RHYS BOWEN

A VELENCEI
VÁZLATFÜZET

Central
 Text copyright © 2021 by Janet Quin- Harkin, writing as Rhys Bowen All
rights reserved.
This edition is made possible under a license arrangement originating
with Amazon Publishing, www.apub.com, in collaboration with Lex
Copyright Office.
A regényben megjelenő nevek, személyek, szervezetek, helyek és
események a szerző képzeletének művei, vagy nem a valóságnak
megfelelően szerepelnek.
Hungarian translation © Ács Eleonóra, 2022 Minden jog fenntartva.
Magyar kiadás © Central Kiadói Csoport, 2022 A kiadó engedélye nélkül a
műből részlet sem közölhető.
ISBN 978- 963- 614- 131- 8
Megjelent a Central Kiadói Csoport gondozásában, 2022- ben Felelős
kiadó: Szemere Gabriella LULUiv.animuscentral.hu
Az 1795- ben alapított Magyar Könyvkiadók és Kóny terjesztők
Egyesülésének tagja
Szerkesztette: Bíró Huszár Ágnes Korrektor: Ligeti Szilvia Borítóterv:
Tabák Miklós Nyomdai előkészítés: Sólyom Melinda

Nyomta és kötötte: Central Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Balizs

Attila vezérigazgató
Ezt a könyvet kedves barátomnak és fantasztikus kórusvezetőmnek, Ann
Weissnek ajánlom. Az ő kórusában énekelni életem egyik legjelentősebb
élménye volt. Ann- nek nemcsak hogy olyan a hangja, akár az angyaloké,
de Velencébe is szerelmes, és remélem, örömére szolgál majd, hogy ezt a
rajongását e regény segítségével újra átélheti.
 PROLÓGUS

Velence, 1940

- Az elbúcsúzáson kívül volt egy hátsó szándékom is ezzel a látogatással.

Meg akartam kérdezni, hogy van- e kedve a hazájáért dolgozni.
A meglepett arcomat látva folytatta:
- Minden, amit mostantól kezdve mondani fogok, szigorúan titkos,
ezért alá kell írnia egy dokumentumot, hogy ezt tudomásul veszi. - A
zsebébe nyúlt, és egy papírlapot tett az asztalomra. - Hajlandó aláírni?
- Mielőtt megtudnám, hogy ez mivel jár?
- Sajnos, igen. Háború idején ez már csak így működik. Tétován néztem
rá, aztán odamentem az asztalhoz.
- Gondolom, abból nem lesz semmi baj, ha aláírom. Még mindig nemet
mondhatok a javaslatára, ugye?
- Ó, hogyne! - Mr. Sinclair túlságosan elégedettnek tűnt.
- Rendben. - Átolvastam a dokumentumot, és megjegyeztem, hogy a
titoktartás megszegése börtönbüntetést vagy halált von maga után.
Kevéssé megnyugtató. De aláírtam. Mr. Sinclair elvette, és
visszacsúsztatta a kabátzsebébe.
- Szép innen a kilátás, Miss Browning - jegyezte meg.
- Igen. Imádom.
- És úgy tudom, hogy a lakás a maga tulajdona.
- Úgy látom, sokat tud rólam - jegyeztem meg.
- Így van. Sajnos utána kellett néznünk a hátterének, mielőtt kéréssel
fordulunk magához.
- És mi lenne az a kérés?
 A konyhafülkében hangos sivítás jelezte, hogy felforrt a víz, mire a
tűzhelyhez szaladtam, mielőtt a hang felébreszthette volna Angelót.
Leforráztam a teát, majd visszatértem a nappaliba.
- Kitűnő helyzetben van ahhoz, hogy megfigyelhesse a hajók mozgását.
Tudja, hogy az olaszok hadihajókat állomásoztatnak itt. Most pedig
könnyen lehet, hogy engedélyezni fogják a német haditengerészetnek,
hogy bázisként használja ezt a helyet, ahonnan megtámadhatják
Görögországot, Ciprust és Máltát. Szeretném, ha naponta beszámolna
nekünk a hajók mozgásáról. Ha hajók hagyják el az itteni kikötőt, szóljon
nekünk, készenlétben állnak a repülőgépeink a feltartóztatásukra.
- Hogyan értesítsem magukat? Kinek kell szólnom?
- Ah! - Kissé elvörösödött. - Ideküldünk valakit, aki felszerel egy rádiót.
El lesz rejtve, hogy senki más ne tudjon róla. Amikor az asszony itt van,
nem használhatja. Neki nem szabad látnia. Világos?
- Természetesen. Bár Francesca nem egy lángész. Valószínűleg nem is
tudná, mi az.
- Mindemellett - emelte fel figyelmeztetően az ujját a konzul - a lehető
leghamarabb rádióüzenetet kell küldenie, miután hajómozgást észlelt.
- Kinek küldjem? És mit mondjak?
- Türelem, drága hölgyein. Mindent időben meg fog tudni.
Visszamentem a konyhába, kitöltöttem két csésze teát, és egy tálcán
bevittem a nappaliba. Mr. Sinclair belekortyolt, és elégedetten
felsóhajtott.
- Á, tea, aminek olyan íze van, mint a teának! Az egyik dolog, ami miatt
jó lesz hazamenni.
Én is ittam egy kortyot, és vártam.
Letette a csészét.
- Ismeri a morzejeleket?
- Sajnos nem.
- Átküldők magának egy füzetkét. Mihamarabb tanulja meg! A rádióval
együtt egy kódkönyvet is kap majd. Azt máshol kell elrejtenie, olyan
helyen, ahol senkinek sem jutna eszébe keresni. Az üzeneteket kódolva
fogja küldeni. Ha például két rombolót lát, azt írja, hogy: „Nagyi ma nem
érzi jól magát.”
- És ha a németek feltörik a kódot?
- A kódok gyakran változnak majd. Nem tudhatja előre, hogyan fogja
megkapni az új füzetet. Lehet, hogy egy csomagban lesz, ami a római
nénikéj étól érkezik, és receptek vannak benne. - Megvonta a vállát. - A
titkosszolgálatunk rendkívül találékony. Az a jó, hogy soha senkivel nem
kell személyesen kapcsolatba lépnie, így, ha esetleg kivallatják, nem kell
aggódnia amiatt, hogy elárul valakit.
- Ez nagyon megnyugtatóan hangzik - jegyeztem meg fanyarul, és
láttam, hogy a szája sarka mosolyra rándul.
Újabb kortyot ivott, majd ismét letette a csészét.
- Még egy dolog - mondta. - Szüksége lesz egy fedőnévre a
kommunikációhoz. Mit javasol?
Kinéztem az ablakon. Egy teherhajó haladt lassan a csatornán. Őrült
vagyok, hogy ebbe belementeni?
- Juliet a nevem - mondtam szóval a fedőnevem lehetne Romeo.
- Romeo. Ez tetszik - nevetett a konzul.
 1. FEJEZET

Juliet, Velence, 1928. május 20.

Egy hosszú, izzasztó, füstös és borzasztóan kényelmetlen vonatát után

Hortensia nénivel végre megérkeztünk Velencébe. A néni nem barátja a
pazarlásnak, így kijelentette, hogy a hálókocsi teljesen fölösleges
pénzkidobás, mivel a vonat annyiszor megáll és elindul, illetve állandóan
rázkódik, hogy úgyis lehetetlen aludni. így az egész út során végig ültünk,
a francia tengerparton lévő Boulognetól Franciaországon, majd Svájcon
át Olaszországig. Nappal iszonyú meleg volt. Nem lehetett kinyitni az
ablakokat, mert akkor bejött a mozdony kéményéből szálló füst és hamu.
Éjszaka pedig a velem szemben ülő férfi hangosan horkolt, akárcsak a
felesége, aki bűzlött a fokhagymától és az izzadságtól. Tudom, hogy nem
szabadna panaszkodnom. Teljességgel tisztában vagyok azzal, hogy
milyen szörnyen szerencsésnek mondhatom magam, amiért a
tizennyolcadik születésnapomon elhoztak Olaszországba. Az
osztálytársnőimet megette a sárga irigység.
Ám mindez már mögöttünk van. Megérkeztünk. Kijöttünk a Santa Lucia
vasútállomásról, és megálltunk a lépcső tetején.
- Ecco il Canal Grande! - Hortensia néni drámai módon széttárta a
karját, mintha színpadon állna, és direkt az én kedvemért rendezte volna
meg a jelenetet. Olasz nyelvtudásom a „kérem”, „köszönöm” és „jó
napot” szavakra korlátozódott, de azért megértettem, hogy ez a Canal
Grande. Csak épp nem tűnt túl nagynak. Széles volt, az biztos, ám a
túloldalon lévő épületek meglehetősen közönségesnek tűntek. És piszkos
is volt. A szag, ami megcsapta az orromat, nem volt különösebben
étvágygerjesztő. Vízszag volt, némi halszaggal és a rothadás bűzével
keveredve. Azonban nem tanulmányozhattam sokáig a környezetemet,
mivel azonnal megrohantak bennünket a hordárok. Kicsit riasztó volt,
ahogy idegen nyelven veszekedtek rajtunk, elkapkodták a táskáinkat, és
megpróbáltak betuszkolni bennünket egy gondolába, akár akartuk, akár
nem. De ahogy Hortensia néni beismerte, nem volt más választásunk. Azt
a rengeteg csomagot nem tudtuk volna elvinni a vaporettónak nevezett
vízibuszon. Én persze nagyon örültem, hogy gondolában ülhetek, még
akkor is, ha a gondolás nem egy jóképű olasz fiatalember volt, aki
szerelmes dalokat énekelt, hanem egy mogorva, pocakos férfi.
Ám egy kanyar után a Canal Grande megváltozott, és fenséges látvány
tárult a szemem elé. Mindkét partján káprázatos paloták álltak, fehér
márvánnyal burkolt vagy a rózsaszín csodás árnyalataira festett falakkal,
íves mór ablakokkal. Úgy látszott, mintha lebegnének a vízen, ami
egészen szürreális volt - azonnal elő akartam venni a vázlatfüzetemet.
Még szerencse, hogy nem tettem, mert a csatornán zajló hatalmas
forgalom miatt a hajó ijesztően billegett. A gondolás mormogott valamit
az orra alatt, valószínűleg velencei nyelven káromkodott.
Ahhoz képest, hogy a hajót egyetlen evező hajtotta, szépen haladtunk,
de a csatorna borzasztó hosszúnak tűnt.
- Ecco il Ponte di Rialto! - kiáltott fel Hortensia néni egy hídra mutatva,
amelynek elegáns íve előttünk keresztezte a csatornát, és olyan volt,
mintha varázslattal függesztették volna fel. Úgy láttam, hogy valamilyen
épület áll rajta, mert egy sor ablakszem hunyorgott ránk a délutáni
napsütésben, ahogy közeledtünk. Azon tűnődtem, vajon H. néni ezentúl
csak ezen a nyelven szándékozik- e beszélni. Ha igen, akkor a
társalgásunk meglehetősen egyoldalú lesz.
Ám eloszlott a félelmem, amikor elővette az útikönyvét, és minden
egyes épületről mondott valamit, ami mellett elhaladtunk.
- Balra a Palazzo Barzizza. Figyeld meg a tizenharmadik századi
homlokzatot! Az a nagy épület pedig a Palazzo Mocenigo, ahol egykor
Lord Byron lakott.
És ez így ment tovább egészen addig, amíg egy zsúfolt vaporetto el nem
indult a mólótól. A hajónk ismét billegni kezdett, ő pedig majdnem
beleejtette a könyvet a zavaros vízbe.
Épp, amikor kezdtem egy kicsit émelyegni, egy újabb hidat
pillantottunk meg. Ez egy sokkal törékenyebb, vasból épült gyaloghíd
volt, ami nagyobb magasságban ívelte át a csatornát. Vártam, hogy H.
néni azt mondja: „Ecco Ponte akármi”, ám ehelyett így szólt:
- Á, az Akadémia híd! Mindjárt megérkezünk. Remek. Már kezdtem
magam eléggé tengeribetegnek érezni.
- Úgy érted, hogy csatornabetegnek, nem? - kérdeztem, mire ő, csodák
csodája, elmosolyodott.
- Azon az oldalon van az akadémia. Az a fehérmárvány épület a híd
mellett. Ha művészetet tanulnál Olaszországban, ide szeretnél járni. La
Accademia di Belle Arti. A Képzőművészeti Akadémia. És itt található a
velencei festmények legszebb gyűjteménye is. Feltétlenül megnézzük
majd.
Miközben beszélt, lekanyarodtunk a Canal Grandéról egy kis
mellékcsatornába, és megálltunk néhány megkopott lépcsőfoknál.
Mintegy varázsütésre férfiak rohantak ki egy épületből, partra segítettek
bennünket a gondolából, majd megragadták a csomagjainkat. Amikor H.
néni fizetni akart a gondolásnak, elborzadt a kért összeg hallatán.
Modoros olaszságával megkérdezte a szálloda hordárjaitól, hogy reális-
e az összeg, vagy be akarnak csapni bennünket.
- Látnak két, teljesen védtelen angol nőt - mondta angolra váltva és
máris azt hiszik, elszedhetik tőlük a csekélyke megtakarított pénzüket?
így viselkednének a saját édesanyjukkal is? A saját nagyanyjukkal? -
Ezután olaszul megismételte a lényeget.
A gondolás zavarba jött, a hordárok mosolyogtak. Aztán az evezős
megvonta a vállát.
- Rendben. Csupán kétszáz lírát számítok fel. De csak most az egyszer,
mert nagy utat tettek meg, és a fiatal hölgy kimerült.
H. néni diadalmasan vonult be egy pazarnak épp nem mondható,
sárgára festett, zöld spalettás épület előcsarnokába, ahol egy ősz hajú
férfi lépett elé kitárt karokkal.
- Drága Signorina Marchont, hát visszatért hozzánk! Isten hozta!
 Egy ilyen üdvözlés után már értettem, miért szereti Hortensia néni ezt a
helyet. Be kell vallj am, csalódott voltam, amiért nem a Canal Grande
egyik palotájában szálltunk meg, de Hortensia néni többször is elmondta,
hogy „Velencében csak egy helyen száll meg az ember, és az a Regina
panzió. Mégpedig azért, mert van kertje. Amikor az embernek melege
van, és elfárad a városnézéstől, leülhet az árnyékban, és megihat egy
limonádét.”
Márványlépcsőn felmentünk egy nagy, díszes sarokszobába. aminek
két oldalra nyíllak az ablakai, fából készült, festett mennyezete volt, és
olyan bútorokkal rendezték be, amik mintha egy múzeumból érkeztek
volna. Legalább a két ágy elég rendben lévőnek tűnt a ropogós fehér
ágyneművel, az első ablaknál pedig, ami a kertre nézett, és ahonnan a
Canal Grandéra lehetett látni, egy íróasztal és egy szék állt. Kinyitottam az
ablakot, és kinéztem. Jázmin illatát hozta be a szél.
- Á, igen! - bólogatott H. néni, mintán szemügyre vette a
fürdőszobánkat. - Felettébb kielégítő.
Miközben az ablaknál álltam, megszólaltak a harangok, hangjuk
visszhangzott a csatornák fölött. Egy gondola siklott el a vízen, az evezős
ezúttal fiatal volt és jóképű. Elfogott a jókedv. Velencében voltam, és
életemben először jártam Európában. A legtöbbet akartam kihozni
belőle.

1928. május 21.

Reggel is harangszó ébresztett. Úgy látszik, ebben a városban rengeteg a
templom. Itt aztán nem lehet sokáig aludni! Az ablakhoz mentem, és
kinyitottam a spalettákat, H. néni ragaszkodott hozzá, hogy a szúnyogok
miatt éjszakára bezárjuk őket. Az ég tökéletes halványkék volt, és a
harangok kongása visszhangzott az egész városban. Fecskék cikáztak az
égen, akár az apró máltai keresztek, sirályok rikoltoztak, odalent pedig az
udvaron galambok tipegtek peckesen.
- A harangok és a madarak városa - jelentettem ki elégedetten. Abban a
pillanatban egy motorcsónak húzott el a vízen, pöfögése visszhangot vert
a csatornát szegélyező házak falán. - Harangok, madarak és hajók -
javítottam ki magamat.
A meleg, friss zsemléből, sajtból és gyümölcsből, valamint tea helyett
kávéból álló reggelit a kertben egy napernyő alatt szolgálták fel, mielőtt
elindultunk volna felfedezni a várost, egy megbízható útikönyvvel és
térképpel felfegyverkezve. Szerencsére H. néni már többször járt itt, és
ismerte az utat, különben percek alatt reménytelenül eltévedtem volna.
Velence egy sikátorokból, csatornákból és hidakból álló labirintus. Az
első dolog, ami feltűnt, hogy nincsenek igazi utcák - legalábbis olyanok,
mint otthon - , csak macskaköves járdák, csatornákon átívelő hidakkal.
Úgy tűnik, hogy itt igazából a csatornák az utcák. Mindent vízen
szállítanak, az árutól az embereken át a szemétig - ez utóbbit láttuk,
ahogy egy nyitott uszályra dobták.
A házak pedig konkrétan a vízben állnak. Azt hittem, hogy
emelvényeken lesznek, biztonságos magasságban az árapálytól, de nem,
térdig állnak a csatornákban, a víz a földszinti ablakokat és az alsó
téglákat nyaldossa, amikre hínár tapad. Néha a fél ajtó víz alatt van.
Hogyhogy nem sodorja el őket a víz, és nem mállanak szét? Ezt Hortensia
néni sem tudja.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy egyenes vonalban nem lehet eljutni
sehova. Néhány utca csatornákban végződik, amiken nincs átjárás. Ha az
ember jobbra akar menni, először balra kell indulnia. H. néni azonban
tévedhetetlenül elvezetett bennünket a Szent Márk térre. Jesszusom! Azt
hiszem, eddigi tizennyolc évem alatt először állt el a lélegzetem. Soha
életemben nem láttam mégolyán csodálatosat, mint ez az oszlopsorral
körülvett nagy, nyílt tér, az egyik végén a hatalmas templommal, amit
kupolák és szobrok sora koronáz, így inkább egy mesebeli keleti palotára
hasonlít. A tér jobb oldalán álló harangtorony elképesztően magas és
egyenes, ellentétben a díszes és csupa ív bazilikával. A téren szabadtéri
kávézók sorakoztak, az oszlopsor alatt pedig egy kis zenekar játszott, H.
néni azonban kijelentette, hogy túl sok mindent kell megnéznünk,
úgyhogy süteményre ne vesztegessük az időt.
 Átvágott a téren a bazilikához, ahol felbérelt egy idegenvezetőt, aki
körbevezetett minket a belső tér minden négyzetcentiméterén. Még a
kriptába is lementünk, amit én meglehetősen hátborzongatónak találtam
azzal a sok sírral. Ezután a dózsepalotát néztük meg. Tele van csodálatos
termekkel, amelyek falain híres festmények lógnak.
- Ha művész akarsz lenni, ennél jobb hely nem létezik a nézelődésre -
mutatott H. néni egy az egész falat elfoglak) Tintorettofestményre. Hűha,
gondoltam. Mennyi időbe telne megfesteni egy ilyet, főleg, ha az embernek
meg is lenne hozzá a tehetsége?
Azok a festmények mind olyan nagyok, olyan nagyszerűek voltak, hogy
el sem tudtam képzelni, hogy valaha is megpróbálkozzam ilyesmivel.
Sokkal jobban lenyűgözött a Sóhajok hidja. Azért nevezik így, mert a
rabok ezen keltek át a túlsó parton lévő börtönbe, és innen vethettek egy
utolsó pillantást a külvilágra. Annyira szomorú és romantikus! Ide
mindenképpen vissza kell jönnöm, hogy lerajzoljam, gondoltam.
Az igazat megvallva, örültem, amikor H. néni kijelentette, hogy
visszamegyünk a panzióba ebédelni, aztán pihenünk egyet. Úgy látszik,
Velencében délben minden bezár: a boltok, a múzeumok. Az egész város
lehúzza a redőnyt, és alszik. Én persze nem tudtam aludni. Feküdtem az
ágyamon, és hallgattam a spalettákon túlról érkező hangokat: az evezők
loccsanását, a motorcsónakok pöfögését, a galambok burukkolását és a
fecskék magas hangú csivitelését. És nevetségesen elégedettnek éreztem
magam, mintha életemben először mindennek értelme lett volna. Nem
volt többé Miss Masters- féle ifjú hölgyek középiskolája. Rám várt az egész
világ.
Aznap este a vacsoránál az étlapon angolul az állt, hogy Vegyes sült
halak. Ehhez képest a tányérunkon valamilyen élőlény azonosíthatatlan
darabjai, csápok, bajszos garnélarákok és különféle kagylók hevertek.
- Szent egek! - szörnyülködött Hortensia néni. - Szerintem ezeket a
lagúna fenekéről kaparták össze. Még csak nem is hasonlítanak semmi
ehetőre.
Pedig tulajdonképpen egész jó ízük volt, bár a csápokat kicsit rémisztő
érzés volt rágni. Gyümölccsel, sajttal és kávéval fejeztük be a vacsorát.
Hallani lehetett, ahogy odakint megélénkül a város. Egy gondolás
énekelt, ahogy elhaladt az ablakunk alatt. Távolabb egy dzsesszzenekar
játszott. Nevetés visszhangzott a csatorna túloldalán lévő szűk utcából.
- Kimehetünk szétnézni az esti városban? - kérdeztem.
Hortensia néni úgy nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy
szeretnék levetkőzni és meztelenül táncolni a Szent Márk téren.
- Egy hölgy vacsora után nem megy ki férfi kísérő nélkül - közölte.
És ennyi. Átmentünk a szalonba, és Hortensia néni beszélgetésbe
elegyedett két angol hölggyel. Én kimentettem magam, felmentem a
szobámba, és szemügyre vettem a rajzeszközeimet. A gyönyörű,
makulátlan vázlatfüzet, apa ajándéka. Egy kis doboz vízfesték, egy toll és
egy hordozható tintatartó, szén és ceruza. Minden, amire egy kezdő
művésznek szüksége lehet. Elégedetten sóhajtottam. Holnap elkezdek
rajzolni, és szeptemberben már a londoni Slade Képzőművészeti Főiskola
tanulója leszek.
Bemártottam a tollam a tintába, és leírtam: Juliet Browning, 1928
májusa, Velence.
 2. FEJEZET

Juliet, Velence, 1928 májusa

Kiderült, hogy Hortensia néninek igaza volt, amikor bizalmatlan volt a

tengeri herkentyűkkel szemben. Másnap reggel közölte, hogy éjszaka
hányt, és túlságosan gyengének érzi magát ahhoz, hogy felkeljen.
Megkért, hogy küldessek fel neki főtt tojást és teát. Továbbítottam az
óhaját. A tulajdonosnő nagyon gondoskodó volt, és ragaszkodott a
kamillateához - az sokkal jobb a gyomornak. Egyedül reggeliztem a
kertben, körülöttem a galambok reménykedve kuporogtak az üres
székeken. Aztán visszamentem a nagy- nénémhez.
- Ugye nem bánod, ha én azért kimegyek? - kérdeztem. - Szeretnék
rajzolni egy kicsit.
A szemöldökét ráncolta.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Mit szólna apád, ha hagynám, hogy
egyedül kószálj Velencében? Mi van, ha eltévedsz? Vagy ha a városnak
egy nemkívánatos részére keveredsz?
- Már tudom az utat a Szent Márk térre - nyugtattam meg. - Csak
elindulok abba az irányba, és a téren leülök rajzolni. És fényes nappal
van, járnak ott más turisták is.
A néni újra átgondolta a dolgot, majd rábólintott.
- Rendben. Gondolom, nem ragaszkodhatott! ahhoz, hogy egész nap
bezárva ücsörögj mellettem. De tedd fel a kalapodat, és ne ülj túl sokat a
napon!
Igyekeztem leplezni az örömömet, miközben begyömöszöltem a
táskámba a rajzeszközeimet. Felvettem a kalapomat, de a kesztyűmet
otthon hagytam - ki tud kesztyűben rajzolni? - , és elindultam. Először a
Szent István- templom előtti téren telepedtem le, és lerajzoltam a szökő-
kutat, majd a körülötte mezítláb futkározó gyerekeket.
Aztán továbbmentem, és megálltam, hogy leskicceljek egy érdekes
erkélyt, amiről muskátli hullt alá, egy oszlopot és egy oroszlánfej formájú
kopogtatót. Mennyi csodálatos dolog! Ha nem vigyázok, az egész
vázlatfüzetemet megtöltöm Velencével, és nem marad helyem Firenzére
és Rómára. Eljutottam a Szent Márk térre, és megpróbáltam lerajzolni a
székesegyházat az összes őrült kupolájával és szobrával, ami olyan volt,
mintha az Ezeregyéjszaka meséiből lépett volna elő. De csalódottan
feladtam. Kétségkívül több leckét kell vennem perspektívából. Aztán a
campanilével próbálkoztam. Az meg olyan magas volt, hogy a teteje
lelógott a lapról. Egy újabb kudarc. A híres órával több sikerem volt. És az
emberekkel, akik a kávézók előtt üldögéltek, és a reggeli kávéjukat itták.
Talán az a sorsom, hogy portréfestő legyek.
Szerettem volna egy jó helyet találni, ahonnan lerajzolhatom a Sóhajok
hídját, de rájöttem, hogy a legjobb kilátás a másik oldalról nyílik.
Visszatértem a vízpartra, és megálltam, hogy leskicceljem a keskeny
csatornát és a csipkés márványhidat. Több turista is megpróbált
átkukucskálni a vállam fölött. Jaj, ne! Az én művészi képességeim még
nem elég jók ahhoz, hogy a nyilvánosság elé tárjam, gondoltam.
Sietve becsuktam a vázlatfüzetemet, és abban a pillanatban
megszólaltak a campanile nagy harangjai. Tizenkét óra. Jesszusom!
Tudtam, hogy ebédre vissza kell érnem, különben H. néni aggódni fog.
Visszamentem a Szent Márk térre, és megpróbáltam rátalálni a hazafelé
vezető útra. Biztosan egy másik boltíven átjöttem ki a térre, mert nem
ismertem fel, hol vagyok. Amikor beértem a térre, még nem volt az utca
mellett csatorna. Továbbmentem, remélve, hogy ez a helyes irány. Éppen
átkeltem a csatornán átívelő kis kőhídon, amikor meghallottam valamit.
A hang az alattam lévő vízből jött. Először azt hittem, hogy egy kisbaba
sír. Aztán lenézve láttam, hogy egy kartondoboz úszik el a híd alatt. Abból
jött a hang. Nem csecsemősírásnak, hanem inkább macskanyávogásnak
hangzott. Valaki bedobott egy doboz cicát a csatornába, hogy vízbe fojtsa
őket!
 Körülnéztem. Nem volt senki a láthatáron. Nem hagyhattam, hogy a
cicákat elvigye a víz, amíg a doboz elázik, ők pedig megfulladnak.
Visszasiettem a csatorna partjára, ahol egy járda futott,
belekapaszkodtam egy oszlopba, és amennyire csak tudtam a doboz
után nyúltam. Ám túl messze volt ahhoz, hogy elérjem, és lassan, de
biztosan elúszott előttem. Hamarosan eléri azokat a magas épületeket,
ahol már nincsen járda, gondoltam. Nem volt más választásom. Letettem
a táskámat, levettem a kalapomat, befogtam az orromat, és ugrottam. A
víz meglepően hideg volt. Levegőért kapkodva lenyeltem egy kortyot, de
hősiesen a doboz után vetettem magam. Angliában nem gyakran adódott
alkalmam úszni, leszámítva a torquayi tengerpartot, ahol az ember a
sekély vízben lubickol. Túl későn vettem észre, hogy a szoknyám
szörnyen elnehezedett, és a lábamhoz tapadt. Próbáltam magasra tartani
a dobozt, miközben a part felé tempóztam. Sikerült kitennem a járdára,
aztán megpróbáltam én is kimászni. Ekkor jöttem rá, hogy a járda jó egy
méterrel a víz fölött van, lépcső pedig sehol. Nem volt kiút.
Az átázott ruhám és cipóm egyre inkább húzott lefelé, és kezdtem
kifáradni. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mondják olaszul, hogy
„segítség” - már ha egyáltalán tudtam valaha. Hogy is van latinul?
Bárcsak jobban figyeltem volna Miss Dearre! Próbáltam a csatorna
oldalába kapaszkodva megtartani magam, de nem volt semmi, amibe
fogódzkodhattam volna. A cicák nyávogtak a fejem fölött, és a doboz úgy
rázkódott, mintha a kölykök bármelyik pillanatban kiszabadulhatnának.
Aztán hirtelen zajt hallottam. Egy közeledő motorcsónak pöfögését.
Féltem, hogy elgázol, vagy elmegy mellettem anélkül, hogy észrevenné.
Elengedtem az egyik kezemmel a csatorna oldalát, és integettem.
- Segítség! - kiabáltam.
Egy fiatal férfi arca tűnt fel a hajó pereme fölött.
- Dió mio!' - kiáltotta. - Un momento!” - Leállította a motort.
Erős karok nyúltak le, és minden ceremónia nélkül a fedélzetre húztak.
A férfi egy pillanatig bámult rám, majd megkérdezte:
- Angol vagy? Sí?
Bólintottam.
 - Honnan tudod?
- Csakis egy angol lány lehet olyan bolond, hogy a csatornában ússzon
- mondta kitűnő angolsággal. - Vagy beleestél?
- Nem úsztam. És nem is estem bele. Beleugrottam, hogy megmentsek
néhány cicát.
- Cicák? - Nyilvánvalóan ismeretlen volt számára ez a szó.
- Macskakölykök.
Meglepettnek tűnt.
- Azért ugrottál a csatornába, hogy macskakölyköket ments?
- Valaki vízbe akarta fojtani őket. Egy kartondobozban. Nézd! Felraktam
őket a járdára.
- És mit fogsz csinálni a kismacskákkal? Hazaviszed magaddal
Angliába?
Nem gondolkoztam ennyire előre.
- Nem, nem hiszem, hogy Hortensia néni beleegyezne. Különben is,
innen Firenzébe és Rómába megyünk. Gondoltam, találok nekik egy jó
otthont.
- Kedves signorina - mondta a fejét csóválva Velence a macskák városa.
Több a macska, mint az ember. Megtizedelik a patkányokat, ami jó,
ugyanakkor sok kölykük van. Túl sok.
- Ó! Értem.
Megmentőm az elkámpicsorodott arcomat fürkészte. Én pedig őt
vettem szemügyre. A sokk miatt eddig nem vettem észre, hogy egy
elegáns tíkfa hajóban ülök, aminek a vezetője fiatal és rendkívül jóképű.
Fejét zabolátlan, sötét fürtök borították, és erős, szép metszésű állkapcsa
volt. Fehér, elöl nyitott inget viselt. Pontosan olyan volt, amilyen kép az
ideális gondolásról élt bennem. Amikor mosolygott, az egész arca
felragyogott. A szeme valósággal sziporkázott.
- Ne aggódj! - mondta. - Szerintem találunk nekik helyet. Talán
valamelyik szolgánknál, vagy elvitethetem őket a venetói villánkba.
- Tényleg? Az csodálatos lenne!
Beindította a motort, a csatorna partjához manőverezte a csónakot,
beemelte a cicákat a fedélzetre, majd berakta a kalapomat és a táskámat
is.
- Jó nehéz a táskád. Vásárolgattál?
- Azok a rajzeszközeim. Vázlatokat készítettem. Művész leszek.
Szeptembertől művészeti főiskolára fogok járni.
Elismerően bólintott.
- Gratulálok!
- Remélem, jól vannak - pillantottam az ülésen imbolygó dobozra. -
Lehet, hogy már átnedvesedtek, és meg fognak fázni.
Letettem a táskámat, és óvatosan kinyitottam a dobozt. Négy fekete-
fehér pofácska nézett fel rám. Miaú, nyávogtak kórusban.
- Nézz rájuk! Hát nem imádni valóak? - kérdeztem, miközben
kinyitottam a dobozt, hogy a fiatalember is lássa. - És jól vannak. Teljesen
rendben.
A számra tapasztottam a kezem, mert éreztem, hogy mindjárt elsírom
magam. Nem akartam egy idegen előtt bőgni. Becsuktam a dobozt,
nehogy megszökjenek a cicák.
A fiatalember a fejét csóválta.
- Ti angolok! Itt, Olaszországban az állatok vagy valamilyen hasznot
hajtanak, vagy megesszük őket.
- Nálatok nincsenek házi kedvencek, ölebek?
- Talán az öregasszonyoknál. Mi vadászatra és őrködésre tartjuk a
kutyákat.
Hirtelen rájöttem, milyen ijesztően nézhetek ki: a ruhám
csuromvizesen lógott rajtam, a hajam az arcomra tapadt, a csónak
padlóján egy tócsa gyűlt össze alattam.
- Ne haragudj, kérlek! Összevizezem a hajódat - szabadkoztam.
A fiatalember elvigyorodott.
- Ez egy hajó. Általában vizes lesz. - Aztán megcsóválta a fejét,
miközben engem tanulmányozott. - Le kell venned ezeket a vizes ruhákat,
és lemosnod magadról a csatornavizet, mielőtt elkapsz valami szörnyű
betegséget. A csatornavíz ártalmas, signorina. Itt van a közelben a
házunk. Odaviszlek, és a cselédeink kimossák és kivasalják a ruhádat.
Senkinek nem kell tudnia a kis kalandodról.
 - Istenem! - Az ajánlata kísértésbe ejtett. - Attól tartok, Hortensia néni
nem helyeselné, hogy elmenjek egy idegen férfi házába.
- Egy tisztességes idegen férfiról van szó, biztosíthatlak - közölte
mosolyogva.
- Nem, attól tartok, jobb, ha visszamegyek a szállodába. A nagynéném
ebédidőre vár.
- És mit fog szólni a megjelenésedhez? Vagy Angliában megbocsátható,
ha valaki beleugrik egy csatornába, hogy megmentsen egy macskát?
- Ebben nem vagyok biztos. Valószínűleg soha többé nem enged el
egyedül.
Vidáman felcsillant a szeme.
- Mondhatnád neki azt, hogy egy háztetőt akartál lerajzolni, és
túlságosan a csatorna fölé kellett hajolnod. Ezt talán beveszi.
- Ó, igen! Ragyogó ötlet - bólintottam. - Köszönöm!
- Szóval, akkor vissza kell vigyelek a szállodádba. Hol laksz?
- A Regina panzióban - feleltem. - A nagynéném mindig ott száll meg, ha
Velencébe jön. Van egy kertje.
- Á, igen! Pocsék a konyha, de van kert. Ez annyira tipikusan angol.
Felpörgette a motort, és elindultunk.
- Szép hajód van - jegyeztem meg, de rögtön rájöttem, ez milyen bénán
hangzik. Most, hogy már nem vagyok iskolás lány, muszáj lesz
megtanulnom kifinomultan társalogni.
Megfordult, és rám mosolygott.
- Az apámé. Néha megengedi, hogy használjam. És egyetértek. Nagyon
szép.
- Hogyhogy ilyen jól beszélsz angolul? - kíváncsiskodtam.
Most egyenesen előre nézett, mivel a csatorna szűkült, és magas
épületek falai között haladtunk.
- Apám azt kívánta, hogy világlátott ember legyek. Először egy francia
tanítót vett fel mellém, aztán elküldött egy angol bentlakásos iskolába.
Franciául azért tanultam, mert az a diplomácia nyelve, angolul pedig
azért, mert az a kereskedelemé. Tudod, a családomnak van egy hajózási
vállalata.
 - Melyik bentlakásos iskolába jártál?
- Ampleforthba. Ismered? A hideg és sivár északon. Rendes katolikus
papok. Minden pillanatát utáltam. Zimankós idő. Hideg víz a
zuhanyzóban. Terepfutások reggeli előtt, és borzalmas ételek. Zabkását
és sült babot etettek velünk.
- Én szeretem a sült babot pirítóssal - jegyeztem meg.
- Hát igen. Az angoloknak semmi érzékük a jó ételekhez - jelentette ki. -
Mielőtt elutazol Velencéből, elviszlek egy jót vacsorázni, hogy lásd a
különbséget.
- Ó, nem hiszem, hogy Hortensia néni elengedne egy fiatalemberrel
vacsorázni - ingattam a fejem. - Szörnyen régimódi.
- Még akkor sem, ha meglátogatnám, és bemutatkoznék neki? A
családom egészen a középkorig vezeti vissza a gyökereit. Több dózse is
akad a felmenőink között, sőt még egy pápa is. Ez mellettem szól?
- Inkább ellened - feleltem mosolyogva. - Hortensia néni hithű
anglikán. Számára a pápa ellenség.
- Akkor nem említem a pápát. - Megfordult, és csibészes vigyort
villantott rám. - De itt vagyunk, beszélgetünk, és én nem tudom a neved.
Hortensia néni ezt nem helyeselné.
- Juliet a nevem. Juliet Alexandra Browning. - Azt nem tettem hozzá,
hogy csak a nagynéném hív így, aki ragaszkodott hozzá, hogy erre a
shakespeare-i névre kereszteljenek, és hogy mások általában a kevésbé
drámai Lettie néven ismernek.
Elkerekedett a szeme.
- Ez elképesztő! Engem ugyanis Rómeónak hívnak.
- Tényleg? - nyögtem ki döbbenten.
Rám nézett, és kipukkadt belőle a nevetés.
- Nem, igazából nem. Csak ugratlak. Valójában Leonardo vagyok.
Leonardo da Rossi. De te nyugodtan szólíthatsz Leónak.
A mellékcsatorna hűvös sötétségéből kijutottunk a Canal Grandéra.
- Látod - mutatott Leo a tőlünk balra lévő épületre - , az a házunk.
Egyszerűbb lett volna ott kitisztíttatni a koszos, vizes ruháidat.
 Felnéztem a pompás, mór boltíves ablakokkal és extravagáns
díszítéssel ékes palotára. Nem igazán, gondoltam, de nem mondtam ki.
Gyanítottam, hogy Leo talán nem az, akinek mondja magát. De nagyon
jóképű volt, és csodálatosan mosolygott. És hazavitt. Abban már nem
voltam biztos, hogy nem fogja- e titokban vízbe fojtani a cicákat.
Felfelé haladtunk a csatornán, lassan úszó gondolák és nagy uszályok
között, amíg el nem értük a panzió felé leágazó mellékcsatornát.
- Mielőtt elválunk, feltétlenül meg kell mutatnod a rajzaidat - mondta
Leo. - Megnézhetem őket? Tartok tőle, hogy a ruhádtól átnedvesedett a
vázlatfüzeted.
- Még nem rajzoltam túl sokat - szabadkoztam, miközben kivette a
vázlatfüzetemet a táskámból, és megtapogatta. Nem szívesen mutattam
meg bárkinek a munkáimat. De ő már bele is lapozott.
- Nem rossz - bólogatott. - Szerintem tehetséges vagy. Ahogyan
megörökítetted az embereket a téren, van benne humor.
Gyanítottam, hogy ez azért volt, mert nem egészen jól ábrázoltam a
perspektívát, de folytatta:
- Voltál már a biennálén? Ha művésznek készülsz, akkor
kihagyhatatlan.
- Az mi?
A homlokát ráncolta.
- Még nem hallottál a velencei biennáléról? Ez egy hatalmas művészeti
kiállítás. Sok nemzetnek van pavilonja, ahol a modern művészet
legjobbjait állítják ki. Imádnád.
- Elmondom a nagynénémnek.
- Szívesen elkísérlek.
Az ajkamba haraptam.
- Hogyhogy ennyi szabadidőd van? - kérdeztem.
Megvonta a vállát.
- Most végeztem a padovai egyetemen. Ősszel el kell kezdenem
beletanulni a családi vállalkozásba, jelenleg azonban magam
rendelkezem az időmmel. Szóval megengeded, hogy körbekalauzoljalak
a biennálén?
 - Megkérdezem Hortensia nénit, hogy elmegyünk- e. De tartok tőle,
hogy nem fogadja el a kedves ajánlatodat. Kötelességének érzi, hogy
védelmezzen.
Erre Leo elmosolyodott.
- Aligha valószínű, hogy bármi rosszat fontolgatnék egy félelmetes
nagynéni jelenlétében.
Nekem is mosolyognom kellett.
- Tényleg félelmetes.
Odaértünk a panzió kertjébe vezető lépcsőhöz. Megérintettem Leo
karját.
- Figyelj, nem tudnál megállni egy kicsit lejjebb a csatornán?
Szeretném, ha senki sem látná, ahogy ilyen állapotban kiszállok a
csónakodból.
- Rendben. - Leo lassított, és előresiklott egy pár méterre lévő
lépcsőhöz. - Mikor látlak újra? Vagy nem akarsz velem találkozni?
- Ó, dehogynem! - vágtam rá, szerintem túl lelkesen. - De már csak két
napunk van Velencében, mielőtt továbbmegyünk Firenzébe. Majd
megkérdezem H. nénit a biennáléról. Talán beleegyezik. Vagy esetleg, ha
holnap még mindig rosszul érzi magát, akkor egyedül elmehetek.
- Rendben. Reméljük, hogy még egy napig kitart a betegsége! Annyi
mindent meg kell mutatnom neked a városomból. - Megragadta a lépcső
melletti oszlopot, és erősen tartotta. Kisegített, aztán kiadta a táskámat.
Lenéztem a cicás dobozra.
- Megígéred, hogy nem fojtod őket vízbe, miután elmentem? Halj meg,
ha megszeged!
- Micsoda? - kérdezte. - Azt kívánod, hogy meghaljak?
- Nem, ez csak egy mondás. Amikor megígérünk valamit, azt mondjuk,
hogy „Haljak meg, ha megszegem!”
- Rendben, megígérem, de nem készülök meghalni. Azt tervezem, hogy
hosszú és jó életem lesz.
Megálltam a járdán, és lenéztem rá. Vajon látom- e még valaha?
tűnődtem.
 - Holnap reggel tízkor itt leszek - ígérte. - Készen arra, hogy elkísérjelek
téged és a nénikédet a biennáléra.
Szélesen elmosolyodtam.
- Rendben.
- Ciao, Julietta!
- Ciao, Leo!
Felpörgette a motort, és a hajó elrobogott.

’ Istenem!
’’ Egy pillanat!
 3. FEJEZET

Juliet, Velence, 1928 májusa

Szerencsétlenségemre ahogy beléptem az előcsarnokba,

összetalálkoztam a tulajdonosnévéi. Amikor meglátott, rémületében az
égre emelte a kezét.
- Cara signorina! Mi történt?
- Beleestem a csatornába - vallottam be.
- Dio mio! Subito‘. Vegye le a ruháit, és mosakodjon meg! - Becipelt a
fürdőszobába, és segített kibújnom a vizes ruhákból, miközben
rosszallóan ciccegett. Sikerült megértetnie velem, hogy kimosatja a
ruhámat és az alsóneműmet. Elsuhogott velük, majd hozott egy nagy
törülközőt és egy köntöst. Hátradőltem a kádban, élveztem a meleg vizet,
és mosolyogva gondoltam Leóra. Egész életemben arról álmodtam, hogy
szerelmes leszek. A lányiskolában nem volt egyetlen fiú sem. A kertészek
pedig elmúltak nyolcvanévesek. És most tényleg megtörtént velem! Egy
csodálatos fiú újra látni akart. Fel sóhajtottam a boldogságtól.
Hortensia néni ébren ült az ágyban és olvasott, amikor megpróbáltam
észrevétlenül besurranni a szobába. Csodálkozva nézett rám.
- Megfürödtél? Nem is hallottam, hogy folyik a víz.
- A tulajdonosnő csinált nekem odalent egy fürdőt - magyaráztam. -
Sajnos, volt egy kis balesetem, beleestem a csatornába.
- Juliet! Egyszer engedlek el egyedül, és majdnem vízbe fulladsz. Mégis
mi jut eszedbe?
- A közelében sem jártam a belefulladásnak - tiltakoztam. Vettem egy
mély lélegzetet, és magamban megfogalmaztam a füllentést, mielőtt
kimondtam volna. - Egy érdekes háztetőt próbáltam lerajzolni.
Túlságosan kihajoltam a víz fölé, és elvesztettem az egyensúlyomat.
Mindenesetre egy nagyon kedves fiatalember a segítségemre sietett, és
hazahozott a csónakján.
- Te beszálltál egy idegen férfi hajójába?
- Ki kellett húznia a vízből. Nem volt ott lépcső. És egyébként is, jobb,
mint ha úgy kellett volna hazasétálnom, mint egy ázott madárijesztőnek.
A néni felsóhajtott.
- Nos, azt hiszem, nem történt semmi baj, kivéve, ha jól sejtem, hogy
odaveszett a szép új vázlatfüzeted.
- Sikerült feldobnom a partra, amikor beestem - mondtam egy hirtelen
jött ötlettől vezérelve. - Szóval, ahogy mondod, nem történt semmi baj.
És az a fiatalember egy angol bentlakásos iskolában tanult.
- Tényleg? Melyikben?
- Ampleforthban.
Rosszallóan szipákolt.
- Egy katolikus iskolában.
- Nos, igen. Mivel velencei, elég valószínű, hogy katolikus. De jó
családból származik. Van egy parazzójuk. És mesélt a biennáléról.
Hallottál már róla? Egy nagy művészeti fesztivál a világ minden tájáról
érkező kiállítókkal.
- Modern művészet. - Lesújtó pillantást vetett rám. - Miró, Picasso és az
összes többi ostobaság. Remélem, hogy neked nem tanítanak majd
ilyesmit a művészeti főiskolán. Bárki képes festéket hajigálni egy
vászonra, ahogy ők csinálják, és művészetnek nevezni. Még egy szelídített
csimpánz is jobb képeket tudna festeni.
- De azért elmehetünk megnézni? A megmentőm felajánlotta, hogy
körbevezet bennünket.
- Szó sem lehet róla! Nem vagyok kíváncsi az effajta művészetre, és
nagyon helytelen lenne, ha egy idegen férfi kísérne el. Az apád azt
gondolná, hogy elmulasztom a kötelességemet.
- Nagyon jó családból származik - erősködtem. - Megmutatta a házukat,
vagy inkább palotájukat. Gyönyörű! Közvetlenül a csatorna partján áll,
szemben a Grittipalotá-val, és színes márványból készült a homlokzata.
A néni felsóhajtott:
- Attól tartok, a fiatalember egy mesét adott elő neked, kedvesem. Azt
hiszem, te a Palazzo Rossiról beszélsz.
- Így van - bólintottam. - Azt mondta, hogy a neve valami Rossi.
- Hahaha! Ezt aligha hiszem. - Leereszkedően megveregette a karomat.
- Kedvesem, te még nagyon fiatal és tapasztalatlan vagy. Ez a fiatalember
valószínűleg a munkaadója ügyeit intézte annak a hajójával, és élvezte,
hogy lenyűgözhet egy külföldi lányt. De nem számít. Nem lenne
helyénvaló, hogy újra találkozz vele.
- Azt mondta, holnap reggel tízre értem jön. Legalább annyi időre
találkozhatunk, hogy megmondjam, nem mehetek vele? Udvariatlanság
lenne fölöslegesen várakoztatni.
- Már ha egyáltalán eljön - jegyezte meg a néni gúnyosan. - Szerintem
az fog történni, hogy nem kapja meg a munkaadója hajóját, és te leszel
az, aki fölöslegesen várakozik.
- Legalább megpróbálhatom?
- Jobb, ha nem. Különben is, úgy terveztem, hogy holnap, ha jobban
érzem magam, elviszlek Muranóba.
Láttam, hogy nem fogom megnyerni ezt az ügyet. De képtelen voltam
elviselni a gondolatot, hogy Leo várjon rám, és udvariatlannak tartson,
amiért nem jöttem el. Aztán döntöttem: kitéptem egy oldalt a
vázlatfüzetemből, és ráírtam: Leo, nagyon sajnálom! A nagynéném
szörnyen viselkedik, és megtiltotta, hogy újra találkozzam veled.
Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! Sosem foglak elfelejteni. A te
Julieted.
Aztán másnap korán reggel felkeltem, kiosontam, és a levelet (egy
borítékban, amit a szálloda készletéből csentem) kitűztem a póznára,
amihez a gondolákat kötötték ki a panzió előtt.
Úgy tűnt, Hortensia néni visszanyerte az egészségét. Megreggeliztünk,
majd találtunk egy hajót, ami átvitt bennünket Murano szigetére. Egész
úton azon tűnődtem, vajon Leo eljött- e, és elolvasta- e az üzenetemet, és
bántott a lelkiismeret. A szigeten érdekes volt az üvegfúvás, bár
meglehetősen forró, és H. nénivel mindketten kivörösödött arccal léptünk
ki a szabadba az üveggyár izzó kemencéi mellől.
- Azt hiszem, ennyi elég lesz egy napra - jelentette ki H. néni, miközben
a várakozó motorcsónak felé tessékelt. Én szívesen nézelődtem volna a
boltban, és talán vettem volna magamnak egy a meseszép
üveggyöngyökből fűzött nyakláncot, de a néni kijelentette, hogy túl
drágák, és jobban járnék a Rialto híd melletti bódékkal, ahol lehet
alkudozni.
Visszafelé megálltunk egy másik, San Michele nevű szigetnél.
- Ecco San Michele! - mutatta Hortensia néni.
- Itt is kiszállunk? - kérdeztem.
- Tejó ég, dehogy! Ez a temető.
Láttam, hogy az egész szigetet fehérmárvány sírok borítják, némelyik
olyan, mint egy kis ház, másoknak angyalok őrködnek a tetején. Arra
gondoltam, hogy jó lehet itt nyugodni.
- Most már érted, miért választom mindig ezt a panziót - mondta a
nagynéném, amikor visszatértünk a kirándulásunkról, és egy pohár
frissen facsart limonádét iszogattunk. - Olyan civilizált dolog az
árnyékban ülni és ejtőzni.
Aztán felment lepihenni. Elosontam arra a helyre, ahol az üzenetemet
hagytam, és megkönnyebbülve láttam, hogy eltűnt. Leo legalább tudta,
hogy nem ültettem fel. De aztán rádöbbentem, hogy soha többé nem
találkozunk. Soha többé nem látom, ahogy csillog a szeme és felragyog
az arca, amikor nevet. És szinte elviselhetetlennek éreztem a gondolatot.
Miután H. néni kellőképpen kipihente magát, átkeltünk az Akadémia
hídon, megmásztuk mind az ötvenkét lépcsőfokot felfelé, majd ötvenet
lefelé, és ellátogattunk az akadémiára.
- Ez ugyanolyan művészeti akadémia, mint az, ahová te is járni fogsz
szeptembertől. Emellett itt található az egyik legszebb festmény
gyűjtemény - magyarázta a nagy- néném. Körülnéztem, remélve, hogy
megpillanthatok néhány diákot, de a néni egyenesen a múzeum
bejáratához ment. Akárcsak a dózsepalotában, itt is lenyűgözött a
festmények mérete és pompája. Rengeteg szűz, szenvedő szent és épp
megkoronázott pápa. Titkon biztos voltam benne, hogy a biennálén
bemutatott modern művészet jobban tetszett volna. Csodáltam H. néni
állhatatosságát. Minden egyes festményt megcsodált és kommentált.
Ezután a Rialto híd és a mellette lévő piac felé vettük az irányt. A néni
megengedte, hogy rajzoljak egy kicsit, míg ő elszürcsölt egy kávét az
egyik kávézóban a Canal Grande mellett. Imádtam a piacot rajzolni a
gyümölcs- és zöldségstandokkal, a hosszú parasztszoknyás nőkkel és a
fekete bajuszos, daliás férfiakkal. A halpiactól már nem voltam annyira
elragadtatva. Túlságosan erős volt a szaga ahhoz, hogy sokáig időzzek
ott. Visszatértem H. nénihez, és kaptam egy gelatót. A fenséges olasz
fagylaltot olyan ízekben kínálták, amikről még csak nem is hallottam:
pisztácia és stracciatella. Finom ostyával hozták.
H. néni egyike a félelmetes viktoriánus hölgyeknek. Nyoma sem volt
rajta a fáradtságnak, amikor elindultunk vissza a panzióba. Javasoltam,
hogy szálljunk fel a vaporettóra, mivel már nagyon el voltam csigázva, ő
azonban ragaszkodott hozzá, hogy a vízibuszok túlzsúfoltak, és nem
akarja, hogy hozzápréselődjön egy olasz férfihoz.
- Tudod, megcsipkedik a nők fenekét - suttogta rémülten. Próbáltam
nem mosolyogni.
Végül visszaértünk a panzióba, és átöltöztünk a vacsorához. Gombás
rizottót ettünk, mivel H. néni valami olyat akart, ami nem bántja az
érzékeny gyomrát. Egészen finom volt, ahogy az azt követő krémes
sütemény is. Kaptam egy pohár helyi fehérbort, pinot grigio volt a neve.
Ültünk és beszélgettünk a többi vendéggel, vagyis inkább H. néni
beszélgetett, én pedig csak ültem, és azt kívántam, bárcsak odakint
lehetnék, és megismerkedhetnék a város látványosságaival és hangjaival.
Majd tíz körül lefeküdtünk aludni.
H. néni azonnal elaludt. Én feküdtem, és hallgattam a távoli zenét. Már
majdnem álomba merültem, amikor valami megzörgette a spalettát.
Felkeltem. A szél volt az? De meg sem mozdult a levegő. Aztán újra
megtörtént. Kinyitottam a spalettát, és körülnéztem.
- Julietta! Itt lent - szólt egy suttogó hang.
És ott volt Leo a csónakjában, az ablakom alatt.
 - Gyere! - nyújtotta a karját. - Segítek.
- Hálóingben vagyok - mondtam, és a szívem igencsak hangosan
dobogott.
- Látom - vigyorgott. - Siess! Öltözz fel gyorsan!
Nem hittem el, hogy ezt csinálom. Magamra kaptam a ruháimat, és
miközben a gombokkal babráltam, oda- odapillantottam a nagynénémre.
Aztán úgy rendeztem el a párnát az ágyamban, hogy úgy nézzen ki,
mintha ott feküdnék, és elkezdtem kimászni az ablakon. De magasan
volt, és elbizonytalanodtam. Leo azonnal felemelte a karját, és a kezét a
derekam köré kulcsolva leemelt a csónakba.
- Most pedig - mondta - indulás!
- A spaletta! - néztem vissza a félig kinyitott ablaktáblára.
Leo felállt az imbolygó csónak peremére, és becsukta a spalettát. Aztán
ellökte a csónakot, ami csendben siklani kezdett a csatorna szélén, amíg
elég messze nem voltunk ahhoz, hogy beindítsa a motort. Elpöfögtünk az
éjszakában.
Amikor kiértünk a Canal Grandéra, egymásra néztünk, és idegesen
felnevettem. Hogy én, az eddig engedelmes gyermek, ilyen csínytevésre
vetemedtem! Ó is nevetett.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
- Majd meglátod - felelte továbbra is mosolyogva.
Egy pillanatra belém hasított a gondolat, hogy vajon nem épp
elrabolnak- e. A lányokkal az iskolában hallottunk a fehér rabszolga-
kereskedelemről, és én, ahogy H. néni mondta, szörnyen naiv voltam. De
Leo valahogy nem úgy nézett ki, amilyennek egy fehér rabszolga-
kereskedőt képzeltem.
- Mesélj a cicáimról! - kértem. - Biztonságban vannak?
- Remekül érzik magukat. A venetói birtokunkon elszaporodtak a
patkányok, ezért a szakácsunk kiviszi őket oda, a gondnok pedig eteti,
amíg fel nem nőnek, és jó patkányfogókká nem válnak.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, és csak reméltem, hogy hihetek neki.
Nem volt tapasztalatom a fiúkkal vagy a férfiakkal, és főleg nem
idegenekkel. Meg akartam bízni benne. Ezenkívül felajánlotta, hogy
elkísér bennünket a nagynénémmel egy művészeti fesztiválra. Ez már
csak arra utal, hogy megbízható, nem igaz?
Elértük a Canal Grande végét, ahol a csatorna beletorkollott a
lagúnába. Jobbra tőlünk egy hatalmas, fehér kupolás templom tűnt fel.
Fények szikráztak a vízen, ahogy elhaladtunk a korzó mellett, ami ebben
a késő esti órában még mindig nyüzsgött a sétálgató emberektől. Zene és
nevetés hangjai úsztak felénk. Azt reméltem, hogy Leo talán mulatni visz,
aztán azonnal rájöttem, hogy nem esti szórakozáshoz vagyok öltözve. De
továbbmentünk, elhaladtunk a Szent Márk tér bejárata mellett, amíg
végül a bal oldalon elfogytak az épületek, nem voltak járókelők, csak
sötétség. Ismét elfogott a nyugtalanság.
- Hová megyünk? - kérdeztem remegő hangon.
- El akartalak vinni a biennáléra - mondta. - Sajnos éjjel nincs nyitva, de
megmutatom, hol tartják. Ez a Giardini, a városi park. A kedvenc helyem. -
Miközben beszélt, egy stéghez kormányozta a csónakot, kiugrott,
ügyesen kikötötte, majd felém nyújtotta a kezét. Kiléptem a partra, ó
pedig benyúlt a hajóba, és kiemelt egy kosarat.
- Az mi?
- Azt akartam, hogy egyél egy jót, amíg itt vagy - felelte. - A nénikéd
nem enged el étterembe, úgyhogy marad a piknik. Gyere! Megmutatom a
kedvenc helyemet.
- Piknik? Ha nem vetted volna észre, sötét van - mutattam rá.
- Törvény tiltja a sötétben való piknikezést? Nem hinném. - Megfogta a
kezemet. Csodálatosan éreztem magam, és azonnal tudtam, hogy
biztonságban vagyok mellette. Az ösvény csodálatos, öreg fák és bokrok
között kanyargót!, némelyiket virágágyások vették körül. Itt- ott
lámpaoszlopok álltak, amik épp csak annyi fényt adtak, hogy lássuk az
utat. Időnként más párok sétáltak el mellettünk, aztán egy idős hölgy a
kutyájával. Velencében éjszaka is zajlott az élet!
- Látod azt ott, a fák mögött? - mutatta. - Az a német pavilon. -
Megpillantottam egy fehér, oszlopos épületet, ami egy templomra
hasonlított. - Az ott pedig az angoloké. Rengeteg pavilon áll itt szerteszét.
Kár, hogy nem vihetlek be! Be kell érnünk a parkban látható művészettel.
- Megállt egy görög isten szobra mellett. Az évszázadok során eléggé
megrongálta az eső és a só. Szóló kapaszkodott fel a talapzatára, és
mindkét oldalán bokrok nőttek.
- Ez a kedvenc szobrom - mondta Leo, és végigsimított az istenség
karján, mintha az élne.
- Tényleg görög?
- Napóleon állíttatta ide, amikor a parkot létrehozta. Nem tudom, hogy
Görögországból származik- e, vagy 1800- ban kifejezetten ide készítették.
Sok ilyen szobor van mindenfelé a parkban.
- Szomorúnak tűnik - állapítottam meg, felbámulva a szakállas arcra.
- Te is az lennél, ha felemésztene a tengeri só - jegyezte meg,
megérintve a szobor kezét, aminek már csak csonkok maradtak az
ujjaiból. - De tudod, mit szeretek még? Ezt a nagy öreg fát mögötte. Azt
hiszem, platán. Amikor kisfiú voltam, mindig építettem egy erődöt a
szobor és a fa közötti kis helyen. Elbújtam, és azt képzeltem, hogy egy
lakatlan szigeten vagyok teljesen egyedül, ahonnan titokban figyelhetem
az erre járó embereket.
- Én is építettem búvóhelyeket a hátsó kertünkben. Azt játszottam,
hogy nyúl vagy mókus vagyok.
Leo még egyszer utoljára megveregette a szobor karját.
- Vissza kéne jönnöd lerajzolni. Örülne neki, hogy benne lehet a
füzetedben.
- Nem tudom, hogy H. néni helyeselné- e. Nincs rajta ruha.
- A park tetszeni fog neki. Minden angol szereti a kerteket, nem igaz?
- Nincs már sok időnk itt. Csak egy nap.
- De majd visszajössz, ha híres művész leszel.
Ezen mosolyognom kellett.
- Elnézve az itteni művészetet, attól tartok, hogy soha nem fogok ilyen
magasságokba emelkedni.
- De ez a múlt művészete. Biztos láttál már Picassót, Dalit, Mirót... Ók
minden szabályt áthágnak. Úgy festik meg a világot, ahogy ők látják. Azt
festik, ami a szívükben van. Neked is ezt kell tenned!
 - Remélem, így lesz. Nagyon szeretek festeni és rajzolni, és apa volt
olyan kedves, hogy beleegyezett, hogy fizeti a művészeti főiskolát.
- Mivel foglalkozik az apád?
Elhúztam a számat.
- Megsebesült az első világháborúban. Igazából gáztámadás érte.
Súlyosan megsérült a tüdeje. Egy ideig próbált visszatérni a munkájához,
de mostanában nem sok mindent csinál. Örökölt egy kis pénzt a
családjától, és abból élünk. Apa befekteti, és elég jól boldogulunk.
Bentlakásos iskolába jártam, és a húgom is hamarosan kezdi.
- Vannak fiútestvéreid?
- Csak egy húgom. Sokkal fiatalabb nálam. Tudod, közbejött a háború. -
Kis szünetet tartottam. - Neked vannak fiútestvéreid?
- Sajnos, nincsenek. Én vagyok az egyetlen fiú. Két nővérem van. Az
egyikük zárdába vonult. A másik férjnél van, és egymás után szüli a
gyerekeket, mint minden rendes olasz feleség.
- Szerettél volna egy fiútestvért?
- Persze. Lehetőleg egy bátyát. Akkor ő venné át az üzletet, én pedig
szabadon azt kezdhetnék az életemmel, amit akarok.
- És mi lenne az?
- Beutazni a világot. Szép dolgokat gyűjteni. Talán nyitni egy művészeti
galériát. írni egy színdarabot. Ezerféle ötletem van, amit soha nem fogok
tudni megvalósítani. Apám nagy hatalmú ember. Van egy hajózási
vállalatunk. Marco Polo óta kereskedünk, és apám Mussolini jó barátja,
úgyhogy kivételezett család vagyunk.
- Akkor ti tényleg nagyon gazdagok vagytok?
- Sajnos igen.
- De hát az jó dolog, nem? Régen az én családom is jobban élt, mint
most, hogy apa nincs jól. Akkoriban rendszeresen utaztak Európába, és
anya Párizsból rendelte a ruháit. Most a helyi varrónő, Mrs. Rush készíti a
ruháinkat, ahogy láthatod abból, amit viselek.
- Szerintem csodálatosan nézel ki.
Elpirultam, nem tudtam, mit feleljek erre a bókra. És össze kellett
szednem a bátorságomat, hogy feltegyem a következő kérdést.
 - Leo, azt mondod, hogy gazdag vagy, és tagadhatatlanul jóképű. Miért
vesztegeted az idődet egy olyan lányra, mint én?
Egy lámpa alatt álltunk, és láttam, hogy mosolyog.
- Van benned valami. Más vagy, mint akiket ismerek. Ők unják az életet,
és csak azt akarják, hogy pénzt költsenek rájuk. Te szeretnél mindent
megtapasztalni. Megízlelni, amit az élet kínál.
- Igen. Most, hogy itt vagyok, utazni akarok. Látni a világot. Szabad,
független nő akarok lenni.
Miközben kimondtam a szavakat, rájöttem, hogy pontosan ezt akarom.
Eddig nem sokat gondolkodtam a jövőmön azon túl, hogy művészeti
iskolába megyek, most azonban, hogy megtapasztaltam Velencét,
tudtam, hogy létezik egy nagy, gyönyörű világ, amit látnom kell.
Semmiképpen nem akartam az életemet egy primitív angol faluban
leélni.
- És nem akarsz férjhez menni?
- Egyszer talán. - Elpirultam, és örültem, hogy sötét van. - De addig
nem, amíg nem tudom, hogy ki vagyok és mit akarok.
Sétáltunk a sötét és csendes kavicsos úton, a kísértetiesen derengő
épületek és magas fák között. Most ismét megálltunk.
- A művészetednek talán inkább ilyennek kellene lennie - mondta Leo,
én pedig egy újabb szobrot pillantottam meg előttünk. Ez egy óriási
fémalkotás volt, talán egy ágaskodó ló, de furcsamód torz és
meglehetősen riasztó.
- Egy modern német szobrászé - magyarázta Leo. - Nagyon ígéretes
művész.
- Nem hiszem, hogy szívesen alkotnék ilyen ijesztőt - jelentettem ki. -
Én a szépséget szeretem.
- Ez természetes. Hány éves is vagy? Tizennyolc?
Bólintottam.
- Tizennyolc évesen mindenki a szépséget szereti. Mindenkinek
nagyszerű elképzelései vannak a jövőről. - Szünetet tartott. - Á, meg is
érkeztünk! Itt fogunk piknikezni.
 Egy kis füves területre értünk, amit három oldalról sűrű bokrok vettek
körül, a negyedik pedig a lagúnára nézett. A távolban fények szikráztak.
- Az ott a Lidó - mondta. - A strandunk, szép kertes villákkal. El kell
menned oda, és úszni egyet.
- Nem hoztam magammal fürdőruhát - vallottam be. - Azt hittem, hogy
mindenhol csak templomok lesznek és művészeti galériák. Különben is -
tettem hozzá - , már csak egy napunk van hátra.
Bólintott.
- Akkor majd visszajössz egyszer. Amikor már önálló nő leszel.
- Remélem.
Leo egy szőnyeget terített a fűre.
- Ülj le!
Ő leguggolt mellém, kinyitotta a kosarat, különböző edényeket vett ki
belőle, és elégedetten nyitotta ki őket.
- Sajtok - mondta. - Bel Paese, pecorino, gorgonzola, mozzarella, amit
paradicsommal kell enni - mutatta sorra, miközben kirakta őket egy
fatáblára. - És itt vannak a szalámik, a prosciutto és az olajbogyó. És a
kenyér. És a bor. És barack a birtokunkról. Látod, nem fogunk éhen
maradni.
Vörösbort töltött két pohárba, és az egyiket átnyújtotta nekem.
Belekortyoltam. Zamatos volt, melengető és gyümölcsös. Már
vacsoráztam. Az éjszaka közepén jártunk. Mégis azon kaptam magam,
hogy úgy falatozom, mintha napok óta nem ettem volna. Csak annyit
tudtam mondani, hogy „Mmm!”
Leo mosolyogva bólintott, és boldogan figyelte, ahogy eszem. Olyan
elégedett volt, mint egy varázsló, aki épp most mutatott be egy látványos
bűvészmutatványt.
Hűvös szellő fújt az Adriai- tenger felől, de a bor átmelegítette az egész
testemet. Beleharaptam egy barackba, és a lé végigfolyt az államon.
- Ó! - Zavartan letöröltem. - Még sosem ettem ilyen lédús barackot.
Leo nevetett.
- Azért, mert friss. Ma szedték. - Kinyújtotta a kezét, és az ujjúval
letörölte az államat. Éppen csak hozzám ért, én mégis zavart és
izgatottságot éreztem egyszerre. Lassan befejeztük az evést, de Leo
újratöltötte a poharamat, így azt is elszopogattam.
Hanyatt feküdtem, és felnéztem a csillagokra. Nem emlékeztem, hogy
valaha is ilyen elégedettséget éreztem volna.
- Mondd csak - Leo arca jelent meg közvetlenül az enyém fölött
csókoltak már meg valaha?
- Soha. A családtagokon kívül. - Meg fog csókolni! Tökéletes befejezése
egy tökéletes estének. Hevesen dobogott a szívem.
- Akkor szerencséd, hogy én vagyok az első - jelentette ki. - Azt
mondják, nagyon jól csókolok.
És mielőtt még bármit is mondhattam volna, az ajka az enyémre
tapadt. Ez nem az a gyengéd első csók volt, mint amiről a regényekben
olvastam. Nagyon is éreztem a szája melegét, a rám nehezedő súlyát és
olyan heves vágyat, amiről nem is tudtam, hogy bennem él. Nem
akartam, hogy abbahagyja. Ő azonban hirtelen felült.
- Azt hiszem, jobb, ha úriemberként viselkedem, és most abbahagyom -
mondta. - Haza kell vinnem téged.
Elkezdte összepakolni a piknik maradványait, én pedig zavartan ültem
és néztem őt. Vajon megharagítottam valamivel, csalódást okoztam neki,
vagy nem voltam elég jó? Nem akartam megkérdezni.
Talpra segített, és elindultunk, csendben sétáltunk, ezúttal a lagúna
partján, nem pedig az erdei ösvényen. Elértük a csónakot, és besegített.
Beindította a motort, és elrobogtunk, sokkal gyorsabban, mint ahogy
jöttünk, nagy hullámokat hagyva magunk mögött, és az erős szél az
arcunkba fújt.
Rövid időn belül elértük a Canal Grandét. A gondolák közé érve Leo
lassított.
- Be kell vallanom valamit - mondta, amikor közeledtünk a panzió
bejáratához. - Azt hittem, csupán kedves vagyok egy fiatal lánnyal, egy
idelátogató turistával. Megismertetem az első csók izgalmas ízével. De,
amikor megcsókoltalak, azonnal le kellett állnom, tudtam, hogy
különben nem lennék képes abbahagyni. Kívántalak. És azt hiszem, te is
kívántál engem, igaz?
 Éreztem, hogy ég az arcom, és örültem, hogy a sötétség elrejti a pírt.
Hortensia néni azt várta volna, hogy kijelentsem, nem vagyok hajlandó
ilyen beszélgetést folytatni egy férfival. Leóval valamiért mégis könnyű
volt társalogni. Szégyenkezve, ugyanakkor csodálkozva jöttem rá, hogy
nem akartam, hogy abbahagyja.
- Fogalmam sem volt róla, hogy léteznek ilyen érzések - feleltem. - Azt
gondoltam, hogy kellemes, ha megcsókolják az embert.
- És nem volt az?
- Több volt, mint kellemes. Inkább... lenyűgöző. Mintha semmi más
nem számítana a világon.
- Azt hiszem, egy nap érdekes nő válik majd belőled - mondta. - Sok
lány fél, ha egy férfi megérinti. Azt hiszik, meg kell gyónniuk a papjuknak.
Az anglikán egyháznak köszönhetően téged legalább ettől megkíméltek.
Közeledtünk a panzió oldalfalához. Belém hasított a felismerés, hogy
valószínűleg soha többé nem látom Leót.
- Talán holnap este is szabad lesz a hajó - mondta. - Elmehetnénk
táncolni, ha felveszel egy megfelelő ruhát.
- Nem hiszem, hogy van ilyen megfelelő ruhám - ráztam meg a fejem. -
Olyan helyre semmiképpen, ahová te mennél.
- Akkor is eljövök. Szeretnélek újra látni. Ez nem a búcsú, ugye?
- Remélem, nem.
Leállította a motort, és a csónakot a fal mentén az ablak alá
kormányozta. Aztán felállt, és kinyitotta a spalettákat. Segített
felkapaszkodnom a csónak peremére, ahonnan, meglehetősen dicstelen
módon, bemásztam a szobába.
Hortensia néni még mindig aludt, és nyitott szájjal, csúnyán horkolt.
Kinéztem az ablakon, és felfelé fordított hüvelykujjal jeleztem. Leo
vigyorgott, intett, és elkormányozta a hajót. Addig néztem utána, míg el
nem tűnt a Canal Grandéban. Aztán levetkőztem, bebújtam az ágyba, és
egy hatalmas boldog sóhajt hallatva a plafont bámultam.

’ Azonnal.
 4. FEJEZET

Juliet, Velence, 1928 májusa

Amikor reggel felébredtem, azon tűnődtem, hogy vajon álmodtam- e az

egészet. A barátnőim otthon biztosan nem hinnék el, ha elmesélném
nekik. Bárcsak készítettem volna egy fényképet Leóról, hogy
bebizonyítsam, menynyire lenyűgöző. Ha ma este újra találkozunk,
megadom neki az angliai címemet, és megkérem, hogy küldjön egy képet
magáról. Máris milyen merész és vakmerő lettem!
Hortensia néni kijött a fürdőszobából.
- Szóval, hová megyünk ma? - kérdeztem.
- Úgy gondolom, a Correr Múzeumba - felelte. - Talán még a Szent
György- templomba, és mivel ez az utolsó napunk, elidőzhetnénk egy
kicsit a Rialto híd kis boltjaiban. Emlékszem, vásárolni akartál valami
velencei üvegholmit.
Egyetértőén bólintottam. Lezuhanyoztam, felöltöztem, és elkezdtem
kifésülni a hajamat, ám ekkor riadtan vettem észre, hogy néhány száraz
fűszál tapadt bele. Hála az égnek, hogy H. néni nem vette észre! Sietve
megfésülködtem, és lementünk reggelizni. Megpakoltuk a tányérunkat
zsemlével, sonkával és sajttal, és épp elfoglaltuk volna a helyünket az
esernyő alatt, amikor megjelent a tulajdonosnő. H. néni nevét kiáltotta,
és odaintette magához. Nem sejtettem semmi rosszat, így leültem, és
elkezdtem enni. H. néni néhány perc múlva visszatért, az arca olyan volt,
mint vihar előtt az ég.
- Hagyd azt, és gyere velem, Juliet!
Felálltam, és követtem őt egy üres szalonba, ahol szembefordult velem.
- Te komisz lány, szégyent hoztál rám és az egész családodra!
 Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de ő folytatta.
- Tegnap este megláttak. Látták, ahogy bemászol a szobánkba egy
csónakból, aminek a kormányánál egy fiatalember ült. Feltételezem,
ugyanaz az illető, aki kimentett a csatornából. Mégis mit gondolsz?
Megőrültél?
- Teljességgel ártatlan dolog volt - magyaráztam, és miközben
kimondtam a szavakat, rájöttem, hogy nem volt egészen az. - Leo jó
családból származó fiatalember. Elvitt, hogy megmutassa a parkot és a
pavilonokat, ahol a biennálét rendezik, ennyi az egész.
- Nem fogadtál szót nekem! Visszaéltél a bizalmammal. Egészen
ártatlan, azt mondod? Hát nem fogod fel, hogy Olaszországban egy fiatal,
egyedülálló nő nem járkálhat egyedül, gardedám nélkül? Ez a fiatalember
nyilvánvalóan egy fikarcnyit sem törődött a jó híreddel. Nyilvánvalóan
könnyű prédának tekintett, mert egy jó családból származó olasz lánnyal
nem így viselkedett volna. Szerencséd, hogy nem történt veled valami
szörnyűség. Tudom, hogy eddig nem kellett szembesülnöd a férfiak
gonosz szándékaival, de tudnod kellett, mekkora kockázatot vállalsz.
Egyedül lenni egy idegen fiatalemberrel a sötétben, az éjszaka közepén? -
Megrázta a mutatóujját az arcom előtt. - Ha rajtam múlna, még ma
visszavinnélek Angliába.
Ezt érdemelnéd! De nem akarom felzaklatni drága apádat a jelenlegi
kényes egészségi állapotában. Úgyhogy folytatjuk a körutunkat, de
azonnal elutazunk Velencéből.
- Azonnal? - nyögtem. - Kérlek, ne! Félreérted a dolgot. Egyáltalán nem
így volt. Leo tényleg nagyon kedves. Ismerkedj meg vele, és akkor majd
meglátod!
- Azonnal, Juliet. - A néni arckifejezése kemény volt, akár a kő. - Menj
fel, és pakold össze a holmidat!
Elfutották a szemem a könnyek.
- Legalább hadd írjak neki üzenetet!
A néni lesújtó pillantást vetett rám.
- Egy hölgy nem mutatja ki nyilvánosan az érzelmeit. Nemcsak a
családodra hoztál szégyent, hanem az országodra is. - Elhallgatott, hogy
levegőt vegyen. - Egy nappal korábban megyünk Firenzébe, és a jövőben
nem veszítelek szem elől, amíg le nem teszlek a szüleid küszöbén.
Megértetted?
- Igen, Hortensia néni - motyogtam. Mi mást mondhattam volna? Most
már tudtam, hogy ostoba módon mekkora kockázatot vállaltam. Ha Leo
erőszakoskodni akart volna velem, nem tudtam volna megakadályozni.
Talán ez volt a szándéka. Könnyű préda. Egy naiv angol lány. De aztán
leállt. Tisztelettel bánt velem. Törődött velem.
Szótlanul fejeztük be a reggelit, majd felmentünk összepakolni. Törtem
a fejem, hogyan üzenhetném meg Leónak, miért nem tudok vele
találkozni, de H. néni nem adott rá esélyt. Beültetett egy várakozó
gondolába, és elindultunk a vasútállomásra. Úgy éreztem, megszakad a
szívem, ahogy elmaradtak mögöttünk a paloták, egyik a másik után. Soha
többé nem látok ilyen szépséget. Aztán fogadalmat tettem. Keményen
fogok tanulni, híres művész leszek, és lesz pénzem utazni. Egy napon,
ígértem meg magamnak. Egy napon majd visszatérek.
Aznap este, az Arnóra néző firenzei szálloda ablakában ültem, és egy
rajzot készítettem Leóról, mielőtt az arca eltűnt volna az
emlékezetemből. Valahogy sikerült megörökítenem a rakoncátlan haját,
a csibészes mosolyát, azt, ahogy a szeme felragyogott - és egyszer csak
ott volt a lapon, visszamosolygott rám.
 5. FEJEZET

Caroline, Anglia, 2001 márciusa

Kétezer- egy nem volt jó év Caroline Grant számára. Derűlátóan és

várakozással indult. Josh kiszúrt egy cikket egy divatmagazinban, ami
egy kezdő tervezőknek szóló, New York- i pályázatot hirdetett.
- Benevezhetnék, nem gondolod? - nézett fel, és az arca teli volt
várakozással. - Lehet, hogy ez a nagy lehetőség. Amiben reménykedtünk.
- New York? - kérdezte Caroline, teret engedve a racionális énjének. -
Nem lesz az borzasztóan drága? Egy ideig ott kellene maradnod.
- Megéri, Cara. Gondolj csak bele, ha én nyerek, sínen vagyunk! Ha
pedig nem én leszek a győztes, akkor is felfigyelnek rám. Lehet, hogy jó
ajánlatokat kapok, és elindítom a saját kollekciómat.
A férfi a vállára tette a kezét, és megszorította.
- Nem bírom már tovább! Másnak dolgozni, fehér ingeket tervezni, az
isten szerelmére! Belülről haldoklóm. Elsorvadok. Ezt látnod kell!
És velem mi lesz?, akarta kérdezni Caroline. Gondolod, hogy én erről a
munkáról álmodtam a művészeti főiskolán? Ugyanolyan tehetséges
voltam, mint te, mégis te voltál az, aki munkát kapott egy divatháznál... én
pedig az, aki teherbe eseti.
Joshsal a St. Martins divattervezői szakának első tanítási napján
ismerkedtek meg. Merész srác volt, körgallérban, hosszú, sötét hajjal,
csillogó szemmel. Teljesen különbözött azoktól a szolid fiúktól, akikkel
Caroline az iskolai bálokon találkozott. Elképedt, amikor a fiú leült mellé
az órán, és valami pimaszságot súgott a fülébe, majd azt javasolta, hogy
igyanak meg egy kávét. Azóta elválaszthatatlanok voltak. A lány rájött,
hogy Josh rendkívül tehetséges. Azonban a tehetsége féktelen volt, és
egy kicsit túlzásba vitte. Carolinet is tehetségesnek tartották a tanárok. Jó
érzéke volt a vonal vezetéshez és a színekhez, és ragyogó jövő állt előtte.
Ám a diplomaosztó napján kiderült, hogy terhes.
Josh kijelentette, hogy szereti, és hogy ezt „egy csapatként” fogják
végigcsinálni. Azonnal összeházasodtak. A fiú elfogadott egy állást egy
kereskedelmi divatháznál, ahol a tömegek számára terveztek. Teddy
születése után Caroline otthon maradt, amíg az anyagi szükség rá nem
kényszerítette, hogy elhelyezkedjen egy női magazinnál mint
szerkesztőségi asszisztens. Ehhez a munkához túlképzett volt, viszont
segített kifizetni a számlákat.
- Nézz ránk! - folytatta Josh. - Éppen csak megengedhetünk
magunknak egy bérlakást Londonban. Arra esélyünk sincs, hogy
összegyűjtsünk egy saját házra valót, vagy hogy Teddyt jó iskolába
írassuk. Egyikünk sem fog semmit örökölni a családjától. Minden rajtam
múlik, Cara. Meg kell tennem, még ha ez azt is jelenti, hogy kölcsönt kell
felvennünk a banktól!
Caroline a szíve mélyén tudta, hogy Joshnak igaza van. Éppen csak
megéltek, és a férfi egyre elégedetlenebb volt a családi élettel. És akkor
elment. A New Yorkból érkező telefonhívásai mámorosak voltak. A
verseny zsűrijének tetszettek a tervei. Bekerült a döntőbe! De aztán...
második helyezett lett. Caroline arra készült, hogy a hazatérése után
majd megvigasztalja. Ám másnap egy újabb telefonhívás teljesen más
irányba fordította a dolgokat.
- Soha nem fogod kitalálni, mi történt, Cara. Egymillió év alatt sem
találnád ki. Ez egy csoda...
- Az isten szerelmére, mondd már! - szakította félbe a lány.
- Ismered Desireet, az énekesnőt?
- Azt a popsztárt, aki vadul öltözködik, és még vadabb frizurát visel?
- Élőben hihetetlenül elragadó és nagylelkű - mondta Josh. -
Mindenesetre látta a divatbemutatót, és azt szeretné, ha én tervezném a
ruhatárát a közelgő turnéjára. El tudod ezt hinni? Azt akarja, hogy egy
ideig New Yorkban maradjak, hogy együtt dolgozzunk a terveken.
 Amikor Caroline nem szólt semmit, folytatta:
- Ott vagy? Gyerünk, mondj valamit! Nem örülsz?
- Persze hogy örülök - felelte, de nem volt őszinte. Mi lesz a fiukkal?
Josh még csak nem is említette Teddyt. Caroline nem értette, mi van vele.
- Csak... hiányozni fogsz.
- Te is nekem, tökfej. De tudom, hogy ez még csak a kezdete a jó
dolgoknak.
Caroline próbált izgalmat és boldogságot érezni, de aggodalom kúszott
a gondolatai közé. Mi van, ha Josh azt akarja, hogy New Yorkba
költözzenek? Ő mit szólna ehhez? És mi lesz Teddy iskolájával? A fiuk még
csak hatéves, de hamarosan jó oktatásra lesz szüksége.
Josh szinte naponta telefonált: Desiree lakosztálya elképesztő. A
valaha volt legjobb csapattal dolgozik. Látnia kellene, milyen hihetetlen
dolgokat tervez. Annyira büszke lenne rá.
Aztán a telefonhívások egyre ritkábbak lettek.
- Még mindig nem fejezted be a turnéruhákat? - kérdezte Caroline,
amikor egyszer csak felhívta a férjét telefonon. - Nem lenne már ideje
hazajönnöd?
- Khm... van itt egy dolog - Josh köhögött, mint mindig, ha ideges volt. -
Tudod, Desiree azt akarja, hogy elkísérjem a turnéra. Arra az esetre, ha
valami nem működne, vagy változtatni kellene rajta. Csak még egy
hónap, de nagyon megéri.
Caroline már az előtt tudta, hogy valami nagyon rossz történt, mielőtt
meglátta volna a képet a bulvárlapokban: Desiree az új „barátjával”, Josh
Grant divattervezővel, egy miami éjszakai klubban. Aztán jött az
elkerülhetetlen telefonhívás.
- Sajnálom, Cara, de nem megyek vissza. Rájöttem, hogy csapdába
estem egy házasságban, amit valójában soha nem is akartam. Mindig is
törődtem veled, de soha nem éreztem irántad úgy, mint őiránta. Évek óta
először érzem, hogy élek. Tele vagyok élettel és reményekkel, és azt
csinálom, amit csinálni akarok. Ne aggódj, segítek! Gondoskodom
Teddyről, és arról, hogy jó iskolába járhasson. Jó apa leszek. Szeretem őt.
 Ezután jött a levél egy amerikai ügyvédtől. A válás feltételei. Közös
gyermekfelügyelet. Tartásdíj. Josh észszerű és igazságos, írta az ügyvéd.
Megértette, hogy nem szabad megzavarni Teddy iskolai tanulmányait,
ezért az amerikai látogatásokat az iskolai szünetekre korlátozta. Teddy
nyáron, karácsonykor és húsvétkor lesz nála.
Caroline nagyon dühös volt. Ő kapta a kemény munkát, a
mindennapos mókuskereket, de Josh lesz ott, amikor Teddy kibontja az
ajándékait, strandra megy, húsvéti tojások után kutat. Aztán be kellett
látnia, hogy az iskola fontos, és Teddy tanulmányainak zavartalannak kell
lenniük. A fiuk legalább egy jó magániskolába kerül. Gondoskodni fog
róla, hogy Josh állja a költségeket.
Caroline gépiesen élte tovább a mindennapi életét, próbált nem érezni
semmit, erősnek lenni Teddy kedvéért. Hétvégenként fogta a kisfiút, és
elutaztak a menedékhelyére, abba a házba, ahol a nagymamája és a
dédnagynénje élt. Ez volt Caroline egyetlen igazi otthona, mióta a szülei
tízéves korában elváltak. Régész édesanyja állandóan egzotikus helyekre
utazott, ki- be röpködött Caroline életében, akár egy pillangó,
ajándékokat hozott neki távoli országokból, majd újra eltűnt. Az apja
azonnal újranősült, és az új felesége gyors egymásutánban megszülte
neki a fiúkat, akikről mindig is álmodott. így Caroline a szünidőket mindig
a nagyinál és Juliet néninél töltötte, akit a család Lettienek hívott. Náluk
mindig békére, szeretette és elfogadásra talált. Most is.
- Soha nem tartottam sokra a férjedet - jelentette ki Lettie néni feszes,
rosszalló hangon. - Mindig is modortalannak gondoltam. Léhának.
Emlékszel, amikor lemásolta a tervedet az egyetemen? És a tanárnak volt
képe azt sugallni, hogy te másoltál róla?
Caroline bólintott. Az emlék fájt, ugyanakkor további kétségeket
ébresztett benne. Vajon Josh nem az ő valamelyik tervét használta fel
azon a versenyen? Vajon hányszor árulta e?
Ránézett Lettie nénire, aki nyugodtan és mozdulatlanul ült az ablak
melletti székében. Ez volt az a hely, ahol mindig meg lehetett találni,
arcát a fényben fürdetve, szeretett rádióját hallgatva. Évekkel korábban
elvesztette a látását. Az orvosok megállapították, hogy zöld hályogja van,
ő azonban visszautasított minden kezelést vagy műtétet, és hagyta, hogy
a fény fokozatosan eltűnjön az életéből. Caroline tudta, hogy korábban
magántitkárnőként dolgozott a bankszektorban, amíg a gyengülő látása
miatt vissza nem vonult, és özvegy nővéréhez nem költözött. Caroline
mindig is így ismerte őt. Az ablakánál ülve, élvezve a nap melegét vagy az
eső kopogását, miközben a rádióján híreket, színdarabokat, zenét
hallgatott, mint a régi szép időkben.
- És mit fogsz csinálni? - kérdezte Lettie néni. - Megtámadod a válást?
- Mi értelme lenne? - kérdezett vissza Caroline csüggedten. - Bármit is
csinálok, nem fog visszajönni. Megtalálta azt, amire mindig is vágyott:
hírnevet, vagyont és nulla otthoni kötelezettséget.
Lettie néni kinyújtotta vékony, fehér kezét, és megtalálta Caroline
térdét.
- Túl leszel rajta, hidd el! Mi, emberek képesek vagyunk szinte mindent
túlélni. Nemcsak túléled, de győzedelmeskedsz. Egy újabb ajtó nyílik meg
előtted. Majd meglátod! Egy jobb. Egy biztonságosabb. A szebb jövő.
Caroline megfogta az öreg kezet, és megszorította.
- Köszönöm, drága nénikém! Olyan szerencsés vagyok, hogy itt vagytok
nekem a nagyival. Ti ketten vagytok az én szikláim.
Lettie nagynéni szomorúan mosolygott.
- Feladhatnád a londoni lakásodat, és leköltözhetnél hozzánk - vetette
fel nagyi aznap este a vacsoránál. - Vannak jó iskolák a közelben Teddy
számára.
- És mi lesz a munkámmal?
- Az ingázás is lehetőség.
- De időrabló és drága - ellenkezett Caroline.
- Élvezed a munkádat?
- Nem különösebben - ismerte el Caroline. - Jórészt irodai munka,
rutinfeladatok. Időnként elrendezhetek egy oldalt a lapban, ruhákat
választhatok, de összességében elég unalmas.
- Akkor használd ki a lehetőséget, legyen ezt számodra is egy új kezdet!
- javasolta nagyi. - Mutasd meg annak a semmirekellő férjednek, hogy
nélküle is boldogulsz!
 - Nagyon kedves vagy, nagyi! Majd meggondolom. El kell döntenem, mi
a legjobb Teddy számára.
Caroline egészen a nyári szünetig folytatta a megszokott rutint, amikor
Josh telefonált, hogy Desiree néhány hónapra kibérelt egy lakást Beverly
Hillsben. Egy medencés villát. Teddy imádná. És Desiree lányának,
Autumnnak - aki csak egy évvel volt fiatalabb Teddynél - van egy
nevelőnője. Josh elrepülne Teddyért, amint vége a sulinak.
Carolinenak nem volt mersze megkérdezni, mi történt az egykori Mr.
Desireevel. Úgy tűnt, a férjek és a hagyományos kapcsolatok nem
számítanak egy popsztár világában, ha lehetett hinni az újságoknak.
Teddy odavolt az örömtől, hogy láthatja az apukáját, repülőre szállhat, és
egy olyan házban lakhat, ahol van medence.
Josh megérkezett. Váltottak néhány semmitmondó, udvarias szót, és
Teddy elindult. Caroline figyelte, ahogy izgatottan beugrik a taxiba, majd
széles mosollyal az arcán integet az ablakból. A nő igyekezett nem
neheztelni és nem úgy érezni, hogy elárulták.
Teddy szinte mindennap telefonált. Mesélte, hogy már nagyon jól
úszik. Be tud ugrani a medence partjáról, és felhozni egy gyűrűt az aljáról.
Apa és Desiree elvitte ókét Disneylandbe, és ó felült a hullámvasútra, ami
nagyon gyorsan ment, és Autumn félt a kísértetkastélyban, de ó nem.
Carolinenak el kellett ismernie, hogy a fiának csodálatos kalandban van
része, de aggódott, hogy hazaérve csalódást okoz majd neki a régi élete.
A nyár folyamán Caroline fontolóra vette a nagyanyja javaslatát.
Megnézte, milyen iskolák vannak Surrey- ben és a közelében. Úgy
gondolta, hogy ó gond nélkül tudna ingázni Londonba, amíg eldönti,
hogy mit akar kezdeni az életével. És nem kellene bérleti díjat fizetnie egy
olyan lakásért, amit nem igazán szeret. Megnézné, hogy a gyerektartás
megítélése után hogyan boldogul a kiadásokkal, amíg meghozza a végső
döntést. Mire Josh szeptember elején visszahozza Teddyt, már tudni
fogja.
Kíváncsi volt, mennyit nőtt Teddy a nyár folyamán, és alig várta, hogy
megvehesse az iskolai egyenruháját. Vajon most már úgy fog beszéni,
mint egy kis amerikai? Caroline számolta a napokat, de szeptember 1-jén
Josh azzal hívta fel, hogy megérkeztek New Yorkba, és Teddynek csúnyán
begyulladt a füle. Az orvos azt mondta, egy- két hétig nem repülhet.
Sajnálja, hogy Teddy esetleg kihagyja az első néhány napot az iskolában,
de mivel még csak hatéves, ennek nincs akkora jelentősége.
Carolineban felmerült, hogy vajon igaz- e, amit Josh mondott. Lehet,
hogy csak húzza az időt? Talán soha nem akarja visszaadni a fiát?
Megpróbálta elnémítani a vészharangokat. Türelemre intette magát.
Aztán szeptember 11- én ledőltek a New York- i ikertornyok.
 6. FEJEZET

Caroline, Anglia, 2001 szeptembere

Caroline először egy furcsa, hisztérikus zokogásból értesült a dologról,

ami a tárgyalóból jött. Éppen az ebédszünetről tért vissza, követte a
hangot, és az ajtóban összezsúfolódott emberekbe ütközött, akik a terem
túlsó végében lévő polcon álló tévéképernyőt bámulták. Az egyik fiatal
titkárnő a szájára tapasztotta a kezét, és zokogott, míg egy idősebb
szerkesztő átkarolta. A többiek furcsán csendben voltak. Caroline a
képernyőre meredt, nem tudta azonnal felfogni, mit lát. Ránézett az egyik
kollégájára.
- Mi ez?
- A New York- i Világkereskedelmi Központ. Úgy tűnik, egy repülőgép
belerepült az egyik felhőkarcolóba. Egy nagy utasszállító. A felső
emeletek kigyulladtak.
- De szörnyű! Milyen nagyon szomorú! Az a sok szegény ember!
Hirtelen az egyik elöl álló lány felsikoltott.
- Ott van még egy - mutatta. - Nézzétek!
És elborzadva nézték, ahogy egy második utasszállító repülőgép
egyenesen a másik torony felé repül, és tűzgolyóként belecsapódik.
- Ez nem lehet baleset - vélte valaki.
- Biztosan terrortámadás.
- A hírek szerint valószínűleg az az idióta Oszama bin Laden - közölte
egy férfihang a terem hátsó részéből.
- Ó, Istenem! Hány lehet még?
Caroline képtelen volt megszólalni. Alig kapott levegőt. A fiam New
Yorkban van, gondolta. Soha nem nézte meg, hogy a városban pontosan
hol van Desiree lakása. Biztosan nem a pénzügyi negyedben, ahol a
tornyok. Valószínűleg valami megfelelően biztonságos és távoli helyen.
Átfurakodott az ajtót eltorlaszoló emberek között, az íróasztalához
sietett, és a táskájából előkotort a telefonkönyvét. A keze annyira
reszketett, hogy alig tudta tárcsázni a számot.
- Sajnálom! Minden vonal foglalt - mondta egy gépi hang. - Kérem,
próbálja meg később!
Caroline egész délután a telefon mellett ült, zaklatott volt, és a
könnyeivel küzdött, miközben az „összes vonal foglalt” üzenet
ismétlődött újra meg újra.
- Hát persze, neked ott van a fiad, ugye? - mondta az egyik kolléganője,
és átkarolta. - Nem csoda, hogy halálra aggódod magad. Én is azt
tenném. De biztos vagyok benne, hogy semmi baja.
Caroline legszívesebben elküldte volna, hogy hagyja békén, de tudta,
hogy a nő csak kedves akar lenni. Egész éjjel negyedóránkként telefonált,
amíg hajnali három körül végre kiment a hívás.
- Halló? - szólt bele egy álmos női hang. - Mi az?
- Caroline Grant vagyok - zihálta Caroline. - Josh ott van? És Teddy?
Mindannyian biztonságban vagytok?
- Persze. Jól vagyunk. Fent vagyunk a kilencvenes utcánál. Mérföldekre
onnan. Josh tegnap megpróbált hívni téged a támadás után, de senki
sem tudott telefonálni. Elképesztő, nem igaz? Szürreális volt nézni, ahogy
a tornyok leomlanak.
- Borzalmas - értett egyet Caroline. - Beszélhetnék Joshsal?
- Még alszik. Várj egy percet! Felébresztem.
Caroline hallotta, ahogy a nő azt mondja:
- A feleséged van a vonalban, Londonból. Ébredj fel!
Aztán hosszú szünet után felhangzott Josh hangja.
- Szia, Cara! Jól vagyunk. Próbáltalak hívni. Itt minden rendben. A
gyerekeket eléggé felzaklatták a történtek, de rendbejönnek.
- Beszélhetnék Teddyvel?
 - Még alszik. Hagyjuk őt, Cara! Próbáljuk minél jobban elbagatellizálni a
dolgot. Nincs tévé. Hagyjuk, hogy az élet a megszokott mederben menjen
tovább. Később beszélünk, oké?
Ezzel Josh letette a telefont. Caroline csak állt, bámulta a készüléket, és
a dühével küzdött. Letette a kagylót, és nagyot sóhajtott a
megkönnyebbüléstől. Jól vannak. A fia jól van. Visszanyelte a könnyeit. A
tévé hírműsorai szinte megállás nélkül ontották a friss információkat. A
Pentagonba is becsapódott egy gép. Egy másik lezuhant egy
pennsylvaniai mezőn. Minden járatot töröltek. Az egész légi közlekedés
leállt. Szaúdi állampolgárok a felelősek... és Oszama bin Laden.
Miután a szenzáció elült, Angliában alábbhagyott az ikertornyok iránti
érdeklődés. Egy olyan országban, ami az évek során hozzászokott a
terrorista merényletekhez, és átélte a háborút is, ez csak egy volt a
tragédiák hosszú sorában, amit hamarosan valami új vált fel. Néhány nap
múlva már senki sem beszélt róla. De Caroline nem tudta kiverni a
fejéből. Teddy ugyanabban a városban, ahol a repülőgépek épületekbe
csapódtak. Honnan tudhatta, hogy ugyanez nem fog megismétlődni?
Megpróbálta a fiát naponta felhívni, de csak elvétve tudott beszélni vele.
Úgy tűnt, Josh nem szívesen adja át Teddynek a kagylót.
- Hallani fogja a hangodból, hogy mennyire feldúlt vagy, Cara. Jól van.
Hagyd, hogy a maga tempójában dolgozza fel!
Carolinenak türelmesen ki kellett várnia, míg újraindulnak a járatok.
Persze mindegyik tele volt. Az a rengeteg New Yorkban rekedt ember
mind arra várt, hogy elutazhasson. Végül újra felhívta Josht.
- Mit gondolsz, mikor tudtok repülőre ülni? Teddy lemarad a suliban.
- Már akartalak hívni - mondta Josh, és kissé bizonytalannak tűnt. -
Teddynek rémálmai vannak. Elvittük Desiree pszichiáteréhez. Azt
mondta, a gyerek valósággal retteg a repülőgépektől, és egy ideig nem
kellene repülnie. Úgyhogy majd itt keresünk neki egy iskolát.
- Nem! - Carolinet magát is meglepte az erő, amellyel ezt kimondta. -
Nem! Ha rémálmai vannak és retteg, akkor az anyja mellett a helye! Nem
csoda, hogy feldúlt, ha idegenek között van egy ilyen tragédia után. Azt
akarom, hogy velem legyen itthon, Josh! Ha kell, elmegyek érte.
 - Nem hallottad, amit mondtam, Caroline? - Josh meglepően nyugodt
hangon beszélt. - Az orvos azt mondja, hogy egy darabig nem szabad
repülnie. Súlyos lelki károkat okozhat neki. És mi nem vagyunk idegenek.
Mi vagyunk az új családja. Teddy már úgy gondol Autumnra, mint a
húgára. Egy szobában alszanak. Nagyon szeretik egymást. Es itt vagyok
neki én. En vagyok az apja. Azt fogom tenni, ami a legjobb neki, és ez azt
jelenti, hogy egyelőre itt marad.
Carolinet mintha gyomorszájon vágták volna. Rájött, hogy Josh tovább
fogja húzni az időt. Talán soha nem fogja visszahozni Teddyt. Ha a fiát
akarja, harcolnia kell érte. Ügyvédet kell fogadnia.
Úgy dolgozott, evett és aludt, akár egy robot. Valaki a munkahelyén
ajánlott egy családjogi ügyvédet. Caroline felkereste, és az ügyvéd
kijelentette, hogy észszerű döntés, hogy a gyermek jelenleg nem
repülhet. Ha a férje úgy döntene, hogy kizárólagos felügyeleti jogot kér,
akkor lenne itt az ideje, hogy jogi lépéseket tegyen. Ám mivel nem
fenyegetőzött ilyesmivel, csak annyit tehet, hogy vár. Caroline száz fonttal
szegényebben és nagyon dühösen jött el a konzultációról. Ahogy éjszaka
egyedül feküdt az ágyában, és a plafonon lévő vízfoltokat bámulta, arról
fantáziáit, hogy elrepül New Yorkba, felkapja Teddyt, és hazarohan vele.
De akkor ő lenne a rossz, a felelőtlen, és tökéletes okot szolgáltatna
Joshnak arra, hogy kizárólagos felügyeletet követeljen a fia felett.
A szeptemberből október lett, és akkor Carolinet felhívta a nagyanyja.
- Sajnos szomorú híreim vannak, drágám. Lettie néni agyvérzést
kapott.
- Súlyos? Kórházban van?
- Nem, itthon van. Kihívtuk az orvost.
- Kórházban kellene lennie. Ha elég korán elkapják a stroke- ot... -
robbant ki dühösen Carolineból.
- Édesem, nem akart semmiféle kezelést. Biztosan előre látta, mi fog
történni, mert néhány nappal ezelőtt azt mondta, hogy „Ha bármi
történne velem, nem akarok kórházat vagy csöveket. Elég sokáig éltem.
Nincs szükségem arra, hogy életben tartsanak, és csak vegetáljak.”
- Szóval ennyire rossz a helyzet?
 - Az orvos szerint már nincs sok hátra, és úgy tűnik, jól érzi magát -
mondta a nagyi. - Teljesen világos volt a tudata, amikor ez történt. Téged
akart látni. Többször is.
- Azonnal megyek - mondta Caroline.
Letette a telefont, és azon kapta magát, hogy sír. Minden más, ami
történt - hogy Josh elhagyta, Teddy elment, az ikertornyok leomlása -
feldühítette, de nem késztette sírásra. Ez az utolsó ütés azonban térdre
kényszerítette. Leült az ágyára, és zokogott. Tisztában volt azzal, hogy
Lettie néni elmúlt kilencvenéves. Örülnie kellett volna, hogy a nagynénje
természetes módon és a saját ágyában búcsúzik el az élettől. De Caroline
számára Lettie néni volt az, aki meghallgatta, amikor panaszkodott az
anyja hiányára, az iskolában piszkálódó lányokra vagy a tisztességtelen
tanárokra, és mindig nyugodt és megfontolt tanácsokat adott. „Az
emberek csak azért zaklatják a másikat, mert nem érzik elég jónak
magukat, Caroline. Sajnálnod kellene őket. És az a tanárnő - hány éves is?
Egy vénlány, mint én. Valószínűleg irigyekedik, amikor ilyen tehetséges
fiatalokat lát, akiknek az élete tele van reménnyel.”
„Miért vagy mindig ilyen jó?” - Caroline emlékezett, hogy ezt kérdezte
tőle. - „Ilyen kedves? Ennyire megbocsátó?”
„Nem voltam mindig ilyen” - válaszolta a dédnagy- nénje. „A
tapasztalat arra készteti az embert, hogy megbékéljen az élettel, hogy
eggyé váljon az elméjével és a szívével. És a legtöbb ember szenved
valamilyen módon.”
- Ó, Lettie néni! - suttogta Caroline. - Mihez kezdek majd nélküled?
A Surrey- be tartó vonaton eszébe jutott, hogy a nagyanyjának is nehéz
lesz. A két idős asszony évek óta együtt élt. A nagyi egyedül marad, ha ó
nem költözik oda hozzá. Caroline néhány nap rendkívüli szabadságot
kért.
Az időjárás tökéletesen illett a hangulatához, amikor Godalmingben a
vonatról buszra szállt, majd elgyalogolt a nagymamája házához Witley-
be. Az égbolt ólomszürke volt, esővel terhes. Hideg szél kavarta fel a
levélkupacokat, és már le is hulltak az első esőcseppek. Caroline
nagyanyja a falu szélén egy kellemes, ám szerény házikóban lakott, amely
egy tizenkettedik századi szürke kőtemplomra nézett, és volt egy
gyümölcsfákkal beültetett nagy kertje. Nagyi szenvedélyesen szerette a
kertjét. Bár már a nyolcvanas éveiben járt, gyakran lehetett látni, ahogy
egy virágágyás mellett térdelt, gyomlált vagy leszedte az elszáradt
virágokat. Persze, mostanában volt egy férfi, aki hetente egyszer eljött
füvet nyírni, metszeni és ásni, a nagyi azonban sasszemmel felügyelte a
munkáját.
A kert meglehetősen sivárnak és kopárnak tűnt, amikor Caroline
kinyitotta a kaput, és felment a rózsákkal szegélyezett ösvényen, amik
már csak gallycsonkok voltak, mivel télire visszavágták őket. Nagy
levegőt vett, mielőtt bekopogott. Nem akart a nagyi előtt sírni. Amikor a
nagyanyja ajtót nyitott, úgy tűnt, hogy ő is sírt.
- Ó, drágám! - mondta halkan. - Kedves tőled, hogy ilyen gyorsan
eljöttél.
- Életben van még? - Caroline is suttogássá halkította a hangját.
- Ó, igen. Azt hiszem, kitartott, amíg ideértél. Megint kereseti.
Caroline levette a kabátját a meleg előszobában, és a két nő némán
összeölelkezett. Carolineba beléhasított a gondolat, hogy a férjén és a
fián kívül a nagyanyja az egyetlen ember, aki valaha is megölelte. Nem
emlékezett rá, hogy az anyja egyszer is megtette volna, sosem volt az az
érzelgős típus. Lettie néni pedig nem volt az a fajta ember, akit meg
lehetett ölelni. Kedves volt, gondoskodó, de távolságtartó, mintha egy
letűnt korszakból maradt volna itt, amikor még létezett illemtudás.
Caroline odament a dédnagynénje ajtajához, hátrapillantott a
nagyanyjára, majd óvatosan benyitott. Lettie néni fehér ágyneműk között
feküdt, a szeme csukva, az arca békés, mintha aludt volna. Caroline azon
tűnődött, vajon már halott- e, de észrevette, hogy a mellkasán enyhén
emelkedik és süllyed a takaró. Caroline lehajolt, és megcsókolta az arcát.
Hideg volt.
- Lettie néni - suttogta. - Caroline vagyok. Jöttem, amilyen gyorsan csak
tudtam.
A világtalan szemek kinyíltak.
 - Cara...? - Lettie nehezen formálta a szót. Aggodalom suhant át az
arcán. - El kell mondanom - préselte ki magából a szavakat, a szája
féloldalasán lebiggyedt. - Neked. Most kell.
- Mi az, ami kell, drágám? - Caroline leült mellé az ágyra, és megfogta a
hideg kezét.
A dédnagynénje öreg arca töprengő ráncokba gyúródott. Aztán azt
motyogta:
- Rajzok. Még mindig ott vannak.
- Még mindig hol? - Caroline körülnézett a szobában, és azon tűnődött,
vajon jól hallotta- e, és hogy hol lehetnek a rajzok.
Lettie nagynéni meglepő hévvel ragadta meg a kezét.
- Ott fent. Megmutatom.
- Hol fent?
Caroline remélte, hogy a nagynénje vak tekintete talán eligazítja, de az
csak dühösen megrázta a fejét.
- Az az izé! - mondta a kezével hadonászva, miközben kereste a szót,
ami nem akart az eszébe jutni. - Tudod. - Aztán nagy nehezen el motyogta
a „doboz” szót.
- Azt akarod, hogy keressek meg egy dobozt? - kérdezte Caroline,
érzékelve a dédnagynénje izgatottságát.
Lettie néni nagy levegőt vett.
- Menj!
Caroline összezavarodott. A dédnagynénje azt akarja, hogy menjen ki,
hogy egyedül lehessen? Megpróbált felállni, de Lettie ujjai továbbra is
harapófogóként szorították a kezét.
Lenézett az öregasszonyra, aki ismét lehunyta a szemét, ám az arca
feszült és aggodalmas volt.
- Nénikém, most azt szeretnéd, hogy megtegyek neked valamit? -
kérdezte Caroline. - Valamit valamilyen vázlatokkal?
A néni szája alig mozdult.
- Miangelo.
Mintha azt mondta volna, hogy „Michelangelo”. Carolinenak nem
rémlett, hogy a házban lenne Michelangelo- festménymásolat, ahogy az
sem, hogy a dédnagynénje érdeklődött volna a régi mesterek iránt.
Aztán Lettie szeme ismét kinyílt, és sürgető tekintettel nézett rá.
- Még mindig ott van - mondta meglepő erővel. - Keresd meg!
- Mit keressek meg?
A választ alig lehetett hallani az előszobában lévő állóóra ketyegésétől.
- Velence.
A néni halkan felsóhajtott. Caroline várta, hogy még hozzátesz valamit.
Percek teltek el. A nagyanyja bejött, és megállt mögötte.
- Azt hiszem, elment, drágám - mondta.
Lettie néni hideg keze még mindig Caroline-ét szorította. Ő szétnyitotta
a csontos ujjakat, felállt, és lepillantott a testre. Most békésnek tűnt.
Caroline ránézett a nagyanyjára.
- Gyere, igyál egy csésze teát! Itt már nem tehetünk semmit.
Caroline hagyta, hogy kivezesse a szobából.
- Nem szabadna, hogy ennyire megrendítsen a dolog - jegyezte meg a
nagyanyja elcsukló hangon. - Hosszú életet élt, nem igaz? De nehéz
elképzelni az életet nélküle.
Az ajtóban Caroline megállt, és visszanézett a déd- nagynénjére. Nem
emlékezett, hogy valaha is járt volna Lettie néni hálószobájában a házban
töltött megannyi év alatt. A dédnagynénje már korán reggel mindig
felöltözve ült a szokásos helyén, a nappaliban. Caroline rádöbbent, hogy
Lettie mennyire zárkózott volt, aki mindig egy illedelmes ember képét
akarta mutatni a világnak.
Ahogy most szemügyre vette, egy tiszta és rendezett szobát látott - a
ruhák elpakolva, a papucsok az ágy mellett de semmi személyes holmit.
Sem fényképeket. A falon egy kis reneszánsz stílusú festmény lógott, egy
kerubot ábrázolt. Caroline oda nem illőnek találta, egyáltalán nem vallott
az ő gyakorlatias és racionális nénikéjére. Michelangelo? Nem. Biztosan
nem az ő stílusa. Talán olyasvalami, amit fiatalkorában szerzett - vagy épp
ellenkezőleg, akkor, amikor a látása kezdett megromlani, és már nem
tudta értékelni a kevésbé élénk színeket.
- Nincsenek fényképek - jegyezte meg Caroline, miközben követte a
nagyanyját a nagy, meleg konyhába. - Nem tudom, hogy nézett ki
fiatalkorában.
- Tulajdonképpen elég feltűnő jelenség volt - pillantott fel nagyi,
miközben feltette forrni a vizet. - Gyönyörű, dús, bronzvörös haja volt,
amit nagyon irigyeltem. Az enyém inkább szőkésvörös volt. És élénkkék
szeme. Lesz néhány fénykép anyám régi albumában, de persze mind
feketefehér. Majd később megkeressük őket. De most üljünk le, és igyunk
egy csésze teát, mielőtt felhívom az orvost. Azt hiszem, ráfér
mindkettőnkre.
 7. FEJEZET

Caroline, Anglia, 2001 októbere

- Üres lesz nélküle a ház, ugye? - jegyezte meg Caroline, amikor elkezdett
fütyülni a vízforraló, és a nagyanyja levette a tűzről.
- Rettentően - bólintott nagyi. - Azóta élt velem, mióta anyánk meghalt,
amikor anyád még kisbaba volt. Tudod, soha nem volt tolakodó. A
háttérbe húzódott, amikor a nagyapád még élt, mintha tudatában lenne,
hogy ez a mi házunk, ó pedig csak egy betolakodó. De azt hiszem, nagyra
értékelte, hogy itt lehetett a háborút követő nehéz években. Én pedig
nagyon szerettem, hogy itt volt, különösen, miután Jim olyan hirtelen
meghalt, és én itt maradtam egy kisgyerekkel.
Caroline levett két bögrét a walesi komódról, miközben a nagyi forró
vizet öntött a teáskannába.
- Nagyon nehéz volt Angliába visszajönni, miután a háborús éveket
Indiában töltöttem - folytatta nagyi. - Ahol mindent szolgák csináltak. És
persze úgy, hogy a nagyapád egy japán hadifogolytáborban volt.
Mérföldekre ragadtam az otthonomtól, és nem tudtam, hogy látom- e
még valaha a férjemet. Szegény ember! Két évig azt sem tudta, hogy
meghalt a fiunk.
- Nem is tudtam, hogy volt egy fiatok.
- Ritkán beszélek róla. Fájdalmas időszak volt az életemben. Amikor a
háború kitört, én Indiában ragadtam. Nagyapádat behívták katonának.
Aztán a kisfiúnk tífuszt kapott.
- Ó, nagyi! Milyen szörnyű lehetett neked! Szegénykém! - Caroline
azonnal Teddyre gondolt, és a saját fájdalmára. Ha bármi történne vele,
hogy bírná elviselni?
 - Túléltem. - A nagyanyja szomorúan elmosolyodott. - A legtöbben
túléljük a legnehezebb dolgokat is. Meglehetősen ellenállónk vagyunk.
- Próbálok az lenni - bólintott Caroline. Odavitte a két bögrét az
ablaknál álló asztalhoz. Az eső most már zuhogott odakint. Leültek
egymással szemben. - Hogy fogsz boldogulni anyagilag most, hogy Lettie
néni meghalt?
A nagyanyja lenézett a teára, amit éppen kavargatott.
- El kell ismernem, hogy a nyugdíja segített a kiadásokban.
- Akkor mindenképpen hozzád költözöm. Szerintem Teddynek az
anglikán általános iskolába kellene járnia, nem gondolod? Persze csak ha
szeretnéd, hogy itt legyünk.
- Szeretném? Drága gyermekem, nem is tudnék csodálatosabb dolgot
elképzelni, mint hogy te és Teddy itt lakjatok. És ne aggódj! Hamarosan
visszajön.
- Istenem, remélem! - Caroline erőteljesen megkeverte a teáját, és
belekortyolt. Persze túl forró volt, és visszatette az asztalra. - Nagyi, Lettie
néni mondani akart nekem valamit. Te hallottad, mit mondott?
Megértetted?
- Nem igazán - válaszolta nagyi. - Hallottam, de nem tudom, miről
beszélt. Nemigen lehetett érteni, ugye? A szája egyik fele lebénult. És nem
találta a szavakat. Így találtam rá, amikor behoztam neki a reggeli teáját.
Azt mondta: „Azt hiszem, agyvérzést kaptam. Nincs kórház. Caroline. El
akarom mondani Carolinenak...” És ugyanezt megismételte, miután
elment az orvos.
- Istenem! - sóhajtott Caroline. - Bárcsak tudnám, mit akart! Úgy
hangzott, mintha valami vázlatokról beszélt volna. Nem igazán értettem.
Talán már nem volt teljesen magánál.
- Mielőtt elfelejteném - vetette közbe nagyi Lettie mindenét rád hagyta.
Végrendelkezett, és te vagy a kedvezményezett.
- Tényleg? - Caroline elpirult zavarában. - De ez így nem helyes. Mindent
neked kellett volna kapnod, nagyi. Te vagy az, aki ennyi éven át
gondoskodott róla.
A nagyanyja elmosolyodott.
 - Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy olyan sok minden maradt
volna utána. Évek óta nem volt keresete a nyugdíján kívül, és anyánk
egyikünkre sem hagyott semmit ezen a házon kívül. A szüléink minden
pénzüket elvesztették, tudod, a ’29- es tőzsdekrachban. Úgy volt, hogy az
apám amerikai részvényekbe fektetett, és mindent elvesztett.
- Istenem! Úgy tűnik, a családunk nem volt túl szerencsés, ugye?
- Gondolom, apám azt tette, amit a legjobbnak vélt a számunkra.
Tudod, megsebesült az első világháborúban, és utána soha többé nem
nyerte vissza teljesen az egészségét. Valószínűleg minden reményét a
tőzsdébe vetette.
- Szóval tudod, hogy Lettie néni valójában mit hagyott rám? - kérdezte
Caroline. - Ha egyáltalán örököltem valamennyi pénzt, azt neked adom.
- Történetesen tudom. Engem nevezett ki a végrendelete
végrehajtójának. Volt egy takarékszámlája, amin körülbelül ezer font van.
De ezen kívül nem sokkal több mint a ruhái és néhány ékszer, amiket
anyánktól örökölt. Semmi nagy értékű. Viszont van egy doboz a
szekrényében, rajta a neveddel. Nagyon ragaszkodott hozzá, hogy az a
tiéd legyen.
Caroline felnézett.
- Egy doboz. Ez volt az egyik dolog, amit mondani akart. Egy doboz. Ott
fent.
Nagyi bólintott.
- A minap említette, amikor arról beszélt, hogy nem akar semmiféle
kezelést. Mintha tudta volna, hogy meg fog halni. „Gondoskodj róla, hogy
Caroline megkapja, jó?”, kérte. Nem tudom, mi van benne. Soha nem
mondta.
- Nem akarok most bemenni érte. Tiszteletlenség lenne - vélte Caroline.
Egy doboz, amin az ó neve áll. Talán egy ékszer, amiről Lettie soha nem
beszélt a húgának, vagy pénz, amit elrejtett.
- Lettie nem bánja - válaszolta mosolyogva a nagyanyja. - Ő már nincs
ott, csupán egy test, amire már nincs szüksége. Gondolom, most lenéz
ránk, és mosolyog. És annyira ragaszkodott hozzá, hogy gondoskodjam
róla, hogy megkapd a dobozt.
 Caroline habozott. Aztán felállt, odament Lettie néni ajtajához, és
lábujj hegyen beóvakodott a szobájába, újra meg újra az ágyra pillantva,
mintha még mindig azt várná, hogy az öregasszony kinyitja a szemét, és
felé fordul. Kinyitotta a szekrényt, aminek molyirtószaga és egy leheletnyi
parfüm illata volt. Je Reviens. Ez volt Lettie néni kedvence. A legfelső
polcon egy kalapdoboz állt, de csupán divatjamúlt kalapok voltak benne.
Aztán az egyik sarokban talált egy egyszerű, régi kartondobozt, és
óvatosan leemelte. A tetejére egy címke volt ragasztva: Caroline Grantnek
a halálom után. Kérem, gondoskodjon róla, hogy megkapja.
Caroline szinte megesküdött volna rá, hogy egy elégedett kis sóhajt
hallott az ágyból, amikor kezében a dobozzal elhagyta a szobát. Letette a
konyhaasztalra.
- Vajon mi lehetett az, ami ennyire fontos volt neki? - kérdezte a
nagyanyját. - Szerinted most nyissam ki?
- Persze. Hiszen mindketten meghalunk a kíváncsiságtól - nevetett a
nagyanyja.
Caroline leemelte a doboz fedelét. Két bőrkötéses könyvet és egy
ékszeres skatulyát rejtett. Hevesen dobogó szívvel kinyitotta az utóbbit.
Elfojtott egy „Ó!”- t, mert rájött, hogy udvariatlanság lenne kimutatnia a
csalódottságát. Az ékszerdobozban egy apró gyémántokkal díszített,
régimódi gyűrű volt, egy üveg gyöngysor és három kulcs. Ezekből kettő
régi volt, szinte antiknak tűnt: egy sárgaréz kulcs, aminek a tetejét egy
szárnyas oroszlánnak látszó figura díszítette, egy nagy vaskulcs, olyan
félelmetes, mintha egy tömlöc zárjába illene, és egy kis ezüstkulcs, ami
valamilyen szekrénykét vagy dobozt nyithatott.
- Mi a csoda? - A nagyanyja ugyanolyan meglepettnek tűnt, mint
amilyen Caroline volt. - Kulcsok? Honnan voltak kulcsai?
- Egyik sem ismerős?
- Biztosan nem. Fogalmam sincs, mit akarhatott egy csomó régi
kulccsal. Lettie nem volt az a gyűjtögető típus. Világéleiében az
egyszerűséget kedvelte. És realista volt. Érzelemmentes.
- És a gyűrű meg a gyöngyök? - kérdezte Caroline. - Ezek voltak a
kedvencei?
 - Soha nem latiam ezeket rajta. Volt egy brossa anyánktól, amit
szívesen viselt. De azonkívül nem sok ékszert hordott, ugye?
Caroline félretette a kulcsokat, és kiemelte a két könyvel. Kinyitotta az
elsőt, és a borító belső oldalán a Juliet Browning, 1928 májusa, Velence
feliratot látta.
- Ó, ez egy vázlatfüzet! Rajzok. Szóval erről beszélt Let- tie néni. Azt
akarta, hogy megkapjam a rajzokat. Nem is tudtam, hogy szokott rajzolni.
- Egy időben nagyon lelkesedett érte - mondta nagyi. - Tudod,
művészeti akadémiára járt. ígéretes tehetségnek tartották.
Caroline meglepetten nézett fel.
- Művészeti akadémiára? Soha nem említette.
Nagyi megrázta a fejét.
- Nem, soha nem beszélt az életéről. Persze abba kellett hagynia a
tanulmányait, amikor apánk elvesztette a pénzét, és meghalt.
Emlékszem, milyen csalódott volt emiatt. Sikerült munkát kapnia egy
közeli lányiskolában, ahol rajzot tanított. Hát, valakinek el kellett tartania
anyánkat és engem. Hat évvel vagyok fiatalabb nála, még iskolába
jártam.
Caroline a vázlatfüzetet lapozgatta.
- Egész ügyes volt, nem? Ó, és nézd, ezek a rajzok Velencében
készültek! Egy gondola és a Szent Márk- templom. Velence, azt hiszem,
ezt próbálta mondani, mielőtt meghalt. Valamit Velencéről. Sosem
tudtam, hogy utazgatott.
- Hortensia néni Olaszországba vitte őt, ajándékképpen a
tizennyolcadik születésnapjára - mondta a nagyi. - Mindig is nehezteltem
rá egy kicsit, mert mire az én tizennyolcadik születésnapom eljött, már
nem volt pénzünk. Hortensia néni is apámra bízta a pénze kezelését, így
persze ő is mindenét elveszítette. - A nagyanyja Caroline szemébe nézett.
- Én soha nem jártam olyan előkelő bentlakásos iskolába, mint Lettie.
Nekem egy helyi zárda jutott. És semmi európai kiruccanás. Valójában,
akkor jártam először külföldön, amikor a nagyapáddal rögtön az
esküvőnk után Indiába költöztünk.
- Az melyik évben volt?
 - Ezerkilencszázharminchétben. Huszonegy éves voltam, és
borzasztóan naiv. Mondhatom, India szörnyű sokként ért. A hőség, a por,
a legyek és a koldusok. Ha tehettem volna, azonnal hazamenekülök
anyámhoz. - Nagyi zavartan kuncogott. - De kitartottam. Jim
csodálatosan türelmes volt. Jó ember. Sajnálom, hogy sosem
ismerhetted.
Caroline bólintott, rámosolygott a nagyanyjára, majd visszatért a
rajzokhoz.
- Ó, nézd csak! Lerajzolt egy jóképű velenceit. Vajon egy gondolás
lehetett? Ó, és továbbment Firenzébe. Látod? Az ott a Ponte Vecchio. -
Becsukta az első vázlatfüzetet, és kezébe vette a másodikat. - Ez is
Velence - állapította meg. - És 1938- as keltezésű. Tehát visszatért.
- Igen, azt hiszem, így volt - bólintott a nagyanyja. - Emlékszem, anyám
azt írta az egyik levelében, hogy Lettiet felkérték, hogy a nyári szünetben
vigyen el egy csapat iskolás lányt egy külföldi kirándulásra.
Caroline lapozgatott. Ezek a rajzok szintén Velencét ábrázolták, de egy
ügyesebb kéz készítette őket. A perspektíva tökéletes volt. Az emberek
arca a piacon rendkívül életteli volt. Egy park fákkal és szökőkúttal. Még
több gondola. Egy szabadtéri étterem lampionokkal...
- Szemmel láthatóan nagyon tetszett neki - állapította meg. - Gyakran
járt oda?
- A háború után többé nem ment vissza. Azt hiszem, elege lett
Európából. Tudod, ott rekedt.
- Ott rekedt?
- Igen. 1939- ben elnyert egy európai tanulmányi ösztöndíjat. Gondolj
bele, a lehető legrosszabb időben! De azt hiszem, nem utasíthatta vissza
a lehetőséget. Aztán kitört a háború, ó pedig nem tudott hazajönni.
Sikerült eljutnia Svájcba, és ott várta meg a végét. Azt hiszem, menekült
gyerekekkel foglalkozott.
- Ó, értem. - Caroline a homlokát ráncolta. - Furcsa, hogy nem ment
vissza tanítani, miután hazajött. Nyilvánvalóan szeretett gyerekekkel
foglalkozni.
 - Nem tudom. Gondolom, szomorú dolgokat látott a háború alatt. A
németek kapitulációja után még egy ideig ott maradt, és a menekültekkel
dolgozott. Közvetlenül előttem tért vissza Angliába.
- Hogyhogy én erről semmit sem tudtam? - kérdezte Caroline.
- Soha nem kérdezted. A fiatalokat nem érdekli az öregek élete. És
gondolom, hogy néhány emlék nagyon fájdalmas volt a
dédnagynénédnek, ahogy nekem is. Tudom, hogy néhány olyan
menekülttel is foglalkozott, akik túlélték a koncentrációs táborokat. Ez
bárki számára rettentően felkavaró lehetett.
Caroline becsukta a második vázlatfüzetet.
- Amit nem értek, az az, hogy azt mondod, mindent rám hagyott a
végrendeletében. Akkor miért pont ezt a dobozt emelte ki? Miért volt
annyira fontos neki?
- Fogalmam sincs - rázta meg a nagyanyja a fejét. - Soha nem említette,
csak azt akarta, hogy megkapd a dobozt.
- Vázlatfüzetek és régi kulcsok. Ennek semmi értelme. A kulcsok
valaminek a szimbólumai? Talán azt akarta, hogy visszamenjek
művészetet tanulni?
- Ezt biztosan megemlítette volna - jelentette ki nagyi. - Nagyon
egyenes ember volt, nem igaz? Világosan megmondta volna, ha úgy érzi,
hogy ezt kellene tenned.
Caroline mosolyogva bólintott.
- Azt akarta, hogy keressek meg valamit. Ez a doboz volt az? De azt
mondta, hogy menjek el. Azt hittem, azt akarja, hogy hagyjam magára, de
továbbra is a kezemet szorongatta, és aztán azt hiszem, azt mondta:
„Velence”.
- Nagyon különös. - Mindketten a dobozt bámulták, aztán egyszerre
néztek fel, és találkozott a tekintetük. Nagyi habozott, mielőtt azt
mondta:
- Csak arra tudok gondolni, hogy...
- Hogy micsoda?
- Nevetségesen hangzik, de azon tűnődöm, hogy vajon nem azt akarta-
e, hogy elmenj Velencébe.
 Caroline rámeredt a nagyanyja nyugodt arcára.
- Mondott erről valaha is bármit?
Nagyi megvonta a vállát.
- Talán úgy gondolta, jót tenne, ha kicsit kiszakadnál a házasságod és a
Teddy miatti aggodalomból.
- De miért pont Velencébe? Miért nem csak úgy külföldre, utazgatni?
- Néni tudom, kedvesem. Csak azt tudom, hogy a doboz volt a
rögeszméje. Megígértette velem, hogy megkapod.
- Akkor miért nem írt nekem egy üzenetet, hogy azt szeretné, ha
elmennék Velencébe, mert ő nagyon szeretett ott lenni? Vagy azt akarta,
hogy ott szórják szét a hamvait?
A nagyanyja a fejét ingatta.
- Nem tudom, mit akart.
- Egyszer jártam Velencében - jegyezte meg Caroline. - A nászutamon.
Július volt, és mindenütt hemzsegtek a turisták, meleg volt és büdös.
Josh utálta. Csak egy napot maradtunk, aztán elmentünk
Horvátországba.
- De te nem utáltad? - kérdezte nagyi.
- Nem. Valójában szerettem volna többet látni belőle. - Caroline a
kezébe vette a három kulcsot. - És ezek vajon mit jelentenek? Kulcsok
Velencéhez? Különben sem mehetek át a kontinensre. Van munkám és
van egy fiam. És itt vagy te.
- Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy idén még nem vettél ki
szabadságot.
- Nem. - Caroline ezen elgondolkodott. - Mert Teddy nem volt itt a
nyáron. Nem akartam nélküle kirándulni.
- Hát akkor...
- Mi hát akkor?
- Van időd utazni. Azt mondták, hogy Teddy egy darabig nem ülhet
repülőre. És gyanítom, hogy sokan még mindig félnek az utazástól a
történtek után, így a szállodák biztosan jó árakat kínálnak. Miért nem
teszel eleget Lettie utolsó kívánságának, és utazol el, hogy néhány napig
jól érezd magad Velencében?
 Caroline kinézett az ablakon. Eső dobolt az üvegen.
- Ez az évszak aligha alkalmas egy velencei kirándulásra. Télen nem
árasztja el a víz?
- Még nincs tél. Ősz van, a köd és a békés gyümölcsérés évszaka. Az
Adriai- tengernél valószínűleg még mindig meleg és napos az idő. - A
nagyanyja a két kezébe fogta Caroline kezét. - És jót tenne egy kis
pihenés. Olyan feszült vagy, mióta Josh elment, és ez az egész szomorú
ügy elkezdődött.
- Te nem lennél feszült, ha a férjed otthagyna, aztán megpróbálná
elvenni tőled a fiadat? - kérdezte Caroline, de azonnal meg is bánta a
kirohanását.
- Persze hogy az lennék. De a lényeg az, hogy pillanatnyilag nem
tehetsz ellene semmit. Türelmesnek kell lenned, és várnod. Szóval azt
mondom, teljesítsd, amit Lettie néni utolsó kívánságának gondolunk.
Fogd a dobozát, és menj el Velencébe! Szórd szét a hamvait abban a
városban, amit nyilvánvalóan imádott!
- Szeretnél velem jönni?
A nagyanyja elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Ó, nem, kedvesem. Az én utazós napjaimnak már vége. Különben is,
ha Lettie- nek ez lett volna a kívánsága, világosan megmondta volna. Azt
akarta, hogy te menj. Nem én.
 8. FEJEZET

Juliet, Velence, 1938 júliusa

Soha nem gondoltam volna, hogy az elmúlt tíz év eseményei után lesz
még alkalmam ellátogatni Velencébe, de újra itt vagyok az imádott
városomban. Mintha csoda történt volna. Néhány órája érkeztem Miss
Frobisherrel és tizenkét lánnyal az Anderley House iskolából, ahol
tanítok. A vonaton nagy volt a hőség és a zsúfoltság, és Velencébe érve
meg kellett küzdenünk egy csomó férfival, akik - amint kiléptünk a
pályaudvarról - , megpróbálták elvenni tőlünk és gondolákba pakolni a
táskáinkat, pont ahogyan tíz évvel ezelőtt, amikor Hortensia nénivel
jöttem ide.
- Ó, Miss Browning, ez rémes, nem igaz? - jajveszékelt Miss Frobisher, és
belekapaszkodott a karomba. - Egészen egyszerűen hátborzongató. Mi a
csodáért nem vittük a lányokat inkább Párizsba? A franciák sokkal
civilizáltabbak, mint ez a bárdolatlan csőcselék. Valószínűleg megölnek
bennünket az ágyunkban, már ha nem halunk meg hőgutában, mielőtt
megtaláljuk a kolostort.
Próbáltam megnyugtatni, és megkönnyebbültem, amikor megtudtuk,
hogy a kolostor, ahol megszállunk, azon kevés helyek közé tartozik
Velencében, amik közelében nincs hajózható csatorna. Ehelyett át kellett
kelnünk a Canal Grandén átívelő Ponte degli Scalzin, egy soklépcsős
kőhídon a Santa Croce negyedbe, azután egy kisebb, meredekebb hídon
egy másik csatornán, majd szűk sikátorokban kanyarogni. Úgy tűnt, hogy
ezeknek minden sarkán más- más utcatábla áll, ami még bosszantóbb, ha
az ember bőröndöt cipel. Fülledt meleg volt, és Miss Frobisher egy akkora
bőröndöt hozott magával, hogy alig bírta felemelni. Sajnáltam, de nem
ajánlottam fel, hogy viszem helyette.
- Ugye, mindjárt ott vagyunk, kisasszony? - nyafogott az egyik lány. -
Leszakad a karom.
- Mikor ihatunk valamit, kisasszony? - csatlakozott hozzá egy másik. -
Mindannyian szomjan halunk.
Ez jelentette a másik kellemetlenséget. A vonatunkon nem volt
étkezőkocsi. Ez eleinte nem okozott gondot, mert amikor Calais- ban este
felszálltunk, ott voltak a magunkkal hozott szendvicseink. Reggel viszont
sokként ért bennünket, amikor kiderült, hogy nem kapunk forró italt.
Milánóban kellett átszállnunk, és reméltük, hogy az állomáson találunk
innivalót, de a vonatunk későn érkezett, nekünk pedig rohannunk kellett,
hogy elérjük a velencei csatlakozást. A szám olyan száraz volt, mint a
smirgli, és tudtam, min mehetnek keresztül a lányok.
- Rémes ez a hely - lihegte Miss Frobisher, miközben továbbvonszolta
magát. Az arca céklavörös volt, és fénylett az izzadságtól. Nagydarab nő
volt, és nem szokott hozzá a hőséghez. - Hogy jutott eszébe, hogy
idejöjjünk, Miss Browning?
- Kulturális kirándulásra jöttünk, Miss Frobisher - válaszoltam, és
igyekeztem türelmesnek és optimistának tűnni. - Velencének nagyszerű
festmény- és szoborgyűjteménye van, és maguk az épületek is mind
műalkotások.
A lányok számtalan rajzolnivalót találnak majd, és rengeteget tanulnak
történelemből. - Átvettem a bőröndöt a másik kezembe, és igyekeztem
nem mutatni, hogy én is közel állok a kimerültséghez. - Én magam is
jártam itt tizennyolc éves koromban, és teljesen elvarázsolt a város.
- Nem mondhatnám, hogy eddig bármilyen történelmi emléket vagy
említésre méltó dolgot láttam volna - csattant fel Miss Frobisher. - Egy
undorító, koszos vasútállomás, egy csapat veszedelmes férfi, akik mind
bűzlöttek és erőszakoskodtak velem. És látta azt a rengeteg katonát és azt
a sok feketeinges férfit az állomáson? Mussolini verő- legényei. Olvastam
róluk. Ugyanolyan rosszak, mint Hitler. - Ledobta a bőröndjét a
macskakőre, beletörölte a kezét a szoknyájába, majd újra felemelte a
táskát. - Legalább egy rendes szállodában szálltunk volna meg, nem
pedig egy pogány római katolikus létesítményben.
- Nem én választottam, Miss Frobisher - közöltem, mivel már eléggé
fogytán volt a türelmem. - Az iskola igazgatótanácsának a döntése volt.
Mint tudja, nem voltak teljesen biztosak abban, hogy bölcs dolog- e
ideutazni. Cronin tiszteletes úgy érezte, hogy a szülőknek
megnyugtatóbb lenne, ha tudnák, hogy a lányaik éjszakára biztonságban
vannak egy zárdában.
- Csak kenyeret és vizet kapunk majd, kisasszony? - tudakolta Sheila
Barber, egy különösen idegesítő lány. - Olvastam a zárdákról. Az
apácáknak ostorral kell verniük magukat, hússzor imádkoznak egy nap,
és hajnali négykor kelnek.
- Biztosíthatlak, hogy ez nem ilyen hely, Sheila - feleltem. - Ez egy
vendégfogadó rend. Ez az, amit csinálnak, zarándokokat és látogatókat
fogadnak, mint amilyenek mi is vagyunk. Biztosítottak róla, hogy a lehető
legvendégszeretőbb hely.
Folytattuk a gyaloglást. Igazság szerint rajtam is kezdett úrrá lenni a
kiábrándultság és az aggodalom. Amikor a szülők egy csoportja azzal
kereste meg az iskolát, hogy a lányaiknak látniuk kell a kontinens jeles
műalkotásait, mielőtt a politikai helyzet még tovább romlik, és egyikük
kifejezetten Velencét említette, nem tudtam ellenállni a csábításnak.
Rajztanárnőként kézenfekvő választás voltam egy ilyen kirándulás
vezetésére. Emellett én vagyok az egyetlen ötven év alatti tanár a
tantestületben. A többiek vénlányok, akik az első világháború idején
voltak a házasulandó korban, így kevés esélyük volt arra, hogy valaha is
férjet találjanak, miután a háborúban a fiatal férfiak egész generációját
kiirtották. Úgy tűnt, hogy a legtöbbjük vonakodik Európába utazni ilyen
bizonytalan időkben. Végül Miss Frobishert, a történelem- tanárnőt
sikerült rábeszélni, hogy tartson velünk. Úgy volt, hogy az első néhány
napot Velencében töltjük, majd Firenzébe utazunk.
Egy girhes macska osont ki egy mellékutcából. Miaú, nyávogott
reménykedve.
 - Ó, nézzétek szegénykét! - mondta az egyik lány. - Annyira sovány!
Nem vihetnénk magunkkal? Egy tányérka tej kellene neki.
Ránéztem a lányra, és tizennyolc éves önmagam reménykedő
tekintetét láttam.
- Margaret, sajnálom, látni fogod, hogy ez a város tele van kóbor
macskákkal. Az itteni emberek nem becsülik úgy az állatokat, mint mi.
- Büdös van itt, kisasszony - panaszkodott az idegesítő Sheila. - Vajon a
csatornákból veszik a vizet? Gondolja, hogy elkapunk valamilyen
betegséget?
- Csak palackozott vizet fogunk inni, és vigyázunk a hámozatlan
zöldségekkel és gyümölcsökkel. Egyébként biztonságban leszünk -
válaszoltam, büszkén a nyugalmamra. Megálltam, hogy elolvassam az
utcatáblát egy omladozó, vörösre festett épületen. - Ó, igen! Már
majdnem ott vagyunk. Kitartás, lányok!
Hibát követtem el, hogy visszajöttem ide?, kérdeztem magamtól.
Rózsaszínű szemüvegen keresztül látom a múltat? Mindig is büdös és
koszos volt a város, csak én nem vettem észre?
Befordultunk egy zsákutcába, ami olyan szűk volt, hogy a lányoknak
libasorban kellett menniük. És határozottan csatornaszag volt.
- Itt kellene lennie. - Megnéztem a levelet. - Mater Domino kolostor...
Két kisfiú lépett ki az ajtón, focilabdát szorongatva.
- Scusi. Dove si trova Mater Domino?* - kérdeztem tőlük.
A gyerekek úgy bámulták az iskolai egyenruhás lányokat, mintha egy
másik bolygóról érkezett lények lennének, és némán mutattak a sikátor
vége felé.
- II primo a destra*** - mondta az egyikük.
- Grazie! - Visszafordultam Miss Frobisherhez. - Ott lesz a sarkon túl,
jobbra.
Befordultunk egy még szűkebb sikátorba. Egyenként szemügyre vettük
az épületeket. Aztán az utca túlsó végén, egy szürke kőfalon észrevettem
egy kis táblát, amin a Mater Domino felirat állt, fölötte egy kereszttel. A fal
közepén pedig egy masszív faajtó nyílt.
 - Ennek kell lennie - szóltam kissé kétkedve. - Azt kell mondanom, hogy
nem csapnak nagy reklámot maguknak.
- Maga beszél, Miss Browning - jelentette ki Miss Frobisher. - Beszéli a
nyelvet, ugye? Én csak latinul tudok, aminek már biztosan semmi
hasznát nem veszem.
- Otthon tanultam olaszul, csak a magam kedvére, Miss Frobisher. Nem
tudom, mennyire beszélem jól.
- Az imént megértette magát a fiúkkal.
Mosolyognom kellett.
- Nem volt túl nehéz, a sok mutogatás és gesztikulálás mellett.
Az ajtó mellett egy régimódi csengőzsinór lógott. Megrántottam, mire
távoli csilingelés hallatszott a házból.
- Szörnyen néz ki - suttogta az egyik lány. - Miért nincsenek ablakok?
- Én hallottam, mit csinálnak a kolostorokban - szólalt meg ismét
Sheila. - Megpróbálják megtéríteni az embert, és ha nem hagyja magát,
valami szörnyűség történik vele. Befalazzák meg kútba dobják.
- Ne butáskodj, Sheila! - szólt rá Miss Frobisher. Láttam, mekkora
erőfeszítésébe kerül, hogy higgadt és megnyugtató legyen. - Feleslegesen
ijesztgeted a társaidat. Biztos vagyok benne, hogy belülről tökéletesen
néz ki.
Ebben a pillanatban az ajtón félrecsúszott egy rács, és egy szigorú,
fehér fityulával keretezett arc jelent meg. Hallottam, hogy a lányoknak
elakad a lélegzete.
- Dominus uobiscum**** - mondta az apáca.
- Siamo il Gruppo dale sevola dall’lnghiterra.***** - Előre gyakoroltam
azokat a mondatokat, amikről úgy gondoltam, hogy szükségünk lehet
rájuk, és ez meggyőzően sikerült.
- Ah, ua bene*** - bólintott a nő. - Fáradjanak be!
Az ajtó lassan kinyílt, és beléptünk egy kis udvarra. Magas falak vették
körül, minden irányból eltakarva a napfényt.
- Várjanak itt, kérem! - mondta az apáca döcögő angolsággal, majd
eltűnt egy ajtóban, hosszú ruhája a földet söpörte. Körülbelül egy perc
múlva egy másik apáca jelent meg. Ez fiatalabb volt, és mosolygós.
 - Isten hozott benneteket, kedves lányok! Immaculata nővér vagyok. Én
leszek a háziasszonyotok. Megmutatom a szobáitokat. Kérem,
kövessetek!
- Az a helyzet, hogy mindannyian nagyon szomjasak vagyunk -
mondtam. - A vonaton nem volt étkezőkocsi.
Az apáca értetlenül nézett rám.
- A vonaton nincs ital. Nagyon szomjasak. Siamo assetati.
- Á! - bólintott az apáca. - A reggelihez túl késő van. Attól tartok, már
mindent elpakoltak. Viszek vizet a szobájukba, si?
- Palackozott vizet? - akadékoskodott Miss Frobisher az apáca és
énközém állva. - Létfontosságú, hogy csakis palackozott vizet igyunk. A
lányok nem betegedhetnek meg.
- A palackozott vízért fizetni kell - közölte az apáca.
- Rendben. Kifizetjük a palackozott vizet, csak kérem, küldesse fel! És
mikor lesz az ebéd? A lányok nagyon éhesek.
- Az ebéd egy órakor van - felelte a nővér. Aztán megenyhült az arca. -
Küldetek fel egy kis kenyeret és gyümölcsöt. Va bene?
- Si, va bene - mosolyogtam vissza rá.
Felvezettek bennünket egy meredek és keskeny kőlépcsőn. A lányok
szobáiban két- két emeletes ágy állt. Miss Frobisherrel mi egy kétágyas
szobát kaptunk. A fürdő a földszinten volt, egyszerű, de tiszta.
Körülnéztem a szobában, ami rendkívül spártai volt: fehérre meszelt fal,
két keskeny, vaskeretes ágy fehér ágyneművel, de ágytakaró nélkül, és
egy nagy kereszt a falon. Mosolyogva vettem észre, hogy az ablak be van
rácsozva, ami azonnal visszarepített a tíz évvel korábbi időkbe. Tisztán
előttem volt, ahogy lenéztem, és megláttam Leót, amint rám mosolyog a
csónakjából, és a karjait nyújtva arra biztat, hogy másszak le hozzá. Vajon
még mindig itt van Velencében? Biztosan. A családja már a középkor óta
itt él. És mostanra már megnősült. Házasember, megállapodott és
boldog, ahogyan azt vártam.
Ez alatt az ablak alatt nem volt csatorna. Csak egy keskeny utca. Egy
ház, aminek az ablakában muskátlis ládák álltak, a házak mögött pedig
egy templom lejtős teteje húzódott. A Canal Grande nem látszott. És
ebből az ablakból úgysem tudnék kimászni.
- Úgy vélem, ez megfelelő, Miss Browning - jelentette ki Miss Frobisher. -
Legalább tiszta. És biztonságos. Azon az ablakon senki sem tud bemászni.
- És mi sem tudnánk kimászni... már, ha tűz lenne - mutattam rá.
- Ez igaz. - Elhallgatott, amikor kopogtattak az ajtón. Egy fiatal lány
lépett be tálcával a kezében, amin egy nagy üveg víz, két narancs és egy
tányér édes zsemle volt. Nem nézett ki idősebbnek a mi védenceinknél, a
jelöltek egyszerűbb ruhájába volt öltözve.
- Azt hiszem, ez a hely mégiscsak elfogadható lesz, nem gondolja, Miss
Browning? - Miss Frobisher mindkettőnknek töltött egy pohár vizet.
Elfordultam az ablaktól. Nem kellett volna eljönnöm, gondoltam. Abban
a pillanatban megkondult egy harang a közelben, kongó hangja vibrált a
mozdulatlan levegőben. A szomszédos háztetőkről riadt
szárnycsapásokkal rebbentek fel a galambok, én pedig azonnal
visszaröpültem a régi időkbe.
- A harangok és a madarak városa - suttogtam magamban.

* Elnézést. Hol van a Mater Domino?

** Az első jobbra.
*** Az Úr legyen veletek.
**** Mi vagyunk az angliai iskoláscsoport.
***** Rendben.
 9. FEJEZET

Juliet, Velence, 1938 júliusa

A kolostor kellemesebbnek bizonyult, mint ahogyan azt először

gondoltam. Az ebédet egy hosszú, hűvös ebédlőben fogyasztottuk el,
aminek fehérre meszelt falai voltak, és rusztikus faasztalok és - padok
álltak benne. Spagettit kaptunk paradicsomszósszal és reszelt
parmezánnal, újabb adag kenyeret és gyümölcsöt. A lányok élvezettel
falatoztak, és azt kell mondanom, hogy nekem is ízlett az étel. Egyedül
ettünk, nyilvánvalóan mi voltunk az egyetlen vendégek a kolostorban.
Úgy látszik, az apácáknak saját étkezőjük volt, vagy más időpontban
ebédeltek. Utána megmutatták a fotelekkel és kanapékkal berendezett
közös helyiséget, ami egy kis kertre nyílt, ahol szökőkút csobogott.
Hortensia néni elégedett lenne, gondoltam. Egy másik kert Velencében.
Amíg a lányok és Miss Frobisher felmentek szundítani egyet, levittem a
táskámat a kertbe, és leültem az árnyékba. Először is elővettem egy új
vázlatfüzetet, ami nem volt olyan fényűző, mint az, amit apámtól kaptam
tíz évvel korábban, de akkor már semmi sem volt fényűző. Az élet a
legtöbb ember számára küzdelmet jelentett, és rájöttem, hogy
szerencsésebb vagyok, mint a legtöbben – legalábbis nem kellett sorban
állnom kenyérért és levesért, mint azoknak a szegény emberek, akiknek
nem volt munkájuk.
Kinyitottam a vázlatfüzetet, és beleírtam a dátumot. Aztán csak
bámultam az üres lapot. Vajon lesz időm rajzolni? Akarok rajzolni?
Elfelejtettem volna, hogyan kell? Az elmúlt néhány évben az egyetlen
művészi tevékenységem a diákoknak tartott bemutatók voltak:
perspektíva, színkörök, hogyan kell fákat és arcokat rajzolni. Őszintén
szólva, elment a kedvem a festészettől, miután el kellett hagynom a
művészeti akadémiát, ráadásul nem volt fölösleges pénzem olyan
könnyelműségekre, mint a festékek és a vászon. Visszatettem a
rajzfüzetet a táskámba, és helyette elővettem Velence térképét. Amikor
1928 nyarán visszatértem Angliába, megtartottam Hortensia néni
térképét, azzal a határozott szándékkal, hogy az iskolai szünetben
visszatérek, és festeni fogok. Azóta számtalanszor széthajtogattam,
átnéztem, majd újra összehajtottam, és úgy éreztem, hogy már
álmomban is kiismerem magam Velencében. Azonban a városnak ezen a
részén még nem jártam. Nem az a környék volt, amit a turisták általában
látogattak, ilyen közel a vasútállomáshoz és a kikötőhöz. Az ujjammal
megrajzoltam az útvonalat a Rialto hídig. Onnan már el tudtam vinni a
lányokat a Szent Márk térre. Jártak arra vízibuszok is, de otthon
meghagyták, hogy bánjunk óvatosan a pénzzel, semmi pazarlás, és
tartalékoljunk egy esetleges vészhelyzetre is. De legalább egyszer
végighajózunk a Canal Grandén - ez kihagyhatatlan - , és valószínűleg
Murano szigetére is elmegyünk, ahol ezúttal veszek magamnak egy
nyakláncot.
Felébredve Miss Frobisher döbbenten tapasztalta, hogy négy órakor
nem szolgálnak fel teát.
- Én egyszerűen nem tudok létezni a teám nélkül, Miss Browning -
jelentette ki. - Nincs egy teázó a közelben?
- Az egyetlen teázó, amit ismerek, a Szent Márk téren van, a neve
Florian, nagyon elegáns és fényűző hely, és biztos vagyok benne, hogy
meglehetősen drága. Itt az emberek nem isznak teát. Csak kávét.
- Kávét délután? Mi jöhet még? - csóválta meg Miss Frobisher a fejét.
Eszembe jutott, hogy a panzióban, ahol a nagynéném- mel
megszálltam, valóban szolgáltak fel teát délután, de akkor ott angol
vendégek laktak, ami erről a zárdáról nyilván nem volt elmondható.
- Gyanítom, hogy a lányok inkább fagylaltot szeretnének - vetettem fel.
- Az tényleg nagyon finom itt.
- Talán az is megteszi - értett egyet Miss Frobisher.
 A lányok egymás után bújtak elő kialvatlanul, és nem sok kedvük volt
bármit is csinálni.
- Olyan rövid időt töltünk itt, hogy muszáj valamit ma is csinálnunk -
mondtam. - Mi lenne, ha elmennénk fagyizni? Ismerek egy remek helyet a
Rialto híd közelében.
Ez mindenkit felvidított. A térképet követve, átvezettem őket a
kanyargós mellékutcákon, amíg ki nem értünk egy ismerős, szélesebb
területre, ahol a piacot tartották. És amikor elindultunk felfelé a Rialto híd
alacsony lépcsőin, és mindkét irányban feltárult előttünk a Canal Grande,
a lányok ámulva kapkodták a fejüket.
- Ó, nézzétek csak, ott lent! Látjátok a gondolákat? És azt a sok
gyönyörű épületet. Olyan, mint egy film, kisasszony. Vagy egy
tündérmese.
Azon kaptam magam, hogy mosolygok, mintha személyesen én
rendeztem volna a jelenetet.
- Várjatok, amíg holnap meglátjátok a Szent Márk teret! És a
dózsepalotát. Mindannyian elhoztátok a vázlat- füzeteteket, ugye?
Megvesszük a fagylaltunkat, aztán keresünk egy helyet, ahol leülünk, és
rajzolunk egy kicsit. Lehet az híd vagy a piaci bódék, vagy akár egy
érdekes háztető vagy egy kopogtató is. Velencében az ember sosem fogy
ki a rajzolnivalóból.
Különböző ízű fagylaltokat választottak. Én a frissítő citromot és a
mogyorót kértem, és több lány követte a példámat. Aztán letelepedtünk
egy régi templom lépcsőjére, és lázasan nyalogattuk a fagylaltot, nehogy
elolvadjon, és közben elégedetten sóhajtoztunk. Ezután egy jó órán át
rajzolgattunk, mielőtt visszatértünk a zárdába a csatorna túlsó partján
futó, az állomáshoz vezető főúton. Útközben sok érdekes üzlet mellett
haladtunk el, amik aranyat és ékszereket, bőrárut és karneváli maszkokat
kínáltak, és egyértelmű volt, hogy a lányokat le kell beszélnünk arról,
hogy vásárolgatni akarjanak a műélvezet helyett. Pont, mint én, annyi
évvel ezelőtt, gondoltam.
A vacsora paradicsomsaláta volt mozzarelIával, egy tál tészta, ezúttal
apró kagylóval, majd végül sajttál és gyümölcsök. Amikor felálltunk az
asztaltól, az apáca, aki gondoskodott rólunk, odajött, hogy végül jó
éjszakát kívánjon.
- Kilenckor kezdődnek a csendes órák, úgyhogy utána nem lehet
zajongani. És kérem, ne feledjék, hogy tíz órakor bezárjuk a kolostor
kapuját! Utána reggelig senki sem jöhet be, vagy mehet ki.
- Hallottátok ezt, lányok? - emelte fel Miss Frobisher a mutatóujját. -
Eszébe ne jusson senkinek kisurranni, különben kénytelen lesz a
küszöbön aludni. Miss Browning és én vagyunk a felelősek értetek, ezért
bízom benne, hogy jól fogtok viselkedni.
- Még csak ki sem mehetünk, hogy megnézzük, van- e tánc,
dzsesszzenekarok meg ilyesmi? - kérdezte az egyik lány.
Megráztam a fejem.
- Attól tartok, nincs tapasztalatom a táncklubokkal vagy a
dzsesszzenekarokkal, Mary. A szigorú nagynéném- mel voltam itt, aki
kijelentette, hogy a hölgyek nem mennek ki vacsora után kíséret nélkül.
Épp csak kimondtam, és olyan hevesen tört rám az emlék, hogy
majdnem megtántorodtam tőle. Én kimentem éjszaka. Szólt a zene, és
szél borzolta a hajamat. Élénken felidéződött bennem Leo képe, ahogy
visszanézett rám, és mosolyogva kormányozta a hajóját, és fogta a
kezem, ahogy sétáltunk a sötét parkban, és megcsókolt. Most úgy
éreztem, mintha egy gyönyörű álom lett volna. Vajon tényleg az volt,
akinek mondta magát? Tényleg egy palotában élt, vagy csak egy jóképű
szélhámos volt, aki szórakozott kicsit egy ártatlan turistával? És gondolt-
e rám az után az éjszaka után? Rájöttem, hogy valószínűleg soha nem
fogom megtudni. Nem adtam meg neki az angliai címemet, így, ha akart,
sem tudott volna kapcsolatba lépni velem. Aligha mehettem volna most
el a parazzóba, ahol állítása szerint lakott, azzal, hogy szeretném látni -
tizenkét lánnyal és Miss Frobisherrel a hátam mögött. Különben is, tíz év
telt el. Már nem voltam az a reményteli, érzelmes lány. Mostanra Leo
valószínűleg már nős, gyerekei születtek, és nem akar találkozni egy naiv
lánnyal, akit egyszer régen megcsókolt.
- Részei az itteni életnek. Tudod, az olasz emberek nagyon vallásosak.
Vannak, akik minden reggel misére járnak. A nővérek pedig naponta
többször imádkoznak.
- Hűha, örülök, hogy anglikán vagyok, te nem? - bökte meg Daphne a
szobatársát.
Frissen sült kenyeret reggeliztünk kemény tojással és lekvárral, és
hozzá tejeskávét, amit a lányok nagyon izgalmasnak találtak.
- Én még sosem ittam kávét, kisasszony - közölte az egyik lány. -
Anyukám azt mondja, hogy az csak felnőtteknek való. De nagyon finom,
nem igaz?
- Igen, az. Ahogy a kenyér is.
Reggeli után elindultunk a vasútállomás előtt lévő aporefto megálló
felé. Ott felszálltunk az egyesre, ami végigment a Canal Grandén. A
lányok most már tényleg le voltak nyűgözve. Kihajoltak, fényképeztek,
integettek a gondolásoknak, és arról beszélgettek, hogy melyik palotát
szeretnék maguknak. Én kiszúrtam a Palazzo Rossit, és az ablakokat
fürkésztem, abban a reményben, hogy meglátok egy arcot, ám a
spaletták be voltak zárva a hőség miatt.
A San Marco megállónál leszálltunk, és végigsétáltunk a vízparton, ahol
gondolák himbálóztak a kikötőjükben, amíg el nem értük a Szent Márk
tér bejáratát. A lányok ugyanúgy reagáltak, mint én tíz évvel korábban,
megcsodálták a magas harangtornyot, a székesegyház kupoláit, a
kávézókat a szabadtéri asztalokkal, amik délelőtt tízkor még szinte
üresek voltak. Ültek és rajzolgattak, megnézték a Szent Márk- bazilikát,
majd a dózsepalotát. Végül, ahogy tíz évvel korábban én is tettem,
elmentünk arra a kis hídra, ahonnan rá lehetett látni a Sóhajok hidjára.
Mindannyian romantikusnak találták.
Visszatértünk a kolostorba ebédelni, ami ezúttal finom zöldségragu
volt, ezt pihenés követte, majd újra elmentünk fagyizni és rajzolni.
Másnap elvittem a lányokat a Gallerie deli’ Accademiába. Miközben
megvettem a belépőjegyüket, láttam, hogy egy csapat diák bemegy a
szomszédos épületbe, ahol az akadémia működött. Rajzmappát cipeltek,
és úgy nevetgéltek, mintha nem törődnének a világgal. Ilyennek kellett
volna lennem, gondoltam, aztán emlékeztettem magam, hogy legalább
egy évig tanulhattam. Jobb a semminél. Jobb, mint azoknak a
szerencsétleneknek, akiknek nincs munkájuk, és elveszítették minden
reményüket.
- Még több festmény, kisasszony? - nyafogott Sheila, amikor
bevezettem őket a régi mesterek alkotásait bemutató terembe. - A régi
művészet olyan unalmas. Csupa szentek meg ilyesmi.
- Igen, kisasszony, mikor vásárolhatunk? - szólt egy másik hang.
- Tudjátok, ez elvileg egy kulturális kirándulás - mutattam rá. - Holnap
majd elmegyünk Muranóba, ahol vásárolhattok üvegeket, ha szeretnétek.
Nagyon szépek.
Tetszett nekik az ötlet, és így másnap ellátogattunk a szigetre.
Ugyanazokat a gyöngyöket láttam, amiket Hortensia nénivel is
megcsodáltam, és ezúttal vettem is egy nyakláncot. Miközben a
vízibuszra vártunk, hogy visszatérjünk a városba, észrevettem egy
plakátot, ami a biennálét hirdette. Hát persze, páros év volt, a nagy
modern művészeti kiállítást a kertekben rendezték meg.
- Lányok, szerintem örülnétek, ha több modern művészeti alkotást
látnátok - mondtam, amikor leszálltunk a vaporettóről, és visszamentünk
a kolostorba. - Van itt egy híres kiállítás, ami a világ minden tájáról
származó modern művészeti alkotásokat mutat be egy meseszép
kertben. Talán holnap elmegyünk oda.
- Biztos benne, hogy a modern művészet megfelelő a lányoknak? -
kérdezte Miss Frobisher. - Láttam néhány dolgot ezekből, amit manapság
művészetnek neveznek.
- Jó lenne, ha tudnák, hogy napjainkban milyen alkotások születnek,
ahelyett, hogy csak a múltra hagyatkoznának - válaszoltam. - Saját
maguk dönthetik el, hogy a modern művészetet ugyanolyan szépnek
találják- e.
így másnap reggel a Giardini felé vettük az irányt. Az időt hűvösnek és
kellemesnek éreztük, ahogy a fákkal szegélyezett ösvényen közeledtünk
a kiállításhoz. Azon kaptam magam, hogy eltűnődöm, pontosan hol is
van Leo fája a szoborral, vagy a gyep, ahol piknikeztünk, és ahol
megcsókolt. A park tele volt emberekkel, köztük számos feketeingessel,
az olasz fasiszták fegyveres osztagával, és a helyi rendőrséggel, akik az
elhaladó tömeget figyelték. Tönkretették a környezet békéjét. Vajon mit
kereshetnek? Itt mindenki olyan nyugodtnak tűnt, és élvezte a parkban
töltött időt.
Megnéztük a főpavilont, ahol Miss Frobishert kellőképpen
megdöbbentett néhány festmény és szobor.
- Hogy lehet ezt művészetnek nevezni? Ezek csak mázolmányok. Úgy
néz ki, mintha vérrel fröcskölték volna össze a vásznat.
- Gyanítom, hogy ezt akarta elérni a művész - válaszoltam. - A spanyol
polgárháborúról szól.
Neki inkább a német pavilon tetszett, ahol az alkotások, összhangban a
náci propagandával, boldog, szőke parasztokat ábrázoltak a mezőkön, és
lenyűgöző emlékműveket. Rájöttem, hogy a zsidó művészek valószínűleg
elmenekültek Németországból, ahogyan azok az alkotók is, akiknek a
munkái nem illeszkedtek a párt gondolkodásához.
Miss Frobisher érdeklődéssel mutatott rá, hogy a művészek közül
néhányan osztrákok.
- Hát persze - bólogatott. - Németország annektálta Ausztriát, ugye? Jó
látni őket így együtt, boldogan.
Hallgattam, és nem mondtam ki, amit gondoltam. Amikor indulni
készültünk, német tisztek egy csoportja lépett a terembe, akik hangosan
beszéltek, és olyan arrogánsán tolták félre az útból az embereket, hogy
alig tudtam visszafojtani a dühömet.
Ahogy közeledtek felénk, hangosan így szóltam:
- Gyertek, lányok! Azt hiszem, ebből már eleget láttunk, nem igaz? Ez
mind propaganda. Nem igazán lehet művészetnek nevezni.
És kivezettem őket a teremből. Apró győzelem volt, de jólesett.
Tovább jártuk a kiállítási területet, megnéztük a többi nemzeti
pavilont. Éppen az amerikai kiállításról léptünk ki, amikor egy
nyilvánvalóan fontos emberekből álló csoport jött felénk. Jól szabott
öltönyt viselő férfiak, akik a hatalommal járó magabiztossággal
mozogtak. Gyanítottam, hogy egy külföldi küldöttséget vezetnek körbe.
Aztán megláttam Leót. A csoport közepén állt, és mondott valamit a többi
férfinak, akik figyelmesen hallgatták. Azonnal felismertem. Alig változott,
kivéve, hogy egy kicsit meghízott és drága öltönyt viselt. A zabolátlan,
sötét fürtjeit is rövidre nyíratta.
Kővé dermedtem. Oda akartam kiáltani neki, de nem mertem. Mi van,
ha elfelejtett? Elmegy mellettem, mintha nem is léteznék? De nem
nézhettem tétlenül, hogy csak úgy eltűnjön. Tettem egy óvatos lépést
előre, és abban a pillanatban ő is rám nézett. Meglepetést láttam a
szemében, és felismerést.
- Julietta? Tényleg te vagy az? - kérdezte.
Alig tudtam megszólalni.
- Tényleg.
- Nem tudom elhinni! Visszajöttél. Ilyen hosszú idő után.
- így van.
A társaságában lévő férfiakhoz fordult.
- Un momentito, per fauore. - Odajött hozzám. - Most nem tudok
beszélni - mondta halkan. - Körbevezetem ezeket az embereket a
kiállításunkon. Tudod, ők fontos befektetők. De mikor találkozhatunk?
Ráérsz egy vacsorára ma este? Megint a nagynénéddel vagy itt?
Ezen mosolyognom kellett.
- Nem, ezúttal nincs itt a nénikém.
Öröm csillant a szemében.
- Az nagyon jó! Akkor elmehetünk vacsorázni anélkül, hogy engedélyt
kérnénk, ugye? Hol laksz? Nyolcra érted megyek.
Körülnéztem, tudatában lévén a rám szegeződő szempároknak.
- Előbb meg kell beszélnem a kolléganőmmel.
- Hivatalos ügyben vagy itt?
- Tanárnő vagyok, és egy csapat lányt kísértem el a kirándulásra. Egy
zárdában szálltunk meg.
Odamentem Miss Frobisherhez.
- Nem bánná, ha ma este elmennék vacsorázni ezzel az úrral? Egy régi
barátom még abból az időből, amikor a nagynénémmel jártam itt, és
évek óta nem láttam.
- Gondolom, rendben van, ha a család régi barátja - felelte Miss
Frobisher kétkedve, jól megnyomva a „család” szót. - De ne feledkezzen
meg a zárda házirendjéről!
- Igen, természetesen. - Visszafordultam Leonardóhoz. - Szívesen
vacsoráznék veled, de nem lehetne egy kicsit korábban? A zárdában tíz
órakor bezárják az ajtót, és sajnos rácsok vannak az ablakokon.
- Dió mio! - csóválta meg Leo a fejét. - Miért egy ilyen helyen szálltatok
meg?
- Az iskola biztos akart lenni abban, hogy a lányok megfelelően
gardírozva és biztonságban lesznek.
- Melyik zárda az?
- A Mater Domino Santa Crocéban.
Ismét megrázta a fejét.
- Te szegény! Ennél még a Regina panzió is jobb lenne. De nem számít.
Elmehetek érted?
- Találkozzunk valahol - javasoltam. Nem akartam, hogy Miss Frobisher
vagy a lányok szemtanúi legyenek a találkozásunknak. - Ne gyere értem!
A zárda eléggé kiesik.
- Honnan esik ki? - kérdezte zavartan.
- Csak arra gondoltam, hogy távol esik mindentől. Kényelmetlen
megközelíteni. Vaporettóval könnyen el tudok menni bárhová.
- Rendben. Lehet, hogy nehezen is érnék át fél nyolcra Santa Crocéba.
Akkor vacsorázzunk a Danieliben. Ismered a helyet. A San Marcótól
jobbra, a vízparton. Könnyen megközelíthető. A San Zaccaria megálló?
Bólintottam.
- Igen. Nem probléma.
- Találkozzunk az előcsarnokban. Akkor fél nyolckor?
- Igen. Remek. Köszönöm! - dadogtam.
Kezet nyújtott, és amikor megfogta az enyémet, megszorította.
- Akkor este. - És visszament a várakozó férfiakhoz.
- Szörnyen vörös az arca, kisasszony - jegyezte meg Sheila.
- Nagyon meleg van ma, ugye? - mondtam. - Mindannyiunknak jólesne
egy hűsítő ital.
 10. FEJEZET

Juliet, Velence, 1938 júliusa

Amikor aznap este a vacsorához készülődtem, rájöttem, hogy nincs

elegáns étteremhez megfelelő ruhám. Nem vittem magammal hosszú
ruhát, és igazából az összes estélyiül abból az időből származott, amikor
még azt remélték, hogy bálokba és partikra fogok járni, és találkozom egy
számomra megfelelő fiatalemberrel. Abból az időből, mielőtt minden
megváltozott a világomban. Egy királykék délutáni ruha volt nálam, ami
valaha anyámé volt, és egy rojtos selyemkendő. A ruha lábszárközépig
ért, és valamivel mélyebb nyakkivágása volt, úgyhogy ez is megtette. A
kendő krémszínű volt, aranypöttyökkel, a gyöngyök pedig azok voltak,
amiket Muranóban vettem, kék és arany színűek - tökéletes.
- Akkor ez a férfi a családja barátja, Miss Browning? - kérdezte Miss
Frobisher, amikor leültem, hogy felhúzzam az egyetlen jó harisnyámat.
- Akkor ismerkedtem meg vele, amikor a nagynéném- mel jártam
Velencében - feleltem fel sem pillantva, és nem is igazán a kérdésre
válaszolva. - Nagyon előkelő családból származik. Valójában az övéké az
egyike azoknak a palotáknak, amiket a vaporettóról láttunk.
- Szavamra, remek parti.
Ezt eleresztettem a fülem mellett, és igyekeztem nem elpirulni.
- Nem bánja, ha egy estére egyedül marad a lányokkal?
Miss Frobisher elmosolyodott.
- Azt hiszem, hogy ezeken a szigorú falakon belül meglehetős
biztonságban vagyunk. Nem, menjen csak, és érezze jól magát! Isten a
tudója, hogy manapság nincs sok lehetőségünk a szórakozásra.
Különösen egy ilyen fiatal nő, mint maga, megérdemli, hogy egy este
elmenjen kikapcsolódni.
- Köszönöm! - mondtam hálás mosollyal. Nem is tudtam, hogy a
kolléganőmnek van egy gyengédebb oldala is.
- És ki tudja? - bólogatott Miss Frobisher ravaszul. - Lehet, hogy még
lesz belőle valami.
Hét órakor átkeltem a Scalzin hídon a vaporetto megállójához, és
sikerült felszállnom az egyesre.
- Signori na! - Egy munkásoverallt viselő férfi félrehúzódott, hogy
beállhassak a sarokba, ahol védve voltam a széltől, és nem nyomott
össze a tömeg. Hálásan rámosolyogtam. A nap éppen lenyugodott a
lagúna fölött, rózsaszínűre festve a vizet. Az égen sirályok köröztek. Egy
távoli templomból harangszó szállt felénk. Nagy levegőt vettem, és
megpróbáltam mindent magamba szívni, a legjobb lett volna egy üvegbe
zárni, hogy otthon, esős napokon, anyám szalonjának a csendjében
elővegyem.
A San Zaccariánál leszálltam, és elindultam a Danieli Hotel felé,
óvatosan lépegetve a macskaköveken, mivel nem voltam hozzászokva a
magas sarkú cipőhöz. A rózsaszínű márványépülethez érve azonban
megtorpantam, és majdnem inamba szállt a bátorságom. Csinos
egyenruhát viselő portások, befelé igyekvő, elegánsan öltözött párok. Ez
egy olyan világ volt, ahonnan nyilvánvalóan kilógtam. De emlékeztettem
magam, hogy Leo odabent vár rám. Alig tudtam elhinni.
- Ennek így kellett történnie - suttogtam. Hogy Leo ott volt a biennálén,
pontosan ugyanabban a pillanatban, amikor én. A sors akarta így. Vettem
egy mély lélegzetet, és az ajtóhoz léptem.
- Signorina? - Egy portás állta el az utamat. - Itt lakik?
- Nem, itt vacsorázom valakivel - feleltem. - Signor da Rossival.
- Á! Isten hozta! - A tekintete arról árulkodott, hogy a ruhám nem
megfelelő, de nem tartóztathatta fel Leonardo da Rossi vendégét. Ahogy
beléptem az előcsarnokba, próbáltam nem látványosan eltátani a
számat, annyira lenyűgöző volt. Valaha palota volt, és még mindig úgy
nézett ki. A terem egyik oldalán márványoszlopok támasztották a
mennyezetet, míg a másik oldalt egy több méter magasba nyúló átrium
foglalta el, körülötte vörös szőnyeggel borított lépcsőház kanyargó«
felfelé. Életemben még soha nem láttam ilyen pompát.
Elbizonytalanodtam, úgy éreztem magam, mint egy vidéki bugris, aki
szörnyen nem illik erre a helyre.
De aztán megláttam Leót. A bárpultnál állt, és egy férfival beszélgetett,
de azonnal észrevett, és odajött hozzám.
- Szóval az apácák hagytak megszökni? - nézett rám azzal a jól ismert,
csibészes mosolyával.
- Igen. És a másik tanárnő volt olyan kedves, és beleegyezett, hogy
vigyáz a lányokra.
- Nagyon primitív a hely?
- Nem olyan rossz. Az étel egyszerű, de finom. Megfogta a karomat.
- Biztosíthatlak, hogy az itteni ételek sokkal finomabbak lesznek.
Gyere! Fel megyünk az emeletre.
Hagytam, hogy a lifthez vezessen.
- Terrazzo - mondta a liftkezelőnek, és csendben suhantuk felfelé.
Nagyon erősen tudatában voltam a közelségének, és mintha megérezte
volna, rám mosolygott. Kiléptünk az étterembe, egy hatalmas, tükrökkel
borított helyiségbe, amit bársonyszékek, csillogó üveg és ezüst díszített.
Leo halkan mondott valamit a főpincérnek, mire átvezettek minket az
éttermen, ki a túlsó oldalon lévő teraszra. Most már tényleg elakadt a
lélegzetem. A leglenyűgözőbb kilátás tárult elénk a lagúnára, a vízpartra,
San Giorgio szigetére, amit bearanyozott a lenyugvó nap fénye.
- Ó, ez meseszép! - Csak ennyit tudtam mondani.
Leo úgy ragyogott, mintha ezt direkt az én kedvemért intézte volna el.
- Gondoltam, hogy tetszeni fog. A kedvenc kilátásom a városra -
mondta. - Nem bánod, hogy kint ülünk?
- Nem, ez tökéletes. - Nem tudtam levenni a szemem a látványról. Egy
pincér kihúzott nekem egy széket az egyik elülső asztalnál, és leültem.
Átnyújtott egy kinyitott étlapot. Felpillantottam Leóra. - Hagyom, hogy te
válassz. Attól tartok, az olasz konyhával kapcsolatos ismereteim a
spagettire korlátozódnak.
Leo bólintott, és pergő olasz nyelven leadta a rendelést a pincérnek, aki
egy kis meghajlással visszavonult.
- Kezdjünk Camparival, olajbogyóval és kenyérrel - javasolta Leo. -
Hogy előkészítsük az ízlelőbimbóinkat. És azt hiszem, ha az ember
Velencében van, tengeri ételt kell ennie. Ez így megfelel neked?
- Amíg nem az a fritto misto, amitől a nagynéném megbetegedett -
válaszoltam.
Leo kuncogott.
- Biztosíthatlak, hogy bármelyik itteni fritto misto jobb, mint az, ami
megmérgezte a nénikédet. De nem, ma este nem fritto mistót fogunk
vacsorázni. Első fogásnak pácolt polipot, vörös garnélarákpürét és fésű
kagylót rendeltem. És egy tányér libamájat, mert itt nagyon jól csinálják.
Megérkezett a Campari. Próbáltam nem kimutatni, mennyire meglep a
keserűsége. Leo rám mosolygott.
- Semmit sem változtál - mondta.
- Ól Szerintem igen.
- Hát, talán a szemed egy kicsit bölcsebb és egy kicsit szomorúbb lett.
- Az élet nem mindig abba az irányba megy, amire számítunk.
- De hát a művészeti akadémiára készültél. Alig vártad. Nem mentél el?
Miért nem? Miért tanítasz, ahelyett, hogy híres művész lennél?
- Az első évet elvégeztem. Csodálatos volt. Pont olyan, amilyennek
reméltem. De apám befektette az összes pénzét és a nagynénémét, aztán
az egészet elvesztette a ’29- es tőzsdekrachban. Rossz volt az egészsége,
ahogy azt hiszem, mondtam is, mióta gáztámadás érte a lövészárokban,
és ez már túl sok volt neki. Tüdőgyulladást kapott, és nem sokkal később
meghalt. Ott kellett hagynom a főiskolát, és munkát keresnem, hogy
eltartsam anyámat és a kis- húgomat. Szerencsém volt, hogy felvettek
rajztanárnak a házunkhoz közeli leányiskolába. Anyám a templomból
ismerte az igazgatónőt. így azóta is rajzot tanítok. A fizetés nem valami jó,
de arra épp elég, hogy a fejünket a víz fölött tartsuk.
- Milyen víz? - Megint zavartnak tűnt.
 Nevettem.
- Egy újabb buta angol kifejezés. Azt jelenti, hogy túlélni, de csak
épphogy. Amúgy szabadidőmben olaszul tanulok. Óra posso parlare un
po’di italiano*
Sugárzó mosollyal nézett rám.
- Molto bene!** Ez azt jelenti, hogy mindenképpen vissza akartál jönni
ide, ha vetted a fáradságot, hogy megtanuld a nyelvemet - mondta
olaszul.
- Reméltem, hogy egyszer visszatérek - bólintottam, és örültem, hogy
megértettem, amit mond, és megtaláltam a megfelelő szavakat.
Felnéztem, amikor a tálakat az asztalra tették. A pincér mindegyikből
tett egy keveset a tányéromra. Az ízek^ lenyűgözőek voltak. A polip
csápja riasztóan nézett ki, de puha volt, mint a vaj, füstös, fűszeres ízű. A
garnélarák sós volt, friss, mintha tengeri habot ettem volna. Aztán Leo
kevéske pástétomot kent egy szelet Melba pirítósra, és a szám elé
tartotta. Az etetés gesztusa valahogy olyan intim volt, hogy
beleborzongtam.
- Nem szereted a libamájat?
- Ó, dehogynem!
- Nem írtál nekem - mondta, most már angolul. - Csalódott voltam.
- Gondoltam rá, de nem mertem - feleltem. - Nem igazán hittem abban,
hogy szívesen válaszolnál. - Azt nem tettem hozzá, hogy a nagynéném
elültette a fejemben a bizonytalanság magvait. Nem voltam benne
egészen biztos, hogy Leo tényleg az, akinek állította magát. - Különben
sem adtad meg a címedet.
- A Palazzo Rossit megtalálták volna - válaszolta már- már öntelt
vigyorral. - Arra számítottam, hogy még egyszer találkozunk. Akkor el
tudtuk volna rendezni ezeket a dolgokat.
- Nem volt alkalmam üzenni neked. A nagynéném megtudta, hogy
veled voltam, és másnap reggel elutaztunk Firenzébe. Nagyon dühös
volt. Azt mondta, hogy Olaszországban egyetlen tisztességes lány sem
megy ki este gardedám nélkül, ezért te biztosan valami rosszban
sántikáltál.
 Ez megnevettette.
- Sosem voltam az a fajta, aki betartja a szabályokat - mondta. - És
úriemberként viselkedtem, nem?
- Majdnem. Megcsókoltál.
- Nos, megérdemeltél egyetlen kis csókot. - A tekintete kacérkodott
velem.
Nem akartam azt mondani, hogy ez több volt, mint egy kis csók.
Egy üveg Dom Pérignon pezsgő érkezett, és töltöttek a poharamba.
Leo felemelte a poharát.
- Arra, hogy újra itt vagy La Serenissimában! Szerezzenek örömet az itt
töltött napjaid!
Én is megemeltem a poharamat. Koccintottunk. Leo rám mosolygott.
Szinte olyan volt, mint egy gyönyörű álom. Nem akartam megcsípni
magam, nehogy felébredjek.
Tenger gyümölcsei rizottó következett, gazdag és krémes,
garnélarákkal, kagylókkal, haldarabokkal, gombával és paprikával. Evés
közben nem sokat beszélgettünk, de nekem zúgott a fejem. Leo örült a
viszontlátásnak. Az öltönye szabása és az alapján, ahogy a személyzet
bánt vele, egyértelműen sikeres ember volt. Hosszú évek óta először egy
kis boldogságbuborék kezdett növekedni bennem.
A főétel egy egész skorpióhal volt, amit a pincér ügyesen kifilézett az
asztalunknál.
- Ijesztően néz ki - jegyeztem meg. - Biztos, hogy nem akarsz
megmérgezni?
Nevetett.
- Szóval végre eljöttél a biennáléra - mondta aztán. - Mi a véleményed?
- Érdekesnek találtam. Látni lehetett, hogy az egyes országok milyen
képet akarnak mutatni magukról. A német pavilon különösen feltűnő
volt. Az a rengeteg boldog paraszt.
- Akik éheznek, és akiknek a Führer azt mondja, hogy fegyver kell, nem
vaj - tette hozzá Leo. - Mostanában elég gyakran kell Németországba
utaznom. Ez persze jó az üzlet szempontjából, de mindig alig várom,
hogy hazaérjek. Megkönnyebbülten sóhajtok, amikor átlépem a svájci
határt.
- Gondolod, hogy tényleg háborút akarnak indítani?
- Ha az az érdekük. Rengeteg tankot és ágyút gyártanak, az biztos.
Szerintem Herr Hitler világuralomra tör. Nyilvánvalóan őrült, de úgy
tűnik, ezt senki sem veszi észre. - Körbepillantott, mielőtt hozzátette: - És
attól tartok, hogy itt, Olaszországban mi ugyanezen az úton járunk.
Apámnak gyakran van dolga Mussolinivel, és azt mondja, a Duce egy
újabb Római Birodalomról álmodik, ami uralja a Földközi- tenger vidékét.
Pontosan úgy beszél, mint Hitler, hogy terjeszkedésre van szükségünk a
növekvő népességünk miatt, hogy Korzikának, Nizzának és Máltának
mind olasznak kell lennie. És ráadásul már vívott egy háborút
Abesszíniában.
- Sok katonát láttam az állomáson, amikor megérkeztünk - jegyeztem
meg.
- Igen, a Duce szorgosan toboroz, tudod: „Harcolj a hazádért!”
Rengeteg szegény, munka nélküli fiú buzgón jelentkezik. De ne aggódj,
még közel sem vagyunk felkészülve a háborúra. Egy darabig még
szabadon lélegezhetsz.
- Ne beszéljünk szomorú dolgokról! Már csak egy éjszakám van itt,
aztán indulunk Firenzébe.
- Ó, ez nagy kár! - mondta Leo. - Sajnos holnap nem érek rá. Még
mindig az üzletembereket kell kísérgetnem, este pedig részt kell vennem
a jegyesem apjának születésnapi partiján.
- Micsoda? - bukott ki belőlem nagyobb hévvel, mint azt akartam.
A homlokát ráncolta.
- Nem a megfelelő szót használtam? Manapság már nem olyan jó az
angolom. A gyakorlat hiánya, tudod. Arra a lányra gondoltam, akit
feleségül fogok venni.
- Ó, nem! Tökéletesen megtaláltad a szót - mondtam, miközben
próbáltam nyugodt és közömbös maradni. - Szóval megnősülsz?
Vágott egy grimaszt.
 - Három hét múlva. Az ő családi templomukban, San Salvatoréban.
Hatalmas esküvő lesz, eljön fél Velence.
- Gratulálok! - nyögtem ki.
Bánatos mosolyra húzta a száját.
- Szerintem inkább a részvétnyilvánítás a helyénvaló. Addig
halogattam, ameddig csak tudtam. Velencében a férfiaktól nem várják el,
hogy harmincéves korunkig megházasodjanak, de én már harminckettő
vagyok, úgyhogy egyre nagyobb volt rajtam a nyomás.
- Nem akarod elvenni?
Megvonta a vállát.
- Nincs más választásom. Ezt a házasságot már a születése pillanatában
elrendezték. Hét évvel fiatalabb nálam. Az apámnak van egy hajózási
cége, az ó apja meg hajókat épít. És nincsenek testvérei, akik
örökölhetnék a vállalkozást. Ezért üzleti szempontból minket egymásnak
teremtettek.
- De nem szereted?
Leo tekintete találkozott az enyémmel.
- Nem egy szerethető típus. Egy nagyon gazdag ember egyetlen
gyermekeként nőtt fel. Mindent megkapott, amit csak akart, és
borzasztóan el van kényeztetve. Dühkitörései vannak, ha nem teljesül
minden kívánsága. - Felsóhajtott. - Nem hiszem, hogy könnyű házasság
lesz.
- Akkor miért veszed el? Ennyire fontos a pénz?
- Nem feltétlenül a pénz, inkább a családom becsülete és státusza. És
természetesen az üzleti lehetőség egy másik befolyásos családdal. Egész
Velence tudja, hogy összeházasodunk. Ha visszalépnék, az szégyent
hozna a családomra, és anyagi nehézségeket is jelentene. Ezt nem
tehetem meg apámmal. - Felemelte a poharát, egy hajtásra megitta, majd
egy csattanással letette. - Úgyhogy én leszek a kötelességtudó fiú, és
remélem, hogy a lány egy nap talán felnő, és szeretni fog engem.
Rám nézett, és láttam a vágyakozást a szemében.
- Ez volt az egyik ok, amiért annyira vonzódtam hozzád. Itt voltál te, egy
fiatal lány, nagyon friss, nagyon romlatlan, akit annyira izgatott minden.
Bianca pedig... Adtam neki egy nagy arany karkötőt, és alig vetett rá egy
pillantást, máris beledobta a fiókba. Az egyetlen dolog, ami iránt
szeretetet mutat, az a kutyája. Van egy kis pincsije, és állandóan
csókolgatja.
Mosolyognom kellett.
- Azt mondtad, a velenceiek nem szeretik a házi kedvenceket.
- Ó a kivétel. És örömmel fogod hallani, hogy a cicáid mára már öreg
macskák, dédunokákkal.
- Talán a menyasszonyod megváltozik, ha gyerekei lesznek - mondtam.
Büszke voltam, hogy nem remeg a hangom.
- Majd meglátjuk. De elrontottam az estédet. Nem kellett volna őt szóba
hoznom.
- Nem, örülök, hogy megtetted. Különben talán hamis reményekkel
távoztam volna. Nem mintha valaha is... - Belezavarodtam, éreztem, hogy
lángol az arcom.
- Egy másik világban mi ketten remek párt alkottunk volna. De te miért
nem mentél férjhez? Gyönyörű nő vagy.
- Nem vagyok gyönyörű.
- Feltűnő vagy. Ez a vörös haj, a tiszta kék szempár és a tökéletesen
angolos arcszíned. A férfiak biztosan felfigyelnek rád.
Felsóhajtottam.
- Nemigen van lehetőségem férfiakkal találkozni. Egész nap lányokat
tanítok, aztán hazamegyek anyámhoz. Tudod, eléggé törékeny teremtés.
Rám van utalva. Csak én vagyok neki, és még mindig gyászolja apámat. A
húgom, Winnie, tavaly férjhez ment, és Indiába költözött.
- És te vagy a kötelességtudó lány, aki maradt? - Leo együttérzően
bólintott.
- A kötelességtudó lány és a kötelességtudó fiú - válaszoltam.
- így van. Jó párost alkotunk. - Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a
kezemet. Nem húztam el. - Boldog vagyok, hogy újra találkoztunk, és
együtt vacsorázunk. Megőrzőm az emlékezetemben.
- Én is. - Megpróbálkoztam egy ragyogó mosollyal, és le voltam
nyűgözve a színészi képességeimtől.
 - Jövőre visszajössz?
- Azt hiszem, ez nagyon valószínűtlen. És ha mégis, akkor sem
találkozhatnánk újra. Már nős ember leszel.
- Egy nős ember nem hívhatja meg egy régi barátját vacsorázni?
- A felesége nélkül nem.
Sóhajtott.
- Nem hiszem, hogy Bianca találkozni akarna veled. Úgy tűnik,
féltékeny természet. De ígérem, hogy egész este úriemberként
viselkednék.
Reménykedő arcot vágott, de én megráztam a fejem.
- Ha híre menne az iskolámban, hogy egy nős férfival szórakozom, az a
végemet jelentené. Az igazgatónő rendkívül elkötelezett keresztény, a szó
legrosszabb értelmében. És hidd el, a lányok elmondanák neki, és
valószínűleg még ki is színeznék. Igazából ma este is óvatosnak kell
lennem. A család régi barátjaként hivatkoztam rád.
A pincér jelent meg az asztalnál.
- Hozhatom a desszertet?
- Ó, azt hiszem, talán hagyjuk... - kezdtem, de Leo leintette a
tiltakozásomat.
- Panna cottáx kérünk barackkal, kávét és limoncellót - mondta a
pincérnek, aztán visszafordult hozzám. - Ne beszéljünk a jövőről!
Élvezzük ezt a pillanatot, ahogy itt ülünk ebben a gyönyörű éjszakában!
Kinéztem a lagúnára. Amíg beszélgettünk, leszállt az éj, és fények
villództak a vízen. A Giardini fölött feljött a hold. Talán soha többé nem
látom, gondoltam. Soha nem lesz még egy ilyen estém, amíg élek.
Felszolgálták a desszertet és a kávét. Gépiesen ettem, és bár
elismertem, hogy finomak az ízek, mégis, mintha homokot ettem volna.
Az órámra pillantottam.
- Mennem kell. Nem tudom, éjszaka milyen gyakran jár a vaporetto.
Nem kockáztathatom meg, hogy elkéssek, és kizárjanak.
- A magánkikötőben áll a hajóm - mondta Leo. - Pár perc alatt
odaröpítelek, úgyhogy ne aggódj.
 - Ó, de nem szeretnék kellemetlenséget okozni, és nincs is a zárda
közelében csatorna.
- Julietta, nem hagyhatom, hogy éjszaka egyedül utazz egy vaporettón.
- jelentette ki Leo. - Emellett nem látod, hogy én ugyanúgy szeretném
elnyújtani ezt a pillanatot, mint te? Gyere!
Megfogta a kezem, és felsegített. Szótlanul mentünk le a lifttel, majd
átvágva a fényűző előcsarnokon kiléptünk az utcára, és elsétáltunk a kis
mellékcsatornához, ahol a hajója horgonyzott. Eloldotta, és kisiklottunk a
lagúna fekete vizére. A forgalmas part, a ríva és a paloták mellett
haladtunk cl, ahol fények szikráztak a vízen. Olyan volt, mint egy álom,
ami bármelyik pillanatban elillanhat. Figyeltem Leót, ahogy a
kormánynál áll, gyönyörködtem a profiljában, az erős állkapcsában,
abban, ahogy a szél borzolja a haját.
Közvetlenül a híd és a vasútállomás előtt befordult egy keskeny
mellékcsatornába.
- Azt hiszem, innen elérjük a kolostorodat - mondta. - Megnézem,
találok- e egy helyet, ahol kiköthetek.
- Nem kellene velem jönnöd - tiltakoztam. - Még meglát valaki.
- Mi lehetne illendőbb annál, mint hogy egy férfi gondoskodik arról,
hogy egy nő biztonságban hazaérjen? - A csatorna partjához
kormányozta a csónakot, ahol néhány hínárral borított lépcsőfok állt, és
a korláthoz kötötte, mielőtt kiugrott volna. Megfogta a kezemet, és
kisegített. Aztán besétáltunk egy szűk sikátor sötétjébe. Csupán egyetlen
utcalámpa világított a túlsó végén. Leo még mindig fogta a kezemet.
- Megcsókolhatlak? - kérdezte. - Szeretnék illően elbúcsúzni.
- Azt hittem, az illő búcsúzkodás kézfogást jelent - mondtam remegő
nevetéssel.
- Hát akkor szeretnék illetlenül elbúcsúzni. - Ő is felnevetett.
És anélkül, hogy megvárta volna a beleegyezésemet, ujjaival megfogta
az államat, és magához húzott. A csókja hihetetlenül gyengéd volt, az
ajkai éppen csak érintették az enyémet. Elhúzódott tőlem, és rám nézett,
szinte dühösen, majd hirtelen megragadta a vállárnál, magához húzott,
és újra megcsókolt. Ezúttal a szája követelőző volt, az enyémre tapadt, én
pedig meg sem próbáltam ellenállni. A ruhám vékony selymén ál
éreztem, ahogy dobog a szíve.
Végül szétváltunk.
- Mennem kell. Nem késhetek el. - Alig tudtam kimondani a szavakat.
Attól tartottam, hogy elsírom magam, ha ez tovább tart, és azt nem
engedhettem.
Bólintott.
- Igen, menned kell. Nekem is. Viszlát, Julietta! Remélem, csodás életed
lesz!
- És neked is, Leo.
Bólintott, felém nyújtotta a kezét, két ujját az ajkamra tette, aztán nagy
léptekkel elment.
- Látom, időben visszaért, Miss Browning - mondta Miss Frobisher,
amikor beléptem a szobába.
- Igen.
- Remélem, sikeres volt az este.
- Nagyon kellemes. Meghallgattam az új híreket signor Da Rossi
családjáról, és az étel is nagyon finom volt.
Elfordultam, és kibámultam az ablakon az utca feketeségébe.

* Most már tudok egy kicsit olaszul.

** Nagyon jó!
 11. FEJEZET

Caroline, Anglia, 2001 októbere

- Meg kell vizsgáltatnom a fejemet - motyogta Caroline, miközben az

ágyára kiterített ruhákat bámulta. Szabadságot vett ki a munkahelyén, a
nagymamájához költözött Lettie néni temetéséig, és segített neki átnézni
a dédnagynénje holmiját. Igazság szerint nem sok minden akadt, amit
bármelyikük is meg akart tartani. A ruhák reménytelenül régimódiak és
túl nagyok voltak a nagyanyjára. Volt ugyan néhány szép ékszer a
viktoriánus időkből, egy aranybross apró gyémántokkal kirakva, és egy
nehéz arany karkötő, de egyik sem Caroline ízlése.
- Azt javaslom, hogy adjuk el ezeket, ha nem kellenek - mondta.
A nagyanyja mosolygott.
- Mikor adódna alkalmam aranybrosst viselni manapság? Rendben,
tegyük el a pénzt Teddy taníttatására.
- Gondoskodom róla, hogy azt Josh fizesse ki - mondta Caroline
keserűen. - Ez a legkevesebb, amit megtehet. - Elhallgatott, és
helyesbített: - Nem, azt hiszem, mégsem akarom, hogy segítsen. Csak el
akarom felejteni. Csak azt akarom, hogy a fiam itthon legyen velem. Ez az
egyetlen dolog...
Elcsuklott a hangja, és elfordult, hogy elrejtse a könnyeit.
- Visszakapjuk, ne aggódj! - mondta a nagyanyja gyengéden.
- De hogyan? Milyen esélyein van nekem annak a Desirecnek a
millióival szemben?
- Talán kiderül, hogy az a fajta ember, aki hamar elveszíti az
érdeklődését egy másik nő gyereke iránt.
Találkozott a tekintetük, és Caroline végre halványan elmosolyodott.
 - Gyere! Készítsük elő a szobáját! - fogta meg nagyi a karját. - Attól
jobban fogod érezni magad.
Valóban jólesett elfoglalnia magát és pozitívnak lenni. Teddy örülne, ha
több helye lenne, sót egy ablak, ami egy madáretetőre néz, és egy nagy
gyep, ahol focizhat.
Nem sokkal később a nagyanyja sürgetésére Caroline vett magának egy
repülőjegyet Velencébe. Mit csomagol az ember Velencéhez októberben?
Mi van, ha állandóan esik az eső? És mit fog ott csinálni, miután megnézte
a művészeti galériákat? Nem is tudta, hogy Lettie nagynéni valaha
művészetet tanult. Ó is arról álmodott, hogy művész lesz, ahogy
Caroline? Mit akartam?, kérdezte magától. Az iskolában jó volt rajzból,
mégis a divattervezés felé húzott, mert úgy érezte, hogy ezzel lázadhat az
internátus szigorú szabályai ellen, és módot látott benne arra, hogy
művészként valóban meg tudjon élni. Ám miután évekig a divatipar
perifériáján dolgozott, rájött, hogy ez az egész egy alattomos kísérlet arra,
hogy a nőket állandó vásárlásra kényszerítsék. Kfastfashion átvette az
uralmat. Topshop, H&M, Primark. Ami ma divatos, az egy hónap múlva
már divatjamúlt.
Josh imádta az haute couture-t, szeretett különleges és sokkoló lenni.
Caroline megértette, hogy a férfi belülről haldoklott, az utcai divat
csapdájába esett, fehér pólókat tervezett, és emiatt együttérzett vele, de
nem tudott megbocsátani neki azért, amit tett.
- Majd meglátod, Josh Grant - motyogta. - Majd meglátod, hogy nem
ülök itt, és várom, hogy rángasd a zsinórokat, és úgy játssz velem, mint
egy bábuval. Mit fogsz érezni, ha megtudod, hogy nélküled mentem át a
kontinensre?
Remélte, hogy ez ad némi elégtételt, de nem igazán érezte. Rájött, hogy
nem érdekli, ha Josh Desireet és a nő Beverly Hills- i villáját választja.
Csak a fiát akarta, azt, hogy Teddy újra otthon legyen vele, biztonságban.
Felhívta Josht, hogy elmondja neki, most egy időre külföldre utazik.
- Hogy érted azt, hogy külföldre utazol? - A férfi hangja élesen és
gyanakvóan csengett.
 - Pontosan úgy, ahogy mondtam. Csak azt akartam, hogy tudd, egy
időre elhagyom az országot, ha esetleg fel akarnál hívni. A nagyinál
meglesz a telefonszámom, ha letelepedtem.
- Letelepedtél? Úgy érted, hogy külföldre költözöl? - Josh most már
eléggé zavartnak tűnt.
- Nem, csak egy küldetésre megyek.
- Mormon lettél, vagy mi?
- Szükségtelen szellemeskedned, Josh. Csak tartok egy kis szünetet.
- Hogyhogy? Kirúgtak, vagy ilyesmi?
- Nem. Ha emlékszel, az idén nem vettem ki nyári szabadságot. Teddy
nélkül nem lett volna értelme. Úgyhogy most veszem ki. Velencébe
megyek.
- De te utáltad Velencét.
- Nem, te voltál az, aki utálta. Nekem nem volt lehetőségem eldönteni.
És most azért megyek, hogy Lettie néni hamvait a lagúnába szórjam.
- Lettie néni meghalt? Nem is mondtad.
- Végül is nem a te nagynénéd volt. Nem gondoltam, hogy érdekel a
családom. Állandóan kifogásokat kerestél, hogy ne kelljen
meglátogatnod őket.
- De igenis érdekeltek. Csak nem nagyon tudtam mit mondani két
öregasszonynak.
- Mindegy, Lettie néni meghalt. - Némi düh vegyült Caroline hangjába. -
Nagyon megrázott a dolog. Hiányzik, és elviszem a hamvait a kedvenc
helyére.
- Velence volt a kedvenc helye? Nem is tudtam, hogy járt külföldön.
- Egészen mostanáig én sem.
- Meddig leszel távol?
- Nem tudom. - Caroline büszke volt magára. A gyakorlatias és
távolságtartó viselkedésére, ami nyilvánvalóan idegesítette a férfit. Josh
azt szerette volna, ha ó otthon ül, és epekedik utána. Nagyon jellemző.
- Szeretnék beszélni Teddyvel, mielőtt elmegyek.
- Azt hiszem, épp zuhanyozik.
- Akkor hívd ki! Azt mondtam, hogy beszélni akarok a fiammal.
 Bosszús sóhajtást hallott, de hamarosan egy vékony kis hang
jelentkezett a vonalban.
- Szia, anya! Mit szólsz? Én vagyok az egyetlen fiú az osztályban, aki
már tud olvasni. És tudok számolni is, a többiek pedig csak bénán
rajzolgatnak meg ilyesmi. A tanárnő azt mondta, hogy ha itt maradok,
akkor áthelyez a második osztályba.
- Ez csodálatos, drágám! Mindig is tudtam, hogy nagyon okos vagy.
Hogy vagy?
- Szuperül. Gyorsabban futok, mint Autumn, és talán nemsokára
elkezdhetek focizni.
- Remélem, hamarosan hazajössz hozzám és a nagyihoz - mondta
Caroline. - És megnézzük, hol tudnál itt focizni.
- Az Államokban más a foci. Itt sisakot viselnek. Nagyon menő. Én még
túl kicsi vagyok hozzá?
- Igen, eléggé. De egyszer majd rögbizhetsz. Az majdnem ugyanaz,
nem?
- Azt hiszem. Mennem kell. Egy törülközőt tekertem magam köré, és
fázom. Szia, anya! - És ezzel Teddy letette. Nem úgy hangzott, mint akit
trauma ért, és nem ülhet repülőre. Úgy beszélt, mint egy normális kisfiú,
de már enyhe amerikai akcentussal. Caroline kétségbeesetten vágyott rá,
hogy a fia végre otthon legyen.
Miközben pakolt, próbálta elhessenteni az aggodalmas gondolatokat.
Találomra összehajtogatott néhány ruhadarabot, és betette egy
kézitáskába. Nem marad sokáig. Bepakolta a kulcsokat és a
vázlatfüzeteket is. Lettie néni nyilván azt akarta, hogy csináljon velük
valamit, még ha neki fogalma sem volt róla, hogy mi az. Felhúzta a néni
gyűrűjét, ami tökéletesen illett a gyűrűsujjára. Jólesett lecserélni a
Joshtól kapott gyűrűt. És végül betette a táskába a Lettie néni hamvait
tartalmazó üvegcsét is.
Október 18- án a Gatwicki repülőtérről elrepült a velencei Marco
Pólóra. Rémes időben szálltak fel – kavargó felhők, zuhogó eső és öröm
volt a ragyogó napsütést látni kilencezer méter magasan. Ám egész úton
felhők takarták Franciaországot, az Alpok fölött pedig ugrált és rázkódott
a gép. De aztán lenézve zöld dombokat látott maga alatt. Egy hosszú,
csillogó tavat. És a gép elkezdett ereszkedni.
- Kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveket! - szólt a hangszóróból. A
gép szárnya oldalra dóit, és ott volt alattuk a lagúna, bár aligha nyújtott
romantikus látványt. Valami üzemanyag- tároló lehetett odalent, nagy
tartályokkal és villanyoszlopokkal.
Leszálltak, és Caroline hamarosan a repülőtér előcsarnokában állt, és
próbált rájönni, hogyan juthat ki a szigetre. Persze voltak vízitaxik, ha
nem bánta a több mint száz eurós viteldíjat. Volt busz, ami szinte
semmibe sem került, vagy volt hajó, de azzal az út több mint egy óráig
tartott, és megállt a lagúna különböző pontjain. Most, hogy már ilyen
közel volt, nem akart késlekedni, így a buszt választotta. Kisbirtokok,
vidéki házikók és újonnan épült lakóházak mellett haladtak el, mielőtt
ráfordultak a gátra, és átkeltek a lagúnán. Caroline visszatartotta a
lélegzetét.
A távolban meglátta a Szent Márk- bazilika harangtornyát, ahogy a
többi épület fölé magasodott. De a környék, amin áthaladtak, nem a
szépségéről volt híres: egy hatalmas parkolóház, vasúti sínek, raktárak,
daruk, nagy hajók egy dokkban. Majd megérkeztek egy kis térre, ahol
más buszok is álltak. Caroline kilépett a meleg napsütésbe, és azon
tűnődött, hogy mi legyen a következő lépés. Természetesen keresnie kell
egy szállodát. Annak idején Joshsal egy borzalmas koszfészekben szálltak
meg, ahol a fürdőszoba a folyosó végén volt, és az ágy nyikorgóit, amikor
megmozdultak, elrontva ezzel a nászéjszakát. Ennél jobbat akart, de
tudta, hogy a velencei árak magasak. Volt egy információs bódé a téren.
- Ismeri a Regina panziót? - kérdezte. A repülőúton áttanulmányozta a
nagynénje vázlatfüzeteit. Lettie néni 1928- ban készített a panzióról egy
rajzot, és jó ötletnek tűnt ott megszállni.
A pult mögött álló férfi ellenőrizte a listáját, és megrázta a fejét.
- Semmi sincs ezen a néven, signora.
- A nagynéném ott lakott valamikor réges- régen.
- Mikor?
- 1928- ban.
 Ez megnevettette a férfit.
- Akkor attól tartok, már nem él a tulajdonos.
- Úgy tudom, szép kertje volt.
- Akkor ajánlhatom az Akadémia panziót? Annak is csodás a kertje, és jó
helyen van.
A férfi magasabb árat mondott, mint amennyire Caroline gondolt, de
azt mondta magának, hogy úgyis legfeljebb egy hétig marad. Telefonon
lefoglalt neki egy szobát, ő pedig a közeli megállónál felszállt egy
vízibuszra, miután azt tanácsolták neki, hogy vegyen egy hetibérletet.
Ahogy a hajó elindult a kikötőből a Canal Grande felé, Caroline
megpróbált visszaemlékezni az utolsó velencei tartózkodására. Joshsal a
Szent Márk- székesegyház mögött, egy lepukkant kis helyen szálltak meg.
A szobájuk rettenetesen meleg és fülledt volt, csak egy kis ventilátor
hűtötte a levegőt, ők pedig izzadtak szeretkezés közben. Caroline
elhessegette az emléket, és kinézett a hajóból. Még soha nem utazott
végig a Canal Grandén így, hogy az hétköznapiból káprázatossá változik.
Késő délután volt, és a rózsaszín napfény finom, izzó rózsaszínűvé
változtatta a fehér márványt. Előttük feltűnt a Rialto híd, mintha lebegne
a víz felett. Amikor utoljára látta Velencét, a város tele volt turistákkal.
Most, az évszaknak és a New York- i eseményeknek köszönhetően a Canal
Grande üresnek tűnt. Eltelt némi idő, mire meglátta az első gondolát két,
fényképészkédé kínai turistával. A kis csónak ijesztően billegett, ahogy a
vízibusz elhaladt mellette, és a nő majdnem elejtette a fényképezőgépét.
Caroline elkapta a gondolás dalának egy foszlányát, kissé hamisan szólt,
ó pedig azt vette észre, hogy mosolyog. A gyönyörű Velencében volt, és a
lehető legtöbbet akarta kihozni az utazásból, bármenynyire is rosszul
alakultak a dolgok mostanában. Aztán bekúszott a fejébe a gondolat:
Teddynek nagyon tetszene itt Vennem kell neki egy játék gondolát.
Úsztathatná a nagyi aranyhalas taván. A mosoly elhalványult. Már, ha
visszajön, suttogta egy hang a fejében.
A panzió több mint tökéletes volt, egy hajdani palazzo festett
mennyezettel, a szalonban egy páncélruhával, a szobájából pedig a Canal
Grandéra lehetett látni. Az ablakok a kertre nyíltak, ahol egy szökőkút,
szobrok és nagy ernyők álltak, amik alatt a reggelit szolgálták fel, ha nem
volt túl hideg. Caroline kipakolt, és az ágyára heveredve hallgatta a város
hangjait: a motorcsónakok pöfögését, ami visszaverődött a csatornát
szegélyező magas falakról, a kertben burukkoló galambok hangját, egy
sirály rikoltozását, egy olasz nyelvű szóváltást. Talán Lettie néni azért
akarta, hogy ide jöjjek, gondolta, hogy meggyógyuljak.
Elővette a telefonját, és megpróbálta felhívni Josht, arra az esetre, ha
valami történne Teddyvel, és kapcsolatba kellene lépnie vele. De úgy
tűnt, hogy a mobilján nem tudja elérni Amerikát. Csalódottan hívta a
nagyanyját.
- Eddig minden rendben - mondta, és megadta a panzió nevét és címét,
ahol megszállt. - Megtennéd, hogy felhívod a nevemben Josht, és
tudatod vele, hogy rendben megérkeztem, és hogy felhívhat a hotel
telefonszámán? És ölelem Teddyt, és mondd meg neki, hogy hamarosan
találkozunk. - Elcsuklott a hangja, és visszapislogta a könnyeit.
Ahogy besötétedett, megkérte a recepcióst, hogy ajánljon neki
éttermet.
- Szereti a halat? - kérdezte a nő.
Caroline bólintott.
- Akkor kövesse a csatornát a Dorsoduro túloldalára. Ott van a Zartere.
Ott jó haléttermek vannak a vízparton. Ne egyen a Szent Márk tér vagy a
Rialto közelében! Azok turistahelyek.
Caroline megköszönte, és elindult. Követte a keskeny csatornát, amíg
az bele nem futott egy széles vízi útba, aminek hullámain szikráztak az
esti fények. Nyáron nyilván szabadtéri ülőhelyek szegélyezték, ám ezen a
hűvös estén Caroline bement az első étterembe, amit meglátott. Csak két
pár ült az asztaloknál, és a személyzet kedvesen üdvözölte. Előételnek
mozzarellát rendelt paradicsommal, amit kagylómártásos spagetti
követett. Ezt egy proseccóval öblítette le, majd elindult visszafelé, kopogó
léptei visszhangot vertek a csatorna túloldalán.
A panzióba visszaérve rendelt egy kávét, a tulajdonosnő pedig, miután
felszolgálta, letelepedett mellé.
 - Egyedül jött Velencébe? Üzleti ügy? - tudakolta.
- Nem. Egy személyes dolog - válaszolta Caroline. - Most halt meg a
nagynéném. Elhoztam a hamvait abba a városba, amit annyira szeretett.
- Á! - mosolygott a nő. - Maga törődik a famigliával. Ez fontos.
- Maga velencei? - kérdezte Caroline.
- Természetesen. Itt születtem.
- Emlékszik egy Regina nevű panzióra?
A nő a homlokát ráncolta.
- A név ismerősen hangzik, de nem. Nem hiszem, hogy valaha is
ismertem volna ilyen panziót. Mostanában biztosan nem.
A tulaj előzékenységén felbátorodva Caroline felment a szobájába, és a
dobozzal tért vissza.
- A nagynéném ezeket is rám hagyta. Van valami ötlete, hogy mit
nyithatnak?
A tenyerébe borította a három kulcsot, és a nő elé tartotta. Az egyesével
elvette őket, és megforgatva szemügyre vette.
- Ez a nagy kulcs, szerintem, bármelyik ajtót nyithatja a városban.
Minden házban vannak ilyenek. - Elvette a sárgaréz kulcsot, amit a
szárnyas oroszlán díszített. - Ez ugye a városunk jelképe, Szent Márk
oroszlánja. Lehet, hogy a kulcsot valamilyen különleges alkalomra
készíttették? Talán egy ünnepségre? Még sosem láttam ilyet, de Szent
Márk oroszlánját mindenhol megtalálja. A Kínában gyártott
ajándéktárgyakon is, hm? - kacsintott, és felnevetett.
Caroline visszavette a kulcsokat. A feladat reménytelennek tűnt. A
szobájába visszatérve újra szemügyre vette őket. Mit akarhatott velük
Lettie néni? Hogy derítse ki, melyik ajtóba illik a nagy kulcs, amikor az a
város bármelyik házához tartozhat? Vajon tényleg Velencéből való? Miért
kellett volna Lettie néninek bármilyen ajtót kinyitnia a panzióén kívül,
ahol lakott? És miért volt számára Velence olyan különleges?
- Nagyon bosszantó vagy, Lettie néni - mondta hangosan Caroline. - Ha
azt akartad, hogy itt csináljak valamit, miért nem írtál egy üzenetet? Ha
pedig ezek a holmik nem voltak különlegesek a számodra, miért
őrizgetted őket ebben a dobozban?
 Egyiknek sem volt értelme. Egy dologra viszont rájött: így legalább egy
kis ideig nem emészti a Teddy miatti aggodalom. Talán ez volt a
dédnagynénje célja.
 12. FEJEZET

Caroline, Velence, 2001 októbere

Másnap tiszta és ragyogó nap virradt, és a harangok már a hajnali

órákban felébresztették Carolinet. Kinyitotta a spalettákat, és az
ablakban állva figyelte a Canal Grande forgalmát, a kertben begyeskedő
galambokat. Egy kertész takaros köröket gereblyézett a kavicsba. A kis
mellékcsatorna túloldalán valaki ágyneműt terített ki szellőzni egy
ablakpárkányra. Caroline elégedetten felsóhajtott, érezte, hogy a hetek
óta felgyülemlett feszültség oldódik benne. Lezuhanyozott, és lement
reggelizni.
- A kertben szolgáljam fel a reggelit, signora? - kérdezte a pincér. - Vagy
túl hideg van hozzá?
Caroline a hűvös ellenére kint ült le, és élvezettel válogatott a friss
gyümölcsökből, sajtokból, kemény tojásból, felvágottakból, joghurtból és
frissen sült briósból álló reggeli kínálatából. Aztán betette a két
vázlatfüzetet a táskájába, együtt a kulcsosdobozzal és a város térképével,
amit az idegenforgalmi irodában vett, és elindult, noha nem tudta
pontosan, hová. A fontos műemlékek zöme nyilvánvalóan a csatorna
túloldalán volt, így Caroline átkelt az Akadémia hídon, és kissé kifulladt,
mire leküzdötte az összes lépcsőfokot felfelé, majd lefelé. Amikor
megérkezett egy piazzára, az örömtől szinte elakadt a lélegzete. Ez volt az
első vázlat színhelye, pontosan ugyanolyan, ahogy Let- tie néni 1928- ban
lerajzolta. Továbbment, remélve, hogy a Szent Márk tér felé tart. A térkép
alapján nem volt közvetlen útvonal. Menet közben szemügyre vette a
házak ajtaját, aztán feladta, mert rájött, hogy szinte minden házon van
egy impozáns kopogtató és egy zár, amibe a kulcsa jól illeszkedhet.
 Aligha mehetek oda, és próbálhatom ki az összes ajtót, ami mellett
elmegyek, gondolta, és különben is, Lettie néninek miért lett volna
szüksége kulcsra valamelyik házhoz?
Amikor meglátott egy antikváriumot, bement, és hosszas keresgélés
után sikerült találnia egy 1930- ban kiadott útikönyvet. Igen, ebben
szerepelt a Regina panzió. Megvette a könyvet, és pár olasz szóval és jóval
több mutogatással megtudakolta az eladótól, hogy hol találja a panziót. A
férfi visszaküldte a Canal Grandéhoz, ahol kiderült, hogy a Regina ma már
egy magánház, kapuján egy nagy lakattal. Mi több, teljesen átalakították,
elegáns, modern vonalakat és nagy ablakokat kapott. Caroline egyik
kulcsa sem illett volna az új, fehér bejárati ajtóba. A közeli újságosbódé
árusa a villára mutatott.
- Oroszok - mondta rosszalló horkantással. - Gazdag oroszok. Soha
nem dugják ide az orrukat.
Caroline csalódottan hagyta ott a házat, és újra a Szent Márk tér felé
vette az irányt.
Útközben újabb helyeket ismert fel a rajzokról: egy kis mellékcsatornát,
ahol póznákhoz kötött gondolák ringatóztak a vízen, egy érdekes
háztetőt, egy használaton kívüli vízszivattyút. Melegség járta át a
gondolatra, hogy Lettie néni fiatalkorában erre járt, és hogy azóta semmi
sem változott. Furcsa ötlete támadt: Talán vennem kéne egy vázlatfüzetet,
és el kellene kezdenem rajzolni? Vajon ezt akarta a déd nagynénje, hogy
azzá a művésszé váljon, akivé neki sosem sikerült? Talán nem helyeselte a
divattervezést? Annyira nehéz volt kitalálni.
Elért a vízpartra, aztán csak állt ott, és a lagúnában lévő szigetet nézte,
az égbe nyúló templomtornyával. Elállt a lélegzete a sok szépségtől,
ahogy a kertek mellett elsétálva a Szent Márk- bazilika harangtornya felé
tartott. Az évnek ebben a szakában kevés volt a turista, és Caroline a
szuvenírbódék kínálatát vizsgálgatta, vajon nem árul- e valamelyik olyan
kulcsot, mint amilyen az övé. De nem árultak. Az ajándéktárgyak mind
olcsó kínai műanyag rémségek voltak: hógömbök, baseballsapkák,
tollak, hamis tőrök. Amikor utoljára látta a Szent Márk teret, tele volt
turistákkal. Most szinte üres volt, és Caroline letelepedett egy kávéra az
egyik szabadtéri kávézóban. Ott ült, és a bazilika valószínűtlen kupoláit
bámulta, miközben mosolyogva nézegette a tizennyolc éves Lettie első
próbálkozásait, majd a tíz évvel későbbi fejlődését.
Tehetséges volt, gondolta Caroline. Miért nem élt ezzel az adománnyal?
Talán a háború kioltotta minden kreativitását?
Látta a párhuzamot a saját életével, hogy egy stresszel és tragédiával
teli időszak mindentől megfosztja az embert, csak attól a törekvésétől
nem, hogy túlélje. Megitta a kávéját, és amikor bement fizetni, elborzadva
látta az árat. A pincér megvonta a vállát. Itt az élményt kellett megfizetni.
Úgy döntött, hogy a Szent Márk- székesegyházat máskorra hagyja. Nem
volt kedve vallásos dolgokhoz. A nagyanyja eléggé vallásos volt, Lettie
néni viszont soha nem volt az. Caroline képtelen volt imádkozni az életét
nemrégiben feldúló események és a szeptember 11- i borzalom után. így
hát a bazilika mögé került, ahonnan rálátott a Sóhajok hidjára. Miután a
kis hídon állva lenézett a csatornára, úgy döntött, hogy a Rialto híd felé
veszi az irányt. Lettie néni többször is megrajzolta azt a részt. Néhány
téves kanyar után elérte a Rialtót, és megállt, hogy benézzen a csábító kis
boltokba. Volt üzlet, ahol csak tollakat árultak. És olyan, amelyik csak
márványozott papírt, vagy álarcokat kínált. Eltűnődött, hogy vajon
hogyan tudnak megélni. Vajon sok ember vásárol Velencében
márványozott papírt? Vagy bábokat?
Micsoda lenyűgöző hely, gondolta. Szeretném jobban megismerni.
Ez magával hozta a kérdést, hogy meddig maradjon a városban.
Nyilvánvaló volt, hogy soha nem találja meg a kulcsaihoz tartozó zárakat,
ha egyáltalán Velencéből származnak. Inkább arra kellene koncentrálnia,
hogy találjon egy megfelelő helyet, ahol szétszórhatja Lettie néni
hamvait. Vajon tiltja valami törvény a hamvak csatornába szórását? Talán
bérelhetne egy vízitaxit, és a lagúnába szórhatná őket. De még nem.
Miután rájött, hogy éhes, megállt, hogy megegyen egy sonkás- sajtos
paninit, mielőtt folytatta volna a keresést. Lettie néni lerajzolta a Rialto
piacát is. Volt olyan hely, amit különösen szeretett?
A rajzokból nehéz volt megmondani. Caroline eltöprengett az első
vázlatfüzetben szereplő fiatalemberen. Nos, őt semmi értelme keresgélni.
Talán már nem is él. Valószínűleg egy gondolás volt, aki körbevitte a nénit
a városban. Némelyikük igencsak jóképű.
Caroline végül feladta, és visszatért a panzióba, pihent kicsit, aztán
elment meginni egy aperitifet és vacsorázni. Meglehetősen spiccesen tért
haza, több bort ivott, mint amennyit általában. Kinyitotta a spalettákat,
odaállt az ablakhoz, és kibámult az éjszakába. A távolból nevetés
hallatszott, éneklés hangja, evezők loccsanása a vízen. Az egész város tele
volt élettel, amibe ó nem tartozott bele.
- Mit akarsz tőlem, Lettie néni? - kérdezte a sötétségtől. - Miért hoztál
ide?
Miért nem írt egy egyszerű kis üzenetet, mielőtt meghalt? Mindig olyan
higgadt volt, olyan gyakorlatias. Kedves Caroline, szeretném, ha a
hamvaimat Velencében szórnák szét, abban a városban, amit egykor
annyira szerettem. Milyen egyszerű lett volna. Ehelyett egy lehetetlen
küldetést hagyott rá, és olyan kulcsokat, amik a város bármelyik zárjába
beleillettek.
- És egy gyűrűt - emlékeztette magát Caroline lenézve a kezére. - És
üveggyöngyöket. És két vázlatfüzetet.
A szél hidegre fordult, és Caroline behúzta a spalettákat. Talán a
következő nap hoz majd valamiféle választ.
Másnap reggel a ragyogó napsütést esővel fenyegető sötét felhők
váltották fel. Caroline bent reggelizett, miközben esőcseppek doboltak az
ablakokon. Nem volt értelme kimenni, csak azért, hogy elázzon és
nyomorultul érezze magát. Ha eláll az eső, talán megpróbálkozhatna a
rajzolással. Persze ehhez szüksége lesz egy vázlatfüzetre és egy tollra.
Vagyis keresnie kell egy művészellátót. Amikor délelőttre kitisztult az idő,
újra elindult a Szent Márk tér irányába, pocsolyákban tocsogva, felhajtott
gallérral védekezve a hűvös szél ellen. De hiába volt a sok üzlet, egyetlen
olyanra sem bukkant, ami művészeti kellékeket árult volna. Közeledett az
ebédidő, ő pedig morcos volt és éhes.
Miért vesztegeti itt az idejét? Hogy bebizonyítsa, van olyan jó művész,
mint Lettie néni? Ez adna valami értelmet az ittlétének?
 A Szent Márk térre érve bement a Correr Múzeumba, és szétnézett a
boltjukban.
- Hol vásárolhatnék művészeti kellékeket? - kérdezte a pult mögött álló
nőtől, aki a tér túloldalán nyíló utcába irányította. - Menjen át a híres óra
alatt, aztán forduljon jobbra!
Ismét eleredt az eső, és Caroline az árkádok alatt maradt, amíg meg
nem találta az órát. Turisták tömege gyűlt össze alatta, és a magasban
megszólaltak a campanile harangjai.
Ó, persze, már dél lehet, gondolta Caroline, és megállt, hogy megnézze,
ahogy az óra figurái életre kelnek. Ettől jobb kedvre derült, miközben
áthalad a boltív alatt a tér mögött nyújtózó Calle Larga San Marcóba.
Amikor elment egy bank mellett, eszébe jutott, hogy valószínűleg több
pénzt kellene kivennie, ha ilyen drága a kávé, és az éttermek csak
készpénzt fogadnak el. A bankautomatához lépve felpillantott. Ez egy
feddhetetlen bank, ugye? Az ember nem lehet elég óvatos. Aztán
megdermedt. A szélben lengő táblán a „Banco San Marco” feliratot
olvasta, és a lógó pontosan olyan volt, mint a kulcsát koronázó oroszlán.
Elég ostobán érezte magát, de összeszedte a bátorságát, és bement.
Megkérdezte, kivel beszélhet angolul.
- Scusi - mondta az üvegfal mögötti pultnál ülő férfinak - , de van egy
ilyen kulcsom, és arra gondoltam, hogy esetleg van- e valami köze az
önök bankjához?
A férfi átvette a kulcsot, megvizsgálta, és bólintott.
- Természetesen. Ez egy régi kulcs az egyik széfünkhöz. Nagyon régi
darab.
- Értem. Köszönöm! - Caroline nem tudta, mit mondhatna még. Ahogy
megfordult, hogy távozzon, a férfi utánaszólt.
- Nem kívánja kinyitni a széfet?
Caroline meglepetten meredt rá.
- Ez a kulcs még jó? Ennyi év után is?
- Ha a tulajdonos befizette az éves díjat, akkor a széf még működik -
felelte a férfi. - Ön a tulajdonos?
- A dédnagynénémé volt. Rám hagyta a végrendeletében.
 A férfi bólintott.
- Rendben. Mutassa az igazolványát, és meglátjuk! Kövessen, kérem!
Miután ellenőrizte, hogy minden rendben van- e, beengedte Carolinet
egy biztonsági kapun, majd egy ajtón, aztán levezette egy lépcsőn, ami
akár egy tömlöcbe is vezethetett volna. Odalent hideg és félhomály
uralkodott. A férfi kinyitott egy másik ajtót, és Caroline egy
páncélteremben találta magát, aminek hosszú falán széfek sorakoztak. Az
alkalmazott megvizsgálta a kulcsán lévő számot, és bólintott.
- Si. A szám még mindig itt van.
Lehajolt, kiválasztott egy kis sárgaréz ajtót a sok közül, és bedugta a
kulcsot a zárba. Az ajtó kinyílt. Caroline szíve szaporán vert, amikor a férfi
egy hosszú, vékony dobozt vett elő a széfből.
- Ha szüksége van egy kis időre, hogy átvizsgálja, van itt egy külön
szoba.
Átvezette Carolinet a kis helyiségbe, és egy asztalra helyezte a dobozt.
Aztán visszavonult, és becsukta maga mögött az ajtót. Caroline ujjai alig
engedelmeskedtek, amikor ki akarta nyitni a zárat. Az nehezen járt, és ő
egy pillanatig azt hitte, hogy beragadt, de aztán kinyílt, ő pedig
csalódottan fel nyögött. Pénz vagy ékszer helyett egyetlen papírlap volt
benne. Valamiféle hivatalos dokumentumnak tűnt, aláírva, és különböző
színű bélyegzőkkel lepecsételve. Becsukta a dobozt, és kiment a
szobából. A férfi odakint várt rá.
- Köszönöm! - mondta Caroline. - Csupán egyetlen dolog volt benne.
Meg tudná mondani, hogy mi ez?
Az alkalmazott tekintete végigpásztázta a lapot, majd felnézett.
- Úgy tűnik, egy ingatlan tulajdoni lapja. Ahogy önök mondják, egy
bérleti szerződés, sí?
- Egy velencei ingatlané?
A férfi bólintott.
- A nagynénémnek volt egy ingatlanja Velencében? - hüledezett
Caroline.
- Hogy hívták a nagynénjét?
- Juliet Browning.
 - Igen, ez a név áll a dokumentumban.
Caroline arra gondolt, hogy a bérleti szerződés valószínűleg már régen
lejárt.
- Mennyi időre szól a bérlet?
A férfi újra megvizsgálta a papírt.
- Kilencvenkilenc évre. 1939- ben kötötték.
- Jóságos ég! - Gyors fejszámolás szerint még körülbelül negyven évig
volt érvényes. - És tudja, hol van az ingatlan?
Az alkalmazott ismét belepillantott a szerződésbe.
- Dorsoduro 1482. - Felnézett, és látva Caroline értet- len arcát,
hozzátette: - Velencében nincsenek házszámok. Mi a sestierén* belüli
számokat használjuk. Azt hiszem, a külföldiek számára lehetetlen
eligazodni. Ha szeretné, utánanézek magának. - Caroline követte, ahogy
kiment a páncélteremből az íróasztalához, ahol fellapozott egy nagy
könyvet. - Á, igen! Zattere al Saloni. A Dorsoduro túloldalán. Ismeri a
Zatterét? A vízparton.
- Igen. A minap ott vacsoráztam.
- Akkor meg fogja találni. Zattere al Saloni, és azt írja, hogy a bérleti
szerződés egy negyedik emeleti lakásra szól.
Caroline mégis tétovázott.
- De ön szerint ez még mindig jó? Még mindig érvényes?
A férfi megvonta a vállát.
- Itt vannak rajta a város pecsétjei. Az okiratot bejegyezték, és
közjegyzővel hitelesíttették. Tehát, hacsak a nénikéje el nem adta valaki
másnak...
Caroline kábultan lépett ki a ragyogó napfényre. Let- tie néninek volt
egy lakása Velencében. Itt élt. Erről miért nem tudott a nagyi? Maga Lettie
néni miért nem beszélt róla soha, miért nem jött vissza ide? Talán bérbe
adta, aztán eladta valaki másnak, amikor kitört a háború.
Nem szabad túlságosan örülnöm, gondolta. Nem szabad túlságosan
reménykednem.
Egy trattoria belsejéből csábító illatok szálltak: fokhagyma és talán sült
hal. Ebédidő. Ennie kellene valamit. De túl izgatott volt, túlságosan
kíváncsi ahhoz, hogy egyen. Meg kell néznie, hogy néz ki ez az ingatlan.
Az duruzsolt a fejében, hogy talán egy ház tulajdonosa lesz Velencében,
egy olyan helyé, ahová eljöhet nyaralni, az év többi részében pedig bérbe
adhatja. Csábító gondolat volt.
Megállt, hogy megnézze a térképet. A Zattere a Dorsoduro túlsó oldalán
volt - hosszú út gyalog - , és az ég mostanra ismét beborult, a távoli
dombok fölött nagy, szürke felhők lógtak. Caroline kikereste a térképen a
vízibusz- járatokat. Igen, az egyik megkerülte a szigetet, és megállt a
Zatterénél. Lehet, hogy tovább tart, mint gyalog, de jelenleg ez vonzóbb
lehetőség volt. Elindult a campanile mellett a vaporetto megállójáig,
jegyet váltott, és megtudakolta, hányas járatra kell felszállnia. Amikor a
vízibusz megérkezett, Carolinenak olyan szerencséje volt, hogy odabent
kapott helyet. A hajó végigment az egész Canal Grandén, majd elhaladt a
parkolóház nem túl vonzó épülete és a dokkok mellett, majd pedig
átkerült a Dorsoduro túlsó oldalára. Ahogy a nyílt vízen haladtak, a tenger
eléggé háborgóvá vált, és Caroline örült, hogy bentről nézhette, ahogy a
vízpermet beteríti a fedélzeten állókat. Végül a hajó megállt a Zatterénél.
Caroline kiszállt, és elindult a vízparton. Lehullottak az első esőcseppek,
ő pedig átkozta magát, amiért az esernyőjét a szállodai szobában hagyta.
Legalább esőkabát volt rajta.
A parti sétánynak ezt a részét Zattere al Gesuatinak hívták. Caroline egy
hatalmas jezsuita templom mellett haladt el, majd átkelt egy
mellékcsatornán átvezető hídon. Ez volt a Ponte ágii Incurabili, a
Gyógyíthatatlanok hidja. Aligha egy megnyugtató név. De látta, hogy a
part mentén álló házak mind magas, vonzó épületek, még ha némelyikre
rá is férne némi felújítás és festés. Ez lendületet adott a lépteinek, együtt
a széllel, ami hátulról hajtotta. A parti út Zattere allo Spirito Santónak
nevezett szakaszához ért, a Szentlélekhez, és végül egy újabb híd után, a
sziget csúcsához közel, ott volt az al Saloni. Caroline figyelte a számokat,
amik nem sorrendben következtek, míg végül ott állt egy magas épület
előtt, aminek ablakait kifakult kék spaletták védték. A halvány krémszínű
vakolat hámlott, és kilátszottak alóla a téglák, de lépcsők vezettek az
impozáns, kétszárnyú bejárathoz. Kétszer is ellenőrizte a címet. Igen, ez
volt az.
- Hűha! - álmélkodott. Belenyúlt a táskájába, és kivette a nagy kulcsot.
De ahogy megérintette az ajtót, az magától kinyílt. Egy sötét és komor
lépcsőházba érkezett. Az ajtók mindkét oldalon nyitva voltak, és
határozottan érezni lehetett a friss festés szagát. Az épület hátsó részéből
kalapálás hallatszott. Éppen felújítás zajlott. Egy széles márványlépcső
kanyargóit felfelé. Caroline épp csak az első néhány lépcsőfokot tette
meg, amikor mögötte felharsant egy kiáltás.
- Signora? Cosa voie? Done stai andando?*
Caroline hátrafordult, és egy férfi állt az ajtóban. A kabátja gallérja fel
volt hajtva, a haján esőcseppek csillogtak.
- Elnézést! Sajnos nem beszélek olaszul.
A férfi figyelmeztetően felemelt ujjal elindult felé.
- Azt kérdezem, hogy mit csinál itt. Ez egy magánház. Nem
turistanevezetesség. Itt nincs semmi látnivaló. Azonnal távozzon!
- Semmi baj. Én nem vagyok turista. Azért jöttem, hogy megnézzem az
ingatlant, amit most örököltem.
- Biztosan téved. - A férfi odaért a lépcsőhöz. Caroline most vette észre,
hogy a férfi magas, széles vállú és igen jóképű, még ha mogorván is
nézett rá. - Ez az épület a Da Rossi Vállalat tulajdona. Amint látja, jelenleg
felújítják. Sok éve üresen állt. Engedje meg, hogy kikísérjem!
- Ez a Dorsoduro 1482.?
- Igen.
Caroline a táskájában kotorászott, és elővette a dokumentumot.
- Akkor van egy bérleményem a negyedik emeleten.
- Azt kétlem. - A férfi elvette tőle a papírt, és homlokráncolva alaposan
áttanulmányozta. - Ez lehetetlen. Ez a ház mindig is a Da Rossi családé
volt. Ók nem adták volna bérbe egy kívülállónak. Egy idegennek. -
Felemelte a szerződést, hogy jobban lássa a gyenge fényben. - Bárki is írta
ezt, hibát követett el. Itt nincs negyedik emelet. Nálam van az épület
tervrajza. Három emeletet és egy altanát jelez.
- Altanát?
 - Egy kis bódéféle a tetőn. Egy árnyékos hely, ahol le lehet ülni.
- Szeretném megnézni - jelentette ki Caroline.
- Rendben. Ha ragaszkodik hozzá. Erős lábakra lesz szüksége. - A férfi
mintha magában mulatott volna, ahogy figyelte az előtte lépkedő
Carolinet. A második lépcsősor már nem volt olyan pompás, a harmadik
pedig egyszerű falépcső volt, ami egyenesen felfelé vezetett. Felérve a
harmadikra, Caroline igyekezett leplezni, hogy nehezen lélegzik. Négy
ajtót látott, mindegyik zárva volt.
A férfi odalépett mellé.
- Amint látja, nincs több lépcső - mondta diadalmasan. Kinyitotta az
egyik ajtót, hogy megmutassa a porhuzatokba burkolt szobát. Aztán
kinyitott egy másikat, ami mögött egy üres helyiség volt, majd egy
harmadikat is. Végül az utolsó mintha egy nagy seprűszekrénybe vagy
előszobába nyílt volna. Régi, törött bútordarabok, deszkák, egy létra volt
ott, egymás hegyén- hátán.
- Sajnálom, de azt hiszem, valaki megtréfálta magát.
- Velence városa tréfákra pazarolja a hivatalos bélyegzőit? - kérdezte
Caroline. Ragaszkodott hozzá, hogy mindegyik szobába bemenjen, és be
kellett látnia, hogy nincs felfelé vezető lépcső. Utoljára a nagy kamra
maradt. Odabent sötét volt, és néhány pókháló. Leplezve a
csalódottságát, Caroline körülnézett.
- Attól tartok, igaza van - ismerte el végül. - De nem értem... - Ahogy a
falakat vizsgálgatta, észrevett valamit a hátsó falnak támasztott asztallap
mögött, ami úgy nézett ki, mint egy ajtó teteje. - Várjon csak!
A férfi már elindult lefelé. Most visszafordult.
- Azt hiszem, ennek a kamrának a hátsó részén egy ajtó van. - Arrébb
tolt egy háromlábú széket, majd megpróbálta elmozdítani az asztallapot.
- Segítsen ezt eltolni!
- Kérem, legyen óvatos! - kiáltotta a férfi. - Nehéz lehet, és nem
akarjuk...
Caroline azonban máris egy kicsit félrehúzta, és előbukkant mögüle
egy kilincs. .
- Nézze, ott! - mutatta.
 A férfi előreugrott, hogy segítsen, és együtt félretolták az asztalt.
- Látja? Ott van egy ajtó. - Caroline diadalmasan elmosolyodott.
- Igen, és gondolom, mögötte további raktárak. - A férfi elhallgatott. - Ó,
nem, un momenta!** Valószínűleg ez vezet a tetőre. A terveken említett
altanához.
Megpróbálta kinyitni az ajtót. Nem mozdult.
- Látja? - nézett rá kis vigyorral. - Attól tartok, ez már nem nyílik.
Caroline a zsebébe nyúlt, és előhúzta a nagy kulcsot.
- Ez talán segíthet? - kérdezte.
- Miféle kulcs ez? Honnan szerezte?
- A nagynéném hagyta rám. - Caroline hevesen dobogó szívvel bedugta
a kulcsot a zárba, és elfordította. Egy pillanatnyi ellenállás után kattanást
hallott. Az ajtó lassan, baljós nyikorgással kinyílt. Mögötte meredek,
keskeny lépcső emelkedett a koromsötétségbe.
- Látja, a tetőre vezet - mondta a férfi. - Szerintem nem kellene fel
mennie. Ezek a régi tetőteraszok veszélyesek.
De Caroline már el is kezdett felfelé kapaszkodni a lépcsőn.
- Signora, ez nem bölcs dolog. Nem vállalhatom a felelősséget... - szólt
a férfi, majd utánaeredt, és megfogta a karját, hogy visszatartsa. Caroline
kiszabadította magát. A lépcső tetején egy második ajtót talált. A
sötétben tapogatózva sikerült megtalálnia a kulcslyukat. A kulcs
elfordult, az ajtó kinyílt, és ahelyett, hogy a tetőre lépett volna ki, egy
elbűvölő szobában találta magát. Az ablakok a szigetre és a Szent Márk-
medencére néztek. A bútorokat lepedők borították, és az
ablakpárkányokon finom porréteg ült.
A férfi is belépett mögötte a szobába.
- Madonna! - mormogta.

* Mit akar? Hová megy?

**Egy pillanat.
 13. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. július 2.

Visszatértem Velencébe! Alig tudom leírni a szavakat, annyira tele van a

szívem boldogsággal. Egy részem úgy érzi, hogy ez egy újabb valóra vált
álom, ugyanakkor ott bujkál bennem a kétely, hogy jól tettem- e, hogy
idejöttem. Persze hogy itt akarok lenni, és egy egész évig festeni, tanulni
és élni az életet. Ennél jobbat el sem tudok képzelni. De tudni, hogy ó is
itt van, tudni, hogy valaki mást vett el feleségül, ezt meg kell tanulnom
kezelni.
Azzal biztatom magam, hogy ez egy nagy város. Kevés az esély arra,
hogy összefutok vele. Biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokban a
körökben mozgok majd, mint a családja, és nem ugyanazokban a
butikokban vásárolok, mint a felesége. És ha mégis találkozom vele,
udvarias, barátságos és távolságtartó leszek. Már felnőtt nő vagyok, nem
az a naiv és érzelmes lány. Megtanultam elfojtani az érzéseimet. Képes
vagyok kezelni a helyzetet. Ha logikusan belegondolok, rájövök, hogy
csupán kétszer találkoztam vele. Igazából egyáltalán nem is ismerem.
Lehet, hogy erőszakos, alkoholista, drogfüggő, nőcsábász. Szóval úgy
tenni, mintha szerelem lett volna köztünk, ostoba naivitás a részemről.
Csupán két kellemes, de rövid találkozás, semmi több.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt vagyok. Miközben írok, a víz
elhozza a harangok hangját. Galambok turbékolnak a szemközti
háztetőn. Beszédhangok visszhangzanak a lenti szűk utcából. Mintha
sosem lettem volna távol.
Amikor Miss Huxtable májusban behívott a dolgozószobájába, biztos
voltam benne, hogy valamit vétettem. Túlságosan nagy merészség volt
megmutatnom a lányoknak egy régi mester művészi aktját?
Mindenesetre hellyel kínált. Az arca nyugodt és barátságos volt. Aztán
elmondta, hogy egy névtelen jótevő nagylelkű felajánlást tett az
iskolának. Az unokái nálunk tanultak. Nagy tisztelője volt Neville
Chamberlainnek, és a mindenáron való béke híve. Fogalmam sem volt,
hogy az igazgatónő mire akar kilyukadni, vagy hogy ez mennyiben
vonatkozhat rám. Aztán így folytatta:
- Ösztöndíjat ajánlott fel az egyik tanáromnak, hogy egy évig külföldön
tanulhasson. Annak a reményében, hogy a tanár úgy tér majd vissza,
hogy jobban megérti a világot, jobban megbecsüli a többi kultúrát, és
ezáltal pozitív hatással lesz a világbékére.
Óvatosan bólintottam.
- Nekem ajánlja fel ezt a lehetőséget? - Nem értettem; miért engem
választottak ki, a tantestület legfiatalabb tagját.
Miss Huxtable folytatta. Természetesen először a rangidős
munkatársakat kérdezte meg. A franciatanárnőt, Miss Hayley- t, majd a
latintanárnőt, Miss Deant és Miss Frobishert. Még Miss Hartmannt is, aki
matematikát és természettudományokat tanított. Mindannyian
visszautasították. Az egyik nem akarta otthagyni idős édesanyját, a másik
túl veszélyesnek tartotta az utazást ezekben a zaklatott időkben. Miss
Frobisher nyersen fogalmazott. Eleget látott már a „külföldből” a tavaly
nyári kiránduláson, és nem kívánta megismételni. Miss Hayley pedig azt
mondta, hogy túl öreg kutya ő már ahhoz, hogy új trükköket tanuljon.
így jutott el hozzám, a ranglétra legaljára. Nem engem választott,
hanem én maradtam. Az egyetlen, aki nem utasította vissza.
- Tudom, hogy jól érezte magát Velencében - mondta.- Miss Frobisher
szerint nagyon tetszett magának a város. És ahogy hallottam, van egy
remek Képzőművészeti Akadémiájuk. Szeretne élni a lehetőséggel, és egy
évig ott tanulni úgy, hogy fizetik a költségeit, itthon pedig várja az állása,
amikor visszatér?
Ezt csak egy bolond utasította volna vissza. Persze hogy megragadtam
volna a lehetőséget. Teljesen le voltam nyűgözve. De emlékeztettem
magam arra, hogy nekem is van egy idős édesanyám. Vajon magára
merném hagyni egy évre? És mi lesz a pénzzel? Hogyan boldogulna, ha
nem számolhatna az én tanári fizetésemmel?
- Attól tartok, nem mehetek - dadogtam. - Anyám rám, az én
jövedelmemre támaszkodik, hogy megéljen.
- Úgy tudom, az ösztöndíj elég bőkezű. Annál a szánalmas összegnél
több, amit mi itt fizetni tudunk. így talán jobban is járna. - Szünetet
tartott. - És hajói emlékszem, az édesanyja azt említette, hogy van egy
nagynénje, aki célozgatott rá, hogy szívesen élne magukkal.
- Igen. Hortensia nénikém. Azt mondta, hogy az osztrák szobalánya
elhagyta, és hazautazott, és manapság lehetetlen cselédet találni -
feleltem bizonytalanul.
- Na, tessék! A tökéletes megoldás. Hívja meg a nagy- nénjét, hogy
költözzön oda, amíg maga távol van.
Ez valóban eszményi megoldásnak tűnt. Hortensia néninek még
mindig volt némi magánjövedelme, bár már nem az a vagyon, amivel
egykor rendelkezett, és anyám nem lenne egyedül. És Velence nem a
világ vége. Ha anyámnak szüksége lenne rám, vagy megbetegedne, a
következő vonattal haza tudnék jönni.
Így hát elfogadtam az ajánlatot. Hortensia néni lelkesen beleegyezett,
hogy hozzánk költözik. írtam az Accademia di Belle Artinak, ugyanannak
az akadémiának, ahová alig egy évvel korábban elvittem a lányokat, és
ahol láttam azt a gondtalanul nevetgélő diákcsoportot. Vajon be tudnék
illeszkedni egy ilyen társaságba? Nem vagyok már tizennyolc éves.
Hamarosan betöltőm a harmincat. Bennem már nincs meg az ő
reményteli hitük, hogy az élet tele lesz lehetőségekkel.
Elküldtem az akadémiának egy válogatást a műveimből, ami alapján
felvettek vendéghallgatónak. Ez azt jelentette, hogy a szokásos
osztályzatok és vizsgák nélkül vehettem részt az órákon. Még enyhén
fogalmazok, ha azt mondom, anyám nem volt túl boldog az egésztől.
Rettentően elkeseredett.
- Egy egész évig távol? És velem mi lesz?
Az apám halálát követő években nagymértékben rám támaszkodott.
Soha nem volt egy társaságkedvelő és magabiztos ember, és hosszú
évekig az élete arra korlátozódott, hogy gondoskodjon a férjéről és a
lányairól, templomba járjon és a templomi egyletben munkálkodjon.
- Itt lesz neked Hortensia néni társaságnak. És Mrs. Bradley, hogy
szépen rendben tartsa a házat.
- De ez olyan felelőtlenség - mondta anyám. - Mi a csodának kellene
még több művészetet tanulnod? Úgy tűnik, elég képzettnek tartanak
ahhoz, hogy taníts az iskolában.
- Anyu, ez egy csodálatos lehetőség a számomra. Örülnöd kellene neki.
- Örülni? - Anyám hangja felemelkedett arra a pontra, ahol általában
hisztériában szokott kitörni. - Külföldiek között élni egy évig? Te, akinek
semmi tapasztalata a világról? Hogy fogsz boldogulni? Soha ki sem tetted
a lábad itthonról. Én gondoskodtam rólad.
Ez azért nem volt teljesen igaz, már régóta én gondoskodtam róla.
- Boldogulni fogok.
- Mi lesz, ha Hitler úgy dönt, hogy kirobbantja a háborút? Az egész
világon zűrzavar uralkodik - érvelt anyám. - Az a Mussolini meg majdnem
ugyanolyan rossz. Nem épp most szállta meg Abesszíniát?
- Abesszínia messze Afrikában van, anyu. Egy gyarmat. Mussolini csak
gyarmatosít, ahogy Nagy- Britannia és Franciaország teszi már
évszázadok óta. És ha kitör a háború, természetesen hazajövök.
Ekkor belém kapaszkodott.
- Csak te vagy nekem, drágám. Nem bírnám elviselni, ha bármi
történne veled.
Meglepő módon Hortensia néni a pártomat fogta.
- A húgát, Winniet elengedted egészen Indiáig - mondta. - Szerintem
Caroline is megérdemli az esélyt, hogy saját élete legyen, miután annyi
éven át gondoskodott rólad.
És anyámnak, ha vonakodva is, de bele kellett egyeznie az utazásba.
Összepakoltam a szűkös ruhatáramat, és július elején, nem kis
bűntudattal, elindultam az állomásra.
És most itt vagyok. Tegnap érkeztem, és kivettem egy szobát egy a
vasútállomás közelében lévő kis szállodában, amíg nem találok
magamnak albérletet. Körülbelül olyan spártai, mint az a kolostor, ahol
tavaly laktunk. Viszont nem olyan tiszta, beleette magát a füst és az
izzadság szaga, ráadásul szörnyen zajos, mivel a vasútállomástól a Szent
Márk térig vezető főúton áll. Nem egy biztató kezdet. Forró és fülledt az
idő. Tegnap este be sem takaróztam, és nem tudtam elaludni. Amikor ki
mertem nyitni a redőnyöket, hogy beengedjek egy kis éjszakai szellőt,
azonnal megostromoltak a szúnyogok.
Pitymallatkor templomi harangok kongásának kakofóniája ébresztett,
erőszakosan emlékeztetve arra, hogy vasárnap van. így ma semmit sem
fogok tudni elintézni, még ha akarnék sem, kivéve, hogy felújítom az
ismeretségem a várossal. Holnap elmegyek az akadémiára, kiderítem, hol
fogok lakni, és megtudom, mikor kezdhetem el a tanulást. Mivel
vendéghallgatónak számítok, és nem az olasz diákokkal azonos órarend
szerint tanulok, azonnal részt vehetek az órákon, ami csodálatos lesz.
Kevés festészeti kelléket hoztam magammal, mivel biztos vagyok benne,
hogy a tanároknak igen határozott véleménye lesz arra nézve, hogy
melyik az az egyetlen fajta ecset, festék, vászon, amit használni lehet.
Emlékeim szerint annak idején a Sladeen is nagyon válogatósak voltak a
tanáraim az ecsetek és festékek tekintetében. A Slade. De régen is volt!
Szinte egy másik életben. Ma reggel megnéztem magam a festett komód
fölött lógó foltos tükörben. Tényleg én voltam az a lány, aki egykor
reménykedve nézett a világra, akinek nagy tervei voltak egy szép jövőre?
Most a kezdődő ráncokat láttam a homlokomon. Es Leo megjegyezte,
hogy szomorú a szemem.
Leo. Nem szabad rá gondolnom. Elfordultam a tükörképemtől. Aztán
azt mondtam magamnak, hogy vannak más jóképű olaszok is, és Leo
említette, hogy a férfiak nem szívesen nősülnek harmincéves koruk előtt.
Talán itt megismerkedem majd valakivel. Egy olasz művésszel.
Hozzámegyek feleségül. Életem hátralévő részét Velencében élem le.
Szóval mégiscsak maradt egy csöppnyi remény és fantázia a
lelkemben!
1939. július 3.
Ma találnom kell egy helyet, ahol lakhatok. Egy meglehetősen
kiábrándító reggeli után, ami kenyérből, margarinból és
sárgabaracklekvárból, valamint rendkívül híg kávéból állt (ami után
nagyra értékelem a Pensione Reginát, sőt a kolostort is), felvettem a
széles fehér galléros, szürke ruhámat, a tengerészkék szalaggal díszített,
fehér kalapomat és a fehér kesztyűmet, elindultam az akadémiára. A
recepciós olyan pergő gyorsasággal beszélt, hogy egy szót sem értettem.
- Beszélne lassabban, kérem? Most érkeztem Angliából - mondtam.
A nő felsóhajtott, mintha a lassabb beszéd óriási kellemetlenséget
jelentene számára.
- Mit akar? - kérdezte. - A művészeti galéria a szomszédban van. Ez itt
egy iskola.
Gondosan megfogalmazott mondatokban elmagyaráztam, hogy
vendéghallgató vagyok, és be szeretnék iratkozni. Úgy nézett rám, mintha
nem tudná elhinni, hogy egy korombeli nő diák lehet, de aztán felküldött
az emeletre, a tanulmányi irodába. Fölmentem a széles márványlépcsőn,
élvezve a márványkorlát hűvös tapintását. Az irodában dolgozó nő
barátságosabb volt. Azt mondta, a külföldi diákok segítése a feladata.
Lassan és tisztán beszélt, és kicsit tudott angolul is, ha valamit nem
értettem. Átnyújtott egy listát az órákról azzal, hogy legfeljebb hármat
választhatok. Olyan volt, mintha egy ínycsiklandó étlapot nézegetnék egy
csúcsétteremben. A festészet története. Aktrajz és - festés. Színtan. A
tizenhatodik század festői. Agyaggal való munka. Fémszobrászat.
Szerettem volna mindegyiket felvenni, de úgy döntöttem, hogy ha
reálisan gondolkodom, a szobrászatot nem érdemes felvennem, mivel
ebben nem rendelkeztem semmiféle tapasztalattal. Ezért az Aktrajz és -
festést választottam, amit a Sladeen töltött második évemben végeztem
volna el, az Olaj festés kezdeteit és A szabad kifejezésmódon való festést.
Talán végül mégiscsak megtanulok Picassóként festeni!
Aztán áttértünk a lakás kérdésére. Szerencsém van, mondta a nő.
Velence az évnek ebben a szakában általában tele van turistákkal. De
idén sokan félnek utazni, különösen az angolok, most, hogy Olaszország
aláírta a megnemtámadási egyezményt Németországgal.
- Reméljük, hogy nem lesz háború - tette hozzá. - A legutóbbit is
átéltük, nem igaz? Hány ember halt meg feleslegesen, és miért? Semmi
sem változott azonkívül, hogy mindannyian szegényebbek lettünk, és
elvesztettük a reményt.
Bólintottam. Azt akartam mondani, hogy az apámat gáztámadás érte,
de ezek a szavak nem szerepeltek a szókincsemben, én pedig nem
akartam beismerni a hiányosságot, és angolra váltani.
A nő fellapozta az asztalán lévő jegyzet füzetet, és felírt néhány címet.
- Itt van néhány olyan főbérlő, aki diákoknak is kiadja a szobáját. Sokan
nem akarják megkockáztatni, hogy diákok lakjanak náluk, mert azok
isznak és tönkreteszik a bútorokat, de maga nem olyan típusnak tűnik.
Elnevettem magam.
- Biztosíthatom, hogy én soha nem voltam olyan, még akkor sem,
amikor évekkel ezelőtt diák voltam Londonban.
Ránéztem a listára. Nehéz volt elolvasni a kézírást, ami nagyon
különbözött az enyémtől. Újra rápillantottam a nőre.
- Tudna nekem tanácsot adni, hogy ezek közül melyik lenne a
legmegfelelőbb? Sajnos a címek számomra semmit sem mondanak.
Megnézte őket velem együtt.
- Ez Cannaregióban van. Gyalog túl messze, és nincs közelben
vaporettó megálló. És különben is, az a zsidó negyed. Nem mintha nekem
személy szerint bármi bajom lenne a zsidókkal, de maga nem érezné ott
jól magát. - Várta, hogy egyetértést lásson az arcomon. - A következő
pedig... ó, nem akar földszinten lakni.
- Miért nem?
- Az acqua alta, kedvesem.
A szavakat értettem, de azt nem, hogy így együtt mit jelentenek. Magas
víz?
- Télen, amikor a magas árhullám és a heves esőzések egyszerre
érkeznek, a várost néha elárasztja a víz. Mi már hozzászoktunk, de maga
nem szeretné, ha egy reggel arra ébredne, hogy úszik az ágya.
- Ó, istenem, azt biztosan nem! - mondtam sietve.
Végigfuttatta az ujját a listán.
- Á, ez lesz az igazi! Pont a híd túloldalán van. A Szent Márk kerületben.
Közvetlenül a Santo Stefano piazza mellett.
 - Azt tudom, hol van - bólintottam. - Egyszer a Regina panzióban
szálltam meg, és azon a téren rajzoltam. Tényleg közel van.
- És viszonylag csendes hely. A bérleti díj magában foglalja a reggelit és
a vacsorát, szóval elég észszerűnek tűnik. Persze nem minden házinéni
kedves. Magának kell kitapasztalnia, hogy jól érezné- e ott magát.
- Igen - bólintottam.
Talált még két másikat, ha az első nem működne. Mindkettő
Dorsoduróban volt, abban a scsíiekében, ahol az akadémia.
- Ez jellemzően a dolgozó emberek és a diákok negyede - magyarázta. -
Ugyanis itt van a közelben a kereskedelmi és közgazdasági egyetem is. A
Ca’ Foscari. Tehát általában élénk, különösen a Campo Santa Margherita
környéke. Ott rengeteg bár és kávézó van. Szóval, ha inkább egy nyüzsgő
helyet szeretne, akkor...
- Nem, köszönöm! Inkább a csend pártján lennék. Nem vagyok
hozzászokva a zajhoz. Mivel egy leányiskolában tanítottam, eléggé
burokban éltem.
- Megértem - bólintott a nő. - És a diákok zöme nem ilyen... érett.
Azt akarta mondani, hogy „öreg”. A többi diákhoz képest öreg voltam.
Hová tettem az eszem, amikor azt hittem, hogy visszatérhetek az iskolába
művészetet tanulni? Mit reméltem, mit érhetek el vele, azonkívül, hogy
egy évig az álmaim városában élhetek? Kételkedtem abban, hogy valaha
is elég jó festő leszek ahhoz, hogy eladjam a munkáimat, és manapság
amúgy is kinek van pénze festményekre? Ki értékeli egyáltalán a
művészetet?
Leküzdöttem a negatív érzéseimet, fogtam a három címet, amiket a nő
felírt, és elindultam megkeresni a leendő otthonom. Megszámoltam az
ötven lépcsőfokot az Akadémia hídon. A tetején kissé kifulladva
megálltam, és megcsodáltam a kilátást. Az egyik irányban a Canal Grande
futott ki a lagúnára, egyik partján grandiózus palotákkal, a másikon az
Egészség Madonnája- templommal és kecses kupolájával. És amikor
átértem a hídon, és megfordultam, ott volt a csatorna kanyarulata a fehér
márvány és rózsaszín palotákkal, a vaporetókkal és az olykor felbukkanó
uszályokkal versengő gondolákkal. Nagyot sóhajtottam. Itt vagyok. Ez az
új otthonom. Bármi történjék is a jövőben, ezt senki sem veheti el tőlem.
Minden másodpercet ki akartam használni.
 14. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. július 3.

Először a Szent István- templom melletti címmel próbáltam szerencsét,

mert az nagyon közel van az akadémiához. Miután annyi éven át
hajnalban kellett kelnem, micsoda luxus lenne későn felkelni és elsétálni
a kilenckor kezdődő órámra!
Elhaladtam egy szép fehér palazzo mellett, és odaértem a Campo
Santo Stefano hosszúkás, nyílt terére, ahol annak idején ültem és
rajzoltam, azon a napon, ami a csatornába esésemmel végződött. Ez az
igazi Velence, gondoltam. Karjukon bevásárlókosarat cipelő nők álltak
meg kicsit beszélgetni, kisgyerekek szaladgáltak visítva a szökőkút körül,
a kövön galambok sétáltak reménykedve, és egy macska osont ki egy
sikátorból. Néztem, ahogy egy nő vízzel tölt meg egy kancsót a kútból,
ami eszembe juttatta, hogy még nem minden házban van folyó víz. De az
egésznek kellemes, családias hangulata volt. Eltartott egy darabig, mire
többszöri kérdezősködés után megtaláltam a címet, mert ahogy rájöttem,
Velencében nem lehet egyenesen eljutni A- ból B- be. Először el kellett
mennem a templomig, majd visszafordultam, átkeltem egy csatornán, és
majdnem ott kötöttem ki, ahonnan elindultam, nem messze a Canal
Grandétól. Az épület nem volt épp megnyerő, a hámló rózsaszínű vakolat
alól kilátszottak a téglák, az ablakokat kifakult kék spaletták védték. De
az ablakládákban muskátlik pompáztak, és a fölöttük kifeszített kötélen
mosott ruhát lengetett a szél. Megláttam, hogy négy csengő van a kapu
mellett. Tehát többlakásos ház. Megnyomtam azt, amelyik mellett a
Martinelli név állt.
- Si? Cosa vuoi?- hallatszott egy éles hang a kaputelefonból. - Mit akar?
 Akadozó olasz nyelven elmagyaráztam, hogy angliai diák vagyok, és a
kiadó szoba miatt jöttem.
- Állóra* jöjjön fel! - mondta a hang, és az ajtó egy berregéssel kinyílt.
Egy központi lépcsőházba léptem be, előttem kőlépcső emelkedett, amit
egy tetőablak világított meg. Signora Martinelli a harmadikon lakott, és
nem volt lift. Legalább erősödik a lábam! Elindultam, felmásztam az első,
majd a második emeletre, ahol egy kutya ugatott rám egy ajtó mögül, és
végre felértem a harmadikra, botrányosan kifulladva. Kicsit vártam, hogy
összeszedjem magam, majd félénken bekopogtam. Egy nő nyitott ajtót,
aki ugyanolyan riasztóan nézett ki, mint egy évvel korábban az apáca.
Teljesen feketébe öltözött, acélszürke haját szigorú kontyba fogta.
Nagydarab nő volt, húsos karokkal, amiket összefont a terebélyes keblén,
miközben tetőtől- talpig végigmért.
- Maga nem olyan, amire számítottam - közölte. - Nem úgy néz ki, mint
egy diák.
- Nem, a legtöbb diáknál idősebb vagyok. Tanár voltam, de lehetőséget
kaptam, hogy egy éven át felfrissítsen a művészeti tudásomat az
akadémián.
- Nos, gondolom, nem fog akkora rendetlenséget meg zajt csapni, mint
a legtöbben, akik itt előfordulnak - mondta az asszony. - Jöjjön be! Én
Signora Martinelli vagyok, és maga?
- Signorina Browning - feleltem.
- Nincs férjnél? Soha nem is volt?
- Nem. Soha.
Signora Martinelli szipogott, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy azt,
hogy soha nem voltam férjnél, jó vagy rossz dolognak tartja. Átvezetett
egy folyosón, be a nappaliba. Míg az utóbbi időben spártai környezetben
éltem, ez a szoba ennek épp az ellenkezője volt: bársonyfüggönyök,
szőttesek és szőnyegek, süppedős fotelek, csecsebecsék minden polcon
és asztalon. Beletelt egy percbe, mire rájöttem, hogy a dísztárgyak mind
vallási jellegűek: szentek szobrai, feszületek, egy festmény Jézusról a
kisgyermekekkel, azon egy rózsafüzér. Ekkor vettem észre, hogy az
asszony egyetlen ékességet visel, egy nagy ezüstkeresztet.
 - Üljön le! - mutatott az egyik fotelre. Az olyan süppedősnek tűnt,
telezsúfolva horgolt párnákkal, hogy azon tűnődtem, vajon képes leszek-
e valaha is felállni belőle, de engedelmesen leültem. Szinte azonnal
elakadt a lélegzetem a rémülettől, mert valami hozzáért a tarkómhoz.
- Ne törődjön vele! Csak Bruno az. - Egy nagy, szürke macska sétált
végig a fotel karfáján, és hozzám dörgölőzött. - Csak megnézi magának.
Ha megkedveli, akkor úgy dönthetek, hogy minden rendben magával. Jó
emberismerő. - A macska még mindig engem tanulmányozott. - Szereti a
macskákat?
Nem akartam elmondani, hogy Hortensia néninek van egy ocsmány
macskája, amit magával vitt anyámhoz. A dög elrejtőzött a székek alatt,
és ráugrott a bokánkra, amikor elmentünk mellette, és anyám kutyájának
is pokollá tette az életét.
- Nem igazán van velük tapasztalatom - mondtam, a tapintatosság
mellett döntve. - Anyámnak kutyája van, nagyon aranyos jószág.
- Nos, úgy tűnik, Bruno kedveli magát. Megmutatom a szobáját.
Nagy nehezen feltápászkodtam, ő pedig végigvezetett egy sötét
folyosón a végében lévő szobáig. Ez is kissé túldíszített volt, de teljesen
elfogadható. Egy ágy piros bársony takaróval, egy hatalmas szekrény és
egy hozzá illő mahagóni komód, az ablak előtt pedig egy íróasztal
székkel. Odamentem, és a szívem nagyot dobbant. Az ablakból láttam a
Canal Grande egy szeletét!
- Ó, igen! - mondtam. - Ez nagyon megfelel.
Az asszony bólintott, majd intett, hogy kövessem.
- A fürdőszoba a folyosó túloldalán van.
A fürdőben egy hatalmas, karmos lábú kád állt, valamint egy mosdó. A
vécé a szomszéd helyiségben volt.
- Csak mi ketten leszünk, de kérem, ne töltse meg túlságosan a kádat.
És... elmondom a tudnivalókat a vízmelegítőről - mutatott egy szerkezetre
a kád fölött. - A forró vizet először csak nagyon lassan szabad megnyitni,
amíg a láng be nem lobban, és utána lehet feljebb tekerni. Ha túl gyorsan
csinálja, felrobban. Veszélyes.
Valóban veszélyesnek hangzott.
 Körülnéztem.
- Hogyan fűti a lakást?
- Van egy kazán. Szenes. Az fűti a radiátorokat.
- Hogy hozza fel ide a szenet? - szaladt ki a számon a kérdés, mielőtt
rájöttem volna, hogy ez valószínűleg udvariatlanság.
- Van egy csigánk - felelte signora Martinelli. - Leeresztjük a kosarat, és
felhúzzuk az élelmiszert meg a szenet. Nagyon jól működik. -
Meglepetésemre mosolyra húzódott a szája. - Télen nagyon hideg van itt.
Hozzászokott a hideghez a hazájában?
- Ó, igen! Angliában hideg tud lenni. És nyirkos is.
- Itt is. - Visszavezetett a nappaliba, ahol a macska elfoglalta a
karosszéket. Álltam. - Adok reggelit és vacsorát is - folytatta. - Mikorra kéri
a reggelit?
- Amikor magának megfelel. Az első órám kilenckor kezdődik.
- Én minden reggel hatkor misére megyek - közölte. - Van kedve
elkísérni? A Szent Móricba, nem a Szent Istvánba. Nem szeretem az ottani
papot. Túlságosan liberális. Túl könnyen megbocsátja a bűnöket. Három
Üdvöz légy, Mária. Hát milyen vezeklés ez?
Fogalmam sem volt, milyen. De eszébe jutott valami.
- Maga nem katolikus?
- Nem, anglikán vagyok.
- Dió mio! - mormolta. - Mindazonáltal mindannyian ugyanazt az Istent
imádjuk, nem igaz?
Bólintottam. Igazság szerint soha nem volt túl sok közöm Istenhez. Az
iskolában minden reggel részt vettem az imán. A legtöbb vasárnap
elmentem a templomba anyámmal, de az egész csak látszat volt,
színjáték. Úgy éreztem, hogy Isten valójában nem sokat tett értem.
Elvette az apámat, elvette az esélyemet a boldog életre.
- El kell jönnie velem a misére valamelyik ünnepen. Akkor majd
meglátja, hogy mit veszít. A hónap végén lesz a Redentore fesztivál.
Gyertyákkal a kezünkben átkelünk a csatornán a Redentore-templomhoz.
Nagyon szép.
- Szeretném látni - bólintottam, ó pedig rám mosolygott
 - Tehát reggeli nyolckor, és a vacsora is nyolckor? Itta déli a főétkezés,
így este valami egyszerűt, például egy levest vagy salátát eszünk. Ez
megfelel magának?
- Igen, tökéletesen megfelel.
Megmondta, mennyi bérleti díjat kér, de még nem ment olyan jól a
lírára való átváltás, hogy tudjam, elfogadható- e vagy sem. Hány líra egy
font? Körülbelül száz, nem? Úgy gondoltam, hogy az ár elég észszerűnek
tűnik, mivel még soha életemben nem kellett szobát bérelnem.
- És biztos vagyok benne, hogy nem szükséges elmondanom a
házirendet - mondta az asszony. - Tilos a dohányzás, tilos az ivás, és nem
hozhat fel férfiakat a szobájába. De hát maga nem valami fegyelmezetlen
fiatal fruska. Felteszem, hogy tud úgy viselkedni, mint egy hölgy.
- Természetesen. Nem hinném, hogy sok lenne a közös bennünk a
többi diákkal. Jóval idősebb vagyok náluk.
- Tízkor bezárom az ajtót, hacsak nem szól előre, hogy késni fog -
folytatta.
És a gondolataim azonnal visszarepültek a zárdához: tízkor bezárták az
ajtót, ezért kellett korábban vacsoráznunk Leóval, és a zárdához közeli
sikátor sötétjében megcsókolt. Még mindig emlékeztem arra, ahogy a
szája az enyémhez simult, ahogy a mellkasomon éreztem a
szívdobogását.
- Nem hozok fel férfiakat a szobámba - motyogtam magamban, miután
elbúcsúztam a signorától.
 15. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. július 5.

Gond nélkül berendezkedtem az új szobámban. Élvezem a reggeli

napsütést, a galambok turbékolását az ablakpárkányon, és a Canal
Grande látványát az épületek között. Bruno, a macska gyakran
meglátogat, kíváncsi minden holmimra. Tehát Velencében legalább egy
embernek van házi macskája. Tévedtél, Leo. Az én cicáimra gondolok.
Leo szerint mostanra már dédszülők lettek. Remélem, igazat mondott, és
nem fojtotta vízbe őket, amint hátat fordítottam. Próbálok nem gondolni
Leóra, de valahányszor arra járok, azon kapom magam, hogy a Palazzo
Rossi irányába pillantok.
Voltam az akadémián, és szereztem egy listát az óráimhoz szükséges
kellékekről. Attól tartok, elég drágák lesznek, de meglehetősen szép
ösztöndíjat kapok, és nem valószínű, hogy olyan haszontalanságokra
költenék, mint az ital, habár a bor itt olcsóbb, mint a víz. Hát nem vicces?
Újra felfedezem Velencét, és most először szabadon, egyedül
barangolhatok. Azt hiszem, ez egy olyan hely, amit sosem lehet
tökéletesen megismerni, az ember örökké új dolgokra bukkan. Miután
signora Martinelli említette, hogy a szenet és az élelmiszert csigán húzzák
fel a lakásokba, észrevettem, hogy sok mindenre ez a szokásos szállítási
mód. Kora reggel lejön egy kosár, és felmegy egy újsággal, egy üveg tejjel,
ásványvizes palackokkal, a bevásárlással. Az embernek vigyáznia kell,
nehogy leüsse a leereszkedő kosár!

Július 5. - valamivel később

Nagyon furcsa dolog történt.
Elmentem, hogy megvegyem a kellékeimet. Kiderült, hogy van egy jó
művészeti bolt a Rialto híd közelében. Vettem festékeket, ecseteket,
vázlatfüzetet és szenet, és épp a hídon ácsorogtam, csodáltam a
gyönyörű holmikat egy ékszerbolt kirakatában, amikor meghallottam egy
hangot odabentről:
- Grazie mille, signora Da Rossi!
Odafordultam, és egy elképesztően szép és divatos nőt láttam kijönni
az üzletből. Skarlátvörös felsőt viselt, bő szárú, fehér vászonnadrággal.
Sötét haját vörös szalaggal kötötte össze, a szája pedig egyetlen
skarlátszín rúzsfolt volt. Lehet, hogy ő Leo felesége, Bianca, vagy több
signora Da Rossi is létezik? Ha ő az, nem hiszem, hogy Leónak sok oka
lenne panaszra.
Követtem a tekintetemmel, ahogy lement a híd kőlépcsőin. Odalent
egy férfi lépett ki az árnyékból. Egy magas, sötét hajú férfi, és nagyot
dobbant a szívem, hogy Leo az. De nem ő volt. A nő kinyitotta a nála lévő
dobozt, és megmutatta, mi van benne. A férfi helyeslőén bólintott, majd
kivette a súlyos arany nyakláncot, mire a nő hátat fordított neki, ő pedig a
nyakába csatolta. A nő visszafordult, és megmutatta a nyakláncot. A férfi
ismét jóváhagyóan bólintott, a nő pedig felemelte az arcát, hogy
megcsókolja. A férfi megcsókolta, megsimogatta az arcát, a keze végig-
siklott az egyik csupasz vállán, majd a nő az egyik irányba, ő pedig a
másikba távozott.
Próbáltam feldolgozni a látottakat. Tényleg Leo felesége volt az? És
ebben az esetben ki volt a férfi? Talán egy rokon, de ahogyan ránézett a
nőre, az arra engedett következtetni, hogy inkább a szeretője lehetett.
Leo tud róla? Érdekli? Elöntött a düh, amiért a nő megkapta azt, amire én
annyira vágytam, és nyilvánvalóan nem értékeli. Ha nyíltan így viselkedik
egy olyan városban, mint Velence, akkor Leónak tudnia kell a
hűtlenségéről.
Próbáltam nagyvonalúan gondolkodni. Talán az asszony valójában
nem hűtlen, csak szereti, ha más férfiak is imádják, kényeztetik. Végül is
Leo azt mondta, hogy Bianca egy elkényeztetett gyerek. Továbbmentem,
de a dühöm nem akart csillapodni. És ott volt a felismerés is, hogy
Velence milyen kicsi hely. Ha már az első napok egyikén összefutottam a
feleségével, biztosan nem telik sok időbe, amíg összefutok vele is.
Hogyan kezelném a helyzetet? Lenne- e elég erőm és elszántságom
udvariasan mosolyogni és továbbmenni? Muszáj lesz.
Ezután egész nap rosszkedvem volt. Úgy terveztem, hogy elmegyek a
piacra, virágot veszek a szobámba, talán egy kis csokrot a házinéninek is,
de nem tudtam rávenni magam, hogy bármit is vegyek, ami szép és
örömet okoz. Ehelyett megálltam egy kis kávézónál, megittam egy kávét,
és megettem néhány szendvicset. Előző este rájöttem, hogy a jövőben
muszáj lesz tartalmasabb ebédet ennem, mivel signora Martinelli
vacsorája igencsak szerény volt: egy kemény tojás szeletelt
paradicsommal, mozzarellával és parasztkenyérrel. Úgy tűnik, a hús
drága luxus Olaszországban, hal viszont bőven van és olcsó. Célozgattam
rá, hogy szeretem a halat, de a háziasszonyom kijelentette, hogy büdös
lesz tőle a lakás. Azt hiszem, ebédidőben fogom megenni a halamat.
Hazavittem a rajzeszközeimet, mire a signora rosszalló pillantást vetett
rám.
- Remélem, itt nem fog festeni.
Ajaj! Nem valami kedves ember. Azon kaptam magam, hogy az otthoni
kényelmes szobámra és anyám bőséges főztjére gondolok. Még csak
három napja vagyok itt, nem lehet, hogy máris honvágyam van! Biztosan
Bianca da Rossit látványa zaklatott fel. Már az is elég rossz volt, hogy
tudtam, hogy gyönyörű. Az, hogy úgy tűnik, egy fikarcnyit sem törődik
Leóval, még rosszabb. Azt mondtam magamnak, hogy ez nem tartozik
rám. Folytatnom kell az életemet.
Július 6.
Ma volt az első tanítási napom. Signora Martinelli tojást főzött nekem
reggelire, mintha érezte volna, hogy ez egy fontos nap a számomra.
Amúgy világossá tette, hogy a tojás vasárnapra fenntartott luxus. Tiszta
és szeles nap volt, ami jó, mert ha áll a levegő, a csatornák rossz szagot
árasztanak. A hónom alá vettem a mappámat, és elindultam, hogy
találkozzam a sorsommal. Ez kissé drámaian hangzik, nem? De így
éreztem. Ez volt az esélyem, hogy kiszakadjak a hétköznapokból, a
rutinból, az unalomból, és felfedezzem a valódi lehetőségeimet.
Az első órám az volt, amelyiktől a legjobban rettegtem, de amit a
legjobban vártam. A szabad kifejezésmóddal való festés. Felmentem a
márványlépcsőn, majd egy kevésbé impozáns lépcsőn a következő
szintre, egy terpentin- és olajfestékszagú terembe. Szép helyiség volt,
ahogy egy egykori palotához illik, magas boltíves mennyezettel és magas
ablakokkal, amik ferdén engedték be a fényt. Láttam, hogy a terem már
több mint félig megtelt. A diákok festőállványokat állítottak fel, és
lepakolták az eszközeiket. Besurrantam egy üres sarokba. Úgy tűnt, senki
sem vett észre. Körülnéztem. A diákok közül néhányan hihetetlenül
fiatalnak tűntek, nem voltak idősebbek, mint a lányok, akiket tanítottam.
Egyetlen velem egykorú embert sem láttam. Elővettem a
vázlatfüzetemet, és bizonytalanul elrendeztem a ceruzát, a szenet, a
festéket, az ecseteket. Nem voltam biztos benne, hogy az első napon
festeni fogunk, de észrevettem egy mosogatót a fal mellett, ahol rengeteg
festékes edény állt.
Valahol a közelben kilencet ütött egy óra, és az utolsó ütésre
beviharzott a tanár. Drámai megjelenésű, középkorú férfi volt, ősz haja a
gallérjára lógott, és nyitott nyakú, piros inget viselt.
- Jó reggelt, hölgyeim és uraim! Professore Corsetti vagyok. Néhányuk
arca már ismerős, néhányan pedig újak a számomra. Alig várom, hogy
megismerjem magukat és a munkájukat.
Eddig értettem. Lassan és tisztán beszélt.
- Ma az lesz az első feladatuk, hogy készítsenek egy kompozíciót, amin
egy arc, egy narancs és egy templom szerepel. Harminc percük van, hogy
felvázolják. Lássanak neki!
Ennyi. Egy arc, egy narancs és egy templom. Ezt hogy értsem? A többi
diákra pillantottam. Ók már rajzoltak, nagy, merész szénvonalakat húztak
a lapon. Fogtam a szenemet, és óvatosan felvázoltam egy templom
körvonalait, majd az ajtóban egy embert, aki félig árnyékban állt, így csak
az arca látszott, és egy kezet, ami egy narancsot tartott. Én legalább
tudok valamit a perspektíváról, állapítottam meg, ahogy rápillantottam
az előttem ülők gyermekien egyszerűnek tűnő vázlataira. Corsetti
professzor körbejárt a teremben, időnként morogva, ritkán bólogatva.
Amikor hozzám ért, megállt.
- Maga új itt? - kérdezte.
- Sí, professore. Most érkeztem Angliából.
- És Angliában mindent úgy csinálnak, ahogyan kell, ugye? - Megrázta a
fejét. - Szóval rajzolt nekem egy szép, korrekt templomot, egy szép,
arányos alakot és egy szép, kerek narancsot. Most pedig azt szeretném,
hogy felejtsen el mindent, amit tanult, és mindezeket alakítsa át egyetlen
rajzzá. Építse bele a templomot az arcba, tegye az arcot a narancsra, amit
csak akar, de mind egy dicsőséges egésznek a részei legyenek! Capisce?*
- Megpróbálom.
Otthagyott, én pedig kínkeservesen felvázoltam egy templom oltárára
helyezett, meglepett arcú narancsot. Amikor a professzor visszatért,
kuncognia kellett.
- Most megpróbál mondani valamit. Ez már haladás.
Az óra végén ki kellett vinnünk a munkánkat. Némelyik annyira kísérleti
jellegű volt, hogy nehéz volt rájönni, mi is az, némelyik pedig
megdöbbentő és felkavaró. Amikor én kerültem sorra, a professzor
megkérdezte:
- Mit üzen a világnak azzal, hogy azt a narancsot az oltárra teszi, hm?
Fogalmam sem volt róla.
- Azt, hogy a vallás nem választható el a hétköznapi élettől? - mondtam
ki az első gondolatot, ami eszembe jutott.
A tanár bólintott.
- Azt hiszem, ma tett egy lépést a helyes irányba.
Amikor elbocsátotta az osztályt, felolvasott néhány nevet. Az enyém is
köztük volt. Odamentünk az asztalához.
- Maguk a külföldi vendégdiákok - mondta. - Szeretném meghívni
magukat egy kis estélyre a házamba, hogy érezzék, szívesen látjuk
magukat Velencében. Ma este nyolckor. Fondamenta del Forner 314.
harmadik emelet. Ez San Pólóban van, nem messze a Fraritól. Ismerik a
Frarit?
Én nem ismertem. Ahogy néhányan a többiek közül sem.
- A Dicsőséges Szűz Mária nevű nagytemplom, de nekünk a Frari -
magyarázta a professzor. - Majd megtanulják, hogy Velencében semmit
sem nevezünk a valódi nevén. A San Torna vaporettomegálló. Ha a Canal
Grande túloldaláról jönnek, a San Tornánál a traghettóval* tudnak
átkelni. Rendben. Remek! Este találkozunk. Jöjjenek éhesen! A feleségem
szeret főzni. - Az órájára pillantott. - És most rohannom kell. Sürgős
találkozó.
Az egyik olasz tanítvány a közeli asztalnál pakolta el a felszerelését.
- Úgy érti, hogy sürgős szüksége van egy un'ombrára - mondta.
- Az meg mi? - kérdezte az egyik külföldi társam.
- Hagyomány ebben a városban. Az ebéd előtti ital. Egy kávé, feljavítva
valamivel, vagy egy grappa. Tapasztalni fogjátok, hogy emiatt a legtöbb
délelőtti óra nagyon hamar véget ér. - Elvigyorodott, a vállára vette a
táskáját, felkapta a festőállványát, és elment.
Ott álltunk, és egymásra néztünk. Öten voltunk.
- Rajtam kívül mindenki értette, amit mondott? - tudakolta egy
termetes, pufók fiú. Komoly, szarukeretes szemüveget viselt, és nem
igazán összeillő ruhadarabokat. Ahogy a botladozó kiejtéséből meg
tudtam állapítani, amerikai volt. - Nem túl jó az olaszom. Mit mondott,
hogyan találjuk meg a házát?
- Nem tudod, hol van San Polo? - kérdezte egy mellettem álló lány,
lesújtó pillantást vetve rá. Karcsú volt és olajbarna bőrű, egyszerű fekete
ruhát viselt, ami lenyűgözően állt rajta. - A Dorsoduro melletti negyed, a
csatornának ezen az oldalán. Az akadémiáról gyalog is el lehet oda
menni, ha nem tévedsz el. Nincs térképed?
Nagyon jól beszélt olaszul, folyékonyan és gördülékenyen. Nem kis
irigységgel vettem szemügyre.
- De van, csak nem veszem semmi hasznát - felelte az amerikai olaszul.
- Egyik utca sem arra vezet, amerre az ember gondolná, és folyton
változik a nevük. - Valójában azt mondta, hogy: „Nem segít. Az utcák nem
oda mennek, ahova akarom, és mindig más a nevük.” Vagy valami
hasonlót. Olyan rossz volt a kiejtése, hogy nehezen lehetett megfejteni.
A többi diák egyetértőén bólogatott.
- Ez egy rendkívül rendetlen város - jelentette ki egy magas, szőke fiú. -
És koszos is. Nem hiszem, hogy gyakran tisztítják a csatornákat.
- Azt mondják, hogy az ár úgyis elviszi a dolgokat - mondta az amerikai
mellett álló fiatalember egy tipikusan gall vállvonás kíséretében. Elég
vonzó volt, zilált, sötét haja volt, ami nem hasonlított Leóéhoz, és nyitott
nyakú fehér inget viselt. Francia, döntöttem el, és nem olyan fiatal, mint a
többiek. De nem is annyira idős, mint én. Egyikük sem volt az.
- Gaston vagyok. Marseille- ból jöttem. És te? - fordult felém.
- Juliet, Angliából. - Az otthonomtól távol nem állt szándékomban
Lettie lenni.
- Juliet, milyen romantikus név. - Gaston rám mosolygott. Ahogy ó
kiejtette, valóban romantikusan hangzott, és eszembe jutott, hogy Leo
Juliettának hívott.
- Nézzenek oda! - mondta a másik lány. - A franciák hírhedten szeretnek
flörtölni.
Láttam, milyen pillantást vetett a fiúra. Ő ugyanúgy flörtöl, gondoltam.
- Imelda Gonzales vagyok, Madridból - mutatkozott be. - A családom a
polgárháború óta a franciaországi Biarritzban él. Micsoda szörnyű idők! A
bátyámat megölték.
- De legalább már véget ért, és a jobbik oldal győzött - mondta a szőke
fiatalember. - Franco tábornok helyreállította a békét és a rendet az
országban.
- Úgy gondolod? - nézeti rá Imelda Gonzales. - És milyen áron?
- De csak nem akartad azt, hogy a kommunisták vegyék át az irányítást?
- Talán igen - mondta a lány. - Apámnak el kellett menekülnie, mert az
egyetemen tanított és... demokratikusabb nézeteket vallott. Amikor
kommunisták állnak szemben a fasisztákkal, nincs középút. Választani
kell. - A szőke fiúra meredt. - Gondolom, te Németországból jöttél, és
csodálod Herr Hitlert.
 - Franz vagyok. Franz Halstadt. - A szőke fiú összecsapta a sarkát, és
mereven meghajolt. - De Ausztriából származom. Örülök, hogy a
megismerhetlek.
- És örülsz, hogy Németország megszállta az országodat? - kérdezte
Imelda kihívóan.
- Mi mind németek vagyunk. Örülünk, hogy a villamosok most már
menetrend szerint járnak - felelte kis mosollyal a fiú. - Nem hiszem, hogy
az átlagos osztrákok élete nagyon megváltozott volna.
- Csak az osztrák zsidóké - jegyezte meg az amerikai. Meglepődtem,
hogy megértett annyit a beszélgetésből, hogy hozzászóljon.
- Gyerekek, ne vitatkozzunk rögtön a megismerkedésünkkor! - javasolta
Gaston. - Inkább alkossunk egy kis Népszövetséget, rendben?
- Egyetértek. Jó ötlet. Teljes szívből támogatom - bólogatott lelkesen az
amerikai.
- És neked mi a neved? - tudakolta Imelda.
- Henry Dabney. Bostonból. - A fiú kezet nyújtott neki, majd hozzám
fordult. - És nagyon örülök, hogy van itt még valaki, aki beszél angolul.
Rémes az olaszom. Elvégeztem egy gyorstalpaló tanfolyamot, de már
mindent elfelejtettem, amit tanultam.
- Hamarosan folyékonyabban beszélsz majd, ha mindennap
használnod kell a nyelvet - biztattam.
- Hogyhogy te ilyen jól beszélsz olaszul? - kérdezte Gaston. -
Tapasztalatom szerint a britek reménytelenek a nyelvekben. Éltél már itt
korábban is?
- Nem, csak látogatóban jártam itt. De otthon tanultam olaszul, abban
a reményben, hogy egyszer visszatérhetek. - Elhallgattam, magamon
érezve a kíváncsi tekintetüket. - Amikor apám meghalt, meg kellett
szakítanom a művészeti tanulmányaimat, azután egy lányiskolában
tanítottam, ahol kaptam egy lehetőséget, hogy egy évet Európában
tölthetek. így hát éltem vele, még akkor is, ha a háború veszélye fenyeget.
- Ó, nem hiszem, hogy itt rövid időn belül kitörne a háború - ingatta a
fejét a francia. - Úgy hallottam, hogy Mussolini kidolgozta a Földközi-
tenger meghódításának menetrendjét. Azt gondolja, hogy még legalább
néhány évig nem áll rá készen.
- Meg akarja hódítani a Földközi- tenger vidékét? - kérdezte Henry. - Egy
új Római Birodalmat akar?
- Pontosan - bólintott Gaston. - Szerinte a szigeteknek Olaszországhoz
kellene tartozniuk, ezért sorban meg fogja szerezni őket. Először Krétát,
aztán Ciprust, majd Máltát. Máltára nagyon fáj a foga, de az a briteké, és
meg is akarják tartani. - Ismét felém fordult. - De ahogy mondtam, előbb
fel kell fegyverkeznie, és ki kell képeznie egy olyan hadsereget, ami
keményebb célpontok ellen is képes harcolni, mint néhány fegyvertelen
abesszín törzsfő.
A spanyol lány megcsóválta a fejét.
- Mennyit dicsekedett azzal a győzelemmel! Hallottad beszélni? „Ez a
hatalmas siker csak a kezdete annak, hogy elfoglaljuk az egész afrikai
kontinenst.” Tényleg nagy tervei vannak. És azok a szegény fiúk, akiket
behívtak katonának! Egyikük sem akar harcolni. Melyik olasz akar? Ók is
szeretkezni szeretnek, mint a franciák. - És ismét kihívó pillantást vetett
Gastonra.
Henry egyértelműen elveszítette a fonalat. Magam is nehezen tudtam
követni a beszélgetést, mivel furcsa akcentussal beszélték az olasz
nyelvet. Imelda valóban folyékonyan beszélt, és Gaston is. Franz eddig
szinte hallgatott, így nem tudtam, mennyire követi a társalgást. Egyikről a
másikra néztem. A diáktársaimra, akikkel a következő évet együtt fogom
tölteni. Vajon barátok leszünk? Egyáltalán fogok barátokat szerezni, amíg
itt vagyok? Rájöttem, hogy az angliai művészeti akadémia óta nem voltak
igazi barátaim. A korábbi iskolai barátnőim férjhez mentek, és a
gyerekeikkel meg a szórakozással voltak elfoglalva. A főiskolai
osztálytársaimhoz sem kötődtem igazán szorosan, akik mindannyian
bohémabbak, kalandvágyóbbak voltak nálam, londoni albérletekben
laktak, és pubokba meg klubokba jártak. Azóta... nos, a többi iskolai
tanárnő jóval idősebb volt nálam, ahogy a falunkban a legtöbben. A
húgommal, Winnievel jó volt együtt lenni, amíg meg nem ismerkedett egy
fiatalemberrel, akihez hozzáment, és Indiába költözött vele. Most már
nem volt szokásom, hogy az anyámon kívül bárkivel is bizalmasan
beszélgessek... és vele sem osztottam meg soha a legbelsőbb
gondolataimat. Nem tudott Leóról. Nem engedélyezte volna. Mindig is
merev volt abban, hogy mi a helyes és a helytelen, mivel baptista
neveltetésű volt, és csak akkor tért át az anglikán vallásra, amikor
hozzáment apámhoz, és feljebb lépett a ranglétrán.
Megszólalt a csengő.
- Nem szabad elkésnünk a következő óráról - mondta Franz. - Az első
nap jó benyomást kell tennünk, ja?
- Akkor este találkozunk - búcsúzott Gaston.
- Ha Henry nem téved el. - Imelda derűs pillantást vetett a fiúra.
Reményekkel telve indultam az alakrajzórámra. Izgalmas volt egy
csoporthoz tartozni, olyan emberekhez, akik ugratják egymást,
elmondják a véleményüket, és akiknek mások a nézeteik. Úgy éreztem
magam, mint egy pillangó, aki most bújt elő a gubójából.
* Komp.
 16. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. július 6. éjjele

Most jöttem haza Corsetti professzor estélyéről. Nem hiszem, hogy el

tudok aludni. Tele vagyok energiával és lelkesedéssel. Pontosan ezt
reméltem, amikor úgy döntöttem, hogy külföldön töltöm ezt az évet.
Signora Martinelli nem volt túlságosan boldog, amikor közöltem vele,
hogy nem fogok itthon vacsorázni.
- Szólhatott volna korábban is - jegyezte meg.
- Sajnálom! A tanárom csak a mai óra után hívott meg. Minden külföldi
diákot vendégül lát az otthonában. Nem mondhattam nemet, ugye?
- Gondolom, nem - értett egyet az asszony. - Remélem, nem fog későn
hazajönni.
- Lehetséges lenne, hogy elvigyek egy kulcsot? - kérdeztem. - Csak
nyolcra vagyunk hivatalosak, és nem szeretnék az első lenni, aki távozik.
Tétovázott.
- Azt hiszem, magára bízhatom a kulcsot - bólintott végül.
- Biztos vagyok benne, hogy nem jövök túl későn. Talán valamivel tíz
után. És megígérem, hogy csendes leszek.
Signora Martinelli sóhajtott. Sokat sóhajtozott, ahogy észrevettem.
Mintha a világon minden terhet jelentene a számára. Bizonyos
értelemben anyámra emlékeztetett, aki nem volt a legoptimistább lélek.
Odament az előszobái asztalhoz, kihúzott egy fiókot, és átnyújtott egy
kulcscsomót.
- A nagy a kapuhoz - mondta. - A kisebb pedig a lakáshoz. Vigyázzon,
hogy el ne veszítse őket.
 - Óvatos leszek - ígértem. - És sajnálom, hogy kellemetlenséget
okoztam a vacsorával kapcsolatban.
- Semmi baj - legyintett. - Úgyis csak szalámi és egy kis saláta lett volna.
Bementem a szobámba, és azon tanakodtam, mit vegyek fel. Tavaly
felsültem, amikor Leo meghívott vacsorázni az előkelő Danieli Hotelbe.
Velencében a hölgyek jól öltözködnek. így hát magammal hoztam a
kevéske tisztességes ruhadarabomat. Szemügyre vettem a halványkék
selyemestélyimet. Túlságosan hivatalos volt egy diákösszejövetelre.
Rettenetesen szerettem volna beilleszkedni, a társasághoz tartozni, nem
pedig öreg, ódivatú nőszemélyként kiríni közülük. Elképzeltem, ahogy
Imelda sajnálkozva néz rám, miközben ő lenyűgözően fest az egyszerű
fekete ruhájában, amit valószínűleg egy selyemstólával visel. Ebben a
kontinensen élő nők nagyon ügyesek, mi, angolok viszont nem.
Végül egy zöld- fehér pöttyös, fehér galléros ruha mellett döntöttem.
Inkább délutáni ruha volt, mint estélyi, de kételkedtem benne, hogy a
diáktársaim hivatalos öltözéket viselnének. És ezt csupán egy éve
készítette a falusi varrónő, így a stílusa elfogadhatóan modern volt. A
tükörbe nézve azt kívántam, bárcsak lenne egy egyszerű fekete ruhám,
amit az alkalomhoz illően különböző kiegészítőkkel feldíszíthetnék.
Apám halála után ódzkodtam a feketétől, de anyám hónapokig
ragaszkodott hozzá, hogy azt viseljünk. Nem igazán illett a vöröses
hajamhoz és a világos arcbőrömhöz. A hajamat simára fésültem, és
fontolgattam, hogy egy disz fésűt tűzök bele, de elvetettem az ötletet.
Aztán elindultam. Felmerült bennem, hogy átmegyek az Akadémia hídon,
majd megkerülöm a Frari- templomot, de úgy tűnt, nincs közvetlen
útvonal, és féltem, hogy eltévedek a sűrűsödő homályban. Aztán
eszembe jutott, hogy a professzor azt mondta, van egy traghetto a San
Tornánál, és valóban, a térképemen egy szaggatott vonal volt feltüntetve,
ami átszelte a Canal Grandét. Nem voltam benne biztos, hogy mi az a
traghetto, de úgy tűnt, valamiféle komp lehet. Úgy döntöttem,
megkockáztatom, hogy átvágok a Campo Santo Stefanón, és végül meg is
érkeztem a Canal Grandéhoz, és megtaláltam az átkelésre várakozók
sorát. Aztán megláttam a kompot: egy gondola volt az! Belesegítették az
utasokat, akiknek összezsúfolódva kellett állniuk, amíg átértek a
túlpartra. Aztán a gondola visszajött, és a következő útra én is sorra
kerültem. Kicsit nyugtalanítónak találtam, hogy állva kell utaznom egy
gondolában, különösen, amikor egy vaporetto elhaladt mellettünk, és
hullámokat keltett. De épségben átértünk, és onnan már nem volt gond
megtalálni a Fondamente del Fornert. Akkor tudtam meg, hogy a calle
utcát jelent, a fondamente viszont egy csatorna mellett futó utcát.
Megnyomtam a kapucsengőt. Ebben az épületben volt lift, én pedig
örültem, hogy azzal mehetek, semhogy meg kelljen másznom három
emeletet. Maga a professzor nyitott ajtót, és bevezetett egy nagy szobába,
aminek az ablakai a városra néztek. Épp lenyugodott a nap, és a
cseréptetők rózsás alkonyi fényben fürödtek. Fecskék cikáztak
alacsonyan az égen, és sirályok keringtek fölöttük. Tökéletes látvány volt.
És a szoba is hasonlóan lenyűgöző volt: fehér, modern bútorok, hosszú,
alacsony kanapé és modern műalkotásokkal díszített falak, pompás
színfoltok. De nem volt időm szemügyre venni őket, mert Corsetti
professzor bemutatott az egybegyűlteknek.
- Ő itt a fiatal hölgy Angliából, Miss Browning.
Körülnézve láttam, hogy Imelda, Gaston és Franz már megérkeztek.
Henry még nem. Egy nő lépett előre kitárt karokkal, hogy üdvözöljön.
- Nagyon örülünk, hogy eljött! Angelica vagyok, a professzor felesége.
Engedje meg, hogy bemutassam a vendégeinknek.
Nem számítottam egyéb vendégekre, mint a diáktársaim, és azonnal
elgondolkodtam, hogy nem kellett volna- e mégis estélyi ruhát
felvennem. És azonnal beigazolódott, hogy jobban tettem volna, amikor
egy idősebb nőhöz vezettek, aki lenyűgöző, éj kék ruhát viselt, hozzáillő
blézerrel. A nyakát zafír nyaklánc díszítette. Keskeny arcát fiúsán rövidre
nyírt ősz haj koronázta, és sötét, intelligens szeme érdeklődve fürkészett.
Olyan volt, mint egy ragadozó madár, talán egy sólyom. Meglehetősen
riasztó.
- Grófnő, hadd mutassam be Miss Browningot Angliából - mondta
signora Corsetti. - Kedvesem, ő a mi drága barátnőnk, contessa Fiorito. Ő
a művészetek nagy pártolója ebben a városban.
 Nem voltam egészen biztos benne, hogy kell- e pukedliznem, de
megfogtam a felém nyújtott kezét. Elegáns keze volt, kék erecskék
márványozták a hófehér bőrét.
- Milyen kedves - szólt a grófnő tökéletes angolsággal. - És milyen bátor,
hogy eljött. A feszült helyzetre való tekintettel nem számítottunk arra,
hogy idén bárkit is látunk Angliából. De ne féljen! Ez itt Velence. Mi itt
nem hiszünk a háborúban.
- Távol tudják tartani, ha mégis bekövetkezik? - kérdeztem.
- Természetesen. Egyszerűen felrobbantjuk a gátat - felelte nevetve a
grófnő. - De ne aggódjon! Szeretett vezérünknek nagy tervei vannak, de
az olaszokat harcra bírni olyan, mint macskákat terelni. Nem hiszem,
hogy csatlakoznánk Herr Hitler szörnyű víziójához.
- Kérlek, Gabriella, olaszul! - A professzor lépett oda hozzánk. - Nem
igazságos, hogy ti ketten úgy beszélgettek, hogy a többi vendégem nem
csatlakozhat a társalgáshoz. És hogyan fog javulni Miss Browning olasz
nyelvtudása, ha az anyanyelvén beszél?
- Scusi, Alfredo! - A grófnő cinkosan rám kacsintott. - Hogy megy az
olasz? - kérdezte most már olaszul.
- Nem is olyan rosszul - feleltem. - Csak gyakorolnom kell.
- Meg fogja tanulni, bár figyelmeztetnem kell, hogy a velencei akcentus
borzalmas, és van egy saját nyelvünk. Mi nem azt mondjuk, hogy
buongiorno, mint Olaszország többi részén. Mi bondivsel köszöntjük
egymást. Hamarosan beletanul.
- Hagyd abba egy pillanatra a társalgást, Gabriella - szólt a professzor
hadd fejezzem be a bemutatást! Ő itt Vittorio Scarpa. Galériatulajdonos,
és ő segít a grófnőnek a gyűjteményével. - Signor Scarpa vállára tette a
kezét. - Ha tanul abból, amit tanítok magának, akkor lehet, hogy a végén
az ó galériájában állíthatja ki a festményeit, vagy akár a következő
biennálén.
- Professore, kérem! Ne tápláljon bennük hamis reményeket! Ha ki
akarnak állítani a galériámban, akkor új Salvador Dalikká kell válniuk.
Rendkívül válogatós vagyok, mint azt ön is jól tudja. Csak a legjobbakat,
igaz, kedves contessa?
 Ez a férfi jóval fiatalabb volt - a harmincas- negyvenes évei elején járt és
latinosán jól nézett ki: sötét, hullámos haj, az én ízlésemnek kicsit túl sok
olajjal, sötét, villogó szem és egy öltöny, ami valószínűleg nyersselyemből
készült. Amikor kezet fogott velem, kövérnek és nyirkosnak éreztem a
tenyerét. Nem volt kellemes érzés. Signor Scarpa leereszkedő mosollyal
nézett rám.
- Üdvözlöm Velencében! - mondta.
A harmadik vendég egy pap volt. Mivel az anglikán egyház tagjaként
nőttem fel, mélységes bizalmatlansággal viseltettem minden iránt, ami
katolikus. Ez a pap semmiképpen sem tűnt ijesztőnek. Nagydarab,
gömbölyded ember volt, rózsás arccal és derűsen csillogó szemmel.
Trevisan atyaként mutatkozott be.
- Külföldi, mint maga - jegyezte meg a professzor.
- Tényleg? - csodálkoztam.
A pap kuncogott.
- A nevem miatt. Treviso városából származom. Félórányira innen a
szárazföldön. így a velenceiek számára örökre kívülálló maradok. Bár
meg kell jegyeznem, hogy legalább az egyik dózsénk trevisói volt.
- Ön tagja valamelyik rendnek, atyám? - kérdezte Gaston.
A pap ártatlanul elmosolyodott.
- Kissé aggasztott a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség
követelménye - vallotta be. - A szüzességben elég jó vagyok, de az
engedelmességben már kevésbé, ahogy az elöljáróim mondanák, és
kedvelem a jó ételeket és olykor a jó bort.
Mindannyian nevettünk.
- Túl sokat beszélsz, Alfredo - jegyezte meg a professzor felesége. - Ne
üljünk asztalhoz?
- Még mindig az utolsó vendégre várunk, cara mia. Az amerikai
barátunk még nem érkezett meg.
- Valószínűleg a San Marco vagy a Cannaregio környékén bolyong, és a
címet keresi - jegyezte meg Imelda fagyos nevetéssel. - Úgy tűnt, nem
tudja, hol van San Polo.
 - A városunk meglehetősen zavarba ejtő, ebben egyetértek - bólintott
signora Corsetti. - Adunk neki még egy kis időt, de nem szeretném, ha
elpangna az étel. De addig tölthetnél egy italt a vendégeinknek, Alfredo.
- Jó ötlet. - A professzor odament egy komódhoz, amin üvegek és
poharak álltak.
- Ma este a helyi pezsgővel ünnepelünk - mondta az asztalhoz lépve. -
Prosecco Venetóból A legjobb. - Miközben beszélt, ügyesen csavarintott
egyet az üveg dugóján, mire az egy biztató pukkanással kinyílt. Kinyitott
egy második üveget is, és töltött. - Igyunk a külföldi vendégeinkre!
Tanulják meg mindannyian megszabadítani a művészetüket mindattól,
amit tanítottak maguknak! - Felemelte a poharát. Mi is így tettünk, és
belekortyoltunk a pezsgőbe. Friss volt és buborékosjólesett.
Éppen át akartunk menni a vacsoraasztalhoz, amikor megszólalt a
csengő, és Henry lépett be kifulladva.
- Scusi, Professore! - dadogta. - Eltévedtem. Rossz irány. A vaporettótól
jobbra mentem. A templomot kérdeztem, de azt hitték, a Szent Pálra
gondoltam.
- Semmi gond, fiam! Magára vártunk, és azt hiszem, most már
mehetünk vacsorázni. - Egy boltíven keresztül egy hosszú ebédlőbe
vezetett bennünket, amiből franciaajtó nyílt az árnyas erkélyre. Nyitva
volt, és kellemes szellő fújt be, némi tengeri sóval fűszerezve. Az asztalon
ültetőkártyák álltak, és én helyet foglaltam, a contessa és a pap között.
Franz velem szemben ült.
- Segíthetek? - kérdeztem a professzor feleségét, aki egy tálcán kis
tányérokat egyensúlyozva jelent meg.
- Ó, nem, köszönöm! Ma este maguk vendégek - hárította el az
ajánlkozásomat, és elém tett egy tányért. Egyetlen polipcsáp volt rajta,
salátaágyon. Mivel az előző évben már ettem ilyet a Danieliben, nem
riasztott el a látványa, de láttam, hogy Henry és Franz riadtan szemeznek
vele.
- Helyi finomság - mondta a professzor. - Mondjunk asztali áldást,
atyám?
 A pap keresztet vetett, majd mormolt valamit latinul. A többiek, kivéve
Henryt és engem, mind keresztet vetettek. Ilyen dolgokat kell majd
megtanulnom, ha be akarok illeszkedni. Próbaképpen megkóstoltam a
polipot, ami puha volt, mint a vaj, és enyhén csípős. Valójában nagyon
finom. De láttam, hogy Henry egy salátalevél alá próbálja rejteni a
sajátját. Cinkosan rávigyorogtam.
Ezután tészta következett apró garnélarákkal, majd borjúhús gazdag,
fűszeres paradicsommártással. Az utolsó fogás tiramisu volt, az eddigi
kedvenc olasz desszertem. Azt hiszem, senki sem hagyott semmit a
tányérján. Én legalábbis biztosan nem. A professzor felesége sugárzott az
örömtől.
- Maguknak, fiataloknak máskor is el kell jönniük, ha jó ételre vágynak -
mondta. - Vagy egy vállra, amin kisírhatják magukat. Vagy panaszkodni
akarnak a férjemre, hogy milyen szigorú tanár.
- Az ő érdekükben, Angelica - jelentette ki a professzor. - Ha nem
rombolom le a sztereotípiáikat és a szabályaikat, hogyan fogják
megtalálni a saját kifejezésmódjukat?
A vacsora alatt végig a contessával beszélgettem. Elmondta, hogy
Lengyel országban született, de kisgyermekként Párizsba került. A szülei
zsidó emigránsok voltak. Fiatalkorában különböző művészeknek állt
modellt, köztük néhány ismert impresszionistának, később pedig
expresszionistáknak.
- Ismertem Mary Cassatt-tot - mesélte. - Manet- nak és Berthe Morisot-
nak álltam modellt. Később egyszer Picassónak is. De túlságosan sokat
legeltette rajtam a szemét, és a szeretője szörnyen féltékeny volt. -
Megérintette a kezem. - Néhányan rajzokkal ajándékoztak meg
elismerésükjeiéül.
- Hihetetlen! - hüledeztem. - Remélem, még mindig megvannak?
- Hogyne! Megőriztem őket, biztosítékként a szegénység ellen -
mondta. - Szerencsére hozzámentem egy gazdag olasz grófhoz, aki
gondoskodott rólam.
- A férje is szereti a művészetet?
 - A férjem húsz évvel ezelőtt meghalt, kedvesem. Azóta magányos
özvegy vagyok, de szórakoztató emberekkel veszem körül magam, és
még mindig szívesen gyűjtök műtárgyakat. - Felemelte az ujját. - El kell
jönnie az estélyeimre. A legizgalmasabb emberekkel fog találkozni.
Trevisan atya is mindig megtisztel, de őt inkább a borospincém vonzza,
mint a társalgás, azt hiszem. A maga kedves professzora is gyakran
meglátogat. És persze Vittorio, az én hűséges árnyékom.
- A legnagyobb örömmel - feleltem.
- Mondja meg az új barátainak, hogy ók is meg vannak hívva! - tette
hozzá a grófnő. - Ami azt illeti, most vasárnap épp rendezek egyet.
Nyáron csak kisebb mulatságokat tartok, mivel ilyenkor sokan a
hegyekben lévő birtokaikra menekülnek a hőség elől. De így lesz
alkalmuk megnézni a villámat.
- Hol lakik? - kérdeztem.
- A Lidón, kedvesem. Járt már ott?
- Igen, egyszer elvittem oda egy csapat iskolás lányt úszni.
- Á, akkor tudja, hogy jut oda a vaporettóval, majd a kikötőből induljon
a tengerpart irányába. A villám körülbelül félúton van azon a széles úton,
jobbra. Egy magas kovácsoltvas kapu mögött. Villa Fiorito. Ez áll a
kapuoszlopon. Amikor a férjem még élt, volt egy kis palazzónk a
városban, de elajándékoztam. Túl zajos volt ott.
- Hogy lehet egy palazzo kicsi? - értetlenkedtem, mire ő felnevetett.
- Palazzomércével mérve kicsi. Csak tizennyolc szoba. De számomra túl
sötét és nyomasztó volt. Néhai férjem, Maurizio unokaöccsének és a
feleségének adtam. Hát nem volt szép tőlem?
- De, nagyon.
- Szeretem boldoggá tenni az embereket. Akkor vasárnap. Tetszeni
fognak magának a barátaim.
Így hát most itt ülök az ágyamon, és mosolyogva írom ezt. Még egy
hete sem vagyok Velencében, és máris meghívtak egy grófnő villájába.
Ma megtanultam arcot, templomot és narancsot rajzolni, és együtt
vacsoráztam egy pappal és egy grófnővel. Nem rossz első tanítási
napnak! Hát még ha megírom anyámnak! Még Hortensia néni is le lesz
nyűgözve.
 17. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. július 9.

Vasárnap. Angliában a pihenés napja. Az üzletek nem nyitnak ki. Reggel

megszólalnak a templomok harangjai, de nem olyan istentelenül korán,
mint itt, és szabályos rendben, nem pedig teljes összevisszaságban,
hatalmas hangzavart keltve. Ha derűs az idő, talán egy piknik, egy
krikettmeccs a falu gyepén... Itt azonban a vasárnap a hangos ünneplés
napja. Az egész városban különböző időpontokban szólnak a harangok,
misére szólítva a híveket. És úgy tűnik, szinte mindenki istentiszteletre
jár. Signora Martinelli ma reggel elment a nyolcórai misére. Udvariasan
megkérdezte, hogy szeretnék- e vele tartani, és hogy nem bánom- e, ha
később lesz reggeli. Mondtam, hogy egyáltalán nem bánom a kései
reggelit, de a kedves meghívását visszautasítottam.
- Tudja, van egy angol templom is. A Szent György. A maga akadémiája
mellett. Egyáltalán nincs messze. Azt hiszem, náluk késő délelőtt van
istentisztelet, mivel úgy tudom, az anglikánok nem korán kelők, és persze
nekik nem kell böjtölniük áldozás előtt, hiszen úgysem veszik fel a
szentséget. - Újabb rosszalló szipogást hallatott.
Megköszöntem az információt, és igyekeztem úgy tenni, mintha
örülnék, mert az volt az érzésem, hogy szerinte, aki nem jár valamilyen
templomba, az a pokolban végzi. Arra jutottam, hogy tulajdonképpen
szívesen ellátogatnék egy katolikus templomba, és azt mondtam a
háziasszonyomnak, hogy a Szent Márk- székesegyházba szeretnék
elmenni. Helyeslőén bólintott.
- Az gyönyörű. Talán mégiscsak megtanulja elfogadni az igaz hitet.
 Együtt reggeliztünk. Nem volt friss zsemle, mert vasárnap a pékségek
zárva vannak, de felvágottat és barackot ettünk a nyitott ablaknál ülve, és
hallgattuk a távoli harangszót. Aztán elsétáltam a székesegyházhoz.
Eddig csak turistaként láttam. Most tele volt emberekkel. Bevonulta
kórus, az énekük visszhangot vert a kupolákban. Az ablakokon beszűrődő
fény sorra világította meg a falmélyedéseket. Mindenütt arany csillogott.
A főoltáron drágakövek szikráztak. Tömjén édes illata lengett a
levegőben. Mivel hozzászoktam az angol vidéki templomok
egyszerűségéhez, ezt nyomasztónak találtam, mintha valami
látványosságot néznék, nem az imádságok helyét. Egy félig olasz, félig
latin nyelvű könyvből megpróbáltam követni a mise rendjét, de
reménytelenül elvesztem. Megszólalt egy harang. A hívek letérdeltek.
Újabb harangszó. Felálltak. Fél ütemmel mindig lekéstem mindenről, és
fogalmam sem volt, mi történik. Hirtelen nagyon egyedül éreztem
magam. Mindenki a családjával ült, a gyerekek hosszú sorban a büszke
szülők mellett, a legkisebb ficánkolt, és az apja térdére ültették. És nekem
nem volt senkim.
Rossz érzéssel és csalódottan hagytam el a templomot. Talán a jövő
héten mégis teszek egy próbát a Szent Györggyel.
Reggel említettem a signorénak, hogy meghívtak egy estélyre a Lidóra,
méghozzá egy grófnő. Eléggé le volt nyűgözve, és azt javasolta, hogy
ebédeljünk együtt, mivel vacsorára, amit kifizettem, nem leszek otthon.
így hát a templomból hazafelé indultam, mellettem piknikkészletet és
törülközőket cipelő családok igyekeztek a vaporetto- állomásra. Arra
gondoltam, jó lenne úszni egyet, de már elfogadtam a háziasszonyom
ebédmeghívását. Láttam, hogy signora Martinelli mennyire igyekszik.
Csipketerítővel terített, és nem a konyhaasztalon, ahol általában ettünk,
hanem az ebédlőben. Előételnek dinnyét tálalt prosciuttóval, aztán sajttal
megszórt tésztát, végül pedig sertéssültet grillezett cukkinivel. Most már
tisztában voltam vele, hogy a hús valószínűleg nagy anyagi áldozatot
jelent a számára, és örültem, hogy a bérleti díjam miatt alkalmanként
egy- egy húsos étkezésre is költhet. Még egy üveg vörösbort is kinyitott.
 A családjáról kérdeztem. A férje már évekkel korábban meghalt,
mesélte, de van egy fia, aki Milánóban él. Időnként meglátogatja őt. A
menye nem túl szimpatikus. És nincsenek gyerekeik. El tudom ezt
képzelni? Nincs gyerekük. Neki nincs egyetlen unokája sem.
- Anyámnak sincsenek még unokái - mondtam de a húgomnak,
Winnienek biztos hamarosan születik gyereke. Nemrég ment férjhez.
- És maga? Miért nem ment férjhez? Vonzó nő. Soha nem volt olyan
férfi, aki tetszett volna?
- Egy faluban élek, és gondoskodom az anyámról. Egy lányiskolában
tanítok. Nincs igazán lehetőségem férfiakkal találkozni.
- Talán majd itt megismerkedik egy rendes olasz férfival - vetette fel a
signora.
Elmosolyodtam.
- Az jó lenne, de attól tartok, hogy muszáj hazatérnem anyámhoz.
Gyümölccsel fejeztük be az étkezést, azután segítettem elmosogatni.
Kicsit szédültem, mivel nem voltam hozzászokva, hogy napközben
alkoholt iszom. Valójában egyáltalán nem szoktam inni. Bementem a
szobámba, és mély álomba zuhantam. Arra ébredtem, hogy valaki énekel
odalent az utcán. Az ablakon kinézve láttam, hogy egy férfi ül a lépcsőn,
harmonikázik és énekel. Az emberek köréje gyűltek, tapsoltak a zene
ritmusára, és együtt énekeltek vele. Egy kislány felállt, és elkezdett
táncolni, úgy pörgött, hogy hosszú, sötét hajfonatai repültek körülötte.
Micsoda vidám jelenet, és én ismét azt éreztem, hogy kívülálló vagyok,
megfigyelő.
Hétkor felöltöztem, ezúttal az estélyi ruhámat vettem fel, és a rojtos
kendőmet az átkeléshez a csatornán. Signora Martinelli kérés nélkül
ideadta a kulcsot, mintha egy grófnővel töltött este minden kétségen
fölül állna.
- Tudakolja meg, mikor jön vissza az utolsó vaporetto - figyelmeztetett.
- Vasárnap nem járnak olyan gyakran.
Várakozással telve indultam el, és imádkoztam, hogy a frizurám a
helyén maradjon a lagúnán való átkelés alatt. Nyolcra szólt a meghívás,
de én úgy nevelkedtem, hogy udvariatlanság pontosan érkezni. Arra
azonban nem számítottam, hogy ilyen sokáig kell várnom a vaporettóra,
és amikor megérkezett, zsúfolásig volt emberekkel, akik a Lidóra
tartottak táncolni vagy szerencsejátékot játszani, mert tudomásom
szerint ott vannak az éjszakai klubok és a kaszinó. Sokáig tartott, amíg az
utasok kiszálltak San Zaccariánál, majd a következő megállóknál is. így
aztán későre járt, amikor végre megérkeztünk. A kikötőtől szapora
léptekkel siettem át a téren, majd végig a Granviale Santa Maria Elizabeta
nevű széles utcán. Eszembe jutott, hogy Imelda milyen gúnyosan beszélt
Henryről, amikor a fiú késett. Kíváncsi voltam, vajon most mit mond
rólam - mármint, ha eljött. Átadtam a meghívást a külföldi
osztálytársaimnak, de nem tűntek túlságosan izgatottnak.
- Ha nem adódik jobb programom - mondta Gaston. - Nem éppen így
szeretném eltölteni a vasárnap estét. Tudja valaki, hol lehet itt táncolni?
Vettem hát egy mély lélegzetet, és kinyitottam a magas, aranyozott
kaput, majd a pálmafákkal szegélyezett kavicsos úton felsétáltam a
vérvörös villához. Az ajtót egy idősebb inas nyitotta ki, aki végigvezetett
egy hosszú márványfolyosón, majd ki a ház hátsó részén lévő teraszra. A
fákra lampionokat akasztottak, amik pislákoltak az Adriáról fújó hús
szellőben. Bár még nem sötétedett be teljesen, a teraszon álló alakok
árnyékba borultak, én pedig egy pillanatra bizonytalanul megálltam,
vonakodtam kilépni közéjük.
Aztán a grófnő észrevett.
- Á, kis angol barátnőm! - mondta, és kitárt karokkal elindult felém. -
Hát eljött. Ez csodálatos! Hadd mutassam be a barátaimnak!
Szörnyen zavarban voltam, ahogy odavezetett a vendégekhez. Ekkor
megláttam, hogy a többi osztálytársam is eljött. Még Henry is előbb ért
oda, mint én. Integetett, és megemelte felém a poharát. Ő és Franz a
professzorunkkal és a feleségével álltak. Felismertem a vidám papot is a
múltkori estéről, és a sima modorú Vittoriót, aki egy fájdalmasan vékony,
de borzasztóan elegáns szőke nővel beszélgetett.
- Hadd mutassam be Bibit és Arturót Spanyolországból - szólt a grófnő.
- Egy másik vendégünk, Miss Browning Angliából.
 Udvariasan bólintottak, és folytatták a társalgást, miközben a grófnő
továbbvezetett. Biztos voltam benne, hogy Bibi vetett egy pillantást a
ruhámra, és úgy döntött, hogy velem nem érdemes beszélgetni.
Odaléptünk egy másik előkelő külsejű párhoz.
- És hadd mutassam be önnek II Conte Da Rossit.
Egy katonás tartású, acélszürke hajú férfi állt előttem, akinek az arca
határozottan Leo idősebb változata volt. Miért nem említette, hogy az
apja gróf?
A gróf bizonyára látta a riadalmamat, mert barátságosan rám
mosolygott.
- Nem kell ennyire megrémülnie - mondta - , nem harapok,
biztosíthatom.
- Kedves öntől, hogy megtisztel minket a jelenlétével, gróf úr - szólt a
grófnő, majd hozzám fordult. - A gróf általában nem a művészetek nagy
pártfogójaként ismert.
- Tiltakozom! - mondta Da Rossi gróf. - Az igazi művészetet nagyra
értékelem. Hívjon meg egy Caravaggio- vagy Leonardo- , esetleg Renoir-
kiállításra, és én azonnal ott termek! Én értékelem a szépséget. De ne
mondja nekem, hogy egy kétfejű, egyszemű és három mellű nőben bármi
szépség felfedezhető.
- A művészetnek nem kell feltétlenül szépnek lennie - vetett közbe
Corsetti professzor. - Az a célja, hogy érzelmi reakciót váltson ki, esetleg
haragot vagy akár szomorúságot keltsen.
- És milyen reakciót váltana ki ez az egyszemű és három mellű hölgy? -
kérdezte a gróf. - Szánalmat? Undort?
- Esetleg csodálatot?
A gróf megrázta a fejét.
- De ön mégis eljött - mutatott rá a grófnő - , pedig tudta, hogy egy új
műalkotást fogok bemutatni.
- Nem tudtam ellenállni a személyének, kedves contessa - felelte a gróf.
- Hízelgő. De hol van a fia és az imádni való Bianca?
- A menyem nem volt hajlandó megtenni a fárasztó utat a lagúnán át.
- Nincs jól? Talán áldott állapotban van?
 - Nem tudok róla. Reménykedünk - mondta Da Rossi gróf. - De azt
hiszem, hogy inkább a társaság volt az, ami nem hozta lázba. Túl sokan
vagyunk itt öreg és unalmas emberek.
- Badarság! - kiáltott fel a grófnő. - Beszéljen a maga nevében! Lehet,
hogy öreg vagyok, de senki sem állíthatja rólam, hogy unalmas lennék,
ugye, drágám? - fordult Vittorio felé.
- Egyáltalán nem, cara mia.
Érdeklődve tanulmányoztam őket. Tehát a kapcsolatuk talán több,
mint galériatulajdonos és mecénás, annak ellenére, hogy a férfi legalább
harminc évvel fiatalabb lehetett nála. De a contessa még mindig vonzó nő
volt, élénk, csillogó szemekkel.
- Magának nincs itala. - A grófnő kézen fogott, és elvezetett Leo apjától.
Kissé még mindig meg voltam rendülve, és nagyon megkönnyebbültem,
hogy Leo és Bianca nem jöttek el.
- Á, egy barátságos arc! - mondta Fiorito grófnő angolra váltva, és
megállt egy férfi mellett az italokat kínáló asztaloknál. Az illető nagyon
angolos zakót viselt. - Mr. Reginaid Sinclair, őfelsége velencei konzulja.
Reggie, kedvesem, az egyik honfitársa vagy inkább honleánya. Miss
Browning.
- Örvendek, kedvesem! - mosolygott rám barátságosan a konzul.
Idősebb férfi volt, hóka bajusszal és tokával, amik bűntudatos kinézetet
kölcsönöztek neki. - Örülök, hogy honfitárssal találkozhatok. A legtöbben
hazamenekültek, a legrosszabbtól tartva.
- Gondolja, hogy bekövetkezik a legrosszabb?
- Attól tartok, igen. Mindennap várom, hogy megtudjam,
visszarendelnek- e, és mikor. Minden Mussolinitól függ, és attól, hogy úgy
dönt, követi- e bálványát, Adolfot. Nem hiszem, hogy egyelőre
rendelkezne olyan erőforrásokkal, amikkel egy igazi háborút ki lehetne
robbantani, de rossz lenne, ha idehívná a németeket, hogy Velencét
használják bázisnak, és ezzel akaratunk ellenére belekevernének
bennünket a konfliktusba.
- Istenem! - mondtam. - Gondolom, Velence kitűnő haditengerészeti
támaszpont lenne.
 - A nácik Triesztet szeretnék használni, ami a világháború előtt nagy
osztrák haditengerészeti támaszpont volt - magyarázta a konzul. -
Velence azonban biztonságosabb kikötő, és a sok kis sziget között
könnyebb elrejteni a hajókat. - Megrázta a fejét. - De ne rágódjunk azon,
hogy mi történhet. Élvezzük ki ezt a tökéletes velencei éjszakát és a jó
társaságot.
Bólintottam. Mr. Sinclair felvett egy pohár proseccót, és átnyújtotta
nekem.
- Szóval látogatóban van itt?
- Egy évet töltök itt, az akadémián tanulok - feleltem. - Ösztöndíjat
kaptam, hogy szabadságra mehessek a tanári állásomból.
- Ez nagyszerű! Én a maga helyében a lehető legtöbbet hoznám ki
belőle. Velence még mindig egyike a világ kevés civilizált városának. A
Duce által tavaly hozott faji törvények célja az volt, hogy kizárják a
zsidókat az oktatásból és a tanári pályáról, majd megfosszák őket a
tulajdonuktól. Itt semmi ilyesmi nem történt. A velenceiek még mindig
boldogan élnek és üzletelnek a gettóban, és szemet hunynak a zsidó
származás, így a mi kedves contessánké felett is.
Meglepetten néztem rá, majd a tekintetem contessa Fioritóra siklott.
Most tudatosult bennem, hogy a grófnő zsidó.
- De a férje olasz gróf volt - mondtam.
- Valóban az volt, de ennek semmi köze a származásához. Úgy tudom,
egy szegény zsidó családban született Lengyelországban. Természetesen
nagy tiszteletnek örvend itt, és az emberbaráti tevékenységével sokat
tesz a városért. A legtöbben nem is ismerik a származását. - Közelebb
hajolt hozzám. - Azt tanácsoltam neki, hogy mindenesetre legyen egy
menekülési terve.
Egy inas közeledett egy tálca előétellel. Mr. Sinclair élvezettel szolgálta
ki magát. Én nyársra tűzött garnélarákokat vettem el. Henry és a pap
odajöttek hozzám, így a nyugtalanító beszélgetés véget ért. Tudtam, hogy
a horizonton esetleg ott a háború fenyegető réme, de azt hiszem, soha
nem gondoltam arra, hogy valóban veszélyben lehetek.
 18. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. július 9.

A beszélgetés elcsendesedett, ahogy egyre több ételt hordtak körbe.

Libamáj Melba pirítóson, vékony szelet nyers marhahús, tapétáddal
megrakott bruschetta. Minden egyformán finom, izgalmas és új volt a
számomra. Körülnéztem, a fák között felaggatott lampionok fénye
megcsillant a poharakon és a nők ékszerein. Nehéz volt elhinni, hogy
néhány héttel ezelőtt még Juliet Browning, tanítónő voltam, aki egy kis
faluban élt, és sült babot evett pirítóssal vasárnap vacsorára, miközben a
híreket hallgatta a rádióban. De aztán a tekintetem Da Rossi grófra siklott.
Középkorú létére még mindig jóképű volt. Megfordultam, mert Henry
hozzám beszélt.
- Mi a véleményed az ételről?
- Csodálatos, ugye?
- Az én ízlésemnek túlságosan puccos. Bármikor elcserélném egy jó
steakre vagy hamburgerre.
- Gondolom, te sem ilyen környezetből jöttél - jegyeztem meg.
Felnevetett.
- Az apám önerejéből lett az, aki. Nyitott egy autókereskedést, és a
gazdasági válság ellenére nagyon jól boldogult. De anyám főiskolát
végzett, és ezt az utat akarta a gyerekeinek is, ezért én üzleti szakon
kezdtem, aztán felfedeztem a művészetet. Persze apám nem akart fizetni
azért, hogy művészetet tanuljak, ezért váltottam ipari formatervezésre.
Úgy gondolta, hogy esetleg majd tervezek neki egy új autót, és akkor egy
vagyont keresnénk, tudod, átvennénk a Ford helyét. - Henry gúnyosan
kacagott - Aztán megláttam ezt a lehetőséget, hogy ösztöndíjasként
Európában tanulhatok, és azt gondoltam, miért ne. így hát jelentkeztem,
és itt vagyok. Az öregem nem örült, de hát nem is ó finanszírozza, nem
igaz? Úgy gondoltam, ez az egyetlen esélyem, hogy lássak egy kicsit a
világból, mielőtt életem hátralévő részét autókereskedéssel töltöm.
Felnéztem a kerek, komoly arcára.
- Muszáj tovább vinned apád üzletét?
- Én vagyok az egyetlen fiú. Ki más venné át tőle a boltot?
Ezen eltöprengtem. Leo ugyanebben a helyzetben volt. Egyetlen fiú, és
kötelessége, hogy az legyen, amit elvárnak tőle - hogy valaki más életét
élje, ne a sajátját. Aztán rájöttem, hogy én sem sokban különbözöm
tőlük. Maradhattam volna a főiskolán, dolgozhattam volna pincérnőként,
hogy kifizessem a szállásomat és az ellátásomat, és egy nap művész
lehettem volna. Ehelyett én vagyok a kötelességtudó lány, aki anyám
életét élem, nem a sajátomat.
- Most mindketten szabadok vagyunk, legalábbis egy ideig - mondtam.
- Igazad van. Elég szürreális, nem igaz? Ez a környezet, és pezsgőt
kortyolgatni arisztokratákkal, akiket felvet a pénz.
- Az - értettem egyet.
Franz jött oda hozzánk.
- Kellemes este, ugye?
- Te megszoktad az ilyesmit? - kérdeztem tőle, olaszra váltva. - Henryvel
épp azt mondtuk, hogy olyan, mintha egy álomban lennénk.
- Számomra is. Az apámnak van egy péksége. Őrültnek tartott, hogy
művészetet akarok tanulni. Miért kell nekem a művészet ahhoz, hogy
egyszer pék legyek? Azt feleltem, hogy majd megtanítom, hogyan kell
nagyon művészi kenyeret sütni.
Nevettünk, de amikor Franz továbbment, Henry megérintette a
karomat.
- Vigyázz vele! - suttogta. - Szerintem német tégla.
- Egy náci kém? - Megdöbbentem.
Henry bólintott.
- Csak egy megérzés. Mind azt mondják, hogy osztrákok, nem igaz? És
valami nem egészen stimmel vele. Nem tudom megmondani, mi, de...
 - Szóval, mikor láthatjuk az új szerzeményedet? - kérdezte a grófnőtől
Bibi, a spanyol nő. - Majd meghalunk a kíváncsiságtól.
- Rendben - bólintott contessa Fiorito. - Kövessetek, kedveseim!
A franciaajtón keresztül egy ízléses, fehérmárvány padlós, halványkék
selyemkanapékkal és alacsony, aranyozott asztalokkal berendezett
szobába vezetett bennünket. A helyiség közepén egy festőállványon egy
nagy festmény állt, lepel alá rejtve.
- Vittorio, drágaságom, megtisztelnél vele? - kérdezte. - Mivel voltál
olyan okos, hogy megtaláld, mi több, megszerezd nekem.
Vittorio köszönetképpen kissé meghajolt, aztán odalépett az
állványhoz, és egy mozdulattal lerántotta a leplet. A jelenlévők meglepett
hangokat hallattak. A festmény határozottan modern volt: nagy
színsávok, az egyiket mintha egy véres kéz döfte volna át, és a köztük lévő
sötétebb terekben éteri arcok kukucskáltak, néma tiltakozásra nyitott
szájjal. Rendkívül nyugtalanító kép volt, de be kellett ismernem, hogy a
formáját és a mondanivalóját tekintve meglehetősen zseniális.
- Ez káprázatos, Gabriella - jelentette ki Corsetti professzor. - Nem
gondolod, Arturo?
- De igen. És ez volt az a festmény, amit ki kellett csempésztetnie
Németországból?
- Igen - felelte a contessa elégedetten. - Pletykákból hallottam róla, és
Vittoriónak sikerült találkoznia a művésszel, majd kihoznia a képet az
országból egy szörnyű pásztorjelenet alatt, amit egy a nácik által
jóváhagyott művész festett.
- Akkor gondolom, ez a művész nem a nácik kedvence - jegyezte meg
Mr. Sinclair.
- Nemcsak hogy nem nácikedvenc, de zsidó is - felelte a grófnő. -
Könyörögtünk neki, hogy meneküljön, amíg lehet, de idős szülei vannak,
akik nem mehetnek sehova, így hát ő is maradt. Felajánlottam neki, hogy
itt elhelyezem őket, de ő maradt, és azóta is fest. Attól tartok, ezzel csak
bajt hoz magára.
- Melyik városban él? - kérdezte Franz.
 - Stuttgartban. Nappal mérnök a Mercedes- Benz- gyár- ban. Úgy véli,
biztonságban van, mert a részlege páncélozott autókat gyárt, és ő a
csapat megbecsült tagja. A festményeit álnéven szignálja, és senki sem
tudja, hogy fest, csak a külföldi barátai.
- Attól tartok, nagy kockázatot vállal - jegyezte meg Mr. Sinclair.
- Igen. Sokan vannak hozzá hasonlók, akik minden nehézség ellenére
folytatják a dacos kis szembenállásukat. Bátor fiúk és lányok.
Imelda megérintette a kezem.
- Hamarosan indulnunk kellene, ha el akarjuk érni a tízórás vaporettót.
Ha azt lekéssük, fél tizenkettőig kell várnunk, és az utolsó mindig
rettenetesen zsúfolt.
- Jó ötlet. Köszönöm! - bólintottam, és elindultam, hogy összeszedjem
Henryt.
- Szóval tényleg úgy gondolja, hogy ez a művészet jövője, Gabriella? -
hallottam Da Rossi gróf hangját. - Nem létezik többé szépség? Nekem
jobban tetszett volna a náci pásztorjelenet.
- De magának nincs lelke, Massimo. Ezt mindig is tudtam.
Franz alaposan szemügyre vette a festményt, én pedig azon tűnődtem,
vajon aláírást keres- e rajta. Lehetséges, hogy Henrynek igaza van, és
német kém? Örültem, hogy a művész álnéven szignálta a képeit.
Odamentem a contessához, és megköszöntem neki a szép estét,
mondván, hogy el kell érnünk a vaporettónkat.
- Természetesen, kedvesem - bólintott. - De bármikor szívesen látom
magukat. Minden estélyemen. És jöjjön el valamelyik nap teázni, csak
maga és én. Egy jó kis brit teadélután, rendben?
- Azt ne mondja, hogy igazi brit teája van! - nevettem. - Eddig minden
tea, amit itt ittam, sápadt és íztelen volt.
- De kedvesem, én a Harrodsból hozatom az enyémet. Honnan
máshonnan?
Hozzám hajolt, és kis csókot nyomott az arcomra. Attól tartok,
elpirultam. Nem vagyok hozzászokva, hogy grófnők csókoljanak meg. A
társaimmal elbúcsúztunk, és elindultunk a körúton lefelé, vissza a
kikötőbe. Ott tekintélyes tömeg várakozott a vaporettóval.
 - Remélem, mindannyian fel tudunk szállni - mondta Henry. - Úgy össze
leszünk préselve, mint a szardíniák.
- Remélem, nem engednek fel mindannyiunkat - vetette ellene Imelda.
- Ha ekkora tömeg van a fedélzeten, könnyen a lagúna fenekén kötünk ki.
- Én semmiképpen sem akarok fél tizenkettőig várni - jelentette ki
Gaston. - Megnézzük, hogy előre tudunk- e furakodni a tömegben?
Ez lehetetlennek tűnt. Családok voltak előttünk piknikkosarakkal,
székekkel, esernyőkkel, amik eltorlaszolták az utunkat, és bősz kinézetű
nagymamák, akik készek voltak megküzdeni a helyükért. Különben is,
képtelen lettem volna a fedélzetre tolakodni, megelőzve a nagymamákat
és a csecsemőket. Franz nyilvánvalóan egyetértett velem.
- Szerintem ez nem lenne helyes - jelentette ki.
Mielőtt bármire juthattunk volna, odalépett hozzánk Da Rossi gróf.
- Á, fiatal barátaim! Maguk is megszöktek Gabriella estélyéről? Én
könnyen elunom a modern művészetet, és másokkal ellentétben nem
tudok úgy tenni, mintha értékelném. - Ekkor észrevette, micsoda tömeg
gyűlt össze a mólón. - Dió mio! - szörnyülködött. - Nem hiszem, hogy
ennyien beférnek egy kis csónakba. Biztos, hogy erre nem fognak felférni.
- Éppen azon voltunk, hogy megpróbálunk előre furakodni -
magyarázta Gaston.
- Megnézem, megérkezett- e már a hajóm - mondta a gróf. - Talán
mindannyian felférnek a fedélzetre, és akkor elviszem magukat.
- Ez nagyon kedves öntő) - szólt Imelda.
- Nem hagyhatom cserben a műkedvelő társaimat. - Elbűvölő mosolya
Leóra emlékeztetett. - Jöjjenek! Lássuk, itt van- e már a hajóm! Azt
mondtam az emberemnek, hogy tízre jöjjön értem. Biztos voltam benne,
hogy addigra elegem lesz, de Gabriellának nehéz nemet mondani. -
Miközben beszélt, a vízpartot fürkészte, ahol több kisebb móló is volt. - Á!
- Egy elegáns tíkfa motorcsónakra mutatott, amit túlságosan is jól
ismertem. - Itt van!
Követtük, én kissé vonakodva.
- Elhoztam néhány fiatal barátot. Gondolja, hogy mindannyiuknak
találunk helyet?
 - Megpróbálhatjuk. - A kormánynál álló férfi kilépett a mólóra, nekem
pedig hirtelen nagyot dobbant a szívem. Leo volt az.
A gróf is meglepődött.
- Mit keresel itt, Leo? - Visszafordult felénk. - A fiam az. Ó jött a szolgánk
helyett. Mi történt Marióval?
- A bátyjának születésnapja van. Szabadságot adtam neki ma estére. És
nekem nem gond, hogy át kell hajóznom a lagúnán. Gyönyörű az este.
Nem vett észre. Segített az apjának beszállni a csónakba, majd
Imeldának nyújtotta a kezét. Franz, az örök úriember, maga elé engedett.
Leo felnyúlt, majd megdermedt.
- Julietta! Álmodom? Te mit keresel itt?
- Helló, Leo! Micsoda meglepetés! Itt tanulok, a művészeti akadémián.
Éreztem, hogy remegett a keze, ahogy besegített a hajóba. Gépiesen
megfordult, hogy segítsen a fiúknak is.
- Tanulsz? itt? Mennyi ideig?
- Egy évig - feleltem.
- Ez a fiatal hölgy a barátod, Leo? - kérdezte a gróf.
- Tavaly találkoztunk a biennálén - felelte Leo könnyedén. - Amikor azt
a gazdag támogatókból álló társaságot kísértem, emlékszel?
- Á, igen! Élvezte a biennálét, Miss Browning?
- Szerintem csodálatos volt. És a park is káprázatos.
- Nekem, ahogy önök, angolok mondanák, „nem az esetem” - mondta
a gróf. - Bár a fiam folyton el akar rángatni oda. De manapság rengeteg
szemetet neveznek művészetnek.
- Az apám azt szeretné, ha az egész biennálé tele lenne régi
mesterekkel - magyarázta Leo.
- Hát persze! Az volt az igazi művészet. Látnod kéne azt a festményt,
amiért Gabriella Fiorito biztosan hatalmas összeget fizetett - folytatta a
gróf kedélyesen. - Förtelmes. Nagy színfoltok. Semmi megnyugtató nincs
benne. Valami feltörekvő zsidó festő készítette, aki még mindig titokban
dolgozik Németországban.
- Nos, ez contessa Fiorito - mondta Leo. - Hatalmas jótevőként tekint
magára, századunk Medicijeként. És az a passziója, hogy megmenti az
embereket, ahogy mások a kóbor macskákat. - Felnézett a kormányról, és
a tekintetünk találkozott.
Teljes gázt adott, és a csónak végigszáguldott a lagúnán, az arcunkba
fújó szél friss volt és sós. A szívem olyan hangosan dobogott, hogy biztos
voltam benne, a mellettem ülők is hallják. Hogy tudtam elhitetni
magammal, hogy képes vagyok ezt kezelni? Kínszenvedés volt ilyen közel
lenni hozzá. Miért nem vettem észre, hogy milyen kicsi Velence, hogy
bármit is csinálok, biztosan beléfutok?
- Hol tegyük ki magukat, fiatalok? - tudakolta a gróf.- Mindannyian az
akadémia közelében laknak?
- Elég közel, azt hiszem - felelte Gaston. - Kérem, álljanak meg ott, ahol
önöknek megfelel! Nagyon hálásak vagyunk a kedvességükért. Önök
nélkül még másfél órát álltunk volna a kikötőben, és talán még az utolsó
hajóra sem fértünk volna fel.
- Akkor állj be az akadémia dokkjába, Leo! - mondta a gróf.
Leo odamanőverezett a csónakkal, ügyesen kiugrott, és rögzítette a
kötelet. Aztán a kezét nyújtotta, hogy segítsen kiszállni. Magam elé
engedtem Imeldát, aztán én következtem. Leo megszorította a kezem.
- Köszönöm a fuvart! - mondtam.
- Örömömre szolgált. Örülök, hogy itt tanulsz. Talán végül mégiscsak
nagy festő leszel.
- Aligha - ingattam a fejem. - De legalább fejlődőm.
- Az iskola közelében laksz?
- Nem túl messze. Sétatávolságra. - A címemet szerette volna megtudni,
láttam rajta. De nem akartam megadni neki. - Még egyszer köszönöm!
Gyerekek, reggel találkozunk.
Elindultam, de addig nem mentem át az Akadémia hídon, amíg a
motorcsónak el nem húzott mellettem. Aztán hazasiettem, lépteim
visszhangot vertek a kihalt utca macskakövein.
 19. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. július 10.

Próbáltam nem gondolni Leóra, de órákig feküdtem ébren, hallgattam a

város távoli zaját, és csak hajnalban aludtam el. így aztán fáradtan és
rosszkedvűen ébredtem, és rohannom kellett, hogy megfürödjek és
összekészüljek, hogy elindulhassak az órámra. Aznap reggel aktrajz és -
festés volt, és a külföldi diákok közül csak Gaston és én választottuk ezt
az órát. Az olasz diákok számára ez kezdő szint lehetett, mivel a
legtöbbjük borzasztóan fiatalnak tűnt, és éreztem, hogy kíváncsi
pillantásokat vetnek rám. Egyikük meg is kérdezte, hogy én vagyok- e a
tanár. Amikor bemutatkoztam, hogy vendégtanuló vagyok Angliából,
zavarba jött, és visszasietett a helyére.
A tanár egy dús keblű nő volt, vállára omló hosszú, festett vörös hajjal.
Lebegő ruhát viselt, ami felfedte a dekoltázsát. Beszéd közben rengeteget
gesztikulált, én pedig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy
színésznőnek kellett volna lennie, nem képzőművésznek. Az emberi alak
szépségéről beszélt, a vonal fontosságáról. Ha egyszer megvan a vonal, a
részletek is a helyükre kerülnek. A legfiatalabb diákok közül néhányan ezt
nagyon viccesnek találták. Gondolom, elképzelték, ahogy a részletek a
helyükre kerülnek.
A terem közepén egy emelvény állt, rajta egy támlás szék. A
professoressa, miután a bevezetőjében elmondta, mire kell figyelnünk,
behívta a modellt. Egy jókötésű férfi volt az, amit kissé nyugtalanítónak
találtam. Fürdőköpeny- ben lépett az emelvényre, majd nyugodtan
levette, és ott állt meztelenül. Hallottam, hogy a társaim közül soknak
elakad a lélegzete, sőt volt, aki kuncogott. Bevallom, engem is megrázott,
amikor rádöbbentem, hogy ó az első meztelen férfi, akit életemben
láttam. Tanulmányoztam már meztelen alakokat a művészeti
könyveimben, de ez más volt. Próbáltam nem bámulni.
Először harminc másodperces vázlatokat kellett készítenünk. Aztán
egyperceseket. Majd ötperceseket.
- Túl nagy figyelmet fordítanak a részletekre - nehezményezte a
tanárnő, miközben körbejárt az osztályban. - Hunyják be félig a
szemüket! Azt rajzolják le, amit így látnak!
Megállt mögöttem.
- Nem rossz - mondta.
A modell leült, majd ismét felállt, egyik lábát feltéve a székre, mi pedig
minden egyes pozitúrát lerajzoltunk. Csak ezután készíthettük el a
teljesen kidolgozott képet, szénnel, pasztellel vagy vízfestékkel. Én a
szenet választottam. A tanóra utolsó órájában dolgoztunk rajta, és úgy
tűnt, a tanárnő elégedett a munkámmal.
- Látom, már járt ilyen órára - mondta. - Új az akadémián?
- Vendéghallgató vagyok Angliából. És jártam egy évet művészeti
főiskolára, de még soha nem tanultam alakrajzot, ezért választottam ezt.
- Remek. Van érzéke az emberi alakhoz. - Bátorítóan bólintott, és
továbbment a következő diákhoz.
- Nyilvánvalóan rejtegetted előlünk a tehetségedet - motyogta Gaston,
aki mögöttem ült. - Biztosan sok férfit tanulmányoztál már alaposan,
például a tegnap esti jóképű hajóskapitányt, mi?
Önkéntelenül skarlátvörösre pirultam.
- Ne butáskodj! - mondtam. - Úgy látszik, képes vagyok lerajzolni az
embereket, ennyi az egész.
- Úgy érzem, hogy a szemérmes Miss Browningban több van, mint
amennyi látszik.
Nem törődtem vele. Hallottam, hogy kuncog. Nem igazán tudtam, mit
gondoljak róla. Flörtölt velem, de vajon mit láthatott bennem, főleg, hogy
nyilvánvalóan Imelda iránt érdeklődött? Franciaországban talán nemzeti
sport a flörtölés? Rettentően keveset tudtam a férfiakról, bármelyik
országból is származnak, csak annyit, hogy az angol fiúk, akikkel
fiatalkoromban találkoztam, nem rendelkeztek semmilyen finomsággal,
ha a másik nemhez való közeledésről volt szó. Gyanítom, ennek a
bentlakásos iskolában töltött sok év az oka.
Mindenesetre a dolog furcsa módon felvidított. Arra számítottam, hogy
bosszús leszek, de rájöttem, örömmel tölt el a tudat, hogy nem az az
idősödő vénlány leszek, akit figyelmen kívül hagynak, és aki nem számít
Összeszedtem a holmimat, és elindultam lefelé a lépcsőn, azon
gondolkodva, hogy hová menjek ebédelni. A közelben, a Calle della
Tolettán volt egy kis szendvicsbolt, ahol csodálatos tramezziniket
készítettek: ujjnyi kis szendvicseket, amikben érdekes dolgok voltak,
például tonhal és olajbogyó, sonka és garnélarák. Ráadásul nagyon
olcsón adták. Hatot lehetett venni fillérekért. Tudtam, hogy az ebédnek
kellene lennie a főétkezésnek, de valahogy nem bírtam megenni egy
egész tányér spagettit a hőségben. Az egyetlen probléma a
szendvicsbolttal az volt, hogy velencei nyelven beszéltek. Mostanra
rájöttem, hogy a helyi nyelv nem csak egy dialektus, egy kiejtésbeli
különbség, hanem különálló nyelv. A bondi klasszikus példa volt erre.
Semmiben sem hasonlított a buongiornóhoz, a szokásos „jó napot”
köszöntéshez.
A lépcsőn lefelé menet hallottam, hogy előttem két diák velencei
nyelven cseveg, számomra teljesen érthetetlenül. Még szerencse, hogy a
háziasszonyom Torinóban született, tehát nem ezt a nyelvet beszélte.
Miközben ezen gondolkodtam, odalépett hozzám az egyik lány az óráról.
Fiatal, üde arca volt, világos haja és szeme. Azt hittem, egy másik külföldi
diák, de tökéletes olaszsággal üdvözölt.
- Hát ez felnyitotta a szemünket, ugye? - mondta. - Több szempontból
is. Ha a nagymamám most látna, követelné, hogy azonnal menjek haza.
Elmosolyodtam.
- Hová valósi vagy? Nem Velencébe? - kérdeztem.
- Dél- Tirolból jöttem. Régen osztrák volt, most Olaszországhoz tartozik.
Otthon még mindig németül beszélünk. Hiányoznak a hegyeim. És te?
- Angliából.
 - Madonna! - kiáltott fel. - Nem félsz a háborútól? Állandóan azt halljuk,
hogy Hitler le akarja rohanni Lengyelországot, és ha megteszi, Angliának
muszáj lesz hadat üzennie.
- Anglia átengedte neki Csehszlovákiát. Talán megegyezésre jutnak
Lengyelországgal kapcsolatban.
Megrázta a fejét.
- Hát nem érted? Lengyelország az ürügy. Hitler azt akarja, hogy
belekényszerítsék a háborúba. Ó akar a sértett fél lenni. „Itt vagyok én,
aki visszakövetelem a Danzig körüli német területeket, ezek a vadállatias
angolok pedig megpróbálják megakadályozni a népünket abban, hogy
visszaszerezze azt, ami történelmi jogon megilleti.” És Oroszország mellé
fog állni. Franciaország pedig Anglia mellé, és ez az egész hamarosan
kiterjed. Hitler a világot akarja. Sztálin is a világot akarja, Mussolini pedig
a Földközi- tengerre vágyik. De ki fogja megállítani őket?
- Azt hiszem, igazad van. Anglia megpróbálja majd.
Bólintott, és közelebb hajolt hozzám.
- Azt hiszem, rossz lesz. Láttam, mit csinálnak Németországban.
Rengeteg tankot és harci eszközt gyártanak. Már Ausztriát is elfoglalták, a
nagyszüleim hazáját. - Megállt a lépcsőfordulóban. - Mit fogsz csinálni, ha
kitör á háború? Hazamész?
- Gondolom, muszáj lesz. Bár mindenki azt mondja, hogy Velence elég
biztonságos. Senki sem bombázna le egy ilyen gyönyörűséget.
- Remélem, igazad van. De Olaszország Németország mellé fog állni.
Ellenség leszel, nem igaz?
- Majd akkor foglalkozom ezzel, ha megtörténik - mondtam. - Most
minden pillanatot ki akarok élvezni. Igazából én...
Leo állt a lépcső lábánál, és pimasz mosollyal nézett fel rám.
- Bondi! - köszönt velencei nyelven, majd angolra váltott, miközben a
diákok kiözönlöttek mellettünk a vakító napfénybe. - Hát megtaláltalak! A
környéken jártam, megéheztem, és arra gondoltam, talán lenne kedved
velem ebédelni.
Új barátnőm bátorítóan meglökött, és eltűnt. Ott álltam, a mappámat
szorongatva, és a szívem hevesen dobogott.
 - Nem ebédelhetek veled, Leo - mondtam. - Ezt te is tudod.
Házasember vagy. Nem lenne helyes, ha egy másik nővel látnának.
- És szerinted ugyanez vonatkozik a feleségemre is? - kérdezte
homlokráncolva, majd megenyhült az arca. - Különben is, ez csak egy
ebéd. Nem egy éjszakai klub a Li- dóban. Még csak nem is egy meghitt
vacsora a Daniellben, mint a múltkor. Dél van, és neked enned kell.
Nekem is ennem kell. Akkor miért ne?
Határozott akartam lenni. Megráztam a fejem.
- Nem, sajnálom. Ez nem tisztességes velem szemben. Olyasmivel
kecsegtetsz, amit nem kaphatok meg - mint amikor a szamár orra előtt
lóg a répa, csak éppen nem érheti el. Nem veszed észre, hogy minden
alkalommal, amikor látlak, megszakad a szívem, amiért valaki mást vettél
feleségül? Ami ostobaság, mert alig ismerjük egymást. Találkoztunk
párszor, és ezek az alkalmak csodálatosak és romantikusak voltak, de
nem ez a valóság. Ez csak egy gyönyörű álom. Te sem ismersz engem
igazán, és én sem ismerlek téged. Lehet, hogy egy szörnyű nő vagyok.
Ezen nevetett, majd elhalványult a mosolya.
- Észreveszem, amikor két ember azonnal vonzalmat érez egymás iránt
- mondta. - De megértelek. Nem szeretnélek hírbe hozni, és biztos vagyok
benne, hogy egy közös kis kiruccanásról szóló jelentés elég gyorsan
eljutna az apámhoz. - Ott állt, a tekintete az enyémbe fúródott, oly
módon, amit nagyon zavarba ejtőnek találtam. - A fámnál? - kérdezte. -
Nem találkozhatnánk néha a fámnál? Egyszer megint ott
piknikezhetnénk. Emlékszel, a Giardini- ben. A szobor mögött. Ott senki
sem látna meg bennünket.
- Látnának az oda- vagy a visszaütöm Már rájöttem, hogy ez egy nagyon
kicsi város. Mindenki ismer mindenkit. Biztos vagyok benne, hogy ezt a
beszélgetést is jelentik a családodnak. - Nagyot sóhajtottam, a karjára
akartam tenni a kezem, aztán meggondoltam magam. - Megvan a magad
élete, Leo. Van feleséged, és hamarosan gyereked is lesz. Én pedig nem
vagyok az életed része. Soha nem lehetek, úgyhogy kérlek, ne tedd ezt
velem!
Elhomályosodott a szeme.
 - Soha nem akarok fájdalmat okozni neked. Csak látni akartalak. Hogy
biztosan tudjam, valódi vagy. Tegnap este a csónakban azt hittem,
álmodom, képzelgek. Tényleg itt leszel egy évig?
- Ha a háború nem szól közbe.
Leo bólintott.
- Kár, hogy ez nem egy páros év. Örömmel kísértelek volna végig a
biennálén. Ha még itt leszel, amikor jövő májusban megnyílik, esetleg...
- Gondolod, hogy a város nemzetközi művészeti fesztivált rendez,
miközben a világban háború dúl?
- Természetesen. A velenceiek soha nem hagynák, hogy egy olyan
apróság, mint a háború, megzavarja a művészetet. Mi a művészetnek
élünk, olyan számunkra, mint a levegő, amit belélegzünk. A vérünkben
van. - Hirtelen elvette a mappámat. - Mutasd, mit rajzoltál!
- Nem! - Megpróbáltam visszaszerezni, de már túl késő volt. Kibontotta
a zsinórokat, és szétnyitotta a mappát.
Az első rajz a meztelen férfit ábrázolta, részletesen kidolgozva. Leo egy
másodpercig tanulmányozta, aztán végiglapozta a vázlatokat. Becsukta a
mappát, és visszaadta. Ahogy átvettem, az ujjaink összeértek, ó pedig egy
pillanatig ott tartotta a kezét.
- Jó vagy - jelentette ki. - Van érzéked az emberi alakhoz. Kezdj el
dolgozni valamin a jövő évi biennáléra! Valószínűleg el tudom intézni,
hogy kiállítsák.
- Biztos vagyok benne, hogy senki sem kíváncsi a munkámra -
mondtam. - Az nem okoz gondot, hogy lemásoljam, amit látok, de nem
hiszem, hogy lenne képességem ahhoz, hogy fogjak egy tárgyat, és a
kreativitásomat felhasználva a saját alkotásommá változtassam, ahogy a
nagy művészek.
- Akkor talán csak le kéne rajzolnod, amit látsz. Hétköznapi embereket,
akik élik a mindennapi életüket. Fontos, hogy ezt is dokumentáljuk, mert
ki tudja, mit hoz a jövő.
- Mennem kell ebédelni - jelentettem ki. - Kevesebb mint egy órám van
a következő tanórámig.
- Biztos vagy benne...
 - Egészen biztos. Kérlek, menj haza a családodhoz!
Leo bólintott.
- Rendben. De nagyon jó volt látni téged. Mint egy csoda, de tényleg!
Amikor tavaly búcsúzóul megcsókoltalak, azt hittem, az lesz az utolsó.
- Az volt az utolsó - erősítettem meg. - Most már tényleg mennem kell.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és el akartam tűnni,
mielőtt egy árulkodó csepp legördül az arcomon. Vakon kitántorogtam a
napfényre. A járda visszasugározta a hőséget, a levegőt megülte a
csatorna vízszaga, elkeveredve a rothadó növényzet bűzével. Átvágtam az
akadémia előtti téren, át a kis, boltíves hídon, és belevetettem magam a
mögötte húzódó keskeny utca mély árnyékába. Miért teszi ezt velem?
Egyáltalán nem törődik az érzéseimmel? Aztán eszembe jutott, hogy neki
is fáj. Egy olyan nőhöz van kötve, akit nem tud szeretni, és aki
nyilvánvalóan nem szereti őt. Mi lehet ennél rosszabb? Aztán rájöttem,
hogy egy dolog még rosszabb: szerelmesnek lenni egy olyan férfiba, akit
soha nem kaphatok meg. Egyedül lenni.
 20. FEJEZET

Caroline, Velence, 2001 októbere

Caroline azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét, ahogy óvatos

léptekkel belép a nagy, néma szobába. A nap előbukkant a gomolygó
fekete felhők közül, mintha csak a végszóra várt volna, és bearanyozta a
Giudecca- csatorna vizét, a mögötte elterülő lagúnával együtt. Caroline
felsóhajtott a boldogságtól.
- Csodálatos - suttogta.
- Signora - kezdte a férfi, odalépve mellé. - Vagy inkább signorina?
- Signora. - Caroline kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy a férfi
keze véletlenül az övéhez ért, de nem tudta, hogyan rázza le anélkül,
hogy udvariatlannak tűnne. Szembefordult vele. - Egy válás közepén
vagyok. A férjem New Yorkba költözött. - Amint kimondta, rögtön
hülyeségnek tűnt, mintha csak azt akarta volna a másik tudtára adni,
hogy szabad. Nevetséges!
- Signora - folytatta a férfi - , attól tartok, hogy ez a dokumentum hamis.
Valaki lóvá tette a nagynénjét. így mondják az angolok, nem? - El akarta
venni a papírt. - Most pedig, ha megengedi, elviszem ezt a Da Rossi család
ügyvédjének, és ő majd ellenőrzi, hogy hiteles- e vagy sem.
Caroline nem engedte el a lapot.
- Maga nagyon naivnak tart engem. Gondolja, hagyom, hogy elvegye az
egyetlen bizonyítékot arra, hogy ez a lakás az enyém? Valami kellemetlen
dolog történne vele. Kirepülne az ablakon, vagy beleesne egy csatornába.
Jaj, ne! Milyen kár! Annyira sajnálom!
- Ó, nem, biztosíthatom... - kezdte a férfi, de ő félbeszakította.
 - Ne aggódjon, signor! Személyesen viszem el a városházára. Biztos
vagyok benne, hogy ellenőrizni tudják a nyilvántartásukban, hogy még
mindig érvényes- e, és azt is, hogy a nagynéném később nem adta- e el
valakinek az ingatlant.
Caroline visszatette az iratot a táskájába, és körbesétált a szobában,
közben lehúzta a porvédőt az ablak alatt álló bútordarabról. Kiderült,
hogy egy szép, citromfából készült, intarziás íróasztal az.
- Ó! - Caroline végigsimított rajta. Hogy Lettie néninek valaha ilyen szép
holmija volt... Kinyitotta az egyik fiókot, ami tele volt papírokkal.
Kivette a legfelső lapot, felszisszent, majd diadalmas mosollyal
felnézett.
- Nos - szólt, és a férfi elé tartotta - , azt hiszem, ez bizonyítja, hogy a
lakás egykor a nagynénémé volt, nem gondolja? - A rajz az ablakból nyíló
látványt ábrázolta, és J. B. aláírással volt ellátva. - Tessék! Juliet
Browning. A déd- nagynéném. Művész volt. Nálam van néhány műve, és
kijelenthetem, hogy ezt is ő készítette.
- Juliet Browning? - A férfi még mindig a homlokát ráncolta. - Egy
művész? Miért adta volna ki a Da Rossi család ezt a helyet egy külföldi
művésznek? Nem hiszem, hogy valaha is nagy műpártolók lettek volna.
- Van olyan idősebb családtag, aki esetleg tudná?- kérdezte Caroline.
- Nézze - mondta a férfi az órájára pillantva ebédidő van. Ennem
kellene valamit. Sűrű délután vár rám.
- Semmi gond. Elviszem a dokumentumomat a városházára, és
megkeresem a megfelelő osztályt, hogy ellenőrizzék a hitelességét.
- A mijét? - A férfi angolja eddig feltűnően jó volt, de ez most kifogott
rajta.
- Hogy még mindig a nagynénémé- e, tehát az enyém.
- Á! - bólintott férfi. - Nincs kedve velem ebédelni?
Ez váratlanul érte Carolinet.
- Mit szólna a főnöke ahhoz, hogy munkaidőben egy hölgyet visz
ebédelni? - kérdezte.
Erre a férfi elmosolyodott, amitől teljesen megváltozott az arca.
Fiatalabb volt, mint Caroline gondolta, és a mosolyában volt valami
pimasz magabiztosság.
- Nos, tudja, én Luca da Rossi vagyok. Nemrég vettem át a cég
vezetését az apámtól.
- Gratulálok!
- Én nem vagyok annyira biztos abban, hogy van mihez. Attól tartok,
inkább hatalmas gondot vettem a nyakamba. - Szünetet tartott. - Az én
nevemet már tudja, én viszont nem tudom a magáét.
- Caroline. Caroline Grant.
- Szóval, Caroline Grant, eljön velem ebédelni?
Caroline habozott, és azt akarta kérdezni: „Meg akar puhítani?”, ám
ehelyett kegyesen bólintott. Semmi értelme nem volt, hogy az
ellenségévé tegye az épület tulajdonosát.
- Köszönöm! Már kezdtem megéhezni.
Bezárta maga mögött az ajtót. Máris a sajátjának érezte a gyönyörű
helyiséget. Most már értette. Lettie néni miért szeretett itt lenni.
Csendben mentek le három emeletet. Odakint zuhogott az eső. Luca da
Rossi kinyitotta az esernyőjét, amit a bejárati ajtó mellől vett elő.
- Jöjjön be alá! - mondta. - Ismerek egy kis helyet a sarkon. Nincs
messze.
Caroline kínosan érezte magát, de hagyta, hogy a férfi fölé tartsa az
ernyőt. Erezte, hogy a válla hozzáér az övéhez. A szél olyan erősen
csapkodta az esőt, hogy az ernyő sem adott valami nagy védelmet.
Mindketten vizesek lettek, mire a férfi bevezette egy kis tuttoriába.
Odabent lesegítette az esőkabátját, és felakasztotta együtt a sajátjával.
Mivel Caroline a divatszakmában dolgozott, észrevette rajta a címkét.
Armani. Nagyon drága holmi. Úgy látszott, Lucát jól ismerték a
vendéglőben, mert egy nagydarab, pirospozsgás, bajuszos férfi az ablak
mellett álló asztalhoz vezette őket. Váltottak néhány gyors szót olyan
nyelven, ami még csak nem is hangzott olasznak, aztán a férfi eltűnt, és
egy üveg fehérborral tért vissza.
- Ó, nem hiszem, hogy szabadna innom ebédidőben - tiltakozott
Caroline.
 - De hát mindenki iszik ebédidőben. Mi másért lenne a riposo*? -
nevetett Luca. - A tulaj azt mondja, hogy ma finom fritto mistójuk van.
Szereti?
- Még sosem ettem. De szívesen megkóstolom.
- És őz sültet kínálnak. Most van a vadhús szezonja.
- Bőséges ebédet fogyaszt - jegyezte meg Caroline, miközben a
pincérnő egy csupor grissinit, egy kosár zsemlét, egy tál olajbogyót és egy
üveg olívaolajat tett eléjük.
- Nálunk általában ez a főétkezés - magyarázta a férfi. - így
egészségesebb. Jól alszunk, mert nincsenek emésztési zavaraink. -
Szünetet tartott, majd hozzátette: - És mert tiszta a lelkiismeretünk. - A
szeme derűsen, már- már incselkedve villant.
Caroline ivott egy kortyot a borból, finom volt, gyümölcsös és
melengető, és letört egy darabot a grissiniből, miközben ott volt a
tudatában, hogy egy idegen férfival ül szemben, aki kétségkívül
megpróbálja majd rátenni a kezét egy lakásra, ami, úgy tűnik, az övé.
Vett egy nagy lélegzetet, majd megszólalt:
- Signor Da Rossi, van valaki a családjában, aki tudhat valamit a
nagynénémről, és arról, hogyan került hozzá ez a lakás?
Luca a homlokát ráncolta.
- Az apám 1939- ben még meg sem született. A nagyapám elesett a
háborúban, a dédapám pedig valamikor a ’60- as években halt meg. A
nagyanyám még él.
- Ó talán tudja.
A férfi bizonytalanul bólintott.
- Neki néha már, hogy is mondják, nem teljesen tiszta a feje. Öreg már.
Több mint nyolcvanéves. De megpróbálhatjuk. Azt javaslom, hogy előbb
próbálja meg bebizonyítani, hogy a papírja nem hamisítvány, és még
mindig érvényes, hogy ne zaklassuk feleslegesen.
- Persze. Először a városházára megyek el.
A férfi vállat vont.
- Az ügyvédünk tényleg elég gyorsan el tudná intézni.
 - Inkább a saját fülemmel szeretném hallani - mondta Caroline a férfi
szemébe nézve. Meglepődve tapasztalta, hogy az inkább sötétkék, nem
pedig barna. - Hol találom a városházát vagy a városi hivatalt?
- A Ca’ Loredan a városháza. Egy egykori palazzo a Canal Grande
partján, közel a Rialtóhoz. De lehet, hogy a magáéhoz hasonló régi
feljegyzéseket máshol őrzik. A velenceiek nem szeretnek semmit sem
hatékonyan csinálni. Itt nincsenek olyan nagy, gyönyörű városházák,
mint amilyeneket Amerikában látni. A dolgok szét vannak szórva a
városban.
- Ismeri Amerikát? - kérdezte Caroline, mert már feltűnt neki, hogy a
férfi enyhe amerikai akcentussal beszél.
- Egy évet töltöttem a Columbia Egyetemen, közgazdaságtant
tanultam. És az anyám is onnan származik.
- Az édesanyja amerikai?
A férfi bólintott.
- New York- i. Apámmal akkor ismerkedett meg, amikor még
egyetemista volt. Eljött a Radcliffe-ről, hogy itt végezze el az első évet.
- És még élnek a szülei? Még együtt vannak?
- Igen, elég boldogok, úgy tűnik. Apám most töltötte be a hatvanat, és
úgy döntött, hogy visszavonul a cég napi irányításától. Van egy nővérem,
aki Ausztráliában él. A szüleim szívesen meglátogatják őt és az unokákat.
Most is éppen ott vannak. Úgy tűnik, az unokák nagy vonzerőt jelentenek,
nekem pedig idáig még nem sikerült egyet sem produkálnom - vigyorgott
Luca. - Magának vannak gyerekei?
- Egy fiam. Edward, vagyis Teddy. Hatéves.
- És ki vigyáz Teddyre, amíg maga itt van?
- Az apjánál van New Yorkban.
A férfi bizonyára észrevette a bánatot Caroline arcán.
- Madonna! De jól van, ugye, az után a szörnyű tragédia után?
- Hála istennek, igen, de úgy tűnik, fél a repüléstől. Legalábbis az apja
ezt állítja. Vagyis az apja szerint a pszichiáter mondja ezt.
Luca homlokráncolva nézett rá.
- Ürügy arra, hogy ott tartsák?
 - Annak tűnik.
- Aha - bólintott a férfi. - És ezért maga elmenekült egy gyönyörű helyre,
hogy kicsit elterelje a figyelmét az aggodalomról?
Ez a felvetés túl közeljárt az igazsághoz. Caroline visszanyelte a csípős
választ, ami már a nyelvén volt, és kimérten csak annyit felelt:
- A dédnagynéném iránti tiszteletből vagyok itt, aki nemrég halt meg. A
hamvait hoztam el.
Luca felemelte a kezét.
- Elnézést! Nem akartam kíváncsiskodni.
- Nem kíváncsiskodik, és persze ez az egész dolog még nagyon friss. A
férjem nemrég hagyott el, és most nem adja vissza a fiamat. - Caroline
szabadkozva intett. - Elnézést! Nem szabadna egy idegenre rázúdítanom
a gondjaimat.
A férfi tekintetében valódi aggodalom látszott.
- Szó sincs róla. Megértem, mit érez. Gyász és aggodalom, ezek fel
tudják emészteni az embert.
- Igen.
- Én is házas voltam - bukott ki a férfiból. - A feleségem az esküvőnk
után egy hónappal meghalt. Autóbalesetben.
- Nagyon sajnálom!
- Én is. - Luca felsóhajtott. - Túl sokat ivott. Nem kellett volna hagynom,
hogy vezessen. Most ezzel kell együtt élnem.
- Az ember nem lehet felelős egy másik emberért.
- Ettől nem lesz könnyebb a dolog.
- Nem.
A férfi Caroline szemébe nézett, és ő egy pillanatra nagyon erősen
érzékelte a köztük lévő vonzalmat. Szinte úgy érezte, hogy ez a jóképű
idegen olvas a gondolataiban. Zavartan lesütötte a szemét, a
szalvétájával játszadozott, és örült, amikor megjelent a bajszos férfi
kezében egy tányérral, tele gyanús és azonosíthatatlan valamikkel. Itt egy
garnélarák, ott egy tintahal kandikált ki a panír alól. Az egész elég
riasztóan nézett ki. Caroline óvatosan beleharapott az egyikbe. A tintahal
húsa a ropogós tésztában könnyű és puha volt.
 Felnézett és bólintott.
- Finom.
- Még sosem evett ilyet?
- Kóstoltam már tintahalat, de ilyet még nem.
- A mi tenger gyümölcseink a legjobbak - jelentette ki a férfi. - És a
vadhús, ebben az évszakban. Várjon, amíg megkóstolja! Mi itt Velencében
jókat eszünk, ha az ember tudja, hová menjen.
- A belvárosban lakik? - kérdezte Caroline.
- Én? Nem, most már van egy lakásom a Lidón, kilátással a tengerre. Az
jobban tetszik. Több a hely. A családomnak van egy palotája a városban.
Ismeri a Palazzo Rossit? Most ötcsillagos szálloda. Apám évekkel ezelőtt
lemondott róla. Túl drága volt fenntartani a személyzetet és fizetni a
karbantartást. így most van egy lakása egy a Grand Canal mentén álló
házban, a palazzót pedig egy szállodavállalat bérli tőlünk. - A férfi
elégedett vigyorral nézett fel. - Elég jövedelmező, leszámítva
mostanában, amikor senki sem mer utazni.
Egy pincér elvitte a tányérokat, Luca pedig újratöltötte a poharaikat.
- És maga, signora Grant, hol él? Mivel foglalkozik?
- Londonban élek. A férjemmel mindketten a divatiparban dolgoztunk.
Ó tervezett, én pedig egy női magazinnál vagyok.
- Remek.
- Az volt. Amíg ő el nem ment New Yorkba, és nem találkozott azzal a
nővel. - Caroline meglepődött a hangjából kicsengő dühön.
- Aha. És most mit fog csinálni? Továbbra is Londonban marad, és a
divatlapnál fog dolgozni?
- A nagymamámhoz fogok költözni. Egyedül él vidéken, most, hogy a
dédnagynéném meghalt. Nagyon békés hely.
- Nyugalomra van szüksége?
- Azt hiszem, igen. El kell fogadnom, ami történt.
Luca felkapta a fejét, és közelebb hajolt Carolinehoz.
- Szerintem meg harcolnia kell. A férje magánál tartja a fiukat. Maga
vissza akarja kapni. A béke itt nem segít.
 - Nem - bólintott- Caroline - , igaza van. De most az ó kezében van
minden lap: meggazdagodott, egy híres, befolyásos nővel él együtt. És azt
állítja, hogy a nő pszichiátere szerint a fiamnak nem szabad repülnie.
- Egy híres nővel?
- Desireevel, az énekesnővel.
- Ó, róla van szó! - Luca lekicsinylőén legyintett. - Emlékszem, hogy
olvastam a dologról. A férfi megnyeri a divattervezők versenyét, aztán
elmegy az énekesnővel, igaz? - Megrázta a fejét. - Ne aggódjon! Nem fog
sokáig tartani. Ha vissza akarja kapni a férjét, térden fog maga előtt
csúszni. Higgye el!
- Gondolja?
Luca bólintott.
- Természetesen. A hírnév nagy csáberő, de a legtöbb híres ember, hogy
is mondják, sekélyes. Azt akarja, hogy imádják, semmi mást. Ez idővel
fárasztóvá válik.
Kihozták az őzsültet, ők pedig elhallgattak, amikor a zsenge húst ették
a gazdag vörös mártásban, apró burgonyával és zöldbabbal körítve.
Amikor a pincérek leszedték a tányérokat, kávét és kis, mandulás
süteményt kaptak.
- Nagyon finom volt, köszönöm! - mondta Caroline.
Luca benyúlt a tárcájába.
- Itt a névjegy kártyám. Hívjon fel, ha ellenőrizte a városi nyilvántartást!
Ha magáé a lakás, akkor a magáé. Nem értem, de elfogadom. És kérem,
legyen óvatos, mert az épületben felújítás folyik. Gondolja, hogy ott akar
majd lakni?
Caroline ezen még nem gondolkozott. Kedves ötletnek tűnt.
- Talán.
- Akkor kérem, hívjon fel, és megszervezek egy látogatást a
nagyanyámnál, és meglátjuk, mit tud.
A bajszos férfi odajött, hogy felsegítse a kabátjukat. Kiléptek a viharos
időbe. Luca megfogta Caroline kezét.
- Arriuederci, Caroline! Érdekes találkozás volt.
 - Viszontlátásra, Luca! Köszönöm a finom ebédet! - Caroline gépiesen
mondta ki a szavakat, automatikusan bekapcsolt a brit modorossága.
Izgatottan, de zavartan távozott. Luca da Rossi egy elbűvölő ellenség
lenne? Ha azért újítja fel az épületet, hogy lakásokat alakítson ki benne,
nyilvánvalóan vissza akarja szerezni azt a káprázatos legfelső emeletet. És
ő itt külföldi. Nagyon óvatosnak kell lennie.
Sietős léptekkel vágott át Dorsodurón, szinte észre sem vette a fölötte
lévő erkélyekről csöpögő vizet vagy az erős szelet, ami maga előtt
hajtotta. Elhatalmasodott rajta a vágy, hogy az állítása beigazolódjon.
Nem akarta hagyni, hogy egy idegen rátegye a kezét a nagynénje velencei
menedékhelyére. Az, hogy az első dolog, amit felfedezett, a nagynénje
vázlataival teli fiók volt, megerősítette, hogy Lettie néni egy ideig
Velencében élt. Most már alig várta, hogy felfedezze a történet többi
részét is, hogy megtudja, mit csinált ott a nagynénje. Feltételezte, hogy a
magyarázat egyszerű: a nagyanyja szerint Lettie néni valamiféle
ösztöndíjat kapott, hogy egy ideig külföldön tanulhasson, így hát
Velencébe ment, és a tanulmányai idejére bérelt egy lakást. Csakhogy...
miért kellett volna kilencvenkilenc évre kibérelnie, ha csak néhány
hónapig élt ott? És honnan volt rá pénze? A lakás, ahogy azt Luca is látta,
elsőrangú ingatlan volt.
Caroline éppen akkor ért az Akadémia hídhoz, amikor megérkezett a
vaporetto. Felugrott a hajóra, és hálás volt, hogy fedél alá került az eső és
a szél elől, miközben a hajó a Rialto felé tartott. Miután ott leszállt, a
városházához irányították. De bosszúságára a nagy bejárati ajtón egy
tábla hirdette, hogy a hivatal nyitvatartási ideje tíz órától egyig, majd
háromtól hatig tart. Még csak két óra volt, és úgy tűnt, hogy ebédidőben
a híd körül lévő összes kis üzlet bezárt. Caroline átkelt a hídon, és
körbesétált a piacon, ahol épp zártak. Csupán egyetlen magányos hal
hevert egy márványlapon.
Az árus megszólította. Amikor nem értette, a férfi angolra váltott.
- Akar? Az utolsó hal? Jó ár, mi?
- Sajnálom! Szállodában lakom - mondta Caroline, és továbbment. És
közben elképzelte magát azon a piacon, ahogy megtanul alkudozni az
árusokkal, és mindennap friss gyümölcsöt, zöldséget és halat vásárol.
Csábító álomkép volt, amíg eszébe nem jutott, hogy Angliában van egy
élete, egy fia, akit fel kell nevelnie, és egy nagymamája, akinek vigaszt
kell nyújtania.
Végül a távolban egy óra elütötte a hármat, és Caroline átkelt a hídon,
vissza a palazzóhoz. Sajnos annak a belseje nem tükrözte a külső pompát,
és az első két ember, akit megszólított, nem beszélt angolul. Végül
odahívtak egy fiatal nőt, akinek Caroline elmagyarázta, mit szeretne.
Ahogy Luca gyanította, a régebbi feljegyzéseket egy külön épületben
tárolták. Ehhez át kellett kelnie a Rialto hídon, és a város kevésbé
kívánatos része felé vennie az irányt, majd egy koszos udvarról nyíló
lépcsősoron több emeletet kellet megmásznia. Itt újabb
magyarázkodásra, sok mutogatásra volt szükség, majd egy idősebb férfi
azt javasolta, hogy hagyja náluk a szerződést.
- Sajnálom, de nem - jelentette ki Caroline. - Ezt nem adom ki a
kezemből. Túl fontos. Nem tudna róla készíteni egy másolatot, és abból
dolgozni?
A férfi végül beleegyezett, majd jelezte, hogy a keresés eltarthat
néhány napig, talán egy hétig, vagy tovább. Megvonta a vállát.
- Nagyon régi dokumentum.
Caroline nem tudta tovább magában tartani a csalódottságát és a
bosszúságát.
- Nézze! - mondta. - Nagyon fontos, hogy megtudjam, enyém- e ez a
lakás. Van valaki, aki el akarja venni tőlem, ha nem tudom ezt bizonyítani.
Kérem, segítsen nekem!
Természetesen egyetlen olasz férfi sem tud ellenállni egy hölgy
segítségkérésének. A hivatalnok fáradtan elmosolyodott.
- Önért, signora, mindent megteszek, ami tőlem telik. Jöjjön vissza
holnap, rendben?
Így hát Carolinenak meg kellett elégednie azzal, hogy egy
fénymásolatot hagyott signor Alessinél, és megállapodott vele, hogy
másnap késő délután találkoznak. Úgy tűnt, hogy az időjárás aznap már
nem változik, ezért visszament a panzióba, és hosszú délutáni
szunyókálásba merült, amit minden bizonnyal a délben megivott bor is
elősegített. Estére még jobban zuhogott az eső, ezért csak a legközelebbi
étteremig ment: az egy kis lyuk volt, amit szemlátomást a közeli egyetem
diákjai töltöttek meg, és ahol kellemesen meglepte a tenger gyümölcsei
rizottó minősége.
Aznap este nehezen tudott elaludni, aminek az oka vagy a túl bőséges
étkezés, vagy a nap túlságosan felkavaró felfedezései voltak. Caroline a
város hangjait hallgatva feküdt, és próbálta feldolgozni, hogy egy
gyönyörű lakás potenciális tulajdonosa lett, és megismerkedett egy olyan
férfival, aki mindent megtesz, hogy elvegye tőle. Miért kell Lucának ilyen
átkozottul vonzónak lennie? Aztán ezen eltöprengett: nagyon rég volt
már, hogy egy férfit kívánatosnak tartott. Ez legalább egy apró lépés volt
előre, és egyben távolabb Joshtól.
Másnap derűs, de szeles napra virradt. Caroline megreggelizett,
elcsevegett a tulajdonosnevei, és mesélt neki a felfedezéséről.
- A Da Rossi család? - kérdezte a nő döbbenten. - Tudja, ők Velence
egyik befolyásos családja. A történetük a középkorig nyúlik vissza, és volt
köztük egy dózse és egy pápa is. Hajózással szerezték a vagyonukat,
aztán még többet a háború alatt, amikor hajókat építettek annak a disznó
Mussolininek és Hitlernek. Nem olyasmi, amire én büszke lennék. -
Mindentudó arccal oldalba bökte Carolinet. - Azt hiszem, a családfő
nemrég visszavonult. Most a fia vezeti az üzletet, de manapság már nincs
hajóépítés. Azt átköltöztették Ázsiába, nem igaz?
Reggeli után Caroline felvette az esőkabátját, és vaporettóra szállt.
Elhaladt a Szent Márk- székesegyház, majd egy nagy park mellett, ami az
évnek ebben a szakában már többnyire kopár és lombtalan volt, és
kiment a Lidóra. Ott átsétált a szigeten a tengerpartra, nézte a homokra
kicsapó dühös hullámokat, és azt kívánta, bárcsak hozott volna egy sálat,
ami megvédené a széltől. Egy kis kávézóban bekapott egy tál mines
trónét, és türelmetlenül várta a találkozót signor Alessivel. Fél ötkor
felmászott az irodájába vezető lépcsőn. A férfi nem volt ott. Caroline
elnyomta a csalódottságát, amíg meg nem jelent egy fiatal nő.
 - Un momentino. Jönni fog, signora. Várjon!
Caroline várt, és az idős úr mosolyogva meg is jelent.
- Megtaláltam a bérleti szerződését. Nem volt túl nehéz. A Da Rossi-
birtokokat könnyű megtalálni. És örömmel mondhatom, hogy a
szerződés rendben van. Va tutto bene, heh? Semmi gond.
Caroline hirtelen odahajolt, és egy puszit nyomott signor Alessi arcára.
- Maga egy angyal!
A férfi abszurd módon elégedett volt. Caroline szinte táncolva ment le a
lépcsőn. Minden rendben a bérleti szerződéssel. Övé a lakás! Felhívta
Luca da Rossi számát, és üzenetet hagyott: „A város megerősítette, hogy a
bérleti szerződésemet szabály szerint jegyezték be, és még mindig
érvényes. Holnap veszem birtokba a lakást. Mikor találkozhatunk a
nagymamájával?”

* Szünet.
 21. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. július 20.

Már szert tettem egy kellemes rutinra. Felkelek, megfürdöm,

megreggelizem, miközben általában a háziasszonyom pletykáit
hallgatom arról, hogy ki volt ott a misén, mit viselt, és mit mondott a pap,
aztán megyek az órákra. Úgy tűnik, szereztem néhány barátot, vagy
legalábbis kedves ismerősöket. Elmentem ebédelni Henryvel, aki olyan,
mint egy szerethető bernáthegyi kiskutya, és Imeldával, aki meglepően
kedves hozzám, és nem is olyan rémisztő, mint ahogy azt először
elképzeltem. A családjával szenvedtek Franco alatt, elűzték őket
Madridból, ahol éltek, és a franciaországi Biarritzban kell boldogulniuk.
Az apja, aki korábban egyetemi tanár volt, most takarítóként dolgozik.
Ám a nagyszülei Franco hívei, és ők fizetik a tanulmányait. Be kell
vallanom, hogy én még nem jutottam el a barátságnak abba a
szakaszába, hogy hasonló módon megosztanám vele az életem
történetét. Egyik nap, amikor ebéd előtt kávéztunk, ezt szóvá is tette.
- Te soha nem mondasz semmit magadról.
- Nincs mit mondanom - válaszoltam. - A leghétköznapibb életet élem,
mióta apám meghalt, és ott kellett hagynom a művészeti főiskolát.
Lányokat tanítok. Hazamegyek. Csendes magányban élek anyámmal.
- De mi a helyzet a férfiakkal? - tudakolta. - Biztosan vannak körülötted
férfiak. Nem akarsz férjhez menni?
- Dehogynem akarok. De a falumban az egyetlen férfi a plébános, aki
nős, a hentes, aki szintén nős, és néhány idős mezőgazdasági munkás. És
nem hagyhatom ott anyámat. Teljesen függ tőlem.
- Akkor hogyan sikerült megszöknöd és idejönnöd?
 - A nagynéném beleegyezett, hogy egy évre odaköltözik anyámhoz.
- Ez kedves volt tőle.
- Nem egészen - mosolyogtam. - Épp akkor vesztette el az osztrák
cselédjét, és szerintem nem akarta egyedül végezni a házimunkát.
- Mindannyian akarunk valamit, nem igaz? - jegyezte meg Imelda. - Ami
engem illet, nem hiszem, hogy tudnék férfiak nélkül élni. Élvezem a testi
kapcsolatot, te nem?
Éreztem, hogy elpirulok.
- Nem sok lehetőségem volt megtapasztalni. De az a néhány alkalom
nagyon jó volt.
A szőke dél- tiroli lánnyal is összebarátkoztam. Veronikának hívják. Ó
kevésbé tolakodó és zavarba ejtő, viszont vicces, kedves és nagyon fiatal.
Éppen, amire szükségem van a depresszió ellen.
Újra találkoztam Leóval, hiába próbáltam elkerülni. A legtöbb napon
ebéd után nincs tanítás. Úgy tűnik, ez itt is a szieszta ideje, mint
Spanyolországban. Az üzletek négyig bezárnak. A város szunyókál,
eltekintve az energikus turistáktól. Én azonban délután nem tudok
pihenni. Az agyam zsibong a reggeli foglalkozás után, és alig várom, hogy
festhessek. Az akadémián vannak diákok számára fenntartott műtermek,
ahová festeni járhatunk, de én azt teszem, amit Leo javasolt, a
vázlatfüzetemmel kimegyek a városba, és megpróbálom megörökíteni a
hétköznapi embereket, akik a mindennapi életüket élik.
Két nappal ezelőtt egy szűk utcában rajzoltam a Campo Sant’Anzolo
mellett, ami a Szent István- templom másik oldalán fekszik, tehát a
szomszédságomban. Tetszett, ahogy az utca fölött végigfutnak a
szárítókötelek a mosott ruhával, sorban egymás után. Érdekes
kontrasztot teremtett a fény és az árnyék játéka. Úgy gondoltam, jó képet
lehetne róla festeni, talán még egy félabsztraktot is, amit Corsetti
professzor helyeselne. A gondolataimba mélyedve ültem, amikor
megéreztem, hogy valaki áll mögöttem. Megfordultam, és megláttam
Leót.
- Nem találtál szebbet a száradó alsóneműknél és lepedőknél? -
kérdezte mosolyogva.
 Küzdöttem, hogy az arcom nyugodt és távolságtartó maradjon.
- Kémkedsz utánam?
- Nem, tiszta véletlen, hidd el! Alberto Bertonitól a sarki könyvesboltból
jövök. Jártál már ott? Az egyik legrégebbi a városban. Elképesztő
dolgokat találni náluk. Igazi kincseket. Éppen hazafelé tartottam egy
üzleti megbeszélésről az apámmal, és elcsábultam. Aztán megláttalak
téged. Két kellemes meglepetés egy nap alatt.
Leült mellém a lépcsőre.
- Hogy tetszik a városunk? És az akadémia?
- Mindkettő csodálatos, köszönöm!
- Mit keresel ezen a környéken?
- A közelben lakom. - Amint kimondtam, rögtön megbántam.
Láttam, hogy felcsillan a szeme.
- Tényleg? Melyik utcában?
- Nem mondom meg, különben meglátogatsz, és mindketten bajba
kerülünk.
- Rendben. De nem ebben az utcában, ugye?
- Nem.
- Tudod, mi a neve, nem?
- Nem tudom.
Elvigyorodott.
- Rio Tera dei Assassini.
- A rio tera egy olyan folyót jelent, amit feltöltöttek, hogy utcát
csináljanak belőle.
- És a assassini?
- Az úgy hangzik, mint az angol assasins, vagyis merénylők.
- Pontosan. Igazad van. A bérgyilkosok utcája.
- Tejó ég! - pillantottam rá riadtan. - A bérgyilkosoknak saját utcájuk
van Velencében?
- Hát persze. Különben hogyan találnád meg őket, ha szükséged lenne
rájuk?
Ránéztem, hogy vajon viccel- e. Teljesen komolynak tűnt.
 - Manapság már biztosan nem, ugye? - Szemügyre vettem a csendes
környéket, a déli hőség ellen lehúzott, hámló redőnyöket, az erkélyek
korlátján ücsörgő, mindenütt jelen lévő galambokat.
Leo megvonta a vállát.
- De mi van a rendőrséggel?
- Biztos vagyok benne, hogy nekik is szükségük van időnként
bérgyilkosokra.
- Most csak csőbe akarsz húzni, Leo. - Elnevettem magam.
- Nem húzlak be sehová. Bár szívesen megtennem.
- Ez is egy...
- Tudom. Angol kifejezés. Őrületes egy nyelv a tiéd. Mostantól csak
olaszul beszélünk.
- Most már elég jól megy az olasz - mondtam. - Az étkezések alkalmával
a háziasszonyommal kell csevegnem, és persze az órákon is.
- Igazi olaszt beszél, és nem velenceit? Nem akarom, hogy rossz
dolgokat tanulj.
- Torinóba való, úgyhogy olaszul beszél.
- Remek. - Leo felállt. - Hagylak rajzolni. Nekem vissza kell mennem
dolgozni. Van egy nagy megbízásunk. Bianca apjától maga Mussolini
rendelt hajókat, az a feladatunk, hogy a Földközi- tengeren át ellátmányt
szállítsunk a hadseregnek Abesszíniába.
- A háborúba?
Leo bólintott.
- Úgy néz ki, az apám és az apósom nem habozik hasznot húzni az ilyen
dolgokból.
- De te igen?
- Mondjuk úgy, hogy alaposan meggondolnám, mielőtt beleegyeznék. -
Már elindult, aztán visszafordult. - Eljössz vasárnap megnézni, ahogy
evezek?
- Evezel? Hol?
- A regattán, a nagy fesztiválon. Nem tudsz róla?
Megráztam a fejem.
 - Az egyik legfontosabb ünnep a városunkban. A rettentőre. Annak az
emlékére, hogy az 1500- as években megmenekültünk a pestistől.
Délután evezősversenyeket rendeznek. Én a kettes hajóban fogok
versenyezni, attól tartok, nem túl fényesen, de az unokatestvérem
benevezett. Ő fiatalabb és fittebb, mint én. Aztán mindenki átsétál a
hídon a Redentore-templomba a misére.
- Az hol van? - kérdeztem, mivel már sok templomot ismertem, de ezt
nem.
- A Giudeccán.
A homlokomat ráncolva próbáltam visszaemlékezni.
- De ott nincs híd. Az egy sziget.
- Vasárnap lesz híd. - Leo nagyon elégedettnek tűnt magával, mintha
élvezte volna, hogy meglepett. - Egy uszályokból álló hidat építenek
egészen a Zatterétől, és az emberek átsétálnak a misére, aztán
piknikeznek a családjukkal, és megnézik a tűzijátékot. Muszáj eljönnöd!
Élvezni fogod.
- Nincs családom, akivel piknikezhetnék - mutattam rá.
- Az új barátaid az akadémiáról. Nekik is tetszene.
- Majd megkérdezem őket - egyeztem bele. - Legalább azért elmegyek,
hogy megnézzem az evezést. És később a tűzijátékot is. Imádom a
tűzijátékot.
- Én is. Kétszer olyan keményen fogok evezni, tudva, hogy figyelsz. -
Adott egy puszit, és elsietett, én pedig újra ott maradtam felhevülve,
zaklatottan és zavartan. Rettentően élveztem a vele való beszélgetést.
Olyan könnyedén ment, mintha sosem váltunk volna el. Jókat nevettünk
együtt. És mégis helytelen volt. Miért, ó miért gondoltam, hogy jó ötlet
lesz visszajönni ide?
Másnap hazaérve gyanakvó arckifejezéssel fogadott a háziasszonyom.
- Valaki virágot hagyott itt magának - közölte, és egy papírba
csomagolt, fehér szalaggal átkötött csokorra mutatott, ami az
előszobaasztalon hevert.
 - Tényleg? Milyen kedves! - Fogalmam sem volt, ki lehetett az. - Hagyott
üzenetet?
- Azt hiszem, van mellette - felelte, nekem pedig az volt a benyomásom,
hogy talán kinyitotta, és elolvasta.
Felvettem a csokrot az asztalról. A vörös rózsák édes illata más
illatokkal keveredve szállt felém. Igaza volt. Egy kis kártya bújt meg a
virágok között. Kinyitottam.
Láthatod. Könnyű volt kideríteni, hol laksz. Ebben a városban mindenki
ismer mindenkit. Csak a torinói asszony után kellett kérdezősködnöm!
Nem volt aláírva, amiért hálás voltam. Rámosolyogtam a házinénire.
- Van egy vázája? A konyhaasztalra állíthatnánk, és akkor mindketten
gyönyörködhetünk benne.
- Tudja, hogy ki küldte? Egy hódolója?
- Csak egy barátom.
Az asszony bólintott.
- Valaki azt mondta, hogy látta a Da Rossi fiút az utcánkban - jegyezte
meg mintegy mellékesen. Elpirultam, ami megerősítette a gyanúját. -
Nem jó ötlet. Maga nem akar kapcsolatba kerülni azzal a családdal. És a
feleségéről is hallottam ezt- azt. A nő apjának maffiózókapcsolatai
vannak, úgyhogy az ember megérti. Nem venné jó néven, ha bárki...
A mondat végét függőben hagyta. Ha bárki kellemetlenséget okozna a
lányának. Megértettem.
- Csak egy gyerekkori barátom - magyaráztam. - Semmi több.
- Maradjon is így.
- Ne aggódjon! Ez a szándékom, signora - mondtam. Kivittem a
virágokat a konyhába.
 22. FEJEZET

Caroline, Velence, 2001 októbere

Másnap reggel Caroline elindult az örökölt lakásba. Úgy döntött, hogy

egyelőre még nem jelentkezik ki a panzióból, arra az esetre, ha a lakás
nem lenne azonnal lakható. Az épületben kalapácsütések és távoli
hangok hallatszottak, de Lucának nyoma sem volt, amikor felment a
lépcsőn, és kinyitotta a dédnagynénje rejtekhelyére vezető ajtót. A
ragyogó napfényben lenyűgöző volt a panoráma. Egészen a lagúnáig
ellátott, és hosszú percekig állt az ablaknál, mielőtt elindult volna, hogy
megnézze a többi szobát. Az egyik oldalon egy kis konyha volt,
edényekkel, köztük két csészével és tányérokkal a csepegtetőn. Egy ajtón
benézve fürdőszobát látott, mögötte pedig egy hálót. Az ágyon még
mindig ott volt az ágynemű, bár látszott, hogy az egerek kényelmes
menedékre leltek benne.
- Egy új ágy - jegyezte fel magában. Aztán kinyitotta a fiókokat, amik
tele voltak ruhákkal, mind csak úgy rendetlenül begyűrve. Ez már
önmagában is furcsa volt, hiszen a nagynénje mindig rendkívül pedáns
nőnek tűnt. Ráadásul nagyon furcsa volt, hogy Lettie néni nem vitt
magával semmit, amikor elment. Az egész lakás úgy nézett ki, mintha
arra várt volna, hogy visszatérjen. Aztán Caroline keze megállt a
levegőben: a nagynénje ruhái között akadt néhány gyerekholmi is. Egy
kislánypulóver és egy szoknya. Egy pár zokni. Ki a csoda lakott a lakásban
a dédnagynénjével? Talán Luca da Rossi nagymamája többet tud
mondani.
Amikor lépteket hallott a lépcsőn, majd kopogtattak az ajtón, felnézett.
Luca lépett be, lihegve.
 - Micsoda kapaszkodó! Nagyon fitt lesz, ha majd itt lakik.
- Nem fogok itt lakni. Angliához köt az életem. De szeretném itt tölteni a
szabadságomat. Lehet, hogy nyáron kiadom a lakást.
- Gratulálok! - mondta a férfi. - Beszéltem az ügyvédünkkel és a
cégvezetőkkel, és mindannyian ugyanolyan tanácstalanul állunk az előtt,
hogy valaki a cégen belül bérbe adta az ingatlanunk egy részét. De a város
érvényesnek nyilvánította az okiratot. Nincs már mit mondanom. - Az
ablakhoz lépett. - Magának van az egyik legszebb kilátása a városban.
- Igen, tudom. Most kezdtem el körülnézni, és az egész nagyon furcsa. A
néni mindent itt hagyott, mintha arra számított volna, hogy visszajön.
Nézze! A csészék a mosogató mellett. Még egy teáskanna is van, benne
tea fűvel. És az összes ruhája ott van a hálószoba fiókjaiban. És közülük
néhány ruhadarab egy gyermeké volt.
- A nénikéjének volt gyereke?
- Nem! - Carolinenak nevetnie kellett. - Igazi vénlány volt. Soha nem
ment férjhez. Nagyon szemérmes és pedáns nő volt. És azok a ruhák egy
tizenegy- tizenkét éves kislányé lehettek. Abban az időben a
családomban nem volt ilyen korú gyerek.
- És a másik furcsa dolog - tette hozzá Luca - , hogy a dokumentum
1939- ból származik. Anglia már háborúban állt. Miért nem ment haza?
Olaszország megnemtámadási egyezményt kötött Németországgal, és a
következő nyáron belépett a háborúba. Biztosan rájött, hogy veszélyben
lenne, ha maradna.
- Talán ez a magyarázat - bólintott Caroline. - Sietve kellett távoznia,
amikor a hatóságok zaklatni kezdték. Ekkor menekülhetett el Svájcba. A
nagyanyám mesélte, hogy a dédnagynéném Svájcban várta ki a háború
végét, és menekült gyerekeken segített.
- Á, akkor talán ez egy újabb rejtélyre ad választ - vélte Luca. - Ez a lány
egy menekült gyermek volt, akin segített
- Abban reménykedem, hogy a nagymamája emlékezni fog rá.
- Á, igen! Azért jöttem, hogy megmondjam, ma meglátogathatjuk, de
nem garantálom, hogy tiszta lesz a feje. Vannak napok, amikor jól van, és
vannak olyanok, amikor egy másik világban él.
 - Próbáljuk meg! - mondta Caroline. - Már ha belefér az idejébe.
Luca megvonta a vállát.
- Azoknak a naplopóknak odalent tovább tart, hogy felújítsák a
szobákat, mint gondoltam, úgyhogy enyém az egész nap. Szeretne most
odamenni, vagy előbb még felfedezné ezt a helyet?
- Nem, most szeretnék menni. Azt tervezem, hogy beköltözöm, amint
szerzek egy új ágyat és ágyneműt. Úgy tűnik, az egerek élvezték a meleg
nyoszolyát.
A férfi körülnézett.
- Csoda, hogy ilyen jó állapotban van, tekintve az azóta eltelt időt. 1
lány év is volt? Hatvan? Miért nincs több pókháló? Több por? Mintha csak
a múlt héten ment volna el. Az egerektől eltekintve - tette hozzá nevetve.
- Csipkerózsika kastélya - dünnyögte Caroline.
- A néni kéje szép nő volt?
Caroline elmosolyodott.
- Én már csak idős asszonyként ismertem. Ahogy mondtam, mindig
szemérmes volt és illedelmes. Semmi felhajtás. Semmi flaue. De a
nagyanyám elmondása szerint lányként feltűnő jelenség volt, gyönyörű
bronzszínű hajjal.
- Bronz?
- Tudja: rézszínű. Sötétvörös. - Elhallgattam és ránéztem. - Mint a
magáé.
- Á, igen! Sajnos, örököltem anyám vörös haját. Az iskolában csúfoltak
is miatta. És hajói tudom, apám hajának is volt némi vöröses árnyalata,
mielőtt megőszült. Nagyon vonzó ember.
Ahogy maga is, gondolta Caroline, de nem mondta ki. Elindultak lefelé
a lépcsőn. Az égen felhők gyülekeztek.
- Messze lakik a nagymamája? - tudakolta.
- Egy idősek otthonában, kint a Lidón.
- Akkor vaporettóval kell mennünk? - Caroline idegesen felpillantott.
Lógott az eső lába.
- Nem, arra nincs szükség - legyintett a férfi. - Itt a hajóm. Sokkal
gyorsabb.
 Luca a rakpartra vezette, és beugrott egy elegáns tíkfa hajóba, aminek
a hátuljában volt egy kabin is. Segített neki beszállni, majd eloldotta a
kötelet. A motor felbőgött, és a csónak elindult a csatornán a nyílt víz
felé. Amint elhagyták az utolsó épületeket is, Luca gázt adott. Caroline
hirtelen megérezte a puszta erőt, a sebességet. Luca hátrapillantott,
arcára kiült a boldogság.
- Jó, mi? Az új játékszerem. - Aztán hozzátette: - Ne féljen! Jól vezetek.
- Nem félek - válaszolta Caroline védekezőn.
Luca elvigyorodott, rákacsintott, majd visszafordulta kormányhoz.
Caroline a férfi tarkóját bámulta. A mosoly, a kacsintás határozottan kacér
volt. Vigyázz az olasz férfiakkal!, intette magát. Megkerülték a kikötőbe
tartó teher- hajókat, és pillanatok alatt megérkeztek a Lidóra.
Luca kiugrott, kikötötte a hajót, majd a kezét nyújtotta, hogy segítsen
neki.
- Remélem, nem lett nagyon vizes.
- Nemjói vagyok. Igazából élveztem.
A férfi elismerően bólintott, és elindult egy a vízre néző modern, fehér
épület felé. Odabent egy fehér köpenyes nővér üdvözölte őket, és
bevezette egy az épület hátsó részében lévő szobába. Ott egy aprócska
idős hölgy feküdt párnákkal feltámasztva. A haja hófehér volt, az arca
békés, de amikor kinyitotta szemét, látszott, hogy a tekintete sötét és
nyugtalan.
- Mi az? - kérdezte.
- Nonna, egy barátomat hoztam el látogatóba - mondta a férfi.
Caroline értette az olasz szavak jelentését.
- Ó az, akit végre feleségül veszel? - tudakolta az öregasszony. - Örököst
adsz nekünk?
Lucának ezen mosolyognia kellett, és megfordult, hogy tolmácsoljon
Carolinenak.
- Azt akarja, hogy elvegyem magát feleségül, és örököst adjak a
családnak. - Leült a nagyanyja ágyának szélére.«- A hölgy Angliából jött,
hogy beszéljen veled.
 Az idős asszony alaposan szemügyre vette Caroline arcát, pislogott, és
döbbenet ült ki az arcára.
- Angliából? - Az arca hirtelen ellenségessé vált. - Én nem szeretem az
angolokat.
- Csak néhány kérdést szeretne feltenni, aztán elmegyünk - magyarázta
Luca türelmesen. - Azt akarja tudni, emlékszel- e egy angol hölgyre a
háború kezdetéről. Az egyik házunkban lakott. Egy bizonyos Miss
Browning. Ismerted? A család barátja volt? Ismerősen cseng a neve?
- Nem. Nem ismerem. Soha nem hallottam arról a nőről. Miért
barátkoznék egy angol nővel? Gyűlölöm az angolokat. Azt kívánom,
bárcsak halnának meg mindannyian. - Hadonászni kezdett, mintha
legyeket hessegetne. - Vidd innen ezt a nőt! Soha többé nem kívánok
angol nőt látni. Azért jött, hogy bajt hozzon. Hogy bánatot okozzon.
Luca elkapta a kezét, és megsimogatta.
- Nem, Nonna. Nem akar neked fájdalmat okozni. Csak a rokonáról akar
megtudni valamit, aki itt élt, ennyi az egész.
De az idős asszony most már túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy
megnyugodjon. Caroline megkocogtatta Luca vállát.
- Mennünk kellene - suttogta.
- Sajnálom! - szabadkozott a férfi, amikor újra kint voltak. - Nem tudom,
mennyit értett meg mindebből. Valamiért nem kedveli a briteket. Talán
régen történt valami. Összekeveredik számára a múlt és a jelen. De azt
mondta, hogy nem tud a maga nagynénjéről. Soha nem találkozott vele.
- Semmi baj. A nénikémnek nem lehetett semmi oka arra, hogy
találkozzon a maga családtagjaival. Feltételezem, hogy a bérbeadás a
cégükön keresztül történt. Lehet, hogy a fenyegető háború miatt az
emberek elhagyták a várost, és inkább bérbe adták az ingatlanjaikat,
semhogy házfoglalók telepedjenek le bennük.
- Ezt el is hinném - bólintott a férfi csakhogy miért kilencvenkilenc évre
szól a bérleti szerződés? Ez az, aminek számomra semmi értelme. -
Sóhajtott egyet. - Nos, azt hiszem, ezt most már soha nem fogjuk
megtudni, hacsak maga nem fedez fel valami levelezést a nagynénje és a
cégünk között, ami fényt deríthet a dologra.
 - Vagy esetleg maga a saját archívumukban - tette hozzá Caroline.
- Lehetséges. De a város szerint a szerződés nem hamisítvány, úgyhogy
ezt el kell fogadnom. Valaki a cégünknél hibázott, vagy szeszélyből
cselekedett, és most már valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy
ki volt az. - Luca besegítette a csónakba. - Szóval élvezze az új lakását! És
ki tudja, lehet, hogy úgy döntök, megveszem magától. Velencében most
jó áron kelnek el az ingatlanok.
Caroline már majdnem rá vágta, hogy nem akarja eladni, de aztán
inkább hallgatott. Nem akart szentimentális lenni. A pénzből ki tudna
fizetni egy ügyvédet, ha szüksége lenne rá ahhoz, hogy Teddyt hazahozza.
Átsuhantak a lagúnán, a hajó fel- felpattant a hullámokon, majd puffanva
landolt. Luca megállt a ház előtt, és kisegítette Carolinet.
- Attól tartok, hogy az építőmunkások hangosak lesznek - mondta. - És
nincs fűtés az épületben. De egyébként remélem, jól érzi majd magát.
Szóljon, ha talál valami érdekeset, esetleg levelezést!
Aztán felpörgette a motort, és elhúzott. Caroline felment a lakásba, és
lerogyott egy székre. Érzelmileg kimerítő délelőtt volt. A látogatása
nyilvánvalóan fájdalmas emléket keltett az idős asszonyban. Minél többet
gondolkodott, annál biztosabb volt abban, hogy az asszony látott
valamit, amikor ránézett, és az idézte fel az emléket. És kezdte gyanítani,
hogy Luca nagyanyja mégiscsak emlékezett Miss Browningra.
 23. FEJEZET

Juliet, 1939. július 23., vasárnap éjszaka

Nem tudom, hogyan vessem mindezt papírra, de muszáj. Egy nap majd
emlékezni akarok rá, az összes részletre. Minden apró részletre.
A Festa del Redentore napjára. A háziasszonyom közölte, hogy a
fesztivál miatt nem fog nekem vacsorát készíteni.
- Tudja, a Redentore. Már említettem korábban. Az év egyik
legfontosabb napja Velencében. Mindenki részt vesz az ünnepségen.
Akinek van hajója, azzal megy - mesélte.
Ő a hídon fog átkelni, hogy piknikezzen, részt vegyen a misén és
megnézze a tűzijátékot. Ez a nap a családok napja, de mivel neki már
nincsen családja a városban, csatlakozik a többi özvegyasszonyhoz az
utcából, és azok gyerekeihez és unokáihoz. Ha szeretnék, én is velük
tarthatok Giudecca szigetére. Az ünnepi szentmise este hét órakor
kezdődik, de előtte mindenféle rendezvények lesznek: evezős- verseny,
vásár és játékok a gyerekeknek.
- Szóval reggel nem megy templomba, ha este is lesz egy mise? -
kérdeztem. Signora Martinelli elborzadva nézett rám, mintha arra
céloztam volna, hogy esetleg ruha nélkül akarna járkálni.
- Hogy nem megyek a misére? Már hogyne mennék! Hogy áldozzak.
Mivel éjféltől böjtölni kell, ezért reggel kell misére mennem. Nem bírnám
ki estig étel és ital nélkül.
Nekem, aki a laza és könnyed anglikán hitben nőtt fel, ez volt az egyik
olyan szabály, ami furcsának tűnt. Ha az üres gyomor fontos az
áldozáshoz, akkor egy óra koplalás biztosan elegendő. Éjféltől kezdeni
túlzás. De a katolikus egyházban sok minden volt, amit nem értettem,
például, hogy a bűnöket a papnak kell meggyónni, és tőle lehet fel-
oldozást kapni. Elkalandozó gondolataimat a háziasszonyom kérdése
szakította félbe:
- Szóval eljön az ünnepre?
- A misére nem valószínű - feleltem. - Talán megnézem a hajóversenyt,
aztán a tűzijátékot. És néhány diáktársam talán csatlakozik hozzám egy
piknikre, de ez igazából a családok napja, ugye?
- Én este nem leszek itthon, hogy vacsorát csináljak magának.
- Ne aggódjon! Néhány üzlet nyitva lesz, nem igaz? Majd veszek valami
hideg élelmet a piknikhez.
Signora Martelli megveregette a kezemet.
- Ne fáradjon! Rengeteg ennivalóm van itthon. Mindig több, mint
kellene. Szolgálja ki magát!
Velencében vasárnap lehetetlen sokáig aludni. Az első harangok hat
órakor szólalnak meg, és szinte félóránként követik őket más templomok
harangjai. Néha négy-öt is szól egyszerre, így a város visszhangzik a
harangszótól. Hallottam, hogy a háziasszonyom a konyhában sürög-
forog, miközben Brúnóval, a macskával társalog, ahogy szokott.
Gondoltam, inkább felkelek, mint hogy tétlenül feküdjek az ágyban.
Megfürödtem, belebújtam a legkönnyebb pamutruhámba, mert máris
forrónak és izzasztónak éreztem az időt, aztán kimentem a konyhába.
Tudtam, hogy a signora számára ez nagy nap, ezért vettem a bátorságot,
hogy megfőzzem a kávét, és kirakjam a kenyeret, sajtot és lekvárt. Egész
valószínűtlen módon elégedettnek tűnt, amikor hazatérve reggeli várta.
- Remélem, nem bánja - szabadkoztam. - Úgy gondoltam, hogy ma sok
dolga lesz.
- Hálás vagyok érte - mondta. - Sütnöm kell, és forró napunk lesz. -
Ezen elgondolkodott, majd hozzátette: - Szerencsére az özvegy signora
Grevi felajánlotta, hogy elkészíti a sarde in saort. Tudja, hogy nem
szeretem a halszagot a lakásomban.
Étlapokon láttam már ezt a fogást, és úgy tudtam, hogy friss
szardíniáról van szó, valamilyen mártással elkészítve, de még sosem
kóstoltam. Talán ma este, ha megtalálom a signorét és a társaságát,
megkínálnak egy kis szardíniával.
Leültünk, és együtt megreggeliztünk, aztán önként jelentkeztem
mosogatni, míg ő elővette a receptkönyvét, és nekilátott a munkának. A
konyhában csábítóan lengedezett a fokhagyma és a hagyma, majd a sülő
sütemény illata. Magára hagytam a háziasszonyomat, leültem a
szobámban, és néhány rajzomat finomítgattam. Délben bekopogott az
ajtómon.
- Akkor én megyek is - mondta. Virágos selyemruhát és szemmel
láthatóan a legjobb kalapját viselte, ami inkább esküvőhöz, mint
piknikhez illett. - Épp most láttam signora Bertolinit kilépni a házából.
Akkor magára bízhatom, hogy bezárja az ajtót, és elvisz egy kulcsot?
Hagytam ételt magának a konyhaasztalon a piknikjéhez.
A konyhaablakból figyeltem, ahogy az utcán csatlakozik az
özvegyasszonyok csoportjához, akik mindegyike egy- egy nagy doboz
vagy kosár ételt cipelt. Szemlátomást nem akartak éhen halni. Aztán
láttam, hogy a háziasszonyom egy tányérra sonkaszeleteket, szalámit,
paradicsomot, sajtot és olajbogyót rakott ki nekem, melléjük pedig egy
szelet quiche- t és néhány szilvát. Elpakoltam az ételt, és vártam, amíg úgy
nem gondoltam, hogy elkezdődnek az események, majd feltettem a
kalapomat. Meleg lesz a napon ülve. Mivel nem akartam túl sok mindent
magammal cipelni, a kulcsokat és egy kis pénzt a ruhám zsebébe tettem,
a táskámat és a pénztárcámat pedig otthon hagytam. Feltételeztem, hogy
az ilyen alkalmak kitűnő terepet jelenthetnek a zsebtolvajoknak, de
tőlem nem fognak sok mindent szerezni.
Az utcák szinte kihaltak voltak, ahogy odaértem a Szent István-
templom előtti térre. Felnéztem, és akkor vettem észre, hogy az összes
erkélyt füzérek, papírlámpások, virágok díszítik. Amikor átkeltem az
Akadémia hídon, a hajók végeláthatatlan sora jött felfelé a Canal
Grandén, többségük szintén fel volt díszítve, és mind tele volt
emberekkel, akik már ettek, ittak és vidáman mulattak. Ahogy álltam, és
néztem az alattam elvonuló látványt, észrevettem, hogy a szárazföld
felett beborult az ég. Ez nem volt szokatlan az évnek ebben az
időszakában. A Dolomitok fölött gyakran gyülekeztek felhők, de a viharok
ritkán értek el minket a szigeten.
Átvágtam a Dorsoduro sestierén a Zattere néven ismert vízpartra.
Furcsa, de még soha nem mentem át a Dorsoduro ezen oldalára, pedig
elég keskeny földdarab. A Zattere egy sétány, ami egy vízi út mellett fut,
és igazából túl széles ahhoz, hogy csatornának nevezzék. A túloldalon
volt Giudecca szigete, amit általában csak komppal lehetett
megközelíteni. Csakhogy ma a csatornán egy rögtönzött híd ívelt át.
Bárkák sorakoztak egymás mögött a vízen, és pallókból készült járdát
fektettek rájuk. Elég bizonytalan tákolmánynak tűnt. A híd egy szép fehér
templom homlokzatánál végződött, ami a vízre nézett. Az
olvasmányaimból tudtam, hogy ezt a stílust palladiánusnak nevezik,
afféle neoklasszicista stílus, oszlopokkal. Mögötte a templom többi részét
meleg, rózsaszínes narancsszínűre festették, és nagy kupolája volt.
Körülnéztem, hátha meglátom valamelyik diáktársamat. Amikor
megemlítettem nekik a hajóversenyt, és felvetettem, hogy esetleg
piknikezhetnénk valahol, és megnézhetnénk a tűzijátékot, nem fogadták
túláradó lelkesedéssel a programot. Imelda közölte, hogy nem áll
szándékában a napon üldögélni és leégni. Gaston kijelentette, hogy ő
nem vallásos. Franz azt ígérte, hogy talán eljön, attól függően, hogy
mennyit kell készülnie az órára, Henrynek pedig tetszett az ötlet. Úgy
beszéltük meg, hogy megpróbálok valahol a híd közelében állni. De az
egész terület tele volt emberekkel, néhányan arra vártak, hogy átjussanak
a hídon, mások pedig már elfoglalták a helyüket, hogy megnézzék a
versenyeket és piknikezzenek. Sehol nem láttam Henryt, és
valószínűtlennek tartottam, hogy bárkit is megtalálnék abban az
embertömegben. Abban is kételkedtem, hogy sok esélyem lenne
árnyékos helyet találni. Úgy tűnt, hogy a csatorna mindkét oldalán már
minden centimétert elfoglaltak pokrócokkal, székekkel, asztalokkal,
piknikkosarakkal, sőt néhány napernyővel is.
A vízpartról éljenzés haliaszott, jelezve, hogy megkezdődött a verseny.
Beálltam a sorba, hogy a hídon átkeljek a túlpartra. Furcsa érzés volt egy
olyan járdán lépkedni, ami a vízzel együtt emelkedett és süllyedt, és még
csak korlát sem volt. Látva az elfogyasztott bor mennyiségét, azon
tűnődtem, vajon hányán esnek vízbe, mielőtt véget ér a nap. Átérve a
sziget csúcsa felé vettem az irányt, remélve, hogy onnan jó kilátás nyílik a
versenyre. Úgy tűnt, hogy a hajók a Szent Márk tér előtti lagúnából
indulnak. Az egész medence tele volt vízi járművekkel, és középen szabad
utat hagytak a verseny számára.
Bepréselődtem egy árnyékos sarokba az épület előtti lépcsőkön, és azt
vettem észre, hogy engem is elragad az izgalom, amikor a körülöttem
lévő tömeg kiabálni és éljenezni kezdett. Először jöttek a kétfős gondolák,
amik feltűnően gyorsan haladtak. Erre az alkalomra élénk színekre
festették őket, szakítva a szokásos feketével. Észrevettem, hogy néhány
néző az általa preferált csapat színével egyező színű kendőt visel. Ók
különösen hangosak voltak. Annak ellenére, hogy én senkinek sem
szurkoltam kifejezetten, csak néztem a versenyt, izgalmas volt, ahogy a
csapatok felzárkóztak, majd megelőztek egy másik hajót a célvonalnál.
Újabb futam következett, majd még egy. A győzteseket a túlsó parton
lévő egyik kikötőben ünnepélyes ceremónia és nagy ujjongás várta, ha a
tömeg által támogatott gondolás nyert. Ezután következtek a junior
evezősversenyek, végül pedig a kétfős hajók. Ezek elég messze voltak
tőlem, de úgy véltem, felismertem Leót, annak ellenére, hogy a legtöbb
csónakban sötét hajú, izmos evezősök ültek. Mégis integettem, és
szurkoltam, ahogy ígértem. A hajója harmadik lett, és őt meg a társát
felsegítették az emelvényre. A család és a barátok körülvették őket,
öleléssel és hátba veregetéssel gratuláltak nekik. Aztán beigazolódott,
hogy valóban Leo az. Láttam, ahogy Bianca utat tör magának a
tömegben. Lenyűgözően nézett ki az egyszerű fehér vászonruhájában,
még onnan a távolból is azonnal felismertem. Odament Leóhoz, és
mindenki szeme láttára megcsókolta. A férfi átkarolta, és elnyelte őket a
tömeg.
Miután a versenyek véget értek, a tömeg áttért egy komolyabb
feladatra, az evésre. Egy kicsit sétálgattam, és azon gondolkodtam, hogy
megkeressem- e a háziasszonyomat, és csatlakozzam- e a társaságához.
Aztán úgy döntöttem, nem valószínű, hogy megtalálom őket, és különben
is, nem akartam tolakodni. És őszintén szólva nem volt étvágyam az után,
amit az imént láttam. Egyedül éreztem magam, és azt, hogy kilógok
onnan. Mindenkit családtagok és barátok vettek körül, nevettek, ugratták
egymást, ettek- ittak. Rájöttem, hogy ha Angliában lennék, akkor sem
lenne sokkal másabb: csak az anyám és én. Sem nagy család, sem nagy
baráti kör. Sem nevetés. Leültem egy lépcsőfokra, kinyitottam az
ételcsomagomat, belenéztem, aztán úgy döntöttem, hogy visszacsukom.
Visszamegyek a szobámba, amíg el nem kezdődik a tűzijáték. Semmi
értelme nem volt ott maradni.
- Signorina! Ide! Ide! - Felnéztem, és egy nagydarab, középkorú férfit
láttam integetni. Egy asztalnál ült a családjával. Beletelt egy pillanatba,
mire rájöttem, hogy nekem integet. Mondott valamit.
Egy fiatalember felállt, és odajött hozzám.
- Az apám azt mondja, hogy egy ilyen napon nem szabad egyedül enni.
Kérem, csatlakozzon hozzánk, jut bőven mindenkinek!
Megpróbáltam visszautasítani. Nem tolakodhattam oda a családi
ünnepségükre. De a férfi ragaszkodott hozzá, és megfogta a karomat.
Vonakodva hagytam magam odavezetni. Az apja gyors egymásutánban
bemutatta mindannyiukat. A feleségét, a lányát, annak a férjét és a két
gyerekét, a két fiát, az anyját. Amikor meghallották, hogy angol vagyok,
mindannyian le voltak nyűgözve, és kérdésekkel bombáztak. Angliában is
vannak ilyen ünnepségek? Hány testvérem van? És miért nem vagyok
még férjnél? Mindegyikre válaszoltam, és hallgattam az álmélkodásukat,
hogy egy ilyen gyönyörű fiatal nőnek még nincs férje.
- Valamit tennünk kell ebben az ügyben - jelentette ki a feleség. - Kit
ismerünk, akinek nőtlen fia van?
Röpködtek a javaslatok, sokat nevettek, én pedig kezdtem
megnyugodni közöttük. Étellel kínáltak, többek között azzal a bizonyos
mártással készült szardíniával, polentával, tésztával. Minden
csodálatosan finom volt. Rádöbbentem, hogy ehhez képest nekünk
milyen színtelen és unalmas az életünk Angliában. És akkor akaratlanul is
bekúszott a gondolat. Vajon haza akarok menni, ha letelik az egy év? Mi
lenne, ha maradnék, keresnék munkát, és ezek között a boldog, hangos,
szeretetteljes emberek között élném le az életemet?
Borral kínáltak, és töltöttek. Köszöntésre emelték a poharukat, többek
között az én egészségemre is ittak. Aztán megszólaltak a templom
harangjai.
- El kell indulnunk a misére, ha helyet akarunk kapni - szólt a feleség. -
Velünk tart? - Aligha utasíthattam vissza. A lányával kétfelől belém
karoltak. Azt hiszem, Giovanna és Sofia voltak, de nem voltam egészen
biztos benne, hogy melyikük melyik. Ott hagytuk az ételt és az asztalt
azzal a meggyőződéssel, hogy senki sem fog hozzányúlni, és elindultunk
a templomba. A hely gyorsan megtelt. Bepréselődtünk egy padba.
Borzasztóan kényelmetlenül éreztem magam a hozzám szoruló testektől,
az izzadság és az éppen elfogyasztott ételek szagától, amik a tömjén
illatával keveredve körbevettek. Egyre több ember tódult be a
templomba. A folyosók zsúfolásig megteltek. Az emberek a falak mentén
álltak. Aztán megszólalt egy harang, és bevonult a hosszú, papokból,
ministránsokból és a kórusból álló menet. Nem sokat értettem abból, ami
történt. Felálltam, amikor a többiek felálltak, letérdeltem, amikor
letérdeltek. Amikor a zsoltárokat énekelték, az egész hely visszhangzott.
Láttam, hogy a körülöttem lévők számára ez megható élmény, de
rettenetes volt a hőség. Sok nőnek volt legyezője, köztük a fogadott
családomnak is, így hozzájutottam egy kis levegőhöz, de ahogy haladt
előre az istentisztelet, egyre jobban kivert a víz, és úgy éreztem, elájulok.
Nagyon megkönnyebbültem, amikor mindenki felállt az utolsó áldásra,
amit egy záróének követett, majd megindult a tülekedés az ajtó felé.
Amire kijöttünk a templomból, már kezdett besötétedni. Ilyenkor
általában bíbor színű volt az alkonyi ég, de most a szárazföld felől felhők
gyülekeztek a város fölé, és feltámadt a szél.
- Ez nem jó - jelentette ki a feleség, drámaian gesztikulálva a kezével. -
Mi lesz a tűzijátékkal? Esőben nem lehet tűzijátékot tartani. A rádióban
azt mondták, hogy vihar jöhet, de ki hisz a rádiónak? Lehet, hogy össze
kellene pakolnunk, mielőtt minden tönkremegy, Luigi.
 Segítettem nekik bepakolni az ételt a kosarakba. Kiderült, hogy a
Giudeccán laknak, és hazaviszik az ételt és a bútorokat. Ha nem esik az
eső, a tűzijátékra visszajönnek. Szeretnék- e velük tartani?
Miközben az asszony beszélt, lehulltak az első esőcseppek, és a szél
felkapta az asztalterítőket.
- Azt hiszem, jobb, ha hazamegyek, amíg még tehetem - mondtam. -
Két hídon kell átmennem, és nem szeretnék megázni.
- Látogasson meg bennünket! - invitált az apa. - Olivetti család.
Mindenki tudja, hol lakunk. Ott a sarkon túl. Látja? Jöjjön el látogatóba!
Bármikor. Jöjjön el vasárnap! Mindig jókora lakomát csapunk, úgy, mint
ma, ugye, Giovanna?
Az asszony egyetértőén bólintott, és rám mosolygott.
Hálás köszönetét mondtam nekik. A feleség megcsipkedte az arcom, és
megígérte, hogy azon lesz, hogy találjon nekem egy megfelelő férfit. A
többiek megöleltek. Egyszerre volt furcsa és csodálatos. Néztem, ahogy
elmennek, még mindig beszélgetve és hangosan nevetgélve, miközben
kövér esőcseppek potyogtak körülöttünk. Arra gondoltam, hogy
menedéket kellene keresnem, aztán úgy döntöttem, hogy talán bölcsebb
lesz átkelni a pontonhídon, mielőtt a vihar tovább erősödik. Sajnos sok
más ember is ugyanerre az elhatározásra jutott. Hosszú sor várakozott,
hogy feljusson a hídra. Én is beálltam, és csigatempóban araszoltunk,
miközben mind vizesebbek lettünk. Körülöttem jajgattak és
panaszkodtak az emberek, ahogy az eső egyre jobban rázendített.
Valahol a híd közepénél jártam, amikor megnyílt az ég. Az eső tömör
függönyként zuhant alá. Aztán jégesővé változott, lepattogott a
pontonhíd deszkáiról és fájdalmasan ostorozta a testünket. A közelben
villámlott. Mennydörgés hallatszott. A viharos szél felkavarta a
hullámokat. Az emberek sikoltoztak és imádkoztak. Miközben én
próbáltam megtartani az egyensúlyomat, egy nagydarab nő megbillent,
és belém kapaszkodott. Egy hullám megemelte a deszkákat, és
mindketten a vízbe zuhantunk.
 24. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939 júliusa

Meglepően hideg volt a víz, elállt tőle a lélegzetem. A nő még mindig

belém kapaszkodott, és alámerültünk. A felszínre küzdöttem magam, és
levegőért kapkodtam, miközben az eső és a hullámok az arcomba
csapódtak. Sós ízt éreztem, és öklendeztem. A nő belém kapaszkodott,
karjait a nyakam köré fonta.
- Segítsen! Nem tudok úszni - kiabálta, miközben elkeseredetten
csapkodott a vízben, majd ismét belém kapaszkodott.
Újra mindkettőnket a víz alá húzott, majd fuldokolva és sírva bukkant
fel. Ha így folytatja, mindkettőnket vízbe fog fojtani, közben senki nem
jött a segítségünkre. Nem láttam semmit, csak a sötétséget és a
hullámokat magam körül. Rájöttem, hogy ki kell szabadulnom a karjai
szorításából, ha túl akarom élni. A nőt mentse meg valaki más. Most már
észrevettem, hogy mások is vannak a vízben, hallottam a sikolyaikat és a
kiabálásukat, és a felénk közeledő motorcsónakok hangját. Egy hullám
csapott át rajtunk, és ismét a víz alá kerültem. Kitéptem a kezem a nő
szorításából és felrúgtam magam a felszínre, majd megpördültem, hogy
most már szemben legyen velem. Köhögve és fuldokolva jött a felszínre,
és láttam a rettegést a szemében.
- Maria Verginel* - zihálta. Persze nem hagyhattam, hogy megfulladjon.
Sikerült magam felé háttal fordítanom, hogy ne tudjon lehúzni, és a víz
fölé tartottam a fejét. Hogy mondják olaszul, hogy „ne kalimpáljon'?
Minden értelmes gondolat kiment a fejemből.
- Maradjon nyugton! - ziháltam. - Jön a segítség. - Csak reméltem, hogy
igazat mondok.
 Amikor felemelt bennünket a hullám, próbáltam körülnézni. Az áramlat
elsodort bennünket a hídtól, és amennyire a hullámoktól és az esőtől
láttam, úgy tűnt, mintha az uszályok elszakadtak volna egymástól.
Mindenesetre nem volt mibe kapaszkodni. Azon tűnődtem, meddig
bírom tartani a nőt, vajon ki tudok- e úszni vele a partra. Nem vagyok
valami jó úszó, mivel kevés lehetőségem volt a hideg angol tengerben
gyakorolni, ráadásul a ruhám a lábamra tapadt, ami megnehezítette a
mozgást. Fényeket láttam a távolban, de reménytelenül messze.
Engedjem el a nőt, és mentsem a saját életem? A szavak visszhangoztak a
fejemben. De nem tudtam megtenni. Aztán egy sötét test tűnt fel
mellettünk. Kezek nyúltak lefelé, és a nőt egy csónakba rántották. Aztán
értem nyúltak, és engem is felhúztak a biztonságba.
Köhögve és levegőért kapkodva ültem a fedélzet deszkáin, ahová
letettek. A nő most már sírt, nagy, görcsös zokogással, és azt zihálta:
- Hála Istennek! Hála a Madonnának!
- Muszáj mindig nekem kihúznom téged a vízből? - szólalt meg egy
ismerős hang, és felnézve megláttam Leót, ahogy ott áll, és lenéz rám.
Könnyed hangon beszélt, de láttam a félelmet a szemében. A feszültség
és a döbbenet, párosulva a megkönnyebbüléssel túl sok volt nekem.
- Muszáj mindenből viccet csinálnod? - kérdeztem angolul. - Majdnem
belefulladtam. A nő nem tud úszni, belém kapaszkodott, és
mindkettőnket lehúzott a víz alá. Ha nem jöttél volna... - Visszanyeltem a
feltörő zokogást.
Leo a váltamra tette a kezét.
- Semmi baj. Minden rendben lesz. Most már biztonságban vagy. Ne
sírj!
Nem akartam előtte sírni. Visszaszorítottam a könnyeimet.
- Nem sírok - mondtam dacosan.
Ekkor vettem észre, hogy a hajó farában mások is ülnek összebújva.
Viharvert külsejükből ítélve azok voltak, akiket Leo korábban kimentett.
- Ó Isten angyala - mutatott rám a nő. - Ha ő nem tartott volna a víz
fölött, most már a halak eledele lennék.
 Leo a kikötő felé kormányozta a hajót, ahol rendőrök és- az
egészségügyi brigád önkéntesei vártak, hogy partra segítsenek
bennünket. Magam elé engedtem az idősebbeket, de amikor ki akartam
szállni, Leo megállított.
- Majd én hazaviszem ezt a fiatal hölgyet - mondta. - Tudom, hol lakik.
- Erre semmi szükség - tiltakoztam, de most már erősen reszkettem.
- Nem nagy ügy. Nem tudsz járni. A lehető leggyorsabban le kell vetned
ezeket a vizes ruhákat.
Felpörgette a motort, és elindult a hajók között, ki a Zattere végére, el
az Egészség Madonnája- templom mellett, majd be a Canal Grandéba. A
vihar addigra csendes esővé csillapodott, de a vízen még mindig kaotikus
volt a helyzet, rengeteg hajó tartott minden irányba, egyesek hazafelé
igyekeztek, mások pedig a Szent Márk- medencéhez, a tűzijáték
reményében. Leo el- elkáromkodta magát, amikor majdnem nekünk
ütköztek. De végül feltűnt előttünk az Akadémia híd, és ő befordította a
hajót egy keskeny csatornába, közvetlenül a híd előtt.
- Ennél közelebb nem tudok menni - szabadkozott. - Tudsz gyalogolni?
- Azt hiszem, igen. - Alig tudtam beszélni, annyira vacogott a fogam. Leo
megállította a hajót, és kisegített a partra. Tántorgó léptekkel
megindultam előre, de a lábam nem akart megtartani.
- Várj, amíg kikötöm a hajót! - szólt, és felugrott afondamentára.
Átkarolt, hogy össze ne essek, és végigvezetett egy sikátoron, majd be az
utcába. Nem ellenkeztem. Nem hittem, hogy egyedül képes lettem volna
járni. Ekkor jutott eszembe a kulcsom.
Megtapogattam a zsebemet, és megkönnyebbülten találtam rá, de a
táskám az étellel már valahol a Giudecca- csatornában hevert. Elővettem
a kulcsokat, de annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam bedugni a
zárba. Leo átvette tőlem, kinyitotta a kaput, és feltámogatott a lépcsőn.
- Köszönöm, hogy hazahoztál! - mondtam, igyekezve távolságtartó
hangon beszélni. - Szerintem most már vissza kellene térned a tieidhez.
- Nem hagyhatlak itt. Sokkos állapotban vagy. - Bement a konyhába. -
Van a házinénidnek grappáya?
- Nem vagyok benne biztos.
 Leo szekrényeket nyitott ki, és felkukucskált a polcokra. Aztán
felkiáltott.
- Á, megvan!
- Nem szabadna engedély nélkül meginnom a szeszes italát- jegyeztem
meg, visszazökkenve az angol modorba.
Leo rám meredt.
- Ha ügyet csinál belőle, majd veszek neki egy új üveggel. - A kezembe
nyomott egy pohárral. - Idd meg, aztán bújj ki azokból a vizes ruhákból,
és vegyél egy forró fürdőt! - rendelkezett.
Belekortyoltam az italba. Marta a torkom, és köhögni kezdtem.
- Idd meg az egészet! Jót tesz - nógatott Leo. - Addig én elkészítem
neked a fürdőt.
Éppen a maradék grappát. nyeltem le, amikor eszembe jutott a
vízmelegítő.
- Leo, vigyázz! - kiáltottam. - Amikor megnyitod a csapot...
Egy jókora durranás szakította félbe a mondatot. Olasz káromkodások
sora követte. Berohantam a fürdőszobába.
- Majdnem odalett a szemöldököm - mondta Leo.
- Sajnálom! Figyelmeztetnem kellett volna téged. Nagyon óvatosan kell
bánni vele - magyaráztam. - Én most már rutinos vagyok, de...
- Miért nem működnek rendesen a dolgok az emberek házában? -
háborgott. - Ez biztosan öregebb, mint Marco Polo.
- Hadd nézzelek! - Magam felé fordítottam. Az arcán volt némi korom. -
Azt hiszem, a szemöldököd túlélte. - Az ujjammal letöröltem az orrát. -
Csak egy kicsit kormos lettél. Mosakodj meg, különben magyarázkodnod
kell!
A tekintetünk találkozott, és mindketten elnevettük magunkat.
- Úristen, mi lesz a következő? - kérdezte. - Veled sosem unalmas az
élet. Most pedig vedd le azokat a ruhákat!
És elkezdte kigombolni a ruhámat. Nem tudom pontosan, mi történt
ezután, de az egyik percben még nevettünk, a következőben pedig már
szenvedélyesen csókolóztunk, miközben a keze a gombjaimmal babrált,
és a ruhám a földre hullt. Aztán botorkálva elindultunk a hálószoba felé,
miközben az ajkunk éhesen még mindig egymáshoz tapadt, majd együtt
zuhantunk az ágyamra. Éreztem a sót az ajkán, éreztem a meleg testét,
ahogy az én jéghideg testemhez simult, tudtam, hogy éppen az
alsóneműmet húzza le, és ha akartam volna, sem tudtam volna
megállítani. De nem akartam. Teljes lényemmel őt akartam. Egyszerre
volt fájdalmas és csodálatos. Tudom, hogy felkiáltottam, de nem tudom,
hogy a fájdalomtól vagy a gyönyörtől.
És amikor már kimerültén feküdtünk egymás mellett, olyan
gyengédséget láttam az arcán, hogy megolvadt a szívem.
- Arra vágyom, hogy egész éjjel itt feküdjek melletted, és reggel
felébredve az édes arcodat lássam, majd gyengéden megcsókoljalak így. -
És megmutatta, hogyan.
- Leo, ez őrültség volt - mondtam, ahogy belém hasított a felismerés,
hogy mit tettünk. - Ez soha többé nem történhet meg. Soha, érted?
Bólintott.
- Tudom. Én mégis örülök, hogy megtörtént, te nem? - De igen. Örülök,
hogy most már tudom, milyen érzés. - Szűz voltál?
- Persze. - Kis szünet után hozzátettem: - Egész életemben emlékezni
fogok rá. - Hirtelen felültem. - A fürdővíz! - kiáltottam. Kirohantunk a
fürdőszobába. A víz körülbelül fél centire állt a kád peremétől. Leo elzárta
a csapot, mi pedig egymásra néztünk, és egy pillanatig élveztük a
helyzetben rejlő humort.
- Most már fürödhetsz - mondta Leo. - Sajnos nekem vissza kell
mennem. Nem fogják tudni, mi történt velem. Aggódhatnak, hogy én is
vízbe fulladtam.
Bólintottam.
- És egy darabig nem fogunk találkozni. A családom a venetói villában
tölti az augusztust. - Miközben beszélt, felöltözködött. Ujjaival
végigsimított a nedves haján. - Vigyázz magadra, jó?
- Te is.
Leo bólintott. Még mondani akart valamit, a keze elindult felém, de
aztán megfordult, és elsietett Egy darabig álltam, és a csukott ajtót
bámultam, aztán beleereszkedtem a forró vízbe. Már nem volt rá
szükségem. Nem dideregtem, sőt az egész testem lángolt, de a víz
megnyugtatott. Valószínűleg nem fog tetszeni a főbérlőmnek, amiért
ennyi vizet használtam, de most az egyszer nem érdekelt. Megpróbáltam
komolyan elgondolkodni azon, ami az imént történt. Ez csak a pillanat
heve volt, mondtam magamnak. Mindketten kimerültünk és sokkos
állapotban voltunk. De aztán elgondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha Leo
újra eljön. Képes leszek ellenállni neki? Akarom egy nős férfi
szeretőjeként végezni? És nem azt mondja a Biblia, hogy a házasságtörés
bún?
Addig feküdtem a kádban, amíg a víz kihűlt, aztán kiszálltam, és
hálóruhába bújtam. Egy hatalmas durranás jelezte, hogy elkezdődött a
tűzijáték. Kinyitottam az ablakot, és néztem, ahogy az éjszakai égbolt
kivilágosodik a Szent Márk- medence felett. Ámulat hangjai és éljenzés
fogadott minden egyes rakétát. Varázslatos volt, és én már nem
aggódtam azon, hogy mi történhet, hanem élveztem a pillanatot. Még
mindig az ablaknál álltam, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó,
és megjelent signora Martinelli kifulladva, miután felcipelte a kosarát a
lépcsőn.
- Úgy döntöttünk, hogy elindulunk hazafelé, mielőtt' mindent eláraszt
a tömeg - magyarázta. Letette a kosarat az asztalra. - Rengeteg étel
maradt. Hetekig ezt fogjuk enni. - Meglátta, hogy hálóruhában vagyok. -
Ó, szóval • nem ment el megnézni a tűzijátékot? Olyan gyönyörű.
- Innen néztem. Az ablakomból látni az eget.
- Hát persze. De előtte kiment, ugye? Volt a Giudeccán? A templomban?
Megnézni a versenyeket? És hallotta, micsoda baj történt? A nagy szél
szétszakította a hidat. Többen megfulladtak. Szörnyű tragédia.
Bólintottam.
- Szóval itthon maradt - folytatta. - És lemaradt minden mulatságról.
- Azt nem mondanám - feleltem.
* Szűz Mária!
 25. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939 júliusa

Másnap reggelre visszatértem a valóságba. A nappal kijózanító fényénél

átgondolva nem tudtam elhinni, ami történt. A szégyen versengett
bennem a csodálkozással és a mámoros örömmel, hogy egy befolyásos,
jóképű férfi szeretkezett velem. Megkívánt. És nyilvánvalóan én is
vágytam rá, abból ítélve, amire emlékeztem a tegnap esti reakciómból.
Éreztem, hogy elpirulok a szenvedélytől, amiről nem is tudtam, hogy ott
él bennem. De ez természetesen soha többé nem történhet meg. Soha
többé nem szabad megtörténnie. Az előző este tiszta őrültség volt, amit
egy halálközeli élmény okozott. Mostantól kezdve józan leszek, és
folytatom az életemet. Leo egy hónapra elutazott, ami jó dolog volt. Időt
adott, hogy eldöntsem, meg akarom- e kockáztatni, hogy itt maradjak,
tekintve a kontinens felett gyülekező, fenyegető háborús viharfelhőket és
egy olyan férfi közelségét, akit kétségbeesetten szerettem, és aki úgy
tűnt, hogy viszontszeret.
Az lenne a legészszerűbb, ha azonnal hazaindulnék, mielőtt még Leo
visszatér a villából. Fel kellene adnom a művészeti terveimet, amúgy is,
mi értelmük? Nem úgy tűnt, hogy valaha is nagy művész leszek, arra
pedig elégségesek a képességeim, hogy unatkozó kislányokat tanítsak. És
anyám mellett a helyem, ha kitör a háború.
- Csak még egy hetet - suttogtam magamban. Rájöttem, hogy nem
mehetek el búcsú nélkül. Újra látnom kell Leót.
Úgy tűnt, mintha az augusztus sosem akarna véget érni. Iszonyú meleg
és fülledt volt az idő. Az ablakom előtt bűzlött a csatorna. Délutánonként
zivatarok érkeztek a szárazföld felől. A legtöbb velencei követte Leo
családjának példáját, és felment a hegyekbe. Az akadémia nyári szünetet
tartott, így nem volt munka, ami lekötött volna, és akkor signora
Martinelli bejelentette, hogy meglátogatja a nővérét Torinóban.
Megígértem, hogy vigyázok Brúnóra, és rendben tartom a lakást.
A diáktársaim is elhagytak. Imelda és Gaston hazamentek a
családjukhoz. Henry toscanai körútra indult. Arról fogalmam sem volt,
mit csinál Franz. Feltehetően ő is hazament Ausztriába vagy
Németországba, hogy jelentést tegyen az itt látottakról.
Egyedül voltam tehát egy szinte kihalt városban. Normális esetben az
évnek ebben az szakában turisták töltenék meg a várost, mondta egy
boltos. De ki kockáztatná meg, hogy idejöjjön, ha háború lesz? És a
britek, akik általában augusztusban szoktak jönni, távol maradtak, mert
Mussolini aláírta azt a szánalmas megnemtámadási paktumot Hitlerrel.
Túl meleg volt ahhoz, hogy sokáig üljek kint és rajzoljak. Megpróbáltam
festményeken dolgozni. A templomokat jártam, és az építészetet
tanulmányoztam. Anyám levelekkel bombázott, könyörögve, hogy
menjek haza, mielőtt túl késő lenne. Kísértésbe estem, de nem mehettem
el, mielőtt signora Martinelli visszatér. Ott volt Bruno, valakinek etetnie
kellett. Talán minden megoldódik, mondogattam magamnak. Lehet,
hogy Anglia újra egyezséget köt Hitlerrel, és elhárul a háborús fenyegetés.
Elkezdtem kijárni a Lidóra úszni. A strand volt az egyetlen hely, ahol
sokan voltak, mivel azok a velenceiek, akik nem engedhették meg
maguknak, hogy a hegyekbe menjenek, a vízbe menekültek. De az Adria
olyan meleg volt, mint egy fürdő, és keskeny pallókon kellett járni, mert a
homok égette az ember lábát. De kellemes változatosságot jelentett, és a
lagúnán átkelve enyhe szellő fújt. Egyik nap, amikor úszás után hazafelé
sétáltam, elhaladtam a grófnő villája mellett. Az előző alkalommal
meghívott, hogy látogassam meg, bár valószínűleg augusztusra ő is
elutazott, mint mindenki más. De ha már ott voltam, bekopogtam.
Egy fiatalember nyitott ajtót, akit a legutóbbi látogatásomkor nem
láttam. Olyan sovány volt, hogy már- már ösztövérnek tűnt.
Megmondtam neki, ki vagyok, és hogy a contessát szeretném látni. A
homlokát ráncolta, mintha nehezen értené, amit mondok, én pedig azon
tűnődtem, hogy vajon kizárólag velencei nyelven beszél- e. Mert az
olaszom most már elég jó volt. A festán könnyedén elbeszélgettem a
családdal. Lassan megismételtem a kérésemet. A férfi meghajolt és
elment, majd visszatért, és egy a ház hátsó részében lévő szobába
vezetett. A helyiségnek csodálatosan magas mennyezete és hosszú,
boltíves ablakai voltak. A redőnyök le voltak eresztve, ami akvárium-
szerűvé tette a szobát, így nehezen lehetett kivenni a bútorok színét vagy
a falakat borító festményeket. De kellemesen hűvös volt. Egy elektromos
ventilátor járt, a contessa pedig egy sezlonon feküdt, és Mozartot
hallgatott a gramofonon.
Amikor beléptem, kinyitotta a szemét, felült, és szélesen rám
mosolygott.
- Az én kis angol hölgyem. Hát eljött. Milyen kedves! Josef, mondja meg
Umbertónak, hogy hozzon limonádét és süteményt.
A férfi bólintott, és távozott. A grófnő intett, hogy foglaljak helyet, én
pedig leültem vele szemben. Sötétzöld japán kimonót viselt, és nem volt
rajta smink, így az arca a félhomályban koponya szerűnek tűnt.
- Új inasa van? - kérdeztem. - Nem emlékszem, hogy láttam volna,
amikor egy hónappal ezelőtt itt jártam látogatóban.
- Nem is láthatta. Még egészen új - felelte a grófnő. Elfordította a
tekintetét, és kinézett a gyönyörű kertjére. Egy pálmafa ringatózott a
szélben. Amikor visszafordult, azt mondta: - Maga angol. Nyilvánvalóan jó
családból való. Úgy nevelték, hogy mindig azt tegye, ami a helyes.
- Igen - válaszoltam zavartan, azon tűnődve, hová akar kilyukadni.
Aztán intett, hogy hajoljak közelebb, mintha attól tartana, hogy meghallja
valaki. - Elárulok egy titkot, mert úgy érzem, megbízhatok magában.
Általában jó emberismerő vagyok.
Újabb szünet következett, és azon tűnődtem, vajon mi jöhet még.
- Az inasom - kezdte. - Egyáltalán nem inas. Ő egy zsidó festő
Németországból. Ezt senkinek sem szabad megtudnia. Mindent
megteszek, hogy minél több festőt, írót, költőt csempésszek ki, azokat,
akiket leginkább fenyeget a veszély, hogy begyűjtik, és isten tudja, hová
szállítják. Szegényeknek nincs hová menekülniük. Amerika nem fogadja
be őket, sem Nagy- Britannia, Franciaország pedig túl veszélyes. Túl közel
van. Ezért hozom őket ide, azzal az ürüggyel, hogy munkát kínálok nekik.
Aztán megtanítom őket olaszul, és megfelelő munkát keresek nekik
Olaszországban. Sajnos, egyszerre csak egyet- egyet tudok kihozni.
Szeretnék mindenkit megmenteni, de lehetetlen.
- Ez nagyon nemes cselekedet - mondtam.
- Egyáltalán nem az. Hanem kötelesség. Ók az atyafiaim, a zsidó
sorstársaim. Biztosan mondtam már, hogy zsidó vagyok.
- Valóban. És nem aggódik a saját biztonságáért? Nem uralkodik
zsidóellenes hangulat Olaszországban is?
- Létezik, de nem olyan mértékű, mint Németországban, és főleg nem
itt, Velencében. Mi egy toleráns nép vagyunk. A középkor óta élnek itt
zsidók. És ami engem illet, a velenceiek mindennél többre becsülik a
művészetet. Hiszen már most tervezzük a jövő évi biennálét. Micsoda
optimizmus, ugye? Határozott szándékunkban áll megtartani egy
nemzetközi művészeti fesztivált, amikor a fél világ háborúban áll. És én,
mint az itteni művészetek egyik legnagyobb mecénása, túl értékes
vagyok számukra. A hozzám hasonló emberek nélkül nem lenne
biennálé. - Megveregette a kezemet. - Látja, kedvesem, nem kell aggódnia
a biztonságomért. - Szünetet tartott, a keze az enyémen nyugodott. - De
magával mi lesz? Úgy dönt, hogy marad, és nem menekül haza a
biztonságba?
- Egyfolytában ezen gondolkodom - feleltem. - Pillanatnyilag kissé
elveszett vagyok. Nincsenek óráim, nincs semmi, amivel elfoglalhatnám
magam. Anyám azt akarja, hogy menjek haza. De megígértem, hogy
vigyázok a főbérlőm macskájára, úgyhogy nem mehetek sehova, amíg ő
vissza nem jön. És őszintén szólva nem akarok elmenni. Imádok itt lenni.
Imádok mindent: a színeket, a hangokat, az embereket, az ételeket. Itt
minden annyira életteli. Mindenki tudatában van annak, hogy él. Ha
hazamegyek, akkor csendes esték várnak rám, amikor a szalonban ülök,
és hallgatom az óra ketyegését, amíg anyám be nem kapcsolja a
kilencórás híreket, mi pedig lefekszünk aludni.
 - Akkor jól teszi, ha marad - jelentette ki a grófnő.- Nem élheti valaki
más életét. A maga élete az, amit kihoz belőle. Magának kell eldöntenie,
hogy mit akar.
Azt akarom, amit nem kaphatok meg, akartam mondani, de nem
tettem.
A fiatalember újra megjelent, kezében egy tálcával, amin egy kancsó
frissen facsart limonádé és egy tányér különféle finomság volt:
porcukorral meghintett teasütemények, marcipángyümölcsök és
kandírozott citrushéjjal megszórt aprósütemények. Töltött nekünk, és
felém kínálta a tálat. Mindegyik süteményből elvettem egyet, kicsit későn
jöttem rá, hogy ha beleharapok a teasüteménybe, a porcukor beteríti a
tengerészkék ruhámat.
- Danke, Josef!- mondta a contessa németre váltva., Rémületet láttam a
férfi arcán, de a grófnő megnyugtató mozdulattal emelte fel a kezét.
- Minden rendben - mondta most már angolul. - A fiatal hölgy tud
magáról. Angliából jött. Ne aggódjon!
A férfi félénk mosollyal nézett rám.
- Josef remek festő - folytatta a grófnő. - Szerencséje van, hogy ki
tudtam hozni.
Josef bólintott.
- Apámért eljöttek - mondta küzdve az angol szavakkal. - Tanár volt a
müncheni egyetemen. Aztán azt mondták, hogy zsidó nem taníthat, és
nem járhat egyetemre. Aztán elvitték. Nem tudom, hová. Ha megtalálják
a festményemet, a Gestapo elvisz. Rossz hely. Sok kérdés. Hamarosan
eljönnek értem, koncentrációs táborba visznek, biztos vagyok benne. De
a contessa küldött embereket, hogy kihozzanak. Megmentette az
életemet.
- Folytatja a festést, és büszkévé tesz engem, Josef.
- A contessa ivott egy nagy kortyot a limonádéból.
Nekiláttam a tányéromon lévő süteményeknek, különösen óvatosan
bánva a porcukros keksszel.
- Gondolkodtam - törte meg a contessa a csendet. - Ha unatkozik, mert
most nincs semmi dolga, akkor segíthetne nekem. Van egy kis
katalogizálnivalóm, és némi előkészítő munka a biennáléra. Általában
Vittorio szokta ezeket a dolgokat elvégezni helyettem, de ő most
Amerikában van, és silány festményeket ad el olyan embereknek, akiknek
több a pénzük, mint az ízlésük.
Ezen mosolyognom kellett.
- Vittorio magának dolgozik? - kérdeztem. - Azt mondták, hogy van egy
galériája,
- Igen, de én vagyok a legjobb ügyfele, ő pedig tisztában van vele,
ahogy maguk angolok mondják, hogy a kenyerének melyik oldala a vajas.
Hízeleg egy öreg hölgynek, és tetszik, amit én kínálok neki. Emellett
szókimondó és szórakoztató, én pedig fiatalnak és élettelinek érzem
magam mellette, úgyhogy a kapcsolatunkból mindketten egyformán
profitálunk.
Ez ismét elgondolkodtatott, hogy vajon a kapcsolatuknak része- e a
szexualitás is.
1939. szeptember 1.
Kellemesen teltek a hetek, miközben segítettem a grófnőnek, az egyik
hűvös és árnyékos szobájában dolgoztam, és együtt teáztunk a hátsó
kertben lévő hatalmas pálmafa alatt. Átnéztük a világ minden tájáról
érkező művészek pályamunkáit. Segítettem katalogizálni és rendszerezni
a ritka rajzokból és grafikákból álló gyűjteményét. Ebben olyan nevek
szerepeltek, amik láttán tágra nyílt a szemem a csodálkozástól.
- Ez a rajz egy korai Picasso!
- Igen, drágám. Tudom. - Huncut kis mosollyal nézett rám. - A szeretője
annyira féltékeny volt, hogy a mesternek meg kellett kérnie, hogy sietve
távozzak, és a kezembe nyomta ezt a rajzot.
A grófnő kétségkívül a meglepetések asszonya volt. El sem tudom
mondani, mennyire élveztem a nála tett látogatásaimat a Lidón, a
szellemes társalgást, a művészeti ismereteit, az eleganciát, a kifinomult
életvitelt, amik annyira távol álltak az én sivár angliai életemtől. Napi
találkozásaink egészen addig folytatódtak, amíg Vittorio vissza nem tért,
és láthatóan nem örült, hogy ott talál engem.
 - Miért hagyod, hogy ez a nő végezze el azokat a dolgokat, amiket én
szoktam? - kérdezte, miközben fel- alá járkált a szobában.
- Nem voltál itt, kedvesem - felelte a contessa, megveregetve a férfi
kezét. - És különben is, élveztem Juliet társaságát. Néha az embernek
egyszerűen szüksége van egy másik nőre maga körül.
- De ó amatőr. Mit tud a ritka nyomatokról? Valószínűleg összevissza
fogdosta őket.
- Ne duzzogj, drágám! - békítette a contessa, és úgy tűnt, hogy
mulattatja a dolog. - Ha összehúzod a homlokod, ráncos maradsz, és
tudod, milyen sokra értékelem a szép arcodat.
- Most gúnyolódsz velem.
- Egyáltalán nem. Különben is, Juliet órái jövő héten újra elkezdődnek,
úgyhogy megint egyedül a tiéd leszek. És ha ügyes vagy, találsz nekem
egy másik Goldblum kaliberű német zsidó művészt.
Úgy tűnt, a férfi megbékélt. Sajnáltam, hogy a contessával töltött időm
a végéhez közeledik. Rendkívül kulturált és szórakoztató ember volt, és
őszintén szólva többet tanultam tőle a művészetről, mint amennyit egy
év művészettörténet- órái alatt összeszedtem volna. Közeledett a
szeptember és vele a tanóráim, valamint a barátaim és a háziasszonyom
visszatérése. Szeptember 1-jén senora Martinelli a lépcsőmászástól vörös
arccal és kifulladva lépett be a lakásba.
- Isten hozta itthon! - kezdtem. - Bruno él és virul, és ugyanolyan
csintalan, mint mindig.
Ő azonban felemelt kézzel elhallgattatott.
- Még nem hallotta a híreket! A vasútállomáson beszélik. Az egész hely
felbolydult. Németország megszállta Lengyelországot. Úgy tűnik, a világ
ismét háborúban áll.
 26. FEJEZET

Caroline, Velence, 2001 októbere

Visszatérve nagynénje egykori lakásába, Caroline munkához látott

Lehúzta az ágyat, és kidobta az ágyneműt. Megkönnyebbülten
tapasztalta, hogy a matrac érintetlennek tűnik, és nem rejt egérfészket.
Nagy erőlködéssel megfordította, majd kinyitotta az ablakokat, hogy
beengedje a hűvös levegőt, miközben felsöpört, felmosott és letörölte a
port. Szerencsére nem bukkant több kártevőre, csupán néhány rég
elpusztult légy hevert az ablakpárkányon. Kemény munka volt, de
délutánra furcsa sikerélményt érzett. Listát írt a következő napra:
Ágyneműt venni. Beszerezni egy új villanyradiátort az ősrégi elektromos
kályha helyett, ami úgy néz ki, mintha múzeumi darab lenne, és pillanatok
alatt lángra tudná lobbantam az épületet. Örömmel tapasztalta, hogy az
épületben van áram. És hogy az a furcsa szerkezet a kád fölött valóban
forró vizet termel.
A listán ágynemű, étel, tea és bor szerepelt. Csak a legalapvetőbb
dolgok, gondolta. A közeli trattoriák egyikében könnyen megebédelhet.
Alig várta, hogy végre ott alhasson, de ezzel várnia kellett, amíg
ágyneműt és élelmiszert vásárol. így hát visszament a panzióba, és a
vacsorát az egérlyuk méretű trattoriában költötte el. Vacsora után leült az
egyik szalonban a vendégek rendelkezésére álló számítógép elé, és
küldött egy e- mailt Joshnak.
Lettie néni rám hagyott itt egy ingatlant - írta. - Élvezni fogom, hogy újra
lakhatóvá teszem, és alig várom, hogy jövő húsvétkor idehozzam Teddy t.
Van itt egy szép homokos strand, és biztosan lenyűgözik majd a gondolák.
Desireeről nem érdeklődött.
 Amikor befejezte, a tulajdonosnő meghívta egy pohár limoncellóra,
nyilván kíváncsi volt, hogy Caroline mit fedezett fel.
A senora elképedt örömmel hallgatta a beszámolóját.
- Egy lakás a Zatterén! Dió mio, ez manapság rengeteget ér! Nagyon sok
külföldi vásárol itt. Rengeteg német. Mi nem örülünk ennek túlságosan.
Az idősebb generáció még emlékszik arra, hogyan bántak velünk a
háború alatt.
- Voltak itt németek? - kérdezte Caroline. - Azt hittem, Olaszország az ő
oldalukon állt.
- Kezdetben. Aztán oldalt váltottunk. És a németek dühösek voltak.
Elfoglalták a várost. És kegyetlenek voltak. Rengeteg letartóztatás és
gyilkosság történt, és az embereket táborokba hurcolták. Megpróbáltak
kiéheztetni bennünket. Két hosszú évig voltak itt, amíg a szövetségesek
meg nem mentettek minket. Tudja, a maguk brit serege.
Elképesztő, hogy a háború borzalmai milyen hosszú ideig árnyákolták be
Európát, gondolta Caroline. De a nagynénjének nem kellett elszenvednie
a német megszállást, mert Svájcba menekült, méghozzá, a hátrahagyott
dolgaiból ítélve, igencsak sietve. A kérdés már csak az volt, hogy a háború
kitörése után miért döntött úgy, hogy Velencében marad, és miért nem
tért vissza a családjához Angliába.
Másnap reggel Caroline útnak indult a bevásárlólistájával. Talált egy
nagy szupermarketet lejjebb a Zarteren, ahol megvette a lepedőt, a
párnát és a paplant, valamint a szükséges élelmiszereket, plusz egy üveg
bort. Csak akkor döbbent rá, hogy túlságosan elragadta a hév a
vásárláskor, amikor a sok szatyorral végig kellett tántorognia a vízpart
teljes hosszában. A lakásba lépve zihálva ledobott mindent a padlóra, és
legelőször főzött magának egy csésze teát. Jó érzés volt teát
szürcsölgetve ülni a saját nappalijában, és figyelni a csatornán zajló
forgalmat, köztük néhány nagy sétahajót és teherhajót. Délutánra az
ágyat is megvetette, talált egy tiszta törlőruhát, és lemosta az ablakokat,
beengedve a lenyugvó nap rózsás fényét. Töltött magának egy pohár bort
- nincs hűtőszekrény, jegyezte meg - , evett egy kis kenyeret és
olajbogyót, és szokatlan békességet érzett.
 Ezt akartad, drága Lettie néni?, gondolta. Azt akartad, hogy a
dédunokahúgodnak legyen egy saját helye, ahol félreteheti a gondjait?
Erről eszébe jutott, hogy még nem teljesítette azt, amiért elsősorban
idejött: hogy szétszórja a néni hamvait. Most már észszerűnek tűnt, hogy
a dédnagynénje talán azt akarta, hogy az ablaka előtti csatornába
kerüljenek. Caroline azonban még nem állt készen erre.
Felhívta telefonon a nagyanyját, és elmesélte, milyen a lakás.
- És eddig két kulcsról kiderítettem, hová való. De a kis ezüstkulcs még
mindig rejtély. Átnéztem az egész lakást, és nincs olyan zár, amibe ez az
apró kulcs illene. Úgyhogy azt kell feltételeznem, hogy egy dobozhoz
való, amit magával vitt.
Vacsorára elővett egy konzerv minestronét, amit kenyérrel és némi
sajttal evett meg. Az egyetlen dolog, amit még nem szerzett be, egy
villanyradiátor volt, és a szobában kezdett kellemetlenül hideg lenni.
Behúzta a nagy függönyöket, amitől napvilágra kerültek a rajta lévő,
molyrágta lyukak. Még egy dolog, amit ki kell cserélnie, ha úgy dönt, hogy
megtartja a lakást. Aztán felfedezett egy régi, kőből készült
melegítőpalackot a fürdőszobaszekrényben - olyat, amilyet
múzeumokban látni - , és megtöltötte forró vízzel. Az ágyban így
kellemesen meleg volt, és Caroline hanyatt fekve bámulta a plafont, és
próbálta feldolgozni mindazt, ami történt: a lakást, az öreg signora Da
Rossit, aki gyűlölettel nézett rá, az unokáját, Lucát. Őrá igyekezett nem
gondolni, bár úgy tűnt, a férfi feltűnően kedvesen nyugtázta a legfelső
emelet birtokbavételét. Talán csak ezt találta a legjobb stratégiának
ahhoz, hogy kitúrja onnan. Lehet, hogy az ügyvédei máris azon
dolgoztak, hogyan lehetne megtámadni a bérleti szerződését. Az
emberek nem mindig szavahihetőek, ahogy azt Caroline Josh miatt
megtanulta. Miért kell Lucának ilyen átkozottul elbűvölőnek lennie?
Aznap éjjel különös álma volt. Egy kislányról álmodott, aki zongorázott.
Az a kislány volt az, akinek a ruhái még mindig ott voltak az alsó fiókban?
És honnan ismerte Lettie néni? Talán a reggel és valamelyik fiók vagy
szekrény fényt derít a rejtélyre.
 Carolinet a beáradó fény ébresztette. Ott szikrázott előtte az egész
lagúna a kora reggeli napsütésben. A lakás felettébb hideg volt, ami arra
emlékeztette, hogy mihamarabb kerítenie kell egy új villanyradiátort.
Teát főzött, evett egy baracklekváros zsemlét, majd várakozással telve
nekilátott a nyomozásnak. Az előszoba szekrényben egy festményekkel
teli mappára bukkant, amiben aktvázlatoktól kezdve, a rajzfüzetekben
lévőkhöz hasonló ábrázolásokon át, különös absztrakt képekig és néhány
kész portréig sokféle alkotás volt. Lettie néni tehetséges volt, gondolta
Caroline, és félretette a festményeket későbbre. Aztán átnézte az
íróasztalt. Néhány fiók üres volt. Személyes iratokat nem talált, csak még
több vázlatot és néhány kész festményt. Benézett az ágy alá, és talált egy
bőröndöt, benne még több ruhát, amik összegyűrve és begyömöszölve
voltak ott. Miért hagyta hátra a ruháit? Bizonnyal sietve kellett távoznia,
valószínűleg akkor, amikor Olaszország belépett a háborúba, és Lettie
néni tudta, hogy Svájcba kell menekülnie.
Miután Caroline sorra vette azokat a helyeket, ahol a nagynénje
papírokat tarthatott, bebugyolálta magát egy horgolt plédbe, leült az
egyik nagy fotelbe, és elkezdte átnézni a festményeket és a vázlatokat.
Ahogy sorra lapozta őket, elismerően bólogatott, mígnem az egyik
oldalnál megállt, és meredten bámult a papírra: a lapot egy csecsemőről
készült rajzok töltötték meg. Félretette, majd folytatta a lapozgatást, és
további rajzokat talált ugyanarról a csecsemőről. Mi több, fel is ismerte.
Ugyanaz a baba volt, aki kerubként szerepelt a Lettie néni szobájában
lévő festményen. Talán egyszerűen csak a szomszéd gyerek volt, akit
modellként használt? Ekkor eszébe ötlött egy másik gondolat. A néni így
kötődhetett a Da Rossi családhoz: ő volt a gyerekük dajkája! Alig várta,
hogy elmondhassa Lucának. De akkor miért váltott ki ilyen
ellenségességet a néni emléke az öreg signora Da Rossiból? Talán valami
tragédia történt: a gyerek meghalt, és a signora Lettie nénit hibáztatta?
Talán ez volt az egyik oka annak, hogy olyan sietve távozott.
Lépteket hallott a lépcsőházból, ezért letette a rajzokat az alacsony
asztalra, és felállt. Kopogtattak, és Luca lépett be.
- Jó reggelt! - köszönt. - Hogy tetszik az új lakhelye?
 - Nagyon, bár egyelőre túl hideg. Szereznem kell egy villanyradiátort.
- Megkérem az embereimet, hogy hozzanak magának egyet - ígérte a
férfi. Az ablakhoz lépett, majd visszafordult Carolinehoz. - Nem találta
meg a nagynénje iratait? Vagy bármit, ami a bérleti szerződéssel
kapcsolatos?
- A világon semmit, kivéve egy csomó festményt és vázlatot. Viszont
találtam valami érdekeset, egy okot, amiért a nagynéném kapcsolatban
állhatott a családjával. Nézze csak! - Leült a székre, és megmutatta a
vázlatokat. - Lehetséges, hogy dadaként dolgozott a maga családjánál,
nem gondolja?
Luca lehajolt, és szemügyre vette a vázlatokat.
- Igen, lehetséges. Hasonlóságot látok az apámról készült korai
fényképekkel. Ó, és tudja, mit? Volt róla egy festmény a palazzo régi
gyerekszobájában, ahol felnőttem. Nem tudom, mi történt vele mostanra.
Talán a nagynénjét bízták meg a festmény elkészítésével, és ezeket a
vázlatokat használta hozzá.
Caroline bólintott.
- Az egyetlen dolog, ami zavarba ejtő, hogy a nagymamája eléggé
hevesen reagált arra, hogy brit vagyok, és az volt az érzésem, hogy az
ellenségeskedésének az oka a dédnagynéném lehetett.
Luca megrázta a fejét.
- Valószínűbbnek tartom, hogy Nonnának rossz élményei voltak, talán
a brit katonákkal, amikor a szövetségesek elfoglalták a várost. Tudja, a
megszálló csapatok nem mindig viselkednek rendesen.
- Ez igaz - értett egyet Caroline, még mindig maga előtt látva az idős
asszony dühös tekintetét. Demenciában szenvedett, ez egyértelmű volt.
Lehet, hogy összekeverte a dolgokat, de... - Azon tűnődtem - kezdte
tétován hogy nem történt- e a családban tragédia. Esetleg meghalt egy
gyermek, akiről a nénikém gondoskodott, és ót tették felelőssé?
Luca a homlokát ráncolta.
- Nem hiszem. Soha nem hallottam a családban halott gyermekről...
Különben is, apám nagyjából akkoriban született, és még mindig él és
virul. És egészen biztos vagyok benne, hogy nem volt ikertestvére. -
Odament az ablakhoz, majd leült Caroline foteljának a karfájára. A nőre
erősen hatott a közelsége. - Ha ő volt a dajka, azt viszonylag egyszerű
ellenőrizni. A cég központjában megvannak a régi munkaügyi
nyilvántartásaink.
Caroline azt kívánta, bárcsak ne ülne. Kiszolgáltatott helyzetben érezte
magát, bár a férfi viselkedésében nem volt semmi ellenséges.
- Az egyetlen dolog, amit nem értek, az a kilencvenkilenc éves bérleti
szerződés. Ki adna bérbe egy alkalmazottjának egy ilyen elsőrangú
ingatlant? Ha pedig a dédnagynénje nem dajka volt, hanem egy portré
megfestésével bízták meg, akkor meg ki jutalmazna egy művészt egy
ilyen gyönyörű lakással?
- Lehet, hogy a háború alatt nem volt ilyen szép. Talán veszélyes helyen
volt, kitéve az ellenséges ágyúzásnak? - vetette fel Caroline.
- Lehet, hogy igaza van. Azt akarták, hogy valaki lakjon benne, bárki. De
akkor szerződhettek volna egy- egy hónapra is, nem igaz?
- Talán sosem tudjuk meg. - Caroline újra a mosolygó babát ábrázoló
rajzra bámult.
- Szóval meddig tervez itt maradni? - kérdezte Luca hirtelen, és felállt.
- Kivettem a nekem járó két hét szabadságot. Lehet, hogy nem
maradok olyan sokáig, főleg, ha egyetlen kis radiátorral nem lehet fel
fűteni a lakást. Átnéztem a nagynéném holmiját, és a festményeken kívül
tényleg nincs itt semmi fontos. És még abban sem vagyok biztos, hogy
ezek közül valamelyiket szeretném. Elég jók, de...
- Nem a maga ízlése?
- Nem igazán, különösen az absztraktok és az aktok nem.
- Én magam nem vagyok ellene egy jó aktnak - jelentette ki a férfi
csibészes vigyorral. Aztán észbe kapott. - Bocsánat, ez udvariatlanság
volt.
- Ugyan! Degas néhány aktját magam is különösen kedvelem. Nagy
rajongója vagyok az impresszionistáknak.
- Én is.
- Ó, szereti a művészetet?
 - Van, amit szeretek. Régimódi az ízlésem, bár az új lakásomban
minden nagyon modern, elegáns fehér vonalak. Csupasz falak.
- Nem akar kitárulkozni - bólintott Caroline, és felállt, mert nem
szerette hátrányban érezni magát. - Akár a dédnagynéném szobája,
amikor meghalt. Egyáltalán semmi sem volt benne, amiből jobban
megismerhettük volna őt. Nem lehetett tudni, hogy milyen ember volt,
csak azt, hogy rendkívül rendezett és tiszta.
- Na, ezt az én szobáimról nem lehetne elmondani - jelentette ki Luca.
Az ajtó felé fordult. - Mennem kell. Felküldetek egy fűtőtestet. Persze, ha a
felújítás befejeződik, az egész épületben központi fűtés működik majd.
Kellemes meleg lesz, amikor visszajön.
- Igen. - Caroline kibámult az ablakon a kanálisra, ahol egy nagy
teherhajó húzott ki a csatornából. - Nem tudom, az mikor lesz. Minden
attól függ...
- Hogy mikor jön haza a fia - fejezte be a férfi.
Caroline tekintete találkozott Lucáéval.
- Igen - mondta ismét.
A férfi elindult az ajtó felé, majd megállt.
- Még néhány napig ne utazzon el! Apám küldött egy e- mailt, hogy
úton vannak hazafelé. Szomorúan hagyja ott az unokákat, de anyámnak
orvoshoz kell mennie. Találkoznia kellene vele, hátha emlékszik a régi
dadára.
- Köszönöm! - mondta Caroline. - Nagyon szívesen!
- És anyám amerikai. Nagyon fog örülni, hogy angolul cseveghet
magával. Már unja, hogy folyton olaszul és velencei nyelven kell
beszélnie.
- A velencei egy külön nyelv?
- Ó, igen. Teljesen más, mint az olasz. Az idősebb generáció itt még
beszéli.
- Rengeteg lenyűgöző dolog van ezen a helyen. Bárcsak tovább
maradhatnék!
- Miért nem marad?
- Munka? Jövedelem? Nagymama? Gyerek?
 - Szereti a munkáját?
Caroline habozott. Miért tűnik úgy, hogy ez a férfi, akit alig ismer, képes
belelátni a leikébe, olvasni a gondolataiban? És miért tűnik úgy, hogy
ennyire érdekli az élete?
Megvonta a vállát.
- Keresek vele annyit, hogy megéljünk belőle, de nem használom ki a
tehetségemet vagy a megszerzett tudásomat.
- Mit tanult?
- Divattervezést. Művészeti főiskolára jártam.
- Ál Szóval a művészet öröklődik a családjában. Mi az álma? Az új
Armani szeretne lenni?
Caroline tétovázott.
- Már nem vagyok benne biztos. Régebben azt hittem, hogy képes
lennék egy ragyogó kollekciót tervezni, de sosem voltam olyan, mint
Josh. Ő mindig a határokat akarta feszegetni, és felháborító dolgokat
akart tervezni. Én inkább a szépségre és a jó vonalvezetésre törekedtem.
- Igen, azt látom. Nos, eladhatná nekem a lakást, és a pénzből
elindíthatná a saját divatházát.
Caroline elmosolyodott.
- Ez tényleg csábítóan hangzik.
- Gondolkodjon rajta! - A férfi rámosolygott. - Hamarosan találkozunk.
Miután Luca elment, Caroline azon kapta magát, hogy még mindig az
ajtót bámulja. Vajon a férfi csak addig lesz ilyen elbűvölő, amíg az
ügyvédjei meg nem találják a módját, hogy kitegyék a tulajdonából? Vagy
megpróbálja áron alul megvenni tőle a lakást? Caroline azt kívánta,
bárcsak tudná, megbízhat- e benne.
 27. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. szeptember 3., vasárnap

Azon a vasárnap reggelen a harangok kigúnyoltak bennünket a

nyugalmukkal. „Mi itt jól vagyunk, biztonságban vagyunk” - kongták.
„Misére jöhetsz, mint mindig. Minden rendben.” Galambok szárnyaltak
gondtalanul, sirályok keringtek a tiszta kék égen. A signora elment a
templomba.
- Mindannyiunknak imádkoznunk kell, hogy elkerüljünk egy újabb
katasztrófát - mondta. - Nem szenvedhetünk végig még egy olyan
háborút, mint a legutóbbi volt. - Szánakozó pillantást vetett rám. - Maga
még túl fiatal. Nem emlékszik, ugye?
- Csak négyéves voltam, amikor elkezdődött, de emlékszem, hogy
anyám sírt, amikor apámat elvitték harcolni - mondtam. - Súlyos
sebesüléssel tért haza, és soha többé nem volt a régi. És láttam a neveket
a falunkban álló háborús emlékművön. Az a rengeteg fiú, aki nem tért
haza! Igaza van. Imádkoznunk kell, hogy ez ne történjen meg újra.
Így hát most az egyszer átmentem a hídon az anglikán Szent György-
templomba, leültem, magamba szívtam a fehér falak és a sötét, polírozott
fa egyszerű illatát, az ólomüvegeken át a kőpadlóra hulló fény nyugalmát,
és megpróbáltam imádkozni. De a fejem annyira tele volt
ellentmondásos gondolatokkal és aggodalommal, hogy nem ment. Apám
halála óta nem éreztem közel magam Istenhez. Úgy éreztem, elhagyott
bennünket. így hát ott ültem, mint egy szobor, hallgattam a prédikációt,
ami tele volt reménységgel és bizalommal, mormoltam az ismert
zsoltárok szavait - „Ó, Istenem, segítségünk az elmúlt időkben,
reménységünk az elkövetkező években” és „A jó harcot megharcoltam” - ,
de még mindig üresnek éreztem magam, és nem tudtam igazán, mit
kellene tennem.
A templom zsúfolásig megtelt. Fogalmam sem volt róla, hogy
Velencében ennyi külföldi van. Gondolom, néhányan közülük turisták
lehettek, de sokan ismerték egymást, és nyilvánvalóan itt éltek. Láttam
Mr. Sinclairt, a konzult, akivel a contessa estélyén találkoztam. Egy
biccentéssel üdvözölt, amikor az istentisztelet után kiléptünk a
templomból.
- Látom, még mindig itt van, Miss Browning. Gondolom, most már
hazautazik.
- Még nem döntöttem el - feleltem. - Megnyugtattak, hogy Velence nem
vesz részt semmiféle háborúban. Ezt a várost senki sem merné bombázni.
És azt mondják, hogy Olaszország egy ideig még nem áll készen arra,
hogy háborúba lépjen bárkivel is. Mussolini előbb meg akarja szervezni a
hadseregét.
- Ez így igaz - bólintott Mr. Sinclair. - De aláírta a megnemtámadási
egyezményt Hitlerrel. Lehet, hogy belerángatnak bennünket egy
háborúba, akár tetszik, akár nem. Oldalválasztás kérdése lesz, márpedig
Olaszország Németország mellé állt.
- Biztos benne, hogy háború lesz? - kérdezte egy nő. - Mr.
Chamberlainnek nem sikerül majd ismét békemegállapodásra bírnia a
két felet? Hogy Németország megkaphassa Lengyelországot. Elvégre az
az ősi hazájuk része, nem?
- Ha nem állítjuk meg Hitlert, hogy elvegye, amit akar, akkor egész
Európát elnyeli - mondta Mr. Sinclair. - Attól tartok, hogy a háború
elkerülhetetlen. Húztunk egy vonalat a homokba. Hitler ezt átlépte. És
nem tudom, hogy Olaszország meddig maradhat ki ebből.
Komor társaságunk külön utakon indult haza. Aznap délután két órakor
hallottuk a rádióban, hogy Anglia és Franciaország hadat üzent
Németországnak.
Most már nyilvánvalóvá vált számomra, hogy haza kell mennem,
bármennyire is szeretnék maradni. Nem hagyhatom, hogy anyám
egyedül nézzen szembe a háborúval, még akkor sem, ha Hortensia néni
ott van vele. És nem kockáztathatom meg, hogy egy idegen országban
ragadjak, ha ide is elér a háború. Azon tűnődtem, vajon Leo visszatért- e
már vidékről. Tényleg nem akartam búcsú nélkül elmenni.
Másnap elmentem az óráimra, és éreztem a feszültséget a levegőben.
Az olasz fiúk arról suttogtak, mit csinálnak, ha behívják őket a
hadseregbe. Egyikük sem akart harcolni.
- A bátyámat Abesszíniában ölték meg - mondta az egyikük. - Micsoda
értelmetlen halál! Egyébként is, miért akarná Olaszország Abesszíniát? Mi
haszna van belőle bárkinek? Csak Mussolini hiúságát legyezgeti, hogy
most már birodalma van.
- Csss! Vigyázz, mit mondasz! - érintette meg egy társa a karját. - Soha
nem tudhatod, ki hallgatózik, és vannak, akik Mussolinit a hazánk
megmentőjének tartják. Komolyan hiszik, hogy egy új Római Birodalmat
hoz létre, és mindannyian királyként fogunk élni.
Ez hitetlenkedő kuncogást váltott ki a csoport minden tagjából. De
igaza volt. Soha nem lehet tudni, hogy ki hallja, amit mondunk. Franz
jutott az eszembe. Henry talán jól sejtette, és Franz beszámolt
Németországban arról, hogy mi történik Velencében.
Megpróbáltam elűzni az aggasztó gondolatokat, és a legtöbbet kihozni
az utolsó néhány tanórából. A rádióban azt mondták, hogy a háború
olyan, mintha két bokszoló szállna ringbe, és méricskélnék egymást,
mielőtt bármelyikük bevinné az első ütést. Lesz tehát időm
Franciaországon keresztül hazavonatozni, mielőtt Hitler vagy a
szövetségesek bármilyen jelentős lépést tennének. A templomban
hallottak alapján Nagy- Britannia nincs felkészülve arra, hogy támadást
indítson Németország ellen. Nincsenek meg a fegyvereink vagy a
katonaságunk ahhoz, hogy szembeszálljunk a náci hatalommal.
Ebéd közben Gaston arról beszélt, hogy hazamegy.
- Azt hiszem, teljesítenem kell a kötelességemet, és be kell vonulnom a
francia hadseregbe. - Bátran mondta, de láttam a szemében a
kétségbeesést. - Nem mintha sok esélyünk lenne Németországgal
szemben. Csak imádkozom, hogy ne ismétlődjön meg a legutóbbi
háború, és ne haljunk meg mindannyian a lövészárkokban.
 Csendben ültünk, és ezen töprengtünk. Aztán Imelda szólalt meg.
- Azt hiszem, én maradok. A szüleim arról beszélnek, hogy a biztonság
kedvéért felmegyünk a hegyekbe, Baszkföldre. Mit csinálnék ott? Hová
mehetnék? Olaszország még egy darabig nem fog hadat üzenni senkinek.
- Én is így gondolom - bólintott Henry. Az olasza nyilvánvalóanjavult
annyit, hogy már értette a beszélgetések lényegét. - Amerika kimarad
ebből a háborúból, úgyhogy azt hiszem, itt maradok, és befejezem az
évemet.
- Csak imádkozz, hogy haza tudj majd menni, amikor a német
tengeralattjárók elkezdenek járőrözni az Atlantióceánon - jegyezte meg
Imelda fanyarul.
Henry megvonta a vállát.
- Akkor elmegyek Svájcba, és megvárom, amíg vége lesz. Ugye,
Svájchoz senki sem nyúl? Vagy Ausztráliához? Ausztrália jó lenne. - Rám
nézett. - És te? - váltott angolra. - Haza akarsz menni, és megkockáztatni,
hogy ha Németország megszáll benneteket, veszélyben leszel?
- Nem akarok hazamenni, de kötelességemnek érzem. Anyám szörnyen
fog aggódni, ha továbbra is távol leszek. Eleve nem akarta, hogy eljöjjek,
de a nagynéném beleegyezett, hogy vele marad. Utána kell néznem, hogy
a vonatok még mindig rendesen járnak- e Franciaországban, és a kompok
átkelnek- e még a La Manche csatornán.
- Kár, amikor végre beilleszkedünk az itteni rutinba, és annyira
érdekesek az órák - sajnálkozott Henry. - Úgy érzem, néhány hét alatt
többet tanultam, mint otthon az összes művészeti órán.
- Én is - bólintottam. - Nagyon utálom, hogy el kell mennem.
Befejeztük az evést, és visszamentünk az akadémiára, ahol az első
ember, akit megláttunk, Corsetti professzor volt
- Pont magukat kerestem! - kiáltott fel. - Utasítást kaptam a
feleségemtől. Vacsorát akar rendezni annak a megünneplésére, hogy a
vakáció után visszatértek, dacára a szörnyű helyzetünknek. A vasárnap
megfelel? A feleségem kagylót készít. Mindannyian szeretik?
- Én igen. Nagyon imádom az itteni tenger gyümölcseit - mondtam.
A többiek is bólogattak.
 - Nagyon jól főz a felesége - tette hozzá Gaston. - Biztos vagyok benne,
hogy bármit készít, az fantasztikus lesz.
- Hízelgő - morogta Imelda, amikor elváltunk a professzortól.
Gaston elmosolyodott.
- Különben hogyan engedne át a vizsgán? Nem hiszem, hogy én lennék
a következő Picasso vagy Miró.
- Egyetértek - mondtam. - Nekem nem természetes, hogy eltorzítom a
valóságot.
- Ezt észrevettem - bólogatott Gaston. - Az aktrajzaid nagyon
részletgazdagok.
- Fogd be! - Nevetve rácsaptam a füzetemmel.
Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy évek óta nem volt alkalmam
így viselkedni. Szabadnak lenni, csipkelődni, nevetni és - ahogy kezdtem
rájönni - szeretni. Most pedig vissza kell térnem a háború zord
valóságába, a veszélybe, a nélkülözésbe, talán még a német invázióba is.
- Az utolsó napjaim - suttogtam magamnak, miközben felmentünk a
lépcsőn az osztályunkba.
1939. szeptember 10., vasárnap
Ma este Corsetti professzornál vacsoráztunk. Megbeszéltem, hogy
találkozom Henryvel a traghetti kikötőjében, hogy ezúttal ne tévedjen el.
- Mikor utazol el? - kérdezte.
Sóhajtottam.
- Nem tudom. Ma kaptam egy levelet anyámtól, hogy azonnal menjek
haza. Valószínűleg a hónap végére már otthon kellene lennem, de
szeptemberre már kifizettem a főbérlőmet, és könnyen lehet, hogy a
háború Kelet- Európá- ban marad. Nem hiszem, hogy Nagy- Britannia a
közeljövőben drámai lépésre készül.
Barátságos csendben sétáltunk tovább. Kedves fiú, gondoltam. Persze
túl fiatal hozzám. De jó volt egy férfi társaságát élvezni. Leót nem láttam,
bár mostanra már biztosan visszatért a villájukból. Ha hazamegyek,
legalább nem fogok fantáziálni arról, hogy szívem szerint vele lennék.
 Ezúttal nagyobb vendégsereg gyűlt össze a professzor házában. Gaston
nem jött el, de Imelda és Franz ott volt, valamint két lány, akikkel még
nem találkoztam. Lucrecia és Maria néven mutatták be őket, új diákok
voltak Szicíliából. Fájdalmasan szégyenlősnek tűntek, és egymásba
kapaszkodva, egyszavas válaszokat adtak a hozzájuk intézett kérdésekre.
A contessa szívélyesen üdvözölt.
- Ha tudná, mennyire hiányzott!
Megláttam Vittoriót, aki egy pohárral a kezében állt, és a terem másik
végéből figyelt minket. Neki bezzeg nem hiányoztam! Féltékeny volt, ami
ostobaság. Aztán ott volt egy másik tanár a feleségével, aki
művészettörténetet tanított, ahogy megtudtuk, és nagyon ajánlották,
hogy vegyük fel a kurzusát. Az új professzor bólogatott.
- Feltétlenül ismerni kell a múltat, hogy az ember szabadon festhessen
a jelenben.
Proseccót szolgáltak fel. Ez most nem ízlett annyira. Kemény, fémes
utóíze volt. Valószínűleg egy olcsóbb évjárat. A rossz íz megmaradt a
számban, és örültem, amikor kihozták a paradicsomsalátát. Ezután
rizotto alle seppie következett. Az étel riasztóan fényes fekete színű volt,
és azt mondták, hogy a tintahal tintájával készült. Hagyományos helyi
fogás volt. Óvatosan megkóstoltam. Nem volt rossz - sós és friss ízű - , de
hirtelen rémülten vettem észre, hogy mindjárt hányni fogok. Felugrottam
az asztaltól, a szalvétámat a számhoz szorítva kirohantam a vécébe, és
kiadtam mindent, amit addig ettem.
A professzor felesége az ajtó előtt állt, és aggodalmasan nézett rám.
- Nagyon sajnálom! - szabadkoztam. - Valami biztosan van abban az
ételben, amit nem bír a gyomrom. Még soha nem ettem ilyet.
- Ne aggódjon, kedvesem! Talán csak az ismeretlen látvány az oka.
Elsőre tényleg kicsit visszataszítónak tűnik.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha hazamegyek - mondtam. - Mentsen ki,
kérem!
Sietősen távoztam. Kint a friss levegőn már jobban éreztem magam, de
kissé még mindig émelyegtem. Hazaérve ittam egy kis kamillateát, ettem
pár szem kekszet, és lefeküdtem. Reggelre teljesen jól éreztem magam.
Nyilvánvaló, hogy a tintahal és én nem leszünk a legjobb barátok.
Megreggeliztem, és elindultam a reggeli órámra.
Délre már majdnem rosszul voltam az éhségtől. Az osztálytársaim a
kedvenc tésztás helyükre mentek a Fondamenta Priulira, egy a keskeny
csatorna mentén lévő apró étterembe, ahol kedvezőek voltak az árak és
bőségesek az adagok. Én azonban még gondolni sem bírtam a tésztára.
Ehelyett inkább a tramezzinit kínáló szendvicsbolt mellett döntöttem, és
kiválasztottam a kedvenceimet, köztük a tonhalat olajbogyóval. De alig
ettem néhány falatot, amikor éreztem, hogy megint hányni fogok.
Kirohantam a boltból, és belehánytam a csatornába.
Mi lehet a bajom?, tűnődtem. Nem gyomorrontás, különben nem
éreztem volna jól magam ma reggel, és nem tudtam volna reggelizni.
Valamiféle ételmérgezés? Rossz víz? Kissé engedtem az óvatosságomból,
és most már rendes csapvízzel mostam fogat. Igen, ez lehet az oka,
gondoltam.
Megálltam az egyik kis piacon, és vettem egy üveg ásványvizet és egy
Melba pirítóst. Ezektől ismét megnyugodott a gyomrom, és elmentem a
délutáni órákra, de aznap este rosszul lettem a vacsorára evett salátától
és keménytojástól. Visszamentem a szobámba. Valami baj van velem.
Menjek orvoshoz, vagy egyszerűen térjek vissza Angliába, amíg lehet?
Elképzeltem, ahogy anyám gondoskodik rólam, ágyba fektet egy csésze
húsleves és egy kis száraz pirítós társaságában. Ez volt a szokásos
gyógymódunk minden gyomorpanaszra. Vonzó perspektívának tűnt.
Másnap reggel azonban ismét jól éreztem magam. A délelőtti órák után
azon gondolkodtam, hova menjek ebédelni. Nem kockáztathattam meg
egy újabb kínos helyzetet. Elmentem hát a szendvicsboltba, és vettem két
tramezzinit, egy sajtost és egy sonkást. Aztán leültem egy padra a Canal
Grande mellett, a vaporetto megállója közelében. Csak néhány falatot
ettem, amikor megint émelyegni kezdtem. Azonnal abbahagytam az
evést, és ittam egy kis vizet, hogy megnyugodjon a gyomrom. Kellemes
volt a napon ülni, és figyelni az embereket. Velence mindig nagyon élénk
volt, állandóan akadt valami érdekes látnivaló. Úgy döntöttem,
előveszem a vázlatfüzetemet. Ha már enni nem tudok, legalább
hasznosan tölthetem az időt, és gyakorolhatom az alakrajzot.
Éppen belemerültem az újságosbódénál álló férfi rajzolásába, amikor
nagy örömkiáltást hallottam, és megláttam két nőt. Kitárt karokkal,
ragyogó arccal üdvözölték egymást.
- Bambino! - kiáltotta az idősebb nő. - Finalmente. Grazie a Dió!* - És a
fiatal nő domborodó hasára tette a kezét.
Élénk csevegésbe kezdtek, amit nem értettem, de az olaszok mindig a
kezükkel is beszélnek, és láttam, hogy mennyire izgatottá teszi és meglepi
őket ez az esemény. Azzal a fajta másodlagos örömmel figyeltem, amit az
ember akkor érez, ha másokat boldognak lát, amíg kéretlenül be nem
kúszott a fejembe egy különös gondolat.
Bambino. A megmagyarázhatatlan hányinger és rosszullét nem annak
az első jele, hogy... Nem, biztosan nem. Miért nem jutott eszembe, hogy a
Leóval való együttlétem- ből terhesség származhat? Nem lehetséges, ha
csak egyszer történt meg, ugye? Az első alkalommal? Az egyetlen
alkalommal? De aztán eszembe jutott, hogy nem volt havivérzésem...
július óta? Soha nem volt valami rendszeres, és egészen mostanáig nem
aggódtam miatta. De ahogy hallottam, a terhességi rosszullétek reggel
jelentkeznek, nem a nap legfurcsább időszakaiban.
Ez megnyugtatott, mégsem bírtam megállni, és átmentem a hídon a
Bérgyilkosok utcájában lévő könyvesboltba, és átböngésztem a
terhességről és a szülésről szóló kézikönyveket. És ott állt feketén-
fehéren: a rosszullét néha esténként is jelentkezhet. A vénasszonyok
szerint ez inkább akkor szokott előfordulni, ha a nő fiúgyermeket vár.
Kiléptem a könyvesboltból, és megálltam az üres utcán. Élénken élt az
emlékezetemben, hogy ott találkoztam Leóval. „A bérgyilkosoknak saját
utcájuk van?” kérdeztem. Ő pedig komolyan válaszolt: „Hogyan máshogy
találnád meg őket, ha szükséged lenne rájuk?”
Nevettünk.
* Kisbaba! Végre, hála istennek!
 28. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. szeptember 12.

Egyedül álltam az árnyékban, nem tudtam, hogyan tovább. Fogalmam

sem volt, mitévő legyek. Képtelen voltam elmondani Leónak. De el kell
mondanom neki. Joga van tudni, nem igaz? És akkor jött a szörnyű, a
végső felismerés: nem mehetek haza. Anyámra gondoltam, aki a
hitközség oszlopos tagja, a női templomi egylet vezetője a mi kis
falunkban, ahol hatalmas lelkesedéssel űzték a pletykálkodást. Belehal a
szégyenbe. És velem mi lesz? Én mit csináljak? Biztosan nem mehettek
vissza fiatal hölgyeket tanítani, amikor az iskola egyik fő büszkesége az
erkölcsös keresztény nevelés volt. Hogyan élnénk meg a munkám nélkül?
Tudtam, hogy Hortensia néninek még mindig van egy kis jövedelme, de
vajon az elegendő lesz? Elképzeltem az arcát, azt a lóarcot, rajta a gőgös,
örökké meglepett kifejezéssel.
„Mindig is tudtam, hogy ez a lány rosszul végzi” - mondaná. „Már
fiatalon is túlságosan érdeklődött a másik nem iránt. És nincs jó
ítélőképessége.”
Vajon meglepődne, ha tudná, hogy pont az a férfi okozta a
romlásomat, akitől óvott? Sebesen kavarogtak a fejemben a gondolatok,
és egy pillanatra úgy éreztem, hogy elájulok. A legközelebbi épület hideg
kőfalának támaszkodtam, remélve, hogy sikerül megnyugodnom.
- Rendben van - mondtam magamnak. - Gondolkozz, Juliet!
Jövő nyárig kaptam ösztöndíjat. És a gyerek mikor is fog megszületni?
Kilenc hónap múlva, ugye? Rettentően keveset tudtam a terhességről és
a szülésről. De emlékszem, amikor a falunkban az egyik parasztlány
várandós volt. Mindenki erről beszélt. Folytak a találgatások arról, hogy ki
az apa, és miért nem veszi feleségül. És emlékszem, hogy a pletykálkodók
kilenc hónapra visszamenőleg próbálták kitalálni, hogy Lil kivel járt
akkoriban. Gyorsan kiszámoltam: április vége, május eleje. Felcsillant
előttem a remény. Kilenc hónap. Itt maradhatok, folytathatom az
óráimat, ha megengedik. Aztán megszülöm a gyereket, örökbe adom, és
hazamegyek, és senki sem tud meg semmit. írok anyámnak, hogy
mindenki megnyugtatott, Velencében tökéletes biztonságban leszek, és
hogy több értelme van itt maradni és befejezni a tanévet, mint most
megkockáztatni a hazautazást. Különben is, ha szerencsénk van, jövő
nyárra vége a háborúnak. Tudtam, hogy dühös lesz, de ez tűnt az
egyetlen megoldásnak.
Magam is meglepődtem, hogy milyen szenvtelenül kezeltem a dolgot.
Azt hiszem, kétségbeesetten próbáltam távol tartani magamtól a
félelmet. Már nem voltam az az érzelmes lány, aki könnyen elsírja magát.
Már régen megtanultam kikapcsolni az érzelmeimet. Nem sírtam, amikor
közölték velem, hogy ott kell hagynom a művészeti főiskolát, mert
láttam, hogy anyám mennyire retteg, és apám milyen beteg. Sőt akkor
sem sírtam, amikor apám meghalt, mert anyám mindkettőnk helyett
hisztérikus volt. Szóval azt hittem, elfelejtettem, hogyan kell érezni, amíg
Leo újra életre nem keltette bennem az érzelmeket, és meg nem
tapasztaltam a szerelmet. El sem tudtam képzelni, hogyan fogom ezt
elmondani neki. Mi lesz, ha letagadja, hogy az övé a gyerek? Ha úgy tesz,
mintha nem ismernénk egymást? Akkor és ott képtelen voltam eldönteni,
mit tegyek. Bárcsak lenne valaki, akinek elmondhatnám, egy közeli
ismerős, akivel beszélhetnék! De nem volt senki.
így hát visszamentem az akadémiára. Bejártam az óráimra. Rájöttem,
hogy ha van nálam egy üveg szénsavas víz és néhány szem keksz, akkor a
rosszullétek nagy részét meg tudom előzni. A trükk az volt, hogy mindig
legyen valami a gyomromban, és ne egyek semmit, ami túl fűszeres vagy
zsíros. Rászoktam, hogy ebédre üres zöldséglevest eszem krutonnal a
helyi irattartóban. Csirkehúsleves- alap- ból főzték, és elég tápláló volt.
Találtam egy kekszet is, amit bírt a gyomrom, hasonlított a piskótához.
 1939. szeptember 21.
Átvészeltem a múlt hetet mind a tanórák, mind az élet terén. Még mindig
teljesen tanácstalan vagyok, hogy el- mondjam- e Leónak. Végül is előbb-
utóbb megtudja, ha összefutunk az utcán. Vajon mennyi idő múlva fog
látszani rajtam? Azon tűnődtem, hogy át tudnám-e szabatni a ruháimat,
vagy tudnék-e találni egy szabót, aki olcsón bővebb ruhákat készítene
nekem. És vajon mit fognak szólni az emberek? Velence katolikus város. A
bún itt valóságos és büntetendő. Újra eljátszottam a gondolattal, hogy
hazamegyek Angliába, de talán Londonban élnék, munkát vállalnék,
amíg tudnék dolgozni, és nem szólnék anyámnak, hogy hazatértem. De
ez szörnyű dolognak tűnt, mind az ő, mind az én szempontomból, még
ha találnék is valakit, aki felvesz egy terhes hajadont. De egyedül lennék
egy nagyvárosban, ráadásul egy olyanban, ahol talán épp háború dúl, és
ez a lehető legrosszabb dolognak tűnt, amitól tudtam képzelni.
Elhessegettem a gondolatot. Inkább vállalom a velenceiek megvetését.
A háborúról nagyon keveset hallunk. Hitler hadserege bevonult
Lengyelországba. A lengyelek hősiesen küzdöttek, de csak idő kérdése,
hogy mikor veszítik el Lengyelországot. És a szövetségesek? Nagy-
Britannia, Franciaország és a nemzetközösség országai? Az egyetlen
összecsapás a tengeren történt. Egy Kanadából Angliába tartó hajót
elsüllyesztett egy német tengeralattjáró, és brit repülőgépek
megtámadtak egy német haditengerészeti támaszpontot Kidben.
Angliában behívták a férfiakat katonának, és anyám azt írta, utasítást
kapott, hogy építsen légvédelmi óvóhelyet a hátsó kertjében.
Milyen nevetséges!, írta. El tudod képzelni, ahogy H. nénivel hálóruhában
átbukdácsolunk a rózsakerten, és lemegyünk egy a földbe ásott sötét,
nedves lyukba? H. néni azt mondja, inkább kockáztatná, hogy
lebombázzák, de nem hiszi, hogy a németek meg mernének támadni
minket. Azt mondja, Hitler szereti a briteket. Ugyanabból az árja törzsből
származunk. Tökéletesen meg van győződve arról, hogy itt békében
leszünk.
 Velencében észre sem lehet venni, hogy háború van. Van mit enni, a
piacok tele vannak a gát túloldalán fekvő Venetóból származó friss
áruval, és a halászok továbbra is minden reggel halakkal megrakott
csónakokkal érkeznek. Még mindig szól a zene és a nevetés. Az
akadémián folyik a tanítás. Az egyetlen változás az, hogy Gaston
hazament, miután bátran kijelentette, hogy kötelessége belépni a francia
hadseregbe, és megakadályozni, hogy Hitler megszállja a hazáját.
- Ki gondolta volna Gastonról? - kérdezte Imelda, amikor együtt
kávéztunk. Legalábbis ő kávézott, én gyógy- teákra váltottam, mert nem
bírom a kávét. - Én egy playboynak tartottam, te nem? Aki csak az
élvezetekre hajt, meg arra, amit megkaphat.
- Igen, azt hiszem, igazad van.
Fürkésző tekintettel nézett rám.
- Jól vagy? - kérdezte. - Úgy tűnik, mostanában nem sokat eszel.
- Csak a gyomrommal van valami - füllentettem.
- El kellene menned orvoshoz. Tudod, itt élősködők vannak a vízben.
Minél előbb kezelni kell, nehogy megtapadjanak.
- Igazából nem... - kezdtem. - Nem hiszem...
Most már kritikus tekintettel nézett rám.
- Nem kellene ezt kérdeznem - mondta - , de lehet, hogy terhes vagy?
Gondolom, erre elpirulhattam. Mindenesetre megértette.
- Tényleg az vagy? És mit szól hozzá a férfi? Az apa?
- Nem mondtam el neki.
- Márpedig el kell mondanod. Ez ugyanúgy az ő felelőssége - jelentette
ki határozottan. - Vajon tudja, mi a kötelessége, és feleségül vesz?
- Nem teheti. Már nős.
- Á! - Imelda olyan átható tekintettel nézett rám, hogy le kellett sütnöm
a szemem. Aztán azt mondta: - Talán a gróf fia az, aki aznap elvitt minket
a hajóján? Láttam, hogy nézett rád.
Amikor nem szóltam semmit, megrázta a mutatóujját.
- Igazam van, ugye?
- Túlságosan is éles a szemed - válaszoltam. - Kérlek, ne szólj róla
senkinek, Imelda! Senkinek sem szabad megtudnia. Még Leónak se
mondhatom el. A családja nagyon befolyásos. Félek, hogy valami
történhet velem.
- Ha tényleg nem tudod elmondani neki, akkor menj haza, amíg lehet.
Angliában biztonságban leszel az édesanyád mellett
Megráztam a fejem.
- Ezt sem tehetem meg. Éppen ez a probléma. Nem mehetek haza,
Imelda. Anyám a hitközség oszlopos tagja. Egy kis faluban élünk.
Mindenki megtudná. Szörnyű szégyen lenne. Talán anyám bele is halna.
Képtelen lennék ilyesminek kitenni. Úgy döntöttem, hogy itt maradok,
amíg a baba meg nem születik, aztán örökbe adom. Utána hazamehetek,
mintha mi sem történt volna, és senki sem fogja megtudni.
- Te tudni fogod. - Még mindig úgy nézett rám, hogy kényelmetlenül
éreztem magam. - Ezt akarod? Hazamenni és elfelejteni? Elfelejteni, hogy
valaha volt egy gyereked? Hogy valaha szeretted ezt a férfit?
- Mi más választásom lenne? - Hallottam, milyen színtelen a hangom.
- Akkor talán mégiscsak beszélned kellene a férfival - mondta Imelda. -
Gazdag ember. Világlátott. Biztosan ismer egy orvost, aki most, még
mielőtt túl késő lenne, el tudja intézni ezt a dolgot.
Próbáltam megemészteni, mit érthet azon, hogy „elintézni”.
Imelda látta a zavaromat.
- Tudod. Megszünteti. Megszabadít a babától, amíg az csupán borsónyi
méretű. Tudom, hogy ez törvényellenes, de azt mondják, ilyenkor még
nem is igazi baba, csak egy szövetcsomó. Egy kis beavatkozás, és
szabadon, boldogan sétálhatsz ki a rendelőből.
Rábámultam. Egy szörnyű pillanatig jó ötletnek tűnt. Elmenni egy
orvoshoz. Egy kis beavatkozás, és újra szabadon, boldogan élhetek. De
aztán azonnal tudtam, hogy nem tehetem meg. Ne ölj! Egy védtelen
csecsemő, aki nem tett semmi rosszat. Nincs joga az élethez? Esetleg, ha
elmondanám Leónak, ő találna egy boldog otthont a gyereknek, ahogy a
cicáknak is talált. Ahogy ezt végiggondoltam, valóban elfogadható
megoldásnak tűnt. Most már csak össze kellett szednem a bátorságomat,
hogy beszéljek vele.
 Elsétáltam a Palazzo Rossi előtt, és felnéztem az impozáns főbejáratra.
Nincs merszem bekopogtatni azon az ajtón, hogy beszélni akarok Leóval.
Ostobaság lenne. Az egyetlen megoldás az lenne, ha levelet írnék neki.
Épp, amikor ezt elhatároztam, kinyílt az ajtó, és Bianca lépett ki az utcára.
Fehér teniszruhát viselt, fekete haját fehér szalaggal fogta össze, és egy
táskát cipelt, amiből egy ütőnyél kandikált ki. Valaki odabent a házban
mondhatott neki valamit, mert hátranézett, valamilyen csípős
megjegyzéssel válaszolt, majd hátravetette a fejét, felnevetett és
továbbment Elégedett kis mosoly ült az ajkán, ahogy elsétált mellettem,
mintha nem is léteznék.
Hazamentem, és megírtam a levelet. „Beszélnem kell veled. Valamelyik
nap délben találkozhatnánk az akadémián?”
Ez ártatlan helynek tűnt, ahol összefuthatok egy barátommal anélkül,
hogy pletykára adnánk okot. Jobb, mint a háziasszonyom házában.
Gyorsan elterjedt volna a hír, hogy Leonardo da Rossi meglátogatott ott
egy hajadont. Őszintén szólva, rettegtem a találkozástól. Próbálkoztam az
olasz szavakkal, amiket használni akartam, de egyszerűen nem tudtam
kimondani őket. Imádkoztam, hogy Leo megértse angolul, hogy „terhes”.
Talán, ha idegen nyelven beszélnénk, nem hallgatnának ki bennünket
olyan könnyen.
Bedobtam a levelet a sárga postaládába, és vártam. Rosszul voltam az
idegességtől, hogy mi történik majd, ha találkozunk.
1939. szeptember 22.
Nem kellett sokáig várnom.
Délben lemenetem a lépcsőn, és Leo ott állt az árnyékban, az akadémia
épületének lenyűgöző márványpor. Kilépett a napfénybe, és olyan boldog
mosoly- lyal ajándékozott meg, hogy teljesen megolvadt a szívem.
- Még mindig itt vagy! - kiáltotta. - Már attól féltem, hogy nem látlak
többé. Annyira örültem, amikor megkaptam az üzenetedet. Hallottam,
hogy az akadémia haza- küldi a külföldi hallgatókat a háború miatt, és
biztos voltam benne, hogy már elmentél. Nem ebédelünk valahol? Mit
szeretnél enni?
 - Igazából semmit. Inkább beszélgetnék. Van valami, amit el akarok
mondani neked.
- Persze. El akarsz búcsúzni, ugye? Haza kell menned, mielőtt túl késő
lesz, és nem lesz biztonságos Franciaországon keresztül utazni. Segítek,
ha akarod. Elintézhetem, hogy az egyik emberünk elkísérjen, hogy
biztonságban átjuss Európán.
Nem szóltam semmit, hanem elindultam a kis téren át a csatorna
szélére, ahol egy fa hús árnyékot nyújtott. Leültem az alacsony téglafalra,
ő pedig mellém telepedett. Alattunk a csatorna hullámai a falat
nyaldosták. Egy gondola siklott a vízen, a női utas hátradőlt, kezében
széles karimájú szalmakalapot tartott. Tökéletesen békés jelenet volt,
ami ellentétben állt a bennem dúló nyugtalansággal.
- Nagyon fogsz hiányozni - mondta Leo - , de boldog leszek, amikor
megtudom, hogy biztonságban hazaértél. Egy kisvárosban élsz, ugye? Ott
nem kell tartanod bombatámadástól. Velencében sem kell félnünk
ilyesmitől. Kulturális örökséggé nyilvánítják a várost, amihez senki sem
mer hozzányúlni. Az apám és az apósom pedig nagyon meggazdagszik
majd azon, hogy a német hadseregnek szállít utánpótlást, úgyhogy
mindkettőnk számára minden rendben lesz. - Nevetése jelezte, hogy
valójában nem ezt érezte.
- Leo - mondtam - , ez az, amiről beszélnünk kell. Nem megyek haza.
- Nem mész? De muszáj, cara mia! Amíg lehet. Mi van, ha Olaszország
úgy dönt, hogy csatlakozik Németországhoz, és te ellenség leszel? És az
anyád megőrülne az aggodalomtól és a félelemtől, hogy távol vagy tőle. -
Megérintette a kezemet. - Nem akarlak elveszíteni, de azt akarom, ami a
legjobb neked. Ami a legbiztonságosabb.
Ó, Istenem! Az érintésétől eluralkodtak rajtam az érzelmek. Könnyek
gyűltek a szemembe.
- Nem mehetek haza, Leo. Gyerekem lesz. Anyám soha nem tudhatja
meg.
Olyan döbbenten nézett rám, mintha pofon vágtam volna.
- Gyereked? Biztos vagy benne?
Bólintottam.
 - Attól tartok, egészen biztos. Én is nehezen hiszem el. Annyira
igazságtalannak tűnik. Csak akkor egyszer, és... - Elfordítottam az arcom,
képtelen voltam ránézni.
Megszorította a kezem.
- Ne aggódj, cara mia! Mindent megteszek, amit tudok, hogy segítsek.
Ha feleségül vehetnélek, megtenném. Ezt te is tudod. így azonban... -
Nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét.
- Megértem. Nem sok mindent tehetsz. Úgy döntöttem, hogy addig
maradok, amíg a gyerek meg nem születik, aztán elintézem az
örökbefogadást, és hazamegyek. Senkinek sem kell megtudnia, mi
történt.
- Elajándékozod a gyerekedet? Ilyen könnyen? Egy jó otthonba, mint a
kismacskákat?
Bárcsak ne hozta volna fel őket! Szembefordultam vele.
- Akkor mit akarsz, mit tegyek? - A hangom megbicsaklott az
érzelmektől. - Mit javasolsz? Biztosan megérted, hogy nem tarthatok meg
egy gyereket.
Megszorította a kezem.
- Hadd gondolkozzam el ezen! Azt fogjuk tenni, ami a legjobb. Talán... -
kezdte, aztán abbahagyta, én pedig tűnődtem, mit akarhatott mondani.
Ehelyett azt kérdezte:
- Voltál már orvosnál?
- Nem fogok megszabadulni a gyerektől, ha erre célzok Elborzadva
nézett rám.
- Hát persze hogy nem. Semmiképpen. Úgy értettem, hogy egy
orvosnál, aki megerősíti az állapotodat.
- Erre semmi szükség nincs. Az állapotom teljesen nyilvánvaló.
- Elintézem, hogy felkereshesd a háziorvosunkat. Persze teljesen
bizalmasan. Legalább tudom, hogy gondoskodik valaki az egészségedről.
És a pénz. A pénz miatt nem kell aggódnod.
- Az nem gond - mondtam. - Van elég pénzem. Egész évben kapom az
ösztöndíjat. A gyerek május elején fog megszületni, azt hiszem. Azután
kiheverem a szülést, és hazamegyek.
 - Nagyon könnyedén beszélsz róla - jegyezte meg Leo. - Mintha csak
egy apró kellemetlenségről lenne szó.
Elfordítottam a tekintetem, ujjaim az érdes téglafalat simogatták.
- Volt időm gondolkodni rajta, Leo. Először pánikba estem, de rájöttem,
hogy racionálisan kell néznem a dolgot. Hogy ne alakuljon ki bennem
kötődés egy olyan baba iránt, akit soha nem tarthatok meg. Jobb így,
nem igaz?
- De nehéz - mondta hosszú szünet után. - Szeretnék mindent
megtenni, amit csak tudok. Természetesen segítek neked hazajutni, ha
eljön az ideje. Ha Európában káosz fog uralkodni, akkor találunk egy
hajót, ami elvisz Máltára vagy Gibraltárra. Egy brit szigetre.
Bólintottam. A maradás következményei számomra ekkor váltak
valósággá. Hogy nem tudok átkelni a háború sújtotta Európán. Hogy egy
brit szigeten rostokolhatok. És mit fogok ott csinálni? Lesz- e mód arra,
hogy hazajussak?
- Vagy Svájcba - folytatta Leo. - Svájc soha nem fog háborúba
keveredni. Reméljük, hogy Herr Hitler tiszteletben tartja Svájc
semlegességét. Túl könnyű lenne megszállni és elfoglalni.
Lehunytam a szemem.
- Minden olyan reménytelennek tűnik, ugye?
- Túl fogunk jutni rajta, ígérem - mondta, és átölelt.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, élveztem a karjainak melegét és
biztonságát. Aztán eszembe jutott, hogy megláthatnak bennünket.
Eltoltam magamtól. Olyan gyengédséggel nézett rám, hogy szinte
megolvasztotta a lelkemet. Rájöttem, hogy eddig csak magamra
gondoltam.
- De mi lesz veled? - Visszanyeltem a könnyeimet. - A fiatal férfiakat
behívják az olasz hadseregbe és a haditengerészethez.
Leo rám vigyorgott.
- Ez az egyik előnye annak, hogy az apósom jó barátságban van
Mussolinivel. Az én családomhoz nem nyúlnak. Hasznos vagyok a
számukra, mert segítek az utánpótlás zökkenőmentes szállításában. Itt
maradok, és vigyázok rád.
Legalább ennyinek örülhettem.
 29. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. november 1.

A szeptemberből október, majd november lett. A szép nyári időjárás, amit

Velencében eddig tapasztaltam, a szeptemberrel véget ért. A Dolomitok
fölött gyakran gyülekeztek felhők, amik heves esőzéseket hoztak.
Segítettem signora Martinellinek szenet felhúzni az emeletre. A szobám a
radiátorral együtt még mindig hideg és nyirkos. Még a szemközti
párkányon üldögélő galambok is felborzolják a tollaikat és reszketnek. A
fecskék már rég melegebb éghajlatra költöztek. Ahogy a turisták is. Üres a
város.
Ami azonban engem illet, javult a helyzet. A szédülés és a rosszullétek
fokozatosan megszűntek, és újra jól érzem magam. Valójában nehéz
elhinni, hogy terhes vagyok. De jártam Leo orvosánál, aki biztosított róla,
hogy ez a helyzet.
- Maga még viszonylag fiatal és egészséges - mondta. - Nem látok
semmilyen komplikációt. Ügyeljen arra, hogy jól táplálkozzon, eleget
pihenjen, és tartózkodjon sokat a friss levegőn. Jó ételek, hogy hízzon
kicsit. - Kritikus tekintettel vett szemügyre. - Maga túl sovány. Sok finom
tészta, hmm?
így hát folytattam a szokásos napi rutinomat: órák, séták, néha egy-
egy vacsorameghívás. A professzor felesége nem hívott meg többé, talán
aggódott, hogy a főztje újból kifog rajtam.
A contessát kerültem, nem akartam elmondani neki az igazságot, de
hazudni sem akartam. Visszautasítottam a szeptemberi meghívását, majd
az októberit is. Talán nem akartam megkockáztatni, hogy az egyik ilyen
estélyen találkozzam Leo apjával, bár nem tűnt a művészetek nagy
kedvelőjének. Aztán a minap éppen a Szent Márk téren mentem át,
miután újabb kísérletet tettem arra, hogy lerajzoljam a bazilika lehetetlen
kupoláit és szobrait, amikor összefutottam a grófnővel.
- Kedves gyermekem, már azt hittem, hazament, amikor nem jött el az
estélyemre! - Megragadta mindkét kezem, és kétfelől arcon csókolt. -
Annyira örülök, hogy úgy döntött, itt marad! Jöjjön, igyon meg velem egy
csésze teát! A Flóriánba indultam. Tartson velem!
Mindig is szerettem volna elmenni a téren álló Florian kávéházba, de
egyedül sosem mertem, mert olyan elképesztően elegáns volt a
gyönyörűen festett falakkal és mennyezettel, aranyozott tükrökkel,
plüsshuzatú székekkel, márványasztalokkal, akár egy miniatűr palota. H.
néni azt mondta, hogy ez a világ legrégebbi kávéháza. A grófnő ellenben
nem habozott belépni egy ilyen, számomra félelmetes létesítménybe.
Belém karolt, és besuhantunk az impozáns főbejáraton. Nagy
hajbókolással fogadtak, és a kínai terem legjobb asztalához vezettek
bennünket. Teát rendeltünk, és különféle süteményeket. Bölcsen
visszautasítottam a tejszínes süteményt, és helyette egy almásat
választottam. Miután megitta a teát, a contessa megszólalt:
- Nagyon csalódott voltam, amiért nem látogatott meg. Azon
gondolkoztam, vajon nem tettem- e valamit, amivel megbántottam?
Talán nem kedveli a társaságomat?
- Ó, dehogy! - tiltakoztam sietve. - Biztosíthatom, hogy örömmel
keresem fel a csodás otthonát. Csak a legutóbbi két alkalommal
lehetetlen volt. Az egyik este beteg voltam, a másikon pedig egy nagy
feladaton dolgoztam a festésórámra.
A grófnő legyintett.
- A jövőben mondja meg a professzorának, hogy szükségem van a
jelenlétére. Nem mer majd szembeszállni velem- kuncogott. - A
novemberi estélyemen természetesen ott kell lennie. Soha nem fogja
kitalálni, hogy ki ígérte meg, hogy eljön. Nem más, mint a nagy Paul Klee!
Micsoda diadal, hm? Maga biztosan ismeri a munkásságát. A nácik sokat
zaklatták Németországban, és bölcsen visszatért szülőhazájába, Svájcba.
Micsoda kiemelkedő alakja a művészet világának! Mondja, hogy eljön!
 Aligha utasíthattam vissza. Motyogtam valamit a sok iskolai munkáról,
de ő nem fogadott el nemleges választ.
- Ha neves művész akar lenni, a legjobbakkal kell összejönnie -
mondta.
Így hát beleegyeztem, hogy ott leszek. Már nem voltam kitéve annak a
veszélynek, hogy nyilvánosan leszek rosszul. Mialatt ettünk, azon
gondolkodtam, milyen furcsa, hogy híres festőknek tart estélyeket,
miközben Európa többi része már háborúban állt.
Miután búcsút vettünk egymástól - ő ismét kétfelől arcon csókolt, én
pedig megígértem, hogy ott leszek az estélyen - , a téren átvágva
hazasiettem. Amíg teáztunk, beborult az ég, és kíméletlen, hideg eső
csapkodta az arcom. Besurrantam az oszlopsor védelmébe. Az egész
élmény a grófnővel szürreális volt, az eső pedig emlékeztetett arra, hogy
a való élet kíméletlen, és csapkodja az embert.
Leo eljött a kis trattoriába, ahol ebédeltem. Az orvos tanácsára a
zöldséglevesről áttértem a tésztára. Laktató volt és olcsó.
- Jól nézel ki - jegyezte meg. - Egészen kivirágoztál. Enyhe derűvel
pillantottam rá. Elkomolyodott.
- Julietta, szeretnék többet tenni érted. Mondd, mit csináljak!
Aligha mondhattam, hogy „szabadulj meg Biancától, és vegyél
feleségül”, ugye? Egy sötét sarokban álló asztalnál ültünk, ahol nem
hallhattak bennünket, és javarészt angolul beszéltünk, de azért
körülnéztem.
- Ha eljön az idő, segítesz megtalálni a megfelelő otthont a
gyermekünknek - mondtam.
Leo bólintott.
- De segítségre lesz szükséged. Legalább anyagi támogatást akarok
adni neked, hogy amiatt ne kelljen aggódnod.
- Nem szükséges - mondtam, hirtelen dühös éllel.
Láttam, hogy megbántódott.
- De szeretnék. Azt hiszed, én nem érzem magam felelősnek?
Bűnösnek?
 - Leo, te sem vagy bűnösebb, mint én - mondtam. - Mindketten
egyformán felelősek vagyunk.
- Igaz, de te viseled a terhet, én pedig fütyörészve elsétálok. Ez nem
tűnik igazságosnak, ugye?
Átnyúlt a kisasztal fölött, és megfogta a kezemet.
- Nyitok neked egy számlát a bankomban, a Szent Márk Bankban.
Elintézem, hogy minden hónapban kerüljön rá egy összeg, hogy
fedezzem a szükségleteidet.
- De a családodnak nem lesz ellenvetése? Biztosan észreveszik majd.
Leo megrázta a fejét.
- Van egy magánszámlám, ami fölött egyedül én rendelkezem. Mindent
én fogok intézni. Ne aggódj! Ha el kell költöznöd, szerezhetsz egy saját
lakást.
- Én szeretek a mostani helyemen lakni. Signora Martinelli nem a
legkedvesebb ember, de a tanulmányaim szempontjából kényelmes nála,
és jó, hogy főz rám. - Belenéztem azokba a meleg, barna szemekbe. -
Bölcs dolog így mutatkoznod velem? Gondolj a családod hírnevére!
Leo megvonta a vállát.
- A városnak ezen a részén főleg diákok és munkások élnek, és őket
nem érdekli, ki kivel üldögél. Biztosíthatlak, hogy a feleségem barátai azt
sem tudják, hogy Dorsoduro létezik. Az Akadémia hídon átkelni számukra
olyan, mintha Szibériába mennének.
Minden baj ellenére együtt nevettem vele.

1939. november 11.

Szombaton mindig szabad vagyok. Ilyenkor felfedezem a várost. Furcsa
és szokatlan üzleteket kutatok fel. Szép napokon vaporettóval kimegyek
valamelyik szigetre, és megnézem az üvegfúvókat Muranón vagy a
csipkeverőket Torcellón. Vagy a halászokat, akik a kevésbé vonzó
Vignolén kötnek ki a napi fogással. Igyekszem mindent megörökíteni a
vázlatfüzetemben. Egy hosszú vaporettó út során a lagúnán keresztül
egyszer csak eltöprengtem, hogy vajon vissza akarok- e térni valaha
Angliába. Nem tudnék itt Velencében munkát találni? Már tényleg
folyékonyan beszélek olaszul. Meglátogathatnám a gyermekemet,
végignézhetném, ahogy felnő, egy szerető nagynéni lehetnék az
életében. Ez csábítóan hangzott, de aztán feltámadt bennem a bűntudat,
amiért elhagyom anyámat. Miért neveltek arra, hogy jó lány legyek, hogy
mindig azt tegyem, ami a helyes?
Szombaton viharos napra ébredtem, és későbbre esőt ígértek, mégis
úgy döntöttem, hogy elmegyek otthonról. Nem szerettem a kis
szobámban maradni, és signora Martinelli konyhájában vagy
nappalijában sem éreztem magam szívesen látott vendégnek, hacsak
nem hívott meg. így hát felvettem az esőkabátomat, kendőt kötöttem a
fejemre, és elindultam. Ahogy kiléptem a térre, hirtelen hangos
csörömpölés hallatszott mögöttem. Az első gondolatom az volt, hogy
lövések dördültek, hogy a háború betört Velencébe. Megfordulva egy
csapat gyereket láttam, akik felém tartottak. Papírkoronát, néhányan
köpenyt viseltek, fazekakat és serpenyőket cipeltek, amiket kanalakkal
ütöget- tek. Valamit kiabáltak, amit nem értettem, aztán az egyik kislány
a tenyerét nyújtotta.
Szerencsére egy megrakott bevásárlókosarat cipelő nő közeledett
felénk. Letette a kosarát, édességet vett elő belőle, és odaadta a
gyerekeknek. Ők rázendítettek egy dalra. Nem értettem az egész
szöveget, de valahogy így hangzott:
San Martin ze’nda in sofita
Par trouar la so nouissa La so nouissa no ghe gern San Martin
co culo par tera.
A velencei nyelv még mindig rejtély számomra, de a „Szent Márton” szót
ki tudtam venni.
- Milyen nap van ma? - kérdeztem a nőtől. - Valamilyen ünnepnap?
Velencében rengeteg a nevezetes nap, szinte minden hétvégén
ünnepelnek egy- egy szentet valamelyik templomban.
 A nő meglepettnek tűnt, úgy nézett rám, mintha egy távoli bolygóról
csöppentem volna oda.
- Szent Márton napja van - mondta. - A gyerekek énekelve és dobolva
járják a várost. Édességet akarnak, vagy pénzt, hogy megvehessék a
Szent Márton- süteményt. Nem látta a pékségekben?
Megköszöntem az információt, és a táskámból előhalásztam némi
aprót, amitől a gyerekek ismét dalra fakadtak. Folytatták az útjukat,
magas, harsány hangjukat visszaverték a régi kőfalak: San Martin co culo
par tera...
Izgalmasnak találtam ezeket az ünnepeket a visszafogott aratóünnep
után, ami Angliában az egyházi évünk csúcspontja volt, és elmentem a
legközelebbi pékségbe, ahol a kirakat tele volt gyönyörű nagy
süteményekkel, amik egy lovon ülő embert formáztak, fején
cukorkoronával. Természetesen vettem egyet, de túl szép volt ahhoz,
hogy megegyem. A gyerekeknek, akik mellett elmentem, nem voltak ilyen
aggályaik, leharapták a ló fejét, mielőtt tovább döngették volna a
fazekaikat. Aztán hirtelen megpillantottam egy kisfiút, aki a csapat
nyomában baktatott Nagy, szomorú szemei voltak, és nekem azonnal a
saját gyerekem jutott az eszembe. Vajon ő is nem szeretett, nem kívánt
gyermek lesz? Ó lesz az, aki a többiek után kullog? És rájöttem, hogy ezt
nem tehetem meg vele.
Befordultam a Calle Larga XXII Marzóba, a Szent Márk tér felé vezető
főutcába, és megpillantottam Leót, aki épp szembejött velem.
- Téged kereslek - mondta. - El akartam mondani, hogy minden el van
intézve a bankkal. Tudod, hol van? Gyere, megmutatom!
Megfordult, és elindultunk a Szent Márk- templom felé, át a kis
csatornán, ahol évekkel ezelőtt a vízbe estem, ő pedig megmentett. Ha
nem érkezik idejében, vajon megfulladtam volna? Vágyakozva néztem rá.
Mintha megérezte volna a tekintetemet, felém fordult és elmosolyodott.
Arra gondoltam: Szeret engem, tehát nem számít, mi történik, vagy mit
gondolnak mások, ez fontos, és meg kell becsülni.
Az oszlopcsarnokon át kiértünk a térre, átvágtunk rajta, és Leo a
túloldalon lévő boltívhez vezetett. Közvetlenül a tér mögött magasodott a
bank márványhomlokzata. Az ajtó fölött Szent Márk jelképe, a szárnyas
oroszlán lógott Az ablakokat vasrácsok díszítették.
Leo megállt.
- Természetesen ma nincs nyitva, de hétköznapokon bemehetsz, és
signor Gilardit kell keresned. Ő az, aki majd gondoskodik rólad. Már
mindent elmagyaráztam neki.
- Köszönöm!
- Ez a legkevesebb, amit tehetek.
Hirtelen hangos csörömpölés hallatszott mögöttünk, és egy újabb
gyerekcsoport jelent meg a sikátorban. Leo felnevetett, és érméket vett
elő a zsebéből. Nagylelkű adomány lehetett, mert a gyerekek hangosan
énekelve, ragyogó arccal távoztak. Én azonban mozdulatlanul álltam, és
próbáltam feldolgozni, ami épp történt velem. A csörömpölésre
megrándult a hasam. Belecsúsztattam a kezem a kabátom alá, és ott volt
megint: egy apró lökés a tenyeremen. A kisbabám élt, és éreztem, ahogy
rúgkapál. Ez mindent megváltoztatott és valósággá tett.
- Mi a baj? - kérdezte Leo.
- Semmi - feleltem mosolyogva. - Csak most éreztem először, hogy
mozog a baba.
- Tényleg? Mutasd! - Úgy tűnt, nem érdekli, hogy az utcán vagyunk.
Becsúsztatta a kezét a kabátom alá, én pedig a megfelelő helyre
irányítottam. A baba újabb rebbenő mozdulattal reagált. Leo arcára
elragadtatott csodálkozás ült ki. - Ez valóság... - És a szeme mindent
elárult.

1939. november 12.

Ma összeszedtem minden bátorságomat, és elmentem a contessa
estélyére, hogy találkozzam a híres festőművésszel, Paul Kleevel. Imelda
közölte, hogy őt nem érdekli, és nem szereti Paul Klee munkásságát. Azt
hiszem, az igazság inkább az volt, hogy megismerkedett egy jóképű olasz
diákkal, és most, hogy Gaston hazament, gyakrabban találkozott vele. De
Henry, a drága, édes Henry azt mondta, hogy szívesen eljön. Az utóbbi
hetekben egyre több időt töltöttünk együtt. Azt hiszem, most már ó is
kezdett honvágyat érezni, és aggódott a háború fenyegető kísértete miatt,
ami ilyen messze az otthonunktól utolérhet minket Lelki könnyebbséget
jelentett számomra, hogy angolul beszélgethettem vele.
Az első sokk akkor ért, amikor felfedeztem, hogy túl szűk lett rám az
estélyi ruhám. Meg kell majd néznem, hogy át lehet- e alakítani. De nem
mehettem délutáni ruhában! Aztán úgy döntöttem, hogy biztosítótűkkel
fogom össze a rést, és majd ügyelek rá, hogy a rojtos vállkendőm
eltakarjon mindent, amit kell. Találkoztam Henryvel, és együtt mentünk a
Lidóra a vaporettóval. Imádkoztam, hogy Leo apja ne legyen ott, és még
inkább azért, hogy Leo ne jöjjön érte a hajóval. Mindkét kérésem teljesült.
Corsetti professzor volt ott két másik tanárral az akadémiáról, valamint a
brit konzul, Mr. Sinclair és a jó kedélyű pap, Trevisan atya. Természetesen
Vittorio is jelen volt, védelmezőén ácsorgott a grófnő mellett. Paul Klee
alig beszélt olaszul, és meglehetősen zárkózottnak tűnt, de a contessa a
tőle megszokott bájjal kicsalogatta a csigaházából. Az angolja már jobb
volt, én pedig azon kaptam magam, hogy Henryvel és a konzullal együtt
vele beszélgetek.
- Maguk szerencsések itt Velencében - mondta a festő. - Itt még nem
üldözik a zsidókat. Nekem el kellett menekülnöm Németországból, és
most Svájcban kell élnem, ahol biztonságban vagyok. Németországban
ránk támadnak, zsidókra, valahányszor kimegyünk az utcára. Betörik az
ablakainkat. Bezárják az üzleteinket. Nem tudunk munkát vállalni vagy
iskolába járni, és most éjszaka jönnek, és elvisznek bennünket. Contessa
Fiorito csodálatos asszony, ugye? Több barátomnak is segített
megszökni.
Franz is eljött az estélyre. Nem sokat láttuk mostanában, de
észrevettem, hogy figyelmesen hallgatta az angol nyelven folyó
beszélgetést. Vajon tényleg ő is német kém, ahogy Henry gyanította? Ezek
a napok mindenkit óvatossá tesznek.
Miután Paul Klee befejezte, a konzul félrehívott.
- Kedvesem, azt hiszem, komolyan meg kellene fontolnia, hogy
hazamegy, amíg lehet. Értesítették a konzulátust, hogy itt meg vannak
számlálva a napjaink, és készen kell állnunk arra, hogy egy pillanat alatt
távozzunk. Mostanáig Olaszország nem üzent hadat Nagy- Britanniának,
de barátsági egyezményt kötött Hitlerrel. Lehet, hogy a dolog csak idő
kérdése.
- Köszönöm! - mondtam. - Megfontolom a dolgot. Franciaország
egyelőre békésnek tűnik, és még járnak a vonatok.
- De ez egyik napról a másikra megváltozhat. Hitler határozottan
készen áll arra, hogy meghódítsa Európát. Le fog csapni, amikor eljön az
ideje, és amikor lecsap, villámgyorsan fog cselekedni. Ezért arra kérem,
hogy ne várjon, amíg túl késő lesz.
Ismét köszönetét mondtam neki, és örültem, amikor megjelent Josef
egy szendvicsekkel megrakott tálcával. Hány ember sürgetett már, hogy
menjek haza? Mindenki, akivel találkoztam. És mégis, ha Németország
megszállja Nagy- Britanniát, nem lenne jobb nekem itt Velencében, egy
olyan városban, amit senki sem merne lebombázni? A kendőmmel
gondosan eltakarva a biztosítótűket, baleset nélkül túléltem az estét, és
biztonságban hazaértem a vaporettóval. Henry, az örök úriember,
hazakísért.
- Felhívnálak egy forró italra, de a házinénim azt mondta, hogy nem
fogadhatom úriemberek látogatását - mondtam. Ezen jót nevetett.
- Aligha hiszem, hogy én úri látogatónak minősülnék, de hízelgő, hogy
a signora úgy gondolja, veszélyt jelenthetek a becsületedre.
 30. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. november 21.

Az iskolában egy hirdetmény lógott a táblán, hogy nem lesz tanítás, mert
ma van az Egészség Madonnájának ünnepe, és valószínűleg mindannyian
misére akarunk menni. Abból, amit hallottam, a legtöbb diáktársam ezt
inkább szabadnapnak tekintette, mintsem vallási ünnepnek. A
háziasszonyom viszont teljes lázban égett.
- Az év egyik legszentebb napja - mondta. - Eljön velem a
zarándoklatra? Ma este misére megyek. Gyönyörű, amikor sötét van.
- Hol lesz? - kérdeztem.
Úgy nézett rám, mintha teljesen hülye lennék.
- Természetesen az Egészség Madonnája- templom- ban. Maga is
ismeri. Az a nagy templom a fehér kupolával a Dorsoduro csúcsán. Külön
hidat építenek erre a napra. Egy hajóhidat a Canal Grande fölött. És
mindenki gyertyát visz a kezében. Ezen az ünnepen megköszönjük a
Madonnának, hogy megkímélte a várost a pestistől.
A pontonhíd szó el is döntötte a dolgot. Nem akartam megkockáztatni,
hogy még egyszer ilyen módon keljek át a csatornán, még akkor sem, ha
ez rövidebb út lenne, mint tavaly nyáron a giudeccai. Tudtam, milyen
veszélyeket rejtenek a hajóhidak.
- Nagyon köszönöm, de nem megyek magával a misére - mondtam. -
Majd az Akadémia hídról nézem a menetet
A signora felsóhajtott.
- Hát soha nem lesz magából jó katolikus? A gyóntatom azt mondja,
nem igyekszem eléggé, hogy megmentsem a lelkét.
 - Biztos vagyok benne, hogy maga jó példát mutat, signora. Csak épp
nekem megvan a saját vallásom.
- Anglikán egyház, azt mondja? - Lesújtó pillantást vetett rám. - Az egy
renegát vallás, ami szembeszállt az egy és igaz pápával.
- De legalább mindketten keresztények vagyunk - jegyeztem meg.
Erre csúnyán szipogott.
- És ami a ma esti étkezést illeti, meghívott vacsorázni a barátnőm, az
özvegy signora Francetti az utca túloldalán. Hagyhatok itt magának...
- Nem szükséges - feleltem, mielőtt befejezhette volna. - Majd keresek
valami ennivalót. Biztos vagyok benne, hogy ünnepnap lévén lesznek
ételeket árusító bódék.
- Rengeteg - válaszolta, és ismét rosszalló tekintettel nézett rám. -
Akadnak emberek, akik karneválnak tartják ezt a napot, nem pedig szent
ünnepnek.
Mivel úgy tűnt, hogy kevés diáktársam tervezi, hogy részt vesz az órán,
nem akartam én lenni az egyedüli. Arra gondoltam, hogy talán áthajózom
az egyik szigetre, de az időjárás keresztülhúzta a tervemet. Egész délelőtt
zuhogott az eső. A háziasszonyom kinézett az ablakon, sóhajtott, majd
keresztet vetett.
- Micsoda eső a Madonna ünnepén! Sosem láttam még ilyet. Ez rossz
jel, nem igaz?
- Talán eláll, mire besötétedik - biztattam.
- Imádkozzunk, hogy ne legyen acqua alta, amíg a misén vagyunk -
sopánkodott. - Az emberek a legjobb ruhájukban lesznek. Nem akarnak
hazafelé vízben gázolni.
- Gázolni? - kérdeztem, nem jól értve az olasz szót.
Signora Martinelli bólintott.
- Néha ilyen magasra feljön a víz - mutatta a combja közepét. -
Általában csak bokáig ér, de sosem lehet tudni. Sokat kell imádkoznunk,
hogy ezen a különleges ünnepen Isten távol tartsa a vizet.
Isten meghallgatja az árvizekkel kapcsolatos imákat?, töprengtem. A
hírekben minden évben beszámoltak olyan falvakról, amiket elsodort a
víz, némelyikben feltehetően jó keresztények éltek. Nem tudtam elhinni,
hogy Isten aktívan irányítja az időjárást, különben örökös napsütés lenne
Vatikánváros és örökös eső a kommunista Oroszország felett. Ezen a
gondolaton mosolyognom kellett.
Alkonyaikor megjelent a háziasszonyom a legjobb kalapjában és
kabátjában, esernyővel a kezében, „arra az esetre, ha Isten nem látná
jónak, hogy megakadályozza az esőt”.
- Elkísérem, és viszem az esernyőjét - ajánlkoztam. - Hiszen a gyertyát is
tartania kell.
- Már ha a gyertya ilyen időben égve marad - jegyezte meg
csalódottsággal a hangjában. - Lehet, hogy nem gyújtunk gyertyát, amíg
be nem lépünk a templomba. De szívesen veszem a társaságát, legalább
a hídig.
Így hát együtt sétáltunk, csatlakozva a zajos tömeghez. Néhányan
edényekbe és lámpásokba tett gyertyát vittek, amik pislákoló fényt
vetettek az utcák komor házfalaira. Elhaladtunk a Szent Móric- és a
Liliomos Szűz Mária- templom mellett, és rátértünk a Szent Márk térre
vezető Calle Largára. Ezután átkeltünk egy kis csatornán, és a Canal
Grande felé fordultunk. Az út mentén itt már léggömböket, játékokat,
valamint különféle édességeket árultak, sőt még fagylaltot is, bár nem
tudtam elképzelni, ki akarna fagylaltot egy ilyen hideg, zord estén. A
keskeny utca végén ott volt előttünk a pontonhíd, a túloldalon pedig az
Egészség Madonnája- templom. A téren és a fákon fényfüzérek voltak
kifeszítve. Vadul táncoltak a lagúna felől fújó szélben. A tömeg libasorban
kelt át a hídon, a gyertyáik fénye fel- alá hullámzott, ahogy vonultak.
A háziasszonyom meglátta néhány ismerősét. Búcsúzóul bólintottam
neki, aztán néztem, ahogy beáll a sorba, hogy átkeljen a csatornán. A
templomból már énekszó hallatszott, a hangok visszhangoztak a nagy
térben. Nagyon megható volt az egész, és kísértésbe estem, hogy
mégiscsak csatlakozzam hozzájuk, de nem vonzott a gondolat, hogy
ennyi emberrel összezsúfolódjam, vagy hogy egy órán át álldogáljak.
Álltam az árnyékban, és már éppen indulni készültem, amikor
megpillantottam egy szolgát, aki lámpást vitt egy rúdon. Mögötte pedig
egy jól öltözött társaságot láttam. Ahogy elhaladtak egy utcai lámpa alatt,
felismertem őket. Da Rossi gróf ment elöl, bő köpenyében úgy nézett ki,
mint valami reneszánsz pátriárka, mögötte pedig Leo lépkedett
Biancával, aki egyik kezével elegáns, piros esernyőt tartott a feje fölött,
míg a másikkal Leo karjába kapaszkodott.
A pillanat hirtelen elvesztette a varázsát. Megfordultam, beleolvadtam
a sötétségbe, és hazamentem. Még ahhoz sem volt kedvem, hogy egy
nyitva tartó trattoriát keressek. Csináltam magamnak egy sajtos
szendvicset és egy csésze teát. Mit keresek én itt?, kérdeztem magamtól.
Ez őrültség. Inkább nézzek szembe anyám rosszallásával, a falusi
pletykákkal, a nagynéném megvetésével, mint hogy csapdába essek egy
olyan helyen, ahol nincs családom, nincs senkim.
1939. december 3.
Visszavonhatatlanul beköszöntött a tél, de én ennek ellenére még mindig
itt vagyok. A fesztivál óta viharos szél fuj és zuhog az eső. Este vizet
forralok, hogy megtöltsem a kőből készült meleg vizes palackot, amit
vettem, és mellé kucorodom, remélve, hogy meleget ad az ágyban.
Megjelentek a karácsony első jelei: a Rialto piacon már diót és mandarint
árulnak, az utcasarkokon forró gesztenyét kínálnak az árusok.
Valahányszor arra járok, olyan csábító az illata, hogy mindig veszek egy
kis zacskóval, és a zsebembe teszem, hogy melengesse a kezem.
A háziasszonyom elmondta, hogy a karácsony hivatalosan december 8-
án, a szeplőtelen fogantatás ünnepével kezdődik, ami itt ünnepnap. Ez
eléggé összezavart: hogyan eshetett teherbe Mária nyolcadikén, és
szülhetett három héttel később? De aztán kiderült, hogy Mária
megfoganását ünnepük, nem Jézusét. Ez a vallás annyira bonyolult! És
persze mindenre van egy szent. A háziasszonyom más szenthez
imádkozik a fájós háta miatt, és máshoz azért, hogy jól sikerüljön a
süteménye. Ó úgy tekint rájuk, mint Jézus kis segítőire.
- Miért kellene az Urat ilyen apróságokkal zaklatni? - mondta. - Erre
valók a szentek.
Kíváncsi vagyok, melyik szent felelős a szülésért. Lehet, hogy
szükségem lesz a segítségére. Csak most kezd derengeni előttem, hogy
bele is lehet halni a szülésbe. És hogy hihetetlenül fájdalmas. És hol
fogom megszülni a babát? Lesz velem valaki? Vacsora közben a
háziasszonyomra pillantottam. Mit fog gondolni, ha megtudja? Rájöttem,
hogy az a legnehezebb az egészben, hogy nincs kivel ezt megbeszélnem.
Se rokon, se barátnő. Nem mintha valaha is megbízhattam volna
anyámban, de talán a húgomban, Winnieben igen, ha nem ment volna
Indiába. Ekkor eszembe jutott Imelda és a contessa, de egyszerűen nem
tudtam elképzelni, hogy megnyíljak előttük, hogy terheljem őket a
gondjaimmal. Gondolom, ez az évekig tartó magányból fakad.

1939. december 8.
A szeplőtelen fogantatás ünnepe
Rájöttem, mire gondolt a háziasszonyom. Ma szünnap van az ünnep
miatt. Találkoztam Henryvel, aki kezd igaz barátom lenni, sétáltunk a
városban, és néztük, ahogy az emberek karácsonyi díszeket raknak az
ablakokba. A Campo San Pólón karácsonyi piacot rendeztek, ahol
muranói üvegből készült karácsonyfadíszeket, Svájcból és Ausztriából
származó faragott fajátékokat és rengeteg finom édességet árultak.
Rettentően elfogott a honvágy. Nem mintha a karácsony nálunk izgalmas
ünnep lett volna. Volt egy kis fánk, papírláncokkal és üveggömbökkel
feldíszítve. Elmentünk az éjféli misére a templomunkba. Karácsonyi
vacsorára sült csirkét ettünk, mert a pulyka túl nagy volt kettőnknek.
Anyám karácsonyi pudingot készített, benne ezüst hárompennysekkel.
Pukkantóst húztunk, papírkalapot tettünk a fejünkre, és a rádióban
meghallgattuk a királybeszédét. Igazából nem sok, de most a mindent
jelentette nekem.
Még mindig hazamehetek. A szavak bekúsztak a tudatomba.
- Csak most kezdtem felfogni, hogy nem leszek otthon karácsonykor. -
Henry különös módon visszhangozta a gondolataimat.
- Én is - értettem egyet.
- Szerintem haza kellene menned, nem gondolod? - mondta. - Még én is
azt fontolgatom, hogy hazautazom, amíg még vannak hajójáratok az
Atlanti- óceánon. A németek nem mernének megtorpedózni egy amerikai
hajót, mert ezzel az Államokat is bevonnák a háborúba.
- Gondolkodom rajta.
- Menj, amíg lehet! Úgy tűnik, Európának ezen a részén még nem
folynak igazi harcok. Németország még mindig Lengyelországgal van
elfoglalva. Lefogadom, hogy át tudsz menni vonattal Franciaországon.
Még mindig kapsz postát otthonról, ugye?
- Igen - bólintottam. - A minap kaptam egy levelet otthonról.
Hortensia nénitől jött, aki különösen szigorúan fogalmazott. Nem múlik
el nap, hogy édesanyád ne aggódna érted, írta. Nem értem, miért vagy
ilyen önző, és miért helyezed a saját örömödet drága édesanyád jólléte elé.
Lehet, hogy Velence jelenleg nagyszerű hely arra, hogy átvészelj egy
háborút, de mi lesz, ha az ellenséges vonalak mögött rekedsz? Mi lesz, ha
fogságba esel? Szegény édesanyád mindennap ilyesmin töpreng.
Különösen nehéz neki, hogy a kedves húgod Indiában ragadt, bármelyik
pillanatban megszülethet a gyermeke, a férje meg ki tudja, hol van a brit
hadsereggel. Kérlek, térj észhez, és gyere haza, mielőtt túl késő lenne!
Szerető nagynénéd, Hortensia Browning
Fogalmam sem volt, mit válaszoljak a levélre, vagy milyen hihető
indokot találjak ki a maradásomra. Amellett, hogy szégyent hoztam a
családomra, a dolognak volt egy pénzügyi része is. Ha hazatérnék, nem
lenne ösztöndíjam, nem lenne munkám, és nem tudnék pénzt adni
anyámnak. Elintéztem, hogy az ösztöndíjam felét minden hónapban
utalják át a bankjába. Azt a pénzt, amit Leo letétbe tett nekem,
félretehetem, jövő szeptemberben újra munkába állhatok az iskolában,
és senki sem tud meg semmit.
- Én is most kaptam egy szigorú levelet anyámtól - mondta Henry. - Egy
erősen bűntudatkeltő levelet. Mi van, ha valami szörnyűség történik
velem? Nem bírná elviselni, hogy elveszítse az egyetlen fiát.
- Akkor hazamész?
- Nagyon szeretném befejezni itt a tanévet. Ha a dolgok rosszabbra
fordulnak, valószínűleg meggondolom magam. De amíg Németország
keleten folytatja a hódításait, és Anglia nem sokat tesz ellene, addig azt
hiszem, viszonylag biztonságban vagyunk.
- Gondolod, hogy Olaszország kimarad ebből? - kérdeztem.
- Biztosan. Mussolininek nincs megfelelő hadserege vagy fegyverzete
ahhoz, hogy érdemben részt vegyen benne. Boldogan elfoglalja Albániát,
elhiteti a népével, hogy jelentős hódító, de Nagy- Britanniával nem
szállna szembe.
- Remélem, igazad van - mondtam. Felnéztem az égre. - Azt hiszem,
jobb, ha elindulunk visszafelé, nem? Mindjárt megint esni fog.
- Ez az istenverte eső - jegyezte meg Henry. - Szegény emberek, akik a
standjaikat építik. Remélem, nem megy tönkre minden.
- Gondolom, már hozzászoktak. Úgy látszik, itt rettentően sokat esik.
Henry nevetett.
- Angliából jöttél. Ott nem esik állandóan?
- Gyakran, de nem ilyen özönvízszerűén. Amikor itt esik, az olyan,
mintha megnyílna az ég.
Ahogy kimondtam, valóban zuhogni kezdett. Futva kerestünk
menedéket a legközelebbi templomban. Az előcsarnokban éppen egy
betlehemet állítottak fel, valósághű istállóval és szinte életnagyságú
szobrokkal. Nemcsak Mária és József volt ott, hanem rengeteg pásztor és
olasz paraszt az állataikkal, meg árujukat cipelő kereskedők. Nagyon
meghatónak találtam.
Vártunk egy darabig, de nem úgy tűnt, hogy egyhamar eláll az eső.
- Van egy trattoria a sarkon - mondta Henry. - Átrohanhatnánk, és
ehetnénk valamit.
- Jó ötlet.
Sikerült megkerülnünk a teret anélkül, hogy túlságosan eláztunk volna,
és mindketten rendeltünk egy tál minestronét, ami kellemesen
felmelegített bennünket. Rettentően örültem, hogy végre újra élvezem az
ételeket. A leves után kávé és sütemény következett, és az eső még mindig
nem csendesedett. Ekkor hangos szirénaszóra lettünk figyelmesek, ami
harsogva szólt a város fölött.
- Mi ez? - kérdeztem.
 - Acqua alta! - kiáltotta egy férfi a szomszéd asztalnál, izgatottan
hadonászva. Sietve felállt, néhány érmét az asztalon hagyott, és kabátját
a fejére húzva ki rohant.
- Ez meg mit jelent? - tudakolta Henry.
- Azt hiszem, azt jelenti, hogy néhány utcát elönt a víz. Haza kellene
mennünk, amíg még lehet.
Henry bólintott. Ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse ki a számlát.
- Rendben hazajutsz? - kérdezte.
- Nem lesz semmi bajom. Gondolom, még jár a traghetto - feleltem.
Így hát elváltunk egymástól. Az esőkabátom és a sálam hamarosan
teljesen átázott. Feltámadt a szél, és különböző irányokba hordta az esőt,
ami először az arcomba csapott, majd a tarkómat csépelte. Elértem a
traghetto kikötőjét, de a gondolát kikötve és letakarva találtam.
- A fenébe! - motyogtam. így hosszú gyaloglás várt rám az Akadémia
hídig, hogy átkelhessek a Canal Grandén.
Egyre bosszúsabb lettem, mivel Velencében nincs olyan, hogy egyenes
útvonal. Vissza kellett mennem arra, amerről jöttem, hogy átkelhessek
egy csatornán, aztán állandóan balra vagy jobbra kellett fordulnom,
ahelyett, hogy egyenesen előre mentem volna. Végül elértem az
Akadémia hidat, ahol a széllel és az esővel is meg kellett küzdenem,
miközben a korlátba kapaszkodva felkapaszkodtam az ötven
lépcsőfokon, majd lefelé a másik oldalon. Mire leértem a kis piazzára, azt
már elárasztotta a víz. Belegázoltam a jeges hullámokba, éreztem, ahogy
a bokámat nyaldossák. Mások úgy keltek át vízen, mintha ez csupán egy
kisebb kellemetlenség lenne. Egy nő megrakott bevásárlókosarat cipelt,
egy másik babakocsit tolt, a gyerek éppen csak a víz szintje fölött feküdt.
Most már annyira fáztam, hogy csillapíthatatlanul reszkettem. Feltűnt
előttem a Campo Santo Stefano. Már nem volt túl messze. Megbotlottam
egy láthatatlan csatornában, és arccal a jeges vízbe zuhantam volna, ha
egy arra járó férfi nem kap el, és nem állít talpra. Egy bár mellett
elhaladva csodálkozva láttam, hogy férfiak ülnek a székeken, isznak és
dohányoznak, miközben alattuk csobog a víz. Úgy tűnt, hogy senki más
nem törődik túlságosan az emelkedő árral.
 - Madonna! - kiáltotta signora Martinelli, amikor beléptem a lakásba, és
a csöpögő ruhámban megálltam az előszobában.
- Ne haragudjon! - szabadkoztam. - Össze vizezem a padlóját. -
Megpróbáltam kigombolni a kabátomat, de az ujj aim elgémberedtek a
hidegtől.
A háziasszonyom odasietett hozzám.
- Szegény gyerek - mormogta, és elkezdte kigombolni a kabátomat. -
Tegyük a fürdőkád fölé, hogy megszáradjon. És a cipőjét is. Tehát máris itt
van az acqua alta, ugye?
- Igen. Az egész Santo Stefanót elárasztotta a víz.
Levette a kabátomat. Alatta a ruhám ugyanúgy csurom víz volt.
- Vegyük le a többi holmit is - mondta, és elkezdte a fejemen át lehúzni
a pulóveremet. Olyan gyenge és kimerült voltam, hogy hagytam. Túl
későn ismertem fel a veszélyt. A signora lehúzta a szoknyám cipzárját, és
ahogy az a földre hullt, meglátta az alsószoknyámat, ami most már
szorosan feszült a domborodó hasamon.
Nagyot nézett.
- Dió mio! Mit látok? Jól látom? Ez az, amire gondolok? - kérdezte éles
hangon. Ujjával a hasamra bökött. - Egy bambino van benne?
Bólintottam.
- Azért engedtem be a házamba, mert azt hittem, hogy maga egy
tisztességes nő. - Szinte kiköpte a szavakat. - Nem egy szajha. Nem egy
utca rongya.
- Nem vagyok az, signora. Higgye el, rendes nő vagyok! - bizonygattam.
- Egyetlenegyszer követtem el hibát egy férfival, akit szeretek, és aki nem
vehet feleségül.
- Házas férfival csinálni házasságtörés. A házasságtörés pedig halálos
bún - jelentette ki a háziasszonyom hidegen. - Ha anélkül hal meg, hogy
meggyónná, egyenesen a pokolba kerül az örökkévalóságig.
Nem tudtam, mit mondjak. Még mindig ott álltam reszketve.
- Vennem kell egy forró fürdőt - nyögtem ki végül. - Különben
megfázom.
- Elköltözik innen - közölte signora Martinelli.
 - Azt akarja, hogy elmenjek? Most? - Rémülten bámultam rá.
- Én jó katolikus vagyok. Ilyen időben nem küldöm el. De azt akarom,
hogy amint talál egy másik szobát, távozzon! Nem hagyhatom, hogy a
szomszédaim megtudják, hogy egy efféle személyt szállásoltam el. Mit
szólnának hozzá? Engem hibáztatnának, amiért egy ilyen embert
beengedtem a házamba. Nem tudnám elviselni a mutogató ujjakat, a
suttogást, az elítélő tekinteteket.
- Rendben - mondtam eltökélten. - Elmegyek, és sajnálom, ha
keserűséget okoztam magának. Higgye el, nekem is bőven kijutott belőle.
Nem mehetek haza anyámhoz, mert nem akarok szégyent hozni rá.
Azt hittem, ez talán majd egy kicsit megenyhíti, de tévedtem.
- Jobb lesz, ha megfürdik - jelentette ki. - Ha megbetegszik, még nekem
kell gondoskodnom magáról.
Ezzel kitrappolt a konyhába, becsapva maga mögött az ajtót.
Bementem a fürdőszobába, és olyan ideges voltam, hogy túl gyorsan
kapcsoltam be a vízmelegítőt, aminek a rettegett robbanás lett a
következménye, amit signora Martinelli dörömbölése követett az ajtón.
- Most meg felgyújtja a házamat! - kiabálta. - Azt akarom, hogy tűnjön
el innen!
Teleengedtem a kádat, beleereszkedtem a forró vízbe, és éreztem,
ahogy az élet visszatér az elgémberedett végtagjaimba. De még mindig
reszkettem. Mit fogok csinálni? Egy dolog teljesen világos volt az iménti
jelenet után, mégpedig az, hogy nem mehetek haza. A signora
tekintetében, vádaskodásában anyámat láttam, aki pontosan ugyanezt
mondaná. Hogy szégyent hozok rá, miközben egy pillanatig sem gondol
arra, hogy én min mehetek keresztül. Mire kiszálltam a fürdőből, már
nyugodtabb voltam. Keresek egy másik szobát. A városban rengeteg
kiadó szoba akad. Az akadémián biztos van egy lista. Aztán arra
gondoltam: Vajon akarok- e egy másik házinénit, aki talán ugyanúgy érez,
mint a signora? Miért nem keresek magamnak egy kiadó lakást? Leo pénzt
utalt nekem egy számlára. Abból futja egy saját kis lakásra. Az ötlet
vonzónak tűnt. Nem kellene többé lábujjhegyen ki- be járkálnom, nem
kellene többé udvariasan leülnöm a vacsorához, amikor semmi kedvem
enni, és nem kellene többé elviselnem, hogy egy macska a
legkülönösebb órákban bukkan fel a szobámban.
Aztán tovább vittem a gondolatot. Leo kereshetne nekem egy helyet.
Felajánlotta, hogy segít. Segíteni akar. Jobban ismeri a várost, mint én, és
talán tud egy megfelelő lakást. írtam neki egy üzenetet, és megkértem,
hogy találkozzunk az akadémiánál, a szokásos helyen. Reggel majd
postára adom, már ha el tudom hagyni a házat. Kikukkantottam az
ablakon, de csak vizet láttam odalent. Semmi sem utalt arra, hogy hol
végződik a csatorna, és hol kezdődik a mellette futó sétány. Rájöttem,
hogy ez bizonytalanná teszi a ki merészkedést. Nagyon könnyű lenne a
szárazföldről belelépni a csatornába.
Ám reggelre az apállyal a víz is visszahúzódott. Az utcákat csúszós sár
és hínár borította, de legalább a postaládáig, majd az óráimra eljutottam.
Signora Martinelli kitett nekem egy zsemlét és egy szelet sajtot, ő maga
azonban sehol sem volt, így anélkül távoztam, hogy szembe kellett volna
néznem vele, aminek örültem. Rájöttem, hogy Leo csak másnap kapja
meg az üzenetemet, ezért arra használtam az ebédidőmet, hogy
elmentem egy ruhaboltba, és vettem egy nagy kabátot meg egy kötött
szoknyát, ami velem együtt nyúlik. Ha majd saját lakásom lesz,
megpróbálok varrni magamnak, mivel a piacon olcsó a ruhaanyag.
Este ugyanez volt a helyzet: hideg hús és kenyér kikészítve, de a
háziasszonyomnak nyoma sem volt. Annyira megdöbbentem, hogy alig
tudtam enni. Itt volt egy nő, aki mindeddig barátságosan viselkedett
velem. Mintaszerű bérlő voltam, semmi zaj, semmi látogató, semmi
éjszakai kimaradás, és segítettem a házimunkában. De szerinte örök
kárhozatra voltam ítélve, és ezért nem érintkezhetett velem, nehogy a
bűnöm valahogyan beszennyezze. Örültem, hogy én nem így
gondolkodom Istenről vagy a vallásról.
 31. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. december 9.

Másnap még mindig esett az eső. A dagály miatt ismét acqua alta volt, így
pocsolyákon és hínárfoltokon kellett átvergődnöm az akadémiáig. De
amikor a délelőtti órák után kiléptem az esőbe, ott találtam Leót egy nagy
fekete esernyő alatt.
- Ciao, bella! - Hozzám hajolt, és arcon csókolt.
- Ezt nem szabadna - tiltakoztam. - Megláthatnak.
- Mi, olaszok mindenkit megcsókolunk. Nem jelent semmit. Együnk
valamit?
- Rendben. Menjünk valami csendes helyre, ahol beszélgethetünk.
- Jó. Gyere az esernyő alá! Van hely kettőnknek.
Bebújtam az ernyője alá, ahol erősen éreztem a közelségét, a
leheletének melegét a hideg arcomon.
- Szóval átélted az első acqua altádat? Remélem, nem kapott el idekint.
Nagyon gyorsan fel tud jönni.
- Elkapott, és eláztam. A traghetto nem járt a viharban, és egészen a
hídig kellett gyalogolnom.
- Szegénykém.
- Szegényebb, mint gondolnád - mondtam. - A házinénim nagyon
gondoskodó volt, és segített levenni a vizes ruháimat, aztán meglátta a
hasamat, és dühbe gurult. Azzal vádolt, hogy könnyű nő vagyok, és
közölte, hogy azonnal ki kell költöznöm a szobából.
- Dió mio! - kiáltotta Leo. - De hát ez nem olyan rossz, ugye? Szeretnél
egy saját otthont, miközben a szülésre készülsz.
 Eddig nem igazán engedtem meg magamnak, hogy ezen túl sokat
gondolkodjam. Vajon otthon szülnék? Kórházban? És ha örökbefogadásra
kerülne sor, azonnal elvennék tőlem a babát?
- Ne aggódj! - Leo átvette az esernyőt a másik kezébe, és átkarolt. -
Találok neked egy jó helyet, ahol lakhatsz. Egy olyan helyet, ahol boldog
lehetsz, jó?
- Az csodálatos lenne - bólintottam.
- Adj egy- két napot, és majd meglátom, mit tehetek. - Megállt egy
meglehetősen elegánsnak tűnő trattoria előtt, és bevezetett. Ezután
spagettit ettünk kagylómártással, borjúszeletet, desszertnek pedig
piskótát forró csokoládémártással. Az utolsó falatig mindent eltüntettem,
közben rájöttem, hogy az elmúlt huszonnégy órában szinte semmit sem
ettem. Jó lenne főzni magamnak, gondoltam. Azt ehetnék, amit akarok,
finom, tápláló ételeket, ahogy az orvosjavasolta.
Reménnyel telve és felvillanyozva mentem vissza a délutáni óráimra.
Henry leült mellém.
- Láttalak egy férfival - mondta. - Csak egy barát?
- Csak egy barát. Miért, féltékeny vagy? - ugrattam vigyorogva.
Elpirult, én pedig rájöttem, hogy talán valóban ez az igazság. Erre nem
számítottam. Körülbelül hat évvel lehetett fiatalabb nálam. És soha nem
bátorítottam. De aztán rájöttem, hogy talán mégis. Kerestem a
társaságát, hogy elmenjünk enni, hogy a szabadnapokon együtt
csináljunk programot, főként azért, mert barátságos és veszélytelen volt,
és élveztem, hogy angolul beszélhetek vele.
Most nem tudtam, mit mondjak.
- Találnod kellene magadnak egy korodbeli, kedves olasz lányt -
böktem ki végül.
- Ezt úgy mondod, mintha te nagymama lennél. Nincs olyan nagy
korkülönbség köztünk. Én huszonnégy éves vagyok, te pedig...?
- Harminc - mondtam. - Gyakorlatilag középkorú.
- Nem számít. Szerintem gyönyörű vagy. És kedves. Ez tetszik.
Ó, istenem! Hogy mondhatnám el neki az igazat? Teljesen letaglózná.
Úgy tűnt, hogy az egész életem egy aknamező, ahol nem akartam senkit
sem cserben hagyni.

1939. december 13.

Leo ebédidőben várt rám, hogy elmondja, megtalálta a számomra
tökéletes lakást.
- Itt van Dorsoduróban - újságolta. - így nem kell átmenned azon a
rémes hídon szélben és esőben. És messze van azoktól a helyektől is,
amerre a családom jár. És nagyon szép. Tetszeni fog neked.
Elvezetett a sziget másik oldalára. Ahogy sétáltunk, meglepődve
láttam, hogy néhány ház előtt szalmát helyeztek el. Nem sokat, néha a
küszöbön, néha pedig kosarakban.
- A szalma valamiféle védekezés az acqua alta ellen? - kérdeztem,
amivel megnevettettem Leót.
- Szent Luca szamarának szánják.
- Micsoda?
Miért lepődőm meg mindenen, ami ebben a városban történik?
- Ma van Szent Luca napja. Számunkra fontos nap, mivel a csontjait itt
őrzik az egyik templomban. A kisgyerekek úgy hiszik, hogy ajándékokat
hoz, ezért szalmát tesznek ki a szamarának. És van egy különleges
tésztaételünk, amit csak ezen a napon készítünk. - Szünetet tartott. -
Látod, mi itt nagyon is szeretjük a hagyományokat. Szeretjük a
szentjeinket.
- És te? - kérdeztem. - Te is szereted őket?
- Természetesen. Ki más beszélne az érdekünkben Istennel?
Nem mondtam semmit, de rájöttem, hogy valószínűleg soha nem
fogom megérteni ezt. Viharos, hideg szél fogadott minket, ahogy kiértünk
a Zatterére, a part mentén futó útra. Nagyon jól emlékeztem arra, amikor
a ponton-hídon átkeltünk Giudeccára. Most szinte kihalt volt a széles
sétány. Balra fordultunk, és elhaladtunk egy impozáns templom mellett.
- A jezsuiták mindent remekül csinálnak - jegyezte meg Leo. - Nem
spórolnak a költségekkel.
 Végül, már majdnem a sziget csúcsánál, megállt egy magas és igen
impozáns, sárgára festett, kék spalettás ház előtt.
- Ez? - kérdeztem, a három márványlépcsőre nézve, ami az
oroszlánfejes kopogtatóval díszített kapuhoz vezetett. - Ki lakik itt?
- Most épp senki. Az épület a családomé. Az alsó emeleteken irodák
vannak, de jelenleg nemigen használják, mivel a legtöbb üzletünket
átköltöztettük a kikötőben lévő épületünkbe. De gyere, hadd mutassam
meg!
Elővett egy nagy kulcsot, és kinyitotta a kaput. Homályos előcsarnokba
léptünk, ahová csupán egy több emelettel feljebb lévő tetőablakon átjött
be némi fény, ami olyan érzést keltett, mintha egy akváriumban lennénk.
Márványlépcső kanyargóit felfelé. Leo mutatta az utat. A következő
lépcsősor már kevésbé volt lenyűgöző, egyszerű fából készült.
- Elnézést a lépcső miatt - szabadkozott Leo - , de legalább nyugalmad
lesz.
Egy sötét lépcsőpihenőn álltunk meg, és Leo körbe- tapogatózott a
villanykapcsoló után. Amikor felkapcsolta a lámpát, több ajtót láttam, de
ő azt nyitotta ki, amelyik mintha egy seprű szekrénye lett volna.
- Látod? - Belépett egy kis folyosóra, ami tele volt kacatokkal, majd
kinyitotta a végében lévő ajtót. - Az épületet a régi időkben tervezték,
amikor még virágzott a csempészet, és az embereknek időnként el kellett
tűnniük. Több ilyen titkos lakás is van a városban. A legtöbben azt hiszik,
hogy csak a tetőre vezet, mert ez áll az ajtón. Gyere!
És elindult felfelé a negyedik lépcsőn, ami rendkívül keskeny volt. Egy
nagy szobába érkeztünk, és nekem elakadt a lélegzetem. Az ablakokból
csodálatos kilátás nyílt a szemben lévő Giudeccára, San Giorgio Maggiore
szigetére, sőt még a Szent Márk- medencére is rá lehetett látni.
- Jó lesz? - kérdezte Leo, és elégedettnek tűnt az arcomat látva.
- Csodálatos.
- Nézd! Hátul van egy fürdőszoba, egy kis konyha és egy hálószoba. Az
ágyban nem vagyok biztos. Valószínűleg már régóta nem használták.
Majd hozatok egy újat.
 Kinyitott egy ajtót, és egy aprócska hálószobát láttam, amiben épp
csak az ágynak és egy komódnak volt elegendő a hely.
- És minden mást, amire szükséged lehet - mondta, és visszatért a
nappaliba. - Nem tudom, menyire meleg a hálószoba. Van ugyan kályha,
de ahhoz szénre lesz szükség.
Most vettem csak észre a bútorokat. Egy pár brokát- huzatú fotel. Egy
asztal és két díszesen faragott szék, az ablaknál pedig egy gyönyörű
íróasztal. Körülnéztem.
- Hogyan lehet fűteni?
- A kályhával a sarokban - mutatott Leo arra a fajta porcelánkályhára,
amilyen a házinénimnek is volt. Az első gondolatom az volt, hogy hogyan
fogom felcipelni a szenet a negyedik emeletre.
- Odakint van egy csiga - mondta. - Beleteszed a szenet a vödörbe, és
már jön is felfelé. De ne aggódj! Nem neked kell majd csinálnod.
- Hogyhogy?
- Felfogadtam egy asszonyt. Francesca a neve. Az egyik alkalmazottunk
édesanyja. Helybéli nő. Hozzászokott a kemény munkához, és munkára
van szüksége, mivel a férje nemrég halt meg. Hat gyereke van.
Gondoskodni fog rólad. Megmondod neki, hogy mit szeretnél, és ő
megteszi, főz, takarít, bevásárol. Bármit, amit akarsz. Azt hiszem, boldog
leszel itt, ugye?
Nem tudtam levenni a szemem a látványról.
- Igen, azt hiszem, az leszek - feleltem. Aztán a gyakorlatias oldalam
vette át az irányítást. - De nem túl magasa bérleti díja?
Leo nevetett.
- Nincs bérleti díj. A tiéd.
- Micsoda?
- Neked adom. Beszéltem az ügyvédünkkel, aki készít egy
kilencvenkilenc évre szóló bérleti szerződést erre az emeletre. Mostantól
a tiéd. Maradj, ameddig csak akarsz, vagy menj el, tudva, hogy bármikor
visszajöhetsz!
- Leo, én nem is tudom, mit mondjak - motyogtam, és féltem, hogy
elsírom magam.
 - Cara mia, ez a legkevesebb, amit tehetek - mondta gyengéden. - És
önzőség is. Szeretnék egy helyet, ahol meglátogathatlak.
Ez megkongatta a vészharangot a fejemben. Szerettem volna találkozni
vele, de...
- Leo, meg kell értened, hogy nem leszek a szeretőd - mondtam.
- De cara...
Egy lépéssel távolabb húzódtam tőle.
- Hát nem ezt csinálják a gazdag férfiak? Vesznek egy szép lakást, hogy
akkor látogathassák meg a szeretőjüket, amikor csak akarják? Nagyon
kényelmes.
Megérintette a karomat.
- Nem, Julietta. Hidd el, nem ez volt a szándékom! Őszinte leszek.
Szeretnék újra szeretkezni veled. De ha te nem akarod, hát legyen. Közeli
barátok maradunk. A lakás a tiéd, mert te vagy a gyermekem anyja.
Szeretném, ha biztonságban lennél és meglenne mindened. – Gyengéden
megszorította a karomat. - Kérlek, ne légy mérges! Tisztességesek a
szándékaim.
Olyan bizonytalan helyzetben voltam, hogy muszáj volt hinnem neki,
és hálásnak kellett lennem.
 32. FEJEZET

Caroline, Velence, 2001 októbere

Megérkezett a fűtőtest, amit két munkás cipelt fel a lakásba, és máris

hangulatossá tette a hálószobát. Caroline átnézte a nagynénje ruháit, és
halmokba rakta, hogy elajándékozza vagy kidobja őket. Most jött rá, hogy
igazi vintage darabok is vannak köztük: egy délutáni ruha, egy hosszú
estélyi, egy rojtos vállkendő. Ezeket megtartotta, a pulóvereket azonban
már régen megették a molyok, ezért levitte őket a közeli kukába, a
konyhából és a fürdőszobából származó, már régen lejárt szavatosságú
holmikkal együtt. Megtartott néhány csipkeszegélyes zsebkendőt és egy
üveg kölnivizet is, ami csodával határos módon bontatlan és még mindig
jó volt. Aztán átnézte a festményeket és a rajzokat. A Velencéről készült
vázlatokat mindenképpen megtartja. Talán a Da Rossi családnak is
tetszeni fognak a babáról készült rajzok, ha bebizonyosodik, hogy Luca
apjáról készültek. Caroline félretette őket, miután megállapította, hogy a
gyereket pufók újszülött korától körülbelül egyéves koráig ábrázolták. Ezt
követően már nem voltak róla rajzok. Tehát a néni abbahagyta a gyermek
gondozását, amikor az egyéves lett, vagy, ami valószínűbb, amikor el
kellett menekülnie. Érdekes lenne tudni, hogy vannak- e feljegyzések
arról, hol élt Svájcban. Amilyen szervezettek a svájciak, biztosan vannak!
Caroline elmosolyodott a gondolatra.
A harmadik napra rájött, hogy nincs miért tovább maradnia, a Luca
apjával való találkozáson kívül, ha és amennyiben az megérkezik. A lakás
makulátlan volt. A fiókokat kiürítette, a régi bőröndöt megpakolta
azokkal a dolgokkal, amiket magával akart vinni. Az idő hidegebbre
fordult, és Caroline a nagyi meleg konyhájára és kiadós leveseire gondolt.
És Teddyre. Mikor engedte Josh utoljára, hogy beszéljen vele? Vajon
meggyőzte Teddyt, hogy ne is akarjon visszamenni Angliába? Nem tudta,
hogy Josh válaszolt- e az e- mailjére, mert nem volt internetkapcsolata,
és nem tudta, hol találhatna egy internetkávézót. Aggasztó gondolatok
kúsztak a fejébe, miközben a meleg hálószobában feküdt. Mi van, ha
Teddy beteg, és ő nem tud róla, és Josh nem tud kapcsolatba lépni vele?
De megadta a nagyanyjának az itteni címét, aki fel is tudta őt hívni. Hagyd
abba az aggódást!, mondta magának. Élvezd ki ezt a pillanatot! Élvezd a
szépséget! Légy szabad! Légy reményteli!
A hét végén megcsörrent a telefonja, Luca volt az.
- A szüleim hazaérkeztek. Van kedve ma este eljönni hozzánk
vacsorára? - A férfi lediktálta neki a címet.
Nyolc órakor a lehető legelegánsabban felöltözve lépett ki az épületből,
és azt kellett tapasztalnia, hogy megint zuhog az eső. Hullámok
csapkodták a Zatterét. Te jó ég, úgy fogok megérkezni, mint egy vízbe esett
patkány, gondolta. Két választása volt: átvághatott a Dorsodurón, aminek
a szűk utcái többnyire megvédték volna az esőtől, de akkor az Akadémia
hídon kellett volna dacolnia a vihar teljes erejével, vagy várhatott egy
vaporettótt, amivel végig kellett volna utaznia egészen a Canal Grandéig.
Úgy döntött, hogy megkockáztatja az előbbit, és sikerült is átjutnia a
Dorsodurón anélkül, hogy túlságosan megcibálta volna a szél, de aztán a
hídon meg kellett küzdenie azért, hogy megtartsa az esernyőjét. A Szent
Márk felőli oldalon viszonylag védett helyen, erkélyek alatt tudott
maradni, amíg megtalálta a házat (a férfi által adott útbaigazítás ellenére
némi nehézséggel). Elegáns, fehérmárvány épület volt, egyenruhás
portással, aki tisztelgett neki, és megnyomta a lift gombját a legfelső
emeletre.
A liftben levette a fejkendőjét, és megpróbálta a haját megigazgatni.
Biztos ijesztően nézhetek ki, gondolta. Ahogy megállt a fehérre festett ajtó
előtt, megborzongott az idegességtől. Luca családjához képest még a
legjobb formájában is rosszul öltözött, és most biztosan nem volt a
legjobb formájában. Mi van, ha ez egy nagy vacsoraest lesz? De aztán
Luca kinyitotta az ajtót.
 - Nagyon sajnálom, Caroline! Itt csak akkor eredt el az eső, amikor már
késő volt elindulnom magáért. Hadd vegyem el azt a vizes kabátot!
A férfi lesegítette a kabátját, és a csöpögő esernyőjét egy állványra tette
a négyzet alakú, márvánnyal burkolt előtérben. Aztán bátorítóan
rámosolygott, és bevezette. A szoba tágas volt, de nem hatalmas, néhány
szép bútordarabbal, de alapvetően élhető. Egy pár ült a kandalló két
oldalán. Amikor Caroline belépett, a férfi felállt.
- Szóval, apám, ő itt Mrs. Grant, az angol hölgy, akiről meséltem neked.
Caroline, ők az apám és az anyám, Da Rossi gróf és grófnő.
A „gróf és grófnő” szavakat hallva Caroline megdermedt. Miért nem
említette Luca, hogy a családja nemesi származású? A panzió tulajdonosa
„a nagy családok egyikének” nevezte őket, tehát Caroline tudhatta volna.
A gróf bizonyára észrevette az idegességét. Kinyújtott kézzel odalépett
hozzá.
- Kedves Mrs. Grant! Üdvözlöm! Nagyon sajnálom, hogy elkapta a
hirtelen jött zápor. Sajnos, ez az egyik hátránya annak, ha valaki a téli
hónapokban Velencében él. Luca, tölts egy kis proseccót a
vendégünknek!
- Jöjjön, üljön mellém! - paskolta meg a grófnő maga mellett a
kanapét. - Fel kell melegednie a megpróbáltatásai után. És beszélhetünk
angolul.
A grófnő fiatalabbnak tűnt a koránál, a férjén viszont, az acélszürke
hajzuhatag miatt, látszott, mennyi idős. A grófnő haja még mindig
látványos vörösesszőke volt. Hogy ez természetes volt- e vagy sem,
Caroline nem tudta megmondani. Azt azonban észrevette, hogy az
asszony nagyon elegáns az egyszerű, szürke kasmírruhában, nyakában
Hermés sállal.
- Kedves önöktől, hogy fogadnak, amikor még biztosan szenvednek az
időeltolódástól - mondta Caroline.
- Egy percig se aggódjon! Nem hagyja, hogy hétkor elaludjunk, és aztán
az éjszaka közepén felébredjünk - nyugtatta meg a gróf. - Szóval a fiunk
azt mondja, hogy maga megörökölte az egyik Da Rossi- épület negyedik
emeletét. Nagyon érdekes. És nem tudjuk, hogyan és miért adták ki ezt a
bérleti jogot?
- Nem - felelte Caroline. - Csak arra tudunk gondolni, hogy háborús
idők voltak, és talán örültek, hogy lakik valaki az épületben.
- Ez elképzelhető - bólintott a gróf. - És mit tervez a hellyel? Megtartja
nyaralónak?
- Még nem tudom biztosan. Ez az egész egy kicsit sokkoló volt. Tudja,
fogalmunk sem volt róla. A dédnagy- néném zárkózott ember volt, és
soha nem említette egyikünknek sem, hogy Velencében élt. Először csak
annyit sikerült kiderítenem, hogy örököltem a bankszéfje kulcsát
Caroline felnézett, amikor egy biztató pukkanás hallatszott, és Luca
felbontott egy üveg proseccót.
- Olyan nő volt, aki szeretett utazgatni? Divatos típus? - kérdezte a gróf.
Caroline elmosolyodott.
- Épp ellenkezőleg, legalábbis abban az időben, amikor én ismertem.
Csendes, visszafogott nő volt, tipikus brit vénkisasszony. Ezért vagyok
még mindig annyira meglepve. Azon gondolkodtunk... - szünetet tartott,
és Luca felé pillantott, aki egy pohárral lépett oda hozzá hogy talán az
önök családja alkalmazta dajkaként. Bár lehet, hogy akkor már elhagyta
Velencét, amikor ön még csecsemő volt. Nem emlékszik a dadájára?
A gróf arca felragyogott, amitől hirtelen sokkal fiatalabbnak tűnt.
- De igen. Történetesen jól emlékszem rá. Nagyon kedves asszony volt.
Melegszívű. Ellentétben az anyámmal, aki ritkán látogatott el a
gyerekszobába.
- És hogy hívták a dadáját? Tudja a nevét?
- Lássuk csak. Én természetesen mindig dadusnak hívtam. Igen. Julie...
- Juliet?
- Nem, nem. Giuliana. Nagydarab nő volt. A karja, akár egy fatörzs. - A
férfi nevetett. - A karjaiba zárt, és akkor mindent rendben volt. Velencei
nyelven beszélt.
- Á! - bólintott Caroline. - Akkor tehát nem a dédnagy- néném volt.
- De Carolinenak vannak rajzai egy olyan babáról, aki nagyon hasonlít
rád, olyanok, mint az a régi portré rólad, ami a gyerekszoba falán lógott.
Mi történt vele? - kérdezte Luca.
- Fogalmam sincs. Évekkel ezelőtt eltűnt. - A gróf felnézett. - Á, remek!
Végre itt az ennivaló.
Egy szobalány lépett be egy tálca garnélarákkal, olajbogyóval és
különféle feltétekkel megrakott bruschettával. Miközben ettek, a
beszélgetés alábbhagyott. Aztán vacsorához hívták őket. A társalgás Luca
Egyesült Államokban szerzett tapasztalatairól, az anyja családjáról, az
életmódbeli különbségekről szólt.
- Az unokatestvéreimnek tizenhat éves korukban már volt autójuk. El
tudja képzelni? - kérdezte Luca. - Nekem húszéves koromig kellett
várnom.
- Hol lehet Velencében vezetni? - kérdezte az apja, és mindannyian
nevettek.
A grófnő Carolinet magáról kérdezte, ő pedig azon kapta magát, hogy
elárul egy- két dolgot Teddyről, aki a Világkereskedelmi Központ elleni
támadás miatt New Yorkban ragadt.
- Rettentően hiányozhat magának - bólintott a grófnő. - Biztos vagyok
benne, hogy hamarosan repülőre ül.
- Én mondtam Carolinenak, hogy szerintem egyszerűen csak menjen el
érte, és hozza haza - szólt Luca. - Melyik gyerek ne akarna hazarepülni az
anyjával?
- Csak azért imádkozom, hogy ne beszéljék tele a fejét ellenem -
mondta Caroline. - A volt férjem nagyon manipulatív tud lenni. De
biztosan nem szeretnének az én aggodalmaimról beszélgetni. Azért
jöttem ide, hogy megtudjak valamit a dédnagynénémről, de azt hiszem,
többet nem fogok tudni kideríteni róla.
- Azt mondja, a nagynénje rajzokat készíteti Angelóról, amikor még
csecsemő volt? - kérdezte a grófnő.
Angelo. Caroline a gróf keresztnevét eddig még nem hallotta, és a
gondolatai azonnal az otthoni falon lógó festményre terelődtek. Angelo. A
kis angyal. Ö volt az. Ahogy felpillantott, látta, hogy a grófot nézi. Volt
valami a tekintetében, amit nyugtalanítónak talált. A szemében. Aztán
rájött, hogy mi az. Pontosan úgy nézett rá, mint Lettie néni, mielőtt
elvesztette a látását. A fejét kissé oldalra hajtotta, a szemöldökét kicsit
felvonta. Es akkor már tudta. Lettie néni nem a dadája volt. Hanem az
anyja.
 33. FEJEZET

Caroline, Velence, 2001 októbere

Nehéz volt végigcsinálnia az étkezés hátralévő részét, könnyedén

csevegni, miközben egymást kergették a fejében a gondolatok. Abban a
pillanatban, ahogy rájött a kapcsolatra, más hasonlóságokat is észrevett:
a férfi felső ajkának formáját, a hosszú ujjait, az ősz hajának leheletnyi
vörösesbarna színét. Lettie néninek tehát házasságon kívül született egy
gyereke, feltehetően Luca nagyapjától. De a család törvényesítette? Vajon
az az öregasszony az idősek otthonában elfogadta volna a fiának?
Caroline emlékezett, amikor a gróf azt mondta: „Nem úgy, mint az
anyám, aki ritkán látogatott el a gyerekszobába.”
Valahogy túlélte az este hátralévő részét. Kávét szolgáltak fel kis
csészékben, és limoncellót apró kristálypoharakban. Mivel nem volt
hozzászokva a sok alkoholhoz, Caroline ellazult, szinte kellemesen
elálmosodott, egészen addig, amíg egy sziréna hangos üvöltése fel nem
rázta.
- Jaj, ne! - Luca anyja felállt, és odament az ablakhoz. - Csak nem az
acqua alta, az évnek ebben a korai szakaszában?
- Egyre korábban jön, ugye? - jegyezte meg Angelo. - Az
éghajlatváltozás. Erről harsognak, nem igaz?
- Az mi? - kérdezte Caroline idegesen.
- Amikor az eső és a dagály egyszerre jön, akkor itt árvíz van - az erében
a legrosszabb. Luca, talán haza kellene vinned a fiatal hölgyet, mielőtt
úsznia kellene, nem? - nevetett, és megveregette Caroline térdét.
- Ó, nem, semmi gond! Lucának nem kell... - kezdte Caroline, és
felpillantott a férfira
 De a contessa félbeszakította.
- Természetesen hazaviszi magát. Ott van a hajó, bár lehet, hogy rázós
lesz az út.
Luca már felállt.
- Készen áll? A szüleimnek igazuk van. Mennünk kell, ha nem akarunk
magas vízben járni.
- Gázolni - mondta az anyja. - Ez a helyes szó, Luca.
Luca Carolinera pillantott, és bosszús grimaszt vágott, mire ő
elmosolyodott.
- Mindig kijavítja az angolomat. Menjünk, Cara!
Caroline összerezzent a neve lerövidítésére. Csak Josh hívta így.
Köszönetét mondott Luca szüleinek, a grófnő pedig melegen megölelte.
- Örülök, hogy megismerhettem, kedvesem. Ezt meg kell ismételnünk
egy kevésbé esős estén, ha úgy tervezi, hogy marad egy ideig.
Caroline hagyta, hogy Luca felsegítse a még mindig nedves kabátját, és
beléptek a liftbe.
- Nagyon kedvesek a szülei - mondta, miközben leereszkedtek. -
Egyáltalán nem olyanok, amilyennek én egy grófot és egy grófnőt
elképzeltem.
- És milyennek kellene lennie egy grófnak? - Úgy tűnt, Lucát
szórakoztatja a dolog.
- Felfuvalkodottnak. Arisztokratikusnak.
A férfi nevetett.
- Egy nap én leszek az „il Conte”, és egyáltalán nem szándékozom
felfuvalkodottnak lenni. De az anyám volt az, aki megakadályozta, hogy
az apám beképzelt legyen. Ó nagyon hisz az egyenlőségben. Tudja, ha
nem ment volna hozzá apámhoz, jogot tanult volna. Egy neves New York-
i ügyvédcsaládból származik. Tulajdonképpen azzal a szándékkal tért
haza, hogy visszamegy az ottani egyetemre, de apám követte, és
kijelentette, hogy nem tud nélküle élni, így hát anyám mindent
hátrahagyott, és hozzáment. Szenvedélyes ember volt az apám. De hát a
legtöbb olasz férfi az - mondta a férfi csibészes vigyorral.
- Milyen romantikus történet!
 Kiléptek az utcára, ahol zuhogott az eső, és a víz máris tócsákba gyűlt a
macskaköveken.
- Attól tartok, el fogunk ázni - mondta Luca. - Jöjjön be az esernyőm
alá! Nincs túl messze a hajóm. - Átkarolta Carolinet, mintha ez a világ
legtermészetesebb dolga lenne, és átvezette az épületek közötti keskeny
sikátoron a hajóig, ami egy gondolaoszlophoz volt kötve. Aztán
bizonytalanul egyensúlyozva a hajó orrára lépett, és közelebb húzta a
parthoz, hogy Caroline beszállhasson.
- Sajnálom, de ezúttal nem tudunk gyorsan menni - mondta. - A Canal
Grandéra sebességkorlátozás érvényes, hogy ne sérüljenek meg az
épületek. De a kabinban némi menedéket talál az eső elől.
- De maga el fog ázni.
Luca megvonta a vállát.
- Nem számít. Látja, már csendesedik az eső. És hamarosan
visszaérünk Dorsoduróba.
- Majd én maga fölé tartom az esernyőt - ajánlotta Caroline.
- Szükségtelen. Szeretem, ha az arcomba esik az eső. Különben is, a
szél hamar elfújná.
Felpörgette a motort, és visszafordította a csónakot a Canal Grandéba.
Szinte nem volt forgalom. Caroline oda- állt mellé, és kifelé bámult,
miközben a szél az esőt az arcába fújta.
- Nem akar olyan helyre ülni, ahol száraz maradhat? - kérdezte a férfi.
Megrázta a fejét, és azon töprengett, hogyan mondhatná el neki a
gyanúját.
- Mi a baj? - kérdezte Luca, és ránézett. - Észrevettem, hogy egész este
ideges és zaklatott volt.
Caroline habozott.
- Nem tudom, hogy elmondjam- e magának. És valószínűleg az apjának
sem szabadna soha megemlíteni, de azt hiszem, Juliet dédnagynéném
volt az édesanyja.
A férfi döbbenten nézett rá, majd zavart nevetéssel megrázta a fejét.
- Dehogyis. Ez lehetetlen! Volt neki anyja. A nagyanyám. Találkozott
vele.
 - Egy anya, aki ritkán látogatott el a gyerekszobába. Ezt mondta az
apja. Egy anya, aki dühösen reagált, amikor meglátott engem. Felismerte
a családi hasonlóságot, Luca, ahogy én is. Az apja pontosan úgy nézett
rám, ahogy a dédnagynéném szokott. Volt valami a szemében.
Hátborzongató. Azért készített róla annyi rajzot csecsemőkorában, mert
kénytelen volt lemondani róla.
Luca zavartan köhintett.
- Nem gondolja, hogy túl messzire megy, Caroline? Talán azt akarja,
hogy ez igaz legyen? Ismerem a nagyanyámat. Emlékszem rá, mielőtt ez a
szomorú öregasszony lett belőle. Soha nem volt melegszívű, ebben
egyetértek. Soha nem mutatott gyengédséget, olyan ember volt, aki
szerette, ha imádták. A születésnapján köréje kellett gyűlnünk, és pazar
ajándékokat adnunk neki. Világéletében önző volt. El tudja képzelni,
hogy egy ilyen ember elfogadja egy másik nő gyerekét? Egy olyan nőét,
akivel megcsalta a férje?
- Egyetértek. Nehéz megérteni. De manapság már megvannak rá a
módszerek, DNS- teszttel is bizonyítani lehet. Meg tudják állapítani, hogy
az ember kinek a rokona. Ha mintát vehetnénk a nagyanyjától és az
apjától, akkor biztosan tudnánk.
- És hogyan tennék ezt úgy, hogy egyikük se fogjon gyanút? - kérdezte
Luca. - Bizonyára hetekig, ha nem hónapokig tartana egy ilyen dolog.
Nem hiszem, hogy sok olyan hely van, amelyik ilyen vizsgálatokat végez. -
Szünetet tartott, és ránézett Carolinera. - Különben is, nem tudom,
akarom- e tudni az igazságot.
Felfelé tartottak a Canal Grandén, majd befordultak egy
mellékcsatornába, elhaladtak az Akadémia panzió mellett, ahol Caroline
megszállt. Egyetlen gondola jött feléjük, egy pufók, öreg és szerencsétlen
külsejű gondolással az evezőnél, akinek fekete viharkabátjának gallérja
fel volt hajtva az eső ellen.
A gondolások nem így néznek ki, gondolta Caroline. És ekkor hirtelen
eszébe jutott. Lehet, hogy van bizonyítéka. Megmutathatná Lucának.
Kijutottak a Dorsoduro túloldaIára, és a férfi a házához legközelebbi
kikötőhöz vitte a hajót, némi nehézséggel, mivel a hullámok még mindig
kicsaptak a partra. Kikötött, majd megfogta Caroline kezét, hogy segítsen
neki kiszállni. Éppen, amikor a partra lépett, egy hullám nagyot lökött a
hajón, ó pedig Luca karjaiba zuhant.
- Semmi baj! Vigyázok magára - mondta a férfi. Caroline érezte a meleg
leheletét az arcán.
- Köszönöm! - Zavart mosollyal összeszedte magát. A férfi mellett
lépkedett, ahogy a kapu felé tartottak.
- Luca, azt hiszem, be tudom bizonyítani. Vagy talán nem is bizonyítani,
de legalább megmutatni, hogy jó nyomon járok.
- Hogyhogy?
- Ha feljön a lakásba, megmutatom.
Luca elvigyorodott. Caroline látta, ahogy megcsillan a szeme a
lámpafényben.
- Nem erre mondják maguk angolok, hogy: „Gyere fel, megmutatom a
bélyeggyűjteményemet”?
Caroline elpirult zavarában.
- Természetesen nem. Én csak azt akartam, hogy...
- Ne aggódjon! Csak ugratom. Biztos vagyok benne, hogy a lehető
legtisztábbak a szándékai. Habár... - Luca nem fejezte be a mondatot, és
kezét a karjára téve, a kapu felé irányította Carolinet.
A bejárat éjszaka zárva volt. Caroline a táskájában kotorászott,
miközben a szél belekapott a kabátjába és a szoknyájába. Végül
megtalálta a kulcsot, átadta Lucának, aki a zárba dugta, majd kinyitotta
az ajtót. Teljes sötétség fogadta őket.
- Merda!* - morogta a férfi, amikor megbotlott a küszöbben. - Hol az az
átkozott villany? Csak azt ne mondja, hogy kikapcsolták az áramot!
- Az én lakásomban égett.
A férfi körülnézett, de nem találta a kapcsolót.
- Momenta** - Benyúlt a zsebébe, és felkattintott egy öngyújtót. - Még
mindig nem látom. Jobb, ha felmegyünk. Maga menjen előre!
Felemelte az öngyújtót, és Caroline elindult előtte a lépcsőn. Amikor az
első pihenőhöz ért, megfordult, hogy megkeresse a második lépcsősort,
felsikoltott és hátralépett, nekiütközött Lucának, amitől majdnem
mindketten lezuhantak a lépcsőn. Egy fehér alak lebegett a tőle balra lévő
ajtóban.
Belekapaszkodott Lucába.
- Az a valami. Egy szellem! Ott!
- Semmi baj. Itt vagyok - mondta a férfi, és átkarolta. Neki is remegett a
hangja.
Luca felemelte az öngyújtót, aztán felnevetett.
- Egy festő otthagyta a fehér köpenyét a létrán. - Aztán minden
figyelmeztetés nélkül hagyta, hogy az öngyújtó lángja elaludjon, a
karjába zárta Carolinet, és megcsókolta. Ó annyira megijedt, hogy nem
tudta, mitévő legyen, csak a férfi szájára, a hideg ajkaira figyelt, amik
mohón tapadtak az övére. És zavarba ejtő módon azon kapta magát,
hogy visszacsókolja.
- Elnézést! - mondta Luca, amikor szétváltak. - De amikor egy idegen nő
egy éjszaka alatt másodszor veti magát a karjaimba, kicsit nehéz
ellenállni.
- Ne kérj elnézést! Én vetettem rád magam. - Caroline nyugtalanul
felnevetett. - Különben is, élveztem.
Luca újra meggyújtotta az öngyújtót, és talált egy kapcsolót a falon. A
lépcsőfordulót egy csupasz villanykörte éles fénye világította meg, és
felfedte a festő fehér kabátját, ami ártalmatlanul lógott a létrán,
Fölmentek a második lépcsőn, majd át a raktáron, ahol Caroline
kinyitotta a lakásába vezető ajtót. Azok után, ami az imént történt
közöttük, nem volt egészen biztos benne, hogyan kezelje Luca jelenlétét.
Ez őrültség, gondolta, de meg kellett mutatnia neki. Meg kellett győződnie
arról, amit az ösztönei súgtak neki.
Beléptek a lakásba, ahol levette az esőkabátját.
- Vedd le azt a vizes kabátot! - mondta a férfinak. - Készítsek egy forró
italt? Ülj le, amíg megkeresem a vázlatfüzetet, amit meg akarok mutatni
neked. - Rájött, hogy meglehetősen gyorsan beszél. Ideges. Most, hogy a
férfi ott volt, kínosan érezte magát.
- Mit szólnál először egy pohár borhoz? A sok lépcsőzéstől
megszomjaztam - mondta Luca. Már be is ment a konyhába, ahol talált
egy nyitott üveget, és töltött két pohárral. - Szükséged van egy
hűtőszekrényre - jegyezte meg. - Bár elég hideg van itt.
Átnyújtotta Carolinenak az egyik poharat, és koccintottak, miközben a
szemébe nézett.
- Csak elgondolkodtam - mondta. - Ha igaz, amit mondasz, akkor
unokatestvérek vagyunk. Nagy kár.
- Nem akarsz az unokatestvérem lenni?
- Nem tudom, hogy Angliában milyen törvények vonatkoznak az
unokatestvérekre, de itt...
Carolinenak végre leesett, mire gondol, és ismét elfogta az izgalom.
- Csak másod- vagy harmad- unokatestvérek vagyunk - válaszolta. -
Juliet Browning a dédnagynéném volt, nem a nagyanyám.
- Á, igen! Ezt jó tudni. - Luca ivott egy nagy kortyot, aztán elfintorodott.
- Olcsó bort iszol. Meg kell majd nevelnem téged.
- Azt isszuk, amit megengedhetünk magunknak. De rám férne egy kis
nevelés. Világéletemben csak olyasmit ittam, amit nálunk „piának”
neveznek.
- Pia - kuncogott Leo. - Fura szavaitok vannak nektek, angoloknak.
- Gondolom - kezdte Caroline, miközben átment a szobán az ablakhoz -
, ha rokonok vagyunk, akkor mi is elvégeztethetnénk a DNS- tesztet. Nem
is lenne szükségünk a nagyanyádra.
- Lehet, hogy igazad van - ismerte el a férfi. - De ezek a tesztek hetekig
tartanak, nem? És különben is, még mindig nem tudom elhinni, hogy
igaz, amit mondasz.
- Csak várj, amíg ezt meglátod! - Caroline kihúzta az íróasztal fiókját, és
kivette Lettie néni első vázlatfüzetét. Leo leült az egyik fotelbe, ő pedig
letelepedett mellé a karfára.
- A nagynéném vázlatfüzete az 1928- as, első látogatásáról -
magyarázta. - Tizennyolc éves volt. Ez áll az első oldalon. - Fellapozta a
füzetet, amíg a férfi portréjához nem ért, akiről eddig azt hitte, hogy egy
gondolás. - Tessék! - A férfi kezébe nyomta a könyvet. - Nagyon hasonlít
rád, nem?
Hallotta, hogy Lucának egy pillanatra elakad a lélegzete.
 - Igen - mondta végül a férfi. - Biztos vagyok benne, hogy ez a
nagyapám. Láttam róla fényképeket. Mindig azt mondták, hogy
hasonlítok rá.
- Szóval nem tévedtem?
- Ez tizennyolc éves korában volt, azt mondod? 1928- ban? Apám pedig
csak 1940- ben született. Akkor sok éven át lehetett a szeretője - mondta
lassan. - Azért adta neki ezt a lakást, hogy legyen egy hely, ahol együtt
lehetnek.
Caroline próbálta megemészteni, hogy az a Lettie néni, akit ő ismert,
valaki szeretője volt, és egy szerelmi fészekben élt.
- Tizennyolc évesen még nem - jelentette ki. - Csak egy rövid
kirándulásra jött.
- De találkoztak, és a nagyapám soha nem felejtette el őt. Talán
kapcsolatban maradtak, és a lány megtalálta a módját, hogy
meglátogassa. Azt mondta, hogy iskolás lányokat hoz szünidei
kirándulásra, de valójában azért jött, hogy meglátogassa őt. Szerelmesek
voltak egymásba. - A férfi felnézett, és a tekintetük találkozott.
- Akkor miért nem vette feleségül? Miért vette el a nagyanyádat? -
kérdezte Caroline.
Luca a karjára tette a kezét, és megsimogatta. Nyugtalanító volt.
- Az olyan családokban, mint az enyém, a megfelelő kapcsolatokért
házasodunk. A nagyanyám befolyásos családból származott. Gazdag
családból. Jó parti volt. Gondolom, ezt már csecsemőkorukban
elrendezték.
- Tehát csupán üzleti okokból olyasvalakit vett feleségül, akit nem
szeretett?
- így megy ez.
- De manapság már nem, ugye? Te nem üzleti okokból házasodtál meg?
- De igen. Ez is része volt a problémának - felelte a férfi halkan. - Nem
hiszem, hogy valaha igazán szerettem őt. Mindenki azt mondta: „Annyira
megfelelő, annyira művelt, nagyon jó feleség lesz belőle.” De nem így
volt. Túl sokat ivott, még huszonnégy évesen is. Az életünk kész zűrzavar
volt. És ez most szörnyen hangzik, de bizonyos értelemben
megkönnyebbültem, amikor meghalt.
- Nagyon sajnálom, Luca!
- Én nem sajnálom. Eltartott egy darabig, de készen állok a
továbblépésre.
- Hogy megtaláld a következő megfelelő menyasszonyt? - ugratta most
már Caroline.
A férfi megrázta a fejét.
- Apám szembe mert szállni a családdal, és feleségül vette anyámat, bár
az ő családja nem nélkülözi a pénzt és a kapcsolatokat. És már nincs az a
hatalmunk, ami a háború előtt még megvolt. Szóval nem hiszem, hogy ez
már annyira számítana.
Hirtelen záporcseppek verték végig az ablakot. Luca felnézett.
- Úgy tűnik, egész éjjel esni fog. És ott az acqua alta is. Nem hinném,
hogy ilyen időben át tudok menni a Lidóra - jelentette ki. - Valójában elég
nagy ostobaság lenne megkockáztatni. - Halkabban folytatta. - Ugye nem
fogsz kitenni a viharba? - A keze végigvándorolt Caroline karján, ujjai
végigsimították a kezét. - Azt hiszem, szeretnék veled szeretkezni. Olyan
nagy baj lenne? Még akkor is, ha az unokatestvéred vagyok.
- Bölcs dolog lenne? - kérdezte Caroline, bár be kellett ismernie, hogy
elöntötte az izgalom. - Elvégre nézd meg, mi történt Lettie nénikémmel!
- Veled nem fog megtörténni, ígérem. - Leo kihívóan nézett a szemébe. -
Es ugye nem lennél olyan kegyetlen, hogy kiküldj az acqua altába? - Ujja
a kézfejét simogatta.- De csak akkor, ha te is akarod. Azt hiszem, akarod.
Caroline viszonozta a mosolyát.
- Miért ne?

* A francba.
 34. FEJEZET

Juliet, Velence, 1939. december 26.

Az első karácsonyom távol az otthonomtól. Nagyon furcsának és üresnek

tűnt, pedig jó dolgok is történtek. December 16- án beköltöztem az új
otthonomba, egy olyan otthonba, ami az enyém, legalábbis a következő
kilencvenkilenc évre. Új szőnyegeket találtam a padlón, új vízmelegítőt a
fürdőszobában (olyat, mint a főbérlőmé, de kevésbé hajlamos a
robbanásra), és egy új ágyat tiszta ágyneművel és hatalmas, pihe- puha
pehelypaplannal. Az ablakokon bélelt bársonyfüggönyök lógtak. A
lakásban meleg volt, a kályha mellett odakészítve állt a szén. Szikrázó
napsütés volt, és én lenyűgözve bámultam a kilátást, és hónapok óta
először éreztem boldognak magam. Tökéletes volt.
Aznap megismerkedtem Francescával is. Nem épp a legbarátságosabb
ember, de láthatóan hozzászokott a kemény munkához. Olyan erős
velencei akcentussal beszél, hogy alig értem, mit mond, de legalább ő
megérti az olaszomat. Első este csodálatos gombás rizottót készített, ami
gazdag volt és krémes. Már bevásároltam, és egy csésze forró
csokoládéval és keksszel, elégedetten bújtam ágyba. A következő
napokban újabb dolgokat vettem, hogy otthonossá tegyem a helyet:
párnákat és takarót, egy tál narancsot és egy asztali lámpát az
íróasztalomra. Beleszerettem abba az íróasztalba. Dél- Olaszországból
származó, gyönyörű intarziás, citromfából készült darab, és még ennyi év
után is citromillata van. Rengeteg kis rekesze és fiókja van, köztük,
legnagyobb örömömre, egy titkos fiók, amihez csak úgy lehet hozzáférni,
ha az ember kihúzza az egyik rekeszt, majd egy kis kulccsal kinyitja az
ajtaját. Nem mintha bármi rejtegetni valóm lenne, és Francesca olaszul is
alig tud olvasni, nemhogy angolul, de jó tudni, hogy ott van.
Az akadémián karácsonyi szünet volt. Imelda hazament a szüleihez,
akik a spanyol határ közelébe költöztek, arra az esetre, ha a németek
megszállnák Franciaországot. Én a piacon vettem ajándékokat anyámnak
és Hortensia néninek: torcellói csipkés zsebkendőket, apró üvegdíszeket
a karácsonyfára és egy doboz nugátot. Tettem melléjük egy karácsonyi
üdvözlőlapot is. Sokat gondolkodtam, mit írhatnék nekik, aminek
értelme lenne, és úgy határoztam, hogy természetesen a pénzről írok.
Az ok, amiért úgy döntöttem, hogy egyelőre maradok, anyagi
természetű - írtam. Mint tudjátok, bőkezű ösztöndíjat kapok, am i az idén
pótolja a tanári fizetésemet. Ha hazamennék, ez a pénz megszűnne, és
mivel az iskola biztosan felvett egy helyettes rajztanárnőt erre az évre, nem
tudom, miből élnénk. Ezért mindannyiunk érdekében maradok, de ígérem,
hogy józan döntést hozok, ha szükségessé válna, hogy elhagyjam a várost.
Kicsit alattomosnak éreztem magam, amiért ezt írtam, de nem akartam
senkinek sem bánatot okozni. Cserébe szenteste kaptam egy csomagot,
amiben anyám karácsonyi pudingja és egy szelet karácsonyi sütemény
volt, valamint egy általa kötött sál. Meghatódtam.
Vívódtam, hogy adjak- e valami kis ajándékot Henry- nek, és végül egy
muranói üvegből készült, bánatos képű kutyát vettem neki. Ez bárkit
megnevettet, ha rosszkedve van. Aztán ott volt Leo. Mit lehet adni egy
olyan embernek, aki rendkívül gazdag, és bármit megvehet, amit csak
akar? Aztán úgy döntöttem, hogy most az egyszer merész leszek. Láttam
egy egyszerű ezüstmedált a piacon. Megvettem, levágtam egy kis fürtöt a
hajamból, rózsaszín szalaggal összekötöttem, és beletettem. Legalább
lesz valami, ami emlékezteti rám, ha már nem leszek itt.
Vásároltam egy panettonét, azt a hagyományos karácsonyi süteményt,
ami mostanában minden pékségben megjelent, vettem egy sült csirkét,
és úgy döntöttem, hogy meghívom Henryt. Meglepetésként ért, hogy
kaptam egy meghívót contessa Fioritótól, amit a professzoromon
keresztül küldött, hogy vár a 26-ai szokásos karácsonyi partijára. Mivel
zsidó, nem gondoltam, hogy egyáltalán ünnepli a karácsonyt. Hosszasan
tanakodtam, hogy vigyek- e neki ajándékot, és végül egy cserép hóvirág
mellett döntöttem. Nagyon vidámak, és otthon mindig az eljövendő
tavaszra emlékeztettek.
Nem számítottam arra, hogy karácsonykor látom Leót, tudva, hogy ez
nagy családi ünnep, de karácsonyeste, amikor besötétedett, kopogtattak
az ajtómon. Francesca már órákkal korábban hazament, miután készített
nekem egy hagyományos halragut vacsorára. Bőséges karácsonyi
borravalót adtam neki, és először láttam mosolyogni.
Meglepődtem, amikor kinyitottam az ajtót, és Leo állt a küszöbön,
levegő után kapkodva. Egy nagy dobozt tartott a kezében.
- Végigrohantam felfelé a három emeleten - mondta, és egy puszit
nyomott az arcomra. - Várnak a családi vacsorára. de nem hagyhattam az
ünnepet elmúlni anélkül, hogy ne találkoznánk. Hoztam neked egy
ajándékot.
Letette a dobozt az asztalra, majd várakozással figyelte, ahogy
kinyitom. Nagy doboz volt, és nem tudtam elképzelni, mi lehet benne,
amíg...
- Ó! - mondtam meglepett örömmel. - Egy rádió! Ez csodálatos.
- Azt akartam, hogy tudd, mi történik a világban.
- Nekem is van egy kis ajándékom a számodra - mondtam, és átadtam
neki a szalaggal átkötött bőrdobozt.
Kérdőn nézeti rám, majd kinyitotta. Amikor meglátta a medált,
mosolyra derült az arca. Kivette és kinyitotta.
- A te hajad? - kérdezte. - Egy tincs a hajadból?
Bólintottam.
- Szerettem volna adni neked valamit, ami emlékeztet rám, ha már nem
leszek itt.
- Ami azt illeti, azért jöttem, hogy tegyek neked egy ajánlatot.
Fel- alá járkált, aztán leült az egyik fotelbe. A súlyos függönyök be
voltak húzva, hogy bent tartsák a kályha melegét.
- Kérsz egy pohár bort? - kérdeztem.
Megrázta a fejét.
 - Nincs időm, cara. Sajnálom! De gondolkodtam, hogy mi lenne a
legjobb megoldás számodra és a baba számára, és szeretném elmondani,
mire jutottam. Azt mondtad, hogy le akarsz mondani a gyerekedről, és
egy jó családot szeretnél találni neki. Nos, én találtam egyet.
- Tényleg? - Hallottam, hogy megbicsaklik a hangom, mert ez annyira
véglegesen hangzott.
Leo bólintott.
- Szeretném ót törvényesen örökbe fogadni és a fiamként felnevelni az
otthonomban. Egy nap mindent ó örököl, beleértve a grófi címet is.
Gondoskodnak róla, és szeretni fogják. Ez megfelelne neked?
Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam megszólalni, miközben
próbáltam feldolgozni a hallottakat.
- És Bianca? - A hangom most már élesen szólt. A sokk, ami ért, óriási
volt. - Biztosan nem fogadja szívesen egy másik nő gyerekét az
otthonában, főleg, ha megtudja, hogy a mi viszonyunk gyümölcse.
Leo megvonta a vállát.
- Biancának, úgy tűnik, nem lehet gyereke. Ezt csak akkor tudtam meg,
amikor összeházasodtunk. Az orvosa azt mondja, hogy „nem lehet”, de
lehet, hogy „nem lesz”. Akárhogy is, nem lesz örökösöm, hacsak a fiunk
jogilag nem az enyém.
- Nagyon biztos vagy benne, hogy fiú lesz.
Pimaszul elmosolyodott.
- A családomban a férfiak nagyon férfiasak. Mi fiúkat nemzünk.
- És ha lány lesz? Akkor nem akarod majd őt?
- Nem lány lesz. - Előrehajolt, és megragadta mindkét kezemet. - Szóval
mit gondolsz? Ez egy jó megoldás, nem? Mindkettőnk számára.
- Honnan tudjam, hogy Bianca jól fog bánni a babával? Lehet, hogy
féltékeny lesz. Nem szeretném veszélybe sodorni a gyermekemet.
- Biancát a legkevésbé sem érdeklik a kisbabák, biztosíthatlak róla. A
legjobb dajkát vesszük fel, és szeretni, kényeztetni fogjuk.
- Hogyan fogjátok megmagyarázni az embereknek ezt a hirtelen jött
gyereket? Már megtapasztaltam, micsoda ereje van itt a pletykának.
 - Á, erre is gondoltam. Egy rokonunk gyereke. Valahonnan vidékről.
Bátran megszülte, de most haldoklik. Én pedig megígértem, hogy a
családban tartom a gyereket. Itt ez a szokás.
Miközben beszélt, próbáltam ezt megemészteni. De egy másik
gondolat, a remény egy apró szikrája is bekúszott a fejembe.
- Leo, ha Biancának nem lehet gyereke, és ezzel kapcsolatban
becsapott téged, ez nem alapos ok a házasság érvénytelenítésére?
- De, természetesen az, bármelyik másik családban. De ez a házasság
egy üzleti megállapodás. Kölcsönösen előnyös két jelentős cég számára.
Ha a házasságot érvénytelenítenénk, megszűnne a partnerségünk Bianca
apjával. Büszke és bosszúálló ember. Tönkretenne bennünket. És nem
csak erről van szó, de tartok a maffiával való kapcsolatától is. Ha cserben
hagynám a lányát, gyanítom, arccal lefelé a lagúnában végezném.
- Ó, istenem! - sóhajtottam. - Milyen bonyolult!
- Az - bólintott Leo. - Nem hiszem, hogy ti úgy értelmezitek a családi
kötelezettségeket, mint mi itt. Nekünk szent kötelességünk, hogy a
családot helyezzük előtérbe.
Az órájára pillantott, és felállt.
- Nagyon sajnálom! Most mennem kell. Egész úton rohanni fogok.
Legalább nincs acqua alta, amin át kell gázolni az éjféli misére. Isten
áldjon meg, cara mia! Buon Natale!- Megcsókolt, és eltűnt, otthagyva a
kavargó gondolataimmal és egy gyötrelmes csomóval a gyomromban.
Karácsony reggelén Henry egy üveg proseccóvai és egy gyönyörű
bőrmappával érkezett, „hogy ebben hordd és tárold a műveidet”.
Meghatódtam, és egy kicsit zavarba jöttem. Éreztem, hogy ég az arcom.
- Ez nagyon kedves tőled, Henry - mondtam. - Nekem is van egy kis
ajándékom a számodra.
Amikor meglátta az üvegkutyát, elnevette magát.
- Micsoda szomorú pofa! Egy igazi kivert kutya!
- Fel akartalak vidítani, mert honvágyad van. De azt hiszem, a
karácsonyi ebéd mindkettőnket jókedvre derít majd.
 Megittunk egy pohár Camparit egy kis olajbogyóval, aztán megettük a
sült csirkét sült krumplival, kelbimbóval és sárgarépával, majd a
karácsonyi pudingot. Henry még soha nem evett ilyet, és nem vagyok
benne biztos, hogy igazán ízlett neki, de udvarias és hálás volt. Evés után
végigsétáltunk a Zatterén. Eléggé kihalt volt, de a házakból zene és
nevetés hallatszott, emlékeztetésként arra, hogy ez a nap a családoké.
Teával és süteménnyel zártuk a napot, ami ismét új élmény volt Henry
számára.
- Köszönök mindent! - mondta. - Őszintén szólva rettegtem a magányos
ünneptől, és most jól éreztem magam.
Én is jól éreztem magam. És másnap együtt hajóztunk át a Lidóra,
Fiorito grófnő villájához. A ház örökzöldekkel és üvegdíszekkel volt
feldíszítve, a mennyezeten üvegcsillárok sziporkáztak. Ott volt Corsetti
professzor és a felesége, a brit konzul, a mosolygós pap és más emberek,
akikkel már korábban találkoztam. Josefnek azonban nyoma sem volt.
Megkérdeztem róla a contessát.
- Más művészekkel egyetemben biztos menedéket találtam neki
Firenzében. Most azon dolgozom, hogy elhozzak egy fiatal nőt. Sajnos,
csak egyet- egyet tudok megmenteni, és rengetegen vannak, akiken nem
tudok segíteni.
- Gondolja, hogy előbb- utóbb itt is úgy lógnak bánni a zsidó
emberekkel? - kérdeztem. - Mussolini nagy csodálója Hitlernek.
- Azt hiszem, vannak olyan emberek Olaszországban, akik szeretnék, ha
a zsidókat összeterelnék és táborokba küldenék, de nem itt, Velencében.
Nem a művelt emberek között. A mi zsidó közösségünk annyira része a
városnak, hogy nagyra becsülik. Úgy vélem, itt biztonságban vagyunk.
Kettesben voltunk, távol a többiektől, és azon gondolkodtam, hogy el
kellene mondanom neki a terhességemet. Tisztességes dolog elhallgatni
előle? Azt semmiképpen sem akartam, hogy a helyi pletykákból
értesüljön róla. De erre most nem volt alkalmas az idő. Majd máskor
egyedül jövök el hozzá. Olyan embernek tartottam, aki nem ítélkezik, de
nem tudhattam biztosan... Aztán belém hasított egy aggasztó gondolat.
Corsetti professzor! A tanáraim az akadémián. Létezik valamiféle
eljárásmód a magamfajtákkal szemben? Folytathatom- e a
tanulmányaimat? Amikor megláttam az asztalnál, amint egy pástétomos
kekszet majszol, úgy döntöttem, hogy megkérdezem. Odamentem hozzá.
- Beszélhetnék önnel, kérem? Négyszemközt?
Gyanakvóan nézett rám, de kijött velem a kis előszobába.
- Nos? - kérdezte.
Elmondtam neki, hogy gyereket várok, az apa nem vehet feleségül, és
szeretném folytatni a tanulmányaimat, ameddig csak lehet.
- Ez gondot jelent?
- Úgy véli, nem lesz ereje ahhoz, hogy ecsetet fogjon? Hogy a
festőállványhoz álljon? - kérdezte. - Vagy arra gondol, hogy a pocakja
akadályozná?
- Nem! - tiltakoztam.
- Akkor mi lehet a probléma?
- Hogy ön nem akarja, hogy továbbra is az osztályába járjak, és úgy
gondolja, hogy megronthatom a többi diákot.
Rám nézett, majd nevetésben tört ki.
- Kedvesem, az én világomban mindenkinek van szeretője,
homoszexuális vagy biszexuális, és bizonyára mindenkinek van egy- két
törvénytelen gyereke. Senki sem fog ferde szemmel nézni magára,
biztosíthatom. - Tétovázott. - De maga... Aggódom magáért. A
tanulmányai fontosabbak, mint a biztonsága és a jólléte? Nem szeretne
inkább otthon lenni, amikor ez a jelentős esemény megtörténik? Azok
között, akik gondoskodni tudnak magáról?
- De, szeretnék - feleltem csakhogy nem akarok szégyent hozni az
anyámra, ezért itt maradok. Ha eljön az idő, lemondok a gyermekemről,
és hazamegyek.
- Nemes gondolat. Kíváncsi vagyok, hogy végigcsinálja- e.
 35. FEJEZET

Juliet, Velence, 1940. február 21.

Az életemben kényelmes rutinra rendezkedtem be. Elmegyek az óráimra,

Henryvel vagy néha Leóval ebédelek, hazaérve pedig meleg, tiszta lakás,
és a jó Francescának köszönhetően finom étel vár. Az időjárás
mostanában borús és komor volt, zuhogó esővel, és többször előfordult
acqua alta, de a Dorsodurónak ezt a részét nem árasztja el könnyen az
árvíz, így száraz lábbal tudtam közlekedni. Imelda nem tért vissza a
karácsonyi szünet után. Nem voltam túlságosan meglepve. A
franciaországi utazás hamarosan veszélyessé vagy akár lehetetlenné is
válhat. És Franz- ról sem hallottam semmit, így csak a jó öreg Henry és én
maradtunk. Elmentem contessa Fiori tóhoz, egyszer a januári estélyére,
egyszer pedig egyedül, hogy elmondjam neki a helyzetemet. Úgy
éreztem, nem helyes, ha tovább titkolom előtte.
- Be kell vallanom, hogy gyanítottam - bólintott. - Sejtettem. - A rá
jellemző módon, madár módjára oldalra biccentett fejjel rám nézett. - És
a fiatalember nem teszi azt, ami a kötelessége?
- Nem teheti. Házasember.
- Boldog házasságban él? Amit nem akar felrúgni maga miatt? Tudja, a
válás egyre inkább elfogadottá válik.
- Nem boldog a házassága, de olyan, amiből nem léphet ki.
- Értem. - Hosszú csend következett. - Esetleg nem a fiatal Da Rossi az?
Vörösre pirultam.
- Honnan tudta?
- Emlékeztem a maga arckifejezésére, amikor bemutattam az apjának.
A reakciója nem olyan volt, mintha egy jelentéktelen idegennek mutatták
volna be. Akkor azt gondoltam, hogy talán túlságosan zavarba jött, mert
megismerkedett egy jóképű gróffal.
- Sokkoló volt.
A grófnő a teáskanállal játszadozott.
- A fiatal Da Rossi. Nem boldog házasság, ahogy hallja az ember, de
nem is olyan, amiből könnyen ki tudna lépni.
- Nem.
Ismét elnézett mellettem, ki a gyönyörű kertjébe, ahol a pálmafa
ringatózott a szélben.
- Akkor egyedül fogja végigcsinálni? És a gyerek? Egyedül próbál majd
felnevelni egy gyereket? A családja el fogja fogadni?
- Nem, le fogok mondani róla. Minden el van rendezve. Egy jó családba
kerül.
- Á! Egy gyakorlatias fiatal nő. - Szünetet tartott. - Csodálom magát. Én
nem voltam ilyen nemes ifjúkoromban. Sokkal fiatalabb voltam, mint
maga, amikor teherbe estem, és mivel képtelen lettem volna eltartani egy
gyereket, inkább elvetettem. Nem olyasmi, amit ajánlanék. Persze tiltott
dolog volt. Egy hátsó szobában csináltattam, sterilizálás nélkül. Majdnem
belehaltam. De az én időmben nem lehetett egyedülálló anyaként
felnevelni egy gyereket. - Madárkaromszerű kezével megragadta a
kezemet. - Tudja, hogy bármikor eljöhet hozzám, és itt lakhat. Én
befogadom a csellengőket. Élvezem a társaságát.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
- Ez nagyon kedves magától, és be kell vallanom, hogy csábító ajánlat,
de most már van egy szép kis saját lakásom Dorsoduróban. Közel az
akadémiához.
- Kár! Jól jött volna a segítsége a biennále tervezésében. Tudja,
májusban nyílik.
- A háború ellenére is megrendezik?
A grófnő kuncogott.
- Mi Velencében nem hagyjuk, hogy egy olyan apróság, mint a háború,
a művészet útjába álljon. Persze, korlátozott lesz az országok száma: a
németek és az oroszok is elkötelezték már magukat a részvétel mellett. Az
amerikaiak is. Attól tartok, idén a művészet erősen bűzlik majd a
propagandától, de ez lehetőséget ad az olasz művészeinknek, és a
száműzetésben élő zsidó művészeinknek is, hogy bemutassák a
munkáikat.
Újévkor fagyos hangvételű levelet kaptam anyámtól, amiben
megköszönte a karácsonyi ajándékokat, és azt írta, örül, hogy örültem az
ételeknek és a sálnak. Értékelem, hogy aggódsz értünk - írta - , és hogy
továbbra is gondoskodni akarsz rólunk anyagilag, de a háború miatt most
mindenféle munkalehetőség nyílik a nők számára gyárakban, sőt a
fegyveres erőknél is. Tovább olvastam. Hortensia néni azt mondja, hogy ha
tényleg nem szándékozol visszatérni a külföldi éved végéig, fel kellene
ajánlanunk a szobádat a Londonból kitelepítetteknek. Nagyon sok ember
hagyja el a várost, mivel a jövőben bombázások fenyegetnek.
Így hát most úgy nézett ki, hogy ha mégis úgy döntenék, hogy
hazamegyek, akkor sem lenne hol laknom.
A carnevale a háború ellenére is folytatódott. Úgy tűnt, hogy az egész
város kiöltözött és ünnepelt egészen húshagyó keddig, a nagyböjt
kezdete előtti napig. Minden utcasarkon álarcokat árultak, minden
boltban jelmezeket lehetett kapni. Nem terveztem, hogy részt veszek a
mulatságban, de Henry rábeszélt, hogy vegyünk egy álarcot és egy
hosszú köpenyt, és menjünk ki a tömegbe. Izgalmas és egy kicsit ijesztő
volt látni a furcsa alakokat, némelyik csőrös maszkban, némelyik
Pierrotnak és Columbinának öltözött, de mindenki felismerhetetlen volt
az álarc miatt.
Kimerült voltam, amikor végre hazaértünk. Henry felkísért a lépcsőn,
én pedig forró csokoládét készítettem magunknak. Úgy láttam, zavarban
van.
- Nem igazán tudom, hogy mondjam el - bökte ki végül - , de apám
megparancsolta, hogy menjek haza. Biztos benne, hogy bármelyik
pillanatban kitörhet a totális háború. Német tengeralattjárók hajókat
támadnak meg az Atlanti- óceánon. így hát mennem kell.
- Hiányozni fogsz - válaszoltam.
 Hosszú csend volt. Henry felállt, és odajött hozzám.
- Juliet, lehet, hogy furcsán hangzik, de azon gondolkodtam, hogy nem
akarsz- e hozzám jönni feleségül, és velem jönni Amerikába - mondta. Az
arca élénkvörös lett, és izzadt.
Azt hiszem, tátva maradt a szám. Ez annyira váratlanul ért, hogy nem
találtam szavakat.
- Henry, ez igazán kedves tőled, de... - dadogtam.
- Nézd, tudok a babádról. Imelda már réges- rég elújságolta. Arra
vártam, hogy te magad mondd el. Adhatnék neki nevet, otthont, apát.
Tudod, elég jól szituáltak vagyunk. A gyereknek jó élete lenne.
Bevallom, nagy volt a kísértés. Henry jó ember. Csakhogy nagyon fiatal.
Nagyon naiv és számomra túl szolid.
~ Nagyon aranyos vagy - feleltem - , de látod, hazamész, ha apád azt
parancsolja. Mit szólna ugyanez az apa, ha egy idősebb, terhes nővel
toppannál be? - A vállára tettem a kezem. - Henry, én nem lehetek teher a
válladon. Megérdemlőd a saját jó életedet.
- Nézd, Juliet, szerintem te egy remek lány vagy. Örömmel vállalnék
egy ilyen terhet. Tudom, hogy nem vagyok a legokosabb fickó, sem
sziporkázó és szellemes társaság, de odaadó férj lennék, ígérem.
- Ebben biztos vagyok, Henry, de az a baj, hogy nem vagyok szerelmes
beléd. Nagyon kedvellek. Szeretek veled lenni, de nem fogom
tönkretenni az életedet. Bevallom, hiányozni fogsz. Kivel fogok majd
kávézni, és kivel megyek az ünnepségekre?
- Gondolom, azzal a férfival, aki időről időre felbukkan - mondta Henry
fanyarul. - A jóképű fickó a drága öltönyben. Gyanítom, hogy ő a baba
apja. Igazam van?
- Igen, igazad van. És nem vehet feleségül.
- De azért itt akarsz maradni, hogy a közelében legyél, biztos, ami
biztos?
- Nem, nem emiatt. Tudom, hogy nem hagyhatja el a feleségét. Ebbe
már beletörődtem.
Meg akart érinteni, de aztán meggondolta magát.
 - Aggódom miattad, Juliet, hogy itt ragadsz egyedül. Tudom, hogy
jelenleg nincs sok jele a háborúnak, de mi lesz, ha ideér? Mi lesz, ha haza
szeretnél jutni, de nem tudsz?
Sóhajtottam.
- Tudom, Henry. Én is aggódom emiatt. De addig nem mehetek haza,
amíg a baba meg nem születik, és csak imádkozni tudok, hogy átjussak
majd Franciaországon.
- Akkor hát gyere velem! Tudod, ha úgy találod, hogy nem tetszem
annyira, később bármikor elválhatsz tőlem. Amerikában mindig ezt
csinálják.
Megfogtam a kezét.
- Te vagy talán a legédesebb ember, akivel életemben találkoztam, és
nagyon nagyra becsüllek. Abban a pillanatban, hogy elmentél, magamba
fogok rúgni, amiért olyan hülye voltam, hogy elengedtelek. De
egyszerűen nem tehetem ezt veled.
- Oké, ha tényleg így érzel - sóhajtott. - Jobb, ha most megyek.
Rengeteg csomagolnivalóm van. Apám helyet foglalt nekem egy hajóra,
ami három nap múlva indul Genovából.
- Jó utat, Henry! - Felálltam, és arcon csókoltam. Átkarolt, és szorosan
megölelt.
- Vigyázz magadra, jó? - Aztán az ajtó felé indult, hallottam, ahogy
trappol lefelé a lépcsőn.
 36. FEJEZET

Juliet, Velence, 1940. április 9.

Az idő mintha csak úgy röpült volna. A rádióban nem sok szó esik a
háborúról. Olaszország még mindig Abesszíniában harcol, és mostanra
már Albániát is annektálta, de Hitler nem tett egyetlen lépést sem
Nyugat- Európa felé. Ami engem illet, haladtam a festés terén. Úgy tűnik,
hogy a terhességem felszabadította a kreativitásomat, és állandóan
festeni akarok. Még Corsetti professzor is megdicsérte egy Salvador Dali
stílusában készült aktomat. Henry távozását csodálatos tavaszi időjárás
követte. Virágok virítanak az ablakládákban és a kertekben. Csak úgy
illatozik a levegő. Az emberek könnyű ruhákba öltöznek, és a
csatornafalakon ülve élvezik a napsütést.
Furcsának tűnik bevallani, de a legtöbbször megfeledkezem a babáról.
Eltekintve attól, hogy egyre nehezebb megmászni a lépcsőket, vagy hogy
éjszaka egy- egy erőteljes rúgás ébreszt fel, olyan, mintha nem is létezne.
Eljött, és elmúlt a húsvét. Leo sokat van távol, úgy tűnik, hogy az apósa
megbízásából más városokban ellenőrzi a hajógyárakat. így az életem
magányos, de nem kellemetlen. Francescával most már megértjük
egymást. Örömmel tölt el, hogy a folyékony olaszom mellett
valamennyire velencei nyelven is tudok. Sőt, álmodom ezen a nyelven.
Akkor tudatosult bennem, hogy közeleg a szülés ideje, amikor
Francesca egy nap nagy szatyor gyapjúfonallal érkezett.
- Mibe fogjuk felöltöztetni ezt a gyermeket? - kérdezte. - Nem látok
babaruhát, és azt sem, hogy kötne valamit. És kendők sincsenek. És
takarók sem. Még mózeskosár sincs.
- Lemondok a gyermekemről - mondtam.
 - Akkor is szüksége lesz ruhára, amikor világra jön. Tud kötni?
- Tudok - feleltem.
- Akkor abban a szatyorban talál kötésmintákat és gyapjúfonalat. Én
pedig megkérdezem a nagyobb lányomat, hogy mit tudna nélkülözni. De
legalább vegyen annak a szegény gyereknek egy új mózeskosarat,
amiben fekhet.
Ez a beszélgetés ráébresztett az állapotomra, és arra késztetett, hogy
újra felkeressem az orvost. Megvizsgált, és bólintott.
- Minden rendben halad - jelentette ki. - Már nem tarthat sokáig. Itt a
telefonszámom. Hívjon fel, amikor a fájdalmak elkezdődnek! Bármikor.
Nappal vagy éjszaka.
Mivel egyedül éltem, telefon nélkül, nem igazán tudtam, hogy ezt
hogyan tudnám megoldani. A vajúdás közepette botorkáljak le az utcára,
és keressek egy telefonfülkét? De aztán Francesca közölte, hogy azt az
utasítást kapta, hogy maradjon velem, ha közeledik a baba születésének
ideje. Nagyon örültem neki. Úgy tűnt, hogy minden simán megy. A gyerek
meg fog születni. Felépülök, aztán hazamegyek. Könnyen elfogadtam
akkoriban ezeket a dolgokat.
Aztán ma, április 9- én, a híreket hallgattam a rádióban. Németország
megszállta Dániát és Norvégiát. NagyBritannia lebombázott egy német
haditengerészeti támaszpontot. A háború hirtelen megint valósággá vált,
de megnyugtattam magam, hogy ha 1 liter Norvégiával van elfoglalva,
akkorán átjuthatok Franciaországon.
1940. április 25.
Ma volt a velencei naptár legnagyobb ünnepe. Szent Márk napja. A
bazilika előtti tér zsúfolásig megtelt emberekkel, és egy angyalnak
öltözött kislány dróton repült a fejünk felett a templomba. Nem láttam
igazán jól, mivel nem szerettem volna a téren szorongani a tömegben,
ezért félrehúzódtam az árkádok alá. Az ilyen napokon érzem a leginkább
magányosnak magam. A fesztivál családi ünnep. így hát hirtelen ötlettől
vezérelve átmentem a hajóval a Lidóra, és meglátogattam contessa Fiori
tót.
 - Micsoda kellemes meglepetés! - örvendezett. - Gondoltam magára, és
kíváncsi voltam, hogy van.
- Minden rendben.
- És a baba? Ki fog vigyázni magára? Jöjjön ki ide, és én felveszek egy
asszonyt.
- Nagyon kedves - mondtam - , de Francesca, aki főz és takarít nálam,
ott marad éjszakára, amíg a baba meg nem érkezik.
- És miután megszületik a gyerek, hazautazik?
- Ez a terv - bólintottam.
- Akkor imádkozzunk, hogy megvalósuljon! - mondta a grófnő, és
sajnálkozó tekintettel nézett rám.
1940. április 30.
Arra számítottam, hogy a baba mostanra már megérkezik, de Francesca
szerint az első gyerekek gyakran késnek, ó csak tudja. Neki hat gyereke
született, és most tizenkét unokája van, úgyhogy úgy érzem, jó kezekben
vagyok. Leo néhány napja tért haza, és meglátogatott. Hozott nekem
ajándékba narancsot és citromot délről.
- Kezdenek komolyra fordulni a dolgok - mondta. - Imádkozom, hogy
hamarosan el tudj utazni. Angol csapatok vannak francia földön, és a
franciák kisebb csatákat vívnak a német határon túl. Csak idő kérdése,
hogy mikor robban fel az egész.
- Nem mehetek sehova, amíg ez a baba nem dönt úgy, hogy
megszületik. - Megtapogattam a hasamat.
- Nem akarom, hogy elmenj - jelentette ki Leo - , de szeretlek. Azt
szeretném, hogy biztonságban légy.
Ez volt az első alkalom, hogy azt mondta, szeret. Nagyot dobbant a
szívem, és azon az éjszakán derűsen és megnyugodva aludtam el. Leo
majd gondoskodik róla, hogy minden rendben legyen.

1940. május 3.
Az éjszaka közepén olyan fájdalmakra ébredtem, hogy elállt a lélegzetem.
Kiáltottam Francescának, aki a fotelben aludt.
- Végre elkezdődött - nyugtázta. Gumilepedőt terített az ágyamra, és
elment, hogy hívja az orvost. A fájdalom egyre erősödött, annyira, hogy
felkiáltottam. Meleg folyadék csörgött a lábam közé. Amikor Francesca
visszatért, rám pillantott.
- Madonna! - kiáltotta. - A gyermek mindjárt megérkezik. Reméljük,
hogy az a bolond orvos időben ideér. Különben... - Megveregette a
karomat. - Különben ne aggódjon, kicsim! Segédkeztem már szüléseknél.
Minden rendben lesz. - Elment vizet forralni, majd egy nedves
törülközővel tért vissza, amit a homlokomra terített.
Egy idő után - nekem óráknak tűnt - nyomnom kellett. Nem tudtam
megállítani. Sikoltoztam. Leóért kiabáltam. Aztán kizúdult belőlem
valami, és Francesca odaugrott, hogy megfogja a babát.
- Szerencséje van - jelentette ki - , hogy ilyen könnyen ment az első
szülés. És nézzük csak, mi van itt.
Néztem, ahogy törülközőt csavar egy piros batyu köré, és felnyalábolja.
Abban a pillanatban láttam, hogy egy kis ököl kibújt belőle, és a baba
hangosan felsírt. Francesca bólintott.
- Jó tüdeje van. Egészséges fiú.
Leo örülni fog, gondoltam. A leendő Da Rossi gróf. Francesca a
mosdóhoz vitte a gyereket, és megtisztogatta. Végig teli tüdőből bőgött.
Aztán visszahozta hozzám.
- Tessék! Ismerkedjen meg a fiával - mondta, és a karjaimba tette. A
baba abbahagyta a sírást, és ez a kis, tökéletesen megformált emberke
sötét, komoly szemekkel bámult rám, mintha próbálná kitalálni, hol van.
- Tegye a mellére! - utasított Francesca, és kinyitotta a hálóingem elejét.
- Ez segíteni fog megszülni a méhlepényt, és abban is, hogy rögtön szopni
kezdjen.
Felemelte a kisfiút. Ő rátapadt a mellemre, és erőteljesen szopni
kezdett, miközben még mindig pislogás nélkül bámult rám.
Felkészületlenül értek az érzések, amik hirtelen elöntöttek, és velük
együtt egy megsemmisítő gondolat is belém nyilallt: Soha nem leszek
képes lemondani róla.
 37. FEJEZET

Juliet, Velence, 1940. május 3.

Az orvos nem sokkal később megérkezett, megvizsgált, és kijelentette,

hogy mindkettőnkkel minden rendben van, majd távozott. Francesca
meleg tejet készített nekem konyakkal. Elaludhattam, mert arra
ébredtem, hogy Leo hatalmas gyengédséggel néz rám.
- Remek fiunk van. Mit mondtam neked? Mi, Da Rossik, mindig remek
fiúkat nemzünk. Mit gondolsz, hogy nevezzük el? Leonardónak utánam?
Brúnónak az apám után?
- Tejó ég, dehogy! - tiltakoztam. - Bruno a háziasszonyom macskája
volt.
Ezen nevetnie kellett.
- Akkor a te apád után?
- Apámat Wilfrednek hívták. Ennél szörnyűbb nevet el sem tudok
elképzelni. - A kisbabára néztem, aki most a Francesca lányától kapott
mózeskosárban feküdt. Békésen aludt, hosszú szempillái a pufók arcára
simultak. - Úgy néz ki, mint egy kis angyal - mondtam. - Mint azok a
kerubok a reneszánsz festményeken.
- Akkor Angelónak akarod elnevezni?
A tekintetünk találkozott, és én bólintottam.
- Angelo. Az én kis angyalom. Tökéletes.
- Akkor beírom az örökbefogadási papírokba. Már minden készen áll.
Felültem.
- Leo, most nem viheted el. Még nem állok készen arra, hogy lemondjak
róla.
Leült mellém az ágyra.
 - De cara, haza kell menned, amint elég jól érzed magad, különben
lehet, hogy már túl késő lesz. És ót nem viheted magaddal. Jobb, ha most
hagyod, hogy elvigyem, mielőtt túlságosan kötődnél hozzá. Már
szereztem egy szoptatós dajkát. Kész a gyerekszoba. Jó kezekben lesz.
Hevesen megráztam a fejem.
- Sajnálom, de nem! Nem engedhetem el. Már most szeretem. Ó az én
gyermekem. Most hoztam a világra. A szívem alatt hordtam. Legalább
addig szeretném magam mellett tartani, amíg szopik. Francesca azt
mondja, hogy az anyatej megvéd a betegségektől. Adj meg nekem ennyit!
Láttam rajta, hogy küzd, próbál megbékélni a helyzettel.
- Cara mia, ugye tudod, hogy ha a németek egyszer lerohanják
Franciaországot, akkor hosszú időre itt ragadhatsz?
- Az olyan szörnyű lenne? Felnevelhetném a fiamat.
- Fel kell hívnom a figyelmedet arra, hogy ha nem fogadom örökbe
hivatalosan, akkor nem lesznek papírjai, nem lesz legitimitása. Nem lesz
személyi igazolványa, márpedig ez fontos. Utasítást kaptunk, hogy
mindig legyen nálunk. A kormány máris a fejadagok bevezetéséről beszél,
és ha nem olasz állampolgár, semmit sem kap. És akkor mi lesz? Talán
két- három évig nevelhetnéd. De akkor sem viheted haza. Akkor hogyan
gondoskodnál róla? Én jó életet tudok neki biztosítani. Ezt te is tudod.
Igen, tudtam.
- Most csak koncentráljunk a jelenre - kértem. - Hadd szoptassam, amíg
készen nem áll az elválasztásra, aztán átadom.
- Rendben - egyezett bele Leo hosszú habozás után. - Ha ezt akarod.
Ennyivel tartozom neked. Egyelőre átküldetem ide a gyerekszobából a
holmit.
- Gondolom, elmondtad Biancának. Mit szólt a házában lévő
gyerekszobához? És az idegen gyerekhez?
Elmosolyodott.
- Azt mondta: „Amíg nem nekem kell gondoskodnom a fattyáról, miért
ne? így legalább megkapod a becses fiút, aki megörökít a neved és a
címed, én pedig élhetem tovább az életemet.” - Leo szünetet tartott. -
Ahogy mondtam, nem az az anya típus.
 így hát másnap reggel megérkezett a kiságy és a babakelengye. Angelo
babát most már csipkeszegélyes köntösbe öltöztettem. Nevetnem kellett.
- Ezekben úgy nézel ki, mint egy kislány - mondtam. Rám nézett. Neki
van a legkifejezőbb kis arca. Ahogy figyeltem őt, arra gondoltam:
Hazaviszem magammal, amíg lehet. Egészséges. Túl fogja élni az utazást.
És nem érdekel, hogy ki mit mond.
Aztán észhez kellett térítenem magam. Hogyan tagadhatnám meg tőle
azt az életet, amit Leo kínál neki? A legjobbat mindenből. Majd egyszer
nagy vagyont örököl. És rájöttem, hogy nem lehetek önző. Ha eléggé
szeretem őt, akkor lemondok róla. Csak még nem most.
1940. május 12.
Miután a terhességet kevés kellemetlenséggel viseltem, a következő
napokban meglehetősen rosszul voltam. Sok vért vesztettem, és fertőzést
kaptam. Az orvos azt mondta, hogy vérszegény vagyok, ezért vastonikot,
vörösbort és sok jó húst írt fel. Még mindig nem volt kedvem kimozdulni,
és pláne nem volt kedvem folytatni az órákat, amikor bekapcsoltam a
rádiót, és meghallottam, hogy a német hadsereg megkerülte a Maginot-
vonalat, átkelt a belgiumi erdőkön, és megszállta Franciaországot. A brit
hadsereg a csatorna kikötői felől nyomult előre. Franciaország
háborúban állt, és én már nem utazhattam át rajta biztonságban.
Bizonyos értelemben ez megnyugtatott. Többé nem volt lehetséges, hogy
sietve hazamenjek. Itt maradhattam, gondoskodhattam a gyermekemről
abban a városban, amit megszerettem, és közel lehettem Leóhoz.
Akkoriban ez tökéletesnek tűnt.
Attól a naptól kezdve a hírek csak rosszabbak lettek. A hónap vége felé
megtudtuk, hogy a brit csapatokat visszaverték, megsemmisítették,
lerohanták, és a partok felé vonultak vissza, ahol csapdába estek, arra
várva, hogy mikor tarolják le őket a német bombák és ágyúlövegek. És
akkor csoda történt: Angliából kis hajók ezrei jöttek át egy Dunkerque
nevű helyre, és hazaszállították a csapatokat. Sírtam, amikor az újságban
olvastam a beszámolót. Úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy Németország
mikor szállja meg Angliát, és örültem, hogy úgy döntöttem, itt maradok,
bár aggódtam anyámért. Hónapok óta nem hallottam felőle. Reméltem,
hogy senki sem fog két idős hölgyet zaklatni. Biztonságban lesznek, még
akkor is, ha Anglia német uralom alá kerül.
1940. június 12.
Ma minden megváltozott. Olaszország bejelentette, hogy csatlakozik
Németországhoz a szövetségesek elleni háborúban. Mostantól ellenséges
idegen vagyok. Vajon ez mit fog jelenteni? Bizonyára nem sokat egy olyan
helyen, mint Velence. És vannak magas rangú barátaim. A sors iróniája,
hogy az újságok tele vannak a biennále sikeres első hónapjáról szóló
hírekkel. Csodálom a velenceieket, hogy megrendeznek egy nemzetközi
művészeti kiállítást, mintha a világon semmi sem változott volna.
Elhatároztam, hogy kimegyek majd, ha már egy kicsit erősebbnek érzem
magam. Szükségem van arra, hogy emlékeztessenek rá, hogy valahol
ebben a világban még mindig létezik a szépség, és megbecsülik a fontos
dolgokat.
Ma délután, miután Francesca hazament, éppen szundítottam, amikor
kopogtattak az ajtón. Valószínűleg nem Leo, gondoltam, mert ő általában
kopogás nélkül jött be. Felkeltem, belebújtam a köntösömbe, és ajtót
nyitottam. Meglepetésemre Mr. Sinclair, a brit konzul állt a küszöbön.
- Elnézést kérek a zavarásért, Miss Browning - mondta. - Úgy látom,
rosszkor jöttem. Nem érzi jól magát?
- Nem, csak szundikáltam - feleltem, és bevezettem a szobába. - Talán
hallotta, hogy nemrég gyerekem született.
Komoran bólintott.
- Igen, hallottam. Nehéz helyzetbe kerülhetett most, hogy Olaszország
belépett a háborúba. Gondolom, még mindig elmehet Svájcba, vagy
esetleg Marseille- ben hajóra szállhat.
- Nem tudom, miért akarnék hazamenni, ha mindjárt megszállják
Angliát.
A konzul a homlokát ráncolta.
 - Reméljük, hogy mi, britek nagyszerűen fogunk harcolni, és
megakadályozzuk, hogy Hitler megszállja az országot. Tudja, most már
Mr. Churchill kezében van az irányítás. Ó nem olyan nyámnyila, mint az a
gyáva Chamberlain. Ha végig ó lett volna hatalmon, talán még
Lengyelország előtt megállíthattuk volna Hitlert. Bár lehet, hogy nem. -
Megvonta a vállát. - Az a kis gazember évek óta a világuralomról
álmodozik. Hatalmas hadsereget épített. De mi, angolok szívósabbak és
kitartóbbak vagyunk, mint a németek. Hitler nem fog minket könnyen
meghódítani, erről biztosíthatom.
- Remélem, igaza van - mondtam. - Megkínálhatom egy csésze teával?
- Nagyon kedves öntől. - Leült az egyik fotelbe. - Már nem sokáig tud
hozzájutni ilyesmihez - jegyezte meg. - Szigorú fejadagokat vezetnek be,
és ön nem kap élelmiszerjegyet. Különben is, az olaszok nem isznak teát,
a brit emigránsok pedig már majdnem mind elutaztak.
Kimentem, hogy feltegyem forrni a vizet.
- És önnel mi lesz most, hogy háborúban állunk? - kérdeztem.
Fájdalmasan összerándult az arca.
- Á, ez itt a probléma! Mától visszahívtak. Spanyolországon keresztül
Portugáliába kell mennem, ahonnan egy repülőgép hazavisz. - Kedvesen
nézett rám. - Bárcsak magammal vihetném, de nem tehetem. Szóval az
elbúcsúzáson kívül volt egy hátsó szándékom is ezzel a látogatással. Meg
akartam kérdezni, hogy van- e kedve a hazájáért dolgozni?
A meglepett arcomat látva folytatta.
- Minden, amit mostantól kezdve mondani fogok, szigorúan titkos,
ezért alá kell írnia egy dokumentumot, hogy ezt tudomásul veszi - A
zsebébe nyúlt, és egy papírlapot tett az asztalomra. - Hajlandó aláírni?
- Mielőtt megtudnám, hogy ez mivel jár?
- Sajnos, igen. Háború idején ez már csak így működik.
Odapillantottam Angelo kiságyára.
- Van egy gyerekem - mondtam. - Elsősorban érte vagyok felelős. Nem
kémkedhetek, vagy nem szállíthatok üzeneteket. Nem hagyhatom őt
magára, nem vállalhatok ilyen kockázatot.
 - Természetesen nem. Nem kellene elhagynia a lakását. Véleményem
szerint tökéletes biztonságban lenne. És nagy szolgálatot tenne a
hazájának.
Tétován néztem rá, aztán odamentem az asztalhoz.
- Gondolom, abból nem lesz semmi baj, ha aláírom. Még mindig nemet
mondhatok a javaslatára, ugye?
- Ó, hát hogyne! - Mr. Sinclair túlságosan elégedettnek tűnt.
- Rendben. - Átolvastam a dokumentumot, és megjegyeztem, hogy a
titoktartás megszegése börtönbüntetést vagy halált von maga után.
Kevéssé megnyugtató. De aláírtam. Mr. Sinclair elvette, és
visszacsúsztatta a kabátzsebébe.
- Szép innen a kilátás, Miss Browning - jegyezte meg.
- Igen. Imádom.
- És úgy tudom, hogy a lakás a maga tulajdona.
- Úgy látom, sokat tud rólam - jegyeztem meg.
- így van. Sajnos utána kellett néznünk a hátterének, mielőtt kéréssel
fordulunk magához.
- És mi lenne az a kérés?
A konyhafülkében hangos sivítás jelezte, hogy felforrt a víz, mire a
tűzhelyhez szaladtam, mielőtt a hang felébreszthette volna Angelót.
Leforráztam a teát, majd visszatértem a nappaliba.
- Kitűnő helyzetben van ahhoz, hogy megfigyelhesse a hajók mozgását.
Tudja, hogy az olaszok hadihajókat állomásoztatnak itt. Most pedig
könnyen lehet, hogy engedélyezni fogják a német haditengerészetnek,
hogy bázisként használja ezt a helyet, ahonnan megtámadhatják
Görögországot, Ciprust és Máltát. Szeretném, ha naponta beszámolna
nekünk a hajók mozgásáról. Ha hajók hagyják el az itteni kikötőt, szóljon
nekünk, készenlétben állnak a repülőgépeink a feltartóztatásukra.
- Hogyan értesítsem magukat? Kinek kell szólnom?
- Ah! - Kissé elvörösödött. - Ideküldünk valakit, aki felszerel egy rádiót.
El lesz rejtve, hogy senki más ne tudjon róla. Amikor az asszony itt van,
nem használhatja. Neki nem szabad látnia. Világos?
 - Természetesen. Bár Francesca nem egy lángész. Valószínűleg nem is
tudná, mi az.
- Mindemellett - emelte fel figyelmeztetően az ujját a konzul - a lehető
leghamarabb rádióüzenetet kell küldenie, miután hajómozgást észlelt.
- Kinek küldjem? És mit mondjak?
- Türelem, drága hölgyem. Mindent időben meg fog tudni.
Visszamentem a konyhába, kitöltöttem két csésze teát, és egy tálcán
bevittem a nappaliba. Mr. Sinclair belekortyolt, és elégedetten
felsóhajtott.
- Á, tea, aminek olyan íze van, mint a teának! Az egyik dolog, ami miatt
jó lesz hazamenni.
Én is ittam egy kortyot, és vártam.
Letette a csészét.
- Ismeri a morzejeleket?
- Sajnos nem.
- Átküldők magának egy füzetkét. Mihamarabb tanulja meg! A rádióval
együtt egy kódkönyvet is kap majd. Azt máshol kell elrejtenie, olyan
helyen, ahol senkinek sem jutna eszébe keresni. Az üzeneteket kódolva
fogja küldeni. Ha például két rombolót lát, azt írja, hogy: „Nagyi ma nem
érzi jól magát.”
- És ha a németek feltörik a kódot?
- A kódok gyakran változnak majd. Nem tudhatja előre, hogyan fogja
megkapni az új füzetet. Lehet, hogy egy csomagban lesz, ami a római
nénikéjétől érkezik, és receptek vannak benne. - Megvonta a vállát. - A
titkosszolgálatunk rendkívül találékony. Az a jó, hogy soha senkivel nem
kell személyesen kapcsolatba lépnie, így, ha esetleg kivallatják, nem kell
aggódnia amiatt, hogy elárul valakit.
- Ez nagyon megnyugtatóan hangzik - jegyeztem meg fanyarul, és
láttam, hogy a szája sarka mosolyra rándul.
Újabb kortyot ivott, majd ismét letette a csészét.
- Még egy dolog - mondta. - Szüksége lesz egy fedőnévre a
kommunikációhoz. Mit javasol?
 Kinéztem az ablakon. Egy teherhajó haladt lassan a csatornán. Őrült
vagyok, hogy ebbe belementem?
- Juliet a nevem - mondtam szóval a fedőnevem lehetne Romeo.
- Romeo. Ez tetszik - nevetett a konzul. - Mennem kell. Képzelheti,
mennyi mindent kell összepakolnom és kiselejteznem az itt töltött tíz év
után. Átküldhetném önnek a megmaradt élelmiszereimet? És a bort?
Attól tartok, a jövőben nem lesz könnyű élelemhez jutnia.
- Köszönöm! Hálás lennék érte.
- Van még valami, amire szüksége lehet? Takarók? Villanyradiátor?
- Az csodálatos lenne - bólintottam. - Ki tudja, hátha a szenet is jegyre
adják majd.
- Akkor meglátom, mit tehetek. - Kezet nyújtott. - Sok szerencsét, Miss
Browning! Azt hiszem, szüksége lesz rá.
 38. FEJEZET

Juliet, Velence, 1940. június 20.

Ma reggel elmentem, hogy feltöltsem az élelmiszerkészleteinket, mielőtt

bevezetik a szigorú fejadagokat. Angelo aludt, és Francesca vigyázott rá.
Jó érzés volt a friss levegőn, a meleg napsütésben lenni, és ráérősen
sétálni a Zatterén. Egy hadihajó közeledett a dokkok felől, emlékeztetve a
vállalásomra. Miért nem utasítottam vissza egyszerűen? Most talán
veszélybe sodortam magam és a fiamat. De engem arra neveltek, hogy azt
tegyem, ami a helyes, nem igaz?
Lekanyarodtam a széles vízparti sétányról, és egy mellékcsatorna
mellett haladtam lefelé, ahol általában egy zöldséges uszály szokott
horgonyozni, amikor két egyenruhás férfi jött felém. Carabinierék voltak,
akiket általában nem látni Velencében, ahol a városi rendőrség működik.
Elmentem mellettük, de az egyik megragadta a karomat.
- Te! - mondta, rögtön letegezve. - Hol a személyi igazolványod?
- Sajnálom, nem hoztam magammal - hazudtam, és megpróbáltam a
helyiek kiejtését utánozni.
- Nem hallottad az utasítást, hogy mindenkinek magánál kell tartania a
személyi igazolványát?
A csendőr elállta az utamat.
- Sajnálom! Máskor ügyelni fogok rá.
- Velem jössz! - mondta.
- Nem csináltam semmit.
A kettő közül az idősebb, egy nagydarab, sötét, vörösesbarna férfi
egészen közel lépett hozzám.
 - Valaki említette, hogy angol vagy. Egy ellenséges idegen. Elvisznek
egy táborba.
- Nem! - tiltakoztam, és megpróbáltam kiszabadítani magam. -
Engedjen el! Ez tévedés. - A két férfi úgy vigyorgott, mintha élveznék a
helyzetet. - Rossz embert fogtak el. Én itt lakom.
Hirtelen kiáltás hallatszott, és felnézve láttuk, hogy egy nagydarab nő
dübörög felénk, fenyegetően hadonászva.
- Engedjétek el őt ebben a pillanatban, szicíliai stricik! - kiabálta. -
Hagyjátok őt békén, halljátok?
- Eredjen a dolgára, asszony! - szólt rá a férfi, aki fogva tartott.
- Nem megyek, amíg nem engeded, hogy hazakísérjem! Ó az a fiatal
hölgy, aki megmentette az életemet, amikor tavaly a Redentorén
összeomlott a híd. De ti erről persze nem tudtok, ugye? Mivel olyan
messziről jöttetek. A víz fölött tartott, és ezért nem fulladtam meg. Egy
angyal. És nem engedem, hogy hozzáérjetek, nem igaz, nővéreim?
Tömeg gyűlt körénk, sokan közülük nők voltak.
- így van - erősítette meg egy másik. - Hagyjátok őt békén, különben
velünk gyűlik meg a bajotok!
- Ne higgyétek, hogy bejöhettek Velencébe, és elkezdhettek
basáskodni! - mondta egy harmadik, centiméterekre a csendőr arcától. -
Ez itt nem Palermo vagy Messina. Mi civilizált emberek vagyunk. Menjetek
vissza oda, ahonnan jöttetek!
- Lépjen hátrébb, vagy bajba kerülhet! - mondta a csendőr, de nem
hangzott túl meggyőzően.
- Ti meg a csatornába.
- Úgy van. Dobjuk be őket a csatornába! - A kiáltások visszhangzottak a
fondamentán.
A tiszt körülnézett. Mostanra nagy tömeg gyűlt össze, mindenki kiabált,
és hadonászott.
- Nem jöhetnek a városunkba, és kezdhetnek el ártatlan polgárokat
letartóztatni! - kiáltotta egy férfihang a tömeg hátsó részéből.
- Jöjjön, angyalom! Jöjjön csak velem! - A megmentőm elhúzott a
carabinierétől, és belém karolt. - Hazamegyünk.
 És elvezetett. Miután befordultunk a sarkon, hálás köszönetét
mondtam neki.
- Badarság. Örömömre szolgált - jelentette ki. - Ott lakom, abban a
házban. Ha segítségre van szüksége, forduljon hozzám! Constanza
vagyok.
- Köszönöm! Az én nevem Julietta.
Búcsúzóul arcon csókolt, én pedig anélkül siettem haza, hogy a
bevásárlást elintéztem volna. Aggódtam. Hogyan fogok közlekedni, ha az
utcákon járőröznek? Elmeséltem Francescának, mi történt velem.
- Átkozott szicíliaiak - mondta, és beleköpött a mosogatóba. - Ki akarja
őket itt látni? Ne aggódjon, barátok között van!
Írni akartam Leónak, de aznap délután felrohant a lépcsőn.
- Hallottam, hogy néhány carabiniere megpróbált letartóztatni - lihegte.
- így van. El akartak vinni egy táborba.
Felsóhajtott.
- Bárcsak hazamentéi volna, amikor még lehetett, Julietta! Hogyan
tudnálak megvédeni? Az itteni rendőrségnek szólhatok, hogy ne
vegzáljanak, de ezeket a kívülről jött új, félkatonai egységeket nem a mi
városunk vezetése ellenőrzi. Kérlek, maradj itthon, amennyire ez
lehetséges, amíg nem rendezzük számodra a dolgokat!
- Hogyan tudjuk rendezni a dolgokat? - kérdeztem, és hallottam, hogy
kissé remeg a hangom. - Ellenséges idegen vagyok, nem igaz? Egy
táborban kellene lennem.
- Akkor tényleg azonnal el kell utaznod Svájcba.
- Nem hagyhatom itt Angelót. Azt nem tehetem!
- Cara! - Leo gyengéden megérintett. - Minél tovább ragaszkodsz hozzá,
annál nehezebb lesz. Én azt akarom, hogy te és a fiam biztonságban
legyetek.
Elment, és otthagyott idegesen, a kétségbeesés határán. Lenéztem
Angelóra, miközben etettem: pufók kezét a mellemen pihentetve, kéjesen
szopott. Neki nem lesz semmi baja, bármi történjék is, gondoltam. De mi
van, ha elvisznek egy fogolytáborba? Tudni fogom, ha eljön az idő a
menekülésre? Túlságosan önző vagyok, hogy addig maradok, ameddig
csak lehet?
Két napig nem láttam Leót. Otthon maradtam, és aggódva néztem ki az
ablakon A konzultól érkezett egy szállítmány, csodálatos és hasznos
dolgokkal teli dobozok: gyümölcs- konzervek, paradicsompüré,
szardínia, több zacskó szárazbab és tészta, kávé, tea, bor, olívaolaj, és
néhány pihe- puha takaró, valamint a csodálatos elektromos fűtőtest.
Majdnem elsírtam magam, olyan hálás voltam, és adtam a kincsekből
Francescának is, akit ugyanilyen boldoggá tett az ajándék. Aztán Leo
visszajött, és meglehetősen elégedettnek tűnt.
- Minden rendben - jelentette ki. - Volt egy rövid beszélgetésem az
apámmal. Hasznos ember, akinek értékes az ismeretsége. Szerencsére
valaki a városvezetésben tartozott neki egy szívességgel, úgyhogy itt van
a személyi igazolványod és az élelmiszerjegyed.
Az asztalra tette a papírokat. Felvettem és megnéztem őket.
- Giuliana Alietti?
- Nálunk dolgozott, de sajnos nemrég meghalt. A fia épp most adta le
az iratait. Kár lett volna elpazarolni őket. A fénykép kicsit hasonlít rád. De
azért légy óvatos! Biztos vagyok benne, hogy a környéken körbejár a
szóbeszéd, hogy külföldi vagy. És akadnak majd olyanok is, akik azt
remélik, hogy pénzt kapnak az információért. De amíg én itt vagyok, csak
annyit kell mondanod, hogy „Da Rossi gróf szolgálatában állok”. Ez elég
lesz.
- Remélem.
Odament Angelo bölcsőjéhez. A baba ébren volt, és pislogás nélkül
nézett fel rá.
- Úgy látom, a te vörösesbarna hajadat örökölte - állapította meg Leo,
és felnézett rám. - És talán a kék szemedet is? Úgy tűnik, nem barna a
szeme.
- Minden kisbabának kék a szeme, ezt mondta Francesca, aki mindent
tud - feleltem. - Néhány hónap múlva látszik majd, milyen színű lesz
igazából.
 - Jó. Remélem, az anyjára fog hasonlítani. Így egész életemben
emlékezni fogok rád.
Nem tudtam, mit is válaszoljak erre, de sajgott a szívem.

1940. július 21.

Majdnem egy hónap telt el. Egy kicsit még mindig félek kimenni. Figyeli
valaki, hogy hol lakom? Kénytelen- kelletlen úgy döntöttem, hogy nem
kockáztatom meg, hogy elmenjek a biennáléra, bár a contessa azt
mondta, hogy idén érdekes kiállítások lesznek. Vele továbbra is találkozni
fogok. A lakásomtól nem messze van egy vaporettomegálló, bár a
haditengerészet mostanra a legtöbb hajót lefoglalta, így a Lido felé sokkal
ritkábbak a járatok.
Egyik késő este egy idegen angol keresett fel, és a rádió most a
hálószobámban az éjjeliszekrény és a padlódeszkák alatt rejtőzik. Ki kell
húznom a szekrényt, és fel kell emelnem a padlódeszka egyik négyzetét,
a rádió az aljára van erősítve. Nagyon ügyes megoldás. A férfi
megmutatta, hogy kell kezelni a rádiót, és hogyan kell használni a
kódkönyvet. Próbáltam megtanulni a morzejeleket, de nem megy valami
jól. Hagyott nálam egy erős távcsövet is, amivel a szárazföldről induló
hajókat lehet kiszúrni, arra az esetre, ha a németek úgy döntenének,
hogy építenek egy saját, új kikötőt. Egyelőre nincs mit jelentenem.
Minden nyugodt, és az élet úgy folyik, mint bármelyik nyáron.
Ma volt a Megváltó ünnepe. Ezúttal egy tiszta, napsütéses napon
figyeltem, ahogy a zarándokok a bárkákból épült hídon átmennek a
templomba, majd gyertyákkal a kezükben visszatérnek. Nehéz volt
elhinni, hogy egy évvel ezelőtt mennyire más volt az egész életem. És
mégis, hogyan bánhattam volna meg Angelo születését? Teljes szívemből
szeretem. Nem is tudtam, hogy az ember képes ilyen szeretette.
 39. FEJEZET

Juliet, Velence, 1940. október 23.

Milyen furcsa év volt ez! Velencében nem sok minden változott, kivéve,
hogy kevés az élelmiszer. Venetóról már nem érkezik olyan gyakran áru.
Azt hiszem, átirányítják a nagyvárosokba, Milánóba és Torinóba, ahol a
gyárak háborús felszereléseket gyártanak. Szerencsére a barátnőm,
contessa Fiorito, akit rendszeresen meglátogatok, zöldségeskertet hozott
létre a birtokán, és engem is ellát friss terményekkel. Ám ennek
hamarosan vége lesz, mert az időjárás hirtelen hidegre és csapadékosra
fordult.
A contessa fokozott erőfeszítéseket tesz, hogy minél több zsidót
kimenekíthessen a náci Németországból. Furcsának találom, hogy a
nácik ennyire világossá tették, hogy a zsidók nemkívánatosak az
országukban, és mégis megtiltják nekik az utazást.
- Nem tudom, meddig folytathatom még ezt a szolgálatot - mondta a
múlt héten. - Most, hogy a német haramiák szövetségesei vagyunk, a
kormányunk is Hitler mellé áll. Van egy olyan terv, hogy minden zsidónak
Dávid- csillagot kell viselnie, és a kijelölt területekre költöznie.
- Magának is? - kérdeztem, a szívem nagyot dobbant a rémülettől.
A grófnő elmosolyodott.
- Kedvesem, rólam senki sem tudja, hogy zsidó vagyok. Akik pedig
igen, azok értékelik, amit a városért teszek, és kényelmesen elfelejtik.
Úgyhogy ne nyugtalankodjon! Tökéletes biztonságban vagyok. Maga az,
aki miau aggódom.
- Azt hiszem, nekem nem lesz semmi bajom - mondtam. - Leo
kioktatott, hogyan mondjam azt, hogy „természetesen nálam van a
személyi igazolványom”, és más hasznos és kevésbé udvarias
kifejezésekre is megtanított velencei nyelven. A legtöbb verőember délről
jött, és nem érti a nyelvet.
A grófnő kinyújtotta karcsú, csontos kezét, és a térdemre tette.
- Ha így áll a helyzet, akkor egy szívességet szeretnék kérni magától.
- Természetesen. Maga olyan sokat tett értem.
- Szeretném, ha kimenne valaki elé az állomásra. Josef már nincs itt,
Umberto pedig már túl öreg ahhoz, hogy rohangáljon, és különben sem
helyesli, amit csinálok. Az egyetlen másik szolgám jelenleg a kis
szobalány, de ő reménytelen.
- És Vittorio? - kérdeztem. - Mostanában nem láttam. Nincs itt?
- Vittorio mindig tudja, hogy kihez kötik az érdekei - felelte a contessa
kis mosollyal. - Most Mussolini belső köréhez törleszkedik. Úgy tűnik, így
vagy úgy, de szeretnék rátenni a kezüket a művészetre.
- Ajaj! - mondtam, de valójában megkönnyebbültem, hogy nem fog a
grófnő körül lebzselni. - Rendben. Szívesen fogadom ezt a személyt a
maga nevében.
- Anton Gottfried, a bécsi Staatsoper zenekar egykori első hegedűsének
a lányáról van szó. Az apja házi őrizetben van Bécsben, de Hanoit el
akarta onnan küldeni. És kínálkozott egy lehetőség. A lány egy ferences
zárdaiskolába járt, amíg zsidóként ki nem tiltották. De úgy tűnik, az
apácák nagyon kedvelik. Ketten közülük a héten zarándoklatot vezetnek
Rómába, és beleegyeztek, hogy Hannit is magukkal hozzák. Amikor a
vonat megáll Milánóban, a lányt felültetik egy Velencébe tartó
szerelvényre. Pénteken dél körül érkezik meg. Ki tud elé menni a
kedvemért?
- Természetesen. Hogy néz ki?
- Fogalmam sincs. - A contessa elnevette magát. - Egy tizenkét év körüli
zsidó lány Bécsből. És nem vagyok benne biztos, hogy beszél más nyelvet
a németen kívül. Maga beszél németül?
- Sajnos, nem. De talán tanult angolul vagy franciául az iskolában.
- Reméljük, hogy így van, különben nehéz napok elé nézünk. - A grófnő
elmosolyodott. - Megpróbálom felidézni a jiddist, de kisgyerekkorom óta
nem beszéltem. - Aztán a mosolya elhalványult. - Reméljük, nem
döntenek úgy, hogy épp azon a vonaton személyazonossági ellenőrzést
végeznek.
Határozottan ideges voltam, amikor az állomáson álltam, és vártam,
hogy megérkezzen a milánói vonat, ami az osztrák lányt hozza. Mi van, ha
nem akar velem jönni? Mi van, ha nem tudok vele kommunikálni? Mi van,
ha azok az erőszakos carabinierék figyelnek, és kiszúrják, hogy zsidó?
Hevesen dobogott a szívem, amikor a vonat bepöfögött. A gőzfelhőből
előbukkantak az utasok. Céltudatosan siető üzletemberek, vidéki
nagymamák, akik szatyornyi terményt cipeltek, hogy megosszák a
városban élő rokonokkal, aztán egy sápadt, szorosra font copfot viselő,
sovány lány, kezében egy kis bőrönddel, aki nagy, ijedt szemekkel nézett
körül.
Odamentem hozzá.
- Hanni? Hanni Gottfried?
- Ja. - A tekintete idegesen cikázott.
- Beszélsz olaszul? - kérdeztem.
Megrázta a fejét.
- Angolul?
Újabb fej rázás.
- Je parié un peufranqais* - mondta.
- Eh bien, moi aussi** - válaszoltam. És elmondtam neki, hogy contessa
Fiorito küldött. El fogom vinni a grófnő villájába. Megkönnyebbült mosoly
terült szét azon a feszült, aggódó kis arcon.
- Most elviszlek hozzá - folytattam. - Egy szigeten él. Nagyon szép.
Tetszeni fog neked.
Megfogta a kezem, és lementünk a vaporetto megállójához. Minden
gond nélkül elértünk a Lidóra, és amikor Hanni meglátta az impozáns
vaskapukat, láttam, hogy elbizonytalanodik.
- Itt lakik? - kérdezte franciául.
Bólintottam.
 - Jól fogod itt érezni magad. Finomakat ehetsz. És a grófnő nagyon
kedves ember.
Bátran bólintott. Szegénykém, gondoltam. Ott kellett hagynia a
családját, akikre isten tudja, milyen sors vár, és egyedül kellett eljönnie
idáig. Legszívesebben átöleltem volna. Ehelyett odavezettem a
bejárathoz. A contessa maga nyitott ajtót, és egy pillantást vetett a
gyerekre.
- Majn lib mejdl. Du bist ojsergefar mit mir*** - mondta, feltételezem,
jiddisül. Aztán megölelte a kislányt.
Korábban még nem láttam a szeretet ilyen megnyilvánulását a
contessától, de láthatóan meghatódott. Láttam, hogy megtörli a szemét,
miután elengedte a lányt.
- Elnézést - mondta nekem olaszul - , de pont úgy néz ki, mint én ebben
a korban. Én is egy menekült gyerek voltam, pont olyan, mint ó. Szegény
kislány. Ki tudja, látja- e még valaha a szüleit.
Marasztalt ebédre, de sietnem kellett, hogy elérjem az egyetlen, a
szárazföldre induló járatot. Hűséges Francescám beleegyezett, hogy
marad, amíg vissza nem térek, de Angelót meg kellett etetnem, amit ő
nagy hangon a világ tudtára is adott. Leóék cége a földszintet főleg
raktárnak használta. Örültem, hogy az alattam lévő emeletek üresek, így
nemigen hallotta senki a csecsemősírást. A lagúnán viharos volt az
átkelés, és a szárazföld felett felhők gyülekeztek, bármelyik pillanatban
leszakadhatott az ég. A kislányra gondoltam, akit az imént vittem el az új
otthonába, és azon tűnődtem, mi lett volna a sorsa, ha a grófnő nem
menti meg. De aztán belém nyilallt, hogy vajon meddig maradhat
biztonságban. Hamarosan itt is összeterelik a zsidókat? És aztán mi lesz?
1940 karácsonya
Soha nem gondoltam volna, hogy újra a nagy boldogság időszakáról
fogok írni, de ahogy közeledik az év vége, tele vagyok szeretettel és
hálával. Természetesen aggódom anyámért. Több hónapja nem kaptam
tőle levelet. Angliából csupa rossz hír érkezik: éjszakai bombatámadások
London ellen, és Németország a megszállásra készül.
Szenteste feldíszítettem a lakást. Karácsonyfát nem tudtam szerezni,
de találtam egy fenyőágat, amit a Giardiniben tört le a szél, és egy
cserépbe dugtam, a gallyaira pedig üvegdíszeket akasztottam. Angelo
egészen le volt nyűgözve tőle. Szerencsére még nem tud kúszni,
különben attól tartok, hogy pillanatok alatt felborulna a „karácsonyfa”.
Felül, megfordul, és nagyon ügyesen tekergőzik a padlón. És kacag, mély,
gurgulázó nevetéssel, amit olyan jó hallani. És van két foga, amit szeret
próbálgatni, amikor szopik. Nem tudom, meddig tudom még szoptatni,
de muszáj. Abban a pillanatban, amikor abbahagyom, le kell mondanom
róla.
Már besötétedett, amikor kopogtattak az ajtón, és Leo lépett be. Egy
kerekes plüsslovat, egy üveg proseccót, egy panettonét és egy zacskó
narancsot hozott. Leültünk, és ittunk egy pohárral, miközben Angelo a
szőnyegen feküdt, és az új szerzeményét bámulta.
- Van egy ajándékom a számodra - mondtam. - Annak az embernek,
akinek mindene megvan.
- Te nem vagy az enyém - mondta halkan.
Átnyújtottam neki egy szalaggal átkötött tekercset. Kinyitotta: egy
akvarell volt Angelóról. Születése óta igyekeztem lerajzolni és lefesteni ót,
és ez a kép éppen azt a boldog, huncut tekintetét örökítette meg, amikor
egy játék után nyúlt.
- Ez csodálatos - mondta Leo. - Bekereteztetem. Nagyon tehetséges
vagy. Visszatértél az akadémiára, vagy már mester lettél?
El nevettem magam.
- Az ösztöndíjam csak egy évre szólt. Ez pont Angelo születése után telt
le.
- Ha akarod, szívesen fizetem a tanulmányaidat.
Megráztam a fejem.
- Nem. Ez nem a megfelelő idő. Minden percet ki akarok élvezni
Angelóval, mielőtt... - Nem tudtam befejezni a mondatot.
 - Nekem is van egy kis ajándékom számodra - mondta Leo, és
átnyújtott egy dobozt. Egy régimódi gyűrű volt benne, egy sor gyémánttal
kirakva. - A nagyanyámé volt. Biancát nem érdeklik a családi ékszerek.
Szeretném, ha a tiéd leime, hogy tudd, ha lett volna választásom, téged
vettelek volna el.
- Ó, Leo! - Próbáltam nem sírni, mégis elöntötték a szemem a könnyek,
és a karjaiba borultam. Szorosan átölelt, és megcsókolt. Elöntött a vágy,
de elhúzódtam tőle. - Jaj, ne! - tiltakoztam. - Emlékszem, mi volt
legutóbb. Nem hagyhatjuk, hogy újra megtörténjen.
- Csak meg akarlak csókolni és átölelni - suttogta. - Semmi több,
ígérem.
És így ültünk együtt, ő átölelt, és hallgattuk az utcáról felhallatszó
karácsonyi énekeket. Örökre emlékezni fogok erre a pillanatra.

* Egy kicsit beszélek franciául.

** Nos, én is.
*** Drága kislányom. Mellettem biztonságban vagy.
 40. FEJEZET

Juliet, Velence, 1941 tavasza.

A háborúról csak időnként érkeznek hírek. Hallunk az angliai

bombázásokról, de keveset az olasz hadseregről, ami vereséget
szenvedett Észak- Afrikában. Sokan kerültek hadifogságba. A helybéli nők
aggódnak a fiaikért, köztük Constanza, az a nő, aki megmentett a
carabinieréktők Hónapok óta nem hallott felőle, nem tudja, hogy él- e
vagy meghalt. Bűntudatot érzek, valahányszor említi, tudva, hogy anyám
is ugyanígy aggódik miattam. Próbáltam írni neki, de nem jutnak el hozzá
a levelek, vagy ha el is jutnak, soha nem kapok választ.
A háború ellenére a napok elég kellemesen telnek, még akkor is, ha
minden alkalommal, amikor kimegyek, félek, hogy megállítanak és
kikérdeznek. Természetesen mindennap figyelem a csatornát. Jelentem
az elhaladó német hadihajókat, és aztán kis büszkeséget érzek, amikor
egy bizonyos hajó nem tér vissza a kikötőbe. Jártas lettem a
morzejelekben, és gyorsan alkalmazkodom, amikor egy új kódkönyv
érkezik egy kosárnyi élelmiszer közé rejtve, vagy valaki becsúsztatja az
ajtóm alatt. Fogalmam sincs, ki szállítja őket. Nem is akarom tudni.
Francesca elől rejtegetem a rádiót. Rendes asszony, de elég lusta
takarítónő, és biztos vagyok benne, hogy eszébe sem jutna kihúzni az
éjjeliszekrényt, hogy letörölje mögötte a port. És ha mégis megtenné,
valószínűleg nem érdekelné az a négyzet alakú vágás a padlódeszkában.
Feltűnően közömbös minden iránt, ami a saját kis világán kívül esik. A
gyerekei, az unokái, a szomszédok - az érdeklődése itt véget is ér.
Valószínűleg még azzal sem törődik, hogy háború van, kivéve, hogy a
legidősebb unokája hamarosan hadköteles korba lép, és hogy ó ki nem
állhatja a margarint.
A napi jelentésen kívül a gyermekemmel foglalkozom, és szép napokon
sétálni megyünk. Mostanában ragyogó az idő. Visszatértek a fecskék,
figyelem őket, ahogy a fejünk felett keringenek és lebuknak, magas
hangú csivitelésük visszhangzik a város házai fölött. Legtöbbször
babakocsiba ültetem Angelót, és kiviszem a közeli parkba, hogy nézhesse
a galambokat vagy a Giudecca- csatornán elhaladó hajókat. Mostanra
rettentően mozgékony lett, és állandóan szaladgálni akar, hogy elkapja a
tubikat. Hetente legalább egyszer átmegyek a Lidóra, és most már
Angelót is magammal viszem. A contessa szemlátomást imádja Hannit,
teljesen elkényezteti, de a kislányt semmi sem kárpótolhatja azért, hogy
nincsenek vele a szülei. Próbál bátor és hálás lenni, de érzékeny gyermek,
és sokat aggódik. Időnként a családjáról kérdezősködik.
- Gondolod, hogy a szüleim eljutnak Velencébe? - kérdezte egyszer, egy
kártyaparti közepén. - Miért nem írnak?
- Biztos vagyok benne, hogy megpróbáltak írni neked, drágám -
mondtam. - De talán nem szabad nekik. Vagy írnak, és aztán a határon
nem engedik át a leveleket.
- Veszélyben vannak, ugye? - kérdezte.
- Lehetséges. - Nem volt értelme hamis reményt kelteni benne. - Ezért
küldtek el, amikor esély adódott rá.
- Igen. - Hanni ezzel visszatért a kártyapartihoz. Jól halad az olasz
nyelvvel, én pedig más iskolai feladatokban is segítek neki. Nagyon okos,
és utálok belegondolni, hogy mit veszített. Normális időkben biztosan
egyetemre menne. Az apját követve nagyon muzikális, és jól zongorázik.
Angelót lenyűgözi a zongora, és imádom őket nézni, ahogy a fiam Hanni
ölében ül, ő a billentyűzetre teszi a gyerek pufók kis ujjait, és eljátszik
neki egy gyerekdalocskát, Angelo pedig csodálkozva néz fel rá.
Ezek azok a kis emlékek, amiket örökre megőrzők. Angelo mindjárt
egyéves lesz, és tudom, hogy hamarosan oda kell adnom őt. És azután mi
lesz? Valószínűleg Svájcba kell mennem, és ott kivárnom a háború végét.
A város pillanatnyilag biztonságos, de sohasem lehet tudni, a dolgok
nagyon hamar megváltozhatnak. Amíg Leo a közelben van, addig nem
aggódom túlságosan. Gyakran meglátogat, általában hoz egy játékot,
süteményt, egy darab vajat. A vaj szinte teljesen eltűnt a boltokból. Már
csak rossz ízű margarin kapható. A hús pedig ritkaságszámba megy.
Mindez azonban nem számít, mivel a hamis élelmiszerjegyem már lejárt,
és Francescára meg a contessára hagyatkozom, hogy élelemmel lássanak
el bennünket. Itt, Velencében legalább van hal és kagyló. Megtanultam
elkészíteni Francesca kagylómártásos linguinéyét. Azt is meg akarta
mutatni, hogyan kell tintahal tintájával spagettit készíteni, de túlságosan
élénken él bennem a professzor házában történt katasztrófa emléke.
1941. május 3.
Megünnepeltük Angelo első születésnapját. Francesca sütött egy tortát,
ami csoda, mivel nincs sem vajunk, sem tojásunk. Én egy játék mackót
kötöttem Angelónak egy régi pulóverem lebontott fonalából. Nem
sikerült valami fényesen, de úgy tűnt, neki tetszik. Leo átjött teára és
süteményre, és hozott magával egy fából készült kisvasutat.
- Ez valamikor az enyém volt - mondta. - Sok játéka lesz, ha átjön
hozzánk. Elérkezett az ideje, nem igaz?
Ránéztem a fiamra, aki a szőnyegen ülve tologatta a mozdonyt a
padlón, és olyan hangokat adott ki, amilyeneket a kisfiúk szoktak.
- Meglátogathatom majd? - kérdeztem.
Leo a homlokát ráncolta.
- Azt hiszem, nem lenne bölcs dolog. Még elég kicsi ahhoz, hogy
elfelejtsen. Nem emlékeztethetjük folyton az elvesztett világra. Hagyjuk,
hogy elfogadja az újat, megszeresse a dajkáját, és majd ott leszek én,
hogy imádjam.
- Szóval nekem végül semmim sem marad - állapítottam meg elfúló
hangon.
- Teljes szívemből sajnálom, cara mia! De azt kell tennünk, ami a jövője
és a biztonsága szempontjából a legjobb. Mi lenne, ha az éjszaka közepén
sietve kellene távoznod? Mi lenne, ha - isten ments - , a titkosrendőrség
jönne érted?
Látta a félelem árnyékát átsuhanni az arcomon.
- Amíg én itt vagyok, szeretném hinni, hogy senki sem nyúlhat hozzád,
de a dolgok változnak. Apám kiábrándult Mussoliniból, és elhatárolódik
tőle, attól tartva, hogy ennek nem lesz jó vége. Úgyhogy cselekedjünk,
amíg lehet!
Rám nézett. Próbáltam bólintani és egyetérteni, de képtelen voltam.
- Annyira szeretem ót, Leo.
- Tudom. Ezért tudsz lemondani róla. Mert szereted.
Angelo a vonattal a kezében odatotyogott Leóhoz, és megállt a
térdénél.
- Papa - mondta, és odanyújtotta neki a vonatot.
- Áthozom a papírokat, hogy aláírhasd - mondta Leo. - Minden készen
áll.
- Csak adj időt, hogy elbúcsúzhassak tőle! Hadd fessek róla egy utolsó
képet!
- Természetesen. - Felállt, és a karjába vette a fiát. - Nem akarok
fájdalmat okozni neked, Julietta. Ha lenne más lehetőség, azt
választanám. Csak azt akarom, hogy mindketten biztonságban legyetek.
Megcsókolta Angelo feje búbját, átadta nekem a gyereket, majd engem
is megcsókolt, és távozott.

1941. július 8.
Mostanában nem láttam Leót. Gondolom, valami olyan dolga van, amiről
nem beszélhet. Amikor beugrott egy- két percre, nem tett említést Angelo
átadásáról.
Eddig nem sikerült befejeznem a festményt. Vajon miért? Aztán ma
késő este betoppant Leo. Aggodalmasnak tűnt.
- Még ma este el kell utaznom, cara - mondta. - De nem tudok úgy
elmenni, hogy ne szólnék neked.
- Hová?
 - Nem mondhatom meg. És nem tudom, meddig leszek távol. Vigyázz
magadra!
A karjába vett, és szenvedélyesen megcsókolt. Elengedett, rám nézett,
majd szinte kirohant az ajtón.
így hát védelmező nélkül maradtam. A legbölcsebb lenne elvinni
Angelót a palotába. De őszintén szólva már nem érzem, hogy veszélyben
lennék. A szomszédok ismernek. Megállunk, és beszélgetünk a zöldséges
bárkánál. Amikor Angelót kiviszem a parkba, csevegek az öregekkel, akik
morzsákat adnak neki, hogy etesse a verebeket és a galambokat. Még a
helyi rendőr is ismer, és boncával köszön.
Aztán ahogy az ágyban fekszem, és ide- oda cikáznak a fejemben a
gondolatok, zseniális ötletem támad. Nem kell lemondanom róla.
Angelót olasz árvaként fogom bemutatni, akinek az anyja a háború
áldozata lett. Magammal viszem Angliába, és majd azt mondom, hogy
örökbe fogadtam. Most el tudnék menekülni, legalább Svájcig, persze
csak ha a svájciak még mindig fogadnak menekülteket. De nem mehetek
el anélkül, hogy elbúcsúznék Leótól. Meg kell várnom, hogy visszatérjen.
Aggódom érte. Miért kellett ilyen sietősen távoznia, amikor biztosított
arról, hogy védett munkát végez, és a családja értékesnek számít a
háborús erőfeszítések szempontjából?

1941. szeptember 24.

Ma volt a Regata Storica, a történelmi regatta, amit minden évben
ilyenkor rendeznek. Korhű viseletbe öltözött csapatok eveznek hatalmas
gondolákban a Canal Grandén.
A háború ellenére rengeteg volt a néző, mint mindig, az emberek
szurkoltak a kedvenceiknek. Csak az árusok maradtak el, akik máskor
lufikat és fagylaltot árultak. A hadsereg és a rendőrség pedig az árnyékból
figyelt. Miután a versenyek véget értek, és hazafelé tartottam,
megállítottak egy ellenőrző ponton.
- Személyi igazolvány?
 Elővettem, és megmutattam nekik. Szándékosan megrongáltam kissé,
összegyűrve a fényképet, hogy senki ne vehesse észre, hogy nem engem
ábrázol. A rendőr szemügyre vette, majd rám nézett.
- Ez maga?
- Hát persze.
- A képen sötétebb a haja.
- Régen festtettem. Most már ez a saját hajszínem.
- Velencében született?
- Igen.
Továbbra is a homlokát ráncolta.
- Valami itt nem stimmel. Reggel megjelenik a questurán*, megértette?
- Kisgyerekem van. Nem hagyhatom magára.
- Hozza el! Látnunk kell a születési anyakönyvi kivonatát és az
igazolványát. - Kinyújtotta a kezét. - Adja ide a személyi igazolványát!
Reggel visszakapja, ha minden rendben van.
Nem tudom, hogyan jutottam haza épségben. Remegtem. Mi lesz, ha
ellenőrzik a személyi igazolványomat, és rájönnek, hogy csaló vagyok,
egy ellenséges idegen az olaszok között. Talán még a lakásomat is
átkutatnák, és megtalálnák a rádiót a padlódeszkák alatt. A kémeket
agyonlövik, nem igaz? Eddig nem éreztem, hogy veszélyben lennék. Most
döbbentem rá, hogy mi minden történhet velem. Aztán hirtelen
megálltam egy híd közepén, aminek következtében egy mögöttem jövő
férfi belém ütközött, és néhány keresetlen szóval fejezte ki rosszallását.
Nem tudják, hol lakom! - nyilait belém a gondolat. A személyi
igazolványon Giuliana lakcíme állt. Ha ellenőrzik azt a címet, kiderül,
hogy ó már meghalt, azt viszont nem tudják, hogy én hol vagyok, vagy
hogy mi az igazi nevem. Reggel egyszerűen nem megyek el a questurára.
Elrejtőzöm. Hazasiettem, találomra bedobtam néhány ruhát és
babaholmit egy bőröndbe, és felébresztettem Angelót a szundikálásból.
- Francesca, el kell mennem egy barátnőmhöz néhány napra -
mondtam, ami először az eszembe jutott. - Eltörte a bokáját, és
megígértem, hogy segítek neki. Nem tudom, mikor jövök vissza, de nem
kell idejönnie, amíg nem üzenek.
 - Va bene - mondta az asszony, és helyeslőén bólintott a szabadidő
gondolatára. - De kapom a fizetésemet, sí?
- Továbbra is megkapja a szokásos bérét. - Nem voltam egészen biztos
benne, hogyan kapja a fizetését, de gyanítottam, hogy Leo automatikus
utalást állított be neki, ahogy nekem is. Erről eszembe jutott, hogy pénzt
kell felvennem, amíg még lehet.
Írtam egy levelet Leónak, arra az esetre, ha visszatérne, amíg távol
vagyok. Azt írtam, hogy egy régi közös barátunkat látogatom meg.
Biztosan tudni fogja, kiről van szó, hiszen sokat beszéltem a grófnőről.
Már indultam volna a Lidóra, hogy majd a Banco de San Marco ottani
fiókjában veszek ki pénzt, amikor rájöttem, hogy ott igazolnom kell a
személyazonosságomat. így hát inkább türelmetlenül vártam másnap
reggelig. Akkor otthagytam Angelót Francescával, és átmentem a Szent
Márk tér mögött lévő bankba, a barátomhoz, signor Gilardihoz.
Megkértem, hogy adja ki az összes pénzt a számláról. Signor Gilardi
leszámolta a bankjegyeket, és mosolyogva átadta ókét.
- Nagybevásárlás, signorina?
- Egy beteg barátnőmet látogatom meg - ismételtem el neki is az
alibimet. - Nem tudom, meddig leszek távol.
- Akkor jó utat kívánok!
Ezután visszasiettem Angelóhoz, ügyelve arra, hogy elkerüljek minden
olyan utcát, ahol rendőrökbe ütközhetek. Izzadtan és kifulladtam léptem
be a lakásba, és szomjasan felhajtottam egy pohár vizet.
- Csinálok egy teát vagy kávét - ajánlotta Francesca. - Üljön le! Pihenjen
egy kicsit!
- Nem, mennem kell. Az egyetlen vaporetto fél óra múlva indul. -
Elbúcsúztam tőle, aztán levittem Angelót a lépcsőn, és betettem a
babakocsijába. Izgatottan ült, azt hitte, a parkba készülünk. Ehelyett
azonban a vaporetto megállójához mentünk, és felszálltunk a Lidóra tartó
hajóra. Ahogy átkeltünk a lagúnán, egy hajókürt hangos tülkölését
hallottam, és egy nagy német ágyúnaszád húzott el mellettünk. És én
nem voltam a helyemen, hogy jelentsem, gondoltam. Szövetségesek
fognak meghalni miattam? A saját biztonságomat helyeztem előtérbe?
 Amikor kikötöttünk, Angelót eltoltam a magas kovácsoltvas kapuhoz,
és imádkoztam, hogy a contessa otthon legyen. Régebben gyakran
meglátogatta a szerte Európában élő barátait, de gyanítottam, hogy a
jelen helyzetben nem akarja elhagyni a várost. így is volt. Umberto
bevezetett a házba, hangokat hallottam a hátsó kertből. Kilépve egy bájos
jelenetet láttam. Az új kertész, akiről gyanítottam, hogy szintén egy
német zsidó, akit a grófnő megmentett, nemrégen hintát szerelt a nagy
fára, és Hanni azon hintázott, miközben a contessa figyelte. A kislány
észrevett, és egy örömsikollyal leugrott a hintáról.
- Milyen kellemes meglepetés, kedvesem! - A contessa felém nyújtotta a
kezét. - Nem számítottam rá, hogy ma találkozunk.
- Vészhelyzet van - mondtam. A kislányhoz fordultam. - Hanni, elvinnéd
Angelót, és játszanál vele egy kicsit?
Hanni bólintott, és átvette tőlem Angelót. Ó készségesen ment,
boldogan mosolygott és gügyögött.
- Mi történt? - kérdezte a contessa.
Elmondtam neki.
A homlokát ráncolta.
- Ez baj. De ugye tisztában volt vele, hogy ez bármikor bekövetkezhet?
- Azt hittem, viszonylag biztonságban leszek, ha otthon maradok, és
óvatos vagyok - feleltem - , de személyi igazolvány nélkül nem
hagyhatom el a várost.
- Ez igaz. Itt kellene maradnia. A rendőrök lusták ahhoz, hogy kijöjjenek
ide, hacsak nem akarnak úszni.
- Szeretnék itt maradni pár hétig, ha nem bánja - bólintottam.
- Maradjon itt végleg. Rengeteg helyem és jó ételem van, Hanni pedig
imádja Angelót. Maga segíthetne neki az iskolai feladataiban. Én olaszul
és franciául tanítom, de a matematikai készségeim némiképp elavultak.
- Örömmel maradnék - feleltem. Itt maradhatnék, gondoltam.
Biztonságban. Távol a rendőrségtől, amíg Leo vissza nem tér. De akkor nem
lenne rádióadás a kikötőből induló hajókról. Ha brit hajók süllyednének el,
az az én hibám lenne.
* Rendőrkapitányság.
 41. FEJEZET

Juliet, Velence, 1941 decembere

Nem tudom, hogy repült el így az idő. Mostanában optimista hangulat

uralkodik, mert az amerikaiak a szövetségesek oldalán beléptek a
háborúba. „Gyorsan véget vetnek neki” - mondják az öregek a parkban.
Az év elég rendben telt, bár valahányszor elmegyek itthonról, aggódom,
hogy megállítanak és igazoltatnak. Az idő nagy részét a grófnő villájában
töltöm. Ó azt akarta, hogy végleg ott maradjak, de a lelkiismeretem
győzött: elvállaltam, hogy szemmel tartom a hajóforgalmat, ezért
igyekszem hetente néhány napot a lakásban tölteni, míg Angelót kint
hagyom a Lidón, biztonságban. Szerencsére az utóbbi időben kevesebb a
német hajó, miután Hitler júniusban megtámadta a Szovjetuniót, és
arrafelé irányulnak az erőfeszítései. Remélem, ez azt jelenti, hogy már
nem tervezi Nagy- Britannia lerohanását, és a bombázások is csökkentek.
Anyámról még mindig semmi hír, és nem tudok kapcsolatba lépni vele.
Leóról szintén semmi. Nagyon aggódom, de remélem, hogy ha
valamilyen titkos küldetésen van, épségben visszatér.
Angelo erős és mozgékony kisfiúvá cseperedett. Valóban az én
vörösesbarna hajamat örökölte, a szeme pedig csodálatos mélykék színű.
Rettentően jóképű kis fickó! Mászkál a bútorokon, szaladgál a grófnő
kertjében, és örömmel játszik Hannival, aki most már folyékonyan beszél
olaszul, és úgy tűnik, nagyon otthon érzi magát. A szüleiről azonban még
mindig nem kaptunk hírt. Talán elővigyázatosságból, hogy ne árulják el a
kislány hollétét. De úgy tűnik, elfogadja a tényt, és hallom, ahogy édes,
magas hangján német gyerekdalokat énekel Angelónak: Hoppe hoppé
Reiter. Wenn er fällt, dann schreit er...
 Mostanában többször is meglátogatott bennünket Vittorio. A semmiből
bukkant fel, és ugyanolyan bájos és figyelmes, mint mindig. Gyanítom,
hogy kiesett a római hatalmasságok kegyeiből. Engem valamiért idegesít
ez az ember. Nyilvánvalóan rosszalja, hogy a grófnő kedvel engem. És
Hanni jelenlétét is nehezményezi. A grófnő megkérte, hogy a biztonság
kedvéért vigyen el néhány értékes festményt a galériájába. Úgy tűnik,
megnyugtatja, hogy Vittorio vigyáz rájuk. Én nem vagyok ebben olyan
biztos. Mindig is egy köpönyegforgatónak tűnt.
Francesca hetente egyszer jön takarítani, amikor nem vagyok otthon,
de mindennap főz és bevásárol nekem, amikor ott vagyok. Karácsony
közeledtével visszatértem a városba, hogy megpróbáljak venni valamit a
karácsonyi vásárok valamelyikében, amik most is megnyíltak a
templomok előtt. Szerettem volna adni valamit a grófnőnek, Hanninak és
persze Angelónak. Próbáltam kitalálni, hogy minek örülne a grófnő, és
azon gondolkodtam, hogy merjek- e festeni neki egy képet. Neki, akinek
régi mesterek művei lógnak a falain. De ő a biennálé mecénása, amit,
mint mondták, jövőre is megrendeznek, háború ide vagy oda. Ezért egy
absztrakt képet festek neki. Corsetti professzor többször is meglátogatta
a grófnőt, és arra biztatott, hogy ne hagyjam abba a festést.
Megmutattam neki a portrét, és tett néhány jó javaslatot. Már majdnem
készen van, és nagyon büszke vagyok rá.
A grófnő új kertésze, Peter - vagy most már inkább Pietro - fából készít
egy kismozdonyt Angelónak, amire majd ráülhet és gurulhat vele.
Úgy terveztem, hogy elmegyek a piacra, hátha kapni narancsot vagy
édességet, és keresek valamit Hanninak is. Találtam neki egy kis
üvegfuvolát, amin tényleg lehet játszani, és a kedvenc könyvesboltomban
vettem néhány német nyelvű könyvet is. Nem akarom, hogy elfelejtse az
anyanyelvét. Nem tudtam kitalálni, mit vegyek Francescának, aki
rendkívül gyakorlatias, ezért úgy gondoltam, nem fog megsértődni, ha
egy kis pénzt adok neki. Mivel az idő nagy részében a contessánál lakom,
nem használtam fel a havi zsebpénzemet. Felajánlottam ugyan, hogy
fizetem az élelmiszer rám eső részét, de hallani sem akart róla. Rendkívül
hálás vagyok neki, mert nincs élelmiszerjegyem. Nem is tudom, mihez
kezdenék nélküle és Francesca nélkül. És Hanni nélkül. Nagyon
megszerettem azt a lányt. Bizonyos szempontból bölcsebb a koránál, és
rengeteg szeretet van benne. Mintha a baba születése valahogy
megnyitotta volna a szívemet a szeretet fontosságára. Imádom, amikor
meglátja, hogy jövök, és odarohan hozzám, hogy megöleljen. A contessa
odavan érte.
- Ha velem bármi történne, Juliet - mondta a minap - , a
végrendeletemben gondoskodtam Hanniról, és fizetem az egyetemét.
Megérdemli, hogy jó élete legyen.
- Ne mondjon ilyet, hogy valami baj érné! - tiltakoztam, és önkéntelenül
is megborzongtam. - Mindig azzal érvelt, hogy a zsidók Velencében
biztonságban vannak.
Hosszú, átható pillantást vetett rám.
- Soha nem lehet tudni, mit hoz a holnap.
Befejeztem a vásárlást a piacon, találtam egy cserép cikláment, és
elégedetten tértem haza. Vidám karácsonyunk lesz Angelóval, aki most
már elég idős ahhoz, hogy részt vegyen benne. A lakás szokatlanul
csendes volt, amikor beléptem.
- Francesca? - szólítottam. - Angelo alszik?
Francesca komor arccal jött ki a konyhából.
- Eljöttek érte - mondta.
- Micsoda? Kik jöttek érte?
- Azt nem mondták. Csak elvitték, és amikor megpróbáltam
megakadályozni, az egyik férfi azt mondta: „Állj félre, asszony!”
A világ megszűnt forogni. A szívem olyan hangosan dobogott, hogy
biztos voltam benne, Francesca is hallja.
- Rendőrök voltak? A hadsereg?
Megrázta a fejét.
- Azt hiszem, Da Rossiék emberei.
- Nem volt joguk hozzá! - Csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. - Nem
vehetik el a fiamat! Azonnal visszaszerzem!
 - Nem teheti. Ők hatalmas emberek, signorina. Én megpróbáltam.
Próbáltam megállítani őket.
- Nem érdekel, hogy hatalmasak- e. Vissza fogom szerezni a fiamat!
Lerohantam a lépcsőn, miközben próbáltam rendezni a száguldó
gondolataimat. Ez azt jelentette, hogy Leo biztonságban hazatért, és
elvitte a fiát? Ha nem, akkor ki rendelhette el ezt a gyalázatot? Leo apja,
aki unokát és örököst akart? Bizonyára nem Bianca, akiben nyoma sincs
az anyai érzésnek.
Általában óvatos vagyok, amikor nappal a főutakon járok, mert nincs
személyi igazolványom, de aznap nem érdekelt. Elhaladtam az akadémia
épülete mellett, majd át a hídon a Da Rossi- palotáig. Még csak nem is
haboztam, rögtön felmentem a rideg lépcsőkön, elhaladtam a kétoldalt
őrt álló kőoroszlánok mellett, és megdöngettem a hatalmas kaput.
Egy férfi szolga nyitotta ki.
- Signor Leonardo da Rossi hazatért? - kérdeztem.
- Nem, signora. Hónapok óta nem láttuk.
- Akkor viszont beszélnem kell signora Da Rossival - mondtam.
- Mit mondhatok neki, ki keresi?
- Angelo édesanyja. A fiamért jöttem.
Várakoztam, levegő után kapkodva, mert végigfutottam az utat, a
szívem még mindig majd kiugrott a mellkasomból.
A szolga visszatért.
- A signora most nem fogad látogatókat.
- Badarság! - Befurakodtam mellette, mielőtt elkaphatott volna.
Fogalmam sem volt, hol találhatnék meg bárkit egy ekkora házban. Egy
márvány előcsarnokban tévelyegtem, miközben hallottam, ahogy az inas
utánam kiabál.
Egy szobalány bukkant elő.
- Hol van signora Da Rossi?
- A hálószobájában, signora, de nem...
Már rohantam is felfelé a lépcsőn. Kinyitottam az egyik ajtót, aztán a
másikat, és egy világos, szép szobában találtam magam, ami a Canal
Grandéra nézett. Bianca az öltözőasztalánál ült, és éppen sminkelte
magát. Rémülten pördült meg, amikor berontottam.
- Az istenért, mégis mi ez? - kiáltotta. - Azonnal tűnjön el innen!
- Signora Da Rossi, elnézést, hogy így betolakodom, de én...
- Tudom, ki maga - szakított félbe, és jeges undorral nézett rám. -
Higgye el, mindent tudok magáról.
- A fiamért jöttem - mondtam. - Nem megyek el nélküle. Hol van?
Szinte diadalmas tekintettel nézett rám.
- Nincs itt a fia.
- A maguk emberei vitték el. Francesca mondta.
- Nem tudom, miről beszél. - Az ajtóban most megjelent az inas. -
Giovanni, távolíttassa el ezt az őrült nőt! - mondta neki a grófnő. - A
terhemre van.
- Nem megyek el a fiam nélkül! Akarja, hogy a rendőrségre menjek?
Átkutatják a házat, és megtalálják a gyermekemet.
Ez üres fenyegetés volt, és a nő tudta ezt.
- Az egyetlen gyerek ebben a házban a családhoz tartozik - mondta. - Az
örökös. Angelo da Rossi. Most pedig kérem, menjen innen, mielőtt
kidobatom.
- Áruljon el nekem valamit - kértem. - Ezt Leo rendelte így?
- Természetesen. Utasításokat hagyott, mielőtt elment. Mindig is ez volt
a szándéka. Csak eddig nem tudtam rászánni magam, hogy elintézzem.
Nem érdekelnek a kisgyerekek. De most, hogy Leo elment, és lehet, hogy
nem jön haza, egy örökös mindennél fontosabb egy ilyen család számára,
nem igaz?
- Lehet, hogy nem jön haza? Híreket kapott?
- Nincs hír róla. Ez a lényeg. Eltűnt. El kell fogadnunk, hogy a maga
drága Leója valószínűleg halott. Most menjen! Tűnjön el a szemem elől,
és ne jöjjön vissza! Ha még egyszer meglátom, örömmel hívom a
rendőrséget, hogy elfogtunk egy ellenséges külföldit. - Türelmetlenül
intett. - Kérem, Giovanni, kísérje ki ezt a nőt!
Egy erős kéz megragadta a karomat, és elvezetett. Kétségbeesetten
próbáltam kitalálni valamit - bármit - , hogy eljussak a fiamhoz. De
rájöttem, hogy reménytelen. Nem volt bizonyítékom rá, hogy az enyém.
Nem volt jogom a városban lenni. Egy ellenséges idegen voltam. Még ha
sikerülne is beosonnom, és visszalopnom Angelót, megtalálnának,
letartóztatnának, és egy táborban végezném.
Itt majd jól gondját viselik, próbáltam győzködni magam. Annyira
remegtem, hogy a számra tapasztottam a kezem, hogy elnyomjam a
zokogást. Il Conte Da Rossiként fog felnőni. Mi többre vágyhat egy fiú?
És tudtam a választ. Soha nem lesz anyja, aki szereti őt.
Kinyitottam a naplómat, és megpróbáltam mindent leírni. Mindent,
kivéve az érzéseimet. Hogyan lehet papírra vetni egy összetört szívet?
Még nem taglózott le teljesen a történtek súlya, de tudtam, hogy ez
hamarosan megtörténik. Soha többé nem láthatom a fiamat. Soha többé
nem tarthatom a karjaimban, és nem néz fel rám azzal az édes
mosolyával, és nem mondja, hogy „mama”. Hogy fogom ezt elviselni?
Mégsem volt más választásom.
Miután ezt lejegyeztem, becsuktam a naplómat. Hogyan írhatnék bele
újra, amikor tele van fájdalmas emlékekkel? Kinyitottam az íróasztalom,
visszacsúsztattam a panelt, elővettem a kis kulcsot, és kinyitottam a
titkos fiókot. Egyelőre ott marad, így nem esem kísértésbe, hogy
boldogabb időkről olvassak.
 42. FEJEZET

Caroline, Velence, 2001 októbere

Haza kellene mennie, mondogatta magának Caroline. Az az eset Lucával

őrültség volt, azért csinálta, hogy visszavágjon Joshnak, hogy
emlékeztesse magát arra, hogy még mindig kívánatos.
Semmit sem jelentett, ismételgette magában, de nem tagadhatta le,
hogy vonzódik Lucához. Nem mintha azt hitte volna, hogy a férfi is
ugyanúgy vonzódik őhozzá, bár valahogy mindennap talált időt arra,
hogy meglátogassa, és meghívta a Lidón lévő tetőtéri lakásába.
- Rengeteg jó borom van, ami nem „pia”, és egy ágyam, ami nem olyan
szűk és kényelmetlen, mint ez. - És a férfi nevetett.
- Luca - felelte Caroline, bosszankodva, amiért elpirult - , ez őrültség.
Alig ismerjük egymást. Nem vagyok az a fajta nő, aki minden férfival
ágyba bújik, akivel megismerkedik.
- Persze hogy nem vagy az, Cara. De mindketten felnőttek vagyunk,
függetlenek, és én kedvellek, és látom, hogy te is kedvelsz engem. Szóval
miért ne? Még csak nem is vagy katolikus. Neked nem kell gyónnod, mint
nekem.
- Te még mindig szoktál?
- Természetesen. Muszáj. De ne aggódj! Van egy szelíd papunk, aki
igazán könnyű vezekléseket ró ki rám - nevetett Luca. - Sok mindent meg
kell még tanulnod a velencei életmódról. Én pedig szívesen tanítalak.
Caroline azt mondta magának, hogy bűntudatot kellene éreznie, és
meglepődött, hogy mégsem érzi. Felnőtt nő vagyok, gondolta. Majdnem
harmincéves, és egyedülálló. Mi a baj egy olyan férfival való kapcsolattal,
aki szinten független? És az a megjegyzés, hogy majd megtanítja a
velencei életmódra. Ez nem arra utalt, hogy Luca azt akarja, hogy
maradjon, hogy valamiféle közös jövőt tervez vele?
Az időjárás borzalmas volt, többször is volt acqua alta, ezért még nem
élt Luca meghívásával, hogy megnézze a Lidón lévő lakását. A férfi
többször is nála töltötte az éjszakát, Carolinenak pedig lelkifurdalása
volt, mert nem akart hazautazni. Úgy érezte, hogy ha marad, és viszonyt
folytat Lucával, azzal hűtlen lesz a nagyanyjához, és cserben hagyja a fiát.
Ám jelenleg nemigen tehetett többet Teddyért. Talált egy közeli kávézót,
ahol volt wifi, így tarthatta a kapcsolatot Joshsal. A férfi legutóbbi e-
mailjében szerepelt egy jelentés a pszichiátertől, aki megerősítette Teddy
szorongását, és azt írta, hogy a kisfiú biztonságban érzi magát a jelenlegi
környezetében. Bármilyen próbálkozás a kimozdítására, árthat a mentális
egészségének, szólt a következtetés. Az e- mail felzaklatta Carolinet.
- Nem tudom, mitévő legyek, Luca - mondta. - Nem akarok semmi olyat
tenni, amivel kárt okozhatok a fiamnak, de a szívem azt súgja, hogy
sokkal nagyobb biztonságban lenne az édesanyja mellett. És a
dédnagymamája házában, ahol rengeteg hely van, hogy szabadon
szaladgálhasson.
- Én azt mondom, mindig azt tedd, amit a szíved súg, Cara - válaszolta a
férfi, és abból, ahogy ránézett, Caroline érezte, hogy nem csak Teddyról
beszél.
Azt sugallja ezzel, hogy tegye azt, amit helyesnek lát, és menjen el New
Yorkba? De még mindig nem szórta szét Lettie néni hamvait, és amíg ezt
nem tette meg, nem utazhatott el. Holnap, gondolta. Holnap elmegyek.
Másnap éppen a lakást takarította, mielőtt elindult volna, amikor váratlan
látogatója érkezett. A lépcsőn felhangzó léptek könnyebbek voltak, mint
Luca dobogása. Amikor ajtót nyitott, Luca anyja állt a küszöbön.
- Tejó ég! - zihálta az asszony. - Ez aztán a kapaszkodó. Bejöhetek?
- Micsoda meglepetés, contessa! - Caroline bevezette az asszonyt. -
Kérem, foglaljon helyet! Hozhatok egy pohár vizet vagy egy csésze teát?
- Csak vizet. Köszönöm, drágám! Remélem, nem haragszik, hogy csak
így berontok, de gondolkodtam a helyzetén. Mármint a fiával
kapcsolatban. Annyira sajnálom magukat. Tudom, hogy én mit éreztem
volna, ha valaki elvette volna tőlem Lucát. Foggal- körömmel harcoltam
volna, hogy visszakapjam, higgye el! Szóval azon tűnődtem... Tudja, a
bátyám ügyvéd, igazából egy elég befolyásos ügyvéd New Yorkban. Arra
gondoltam, hogy talán maga szeretné, ha bevonnánk az ügybe. Talán
elég lenne egyetlen levél tőle.
- Nem tudom, megengedhetek- e magamnak egy befolyásos ügyvédet -
mondta Caroline zavart nevetéssel.
A contessa megveregette a térdét.
- Nincs is rá szükség. A bátyám csak egy szívességet tesz az ő drága
húgának. Semmi túlságosan fenyegető. Csupán egy szelíd figyelmeztetés,
hogy a volt férjének helyesen kell cselekednie.
- Nem is tudom, mit mondjak.
- Egy „köszönöm” elegendő. - A contessa elmosolyodott - Tudja, Luca
odavan magáért. Nem láttam ilyen élénknek, mióta... - Felnézett. -
Remélem, lesz belőle valami. Szeretnék egy menyet, akivel anélkül
beszélgethetek, hogy folyamatosan attól tartok, hogy nyelvtani hibát
követek el.
Miután Luca anyja elment, Caroline az ablakban állt, és azon
gondolkodott, amit a grófnő mondott. Luca odavan érte. A keze tétován
végigsimított az íróasztalon. Micsoda gyönyörű darab. Elszállíttassa
Angliába, vagy tartsa itt, hogy megcsodálhassa, valahányszor nyaralni
jön? És az milyen gyakran fordul majd elő? Bolond, ha azt hiszi, hogy Luca
érdeklődése nem csupán múló szeszély? De a lakást megtartja, legalábbis
egyelőre. Ez lesz a menedéke, a búvóhelye és az aranytartaléka, amit
bármikor pénzzé tehet.
Szemügyre vette az íróasztalt, és azon tűnődött, mekkora lehet, és
vajon elférne- e abban szobában, ahol a nagyinál lakni fog. Ami azt illeti,
meglehetősen mélynek tűnt. Ekkor megállt, és elgondolkodott. Érdekes,
hogy a vázlatfüzetek a fiók nagy részét elfoglalták. Kihúzta a fiókot, és
megmérte. Körülbelül negyvenhat centi, az íróasztal azonban
határozottan több mint hatvan centi mély volt.
- Vajon... - Caroline megkopogtatta az íróasztal hátulját, és kongó
hangot hallott. Most már izgatottan vette ki a fiókot, majd sorra a többit
is. Az egyik mögött egy apró kulcslyukat látott. Gyorsan előkereste a kis
ezüstkulcsot, beleillesztette a kulcslyukba, elfordította, és a rejtett rész
kinyílt. Remegő kézzel nyúlt bele, és előhúzott egy vastag
jegyzetfüzetet, majd egy mappát. Az első, úgy tűnt, egy napló volt. A
másodikban Juliet további rajzai voltak. Miért voltak ezek elrejtve, amikor
egy csomó minden meg nem? Caroline leült a fotelbe, kinyitotta a naplót,
és olvasni kezdte.
Néhány órával később felhívta Lucát.
- Megtaláltam a dédnagynéném naplóját - mondta, a hangja rekedt
volt az érzelmektől. - Át tudnál jönni? Szeretném, ha te is elolvasnád.
Fontos. Téged is érint.
Egy órával később megérkezett Luca.
- Sírtál - állapította meg a férfi, és letörölt egy könnycseppet az arcáról.
Caroline bólintott.
- Rettentően szomorú, és az a legrosszabb, hogy nem tudni, mi történt.
- Hogy érted ezt?
- A napló azután ér véget, hogy Angelót elvitték.
- Elvitték?
- A családod. Valószínűleg örökbe fogadták. Tudjuk, hogy Juliet néni
Svájcban kötött ki. De arról nem szól a napló, hogy mikor utazott el, hogy
látta- e még egyszer a nagyapádat, vagy ő addigra már nem élt. Azt
mondtad, hogy a háborúban halt meg? - Caroline töltött neki egy pohár
bort. - Ne nézz így rám! Ez az, amit te vettél, nem a „pia”.
Luca leült az egyik fotelbe, és olvasni kezdett. Caroline letelepedett a
karfára, de most nem figyelt arra, hogy neki- dől- e a férfinak vagy nem,
mert fordítania kellett, ha Luca nem tudott elolvasni egy adott szót, vagy
nem ismerte a jelentését. Luca időnként felnézett, és bólintott.
- Á, az akadémiára járt! Hát persze.
Aztán következett Juliet contessa Fioritóval való barátsága.
- Ismerem a villáját - mondta a férfi. - Most modern művészeti múzeum.
A végrendeletében a városra hagyta.
Tovább olvasott. Caroline mozdulatlanul és némán ült.
Amikor egy különleges jelentőségű részhez ért, Luca felnézett rá.
 - Tehát valójában sosem volt a szeretője. Mármint csak az az egy
alkalom volt. De Leo szerette őt, igaz?
Caroline bólintott.
- Igen, így igaz.
A férfi tovább olvasott.
- És az apám... - mutatott a lapra, a hangja megbicsaklott az
érzelmektől. - Itt van minden.
- Igen.
Amikor a végére ért, Luca becsukta a naplót, és Caroline térdére tette a
kezét.
- Szóval ennyi az egész. Soha nem fogjuk megtudni, mi történt
valójában. Nincs több napló?
- Nem találtam többet. Csak annyit tudunk, hogy Juliet néni eljutott
Svájcba, Leo pedig meghalt.
- Nekem azt mondták, hogy lelőtték, amikor megpróbált megszökni
egy fogolytáborból.
Caroline elborzadva nézett fel.
- Egy szövetséges táborból?
- Nem, egy németből. Azután történt, hogy Olaszország átállt a másik
oldalra. A szövetségeseket segítette.
- Ó, milyen szomorú. Vajon ... - Caroline elfordult. - Nem, semmi.

- És Juliet pedig ennyi éven át soha nem beszélt róla - mondta Luca.
- Egy szót sem, senkinek. Mindannyian azt hittük, hogy ő a tipikus brit
vénkisasszony, kifinomult, zárkózott, akinek soha nem volt saját élete a
családján kívül. - A férfi kezére tette a kezét. - Eljössz velem, amikor
szétszórom a hamvait?
Luca ujjai össze fonódtak az övével.
- Hol akarod?
- Meg szeretném keresni a közös fájukat. Úgy gondoltam, a köré szórom
a hamvakat.
- Rendben. - Luca kissé tétovázott, aztán kibökte: - Caroline, én egy
illegális dolgot tettem.
 - Igen? - kérdezte idegesen.
A férfi elvigyorodott.
- Megvesztegettem valakit, hogy megszerezze nekem a nagyanyám
orvosi kartonját.
- Hogy csináltad?
- Azt nem kell tudnod. Azt viszont elárulhatom, hogy nincs benne
említés arról, hogy 1940- ben gyereket szült volna.
- Értem. - Caroline egy darabig hallgatott. - Ez tehát bizonyítja - mondta
aztán. - Minden igaz. A dédnagynéném volt a nagyanyád.
- Úgy tűnik, így van.
Caroline idegesen felnevetett.
- Tényleg rokonok vagyunk.
- Mit szólsz hozzá? - A férfi kuncogott. - De szerencsére nem elég
közeliek ahhoz, hogy ez problémát okozzon. - Aztán ismét elkomolyodott
az arca..- Az apámnak nem szabadna megtudnia, nem gondolod?
- Semmiképpen. És a nagyanyámnak sem kellene. Ez a mi titkunk
marad. - Szünetet tartott, majd megkérdezte: - Mikor szeretnéd szétszórni
a nagymamád hamvait?
Megvárták az első szép délutánt. Luca motorcsónakja a Giardini felé
száguldott velük. Együtt sétáltak a haldokló levelek örvényében, amíg
meg nem álltak, és mindketten egyszerre fel nem kiáltottak
meglepetésükben. Ott állt a szomorú szobor, aminek már több ujja is
hiányzott, lábait elmállasztotta a sós szél, szinte elnyelték a nagy bokrok
és egy magasra törő fa. Caroline kinyitotta a kis urnát, és lassan, áhítattal
kiöntött belőle egy keveset.
- Isten veled, drága Lettie néni! - suttogta. Aztán átadta az urnát
Lucának, aki körbesétált a fa körül, és óvatosan kiszórta a hamvakat.
- Isten veled, drága nagymama! - mondta. - Bárcsak találkozhattunk
volna!
Mintegy válaszképpen enyhe szél támadt, felkapta a hamvakkal
keveredett leveleket, felemelte a fejük fölé, majd kireptette a lagúnába.
Visszafelé csendben álltak a kormánynál, amíg Luca meg nem szólalt:
 - Beszéltem anyámmal. Mesélte, hogy meglátogatott. Azt is mondta,
hogy... - Félbehagyta a mondatot. - Ne is törődj vele! Most már mindegy.
Mindketten úgy gondoljuk, hogy egyszerűen el kellene repülnöd New
Yorkba, és hazahoznod a fiadat. - Szünetet tartott. - Nekem hamarosan
üzleti útra kell mennem. Szeretnéd, hogy elkísérjelek?
Caroline kifelé bámult a vízre, nem mert ránézni.
- Ha szeretnéd.
- Igen.
 43. FEJEZET

Juliet, Velence, 1942 júliusa

Nagyon régóta nein írtam naplót. Túlságosan fájdalmas lett volna, de az

elmúlt hónapok néhány eseményét muszáj papírra vetnem, különben
örökre teherként nehezednek a szívemre.
Miután Angelót elvették tőlem, lényegében nem maradt értelme az
életemnek. Őszintén szólva nem érdekelt, hogy élek- e vagy meghalok.
Voltak pillanatok, amikor az Akadémia hídon állva azon gondolkodtam,
hogy leugrom. De továbbra is létezem.
Megosztottam az időmet a grófnő villája és a legfelső emeleti lakásom
között. A kémkedést terhes kötelességnek éreztem, olyasminek, amit
keserűségemben és gyászomban nem vagyok hajlandó elvégezni. Miért
kellene életeket mentenem, amikor az enyémet durván elragadták
tőlem? De hiába, a brit kötelességtudatom nem hagy el. így hát hetente
legalább két- három napot az ablakomban ülve töltök. Francesca
időnként eljön, és ételt hoz nekem, de engem már nem érdekel az evés.
Kivittem a távcsövemet a csatornához, ahonnan látni a Da Rossi- palotát,
remélve, hogy megpillantom Angelót. De aztán megszólított egy idegen
férfi.
- Maga mit csinál? - tudakolta.
- Madarakat figyelek - vágtam rá gyorsan. - Ott egy sirályfészek a tetőn.
Fiókák vannak benne.
A férfi elhitte, de rájöttem, milyen veszélynek teszem ki magam. Egy
részem még mindig el akart menekülni a biztonságos Svájcba, de hogy
utazhatnék személyi igazolvány nélkül? Még ha nem is vonattal mennék,
hanem helyi buszokkal észak felé, gyanút keltenék. Valaki feljelenthetne
útközben. Ellenőrzési pontok lehetnek. És ennem is kellene. Ennivalót
kellene vennem. És nincs élelmiszerjegyem. Szóval itt ragadtam, akár
akarom, akár nem. És folyton azt mondogatom magamnak, hogy Leo
hazatér. Visszajön hozzám, és minden rendben lesz. Bár most már el kell
fogadnom, hogy nem fogja visszaadni a fiamat.
Mindig is ott szunnyadt bennem a kétely egy szikrája, hogy valóban Leo
szervezte- e meg a rajtaütést. Vajon ő utasította az embereit? „Ha
mostanra nem térek vissza, menjetek, és hozzátok a gyereket a
palotába!” Nem tudtam elhinni, hogy ilyen kegyetlen lenne, hogy elvitte
Angelót anélkül, hogy megengedte volna, hogy elbúcsúzzak tőle, de talán
úgy gondolta, hogy így lesz a legjobb, mert tudta, milyen nehéz lesz
elengednem.
A contessával és Hannival töltött időmben próbálok vigaszt találni.
Segítettem a biennále alkotásainak katalogizálásában, ami elképesztő
módon úgy zajlott, mintha nem is lett volna háború. Vittorio
természetesen ott volt, fontoskodva, peckesen járkált fel- alá,
utasításokat adott a pavilonok kiállítóinak, és meggyőzte a grófnőt, hogy
vásároljon meg bizonyos darabokat. Nagyon örültem, hogy észre vette a
könyvtár falán azt a képet, amit én festettem a contessának.
- Ezt honnan szerezte? - kérdezte. - Remélem, nem fizetett érte túl
sokat.
- Tetszik?
A homlokát ráncolta.
- Van benne valami - ismerte el. - Kellemes színhasználat. Egy újabb
zsidó menekült?
- Nem, hanem az én kedves vendégem. - Megfogta a kezemet. -
Tehetséges, nem gondolja?
Ez volt az elégedettség egyetlen apró pillanata az egymást követő sötét
napok hosszú sorában.
Leo nem tért vissza. El kell fogadnom, amit Bianca gondolt: hogy
eltűnt, meghalt, vagy fogságba esett. Imádkozom, hogy az utóbbi legyen
az igazság. Ha brit kézen van, tisztességesen bánnak vele. De akkor miért
nem tud levelet írni?
 1942 szeptembere
A biennále lezajlott, és többnyire Mussolini csatlósaival vagy német
tisztekkel volt tele. Az oroszok az idén természetesen nem állítottak ki,
mivel Hitler szembefordult egykori legjobb barátjával, Sztálinnal. És
akadt némi jó hír is: a szövetségesek előrenyomultak, mióta az
amerikaiak beléptek a háborúba. Észak- Afrikában csatákat nyertek.
Angliát már nem bombázták naponta. Azon kaptam magam, hogy egyre
többet töprengek és aggódom anyám miatt. Mióta magam is anya lettem,
rájöttem, micsoda szívfájdalom lehetett, hogy ilyen messzire kellett
engednie a gyerekeit. Biztosan mindennap aggódott értem, én pedig
semmit sem tehettem, hogy enyhítsem ezt az aggodalmat.
A kontinensen megszűnt a zsidó menekültek folyamatos áradata.
Németországból szörnyű híreket hallunk. A zsidókat összegyűjtötték, és
kelet- európai munkatáborokba szállították. A németországi városokban
és Ausztriában sem maradtak zsidók. A legrosszabbtól tartunk Hanni
szüleivel kapcsolatban, de az aggodalmainkat bölcsen megtartjuk
magunknak. Ó pedig már nem is kérdezősködik róluk. Hagyjuk, hogy
boldog legyen, és élvezze a gyermekkort, amíg lehet. Gondoskodtam
róla, hogy ne maradjon le a tanulásban. Gyakorolja a zongorázást, és ha
meleg az idő, szeret velem strandra járni. Együtt úszunk a langyos Adriai-
tengerben, úgy lebegünk a nyugodt vízfelszínen, mintha arra a néhány
pillanatra megszűnne körülöttünk a világ. Aztán lefröcsköl, én üldözőbe
veszem, ő pedig sikít örömében, mint minden normális kislány. Attól
félek, hogy megszeretem, és másodszor is megszakad a szívem, amikor el
kell mennem.
Úgy tűnik, hogy Olaszországban is egyre rosszabbul mennek a dolgok a
zsidók számára. Most már arra kötelezik őket, hogy viseljék a sárga
csillagot, és ne hagyják el a Cannaregio városrészt. A contessa nevetett,
amikor megkérdeztem tőle, hogy visel- e csillagot, vagy Hannival
viselteti- e.
- Ne aggódjon annyit, kedves gyermekem! Engem mindenki ismer. Egy
olasz gróf felesége vagyok - nyugtatott meg. - Tökéletes biztonságban
vagyunk.
Én mégis aggódni kezdtem. Talán ő is, mert a minap bevitt a
könyvtárába, és leültetett.
- Ha bármi történne velem, szeretném, ha elvinné és biztonságba
helyezné azt a mappát, ami ebben a fiókban van - mondta. - Még Vittorio
sem tud róla. - Kinyitotta a fiókot, és kibontott egy egyszerű
kartonmappát. - A benne lévő vázlatok többségében nincs semmi
figyelemre méltó, de a közepén elhelyeztem pár fontos művet: egy korai
Picassót, egy Mirót és néhány másikat. Nem szeretném, ha rossz kezekbe
kerülnének. Ugye vigyáz rájuk a kedvemért?
- Természetesen - bólintottam de azt mondta, hogy semmi rossz nem
fog történni magával.
- Az ember ebben az életben sosem tudhatja biztosan, de
nyugodtabban alszom, ha tudom, hogy a kincseim nem kerülnek rossz
kezekbe. - Szünetet tartott, majd felnézett. - És ha mégis történne velem
valami, és nem térnék vissza, a végrendeletemben magára hagyom őket.

1942 novembere
Folytatom a megfigyeléseimet és a rádiójelentéseket. Sokáig fel sem tűnt,
hogy már jó ideje nem kaptam frissített kódkönyvet. Úgy döntöttek, hogy
már nem kell frissíteniük a kódokat, vagy felfedezték a rádióvevőmet, és
most az ellenség kuncog a napi jelentéseimen? Attól tartok, ez utóbbi.
Vajon csak idő kérdése, hogy az ellenség beazonosítson? Hezitálok, hogy
abbahagyjam- e az üzenetek küldését, vagy folytassam, tudva, hogy
hamarosan felfedeznek.
Amúgy meg mit számít?, gondoltam. Nincs már Leo, nincs Angelo. Az
életem odalett. Francesca időnként eljön takarítani, vagy elhozza nekem,
amit a piacon talál. Mivel jókat eszem a contessánál, nincs szükségem sok
mindenre.
1943 szeptembere
Egy egész év telt el egyfajta ködös álomban. Velencében végre
optimizmus uralkodik. Az év elején a szövetségesek megszállták Szicíliát.
Aztán Dél- Olaszországot. Újabb német hajók érkeztek a lagúnába.
Folyton küldtem az üzeneteimet, remélve, hogy célba érnek. Aztán
szeptember 8- án megérkezett a várva várt hírt. Az olasz kormány
megadta magát a szövetségeseknek. Nem vagyunk többé ellenségek! Az
utcákon ünnepeltek az emberek. „Hamarosan hazatérnek a fiaink”,
hallatszott minden utcasarkon. Az öröm azonban nem tartott sokáig,
mert a németek gyorsan visszavágtak.
A német hadsereg megszállta Velencét. Csapatok vonultak végig a
városon. Több palotát elfoglaltak, köztük a Palazzo Rossit is. Aggódtam
Angelo miatt, de hallottam, hogy a család kiköltözött a venetói villába.
Istenem, kérlek, vigyázz rá! imádkozom minden este.
Tegnap hallottam két nőt beszélgetni, akik azt mondták, hogy a
németek gyűjtőtábort építenek a Lidón a zsidóknak.
- És jó, hogy megszabadulunk tőlük - mondta az egyikük. - Mocskos
idegenek, mindig is utáltam, hogy itt élnek a városomban.
Átrohantam a Lidóra. A contessát és Hannit a télikertben találtam.
Hanni olaszul olvasott fel a grófnőnek. Elmondtam neki a szörnyű hírt.
- Igen, kedvesem, hallottam. Rettenetesen érzem magam, hogy semmit
sem tehetek. Nem tudok ezekkel az emberekkel szót érteni. Egyetlen
dolgot csinálhatok, hogy meghúzom magam, és várom, hogy a
honfitársai gyorsan ideérjenek Dél-Olaszországból. Már biztosan nem
tarthat sokáig. A németek védelmi vonalat építettek ki Toscanától
északra, de nem hiszem, hogy a keleti partot olyan erősen őrzik.
Remélem, hogy a szövetségesek hamarosan ideérnek, és akkor minden
rendben lesz.
- De annyira közel lakik ahhoz a táborhoz, amit építenek. Miért nem
költözik egy időre hozzám Dorsoduróba? - kérdeztem.
- Szeretem az otthonom - intett körbe egy elegáns kézmozdulattal a
szobában. - És itt van az én kedves Umbertóm és az én drága kis Hannim.
- Nem gondolja, hogy Hanni veszélyben van?
Megvonta a vállát.
 - Nincs rajta semmilyen listán. Nem létezik. Ha a villában marad, nem
látok veszélyt.
Imádkoztam, hogy igaza legyen. Láttam, ahogy a zsidókkal megrakott
hajók sora megy ki a Lidóra. A németek szinte az összes vaporettót
lefoglalták, így szinte lehetetlenné vált a közlekedés. Néhány nap múlva
eszembe jutott, hogy ki kell mennem a Lidóra, és meg kell néznem a
barátaimat, hogy megbizonyosodjam arról, hogy még mindig
biztonságban vannak. Amikor egy halászhajó kikötött a Zatterén,
összeszedtem a bátorságom, és megkérdeztem a halászt, hogy nem
megy- e vissza valamelyik szigetre, miután eladta a fogást. A halászok
mind kint élnek a külső szigeteken. Már többször lerajzoltam őket és a
hajóikat. Amikor igennel felelt, megkérdeztem, hogy kitehetne- e a Lidón.
- Úszni akar, amikor hemzsegnek ott a németek?
- Nem. Ott lakik egy kedves, idős barátnőm, és meg kell győződnöm
róla, hogy jól van.
- Va bene - bólintott. - Ugorjon fel a fedélzetre!
így egy órával később átkeltünk a lagúnán. Egy német járőrhajó állt
meg mellettünk.
- Te! Hová mész? - kiáltotta egy német hang.
- Haza. Halász vagyok. Most adtam el a fogást.
- Van engedélyed?
- Természetesen. Minek néz maga engem?
- És a nő? Ki az a nő?
Éreztem, hogy nagyot dobban a szívem. Nem volt személyi
igazolványom.
- A feleségem. Ki más? Ó veszi el a pénzt. Vigyáz, hogy semmi se
csússzon a zsebembe, hogy bort vegyek rajta.
- Akkor eredj csak! - intett a német.
Hatalmasat sóhajtottam a megkönnyebbüléstől.
- Köszönöm! Ez gyors volt.
- Nem hagyom, hogy egy német rátegye a kezét egy szép velencei
lányra - jelentette ki.
 Elöntött a büszkeség. Most már hibátlan volt a kiejtésem. Elmentem
volna velenceinek.
A halász egy félreeső kis mólónál tett ki.
- Nem a mocskos táboruk közelében - mondta. - És vigyázzon magára!
Odasiettem a villához. Kopogtam, de senki sem nyitott ajtót.
Körbejártam a hátsó kertet, majd bekopogtam a télikert üvegén. Egyre
csak nőtt bennem a rettegés. Mi van, ha a házon rajtaütöttek a németek?
Hol a grófnő? És Hanni?
- Umberto! - kiáltottam az ajtón keresztül. - Sono io! Én vagyok az,
Julietta. Engedjen be!
Vártam. Senki sem jött. Megpróbálkoztam az összes ajtóval, és végül
találtam egy félig nyitott ablakot. Bemásztam a házba.
- Contessa? - kiabáltam. - Umberto?
Szobáról szobára jártam. Minden a megszokott helyén volt, újság az
asztalon, egy pohár félig megivott limonádé. Megnéztem a konyhát, a
cselédszobát. Életnek semmi jele. Aztán lassan felmentem a lépcsőn.
Minden rendben, mondtam magamnak. Sietne kellett távoznia. Elment.
Egy biztonságos helyre. Hannit is magával vitte. Nem volt ideje szólni
nekem.
Egyik ajtót a másik után nyitottam ki. Semmi nyoma nem volt annak,
hogy összecsomagolták volna a ruhákat. Egy köntös még mindig ott
hevert a selyemtakarón. Aztán bekukkantottam egy kisebb hálószobába.
Már éppen be akartam csukni az ajtót, amikor valami megmozdult.
Rémülten összerezzentem.
- Ki van ott? - kérdeztem.
- Julietta? - suttogta egy vékony hang.
- Hanni?
Egy ágy alól mászott elő, a szeme tágra nyílt a félelemtől.
- Ó, Julietta! Hát eljöttél.
És a karjaimba vetette magát.
- Drágám! Mi történt? Hol van a contessa?
- Eljöttek - mondta. - Náci katonák. Elvitték. Meglátta őket odakint, és
azt mondta, hogy menjek, és bújjak el. Nem tudtam, mit tegyek, vagy
hová menjek.
- Mi történt Umbertóval?
- Nem tudom. Elment. Amikor lementem, már nem volt itt senki. - Most
már sírt. - Elvitték a contessát. Hová vitték?
- Biztos az egyik zsidó táborba, amit a Lidón építettek. - Átöleltem. - Ne
aggódj! A contessa befolyásos asszony. Nagy tiszteletnek örvend ebben a
városban. Gyorsan el fogják engedni. Addig pedig én vigyázok rád, Hanni.
Nem hagyom, hogy bármi történjen veled. Hazaviszlek magammal.
Elrejtelek a lakásomban, amíg a szövetségesek ide nem érnek, és el nem
zavarják ezeket a szörnyű nácikat.
Hanni megfogta a kezemet, és olyan hálás tekintettel nézett rám, hogy
könnybe lábadt a szemem.
- Annyira örülök, hogy itt vagy, Julietta.
Magamhoz öleltem.
- Ne aggódj, édesem! Nem hagyom, hogy bármi bajod essen, ígérem!
Éppen lefelé mentünk a lépcsőn, amikor meghallottuk, hogy nyílik a
bejárati ajtó. Intettem Hanninak.
- Fuss, és bújj el megint, és ne gyere le, amíg nem szólok! - suttogtam.
Vettem egy mély lélegzetet, és magabiztosan lesétáltam a lépcsőn.
Láttam, hogy Vittorio lép be az ajtón.
Meglepetten torpant meg, amikor meglátott.
- Julietta! Maga mit keres itt?
- Ó, üdv, Vittorio! - köszöntem a legkönnyedebb hangomon. - Azért
jöttem, hogy meglátogassam a contessát, de látom, nincs itt. Senki sincs
itthon. Biztosan elutaztak vidékre.
- Igen - bólintott. - így lehet. Eszembe jutott a gyerek, az az osztrák
zsidó. Vajon őt is elvitte?
- Nyilvánvalóan. Nem menne el és hagyna magára egy kislányt, igaz?
Imádja azt a gyereket.
- Biztos benne, hogy nincs itt a kislány? - nézett körül Vittorio.
- Egészen biztos - feleltem. - Átkutattam az egész házat. És ahogy az
előbb mondtam, biztos vagyok benne, hogy a contessa nem hagyná itt
csak úgy.
 Úgy helyezkedtem, hogy elálljam a lépcsőt, hátha úgy dönt, hogy
felmegy, és a saját szemével győződik meg róla, bár el sem tudtam
képzelni, miért érdeklődik ennyire Hanni iránt. Igyekeztem nyugodt és
barátságos hangon beszélni.
- Nem tudja véletlenül a vidéki barátai címét, akikről beszélt?
Salvisékét? Odaát Toscanában, nem? Cortonában?
- Igen, azt hiszem, ott. - Miközben beszélt, a tekintete ide- oda járt.
- De a címet nem tudja? - kérdeztem.
- Az íróasztalán kell lennie a címjegyzékének, hacsak nem vitte
magával. Akarja, hogy megkeressem?
- Majd én megkeresem. Nem akarom feltartani. Azt hiszem, a legjobb,
ha visszamegyek a városba, és megvárom, amíg a grófnő visszajön.
Hiányozni fog, ahogy a heti találkozóink is.
Bólintott. Nem akartam elmenni, és ő sem.
- Akart valamit? - kérdeztem. - Segíthetek valamiben?
Összeráncolta a homlokát.
- A grófnő megkért, hogy vigyem el néhány értékesebb műtárgyát
megőrzésre a galériámba. Úgy gondoltam, ez jó alkalom lenne.
- Jó ötlet - bólintottam. - Hallottam, milyenek ezek a nácik, mindenhol
fosztogatnak, ahová csak mennek.
Vittorio még mindig a homlokát ráncolta.
- Maga most visszamegy a városba?
- Aggódom Umberto miatt - mondtam. - Mit gondol, hová ment? Vajon
ót is elvitte a contessa?
- Aligha. Gondolom, az öreg visszatért a családjához. Tudja, a közelben
lakik a lánya. Vignole szigetén.
Csak álltunk, és néztük egymást.
- Nos, gondolom, máris szeretné kiválasztani a megőrzésre szánt
festményeket - jegyeztem meg. - Kívánja, hogy itt maradjak és segítsek?
- Arra semmi szükség - rázta meg a fejét. - Méretet kell vennem. Ládákat
kell ácsoltatom.
- Szerintem nem kellene vesztegetnie az időt. A Lido hemzseg a
németektől. Én a maga helyében fognám a legértékesebb darabokat, és
olyan helyre vinném, ahol nem találják meg könnyen. Talán a
kertészházba? Vagy Umberto szobájába?
- Nem rossz ötlet - bólintott. - Vajon nyitva vannak, vagy megtalálom
valahol a kulcsokat?
- Azt hiszem, a konyhaajtó mellett tartják a kulcsokat - mondtam.
Fogalmam sem volt, hogy ez igaz- e, Vittorio mindenesetre bólintott, és
megkönnyebbülésemre elindult a folyosón a konyha és a cselédszoba
felé. Én a lehető legnagyobb csendben felrohantam a lépcsőn.
- Hanni, gyere velem! - mondtam. Az ajkamra tettem az ujjamat, és
lábujj hegyen lefelé vezettem a lépcsőn. - Menj ki a kertbe, és bújj el a
kapu melletti nagy bokrok közé! Egy perc múlva jövök.
- És mi lesz a holmimmal?
- Sajnos mindent itt kell hagynunk. Úgy gondolom, később majd
visszajöhetek értük, de most túl veszélyes lenne. Csak fuss!
Kiszaladt a bejárati ajtón, én pedig addig figyeltem, amíg el nem tűnt a
bokrok között. Egy percet sem vesztegettem tovább, bementem a
könyvtárba. Elővettem a fiókból a kartonmappát, kivettem belőle a
rajzokat, és a kabátom alá rejtettem. Aztán elindultam vissza a konyha
felé, ahol szembetalálkoztam Vittorióval.
- Igaza volt. Találtam egy kulcscsomót. Megpróbálkozom a kerti
tárolóval.
- Én sajnos nem találtam meg a contessa címjegyzékét - mondtam. -
Most pedig haza kell mennem. Nagyon kevés vaporetto jár manapság.
- Nagyon örülök hogy újra láthattam, Miss Browning - mondta Vittorio
kis meghajlással.
- Én szintúgy, signor Scarpa.
Kiléptem az ajtón, és végigmentem a kapuhoz vezető úton, miközben a
hátamban éreztem a tekintetét. Amikor hallottam, hogy becsukódik az
ajtó, megkönnyebbülten felsóhajtottam. A kapu közelébe érve
megálltam, és körülnéztem, hogy megbizonyosodjam, senki sincs a
láthatáron. Aztán suttogva Hannit szólítottam. Előjött. Megfogtam a
kezét, és sietős léptekkel végigmentünk a körúton.
 - Figyelj! - mondtam neki. - Ha bárki kérdezné, a kis- húgom vagy, Elena
Alioto. Capisce?*
Bólintott, a szeme még mindig tágra nyílt a félelemtől.
- Engem is elvisznek, ha megtudják, hogy zsidó vagyok?
- Ne aggódj, drágám! Azt nem fogom hagyni. Hamarosan vége lesz
ennek az egésznek, ígérem. Addig is bátornak kell lenned.
A vaporetto megállójánál nagy tömeg várakozott, ami jó hír volt, azt
jelentette, hogy hamarosan jön egy hajó. És valóban, meg is érkezett.
Borzasztóan tele volt, de mindannyiunkat felengedtek a fedélzetre.
Találtam egy sarkat, és a hátam mögé rejtve betoltam oda Hannit, amíg
elértük a San Marco megállót. Aztán minden gond nélkül hazaértünk.
* Érted?
 44. FEJEZET

Juliet, Velence, 1943 októbere

Aznap este lefektettem Hanoit az ágyamba, és betakargattam. Mellette

ültem, simogattam a haját, ahogy lehunyt szemmel feküdt, és közben
próbáltam nem gondolni arra, milyen közel volt ahhoz, hogy elvigyék
abba a szörnyű táborba. És mi lesz az én drága contessámmal? Bizonyára
meg tudja mozgatni a megfelelő a szálakat, hogy elengedjék. Elvégre
gazdag és befolyásos asszony, a város jótevője.
Mintha Hanni olvasott volna a gondolataimban, kinyitotta a szemét, és
felnézett rám.
- Nem lesz semmi baja, ugye? Elengedik?
- Biztos vagyok benne, drágám. Ne aggódj! Aludj egy kicsit!
Ő elaludt, de én csak ültem, és bámultam ki az ablakon a Giudecca-
csatorna fölött ragyogó holdra. Gyönyörű, békés látvány volt, amíg meg
nem pillantottam egy német ágyúnaszádot. Nem használhattam a rádiót.
Attól tartottam, hogy Hanni meglátja, és nem kockáztathattam, hogy
kivallassák. így hát addig figyeltem a hajót, amíg el nem tűnt a sötétben.
Nehezen tudtam elhinni, hogy a contessa eltűnt. Annyira biztonságban
érezte magát, és mégis elvitték, mint a többi zsidót. Mindegy, hogy egy
olasz gróf felesége volt, vagy hogy nagyon gazdag. Zsidó. Csak ez
számított.
Valaki biztosan feljelentette, nyilallt belém hirtelen. És azonnal tudtam,
hogy ki volt az. Láttam a szemében a kapzsiság csillogását. Elárulta a
grófnőt, és a műgyűjtéményét akarta megszerezni. Most jöttem rá, hogy
miért nem kedveltem őt soha, miért nem bíztam benne. Arra is rájöttem,
hogy Hanninak éppen csak sikerült megmenekülnie. Vittorio azt akarta,
hogy az összes zsidót bezárják. Visszajött a kislányért!
A ház elé érve óvatosan körülnéztem, és Hannit az utca túloldalán, az
árnyékban hagytam, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy senki sem
figyel. Aztán gyorsan behúztam a házba, és felsiettem vele a lépcsőn.
Miközben ó az ablakomból nyíló kilátásban gyönyörködött, elővettem a
mappát a rajzokkal, amiket a grófnő villájából csempésztem ki. Ahogy
átnéztem őket, még az én amatőr szemem is látta, hogy egy- kettő
valóban felbecsülhetetlen értékű. Kivettem őket, a saját vázlataim közé
csúsztattam, és a biztonság kedvéért betettem az íróasztalom titkos
fiókjába.
Hannit fent a lakásban tartom elrejtve. Igazság szerint magam is alig
járok ki. Francescának azt mondtam, hogy egy halász unokája, aki azt
akarta, hogy biztonságban legyen a városban, távol a náciktól. Francesca,
aki nem volt egy kíváncsi ember, úgy tűnt, gond nélkül elfogadja ezt a
magyarázatot. Figyelmeztettem Hannit, hogy a lehető legkevesebbet
beszéljen, hogy Francesca ne hallja az idegen akcentusát. Nem
gondoltam, hogy észrevenné, de nem lehetünk elég óvatosak.
1943. október 18.

Az élet egyre nehezebbé válik. Németek járőröznek az utcákon. Nincs

több szén. Hálát adok az Istennek és a konzulnak a kis villanykályhámért,
ami melegen tartja a hálószobát. És azért is, hogy legalább a nap egy
részében van áram. Ilyenkor vizet melegítek a palackokba, és éjszakára az
ágyamba teszem ókét. Az élelmiszer beszerzése is kezd problémává válni.
A contessa terményei nélkül a tartalék készleteim utolját használjuk,
tésztát és babot eszünk, mint a város többi lakója.
Miután Hanni már két hete velem volt, megkockáztattam egy látogatást
a contessa villájába. Az a tény, hogy nem tért vissza, meggyőzött arról,
hogy a táborban van. A falakról eltűntek a festmények, az éléskamrát
azonban nem fosztották ki. Körbejártam a kertben, és szedtem néhány
kései zöldséget és korai citromot. Annyi élelemmel tértem vissza,
amennyit csak elbírtam. Aznap este Hannival sonkát, spenótot és
csokoládés kekszet lakmároztunk. Kinyitottam az utolsó üveg borunkat.
Tisztán emlékszem az este minden percére. Azt hiszem, ez volt az utolsó
alkalom, amikor boldog voltam.

1943. október 19.

Másnap egy papírdarabot csúsztattak be az ajtóm alatt. Fogalmam sem
volt, ki hozta. Az állt rajta, hogy „TALÁLKOZZUNK. A FÁMNÁL. ESTE 8.
CSÜT”.
Ez volt minden. Aláírás nélkül. Nyomtatott betűkkel. De biztosan Leo
írta. Ki más lehetett volna? Hacsak nem csapda. Hogyhogy itt van, ennyi
idő után? És mégis, ki más említene egy különleges fát, egy rejtekhelyei?
Így hát fél nyolckor elindultam, átmentem az Akadémia hídon, majd a
Szent Márk tér mögött a Giardini felé fordultam. Útközben nagyon kevés
emberrel találkoztam. Most, hogy a városban németek járőröztek, nem
volt bölcs dolog hagyni, hogy az utcán elkapják az embert. De elég jól
ismertem a várost ahhoz, hogy elkerüljem a nagyobb utakat, ahol a
katonák gyakrabban megfordultak. Hosszú volt az út, és már kifulladva
léptem be a kertek sötétjébe. A fák és a bokrok fenyegetően magasodtak
a gyér lámpafényben. Nyirkos levélkupacokban gázoltam. Legalább nem
esett az eső.
Azonnal megtaláltam a fát. A körülötte lévő bokrokat alatta nem
nyírták le, és részben eltakarták a szobrot. Az évek során többször jártam
erre, megálltam, hogy megnézzem a görög isten szomorú arcát, ahogy a
tenger egyre többet emésztett fel a testéből, és annak a varázslatos
éjszakának minden részletére emlékeztem, amikor tizennyolc évesen itt
voltam Leóval, és a világ csupa romantika volt, tele lehetőségekkel.
Óvatosan sétáltam el a szobor előtt, még mindig nem mertem remélni,
hogy Leo az, félig-meddig továbbra is csapdára számítottam. Ha engem
elvinnének, mi történne Hannival? Ugye Francesca vigyázna rá?
 Aztán meghallottam a suttogást, ami éppen csak kivehető volt a lagúna
felől fújó éjszakai szélben.
- Julietta?
Átfurakodtam a bokrok között, amik mostanra betörtek a szobor és a
nagy fa közötti rejtekhelyre, és ott volt. Inkább éreztem, mint láttam.
- Leo!
Egymás karjaiba estünk, és mohón csókolóztunk.
- Hol voltál? Azt hittem, meghaltál.
- Figyelj ide! - mondta. - Nincs időm. Köröznek. Néhány perc múlva jön
értem egy hajó, de ezt az egy dolgot meg akartam tenni érted: utat nyitni
neked a biztonságba. Tessék! - Egy borítékot nyomott a kezembe. - így
eljuthatsz Svájcba. Most azonnal indulj! Ne várj egy másodpercet se!
Ahogy a németek egyre kétségbeesettebbek, úgy lesznek egyre
kegyetlenebbek is. Ha egy emberüket megölik, egész városokat fognak
összeterelni, és mindenkit kivégeznek. Téged pedig mint ellenséges
kémet lelőnek. Menned kell! Megértetted?
- Igen, de te? Miért keresnek?
- Már régóta a szövetségeseknek dolgozom. Ismered az érzéseimet
Mussolinivel kapcsolatban, és tudod, hogy mennyire helytelennek
tartom, hogy belekeveredtünk ebbe az értelmetlen háborúba. Tenni
akartam valamit ellene. De elárultak. Csak idő kérdése, hogy mikor
találnak majd rám.
- Akkor gyere velem Svájcba!
- Bárcsak megtehetném, de nem lehet. Vissza kell mennem a
szövetségesekhez Umbriába. De neked itt egy levél a családodtól,
Stresából, egy utazási engedély, hogy meglátogathasd a haldokló
nagyanyádat. Emlékszel arra, amikor meséltem neked Stresáról? A
Maggiore-tónál van. A tó másik végén fekszik Locarno. Svájc. A biztonság.
Elmész Stresába, és fizetsz egy hajósnak, hogy átvigyen a másik oldalra.
Van még pénzed?
- Igen, vettem fel a számlámról vészhelyzet esetére.
- Tettem még a borítékba is. Fogd, és most menj!
- Angelo - kezdtem. - Láttad ól?
 - Nem, de azt mondták, hogy biztonságban van a villánkban. Szóval
átadtad. Helyesen cselekedtél. Büszkébb vagyok rád, mint gondolnád.
Legalább a fiunk biztonságban van, bármi történjék is.
Hogy mondhattam volna el neki, hogy a családja elrabolta tőlem
Angelót? De legalább tudtam, hogy nem ó adta ki rá az utasítást. Ez némi
vigaszt jelentett.
- Leo! - Két kezembe vettem az arcát. - Szeretlek. Kérlek, vigyázz
magadra! Gyere utánam!
- Megyek. Megígérem. Amint tudok. Menj Locarnóba, és várj meg!
Megtalállak.
- Rendben. - Hihetetlen boldogság öntött el.
- Most menj! Addig itt maradok, amíg biztonságban el nem hagyod a
kerteket. És vigyázz magadra hazafelé menet!
- Úgy lesz, amore mio.
Újra megcsókolt. Összevissza karistoltak a gallyak, ahogy kimásztam a
bokrok közül. Éreztem, hogy vérzik az arcom, vagy csak egy könnycsepp
csordogált lefelé? Nem tudom.
Visszamentem a lakásomba. Útközben németeket hallottam énekelni
egy bárban: durva kocsmanóták és sok nevetés. Többször is be kellett
húzódnom egy kapualjba, egyszer pedig egy templomba, amíg egy járőr
elhaladt mellettem. Az Akadémia híd volt a legrosszabb, mert ott nagyon
védtelen voltam. De úgy keltem át rajta, mint bármelyik helybéli, és senki
sem állított meg. Hanni már békésen aludt, amikor zihálva és hevesen
dobogó szívvel hazaértem. Mennyire irigylem a fiatalokat és az
alkalmazkodóképességüket! Sietve összepakoltam néhány dolgot egy
hátizsákba. Nem kockáztathattam meg, hogy bőröndöt vigyek
magammal. Túl nyilvánvaló lett volna. Különben sem volt sok minden,
ami értékkel bírt a számomra. Leo gyűrűje az ujjamon volt. Elővettem a
brit útlevelemet, a pénzt, a banki széf és a lakásom kulcsait, valamint az
íróasztalom titkos fiókjáét. A rajzok maradjanak biztonságban elrejtve, a
naplóval együtt, amit oly sokáig őriztem, amíg vissza nem térek értük,
miután véget ért ez az őrület. De eltettem a festményt Angelóról, amit
már befejeztem. Egy reneszánsz stílusú kis olaj festmény volt, és Angelót
kerubként ábrázolta. Kivettem a vásznat a keretből, és a fogkefetartó köré
tekertem, majd szalaggal átkötöztem.
Aztán jól megvacsoráztam, csomagoltam egy kis kenyeret, sajtot és
gyümölcsöt az útra, és bebújtam Hanni mellé az ágyba. Persze nem akart
álom jönni a szememre. Folyton Leo járt az eszemben. Vajon épségben
megússza? Sikerül visszajutnia a szövetségesekhez? Látom- e még
valaha?
1943. október 20.
Hajnalban felébresztettem Hannit, és elmondtam neki a tervet. Hagytam
egy üzenetet Francescának, némi pénzzel együtt, megírtam neki, hogy
nyugodtan vigye el az élelmiszerkészletünket, és hogy remélem, egy nap
visszatérek. Megettük az utolsó tojásunkat reggelire, majd elindultunk.
Hanninak a lelkére kötöttem, hogy el ne felejtse: ő a kis- húgom, és hogy
a nagymamánkhoz megyünk Stresába. A Maggiore- tóhoz. A hegyekbe.
- Te mindent tudsz a tavakról és a hegyekről, ugye? - kérdeztem.
Bólintott, és az arca felragyogott.
- Minden télen Kitzbühelbe jártunk síelni. Nyáron pedig felmentünk a
kis házunkba a Bécsi- erdőbe. Gyönyörű volt.
- Ott is gyönyörű lesz, ahová most megyünk - ígértem. - Imádni fogod.
Jó hegyi levegő.
Odaértünk az állomásra. Egy óra múlva indult egy vonat Milánóba.
Onnan egy rövid utazás lesz egy helyi vasúttal Stresába. Befutott a vonat.
Felszálltunk. Senki sem kérdezett tőlünk semmit. A kupéban egy idősebb
házaspár és egy pap ült. Beszélgettünk. Meséltem nekik a
nagymamámról.
- Nagyon félénk a kishúga - jegyezte meg a férfi, amikor Hanni csak egy-
egy szóval válaszolt.
- Attól tartok, a német invázió megrémítette - magyaráztam.
- Nagyon megértem. Alig várom, hogy elmenjünk innen - mondta a
feleség. - Az unokatestvérünk egy tanyán él Lombardiában. Ki akarunk
jutni a városból.
A pap nem szólt semmit.
 Minden gond nélkül megérkeztünk Milánóba. A hatalmas pályaudvar a
csillogó márványpadlójával és az új falfestményekkel szemet
gyönyörködtető látványt nyújtott, és szinte üres volt, leszámítva a
sarkokban álldogáló, a kijáratokat őrző német katonákat. Megnéztem a
táblát. Húsz perc múlva indult egy helyi vonat Stresába. Nem hittem a
szerencsénknek. Elindultunk a peron felé. A vonat már bent állt.
Néhányan már fel is szálltak.
- Egy pillanat, Fräulein! - szólt egy hang mögöttem. Megfordultam, és
két német katonát láttam. - Az iratait, legyen szíves! - mondta az egyik
olaszul.
- Egy levelem van. A hatóságok pecsételték le, és azt mondták, hogy
csak erre van szükségem. A nagymamámat megyek meglátogatni a
szülővárosomba. Várhatóan már nem él sokáig, haldoklik.
A katona átolvasta a levelet.
- És ez a gyerek?
- Ó a kishúgom.
- A levél ót nem említi.
- Azért, mert eredetileg a nagynénémnél akart maradni. De aztán
meggondolta magát. Nem akar elmozdulni mellőlem.
- Jöjjenek velem, kérem!
- De a vonatunk néhány perc múlva indul. Ki tudja, mikor jön a
következő?
- Velem jönnek!
Nem volt más választásom. A peronok mögötti irodába vezettek
bennünket. Egy férfi ült tíz íróasztalnál, nem katonai, hanem egyszerű
fekete egyenruhát viselt.
- Miről van szó? - kérdezte.
Átadtam neki a levelemet, és meséltem neki a nagyanyámról és a
nővéremről.
- Vigyék a gyereket! - szólt nyersen. Nem értek németül, de a lényeget
felfogtam, különösen Hanni rémületét látva. Kezek nyúltak érte, és
elragadták tőlem.
- Kérem, ne! - könyörögtem. - Nagyon fél nélkülem.
 - Ne, Julietta! - könyörgött Hanni, miközben kivitték a szobából.
- Biztosan nagyon ostobának tart, Fräulein - mondta a fekete ruhás
férfi. - Egy kilométerről kiszagolom a zsidót. És maga, ebben biztos
vagyok, nem zsidó. Szerencséjére. De az olaszom nem valami jó. Térjünk
át egy ismerősebb nyelvre? Történetesen elég jól beszélek angolul.
Gondolom, az arcomon látszod a döbbenet, mert felneveted.
- Ó, igen! Mindent tudunk magáról, kedves angol hölgyem. A
házvezetőnője mondta, hogy elment. Átkutattuk a lakását, és
megtaláltuk a rádiót. Egy meglehetősen primitív készüléket, aminek
persze már semmi hasznát nem veszi, de bátor próbálkozás volt. Kérem,
foglaljon helyet! Szeretnénk feltenni magának néhány kérdést.
Örültem, hogy ezt mondta, mert a lábaim már nem sokáig bírtak volna
el.
- Szóval megkönnyítheti a dolgát, vagy nagyon megnehezítheti. Kitől
kapta a rádiót?
Ez könnyű volt. A konzul már réges- régen elutazod.
- Amikor az angoloknak el kelled hagyniuk Velencét, a konzul eljött
hozzám, és megkért, hogy figyeljem a hajóforgalmat. Akkoriban olasz
hajók jártak az öbölben. Beleegyeztem. Jött egy ember, és beszerelte a
rádiót. Utasításokat adott, hogyan küldjék üzeneteket, és hogyan
olvassam a kódokat. Sosem tudtam a nevét. Ezután többé nem
találkoztam senkivel. A kódkönyveket az ajtóm elé tették. De már régóta
nem kaptam egyet sem. Feltételezem, hogy ez a kis előőrs már senkinek
sem érdekes.
- Vagy elfogtuk a kapcsolatát, és megszakadt a kommunikációs lánc.
Úgy döntöttem, hogy emberi lényként beszélek vele.
- Nagyon jól beszel angolul - jegyeztem meg.
- Igen, egy évig tanultam Cambridge- ben, még a háború előtt.
- Mit tanult?
- Filozófiát. - Elnevette magát. - A bolondok nem vették észre, hogy a
német kormány küldött. Maguk, britek elképesztően felkészületlenek
voltak.
- Mégis úgy tűnik, hogy végül mi győzünk - szaladt ki a számon.
 Elkomorodott az arca.
- Tisztában van vele, ugye, hogy kémként akár most rögtön
agyonlőhetném? - Szünetet tartott, ízlelgetve a szavakat. - Ám a
kémkedés történetesen nemes dolog, és nem ez a legsúlyosabb vétsége.
Egy zsidónak segített megszökni, nem igaz? A házvezetőnője riasztott
bennünket, hogy zsidó van a házban. Mint a legtöbb jó keresztény, ő is
mélységes bizalmatlanságot táplál a zsidókkal szemben.
- Mi fog történni vele? - kiáltottam fel. - Ó még csak egy gyerek. Egy
ártatlan gyermek.
Mélységes megvetéssel nézett rám.
- Egy zsidó gyerek. A levegőt is sajnálom tőle, amit belélegzik. Ót is
táborba fogják küldeni, mint minden zsidót. - Szünetet tartott. - Ahogy
magát is. Sem időm, sem emberem arra, hogy itt foglalkozzam magával.
Milánótól északra van egy tábor a nem zsidó politikai foglyoknak. Oda fog
menni.
- És Hanni?
- A lány más zsidókkal együtt egy táborba megy valahová Kelet-
Európába. Azt hiszem, Lengyelországba.
- Nem búcsúzhatok el tőle?
Megint az a lesújtó pillantás.
- Rendkívül megható odaadással viseltetik egy zsidó iránt, Fräulein.
Biztos benne, hogy nincsenek zsidó felmenői?
- Ahogy a vörös hajamból láthatja, ízig- vérig kelta vagyok - feleltem. -
De kiállnék bárki mellett, akivel méltánytalanul bánnak.
Mondott valamit pergő német nyelven. Megragadtak a karomnál fogva,
és kirángattak a szobából. A tekintetemmel Hannit kerestem, míg
átvonszoltak az állomáson, aztán betuszkoltak egy teherautó hátuljába.
Rám csapódott az ajtó, én pedig ott maradtam a sötétben, miközben
elhajtottak velem.
 45. FEJEZET

Juliet, egy tábor Észak- Olaszországban, 1943 novembere

A következő hetekről nem fogok sokat írni. Egy barakkban szállásoltak el

körülbelül harminc másik nővel együtt. Né- hányan a partizánokkal
működtek együtt. Mások Mussolini ellen írtak vagy beszéltek. Megint
mások zsidóknak segítettek. A legtöbbjük fiatal volt. Néhányukat már
azelőtt megerőszakolták a németek, hogy a táborba kerültek volna. Azt
hiszem, bizonyos fokig mindannyiunkat trauma ért. Nem sokat
beszélgettünk, mintha nem akartuk volna megkockáztatni, hogy
barátokat szerezzünk, engem pedig gyanúsnak találtak, mivel angol
voltam, és nem közülük való. De nem bántam. Nem maradtak szavaim,
amiket elmondhattam volna. Nem maradtak könnyeim sem.
Háromemeletes fapriccseken aludtunk. A matracunk szalmával volt
kitömve, és hemzsegtek benne a bolhák. Néhány nap után csupa csípés
volt a testem. Beköszöntött a hideg, és a barakkokat nem fűtötték. A
ruháinkat és a holminkat elvették. Durva pamutból készült rabruhát
kellett viselnünk, ami nem védett meg a széltől, amikor fel kellett
sorakoznunk a reggeli névsorolvasáshoz. Éjszaka egyetlen takarón
osztoztunk, összebújva melegítettük egymást. Mindennap kaptunk egy
tál levest, néha tésztával, néha babbal, néha csak forró vizet
zöldségdarabkákkal. És egy szelet szikkadt kenyeret. Amíg ott voltam, az
egyik nő nagyon beteg lett, és elvitték. Soha többé nem láttam, így nem
tudom, hogy meghalt, vagy meggyógyult a kórházban.
Az egyetlen könnyebbség az volt, hogy a tábort még mindig olaszok és
nem németek vezették. Ez azt jelentette, hogy az előírások nem voltak
olyan merevek és kegyetlenek, mint amilyenek lehettek volna. Ha egy
rendes őr volt szolgálatban, akkor reggel nem hagyott bennünket kint
állni a hidegben. Visszaküldött minket a barakkba, és ott tartott
névsorolvasást, miközben rágyújtott. Különösen jó napokon odaadta az
egyikünknek a félig elszívott cigarettát, aki körbeadta - mindenkinek
jutott egy slukk. Szerencsére én nem dohányzom. Lemondtam a
részemről valaki más javára, és kaptam cserébe egy darab kenyeret.
Néha egy német páncélozott autó érkezett a táborba. Valakit
elhurcoltak kihallgatásra, és vagy a brutális verés nyomaival tért vissza,
vagy egyáltalán nem jött vissza többé. Valahányszor láttuk, hogy nyílik a
kapu, és behajt egy kocsi, visszatartottuk a lélegzetünket, vagy egymásba
kapaszkodtunk. Tudtam, hogy egy nap én is sorra kerülök. Vajon elhiszik
majd, hogy nincs mit mondanom? Hogy bírnám ki a kínzást?
A rossz napok között akadtak jók is. Tiszta időben megengedték, hogy
odakint sétáljunk. A táborunkat magas szögesdrót kerítés választotta el a
férfiak részlegétől. Szép napokon néztük, ahogy fociznak. Integettek és
kiabáltak nekünk, hacsak nem egy szigorú őr volt szolgálatban, aki a
puskatussal intette csendre őket. Aztán egy nap, november elején,
kiküldtek bennünket, amíg a takarítószolgálatot teljesítő nők kicserélték
a szalmát az ágyban. A férfiak közül páran fociztak, míg mások szurkoltak
nekik. Odamentünk a kerítéshez, hogy nézzük őket, én pedig azon
kaptam magam, hogy egyenesen Leóra bámulok.
Odasietett a szögesdróthoz. Soványabbnak tűnt, mint ahogy
emlékeztem rá, az arca vékony és csontos volt.
- Julietta, mit keresel te itt?
- Elárultak. Valaki elmondta a németeknek, hogy nem az vagyok,
akinek vallom magam, és hogy egy zsidó gyereket kísérek.
Nem akartam elárulni, hogy az a valaki Francesca volt. Mindig nagyon
kedvesen bántam vele, és feltételeztem, hogy ő is kedvel engem. Talán
fizettek neki az információkért. Esetleg a zsidókkal szembeni ellenszenve
miatt lépett át egy határt, vagy amiatt, hogy elutaztam, ami azt jelentette,
hogy többé nem kap fizetést. Nem tudom, mi készteti az embereket arra,
hogy háború idején így vagy úgy cselekedjenek.
- Ez szörnyű! Ki kell juttatnunk innen téged - jelentette ki Leo.
 Ezen nevetnem kellett.
- Ehhez remek helyzetben vagy. Akkor fogtak el, amikor visszamentéi a
szövetségesekhez?
- Engem is elárultak. De bízom benne, hogy kiszabadulok, ha a
családom tudomást szerez a helyzetemről. Apám sajnos már nem élvezi a
németek kegyeit, de az apósom jól boldogul, és megtanult
együttműködni velük. Majd meglátjuk, mennyire szereti az egyetlen vejét.
- Nincs beszélgetés! - Egy őr közeledett felénk, fenyegetően
hadonászva a fegyverével. - Mindketten távolodjatok el a kerítéstől! -
Odaért Leóhoz. - Ez nem az az idő, amikor fiatal nőkkel flörtölhetsz.
- Nem flörtölök - mondta Leo. - Ez a nő életem szerelme, a gyermekem
anyja. Sajnálsz tőlünk néhány közös percet, amikor nem ártunk vele
senkinek?
Van egy dolog, amit az olaszok nagyon nagyra becsülnek, és az a
család. Láttam, hogy a katona arca megenyhül.
- Van egy bambinód? - kérdezte tőlem.
Bólintottam.
- Angelónak hívják. Majdnem négyéves.
- Rendben - jelentette ki az őr. - Amikor szolgálatban vagyok, akkor
találkozhattok a sarokban lévő őrtorony mögött. De csak akkor, amikor
én vagyok szolgálatban, megértettétek?
- Köszönöm! - mondtam.
- Jó ember vagy - tette hozzá Leo. - Túl jó ahhoz, hogy ilyesmit elvállalj.
- Muszáj etetnem a családot. Éheztünk - magyarázta az őr. - Van egy
tanyánk. A németek elvették az összes állatunkat és olívaolajunkat. A
rohadékok. - És kiköpött. Aztán körülnézett. - Csak ne áruljátok el
senkinek, hogy ezt mondtam.
Volt egy szövetségesünk. Leóval ezután többször találkoztunk, aztán
egyszer izgatottan jött a kerítéshez.
- Tessék, fogd ezt! - mondta, és átnyújtott egy borítékot.
- Mi ez? Szerelmes levél?
- Nem, ez a jegyed a szabadságba. Az apósom eljött. Ez egy menlevél,
ami elrendeli, hogy szabadon bocsássanak. Neked adom.
 - Ne butáskodj! - mondtam. - Nem vehetem el, még ha akarnám se.
Feltehetőleg a te nevedre szól.
- Nem. Az áll rajta, hogy „az engedély birtokosa”. Most már te vagy a
birtokos. Mutasd meg a táborparancsnoknak, és akkor... már itt sem vagy.
- De mi lesz veled? Nem hagylak itt.
- Nem fogsz. Már írtam az apósomnak, hogy egy rosszindulatú őr
széttépte az első menlevelet, úgyhogy küldjön gyorsan egy másikat. A hét
végére én is kint leszek.
Lenéztem a kezemben lévő borítékra.
- Indulj! - nógatott. - Most rögtön. Sötétedésig még Stresába érhetsz, és
megegyezhetsz egy hajóssal, ha visszaadják a holmidat, amit elvileg meg
kell tenniük. Az apósom neve Antongiovani, ha esetleg szükséged lenne
rá. Az olaszországi német főparancsnok a jó barátja.
- Leo! - Még mindig haboztam. - Nem hagyhatlak itt.
- Nem használom fel a menlevelet, amíg itt vagy - jelentette ki. - Azt
akarod, hogy mindketten halálra fagyjunk vagy valami betegség vigyen el
a makacsságod miatt? - Megenyhülve folytatta. - Kérlek, menj el! Elég
fájdalmat okoztam már neked az életben. Legalább ezt hadd tegyem meg
érted!
- Nem okoztál nekem fájdalmat. Több boldogságot adtál nekem, mint
amennyit valaha el tudsz képzelni. Angelo a legjobb dolog az életemben.
Te pedig... El sem tudom mondani, mennyit jelentesz nekem.
Átnyúlt a szögesdróton.
- Te vagy életem szerelme. ígérem, megtalállak, bárhol is vagy. És a
háború után együtt elmegyünk valahová - Ausztráliába, Amerikába - , és
új, boldog életet kezdünk.
Én is átdugtam a kezemet, és az ujjaink hegye éppen csak összeért.
- És Angelo?
- Attól tartok, ót ott kell hagynunk, ahol van. Elvégre ó az örökös.
Mindig kell lennie egy örökösnek, és ha én elmegyek, akkor a fiamra hárul
a feladat. De nekünk kettőnknek lesznek még gyerekeink, nem igaz?
- Ó, igen!
 - Nem búcsúzom, amore mio. Azt mondom, hogy arrivederci, au revoir,
auf Wiedersehen... amíg újra találkozunk. Maradj erős! A szerelmem
elkísér.
Csókot formált a szája. Én visszacsókoltam. Az ujjai még egyszer
utoljára megsimogatták az enyéimet. Aztán megfordultam, és
otthagytam a kerítésnél.

1943. november 21., Svájc

Gond nélkül eljutottam Stresába, de nem találtam olyan hajóst, aki
hajlandó lett volna az életét kockáztatni értem. Úgy döntöttem, hogy
gyalogosan fogok eljutni Svájcba, a hegyeken keresztül. Elrettentő
lehetőség. De aztán jött egy zivatar, és mindenki a zárt redőnyök mögé
húzódott. Összeszedtem a bátorságomat, elloptam egy csónakot, és a
zuhogó esőben elindultam. Egész éjjel eveztem, felhólyagosodott a
kezem, és a hajnal első fényeinél behúzódtam egy fűzfa alá. Mellém
szegődött a szerencse. Megállás nélkül esett az eső, így a tavon alig volt
forgalom. Tovább mertem a csónakból a vizet és eveztem, és a harmadik
reggelen megláttam, hogy a nap fénye megcsillan a havas
hegycsúcsokon. Elértem a Maggiore- tó végét. Svájcban voltam.
 46. FEJEZET

Juliet, 1945 decembere

Ezt egy vonaton írom, ami a francia partok felé tart, majd hajóra szállók
Anglia felé. Vártam Leót. Nem jött. Azon tűnődtem, vajon még mindig a
táborban van- e, vagy mégiscsak hazament a családjához. Két hétig
lábadoztam egy svájci kórházban, majd állást kaptam egy lausanne-i lány
nevelő intézetben. Békés és csendes volt az élet az apácák között, de a
szívemben lévő fájdalmat semmi sem tudta meggyógyítani. Leóról
álmodtam. Hanniról álmodtam. Angelóról álmodtam. Amikor a
szövetségesek végül felszabadították Olaszországot, írtam Leo apjának,
és kaptam egy rövid választ: Leonardo da Rossit lelőtték, amikor
megpróbált megszökni egy fogolytáborból, 1943 novemberében.
Amint véget ért a háború, megpróbáltam megkeresni Hannit.
Csatlakoztam egy szervezethez, ami menekült gyerekeket segített, de
szinte egyetlen zsidó sem volt köztük. Úgy tűnt, hogy minden zsidó eltűnt
a föld színéről. Eltartott egy darabig, amíg megismertük Auschwitz,
Treblinka, Bergen- Belsen nevét. És akkor már tudtuk. És már nem
maradtak könnyek, amiket elsírhattam volna.
Nem mentem rögtön haza, amint véget ért a háború. Először meg
akartam keresni Hannit, aztán amikor megtudtam a szörnyű igazságot,
valami hasznosat akartam csinálni - valamit, amivel valahogy jóvá
tehetem, hogy megígértem, vigyázok rá, de kudarcot vallottam. De azért
írtam haza leveleket. Anyám örült, hogy hall felőlem, és hogy
menekültekkel dolgozom Svájcban. A fejébe vette, hogy ezt csináltam az
egész háború alatt, és hosszú leveleket írt arról, hogy ók mennyit
szenvedtek Angliában, miközben én a jó svájci tejen és tejszínen éltem.
Nem fogom kiábrándítani. Azt is eldöntöttem, hogy nem megyek vissza
tanítani. Valahányszor ránéztem valamelyik fiatal lányra, mindig Hannit
láttam, és eszembe jutott, hogy nem tudtam megmenteni.
Imádkozom azért, hogy Angelo jól legyen, szépen fejlődjön. Nem fogok
visszamenni Velencébe, hogy a saját szememmel lássam. Soha többé
nem térek vissza. Túl sok a fájdalmas emlék. Új fejezetet kezdek az
életemben, új ember leszek, egy robot, lakattal a szívemen. És rájöttem,
hogy többé nincs kedvem festeni.
Meg akartam tartani ezeket az emlékeket, de most rájöttem, nem
szeretném, hogy bárki is megtudja. És biztosan nem akarom majd újra
elolvasni őket. Csakis azokat a történeteket érdemes elolvasni, amik
happy endáel végződnek. Ezért úgy döntöttem, hogy amint átkelünk a
csatornán, széttépem őket, és a tengerbe dobom, mintha életemnek ez a
fejezete soha nem is létezett volna.
 47. FEJEZET

Utóirat: Caroline, 2001

A gép felgyorsult, a levegőbe emelkedett, majd jobbra fordult. Caroline

látta egész Velencét, amint térképként terül szét alatta, a Campanile
tornyát, ami a Szent Márk- székes- egyház kupolái fölé magasodott, a
csatornákat, amik csillogó vize a szigeten belül kis szigetekre osztotta a
várost. Ott volt a Zattere és a ház, ahol a lakása várta, hogy visszatérjen.
Caroline egy pillanatra hagyta, hogy eluralkodjon rajta a boldogság.
Lucának igaza volt. Ez az új kezdetek ideje. És gyanította, hogy ezek közül
az egyikben a férfinak is szerepe lesz. Ő most hazarepül Angliába, de Luca
majd csatlakozik hozzá. Már megvette kettőjüknek a jegyeket New
Yorkba, és lefoglalt egy lakosztályt a Plazában. Amikor Caroline
felajánlotta, hogy kifizeti, a férfi elnevette magát.
- Üzleti költség - mondta.
Ami még édesebbé tette a dolgot, az az volt, hogy az elmúlt napokban
több e- mailt is kapott Joshtól. Cara, próbáltalak elérni, írta az egyikben.
A nagymamád azt mondta, hogy Olaszországban nem működik a
telefonod. Ez igaz, vagy csak kerülsz engem? Válaszolj, kérlek!
És aztán: Cara, beszélnünk kell! Attól tartok, itt nem alakulnak jól a
dolgok. Úgy tűnik, nem kapok több megbízást, és nem függhetek örökké
Desireetól. Őszintén szólna, nem vagyok benne biztos, hogy örökre itt
akarok maradni. Ez az élet olyan hihetetlenül hamis. Az egész csak a shotv-
ról szól. Hívj fel, amint visszaérsz Angliába! Hamarosan hazajössz, ugye?
A gép egyenesbe állt, és a biztonsági öv jelzést kikapcsolták. Ahogy
bámult kifelé, és figyelte a szárnyak alatt elsuhanó pufók, fehér felhőket,
Caroline meghökkentő bizonyossággal rájött, hogy nem akarja Josht
visszakapni. A férfi azt mondta, hogy csak azért vette feleségül, mert így
volt helyes. Nos, talán ugyanez volt igaz őrá is. Azt hitte, hogy szerelmes,
de csak húszéves volt. Mit tudott annyi idősen a szerelemről? Vagy az
életről? A lányinternátusból a főiskolára került, és mindvégig buborékban
élt. Egyszerűen nem állt készen a házasságra vagy egy hosszú távú
kapcsolatra. Az egyetlen dolog, ami összetartotta őket, Teddy volt. És
most mindketten a saját útjukat járták, és ő készen állt arra, hogy
továbblépjen.
És ha ez a továbblépés magában foglalja Lucát is? Beleértve egy olyan
életet, ami legalább részben Olaszországban zajlik? Caroline rájött, hogy
még túl korai ilyen nagy horderejű döntéseket hozni, de jó volt újra előre
nézni. Talán visszatér a divattervezéshez, vagy esetleg valami más
művészeti ággal fog foglalkozni, talán bérbe adja a velencei lakását az év
nagy részében, és csak élvezi az életet. És arra gondolt, hogy vajon ezt
akarta- e Lettie néni, amikor ráhagyta azt a kartondobozt.
„Az én Angelóm”, mondta. Nem „Michelangelo”, hanem „az én
Angelóm”. Vajon az volt az igazi kívánsága, hogy Caroline beteljesítse azt
az életet, amit tőle megtagadtak? Hogy megtalálja Angelót? Megtalálja a
boldogságot? Talán tudott Lucáról, és remélte... Caroline elmosolyodott
magában.
- Megcsináltam, Lettie néni. Minden pontosan úgy alakult, ahogy
akartad - suttogta.
Az ülése alá nyúlt a hátizsákjáért, és elővette Lettie néni rajzmappáját.
Még mindig nem értette, miért pont ezek a rajzok voltak olyan értékesek,
hogy elrejtette őket, amikor a többi, hasonlóan jó munkáját szem előtt
hagyta. Egymás után lapozta őket, amíg meg nem állt, majd a homlokát
ráncolva bámulta az egyik rajzot. Ez nem Lettie néni munkája. Még ha
durva vázlat is, egy sokkal ügyesebb kéz készítette. Másolat? Nyomat?
De nem, látta a tinta lenyomatát, és azt, hogy hol száradt meg a régi
papíron. És az alsó sarokban az aláírást. Picasso.
- A vázlatok - suttogta. Lettie néni azért küldte Velencébe, hogy
megtalálja a vázlatokat. Fogalma sem volt róla, hogy a nagynénje hogyan
juthatott ilyesmikhez, de végre rájött, mire utalt. Ha ezek a vázlatok
valóban a dédnagynénje tulajdonában voltak, akkor ő most egycsapásra
gazdag ember lett. Aztán eszébe jutott az a rövid bejegyzés a naplóból:
contessa Fiorito azt mondta, hogy fiatal korában néhány nagy művésznek
állt modellt, és azok hálából rajzokat adtak neki ajándékba. Ez azok közül
a rajzok közül való? Vajon a contessa adta őket Lettie néninek? Még egy
kis kutakodásra lesz szükség, de Luca majd segít.
Alig várta, hogy megmutathassa őket a férfinak. Alig várta, hogy újra
láthassa. Elképzelte Josh arcát, amikor Luca oldalán megérkezik New
Yorkba, hogy hazahozza Teddyt.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Köszönetéin, mint mindig, Danielle-nek és a csodás csapatomnak a Lake

Unionnál, valamint Megnek, Christinának és a Jane Rotrosen Ügynökség
ugyancsak briliáns csapatának. Szintén szívből köszönöm Clare-nek,
Jane-nek és Johnnak, akik mindig rendkívül átgondolt véleménnyel és
javaslatokkal szolgálnak.
Köszönet a Szent Márk téri Correr Könyvtár könyvtárosainak, akik
lelkesen több kutatási anyaggal láttak el, mint amennyivel valaha meg
tudtam volna birkózni.
Velence mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben, amióta
tizenéves koromban a szüleim egy kis villát béreltek Trevisóban,
félórányira a várostól. Áthajtottak a gáton, leparkoltak, és adtak egy kis
pénzt a bátyámnak és nekem. „Ötkor találkozunk”, mondták, és mi
szabadon kószálhattunk, felfedezhettük a várost, fagylaltot vehettünk.
Azóta sokszor visszatértem, többek között tavaly nyáron, amikor rengeteg
történelmi könyvet olvastam át a Correr Múzeum könyvtárában. És a
várostól minden alkalommal eláll a lélegzetem. Velence valóban La
Serenissima - a Legfenségesebb.
 A SZERZŐRŐL

Rhys Bowen a Neiv York Times sikerszerzője, több mint negyven regény,
Az Angyal-öből felett, a Victory Garden, A toszkán gyermek és a második
világháborúban játszódó In Farleigh Field szerzője, amely elnyerte a
Macavity és a Left Coast Crime Awards díját a legjobb történelmi krimi
kategóriában, valamint a legjobb történelmi krimiért járó Agatha- díjat.
Bowen munkásságát eddig húsz díjjal jutalmazták, köztük több Agatha- ,
Anthony- és Macavity- díjjal. Könyveit számos nyelvre lefordították, és
világszerte vannak rajongói. A brit származású Bowen idejét Kalifornia és
Arizona között osztja meg. Ha többet szeretne megtudni a szerzőről,
látogasson el a www.rhysbowen.com weboldalra.