ELŐSZÓ

Hűvös szellő fújdogált a ragyogó kék égbolt alatt. A közelgő tél

előfutára.
Hideg, csendes suttogás.
Rossz érzés kerített hatalmába.
Egymással szemben álltunk. Egész közel hajolt hozzám. Szinte
eltorzult a hangja az elfojtott vágytól, ahogy az arcomba
suttogott.
– Figyelmeztettelek! Mondtam, hogy önző vagyok. Kapzsi.
Képtelen a szeretetre. Maga az ördög lakik bennem.
Talán, valóban én voltam a bolond, mert nem akartam
elhinni. Sokkal többet láttam benne. Többet ennél a hatalmas,
érzéketlen férfinél, aki ott állt előttem.
Átfogtam magamat, jó szorosan, mintha ez megvédhetett
volna a fájdalmas szavaktól és az igazságtól, amely végig ott
volt előttem, s majd kiszúrta a szememet.
– Nem. Tévedsz! Sokkal jobb vagy ennél. Tudom. Tudom! –
tiltakoztam.
– Olyannak látsz, amilyennek látni akarsz.
– Azt mondtad, szeretsz. Hittem neked! Bíztam benned!
– És nézd csak, mire mentél vele!
 Hirtelen széllökés csapott le ránk. Sivítva tört át az öreg
tölgyek között. Az ágak nyöszörögtek, száraz, elhalt falevelek
zúdultak alá az égből.
Úgy kavarogtak a szélben, akár a bennem tomboló káosz.
Nem hiszek neked!
Nem hiszek neked!
A lelkem kétségbeesetten keresett valami kapaszkodót,
miközben az elmém, igyekezett elfogadni a fájdalmas igazságot.
Az igazságot, hogy képes engem így, ilyen mélyen megsebezni.
Majd szétfeszítette a mellkasomat a fájdalom. A veszteség
érzése.
Olyan hatalmas bánat szaggatta a szívemet, amilyet még soha
életemben nem éreztem.
Hirtelen szertefoszlott minden álmom.
– Hogy tehetted? – kérdeztem.
Szinte kényszerítettem magam, hogy a gyönyörű arcába
nézzek.
Túlságosan szép. Túlságosan igéző. Túlságosan veszélyes!
– Hogy tehetted, hiszen tudtad, hogy mi forog kockán! Tudtad,
hogy szükségem van rád! Bíztam benned! – mondtam a
fájdalomtól elcsukló hangon.
Fájdalom.
A szívem merő fájdalom volt.
Felém nyúlt, és ujjbegyével gyengéden végigsimított az
arcomon.
Milyen más volt ez a mozdulat, mint a gonosz szavak!
A hangja szinte eltorzult, a keserű gyűlölettől. Biztos voltam
benne, hogy ez a sok gyűlölet, saját maga ellen irányul.
– Nem kellett volna – válaszolta szárazon.
 1.

– Ian! A legjobb emberem! – veregette meg a vállam Kenneth

Millstrom – Hogy vagy?
A legjobb emberem.
Na persze!
Kezet ráztam vele, és igyekeztem nem reagálni a szavaira.
Nyeltem egyet és rávigyorogtam.
– Pompásan! És ön, Mr. Millstrom?
– Jobban, mint gondolnád! – válaszolta.
Elfüttyentettem magam, majd hátrébb léptem, hogy jobban
szemügyre vehessem.
– Hát nézzünk csak oda! Mi labdába sem rúghatunk maga
mellett! Egy nő sem marad nekünk! Nem igazságos!
A fickó az ötvenes éveinek végét taposta. A szmokingja úgy
ráfeszült, hogy majd lerepedt róla. Ugyanakkor főrészvényes a
vállalatnál, szóval jó mélyen, egészen a langyos szarig
benyaltam neki.
Egy férfi teszi, amit kell. Nekem pedig célom volt. És azért,
bármire képes volnék.
Kenneth elkuncogta magát.
– Ó, ne aggódj fiam! Az én Sallym bőven elég nekem!
Mindenki más a tiétek lehet!
Ezt az egyet meg kellett hagynom neki; valóban imádta a
feleségét. Nem is értettem, de hát kit érdekel?
Hörpintett egyet a pezsgőjéből, majd felemelte a poharát, és a
zsúfolásig telt bálterem felé intett vele. Charleston történelmi
jelentőségű luxushoteljének a teljes legfelső szintjét elfoglaltuk.
Itt tartottuk az éves gálánkat; az adakozó kedvű helyi elit
mekkája volt a rendezvény.
– És mit gondolsz? – kérdezte.
Végigpásztáztam a termet.
Az estélyiruhás, szmokingos, öltönyös emberek tömkelegét.
Beszélgetés és hangos nevetés zaja töltötte be a teret.
Hatalmas egók feszültek egymásnak.
A látszat és a magamutogatás művészi szintre emelkedett;
szinte elhomályosult mellette a terem díszes ragyogása. Az
emberek parádéztak, tették-vették magukat. Úgy tettek, mintha
tényleg érdekelné őket, mire költik a pénzüket, mire adakoznak,
pedig valójában, csak azért jöttek ide, hogy felvágjanak, és
elmondhassák, ők is ott voltak a gálán.
Utáltam az egész szart, úgy, ahogy volt.
De mit számított, hogy szeretem-e, vagy utálom?
A legszebb, legmeggyőzőbb mosolyomat küldtem Kenneth
felé.
– Fantasztikus! Nem is tudnék jobb időtöltést elképzelni
szombat estére! Saját magán is túltett az idén!
– Gondolod? – kérdezett vissza, megerősítésre vágyva,
miközben hurkás kezével végigsimította a szmokingja elejét.
– Nagyon is! – feleltem.
 Naná.
Nyaltam, ahogy csak lehetett.
De én tényleg ott voltam, és ráadásul olyan közel ahhoz,
amire vágytam, hogy már szinte a számban éreztem. Édes,
kétségbeesett vágy táncolt a nyelvemen, birtokba akartam
venni a díjamat. Viszketett a tenyerem.
Már egészen fiatalon megtanultam, hogy el kell vennem, amit
akarok. Én kell legyek a világ közepe, hogy körülöttem forogjon
minden.
Ha akartam valamit, kinyújtottam a kezem, és elvettem. Az
enyém lett. A magamévá tettem. Ennyi. Nem vártam tátott
szájjal, hátha belerepül a sült galamb.
Megdolgoztam mindenért. Beleadtam mindent. Megtettem,
amit kellett. Hiszen a mondás is úgy tartja, hogy nem nyerhetsz,
ha nem is játszol. Én kemény játékos voltam, és még annál is
keményebben, odatettem magam.
Taroltam.
Nem csak ültem, és vártam, hogy majd valaki kikaparja
nekem a gesztenyét.
Van, aki szerint, egy seggfej vagyok.
Könyörtelen.
Szívtelen.
Pont leszarom.
Én inkább azt mondanám, hogy kitartó vagyok.
Szívós.
Egy harcos.
Túlélő.
Soha többé, nem akarok éhezni. Egy félős, ijedt kisgyerek
voltam, elnyűtt, rongyos ruhákban. Összegömbölyödve
feküdtem a koszos padlón. Éhesen.
A gyomrom üres volt, a testem tele az ütések, és
bántalmazások nyomával.
Könyörögtem, hogy valaki segítsen, bárki.
Egyetlenegy ember volt, akire mindig számíthattam, aki
vigyázott rám. Jace, a bátyám.
Ő volt a védelmezőm. Bevállalta helyettem az ütéseket,
hazudott és lopott, hogy a tőle telhető egyetlen módon, de
segíthessen, és gondoskodjon rólam.
Ő tanított meg arra, hogy csak egymásra számíthatunk. Hogy
csak mi vagyunk egymásnak. Ő és én. Na meg a legjobb
barátom, Mack. Ők ketten jelentettek a számomra mindent, és
itt vége is volt.
Soha többé nem akarok olyan helyzetbe kerülni.
Soha többé nem akarok visszamenni, abba a romlott,
elhagyatott nyomortanyába, ahol oly sok, undorító dolog
történt.
De az emlékeket nem tudtam kitörölni a fejemből, és néha
nagyobbat ütöttek, mint amire számítottam.
Kirázott a hideg az undortól. Gyorsan becsuktam a szemem,
még a lelki szemeimmel sem akartam látni. Jó lett volna
megtagadni. Elfelejteni.
De nem tettem.
Inkább belekapaszkodtam.
Befogadtam.
Legyen ez az okom a harcra, váljon fegyverré a kezemben!
Az igazság az, hogy úgysem lehet elfelejteni az ilyesmit. Hogy
milyen érzés volt.
Tizenhét éves voltam, amikor ott álltam az ajtóban, az üres
szobába bámulva. Csak a halál nézett vissza rám.
Abban a pillanatban, felgyulladt valahol a lelkemben, a
bensőmben egy aprócska, halovány láng, de a sötétség, szinte
azonnal igyekezett elfoglalni a helyét.
Kitörölte belőlem a reményt, a szeretetet és az odaadást, amit
eleve, soha nem is kellett volna éreznem. Csak egy egyszerű
hülyegyerek voltam, aki kitartóan ragaszkodott a szánalmas, és
ostoba álmához.
Ez volt az első olyan pillanat az életemben, amikor
elhatároztam, hogy bármibe kerüljön, meg fogom csinálni.
Amikor megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem
engedem senkinek, hogy visszatartson, vagy elnyomjon.
Szóval, ott álltam.
Egy lépésnyire attól a céltól, amit azon a napon kitűztem
magam elé. Megfogadtam, hogy bármi is legyen belőlem,
bármilyen szakmát, karriert válasszak is, a csúcsra fogok jutni.
A csúcs legeslegtetejére fogok eljutni, még ha négykézláb
kúszva, és kapaszkodva kell is megtennem az utat, még ha
darabokra töröm az ujjaim és leszakadnak a körmeim, akkor is.
Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy kurvára tennem kell
Kennethnek a szépet, és mosolyognom kell ehhez az egészhez,
pedig kibaszottul nincs kedvem, itt lenni a bálon.
Egyébként meg, nem is Kenneth hibája, hogy ő a főnök.
Egész rendes fickó, de persze, attól még nem mondom, hogy
tetszett, amit mond. Hogy az ő kezében lenne, az én sikerem
kulcsa.
 A hierarchia mindig is létezett. Én már majdnem a tetején
voltam. Persze, hogy nem nyugszom, míg el nem foglalom a
helyét.
Kenneth fürkésző pillantást vetett rám, és azonnal
visszakanyarodott az üzlethez.
– Mi újság Bennettel? Mondd, hogy a kedvében jársz!
Lawrence Bennet.
Már a nevétől összeugrott a gyomrom.
Lawrence Bennet volt a cég egyik legfontosabb kliense.
Nekem köszönhetően, hisz én hoztam be.
A szárnyai alá vett, tizenhét éves koromban. Apám helyett
apám lett, amikor teljesen összeomlott az életem. Mögöttem állt,
amikor igyekeztem azzá válni, aki ma vagyok.
Azt hittem, segít nekem.
Az igazság azonban az, hogy a seggfej, belerángatott a kétes
üzleteibe, és mielőtt rájöttem volna, már nyakig ültem a
szarban. Magához láncolt, és nem eresztett.
Olyan világba kerültem miatta, ahová bekukkantanom sem
lett volna szabad. A helyzet persze, idővel csak egyre rosszabb
lett. A hurok, egyre jobban feszült a nyakamon. Muszáj lett
volna valahogy kiiktatni a csávót. A baj csak az, hogy fogalmam
sem volt, hogyan. Hogyan tudnám elkaszálni úgy, hogy nekem
ne essen bajom. Ez a szemétláda, jól bebiztosította magát azzal,
hogy a cég legfontosabb ügyfele lett.
– Biztosíthatom, hogy gondoskodom Bennetről. Részemről,
prioritást élvez mindenben.
– Pontosan ezt akartam hallani! – emelte meg a poharát. – Jól
haladsz az úton, és bizton állíthatom, nagy dolgok állnak még
előtted. Igazán nagy dolgok!
Én is így terveztem.
Kenneth felhörpintette a pezsgőjét, majd rám vigyorgott.
– Nos, azt hiszem, el kell vegyülnünk. Sok segget kell még ma
este kinyalni – mondta.
– Azt hiszem, én már eleget nyaltam ma estére – bukott ki
belőlem kuncogva.
Elképedést tettetve, látványosan felhúzta a szemöldökét.
– Csak nem rám gondolsz? – kérdezte színpadias hangon.
– Soha! – tört ki belőlem a nevetés.
Kenneth megmarkolta a vállam.
– Ravasz egy fickó vagy te, ugye, Jacobs? – kérdezte rám
meredve.
Furcsa fény csillant a szemében, mintha sejtette volna, hogy
milyen messzire mennék el. Mintha tudta volna, hogy bármire
képes lennék, bármilyen körülmények között, csak hogy
elérjem a célom.
– Ugyan! Nyitott könyv vagyok. – válaszoltam.
Hát persze. Nyitott könyv.
Inkább egy kibaszottul bonyolult szerkezetű széf.
Hallgattam, mint a sír.
– Ugyan! Mindnyájunknak vannak titkai. A lényeg az, hogy
tudjuk, mikor érdemes ezeket megtartani – mondta rám
kacsintva, majd otthagyott, hadd rágódjak a szavain.
Olyan érzésem volt, mintha valamire utalni akart volna.
Mintha tudott volna valamit, amiről nem szabadott volna
tudnia. Rossz előérzetem támadt tőle.
Nyugtalanná tett. Idegesen kifújtam a benntartott levegőt,
majd gyorsan elvegyültem a tömegben.
Felszegtem az állam, mintha az enyém lenne a hely.
Egy nap így is lesz!
Egy nap, minden az enyém lesz!
Egyenesen a bárhoz mentem, a fényűző terem végébe.
Minden arany színben, cifrán csillogott-villogott. Hatalmas
faliszőnyegek, vastag oszlopok, és az égig érő kék plafon, amit
kerubok és felhők díszítettek, azt a látszatot keltve, mintha a
menny egy-egy szeletét birtokolnák.
A pultos felé intettem, aki csak bólintott.
Ha már itt kellett lennem, akkor kihozom belőle a
maximumot.
Kétujjnyit öntött a kedvenc whiskymből, és odacsúsztatta
elém a pulton.
Remegett a kezem, ahogy megmarkoltam a poharat, már
éreztem a whisky ízét a nyelvemen, ahogy megkönnyebbülve a
számhoz emeltem.
Egy pillanatig, szinte normális embernek éreztem magam.
Mintha ugyanolyan volnék, mint bármelyik seggfej itt a
teremben. Mintha nem csaltam, loptam és hazudtam volna,
hogy eljussak ide, ahol vagyok.
Ellöktem magam a pulttól, és éppen indultam, hogy
folytassam a seggnyalást, amiért végül is részt vettem a gálán,
amikor valamin megakadt a tekintetem.
Általában untattak az ilyen összejövetelek, de a farkam máris
értékelni kezdte, hogy eljöttünk.
Te jóisten!
Micsoda láb!
 Végtelen hosszú, csodás láb!
Formás, izmos, kecses virgácsok.
Mindez izgalmas, bézs ruhába csomagolva, amely olyan
rafináltan volt sliccelve, hogy azt inkább be kellene tiltani.
Egészen a finom, érzéki, szexi combja közepéig fel volt vágva a
szoknyarész, ami természetesen, magára vonzotta a
tekinteteket.
Mint valami jelzőfény az éjjeli, viharos tengeren, ahová a
szerencsétlen, elveszett lélek eljutni kívánkozik.
Én ugyan sem szerencsétlen, sem szegény nem vagyok, de
hogy oda akarok jutni még az éjjel, az biztos!
Végigvándorolt a tekintetem, ezen a csodás testen, egyre
feljebb és feljebb haladva. Centiről centire faltam a látványt, a
csodás íveket, csábító formákat. Egészen a profiljáig mentem.
Keskeny orr, szögletes áll.
Egyedül ült a bárpult túlsó végén, egy pezsgőspohárral a
kezében.
Megközelíthetetlennek és zárkózottnak tűnt, de ugyanakkor,
mégis, valahogy tele volt lágy nőiességgel.
Már ez elég volt ahhoz, hogy megkívánjam.
Hosszú, szőke hullámok omlottak végig a hátán, biztos voltam
benne, hogy egészen a fenekéig ér a haja. Csókolni valóan telt
ajkához emelte a poharát, hogy kortyoljon egyet.
A francba! Lélegzetelállító volt!
Mintha egyenesen a bálteremhez teremtették volna. Mintha a
dekoráció része lenne ő is.
Folyt a nyálam. Láttam magam előtt, ahogy végigsimítok a
selymes bőrén, megmarkolom a derekamat átölelő combját,
miközben döngetem ezerrel. Hú, miket csinálnék vele!
Egész éjszakán át!
Ez a test olyan volt, mint egy szentély!
Láthatóan nem érezte jól magát. Merev, egyenes gerinccel ült,
mintha épp annyira élvezte volna a bulit, mint én.
Fogadni mertem volna, hogy hozzáment valamelyik pénzes
seggfejhez, aki képes volt fejenként ezer dolcsit kipengetni, csak
hogy megmutassa, ő is itt van. Nem mintha bármelyiküket is
valóban érdekelte volna a szegény, rászoruló gyermekek sorsa,
vagy étkeztetése. Első kézből ismertem a valóságot.
Mintha megérezte volna a tekintetem súlyát, felém nézett.
Megdermedt, amikor visszabámultam rá.
Őt is magával sodorta a pillanat. A vonzalom.
Megvillant a szeme.
Világos, élénk kékség.
Úgy ragyogott, mint egy kékeszöld, kristályos drágakő.
Olyan határozott, átható tekintete volt, hogy majdnem
megfutamodtam.
A kék ezernyi árnyalata bámult vissza rám, végtelen kékség.
Olyan mély, hogy attól tartottam, ha sokáig nézem, belefulladok.
Vágy feszült a levegőben. Forró, intenzív szenvedély.
Az azonnali, kölcsönös vonzalomtól, szinte szikrázott a
bárpult felett a levegő.
Már a tekintetétől is, minden egyes izmom megfeszült.
Pont erre vágytam. Ezt kerestem.
Ezt a nyers, erőteljes, féktelen érzést. Szenvedély és düh.
Néhány örömteli pillanat, teljes fesztelenségben.
Gondtalan szex.
 Odaadó testek.
Következmények nélkül.
Éreztem, hogy a szenvedély éppoly erősen lángolt fel benne,
mint bennem.
Ott feszült kettőnk között.
Az ő vágya, és az enyém. Egymásra találtak, összefonódtak és
életre keltek.
Kétségtelenül olyan volt ez a csaj, mint egy ketyegő bomba, a
robbanás előtti pillanatban.
Kihúztam a vállam, igyekeztem úgy tenni, mintha nem is
érdekelne, miközben a szemét bámultam. Tűz és jég. Beborított.
Eszembe jutott, hogy talán éppen azon gondolkodik, milyen
lehet a körmeit a hátamba vájni.
Egy másodpercig tartott csupán, és a lány elkapta a tekintetét,
majd hatalmasat kortyolt az italából.
Kacérnak és félénknek tűnt egyszerre, ahogy elfordult tőlem,
s ettől azonnal fellobbant bennem a vágy, hogy a magamévá
tegyem.
Megragadtam a poharam, és felé vettem az irányt. A kezem a
szmokingom zsebébe dugtam, és lehuppantam a mellette lévő
székre.
Megmerevedett.
Forró fuvallatként áradt belőle az éberség.
Teljes testemmel felé fordultam. Az egyik karommal a
bárpultra könyököltem, a másikkal megragadtam a bárszéke
hátulját, ahogy oldalra dőlve, szemügyre vettem.
Olyan gyönyörű volt, hogy rendesen megremegtem tőle.
Kurvára nagy erőfeszítésembe került, hogy ne hajoljak a
nyakába, megszimatolva a füle mögötti édes kis pontot, hogy ne
simítsak végig a ruhájából kikandikáló, csábító combján, hogy
ellenálljak a késztetésnek, amit a szexi lábának látványa
kiváltott belőlem.
– Jól szórakozik? – kérdeztem rekedten. Elmélyülő
hangomban, minden benne volt, amit szerettem volna
kipróbálni vele.
– Ha nem bánja, inkább egyedül szórakoznék – mondta, kissé
megrázva a fejét.
– Hm… nekem pedig úgy tűnik, elkelne egy kis társaság.
Hitetlenkedve felhorkant. Szemében jeges tűz villant.
Úristen, de szép volt!
Olyan szépség, aki egészen mélyen megérint.
De tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy ez a fajta szépség,
kizárólag a felszínen csillog.
– Ne! – sziszegte felém.
– Mit ne? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
– Jaj, ne mondja már, hogy azt hiszi, nem tudom, mit készül
mondani? Nem vagyok hülye! Higgye el, mindent hallottam
már!
Nevetésre görbült a szám, de ugyanakkor, folyt a nyálam a
hangja hallatán.
Délies, édes, de egyben megkeseredett volt.
Szuper! A kemény és durva dolgokat szeretem.
– Na, és mit akartam mondani?
Mogorván nézett rám.
– Mi a csillagjegyem? Vagy esetleg, mit csinál egy olyan lány,
mint én, egy ilyen helyen, mint ez? Vagy talán, a nem ismerjük
valahonnan egymást kártyát készült megjátszani. Ez a
kedvencem. De mindegy. Biztos nem adom meg a számom!
Nevetés feszegette a torkom. Úgy fordultam, hogy közelebb
tudjak hajolni hozzá. Úgy tizenöt centire lehetett a szám a
fülétől. Túl közel.
Mert a belőle áradó energia, hirtelen arcon csapott, méghozzá
telibe.
Heves és dühös energia.
Az sem segített, hogy iszonyatosan jó illata volt.
Mint a feszes, érett, lédús szilvának.
Olyan, mint amilyen az ajka.
Bassza meg! Meg akartam kóstolni.
– Tulajdonképpen nem az a típus vagyok, aki feleslegesen
jártatja a száját. Inkább az, aki megéli a pillanatot. Arra
gondoltam, hogy esetleg kisétálhatnánk innen, és valami sokkal
érdekesebbel foglalhatnánk le egymást. Pont olyan unottnak
tűnik, mint amilyennek én is érzem magam – suttogtam halkan
a fülébe – Ígérem, nem fogja megbánni – tettem hozzá.
Megborzongott, még én is éreztem, ahogy végigfutott a bőrén
a hideg. Aztán átvette helyét a felháborodás.
Hátrébb húzódott, és dühösen végigmért.
– Hű!
Ennyit mondott csupán.
De szinte hallottam a lelkében kavargó szitkokat, amiket
legszívesebben rám szórt volna.
Közelebb hajoltam. Tudtam, hogy éppen átlépek egy határt,
főleg így, hogy a terem dugig volt a munkatársaimmal. De nem
bírtam ellenállni. Nem voltam képes észszerűen gondolkodni,
egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy akarom őt.
Ott helyben.
Abban a pillanatban.
El akartam merülni benne.
A boldog tudatlanságban.
Csakis vele!
Lepillantottam a bal kezére, arra számítva, hogy egy hatalmas
gyűrűt fogok látni. Még a farkam is megugrott, amikor nem
láttam rajta semmit.
– Szóval? – kérdeztem lazán, pedig egyáltalán nem úgy
éreztem magam.
Ennek a csajnak sikerült zavarba hoznia. Nem tudtam vele a
szokott módon játszadozni.
Felvonta a szemöldökét. A hangja elmélyült.
– Komolyan azt hiszi, hogy csak úgy, kisétálok innen magával?
Mintha mi sem lenne? Minden további nélkül? Hogy bebújunk
egy sötét sarokba? Még a számom sem kell, hiszen utána már
úgysem lesz rám kíváncsi? Még mit nem! – sziszegte felém.
– Igen, pontosan erre gondoltam – suttogtam – de egyébként
jól tudom, mit csinál egy ilyen lány egy ilyen helyen… azt, amit
a többiek. Muszáj itt lenni, ugye? Mert jó fényben tüntet fel.
Nem kell úgy tenni, mintha egy pillanatig is érdekelne az ügy
valódi célja.
Elborzadva nézett rám.
– Ki a franc maga?
– Nem érdekes.
Felhorkant és felállt.
– Így igaz! Nem érdekes. Ugyanis a legkevésbé sem szeretnék
közelebbről megismerkedni magával. – mondta.
Megcsörrent a pohara, ahogy szinte lecsapta a pultra. Rám
nézett, és felvette a pultról a kis koktéltáskáját.
– És csak, hogy tudja, halványlila fogalma sincs rólam. Még
egy pillanatot is kár lenne magával töltenem.
Esélyt sem adott, hogy válaszoljak. Lecsusszant a székéről és
elindult. A mozdulat közben, combja a térdemhez ért.
Megremegtem, ő megbotlott és felsóhajtott.
Én ugyanúgy. Bennem rekedt a lélegzet.
Mintha korbácsütés ért volna. A forróság, egészen a véremig
hatolt.
Csengett a fülem, a szívem hirtelen zakatolni kezdett.
Visszatartottam a lélegzetem, mert egyszerre nem tudtam,
hogy mi történt velem.
Utáltam az érzést, de akartam is. Akartam. Pedig tudtam,
hogy elemésztene.
Mi a franc ez?
Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.
Ő megmerevedett, de láthatóan összekapta magát, és elindult.
Csupa láb… fényes ruhája kecsesen simult a csodás idomaira.
Szexi háta megvillant a ruha kivágásában. Elakadt a lélegzetem.
Összerándult a gyomrom.
– A picsába! – motyogtam magam elé.
Lehörpintettem az italom maradékát, igyekezve elűzni a
furcsa érzést.
A késztetést, hogy utánaloholjak.
Nem szoktam nők után futni.
Ha nem érdekli őket, amit felajánlok, menjenek csak.
 Nincs sértődés.
Nincs hitegetés.
De ez a fura érzés, mégsem akart csillapodni.
Francba!
Mi a fene történik velem?
Mindegy, mennyire igyekeztem ellenállni, hirtelen azon
kaptam magam, hogy lenyelem a whiskyt, a pultra csapom az
üres poharat, és már indultam is utána.
 2.

Mi a fene történt az imént?

Mintha egy hatalmas felfordulás közepébe csöppentem volna.
Nyugtalanság és zűrzavar tombolt bennem.
Ez a férfi nagyon veszélyes. Kilométerekről is megérezném.
Bámulatosan jól néz ki, árad belőle a hatalom és az erő, és… ó,
hogy mennyire nem megfelelő a számomra!
Éreztem, hogy az átható, furcsa színű tekintet a hátamba
mélyed.
Mintha elég lenne ott ülnie, és a tekintetével le tudna
vadászni. Mintha belém látna.
Igyekeztem felemelt fejjel továbbhaladni, úgy, hogy közben ki
ne fusson alólam a lábam.
Szinte futva mentem át a termen, amely dugig volt elegánsan,
porcelánnal és kristálypoharakkal megterített, kerek
asztalokkal, már felszolgálták vacsorát, amikor én nem voltam
még itt.
Végül is én voltam a hibás, a hülye, aki beosont. Hívatlanul.
A nem szívesen látott vendég.
A terem túlsó végébe értem, ahol egy zenekar lassú R&B
feldolgozásokat játszott, talán a hetvenes évekből. Párok
táncoltak a színpad előtt.
Igyekeztem átverekedni magam közöttük, de a sarkam
minduntalan megcsúszott a parkettán, ahogy a táncparkett
mögötti ajtó felé siettem. Nagyjából tízméternyire lehetett.
Istenem! Nem kellett volna eljönnöm!
Dühösen, a sírással küszködve, ültem annál a hülye
bárpultnál, miközben a sebeimet nyalogatva azt reméltem,
hogy Kenneth Millstrom meggondolja magát, és odajön hozzám.
Hogy azt mondja, elvállalja az ügyem.
Mintha lett volna rá esély.
Helyette inkább az arcomba röhögött, és azt mondta, hogy
„Bocsi drágaságom, de arra várhat! Bolond lennék felvenni a
klienseim közé! Tiszta időpocsékolás volna!”
Drágaságom!
Micsoda seggfej!
Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy lekezelő volt-e, vagy
együttérző. Mindegy, ugyanúgy felbőszített, és összetört lelkileg.
Erre, alig félórával később, bepróbálkozik ez a seggfej.
A seggfej, akitől a lélegzetem is elállt. Aki egyből elvette a
józan eszemet.
Nem kérdés, az a férfi, bármit megtehetne velem.
Hogy engedhettem, hogy ilyen hatással legyen rám? Még ha
csak egy pillanatig is?
De nem is csak egy pillanat volt. Ismét éreztem. Elöntött az a
forróság, éreztem, hogy lassan elborít.
Valami sötét, szinte baljós felhívás, hogy lépjek be az ő
exkluzív bűnbarlangjába.
Még gyorsabban akartam szedni a lábam, arra gondoltam,
felkapom a szoknyám szélét, és futni kezdek. De ehelyett, a
tekintetét keresve hátranéztem, nem tudtam megállni, és
azonnal le is lassítottam, mint valami hülye liba, aki túl ostoba
ahhoz, hogy észrevegye, csapdába sétál.
Hevesen dobogott a szívem, mintha már tudta volna, mit
fogok találni.
Ó, igen. Igazam volt!
Az a csodálatos férfi felém közeledett, át a táncoló tömegen.
A párocskák kitértek az útjából, mintha irányítani tudta volna
őket. Mintha a tekintetével bármire képes lett volna. De az is
lehet, hogy a belőle áradó könyörtelenség tette.
Mintha vadászott volna.
Amikor megpillantott, szexi szája arrogáns vigyorba
húzódott.
Ott voltam a gálán. Az életem csatájára készültem, mégis
megengedtem magamnak, hogy felizgasson egy gyönyörű,
vadidegen férfi, aki egyértelműen csak egyvalamit akart tőlem.
Végigfutott a hideg a hátamon. Megborzongtam.
Folyamatosan hátráltam, ő pedig egyre csak közeledett.
Te jó ég! Tényleg lélegzetelállítóan nézett ki.
Szinte lehetetlenül ellenállhatatlan volt.
Olyan szép volt, hogy egy pillanat alatt elvette a józan
eszemet, amikor megláttam a bárpult túlsó végénél. Olyan
obszcén módon szexi volt, hogy azt hittem hallucinálok.
Mintha azért vizionáltam volna oda, hogy valahogy kibírjam
ezt a rettenetes estét.
Átverekedte magát a párokon, akik ott forgolódtak, és
kavarogtak körülötte.
 Mintha ráöntötték volna a szmokingját, olyan tökéletesen állt
rajta. Széles válla és keskeny csípője volt, ráadásul magasabb
volt, mint bármelyik másik férfi a teremben.
Rám bámult. Még ilyen távolról is felzaklatott. A tompa fény
megcsillant szemének szokatlan színén. A napfény
árnyalataival pettyezett, fahéjszínű szeme volt.
És bűnösen szexi mosolya.
Beletúrt a divatosan vágott, rövid, barna hajába.
Férfias arcának minden vonása éles, és egyenes volt, mintha
szobrász faragta volna. Tökéletes borostaárnyék játszott
határozott állkapcsán. Mintha márványból faragták volna,
hibátlan volt, fényes, és csillogó, de volt valami érdes, és
csiszolatlanul nyers a felszín alatt.
Valami durva és féktelen.
Valami veszélyes, amitől hirtelen összerándult a gyomrom.
De miután kinyitotta azt a dekadens mód, guszta száját,
azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak képzeltem a fickót.
Nem álom, hanem igazi rémálom volt.
Téveszme.
A mocskos szemérmetlenséget takaró, tökéletes illúzió.
Csakhogy magával ragadott a látomás. Foglyul ejtett.
Megbénított, ahogy felém közeledett. El kellett volna
menekülnöm, messzire futnom, ehelyett, ostobán álltam a
táncparkett közepén, mint egy bárányka, amely arra vár, hogy
megegye a farkas.
Már éppen magamhoz tértem a kábulatból, amikor hirtelen
ott-termett előttem. Hatalmas volt, úgy magasodott fölém, mint
egy torony, sötét árnyékot vetve rám. Hátra kellett hajtanom a
fejem, hogy rendesen megnézhessem magamnak.
De tulajdonképpen ő volt az, aki rendesen megnézett engem.
Azzal az átható tekintetével bámult rám, szinte felfalt, pont úgy,
ahogy képzeltem.
– Táncoljunk! – mondta.
Úgy hangzott, mint valami parancs.
Csalétek.
Megcsapott az energiája.
Ott kavargott a bokám körül.
Igyekeztem nem csapdába esni, de éreztem, ahogy egyre
feljebb kúszik a bokámon, míg végül bekebelezte a testem.
Mozdulni sem bírtam.
Igyekeztem lenyelni az érzést. A vonzalmat.
– Szerintem nem lenne jó ötlet – válaszoltam.
Közelebb lépett.
Alig kaptam levegőt. Megborzongtam.
Olyan közel volt a szája a fülemhez, hogy nem is tudtam, hogy
a lehelete, vagy az ajka okozta-e a bizsergést a bőrömön.
– Szerintem pedig nagyszerű ötlet.
– Talán mert nincs vesztenivalód.
– Úgy gondolod?
Ha nem lettem volna ilyen közel hozzá, talán észre sem
vettem volna azt az apró arcrándulást. Valami célba talált.
Csak egy pillanat volt az egész, és a mosolya máris
megfoghatatlanul csábítóvá vált.
– Különben is, mi baj lehet egy táncból? – kérdezte.
– Ó, szerintem jó nagy baj lehet még belőle.
Éreztem, ahogy körülötte mozogtam. Egyszerre vonzott és
taszított, mintha ő lett volna a terem gravitációs központja.
Táncolni kezdtünk. Lassan. Egymáshoz sem értünk, és mégis,
teljes testemmel éreztem őt. Mintha a hatalmas kezével
simogatott volna. Sikítani, remegni, reszketni lett volna
kedvem.
A testem pedig! Bolond módon, döntött helyettem is.
Vonzódott a másik testhez. Ráadásul magával ragadott a zene
ritmusa, így megbabonázva, ringani kezdtem.
A férfi odahajolt a fülemhez.
– Amiatt aggódsz, hogy fájdalmat okozhatok neked, amikor
nekem más vágyam sincs, mint örömet okozni. Olyan
gyönyörben lenne részed, hogy az eszméleted is elveszítenéd
tőle.
– Ezt egy pillanatig sem kétlem.
És valóban.
– Mindenkinek jár egy pillanat, amikor elfelejtkezhet magáról
– suttogta, mintha belém látott volna, és már ki is rázott a hideg,
mert hirtelen, a derekamon éreztem a hatalmas kezét. Átölelt,
és közelebb húzott magához.
– Hadd legyek én az, aki megadja neked azt a pillanatot –
mondta.
A testünk szinte egyé vált, ahogy a zene lassú, kihívóan szexi
ütemére mozdultunk.
Olyan magas volt. Olyan nagy. Meg kellett volna ijednem, de
legalábbis, aggódnom illett volna. Izmos volt, csak úgy áradt
belőle az erő, de valahogy mégis szerettem volna elmerülni
benne.
– Nem is ismerlek – suttogtam.
 – Hidd el, nem is akarsz megismerni. Éppen ez a jó benne.
Igazi win-win helyzet. Mondd, hogy te nem érzed!
Biztos voltam benne, hogy nem a zenére gondol.
– De, érzem. Viszont a következmények aggasztanak –
vallottam be akaratlanul, miközben egymásba fonódva
táncoltunk. Úgy vezetett, mint egy profi táncos.
Profi. A nőkkel is.
Biztos voltam benne, hogy ezernyi összetört szívet hagyott
már maga mögött, de előtte, jól megtaposta mindet a drága
cipőjével.
A nők, akiket egy ideig a tenyerén hordozott, később, mikor
már kedvét lelte bennük, szépen magukra maradtak.
Az ajka súrolta az arcélem. Majdnem csók volt.
Elöntött a vágy, de olyan hevesen, mint még soha életemben.
Forróságot éreztem, mintha lángolt volna a vérem.
Eltűnődtem, vajon valaha elcsábított-e már valaki úgy igazán.
Ilyen érzés lehet?
Elvarázsolt, és kívántam őt.
Annyira elragadott a pillanat, hogy át sem gondoltam
pontosan, mi lesz. Abban a pillanatban nem is érdekelt, milyen
árat fizetek majd ezért.
Meggondolatlan voltam.
– Majd gondoskodom róla, hogy ne érezd hiábavalónak.
Ez a férfi, kétségkívül a csábítás mestere volt, ahogy
ígéreteket suttogott a fülembe.
– Olyan sokszor eljuttatlak a csúcsra, hogy végül már másra
sem fogsz tudni gondolni, csak arra a gyönyörre, amit én
adhatok neked. Az érintésemre, a testemre és a farkamra,
ahogy benned vagyok. Olyan emléket kapsz tőlem, ami örökre
veled marad.
Hűha! Nem is tudtam hirtelen, hogy felpofozzam, vagy
könyörögjek, hogy mihamarabb bizonyítsa be, valóban képes
arra, amit ígért.
– És ha az emlékből sosem múló seb lesz?
– Miképp lehetne, ha mindketten tudjuk az elejétől fogva,
hogy semmi jelentősége annak, ami történik?
Megpörgetett, és nem tudom miért, de abban a pillanatban
nyitottam ki a szemem, amikor a terem túloldala került velem
szembe.
Majdnem fenékre ültem.
Azonnal észhez tértem.
Azonnal a realitások talaján találtam magam.
Azonnal az eszembe jutott, hogy ki, és mi miatt vagyok itt, és
hogy tulajdonképpen miért is harcolok.
Zihálni kezdtem. A szívem már így is borzasztó gyorsan vert,
de hirtelen teljes gőzerővel dörömbölt. A félelemtől, az
ijedségtől és az utálattól.
Elöntött a jól ismert undor, amikor megláttam egy bizonyos
férfit, amint jókedvűen cseverészett egy másik szmokingos
férfivel, a túlsó oldalon található ablakok közelében.
Majd megállt a szívem. Nem, inkább majd kiugrott a helyéről.
Hiszen ez Reed!
Hát persze, hogy ő az. Naná, hogy itt van.
Hogy is gondolhattam, hogy kihagyna egy ilyen lehetőséget?
Felfuvalkodott egójának szüksége volt arra, hogy álnok
mosollyal parádézhasson.
 Hát ennyire naiv lennék?
Hátratántorodtam. Igyekeztem megtartani az egyensúlyom,
mert hirtelen megszédültem. Minden forgott körülöttem.
Ó, istenem!
Mi a fenét csinálok? Mégis mi a fenét művelek?
Nyilvánosan táncolok egy férfival, amikor Reed tönkre akarta
tenni az életem?
Megremegett a térdem, és ez a pasi, akivel tíz perce még
ágyba akartam bújni, igyekezett megtartani. Zavarodottság
suhant át az arcán, ahogy próbálta megérteni, mi történhetett
velem.
– Minden rendben? – kérdezte azon az izgató hangján, amitől
minden érzékem megfeszült.
Hogy rendben vagyok-e?
Nem.
Egy kicsit sem.
– Mi a baj? Mondd, mi történt?! – mondta megváltozott,
fenyegetéssel teli hangon. Viselkedése azonnal védelmezővé
vált. Felszínre tört az a nyersesség, amit már az elején éreztem
a csinos felszín alatt.
Nem volt időm magyarázkodni, és okom sem volt rá. Hiszen,
még a nevét sem tudtam.
Kifordultam a karjából. Úgy éreztem, legalább annyira
veszélyes rám nézve, mint az a férfi, a terem túlsó végében.
Lehet, hogy másképp veszélyes, de veszélyes. Minden ösztönöm
arra intett, hogy az az érzés, amit ébresztett bennem, tönkre fog
tenni, ha hagyom kibontakozni.
Így tehát azt tettem, amit már negyedórája meg kellett volna
tennem.
Elfutottam.
 3.

Éreztem, ahogy megmerevedett, és hirtelen hideg lett a bőre. A

lába megremegett, látszott, hogy pánikba esett.
– Minden rendben? – kérdeztem suttogva.
Igyekeztem visszatartani a mélyből kitörni készülő haragom.
Már más sem hiányozna, mint, hogy Charleston elitje előtt
keljek ki magamból. Valószínűleg nem tenne jót az
imidzsemnek, ha az itt jelenlévők betekintést kapnának a sötét
múltamba.
Mindegy.
Tekintetemmel végigpásztáztam a termet, hogy vajon ki
jelenthet ekkora veszélyt, miközben igyekeztem közelebb húzni
magamhoz a lányt. Valahogy hatalmas késztetést éreztem, hogy
átöleljem, és a fülébe suttogjak. Hogy megnyugtassam, minden
rendben lesz. Hogy megvédjem.
Kitakartam a testemmel, védtem, bár nem tudtam, mitől ijedt
meg. Abban viszont biztos voltam, hogy nem miattam borult ki.
Belém vájta a körmeit, úgy kapaszkodott, mintha máshogy
nem bírna megállni a lábán. A vállamon éreztem az ujjait, és
esküszöm, majd elveszítettem az eszemet.
Nem válaszolt, én pedig rekedt hangon, szinte könyörögve
szóltam hozzá.
– Mi a baj? Mondd el kérlek, most azonnal!
Nem engedhettem meg magamnak, hogy így érezzek. Ez csak
egy botlás. Nem törődhetek vele, nem gondoskodhatok róla.
Nem keveredhetek bele semmibe, ha valójában nincs mit adjak,
ha nincs mit kínáljak. Én csak szórakozni szerettem volna, jól
érezni magam. Egy olyan csajt kerestem, aki épp annyira
mókázni vágyik, mint én. Csak dugni egy jót, és felejteni. Ennyi.
Szóval, kurvára nem kellene törődnöm ezzel az egésszel. De
az volt a legrosszabb az egészben, hogy nagyon is ki akartam
mutatni az aggodalmam.
Valahogy elhatalmasodott rajtam az érzés, harcolni akartam
érte, védeni őt.
Szinte éreztem, ahogy kirázza a hideg, ahogy eluralkodik rajta
a rettegés.
Lehet, hogy csak azért, mert éppen a karomban tartottam,
amikor az egész megtörtént, de mintha a saját szememmel
láttam volna a démonokat keresztülmászni a testén, mielőtt
rám ugrottak volna, hogy acélos karmukat belém véssék. Sokkal
mélyrehatóbban éreztem, mint kellett volna. A velőmig hatolt,
szabadulni sem tudtam az érzéstől.
A lány a fejét rázta, hitetlenkedve, rémülten, majd kirántotta
magát az ölelésemből, és a táncoló párokon
keresztülnyomakodva, igyekezett eltűnni a levegőben érezhető
feszültség elől. Villámgyorsan kirohant az ajtón, csodás ruhája
mögötte lobogott.
A figyelmemet ismét a teremben lévők felé fordítottam,
kíváncsian keresgélve, de semmit sem láttam, vagy vettem
észre. Semmit, amitől így meg kellett volna rémülni.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy minden rendben volt.
Mint valami bolond, utánaeredtem. Muszáj volt
megbizonyosodnom róla, hogy jól van, biztonságban. Hogy a
kocsijában ül, és megy haza.
Akkor megnyugodnék én is.
Elengedném.
Volt valami ebben a lányban, ami arra engedett következtetni,
hogy nem is tehetnék másképp.
Kimentem a bálteremből, el a táncoló tömegből.
Körbejárattam a tekintetem, mindenfelé figyeltem, de sehol sem
láttam őt. Az előtér végén lévő liftek felé indultam. Az ajtók épp
akkor csukódtak be.
– Bassza meg! – morogtam, ahogy az aggodalom ismét
elhatalmasodott rajtam.
Szmokingban voltam ugyan, de hagytam a liftet a fenébe, és a
lépcső felé lendültem. Az elegáns cipőm sarka hangosan
kopogott, ahogy lefelé futottam.
Mégis mi a francot csinálok?
Jó nagy marha vagyok!
Kapkodtam a levegőt, mire leértem a földszintre, de gyorsan
belöktem az ajtót, és beléptem a fényes, arany mintákkal
díszített, kővel borított folyosóra. Meg is csúsztam, ahogy a
hatalmas bejárati ajtóhoz léptem. Az ott álló inas, készségesen
kitárta előttem az egyik ajtószárnyat.
Hűvös levegő csapott az arcomba. Az éjszakák egyre
hidegebbek lettek, ahogy az ősz közeledett.
Azonnal a parkoló felé vettem az irányt. Biztos voltam benne,
hogy ennyi idő alatt még nem hozhatták oda a kocsiját, de
azonnal összeszorult a gyomrom, amikor sehol sem láttam a
lányt.
A parkoló autókat kezelő inashoz fordultam. A fiú láthatóan
teljesen odavolt a Ferraritól, amely éppen akkor gördült be elé.
Nem hittem, hogy odafigyelne rám.
– Bocsánat, de nem volt itt egy hölgy a kocsijáért? Magas, bézs
színű ruhában… szőke.
És pokolian szexi.
Többet nem is kellett mondjak. A csávó rám hunyorgott, és
látszott, hogy nem érdekli, miről beszélek. Elővettem a tárcám,
és a kezébe nyomtam egy százdollárost. Gondolkodás nélkül
eltette a kis pöcs.
– Előbb ment el – mondta a hátam mögé mutatva.
Megfordultam, és arra siettem, amerre mutatott. Minden
egyes lépéssel egyre gyorsabban szedtem a lábam. Mégis, mi a
picsát csinál? Egyedül mászkál az utcán? Ilyen későn? Rossz
érzésem támadt, és még nagyobb sebességre kapcsoltam.
Elsiettem a szálloda előtt, végig a szépen metszett sövények
mellett. Az öreg épület impozáns fák árnyékában bújt meg. Az
egész környék gazdagságról árulkodott.
Már szinte futva értem a sarokra, amit egy kis mellékutca
keresztezett.
Holdfény ragyogta be az utat, tejfehér fénybe borítva
körülöttem mindent.
Szerencsétlen hülyének éreztem magam, amikor befordultam
a sarkon, de megláttam a pánikszerűen menekülő lányt.
Éreztem az ijedtségét, és szinte azonnal megérezte ő is a
jelenlétem. Ahogy észrevette, hogy ott vagyok, átfutott az út
túloldalára. Cipője sarka hangosan koppant az aszfalton.
Mintha az életéért futott volna.
Hangosan kapkodta a levegőt, és aprókat nyögött. A ruháját
megemelve, elkeseredetten igyekezett az út mellett parkoló,
jellegtelen, fehér szedán felé.
Egyedül a kihalt, és elhagyatott környéken. A csaj kiváló
célpont volt.
Éppen elég szörnyeteget láttam már az életemben, akik sötét
sarkokból lesnek az áldozataikra. Tudtam, hogy ebből még baj
lehet.
És ő is tudta, mert egyre jobban sietett, mintha érezte volna a
veszélyt.
Egy másodpercen múlt, hogy nem álltam meg. Szerettem
volna odakiáltani neki, megkérdezni, hogy jól van-e, ne higgye
azt, hogy valami barom követi, aki bántani akarja.
Na jó, nyilván meg akartam dugni, de soha nem
kényszerítenék senkit arra, hogy lefeküdjön velem, ha nem
akarja. Soha nem tettem ilyet. Soha.
De már elkéstem ezzel. A cipője sarka beleakadt egy
repedésbe, hatalmasat esett. Láttam, ahogy előrenyújtott kézzel,
kétségbeesetten igyekszik tompítani a földet érést. Fájdalmasan
felkiáltott, amikor a tenyere és a térde, az aszfaltnak csapódott.
Végigcsúszott a durva felületen, a ruhája oldalt széthasadt. A
táskája kiesett a kezéből, majd a földre zuhanva, szétszóródott a
tartalma az úttesten.
Még én is összerándultam, mintha éreztem volna a
becsapódást. Egy pillanatra ledermedtem, de máris elöntött az
aggodalom és a nyugtalanság, és azonnal futni kezdtem felé.
Meghallotta, hogy jövök. Megfordult, és hátrálni kezdett,
csodálatos kék szeme megtelt rémülettel. Csodás lábát furcsa
szögben tartotta, ruhájának vékony anyaga szétszakadt, egyik
cipője pedig, ottmaradt az aszfalt repedésében.
Valószínűleg egy beteg állat vagyok, mert valahogy az jutott
eszembe, hogy soha életemben, nem láttam még nála szebbet.
Egy igazi Hamupipőke feküdt előttem. Egy ütött-kopott, törött
szárnyú angyal.
Feltartottam a kezem, hogy lássa, nincs nálam semmi, és
igyekeztem olyan megnyugtató hangon beszélni hozzá, ahogy
csak tudtam. Nem ment könnyen, tekintve, hogy a lelkem
csordultig volt gyűlölettel és keserűséggel.
– Hé! Semmi baj. Ne ijedj meg… nem akarlak bántani –
mondtam.
Őt nem is akartam, de azt a szemétládát, aki miatt ennyire
megijedt, szívesen helybenhagytam volna.
Még mindig hátrafelé araszolt, majd amikor végre felismert,
az ijedtség helyére megkönnyebbülés költözött, mintha
megértette volna, hogy nem fogok hozzáérni, hacsak ő maga
nem akarja.
Én biztos, hogy kurvára akartam.
Ez a mindent elsöprő érzés, ismét maga alá temetett. Ott,
azonnal. Minden egyes pillanattal egyre erősebben éreztem.
Minden egyes centivel, amellyel közelebb kerültem hozzá.
Szerettem volna átölelni. Ringatni, megnyugtatni, elsuttogni,
hogy minden rendben lesz.
Jaj, ne!
 Jobb lenne megfordulni, és elmenni!
Hátat fordítani neki.
Ez a csaj ugyanis olyan dolgokat hozott ki belőlem, amiket
nem szabadott volna. Olyasmire vágytam, amire nem akartam.
Már éppen faképnél hagytam volna, amikor hirtelen elsírta
magát. Igyekezett visszanyelni a sírást, de egyszerűen feltört
belőle, miközben véres tenyerét az arcára szorította.
Egy igazi faszkalap vagyok egyébként, de ezek után, így, nem
hagyhattam magára.
Lehet, hogy… baja esett.
Elindultam az út másik oldalára. Olyan lassan araszoltam
feléje, mintha egy sebesült, csapdába esett vad felé közelítenék.
Teljesen biztos voltam benne, nem áll messze attól, hogy
teljesen kiboruljon. Éreztem. Éreztem a tehetetlenségét és a
félelmét. Áradt belőle, teljesen körülvette, mint valami
láthatatlan pocsolya.
Óvatosan letérdeltem hozzá, és elhúztam a kezét az arcáról.
Véres volt az álla, és az arca egyik fele. Felém húztam a
tenyerét, és szemügyre vettem a vöröslő horzsolásokat.
– Bassza meg! Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni! –
morogtam a fogaim közt. Nem hangzott bocsánatkérésnek,
mivel a gyomrom összerándult, és az állkapcsom is
összeszorult. Én sem voltam messze a kiborulástól.
A lány iránt érzett, iszonyatosan erős vágy, ott vibrált
bennem. Ráadásul ez a hihetetlen birtoklási vágy, ami
eluralkodott rajtam, az őrületbe kergetett.
Elfordította az arcát, mintha el akarna bújni előlem, mintha a
belőle áradó erő mögé igyekezett volna rejteni, amit érzett.
Mintha szégyellte volna, hogy így látom. Összetörve.
Kiszolgáltatottnak. Sebezhetőnek.
Megérintettem az állát, gyengéden magam felé fordítottam,
hogy a szemébe nézhessek. Igyekeztem észben tartani mindent,
az összes érvemet, ami miatt úgy gondoltam, jobb lenne magam
távol tartani tőle. Például, hogy a nőkben nem lehet megbízni. A
fogadalmamra gondoltam. De amikor a könnyáztatta, szétfolyt
szemfestékes arcát néztem, mindent elfelejtettem.
– Jól vagy? Fáj valamid? – kérdeztem – Hadd segítsek!
Jézusom! Miket mondok? Felajánlom a segítségemet? De nem
tudtam abbahagyni.
Rám meredt. Gyönyörű, óriási szempár meredt rám. A
feneketlen, háborgó, jeges tengert idézte.
– Én…
– Minden rendben… itt vagyok.
– Én… én…
Teljesen zavarodott volt. Nem is tudta, mit mondjon, majd
hirtelen ismét pánikba esett, és ijedten próbált elhúzódni tőlem.
Megfordult, majd a tenyerére és a térdére támaszkodva akart
elmenekülni. Szinte őrjöngve próbálta összeszedegetni a
táskájából kiszóródott holmit, miközben ismét sírni kezdett. Egy
kulcscsomó, egy púder, egy rúzs… remegő kézzel igyekezett
mindent visszatuszkolni a táskájába. Megfogtam a mobilját, és
egy doboz mentolos cukorkát, felé nyújtottam.
– Köszönöm – suttogta.
Rám pillantott. A tekintetében fájdalom ült.
Nyeltem egyet, teljesen kiszáradt a torkom. Minden rosszul
alakult.
 – Hogy hívnak? – tört ki belőlem. Még csak végig sem
gondoltam.
Egy pillanatra megdermedt. Majd ismét megremegett, igen, az
a bizonyos érzés még mindig ott vibrált közöttünk. Érezhetően,
erősen.
– Grace – suttogta halkan.
– Grace – ismételtem, mintha ízlelgettem volna a nevét.
Egy gyűrött zsebkendőt nyújtottam oda.
– Ne haragudj, hogy rád ijesztettem! Csak biztos akartam
lenni benne, hogy rendben a kocsidhoz érsz. Nem tudtalak
egyedül hagyni, miután olyan hirtelen, rémülten elfutottál.
Minden rendben?
Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. És azt hiszem, így
is volt.
– Minden rendben veled? – kérdeztem újfent.
Felnyögött, fájdalmasan és némileg dühösen, majd megrázta a
fejét.
– Nem, semmi sincs rendben – felelte, majd remegő lábbal, de
felállt. Én is felegyenesedtem.
Ökölbe kellett szorítanom a kezem, nehogy letöröljem az
arcáról a vért.
Nem érdekel! Nem érdekel!
Nincs erre időm!
Nagyon nehezen tudtam uralkodni magamon. Eddig még
mindig zsákutcába jutottam, ha valakivel törődni kezdtem.
Mindig rossz vége lett. És láthatóan neki sem hiányzott, hogy
egy olyan szar alak, mint én, beleüsse a dolgaiba az orrát. Nem
lenne jó vége.
 Mégsem tudtam békén hagyni.
– Nagyon… feldúltnak tűntél bent.
– Hát, így is mondhatjuk – suttogta, vagy talán inkább
morogta, édes, déli akcentusával.
Elkapott a bűntudat. A picsába! Utáltam ezt az érzést. És
mégis ott volt, ott feszült bennem, én pedig azon rágódtam,
hogy talán mégis én vagyok az oka mindennek. Hogy miattam
tört össze ez a csodás lány, aki itt az utcán, a holdfényben is
ragyogni tudott.
– Megijesztettelek? A táncteremben… azzal, amit mondtam? –
kérdeztem, de persze az én számat hagyta el a kérdés, így az
aggódás is, inkább fenyegetésnek tűnt.
Lassan, óvatosan megrázta a fejét.
– Nem – súgta halkan.
– Akkor mi történt?
– Csak kaptam egy kis emlékeztetőt, hogy miért is nem
csinálhatom ezt az egészet.
– Mit? Nem táncolhatsz? – próbáltam viccelődni, hogy oldjam
a feszültséget.
Röviden felnevetett. Unottan és hitetlenkedve. Majd
egyenesen a szemembe nézett.
– Nem. Nem tehetek úgy, mintha semmi sem számítana.
Lehet, hogy neked könnyen megy, úgy csinálsz, mintha semmi
jelentősége sem lenne semminek… mintha én sem jelentenék
semmit… mintha nem lenne semmi jelentősége senkinek,
akikkel életed során összehoz a sors, legyen szó pár óráról, vagy
akár évekről – mondta keményen, majd megköszörülte a torkát.
– De én nem ilyen vagyok. Nekem fontos mindenki. Fontosak az
emberek. Az a férfi, aki megérint, mindig jelenteni fog nekem
valamit, és az, hogy te ilyen lazán veszed ezt az egészet, arra
figyelmeztet, hogy sokkal többet érdemlek ennél, többet, mint
amit te adni akarsz. Sok mindenről lemondtam már, de még
ennél is többet veszíthetek – tette hozzá.
Úgy hasítottak belém a szavai, mint a kilőtt nyilak. A tüdőm
beszűkült, a szívem elfacsarodott a bánattól. Szerettem volna
tudni, pontosan mire is gondol. Milyen veszteségek érték élete
során, és mégis hogyan segíthetnék neki mindezt jóvátenni.
Nem tudtam, mitévő legyek. Kérjek bocsánatot? De hogyan
kérjek bocsánatot valamiért, ami ott fent történt? Azért, ami
futásra késztette?
Vagy azért az érzésért, energiáért, ami köztünk feszült és
szikrázott?
A tűzért, a szenvedélyért és vágyért, amit éreztünk?
Még ha ő képes is ezeket az érzéseket figyelmen kívül hagyni,
nekem biztos, hogy nem megy. Hiszen még így is, ahogy ott
feküdt előttem, véresen, szakadtan, felhorzsolt végtagokkal,
még így is legszívesebben a ruhája alá bújtam volna.
Nagyon-nagyon régóta nem kívántam már így senkit. Sőt
talán még soha. Borzasztó erősen vágytam rá. Sóvárgó lüktetés
marta a vérem. Kínzó szenvedély.
Elfordult tőlem. A kihalt öböl felé tekintett. Szőke hajfürjei
meglibbentek, ahogy a víz felől érkező szellő beléjük kapott.
Úgy ölelte körül a testét a szél, mintha simogatni akarta volna.
– Mennem kell. Ostoba ötlet volt idejönni – mondta.
– Aha, és miért is? Nekem úgy tűnt, pont ott vagy, ahol lenned
kell – akadékoskodtam. Nem akartam, hogy elmenjen.
 Azon tűnődtem, hogy a francba vegyem rá, hogy maradjon
még. Legalább erre az éjszakára.
Felnevetett. Kételkedést véltem felfedezni a hangjában.
– Pont ezért nem kellett volna jönnöm!
Ezzel elkezdett mászni a kocsija felé. Az egyik lábán volt csak
cipő. A ruhája szakadt volt és véres.
Totál szerencsétlenül nézett ki.
De kurvára izgató volt.
A katasztrófa ott toporgott a küszöbön.
Megnyomta a slusszkulcsát, mire felvillantak az autóján a
lámpák.
Hihetetlen pánik kerített a hatalmába. Csak úgy, a semmiből.
Teljesen eluralkodott rajtam.
Kinyitotta az ajtót, hogy beüljön a kormány mögé.
Remegett a kezem, ahogy igyekeztem visszafogni magam,
hogy ne érjek hozzá. Szerettem volna megakadályozni, hogy
elmenjen. Vagy csak a farkam kívánta őt ennyire? Valahogy
olyan érzésem volt, hogy ez a lány pont olyan őrült, mint én.
Kétségbeesett, és képes bármit megtenni, hogy elérje a célját.
Láttam rajta. Az arcára volt írva.
Határozott személyiség.
Erős.
Bátor.
De épp ezért nem tudtam áttörni a falat kettőnk között.
Márpedig én mindenképpen le akartam bontani az a falat.
Engedd, hadd menjen! Engedd el! – mantráztam magamban,
mert tudtam, hogy ebből csak baj lehet. Volt ebben a lányban
valami különös, valami túl jó, és túl tüzes, éppen ezzel vett le a
lábamról.
Nincs szüksége az én szarságaimra. Hiszen csak megdugni
akarom. Csak használni egy kicsit, mielőtt félrehajítom, mint a
többit… mielőtt ő hajítana félre engem.
Használj fel másokat, mielőtt ők használnak fel téged!
Ez volt mottóm. Eddig jó szolgálatot tett.
– És mi lesz a numerával? – kérdeztem.
Ha a lelkiismeretem belém tudott volna rúgni, biztosan
megteszi. Jesszusom! Tényleg megkérdeztem?
De valahogy úgy éreztem, a csaj megér egy kis fájdalmat és
kínlódást.
Egy pillanatra megdermedt, majd visszanézett rám. Ha nem
tudtam volna, mit gondol, akár azt is hihettem volna, hogy
remekül mulat rajtam.
– Ez nem igazán a te stílusod, nem? Te inkább az élj meg
minden pillanatot típusú srác vagy?!
Teljesen ledöbbentem, hogy a saját szavaimmal vágott vissza.
Letaglózott.
– Igazad van, ez valóban nem az én stílusom.
– Egyébként kétlem, hogy pont én lennék az eseted – folytatta
lágyan.
Végignéztem a gyönyörű, feszes testén. Csodás ívek, buja
domborulatok, szexi csípő, tökéletes mell. Ha lenne olyan, hogy
az esetem, akkor pont ő lenne az.
Elég biztos voltam benne, hogy ez látszódott is rajtam.
Micsoda szégyen!
Az ajkának egyik sarka kissé felfelé húzódott.
– Kösz a táncot. – búcsúzott komoran, majd beült a kormány
mögé, és elhajtott.
Otthagyott az út közepén. És én csak álltam és bámultam a
távolodó kocsiját, és igyekeztem megküzdeni ezzel a furcsa
érzéssel a mellkasomban. Kevés ember volt képes arra, hogy
egyáltalán bármilyen érzést kiváltson belőlem, hogy
valamiképp hasson az én torz, szétroncsolt szívemre. Kevesen
verekedték át magukat a durva repedéseken.
Kevesen vannak, akikért bármit megtennék.
Akikért harcolnék.
Akikért meghalnék.
Akikért ölni is képes lennék.
Jace és a családja, valamint a legjobb barátom, Mack, ilyen.
Ők is azért voltak a szívemben, mert nekik köszönhetem,
hogy egyáltalán élek. Bizonyítottak.
Bennük meg lehetett bízni.
Ők is képesek volnának értem bármire.
És a többi ember?
Bekaphatja mind.
Mindig, mindenki hazudik. Sokkal gyakrabban hagyja el a
szájukat valami valótlan, mint az igazság. Sokkal hamarabb
csapnak be bárkit, minthogy kiállnának valaki mellett.
Persze nem mondom, hogy én más lennék, vagy jobb.
Az autója hűlt helyére néztem.
Nem tudom, miért volt olyan érzésem, hogy ő más, mint a
többi. Hogy miért számított. Hiszen csak most találkoztunk.
Egyáltalán nem ismerem.
Nem is kell. Minek? Nem kell hajszolnom ezt az érzést. Csak a
bolondját járatom magammal.
 A semmibe taszítanám magam. Egyenesen a pusztulásba
zuhannék.
De valahogy mégis volt benne valami, ami megérintett.
Megpendítette a lelkem húrjait.
Vagy csak az ő lelkének a segélykiáltását hallottam?
Megdörzsöltem az arcom, hogy kizökkentsem magam ebből a
kutyaszorítóból. Elhatalmasodni készült rajtam az elmebaj,
ezért inkább úgy döntöttem, visszamegyek a buliba.
Majdnem elbotlottam a saját lábamban, amikor
megpillantottam a földön két tárgyat. Ott hevertek az út szélén,
a padka mellett, felettük parkolt a kocsi, ezért nem vettük észre
őket.
Egyiket sem láthattuk, amikor összeszedtük a többi holmit.
Egy kis pénztárca volt, és egy ékszer.
Lehajoltam, felvettem a pénztárcát, majd lenyúltam a tompán
fénylő fémdarabért.
A tenyerembe fektettem. Egy ezüst karkötő volt. Olcsó darab.
Elég szar állapotban. Három kődísz lógott róla, amennyire meg
tudtam állapítani, nem drágakövek.
Összeráncoltam a homlokom, majd felegyenesedtem. Néztem
a kezemben heverő tárgyakat.
Vívódtam. Mit kezdjek most ezekkel, és úgy egyáltalán az
egész helyzettel? Ezzel az érzéssel itt belül?
El kellene hajítanom. Vagy talán adjam le a portán?
Mint valami irgalmas szamaritánus… na persze.
Vagy belenézhetnék a tárcába, hiszen alig bírtam ki, hogy ne
nyissam ki. Végre kiderülne, ki is ez a csaj. Visszaadhatnám
neki én, személyesen. És cserébe talán kapnék valami jutalmat.
 Valahogy az volt az érzésem, hogy amennyiben így tennék, ha
elindulnék ebbe az irányba, azt megbánnám. Már így is
belekeveredtem a csaj ügyeibe, jobban, mint kellene. Semmi
közöm hozzá, miért változott az a gyönyörű kék szempár
ijedtté, és tompává.
Mégis vonzott. Mint a mágnes. Egy egész mágneses mezőt
éreztem a közelében. Mindent beszippantott, ami az útjába
került. Engem is.
Elszorult a szívem. Az agyamban pedig ott zakatolt egy hang,
és az istennek se tudtam kitörölni! Egyáltalán nem kellene,
hogy számítson.
Örökkön örökké…
Hirtelen elöntött a gyűlölet, felkavart és egybemosódott a
bánat érzésével. Ez az emlék éberen élt bennem, frissen,
nyersen, pusztítón. Nem számított, mennyi idő telt el.
Egy nap, majd egy nap, biztosan sikerül kiirtanom magamból.
Egy nap, majd sikerül annyira eltávolodnom, hogy nem fog
már fájni.
De mégis, ott volt most is, ott volt az emléke, és ott volt az
érzés, ami arra késztetett, hogy helyesen cselekedjek.
– Francba! – morogtam magam elé, majd a zsebembe
süllyesztettem a tárcát és a karkötőt.
Aztán, mint valami féleszű, lehajoltam, és kirángattam a lány
cipőjét az út repedéséből, ahova beragadt.
A holmikat bámultam, néztem, majd arrafelé fordultam,
amerre elhajtott.
Kibaszott Hamupipőke!
 4.

Bekanyarodtam az apró ház előtti kis útra, és leparkoltam.

Csend és sötétség vett körül.
Kétségbeesés lett úrrá rajtam.
Aggodalom.
Félelem.
Rettegés.
Hogy a fenébe győzzem le Reedet, ha közben olyan érzésem
van, mintha az egész világ ellenem lenne? Vagy inkább: az
egész világ őmellette áll? A látszat, a csinos külső elvakított
mindenkit. Reed, a világ ura. A sajátjáé mindenképp. A
birodalmáé, amit ő és a családja hozott létre.
Nem, mintha engem nem vakított volna el, a hamis csillogás.
De az már nagyon-nagyon régen történt, és mire ráébredtem a
valóságra, már sajnos késő volt. Addigra akaratlanul is a
rabjává lettem.
Felsóhajtottam, és lehajtottam a napellenzőt. Szemügyre
vettem magam a tompa fényben. Visszahőköltem, amikor
megláttam a tükörképem. Véres volt az arcom, és könnyekkel
kevert arcfesték csíkozta be. A tekintetem rémült és elkínzott.
Teljesen kész voltam. Mint egy rakás szar, úgy néztem ki.
 De a legjobban az nyugtalanított, hogy az az idegen fickó
mennyire felkavart. Teljesen ledöbbentem, hogy ilyen nagy
hatással volt rám, sőt, hogy egyáltalán ilyen érzelmeket váltott
ki belőlem.
Kinyitottam az ajtót, és szinte kiestem az autóból a hűvös,
magányos estébe. A környező házakban csend volt, már aludtak
mindenhol. Csak a verandák esti fénye világított a szűk, sötét
utcában. Mintha csak idetévedtem volna, úgy éreztem. Mintha
egy menekült lennék, aki menedéket keres. Csendet és
békességet, ahol ismét feltöltődhetek. Egy helyet, ahol
magabiztosságot és bátorságot szívhatok magamba, ahol
megerősödhetek, ha tényleg nyerni akarok az előttem álló
csatákban. Persze, nem könnyített a helyzetemen, hogy
mindenki azt mondta, úgyis veszíteni fogok.
Az utca mentén sorakozó házak egy kaptafára készültek.
Tökéletesen látvány. Az ember szinte elbizonytalanodott volna,
melyikben is lakik, hacsak nem festették volna mindet
különböző színűre. Na meg persze, valahogy mindenki
egyedivé varázsolta a saját otthonát, az évek alatt.
Ahogy a kocsifelhajtón álltam az egyautós garázs előtt,
lerúgtam magamról azt az egy cipőt is, ami a lábamon maradt.
Tekintetem végigsiklott az elegáns, bézs színű magassarkún.
Azonnal, az a gyönyörű idegen kúszott a gondolataimba.
A nyers, szinte durva törődése.
Az a kifinomult, elegáns erőszakossága.
Olyat váltott ki belőlem, olyasmiket éreztem, amiket nem lett
volna szabad.
Olyanokat kívántam, amiket nem engedhettem meg
magamnak. Pedig szerettem volna elmerülni abban az
érzésben, ami ennyire magával ragadott. Abban a tűzforró
energiában, ami szinte kirobbant belőlünk, elsodort és
beborított minket.
Vonzalom.
Olyan hirtelen, olyan erőteljes volt, hogy biztos voltam benne,
semmi jó nem sülhet ki belőle. Várt az út, amelyre muszáj volt
rálépnem, innen semmi sem téríthet le. Még a különösen szép,
látványos kitérőket sem engedhetem meg magamnak.
Nem tehettem mást, muszáj volt faképnél hagynom az utca
közepén. Nem volt más esélyem. Nem adhattam meg neki csak
úgy a telefonszámomat! Egy ilyen csávó úgysem értene meg, de
ha esetleg mégis, akkor sem kell még több teher a puttonyomba.
Így is nyakig ülök a trutyiban. Más sem hiányzik, mint egy kis
etyepetye az éjszaka leple alatt.
A szívemnek egyáltalán nem tenne jót, és nem voltam ennyire
bevállalós.
Felvánszorogtam a bejárathoz, igyekeztem a lehető
legkevesebb zajt csapni. Óvatosan a zárba dugtam a kulcsot,
nagyon lassan és csendesen elfordítottam. A régi zsanérok
felsírtak, ahogy kitártam az ajtót. Bent visszhangzott a csend.
Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, és lábujjhegyen
elindultam a folyosón. Teljesen ledermedtem, amikor a
nappalihoz értem. Elöntött a bűntudat, amikor a kisasztalon
megláttam az égő lámpát. A nagymamám felállt a kanapéról,
amikor meglátott, és én esküszöm, szinte hallottam, ahogy
ropogtak az öreg csontjai. Azóta ült ott aggodalmaskodva, hogy
én elmentem otthonról. A kezét tördelve nézett rám.
 – Na? Hogy ment? – kérdezte.
Rám zuhant a csalódottság, éreztem minden porcikámban.
Megtöltötte a szívem, elzsibbadt tőle az arcom.
Beoldalogtam a szobába.
A nagyim hirtelen felsóhajtott, majd az arcára szorította a
kezét, ahogy meglátta, milyen állapotban vagyok.
Elindult felém, miközben láthatóan elöntötte a méreg.
– Mondd, hogy nem nyúlt hozzád! – szólt olyan haraggal,
amire csak ő volt képes. Ha egy hadseregre lenne szükségem, a
nagyim egyszemélyben kitenne egy egész flottát.
Ő is megvívta a saját harcait, és ugyan sokszor elbukott, de
ettől csak erősebb lett. Gondolkodás nélkül hozzá fordultam,
négy hónappal ezelőtt, amikor segítségre volt szükségem.
Helyettem is erős volt.
– Esküszöm mindenre, ami szent, nem hagyom, hogy
megússza! Úgy ellátom a baját, hogy azt se fogja tudni, hol van!
– Igazi fenyegetés volt.
Kifújtam a visszatartott levegőt, és a kanapéra hajítottam a
táskám. Kivettem a fülemből a könnycsepp alakú fülbevalót,
amit a nagyitól kértem kölcsön. Mintha ugyan bármi
jelentősége lett volna, hogy csinos vagy-e vagy sem.
– Te is tudod, hogy nincs szüksége arra, hogy véresre verjen,
ha meg akar tőlem szabadulni. Ennél sokkal hatékonyabb
módszerei vannak.
Persze a szívemet kivéve, de azt úgysem látja senki, ha vérzik.
– Akkor mégis mi történt? – nézett rám fürkésző kék
tekintettel.
– Elestem – válaszoltam a fejemet ingatva.
 Kíváncsian felhúzta a szemöldökét. Többet akart hallani,
tudta jól, hogy ennél több mesélnivalóm is akad. A nagyim
mindenkinél jobban ismert engem.
Felhorkantam, és látványosan magamba roskadtam.
– Ott volt Reed. Ahogy megláttam, elmenekültem. Ahogy a
kocsim felé rohantam, észrevettem, hogy valaki követ. Futni
kezdtem, mert attól tartottam, ő az – magyaráztam.
De persze nem így volt. Hiszen éreztem a magam mögött
hömpölygő energiát, és sokkal inkább, amiatt eredtem futásnak.
Attól tartottam, ha az az idegen férfi utolér, elgyengülök, levesz
a lábamról, és olyasmibe keveredik a már így is ripityára tört
szívem, amiből nincs kiút.
Levett a lábamról így is. Szó szerint. Estem is egy hatalmasat.
A nagyim aggodalmasan nézett rám. Még az ajkát is rágni
kezdte.
– És Reed látott téged? – kérdezte.
Leroskadtam a kétüléses kanapéra, majd előrehajolva
átöleltem a térdem, és ringatni kezdtem magam. Igyekeztem
megnyugodni, nehogy magamba zuhanjak.
– Szerintem nem. De előbb-utóbb biztos a fülébe jut, hogy ott
voltam.
Vagy, ami sokkal fontosabb: hogy miért is voltam ott.
– Ostoba ötlet volt odamenni – néztem a nagyira. – Tudnom
kellett volna, hogy ott lesz! Egy ilyen eseményen? Hogy
lehettem ilyen hülye?
Kevés olyan embert ismertem, mint a nagyim. Gyengéd, de
heves természetű. Kitartó és megértő. A legnehezebb időkben is
tartotta bennem a lelket, és nem habozott, ha arra volt szükség,
hogy észhez térítsen, mert épp az őrület szélén álltam.
Végigsimított az arcomon.
– Azért mentél oda, mert bátor vagy, és mert a szemébe mersz
nézni. Mert hajlandó vagy bármit megtenni, és kész vagy vele
szembeszállni. Nem tud megijeszteni, te nem hátrálsz meg.
Ismét felhorkantam.
– De mégis elmenekültem, amint megláttam.
Nagyanyám elvigyorodott.
– Egy bálon nem szokás harcolni. Fogd fel úgy, hogy gyűjtöd a
muníciót. Még nem volt itt a támadás ideje.
Ezúttal én vigyorodtam el.
Csak a nagyanyám képes erre.
Az állam alá nyúlt, feljebb emelte, kényszerítve, hogy a
szemébe nézek.
– És hidd el nekem drágám – folytatta –, ezt a csatát érdemes
megvívni. Érdemes, bármi történjék is. Megéri a fájdalmat, a
sérülést. A végsőkig harcolni kell.
Rábámultam. Szikrányi erőtől dagadt hirtelen a mellkasom.
Lüktetett.
– Nem adom fel, nagyi! Akkor sem, ha mindent elveszítek.
Nem fogom feladni!
– Helyes! A fontos dolgok az életben, mindent megérnek.
Mindenki csatája más és más, de mindenki csatázik. És
mindenki azért harcol, ami neki a legfontosabb.
Félelem, és a remény kavargott bennem.
– És ha kudarcot vallok? – nyögtem alig hallhatón, hiszen
belegondolni sem mertem.
– Nem fogsz, drágám, nem fogsz. Higgy nekem!
 – Félek – szóltam. Nem akartam elismerni, de valahogy
kicsúszott a számon.
Szerettem volna a belém vetett hitébe kapaszkodni. Elhinni,
hogy harcos vagyok és bátor.
De az igazság az, hogy rettegtem.
Ahogy telt az idő, minden egyes nappal, csak nehezebb lett.
Reed nem hátrált meg, pedig abban reménykedtem, talán
beadja a derekát. Hogy talán úgy dönt, nem éri meg, rám
pazarolni az időt. De tudnom kellett volna. Reed nem fogja
hagyni, hogy folt essék a makulátlan imidzsén. Micsoda
baromság!
Nagyanyám megszorongatta az arcom. Ugyan csontos volt a
keze, de mégis nagyon jó érzés volt.
– Nem baj, ha félsz. Én is mindig akkor féltem a legjobban,
amikor a legnehezebb csatáimat vívtam. Rettegtem, hogy
elbukok. De ettől csak még keményebben odatettem magamat.
A kezére tettem a kezemet, megszorítottam, jólesett a meleg
érintés. A nyugalom, amit adott nekem.
– Szeretlek. Nagyon szeretlek. Fogalmam sincs, mi lenne
velem nélküled.
– Éhen halnál – mondta vigyorogva.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy rosszul főzök? –
kérdeztem nevetve.
Erre felhúzta a szemöldökét.
– Nem. Hanem, hogy borzalmasan.
– Mennyi dicséret. Mennyi szeretet. Köszi, nagyi! – mondtam
fanyarul.
– Mindnyájunknak megvannak az erősségei. Mindenkinek
más. Nem tehetsz róla, hogy te egy lábos vizet sem bírsz
felforralni úgy, hogy ne gyújtsd fel a házat.
– Hööö… ez övön aluli volt. Csak emlékeztetnélek, hogy
állítólag nagyon jó sajtos tésztát tudok csinálni.
– Hát, sajnálom édesem. Ideje felébredni. Az igazság az, hogy
lenyelni is alig lehet. Olyan, mint a gumi, majd megfulladsz tőle.
Szerencséd, hogy itt vagyok neked én.
– Hogy lehet, hogy egész életemben ott álltam melletted a
konyhában, és mégsem tanultam semmit? – kérdeztem
duzzogva.
– Mint mondtam, mindenkinek megvannak az erősségei. Én
teletömtelek, hogy kimutassam, mennyire szeretlek. És
betakargattalak éjszakánként.
– És mesét is olvastál – mondtam, s szinte megremegett a
szívem a boldog emléktől.
– Így van!
– Azt szerettem a legjobban – tettem hozzá vágyakozva.
Kisimította a homlokomból a hajam.
– Mutasd meg a te erősséged azzal, hogy megírod azokat a
meséket.
Összeszorult a torkom. Elhatalmasodott rajtam a szeretet, sőt
a rajongás, az odaadás, és a hála. Majdnem kirobbant belőlem.
A nagyim megköszörülte a torkát, és elfordította a fejét.
– Gyere! Nem semmi látvány vagy. Rendbe hozlak.
Bekísért a konyhába, odalépett a csaphoz és megengedte a
vizet. Amikor már kellően meleg lett, alátartott egy
konyharuhát, és kihúzott a konyha közepére egy széket.
– Ülj le!
 – Utasítgatsz? – szóltam vissza.
– Hisz tudod.
– Az biztos.
Mindig is szigorú volt velem, kiskorom óta. De soha eszébe
sem jutott, hogy letörje a szárnyam. Mindig hitt bennem, hitte,
hogy magasra jutok.
Óvatosan nekiállt ledörzsölni a vért az arcomról… és a
könnyeket, a könnyes-festékes maszatot. Nagyon gyengéd volt,
majdnem úgy éreztem magam, mint kislánykoromban, amikor
elveszettem a szüleim, és ő befogadott.
Eszembe jutott az a nap, amikor kislányként pont itt, és így
ültem, miközben ő letisztította a felhorzsolt térdem, mert
hatalmasat estem a bringámmal.
Eltűnődtem, vajon neki is eszébe jutott-e, mert apró mosolyt
véltem felfedezni az ajka körül.
– Hadd nézzem a térded! – szólt oda kedvesen. – Jól elintézted
magad.
Összefogtam a ruhám alját, és félrehúztam, hogy jobban
szemügyre tudjon venni. Nem volt nehéz, mivel a ruha
rongyokban lógott.
A francba ezzel a hülye ruhával!
– Micsoda láb! – szólt füttyentve.
– Nagyi!
– Most mi van? Jól nézel ki. Mit kell ezen felháborodni?
Minden felmenőd bombázó volt, nem tudtad? – mondta csillogó
szemmel.
– De, tudom – válaszoltam nevetve –, hiszen láttam a régi
fotóid. Te egy igazi nehézbombázó voltál!
 – Pszt! Miket beszélsz? Még mindig egy igazi nehézbombázó
vagyok. Csak látnád a pasikat a bingóklubban, hogy meg
vannak értem őrülve.
– Menjek oda, és tegyek rendet? Szóljak, hogy szálljanak le
rólad?
– Isten ments! Azt az estét várom egész héten. – nevetett.
Megráztam a fejem, majd összerezzentem, amikor a térdemet
vette kezelésbe. A seb, itt sokkal mélyebb volt.
– Ezt le kell fertőtleníteni, és be is kell kötni, ez biztos.
Szerencséd, hogy varrni nem kell – mondta, majd rám emelte a
tekintetét. – Szóval, ha nem az az öntelt, magát megjátszó,
beképzelt senkiházi volt az, akkor mégis ki ijesztett meg
ennyire?
Összerezzentem és kirázott a hideg, ahogy eszembe jutott a
férfi. Az energiája. Még mindig nem tudtam vele mit kezdeni.
Hatalmasat sóhajtottam.
– Senki.
Felhúzta a szemöldökét, majd úgy nézett rám, mintha
egyenesen a lelkembe látna. Kétségtelenül tudta már, hogy nem
mondtam el neki mindent. Ezért nehéz ilyen nő mellett felnőni.
Előtte nem lehet titkolózni. Mindent tud.
Többnyire már akkor tudta, mit akarok mondani, amikor még
ki sem nyitottam a szám.
Horkantottam, és a szememet forgattam. Tizenhárom éves
korom óta csinálja ezt velem.
– Oké. Egy pasi.
Egy veszélyes, ijesztő, és eszméletlenül gyönyörű pasi.
És nem is jó szó rá, hogy pasi. Magas volt, határozott, igazi
férfi.
– Egy pasi miatt futottál el? – kérdezte vigyorogva – Remélem,
jóképű volt, és megérte a sérüléseket.
Na, igen, gondolatolvasó a nagyanyám.
– Nem, nem érte meg. Olyan, mint a többi férfi.
Beképzelt.
Arrogáns.
Csak azt akarja.
Tökmindegy, milyen jól néz ki. Hogy mennyire
ellenállhatatlanul szexi.
Hogy képes volt lángra lobbantani a testem, pedig szinte
hozzám sem ért.
Veszélyes férfi.
Tudtam. Éreztem.
– Különben te is tudod nagyon jól, hogy nem engedhetek meg
magamnak semmilyen bolondságot. Épp elég bajom vagy így is.
– Mindenkinek szüksége van szeretetre.
– Per pillanat sokkal fontosabb dolgom is van, semmint
hetyegni valakivel – válaszoltam.
Majd egy nap megtalálom én is az igazit. Valakit, aki majd úgy
szeret, ahogy kell. Valakit, akinek én leszek a legfontosabb. Csak
egy éjszakára akart összeszedni. Soha többé nem látom. Nincs
jelentősége.
A nagyim hátrébb lépett. Az alsó ajkát harapdálva figyelt
engem, majd előrehajolt, és megfogta az állam. Úgy fordította a
fejem, hogy a szemembe nézhessen.
– Mindent a maga idejében, drágám. Előbb-utóbb minden a
helyére kerül, majd meglátod.
 Bólintottam.
– Menj és pihenj. Baromira elfáradtam én is. – mondta.
– Sajnálom – mondtam óvatos mosollyal.
– Nehogy bocsánatot kérj. Örülök, hogy segíthettem. Boldoggá
tesz, hidd el – magyarázta, majd megsimogatta az arcomat, és
elcsoszogott a szobája felé.
Sóhajtva feltápászkodtam, és elindultam én is a szobám felé.
A ház túlsó felén, a folyosó végén volt. Kiskorom óta, ez volt az
én szobám.
Kivettem egy tiszta pizsamát, és egy bugyit a szekrényből,
majd a fürdőbe mentem. Megengedtem a zuhanyzóban a vizet,
és hagytam, hogy felszálljon a forró gőz. Levettem a ruhám.
Gombóccá gyűrtem a szatén anyagot. Már úgyis rongyos,
szakadt, koszos, olajos és véres volt. Bedobtam a szemetesbe.
Beléptem a zuhanyzóba, a tűzforró víz alá. Reméltem, hogy
nemcsak a koszt, de minden rossz érzést is lemos rólam. Hogy
eltünteti a fájdalmat, aminek semmi köze sem volt a
sérüléseimhez. Reméltem, hogy reggel majd újult erővel
ébredek, és ott folytatom, ahol kell.
Megmostam a hajam, jó adag tusfürdőt nyomtam a luffa
szivacsomra, és nekiálltam ledörzsölni magamról az éjszaka
nyomait. Sőt még az emlékét is.
De nem akartam feladni. Egyáltalán nem.
Megtörölköztem, felöltöztem, bekötöztem a térdem, kiléptem
a folyosóra, és óvatosan az utolsó, baloldali ajtó felé léptem.
Résnyire nyitottam az ajtót, csak annyira, hogy a folyosóról
bevilágítson a fény.
Megdobbant a szívem.
 Éreztem, ahogy elönt a szeretet. Elsodor. Maga alá temet. Még
a lélegzetem is elállt, elzsibbadt a mellkasom.
Lábujjhegyen beoldalogtam, és a jobboldalt álló, hordozható
babaágy felé léptem. Sophie hason feküdt, a pici feneke égnek
meredt, az ujjacskája a szájában. Arca rózsás volt a mély
álomtól. Már majdnem kinőtte a kiságyat, rohamosan
közeledett a második születésnapja. Nem is értettem, hogy
szaladhatott el ilyen gyorsan az idő.
Feléje nyúltam, és óvatosan megcirógattam a tejfölszőke,
göndör fürtjeit.
Csendben felegyenesedtem, és odaléptem a fal mellé a másik
gyerekágyhoz. Hang nélkül térdeltem le, megpusziltam Mallory
puha arcát, és belélegeztem az illatát.
Drága, okos kislányom. Megfordult, én összerezzentem. Nem
akartam felébreszteni. De nem tudtam volna úgy lefeküdni,
hogy nem pusziltam meg őket.
Mallory kinyitotta kék szemét, és elmosolyodott, amikor
meglátott. Igyekezett felülni, miközben megpróbálta két kezével
kisöpörni az arcába hulló hajzuhatagot.
– Te vagy a legszebb hercegnő a világon! – mondta, és
elkuncogta magát. Nagyon aranyos volt! Megsimogattam az
arcát, és úgy éreztem, szétvet a boldogság. Már amikor
öltöztem, eltökélten azt mondogatta, hogy olyan vagyok, mint
egy igazi hercegnő. Túl élénk a fantáziája. De ugyanakkor
örültem, hogy képes rácsodálkozni a világra, hogy mindenben
képes valami csodát látni. Remélni. Örülni. Kalandokat keresni.
Ezt mondtam neki, amikor készülődtem a gálára, és kérdezte,
hová megyek. A bálba, új kalandra.
 Azt kérdezte, találkozom-e az álmaim hercegével.
Hát, közel sem sikerült.
– Nem drágám, csak simán az anyucid vagyok – válaszoltam,
hiszen a szakadt ruhám, és a sebes térdem, épp elég bizonyíték
volt erre.
– Úgy táncoltál, mint a balerinák? Biztos te voltál a legszebb
hercegnő a bálon. Tudom! A nagyi is azt mondta, hogy leveszed
majd a fiúkat a lábukról. Így volt? Levetted őket a lábukról?
Majdnem felnevettem.
– Szerintem a nagyi csak viccelődött veled. Meséket mesélt.
– Szeretem a meséket – mondta felcsillanó szemmel,
elnyújtva, túlzottan kihangsúlyozva, csipetnyi szemtelenséggel,
mintha minden egyes szónak hatalmas jelentősége volna.
– Nagyi két mesét is olvasott, és én is olvastam egyet, de
nagyon nehéz volt, és Thomas azt mondta, hogy a szavak felét
sem ismerem. De szerintem nem volt igaza. Szerintem legalább
a kétharmadát ismertem… a kétharmad az jó, nem?
Teljesen levett a lábamról, annyira imádni való volt, ahogy
mindig, mindenbe beleélte magát.
– A kétharmad az jó – válaszoltam.
– Legközelebb mindet tudni fogom.
Oldalról mozgást észleltem. Tudnom kellett volna, amikor
bejöttem, hogy végül az egész szobát fel fogom ébreszteni. De
hát itt volt az én Thomasom, aki álmosan, és gyűrödten felült az
ágyában.
Milyen nagy már!
Édes, kicsi emberke.
– Gond nélkül hazaértél? – kérdezte, és az öklével
megdörzsölte a szemét.
Mindig aggódott értem. Az én személyes testőröm. A
védelmezőm.
A legnagyobb gyermekem, és az egyetlen, akinek volt némi
fogalma a helyzetünk súlyosságáról. Tudta, hogy rosszul állnak
a dolgok, és hogy akár rosszabbra is fordulhatnak.
Reménykedtünk, és megharcoltunk mindenért.
Elveszíthetem a gyermekeimet, és ennél szörnyűbbet
elképzelni sem tudtam volna.
– Igen, rendben hazaértem, kicsim.
– Találtál valakit, aki segíthetne nekünk? – kérdezte feszülten.
Lassan felegyenesedtem, és odamentem az ágyához, hogy
letérdelhessek elé. A tenyerembe fogtam az arcát. Igyekeztem
megnyugtatni.
– Még nem kicsim, még nem. De ígérem, hamarosan találok
valakit.
– Nyugi, Tom! Anyu furfangos, tudja, mit kell csinálni. Ugye
anyu? – mondta Mallory, miközben lecsusszant az ágyáról, és
betúrt alá, valamit keresgélve, majd előhúzta a rajzmappáját,
amibe együtt rajzoltunk – Nézd! – mutatta a testvére felé.
Így próbáltam neki elmagyarázni a helyzetünket anélkül,
hogy megrémíteném.
Nem szerettem volna elvenni az elevenségét, az örömét.
– Mesélsz még egy történetet, anya? – kérdezte a kis ötévesem,
mintha nem is éjszaka lenne – Nem is meséltél mielőtt elmentél!
Lécci! Léccíííí! – könyörgött vigyorogva.
Jó nagy vigyorral. Az összes pirinyó fogát láttam, annak az
egynek a kivételével, ami középen már kiesett. Úgy nézett rám,
hogy attól még egy gleccser is olvadásnak indult volna.
Thomasra néztem, akinek még mindig aggodalom ült az
arcán. Bárcsak letörölhetném! Bárcsak elűzhetném a félelmet,
ami négy hónapja rettegésben tartotta, mióta az éjszaka
közepén felébresztettem, és a testvéreivel együtt, csendben
elszöktünk.
Bárcsak semmissé tehetném! Meg nem történtté.
Ehelyett kinyújtottam felé a kezem.
– Na, mit szólsz hozzá? – kérdeztem.
Bólintott, és elfogadta a kezem, majd leült mellém a földre,
Mallory ágyához.
Keresztbe tettem a lábam, ráültettem Malloryt, és átöleltem
Thomast. Hozzám bújt, méghozzá szorosan; a kilencéves
leengedte a pajzsát, amit egyébként biztonsági okokból mindig
viselt.
Sophie Marie továbbra is az igazak álmát aludta, hallani
lehetett édes szuszogását, miközben én kinyitottam a
mesekönyvet. A lapok tele voltak rajzokkal, a mi rajzainkkal, én
lassan olvasni kezdtem, a két kicsi egyre közelebb bújt hozzám.
– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy herceg, és két
hercegnő. Ők voltak a legbátrabbak az egész országban, bár a
gonosz király, rabként tartotta őket fogva. A hercegnek… a
hercegnek rubinokkal kirakott koronája volt… – meséltem,
miközben még közelebb húztam magamhoz Thomast. Éreztem,
ahogy küzd a mosollyal.
– A kicsiny hercegnőnek egy zafírköves gyűrűje volt, míg a
nővérének egy gyémánt nyaklánca.
Mallory izgatottan csapkodni kezdett, ahogy szóba hoztam az
ő karakterét.
– A gyerekek nemcsak bátrak voltak, de okosak is. Egyik nap a
szolgálójukhoz fordultak, aki bármit megtett volna értük. A
gyerekek tudták ezt, ahogy azt is, hogy bármiben számíthatnak
rá. Megkérték, hogy segítsen nekik megtervezni a szökést a
rettegett kastélyból. A kastélyt hatalmas, élő labirintus vette
körül, amelyben a legádázabb kis harcos is könnyen eltévedt
volna. Sokan eltűntek már abban az útvesztőben, igazi katonák,
akik a gonosz király ellen indultak. A kis herceg és a hercegnők
azonban, ismertek egy titkos járatot, a hűséges szolgálójuk
pedig elkísérte őket, amikor az éjszaka leple alatt…– meséltem
nekik a történetünket, bár az korántsem volt ilyen mesébe illő.
És nem is mese volt, hanem a szomorú valóság.
A gyermekeim csak gyalogok ebben a komoly
sakkjátszmában. Én pedig… én feláldozható vagyok. Minden jel
szerint hatalmas tragédia felé tartunk. De miattuk, miattam,
nem vagyok hajlandó csak úgy végignézni. Nem hagyom
magam. Addig küzdök, míg nem találok kiutat.
 5.

Órák óta az irodámban ültem, egy mappa tartalmát bámulva.

Úgy tettem, mintha oda tudnék figyelni az ügy részleteire,
amely egy hét múlva kerül majd a bíróság elé, pedig csak
idegesen fészkelődtem a székemben, s azt hittem, mentem
megőrülök.
Egy hülye pina miatt már két napja nem tudtam szabadulni
az érzéstől. Rabságban tartott, pedig semmi közöm nem volt
hozzá. Semmi. Csak simán meg akartam dugni, egy szimpla
felszedés lett volna a bárban.
De amint lehunytam a szemem, csak őt láttam magam előtt. A
csodás arcát, amitől teljesen kiborultam. Mintha valami
olyasmibe léptem volna, amitől nem tudok szabadulni.
A pénztárcája lyukat égetett a zakómba, és nem azért, mert el
akartam költeni azt a tizenöt dollárt, amivel így gazdagabb
lettem.
El fogom vinni neki a karkötővel együtt, csak hogy lássam, jól
van, aztán uzsgyi!
Kiverem a fejemből a csajt.
Megrezzent a telefonom az íróasztalon, én hálásan
felsóhajtottam. Örültem, hogy valami eltereli a figyelmem, bár
biztos voltam benne, hogy megint valami hülyeség miatt
zaklatnak, nekem meg majd mosolyogva hallgatnom kell,
összeszorított foggal, az ügyfél sopánkodását valami faszság
miatt. Egyetlen vigaszom, hogy ez a röpke ötpercnyi szenvedés
ötszáz dolcsi könnyű bevételt hoz a konyhára. Az ember azt
gondolná, visszafogják magukat, ha tudják, mennyibe kerül
nekik a szarakodás, de nem.
Nincs okom panaszra.
Elvigyorodtam, amikor megláttam a kijelzőn a hívó fél nevét.
Azonnal a telefonért nyúltam.
Egy, az enyémhez nagyon is hasonló arcra bámultam. Annyira
hasonlítottunk egymásra, hogy néha olyan érzésem volt,
mintha tükörbe néznék.
De a hasonlóság, itt véget is ért. A bátyám bátor, erős, rendes
ember volt. Én viszont kapzsi, és erkölcstelen.
Csak kívánni tudtam, hogy bár olyan lennék, mint ez a pasi,
aki itt mosolyog rám. De már rég, nagyon-nagyon rég feladtam
a próbálkozást. Úgysem történik meg soha. Néhány dolog
nagyon mélyen gyökerezik.
Mégis, imádtam ezt a hülyét, aki képes volt mélyen bevésni
magát az én koromfekete szívembe. Neki köszönhettem, hogy
egyáltalán itt dobogott még a mellkasomban.
– Nocsak. Az én drága testvérem. Mond csak, Jace, milyen az
élet, az őrültek házában? – kérdeztem gúnyolódva. Hiszen
milyen is lehetne, ha nem olyan, mint az őrültek házában?
Szerencsétlen bátyám egyik kezében a telefont tartotta, a
másikban pedig egy izgő-mozgó, nyughatatlan kisbabát. Egy
pillanatig láttam csak, ahogy az arca előtt kalimpált, ökölbe
szorított kezével. Próbálta elfordítani a fejét.
Még mindig alig hittem, hogy Jace ismét összejött azzal a
csajjal, akibe tizenhét éves kora óta szerelmes volt. Nyilván nem
volt könnyű, nehéz út állt mögötte, tele csapdákkal, veszéllyel,
zsákutcákkal, de úgy gondolta, érdemes végigjárni.
Broadshire Rimben laktak, a valamikori ültetvényen, amit
rendbehoztak, és panzióvá alakítottak a feleségével, Faithszel.
Amilyen szerencsés a tesóm, sikerült horogra akasztania egy
rendes lányt, hiszen Faith tényleg kedves, és aranyból van a
szíve.
Nincsenek is ilyen nők. Ő pont olyan anya volt, amilyen
minden gyereknek kijárna. Tű a szénakazalban. És Jace
megérdemelte, hogy együtt legyenek, ha valaki, akkor ő minden
bizonnyal. Örültem nekik, nagyon, de közben féltettem is, hogy
megmaradjon ez a boldogság. Hiszen a szerelem és a boldogság
annyira ingatag. Olyan könnyen semmivé foszlik.
A tesóm úgy belemerült a családi létbe, mintha egész életében
erre készült volna.
Pár hete született meg a közös kisfiuk, de emellett Faith
kislányát, Bailey-t is megnyerte Jace.
Még mindig nem értettem.
Egyáltalán nem.
Hogyhogy önként vállalja a felelősséget, egy másik élőlény
iránt?
Majd kiugrott a szívem a helyéről, amikor Jace úgy fordította
a telefont, hogy lássam az unokaöcsémet, Bentont. Milyen pici!
– Ó, az élet szép, itt az őrültek házában – válaszolta nevetve.
– Látom.
 – Csak azért kiabál, mert az anyját követeli, aki éppen
zuhanyozik. Pár perc anyu nélkül, és máris elvonási tünetei
vannak. Most mit mondjak? Jó ízlése van a kisfiamnak. Teljesen
megértem.
– Sosem gondoltam volna, hogy eljön még a nap, amikor az én
nagymenő bátyám, önként lemond a tökeiről, és kiheréli magát
– mondtam nevetve.
– Ugyan! Tudom, hogy te is erre vágysz, csak gyáva vagy, és
irigy, mert kimaradsz a jóból.
– Aha, naná, kösz, de inkább nem. Meghagyom ezt az örömöt
neked. A monogámia csak a vakmerő embereknek való. Vagy a
gyáváknak. Attól függ, honnan nézzük. De az biztos, hogy
nekem nincs szükségem erre.
Jace nevetett.
– Ugyan, csak még nem találtál okot rá, hogy lehorgonyozz.
– Én inkább élvezkedek. Szeretek vadászni.
– Vadászni mész, Ian bácsi? – szólalt meg hirtelen Bailey – Apa
mondta anyucinak, hogy te olyan vagy, mint egy vadászkutya –
magyarázta, miközben ott ugrált a tesóm mellett, hogy
belenézhessen a kamerába. Érdekes, ismét megdobbant a
szívem, amikor megláttam édes kis arcát. Reméltem, hogy nem
hallotta, amit az apja tökeiről mondtam.
Gyereket aztán végképp nem akartam.
Már csak az kéne. Plusz kötöttség.
De valahogy, ez a kislány is megtalálta az utat, az én romlott
szívemhez, és képes volt benne melegséget teremteni.
Ez valahogy rémisztő is volt.
Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy a tesóm vakmerő.
Szülőnek lenni az egyik legijesztőbb dolog a világon.
Jace-re néztem, aki önelégülten vigyorgott.
– Vadászkutya, mi?
– Mi? – kérdezte röhögve.
– Én szeretem a kutyákat – szólt ismét közbe Bailey, aki
nyilván nem értette a reakciómat.
– Akkor jó, mert én is szeretlek téged – mondtam neki
gyorsan.
– Látod, apu? Ian bácsi jó kutya! – mondta hatalmas mosollyal
az arcán.
Jace szemébe néztem.
– Nagy bajban vagy, tesó! Csak találkozzunk! – mondtam
vészjóslón, úgy hangsúlyozva a tesó szót, mintha szitkozódnék.
Volt képe kiröhögni.
– Ne is tagadd, hogy így van. – szólt jókedvűen.
– Nem teszem, csak nem tudtam, hogy én is téma vagyok a
családodban.
– Jaj, ne már! Csak aggódunk érted – válaszolta kissé
komolyabb hangon – A legjobbat akarom neked, mindenki
megérdemli a boldogságot.
Hogy hányszor félrevont már, hogy elbeszélgessen velem az
életmódomról! És az életemről folyó beszélgetéseink száma
exponenciálisan nőtt, mióta megnősült. Mintha még mindig az a
szánalmas kiskölyök lennék, akit etetnie, és védelmeznie kellett.
Felsóhajtottam.
– Nem kell aggódni miattam. Az élet szép. Szebb, mint valaha.
Van egy kurva jó kecóm, tudom, hogy még te is irigyled.
Nemsokára társ leszek. Van egy nagyon menő sarokirodám,
csodás kilátással, és egy bankszámlám tele lóvéval. Mi másra
vágyhatnék még?
– Boldogságot nem lehet venni.
– Biztos vagy te ebben?
– Abszolút – mondta a gyermekeire nézve.
– Pénzzel minden játékot meg lehet venni, Ian bácsi – szólalt
meg Bailey – de előtte jó sokat kell dolgozni.
Felnevettem. Ez a kiscsaj egyszerűen ennivalóan édes volt.
Legszívesebben megöleltem, és jól megdögönyöztem volna,
pláne, mert elterelte a figyelmet arról, amire a tesóm utalt.
– Szeretnél még valamilyen játékot? Hát nincs már így is tele
a szobád?
– Egy lánynak soha nem lehet elég babája, ahogy az
anyukáknak sem lehet elég cipőjük – mondta olyan komoly
képpel, mintha attól félne, hogy esetleg nem sikerül a fejembe
gyömöszölnie a hiányzó életbölcsességeket.
– Hű, ezt fejben tartom. Főleg, mivel valakinek hamarosan
születésnapja lesz.
– Nekem! – sikította izgatottan.
Ó, hogy milyen kis imádni való huncut!
A kistesója ekkor olyan hangosat sikított, hogy nem is
értettem, hogyhogy nem dőlt körülöttük össze a ház, miközben
vadul kalimpált a lábával. Természetesen vállon rúgta Bailey-t.
Más gyerek már üvöltött volna, na de Bailey?
Csak nevetett, és a testvére felé nyúlt. Csupa szeretettel
simogatta a lábát.
– Láttad, Ian bácsi? Benton megrúgott a pici lábával. Ugye
milyen cuki? Nekem van a legjobb kistesóm a világon! Ugye?
 – Igen, nagyon cuki a kiskrapek.
És így is gondoltam. A két kis csöppség nagyon-nagyon édes
volt, cuki gyerekek, ártatlanok.
Megdörzsöltem az arcom, és igyekeztem kissé eltávolodni,
mielőtt totál beszippantanak. Bailey képes, és az ujja köré
csavar.
Jace felé fordultam, aki úgy bámult rám, mintha pontosan
tudná, mi jár a fejemben. Mintha belém látna. Mintha olvasná a
gondolataim.
Csak azt nem tudta, mennyire mélyen vagyok, hogy már
nyakig süllyedtem, hogy kétségbeejtően romlott vagyok.
És nem is akartam, hogy tudja. Hogy miket teszek, miket
tettem.
Utálna érte.
Valószínűleg látta az őrlődésem, mert megköszörülte a torkát.
– Figyelj, igazából azért hívtalak, mert szükségem lenne egy
kis segítségre.
– Mondd csak nyugodtan.
Rám tényleg számíthatott.
– Van egy épület a belvárosban, amit kiírtak aukcióra. Faith
ma nem ér rá, ezért itthon maradok. El tudnál menni helyettem
megnézni? Csinálj egy pár fotót, és küldd át, kérlek.
– Persze. Írd meg a címet. Amúgy is el kell intéznem valamit.
– Nagyszerű, köszönöm szépen! És ha gondolod, ez nagyon jó
lehetőség, hogy beszállj a buliba.
Sóhajtottam. Jace azt gondolta, segít nekem, ha bevisz a
bizniszbe. De egész életében ezt csinálta. Rám vigyázott. Nem
kell felelősséget vállalnia a sikeremért. Senkinek! Ez az én
dolgom.
– Nem, de köszi. Van elég dolgom így is.
– Oké, de az ajánlatom él, ha meggondolnád magad.
– Köszönöm – mondtam, majd kiegyenesedtem, és becsuktam
az asztalon heverő mappát, hisz esélytelen volt, hogy még
foglalkozzam az üggyel. – Amint ott vagyok, szólok.
– Szia, Ian bácsi!
– Szia Bailey!
Kinyomtam a telefonom, és ismét sóhajtottam.
Megtapogattam a zsebemben azt a hülye pénztárcát és karkötőt.
Mintha azonnal lángra lobbant volna a vérem. Igyekeztem
figyelmen kívül hagyni.
Nem számít.
Kiléptem az irodámból, eltökéltem, hogy levakarom
magamról, hiába bújt a bőröm alá. Olyan dolgokra vesz rá,
amiket nem is akarok.
Aggódom miatta.
Aggódom egy idegen miatt, és ezt nem engedhetem meg
magamnak.
Nem számít, milyen ellenállhatatlanul szexi.
Nem számít, hogy milyen nagyon kívánkoztam a combja közé.
Hiszen csak ennyit akartam. Erről szólt az egész.
Életemben először valami kedveset és jót fogok tenni. Valamit,
amiért nem várok ellenszolgáltatást, amiért nem kapok pénzt,
és aztán hagyom is az egészet a fenébe.
Lementem a lifttel a földszintre. Az utca, szokás szerint,
zsúfolt volt a délutáni órákban, moccanni is alig lehetett.
Elindultam a pénztárcában talált névjegykártyán álló címre.
Nem néztem a jogsiját, az azon található információk
ellenőrzése, már egy kicsit túllépte volna a határt. Igazán nem
az én stílusom, mások után kutakodni.
A kártyán található cím háromsaroknyira volt.
Átfurakodtam a tömegen, és igyekeztem tudomást sem venni
a mellkasomban dúló háborgásról. A szívem kissé hevesebben
vert, a farkam máris ágaskodott.
Nem jó ez így.
A vágy nem lankadt semmit. Nem elégült ki. Követelőzött.
De aztán eszembe jutott az arca, amint a földön fekve sírt.
Soha nem fogom elfelejteni. A feldúlt, viharos, kék tekintetét. A
háborgó tengert idézte, aminek nem jó az útjában állni.
Öt perccel később, ott álltam a háromszintes épület előtt.
Sárgára volt festve, amitől vidámnak kellett volna tűnnie. Az
ajtók és az ablakok kék színt kaptak.
Meghitt és otthonos volt, mint minden épület ebben az
utcában.
Egyszerre lángolt fel bennem az irigység, és a kíváncsiság.
Amikor kinyitottam az ajtót, egy csengettyű szólalt meg
felettem, és egy apró fodrászszalonban találtam magam.
Érzékszerveimet elborította a hajfesték és a szőkítő szaga, a
hajszárítók zúgása, és az ilyen helyekre jellemző lárma. Mindez
egy válaszfal mögül áradt felém, amely a várót és a
tulajdonképpeni fodrászatot választotta el egymástól.
A váró teljesen üres volt, így a pult felé indultam, ez szinte az
egész elülső részt elfoglalta, mögötte termékekkel teli polcok
sorakoztak.
Balra hajoltam, hogy belássak a fal mögé.
 Négy-négy fodrászszék, asztal és tükör állt egymás mellett, a
két fal mentén. Néhány székben ültek. Beljebb hajoltam, hátha
meglátom őt.
Gyorsan mosolyt varázsoltam az arcomra, amikor egy nő jött
felém. Élénkrózsaszín haja volt, és tetoválások borítottak rajta
minden centi bőrt, ami kilátszott a ruhája alól, sokkal inkább
illett volna egy nightclubba, mint ide, Charleston üzleti
negyedébe. Na mindegy.
Legalább nem kellett álarcot hordania, én bezzeg, le sem
vehettem, egész nap. Egy álarc elrejt mindent.
– Hello! – köszönt rám. – Bocsi, drága, feltartottak hátul.
Miben segíthetek?
Nem is tudtam hirtelen, mit mondjak, csak idegesen
toporogtam.
– Keresek… valakit – nyögtem ki végül.
Szőke.
Kurvára szexi.
Mesésen néz ki.
Nem láttad?
Gyanakodva feljebb vonta a szemöldökét, és csodálkozva
elhúzta a száját.
– Valóban? – kérdezte, majd látványosan végignézett rajtam.
Védekezőn állt ott.
Láttam, az arcára volt írva.
– És kit keres pontosan?
Alacsony volt, de képes lett volna nekem jönni.
– Grace? – nyögtem, és inkább kérdésnek tűnt, mint
válasznak. Hiszen nem is tudtam, hogy itt dolgozik-e, vagy
esetleg ő a tulaj, vagy csak azért volt a kártya a tárcájában, mert
ide szokott járni. Ha igen, akkor itt bizony jó munkát végeznek,
tekintve, hogy csodaszép haja volt.
A lány megelégedett a válaszommal, mert máris a számítógép
felé fordult.
– Jó híre van a környéken, tele is van a határidőnaplója.
Tömegesen jönnek az emberek, és mind őt akarják. Mára már
nem is tudok időpontot adni, de …
Összehúzta a szemét, ahogy a képernyőt bámulta.
– Azt hiszem, besuvaszthatom a következő időpontja elé, ha
elég egy sima igazítás – nézett rám kérdőn.
Egyszerűen oda kellene adnom a tárcát és menni. Itthagyni,
és nem foglalkozni az egésszel, pont ahogy azt elterveztem. De
muszáj látnom! Meg kell bizonyosodnom róla, hogy jól van.
– Igen, csak igazítást kérek.
– Szuper! Elégedett lesz vele. – mondta, majd rám kacsintott.
Reméltem is.
– Erre, mutatom! – mondta, majd kilépett a pult mögül, és
elindult befelé, én követtem. Azonnal elkapott az izgalom,
amint leültem a székre.
Kívántam, és izgatott voltam.
Bassza meg!
Mi a faszt csinálok? Bármi legyen is ez, nem akarom
abbahagyni.
– Máris jön! – szólt még oda a rózsaszín hajú lány, majd a
szoba végébe ment, és behajolt egy kis terembe, ahová én már
nem láttam be, de hallottam, miről beszélnek.
– Hé, Grace! Van egy beugród. Csak igazítani kell. Belefér az
időbe.
– Oké, köszi, Melissa!
A hangja mély és dallamos volt. Perzselő, mint a déli nyár.
Azonnal elöntött ugyanaz az érzés, mint szombat este. Energia
és fény.
A testem is reagált. Akart valamit, amit nem kellett volna, de
ettől csak még jobban akarta.
Megfeszültek az izmaim, és a farkam… állítom, a farkam
miatt jöttem ide, ugyanis a dög szinte átlyukasztotta a
nadrágomat.
Fájdalmasan merev voltam.
A vágy a véremben száguldozott, a gyomrom összeszorult, a
gerincem úgy megfeszült, mintha egy ketrecbe zárt vadállat
lennék.
De amint megláttam, ahogy belépett a vendégtérbe, azonnal
az az óvó-védelmező érzés ragadott magával. Hosszú, szőke
hajzuhatag, hatalmas, kék szempár, tele szomorúsággal.
A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor rám nézett.
És akkor összecsaptak az energiáink. Esküszöm, szikrázott a
levegő, még láttam is.
Nem kellett volna idejönnöm.
Hiszen nincs jelentősége.
Mégis ott ültem.
És éreztem, hogy jó helyen vagyok.
 6.

Ledermedtem. Ott, a szalon közepén. Csak bámultam rá. A

szívem heves vágtába kezdett, az agyam megoldást keresett a
talányra, hogy ugyan miképpen kerülhetett ide, a
fodrászszékbe.
Fogva tartott a fahéjszínű tekintet.
Éreztem a belőle áradó vágyat. Hullámokban érkezett.
Nem bírtam megmozdulni. Mintha odaláncoltak volna
valamihez.
Mintha a földbegyökerezett volna a lábam.
A tükörből bámult rám, az az eszméletlenül csodálatos férfi,
akit szombat este ismertem meg. Az a pasi, aki hihetetlennél
hihetetlenebb ígéretekkel próbált meg elcsábítani egy
éjszakára, de végül inkább letérdelt, és segített összeszedni az
utcán szétszóródott holmijaimat. A pasi, aki nyers volt, durva és
veszélyes, de közben, valahogy mégis elképzelhetetlenül
gyengéd.
Úgy bámult rám, mintha törékeny volnék, mintha meg akarna
védeni, hogy aztán ő maga törjön össze. Lenyűgöző tükörképe,
ott bámult rám. Fenyegető volt és baljóslatú, majdnem térdre
kényszerített.
 De ez másfajta félelem volt, mint amit Reeddel szemben
éreztem. Ez a fajta arra késztetett, hogy közelebb lépjek.
Valahogy vonzott a belőle áradó sötétség, mintha a rabja
volnék, mintha kötéllel rángatna egyre közelebb.
Közelebb és közelebb.
Éreztem a gyomromban, és éreztem a szívemben.
Hogy talált rám?
Jobb kérdés: miért?
Tudtam, hogy veszélyes. Csak azt nem tudtam, melyikünk
számára tartogat nagyobb veszélyt.
Felemeltem a fejem, és odaléptem mögé. Igyekeztem olyan
magabiztosnak látszani, amennyire csak tellett tőlem.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem akarna könnyeket csalni a
szemembe, az az egyszerű tény, hogy ott ül a széken. Szerettem
volna megköszönni neki a segítségét, de ugyanakkor
ráripakodtam volna, hogy menjen a fenébe.
Legszívesebben elmondtam volna neki, nem engedhetem
meg, hogy belekeveredjen az ügyeimbe, pláne mivel egy ilyen
férfi, mint ő, nem is lenne hajlandó ekkora árat fizetni.
De szívem szerint leginkább odamentem volna, és a
tarkójához dugtam volna az orrom, hogy beszívjam az illatát.
Hogy belélegezzem a bőrét. Hogy érezzem. Érezzem a bőrét és
az illatát.
Hogy eldönthessem végre, valójában ott ül-e, vagy csak
hallucinálok.
Nem tehetek róla, de az elmúlt két napban akárhányszor
lehunytam a szemem, mindig őt láttam magam előtt. Üldözött
az emléke, még nagyobb zűrzavart okozva, mint amekkora már
így is pusztított bennem.
Ezúttal öltönynadrágban volt, zakó nélkül, felül csak egy
hajszálcsíkos, fehér ing volt rajta, könyékig fel volt tűrve az ujja,
kilátszott a tetovált alkarja.
Nagyon tetszett. Összeszorult a gyomrom a látványtól. Talán
túlságosan is szabadjára engedtem a fantáziámat. Úgy éreztem
ugyanis, mintha a fantáziálgatásom hirtelen elkezdett volna
valósággá válni. Testet ölteni.
De ezt a valóságot nem engedhettem meg magamnak.
Pont olyan erős kisugárzása volt, mint szombaton. Talán még
erőteljesebb, és mintha másodpercről másodpercre nőtt volna.
Egy pillanatra megakadt a szemem a tetoválásokon, a sötét
mintákon, melyek szinte árnyékot vetettek a bőrére, olyan
hatást keltve, mintha köd és homály venné körül, hogy ne
láthassuk, mi lakozik belül.
Elfogott a vágy, hogy megérintsem, megsimogassam, hogy
végighúzzam az ujjam a finom vonalakon, amelyek olyan
hatalmas kontrasztot alkottak kifinomult külsőjével.
Szerettem volna megfejteni, megérteni.
Kész rejtély ez a férfi.
Aztán hirtelen leráztam magamról a bódulatot.
Gyerünk! Térj már észhez! A pasi épp most jött be az utcáról.
Csak úgy. És most itt ül a székben. Nincs ez így jól. Nagyon
nincs.
De valahogy nem éreztem rajta a sunyiságot. Nem volt benne
semmi ijesztő. Pedig totál felzaklatott a jelenléte.
Valahogy más volt a helyzet.
Éreztem.
 És biztos voltam benne, hogy ő is érzi.
Szikrázott köztünk a levegő. Ahogyan már szombaton is.
Bár most lassabb volt. Talán a kérdések miatt, amelyek
láthatóan ott kavarogtak a fejünkben.
Fények gyúltak a fahéjszín szemében, mintha vörös
csillámport szórtak volna bele, én eltátottam a szám, azon
aggódva, hogy talán kutakodott utánam.
– Mit keresel itt? – sikerült végül megszólalnom, bár remegett
a hangom.
A pasi megvonta a vállát, és rám villantott egy mosolyfélét,
amitől azonnal lángba borultam, a levegőben érezhető energia
pedig még súlyosabb lett, mint előtte. Szinte éreztem, ahogy a
bőrömre nehezedik és végigkúszik rajtam.
Jesszusom! Mi van velem?
De hát ez a vonzalom lényege. Nem tudod kontrollálni, ki az,
aki levesz a lábadról, hogy milyen erős és intenzív érzéseket
kelt benned. Hogy amit érzel, lassan növekszik és erősödik,
vagy egyből súlyosan betalál, és lever a lábadról.
Ilyenkor csak annyit tehetünk, hogy bölcs módon, nem
engedünk ennek az érzésnek, nem engedjük, hogy hatalma
legyen felettünk, ha tudjuk, hogy semmi jóra nem
számíthatunk. Odafigyelünk.
Azt hiszem, életemben nem figyeltem még ennyire.
– Szerinted? Hajat vágatok – mondta egyszerűen, mintha már
vagy százszor ült volna a székemben. Olyan átkozottul nyugodt
volt, mintha semmi különös nem lenne az egészben. Mintha
ugyan nem kavart volna fel bennem valamit, ami két nappal
ezelőtt még lehetetlennek tűnt.
 Összevontam a szemöldököm, a pulzusom száguldozott,
igyekeztem valahogy összeszedni magam, de nehezen ment.
Igyekeztem gyorsan valamilyen falat vonni magam köré, hogy
biztonságban, és védve érezzem magam.
Kétségtelenül szörnyű időzítés volt, nem lett volna szabad
ilyen védtelenül hagyni a szívem.
– Azt akarod mondani, hogy véletlenül pont ide jöttél hajat
vágatni? Azok után, ami szombaton történt?
– Ilyen a sors – mondta vigyorogva.
– És ilyen a zaklatás is – válaszoltam.
Nem tudtam eldönteni, hogy most flörtölünk, vagy éppen
csapdába csal, hogy a gyomromban érzett remegés egyben
rettegés is-e.
Vagy inkább megérzés?
Baljós érzés? Figyelmeztetés?
Elnevette magát. Mintha nevetséges lenne, amit mondtam.
Ez a csodás idegen a karfára könyökölt, majd a mutatóujja és
a hüvelykujja közé támasztotta csodás arcát, és a tükörképén
keresztül mosolygott rám.
– Úgy nézek ki, mint akinek szüksége van arra, hogy titkon
nőket kövessen, és valamilyen csellel ágyba csalogassa őket?
Nem, egyáltalán nem.
Sőt valószínűleg inkább a nők harcolnak a kegyeiért.
– Nem nézel úgy ki. De olyannak sem, aki hajlandó elfogadni,
ha nemet mondanak neki.
– Be kell valljam, hogy… csalódott voltam, igen.
– Ezért vagy itt? Hogy meggyőzz? – kérdeztem nehezen.
– Nem tagadom, eszembe jutott, amikor megláttalak – mondta
elmélyülő hangon, halkan, hogy senki se hallja rajtam kívül. –
Nem tagadom, hogy most, miközben nézlek, elképzelem
mindazt, amit tenni akarnék veled, és nem tagadom azt sem,
hogy bizony többnyire megkapom, amit akarok. De, sajnos nem
ezért vagyok itt.
Édes istenem! Már a hangjától is teljesen felizgultam.
Egyszerre volt fenyegető és csábító.
– Mondtam már, hogy nem ismersz… nem tudod, min megyek
keresztül. Jobb lenne, ha ennyiben maradnánk.
Oké, persze nem tagadom, hogy a gondolataim leginkább
akörül forogtak, vajon mikre gondolhat ő. Miről ábrándozik?
Megremegtem, ahogy elgondoltam. Védekeznem kell, hiszen itt
ül a széken.
Túl jóképű. Túl szexi.
Túlságosan ennivaló.
És nekem túlzottan fáj is rá a fogam.
Nem lehet!
– Vagy talán inkább folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk –
javasolta felvont szemöldökkel. Hangja mély és nyers volt – ne
mondd, hogy nem érzed ezt a vibrálást! Hogy nem lenne
kedved elmerülni benne.
– Attól, hogy vágyom valamire, még nem biztos, hogy az jó
nekem.
– Ó, ígérem, hogy jó lesz!
Kirázott a hideg. Hiába próbáltam figyelmen kívül hagyni,
hogy milyen erős hatással van rám. Hitetlenkedve
horkantottam, és igyekeztem ellenállni.
– Szóval ennyi? Azért kerestél meg, mert szombaton
visszautasítottalak?
Zavartan babrálni kezdte a drága karóráját, nekem meg ismét
a tetoválásaira tapadt a tekintetem. Egy démont tisztán ki
tudtam venni a bal alkarján. Sikított. Mintha szenvedett volna.
– Mondtam már, hogy nem ezért jöttem, nem? – vágott vissza
arrogánsan.
Oké, lélegezz mélyeket.
Olyan érzésem volt, mintha még a levegőnek is ő parancsolt
volna. Teljesen összezavart. Már azt sem tudtam, mit akarok. Jól
megrázni magam, hogy észhez térjek, vagy beleülni az ölébe.
– Akkor ki vele. Vagy állj fel, és menj, mert utálom, ha
játszadoznak velem.
– Az igazat akarod?
– Igen.
Felsóhajtott, mintha kényelmetlenül érezné magát az
igazságtól.
– Nos, elsősorban azért jöttem, mert tudnom kellett, hogy jól
vagy-e. Elmentél, mielőtt kideríthettem volna, nincs-e komoly
sérülésed – magyarázta, majd szinte kihívóan felemelte az állát.
Mintha épp uralkodni akarna magán… Mintha maga sem hitte
volna, amit az imént bevallott. – Aggódtam miattad – folytatta –,
és esélyt sem adtál, hogy tudjam, jól vagy.
Szóval csak a lelkiismeretét nyugtatja?
– A hozzád hasonlóknak nincs szükségük semmiféle esélyre –
válaszoltam gyanakodva.
A nadrágjába törölte a tenyerét. Valahogy idegesnek tűnt,
hiába volt ilyen arrogáns és magabiztos. Kínlódott. S mindezt a
hatalmas magabiztosságával igyekezett leplezni, amitől úgy
tűnt, mintha agresszív lenne.
– De én megérdemlem – mondta.
– És még miért jöttél? Azt mondtad, elsősorban.
Kifordult a székből, hogy ki tudjon venni valamit a zsebéből.
Elkerekedett a szemem. A pénztárcám!
– Ó, de jó! Megtaláltad! Visszamentem tegnap, de sehol sem
láttam. Már azt hittem, a hivatalban tölthetem az egész délutánt
– lelkendeztem. Ő tovább kotorászott a zsebében, majd… a
számra tapasztottam a tenyerem, amikor megláttam, mit tart a
kezében.
– A karkötőm. Ó, Istenem! Megtaláltad. Azt hittem… azt
hittem, örökre elveszett.
A kedvenc karkötőm volt nála. Egy cseppet sem volt értékes,
de nekem mégis megfizethetetlenül fontos volt.
Három fityegő ékkő volt rajta, természetesen azok is
értéktelenek. Egy rubin-, egy zafír- és egy gyémántutánzat.
A gyermekeimtől kaptam.
– A járdaszegély mellett találtam rájuk, miután elhajtottál.
Úgy lengette közben a tárcámat, mint valami főnyereményt.
Mintha többet jelentene számomra bárminél. Normális esetben
talán így is lenne, teljesen érthető, de ez most távol állt az
igazságtól. Egy dolog érdekelt igazán, a karkötőm.
Ekkor észrevettem a fodrászszalon névjegykártyáját a térdén.
Beletettem párat a tárcámba, remélve, majd lesz lehetőségem
odaadni egyet Kenneth Millstromnak. Hátha felhív. De végül
nagyon okos ötletnek bizonyult, hiszen ő így talált rám.
Lehet, hogy a sors keze volt benne.
Hálás mosoly terült szét az arcomon. Egy pillanatra elöntött a
melegség. Egy pillanat erejéig nem éreztem azt a hatalmas
ürességet itt bent.
– El sem hiszem, hogy vetted a fáradságot, és elhoztad a
holmijaim… azt hittem, sosem látom viszont egyiket sem.
Óvatosan a karkötő felé nyúltam, amit az ujjai között
sodorgatott. Lassan megértette, hogy számomra sokkal többet
jelent, mint a tárcám, hogy többet ér, mint bármi más. A
tükörben akadt össze a tekintetünk. Az övé kíváncsi volt, ahogy
felém nyújtotta a karkötőt. Ismét felszökkent az energia. Vágy,
vonzalom, vad sóvárgás.
Megpróbáltam lenyelni a torkomban akadt gombócot,
elvettem a karkötőm, és gyorsan a csuklómra húztam. Teljesen
elöntöttek az érzelmek, ahogy megsimogattam. Eszembe jutott a
gyerekeim babahangja, ahogy örömtelin kiáltoztak.
Boldog születésnapot! Meglepetés! Tetszik? Összespóroltuk a
zsebpénzünkből.
Könnybe lábadt a szemem. Ránéztem. Bele a fura színű
tekintetébe. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám,
hogy vörös fényben csillogott. Illett a karjára varrt démonhoz.
Ismét elöntött az a kellemetlen érzés, mintha az aurája be
akart volna szippantani. Gonosz, kegyetlen és… kedves.
Ott keringett körülöttem ez a sok érzés, ami belőle áradt
felém. Mint valami forgószél. Mintha az ő lénye is ezekből állna.
Egy mérgező, tudatmódosító, veszélyes koktél. Egy kortynyi
boldogság. Egy kortynyi bűn.
– Nagyon szépen köszönöm, hogy vetted a fáradságot, és
megkerestél. Hogy visszahoztad ezeket. Csak azért vettem le a
karkötőm, mert nem illett ahhoz a hülye ruhához – vallottam
be.
Szinte éreztem, hogy kényelmetlenül érzi magát. Annyira más
volt, mint néhány másodperccel ezelőtt, amikor még parancsoló
dominancia áradt belőle.
– Igazán szóra sem érdemes. Semmiség.
– Nekem nem. Nekem sokat jelent. A legtöbben egyáltalán
nem is próbáltak volna meg rám találni.
– Nos, ezek szerint jó vadászösztöneim vannak – mondta kissé
csábosan és szórakozottan.
Elbiccentettem a fejem, úgy néztem rá. Igyekeztem megérteni
ezt az embert, mert valahogy nem bírtam eligazodni rajta.
– Szívesen tettem. Őszintén szólva, nem tudtam volna nem
visszaadni, hiszen nem tudtam, hiányzik-e neked, vagy sem –
folytatta a fejét ingatva.
Értettem, miért mondja, hiszen csak egy olcsó valamiről van
szó. Értéktelen bizsu. De mégis elhozta, mintha valahogy érezte,
vagy tudta volna, hogy nekem számít.
Megfogtam az egyik kezemmel a másikat, és a mellemhez
szorítottam a karkötős kezemet.
– Majd megszakadt a szívem, amikor azt hittem, hogy
elvesztettem – vallottam be őszintén.
Hiszen olyan volt ez a karkötő, mintha a lényem egy darabja
lenne. Egyáltalán le sem kellett volna vennem.
– Akkor örülök, hogy visszaadhattam – válaszolta, s most
először, valami gyengédségfélét véltem felfedezni a
tekintetében.
– Nem tudom, hogy viszonozhatnám a kedvességed.
Felvillant a szeme, ismét felszínre tört az a beképzelt,
magabiztos arrogancia. Akkor jöttem rá, mit is mondtam
tulajdonképpen. Milyen kétértelmű volt. Zavaromban dadogni
kezdtem.
– Én … én…
De ő elnevette magát, és kiengedett a kutyaszorítóból.
– Egy hajvágás megteszi.
– Nem bírod megállni, hogy ne legyél bunkó, mi? – mondtam
ugratva.
Felhúzta a szemöldökét.
– Fogalmad sincs, mennyire.
– Azért fogadni mernék, hogy nem is vagy olyan rossz ember.
– Nem vagyok jófiú. Ne ess abba a hibába, hogy annak látsz!
Megint kezdte.
Egyszerre vonzott és taszított.
Egyik szavával magához húzott, a másikkal eltolt.
Figyelmeztetett, de közben az ujja köré csavart.
Horogra fogok akadni. Kétség sem férhet hozzá.
Megráztam magam, és a túloldalon álló mosók felé intettem.
– Gyere! Megmosom a hajad.
Fellökte magát a székből. Milyen magas. Milyen szemrevaló.
Egyre szaggatottabban vettem a levegőt, ahogy a mosó felé
haladtunk. Körülölelt a jelenléte.
Leült, hátrahajolt, a fejét a hajmosóra fektette. Túl közel
került hozzám a vonzó arca.
Túlságosan közel. Metszett, faragott márvány. Hangsúlyos
állkapocs. Átható, mély tekintet.
Megengedtem a vizet, majd alátartottam a csuklóm, hogy
ellenőrizzem a hőmérsékletet.
 Benedvesítettem a haját.
– Nem túl meleg vagy hideg? – kérdeztem suttogva.
– Nem – motyogta engem nézve.
Valahogy lelassultak a mozdulataim, ahogy sampont
nyomtam a tenyerembe, és elkezdtem a hajába dörzsölni.
Mintha maga az idő lassult volna le. Mintha a körülöttünk
lévő világ őrült tempóban haladt volna, elmosódott színek és
fények kavalkádja, miközben mi csak úgy voltunk. Ledermedve,
mozdulatlanul.
Az ujjaim a selymes, világosbarna loknijaival játszottak. Egész
nap ellettem volna ezzel. Ő pedig halkan nyöszörgött, mély,
szexi hangon. Hevesebben vert a szívem. A jelenléte teljesen
elhatalmasodott rajtam. Vibrált a levegő.
Egész testemben megborzongtam.
Engem bámult.
A tekintete tüzes és irgalmatlan.
Az ajka telt.
De mennyire.
Nyeltem, és megpróbáltam elfordulni, de csapdába csalva
éreztem magam. Teljesen felfalt a tekintetével ez a férfi, akinek
még a nevét sem tudtam.
Gyengéden leöblítettem a haját, majd belemasszíroztam a
balzsamot.
A mellkasa hullámzott, egyenletes ritmusban emelkedett és
süllyedt, miközben teljesen mozdulatlanul ült, és hagyta, hogy
megérintsem.
Soha, egyetlen vendégemre sem voltam még ilyen hatással.
Soha ezelőtt nem éreztem a munkámat erotikusnak.
 Soha ezelőtt nem jutott eszembe, hogy legszívesebben
továbbcsúsztatnám a kezem.
Soha nem gondolkodtam azon, hogy milyen lenne. Soha nem
szerettem volna kipróbálni.
Most igen. Most szerettem volna. Őrajta.
Ó, atyám! Mennyire elkalandoztak a gondolataim.
Muszáj kordában tartanom őket.
Össze kell szednem magam.
Vakmerő érzések kavarogtak bennem.
Kiöblítettem a hajából a balzsamot, majd a feje köré tekertem
egy törölközőt. Igyekeztem némi távolságot tartani tőle,
visszakísértem az asztalomhoz, és figyeltem, amint
belehajtogatta hatalmas termetét a székbe.
Megdörzsöltem a törölközővel a fejét, közben őt néztem. Ő
meg engem. Minden mozdulatomat követte.
Istenem! Mi történik itt?
Nem tehettem róla, egyszerűen remegett a kezem, ahogy
megfogtam az ollót, és elkezdtem a haja végét lecsippenteni,
ahogy a barna fürtjeibe túrtam, ahogy belélegeztem az ő
lélegzetét, miközben előrehajoltam, hogy egy borotvával
megigazítsam a pajeszát és a tarkójánál a haját, végül, ahogy
megfogtam a hajszárítót és megszárítottam a haját.
– Tessék! Hogy tetszik? – kérdeztem. Egész idő alatt egy szót
sem szóltam.
Végigsimított a hatalmas tenyerével a feje tetején, és
megborzolta a fürtjeit.
– Tökéletes – mondta végül.
Éreztem, hogy elvörösödöm. Nem tudom, miért, nem vagyok
szégyenlős típus. De volt benne valami, amitől
elbátortalanodtam, de közben valahogy vakmerő is lettem.
Visszafogott és szexi.
Más.
Lesepregettem az apró hajakat a nyakáról, majd levettem a
köpenyt.
– Akkor kész.
Nem állt fel, tovább bámult a tükrön keresztül.
– Szeretnék még egy szívességet kérni.
Hirtelen súlyosnak éreztem a karkötőt a csuklómon.
– Mi lenne az? – tudakoltam.
– Igyunk meg valamit!
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet.
– Miért nem?
– Szerintem tudod a választ.
De nem látta, mi bujkál a felszín alatt. Nem ismerte a sötét
mélységet, melyben egy jéghegy rejtezett. Mindent, amit valaha
szerettem, irgalmatlanul a mélybe rántott, minden kihűlt,
odaveszett, mindörökre.
Megfeszült az állkapcsa.
– Nem, tulajdonképpen nem tudom. Talán felvilágosíthatnál.
Felsóhajtottam.
– Higgy nekem. Nem szeretnéd.
– Mi baj lehet egy italból?
Hát, itt tartottunk ismét. Halkan felnevettem.
– Ó, hát, elég sok baj lehet belőle.
– Mire jó az élet, ha néha nem fájhat egy picit?
– Elég fájdalomban volt már részem, nem vágyom most
többre.
– Lehet, hogy éppen fájdalommentes és szórakoztató lenne,
pont olyan, mint amire most szükséged lenne.
Megráztam a fejem.
– Rossz ötlet.
– Szép emlék lehetne.
– Vagy inkább fájdalmas – tört ki belőlem az őszinteség.
Nincs időm erre, és a körülmények sem megfelelők. És nem
szerettem volna feldühíteni Reedet.
A lélegzetem is bennrekedt, ahogy hirtelen felállt. Odalépett
hozzám, és fölém hajolt. Végigsimított az ujjbegyével az
arcomon. Perzselt, mint a tűz.
– Nagyon is jó lenne, bízz bennem!
Pimasz.
Öntelt.
Miért tetszett?
De a lényegen nem változtatott.
– Talán egy másik életben.
Pislogott egy párat, mintha nem értené, hogy utasíthatom el.
Elég biztos voltam benne, hogy még soha nem történt vele
hasonló sem. Visszalépett az asztalomhoz, majd megfogta a
névjegykártyát, és valamit a hátuljára firkált.
– Kár, mivelhogy csak egy életünk van – mondta, miközben
engem figyelt.
Belenyúlt a pénztárcájába, és elővett egy köteg pénzt.
– Nem! Ingyen volt a hajvágás. Nagyon hálás vagyok, hogy
visszahoztad a cuccaim – mondtam a szemöldökömet ráncolva.
Megrázta a fejét, és rátette a köteget a névjegykártya tetejére.
 – Szerintem, nekem van mit megköszönnöm. Nézz csak rám! –
mutatott mosolyogva a markáns arcát keretező frizurájára.
Na ja. Mintha ugyan közöm lenne ehhez a tökéletességhez.
Van, aki így születik.
Kifelé indult, közben még egyszer hátranézett és rám
mosolygott. Mintha olvasott volna a gondolataimban, pedig
egyáltalán nem akartam, hogy a felszín alá lásson.
– Vigyázz magadra, Grace! És ha szükséged lenne valamire,
hívd azt a számot!
Kilépett az üzletből, és magával vitte azt a csodás energiát.
A széknek dőltem. Szinte összezuhantam, mintha lélegezni is
elfelejtettem volna, amíg ott ült. Vagy talán az a baj, hogy őt
lélegeztem be. Lenyűgöző férfi. Teljesen eltelítődtem vele. Tele
lett a fejem ostoba érzésekkel és ostoba ötletekkel.
Szerettem volna igent mondani neki. Szerettem volna a rabja
lenni annak a tekintetnek. Szerettem volna elveszni az
érzésben, amit keltett bennem, valahányszor a közelemben volt.
De hiba lenne. Tudtam jól.
Nem, mintha még házas lennék. Isten kegyelméből, legalább
ez megadatott nekem. Jogilag már semmi sem kötött Reedhez.
Egyelőre megtartottam a vezetéknevem, de csak addig, míg a
gyerekek nevét is meg tudom változtatni, nem szeretném, ha
bármilyen szempontból úgy tűnne, hogy nem tartozunk össze.
Amikor végre elváltunk, Reeddel még rosszabbra fordultak a
dolgok. Nem engedhettem, hogy bárki is kérdőre vonjon. Nem
igazságos, de ez van.
Ahogy folyamatosan szemmel tartott, biztos voltam benne,
hogy ő is tudja.
 Kezembe vettem a pénzt. Öt darab húszdollárost hagyott ott
nekem. Mégis mit gondolt, hogy száz dollár borravalót adott?
Reméltem, hogy nem gondolja rólam, hogy egy olyan nőcske
vagyok.
Megfogtam a névjegykártyát.
A nevét és a telefonszámát írta rá.
Ian Jacobs.
Ian Jacobs.
Ízlelgettem a nevét, ahogy a kártyával babráltam. Próbáltam
magam rávenni, hogy dobjam ki. Valahogy olyan érzésem volt,
hogy hatalmas ostobaság volna.
Ijedten fordultam meg, amikor hirtelen megszólaltak
mögöttem.
– Bocsi, de beavatnál, hogy mégis mi történt itt az imént?
Gyorsan letettem a névjegykártyát, majd felvont
szemöldökkel néztem Melissára, és nekiláttam felseperni a
levágott hajat.
– Hajat vágtam. Szerinted nem úgy nézett ki? – igyekeztem
úgy tenni, mintha ő lenne az őrült.
– Ööö… az nem hajvágás volt, hanem előjáték. Olyan forró lett
itt bent, hogy már épp ki akartam menni a mosdóba, hogy
könnyítsek magamon.
– Te mindig ilyen közönséges vagy? – kérdeztem a
szemöldökömet ráncolva.
– Neked meg muszáj mindig tagadni? – vágott vissza.
Három hónappal ezelőtt jöttem el hozzá a szalonba, készen
arra, hogy akár könyörögjek valami munkáért, ha kell. Nyolc
éve nem dolgoztam már fodrászként, és már régóta, egyáltalán
nem is vágtam hajat. Valamilyen oknál fogva, mégis
rendszeresen megújíttattam az engedélyem. Talán tudat alatt,
kellett a biztonságérzet.
De valójában leginkább csak egy papír kellett, egy munkahely,
amivel kitölthettem a kötelező nyomtatványokat. Valami, ami
azt mutatta, hogy keményen dolgozom, és minden tőlem
telhetőt megteszek. Valami, ami bizonyította, hogy
felelősségteljes felnőtt vagyok. Becsületes, nem pedig tolvaj.
Éppen volt egy szabad fodrászhelye.
Annyira különbözők voltunk, amennyire csak lehet, de
valahogy mégis találtunk közös pontot, sőt mondhatom, hogy
valamilyen formában össze is barátkoztunk, miután egy nap
Reed eljött a szalonba, és eléggé bunkón viselkedett. Megpróbált
sarokba szorítani, fitogtatta a kapcsolatait és a hatalmát,
mintha ugyan hülye lennék, és képes lennék elfelejteni
mindazt, amit láttam és tapasztaltam.
Ahogy Reed elment, Melissa odafutott hozzám és átölelt,
miközben én a sok fenyegetőzésnek hála, a sírással küszködtem,
és alig bírtam megállni a remegő lábamon.
Megvontam a vállam, és Melissára néztem.
– Semmi különöset nem tudok mondani… szombaton
elhagytam a pénztárcám és a karkötőm. Ő megtalálta és
visszahozta. – magyaráztam, meglengetve előtte a csuklómat.
Úgy vigyorgott rám, mintha David Beckhammel randizna.
Szinte csöpögött a nyála.
– Azt akarod nekem bemesélni, hogy a csávó, aki visszahozta
a cuccaid, egy farkasbőrbe bújt Chris Pine? Bár még nála is
ínycsiklandóbb, ami szinte lehetetlen. Láttad, hogy néz ki?
Előkelő, finoman elegáns, izgi, kikandikáló tetkókkal. Olyan,
mint egy csodás ajándék, ami csak arra vár, hogy
kicsomagolják. Amolyan dugjunk-már-egy-jót-oké?
Kicsit elkapott a féltékenység, Melissa áradozását hallgatva.
– Hát csak tessék. – mondtam a szememet forgatva.
– Nem magamról beszélek, haló! – veregette meg a vállam. –
Neked sürgősen szükséged lenne egy kis szeretgetésre. Mikor
volt utoljára részed egy igazán kiadós orgazmusban?
Egyszerűen szomorú ezt nézni, pláne mivel a csávó láthatóan
szeretne téged a kegyeiben részesíteni.
Én csak sepregettem tovább, és próbáltam lazának tűnni,
miközben a központi porszívó felé tologattam a hajakat.
– És te adsz nekem ilyen témában tanácsot, amikor pont te
voltál az, aki az imént még arról beszélt, hogy szó szerint a saját
kezébe veszi az irányítást.
– Hahh! Tudod, mit? Igazad van. Sokkal jobb lehetőségek is
vannak. Itt van a sarkon a Leo’s. Biztos találok olyan pasit,
akinek van kedve egy kis etyepetyéhez. Te is velem jöhetsz
egyébként, vagy ha gondolod, fuss a fiatal Kirk kapitány után.
– Nekem az ilyesmi nem jön szóba – válaszoltam.
Keresztbe tette a kezeit.
– Miért kell ilyen hülyének lenned?
Hát mert hülye vagyok.
– Te is tudod, miért.
Bár, nem tudott mindenről. Soha nem bíztam benne annyira,
hogy mindent elmondjak neki.
Frusztráltan felsóhajtott.
– Ez olyan… igazságtalan. Legszívesebben sikítanék.
 – Ó, hidd el, én már sikítottam eleget… kettőnk helyett is. De
az semmit sem segít. Így azt teszem, amit tudok.
– De hát sosem tudná meg. – nyavalygott – Ez a lehetőség túl
jó ahhoz, hogy elszalaszd.
– Hát ez egyáltalán nem biztos, amúgy meg teljesen mindegy,
hiszen a nevét sem tudom, nem tartjuk a kapcsolatot.
Melissa erre elvette a névjegykártyát az asztalomról. Csak
úgy.
Kárörvendőn megvillant sötét szeme, ahogy elolvasta a
kártyára írtakat.
– Te kis hazug.
– Add vissza! – morogtam.
Ott lengette az arcom előtt, miközben körbeugrált. Jó látvány
volt, hiszen szűk, fekete bőrnadrág és fekete fűző volt rajta, és
legalább tíz centivel alacsonyabb volt nálam. Simán
fellökhettem volna.
– Nem azt mondtad, hogy nem akarod? – kérdezte, miközben
továbbra is ott ugrált körülöttem.
Simán kitéptem a kezéből.
– Gondoltam – mondta vigyorogva.
Rosszallón néztem Melissára, majd a kártyára bámultam. A
rajta álló névre.
Azt kívántam, bárcsak volna időm és lehetőségem, hogy egy
kicsit merészebb legyek.
De jó lenne gondtalannak lenni és hülyeségeket csinálni.
De a hülyeségek és a rossz döntések már rég megvoltak.
 7.

Becsusszantam a sötét, félreeső bokszba. A fények tompán és

alacsonyan világítottak a barlangszerű teremben. Küldtem Jace-
nek egy pár képet és infót arról, ami érdekelte.
Az épület egy rakás szar volt. Leélt és lerobbant. A munkaidő
leteltével, az épületből kiáramló szerencsétlen alkalmazottak is
éppen ilyenek voltak. Jace pont erre vágyott. Felvásárolta az
ilyen cégeket, és épületeket, majd felvirágoztatta őket.
Legálisan csinálta. És meg kell, hogy mondjam, kurvára
büszke voltam rá. Olyan kibaszott büszke, hogy teljesen
felpörögtem, valahányszor megkért valamire. Semmi esetre
sem akartam volna besározni a nevét. Semmiképpen sem
szerettem volna, a piszkos kezemet belemártani a tiszta
ügyeibe.
Mint ahogy a lánynak sem akartam ártani.
Még mindig kirázott a hideg, ha eszembe jutott. Mint valami
meleg, jóleső cirógatás.
Kurvára édes volt! Annyira más volt, mint amit elsőre
feltételeztem róla, amikor megláttam szombaton a pult túlsó
oldalán.
De ettől csak még kíváncsibb lettem. Mélyebbre akartam ásni.
És persze jó lett volna elveszni abban a szomorú, tengerszínű
szemében, amely valahogy mégis csordultig volt elszántsággal.
A tekintete nem hagyott nyugodni. Ahogy rám nézett, amikor
visszaadtam neki azt a karkötőt. Mintha a megmentője lennék.
Mintha valami elképzelhetetlenül értékes dolgot kapott volna.
Mintha valami jót cselekedtem volna.
Érdekes, azt gondoltam, a tárcájának fog jobban örülni.
De semmi sem érdekelte, csak az a karkötő, ami nem volt jobb
állapotban, mint az az épület, amit az előbb megnéztem. Olyan
hála áradt Grace-ből, hogy teljesen ellágyultam tőle. Olyan volt,
mint egy forró lüktetés, ami lassan felolvasztotta az egész
bensőmet.
Mint valami hőhullám.
Ami persze még rosszabb lett, amikor elkezdte mosni a
hajam. Teljesen szétestem. Hozzám ért a finom kis ujjaival.
Teljesen körülölelt az illata. Mintha kandírozott virágokkal teli
ágyban hemperegtem volna.
A vágy, a sóvárgás, és még valami, számomra
meghatározhatatlan, vibrált köztünk a levegőben. Életemben
először történt meg, hogy egy lány miatt nem kaptam levegőt.
Mintha elszívta volna előlem. Mintha palackba zárva, a finom
tenyerén hordozta volna. Már önmagában ez is elég lett volna,
hogy azonnal elmeneküljek. De csak ültem tovább, izgatottan,
arra vágyva, hogy felugorjak és levadásszam, hogy
belemélyesszem az ujjam a finom húsába.
Az a finom, kecses báj, ami körüllengte… olyan volt, akár a
neve. Grace. Mint a hurrikán után a felhők között felbukkanó
napfény.
 Vajon milyen érzés lehet?
Hülye ötlet.
Vakmerő és meggondolatlan.
Ilyen meggondolatlanságot nem engedhettem meg
magamnak, pláne nem egy nő miatt. Nem engedhettem, hogy
bárki is elterelje a figyelmem. Ennyire kizökkentsen. Ráadásul
érthetően a tudomásomra hozta, hogy semmit sem akar. Nem
engedhette meg magának azt, amit én kapni akartam tőle.
Amikor éreztem, hogy valaki közeledik felém, letettem a
telefonom az asztalra, majd felnéztem. Mirena állt felettem. Az
egyike volt azon pincérnőknek, akiket… jól ismertem.
– Ian Jacobs! – úgy ejtette ki a nevemet, mintha valami bűnt
vallott volna be – Örülök, hogy látlak.
A francba! Elég gúnyos volt a hangja.
Lehajtottam a fejem, és eltűnődtem, hogy talán másik
pincérnőt kellene kérnem. Most igazán nem volt kedvem a
hisztihez.
– Mirena! – köszöntem.
A Monty’s volt a második otthonom. Basszus, sokkal jobban
éreztem itt magam, mint otthon a négy fal között. Itt volt élet, és
persze zaj, pláne az olyan napokon, mint a mai, amikor
valamilyen együttes is fellépett. Ma a Carolina George vette
birtokba a színpadot.
A sötét, zajos félhomály olyan energiát, olyan hangulatot
teremtett, ami bármelyik pillanatban káoszba fulladhat. A
folyamatos zene, a zajok, a hangok, a testek, mind-mind
messzire űzték a magányt és az ürességet.
Elég hangos volt, hogy ne halljam a fejemben a hangokat.
 Nos, mivel rólam van szó, nyilván megdugtam a pincércsajt.
Megbasztam, és ezzel jól elbasztam az egészet. Soha nem kellett
volna az előttem álló csajjal kezdenem. Már abban a
pillanatban tudtam, amikor felajánlkozott. Ahogy mondják,
soha ne szarj bele a levesbe ott, ahol enni szoktál. És ez azokra a
helyekre is érvényes, ahová piálni jársz.
– Mihez lenne kedved ma este? – kérdezte szinte dorombolva,
majd megrázta a fejét, és idegesen felnevetett. Előrehajolt, elém
hajított egy alátétet, majd beszélni kezdett, mielőtt még bármit
is válaszolhattam volna.
– Várj, kitalálom. Whisky, méghozzá dupla, és jéggel. Hiszen
az italt pont olyan jegesen szereted, mint amilyen a szíved. És…
valamelyik hosszú lábú barna, aki szexi ruhában besétál az
ajtón? Vagy ma inkább szőkét kívánsz? Mi a ma esti menü?
Nem akarta abbahagyni. Nem tudom, mit remélt, talán
kérjem meg a kezét, vagy hívjam el egy randira, vagy csak egy
újabb menetet akart? Ha igazán ismerne, tudná, hogy ezek
közül egyikre sincs esély.
De egyvalamiben igaza volt. Ma este, tényleg egy szőkét
kívántam. De az, akire nagyon szomjaztam, pont nem lett volna
jó ötlet.
Rámosolyogtam Mirenára, hogy érezze, ebből nem lesz több.
– Nos, talán mindből egy kicsit… ma valahogy másra vágyom.
Felhorkant.
– Naná, hogy mindent akarsz! De hülye vagyok! – mosolygott
vissza ridegen. Arcán megbánás, és fájdalom tükröződött.
De nem akartam emiatt rosszul érezni magam. És hitegetni
sem fogom, hiszen tudta jól, hogy akkor éjjel, amikor
hazamentem vele, akkor csak az ágyig szólt a közös utunk.
– Miért is ne kezdhetném akkor egy whiskyvel… köszönöm! –
mondtam, csak hogy menjen már el.
– Nekem egy Bluebird jó lesz! – szólalt meg valaki a csaj
mögött.
Mirena összerezzent, majd megfordult, és őszinte mosoly
terült szét az arcán.
– Mack! Hát te merre jártál, szépségem? – kérdezte őszinte,
könnyed hangon.
Mack ilyen hatással volt az emberre. Egyszerűen mindenki jól
érezte magát a közelében. Mintha minden jóra fordulna, ha ő
ott van.
A védelmező. Hatalmas, félelmetes, de valószínűleg a
legkedvesebb és leggyengédebb ember, akivel valaha
találkoztam. Fogalmam sincs, hogy lehetünk barátok. De az
biztos, hogy mindig mellettem volt, akkor is, ha nem
érdemeltem meg. Mindig vigyázott rám, szemmel tartott, és ha
kellett, gyorsan közbelépett, hogy megmentsen a szorult
helyzetekben.
De vannak dolgok, amelyek elől nem lehet elmenekülni.
Az én medve méretű barátom becsusszant velem szemben a
bokszba, majd hatalmas, tetovált kezével végigsimított az arcán,
miközben akkorát sóhajtott, mintha különösen borzasztó napja
lett volna. Mindkét karja tele volt tetoválva. Beépített
rendőrként kezdte a pályafutását, és szépen televarratta magát.
Mirenára mosolygott.
– Téged kerestelek, szépségem. Mi másért jöttem volna?
– Hogy annyi sört vedelj, amennyit nyomsz – válaszolta
Mirena szenvtelen arckifejezéssel.
Na. Lehet, hogy mégiscsak jól ismer minket.
Mack hangosan felnevetett.
– Jaj, nem sok jót nézel ki belőlem. Mindjárt megharagszom. –
mondta vigyorogva, és a szemében megcsillant valami
huncutság – És én még azt hittem, hogy örülni fogsz nekem.
– Ó, mindig örülök neked. – válaszolta Mirena, megdörzsölve
Mack izmos karját – És nehogy azt hidd, hogy ítélkezem.
Megérdemled, igyál csak. Mondd csak! Hány rosszfiút vertél ma
bilincsre? Annyi sört hozok. Na, hogy hangzik?
– Hát a rosszfiúk nem akarnak elfogyni, az biztos.
Nos, igen. Én aztán tudtam.
De Mackre nézve elég nehéz volt megmondani, hogy egy
hatalmas mackóval, vagy egy igazi szörnyeteggel áll-e szembe
az ember. Szinte bárkit levett a lábáról a mosolyával, miközben
a legádázabb bűnöző is képes volt összeszarni magát, ha Mack
csak ránézett. Az ember azt gondolná, a nők sikítva
menekülnek előle félelmükben, közben pedig úgy vonulnak
elébe, mintha valamely isten földi megtestesülése volna. Egy
kitetovált, szelíd szentség.
Nos, ilyen volt Mack. Épp annyi szarban volt része, mint
bármelyikünknek, de neki valahogy sikerült mosolyogva
kimásznia belőle. Persze, azt kevesen tudták, hogy mi van a
felszín alatt.
– Micsoda szerencse, hiszen itt a Monty’s-ban sosem fogyunk
ki a sörből – mondta a pincércsaj, mint valami betanult
reklámszöveget.
Mack felnevetett, Mirena megveregette a vállát.
 – Máris hozom – mondta kedvesen, majd ahogy rám nézett,
tekintete azonnal elsötétült.
Nyilván igyekezett helyretenni. Zavarba akart hozni. Azt
akarta, hogy rosszul érezzem magam. De én pont leszartam, és
ebben éppen ez volt a szép.
Ha mindenre szarsz, semmi sem fáj. Semmi sem számít. És
ennek így is kell maradnia.
Mack kényszeredett vigyorral nézte, ahogy a csaj végre
elballagott, majd hatalmasat sóhajtva rám nézett.
– Ez a szerencsétlen teljesen beléd zúgott – mondta.
– Pfff… a farkamba, abba zúgott bele. Nagy különbség!
Mack felröhögött.
– Te rohadék. – mondta nevetve.
– De ha így van? – válaszoltam, és igyekeztem nem
vigyorogni.
– Hát, van mivel büszkélkedned.
– Mindenki tehetséges valamiben.
– Vagy inkább, mindenki téved valamiben. Illúziók.
– Például hogy évekig azt gondoltad, vagy olyan jó, mint én? –
gúnyolódtam.
– Csak szeretnéd, seggfej. – mondta röhögve – Hiszen én
tanítottalak mindenre.
– Nézd… épp itt a hiba. Ezt nem lehet tanítani. Erre születni
kell. Ez velem született tehetség.
– Neked olyan veled született tehetséged van, hogy elhiteted
az emberrel azt a sok szart, ami kijön a szádon, semmi egyéb.
– Nos, ehhez is kell a tehetség, nem? A jogi pályára születtem.
Ebben vagyok igazi tálentum. Meg hogy miként kell a nőket,
rendesen boldoggá tenni.
Mindketten hátradőltünk, amikor Mirena közeledett.
– Tessék, kemény legény. – tette Mack elé sört – Van még elég,
ha kérsz – tette hozzá, majd rám pislantva elém tolta a
whiskym, és elment.
Mack belekortyolt az italába.
– Nem úgy néz ki, mintha őt boldoggá tetted volna múlt éjjel –
bökte ki.
– Csak az zavar, hogy én dugtam meg hamarabb.
Megvonta a vállát.
– Lehet. Nagyon jó kis nőcske.
Belekortyoltam az italomba. Élveztem, ahogy végigégeti a
torkom.
– Akkor tessék. Hajts rá!
Megrázta a fejét, és hátradőlt.
– Egyáltalán nem vágyom rá, hogy olyanba mártsam a
farkam, akiben már a tiéd is volt. Köszi, de nem.
– Mi az, nem szeretsz?
– Böe… ennyire azért nem. – ugratott, és még grimaszolt is
hozzá, majd hirtelen komolyan rám nézett – Te tényleg kurvára
leszarnád, ha felszedném, igaz?
– Tényleg. Hidegen hagy. És nincs is ilyesmire kapacitásom.
Hitetlenkedve felhorkant.
– Szerintem rengeteg kapacitásod lenne betölteni azt a
mélységes űrt, ami benned tátong – mondta az asztalon
átnyúlva, majd mellkason bökött.
A seggfej.
– Talán ha egy kicsit kedvesebb lennél az emberekkel,
találkoznál valakivel, akivel együtt is szeretnél maradni. Akit
szívesen megtartanál magadnak.
– Mindketten tudjuk, hogy semmi kedvesség nincs bennem, és
egyáltalán nincs kedvem megtartani senkit. Te is tudod nagyon
jól!
– Tudom?
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, ahogy a legjobb
barátomra néztem, aki szándékosan olyan irányba terelte a
beszélgetést, amerre én egyáltalán nem akartam haladni.
Felesleges felkavarni az állóvizet, nem kell olyasmikről
beszélni, amik jobb, ha a felszín alatt maradnak örökre.
– Talán itt volna az ideje, hogy ne a farkaddal gondolkodj,
hanem esetleg hagyd szóhoz jutni a szívedet is – folytatta.
Csak nem akarta abbahagyni.
– Az nem lenne azért olyan kellemes, ugye? – kérdeztem
oldalra hajtott fejjel.
– Honnan tudhatnád, hiszen soha nem próbáltad.
– Neked is lenne miről beszélni – vágtam vissza. Igyekeztem
nyugodt maradni, mert valahogy úgy éreztem, kezd
ellenségessé válni a beszélgetés, és ez rosszulesett. Nem kellene
okoskodnia.
Mack hirtelen felnevetett, de inkább nyersen, mint
jókedvűen, és még a homlokát is összeráncolta.
– Az én esetem azért kicsit más, nem gondolod? Mások a
körülmények.
– Valóban?
Elvörösödött. Először a nyaka, s onnan lassan kúszott felfelé.
Láttam, hogy igyekszik uralkodni magán, én meg ismét orbitális
baromnak éreztem magam, mert bunkó voltam. Hiszen valóban
mások a körülmények. De ez nem jelenti azt, hogy
bármelyikünknek kevésbé fájna.
Mindketten meg kellett tanuljuk, hogy valakit szeretni, abban
bízni, hogy mindörökre veled marad, hogy soha nem bántana,
soha nem törné össze a szíved, bizony nagy tévedés. És nem
marad utána más, mint egy kihűlt, összetört, magányos szív.
Én sem jókedvemben teremtettem ezt a hatalmas, hideg űrt a
mellkasomban.
Ő hagyta maga után.
Mack közelebb húzódott.
– Igen, mások a körülmények. Már csak azért is, mert én
legalább meggyászoltam – mondta keményen és kihívón.
Megcsikordultak a fogaim. Átjárt a fájdalom. Ezernyi tövis,
ami még mindig bennem volt, és a sebek, melyek minduntalan
felszakadnak.
– Szerinted nekem nem fáj?
Komolyan azt hitte, hogy nem emlékszem egyetlen fájdalmas
napra sem?
Olyan erősen markolta a sörét, hogy azt hittem
összeroppantja a korsót.
– Szerintem te jobban szeretsz nem emlékezni. Szerintem
aznap hatalmas falat húztál magad köré, amelyen azóta egy
lélek sem jutott át. És ebbe bele fogsz rokkanni. Érzelmileg. De
lehet, hogy fizikailag is. Ugyanis semmi más nem érdekel, mint
az, hogy minél feljebb mássz a ranglétrán, és építsed a saját
kurva birodalmad. Minden mást leszarsz. Neked semmi és
senki sem szent. Mindegy, honnan nézzük, végül úgyis
belepusztulsz.
– Nem, pont ez fog megmenteni – bukott ki belőlem.
Hirtelen ismét tizenhétnek éreztem magam. Rémültnek és
magányosnak, mint amikor megígértem magamnak, hogy soha
többé nem történhet velem semmi ilyesmi. Nem engedem!
Soha többé nem lehet senkinek sem akkora hatalma felettem,
hogy így összetörje a lelkem és a szívem. Mint ő. Hamarabb
kényszerítem térdre én az egész kibaszott világot, minthogy
valaki újra megtegye ezt velem.
– És hogy van Bennet? – kérdezte Mack kelletlenül.
Összerezzentem, zavartan fészkelődve, belekortyoltam a
whiskymbe.
– Bennet jól van, mint mindig. Rajta keresztül vezet az út a
csúcsra.
– Nem, ha lever a létráról, mielőtt felérnél.
Megrángattam az ingem gallérját. Hirtelen nagyon melegem
lett.
– Mindig számíthattam rá, ha szükségem volt valakire.
Mack felvont szemöldökkel bámult rám.
– Az a tag megbízhatatlan és veszélyes, mindketten tudjuk. És
azt is tudod, hogy szeretlek. Meghalnék érted, ha kell. Bármit
megtennék érted. Bármilyen segítség kell, rám számíthatsz –
sorolta, majd még előrébb hajolt, és lehalkította a hangját – De
soha nem leszek korrupt rendőr. Nem lehet megvesztegetni.
Márpedig Bennetnek sok sötét ügye van.
– Én tiszta vagyok – szóltam.
Nem volt igaz, magamat is régóta áltattam, és úgy tűnik,
immár én is elhittem.
 – Gondoskodj róla, hogy így is maradjon – mondta.
Próbáltam elnyomni a dühömet. Azt a szar érzést, amikor
mindig, mindenkinek tartozol valamivel. De Bennet tényleg
mindig ott volt, ha szükségem volt rá; amikor szánalmas, rémült
kölyök voltam.
Etetett és munkát adott. Összeszedett, hazavitt és leporolta
rólam a mocskot. Elmondta, hogy mindig számíthatok rá, és
hogy nem szegi meg az adott szavát.
Tartoztam neki. Hűséges voltam hozzá.
De ahogy múltak az évek, annak a temérdek mellékes
munkának köszönhetően, amit rám bízott, egyre inkább
kifordultam önmagamból.
Jótékonykodással fedtük el az igazságot. A fény, ami elrejti a
mögötte húzódó sötétséget.
Néha eltűnődtem, hogy nem éppen ezért ragaszkodtam-e
hozzá mindvégig. Nem ezért kötöttem-e ki nála. A benne rejlő
gonoszság csábított-e, amely talán épp olyan, mint a sötétség,
ami bennem is burjánzott.
Mack megrázta a fejét, és esküszöm, olyan volt, mintha
hallotta volna minden gondolatomat.
– Te a jók közé tartozol, Ian. Kurvára jó ember vagy, mindegy,
mit gondolsz. Ideje lenne így is élned. Ismerek. Kurvára
ismerlek. Sokkal jobban, mint bárki más, és én fogok belehalni
abba, hogy lassan tönkreteszed magad, mert megtagadod az
érzéseid.
– Jól vagyok.
Frusztráltan és hitetlenkedve sóhajtott.
– Ezt még te sem hiszed el, ugye?
 – Ebben vagyok tehetséges.
Mack hangosan felnevetett, és végigsimított az arcán. De
legalább ismét vigyorgott.
Éppen nekiálltam volna, hogy elmondjam neki, hogy is érzem
magam tulajdonképpen, amikor pittyent egyet a telefonom. Érte
nyúltam, mert azt hittem, Jace válaszolt az üzenetemre.
Teljesen ledermedtem, amikor a kijelzőre néztem.
Jéghideg szívem, azonnal olvadásnak indult. A forróság ott
lüktetett az ereimben.

Ismeretlen szám: Köszönöm, amit ma értem tettél!

Bárcsak jobban kimutattam volna az örömöm!
Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon hálás vagyok!

Grace!
Ültem, és csak bámultam magam elé. Igyekeztem
megbirkózni az érzéseimmel.
– Ki az? – kérdezte Mack.
– Senki – mondtam, a zsebembe csúsztatva a telefont.
– Senki? – kérdezett vissza.
– Most mondtam.
Mack vigyorogni kezdett.
– Hazudsz! Az arcodra van írva.
Jelentőségteljesen rábámultam, közben igyekeztem tudomást
sem venni a rajtam elhatalmasodó izgalomról. A kurva telefon
majd lyukat égetett a zsebembe.
Megvan a telefonszáma!
Mack hangosan felnevetett.
– Nekem úgy tűnik, mintha már nem is lennél olyan rideg.
Talán van még remény.
– Csak egy dugás, Mack. Semmi több.
Legalábbis én csak ennyit akartam. Mégis összerezzentem,
ahogy kimondtam. Mintha megsérteném vele Grace-t. Azt a
lányt, aki a szexuális kisugárzásával teljesen levett a lábamról,
de elbizonytalanított, amikor a szomorú, kifürkészhetetlen
szemébe néztem. Ha igazam van őt illetően, az egész üzenet
nem több annál, ami. Egyszerű köszönet.
Macknek igaza volt. Egy seggfej vagyok. Egy ragadozó. És
ahogy ott ültem, tudtam, hogy felhívásnak veszem az sms-t.
De közben valahogy máshogy éreztem magam. Minden más
volt. Teljesen felvillanyozódtam a gondolattól. A pulzusom is
felgyorsult.
– Meglátod, egy nap, egy lány majd megolvasztja a kőszívedet,
és te elveszed. Lesz egy halom gyermeked. És boldog leszel, Ian.
Kibaszottul boldog, mert már ideje, hogy valóban érezd, milyen
az.
– Arra vágysz, hogy bácsikámnak szólítsanak? Erre ott
vannak Jace-ék. Hagyd már ezt a szarakodást, jó? Tudod, hogy
mi fontos nekem. Hogy miért élek, és hogy úgy fogok élni, ahogy
akarok. Senki sem állíthat meg.
És ebben nem kaphat szerepet sem házasság, sem család.
Felemelkedtem, hogy ki tudjam húzni a tárcám a zsebemből,
kivettem belőle egy húszast, és az asztalra hajítottam.
– Mennem kell – mondtam.
Mack vigyorogva nézett rám.
– Na és hová mész, Ian? – kérdezte.
Kimásztam a bokszból, pisztolyt formáltam a kezemből, és
úgy csináltam, mintha lelőném.
Vissza se néztem. Mack felröhögött. Nevetése egészen az
ajtóig kísért.
 8.

– Thomas, kérlek teríts meg!

– Jaj, ne már! Muszáj? – nyavalygott, majd végigtrappolt a
konyhán, és egyenesen a szekrényhez ment. Láthatóan tudta
jól, mit fogok válaszolni, különösen miután jelentőségteljesen
ránéztem.
Ilyen volt Thomas. Mindig akadékoskodott.
A nagyi összerezzent, megrázta a fejét.
– Fiúk. Muszáj mindig keménykedniük.
Hát ez igaz.
– Nem keménykedek, nagyi. Csak igazam van. – szólt vissza
Thomas, majd lábujjhegyre állt, hogy levegye a polcról a
tányérokat.
– Igazad van? Hahh! És ebben ilyen biztos vagy? – kérdezte a
nagymamám a vacsorát főzve.
Eközben én Sophie Marie arcával és kezével voltam
elfoglalva, mivel korábban úgy döntött, hogy sárlepény lesz az
előétel. Nagyjából három markényi sarat lapátolt a szájába,
mielőtt odaértem volna a kert túlsó végébe, hogy
megakadályozzam ebben.
Mallory mindeközben a konyha közepén forgott körbe-körbe
egy Taylor Swift dalt énekelve, méghozzá teli tüdőből. Egy
fakanálba énekelt, miközben táncolt, és komolyan elhitte, hogy
máris egy szupersztár.
Majd fellöktük egymást a konyhában, egyfolytában egymásba
ütköztünk. Totális zűrzavar volt ez. De nekem ez jelenti a
harmóniát. Egyáltalán nem hiányzik a puccos konyha, saját
szakáccsal és kézilánnyal. A világon semmire sem cserélném el
ezt az igazi melegséget, ami körüllengi a nagyimat.
A sült hús illatát, ahogy a megkopott, fehér tűzhely felől áradt.
A konyhát, ahol helyenként már hiányzik a festék, szinte nincs
is konyhapult, a padlót pedig elnyűtt, megbarnult linóleum
borítja – mégsem kellene helyette másik. Nincs ennél jobb hely
a világon! Sem biztonságosabb. Nincs még egy hely, ahol
ennyire önmagam lehetek, ahol tudom, hogy ki vagyok
valójában. Ott, abban a tökéletesen megszerkesztett konyhában
elveszettnek éreztem magam.
Thomas a szemeit forgatta.
– Igazából papírtányérokból kellene ennünk, az lenne az
igazi. És egyébként is. Ki ül még le manapság az asztalhoz enni?
Még a tabletemet sem vihetem oda.
– Borzasztó! – jegyeztem meg gúnyosan.
Mégis hogy beszél ez a gyerek?
Persze tudtam, hogy csak a kereteket feszegeti. Próbálgatja,
hogy meddig mehet el. Hogy hol a helye. Igyekszik feldolgozni a
változást, és persze, valahogy a félelmeit is fel kell dolgoznia.
Leplezni próbálja, hogy fél, de én leginkább pont emiatt
aggódom.
– Családi együttlét. – kiabálta oda Mallory egy pillanatra
abbahagyva az éneklést, de azonnal folytatta is a dalt, miközben
eszméletlenül rázta a fenekét a rózsaszín szatén pizsamájában,
a nagyi mamuszában, régimódi hajcsavarókkal a fején.
Láthatóan nagyis hangulatban volt ma délután.
Mindenesetre az biztos, hogy tanácsokat osztogatni igen jól
tudott.
Én is alig bírtam tartani magam. Nehéz volt úgy csinálnom,
mintha minden a szokásos lenne. Mintha ez a szépséges idegen,
ma nem is jött volna be hozzám a szalonba, hogy kihúzza
alólam a szőnyeget.
Sophie izgett-mozgott, fészkelődött, így kizökkentett az
álmodozásból.
– Le! Éhesz! Moszt éhesz!
A kis totyogóm úgy kalimpált a kezemben, mint egy majom.
Lemostam a száját, és amikor végeztem, alaposan megtöröltem
az arcát és a kezét.
– Máris eszünk – mondtam neki – Érzed, milyen jó az illata a
vacsinak, amit a nagyi főz?
– Igen, jó illata van, mert nem te csinálod – vetette oda
Thomas gonosz vigyorral.
– Hé! Ez igazán nem volt kedves!
– Miért? Ez az igazság. Ugye, nagyi? – fordult az emlegetett
felé Thomas megerősítésért.
Nagyi elnevette magát, miközben a tűzhely előtt
tevékenykedett.
– Mindenkinek van valami erőssége, kicsim. Az édesanyád
erősségei között sajnos nem szerepel a főzés – magyarázta, és
rám kacsintott.
 – Miért piszkál engem mindenki?
– Ne törődj vele, mami! – szólt oda énekelve Mallory,
miközben tovább táncolt – Egyébként te csinálod a világon a
legjobb sajtos tésztát.
– Na? – kiáltottam a többiek felé, nagy szemeket meresztve a
nagyimra.
– A te lányod, és láthatóan álomvilágban él – válaszolta egy
vállrándítással megtoldva, majd odavigyorgott Thomasra, aki
hangosan felröhögött.
– Rendben! Legközelebb csak Mal kap az isteni sajtos
tésztámból.
– Rendben! – ugrott elém, miközben azok a nevetséges
rózsaszín hajcsavarók is ide-oda ugrándoztak a fején – Nektek
nem jár semmi! Bénák! – kiáltotta.
– Le! – kiáltotta közben Sophie ismételten a lábaival
kalimpálva.
Letettem, ő meg elrohant a plüss hercegnőjéért, amit
mindenhová magával cipelt. Ha majd este ágyba dugtam
Sophie-t, muszáj lesz kimosnom azt a játékot, egy merő kosz az
egész. De csak ha már alszik, nincs szükségem a hisztire, hogy
elveszem tőle.
A nagyim ugyan megtanított harcolni, de a felesleges hiszti
nem tartozik a szükséges csaták közé.
Tányérok csörrentek, ahogy Thomas teríteni kezdett, majd
odalépett a fiókhoz, és elővette az evőeszközöket.
– Na? Most boldog vagy? – intett felém.
– Igen, nagyon – vágtam vissza.
– Akkor idehozhatom a tabletemet?
 – Ne is próbálkozz, haver!
– Legalább a tévét bekapcsolhatom? Együtt nézhetnénk –
mondta kérdő tekintettel, miközben láthatóan teljesen
felvillanyozta a manipulálás lehetősége.
– Nem. Ismered a szabályokat. Vacsora közben semmi.
Naponta egyszer szerintem igazán nem megerőltető úgy leülni
az asztalhoz, hogy egymásra figyelünk. Nem?
Thomas lógatni kezdte az orrát. Mintha egy egész hónapra
tiltottam volna el.
– Miért az én anyám a legmaradibb a világon? Senkinél
nincsenek ilyen szabályok.
– Talán én jobban szeretlek.
Na, jó. Ez a részemről is eléggé manipulatív volt.
Thomas a szemét forgatta, de láthatóan azért igyekezett
visszafogni a vigyorgást.
Kemény kiscsávó.
A nagyim felnevetett, közben a sült húst áttette egy tálra.
– Ne engedd, hogy hülyének nézzen, Thomas! Az anyád pont
ilyen eszközökkel próbált engem is mindig meghatni, amikor
akart valamit. Mindig volt valami kifogása, hogy éppen miért is
kellene bekapcsolni a tévét. Majd az őrületbe kergette az
öregapátokat.
Thomas hitetlenkedve eltátotta a száját.
– Mi? Anyu nézhette a tévét vacsi közben? Ez igazságtalan!
– Nem, de tudd, hogy éppolyan fifikás volt, mint te. Szóval
hiába próbálkozol nála, ismeri a trükköket… és én is jobban
szerettem őt mindig, minthogy hagyjam bambulni.
Ilyen a szeretet.
 Tele lett vele a kicsiny konyha.
És Thomas valóban feladta a harcot. Inkább segített
Mallorynek asztalhoz ülni, miközben én Sophie-t tettem az
etetőszékbe.
Nagyi vacsorát pakolt mindegyik elé. Sült húst krumplival és
főtt répával.
– A nagyi isteni jó szakács, az már tuti! – mondta Thomas, és
már lapátolta is befelé a szájába. Nem volt szívem rászólni,
hogy ne beszéljen teli szájjal.
Elég hasonló fegyelmezésben volt része régebben.
A régi közös étkezéseink nem ilyenek voltak.
A közös evés örömét itt ismerték meg. Hiszen így együtt
olyasmi voltunk, amire azt lehetne mondani, hogy igazi család.
Mert az, hogy együtt voltunk, igenis fontos volt számunkra.
Az asztal körül ülő személyekre néztem. A nagyimra, aki a
nagyapával nevelt, míg ő meg nem halt. A gyerekeimre,
Thomasra, Malloryre, és Sophie-ra.
Hatalmas szeretetet éreztem.
Thomas a nagyival trécselt, nagyjából úgy, mintha ő volna a
ház ura. A nagyi mondjuk el is mondta ezt neki jó párszor.
Mallory mindenen hangosan nevetett, Sophie magában
dúdolgatott, miközben evés címszó alatt mindent összekent
maga körül.
Eltelített a remény, és az öröm.
Hevesebben vert a szívem a gondolattól, hogy talán minden
így maradhat.
Már vagy két órája a szobámban ültem, és igyekeztem
megnyugodni. Valahogy erőt vett rajtam a félelem és az
idegesség.
A gyerekek már réges-rég ágyban voltak. Új fordulatokkal
folytattuk a saját kis esti mesénket, a Rubin herceg és a
megfizethetetlen hercegkisasszonyok címűt, és természetesen
ezzel új rajzok kerültek a vázlatfüzetünkbe is.
Egy sárkány és a barlangja.
Alighanem a vacsora után Reedtől érkezett sms is hatással
volt a mesére.

Reed: Kifutsz az időből. Azt hiszed, nem tudom, hogy

ott voltál a gálaesten? Hogy szaglásztál utánam?
Veszélyes vizeken evezel, Grace. Kár volna
belefulladnod!

Azonnal elöntött a rémület, amikor elolvastam. Kendőzetlen

fenyegetés volt, ellenségessége napról napra egyre erősödött, és
ezzel együtt az én aggodalmam is nőtt.
Tudtam, hogy csak a birtokomban lévő, ellene felhozható
bizonyíték tartja vissza, ami valószínűleg semmire sem lenne
jó, de őt szerencsére távol tartotta. A baj az volt, hogy úgy
éreztem, a biztosítékom egyre halványul. Reed eleinte
könyörgött, hogy térjek hozzá vissza, mostanában viszont már
fenyegetőzött, hogy mi lesz, amennyiben nem teszem meg.
Mintha még képes lennék bízni színlelt vonzalmában. Soha
többé! Láttam a szörnyeteget, aki a mélyben lakozik.
A főiskolán ismerkedtem meg Reeddel. Jól indult a
kapcsolatunk, minden szép és jó volt, talán egy kissé unalmas is.
Lehet, hogy jobban kellett volna erre figyelnem, talán intő jel
kellett volna, hogy legyen, de fiatal voltam, és nem ezzel
foglalkoztam, aztán mire észbe kaptam, már gyűrű volt az
ujjamon, ő pedig a kollégiumból átköltöztetett a házukba.
Ha most visszatekintek, nyilvánvaló, hogy jó előre eltervezett
mindent. A kirakós néhány darabját a helyére tette. Nem tartott
sokáig, mire egy lettem, a sakktáblája bábui közül.
De én nem voltam hajlandó tovább játszani.
Idegesen körülnéztem a régi gyerekszobámban.
Semmi sem változott, mióta elmentem innen főiskolára. A
régi fotók, és régi kedvenceim poszterei még mindig a falon
voltak. Az ágyamon még mindig az az ágyterítő hevert, amit a
nagyi varrt nekem. Tizenhárom évesen választottam ki hozzá a
színeket és az anyagot.
A szoba dugig volt fehér bútorokkal; volt itt
fésülködőasztalka, egy íróasztal, és az ágyterítőhöz illő
éjjeliszekrény rózsaszín lámpával.
Az ágytámlának dőlve ültem, és a felkaromat simogattam.
Féltem és iszonyatosan dühös is voltam Reed miatt, de közben
zsongott a fejem a szalonban történtek miatt is.
Egy aprócska hang a lelkem mélyén nem hagyott nyugodni. A
legjobb az lett volna, ha ledőlök, és egy párnát szorítok a
fejemre. Hogy kizárjak mindent a fejemből.
Persze, az is lehet, hogy csak az agyamra ment az egész,
dühös voltam, és nyilván elutasítottam azt, amire Reed utalt.
Szabadulni szerettem volna a láncoktól, végre szabad akartam
lenni.
De az is lehet, hogy egy szikra volt. Egy felmerülő gondolat.
Egy lehetőség.
A telefonomra bámultam, majd gyorsan el is kaptam róla a
tekintetem. Azon tűnődtem, teljesen elment-e a józan eszem.
És nyilvánvalóan így volt, mert hirtelen felkaptam a
telefonom az éjjeliszekrényről. Pont úgy viselkedtem, mint egy
hülye tini.
Egy fiatal lány, aki többet akar. Aki élni akar, megtapasztalni,
hogy milyen is az. Izgatott voltam. Teljesen bezsongtam. Érezni
akartam, milyen, ha érintenek, milyen, ha szeretnek.

Én: Köszönöm, amit ma értem tettél! Bárcsak jobban

kimutattam volna az örömöm! Szeretném, ha tudnád,
hogy nagyon hálás vagyok!

Valahogy elfelejtkeztem minden aggodalmamról, amikor

rányomtam az elküld gombra. A hasam elzsibbadt, mintha
ezernyi pillangó szárnya simogatta volna belülről. Arcomon
mosoly terült szét.
Ian neve és telefonszáma elcsábított, nem tudtam ellenállni.
Egyrészt tudtam, hogy nem kellene, hogy hagynom kellene
mindent úgy, ahogy van.
De néha, egyszerűen maga alá temetett a magányosság
érzése. Ha éreztem, ahogy nyöszörög a lelkem, az aggodalmak
miatti rossz érzés is felerősödött. Ilyenkor aztán különösen
egyedül éreztem magam.
Vagy csak teljesen elvette az eszemet az érzés, amit kiváltott
belőlem. Ahogy a fura szeme végigsiklott rajtam, ahogy rám
nézett… a tekintete tele volt ígérettel; csodás, tiltott bűnöket
kínált. Olyan örömöket, amelyeket még nem volt szerencsém
megismerni. Vibrált belőle a kéj, mintha felém áradt volna a
pórusaiból. Még ilyen távolról is éreztem. Talán azért írtam az
üzenetet is, mert szerettem volna ismét megtapasztalni.
Buta lány!
De néha szükségünk van a fantáziálgatásra. Ez tart életben.
Úgy ültem az ágyam szélén, mint egy tini, aki arra vár, hogy
randira hívják. Olyan lázasan markoltam a mobilomat, mintha
rá tudnám bírni, hogy pittyegjen.
De már öt perc eltelt, és még nem érkezett válaszüzenet.
Csalódott voltam.
Megpróbáltam elnyomni. Amúgy is, így a legjobb.
Már maga az ötlet, hogy esetleg lehetne köztünk valami,
hülyeség volt a javából.
Nem voltam ennyire meggondolatlan.
Az éjjeliszekrényemre hajítottam a mobilt, majd lekapcsoltam
a lámpát és betakaróztam. Teljesen sötét volt a szobában. A
gyerekeim édes arca abban a pillanatban meg is jelent a lelki
szemeim előtt, ahogy minden egyebet kizártam. Át kell
csoportosítanom a dolgokat, újra kell terveznem. Ki kell
dolgoznom a támadást. Ki kell találnom valamit, hogy
kikecmeregjünk ebből a slamasztikából.
Lehet, hogy az elejétől fogva rosszul csináltam. De anyaként
gyakran arra kényszerül az ember, hogy az ösztöneire
hallgasson, a megérzéseire, és ezt igazán nem sajnálom.
Arra jutottam, már egyáltalán az is szerencsés, hogy most itt
lehetünk. Az, hogy itt fekszem a régi ágyamban, a kicsikéim
pedig a szomszéd szobában alszanak. A legrosszabb az
egészben az, hogy még így is találkozik velük. Ugyan
ideiglenesen enyém a felügyeleti jog, de heti két nap Reedé.
Mintha ugyan foglalkozna velük. Mintha valóban látni akarná
őket.
De most egyelőre velem vannak. Arról kell gondoskodnom,
hogy minden maradjon így, és persze nagyon reméltem, hogy
rendesen átlátom a dolgokat.
Összerezzentem, amikor vibrálni kezdett a telefonom.
Felvillant a kijelző.
Felkapcsoltam a kislámpát, felültem, és nevetséges ugyan, de
ismét teljesen izgatott lettem. De baromira! Hiszen itt volt az
üzenet, amire vártam. Üzenet Iantől.

Ian: Örömömre szolgált!

Szinte hallottam a rekedtes hangját, mintha egyenesen a

fülembe suttogott volna. Mint egy durva simogatás. Éreztem az
egész testemben.
Ismét vibrált a telefonom.

Ian: Nos, hadd fogalmazzak másképp. Nekem kellene

köszönetet mondanom. Az a hajvágás… igazán
emlékezetes lett. Ügyes kezed van!

Ó, te jó ég! Egy pillanat alatt gyorsult nulláról százra.

A kezem, amit megemlített, azon nyomban remegni kezdett,
és éreztem, hogy a mellkasomban támadt forróságtól
elvörösödöm. Az alsó ajkamat rágcsáltam idegességemben, és
úgy néztem körbe a szobában, mintha valami illegális dolgot
művelnénk, miközben csak teljesen hétköznapi módon
köszönetet mondtunk egymásnak.
De hát ez a férfi nem hétköznapi egy fikarcnyit sem.
Írni kezdtem.

Én: Miért érzem úgy, hogy bizonyára neked is nagyon

ügyes a kezed?

Ó, atyám! Mi a fenét művelek? Direkt keresem a bajt?

Majd szétrágtam az alsó ajkam, igyekeztem meggyőzni
magam, hogy ne küldjem el az üzenetet, hogy veszélyes terepre
tévedtem, hogy igazán nem kellene egy olyan férfival, mint ő,
ilyen játékot űznöm.
Bekap, megrág, kiköp. Ez fog történni.
De annyira jó érzés volt! Annyira élveztem, hogy ver a
szívem, hogy mennyire gyors a pulzusom, amikor végül
rányomtam a küldésre.
A szívem majd megállt, amikor szinte azonnal ismét vibrált a
mobilom.
Ugyan már! Kit akarok áltatni?

Ian: Ó, abban egészen biztos lehetsz! Engedd, hogy

bebizonyítsam!

Hajjaj… veszélyes vizeken evezek, és a víz lassan de biztosan

emelkedik. Már derékig gázoltam benne, és a vízszint még
emelkedik. És forró.
 Ezer éve nem flörtölt velem senki. Nagyon régen nem beszélt
velem így senki. Ilyen vakmerőn és pimaszul.
Nem fogta vissza magát.
Annyira arrogáns volt, illett hozzá minden egyes szó.
Túlcsordult benne az önbizalom, s úgy csepegett, mint valami
finom nektár.
De a legmeglepőbb az volt, hogy teljesen levett a lábamról.
Felébresztette bennem a vágyat.
Életre kelt a testem, szinte ismeretlen érzés kerített a
hatalmába. De már akkor ott volt, amikor először megláttam a
bárpult túlsó végén.
Nagyobb és figyelemreméltóbb volt mindennél. De mégis,
valahogy félelmetes is.
Azt hiszem túl sokáig vártam a válasszal, mert érkezett egy
újabb üzenet, miközben én csak ültem és mámorosan a kijelzőt
bámultam.

Ian: Folyton rád gondolok. Most már megvan a

számod. Meghívhatlak egy italra?

Ó, a fenébe! Nagyon csábító ötlet!

Én: Mondtam már, hogy nem tartom jó ötletnek.

Ian: Tévedsz. Szerintem csak félsz élni a lehetőséggel.

Félsz, hogy minden más lesz, miután kezelésbe vettelek
és végeztem veled.

Szinte remegett a lelkem a félelemtől. Mennyire kívántam!

Elöntött a vágy, kurva erősen, az a fajta, amikor nem tudsz
ellenállni, pedig tudod, hogy nem lesz jó vége.
De ráadásul nem tudtam pontosan, mit is akarok valójában.
Hogy meddig engedjem fajulni a dolgokat. Nem vagyok az a
könnyen ágyba bújós fajta.
Abban voltam csak biztos, hogy nem tudtam őt kiverni a
fejemből. Befészkelte magát a gondolataimba. A lelkembe.
Olyan helyekre, amelyek létezéséről már teljesen
megfeledkeztem. Ezért igenis féltem attól, hogy ha már nem
lesz, teljesen össze fogok omlani.

Én: Igazad van, pontosan ettől félek… Hogy nem leszek

ugyanaz az ember, ha végeztél velem. Nem vagyok
könnyűvérű, és nincs szükségem több fájdalomra.

Nem tudom, hogy tudott rávenni, hogy ennyire kitárulkozzak

előtte. De horogra akadtam, és nagyon vártam a választ.

Ian: Miért érzem úgy, hogy legszívesebben

levadásznám az illetőt? Őrjítő gondolat, hogy valaki
bántott téged… Hogy még ennyire fáj. Hogy lehetséges
az ilyen?

Összeszorult a mellkasom. Kívántam ezt az érzést, amit keltett

bennem. Vágytam a törődést.
Adni és kapni.
Támaszkodni és támasznak lenni.
De ez ostobaság. Hiszen nem is ismerem.
Gyorsan írni kezdtem. Muszáj leráznom, mielőtt még olyat
mondanék, amit nem kellene.

Én: Nem a te problémád. Ne aggódj miattam! Minden

rendben.

Tátogtam a meglepetéstől, amikor üzenetek áradata érkezett

válaszul.

Ian: De, ez igenis az én problémám, Grace, ugyanis

kurvára nem tudlak kiverni a fejemből.

Ian: Az én problémám, mert egyszer találkoztunk, és

mégis ekkora hatással vagy rám.

Ian: Az én problémám, mert részemről a szex az

egyetlen dolog, amit ilyen lazán tudok venni, te meg
valahogy képes vagy rávenni, hogy ne hagyjam
ennyiben.

Ian: És ez igenis kurvára nagy probléma a számomra.

Ian: Mondd el, mi történt akkor éjjel… amikor

elmenekültél.

Időm sem volt válaszolni, olyan gyorsan jött a következő

üzenet.

Ian: Ne! Ne válaszolj! Azt szeretném, ha személyesen

mesélnéd el.
 Csalódottságot éreztem, csüggedtség és elégedetlenség
hömpölygött a véremben. Ugyanis el akartam neki mondani! Be
akartam vallani az igazat. El akartam mondani, min mentem
keresztül, és közben persze aggódtam, hogy világgá fut majd.
Pedig azt tenné.
Ha van esze.
Mást nem is várhatnék tőle.
Nem is érdemelné, hogy belekeveredjen az ügyembe.
Ráadásul nem is bízom benne annyira, hogy a gyerekeim
közelébe engedjem.

Én: Nem lehet! Nem találkozhatunk többet.

Ian: Tévedsz. Szerintem te is szeretnél engem újra látni,

épp annyira, mint én téged.

Ian: Szeretnélek megérinteni.

Ian: Még soha nem kívántam egy nőt sem ennyire,

senkit nem akartam ilyen kétségbeesetten
megérinteni, mint téged.

Ian: Megengednéd? Megengednéd, hogy

megérintselek, Grace? Addig szeretnélek érinteni, míg
el nem feleded azt, ami bánt.

Összeszorult a mellkasom, ledermedtem, miközben

villámként cikázott bennem a vágy.
Összeszorítottam a combom, az előbbi csalódottságom
hirtelen sóvárgásba váltott, és hatalmas lángokkal perzselt
belülről. Szerettem volna belevetni magam a mély vízbe, a
szikláról fejest ugrani.
Bele a mélységesen mély vízbe, elmerülni teljesen.
Istenem! Ez a férfi túl sok nekem!
Remegtem… remegtem és csak remegtem, alig bírtam
visszaírni.

Én: Nem akarok felejteni. De ha nem lenne ennyi gond

az életemben, te lennél az, akit akarnék. De jobb, ha
hagyod az egészet úgy, ahogy van. Nem akarlak
bántani.

Ian: Érdekes, pont ezt akartam írni én is.

Szinte hallottam a szavaiból áramló önutálatot. Dühös

nevetés kúszott a levegőbe. Elsötétült a tekintete, és gonoszan
villant.

Én: Akkor azt hiszem, kvittek vagyunk.

Ian: Igen. Összeillünk. Tökéletesen.

Felhorkantam. Nevetséges!

Én: Igazam volt veled kapcsolatban. Nem szereted, ha

valaki nemet mond.

A forróság a combjaim között egyre inkább az igenre akart

rábeszélni.
Hogy adjam be a derekam.
Hagyjam, hogy elcsábítson, hogy megérintsen, és segítsen
felejteni.
Annyira jó lenne a karjában lenni! A hatalmas és erős kezei
között! A finom és ügyes kezei között, amelyek elűznék belőlem
az ürességet. Feltöltenék a lelkem, amely már régóta csak egy
elhagyatott szemétdomb, igazi romhalmaz.
De kétség sem fér hozzá, hogy ez a férfi darabokra zúzná a
szívem még épségben maradt részét is. Hiszen már most közel
állt hozzá. Minden egyes szavával.

Ian: Azt hiszem az a legnagyobb bajod, hogy mindezek

ellenére szeretnél igent mondani. Mondd, hogy nincs
igazam!

Válaszolni sem tudtam.

Ian: Nem így van? Magadhoz nyúlsz már a gondolattól

is, Grace?

Szent ég! Ez a férfi maga a két lábon járó szexualitás! Nincs is

itt, és ilyen hatással van rám!
Minden porcikámat elöntötte a vágy, eltelítette az
érzékszerveim, minden egyes idegszálamat. Tüzelt a testem,
lángolt, annyira kívántam, hogy már szinte lihegtem.
És igen, nagyon közel voltam ahhoz, hogy magamhoz érjek, és
szerettem volna neki elmondani, hogy igen, épp azt teszem.
Hogy azt kívánom, bárcsak ő érintene.
 De pontosan tudtam, milyen vége lenne.
Most már tényleg véget kell vetni ennek a beszélgetésnek.
Olyan útra tévedtem, amely nem vezet sehová, és ahonnan
nincs visszaút.
Ha ezen az úton mi ketten összetalálkozunk, és ütközünk,
nekem végem van. Ian összetörne. Darabokra. És otthagyna.
Olyasmit kergetek, ami soha nem lehet az enyém.
De a szívem átvette az eszem felett az irányítást, és már
pötyögtem is a választ.

Én: Nem. De örülnék, ha itt lennél.

Ian: Ez most meghívás akar lenni? Mert én magamhoz

nyúltam. Keményen áll a farkam, már alig látok a
vágytól. Érezned kellene, Grace. Hogy milyen hatással
vagy rám.

Én: Bárcsak megfoghatnám!

Ian: Váltsuk valóra a vágyainkat! Benned akarok lenni!

Fogadjunk, hogy a puncid pont olyan tökéletes, mint a
tested többi része.

Ó, te jó ég!
Mit tehettem volna? Magamhoz nyúltam. És elképzeltem
mindazt, amit mondott. Elképzeltem ezt a csodás férfit, amint
fölém mászik. Ahogy belém hatol. Mélyen. Ahogy magáévá tesz.
Pittyegett a telefonom. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, míg
én képzelegtem és ábrándoztam, hogy vajon milyen lenne…
 Teljesen elengedtem magam. Pedig ez nem is jellemző rám.
Aztán elélveztem. A testem összerándult, és én az ajkamba
haraptam, hogy ne kiáltsam a nevét. Lihegve nyúltam a
telefonért, hogy megnézzem az üzenetet.

Ian: Azt csinálod ugye?

Ian: Magadhoz nyúltál?

Ian: Basszus! Ez annyira izgató! Szeretném látni!

Szeretném látni, ahogy magadhoz nyúlsz. Mi baj lehet
egy éjszakából, Grace?

Lassan magamhoz tértem, nem tudtam, mit mondhatnék.

Hogy fejezzem be a beszélgetést, hiszen tényleg vágytam
mindarra, amit felkínált. Még úgy is, hogy tudtam, nagyon fog
végül fájni.

Én: Nem vagyok az egyéjszakás kalandok híve. Azt

hiszem, nagyon nem tenne jót.

Ian: A legszívesebben azt mondanám, hogy

feleslegesen aggódsz. De hazugság volna.

Haboztam, fontolgattam, hogy mit is válaszolhatnék erre. Azt

kívántam, bárcsak lenne megoldás, de egyértelműen nem volt.

Én: Nos, akkor azt hiszem, ideje, hogy elköszönjek.

Ian: Végül is éjfél van. Fuss, Hamupipőke! Úgy tűnik, ez

jól megy neked.
 9.

Nyöszörögve nyitottam ki a szemem, amikor megcsörrent az

ébresztő. Sötét volt a szobában, még szinte nyoma sem volt a
közelgő reggelnek.
Kinyújtottam a kezem, és elhallgattattam a telefonom.
Teljesen nyúzottnak és kialvatlannak éreztem magam.
Nem is értem, mi a fene ütött belém a múlt éjjel.
Hogy mennyire rányomultam arra a szerencsétlen csajra.
Olyasmit követeltem tőle, amit nem kellene, amihez nincs
jogom. Mégis akartam.
De most komolyan. Mégis, mi a francot gondoltam?
Grace annyi figyelmeztető jelzést küldött, hogy már rég ki
kellett volna szállnom a játékból.
Figyelmeztetett.
De valahogy, ez most más volt. Más érzés volt, nem csak
figyelemelterelés, nem csak egyszerű szórakozás. Nem ezt
éreztem.
Ennél több volt. Életemben először úgy éreztem, talán
érdemes volna megpróbálni.
Talán meg kellene próbálni. Többet akarni, mint eddig. Még
akkor is, ha nem adhatok túl sokat. Nem sok felajánlanivalóm
akad.
Teljesen össze voltam zavarodva, hiszen nem is ismerem ezt a
lányt, és ő nyilván nem is akar engem megismerni.
Nem ismeri az igazi természetemet.
A bennem lakó démont. A dühöngő szörnyet.
De nem számít.
Hiába nyomultam, visszautasított.
Arra vágytam, hogy birtokoljam és megvédjem.
Átfordultam a hátamra a hatalmas ágyon. Megdörzsöltem az
arcom, azt reméltem, hogy felráz, észhez térít, kiemel ebből az
elbaszott érzésből, és visszalök a valóságba.
Felsóhajtottam. A farkam még mindig kőkeményen állt attól a
pár sms-től, amit váltottunk. Elképzeltem őt az ágyban. Biztos
csinos, modern és szép szobája van, mint amilyeneket a
Pinteresten látni.
Olyan, mint ő.
Tiszta hülye vagyok. Mi lett belőlem? Egy csaj szobáján
agyalok.
Muszáj kúrnom! Muszáj valakit megfektetnem, hogy kiverjem
őt a fejemből.
Kényszerítettem magam, hogy felüljek. Sóhajtva nyúltam a
telefonomért, hogy ellenőrizzem a bejövő maileket.
Ezt szoktam tenni. Ez a rutin. Mindig így kezdem a napom.
Az emberek, úgy tűnik, mindig éjjel jutnak el a vészhelyzetig.
Idegesítő, de igaz.
Az én életem más emberek élete körül forog. A drámák és
vészhelyzetek körül. A cél pedig az, hogy ezeket visszafordítsuk,
és másnak fájjon. Még több dráma, még több vészhelyzet.
 Bosszú és elégtétel, dollárok és vagyon formájában. Mindig
csak erről van szó.
A pénzről.
Kapzsiságról.
De legalább a számomra megfelelő üzletágban kötöttem ki.
Azt hiszem.
Ismét felsóhajtottam, amikor megláttam, hogy kurva sok
elolvasatlan üzenetem van.
Felgyorsult a pulzusom, őrülten vert a szívem.
Az üzenetek nagyjából két órával ezelőtt érkeztek. Talán pont
azután, hogy végre sikerült elaludnom, miután egy órát
kínlódtam az ágyban, azon tűnődve, hogy bárcsak elveszhetnék
abban a testben, azok között a lábak között…

Grace: Igazad van. A valódi probléma az, hogy

szeretnék igent mondani.

Grace: De nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy

túl bonyolult most az életem.

Grace: Az az igazság, hogy félek. Félek még valamit

elveszíteni. Félek a fájdalomtól. Félek, hogy veszélybe
sodrom magam. Félek, hogy ha jobban megismersz,
itthagysz.

Grace: De muszáj tudnod valamit. Ugyan levertek a

lábamról, talán egy kicsit össze is törtem, de ez nem
jelenti azt, hogy egy roncs lennék. Nem ilyen vagyok.
Soha nem féltem élni az életem. Soha nem féltem a
 felkínálkozó lehetőségektől.

Grace: De néha túl sok a kockázat.

Grace: Egy nap… egy nap… majd újra élhetek.

Elfacsarodott a szívem.
Fájdalmasan.
Eltűnődtem, milyen lehet az, amiről írt.
Élni.
Lélegezni.
Adni, nem elvenni.
Szeretni, nem bántani.
Nem tudtam, hogy a faszba lehetnék erre képes, ha csak
bántani tanultam, ezt ismerem.
De volt valami ebben a csajban, valami tökéletes,
ellenállhatatlan, elsöprő, édes és nagyon bájos, ami arra
késztetett, hogy megpróbáljam.

Átnyomultam a tömegen. Tele volt a járda emberekkel.

Zsebre tettem a kezem. Esti szellő játszadozott körülöttem, a
szívem olyan hevesen vert, hogy majd kilyukasztotta a
mellkasom.
Nem vagyok normális.
Tiszta őrült vagyok.
Megőrültem.
 De nem érdekel!
Semmi sem érdekelt, csak a lány, aki a fodrászszalon ajtajával
bíbelődött, háttal nekem. Az üzlet bezárt mára.
A szőke hullámok a hátára omlottak. Fehér farmernadrágot és
egy fekete pulóvert viselt, egyik válla kivillant. Szexi fekete
csizma volt a lábán.
Lenyűgöző!
Majd levert a lábamról a belőle áramló energia, és a bennem
fellobbanó vágy.
Ott álltam pár méterre tőle, és alig ismertem magamra.
És olyan furcsa érzésem volt, mintha a lelkem felismerte
volna az ő lelkét.
Nem is nézett felém, de láttam, hogy megfeszül a válla,
megremeg a felsőteste, mintha ő is érezte volna azt, amit én.
Lassan, nagyon lassan megfordult, és rám nézett.
A megviselt Hamupipőkém.
Az összetört angyalom.
És ott voltam én, a báránybőrbe bújt farkas.
Olyan érzésem támadt, hogy érzi a bennem rejtező démont is.
Az első pillanattól fogva.
Meglepetten felsóhajtott, tekintetében vágy, és félelem feszült.
Örültem. Szívesen fogadtam mindkettőt. Bekebeleztem.
Ahogyan őt is szeretném.
 10.

– Ian…
Akaratlanul is elsuttogtam a nevét, ahogy döbbenten
eltátottam a szám. Félelem és vágy lett úrrá rajtam.
Megremegtem.
Remegett a szívem, és remegett alattam a föld is.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
Pedig tudtam jól. Tudtam, hiszem én lendítettem mozgásba az
eseményeket, amikor az éjszaka közepén megírtam azokat az
SMS-eket. Nem tudtam aludni. Csak rá bírtam gondolni.
Akartam őt, pedig nem szabad.
Van, amit nem lehet megállítani, aminek nem lehet ellenállni.
Túl nagy a kísértés. Ott van előtted, felkínálja magát, és neked
csak ki kell nyújtanod a kezed és elmerülni benne.
Közelebb jött. Zord keménység áradt tökéletes testéből.
Ma egy sötétszürke zakó, öltönynadrág és mellény volt rajta.
Tökéletesen állt rajta. Látszott az erő, amely a drága anyag alatt
feszült.
Széles váll.
Keskeny csípő.
Nyakkendő a nyakán.
 Vágy az ajkán.
Éreztem.
Éreztem a szenvedélyét.
A sóvárgást.
Ezernyi nap erejével sugárzott belőle.
Közelebb jött. Minden egyes lépésével, amit felém tett, egyre
többet veszítettem a józan eszemből.
Ez őrültség.
Olyan közel jött, hogy már csak a leheletünk választott el
minket egymástól.
Az övé szinte bekebelezett, a melegsége, amelyet tökéletesnek
éreztem a nyakamon.
– Azt írtad az SMS-ben, hogy soha nem féltél élni az életed.
Hogy soha nem féltél megragadni a lehetőségeket. Baszki,
Grace, itt állok, és azt kérem, hogy ragadd meg a lehetőséget, itt
és most, velem!
Ó, te jó ég!
Szinte hallottam, ahogy az ellenállásom maradéka lepattogzik
rólam.
Meg sem lepett, hogy a csodás szája arrogáns mosolyba
fordult, miközben szinte a nyakamba suttogott.
– Vacsorázz velem! – kérte.
Elöntött a vágy. Belélegeztem az illatát, hagytam, hogy
teljesen átjárja a tüdőmet. Hatalom-, befolyás- és dominancia-
illata volt. Fahéj, narancs és szex. Boszorkányfőzet.
Ujjbegye végigsiklott a nyakamon, a hevesen lüktető
ütőeremen.
– Mi baj lehet egy vacsorából? – kérdezte.
 Volt egy kis laza gúny a hangjában.
Nagyon fel tudott izgatni. Olyan helyeken bizseregtem, ahol
még soha.
Majdnem felnevettem.
– Ó, belőled lehet a baj! – mondtam, és hátrébb léptem, hogy
rendesen ránézhessek – Az ilyen férfiaknak figyelmeztető
jelzéssel kellene közlekedniük.
Megvillant a szeme. Vörös, fekete és arany színben játszott. A
hatalmas tenyerébe fogta az arcom, majd hüvelykujjával
megsimogatta a szemem sarkát.
– Szerintem pedig, az ilyen nők jelentik a valódi veszélyt.
– Ilyen nők?
– De cuki vagy! Még azt sem tudod, hogy valójában milyen
veszélyes vagy.
– Nem vagyok cuki. – kuncogtam.
– Nem hiszek neked – vigyorgott szexin.
– Majd megleplek.
– Ó, lepj csak meg! Teljesen levettél a lábamról. – suttogta a
fülembe.
Ránéztem.
– Szerintem meg inkább te engem.
Ráadásul szó szerint.
Teljesen körülölelt az aurája.
Alig bírtam megállni a lábamon, majdnem ki is csúszott
alólam.
Megfogta az állam, és egészen közelről a szemembe nézett.
Olyan közelről bámult, hogy attól féltem, ott helyben lehajol és
megcsókol. Erre még nem voltam felkészülve. Főleg
nyilvánosan. Mindenki szeme láttára.
Hát, nagyon vakmerő dolog volt ez így, ahogy ott álltunk
ketten.
Gyorsan körülnéztem a zsúfolt utcán, nem találok-e figyelő
szemeket. De a gyerekek ma Reednél voltak, és ilyenkor
elfoglalt volt, fenn kellett tartani a gondoskodó szülő látszatát,
így nem ért rá velem szórakozni.
Ian bizonyára észrevette a hangulatomban a változást, mert
kissé hátrébb húzódott.
– Csak egy vacsora… utána eldöntöd, hogyan tovább.
A hangjából szinte csepegett a tömény szex.
– Remélem, megengeded nekem, hogy oda vigyelek, ahová
szeretném. Gyere, angyalkám!
Biztos azt hitte, hogy nemet akarok mondani, mert hirtelen
nekinyomott az ajtónak. Teste az enyémnek feszült. Elöntött a
forróság.
– Kérlek, Grace! Csak egy vacsora!
Egyetlen másodpercig hezitáltam csak, és már bólintottam is.
Biztos voltam benne, hogy meg fogom bánni, de nem akartam
hazamenni a nagyihoz, hogy aztán egész este azon agyaljak, mi
lett volna ha…
Nem hiányzott a magány és a bennem tátongó üresség.
– Csak egy vacsi – mondtam.
Persze mindketten tudtuk, hogy ez több egy vacsoránál,
amikor átkarolta a derekam, és közel húzott magához.
Megint körülkémleltem. Utáltam, hogy Reed ennyire sakkban
tart még mindig, de muszáj volt óvatosnak lennem. Nem szabad
átlépnem a határt. Majd lábujjhegyen lépkedek.
 De Ian Jacobs maga után húzott.
A nyakába temettem az arcom, hogy ne vegyenek észre.
Belélegeztem az auráját.
Átvezetett a tömegen, a munka után hazafelé siető emberek
hadán.
Szerintem mindketten éreztük, tudtuk, hogy ez valami más.
Az a pillanat fontos volt. Számított.
Tudtuk, mert olyan érzés volt, mint amikor elkezdődik
valami. Mintha valami nagyszerű dolog kezdetén állnék. De ez
egyszerűen lehetetlen. Hiszen Iannek fogalma sincs, ki vagyok,
mit akarok, mi az igazán fontos a számomra.
Felvillant előttem a gyerekeim arca. Bűntudatom lett. Nem
lenne szabad boldogságot keresnem, amíg az ő boldogságuk
nincs biztosítva. Amíg nem zártam le ezt az ügyet.
Amíg nem nyertem.
Ettől a gondolattól azonnal körülkémleltem ismét. Az
ösztönöm azt súgta, legyek óvatos. Hogy figyeljek oda.
Nem tudtam, mitévő legyek.
Mentem is, és maradtam is volna egyszerre. Úgy éreztem,
szétszakadok.
A szívem vitt előre, de az eszem legszívesebben behúzta volna
a vészféket.
A meggondolatlanság nem jó nekem. Bár, nem mintha egy
vacsora egy férfival, akkora bűn lenne. Nem csapok be senkit.
A csalás és becsapás megvolt, de én voltam az elszenvedője.
Az igazi kérdés az, hogy vajon Ian hajlandó-e az én oldalamon
harcolni, ha megtudja az igazat.
Hogy vállalja-e.
 Csak hát fogalmam sincs, mikor kellene elmondani neki.
Mikor időszerű? Mi lenne a megfelelő reakció?
– Csak egy vacsora. – suttogta, mintha érezte volna az
aggodalmamat.
– Csak egy vacsora – ismételtem egyetértve.
Elgondolkodtam, hogy vajon most hazudtunk-e egymásnak
először.
 11.

Hozzám hajolt, én még közelebb húztam magamhoz.

Elcsodálkoztam, hogy mennyire jó érzés.
Hogyhogy nem viszolyogtam?
Hogyhogy nem akartam eltolni magamtól?
Hogy lehet, hogy még ennél is többet akartam?
Hogy lehet, hogy tetszett, amikor még közelebb bújt hozzám?
Nem szoktam ilyet csinálni.
Soha.
Nem is akartam.
De akkor, ott, semmi másra nem vágytam.
Ez volt az az esély, amit érdemes megragadni. Érdemes
megpróbálni.
Csak egy vacsora.
Lófaszt!
Mindketten tudtuk, hogy többről van szó. Ő is, hiszen
éreztem, hogy remeg, teljesen kivolt, mintha titkolna előlem
valamit.
Teljesen kivoltam én is, hogy talán valami komolyabb az
egész, és én mégis akarom.
Tudtam, hogy van valami. Kétség sem férhetett hozzá, hogy
bajban van.
Olyan szorosan fogtam, ahogy csak tudtam, miközben
átvágtunk a tömegen.
Hazafelé siettek az emberek, lassan esteledett, az égbolt már
piszkosszürkébe váltott, de még rózsaszín csíkok szabdalták
szerteszét.
Grace lassan megnyugodni látszott.
Mélyet lélegzett, majd fellesett rám. Magas volt, de kicsinek
tűnt, ahogy közel bújt hozzám.
– Na, és hová viszel csak vacsorázni? – kérdezte.
Elnevettem magam.
– Nos, arra gondoltam, mivel jó benyomást kell keltenem,
hogy a kedvenc éttermembe viszlek.
A kereszteződésnél pirosra váltott a lámpa. Az autók
megálltak, gyorsan átkísértem az út túloldalán álló, fényesen
világító épülethez, amelynek a legtetején volt az Eve’s.
Megforgatta a szemét, de azért volt benne némi játékosság is.
– Naná, hogy idehozol. Csak az szeretheti az ilyen éttermeket,
aki ezüstkanállal a szájában született.
Ez durva volt. Hirtelen meginogtam.
– Nem egészen – válaszoltam.
Bár tudná! Bár tudná, hogy éltem régen. Hogy küzdöttem.
Miket tettem a túlélés érdekében.
A finomságok, amiket gyermekként ismertem, mind a
kukából származtak. Onnan túrtam ki őket. Eltűnődtem, mit
gondolna rólam, ha tudná.
– Akkor jó, mert azt tudnod kell, hogy a hely nem fog levenni
a lábamról. Csakis a férfi képes erre.
 Hű, basszus, mennyire más ez a csaj!
– Na, akkor semmi esélyem. – vágtam rá, de olyan volt,
mintha figyelmeztetésnek szántam volna. Ha túl mélyre néz,
biztos nem fog neki tetszeni, amit lát.
A kezem a derekán volt, ő pedig rám vetette kékeszöld
tekintetét, mielőtt beléptünk volna a forgóajtón az épületbe.
Végignézett rajtam, megbámult. Vagy csak darabokra szedett?
– Ezt gondolod? Hogy nem vagy érdemes arra az esélyre, amit
tőlem kérsz?
Nos, ha erről a csajról van szó, láthatóan nem tudom magam
kontrollálni. Nekinyomtam ugyanis a falnak, ott az előtérben.
Feltört belőle egy sóhaj, én pedig azonnal belélegeztem.
Minden sejtjét be szerettem volna kebelezni.
Olyan volt, mint a föld, a víz és az égbolt.
A tenyerembe fogtam a csodás arcát.
– Ne kövess el hibát. Nem vagyok rá érdemes, és soha nem is
leszek. Egy seggfej vagyok, Grace. A legkapzsibb seggfej, akivel
valaha találkoztál. De veled…
Elkalandoztak a gondolataim. Azon tűnődtem, mi lehet az,
amit érzek, amikor velem van.
– Veled… életemben először úgy érzem, hogy… bárcsak valaki
más lennék! Jobb. Aki érdemes a boldogságra.
Felpillantott rám. A szeme, mint a legmélyebb tenger.
Tekintetében bűntudat, remény és hit villant.
Tessék! Most adtam neki okot a visszavonulásra, erre úgy néz
rám, mintha ajándékot kapott volna.
– Azt hiszem, mindketten erre vágyunk. Szeretnénk
megérdemelni a boldogságot – mormolta halkan. Szavai szinte
simogatták a lelkem.
Olyan volt, mint a neve: Grace. Bájos és jóindulatú.
Kegyelmes.
De én nem ezt érdemlem. Azok után, amit tettem?!
– Hiszen erre vágyik mindenki, hogy szeressék. Hogy fontos
legyen valakinek – tette hozzá lágy hangon.
Milyen édes.
Mennyire valóságos.
Azt hiszem, a legőszintébb ember, akit valaha a karomban
tartottam.
Megfogtam a kezét, egymásba fűztem az ujjainkat, és
élveztem a forróságot, ami végigfutott a karomon.
Mint egy áramütés, amitől életre kel a szívem. A halántékához
nyomtam az ajkam, miközben a felvonók felé tereltem.
– Mit teszel velem, te angyal? – suttogtam.
De nem volt ideje válaszolni, mert hirtelen kinyílt a liftajtó, és
kiözönlöttek az emberek. Hátrahőköltem, amikor megláttam azt
a hatalmas alakot középen.
Basszus!
Már csak ez hiányzott!
Instant karma, faszikám.
Abban a pillanatban, ahogy Mack meglátott, oldalra hajtotta a
fejét, mintha próbálná felfogni, ami a szeme előtt történik.
Szerettem volna megragadni Grace-t, átölelni, eltakarni és
elrejteni.
Ehelyett úgy viselkedtem, mint valami buzi faszkalap.
Beletúrtam a hajamba.
– Ian! – köszöntött Mack jókedvűen, ahogy Grace és köztem
cikázott a tekintete. Azonnal rájött, miért hagytam tegnap éjjel
faképnél – Mi újság, haver? Ezer éve nem beszéltünk – mondta
túlhangsúlyozva, és túljátszva a szerepét.
Na persze.
Igyekeztem nem csikorgatni a fogam, de nehezen ment.
Mack tekintete ide-oda járt köztünk. Hol az oldalamhoz
simuló lányt bámulta, hol engem. Kék szemében kérdőjelek
bukkantak fel, és úgy száguldottak felém, mint a kilőtt nyíl.
Randizol?
Igazi randi?
Komolyan?
És hol az én legjobb barátom, aki annyi baromságot hadovált
össze tegnap?
Még soha nem volt, hasonlónak sem a szemtanúja. Tudta jól,
hogy a közös vacsora, a számcsere meg hasonlók, nem az én
stílusom.
Kissé kényelmetlenül éreztem magam, és valami váratlan
érzés hatalmasodott el rajtam.
De nagyon hirtelen tört elő belőlem az érzés.
Védelmezni akartam a mellettem álló lányt.
Mintha muszáj lenne állást foglalnom.
Muszáj volna elmondanom, hogy ő más.
A helyzet más.
Hogy ez most számít.
Ez fontos.
De mielőtt végiggondolhattam volna az egészet, Grace lágyan
elnevette magát. Gyönyörű tekintetét Mackre emelte.
– Csak vacsorázunk – mondta kedvesen, csilingelő hangon.
 Hitetlenkedve felnevettem. Ez a csaj teljesen összezavart.
Csodás egyvelege a keménynek, a keserédesnek, a lágynak és a
kedvesnek.
Grace elindult befelé, és még cukkolta is egy kicsit az én
nagyseggű, izmos haveromat, mintha amaz, nem is hozta volna
az imént kellemetlen helyzetbe.
Kedveltem a csajt.
És ennek nem örültem egyáltalán.
De ez az igazság. Ez történt velem.
Megkedveltem a csajt.
Szerettem vele lenni, szerettem mellette lenni.
Megráztam a fejem, és megköszörültem a torkom.
– Mack, ő itt Grace. Grace, ő a legjobb barátom, Mack.
Mack Grace felé nyújtotta hatalmas, lapát tenyerét, Grace
pedig az enyémet elengedve, kezet fogott Mackkel.
– Örülök, hogy megismerhetlek! – mondta Grace, és
megajándékozta a haveromat az eszméletlenül csodás
mosolyával.
Hirtelen ökölbe szorult a kezem, amely eddig az övét fogta.
Eltűnődtem, miért érzem, amit érzek. Féltékeny lettem, elkapott
ismét a birtoklási vágy és… a szenvedély.
Macket figyeltem, ahogy Grace-t nézi.
Még mindig a kezét rázta, nem engedte el, miközben ismét
egyikünkről a másikunkra bámult.
– Grace – mondta. – Kivel is vacsorázol ma pontosan? –
kérdezte.
Kihívás akart lenni, piszkálódás, idegesíteni akart.
– Igen, vacsorázni jöttünk – szóltam közbe, és igyekeztem
nyugodt maradni.
Hülyeség volna kiszakítani Grace kezét az övéből.
Nem kellett alá adni a lovat, volt min szórakoznia így is.
És láthatóan éppen kedve is volt hozzá.
– Ó, valóban?
Oldalra döntöttem a fejem, úgy bámultam egyenesen a
szemébe.
Nehogy megszólalj, seggfej!
Elkuncogta magát, és ismét Grace-re nézett.
– Én is örülök, hogy megismerhetlek – mondta.
Grace segélykérőn bámult rám. Nem tudta, mi folyik köztünk.
Gyorsan átöleltem ismét a derekát, és közel húztam
magamhoz.
Most volt jó helyen.
Nem érdekelt, hogy Mack ott sasol, és az sem érdekelt, hogy
mit gondol.
– Majd később beszélünk – mondtam neki, talán kissé
keményebben, mint kellett volna.
Később a nyakamba zúdíthatja a szarságait.
Elnevette magát, és elindult a kijárat felé.
– Aha, az biztos – dörmögte, majd szalutált egyet, és ismét
elvigyorodott.
Grace bizonytalanul mosolygott.
Én nem szóltam semmit, csak megnyomtam a hívógombot,
mert a liftajtó időközben becsukódott. Ahogy kinyílt,
betessékeltem Grace-t.
– Szóval ő a legjobb barátod? – kérdezte.
– Aha!
 – Nem inkább az ellenséged? – kérdezte nevetve.
Megráztam a fejem, elmosolyodtam.
– Nos, hogy is mondjam… néha kicsit sok a csávó.
Ami azt jelentette, hogy szerette beleütni az orrát mások
dolgába.
Ahogy én arra születtem, hogy ügyvéd legyek, ő bizony arra
született, hogy nyomozó váljék belőle.
– Akkor a legjobb ellenséged – mondta erre Grace felvont
szemöldökkel, én pedig elnevettem magam.
– Valami olyasmi.
De nem igaz, mert a szövetségesem. Nagyon közel áll hozzám.
Bízom benne, és bármikor, bármiért fordulhatok hozzá, ha kell.
Ez persze azt is jelentette, hogy tőle tűrtem el a legtöbbet, és
kaptam is bőven.
– Nagyon rokonszenves – mondta Grace kedves tekintettel.
Folyamatosan tett róla, hogy ő is rokonszenves legyen.
– A legjobb csávó, akit ismerek. Ő, és a bátyám. Mindketten
bármit megtennének értem, és én gondolkodás nélkül
viszonoznám bármikor.
Valamiért megállíthatatlanul kitört belőlem az őszinteség. Ez
a csajszi egyre nagyobb hatással volt rám. Minden egyes
pillanattal, közelebb került a szívemhez.
A felvonó egészen a legfelső emeletig repített minket,
miközben én Grace-t figyeltem.
Körüllengett a lénye és az illata.
Magamba ittam mindkettőt.
Korábban azt hittem, idegesíteni fog, de aztán teljesen fejbe
kólintott, amikor ott voltunk ketten a liftben összezárva.
 Kurvára szép csaj.
Annyira érzéki.
Annyira nőies.
Annyira megfelelő számomra.
A bennem lakozó démon izgett-mozgott; kikívánkozott.
Játszani akart.
Szinte megkönnyebbültem, amikor megérkeztük az
étteremhez. Kiléptünk a flancos előtérbe. Összecsendülő
tányérok, evőeszközök csörgése és a vendégek vidám nevetése
visszhangzott a térben.
A derekára tettem a kezem.
Tisztára libabőrös lettem.
Aztán elöntött a forróság.
Hogy az övé vagy az enyém, azt sem tudom.
Talán mindkettő.
Csak azt tudom, hogy éreztem a keze érintését, az intenzív
összekapcsolódást köztünk, amit az érintés váltott ki. A
nyakához nyomtam az orromat és körbeszaglásztam. Egészen a
füle mögötti kis területig, ott belélegeztem a vágykeltő illatát.
Csipke.
Szenvedély.
Finom, nedves punci.
Megborzongtam, bizsergett a mellkasom.
Hirtelen úgy éreztem, kedvem lenne egész nap nyalni, és
talán utána össze is bújnék vele.
El is kezdtem egyből aggódni.
A függőség valahogy pont így kezdődik.
 12.

A hosztesz kikísért minket az oldalsó ajtón, majd egyenesen

felmentünk a zárt tetőteraszra. Egy gázkandallóban tűz
lobogott. Az égbolt mélyszürke ruhát öltött, melybe egyre fakuló
színek hasítottak csíkokat.
Elszórtan néhány másik párocska is volt idefent, az egymástól
távolabb eső boltíves beugrókban, és az alacsony asztalkák
melletti terebélyes fotelekben foglaltak helyet. Na és a kilátás!
Pazar kilátás nyílt a városra az egyik oldalon, míg a csendes,
sötét öböl uralta a másikat.
Belekaroltam Ianbe.
– Nem csodálom, hogy ez a kedvenc helyed.
– Várj csak, míg megkóstolod, hogy főznek.– mormogta a
nyakamba.
Ki sem szállt az orrával a nyakamból. Mélyen belélegezte az
illatom, én pedig libabőrös lettem, amikor megértettem, hogy ez
a férfi, elsősorban engem szeretne megkóstolni.
Végre megértettem, hogy miért hat így rám. Hogy mi ez a
késztetés, amit érzek, amit még az alkonyaton át is ilyen
erősnek érzek. Ez az érzés azonnal életre kel bennem, ha a
közelemben van.
 Az egyik eldugottabb helyre ültünk le. A kanapé patkó alakú
volt, egymással szemben foglaltunk helyet. Az asztalunk
közepén apró lángokkal táncolt, ugrált, játszott a tűz.
Szította a tüzet, ami bennünk égett.
Összeszorítottam a combomat.
Fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel a férfivel.
Megkaptuk az étlapot. Miután elment a hosztesz, Ian
hátradőlt a kanapén, belesüllyedt a puha párnákba, a karját a
háttámlára fektette. Nyugodt és laza volt, erő sugárzott belőle,
ahogy ott ült, miközben engem bámult a lángokon át.
Nem hiszem, hogy valaha is láttam nála izgatóbb, csábítóbb
férfit.
Csakis engem bámult azzal az izgalmas, fahéj árnyalatú
szemével, amelyben visszatükröződtek az asztalon táncoló
lángok.
– Tudod, milyen lélegzetelállító vagy? – kérdezte szinte
morogva.
Hatalmasat ugrott a szívem, majdnem ott landolt Ian ölében.
Megnedvesítettem az ajkam.
– Amikor először megláttalak a pultnál, azt hittem,
hallucinálok, hogy csak a képzeletem szüleménye vagy, és csak
azért vetít ki elém az elmém, hogy túléljem azt a borzalmas
éjszakát – mondtam mély hangon, amelyben ott lüktetett
minden érzelem, amit Ian az este felszínre hozott.
Elmosolyodott, méghozzá azzal a mosollyal, amelytől azonnal
elzsibbadtam, és olyan érzésem lett, mintha ezernyi pillangó
csapkodna bennem.
A díszpárnákat simogatta, és úgy csipkedte a hosszú ujjával,
mintha arra akarna rávenni, hogy huppanjak oda, és adjam
neki magam.
– Nem kellene ilyeneket mondanod, Grace.
– Nem? – kérdeztem meglepetten, hiszen flörtölni akartam.
Olyan érzésem volt, mintha Ian jó mélyen megnyitott volna
valamit bennem, mintha szabadon eresztett volna bennem
valamit, ami eddig ott hevert kétségbeesetten, szabadulásra
várva.
Végigsimítottam a felkaromon, tiszta libabőr voltam a vágytól.
Hirtelen rájöttem, mennyire hiányzott ez nekem, és mennyire
akartam ezt. Vele.
De igaza volt, féltem, sőt rettegtem, hogy nem leszek többé
ugyanaz az ember, ha ő már kiélte magát rajtam.
Tudtam, hogy valamelyest durva lesz.
Némileg vad.
Teljesen el kell majd engednem magam.
– Nem, hacsak nem akarod, hogy az ölembe ültesselek –
mondta, majd előrehajolt. – Amióta megláttalak, uralkodnom
kell magamon. Olyan ember vagyok, aki megy és elveszi, ami
kell neki. Azt gyanítom, hogy neked halvány fogalmad sincs,
hogy mennyire akarlak. Itt és most. Ebben a pillanatban. És
mondtam, hogy a pillanatnak élek.
Meg kellett volna ijednem.
Tudtam, hogy kíván.
Láttam, ahogy rám nézett.
Mintha kicsit zilált lett volna.
Mintha még egy szívdobbanásnyi ideig eltűnődött volna,
mielőtt levadássza a zsákmányát.
 Én is hátradőltem, igyekeztem a szenvedély, és az érzelmek
ellenére világosan látni, meglátni benne azt a férfit, aki a felszín
alatt lakozik.
– Valóban ilyen lennél? Én úgy látom, sokkal több van
benned, mint amennyit megmutatsz.
Felhorkant és kuncogni kezdett, de a nevetése nyers volt, tele
bizonytalansággal és önváddal.
– Hidd el nekem, mindaz, amit nem engedek neked meglátni,
azt… nem is akarod igazán tudni.
– Ó, mi lehet olyan rossz? – kérdeztem.
Valahogy a közelébe kell férkőznöm. Ian nyers volt és durva,
de közben mégis olyan édes. Volt benne valami eredendően jó,
valahol, annak a keménységnek a mélyén. Láttam rajta.
Éreztem.
Ugyanazt csinálta, amit én. Közelebb hajolt, betelítette a teret,
miközben egyre sötétebb lett körülöttünk.
Úgy éreztem, mindketten tehetetlenek vagyunk. Nem tudunk
megálljt parancsolni az érzéseinknek. Nem tudunk ellenállni az
erőnek, amely a lángokon át is erősen vonzott minket
egymáshoz.
Lassan elkezdett felém oldalazni. A keze a háttámlán maradt,
de egyre közelebb araszolt hozzám a patkó alakú íven.
Elöntött a vágy, Ian pedig becsusszant mellém.
Ott volt, közvetlenül mellettem. Lehajolt hozzám, ajka az
ajkam széléhez ért.
– Minden – suttogta a kérdésemre a választ.
Kisimította az arcomból a hajamat, és megcsókolta a helyét.
Forró ajka, édes érintés volt a bőrömön.
 – Én vagyok a sátán – suttogott tovább.
És ebben a kijelentésében, már nem volt semmi játékosság.
Keserűen és keményen csengett.
Mégis, ugyanaz a férfi volt, aki a gálaesten odajött hozzám.
Aki ott azonnal figyelmeztetett is, hogy csak használni akar, és
egyáltalán nem bánja, ha valaki őt is csak használni akarja.
Mégis arra a gyors következtetésre jutottam, hogy ez a férfi
mégis csak egy vízió, nem valós, csak egy álca. Az álarc mögött
van az igazi énje, az álarc pedig arra hivatott, hogy megvédje.
– Nem hiszek neked – suttogtam vissza.
Mert tényleg megláttam benne a jót. Láttam a sebezhetőségét.
Közelebb hajolt hozzám. Végigcsúsztatta a kezét a terítőn, míg
összeértek az ujjaink.
– Pedig jobban tennéd.
Nyeltem egyet.
– És mi van azzal a csávóval, aki egy esélyért könyörgött? –
nyögtem ki nagy nehezen. – Aki azt szeretné, hogy valaki
higgyen benne?
– Azt reméli, hogy nem fogod utálni, ha megismered a valódi
énjét.
Zihálva vette a levegőt, lélegzete összekeveredett az
enyémmel.
Őrület, milyen hatással volt rám! Hogy milyen intenzíven
borított el az izgalom. Életre kelt minden sejtem, minden
porcikám.
Olyan érzésem volt, mintha már nagyon-nagyon régóta, nem
vettem volna levegőt. Most hirtelen mintha megtelt volna a
tüdőm, mintha eltelne, és életre kelne Ian jelenlétével.
 Megragadtam a lehetőséget, és végigsimítottam az
ujjbegyemmel telt ajkán.
– Mindenkinek vannak titkai, Ian. Elkövetett ostobaságok.
Mindenkinek lenne oka árnyékban maradni, visszahúzódni,
elszalasztani a lehetőséget. De az, hogy most itt ülsz, már ez is
azt bizonyítja, hogy egy részed, igenis jobb szeretne lenni. Egy
pillanatig sem hiszem, hogy nincs semmi, amit adni tudnál,
vagy, hogy gonoszság van benned. Szerintem inkább félsz.
Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy ezt láttam meg benne. Ez
lapult a durva felszín alatt: ijedtség, és a félelem.
– Szerinted mindent tudsz rólam, csak mert néhányszor
találkoztunk? – kemény, durva önvédelem volt.
Mély lélegzetet vettem. A szívem vadul dörömbölt a
mellkasomban. Aztán hirtelen, elöntött a szeretet érzése.
Tudtam, hogy így lesz. Gyorsan jön és intenzív lesz, kötődni
kezdek, hisz vágyom az érzésre, amit Ian kivált belőlem. Azt,
hogy talán fontos lehetek valakinek. Hogy nem vagyok
értéktelen. Tudtam, hogy ő is arra vágyik, hogy fontos legyen
valakinek.
Éreztem, ahogy összetört szívem, hirtelen kitárulkozik,
készen, hogy beengedje a férfit.
– Látom ám, hogy a menő öltöny, a csinos külső, a büszkeség,
mind-mind az összetört szívedet védi.
Megérintettem a csuklójánál kikandikáló tetoválást. Mintha
az is szomorúságot sugárzott volna, mintha az is megsiratott
volna valamit, ami szemmel láthatatlan.
A démon.
Eltűnődtem, vajon mi mehetett ennyire félre a korábbi
életében, hogy ördögként gondol magára.
Legszívesebben, azonnal leszedtem volna az ingjét,
kiszabadítottam volna a felsőtestét, hogy felfedezzem, lássam a
rávarrt mintákat.
– Tévedek? – kérdeztem.
– Nem – dörmögte, miközben egy hajtincsemmel játszott. –
Nem, angyalkám, nem tévedsz. És talán ez ijeszt meg a
leginkább – mondta. – De ami megnyomorított bennem, az tesz
azzá, aki vagyok. Az tesz kegyetlenné. Kisgyerekként
megtanultam, hogy csak magamra számíthatok igazán. Hogy
vigyáznom kell magamra. Megtanultam, hogy csakis így
élhetem túl. Szörnyű dolgokat műveltem, Grace – mondta,
miközben szégyen ült ki az arcára.
A hangja elsötétült, és megtelt bánattal.
– Szörnyű dolgokat műveltem, és sok dolog, még ma is kísért.
De a lelkem mélyén tudom, hogy most sincs másképp. Bármit
megteszek a túlélés érdekében. Csakis a bátyám, a családja, és
Mack azok, akik helyet kaptak a szívemben. Ennyi. Ők az
egyetlenek, akikben bízni tudok. Akikre tudom, hogy
számíthatok. Csak őket engedem magamhoz közel. Senki mást.
Csak bennük bízom – magyarázta.
Közelebb húzódott hozzám.
Izgett-mozgott mellettem.
Beszippantott a jelenléte.
– Na és most itt vagy te, egy lány, akit nem is ismerek, mégis
olyan érzések kavarognak bennem, hogy akár a végsőkig is
képes lennék harcolni érted.
Könnybe lábadt a szemem.
 Miért remegett a szám széle?
De ugye néha mindenkinek szüksége van egy ölelésre.
Támaszra. Hogy harcoljanak érte.
Gyengéden végigsimítottam a csodás arcának az oldalát.
– És ha neked nem fog tetszeni az, amit még nem tudsz
rólam? – kérdeztem.
Megfogta a kezem, és gyengéden végigpuszilgatta az
ujjperceim.
Felsóhajtottam, és benntartottam a levegőt. Nagyon közel
voltam ahhoz, hogy szétcsússzak.
– Nem hinném, hogy tudsz olyat mondani, amitől ne
kívánnálak.
És akkor rám mosolygott.
Színtiszta kísértés.
Egy egész lavinányi ráadásul.
Azonnal levett a lábamról.
Láthatóan profi volt ebben a műfajban.
– Elnézést, hogy megvárakoztattam önöket. Választottak már,
vagy hozzam először az italokat? – szólalt meg mellettünk a
pincér, mi pedig ijedtünkben összerezzentünk.
Ian megköszörülte a torkát, majd rám nézett.
– Megiszol velem egy üveg bort?
– Igen, szívesen.
A pincér szinte azonnal jött is vissza, Ian mindkettőnknek
töltött. Felemelte a poharát, majd az enyémhez koccintotta.
– Igyunk a magassarkú cipőkre! – mondta gonosz vigyorral,
én pedig éreztem, hogy elvörösödök.
– Azt hiszem, életem legkellemetlenebb pillanata volt.
 Kicsit oldalra fordult, és rám bámult. Tekintete csurig volt
gyengédséggel.
– Baj, ha nem sajnálom, hogy elestél?
Belekortyoltam a boromba.
– Hát, nekem is nehezemre esne sajnálni – válaszoltam.
Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcom. Elöntött a
forróság, egész testem bizseregni kezdett. Kissé ijesztő is volt,
milyen hatással van rám, és hogyan uralkodik az érzékeim
felett.
– Még megvan ám a cipőd párja – mondta.
– Tényleg? – kérdeztem meglepetten.
– Úgy gondoltam, megtartom egy felejthetetlen éjszaka
emlékére – mondta, és láthatóan jól szórakozott.
A bizsergető forróság felerősödött.
Volt benne valami, ami így hatott rám.
Jól éreztem magam vele, biztonságban.
Mintha valóban képes lenne meghalni értem.
– Ugye, nincs valami fura cipő fétised? – ugrattam.
Felnevetett, hatalmas mellkasa zengett a nevetéstől, és
természetesen megjelent a szája körül, az izgató és gonosz
vigyora.
– Fétisnek ugyan nem nevezném, de hazudnék, ha azt
mondanám, nem szeretnélek ismét abban a cipőben látni.
Abban a cipőben, de úgy, hogy csak én takarnám a tested,
semmi más – suttogta közelebb hajolva.
Végigcikázott rajtam a forróság, a gyomrom összerándult, a
hasam elzsibbadt.
Zihálva szedtem a levegőt, ő viszont csak nézett rám, majd a
legnagyobb természetességgel ismét játszani kezdett az egyik
hajtincsemmel.
Abban viszont nem volt semmi természetes, ahogy hirtelen
megváltozott a hangszíne.
– Mit kerestél a gálán? – kérdezte.
Ránéztem. Reméltem, hogy nem fog félreérteni.
– Egy esélyt. Próbálkoztam. Kerestem valakit, aki talán
észrevesz, meghallgat… és amikor felnéztem, téged láttalak.
Szenvedélyesen villant a szeme.
Szinte perzselte a bőrömet.
Égetett.
A bensőm is égett, hatalmas lánggal lobogott bennem a
szenvedély.
Ian a nyakamra tette hatalmas tenyerét, majd lassan
végigcsúsztatta a testemen, és a derekamhoz érve, erősen
megmarkolta. Közel hajolt, és szinte a számba suttogta a
szavakat.
– A csak vacsora nem fog menni, Grace. Szeretnélek
megismerni. Annyi felfedezni valót rejtesz még.
– Úgy érzem magam, mintha valami csodálatos dolog
kapujában állnék. Valami fontos dolog előtt – vallottam be
rekedtesen – melletted olyasmit akarok, amit még soha
életemben nem akartam. Valami olyasmit, amit talán még én
sem értek igazán.
Ian félretette a borospoharát, majd elvette az enyémet is.
Felállt, teste fölém tornyosult, szinte betakart. Elővette a
tárcáját, kivett belőle egy százdollárost és az asztalra hajította.
– Hadd mutassam meg, mi az! – nyújtotta felém a kezét.
 13.

Idegesen álltam a legfelső emelet előtérben, a hatalmas

duplaajtók előtt. Vadonatúj épület volt, csak két háztömbnyire
onnan, ahol végül nem fogyasztottuk el a csak vacsoránkat.
Ezen az emeleten csak két lakás volt, a felvonót is csak kóddal
lehetett használni.
Ian mögöttem állt. Előrenyújtotta mellettem a karját, majd
hozzám simulva a zárba illesztette a kulcsot. Teljesen betakart
hátulról, mintha fedezéket nyújtana.
Remegtem az izgalomtól.
Tényleg itt vagyok? Ezt csinálom? Annyira nem jellemző rám.
Én nem ilyen vagyok. De egyszerűen nem tudtam, mi mást
tehetnék. Nem tudtam ellenállni.
Megigézett.
Megbabonázott.
Kattant a zár, majd az ajtó egyik fele kitárult.
Odabent sötét volt, csak az óriási nappali túlsó végén
található hatalmas ablakokon szivárgott be némi fény. Az öbölre
lehetett látni, felette a hold világított tompán, alattunk a város
apró fényei villództak.
Óvatosan beljebb léptem, miközben tekintetem körbefutott a
szobában, hátha elárul valamit erről a csodás férfiről.
Ian is belépett mögöttem, majd becsukta az ajtót. Hallottam,
ahogy kattan a zár, visszhangzott a tágas helyiségben, amely
elég gyéren volt berendezve, de persze hibátlanul. Úgy nézett
ki, mint egy lakberendezési modellszoba. Makulátlan volt,
mintha senki sem lakna benne. Tökéletes volt.
Egy dizájner kanapé állt, az exkluzív állványra tett tévével
szemben. A tízszemélyes fehér márványasztal olyan benyomást
keltett, mintha még soha senki nem ült volna mellette. A
kifogástalan konyhában, talán még soha nem volt egy piszkos
edény sem elmosogatva.
Mintha a rend, és a kontroll éltette volna Iant.
Mögém lépett, és a hátamnak simította a mellkasát. Lehajtotta
a fejét, belélegezte a hajam illatát, majd belehajtotta az arcát,
hogy egyenesen a nyakamba szimatolhasson. Hatalmas kezével
átölelte a derekam, és szorosan magához vont. A férfias és
kemény testéhez szorított.
Szilárd, masszív izmai, kőkemény, merev farka a derekamnak
feszültek.
Fenyegetőn.
Sokat ígérőn.
Megborzongtam. Minden porcikámat kirázta a hideg,
remegve fújtam ki a benntartott levegőt. Próbáltam lenyelni a
torkomban nőtt gombócot, ideges voltam, bizonytalan, de úgy
buzgott bennem a kétségbeesett szenvedély, mint még soha
ezelőtt.
Alig bírtam kinyögni a szavakat.
– Csak két férfivel voltam egész életemben. Nem vagyok
benne biztos, hogy tudom, mit csinálok.
Nagyon messze sodródtam önmagamtól.
Nem is voltam önmagam.
Rabja voltam ennek a férfinek, aki minden sejtemet
irányította.
Meglepett sóhaj hagyta el a száját, és éreztem, ahogy
megfeszül a gyönyörű, csodás teste. Az apró lélegzetei a
nyakamon visszafogottá, habozóvá és érdeklődővé váltak.
Végigsimított a bal karomon, egészen le az ujjamig, mintha
bizonyosságot keresne a kezemen.
– Olyan sok mindent nem tudsz rólam. – suttogtam.
Lassan maga felé fordított, hogy szemben álljak vele, ami
egyáltalán nem segített rajtam. Hiszen most minden energia
szemből zúdult rám, s ott ugrált köztünk.
Beljebb tolt, a nappalija közepe felé.
– Rengeteg mindent nem tudsz te sem rólam.
Előjött belőle a ragadozó. Vágy csillant furcsa színű
tekintetében. Talán valóban egy démon lakozik benne.
– Kettő? – kérdezte, mintha kihívás lenne.
Összeszorult a gyomrom, alig bírtam bólintani, amint
óvatosan hátrébb léptem, majd megint, és megint, mígnem a
falnak ütköztem.
A szoba közepéről figyelt. Gyönyörű volt, kívánatos, alig
voltam magamnál.
– Menni akarsz inkább? – kérdezte mélységesen mély hangon
– Többször nem fogom megkérdezni.
– Nem.
Egyáltalán nem.
 Leginkább odafutottam volna hozzá, a karjaiba, hogy öleljen,
tartson, remélve, hogy nem fog összetörni.
Pedig tudtam, hogy így lesz.
Tudtam abból, ahogy rám nézett. Káosz, vihar, fenyegetés
lengte körül a lényét, mintha az éjszakának is ő parancsolna.
Mindketten tudtuk, hogy átvette az irányítást. Az övé voltam,
és meg fog semmisíteni.
– Jó – mondta, szinte morogta, miközben lerúgta a cipőjét –
Azt hiszem, bele is halnék, ha nem mutathatnám meg neked,
amit akarok. Ha nem lehetnél az enyém. Ha nem érezhetnélek,
nem érinthetnélek. Soha nem akartam még ennyire senkit.
Benned akarok lenni. Te is ezt akarod? Érezni akarod
magadban a farkam, Grace?
A szavai ott lebegtek a levegőben. Felemelte a fejét, kihívóan
nézett rám, mintha azt várta volna, hogy megtagadom.
Képtelenség.
Nem mozdult. Levette a nyakkendőjét. Lassan kigombolta a
mellényét, levette, és a földre dobta.
Aztán ugyanezt végigcsinálta az ingjével.
A falnak dőltem. A térdem remegett a vágytól.
Összeszorítottam a combom, mintha ezzel lecsillapíthattam
volna a bennem tomboló tüzet.
Lerázta magáról az inget. Majdnem elaléltam ott helyben.
– Ezt szeretnéd? – kérdezte hívogatón.
Mindent elsöprő hevességgel temetett maga alá a vágy.
Ó, Istenem! Ez tényleg velem történik? Vagy megint
hallucinálok, és az agyam elém vetíti a tökéletesség
legveszélyesebb formáját?
 Sóvárogva eltátottam a szám, zihálva szedtem a levegőt, a
szám kiszáradt a látványtól. Úgy tapadtam a mögöttem lévő
falhoz, mintha odaragasztottak volna.
– Igen – mondtam végül.
Végigfutott rajta a tekintetem, igyekeztem minden egyes
millimétert befogadni. Úgy állt ott, olyan rendíthetetlenül, mint
egy erőd. Vagy, mint egy ragadozó, aki mindenáron megvéd,
vagy elpusztít; még magam sem tudtam pontosan.
Egyvalamiben voltam csak biztos; hogy színizom a teste,
csupa-csupa kidolgozott, formás izom. Mintha márványból
faragták volna.
Széles mellkas, széles váll. Lapos has és formás izmok,
amelyek jól láthatóan remegtek a sóvárgásnak köszönhetően.
Teljesen zavarodottnak éreztem magam, képes lettem volna
térdre esni, és meghajolni előtte.
– Kár, hogy nem látod a saját arcod, Grace. Olyan gyönyörű
vagy, mint egy festmény. Nem hiszem, hogy valaha találkoztam
olyan szép nővel, mint te.
– Ian.
Közelebb lépett, én pedig kaptam még egy hatalmas adagot,
csodás férfiasságából. Ide-oda cikázott a tekintetem; hol a szép
arcát, hogy a tökéletes testét bámultam. A nadrágja rásimult
keskeny csípőjére, és jól látható volt az ágyékánál V-formában
kitüremkedő anyag is. A legnagyobb hatással azonban, a
tetoválásai voltak rám, amelyekkel tele volt a felsőteste.
Bolondul vert a szívem, ahogy szemügyre vettem a különböző
formákat és mintákat, amelyekkel tele volt varrva.
Mintha a gyötrelem márkajele lett volna mind.
 A kín és fájdalom védjegyei.
Sok-sok démon üvöltözött a testén. Mintha azért üvöltöttek
volna, mert egy olyan világba jutottak, amelyet a legsötétebb
éjszaka uralt.
Római számok díszítették a kulcscsontját, a hasát, és az
oldalát pedig kipusztult tájak és kopár fák uralták, valamint egy
óra, amely mintha kifutott volna az időből.
Minden egy kicsit torzított volt, sötét, dekadens fantázia,
ráadásul mintha fátyollal takart tükrön át néztem volna.
De az írás, ami az oldalán volt olvasható, attól majd
meghasadt a szívem. Ákom-bákom betűkkel, mintha egy
kisgyerek írta volna zsírkrétával: Örökkön örökké.
Annyira fájdalmas érzést váltott ki belőlem, hogy
legszívesebben megöleltem, és megvigasztaltam volna.
Ugyanis minden egyes tetoválása, sebhelyeket takart. Mintha
megégették, és ostorral verték volna. Ütötték-verték és
összetörték.
Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen erős, befolyásos,
hatalommal bíró férfi lett belőle.
Meg akartam ismerni igazán. Hogy tudjam, milyen belülről.
Tudni akartam mindent, kikutatni, megismerni.
Számítottak egyáltalán az én aggodalmaim? Egy része
annyira múlandónak tűnt.
Látni őt, megismerni és megérteni úgy, ahogyan szerettem
volna, hogy ő is értsen engem… ezt akartam.
Lassan felém indult, mezítláb, csak az öltönynadrágja volt
rajta.
Egyszerre volt fenyegető és csábító.
 Szexi, magabiztos, és arrogáns.
Érezni lehetett a levegőben a feszültséget, olyan intenzív volt
Ian jelenléte, mint még soha.
– Kurvára ne sajnálj, jó?! Tudom, mit gondolsz. Ne tedd!
Kurvára felesleges. Tudd, hogy minden egyes sebhelyem
hozzájárult, hogy az legyek, aki vagyok.
A legszívesebben rákiabáltam volna. Könyörögni szerettem
volna, hogy engedjen be, ne zárjon ki. Mutassa meg, mondja el,
mit jelentenek. Szerettem volna elmondani, hogy bár az én
sebeim láthatatlanok, de én is azoknak köszönhetően vagyok
az, aki vagyok. Az enyémek is mélyek, de a gyermekeim jelentik
a gyógyírt. Megbénított az energiája, az aurája, az erő, amit
egyre erőteljesebben éreztem, ahogy lépésről lépésre felém
közeledett. A tüdőm megtelt a narancs és a fahéj illatával, áradt
belőle, akár a tömény szex.
Ha üvegbe zárva lehetne kapni ennek a pasinak az
esszenciáját, akkor annak tuti Gyönyör lenne a fantázianeve.
A falnak támasztotta a tenyerét a fejem felett.
Fölém tornyosult.
Beárnyékolt.
Fenyegető volt.
Nem is tudtam, hogy fussak-e elébe, vagy inkább bújjak el.
Ugorjak fejest a gyönyörbe, vagy kússzak fedezékbe?
De már tehetetlen voltam, elkapott.
Megcirógatta a kilógó vállam, majd tovább csúsztatta a kezét
a kulcscsontomra.
Reszketni kezdtem egész testemben.
– Fázol? – kérdezte suttogva.
 A hangjától elöntött a forróság.
– Nem – motyogtam.
Lehajolt, és végighúzta az orrát az arcélem mentén, beszívta
az illatom.
Levegőt venni sem tudtam, ráadásul elöntöttek az érzelmek
is.
Kérdések, kétségek, aggodalmak – minden eltűnt, ahogy
hozzámért.
Hullámzott a mellkasa, az ő szíve is hevesen vert.
Vajon ő is azt érezte, amit én? Mintha, valami jelentős dolog
küszöbén álltunk volna. Még egy másodperc, és soha nem
leszünk már ugyanazok az emberek.
A hasamhoz nyomta az ágyékát. Kemény volt, merev és
hatalmas.
– Ian, én… én… nem is tudom, mit csinálsz velem. Hogyan
veszel rá, hogy olyasmiket akarjak, amiket egyébként nem
tennék meg?
Néztem az arcát, ahogy átsuhantak rajta az érzelmek: harag,
vágy, szenvedély és félelem.
De jó lett volna értük nyúlni, és megragadni mindet.
Ó, mekkora bajban voltam! A mélybe vetettem magam,
miközben már rengett alattunk a föld.
Egyre erősebben tolta remegő hasfalamnak a kőkemény
farkát.
– Te pedig megőrjítesz, mert én meg másra sem bírok
gondolni. Hát ki vagy te? Elragadod az időmet, a gondolataimat,
és az álmaimat – mondta minden egyes szót kihangsúlyozva,
mintha fenyegetőzne.
 Megremegtem mélyen. Mohóság, szenvedély, és még más is a
felszínre tört, amiről nem is tudtam, hogy kell nekem. De
rájöttem, hogy így van, fényesen ragyogott bennem a
felismerés, forrón izzott, lüktetett a mélyben.
Akartam. Ezt az egészet.
Olyan nagyon, olyan kétségbeesettem vágytam rá, hogy már
nem is tudtam, ki vagyok valójában.
– Tudod, mi vagy te, Grace? – mormogta, miközben továbbra
is az arcomat cirógatta az orra hegyével – egy kurvára nagy
kísértés, az vagy.
Olyan bódító illata volt. Hullámokban áradt felém, eltelített,
elborított, mintha ő maga lenne az óceán. Átáradt a
pórusaimon, bele a vérembe.
Megharapdálta a fülcimpám, én pedig nyöszörögtem a
vágytól.
– Mit csinálsz velem, Ian?
Bizseregtem, az egész lényem őt kívánta.
– A kérdés inkább az, mi az, amit nem fogok veled csinálni,
angyalom – válaszolta rekedten, miközben végigcsókolta az
arcom, az állam, a nyakam. Mohó nyöszörgés szakadt fel
belőlem, ő vészjóslóan elnevette magát, és megnyalta a bőröm.
– Imádom, ahogy nyöszörögsz, Grace. Imádom, hogy miattam
van, hogy én váltom ki belőled. Tudod, ez mennyire izgató?
Hogy mennyire meredezik tőle a farkam?
A szavai azonnal kicsalogattak belőlem, egy újabb rekedt
sóhajt.
Szinte éreztem, ahogy elvigyorodik.
– Ez az! Pont így! Egész éjjel hallgatni akarom, ahogy nyögsz.
 A nyaki ütőerem felett játszott az ajkával. Fel-le mozgatta a
száját.
– És azt akarom, hogy egyre hangosabban nyöszörögj, egyre
jobban, míg már sikongatni fogsz. Szeretsz sikongatni, Grace?
Ó, te jó ég!
Remegtem, annyira nagyon remegtem, és nem tudtam
abbahagyni.
A fülemhez érintette az ajkát, majd belesuttogott, mély, morgó
hangon.
– Ugyanis ma este, sikongatni fogsz.
Már nem nyöszörögtem, hanem kéjesen felsóhajtottam. A
testem is egyre követelőzőbb lett.
Nemcsak remegtem, de zsibbadtam, bizseregtem, az izmaim
összehúzódtak, zihálni kezdtem. A szívem olyan gyorsan
zakatolt, hogy már nem is tudtam lépést tartani vele.
De Ian csókjaival, és érintéseivel sem tudtam lépést tartani.
Mintha lángba borult volna a levegő is.
Ez a férfi a magáévá fog tenni, fel fog falni, jól megrág, de
aztán kiköp. Egy roncs lesz belőlem. Tudtam. Jól tudtam.
Abba kellene hagynom, most azonnal véget kellene vetnem,
ennek az őrületnek. Komolyan kellene vennem az összes
figyelmeztető jelzést, ami első találkozásunk óta felvillant.
– Ma éjszaka az enyém leszel – suttogta a nyakamat
harapdálva.
És én tudtam, hogy így lesz, hogy igazat beszél, már csak azért
is, mert nem megyek innen most sehová. A rabja vagyok.
Hajlandó vagyok veszíteni. Csak éljem át vele ezt a csodát, csak
hadd tapasztaljam meg!
 Kétségbeesetten vágytam a csókját. Érezni akartam az ajkát,
az ajkamon. Szerettem volna megízlelni a nyelvét.
Félredöntöttem a fejem, és szinte könyörgőre fogtam.
– Ian! Kérlek!
Megvillant a szeme, de csak elhajolt, és az ujjbegyeivel kezdett
cirógatni. Meg fogok őrülni.
Megfogtam a vállát, belemélyesztettem a körmöm, majd
végigfuttattam a kezem a nyakán. Igyekeztem közelebb kerülni
hozzá, hogy véget vessek ennek a kétségbeesett, gyönyörű
szenvedésnek.
Az ajkát kerestem a számmal, de nem engedett, inkább
végigcsókolta a nyakam az egyik oldalon, aztán áttért a másik
oldalra is.
Hátrahajtottam a fejem.
– Ian! – nyögdécseltem.
– Grace… – mormogta a bőrömbe, de még a csontjaimban is
éreztem.
Hatalmas kezei a testemet simogatták, megragadták,
megnyomorgatták, felfedező útra indultak, miközben az ajka
már a két mellem között járt, meg-megnyalogatva, megízlelve a
bőröm.
Ismét a száját akartam, de hiába próbálkoztam, éppen a
fülcimpámat kényeztette. Igazságtalan macska-egér játék.
– Kérlek! – fogtam könyörgőre, miközben még mindig a vállát
markoltam, és ismét megpróbáltam elérni a száját.
– Ne! – morogta.
– Ian!
Szinte már fájt a hasam, hatalmas gombóccá rándult össze a
gyomrom.
– Kérlek, ne! Jó? Ne! – hörögte.
Összezavarodtam. Ránéztem, alig pár centi volt közöttünk,
még a lélegzetünk is összekeveredett. Keményen nézett rám,
szinte villámokat szórt a szeme, ahogy figyelmeztetően rám
mordult.
Szétnyílt az ajkam, magával ragadtak a túlfűtött, mélyből
feltörő érzelmek. Nem kellettek szavak. Azok nélkül is
megértettük egymást.
Majdnem átláttam a falon, amit maga köré emelt. Majdnem
sikerült átkukucskálnom a pereme felett. Fájdalom, nyomor és
bántalmazás. Bánat, szomorúság és gyász. Olyan mértékű,
olyan sötét, hogy elszorult a szívem. Majd összeomlottam, a rám
zúduló érzelmek alatt, egy pillanatra eggyé váltunk, de a
feszültség oly nagy volt, hogy majdnem mindkettőnket
összezúzta.
– Ne! – parancsolta ismét.
Büszkeség és arrogancia uralta a modorát. Irányító, domináns
típus.
Könyörögni lett volna kedvem, hogy engedjen be, hadd
lássam, mi van a fal mögött. Hadd vegyek el egy kicsit a
fájdalmából.
– Ma éjjel az enyém vagy. – ismételte újra kegyetlen
tekintettel, miközben térdre ereszkedett előttem.
Mintha egy isten tenne felajánlást.
Nem is tudtam hirtelen, mit kezdjek magammal.
Hirtelen lehajolt lehúzta a csizmámról a cipzárt, majd levette
a lábamról. Ugyanezt végigcsinálta a másikkal is. Közben
folyamatosan a szemembe nézett. Nem eresztett.
Kidugta a szájából a nyelve hegyét, amikor a nadrágom felé
fordult. Elkezdte kigombolni a farmerem. Gomb, gomb után.
Még jobban reszkettem, hihetetlenül valóságossá kezdett válni
az egész.
Oda fogom adni magam ennek a férfinak.
Teljesen.
Mindenestül.
Lehúzta a nadrágom cipzárját, a hangja olyan volt nekem,
mint egy atomrobbanás.
– Ó… – nyögtem kéjesen.
Ahogy nézett rám, azok az érzések, amik bennem kavarogtak,
a vágy, ami egyre csak nőtt bennem… kibírhatatlan volt.
Megragadta a nadrágom, és lejjebb húzta, hogy hozzáférjen a
bugyimhoz. Egyszerre húzta lefelé mindkettőt. Szép lassan,
céltudatosan.
– Basszus! – nyögte, lehajtva a fejét, mintha legalább fele
annyira izgatott lenne, mint én. A vádlimnál járt, óvatosan
lehúzta, át a bokámon, majd oldalra dobta a nadrágom.
Végignézett rajtam, végigsimított a lábamon, kezdve a
bokámtól, felfelé a vádlimhoz, egészen a combomig.
– Gyönyörű vagy! Már amikor először megláttalak, szerettem
volna elveszni a lábaidban – mondta, és rám nézett. Olyan
hihetetlenül szép férfi! – Azért futottam utánad, Grace, mert
egyszerűen nem szalaszthattam el a lehetőséget, hogy érezzem
a lábad, a derekam körül – magyarázta, majd szenvedélyesen
belemélyesztette az ujjait a combomba, de a tekintete tele volt
sebezhetőséggel.
 – Soha életemben nem vonzódtam senkihez ilyen erősen –
tette hozzá.
A combomhoz hajolt, odaszorította az arcát, és mélyen
beszívta a bőröm illatát.
– Annyira erős érzés ez, hogy muszáj volt megragadnom
minden lehetőséget, hogy ne veszítselek el. Nem engedhettelek
elmenni. A gondolat, hogy soha nem lehetek benned,
elviselhetetlen volt. Ennyire nagyon kívántalak.
Feljebb csúsztatta a kezét, be a pulóverem széle alá.
– És most – nézett rám, – az enyém leszel – jelentette ki, majd
határozottan belemarkolt a fenekembe.
Birtoklón. És pont ugyanígy nézett rám.
– A tied vagyok – bukott ki belőlem, mielőtt egyáltalán
végiggondoltam volna, mit is mondok. – A tied vagyok teljesen.
Úgy, ahogy soha nem gondoltam volna, hogy egy férfi
birtokolhat engem.
– Ó, de édes! – búgta, miközben széttolta a lábam. A
mozdulattól feljebb csúszott a pulóverem is, egészen derékig. A
csupasz puncim ott volt közvetlenül az arca előtt.
Megremegtem. Remegtem attól is, ahogy rám nézett. Mintha
ajándékot kapott volna.
Becsúsztatta az egyik ujját a szeméremajkak közé. Olyan
nedves voltam és annyira vágyakoztam, hogy azonnal
felnyögtem.
– Ó, Ian! Kérlek! Ó, Istenem!
Felkuncogott, mély, öblös hangon.
– Hiszen alig értem hozzád, de te már most remegsz. Hát
ennyire kívánsz engem, Grace? – kérdezte, majd belém tolta két
ujját.
– Miért csinálod ezt? – nyöszörögtem.
– Miért? Biztosra megyek, hogy eléggé felkészült legyél arra,
amit tenni készülök veled.
– Ian…
Az egész testem lángolt, majd szétfeszített a vágy. Intenzív,
kéjes érzés feszült a levegőben, És én jó nagyot lélegeztem
belőle, amikor Ian közelebb hajolt hozzám, megfogta az egyik
lábamat, és áttette a vállán. Teljesen kitárulkoztam előtte, úgy,
ahogy még soha, senki előtt. Lecsupaszított teljesen, testileg és
lelkileg.
A falat kapartam kínomban, kutattam valami után, amibe
belekapaszkodhatnék. De mindegy volt, mert zuhantam.
Szabadon. Nagy becsapódás lesz, iszonyatosan fog fájni. De a
lelkem valahogy érzékelte, hogy egy éjszaka, nem a világ vége,
és ezzel a férfivel, bizony megéri. Megéri a fájdalom.
Ian előrehajolt, és végignyalta a remegő szemérmem közepét.
Hátrahajtotta a fejét, felmordult, a szeme szikrázott.
– Tudtam! – hörögte – édes, nedves, finom punci!
Legszívesebben a nyelvemre tetováltatnám az ízed! Ó,
mindennap szeretném érezni!
Megremegett a lábam, alig bírtam állva maradni a szavai
súlya alatt, és akkor az érintéseiről szót sem ejtek. Az ujjai ki-be
jártak, miközben engem kóstolgatott.
Engem nézett mindeközben, mozdulatai határozottak és
biztosak. Teljesen elhomályosult az agyam.
– Tökéletes puncid van! Annyira nedves! És miattam az! Ugye,
angyalkám? Álmodoztál erről? Arról, hogy megérintelek?
 Alig bírtam megszólalni, nem voltam olyan állapotban, hogy
beszélgessek.
De bólintottam.
– Igen – suttogtam –, ha becsukom a szemem, csak téged
látlak. Soha nem kívántam még senkit sem annyira, ahogy
téged kívánlak.
– Akkor gondoskodom róla, hogy ez így is maradjon.
Szinte felsikítottam, amikor előrehajolt, és nyalni, szívni,
kóstolni, ízlelni kezdett, miközben az ujjai ki-be jártak bennem.
Mintha olajat öntöttek volna, a bennem lobogó tűzre.
Felemésztett. Biztos voltam benne, hogy semmi sem marad
belőlem végül.
Kihúzta az ujjait, de csak azért, hogy olyan szögbe mozdítson,
hogy még jobban hozzám férjen a nyelvével.
Úgy mozgatta bennem a nyelvét, olyan örömöt okozott vele,
amit nem ismertem ezelőtt. Nem lassított, nem hagyott időt,
megdugott a nyelvével, majd kihúzta, de csak azért, hogy
rávesse magát a csiklómra, amit apró harapásokkal, és alapos
nyalásokkal izgatott.
Az őrület szélén álltam. Feszített a kéj és a mohóság,
miközben a nevét suttogva, könyörögtem még többért. Az
izgalmam nagyon gyorsan nőtt.
– Ian… kérlek… nem bírom már…
Belém tolta a hatalmas ujjait, teljesen kitöltött, de nem csak az
ujjai, ő maga, az energiája, az aurája is ott rezgett bennem.
A hátam a falnak nyomódott, a lábam alig érte a padlót. Ian
tartott.
Fogott engem, miközben szinte elfogyasztott, úgy falta a
puncimat, mint még soha senki.
Apró, mélyről jövő morgások hagyták el a száját, miközben
mohón nyalta a csiklómat.
Az egész testemet elöntötte ez a csodás érzés, bizseregtem
mindenhol, minden idegvégződésem lángra lobbant, és tudtam,
hogy hamarosan itt a vég.
Hamarosan felérek, egészen a csúcson leszek, teljes
eksztázisban, szinte önkívületi állapotban.
Behajlította az ujjait és szívni kezdte a csiklóm, én pedig a
valaha élt, legintenzívebb kéjt éreztem, végighullámzott az
egész testemen, minden egyes sejtemen.
Elaléltam.
Darabokra hullottam.
Lebegtem. Zuhantam. Szálltam.
– Ian – nyöszörögtem a nevét, mintha könyörögnék.
Soha nem éreztem ilyen tökéletességet, mint amit a nyelvével
és a kezével keltett bennem.
Soha nem éreztem magam még ilyen közel egy férfihoz.
És soha senkit nem akartam nála jobban.
De csak addig éreztem így, ameddig talpra nem kecmergett,
mígnem felállt, és teljes valójában fölém magasodott.
Éjsötét tekintettel nézett rám, majd odalépett egy fiókhoz, és
elővett egy óvszert. Nem vette le rólam a tekintetét, mindvégig
engem nézett, miközben kibontotta magát a nadrágjából, majd
az alsójából. Mindkettő a bokájáig csúszott, lerúgta magáról
őket.
Megremegtem. Libabőrös lettem, egész testemben
megborzongtam. Elfogyott a tüdőmből a levegő, de nem bírtam
lélegezni.
Ott állt előttem meztelenül. Olyan tökéletes, olyan gyönyörű
volt, nem hittem a szememnek.
Levetette a csodás csomagolást, és én megláthattam az alatta
megbúvó, durva és nyers szépséget.
– Felkészültél… erre? – kérdezte, miközben végigsimított
hatalmas férfiasságán.
– Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán fel lehet-e
készülni rád – motyogtam.
– Akarod ezt? – kérdezte csábítón.
Alig bírtam válaszolni, a szám teljesen kiszáradt, még nyelni
sem tudtam.
– Akarom… akarlak. Mindenestül – válaszoltam.
Valami villant a tekintetében, valami sötét és félelmetes,
mintha ő sem értené igazán, mi történik velünk.
Kéjesen felnyögtem, ahogy néztem, hogy magára húzza a
gumit. Odalépett hozzám, majd kinyújtotta a kezét, és lehúzta
rólam a pulóverem.
– Hmmm – mormogta, ahogy végignézett rajtam, majd
lehajolt, és gyorsan kikapcsolta a melltartóm.
Egy pillanat sem telt bele, és a hatalmas tenyere a mellemet
babusgatta, és én ismét éreztem az izgalom előszelét. Mintha
apró lángok gyúltak volna bennem. A mellbimbómat kezdte
becézni a hüvelykujjával, és azonnal keményen ágaskodni
kezdett.
– Basszus, Grace… a fantáziámban sem volt ilyen izgató…
látni, ahogy meztelenül, izgatottan értem reszketsz, ez a világon
a legjobb!
 Zihálni kezdtem.
– Én elképzelni sem nagyon mertem, hogy megtapasztalom,
milyen lehet veled. Soha ilyen jó nem volt még senkivel.
– Ó, pedig még csak most kezdtem – suttogta, miközben a
mellbimbómat izgatta.
És én tudtam, hogy nem a levegőbe beszél.
Befészkelte magát a combom közé. Hatalmas farka ott
meredezett kettőnk között, a makkja a hasfalamnak nyomódott,
de még a lélegzete is, amit magamon éreztem, csak fokozta az
izgalmam.
Kívántam. Kétségbeesetten kívántam. Érezni akartam
magamban.
– Kérlek – nyöszörögtem kéjes hangon.
– Most megbaszlak, angyalkám – morogta, szinte hörögte a
szavakat – ne kérd, hogy finomkodjak.
Nem bizonytalankodott, megfogott, megemelt és azonnal
tövig hatolt belém. Majd szétrobbant az agyam. Talán az
eszméletemet is elvesztettem egy pillanatra. Ez nem lehet valós.
Ez csakis egy álom lehet. Fantázia. Ilyen érzés nincs a
valóságban. A hosszúsága, a keménysége, ahogy kitöltött! Olyan
hatalmas volt, hogy alig kaptam levegőt, csak tátogtam, és
igyekeztem valamibe megkapaszkodni.
Ian egy pillanatra megállt. Remegett a keze a combomon.
Hatalmas testével a falhoz szegezett. Hullámzott a mellkasa, a
tekintete vad volt, mintha sokkot kapott volna.
– Ez tökéletes! – hörögte valahonnan a torka mélyéből – Azt a
kurva! Tökéletes vagy, angyalkám! Drága hamupipőkém! Ma
este az enyém vagy! Az enyém vagy!
 Volt valami ijesztő abban, ahogy mondta. Kétségbeesettnek
tűnt.
– A tiéd vagyok! Ma éjjel csakis a tiéd vagyok! – mondtam.
De tudtam, hogy sokkal többről van szó. Hiszen nem csak a
ma éjszakámat adom neki, hanem egy darabot magamból.
Elkezdte befelé tolni magát, majd vissza, én pedig borzongtam
a gyönyörűségtől. Aztán hirtelen, erősen tövig lökte magát,
olyan mélyre, hogy felsikítottam.
A szemembe fúrta vad tekintetét, fogva tartott a nézésével,
miközben erőteljes lökésekkel a falnak szegezett újra, és újra.
Keményen. Határozottan.
Az arcomat kutatta, figyelte, tudta, hogy mit érzek, hogy soha
ezelőtt senki nem került hozzám ennyire közel.
Mindketten adtunk. Mindketten kaptunk.
Két összetört lélek, aki megnyílt egymásnak.
Ó, és hogy adott! Hatalmasakat csattant a csípője, ahogy egyre
gyorsabban, egyre mélyebbre döfte magát belém.
Mindkettőnket őrjítő magasságokba repített.
Forróság emésztett belülről, a lángok egyre csak nőttek és
emelkedtek.
A szívem majd kiugrott a mellkasomból.
– Grace! – morogta a fogai között a nevem, miközben a
combomba vájta az ujjait. A farka olyan sebességgel járt ki-be a
puncimban, mintha büntetni akarna. A tekintete az ajkamra
tapadt, mintha bizony ott is tudni szeretné magát.
– Mit művelsz velem? – suttogta áhítatosan, félelemmel és
vággyal teli hangon.
És még gyorsabban kezdett dugni, még többet akart, mintha
nem értené, hogy így is képes vagyok mindent nekiadni.
Meg akartam érinteni az arcát.
Meg akartam csókolni a száját.
Érezni a nyelvét.
De hagytam, hogy úgy tegyen a magáévá, ahogy ő akarja.
Úgy baszott meg, mintha nem lenne holnap. Mint egy
ketrecéből kiszabadult állat, aki élni akar az egyetlen
lehetőségével.
Megjelölt.
Minden porcikámat.
A testemet, a szívemet, a lelkemet.
Igazam volt.
Igazam volt.
Soha nem leszek már ugyanaz az ember.
Nyögéseinktől zengett a szoba, a testünk minduntalan
összecsattant, ahogy egyre mélyebben, egyre keményebben
tolta magát a húsomba.
– Ó, baszd meg… annyira jó vagy! Annyira jó a tested! És most
az enyém! Grace!
Megragadta a térdem a hatalmas kezével, széttárta a lábam,
szinte ráfeszített a falra, ahogy egészen eszméletvesztésig
dugott.
Mert ezt csinálta.
Én pedig sikítottam, az orgazmus majd kettéhasított.
Mintha robbant volna bennem valami, mintha az ő tüzében
égnék porrá.
– Ian! – suttogtam a nevét, mintha ima volna. A szívemből jött.
És ő még jobban dugott, még erősebben, még gyorsabban,
még mélyebben, még őrültebben, mint eddig, majd felmordult,
és mindenhol ott éreztem a kezét, mintha keresett volna
valamit, hogy mindörökre magába zárjon.
Belém fészkelte magát. Megdermedt.
A hörgése morgássá változott, remegett, a nevemet kiáltotta.
A farka olyan nagy volt, olyan duzzadt, és olyan vastag, hogy
minden egyes mozdulata gyönyörrel töltött el. A mennyekben
éreztem magam, vagy a pokolban, de az is lehet, hogy
purgatóriumban, magam sem tudom.
Csak azt tudtam, hogy mindörökre ezt akarom.
Szóval én ragadtam meg őt, belemélyesztettem a körmöm,
miközben levegőért kapkodtam. Megpróbáltam megnyugtatni a
testem és a szívverésem.
A nyakamba temette az arcát, lihegett, a mellkasa hullámzott,
ahogy levegőért kapkodott.
– Baromira csodás vagy!
Megcsókoltam a vállát, megízleltem izzadt bőrét.
– Ian – suttogtam.
Az agyam teljesen összezavarodott, ahogy lassan felfogtam,
hogy mit is csináltam az imént. Vártam, hogy elöntsön a
bűntudat attól, amit tettem, hiszen csakis magam miatt
csináltam az egészet.
De nem jött a bűntudat, nem volt rossz érzésem. Egyetlenegy
valamit éreztem csupán: azt, hogy még többet akarok.
Ian kőkemény hasfala is remegett, még mindig bennem volt,
miközben igyekezett megnyugodni. Aztán lassan kihúzta magát
belőlem, lábra állított. Legszívesebben elsírtam volna magam, a
hirtelen jött ürességtől.
 Gyengéden nézett rám, kisimította az arcomból, az odatapadt
tincseket. Aprókat lélegzett, engem figyelt és összevonta a
szemöldökét, mintha nem tudná, mit is mondjon.
– Ez… hihetetlen volt. Te is hihetetlen vagy! Tudtam, hogy
kellesz nekem… már értem, miért – mondta.
Imádkoztam, hogy engedjen be, adja meg magát nekem.
Csókolj meg! Miért nem csókolsz meg? Mitől félsz?
Elgondolkodtam, vajon a fejembe lát-e, mert hirtelen az
ajkamra tapadt a tekintete.
Szomorúság villant a szemében, olyan mélyről fakadó
szomorúság, hogy eszembe jutott, talán hiába várom a csodát.
Nagy levegőt vett, és beletúrt a hajamba.
– Tudtam, hogy észvesztően jó vagy! Csak arra nem
számítottam, hogy ennyire a feje tetejére állítasz körülöttem
mindent.
Le kellett valahogy gyűrnöm a torkomba toluló érzelmeket,
mert lassan hatalmas gombóccá tömörültek. Annyi mindent
szerettem volna mondani, de egyikünk sem volt még kész
azokra a szavakra.
– Szerintem te állítottál a feje tetejére körülöttem mindent,
pontosan háromszor.
– Mondtam, hogy maradandó emlék lesz.
Igyekeztem nem úgy érezni, mintha tőrt döfött volna a
szavaival a szívembe. Borzasztó gondolat volt, hogy mindezek
után, amit az imént megosztottunk egymással, csak úgy eltűnik
az életemből.
Annyira valóságos, annyira érezhető volt a köztünk lévő
kapcsolat, annyira nyilvánvaló, hogy szinte meg tudtam volna
érinteni.
Mosolyt kényszerítettem az arcomra.
– Te aztán betartod, amit ígérsz – válaszoltam.
Megsimogatta az állam.
– Van még pár trükk a tarsolyomban – mondta.
Meglepődtem, amikor hirtelen a karjába emelt, a csupasz
mellkasához szorított, és izmos, tetovált karjával átölelt. Szinte
dédelgetett.
Ugyan ez csak egy ölelés volt, de én tovább zuhantam, egyre
mélyebbre, és egyre gyorsabban. De belekapaszkodtam a
játékosságba, amit a hangulatában érzékeltem. Átsietett velem a
hatalmas szobán.
– Te jó ég! Nehogy elejtsél, Ian Jacobs! Más nem is hiányzik,
mint hogy meg kelljen magyaráznom, hogy törtem el a lábam.
Kérdezd már meg, kinek kell magyarázkodnom!
Akkor jöttem rá, hogy mennyire szeretném, ha tudná.
Mennyire szerettem volna elmondani neki. Tudni szerettem
volna, hogy elfutna-e, vagy mellettem maradna.
– Elejteni? Téged? Soha! – morogta a fülem mellett.
Bárcsak így lenne!
Átkaroltam a nyakát. Nem is érdekelt, hová visz.
Végigsétált velem egy rövid folyosón; két-két szoba mellett
haladtunk el. A folyosó végén megállt egy másik nagy duplaajtó
előtt. Elfordult, hogy el tudja fordítani a kilincset, közben
megpróbált engem is tartani.
– Milyen erős vagy! – kuncogtam, és így is gondoltam.
Jutalmul kaptam egyet abból az arrogáns mosolyából, de hát
olyan rohadtul jóképű volt, hogy majd belesajdult a szívem a
látványba.
– Ugyan, csak nagyon vékony vagy.
– Ahh, formás vagyok, tisztában vagyok az adottságaimmal.
Azt hittem, észrevetted a domborulataim – forgattam a szemem
élcelődve.
– Nem, nem vettem észre, nem téged bámultalak – válaszolta.
Játékosan megveregettem erre a mellkasát. Olyan oldalamat
élesztette fel, amelyről már el is feledkeztem.
– Mi az, hogy nem engem bámultál? Mást se csináltál! –
mondtam nevetve.
– Oké… Az igazat kéred? Lélekben azóta duglak, amióta
megláttam azt a kurvára pompás testedet – mondta a hajamba
hajolva – Igen, rajtakaptál. Szeretnék az összes
domborulatodban elveszni.
Akkor hajrá!
Mire vársz?
Szeress!
Ó, de ez ostobaság, a legnagyobb fajtából! Hogy is juthatott
ilyesmi az eszembe?!
A dupla ajtó egyik oldala kitárult, Ian becipelt a sötét
hálószobájába.
Ez volt az egyetlen olyan helyiség, amely félig meddig olyan
volt, mintha lakna is benne valaki. Egy pár cipő hevert az óriási
ágy lábánál, és egy póló volt egy szék háttámláján, amely a
hatalmas, függönyözött ablakok előtt állt.
Azt hittem az ágyába visz, de elment mellette, és jobbra egy
beugrón át, a fürdőszobába vitt.
Felkapcsolta a villanyt. Pislognom kellett a hirtelen támadt
éles fénytől.
Elállt a lélegzetem, ahogy ránéztem a fényben. Ismét meg
kellett állapítanom, mennyire gyönyörű férfi.
Mintha kőből faragták volna. Akár egy szobor. Egy tetovált
műremek.
Bele akartam kapaszkodni ebbe a csodába, a dörömbölő
szívét rejtő mellkasába, azt remélve, megengedi, hogy
meggyógyítsam.
Az üvegfalú zuhany előtt tett le.
Remegett a lábam.
– Nocsak, levettelek a lábadról? – kérdezte Ian vigyorogva.
Elvörösödtem.
– Nem is tudom, képes leszek-e még valaha nem remegni, ha
itt állsz előttem.
– Helyes! – vigyorgott tovább édesen.
Egyik kezével a derekamat fogta, hogy állva tudjak maradni,
míg a másikkal benyúlt a zuhanyba, és megnyitotta a vizet.
Néztem a csodás, férfias profilját, a gyönyörű testének erős
izomzatát, miközben lesodorta magáról a gumit, és a kukába
hajította.
Ian olyan volt, mint valami nyers, befejezetlen remekmű. A
szépség legtisztább megnyilvánulása.
A fürdő megtelt forró gőzzel. Ian kinyújtotta a kezét, és a
vízsugár alá tartotta, hogy ellenőrizze a hőmérsékletét, ahogyan
azt én is tettem a fodrászszalonban. Volt benne valami, ami
teljesen ugyanolyan érzést keltett bennem. Ugyanolyan meghitt
volt, mint aznap a szalonban. Valahogy egyre szorosabb lett
köztünk a kötelék, és egyikünk sem tehetett ellene semmit.
 Betolt a víz alá, megborzongtam. Nem tudom, hogy a víztől,
vagy a tekintetétől, de teljesen libabőrös lettem.
Ez a férfi az imént semmisített meg, engem, a testem, a
szívem, a lelkem, és valami azt súgta, hogy ismét erre készül.
A farka már félárbocon volt, és nekem egyszerűen muszáj
volt megérintenem. Nem tudtam ellenállni. Megfogtam.
Megmarkoltam a bársonyos férfiasságát, és még a szívem is
megdobbant hirtelenjében.
Elöntött a vágy, és nem tudtam magamnak megálljt
parancsolni. Nem tudtam, mert teljesen Ian hatása alatt voltam.
Kéjesen felnyögött. A farka duzzadni kezdett, egyre hosszabb,
keményebb és vastagabb lett a markomban. Megsimogattam.
Élveztem, hogy megtehetem. Élveztem, hogy enyém az
irányítás, hogy a kezemben van Ian gyönyöre. Élveztem, hogy
irányíthatom a vágyát.
Közelebb léptem, a másik kezemet a csípőjére tettem, majd
simogatva a heréihez csúsztattam, és a tenyerembe vettem őket.
Ian eltátotta a száját, előrehajtotta a fejét, és a vállamra
támasztotta, miközben tovább simogattam a farkát.
– Mintha azt mondtad volna, hogy magad sem tudod, mit
csinálsz – tört ki belőle rekedtesen.
– Csak azt tudom, hogy érinteni akarlak.
Egyre hangosabban vette a levegőt, én pedig megéreztem.
Megéreztem az energiáját, ami hirtelen ismét lángra kapott, és
vad lobogásba kezdett.
Én pedig egyre erősebben, és egyre gyorsabban mozgattam a
markom a farkán, és az én vágyam is egyre csak erősödött, a
hasamban éreztem, ahogy megremeg és lassan nőni kezd.
 Gyorsabban, minthogy tenni tudtam volna bármit is, Ian a
zuhanyfalnak szegezett. A hirtelen mozdulattól elengedtem a
farkát, és máris ismét nála volt az irányítás.
Hatalmas tenyere az arcomra simult, majd jó erősen
megmarkolta.
Volt valami vad a sötét tekintetében, valami félelmetes az
arcán, ahogy az enyémet bámulta.
– Bassza meg, Grace! Mit csináltál velem? Olyan dolgokat
akarok, amit igazából kurvára nem akarhatok! Megőrjítesz!
Fájdalom.
Benne volt a levegőben.
Ismét kaptam egy aprócska bepillantást.
Remegett a kezem, ahogy előrenyújtottam és végigsimítottam
az alsó ajkán.
Miért nem csókolsz meg?
Szétnyílt az ajka, lehunyta a szemét, a torkából pedig mély,
gurgulázó hörgés szakadt fel.
Egy pillanattal később, már el is fordított magától.
Olyan volt, mint az ostorcsapás.
A kezeimre támaszkodtam, hogy ne essek a falnak, és szinte
lihegtem az ijedségtől, amikor megéreztem az ajkát a gerincem
mentén.
Kétségbeesett, apró csókok.
Apró nyalintások, puha érintések.
Ó, teljesen elveszítettem tőle az eszem.
Teljesen és maradandóan.
Fogalmam sem volt, hogyan fogok belőle kigyógyulni. Hogyan
lehetne ismét minden olyan, mint ezelőtt.
 Hirtelen megragadta a csípőmet, kemény farka végigsiklott a
két farpofám között.
– Ian – szakadt fel belőlem akaratlanul. Zavarodott voltam, de
nagyon kívántam.
Megmarkolta a combomat, szinte felnyársalta az ujjaival.
Oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam őt a tükörből.
A farpofáim között mozgatta a farkát fel-le, mintha valami
rosszban sántikálna.
Teljesen elöntött a vágy. Kívántam őt. Mindenem kívánta őt.
Mindenhol kívántam!
Összeszorult a szívem, mintha egy óriás a markába szorította
volna.
– Mindenhol meg akarlak dugni, Grace! Addig akarlak dugni,
hogy csak a nevemre emlékezz. Meg akarom baszni az édes
szád, és a tökéletes segged. Mindkettőt birtokolni akarom!
Én pedig úgy éreztem, hogy a szívem az, amit leginkább
birtokol. Teljesen magába bolondított. Ott volt a szívemben,
pedig én egyáltalán nem is akartam beengedni.
Tudnom kellett volna!
Tudnom kellett volna!
De mindez mit sem számított, amikor a hatalmas farka ott
mozgott a farpofáim között, ő meg kéjesen nyögdécselt. Egyre
izgatottabb lettem, egyre jobban felhúzott. Megragadta a
csípőm, elhúzott a faltól és előre döntött.
Először a puncimba hatolt be. Olyan mélyen, hogy azt hittem,
szétpusztít teljesen.
– Meg akarlak tartani – motyogta hörögve, szinte félőrülten,
nem is voltam biztos benne, hogy jól értettem-e.
 De nem számított, nem számított, mert éreztem. Éreztem a
vadságát, a kegyetlenségét. A duzzadó energiáját, ami nőttön-
nőtt, és egyre követelőzőbb lett.
Elkezdett mozogni bennem. A tükrön keresztül bámultam,
ahogy majdnem teljesen kihúzta belőlem a farkát, majd szinte
azonnal, ismét tövig beverte. Újra, meg újra. Majd ismét,
megint.
Erős, izmos teste irányított. Hatalmas kezével a csípőmet
markolta, az ujjai a húsomba mélyedtek. Belerántott ágyékának
minden egyes lökésébe.
Sebhelyek borították a hátát, a tetoválások alatt megbújva.
Rossz, kísértő emlékek, amiket nem ismertem. Démonok
sikítoztak a testén, és engem is a sötétségbe rángattak.
Soha nem láttam még ilyen gyönyörű, összetört lelkű férfit.
Eltűnődtem, hogy látja-e az én bőrömön a csíkokat. A
csípőmön található, ezüstszínűre halványodott striáimat. Az én
kincseim. Az én fájdalmam. Az én tökéletességem.
Hirtelen megmarkolta az arcom, hátrahúzott, a mellkasának
döntött, majd elkezdte dörzsölni a csiklómat. Játszott vele,
izgatta.
Közben hátulról dugott még mindig, de ebben a pozícióban
mozdulni is alig bírtam, teljesen lefogott. A hatalmába
kerültem.
– Mit csináltál velem, Grace? – kérdezte ismét, de ezúttal
szinte mérgesen. Mintha én dugtam volna őt olyan hevesen,
ahogy ő dugott engem.
Hátranyúltam, és belékapaszkodtam, ő a testével tartott.
Nagyon gyorsan a csúcsra értem. Hirtelen, a semmiből
robbant bennem a kéj.
A nevét sikítottam, és már jött is a következő hullám. Erős és
vad orgazmus, soha véget nem érő.
Mielőtt felfogtam volna, mi történik, már vissza is nyomott a
fal elé, a tenyeremet a falra tapasztotta, a keze a farkát
markolta. Meghúzogatta, fel-le, majd ráélvezett a fenekemre
miközben kéjes hörgések hagyták el a száját. Azt hiszem, ez volt
az első pillanat ezen az estén, amikor valóságosan képes voltam
felfogni, hogy mi is történik velem. Úgy bámultam a tükrön át,
mintha horrorfilmet néznék. Ködös, homályos tükrön át.
Én már teljesen elvesztettem a kontrollt. Elfelejtkeztem
magamról. Helyette engedtem, hogy ez a férfi, aki alig volt több
egy idegennél, ennyire a magáévá tegyen.
Hörgött, remegett az élvezettől, egyre mélyebbre vájta az
ujjait, mintha fájdalmat akarna okozni saját magának, hogy
felébredjen ebből a ködös, homályos szenvedélyből, amely
mindkettőnket őrült dolgokra késztet.
– Mi a fasz… – kezdte, mikor kinyitotta a szemét, és meglátta a
fenekem – Azt a kurva! – mondta, mikor remegő kézzel
belenyúlt.
Lemosta a fenekem, méghozzá gyorsan, mintha fontos lenne,
hogy eltakarítsa a bizonyítékokat.
Kilépett a zuhanyból és felém nyújtotta a kezét, hogy
kisegítsen. Egy nagy, bolyhos törölközőbe csomagolt, majd szó
nélkül felkapott, és becipelt az ágyába.
Óvatosan lefektetett a közepére, miközben hitetlenkedve
ráncolta a homlokát.
Mintha nem lenne ura a saját cselekedeteinek. Úgy tűnt,
mindketten vesztettünk a szenvedély elleni csatában.
Eltévedtünk, mint turisták az erdőben.
– Sajnálom! – mondta – Egészséges vagyok, esküszöm!
Nyeltem, nem tudtam idegességemben, hogy mit is
mondhatnék.
Óvatosan feltérdelt az ágyra, majd habozva bár, de fölém
mászott. Ismét csapdába ejtett.
Mintha én lennék a vad, akit muszáj valahogy megszelídíteni.
A tekintete az enyémet kutatta. Az arcomat tanulmányozta.
Teli volt fájdalommal.
– Mi a baj? – kérdeztem. Nehezen nyögtem ki a szavakat,
kiszáradt a torkom.
– Még soha nem volt nő az ágyamban. Ez az én személyes
terem – bökte ki nehezen, és úgy bámult rám, mintha sokkban
lenne.
Végigsimítottam a mellkasán.
– Szeretnéd, hogy elmenjek? – kérdeztem. Nem volt bennem,
sem szégyenérzet, sem megbánás. A tekintetében ugyanis nem
láttam semmi rosszat, csak sebezhetőséget.
Megfogta a kezem, a puha, telt ajkához emelte, és egyenként
megpuszilgatta az ujjperceim.
– Nem… Tudod mi rémiszt meg? Hogy azt akarom, hogy itt
maradj. Hogy olyan dolgokat akarok, amiket még soha.
– És ez olyan rossz? Rossz, hogy én meg maradni szeretnék? –
kérdeztem, az arcát kutatva. Olyan más volt most az
arckifejezése. Még sosem láttam ilyennek. Őszinte és nyers.
Mint egy szoba, a lehető legszebb kilátással.
– Rossz dolog, hogy bármikor, amikor együtt vagyunk,
másnak érzem magam? Szépnek? Erősnek?
– Mert az is vagy – jelentette ki, és beletúrt a vizes hajamba –
az vagy, angyalkám.
Az ajkamba haraptam.
– Miért hívsz így?
– Mert amikor utánad futottam, és te elestél, ezt láttam… egy
angyalt, a földön fekve. Nem szeretnélek megrontani –
válaszolta a szemöldökét ráncolva – tudod, az a fura, hogy
szeretnék a fényedben maradni. Elvileg inkább elfutnék,
méghozzá olyan messzire, amilyenre csak lehet. Te pontosan
olyan típusú csaj vagy, akitől inkább távol tartom magam. De ha
rólad van szó, akkor többet akarok. Mindig csak többet. És
megijeszt, hogy nem tudom, eltelek-e veled valaha.
Elöntött a forróság, és hirtelen kinyújtottam felé a kezem.
– Vedd el, amit csak akarsz – mondtam.
– Nem kellene nekem ilyesmiket mondanod, ajánlanod.
Fogalmad sincs, mi mindenre vagyok képes.
Ó, micsoda nyersesség! Mégis valahogy elöntött tőle a
melegség.
– Azt hiszem, vállalom a kockázatot.
Valami megvillant a tekintetében.
– Borzasztóan vakmerő vagy, főleg ha figyelembe vesszük,
hogy nem is ismersz. Hidd el, ha megismersz, futva fogsz
menekülni.
– Hát ilyen az, ha vállaljuk a rizikót, nem? – mondtam, és
meglöktem.
A hátára fordult, én meg azonnal másztam is föléje.
Végignéztem rajta, ahogy ott feküdt a hátán.
 Mestermunka.
Tökély.
Lehetetlenség.
Már folyt is a nyálam. Óvatosan ráültem, ő az oldalamra
simította a kezét. Csodás érzés volt.
Lehajoltam, meg akartam csókolni. Az ajkammal játszottam
az arcéle mentén, fel-le.
– Ezt szeretném csinálni, újra meg újra, minden egyes nap,
míg jobban megismerjük egymást. Hogy kiderüljön, összeillünk-
e. Ilyen az, ha vállaljuk a rizikót és élünk a lehetőséggel –
suttogtam a fülébe – csak vigyázz, Ian Jacobs, nehogy belém
szeress! – mondtam játékosan.
Megfeszült a keze a derekamon.
– Nincs ilyesmire időm. De ha lenne? Ha képes lennék
ilyesmire, akkor máris szerelmes lennék beléd – válaszolta.
– Szerintem pont neked nem kellene ilyesmiket mondanod –
suttogtam.
Végigsimította az arcomat, a tekintete ellágyult.
– Egy roncs vagyok, édes.
Elfacsarodott a szívem. Én vagyok a roncs.
Felnevetett, de nem volt benne semmi vidámság.
– Hiszen nem is ismerlek. Mindig is fodrász akartál lenni? –
kérdezte.
Na tessék. Itt volt a lehetőség, hogy megnyíljak előtte.
Úgy fordultam, hogy mellé tudjak feküdni, és közben lélekben
felkészültem, hogy el tudjam neki végre mondani.
Nem gyónni fogok, és nincs miért szégyenkeznem.
Az életemről volt szó.
 Végighúztam az ujjam az izmos hasfalán.
– Nem, nem fodrász akartam lenni – kezdtem. – Igazából
mindig arra vágytam, hogy gyerekkönyveket írjak– vallottam be
félszegen.
Végigsimított a karomon, éreztem a gyengéd mosolyát, és a
lelkem azonnal tudta, hogy nem tévedtem vele kapcsolatban.
Közelebb bújtam hozzá, hagytam, hogy a gondolataim
elsodródjanak.
– Ezek a történetek mindig is itt voltak bennem, és egyszerűen
kijöttek belőlem. Kislány koromban, regényként gondoltam
rájuk, mintha valami csodás fantasyt készülnék írni, és tényleg
csodás történetek voltak, bár alapvetően mind egyszerű.
Egyszerű, hétköznapi történetek a felnőtté válásról, félelmekről,
reményekről, álmokról – magyaráztam.
Óvatosan rápillantottam. Olyan gyengéd tekintettel nézett
rám, hogy máris olvadni kezdtem.
– Természetesen tele vannak kalandokkal a történetek.
– Igazi álmodozó vagy – mondta mosolyogva.
– Mindnyájan azok vagyunk, nem? – kérdeztem halkan.
Felhorkant, majd kifújta a benntartott levegőt.
– Az voltam én is… valamikor. De aztán egy szép nap, az
álmaim semmivé lettek – válaszolta rám tekintve – de ez nem
jelenti azt, hogy most már nincsenek álmaim, hogy nincsenek
céljaim, amiket el szeretnék érni.
Összevontam a szemöldököm.
– Ez nem ugyanaz?
– Nem – jelentette ki határozottan. – Az álmodozás fájdalmat
von maga után. A cél elérése viszont megfontolt tettek
összessége, úgy, hogy ismered a buktatókat.
Összezavarodtam. Felé fordultam, hogy lássam az arcát. Úgy
éreztem, mélyebbre kell ásnom, mielőtt ismét falba ütközöm.
Kinyújtottam a kezem, a selymes hajával babráltam.
– Azt sem tudom, mivel foglalkozol – mondtam, remélve, hogy
végre szóra bírom. – Bár, akármit is csinálsz, bizonyára jól
csinálod – folytattam, ahogy körülnéztem a gyönyörű
hálószobájában.
Ott volt azon a gálán, vagyis kétségkívül részvényes, vagy
valamelyik vállalatnál nagy fejes, szóval azt csinálta, amivel
engem vádolt meg akkor; megjátszotta magát.
Próbálta magát, és a vállalatát jó színben feltüntetni.
Ami szíven ütött, az az volt, hogy mennyire kelletlenül tette
mindezt. Mintha zavarnák az emberek.
Végigcirógatta az oldalamat.
– Ügyvéd vagyok – mondta nyugodtan.
Meghökkentem.
Meglepett.
Sokkolt.
Egy pillanat alatt jéggé dermedtem, és a szívem máris őrült
sprintbe kezdett. Igyekeztem összeszedni magam, a
gondolataim.
Ügyvéd!
Ó, édes Istenem! Ügyvéd!
Ian érezhetett valamit az izgatottságomból, mert magyarázni
kezdett.
– Egy lépésnyire vagyok attól, hogy partner legyek a Millstron,
Garcia & Grant-nél. De nem állok ám meg itt. Nem is olyan
sokára az én kezemben lesz minden, én fogok irányítani. A
legnagyobb cégeket, vállalatokat, a legfontosabb klienseket, és
természetesen gondoskodok róla, hogy a legjobb ügyek nálam
landoljanak. Mindenki énhozzám fog jönni.
Fura, hogy eszembe sem jutott. Annyira más volt, mint az
ügyvédek, akiket levadásztam… és a neve sem volt ismerős,
persze én csak a cégek partner-ügyvédeinek neveit
bogarásztam végig. Hatalmas, befolyásos ügyvédet kerestem,
aki talán képes egy nála is hatalmasabb és befolyásosabb
embert, és a birodalmát megdönteni.
Szinte könyörögnöm kellett, hogy valaki meghallgasson, hogy
megértsen.
– És ez a célod? – kérdeztem rekedten – Partner akarsz lenni a
cégnél? Vezető akarsz lenni?
Bólintott.
– Tizenhét éves korom óta ügyvéd akarok lenni.
– És hajszoltad magad?
Szomorúság vonult át az arcán.
– Azt hiszem, ez nyilvánvaló, nem? – mondta gyengéden
mosolyogva, és abban a pillanatban tudtam, hogy elvesztem.
És amikor úgy fordult, hogy átöleljen, és hátulról teljesen
betakart a hatalmas testével, akkor tudtam, hogy válaszút elé
érkeztem.
Túl késő, Grace. Nincs visszaút.
Beleszerettem.
Tudtam, hogy ez fájdalmas lesz, de vannak dolgok, amik
megérik a fájdalmat, mert sokkal fontosabbak bármi másnál.
Eleinte el akartam neki mesélni a történetem, de most, hogy
megtudtam, kicsoda Ian, inkább elhallgattam. Ian viszont
kellemesen érezte magát mellettem, lassan elernyedtek az
izmai, pihent.
Egyenletesen lélegzett, bár ugyanúgy ölelt, mint előtte.
Amikor óvatosan kibújtam az öleléséből, felnyögött, és a hasára
fordult.
Az ágya szélén ültem, és őt néztem. Igyekeztem az agyamba
vésni a testének minden egyes milliméterét, az izmos hátát, a
bőrét borító tetoválásokat.
Görcsbe rándult a gyomrom.
Ez bizony nagy zuhanás lesz. Ejtőernyő nélkül. Semmi sincs
alattam.
Imádkozhattam volna, hogy legyen ott, és kapjon el, de hát
teljesen felkészületlenül fogja érni, amit én kérni akarok tőle.
Egyrészt egyáltalán nem éreztem helyesnek, másrészt viszont,
igenis, jó ötletnek tűnt.
Igaza volt, amikor a szalonban a székemen ülve azzal
viccelődött, hogy a sors akarta, hogy én vágjam a haját. Nem
hittem neki. Egy szikrányit sem.
Mindenesetre elmentem arra a hülye partira, és még Kenneth
Millstrom is a pofámba röhögött. Miatta futottam el, miatta
hagytam el a holmijaimat. Ez a titokzatos, veszélyes idegen volt,
aki segített nekem.
Nagyot dobbant a szívem, és hirtelen csordultig telt
reménnyel.
Egy új lehetőség!
Azt súgta a megérzésem, hogy megéri megpróbálni. Csak még
azt nem tudtam pontosan, hogy az esély milyen formájával kell
majd szembenéznem.
Lecsusszantam az ágyáról, és csendben kiosontam a
szobájából. Vágyakozva tekintettem rá vissza az ajtóból.
Igen. Igen, ez bizonyára a sors akarata.
Az kell, hogy legyen.
A sors.
Ugyanis soha senki karjában nem éreztem magam olyan
biztonságban, mint az övében. És soha senki jóságáról sem
voltam annyira meggyőződve, mint arról, ami belőle áradt.
Bízni csak úgy lehet valakiben, ha nem félünk, és én bízni
akartam Ianben, nagyon is bízni akartam benne.
Már csak azt kellett kitalálnom, miként vegyem rá, hogy
vállalja értem a kockázatot.
 14.

– A lófaszt! Mondtam, hogy végeztem ezzel! – sziszegtem a

telefonba az íróasztalom mögött ülve. Úgy összeszorítottam a
fogam, hogy azt hittem, menten porrá zúzom.
Tombolt bennem a harag, a düh, eltelítette a mellkasomban
tátongó űrt.
Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
De meg sem lepődtem. Mégis, mit gondoltam?
Meghívok magamhoz egy csajt, és komolyan azt hiszem, hogy
marad? Tudnom kellett volna!
De különösen nagyon idegesített, hogy én kimondottan
szerettem volna, ha marad.
Mégis én voltam az a szánalmas barom, aki szinte pánikba
esett, amikor felébredve, csak a hűlt helyét találtam az ágyban.
Felugrottam, és mint az őrült, körberohantam a lakásomban,
mintha valami idióta bújócskát játszanánk egymással.
Kész lettem volna érte harcolni, szerettem volna megvédeni.
Ez is csak azt bizonyítja, hogy mekkora marha vagyok.
Megragadni az esélyt…
Micsoda faszság!
 És én még csak nem is hazudtam neki.
Közelebb kerültem hozzá, mint bármelyik nőhöz életem
során.
Elvesztettem önmagam… egy részem örökre odalett.
Egy roncs vagyok.
A múlt éjjel, egészen különleges volt. Soha azelőtt nem volt
ilyen élményben részem. Ahogy elveszítettem a kontrollt,
miközben az életem fegyelemről, és visszafogottságról szól.
Határozottságról és állhatatosságról.
Soha, semmi nem hat meg.
Elveszem, ami kell, és még a pulzusom sem inog meg.
Elveszem, mohón és kőszívvel.
Nem érdekel.
Nincs felelősség.
Nincs kötelesség.
Nincs elvárás.
És most én voltam az, akinek elvárásai támadtak.
Kötődtem. Kötődtem ahhoz az érzéshez, amit kiváltott
belőlem. Kötődtem a testéhez és a tekintetéhez. A lelke itt volt
velem, fénye beragyogta a lelkem legsötétebb zugait.
Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez az angyali lány elég
erős, hogy áttörjön a falon, hogy a sóhajával ledöntse,
bevonuljon, és elfoglalja kiérdemelt helyét a trónon.
Jól van ez így! Istenem, meg kellett volna csókoljam a léptei
helyét, ahol kivonult az életemből! Soha jobbat!
De hát itt volt ez.
Az űr a mellkasomban.
Görcsös fájdalom.
 Az, amire pont nincs szükségem.
Nem engedhetem meg magamnak.
Csak elvonná a figyelmem.
Lesodródnék miatta az útról.
Persze, ettől még kurvára csalódott és dühös voltam.
És akkor itt ez a seggfej Lawrence Bennet, akin kitölthetem.
Bennet kísértetiesen felröhögött.
– Ügyvéd vagy! Az én ügyvédem! Te képviselsz. Ez a munkád –
mondta.
– Másfelé is van kötelezettségem. Az ügyvédi kamara és a cég
felé is.
– Csak felém van kötelezettséged! – szólt közbe keményen és
gyorsan.
– Nem vagyok a tulajdonod! – vágtam vissza azonnal – Senki
tulajdona nem vagyok! És soha nem is leszek!
Felröhögött. Baljóslatún és tudálékosan.
Ez történik, ha valakinek megadod magad. Átgyalogol rajtad.
– Attól, hogy ezt hajtogatod, még nem igaz. Biztos vagyok
benne, hogy Kenneth nem örülne, ha elmondanám neki, hogy
egy cseppet sem vagyok elégedett a képviseletemmel.
Összetörné a szívét, ha megtudná, hogy a legígéretesebb
pártfogoltja, csak egy egyszerű bűnöző.
Lawrence egy pillanatig sem habozott megfenyegetni.
Ismerte a terveim, a céljaim, hogy hová szeretnék eljutni.
– Ne baszogass, Lawrence! Zsarolással semmire sem mész! És
bármit is akarsz felhozni ellenem, a felbujtó, az ötletgazda,
minden esetben te voltál.
A seggfej, az első pillanattól manipulálta minden
mozdulatomat. Egészen gyerekkorom óta. Egy szaros kölyök
voltam, akinek gőze sem volt semmiről. Egy hülyegyerek, aki
csak próbált túlélni.
Lawrence ismét felnevetett.
– Ne felejtsd el, kivel beszélsz, Ian Jacobs! A szarból emeltelek
ki, pedig csak egy mocskos, éhező kölyök voltál. Cipőt adtam a
meztelen lábadra, és tetőt a fejed fölé. Sehol se lennél nélkülem!
– És csak a felebaráti szeretet irányított, igaz? – kérdeztem
keserűn.
– Lehet, hogy a szarban és a mocsokban kellett volna
hagyjalak, odavaló voltál, akárcsak a ribanc anyád. De nem
tettem, mert… láttam benned valami nagyszerűt. Jobban
tennéd, ha ezt észben tartanád.
Lehunytam a szemem, mert megrohantak az emlékek.
Iszonyatos düh forrongott bennem. Olyan méreg, hogy az egész
bensőm görcsbe rándult.
Gyűlölet, bánat és fájdalom.
Beleszédültem.
Alig kaptam levegőt, ahogy megszólaltam.
– Valami nagyszerűt láttál bennem? Tényleg? Bűnbaknak
kellettem! Nem parancsolgathatsz nekem többé!
Kinevetett. Mintha mindaz, amit mondtam, semmiség volna.
Mintha szavam sem lehetne.
És semmi szavam nem volt, valóban.
Ha ő elbukik, vele bukok én is.
– Ötkor az asztalomon akarom látni a dokumentumokat –
jelentette ki, és már süket is volt a vonal.
Az asztalra hajítottam a telefonomat. Lekönyököltem, és
szinte a szemembe vájtam az ujjam. Szerettem volna kitépni a
rossz emlékképeket.
Emlékek.
Szagok.
„Ébredj! Kérlek, ébredj!” Reszket a kezem. Hideg izzadság.
Hányinger. Hányás a padlón.
Sikerült elnyomnom, lenyelnem a mérget. Bennetre kell
fókuszálnom. Istenem! Utálom, mint a szart. Mérhetetlenül.
Mocsok disznó.
És én is bemocskolódok, már egyszerűen attól a ténytől, hogy
kapcsolatban vagyok vele.
Igen, én is mocskos vagyok.
Egy démon.
Ördög.
Szerettem volna kikaparni a szemem, hogy elfojtsam a
képeket.
Óvatos kopogás hallatszott az ajtó felől.
A hangom rekedtes volt, ahogy megszólaltam.
– Nem érek rá, Marcus! Ne zavarjon senki! – kiáltottam ki az
asszisztensemnek.
Ő aztán tudta nagyon jól, mikor hagyjon békén, mikor ne
zavarjon senki.
Szóval hátrahőköltem meglepetésemben, amikor mégis
kinyílt az ajtó.
Meglepődtem, sőt meghökkentem.
Sokk, harag és megkönnyebbülés öntött el.
Őrült energia hömpölygött végig a szobán, majd lecsapott
rám.
 Az agyam nem akarta befogadni a tényt, hogy Grace ott áll az
ajtóban.
A legszívesebben odakiabáltam volna, hogy húzzon a büdös
francba. Szerettem volna rákiabálni, hogy nem szeretem, ha
játszadoznak velem, és kurvára nem érdekel, amit mondani
akar. De a testem, a testem máris reagált rá.
Még éreztem őt. Éreztem a bőrét a bőrömön. Éreztem az ízét a
nyelvemen.
Megrezzent a farkam.
Halkan elkáromkodtam magam.
Azért sem fogom engedni, hogy irányítson engem.
Ott állt az ajtóban. Egy virágos ruha volt rajta, szépen
kihangsúlyozta csodás formáit. Magassarkújában nagyon
magasnak tűnt, büszke tartásával, és mégis valahogy
sebezhetőnek is.
A gyönyörű haja, elegáns kontyban volt összefogva a tarkója
felett, ő maga pedig a válláról lelógó, fekete táskába
kapaszkodott.
Mégis, minden olyan más volt, mint tegnap. Mintha egy
teljesen másik világban lennénk.
Az energiája áradt, de mintha elbizonytalanodott volna.
Mintha kissé zavarban volna.
De közben mégis elszánt.
Az idegességtől ökölbe szorult a kezem.
Elindult befelé, felemelt fejjel, mintha kinyilatkoztatásra
készülne, mintha minden oka meglenne, hogy itt legyen.
Bassza meg!
Annyira szép.
 Olyan szép, hogy éreztem, ahogy ellágyulok, a szívem hülye
módon rákapcsolt, sokkal gyorsabban vert, mint kellene.
Teljesen megőrült a jelenlétében.
Az asztalra támaszkodtam, és lassan felálltam.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
Miért mentél el?
Máris elbasztam mindent? Megijedtél tőlem?
Csak annyit sikerült bebizonyítanom, hogy mekkora seggfej
vagyok?
Az alsó ajkát harapdálta, nekem meg eszembe jutott, hogy jó
volna megcsókolni. Csak úgy megragadni, és addig csókolni, míg
elalél.
És éppen ezért sokkal jobban tenném, ha egyszerűen hátat
fordítanék neki, és faképnél hagynám. Megmondanám, hogy
menjen el.
Idegesség látszott rajta, tördelte az ujját. Elkeseredetten felém
lépett, kétségbeesett tekintettel bámult rám. Olyan volt a szeme,
mint a feneketlen tenger.
Mintha a legmélyebb tengerbe merülnék alá.
– Segítségre van szükségem – nyögte ki elhaló, rekedtes
hangon.
Azonnal elöntött a birtoklási vágy. De olyan gyorsan, hogy
engem is meglepett. Bárkit levadászok, aki bántani merészeli
ezt az angyali teremtést.
Bárkit, akinek csak megfordult valami hasonló gondolat a
fejében.
Tudtam.
Az elejétől fogva tudtam, hogy menekül.
 Ezért ment el múlt éjjel is?
Ezért valaki megfizet!
– Bármit kérhetsz.
A picsába!
Miket beszélek?
De olyan hirtelen kimondtam, már nem szívhattam vissza.
Teljesen hülye vagyok. Az egyik végletből a másikba esek.
Gyűlölet. Remény. Vágy. Harag.
A tekintetében odaadás villant.
Úgy nézett rám, mintha szuperhős lennék.
A megmentője.
Pedig egész életemben csak tönkretettem magam körül
mindent.
Még egyet lépett felém, megéreztem az illatát, a kandírozott
virágok édes aromáját.
– Ügyvéd vagy – jelentette ki.
– Nyilvánvalóan – feleltem idegesen.
Kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Valahogy biztos
voltam benne, hogy nem fog tetszeni, amit hallok.
– Szeretnélek felfogadni – mondta határozottan, és még
bólintott is hozzá.
Jaj, ne… Tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit mond, de ezen
teljesen kiakadtam.
Mégis, mit képzel? Hogy a baszásért cserébe elintézek
valamit?
Ismét közelebb lépett, és most már olyan közel volt, hogy
szinte nem maradt köztünk tér.
Akár meg is érinthettem volna. El is veszhettem volna benne,
mint múlt éjjel.
Legszívesebben hassal az asztalra fektettem volna, feltűrtem
volna a virágmintás ruháját, és jól megcsináltam volna hátulról.
Gyorsan, kíméletlenül és durván.
Már láttam, ahogy a tenyeremmel be kell tapasszam a száját,
hogy ne hallják a sikongatását.
Hitetlenkedve felnevettem.
– Fel akarsz fogadni?
Úgy hangzott, mintha nem is kérdés lenne, hanem inkább
vád.
Bólintott. Az előbbi magabiztossága meginogni látszott, és a
hangja is remegett.
– Nemcsak egyszerűen akarom, hanem muszáj. Szükségem
van rád. Szükségem van valakire, aki hajlandó kiállni
mellettem. Aki hajlandó harcolni értem.
A tekintete megtelt könyörgéssel.
Hogy lehet erről nem tudomást venni?
Fulladni kezdtem, ezért odanyúltam, megigazítottam az
ingem nyakát, kissé feszesnek éreztem rajta a nyakkendőt.
Valaki gonosz játékot játszik velem.
– Nem képviselhetlek, Grace, és szerintem ezt te is tudod –
mondtam lágyan. De nem kerteltem. Őszintén, nem normális,
ha azt hiszi, hogy elvállalom. Csakis az ágyban lehetek irányító
szerepben.
Lehajtottam a fejem, és egyenesen a fülébe suttogtam.
– Tegnap este megbasztalak, rémlik? És most idejössz, és azt
akarod, hogy képviseljelek? Ne haragudj, de ez nem így megy.
Éreztem az illatát, éreztem a vágyát, a pórusaiból áramlott
felém. A lélegzete rövidebb és szaporább lett a közelségemtől.
Megérintette a dübörgő mellkasom.
Nem lett egyszerűbb a helyzet.
– Kérlek… Nincs más, akihez fordulhatnék.
Szerettem volna megvédeni, végre egyszer valami jót tenni.
Zakatolt az agyam, kerestem a megoldást.
Okés. Rendben.
Lehet, hogy nem képviselhetem, de megereszthetek egy-két
telefonhívást az érdekében, nem? Nem nagy ügy. Keresek
valakit, aki vállalhatja, bármiben is kelljen segíteni neki.
– És miben kellene segíteni? Majd meglátom…
– Gyermekelhelyezési per – szólt közbe, mielőtt befejeztem
volna.
Lefagytam. A sokktól teljesen leállt az agyam.
Gyermekelhelyezési per.
Egy pillanatig emésztettem.
Aztán hirtelen elléptem tőle, hogy egy kis távolság legyen
kettőnk között. A pánik őrült gyorsan elhatalmasodott rajtam.
Harcoljak, vagy futva meneküljek?
Nem is tudtam hirtelen, melyik mellett tegyem le a voksom.
– Hogy mondtad? – kérdeztem keményen.
Nyersen.
Félelemtől és gyűlölettől szítottan.
Elöntött a hideg veríték.
Grace reszketni kezdett. Először a keze, majd lassan, az egész
testében remegett. Mintha egy vihar vonulna benne végig.
Mintha minden, amit eddig benntartott, most kitörni készülne.
Titkok.
 A kurva életbe!
– Szük… szükségem van valakire, aki képvisel. A
gyermekeim… el akarja venni őket – magyarázta, miközben
felém lépett. Én viszont hátrálni kezdtem. – Hibáztam.
Hibáztam, mert harcba szálltam vele, ő ezt most ellenem
próbálja fordítani. Tudnom kellett volna, hogy mocskolódni fog.
Hogy hazudni és csalni fog, fenyegetőzni, hogy irányíthasson
engem, hogy azt csináljam, amit mond. Megpróbál alkalmatlan
szülőként feltüntetni. Azt fogja mondani, hogy őrült vagyok.
Hogy tolvaj vagyok. Hogy nem vagyok jó anyja a
gyermekeimnek. Természetesen hagyja az egészet, ha
visszamegyek hozzá – magyarázta.
Pánik és düh áradt minden szavából, és olyan mértékű
kétségbeesés, hogy szinte éreztem a levegőben, belélegeztem,
miközben beszélt hozzám.
– Szerintem csak azért akarja, hogy visszamenjek hozzá, hogy
ellenőrizni tudja, miket mondok. Hogy biztosra menjen, nem
szivárogtatok ki semmit abból, amit láttam. De láttam, Ian.
Minden mocskos ügyletéről tudok, és semmi esetre sem
hagyhatom, hogy a gyermekeim nála legyenek elhelyezve. Már
abba is belehalok minden egyes alkalommal, amikor elmennek
apás hétvégére – magyarázta.
Az érzelmeim, azok az ingatag, végletes érzelmek egymásnak
feszültek. Összedőltek. Megtépázva éreztem magam.
– Egy szörnyeteg… egy szörnyeteg, és én nem tudtam. Nem
tudtam, csak amikor már késő volt. De nem tudom bizonyítani!
Segíts bebizonyítanom! – Könyörögve megmarkolta a zakómat.
És akkor megértettem mindent. Ezért volt ott a gálán. Szépen,
csinosan, prédára várva.
Mintha arcon vertek volna. Talán meg is érdemeltem.
Ilyen a karma.
Sokszor megkaptam, hogy egyszer majd visszanyal a fagyi.
Hogy egyszer majd jól seggbe rúg valaki. Hogy nincs olyan,
hogy mindig csak elveszek, és visszatenni sosem kell. Egyszer
majd jön valaki, és tőlem fog elvenni.
Mekkora idióta vagyok!
És még azt hittem, hogy én cserkésztem be őt.
Felébredt bennem az ellenségesség. El is borított teljesen. Az
érzés, hogy kihasználtak.
Öklök. Lábak. Düh. Ostor. Csapás. Fájdalom. Kín. „Anyának
szüksége van rád Ian! Csak még most az egyszer! Szükségem van
rád…”
Összeszorítottam a szemem, hogy elhessegessem a képeket.
Fájdalmas emlékek marcangolták a lelkemet.
Lenyeltem a torkomban nőtt gombócot, majd lefejtettem
Grace ujjait a zakómról.
– Hát erről szól az egész? Előre eltervezted? Becserkésztél?
Lefeküdtél velem? Magadba bolondítottál, hogy könnyebben
elérd a célod? Megjátszottad magad, hogy sajnáljalak? –
kérdeztem vádlón.
Iszonyat költözött a tekintetébe. Rémülten eltátotta a száját.
– Jézusom! Dehogy! Ian! Nem! Hiszen tegnap este tudtam
meg, hogy ügyvéd vagy! Én… én azt hittem, hogy valamilyen
üzletember vagy, aki a gálára jött.
Elutasítás lüktetett bennem. Elöntött az undor.
– Pedig nagyon kényelmesnek tűnik nekem… véletlenül pont
ügyvédre vagy szükséged? Hát nem azonnal horogra akad egy?
Jól fogd meg!
– Nem… – nyöszörögte a sírás szélén, és azonnal bűntudatom
lett, ahogy elfutották a szemét a könnyek. – Soha… soha nem
tennék ilyet. Esküszöm… hiszen már beléd sze…
Szinte repültem felé, s mielőtt észbe kaptam volna, már az
arcába sziszegtem.
– Ki ne mondd! Kurvára ne! – majd felrobbantam.
Nem, nem szeretett belém! Közel se! Ahogy múlt éjjel mondta,
még csak nem is ismerjük egymást igazán.
Csak kurvára kihasznált. Ennyi. Levadászott. Akkor eredt
utánam, amikor gyenge voltam és figyelmetlen. Félénknek
tetette magát, miközben valójában becserkészett.
Meg akarta ragadni az ingem. Mintha így elérhetne valamit.
Mintha így bekúszhatna a bőröm alá… hogy aztán belém
mélyessze a karmait.
Olyan gyorsan, hadarva beszélt, hogy igazából követni is
nehéz lett volna. Ezúttal viszont minden egyes szava betalált.
– Thomas, Mallory és Sophie. Kilenc-, öt- és majdnem
kétévesek. Nem bírom elviselni, hogy ilyen helyzetben látom
őket. Használja őket. Csalinak használja ellenem. Akárhányszor
az apjukkal kell menniük, sírnak, kiabálnak, könyörögnek, hogy
hadd maradhassanak, aztán minden egyes alkalommal, amikor
hazajönnek, még jobban össze vannak törve, mint azelőtt.
Félnek… rettegnek, hogy egy nap elviszi őket, és soha többé nem
látnak engem viszont. Segíts nekünk! Kérlek!
Legszívesebben a fülemre tapasztottam volna a kezem.
Szerettem volna kiütögetni a fejemből a szavait. Úgy tenni,
mintha nem ámítana ezzel a sok szarsággal.
Elfordultam tőle, igyekeztem nyugodt maradni. Ökölbe
szorítottam a kezem.
Nem!
Nem érdekel!
Ez nem rám tartozik!
– Reed… ő…
Azonnal visszafordultam. Elzsibbadt az arcom, teljes sokkban
voltam.
– Mit mondtál?
Ijedtében hátrébb lépett.
– Reed.
Felhorkantam.
– Mondd, hogy nem Reed Dearborne-ról beszélünk!
Reed Dearborne.
A neve is elég volt, hogy elsápadjon. Már értettem, mekkora
bajban van.
– Azt a kurva!
A kurva életbe! Bassza meg!
A hajamat téptem mérgemben.
– Mondd, hogy nem Reed Dearborne elhidegült asszonykáját
basztam meg! Arról a Reed Dearborne-ról beszélek, aki a
szenátusi választáson indul, és Dél-Karolina egyik
legbefolyásosabb embere. Mondd, hogy nem róla van szó!
Az utolsó szavakat szinte az arcába köptem.
Ez a csaj nemcsak a szívemmel és az érzelmeimmel
szórakozik, hanem az ép elmémmel is. Megpróbálja tönkretenni
a karrierem.
 Teljesen elfehéredett.
– Kérlek, ne beszélj így velem…
Felnevettem. Keserűen és keményen.
– Miért, hogy szeretnéd, hogy beszéljek veled, Grace?
– Mint azzal a lánnyal, akivel tegnap este szerelmeskedtél.
Nekilöktem a fal mentén húzódó könyvespolcnak. Zihált. A
vágytól és a félelemtől egyaránt.
Mintha az éltetné a vágyát, ami belőlem árad.
– Tisztázzuk csak! A szerelemnek aztán az égvilágon semmi
köze sincs ahhoz, amit mi tegnap csináltunk.
Fájdalom suhant át az arcán. Egyre jobban zihált.
– Jó, akkor tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna.
Ez most komoly?
Ne vegyük tudomást a tegnap történtekről?
Felejtsem el?
Lehet, hogy neki semmit sem jelentett?!
Egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha imádkozna.
Legszívesebben megragadtam, és megráztam volna.
Aztán lassan kinyitotta a szemét, és rám emelte
lélegzetelállító tekintetét.
Majdnem levert a lábamról. Nem is tudom, mi kell, hogy
kigyógyuljak a csajból.
– Azt kérted, hogy adjak egy esélyt, Ian Jacobs. Most én kérem
tőled ugyanezt. Te vagy az egyetlen esélyem. Tudok fizetni.
Sokat.
Izzott benne az elhatározás. Szinte elszégyelltem magam,
mikor kicipzárazta a fekete táskáját. Rossz érzés fogott el.
A táskája dugig volt pénzzel.
 A szemem majd kiesett a helyéről. Te jó ég!
Nyilvánvaló, hogy a csaj sokkal jobban hasonlított rám, mint
ahogy azt én hajlandó lettem volna bevallani.
Képes megtenni bármit, hogy elérje a célját. Csak az ő célja
pusztító fajta volt.
Olyan álmok, amelyek összetörnek, és utána nem marad
belőled, csak por és hamu. Ezt a rizikót nem vállalom, az biztos!
De neki? Neki nyilván megéri. Kétség sem fér hozzá.
Mit tettél, angyalkám? Mit tettél?
Aggódtam, de egy pillanat alatt, ismét ott fortyogott bennem a
harag.
Nem, nem engedhetem magamhoz közel!
Nyilvánvaló, hogy ő bármit meg fog tenni, a cél elérése
érdekében. Bárkit kell is használnia, mint ahogy azt velem tette.
Megdörzsöltem az arcom, hogy kizökkentsem magam ebből
az őrületből.
Közel hajoltam hozzá, olyan közel, hogy majdnem összeért az
orrunk.
– Nem érdekel, milyen sok pénzed van, és hogy mennyit tudsz
nekem fizetni – sziszegtem a fogaim között. – Nem tehetek érted
semmit. Te is tudod. Én is tudom. Lefeküdtünk egymással. Ki is
rúghatnak, sőt, ami még rosszabb, kizárhatnak az ügyvédi
kamarából, és biztos, hogy nem fogom megkockáztatni, hogy ne
legyek partner – jelentettem ki.
Nem.
Nem teszem meg érte.
Senkiért sem.
Hatalmasat nyeltem.
 – Ráadásul Reed Dearborne is benne van? A világ összes
pénzéért sem szállnék vele szembe. Hülye lennék. Akkor se
vállalnám, ha most látnálak életemben először. Egy ilyen ügy a
karrierem végét jelentené. Tiszta öngyilkosság.
Megremegett az álla, és ugyanazt a végtelen reménytelenséget
láttam a szemében, mint aznap éjjel, amikor megismertem.
Rám nézett.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyáva vagy – mondta
lassan, kimérten.
Ez szíven szúrt.
– Én meg nem gondoltam volna, hogy csak egy ribanc vagy.
Övön aluli reakció volt, tudom, de az előbbi megjegyzése
mélyen érintett.
Mégis, abban a pillanatban, ahogy elhagyta a számat, már
meg is bántam. Láthatóan megrendült. Úgy összerezzent,
mintha megütöttem volna.
És talán így is van.
Úgy megbántottam, hogy soha nem tehetem már jóvá.
Jobb így!
Jobb így!
El kell tüntessem innen, méghozzá mindörökre.
– Hű! Te aztán tényleg igazi seggfej vagy! Hogy is felejthettem
el! Hiszen már a legelején világos volt – mondta könnybe lábadt
szemmel. Próbálta visszatartani a sírást, de kibuggyant egy
könnye, végigcsordult az arcán, majd lecsöppent az álláról.
A francba! A legszívesebben kinyújtottam volna a kezem,
hogy letöröljem.
Szerettem volna reményt önteni belé.
 De az lehetetlen.
Csak egy bolond keveredne bele, egy ilyen nagy horderejű
elhelyezési perbe. Egy olyan seggfej ellen, mint Reed
Dearborne?
És pont egy ilyen csávó, mint én, egy olyan nővel, mint
Grace?!
Grace, aki úgy érintette meg a lelkem, ahogy azt
elképzelhetetlennek tartottam.
Ez a lány, akinek úgy összetörtem a szívét, hogy a darabjai ott
hevertek az irodám padlóján.
Ez az angyal… akinek most összetörtem a glóriáját.
Egy anya… három gyerekkel.
Három gyerek…
Már egyedül ettől a ténytől, legszívesebben elbújtam volna, be
a szekrénybe, összeölelkezve a démonjaimmal. Még az is sokkal
kellemesebb lenne, mint egy ilyen ügy.
Annyi mindent nem tudunk egymásról.
– Soha nem állítottam, hogy nem vagyok seggfej – sziszegtem
összeszorított foggal.
Grace kifordult a könyvespolc elől, előlem, majd lehajtott
fejjel a kijárat felé indult.
Uralkodtam magamon, hogy ne vetődjek utána.
Nem most kell ráeszmélnem, hogy nekem is van
lelkiismeretem.
Ő tehet róla, ő tehet róla! Tudta végig, ki vagyok. Csapda volt
az egész. Előre eltervezte. – mantrázgattam magamban.
De tudtam, hogy nem így volt, elég volt ránéznem, ahogy
kinyitotta az ajtót, és visszafordult felém.
 Bánat és fájdalom volt az arcára írva.
Olyan egyértelműen és olvashatóan, mint amilyen
egyértelműen és olvashatón ott áll a nevem Bennet hamisított
dokumentumain.
– És még te mondtad, hogy bízzak a sorsban – mondta
fájdalmas fintorral – tényleg igazi álmodozó vagyok – mondta,
majd csendesen behúzta maga mögött az ajtót.
A hajamba markoltam mindkét kezemmel. Legszívesebben
mindet kitéptem volna.
– Bassza meg! – kiabáltam. Megfordultam, és hatalmasat
rúgtam a falba.
Leroskadtam a székembe, és előrehajolva, a tenyerembe
temettem az arcom.
Ismét elöntött ez az istenverte érzés. Csakhogy ezúttal megült
a mellkasomban, tűzként égetett, és marta a szememet.
Valahol mélyen felnyögtem. Nagyon mélyen.
Most mi a szart csináljak?
 15.

Igyekeztem kihúzni magam. Gyorsan elnéztem jobbra-balra,

majd átsiettem az úton a kocsim felé, amely az út mellett
parkolt nagyjából fél háztömbnyire. A lábam nehézkesen vitt
előre, alig bírtam el a nehéz szívemet, a lelkemet pedig
otthagytam az irodában.
Kitárulkoztam. Mindent eléje raktam. Lecsupaszítottam a
lelkem.
Bíztam benne.
A táskában lévő piszkos pénz, majdnem lyukat égetett az
oldalamba, ahogy cipeltem. Aznap, amikor eldöntöttem, hogy
otthagyom Reedet, hirtelenjében úgy döntöttem, hogy
magammal viszem. Harcolnom kell ellene, és ahhoz szükségem
lesz pénzre. Az ő pénzével fogok harcolni.
Egy autó dudált, csikorogtak a kerekek a majdnem kihalt
utcán, és én gyorsan felpillantottam, hogy elkerüljem.
Könnyek égették a szemem, a szívem olyan mélységesen fájt,
olyan szomorúság töltött el, hogy alig bírtam tartani magam. A
fal, amit a lelkem köré húztam, túl rozoga volt. Minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy megtartsam magamban a reményt, a
hitet és bizalmat.
 Ian Jacobs szétbarmolta az egészet. Úgy sétált át a falakon,
mintha ott se lennének.
Szétrobbantotta a védelmi rendszerem.
Teljes pusztítást végzett.
Sosem lett volna szabad beengednem.
Amikor először megláttam, azonnal tudtam, hogy egy
érintéssel tönkre tud tenni. És nem csak egy érintést kaptam
tőle.
Megrohantak az elmúlt éjszaka képei. Eltelítették az
érzékeimet, a pulzusom felgyorsult, szenvedély lüktetett a
véremben, és még éreztem a tőle kapott eksztázis utórezgéseit.
Bizseregni kezdett a bőröm, a szívem és a gyomrom teljesen
megbolondult. Lüktetett, vert, a feje tetejére fordult.
Aztán meg fogja magát, és a lehető legsúlyosabban megvádol.
Úgy viselkedett, mintha tőrbe csaltam volna, kihasználtam
volna, mintha a testem lett volna a fegyverem.
Harag és fájdalom szorította a szívem. Még a bordáim is
elszorultak, teljesen összeszűkült odabent minden.
Vajon komolyan mondta?
Mintha ugyan képes lennék a kisujjam köré csavarni egy
ilyen férfit.
Na persze.
Lehetetlenség.
Érinthetetlen.
Olyan hideg és kőkemény a szíve, hogy nincs ember, aki azon
átjut.
Nekiadtam magam. Olyat kínáltam fel neki magamból, amit
nem kellett volna, főleg, mivel tudtam, jól tudtam, hogy utána
milyen rosszul fogom magam érezni. Már akkor tudtam, hogy
bele fogok szeretni, amikor tegnap este felbukkant a szalonban.
A fenébe… hiszen végig képtelen voltam neki ellenállni.
Ez már önmagában elég figyelmeztetés kellett volna legyen.
És akkor én még odamentem, és a tenyerébe öntöttem
minden reményemet. Mint egy bolond, aki azt hitte, hogy az,
ami köztünk történt, valami sokkal nagyobbnak a kezdete. Hogy
valami jelentőségteljes oka kell legyen a kettőnk találkozásának.
Zihálva kerestem elő a kulcsomat a táskám kis elülső
zsebéből, ahogy a kocsim felé mentem.
Hogy a fenébe jutott eszembe, hogy magammal cipeljem a
zsarolásom bizonyítékát? Mintha csak egy rúzs volna.
Felrántottam az ajtót, és behajítottam a táskát az anyósülésre.
Azonnal el kell innen tűnnöm.
Távolságot kell tartanom attól a férfitól, aki miatt
hülyeségeket művelek.
Felsikítottam, amikor valaki megérintette a karomat. Erősen
rámarkolt a karomra. Az ujjai fájdalmasan a húsomba vájtak.
Hátrarántott.
Elöntött a félelem. Hirtelen és erőszakos félelem.
Megperdültem. A félelem és az ijedtség irányított.
Levegőt kapkodva néztem fel, akkor láttam meg, hogy ki az.
Ki az, aki a kocsimnak lökve úgy tesz, mintha csak ölelni
akarna.
De én éreztem…
Éreztem a belőle áradó gyűlöletet.
Tele volt vele a lélegzete, látszott az arcán, ahogy
összeszorította a fogait, és a tekintete is csordultig volt
gyűlölettel.
Makulátlan frizura.
Tökéletesen rá szabott öltöny.
De míg Ian szexuálisan és csábítón hatott rám, addig Reedtől
csak összeszorult a gyomrom, és elöntött az undor.
– Reed – igyekeztem nem nyöszörögve kiejteni a nevét. Más
sem hiányzott, mint hogy azt higgye, meg tud félemlíteni. Hogy
uralkodhat rajtam.
De ez nem jelenti azt, hogy nem féltem, hogy nem reszketett
minden porcikám, miközben ő belém mélyesztette az ujjait, de
úgy mosolygott rám, hogy az arra sétálók azt hihették, csak a
szenvedély fűti.
A gyűlölet és a félelem láthatatlan a figyelmetlen szemnek.
Én viszont azt is tudtam, hogy Reed fél. Ez még veszélyesebbé
tette ebben a pillanatban.
– Mit keresel itt? – kérdeztem.
Felnevetett.
– Te kérdezed tőlem, hogy én mit keresek itt, amikor most
léptél ki Charleston egyik legmenőbb jogi vállalatának az
ajtaján?
Megpróbáltam magam kitépni a szorításából, de erre csak
még erősebben szorított.
– Nos, végül is szükségem van egy ügyvédre, nem? –
sziszegtem az arcába.
Közelebb húzott magához.
– Fogalmad sincs, mibe keveredsz bele, Grace. Már csak azzal,
hogy itt mutatkozol.
– Most fenyegetsz?
 Kárörvendőn felnevetett. Magas volt, szőke, széles vállú,
klasszikusan jóképű férfi. És a befolyása alá akart vonni
mindenkit. Az egész várost.
Én ennek nem akartam részese lenni.
– Próbálnék egy kis értelmet verni a fejedbe, mielőtt túl késő.
Elkeseredtem. Megcsikordultak a fogaim. Az iménti fájdalom
könnyei hirtelen elapadtak. Legszívesebben arcon köptem
volna.
– Szerintem te is tudod, hogy máris túl késő.
– Tévedsz!
– Hol vannak a gyerekeim?
A seggfej. Képes itt felbukkanni, amikor olyan mesét adott be
a bírónak rólam, hogy elraboltam tőle a gyerekeit.
– Biztonságban vannak, s ennyi tán elég is kell legyen, nem?
Elöntött a harag, a mélyről jövő iszonyatos düh, és amikor
ezúttal megrántottam a karom, sikerült is kiszabadulnom a
szorításából.
– Igazad van! Csak az számít, hogy biztonságban legyenek,
éppen ezért mindent meg fogok tenni azért, hogy eltűnj az
életükből.
– Ne mondd már, hogy tényleg ilyen téveszmés vagy?
Komolyan azt hiszed, hogy ez megtörténhet? Hogy lemondok a
gyerekekről? És rólad?
Mielőtt mozdulni tudtam volna, már hozzá is nyomott a
kocsihoz, megfogta az arcom, és kényszerített, hogy ránézzek.
Hevesen vert a szívem a félelemtől, utáltam, hogy ilyen
hatással van rám. Magamat is utáltam, hogy ilyen helyzetbe
sodortam a gyerekeket.
 – Meg fogod bánni, hogy így bonyolítod a helyzetet. Gyere
haza. Oda, ahová tartozol. Szeretlek.
Ha neki a fenyegetés jelenti a szerelmet, akkor köszönöm, de
nem kérek belőle.
Hányinger kerülgetett, epe kúszott fel a torkomon.
– Te meg bolond vagy, ha azt hiszed, hogy meghátrálok.
Végigsimított az arcomon. Mintha szeretne, és a lelke nem
lenne csordultig kapzsisággal.
– Bárcsak ne mondanál ilyeneket! Borzasztó lenne, ha valami
szörnyűség történne a gyermekeim anyjával.
Összeszorult a mellkasom a félelemtől, de nem engedhettem,
hogy lássa a rettegésem.
– Hol a pénzem és az a mappa, amit elvettél, Grace? –
kérdezte suttogva.
– Ki tudja? – mondtam.
Ez az egy fegyver volt a kezemben. Ezzel tudtam sakkban
tartani. Azzal a néhány fotóval, amit a széfjében találtam.
Bizonyíték, amely erőt adott, hogy elmeneküljek. A pénzt is
akkor vittem el.
Aznap jöttem rá, hogy bátornak kell lennem. Hogy nem
lehetek továbbra is gyáva és megalkuvó. El kell szöknünk,
kiutat kell találnunk a kastélyból, különben a gyerekeim örökre
rabok maradnak.
– Rossz válasz – mondta, és erősebben kezdett szorítani.
Elöntött a rettegés, a hangom is megremegett.
– Hagyj minket elmenni, Reed, felejtsd el, hogy létezünk, és én
is ezt fogom tenni. Nem fogsz felőlem hallani sem te, sem a
média.
 Összerándult a teste, ahogy a médiát szóba hoztam. Hátrébb
lépett, elengedett, de közben még a fülembe suttogott.
– Azt hiszed, te irányítasz? Azt hiszed, a kis ostoba
vádaskodásod megállja a helyét? Ha csak egy újságíró közelébe
mész, véged van. És akkor is, ha megtudom, hogy ismét idejössz.
Nem fogok játszadozni.
– Az életünk nem játék.
– Így igaz. A ti életetek, az enyém – mondta, majd hátrébb
lépett, és megigazította az öltönyét. – Két hetet adok, hogy
észhez térj, Grace. Két hetet, hogy befejezd ezt a hülyéskedést –
közölte, és elindult. – Két hét! – fordult még vissza fenyegetőn.
Beült a járdaszegély mellett parkoló, sötétszürke Jaguarba az
út túloldalán.
Dermedten néztem, ahogy elhajt. Senki, egyetlen autó sem jött
arra egész idő alatt, egyetlen tanúja sem akadt a
fenyegetőzésének. De ha járt is volna arra valaki, csak
szerelmesek évődésének tűnt volna, ami köztünk történt.
Senkinek sem tűnt volna fel, hogy éppen összedől körülöttem
a világ.
Rohamosan fogy az időm.
Beültem a kormány mögé, úgy kapaszkodtam bele, mintha az
életem múlna rajta.
Nem fog megtörni. Nem adom meg magam.
Az idővel kell versenyeznem.
De győzni fogok!
Remegő kézzel, de végre betaláltam a slusszkulccsal a
helyére, majd ráadtam a gyújtást.
Keresztülautóztam Charlestonon, vissza arra a csendes
környékre, ahol felnőttem. Beálltam a szűk feljáróra, és a
kicsiny házat bámultam, amely szörnyen üresnek tűnt, ha a
gyerekek nem voltak otthon.
Leállítottam a motort, és kiszálltam a kocsiból. Az
adrenalintól, ami elöntött Reed miatt, most teljesen
elgyengültem.
Kinyitottam a bejárati ajtót, és beléptem a házba. Egyenesen a
kényelmes nappaliba mentem, ami pont úgy nézett ki, mint
gyerekkoromban. Az egyetlen különbség az volt, hogy immár a
gyerekeim fotói is ott lógtak a falon.
Játékok hevertek szerteszét. Ettől még érezhetőbbé vált a
hiányuk.
Amint a nagyim rám nézett, összeráncolta a homlokát, és már
félre is tette a varrást, amin dolgozott. Megpaskolta az ölét, pont
úgy, mint négyéves koromban, mintha bizony az ölelése
elűzhetne minden szörnyűséget.
Odamentem hozzá, és összegömbölyödtem a kanapén. Azt a
hülye táskát magamhoz szorítottam, a fejemet a nagyi ölébe
fektettem.
Gyengéden simogatni kezdte a hajam.
– Feltételezem, nem sikerült olyan jól a megbeszélés.
Eddig bírtam. Kirobbant belőlem minden, amit
visszatartottam.
Leginkább a Reeddel történtek miatt. Reménytelenség lett
úrrá rajtam. A reménytelenség magjai kisarjadtak, gyökeret
fogtak, és teljesen elgazosítottak bennem mindent, kiirtva
belőlem az életet.
Én meg hagytam, hogy a szívem is összetörjön. Kitárulkoztam,
és sebezhetővé tettem magam. Ennyi erővel nyugodtan tárt
karokkal is fogadhattam volna a fájdalmat.
Szipogtam, és még szorosabban odabújtam a nagyimhoz.
– Nem, nem sikerült jól. Ismét azt mondák, hogy csak egy
őrült vállalná el az ügyem – mondtam.
Persze az, hogy Ian mondta, számomra még fájdalmasabbá
tette.
– Na, hála Istennek, hiszen jó sok őrült rohangál a világban –
vélte a nagyim vidáman. Ő valahogy mindig tudta, miként
nyugtasson meg.
– Így bizony, tele velük minden – mondtam könnyek közt
mosolyogva.
– Igen. Az egész világ nem más, mint idióták gyűjtőhelye.
Biztos vagyok benne, hogy találunk egy ügyvédet, aki a
megfelelő fenekeket nyalja.
Csend ereszkedett közénk. Mindketten tudtuk, hogy
egyáltalán nem ilyen vicces a helyzet. De néha csak a humor
segít túlélni a mindennapokat.
– Azt hiszem, én vagyok a legnagyobb bolond mind között –
mondtam szomorúan.
A nagyim gyengéden végigsimított a fejemen.
– Azért mentél hozzá Reedhez, mert a szülei rábeszéltek.
Azért tetted, mert azt gondoltad, így a helyes.
– És te mit gondoltál?
– Azt gondoltam, hogy megállapodsz. Hogy új életet kezdesz.
– Próbáltam szeretni Reedet. Tényleg megpróbáltam. Azt
hittem… azt hittem idővel sikerül igazi otthont teremtenünk.
Azt gondoltam, jól választottam. Te és nagyapa mindig
gondoskodtatok rólam. Nem akartalak titeket terhelni azokkal a
nehézségekkel, amiket csakis magamnak köszönhettem –
mondtam.
Villámgyorsan házasodtunk össze, és egy hónappal később
már terhes voltam. Amíg nem volt a gyűrű az ujjamon, nem
láttam Reed valódi arcát. Hogy milyen valójában. Persze, én
sem igyekeztem jobban megismerni, mielőtt belevetettem
magam a mélyvízbe.
Lassítanom kellett volna.
Hallgatnom kellett volna a bölcs nagyanyámra, aki aggódott a
házasságom miatt.
Meglökdösött, hogy üljek fel, és nézzek rá.
Homályos tekintettel bámultam rá. Mindig számíthattam a
nagyimra. Olyan volt nekem, mint egy szikla. Mint egy horgony.
Biztonságot adott.
Végigsimított rajtam a csontos kezével. Már foltos volt az
öregségtől, de mégis több szeretet rejlett benne, mint bármi
másban.
– Nos, figyelj ide, kicsikém! Soha, egy pillanatig sem voltál a
terhünkre. Amikor elvesztettük az édesanyádat, olyan hatalmas
fájdalommal kellett szembenéznünk, hogy nem voltam benne
biztos, túléljük-e a nagyapáddal. De a lehető legértékesebb
ajándékot kaptuk, és ez a pici baba betöltötte az űrt, amit
édesanyád hagyott hátra. Annyi örömet és szeretetet hoztál
nekünk, amire nem is számítottunk – mondta oldalra hajtott
fejjel.
– Összetartozunk. Egy család vagyunk – folytatta – semmi
szégyellnivaló nincs abban, ha néha egymásra kell
támaszkodnunk. Nem voltál nekünk soha teher, és most sem
vagy az. Sem te, sem a gyerekeid. És nekem is szükségem van
rád, édesem – fogta meg az állam. – Neked is majd
gondoskodnod kell rólam. Ez már csak ilyen. Vigyázunk
egymásra. Szóval egy pillanatig se gondold, hogy útban vagy,
hogy gondot jelentesz, mert nincs így. Mindig is a tőled telhető
legjobban cselekszel, és mindig szeretettel teszed. Nem ismerek
senkit, aki keményebben dolgozna nálad. És keményen is
szeretsz, tudom. És ha ezt a két dolgot összerakod, senki sem
állhat az utadba!
Kicsordultak a könnyeim.
– Akkor megalkudtál, de most nem fogsz! Harcolni fogsz,
harcolni fogsz minden erőddel, és én ígérem, hogy végül
minden jóra fordul!
– Honnan tudod? – suttogtam, a ház üressége oly fojtogató
volt, amikor nem voltak ott a gyerekek. Rettegtem, mert ilyen
lenne nélkülük az életem.
– Mert vannak dolgok az életben, amik túl fontosak ahhoz,
hogy rosszul végződjenek – válaszolta.
Szerettem volna hinni neki. De már elég szörnyűséget
tapasztaltam ahhoz, hogy tudjam, az élet sajnos nem ennyire
egyszerű.
Mosolygott, kékesszürke szeme tele volt hittel és szeretettel.
– Én is akkor kaptam ajándékot, amikor a legnagyobb
szükségem volt rá. Amikor azt hittem, vége mindennek. A te
ajándékod sem várat már sokáig magára, érzem.
– Remélem, nagyi, remélem.
De nem voltam annyira bolond, hogy azt higgyem, az
ajándékok ingyen vannak.
 16.

Pontosan öt óra előtt két perccel léptem be Lawrence irodájába,

ami nagyjából egy kilométerre volt az enyémtől. Az
íróasztalánál ült, egy szivarral pöfékelt és telefonált.
– Visszahívlak – szólt bele, amikor meglátott, majd letette. –
Miért nem jössz be? – kérdezte gúnyosan.
Nem haboztam, egyenesen az íróasztalához mentem, és
letettem az aktatáskámat. Kinyitottam, kivettem az iratokat, és
odahajítottam eléje.
– Tessék. Három darab. Nem lesz több.
Nevetve hátralökte a székét, és úgy nézett rám, mintha valami
édes kis hülyegyerek lennék.
– Ó, Ian! Mindig is konok kölyök voltál. Remélem, már
észrevetted, hogy ezt szeretem benned a leginkább. Amikor rád
találtam, egy elkeseredett, mérges kissrác voltál – mondta.
Na épp ez volt a baj. Tudta, hogy elveszítenék mindent.
– Akkor tudnod kell, hogy már nem vagyok az a gyerek –
válaszoltam.
Fenyegetőn felnevetett, majd előrehajolt, és a hamutartóba
nyomkodta a szivarját.
– Vannak dolgok, amik sosem változnak – közölte a fejét
ingatva – Csak átalakulnak. Nagyobbak, sötétebbek és
veszélyesebbek lesznek. Pontosan olyan férfi vált belőled, amire
számítottam. Itt az ideje, hogy ne tagadd meg önmagad. A férfit,
aki valójában vagy.
– És milyen férfi vagyok valójában? – kérdeztem vissza.
– Gonosz. Korrupt. A velejéig romlott. Az olyan férfiak, mint te
meg én, megtesszük, amit kell, bármi legyen is az. Ezért tartozol
hozzám. Mindig is hozzám tartoztál. Nem is értem, miért
harcolsz ellene.
Volt igazság abban, amit mondott. Korrupt voltam, valóban.
De mégis volt bennem valami, valami mélyen, ami ellenkezett,
harcolt ez ellen.
– Azért mert egy nap, ez hozza el a végünket – mutattam a
dokumentumokra.
Elmosolyodott.
– Nem, Ian, ebben tévedsz. Én ugyanis nem hagyom, hogy így
legyen. A kapcsolataim sokkal erősebbek és hatalmasabbak,
mint amit el bírsz képzelni, és itt az ideje, hogy ne kérdőjelezd
meg a tetteim. Itt az ideje, hogy előrébb lépj. Lépj mellém, légy
velem ebben az üzletben. Itt a helyed.
Már megint ezzel a hülyeséggel próbált etetni. Mintha tényleg
csatlakoznék hozzá. Mintha miatta félrehajítanám a saját
céljaim. Nagyon téved.
Összeszorítottam a fogam, és megragadtam az asztalon
heverő paksamétát.
– Tudni akarom, honnan jött ez a pénz, és hová megy! –
mondtam.
Meg hogy mégis, mi a francba keveredett bele. Egy halom
bankszámlán ott szerepelt a nevem. Én intéztem az utalásait.
Azt feltételeztem, hogy azért mozgatja a pénzeket, hogy ne
kelljen adóznia, meg hasonlók, olyasmik, amikről inkább tudni
sem akartam.
De az utóbbi időben úgy éreztem, túlságosan mélyre csúszok,
hogy belerángat valamibe. Hogy olyan veszélyes vizeken
evezünk, hogy végül belefulladok.
Lawrence irritáltan felhorkant.
– Mióta mersz kérdezősködni?
– Mióta magad mellé emeltél, oda, ahol a helyem van –
vágtam vissza.
– Ne aggódj emiatt!
Ezúttal én horkantam fel.
– Ne aggódjak? Ennyi?
– Csak nem gondolod, hogy a te aggodalmaid befolyásolhatják
az én üzleti ügyemet? – vetette oda arrogánsan.
Elöntött a méreg. Az ősöreg, régi harag és fájdalom keveréke,
amihez jócskán hozzájárult az az érzés is, amit Grace keltett
bennem. Brutális, vad és zavarba ejtő érzés. Őrjítő.
Az asztal lapjára támasztottam a tenyerem, és ránehezedve
közel hajoltam hozzá.
– Azt hiszem, alábecsülsz. Még mindig azt hiszed, ugyanaz a
gyerek vagyok, akit kiemeltél a szarból. De soha nem lettem
volna olyan, ha jössz, ha nem. Senki sem irányíthat engem.
Soha! Segítettem neked, mert te is segítettél nekem. De nem
fogok csak állni, és nézni, miként teszed tönkre, amit nagy
nehezen elértem.
Ezzel megragadtam az aktatáskám, és elindultam az ajtó felé.
 De megálltam, amikor meghallottam a fenyegető szavait. Nem
fordultam meg, nem néztem rá, csak végighallgattam, és jól
eltettem, oda a gyűlölet mellé, amit egyre erősebben éreztem.
– Egy csettintéssel tönkre tudnálak tenni fiam. Egy
telefonhívásomba kerülne, és eltűnnél örökre. Ne akard, hogy
így legyen! Ne akard, mert tulajdonképpen kedvellek. Nem
szeretem elveszíteni azt, ami az enyém. A vagyontárgyamat.
Vagyontárgy.
Keserűen felnevettem.
Valamikor felnéztem rá, apám volt az apám helyett.
Visszafordultam, és a szemébe néztem. Egy cseppet sem
féltem. Nem haboztam. A seggfejnek fogalma sincs azokról a
fenyegetésekről, amiket életem során el kellett viselnem. A sok
verésről, ütésről, fájdalomról.
– Nehogy azt gondold, hogy én nem tenném meg ugyanezt!
Ha nem szállsz le rólam, meg fogod bánni, ezt megígérhetem! –
mondtam, majd kisétáltam.
Vissza se néztem. Becsaptam magam mögött az ajtót, de a
szívem elszorult. Úgy mentem el a titkárnője mellett, hogy egy
szót sem szóltam, csak siettem, szinte kiestem az épülete előtti
járdára.
Elöntött a bűntudat, amilyet évek óta nem éreztem.
Az volt a legrosszabb az egészben, hogy Grace juttatott el
idáig. Olyan dolgokra késztetett, olyan dolgokon gondolkodtam
el, amiket már nem bírtam magamban tartani.
Ideges voltam, rángatóztak az izmaim. Düh, és a harag cirkált
a véremben.
Rohadtul elegem volt már ebből a sok szarságból.
 Senkinek sem vagyok a bábuja.
Megfogadtam magamnak, hogy csakis önmagamért fogok
élni. Erre más vonalon jól elcseszem.
És a legrosszabb?
Nem tudtam Grace-t kiverni a fejemből. Nem tudtam lemosni,
levakarni a bőrömről. Nem tudtam elűzni a szívemből.
Aggódtam… aggodalom volt ez, valóban? Azóta, mióta először
megláttam, éreztem. Valamit felkavart itt bennem, amiről azt
gondoltam, lehetetlen.
Utáltam, hogy így érzek. Hogy ilyen hatalma van felettem.
Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ő Reed Dearborne volt
felesége.
Az újságokban nem lehetett róla olvasni.
Döbbenetes.
Egy ilyen helyi szenzációt egyszerűen a szőnyeg alá sepernek,
mert az a seggfej nem akarja beszennyezni a nevét.
De persze pletykák azok voltak, eljutottak hozzánk is az
irodába.
Kétszer találkoztam vele.
Vagy inkább azt is mondhatnám, hogy az egyik kétes alak,
felismerte a másikat.
És ő szúrt ki engem.
De most ez a helyzet más volt. Személyes ügy. Mintha azért
akarnám levadászni a csávót, mert hozzáért Grace-hez. Mert
bántotta.
Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy megérintette. Hogy
az édes, finom bőréhez hozzáért.
Hogy összetörte a szívét.
 Három gyerek.
Három gyerek!
Ingerült voltam, méghozzá annyira, hogy minden idegennek
és furának tűnt körülöttem, tele volt az agyam mindenféle
szarsággal, ami már egyszerűen elviselhetetlen lett számomra.
Puhulok.
Mekkora hülye vagyok.
Észnél kellett volna lennem!
De még mindig nem tudtam szabadulni az érzéstől, egyik
végletből a másikba estem. Hol így gondoltam, hol úgy.
Legszívesebben kikapartam volna a szemem, hogy ne lássam
mindig magam előtt őket. Reed és a családja, az a gyönyörű
lány, akit a bárnál láttam. Az ellenállása.
Aztán a lány, aki az ágyamban volt, aki teljesen elvette az
eszemet, és aztán az a lány, aki az irodámban állt azzal a
temérdek készpénzzel.
Mintha két külön ember volna.
A kocsiba tettem a zakómat és az aktatáskámat, és a városban
autóztam. Képtelen voltam hazamenni az üres lakásomba.
Tudtam, hogy még érezném Grace illatát, és ha lehunyom a
szemem, hallanám a nyögdécselését is.
El kellett terelnem a figyelmem. Kell egy kis idő.
Kiugrottam a kocsiból, és bementem egy lepukkant bárba.
Mint mondtam, gyanús alak vagyok, ez a megfelelő hely a
számomra.
Nem volt kedvem a Monty’s-ba menni, Mack tuti ott van, és
most igazán nem tudnék magyarázkodni.
Hiszen kurvára nem értem magam sem az egészet!
 Beléptem a sötét klubba.
Rossz levegő és villódzó fények.
Átverekedtem magam a sok pöcsfejen, akikkel dugig volt a
hely. Az ő fejük meg dugig volt mocskos fantáziákkal. Találtam
egy eldugott helyet, hátul a sötétben. Nagyon örültem, ez kell
most a szívemnek.
Belesüllyedtem a puha székbe. Gesztenyeszínű, puha bársony.
Táncosok voltak a színpadon, a rúd körül lengették testüket.
Villogtak a fények, bömbölt a zene.
A színpadot figyeltem, a többnyire szinte meztelen testeket
bámultam, magamba szívtam a levegőt eltelítő érzéseket.
Irigység, vágy, kétségbeesés.
Nem nagyon hatott rám. Nem hozott izgalomba. Csak arra
emlékeztetett, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki bármit
megtesz, az életben maradásért. Hogy nincs mit szégyellni ezen,
bármibe kerüljön is, hogy étel legyen a gyomrodban, és tető a
fejed felett.
Amikor megjött a pincérnő, whiskyt rendeltem, amit azon
nyomban meg is ittam, és már kértem is a következőt. Kértem,
hogy folyamatosan hozza őket. Ha bele kell fulladjak a saját
züllöttségembe, ám legyen.
Egyik pohárral a másik után ittam, addig, hogy már nem
éreztem sem az ujjaim, sem azt a rothadt fekete valamit, ami
valaha a szívem volt.
Már a táncost sem küldtem el, aki odajött megkérdezni, kérek-
e egy privát táncot. Megfogta a kezem, és hátravezetett egy
szobába, ahol nekem dörgölte a testét.
Néztem, ahogy táncol.
 Nem volt rám hatással.
Teljesen érzéketlen voltam.
Máshol járt az eszem.
Olyan volt, mintha most készülne valaki kettévágni.
Utáltam az egészet.
Többet akartam.
Büntetést.
Előrehajolt, keze a vállamon, rám ült, és a fülembe suttogott.
– Van hová mennünk.
Elkapott az undor, viszolyogtam az egésztől.
Azonnal lefogtam a kezét, és megmarkoltam a derekánál.
– Nem! – szóltam rá.
Nyers voltam, kemény. De ő, csak még jobban próbálkozott.
Alig takarta valami a pináját, miközben a kétezer dolláros
öltönyömhöz dörgölődzött.
– Ugyan! Ne kéresd magad! Mintha nem ezért jöttél volna!
Meglátod, jó lesz!
– Nem! – jelentettem ki ismét.
– Gyere, édes! Hadd segítsek rajtad! – mondta, majd nadrágon
keresztül megfogta a farkam.
Undorító volt.
Felhergelt.
A testem szinte nem is reagált, miközben az elmém
visszazuhant a múltba.
Sötétség.
Félelem.
Hányinger.
Megragadta és a melléhez húzta mindkét kezem.
 Iszonyatos hányingerem volt, és már éreztem is, hogy jön fel.
Ellöktem magamtól. Keményebben, mint kellett volna.
Botladozott a magas sarkújában, én pedig a tárcámban
turkálva, gyorsan kivettem egy köteg pénzt. Megfogtam a kezét,
és belenyomtam a lóvét.
– Ez valószínűleg bőven fedezi a táncot – mondtam.
Úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna.
Nagyjából így is volt.
Elindultam az elfüggönyözött kijárat felé. Azonnal ki kell
jutnom innen, mielőtt még teljesen elvesztem az eszem. Nem
értettem, mi történik velem. Hogy miért érzem úgy, mintha öt
másodperc választana el az összeomlástól.
Félrehúztam a nehéz függönyt, amikor hirtelen megállított
valaki.
– Tiszteletlen voltál az egyik lányommal?
A seggfej vékony volt, inas, megpróbálta megjátszani a
kemény fiút.
Szinte kérte, hogy verjek be neki egyet.
Ránéztem, a düh szinte szikrázott a bőrömön.
– Tiszteletlen? – kérdeztem vissza.
– Igen. Megérintetted, vagyis fizetni fogsz, vagy így, vagy úgy.
– Ugyan, hagyd Cody! Nem bántott!
Éreztem, hogy a csaj mögöttem van, félt, ugyan leplezni
próbálta, de remegett a hangja.
– Fogd be a pofád, Cocoa – morgott rá a csávó – hacsak nem
szopni akarsz, legyen csukva! Kurvára nem érdekel senkit, amit
mondasz.
Visszafordult hozzám.
 – Na, most vagy előveszed azt a pénztárcát, és odaadod, ami
még benne van, vagy elviszed a csajt szobára, azt csinálsz vele,
amit akarsz, és utána adod oda. Nekem kurvára mindegy!
Hangosan felröhögtem, rázúdítottam minden mérgemet.
– Kétszer is meggondolnám a helyedben, mielőtt nekem adsz
ultimátumot.
Megpróbált belemászni az arcomba. A szánalmas csávó
lábujjhegyre kellett álljon, de így se volt félelmetes. Az orromig
sem ért.
– És mi van, ha jól szét lesz rúgva a segged odakint?
Láttam, hogy valaki mögé lép. Egy másik hasonszőrű seggfej.
A kurva anyjukat!
Elszédültem, iszonyatosat dobbant a szívem, éreztem az epét
a torkomban.
Gyűlölet.
Gyűlölet.
Gyűlölet.
Megfordultam, hogy megnézzem a csajt, aki mögöttem
szöszmötölt.
– Velem akarsz jönni? Hát gyere! De csakis azért, hogy
elvigyelek ettől a seggfejtől, és nem jöhetsz vissza! Értve
vagyok?
Figyelmetlen voltam, előre bukdácsoltam, amikor hátulról
hirtelen meglöktek. Mocskos kezeket éreztem magamon, és még
mocskosabb leheletet.
– Mi a faszt dumálsz? Mintha azt mondtad volna, hogy
elviszed az egyik lányomat?
Az a pöcs ott volt mögöttem, azt hitte, hogy egy öltönybe bújt
lúzer vagyok, akivel azt csinál, amit akar. Azt hitte, hogy majd
előkapom a tárcám, és könyörületért esedezem.
Amire viszont nem számított, az az öklöm volt. Az állán
dörrent.
A feje hátra hanyatlott, elesett. A retkes földre zuhant, és én
nem haboztam.
Nem gondoltam a következményekre.
És a bűntudatra sem.
Egyszerűen elöntötte az agyam, a vörös köd. Ráugrottam, és
elkezdtem püfölni a kibaszott, ocsmány fejét.
Az első ütés önkívületig repített.
Aztán megrohantak az emlékek, miközben a szarházit
ütöttem.
Egyik a másik után.
Iszonyat, gyűlölet és éhség.
Ütések. Verések. Rúgások. Horzsolások. Sikolyok.
Nem tudtam abbahagyni.
Nem tudtam, amíg véresre nem vertem.
Tudtam, hogy minden egyes ütést megérdemel.
– Te rohadék! Azt hiszed, a tulajdonod? Ezt gondolod?
Rákényszeríted, hogy ezt csinálja? Erről van szó?
A rohadt strici!
Hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe.
Hátratántorodtam. Meglepődve pislogtam néhányat, hogy
rájöjjek, mi történhetett.
Eltartott egy pár pillanatig, mire rájöttem, hogy nem a földön
fekvő seggfej ütött meg, hanem a másik rohadék.
Kettő egy ellen.
 Hát csináljuk.
Kit érdekel!?
Egy szívdobbanásnyival később már talpon voltam, és
nekicsaptam a másik hülyét a falnak. Beledolgoztam a fejét, a
feketére tapétázott falba.
Valaki felsikított.
A csaj, aki ezt az egészet kezdte, ott botladozott a földön
heverő testek körül; csak egy tanga volt rajta és magassarkú.
Az emberek gyorsan kifelé tolongtak, mielőtt még a rendőrök
megérkeznének, míg az élelmesebbek gyorsan elfoglalták a
színpad előtti első sorokat.
Mielőtt észbe kaphattam volna, már ott is volt a hátam
mögött, egy újabb tag. Elrántott a második seggfejtől, és
nekilökött a falnak.
Elborította az agyam a méreg.
Lüktettek az izmaim, a tekintetem a három csávó között
cikázott.
Az első pöcs épp felemelte a seggét a földről, és a véres pofáját
törölgette.
Mivel a falhoz voltam szorítva, azonnal adott egy gyomrost.
Felmordultam, és elöntött az adrenalin.
Kész voltam mindegyiket szétverni.
A szarházit, aki a falhoz nyomott, igazán nem volt nehéz
leszerelni. Csak térden rúgtam, ő hátratántorodott, közben
üvöltött a fájdalomtól, és én már nyúltam is az alacsony
csávóért.
Alkoholos köd lengte körül az agyamat, és bosszú telítette el a
lelkemet.
 Egy kéz megragadta a karomat, megfordított. Ugyanaz volt,
aki a falra kent, hogy a kis pöcs, akit ketté akartam tépni,
bemoshasson nekem egyet.
– Takarodj a klubomból, és soha többé be ne tedd a lábad!
Nem szeretjük a balhékat.
Nem szeretjük a balhékat!
Hát ez király!
Még röhögtem volna, ha nem vagyok ilyen ingerült.
Csak lányokat futtatnak a hátsó szobában.
– Kár, mert nekem meg ahhoz van épp kedvem.
Amilyen gyorsan kifelé vonult a tömeg, olyan gyorsan terelték
is őket vissza. Zsaruk. Köztük volt Mack is. A francba!
Félrelökdöste az embereket, miközben befelé figyelt, hogy
felmérje a terepet.
Ha már seggfejekről beszélünk!
Felmutatta a jelvényét az egyik majomnak, aki a karomat
fogta.
Hirtelen oszlani kezdett a tömeg.
Mint a patkányok a fény elől, úgy eltűntek.
A seggfej elengedte a karomat, és ellépett előlem. Feltartotta a
kezét.
De nyilvánvaló volt, hogy Macket nem ő érdekli.
Az én legjobb barátom megragadta az ingem, és elkezdett a
másik irányba, a vészkijárat felé vonszolni.
Kinyitotta, és kilökött a hűvös éjszakába.
Elbotlottam a járdán.
Ismét elborította az agyamat a düh. Elvakított.
– Mi a faszt keresel itt? – nyögtem ki nehezen.
 Felnevetett.
– Haha, Ian. Nyomozó vagyok Charlestonban. Ez a munkám,
ellenőrzöm, hogy mi a szar folyik itt. Itt dolgozik egy emberem.
Megismert téged, és szólt nekem, amikor annak a
baromarcúnak átkozmetikáztad a fejét. Szólt, hogy baj van. Épp
Jace-szel ittam egy italt, pár saroknyira innen, mert üzleti
ügyben átugrott.
– Van egy embered? – kérdeztem hitetlenkedve – Itt, bent?
Ideges voltam, már a gondolat is dühített, hogy valaki figyel
engem, esetleg követ is.
Paranoiás vagyok, tudom.
De ha Mackről és rólam volt szó, akkor mi mindig
megtartottuk a távolságot. A munkánk nem állt kettőnk közé. A
titkainkat megtartottuk magunknak, mert nem nagyon vágtak
egybe.
Kétségkívül tudta, hogy van pár kétes ügyem, én meg
semmiképpen sem akartam volna bemocskolni a nevét.
– Ne kérdezz olyasmit, amire nem akarsz választ kapni!
Volt valami az arcán, ami megijesztett. Mintha egy egész
háborús övezet nézett volna rám a tekintetéből.
Mintha visszatartott volna valami információt. Azonnal
eszembe jutott a két nappal ezelőtti beszélgetésünk. Mintha
ezer éve lett volna. Akkor kért meg, hogy szakítsam meg a
kapcsolatot Lawrence-szel.
Úristen!
Lehet, hogy tényleg nagy bajban vagyok!
Egy hangos teherautó hajtott be az utcába, majd megállt. Jace
hajolt ki belőle.
 Nagyszerű.
Már csak ez hiányzott.
A testvérem, és a legjobb barátom azt hiszik, hogy pelenkás
vagyok.
Hogy fogni kell a kezem.
Mackhez fordultam.
– Minden teljesen rendben volt. Nem kell rohannod, hogy
megments. Tudok magamra vigyázni!
Felhúzta a szemöldökét.
– Mondja, aki tömegverekedést kezdeményezett. Ezekkel a
fickókkal jobb nem játszadozni.
– Nekem jó mókának tűnt.
Idegesen végigsimított a haján.
– Oké, öregem, röhögj csak. De olyan balhé van ott bent, hogy
hidd el, nem akarsz belekeveredni. Komolyan mondom –
halkította le a hangját.
– Csak inni mentem be, egy-két italra, hogy kieresszem a gőzt.
Az a seggfej el akarta venni a pénzem. Elég jól ismersz, hogy
tudd, nehezen viselem az ilyet.
Jace közelebb jött, de olyan óvatosan, mintha egy ketrecbe
zárt vadállathoz közeledne. Mintha attól tartana, hogy esetleg
nekiugrom.
Nem volt messze az igazságtól.
Az adrenalin még ott pumpált bennem. Égtek az ereim,
legszívesebben felrántottam volna az ajtót, és visszarohantam
volna, hogy leszedjem azokat a faszfejeket.
Könnyű prédák. Feláldozhatók.
Mint amilyennek Lawrence Bennet engem tekintett.
 – Jól vagy? – kérdezte Jace óvatosan.
Azonnal megvizsgálta a felrepedt ajkam, mintha még kétéves
lennék.
– Jól vagyok. Nem kellett volna idejönnöd.
– Biztos?
– Száz százalék.
Jace a lepukkant lebuj hátsó bejáratát vette szemügyre, majd
megrázta a fejét.
Nem mintha olyan meglepő lenne, hogy egy olyan alak, mint
én, ilyen helyre jön, mint ez.
De Jace… ő tudta, a francba is, és ez kurvára idegesített.
Ismer, és tudja, mire vagyok hajlamos.
Úgy tűnt, mintha belemerülne abba a sok szarba, amiről nem
akartam, hogy tudjon. A sebhelyek, a fájdalom, a szánalom.
Túl sok. Mint az a csaj, aki miatt teljesen bekattantam.
Grace.
Édes, drága Grace!
Azonnal kitöltötte a gondolataimat.
Nem lehet az enyém, de én mégis magamnak akarom!
– Nem csinálhatod ezt tovább, Ian. Tudom, hogy magadat
hibáztatod. De már rá kellett jönnöd, be kellett ismerned, hogy
nem a te hibád volt, ami történt. Ő választotta azt az életet, és
egyikünk sem tudott volna ezen változtatni.
Abban a pillanatban, ahogy Jace elhallgatott, iszonyatos düh
robbant bennem. Égetett, emésztett belülről.
Tudtam, hogy ez lesz. Már várta, hogy szóba hozhassa.
Feleleveníti azt, amit már eltemettem.
Nem, nem vagyok hajlandó erre. Felfedni az igazat.
 – Ne! Eszedbe ne jusson! – mondtam – Nem tudhatod, nem
voltál ott!
Kényszeredetten elnevette magát.
– Te most viccelsz? Azt hiszed, annyi éven át velem nem
történt meg? Hogy nem próbáltam meg mindent, hogy
gondoskodjak rólad?
De persze, hogyne tudtam volna.
Közelebb lépett, nem hagyta annyiban.
– Azt hiszed nem haltam szinte bele, hogy ott kellett
hagyjalak? Vele? Szerinted, amikor megtudtam, mi történt, nem
adtam volna meg mindent azért, hogy melletted lehessek?
Elszorult a torkom.
Az én hibám.
Az én hibám.
De kimondani nem bírtam. Nem tudtam elismerni. Nem
tudtam volna elviselni, hogy elveszítsem a testvérem, ha majd
rájön, mit tettem.
Börtönbe vonult, hogy megvédjen. Engem. És amíg ő
börtönben volt, én elkövettem a lehető legnagyobb bűnt.
Hátrébb léptem.
– Csak hagyj békén! Bármi mondanivalód van, tartsd meg
magadnak. Ugyanis vége, és már semmit sem lehet a
történteken változtatni. Eltemettem vele az összes fájdalmamat,
szóval ne hidd, hogy szükségem van arra, hogy iderohanj és
megments. Mindenem megvan, ami kell. Minden, amire
szükségem van.
Szomorúság suhant át az arcán. Bánat és sérelem. Mindig
számíthattam rá. Mindig vigyázott rám.
 Megroggyant a térdem. Alig álltam a lábamon. Nem akartam,
hogy lássák, milyen gyenge vagyok, pedig közel álltam az
ájuláshoz.
– Ezt akarod bemesélni magadnak? – kérdezte Jace. Nem volt
kötekedő, inkább csüggedt.
Erre nem volt szükségem.
Rámutattam, miközben hátrébb léptem.
– Neked van családod, Jace. Visszaszerezted, amire szükséged
volt. Teremtettél magadnak egy olyan életet, amilyet meg is
érdemelsz. Miért nem hagysz békén, hogy én is úgy éljem az
életem, ahogy akarom?
Jace arcán fájdalom suhant át. Pislogtam, próbáltam
elnyomni az érzést. Nem bírtam elviselni, hogy még több
fájdalmat okozok a testvéremnek, hogy csalódik bennem,
amikor mást sem szeretnék, mint hogy büszke legyen rám.
Olyan szeretnék lenni, mint ő.
Kész vicc az egész.
– Csak hagyjatok hazamenni, jó? Hagyjuk abba – kértem,
majd Mack felé fordultam –, hacsak nincs valami mondanivalód
azzal kapcsolatban, ami ott bent történt, és esetleg bilincsben
kell elvigyél.
Szóval, igen.
Fasz voltam.
Távolságot próbáltam tartani.
Inkább, mint hogy belerángassam valamibe.
– Ugyan már, baszki, ne legyél már ilyen! Azért jöttünk, mert
fontos vagy nekünk. Te is megtennéd bármelyikünkért –
mondta közelebb lépve, mintha meg akarna ölelni.
 Mielőtt túl közel került volna hozzám, gyorsan sarkon
fordultam, és elindultam.
– Akkor viszlát – vetettem oda.
Legyen már vége!
– Nem vagy jól, Ian. Látom én is, és Mack is. Faith is
észrevette. Nem kell szenvedned, nem kell egyedül lenned! Mi
szeretünk, és csak a legjobbat akarjuk neked. Csak te nem
engeded.
Naná, hogy Jace-é kell legyen az utolsó szó.
Lelassítottam, a cipőmet bámultam, majd megráztam a fejem,
és hátra sem nézve elindultam a sötét utcán.
Jobban is ismerhetne annál, minthogy azt gondolja, beadom a
derekam.
A kocsimat otthagytam a parkolóban, az se érdekelt, hogy
esetleg nem lesznek meg a kerekei, ha reggel érte jövök. Hívtam
egy Ubert, aztán pár perccel később, már be is ugrottam a
kocsiba, még szinte meg sem állt. Elhelyezkedtem a hátsó
ülésen, és meg sem szólaltam egész út alatt. A gondolataimba
merültem, próbáltam túlélni, míg haza nem érek.
Igyekeztem összeszedni magam.
Hazaérve kiugrottam a kocsiból, egyenesen a liftekhez
siettem, és felmentem az üresen tátongó lakásba.
Próbáltam felejteni.
De hiába.
Az emlékek nem hagytak nyugodni.
Egyre gyorsabban törtek rám, és egyre többen.
Lassan eluralkodott rajtam a pánik.
Istenem! Minden estém így telt! Sosem tudtam megnyugodni.
Mikor lesz ennek vége?
Elszorult a torkom, alig kaptam levegőt.
A tenyerembe temettem az arcom, igyekeztem elhessegetni a
képeket, a hangokat, amelyek minduntalan kísértettek.
El akartam futni előlük. Szerettem volna kitépni magamból az
érzést.
Bebotladoztam a hálószobámba.
Micsoda gyenge fasz vagyok!
Azonnal az íróasztalhoz mentem, és kihúztam a fiókot.
Kivettem egy ezüstszínű zenedobozt. Felnyitottam. Egy táncoló
angyal volt benne. Az egyik karja törött volt, és az egész
valahogy ferdén állt, a zene már eltorzult. Pont, mint az
édesanyám emléke.
Megfordítottam a dobozt, és végigsimítottam az aljába
gravírozott íráson. Egy kör, római számmal a közepén. Ugyanez
volt a vállára tetoválva. Ezért tetováltattam magamra ugyanígy
a halála napjának dátumát. Mert igazából sosem tudtam, hogy
mikor kezdett igazán élni, és valójában mikor halt meg. Nem
tudtam, hogy az apám miatt került-e ilyen állapotba, vagy talán
egész életében egy narkós ribanc volt.
Gyötrődve sóhajtottam. Forgott velem a szoba.
De utáltam ezt!
És őt is utáltam. Utáltam, hogy ilyen gyenge volt. Utáltam,
hogy mindig csak ígérgetett, de soha nem tartotta be. Utáltam a
sok fájdalomért és szomorúságért.
És utáltam magamat is, mert egy szörnyeteg lett belőlem, aki
végül tönkretette őt.
És azért is utáltam magamat, mert mindezek ellenére
mégiscsak szerettem.
Örökkön örökké.
 17.

Ian vigyorgott, és bebújt a takaró alá. Imádta, ha az anyukája

megborzolta a haját. Az ő anyukája annyira szép, a legszebb
anyuka az egész világon.
A hangja gyengéd, és mindig melegség tölti el, ha meghallja.
Olyan lágy és kellemes, ahogy a sötét szobában mesét olvas
neki. A földön térdelt a matrac mellett, ahol Ian aludni szokott.
Szinte énekelve olvasta Ian kedvenc meséjét, a kicsi minden
este kikönyörögte ezt.
Mindörökké szeretni foglak.
Véletlenül kitépett a könyvből egy oldalt, de az anyukája
emlékezett a szövegre, és arról mesélt neki, hogyan fogja őt
mindörökké szeretni.
Oldalról oldalra ezt mesélte neki.
Még akkor is az ő kicsikéje marad, ha már nagyfiú lesz.
Amikor vége lett a mesének, anyukája az ölébe húzta Iant, és
hangosan sóhajtva szorosan magához ölelte. Dédelgette,
megpuszilta a feje búbját.
– Mindörökké szeretni fogak!
– Mindöjökké szejetni foglak! – válaszolta Ian.
Az anyukája még ölelgette, majd visszatette őt a matracra.
 Mosolyogva fölé hajolt, és megpuszilta a homlokát, az arcát,
és a száját.
– A puszik is mindörökre szólnak – suttogta – És csak azoknak
jár, akiket a legeslegjobban szeretünk.
Cserébe Ian is összepuszilgatta anyukája arcát.
– Szejetlek, nagyon-nagyon!
– Mennem kell – mondta az anyukája sóhajtva – Roseann néni
itt lesz veled.
Ahogy ezt meghallotta, a kisfiú gyomra görcsbe rándult.
– Menned kell?
– Igen, kicsim, mennem kell – simogatta meg Ian arcát. –
Dolgoznom kell, hogy ennivalót tudjak venni, hogy eleget ehess,
és olyan nagyra nőjél, mint a fák.
Ian próbált nem sírni, igyekezett bátor maradni, úgy, mint a
testvére, Jace. De nagyon nem szerette, ha az anyukája dolgozni
ment. Sötét volt kint, és sosem tudta, hogy otthon lesz-e az
anyukája, ha ő felébred.
Ez nagyon megijesztette mindig.
– Jó éjt, kicsim!
– Jó, éjt, mami!
Ian anyukája felállt, és a szoba túlsó felére vonszolta magát,
ott lehajolt és betakargatta Jace-t, aki már aludt. Aztán halkan
az ajtóhoz osont.
Az anyukája cipőjének nagyon magas és fényes sarka volt,
olyan fényes, mint az a ruha, amit viselt, ami biztos, hogy
gyémántokkal volt tele, és Ian abban is biztos volt, hogy az
anyukája bizonyára egy igazi hercegnő, mint azokban a
mesékben, amiket olvasni szokott.
 Az anyukája visszanézett rá még az ajtóból, majd kilépett, és
behúzta maga mögött. Csak résnyire hagyta nyitva.
A kisfiú feszülten figyelte a nappaliból beszűrődő zajokat.
Elég kicsi volt a lakás ahhoz, hogy mindent tisztán halljon.
A bejárati ajtó becsapódott, Roseann pedig bekapcsolta a
tévét. Hangosan nevetett a szomszéd szobában, Ian pedig
gyorsan lehunyta a szemét. Szeretett volna mihamarabb
elaludni.

Üvegcsörömpölésre ébredt.
A félelemtől hevesen dobogott a szíve. Próbálta lenyelni a
félelmet, és összeszorította a szemét, mintha ott sem lenne.
– Te büdös ribanc! Azt csinálod, amit mondok!
– Kapd be! Nem vagyok a tulajdonod!
Valami összetört, a falak remegtek, és Ian hallotta, ahogy az
anyukája sírva fakad.
– Ebben tévedsz! – mondta a férfi. – Kurvára az enyém vagy!
Tartsd észben!
Ian szemét elfutották a könnyek. Megpróbált bebújni a
takarója alá. Betakarni a fülét. Legszívesebben eltűnt volna,
amikor az anyukája férfival jött haza a munkából.
A férfiak hangja egyrészt más és más volt, de valahogy mindig
ugyanolyan.
Rémület uralkodott el a kicsi szívén. Meg akarta védeni az
anyukáját. De túlságosan félt.
Halk léptek suhantak a szőnyeggel borított padlón.
A testvére volt az.
Ian megkönnyebbülve sóhajtott fel.
Jace felemelte a takarót, majd mellébújt és átölelte.
– Itt vagyok, Ian, ne félj!
Ne félj!
Ne félj!
Félni semmiképpen sem akart.
 18.

Már kiléptem és futottam a járdaszegély felé, amikor az autó

leparkolt. Lehet, hogy kétségbeesettnek tűntem, de kit érdekel.
Az is voltam.
Az sem baj, ha némi sebezhetőséget mutatok. Persze, tudnom
kellett volna, hogy Reed nem veszi a fáradságot, hogy
hazahozza a gyerekeket.
Igyekeztem elfojtani a dühömet, mert nem itt, és nem most
kellene ezen felbőszülnöm. A lényeg az, hogy végre otthon
vannak.
Épen, egészségesen.
Ott, ahová igazán tartoznak.
Meg fogjuk oldani ezt a helyzetet. Sikerülni fog. Kerül, amibe
kerül.
Reed sofőrje, Riggs leparkolt, majd kiszállt a kocsiból. Nem
kellett volna, a gyerekek már nyitották is az ajtókat és potyogtak
kifelé. Mallory kitárt karral futott felém a füvön át.
Hevesen dobogott a szívem, mérhetetlen örömöt éreztem.
Meg sem álltam, miközben felemeltem, és jó alaposan
megöleltem. Beszívtam az illatát.
– Itt az én kicsikém! Annyira hiányoztál!
 Persze tudtam, hogy nem érzi át, milyen hatalmas az
örömöm.
Kicsi kezét a nyakam köré fonta.
– Olyan nagyon hiányoztál, mint ide a hold! – mondta túlozva.
– Mint ide a hold? Na, ne! – ugrattam – és, ha én azt mondom,
hogy te meg úgy hiányoztál, mint ide a nap és a csillagok?
– Olyan nincs! Annyi időd nem is volt!
– És ha van egy űrhajóm?
– Egy űrhajód? – kérdezte izgatottan, elvékonyodott hanggal,
mintha máris újabb fejezetet írnánk a mesekönyvünkbe.
Lehet, hogy jól is jönne egy űrhajó, amin elmenekülhetnénk.
Fogtam a gyereket, miközben a füvön átgyalogolva a kocsi
felé mentem. Thomast figyeltem, aki olyan keserű ábrázattal
állt az autó mellett, mintha a világ összes fájdalmát az ő vállára
tették volna.
És talán így is érezte.
Férfi próbált lenni, gondoskodni akart, védeni a testvéreit,
mikor nincsenek itthon. Folytatta a történeteinket, éppúgy,
mintha én suttognék a fülükbe.
Kisegítette Sophie-t az autóból, csak hát Sophie azonnal el is
esett.
Szerettem volna odafutni, megvédeni a fájdalomtól. De az a
kis vadóc, azonnal talpon volt, mintha mi sem történt volna, és
boldogan rám mosolygott hiányos fogsorával.
– Nincs semmi gond, mami! – kiabálta felém.
Megsimogattam Mallory fejét, majd letettem, ő meg odafutott
Riggshez, aki a csomagokat pakolta kifelé. Sophie kitárt karrral
futott felém.
 – Moszt, mami! – kiáltotta.
Most, mami.
Mindörökké.
Felkaptam, belélegeztem a babaillatát, és körbeforgattam.
– Jepülök! – kiabálta vidáman.
Elnevettem magam, és Sophie-val a kezemben odasétáltam a
kocsi mellé, hogy megfoghassam Thomast is.
– Itt az én bátor kisfiam. – suttogtam a fülébe.
Egy pillanatig habozott, de aztán átölelt, és a hasamba temette
az arcát.
– Hiányoztál, anyu! – mormogta.
– Minden rendben, Thomas! Itt vagyok. Sajnálom!
Hagytam, hadd sírjon. Mérges, elkeseredett sírás tört fel
belőle.
Egyik kezemmel őt öleltem, míg a másikkal Sophie-t, aki a
csípőmön ült.
Igyekeztem megnyugtatni, megígértem, hogy minden rendbe
fog jönni, és hamarosan vége lesz mindennek.
Hittem benne, hogy így lesz.
Bárhogyan is, de így kell legyen.
Ahogy a nagyi is mondta, vannak dolgok, amelyek túl jók
ahhoz, hogy rosszul alakuljanak.
Riggs igyekezett közönyös tekintettel nézni rám, de ez az idős
ember, mindig is nagyon kedves és figyelmes volt velem.
– Tessék, asszonyom – mondta, miközben mindent kipakolt a
csomagtartóból.
Sok játékuk volt Reednél, drága, értelmetlenül drága játékok,
ezért én mindig elcsomagoltam nekik a saját dolgaikat, hogy ott
is otthonosan érezhessék magukat, ha már ott kell lenniük.
– Köszönöm – válaszoltam rekedtesen. Legszívesebben
könyörögtem volna neki, hogy mondjon el mindent, amit tud.
Adjon információkat, hogy legyen mivel támadnom. Biztos
voltam benne, hogy bőven lenne mit mondania.
De lojális ember volt, mindig is a Dearborne családnak
dolgozott. Oda született, az ő édesanyja volt Reed dadusa, Riggs
pedig elég hamar megtalálta a saját helyét a családban.
– Megtiszteltetés, hogy az ön gyermekeit szállíthatom –
mondta.
– Bárcsak ne lenne rá szükség! – mondtam, lehetőséget adva,
hogy közeledjen felém.
Lecsukta a csomagtartót.
– Remélem, hogy ön és Mr. Dearborne hamarosan
megtalálják a megfelelő megoldást – válaszolta, majd kedvesen
mosolyogva a gyerekek felé integetett.
Mallory elnevette magát.
– Pá-pá, Mr. Roggity Riggs! Hamarosan találkozunk!
Szerencsére Mallory mindig, mindenben megtalálja a jót.
Annyira tele van szeretettel, nem is ismer mást.
Thomas felkapta a saját, és Sophie táskáját, majd a ház felé
indult.
A nagyim ott állt a feljáró végén, karját kitárva várta a
gyerekeket.
– Ti vagytok a legeslegjobb dédunokák az egész világon! –
kiabálta.
Mallory szinte táncolva sietett felé, ugrált, forgott, majd a
nagyi lába előtt landolt.
 – Figyelted, nagyi? Egy nap az orosz balettban fogok táncolni.
Thomas elnevette magát.
– Ahhoz nem kellene orosznak lenned? – kérdezte.
Mallory mérges szemeket meresztett rá, én meg igyekeztem
visszatartani a nevetést, miközben a csomagokat felmarkolva
feléjük indultam.
Riggs felbőgette a motort és elindult.
Hirtelen ledermedtem.
Az érzékeim kiélesedtek, a finom kis szőrök égnek álltak a
tarkómon. Bizseregni kezdtem, mintha elektromosság ugrált
volna a bőrömön, a gyomrom egy hatalmas csomóvá ugrott
össze.
Odasiettem a nagyihoz, és nagyon óvatosan hátrakémleltem.
Gyanakvón, rémülten, és azt remélve, hogy ez lehetetlen.
Egészen addig, amíg meg nem láttam, hogy ott áll.
A legszebb férfi, akit valaha láttam. A legszebb férfi, akit
valaha érintettem.
Az út túloldalán állt, zsebre tett kézzel. Öltönyben, csinosan.
Tökéletes csomagolásban.
Egy tökéletes, de mégis tökéletlen ajándék.
 19.

Az utca túloldalán álltam, egy meteor nagyságú gombóccal a

torkomban. Tudtam, hogy az érzés, amitől ez a hatalmas
gombóc odanőtt, teljesen lesöpör majd a lábamról.
Tönkretesz és elpusztít.
Megtalált a tekintete. Szédítő, kék tenger. Gyengéd és
oltalmazó tekintet, olyan szeretettel teli, hogy első
felindulásomban majdnem elfutottam.
Különösen, amikor a gyerekeit néztem. A kicsi lány a kezében
volt, kettő pedig egy idős hölgy előtt álldogált, aki szintén engem
figyelt.
Hűvös szél suhant a fák között, de én mégis úgy éreztem,
mintha élve tettek volna máglyára.
Grace lassan letette a kislányt, majd mondott valamit az idős
asszonynak, aki kinyújtotta a kislány felé a kezét. A néni
egyszerre próbálta beterelni a gyerekeket, és rávenni őket, hogy
vigyék a cuccaikat. Mielőtt belépett volna az ajtón, még rám
nézett.
Figyelmeztetés volt a tekintetében.
Ugyanaz a fajta, amit Jace tekintetében látok mindig.
Határozottság.
 Eltökéltség.
Lojalitás.
Megkaptam az üzenetet.
Grace maradt, amíg be nem csukódott az ajtó, majd lassan
szembefordult velem. Testre feszülő farmer, és rózsaszín felső
volt rajta.
Basszus.
Bajban voltam.
Fogalmam sem volt, mit keresek itt. Mit is gondoltam? Csak az
járt az eszemben, hogy annyi kétes ügyet intéztem el Lawrence-
nek, a jó ég tudja, mibe keveredtem már, nehogy ne tudjak pont
Grace-nek segíteni.
Talán tehetnék végre valami jót is a sok mocsok közepette.
Persze ez nem jelenti azt, hogy kesztyűs kézzel fogom tenni.
Összeszedtem magam és feléje indultam, míg ő csak állt, a
szél lengette a haját, és olyan átkozottul szép volt, hogy ismét
elakadt tőle a lélegzetem.
Istenem! Ez is felidegesített.
Túl sok volt ő nekem.
Több, mint amivel elbírnék.
Mi ez, valami hülye próbatétel?
Éreztem, hogy vagy nagyon jól sül el a dolog, vagy nagyon
nem. Akkor is végigcsinálom.
Az energia végigdübörgött a pázsiton, ahogy közeledtem felé,
és láttam, hogy kirázza a hideg.
Összeszorítottam a fogam, majd egy lépésnyire tőle
megálltam. Zsebre tettem a kezem, nehogy megpróbáljam
megérinteni.
 – Ian! – suttogta.
– Szükséged van ügyvédre?
– Igen.
– Akarod, hogy képviseljelek?
Meglepetten pislogott.
– Nem hiszem, hogy másban megbíznék – mondta.
Bizalom.
Fogalma sincs róla, ki vagyok.
– Ők az életem – tekintett a háta mögé –, és senki sem vállalja
a kockázatot. Te igen? – nézett egyenesen a szemembe.
A kérdés inkább könyörgés volt.
Esdeklés.
Összeszorult a gyomrom.
Szépen vagyunk.
Közelebb léptem. Belélegeztem az illatát.
– Soha többé nem érhetek hozzád. Soha. És senki sem
tudhatja meg, hogy ezelőtt megtörtént.
Valami villant a szemében, mintha hirtelen felelevenítette
volna az éjszakát.
A falnál.
A zuhanyban.
A karjaim közt az ágyban.
Megköszörülte a torkát, majd felém fordította az arcát, hogy
egyenesen a szemembe nézhessen.
– Igen, tudom. De a gyermekeim megérik az áldozatot.
Óvatosan bólintottam.
– Remélem is – mondtam kissé keményebben, mint szerettem
volna.
 Nem feltétlenül az az áldozat, amit én meghoznék.
Főleg, ha legszívesebben megismételtem volna az éjszaka
minden pillanatát.
Hátrébb léptem, hogy egy kis távolságot tartsak tőle, de aztán
mégis lehajoltam, és a nyakához nyomtam az orrom.
– Nem nagyon rajongok a gyerekekért – suttogtam.
– Az hogy lehet? – kérdezte meglepetten.
– Mert ilyen szarságokba keverednek.
– Szerinted így terveztem, hogy ilyen helyzetbe kerüljenek? –
kérdezte elhomályosuló tekintettel.
– Gondolom, senki sem tervezi. Sok rossz döntés
következménye, hogy végül mégis ide jutnak.
Óvatosan bólintott, majd elbámult messzebbre, amikor egy
kisbusz közeledett.
Kétség sem férhet hozzá, máris megbántottam.
De muszáj volt tudnia, mit gondolok.
És távolságot kell tartani.
Érzelmek nélkül kell ezt végigcsinálnom.
Grace végül visszafordult hozzám. Elszántság volt a
tekintetében.
– Tegnap könyörögtem neked, Ian. Nem bántam meg. Egy
pillanatig sem. Bármikor képes lennék megtenni bármit, a
gyermekeimért. Hogy semmissé tegyem a rossz döntéseket,
amiket hoztam. Nem fogok úgy tenni, mintha hibátlan lennék.
Elejétől fogva felelős vagyok értük. Családot alapítottam,
amikor még nem kellett volna. De minden egyes döntésemet,
még ha rossz is volt, az ő érdekükben hoztam. Mert a legjobbat
akartam nekik. Mindig is jobban szerettem őket, mint bármit a
világon.
Karba tette a kezét, és kissé hátrébb lépett. Láthatóan ő is
távolságot akart tartani.
– Ha nem vagy hajlandó értünk harcolni, ha nem hiszel ebben
az egészben, akkor majd keresek valaki mást.
– Ez egy jogi ügy, Grace. Biztos lehetsz benne, hogy minden
tőlem telhetőt megteszek. Mint ahogy a többi ügyfelemért is
megtenném. Minden egyes ügyfelemért kidolgozom a belem.
Nem azért, mert egy hős vagyok, hanem, mert ezért fizetnek.
Némi csalódottságot láttam rajta.
– Szóval akkor így lesz?
– Így kell legyen. Elég nehéz lesz.
Olyan sok szabályt szegtem meg máris, tiszta őrültség, amit
csinálok.
Őt képviselni körülbelül olyan, mintha önként állnék a
kivégzőosztag elé, ott is, mindjárt az első sorba.
Nem is biztos, hogy túlélem ezt a kalandot.
Reed Dearborne-nal szembeszállni.
Kockáztatva, hogy Kenneth élve nyúz majd meg, mert kockára
teszem az ügyvédi iroda hírnevét.
És akkor arról már ne is beszéljünk, hogy mit tennék Grace-
szel a legszívesebben. Hogy szeretném kihámozni a
nadrágjából, és azonnal belemártani a farkam, abba az édes
melegségbe.
De nem tehetem. Életemben egyszer olyat teszek, amiből nem
származik hasznom. Életemben először, helyesen fogok
cselekedni.
Grace bólintott, majd hatalmasat sóhajtott. Igyekezett
közönyös tekintettel rám nézni.
– Nos, Mr. Jacobs. Nagyon kedves öntől, hogy egészen a
nagymamám házáig fáradt, hogy elvállalhassa az ügyemet.
Hogyan tovább?
Mi a fenét művelek?
– Beszélnem kell… önnel, és a gyermekeivel is. Össze kell
raknom a történetet, hogy egyáltalán tervezni tudjak –
mondtam elhaló hangon. – Csak olyasmit mondjon, amiről azt
szeretné, hogy tudjam, rendben?
Látszott, hogy elszégyelli magát.
Tudtam, hogy elvette a pénzt! Kétség sem férhet hozzá.
Azok a kötegek a táskában…
Istenem, tényleg nem vagyok normális!
– Értem – suttogta.
– Biztos?
– Igen.
– Rendben. Akkor talán kezdjünk is neki.
Bekísért a szerény kis házba, ami valamikor a nyolcvanas
években épülhetett. Bent süteményillat szállt.
Azonnal korogni kezdett a gyomrom, és elöntött az éhség.
Hangokat hallottam valahonnan a folyosó végéről. A gügyögő
kislány, egy kisfiú és az idősebb asszony. A másik kislány egy
túlértékelt popdalt énekelt.
Melegség, béke és tökéletes káosz.
Ideges lettem.
– Talán itt lesz a legkényelmesebb – szólt Grace, a konyha felé
mutatva.
Egy agyonhasznált asztal állt a kertre néző ablak előtt.
 – Foglalj helyet! Hozhatok valamit inni?
Megköszörültem a torkom. Még mindig benne volt a meteor.
– Egy pohár víz jól esne, köszönöm!
Bólintott. Feszültek voltunk, igyekeztünk úgy viselkedni,
ahogyan egy ügyvédnek, és az ügyfelének kellene, miközben
mindketten égtünk a tűztől.
A csaphoz ment, és teleengedett egy poharat vízzel. Az ujjai
súrolták az enyémet, ahogy letette elém az asztalra.
A farkam azonnal megrezzent, és a testem többi része is
reagált.
Grace hatalmasat sóhajtott. Kétségkívül ő is azt érezte, amit
én.
A hangja lágy volt, miközben a fülembe mormogott.
– Mielőtt nekiállunk, szeretném, ha tudnád, milyen sokat
jelent ez nekem. Hogy megteszed értünk. Olyan egyedül
éreztem magam az elmúlt hónapokban, míg a csodára vártam.
Nem is gondoltam, hogy a csoda te leszel.
Igyekeztem blokkolni a szavait. Nem akartam, hogy a
repedéseken át, a szívembe jussanak. Mintha belenyúlt volna az
elnyűtt szívembe, és elkezdte volna tágítani az apró réseket.
Mintha egyenesen ki akarta volna tárni.
– Ez nem csoda, Grace. Lehet, hogy a legrosszabb rémálmod
válik valóra. Minden sokkal rosszabb is lehet. Tudnod kell, hogy
nagyon nehéz dolgunk lesz. Megpróbálnak majd befeketíteni.
Minden egyes titkodat előveszik, az összes csontváz előkerül a
szekrény mélyéről, parádézni fognak velük, és darabokra
szednek.
– Nemcsak nekem vannak titkaim – mondta remegő szájjal.
 Elöntött az utálat. Végeztem egy kis kutatómunkát Reeddel
kapcsolatban. Olyan tisztára van mosva a segge, mintha minden
egyes nap, nagytakarítást csinálnának körülötte.
Feddhetetlennek tűnik.
De épp ezért gyanús. Túl tökéletes.
Csodás csomagolás, hatalmas díszmasnival.
Illúzió.
Tudtam jól.
Biztos voltam benne, hogy Grace olyasmiket tud, amitől majd
felfordul a gyomrom.
– Muszáj lesz beavatnod – mondtam.
Remegve felsóhajtott.
– Hát, ha lehetne, akkor ezt elkerülném.
– Reed habozás nélkül, meg fog próbálni tönkretenni téged,
Grace.
És ettől a gondolattól, én is tönkre akartam tenni Reedet.
Grace megrázta a fejét.
– Nekem az is elég, ha rájövök, hogyan tudnám elérni, hogy ő
azt gondolja, hogy a neki legelőnyösebbet teszi. A kampánya
miatt. Az élete miatt. Szerintem nem akarja nagydobra verni az
egészet, nem akarja a média előtt kiteregetni.
– Szerintem ez önbecsapás. Szerintem a büszkeségét
veszélyezteted, és ő, ezt nem fogja annyiban hagyni.
– Nem csak erről van szó. Fél, hogy nem kontrollálhat engem,
és hogy napvilágra hozok mindent, amit a piszkos ügyeiről
tudok.
Egyre idegesebb lettem.
– Bántott valaha? Fizikailag bántalmazott?
 Fájdalom suhant át az arcán, és csak egy másodperc
választott el attól, hogy talpra ugorjak és elfussak.
– Egyszer – mondta remegve. – Egyszer elhagytam, még
Sophie születése előtt. Nem fogadta jól – mondta, és felcsuklott,
mintha felidézte volna az esetet. – Kényszerített, hogy menjek
vissza. Tudatta velem, ha még egyszer elmegyek, azt nagyon
meg fogom bánni – mesélte.
A torkomban lévő gombóc lüktetni kezdett, a mellkasom
szúrt. Nem voltam biztos benne, hogy el bírom viselni, amit
mond. Nem, mert akartam ezt a nőt.
Akartam, és megtartani is akartam.
Ökölbe szorult a kezem.
– Rád erőszakolta magát, mint egy… – kezdtem, de hirtelen
elhallgattam.
– Mami, mami! – kiabálta a kislány, az édesanyjához ugrálva.
Grace mosolyt erőltetett az arcára. A kislány hirtelen megállt,
amikor meglátott.
Teljesen összezavarodott a szívem. Hatalmas, kék szempár
meredt rám. Pont olyan volt, mint az anyjáé. A gyerekből
szeretet, reménység és izgatottság áradt.
Hirtelen rosszul lettem. Ezt, ezt nem bírom nézni. Ezt nem
bírom elviselni. A nőnek, akit kívánok és akarok, van három
gyereke.
Három gyerek, akiért felelős.
Felelős a biztonságukért, a boldogságukért és a jóllétükért.
Ostobaság!
Egyszerűen ostobaság.
Nem tehetek róla, de felróttam Grace-nek.
Meggondolatlannak tartottam. Megszülte ezeket a gyerekeket,
majd ilyen helyzetbe hozta őket.
– Hé, uram! Maga kicsoda? – kérdezte a kicsi.
Egy nagy, barna rajztömb volt a kezében, kétszer szélesebb,
mint ő maga. Rövid kis karjával alig bírta fogni. Szögegyenes,
vállig érő, szőke haj keretezte kíváncsi arcát.
Nem tétovázott, egyenesen odajött az asztalhoz, és felmászott
mellém a székre. A vastag rajztömböt maga elé tette.
Azonnal csapdába esve éreztem magam. Körülfogtak.
Hirtelen szorosnak éreztem az ingem is.
Grace felállt, megkerült engem, és odament a kislányhoz.
Megsimogatta a haját. A kicsi hátrahajtotta a fejét, és úgy
vigyorgott az anyjára, mintha valami csodára nézne.
Grace rám pillantott. Oly sok gyengédség volt a tekintetében,
hogy majdnem leszédültem a székről.
– Ő itt Mallory Paloma – mutatta be a kislányt.
A kicsi az anyja felé legyintett, igen extravagáns mozdulattal,
mintha legalábbis valamilyen talkshow műsorvezetője lenne.
– Ő pedig, a világ legjobb anyukája. Olyan nagyon szeret, mint
a nap és a csillagok, és van egy szupergyors űrhajója –
magyarázta, majd felütötte a rajztömböt.
Gyorsan átlapozott egy halomnyi rajzon. Úgy nézett ki az
egész, mint egy mesekönyv.
Oldalról oldalra, ugyanazok a karakterek írással körülvéve.
Néhány felnőtt írással, néhány gyerekírással. Biztos voltam
benne, hogy a szép betűk Grace kezének nyomait viselik.
Mallory az utolsó rajzos oldalra mutatott.
– Pont most színeztem ki. Anyu űrhajója egymillió kilométer
per órával tud menni, és tündérporral megy benzin helyett, és
mindnyájunkat meg tud találni, még az éjszakai sötétségben is,
mert szuperképességei vannak.
Miközben magyarázott, végigkísérte az ujjával rajzának a
körvonalait. Nagyon izgatottnak tűnt, amikor végül az anyjára
nézett.
– Ide kell írnod a szavakat, mami. Pont úgy, ahogy mondtam,
jó? Pont úgy. Nehogy összekeverd! Látod itt ezt a tündérport? –
kérdezte, majd a székén térdelve közelebb hajolt hozzám, és
halkabban folytatta, mintha titkot készülne elárulni.
– Nem tudom, hogy kell leírni, mert még nem ismerek
minden betűt, és nagyon sok betű kell hozzá. De attól még író
vagyok ám, akkor is, ha nem tudom leírni a szavakat.
Utolsó mondatát, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal
jelentette ki.
Nem is kell tovább magyarázni.
A kislány olyan volt, mint egy üveg szénsavas üdítő, amit jól
felráztak, majd kinyitottak. Fénysebességgel ömlöttek belőle a
szavak.
Bólintottam.
– Megjegyzem – mondtam.
– Azt jól teszed!
Majdnem elnevettem magam.
Oké.
Grace is elfojtotta a nevetését, miközben kissé felém hajolva, a
kicsire nézett.
– Ő itt Mr. Jacobs – mondta lágy hangon – ő fog nekünk
segíteni, hogy megbeszéljük az apukáddal, hogy többnyire
itthon maradhass. Fel fog tenni neked pár kérdést.
Szinte hallottam a kislány tüdejébe áramló levegőt, ahogy
hirtelen horkantott egyet, és elkerekedett a szeme.
– Megtaláltad a hősünket?
Imára kulcsolta a kezét és az ég felé rázta, mintha köszönetet
mondana az istennek, hogy meghallgatta az imáit. Aztán
hirtelen komolyra váltott, és az anyjára nézett.
– Jó sok munkám lesz a mesekönyvünkkel, mami.
Te jó ég! Mihez kezdek ezzel a gyerekkel?
Számítanak rám, ebben a fontos ügyben. De a jelenléte is elég
volt ahhoz, hogy majd ledöntsön a lábamról, és csak mondta és
mondta.
– Mr. Jacobs! Mi legyen a szuperhős neve? Jót kell kitalálnunk.
Megköszörültem a torkom.
– Azt hiszem, Ian jó lesz.
Felhúzta a szemöldökét, mintha valami szörnyűséget
mondtam volna.
– Ian? Borzasztó szuperhős név.
Naná, hogy az. Talán a gyerek sokkal tisztábban látta a
lelkem, mint azt gondoltam volna.
A tenyerére hajtotta a fejét, és elgondolkodó képet vágott.
– Megvan! Ian-Zian a hatalmas harcos! Hogy tetszik? –
kiabálta hirtelen.
– Nem hiszem, hogy Mr. Jacobs a mesénk szereplője szeretne
lenni, Mal – mondta Grace kedvesen, miközben hol egyikünkre,
hol másikunkra nézett, rám minden alkalommal
bocsánatkérőn.
Legszívesebben rákiabáltam volna, hogy hallgasson el, ne
hívjon így. Hogy túl sok ez nekem.
Hibáztam. Nem kellett volna idejönnöm.
Már akkor hibáztam, aznap éjjel, amikor utánaeredtem. Egy
lány után futottam, pedig nem is szoktam utánuk futni.
Mallory úgy bámult az anyjára, mintha megőrült volna.
– Miért ne akarna benne lenni a mesénkben? A mi mesénk a
legviccesebb, és legkalandosabb az egész univerzumban. –
magyarázta, majd rám nézett.
– Bestseller lesz. – jelentette ki komolyan.
Ezúttal nem tudtam visszatartani. Kirobbant belőlem a
nevetés.
– Nem kétlem – mondtam.
– A kétely az aggodalmaskodó embereknek való.
Ez a gyerek aztán tényleg megéri a pénzét.
– Sophie, nem! – kiáltott fel Grace hirtelen, és azonnal fel is
ugrott.
Megfordultam, és egy totyogó gyereket láttam, aki három
krétát a duci markában szorongatva a konyha felé futott. A
kréták hegyét a falnak nyomta.
A kicsi nevetve sikongatott, amikor az anyja kergetni kezdte.
– Sophie, ne! Csak a papírra szabad rajzolni! – kiáltotta Grace.
Felkapta a kicsit, aki addigra piros, kék és narancs színekkel
firkálta tele a falat, nagyjából fél méter magasságban.
– Kjéta! – kiabálta nevetve.
– Igen drágám, kréta. Színezhetsz is vele, de nem a falat, jó?
Mallory a fejét rázta.
– Az én kistesóm igazi rosszcsont. Kérdezze csak meg a nagyit.
Grace kiszedegette a kicsi ökléből a krétákat, aki viszont értük
nyúlkálva kiabált.
– Enyim! Enyim! Kjéta!
Grace sóhajtva az asztalra hajította a színeseket, ahonnan
azok szinte azonnal le is gurultak és a padlón landoltak.
– Ő pedig Sophie Marie, aki, tulajdonképpen igen, elég
rosszcsont – mondta, és egy hatalmas puszit nyomott a kicsi
fejére. Sophie elnevette magát, míg Grace kedvesen
megcirógatta az arcát.
Én meg csak ültem, és bámultam őket.
Biztos csak egy rossz álom az egész.
Más nem lehet.
Biztos berúgtam múlt éjjel, és mindez csak a képzeletem
szüleménye.
Ahogyan Grace is, a gyerekek pedig csak illúzió.
Hirtelen majd kiesett a szemem a fejemből, amikor egyszer
csak hideg folyadék ömlött a nadrágom elejére, eláztatva a
farkam, pedig annak már így is, elég rossz napja volt.
A kicsire néztem, aki az asztal tetején mászva, egy almát
próbált éppen kivenni a gyümölcsös tálból, közben véletlenül
felborította a vízzel teli poharam.
– Hoppá! – mondta vigyorogva.
A kurva életbe!
Mégsem illúzió.
Maga a pokol.
A gyerekre meresztettem a szemem. Nem vagyunk haverok.
– Ó, Istenem, Mal! Mit csináltál? – kiáltott fel Grace
elkeseredetten, de valahogy mégis szeretettel teli hangon.
Letette Sophie-t a földre, aki persze azonnal a kréták után
indult, majd egy konyharuhával elkezdte feltakarítani a vizet. A
kis rosszcsont pedig egy pillanat alatt, elkezdett a padlóra
rajzolni.
Grace konyharuhával a kezében futott felém, és gondolkodás
nélkül elkezdte dörzsölni a nedves anyagot.
Nem kellett volna.
A farkam azonnal reagált Grace-re, szeretni akarta, és azt
akarta, hogy ő is viszontszeresse.
Felnyögtem, Grace pedig zihálni kezdett, mintha érezte volna,
a bennem fellobbanó vágyat.
Összeszorítottam a fogam, és kikaptam a rongyot a kezéből.
– Azt hiszem, megy egyedül is, köszönöm.
Az ajkába harapott. Nem tudtam biztosan, hogy sírni, vagy
nevetni szeretne inkább.
A sírás elég jó ötletnek tűnt.
Még két másodperc, és nem bírtam volna tovább.
– Ó, Istenem, annyira sajnálom! – suttogta, miközben
érezhetően próbálta visszatartani a nevetést.
– Ian-Zian a hatalmas harcos bepisilt!
Mallory!
Rá meresztettem a szemem.
– Most mi? – kérdezte bájosan – Pisis a gatyád.
Grace-ből kirobbant a nevetés, egyszerűen nem bírta tovább.
Megcsikordultak a fogaim, és inkább a konyharuhába
temettem az arcom. Mintha az segített volna hirtelen eltűnni.
Szerettem volna elűzni azt az őrült érzést, amit éreztem.
Fullasztó volt, meleg és hideg.
Mintha szét akarnék szakadni.
 Megpróbáltam lenyelni az érzéseimet, és igyekeztem a
profizmusomba kapaszkodni. Más nem maradt, és a munkámat
jól csinálom.
– Mallory, mivel író vagy meg minden, nincs véletlenül egy
jegyzettömböd, amit kölcsönkérhetnék?
– De van! A legeslegjobb jegyzetfüzetet kaptam szülinapomra.
Nagyon szép! És mivel te vagy a hősünk, neked adom. – mondta,
és már mászott is le a székről.
A kicsi nagy valószínűséggel azt hitte, hogy éppen megmenti a
képzeletbeli világát.
Eltűnt a boltíven túlra, a léptei végigdübörögtek a folyosón.
Én visszafordultam a konyharuha felé, és igyekeztem minél
jobban felitatni a vizet a nadrágomról. A farkam még mindig
meredten állt. Valahogy kordában kellene tartanom. Vagy talán
egy kis szívességet kellene kérnem Grace-től.
Na ja.
Az nem fog megtörténni.
Soha.
És ez elszomorított.
Még mindig a konyharuhát bámultam, amikor megéreztem a
tekintetét. Az energiánk összefonódott. Élő hálót font körénk,
lüktetett.
Tudtam, hogy komoly problémákat fog még okozni.
Komolyabbakat, mint ezek az átkozott kölykök, vagy ez az
egész átkozott helyzet, vagy Grace átkozottul szexi szája, amit
szerettem volna a magamévá tenni.
Nem tudtam, nem felnézni. Nem tudtam, nem elmerülni a
tekintetében és a gyengéd mosolyában.
 – Köszönöm, Ian! Nagyon szépen köszönöm!
– De még nem is csináltam semmit.
– Azon kívül, hogy megjelentél az ajtónk előtt. Nekem ez a
legfontosabb.
Elfordultam, tovább dörzsölgettem a nadrágom, képtelen
voltam válaszolni.
Egyszerűen nem tudtam elfogadni a hálálkodását. Nem
érdemlem meg.
Egy perccel később, Mallory vissza is jött egy rózsaszín
jegyzettömböt és egy rakás rózsaszín tollat szorongatva, amiket
felém nyújtott, hogy válasszak belőlük.
Kurva jó.
– Tessék, Ian-Zian!
Grace nyúlt oda, elvette a füzetet, majd kitépett belőle egy
lapot, és odanyújtotta a földön ücsörgő Sophie-nak, aki azonnal
a hasára fordult, és elkezdett a papírra rajzolni.
– Van papíj! – mondta nekem a kicsi boldogan, mintha nem is
egy idegen volnék. Felém nyújtotta a duci kis öklét, amiben a
krétát szorongatta, és vigyorogva nézett rám.
Biztos voltam benne, hogy Grace gyerekei anarchiát
hirdettek.
Nem hittem volna, hogy még ennél is lehet rosszabb.
De lehetett.
Ugyanis belém szorult a levegő, amikor egy fiatal fiú fordult
be a sarkon.
Fintorogva, rosszkedvűen, kócos, homokszőke hajjal.
Annyira önmagamra emlékeztetett, hogy erőnek erejével
tartottam magam vissza attól, hogy azonnal elrohanjak.
 Amikor Grace észrevette, ellágyult a tekintete, és felé
mozdult. A fiú megállt a boltív alatt, és ellenségesen végigmért.
Grace gyengéden megsimogatta az arcát.
Látni sem bírtam.
Az igaz szeretet, amit minden gyerek megérdemel.
Érezni és tudni, hogy az anyjuk mindig mellettük áll, mindig
ott lesz velük, ha felébrednek.
Nem bírtam ki, nem…
– Thomas, ő itt Mr. Jacobs. Ügyvéd, ő fogja képviselni a
bíróságon az ügyünket – mondta Grace.
Nem lehetett nem észrevenni, hogy a szavak hatására, hogy
megváltozott a fiú arca, kétség sem férhetett hozzá, hogy
nagyon is tisztában van, a helyzetük komolyságával.
A reménytelenséggel.
Hirtelen elhatalmasodott rajtam az elszántság.
Az együttérző elhatározás.
Nem egyszerűen eltökéltség és kötelesség.
Hirtelen úgy éreztem, nekem is célom van ezzel az üggyel.
És ez rohadtul megijesztett.
A kölyök úgy nézett rám, mintha a vesémbe látna. Mintha
felmérné, mekkora veszélyt jelenthetek.
– És ha neki dolgozik? – kérdezte az anyjára nézve.
– Mit jelentsen ez? – szólaltam meg.
Thomas felnevetett.
– Mindenki neki dolgozik. Apu mindent megkap, amit csak
akar. Nem?
Megvetés áradt minden pórusából.
– És te mit akarsz? – szegeztem neki a kérdést.
 Megragadtam a jegyzettömböt. Tudtam, hogy a fiú nagy
kihívás lesz, de egyben talán a legjobb információforrás is.
A lehető legjobb szem- és fültanú.
A kislányt talán le lehet kenyerezni egy nyalókával, és egy-két
mesekönyvvel, de ezt a fiút biztosan nem.
Felemelt tekintettel nézett rám.
– Meg akarom védeni anyut.
Hű!
Legalább ez a fiú és én, mi biztosan egy oldalon álltunk.
 20.

Szinte lebegtem.
A körmömet rágtam, és igyekeztem rendezni a gondolataimat.
Az érzelmektől tisztára görcsbe rándult a gyomrom, mintha
minden egyes sejtem egy gombócba gyömöszölve, Ian tenyerén
hevert volna.
Thomas Ian mellett ült, idegesen. Folyamatosan járt a lába az
asztal alatt, míg Ian teljesen nyugodt maradt, mintha nem is
lenne semmi baj.
Persze ez nem jelenti azt, hogy nem volt ő is ideges. Éreztem a
feszültségét.
A gondoskodását.
Még akkor is, ha nem akarja elismerni.
Ez a csodálatos, nyers férfi, akit a legszívesebben megöleltem
volna. De jó lenne, ha csak ölelhetnénk egymást, ha
megtarthatnánk egymást, ha… de lehetetlen.
Korlátok közé szorultunk.
– Hogy érzed magad, ha meg kell látogatnod az apádat?
Thomas fintorgott, és keresztbe fonta a karját. Az én kicsiny,
vékony fiam. Egy nap, nagy és erős férfi lesz belőle, csodálatos,
jószívű ember. Ebben biztos voltam.
 – Utálom… Vagyis fogalmam sincs, egyáltalán miért akarja,
hogy ott legyünk. Mindig elfoglalt, dolgozik, és nem is látjuk.
Éva vigyáz ránk.
– Ki az az Éva?
– A dadus.
Ian rám nézett. Igyekeztem nem túl izgatott lenni, nem
akartam, hogy máris elöntsön a remény, mert amit Thomas
mondott, az biztos úgy is van.
Nem lesz könnyű megnyerni.
De harcolni fogunk. És nyerünk. Éreztem.
Éreztem a megkönnyebbülést.
– És milyen érzés, hogy a dadus vigyáz rátok?
Thomas megvonta a vállát.
– Tiszta időpocsékolás az egész. Ha látjuk is apát, akkor is csak
kérdezősködik. Hogy mit csinál anyu. Megpróbál minket
rábeszélni, hogy mondjuk anyunak azt, hogy haza akarunk
menni. Aztán meg van, amikor nagyon csúnya dolgokat mond
anyuról. Olyankor én…
Thomas rám nézett. Szája vékony vonallá feszült. Volt egy
olyan érzésem, hogy nem akarja előttem mondani.
Mintha védeni akarna.
Micsoda nagy, bátor kisember.
Visszafordult Ian felé, és suttogóra fogta.
– Felidegesít, aggódni kezdek, és majd beleőrülök. Nem
szeretem.
Ian nagyon óvatosan fogalmazva tette fel a kérdéseit.
– És mi az, ami miatt aggódni kezdesz? Emlékszel valamire,
amit mondott?
 Thomas összeszorította a száját. Habozott, hogy elmondja-e.
– Azt mondta, hogy anyu nagyon meg fogja bánni. Hogy nem
fogja megúszni azt, hogy zsarolni próbálja – mondta rekedten.
Ez szíven talált.
Nem ezt akartam. Nem ezt terveztem. De nem maradt más
választásom.
Tudtam, hogy Reed betartja, amit ígér, ha fenyegetőzik, akkor
van mitől tartanom.
És ő azt akarja, hogy megbánjam, amit tettem.
Azt hitte, rossz fényben fogom feltüntetni.
Hogy lejáratom.
Hogy elhagyom.
Tudnia kellett, hogy nem maradok.
Ian a füzetre nézett, és a tollal babrált, majd ismét Thomas
felé fordult.
– Hallottál valami konkrétumot? Például, hogy hogyan,
milyen módon fogja az édesanyád megbánni, hogy elhagyta?
Elhangzott valamilyen fenyegetés? Bántalmazásféle?
Thomas láthatóan ledermedt. Esküszöm, láttam.
A rettegés, szinte megfeszítette a gerincét.
Fájdalmas tekintettel nézett rám, és láttam, hogy könnyek
gyűlnek a szemében, mintha azt hinné, hogy ő okoz nekem
fájdalmat.
Minden rendben!
Szinte hallottam, ahogy roppan a gerince, amikor
visszafordult Ian felé. Olyan halkan suttogott, hogy alig
értettem.
– Nem az apu… de a barátja mondta.
 Elöntött a rémület. Hirtelen megértettem, hogy ez már nem
csak egyszerű ijesztgetés. Éreztem a dühöt, ami hirtelen
megtelítette a levegőt. Védelmező düh, olyan, amilyet még nem
érzékeltem. Ian felől jött. Hullámokban.
Előrehajolt, láthatóan igyekezett nyugodt maradni.
– Milyen barátja? – kérdezte.
Thomas megrázta a fejét.
– Nem tudom. Nem láttam. Apu irodájában voltak. A férfi…
azt mondta… hogy azok a ribancok, akik nem
engedelmeskednek, vérrel fizetnek.
Ijedten felhorkantam, de igyekeztem nem kimutatni, hogy
félek.
Hirtelen rám tört a hányinger, és kirázott a hideg.
Ian hunyorogva nézett, erősen szorította a tollat, láthatóan
igyekezett uralkodni magán.
Thomas bűnbánó tekintettel nézett rám.
– Ne haragudj, hogy csúnya szavakat használtam, de hát ő
kérdezte – mondta bocsánatkérőn és egyben védekezőn.
– Semmi baj, drágám. Semmi baj.
Ian nagyon meglepett, amikor hirtelen Thomas felé nyúlt, és
megfogta a karját.
Thomas megrezzent.
– Nem vagy bajban – mondta neki Ian – Ígérem! Nekem
bármit elmondhatsz, és nem fogsz érte bajba kerülni. Bízhatsz
bennem! Érted?
Thomas bizonytalanul bólintott.
– Emlékszel még valamire? – kérdezte Ian.
Thomas szégyenkezve magába roskadt.
 – Nem… azonnal… azonnal be kellett volna mennem, és pofán
vernem azt az embert! De gyáva vagyok, ahogy az apu is
mondta. Istenem! Néha… néha annyira utálom magamat!
Fájdalom és szomorúság áradt belőle.
Könnyek szöktek a szemembe.
Az a rohadék Reed!
Utáltam!
Utáltam, mert manipulálta a gyerekeket, pont úgy, ahogyan
engem is manipulált.
– Nem vagy gyáva, Thomas. – hallottam Ian hangját. Szinte
morgott, olyan mély volt. Közelebb hajolt Thomashoz – Épp
ellenkezőleg. Ne engedd, hogy bebeszéljék neked! Ne engedd,
hogy elhitessék veled, hogy kevesebb vagy annál, ami. Nagyon
bátor vagy, főleg most, mert elmondod nekünk mindezt.
Ian tétovázni látszott. Láthatóan kereste a szavakat.
Megnyalta az alsó ajkát, mielőtt folytatta.
– Ha szembeszálltál volna az apáddal, vagy a barátjával, csak
bajt hoztál volna magadra. Megsérülhettél volna. Aggódunk a
testi épségedért. Biztonságban akarunk tudni. Téged is, és a
testvéreid is. Oké? Szóval, ha bármit hallasz, tégy úgy, mintha
nem hallottál volna semmit, aztán pedig elmondod nekem.
Érted?
– Rendben – bólintott Thomas.
– Rendben – bólintott Ian is.
Éreztem a belőle áradó erőt, a tüzet.
Vibrált a levegőben.
Egyszerre ijesztett meg, és töltött el nyugalommal.
– Egyelőre ennyi. De ha eszedbe jutna valami, ha szükséged
lenne valamire, vagy ha bármikor bajba kerülsz, azt szeretném,
ha azonnal felhívnál. Meg tudod jegyezni a telefonszámom?
Ian elővette a tárcáját, és kivett belőle egy névjegykártyát.
Thomas elvette és bámulni kezdte. Az ajka némán mozgott,
ahogy újra meg újra a számokat ismételte.
– Megjegyeztem.
– Jól van! Nagyon ügyes vagy!
Thomas büszkén elmosolyodott.
Elfacsarodott a szívem.
Thomas felállt, és rám nézett.
– Most megkaphatom a tabletem?
– Igen, de egy óra múlva vacsorázunk, jó?
– Okés! – mondta és már futott is ki.
Néztem utána, míg el nem tűnt a szobájában. Képtelen voltam
visszafordítani a fejem, mert éreztem, hogy Ian engem bámul.
Az energiája szinte perzselte a bőröm. A szívem pedig, majd
kiugrott a helyéről. De nem bírtam sokáig, muszáj volt
ránéznem.
Ian fogva tartott a tekintetével. Tele volt dühvel, és volt benne
valami végtelenül kemény. Valami robbanékony és ingatag. S
mindez miattam és a gyermekeim miatt.
Ian pislogni kezdett, mintha szabadulni próbálna abból a
transzszerű állapotból, amelybe kerültünk. Felállt, becsukta a
jegyzetfüzetet, majd felemelte.
– Remélem, Mack nem látja meg nálam.
Elnevettem magam, kitört belőlem a feszültség.
– Ne nevess – mondta, de láttam, hogy rángatózik a szája
széle.
 – Muszáj.
– Jobb, ha megyek, mielőtt a lányod belerajzol engem is a
mesétekbe, rózsaszín köpenyben, tiarával a fejemen.
– Köpenyt biztos nem rajzol rád. Miket beszélsz?!
Mosoly játszott a csodás szája szélén, majd elfojtotta, a füzetet
pedig a hóna alá csapta.
Kikísértem az előtérbe.
Hangok szűrődtek felénk a nappaliból, ahol a nagyi a
lányokat szórakoztatta, míg Ian Thomasszal beszélgetett.
Ian kinyitotta az ajtót, majd kilépett a hűvös, késő délutáni
levegőre. Közeledett az ősz, a falevelek is lassan sárgába
fordultak.
Kiléptem én is az ajtó elé. Átöleltem magam, miközben arra
készültem, hogy ismét kifejezem Iannek, mennyire hálás
vagyok a segítségéért.
De szóhoz sem jutottam, mert Ian hirtelen megfordult, és a
veranda távolabbi sarka felé taszított. Egy hatalmas bokor
takarásában voltunk, melynek ágai a lugas rácsozatán
felkapaszkodva egészen az ereszig értek.
Ian csak jött felém, mígnem a falnak ütközött a hátam, és nem
volt tovább hová mennem. Belélegeztem az illatát. Fahéj és
narancs és agyzsibbasztó szex illata volt.
Szinte a nyelvemen éreztem az ízét.
Csorgott a nyálam és zsibbadt a hasam.
– Beszélnünk kell… Tudnom kell mindent – mondta.
Alig bírtam bólintani.
– Tudom – rebegtem.
– Én… – kezdte, majd ökölbe szorította az öklét.
 Éreztem, ahogy eluralkodik rajta a düh.
– Utálom, Grace. Utálom, mert ilyen helyzetbe hozott téged.
Utálom, mert miatta félelem van a fiad tekintetében, és utálom,
mert… hozzád érhetett.
Közelebb hajolt, az ajkamon éreztem a leheletét.
– Ilyen kibaszott helyzetet. Ki akarom csinálni a csávót, mert
valamikor az övé voltál.
Hatalmasat dobbant a szívem.
– Nem azt mondtad, hogy ez is csak egy ügy?
Ian keserűen felnevetett.
– Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Te…
Elfordította a fejét, láthatóan próbált uralkodni magán.
– Megőrjítesz. Hogy lehet, hogy ekkora hatással vagy rám?
– Azt hiszed, én nem így érzek? Nem ismerek magamra, ha a
közelemben vagy.
A homlokomhoz döntötte az övét.
– Nem lehetsz az enyém.
– Bárcsak a tiéd lehetnék! Talán egy másik életben.
Komoran és fájdalmasan felnevetett.
– Hát ez szívás… ugyanis csak egy életünk van. Tönkre fogsz
engem tenni, angyalkám – mondta a halántékomhoz hajolva.
– Te pedig, meg fogsz engem menteni.
– Feltett szándékom – mondta, majd elhúzódott tőlem, hogy a
szemembe nézhessen – Bízol bennem? Ha nem sikerül…
Kinyújtottam a kezem, és az ajkára nyomtam az ujjam.
– Egy dolgot kértem, hogy próbáljuk meg. Próbáljuk meg, te
meg én.
Ott állt előttem. Szinte életre kelt köztünk a tér. Pezsgett,
szikrázott, remegett az energiától. Odahajolt, és végighúzta az
orrát az arcélem mentén, egészen a fülemig.
Milyen csodálatos érzés. Istenem!
Nem, ezt nem szabad!
– Csak egyvalamit mondj… szeretted? – kérdezte, majd
elhúzódott, hogy a szemembe nézhessen. Tudta, hogy a
tekintetem nem hazudik.
– Egyszer… valamikor… mielőtt megölte volna a hitemet.
Bólintott.
– Holnap. Légy az irodámban kilenckor. El kell mondanod
mindent.
– Rendben.
Felém nyúlt, de csak az ujjam hegyét érintette meg. Szinte
felszikrázott az érintése.
Tele tűzzel és szenvedéllyel.
A legnehezebb az volt, hogy éreztem alatta a kedvességet és a
szeretetet is.
– Akkor holnap! – mondta.
Majd sarkon fordult, és otthagyott a falnak dőlve. Levegő után
kapkodtam.
Megrázkódtam, és szinte kényszerítettem magam, hogy
visszamenjek a házba.
Hallottam, hogy a szerencsekereket nézik. A nagyim kedvenc
műsora. Persze ő ott sem volt, a konyhában sertepertélt,
vacsorát készített.
Mallory hangja elnyomta a tévé zaját, éppen csodás nagy
fenekekről énekelt. Tényleg a feje tetejére állt minden.
A konyhába mentem, ahol a nagyi éppen beleültette Sophie-t
az etetőszékbe. A kicsim narancsszeleteket és Cheeriost lapátolt
a szájába. Megpusziltam a feje búbját, és a nagyihoz fordultam,
aki a tűzhely előtt állt.
– Jól sikerült a megbeszélés? – kérdezte.
– Azt hiszem, igen.
Rám nézett. Egyrészt elismeréssel, másrészt szinte vádlón.
– Borzasztóan jóképű!
– Igen, az, de ennek semmi köze ahhoz, amit tesz értünk.
Felvonta a szemöldökét, majd friss zöldbabot dobott a forró
vízbe.
– Valóban?
– Valóban.
Az orra alatt nevetett.
– Talán öreg vagyok már, de szenilis még nem.
Odamentem, a konyhapultnak támaszkodtam.
– Hol is voltál tegnapelőtt éjjel? – kérdezte nyugodtan, pedig a
kérdése felért egy gyomrossal. Jézusom!
Mint valami kopó.
– El. Szórakozni – mondtam én is nyugodtan.
– Kivel?
Megrántottam a vállam.
– Senki különössel.
A nagyi megrázta a fejét.
– Komolyan azt hiszed, hogy nem vettem észre, hogy hajnali
négy körül jöttél haza, olyan kócosan és sápadtan, mintha
magával az ördöggel hemperegtél volna? Hogy is mondják
manapság? Szétkefélve?
Elképedve meredtem a nagyimra. Reméltem, hogy a gyerek
nem hallotta.
– Nagyi! – sziszegtem feléje.
Közömbösen vállat vont.
– Ugyan már, Grace. Három gyereked van, szóval nem
hiszem, hogy a gólyákról meg a méhecskékről kellene
beszélnem veled. Olyan vörös a fejed, mint a bohóc orra.
Összeszorítottam a szám. Talán igaza van. Pont ilyen érzésem
volt Iannel. Tökéletes és magával ragadó.
Ahogy megérintett.
Határozott volt, és én biztonságban éreztem magam.
Elengedtem magam.
Hagytam magam elveszni.
Soha ezelőtt nem volt ilyenben részem.
A nagyi megragadta az állam, és maga felé fordított.
– Gondoltam. Tényleg az ördöggel hemperegtél.
Maga az ördög vagyok!
Ian mondta is. Talán a nagyi is meghallotta.
– Szerinted ő az ördög? Mert nekem úgy tűnik, azért jött, hogy
segítsen.
– Vagy csak azért, hogy ismét levarázsolja rólad a nadrágod.
– Pont ellenkezőleg. Megkért, hogy soha senkinek, még csak
ne is említsem, ami köztünk történt. Ez az egyik feltétele annak,
hogy segítsen.
A nagyi még mindig csak mosolygott.
– Én azt mondom, hogy ő is csak egy férfi. A legtöbben
pontosan tudják, mit akarnak. És ő pont úgy néz rád, mintha fel
akarna falni.
Bárcsak!
 – Azt hittem, felgyullad a szoba, olyan forró volt a helyzet.
Nem is mertem kijönni, hogy vacsorát csináljak. Be se mertem
volna gyújtani a tűzhelyet, különben még berobbant volna a
gáz. Levegőbe repült volna a ház.
– Nagyi! – szóltam rá – Mi a fenét csináltál egyébként reggel
négykor?
– Lehet, hogy én is szórakozni voltam egy ördöggel –
kacsintott rám.
– Na-na-na-na-na-na – dúdoltam gyorsan hangosan, befogva a
fülemet.
– Na-na-na – kezdett rá Sophie is.
– Borzasztó vagy! – néztem a nagyira.
– Egy kis szórakozás senkinek sem árt. Ugye tudod? – nézett
rám gyengéden – főleg egy ilyen jóképű férfival – rángatta a
szemöldökét.
A szememet forgattam.
– Nem fog megtörténni. Az ügyvédem. Ennyi. Nem lehet. Segít
nekem, és nem szeretném, ha miattam bajba kerülne. Lefektette
a szabályokat, és én be fogom tartani azokat.
– A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket.
– Mondja, aki fél életemen át, szabályozott engem.
– Mert igazi bajkeverő voltál.
Felhorkantam.
– Akkor biztos, egy életre elég szabályt szegtem már meg.
A nagyi csak a fejét ingatta, miközben a forró olajba eresztette
a panírozott csirkecombokat.
– Reed hülye szabályait szegted meg, mert egy anyának
pontosan ez a dolga, hogy megvédje a gyermekeit.
Igaza volt.
És bármikor megteszem újra.
 21.

Összerezzentem, amikor hirtelen kinyílt az irodám ajtaja.

Csalódottan vettem tudomásul, hogy nem az a csodás nő
érkezett, aki egy pár napja már itt járt.
Főleg, miután Kenneth Millstrom robbant be hozzám,
láthatóan dühösen.
Meglepődtem?
Nem mondanám.
Kurvára ideges voltam, és aggódtam?
Naná.
De csak hátradőltem a széken, és úgy néztem rá, mintha
semmi különös nem történt volna.
– Jó reggelt, uram!
Megállt az íróasztalom előtt, és rám bámult.
– Ne jóreggeltezz!
Összeráncoltam a homlokom, és igyekeztem úgy tenni,
mintha fogalmam se lenne, mi baja.
– Sajnálom, de…
– Sajnálhatod is! Talán ejtenél néhány szót arról a
szerződésről, amit egy bizonyos Grace Dearborne-nal írtál alá?
Megigazítottam a nyakkendőmet, és megköszörültem a
torkom.
– Szívesen, persze. Felkeresett pár napja. Beszéltünk, és úgy
éreztem, képviselni tudom az ügyét. Ez az ügy megérdemli,
hogy foglalkozzunk vele. Jót tesz a cég hírének.
– Jót tesz? – kérdezte az íróasztalomra tenyerelve.
– Igen – jelentettem ki határozottan.
– Hogy a francba tenne jót, hogy szembe szállunk Reed
Dearborne-nal?
– A figyelem és az elismerés, ami együtt jár egy ilyen üggyel.
– Igen, meg a sok baj, amivel szintén együtt jár. Reed
Dearborne-ról beszélünk! Az egész állam a tenyeréből eszik! Ha
ellene fordulunk, az ellenségei leszünk!
– Szemét alak! – mondtam.
– Lehet. De mindketten tudjuk, hogy ez nem számít. A felfogás
számít. Az exfeleségét minden mocsokba bele fogják rángatni,
és ha melléállunk, minket is mindenbe belekevernek.
– De ő is megérdemli, hogy valaki képviselje az ügyét, ahogy
bárki más ebben az országban. Ha elfordulunk tőle, egyszerűen
csak azért, mert megijedünk az ellenféltől, akkor mi is a rossz
oldalon állunk. Én nem vagyok ijedős.
Összeszűkült szemmel bámult rám.
Igazi bulldog volt. Nem véletlenül ült ő, a főnöki székben.
Reméltem, hogy nem szimatolja ki az igazságot.
Azt, hogy baromira beleszerettem a nőbe.
– Tudtad, hogy eljött hozzám a gálaesten és megkért, hogy
képviseljem?
– Nem, ezt nem tudtam.
– Reed Dearborne is ott volt aznap este. Bemutatkozott.
Tudod, hogy a mi világunkban a kézfogás szövetséget jelent.
Tudod, hogy ez milyen színben tüntet fel engem?
– Ha megnyerem az ügyet, nem fogja érdekelni, hogy milyen
színben tünteti fel. A győzelem majd magáért beszél. Ön tanított
meg arra, hogy nem egyszerű ügyekkel jutunk fel a siker
csúcsára. A könnyű, egyszerű ügyek egyszerű győzelmet hoznak
a konyhára. A nehéz, szinte lehetetlen ügyek vezetnek fel a
csúcsra. Ez az ügy nem könnyű, de biztosíthatom róla, hogy
végül megéri majd – mondtam.
Egy Reed Dearborne elleni győzelem, elképzelhetetlen sikert
és hatalmat hozna a cégnek.
Bizalmat.
Felegyenesedett.
– Ajánlom, hogy nyerd meg! Mert ha nem… akkor véged van.
Nem állok ki érted.
Bólintottam, bár kiszáradt a torkom.
Igen, pengeélen táncolok.
Kockára teszem a karrieremet.
Hogy társ legyek a cégben.
A jövőmet.
Mindent, amiért eddig dolgoztam.
De nem gondoltam a kockázatokra.
Meg fogom nyerni. Kerül, amibe kerül.
Ez lesz az utolsó lépés a csúcs felé.
– Nem fog csalódni bennem.
Magamnak sem szeretnék csalódást okozni.
És persze Grace-nek sem.
Kenneth elindult az ajtó felé, kinyitotta, majd visszafordult és
rám nézett.
– Remélem – mondta.
Kifelé indult, de csak egy lépést tett. Az én szívem viszont
ezret. Azonnal felbolydult, amikor megláttam őt. Kosztüm volt
rajta, rózsaszín, krém és arany színekben. A kis zakó
tökéletesen állt rajta, a szoknyája meg éppen térd fölé ért. Mint
egy látomás, úgy festett.
– Ms. Dearborne! – köszönt Kenneth, majd megfogta az ajtót,
mintegy betessékelve Grace-t. Közben azért még rám nézett, és
némán szavakat formált a szájával.
Ne baszd el!
– Mr. Millstrom! Örülök, hogy újra látom – lépett be Grace az
irodába. Krémszínű magassarkú volt rajta.
Igyekeztem közömbösnek látszani.
Úgy tenni, mintha nem fordult volna meg a fejemben mindaz
az őrültség, amit tenni szeretnék vele.
– Bárcsak én is ezt mondhatnám – motyogta Kenneth, majd
becsukta maga mögött az ajtót.
Egyedül maradtam Grace-szel.
A jelenléte betöltötte az egész irodát.
Közelebb lépett, majd még egy, és még egy lépést tett előre.
Minden egyes lépéssel újabb hullámok érkeztek felém.
Mellbevert.
Leült az egyik székre az íróasztalom előtt. A combja alá
igazította a szoknyáját, és keresztbe tette a lábát.
– Jó reggelt, Mr. Jacobs!
Megköszörültem a torkom.
Keménynek és durvának éreztem.
 Mint a farkamat.
– Jó reggelt, Ms. Dearborne!
Nem bírtam érzelemmentesen kiejteni a nevét.
Beharapta az alsó ajkát, majd megnyalta a száját.
El fogom veszíteni a fejem.
– Remélem, jól aludt.
Ami annyit tesz, hogy: elképzeltem, amint az ágyadban fekve
rám gondolsz, és kielégíted magad. Mint ahogyan én is tettem.
– Őszintén szólva, durva éjszakám volt.
– El tudom képzelni – válaszoltam, némileg utalva arra, amire
egyfolytában gondoltam.
– Izgulok – vallotta be őszintén.
Ismét elöntött a düh. Egy egész hatalmas dézsányi gyűlölet
ömlött, a már így is pezsgő vérembe. Vegyi reakció.
Birtoklási vágy és oltalmazni akarás.
Nem engedhetek meg magamnak ilyen érzéseket.
Az aktatáskámért nyúltam, és kivettem belőle a fehér
jegyzettömböm.
– Nocsak, nem rózsaszín? – kérdezte Grace mosolyogva.
Halkan elnevettem magam, amikor eszembe jutott, micsoda
egy szélvész a kislánya. Igazi tornádó.
– Nem, ma nem. Ma inkább valami rendezettebb…
professzionálisabb külsőre vágytam.
Talán épp ez az. Talán nem is lennék képes, az ő életüket élni.
Az a nagy zaj, az az őszinte szeretet és az a sok felelősség…
Már így is túl sokat kaptam belőle.
De volt valami Grace-ben, ami arra késztetett, hogy akarjam
őt. Őt, és az ő világát. Hogy vigyázzak rá.
 Istenem!
Nem szabad úgy néznem rá, mintha jelentene számomra
valamit.
Nem szabad éreznem iránta semmit.
Nem, mert nem lehet az enyém.
Túl sok forog kockán.
Fel kell vérteznem magam. Távolságot kell tartanom. Rá kell
beszélnem magam, hogy pont úgy kezeljem ezt az ügyet is, mint
bármelyik másikat. Ha nem teszem, mindketten veszítünk, és
ezt igazán szeretném elkerülni.
Megköszörültem a torkom.
– Kezdhetjük, Ms. Dearborne?
– Az jó lenne.
– Akkor mondja el, kérem, hogyan ismerkedtek meg a volt
férjével.
Egy pillanatig tétovázni látszott, elfordította a tekintetét,
láthatóan igyekezett összeszedni magát.
– Elsőéves voltam a Dél-Karolinai Egyetemen. Reed végzős
volt. A könyvtárban találkoztunk. Jóképű és kedves volt, hat
évvel idősebb nálam. Amikor elhívott kávézni, igent mondtam.
Nagyon figyelmes volt velem, így könnyű dolga volt. Elég hamar
járni kezdtünk.
Minden egyes idegszálam pattanásig feszült.
Robbanásra kész voltam.
Nem jó ez így.
Kurvára nem.
Igyekeztem a jegyzetemre koncentrálni, és elfojtani az
érzelmeket.
 De a gondolat, hogy egy másik férfit érintett, egyszerűen
elviselhetetlen volt.
Csak két férfi volt az életemben.
Grace gúnyosan felnevetett.
– Azt hiszem, körültekintőbbnek kellett volna lennem.
Gyanakodnom kellett volna, amikor hirtelen felgyorsultak az
események. Csak kapkodtam a fejem. Egyik nap még egyszerű
egyetemi hallgató voltam, másik nap már gyűrűt húzott az
ujjamra, és azt mondta, velem akarja leélni az életét. Csak pár
hónap telt el, mióta találkoztunk. Igyekeztem meggyőzni
magam, hogy azért van így, mert idősebb nálam, érettebb. Hogy
már olyan dolgokra is készen áll, amire én még nem.
Megbánás suhant át az arcán.
– Tudnom kellett volna, hogy nem vagyok több, könnyű
prédánál. Egy naiv lány, akit elvakítottak a szép szavak.
Benedvesítette az ajkát, és én megláttam rózsaszín nyelvét.
Egyből beindított.
– Elég hamar világossá vált számomra, hogy előre eltervezte
az egész életét. Szüksége volt egy feleségre. Valakire, aki ott áll
mellette, és segít a tökéletesség látszatát kelteni. Ő lett a
tökéletes férj, és apa. Azt hiszem, csak arra kellettem, hogy a
valódi énjét titokban tudja tartani. Nem áskálódtak és nem
kutakodtak utána. Békén hagyták.
Egyenesen a szemembe nézett.
– Én csak egy átlagos családra vágytam, míg Reed
világuralomra tört. Eltökélte, bármit megtesz, hogy elérje a
célját.
Megcsikordult a fogam. Nem tetszett, hogy van, amiben
hasonlítok erre a seggfejre.
Grace megrázta a fejét.
– Azt kérdezte tegnap, hogy szerettem-e, és igen. De ez a
szerelem, soha nem volt olyan mély és intenzív, olyan …
szenvedélyes, mint kellett volna. De mindez nem számított,
mert Reednek megvoltak a saját… kedvtelései.
Feszülten figyeltem, ahogy nyel egyet és megremeg.
– Sokszor egész éjszakára elment.
Hirtelen felcsuklott, és könnybe lábadt a szeme.
– Biztos voltam benne, hogy van valakije. Egyszer követtem,
és… egy prostival volt. Először elképedtem, de aztán, ahogy telt
az idő, rájöttem, hogy többről van szó. Elszorult a gyomrom,
amikor rájöttem, hogy milyen tisztességtelen, és miket művel.
Olyan dolgokba keveredett, amikbe nem kellett volna. A házunk
tele volt titkokkal. Minden megbeszélése zárt ajtók mögött
zajlott. Mindent titkolt. Elkezdett fenyegetni, megpróbálta
minden mozdulatomat kontrollálni. Megpróbált olyanná
formálni, amilyennek akart engem, ami azt jelentette, hogy
befogom a számat, és lehunyom a szemem. Nem látok, és nem
hallok semmit.
Felsóhajtott. A kezét tördelte, de olyan erősen, hogy teljesen
elfehéredtek az ujjai.
– Én nem ilyen ember vagyok. És szó sem lehetett róla, hogy
ilyen környezetben neveljem fel a két gyermekemet. A baj csak
annyi volt, hogy semmire sem volt bizonyítékom. Semmi. Reed
gondoskodott róla, hogy így legyen. De én tudtam, mindent
tudtam.
– Tudom, hogy nem ilyen ember – bukott ki belőlem, pedig
nem kellett volna, de képtelen voltam továbbra is csendben ülni
– Tudom, és érzem.
– Szükségem is van rá, hogy higgyen nekem. Hogy elhiggye,
hogy soha, soha nem sodornám a gyermekeimet szándékosan
ilyen helyzetbe – mondta, és a szívére szorította a kezét, mintha
oda akarná nekem nyújtani. – Az első alkalommal, amikor
elhagytam, Thomas négyéves volt, Mallory pedig csak pár
hónapos. Az éjszaka közepén mentünk el, mikor ő üzleti úton
volt.
Gyorsan mozgott a kezem. Mindent gondosan lejegyzeteltem.
Közben persze a fogamat csikorgattam. Igyekeztem fejben
tartani, hogy ez is, csak egy olyan ügy, mint a többi. Olyan, mint
a többi.
Remegett a hangja, amikor folytatta, szinte alig kapott levegőt
a felindultságtól.
– Kaliforniába mentem, azt gondoltam, az elég messze van,
hogy ne találjon meg. Azt reméltem, majd egyszerűen elfelejt
minket. Hogy talán könnyen megúszom. De csak két napjába
került, hogy megtaláljon. Az első eset volt, hogy…
Elcsuklott a hangja, én pedig majd elvesztettem az
önuralmam.
– Grace… – suttogtam.
Lehunyta a szemét, megrázta a fejét és rám emelte gyönyörű,
kék tekintetét. Mély és őszinte, annyi jósággal teli, hogy tudtam,
bele fogok fulladni.
– Nos, mondjuk úgy, hogy erőszakkal, de visszavitt. Azt
mondta, soha többé nem láthatom a gyerekeimet, ha nem
megyek vele. Megadtam magam. Nem azért, mert gyáva voltam
és gyenge, hanem, mert nem volt választásom. Egy olyan
befolyásos családdal, mint az övé, nem tudtam szembeszállni.
Huszonhárom éves voltam, fodrász és kozmetikus
végzettséggel. Még az is csoda volt, hogy ennyit megengedett
nekem, hiszen volt két gyermekem, és gyakorlatilag fél Dél-
Karolina a családjáé. És természetesen nem tüntetett fel valami
jó fényben. De én eltökéltem, és tudtam, hogy egy nap, egy nap
majd sikerül elmennem.
– Istenem, Grace!
Összeszorította a száját.
– Ezután harcba szálltam ellene. Például nem engedtem meg,
hogy hozzám nyúljon, de ő erőszakoskodott. Azt reméltem,
majd egyszerűen belefárad az állandó harcba, és elenged. Vagy,
hogy találok ellene bizonyítékot. Valamit, amivel sakkban
tarthatom.
Hitetlenkedve megrázta a fejét.
– Nem tudom, hogy sikerült-e, de volt egy sanda gyanúm, és
kicsit körbeszimatoltam. Amit találtam, az elég volt ahhoz, hogy
legalább megijedjen tőlem. Elég volt ahhoz, hogy távol tartsam
magamtól. De tudom, hogy sérti a büszkeségét, és közel áll
ahhoz, hogy robbanjon.
– Mit találtál? – kérdeztem kíváncsian.
– Nos, mindig nagyon titkolódzó volt, ami az irodáját illeti,
szinte idegbajosan védte. Tilos volt bemennünk. Volt egy olyan
érzésem, hogy ha oda bejutnék egyszer, akkor találnék
valamit… valamit, amit felhasználhatok ellene. Amikor aztán
elment Washingtonba, én megragadtam az alkalmat, és
belopóztam. Mindent feltúrtam, és azt hittem, hogy hiába volt,
de aztán találtam az egyik kép mögött, egy széfet. Azt hittem,
esélyem sincs, hogy kinyissam, de megpróbálkoztam a gyerekek
születési dátumával, és… egy fotót találtam. Tudtam, hogy van
valami jelentősége, de nem tudtam, mi. Mindenesetre
magammal vittem. Elhoztam.
Kinyitotta a táskáját, és kotorászni kezdett benne, majd kivett
egy felnagyított képet, és odatolta elém.
Felemeltem, és amikor megláttam, összeszorult a gyomrom.
Olyan hatalmas csomóba, hogy azt hittem, menten elhányom
magam.
Kurvára homályos volt a kép, sötét és szemcsés, de még így is
kilencvenkilenc százalékig biztos voltam benne, hogy Reed
Dearborne van a képen. A dokkoknál állt, háttal a kamerának,
körülötte egy pár férfi, akiket nem lehetett felismerni.
Éppen hatalmas fémkonténereket emeltek le, az óriási
teherszállító hajókról. Azok a férfiak viszont, aki szemben álltak
a kamerával, mind géppisztolyt tartottak a kezükben. Elállt a
lélegzetem.
Előrehajoltam. Igyekeztem megérteni, mi lehet ez.
– Ezt… egy széfben találtad?
Nem mintha nem tudtam volna, a kikötőben folyó piszkos,
sötét ügyekről. A balhé, amibe a tesóm és a felesége
belekeveredett, épp elég bizonyíték volt. Az ügyek, amiket
képviseltem. Mindaz, amit tudtam. Majdnem sikerült
megkaparintanom őket, mindig egy hajszálon múlott.
De ez?
Ez bombaként robbanhat.
Megremegtem. Izgalom lett úrrá rajtam.
 Mibe keveredett ez a faszkalap?
– Egy titkos rekeszben volt a széf aljában – mondta Grace,
majd izgatottan előrehajolt. – Ezért mondtam, hogy nem
akarom felhasználni ellene, csak ha végképp szükséges. Nem
akarom belekeverni a gyerekeket. Őszintén szólva, nem is
tudom, mi a jelentősége. Annyit tudok csak, hogy ennek
köszönhetem, hogy most a nagyimnál lehetek a gyerekekkel.
Nem akartam, hogy azt higgye, valahol meglapulok. Nyíltan
akartam vele szembeszállni. Azt mondtam neki, hogy jó sok
másolatot csináltam belőle, és ha valami bajom esne, az egész
média kapna belőle egy-egy példányt.
– És meghátrált?
Hatalmasat sóhajtott.
– Azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy nem hiúsította meg a
válást. Megijedt. De azt hiszem, mostanra meg van róla
győződve, hogy csak blöffölök.
– Így van? – kérdeztem, hiszen nem tudtam, valójában
meddig képes elmenni, ha kell. A veszélyérzet gyakran
visszatartja az embert.
A ribancok, akik nem engedelmeskednek, vérrel fizetnek.
Felfordult a gyomrom, amikor eszembe jutott, mit hallott
Thomas.
Grace magabiztosan felemelte a fejét, elhelyezkedett a székén.
Vagyis megcserélte a keresztbe tett lábát.
Odatapadt a tekintetem.
A sima, selymes bőrére.
Úgy szerettem volna megérinteni!
Teljesen elborított a vágy.
 – Azt hiszem, már tudja, hogy bármit megtennék a
gyermekeim biztonságáért – mondta, majd a táskájába nyúlt.
Ugyanaz a táska volt, ami a múltkori látogatása alkalmával is
nála volt. Egy köteg pénzt vett ki belőle.
Azonnal felugrottam, szinte repültem felé, és lefogtam a
kezét.
– Az Isten szerelmére. – suttogtam elfojtott hangon – Azonnal
tedd el! Tudom milyen pénz ez.
Szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy honnan van
a pénz. Ha mégis tévednék, az a szemétláda vissza fogja
követelni.
Grace meglepetten pislogott rám.
– De már megbeszéltük, hogy ez ugyanolyan ügy, mint a többi.
És én tisztában vagyok vele, Mr. Jacobs, hogy nem olcsón
dolgozik.
– Nem kell az a pénz.
Tessék. Már megint ostobaságokat beszéltem. Úgy tűnik, ha
Grace-ről van szó, csak úgy ömlik belőlem az ostobaság.
Még mindig az a csúnya, elfeketedett valami döntött
helyettem, a mellkasom közepén.
– Dehogynem kell. – mondta Grace döbbenten – Szépen
elfogadja, és úgy tesz, mintha nem tudná, honnan van. Nem
engedi a lelkiismeretem, hogy fizetés nélkül dolgozzon.
– Nem kell a pénzed.
– Minden megváltozott, amikor az ügyfele lettem.
– Minden megváltozott, amikor megláttalak a bárban.
Jézusom!
Tényleg megőrültem.
 De soha, senki nem váltott ki belőlem olyan érzéseket, mint
Grace.
Visszadugtam a pénzt a táskába, még a cipzárt is behúztam.
Közben olyan közel kerültem hozzá, hogy egyszerűen minden
porcikámban éreztem őt. Bizsergett a bőröm, vibrált a bensőm.
Összeakadt a tekintetünk, és én elmerültem benne.
Elmerültem abban a gyönyörű zöldeskék óceánban.
Elképzelhetetlenül mély tekintete volt.
Igéző.
– Pro bono vállalom az ügyet – mondtam halkan, és
ellentmondást nem tűrőn. Az ajkam alig pár centire volt az
övétől. Elkerekedett a szeme, hitetlenség, döbbenet és félelem
költözött bele.
Olyan közel volt egymáshoz a testünk, hogy éreztem a
szívének zakatolását. Ha jobban odafigyelek, talán hallom,
ahogy zubog az ereiben a vér. Éreztem a vágyat, ami elöntötte a
testét. A bőréből párolgott felém.
– Mr. Jacobs – mondta.
Megragadtam a tarkójánál, és az arcába másztam.
– Ha még egyszer így szólítasz, esküszöm, felfektetlek az
íróasztalomra! – figyelmeztettem.
Egész felnőtt életemben kontroll alatt éltem, szabályokat
követve, keretek között.
Minduntalan uralkodok magamon.
De ez a nő… teljesen kifordít önmagamból.
Teljesen elveszek.
Porig rombol.
Vakmerővé tesz. Meggondolatlanná.
 De semmi mást nem láttam magam előtt, mint azt, hogy
miként dönteném az asztalra, hogyan hajtanám fel a
szoknyáját, hogyan tenném magamévá.
Hogy mit veszítenék ezzel, hirtelen nem is érdekelt.
Megrázkódott.
Szétnyílt az ajka, és egyenesen a szemembe nézett.
Tudtam, hogy ő is éppen a saját kis mocskos fantáziájával van
elfoglalva.
Megbontotta a falat, amit felhúztam magam köré.
Simán áthatolt rajta.
A bőröm alá kúszott.
A fogaim közé fogtam az állát.
Soha életemben nem akartam egyetlen nőt sem falatonként
végigkóstolni.
Soha senkit nem akartam annyira magamévá tenni, mint
Grace-t.
Ott, abban a szent pillanatban.
Zihálni kezdett. Kezét a vállamra tette, és belém kapaszkodott.
– Mr. Jacobs – mondta újfent.
Felmordultam.
– Keresed a bajt? Így van, ugye, Grace?
A térdére tettem a kezem, és végigsimítottam a combján,
közben szétnyitottam a lábát.
A másik kezemmel a temérdek hajába túrtam.
Mégis mi a faszt csinálok?
– Mit teszel velem, Grace? Nincs semmi önuralmam, ha a
közelemben vagy. Olyan dolgokat akarok, amiket nem szabad.
Olyasmiket lennék képes veszélyeztetni miattad, amiket nem
tehetek kockára.
Válaszként még szorosabban markolta a vállam.
– Mit akarsz? – lehelte kéjesen az arcomba.
– Téged akarlak. Minden porcikádat. Meg akarlak kóstolni,
meg akarlak ízlelni, végig akarlak nyalni, és meg akarlak
baszni.
És mindenképpen meg akarlak tartani.
– Mintha azt mondtad volna, hogy soha többé nem történhet
meg – nyöszörögte izgatottan, miközben én egyre feljebb
simítottam a combján, egészen a lába közéig. Végigfuttattam az
ujjam a nedves bugyiján.
– Így van, nem lehet.
Grace a szék szélén ült. A lába eléggé szét volt nyitva ahhoz,
hogy megsimogassam a bugyiját, és minden egyes simítással a
csiklóját is.
Annyira remegett a lába, hogy nem is tudtam eldönteni, hogy
összeszorítani szeretné, vagy még jobban széttárni.
Szinte összeért az orrunk.
Egymásba fonódott a leheletünk.
Semmi mást nem láttam, csakis őt.
A hosszú lábát, a magassarkúját, a vágytól nedves bugyiját.
– Ian…
Olyan volt, mint egy könyörgés.
Mint egy kérés.
Olyasmire kérte tőlem a választ, amit magam sem értettem.
Megnedvesítettem a kiszáradt ajkam, és magamba szívtam
minden egyes lélegzetét.
Félrehúztam a bugyija selymes anyagát, és a puncijába toltam
két ujjam.
Lassan és mélyen.
Szenvedélyesen felnyögött.
Elkezdtem csókolni az álla alatt a nyakát, egészen az ütőere
felett remegő, lüktető selymes bőréig.
– Sssss – suttogtam. – Tárd szét a lábad bébi! Hadd okozzak
neked örömet!
Még erősebben kezdett szorítani, miközben óvatosan
széttárta a combját, én pedig elkezdtem ki-be tologatni az
ujjaim a finom puncijában. Az ujjammal basztam meg, lassan,
de keményen és alaposan.
Előcsalogattam belőle, azokat a kéjesen nyöszörgő hangokat.
Azt akartam, hogy teljesen elveszítse önmagát. Csak még
egyszer! Veszítse el az eszét, az önuralmát úgy, ahogyan én is.
Azt akartam, hogy az ujjaimra élvezzen. Érezni akartam, hogy
mekkora örömet tudok neki szerezni.
Olyan lágy volt.
Olyan puha.
Olyan nedves.
Olyan tökéletes.
– Neked van a legédesebb, legfinomabb puncid, Grace!
Tudod? Tudod, hogy azóta a puncidról álmodozom, mióta
először megkaptalak? Tudod, hányszor fantáziáltam már rólad?
Hogy hányféleképpen tennélek magamévá, ha az enyém volnál?
Hangosan felnyögött.
A farkam majdnem kilyukasztotta a nadrágom.
Nagy önuralom kellett hozzá, hogy ne tegyem azt, amivel
éppen „megfenyegettem”. Legszívesebben az asztalra
döntöttem volna, hogy hátulról dugjam meg.
Szerettem volna az arcát fogni, miközben hátulról a
magamévá teszem.
Keményen. Durván.
Így szeretem.
Birtokolni akarom.
Uralni.
Legyen az enyém!
Meg akarom tartani!
Még mélyebben és még mélyebben.
Még többet.
– Még! Ne hagyd abba! – nyöszörögte szenvedélytől fűtötten.
Egyszerűen partner volt, minden apró gondolatomban.
Az arcát néztem, miközben egyik kezemmel a hajánál fogva
tartottam a fejét, a másikkal pedig az őrületbe kergettem.
A szemembe mélyesztette a szemét.
Felfalt a tekintetével. Elkábított.
Vagy én kábítottam el őt?
Hozzám dörzsölte magát, a kezemhez, miközben alig érte a
feneke a széket, de egyre csak jött közelebb. Elkezdett remegni a
feje, hanyatt döntötte, miközben igyekezett felfogni, hogy mit
csinálok vele.
Hirtelen belobbant az energiája, megfeszültek az izmai,
összeszűkült az ujjaim körül. Hatalmas orgazmusa volt.
Intenzív.
– Mindenhol érezni akarsz, ugye angyalkám?
– Igen – nyöszörögte.
Én pedig a csiklójára tettem a hüvelykujjam.
 Szinte azonnal elélvezett. Teljesen darabokra zuhant.
Olyan erősen rángott a teste, hogy a tenyeremben éreztem a
gyönyörét.
Remegett és rángott.
A hajamba markolt, és maga felé rántotta a fejemet.
A torkában ragadt a sikoly.
Ráfeszítettem az ajkam, rá a vibráló gyönyörre.
Meglovagolta a gyönyörét, apró sikolyok hagyták el a száját,
és mindaz, amit még tenni szeretnék vele, hirtelen felbuzogott
bennem. Tudtam, hogy valami nagyon értékeset tartok a
kezemben.
Hirtelen úgy éreztem, hogy teljesen rendben van, ha
elmerülök benne.
Ha magaménak akarom őt.
Elvesztem.
Beleszerettem.
Meg akartam csókolni. Ölelni, szorítani, és ígéretet tenni, hogy
minden rendbe jön.
Ehelyett kihúztam belőle az ujjam, és megfogadtam
magamnak, hogy ilyen többé nem fordulhat elő.
Felemeltem a kezem, és bekaptam az ujjaim. Leszopogattam
őket. A nyelvemen akartam érezni az ízét.
– Még egy utolsó kóstolás – mormogtam, Grace pedig tágra
nyílt szemmel, ijedten figyelte, hogy mit csinálok.
Megpróbálta összekapni magát, mélyeket lélegzett, miközben
igyekezett gyorsan a helyére igazítani a ruháját.
– Én… én… – dadogta rémülten, mintha menekülő útvonalat
keresett volna – Szükségem…
 Megragadtam az állát, és felém fordítottam az arcát. Az ajkára
tettem a hüvelykem, amellyel a csiklóját izgattam. Nyöszörögni
kezdett, én pedig a szájába dugtam az ujjam, rá a nyelvére.
– Ssss! – mondtam – Nem fordulhat többé elő, de még egyszer,
utoljára, muszáj volt, hogy megérintselek.
Alig észrevehetően bólintott, de a tekintete hirtelen megtelt
szomorúsággal.
– Mr. Jacobs, maga képes lenne engem tönkretenni – mondta
végül.
Elszorult a szavaitól a torkom.
Megsimogattam.
– Késő, angyalkám. Azt hiszem, éppen te vagy az, aki engem
tönkretett.
 22.

– Pizi! – kiabálta Sophie édesen vigyorogva, miközben áthúztam

a fején a hálóruháját. Tejfölszőke haja égnek állt a súrlódástól.
Kicsi, pufók kezét a hasára szorította, és röhögcsélve fel-alá
ugrált, mintha ez volna a világon, a legjobb móka.
Megdöfködtem a hasát.
– Csak nem ez Sophie kedvenc pizsije? – kérdeztem tőle szinte
énekelve.
– Lózaszín lovackász – nevetett. Olyan édes volt, olyan szívet
melengető.
Olyan mély és erős szeretetet éreztem a mellkasomban, hogy
néha igazán nehéz volt vele megbirkózni.
Mallory a földön ült, és a fejét ingatta, miközben kihúzta az
ágy alól a mesekönyvünket.
– Nem rózsaszín ló, buta Sophie, hanem unikornis. Az
unikornis varázslatos, a lovak nem varázslatosak, és ez nagy-
nagy különbség. Jobb, ha észben tartod, mert nem mindegy.
Sophie tovább röhigcsélt, miközben körbe-körbe rohangált a
szobában.
– Lovacka! – kiabálta.
Mallory hatalmasat sóhajtott, és a tenyerébe temette az arcát.
Úgy nézett rám a fejét fogva, mintha legalább olyan felnőtt
lenne, mint én.
– Reménytelen – jelentette ki.
Próbáltam nem nevetni, de nem bírtam megállni. Ez után a
nap után semmiképp.
A megbeszélés Iannel teljesen más fordulatot vett, mint amire
számítottam.
Mindketten tudtuk, hogy rossz irányba haladunk.
Mégis olyan volt, mintha nem lehetne megálljt parancsolni a
kialakult helyzetnek.
A köztünk lévő intenzív kapcsolat, az érzéseink gúzsba
kötöttek mindkettőnket.
Ian annyira nagyon, hihetetlenül létfontosságúnak tűnt
számomra. Mintha a szívem csak akkor lenne képes teljes
erővel dobogni, ha ő is a közelben van. Az érintése a biztonság,
a menedék érzését keltette bennem, a szenvedélyt ne is
említsem. Mindaz az érzés, amit életre hívott bennem,
összezavart, csak próbáltam felfogni, hogyan történhetett
mindez.
Egyben azonban biztos voltam.
Szükségünk van rá.
Mindnyájunknak.
De leginkább a gyerekeknek.
Tudtam, hogy oka van annak, hogy mi találkoztunk. Így
rendeltetett.
Nem azért, hogy beleszeressek, bár egyre jobban kifutott a
lábam alól a talaj, minden egyes perccel, egyre jobban
szerettem.
 Thomas jött be a szobába. Melegítőnadrág volt rajta, és még
vizes volt a haja a zuhanyozástól.
– Megmostad a fogad? – kérdeztem.
Válaszul a szemét forgatta.
Legalább ennyi.
– Anyu! Nem vagyok már kisgyerek!
– Tudom. De akkor is a kisfiam vagy, én pedig megkérdezem,
hogy megmostad-e a fogad.
Felhorkant, majd leült az ágya szélére.
– Persze, gondolom majd tizenhárom éves koromban is meg
fogod kérdezni!
– Tizenhárom? – kérdeztem vissza meglepetten, majd
négykézláb felé másztam, és amikor elértem, megragadtam és
csiklandozni kezdtem – Tizenhárom? Hát kérlek, harmincéves
korodban is meg fogom kérdezni!
Próbált nem nevetni, de aztán a hátára fordult, megpróbált
harcolni velem, és végül csak kitört belőle a nevetés.
– Hagyd abba, mami! Megőrültél? Elköltözök, megváltoztatom
a nevem, a címem, és soha nem kérdezheted meg többé, hogy
megmostam-e a fogam!
Még erőteljesebben csiklandoztam.
– Hahh! Megtalállak! Nem menekülhetsz előlem!
Sophie és Mallory fel-le ugráltak.
– Kapd el, mami! – kiabálta Mallory.
– Kapd el! Kapd el! – ismételgette Sophie is, mint egy papagáj,
tapsikolva és hangosan nevetve.
– Sosem találsz meg! – kiabálta Thomas röhögve.
– Hülye vagy, Thomas! Mi tudunk varázsolni, bárhol
megtalálunk! – tudatta vele Mallory, miközben ő is föléje
mászott, és szinte az arcába kiabált.
Ennyi szeretetet már én sem bírtam el.
Mindent elborított.
Abbahagytam a fiam csikizését, és megsimogattam a nedves
haját.
– Mindig megtalállak. Bárhol legyél is. Mindnyájatokat. –
mondtam ellágyult a hangon.
Ígéret volt.
Ígéret, hogy mindig együtt leszünk. Együtt maradunk,
kerüljön bármibe.
Thomas abbahagyta a mocorgást, Mallory pedig lemászott az
ágyról és kinyitotta a könyvünket. Folytatni akarta a történetet,
ahogyan minden este.
– Mi ez? – kérdezte egy papírdarabot lobogtatva, amit a
könyvünkben talált.
Hirtelen leolvadt a mosoly az arcomról, és rettegés vette át a
helyét.
Elszorult a szívem.
Ó, Istenem!
Remegő kézzel vettem el.
Egy borzasztó rajz volt, a kastély melletti labirintusról.
A kastély és a labirintus volt az egyetlen, amiben hasonlított a
mi rajzainkhoz.
A herceg, a hercegkisasszonyok és a szolgálójuk ugyanis nem
éltek, lemészárolták őket.
A király ott állt felettük, kezében egy vértől csöpögő késsel.
Hatalmas gombóc volt a torkomban.
 A fiamra néztem, aki az ágya szélén ült, lehajtott fejjel.
Szégyenkezett.
– Thomas – suttogtam, megérintve a térdét, hogy nézzen rám
– Mi ez?
Könnyek futották el a szemét.
– Mi van, ha nincs varázslat? Mi van, ha így végződik a
mesénk?
– Soha nem engedném, hogy bárki is bántson benneteket. Azt
hiszed…
A fejét rázta.
– Mi van, ha nem tudunk elmenekülni? – kérdezte dühödten.
– Mi van, ha örökre ott kell maradnunk?
Megértettem, hogy a rajz, az ő értelmezése. Mint egy
metafora. Reed kezében van a hatalom.
– Neeem! Már van egy hősünk! Már nincs miért aggódnunk,
mert ő megment, és kiszabadít minket, és mi elrepülünk végre
az unikornisok hátán. Ian Zian, a hatalmas harcos, megment
minket! – mondta Mallory mély meggyőződéssel, majd a
rámutatott a rajzra, amit azután készített, hogy Ian elment.
Amikor elment, és reménnyel telve itt hagyott minket.
Tudnom kellett volna, hogy az én kisemberemnek ezernyi
kérdés motoszkál a fejében, és aggódik. Tudnom kellett volna,
hogy éjjel az ágyában forgolódva azon gondolkodik, hogy
milyen lenne, ha rosszul alakulna minden.
Megfogtam a kezét, és lehúztam az ágyáról. Nem érdekelt,
hogy már kilencéves, és azt hiszi, hogy férfiként kell
viselkednie. Odahúztam magamhoz, és csak szorosan öleltem.
Sophie odaugrott hozzánk, és bemászott a másik karom alá, míg
Mallory a hátamhoz simult, és vékony kezecskéivel egyszerre
ölelt mindhármunkat.
Olyan szorosan magamhoz vontam őket, amennyire csak
bírtam.
– Nem engedlek el benneteket. Egyikőtöket sem. Ti az én
kicsikéim vagytok, az életem. Értetek élek. Miattatok lélegzem.
Minden lélegzetemmel értetek élek.
Nem érdekelt, milyen helyzetben vagyunk, és az sem, hogy
milyen befolyásos Reed.
Hinnem kellett, hogy minden jól fog alakulni.
Összetartozunk, és nincs olyan hatalmas erő a világon, ami
ezen változtatni tudna.
Különösen, ha egy hősünk is van, aki értünk harcol.
 23.

– Ez mi a lófasz? – hajította Lawrence az asztalára az újságot.

Legszívesebben azt mondtam volna, hogy már senki sem
olvas manapság újságot, de az az igazság, hogy az online média
is tele volt a hírrel, és folyamatosan erről beszéltek az összes
adón a tévében.
Lazán visszafordítottam feléje a papírt.
– Ne mondd, hogy csak azért hívattál ide, mert az új
kliensemről akarsz kérdezősködni.
– Ejtsd az ügyet. – hajolt előre.
– Tessék? – nevettem fel hitetlenkedve.
– Hallottad! Ejtsd az ügyet! Add oda valaki másnak! Leszarom.
Nem akarom, hogy belekeveredj.
Megráztam a fejem.
– Nincs beleszólásod, hogy kik az ügyfeleim.
– De van, ha ilyen fontos ügyről van szó. Nem hívhatod fel
magadra a figyelmet! Szétszednek, leinformálnak, és találni
fognak valamit. Olyasmikbe fognak belelátni, amibe nem
akarom, hogy belelássanak. Nem akarom, hogy egy ilyen
befolyásos emberrel szállj szembe, mint Reed Dearborne.
Öngyilkosság.
 Eltűnődtem, vajon szó szerint, vagy átvitt értelemben
gondolja-e.
Ahogy rám nézett, biztos voltam benne, hogy szó szerint
érthetem.
De nem miattam aggódott, csakis az érdekelte, hogy rá milyen
hatással lehet az egész ügy.
Ismét felnevettem.
Ezúttal dühösen.
De csak magamra haragudhattam. Az én hibám, hogy
eltűrtem, hogy ez a seggfej ennyi éven át irányítson engem. Azt
hittem, tartozom neki, pedig csak kihasznált.
Elöntött a méreg, olyan erősen, hogy fogadni mertem volna,
még ő is észreveszi rajtam.
Az íróasztalára tettem a tenyerem, és felé hajoltam.
– Akkor tisztázzunk valamit. – mondtam vészjósló hangon –
Nem vagyok a tulajdonod. Olyan ügyet vállalok el, amilyet
akarok. Semmi beleszólásod. Értve vagyok?
Különösen, ha Grace-ről van szó.
Grace.
A seggfej kiröhögött.
– Te tényleg ilyen hülye vagy, Ian?
Megreccsent a retro házi telefon az asztalán.
– Igen, Mimi? – szólt bele.
– Uram, jött egy csomagja, amit alá kell írni.
– Máris megyek!
Felállt, és úgy nézett rám, mintha rám parancsolna, hogy ne
merjek elmozdulni.
Amint kiment, az íróasztala mögé léptem, és beütöttem a
kódot.
Találnom kell valamit. De fogalmam sem volt, mit keressek.
Csak akartam valamit, bármit, amihez nekem semmi közöm, és
amivel sakkban tarthatom. Valami jelentős és igen mocskos
dologra vágytam.
Azt hitte a vén marha, hogy majd megzsarol. Na, majd
meglátjuk! Én leszek az, aki őt zsarolja meg. Méghozzá
keményen.
Gyorsan mozogtak az ujjaim a billentyűzeten.
Az öreg rendszerető és igen pedáns.
Szerencsére, gyerekkorom óta tanúja vagyok a
munkamoráljának.
A nyolc számjegyű kódot gyerekjáték volt megfejteni.
Egy pillanat alatt benn voltam a gépében. Feltérképeztem,
ide-oda klikkeltem, mindent igyekeztem jól megfigyelni, de
semmi különöset, semmi szembeszökőt nem láttam, semmit,
amiről ne tudtam volna.
Aztán hirtelen nagyot ugrott a szívem, amikor megláttam egy
kicsinyített fájlt. Egy kód volt, aminek így nem volt értelme, de
ezzel pont azt árulta el számomra, hogy érdemes kutakodni.
Nyilván nem fogok egy olyan fájlt találni, aminek illegális
tevékenységek a neve.
A doksiban egy lista volt címekkel. A másik fájlban pedig
nevek. Mind női nevek.
Összeráncoltam a homlokom, nem értettem, mi lehet az
összefüggés.
Hallottam az előtérben Lawrence hangját, ezért gyorsan
előkaptam a telefonomat és kattintottam néhány fotót.
 Egyre közelebbről hallottam a lépteit és a hangját. Valamit
odakiabált a titkárnőjének, ráförmedt, nemhiába, nagy bunkó
volt.
A francba! Kifutok az időből.
Gyorsan lekicsinyítettem a doksikat, lekattintottam a gépét
alvó módba, és szinte visszaugrottam az asztal túlsó felére, mert
már nyílt is az ajtó, és Lawrence egy borítékkal a kezében
belépett.
Iszonyatosan vert a szívem, ez már nekem is túl húzós volt.
Lawrence visszamászott a székébe, majd hatalmasat
sóhajtott. A borítékot lehajította az asztalra.
– Tisztázni akarsz velem valamit? Rendben. Akkor idefigyelj.
Egy csettintéssel elintézhetnélek. Az enyém vagy. Azóta az
enyém vagy, amióta elkezdtél nekem dolgozni. Mindig is az én
tulajdonom voltál, akkor is, ha te nem tudtál erről.
– Valóban?
– Igen, valóban.
Előrehajoltam, szinte bele az arcába.
– Akkor vedd úgy, hogy most felmondtam.

Az egyik cím megragadta a tekintetem.

Ott volt a többi között. Semmi különös nem volt benne azon
kívül, hogy nekem rohadtul fontos volt.
Egy olyan cím, amit soha nem fogok elfelejteni.
Egy olyan cím, amelyhez mindig visszatértem, visszahúzott,
ahogy az emlékek, amelyeket szerettem volna inkább kitörölni.
Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a városon át vezettem. A
környék egyre lerobbantabb lett, lepukkant házak és gyanús
alakok az utcákon.
Szinte éreztem a levegőben feszülő elkeseredést és
reménytelenséget.
Megrohantak az emlékek.
Kemény és undorító emlékek.
Megfogadtam, hogy soha többé nem jövök ide vissza. Hogy
kilábalok a szegénységből és a züllöttségből. Hogy soha többé
nem fog rám senki úgy tekinteni, mintha hulladék lennék.
Értéktelen.
Söpredék.
Éhező koldus.
Elborítottak az érzelmek, elszorult a torkom, ahogy balra,
majd jobbra fordultam.
Hirtelen felelevenedett az utolsó gyerekkori emlékem.
Teljesen fejbe kólintott.
Lelassítottam, ahogy az öreg épület közelébe érkeztem.
Legszívesebben beletapostam volna a gázba, hogy jó messzire
menjek innen, de azonnal.
Mielőtt még magával ragad a múlt.
Mielőtt túszul ejt.
Mielőtt rabja leszek.
De inkább lelassítottam, és résnyire leengedtem az ablakot.
Az autóm annyira nem erre a környékre való volt, hogy az
emberek gyanakodva fordultak utánam, megálltak, és utánam
bámultak.
 Talán leginkább sokk hatása alatt voltam, amikor végül
megálltam az adott címen, és leparkoltam a kocsival, a
lerobbant, öreg épület előtt, ahol minden megváltozott.
Ahol az életem, amit addig ismertem, véget ért.
Itt lett belőlem valaki más.
Itt lett belőlem férfi.
Férfi, aki úgy döntött, hogy elveszi, ami a túléléshez kell, nem
úgy, mint a kölyök, aki voltam, aki beérte azzal, amit talált.
Könny marta a szemem, és könny marta a torkom is.
Igyekeztem elfojtani az érzést, mert kurvára elgyengített.
A kormányba kapaszkodtam, izzadság csepegett a
szemöldökömről, amikor megláttam a három nőt kilépni az
épületből. Korán volt még, de vannak munkák, amik nem
várnak.
A férfiak nem ilyenek. Mindig készek átvenni az irányítást.
Lehunytam a szemem. Mintha az segített volna. Mintha attól
megszűnne a fájdalom.
Mindegy, milyen messzire futok, mindegy, milyen kőszívű
lettem, mint ahogy az is mindegy, hogy hány év telt el.
Ő bennem volt.
A legnagyobb bűnöm.
Elárultam.
 24.

– Van egy beugród! – mondta Melissa vigyorogva, miközben

hátrajött a vendégtérbe a váróból.
Hatalmasat dobbant a szívem, amikor megláttam, ki jön
mögötte.
Buta, buta szívem.
De nem tudtam semmit sem tenni ellene. Ez a magas, erős
kisugárzású, gyönyörű férfi ilyen hatással volt rám.
– Valakinek nagyon gyorsan nő a haja – kacsintott rám
Melissa, és olyan szemeket meresztett rám, hogy tudtam,
később beszámolót vár tőlem. Kétségem sem férhetett hozzá,
hogy kiszedi belőlem, nem fogja annyiban hagyni.
– Oké – suttogtam megilletődve, és a székemben ülő idős
hölgyre néztem – Még befejezem Mrs. Galvez frizuráját. Máris
kész vagyok.
Ian bólintott. Zsebre tett kézzel nézett rám, az energiája
azonnal megcsapott, mint egy fékevesztett, vezető nélküli
mozdony.
Befejeztem Mrs. Galvez haját, és lesepertem gyorsan a hajat a
válláról.
– Köszönöm, kedvesem. Hat hét múlva találkozunk! – mondta,
és a tenyerembe nyomott egy ötdolláros bankjegyet, majd
megkerülte Iant, aki olyan szemekkel meredt ránk, mintha
mindenkit ki akarna kergetni a szalonból.
Mintha egyedül akarna lenni velem.
Mintha szüksége volna rám.
Csak rám.
Volt benne valami vad és nyers, és valami sebezhető és
mélyen érzékeny, a kemény felszín alatt.
Villant a tekintete, ahogy rám nézett, én pedig hatalmasat
nyelve gyorsan felsöpörtem a padlót.
– Jöjjön, Mr. Jacobs, megmosom a haját.
Láttam, ahogy kitágultak az orrlyukai abban a pillanatban,
ahogy a nevén szólítottam.
Hatalmas, határozott léptekkel jött oda. Éreztem minden
sejtemben, még a légkör is megváltozott körülötte. Minden
egyes lépéssel megremegett körülötte a levegő.
Tiszta libabőr lettem, ahogy a karomhoz ért, miközben elment
mellettem.
Oly mértékben kívántam ezt a férfit, ahogy nem lett volna
szabad.
Teljesen lehetetlen mértékben, mélységes mélyen.
Pontosan ahhoz a hajmosóhoz ült, ahol egy hete is
megmostam a haját. Pont ugyanazt tettem, amit akkor.
Megengedtem a vizet, ellenőriztem a hőmérsékletet, és lassan
benedvesítettem a haját.
Elsötétedett a haja, ahogy a tekintete is, amellyel áthatóan
engem figyelt.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem suttogva.
 Harag suhant át az arcán, olyan mély, hogy a hangjában is ott
csengett.
– Sürgősségi eljárást indítványozok. Nem akarom, hogy a
gyerekeid Reed közelében legyenek.
Alig kaptam levegőt a döbbenettől.
– Ez… ez nem tűnik nagyon lehetségesnek. Ahhoz
alkalmatlannak kellene nyilvánítani, Reed pedig semmire sem
fektet akkora hangsúlyt, mint a hírére. Nem fog könnyen
menni, ha rossz színben akarjuk feltüntetni.
Mindketten suttogtunk, mintha egy kis burokba lettünk volna
zárva. Gyengéden mostam a haját, miközben olyanokat
mondott, amik ugyan reménnyel töltöttek el, de egyben
félelemmel is.
A két érzés összecsapott bennem, iszonyatos zűrzavart
okozva a mellkasomban.
Akartam, nagyon akartam! Szerettem volna tartósan távol
tartani Reedet a gyerekektől.
Eddig engedtem, azt gondolva, hogy csak akkor tarthatom
meg a felügyeleti jogom, ha megosztom. De ez azt jelentette,
hogy akkor Reed folyamatosan befolyásolja őket.
Azt jelentette, hogy kénytelen voltam minden héten
elbúcsúzni tőlük, amikor félelemmel a tekintetükben az
apjukhoz kellett menniük.
Ian rezzenéstelenül ült a széken, csak a szeme lángolt.
Folyamatosan engem nézett, követte minden mozdulatomat,
mintha látta volna gondolataimat.
A félelmem, a kételyeim, a szomorúságom.
Hirtelen ráeszméltem, hogy pont ezeket az érzéseket
adogatjuk egymásnak a gyerekekkel egész idő alatt. És
valahányszor hazajöttek hozzám, az érzések csak mélyültek.
– Reed veszélyes – mondta összeszorított foggal, bennem meg
megdermedt a vér, ahogy a merev arcára néztem.
– Honnan tudod? – Persze, tudtam én is. Pontosan tudtam,
hogy borzasztó tettekre képes. Ezért is hagytam el. Sokkal
inkább Ian sürgető hanglejtése volt az, ami megijesztett. –
Megtudtál valamit? Van valami bizonyíték?
– Nincs biztos lábakon álló bizonyítékom, de majd lesz.
Egyelőre a megérzéseimre hallgatok, plusz, ott van az is, amit
Thomas mesélt. Az elég ütős – mondta, s valami átsuhant az
arcán.
Sebezhetőség. Olyan mértékű, amilyet tőle még nem láttam.
Szerettem volna belelátni a lelkébe, megismerni jobban, bár
tudtam, hogy az a jó most mindkettőnknek, ha távol tart
magától.
– Én… – elcsuklott a hangja, és láthatóan küszködött a
megfelelő szavakat keresve. Összeszorította a szemét, és úgy
beszélt, mintha nem tudna közben rám nézni – … az egész
gyermekkoromat félelemben töltöttem. Soha nem tudtam
biztosan, hogy megölelni, vagy megütni fognak-e. Soha nem
tudtam biztosan, ki vigyáz majd rám, és ki fog bántani. Nem
akarom, nem akarom, hogy ők is ezt érezzék.
Elszorult a torkom. Lassan mostam a haját, ujjaimmal a
selymes hajába túrtam.
– Sajnálom – mondtam remegő hangon. – Sajnálom, Ian, hogy
így nőttél fel.
Összeszorította a fogát, és hallottam, ahogy a légzése
szaggatottabbá válik.
Én csak a testét borító hegeket láttam, amiket tetoválásokkal
takart el.
Hirtelen kinyitotta a szemét, felnyúlt, és elkapta a csuklóm.
– Mondtam, hogy ne sajnálj!
– Nem sajnállak – mondtam higgadtan –, de tisztellek. Azért,
aki lett belőled, azért, aki most vagy.
Ismét lehunyta a szemét.
– Nem vagyok jó ember. Borzasztó dolgokat tettem.
Elzártam a csapot, és megfogtam a törölközőt. Gyengéden
megdörzsöltem vele a haját, közben olyan közel hajoltam hozzá,
hogy majdnem összeért az orrunk.
– Megpróbáltál túlélni – suttogtam halkan –, ahogy tudtál.
Nem ismerem a történetedet, de tudom, hogy jó ember vagy.
Látom – mondtam, majd a füléhez hajoltam. – És éreztem is.
Megrázkódott, és én megéreztem a lelkét szorongató
fájdalmat. Régi, mélyen elrejtett fájdalom, ami most szabadult
ki belőle. De mégis haragos volt a hangja, amikor megszólalt.
– Az anyám… drogos volt és… prostituált. Fogalmam sincs, ki
volt az apám.
Úgy hasított belém a bánat, mint a villám.
Szinte kettéhasított.
Azonnal eszembe jutott, amit az irodában mondtam neki. Ő
volt az első ember, akinek bevallottam, hogy Reed illegális
dolgokba keveredett. Nőket vásárolt magának, mert megtehette.
Keserű ízt hagyott maga után.
Szinte éreztem, milyen lehetett Iannek gyermekként. Miként
formálódott az az édes gyermek ilyen kemény férfivá.
 Hirtelen megértettem.
Ezért gondolja azt, hogy egy gyerek hatalmas teher és
kockázat.
– Soha nem hanyagolnám el a gyermekeim – tört ki belőlem
szinte könyörgő hangsúllyal, annyira szerettem volna, hogy
higgyen nekem.
Érzelmek hada suhant át az arcán, fájdalom, harag és félelem.
– Sokszor már azelőtt megtörténik, hogy valaki egyáltalán
észrevenné. Utána pedig már késő.
– Nem baj, ha szereted és egyben haragszol is rá azért,
ahogyan felnevelt – mondtam, bár tudtam, hogy olyasmibe
ütöm az orrom, amibe nem kellene.
De annyira szerettem volna megvigasztalni, segíteni neki
elviselni a fájdalmat, ami láthatóan kínozta.
Szinte alig láthatóan megrázta a fejét. Nehezére esett
megnyílnia előttem.
– Szerettem őt. Nagyon szerettem, Grace. Nagyon. És
cserbenhagytam.
Összezavarodtam. Az arcára simult a kezem. Egymás szemébe
néztünk, és tisztán láttam a tekintetében a kínzó fájdalmat és
gyötrődést.
– Nem, Ian, ez lehetetlen – motyogtam.
Teljesen megszűnt a külvilág. Csak mi ketten voltunk, ő meg
én.
A fájdalma annyira kézzelfogható volt, hogy szinte
nehezemre esett lélegezni.
– Tévedsz, Grace. Nagyon tévedsz. Kurvára félek, hogy téged is
cserbenhagylak! Hogy végül elbaszom az egészet. Ráadásul
akkor, amikor a legjobban számít.
– Nem fogsz minket cserbenhagyni. Tudom.
Villant valami a furcsa, narancs fényű, fahéj és naplemente
színű szemében.
– Nem foglak cserbenhagyni benneteket. Ígérem! Le kell
buktatnunk azt a szarházit, hogy a gyerekeidnek soha ne kelljen
megtapasztaniuk, milyen az, ha elvesztik az anyjukat.
Elárasztottak az érzelmek a szavai hallatán.
Szeretem.
Szeretem.
Szeretem.
Ez sikongatta a lelkem.
Szerettem volna kimondani, de én tudtam, hogy ő nem
fogadná el.
Elutasítana.
Nem volt olyan helyzetben, hogy elfogadhassa az érzelmeim.
Így inkább megfogtam a kezét, és felállítottam. Fölém
magasodott, én pedig magam után húztam a gyantázóba.
Muszáj volt megérintenem.
Muszáj volt megmutatnom neki, hogy többet érdemel az
önvádaskodásnál, amiben láthatóan nagyon jó volt.
A lépteink hangosan koppantak a padlón. Biztos voltam
benne, hogy az összes fej utánunk fordult.
Nem érdekelt.
Csak is ő volt. Az az őrült érzés, ami majd szétfeszített. A vágy
erősebb volt bármi másnál.
Betoltam a gyengén megvilágított szobába. Szinte hátrahőkölt,
amikor elfordítottam a zárat.
 Mint az ilyen helyeken általában, a szoba hangulata
nyugalmat sugárzott, hogy a vendégek valóban relaxálni
tudjanak.
Ian nem úgy nézett ki, mint aki elengedte magát.
Minden idegszálunk szinte szikrázott.
Robbanásra készek voltunk.
Összeszorította a száját, én pedig a nadrágján keresztül is
láttam, hogy a hatalmas farka lassan megmerevedik, és
nekifeszül az anyagnak.
Azonnal kikapcsoltam az övét, és lehúztam a nadrágja
cipzárját.
– Hű! Angyalkám, mi a fenét csinálsz? – kérdezte Ian
meglepetten, de hangja csepegett a vágytól.
Letérdeltem. Meg akartam neki mutatni, mennyire kívánom.
Hogy mit hoz ki belőlem. Ahogy ő is tette velem, az irodájában.
Éjjelente ébren hánykolódom, rá gondolok, arra, hogy milyen
jó érzés, amikor egy ilyen férfi szeret.
Viszonozni akartam.
Megmutatni, milyen érzés, ha valaki önfeledten szeret.
Milyen érzés, szeretve lenni.
Milyen adni.
Eluralkodott rajtam a vágy, őrülten és megállíthatatlanul.
Lerántottam a nadrágját, és egyúttal az alsóját is lehúztam.
A farka hatalmas lendülettel ugrott elő. Merev, hosszú és
vastag volt, és ott billegett az égnek meredve az arcom előtt.
– Basszus, Grace! Nem muszáj…
A markomba fogtam, és húztam rajta egyet, miközben a
szemébe néztem.
 – Tudom, hogy nem muszáj, Ian. Tudom, hogy nem várod el.
Semmit sem vársz tőlem. És azt is tudom, hogy nem szabadna
megtennünk. De azt akarom, hogy érezd, mennyire kívánlak.
Érezd és élvezd. Engedd meg, kérlek – mondtam, majd
megnyaltam az izgalomtól csillogó makkját.
Végre megízleltem én is őt.
Felnyögött és a hajamba markolt.
A félénk, ijedt fiú, akit hajmosás közben megismertem, sehol
sem volt már. Helyette ott volt ez a gyönyörű, domináns férfi.
Ismét végighúztam a markom a férfiasságán, majd lenyeltem.
Egészen a torkomig bekaptam, amennyire csak bírtam.
Egy pillanatig csak bámult. Aztán valami megváltozott a
tekintetében. Ellágyult és eltelt szeretettel.
A szívem szinte azonnal reagált.
Szeretlek, Ian Jacobs.
Ian végül teljesen elengedte magát. A hajamba markolt és
elkezdte dugni a szám.
Minden egyes lökés mélyreható volt. Mindegyik domináns.
Mindegyik kimért.
A vágy eltelített engem is, elöntött a forróság, akartam őt.
– Ó, Grace… olyan jó… bassza meg… annyira tökéletes a szád!
Ó, milyen tökéletes!
Szoptam a farkát, markoltam, és simogattam a golyóit.
Ian pedig élvezettel nyögdécselt.
Mélyen és vészjóslón.
Bizseregtem egész testemben.
Az arckifejezéséből és a rezgéseiből ítélve, bajban voltam.
Ez a férfi bizony a magáévá fog tenni. Ez biztos.
 Ahogy rám nézett, az a tekintet! Tele szenvedéllyel és
ígérettel, pont mint az első, együtt töltött éjszakánkon.
Olyan férfias volt, olyan határozott. Az izmai megfeszültek,
meghajoltak, megrándultak.
A feszültség a levegőben is érezhető volt, súlya lett.
Hirtelen kihúzta magát a számból, és felrántott a földről.
Benyúlt a szoknyám alá, és szinte letépte rólam a bugyimat.
Már meg is fordított és ráhasaltatott a gyantázóágyra.
– Neked fogalmad sincs, milyen hatással vagy rám. Ugye,
angyalkám? Tönkreteszel. Kikészítesz. Megőrjítesz. Magamévá
teszlek. Megjelöllek. Olyan mélyen foglak megbaszni, hogy soha
nem fogsz engem elfelejteni.
Na, ebben eddig is biztos voltam.
Meglepetten felsikkantottam, amikor hirtelen belém lökte a
farkát.
Keményen és gyorsan.
Mélyen.
Előre lendültem. A karomat kinyújtva, elkaptam az ágy túlsó
végét, és belekapaszkodtam, ahogy hátulról dugni kezdett.
Teljes erőbedobással, lendületesen.
Olyan mélyen, olyan kétségbeesetten, hogy éreztem, valóban
teljesen magának akar.
Lökte, döfte, kúrta a puncimat.
Egészen a csúcs széléig vitt, ahol visszavett a lendületből,
lelassított, és ingerelni kezdett. Meg akart őrjíteni.
– Érzed ezt, Grace? Te is érzed? Tudod milyen az, amikor
majd elveszted az eszed? Ezt teszed velem. Minden egyes
pillanatban. Minden nap. Őrjítő vagy. Teljesen megfeledkezem
magamról miattad. Olyasmit akarok, ami nem lehet az enyém.
Olyasmikben hiszek, ami lehetetlenség.
– A tiéd vagyok. Mindenem a tiéd. – lihegtem.
– Ne mondj olyasmit, amit nem gondolsz komolyan –
figyelmeztetett, majd tövig lökte belém a farkát. Széthúzta a
fenekem, és olyan szögben döntött előre, hogy majd az eszemet
vesztettem a gyönyörtől.
Olyat robbant az agyam, hogy csak foltokban láttam.
De ő tartott, irányított.
– A tiéd vagyok.
Meglepetten felsóhajtott, és még erősebben markolta a
fenekem, miközben egyre mélyebben és egyre gyorsabban
dugott.
– Mondd még egyszer!
– A tiéd vagyok. – sóhajtottam rekedten.
– Teljesen?
– Teljesen.
Még jobban szétfeszített, olyan mélységben éreztem
magamban, ami már szinte lehetetlenség.
Tökéletes és helytelen.
Olyan ez a férfi a számomra, mint maga a mennyország.
És mint a pokol.
Minden megvan benne, amire vágyom, minden, ami talán
sosem lehet az enyém.
– Miattad mindenről elfelejtkezem, ami fontos nekem –
mondta. A zavarodottság és a düh panaszként szakadt fel
belőle, miközben a két farpofám közé dugta az ujját. Olyan
helyeken érintett, ahol még soha senki.
 Meglepetten felnyögtem, félig elképedve, félig pedig a
gyönyörtől eltelve. Ellentoltam magam az ujjainak. Többet
akartam. Még! Mindent akartam, amit ez a férfi csak adhat.
– Ian! – suttogtam önkívületben.
Teljesen megrészegültem. Semmi önkontrollom nem maradt.
– Tetszik, Grace? Már megvolt a puncid, és megvolt a szád is.
Ezt is megkaphatom? Ha az enyém volnál, nekem adnád?
Megengednéd? – kérdezte nyersen.
Vibrált belőle a durva, férfias dominancia.
Az erő és a hatalom.
Harag és düh.
De nem féltem tőle. Kicsit sem. Inkább attól féltem, hogy
elveszítem.
– A tiéd vagyok. Mindenestül. Annyira, mint még soha, senkié.
Azonnal lassított, én pedig élvezettel nyögdécseltem, ahogy
lassan, hosszan, kimérten dugott.
Kimérten húzta ki belőlem az ujját is, majd lassan kettőt tolt
belém.
– Például így? – kérdezte.
Nyögni akartam, könyörögni, sírni.
– Kérlek! – ennyire tellett csak tőlem.
Egyre mélyebbre dugta a fenekembe az ujjait. Egyre
mélyebbre, egyre gyorsabban.
Az ujjaival dugta a fenekem, a farkával a puncim.
Teljesen kitöltött. Teljesen tönkretett.
Centiről-centire, egyre jobban, egyre mélyebben.
Tudtam, amikor először megláttam, hogy utána már sosem
leszek a régi.
 Ian Jacobs olyan nyomot hagy bennem, mint még senki.
De a lehető legjobb értelemben.
– Ó, igen! Azt a kurva, milyen tökéletes vagy! – tört ki belőle.
Annyira éreztem őt mindenemben, annyira jó volt, annyira
helytelen, annyira izgató, hogy esküszöm, a testem minden
sejtje életre kelt.
Mintha minden egyes idegvégződésemmel éreztem volna.
Mintha minden egyes idegvégződésem átélte volna velem
együtt az orgazmust.
Minden sejtemmel élveztem; eksztázisba estem.
Forró lávaként robbantam fel, elemésztett a tűz és a fény.
És ahogy ő is egyre jobban élvezett, egyre jobban,
szinkronban dugta a seggem és a puncim.
Élvezte ő is, érezhetően már alig bírta.
– Soha… soha senkivel nem volt olyan jó, mint veled, Grace.
Senkivel, soha. Minden egyes alkalommal, amikor veled vagyok,
egyre jobb. Minden.
Pontosan ezt akartam.
A mindene akartam lenni.
Tudtam, hogy ez lehetetlen, de mégis akartam mindezt.
Együtt lovagoltuk meg a gyönyör hullámait, együtt éltük meg
ezt a csodálatos kínt.
Az ágyba kapaszkodva, toltam bele magam az ujjaiba és a
farkába, miközben ő erőteljesen lökött engem. Úgy ért hozzám,
hogy teljesen elhomályosult tőle a tekintetem, a szívem pedig
olyan sebességgel vert, hogy azt hittem, megszakad.
A kicsiny szoba majdnem felrobbant a benne lévő
energiáktól.
 Egyre gyorsabban mozgott, egyre jobban rángott a teste.
Hirtelen átölelt a szabad kezével, megkereste a csiklómat, és
dörzsölni kezdte.
Azonnal felrobbantam.
Élve elégtem a tűzben.
A fejem előre-hátra rázkódott, alig tudtam kapaszkodni,
miközben ez a csodás férfi így birtokolt engem.
Remegtem és libabőrös lettem.
Ismét a csúcs szélén álltam.
– Gyere, bébi! Gyere, angyalkám! Engedd el magad! Mutasd
meg, milyen tökéletes vagy! Mutasd meg, mennyire szereted, ha
ezt csinálom veled! Mutasd meg, mennyire tetszik, hogy így
teszlek magamévá. Mondd, hogy csak én tehetem! Csak én!
Mondd, hogy sosem felejtesz el!
– Csak te! Csak te! Soha nem foglak elfelejteni, soha! – sírtam,
nyöszörögtem, könyörögtem.
Aztán elélveztem.
Felrobbant a bensőm, olyan eksztázist okozva, mint soha
előtte.
Szinte az eszméletemet vesztettem.
Lebegtem.
Valahol a nap körül, a felhők között.
Ian remegett, remegett a csípője is, nyersen hörgött a
gyönyörtől.
– Az enyém vagy! Az enyém vagy! Nem érdekel, hogy nem
lehetsz az enyém, akkor is az enyém vagy!
Aztán elélvezett ő is.
Éreztem, ahogy bennem lüktet. Olyan csodás érzés volt, hogy
könnybe lábadt tőle a szemem.
Nem lehet az enyém!
Nem lehet az enyém!
Ha valaki ezt megtudná, végünk lenne.
Ez a csodálatos dolog, ami kialakult köztünk, sajnos tiltott
volt.
Hiszen az ügyvédem.
Hiszen ural és irányít engem… ó, igen, de még mennyire.
Meg akartam fordulni, megcsókolni, és soha el nem engedni.
Csodás ajkával a nevemet nyögte és hörögte. Mélyen, lentről.
Lassan kihúzta magát belőlem, én pedig elfeküdtem az ágyon.
Nem akartam, hogy lássa az arcom. Nem akartam, hogy
leolvassa róla az érzéseimet.
Odahajolt hozzám.
Lihegett, zihált, kapkodta a levegőt, miközben a fülembe
suttogott.
– Azt hiszem, beléd szerettem, Grace. Lassan, de biztosan, és
ezt nem engedhetem meg magamnak. Ezt nem.
 25.

Hevesen vert a szívem, kapkodtam a levegőt. Igyekeztem

összeszedni magam, de nem tudtam zöldágra vergődni ezzel az
érzéssel, amit Grace keltett bennem. Nem tudtam irányítani, itt
cikázott felettem, szikrázott a mindenségben.
Akartam őt. Fogni és ölelni, megnyugtatni, hogy minden
rendben lesz.
Elmondani, hogy én megvédem őt is, és a gyerekeket is. Igen,
ezt kell tennem.
Csakis ezt kellene szem előtt tartanom.
De elbotlottam. Elestem és megadtam magam.
Teljesen elveszítettem az irányítást az érzelmeim, és a tetteim
felett.
Birtokolni akarom őt.
Valami elpattant bennem, amikor a bérlakásoknál jártam. Túl
sok szarság kavargott a fejemben, hihetetlen gyorsan rohantak
meg az emlékek, s velük együtt az összes félelmem is felszínre
bukkant.
Olyan volt, mintha mindenhol lesben állna valaki, mintha
vadásznának rám.
Első felindultságomban idejöttem.
 Látnom kellett.
Vigaszt és nyugalmat nyújtott felzaklatott lelkemnek.
Olyan megnyugtató a jelenléte.
Tudtam, hogy egy pillantás elég, hogy enyhítsen a terhemen,
hogy ne kísértsenek folyton a múlt árnyai.
Nem szabadott volna ebben a kis szobában kikötnünk.
Nem. Így nem.
Veszélyes, nagyon veszélyes vizeken evezünk.
Minden egyes érintés, újabb kockázatot rejt magában.
Minden egyes érintés, veszélybe sodorhat mindkettőnket.
Mindent, amire valaha vágytam.
Mindent, amiért megdolgoztam.
Amiért eddig éltem.
Ez a nő számomra tiltott gyümölcs. Elérhetetlen. Ráadásul
olyasvalamit képvisel, amit én nem akarok.
Három gyereke van.
Három gyerek, baszki!
Meteor méretű gombóc volt a torkomban.
Hatalmas sóhajjal a csaphoz léptem. Megmostam a kezem,
levettem egy tiszta kéztörlőt a polcról, és odatartottam a meleg
víz alá.
Megmarkoltam és letisztítottam a farkam, közben nagyokat
szisszentem, mert még nagyon érzékeny volt.
Visszacsomagoltam magam a nadrágomba, felhúztam cipzárt,
begomboltam, megigazítottam, és próbáltam rájönni, mikor
vesztem el.
Mikor kerültem ebbe az ördögi körbe, hogy szinte bármire
hajlandó vagyok, egy kis gyönyörért cserébe.
 Próbáltam összeszedni magam, nagyokat lélegeztem, de
hiába.
A pulzusom azonnal felgyorsult, amikor ránéztem.
Felült. A krémszínű ruháját igazgatta, húzogatta le a derekán.
A haja kócos volt, a tekintete bizonytalan, de bátor.
Istenem, milyen szexi.
Kívül-belül csodás teremtés.
Az én meggyötört Hamupipőkém.
Az én megviselt angyalkám.
És akkor jövök én, és még jobban összetöröm.
Beszennyezem mindazt a jóságot és szépséget, ami benne
van.
Lassan visszaoldalogtam hozzá.
Egymást bámultuk.
Óvatosan.
Körültekintően.
Megfogtam a meztelen combját, és széttártam, miközben az
ágy szélére húztam.
Lágyan felsóhajtott, amikor a nedves törölközőt, a lába közé
nyomtam. Mintha fura bocsánatkérés volna.
– Nem hiszem el, hogy ezt tettem veled – vallottam be.
Elhamarkodott és meggondolatlan tett volt. Kurvára
felelőtlen.
– De hát én hoztalak ide hátra, Ian. – mondta vékony, félénk
hangon.
– Én pedig idejöttem hozzád, mert nem bírok, a rám pakolt
terhekkel. Én nyomulok minduntalan, egyre jobban és jobban.
Egyre többet követelek, pedig még csak kérnem sem volna
szabad.
– És ha én adni akarok? – kérdezte nyersen – Ha én azt
akarom, hogy a tiéd legyen az énemnek ez a része? Senki
másnak nem akarom adni. Olyan érzéseket keltesz bennem,
amiket ezelőtt soha nem éltem meg. Olyasmiket hozol ki
belőlem, amiket talán nem is igazán értek.
Rám emelte a tekintetét. Gyengéden és kedvesen nézett rám,
bizalom csillant a szemében.
Térdre ereszkedtem és onnan néztem a szemébe, miközben
letisztítottam a lába között.
Gyengéd, finom mozdulatokkal.
Megcsókoltam a térde oldalát. Egyszerűen csak meg kellett őt
csókoljam. Az orrom a bőréhez nyomtam, és belélegeztem az
illatát.
Beletúrt a nedves hajamba, és engem bámult.
Érzelemittasan. Olyan érzelmekkel telve, amiket nem lenne
szabad éreznie. Olyanokkal, amiket nem lenne szabad
elfogadnom.
Teljesen őszintén néztem rá.
– Segíteni akarok neked, Grace, ott akarok lenni, ha valamire
szükséged van. Azt hiszem, még soha senki életének nem
akartam ennyire részese lenni.
Valami átsuhant az arcán. Valami mélyenszántó és igazi.
Biztos voltam benne, hogy soha senki nem nézett így rám
ezelőtt.
Teljesen ledöbbentem tőle.
Legszívesebben kinyújtottam volna a kezem, hogy
megpróbáljam elkapni.
 De bolond vagyok.
Felálltam, és megkerestem a bugyiját a földön. Odaadtam
neki, és segítettem megigazítani a ruháját. Úgy álltam a lába
között, mintha ott lenne a helyem. Ujjam hegyével
végigsimítottam azon az édes puhaságon. Mindenképpen meg
kellett érintenem.
– Nem engedhetjük meg, hogy ilyesmik történjenek velünk.
Túl veszélyes! – mondtam keményen.
Láthatóan elszomorodott.
– Ne haragudj, nem akartalak ilyen helyzetbe hozni…
Lehajoltam hozzá.
– Soha, soha ne kérj tőlem ezért bocsánatot – mondtam neki,
majd megfogtam az arcát, és megcsókoltam a homlokát – majd
egy másik életben – suttogtam.
Grace bólintott, én pedig elhúzódtam tőle, hogy én is
megigazítsam magamon a ruhámat.
– Ma délután kérvényezni fogom a sürgősségi eljárást. A
Thomastól hallottakra fogok hivatkozni, hogy aggódik érted.
Lehet, hogy majd beszélni akarnak vele, de ha meg akarjuk
nyerni az ügyet, minden fegyvert be kell vetnünk, ami a
rendelkezésünkre áll. Mindent, amit te is el tudsz mondani. Ha
arra kerülne a sor, készülj, mert valószínűleg használnod kell
azt a fényképet.
Aggodalom ült ki az arcára, és megremegett, de azért
bólintott.
– Persze – válaszolta.
– Fogalmam sincs, hogyan fog Reed reagálni, de bármit
kinézek belőle. Ígérd meg nekem, hogy óvatos leszel. Hívj fel, ha
hallasz, vagy látsz valamit. Hamarosan vége lesz mindennek, és
én mindent megteszek, hogy kedvezően alakuljon az ügy.
Láthatóan megrettent, a tekintete elhomályosult, minden
egyes lehetséges forgatókönyv hirtelenjében lepörgött előtte.
Megsimogattam az arcát. Még egyszer, utoljára.
– Minden rendben lesz. Ígérem!
Ismét bólintott.
– Bízom benned – mondta.
Bízom benned!
Az ajtóra néztem. Legszívesebben berúgtam volna.
– Gyere ki közvetlenül utánam, és mondd, hogy mennyit
fizetek a szolgáltatásért. Ügyelj rá, hogy mindenki jól hallja.
Oké?
Nyelt, remegett a torka, láttam. A lába is remegett, ahogy
lecsúszott az ágyról.
Lekapta a lepedőt és a szennyesbe dobta, majd elővett egy
tisztát, és gyorsan feltette.
– Igenis, Mr. Jacobs – mondta akkor.
Jézusom!
Ez így nem fog menni.
Idegesen beletúrtam a hajamba.
– Okés, akkor rajta.
Kinyitottam az ajtót, kiléptem. Minden tekintet ránk tapadt,
pont, ahogyan sejtettem. Néhányan kendőzetlenül bámultak,
néhányan igyekeztek nem feltűnően nézni. De mindenki
azonnal elhallgatott, amikor kiléptem.
Grace közvetlenül mögöttem jött, a cipősarka hangosan
koppant a padlón.
 – A hajvágás huszonöt, a gyanta ötven – mondta hangosan. –
Összesen hetvenöt dollár – mondta a pult mögé lépve.
Teljesen kész volt. Egész testében remegett.
Elővettem a tárcámat, és odanyújtottam neki egy százast.
Közben a mutatóujjammal végigsimítottam a kézfején, hátha
megnyugszik tőle.
Muszáj volt hozzáérnem.
Nem akartam, hogy miattam szégyenkezzen, hogy rosszul
érezze magát.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd alig észrevehetően
bólintott, és betette a pénzt a fiókba.
Erővel vettem rá magam, hogy megforduljak, és elmenjek.
Hiszen munkám van.
Ideje nekiállni.
 26.

Két órája folyamatosan reszketek. Mióta Ian bejött a szalonba.

Aztán megkértem Melissát, hogy tegye át a vendégeimet
máskorra, én pedig öt perccel Ian után, szintén kiléptem a
fodrászat ajtaján. Nem tudtam volna ottmaradni és hajakat
vágni, úgy tenni, mintha olyan nap lenne, mint a többi.
Nem, mert nem olyan volt, és tudtam, hogy minden meg fog
változni. Támadásba lendülünk. Eddig csak reménykedtem,
hogy megszabadulunk Reedtől, most viszont mindent
megteszek, hogy így legyen.
Mindent megteszek, hogy nyerjek.
Talán veszélyes kijelentés, de igaz, és mindenképpen megéri a
kockázatot.
Leparkoltam a nagyi háza elé. Ma bridzsezik a barátaival,
vagyis, nagyjából egész nap nem lesz itthon. Nem szép, de
örültem neki.
Muszáj volt egy kicsit egyedül lennem, végiggondolni a
kialakult helyzetet. Életemben először vagyok szerelmes.
De úgy igazán.
Nem könnyű ez a szerelem, nem is lassú. Nem is az a fajta
személy váltotta ki belőlem, akiről egyébként feltételeztem
volna. Nem, teljesen más, de mindezek ellenére, minden egyes
sejtemmel éreztem, hogy ez a szerelem, nem fog elmúlni.
Ez a szerelem a mindent átölelő, a mindent kitöltő szerelem,
ami hirtelen jön, lever a lábadról, és olyan mélyen a szívedbe
ágyazza magát, hogy örök időkig együtt dobban vele.
Hatalmasat sóhajtottam, leállítottam a motort, kitártam az
ajtót, és kiszálltam az autóból, hogy élvezzem a kellemes
levegőt, és a nyugodt csendet.
Ijedten és fájdalmasan zihálni kezdtem, amikor hirtelen,
szinte a semmiből mellettem termett egy árny, és keményen
felkent az autóra.
Pislogtam, próbáltam tájékozódni, de arra sem maradt időm,
hogy magamhoz térjek, mert Reed, szinte azonnal az arcomba
mászott.
Vörös volt a feje az idegességtől.
– Mi a faszt művelsz? Mégis, hogy gondoltad ezt? – sziszegte.
Elöntött a félelem.
Ó, Istenem!
– Nem… nem tudom, miről beszélsz.
Még erősebben az autónak nyomott.
Gyilkos tekintettel méregetett. Az általában rezzenéstelen
arckifejezése eltűnt.
– Ne szórakozz velem! Most hívott az ügyvédem. Komolyan
azt hitted, hogy majd csak úgy nézem és hagyom, hogy azt
csinálj, amit akarsz?
– Csak azt teszem, ami a gyerekeimnek a legjobb.
– Ők az én gyerekeim. – köpte az arcomba arrogánsan.
Felhorkantam, és igyekeztem kihúzni magam.
 – Viccelsz, Reed? Alig látod őket, még akkor sem foglalkozol
velük, ha nálad vannak. Nem akarnak ott lenni, nem szeretik,
és én sem akarom, hogy ott legyenek, hogy a közeledben
legyenek.
Az arcát fürkésztem. Valami jelét kerestem annak, hogy talán
megért.
– Csak… csak engedd el őket.
– Te meghibbantál, ha azt hiszed, hogy ez megtörténhet. Most
azonnal velem jössz te is!
Elöntött az iszonyatos düh. Nem tűrtem tovább ezt a
terrorizálást.
– Szerintem te hibbantál meg. Soha nem megyek hozzád
vissza. Soha! Azt hiszed, nem tudom, mibe keveredtél bele?
Blöfföltem. Azt reméltem, hogy véletlenül elszólja magát.
Hogy megtudok valamit, amit elmondhatok Iannek, és
felhasználhatjuk a bíróságon.
Szikrázott a szeme az indulattól.
– Semmit sem tudsz! De ha tudnál is, senki nem hinne neked,
egyetlen bíró sem. Nem fogtad még fel? Ez a város, az enyém.
Minden egyes centije, akárcsak neked.
A rémület elbizonytalanított.
Szörnyen valóságosnak tűnt, amit mondott.
Hiszen mindenkit kézben tart.
Felemeltem a fejem, és reméltem, hogy ráharap a csalira.
– Van bizonyítékom. Fényképek…
– Figyelmeztettelek, hogy olyasmibe ütöd az orrod, amihez
semmi közöd – mondta, a hangja elmélyült. – A feleségemként
mellettem a helyed, de semmi közöd, az üzleti ügyeimhez.
Felfogad? Haza kell jönnöd, hogy… megvédhesselek.
A döbbenettől tátva maradt a szám.
Teljesen komolyan mondta. Tényleg azt hitte, hogy otthon, és
biztonságban érezném magam a házában? Hogy majd befogom
a szám, és… rendes feleség leszek?
– Köszi, de asszem nem élek a lehetőséggel. És ha esetleg
elfelejtetted volna, már nem vagyok a feleséged.
– Ne kényszeríts olyasmire, amit később megbánok.
Felnevettem. Egyszerűen kitört belőlem. Annyi érzelem
kavargott bennem, és mélyen tele voltam félelemmel.
Reed megőrült.
Egyik pillanatban úgy tesz, mintha szeretne, és óvni akarna, a
másikban pedig fenyegetőzik, és ő jelenti a veszélyt.
Tartottam magam, nem szegtem le a fejem.
– Például mire, Reed? Megütsz? Kicsinálsz? És mitől is akarsz
pontosan megvédeni?
Odébb csusszant, és belehajolt az arcomba.
– Olyasmiktől, amiről neked fogalmad sincs. És ne csinálj úgy,
mintha én lennék itt a rosszfiú. Én vagyok az, akinek
huszonötezer dollárja eltűnt a széfjéből. Visszaszerzem a
pénzem, és visszaszerezlek téged is.
Oldalra hajtottam a fejem, úgy néztem rá. Kihívóan.
Ellenségesen. Igyekeztem erősnek mutatni magam.
– Paranoiás vagy. Soha többé nem nyúlhatsz hozzám, és a
pénzed sincs nálam.
Felsikoltottam, amikor hirtelen a hajamba markolt, és erősen
megrántotta. Csepegett a gyűlölet a hangjából.
– Azt hiszed, több eszed van, mint nekem? Azt hiszed, nem
tudom, hogy te vitted el a pénzt? Az az enyém. Ahogyan te is. Itt
az ideje, hogy emlékeztesselek erre.
Rátapasztotta a száját az enyémre, erőszakosan próbálta a
számba tolni a nyelvét, a testét pedig az enyémnek feszítette,
mint egy romlott, perverz állat.
Amilyen valójában volt.
Hányingerem lett, görcsbe rándult a gyomrom. Csapkodtam,
ahogy megpróbáltam kiszabadulni a szorításából. Megragadta
mindkét csuklómat, és a fejem fölé feszítette őket.
– Nem! – sikítottam hiábavalón.
Széjjelrugdosta a lábam, és betolta magát közéjük. Egy kézzel
szorította a csuklóm, a másikkal erőszakosan a mellembe
markolt.
Könnyek szöktek a szemembe, nyöszörögtem a fájdalomtól.
Ne! Ez nem történhet meg.
Még erősebben küzdöttem ellene, megpróbáltam
kiszabadulni, rúgni, harapni, de ő benyúlt a szoknyám alá.
– Ostoba liba.
Mennyivel másképpen hangzott, mint amikor Ian
angyalkámnak szólít.
Angyalkám.
– Meg fogod bánni, hogy baszakodtál velem! – hörögte Reed,
kezével a szoknyám alatt matatva – Senki sem hagyhat el egy
Dearborne-t.
Sikítottam, rúgtam, bőgtem.
De erősebb volt nálam.
Kegyetlenebb.
Az ő könyörületességén múlt, hogy mi lesz velem.
Ami semmi jóval nem kecsegtetett.
 27.

Hirtelen lefékeztem, amikor Grace házától pár méternyire

megláttam a Jaguart. Éberen figyeltem, sötét, rossz érzés
uralkodott el rajtam.
Az a szemétláda van itt.
Abban a pillanatban, hogy megtudtam, elutasítják a
sürgősségi eljárási kérelmem, azonnal kocsiba ugrottam, és
idejöttem, hogy beszéljek Grace-szel.
Pedig megfogadtam, hogy nem fogom megtenni.
Leparkoltam, és kiugrottam az autóból.
Lüktetett bennem az adrenalin, minden izmom pattanásig
feszült, ahogy Grace háza felé mentem.
Fák és bokrok vették körül a telket, nem lehetett látni semmit.
De én éreztem a félelem ízét a levegőben.
Követtem a megérzésem, egyre jobban siettem a ház felé.
Hirtelen sikoly törte meg a csendet.
Grace!
Az adrenalin, ami már így is zubogott bennem, teljesen
átvette az uralmat. Futni kezdtem, elborította az agyam a vörös
köd, amikor bekanyarodtam a feljárónál, és megláttam Grace-t.
Az a szemétláda a kocsihoz szorította, hozzádörgölődzött. A
szoknyája alatt fogdosta és megpróbálta megcsókolni.
Meg akarja csókolni!
Kivert a veríték, azonnal felbukkantak a régi, lelket-
nyomorgató emlékek. Odafutottam.
Nem gondolkodtam, nem gondoltam a következményekre
sem. Megragadtam Reedet a gallérjánál fogva, és elrántottam
Grace-től.
Az a rohadék megingott, de csak folytatta az erőszakoskodást.
Annyira bele volt merülve, hogy fel sem tűnt neki, hogy ott
vagyok.
Lassan összeállt azért neki is a kép.
– Te rohadt köcsög! – kiabálta, majd nekem esett.
Tárt karokkal fogadtam.
Nekem rohant. A teste sokkal szélesebb volt az enyémnél, de
nem volt igazi ellenfél.
Kikent, kifent faszfej.
Valószínűleg soha nem verekedett még igazán.
Hagytam, hogy a földre rántson, a hülyéje azt hitte, hogy ő az
erősebb.
Fölém hajolt, én a mellkasának feszítettem a cipőm sarkát, és
akkorát löktem rajta, hogy elszállt, és a betonba csapódott.
Azonnal felugrottam, ökölbe szorult a kezem, és már
repültem is. Minden haragom, minden frusztrációm, minden
gyűlöletem benne volt. Akkora öklöst kapott, öröm volt nézni.
Grace-ért. A gyerekeiért.
Felszínre törtek az emlékek, ahogy a seggfejet püföltem.
Teljesen elhomályosult a tekintetem.
Anya.
 Csak ütöttem a fejét.
Anya.
Reed is pont olyan volt, mint azok a szemétládák, akik az
anyámat használták. Bedrogozták, hogy irányítani tudják.
Ugyanazok, akik a testvéremet és engem bokszzsáknak
használtak.
Teljesen magamon kívül voltam.
Bőr hasadt, vér spriccelt, csont törött.
Teljesen elvesztettem az önuralmam.
Elvakított a gyűlölet.
Kiabáltak körülöttem. Felismertem Grace selymes hangját.
– Ian, kérlek! Hagyd abba! Hagyd abba! Ian!
– Rohadt szemétláda! – sziszegtem – Kicsinállak! Azt hiszed,
bánthatod?
Grace hátulról átölelte a nyakam, a szája a fülem mellett volt.
Jelenléte belekúszott az erőszaktól elvakult szívembe és
felbőszült elmémbe.
– Ian! Abba kell hagynod! Kérlek! Hagyd abba!
Ismét betoltam egy ütést.
– Ian, kérlek!
Megálltam. Abbahagytam. Lassan kitisztult a látásom, és az
agyam. A szívem viszont hevesen vert. Valami megváltozott
benne.
Valami ott vert a szívemben, ott lüktetett, egy érzés, oly
hatalmas, amilyet még soha nem éreztem.
Mélyen beszívtam a levegőt, a hűvössége megtöltötte a
tüdőmet.
Lassan talpra kecmeregtem. Távolabb léptem, mielőtt még
újra nekiestem volna.
– Ó, Istenem! – hallottam Grace hangját. A szája elé
tapasztotta a kezét, amikor meglátta, mit csináltam annak a
rohadéknak az ábrázatával, aki tönkre akarta őt tenni.
Az a szemét használni akarta őt.
Az a szemét el akarta őt venni tőlem.
Reed fájdalmasan nyöszörgött, fuldokolva felköhögött,
levegőért kapkodott. Végül összeszedte magát, és
feltápászkodott, majd dülöngélve elindult. A szemöldökéből és
az ajkából csepegett a vér.
Szétkente az arcán, ami most kissé furán nézett ki. Az ajka
dagadt volt, az orra ferdén állt.
Kék tekintete hitetlenkedve meredt rám, mintha még maga
sem hinné, hogy valaki épp szétrúgta a seggét. Eltűnődtem,
vajon tudja-e, hogy csak azért úszta meg ennyivel, mert Grace
könyörgött érte.
Csak miatta hagytam abba.
Csak miatta.
Már minden körülötte forgott. Csakis körülötte.
Ránéztem. A szívem legalább annyira vérzett, mint ennek a
seggfejnek a képe.
Oda akartam menni hozzá. Átölelni. A fülébe suttogni, hogy
soha nem fogom megengedni, hogy bárki bántsa.
Majdnem későn érkeztem.
Összeugrott a gyomrom, amikor elgondoltam, mi történhetett
volna, ha öt perccel később érek ide.
A földre szegeztem a tekintetem, amikor Reed őrült mód
felröhögött.
 – Értem már! Szóval az ügyvédeddel kefélsz! – kiabálta, de
nem nézett rám – Azt hiszed, nem tudom, ki ez a szarházi?
Grace megrázta a fejét.
– Nem…
Reed villámgyorsan ott termett Grace előtt.
– Te büdös kurva! Ne hazudj nekem! Kúrsz az ügyvédeddel,
ugye?
Megfordult a fejemben, hogy kinyírom. Egyszerűen megölöm.
Kitörlöm a világból, és megszűnik a fenyegetés.
Az sem érdekelt, milyen következményei lennének.
Igyekeztem uralkodni magamon. Lenyelni a dühömet. Abba a
szalmaszálnyi józan eszembe kapaszkodtam, ami még megvolt.
Túl keményen dolgoztam ahhoz, hogy a faszszopó miatt
tönkretegyek mindent. És persze Grace ügyének sem akartam
ártani.
– Nem, te seggfej, csak azért jöttem, hogy aláírja a papírokat, a
sürgősségi eljárással kapcsolatban. És mire érkezem? Az a
szemétláda, aki ellen távoltartást kér, mert fél tőle, éppen meg
akarja erőszakolni. Kíváncsi vagyok, mit szól majd a bíró. –
fenyegetőztem.
Gyerünk, te seggfej! Menj és panaszkodj a médiának, hogy
szétrúgtam a segged. Egy pillanat alatt hidegre teszem a
hírneved!
Felröhögött, szinte rázkódott a nevetéstől, tekintetét az
enyémbe fúrta. Kőkemény volt. Elgondolkodtam, hogy talán
pont olyan, mint én. Sziklaszilárd.
Bármire képes, hogy elérje a célját.
– Azt hiszed, kiállhatsz ellenem? Komolyan azt hiszed? –
nevetett – Egy szánalmas senkiházi a ranglétra aljáról? Egy
nevetséges, önjelölt kis mitugrász, aki azt hiszi magáról, hogy
ügyvéd? Aki olyan téveszméket táplál, hogy van esélye ellenem?
Nem különös, hogy te voltál az egyetlen ügyvéd, aki elvállalta az
ügyét? – kérdezte gúnyosan.
– Azért vállaltam el az ügyet, mert tudom, hogy megnyerem.
Tönkreteszem a hírneved, darabokra szaggatom. Az az ügyvéd
vagyok, akit az összes arcoskodó, senkiházi, álnok politikus
maga mellett akarna tudni. Igen, rizikós volt elvállalni. De a mai
nap után? Kurvára örülök, hogy elvállaltam. Elég biztos vagyok
benne, hogy nyerni fogok – mondtam ökölbe szorult kézzel.
Ide-oda járt a tekintete köztem és Grace között.
Grace tiszta ideg volt, reszketett, látszott, hogy fél, gyötrődik.
Reed bólintva elhátrált. De az arcát látva tudtam, hogy nem
adta fel.
– Figyelmeztettelek! – mutatott Grace-re, majd fogta magát, és
elviharzott.
Ott álltunk ketten a csendes utcán, néztük, amint elmegy.
Az, hogy a bíró azonnal értesítette Reed-et, világossá tette
számomra, hogy az igazságszolgáltatás nem a mi oldalunkon
áll.
Sokkal keményebb menet lesz, mint ahogy azt elsőre
gondoltam, és biztos voltam benne, hogy tele lesz sárdobálással.
Nos, tulajdonképpen, szinte reménytelennek láttam a
helyzetet.
De hát éppen ezért, nem akartam elvállalni az elején.
Ökölbe szorult a kezem, amikor hallottam, hogy felbőg a
Jaguar motorja. Csikorgó kerekekkel fordult meg, és szinte
padlógázzal robogott el.
Minden izmom merev volt a haragtól, az idegességtől, attól,
hogy próbáltam uralkodni magamon. Legszívesebben
utánaloholtam volna. De aggódtam Grace-ért.
Különös, rémült, szinte lebénult állapotban állt, szótlanul.
A tekintete teljesen üres volt.
– Annyira sajnálom, hogy nem értem ide hamarabb! – tört ki
belőlem.
Grace felém fordult. Annyi minden az arcára volt írva, annyi
érzelem, hogy meginogtam tőle.
Különösen a mai fodrászos eset után. Különösen az imént
történtek után.
– Te sajnálod, Ian? Hiszen te mentettél meg!
– Meg akarom ölni, Grace – mondtam összerezzenve. –
Legszívesebben beülnék a kocsimba, és szó szerint
levadásznám. Végre pontot tehetnék az egész végére.
Kicsinálnám, és soha többé esélye sem lenne, hogy ártson
nektek.
Közelebb oldalgott hozzám. Szőke haja, dús hullámokban
keretezte gyönyörű arcát. Micsoda nő!
Remegett a keze, ahogy kinyújtotta, de megsimogatta a
szemem feletti sérülést.
– Te itt vagy, és ez mindennél fontosabb.
– Grace – suttogtam, miközben elhatalmasodott rajtam ez az
érzés, amivel szemben teljesen tehetetlen voltam. Egészen
mélyről tört fel, egy kiüresedett, elhagyatott részemből, ahová
hirtelen melegség költözött.
Kinyújtotta felém a kezét.
 – Gyere! Mossuk meg a sebeid.
Követtem a házba.
A falak visszhangoztak a magányos csendben. De az is lehet,
hogy az, ami köztünk volt, az volt annyira intenzív, hogy semmi
mást nem érzékeltem.
Végigment a folyosón, majd benyitott balra az első ajtón. Egy
kis fürdő volt.
Becsukta mögöttünk az ajtót.
Bezárt minket.
Esküszöm, éreztem a nyelvemen az ízét.
Belélegeztem a lelkét, magamba nyeltem a jóságát.
Teljesen levett a lábamról.
Megfogta az ingem, és elkezdte kigombolni.
Lassan.
Egyesével.
Olyan hevesen vert a szíve, hogy hallottam és éreztem is.
Vibrált.
Bennem vibrált és lüktetett.
Lehúzta a vállamról a ruhát.
Kirázott a hideg, és szaporább lett a légzésem.
– Grace – suttogtam ismét.
Megrázta a fejét.
– Nem tudom, mi történt volna, ha nem jössz.
Azonnal feltört bennem a gyűlölet. Hatalmas lángokban
perzselte a lelkem.
Kinyújtottam a kezem, megsimogattam az ajkát. Durván,
erősen.
Mintha le tudnám róla törölni annak a rohadéknak az
érintését.
– Meg akart csókolni – mondtam.
Persze tudtam, hogy ennél sokkal többet akart. Jóval többet.
Mindenhol fogdosta őt. Benyúlt a szoknyája alá, és be akart
jutni a bugyijába. Teljesen elborult tőle az agyam. Az
önuralmam egy pillanat alatt elveszett, ahogy elképzeltem, mi
minden történhetett volna. Bántotta volna Grace-t. Megérintette
volna. Megerőszakolta volna.
Éreztem a félelmet és a rettegést, amit a gondolat felszínre
hozott. Ismét végigsimítottam Grace ajkán.
A csók annak jár, akit igazán szeretünk.
Hatalmasat dobbant a szívem.
Nagyon nagyot.
Valóságosat.
Grace is végigsimított az ajkamon, de olyan gyengéden, oly
sok érzéssel, hogy szerintem még soha senki nem érintett meg
így.
Kifújtam a levegőt, szétnyílt az ajkam.
Kék tekintete rajtam pihent. Mennyi minden kavargott benne!
Hatalmas, kék tenger, tele érzelmekkel.
Olyan érzelmek, amiket nem szabad éreznem.
De mégis minden ott volt.
Ott lebegett köztünk. Lassan betakart minket, mint egy meleg,
kényelmes takaró.
Engem teljesen ellepett, és mire észrevettem, már tudtam,
hogy végem.
Lassan mozdultunk. Tétován, de úgy, mint az egymást vonzó
és taszító mágnesek.
 Nem nagyon értünk egymáshoz, de nagyon közel voltam
hozzá.
Aztán nem bírtam tovább.
Előrehajtottam a fejem, összeérintettem a homlokunkat,
feltört belőlem az elfojtott feszültség.
Lehunytam a szemem, előre-hátra hintáztam, miközben
fájdalmasan ziháltam.
Úgy találtam Grace-re, ahogy soha nem gondoltam volna.
Ahogy még soha nem találtam senki értékeset. Nem tehettem
ellene semmit.
A szájára simítottam az enyémet, és abban a pillanatban el is
vesztem.
Gyengéden értünk egymáshoz.
Egyszer. Kétszer.
Ó, Istenem, milyen finom volt!
Annyira tökéletes!
Annyira jó!
Olyan volt az ajka, mint a legédesebb, érett szilva.
Teljesen megrészegültem tőle.
Olyan vágyat éreztem, mint még életemben soha.
Akartam őt. Teljesen.
Olyan érzés kerített hatalmába, mintha Grace képes lenne
kitölteni a mellemben tátongó, fájdalmas űrt.
Mintha elég lenne, hogy az enyém lehet, és máris
megváltozna minden.
A selymes hajába simítottam a kezem, és a szájára hajoltam.
Mohón megcsókoltam, magamba nyeltem szenvedélyes
zihálását.
 Csókolóztunk.
– Ian – suttogta rekedten. Körmét a vállamba vájta, majd
végigszántotta.
A nyelve az enyémhez tapadt.
Olyan volt, mint az illata, édes, kandírozott virágszirom.
Mennyei.
Mámoros.
Soha nem volt ilyenben részem. Nem is tudtam, hogy lehet így
csókolni.
Keményebben, szenvedélyesebben kezdtem csókolni,
birtoklón, mohón. Szinte be akartam kebelezni, magamba
fogadni és elraktározni.
Grace visszacsókolt, pont olyan hevesen, ahogy én.
Mindenhol simogattuk egymást, közben ide-oda forgolódtunk,
a falnak ütköztünk, az ajtónak, a mosdónak.
Forró csókokat váltottunk.
Fel is lobbant a tűz az ereimben.
Szenvedély, kéj… szerelem.
Ó, Istenem!
Szerintem nagyjából ekkor vesztettem el a józan eszemet.
Akkor veszítettem el a kontrollt is.
Az agyam teljesen kikapcsolt.
Minden, amit elnyomtam magamban eddig, most felszínre
tört.
Vannak dolgok, amiket nem tudunk örökre elnyomva tartani.
Ilyen a félelem is.
Ősidők óta a társam. Mindig velem volt. Ha fáztam, ha
éheztem, ha aggódtam.
 Teljesen eluralkodott rajtam, úgy, ahogyan tizenhét éves
korom óta senki.
Összeszorult a mellkasom, és összeomlottam.
Maga alá temetett.
Elkapott a pánik. A jéghideg félelem.
Nem, nem tudom ezt csinálni. Nem megy.
Megragadtam a vállát, és eltoltam magamtól.
Hangosan kapkodtam a levegőt, hatalmasakat lélegeztem, úgy
éreztem, megfulladok.
Rettegve bámultam Grace-re, aki úgy nézett rám, olyan
tekintettel, olyan érzelmekkel az arcán, amit egyszerűen nem
tudok elfogadni, és nem tudok viszonozni.
És győzött a pánik. Remegve felkaptam az ingem a padlóról,
magamra kaptam, és kirohantam.
 28.

Ian hirtelen felült az ágyában. Sötétség vette körül. Pislogott,

megpróbált tájékozódni, de a nagy sötétségben szinte semmit
sem látott.
De biztos volt benne, hogy hallotta.
A bejárati ajtó kitárult, és a falnak csapódott.
Azonnal elszorult a szíve, mint mindig ilyenkor. Félelem
kúszott fel a torkán, eltelítette, mint egy szörny, aki
belemélyeszti a fogait.
Nehezen vette a levegőt.
Be akart bújni a takarója alá, el akart tűnni. Elrejtőzni. De
ilyet csak a gyávák csinálnak, és ő nem gyáva.
Jace is mondta neki, hogy legyen bátor, hogy muszáj magára
vigyáznia.
Így félretolta a takarót, és felállt. Olyan nagyon remegett a
térde, hogy majdnem összeesett, amikor üvegcsörömpölést
hallott, majd közvetlenül utána az édesanyja nyüszítő sírását.
Valahogy összekavarodtak a hangok.
Lenyelte a rémületét, és odaosont az ajtóhoz. Behúzta a
nyakát, ahogy óvatosan kinyitotta az ajtót, majd kilépett a
nappaliba.
 Tompa fény világított a szobában, ami az új lakásuk éke volt.
Egyébként sokkal szebb lakás volt, mint az ezelőttiek, a hűtő is
folyton tele volt, és mindig volt meleg víz, ha zuhanyozni akart.
Anyukája azt ígérte, hogy vigyázni fog rájuk, nem szereti, ha
fáznak és éhesek. Azt is megígérte, hogy gondoskodik róla, hogy
soha ne kerüljenek megint olyan helyzetbe.
Azt mondta, hogy tiszta, és hogy nem fog visszaesni. Hogy
soha többé nem vesz drogot a kezébe.
A legjobb az egészben ráadásul az volt, hogy az anyukája
tényleg boldognak tűnt. És mosolygott! Nagyon sokat
mosolygott, annyit, hogy végül Ian fejében megfordult az a
gondolat, hogy talán mosolyogni nem is olyan nehéz.
De azok a zajok és hangok, amik most a konyha felől jöttek,
nem tűntek boldognak.
– Baszd meg! – hallotta édesanyja hangját – Húzz a házamból,
te rohadék! – mondta sírva.
Ian a falhoz simult és nagyon óvatosan a konyha felé
lopakodott. Azt kívánta, bárcsak otthon lenne Jace. Ő tudná, mit
kell tenni.
Ismét csattant valami, az anyukája felsikoltott. Léptei
hangosan döngtek a padlón, de a nehezebb léptek szorosan
követték.
Mintha ezernyi tűt szúrtak volna szerte a bőrébe, úgy járta át
Iant a félelem.
– A te házad? – hallotta a férfi hangját. – Megvettelek, te hülye
ribanc! Szerinted bármi ingyen van?
Ian belesett a sarkon. A férfi megpróbálta megcsókolni az
édesanyját. Az ő teste sokkal nagyobb volt, sokkal izmosabb és
keményebb, Ian attól félt, talán még ketté is töri a nőt.
Anya eltakarta az arcát a férfi elől, hol egyik oldalra fordította
a fejét, hol a másikra, mindent megtett azért, hogy ne csókolja
meg a férfi.
– Állj! – kiabálta.
Ian rosszul lett, felfordult a gyomra.
De hát csók csak annak jár, akit igazán szeretünk!
Ez a férfi biztos, hogy nem szerette igazán az ő anyukáját.
A nő rugdosott, rángatta a kezét és a testét, mindent megtett,
hogy a férfi ne férjen hozzá. De az a pólója alá nyúlt, anya
kiabálni kezdett.
– Szállj le rólam, te disznó! Undorító vagy! Mondtam már,
hogy végeztem veled! Vége!
Ian összerezzent, amikor ismét meghallotta a csattanást.
Tudta, hogy ugyanezt hallotta ezelőtt is. A pofon hangja volt. A
férfi az édesanyját pofozta. Tudta, hogy holnapra tiszta kék lesz
az anyukája arca, és majd az ágyban, sírva fogja eltölteni a
napot.
Ahogy ezt végiggondolta, már nem is félt.
Becsörtetett a szobába, és teli torokból, hangosan rákiáltott a
férfira.
– Hagyd békén az anyukámat!
Lehet, hogy kicsi és vékony, de Jace azt mondta, hogy igazi
harcos. Egy bunyós, aki hátulról, lesből támadva fog mindenkit
legyőzni.
Ráugrott a férfi hátára, aki anyát a konyhapulthoz szegezte.
Úgy mászott rá, mint a mászókára. Átkulcsolta a férfi nyakát, és
amennyire csak tudta, összehúzta magát.
 – Fuss, anyu! Fuss! – kiabálta – Majd én megmentelek!
Rettenetes rémület ült ki az édesanyja könnyáztatta, maszatos
arcára.
– Ó, Istenem, Ian! Hagyd! Hagyd csak! Hagyd elmenni!
Ian viszont harcolni akart. Még jobban szorította a férfi
nyakát, mígnem dulakodni kezdtek.
A férfi hörgött, és megragadta Ian csuklóját. Megfogta és
elhajította. Ian átrepült a konyhán, mintha súlytalan lenne. A
hűtőbe csapódott be, akár egy rongybaba. Iszonyatos fájdalom
hasított a vállába és az a fejébe.
Lecsúszott, és elterült a földön.
Próbált nem sírni, pedig fájt. De hamarosan rájött, hogy nem
is tudta eddig pontosan, mi az a fájdalom. Aztán megtudta,
mikor a férfi kihúzta a nadrágjából az övét, és elverte.
Az édesanyja sikított, könyörgött a férfinak, hogy hagyja abba.
De a férfi ettől csak még jobban belelendült, még jobban
bántotta a fiút.
Ian csak ennyire emlékezett, utána ugyanis minden
elfeketedett előtte.

Ian mozdulni sem bírt, borzasztóan fájt mindene.

Megpróbálta kinyitni a szemét, de be volt dagadva. Az egész
teste duzzadt volt, olyan érzése volt, mintha bármelyik
pillanatban szétrepedne valamije.
– Ssss, maradj kicsim! Annyira sajnálom! Annyira sajnálom! –
hallotta az édesanyja hangját, közvetlenül a füle mellett. Ekkor
ébredt rá, hogy az anyukája a karjában tartja őt és dajkálja.
– Nem engedem, hogy bántson! Soha többé nem bánthat –
mondta a kisfiúnak.
Ian ébrenlét és álom határán volt, élvezte az édesanyja
ringatását, és hallgatta az altatódalhoz hasonlító énekét.
Örökkön örökké.
A halántékán érezte anyukája ajkát, amikor az lehajolt és
megpuszilgatta.
A legjobb érzés volt a világon.
 29.

Felriadtam. Elaludtam a kocsiban a kormány mögött. Grace

háza előtt parkoltam.
Ziháltam és próbáltam tájékozódni. Tekintetem körbejárt a
szomszédos házak környékén. Fák hajlongtak a szélben, fent a
csillagos égen felhők gyülekeztek, vihar készülődött, hogy
elhozza nekünk a telet.
Meghúztam magam.
Védelmező üzemmódba kapcsoltam.
Bár már magam sem voltam benne biztos, hogy így van-e.
Az viszont biztos, hogy már órák óta ültem a kocsiban. Nem
tudtam rávenni magam, hogy elautózzak innen, miután
kirohantam a házából.
Megvédem.
Nem akartam innen elmozdulni, hátha az a faszfej fogja
magát és idedugja a képét.
Grace nagyija nagyjából egy órával az én távozásom után
érkezett a gyerekekkel. Szóval csak ültem és bámultam a házat,
ahogy felkapcsolták bent a villanyokat alkonyattájt, majd azt is,
amikor végül tíz harminckor mindet lekapcsolták.
Nyugovóra tértek.
 Ez persze nem jelentette azt, hogy ne érezném Grace-t.
Éreztem a tekintetén az ablakon át. A lelkét, amely
aggodalomtól volt hangos.
Nem tudom, hogy elbóbiskoltam-e. De ott ültem a kormányba
kapaszkodva hajnali egykor, és izzadtam, mint egy ló. Sokkal
inkább az a tizenkét éves kisfiú voltam, akinek úgy szétrúgták a
seggét, hogy egy hajszálon múlt az élete, mint az az érzéketlen
férfi, akivé váltam.
Az a férfi csak egy volt a sok közül, aki hol volt, hol nem volt
az életünkben. Elvetemült volt, és tébolyodott.
Megdörzsöltem az arcom, hogy elhessegessem az érzést, majd
felkaptam a mobilom az anyósülésről. Abban reménykedtem,
hogy Grace küldött üzenetet.
Másrészt azon tűnődtem, vajon nem adtak-e ki ellenem
körözést, vajon Mack nem keres-e valahol testi sértés miatt.
Reed túlságosan büszke ahhoz, hogy ilyen egyszerűen futni
hagyjon.
Hatalmasat sóhajtottam, amikor láttam, hogy egyetlen üzenet
sem jött. Körülnéztem ismét, de csak az éjszaka nézett velem
szembe.
Megmerevedtem. Hidegség borult a csontjaimra. Előkúszott
belőlem a rettegés.
Minden olyan… fura volt.
Nem tudtam volna megmondani, mi töltött-e el leginkább
nyugtalansággal: a visszatérő rémálmom, a testemet fedő
sebhelyek sokasága, vagy a nő, aki odabent aludt.
Nem tudok csak így ülni, ezt éreztem. Muszáj valamit tennem!
Nem várhatok, míg ez a szemétláda kigondol valami számára
kedvezőt.
Begyújtottam a motort. A fényszórók bevilágították az utat.
Alaposan körbekémleltem, hogy biztosan rendben van-e
minden, aztán megfordultam az úton.
A Mercedes erős motorja felbőgött, ahogy a gázra léptem. Az
utcai lámpák felettem világítottak, sejtelmesen tompa fénybe
vonva az utcát. Egy lélek sem volt kint.
Fogalmam sem volt, hogy mi a fenét művelek, csak azt
tudtam, hogy számtalan határt megsértettem, olyan sokat, hogy
biztos lehettem benne, bárhogy is végződik ez az egész, az
nekem nem lesz jó. Túl mélyre süllyedtem az ügyben, innen
már nincs visszaút. Elvesztettem mindazt, amiért dolgoztam,
amiért küzdöttem, amiért éltem.
De hülye vagyok!
Egy átkozott marha, de egyszerűen nem tudtam, miként
állíthatnám meg ezt az egészet. Olyan gyorsan történt minden,
teljesen elvesztettem a kontrollt, úgy haladtunk, mint egy
fékevesztett, vezető nélküli mozdony. Szinte berepültem a
kanyarba, élesen jobbra tekerve a kormányt, még csak nem is
lassítottam. Csikorogtak a kerekeim, kifarolt a kocsi hátulja, én
döngettem tovább.
Az idegességem minden másodperccel, minden kilométerrel
nőtt.
Még jó pár kanyart vettem be hasonló lendülettel, sebesen
szárnyaltam az éjszakában, mintha láthatatlan volnék.
Legyőzhetetlen.
Csak így nyerhetem meg az ügyet.
Nem szabad attól félnem, hogy mi várhat rám a végén.
 Ahogy a flancos környékre értem, lelassítottam. Hálát
rebegtem az égnek, hogy legalább nem feltűnő a kocsim. A
házak távolabb voltak az úttesttől, hegyes végű, kovácsoltvas
kapu zárta őket körbe, de volt, amelyiket hatalmas kőfal. Igen,
láthatóan drága, pénzes helyen jártam.
A ház már több mint száz éve a Dearborne család
tulajdonában volt, Reed dédapja az első bankárok egyike volt a
környéken. Nevük hamar egybeforrt a politikával, apja egy
időben polgármester volt, és Reed láthatóan hasonló babérokra
tört.
A seggfejet ismerve, nyilván túl is akart rajta tenni.
Szorosabban markoltam a kormányt, a kezem csupa sebhely
és var volt, kis emlékeztető, hogy mekkora barom ez a Reed.
Folyamatosan Thomas hangját hallottam a fejemben.
Az a ribanc, aki nem engedelmeskedik, vérrel fizet.
Mi a faszt jelenthet ez?
Nem tudtam eldönteni, hogy csak valami hülye hímsoviniszta
duma, vagy valami valós, konkrét fenyegetést takar.
Nyilván erre a talányra, nem tudom meg a választ abból, hogy
itt keringek az éjszaka közepén a milliomosok házai körül, de
valahogy el akartam jönni ide.
Talán megfigyelem, hátha látok valamit.
Időben leállítom, ha lenne akkora marha, hogy visszamenjen
Grace-hez.
Végiggurultam a birtok mellett. Legalább négyhektárnyi volt,
hatalmas kőfal ölelte körbe, itt-ott kovácsoltvas részekkel. Az
erre sétálók csak a pompás zöld gyepet és a házat eltakaró,
lélegzetelállító, hatalmas ősfákat láthatják. Csak egy futó
pillantásnyira sejlik fel a távolban a grandiózus, fehér épület.
Mintha külön idegesíteni akarnák az erre járókat, hogy még
arra sem érdemesnek, hogy kívülről megcsodálhassák az
épületet.
Ismét elöntött a düh.
Utáltam az ilyen nagyképű magamutogatást.
Utáltam a gondolatot, hogy Grace-t sikerült elcsábítani.
Utáltam a gondolatot, hogy a gyerekek is ki vannak téve
mindennek.
A járdaszegély mellé kanyarodtam, és leparkoltam az egyik
olyan részen, ahol a kovácsoltvas kerítés törte meg a
kőrengeteget. Amennyire a kocsiból bírtam, bekukucskáltam a
bokrok között a tompa sötétségbe.
Egy hatalmas szökőkutat láttam, egy kocsifelhajtó közepén, és
a tornác lépcsőjének a legszélét.
De engem leginkább az az árny érdekelt, amit nem messze
onnan pillantottam meg. Kihúztam magam, erőlködve
előrehajoltam, igyekeztem megfejteni a sötétben, hogy ki lehet
az.
Mi a fasz?
Biztos csak hallucinálok!
Hunyorogva dőltem közelebb, hogy jobban lássak.
A szívem hirtelen a torkomba ugrott, a pulzusom pedig
vágtázni kezdett.
Nem! Ezt az alakot, ezt a testtartást, ezer közül is
felismerném!
Ezt az embert, aki minden kétséget kizáróan Reed Dearborne-
nal szemben állt ott, tévedhetetlenül megismerem.
 Lawrence Bennet.
Félelem kúszott a torkomba.
És ott is maradt, hatalmas rettegést hozva a lelkemre.
Nem magam miatt.
Grace miatt.
Úgy éreztem, menten megfulladok.
Hatalmasakat lélegeztem, hogy lenyugodjak.
Kiengedtem a kéziféket, üresbe tettem az autót, és lassan
elgurultam.
Nem mertem a gázra lépni, nehogy meghallják a motor
hangját.
Amikor a sarokra értem, beletapostam.
Egy dolog lebegett a szemem előtt.
Egy ok.
Egy válasz.
Megígértem, hogy megvédem őt.
És pontosan ezt is fogom tenni.
 30.

Ideges kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől. Felébresztett,

azonnal felültem az ágyban.
A matracra támaszkodtam, és körbenéztem a szobában.
Teljesen össze voltam zavarodva.
Ekkor vettem észre, hogy a telefonom folyamatosan villog és
pittyeg.
Az éjjeliszekrényen hevert, ahová lefekvés előtt tettem.
Gyorsan érte nyúltam.
A szívemben egész este hatalmas zűrzavar tombolt, és amikor
megláttam, ki küldte az üzeneteket, szokatlanul gyors
ritmusban kezdett verni.

Ian: Nyisd ki az ajtót!

Ian: Biztos haragszol rám. Tudom. Egy faszkalap

vagyok.

Ian: De be kell engedned. Nem kettőnkről van szó.

Kérdés nélkül azonnal lerúgtam a takarót, és az ajtóhoz

futottam. Pizsamanadrágot sem vettem fel.
Mezítláb, topban és bugyiban siettem az ajtó felé, amit ököllel
püfölt odakintről.
A ház túlsó felében fény gyulladt és én tudtam, hogy a nagyi is
felébredt.
Gyorsan kinyitottam a zárakat, és kitártam az ajtót.
Ian ott toporgott a küszöb előtt, a haját tépve.
Iszonyatosan feldúltnak látszott.
– Ian – suttogtam ijedten, miközben igyekeztem felfogni,
vajon mi történhetett. Ugyan miért áll itt éjnek évadján, mikor
az este legnagyobb részében kint ült az autójában?
Tudtam, hogy figyel. Távolságot tartott, de elmenni nem
tudott.
De azok után, ami a fürdőben történt, a sebzett lelkemmel
küszködtem. Tudtam, hogy így kell lennie. Ha minden
megoldódik, ha lezárult az ügy, ha megmentette a családom, el
kell engednem.
Meg kell védenie saját magát is.
A karrierjét.
A szívét.
Tudtam, nagyon jól tudtam, nem engedheti meg magának,
hogy szeressen minket.
Úgy nem, ahogyan én szeretem őt.
Nyugtalanul motyogott. Ott állt az árnyékban, ugyanaz a
véres ing volt rajta, mint délután, csak nem volt végiggombolva,
az ujját feltűrte. Szét volt esve.
– Grace – mondta halkan.
– Mi történt?
 Összeszorította a fogát. Harag, düh, félelem és ijedtség villant
gyönyörű szemében.
– El kell tűnnötök innen
– Hogy mi? – kérdeztem meghökkenve.
Nem hívtam be, de félretolt az útból és bejött, vigyázva, hogy
véletlenül se érjen hozzám. Mintha az a végét jelentené
mindennek.
– El kell innen tűnnöd. Neked és a gyerekeknek. Azonnal!
Követtem a tekintetemmel, ahogy körbekémlelt a házban,
amikor megakadt a tekintetem a nagyimon. Ott állt kócosan, a
kezeit tördelve.
Szerettem volna megnyugtatni, azt mondani neki, hogy
minden rendben van, nyugodtan menjen vissza aludni. De
ekkorát nem hazudhattam.
Éreztem a levegőben a bajt.
Megragadtam Ian csuklóját.
– Mondd el mi történt!
Hirtelen megfordult, én pedig meghökkentem az arcára írt
mélységes fájdalomtól.
– Veszélyben vagy!
– Ho… honnan tudod? Mi történt?
– Csak egyszerűen tudom, Grace. Tudom! – ismételte, és
megérintette a mellkasát.– Tudom!
Odasietett hozzám, és hatalmas kezét az arcomra simította.
Elállt a lélegzetem.
– Kérlek, higgy nekem!
Nem mondhattam el neki, hogy jobban bízom benne, mint
eddig bárkiben az életem során. Nem mondhattam el neki, hogy
nekem ő jelenti a biztonságot. Nem mondhattam el neki, hogy
nekem ő jelenti az életet.
Csak bólintani tudtam.
A tekintete végigsiklott rajtam.
Égetett.
Mintha végigperzselte volna az egész testemet. Aztán
észrevette, hogy alig van rajtam valami.
Elengedte az arcom, mintha magát is megégette volna, és
hátrébb lépett.
– Öltözz fel! – mondta.
Ismét csak bólintottam, és a szobám felé indultam.
Szorosan mögöttem jött, be a gyerekkori szobámba. Teljesen
betöltötte a kis teret, tele lett vele a levegő, amit belélegeztem.
Felgyorsult a szívverésem.
Felhúztam a farmerom, közben ő a szekrényem mellett állt.
Kivett egy táskát, és elkezdett belerámolni.
Belebújtam a cipőmbe.
– Hová megyünk? – kérdeztem idegesen.
– Biztonságos helyre – mondta röviden.
Mindegy is volt, nem számított. Bíztam benne. Rábíztam a
saját, és a gyermekeim életét is.
És ez volt a legfontosabb az összes közül.
A kezébe adtam az életüket, és bíztam benne, hogy vigyázni
fog rájuk, hogy nem esik bántódásuk. Hogy ő ott lesz, és
megvédi őket.
Még akkor is, ha neki ebből semmi haszna nem lesz.
Eltűnődtem, vajon tudja-e, hogy milyen emberré teszi őt
mindez. Én egy önzetlen és jó embert láttam benne, miközben ő
maga azt gondolta, hogy velejéig romlott és durva.
Én egy összetört szentet láttam, ő magát az ördögöt.
Behúzta a táskán a cipzárt, és odahajította elém.
– Fogd – mondta, és kilépett a folyosóra, egyenesen afelé az
ajtó felé, amely résnyire nyitva volt.
Mintha tudta volna, hol alszanak. Mintha érezte volna az
álmaikat, édes szívük dobbanásait.
Óvatosan belökte az ajtót. A folyosóról beszűrődött a fény.
Thomas szinte azonnal felült, és megdörzsölte a szemét.
– Anyu? – pislogott álmosan – Mi a baj?
Ian odament hozzá, és letérdelt mellé. Megnyugtatón a
térdére tette a kezét.
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor a szívem végleg
elveszett.
Ekkor fogadta be őt teljesen.
Új lakóra talált.
Abban a pillanatban nekiadtam magam mindenestül.
A szívem, a testem és a lelkem is nekiadtam, pedig nem
tarthatja meg. Nem lehetünk az övé. Nem lehetek az övé.
Egyetlen dolog hajtott minket előre, a közös cél, amiért
mindketten harcoltunk.
Megéri. A gyerekekért megéri.
Minden önfeláldozás, minden veszteség, minden fájdalom.
Értük megéri.
– Thomas – mondta Ian nagyon halkan – figyelj rám!
Összecsomagolunk pár cuccot, és elmegyünk. Elviszlek titeket
egy biztonságos helyre, ahol meg tudlak védeni benneteket. Azt
szeretném, ha tudnád, hogy teljesen rendben van, ha ettől
megijedsz. Mindnyájan szoktunk félni, de kérlek, legyél bátor a
testvéreidért, mert ők még túl kicsik, hogy mindezt megértsék.
Tudsz nekem ebben segíteni?
– Elviszel minket aputól? – kérdezte elfojtott hangon.
– Igen – válaszolta Ian határozottan.
Thomas kibújt a takaró alól, félreseperte, és határozottan
Ianre nézett.
– Rendben!
Elszorult a torkom és elfacsarodott a szívem. Majdnem
elsírtam magam.
Annyira mélyen érintett!
A szeretet, a remény, a hit… minden ott kavargott bennem,
elvegyülve a rettegéssel, és a fenyegetettség érzésével.
Tudtam, hogy veszélyben vagyunk. Ian soha nem jött volna
ide az éjszaka közepén, ha nincs rá jó oka. Ez világos volt.
Ugyanakkor már most összetört a lelkem, tudva, hogy mit
fogok veszíteni, ha mindennek vége. Tudva, hogy mekkora űrt
fog maga után hagyni ez a férfi.
Ian felállt, közben megsimogatta Thomas fejét.
– Pakolj össze mindent, amire szükséged lehet!
És Thomas már ugrott is. Nem lepett meg, hogy azonnal a
tabletért és a töltőért nyúlt, majd betett még egy pár könyvet és
ruhafélét a kis bőröndjébe, amellyel az apjához szokott menni.
Én gyorsan összedobtam mindent, ami Sophie-nak kell,
pelenkákat, babasampont, pizsamát, a kedvenc játékait, és már
indultam is, hogy Mallory dolgait is eltegyem.
Ian végig mellettem állt, mintha hozzánk tartozna,
kinyitogatta a fiókokat, mindent megnézett és megfogott, ami
kellhet.
Csendben csináltuk és gyorsan, de ott feszült köztünk a
helyzet komolysága.
– Kész vagy? – kérdezte, miközben behúzta Sophie táskáján a
cipzárt.
Tétován bólintottam.
– Azt hiszem.
Ian Malloryhoz sétált.
Egy pillanatra megtorpant, ahogy az édes kis arcára ránézett.
Mallory aranyszínű loknijai szétterültek a párnán, ahogy az
oldalán feküdt. Ian habozni látszott, mintha valami belső harcot
vívna, de végül remegve felsóhajtott, lehajolt, felnyalábolta, és
szorosan magához ölelte a kicsit.
Éreztem, hogy a szívem köré húzott fal utolsó részei is
leomlanak.
Mallory felsóhajtott, hunyorogva felnézett, ásított és már
mosolygott is.
– Ian-Zian, a hatalmas harcos! – mondta álomittasan.
Ian elsápadt és ledermedt.
– Mit csinálsz? Kalandozni megyünk? – kérdezte a kislányom
izgatottan.
Ian megköszörülte a torkát.
– Igen, egy nagy-nagy kalandra viszlek benneteket, egy
nagyon-nagyon különleges helyre! Van kedved hozzá?
– Igen! Imádom a kalandokat!
– Oké – mondta Ian, és szorosabbra fonta Mallory körül a
hatalmas karját.
Az ajtó felé indultunk.
 – Várj! – kiáltotta hirtelen Mallory.
Szinte kiugrott Ian öleléséből és az ágy alá bújt, ahonnan
előhalászta a mesekönyvünket. Erősen szorította, miközben Ian
elé lépett, aki ismét felemelte és magához ölelte. Mallory
kényelmesen befészkelődött a karjába, az arcát Ian nyakához
nyomta.
Ian szeme elhomályosult, láthatóan önmagával vívódott,
miközben szorosan magához ölelte a kicsit.
Végül felém fordult, és halkan felém tátogta, hogy mennünk
kell.
Thomast előre engedtük, az én bátor kisfiam a saját és
Mallory táskáját is vitte.
Közvetlenül mögötte mentem, Ian hátulról magasodott fölénk.
A folyosó végén megálltunk. A nagyi még mindig ott állt.
– Sajnálom, nagyi! Nagyon sajnálom! – mondtam.
Felém mozdult, megfogott, és gyengéd puszit nyomott az
arcomra, majd megsimogatta a kezemben fekvő kicsit.
– Ne szabadkozz, drágám! Eszedbe ne jusson! Egy ajándék
voltál az élettől, és most a te ajándékod is megérkezett –
mondta, miközben Ianre pillantott.
– Vigyázzon rájuk! – szólt minden visszafogottság nélkül.
Éreztem, hogy Ian kényelmetlenül érzi magát.
– Pontosan ez a szándékom. És szerintem önnek is velünk
kellene jönnie!
A nagyim megrázta a fejét.
– Senki sem űzhet el ebből a házból. Itt maradok! Értesítem,
ha valaki itt ólálkodna és szimatolna a ház körül. Ne aggódjon
miattam. Kemény csaj vagyok. Ezt, az a gyáva alak is tudja. Nem
fog velem szórakozni.
– Biztos vagy ebben, nagyi? – kérdeztem, magam sem tudtam,
hogy volna jobb, ha jönne, vagy ha maradna.
– Biztos, kicsim.
Odafordult Thomashoz és felemelte a fejét.
– Légy jó fiú, és vigyázz a testvéreidre!
– Meglesz, nagyi!
– Nagyon-nagyon ügyes és jó fiú vagy, Thomas! Mondták már?
Thomas szinte elvörösödött.
– Csak te, nagyi, és anyu vagy egy milliószor.
– Na, akkor igyekezz, és bizonyítsd be, hogy nem tévedtünk!
Thomas bólintott, de én láttam rajta, hogy meg van ijedve.
– Menj! – fordult felém a nagyi. – Hívj fel reggel, hogy tudjam,
jól vagytok! – Majd Ianhez fordulva folytatta – Elvárom, hogy jól
legyenek!
Kimentünk az ajtón a hűvös éjszakába. A csendet csak a
bőröndjeink kerekeinek a surrogása törte meg.
Egyetlen szó nélkül tettük meg az utat Ian kocsijáig, ami ott
parkolt az út szélén, indulásra készen.
Thomas letette a bőröndöket a csomagtartó mellé, és
bemászott a hátsó ülésre. Ian Thomas mellé ültette Malloryt,
majd szinte rám sem nézve a kocsim felé indult, hogy kivegye a
gyerekülést. Gyorsan beszerelte a sajátjába, és bekötötte a
biztonsági öveket.
Sophie egy kicsit nyugtalankodott, ahogy elvette tőlem, de Ian
kedvesen megnyugtatta.
A kedves szavai, a gyengéd mozdulatai teljesen
ellentmondtak mindannak a feszültségnek és
fenyegetettségnek, amitől jól láthatóan vibráltak az izmai.
Ideges volt. Nyugtalan.
Még a karján lévő démonok is sikítoztak.
A kereszt megfeszült.
Amint bekötötte a gyerekeket, betette a csomagokat a
csomagtartóba, majd mindketten beültünk előre. Visszanéztem,
amikor kikanyarodott az útra. A nagyi az ajtóból nézett minket.
Megkaptad az ajándékod.
Elszorult a szívem, a gyomrom görcsbe rándult.
Ianre néztem.
Annyira csodálatos látvány volt, ahogy ott ült a kormány
mögött! Olyan határozott, magabiztos és tettrekész volt!
A komor és félelmetes férfi, aki bűnt és csábítást sugárzott
magából, hirtelen a mindenséget jelentette. Igazi hős lett, pedig
nem is számítottam rá.
Bevett egy pár kanyart, gyorsan, de biztonságosan vezetett,
miközben ide-oda járt a tekintete a környéket pásztázva.
Folyamatosan figyelte a visszapillantókat is, és a gyerekekre is
odafigyelt. A lányok hamar elszenderültek, de Thomas csak ült,
és elgondolkodva figyelt.
Sokkal többet értett ebből az egészből, mint kellett volna.
Bátor fiú volt, pedig én inkább azt szerettem volna, ha
gondtalanul élvezi a gyermekkorát.
Ian átnyúlt hozzám, és megfogta a kezem.
Megszorította.
Melegséget, gondoskodást nyújtva.
Tíz perccel később magunk mögött hagytuk a várost. Egyre
kevesebb lett a ház, és egyre több a mocsaras vidék, miközben
rákanyarodtunk egy kétsávos útra. Már csak elszórtan bukkant
fel egy-egy fákkal körülvett ház, melyek verandáját
megvilágította a fény. Mi pedig száguldottunk az éjszakában.
Nem kérdeztem, hová megyünk.
Bíztam Ianben, jobban bíztam benne, mint eddig bárkiben.
Nem sokkal később lassítottunk, ahogy egy kisebb városba
érkeztünk. Egy nagy festett tábla büszkén hirdette, hogy
huszonháromezer lakost számlálnak, és mindenkit szívesen
fogadnak Broadshire Rimben.
Már hallottam róla, de soha nem jártam a környéken.
Ian lassan hajtott át a különös kisvároson. Kicsit olyan
érzésem volt, mintha egy évszázadot visszarepültünk volna az
időben.
Üvegfalú kisboltok szegélyezték a főutcát, és színes
napellenzők borultak a járda fölé. Minden bolt ponyvatetője
más-más színű volt. A járda előtt srégen, parkolók voltak
kialakítva.
Ian megszorította a kezem.
– Mindjárt ott leszünk – mondta.
Jobbra kanyarodott egy földútra. Az autó zötykölődni kezdett
a hepehupás úton, a fényszórók utat törtek a minket körülölelő
sötétségben, és megvilágítottak egy másik táblát: Broadshire
Blooms Bed & Breakfast.
Ian lelassított, és balra kanyarodott egy szűk, fákkal övezett
útra. Hatalmas, égbe törő tölgyek álltak őrt az út mindkét
oldalán. Idős, vaskos ágaik természetes boltívet alkottak az út
fölött.
Az út végén egy régi, háromszintes udvarház állt, körülötte
hatalmas ültetvénnyel. A ház régi pompájában tündökölt,
láthatóan nemrég lett felújítva. Csodálatos volt!
Két szinten veranda futott körös-körül, amit hatalmas, vaskos
oszlopok tartottak. A harmadik szint tetőszerkezete pedig
három különböző irányba futott, mint egy háromcsúcsú hegy.
Alighanem a legszebb épület volt, amit életemben láttam.
Leparkoltunk az íves felhajtó végén. Ian rám nézett.
– Itt biztonságban lesztek – mondta – Csodálatos emberek
lakják.
Visszafordultam a ház felé, mivel a hatalmas duplaajtók egyik
szárnya kinyílt. Egy férfi lépett ki rajta, aki nagyon hasonlított
Ianre. Mögötte egy gyönyörű, sötét hajú nő, kezében egy
újszülöttel.
Szeretet ragyogott a tekintetükben. Gondoskodás és törődés
érződött az éjszakai levegőben.
Eltűnődtem, hogy Ian vajon tudja-e, hogy ő is része ennek a
gyönyörű egyenletnek. Vannak, akik azért érkeznek az
életünkbe, mert így rendeltetett.
Megszorítottam a kezét.
Tudtam, hogy Ian része kell legyen az életemnek.
 31.

Kinyitottam az ajtót és kiszálltam a kocsiból.

A testvérem olyan apró mozdulattal bólintott felém, hogy
rajtam kívül senki sem vette észre. Megígérte, hogy mindig
segíteni fog, ha szükségem lenne rá.
Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy az éjszaka közepén
rángatom ki az ágyból.
Elég beszédes, hogy azt hitte, részeg vagyok, és csak
szórakozom, amikor Grace felé száguldva felhívtam és szóltam,
hogy megyünk.
Három gyerekkel.
Nem éppen az én stílusom.
– Jace! – köszöntem szinte durván. Ott feszült bennem a düh,
mióta Lawrence-t Reednél találtam, de természetesen nagyon
hálás voltam a bátyámnak.
Idegesített, hogy nem tudtam, mire számítsunk, de abban
biztos voltam, hogy semmi jónak nem nézünk elébe.
Lawrence szemrebbenés nélkül támad, mint a villám, egy
pillanat alatt.
Azok ketten együtt olyan veszélyt jelentenek, amivel én
egyedül már nem tudok szembeszállni.
 Jace lejött elém a lépcsőn.
– Ian!
Odaléptem a kocsim elé, ő erősen megölelt és megveregette a
hátam.
– Azt hiszem, van mit elmagyaráznod – suttogta a fülembe.
– Először szállásoljuk el őket, utána beszélünk – válaszoltam.
Jace elengedett és bólintott.
Faith, a sógornőm, lassan lelépkedett a lépcsőn, kezében óvón
tartotta a kisfiát. Az unokahúgom, Bailey, nyilvánvalóan az
igazak álmát aludta a szobájában.
Faith lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott az arcomra.
– Annyira örülünk, hogy hozzánk fordultál! – mondta.
Majdnem elnevettem magam.
– Várj csak, amíg megtudod, miért vagyunk itt!
Hiszen ki tudja, milyen bajt hozok a fejükre?
Panzióvá alakították a régi ültetvényt, amiről gyerekkoruk óta
álmodoztak mindketten. Akkor ismerkedtek meg, amikor
ideköltöztünk. Én tizenhat voltam.
Az anyám ismét másik városban kötött ki velünk, azt remélve,
hogy sokkal jobb lesz a sorsunk. Mintha számított volna, hiszen
ő ugyanaz a haszontalan senki maradt, mindegy, hol voltunk.
Nem voltunk itt régóta, mikor Jace dolgai rossz irányt vettek,
de időközben megismerte a mostani feleségét. Nekik az
rendeltetett, hogy együtt legyenek. Csak aztán ellopták Jace-től a
szerelmét, de ő addig harcolt, addig nem nyugodott, míg végül
visszaszerezte. Évekig tartott, sok veszteséggel és fájdalommal
járt, de visszaszerezte a boldogságát.
Ha mástól hallanám, kiröhögném őket, de nem ezt a két
embert, aki itt állt előttem, és élő példái voltak a boldogságnak
és a szeretetnek. Sugárzott róluk.
Grace ajtajához léptem, és kinyitottam.
Kinyújtottam felé a kezem.
Azonnal elöntött a forróság.
Minden egyes alkalommal.
Minden egyes érintéssel.
Mindig.
Idegesen álldogált, ilyen zavartnak talán még sosem láttam.
– Grace! Ő itt a testvérem, Jace, és a felesége, Faith – mondtam
bátorítón.
– Isten hozott nálunk! – lépett közelebb Faith. Áradt belőle a
melegség, azonnal jól érezte magát mellette az ember.
Grace is közelebb lépett, és elfogadta az ölelést.
– Nagyon köszönöm, hogy idejöhettünk! Sajnálom, hogy az
éjszaka közepén felvertünk benneteket.
Faith elmosolyodott, közben Bentont ringatta.
– Ó, manapság nem sok időnk jut alvásra egyébként sem. Ez a
kis lurkó azt gondolja, csak úgy lehet aludni, ha a kezemben
tartom és folyamatosan ringatom. Abban a pillanatban, hogy
leteszem, elkezd kiabálni.
Jace átölelte a feleségét, az arcához simult az arca.
– Hiába, jó ízlése van a fiamnak! – mondta kedvesen.
Grace bizonytalan tekintettel nézett rám. Azt hihette, hogy jó
messzire viszem őket, ahol senki sem fog rájuk találni. De ha
harcolni kell, akkor Jace-ék azok, akik tudom, hogy gondolkodás
nélkül segítenek, és Mack is egy telefonhívásnyira van csak.
Száz százalékig biztos voltam benne, hogy szükségünk lesz a
segítségükre.
– Menjünk be, és akkor le tudtok pihenni – szólalt meg Faith –
Csak egy vendégünk van épp, és ő korán reggel továbbáll. Csak
mi leszünk. A kislányom, Bailey magán kívül lesz, hogy lesz
kivel játszania.
Faith az autó felé nézett, ahol a kicsik ültek. Sophie feje
előrebukott, Mallory tátott szájjal aludt, és ott volt Thomas.
Thomas minket figyelt. Aggodalmas tekintettel és tele
kétellyel.
Elszorult a torkom.
Túl gyorsan nőtt fel ez a gyerek. Túl sokat látott, túl sokat
tapasztalt. Ezt rajtam kívül csak kevesen értették igazán.
Ökölbe szorult a kezem a gondolattól, hogy bármi hasonlót
kellene átélnie, mint amiben nekem részem volt. Ha valaki
kezet emelne rá! Nem tűrhetem!
Elöntött a düh. Összeszorult a gyomrom.
Ilyesmi nem történhet meg!
Hirtelen összerezzentem, amikor Grace hozzámért.
Aggodalommal teli tekintettel nézett rám.
– Minden rendben? – kérdezte.
Nem, közel sincs rendben semmi!
De megköszörültem a torkom és beletúrtam a hajamba.
– Aha, menjünk!
– Mindent előkészítettem – mondta Faith, befelé indulva.
Jace a csomagtartóhoz ment, és kivette a csomagokat. Én a
hátsó ajtót nyitottam ki, Grace behajolt, hogy kivegye Sophie-t.
Puszilgatta és nyugtatgatta, amikor a kicsi álmosan felsírt.
– Minden rendben Sophie! Minden rendben… shhh.
 Meteornyi gombóc lett a torkomban.
Átmentem a kocsi túloldalára, és kinyitottam a másik ajtót is,
ahol Thomas ült.
Szegény kölyök úgy nézett ránk, mintha nem hozzánk
tartozna.
Ez sem tetszett.
Megkérdőjelezi önmagát. Megkérdőjelezi a saját értékét.
– Gyerünk, haver! Menjünk be aludni!
Hatalmas szemekkel nézett körbe; a fákat, a suttogó lombot,
az éjjeli szellőt figyelve.
– Biztos vagy benne, hogy itt jó helyen leszünk? – kérdezte.
– Biztos. A testvérem a legkedvesebb ember a világon.
Kétkedve nézett rám.
– Még nálad is kedvesebb?
Felnevettem, de keserű íze volt a vidámságomnak.
Letérdeltem, hogy segíthessek neki összeszedni a tabletet és a
töltőt, amikhez úgy ragaszkodott, mintha az élete múlna rajtuk.
– Igen, sokkal kedvesebb, mint én – válaszoltam.
Milliószor. Univerzumnyi távolságban voltam tőle.
A sorsunk egymás mellett haladt egy időben, de aztán valahol
középen kettévált. Ő jobbra haladt, én balra.
Ő jófelé haladt, én nem.
Itt remegett bennem az üresség, lassan eltelítődött.
Bassza meg, Grace! Bassza meg! Bassza meg a csodás teste, a
csodás természete, és basszák meg a csodás gyerekei is!
Teljesen magukba bolondítanak, és ezt nem engedhetem!
Megpróbáltam lenyelni a gombócot.
– Gyerünk! Menjünk be!
 Thomas kikászálódott, én behajoltam, és kivettem Malloryt.
Jesszusom, amikor megvettem a Mercedes AMG-m, nem
gondoltam volna álmomban sem, hogy gyerekeket fogok benne
szállítani. Persze, azt sem gondoltam volna, hogy ekkorát
dobban a szívem, ha a karomba emelem ezt a kislányt. Főleg,
amikor átölelte a nyakam, és a fülembe suttogott.
– Ian-Zian a hatalmas, és a világon a legeslegjobb harcos.

Faith a szobáinkba kísért. A bal szárny második emeletén, négy

szobát nyitott ki.
Szóltam Jace-nek, hogy Grace és én, nem vagyunk együtt.
Hogy csak egy kliensem. Vagyis, hogy tuti nem fogunk egy
ágyban aludni, még akkor sem, ha kurvára szeretném, hogy így
legyen.
Ő persze azonnal lecsapott rám, hogy ne hazudjak, mert a
lány egyértelműen hozzám tartozik. Na persze, csak ez kurvára
nem változtat azon a tényen, hogy nem szabad, hogy így legyen.
Elszállásoltuk a gyerekeket, majd kint álltunk Grace szobája
előtt, ahol ő ismét Jace-nek és Faithnek kezdett hálálkodni.
Faith megérintette a karját.
– Nekünk megtiszteltetés! Pihenj le! Biztos, hogy fárasztó
napod volt!
– Köszönöm szépen! – mondta Grace – Jó éjszakát!
Jace és Faith elindultak lefelé, otthagyva engem Grace-szel.
Rám nézett, a tekintete tele volt bizalommal.
 Fényes, jó, és szépséges volt.
Éreztem, ahogy ismét megremeg közöttünk a levegő. Olyan
erőteljesen lobbant be a láng, hogy alig bírtam ki, hogy ne
húzzam azonnal magamhoz.
– Jó éjt, Grace!
– Jó éjt, Ian! – mondta mosolyogva, majd belépett a szobájába,
és bezárta az ajtót.
Nagyon nehezemre esett megállni, hogy ne menjek azonnal
utána.
Legszívesebben vadember módjára betörtem volna hozzá,
hogy aztán azonnal a magamévá tegyem.
De csak álltam, és lyukat bámultam az ajtóba.
Majdnem kiugrottam ijedtemben a bőrömből, amikor Jace
hirtelen megszólalt mellettem.
– Mit szólnál egy italhoz?
Odakaptam a fejem, ahol Jace kitárt karokkal a falba
kapaszkodva nézett rám. Láthatóan jól szórakozott.
Végigsimítottam a hajamon.
– Azt hiszem, legalább tíz italra lenne szükségem, a mai nap
után.
Jace végignézett a nem annyira szalonképes, inkább eléggé
megviselt külsőmön.
– Némi bajba keveredtél, amint látom.
Majdnem felnevettem.
– Így is mondhatjuk.
– Nem fogok úgy tenni, mintha nem döbbentem volna meg a
hívásodtól – mondta a lépcső felé fordulva.
Követtem, és hatalmasat sóhajtottam, miközben lefelé
indultunk a lépcsőn.
Gyönyörű, múltat idéző, kényelmes, igazi délies érzés volt.
Mégis volt benne valami kísérteties is, mintha a falak ezernyi
titkot őriznének. Mintha csak elég volna odatapasztani a füled,
hogy meghalld a hangokat.
Jace a szalonba vezetett, ahol egy régimódi bárt alakítottak ki.
Elég nagy munka volt a házban, az biztos.
Megtartották az eredeti stílust, sötét, faragott fát használtak,
antik és vintage bútorokkal rendezték be.
Leültem az egyik bárszékre, Jace pedig a pult mögé ment, és
öntött egy jó adagot a kedvenc whiskymből. Odatolta elém.
Hatalmasat kortyoltam belőle.
Öntött magának is, majd rám nézett.
– Nos?
Ismét felsóhajtottam, majd megráztam a fejem.
– Nyakig vagyok a szarban.
– Na ne!
Megtöröltem a kézfejemmel a számat, és azon gondolkodtam,
mit is mondjak. Úgy éreztem, tulajdonképpen én sem tudok
semmit.
– Egy elég csúnya gyermekelhelyezési perről van szó –
mondtam végül.
– Az durva! – mondta, de rajtam tartotta a szemét, tudva, hogy
van itt azért még más is.
Kifújtam a benntartott levegőt, majd ismét nagyot
sóhajtottam.
– Reed Dearborne – böktem ki végül, mintha ennyi elég is
volna.
 Ennek ellenére majdnem félrenyelt, a whiskyje ki is folyt a
pultra.
– Viccelsz?
– Szerinted úgy nézek ki, mint aki viccel? – mondtam, még
egy jó nagyot kortyolva a borostyánszínű italomból. Élveztem,
ahogy a torkomat égette.
– Megpróbálja alkalmatlannak feltüntetni Grace-t, és ezzel
próbálja rákényszeríteni, hogy visszamenjen hozzá.
– Abból, amit eddig láttam, az a csávó egy igazi pöcs.
Elszorult a torkom, szinte alig bírtam megszólalni,
– Egy igazi, beteg állat!… Éppen… éppen akkor érkeztem,
amikor megpróbálta megerőszakolni Grace-t. Sürgősségi
eljárást kértem, kizárólagos felügyeleti joggal. Egy óra sem telt
bele, és a bíró leadta neki a drótot. Akkor látogatta meg Grace-t.
– És gondolom, ez lett a vége – mutatott a vérfoltos ingemre.
– Aha.
– Hű, nem túloztál, amikor azt mondtad, hogy nyakig vagy a
szarban!
– És ez még nem minden – néztem komolyan a testvéremre.
Ismét elborított a düh, a keserűség és a félelem.
– Elmentem a csávó házához, csak körülnézni, megfigyelni,
nehogy eszébe jusson visszamenni Grace-hez. Ott volt Bennet.
Jace szinte lecsapta az asztalra a poharát.
– Ian! – mondta. A hangja megtelt félelemmel.
Ugyanaz a félelem volt, ami engem is a hatalmába kerített. De
ezzel legalább megbizonyosodtam arról, hogy nem vagyok
őrült, hogy nem csak képzelgek.
Ahogy mondani szokás, zsák a foltját.
 Ahogy Bennet rám talált, nyilván úgy talált rá Reedre is.
– Reed akár Bennet legális üzletében is benne lehet, ahogy
persze az illegálisban is, szóval ez nem bizonyít semmit – vonta
le Jace a konklúziót. Igyekezett olyan szögből rávilágítani az
ügyre, hogy ne kelljen máris az életem miatt aggódni.
– De te is tudod, hogy a legális üzleteket nem hajnali kettőkor
szokták nyélbe ütni.
– De mi a franc kötné össze ezt a két embert?
– Nem tudom, de kiderítem. Biztos vagyok benne, hogy ezzel
megvásárolhatom majd Grace és a gyerekek szabadságát. Nem
érdekel, mibe kerül, megteszem, amit kell.
Jace meghökkenve mért végig.
– Szerelmes vagy belé – nyögte meglepetten.
– Nem! – vágtam rá gyorsan.
Jace felnevetett.
– Szerinted hülye vagyok? Azt hiszed, nem tudom, hogy van
valami köztetek? Olyan forró körülöttetek a levegő, hogy bele
lehet fulladni.
Igyekeztem ártatlan fejjel bámulni rá.
– Ne akard nekem bemesélni, hogy nem feküdtél le vele!
Nem bírtam megszólalni. Jace ismét elnevette magát.
– A klienseddel szexelsz… pont azt teszed, amit semmiképp
sem lenne szabad… veszélyezteted a karriered egy muff miatt.
– Grace nem egy muff – tört ki belőlem, majd
összeszorítottam a fogam.
– Igen, pont ezt mondtam az előbb én is – bólintott Jace. –
Figyelj, semmi szégyellnivaló nincs abban, ha szeretünk valakit.
Mint ahogy abban sem, ha hagyjuk, hogy mások
viszontszeressenek, Ian. Megérdemled! Te vagy a leghűségesebb
ember, akit ismerek. Túl régóta vagy egyedül. Szerinted nem
látom? Üres dolgokkal vetted magad körül, megpróbálod
elfedni mindazt a szörnyűséget, amiben gyerekként részünk
volt. De attól, hogy úgy teszel, mintha nem történt volna meg,
igenis megtörtént. Azok a sebhelyek nem tűnnek el. Szembe kell
nézned a múlttal. Megérdemled, hogy nyugodtan élj.
Talán egy másik életben.
Egy másik életben.
Elfintorodtam a fájdalomtól és az undortól.
– Nem ismersz engem Jace. Nem tudod, miket tettem. Nem
érdemlek én semmit, csak azt, hogy megrohadjak.
Felhorkant.
– Jobban ismerlek, mint bárki más, és tudom, hogy milyen
fontos neked ez a nő odafent. És a gyerekei is.
– Nem tehetem – csuklottam fel. Elöntött a félelem, majd
megfulladtam, úgy elszorult tőle a torkom. – Nem akarom
tönkretenni őket.
Jace lenyelte a maradék italt, és letette a poharát.
– Szerintem az egyetlen dolog, amit te valaha tönkretettél,
vagy tönkreteszel, az te magad vagy.
Ha tudná!
– Szerintem jó lenne, ha megállnál, és elgondolkodnál, hogy
mit is akarsz valójában. Mert hidd el nekem, ha egyszer szeretni
kezdesz, onnan már nincs visszaút. De ha egyszer rájössz, hogy
mindent elszalasztottál, mert túl hülye és önfejű voltál ahhoz,
hogy megéld, ha elszalasztod az egyetlen dolgot, ami igazán
fontos lehet az életedben? Hidd el nekem, Ian, akkor fogod csak
igazán gyűlölni magad.
– Van célom. Partner akarok lenni a vállalatban. Így egy
lépéssel közelebb kerülnék ahhoz, hogy egy nap, az egészet
átvegyem. Ezt akarom régóta. Ha megnyerem ezt az ügyet,
mindent megkapok, amire csak vágytam – magyaráztam. De
tudtam, hogy minden szavam hazugság. Már magam sem
hittem ebben.
– Valóban? – kérdezte Jace kihívón.
– Valóban.
Ellökte magát a pulttól, és a faragott, boltíves ajtó felé vette az
irányt. Megállt alatta, és még visszapillantott rám.
– Akkor nagyobb bolond vagy, mint gondoltam – mondta
csalódottan, és elment.
Nem ismer engem.
Azt hiszi, önző vagyok.
Nem érti, hogy Grace-ék sosem lehetnek az enyémek.
Nem, mert az égvilágon semmit sem érdemlek.
 32.

Szinte botladoztam a lépcsőn, ásítoztam és a hajamat túrtam,

miközben a lentről hallható zajok felé igyekeztem.
Az összes hálószoba üresen tátongott.
Reggel hatkor.
Próbáltam nem nagyon rázni a fejem, és közben lenyelni az
izgatottságom és a félelmem. Próbáltam jó mélyen elnyomni
magamban, bár tudtam, hogy ott csak tovább fekélyesedik
majd.
Másnak éreztem magam, amikor felébredtem. Mintha
változás előtt állnék. Talán ideje lenne változtatni a
gondolkodásomon. Például el kellene felejtenem, hogy minden
úgy fog végződni, ahogy én azt gondolom.
Na persze!
Ez járt a fejemben, miközben lementem a hatalmas
konyhába, ahol még nagyobb káosz fogadott.
Tátott szájjal, dermedten álltam az ajtóban.
Beyoncé szólt a magnóból, arról énekelt, miként kell a nőnek
a férfit az ujja köré csavarni. Mallory táncolt, lengette a kezét,
Bailey pedig teljes átéléssel utánozta, mintha végre rátalált
volna, a rég áhított legjobb barátnőjére. Bailey nem ismerte a
szöveget, de Mallory jól láthatóan igen, teli tüdőből, hangosan
énekelte.
Sophie Marie egyhelyben állva billegett és ugrált, pelenkás
feneke majdnem a földet érte minden egyes alkalommal.
De akkor képedtem el igazán, amikor megláttam az én drága
testvéremet. Bentont fogta, arccal kifelé, keze-lába fel-le járt,
miközben átszellemülten táncolt vele a zenére.
Egyik kezét ő is lengette, méghozzá pont úgy, ahogy a lányok.
Azt sem tudtam volna megmondani, ki volt a felbujtó.
Thomas a konyhasziget mellett állt, halkan maga elé
énekelgetve, miközben Faith irányításával tojásokat tört fel egy
tálba.
Láthatóan mindenki elvesztette a józan eszét, egy éjszaka
alatt.
Ja nem, én vesztettem el.
Ugyanis elakadt a lélegzetem, és hirtelen felgyorsult a
pulzusom, amikor a konyha túlsó végében megpillantottam
Grace-t, amint a tűzhelynél állva palacsintát sütött.
Ő is táncolt, azaz a dallamra ringatta a csípőjét.
Teljesen elvarázsolt. Levett a lábamról.
Beléptem ebbe az alternatív valóságba. Minden idegennek
tűnt körülöttem.
Mallory volt az első, aki észrevette, hogy ott vagyok.
Odatáncolt hozzám.
– Ian-Zian! Már azt hittem, átalszod az egész napot és
lemaradsz a kalandról, pedig ez a legnagyszerűbb kaland az
egész világon! Van egy új legeslegjobb barátom. Bailey-nek
hívják. Ő is szereti a kalandokat! – magyarázta, miközben az
unokahúgom felé intett, mintha be akarná nekem mutatni.
Ahogy Bailey észrevett, azonnal odaugrált hozzám ő is.
– Ian bácsi! Ian bácsi! Itt aludtál. Annyira hiányoztál nekem.
Vadászni voltál? – kérdezte, majd lehalkította a hangját – A
bácsikám igazi vadászkutya, akár az apukám – súgta
Mallorynek.
Természetesen, pont ebben a pillanatban halkította le Faith a
zenét, így mindenki tisztán hallotta, mit mondott Bailey.
Rám tapadtak a tekintetek.
Legszívesebben felvettem volna a nyúlcipőt, de elkéstem,
mert az én Hamupipőkém megfordult és rám meredt.
Abban a pillanatban, hogy összefonódott a tekintetünk,
elöntött a forróság. De leginkább az a szelíd és békés mosoly,
amely a szája körül játszott, az töltötte el melegséggel a hideg
szívem. Olyan boldognak látszott. Mintha ide tartozna, pont
ebbe a családba. Mintha itt érezné magát a legnagyobb
biztonságban. Mintha elmerült volna a melegségben, ami itt
fogadta. Fényesen ragyogott.
– Vadászkutya? – kérdezte Mallory a kifejezést ízlelgetve,
láthatóan összezavarodott.
– Aha! Apa azt mondta, hogy a „testvérem igazi vadászkutya”!
Ugye, apu?
Jace kényszeredetten vigyorgott, és egyenesen rám nézett.
– Naná, egy véreb, és láthatóan jólesne neki, ha
megdögönyöznék.
Na, és akkor még direkt kétértelműen beszél. Nyoma sem volt
az éjszakai csalódottságnak. Ismét a jó öreg nagytesó volt, aki
azt hiszi, hogy mindig velem kell törődnie.
 Grace a szája elé kapta a kezét, azt hiszem, igyekezett elfojtani
a feltörő nevetést, míg Thomas kendőzetlen elragadtatással
bámult. Inkább bele sem gondoltam, hogy vajon mit ért meg
ebből az egészből. A kiscsávó, így is túl okos és figyelmes volt,
ráadásul az ösztönei is jól működtek.
Ha nem figyelek, szétrúgja a seggem, és nem ok nélkül.
Basszus, legszívesebben én is szétrúgtam volna a saját
seggem.
– Jace! – szólt rá Faith, de olyan halkan, hogy majdnem meg
sem hallottam a hangos zenétől.
– Most mi van? – vonta meg a vállát a tesóm.
Faith Grace-re nézett, majd vissza a férjére.
– Vendégeink vannak.
Grace a kezében lévő spatulával intette le.
– Ugyan! Bárcsak lenne nekem is testvérem, aki időnként
rajtam szórakozik.
– Én meg időnként az kívánom, bárcsak ne lenne –
mormogtam az orrom alatt.
Jace nevetett, egyáltalán nem vette magára.
– Ha! Hamburgert árulnál, ha én nem lettem volna.
Bárcsak így volna.
A bátyám azt hiszi, hogy miután kijött a börtönből, évekig
keményen dolgozott azért, hogy valóra váltsa az álmom.
Éveken át hazudtam neki.
Évekig azt állítottam, hogy olyan okos csávó vagyok, hogy
ösztöndíjakat és elismeréseket zsebelek be.
Valójában viszont Bennet volt az, aki állta az iskoláztatásom
költségeit.
 Akkor azt hittem, hogy a testvérem válláról veszem le a
terhet, valójában viszont akkor kezdtem megásni a saját
síromat.
Így visszagondolva talán lehet, hogy sokkal jobban jártam
volna, ha inkább valami szánalmas, alja munkát végzek.
Az legalább őszinte, és tisztességes lett volna.
Grace-re pillantottam, aki kedvesen, szeretettel figyelt engem,
mintha ő nem is lenne a feje búbjáig bajban.
Igyekezett bátran viselni a nyomást.
Elfacsarodott a szívem.
Nem!
Nem bántam meg, és nem csinálnék vissza semmit. Az, hogy
neki és a családjának segítek, talán az egyetlen igaz, és őszinte
dolog az életemben. Nem érdekel, mibe kerül. Megéri.
Grace teljesen ellágyult. Úgy nézett rám, ahogy ott kelletlenül
toporogtam, mintha a világon a legértékesebb valamire lelt
volna.
Mintha különleges volnék.
Más.
A testvéremre nézett, tekintetében mélységes hálával.
– De jó, hogy segítettél Iannek! Nem tudom, mi lenne velünk
nélküle.
– Mi is kedveljük – mondta kedvesen Faith.
Istentelen csalónak éreztem magam.
Hát egyáltalán nem ismernek engem?
Nem vagyok jófiú.
De mégis ott voltam a házukban, és úgy tettem, mintha az
lennék. Mintha valaki teljesen más lennék.
 Mi sem jobb bizonyíték erre, minthogy hirtelen Sophie jelent
meg a lábam előtt, meghúzogatta a pizsamanadrágom, majd
foghíjas vigyorával, hatalmas szemmel bámult rám.
– Ian! Fel! Fel!
Hirtelen nagyon kényelmetlenül éreztem magam. A büdös
francba. De mégis, már hajoltam is le a kicsiért.
Kis kezével izgatottan megragadta az arcomat, mindenképpen
igyekezett magára vonni a figyelmet, miközben lekötött az
érzés, hogy egy gyerek van a kezemben.
– Szia! – visította, majd tovább püfölte az arcomat. Igyekezett
a tekintetével elkapni az enyémet, mintha egyenesen a fejembe
akart volna mászni.
Abban a pillanatban jutott el tulajdonképpen az agyamig,
hogy ezek nem egyszerűen gyerekek, hanem Grace gyermekei.
És ez nem felidegesített, hanem különös érzéssel töltött el.
Grace gyermeke. Neki köszönheti, hogy létezik. Neki
köszönheti, hogy ver a szíve.
Elöntött a félelem, elszorult a torkom, levegőt is alig kaptam
hirtelen.
Sophie megfordult a kezemben, és az anyjára mutatott.
– Mami palacintát cinál.
Igyekeztem lenyelni az elhatalmasodó érzéseimet, és szinte
nyöszörögve sikerült kipréselnem magamból a szavakat.
– Palacsintát csinál az anyukád? De jó!
Teljesen összeszorult a mellkasom. Nőtt bennem a nyomás.
Nem, nem hagyhatom őket cserben! Nem tehetem! Nem is
tudom, mi lenne velem, ha így tennék.
Sophie bólogatva nézett rám, és még mindig az anyja felé
mutogatott.
– Ian akaj?
Igen, akarok. De még mennyire!
De Ian nem engedheti meg magának.
Grace elnevette magát.
– Remélem is, mert szerintem egy hadseregnek is elég lenne,
annyi van.
Odamentem, nem is tudtam volna nem odamenni hozzá. Még
mindig a kezemben volt a gyereke, amikor a válla felett
odanéztem.
Nos, ez az önző szemétláda, aki voltam, meg tudná szokni az
ilyen reggeleket.
Lehalkítottam a hangom, és belélegeztem az energiáját.
– Jól aludtál az éjjel?
Rám pillantott. Kék tekintete csupa rejtély volt. Mint amikor
egy napsugár utat tör magának, hogy világosságot vigyen a
legmélyebb tenger fenekére.
Hirtelen elkiabálta magát Mallory, és ismét kitört a káosz.
– Ezt hangosítsd fel Faith néni! Ez a kedvencem!
Nocsak, micsoda meglepetés, Spicegirls.
De amitől tényleg leesett az állam, az volt, hogy a kicsi
néninek szólította a sógornőmet.
Ismét táncra perdültek Bailey, Mallory és a testvérem, Faith
pedig nevetve segített Thomasnak egy újabb adag
palacsintatészta elkészítésében.
Grace szavai szinte suttogva hagyták el az ajkát, mintha csak
az én fülemnek szánta volna a mondanivalóját.
Nos, nekem és Sophie-nak, aki még mindig szorosan ölelte a
nyakamat.
– Nem hiszem, hogy az életem során valaha is ilyen jól
aludtam volna! Hála neked! Hála a családodnak! Igazad volt,
tényleg nagyon jó emberek.
Megszédültem.
Mintha egy forgószél ragadt volna fel, és olyan világba
repített volna, amire nem voltam felkészülve.
Nem tudom, hogyan, de lehajoltam Grace nyakához, és
belélegeztem az illatát. Édes, lédús szilvaillat, ami egyenesen a
szívéből áradt.
Magamba akartam szívni, és örökre megtartani.
Felsóhajtott, és ő is hozzám simult.
Legszívesebben átöleltem volna, a karomban tartottam volna.
Kényszerítettem magam, hogy hátrébb lépjek. Ekkor vettem
észre, hogy Jace a konyha túloldaláról figyel minket. Azt hittem,
mindjárt vigyorogni kezd, az orrom alá dörgöli, hogy igaza volt.
De ehelyett, csak együttérzőn elmosolyodott. Mintha megértette
volna, hogy bárhogyan is végződik ez az ügy, az nekem
semmiképp sem lesz jó.
Így, vagy úgy, én mindenképpen veszítek, és biztos voltam
benne, hogy sokkal jobban fog fájni, mint bármi más az életem
során.
 33.

– Szereted?
Faith hangja furakodott a gondolataim közé, miközben a
verandán ücsörögtem.
A gyerekeimet néztem, ahogy a pázsiton játszottak Iannel,
Jace-szel és a kislányával, Bailey-vel. Olyan csodálatos ez a
család, nehezemre esett feldolgozni ezt a sok érzést és ingert,
ami itt ért.
Faithre néztem. Nagyszerű nő! Egy csokor frissen vágott
rózsát tartott a kezében, amit a ház melletti csodás rózsakertből
hozott. De minden csodás volt körülötte. Az arca, a háza, a lelke.
Míg az enyém, teljes káosz volt.
Nyeltem egy nagyot, igyekeztem nem azonnal elárulni
magam, inkább tétován rámosolyogtam.
– Próbálok nem beleszeretni – válaszoltam.
Grimaszolt egyet, majd odajött, és leült mellém.
– Nem olyan könnyű az érzéseinknek parancsolni, nem?
Felsóhajtottam
– Nem, tényleg nem.
Féktelen röhögésben törtek ki a többiek. Ian Thomast
kergette, aki teljes erőből futott, és Ian épp hogy sosem érte el.
 Szinte hihetetlennek tűnt, hogy Ian a múlt éjjel, csak úgy
beállított hozzám.
A félelmetes megmentőm. Ilyen érzés volt, ma
visszagondolva. Mintha megmentett volna minket.
– Ó, Thomas! Túl gyors vagy nekem! – kiáltotta Ian olyan
önfeledten nevetve, amilyennek eddig még nem is láttam.
Megdobbant a szívem. Elzsibbadt a bensőm.
Csend ereszkedett Faith és közém, így csak néztük a fiúkat,
ahogy a gyerekekkel játszottak.
Sophie Marie csak totyogott, míg a többi gyerek körülötte
futkározott, körbe-körbe.
– Ian… kissé nehéz ügy – szólalt meg végül Faith.
Majdnem felnevettem. Rápillantottam, majd gyorsan vissza
Ianre, aki éppen felkapta Sophie-t, és erős karjába zárta.
Vele együtt futott, Bailey-t kergették, és közben úgy tartotta
Sophie-t mintha repülne. Sophie rúgott, kalimpált és hangosan
vihorászott.
– Hát, az elég nyilvánvaló – mondtam, ismét rápillantva – de
ugyanakkor, a legegyenesebb is. Alapvetően annyira jó ember,
de az a sok fájdalom és félelem, amit magával cipel, elhiteti
vele, hogy rossz.
Faith bólintott, majd eltöprengett, mintha eltűnődött volna,
hogy mennyire bízhat bennem.
– Amikor először láttam Iant, éppen szendvicset tömött a
szájába. Közben sírt, mert fájt neki az evés, olyan rég nem evett
már – mesélte Faith olyan halkan, hogy szinte erőlködnöm
kellett, hogy meghalljam.
A szívembe hasított a fájdalom.
 Ez a hihetetlen férfi elesett, ijedt, és éhes gyermek volt.
Mindaz a sebhely, ami a testét borítja.
Fogalmam sem volt, mi mindenen mehetett keresztül.
Csak annyit tudtam biztosan, hogy legszívesebben
visszamentem volna az időben, hogy megvédhessem.
Vajon tudja, hogy ezt adja most a gyerekeimnek?
– Jace lopta neki a szendvicset, hogy ehessen – motyogta Faith
tovább. Rám nézett, szemében könnyek gyűltek – vigyáztak
egymásra, és gondoskodtak egymásról. A gyerekkoruk… nos,
harcolniuk kellett. Igazi háborús zóna volt az életük. Harcolni
voltak kénytelenek, pedig nem voltak háborúba valók. Más-más
utóhatása lett náluk, de egyben mégis nagyon hasonló. –
Elcsuklott a hangja. – Fájdalmas, félelmetes. Azt hitték, folyton
bizonyítaniuk kell. Pedig igazából csak arra lett volna
szükségük, hogy valaki megmutassa nekik, hogy igenis, lehet
őket szeretni, hogy megérdemlik ők is, hogy szeretve legyenek.
És nem azért, mert megérdemlik, hanem egyszerűen csak azért,
mert olyanok, amilyenek – sóhajtott, majd elnézett a távolba. –
De azt hiszem, Ian sebei mélyebbek. Olyan mélyek, hogy sem én
nem látom, sem Jace nem látja igazán. Ian fél szeretni, és fél
szeretve lenni, ezért nem tudja szerencsétlen szíve, hogy mitévő
legyen. Nem tudja, miként adjon, és miként fogadjon el. Sötét és
megkeseredett. Talán ez a legnagyobb tragédia az egészben.
Mallory sikítása szakította félbe.
– Nem igazság! Nem igazság! Te szuperhős vagy, én meg csak
egy hercegkisasszony.
– Miről beszélsz, Mallory? Én azt hittem, te egy varázserővel
bíró hercegnő vagy – mondta Ian Sophie-t ringatva. – És a
kistesód is az, nem? Ezért tudott téged elkapni. Igaz, Sophie?
Sophie pedig vidáman tapsikolt.
– Sophie győz! – kiabálta.
Hatalmasat dobbant a szívem. Remegett, rázkódott.
Nekem nem volt gondom azzal, hogy szeretni tudjak.
Inkább az volt a bajom, hogy mennyire kétségbeesetten
szerettem őt.
Hogy máris beleszerettem.
Gyorsan, teljesen, mindenestül.
De mindez, mit sem számított.
Ian integetett felém, hogy menjek, csatlakozzak hozzájuk.
Télies napsütés volt felettünk, de nem a nap sugara, sokkal
inkább Ian maga volt az, aki a lelkemet melegítette. A jelenléte,
az energiája olyan hatással volt rám, hogy nem is tudom, hogy
bírtam el vele. Minél közelebb mentem hozzá, annál
erőteljesebb lett.
– Te vagy a fogó – bökött meg, ahogy odaértem.
Jesszusom, már a hangjától is majdnem elaléltam. De
elnevettem magam, és futottam, velük együtt játszottam.
Alig kaptam levegőt, amikor Ian megcsiklandozott. Hatalmas
testét az enyémnek nyomta, teljesen a földhöz szorított.
Hevesen vert a szíve, és zihálva vette a levegőt. A tekintetemmel
könyörögtem neki, hogy csókoljon meg. Hogy mutassa meg,
miért is futott el tőlem, amikor minap a fürdőszobában voltunk.
Faith aggodalmai nem ijesztettek el, inkább kapaszkodót
jelentettek. Mintha egy lépéssel közelebb kerültem volna hozzá,
amikor már épp teljesen elveszve éreztem magam.
Ian ledermedt egy pillanatra. A tekintete tele volt
gyengédséggel, de egyúttal zavarodottnak tűnt, ahogy hol a
szememet, hol az ajkamat nézte.
Szikrázott, remegett körülöttünk a levegő.
Csókolj meg!
Szorosan lehunyta a szemét, majd lehajtotta a fejét, és eltolta
magát tőlem. Nem felelt a kérdő tekintetemre, inkább
kinyújtotta felém a kezét, hogy segítsen felállni. Éreztem a keze
remegésén, milyen önuralomra volt szüksége.
– Te vagy a fogó, mamai! Ian-Zian elkapott! – kiabálta Mallory.
Hát el…de még mennyire.
Ian a kislányom felé vetette magát, aki sikítva rohanni
kezdett.
Így töltöttük az egész napot. Együtt.
Faith, Jace és Bailey elvittek minket a birtok végébe a
patakhoz, ahol a gyerekek pancsoltak és játszottak, és úgy tűnt,
mintha még Thomasnak is kevesebb súly nyomná a vállát.
Igen, hiszen Ian átvett tőle pár gondot.
Késő délután mentünk vissza a házba, ahol Mallory elővette a
mesekönyvünket, hogy beleírhassuk az új fejezetet. A nagy
menekülés igazi kalanddá vált, amely során mindnyájan egy
titkos, felhők közötti kastélyban kötöttünk ki. Mallory fantáziája
szárnyalt, ahogy az új szereplőket is bemutatta.
Faith és én vacsorát készítettünk, míg a többiek társasoztak.
Soha nem éreztem még ennyire teljesnek az életem. Ilyen jónak.
Ettünk, nevettünk, beszélgettünk. Nagyon gyorsan a szívembe
zártam az asztalnál ülőket.
Ian családja annyira összetartó. Nyilvánvaló, hogy
számíthatnak egymásra.
 A gyerekek lefürödtek, ágyba dugtuk őket. Ian és én
visszamentünk a konyhába mosogatni, hogy Jace és Faith
nyugodtan foglalkozhassanak egymással egy kicsit.
Ez volt a minimum, amit cserébe adhattunk nekik.
Volt egy olyan hülye megérzésem, hogy ennek így kell lennie,
így van rendjén. Ian és én, egymás mellett.
Aztán vibrálni kezdett a telefonom, és abban a pillanatban
Iané is.
Önelégült vigyorral vettem elő, és gondolkodás nélkül
nyitottam meg az üzenetet.
A szeretettől hatalmasra dagadt szívem, abban a pillanatban
meghasadt. Milliónyi darabra hullott szerteszét.
Ian is elsápadt, ahogy a kijelzőre nézett. Kétség sem férhetett
hozzá, hogy ugyanazt az üzenetet kapta, mint én.
Egy kép Ianről egy sötét szobában. Hatalmas keze egy nő
mellén, aki az ölében ült. Egy prostituált volt az. Ugyanaz,
akivel Reedet láttam. Megismertem a tetoválást a vállán.
Egy törött gyűrű, egy hetes számmal a közepén.
De nem ez fájt a legjobban, hanem a dátum, amit a kép alján
láttam. Mintha forró kést mártottak volna a lelkembe. Mintha
ott helyben elvéreztem volna.
Elszédültem, hányingerem lett. Kirázott a hideg. Rosszul
lettem.
Az a nap volt, amikor elmentem Ianhez, és könyörögve
kértem, hogy segítsen.
Pont azután, hogy nála, vele töltöttem az éjszakát.
Megbaszott, úgy ahogy ezt a nőt is a képen.
 Reed: Ezzel az alakkal vannak a gyerekeim? Azt hittem,
ennél több eszed van! Mondtam, hogy meg fogod
bánni! Egy órán belül álljatok itt a ház előtt! És ajánlom,
hogy legyen nálad a pénzem is. Ne mondd, hogy nem
figyelmeztettelek!

Bánat szorította a torkomat, és egyszerűen nem bírtam

ránézni Ianre.
Nem bírtam az arcára nézni.
Nem bírtam elviselni a szívemet, a lelkemet, a bensőmet
marcangoló fájdalmat.
Szóval csak fogtam magam, és felrohantam a szobámba.
Faithnek igaza volt.
Az érzelmeknek nehéz parancsolni.
És az én érzelmeimet éppen most végezték ki. Ott hevertek
élettelenül, szerteszét szóródva.
 34.

Tátott szájjal bámultam azt a szemetet, amit a telefonomra

küldtek, természetesen ismeretlen számról. Elhűlt a vérem.
Bosszútól forrongott a lelkem.

ismeretlen: Rossz emberrel húztál ujjat! Azt hitted,

megúszhatod? Komolyan azt hiszed, hogy van ellenem
esélyed? Gondold újra!

Csatolmányként ott volt rólam egy szemcsés fotó, ami abban a

sztriptízbárban készült. Abban a pillanatban készült, amikor a
melleire húzta a kezemet. Pont egy pillanattal azelőtt, hogy
ellöktem magamtól, mert ajánlatot tett nekem.
Nyilván egy biztonsági kamera felvétele.
Abból a szögből, ahonnan felvették, úgy néz ki, mintha tövig
benne lennék, és rohadt jól érezném magam, miközben
valójában a hányinger kerülgetett.
Elöntött a gyűlölet. Remegtem.
Még nem is volt igazán időm felfogni, hogy mi ez az egész,
amikor Grace sírva felcsuklott.
Ó, hogy az a…
 Azonnal az ajtó felé indult, és elfutott. Az energiáját viszont
otthagyta, ott pattogott faltól falig. Forrón, emésztőn.
Kényszerítettem magam, hogy ne menjek utána.
Így is elég bajt okoztam már. De azzal, ami történt bennem,
nem tudtam nem foglalkozni. Mintha szögesdrót szorította
volna a mellkasom.
Kifutottam az előtérbe, de csak a léptei dübörgése, és a
hangos ajtócsattanás maradt utána.
Engedd el!
A racionális énem erre próbált rávenni, de a szívem nem
hallgatott rá. Nem tudtam mit tenni, utánamentem.
Nagyjából egymilliót vert a szívem másodpercenként, ahogy
felfelé siettem a lépcsőn. Azt hittem, kiugrik a helyéről.
Gondolkodás nélkül beléptem a szobába, ahol Grace-t
szállásolták el. A hatalmas ablak előtt állt, amely a rózsakertre
nyílt. A hold bevilágított, földöntúli glóriát vonva a teste köré.
Néztem, ahogy remeg a válla, az arcát a tenyerébe temette,
egyértelmű volt, hogy összetört a szíve.
Az én drága, megtört angyalom.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és elfordítottam a zárat,
mintha ezzel ugyan ki tudnám rekeszteni a külvilágot.
Beljebb léptem a szobába. A levegőben fájdalmas
nyugtalanság vibrált. Lassan lépkedtem felé, talán időt akartam
adni neki, hogy ne ijedjen meg tőlem. Vagy talán csak
magamnak akartam egy kicsivel több időt nyerni, mielőtt
végleg vége lesz köztünk mindennek.
Megfeszült a gerince. A teste érzékelte az enyémet.
– Mondtam neked, hogy nem vagyok jó ember – nyögtem ki
nehezen.
A sírás, amit eddig vissza próbált tartani, most kitört belőle.
Szorosan ölelte magát, kifelé bámult a gyönyörű rózsákra.
Mintha azt remélné, talán eltűnik innen, ha elég erősen gondol
rá.
Felébredne, és kiderülne, hogy csak egy rémálom volt az
egész.
Persze, én az is vagyok, egy rémálom.
Még egy lépést tettem feléje.
– Ott voltam abban a bárban aznap este. Az olyan férfiak,
mint én, odavalók, Grace.
A beteg szívünk, és a torz lelkünk ott érzi leginkább otthon
magát – magyaráztam, miközben még egy lépéssel közelebb
léptem hozzá. – De nem dugtam meg. Sosem tennék ilyet –
mondtam határozottan.
Szinte éreztem, ahogy reszket a lelke.
– Nem tartozol nekem magyarázattal – suttogta.
Megpróbált lerázni. Felvértezte magát. Bezárt.
Mint a villám, olyan gyorsan termettem mögötte, alig pár
centi választott el tőle.
– A francokat nem – sziszegtem. – Nagyon sokkal tartozom
neked.
Libabőrös lett az egész teste. Lassan megfordult, és a
szemembe nézett.
A tekintete tele volt szomorúsággal. Az egész arca keserűséget
sugárzott.
Nem tehettem mást, muszáj volt megérintenem, hátha sikerül
egy kicsit enyhítenem a fájdalmát.
 Hüvelykujjammal végigsimítottam az arcán.
– Soha nem hazudtam neked, Grace, és nem fogok most sem
hazudni. Azért mentem el oda, mert abban reménykedtem,
hogy képes vagyok kitörölni magamból azt az érzést, amit te
keltettél bennem, amikor együtt töltöttük az éjszakát. Azt az
érzést, ami elhatalmasodott rajtam, amikor beléptél az
irodámba. Csak emlékeztetni akartam magam, hogy ki vagyok,
és hol a helyem. De az a fotó? Honnan szerezte Reed? Hazugság
az egész. Lelöktem az ölemből. Ennyi. Soha nem fizettem nőért,
egyszer sem, és soha nem is fogok.
Könny csordult ki a szeméből, és a tenyeremen landolt.
Remegett az ajka, ahogy szóra nyitotta a száját.
– Gyűlölöm ezt az egészet, Ian! Azt, hogy Reed mindent
kézben tart. Azt, hogy folyamatos félelemben kell élnem. De
talán az ijeszt meg a leginkább, hogy mennyire fáj téged mással
látni. Miért fáj ennyire, hogy más valakit érintesz?
Ismét végigsimítottam az arcán. Milyen gyönyörű.
– Nagyon sajnálom. – suttogtam – Nem akarlak bántani.
Semmiképpen sem.
Bánat suhant át az arcán.
– Én hoztam bajt neked. Én nem hallgattam arra, amikor azt
mondtad, ne szeressek beléd. Én vágyok mindarra, amit te
sosem adhatsz meg nekem – mondta őszinte sebezhetőséggel –
Én akarok mégis többet.
Többet.
A gondolat bekúszott a bőröm alá.
Elhatalmasodott rajtam.
– Akarom, Grace. Olyan kurvára akarom, hogy már fáj.
Belehalok, hogy nem lehetek az a férfi, aki melletted állhat. Aki
vigyázhat rád.
Eldobtam minden fenntartásomat. De az is lehet, hogy Grace
egyszerűen átlépett azon az égig érő falon, amit a szívem köré
emeltem. Mintha ott sem lett volna.
Megragadtam a kezét, és a dörömbölő szívem fölé helyeztem.
– Érzed ezt, Grace? Nem ver rendesen, de csakis érted
dobban.
Kedvesen nézett rám. Az arcomat fürkészte.
– Igen, érzem, Ian. Érzem, hogy ver. És te érzed, hogy pont
egyszerre dobban az enyémmel?
Abban a pillanatban elvesztem.
Minden ellenállásom odalett.
Nem tehettem ellene semmit.
A homlokához támasztottam az enyémet, belélegeztem az
illatát, az auráját.
Megrohantak az emlékek.
Mindaz, amiért megfogadtam magamnak, hogy soha nem
fogok, senkit sem szeretni.
Amiért úgy döntöttem, hogy nem éri meg a kockázatot.
De mégis… vele, mellette, teljesen más volt minden.
– A csók örökre szól, és csak annak jár, akit a legjobban
szeretünk – leheltem szinte egyenesen a szájába.
S alighogy kimondtam, a szája eggyé vált az enyémmel. A
meglepett sóhaja szinte elborította a lelkem.
Tudja egyáltalán, mit tett velem?
Ő a levegő, amit belélegzek.
A vér, ami az ereimben folyik.
 A szívem minden dobbanása.
Minden egyes sejtem belehalna, ha elragadnák tőlem.
De mindez mit sem számított.
Ebben a pillanatban csakis az számított, hogy megadtam
magam. Megadtam magam, pedig olyan hosszú időn át
harcoltam. Harcoltam vele, mióta először megláttam.
Csakis ő számított immár.
Az ajkára tapasztottam az ajkam.
Először lágyan.
Kiélveztem a lassú csók ízét.
A csók csak annak jár, akit igazán szeretünk.
Mintha a mennyekből hallottam volna.
A lelkemhez szólt.
Gyengéd érintés és a nyelvek finom játéka. Adni és kapni.
Az érzelmek eltelítettek, tudtam, hogy lassan túl fognak
csordulni.
– A csók annak jár, akit igazán szeretünk – motyogtam a csók
közben.
Elvesztem benne. A szenvedélyében és abban, ahogy átadta
magát a csóknak.
A szája az enyémbe suttogott.
– Életem végéig csókolni akarlak – búgta halkan.
A tenyerembe fogtam az arcát, hogy ránézhessek. Bámultam
ezt a csodás szépséget.
– Szeretlek, Grace – mondtam szinte nyersen – kurvára
szeretlek, és szeretem a gyerekeidet is, és tudom, hogy bele
fogok halni ebbe a szerelembe. Tudom. De nem érdekel.
Egyetlen dolog érdekel csak, méghozzá az, hogy szerelmes
vagyok beléd. Ha csak egy napig érezhetem ezt a csodás érzést,
akkor is megérte.
– Ó, Ian! – tört fel belőle. Végigsimított a mellkasomon, majd
megérintette az arcom. – Nem lesz olyan nap, hogy ne ezt
érezzem. Amikor már ne lennél fontos nekem. A mindenem
vagy.
Elszédültem.
Teljesen beleestem.
Csókoltam.
Csókoltam. Csókoltam. Csókoltam.
Soha semmi sem tűnt ennyire helyénvalónak az életemben,
mint az, hogy őt csókolhattam.
Mindenhol éreztem az érintését.
Követelőző volt és szenvedélyes.
Én is követelőző lettem.
Szenvedélyesen és keményen csókoltam, miközben az ágy felé
hátráltam vele.
Az energiánk ott tombolt körülöttünk. Szikrákat hányt.
A vállamba kapaszkodott, és hozzám nyomta a testét.
Nyöszörögve próbált minél közelebb férkőzni hozzám.
– Ian! Drága Ian! Hogy fogok majd nélküled élni? Hiszen
mindent megváltoztattál. Mindazt, aki vagyok, és mindazt, amit
akarok.
– Szeretlek – válaszoltam.
– Szeretlek – suttogta rekedten.
Megrészegült a fülem is attól, amit mondott. Mint a
legédesebb simogatás, olyan volt. Tökéletes a lelkemnek.
De többet akartam, és ő kész volt többet adni. Mintha tudta
volna, mennyire szükségem van rá.
– Annyira szeretlek, Ian, hogy az már fáj. A szívembe írtad
magad. Égeti a bőröm. Mindörökre bennem maradsz,
kitörölhetetlenül. Te vagy az én ajándékom. A hős, akiben nem
is reménykedtem.
Ez volt az a pillanat, amikor teljesen Grace-nek adtam
magam. Összeomlott a fal, darabjaira hullott, a szívem pedig, ott
feküdt Grace tenyerén.
A lelkem egy része megijedt, legszívesebben ismét azt
mondtam volna, hogy nem szabad ezt megtennünk. De nem
tudtam ellenállni ennek az érzésnek. Neki. A testének. Teljesen
maga alá temetett a szenvedély.
Megértettem, hogy bármire képes lennék ezért a szerelemért.
Bármit megadnék érte, és bármit feladnék, csak ő legyen
boldog.
Legyenek szabadok, ő és a gyermekei.
Azok a drága, édes gyerekek. Alig ismerem őket, de nem
számított, ösztönösen védeni akartam őket, ahogy ösztönösen
óvni akartam Grace-t is.
Szeretem őket.
Szeretem őket.
Teljesen megtébolyodtam. Elvesztettem az ítélőképességem.
Még szenvedélyesebben csókoltam, ő pedig rekedten zihált,
de nem lassítottam, nem hagytam abba, fel akartam falni az
édes száját.
Mindenét magaménak akartam. Minden milliméterét.
Felmordultam, és a karomba zártam.
Az enyém!
 A derekamra fonta a szexi lábát.
A farkam olyan kemény és hatalmas lett, hogy majdnem fájt.
Micsoda öröm vár ránk.
Csodás ez a lány.
Milyen hibátlan.
– Nem engedem, hogy bántson téged. – mondtam neki, és a
hatalmas ágyhoz vittem.
Puha és selymes volt, akár Grace.
Én pedig hatalmas és kemény.
– Nem engedem, hogy elvegye tőled a gyerekeket. Ígérem.
Nincs ellened semmije. Semmit sem tehet. De kész lennék
meghalni is ezért, ha kell. Érted?
Rám simult a kék tekintete.
– Bízom benned, Ian. Bízom benned.
– Szükségem van rád. Nagyon. – motyogtam, miközben a
száját csókoltam, harapdáltam és becézgettem.
Akkor nyomtam el magamban a nyomorúságot, amikor
felfogtam, hogy tulajdonképpen sosem lehet az enyém. Hiszen
az ügyvédje vagyok. Ha a bíróságnak valahogy a fülébe jut,
hogy mi van köztünk, már semmit sem tehetek érte.
– A tiéd vagyok – nyöszörögte – azt hiszem, azóta, amióta
utánam rohantál a gálán.
– Az enyém vagy – motyogtam – mióta megláttalak. Ó, Grace…
mindent… mindent megváltoztattál!
A csók csak annak jár, akit igazán szeretünk.
Az ágy végében álltam. Óvatosan lefektettem Grace-t a
közepére.
Szőke haja szétterült a párnán, csodás teste, a saját vágya
terhétől reszketett.
Felém nyújtotta a kezét, csuklóján ott kalimpált a karkötője.
– Ugyanaz az ember vagy, eddig is ilyen voltál, csak nem
akartad elhinni. Kellett valaki, aki hisz benned, hisz abban, aki
vagy. Én hiszek mindkettőtökben.
Csak bámultam a csodás angyalkámra. Egy valóra vált álom.
A fantáziám.
Minden benne van, amire valaha vágytam, amiről azt
gondoltam, hogy nem érdemlem meg.
És most mégis ott volt, kitárulkozva.
Faith azt mondta a múlt éjjel, hogy ebben a szobában
varázslat történt.
Hogy csodák estek meg.
Azt hiszem, hinnem kell neki.
Mert ahogy ott álltam, éreztem, hogy sosem leszek már
ugyanaz.
Grace. Grace. Grace.
Kell nekem.
Ő kell az én életembe.
Hogy lehettem ilyen vak, hogy eddig nem tudtam, mi
hiányzik?
Fölé másztam. Széttette a hosszú lábát, hogy közéje férjek.
A feje mellett támasztottam meg a kezem, az arcát bámultam.
A hold fénye sejtelmes ragyogásba vonta. Hatalmasat dobbant
a szívem.
Végigsimított az arcomon, majd felemelkedett, hogy
megcsókolhassa a szám.
– Szeretlek, Ian Jacobs.
 A hajába túrtam, a fejét fogtam, és birtokba vettem a száját.
Vadul csókoltam, olyan szenvedélyességgel, amilyet eddig,
nem engedtem meg magamnak. Féktelen hévvel csókoltam.
Durván.
Valóságosan.
Túlcsordultak az érzelmeim, és egyre feljebb sodortak.
Éreztem, hogy a szíve őrült tempót diktál, fölé tettem a kezem,
hogy érezzem, amint értem ver.
– Szeretlek – ismételtem. Nem tudtam betelni a gondolattal.
Nyöszörögve mosolyodott el.
– Én is nagyon szeretlek – suttogta kéjesen.
Úgy ittam a szavait, mintha az élet vizét kortyolnám.
Istenem! Milyen csodás teremtés.
A nyelve kész csábítás.
Édes, lédús szilva. Minden egyes érintése kéjt hozott.
– Olyan finom vagy, Grace. – mondtam.
Kuncogott. A számban kuncogott, mintha az örömét is kész
lenne nekem adni.
Öröm.
Talán életemben először éreztem igazi, önfeledt örömet. Azt,
hogy mit is jelent az igazi öröm.
Kicsit elhúzódtam, hogy le tudjam róla venni a pólóját. Csak
egy melltartó és a farmernadrágja maradt rajta. Össze volt
kuszálódva a haja, az ajka duzzadt a csókjaimtól.
Éreztem, ahogy a lelke táncra perdül, táncolt az árnyakkal,
fényesen ragyogott a sötétben.
Teljesen elbódultam tőle.
A sarkamra ültem, és a csodás testét bámultam.
 – Grace – motyogtam, majd megsimogattam az arcát.
Végighúztam a hüvelykujjam a szemgödrétől a duzzadt ajkáig,
majd vissza. Oda-vissza. Oda-vissza.
– Mit tettél velem…
A hátára simítottam a kezem, hogy megszabadítsam a
melltartójától. Majd lejjebb hajoltam, hogy ki tudjam gombolni
a nadrágját. Egyszerre húztam le a nadrágját és a bugyiját.
Végig azon a hosszú, csodás, selymes, formás lábán. Az
örökkévalóságig tudnék gyönyörködni benne.
Grace teste volt az ígéret földje.
Csak csókoltam és csókoltam, miközben egyre nagyobb lett
köztünk a feszültség.
Pillanatról pillanatra, egyre csak nőtt.
Pedig már megkaptam, már az enyém volt ezelőtt is.
De most… ez más volt.
Mindketten éreztük.
Együtt haladtunk a csúcs felé, ahol minden elolvad, és
minden összeolvad.
Ahol mi ketten eggyé válunk.
Ahol csak mi ketten vagyunk.
Grace és én.
Itt… itt lakik a szerelem.
Remegett a keze, ahogy kigombolta az ingem, remegett az
egész teste, ahogy lesodorta a vállamról. Kibújtam belőle,
ledobtam a padlóra, az össze ruhával együtt, miközben ő
óvatosan lehúzta a térdemig a nadrágom, és én gyorsan
lerúgtam magamról.
Kitámasztottam magam fölötte, és csak néztem őt. Csodáltam
testének minden egyes milliméterét. Megéltem együttlétünk
minden egyes pillanatát.
– Olyan szép vagy – motyogtam, és lehajoltam, hogy
megharapdáljam a fülét. – Olyan szexi. Egyszerűen nem vagyok
magamnál, ha téged nézlek. Tökéletességet látok. Olyat, amire
mindig is vágytam. De a szíved… a gyönyörű, édes szíved volt
az, amitől az enyém teljesen elveszett. Megváltoztattál.
Hullámzott a mellkasa az érzelmektől.
Lehajoltam, megcsókoltam karcsú nyakát. Hátrahajtotta a
fejét, ujjait a vállamba vájta.
Az ajkam pedig csak kalandozott, egyre lejjebb vándorolt,
egészen a dübörgő szíve fölé. Ahogy a melle felé vándoroltam,
végignyaltam a nyelvem hegyével, majd a mellbimbójához érve
bekaptam, és szopogatni, szívni, játszani kezdtem vele. Grace
kéjesen nyögdécselt.
– Ian! – markolt a hajamba – Ian!
– Mit szeretnél angyalkám? Mit szeretnél?
– Téged. Csakis téged. Nem hiszem, hogy tudok nélküled élni…
Nem, ha az élet számomra te vagy. Örökké az maradsz nekem.
Az ujjbegye végigsimított a bőrömet díszítő tetoválásokon.
Mintha értené a történetüket, mintha érezné minden egyes
sebhely mélységét. Hogy mit jelentenek. Honnan származnak.
Végigsimított a karomra tetovált démonon.
Kirázott a hideg, egészen mélyen, és szinte akaratlanul tört fel
belőlem a vallomás.
– Ha veled vagyok, nem akarok ilyen lenni. Már nem. Többé
nem. Miattad szeretnék más lenni. Bárcsak valaki más lehetnék.
– Te vagy az, akibe beleszerettem, Ian. Te. Nem az, aki
lehetnél, vagy aki a múltban voltál. Abba a férfiba szerettem
bele, aki most vagy, aki valójában vagy. Aki kiállt értem, a
gyerekeimért. Aki vállalta a kockázatot, pedig az, amit kértem,
sokkal több volt annál, amit bárki adhatott volna. Ez vagy te,
Ian. Ilyen ember vagy.
A dübörgő szívemre tette a tenyerét.
Megrészegültem tőle.
A szerelem kapujába helyezkedtem, majd elmerültem benne.
A teste ívbe feszült, és a nevemet nyöszörögte.
Hazaértem.
Felsóhajtottam a gyönyörű, mindent elsöprő érzéstől, ami
minden egyes sejtemet, minden idegszálamat átjárta.
Egy örökkévalóságig így tudnék maradni, és teljesnek
érezném magam.
De lejjebb ereszkedtem, és a feje fölött keresztbe tettem az
egyik karom, a másikkal a térdhajlatánál fogva hátratoltam a
lábát, és mozogni kezdtem benne. Lassan, de keményen és
mélyen.
Máshogy tettem magamévá.
Máshogy, mint ahogy eddig megdugtam a nőket.
A fene se tudja, hány nőt kúrtam meg életemben. Több
százat… ezret? Fogalmam sincs. Az viszont biztos, hogy egyik
sem fogható hozzá.
– Soha senkivel nem volt ilyen jó. Ez… olyan… olyan, mint egy
ajándék. Lehet, hogy csak egyszer tapasztalhatom meg az
életemben, de veled tehetem.
Belemerültem, ő pedig minden lökésemmel együtt mozgott.
Lehajoltam és megcsókoltam. Hosszan, lassan. Minden benne
volt abban a csókban.
Örökkön örökké.
Mindent ő jelentett nekem, ő lett a legfontosabb, és én még
mindig többet akartam.
Felszínesen lélegeztünk, Grace torokból, hörögve,
nyögdécselve zihált. Belélegeztem, minden lélegzetét magamba
szívtam, amitől még jobban felizgultam. Ezernyi csomó
keletkezett a gyomromban, megfeszültek, remegtek, engedtek,
és ismét megfeszültek az izmaim az érintésétől.
Mert megérintett. Mindenhol megérintett.
A sebeimet, a bőrömet, a szívemet.
– Ian! – nyögte. Egyre gyorsabban mozgott alattam, többet
akart, és én megadtam neki.
Kicsit hátrébb húzódtam, hogy megfelelő szögbe kerüljek.
Kitámasztottam magam, hogy közben a kezemmel izgatni
tudjam a csiklóját.
Grace nyögött, nyöszörgött, vinnyogott. A teste megfeszült és
megnyúlt, miközben markolta a lepedőt és a testem, ahol érte.
És akkor súlytalanná vált minden.
Gyönyör telítette meg a levegőt, és magával sodort minket is.
– Ian – nyögte még egyszer, én pedig a szájára tapasztottam az
enyémet, hogy magamba fojtsam a kéjtől hangos sikolyát.
Elélvezett.
Hullámzott a gyönyörtől a teste, végigcikázott rajta, és róla
áthullámzott rám.
Belemerültem és szabadon engedtem magam.
A gyönyör összesűrűsödött a gerincem alján. A heréim
megemelkedtek és megkeményedtek, miközben egyre
gyorsabban dugtam a punciját.
Egyre sebesebben.
Egyre keményebben.
Egyre jobban.
Grace mellett mindig többet akarok.
Nem tudom megunni.
Sosem tudok vele eltelni.
Ez a pillanat a miénk volt.
Szorosan magamhoz öleltem, mikor elélveztem.
Szinte belerobbantam a testébe.
A farkam lüktetett és remegett a forró, nedves csodában.
Eltátottam a szám, némán hördültem egy utolsót.
Soha semmi… soha semmi ehhez hasonlítható csodában nem
volt még részem.
Teljesen nekiadtam magam.
Megmerevedett a testem, mindketten rázkódtunk a
gyönyörtől.
Lebegtünk valahol a messzeségben, és én azt kívántam,
bárcsak ott maradhatnánk mindörökre.
Kapaszkodott belém, olyan közel húzott magához, amennyire
csak bírt.
Elernyedtünk, és lassan visszaereszkedtünk a valóságba.
De én továbbra is úgy éreztem, hogy a valóság nem érhet utol
minket.
Mert itt voltunk a szobában, csak Grace és én.
Megcsókoltam.
Lágyan, puhán.
Imádattal.
 Az oldalamra gurultam, és magammal sodortam őt is.
Magamhoz öleltem, nem akartam elengedni.
Megsimogattam a selymes haját, ő engem bámult a
félhomályban.
– Hogyan tovább? – kérdezte reménykedő tekintettel.
Azt hiszem, azt mindketten tudtuk, hogy innen vissza már
nem vezet út.
– Nem tudom, Grace. Csak azt tudom, hogy meg kell védenem
téged és a gyerekeket ettől a szemétládától. Csak ez számít most.
Hogy utána mi lesz? – szorítottam magamhoz még jobban –
majd meglátjuk.
– Nem akarlak elveszíteni – suttogta hozzám simulva. – Most
nem, amikor végre megtaláltam azt, akit egész életemben
kerestem.
Megpusziltam a homlokát.
– Te meg pont olyan vagy, mint ami elől egész életemben
menekültem.
Összeráncolta a szemöldökét, ahogy rám nézett.
– Mesélsz nekem róla? – kérdezte.
Megremegtem. Kinyitottam a szám, mert ennek a nőnek
valahogy sikerült megnyílni.
 35.

A lakásajtó lassan résnyire nyílt, a félelem és az aggodalom, ami

Ianben munkálkodott egész éjjel, hirtelen dühvé változott.
Ökölbe szorult a keze, és felállt a kanapéról, mikor az anyja
besétált az ajtón.
Kereken huszonnégy óra telt el azóta, hogy utoljára látta.
Testhezálló, szűk ruha volt rajta, cipő viszont nem. A haja
kócos volt, a sminkje maszatos. Bicegve lépkedett, a bal lábára
sántított, mintha megsérült volna.
Mintha megverték volna.
Mintha elhasználták volna.
Iannek elszorult a torka, düh forrongott a mellében, és
elöntötte az undor.
Hogy tudja ezt csinálni?
Miután Jace börtönbe került, és ők visszaköltöztek a városba,
anya megígérte, hogy minden más lesz. Hogy soha többé nem
fog kábítószerhez nyúlni. Azt ígérte, hogy vigyázni fog rá, ahogy
Ian is megígérte, hogy ő is vigyázni fog anyára.
A dolgok jobbra kellett volna, hogy forduljanak. Már csak
azért is, mert Ian elképzelni sem tudott annál nagyobb űrt, mint
amit akkor érzett, amikor Jace-t lecsukták.
 Jace volt az, akire mindig számíthatott, ő és a legjobb barátja
vigyázott rá. Most viszont Ian megpróbált a bátyja helyébe
lépni. De hogy sikerülhetne, ha az anyja nem változik? Ha
folyton folyvást ezt csinálja?
Összeszorította a fogát, és az anyjára nézett, aki ugyanazt a
szart hajtogatta, mint egész gyerekkorában.
Ian felé fordította az arcát. Végig volt karmolva. Egyrészt
legszívesebben odafutott volna, hogy megtudja ki bántotta és
mi történt, hadd verje be annak a seggfejnek a pofáját.
Meg akarta védeni az anyját.
De ugyanakkor annyira unta már! Annyira unta a hitegetéseit
és az üres ígéreteit. Mind csak hazugság.
Legörbült a szája, és kitört belőle a fájdalommal vegyes
gyűlölet.
– Nem hiszem el! Már megint ugyanazt a szart műveled?
Elöntötte méreg, de közben összetört a szíve is. Érezte, ahogy
meghasadt a mellkasa közepén.
Arról volt szó, hogy minden más lesz.
Megígérte! Megígérte!
Az anyja halkan elnyöszörögte magát, miközben leejtette a
földre a tárcáját, és óvatosan közelebb oldalgott Ianhez.
– Muszáj volt, Ian, nem értheted.
Ian undorodva felhorkant.
– Nem értem? Mit nem lehet ezen érteni? – sziszegte – Azt,
hogy drogos vagy? Hogy inkább magamra hagysz, hogy
aggódjak, mi történt, mi lehet veled, hol heversz, miközben te
nyugodtan beszerezd a napi adagot, és mellé még egy-két faszt?
Ez az, amit szerinted nem érthetek?
 Az anyja hitetlenkedve tátogott. Kétrét görnyedt, mintha Ian
bántotta volna.
De Ian sosem bántaná az anyját. Fordítva, az anyja volt az, aki
hagyta, hogy Iant bántsák, nem is egyszer. A fiú egész testét
sebhelyek borították, de olyan sebeket is szerzett, amelyek
sosem fognak begyógyulni. A szemnek láthatatlan sebek, sokkal
mélyebben voltak.
Néha szinte érezte a hátát behálózó mély barázdákat, az
éveken át, újra meg újra felhasadó ajkak, lila szemek és törött
bordák fájdalmát.
Azokat a sebeket, amelyeket a lelkén ejtettek.
Az anyja könyörögve lépett feléje. Olcsó kölnijének szaga
összekeveredett az olcsó férfi arcszesz szagával. Iannek
felfordult a gyomra. Legszívesebben lehányta volna.
– Nem mondj ilyeneket, kérlek! Hiszen mindezt érted teszem.
Ian megvetően felnevetett.
– Értem? Szép, mondhatom, hiszen egész életedben csak saját
magaddal törődtél. Bármi volt, csak te jártál jól. Hagytad, hogy
éhezzünk, hogy te drogozni tudj, sőt hagytad, hogy a férfiak
összeverjenek minket, csak téged lássanak el droggal.
– Nem! – kiáltotta a nő. – Nem, Ian! Soha nem akartam, hogy
bántódásod essen. Vannak dolgok, amiket nem érthetsz.
Ian a saját hajába markolt, és tépni kezdte.
– Istenem! Annyira elegem van a kifogásaidból! Lehet, hogy
hülyének nézhettél, amikor kicsi voltam, egy kétségbeesett
kölyök, aki rettenetesen vágyott az anyja szeretetére és
figyelmére, de most? Már nem vagyok gyerek. Látom, mi az
igazság.
 Az anyja szipogni kezdett.
– Nem, Ian, kérlek! Ne mondj ilyeneket! Senkim sem maradt
már rajtad kívül. Te vagy az egyetlen okom, hogy még éljek. Az
egyetlen ok, hogy még lélegzem. Miattad nem adtam fel.
Ian a fejét rázta. Nem akarta ezt tovább hallgatni, nem volt
kíváncsi a kifogásokra. Többé nem akarta az anyja
mentegetőzését hallgatni. Felkapta az asztalról a pénztárcáját,
és zsebre tette.
– Ha te mondod. Mindegy, nem érek erre rá, megyek dolgozni.
Az anyja meglepetten nézett rá.
– Dolgozni?
– A Clover’s olasz étterembe. Lawrence Bennet ajánlott nekem
munkát a konyhán.
Az anyja elsápadt.
– Nem engedem!
Ian undorodva felnevetett. A harag, amit oly sok időn át
elfojtott magában, hirtelen felszínre tört.
– Nem engeded? – kérdezte kihívón – Nem engeded, hogy egy
kis pénzt keressek magamnak? Mitől félsz? Hogy nem lesz, aki
összeszedjen a padlóról, és feltakarítsa a hányásod? Vagy, hogy
nem leszek itt, hogy engem verjenek össze, és esetleg te kapod a
változatosság kedvéért a pofonokat?
Az anyja teljesen elsápadt.
– Nem, Ian. Figyelj rám! Az az ember gonosz. Csak
megpróbálja beléd vájni a karmait.
Ian felhorkant.
– Mi? Hirtelen te lettél a példamutató, rendes ember? – vetette
oda, és az ajtó felé indult.
 Az anyja utána futott, és megragadta a karját.
– Hallgass meg, Ian! Bízz bennem!
Kitépte a karját az anyja kezéből.
– Bízzak benned? Undorodom tőled. Ha nem tudnád, a
bizalmat ki kell érdemelni, és te soha semmit nem tettél értem.
– mondta, majd kitárta az ajtót.
– Ian, kérlek! – kapaszkodott a karjába az anyja – Az a férfi…
nem jó ember.
Ian lerázta magáról az anyja kezét. Egyszerűen nem tudta
elhinni, hogy az anyja képes ezt tenni vele. Csak bántja, minden
egyes alkalommal. Újra meg újra. Jace-ért is ő volt a felelős.
– Menj a pokolba! – kiáltotta Ian mérgesen.
Az anyja csak visszafogja őt. Legyen szegény, éhes és
nyomorult, akárcsak ő.
Kétségbeesetten próbálta visszatartani.
– Ian! Istenem! Kérlek, hallgass meg! – mondta elcsukló
hangon – Figyelj ide, mit mondok. Mindent, amit tettem, érted
tettem.
Ian mint a szélvész, úgy fordult meg.
– És lám, mit értél el vele. – sziszegte szinte gyűlölködve.
Az anyja elsírta magát, Iannek elfacsarodott a szíve. Sajnálta
őt. Fájt neki így látni az anyját. Csontsoványan, de a lábait
minduntalan széttéve, azért a zacskónyi drogért, ami bizonyára
most is ott lapult a tárcájában.
Megígérte…
Megígérte, hogy ezúttal másképp lesz. Hogy azért jönnek
vissza a városba, hogy gondoskodni tudjon róla. De ez sosem
történt meg. Minden maradt a régiben. És soha nem is fog
változni. Soha.
Réges régi fájdalom fortyogott a lelkében.
Hagyta, hogy bántsák. Hagyta, hogy üssék.
Hagyta nekik.
Gyűlölettől eltorzul arccal nézett az anyjára.
– Miért nem teszel nekem egy szívességet, és hagyod ezt
abba? Én ugyanis meguntam – mondta, majd sarkon fordult, és
elindult kifelé.
Otthon, kibaszottul édes otthon.
Kirázta a hideg az undortól, amikor az anyja ismét
utánanyúlt, megragadta a kezét, és megpróbálta visszarángatni.
– Légy szíves, Ian! Kérlek, ne menj! Nem menj oda!
– Engedj!
– Nem! Nem engedlek! Szeretlek!
Ian olyan erővel rántotta ki a karját az anyja szorításából,
hogy az majdnem előreesett.
– Bár meghalnál!
Az édesanyja megadta magát. Lógó vállal, magába roskadva
sírni kezdett.
Bűntudat szorította össze Ian torkát.
Mint mindig, amikor az édesanyja sírni kezdett, bűntudata
lett, mintha ugyan az ő felelőssége lett volna, hogy az anyja
milyen döntéseket hoz.
De ő nem felelős az anyjáért.
Saját magáért akar az lenni. Gondoskodni fog magáról.
Hátat fordított az anyjának és elviharzott, az hiába sírt, hiába
kiabált a fia után.
– Ne haragudj, Ian! Sajnálom. Nagyon-nagyon sajnálom.
Próbáltam jó anya lenni. Próbáltam, de mégis elszúrtam.
Mindig szeretni foglak, örökkön örökké!
Anyja szavai szíven szúrták, de nem állt meg. Sietett tovább,
mintha a szavak elől is el tudna menekülni.
Nem akart több hazugságot.

Ian bepakolta az utolsó adag edényt is a hatalmas, ipari

mosogatógépbe. Épp a kezét törölgette szárazra, amikor elment
mellette a főnöke, megállt egy pillanatra, és megveregette a fiú
vállát.
– Szép munka, fiam. Ha így folytatod, sokra fogod még vinni.
– Köszönöm, uram – monda Ian Mr. Bennetnek, és igyekezett
nem túlságosan megalázkodni a férfi előtt, amikor az
odanyújtott neki egy félbehajtott százdollárost.
Azonnal folyni kezdett a nyála, amikor belegondolt, micsoda
ételeket vehet majd a pénzből. Végre a saját lábára állhat, és
olyan férfi válhat belőle, amilyenről Jace is álmodott.
Lehet, hogy az anyja sosem változik meg, de talán hozhat ő
némi változást az életükbe.
A gyorsétteremben, ahelyett hogy csak egy ételt rendelt volna,
inkább kettőt kért.
Majd ő ad neki enni.
Gondoskodik róla.
Megmutatja neki, hogy jobb életük is lehet.
Majd ő megmutatja.
 Felfelé sietett a zsúfolt házban, mit sem törődve a hangos
zajokkal, kiabálásokkal és a zenével, ami betöltötte a
lépcsőházat.
Egy dolog járt az eszében, hogy miképp kérjen bocsánatot
mindazért, amit mondott. Hogyan fogja elmagyarázni, mit
érzett. Hogy miért haragudott, és miért volt csalódott. Hogy fáj
neki, hogy úgy érzi, cserbenhagyták.
De azt is elmondja majd, hogy majd mostantól ő vigyáz rá.
Hogy segíteni fog.
Segíteni fog neki leszokni a drogról.
Kerül, amibe kerül.
Szinte felrepült az ötödik emeletre, kezében a sültkrumpli-
illatot árasztó zacskóval. Mosolygott. Az anyja biztos nagyon
büszke lesz, nagyon fog örülni. Látni fogja, hogy milyen jó helye
van.
Elővette a zsebéből a kulcsot, majd összeráncolta a
szemöldökét, amikor rájött, hogy az ajtó nyitva van.
Belépett.
Nagyot dobbant a szíve. Érezte, hogy kifut a vér az arcából, és
az ájulás környékezi.
Leejtette az ételes zacskókat a földre, majd odasietett a földön
fekvő anyjához.
Térdre esett mellette, és rázni kezdte.
– Anya! Anya! Ébredj fel!
De az nem reagált.
Ian még erősebben rázta. Az édesanyja feje ide-oda billegett.
Könnyek homályosították el Ian tekintetét, majd kiabálni
kezdett.
 – Anya! Anya! Kérlek, ébredj fel!
Remegett a keze, ahogy imádkozott, és tovább rázta az
asszonyt.
– Istenem, anya! Ébredj! Kérlek, ébredj!
Hányingere lett, szédülni kezdett. Magához ölelte az anyját, és
sírni kezdett.
– Kérlek! Ne hagyj itt!
Kérlek! Ne hagyj el…
De az anyja már messze járt.
Nagyon messze.
A tű még mindig a karjában volt.
Ian teste megremegett, majd elhúzódott onnan. Szinte nem is
látott a könnyeitől. Összerándult a teste, és elhányta magát.
Az utolsó mondat, amit az anyjának mondott, ott
visszhangzott a fejében.
Bárcsak meghalnál!
 36.

Pánik szorította a szívemet, amikor hirtelenjében felültem az

ágyon.
Éreztem, hogy baj van.
Éreztem magam körül a rettegést.
Megfeszült tőle, a csendes reggeli levegő.
Meg sem vártam, hogy kitisztuljon a fejem, kiugrottam az
ágyból, próbáltam gyorsan belebújni a nadrágomba és a
pólómba.
Közben a rossz érzés, ami felébresztett, tovább rezgett
körülöttem.
Lentről jött.
Kiabálás és zajongás törte meg a reggel nyugalmát.
A csontjaimban éreztem, hogy baj van.
Idegesség lett úrrá rajtam, a pulzusom vagy ezerrel vert.
Kiléptem a szobából, és siettemben majdnem el is botlottam a
sarkon.
Szinte repültem lefelé.
Két másodperc alatt darabokra hullott a szívem, pedig az éjjel
azt hittem, végre teljességében pompázhat.
A legrosszabb rémálmaim egyike tárult elém.
 – Nem! – kiáltottam, ahogy a korlátba kapaszkodva lefelé
száguldottam. – Nem!
Mallory sírt, az én édes, drága kislányom, rettegve sírt, és
sikoltozott.
– Anya! Kérlek! Nem akarok elmenni! Anya! Itt akarok
maradni! Mondd meg nekik, hogy nem kell elmennem! Itt
akarok maradni veled!
Megpróbálta kirántani magát, egy egyenruhás férfi kezei
közül, aki még csak meg sem próbálta megnyugtatni a kicsit.
El akarta vinni!
Ó, Istenem!
Felhördültem, mint egy anyatigris.
Elöntött a düh és a félelem.
Ez kegyetlenség! Aljas önzés, ami csakis egy férfinak juthat az
eszébe. A saját gyerekével ilyet tenni! A látszat nyilván sokkal
fontosabb, mint az ő boldogságuk.
Ütőkártyának akarja őket használni!
Nem! Ezt biztos, hogy nem engedem!
Végigfutott rajtam a rettegés, amikor megláttam Reed gonosz
tekintetét.
Ott állt a veranda közepén, karba tett kézzel.
Önelégülten mosolygott.
A hülye barom!
Kíméletlen és embertelen, amit csinál.
Mint egy megszállás.
Ellenséges lépés.
Égett bennem a gyűlölet. Kétségbeestem.
Örült mód forogtak a gondolataim, igyekeztem kitalálni, mit
tegyek. Hogy milyen fegyverem lehet, ilyen szörnyű helyzetben.
De még jobban megijedtem, amikor láttam, hogy Jace mit
csinál.
Éppen belemászni készült a férfi arcába, aki Malloryt
szorította.
– Mégis, hogy gondolja, hogy csak így beállít? Ez
magánterület!
Egy rendőr lépett közéjük, és hátrébb lökte Jace-t.
– Uram, parancsot kaptunk, hogy távolítsuk el innen a
gyerekeket. Ha megpróbál ebben megakadályozni, kénytelen
leszek letartóztatni. Remélem, nem kényszerít, hogy megtegyem
– mondta a csecsemő felé intve, akit Faith elkeseredetten, és
döbbenten dajkált a karjában. Tenni akart valamit, de teljesen
tehetetlen volt.
Hát én nem.
Leértem a fölszintre.
Meztelen lábam hangosan döngött a keményfa padlón.
– Anya! – sikította Mallory, felém nyújtva a karját.
Sophie egy másik rendőr karjában volt. Hatalmas, kék
szemében félelmet láttam.
A pulzusom szinte az eget verte. Lüktetett bennem a gyűlölet.
– Azonnal engedje el őket! Nem vihetik el. Nem engedem!
Elszorult a szívem, amikor Thomast is megláttam a verandán.
Ott állt lehajtott fejjel, mintha mindez az ő hibája volna.
– Nem! – kiáltottam újfent, amikor ugyanaz a rendőr, aki Jace-
nek is az útját állta, elém lépett.
Potyogtak a könnyeim, ahogy ellökött, és nem foghattam meg
a gyerekem.
 – Asszonyom, nem léphet tovább.
– Ezek az én gyerekeim. Nem jöhet csak úgy ide, hogy elvegye
őket.
Együttérzést láttam a szemében, de nem engedett.
– Hirrod bíró ma reggel írta alá a sürgősségi határozatot, mely
szerint a gyerekek az apjuknál kerülnek elhelyezésre.
Hirrod bíró.
Jonathan Hirrod.
Reed régi barátja.
Ó, Istenem!
– Ne állj ott úgy, mintha nem figyelmeztettelek volna, Grace. –
mondta gonosz arckifejezéssel Reed.
– Te! – indultam feléje. A kezem ökölbe szorult, de Jace
elkapott.
– Ne tedd, Grace! Tudom, hogy harcolni akarsz, de más
módszerekkel kell.
Dübörgés hallatszott mögülünk, a lépcső felől.
Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, Ian az.
Éreztem az energiáját.
Harag, düh, felindultság.
Azonnal ügyvéd üzemmódba kapcsolt.
– Milyen indokkal? – kérdezte.
– Szülői gyermekrablás.
– A lófaszt. – nyúlt Ian a határozatért.
Elvette, és olvasni kezdte.
Hullámokban áradt felőle a gyűlölet, egyre erősödött, ahogy a
sorokat olvasta.
Mallory még mindig sikítozott, értem könyörgött. A szívem
majd meghasadt.
Hogy állhatok csak úgy itt?
Csinálnom kell valamit!
Bármit!
Ó, Istenem, kérlek, kérlek, segíts rajtunk!
Reed arrogánsan közelebb lépett.
– Tegnap elmentem a gyermekeimért, hogy elvigyem őket
hétvégére, és nem találtam őket sehol. Mégis mit tehettem
volna?
Iannek igaza volt.
A lófaszt!
Mindjárt leokádom, vagy beverek neki egyet.
A harc jobb ötletnek tűnt.
Hagyja, hogy az én kicsikéim így sírjanak, féljenek,
szenvedjenek, könyörögjenek, és még csak nem is érdekli.
Kifordultam Jace karjából, ellöktem a rendőrt, és szinte
belemásztam Reed arcába.
– Hogy merészeled? Mégis, hogy tehetsz ilyet a saját
gyermekeiddel? Ez nevetséges! Oldjuk… oldjuk meg valahogy!
Igyekeztem kitalálni valamit, amivel feltartóztathatom. Hogy
csillapodjanak a kedélyek.
Csak azt kell higgye, hogy minden az akarata szerint történik.
– Ezzel már elkéstél, Grace, nem gondolod? Főleg, hogy már
az egész világ tudja, hogy az exfeleségem az ügyvédjével kefél.
Micsoda hatalommal való visszaélés. Vagy talán megvásároltad
a pénzzel, amit elloptál tőlem?
Elszédültem, lüktetett a fejem, hirtelen hányingerem lett.
Nem, ez nem történhet meg.
 Nincs bizonyítéka. Nincs.
– Nevetséges vagy! Azért vagyok itt, mert itt biztonságban
érzem magam. Mert itt biztonságban vannak a gyerekeim. Tőled
akarom megvédeni őket.
Arrogáns vigyorra húzódott a szája.
– Hát, a hírekben nem ezt láttam.
Nem!
Nem! Nem! Nem!
Rémület öntötte el a szívem.
Meg kellett kapaszkodnom, mert azt hittem elájulok.
– Mit tettél?
– Csak amit kellett. Neked is azt kellene tenned. Hagyd az
ostobaságot, és ülj be a kocsiba a gyerekekkel!
Ian lépett elém.
– Sehová sem megy veled.
Reed csak önelégülten vigyorgott továbbra is.
– Neki vége. – mutatott rám, majd visszafordult Ian felé – És
neked is.
Ianben forrongott a düh.
Éreztem, hogy már csak egy hajszál tartja vissza a
kiborulástól.
– Ezt nem fogod megúszni – sziszegte a fogai között.
– Ó, hát csak figyelj!
Reed csettintett egyet.
– Gyerünk! – mondta.
– Ne! Apa, ne! – kiabált Mallory a férfi karjai közt. – Anyát
akarom, anyát akarom!
– Ez mind anyátok hibája – vetette oda, de még csak rá sem
nézett a kicsire, miközben mindenki előtt lesétált a lépcsőn.
Hogy a gyereke mit érez, és mire volna szüksége, nem
érdekelte.
Mindig is így volt.
– Reed! Kérlek! – könyörögtem neki.
Sophie sírni kezdett; majd meghasadt a szívem.
– Mami! Mami! Mami!
Mintha szíven szúrtak volna.
Hogy magyarázhatnám el neki, hogy mi történik? Hogy
nyugtathatnám meg, hogy minden rendbe jön, ha még magam
sem vagyok ebben biztos?
Éreztem, hogy összedől körülöttem a világ.
Ian mellettem dühöngött. Minden izma pattanásig feszült.
Remegett a visszatartott indulattól.
– Kérem! – tört fel belőlem ismét, de senki sem figyelt rám.
Akkor megláttam Thomas tekintetében a nyomorúságot.
Túlcsordult benne a szomorúság, és a félelem.
– Thomas… – indultam el feléje, de a rendőr közénk állt és
lefogott.
Dulakodni kezdtem vele, könyörögtem, de alig láttam a
könnyeimtől.
Nem, ez nem történhet meg!
Nem, ezt nem engedhetem!
– Kérem, ne akarja, hogy a gyermekei szeme láttára
bilincseljem meg – suttogta a fülembe a rendőr.
Ó, Istenem!
Istenem!
Hirtelen Thomas édes hangja ütötte meg a fülem.
 – Ne haragudj, anya! Nem akartam! Csak megkérdezte, hol
vagyunk. Azt mondta, csak azt szeretné, hogy biztonságban
legyünk. Nem tudtam, hogy ezzel mindent elrontok. Mindig,
mindent elrontok! – mondta, majd elcsuklott a hangja.
– Nem, Thomas! Nem a te hibád! – mondtam, és azt kívántam,
bárcsak megölelhetném – Nem a te hibád!
A könyörgésem rimánkodó sírásba váltott, amikor
odaráncigálták a gyerekeimet Reed kocsijához.
– Ne haragudjatok! Ne haragudjatok! Nagyon sajnálom!
Nagyon sajnálom! Szeretlek titeket!
Sírtak és kiabáltak, miközben rájuk csapták az ajtókat, de még
akkor is hallottam őket.
A rendőr még mindig lefogva tartott, míg Ian, Jace és Faith
csak tehetetlenül állt ott és nézte.
Senki sem tehetett semmit.
Az ég szürkén világított a fák között, a madarak csiripeltek és
repkedtek, és a nap halvány sugarai messze űzték a csillagokat.
Úgy éreztem, mind lehullik az égről.
Sikítottam és jajgattam, mikor Reed autója elindult.
Dulakodtam a rendőrrel, miközben hallgattam, ahogy a
kerekek a kavicsos feljárón csikorogtak.
A rendőr nem engedett el, míg az autók el nem tűntek a
szemünk elől.
– Igazán nagyon sajnálom, asszonyom – mondta, mikor végül
elengedte a karomat.
Abban a pillanatban, ahogy eleresztett, térdre estem.
Fájdalom nyilallt a térdembe, ahogy nekiütődött a kemény
padlónak.
 Meghasadtam a fájdalomtól.
Alig kaptam levegőt.
Átöleltek hátulról, és felemeltek a földről.
– Nem engedem, hogy ilyen könnyen megússza.
Tönkreteszem, Grace. Hamarabb, minthogy te elveszítenéd a
gyerekeid. Ígérem!
A hátam a hullámzó mellkasához simult, a lábam szinte nem
is érintette a talajt. Csak sírtam, és sírtam.
Lassan letett, de nem eresztett, tartott, majd megfogta a
nyakam és hátrahúzott.
– Bármibe kerüljön is – suttogta a fülembe.
Hideg, kemény és ijesztő volt, amit mondott, de
belekapaszkodtam.
Hittem neki.
Elengedett, én lassan megfordultam. Igyekeztem kikotorni az
arcomból a beleragadt tincseim, megdörzsöltem a szemem,
mert a könnyeimtől már semmit sem láttam.
Igyekeztem összeszedni magam, de akkor megláttam az
arcukat, ahogy engem néztek.
Tele fájdalommal és sajnálattal.
Dühvel, keserűséggel és haraggal.
Faithnek láthatóan összetört a szíve. Úgy szorította magához a
babát, mintha attól félt volna, hogy őt is elviszik.
Bailey nem volt sehol, valószínűleg még aludt.
Jace engem bámult. Fortyogott benne a düh, de messze sem
olyan erősen, mint ahogy Ian felől éreztem.
Mint egy tornádó. Mint egy tűzvihar.
Jace arca kemény volt, rezzenéstelen. A testvérét figyelte,
majd megfordult és besietett. Nem ok nélkül.
Ian is utána indult, és intett, hogy kövessem.
A nappaliba mentünk, és bekapcsoltuk a tévét.
– Dearborne gyermekeit eltűntnek nyilvánították az éjjel – így
a hírriporter. – Dearborne és exfelesége, Grace Dearborne közös
felügyeleti jogot gyakoroltak. Grace-t az ügyvédjének, Ian
Jacobsnak a lakása közelében látták a korai órákban, november
tizenegyedikén. Feltételezések szerint viszonyuk lehet
egymással és Dearborne szenátor választási kampányát
igyekeznek aláásni. További részletek, az üggyel kapcsolatban,
a Híradóban.
Miközben a riporter beszélt, képeket mutattak rólam, ahogy
az éjszaka közepén, kócosan elhagyom az épületet. Egy másik
fotó a nagyimnál készült a verandán, ugyan a bokrok
takarásában, de mégis megtalált minket a kamera. Végül Ian a
sztriptízklubban.
Ian ledermedt mellettem.
Jéghideg lett.
Merev.
– Ian – suttogtam.
De ő szó nélkül megfordult és kirohant.
Soha életemben, nem éreztem magam ennyire egyedül.
 37.

Csend volt Ian kocsijában. Csak a motor zúgását lehetett hallani,

és a torkomban zakatoló, szomorú remegést.
Mindenem fájt.
Gyötrelmesen fájt.
Kínzó fájdalom uralta minden sejtemet, és rommá tört szívem
is már csak szenvedve vert.
Ian egyenesen előre bámult, ahogy az úton végigszáguldott.
Erősen markolta a kormányt, elfehéredett a keze is, ahogy
szinte ökölbe szorult a kormánykeréken.
Annyi energia áramlott belőle, hogy egy városnak is elég lett
volna.
De megváltozott az energiája.
Sötét, keserű és ocsmány lett.
Az elmúlt éjszaka suttogott gyengéd szavai, semmivé lettek a
tetteink valóságával.
Egy szót sem szóltunk, míg a viszonyunk bizonyítékait
bámultuk a képernyőn. Mintha valami mocskos, és aljas dolog
lenne. Mintha irigység és korrupció szülte volna, pedig
életemben semmi tisztábbat és őszintébbet nem tapasztaltam
még.
 Jace és Faith csak álltak és bámultak.
Sokkolta őket.
Összetörtek, szó szerint.
Ian otthagyott, én pedig hallottam, ahogy kint tör-zúz,
csapkod, üvölt, kiabál; kidühöngi magát. Aztán öt perc múlva
visszajött. Tekintetében gyűlölet és üresség villant.
Akkor először fordult meg a fejemben, hogy mennyire
hasonlít arra, akinek gondolja magát. Egy démon, aki mindenre
képes.
– Mennünk kell. Most! – Csak ennyit mondott.
Faith elsietett, hogy összeszedje a gyerekek cuccait, majd
bepakoltunk Ian kocsijába.
Egész idő alatt, egyetlen szót sem váltottunk.
Csikorogtak a kerekek, ahogy bevette a kanyart. Az én
gondolataim is legalább ilyen sebesek voltak, ahogy megoldás
után kutattak. Le akartam győzni a reménytelenséget, ami
egyre inkább elhatalmasodni készült rajtam.
Nem akartam Reed követelései előtt meghajolni.
Sem a kétségbeesés előtt, ami úgy összetörte a lelkem, hogy
levegőt is alig kaptam.
A kerekek ismét csikorogtak, és már a nagyim utcájában
jártunk.
Ez a menedékem. Ahol béke és szeretet lakik. De valahogy
mégis Ian hozta el nekem az otthon érzését.
Felkanyarodott a kocsibeállóra, nekem meg elfacsarodott az
összetört szívem, amikor megláttam az üres, elgyötört arcát.
Más volt, mint az enyém.
Bűntudat feszült az övén.
 Önvád marcangolta a lelkét.
Remegve kikászálódtam az autóból, alig bírtam megállni a
lábamon.
Vérző szívem valahol a torkomban dobogott.
Elszorult.
Fullasztott.
Hűvös szellő fújdogált a ragyogó kék égbolt alatt. A közelgő tél
előfutára.
Hideg, csendes suttogás.
Kirázott a hideg, a gyomrom elszorult. Rossz érzés kerített
hatalmába.
Nem tudtam megálljt parancsolni a remegő kezemnek,
amikor kinyitottam a hátsó ajtót.
Belém hasított a bánat, majdnem térdre estem, amikor
megláttam a gyerekeim holmiját.
A kicsi táskákat. A gyereküléseket.
Az elviselhetetlen valóság az arcomba csapott.
Elvitte őket!
Elvitte őket!
A bánat mindent elborított.
Minden sejtemet.
Minden molekulámat.
Elvitte őket!
Felcsuklottam. Könny égette a szemem. Nem bírtam tovább.
Kibuggyantak és záporoztak.
A bennem lüktető harag a csontomig hatolt.
Ian odalépett hozzám. Olyan volt, mint a megtestesült vihar.
Soha nem láttam olyan őrült színű szemet, mint az övé.
 Áradt belőle a harag, a félelem és a kétségbeesés.
Felnyalábolt mindent egyszerre, és elindult a bejárat felé.
Olyan érzésem volt, mintha csak vánszorognék utána, mintha
árral szemben próbáltam volna menni.
Semmi sem volt jól.
Nehéz léptekkel mentem, majd megkerültem Iant, és
kinyitottam az ajtót. Mindent csak úgy letett.
Nem nézett rám, összeszorított szájjal, remegő izmokkal állt
mellettem.
Sírva fakadt a lelkem is.
Zokogott és vonyított.
Hát nem veszi észre, hogy csak megnehezíti a dolgokat? Hogy
csak nagyobb fájdalmat okoz mindnyájunknak, mert ennyire
gyűlöli magát?
Vádaskodással semmire sem megyünk.
De mégis ott volt, a finoman metszett arcán láttam, ahogy
hátrébb lépett.
Egy hirtelen széllökés dermesztette meg a csontjaim.
– Ian! – szóltam hozzá, szinte könyörögve.
Nem nézett rám még mindig, csak mereven állt, mint a
kőszikla. Mintha az egész embert kőből faragták volna.
– Sajnálom – szólt végül.
– Mit sajnálsz?
Keserűen felnevetett.
Kísértetiesen hangzott.
– Hogy mit sajnálok? – kérdezte, majd villámgyorsan előttem
termett, és az arcomba hajolt. Éreztem a szavaiból áradó dühöt.
– Sajnálom, hogy ilyen vagyok, amilyen. Hogy elbasztam ezt az
egészet. Tudtam, hogy így lesz, mégsem bírtam magammal.
Kihúzta magát, és messzebbre húzódott.
Megvonaglott az arcom a fájdalomtól. Átöleltem magam.
– Nem. Pontosan rád van szükségem. Te vagy az, akire mindig
is vágytam. Szükségünk van rád.
Keserűen felnevetett. Undor ült ki a szép arcára.
– Miattam vették el a gyerekeid. Miattam maradtál magadra.
Minden, amiért tizenhét éves korom óta dolgoztam, a sok kín, a
sok erőfeszítés, vér és izzadság, minden odalett. Miattam. Csakis
miattam. Mert nem bírtam a kibaszott farkammal!
Ennyi erővel akár pofon is vághatott volna.
– Tudod, hogy ennél jóval többről van szó – mondtam
elszorult torokkal.
– Hiba volt. – sziszegte, és szinte érezem a nyelvéről csöpögő
mérget.
Sírás fojtogatta a torkom, alig kaptam levegőt.
– Nem… ne mondd ezt, kérlek! Ne mondj ilyet!
– Vége. Ennyi volt.
Felé nyúltam, de elhúzódott.
– Kérlek, Ian, ne hagyj el! Ne most! Szükségem van rád!
Jéghideg szemmel nézett rám.
Teljesen összetörtem.
Minden reményem odalett.
Gyökerestül tépte ki belőlem a hitet.
Érte nyúltam.
– Nem… nem… azt mondtad, harcolni fogsz értük, azt
mondtad, harcolni fogunk, mi ketten! – könyörögtem,
esdekeltem neki.
 Hogy teheti ezt velem?
Felnevetett, mély, öblös hangon.
– Szerinted van olyan bíró, aki ezek után meghallgatna
engem? Kúrtam a kliensemmel! Tudod ez mit jelent?
Elvesztettem a hitelelemet. A szavahihetőségem. Hozzá sem
nyúlhatok az ügyhöz. Tönkretettem a karrierem. Vége. Ennyi
volt.
Elborított a kétségbeesés.
– Nem, akkor sem teheted ezt. Szeretsz! Szeretsz minket! Nem
sétálhatsz el csak úgy!
– Pedig pont ezt fogom tenni.
– Ne! Kérlek!
Emelt fővel állt, rendíthetetlenül. Minden jóság, amit benne
láttam, eltűnt.
Egy olyan ember állt most előttem, aki bármire képes a
túlélésért.
Mindegy, ki állja az útját.
Én sem számítok.
– Nem akarom ezt az egészet, Grace. Soha nem is akartam.
Most megyek, és hidd el nekem, sokkal jobb lesz így.
– Ennyi? A dolgok rosszra fordulnak, és te máris lelépsz? Mint
egy gyáva alak?
A szeme sem rebbent.
– Figyelmeztettelek, milyen vagyok.
Önző
Kapzsi.
Képtelen a szeretetre.
Az ördög maga.
 Talán tényleg én voltam a bolond, mert nem hittem neki.
Többet láttam benne. Valami jobbat. Többet annál a hatalmas,
érzéketlen férfinél, aki itt állt előttem.
Átöleltem magamat, jó szorosan. Mintha ugyan megvédhetett
volna a fájdalmas szavaktól, és az igazságtól, ami végig ott volt
előttem.
– Nem. Tévedsz! Sokkal jobb vagy ennél. Tudom. Tudom!
– Olyannak látsz, amilyenek látni akarsz.
– Azt mondtad, szeretsz. Hittem neked! Bíztam benned!
– És nézd csak, mire mentél vele.
Hirtelen széllökés csapott le ránk. Sivítva tört át az öreg
tölgyek között, az ágak nyöszörögtek, száraz, elhalt falevelek
zúdultak alá az égből.
Úgy kavarogtak a szélben, akár a bennem tomboló káosz.
Nem hiszek neked!
Nem hiszek neked!
A lelkem kétségbeesetten keresett valami kapaszkodót,
miközben az elmém igyekezett elfogadni a fájdalmas igazságot.
Az igazságot, hogy képes engem így, ilyen mélyen megbántani.
Hogy képes csak így, egyszerűen elsétálni.
Majd szétfeszítette a mellkasom a fájdalom.
A veszteség érzése.
Olyan hatalmas bánat szaggatta a szívemet, amilyet még soha
életemben nem éreztem.
Szertefoszlott minden álmom.
– Hogy tehetted? – kérdeztem.
Szinte kényszerítettem magam, hogy a gyönyörű arcába
nézzek.
 Túlságosan szép. Túlságosan igéző. Túlságosan veszélyes.
– Hogy tehetted, hiszen tudtad, hogy mi forog kockán. Tudtad,
hogy szükségem van rád. Bíztam benned! – mondtam a
fájdalomtól elcsukló hangon.
Fájdalom.
A szívem egy merő fájdalom volt.
Felém nyúlt, és ujjbegyeivel gyengéden végigsimított az
arcomon.
Milyen ellentétes volt ez a mozdulat a szavaiból áradó
gonoszsággal.
A hangja szinte eltorzult a keserű gyűlölettől.
Biztos voltam benne, hogy ez a sok gyűlölet leginkább
önmaga ellen irányult.
– Nem kellett volna – válaszolta szárazon.
 38.

– Most mi a lófaszt fogsz csinálni? – szegezte nekem Jace a

kérdést elfojtott hangon.
A hajamat téptem.
Jace-ék nappalijában róttam a köröket. Mint egy csapdába
került vadállat, amely már most feni a karmát, hogy
kiszabadulva mindenkivel végezni tudjon.
Mack a bárpultnál ült rezzenéstelen, komor tekintettel.
– Azt, amit tennem kell. – mondtam idegesen.
– Jól elbasztad, öregem – rázta a fejét Mack.
– Azt hiszed, nem tudom? – sziszegtem.
Jó nagy bajt kevertem.
Kész katasztrófa az egész.
A meteor, amit oly sokszor a torkomban éreztem, végül
fentről érkezett, és teljesen megsemmisített.
Olyan pusztítást végzett, amire senki sem számított.
Bár nekem kellett volna.
Kurvára tudnom kellett volna.
Fortyogott bennem a düh, olyan gyűlölettel keveredett, hogy
szinte teljesen elvakított.
A legrosszabb Grace arckifejezése volt, amikor otthagytam.
 Amikor egyszerűen csak otthagytam, és mint egy igazi
szemétláda, szimplán elsétáltam.
Nem elég, hogy mindent elrontottam, hogy összetörtem a
szívét, még meg is tapostam.
De muszáj volt.
Jobb neki nélkülem.
Mi baj lehetne egy táncból?
Minden.
Minden.
Mindent tönkretehet.
És én voltam az az idióta, aki utánamentem, pedig
figyelmeztetett, hogy nem keveredhet bele semmibe. Pedig
mondta, hogy többről van szó, mint amennyit látok. Aztán, mint
valami arrogáns seggfej, azt gondoltam, hogy majd én rendbe
teszem az életét.
De megcsinálom. Ha ez a legutolsó dolog, amit életemben
teszek, akkor is.
Mack felsóhajtott, majd végigsimított a tenyerével az arcán.
– Rossz színben tüntetnek fel, Ian, mintha te lennél a rosszfiú.
Reed megszerezte az emberek bizalmát. Azt hiszik, szegény
csávó majdnem elvesztette a gyerekeit, a választások miatt.
Még gyorsabban kezdtem körözni. Minden lépésem tele volt
dühvel.
– Elkapom! Nem tudom, hogyan. De ott van a szemem előtt.
Ott van. Minden, ami ahhoz kell, hogy elsöpörjem az útból, itt
van a szemünk előtt.
Mack továbbra is csak bámult rám, míg Jace idegesen túrta a
haját. Nem is olyan rég a saját szarjában ült nyakig. Egyáltalán
nem hiányzott neki az újabb zűrzavar.
– Micsoda? Van pár fotója, ami terhelő lehet Reedre? –
Szerinte semmire sem használhatók a fotók. Főleg, mert az
olyanok, mint Reed, azonnal eltüntetik a kevésbé szemrevaló
dolgokat.
Megráztam a fejem.
– Többről van szó! Thomas, a legidősebb fia, hallotta, amikor
Reed irodájában valaki megfenyegette Grace-t.
– Ki? – kérdezte egyszerűen, de azonnal megfeszült a teste.
Igazi őrangyal.
– Nem látta – mondtam csüggedten.
– Akkor itt is zsákutcába kerültünk. Kézzelfogható bizonyíték
kell, ha el akarunk érni valamit.
Megfordultam.
– Tegnapelőtt este elmentem Reed házához az éjszaka
közepén. Lawrence Bennet is ott volt. Kint az udvaron. Volt egy
kis megbeszélnivalójuk.
Mack meglepetten hátrahőkölt.
– Basszus! Biztos vagy benne?
Határozottan bólintottam.
Hirtelen élénkebb lett. Elkezdte összerakni a dolgokat. Mintha
egy évek óta tartó rejtvényen dolgozna.
– Baszki, Ian. Mondtam, hogy tartsad magad távol attól a szar
alaktól. Mocskos dolgai vannak.
Na ne!
Akárcsak nekem.
– Szerinted van valami közös ügye Reeddel? – kérdezte.
– Nem tudom, csak azt tudom, hogy valami nagyon gyanús
nekem, és semmi sincs rendben. Lawrence az utóbbi időben
erősebben nyomul, én pedig nem győzöm lepattintani. Aztán
meg azon az éjjelen, amikor én elutasítottam, hirtelen
felbukkan Reednél. Valami azt súgja, hogy készülnek valamire.
– Reed ismeri az egész várost. Egy olyan befolyásos ember,
mint Lawrence, akinek jó sok ingatlanja van, simán lehet az
üzlettársa – vélte Jace.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de a tapasztalatom szerint,
nem sok üzletet kötnek éjjel, kivéve, ha valami mocskos
ügyletről van szó – válaszolta Mack, majd megvonaglott az arca,
és rám nézett. – Jut eszembe, te milyen mélyen vagy benne?
– Nem eléggé – válaszoltam, de tudtam, hogy ennél jóval
mélyebbre fogok süllyedni.
Ideges voltam és jól összetört, bár ezt nem engedhettem meg
magamnak. Alaposan megdörzsöltem az arcom a tenyeremmel.
– Figyu… mennem kell. Hátha kitalálok valamit – mondtam.
Mack felállt, lassan odajött hozzám, majd megszorította a
vállam.
– Szerintem jobban teszed, ha nyugton maradsz. Ne
feltűnősködj, ne vond még jobban magadra, vagy Grace-re a
média figyelmét! Hagyj engem kutakodni! Meglátjuk, mit
találok. Az lenne a legjobb, ha teljesen kivonnád magad a
forgalomból. Engedd, hogy a zsaruk dolgozzanak!
– Nem tudok csak ülni, és várni. Muszáj tennem valamit.
Tudom, hogy valami elkerülte a figyelmem. Itt van az orrom
előtt.
Megértőn nézett rám.
– Szereted őt, ugye?
 Elfacsarodott a szívem.
Bánat.
Szomorúság.
Elfojtottam.
– Teljesen mindegy, mit érzek iránta. A lényeg, hogy
visszakapja a gyerekeit.
Mack bólintott.
– Értem, világos. De légy óvatos! Ne ronts tovább a helyzeten!
Valami azt súgja, Reed imádná, ha teljesen eltűnnél a
süllyesztőben. Szeretne a padlón látni.
– Már ott vagyok. Nem hiszem, hogy ennél van még lejjebb.
Mack jelentőségteljesen nézett rám. Tudta, hogy vannak
alvilági kapcsolataim, tudta, hogy olyan kapcsolatban állok
Bennettel, ami veszélyes lehet.
Visszabámultam Mackre. Bólintott.
– Hívj, ha találsz valamit, vagy eszedbe jut bármi. Meglátom,
én mit tudok összehozni.
Jace kilépett a bárpult mögül.
– Mindketten itt vagyunk neked… segítünk… csak ne csinálj
őrültséget! Itt vagyunk neked, ha szükséged van ránk, bármi
okból legyen is – nézett rám.
– Köszönöm.
– A testvérem vagy, Ian. Mindig is számíthattunk egymásra. Ez
sosem fog változni – mondta és megszorongatta a vállam.
Bólintottam.
Mack odahúzott magához egy ölelésre.
– Hívj! – suttogta a fülembe. – Rúgjuk szét a seggét!
A rohadék engem már térdre kényszerített.
 Ő sem fog állva maradni!
Csak Grace-nek legyen jó.
Elindultam kifelé. Összerezzentem, amikor meghallottam a
lágy hangot.
– Ian!
Lassan fordultam meg, nem igazán akartam látni a szánalmat
Faith arcán. Túl kedves nő.
Én pedig vért akarok, semmi mást.
Be akarom mocskolni a kezem.
Olyan akarok lenni, amilyennek mindig is láttam magam.
Faith szomorkásan mosolygott rám.
– Tessék. A konyhában találtam. Thomas felejtette itt.
Nem gondoltam volna, hogy lehetséges, de a szívem helyén
lévő feketeség hirtelen elfacsarodott. Thomas tabletje.
Kinyújtottam értem a kezem.
– Köszönöm!
Faith lehajtotta a fejét, onnan pislogott rám.
– Ne haragudj, Ian. Láttalak Grace-szel meg a gyerekeivel.
Semmi sem lehet borzasztóbb és ijesztőbb, mintha a szeretteink
kerülnek veszélybe.
Tiltakozni akartam.
Azt mondani, hogy nem szeretem őket.
De ekkorát nem tudtam hazudni.
Kinyitottam inkább az ajtót, és kiléptem a verandára.
Hűvös volt a levegő. Libabőrös lettem. De nem a hidegtől.
A kocsim felé indultam, de még félig sem jutottam, amikor
Faith utánam kiáltott az ajtóból.
– Megéri, Ian! Megérdemlik! Tudom, hogy nem volt hozzád
kegyes az élet, és nem fogok úgy tenni, mintha tudnám, miken
mentél keresztül. Tudom, hogy küzdened kellett a túlélésért. De
azt is tudom, hogy nem tetted volna, ha nincs valaki, akiben
bízhatsz, aki szeret, akinek fontos vagy.
Megmerevedtem a szavai hallatán. Nem néztem vissza.
– Ez a hely varázslatból és álmokból jött létre. Soha nem
adtam fel, mindig hittem benne. A te álmod is itt van. Éreztem,
amikor itt voltatok. Éreztem, mennyire éltél. Hogy mindketten
azért harcoltok, hogy igazán élhessetek. És így lesz, Ian. Vár
rátok a közös életetek, engedjétek szabadjára.
Mégiscsak ránéztem.
– Azt hiszem, ehhez már túl késő – mondtam szárazon.
– A szerelemhez sosincs késő – felelte Faith mosolyogva.
 39.

A fürdőszobába rohantam, és térdre estem. Olyan vadul

hánytam, azt hittem a beleim is kijönnek.
Minden.
Könnyek égették a szemem, csorogtak az arcomon, a testem
hullámzott a felindultságtól. Szipogva sírtam, miközben belül
kegyetlenül fájt.
A vécébe kapaszkodtam.
Semmim sem maradt.
Nincs már mivel harcoljak.
Hogy hagyhattam így cserben a gyerekeimet?
Azt hiszem, borzasztóan ostoba voltam. Elképedtem, hogy Ian
csak úgy elsétált.
Hátat fordított nekem akkor, amikor a leginkább szükségem
lett volna rá.
Lehet, hogy egyszerűen ennyire nem értek a férfiakhoz.
De annyira hittem benne, és teljes szívemből bíztam benne.
Így amikor lekoptatott, az borzasztó volt.
Teljesen megsemmisültem.
Tönkretett a gyötrelem.
Miben reménykedjek, ha az az ember, aki az ügyvédünk lett
volna, azt mondja, hogy nincs remény?
Ismét rám tört a hányinger, és én rázkódtam, de már nem jött
ki semmi.
Sírtam, keservesen, és már ahhoz sem volt erőm, hogy
felemeljem a fejem, amikor lépéseket hallottam. Azt hittem,
rosszabb már nem is lehet, de akkor éreztem, hogy a nagyim
szíve is meghasad.
Az én bánatom az övé, az ő bánata az enyém.
– Ó, kicsim!
Megsimogatta a hátam.
– Minden rendben, minden rendben! Mondd el mi történt!
Még jobban kapaszkodtam a vécécsészébe, jól esett a forró
bőrömnek.
– Nem volt neki elég, hogy velem szórakozott, nem volt neki
elég, a gyerekeim…a gyerekeim… Ó, Istenem!
Nem hittem, hogy egy szót is ért abból, amit össze-vissza
beszélek. Nem volt otthon, amikor hazajöttem. Eredetileg úgy
szerettem volna elmondani neki, hogy mi történt a gyerekekkel,
hogy Ian is itt áll mellettem. Úgy terveztem, hogy együtt
leülünk, és kitalálunk valamit.
Éreztem, hogy igyekszik erős maradni, de éreztem a kínt is,
ami belé hasított.
– Reed elvitte őket? – kérdezte rekedtesen.
Eltorzult az arcom a fájdalomtól. Bólintottam, majd
megtörölgettem elhomályosult szememet. Nyöszörögve eltoltam
magam, a mosdónak dőltem.
– Azt mondta, idejött tegnap a gyerekekért, de nem voltak itt,
így nem maradt más választása, mint a bíróhoz fordulni.
Természetesen a bíró, egészen véletlenül Jonathan.
– Nem járt itt – mondta haragtól elfojtott hangon.
Csak bólintani tudtam. Egyáltalán nem lepett meg, hogy
hazudott.
Nem, mintha nem tudtam volna, hogy folyton követtek, hogy
a magánéletem, nem csak az enyém.
De, hogy még hazudik is, és úgy állítja be, mintha igaza lenne,
és még el is hiszi neki mindenki, na ez már sok volt.
– Teljesen mindegy, nagyi. A gyerekek nincsenek már velem,
és fogalmam sincs, hogyan kapom vissza őket.
Megsimogatta az arcom.
– Szárítsd fel a könnyeid, szedd össze magad, és ne feledd,
minden erőd megvan, hogy megoldd a helyzetet.
– Ebben már egyáltalán nem vagyok biztos.
– Butaság! Még szép, hogy így van. Lehet, hogy hivatalosan
még Dearborne a neved, de igazából egy MacNally vagy. Lehet,
hogy néha levernek minket a lábunkról, de mi mindig felállunk.
– És néha tévedünk, nagyi – hunyorogtam feléje. – Szörnyen
hibázunk. Önző, ostoba hibákat vétünk, elherdálva az esélyt és
a lehetőséget, és csak akkor vesszük észre, amikor már késő.
Amikor már nem tehetjük jóvá.
Elmélyült tekintettel nézett rám.
– Most a szemrevaló fiúdról beszélünk?
– Nem a fiúm.
– Biztos? Mert nekem nagyon úgy tűnt, amikor egy pár nappal
ezelőtt beállított ide, az éjszaka közepén. Ilyet nem tesz férfi,
csak ha szerelmes.
– Mindketten kockára tettünk mindent. Mindent. És
mindketten vesztettünk. Mindent elvesztettünk – mondtam
elcsukló hangon.
– Hát nem tudod, hogy a legsötétebb éjszaka hozza el, a
legfényesebb reggelt?
– Nem hinném, hogy még felkel a nap, ha nem maradt más,
csak a sötétség.
A nagyi megrázta a fejét.
– A Nap mindig felkel. Lehet, hogy tompán világít, de világít.
Erre mindig lehet számítani.
– Bocsánat, de nem hiszem, hogy az életem csodásan fog
alakulni – mondtam a lecsorduló könnyeimet törölgetve. – Azt
hiszem, nem maradt más, mint, hogy beadjam a derekam, és
visszamenjek hozzá.
Kirázott a hideg gondolattól, hogy Reed valaha még hozzám
érhet. De a gyerekeimért bármire képes vagyok.
Elcserélném a boldogságom, és a szabadságom az ő
biztonságukra.
A boldogság majd azt jelenti számomra, hogy ott vagyok, és
vigyázhatok rájuk.
A nagyim hatalmasat sóhajtott.
– Nem fogsz ilyen ostobaságot tenni! Elhagytad, mert nem
tudtál vele élni. Mert a gyerekeid jobbat érdemelnek. Mert te is
jobbat érdemelsz ennél!
– De ha nincs más lehetőségem? – sírtam a térdemet
átkulcsolva.
– Van. Van. Figyelj! Most bemész abba a zuhanyzóba,
megmosakszol, utána lefekszel az ágyadba, összegömbölyödsz,
és jól kisírod magad. Aztán ha majd holnap reggel felébredsz,
megint tettre kész leszel. Mert hidd el nekem, lehet, hogy most
még nem hiszed, de a nap holnap is felkel, és várni fog rád.
Fáradtan rámosolyogtam.
– Azt hiszem, már egy könnyem sem maradt, annyit sírtam,
de valahogy mégsem tudom abbahagyni.
– A könnyek, amit gyermekeinkért hullatunk, sosem apadnak
el – mondta, megsimogatva az arcomat. – Amíg nem tudjuk őket
biztonságban, azok a könnyek mindig folyni fognak. De hidd el,
hogy ismét mosolyogni fogsz, kicsim. Tudom. Csak hinned kell
benne!
 40.

Vannak pillanatok az életben, amikor megbizonyosodunk arról,

hogy amit nagyon kívánt a lelkünk, amit nagyon akartunk,
abban bizony nem tévedtünk.
Hívhatjuk megerősítésnek is.
Nagybetűkkel.
Kibaszott bizonyosság.
De az is lehet, hogy csak a gondviselés szórakozik veled.
Emlékeztet rá, hogy ki vagy, és ki lehettél volna.
Megváltozni – jobb emberré válni – nos, erről nem volt szó.
De akartam. Isten látja lelkemet, nagyon akartam.
Eltelt egy hét, ott ültem az elsötétített lakásomban az éjszaka
közepén, és azon tűnődtem, hogy ugyan soha nem akartam
felelős lenni egy gyermekért sem, most mégis ez történt. Én
voltam a felelős.
Ártatlan gyerekek, aki még nem is tudnak magukért harcolni.
Kicsi gyerekek, aki a város másik végén arra várnak, hogy a
hősük eljöjjön megmenteni őket, mert még nem értik, hogy
sajnos erre semmi esélyük nincs.
De én tudtam.
Tudtam egész idő alatt. De aztán elvesztettem az eszemet, és
az gondoltam, hogy talán mégis van valami jó odakint. Valami
nálunk nagyobb. Aminek célja van velünk.
Micsoda baromság!
Egyedül ültem a kanapén, egyenesen az üvegből kortyolgatva
az italt. A torkomon végigömlő forró tűz volt az egyetlen
örömöm. Az egyetlen, amire számíthattam.
Mert még magamra sem számíthattam igazán.
Grace első kézből megtapasztalhatta.
A legszánalmasabb az volt az egészben, hogy úgy éreztem,
jogom van búslakodni, szomorúnak lenni, kínlódni, azt kívánni,
hogy bárcsak tehetnék valamit, amikor egész héten mást sem
tettem, csak leittam magam a sárga földig.
Semmit sem találtam, amit felhasználhattam volna Reed
ellen.
Az a faszfej látszólag patyolattiszta volt, pedig a legsötétebb
gengszterek vették körbe.
Még egyet kortyoltam az üvegből. Azt kívántam, bárcsak
Grace kezét fognám. Az a csaj annyira kedves, olyan békés,
olyan jó vele. Amíg nem tapasztaltam meg, nem is tudtam, hogy
ez mennyire hiányzik az életemből.
Hiányzik.
Kurvára hiányzik.
Pedig teljesen felforgatta az életem. Olyan, mint a tornádó,
teljesen a feje tetejére állt tőle minden. Az az igazság, hogy
sosem voltam elég jó hozzá. Sem a gyerekeihez. Tudtam.
Nyomorúság járt át. Biztos voltam benne, hogy az, hogy
megismerhettem, csak egy újabb büntetés a tettemért.
Mézesmadzag, ami sosem lehet az enyém.
 Tudtam.
Sajgott a szívem.
A tabletre néztem, ami ott hevert mellettem. Amellett pedig az
a kurva ékszerdoboz, ami a lelkemet marcangolta.
El kell fogadnom, hogy vesztettem.
Legyőztek.
Vége.
Hogy büntessem magam még egy kicsit, felemeltem a tabletet,
és az ölembe tettem.
Elmosolyodtam a háttérkép láttán.
Grace, Sophie, Mallory és Thomas, amint vicces képet vágnak.
A hálószobában ülnek a padlón, Sophie Grace nyakát öleli
hátulról.
Grace felé dől a kamera.
Olyan érzést kelt a kép, mintha meg tudnám érinteni.
Mintha ott is lenne, meg nem is.
Annyira magányos vagyok, annyira hiányoznak!
Rákattintottam Thomas galériájára. Persze, igen, a személyes
cuccaiba túrtam, mint egy betörő, ahogyan az életükbe is
betörtem és felfordulást okoztam.
Ha nem futottam volna Grace után aznap este, semmi baj
nem történt volna. Ez mind nem is történt volna meg. Nem
szennyeztem volna be a nevét. Nem lenne a nyakában a média,
nem hoznák le a felháborító híreket arról, hogy lefeküdt az
ügyvédjével. Nem borult volna a nyakába ez a sok mocsok,
aminek köszönhetően, most züllöttnek és szemérmetlennek
állítják be, pedig nála tisztább szívű embert nem ismerek.
Neki a gyerekei a legfontosabbak.
 Az életet jelentik neki.
Ahogy annak lennie kellene.
Elszorult a torkom, amikor megjelentek a képernyőn a fotók.
Világosságot hoztak a sötét lakásomba.
Thomas rengeteg képet készített a testvéreiről. Egyiken
Mallory hülyéskedik, viccelődik; olyan okos kislány! Sophie,
pedig a kis szélvész; mit nem adnék, ha a kezemben
tarthatnám!
Volt egy pár fotó, amit Thomas magáról csinált. Nyugodt,
megfontolt fiú, és ijedt is, túl gyorsan kellett felnőnie.
Elfacsarodott a szívem.
Na és akkor ott volt Grace is. Hiszen mindig ott van
körülöttük. Mindig velük van. Mindig gondoskodik róluk.
Istenem! Hogy lehettem olyan önző, hogy azt gondoltam,
talán közéjük tartozhatnék? Ezt gondoltam ugyanis. Arról
képzelegtem, milyen lehet hozzájuk tartozni. Tényleg tartozni
valakihez.
Hiszen eddigi életem során, csak az önzés és a kapzsiság
tartozott igazán hozzám.
Rákattintottam egy videóra.
Hirtelen összerezzentem, amikor rájöttem, hogy a Dearborne
rezidencián készült. Mégsem tudtam letenni, mert
meghallottam a hangjukat, betöltötték az elviselhetetlenül üres
lakásomat.
– Thomas! Thomas! Veszed? Elénekelem neked a kedvenc
dalodat! – kiabálta Mallory.
– Psszt … elrontod az egészet! – horkant fel Thomas.
– Nem! Deeeehogyiiis! Én vagyok a világon a legeslegjobb
énekes! New Yorkba fogok menni, színész leszek, de lehet, hogy
inkább Hollywoodba, és akkor mozifilmekben leszek, és majd
szomorkodhatsz, hogy nem hittél az álmaimban, és barátkozni
akarsz velem, mert híres leszek! És én fogom írni az összes
dalomat, mert író is vagyok, és lehet, hogy még a filmek
forgatókönyvét is én fogom írni. Lehet, hogy majd lehetsz
operatőr, mert szuper képeket csinálsz. Csak ne idegesíts, jó?
Elmosolyodtam.
Ó, Mallory!
Néztem tovább a videót, nem tudtam abbahagyni.
– Sophie táncol! – kiabálta a kicsi, és ott billegett, ugrált
Mallory körül. Ő is mindig a középpontban akar lenni.
Mallory énekelni kezdett egy New Kids on the Block dalt.
Jesszusom, majd beszélnem kell Grace-szel, a zenei ízlésük
miatt!
Mintha tőrt döftek volna a szívembe.
Hiszen Grace már nincs a gyerekekkel. Hogy a francba
történhetett ez meg? Hogy vehették el tőle a felügyeleti jogot?
– Tom! Tom! Táncolj! Tom! Táncolj! – kiabálta Sophie. Thomas
letette a tabletet, úgy állította be, hogy mindenki benne legyen a
felvételben. Ott táncolt a három gyerek egymás mellett,
énekeltek és nevettek.
Micsoda boldogság! Az egyetlen rossz dolog az egészben a
helyszín volt, na meg az, hogy Grace nem volt ott velük.
– Ebéd! – hallottam hirtelen egy női hangot, és a három
gyerek gyorsan elsietett, Thomas a tabletről is elfeledkezett.
Már épp ki akartam nyomni a videót, hogy egy másikat
nézzek, amikor meghallottam egy férfihangot. Távolabbról
ugyan, de ezer közül is felismerném. Meghűlt az ereimben a
vér.
– Mondtam, hogy ebből még baj lesz! – hallottam a hangot.
Lawrence Bennet.
Előrehajoltam, lélegzetvisszafojtva figyeltem, erősen
szorítottam a tabletet.
A másik hang tulajdonosát nem ismertem volna fel, ha nem
lett volna hozzá az utóbbi időben többször is szerencsém.
Összeszorult a gyomrom.
– Én meg mondtam, hogy ez az én gondom, ne aggódj miatta!
– felelte Reed Dearborne.
– Van egy pont, ahonnan már nem te döntesz. Közbelépek és
elintézem. Ennyire már ismerned kellene. – így Lawrence.
Szerencsére ekkor mindkettő megjelent a képernyőn. Reed
körülnézett, majd halkabban folytatta. A hangjából düh áradt.
– Hogy gondolod, hogy idejössz a házamba és követelőzöl?
Nem tudod, ki vagyok? – sziszegte Reed.
A seggfej komolyan felháborodott azon, hogy Lawrence
kérdőre vonta.
Utóbbi emelt fővel nézett rá, beképzelten, ahogy szokott.
– Azt hiszem, inkább az a kérdés, hogy te elfelejtetted-e, hogy
én ki vagyok? Én hoztam létre a céget. Ezt a várost. Téged.
Minden az enyém. Szóval, ha valami baj van, majd én
megoldom. Beleértve a te kedves feleségedet is.
Megfagyott a vér az ereimben.
Reed belemászott az arcába.
– Hagyd békén a feleségem. Ha gondot jelentene, majd
elintézem én.
 – Gondot jelent, máris gondot jelent. Már önmagában az, hogy
nincs itt, hatalmas gond, mint ahogy az is, hogy nem tudod őt
irányítani.
– És mit szól a média, ha csak úgy eltűnik? Ha valahol egy
folyóban találják? Mindenki engem fog gyanúsítani. Senkit nem
érdekel, ha egy narkós kurva tűnik el, de egy háromgyerekes
anya, aki történetesen az én exfeleségem? Elég gyanús, nem
gondolod? Nincs most erre szükségem!
Elkapott a pánik, ahogy őket hallgattam.
– Nos, balesetek történnek minden nap – igazította meg a
nyakkendőjét Bennet.
– A gyerekeim anyjáról beszélsz.
– Aki terhes a számunkra. Mindent megtesz, hogy
megszerezze a gyerekek felügyeleti jogát, beleértve az
ügyvédemet is, akivel ágyba bújt. Hamarabb megszabadul ő
tőled, mint azt gondolnád. Nincs több lehetőségünk, Reed. Hozd
haza mihamarabb, legyen itt a hó végére, különben a kezembe
veszem a dolgokat.
Hányinger kerülgetett, majdnem el is hánytam magam,
amikor rájöttem, hogy hó vége van.
A hálaadás ünnepe is csak úgy elment mellettem, észre sem
vettem.
– Megoldom, ahogy a Dear Indusries ügyét is – tette hozzá
Bennet.
Dear Industries!
Azonnal kattogni kezdett az agyam. Hallottam már ezt a
nevet. Elszorult a torkom, amikor rájöttem, honnan ismerős. A
legutolsó dokumentumon, amit aláírtam Bennetnek, azon
szerepelt. A doksik szerint Bennet teljesen legálisan vette át a
céget, pedig leginkább azt mondhatnám, hogy egyszerűen
elvette. Egy nem létező személy nevére volt kiállítva, nem létező
adatokkal, nem létező bankszámlaszámmal, hatalmas
készpénzes tranzakcióval, hogy a pénz végül legális helyen
bukkanjon fel. Tisztára mosva. Általam.
– A könyvelőm megnézte azokat a doksikat, százszor is –
morogta Reed – Minden rendben van. Egy pár dolcsi nem a
világ vége.
– Ötszázezer dollár nem pár dolcsi, és igenis feltűnhet
bárkinek – hangzott a fenyegetés, és szinte éreztem a
feszültséget közöttük – Nem szeretem, ha meglopnak! Nem
érdekel, ki vagy, arról nem is beszélve, hogy Williamstownban
is kétmillióval túllőttél a célon. Volt határidő. Kérem, ami az
enyém.
Williamstown!
Forogtak a kerekek az agyamban.
Az annak a lepukkant épületnek a neve, ahol az anyámmal
laktunk, amikor megismertem Bennettet. Amikor befogadott és
munkát ajánlott. Úgy kezelt, mintha a fia volnék, pedig
valójában belerángatott a kétes üzleteibe. Túl naiv voltam
akkor, hogy ezt megértsem.
A piti lopások, és a mások kukáiban való turkálás, nem tett
eléggé dörzsöltté ahhoz, hogy átlássam az ilyen mértékű
gonoszságot, korrupciót és kapzsiságot.
Gonosz!
Benneté volt az az épület.
Istenem!
 Milyen ostoba voltam!
Komolyan azt hittem, hogy az utcán botlott belém. Hogy
észrevette, hogy milyen alultáplált és kétségbeesett vagyok. Azt
hittem, befolyásos üzletember. De megértettem végre. Ez a
szemétláda prostikat futtatott, egy egész hálózatot hozott létre,
amiben az anyám is benne volt.
Talán épp ezért költöztünk oda.
Ezernyi csomóba szorult a gyomrom.
Ezért mondta, hogy minden jóra fordul? Ezért ígérte a jobb
életet, miközben valójában a végzetének futott elébe?
Hat hónappal később halott volt.
Miattam.
Örökkön örökké… Még mindig hallottam a hangját.
Elhagytál – visszhangozta az enyém.
Vajon én jobb vagyok?
Hiszen azonnal belemerültem a kellős közepébe, még
levegőért sem bukkantam fel.
Én lettem az ördög. A gonosz.
Akár ez a két ember a videón.
Kurvára nem vagyok különb náluk.
A tollam. és a tudásom a fegyverem.
De csak arra kellettem, hogy fedezzük Lawrence mocskos
birodalmát.
– A kampányhoz kellett az a pénz – mondta Reed gyűlölettel a
hangjában. – Megbeszéltük. Enyémek a fegyverek, tiéd a pénz.
Azonnal eszembe jutott a fotó, amit Grace talált.
A kikötő. Fegyverek.
Dearborne vagyona az exportból származott. Már a dédapja
is ezért telepedett le itt.
Hirtelen minden összeállt.
Milyen mélyen gyökerezik az egész.
Talpra ugrottam, pedig még ment a felvétel.
A távolból gyerekhangokat lehetett hallani.
– Apu, apu, elmegyünk a moziba?
Reed arca idegességet tükrözött.
– Dolgozom, Mallory! Menj vissza a konyhába!
– De apu!
– Indulj!
Indulj.
Oké, bassza meg, indulok!
Rám aztán számíthatsz!
 41.

Csikorogtak a kerekek, ahogy szinte kirepültem a

mélygarázsból.
Zubogott bennem az adrenalin. Megfeszültek az izmaim.
Harcrakész voltam.
Teljesen elhomályosította a látásomat a düh, a szívemet harag
feszítette.
Megnyomtam a kormányon a telefon gombot. Macket hívtam.
Harmadik csörgésre felvette, a hangja álmosan csengett.
– Ian, mi van?
– Bennet irodájába tartok. Elég biztos vagyok benne, hogy ott
a bizonyíték, hogy összedolgoznak. Találkozzunk ott. Nem
véletlen, hogy abban a klubban készültek rólam a fotók.
Lawrence és Reed piszkos ügyekbe keveredett.
– Húzódj le az útról, odamegyek.
– Nem, szó sem lehet róla! Úton vagyok. Hozz erősítést! És
küldj egy járőrt Grace házához. Nincs biztonságban.
– Bassza meg! – mordult fel. Szinte láttam, ahogy megdörzsöli
hatalmas tenyerével az arcát. Biztos vagy benne?
– Teljesen. Csak papírok kellenek, hogy bebizonyíthassam.
– Szuper! Már úton is vagyok. Ne csinálj addig semmit, nem
akarom, hogy bajba kerülj!
Felröhögtem.
– Ehhez, azt hiszem már késő, barátom. Te csak csináld a
munkád, ne törődj velem.
– Miket beszélsz, Ian?
– Tizenöt perc múlva találkozunk.
Kinyomtam a hívást, száguldottam tovább. Tíz perccel később
lefékeztem Bennet irodája előtt. Meg sem próbáltam elrejteni a
kocsimat.
Ez most nem az a látogatás.
Mindent egy lapra tettem fel.
Még ennyit tehetek.
Vadul vert a szívem, ahogy megfogtam a telefonom, és
üzenetet írtam Grace-nek.

Én: Járőr megy a házatokhoz. Legyetek óvatosak! Ne

engedj be senkit! Nem vagy biztonságban!

Ugyan éjszaka volt, de szinte azonnal válaszolt. Mintha ébren

hevert volna, ahogy én szoktam.

Grace: Mi történt? Minden rendben? A gyerekek jól

vannak?

Én: Minden rendben lesz. Ígérem. Csak kérlek, légy

óvatos!

Az ajkamba haraptam, tudtam, hogy nem kellene, de nem

bírtam ellenállni. Pláne így, hogy épp ez történt.
 Én: Ha jobb ember lehetnék, az lennék. Érted. Ha jobb
életet élhetnék, érted megtenném. Sajnálom, hogy
ilyen bajt hoztam a családodra. Csodálatos gyerekeid
vannak! A legnagyszerűbb emberek, akiket ismerek.
Írjátok tovább a meséteket! Tartsd magad mellett őket,
és szeresd őket nagyon! Én is mindörökké szeretni
foglak. Isten veled, angyalkám!

Elküldtem az üzenetet, és kiszálltam az autómból. Hideg

levegő csapott a forró arcomba. Hajtott az adrenalin, űzött az
épület felé.
Nem érdekelt semmi, megfogtam az egyik díszsziklát, és
bevertem az üvegajtót. Az üvegcserepek hangosan
csörömpöltek a csendes éjszakában.
Beindult a riasztó. Nagyon hangos volt.
Csak még jobban hajtott előre. Bármit képes voltam megtenni
azért, hogy megmentsem Grace családját.
Ma éjszakáig nem tudtam, mit is jelent ez valójában, hogy
mibe fog ez kerülni.
Mindent feláldozok értük. Mindent.
De nem érdekelt.
Úgy léptem be az ajtón, mintha az enyém volna az épület.
Azonnal Bennet számítógépéhez mentem, és beütöttem
ugyanazt a jelszót, mint legutóbb.
Csak ezúttal pontosan tudtam azt is, hogy mit keresek.
A riasztó borzasztó hangosan vijjogott, még hevesebben vert
tőle a szívem.
Még jobban siettem tőle.
 Rákattintottam a megfelelő fájlra, majd legalább tizenöt
jelszót kipróbáltam, mire sikerült megnyitnom.
Majdnem lehánytam a monitort.
Bennet aztán tudta, hogyan kell fenyegetni másokat.
Volt egy másolat arról a fotóról is, amit Grace-nek sikerült
ellopnia.
Reed, a fegyveres őrökkel a kikötőben.
Csakhogy volt itt még egy, egy tisztább felvétel, ami
ugyanakkor készült. Lawrence sutyorgott az egyik emberrel,
miközben szemrevételezték az egyik nyitott ládát, amit Reed
hajójának rakteréből hoztak.
Tovább kattintgattam.
Rengeteg fotó volt Reedről prostituáltakkal. Az egyiken,
egyszerre többen is voltak vele. Még tovább kattintgattam.
Egyre régebbi képeket találtam. Az egyiken Reed még tinédzser
volt.
Nyilvánvaló, hogy Lawrence ugyanúgy kihasználta, mint
engem.
Belemélyesztette a karmait, és irányította az életét.
Gyorsan végigfutottam Reed fotóin.
Minden nőnek ugyanolyan tetoválás volt a vállán. Egy kör,
benne egy számmal.
Hirtelen megértettem mindent.
A nők meg lettek számozva.
A tulajdonaik voltak.
Megjelölték őket.
Elkapott az undor.
Itt volt a bizonyíték, hogy mit csinált Lawrence annyi éven át.
 Mit csinált velem.
Eszembe jutottak a gyerekkorom szörnyűségei. Felszakadtak
a régi sebek.
Feltört a fájdalom és a gyűlölet.
A szégyen, hogy mivel foglalkozott az anyám.
Próbáltam megállítani az emlékeket.
De nem ment.
Amióta az eszemet tudom, az anyámon is volt ilyen tetoválás.
A vállán. Egy kör, benne egy római szám.
Ugyanaz, mint ami az ezüst zenedoboz alján volt.
Az egyetlen dolog, ami az apámtól megmaradt neki.
Rosszul lettem, szédültem.
Istenem!
Alig bírtam talpon maradni.
Majd később foglalkozom ezzel.
Grace-nek szüksége van rám.
A gyerekeinek is szüksége van rám.
Gyorsan kinyomtattam néhány képet, majd rákattintottam a
Dear Industries fájlra, és abból is kinyomtattam mindent.
Cégekről, amiket én hitelesítettem, hamis cégekről,
amelyekkel Bennet tisztára mosta a mocskos pénzét.
Hármat is találtam, ami egyértelműen Reedhez köthető.
Megdermedtem, amikor egy pisztolyt nyomtak a fejemhez.
Ebben az öngyilkos vállalkozásban, miközben minél több
dokumentumot igyekeztem kinyomtatni, hogy nyoma legyen a
csalásnak, észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül.
A tarkómon csorgott az izzadság.
– Jól szórakozol? – hallottam Bennet hangját.
 – Életemben nem szórakoztam ilyen jól – válaszoltam
gyűlölettel, és felnevettem.
– Egy rossz mozdulat és meghalsz!
Hátulról megragadta a galléromat. A fegyvert továbbra is a
fejemnek nyomta. Átmentünk a riasztóberendezéshez.
Beütötte a kódot, és végre csend lett.
Megragadta az asztalon álló telefont, és tárcsázni kezdett.
– Igen, Lawrence Bennet vagyok. Bejöttem az irodámba, mert
eszembe jutott, hogy elfelejtettem valami fontosat. Azt hiszem,
túl fáradt vagyok, mert véletlenül beindítottam a riasztót.
Elnézést a kellemetlenségért, minden rendben van. Nem, ne
küldjenek senkit! Köszönöm!
Letette a kagylót.
– Nem is hangzik rosszul – szólaltam meg.
A falnak nyomta az arcomat, és azonnal fenyegetőzni kezdett.
– Nem baj, azok után, amit láttam, nem tudnék úgysem
tükörbe nézni – mondtam.
Felhorkant.
– Ne csinálj úgy, mintha nem tudtad volna, mit teszel! Saját
akaratodból tetted. Nem kellett rábeszélni.
– Gyerek voltam még.
– Azzá a felnőtté váltál, akivé mindig is válnod kellett.
Elborított a harag. Igyekeztem lenyelni, reméltem, hogy Mack
még azelőtt ideér, hogy Bennetnek alkalma lenne lelőni, majd
szépen eltűnni a bizonyítékokkal.
Még mindig a fejemhez tartotta a pisztolyt.
Hátrébb lépett.
Óvatosan megfordultam.
 – Nem csoda, hogy nálad kötöttem ki – sziszegtem.
Megrázta a fejét.
– Valóban? – kérdezte dölyfösen.
Igyekeztem lenyelni a dühömet.
– Igaz?
Összehúzta a szemét, míg én az arcát bámultam. Kerestem a
hasonlóságot.
– Mi? Hogy mindig is az én tulajdonom voltál?
Megráztam a fejem.
– Soha nem voltam a tulajdonod.
– Na látod, ebben tévedsz. A születésed napja óta az enyém
vagy. A ringyó anyád le akart lépni veled. Meg akarta tagadni
tőled az örökséged. A sorsodat! – lépett hozzám közelebb.
– Miket beszélsz?
– Az anyád az enyém volt. Az én kurvám. A legelső. Az
egyetlen, akit szerettem. Kár volt.
Könnyek futották el a szemem. Próbáltam visszatartani őket,
nem akartam gyengének látszani.
– Hajléktalan volt, amikor rátaláltam a sok szemét között. Egy
kisgyereket szoptatott. Nem volt nehéz a házamba csalogatni,
majd onnan az ágyamba. Csak egy hibát követtem el, nem úgy
kezeltem, ahogy a többit, hanem úgy, mintha különleges volna.
De hát ez van, ha túl közel engedsz magadhoz valakit.
– Hogy?
Szédültem. Fulladtam.
Minden összeomlott körülöttem.
Rájöttem, hogy semmit sem tudok.
– Lelépett veletek, amikor kéthetes voltál – mondta keserűen.
– Felkutattam, megkerestem, hazavittem, de megint elment.
Elutasította az életet, amit nektek nyújthattam volna. Azt
gondolta, vele jobb lesz nektek. Micsoda baromság! Narkós volt,
akár a többi. Egy kurva. Sosem változnak!
Elöntött a düh.
– Miért nem mondtad?
Megvonta a vállát.
– Miután a testvéredet lecsukták, visszajött hozzám. Tizenkét
év telt el közben, de ott állt az ajtóm előtt, és könyörgött. Azt
mondta, megtesz bármit, csak legyen tető a fejed fölött.
Elküldtem dolgozni, nem érdekelt, csak az, hogy a fiam végre
otthon volt.
Csontomig hatolt a bánat.
Örökkön örökké.
– Az elejétől te voltál a felelős mindenért? Rászoktattad a
drogokra? Te voltál a stricije?
Megértettem mindent.
A kirakós darabjai összeálltak végül.
Meghasadtam belülről.
Alig kaptam levegőt az undortól.
– Nem nehéz irányítani a nőket, csak te legyél az, aki irányít.
Hát nem tudod? Ezért is kell annak a kurvának, akit
összeszedtél, eltűnnie. Nem engedem, hogy tönkretegye
mindazt, amiért dolgoztam. Amit felépítettem. Amit neked
hoztam létre.
– Nem akarok tőled semmit – mondtam hányingerrel
küszködve.
Felhorkant.
 – Ne drámázz itt! Évek óta formállak, olyanná, amilyenné
lenned kell. Eddig még nem álltál készen arra, hogy megtudd az
igazat, de most eljött az idő, hogy átvedd a téged megillető
helyet. Reed és a felesége csak gondot okoznak. Majd te pontot
teszel a végére, és a szőnyeg alá sepred, mindegy, csak
gondoskodj róla, hogy tűnjön el. Utána elfoglalhatod mellettem
a helyed.
– Te nem vagy normális! – tört ki belőlem.
Epe kúszott fel a torkomon.
– Az anyám…
– Az utamban volt.
Nem. Nem bolond. Igazi szörnyeteg.
– Eljött hozzám, könyörgött. Szánalmas volt. Azt hitte, hogy ő
irányít, követelőzött, fenyegetett, rám parancsolt, hogy tartsam
magam távol tőled.
Nagyképűen felemelte a fejét, majd rám nézett.
– A ringyók, akik nem engedelmeskednek, vérrel fizetnek –
mondta, mint egy szlogent.
Meghasadt a szívem. Hirtelen ürességet éreztem, de aztán
elteltem fájdalommal és iszonyattal.
– Mit mondtál?
Felnevetett.
– Az anyád bármit megtett volna érted. Még velem is
szembeszállt volna. Pont itt hibázott.
– Hazudsz! – mondtam a fejemet rázva.
– Te pedig ostoba vagy.
A fejemben hallottam anyám szavait.
Maradj távol attól az embertől, hallod, Ian? Gonosz! Nem jó
ember!
Gyötrelem.
Elszorította a szívem, majdnem összeroppantotta a bordáim.
Nem kaptam levegőt.
– Megölted!
Megrántotta a vállát, mintha mit sem számítana.
– Parancsba adtam, hogy intézzék el. Reed csinálta. Ez volt az
első munkája. Meg kellett vele értetnem, hogy nekem dolgozik.
Hogy tönkreteszem őt is, és a családját is, ha kell. Kedvelte a
ringyóim, én pedig jó hasznát vettem. Igazi win-win helyzet.
A képek a gépen.
Erről szól minden.
Évtizedek óta tartó zsarolás.
Megroggyant a térdem. Majdnem elestem.
– Anyu… – tört ki belőlem.
Istenem!
Anyu!
Örökkön örökké.
– Ostoba volt, azt hitte, megfenyegethet, azt mondta, elmegy a
rendőrségre és elmondja, mi folyik abban a házban, ha nem
hagylak békén. Nos, a gond csak az, hogy te mindig is az enyém
voltál, így nem maradt más lehetőségem, mint hogy a saját
kezembe vegyem a dolgokat.
Megrázta a fejét.
– Elég volt! Ne csinálj úgy, mintha jobb lennél nálam. Ne
csinálj úgy, mintha lennének erkölcseid, hiszen mindketten
tudjuk, hogy a te kezed legalább annyira mocskos, mint az
enyém – mondta közelebb lépve hozzám. – Olyan vagy, mint én.
Az én vérem folyik az ereidben. Én formáltalak. Itt az ideje,
hogy elfogadd az igazságot!
Gyűlölet.
Azt mondják, elvakít.
Tévednek.
Én ugyanis tisztán láttam.
Vörösben, de tisztán.
Az ő vére szennyezze a kezemet.
Kárpótlás azért, amit az anyámmal tett.
Az én hibám! Az én hibám! Mindig csak az én hibám.
A fegyver felé ugrottam.
Bennet az arcomba ütött vele.
Nem állított meg.
Nem lassítottam le.
Elkaptam.
Végül egy lövés rázta meg a mellkasom.
 42.

Tátogva bámultam az üzenetet, amit Ian írt.

Egy hete nem hallottam felőle. Hét napja éltem borzasztó
kínok között.
A bánat, az aggodalom és a szomorúság hullámain lebegtem.
Végtelenül.
Mérhetetlenül.
A félelem mindennapos lett. Reed folyamatosan üzengetett,
folyamatosan fenyegetett. Figyelmeztetett, hogy kifutok az
időből. Hogy döntsek helyesen!
Baljós üzenetek voltak.
A nagyi megígértette velem, hogy nem megyek vissza hozzá.
De nem tudtam, mi más lehetőségem volna, ha mindaz, ami
fontos volt számomra, kicsúszott a kezemből.
Hogy maradhatnék a nagyi házában, ha közben Reed a fejem
felett lengeti a gyerekeket, mint valami csalit? Úgy, hogy azt sem
tudom, mi van velük? Még csak meg sem puszilhatom őket.
Na de ez? Magamhoz szorítottam a telefont. Olyan volt, mint
egy apró reménysugár. Az első ezen a héten.
Mint amikor felkel a nap, és a sugarak utat törnek maguknak
a horizonton. Ahogy megcsillan a fény.
 Mintha az az ajándék volna, amiről a nagyim beszélt.
Bár az, hogy elment, porrá zúzta a szívem.
De mit is írt?
Mire gondolt pontosan?
Mindegy, nem kérdőjelezem meg. Azok ellenére, ami történt,
bízom benne.
Teljes mértékben és egészen.
A férfi, akit megismertem benne, létezik, még akkor is, ha a
saját túlélése érdekében nem hajlandó elismerni.
Kiugrottam az ágyból. Felhúztam a farmerem, és belebújtam
a tornacipőmbe.
Az éjszaka befurakodott a szobámba, a szívem hevesebben
kezdett verni.
Éreztem valamit a levegőben, éreztem a szélben, éreztem
abban, ahogy a faágak megmozdultak a magasban.
Éreztem, hogy valami közeleg.
Valami baljós.
Valami gonosz.
Valami kegyetlen.
Megfogtam a telefonom, és kisurrantam a szobámból,
egyenesen az előtérbe. Megálltam. Halkan lélegeztem és
vártam. Hallgatóztam.
Reménykedtem, hogy a rendőr hamarosan felbukkan, és
megnyugtat, hogy minden rendben.
Hogy a gyerekeimmel is minden rendben. Hogy biztonságban
vagyok. Hogy ők is biztonságban vannak. Hogy Ian is
biztonságban van.
Majdnem a plafonig ugrottam, amikor valaki megütögette az
ajtót.
Kifújtam a levegőt. Megkönnyebbültem. Bizonyára a rendőr
az.
De hamar elmúlt a biztonságérzetem, amikor kinéztem a
kémlelőnyíláson.
Reed állt az ajtó előtt.
– Nyisd ki azt a kurva ajtót! Grace! Tudom, hogy itt vagy!
– Menj innen! – kiáltottam – Menj innen, és … add vissza a
gyerekeim! – könyörögtem.
– Te is tudod, hogy ez nem fog megtörténni!
Villany gyúlt a ház túlsó felén. Felébredt a nagymamám.
– A rohadt szemétláda! – sziszegte a nagyim – Legszívesebben
elverném a serpenyővel, jól megleckéztetném! Isten látja a
lelkem, az anyja elfelejtette megnevelni.
Bárcsak ilyen egyszerű volna!
De nem az.
A lelkemben éreztem az egész súlyát. A ma éjszaka után
semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.
Éreztem. Mintha a szakadék szélén állnék.
Feledés vagy mennyország.
Nem tudtam, mi vár rám.
A számhoz érintettem az ujjam, jelezve a nagyimnak, hogy ne
beszéljen.
Visszafordultam az ajtóhoz.
– Menj innen, Reed. Semmi olyasmit nem tudsz nekem
mondani, amitől hajlandó lennék visszamenni hozzád.
Ismét megdöndült az ökle az ajtón. Hátrahőköltem. De
leginkább a hangja volt az, ami villámcsapásként ért.
 – A kurva életbe, Grace! Kérlek! Veszélyben vagy! És ez az én
hibám! Elfogadom. De ha most azonnal nem jössz velem, nem
tudlak megvédeni. Kérlek, gyere ki!
Iszonyat borította el a lelkem.
– Hol vannak a gyerekek? Ó, Istenem, Reed!
– Jól vannak! De sietned kell!
Megfogtam a zárat.
– El ne merj menni azzal az alakkal! – szólalt meg mögöttem a
nagyi. Megpróbált visszatartani.
Feléje fordultam. Kétségbeesés sugárzott minden
porcikámból. Elhomályosult a tekintetem.
– Ne aggódj miattam! A gyerekeim biztonsága fontosabb.
Bármit megteszek értük. Nem kockáztathatok.
– Ó, édesem! – végre megértette, hogy nincs más választásom.
Szomorúság lett úrrá rajtam. Szorosan magamhoz öleltem.
– Ne haragudj, hogy belerángattalak ebbe.
– Nem tudtál volna kihagyni belőle, akkor sem, ha azt akarod
– motyogta.
Szó nélkül feltéptem az ajtót, kisiettem. Reed azonnal
megragadta a karomat. Az aggodalom, amit a hangjában
hallottam, sehol sem volt. Odahajolt a fülemhez.
– Ez volt az utolsó alkalom, hogy nem engedelmeskedtél
nekem. – morogta gyűlölettel teli hangon.
Hangosan felsóhajtottam.
Nem hiszem, hogy a meglepetéstől. Igazából tudtam, hogy
hazudik. Mindig is hazudott.
De nem azért mentem vele, mert naiv vagyok, vagy ostoba.
Hanem, ahogy a nagyinak is mondtam, vállaltam a rizikót. A
gyerekeimért. Nem mertem volna az épségükre fogadni. Értük
bármire képes vagyok.
De ekkor megértettem, azzal nem segítek a gyerekeimnek, ha
Reeddel megyek.
Kiszakítottam a karomat a fogásából.
– Baszd meg! – köptem a szeme közé.
Ennek most véget vetek. Egyszer és mindenkorra.
– Nem vagyok a tulajdonod. Nem parancsolsz nekem. Soha
nem leszek a tiéd. A végsőkig harcolni fogok!
– Ha ezt kívánod… – morogta, mielőtt rám vetette magát.
Elöntött a félelem, dulakodtunk, csapkodtam, hogy
megszabaduljak tőle. Vissza akartam menni az ajtóhoz. De alig
tettem egy lépést, máris lesodort a földre. Beszorult a levegő a
tüdőmbe. Nagyon fájt. Reed felállt, a hátam mögött összefogta a
két karomat, majd talpra kényszerített.
– Megfizetsz ezért. Azt hiszed, csak úgy elhagyhatsz? Egy
Dearborne-t? Azt hiszed, hülyét csinálhatsz belőlem?
A járda felé rángatott, de hirtelen éles fény villant, és
mindkettőnket elvakított.
– Állj! – hallottam a rendőrt.
Elernyedt a testem a megkönnyebbüléstől.
– Engedje el! Engedje el, majd feküdjön a földre, és kulcsolja
össze a tarkóján a kezét!
– Tudja maga, ki vagyok? – kiabálta Reed, és rántott rajtam
egyet.
– Engedje el!
– Kapd be! – kiáltotta.
Abban a pillanatban futó lépteket hallottunk oldalról, majd
hátulról felöklelték Reedet.
Egy rendőr lesodorta a lábáról. Mindketten előre zuhantunk.
Végre elengedett, én odébb kúsztam, és
megkönnyebbülésemben sírva fakadtam.
– Reed Dearborne! Letartóztatom…
Folytassátok a történeteteket! Tartsd őket magad mellett.
Szeresd őket nagyon.
Szinte hallottam Ian hangját. Hallottam, ahogy a fülembe
suttog. Minden sejtemmel éreztem, biztos voltam benne, neki
köszönhetjük, hogy végül megtehetjük.
Nem tudtam, mit csinált.
Nem tudtam, mi történt.
De tudtam, hogy tőle, az én meggyötört szentemtől kaptuk a
lehetőséget.
 43.

– Dobja el a fegyvert! Térdre! – hallottam Mack hangját. A

figyelmeztető lövés, amit leadott, még mindig ott zengett a
fülemben.
Bakancsok dörömböltek körülöttem. Csapatnyi rendőr vett
körül minket. Mind Mack barátom mellett sorakozott fel, aki
Bennetre szegezte a fegyverét.
Az apám!
A férfi, aki megölette az anyámat.
A földön feküdtem.
Próbáltam lélegezni.
De a bomba, amit Lawrence dobott le, túl nagyot szólt.
Megrendítette a világomat.
Lerombolta.
Semmi sem maradt.
Mindig azt hittem, hogy az anyám halála, az én lelkemen
szárad.
De soha nem értettem, mekkora jelentősége volt a
körülményeknek.
Értem halt meg. Miattam ölték meg.
Örökkön örökké.
 És én egyenesen Bennet kezére játszottam őt. Odaadtam az
életem annak a férfinak, aki azzal töltötte az elmúlt hosszú
éveket, hogy olyan szörnyeteget faragjon belőlem, mint amilyen
maga is.
Fulladoztam.
Megsemmisültem.
Bennet hangosan röhögött.
– Tudja maga, ki vagyok?
– Egy szemét állat – válaszolta Mack, majd felém fordult. – Jól
vagy, haver?
Nem.
Közel sem voltam jól.
De azért talpra kecmeregtem, és megfogtam az arcom.
Felszakadt az ajkam. Csupa vér lett a kezem.
Bárcsak Bennet vére lenne!
Bárcsak az összes vére elfolyna!
Bárcsak az egész irodát összevérezné!
Sajnálom! Annyira sajnálom!
Örökkön örökké!
A csók annak jár, akit igazán szeretünk.
Elöntött a bánat.
A minden sejtemet átjáró szomorúság.
Az egyik rendőr letérdelt Bennethez, megbilincselte,
miközben elsorolta a jogait.
Nem tétováztam. Nem lassítottam.
Odamentem a nyomtatóhoz, összeszedtem a kinyomtatott
fotókat és dokumentumokat.
Lawrence üvölteni kezdett.
 – Ne csináld, Ian! Az apád vagyok! A családod! Tartozol
nekem! Én csináltalak! Ne merészeld!
– Nem vagy a családom. Soha nem is voltál. Szégyellem
mindazt, amit te képviselsz. És vésd az eszedbe. Egyetlen
embernek tartozom csak, vagyis négynek.
Négy csodálatos és tökéletes embernek, akik megérdemlik a
boldogságot. A szabadságot. Az örömteli életet. – Erre szükséged
lesz! – nyújtottam oda Macknek a paksamétát.
Eltette a fegyverét, és szinte vigyorogva vette el a
bizonyítékokat, amelyek végre rács mögé küldik Lawrence-t és
Reedet.
De hamar lehervadt a mosoly az arcáról, amikor meglátta,
hogy minden egyes szerződésen ott az aláírásom. Minden egyes
lap ellenem is bizonyíték.
Én is bűnös vagyok.
– A picsába, Ian! – suttogta – Mi a franc ez?
Láttam, hogy vívódik, hogy máris azon agyal, milyen más
megoldás létezhet.
– Megéri – mondtam, mielőtt valami hülyeséget csinálna –
Grace és a gyerekek megérik az áldozatot.
Még csak meg sem remegett a hangom.
Nem vacilláltam.
Kétség sem férhet hozzá.
– Biztos vagy benne? – kérdezte bánatosan.
Bólintottam.
– Soha életemben nem voltam ennyire biztos semmiben.
Mack szuszogott egyet, majd odajött hozzám, és a hátam
mögé tette a kezem.
 – Jogában áll hallgatni… – kezdte elcsukló hangon.
Elsorolta a jogaim, miközben a csuklómra kattintotta a
bilincset.
Jó szorosan.
Majd hátrafelé húzott, hogy kiegyenesedjek.
Hátulról suttogott a fülembe.
– Nagyon sajnálom! Olyan nagyon sajnálom!
– Értük megéri – suttogtam ismét.
Az anyám arca jelent meg előttem.
Érte is megéri.
Annyi éven át nem tudtam, mi az igazság. Jace sem tudta.
Talán mindvégig értünk harcolt.
Mack megszorította a vállam.
– Kurvára büszke vagyok rád.
Nekem már az sem maradt.
Büszkeségem.
Minden célom, minden törekvésem semmivé lett.
Kitörölték.
Nagy ára van, ha Grace Dearborne-t szereti az ember.
De elveszteni a szabadságomat cserébe azért, hogy ő szabad
lehessen, nekem nem volt túl nagy áldozat.
 44.

Teljesen elborítottak az érzelmek. Szabadjára eresztettem őket.

Futottam, egyenesen futottam. Nem is lassítottam, míg térdre
nem estem.
Az sem érdekelt, ha megsebesítem magam.
Mallory futott felém, és szinte a karomba vetette magát.
– Anya! – kiáltotta, és vékony karjával szorosan átölelte a
nyakamat.
Fojtogatott a sírás.
Alig bírtam visszafogni a könnyeim.
Ez a hatalmas szeretet, ez a feltétel nélküli, igaz szeretet
teljesen maga alá temetett.
Mennyi melegség.
Mennyi félelem és öröm.
Mekkora boldogság.
Sírtam a boldogságtól, alig láttam a könnyeimen át.
Fogtam, szorítottam Malloryt, miközben lehajoltam, hogy
kivegyem Sophie-t a gyerekülésből.
– Mami! Otthon! Mami! – tapsikolt örömében.
Szerencsére nem érthette, hogy új életünk kezdetének, ez az
első napja.
 Nem tudtam parancsolni a könnyeimnek, amikor végre
magamhoz ölelhettem.
A hajába temettem a könnyes arcom, és mélyen magamba
szívtam az illatát.
– Jól van, mami! Ne sírj! Minden rendben van. Otthon
vagyunk, és most már örökre itt maradunk. – suttogta Mallory
izgatottan, miközben kivettem Sophiet Mack autójának hátsó
üléséről.
– Ó, Mallory! – motyogtam.
Hatalmas gombóc volt a torkomban.
Az a sok érzelem!
És tengernyi remény.
Könnyek futották el ismét a szemem, de gyorsan átmentem az
autó másik oldalára.
Mack már ott volt, kisegítette Thomast a kocsiból.
Csak álltam, és néztem a kisembert. Tekintetében félelemmel
teli reményt láttam.
Egy pár másodpercig csak állt, aztán felém futott, átölelte a
derekam, és a hasamba temette az arcát.
– Sajnálom, mami! Annyira sajnálom! Ne haragudj! – sírta.
Letettem a lányokat a földre, és letérdeltem a fiam elé.
Megfogtam a karját, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. Hogy
figyeljen rám, hogy értse meg, amit mondok.
– Nem a te hibád, Thomas. Semmi sem a te hibád. Semmi!
Nagyon bátor fiú vagy, és nagyon büszke vagyok rád! Hallod?
Könnyein át bólintott felém, én magamhoz öleltem, és csak
szorítottam.
A lányok felé nyújtottam a kezem, és őket is bevontam a nagy
ölelésbe.
Magamhoz öleltem a kicsikéim.
Együtt dobbant a szívünk.
– Én sajnálom, hogy ez történt veletek – mondtam elkínzott
hangon. – De biztonságban vagytok. Ígérem! Nem kell már
aggódnotok.
– Azért, mert Ian-Zian, a hatalmas harcos, egy igazán igazi
hős! – kiáltotta Mallory vidáman, nem is sejtve, hogy tőrt döf
épp, a megsebzett szívembe.
Megpróbáltam mosolyogni, és felnéztem Mackre, aki a kocsi
mögött várt.
Időt hagyott nekünk, hogy örülhessünk egymásnak.
Elengedtem a gyerekeim, majd megsimogattam mindegyiket,
mielőtt a ház felé intettem volna a fejemmel.
– Miért nem mentek be, és köszöntök a nagyinak? Mibe
fogadunk, hogy hatalmas lakomát készít a kedvenc unokáinak,
hogy ünnepelhessünk egy jót!
– Egymillió dollárba! – kiabálta Mallory.
Thomas felhorkant.
– Nem fogadhatsz egymillió dollárba, ha nincs annyi pénzed –
mondta.
– Jaj, micsoda buligyilkos vagy, Tom!
Végre itthon voltak az egymást nyaggató gyermekeim!
Valahogy éreztem, hogy most már semmi sem állhat az
utunkba.
Felálltam, és néztem, ahogy bemennek.
Thomas megfogta Sophie kezét, vigyázott, hogy épségben
bejusson, míg Mallory énekelve és ugrálva menetelt befelé.
 – Vigyázz Mallory, mert beütöd magad a verandába, ha így
ugrálsz – figyelmeztette Thomas.
Az én kis segédem.
Mallory tovább énekelgetett.
Elmosolyodtam.
De törékeny mosoly volt.
Mert a legnagyobb boldogság közepette, gyötört a bánat.
Kényszerítettem magam, hogy Mackre nézzek.
Felhívott, hogy elmondja, ő kapta meg a parancsot, hogy
visszahozza hozzám a gyerekeimet. De komor volt a hangja,
amikor azt is mondta, hogy beszélnünk kell.
Szóval ott álltam és vártam. Vártam, hogy megszólaljon a
férfi, aki vérző szívemre megkönnyebbülést hozott.
Felettünk már a tél szele korbácsolta az ágakat. Keresztbe
fontam magam előtt a karomat, úgy néztem erre a nagydarab
emberre. Éreztem, hogy meginog, éreztem a hatalmas
szomorúságot, ami felőle áradt, de nem értettem az okát.
Felemelte a karját, és a ház felé intett vele.
– A munkám legjobb része, ha ilyet láthatok. Amikor
jóváteszik a rosszat, és végül minden a helyére kerül.
Bólintottam.
– Köszönöm, hogy visszahoztad őket hozzám. Ők a mindenem.
– Ezért is van itt a helyük – válaszolta.
Vártam. Éreztem, hogy van még valami, ami a lelkét nyomja.
Valami, ami ismét összetöri a szívem.
Hatalmasat sóhajtott, óriási válla szinte összezuhant.
– Reed Dearborne-t és Lawrence Bennetet őrizetbe vették.
Többrendbeli zsarolással, prostitúcióra kényszerítéssel,
csalással és csempészettel vádolják őket – mondta, majd egy
pillanatra elhallgatott. – És gyilkossággal. Mélyebb, sötétebb és
szörnyűbb bűnöket követtek el, mint ahogy azt elsőre
gondoltuk, pedig már több, mint egy éve figyeltettem Bennetet
egy csapatnyi beépített ügynökkel. Nem hiszem, hogy valaha
szabadlábra kerülnek.
Megkönnyebbülve felsóhajtottam. De dübörgött a pulzusom.
Undorító gonoszság. Sokkolt a felismerés, hogy sokkal rosszabb
volt a helyzet, mint ahogy azt elképzelni mertem.
– És? – kérdeztem szinte könyörögve. Reméltem, hogy a
további hírek, nem gyötrik tovább a szívemet.
Nem tudtam, mi van Iannel.
Hogy milyen áldozatot hozott értünk.
A gondolat, hogy talán megsérült, elviselhetetlen volt.
Elképzelni sem mertem, mi lehet vele.
Mack összerezzent.
– Grace… – kezdte.
Szorosabbra fontam magam körül a karom. Rettegtem.
Odaértek! Odaértek hozzá! Még idejében odaértek. Nem halt
meg! Istenem, nem!
Megfeszült a testem, felkészült a rossz hírre.
– Iant is őrizetbe vették – mondta végül.
– Tessék? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Pénzmosás és zsarolás a vád.
– Ó, Istenem – sírtam fel. Nem tudtam elhinni.
Öleltem magam, remegtem, próbáltam talpon maradni.
– Ő… ő is benne volt? Egész idő alatt nekik dolgozott? –
kérdeztem.
 Elmosódott körülöttem minden. Forgott a világ. Megingott a
hitem, a szívem és a lelkem.
Mack együttérzéssel nézett rám.
– Iannek nagyon nehéz élete volt. Keményebb, mint bárkié,
akit ismerek, Grace.
Lehunytam a szemem.
Eszembe jutottak Ian fura, figyelmeztető szavai.
Gonosz vagyok.
Maga az ördög lakozik bennem.
El sem tudtam képzelni, micsoda mélysége lehet annak, amit
mond.
– Az nem kifogás semmire – bukott ki belőlem. Igyekeztem
elfojtani a feltörő haragom. Nem akartam ezzel törődni. Magam
mögött akartam hagyni az egészet, hiszen megkaptam, ami
igazán számít. A gyerekeim ismét itthon vannak.
Biztonságban.
De mégsem bírtam megmozdulni.
– Akkor került Bennet közelébe, amikor rátalált a halott
édesanyjára. Túladagolta magát. Ian csak tizenhét éves volt. És
egyedül. Bennet tőrbe csalta. Magához édesgette. Olyan lett Ian
számára, mint egy apa. Beszippantotta az a világ, mielőtt
egyáltalán értette volna, hova csöppent.
Megráztam a fejem. Nem akartam elhinni. Hányingerem lett.
Sajnáltam Iant, és haragudtam is rá.
Nem érdemeli az együttérzésem. Vagy igen? Kínlódtam, fájt a
lelkem, vérzett érte a szívem. Nem hiszem, hogy valaha is képes
lennék nem szeretni őt.
Mindazok után, ami kettőnk között volt.
 Mack beletúrt a hajába.
– Ian csinált egy-két szarságot, Grace. Ez nem is kérdés. Ő is
tudja. Régóta tudja. Könyörögtem neki, hogy szakítson meg
minden kapcsolatot Bennettel, mert tudtam, hogy lassan
eldurvul a helyzet, és szerettem volna, ha ő kimarad belőle –
sóhajtott Mack. – De ő buktatta le őket. Az egész szervezetet,
mindent. Az összes bizonyítékot, ami ahhoz kellett, hogy
elkaphassuk Lawrence-t és Reedet, Ian szerezte nekünk. Betört
Bennet irodájába, és összeszedett mindent, amit talált. Saját
magát is feladta.
– Hogy mi? – kérdeztem.
Lassan összeállt a kép.
Hogy mit tett Ian.
A búcsúüzenete.
Feladta magát is.
Értünk.
Elvesztett mindent.
Az állását, a karrierjét, a szabadságát.
Az életét.
– Nem akarok kifogásokat találni arra, amit tett – folytatta
Mack –, jó pár baromságot csinált, de azt akarom, hogy tudd,
majd belehaltam, hogy meg kellett őt bilincseljem, hiszen
mindezek ellenére, ő az egyik legjobb ember, akit ismerek. Nem
egyszer bebizonyította már, és múlt éjjel ismét megtette. Feladta
magát, hogy téged megmentsen. Feláldozta magát a családodért.
– Mi lesz vele? – kérdeztem remegve, de nem a hidegtől,
hanem az iszonyattól, a kétségbeeséstől és az aggodalomtól.
– Nem tudom, Grace. Csak azt tudom, hogy ő így akarta. Kész
fizetni a hibáiért. Miattad. Érted. Mert te voltál az, aki
megmutatta neki, hogy legbelül jó ember. És ezt köszönöm
neked! – tette hozzá, majd megfordult, és elment.

– Ian Jacobs, ezennel egy év letöltendő szabadságvesztésre

ítéljük, enyhe, fogház fokozattal – mondta a bíró, majd
meglendítette a kalapácsát.
Faith összerezzent mellettem, Jace pedig lehunyta a szemét.
Mintha nem tudna a testvére szemébe nézni.
Ian viszont meg sem rezzent. Nem volt tárgyalása, mivel
bűnösnek vallotta magát. És ki tudja, hány évet sikerült
lefaragnia a saját büntetéséből azzal, hogy vallomást tett Bennet
és Reed terhére.
Csak röviden bólintott, miután a bíró kihirdette az ítéletet, és
hagyta, hogy kivezessék a teremből. Emelt fővel távozott.
Egy szót sem váltottunk az elmúlt hetekben. Akárhányszor
próbálkoztam, mindig elutasított.
Jobb neked nélkülem.
Menj!
Éld az életed!
Elakadt a lélegzetem, amikor visszafordult, és rám nézett.
Fellángolt köztünk az energia. Ahogy mindig. Életre kelt.
Erősen.
Elevenen.
Hevesen.
 Csak ezúttal szomorúságba fulladt.
Megvillant a fahéj színű tekintete, és esküszöm, szinte
hallottam a gondolatait.
Viszlát, angyalkám!
Köszönöm szépen! – suttogtam neki csendesen.
Fogalmam sincs, mi lett volna velem nélküle.
Annyi mindent tanított nekünk.
Nekem például azt, hogy mit jelent igazán szeretni.
Teljesen és mindenestül.
Megmutatta nekünk, mit jelent az önfeláldozás.
Elvesztett mindent, de cserébe mi kaptunk egy új esélyt.
Öröm.
Béke.
Ian Jacobs.
A mi váratlanul felbukkant hősünk.
 45.

Berregett a kapu, és én kiléptem a késő délutáni levegőre.

A levegő meleg volt, köszönhetően a forró nyárnak.
Esküszöm, ha kinyújtottam volna a karom, talán meg is
foghattam volna a hullámzó, forró levegőt.
Belepislogtam a levegőbe. A fogház udvarán kívül, fél éve
nem voltam a szabad ég alatt.
Két lépés, és már az illata is más volt a levegőnek.
Jó magaviseletért, elengedték a büntetésem felét.
Legszívesebben felnevettem volna, mert ha valami nem volt
soha jellemző rám, az a jó magaviselet.
De most végre vége volt! A sok szarság után, amibe
belekeveredtem, tudtam, hogy soha többé nem fogom ezt az
utat választani.
Nem akarom, hogy a bátyám aggódjon miattam.
Nem akarnék senkinek sem fájdalmat okozni. Még
akaratomon kívül sem.
Soha többé.
Abban a ruhában léptem ki a fegyház kapuján, ami a
letartóztatásomkor volt rajtam.
Jace és Faith a SUV mellett álltak.
 Érzelmek széles skálája hullámzott az arcukon.
Muszáj volt elmosolyodnom, ahogy megláttam őket.
Jace odalépett hozzám. Mintha jól szórakozott volna.
– Nocsak, nocsak, valahogy emlékeztet valamire a mai este.
Mintha már történt volna hasonló – mondta.
Nem tűnt csalódottnak, arra a napra utalt, amikor sok-sok
évvel ezelőtt őt engedték ki a börtönből, és én mentem érte,
hogy hazavigyem.
Ő értem ment börtönbe.
Magára vállalta a bűnöket, hogy engem védjen.
Mert önzetlen volt mindig.
Annyi veszteség ért minket! A börtön miatt és az anyánk
miatt is, aki borzasztó rossz döntéseket hozott. Lehetetlen
helyzetekbe sodort minket.
Van, amiért sosem fogok neki megbocsátani, másrészt sosem
fogom elfelejteni a gyengéd érintését és az ígéretét.
Örökkön örökké.
– Látod? Csak olyan akartam lenni, mint a nagytesóm! –
ugrattam.
– Azt te csak szeretnéd! Sosem leszel olyan menő, mint én! –
válaszolta vigyorogva.
– Hát hogyne, te seggfej – mosolyogtam, majd egymás karjába
omlottunk.
– Olyan átkozottul büszke vagyok rád, Ian! Tudom, hogy nem
volt könnyű. Elveszítettél mindent – mondta elcsukló hangon.
– Majd újrakezdek mindent, ha kell, százszor is – motyogtam.
Meglapogatta a hátam, és jól megszorongatott. Hagytam,
hagytam és élveztem, mert nagyon sokáig nem engedtem,
megtagadtam magamtól az ölelést.
Grace tehet róla. Mindent megváltoztatott. Persze nem
bántam meg, egy pillanatig sem. Csak azt bánom, hogy nem
tudok jobb lenni, hogy nem tudok az az ember lenni, akit ő
érdemel.
Az én nevem csak szégyent hozna rá.
Próbált ugyan kapcsolatba lépni velem, többször is, de
elutasítottam. Reméltem, hogy továbblép. Éljen olyan életet,
amilyet meg is érdemel!
De egy levél mégis eljutott hozzám. Mintha egymillió tonna
volna, oly nehéznek éreztem a farzsebemben. Elöntött a
vágyódás, ha eszembe jutottak a papírra vetett szavak.
Maszatos, girbegurba, rózsaszín betűkkel íródott.

Kedves Ian-Zian!
Szeretettel meghívunk a bulinkba, ami a
legeslegkülönlegesebb buli, ami valaha volt és a
legeslegjobb is a világon. Légyszi, gyere! Szükségünk van
rád!
Szeretettel: Mallory

A buli ma lesz. Valami azt súgta, hogy nem véletlen

egybeesésről van szó.
Tervezték, tudták, mikor szabadulok.
Csakhogy egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy képes
lennék a szemükbe nézni, miután minden bűnömre fény derült.
Mégis milyen hatással lennék a gyerekekre?
Mindig is tudtam, hogy nem jó, ha velem vannak.
 Most már bizonyíték is van rá.
Mindent feladtam Grace-ért és a gyerekekért.
Talán csak valamilyen elbaszott vezeklés akart lenni a
részemről. Egy értéktelen lélek próbálkozása, hogy jóvátegyen
valamit, abból a sok szarból, amihez köze volt.
Az ok teljesen mindegy. Csak az számított, hogy Grace és a
gyerekek biztonságban legyenek. Hogy olyan életet élhessenek,
amilyet megérdemelnek.
Az egyetlen helyes dolog, amit életemben tettem.
Faith lépett hozzám, és melegen megölelt.
– Isten hozott, Ian. Nagyon hiányoztál!
– És hol van az én édes unokahúgom és unokaöcsém?
Hogy mennyire hiányoztak! Ez is Grace-nek köszönhető.
Faith hátrébb lépett, de fogta a karomat, és olyan kedvesen
mosolygott rám, hogy lassan gyanút fogtam.
– Letettük őket a szüleimnél. Pedig Bailey egész idő alatt azt
hajtogatta, hogy alig várja már, hogy Ian bácsi végre hazajöjjön
a vadászatból. Alig várja, hogy lásson.
Felnevettem, és a testvéremre néztem.
Megvonta a vállát.
– Most mi? Egész jó magyarázatnak tűnt.
Ismét nevettem, és hálásan rájuk néztem.
– Köszönöm, hogy eljöttetek értem.
Jace megmarkolta a vállam.
– Sehol máshol nem szerettünk volna lenni. Hisz mondtam,
nagyon büszke vagyok rád!
Elszorult a torkom, nem nagyon bírtam megszólalni, ezért
inkább csak bólintottam, és bemásztam a SUV hátuljába.
 Elindultunk. Nem a város felé vettük az irányt.
Ahogy elhagytuk a fogházat, nőni kezdett bennem a
feszültség. Már soha semmi nem lesz olyan, mint azelőtt.
Mintha olvasni tudott volna a gondolataimban, Jace rám
nézett a visszapillantóból.
– Most másféle életed lesz, Ian – mondta.
Igen.
Már nem vagyok ügyvéd.
Kizártak az ügyvédi kamarából.
Jó okkal.
És mindez az én hibám volt.
Rossz fokokra léptem, miközben felfelé igyekeztem a
ranglétrán.
És amilyen ostoba voltam, észre sem vettem, hogy sehová sem
haladok.
Csak egy bábu voltam, és egy olyan ember rángatott, akinek
túl nagy volt a hatalma, és a velejéig romlott volt.
Még mindig nem tudtam feldolgozni, hogy ő az apám. És azt
sem tudtam csak úgy zsebre tenni, hogy ő, és persze Reed volt a
felelős, az anyám haláláért. Bábuk voltunk egy elátkozott
játszmában.
Elszorult a szívem.
Nem tudtam, hogy képes leszek-e magamnak megbocsátani.
Jace felsóhajtott, majd beletúrt a hajába.
– Szeretném, ha elgondolkodnál azon, hogy esetleg nekem
dolgozz.
Megráztam a fejem.
– Nincs szükséged arra, hogy befeketítsem a céged hírnevét a
nevemmel. Ahhoz túl keményen dolgoztál. Nem fogom még ezt
is elbaszni.
Rám meredt, majd visszafordult az út felé.
– Veled akarok dolgozni – mondta. – Te szégyelled a múltad,
Ian? Mert én csak büszkeséget érzek, ha eszembe jutsz.
Pontosan olyan, az a fajta ember vagy, akit magam mellett
szeretnék tudni.
Faith hátrafordult és rám mosolygott. Határozottan. Ő is azt
akarta, amit Jace.
– Azt… azt hiszem… majd elgondolkodom, mit is akarok. Hogy
ki vagyok. Ki akarok lenni. Rendesen akarom csinálni.
Jace elmosolyodott, majd bólintott.
– Nos, elmélkedhetsz mellettem is, ha gondolod. Az ajtóm
mindig nyitva áll előtted! De komolyan. Ez most nem olyan,
mint amikor a nagytesód kisegít. Ez egy üzleti ajánlat. Legyél a
társam!
A fogház a város szélén volt, nagyjából húszpercnyire a
várostól. De mintha össze-vissza haladtunk volna.
Bent egyébként rengeteg időm volt gondolkodni. De
feldolgozni mindazt a szart, ami történt, arra nem elég hat
hónap.
– Igazán hálás vagyok! Jobban, mint gondolnád. Köszönöm!
– Csak annyit mondj, hogy elgondolkodsz rajta.
– Oké – mondtam, bár fogalmam sem volt, hogyan képzelem
el a jövőmet. Fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal, ha
azt, amihez értek, amiért gürcöltem, nem csinálhatom többé.
De érdekes módon nem is akartam.
Az egész, egy ügy miatt volt érdekes. Egyetlen egy ügy miatt.
 És ahhoz, még perre sem volt szükség.
Grace.
Már attól felgyorsult a pulzusom, hogy eszembe jutott.
A szívembe véste magát, olyan mélyen, hogy nem is
gondoltam volna, hogy ez lehetséges.
Jace bekanyarodott egy utcába, én összeráncoltam a
homlokom.
– Hová megyünk? Azt hittem, a lakásomra viszel – kérdeztem.
Faith megfordult, és kedvesen rám mosolygott.
– Menned kell, Ian. Megbánnád, ha nem mennél – mondta.
Jesszusom! Ők is tudnak a buliról!
Összerándult a gyomrom.
– Sokáig voltam távol. Szerintem jobb lenne, ha először
inkább hazavinnétek. Először hozzá kell szoknom, hogy ismét
szabad vagyok.
– Hidd el nekem, hogy itt akarsz lenni. Bízz bennem! –
mondta Jace, leparkolt egy üres helyre, és leállította a motort.
Bízz bennem!
Istenem!
Beletúrtam a hajamba, és szinte remegve szálltam ki az
autóból.
Szinte éreztem, hogy minden megváltozik körülöttem.
Valami fontos dolog közeledik felém.
Már szürkült az ég alja, de a forró estén, még ciripeltek a
tücskök, alig várták, hogy beköszöntsön az enyhébb éjszaka.
Egy könyvesbolt mellett parkoltunk.
A parkoló dugig tele volt.
Kocsik álltak sorban az úton, parkolóhelyet keresve.
 Most tűnt csak fel, hogy vannak felöltözve.
Jace öltönyben volt, Faith pedig csinos ruhában és
magassarkúban. Hosszú haja elegáns kontyba fésülve. De az
arckifejezése volt az, ami magával ragadt. Együttérzés, izgalom
és remény.
Kinyújtotta felém a kezét.
– Itt kell lenned, Ian. Szükségük van rád. És tudom, hogy
neked is szükséged van rájuk.
Jace jelentőségteljesen nézett rám. Semmi kihívó nem volt
benne, egyszerűen csak remélte, hogy olyan férfi leszek, akit
mindig látott bennem.
Elhatalmasodott rajtam az izgalom. Hevesebben kezdett verni
a szívem, aztán már olyan hangosan dübörgött, hogy a
fülemben hallottam a saját szívverésem.
Fülsüketítő volt.
De lehet, hogy a lelkem volt az.
A lelkem sírt fel.
Érezte.
Érezte az energiát.
Szinte magától mozdult a lábam.
Közelebb vonzott hozzá.
Hatalmasat nyeltem, és szinte a földbe véstem a talpam.
Ledermedtem.
– Nem… nem hiszem, hogy be bírnék menni – mondtam, bár
megindokolni nem tudtam volna.
Csak azt éreztem, hogy nem megy.
Túl sok volt ez egyszerre. Túl sok energia áramlott felém.
– Látnod kell, ami bent van, Ian. Egész életedben bánnád, ha
kihagynád – mondta ekkor Jace.
Elfogott a félelem, utána meg a szégyen. Szégyelltem, hogy
nem vagyok jó ember.
Rossz vagyok.
Ördögi.
De nem akarok többé rossz lenni.
Lenyeltem a félelmem, és követtem őket az épületbe.
Jó érzés kerített a hatalmába.
Éreztem. Valami nagyon jó történik bent.
Jace kitárta az ajtót, bekísérte a feleségét, majd visszanézett
rám.
Néma ösztökélés, hogy csináljam.
Mutassam meg.
Azt hittem, hogy a meteor, ami a torkomban szokott dobogni,
már rég aláhullott és szétrombolt mindent, nem hagyva maga
után mást, csak port és űrt. De lám, ott volt ismét a torkomban,
amikor beléptem a könyvesboltba.
Úgy lüktetett, olyan hevesen, hogy elhomályosult tőle a
tekintetem.
Rengeteg könyvespolc fogadott bent. Rengeteg régi könyv a
polcokon.
De alig láttam a hatalmas tömegtől, ami a bolt hátulja felé
tömörült, ahol éppen könyvet dedikáltak. Hosszú sorban álltak
az emberek. Izgatottan.
Elámultam, amikor megláttam, ki ül az asztal mögött. Elakadt
a lélegzetem, amikor megláttam a hosszú, szőke haját, amint
lágyan a vállára omlott. Amikor oldalra döntötte a fejét, és
aláírta a könyvet.
 Hatalmasat dobbant a szívem.
Az én drága, meggyötört Hamupipőkém.
Az angyalkám.
Nem volt megtörve.
Tökéletes volt, igazi és teljes.
Mosolygott, majd odanyújtotta a sorban álló kislánynak a
könyvet.
Nagy volt, szögletes, és tele rajzzal.
Egy gyerekkönyv.
Elszorult a torkom, amikor Faith és Jace elindultak felé.
Ekkor megláttam Faith szüleit is. Nem messze álltak az
asztaltól, és a csinosan felöltözött Mackkel beszélgettek. Csodás
érzés volt, mikor megláttam, hogy Thomas is öltönyben van.
Mellettük állt, kezében egy pohár puncs, arcán büszkeség.
A kicsi Sophie a földön ült és rajzolt.
Mallory vett először észre.
Hatalmas mosoly terült szét az arcán. Igazi világhódító
mosoly.
Felemelte a karját és elkiabálta magát.
– Ian-Zian a hatalmas harcos!
Elfordult Bailey-től, akivel addig beszélgetett, odament az
asztalhoz, levett egy könyvet és felém indult.
Egylépésnyire állt meg tőlem, onnan nyújtotta felém büszkén
a könyvet.
– Nézd, Ian! Ez a könyv csakis a tiéd! Hogyan mentette meg
Ian-Zian a hatalmas harcos Rubin herceget és a megfizethetetlen
hercegkisasszonyokat. Ez a címe. Ugyanis ő a mi hősünk, és mi
nagyon szeretjük, nagyon-nagyon! Segítettem anyunak az
összes szót leírni, aztán talált valakit, aki az összes rajzot
kiszínezte, és most eladjuk mind, és bestseller lesz! Látod?
Mondtam, hogy író lesz belőlem, és minden könyvet eladok!
Megremegett a mellem. Elborítottak az érzelmek.
Másodpercről másodpercre, egyre erőteljesebben. Nem
csitultak.
Eltátottam a szám a csodálattól, ahogy kinyújtottam a kezem
a könyvért. Megbámultam a borítót.
Egy romos kastély volt rajta, amely felett egy sárkány
körözött. A kastély előtt ott állt a herceg a rubinköves koronával
és két kicsi hercegnő. A nagyobbnak egy gyémántnyaklánca
volt, a kisebbnek egy zafírköves gyűrűje. Mellettük ott állt a
szolgálójuk, aki olyan szép volt, mint Hamupipőke. Én középen
álltam, és egy hatalmas kard volt a kezemben.
Lehunytam a szemem, valahogy nem tudtam elhinni, hogy ők
ilyennek látnak.
Mintha hős volnék, pedig miattam kerültek bajba. Hiszen
majdnem tönkretettem mindent. Olyan nőre vágytam ugyanis,
aki sosem lehet az enyém.
Meghűlt bennem a vér, amikor Grace felemelte a fejét, és rám
nézett. Elmerültem a tengerkék tekintetében. Magával ragadott.
Olyan mélységes szeretet öntött el, hogy alig bírtam elviselni.
Grace lassan felállt. Mintha ő is megrendült volna. Mintha
nem bízott volna benne, hogy eljövök. Egész testében remegett.
De a hasa, a nagy kerek hasa volt az, amitől igazán elállt a
lélegzetem. Nekilódultam. Nem tudom, hogy mentem-e, vagy
lebegtem.
Húzott, vonzott magához.
 Összetalálkoztak az energiáink.
Felismerték egymást.
Grace megkerülte az asztalt. Olyan gyengéden nézett rám!
Térdre borultam a lába előtt.
Megfogtam a kerek hasát, megremegtem. Finom borzongás
futott rajtam végig. Grace gyengéden a hajamba túrt.
– Ian – suttogta.
Könnyek futották el a szemem.
A hasához támasztottam a homlokom.
– Grace – motyogtam.
Vannak pillanatok az életben, amikor tudod, hogy már semmi
sem lesz olyan, mint régen.
Tudtam, hogy nem vagyok elég jó, hogy még nagy út áll
előttem.
De mégis éreztem, hogy pont ott vagyok, ahol lennem kell. Az
elejétől fogva ide vezetett az utam.
Megérkeztem.
Életemben először, békesség töltötte el a szívemet.
Igazi, valódi békesség.
Mallory ott ugrált mellettem.
– Ja, és babánk is lesz! Tudtad? Gyerekünk lesz, fiú méghozzá,
és szerintem Ian-Zian a második lesz a neve, de anyu azt
mondta, hogy inkább várjunk, hogy hadd szólj hozzá te is. Na,
mit gondolsz?
Felnéztem Grace-re.
Elöntött a szerelem.
Felálltam.
Grace mellkasa hullámzott, sebesen vert a szíve, vert az
enyém helyett is.
– Örülök, hogy eljöttél – mondta.
Körbetekintett a boltban.
– Annyira akartam, hogy itt legyél! Annyira szerettem volna,
féltem, hogy nem jössz… De hittem benne. Benned hittem,
hittem, hogy visszajössz hozzánk.
A tenyerembe fogtam az arcát.
Képtelen voltam nem megérinteni.
– Nem tudom, hogy megérdemlem-e, hogy itt legyek.
Szinte rajongva nézett rám.
– Jobban megérdemled, mint bárki más. Mindent
megérdemelsz. Megmentettél minket. Feláldoztad magad
értünk. Olyan áldozatot hoztál értünk, amit kérni sem mertem
volna.
Úgy szerettél, mint még soha senki. Megérdemled, hogy új
életet kezdj. Merj élni, Ian! Tudom, hogy sokat kérek tőled, de
nem tehetek úgy, mintha nem akarnék még ennél is többet.
Mindent akarok. Teljesen akarlak.
Thomas jött oda hozzánk, Sophie kezét fogva. Mallory még
mindig a könyvvel a kezében ugrabugrált.
Magukkal sodortak az érzéseim.
Túlcsordultak bennem.
Minden, amit sosem reméltem.
Mert remélni sem mertem, hogy családom lehet.
Sosem hittem volna.
Sosem voltam ennyire rémült, és sosem voltam ennyire biztos
semmiben.
– Félek, rettegek, Grace. Megijeszt, amit irántad érzek. A
gyermekeid iránt, és… iránta – fogtam meg a hasát.
Őrülten remegett a kezem, ahogy beletúrtam Grace hajába. Az
ujjam hegyével végigsimítottam az arcélét és a tarkóját, majd a
markomba vettem az arcát. Nem érdekelt, hányan vannak
körülöttünk.
Hányan figyelnek minket.
Hadd tudja meg a világ!
– Szeretlek, Grace. Nagyon. Nem akartam szeretni senkit, de
aztán találkoztunk… Megmutattad nekem, mit jelent szeretni,
megmutattad, mi a fontos.
Remegett a szája széle, és gyönyörű kék szeme könnybe
lábadt.
– Szeretlek, Ian Jacobs. Maradj velem! Kezdjünk együtt új
életet! Maradj velem mindörökre!
– Örökkön örökké! – suttogtam halkan. – A tiéd vagyok.
Ránéztem gyönyörű, telt ajkára. Lehajoltam, és birtokba
vettem.
Követelőzőn.
Sokat ígérőn.
A csók annak jár, akit igazán szeretünk.
Elöntött a büszkeség, és én mosolyogtam, miközben
csókoltam. Nem tudtam abbahagyni.
Grace is nevetett, belemarkolt az ingembe.
Mindenki ujjongott körülöttünk.
– Szeretlek! – suttogtam ismét, majd lenéztem a lábamhoz.
Sophie ült a földön, és a nadrágom szárát rángatta.
Vigyorogva nézett rám. Felém nyújtotta kicsi kezét, én
lehajoltam, és felemeltem. Megremegtem a boldogságtól.
 Mallory átkarolta az egyik lábam, és jól megszorongatott.
– Szeretlek Ian-Zian, a leghatalmasabb harcos az egész
világon. És te tényleg hős vagy, igazi! Megmentettél minket.
Remegett a szívem az érzelmek súlya alatt. Megsimogattam a
fejét.
– Szerintem meg, ti mentettetek meg engem – mondtam. – Ti
mindnyájan – néztem rájuk.
Thomas látszólag nem nagyon tudta, mit kezdjen magával.
Találkozott a tekintetünk. Odalépett hozzánk, és átölelt minket.
– Annyira örülök, hogy visszajöttél! – mondta elsírva magát,
és az ingembe temette az arcát.
– Hát hova máshova mennék?
Grace-hez simítottam az arcom. Beszívtam az illatát.
Hova máshova mehetnék?
Csak álltunk, és öleltük egymást.
Összetartoztunk.
Örökkön örökké.
 EPILÓGUS

Gyenge szellő suttogott az ágak között, lassan, gyászosan sírt.

Ott álltam a sírjánál, amit egy egyszerű, lapos kő jelzett. Csak
a neve állt rajta, és a születési meg a halálozási dátum.
Nem volt semmilyen felirat szerető anyáról, lányról vagy
feleségről. Nem volt rajta semmilyen szentséges szöveg, vagy
mondás, a korán megtért lélekről, amelyet soha nem felejtenek
el a hátrahagyottak.
Kirázott a hideg, amikor megéreztem, hogy mögém lép.
Megfogta a kezem.
A támaszom.
A vigaszom.
Az életem értelme.
Megszorítottam a kezét.
Elszorult a szívem, alig kaptam levegőt, ahogy előrehajoltam,
és könnyes szemmel letérdeltem az édesanyám sírjához.
Örök nyugalomra helyezték… reméltem, hogy valóban így
van.
Nyugalomban.
Békében.
És reméltem, hogy tudja, megbocsátottam neki.
 Grace a vállamra tette a kezét. Felnyúltam, és megszorítottam.
Szükségem volt az erőre, a vigaszra és a támogatásra, amit tőle
kaptam.
Lehunytam a szemem, és kifújtam a benntartott levegőt, a
lelkiismeret-furdalást.
Ott, a sírja előtt térdelve, úgy éreztem, ideje megbocsátanom
magamnak.
Grace kezéhez fordultam, és megcsókoltam a csuklóját.
Majd, a csókra nyújtott ajkamhoz érintettem az ujjam, és az
anyám sírkövére simítottam.
A csók annak jár, akit igazán szeretünk.

Grace előtt térdeltem, és a lábára húztam a krémszínű

magassarkút.
– Tessék! – suttogtam, majd felnéztem rá – Az elveszett cipellő.
Rám mosolygott, szőke fürtjei lágyan keretezték csodás arcát.
Angyalkám.
Hamupipőkém.
Feleségem.
Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcom. Most is viselte
a karkötőjét. Az apró díszek megrezzentek, ahogy előre csúsztak
a kézfeje felé. Rubin, gyémánt, zafír és egy ametiszt.
Kiegyenesedtem, és felé nyújtottam a kezem, hogy
felsegítsem.
Elfogadta a kezem, és lassan felállt.
 – El ne ess! – ugrattam.
– Még szerencse, hogy te mindig készen állsz, hogy megments.
Lehajoltam és megcsókoltam.
– Mindörökké – suttogtam.
– Mindörökké – suttogta ő is.
– Jobb, ha megyünk, még elkésünk.
– Még mindig alig tudom elhinni, hogy mindez megtörténik!
Boldog vagy?
Az ujjamra csavartam egy hajfürtjét, miközben rábámultam.
Mindent megváltoztatott.
Megérintette a lelkem.
Új életet lehelt belém.
Megtanította, mit jelent szeretni.
– Szerintem én vagyok a legboldogabb férfi a világon –
válaszoltam.
Jace-nek igaza volt. A pénz nem boldogít.
Megfogtam a kezét, és kivezettem a hálószobából.
Megálltam a gyerekszobánál, és egyenesen a babaágyhoz
mentem.
Collin gügyögve lengette ökölbeszorított kezecskéjét,
mindenképpen el szerette volna kapni a felette forgó zsiráfokat.
Lehajoltam, és kivettem a kiságyból.
Édesen rám mosolygott, én pedig alaposan megpuszilgattam,
és beszívtam az illatát.
Micsoda boldogság!
Odanyújtottam Grace-nek, majd kézen fogva elindultunk
lefelé.
Broadshire Rimben, alig kétpercnyire Jace-éktől vettünk egy
csodás, kétszintes házat.
Az otthonunk tele volt boldogsággal és örömmel. Éljeneztek és
örültek nekünk, ahogy lefelé lépkedtünk a lépcsőn.
Ott volt a testvérem, Jace, a felesége, Faith, valamint Bailey,
Sophie és Mallory. A nappali közepén énekeltek, ünnepeltek,
nevetgéltek.
Thomas Bentonnal legózott a földön ülve, segített neki
összeilleszteni a hatalmas kockákat.
Vigyorognom kellett, amikor megláttam, hogy Grace nagyija
Mackkel flörtölget az asztal mellett.
Az ügyvédünk örömtelin mosolygott. A bíró épp ma reggel
írta alá a papírokat.
Remegtem az izgalomtól, feszegetett a mellkasom, dübörgött a
szívem.
A darabjaira hullott életem ismét egybeforrt.
Elengedtem Grace kezét, és odaléptem az asztalhoz, amelyen
kiterítve vártak az aláírandó dokumentumok.
Hirtelen Mallory termett mellettem, fel-le ugrált és kiabált.
– Gyerünk! Csináld!
Kedvesen mosolyogtam rá, majd megfogtam az arcát, és
megpusziltam.
Sophie is odafutott. Átöleltem és felemeltem. Ő is kapott egy
puszit.
Thomas lépett mellém. A papírokra nézett, majd rám.
Bátorításra várt.
Ígéretre.
Egy jelre.
Megsimogattam a fejét, majd egy puszit nyomtam rá.
 Egy pillanatra megmerevedtem.
Annyira önmagamra emlékeztetett!
A csók annak jár, akit igazán szeretünk.
Mallory szorosan átölelte a lábam, másik oldalamon Thomas,
Sophie pedig a karomban.
Éveken át iratokat írtam alá, de csak szégyent hoztam a saját
nevemre. Majd most…
Grace-re néztem, ő boldogan visszamosolygott rám. A közös
gyermekünket dédelgette a karján.
Még mindig hatással volt rám.
Az energiája.
De már értettem, hogy mit jelent.
Előrehajoltam, és aláírtam a papírokat.
Most már ez enyém lett ez a család. Hozzám tartoznak.
Örökkön örökké…