltam benne,
hogy a ma esti étkezése főként vodkából állt.
A konyhában álldogáltam, és úgy tettem, mintha nagyon fontos
dolgom lenne, miközben lopva rájuk pillantgattam. Nehezen tudtam
megállni, hogy ne nevessek hangosan. Richard repesett a
boldogságtól, közben hol Szvetlána véleményét kérte ki a
meghívókról, hol tizedszer is bejelentette, hogy „remek ötletem
támadt”. Szvetlána karba font kézzel, keresztbe tett lábbal bámulta
Richard rumlis parti-előkészületeit.
Fel nem foghatom, Richard hogy nem vette észre Szvetlána sértett
duzzogását. Igaz, hogy Richard hajlamos volt csak azt meglátni,
amit látni akart. Shepherd szerint az érzékenysége volt a gyenge
pontja, amivel én nem értettem egyet. Legtöbbször a töretlen
optimizmusa sodorta őt bajba. Mindenben és mindenkiben csak a
legjobbat látta meg – még ha nem is volt mit meglátnia.
Erre talán azért jöttem rá, mert bennem is megvolt ez a hajlam.
Valószínűleg ezért volt olyan sok rossz randim. Mindig igyekeztem
az emberekben meglátni a jót, és velem is előfordult, hogy emiatt
néha bajba kerültem. Részben ez volt az oka, hogy annyira
megkedveltem Richardot. Meg tudtam őt érteni.
Úgy döntöttem, az én családomat is képviseltetni kell ezen a
bulin, ha hitelesnek akarjuk feltüntetni. És Richard naponta
érdeklődött, vajon meghívtam-e már a családomat. A szüleim szóba
sem jöhettek. Ők amolyan vonalon belül színező emberek voltak.
„Ahogy az a nagykönyvben meg van írva”-fajták. Akik azt mondják,
„nem kérünk a lányunk áleljegyzéséből”.
Még rosszabb ötlet volt megpróbálni elhitetni velük, hogy tényleg
Shepherd menyasszonya vagyok. Állandóan ostoroztak amiatt, hogy
szingli vagyok. Elkövettem azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy
betöltöttem a harmincat, és még mindig nem volt az ujjamon
jegygyűrű. És ha azt mondanám nekik, hogy eljegyeztek – ráadásul
nem is akárki, hanem a főnököm –, de aztán felbontottuk az
eljegyzést? Az aztán igazi kudarc lenne. Már-már megszerezném a
hőn áhított Mrs. titulust a nevem elé, aztán mégis kicsúszik a kezem
közül, mielőtt megpecsételnénk a frigyet.
Nem, a szüleim maradjanak csak nyugton Floridában – és
kritizálják a családi állapotomat tisztes távolságból.
Igyekeztem nem figyelni a fejemben megszólaló hangra, ami soha
véget nem érő jegyességről suttogott. Meg arról, hogy ez a színjáték
egy nap majd igazi jegyességgé válhat.
Lassan a testtel, Everly! Ez a súlyos gyűrű megzavarja az agyadat.
Telefonálnom kellett Annie-nek, hogy megkérdezzem, eljön-e a
partira. Tudtam, hogy kihúz a csávából, de ezt azért nem lesz
könnyű elmagyarázni neki. És azt is meg kellett mondanom, hogy
nem tudom felkérni Shepherdöt spermadonornak.
Ami engem illet, ebben az ügyben vízválasztóhoz érkeztem,
amikor lefeküdtem Shepherddel. Biztos voltam benne, hogy létezik
egy íratlan szabály: az a férfi nem adhat spermát, aki a nővéredbe
dugta a micsodáját. Úgy éreztem, nem lenne helyénvaló.
Azt viszont nem akartam elmondani Annie-nek, hogy lefeküdtem
vele. Csak aggódna miattam, és semmi szükségem nem volt a
kioktatásra, milyen következményekkel járhat, ha szexuális
kapcsolatot létesítek a főnökömmel. Éppen elég lesz azzal előállni,
hogy egy hónapja a menyasszonyának adom ki magam.
És a csajok? Nem lesz velük gond. Tudtam, hogy Nora és Hazel
eljönnek a kedvemért. Mindig megteszik. Üzenetet írtam a
csoportunkba.
Én: El kellene jönnötök az áleljegyzési bulimra, de úgy kell tenni,
mintha igazi lenne. Szombathoz két hétre. Küldök meghívót, de a dátumot
írjátok fel magatoknak, oké?
Hazel: Úgy örülök, hogy megkértél! Remek szociális kísérlet lesz.
Hazel: Nem zavar, ha készítek pár kötetlen interjút a vendégekkel?
Nem hivatalos kutatás céljából, csak úgy a magam részére.
Nora: Nézzenek oda, megdobogtatod Hazel tudományért rajongó
szívét!
Én: Persze, Hazel. Csak engem le ne buktass!
Hazel: Dehogyis! Úgy fogok viselkedni, mint a kettős vakkísérletnél.
Nora: Mit fogsz felvenni? És hány szingli pasas lesz ott?
Én: Nem tudom még. Azt sem tudom, ki lesz ott.
Nora: Mindegy, én elmegyek, de ha lehet, hívj meg még egypár szingli
pasit! Lehetőleg dögöseket.
Nora: Segítsek majd felöltözni?
Nora: Máris vannak ötleteim! Mit szólnál egy rozé-fehér
kombinációhoz? Esetleg valami állatmintás anyagot hozzá?
Én: A rozé jöhet. Az állatminta nem.
Nora: Esetleg én leszek állatmintásban.
 Én: A bulinak lesz témája. Az egész a dühöngő húszas évek stílusát
fogja imitálni. Richard ötlete volt.
Nora: Te jó ég!
Nora: Ez most komoly?
Hazel: Ez azt jelenti, hogy olyan stílusú ruhát kell felvennünk?
Én: Nem muszáj, de lehet, ha akartok.
Nora: Te jó ég!
Én: Ezt már mondtad.
Hazel: Nora, nekem is segíts!
A telefonom egy hosszú percen át néma maradt. Norának nem
tetszett a buli témája? Miért hallgatott el olyan hirtelen?
Nora: Bocs. Csak egy pillanatra elállt a szavam.
Én: Mitől?
Nora: Tudod, mióta vágyom egy dühöngő húszas évek stílusú partira?
Én: Nem. Mióta?
Nora: AMIÓTA AZ ESZEMET TUDOM.
Nora: De mostanában már senki nem szervez olyat.
Nora: Everly, bearanyoztad a napomat! Nem is: az egész hetemet! A
hónapomat.
Nora: Szabadítsátok fel a szombatot, csajok! Az egész napot. Sok
dolgunk lesz.
Hazel: Kísérőt hozzunk magunkkal a partira?
Nora: Miért ne hoznánk?
Én: Pont most mondtad, hogy hívjak meg szingli pasikat, de azért
hozni akarod a partneredet is?
Nora: Szeretem a változatosságot.
Hazel: Én nem járok senkivel. És nem is akarok.
Nora: Ahhoz nem kell járni valakivel, hogy kísérővel gyere. Tudod,
mit? Szerzek neked ruhát is, kísérőt is. Megegyeztünk?
Hazel: Borzalmasan hangzik.
 Nora: Nem bízol benne, hogy jó pasit találok neked?
Hazel: Nem. Nem lehetnénk egymás kísérői?
Eltakartam a számat, hogy ne kezdjek vihogni. Hazel még mindig
a randimentes időszakát élte, amit Nora sehogy sem tudott
feldolgozni.
Nora: Jó, leszek a kísérőd. De ha akad egy dögös pasi Everly bulijában,
doblak!
Hazel: Rendben. Uberrel bármikor haza tudok menni.
Nora: Köszönöm, drágám!
Én: Biztos, hogy el tudtok jönni? Akkor ott lesztek?
Hazel: Alig várom!
Nora: Ki nem hagynám!
Hát ezért szeretem a barátnőimet.

Még egy órán át halogattam, hogy felhívjam a húgomat, de végül

úgy döntöttem, jobb túlesni rajta. Bementem a hálóba, leültem az
ágy szélére, megkerestem a számát, és elindítottam a hívást.
– Hahó, Everly! – szólt bele a telefonba Annie.
– Halló, hogy vagytok Mirandával?
– Jól vagyunk. Mi a helyzet?
– Egy kicsit bonyolult lesz, amit mondok, meg furcsán is fog
hangzani, de hallgass végig, jó?
– Aha, persze.
Nagy levegőt vettem.
– Azt kell mostanában eljátszanom, hogy a főnököm barátnője
vagyok.
– Hogy mi vagy?
– Tudom, tudom! Mondtam, hogy hallgass végig. Shepherd apja
az ő exével kezdett járni, aki egy pénzéhes hárpia. De az apja nem
tudja, hogy együtt járt Shepherddel, ő meg biztos benne, hogy
hamar szakítani fognak, mert az apjának néha szoktak ilyen afférjai
lenni fiatalabb nőkkel. De ez a nő, ez a hozományvadász hárpia,
valójában Shepherdöt akarja megfogni. Shepherd meg nem szeretné,
ha megtudná, hogy most nincs senkije, ezért odaköltöztem hozzá, én
meg egy kicsit tovább bonyolítottam a dolgot azzal, hogy azt
mondtam a nőnek, hogy Shepherddel összeházasodunk. Úgyhogy
most színleg a főnököm menyasszonya vagyok. Az apja pedig egy
nagy eljegyzési partit rendez nekünk. Nagy segítség lenne, ha
Mirandával együtt eljönnétek.
– Én… – Annie-nek elfúlt a hangja. – Nem tudom, mit mondjak
erre. Viccelsz?
– Nem, komolyan beszélek. Eljátszom, hogy hozzá fogok menni a
főnökömhöz, lesz egy eljegyzési bulink, és furcsa lenne, ha csak
Shepherd hívna rá vendégeket. Shepherd apja, Richard miatt van az
egész. Olyan kedves ember! De nők dolgában borzasztó rossz ízlése
van, pedig olyan az egész ember, mint egy hatalmas plüssmackó. És
annyira izgatott a parti miatt! Shepherd sokat segít neki mostanában,
és szerintem Richard így akarja neki megköszönni. Folyton
kérdezgeti, eljön-e valaki a családomból, és nem akarok csalódást
okozni neki.
– Everly, hová gondolsz? Felfogod, micsoda őrültség ez az egész?
Ó, Annie, ha tudnád, mekkora!
– Nem lesz semmi gond. De tényleg. Nem olyan nagy dolog.
Annie nagy levegőt vett.
– Szóval azt akarod, hogy Mirandával elmenjünk az eljegyzési
partidra, és tegyünk úgy, mintha azt hinnénk, hogy hozzámész
Shepherd Callowayhez?
– Pontosan.
– Szerintem ilyen furcsa dolgot még sosem kértél tőlem. De
persze, elmegyünk.
 – Igazán? Úristen, nagyon szépen köszönöm! De anyának meg
apának ne szólj semmit!
– Te jószagú, dehogy! Eszembe nem jutna.
Elmosolyodtam.
– Köszönöm, Annie.
– Te… – Elhallgatott, és a háttérből Miranda hangját hallottam. –
Mi az? Jaj, ne! Bocs, Everly, mennem kell. Most fejeztük be a
fürdőszobát, de az új vécé kiöntött.
– Az nem jó.
– Várj, Miranda, máris megyek! Úristen, itt fent is érzem a szagot!
Mennem kell! Szeretlek, tesó!
– Én is szeretlek.
Hallottam, hogy Mirandának kiabált, mielőtt befejezte a hívást.
Kiöntött a vécé. Atyavilág!
Nem várta meg, hogy Shepherdről is beszéljünk, de talán jobb is
volt így. Ha személyesen találkoznának Shepherddel – a
munkahelyén kívül, ahol kevésbé mereven viselkedik –, talán nem
csak potenciális DNS-szállítóként tekintenének rá. Hanem
emberként. Férfiként.
Ebbe a férfiba én történetesen fülig belezúgtam, de ez most nem
volt téma.
Egyelőre írtam Richardnak, hogy egészítse ki a vendéglistámat.
Aztán úgy döntöttem, megérdemlek egy jó forró fürdőt.
Shepherd jött be a hálószobába, megállt, és tetőtől talpig
végigmért.
– Szóval itt vagy.
– Helló! Csak a húgommal beszéltem. Mirandával együtt eljönnek
a partira. És, tudod, mindenben benne vannak.
– Az jó. – Ragadozó módján perzselt a nézése. Imádtam, amikor
így nézett rám. – Most mit csinálsz?
 – Arra gondoltam, megfürdök, de mást is csinálhatok.
– Nem, fürödj csak! – Elkezdte kigombolni az inge ujját. – Nézni
akarlak.
Az ajkamba haraptam, felkeltem, és indultam a fürdőszobába,
máris azon gondolkodva, hogyan lehetne feldobni ezt a dolgot.
Amikor a kádban feküdtem, eszméletlen jól nézett ki a mellem.
Shepherd bejött, lejjebb vette a fényerőt, miközben vizet engedtem a
kádba.
Figyelte, ahogy lassan kibújtam a ruhámból.
Ó, igen! Ez jó érzés volt.
Még mindig megjátszottuk magunkat? Vagy csak a szexről szólt?
Tényleg nem tudtam. De – e pillanatban legalábbis – nekem így
megfelelt a dolog.

  
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

SHEPHERD
A figyelmem azonnal másfelé terelődött, ahogy a tárgyalóhoz
értem – a munkáról Everlyre. Éppen a pénzügyi igazgatóm e-mailjét
olvastam, de amint meghallottam Everly hangját, máris ott teremtem
az ajtó előtt.
Attól az édes hangtól mintha teljesen megbomlott volna az
agyam. Hirtelen nem tudtam másra gondolni, mint az ajkai ízére. A
bőre puhaságára. A körmeire, ahogy belefúródtak a hátamba. Ki
gondolta volna, mi mindenre képes ez a napfényes mosolyú lány a
hálószobában? A mellkasomon még látszott a foga nyoma.
Függővé váltam, és ő volt a titkos dílerem.
Egy nővel sem volt még olyan élvezetben részem, mint vele.
Harapott, karmolt, de piszkosul jó érzés volt! Nem tudtam betelni
vele. A testem ki volt éhezve az erős ingerekre. Nem fájdalmat
éreztem, sokkal inkább valami nyers erőt. Minden egyes harapás és
karmolás átszakította bennem a lelki gátat, és végre érezni kezdtem.
Nagy erőfeszítésembe került, hogy a magánéletemet elrejtsem a
kíváncsi tekintetek elől. A tény, hogy a menő üzletember, Shepherd
Calloway rá van kattanva a fájós szexre, futótűzként terjedne a
pletykarovatokban, ha egyszer napvilágra kerülne. Everly előtt egy
nőnek sem adtam ki magam. Nem akartam túlságosan megbízni az
emberekben – attól sebezhetővé váltam volna.
De neki mindent elárultam.
Az ő hangja rántott vissza a valóságba. Volt benne valami
határozottság. Tíz perc múlva kezdődött a megbeszélésünk, de ő a
tárgyalóban beszélgetett valakivel. Damian Fillsburg értékesítési
vezető hangját véltem felismerni.
 – Mr. Calloway hétfőre kéri azokat az adatokat.
– Hogy mikorra? – Damian szétszórtnak tűnt, mintha csak fél
füllel figyelne Everlyre.
– Itt állok maga előtt, Damian – mondta Everly. – Jól hallotta:
hétfőt mondtam. Ahogy azt az e-mailemben is leírtam.
Bekukucskáltam a résnyire nyitott ajtón. Damian Everly előtt állt,
de a szemét nem vette le a telefonjáról. Everly egy kötegnyi kék
dossziét fogott keresztbe tett kézzel. Szinte tapintható volt az
ingerültsége, de nem tudtam hibáztatni miatta. Damian nemrég
került hozzánk, de a pökhendisége már engem is kezdett
bosszantani.
Damian felnézett, és úgy tett, mintha csak most venné észre, hogy
Everly ott van.
– Valamit csak ki tud találni, igaz? Falazzon nekem egy kicsit a
nagyfőnöknél!
Everly összepréselt ajakkal megrázta a fejét.
– Nem, nem fogok magának falazni.
– Everly, segítsen már egy szegény fickónak! – kérlelte Damian
félrebillentett fejjel. Egy lépést tett Everly felé. – Ehhez mit szól?
Jöjjön el velem vacsorázni pénteken, és együtt kitalálunk valamit.
Átfutott rajtam a düh. Hogy merészel ráhajtani az én barátnőmre?
Be akartam lépni a tárgyalóba, hogy azonnal kirúgjam a rohadékot,
de Everly nem hagyta lélegzethez jutni.
Csettintett a nyelvével.
– Ezt sajnálattal hallom, Damian.
– Mit sajnál ezen?
– Hogy Autumn faképnél hagyta. Autumn-nek hívták a
barátnőjét, ha jól tudom. Azt a csinos, szőke lányt, aki
strandruhában jött el a céges piknikre. Nem kérte meg a kezét pár
hónappal ezelőtt? Kár, hogy vége lett a dolognak.
 – Várjon csak! Micsoda? Nem, vagyis igen, Autumn a neve, de
nem… Miről beszél egyáltalán?
– Épp most hívott meg vacsorázni, aminek egyébként itt semmi
helye, de feltételezem, azt jelenti, hogy szakítottak Autumn-nel.
Vagy félreértettem volna a kérdését?
– Nem, nem úgy értettem… – keresgélte Damian a szavakat. –
Nem szakítottunk.
– Értem – mondta Everly. – Szóval nem vacsorázni hívott, hiszen
a világért sem csalná meg a bájos menyasszonyát.
– Persze hogy nem.
– Szóval arra sem kért, hogy hamisítsam meg az adatokat az
értékesítési jelentésekben. Nyilván azt is félreértettem.
Damian pár másodpercig tátott szájjal bámult rá.
– Persze hogy nem. Nem kérnék magától ilyesmit.
– Nem is tételeztem fel – mosolygott rá barátságosan Everly. –
Akkor mi lenne, ha hétfő helyett már pénteken leadná nekem azokat
a jelentéseket, hogy ellenőrizzem, minden pontosan és időre
elkészült-e?
– Ahá, igen, péntekre. – Damian kiegyenesedett, és mosolyt
erőltetett magára, mintha attól visszanyerhetné a méltóságát. – A
beérkező levelek közt megtalálja.
– Kitűnő! Köszönöm, Damian – nyugtázta Everly.
Beléptem a tárgyalóba. Damian anélkül távozott, hogy a
szemembe nézett volna.
Everly minden szék elé egy kék dossziét helyezett az asztalra.
– Korán érkeztél.
Igaza volt. Ő meg nem volt az íróasztalánál. Mágnesként vonzott
magához. Azért jöttem le korábban a tárgyalóba, mert gondoltam,
hogy itt lehet.
 – Tudom. – Tetőtől talpig végigmértem, és gyönyörködtem a
sárga ruha alatt kirajzolódó idomaiban. Most viszont nem a
csodálatos teste nyűgözött le. – Alaposan helyre tetted Damiant.
A szeme sarkából rám pillantott, miközben újabb dossziét tett ki
az asztalra.
– Hallottad?
– Egy részét.
Apró vállrándítással felelt.
– Szereti a határokat feszegetni, és örül, ha megússza. Örülök, ha
sikerült kijózanítanom.
– Ezt nevezem, Miss Dalton!
– Ó, köszönöm, Mr. Calloway.
Százféle malacságot tudtam volna csinálni vele azon a
tárgyalóasztalon.
Rádöntöttem volna, és felrántom a csinos kis ruháját.
Megujjazom, hogy nedves legyen, aztán jó mélyen belecsúsztatom a
farkamat. Hanyatt fektetném, és belefúrnám az arcom a lába közé.
Addig nyalogatnám a szép kis punciját, amíg elélvez ott, az
arcomon.
Lépteket hallottam a hátam mögött, ami visszarántott a
valóságba. Az utóbbi időben túl sokat fantáziáltam. De nem tudtam
uralkodni magamon. Kikészített ez a nő!
A fejlesztők csapata bevonult, és elfoglalták a helyüket. Everly
mellett ültem, és a lábammal mintegy véletlenül végigsimítottam a
lábát, miközben a prezentációt hallgattuk.
Az asztal fölött nagyon komolynak látszottunk. Alatta viszont a
kezem végigsiklott Everly combján. Arcizma sem rándult –
legalábbis én nem láttam semmit –, de szinte észrevétlenül széttárta
a lábát. Heves szívdobogás fogott el, és felforrt a vérem. Alig tudtam
megállni, hogy hozzáhajolva ne szívjam be a haja eperillatát. Nem
sokra mentem – ahhoz túl messze voltunk egymástól –, úgyhogy
megelégedtem azzal, hogy a combja bársonyos bőrét cirógattam.
Everly testtartása továbbra is figyelmet sugárzott, amikor a
könyökével észrevétlenül lelökte a tollát az asztalról. Rám villant a
szeme, és bocsánatkérő vállrándítással lehajolt, hogy felvegye.
Közben a kezével végigsimította a dákómat. Nem nyúlt a tollért,
hanem a nadrágomon keresztül jó erősen megszorította a
fütykösömet.
Felhördültem a nyomásra – a picsába, de jó volt! –, és álcázásul
megköszörültem a torkomat. Everly felegyenesedett, visszahelyezte
a tollat az asztalra, és folytatta a jegyzetelést.
Egyetlen szó sem jutott el hozzám a prezentációból. Úgy éreztem,
minden vér az ágyékomba tolul, az agyamban épp csak annyi
marad, amennyivel fenntarthatók az alapvető életfunkcióim, mint a
légzés és a szívdobogás.
A megbeszélés véget ért, én pedig úgy döntöttem, egyenesen
visszamegyek az irodámba. Úgy begerjedtem, hogy kész voltam
rámászni Everlyre. Ezt azért mégsem tehettem meg a tárgyaló kellős
közepén.
Az irodám ajtaja viszont zárva volt.
Pár percig vártam, hogy visszajöjjön az asztalához, aztán üzenetet
küldtem neki.
Én: Gyere ide!
Everly: Szükséged van valamire?
Én: Tudod nagyon jól, mire.
Everly: Kávé?
Everly: Jegyzettömböt vigyek?
Everly: Hozzam a megbeszélés jegyzeteit? Szerintem volt, amiről
lemaradtál.
Én: A seggedet hozd, de azonnal!
 Belépett, becsukta az ajtót, nekidőlt, és az ajka érzéki mosolyra
húzódott.
– Zárd be! – utasítottam halkan.
Kidugta a nyelvét, és a háta mögé nyúlt, úgy zárta be az ajtót.
Alaposan végigmértem, hogy eldöntsem, mit akarok. Mennyi
lehetőség! A távirányítóval leeresztettem a rolót, mire enyhe pír
öntötte el Everly arcát.
Még mielőtt megszólalhattam volna, odajött az íróasztalomhoz.
Elöntött a kíváncsiság a szemében fénylő tűz láttán. Azon
töprengtem, mit akar csinálni, és csendben maradtam. Figyeltem
Everlyt.
Újra megnyalta a szája szélét, és térdre ereszkedett előttem. Az
izgalomtól, a cipzáramon tapogató ujjaitól, meg az enyémbe
kapcsolódó tekintetétől olyan merevedésem lett, hogy szinte fájt.
Sietség nélkül lazította meg a nadrágomat. Lehúzta a cipzárt.
– Hmm – szabadított meg az alsónadrágomtól. – Mit csináljak
ezzel?
Megragadta a tövét, és felfelé haladva végighúzta a nyelvét a
vesszőmön. Fennakadt a szemem, és mély torokhangon felnyögtem.
Még párszor megnyalt, lassan simogatva a farkamat a nyelvével,
kitapogatta a csúcsát.
– A picsába, Everly!
– Pszt! – Egy gyors nyelvcsapástól újra felnyögtem. – Maradjunk
csendben!
Boldogan megtettem volna bármit abban a pillanatban, csak hogy
leszopjon. Ha csendre vágyott, hát megadom neki.
Majd később úgyis visszakapja.
A farkam hegyén körözött a nyelvével, én pedig csukott szájjal
bólintottam.
 – Jó – markolta meg újra a tövét, és a szájába csúsztatta a
farkamat.
A kurva életbe, de jó volt! Óvatosan kezdte: megszorította a
farkam tövét, miközben a hegyét szívta. A szája síkos és meleg volt,
a nyelve végigsiklott a vesszőmön, ahányszor csak előrebukott a feje.
Nyögés helyett mély morgást hallattam. Nem tudtam megállni.
Észveszejtő volt már a látvány is, ahogy Everly szájába hatolt a
farkam.
Gyorsabban kezdett mozogni, és egyre mélyebbre csúsztattam
magam. Még jobban rám hajolt.
Az ujjaimmal végigszántottam a haját; megrebbent, majd
lecsukódott a szeme. A testem végigborzongott Everly édes
nyögdécselésétől. Néztem őt, selymes hajtincseivel játszadoztam,
miközben a szájával kényeztette a farkamat. A feszültség a
tetőfokára hágott, és elöntött a forróság.
Az ölem mozgása átvette az ő ritmusát: a szájába nyomultam. Az
ingem alá nyúlt, és nyitott tenyérrel simogatta a bordáimat. Egyszer
csak begörbítette az ujjait, és éreztem, ahogy a bőrömbe vájja a
hegyes körmeit.
Előrelendültem, és alig tudtam megállni, hogy ne nyögjek
hangosan. Belemarkoltam a hajába, ő meg ismét megkarmolt,
közben a farkamon szorgoskodott. Néztem, ahogy nedvesen
csillogva kicsusszan a szájából, és elhomályosult a látásom.
A legkéjesebb kínzás volt ez. Mélyen bekapta a farkamat, és az
ajkai meg a nyelve érintése az őrületbe kergetett. A keze feljebb
kúszott a mellkasomon. Megtalálta a mellbimbómat, a hüvelyk- és
mutatóujja közé fogta, és erősen meghúzta.
– Az anyját! – morogtam, mert alig tudtam uralkodni magamon.
Everly felvette a tempót: a feje előre-hátra mozgott, ahogy újra
meg újra rám hajolt. Elvarázsolva fogtam a haját, és szinte az
eszemet vesztettem. Ahogy felemelte a tekintetét, és az találkozott a
pillantásommal, megint megfogta a mellbimbómat, és még
erősebben meghúzta.
Én pedig elvesztettem a fejem.
A szájába lövelltem; lüktetett a farkam, miközben elélveztem.
Olyan váratlan és erős volt, hogy minden idegszálammal átadtam
magam az érzésnek. A kéj hullámai futottak át a testemen – Everly
kényére-kedvére, teljesen kiszolgáltatva álltam ott.
Végül kiengedte a szájából a farkam, miközben én a mámortól
megrészegülve, pislogva néztem a mennyezetet. Megszédültem az
endorfintól. Képtelen voltam gondolkodni.
Mély lélegzetet vettem, és visszazökkentem a valóságba. Everly
még mindig előttem térdelt, a kezét a combomon nyugtatta.
Ő következett.
Megfogtam az állát, és a hüvelykujjammal végigsimítottam az
alsó ajkát.
– Ezt nem hiszem el…
– Igen, te…
– Le a bugyival!
Olyan hangon szóltam hozzá, hogy kénytelen volt
engedelmeskedni. A pillantásunk egybefonódott, miközben Everly
felállt. Nem akart kibújni a szoknyájából, csak megemelte és
lecsúsztatta a lábán a bugyiját.
Jó kislány!
Kigomboltam a blúzát, és annyira szétnyitottam, hogy
megízlelhessem a cicijét. Megszaglásztam őket, miközben a
hüvelykujjammal dörgöltem a bimbóit a melltartója könnyű
anyagán keresztül. Félrehúztam, és a nyelvemmel párszor
végigsimítottam az egyiket, miközben a kezem felkúszott a combja
belső oldalán.
 A nyílása nedves volt, és éreztem, hogy reszket, ahogy az
ujjaimmal cirógattam a bársonyos bőrt.
– Shepherd…
Végighúztam az ujjamat a csiklóján, és elhallgattattam.
– Pszt! Maradjunk csendben!
Az ajkába harapott, és halkan felnyögött.
Az asztalomon heverő bazárt félretoltam – még jó, hogy volt rajta
hely –, és ráfektettem Everlyt. Széttárta a combját, én pedig feljebb
húztam a szoknyáját.
– De szép kis punci! – nyaltam meg odalent. – Istenem, piszok jó
íze van!
Újra felnyögött. Imádtam ezt a hangot.
A kezemet a combján tartva a nyelvemmel vettem kezelésbe a
csiklóját. Lassan, játékosan kezdtem, szinte gyötörtem Everlyt.
Hosszan végignyalogattam a lágy redőket. Megfeszült a teste, a háta
ívben begörbült, az ujjai az íróasztal lapját próbálták markolászni.
Két ujjamat belécsúsztattam; alig tudta megállni, hogy hangosan
fel ne nyögjön. A csiklóját nyaldostam, és begörbített ujjakkal
ingereltem, ahol kívánta. Megvonaglott a teste, és belemarkolt a
hajamba, miközben hozzám dörgölőzött.
Nem lankadtam: tartottam a tempót. Nyalogattam és szívtam a
csiklóját, miközben az ujjaim a punciján dolgoztak. Még a saját
kielégülésemtől mámoros állapotban megrészegültem az ízétől, meg
az ujjaimra tapadó nedvétől.
Ez az édes, gyönyörű nő ott feküdt az asztalomon, és csak az
enyém volt! Még sosem éreztem magam ilyen állati erősnek.
Röviden, szaggatottan kapkodta a levegőt, és izmai
megszorították az ujjaimat. Nem hagytam abba: a csiklóját
nyaldostam. A puncija forrón zárta magába az ujjaimat. Istenem,
milyen közel volt hozzá! Olyan tisztán éreztem, hogy már-már újra
elélveztem én is.
Everly háta megfeszült, a szája elé kapta a kezét, belsője hevesen
lüktetett. Vele voltam, miközben csitult az élvezete: tovább
nyalogattam, és beléhatoltam az ujjaimmal.
Ellazult, de még mindig zihálva kapkodott levegő után.
– Te jó ég, hagyd abba! Nem bírom tovább.
Még egy puszit nyomtam a csiklójára, és kihúztam belőle az
ujjaimat.
– Basszus, Shepherd – szuszogta. – Ebbe belehaltam!
Segítettem neki felülni az íróasztal peremére, ő pedig pislogott
néhányat. A haja kócos volt, a ruhái ziláltak.
– Most kurvára szexi vagy – fogtam meg a fenekét, és
odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. – De most már húzz el
innen, dolgoznom kell!
Vihogva kapta el a mellbimbómat az ingemen keresztül, és
megcsavarta, amitől felhördültem.
– Seggfej! Ekkorát élvezek, de te nem hagyod, hogy magamhoz
térjek?
Újra megcsókoltam.
– Mondjuk le a programjaimat, és akkor annyi időd lesz,
amennyit csak akarsz!
Az volt benne az őrület, hogy komolyan is gondoltam. Boldogan
kivettem volna egy szabadnapot, hogy csak vele legyek. Ez
egyáltalán nem vallott rám.
Everly függőséget okozott, de nem csak azzal, hogy olyan
élvezethez tudott juttatni, mint még életemben senki más. Tetszett
nekem, méghozzá nagyon is. De még mindig nem tudtam, hogyan
kezeljem a dolgot.
  
HUSZONHATODIK FEJEZET

SHEPHERD
Annak érdekében, nehogy elszaladjon velünk a ló az eljegyzési
parti okán, rábeszéltem apát, hogy itt tartsuk a lakásomon. Egy
kisebb, meghitt összejövetelhez bőven elég volt a hely – meg a
kilométer hosszú vendéglistának is. Everly kedvesen noszogatta egy
darabig – ó, Richard, hát nem remek lenne itt megrendezni? –, végül
beadta a derekát.
Ami annyit jelentett, hogy amikor a buli reggelén hazaértem az
edzőteremből, teljes zűrzavar fogadott.
Mindenütt emberek nyüzsögtek: bútorokat pakoltak,
felakasztották a díszeket, felszerelték az égősorokat. A konyhában
külön felelőse volt az étkeztetésnek; a nappali közepén egy nő állt a
kis létrán, és láthatólag a villanykörtéket cserélte; egy kisebb csapat
hordozható színpadot állított fel az étkezőasztalom helyén.
Az egész zűrzavar közepén az apám trónolt.
Jól festett, meg kellett adni. A kezelésektől sápadt és megviselt
volt, de hetek óta nem láttam olyan jó formában, mint ma. Az arcára
visszatért a szín, a gerince kiegyenesedett, és energikusan mozgott.
A hóna alatt csíptetős jegyzettömböt tartott, és telefonon beszélt
valakivel.
A rövidnadrágom zsebébe süllyesztett kézzel várakoztam,
miközben egy hadsereg sürgött-forgott körülöttem, akik éppen az
otthonomat alakították át… hogy mivé, azt egyelőre nemigen
lehetett megállapítani. Pillanatnyilag úgy nézett ki, mintha egy
partikellék-bolt robbant volna fel a tetőtérben.
Apa befejezte a hívást, és zsebre tette a mobilját.
– De jó, Shepherd, hogy itthon vagy! Eddig hogy tetszik?
Körbepillantottam.
 – Biztos klassz lesz, ha elkészül.
– Szerintem is – mosolyodott el apa, és vigyen el az ördög, ha
nem csillogott a szemében az a fény, amiről Everly beszélt. Igaza
volt: nehezen lehetett neki ellenállni. – Estére rá sem ismersz a
lakásodra. Teljesen át fogjuk alakítani!
Két férfi cipelt be mellettünk egy magas, rétegelt lemezből készült
dobozt.
– Mi az?
Apa figyelte, ahogy kivitték az erkélyre.
– Gondolom, a fotófülke.
– Fotófülke?
– Persze. De inkább menj el, ha nem akarod lelőni a legjobb
meglepetéseket!
Vissza kellett fognom magam, nehogy felnyögjek.
Meglepetéseket? – Hmm, apa, miféle meglepetéseket? Azt hittem,
visszafogjuk magunkat.
Megpaskolta a hátamat.
– Ne aggódj! Everlyvel együtt imádni fogjátok.
– Tűzijáték nem lesz, ugye?
– Nem, semmi olyasmi. – Lapozgatni kezdte a csíptetős mappát. –
Ilyen rövid idő alatt nem tudtam beszerezni az engedélyeket.
– Várj csak! Micsoda? Szóval akartál tűzijátékot?
– Most már igazán elhúzhatnád innen a csíkot, Shepherd. Majd
akkor gyere vissza, ha kezdődik a parti.
– De hát itt lakom! Hová menjek?
Apa vállat vont.
– Tusolj le, aztán maradj a szobádban! Vagy az irodában. Arra
nincs szükségünk.
Végignéztem a díszek, dobozok és csomagolóanyagok kusza
összevisszaságán. Valószínűleg az lesz a legjobb, ha nem
lábatlankodom itt.
– Jól van, apa. Viszlát este!
Máris elvonta valami a figyelmét, és elindult, hogy irányítsa,
ahogy felállítanak egy asztalt.
Visszamentem a hálóba, és megnéztem az üzeneteimet. Everly a
barátnőivel töltötte a napot. Valami készülődésről beszélt. Nem
tudom, minek kellett nekik hét óra, hogy felöltözzenek egy partira,
de annyi eszem azért volt, hogy ne kérdezzek rá.
Tusolás után felöltöztem, és bementem az irodába. Becsuktam az
ajtót, hogy ne halljam a partiszervezők nyüzsgését, aztán munkához
láttam.
Nem sokkal a buli kezdete előtt bújtam elő az irodámból. Egész
nap alig mozdultam ki. Apa rendelt nekem ebédet, hogy ne
mászkáljak ki, és nehogy meglássam a dekorációt. Vastag, fekete
függöny zárta le az irodámhoz, a vendégszobához és a hálóhoz
vezető folyosó végét. Azért rakták fel, hogy távol tartsák a
vendégeket az otthonom privát helyiségeitől – amit nagyra
értékeltem –, ugyanakkor én sem láthattam meg, mit művelt az
apám.
Visszamentem a szobámba átöltözni, és valahogy nem tudtam,
mit gondoljak erről az egészről. A szépen felépített hazugságunk
tudatát erővel kiszorítottam az elmémből. Azzal igazoltam magam
előtt a színjátékot, hogy csak ártatlan szórakozásról van szó, az
apám mulattatására.
De a bűntudat nem hagyott nyugodni, és lyukakat rágott a
logikám falán. Apa kitette a lelkét, hogy méltóképpen
megünnepeljük ezt az áleljegyzést. Sőt mi több, azért erőltette meg
magát ennyire, mert valóban izgatott volt a közelgő (állítólagos)
házasságkötésünk hírétől.
 Nem lesz könnyű kimagyarázkodni előtte. Ez a parti csak
súlyosbította a helyzetet. Erre nem számítottam, amikor belementem
a dologba. Helyesebben, nem akartam tudomásul venni a tényeket.
Ráadásul sosem voltam oda a partikért. Főleg nem, ha én voltam
az ünnepelt. Legszívesebben kitértem az ilyen fajta figyelem elől.
Egy dolog a tárgyalóterem fő helyét elfoglalni, vagy a befektetők elé
kiállni. A vezetői feladatok nem álltak távol tőlem. De soha nem
élveztem különösebben a társasági életben rám irányuló figyelmet.
Pedig ma este jó sok jut majd belőle, hiszen én leszek a parti egyik
díszvendége.
Everly üzent, hogy útban van idefelé. Megmagyarázhatatlan
izgalom hulláma söpört végig rajtam. Mi lesz rajta? Hagytam
magam rábeszélni egy korabeli stílusú öltönyre, amihez kétsoros
mellényt és sötétszürke, széles karimájú kalapot vettem fel. Beleillett
az apa által kitalált témába, de nem nézett ki olcsó jelmeznek. A
pokolba is, jól mutattam benne!
Kopogtak a háló ajtaján. Megigazítottam a kalapomat,
kinyitottam, és apa állt előttem – vagyis az apám, 1920-as évekbeli
gengszterkiadásban. Hajszálcsíkos öltönyt viselt fehér
nyakkendővel, a mellényzsebében retró zsebóra. A fején széles
karimájú, fekete kalap díszelgett, a foga közül szivar lógott, és a
sétabotjával kopogott a padlón.
– Mit szólsz hozzá? – kérdezte, a meg sem gyújtott szivar mögül
vigyorogva.
– Remekül nézel ki, apa!
Lesimította a zakója elejét.
– Köszönöm, fiam. Te is fantasztikusan mutatsz! Lemehetünk az
előcsarnokba?
– Az előcsarnokba?
 – Lent találkoztok Everlyvel. És ne leskelődj kifelé menet! Azt
akarom, hogy az egészet egyben lásd meg, amikor visszajöttök.
– Rendben. Nem lesek.
Végigvezetett a folyosón, átkeltünk a függönyön. A földre
szegeztem a tekintetemet, miközben gyorsan a bejárati ajtóhoz
mentem; csak fekete és zöld villanások tűntek a szemembe.
– Az első vendégek bármelyik percben megérkezhetnek, de
nektek nem kell sietnetek – mondta apa, miközben kikísért a bejárati
ajtón. – Az ifjú párnak hatásos legyen a belépője!
– Rendben. Akkor nemsokára itt vagyunk.
Lementem, hogy ott várjam Everlyt, és közben azt kívántam,
bárcsak lenne egy bárpult ennek az épületnek az előcsarnokában.
Leültem egy bőrkanapéra, az egyik bokámat keresztbe tettem a
másik térdemen, és végigpörgettem az e-mailjeimet. Sokan járkáltak
az előcsarnokban – más lakók, meg partivendégek is –, de nem
figyeltem rájuk. Igazából egyetlen emberrel akartam ma este
találkozni.
Megint nyíltak az ajtók, és három nő lépett be a partira kiöltözve.
Everly barátnője, Nora volt baloldalt, mélyvörös, rojtos ruhában és
flitteres hajpánttal a hosszú, fekete hajában. Hazel jobboldalt
lépkedett, hasonló, de fekete színű ruhában, hosszú, fekete
kesztyűben, az orra hegyén szemüveggel.
Kettőjük között jött Everly egy káprázatos, ezüstszínű, flitteres
ruhában.
Szőke haját retró stílusú hullámokba göndörítették, flitteres
hajpántjába fehér tollakat tűztek az egyik oldalon. A ruha keskeny
pántjai kiemelték a kecses vállait, az ajkait pedig mélyvörösre
rúzsozták.
Elámulva álltam, és bámultam. Hihetetlen jelenség volt! Azt a
meglepetést idézte, amiben a gála estéjén volt részem. Akkor
lenyűgözött a piros ruhájában, és most újra ez történt.
Olyan piszkosul gyönyörű volt!
Sugárzóan mosolygott, és a vörös ajkai csókra hívogattak.
Megállt, a tekintete megpihent rajtam, és még szélesebb mosolyra
derült az arca.
– Tessék, itt vagyok – vált ki a barátnői közül. Végigsimította a
zakóm hajtókáját. – Hű, de jól nézel ki!
– Szédületes vagy! – válaszoltam, és végigpásztáztam a
szememmel. Rápillantottam a barátnőire is, és biccentettem nekik. –
Hölgyeim!
– Szervusz, Shepherd! – intett Nora.
Everly a válla fölött visszanézett rájuk.
– Menjetek fel! Mi is ott leszünk pár perc múlva.
– Remek! Odafent találkozunk.
A lányok karonfogva indultak el a lift irányába. Visszafordultam
Everly felé.
– Hogy tetszem? – Finoman riszálni kezdte a csípőjét, amitől
hullámzani kezdtek rajta az ezüstszínű rojtok.
– Őrülten szexi vagy, és ez az imádni való ruha pokolian jól
mutat rajtad.
– Köszönöm. Nagyon tetszik a zakód. Nagyon vicces darab.
– Egyébként nem utálom.
Megpaskolta a mellkasomat.
– Jó fej vagy. Menjünk, bulizzunk!
A bulizás talán kicsit erős kifejezés volt, de nem volt ellenemre,
hogy ezzel a bámulatos nővel töltsem az estét, aki itt volt mellettem.
A lifttel felmentünk a legfelső emeletre. A hüvelykujjamat
végigfuttattam Everly tarkójának bársonyos bőrén.
Félrebillentett fejjel felnézett rám.
– Milyen a rúzsom?
 Ahogy rápillantottam az élénkvörös ajkaira, legszívesebben
lecsókoltam volna róluk a rúzst.
– Tökéletes.
A derekát átfogva vezettem be őt oda, ahol egykor a lakásom volt.
Most úgy nézett ki, mint egy varázslatos zugkocsma a
kilencszázhúszas évekből. Az asztalokon aranyszegélyű, fekete
terítők voltak, azokon meg fekete vázák álltak, bennük tollbokréták.
A mennyezeten pislákoló fények futottak körbe. Az ebédlőben
felállított színpadon dzsessztrió játszott, és egy jelmezbe öltözött
fickó állt a bárpult mögött, ami most a nappalimban kapott helyet.
Apám mintha a semmiből bukkant volna elő. Még mindig
ugyanazt az öltönyt és kalapot viselte, de a sétapálcát meg a szivart
valahol elhagyta.
– Nézzenek oda, Everly! Tudtam, hogy ez a téma tökéletes lesz.
Gyönyörű vagy!
– Köszönöm, Richard. Ez hihetetlen! Imádom az öltönyödet.
Apa fehér tollboát kanyarított Everly vállára.
– Tessék! Tökéletes! Minden hölgynek jut egy ilyen.
Egy pincér közeledett, a kezében pezsgőstálcát tartott. Apa
mindenkinek odanyújtott egy poharat, aztán magának is elvett
egyet. Valami erősebbre vágytam, most mindenesetre a poharamat
szorongattam, miközben apa ránk ragyogtatta a mosolyát.
– Tósztot mondok – emelte meg a poharát. – Igyunk a fiamra, és
az ő gyönyörű menyasszonyára!
Everlyvel találkozott a pillantásunk; a saját bűntudatomat véltem
felfedezni az ő tekintetében is. Koccintottunk apával, azután kiittuk
a pezsgőnket.
– Menjetek, érezzétek jól magatokat! – biztatott apa. – Én itt
maradok, és fogadom a vendégeket. Van még nálam pár boa,
kiosztom őket.
 Everly keze a tenyerembe siklott, és kiitta a pezsgője maradékát.
Tetszett a dolog, mert tudtam, mi lesz belőle. Én is kiürítettem a
poharamat.
– A bárpulthoz? – kérdezte.
– Igen.
A vendégek elvegyültek egymással a csillogó díszletek között,
pezsgőztek – a bárpult mellett pezsgőszökőkút állt –, vagy a
szesztilalom idején népszerű koktélokat kortyolgatták. Ethan és
Grant is itt voltak már, összeillő hajszálcsíkos öltönyt viseltek. Everly
barátnőivel beszélgettek. Apa néhány régi barátja is eljött –
gyerekkorom óta ismertem őket. Néhány szomszédot is meghívott a
házból – olyan embereket, akikkel vagy ő, vagy Everly barátságot
kötött. Nálam sokkal jobban kedvelték a társaságot. Mielőtt
beköltöztek hozzám, egyetlen szomszédot sem ismertem.
Odanyújtottam Everlynek az Oldalkocsi koktélját, és én is
belekortyoltam a saját régimódimba. Ügyes volt a csapos. Everly az
ajtó felé kacsintott, és elmosolyodott.
– Itt vannak a húgomék.
Apa a két nő vállára terítette a tollboákat – egy pirosat meg egy
kéket; láthatólag többféle színben álltak rendelkezésére. Egyikük – a
hosszú, hullámos hajú – élénkpiros ruhában feszített. Biztos a másik
volt Everly húga. Erős családi vonásaik voltak, bár ennek a nőnek
sötétebb, rövidebbre nyírt haja volt.
Everly intett nekik, majd mindkettőjüket megölelte.
– Örülök, hogy eljöttetek. Shepherd, bemutatom a húgomat,
Annie-t, és a feleségét, Mirandát.
– Örvendek! – ráztam kezet mindkettőjükkel, aztán Everly
derekára csúsztattam a kezem, és közelebb húztam magamhoz.
– Csodálatos, hogy megismerkedhetünk magával – mondta
Annie. A pillantása kis ideig ide-oda vándorolt Everly és köztem.
 Ethan mosolyogva közeledett felénk. A szemem sarkából láttam,
hogy Grant továbbra is Everly barátnőivel csevegett – pontosabban,
nevetgélt.
– Jó kis parti, Shep – veregette meg a vállamat.
– Apa kitett magáért.
– Úgy szokott.
Bemutattam Ethant Annie-nek és Mirandának. Egy kis
beszélgetés után Ethan rájött, hogy pár utcányira laknak Everly
húgáéktól, a Queen Anne negyedben. Amikor Annie és Miranda
szóba hozták, hogy átalakítják a házukat, élénk eszmecsere
kezdődött a házfelújításról.
Everlyvel köröztünk egy kicsit, iszogattuk a koktélunkat, és
beszélgettünk a vendégekkel. Apának vagy kifogytak a boái, vagy
úgy találta, hogy minden vendég megérkezett, mert megláttuk, hogy
Szvetlánával táncol a színpad előtt.
Azon töprengtem, miért játssza meg még mindig, hogy együtt jár
apámmal. Már két hónapja tartott a dolog. Akár elhitte, hogy tényleg
egy pár vagyunk Everlyvel, akár nem, arra réges-régen rá kellett
jönnie, hogy engem ő egy csöppet sem érdekel. Ha bosszút akart
állni, akkor láthatólag kész volt elmenni a legvégsőkig. Ha viszont a
pénzről volt szó, apám nem volt túl bőkezű vele. Nem lehetett az.
Többet voltak együtt itthon, mint amennyit eljártak, és úgy tudtam,
apa nem vásárolt neki ajándékokat. Szvetlána nem villogott új
ékszerekkel, sem drága táskákkal. Nem is szoktak flancos helyekre
kiruccanni.
Lehet, hogy félreismertem Szvetlánát? Lehet, hogy kezdettől
fogva önmagáért szerette az apámat. Vagy talán úgy indult a dolog,
hogy engem akar megszerezni – vagy a közelembe férkőzni –, de
időközben tényleg megkedvelte apát?
 A gondolat egyszerre volt zavaró, de furcsa módon megnyugtató
is. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy egész idő alatt csak
kihasználta apámat. De ha nem úgy volt, ha ők ketten tényleg
egymásra találtak, akkor apámat legalább nem fogja megsebezni a
dolog.
Everly odacipelt a fotófülkéhez. Azt hittem, a kalapom épp elég,
de még a kezembe nyomott egy hosszú pálcára erősített, óriási
bajuszt is, és mindenáron azt akarta, hogy tartsam az arcom elé. Ő
egy fekete-arany legyezőt kapott fel, meg egy kartonpapírból
kivágott pezsgősüveget.
Iszonyatosan néztünk ki. De a harmadik képnél már mind a
ketten kacagtunk.
Furcsa dolog történt a parti előrehaladtával. Rájöttem, hogy jól
érzem magam. Ismeretlen koktélokat kóstolgattunk, idétlen fotókat
készítettünk, viccelődtünk és nevetgéltünk a testvérünkkel, és
táncoltunk a tagadhatatlanul jó dzsessztrió számaira. Ahogy
megpörgettem Everlyt a táncparketten, és hullámzott rajta az
ezüstszínű ruha, olyan szabadnak éreztem magam, amilyennek csak
a színpadon szoktam.
Amikor a bandában játszottam, elrejtőztem a névtelenség mögé.
A többiekre hagytam, hogy a közönséget hergeljék. Csak azért
voltam ott, hogy elengedjem magam. Hogy belefeledkezhessem a
zenébe. De most itt voltam, a saját otthonomban, olyan emberektől
körülvéve, akik Shepherd Callowayként ismertek – milliárdos
cégtulajdonosként. És ugyanolyan szabadnak éreztem magam.
Mosolyogva, nevetve táncoltam.
A banda új számot kezdett játszani, és magamhoz húztam
Everlyt. Felemeltem az állát, odahajoltam hozzá, és megcsókoltam.
És nem azért, mert úgy illett. Nem azért, hogy a jelenlévőket
meggyőzzem a kapcsolatunk valódiságáról. Azért csókoltam meg,
mert abban a pillanatban sehol sem lettem volna szívesebben,
semmit nem csináltam volna nagyobb örömmel. És senki mással
nem csináltam volna ugyanezt.
  
HUSZONHETEDIK FEJEZET

EVERLY
Vagy tizedszer olvastam el az e-mailt, és vegyes érzelmek
kavarogtak a gyomromban. Cameron Whitbury írta, aki önerőből
lett milliárdos vállalkozó. Állásügyben akart velem beszélni.
Cameron jótékonysági alapítvány létrehozásán fáradozott. Az e-
mailben társadalmi felelősségről volt szó, meg arról, hogy a
vagyonát az emberek megsegítésére akarja felhasználni. És hogy
szervezettebben szeretné folytatni az adományozási tevékenységét.
Sokkal többet is tehetne, de máris teljesen be van táblázva. Egy
jótékonysági alapítvány segítségével hasznos munkát folytató
szervezeteket támogathatna, ösztöndíjprogramokat indíthatna, jó
ügyeket és kutatásokat tudna finanszírozni.
És rám gondolt, mint potenciális ügyvezető igazgatóra.
Az interneten talált rá a profilomra, és több itteni ismerősével
beszélt rólam.
Nyilvánvalóan jó hírnévnek örvendtem. Eddig azt sem tudtam,
hogy egyáltalán van hírnevem. Shepherdnek azonban volt, és sok
emberrel dolgoztam együtt a cégén belül, meg azon kívül is. Ennyi
elég volt Cameronnak, hogy megkeressen az új vállalkozása
kapcsán, és azt kérdezte, hajlandó vagyok-e egy kötetlen telefonos
interjúra.
Hihetetlenül nagy lehetőségnek hangzott! Szerettem a munkámat
– és jól is végeztem –, de ez kész csoda lenne. Én kezeltem
Shepherd összes jótékonysági adományát, és ez volt a munkám
egyik legjobb része. Ez hatalmas kihívást jelentene számomra, de
biztos voltam benne, hogy meg tudnám csinálni.
Az volt a kérdés, hogy akarom-e?
 Az új állás azt jelentené, hogy már nem Shepherdnek dolgoznék.
Ezzel kapcsolatban vegyes érzelmeim voltak. Egyfelől nehezen
tudtam elképzelni, hogy állást változtassak. Shepherd jó
munkarendet alakított ki. Másfelől ebben az új munkában hatalmas
lehetőségeket láttam.
Persze az is lehet, hogy nem kapom meg. Csak telefonos
interjúról volt szó. Ráadásul kötetlen beszélgetésről.
Többször elkezdtem választ írni, aztán kitöröltem. A telefonos
interjú semmilyen kötelezettséget nem jelent. Nincs abban semmi, ha
elbeszélgetek vele, csak hogy több információhoz jussak.
De azért rossz érzésem volt, hogy beleegyeztem az interjúba
Shepherd megkérdezése nélkül.
Bent volt az irodájában – résnyire nyitott ajtó mellett –, és
semmilyen programja nem volt a nap hátralevő részében. Felálltam,
nagy lélegzetet vettem, kisimítottam a ruhámat, és bementem az
irodájába.
Bekopogtam az ajtaján.
– Halló, beszélhetnénk egy percet?
Felnézett a laptopjáról, és finom mosolyra görbült a szája.
– Persze.
Becsuktam magam mögött az ajtót. Kíváncsi arckifejezéssel
figyelte, ahogy bejöttem, és leültem az íróasztal túloldalán.
– Egy kicsit zavar, hogy olyan messze vagy tőlem.
Te jó ég, hogy lehetett ilyen szexi? Az a kis mosoly. A gödröcskék.
A tökéletes állkapocs és a jóízű száj. Hátradőlt a székében. A
testtartása nyugodt magabiztosságról árulkodott.
– Bocs, de én… Szerintem nekünk… – Mit kellene csinálnunk? Ez
mindenképpen munkaügy, főnök és asszisztense között. De érintette
a személyes kapcsolatunkat is – bármilyen természetű volt is az.
Alkalmazottként viselkedjek? Vagy barátként? Vagy mint az a nő,
akivel jelenleg együtt él és egy ágyban alszik?
Összevonta a szemöldökét.
– Minden rendben van?
– Igen, persze. – Hátrasimítottam a hajamat a vállam fölött. –
Kaptam egy e-mailt, amiben állást ajánlottak nekem. Ügyvezető
igazgatói pozíciót egy jótékonysági alapítványnál. Most hozták létre,
vezetőt keresnek, és valahogy rám találtak. Az e-mailben csak annyit
kérdeznek, vállalkoznék-e egy kötetlen telefonos interjúra. Ki tudja,
lehet, hogy e pillanatban van vagy száz jelöltjük, úgyhogy talán be
sem jutok a következő körbe. De úgy éreztem, nem válaszolhatok
anélkül, hogy téged megkérdeznélek.
Shepherd egyenesen a szemembe nézett, nemigen lehetett olvasni
az arckifejezéséből. Fészkelődtem a széken, a gyomrom kavargott az
idegességtől.
– Érdekel az állás?
– Nos, igen. Legalábbis szeretnék többet megtudni róla.
– Akkor vállald be az interjút!
Szétnyíltak az ajkaim, és pislogtam egypárat.
– Igazán?
– Ha ezt akarod, persze.
A kezemet néztem. Éreztem, mennyire gyerekes dolog lesz, amit
mondani fogok. Hogy milyen ostobaság duzzogni, amikor Shepherd
egyértelműen támogatni akar.
– Ennyi? Hagyod, hogy elmenjek?
Kissé megrázta a fejét, és összepréselte az ajkát, mintha vissza
akarná fojtani a nevetését.
– Everly, sosem volt nálad jobb asszisztensem. Csodálatos vagy,
és szakmai szempontból hihetetlenül tisztellek. Nem szeretnélek
elveszíteni. De reálisan gondolkodom, és tudom, hogy nem fogsz
örökké nekem dolgozni. Előbb-utóbb úgyis kaptál volna egy ilyen e-
mailt. Fantasztikus vagy, és ezt mindenki tudja, aki kapcsolatba
kerül veled. Ha nem ez a lehetőség talál meg, úgyis lenne másik.
Nem fogok a karriered útjába állni. Ha számodra ez lesz a megfelelő
lépés, én csak örülni fogok neki.
Kicsordultak a könnyeim. Ostoba, leküzdhetetlen könnyek
szánkáztak le az arcomon, éppen itt, Shepherd irodájában.
Próbáltam küzdeni a rám törő zavarodottság ellen, és elmaszatoltam
őket.
– Ó, hát ez… Köszönöm. Nem tudom, mit mondhatnék.
– Gyere ide!
Nem tudtam a szemébe nézni, miközben megkerültem az asztalt.
Megfordult a székével, az ölébe húzott, és szorosan magához ölelt.
A vállára hajtottam a fejem, lehunytam a szemem, és beszívtam
az illatát. Csodálatos férfi volt, és én olyan buta módon
beleszerettem. Egy másodpercig arra gondoltam, hogy ezt meg is
mondom neki. Itt, az irodájában. Bevallom, hogy nagyon is valódi
érzelmekkel viseltettem az álvőlegényem irányában.
De nem tettem. Olyan szép pillanat volt! Mi lesz, ha Shepherd
nem mondja nekem ugyanezt? Nem akartam az egészet elrontani,
amikor minden rendben volt.
Na jó, majdnem minden.
– Csak egy dolgot ígérj meg! – mondta Shepherd.
Kiegyenesedtem, és újabb könnyeket kentem szét az arcomon.
– Mit?
– Amennyiben új állásod lesz, segítesz keríteni valakit magad
helyett. Most igyekszem éretten és profi módon viselkedni, de
valójában nem tudom, hogy fogok életben maradni nélküled.
A buta kis szívem repesett ennek hallatán. Tudtam, hogy a
munkáról beszél. Hát persze, hogy a munkáról! Nem szó szerint
értette, hogy nem tud nélkülem élni, és azt sem, hogy ezt az egészet
igazából akarja.
Nyugi, Everly!
Shepherd megfogta az államat, és gyengéden szájon csókolt.
– Köszönöm.
Lecsúsztam az öléből, talpra álltam, és kisimítottam a ruhámat.
– Megyek vissza dolgozni.
– Ma este vacsora? – kérdezte. – Ahol csak akarod.
– Tényleg? Ahol akarom?
– Hát persze. Minek örülnél?
Ma nem mehetek vacsorázni. Mást terveztünk a húgommal. De
nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy egy kicsit ugrathatom
Shepherdöt.
– Van egy tacós mozgóbüfé, ami általában a Shoreline környékén
szokott állni. Nincs nagyon közel, és csak készpénzt fogadnak el, sőt
néha meg sem engedik, hogy rendeljen az ember: azt kapod, ami
van. Egyszer diétás kólát kértem a kajámhoz, és a doboznak romlott
nyershús-szaga volt. De egy óriási adag taco csak öt dollár, és
nagyon finom.
Merev tekintettel bámult rám. Nem szólt semmit.
Elnevettem magam.
– Csak viccelek. Különben voltam már ott, és tényleg jó. De nem
tudok menni, mert ma este a húgommal vacsorázom.
Shepherd kifújta a levegőt, és megcsóválta a fejét.
– Igaz. Elfelejtettem, hogy a húgoddal vacsorázol. És holnap?
– Holnap ráérek.
Megint elmosolyodott, és én szokás szerint egészen
elgyengültem.
– Tökéletes! Megbeszéltük.
– Igen, megbeszéltük.
 Az ajtó felé fordultam.
– Everly?
– Igen? – pillantottam hátra a vállam fölött.
– Meg akartam kérdezni, hogy kinek dolgoznál?
– Cameron Whitburynek.
Shepherd felvonta a szemöldökét.
– Miért? Ismered azt a nőt?
Megenyhült az arckifejezése.
– Szóval Cameron nő?
– Nem hallottál még róla? Amerika egyik leggazdagabb asszonya.
– Nem ismerek minden gazdag embert a világon.
Rávigyorogtam.
– Aggódtál, hogy valami gazdag pasas el akar csábítani tőled?
Újra megrázta a fejét, és visszabújt a laptopjába.
– Érezzétek jól magatokat a húgoddal!
– Úgy lesz.
Visszamentem az asztalomhoz, és egyszerre jobban is, meg
rosszabbul is éreztem magam. Ha megkapnám ezt az új állást, és
már nem dolgoznék itt… és Richard szakítana Szvetlánával…
látnám-e még valaha Shepherdöt?
De ha vége szakadna ennek az áljegyességnek, de továbbra is itt
dolgoznék, hogyan kezelném a helyzetet, hogy mindennap
találkozom Shepherddel?
Újra megnyitottam az e-mailt. Tényleg érdekelt a dolog. Lehet,
hogy nem fog jól alakulni – az is lehet, hogy Shepherddel sem fog jól
alakulni a helyzet –, de született optimista voltam. Rákattintottam a
Válasz gombra, barátságosan, de tárgyilagos hangnemben jeleztem,
hogy szívesen beszélgetnék erről a lehetőségről, nagy lélegzetet
vettem, és rákattintottam a Küldésre.
 Mivel ez a probléma megoldódott – legalábbis pillanatnyilag –,
kicsit jobban éreztem magam. De volt még egy probléma az
életemben – és nem is kicsi –, ami szintén megoldásra várt. De ma
este azt is meg akartam oldani.
Annie és Miranda remek vacsorát készítettek. Nem is csoda,
hiszen a húgom maga volt a tökéletesség. Grillezett lazacot
szolgáltak fel, citrommal és kaporral. Pirított zöldségeket,
zöldfűszerekkel. És finom Salishan Cellars chardonnayt ittunk
hozzá.
Kicsit lestrapált voltam és kapart a torkom, amitől köhécseltem.
Valószínűleg csak a legutóbbi stresszes időszak miatt volt: a parti, az
új állás lehetősége, meg az aggodalom: hogy fogom megmondani
Annie-nek, hogy új spermadonor után kell nézniük? Ittam egy kis
vizet, hátha az segít.
– Alig várom a fényképeket a partiról – jegyezte meg Miranda. –
Vagy tízszer mentünk be a fotófülkébe.
– Imádtam azt a nagy macskaszemüveget – tette hozzá Annie. –
Azt az arany-feketét.
– Aranyos voltál benne – nevetett Miranda.
– Örülök, hogy jól szórakoztatok – mondtam. – Szerintem
Richard pályát tévesztett. Partiszervező lehetett volna belőle.
– Shepherdnek nagyon rokonszenves családja van – jelentette ki
Annie.
– Mintha meglepne a dolog.
– Igen, egy kicsit meglep. Annak alapján, ahogy Shepherdről
beszélni szoktál, nem hittem volna, hogy az apja ilyen vicces és
barátságos ember.
– Én is meglepődtem, amikor megismerkedtem vele.
– Igazság szerint Shepherdöt sem ilyennek képzeltem – mondta
Annie. – Nagyon jól táncol.
 Majdnem felsóhajtottam, ahogy arra gondoltam, hogyan
pörgetett meg Shepherd a táncparketten.
– Igaz. Szintén meglepetés volt.
– Hát az biztos, hogy nem robot, pedig mindig azt hajtogattad
róla. – Annie töltött még bort Miranda poharába. – Szerintem
nagyon jó ember lehet.
Az, csak nem mindig mutatja ki.
Visszafojtottam a köhögésemet – miért kapar még mindig a
torkom? –, és ittam egy korty bort. Annie feldobta a labdát: itt volt az
alkalom, hogy rátérjek a lényegre.
– Figyelj ide, Annie, beszélnünk kell erről a spermadonor-
témáról! Shepherdöt nem kérhetem meg rá. Sőt, megkérlek
benneteket, hogy egyáltalán ne is említsétek neki. Tudom, hogy
tökéletes alanynak tűnik, és nem is tudjátok, hogy mennyire
igazatok van ezzel kapcsolatban. Tudom, hogy nagyon beleéltétek
magatokat, és tényleg szeretnék segíteni nektek, de nem tehetem.
Rossz érzésem van a dologgal kapcsolatban.
Annie a kezemre tette a kezét, és elmosolyodott.
– Semmi gond. Teljesen igazad van, nem kérhetjük fel Shepherdöt
donornak.
– Tényleg nem?
– Tényleg. Miután együtt láttunk benneteket az eljegyzési
partin… – Elhallgatott, és ránézett Mirandára. – Szóval ne aggódj!
Majd találunk valaki mást.
Nagyot sóhajtottam.
– Ó, hála az égnek! Várj csak! Miután együtt láttatok minket? Mit
jelentsen ez?
– Csodás pár vagytok.
– Megjátszott pár – vágtam rá. Valami olyasmi. Vagy talán
mégsem?
 – Everly, az ilyen kémiát nem lehet megjátszani.
Miranda bólintott.
– Ahogy rád nézett? Nem volt abban semmi megjátszás.
Imádtam a húgomat meg Mirandát, de sosem voltunk bizalmas
kapcsolatban, különösen, ha a kapcsolatainkról volt szó. Vagy a
szexről. Most nem volt kedvem elmagyarázni, mi folyik köztünk
Shepherddel. Mert, igazság szerint, én sem tudtam biztosan.
Úgyhogy csak megvontam a vállamat.
– Együtt dolgozunk. Még egyszer köszönöm, hogy ott voltatok a
partin. És hogy kerestek új donort.
– Igen, persze – válaszolta Annie. – A tökéletes donor odaát van.
Meg fogjuk találni.
– És ti lesztek a világon a legjobb anyukák.
Nem akartam még egy pohár bort meginni, és nem sokkal a
vacsora után hazaindultam. Miért voltam olyan szomorú? Persze
rengeteg dolog kavargott a fejemben. Shepherd. Az állásom.
Legalább azon nem kellett tovább aggódnom, hogyan fogom Annie-
nek megmondani, hogy Shepherdöt nem tudom felkérni donornak.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy ilyen jól fogadták. Remélhetőleg
hamar megtalálják a megfelelő embert.
Hazafelé menet megálltam a lakásomnál, hogy ellenőrizzem a
dolgokat. Áporodott volt a levegő, és a bútorok kissé porosak, amitől
súlyos köhögőrohamot kaptam. Tényleg rosszul voltam. Amúgy
minden rendben volt. Még egyszer körülnéztem, és elindultam
hazafelé.
Furcsán otthonos érzés fogott el, amikor visszaértem Shepherd
lakásába. E pillanatban sokkal inkább az otthonomnak éreztem, mint
a saját lakásomat. Nyilván azért, mert az utóbbi hónapokban itt
laktam. Frissebb volt az élmény.
 De itt volt Shepherd. Ahogy becsuktam az ajtót, megéreztem,
hogy miatta kezdem otthon érezni magam.
És ebből nyilván valami baj fog származni. De e pillanatban
miatta voltam elveszett ember.
  
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

SHEPHERD
Mivel Everly este elment otthonról, nem mentem haza, hanem
egyenesen a másik lakás felé vettem az irányt. Gyakoroltam egy
keveset. Mire elhatároztam, hogy felmegyek, ellazultam, és kitisztult
a fejem.
Jól éreztem magam.
Még az sem zavart, amikor megláttam, hogy Szvetlána a
kanapémon heverészik. Biccentettem neki, aztán bementem a
konyhába, hogy egy pohár whiskyt töltsek magamnak.
– Remek volt az a parti a minap – mondta Szvetlána.
Nem hallottam, hogy odajött, de próbáltam nem mutatni a
meglepetésemet.
– Úgy bizony. Apa hol van?
– Elment valami édességért.
Volt valami a hangjában, ami miatt megszólalt a fejemben a
vészcsengő. Visszazártam az üveget, és nagyon is tudatában voltam,
hogy most vagyunk először kettesben azóta, hogy elkezdett
apámmal találkozgatni. Ebben a tekintetben nagyon jó ötletnek
bizonyult, hogy Everly hozzám költözött.
– Kellemes estét kívánok! – mondtam, fogtam a whiskymet, és
elindultam az irodám felé.
Szvetlána kinyújtott karral elállta előttem a kijáratot a konyhából.
Tüzes fény villant meg a szemében: vágy és düh parázsló keveréke.
Álltam a pillantását, és igyekeztem közömbös arcot vágni.
– Ha megbocsátasz…
– Shepherd, miért nem beszélünk nyíltan arról, ami itt folyik?
– Kérlek, állj el az utamból!
Mosolyra húzódott a szája.
 – Tudom, hogy az eljegyzésetek csak komédia.
Nem válaszoltam. Csak ittam egy korty whiskyt.
– Nem unod még ezt az ostoba színjátékot? – Leeresztette a karját,
és egy lépést előrelépett.
A francba! Tényleg kihasználta az apámat. Hát persze! Kezdettől
fogva tudtam.
– Elegem van abból, hogy visszaélsz az apám bizalmával.
– Jaj, Shepherd, ne butáskodj! Szó sincs ilyesmiről. Nem vesz
engem komolyan. Csak egy csinos játékszer vagyok a számára.
– Ez igaz, bár kétlem, hogy így tekintene rád.
Szvetlána közeledett felém. Én ott maradtam, ahol voltam; nem
akartam teret engedni neki. Ez a nő nem fog engem sarokba
szorítani!
– Richard miatt ne aggódj! – húzta végig az ujját a mellkasomon.
– Nem értem, mit akarsz elérni. Arra használod az apámat, hogy
bosszút állj rajtam? Vagy csak ilyen nyakatekert módon akarsz
rávenni, hogy visszatérjek hozzád?
Szétnyitotta a tenyerét a mellkasomon.
– Ez is, az is.
Megragadtam a csuklóját, és levettem a kezét.
– Ne nyúlj hozzám!
– Shepherd – dorombolta –, tudom, hogy még mindig kívánsz
engem. Látom a szemeden.
– Elment az eszed?
Szvetlána erővel behatolt a személyes terembe.
– Hiába küzdesz ellene…
Elhajoltam előle, és hátrébb léptem, de beleütköztem a
hűtőszekrénybe. A whiskyspohár kicsúszott a kezemből, a padlóra
esett, és törött üveg csattanása hallatszott. Egész testével hozzám
simult, és megfogta a tarkómat. Lábujjhegyre állt, és a számra
tapasztotta az ajkait.
– Szvetlána? Shepherd?
Apám hangját hallva Szvetlána gyorsan hátralépett. Elengedtem a
csuklóját, és a kézfejemmel megtöröltem a számat.
– A francba! – mormogtam.
Apa pár lépésnyire állt tőlünk, a kezében egy papírtáskával. Ránk
meredt, és összevonta a szemöldökét.
– Mi folyik itt?
– Apa…
– Meg akart csókolni – mondta Szvetlána.
– Micsoda? Te vetetted rám magad.
Keresztbe fonta a karját.
– Hogy merészeled? Eszem ágában sem volt!
– De igen! Én biztos nem kértelek rá.
– Akkor miért beszéltél olyasmiket? – kérdezte Szvetlána. –
Rémes alak vagy, Shepherd Calloway! Tudod jól, hogy az apáddal
járok. Hogy tudtad így átejteni?
A szememet forgattam.
– A rohadt életbe! Elég ebből a zagyvaságból! Apa, Szvetlána a
barátnőm volt. Amikor Hawaiin összeismerkedtetek, az én
pénzemen nyaralt, mert ki akartam engesztelni, miután szakítottam
vele.
Apa szeme elkerekedett; hol rám, hol Szvetlánára vándorolt a
pillantása. Végül rajta állapodott meg.
– Ez igaz?
Szvetlána pislogott egyet-kettőt, az arcából kifutott a vér.
Valószínűleg azt hitte, ha eddig nem adtam ki, most sem fogom
megtenni.
– Hazudtál nekem? – kérdezte apa.
 – Ez csak a látszat – válaszolta Szvetlána.
– Nem, ez nem csak látszat – vágtam közbe. – Kihasznált téged,
hogy bosszút álljon rajtam, amiért faképnél hagytam.
Szvetlána gyorsan magához tért – ebben erős volt, meg kell adni.
Az arca kisimult, a vállát ellazította, és a bűntudatos arckifejezésnek
már nyoma sem volt.
– Szomorú, hogy Shepherd ekkora tévedésben van. Igen, tényleg
együtt jártunk egy kis ideig. De az az igazság, hogy már én is véget
akartam vetni a dolognak, amikor Shepherd megtette. Tudtam, hogy
nekünk ez nem fog menni. Amikor téged megismertelek, minden
megváltozott. Tudtam, hogy te más vagy. Különleges.
– Akkor miért hallgattad el előlem azt a tényt, hogy a fiammal
jártál?
– Féltem, hogy faképnél hagynál. Csak később jöttem rá, hogy
rokonok vagytok, és addigra már tudtam, hogy veled akarok
maradni. Aztán összefutottunk Shepherddel a gálán, ahol úgy tett,
mintha nem ismerne. Nem tudtam, miért teszi, de belementem a
játékba. Attól féltem, elhagysz, ha megtudod.
Apám érzelgős volt ugyan, de nem ejtették a fejére. Még a jóval
fiatalabb, szép nők sem tudták a bolondját járatni vele.
Kiegyenesedett, és megkeményítette a gerincét.
– És ezt el is higgyem?
– Hát persze, Richard, fontos vagy nekem. Soha nem tennék
olyat, amivel fájdalmat okozhatok neked.
– Ez érdekes, főleg miután rajtakaptalak, hogy el akartad
csábítani a fiamat.
– Ő esett nekem – mondta Szvetlána, miközben eljátszotta, hogy
sokkot kapott.
Kemény tekintettel néztem le rá.
 – Akkor sem esnék neked, ha te lennél az utolsó nő a földön, és a
mi vállunkra nehezedne a fajfenntartás terhe.
Apa mély lélegzetet vett, és megköszörülte a torkát.
– Hát akkor itt a vége, Szvetlána. Örülök, hogy megismertelek, de
eljött az ideje, hogy búcsút vegyünk egymástól.
– Inkább neki hiszel, mint nekem? – emelte meg a hangját
Szvetlána.
– Ebben az esetben feltétlenül – válaszolta apa.
Szvetlána ökölbe szorította a kezét, és összepréselte az ajkait. A
tekintete köztem és apám között cikázott, az orrlyukai kitágultak.
Egyetlen szó nélkül becsörtetett a másik szobába, fogta a holmiját, és
becsapta maga mögött az ajtót.
Hosszan fújtam ki a levegőt, és újra megtöröltem a számat. De
pocsék volt! Apa nem szólt egy szót sem. Sarkon fordult, és bement
a szobájába. A fenébe!
Úgy döntöttem, adok neki egy kis időt, hogy feldolgozza az
eseményeket, úgyhogy letusoltam, hogy lemossam magamról a
hárpia nyomait. Amikor végeztem, visszamentem a konyhába, hogy
feltakarítsam az üvegszilánkokat. Aztán töltöttem két whiskyt, és
bementem apához.
Bekopogtam a félig nyitott ajtón.
– Bejöhetek?
– Persze.
Elvette tőlem a pohár whiskyt. Leültem az ágya szélére.
– Ne haragudj, amiért hazudtam neked.
– Csak azt nem értem, miért tetted. Miért nem mondtad el
nekem?
A borostyánszínű italt bámultam a poharamban.
– Amikor megláttam őt veled a gálán, éppen a díjadat vetted át. A
te estéd volt! Nem akartam tönkretenni.
 – És azután?
– Hagyd már, apa! Te robbantottad a bombát: nemcsak hogy
életed legnagyobb pénzügyi válságával küzdesz, de még rákot is
diagnosztizáltak nálad. Ethannel úgy gondoltuk, hogy Szvetlána
csak egy futó kaland. Talán így akartál megbirkózni a ténnyel, hogy
a saját halandóságoddal kell szembenézned. Úgy döntöttünk,
hagyjuk, hogy minden menjen a maga útján. Korábban is voltál már
együtt fiatalabb nőkkel.
Apa felsóhajtott, és a whiskyspoharat forgatta a kezében.
– Igazad van. Voltam.
– Bíztam benne, hogy rájössz: Szvetlána nem hozzád való, és
továbbléphetünk. És akkor nem bántottalak volna meg.
– Meg akartál védeni – mondta. Nem kérdezte.
– Igen.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel vele kapcsolatban.
Figyelmen kívül hagytam, mert… szóval, mert olyan gyönyörű, ezt
meg kell adni. És mert bolond vagyok. Hatvanhárom évesen jobban
hajkurászom a nőket, mint harminc évvel ezelőtt.
– Nem vagy bolond.
– A sors iróniája, hogy amikor megérkeztem Hawaiira, az első
nap elhatároztam: nem járok többé senkivel. Nyilván nem
gondoltam komolyan. Huszonnégy órával később megismerkedtem
Szvetlánával, és mindent a sutba dobtam.
– Ne add fel! De ha önző indokból randizol, az önző nőket fogod
vonzani. Nekem elhiheted, tudok a dologról egyet-mást.
Apa lassan bólintott, és ivott egy kortyot.
– Gondolom, attól nem fogok tovább élni, ha fiatalabb nővel
randizok. Éppen ellenkezőleg.
– Olyan nő kell melléd, aki meg akarja osztani veled az életét.
Nem olyan, aki jól mutat melletted, és fényűzően akar élni.
 Apa szája mosolyra húzódott.
– Olyan, mint Everly.
Ez úgy betalált, mintha gyomorszájon vágtak volna. A francba!
– Apa, valamit el kell mondanom Everlyről.
– Mit?
A fene egye meg! Nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb: ezt
bevallani apának, vagy megmondani neki, hogy a tudtán kívül az
exemmel randizik.
– Everly az asszisztensem.
– Tudom.
– Nem erről van szó. Amikor a gálán megismerted, nem volt a
barátnőm. Megláttam melletted Szvetlánát, és odarendeltem Everlyt,
hogy játssza el a partnerem szerepét. És amikor beköltöztél ide,
megkértem Everlyt, hogy játssza tovább a szerepét. Nem akartam,
hogy Szvetlána azt higgye, facér vagyok.
Összevonta a szemöldökét.
– Azt akarod mondani, hogy nem házasodtok össze Everlyvel?
– Nem.
– És nem is vagytok együtt? Csak megjátszottátok?
Elfordítottam a fejem.
– Igen.
Apa kuncogni kezdett. Most mondtam, hogy hazudtam neki. Ez
olyan nevetséges lett volna?
– Mit nevetsz?
– Jaj, fiam! – Eltolta magától a whisky maradékát. – Ha még nem
tudod, hamarosan rá fogsz jönni.
– Mire fogok rájönni?
– Hogy beleszerettél abba a lányba.
Megdermedtem, és az arcomból kifutott a vér. Ez aztán célba
talált! Sőt, egyenesen a közepébe.
 Apa megint kuncogott.
– Lehet, hogy színjátéknak indult a kapcsolatotok, de most már
teljesen valóságos. Részemről nem kétséges a dolog.
Vissza akartam terelni a beszélgetést a megfelelő mederbe.
– Igazán sajnálom, hogy hagytam, hogy végigcsináld a partit. Azt
gondoltam, legalább leköti a figyelmedet.
– Ne sajnáld! Teljesen igazad volt, lefoglaltam magam vele.
Nagyon élveztem a partiszervezést. Legalább nem kell még egy bulit
rendezni, amikor Everlyvel tényleg eljegyzitek egymást.
– Apa…
– Nem valami meggyőző a tiltakozásod, fiam. Hidd el nekem:
minél hamarabb elfogadod, hogy beleszerettél, annál jobb lesz
mindkettőtöknek.
Köhintettem.
– Everlyt ne okold emiatt! Nem ő a hibás. Én vettem rá. Szörnyen
fogja érezni magát, ha megharagszol rá.
– Nem haragszom, és ezt neki is feltétlenül értésére adom. Inkább
rád kellene haragudnom. Fél órával ezelőtt úgy is volt. Bár
megmondtad volna az igazat már az elején! Szvetlána viszont
tévedés volt, és ezt kezdettől fogva tudtam.
– Bocsáss meg, apa!
– Semmi baj. Majd kiheverem. Mindig ez van.
Felálltam; még mindig a kezemben volt a whiskyspohár.
– Jó éjt!
– Jó éjt, fiam!
Bementem az irodába, és leültem. Az italomat szopogattam. Vége
van. Szvetlána nincs többé. A dolognak ez a része óriási
megkönnyebbülést jelentett.
De mit jelent mindez számomra és Everly számára?
 Hallottam, hogy nyílik és csukódik a bejárati ajtó. Everly hazajött.
Közeledtek a léptei; párszor köhintett.
Benyitott az irodába.
– Hahó!
Tényleg sápadt volt, vagy csak a világítás tette?
– Szia! Milyen volt a vacsora?
– Jó. Jót beszélgettem Annie-vel. – Elfordult, és megint
köhögött. Felálltam.
– Jól vagy?
– Persze. Beugrottam a lakásomba, megnéztem, minden rendben
van-e, és egy kicsit poros volt. Biztos, hogy csak ennyi. – Megint
köhögni kezdett.
– Csúnyán köhögsz. Bújj be az ágyba!
– Jól vagyok, de tényleg. És még korán van.
A tiltakozása ellenére kíméletesen betereltem a hálóba. Továbbra
is bizonygatta, hogy nincs semmi baja, de nekem úgy tűnt, hogy
percről percre rosszabbul lett. A bőre sápadt volt és meleg.
Lesegítettem róla a ruháját, ráadtam egy rózsaszín trikót meg egy
sortot, és megvártam, hogy végezzen a fürdőszobában.
– Reggelre biztos jobban leszek. – Megint elfogta a köhögés. –
Talán csak ki kell aludnom magam.
– Majd meglátjuk, hogy leszel, de ha beteg vagy, maradj itthon!
Bebújt az ágyba, én pedig betakargattam.
– Nem szoktam beteg lenni – mondta, már csukott szemmel.
Leültem az ágy szélére, és kisimítottam a haját az arcából.
– Persze hogy nem.
Összegömbölyödött, és a homloka ráncokba gyűrődött a
feszültségtől. Lassan körözve dörgöltem a hátát, amíg el nem lazult,
és egyenletesen kezdett lélegezni. Amikor meggyőződtem róla, hogy
alszik, én is lefekvéshez kezdtem készülődni. Korán volt még, nem is
voltam fáradt, de mellette akartam maradni, ha esetleg rosszabbodik
az állapota, vagy szüksége lesz valamire.
Majd később elmondom neki, mi a helyzet apával és
Szvetlánával. És akkor komolyan el kell beszélgetnünk a kettőnk
dolgáról.
  
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

SHEPHERD
Everly egész éjjel köhögött. Amikor felkeltem, hogy letusoljak és
dolgozni készülődjek, valamit motyogott, hogy nem akar elkésni. De
amikor kijöttem a fürdőszobából, még mindig ágyban volt.
Leültem az ágy szélére, és simogatni kezdtem a hátát.
– Hogy érzed magad?
– Jól vagyok – krákogta.
– Dehogy vagy jól! Beteg vagy.
Mintha igazat adott volna nekem, összerándult a teste, mert
köhögési roham tört rá.
– Csak az allergiám.
– Allergiás vagy?
– Nem, de nem szoktam rosszul lenni.
Továbbra is dörgöltem a hátát. Mintha ellazult volna tőle.
– Azért csak maradj itthon ma!
Felmordult, és szembefordult velem.
– Nem maradhatok itthon. Soha nem voltam még
betegszabadságon.
– Dehogyisnem maradhatsz! Nincs odabent semmi, ami az
egészségednél fontosabb lenne.
A kezére fektette az arcát, és erőtlenül rám mosolygott. Még így,
kivörösödött, karikás szemmel és színtelen arcbőrrel is elragadó volt.
– Jól van. Maradok. De ha délutánra jobban leszek, akkor…
Az ajkára tettem a mutatóujjamat.
– Nem! Ma nem kelhetsz fel az ágyból, csak a testi szükségletek
meg az evés miatt. Máskülönben maradj nyugton!
 – Szeretem, ahogy főnökösködsz. Gyakrabban is ágyba
parancsolhatnál egész napra.
Egész nap Everlyvel az ágyban – maga lenne a mennyország.
– Meg is teszem, ha majd nem akarod kiköhögni a tüdődet.
– Jó lesz. De ha szükséged van valamire, csak hívj fel!
Dehogyis, Everly! Ma nem hívogatlak a munka miatt.
– Nyugodj meg! Ne gondolj a munkára! Csak pihenj!
Bólintott, és homlokon csókoltam.
Mielőtt bementem az irodába, behoztam a reggelijét, egy nagy
pohár vizet meg egy doboz papír zsebkendőt. Megkerestem az e-
könyv-olvasóját meg egypár magazint, amit a másik szobában
hagyott, és odakészítettem neki a tévé távirányítóját. Szívesen vele
maradtam volna, de olyan találkozóim voltak, amiket nem
mondhattam le.
Kifelé menet elcsíptem apát a konyhában.
– Jó reggelt! Figyelj, Everly beteg lett. Tartsd a távolságot, mert
most nem szabad megbetegedned. Az immunrendszered így is meg
van terhelve.
– Everlynek nincs komoly baja?
– Gondolom, nincs. Tegnap este meleg volt a homloka, de nem
hiszem, hogy lázas lenne. Később ránézek, és megpróbálok korán
hazajönni.
– Jól van. Köszönöm, fiam.
– És tudod, apa, még nem tudtam vele beszélni Szvetlánáról.
– Ezt meghagyom neked – válaszolta. – Segíthetek neki
valamiben? Hozzak neki levest, vagy ilyesmi?
– Esetleg később hozhatnál neki ebédet, de ne menj közel hozzá,
nehogy rád köhögjön. És ne nyúlj hozzá semmihez!
– Értem. Majd vigyázok.
– Köszönöm.
 Még így sem szívesen hagytam magára Everlyt, és aggódtam,
hogy az apám is megkaphatja a betegséget. A sugárkezelésen már
túl volt, és szépen javult. De most egy egyszerű vírusfertőzés is
súlyos bajt okozhatott nála. Fel kell hívnom a takarítókat, és soron
kívül kihívni őket ma, hogy mindent fertőtlenítsenek.
Elég sok munkám volt, úgyhogy nap közben nem sokat
gondoltam Everlyre. Küldtem neki pár SMS-t a megbeszélések és
konferenciahívások szünetében. Megnyugtatott, hogy jól van, és
nincs szüksége semmire, de azért alig vártam, hogy hazaérjek hozzá.
Odamentem Everly üres íróasztalához, és belém hasított,
mennyire hiányzik. Ami nagyon furcsa volt. Hiszen reggel láttam. És
este is ott lesz, amikor hazaérek.
De nem az aggasztott, hogy ma otthon fekszik betegen. Válaszút
előtt álltunk. Okafogyottá vált az együttélésünk. Szvetlána eltűnt a
képből. És jó esély volt rá, hogy Everly már nem sokáig dolgozik
nekem. Egy cseppet sem lepődtem meg azon, hogy más is állást
kínál neki. Ragyogó munkaerő volt. Cameron Whitbury bolond
lenne, ha nem venné föl. És ha nem Cameron csábítja el tőlem, jön
majd valaki más.
Bementem az irodámba, és magamra csuktam az ajtót. Leültem,
és az államat kezdtem dörgölni. Apa szavai visszhangzottak a
fejemben. Beleszerettél abba a lányba.
Ez igaz lenne? Beleszerettem Everlybe?
Az volt a gond, hogy eddig még soha nem voltam szerelmes.
Akkor honnan tudhatnám?
Fogtam a telefonomat, és felhívtam Ethant.
– Halló, Shep! Minden rendben?
– Aha, persze. Ráérsz egy percre?
– Persze.
Mély lélegzetet vettem.
 – Miből lehet megtudni, ha az ember beleszeret valakibe?
– Ó! Hát az olyan… hirtelen jön.
– Ez teljesen megzavarja a fejemet, Ethan. Gyakorlatilag kőből
van a szívem. Nem tudom, hogy működnek ezek a dolgok.
Ethan felnevetett.
– Dehogy van kőből a szíved, Shep!
– Honnan tudod? Túlságosan hasonlítok anyára.
– Olyan lennél? – kérdezte Ethan. – Nem vagy megkeseredve.
Tudom, hogy nem vagy valami nagyon érzelmes típus. Nem
szereted úgy az ölelést, mint apa.
– Vagy mint te.
– Hát igen. Te megtartod magadnak a dolgaidat, de azt sosem
gondoltam, hogy nincsenek érzéseid. Megtudhatnám, ez most hogy
jutott eszedbe?
– Apa tegnap este szakított Szvetlánával, miután rajtakapta azt a
nőt, hogy megpróbált rám akaszkodni a konyhában.
– Te jó ég! Apa hogy viseli?
– Meglepően jól. Nem vette észre, hogy Szvetlána csak arra
használja őt, hogy a közelembe férkőzzön, de azt tudta, hogy nem
hozzá való. Csak eddig nem tudta kimondani.
– Hála istennek, hogy vége van! Már kezdtem aggódni, hogy
hibáztunk, amikor nem mondtuk el neki azonnal.
Megint megdörgöltem az államat.
– Én is.
– És most azon töröd a fejed, mi legyen Everlyvel.
– Igen.
– Nem olyan bonyolult dolog ez, Shep. Boldoggá tesz, ha vele
vagy?
– Igen, de nagyon is bonyolult. Rávettem az asszisztensemet,
hogy költözzön hozzám, és játssza el a barátnőm szerepét. És
aztán…
– És nem is volt olyan nehéz eljátszani, mert kezdett valóságossá
válni a dolog.
– Pontosan.
– Akkor miért kell aggódni? Hogy Everly érzései nem
valóságosak? Hogy olyan jól játssza a szerepét, hogy téged is meg
tud győzni?
Kifújtam a levegőt, és lenéztem az asztalomra. Magamnak is
nehéz volt bevallani, és nem voltam biztos benne, ki tudom-e
mondani fennhangon.
– Attól félek, ha már nem lesz rá okunk, hogy együtt maradjunk,
kiderül, hogy semmi sem volt igaz belőle. És akkor nekem…
– Nagyon fájni fog.
Köhintettem.
– Igen.
– Hát ilyen a szerelem. Ha nem vállalod a kockázatot, hogy
megégetheted magad, nem adsz rá esélyt, hogy valaki közel kerüljön
hozzád, és viszontszeressen. És hogy őszinte legyek, szerintem
emiatt feleslegesen aggódsz. Bárki, aki látott benneteket együtt,
megmondhatja, hogy odavagytok egymásért.
– Igen. Jól van, köszönöm, Ethan.
– Szóra sem érdemes. Szólj, ha kell valami! Én meg felhívom apát,
és meghívom ma estére vacsorázni. Meglátjuk, akar-e beszélni róla.
– Ez jól hangzik. Jól fog esni neki.
Elköszöntem, és befejeztem a hívást. Ismeretlen terepre tévedtem.
Mertem pénzügyi kockázatot vállalni, nagy üzleteket kötöttem,
dollármilliók – sőt milliárdok – forogtak a kezem között. Soha
semmi nem hozott zavarba. Minden körülmények között hűvös és
magabiztos tudtam maradni. Sérthetetlen voltam.
 Everly áttörte ezt a falat, és szinte fájt minden egyes,
lecsupaszított idegvégződésem. Máris annyi mindent megosztottam
vele. Akkor most mit aggódom?
Lehet, hogy Ethannek igaza volt. Nem olyan bonyolult a dolog.
Ha vele voltam, boldoggá tett – soha nem voltam még ilyen boldog.
Szerettem vele lenni, és hiányzott, amikor nem volt mellettem. Meg
tudott nevettetni – ami egyébként ritkán fordult elő velem. Belém
látott, és tudta, ki vagyok valójában, mintha minden korlátot le
tudott volna bontani közöttünk.
Tényleg beleszerettem. Mindennap egy kicsit jobban, a gálaest
óta. Akkor nyílt ki a szemem, és végre megláttam, milyen
hihetetlenül csodálatos nővel dolgozom együtt már évek óta.
Egyszerre csak tudtam, mit fogok csinálni. Megkérem, hogy
maradjon velem.
Miután ezt eldöntöttem, kimondhatatlanul megkönnyebbültem.
Szerettem volna hazarohanni, hogy beszéljek vele, de nagyon sok
dolgom volt. A munka várhatott. Tudtam, hogy Everlynek
hiányzom. És nem csak azért, mert beteg volt. Annak ellenére, hogy
egyikünk sem mondta ki hangosan, mindketten tudtuk. Ő az enyém
volt. Csak hivatalossá kellett tennünk.
Lenyomtam egy billentyűt a laptopomon, hogy kivilágosodjon a
képernyő. Miután átnézem az értékesítési jelentéseket, el tudok
szabadulni innen.
Everly még nem küldte át őket, de biztos van belőlük nyomtatott
példány az íróasztalán, és nem akartam zavarni, úgyhogy
elhatároztam, hogy megkeresem őket. Ha nem találom, még mindig
felhívhatom Everlyt. De nem akartam munkaügyekkel terhelni, ha
nem muszáj.
Az asztalán a megszokott rend fogadott. Semmit nem hagyott
elöl, úgyhogy megnéztem a fiókokban. Az első kettőben nem
találtam semmit, de amikor kinyitottam a harmadikat, megakadt a
szemem egy dosszién. Az állt a címkén, hogy Shepherd Calloway
donorszerződés.
Donorszerződés? Ez nagyon furcsa volt. Valami jótékonysági ügy
lehetett? Egy csomó szervezetnek adományoztam pénzt, de arról
nem kellett szerződést írni.
Kinyitottam a dossziét. Tényleg egy jogi dokumentum volt benne,
és már az első oldalon jó néhányszor szerepelt a nevem. Meg Everly
húgáé és a sógornőjéé.
Kivettem, és alaposabban átolvastam. Görcsbe rándult a
gyomrom, amikor rájöttem, mi az. Spermadonor-megállapodás –
szerződés arról, hogy én leszek Everly húga megszületendő
gyermekének a biológiai apja.
Voltak bizonyos kitételek, miszerint fényképeket és beszámolókat
kell kapnom a gyermekről, de le is mondhatok bármelyikről, sőt
bárminemű kapcsolattartásról. Ha úgy akarom, lepecsételve, a
névtelenségemet megőrizve kaphatom meg a feljegyzéseket.
Meghatározták a kötelezettségeimet is, ami mindössze annyiból állt,
hogy legfeljebb öt alkalommal spermamintát kell biztosítanom abból
a célból, hogy laboratóriumi körülmények között
megtermékenyítsék vele Annie petesejtjeit. Nem tartottak igényt
anyagi támogatásra, sem a szülői feladataim ellátására.
Bevittem a szerződést az irodámba, és ledobtam az íróasztalomra.
Nyilván ezért egyezett bele Everly abba, amit javasoltam.
Ütőkártyának akarta felhasználni, hogy be tudjon szervezni
spermadonornak a húga számára.
Miért nem szólt róla? Akkor akarta nekem szegezni a kérdést,
amikor a maga részéről már teljesítette, amiben megállapodtunk
volna?
 Sok nővel randiztam, akik csak a pénzemért voltak velem –
akartak tőlem valamit. De azt hittem, Everly nem olyan. Nem
érdekli a pénzem.
Mégiscsak akart tőlem valamit – ráadásul sokkal kényesebb
dolgot.
Ahogy az asztalomon heverő dossziét bámultam, azt kívántam,
bárcsak inkább a pénzemre hajtana. Mert ez sokkal, de sokkal jobban
fájt.
  
HARMINCADIK FEJEZET

EVERLY
Rosszul kezdődött a napom, de már sokkal jobban éreztem
magam. Shepherdnek igaza volt: jobb, hogy otthon maradtam. A
délelőtt nagy részét ágyban töltöttem, és Richard hozott nekem
csirkehúslevest ebédre. Nem akartam, hogy elkapja a betegséget,
úgyhogy azonnal kitessékeltem a szobából. Délután aludtam egy jó
nagyot, és frissen ébredtem.
Nem akartam az egész lakásban szétszórni a bacikat, ezért bent
maradtam a hálóban. Most, hogy kissé erőre kaptam, nem tudtam
nyugton maradni. Felültem az ágyban, tétován keresgéltem valami
néznivalót a Netflixen, és azon töprengtem, mikor jön haza
Shepherd.
Egy főzőműsornál ragadtam le. Kintről zajokat hallottam, de nem
tudtam megállapítani, vajon Shepherd az, vagy az apja. Reméltem,
hogy Shepherd ért haza. Többször is írt nekem a nap folyamán, hogy
vagyok – ami nagyon kedves volt tőle; tudtam, milyen sok a dolga –,
de reggel óta nem beszéltem vele. Hiányzott.
Bekukucskált az ajtón, rámosolyogtam, és a távirányítóért
nyúltam, hogy kikapcsoljam a tévét.
– Szia! De jó, hogy itthon vagy!
– Hogy érzed magad?
– Sokkal jobban. Még mindig köhögök, de már nem olyan
csúnyán, mint reggel.
– Akkor jó. – Bejött, és lepakolt egy halom papírt. Volt valami
zavaró a mozdulataiban. Miért nem nézett a szemembe?
– Hogy ment a munka? – kérdeztem.
– Zsúfolt nap volt.
– Minden rendben van?
 Szó nélkül odament az iratkupachoz, amit lerakott, és előhúzott
egy dossziét. Az ágyra dobta.
– Nem.
Olyan hűvösen válaszolt, hogy megfeszültek a vállizmaim, és
felkavarodott a gyomrom az aggodalomtól. A dosszié után nyúltam,
de mielőtt hozzáértem volna, már tudtam, mi az.
Jaj, ne!
– Belenéztem az asztalfiókodba, ki vannak-e nyomtatva az
értékesítési jelentések. És ezt találtam.
Kinyitottam, aztán újra becsuktam. A donorszerződés!
– Nem akartam odaadni neked.
– Akkor miért van nálad?
Mély lélegzetet vettem.
– Annie és Miranda gyereket akarnak, és téged szerettek volna
megnyerni spermadonornak. Azt mondtam nekik, hogy
megkérdezlek, de semmit nem ígértem nekik.
– Hát piszkosul rendes vagy! – förmedt rám. – De nagyon
biztosak lehettek a dolgukban, ha már így megíratták ezt a
szerződést.
– Csak fel akartak készülni. És mondtam, hogy nem akartam
odaadni neked.
– Akkor újra megkérdem: miért van nálad?
– Hát eredetileg akartam, de rájöttem, hogy nem tehetem. Azt
sem szeretném, hogy egyáltalán feltegyék neked a kérdést. Úgy
éreztem, nem helyénvaló a dolog, és ezt meg is mondtam nekik
tegnap este.
Shepherd elfordította a tekintetét.
– Szóval egészen tegnap estig azt tervezted, hogy megteszed.
– Nem, nem tegnap estig. Már egy ideje eldöntöttem, hogy nem
tehetem meg. Tulajdonképpen kezdettől fogva rossz érzésem volt
ezzel kapcsolatban, de aztán arra kértél, hogy költözzek hozzád, és
azt gondoltam…
– Azt gondoltad, szívességet teszel nekem, és viszonzásul te is ezt
várod tőlem.
Egy pillanatra rámeredtem.
– Shepherd, ez a te ötleted volt. Te kértél meg rá, hogy játsszam el
a barátnődet, és költözzek hozzád. Nem én tolakodtam be a
lakásodba.
– De titkos hátsó szándékkal tetted.
– Ilyet nem kér az ember csak úgy a főnökétől. Halló, Mr.
Calloway, csodás, hogy önnek dolgozhatom, és persze, hogy
fenekestül felforgatom az életem, csak hogy segítsek megszabadulni
attól a pénzéhes hárpiától, a volt barátnőjétől. Ja igen, mellesleg
elvállalja, hogy spermát adjon a húgomnak, aki genetikailag
tökéletes gyereket szeretne? Köszönöm, reggel találkozunk az
irodában!
– Persze, hiszen csak a főnököd vagyok.
– Először csak az voltál. De Shepherd, egyikünk sem tudta, mi fog
történni. Három éve dolgozom neked, de alig ismertelek. Szóval
igen, először úgy gondoltam, ha hozzád költözöm, joggal kérhetem,
hogy ennyit tegyél meg a húgomnak. De nem volt szándékomban
rád erőltetni, vagy a lelkiismeretedre apellálni. És ahogy mondtam,
lemondtam a dologról. Szóltam nekik, hogy keressenek más donort,
és beleegyeztek.
– Apa tegnap este szakított Szvetlánával.
Nyitva maradt a szám, és hirtelen újra kaparni kezdett a torkom.
Félrefordultam, és köhécseltem.
– Szakított?
– És én mindent elmondtam neki.
– És nem lett semmi baja? Hogy fogadta?
 Shepherd még mindig nem nézett rám.
– Kutya baja.
– Biztos vagy benne? Sok mindent fel kell dolgoznia.
– Mondtam, hogy nincs baja. És most már ennek az egésznek –
mutatott rá kettőnkre – nincs semmi értelme.
Hátrahőköltem, mint akit arcul csaptak.
– Így állunk? Azt akarod, hogy elmenjek?
Hűvösen így felelt:
– Ahány nővel eddig jártam, mind akart tőlem valamit. Kivétel
nélkül. Általában csak a pénzemet.
– Shepherd, ne…
– Maradhatsz, amíg jobban leszel. De én nem leszek itt.
– Várj! Ne menj el! Kérlek…
De ekkor már az ajtón kívül volt. Pár másodperccel később olyan
hangosan csapta be a bejárati ajtót, hogy idáig elhallatszott.
Egy hosszú pillanatra mozdulatlanná dermedtem a döbbenettől.
Mi történt itt?
Felvettem a szerződést. Legszívesebben elégettem volna azt az
ostoba firkálmányt. Nem lett volna szabad beleegyeznem, hogy
megkérem Shepherdöt. És most azt hiszi…
Azt hitte, hogy kihasználtam. Azt hitte, hogy semmivel sem
vagyok különb, mint Szvetlána, vagy bármely más aranyásó, akivel
eddig randizott.
A fájdalmat és a döbbenetet gyorsan felváltotta a perzselő harag.
Hát ezt gondolja rólam Shepherd? Hogy mindent csak azért
csináltam, hogy megpuhítsam, és beszervezzem spermadonornak?
Hogy hajlandó voltam lefeküdni vele, csak hogy megkapjam, amit
akarok?
Lerúgtam magamról a takarót. Biztos, hogy nem maradok itt!
Visszamegyek a saját dohos, poros lakásomba.
 Megakadt a szemem a gyűrűn: hirtelen nagyon nehéznek éreztem
az ujjamon. Ki nem állhattam ezt a gyűrűt. Túl nagy volt és
hivalkodó, de nem jelentett semmit. Ostoba és drága emlékeztető
arra, miért is vagyok itt. Lehúztam az ujjamról, és az ágyra dobtam.
Szipogva és köhécselve bedobáltam pár holmit egy táskába. Majd
visszajövök a többi cuccomért. Fűtött a harag, de éreztem, hogy
közeledik az összeomlás. Az érzelmi szökőár hamarosan el fog
sodorni.
Egyelőre úgy kapaszkodtam a dühömbe, mint valami mentőövbe.
A cókmókomat beletömtem egy táskába. A ruháimat kikapkodtam a
szekrényből. Csípték a szemem a könnyeim, miközben egy adagot
levittem a kocsimhoz, de visszanyeltem őket. Nem engedtem, hogy
potyogni kezdjenek.
Összepakoltam, amit tudtam, és mielőtt elindultam, hagytam egy
üzenetet Richardnak. Azt akartam, hogy tudja: sajnálom, hogy
hazudtam neki, és remélem, meg tud bocsátani. Ő jó ember volt.
Rossz volt rágondolni, hogy fáj neki, amit tettem.
A levelet az íróasztalra tettem Richard szobájába. Azután
elindultam.
Mire a házunkhoz értem, alig tudtam visszatartani a könnyeimet.
Mit tettem? Az egész életem összedőlt, és maga alá temetett.
Nora és Hazel megmondták előre. Túlságosan is jól ismertek –
tudták, hogy bele fogok esni a főnökömbe. Nemcsak hogy
beleestem. Lezuhantam a szakadék széléről. De most rá kellett
jönnöm, hogy lent nincs senki, aki elkapna engem.
Voltak már pocsék élményeim férfiakkal. Borzalmas első randik.
Néhány rossz véget ért kapcsolat. De ennyire még sosem törtem
össze. Egyetlenegyszer sem.
Mert soha senkit nem szerettem annyira, mint Shepherdöt.
 Bevánszorogtam a lakásomba, és ledobtam a cuccokat a kanapéra.
A kocsiban még maradtak dolgok, de majd később felhozom őket.
Fájt a torkom a köhögéstől, de még jobban fájt a mellkasom. Nem a
tüdőmmel volt baj; a szívem volt minden baj okozója.
Teljesen összetört: milliónyi darabra hullott a szakadék alján fekvő
köveken.

  
HARMINCEGYEDIK FEJEZET

SHEPHERD
A lenti lakásban aludtam, és amikor reggel visszajöttem, tudtam,
hogy Everly elment. Nem egyszerűen csak dolgozni. A holmijának a
fele eltűnt, és úgy látszott, nem aludt itt az éjjel.
Valami csillogó holmira figyeltem fel az ágyon. A jegygyűrűje
volt az – bár nem igazi –, és ott hevert a gyűrött takarón, mintha
Everly csak úgy félredobta volna. Felvettem: a hüvelyk- és
mutatóujjam közé fogtam. Vége! Everly elment.
A picsába!
Szarul éreztem magam. Beraktam a gyűrűt a komód legfelső
fiókjába, és kimentem a konyhába. Még reggel hét óra sem volt, de
máris töltöttem magamnak egy pohár whiskyt. Aztán olyasmit
csináltam, amire már évek óta nem volt példa.
Szabadnapot vettem ki.
Nemcsak azért, mert kerülni akartam Everlyt, bár volt bennem
annyi becsület, hogy bevalljam: ez is közrejátszott a dologban. De
különben sem hiszem, hogy ő bement volna dolgozni. Nyilván fel
fog mondani. Próbáltam győzködni magamat, hogy így lesz a
legjobb. Mindenféle felhajtás nélkül rúgtam ki tegnap este.
Természetesen nem vártam el tőle, hogy továbbra is nekem
dolgozzon.
Valójában azért maradtam otthon, hogy ne kelljen semmit
csinálnom, és berúgjak, mint az albán szamár.
Túl sokféle érzés kavargott bennem, amitől egészen
összezavarodtam. Fél éjszaka nem aludtam; azon agyaltam, mit
csináljak. Hibát követtem el? Meg kellett volna hallgatnom Everlyt?
Torkig voltam azzal, hogy folyton megkérdőjelezem a döntéseimet.
Ez nem én vagyok. Én határozott jellem vagyok. Erős akaratú.
Sosem hagytam, hogy az érzelmeim kerekedjenek felül.
És most majd belefulladtam a nagy érzelgősségbe. Úgyhogy
inkább én fojtom whiskybe a rohadékot.
Órákkal később – ahhoz túlságosan eláztam, hogy számontartsam
az időt – apa kukkantott be az irodámba. Az íróasztalra borultam,
mellettem ott állt az üveg.
– Shepherd? Nincs bajod? Miért nem mentél dolgozni?
Felemeltem a fejem, és nagy nehezen kinyögtem:
– Szabadnap.
– Mi történt?
Felültem, beletúrtam egyébként is zilált üstökömbe, és töltöttem
még magamnak a whiskyből.
– Everly azt akarta, hogy adjak spermát.
– Hogy mondod?
– Nála volt a szerződés, meg minden. A húgának.
Apa elhúzta előlem a poharat, mielőtt ihattam volna belőle.
– Nem tudlak követni, Shep.
– Nem számít. Ő is csak olyan, mint a többi.
Előredőltem, hogy az asztalra támasszam a könyökömet, de
lecsúszott a széléről. Székestől megbillentem, de sikerült
visszanyerni az egyensúlyomat. – Azt hittem, ő másmilyen, de nem
az.
Apa egy pillanatig összehúzott szemmel méregetett.
– Ettél valamit mostanában?
– Nem. A kaja felszívja az alkoholt.
– Pontosan. – Nagy levegőt vett. – Jól van, Shep. Maradj itt!
Mindjárt visszajövök.
– Ne törődj velem! – Forgott velem a világ, úgyhogy megint
leborultam az asztalra. – Kutya bajom.
 Nem tudom, válaszolt-e valamit. Mire kinyitottam a szemem,
már nem volt ott. Jól van. Nincs szükségem a sajnálatára.
De ahogy a whiskysüveg után nyúltam, láttam, hogy az is eltűnt.

– Shepherd?
Résnyire nyitottam az egyik szemem. Még mindig forog a világ?
– Hé, Shep! – szólított egy másik hang. Ki lehet az?
Hol vagyok?
Mélyet lélegeztem, és felültem. Hunyorogva nyitottam ki a
szemem. Még mindig az íróasztalomnál voltam. Biztosan elaludtam
– vagy elájultam – a fejemet a karomra hajtva. Piros csík húzódott
végig az alkaromon, és valószínűleg ott volt az arcomon a párja.
Még mindig tökrészeg voltam, úgyhogy szartam rá.
Az emberekre figyeltem, akik a helyiségben voltak. Apa. Nem
megmondtam, hogy hagyjon békén? Valamiért dühös voltam rá.
Igen – elvitte a whiskymet. Már éppen meg akartam kérdezni, hová
tette, amikor rájöttem, kik vannak vele.
Ethan és Grant állt apa mellett. Úgy néztek ki, mint aki egyenesen
munkából jön: hasonló, legombolt gallérú ing és nadrág volt rajtuk.
Grant keresztbe fonta a karját, Ethan pedig zsebre dugott kézzel állt
ott.
– Egész nap itt volt – mondta apa.
– Köszönjük, hogy szóltál – felelte Ethan.
– Nekifogok a vacsorának – szólt Grant. – Segítsek kivinni innen?
– Nem kell engem kivinni – tiltakoztam. – Semmi bajom.
– Hallom – mondta Ethan gúnyosan. – Apával elintézzük. De
szerintem először adjunk neki valamit enni!
– Kösz, nem vagyok éhes.
Ethan kuncogott.
 – Dehogyis nincs bajod! Seggrészeg vagy. Felhívnám Everlyt, de
valami azt súgja, hogy pont miatta ittad le magad ilyen csúnyán.
– Miért nem mondta meg nekem? – kérdeztem. Vagy legalábbis
ezt akartam kérdezni. Összeakadt a nyelvem, úgyhogy alig lehetett
érteni, amit mondok.
– Nem tudom, ember, de ideje kijózanodni! – Ethan odanyújtott
egy kis vizet. – Idd meg ezt, aztán beléd diktálunk némi ennivalót.
Különben pocsékul nézel ki.
Hosszan kortyoltam a vízből.
Az ételtől meg a víztől kezdett kitisztulni a fejem, csakhogy pont
ezt nem akartam. De a whiskynek már a közelébe sem engedtek.
Végül a bátyám kísért a szobámba, mint egy gyámoltalan
gyereket. Bezuhantam az ágyba, mert ahhoz még túlságosan zavaros
volt a fejem, hogy vitatkozni kezdjek. Homályosan érzékeltem, hogy
apa meg Ethan beszélgetnek – valami olyasmiről, hogy hagyják,
hadd aludjam ki. Nem figyeltem oda rájuk. Csak csukva tartottam a
szemem, és részeg felejtésbe menekültem.

Teljesen felöltözve ébredtem fel, hason fekve nyúltam el az

ágyon. Kiszáradt a szám, a szemem égett. Hasogató fejfájás kínzott.
Régen nem voltam ennyire másnapos.
Ezért szerettem magamat – és az életemet – szigorú ellenőrzés
alatt tartani. A lazaság mindig visszaütött.
– A francba! – emeltem a kezem a homlokomhoz. Teljesen
elvesztettem az időérzékemet. Azt sem tudtam, hogy kerültem ide.
Az utolsó emlékem az volt, hogy ülök az íróasztalomnál, és whiskyt
vedelek.
Valamilyen étel ködös emléke jött elő. Volt egy olyan érzésem,
hogy Ethan és Grant már jártak itt, de az is lehet, hogy csak
képzelődtem.
 Nyögdécselve kászálódtam ki az ágyból. Az ágynemű még
mindig őrizte Everly eperillatát. El kellett szakadnom tőle.
Egy pillanatra belenéztem a fürdőszobai tükörbe; megrázó
élmény volt. Átkozottul ki voltam ütve.
A tusolás segített. Valaki hagyott vizet meg ibuprofént az
éjjeliszekrényen, úgyhogy bevettem a gyógyszert. A víz is jólesett.
Szörnyen kitikkadtam. A gyomrom érzékeny volt; úgy éreztem, meg
kell próbálkoznom az evéssel, vagy legalább egy csésze kávéval.
Kivánszorogtam a konyhába; bántotta a szemem az éles fény.
Ethan és Grant az apámmal kávézott a nappaliban. Még ugyanaz a
nap van? Vagy itt töltötték az éjszakát? Továbbra sem tudtam,
mennyi lehet az idő.
– Jó reggelt! – köszönt Ethan vidoran.
– Reggel van? – keresgéltem tétován a kávéscsészét.
– Igen, végigaludtad az éjszakát. De még mindig elég pocsékul
nézel ki.
Felmordultam, miközben kávét töltöttem magamnak.
– Itt maradtatok?
– Igen.
Grant felállt.
– Mennem kell dolgozni. Biztos, hogy meglesztek?
Ethan bólintott.
– Persze, megoldjuk. Holnap találkozunk otthon.
– Nincs itt mit megoldani – mondtam.
Rám se hederítettek.
Grant megszorította a vállamat a bejárati ajtó felé menet.
Átmentem a nappaliba, és belesüppedtem az egyik fotelba. Everly
rusnya babzsákja még mindig a helyén volt: gúnyosan bámult rám
az a rémes, szőrös holmi.
– Nincs dolgod? – sandítottam Ethanre.
 – Kivettem egy szabadnapot.
– Miért?
Összeszaladt a szemöldöke, mintha valami butaságot kérdeztem
volna. Rám mutatott, és le-fel mozgatta a mutatóujját.
– Ezért.
Összébb húztam magam a fotelban, és ittam egy kortyot a
kávémból.
– Tegnap este csak annyit tudtunk kiszedni belőled, hogy gond
van Everlyvel, meg valami spermadonorról meg aranyásókról
motyogtál – mondta Ethan. – Mi a nyavalya történt?
Elmondtam, miféle szerződést találtam Everly asztalán. Hogy
csak azért játszotta el a barátnőm szerepét, hogy aztán nekem
ronthasson ezzel a spermadonor-üggyel – csak ezt az apróságot
elfelejtette közölni velem.
– Szóval szakítottál vele – mondta Ethan.
– Nem, nem tudtam szakítani vele, mert nem volt igazi a
kapcsolatunk. Azt mondtam neki, hogy az egyezségünknek ezzel
vége.
– Az ugyanaz, mintha szakítottál volna vele.
Felnyögtem, és megfogtam az orrnyergemet.
– Te most nyelvészeti vitát akarsz velem folytatni?
– Nem, ki akarlak húzni ebből az átkozott slamasztikából.
Ebben volt némi igazság. Életemben először teljesen szét voltam
csúszva. Szánalmasan viselkedtem.
– Egyszerűen csak túl sokat ittam. Megiszom a kávémat, aztán
bemegyek az irodába.
– Ma ne menj dolgozni! – mondta apa.
– Már tegnap sem voltam. Muszáj bemennem.
– Nem muszáj – felelte. – Engedélyezz magadnak egy kis pihenőt!
Az ujjbegyemmel dörzsölgettem a homlokomat.
 – Nem pihenő kell nekem, csak egy kis koffein, és aztán megyek
dolgozni.
– Shepherd – mondta apa, szokatlanul éles hangon. Régen nem
hallottam őt így beszélni. – Téged sérelem ért. Ezt tisztáznod kell,
nem pedig eltemetni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
– Nincs mit tisztáznom.
– Már megint kezdi – szólt közbe Ethan, mintha nem ültem volna
ott.
– Tudom – válaszolta apa.
– Mit kezdek?
– Mindent magadba fojtasz – jelentette ki Ethan. – Szinte látom,
ahogy csinálod. Minden érzést a lelked legmélyebb, legsötétebb
zugaiba száműzöl. Ugyanezt csináltad, amikor anya elment tőlünk.
Nem válaszoltam. Csak belekortyoltam a kávémba, és minden
igyekezetemmel azon voltam, hogy ne kelljen az apámra vagy a
bátyámra néznem.
– Ez nem egészséges – jelentette ki Ethan. – Rajta, velünk
megbeszélheted!
Nem akartam beszélgetni. Dolgozni akartam menni, hogy végre
másra figyelhessek, és ne kelljen Everlyre gondolnom. Ott volt
nekem a cég. Nem dédelgethettem a sértettségemet, csak mert az
álbarátnőm titkolózott előttem.
– Nincs mit megbeszélnem. Volt köztünk egy egyezség, ami most
véget ért.
– Nem tudom, Everly hogy bírta ki melletted – forgatta a szemét
Ethan. – Ha Grant érzelmileg ilyen visszamaradott lenne, már rég
megőrültem volna.
– Egyáltalán nem kell kibírnia mellettem, mert az egésznek vége
van.
 – És láthatólag téged nem zavar a dolog – mondta Ethan maró
gúnnyal.
Mély lélegzetet vettem.
– De igenis zavar. Szarul érzem magam, és nem azért, mert
másnapos vagyok. Meg akartam… – Szünetet tartottam, és egy
pillanatra behunytam a szemem. – Meg akartam kérni, hogy
maradjon. De kiderült, hogy ő sem különb a többi nőnél, akikkel
együtt jártam.
– Megismerted te Everlyt? – kérdezte Ethan. – Mert én
megismertem némelyik partneredet. Mindnyájan olyanok voltak…
szóval, mint Szvetlána. Bocsánat, apa!
– Semmi gond – felelte apa. – Tudhattam volna…
– Emlékszel, amikor apa ránk ijesztett, hogy szívrohama van?
Úgy öt évvel ezelőtt.
Összevontam a szemöldökömet.
– Amikor kiderült, hogy súlyos savtúltengése van?
– Igen. Kivel is jártál akkoriban? Hogy hívták?
Megpróbáltam visszaemlékezni.
– Ava Sinclairnek.
– És ő hol volt, amíg te a kórházban vártad a fejleményeket?
Megköszörültem a torkomat.
– A fürdőben. Vagy a fodrásznál. Nem emlékszem.
– És amikor Grantet előléptették, és apa nagy partit rendezett
neki? Nem valami Megannel jártál már egy éve? De a partira
egyedül jöttél.
– Emlékszem rá – szólt közbe apa. – Úgy-ahogy.
– Igen, vagy egy éve együtt jártunk Megannel. És azért nem jött el
velem Grant partijára, mert éppen botoxkezelést kapott. Az én
kártyámmal fizette ki.
 – Na, látod? – hajolt előre Ethan, könyökét a térdére támasztva. –
Everly utánad ment, amíg én a sürgősségin voltam. Pedig soha nem
találkozott velem.
Ezt nem tagadtam. Így volt.
– És messze túlment ezen az egész álbarátnő-cirkuszon. Nehezen
tudom elképzelni, hogy az egész egy őrült összeesküvés volt csak
azért, hogy belespriccelj egy csészébe a húga kedvéért.
– Bíztam benne – mondtam. – Nagyon sok mindent
megosztottam vele, de ő ezt eltitkolta előlem.
Ethan válaszra nyitotta a száját, de félbeszakították: valaki
kopogott az ajtón.
Apa felállt.
– Megnézem, ki az.
Vártam, és próbáltam figyelni, miközben apa ajtót nyitott. Egy
pillanat múlva két férfit vezetett be a lakásba. Ismerősnek tűntek, de
nem tudtam hová tenni őket.
Miért bámultak úgy rám?
Apa köhintett.
– Költöztetők. Everly maradék holmijáért jöttek.
Hát ezért tűntek ismerősnek! Ugyanazok a fickók voltak, akik
Everlyt beköltöztették hozzám.
Nagy sóhajjal eresztettem vissza a fejemet a fotel támlájára.
– A picsába!
– Majd én elintézem – mondta apa.
– Megittam az összes whiskyt? – kérdeztem.
– Nem, de most nagy a kísértés, hogy öntsek egy keveset a
kávédba – mondta Ethan.
Az egyik költöztető bejött, és felkapta a babzsákfotelt.
– Vigyázzon arra! – mordultam rá a fickóra. – Az a kedvence.
Megint rám bámult.
 – Ezek Everly barátai? – kérdezte Ethan lehalkított hangon.
Megráztam a fejem.
– Nem, csak őket fogadta fel, amikor ideköltözött. De Everly
alapból a legjobb barátja lesz annak, akivel összeismerkedik,
úgyhogy…
– Hát persze – helyeselt Ethan. – Everly elragadó.
Rávillantottam a szememet.
– Bocs, de hagyjuk ezt!
Felkeltem, és a költöztetők sarkában voltam, miközben Everly
cuccait pakolták, és kihordták a lakásból. Egyikük sem szólt hozzám
egy szót sem. Apa Ethant szórakoztatta a konyhában, és közben
reggelit készített, én pedig holdkóros módjára kóvályogtam: a
költöztetőkre acsarkodtam, akik a volt álmenyasszonyom holmiját
pakolták.
Nem ismertem magamra. Nem szoktam fel-alá járkálni. Nem
kiabálok. Nem azért tartanak tőlem az emberek, mert nagyon
hangos vagyok. A hallgatásom miatt ugranak azonnal, hogy
megcsinálják, amit kérek. Pontos, fegyelmezett és hűvös vagyok.
Vagy legalábbis az voltam, mielőtt Everly miatt kifordultam
önmagamból.
Miután a költöztetők elmentek, Ethan folytatni akarta a
beszélgetést. De nekem épp elég volt belőle ennyi. Megköszöntem,
hogy aggódik miattam, meg a segítségét, és visszamentem az
irodámba. Eltakarítottam az előző napi ivászat nyomait.
Azután munkához láttam. Azt tettem, amiért éltem-haltam.
Más úgysem maradt nekem.
  
HARMINCKETTEDIK FEJEZET

EVERLY
– Everly?
Nora hangját hallottam az ajtó mögül, majd három éleset
kopogtatott.
– Everly, odabent vagy?
– Gyere be!
Nyílt az ajtó, de Norát nem láttam. Túl sok doboz volt
felhalmozva. A költöztetők tegnap lepakolták a holmimat, de én
még a kisujjamat sem mozdítottam, hogy bármit is a helyére rakjak.
Nora körbevizslatott egy rakás barna dobozt.
– Ev… Szent ég! Hazel, rosszabb a helyzet, mint gondoltuk.
Nora lábujjhegyen óvakodott be a szobába, mintha semmihez
nem merne hozzáérni. Hazel szorosan a nyomában volt.
Körülnéztek a lakásomban; az arcukra tétova ijedség ült ki.
– Ne tegyetek megjegyzéseket! – figyelmeztettem őket.
Nevetséges kiszólás volt. Persze, hogy kritizálni fognak. Két
napja, amióta hazajöttem, ugyanaz az ócska pizsama van rajtam. A
hajamat hanyag kontyba tekertem a fejem tetején – de az elegancia
hiányzott belőle. Napok óta nem festettem ki magam, de a
szempillaspirál maszatos nyoma valahogy ott maradt az arcomon.
A szakítás utáni önsajnálat-fesztivál szánalmas nyomai vettek
körül. Egy doboz bonbon: minden darabba beleharaptam, amíg
megtaláltam azt a kettőt, amit szeretek belőle. Félig üres jégkrémes
doboz, az alján gusztustalan, olvadt maradék. A Bluetooth-
hangszóróból szomorú szerelmes dalok ömlöttek – találtam egy
szakítási lejátszólistát a Spotifyon –, és elkezdtem vagy öt verset egy
spirálfüzetben, amit kineveztem verses naplónak.
 Nora két ujjal megfogta, és felemelte egy pizzásdoboz tetejét, és
amikor kinyitotta, összerezzent.
– Everly Dalton, mi a bánat ez?
– Mióta vagy itthon? – kérdezte Hazel, és egy kupac önsegítő
könyvet méregetett. A könyvespolcom porlepte mélyéről ástam elő
őket.
– Kedd este jöttem haza.
– Mindezt nem egészen hetvenkét óra leforgása alatt művelted? –
kérdezte Nora. – Miért nem hívtál minket hamarabb?
– Még nem tudtam volna a szemetekbe nézni.
– Ó, édesem! – Nora felvett egy rózsaszín hajfestékes dobozt. – Ez
komoly?
– Nem használtam.
– Hála az égnek! – A válla fölött hátradobta.
– Még nem. Megvárom a következő időpontot a fodrásznál.
Nora fájdalmasan felnyögött.
– Hazel, jegyzetelj, légy szíves! El ne felejtsem lemondani
Everlynek a fodrászt.
– Nem mondhatod le a fodrászt helyettem.
– Dehogynem mondhatom – vágta rá Nora. – Nem bízom rád, és
nem lennék igazi barát, ha hagynám, hogy szakítási frizurát
csináltass magadnak. Hazelnél nem voltam elég elővigyázatos, és
tudjuk jól, mi lett a vége.
– Egy évig tartott lenöveszteni a frufrumat – helyeselt Hazel.
– Hidd el, Everly, nem most van itt az ideje, hogy
meggondolatlan döntéseket hozz a hajaddal kapcsolatban. A végén
lesz rólad egy csomó fénykép, amit szégyellni fogsz. És a közösségi
oldalakról az életben nem szeded le őket.
– Alig használom a közösségi oldalakat.
 – Nem számít – mondta Nora. – Tudod, mit? Ha rózsaszín hajat
akarsz, valami ideiglenes dologgal csináljuk: csatos póthajjal vagy
hajkrétával.
Felnyögtem, és összehúztam a vállamon a kötött takarómat.
– Nem kell a rózsaszín.
– Jól van, de azért valamit lépnünk kell – jelentette ki Nora. –
Máskülönben hónapokra megrekedsz ezen a szinten.
– Még három napja sincs – válaszoltam. – Még megrekedhetek
egy kis időre.
Leült a heverő szélére a lábam mellé, és megszorította a vádlimat.
– Hát persze. És mind a hárman leisszuk magunkat a szakításod
tiszteletére. De azért vegyél fel inkább tiszta ruhát!
– Everly, még mindig nem tudom a fodrászszalon nevét – szólt
közbe Hazel.
– Piros X a Capitol Hillen – motyogtam.
Nora a lábamat dörgölte.
– El akarod mondani most, mi történt, vagy inkább szerezzünk
italt?
– Reggel van – válaszoltam.
– Ne felejtsd el, kivel van dolgod! – mondta Nora. – A Bloody
Maryt meg a Mimóza koktélt pont a reggeli ivászathoz találták ki.
– Mondasz valamit. De tegnap este bort ittam, és nem biztos,
hogy jót tenne most.
– Mennyi bort ittál? – kérdezte Hazel, és felvette az üres üveget.
– Igen, annyit.
– Csak azt az egyet? – kérdezte Nora.
Bólintottam.
– De nem pohárból ittam.
– Ó, istenem! – szólt Nora. – Jól van, édesem, mondd el, mi
történt!
 Nagy levegőt vettem.
– Shepherd rájött, hogy Annie azt akarja, kérjem fel
spermadonornak. Annie ideadta a szerződést, ami benne maradt az
asztalfiókomban. Shepherd megtalálta.
– Ajjaj! – jajgatott Nora. – De várj csak, nem azt mondtad, hogy
úgy döntöttél, nem fogod megkérni Shepherdöt?
– De igen. Már egy ideje eldöntöttem.
– Hála az égnek! Mindenképpen furcsán jött volna ki a dolog.
– Egyetértek – szólt Hazel.
– Tudom, hogy furcsa lett volna. Sőt, még rosszabb. És már
szóltam Annie-nek és Mirandának, és megértőek voltak. De
Shepherd rájött, és teljesen kiborult. Aztán bejelentette, hogy
Richard szakított Szvetlánával, ami azt jelenti, hogy a mi
kapcsolatunk oka megszűnt.
– Nem lehet igaz! – hüledezett Hazel.
Nora égnek emelte a tekintetét.
– Ó, Shepherd!
– De bizony igaz. Azt mondta, maradhatok, amíg jobban leszek,
de ő nem lesz otthon. Próbáltam megmagyarázni, de erre azt
mondta, hogy eddig minden barátnője csak azért járt vele, mert
akartak tőle valamit, de azt hitte, én más vagyok. Azzal elment.
– És te hazajöttél, miután bementél a boltba, és feltankoltál –
emelt fel Nora egy flakon önbarnító folyadékot. – Kérlek, mondd,
hogy ezt sem használtad még!
Feltartottam a kezem.
– Narancsszínű a tenyerem? Nem. Először a hámlasztás
következik.
– Ó, Everly! – sopánkodott Nora. – Édesem, te egy roncs vagy!
– Megnézzük a böngészőjében az előzményeket? – kérdezte
Hazel.
 Nora felemelte a mutatóujját.
– Feltétlenül! Everly, remélem, az utóbbi napokban csakis pornót
néztél.
– Hogy mit? Miért?
Hazel megragadta a telefonomat, és kikapcsolta a zenét.
– Mert ha pornót nézel, legalább olyasmit csinálsz, ami egy kicsit
segít. A szervezetednek szüksége van az orgazmusokra meg az
endorfinra.
– Nem is szeretem a pornót.
– Mert nem kerestél magadnak jó lánypornót. Tudok benne
segíteni. – Odafordult Hazelhez. – Mire guglizott rá?
– Meditációs elvonulás, utazás magányos nőknek, a világ
legszomorúbb szerelmes dalai és petesejt-lefagyasztás.
– Petesejt-lefagyasztás? – kérdezte Nora.
Keresztbe fontam a karomat.
– Ha véletlenül férjhez találok menni valamikor, nyilván rég nem
leszek már szülőképes korban. Mi van, ha gyereket akarok, de akkor
már nem lehet?
Nora felhajtotta a pizsamanadrágom szárát, és végigsimította a
lábamat.
– Ember, te nem borotválod a lábad?
– Mit kínlódjak vele? Csak borzasztó randik végtelen sora vár
rám, amíg fel nem adom a reményt, és beletörődöm, hogy örökre
egyedül maradok. Megspórolhatom magamnak a szenvedést, ha
már most abbahagyom. Esetleg újra próbálkozhatom húsz év múlva,
és abban az esetben örülni fogok, hogy lefagyasztattam a
petesejtjeimet.
– Jól van, ez az! – Nora megragadta a kezemet. – Elmegyünk
valahová. Mimózát iszunk reggelire, martinit ebédre. Aztán nem
tudom, mi lesz, majd meglátjuk, hová lyukadunk ki. De ki kell
mozdulnod a lakásból! Persze csak azután, hogy letusolsz.
– Nem mehetek sehová. Telefonos interjúm van ma délután.
– Máris? – csodálkozott Hazel. – Felmondtál?
– Nem, de gondolom, ki vagyok rúgva. Napok óta nem voltam
bent. De az interjúnak semmi köze ahhoz, hogy szakítottunk
Shepherddel. Egyáltalán szakítás ez, ha csak megjátszottuk, hogy
együtt vagyunk? Mindenesetre kaptam egy e-mailt egy
álláslehetőségről, és megkérdezték, hajlandó vagyok-e telefonos
interjúra. Shepherd tudott róla. Szóltam róla neki, mielőtt pofára
estem volna.
– Mit szólt? – érdeklődött Nora.
A takarómat babráltam.
– Azt mondta, ha jó lehetőségnek látszik, meg kell próbálnom.
Meg hogy nem akar elveszíteni, de támogatni fog, ha azt akarom.
Hazel és Nora összenézett.
– Mi volt ez?
– Semmi – felelte Nora. – De ha ma délután telefonos interjúd
van, rendbe kell hoznunk téged.
– Minek? Úgyis telefonon keresztül beszélünk.
– Ha ugyan nem jössz rá az utolsó pillanatban, hogy Skype-on
lesz, és meg kell mutatnod az egyébként csinos pofikádat –
magyarázta Nora.
Igaza volt. Ha Cameron Whitbury meglát ebben az állapotban,
meg sem kell kezdenünk az interjút. Most viszont úgy nézett ki, új
állást kell találnom.
Könnybe lábadt a szemem. Új állás! Nincs többé Shepherd.
Hazel és Nora úgy ültek le mellém, hogy két oldalról közrefogtak.
Átöleltek, és hagyták, hogy kisírjam magam.
 Egy darabig zokogtam, tudva, hogy egyre rémesebben nézek ki.
De ennek ki kellett jönnie belőlem. A két barátnőm átölelve tartott,
és a hajamat simogatták. Amikor megnyugodtam, Nora vizet és
zsebkendőt hozott, miközben Hazel hideg mosdókesztyűt tett a
homlokomra.
Szipogva törölgettem a szememet.
– Csajok, van még valami, amit nem mondtam el nektek.
– És mi az, édesem? – kérdezte Nora.
– Nem megjátszás volt. Beleszerettem Shepherdbe. Tudom, hogy
nem helyes, de megtörtént.
Mindketten szorosabban öleltek át.
– Ezt valójában mindketten tudjuk már egy ideje – mondta Hazel.
Nora a hátamat dörgölte, és egyetértően motyogott valamit.
– Miért hagytam, hogy ez megtörténjen? Miért kellett egy olyan
valakibe beleszeretnem, aki nem viszonozza az érzelmeimet? Több
eszem lehetett volna.
– Shepherd szemét módon viselkedett, de ez nem jelenti azt, hogy
nem szeret – jelentette ki Nora.
A használt papír zsebkendőmet odahajítottam a dohányzóasztal
helyén terpeszkedő szemétdombra.
– De igen, azt jelenti. Tulajdonképpen kirúgott, amint az apja
dobta Szvetlánát.
Nora és Hazel egymásra néztek – amolyan titkos üzeneteket
váltunk-stílusban.
– Lennétek szívesek ezt abbahagyni? Még szeretném sajnáltatni
magam.
– Lesz még rá időd az interjú után – jelentette ki Nora. – Indulj
tusolni! Mi majd rendet csinálunk itt. Aztán elmegyünk
villásreggelizni, és megiszol egy kávét, hogy magadhoz térj.
 – De azért mi ketten mimózát iszunk, ugye? – kérdezte Hazel.
Nora biccentett.
– Természetesen.
Fogtam egy újabb zsepit, és megtöröltem az orromat.
– Jól van, összekapom magam, de csak az interjúra. Azután
tovább szenvedek.
– A ma esti program: szakítás utáni picsogóparti, asztal három
személyre. – Nora hozzám hajolt, és szimatolni kezdett. – De csak
miután letusoltál.
Hazel és Nora felállt, kétoldalt megfogták a kezemet, és segítettek
feltápászkodni a kanapéról. Kitámolyogtam a fürdőszobába – a
tükröt nagy ívben elkerülve –, és kinyitottam a zuhanyt. Még mindig
rettenetesen éreztem magam – a szívtájéki fájdalom sehogy sem
akart elmúlni –, de az, hogy a barátnőim mellettem voltak, és
segítettek felszedni és összeragasztani összetört szívem darabjait,
felbecsülhetetlen érték volt.
  
HARMINCHARMADIK FEJEZET

SHEPHERD
Kiléptem a jelentésből, amit át kellett volna néznem, és
visszamentem az e-mail-fiókomba. Az eljegyzési parti fotósa
átküldte a linket a képeinkhez. Már megnéztem őket. Nem tudtam
ellenállni a kísértésnek. Ezen a ponton már önkínzássá fajult a dolog,
mivel ma már vagy tucatszor végigpörgettem a fényképeket.
Voltak kandikamera-felvételek mosolygó, iszogató, táncoló
vendégekről. Ethan és Grant összeillő kalapban, ahogy megemelik a
pezsgőspoharukat. Apa a vicces kalapjában, és szivar lóg a szájából.
Everly a barátnőivel, a Charlie angyalai 1920-as évekbeli kiadásaként.
Annie és Miranda, ahogy Ethannel és Granttel nevetgélnek.
Szándékosan átugrottam azokat a képeket, ahol apa Szvetlánával
volt. Még most is megborzongtam tőlük.
A következő fényképen Everlyvel roptuk a táncparketten. A
fényképész akkor kapta le, amikor megpördült, egyik kezét a feje
fölé emelte, a másikat én fogtam. A ruhája rojtjai hullámzottak
körülötte, de főleg az arca vonzotta a tekintetet. Everly élénkvörös
ajkai szétnyíltak, tökéletes fogsora kivillant, ahogy sugárzóan
mosolygott.
Arra is felfigyeltem, hogy én is mosolygok a képen, és átható
tekintettel nézem Everlyt.
A fotófülkés képek pont olyan fájdalmasak voltak. Vicces
kellékekkel fényképezkedtünk. Többször is visszamentünk, és nem
tudtuk megállni nevetés nélkül.
Az utolsó felvételen elkapom Everlyt, és szájon csókolom. Egy
cseppet sem tűnt megjátszottnak az a csók. A szájunk összeolvadt,
Everly alsó ajkát teljesen beszívtam. Egész testében ellazult, a karját
leeresztette, mintha elolvadt volna az ölelésemben.
Úgy is történt. Emlékszem, milyen jó érzés volt.
Valaki kopogott az irodám ajtaján. Gyorsabban csuktam be a
laptopomat, mint a munkaidőben pornót nézegető fickók szokták.
Nora lépett be, de nem vette le a kezét a kilincsről.
– Van egy perced?
Ez furcsa volt. Minek jött ide Everly barátnője? Összehúztam a
szemöldökömet.
– Persze.
Nem csak Nora jött ide. A másik barátnő, Hazel is benyomult
mögötte. Nora feltűzte a fekete haját, fehér, ujjatlan blúzt és
világosbarna halásznadrágot viselt, magas sarkú cipővel. Hazelen
tengerészkék ruha volt, a derekán övvel összefogva, és sötét keretes
szemüveg.
– Miben segíthetek? – kérdeztem.
Nora beljebb terelte Hazelt, és becsukta az ajtót. Hűha! Ez nem jót
jelentett.
– Leülhetünk? – kérdezte Nora, és a velem szemben lévő két
székre mutatott az íróasztal másik oldalán.
– Tessék.
Hazel olyan egyenes háttal ült le, mint aki karót nyelt. A fürkésző
tekintetétől meg a kiismerhetetlen arckifejezésétől úgy éreztem
magam, mint egy kísérleti alany a laboratóriumban.
Nora lassabban ereszkedett le a székre, és a lába mellé tette a
táskáját.
– Shepherd, van egy problémánk.
Azt hittem, nekem van problémám. Egy Everly-alakú probléma,
pontosan a szívem helyén. De hogy nekünk lenne problémánk? Azért
jöttek, hogy Everly nevében jól kiosszanak?
 – Nekünk?
– Igen, nekünk – felelte Nora, és Hazel olyan hevesen bólintott,
hogy utána meg kellett igazítania a szemüvegét.
– Tudod, hol van Everly e pillanatban?
– Nem, kivette az összes szabadságát – válaszoltam. – Miért? Ti
nem tudjátok, hol van?
– Ó, mi pontosan tudjuk, hol van – mondta Nora. – Miamiban.
Görcsbe rándult a gyomrom a rémülettől.
– Minek ment Miamiba?
– Emlékszel, hogy a múlt héten telefonos interjúja volt? – kérdezte
Nora, és bólintott. – Jól sikerült. Igazából annyira jól, hogy
meghívták egy személyes elbeszélgetésre. Miamiba. Ma reggel ment
el.
Elkerekedett a szemem. Miamiba? A floridai Miamiba?
– Mi a fene?
– Pontosan – vágta rá Nora. – Örülök, hogy egyet gondolunk.
Valamit tennünk kell!
– A legjobbat akarjuk Everlynek – jelentette ki Hazel. – És aligha
az a legjobb neki, ha Miamiba költözik.
Nora legyintett.
– Éppen lehetséges, de nem hinném. Hazellel megegyeztünk,
hogy ha tényleg Miamiba húzza a szíve, és az a munka élete nagy
lehetősége, akkor támogatni fogjuk, pedig nagyon megviselne, ha
elveszítenénk a legjobb barátnőnket. Végül is, Miamiba mindig jó
elutazni.
Rámeredtem Norára. Annyira megdöbbentem, hogy Everly az
ország másik végébe akar költözni, hogy egy szót sem tudtam
kinyögni.
– Viszont – folytatta Nora – arról a legkevésbé sem vagyok
meggyőződve, hogy ez lenne számára a legjobb.
 – Én sem – tódította Hazel.
Nora a barátnőjére mutatott.
– Ha már Hazel is egyetért velem, tudhatod, hogy igazam van. Ez
így működik. Lehet, hogy fantasztikus az az állás, de mindhárman
tudjuk, mi az, ami igazán fontos.
– Mi? – böktem ki rekedt hangon.
– Te vagy az – mondta Nora szenvtelen hangon. – Nyilvánvaló,
hogy te vagy Everly nagy szerelme, és ha van valaki ezen a világon,
aki megérdemli, hogy élete hátralévő részében boldogan éljen az
igazival, hát Everly az.
– Pontosan – helyeselt Hazel.
– Hidd el, mi is éppúgy meglepődtünk, mint te – tette újra
keresztbe a lábát Nora. – Én nem is hiszek az igaz szerelemben. De
Everly arra született. Olyan, mint egy mesebeli hercegnő.
Napfényes, túlságosan is derűlátó hercegnő, akinek nincs szerencséje
a partnereivel – de attól még hercegnő.
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék erre. De Nora még nem
fejezte be.
– Őszinte leszek veled, Shepherd. Ezt elszúrtad, méghozzá nem is
kicsit. De még mindig egy csapatban játszunk, főleg mert Everly
igazán szerelmes beléd, és úgy döntöttem, hogy hallgatni fogok a
bennem lakó Everlyre, és igyekszem meglátni benned a legjobbat.
Úgyhogy azért vagyunk itt, hogy segítsünk.
– Hogy segítsetek?
Hazel felsóhajtott.
– Hát persze, hogy segítsünk neked.
– Ezt helyre kell hoznod – mondta Nora.
– De miért én vagyok a hibás? – kérdeztem, bár világosan láttam,
hogy az egész az én hibám. Vagyis majdnem az egész.
Nora szemöldöke összeszaladt a homlokán.
 – Ezt komolyan kérdezed?
Hazel ránézett.
– Szerintem komolyan kérdezi.
– Lehet, hogy túl keményen bántam vele, de hát ezt a
spermadonorügyet eltitkolta előlem.
– Az nem kifejezés, hogy túl keményen – mondta Nora. – Tényleg
azt gondolod, hogy el kellett volna mondania, főleg miután már
eldöntötte, hogy lemond az egészről?
– Először is, ez egy nagyon kényes téma – szólt Hazel. – És a
köztetek lévő kapcsolat dinamikája – mármint hogy a főnöke vagy –
különösen megnehezítette a dolgot.
– Aljas indok vezérelte, amit eltitkolt előlem. Megbíztam benne,
és… – Elhallgattam. Nem akartam részletesen ecsetelni, mi mindent
osztottam meg Everlyvel. És hogy mennyire nehezen tudtam
megtenni.
– Úgy érzed, elárult téged, mert olyan információ birtokába
jutottál, ami miatt máshogy tekintesz az Everlyvel való
kapcsolatodra – magyarázta Hazel.
– Úgy, ahogy mondod.
– Az természetes, hogy szükséged van egy kis időre és térre, hogy
feldolgozd ezt az információt – mondta Hazel.
– De most észhez akarunk téríteni, hogy mindent helyrehozz, és
visszaszerezd a barátnőnket – jelentette ki Nora.
– Hogy mondtad?
Nora felsóhajtott.
– Shepherd, ismered őt. Tudod, mekkora szíve van. Szinte
mindenre képes azok kedvéért, akiket szeret.
Megdörgöltem az államat, és az asztalra szegeztem a
tekintetemet. Everlynek van a legnagyobb szíve az összes
ismerősöm között. Nem ismerek senkit, akinek nagyobb szíve lenne
Everlynél.
– Lehet, hogy tévedtünk veled kapcsolatban – mondta Nora. – De
felelj nekem egy kérdésre!
– Mire?
– Szereted őt?
– Igen. – Olyan hirtelen böktem ki a választ, hogy csak pislogni
tudtam a döbbenettől: most beismertem előttük.
Nora és Hazel mosolyogva összenéztek.
– Gondoltuk – nyugtázta Nora. – Mindenki tudta, aki együtt
látott benneteket az eljegyzési partin.
– És az a tény, hogy támogattad a másik állással kapcsolatos
interjú ügyében, szintén a jellemed meg az Everly iránti érzéseid
mellett szól – mondta Hazel.
Valami megfogalmazódott bennem, miközben Everly legjobb
barátnőit hallgattam. Nem sok mindent mondtak – csak az interjút
Miamiban –, valójában semmi olyat, amit eddig ne tudtam volna. Az
rázott meg igazán, amiről nem beszéltek.
Everly nem szólt nekik a bandáról.
Nem tudom, miből gondoltam. Lehetséges, hogy csak kerülték a
témát, mert Everly megeskette őket, hogy el ne szólják magukat. De
ahogy a beszélgetésüket figyeltem, világossá vált, hogy nem tette.
Nem árulta el a titkaimat a legjobb barátnőinek. Mindent megosztott
velük – emlékszem, hogy egyszer ezt mondta –, az én dolgaimat
kivéve.
A legkevésbé sem élt vissza a bizalmammal.
– Ó, a francba! – Felpattantam, és rám nem jellemző módon fel-
alá kezdtem járkálni az irodában. – Kiadtam az útját anélkül, hogy
meghallgattam volna, most meg elutazott az interjúra abba az
elcseszett Miamiba!
 – Jól van, kezdi már kapiskálni a dolgot – szólt Nora.
– Mi lesz, ha elfogadja az állást, és elmegy? – motyogtam
magamban, már oda sem figyelve a két barátnőre. – Basszus, azt
hiszi, hogy nem kell nekem! Nem tudja, hogy valódi volt, mert soha
egy büdös szóval nem mondtam neki.
– Ez már jó – mondta csendesen Hazel.
– Várd ki a végét! – intette le Nora.
– Miamiba kell mennem!
Nora felemelte a mutatóujját.
– Na tessék!
– Mit mondtatok, mikor indult el?
– Ma reggel – felelte Hazel. – Magánrepülőt küldtek érte.
– Mikor van az interjú?
– Holnap – válaszolta Nora.
– Hála a kurva égnek! – Visszamentem az asztalomhoz a
telefonomért. Pörgetni kezdtem az ismerősöket. – Még van időm
odaérni.
Nora felállt, és megveregette a vállamat.
– Ez a beszéd! Mi is mehetünk, ha akarod, de van egy olyan
érzésem, hogy meg tudod csinálni.
Felpillantottam.
– Igen. Köszi.
A lányok elmentek, de szinte észre sem vettem, annyira lefoglalt,
hogy megtaláljam a megfelelő telefonszámot. Nem volt
magánrepülőgépem, bár megtehettem volna. Utáltam a menetrend
szerinti járatokat, de egyszerűbbnek találtam kibérelni egy-egy
gépet, amikor utaznom kellett.
De hogy is hívják a fickót? Mindent Everly intézett, úgyhogy én
nagyon ritkán beszéltem vele. Ami valószínűleg annyit jelentett,
hogy aligha lesz olyan szerencsém, hogy ekkora szívességet tegyen
nekem az illető. Az utolsó pillanatban megszervezni, hogy
átrepüljem az országot – ez nem kis feladat, még azzal az összeggel
együtt sem, amit hajlandó voltam kifizetni érte.
Na persze, ha ismerné Everlyt…
Végül megtaláltam. Tom Nguyen, a Blue Streak Charters
légitársaság tulajdonosa. A csodában reménykedve hívtam fel.
– Blue Streak Charters, itt Tom beszél – szólt bele a telefonba.
– Tom, itt Shepherd Calloway. Szükségem van a segítségére.
– Rendben…
– Ugye ismeri az asszisztensemet, Everly Daltont?
– Hát persze – válaszolta, és szinte hallottam, ahogy
elmosolyodik. Jól van! Ez jót jelentett.
Mély lélegzetet vettem. Nem volt értelme köntörfalazni.
– Szerelmes vagyok belé, de teljesen hülye vagyok, és elcsesztem
a dolgot. Most Miamiban van, egy másik állásra pályázik, és oda kell
érnem holnap reggelre, különben lehet, hogy örökre elveszítem.
– Viccel velem?
– Nem a humorérzékemről ismernek, Mr. Nguyen.
Kuncogott.
– Ez már igaz. Tehát azonnal Floridába akar repülni.
– Igen.
– Csak egy kérdésem van.
– Tessék!
– Everly is szereti magát, vagy ezzel bajt csinálok magamnak?
– Szerintem ő is szeret. Remélem. A barátnői most voltak itt, és
rábeszéltek, hogy menjek utána.
– Nora és Hazel? Ha ők is a maga oldalán állnak, megcsinálom.
Honnan az ördögből ismeri Norát meg Hazelt? Leráztam
magamról a kérdést.
– Kifizetem, amit csak kér.
 – A szokásos díjszabás megfelel, Mr. Calloway – válaszolta. –
Everly kedvéért teszem. És ha nem kerülne pénzbe az üzemanyag,
ingyen is megcsinálnám.
  
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

EVERLY
Olyan sebesen vert a szívem, ahogy a kolibri csapkod a
szárnyával, és túl sok vér tolult az arcomba. Az étterem előterében
álltam, és azt kívántam, bár ne égne így a képem. Vajon megfelelően
vagyok öltözve? Igyekeztem nem feszengeni és nem legyezgetni
magam.
Nora segített kiválasztani a tökéletes állásinterjú-szerelést:
könnyű, krémszínű blúzt, és grafitszürke, térdig érő szoknyát
viseltem, sárga-fehér pöttyös, magas sarkú cipővel. A cipővel nem
voltam elégedett, de Nora ragaszkodott hozzá. Azt mondta, tükrözi
az egyéniségemet, és ha Cameron Whitbury nem akar olyan lányt
felvenni, aki sárga pöttyös cipőben feszít, akkor nem is nekem való
az a munka.
Furcsa módon értettem, mire gondol.
De most, hogy itt voltam ebben a pazar miami étteremben, és az
interjúra vártam, majdnem elhánytam magam az idegességtől. És
talán jó lett volna cipőt cserélni.
A telefonos interjú jól sikerült. Nem Skype-oltunk, ami jó ötletnek
bizonyult. Letusoltam, átöltöztem, jót ettem, Nora kisminkelt és
megcsinálta a frizurámat, de még mindig úgy néztem ki, mint akit
most hagyott ott a pasija, ezért le akarja vágatni a haját, és
rózsaszínűre festetni.
Ami tulajdonképpen igaz is volt.
De az interjú kedvéért összekaptam magam. Maga Cameron
beszélt velem, és kénytelen vagyok bevallani, hogy egy
hullámhosszon voltunk. Egyáltalán nem volt állásinterjú-íze a
dolognak. Inkább olyan volt, mint amikor hosszú idő után újra
találkozom a barátnőmmel. Beszélt az alapítvánnyal kapcsolatos
terveiről, meg arról, milyen ügyvezető igazgatót keres. És bár
kikérdezett a korábbi munkatapasztalatomról és a céljaimról, mégis
könnyed, fesztelen hangú beszélgetést folytattunk.
Ott rögtön meghívott, hogy találkozzam vele Miamiban. Én pedig
igent mondtam.
Később újra mélységesen kétségbeestem, de most már újabb
okom is akadt a nyavalygásra. Cameron Whitbury szimpatikus volt
nekem, és el tudtam képzelni, hogy elfogadom az állást.
Norát és Hazelt teljesen összezavarta, hogy ennyire szorongok.
Érdekelt a munka, és az interjú remekül sikerült. Akkor miért
találtak a saját könnyeimben fuldokolva?
Kénytelen voltam bevallani, hogy titokban azt reméltem: rájövök,
hogy az állás nem nekem való, Cameron ellenszenves, vagy más
nyomós okot találok, hogy visszautasíthassam az ajánlatot.
Hol van itt az észszerűség? Sehol. Persze ha nem fogadom el az
állást, attól Shepherd még nem fog hirtelen észhez térni és –
kellőképpen megalázkodva – bocsánatot kérni, majd szerelmet
vallani. Mindössze annyi történne, hogy rettentő kínos helyzetbe
kerülök, mert Shepherdnek kellene dolgoznom, amíg más munkát
nem találok, vagy beletörődnöm, hogy egy darabig állás nélkül
maradok.
Az egyetlen lehetséges probléma a hely volt. Nora és Hazel
nagyon elhallgatott, amikor elmondtam nekik, hogy magánrepülőt
küldenek értem, és elvisznek Miamiba a következő interjúra. Egy
szóval sem mondták, hogy ne menjek, és arra sem emlékeztettek,
milyen nehéz lenne, ha az ország másik végében laknék. Nagyra
értékeltem, hogy visszafogják magukat. Láttam az aggódó arcukat,
és hallottam, hogy lázas sugdolózásba kezdenek, amikor azt hiszik,
nem hallom őket. De nem próbálták megváltoztatni a
véleményemet.
 Legalábbis egyelőre nem. Megtennék, ha arra kerülne a sor. De
méltányoltam, hogy hagyták, hadd járjak utána én magam ennek a
lehetőségnek.
A hosztesz leültetett egy háromszemélyes asztalhoz; lesimítottam
a szoknyámat. Túl korán érkeztem. Egy dolog, hogy nem késtem el,
de húsz percig ácsorogtam az előtérben, ami kis híján megőrjített.
Igazság szerint nem tudtam, hajlandó lennék-e elköltözni
Miamiba. Tényleg fenekestül fel akarom forgatni az életemet?
Messzire költözni Norától és Hazeltől? Annie-től és Mirandától? Ha
gyerekük lesz – és biztos voltam benne, hogy így vagy úgy, de
megoldják a dolgot –, sokkal nehezebben lehetek a menő nagynéni,
aki megjelenik minden szülinapi bulin, ifi ligás baseballmeccsen és
iskolai színielőadáson. Hazarepülnék, amilyen gyakran csak tudnék,
de hát milyen sűrűn lehet azt megtenni?
És azt is jelentené, hogy végleg rácsukom az ajtót Shepherdre –
bármi történt is közöttünk.
Mély lélegzetet vettem. E pillanatban nem tudtam Shepherdre
gondolni. Csakis arra kellett koncentrálnom, hogy letudjam ezt az
interjút.
Cameron belépett az étterem fényűző előterébe. Lenyűgöző
jelenség volt. Sok fotót láttam róla az interneten, de a valóságtól
nagyon távol álltak. Dús, gesztenyebarna haja volt, és az orra
környékét kósza szeplők pöttyözték. A bőre makulátlan volt, és
bármire képes lettem volna ilyen arccsontokért. Ujjatlan kék blúzt
viselt, ami kiemelte a szeme színét, magas derekú nadrágot és
ezüstszínű tűsarkú cipőt, amire életem végéig irigykedni fogok.
Melegen rám mosolygott.
– Everly?
– Igen. – A kezemet nyújtottam, ő pedig megrázta. – Everly
Dalton. Örülök, hogy személyesen is megismerhetem, Ms.
Whitbury.
– Én is örülök. És kérem, szólítson Cameronnak! – Lenézett a
lábamra. – Nagyon szép ez a cipő.
Hálás köszönet, Nora!
– Köszönöm.
– Helyet foglalnak, Ms. Whitbury? – kérdezte a hosztesz.
– Igen, köszönjük.
Elállt a lélegzetem, amikor a semmiből Cameron mögött termett
egy akkora darab fickó, akihez foghatót még életemben nem láttam.
Volt vagy hat és fél láb5 magas. De nem csak a termete miatt
ugrottam ki kis híján a szép sárga cipőmből. Olyan széles volt, mint
egy háromajtós szekrény. A válla széles, tetovált karján csak úgy
feszült a fekete póló. A combja fatörzs vastagságú volt. Hogyhogy
eddig nem vettem észre?
– Előremegyek – mondta a fickó mély, színtelen hangon.
Cameron arcán bosszúság futott végig. Intett neki, hogy menjen
előtte, és mi követtük.
A hosztesz egy külön teraszra vezetett bennünket. A fickó
felemelte a kezét, és felvonta a szemöldökét, mielőtt Cameron
belépett volna. Átkutatta az egész helyiséget. El nem tudtam
képzelni, mit keres, de benézett az asztal alá, a székek alá, és áthajolt
a korláton.
– Tiszta – jelentette ki, aztán oldalra lépett, széles mellkasán
keresztbe fonva a karját.
Cameron a torkát köszörülte, miközben kisétáltunk a teraszra.
– Elnézést. Jude… a biztonsági ember.
– Gondolom, az ön pozíciójában szükség van testőrre –
mondtam. Cameron kihúzta a székét.
– A barátaim úgy vélekednek.
Mindketten leültünk. Keresztbe tettem a bokámat.
 – Örülök, hogy ilyen hamar ide tudott jönni – kezdte Cameron. –
Nagyra értékelem, hogy rászánta az idejét a személyes találkozásra.
– Ez természetes.
Jött a pincérnő, hogy felvegye az italrendelést. Nagyon
mértéktartóan egy pohár vizet akartam kérni, de Cameron szólalt
meg először.
– Mimózát? – kérdezte, és halvány mosoly játszott az arcán. –
Vagy esetleg Bloody Maryt?
Koktélt? Hát persze!
– A Mimóza remekül hangzik.
Két Mimózát rendelt, és udvariasan csevegtünk, amíg a pincérnő
kihozta az italokat, és felvette a rendelésünket a reggelire.
– Már beszéltem az alapítvánnyal kapcsolatos terveimről –
mondta Cameron. – Olyan emberre van szükségem, aki azonnal a
dolgok közepébe vág. Tudom, hogy más területen szerzett
tapasztalatot, de olyan képességekkel és jellemvonásokkal
rendelkezik, amiket én keresek.
– Ó, köszönöm.
– Azonfelül, aki ilyen hosszú ideig dolgozott Shepherd
Callowaynek, az biztos nem szívbajos.
A hirtelen rám törő érzelmi hullámot egy korty mimózába
fojtottam.
– Ismeri Shepet… azaz, Mr. Callowayt?
– Nem, még nem találkoztunk, de a híre előtte jár.
– Hát persze. Pedig valójában nem az, akinek az emberek
gondolják.
Még egy ideig beszélgettünk. A pincérnő kihozta a reggelinket;
finom volt az étel. Hála az égnek, Cameron nem ragadt le
Shepherdnél. Beszéltünk még az alapítványról: hogy milyen lenne a
konstrukció. Hogy mi az elvárás az ügyvezető igazgatóval szemben.
Máris voltak ötleteim, és Cameron figyelmesen hallgatott evés
közben.
Lelkesített ez a lehetőség. Izgalommal töltött el, és célt láttam
magam előtt. Cameron szemtől szemben még szimpatikusabb volt,
mint a telefonban – és ez nem csak a Mimóza koktél meg a reggeli
hatásának volt köszönhető. Határozott volt, de nagyon kedves. Jó
összhang volt köztünk, és könnyen el tudtam képzelni, hogy neki
dolgozom.
Volt azonban egy probléma.
– Csak egy dologról szerettem volna még beszélni – mondtam. –
Bizonytalan vagyok a költözködéssel kapcsolatban. Miami
gyönyörű, és ez elképesztő lehetőségnek tűnik. De minden Seattle-
hez köt.
– Miután beszélgettünk, gondoltam, hogy felmerül a kérdés. Ha
nem akar költözni, megtehetem, hogy Seattle-be helyezem az
alapítvány székhelyét.
– Igazán?
– Természetesen. Nem kell napi szinten személyesen jelen
lennem, és a modern technika megkönnyíti a kommunikációt. Ha
elfogadja az állást, Seattle-ben nyitjuk meg az irodánkat.
Jól teszem, ha igent mondok. A lelkem mélyén tudtam. Ez most
nem Shepherdről szólt, hanem rólam: utánanyúlok, és megragadom
ezt a fantasztikus lehetőséget.
– Akkor elvállalom a munkát – mondtam.
Cameron elmosolyodott.
– Bíztam benne.
A mellkasomra tettem a kezem, és kifújtam a levegőt.
– Nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Valóban felvesz?
– Hát persze. – Felemelte a poharát, én pedig követtem a példáját.
– Igyunk arra, hogy valami jót teszünk a világban!
 Koccintottunk. Ez mérföldkő volt az életemben. Éreztem. Hirtelen
úgy tűnt, a jövő előttem áll, és tele van ígéretekkel.
Szerettem volna felhívni Shepherdöt, és elújságolni neki a
fejleményeket. Egy pillanatra elképzeltem, hogy visszamegyek
hozzá, a lakásába. Berontok az ajtón, és ő vár rám. A karjaiba
rohanok, ő pedig elkap, és szorosan magához ölel. A fülembe súgja,
mennyire büszke rám.
Kiittam a koktélomat, és letettem a poharat, miközben minden
erőmet össze kellett szednem, nehogy kiüljön az arcomra a
szomorúság.
– Elnézést, uram, oda nem mehet ki.
Valami mozgolódásra lettem figyelmes odabent az étteremben.
Egy férfi sietett a teraszunk felé, és a hosztesz a nyomába szegődött.
Hitetlenkedve pislogtam. Ez…
Jude – a méreteit figyelembe véve – hihetetlen gyorsasággal
mozgott, és mielőtt felfoghattam volna, kit látok, elállta az ajtót.
– Uram, ez egy különálló része az étteremnek – hallottam bentről
a hosztesz hangját. – Ön nem foglalt asztalt.
– Everly!
Az a hang! Ó, istenem, ez tényleg ő! Felpattantam.
– Shepherd?
– Jude – szólt Cameron bosszúsan –, engedje át!
Jude haragos pillantást vetett Cameronra, de félreállt.
Rámeredtem a férfira, aki kijött a teraszunkra. Shepherd volt az.
Többé-kevésbé. Egyetlenegyszer láttam ilyennek: a bárban, ahol
basszusgitározott.
Egyszínű pólót viselt, bár ezúttal fehéret. Meg farmert. Nem volt
rajta zakó. Sem nyakkendő. A haja kócos. Még az arcszőrzete is
jobban megnőtt a szokásosnál. Kissé elveszettnek látszott, de teljesen
és tökéletesen ennivaló volt.
 – Bocsánat, hogy félbeszakítom, Ms. Whitbury. – Odajött az
asztalunkhoz, és kezet nyújtott Cameronnak. – Shepherd
Calloway.
– Cameron – rázta meg a felé nyújtott kezet. Elámult, de mintha
kicsit mulattatta volna a dolog.
– Szeretném megkérni, hogy ne ajánljon állást Everlynek –
mondta Shepherd. – Legalábbis most még ne. Ne értsen félre: jól
teszi, ha alkalmazza. Nem talál még egy ilyen okos, kedves,
szorgalmas, igyekvő jelöltet, aki mindent szenvedéllyel csinál. Mint
a főnöke – azaz, gondolom, csak mint a volt főnöke –, teljes
meggyőződéssel, egyértelműen ajánlani tudom Everlyt. De mint
férfi, egy óriási szívességet kérek öntől: adjon néhány percet, hadd
beszélhessek vele előbb.
– Sajnálom, Mr. Calloway, már felajánlottam Everlynek az állást.
Ő pedig elfogadta.
Shepherd lesújtott arccal lassan behunyta a szemét, az én
tüdőmből meg hirtelen elfogyott a levegő.
Shepherd biccentett, aztán rám nézett.
– Hát persze. Jól tette.
Cameron felemelte a táskáját.
– Most jut eszembe, oda kell érnem egy másik találkozóra. Everly,
nagyon köszönöm, hogy eljött. Majd felvesszük a kapcsolatot, és
megbeszéljük a részleteket. Mr. Calloway, örülök, hogy
megismertem. Remélem, jól fogják érezni magukat Miamiban.
Rápillantott Jude-ra, aki intett neki, hogy menjen előre. Cameron
rám mosolygott, és távozott. A hatalmas termetű, esetlen testőr
meglepő könnyedséggel vonult mögötte.
– Jaj, istenem, Shepherd, mit keresel te itt? – sziszegtem, amikor
hallótávolságon kívül kerültek.
 – Everly, én annyira sajnálom. – A szája elé kapta a kezét, aztán
végigsimította az állát. – Nem gondoltam végig, mit fogok mondani,
ha ideérek.
– Honnan tudtad meg, hogy itt vagyok?
– Norától és Hazeltől.
Nyitva maradt a szám.
– Micsoda?
– Tegnap bejöttek hozzám az irodába, és elmondták, hogy
Miamiba jöttél állásinterjúra.
– A kotnyeles kis bestiák! De azt honnan tudtad, hogy ebben az
étteremben vagyok? Nem tudták, hol találkozom Cameronnal.
Shepherd grimaszt vágott.
– Azt is tőlük tudom. Pontosabban Norától. Kitalálta az e-mail-
fiókod jelszavát.
– A fenébe, tudtam, hogy meg kellene változtatni!
– Bocs. Életemben nem csináltam még ilyen őrült és méltatlan
dolgot. És talán megmondhatnád Cameronnak, hogy ne törődjön az
üzeneteimmel, amiket az irodájában hagytam.
– Az irodáját is felhívtad?
– Kétségbe voltam esve – válaszolta. – Nem tudtam, mit csinálok.
Elborult az agyam, ami még sosem fordult elő velem.
– Hogy értél ide ilyen gyorsan?
– Felhívtam Tom Nguyent a Blue Streak Chartersnél. Különben
üdvözletét küldi.
Önkéntelenül elmosolyodtam. Tom nagyon kedves fickó volt.
– Ó, imádom Tomot!
– Szerencsém, hogy ő is így érez irántad.
Benéztem az étterembe, de láthatólag senki nem törődött vele,
hogy idekint vagyunk.
– Akár le is ülhetnél.
 Elfoglalta Cameron helyét, és én is leültem.
– Szóval elfogadtad az állást – mondta Shepherd.
– Igen.
Az asztalra szegezte a pillantását.
– Hát ez… nagyszerű. Örülök a sikerednek. Remekül fogod
csinálni.
– Shepherd, minek jöttél ide?
Mély lélegzetet vett; a mellkasa megemelkedett és visszasüllyedt
a tiszta fehér póló alatt, fésületlen haja a homlokába lógott.
– Azt reméltem, tudok veled beszélni, mielőtt meghozod a
döntésedet.
– Miért nem hívtál fel?
– Tudom, tudom. Ne haragudj! Bocsánatot kérek mindenért.
Azért nem hívtalak fel, mert ezt személyesen kell megbeszélnünk.
– Mármint mit?
Shepherd felnézett, és találkozott a tekintetünk.
– Azt, hogy nem színjáték volt. Legalábbis részemről nem.
– Micsoda?
– Szeretlek. Azt hiszem, azóta vagyok beléd szerelmes, amikor
kiszálltál a kocsiból abban az átkozott piros ruhában. És napról
napra jobban beléd estem. Százszor is elmondhattam volna, de én
egy érzelmileg visszamaradt robot vagyok.
Halkan felnevettem.
– Dehogy vagy!
– Tényleg az vagyok – felelte. – Kezdettől fogva küzdöttem ellene,
hogy vonzódom hozzád. Emlékszel az első éjszakára, amikor
mellettem aludtál az ágyamban?
– Igen.
– Alig aludtam, mert csak azon járt az eszem, milyen gyönyörű
vagy. Milyen jó az illatod. Azon törtem a fejem, hogy tudtam évekig
veled dolgozni, de soha nem láttalak meg igazán. De már pontosan
tudom, miért nem. Nem engedtem meg magamnak. Nem azért, mert
nekem dolgoztál, bár ez is közrejátszott. De főleg azért, mert valahol
a szívem mélyén tudtam, hogy beléd szeretnék. És attól piszkosul
féltem.
Félrenézett, és megdörgölte az állkapcsát. Úgy tűnt, még szeretne
valamit mondani, úgyhogy kivártam, de közben a torkomban
dobogott a szívem.
– Sajnálom, hogy felfújtam a dolgot, amikor megtaláltam a
szerződést. Meg kellett volna hallgatnom, mit mondasz.
Bólintottam.
– Én is sajnálom. Kár, hogy úgy találtad meg, ahogy történt. Nem
akartalak megbántani.
Átnyúlt az asztal fölött, és az ujjával végigsimította a kézfejemet.
– Tudom, hogy nem akartál bántani. Everly, mindent köszönök
neked. Arra kértelek, hogy fenekestől forgasd fel az életedet a
kedvemért, és te megtetted. Nem érdekes, ha azt gondoltad, hogy
esetleg valami másra rá tudsz venni, hiszen azt is azért tetted, mert
annyira törődsz a hozzád közel álló emberekkel. Még velem is,
pedig semmivel nem érdemeltem ki. Köszönöm, hogy olyan kedves
voltál az apámhoz. Köszönöm, hogy színt hoztál az életembe. Lehet,
hogy idétlenül hangzik, de a belőled sugárzó napfény felmelegítette
az én hideg lelkemet, amiért örökké hálás leszek neked.
– Shepherd, nem költözöm el Miamiba.
– Tessék?
– Úgy beszélsz, mintha el akarnál búcsúzni tőlem, de nem fogok
itt lakni. Megmondtam Cameronnak, hogy bizonytalan vagyok a
költözéssel kapcsolatban. Azt felelte, hogy az alapítvány központja
bárhol lehet. Seattle-ben nyitjuk meg az irodát.
 Hosszan rám meredt, kicsit nyitva maradt a szája, a homloka
összeráncolódott. Szó nélkül felemelkedett, megfogta a kezemet, és
óvatosan talpra állított. Megfogta az államat, és azzal a gyönyörű
kék szemével nézett le rám.
– Everly – mondta mély, halk hangon. – Szeretlek. Kérlek, gyere
haza!
A szemem megtelt könnyel, úgyhogy erősen behunytam.
Elömlött bennem a megkönnyebbülés. Végre kimondta! Valódi volt
minden. Shepherd Calloway szeret engem!
– Én is szeretlek.
És akkor felragyogott az a mosoly. Kivillant Shepherd hibátlan
fogsora, és az arcán megjelentek azok az imádni való gödröcskék.
Soha senki másra nem mosolygott így. Ezt a mosolyt csak nekem
tartogatta.
– Nem akartam elbúcsúzni – mondta, miközben az arcomat
simogatta. – Vagyis nem egészen. Egy B terven gondolkoztam. Azon
töprengtem, mennyi idő alatt lehet magánrepülőt vásárolni. Nem
állt szándékomban ilyen könnyen elengedni téged.
Elmosolyodtam, erre ő hozzám hajolt, és a szájával pecsételte le
az ajkaimat. Hozzásimultam, és átkaroltam a nyakát. Shepherd erős
karjaiba zárt, és felemelt a földről.
– Gratulálok – súgta a fülembe. – Büszke vagyok rád!
5 Kb. 198 cm
  
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

EVERLY
Ekkor már tudtam, hogy Sophie tökéletes.
Shepherddel meginterjúvoltunk több más pályázót is az
utódomat keresve, de én abban a pillanatban tudtam, amikor Sophie
belépett a helyiségbe. Hogy miből? Abból, hogy meg sem rezzent,
pedig Shepherd pislogás nélkül meredt rá, mint egy félelmetes
robot, miközben bemutatkozott – ez sok mindent elárult.
Aznap reggel elbeszélgettünk egy pasassal, aki olyan hamar
lehervadt Shepherd nézésétől, hogy visszavonulót fújt, mielőtt a
kérdésekre rátérhettünk volna. Úgy reszketett a keze, hogy alig
tudta kinyitni az ajtót. És nem jött vissza.
Már majdnem rászóltam Shepherdre, hogy fogja vissza magát,
mert elriasztja az alkalmas jelölteket. De aztán meggondoltam
magam. Bárkit veszünk fel, napról napra állnia kell a hideg kék
szemek pillantását. Ha nincs bennük annyi tartás, hogy az interjú
alatt a szemébe nézzenek, nem nagy jövő vár rájuk Shepherd
asszisztenseként.
Sophie jól tartotta magát.
Sötétszőke fürtjeit helyes kontyba tűzte fel, ízléses kék ruhát és
krémszínű kardigánt viselt, ami remekül állt a telt idomain.
Kedvesen mosolygott, és gyorsan megigazította a szemüvegét.
– Azt hiszem, nincs több kérdésünk – mondtam. – Shepherd, vane
még valami?
– Nincs. – Odatolta elém az önéletrajzot, fogta a telefonját, és
nézegetni kezdte az üzeneteit.
Leküzdöttem a kísértést, hogy forgatni kezdjem a szememet. De
Sophie nem jött zavarba. Egy kicsit emlékeztetett… ami azt illeti,
saját magamra. Az volt az érzésem, olyanfajta lánnyal állunk
szemben, akit kedvesnek és aranyosnak tartanak az emberek, de ezzel
együtt alábecsülik.
Azt is megéreztem, hogy ő az, aki Shepherd Callowayjel
elboldogulhat.
Attól, hogy velem volt, nem változott semmit. Megmaradt
higgadtnak és komolynak. Továbbra is hidegnek és érzéketlennek
mutatkozott, különösen a munkahelyén. Nem sokan láthatták meg
Shepherd igazi énjét: azt a fickót, aki basszusgitáron zúz, akinek a
nagy ritkán felvillanó mosolyától elgyengülök, és aki imádja a
fogsorom nyomát a mellkasán.
Most éppen négy helyen volt rajta. Reggel megszámoltam, és
gyógyító puszit nyomtam rájuk.
– Köszönöm, hogy idefáradt. – Felálltam, és kezet ráztam Sophie-
val. – Hamarosan értesítjük.
– Köszönöm, hogy rám szánták az idejüket, Ms. Dalton – mondta.
– Mr. Calloway.
Shepherd rápillantott, de nem válaszolt neki. Apró fejbólintással
visszabújt az üzeneteibe.
Sophie megfordult, hogy kimenjen, ám ekkor kivágódott az ajtó,
és pont fejbe találta. Hátratántorodott, és a homlokára szorította a
kezét. Shepherd felpattant, én pedig megragadtam Sophie vállát,
hogy el ne essen.
– Elnézést – szabadkozott Nina, a recepciós. – Azt hittem, Mr.
Calloway irodájában tartják az interjúkat. Nem tudtam, hogy van
idebent valaki. Nem esett baja?
– Jól vagyok – felelte Sophie, és kihallottam a hangjából a
levertséget, miközben a homlokát dörgölte. – Biztos az én hibám
volt.
 – Nem, én voltam az. – Nina most vette észre, hogy Shepherd is
idebent van még. A pillantása megállapodott a főnökén, és elsápadt.
– Vissza kell mennem a pulthoz. Majd keresek másik tárgyalót a
marketingeseknek.
Nina kisietett. Még mindig Sophie vállát fogtam. Éreztem, hogy
mély lélegzetet vesz, és kiegyenesíti a gerincét.
– Biztos, hogy jól van? – kérdeztem.
– Igen. – Tett egy lépést, azután megfordult. – Semmi bajom. Még
egyszer köszönöm, hogy rám szánták az idejüket.
Közelebb hajoltam hozzá, és fojtott hangon odasúgtam neki:
– Ne aggódjon! Ez nem számít bele az interjúba.
Szélesen rám mosolygott.
– Köszönöm.
– Keresni fogjuk.
Sophie elment, én pedig összeszedtem a begyűjtött
önéletrajzokat.
– Ő volt az utolsó. Mit gondolsz?
– Sophie-t vesszük fel.
Egyetértettem, de meglepett, hogy Shepherd ilyen gyors döntést
hozott.
– Tényleg?
– Egyértelműen ő a legjobb. Nem így gondolod?
– De, pont így, csak meglepett, hogy ilyen gyorsan döntöttél.
– Van tapasztalata és jól képzett. Jól szerepelt az interjún. És nem
idegesít a hangja.
Nevettem.
– Ez a feltételed? Ezért vettél fel engem is? Nem idegesített a
hangom?
Zsebre tette a mobilját, és a szemembe nézett.
 – Nem. Te feleltél meg a legjobban az állásra és a hangod sem
idegesített.
A dereka köré fontam a karomat. Nem számított, hogy nyitva
maradt az ajtó, és bárki megláthatott, aki arra járt. Igazából Steve
éppen akkor jött arra. Megállt, és jelentőségteljesen rám hunyorított.
Fogalmam sem volt, miért. A Shepherddel való kapcsolatunk már
nem volt titok. Mindenki tudta, hogy együtt járunk, és hogy hozzá
költöztem. Az emberek nyilván azt hitték, hogy a viszonyunk miatt
változtattam állást – ami igaz is volt meg nem is. De nem érdekelt, ki
mit gondol.
Shepherd szája sarka felfelé görbült, lehajolt, és megcsókolt. A
fogaim közé szorítottam az alsó ajkát, és beleharaptam – épp csak
annyira, hogy felmorduljon.
– Ezért később még nagyon megkeféllek – morogta a fülembe.
– Megígéred?
Az utóbbi hetekben, amióta hazajöttünk Miamiból, nagyon el
voltunk foglalva. Még Shepherdnél dolgoztam, de csak amíg nem
találjuk meg az utódomat. Cameron alig várta, hogy útjára indítsa az
új vállalkozását, úgyhogy irodahelyiségeket mértem fel, bútorárakat
tanulmányoztam, és előzetes költségvetést állítottam össze.
Szerencsére péntek volt. Úgy tűnt, megtaláltuk az új asszisztenst.
Több szóba jöhető irodahelyiségről is tudtam anyagot küldeni
Cameronnak. Nora segített ötletelni az irodák berendezésével
kapcsolatban, Hazel pedig szempontokat adott egy lehetséges irodai
asszisztens alkalmazásához.
Kezdtek összeállni a dolgok.
Kelletlenül leengedtem a karomat, és hátraléptem.
– Még van pár dolog, amit meg kell csinálnom, aztán indulok
haza. Korán indulsz az Irodába?
– Igen.
 Attól, ahogy félrenézett, és kerülte a pillantásomat, egészen
ellágyultam. Elkaptam a ritka érzelemnyilvánításai egyikét.
Shepherd Calloway ideges volt.
Megszorítottam a karját.
– Ott találkozunk! És nagyszerű lesz.
Az Iroda szokás szerint zsúfolásig telve volt. Dahlia Marlow
lépett fel elsőnek, érzéki hangjával lehengerelte a tömeget. Nagyon
tetszett, hogy ugyanazt a közönséget, aki az Incognitóra zúzott,
elvarázsolta egy hatvan felé járó nő, aki népies dalokat énekelt, és
akusztikus gitáron játszott.
Igaz, ami igaz, Dahlia bámulatos volt.
– Még mindig nem hiszek neked – mondta Nora. Mellettem állt;
szakadt, Jack Daniel’s feliratú pólója alól kikandikált a csipkés, vörös
melltartója, hozzá kopott farmert és fényes, fekete tűsarkú cipőt
viselt. Nora valahogy minden alkalomra tökéletesen fel tudott
öltözni, még egy ócska lebujban tartott rockkoncertre is.
Hazel a bourbonjét kortyolgatta. Itt nem volt szokás martinit inni,
úgyhogy mindhárman a Maker’s Mark whiskyre adtuk a voksunkat.
– Szerintem csak ugratsz minket.
Vállat vontam.
– Azt gondoltok, amit akartok. Majd meglátjátok.
A minap Shepherd olyan meglepetéssel szolgált, hogy leesett az
állam – az apjával meg a bátyjával együtt. Se szó, se beszéd,
meghívta őket a bandájuk fellépésére. Nem fűzött semmiféle
magyarázatot a meghíváshoz. Semmi olyasmi, hogy „különben meg
basszusgitározom egy rockzenekarban, csak még nem mondtam nektek”.
Csak úgy megjegyezte, hogy péntek este játszik, és eljöhetnének
meghallgatni, ha van kedvük.
Én szolgáltam a részletekkel Richardnak és Ethannek. Aztán
Shepherd éppolyan hanyagul azt is odavetette, hogy bárkit
meghívhatok, őt nem zavarja.
Nyilvánvaló, hogy kapva kaptam a lehetőségen. Igen, persze
hogy megmutatom a csajoknak a dögös basszusgitáros pasimat!
Shepherd titkos gitárbarlangja persze továbbra is titok maradt.
Azt hiszem, mindketten így szerettük jobban. Néha odalent
találkoztunk, és úgy tettünk, mintha idegenek lennénk. Legalábbis
én úgy tettem. Shepherd szerint ez a szerepjáték abból állt, hogy én
beszéltem, ő meg minden rendelkezésre álló felületen a magáévá
tett.
Imádtam!
Richard átverekedte magát a tömegen, Ethan és Grant szorosan a
nyomában voltak. Shepherd bátyja és sógora olyan tanácstalanul
nézett körül, mintha ugyanarra várnának, mint Nora és Hazel:
süssük már el a poént, és végre őket is avassuk be a tréfába. Richard
viszont majdnem belém ütközött. A színpadra szegezte a tekintetét.
– Ki ez? – kérdezte, áhítattal a hangjában.
– Dahlia Marlow – feleltem. – Elképesztő, igaz?
– Hihetetlen!
Ha az embernek igazi csillagok ragyoghatnának fel a szemében,
vagy kis piros szívecskék röpködhetnének a feje körül, Richard
esetében ez megtörtént volna. Mindig kiültek az arcára az érzései, de
még sosem láttam őt ilyennek. Azon töprengtem, hogy mutathatnám
be Dahliának, ha véget ér a műsora. Nem ismertem őt közelebbről,
de egyszer már beszélgettem vele, amikor egy este eljöttem
megnézni Shepherdék fellépését.
Annie és Miranda is megérkezett, és éppolyan hitetlenkedve
nézelődtek, mint a többiek. Mindenki köszönt, megöleltük egymást
– Richardot kivéve, akit annyira elvarázsolt Dahlia, hogy mindenki
más létezéséről megfeledkezett.
 Dahlia utolsó száma is véget ért, és mosolyogva köszönte meg a
lelkes tapsvihart. Richard fütyülni kezdett. Lehet, hogy csak
képzelődtem, de mintha egy pillanatra találkozott volna a
tekintetük. Dahlia arcán meglepetés suhant át, és mintha egy
pillanatra lefagyott volna – aztán mosolyogva tovább integetett a
nézőknek.
A lebuj tulajdonosa kijött, és megköszönte neki a műsorát. A
gyomrom felkavarodott az izgalomtól.
– És most adjuk át a színpadot az Incognitónak! – mondta a tulaj.
A közönség morajlással köszöntötte a színpadra felvonuló
zenekart. Elsőként a szólóénekes és a gitáros jött ki, és elfoglalták a
helyüket a színpad előterében. A dobos a dobverőkkel integetett a
nézőknek, majd leült a dobszerkó mögé.
És aztán jött Shepherd.
Fekete pólója alatt kirajzolódtak izmos karjai, és a farmerje úgy
feszült rajta, hogy kedvem támadt beleharapni abba a gusztusos
fenekébe, de ő kijött a színpadra, és felvette a basszusgitárját.
Nagyon menő volt, tele laza önbizalommal. Semmi felvágás.
Shepherdnek nem volt ilyesmire szüksége. Sem szmokingban egy
elegáns gálán, sem közönséges pólóban egy lebuj színpadán. Nem
vágyott a figyelemre, ami még sokkal szexisebbé tette.
– Hűha! – hüledezett Nora.
Shepherd átvetette a vállán a gitár szíját, és megpengette a
basszusgitár húrjait. Tudta, hogy ott vagyunk, de nem láttam rajta a
korábbi idegesség nyomát sem. Tekintete a tömeget pásztázta, és
végül rajtam állapodott meg. A szája sarka mosolyra húzódott, és
rám hunyorított.
Megrogyott a térdem, és bele kellett kapaszkodnom Ethanbe,
hogy fel ne bukjak. Te jószagú! Ez aztán a férfi!
 – Halló, Seattle! – mondta a szólóénekes a mikrofonba. A
közönség megint kiabálni kezdett. – Köszönöm, hogy eljöttetek ma
este!
A dobos gyors intrója után belekezdtek az első nótájukba.
Richard sugárzott a büszkeségtől. Ethan és Grant egyelőre sokkos
állapotban volt, de már mosolyogtak, és a zene ütemére mozogtak.
Nora tátott szájjal bámulta a pasikat a színpadon.
– Hogyhogy nem mondtad el nekünk?
– Nem árulhattam el Shepherd titkát – válaszoltam.
– Nagyon jók! – kiabálta túl a zenét Hazel.
– Úgy van – helyeselt Nora. – A dobos rendkívüli! Nem tudod,
vane valakije?
Megráztam a fejem.
– Van. Mind házasok. Sajnos.
– A francba! – mondta Nora.
Egy csapatban maradtunk, a zenére ringatóztunk, tapsoltunk és
kiabáltunk, miközben a banda végigjátszotta a műsorát. A gyors
számok alatt üvöltve bokszoltuk a levegőt. A lassú nóták közben a
magasba tartottuk a mobilunkat. Néztük, ahogy Shepherd szívvel-
lélekkel játszik, belefeledkezik a zenébe, és így a hozzá közel állókat
még egy kicsivel közelebb engedi magához.
Befejezték a programjukat, és a tömeg felmorajlott. Richard olyan
hangosan éljenzett, hogy talán még Shepherd is hallotta a
színpadon. Ezúttal nem húzódott a háttérbe, hanem előrejött a
banda többi tagjával együtt. Felemelt karral integetett.
– Köszönjük szépen – mondta a szólóénekes. – Viszontlátásra
legközelebb, jó éjszakát!
A színpadi fények kialudtak, így csak a zenészek árnyai
látszottak. A hangfalakból szólt a zene, és egyre hangosabb lett a
beszélgetés moraja, ahogy a tömeg oszlani kezdett a színpad körül.
 Richard megérintette a könyökömet. Valamit – vagy valakit –
nézett a bárpult mellett.
– Bocsássatok meg egy pillanatra!
Odament az egyik kisasztalhoz. Dahlia mosolyogva fordult meg.
Kezet ráztak, és intett Richardnak, hogy üljön le. Úgy is tett, és szinte
láttuk a köztük kipattanó szikrákat. Sosem volt még ilyen elragadó
látványban részem, mint ahogy egymásra mosolyogtak.
Két jóképű pasi beszélgetést kezdett Norával és Hazellel. Ez a
fajta fesztelen flörtölés volt Nora gyengéje. Valósággal lubickolt
benne. Még Hazel is érdeklődést mutatott. Az jutott eszembe, vajon
véget vet-e a randimentes időszaknak.
– Örülök, hogy eljöttetek – mondta Ethan Annie-nek. – Grant és
én beszélni szeretnénk veletek.
– Miről van szó? – kérdezte Annie.
Ethan és Grant összemosolyogtak.
– Tudom, hogy ez nagyon személyes dolog, de az érdekelne,
hogy még mindig donort kerestek-e.
Annie-nek kissé kinyílt szája, és pislogva nézett rá.
– Igen, keresünk.
– Granttel megbeszéltük a dolgot, és jelentkezni szeretnék –
mondta Ethan. – Már eldöntöttük, hogy nem akarunk gyereket. Ezt
mindig is tudtuk. De arra gondoltunk, hogy ezt jó lenne megtenni.
– Sőt, ha a külső jegyek fontosak nektek, Ethan nagyon hasonlít
Shepherdre – tette hozzá Grant. – Azonkívül kiváló építész. Okos,
gondoskodó, arról nem is beszélve, hogy nagyszerű ember.
Ethan vigyorogva rázta a fejét.
– Elég lesz!
Az ujjamat a szám elé kaptam. Tudták, hogy mellettük állok, de
ez annyira meghitt pillanat volt. Nem akartam azzal tönkretenni,
hogy felsikoltok örömömben.
 – Nem erőltetjük a dolgot – folytatta Ethan. – Nem sértődöm meg,
ha valaki más mellett döntötök. Csak szeretném, ha tudnátok: én
hajlandó vagyok rá, ha úgy gondoljátok. És ha így lesz, szeretnénk
tartani a kapcsolatot: mi leszünk a menő nagybácsik, ha nincs ellene
kifogásotok.
Annie szemében könnyek csillantak meg.
– Nem kellene válaszolnom anélkül, hogy előbb Mirandával
megbeszéljük, de ez a legcsodálatosabb ajándék.
– Igen – helyeselt Miranda, Annie karját szorongatva. –
Elfogadjuk.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Annie.
– Teljesen. – Miranda előrelépett, és átölelte Ethant. – Köszönöm.
Nem is tudom, mit mondhatnék. Nincsenek rá szavaim.
Egyszer csak mindenki ölelgetni kezdett mindenkit. Grant
megölelte Annie-t. Aztán cseréltek, és Ethan ölelte át Annie-t,
miközben Grant a karjába zárta Mirandát. Minden szem megtelt
könnyekkel, még az enyém is.
Főleg az enyém.
Egy nagy család lett belőlünk. Igaz, hogy furcsa és nem
szokványos, de mégiscsak család! És ettől valahogy még
különlegesebb lett az egész.
Shepherd is kijött, kissé leizzadva, kócos hajjal. Szó nélkül átölelt,
és lágyan szájon csókolt.
Az orrát az orromhoz dörgölte.
– Hé, te!
– Hé! Nagyok voltatok ma este!
– Köszönöm, hogy eljöttetek.
A derekára fontam a karom, és mosolyogva felnéztem rá. A
legtöbb ember szigorú, érzelemmentes üzletembernek tartotta
Shepherd Callowayt. De én voltam az a szerencsés lány, aki
megláthatta a valódi Shepherdöt. A belső embert.
És ez az ember mindenestül az enyém volt.
  
EPILÓGUS

EVERLY
A friss esti levegőn sétáltunk a Seattle Center környékén;
belekaroltam Shepherdbe. Jót vacsoráztunk egy bisztróban, ebben az
utcában. Nem volt különösebben elegáns a hely, de az étel kitűnő
volt. Mivel ilyen szép este volt, úgy döntöttünk, sétálunk egyet.
Az emberek a kövezett járdán andalogtak, de voltak, akik még a
fűre terített takarókon heverésztek. Körülölelt a város halk moraja,
és az utcai lámpák fénye ragyogott a sötétben.
Hat hónap telt el Miami óta. Amióta Shepherd kimondta azokat a
varázslatos szavakat. Nem egyet. A szeretlek nagyon fontos volt, de
csak a fele annak, amit hallani akartam. A másik fele, hogy kérlek,
gyere haza!, legalább olyan sokat jelentett számomra.
Hazajöttem. És azóta minden éjszakát együtt töltöttünk.
Ma délelőtt Annie és Miranda babaváró buliját tervezgettük
reggeli közben Richarddal. Nem sokkal azután költözött el, hogy én
elkezdtem az új munkámat, és jó úton haladt a pénzügyi talpraállás
felé. A múlt héten minden lelete negatív lett. Hivatalosan
daganatmentes volt. Azért még nagyon vigyáznia kellett magára. De
most, hogy Dahlia az élete részévé vált, egészségesebb volt, mint
valaha.
Az óta az éjszaka óta találkozgattak, amikor az Irodában
megismerkedtek, és Richard még soha nem volt ilyen boldog.
Annie és Miranda kislányt vártak – Ethan volt a spermadonor.
Egyesek furcsának, sőt zavarónak találhatják, hogy a pasid bátyja
spermát ad a húgodnak, hogy gyereke lehessen. Minket egyáltalán
nem zavart. Most már egyetlen nagy család voltunk. A kislányukat a
világ két legjobb anyukája fogja nevelni, és lesz két fantasztikus
nagybácsija. Még meg sem született, máris szerencsés gyereknek
tartottuk.
A szökőkút este is működött; hatalmas vízsugarak törtek elő a
nagy ezüstkupolából. A vizet körben elhelyezett lámpák világították
meg, amitől az egész szökőkút ragyogott.
Megálltunk, és néztük. A vízsugarak táncát komolyzenére
koreografálták: a zene ütemére törtek a magasba és hulltak alá.
– Gyönyörű! – jegyeztem meg.
Shepherd a kezével lassan körözve simogatta a hátamat.
– Az.
A zene elhalkult, és a víz éppen csak csordogált a szökőkútból.
Hangosan csattant a cintányér és felharsant a kürt, amikor hatalmas
sugárban tört fel ismét a szökőkút tetején. Felcsapott az égig, aztán a
földre hullott, és párafelhő szállt fel körülötte.
Ahhoz túl messze voltunk, hogy vizesek legyünk, de azért
elnevettem magam.
– Everly – szólalt meg Shepherd, furcsán lehalkított hangon.
– Láttad? – kérdeztem tőle. – Láttad, milyen magasra csapott fel a
vízsugár?
Shepherd oldalra pillantott, pont az ellenkező irányba.
A szája sarka megrándult, és már-már megjelent a gödröcskéje.
A kezét a derekamon nyugtatva óvatosan megfordított.
– Nézd!
Egy másodpercig nem láttam semmit. Csak a sötétségbe borult
gyepszőnyeget. Már a késő esti piknikezők is összepakoltak, és
hazamentek.
Egy összegörnyedt alak rohant ki valahonnan, és megállt. Egy
villanást láttam – mintha egy öngyújtó aprócska lángja lett volna.
Aztán újabb villanásokat.
 Az apró fények nőni kezdtek, a villanások megsokszorozódtak, és
fellobbantották a következőt. Gyorsan mozogtak, és halvány
fényükkel bevilágították az éjszakát. Mintha hatalmas
csillagszórókat helyeztek volna el a füvön olyan távolságra
egymástól, hogy a következőt fel tudják lobbantani. Villózva
ragyogó dominóhatást láttam magam előtt.
Pár másodperc múlva az egész gyepszőnyeget bevilágították az
arany- és ezüstszínű fények, amik pislákolva villóztak a sötétben.
Elámultam a látványon, és azon tűnődtem, ki az ördögnek jut
ilyesmi az eszébe, és milyen szerencsénk van, hogy pont
megláthattuk – és honnan tudta Shepherd, mikor szóljon, hogy
nézzek oda? Hirtelen rádöbbentem, hogy három szó rajzolódik ki a
fényekből.
Hozzám jössz feleségül?
Még kérdőjel is volt a végén.
Tátott szájjal meredtem Shepherdre. De hirtelen elállt a szavam.
A szája felfelé görbült, arra a bizonyos szívmelengető mosolyra,
és lassan térdre ereszkedett. Megfogta a kezem, és a tekintetünk
egybefonódott.
– Everly, nem ismerek nálad jobb szívű teremtést. És arra kérlek,
hogy add nekem a jó szívedet örökre. Csak az enyémet adhatom
cserébe, ami – hogy egészen őszinte legyek – nem túl sok. De teljes
szívemből szeretlek, a lelkem minden rezdülésével. Hozzám jössz
feleségül?
– Igen, Shepherd. Igen. Jaj, istenem, igen!
Mielőtt bármit tehetett volna – nyilván volt nála gyűrű, de nem
tudtam világosan gondolkodni –, a nyakába borultam. Még mindig
térdelt, úgyhogy lehúzott, és magához ölelt. Az arcát a hajamba
temette, és mély lélegzetet vett.
– Szeretlek, Everly – suttogta.
 – Én is szeretlek.
Szipogtam, és a szemem sarkából kicsordultak a könnyeim.
Egy hosszú perc múlva Shepherd felemelkedett, és engem is
felsegített. Előhúzott egy kis dobozkát a zakója belső zsebéből, és
kinyitotta. Vörösarany gyűrű volt benne, és a középső gyémántot
kisebb gyémántok vették körül. Nem volt nagy – a közelébe sem ért
annak az áljegygyűrűnek, amit korábban viseltem. De gyönyörű
szép volt. Sőt, tökéletes. Valójában…
– Shepherd, ez olyan, mint az a gyűrű, amit felpróbáltam, mielőtt
megvettük a másikat.
Kivette a gyűrűt a dobozból, és elém tartotta.
– Ez az a gyűrű, amit felpróbáltál.
– Találtál egy pont ugyanolyat?
– Nem, ez ugyanaz a gyűrű. Szabad?
Bólintottam, és kinyújtottam a kezemet. Az ujjamra húzta a
gyűrűt.
– Hihetetlen, hogy még mindig megvolt.
A kezébe vette a kezemet, és végigsimította a hüvelykujjával.
– Ami azt illeti, egyszerre vettem meg a kettőt.
– Akkor vetted meg, amikor még csak megjátszottuk az
eljegyzést? Miért?
– Őszintén szólva, nem tudom. Hirtelen felindulásból. Pedig nem
jellemző rám; mindig mindent átgondolok. De aznap megláttam ezt
a gyűrűt az ujjadon, és muszáj volt megvennem. Hát így.
– Köszönöm. Tökéletes! És a csillagszórók? Azt hogy csináltad?
Vigyorra húzta a száját, és a gyep felé biccentett.
– Volt egy kis segítségem.
Richard állt az utacskán, a frissen leégett csillagszórók mellett.
Integetett.
 Megragadtam Shepherd zakójának a hajtókáját, és odahajoltam
hozzá.
– Egy kicsit bolond vagy, Shepherd Calloway!
– A legjobbat hozod ki belőlem.
Belesimultam erős karjainak ölelésébe, és a nyakába
csimpaszkodtam, ahogy megcsókolt. Örömkönnyek patakzottak az
arcomon, úgyhogy alig tudtam visszacsókolni. Önkéntelenül is
mosolyognom kellett.
Ő is mosolygott.
Kiderült, hogy Shepherd Calloway mégsem az egyetlen ember
volt a világon, aki ellen tud állni az én napfényes mosolyomnak.
Csak egy pénzéhes volt barátnő, egy válsághelyzetben lévő szülő,
egy spermadonort kereső testvér, egy színlelt kapcsolat, egy kis
idétlenkedés a hálótársával, egy nevetségesen nagy gyémánt, meg
némi eperillatú sampon kellett hozzá, hogy megnyíljon ez az ember.
Ó, igen! Tudtam a samponról is. Nagyobb mennyiséget
rendeltem belőle arra az esetre, ha netán megszüntetnék a gyártását.
Egyszer régen azt hittem, meg vagyok átkozva. De a történet
boldog vége mindvégig rám várt. Az oda vezető út kanyargós volt,
tele olyan meglepetésekkel, amikre egyikünk sem számított. De el
sem lehetett képzelni, hogy mindez máshogy végződjön.
Shepherddel egymásnak voltunk teremtve. Most már életünk
hátralévő részét együtt fogjuk tölteni. Boldogan. Szeretetben.
És egy icike-picikét durván.
Végül is, ki tudná megállni, hogy ne harapjon bele a friss-
ropogós- nem-megjátszott vőlegénye alsó ajkába, ha az úgy morog
tőle, mint egy ragadozó? Én biztos nem.
 
Tartalom
 
ELSŐ FEJEZET - EVERLY      
MÁSODIK FEJEZET - EVERLY      
HARMADIK FEJEZET - SHEPHERD      
NEGYEDIK FEJEZET - EVERLY      
ÖTÖDIK FEJEZET - SHEPHERD      
HATODIK FEJEZET - EVERLY      
HETEDIK FEJEZET - SHEPHERD      
NYOLCADIK FEJEZET - EVERLY      
KILENCEDIK FEJEZET - EVERLY      
TIZEDIK FEJEZET - SHEPHERD      
TIZENEGYEDIK FEJEZET - EVERLY      
TIZENKETTEDIK FEJEZET - SHEPHERD      
TIZENHARMADIK FEJEZET - EVERLY      
TIZENNEGYEDIK FEJEZET - SHEPHERD      
TIZENÖTÖDIK FEJEZET - EVERLY      
TIZENHATODIK FEJEZET - SHEPHERD      
TIZENHETEDIK FEJEZET - EVERLY      
TIZENNYOLCADIK FEJEZET - SHEPHERD      
TIZENKILENCEDIK FEJEZET - EVERLY      
HUSZADIK FEJEZET - SHEPHERD      
HUSZONEGYEDIK FEJEZET - EVERLY      
HUSZONKETTEDIK FEJEZET - SHEPHERD      
HUSZONHARMADIK FEJEZET - EVERLY      
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET - EVERLY      
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET - SHEPHERD      
HUSZONHATODIK FEJEZET - SHEPHERD      
HUSZONHETEDIK FEJEZET - EVERLY      
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET - SHEPHERD      
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET - SHEPHERD      
HARMINCADIK FEJEZET - EVERLY      
HARMINCEGYEDIK FEJEZET - SHEPHERD      
HARMINCKETTEDIK FEJEZET - EVERLY      
HARMINCHARMADIK FEJEZET - SHEPHERD      
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET - EVERLY      
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET - EVERLY      
EPILÓGUS - EVERLY