Anne B.

Ragde

Remeterákok
A BERLINI NYÁRFÁK FOLYTATÁSA

General Press Kiadó

ALAPÍTVA 1988-BAN
 A mű eredeti címe Eremittkrepsene
Copyright © 2005, Forlaget Október A/S
Hungarian translation © Miszoglád Gábor, 2008
A fordítás a NORLA (Norwegian Literatura Abroad) támogatásával készült.
© General Press Kiadó, 2008
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.
A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította
MISZOGLÁD GÁBOR

Szerkesztette
LÁZÁR BALÁZS

A borítótervet
KISS GERGELY
készítette

ISBN 978 963 9648 95 1

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.
Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu
generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető BESZE BARBARA
Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Felelős szerkesztő BENDA LUCA
Készült 20 nyomdai ív terjedelemben,
80 g-os, 2,0 volumenizált enyhén fat. natúr fehér papíron.
Kiadói munkaszám 1732-08

Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft.

Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA RT.-ben készült.
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
 NEM SZOKOTT ENNYIRE KORÁN ÉBREDNI. Nyitott szemmel feküdt a hálófülke
sötétjében, hallgatta a szomszédos helyiségből átszűrődő hangokat. Először a megcsördülése
után rögtön lenyomott ébresztőórát, melynek megszólalására mintha már vártak volna. Fél
hét, gondolta Torunn. Utána majdnem egy percig teljes csend volt, aztán hallotta, hogy
halkan nyílik, majd éppoly halkan zárul a szomszéd ajtó, aztán a fürdőszoba ajtaja. Tudja a
házigazda, hogy vendégek alszanak nála, azért nem akart zajt csapni, bár meg sem nézte
őket? Vendégek, idegenek, akik valójában nem tartoznak ide, csak elvegyülnek itt és
zavarnak. Megzavarják a sokéves szokásokat és biztonságot.

Nem ismerte az apját. Szinte még azt sem tudta, kicsoda. Milyen volt fiatalon, vagy
annyi idősen, mint most ő. Az egész tanyán még egy fényképalbum se volt. Csak zajlott egy
történet, melynek ő sohasem volt része, s amelynek most belecsöppent a közepébe. De ma
elutazik, visszamegy a maga történetébe. Erre gondolt, mielőtt felkelt volna: elutazik, pedig
még meg sem ismerkedett az apjával. Annyit tudott róla, hogy bolondul a disznókért, szeret
bezárkózni az ólba, megelevenedik és ellágyul a hangja, amikor a malacok tulajdonságairól,
rakoncátlankodásairól, szépen gondozott rekeszéről és almáról beszél. Csak az ólban látta az
apját, csak ott tudta elképzelni, ahogy koszos munkaruhájában a rekeszek fölé hajol, hogy
megvakarja a két és fél mázsás koca füle tövét, s közben fényes és derűs pillantással
mosolyog.

Torunn hallotta, hogy apja félig megtölti vízzel a kannát, nem számolva ki, elég lesz-e
ilyen soha nem látott számú vendégnek. Hallgatta a csöpögést, hallotta, hogy az apja
lemegy. A mosdó zaját nem hallotta, csak az ismét nyíló és csukódó ajtóét, majd apja lassú
lépteit le a konyha felé. Azután azt, hogy vizet önt a kávéfőzőbe, nyilván a tegnapról maradt
zaccra, majd végül a csendet.
És ebben a csendben Torunn hevesen igyekezett maga elé idézni oslói lakását: a képeket
a falakon, a polcokon a könyveket, a kék tusfürdős üvegcsét a mosdó peremén, a porszívót a
túl szűk előszobai szekrényben, a telefont, mely villódzva fogadja, amikor hazatér a
munkából, a szennyeskosarat, a tömött újságtartót a bejárati ajtó mellett, az antik
bádogdobozt, amelyre mindig gondosan ügyelt, hogy tele legyen rágcsálnivalóval, a
kitűzőtáblát a kezelt mozijegyekkel meg kutyákról és gazdáikról készült fényképekkel.
Próbálta mindezt maga elé képzelni, és sikerült is. Ennek örült. De nem tudta, kicsoda is az
apja. Nem tudta, ki az, akit itt hagy. A disznóit jobban ismerte, mint őt magát.
Apja léptei hallatszottak a bejárati ajtó és a lépcsőfeljáró felől. Torunn előkotorta
mobilját az éjjeliszekrényről, megnézte az időt, tíz perc múlva hét. Megvárta, míg újra
becsukódik az ólajtó az apja mögött, s csak ekkor bújt ki a dunyha alól a jéghideg szobába,
szedte össze a ruháit s ment a fürdőszobába felöltözni. Kiosont, akár az apja, csak éppen
nem annak vénemberes módján, hanem villámgyorsan. A fürdőszobában még halványan
érződött Tor szaga. Hideg volt bent, csupán a tükör fölé szerelt kis, rozsdás hősugárzó adott
némi meleget. Kézmosás közben Torunn az arcát vizsgálgatta, nem bírta rászánni magát a
zuhanyozásra, inkább megvárja, míg hazaér, semhogy egy síkos kád végébe húzódva a
nedvességtől korhadó respatexlemezeket bámulja s végül átlátszóvá rongyolódott
törülközővel szárítkozzék. Este már saját kellemes zuhanyozófülkéjét használja a
kerámiacsempék alatt vezetett fűtőcsövek melegében.
Kilépett a folyosóra és hallgatózott, majd óvatosan lenyomta apja hálószobája ajtajának
kilincsét.
 A szoba kisebb volt, mint Erlend régi szobája, amelyikben ő aludt.
Meggyújtotta a mennyezeti lámpát, apja csak nem fogja észrevenni, az ablak, akárcsak az
ő szobájáé, az udvar felé és távolabb a fjordra nézett.
A falat évtizedekkel ezelőtt festhették halványzöldre. A padlót valaha szürkére, de
mostanra félhold alakban nyersfaszínűre kopott az ajtó és az ágy között, ahol apja talpa
taposta felkelésnél és lefekvésnél. Az ablakokat vakító fehér jégvirág borította díszes
karikákkal és mintákkal a téli hajnalon.
Egyedül ezek a jégvirágok voltak szépek az egész szobában.
Sehol egy kép. Ágy, éjjeliszekrény, rongyszőnyeg, tálalószekrény az egyik falnál –
semmi egyéb. Torunn a tálalóhoz ment, kinyitotta az ajtaját. Üres. Díszlet a falon. Bár az
egyik felső fiókjában volt egy halom feltornyozott, egyforma mintázatú, de különböző színű
fénylő gyapjúfonalból horgolt terítő. Torunn fázni kezdett, az apja nyilván csak akkor
csukta be az ablakot, mielőtt lement.
Az összetekeredett dunyha alatt koszos volt a lepedő, főként a láb felőli részén, tele
gyapjúfoszlányokkal, lehet, hogy Tor gyapjúzokniban aludt. Mit is keres ebben a szobában,
hiszen aligha itt fogja alaposabban megismerni az apját. Ez hálószoba; márpedig álmában,
alvás közben senki sem önálló személy, senki sem önmaga. De mégis, vajon hány éjszakán
át töprengett itt Tor a sötétbe meredve? Vajon gondolt-e rá? Hiányzott-e neki? Fájlalta-e,
hogy nem tudja, kicsoda lehet Torunn?
Áporodott bűz hatotta át a szobát, emberi test, disznóól és hideg falak szaga.
Itt állt a ruhásszekrény is. A falba építették, ezért első pillantásra szinte észre sem lehetett
venni, aprók voltak még a nyitófogantyúi is. Benne rojtos gallérú és mandzsettájú
flanellingek, legalul néhány nadrág, egy polc három-négy pár zoknival és ugyanennyi
alsónadrággal, egy műanyagba csomagolt nyakkendő, Torunn felemelte, megfakult
karácsonyi üdvözlőlap volt benne az Eidsmo mészárszéktől. Torunn gondosan visszarakta
helyére a kis csomagot.
Már nem fülelt minden hangra. Az apja nyilván nem jött vissza, miért is jött volna,
szívesen töltötte idejét az ólban, Torunn nyugodtan kutakodhatott a szobájában, bár nem
tudta, voltaképp mit is keres. Ahogy körülnézett, mindinkább erőt vett rajta a szomorúság. A
hanyatlás érzete. Otthon Oslóban százhúsz centiméter széles, vastag matracos ágyon aludt,
apja ágya talán ha nyolcvan centi, és habszivacs van rajta. Az ágy közepén mély
benyomódás, melybe belegyűrődött a lepedő, fej- és lábtámlája tompa fényű tíkfából
készült, a fejtámla közepén egy világosabb folt mutatta, hogy az ágyban nyugvó
évtizedeken át ide támasztotta a nyakát villanyoltás előtt. Ő pedig ma elutazik, ötszáz
kilométerrel délebbre lesz, amikor apja este lefekszik ebbe az ágyba. Lefekszik ma,
lefekszik holnap és holnapután és még sokszor, felhúzza az ébresztőórát, és próbál álomba
szenderülni a jégvirágok árnyékában.
Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Kismalac vigyorgott rá egy fényképről, a Norvég
Sertéstenyésztők magazinja jubileumi számából. Alatta húsz darab ezerkoronás bankjegy,
aha, szóval ide dugta. A pénz alatt meg egy könyv. Torunn óvatosan elővette.
A Kinsey-jelentés. A nő szexuális viselkedése. Torunn mozdulatlanná dermedt. A
Kinsey-jelentést tartja a kezében. Halványan derengett neki valami rádióműsor erről a
Kinseyről, aki az ősidőkben amerikai nőket és férfiakat kérdezett szexuális szokásaikról, s
ezzel nem csekély botrányt váltott ki az USA-ban. Látszott a könyvön, hogy sűrűn
forgatják, az elnyűtt lapok széle berepedezett.
Végigsimított volna a könyv fedelén, de ahogy kinyitotta, hüvelykujja begye beleakadt a
kemény borító belső táblájába. Trondheimi Közkönyvtár, ezt pecsételték a régimódi, sárga
kölcsönzőlapot rejtő karton háromszögre, melyekre Torunn még gyerekkorából emlékezett.
Kivette a kártyát. A legutóbbi kölcsönzés időpontja ezerkilencszázhatvankilenc november
tizedike volt.
 Gyorsan visszatette a könyvet az ezerkoronások alá. A Kinsey-jelentés, meg egy
nyolcvan centinél nem szélesebb habgumi matrac. Torunn kiosont a szobából.
 – IGAZÁN RENDET RAKHATNÁL magad után. Mielőtt elmész.
Torunn nem is hallotta, hogy az apja utánajött az udvarra. A friss hó eltompította a
hangokat.
– Hát nem kellemes a konyhaablakból nézegetni őket? – mondta. – És ha üres a
madáretető, elmaradnak.
– Zsinegen szoktunk kilógatni egy avas szalonnadarabot. De most egy ideje nem jönnek.
Mama... mama szokta így csinálni.

Nemrég jött meg a vásárlásból. Még utoljára vett valamit, mielőtt elutaznának, ő Oslóba,
Erlend és Krumme Koppenhágába. Szerette volna, ha valami jó étel van a háznál, olyasmi,
amit az apja soha nem engedne meg magának. Erlend megígérte, hogy kifizeti. Carte
blanche, súgta a fülébe, amikor elindult a spongdali Coop áruházba, s ennek Torunn
igencsak örült, mert már csak annyi pénz volt a számláján, amennyi fedezte a januári
befizetéseit, hiszen a kisállatklinika társtulajdonosaként nem keresett sokat. Erlend
bácsikám, fogalmazódott meg benne, s eléggé furcsa volt, hogy egyszerre csak támadt egy
nála alig három évvel idősebb nagybátyja. Apja kisöccse, aki dacos öntudattal hagyta el a
tanyát húsz évvel ezelőtt, s aki soha nem gondolta volna, hogy ilyen hosszú idő múlva
egyszer még visszatér karácsonyt ünnepelni, ráadásul férfi párjával együtt. És Erlend, aki
alighanem a legtöbbre vitte a fivérek közül, mégiscsak megjelent. Boldog volt, szerelmes
volt és őt is szerették, anyagi helyzetét pedig csak irigyelni lehetett. Elmondta Torunn-nak,
hogy Krumme abba a rétegbe tartozik, melyet Dániában nagypénzűnek neveznek, s Erlend
nem titkoltan kedvelte ezt a szót.
Margidót Torunn képtelen volt bácsikámnak szólítani, pedig hát az volt. Talán a
foglalkozása tette ennyire megközelíthetetlenné, mert mindig meg kellett béklyóznia az
érzéseit. Együtt érzőn bánni a gyászolókkal s egyúttal megrendezni a halott szabályos
temetését, ez nyilván hozzászoktatja az embert, hogy magára maradjon a gondolataival. A
tetejébe sok-sok éve tudta, hogyan is állnak a dolgok Neshovban, hogy mennyi minden
épült hazugságra, hogy az, akit apának neveztek, nem is az apjuk volt. Margido tudta, de
nem beszélt róla sem Tornak, sem Erlendnek. Megtartotta magának a tudását, elzárkózott a
valóság elől. Egészen karácsonyestéig, amikor muszáj volt elmondania az igazságot.
Torunn az áruházi állványsorok között tolta a bevásárlókocsit, igyekezett emlékezetébe
idézni, mi van otthon a hűtőben, s közben a rokonain tűnődött. Meg persze a hallgatásukon.
Karácsony első napján, amelyet a rendezésre tett görcsös kísérletnek érzett. És miről
beszélgettek? Az időjárásról meg a hőmérsékletről! Ekkor értette meg, hogy itt mindenki
mellébeszél, így teremtenek saját valóságot maguknak. Amiről nem beszélnek, az nincs is.
Az apja továbbra is apaként emlegeti az öreget, s ő sem tudta megállni, hogy ne
nagyapjaként gondoljon legidősebb nagybátyjára. Nagyapa pedig nem tiltakozott,
elegendőnek találta, hogy életében egyetlenegyszer – nyilván először – előhozakodott az
igazsággal.
Telepakolta ennivalóval a bevásárlókocsit, s ahogy elképzelte apját, amint néhány óra
múlva a konyhaasztalnál magányosan a fehér nejlon függönyfodor mögül bámul ki az
udvarra, eszébe jutott, hogy meg kellene töltenie a madáretetőt is.
Négy csomag zöld műanyag hálóba csomagolt cinketápot vett, meg néhány zacskó
madáreledelt hasonló tasakokban. A cinketápgolyókat spárgával és rajzszöggel a fához
erősítette az udvaron, ujjai közben már elmerevedtek a hidegben. A madáretető lapkájára
száraz kenyérmorzsát is szórt.
– Ne felejts el kirakni kenyeret, ha ez elfogy – mondta az apjának. – Csak a kékcinege
tud repkedés közben enni, a verebeknek le kell tenniük hozzá a lábukat!
Felnevetett, de maga is érezte, hogy nem őszinte, és üres a nevetése. Ő hazamegy, haza
Oslóba, a munkájához, elutazik erről a Trondheim környéki tanyáról, amelyről még két
héttel ezelőtt is azt hitte, hogy semmi keresnivalója nincs itt. Másfajta élet, úgyszólván
másik kor, másik világ. És holnapután beköszönt az új év, véget ér a régi.
– Majd hívj fel – mondta kásás hangon az apja, amelyből érződött, hogy már nem is
gondol a madarakra. Torunn-nak nem kellett megfordulnia, hogy tudja, apja a háta mögött
rugdossa a havat a facipőjével, biztosan a jobb lábával rugdalja le a facipője vagy
munkabakancsa alatt hordott szürke harisnyájára tapadt vékony hóréteget.
Torunn bedöfte az utolsó rajzszöget, s valamiről hirtelen eszébe ötlött, hogy ha
rézszögeket vernek a törzsébe, a fa elpusztul. Lehet, hogy ezekben a rajzszögekben is volt
némi réz, és akkor elpusztulhat a neshovi udvaron álló fa is a tövében lakó manóval együtt,
aki csak addig él, ameddig a fa.
– Persze hogy hívlak. Rögtön, ahogy hazaértem – mondta, bár tudta, hogy az apja nem
erre gondolt.
– Rossz időt jósoltak. Te meg csak repülgetsz összevissza – mondta Tor.
– Ugyan, nem lesz semmi baj. Ne aggódj.
A cinketáp zöld golyóbisai lassan ringtak a fatörzsön, nem maradt velük több tennivaló,
Torunn-nak jobb híján hátra kellett fordulnia, s lám, apja épp úgy állt, ahogy gondolta, a
jobb facipője körül a letopogtatott olvadó hó félkörében, gyapjúnadrágja zsebébe dugott
kézzel, a vékony felsőtestét fedő kiskabátban, s ez a négy év múlva hatvan éves ember az
apja, akit nem ismer.
– Utaztál már repülőn?
– Igen – felelte Tor.
Odébb lépett, szórt még némi morzsát az etető lapkájára, hullott belőle a friss hóba is,
kékesfehér likakat hagyva a felszínen. Könyöke élesen állt ki elöl hosszú, hátul rövid
kabátjából, az elvékonyodott könyökvédők alól kilátszott a flanelling mintázata. Pulóvert,
gondolta Torunn, talán pulóvert kellene kötnöm neki, hétköznapi használatra. De mit számít
az ilyen tervezgetés, hiába telefonál Oslóból, ha a kötött holmit itt a tanyán díszajándékként
félreteszik a soha el nem jövő napra.
Iszonyúan egyedül lesz az apja a vénemberrel a tévészobában. Bár azért itt vannak neki
az ólban a disznók. Ja, hát azok vannak, gondolta Torunn. Be kellett volna kukkantania
hozzájuk az ólba, mielőtt elmegy.
– Oda-vissza berepültem egész Észak-Norvégiát a seregben – mondta Tor.
Befejezte a kenyér tördelését, lesöpörte magáról a morzsákat, megint zsebébe dugta a
kezét, és az eget kezdte kémlelni.
– Erről megfeledkeztem. Persze hogy ültél repülőn.
– Méghozzá Herculesen. Rohadt egy hangja van annak a gépnek. És meg lehet fagyni
rajta. Olyan lassan megy, hogy azt hittük, mindjárt lezuhan.
Ehhez Torunn is hozzá tudott volna tenni egyet s mást, például hogy az ő
megszületésében nem csekély szerepet játszottak a tromsoi lankák, meg egy Cissi nevű
lány, aki vele viselősen járta végig a hosszú utat Neshovba, csak azért, hogy az az asszony,
akit jövendő anyósának vélt, rögtön hazaparancsolja.
– Vettem ennivalót nektek is, nem csak a madaraknak – mondta.
Tor hallgatott egy darabig. Némán álldogáltak. Kerülték egymás tekintetét, Tor nehezen
szedte a levegőt, délre a sziklák meg a fjord fölött késő hajnali fény játszott, kékbe hajló
rózsaszín fagyfátyol mögé bújt a nap. Torunn szeretett volna már a kocsiban ülni,
holmijával maga mögött autózni a Vsernes, Gardermoen és Stovner felé vezető úton.
– Kár, hogy elmégy. A január mindig rusnya és hosszú. Idén meg pláne hosszú lesz.
– Nem vagy egyedül ezzel. Senki nem szereti a januárt – mondta Torunn.
– Számlák, adóbevallás, minden lószar. Még ha Erlend meg az a dán... Mindegy, meg
kell lennie.
Erlend és Krumme pénzt adott Tornak, rábírták, hogy elfogadja, pedig veszettül
ellenkezett, és majdhogynem dührohamot kapott. A harmadik karácsonyestén történt, a
temetés után, Erlend túl sok sört ivott és azt mondta, itt hagy Toréknak húszezer koronát.
Várhatott volna ezzel másnapig, de ő már csak ilyen volt, hamarabb járt a szája, mint ahogy
fejében megérlelődtek a gondolatok, és hát csak kedveskedni akart. A felszabadító,
megváltó igét Krumme mondta ki, megjegyezvén, hogy a pénzt nem a tanya lakóinak,
hanem a tanyának szánják. Tor csak kezeli az összeget, nyilván okosan és felelős módon.
– Gondolj arra, hogy a tanyáról van szó – mondta Torunn. – Ahogy Krumme mondta.
Nem lesz semmi baj. Tavasszal kifested a pajtát, megcsináltatod a törött ablakokat.
– Reméljük. Most majdnem minden pénzt elvisz a Trønderi Gabonavállalat meg Røstad.
– Røstad?
– Az állatorvos. Sokszor kell kihívnom. Mesterségesen megtermékenyíti a kocákat, és
kiheréli az ivarérett kan disznókat. Még több takarmányra lesz szükség.
– Azért a festésre is telik majd. És rád csörgők. Kíváncsi vagyok az új eresztésre. Vajon
mekkorák lesznek? Hiányozni fognak a disznóid.
– Komolyan?
– Képzeld, komolyan.
– Persze, mert állatokkal foglalkozol.
– Azért az nem ugyanaz – mondta Torunn. – Beteg macskákat, kutyákat, papagájokat és
teknősöket kezelek. Ez nem fogható ahhoz, hogy milyen Siri füle tövét vakarászni. Hogy is
mondjam, megtanultam tisztelni a disznókat. Egészen mást érzek irántuk, mint a
tengerimalacok vagy a neveletlen kutyakölykök iránt.
Nem apja kedvéért beszélt így, tényleg megszerette a kétszázötven kilós röfögő
jószágokat, óljuk melegét és hangulatát, az odaadásukért cserébe csak ételt, meleget és
gondoskodást kívánó állatokat. Szerette az okosságukat, egyéniségüket, makacskodásukat és
humorukat. Az aranyos kismalacokat nehéz volt több száz kilós hízóként elképzelni.
Tor a fejét csóválta, összeszorított szájjal vigyorgott, s az orrán át szedte a levegőt.
– Na ja, tengerimalacok. Soha nem láttam élő tengerimalacot. Fura, amit a munkádról
mondasz. Kik azok, akik pénzt költenek egy tengerimalac megoperálására?
– Akik szeretik őket. Főleg a gyerekek. Olyan keservesen sírnak, ha el kell altatni a
tengerimalacukat vagy a pézsmapockukat.
– Na, még a pézsmapockok is! Gondolod, hogy az emberek maguktól... Jó, értem én,
hogy a gyerekek... Nyolc-tíz éves koromban nekem is volt egy mókusom. Belefulladt a
trágyatartályba. Alig tudtam elviselni. Meg kutyáim is voltak. Emlékszem, amit egy kutya
harmincezer koronás műtétjéről meséltél. Ugye Svédországba vitték a csípője miatt, vagy
mi?
– Igen, csípőízület-diszpláziája volt. Ha nem kap új csípőt, elpusztult volna, alig
háromévesen.
– Harmincezer korona! Egy öt őrét se termelő kutyáért!
– Tudod, a kedvencek nem hétköznapi háziállatok. Egyébként te miért nem tartasz
kutyát? Igazán jó társaság lenne. Elkísérne mindenhová, melletted volna...
– Semmi szükségem nincs rá. Köszönöm, megvagyok a disznókkal. Elég társaságot
nyújtanak nekem – mondta Tor.
 – De ugye érted, mire gondolok. Hogy lassan belefáradsz az egészbe. Te is, meg ... az
apád is.
– Hát igen, ő is.
Tor szörcsögött, s kézfejével ledörgölte csöpögő orrát.
– Beszéltetek erről? Karácsonyeste óta? Az... apáddal?
– Nem.
– De hát a tanya már a te neveden van. És neki ez nincs ellenére.
– Persze hogy nincs.
– Talán ha most kettesben maradtok, megbeszélhetnétek...
– Nem Oslóban vagyunk. Errefelé nem szokás ilyesmiről beszélni. Befejeztük? – mondta
Tor ridegen.
– Én csak arra gondoltam, hogy...
– Hú, de hideg van itt kint – mondta Tor már a szokásos hangján. – Még van időnk főzni
egy kávét, mielőtt elindultok.

Egy óra múlva színültig megtelt a bérelt kocsi. A Golfot Krumme vette bérbe
Vaernesben, s oda is kellett visszavinni. Torunn újra bebújt a széldzsekijébe meg a
csizmájába, és felszaladt nagyapjához a tévészobába, mintha már nagyon sietős volna a
dolga, ameddig tudta, húzta a búcsúzás idejét, s most csak egy korty kávéra ugrott volna be,
miközben Erlend idegesen rohangászott az autó meg az emelet között a még elszállítandó
holmi maradékával.
A nagyapa csészealj nélkül tartott kávéscsészét a kezében, az asztalon meg az ölében
annak a vaníliás batyunak a darabjai halmozódtak, amit még Torunn hozott neki. Forgatta,
nyámmogta az ajkai között. A tévé nem volt bekapcsolva, Torunn gyorsan az ablakba rakta
az Erlend hozta cserepes virágokat, bár csalhatatlan bizonyossággal tudta, hogy két héten
belül elfonnyadnak. Túlöntözik őket, bár az is lehet, hogy kiszáradnak. Tudta azt is, hogy
nagyapja régóta nem borotválkozott. És régen nem váltott alsónadrágot. Hogy fognak
boldogulni ezek itt, gondolta Torunn, ha most elmegyek. De rögtön ezután arra gondolt,
hogy hiszen Erlend is elmegy, pedig ő mégiscsak közelebbi rokon, már ha egyáltalán van
értelme az ilyen összehasonlításnak. Erlend a kisöccs, ő Tor lánya, kinek legyen rosszabb a
lelkiismerete? Margido viszont a folyó túlpartján lakik, hát éppen ő is ránézhetne a neshovi
családtagjaira. Bizony elkelne, végtére is egyike a négy fivérnek. Csak az a kérdés, hogy
jönnek ki Torral azután, hogy Margido hét évig be nem tette a lábát a házba.
– Indultok? – kérdezte a nagyapja. A műfogsora kattogott.
– Igen.
Lehajolt a nagyapjához, arcát az arcához nyomta. Vénemberszaga, poshadtruha- és
pállottház-szaga volt, szájából a vaníliás batyu és a kávé áporodott bűze áradt. Torunn első
ízben ölelte meg, nagyapjának sikerült unokája arcához emelnie a kezét.
– Légy jó – súgta Torunn. Mi egyebet mondhatott volna? Ígérni nem tudott mit. –
Kívánom, hogy jó sorod legyen.
– Otthonba akarok menni – suttogta az öreg.
– Micsoda?
Torunn felegyenesedett.
– Otthonba akarok menni. El kéne intézni. Nem tudom, Tor mit szól hozzá, de én
szeretnék otthonba menni.
– Akkor beszélj Margidóval – mondta Torunn. Vajon miért épp most hozakodik elő ezzel
a kívánságával, gondolta, amikor már semmit sem tehetek.
– Hívd fel Margidót. És mondd meg neki – mondta az öregember.
Torunn belenézett a ránc szabdalta arcba, a szemüveg alól pislogó szempárba, s látta
maga előtt ennek az embernek az életét, és legszívesebben sírva fakadt volna, szárazra
könnyezte volna a szemét bánatában e miatt az elvetélt élet miatt. Bólintott, nem vette le a
tekintetét a nagyapjáról, és sikerült elfojtania a sírást.
– Rendben, beszélek Margidóval – suttogta. – Holnap felhívom.
Megsimogatta a nagyapja arcát, a serkedő szakállszálakat, látta az egyre homályosuló
szemeket, aztán gyorsan megfordult, és kiment a fával jól megrakott kandalló lángjaitól
zümmögő üres konyhán át az udvarra, ahol Erlend a kocsi hátsó ülésébe hajlongva
rendezgetett, Krumme pedig kezet rázva búcsúzott el Tortól.
– Köszönjük, Tor. Igazán, nagyon jól... éreztük magunkat – mondta.
A testes, alacsony dánnak fölfelé kellett fordítania a fejét, hogy szembenézhessen a
neshovi sertéstartóval. Aztán a karácsonyeste előtt egyáltalán nem szívesen fogadott vendég
kikanyarodott a bérkocsival az udvarról. Tort mély nyugalom szállta meg, bár némi undorral
vegyülve, mert egy pillanatra szemtanúja volt annak, hogy Erlend a konyhaasztal
fedezékében megszorította Krumme combját.
– Gyertek máskor is – mondta Torunn apja, de nem nézett rájuk. – Mondjuk nyáron.
Akkor eléggé szép errefelé.
– Jó, talán majd – mondta erősen bólogatva Krumme. Látszott, hogy érti a szavak
tartalmát.
– Hova lett a papírgurigám? – kiabált Erlend a kocsiból. – Össze fog gyűrődni!
– Mi van? – kérdezte Torunn.
– A poszter! Elhoztam! Ide vele, magammal akarom vinni!
– Azt az Aladdin Sane-posztert a gyerekszobádból? De hát az teljesen elsárgult – mondta
Torunn.
– Igen, én is láttam – mondta Krumme.
– De én el akarom hozni! Rákattantam! Nem lehet, hogy csak úgy...
– Induljunk – mondta Krumme. – Torunn, előre ülsz?
– Torunn fog vezetni! – jelentette ki Erlend.
– Igeen? – válaszolta Torunn.
– Naná hogy! Uramatyám, kész csoda, hogy Krumme épségben megérkezett Vaernesből
Bynesetbe. Karácsonyi csoda. Vezetni se tud, télen meg pláne nem.
– Jogosítványom azért van – mondta Krumme. – Szerintem túlzol egy kicsit.
– És mire használod a jogosítványod? Hogy beszállj a koppenhágai taxikba. Torunn fog
vezetni.
– Oké – mondta Torunn. – Erlend, te viszont a hátsó ülésen maradsz. Mivel neked
egyáltalán nincs jogsid.

Sietve, habozás nélkül ölelte meg az apját. Aztán éppoly gyorsan kibontakozott az
ölelésből, beült a kocsiba és elfordította a slusszkulcsot. Erlend benyomult a csomagok
mellé a szűkös hátsó ülésre, izgatottan hadonászott az összegöngyölt, befőttesgumival
átfogott poszterrel, majd végül letette maga mellé, hogy egy kis levegőhöz jusson.
Torunn letekerte az ablakot, és integetett az apjának, miközben kigördült az udvarból. –
Láss neki, tatus! Mindjárt csupa hó lesz az udvar! Minden jót!
Tor válaszolt valamit, de Torunn nem hallotta, de tudta, hogy az apja azon nyomban
traktorra pattan és elkotorja a havat, mert szereti is csinálni, és addig se kell bemennie a
házba.
– Menjünk már! – mondta Erlend. – Végre elindulunk, vagy nem?
Mindhárman élénken integettek suta, feszült mozdulatokkal a szűkös belső térből,
Torunn dudált, végighajtott a juharsoron, aztán sírva fakadt. Hangosan, el-elcsukolva
zokogott, nem tudta elfojtani a sírását. Erlend előrehajolva átölelte, Krumme megszorította a
kormányon nyugvó kezét. Amikor úgy érezte, már nem látszik a ház, az út szélére hajtott.
 Csak zokogott és zokogott, az ablakok bepárásodtak, teljes erővel ment a fűtés, a férfiak
átölelték a vállát és a haját simogatták. A dzsekije zsebében talált egy régi papírgombócot,
kifújta az orrát, de nyomban megint sírva fakadt.
– Mégis vezethetnék én esetleg – mondta Krumme.
Torunn a fejét rázta, s újra orrot fújt.
– Mindjárt összeszedem magam – mondta. – Csak valahogy... Valahogy nem tudom
elképzelni, hogy ők ketten képesek lesznek...
Erlend közbevágott: – Annál többre, amit te tettél, senki nem volna képes. Még engem is
rávettél, hogy eljöjjek... Atyaisten, Torunn, te minden képzeletet felülmúlsz. Csak úgy
megjelentél ezen a tanyán, ahol így soha még... De most már menjünk. Szeretnék végre
otthon lenni és szilveszterezni. Ami történt, megtörtént, elmúlt.
Nem, gondolta Torunn, ebben tévedsz. Csak most kezdődik.
 TOR NEM FOGJA ELFELEDNI, hogy Margido a legszebb koporsót választotta. Jó,
kapott árengedményt a gyártól, de akkor is. Hogy mégis, a legszebbet. Megmutatta
mindenkinek, hogy jelentős, igen szeretett személy fekszik itt a templomban.

Miután Torunnék elmentek, Tor megállt a traktor mellett, és végiggondolta a dolgokat.

Muszáj volt fontolóra venni mindent, most, hogy Torunn néhány óra múlva ötszáz
kilométerrel távolabb lesz. A mahagóniszínű drága fakoporsó a kovácsoltvas fogantyúkkal –
nem, ezt nem akarta az emlékezetébe idézni. Ha tudná a mama, micsoda cicomába
burkolták holtában! Kikelt volna ellene, gondolta Tor, s enyhén elmosolyodott, ahogy
elképzelte anyja háborgását. A földbe süllyesztésre és korhadásra ítélt drága koporsó igazán
nem olyasmi, amire ki kéne dobni a pénzt, mondta volna.

Szép lett volna Margidótól, ha este átjön egy kávéra, hisz tudta, mikor utazik el Torunn,
Erlend és a dán pasija. De hát Margido magának való figura. Már előző este telefonon
búcsút vett tőlük. De hát ez mindegy, Tor akkor is örökre hálás lesz neki a csodásan
megrendezett temetésért. Hiába mindennapi munkája Margidónak a temetés, mégiscsak más
a helyzet, ha saját anyját kell elhantolnia az embernek. Az a tetszetős füzet a templomban,
első lapján a tanya képével! Szokatlan, de ideülő illusztráció. A mamáról nem szerepelt
egyéb, csak egy fiatalkori útlevélkép. Margido, ahogy elmondta, számos témakörből
válogathatott, természeti és virágfotók közül, de amikor legutóbb a Byneseti Helytörténeti
Egyesület egy jövőbeli könyv megalapozásaként képeket közölt a spongdali és a ryei
tanyákról, kapott egy másolatot a Neshov-tanyáról készített fényképből.
Nagy vigasz rejlik abban, ha az ember az első templomi padsorból pihentetheti szemét a
tanya épületein. Sok szempontból valamiképp a mama volt a tanya. A fénykép derűs
napsütésben készült, a juharfasétányon buja zöld bokrok pompáztak a nyári nap fényében a
házfalak és a gyűszűvirágok közt. Igen, pompás látványt nyújtottak, ez a helyes kifejezés.
Ezekről a falakról senkinek nem jutott eszébe, hogy festésre szorulnának, a napfény maga
festette színesre őket.
Később Tor kapta meg a fölöslegessé vált albumokat, a meglepően jól összeillő
fájdalmas és szívmelengető zsoltárok szövegével, olyanokéval, mint a Csudás az világ, csak
Isten mennye szebb. Mama másolta be a szöveget és látta el dátummal, úgy írta alá, hogy
Anna, furcsa volt olvasni, hiszen neki nem Anna volt, hanem a Mama. Dalra gyúlt bennem
a szeretet, fejedelmem zengett éneket mamámnak a bölcső mellett... Akárhogy is, kedves
volt Margidótól, hogy idemásolta ezt. Tőle, meg errefelé mástól is szokatlan módon. Tor
már nem is emlékezett, mikor énekelték ezt legutóbb, magától nem is ment volna, de nem
felejtette el, hogyan zengett fennen a templomban a zsoltár a virágok között az ékes koporsó
mellett. És hogy milyen sokan jöttek el! Olyanok is, akiket évek óta nem látott. Szépen
sorba álltak, hogy részvétüket nyilvánítsák, megszorítsák a hozzátartozók kezét, illedelmes
képet vágjanak a szomorú eseményhez, s értésére adják, hogy bár mindnyájan a maguk
dolgával foglalkoznak a maguk földjén – ha komolyra fordul a dolog, együtt vannak,
kiállnak egymásért. Ezentúl nagyobb figyelmet szentel majd annak, melyik elhunyt öreg
tiszteletére öltött gyászruhát a templomban. Végtisztesség, így nevezik az utolsó
bámészkodást, amikor búsan dalolnak az élők a részvétnyilvánítás előtt. Így tesz majd ő is,
akár a többiek.
Felmászott a traktor ülésére, elindította a motort, és elkezdte a havat takarítani. Először
az udvarról, azután a főútra vezető fasorból. Alaposan, sokáig dolgozott, hogy minden szép
legyen. Mindig bosszantotta, hogy a tanyasi utak télen feleakkora szélesek voltak, mint
nyáron. Ezt a restséget! Hótakarítás közben a most következő napokon gondolkodott. Anyja
megbetegedése előtt annyira egyszerű volt elképzelni a karácsonyt és az ünnep utáni
időszakot: gondolatai, mint mindig, a disznók körül forogtak. Most túl sok minden járt a
fejében. De most erőt kell vennie magán, hogy elvégezze mindazt, amit eltervezett. Elhozza
Mari és Mira malacait a mesterséges megtermékenyítésre, ellőládába rakja őket, az
elszámolás január elején esedékes, utána Sarát el kell vinni a mészárszékre, és ez csak amit
a disznókkal kell csinálnia, de ott van még a többi elvégzendő, s azt aligha fogja bírni. Az
öregember a tévészobában, ölében a süteménymorzsákkal a legidősebb bátyja. Ezen nincs
mit töprengeni, felesleges, minek.
A töprengés borzasztó gondolatokat szül a mamáról és Tallak nagypapáról, meg se lehet
szabadulni tőlük. Ezekben a karácsony utáni napokban elalvás előtt kurta görcsrohamként
törtek rá a mamát fiatalnak, Tallak nagyapát nevetősnek mutató képek, melyeken a pár –
nevezzük őket szülőknek – eléggé egymásba gabalyodott. És örökösöket nemzettek a
tanyára, mivel a gazda nem bizonyult alkalmasnak ehhez. Tor elhessegette magától a
képeket, erősen összezárta szemét a sötétben, s alig győzte kivárni, hogy elaludjon.
Megszokott hétköznapjaiba vágyott vissza, s nem volt ereje másként tekinteni az öregre a
tévészobában, mint akinek eddig látta. Az apjának – az egyetlen szilárdan maradt létezőnek
a világképében. Eldöntötte, hogy ez továbbra is így lesz, és akkor így is lesz. Torunn meg
még azt hitte, megbeszélik a dolgot! Ostoba városi tyúk. Mit ért az ilyesmiből.
Azt is mondta a lánya, hogy gyakrabban kellene zuhanyoznia és ruhát váltania. Jó,
beszéljen mindenki, amit akar. De hát Torunn nem tudja, hogy ő sohasem használja a
mosógépet, mert fogalma sincs róla, melyik gombot kell megnyomni, hova kell tölteni a
mosóport. Ezt mindig a mama intézte. Végül aztán Erlend mutatta meg neki, hogyan
működik a gép, a szó szoros értelmében magával vonszolta a mosókonyhába és
elmagyarázta, sőt a Szív- és Tüdőbetegek Egyletének karácsonyi üdvözlőlapjának
hátoldalára le is rajzolta, melyik gombot kell használnia a törülközők, az ágynemű és az
alsónadrágok mosásánál, s melyiket a nadrágokhoz, trikókhoz, ingekhez és zoknikhoz.
Erlend még a munkaruha tisztítását is elmagyarázta, mert a szag nem jön ki a sima
mosással, és akkor a többi ruha is megbüdösödik. Mindig ezzel a munkaruhával hozakodott
elő, mintha valami ocsmányságról volna szó, pedig hát a kosz az állatoktól származott, és ő
ezekből az állatokból élt. Nem is emlékezett, mikor mosta ki utoljára a munkaruháját, minek
mosta volna, úgyis koszos lesz egy perc múlva. Annyi az egész, hogy szárazak és épek
legyenek, akkor sokáig lehet hordani őket. Mama se igen foglalkozott a munkaruhával,
rájuk se nézett, csak látatlanul száradtak az ólban. Mamának jobban esett, ha Tor nem a
lakásban aggatta ki őket. Így hát csak a disznók bámészkodtak rájuk, s talán nem bántotta a
szemüket, hogy koszosak voltak. Arról viszont értesítenie kellett a Trønderi
Gabonavállalatot, ha elrongyolódtak a ruhák.
Jól megvolt mama betegségének idején is, elboldogult a konyhában, ételt készített a
mamának. Igen, jól elvoltak, míg mamának nem kellett kórházba mennie, s neki nem kellett
értesítenie a fivéreit meg Torunnt. A fészkes fenébe, miért halt meg ilyen váratlanul,
fiatalon, még nyolcvan se volt. Úgy ficánkolt, mint egy bolha, csak a bolhák nem kapnak
agyvérzést. Mama viszont, ahogy az orvos mondta, kisebb szélütést kapott. Utána
szívritmuszavara volt, és víz került a tüdejébe. Tor érezte, hogy valami melegség önti el a
szemét, s nagy lélegzeteket szedve szipákolt egy darabig. A motor dübörgése túlharsogott
minden egyéb zajt, nyugodtan vinnyoghatott, zokoghatott, bömbölhetett is volna, de nem
akart. Beérte a szipogással. Elmentek a vendégek, most már kedvére bánkódhatott, azzal
tölthette hétköznapjait, amivel kellett, amit a becsülete követelt. Az a húszezer meg jól jött,
tényleg alig tudta eldönteni, higgyen-e a szemének. Húsz darab friss ezerkoronás bankó, a
Heimdali Fokus Bankból. Igazán kedves volt Erlendtől meg a dántól. Egyébként nyilván a
dánnak van több pénze, milyen jó, hogy ügyesen mielőbbi visszatérést kívánt nekik, mielőtt
elmentek. Erlend persze úgy viselkedett, ahogy szokott, de hát ő, Tor, épp ezért a dánhoz
intézte a szavait. Még a kezét is megszorította, és látta rajta, hogy dúsgazdag. Így aztán
egyébbel nem is kellett törődnie, félretehette a gondolatait későbbi napokra.
Margido bizonyára beszélt velük, mert soha többé nem fordult elő, hogy társaságban
egymás combját fogdosták volna. Más kérdés, hogy éjjel mit műveltek az ágyban... Eleinte
Tor esténként elmorfondírozott ezen, s a legocsmányabb dolgokat képzelte el, de végül arra
jutott, hogy alkalmasint békésen alszanak, az ilyen embereknek ugyanúgy szükségük van az
éjszakai pihenésre, mint a többieknek. És milyen jól főz ez a dán! A kövérségéből ítélve
enni is szerethet. Tor ebből arra következtetett, hogy Dániában nem azért esznek az
emberek, hogy éljenek, hanem azért élnek, hogy egyenek. Krumme szép példáját nyújtotta
ennek.
Erlend tizenkét éve él a dánnal. Furcsa elképzelni két férfit, ahogy nő-férfi párként
laknak együtt ágynál-asztalnál. Eléggé meghökkentő, és ki látott még ilyet a családban, de
Torunn-nak valószínűleg igaza volt, amikor tegnap az ólban azt mondta, hogy Erlendnek
szüksége van valakire, aki megfékezi egy kicsit.

A Kors-fjord télies feketén csapdosta hullámaival a partot, amikor Tor munkája

végeztével lekászálódott a traktorról. Már nem havazott, de a szél erősen fújt. Rázni fogja a
gépet, gondolta Tor. Meg akarta hallgatni az oslói időjárás-jelentést, de Stovnert nem
említették külön, csak Gardermoent. Megnézte a tévé stovneri adását is, valami pakisztáni
fiatalkorú bandákról volt szó, akik száguldozó gépkocsikból lövöldöztek egymásra. Meg
borzalmas, félbevágott betoncsövekre emlékeztető panelházakról, amelyek erkélyein
dobozokban zöldelltek fenyőfák.
Torunn. A lánya, amint munkaruhában, igyekvő, sugárzó arccal cipeli vödrökben a
moslékot az éhes disznóknak. Tor a motorházra tette a kezét, a lassan hűlő traktorfedélen
melengette kézfejét még egy kicsit. Torunn Breiseth. Nem Neshov. Hiszen lánya anyja nem
költözhetett ide, nem élhettek együtt, nem lehettek egymáséi. Szinte vergődött ezek közt a
gondolatok közt, az elszalasztott lehetőségektől gyötörve. Homlokát a pajta falának
támasztotta. Ez a háza, itt van otthon. Torunn elment. Ahol Torunn lakik, pakisztáni fiatalok
lövöldöznek egymásra, s hirtelen eszébe villant, hogy a lánya egyszer beszélt egy
kutyakölyökről, akit bedugtak egy zsákba és futballoztak vele. Az ifjú sportolók. Jó, pitbull
volt a szerencsétlen, de akkor is. Élő állat volt. Ennek semmi köze a harmincezer koronás
kutyacsípőműtéthez. De Torunn szeretett abban a városban lakni. Ha nem is épp a
központban, de közel a munkahelyéhez és a sétányokhoz, ahol hosszasan barangolt a
gondjaira bízott kutyákkal.
Viselkedésterapeuta. Úgy hangzik, mintha emberekkel foglalkozó orvos volna. De
telefonbeszélgetéseikben Torunn egyetlenegyszer sem utalt arra, hogy rossz élményei
lennének az állatok gazdáival, csak kisebb szóváltásokról számolt be a túlságosan
érzékenykedő tulajdonosokkal meg a vegetáriánusokkal kapcsolatban, utóbbiak ugyanis a
szenvedést jelentő, gyógyíthatatlan állapotú állataiknak sem engedélyezték a kegyes halált.
Torunn nem volt vegetáriánus, de résztulajdonosa volt a korlátozott életképességű
kisállatokkal foglalkozó klinikának.
Erről sohasem váltottak szót Torunn-nal. Ő, Tor, rövid úton elintézte volna a dolgot. Azt
a korcs kutyát, amelyik lábra sem tud állni, ki kell vinni a pajta mögé, és megízleltetni vele,
milyen az, amikor fejszével szétzúzzák a homlokát.
A lánya most már bizonyára otthon van a satnya ebeinél, bármilyen gondosan bánt is a
disznókkal. Igazán dolgozhatott volna segítőként itt a tanyán, nagyon jól ellátná ezt a
munkát. Jó segítőtárs nem terem minden bokorban. Torunn érezte az állatokat, kedves volt
hozzájuk, akárcsak ő. Meglátta a méltóságot a kocákban, felfedezte egyéni vonásaikat.
Értette, mit akarnak, felismerte, mennyire kiszolgáltatottak a rájuk bízott állatok, akik a
megélhetésüket biztosítják. Hát igen, a megélhetést, úgy bizony. Ő a maga részéről most
inkább túlélést mondana.

Bement, levette a nagykabátját, facipőjéről is leveregette a havat. Enni kellene valamit,

mielőtt lemegy az ólba. Az apja a tévével babrált a nappaliban, valami régi filmet ismételtek
a hardangerviddai állatvilágról. Tor kinyitotta a hűtőt, szemügyre vette a roskadozó
polcokat. Te jó ég, hasított belé, ennyi ételt meg sem tudnak enni a szavatossági idő lejárta
előtt. De ahogy jobban megnézte, rájött, hogy a legtöbbjük konzerv, még csak hűtőben sem
kell tartani őket. Emlékezett rá, egyszer említette Torunn-nak, hogy mindig a hűtőt nézi
meg, ha ennivalót keres, soha nem a konyhaszekrényt, és a lánya ezek szerint nem
feledkezett meg erről. Tor elővett egy zöldborsós húskonzervet, kibontotta, és egy lábosba
öntötte a tartalmát. Vágott hozzá friss bolti kenyeret is. A kenyértartóban pedig a
fagyasztóból kivett, kiolvasztani való házi sütésű kenyér volt, anyja még arra is gondolt,
hogy eltegye, mielőtt kórházba ment. A bolti mintha csupa légbuborék lett volna, az anyja
sütése viszont durva őrlésű valódi étel volt. Vajon hány lehet még a fagyasztóban, öt-hat
darab talán, spórolniuk kell vele. Aki a másnapra takarékoskodik, az egereknek spórol,
mondta Erlend. Furcsa dolgokat beszélt néha.
– Főzök valamit – szólt be az ajtón.
Az apja ránézett. Most csak kettesben voltak. Tor alig viszonozta a pillantását. A bátyja
pillantását... Nem, semmi értelme ezen rágódni. Erősen megkavarta az ennivalót, néhány
borsószem kiugrott a lábosból.
– Kettőnknek – mondta Tor.

Mire asztalra került a lábos a tányérok mellé, Tor pedig leszedte, szépen összehajtogatta
és egyelőre elrakta a piros karácsonyi terítőt, a madarak már elbújtak a sötétben. A fivérek
mégis az ablak, a pajta és az udvar fája felé bámultak, csak egy-egy pillantást vetettek a
tányérra és a kanalukra.
– Jóízű – mondta az apa.
– Kérsz papírszalvétát?
– Nem – mondta az apa, s nadrágzsebéből körülményesen előhalászott egy zsebkendőt,
megtörölte vele az állát és a száját, aztán belefújta az orrát.
A papírszalvéták az ablakpárkányon sorakoztak egy karácsonyi mintázatú dobozban,
három csomag enyhén lesimított, különböző színű, középen piros, kék vagy fehér szalvéta.
Erlend hétköznapinak nevezte őket. A mama betegsége előtt hajtogatott vécépapírt
használtak olyan alkalmakkor, ha mind együtt voltak és szükségesnek látszott, azzal
egyszerűbb volt bánni, és senki nem finnyáskodott túlságosan. Most vastag karácsonyi
szalvéták porosodtak a lezárt kandallós étkezőszoba tálalóasztalán, az ablakpárkányon a
hétköznapi szalvéták voltak, a konyhaasztalon papír törlőkendők, a vécépapír pedig a
vécében.
– Ezekkel spórolnunk kell – mondta Tor a szalvéták felé biccentve. – Nem veszünk
másikat. Csupa szemét, minden tele van papírral. Városi népség.
– Az hát – mondta az apa.
Tor érezte a megkönnyebbülést a hangjában. Egyetértettek. A papírszalvétákról kell
beszélgetni, nem egyébről.

Torunn épp akkor hívta, amikor az ólba indult. Nem volt ideje besietni az irodájába, a
konyhában kellett felvennie a telefont, míg apja a nappaliban hallgatózott.
Épp most lépett be otthon az ajtón, mondta Torunn.
Otthon.
 – Értem. Nagyon jót ettünk. Köszönjük, Torunn. Túl sok is volt.
Ezzel ne törődjenek, mondta a lánya, csak azt akarta, hogy egyenek valami jót. Ő maga
nem is vette észre a hangjából kicsengő rejtett rosszallást, mintha ott a tanyán soha nem
ettek volna semmi jót, mielőtt ő meg Erlend meg a dán meg nem szállta a konyhát.
– Milyen volt a repülőút? – kérdezte Tor erősen köszörülve a torkát.
Sokszor kerültek légörvénybe, egy nő még hányt is, épp a mögötte levő ülésen. Olyan
szaga volt, mint egy óriáskígyó belének, mondta Torunn nevetve.
– Erlend és a dán is azzal a géppel ment?
Nem, a koppenhágai járat fél órával később indult, de nem volt csúszás a menetrendben.
– Most végre kipihenheted magad egy kicsit.
Igen, Torunn is így tervezte, de másnap is meg szilveszterkor is dolgoznia kell, sok az
elintéznivalója, ráadásul január közepén új tanfolyamot indítanak a kutyaiskolában, nem
engedheti meg magának, hogy szünidei pihenőt tartson. Öröm csengett a hangjában, s a háta
mögül egyéb zajok hallatszottak, pohárcsörgés és hasonlók.
– Mások is vannak nálad?
A folyosón szemben lakó barátnője, Margrete toppant be az ajtón kávéval, karácsonyi
süteménnyel és konyakkal, még mielőtt kibújhatott volna a kabátjából, mondta Torunn, és
újra nevetett.
– Jó, hogy nem vagy egyedül. Most mennem kell az ólba. Megnézem, elválaszthatom-e
már ma este Mari és Mira malacait.
Torunn szívesen jelen lett volna az eseményen, sajnálkozott és megígérte, hogy beszámol
Margretének, mi van készülőben.
Megállapodtak, hogy nemsokára hívják egymást, Torunn jó munkát kívánt az ólban,
aztán letették a kagylót.

Amikor belebújt a munkaruhájába meg a csizmájába, levette a szögről azt a kezeslábast,

amit Torunn viselt. Az arcához szorította, sokáig beszívta a szagát, majd visszaakasztotta a
szögre, és bezárkózott az ól melegébe és az állatok hangjai közé. Karja lecsüngött, s ahogy
becsukta maga mögött az ajtót, nekitámaszkodott. A disznók várakozón röfögve, fújtatva és
kíváncsian fordították felé a fejüket. Itt bent minden változatlan volt. Ott kint minden
megváltozott. Egyszerre nagy fáradtság fogta el. Fáradt volt a kialvatlanságtól, a
gondolkodástól. Hirtelen ráébredt, hogy aznap este nincs ereje a malacok elválasztásához.
Mindig pokoli nehéz feladatot jelentett kikergetni a kocákat a rekeszeikből, és összeterelni
őket. Először is idegesek voltak, hogy elvették tőlük a malacaikat, ráadásul meg kellett
állapítaniuk az új rangsort. Kifulladásig hörögtek, vicsorogtak, verekedtek. Ezért hagyta
mindig a nap végére a kocák összeterelését, amikor már kellőképp kimerültek. Ezzel
eloltotta a lámpát, az ajtó előtt ácsorogva bízott a jó szerencséjében, és egész éjjel
nyugtalanul aludt.
Kisebb sérüléseket mindig szereztek a kocák, de komolyabb sebekkel Røstadba kell
mennie. Mindegy, majd holnap meglátja, ez nem az imádságon múlik, most nincs ereje
hozzá. Talán megbetegszik, gyenge lesz egyedül elvégezni a munkát.

Hozott egy zsákot, és bezúdította a takarmányt Siri rekeszébe. A koca épp karácsony
előtt agyonnyomta az egyik malacát, ilyet soha nem csinált még, Tor nem is tudta teljesen
megbocsátani neki. De azért mégis előhúzta zsebéből a bolti kenyér héját, és odaadta
Sirinek, aki olyan élvezettel rágcsálta és csámcsogott rajta, mintha a legfinomabb libamáj
volna. Evés közben szinte szárnyként csapkodott a széles kenyérhéj, Tor tehetetlenül
eresztette le a zsákot. A nemsokára kéthetes malacok rózsaszín csomóban aludtak a piros
melegítőlámpa alatt a sarokban az ellődobozban. Nemrég szoptak, ez látszott az ugyancsak
fáradtan heverő Siri csecsein. A koca ritkán kóstolt bele a takarmányba azelőtt, hogy
közvetlenül az orra alá dugták. Akkor viszont eszeveszetten falt, de nem visított, őrjöngött
és rohangászott, mint a többi koca, akik mind azt hitték, hogy ők kapnak enni elsőként. Tor
hallotta, hogy a többi rekeszben nehezteléssel fogadják mai tempóját, csalódás érződött a
röfögésből és szuszogásból, amiért ő ilyen gyámoltalanul ücsörög a földön.
– Hát megint magunk vagyunk, Siri. Magunkra maradtunk.
A koca hatalmas ormánya a ráragadt piszkos szalmával együtt Tor zsebében matatott, a
legyek úgy keringtek körülötte, mintha ők is ott laknának.
– Üres már.
Tarkóját a fémcsőnek támasztotta, és lehunyta a szemét, a legszívesebben jóllakott
kismalac lett volna, csak egy pillanatra legalább. Szorosan a testvéreihez bújva aludna a
melegben. Nem tudva semmiről, semmiről nem kellene tudnia. Észre se vette, és sírva
fakadt. Most már felesleges volna megállítani a könnyeit, potyogjanak csak, ahogy akarnak,
jól visszazárta az ól ajtaját.
 A KASTRUPI REPÜLŐTÉREN A GÉPEK a dombra ereszkedő, majd rögtön újra a
levegőbe emelkedő pislogó lényekhez hasonlítottak. Mivel alig ért földet az egyik gép, a
másik máris felszállt, úgy lehetett hinni, hogy ugyanazt a gépet látjuk. Touch and go. Erlend
magasan a Ferencesek tere fölött, a tetőteraszon mezítláb élvezte a koppenhágai ég látványát
Amager és Kastrup fölött. Szilveszter éjszakája volt, s Erlend épp az imént fejezte be a
vacsorakészítést, már csak a testápolás maradt hátra a vendégek érkezéséig. Figyelmeztette
őket, hogy „a lehető legegyszerűbb” fogadásra készüljenek, mivel Krumméval nemrég
jöttek meg Norvégiából. Amikor aznap hajnalban felkeltek, Krumme úgy vélte, csak némi
hidegtálnak valót, sajtot és gyümölcsöt kell beszerezniük. De véleményét meg kellett
másítania.
Erlend ugyanis éjszaka felébredt, és elhatározta, hogy nagypályán fog játszani. Én
vagyok az elveszett fiú, gondolta, aki hazatért Koppenhágába. És mivel senki más nem ért
rá levágni a hízott borjút, neki kell megtennie. Halványan érezte ugyan, hogy mintha
ellentmondana önmagának, de nem bocsátkozott bele ennek taglalásába. Viszont a borjúsült
unalmas lenne. Éppoly unalmas, mint a sajt meg a hidegtál. Megvan, tűzött falatkákat fog
csinálni! A legkülönfélébb változatokban! Norvégiából hoztak szeletelt ürücombot, s Erlend
azon nyomban, az éjszakai sötétben nekilátott kitalálni, hogyan készülhet a leggusztusosabb
vendégváró falatka. Mangószeletekbe tekerve? Egy fej vöröshagyma közepére halmozva?
Nem, nem... olajban marinált aszalt paradicsommal! Egy nagy szelet paradicsom göngyölt
ürücombszelettel!
Besietett a teraszról, hogy ellenőrizze, megvan-e minden kellék a szilveszterestre.
Megvolt. A tálaló egyik helyiségében egész évben gyűjtötte a szilveszterre valókat, ha
látott valami izgalmasat, azonnal megvette. Voltak itt hagyományos, csak épp Kairóban
vásárolt papírcsákók, a peremükre erősített különböző színű húsz-húsz harangocskával.
Asztali petárdák, melyek egy zsinór meghúzására csillogó aranyszemcséket hintettek szét,
ezeket könnyebb volt felporszívózni, mint a konfetti papírdarabkáit. Hosszú és rövid
csillagszórók, no meg a diadém. Megnyomta a gombját, ellenőrizte az elemet. Működött.
Zöld, sárga és piros kis fénypontok lüktettek az íve mentén. A diadémot annak a vendégnek
szokta váratlanul a fejébe nyomni, akit kijelölt az ünnepi beszéd megtartására, mindig a
rögtönzött beszédek voltak a legjobbak, s a fejdísz Erlend szerint egyaránt jól állt férfiaknak
és nőknek, bár a férfiak néha tiltakoztak a viselése ellen.
Más alkalmakkor stílusos és eredeti összejöveteleket rendezett. De szilvesztereste a giccs
tántoríthatatlan híve volt. Az évbúcsúztató napnak cifrának, harsánynak, színesnek, too
muchnak, igazi karneválnak kell lennie! A hologram díszítette füzérek szépen hajtogatva
várták, hogy felrakják őket a tükörmennyezetre, ahol majd a gyertyalángoktól biztonságos
távolságban kristályként ragyognak a vendégek mozgásától hajtva.
De Erlend valójában azt akarta ellenőrizni, van-e elegendő pálcika tartalékban. Apró
pálcika, amire fel lehet szúrni a falatkákat. Akkor már csak edényekre, szalvétákra és
poharakra van szükség, hogy az emberek kényelmesen sétálgathassanak az étkező és a
tetőterasz között, és oda telepedhessenek vagy álljanak, ahova kedvük tartja.
Múlt szilveszterkor Krumme háromféle pulykát tálalt fel. Az egyiket ázsiai módon,
majdnem mint a pekingi kacsát; a másikat curryvel, fokhagymával, sok különböző
gyógynövénnyel és édesköménnyel a hasában; a harmadikat hagyományosan,
baconcsíkokkal tűzdelve és angolos töltelékkel. Tizennyolc személyes sitdown dinner volt,
és az ilyesmit persze hetekkel előbb meg kell tervezni. Jókora ugrás volt a pulykától
leszállni a sajthoz meg a hidegtálhoz, gondolta Erlend. Túlságosan is nagy, az ember azért
adjon valamit a renoméjára. A falatka, csillogó bojtvégű pálcikákkal mutatós, roppant
ünnepélyes fogás. És megvoltak a pálcikák, az összes zacskó. Micsoda szerencse, hogy
rájuk bukkant tavaly nyáron egy pici ajándékboltban a Halmtorveten! Már egészen
megfeledkezett róluk! Mi tagadás, látszólag valóban egyszerűek, színtelen műanyagból
készültek, de a végükbe apró nemeskövet foglaltak. Díszes kicsi jogarokra hasonlítottak.
Vajon mennyi van belőlük? Megszámolta. Három zacskó, mindegyikben negyven pálcika.
Voltaképp most rögtön neki kellett volna fognia, de visszakényszerítette magát az ágyba,
hogy másnap is jó hangulatban legyen. Krumme hanyatt fekve, félig nyitott szájjal aludt,
szemhéja megrebbent a hirtelen fénytől. Erlend gyorsan eloltotta a lámpát, aztán befészkelte
magát Krumme mellé, és megfogta a kezét a paplan alatt. Krumme még mély álmában is
viszonozta a kézszorítást, boldog tudatlanságban afelől, a vásárlás micsoda pokla vár rá
másnap reggel.
Sajttál. Kész röhej.

Reggeli után Erlend elkezdte összeállítani a listát a vásárolnivalókról. A vendégváró

falatkák inkább a szemet, mint a gyomrot szolgálják, ezért itt ő vezényelt. Krumme végezte
a nagy dolgokat. Ő volt a szakács. De a falatkákhoz nincs szükség szakácsra, oda
komponista és szervező kell.
– De hát mi lett a sajttállal? – kérdezte ásítva Krumme.
– Túlságosan unalmas, te sem tagadhatod!
– De hát arany szívem, a tűzött falatkákat órákig tart megcsinálni. Nem maradhatnánk a
sajtnál...
A konyhaasztalnál ültek nagy bögre frissen főzött jamaicai kávé mellett, mindketten
selyemköntösben és bolyhos gyapjúmellényben.
– Krumme, fontold csak meg. Az egyszerű sajttál nem illik hozzánk!
– Nem muszáj okvetlenül egyszerűnek lennie. És eléggé kimerültek vagyunk mind a
ketten. A munkahelyemre is be kell néznem.
– Most lazíts, ne mindig csak a gondjaiddal foglalkozz. Az ínyencségek boltja kilenckor
nyit. Segítesz nekem bevásárolni, aztán én taxival hazahozom, amit vettünk, te meg pár
órára bemész dolgozni. Hazafelé veszel italokat. Ma csakis pezsgő lesz estétől hajnalig,
vegyél hét-nyolc ládával. Ne felejts el szólni, hogy egyenesen a hűtőhelyiségből hozzák a
ládákat, itthon már semmiképp nem tudnánk idejében lehűteni őket. És hogy állunk a
konyakkal?
Krumme feltámaszkodott, és átcammogott a nappaliba, hogy felmérje a bár készleteit.
– Öt üveg van – kiabálta.
– Akkor kell még néhány. Szent ég, majdnem megfeledkeztem az édességekről! A
kávéhoz meg a konyakhoz. Szerinted mi lenne megfelelő? Designercsokoládé? Vagy...
– Koszorúperec és jégkrém – mondta Krumme, és újra letelepedett. – Nem érek rá
bejárni a fél várost csak azért, hogy olyan desszertet szerezzek, amelyikben valaki addig
nyomkodott minden szem csokoládét, hogy különbözzék a másiktól.
– Krumme, ne nevettesd ki magad, steril kesztyűt használnak.
– De azért időnként le-lenyaldossák a csokoládét a kesztyűujjakról.
Erlend nevetett. – Hogy érhetném el, hogy tisztességes gondolataid legyenek? Tényleg
azt hiszed, hogy ha valaki egész nap csokoládéval dolgozik, van még kedve akár egy
darabot is a szájába venni? Alig hinném.
– A sajttál lett volna ma a nyerő. Egy kis Samso, egy kis Danbo...
– Ugyan menj már a Danbóddal! Olyan a szaga, mint a zoknimé volt tízéves koromban.
– Jó lett volna.
– Jaj, Krumme! Akkor vegyél egy láda sajtot. Ráadásnak!
 Krumme sóhajtott. – Kimerültem, elfárasztott ez a Norvégia. Mennyi minden történt! De
nem bánom, hogy elmentem. Most már tudom, ki vagy te, honnan jöttél.
Egymásra néztek. Erlend bólintott, igen, Krumme most már tudja. Legalábbis úgy hiszi.
De attól, hogy hirtelen fel kellett tárnia norvég gyökereit és eljátszania a legkisebb
parasztfiút a tanyán, még nem ölelte éppily hirtelen keblére a pazar nagyvárosi élet. Ezért
akart ma este fényt és csillogást. Nem pedig büdös sajtot. De azért hajlandó volt
kompromisszumot kötni.
– Rendben van. Felejtsük el a designercsokoládét. A koszorúperec és a Häagen-Dazs
jégkrém nem is rossz ötlet. Karamellával és hikoridióval tálalhatnánk. Felírom a listára. Hát
nem kellemes ez, Krumme? Egyik este még a karácsonyt ünnepeljük, s mindjárt utána itt a
szilvesztereste?

Saját karácsonyestjüket az előző nap tartották. Ötfogásos vacsorát ettek

Atolvajaszakácsafeleségeésaszeretőjében. Utána hazamentek, kibontották az ajándékokat,
konyakot ittak és Brahmsot hallgattak, gyönyörködtek a teraszon álló fenyőfa látványában,
amely gyertyáival, műhóval borított ágaival és csúcsán egy Georg Jensen-csillaggal éppoly
szép volt, mint amikor megjöttek Norvégiából. A lehullott valódi hó a távollétük közben
már elolvadt, ezért nappali fényben már kevésbé volt szemrevaló a fa, de a sötétség beállta
után változatlan illúziót keltett. Erlend Krummétól egy Swarovski-kristály sakktáblát kapott,
amelyre régóta forrón vágyott, ő pedig fekete bőr Mátrix-kabáttal ajándékozta meg barátját,
amelyért egy vagyont kellett fizetnie a szűcsnél, amikor Krumme golyó alakú testére
alakította a felöltőt. Talán még sohasem látta Krummét ennyire örülni valaminek, és mind a
felöltő, mind Krumme erényei elhamvadtak később a lángoló, lármás, diadalmas
szeretkezésben a lakás hangszigetelt hálószobájában.

– Máris a kabátot veszed fel? Munkához?

– Hát persze! – mosolygott Krumme, s egyik kezét Erlend felé nyújtotta az asztal fölött.
– Szeretlek, te furcsa, kedves parasztfiú...
– Nono. Már vége az asztalosruhának meg a szájba dugott szalmacsomónak. Most újra
használhatom a szemfestékem, nem kell hisztérikus kitörésektől tartanom.
– Mindig eltereled a szót. Ideje volna komolyan megbeszélni bizonyos dolgokat. Torunn
miatt. Nem cipelheti egyedül a terheket. Övé a felelősség.
– De hát ő Oslóban van! Majdnem olyan messze a tanyától, mint mi! – mondta Erlend, és
visszahúzta a kezét.
– Akkor is érzi a felelősségét. Láttuk. És maga is mondta. Felhívtad tegnap? Beszélnie
kellene Margidóval, hogy az öreg otthonba akar menni.
– Ajajajaj! Most az ünnepséget tervezzük! Minden egyébre holnap is sort keríthetünk.
Meggyőződésem, hogy mikor Torunn visszatér a lakásába meg a munkájához, elfelejti ezt a
felelősséget, amiről itt fecsegsz. Egyébként én is vállaltam a felelősséget, ha jól emlékszem.
Vagy talán nem?
– De igen, Erlend. Büszke is vagyok rád, nagyon büszke. Nem jó dolog ennyi mindent
elkendőzni.
– Elkendőzni, elkendőzni. Soha nem titkoltam semmit. Nem hazudtam. Csak nem volt
erőm erre gondolni.
– Tehát abbahagytad a gondolkodást?
– Nem! Nem így értettem! Te szőrszálhasogató! De én itt vagyok önmagam. Itt. És
Torunn bármikor meglátogathat minket, Erlend bácsit és Krumme bácsit. Gondold csak el,
támadt egy ragyogó, eleven unokahúgom.
– Én inkább a tanyán élőkért aggódom. És Torunn is közéjük tartozik.
 – Jó, jó. Majd megbeszéljük. De nem ma! Meg kell komponálnom a falatkákat,
kidíszítenem az egész házat, kreatív állapotban kell lennem...
Ezt kissé nyafogó hangon mondta, amivel mindig hatott Krumméra. Krumme megint
sóhajtott, és visszaereszkedett a konyhaszékre.
– Akkor öltözhetünk és mehetünk vásárolni? – kérdezte Erlend.
– Igen, menjünk – mondta Krumme, és kövér combjára csapva elmosolyodott, egy kicsit
kényszeredetten ugyan, de mégiscsak mosolygott, hiszen mindjárt felöltheti vadonatúj
Mátrix-kabátját, az sem akármi. – Remélem, a Diners kártyám nem gyullad meg a bőr
súrlódásától.
– Nálam van a poroltó – mondta Erlend.

Amikor egyedül maradt a vásárolt árukkal dugig tömött konyhában, Erlend Marlene
Dietrichet tett a CD-lejátszóba, és előszedte az összes fellelhető edényt és tálcát. Az egyik
vendégszobában kihúzta a teázóasztal lapját, a paplanokat meg a párnákat berakta a
szekrénybe. Sok helyre volt szüksége a tálcákhoz, kell egy asztal és egy dupla matrac,
elvégre nem kívánhatta, hogy a padlóra tegyék az ennivalót, bár a bejárónő mindig fényesre
mosta és sikálta a parkettát. Kinyitotta az ablakot, ezzel máris tökéletes hűtőhelyiséget
teremtett. Mire megjönnek a vendégek, becsukja az ablakot, az összes ételes tálca a
szobákban lesz, s itt lehet letenni a ruhákat. A másik vendégszobát irodának használta, az
egész házban ez volt az egyetlen helyiség, ahol örökös rendetlenség uralkodott, ezért nem
mutogatták a vendégeknek.

A padokra tette a tálcákat, majd hozott egy üveg Bollingert az italos hűtőszekrényből.
Kinyitotta az ajtaját, és megszemlélte, mit rejt. Hát igen, ha valaki nem akar pezsgőzni az
éjjel, talál gint, vodkát, tonikot és oroszvizet itt a polcokon.
Óvatosan felbontotta a pezsgőt, nehogy egyetlen cseppje is veszendőbe menjen, töltött
egy pohárba és szép lassan megitta, miközben fokozott figyelemmel végigjártatta pillantását
a vásárolt ételeken. Színes alumíniumfóliát kerített, pirosba és sárgába burkolta a tálakat.
Kínszenvedés volt, végül alul ragasztószalaggal rögzítette a fóliát, nem valami szépen, de
úgysem látszott, a felület viszont jól mutatott. Hét arany tál, és nyolc piros. Egyszerű, de
hatásos. Prezentáció és display, ez a kulcsa a szem – és a gyomor – jó érzésének. Ó, milyen
jó lesz visszatérni a munkájához, eltávolítani a karácsonyt a kirakatokból, újabb, merészebb
és találóbb elképzelésekre jutni, mint a konkurens kirakatrendezők. Neshovban támadt egy
kirakatötlete, amit felhasználhatna a Benettonnál. Tanyasi jelenetet építene szalmabálákkal
és nyers fadarabokkal, vályúval, kötelekkel, gerendákkal. A föld tiszta színei tökéletes
környezetet képeznének a színes gyermekruhákhoz, esetleg még állatokat is rakhatna az
ablakokba. A koppenhágaiak szemüket se ráncolnák egy kitömött disznó, kecske, vagy
kerítés fölött kidugott lófej láttán. Amint január 2-án dolgozni kezd, rögtön keresnie kell egy
állatkitömőt.

Az ürücombszeletekkel és az aszalt paradicsommal indított, a húst és a zöldséget

összetűzte zöldbojt-végű fapálcikákkal, megtöltött velük egy aranyszínű tálat, és bevitte a
vendégszobába. A tál olyan volt, mint egy csillogó sündisznó. Utána tojást főzött, kihűtötte,
meghámozta, nedves késsel félbevágta, nehogy megsérüljön a sárgája, minden féldarabot
meghintett jeges-tengeri kaviárral, aiolival és friss morzsolt kaporral. Friss mozzarellát
szeletelt, a frissparadicsom-szeletekkel együtt pálcikára tűzte, a tetején egy
bazsalikomlevéllel, az egész tálra olívaolajat csepegtetett, és tett egy kört fölötte a
borsdarálóval. Egy tálra előre elkészített apró, omlós tésztakelyheket helyezett, az aljukat
megkente olvasztott vajjal, és vörös belugakaviárt töltött beléjük, pár csepp citromot facsart
rájuk, a tetejükre pedig parányi édestejszín-pacát pöttyentett. Chorizo kolbászt vágott vastag
szeletekre, aztán egy falat póréhagymával és egy nagy szál kapricserjével együtt tűzte a
pálcikára. Koktélbogyót és fekete olívát passzírozott egy szűrőedénybe, lágy sajtból nagy
kockákat vágott, erős svájci sajtból kicsiket, ebből a gyümölcsnedvvel átitatott masszából
készítette a kéttálnyi színes, sárga, piros és fekete sajtos pálcikákat. Egy egész üveg pezsgőt
meg kellett innia a látvány élvezete közben, csak azután vitte be a tálakat a vendégszobába.
Tonhalból, magos mustárból, aprított főzőuborkából és remoulade-ból salátát kevert,
hihetetlenül jóízű lett, és mégis olyan egyszerű, hogy még anya is, gondolta, de rögtön
elhessegette ezt a gondolatot, most ő tevékenykedik itt ebben a kreatív pezsgőmámorban,
semmi nem zavarhatja, a telefon sem, mert kikapcsolta a csengőhangot.
Marlene erotikus torokhangon énekelt a konyha falán lévő B&H hangszórókból,
miközben ő a sarki pékségből frissen hozatott magas szélű vajastészta-süteményekbe
töltötte a tonhalsalátát, késhegynyi mustárral, az aszalt paradicsom csíkokra vágott
maradékával és reszelt citromhéjjal a tetején. A tonhalsaláta maradékát kerek
melbapirítósok közé préselte. Mivel folytathatná még?
Felajzottan jártatta körül tekintetét a nyersanyagokon. A spárga! Te jó ég, egészen
megfeledkezett róla! Gyorsan megtisztította és feltette főni a fejeket egy fém spárgafőző
lábosba, melyből csak ki kellett emelni őket. Ameddig főttek, óvatosan kis külön halmokat
formált a pármai sonkából, az aprított fokhagymából és a petrezselyemből, és egy kevés
olajjal, tengeri sóval és tojássárgájával összekeverte őket. A kész spárgára jégdarabokkal
hűtött vizet öntött, lecsurgatta, majd a pármai sonkába és a fokhagymakrémbe göngyölte a
spárgát.
Már csak néhány tálra volt szüksége a zöldséges és gyümölcsös falatkák számára. Az
egyikben friss karfiol, édeskömény, olíva és eper került a pálcikák hegyére, a másikban
mangó, vérnarancs, vöröshagyma és zeller. Mindkét tálat meglocsolta illatos olajjal, ahogy
Krummétól tanulta. Krumme ugyanis határozottan úgy tartotta, a balzsamokat soha nem
szabad csöpögtetni, csakis rálocsolni az ételre, látta a Rai Televisione egyik főzőiskola-
műsorában.
Ekkor fedezte fel Erlend Krumme sajtos zacskóját, amelyből igazán kirámolhatott volna,
ha már egyszer csak erre az ételre vágyott. A sajtokat a maradékokkal díszítette:
koktélbogyóval, zellerrel és olívával. Az egyik sajt alá begyűrte a zellerleveleket, aztán
mielőtt kivitte volna a vendégszobába, celofánnal lefedte a tálat, nehogy megfertőzze a
többi ételt.

Marlenét felváltotta Neil Diamond Best Ofjával, azután díszíteni kezdte a szobákat,
felaggatta a füzéreket, aranyas ezüstszínű gyertyákat rakott a gyertyatartókba, az asztalokra
aranyozott terítőket borított, amelyeken itt-ott foltok éktelenkedtek, de a tálak majd elfedik
őket. Az egyik asztal végébe nagy, négyszögletű fémdobozokat állított a terítő alá, ezeket a
Pamfilusnál végzett kirakatrendezői munkája közben csente el, s puha ráncokban képeztek
különböző magasságú szinteket, melyekre majd a poharakat meg a pezsgősvödröket
állíthatja. Ne feledje el vízzel feltölteni a hűtőszekrény tárolóját, nehogy a jégkockakészítő
üresen működjön. Oszlopokba rakta a tányérokat, legyező alakúra hajtogatta az újonnan vett
szalvétákat a csillámporral, ami nyilván belehullik majd az ételbe, de egy ilyen estén ezt el
lehet tűrni. A másik asztal végére tette a koszorúperecet. Némileg szűkmarkúan díszítették,
Erlend azzal próbálta csinosítani, hogy az újévi fiókban talált kis ezüstcsillagokkal
meghintett ráncos, piros alumíniumfóliát húzott rá pendely gyanánt. A megmaradt
csillagocskákat körülszórta a terítőkön. A koszorúperec mellett kávéscsészék,
konyakospoharak és desszertestányérok sorakoztak. Meg a tálka a kínai
szerencsesüteményekkel. És vége.
– Egészségedre! – emelte poharát önmagára, felhajtotta, az utolsó cseppeket kitöltötte az
üvegből a konyhában, és kiment a teraszra.
 A hunyorgó repülők szakadatlanul szálltak le- és fel, és ő élvezte talpa alatt a
márványlapok hűvösét. Háttal állt a fának, ha észak felé nézett, a sötétben valahol ott volt a
távoli Norvégia. Ha telefonálna, Krumme bizonyára elégedett volna vele, s befejezné a
zsörtölődést. És ha azelőtt telefonálna, hogy a fürdőszobában átadja magát a szappanoknak,
krémeknek meg az ünnep lelki előkészületeinek, akkor talán még sokkal könnyebb lenne a
szíve. Jó, de mi legyen a sorrend?
Úgy határozott, ugyanazon elvet követi a hívásokban, mint gyerekkorában az
étkezéseknél: egy falat, még egy falat a tányérról, de a legfinomabbat mindig a végére
hagyta. Ez persze mindig azzal a veszéllyel járt, hogy esetleg jóllakik a kevésbé kedvelt
ételekkel, például karalábéval, mert a mama azt hitte, hogy azt szereti a legjobban, hiszen
azt ette meg először.
Kellemetlenül erősen vert a szíve, amikor tárcsázott. De ezt az áldozatot meg kellett
hoznia Krumme és Torunn kedvéért.

– Itt Erlend! Vendégeket várunk estére, gondoltam, előtte felhívlak!

Tor megkérdezte, miért.
– Hogy miért...? Hiszen szilvesztereste van! Azért telefonálok, hogy elmondjam, jól
vagyunk, és hogy boldog új évet kívánjak!
De hát eddig még sohasem kívánt. És nincs valami sok ünnepelnivaló.
– De...
Amúgy is épp az ólba indult, és sok a dolga, várja az állatorvost, az egyik kocát össze
kell varrni.
– Megsérült?
Igen. Összeverekedtek.
– Nem is tudtam, hogy szoktak verekedni – mondta Erlend, egymáshoz dörgölve hideg
lábait. Annyira fázott, hogy belesajdult a lábikrája, fürdőt fog venni, nem csupán
zuhanyozik.
Bizony, mondta Tor, tudhatná, ha egy kicsit érdeklődött volna iránta. Tehát itt nem lesz
semmiféle ünneplés, a szokásos időben lefekszenek.
– Akkor jó, hogy most hívtalak. Nem zavartalak túl későn. Boldog új évet
mindkettőtöknek!
Köszönöm, nektek is, mondta Tor és letette a kagylót.

A következő telefon előtt egy apró korty konyakkal erősítette a szívét, s közben belebújt
a papucsába. Mindkét művelet segített, meg az is, hogy zaklatott pillantást vessen a
vendégszobára, és megcsodálja az ott várakozó roskadozó tálakat.
Margido az első csörgésre felvette a telefont.
– Boldog új évet! Tudom, egy kicsit korán van még, de...
Tényleg ő hívja? Ez aztán a meglepetés.
– Azt hitted talán, egy ügyfél? – kérdezte Erlend felnevetve. Úgy érezte, a történtek után
megkockáztathat egy kis közös nevetést Margidóval. De lehet, hogy csak a pezsgő és a
konyak ragadtatta efféle túlzó elképzelésekre, mert Margido nem nevetett. Csak annyit
felelt, hogy igen, azt hitte, mindig azt hiszi.
– Mások nemigen szoktak telefonálni? – jegyezte meg
Erlend egy kissé gúnyosan, hiába, Margido ezt hozta ki belőle, ő késztette csipkelődésre.
Margido nem válaszolt a kérdésre, viszont elmondta, hogy vacsorameghívása van. Ezt
némileg diadalmasan jelentette be, vagy csak Erlend hallotta így?
– Tényleg? Ismerem az illetőt?
Nem, Margido nem hitte. Egy régi ügyfele hívta meg.
 – Egy élő ügyfél? – Most túl messzire ment, de nem bírta fékezni magát. De így legalább
meg tudta nevettetni Margidót, bár csak halványan.
Hogyne, a legnagyobb mértékben élő.
– Csak nem egy hölgy? Jesszusom, Margido, randizni mész?
Erlend lábujjaival kapált a papucsban, nem, nincs itt a világvége, és hogy Margido még
el is mondta! De ezt a jesszusomot mellőzhette volna, végtére is Margido keresztény.
– Nem úgy gondoltam, hogy jesszusom – fűzte hozzá gyorsan.
Így igaz, valóban egy hölgy, szakította félbe Margido, de semmi több.
– Egy hölgy, de semmi több? – értetlenkedett Erlend.
Csak egy ismerős, aki pusztán hálából meg akarta hívni őt vacsorára, mert szép temetést
rendezett elhunyt férjének, egyáltalán, ostobaság volt szóba hozni az egészet.
– Dehogyis, dehogyis! Csak viccelek! Boldog új évet kívánok neked... nektek! Üdvözlet
Krummétól.
Margido is hasonlókat kívánt.

Ezek a beszélgetések jobban megviselték, mint képzelte volna. Csak Krumme és Torunn
kedvéért vállalkozott rájuk, de mégis, mértéken felül felzaklatták. Azután eszébe idézte azt a
bizonyos hölgyet, és megint örömöt érzett. Mi lenne, ha Margidónak gondját viselné valaki,
esetleg egy fiatal teremtés, aki még gyerekkel is megajándékozhatná. Olyan férfivá tenné,
akinek gyereke van. Ez a gondolat annyira feltüzelte, hogy felhívta Torunnt, közben pedig
hóna alá csapott egy konyakosüveget, fogával kihúzta belőle a dugót, s rögtön bele is
kortyolt.
– Én vagyok az! Találd ki, mi újság! Margido ma este randira megy!
Torunn körül iszonyú lárma hallatszott, nem értette, mit beszél Erlend, belekiabált a
kagylóba, hogy átmegy egy másik helyiségbe, várjon egy kicsit. Aztán végre megjelent.
– Itt Erlend bácsi! Margido ma este randira megy! Egy hölgyhöz!
Torunn úgy kacagott, hogy Erlendnek csengeni kezdett a füle, tényleg, ez igaz? Tegnap
beszélt vele, de erről egy szót sem szólt, persze ez nem éppen olyasmi, amit Margido neki
akarna elmondani. Ő viszont megmondta Margidónak, hogy a nagyapa otthonba szeretne
menni.
A fenébe, hogy ezt épp most kell megbeszélniük.
– És mit szólt hozzá?
Hogy nagyapa nem elég beteg, biztosan nem fog sikerülni, helyhiány van az
otthonokban, de ő, Margido, megpróbálja elintézni, hogy egy házigondozó hetente egyszer
kimenjen hozzájuk a tanyára.
– Óriási! Ezzel minden megoldódna – mondta Erlend.
Torunn nem volt annyira bizonyos ebben, nem hitte, hogy apja elfogadná, hogy egy
idegen bemászkáljon a házba és esetleg elvigyen ezt-azt, még ha csupán valami mosni
valóról van is szó.
– Te ismered őt! Jobban ismered, mint én!
Erre Torunn nem tudott válaszolni a hatalmas kutyaugatás miatt, azután elmagyarázta,
hogy a barátai elhívták egy turistaházba, egész csapat jött össze, öt kutya van velük,
biztosan javában marakodnak.
– Akkor te is ünnepelsz! Ne is beszéljünk marakodásról, remélem, van nálatok tű meg
cérna! Apád egyébként az állatorvost várta, amikor beszéltem vele, ott a kocák verekedtek
össze!
Tehát felhívtad az apám, ez klassz. Erlend érezte a lány hangjából kicsendülő örömet.
Akkor a telefonálás mégis megérte a kellemetlenséget.
– Klassz vagy nem klassz, mégiscsak a bátyám. Minden furcsaságával együtt. Ha
beszélni akarsz vele, tíz előtt hívd fel, akkor lefekszik.
 Jó hogy mondja, mert éjfélkor akart telefonálni.
– Hát, Bynesetben nemigen lesznek petárdák! Legfeljebb amiket ők maguk lőnek ki! A
dunyha alatt!
Torunn kuncogott. A háta mögött dühös üvöltözés hallatszott, a kutyafalka lázadását
nyilván kemény kézzel leverték.
– Boldog új évet! Ugye találkozunk jövőre? Nem látogatsz el hozzánk?
De, okvetlenül, mondta Torunn, s azzal búcsúzott, hogy kulcsolják össze a kezüket
Margidóért.
– Ugyan, majd ő összekulcsolja, amije van. Mondjuk a lábát, úgyhogy,
unokahúgocskám, nekünk nem kell ezzel foglalkoznunk. Krumme ezerszer csókol!

Végtelenül önelégülten merült bele a fürdőkád vizébe. Nyílt a külső ajtó.

– A kádban vagyok! – kiabálta.
– Jövök mindjárt, csak még behozom a ládákat! – felelte Krumme.
– Hidegek? A ládák?
– Igen!
– Tedd őket a teraszra, akkor megspórolják a kerülőutat a hűtőszekrénybe!

A jacuzzi két végében feküdtek végre, két pezsgőfürdőbe süllyedt test. Másfél órájuk volt
még a vendégek érkezéséig. Erlend a teljes fürdőszoba hosszában húzódó nagy tengervizes
akváriumban úszkáló halakat figyelte. Fényes türkizszínű kedvenceit, Trisztánt és Izoldát
követte a szemével. Túl sok alga gyűlt össze az üveg belső oldalán, ide kell rendelnie az
akváriumgondozót, hogy kitisztítsa a medencét és kicserélje a növényeket, esetleg mozdítsa
odébb a kővárat, melyben ki-be úszkáltak a halak.
– Messze jártál – mondta Krumme.
– A váron, az algákon meg ilyesmiken töprengtem. Hát te? Mit szóltak a munkahelyen a
Mátrix-kabátodhoz?
– Nem sok mindent. De nyilván megvan a véleményük – mondta Krumme.
– És mit gondolsz, mi lehet a véleményük?
– Hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a világon. És ebben teljesen igazuk is van.
 MARGIDO A VÍZCSAP ALÁ TARTOTTA a fésűt, aztán végighúzta a haján, s végül
egyik kezével megigazgatta a frizuráját. Tüzetesen szemügyre vette magát a fogkefét,
fogkrémet és egy üveg Old Spice-t tartó üvegpolc fölötti tükörben. Nyakkendője csomója
szépen vasaltan állt pontosan középen, ahogy illik. Elég mulatságos, hogy a dupla Windsor-
kötést szinte elsőként tanulta meg, amikor inasként dolgozott a temetkezési vállalatnál, de
ma megértette, hogy a megjelenés hallatlanul fontos része a munkájának, talán a leginkább
az teremti meg a nélkülözhetetlen szakmai biztonságot a hozzátartozók előtt.
A csomó tökéletes volt. Az öltönyével már rosszabbul állt a dolog. Túl sötét volt,
túlságosan temetői. Átvizsgálta a ruhásszekrényt, mintha előkerülhetne egy olyan öltöny,
melyről eddig nem tudta, hogy az övé. De mindegyik fekete vagy sötétbarna volt, csak
egyetlen halványabb szürke akadt köztük, ezt nyáron hordta, a szövete vékony volt, de
kopott. Az átlagos emberek nyugodtan elmehetnek szilveszteri vacsorára fekete öltönyben,
gondolta, csakhogy ő nem átlagos ember. Személyét az emberek a gyásszal kapcsolták
össze. Szeretett volna egy világosszürke öltönyt, el is határozta, hogy vesz magának,
mihelyt lesz rá ideje, hasznát veheti más alkalmakra is, a munkájában olyan napokon,
amikor semmilyen minőségében nem találkozik hozzátartozókkal. Ma este viszont a
halványabb szürkének fogja hasznát venni.
Nagy levegőt vett. Fél hét volt, az újdonsült özvegy fél nyolcra hívta meg. Selma Vanvik,
ötvenkét éves, egyidős vele, már hetek óta próbálkozott nála. Ő eddig udvariasan
elutasította. Abban bízva mondott igent a mai vacsorára, hogy az asszony ráébred, milyen
unalmas fickó is ő, és letesz a zaklatásáról. Vissza akart térni a saját mindennapjaiba, a
szokásaihoz, a munkája és itthoni elszigetelt élete közötti ingázáshoz. Az utóbbi
hónapokban fontolgatta, hogy új lakást vesz, nem mintha a mostani szűk vagy csúnya lett
volna, épp megfelelő volt, hanem mert kimondhatatlanul vágyott egy szaunára, ahol
izzadhat, felfrissülhet, kikapcsolódhat. Az itteni fürdőszobájához nem lehetett szaunát
építeni, akkor fel kellett volna áldozni a fal túloldalán levő kis konyhát, de még nem szánta
el magát a lakáshirdetések behatóbb tanulmányozására. Biztonságot nyújtó helyiségeinek
apránkénti kiürítésének és elhagyásának gondolatára kirázta a hideg, a költözés nagyon
megviselné.
Úgy érezte, egyszerre minden cseppfolyóssá vált. Kifolyt az ujjai közül. Nem akarta
elveszíteni azt a képességét, hogy átlássa a dolgokat. Csak a munkáját és az otthon töltött
szabad órákat tudta elviselni, csak ezekkel barátkozott meg. És erre ez történik a mamával,
megjön Erlend és Krumme, s az egész középpontjában megjelenik Torunn is. Hosszú
éveken át jól elboldogultak Neshovban, az utolsó hét évben is, amikor ő már nem tette be
oda a lábát, és mióta mama elment, és némileg tisztázódott, hogyan is állnak a dolgok, rájuk
fért volna egy kis nyugalom. De nem, csak jöttek és jöttek a telefonok... Előbb tegnap
Torunn azzal, hogy otthonba kellene vinni az öreget, most meg Erlend.
Ezt nem szerette.
A tanyával kapcsolatos jogi kérdéseket elküldte Berling ügyvédnek, egy okos és
körültekintő embernek, akit az örökösödési jogi kérdéseken vitatkozó hozzátartozóknak
szokott ajánlani. Berling mindent megold, hiszen itt még perlekedésről sincs szó. Tor a
nevére íratja a tanyát, az öreg nem fogja ellenezni, ő maga és Erlend pedig egyelőre lemond
az örökségről.
Így Torunn megkapja a birtokjogot, de az öröklésről szóló fenti záradékkal. Vajon tudja-
e, hogy ez mit jelent? Hogy Tor halála vagy magatehetetlenné válása napjától magára
vállalja a felelősséget a tanyáért? Margido kétlette, hogy tudja.
 Viszont sikerült elintéznie a házigondozást, így legalább nem fogják nyaggatni az
otthonnal. Apát a körülményei nem teszik jogosulttá otthonba helyezésére, nem szorul
intézményi ellátásra. Hogy nem vált alsónadrágot naponta és elveszti a műfogsorát a
fáskamrában, még nem elég ok arra, hogy a település betegotthoni ápolást biztosítson a
számára. Az öreg biztosan az új spongdali otthonba akarna menni, amely néhány éve nyílt
meg. Mint a legtöbb öregember, ő is biztosan azt hitte, hogy mindenkit a lakóhelye szerint
osztanak el az otthonok közt. Pedig a trøndheimi önkormányzatnak valóságos kirakóst
kellett játszania, hogy a listáin szereplőket el tudja helyezni bármelyik otthonban, akárhol
volt is az. Talán megemlíthetné az öregnek, hogy kerülhet valamelyik Bynesettől nagyon
távol eső otthonba is. Hú. Ami azt illeti, ő sincs valami irigylésre méltó helyzetben. Ha
valaki sajnálatot érdemel, akkor az ő.

Eloltotta a villanyt a fürdőszobában, bement a szobába. Egyszerre úgy érezte, most

nagyon elkelne neki valami szíverősítő. Ezen elcsodálkozott. Szinte sohasem ivott, de most
tényleg jólesett volna. Mi lesz, ha az asszony csiklandozni kezdi? Egyszer már előfordult,
hogy megölelte és magához szorította.
Nem lett volna szabad elfogadnia a meghívást. Érezte, hogy kellemetlenül gyorsan ver a
szíve. Lehunyta a szemét. Megfogadta, hogy taxit hív, nem maga fog vezetni, hazafelé majd
gyalog jön, egy kicsit hosszú az út, de megtehető, az utcai cipőjét magával viszi egy
zacskóban. Vagy esetleg telefonálhatna és azt mondhatná...
Nem. Döntenie kell: vagy-vagy. Ha a munkatársai, Marstad asszony és Gabrielsen
asszony megtudnák, hogy az egyik nagyobb vállalat címéről küldött telefonüzenetet... Ezt
csak olyankor tette, amikor nagyon elfoglalt volt, mert a két asszony nem szívesen fogadott
érdeklődő hívásokat. Most itt az Old Spice-szal az arcán egyáltalán nem volt nagyon
elfoglalt. És ha este elmegy az özvegyhez, az biztosan nem fogja zaklatni többé.

A szekrényben talált egy üveg vörösbort, hozzátartozók régi, beporosodott ajándékát. A

fiók mélyéről előkotort egy dugóhúzót, s kibontotta az üveget. Nagyot pukkant. A hang
visszaverődött a konyha faláról. Töltött egy pohárral, majd műanyag fóliát tekert az üveg
nyaka köré. Még azt sem tudta, mennyi ideig áll el a bor nyitott üvegben, a biztonság
kedvéért azért a hűtőbe tette. Túl gyorsan hajtotta fel a poharat, azonnal érezte is a hatását.
Randizni... Még ilyen hülyeséget. Hirtelen egész teste jéggé dermedt. Nem visz semmit a
vendégségbe, pedig persze hogy ilyenkor illik vinni valamit a háziasszonynak! A vágott
virágot megvetette, de valami egyebet keríthet. Szinte elbódult megkönnyebbülésében,
amikor rábukkant a felbontatlan Kong Haakon-dobozra, melyet a koporsószállítótól kapott,
s azóta a fal mellett hevert, még az aranyszínű szalagcsokor is rajta volt. Most már hívhatta
a taxit, gyorsan, mielőtt meggondolná magát.

Az özvegy családi házának lépcsőjénél lobogó fáklya fogadta. Azonnal nyílt az ajtó.
– Bonbon! Milyen meghitt ajándék! Margido, maga egy igazi gentleman!
Margido biccentett, mosolyra húzta a száját, s amikor észrevette, hogy az asszony a
megölelésére készül, heves küzdelembe bocsátkozott a télikabátjával.
– Kellemes ez az illat – mondta.
– Az enyém, vagy...? – kérdezte fejét félrehajtva és a bonbonosdoboz aranyszalagjával
babrálva az özvegy.
– A vacsoráé – mondta Margido, és a legszívesebben rögtön sarkon fordult volna. Tehát
most is ugyanúgy kezdődik. El akart oszlatni minden félreértést.
– Tudja, Selma, azért jöttem el, mert gondoltam, így kellemesebb lesz az este. Tudom,
hogy magányos...
 – Ugyan, dehogy, nagyon téved, ezerfelé hívtak, de én elhárítottam – mondta
mosolyogva az asszony. – Azután, hogy lemondta a karácsonyt, s nekem a gyerekeimmel
meg a lármás unokákkal kellett töltenem az estét, pedig én békés nyugalomra vágytam, már
csak az hiányzott volna, hogy ezt a pótalkalmat is elszalasszuk. Még petárdát is vettem.
– Nem tilos a használata?
– Itt nem, csak a belvárosban. Itt szabad.
– Még soha életemben nem gyújtottam petárdát – mondta Margido, s leeresztette a vállát.
– Nyugodjon meg, van hozzá használati utasítás.
Óvatosabbnak kellett volna lennie az alkohollal, de ha egyszer nem szokott hozzá... Az
özvegy abban a tévhitben élt, hogy ő még mindig vallásos, és ezzel nem volt egyedül, senki
nem tudta, hogy régen elhagyta az istenhit, ráadásul a háziasszony szakadatlanul töltött a
poharába. Az étel ízletes volt, s Margido megszokta, hogy evés közben gyakran kortyol
egyet-egyet. Láthatólag elfelejtette, hogy most alkoholt iszik, nem a szokásos gyümölcslevet
vagy tejet.
Az özvegy előételként ráksalátát kínált fehérborral, főételként pedig báránysültet
gratinírozott burgonyával, zöldborsóval és kelbimbóval, s hozzá vörösbort. Szemben ültek
egymással a széles, hosszú asztalnál, s Margido utóbb úgy vélte, ez a biztonságos fizikai
távolság indította arra, hogy elernyedjen és csak a vacsora élvezetének szentelje magát.
Bízott benne, hogy ilyen lesz a folytatás is: Selma ül ott, ő itt.
Amikor az özvegy felállt, hogy a báránysült után leszedje a tányérokat, ő is felállt
segíteni, de rögtön megbicsaklott egy kicsit.
– Ne, ne, maradjon csak ülve! Szegény elcsigázott dolgos ember, pihenjen csak, amíg én
rendet rakok és felteszem a kávét. Valami zenét?
Margido követte a tekintetével, ahogy szinte repül a padlószőnyegen, előbb a sztereó
berendezés felé a gombjait nyomkodni, majd szélvészként ki a konyhába, kezében a
tálakkal. Fekete ruha volt rajta, a nyakában és a fülében gyöngyök. Régimódian öltözködik,
gondolta Margido, manapság a nők ötvenen túl is fiatalos ruhákat hordanak, legalábbis úgy
látta, és hirtelen nagy részvét fogta el az asszony iránt, aki talán öregnek érzi magát.
Akárcsak ő.
Lopva saját, az asztalterítőn nyugvó kezére pillantott, s nem ismert rá. Azt is felfedezte,
hogy kilötyögtette a vörösbort, s a szósszal barna pecsétet hagyott a terítőn; ezt kapirgálta
egy kicsit, aztán beledörgölte a terítőbe. Duzzadtnak érezte a nyelvét és az ajkát.
Megtapogatta, de olyan volt, mint máskor, a teste viszont forró, főként a homloka, a nyaka
és a lábikrája. Csak nem berúgott? Ha igen, akkor életében első ízben történt meg vele; már
kiskölyökként Bynesetben is inkább keresztény egyesületekbe járt, semmint az alkohollal
kísérletezett volna, nem érezte szükségét semmi ilyesminek. Vajon miféle zenét tett fel az
özvegy? Megvan, ez Glenn Miller, az In The Mood. Atyaisten, ideje volna hazaindulni.
Újra feltápászkodott, belekapaszkodott az asztal szélébe. Ekkor megjelent az asszony
kávéscsészékkel, desszertestányérokkal és konyakospoharakkal.
– Azt hiszem, nem...
– Na de üljön már le, Margido. Itt én ügyelek mindenre, magának semmit nem kell
csinálnia! Most megkávézunk, azután a pezsgővel átköltözünk a nappaliba!
Amikor hátat fordított, Margido az órájára lesett. Mindjárt tíz. Hogy múlt el ennyi idő? Ő
sokat beszélt a munkájáról, az özvegy őszintén érdeklődőnek látszott, többször is tálalt,
mégis furcsa, hogy így elrepült az idő, talán ezért lesznek alkoholisták az emberek, hogy
siettessék az idő múlását, gondolta, s közben egész testében rettentő bágyadtság áradt szét.
Foglyul ejtette, nem volt menekvés, akár meg is adhatta volna magát, hirtelen azt sem tudta,
futja-e még az erejéből harcolni ellene.
– Nagyon ízlett a vacsora – mondta, s ahogy meghallotta saját szavait, eltöprengett.
Orrhangon beszél?
 A konyak felébresztette, hamarosan kitisztult a feje. Ezen meglepődve ivott még egy
kortyot, utána kávét, s máris teljesen jól volt. Még ilyet, gondolta, ezt nem értem, józanra
ittam magam. Most az özvegy akart magáról beszélni, s ő hálásan hagyta, gondosan követte
a szavait. De azonnal el is felejtette őket, meg kellett kérdeznie, mit is mondott Selma. Már-
már mulatságosan hatott, nevetgélt is magán.
– Úgy fest, elveszítettem a rövid távú emlékezetemet – mondta.
A gyertyák derengő fényében az asszony olyan volt, mint egy csillogó tekintetű macska.
Most egyáltalán nem látszott régimódinak, ruhája mély kivágása sokat megmutatott a
kebleiből.
– Most pedig átköltözünk a nappaliba – mondta.
Máris? Lassan, körülményesen állt fel. – Nagyon jóllaktam – mondta. – Ezért vagyok
ennyire lomha.

A nappali asztalát hús- és halpogácsás tálak borították, meg egy mandarinnal teli piros
kosárka. Az özvegy meggyújtotta a hosszú, fehér gyertyákat, s begyújtott a már előkészített
kandallóba is. Szorosan Margido mellé ült a kanapéra, s átnyújtott neki egy pezsgősüveget.
A keskeny, magas poharak az asztalon álltak.
– A férfinak kell felbontania.
Margido ötvenkét évesen bontott életében először pezsgőt, elvette az üveget, s forró
tenyerével élvezte a hűvösséget. Szerencsére a tévéből tudott annyit, hogyan kell csinálni.
Lefejtette a nyakról a papírt, lecsavarta a fémhuzalt, ahogy látta. Azután óvatosan kihúzta a
dugót. Hatalmas durranás hallatszott, a dugó az asztalra pattant, majd a másik oldalon
legurult a padlóra.
– Iiiistenem! – sikított Selma hangosan nevetve, majd: – Jaj, pardon, nem úgy értettem...
De azért nevetett tovább, és nevetett Margido is, miközben az asszony az üveg nyakából
előzúduló fehér hab alá tartotta a poharakat. Margido érezte, hogy levegő után kell
kapkodnia. Lecsöpögtette az asztalt meg a szőnyeget is.
– Ugyan, semmi baj, elvégre szilvesztereste van! Belefér egy kis maszat!
Amíg sietve leitták a habot a pohárból, Margido pillantása találkozott Selmáéval, egy
annyira felajzott és fénylő pillantással, amelyből mintha maga a szemgolyó mosolyogna rá.
Gyűrögette lábujjait a fekete cipőben, arra gondolt, hogy többet tényleg nem volna szabad
innia, de ez rögtön kiment a fejéből, ő meg nevetni kezdett, ostobán, hallotta maga is, de ez
sem volt baj.
– Azt hiszem, leöntötte a nadrágját is – mondta az özvegy, s tétova, matató mozdulatot
tett a férfi felé.
Ez észre térítette Margidót. Mit művel ő itt? Óvatosan az asztalra tette a poharát, de bár
ne tette volna, mert Selma követte a példáját, s ő egyszerre nem tudott mit kezdeni üresen
maradt kezével, az asszony viszont tudott a magáéval, átölelte a férfi nyakát, s az arcába
nézve azt suttogta:
– Margido.
– Igen.
– Miért ilyen félénk?
– Nem vagyok félénk, csak nem tudom, mit...
– Mit mit?
– Mit csináljak.
– Velem? – Selma ajkai széttárultak. – Megcsókolhatnál, példának okáért.
Margido az asszony ajkára szorította a száját, érezte a felé nyomuló nyelv hegyét,
hallotta a fülében zuhatagként dübörgő és zúgó pulzusát, a szobában szóló zene hangjai
eltűntek, nyilván meg fog süketülni. Selma felemelte a fejét, közelebb húzódott hozzá,
lassan, valami nagy-nagy komolysággal, és már nem mosolygott.
– Margido – suttogta.
– Igen.
– Nem kell válaszolnod. Csak a nevedet ismétlem, szeretem kimondani.
Egyik kezét a férfi nadrágsliccére tette. Margido nem mozdult. A pohara után nyúlt, de
nem hitte, hogy sikerülne felemelnie.
– Hát itt vagy – suttogta Selma.
Margido értette, mire gondol, lüktetett mindene, ebből nem kerül ki élve, ahogyan az
életből sem, az asszony keze olyan volt, mint a selyem, pedig több réteg szövet választotta
el a bőrétől, az alsónadrágé meg az öltöny nadrágjáé. Szétnyitotta a térdét, nem volt már
helye összezárva tartani, tehetetlenül a kanapéra hanyatlott, el fog ájulni, vagy megáll a
szíve? Még mindig süket volt, nem hallotta a zenét, egész testét az ágyéka töltötte be, az
asszony bársonyruhájának olyan volt a tapintása, mint egy nedves prémes állatnak, bár olyat
még soha nem simogatott, de úgy érezte, jó a hasonlata, talán a nedves vidra lehet ilyen.
Lehunyta a szemét, s lassan mély áhítat fogta el, igen, ennek így kell lennie. Kinyitotta a
szemét, az asszony az ágyékán ült, ruhájának sokkal mélyebb lett a kivágása, teljesen eltűnt,
csak a keblek látszottak. Az egyik olyan volt, mint egy enyhén sós ízű mazsola.

– Csak el kell olvasni a használati utasítást – mondta Selma. Beöltözve álltak a kertben.
Vagyis... Selma állt, Margido ült a fal egyik peremén, melyről nem söpörték le a havat.
Selma zseblámpával világított a petárdára, de ő nem tudta kibetűzni a szavakat. A keze is
remegett. Selma odanyújtotta neki a pezsgősüveget.
– Fogd inkább ezt. Én már kiraktam egy üres üveget a hóba, ahol begyújthatjuk a
petárdát, de gondoltam, inkább átengedem neked, a férfiak jobban szeretik az ilyesmit.
Kuncogott, a férfi viszonozta, tompának és felismerhetetlennek érezte magát, Margido
vagyok, gondolta, most gyújtja be Selma a petárdát, felhívom Tort és elmesélem neki, nem,
inkább Erlendet, Tor alszik.
Belső zsebéből előszedte a mobilt, hosszú, nyúlós másodpercekig törte a fejét a
kódszámon, s miközben dobolt az ujjaival, Selma hadonászni kezdett egy öngyújtóval és azt
kiabálta: – Most jut eszembe, szivart is vettem!
Végül nem az ő emlékezete, hanem a hüvelykujjáé idézte fel a kódot. Most már csak
Erlend számát kellett megkeresni, és megnyomni a zöld gombot. Levegőbe emelkedett egy
petárda, őrült sárga kígyóként tekerődzve és sziszegve a fekete ég felé. Selma hisztérikusan
vihogott és tapsikolt.
– Halló? Halló? Erlend? – kérdezte Margido.
Harsány igeeen! volt a válasz.
– Itt Margido! Boldog új évet, öcskös!
Erlend válaszát egyáltalán nem lehetett érteni.
– Randizok!
Megszakította a beszélgetést. Csak ült a mobillal a kezében. Selma közelgett ugrándozva
a friss hóban.
– Gyere már! Tedd el azt az ostoba telefont, most ne beszélj senkivel! – kiabálta, és
szabad kezénél fogva magával húzta. – Margido, tényleg, gyere már! Egy teljes családi
csomag petárdát vettem!

Ez a szó térítette magához, ez térítette észre: családi csomag.

– Boldog új évet, Selma, most mennem kell – mondta, felállt, és sikerült állva maradnia.
Mit művelt, az isten szent nevére, mit művelt? Felhívta Erlendet.
– Megőrültél? Csak nem fogsz...
 – Telefont kaptam. Válsághelyzet van a munkahelyemen. – Nehezen tudta helyesen
összerakni a szavakat.
– De hiszen ittál! Nem is tudnál... – Megragadta a férfi kabátját.
– Vezetni nem tudok, de minden egyebet el tudok végezni.
Hallotta, hogy orrhangon beszél. De Selma is részeg volt, neki biztosan nem tűnt fel.
– El kell mennem. Igazán sajnálom. Ez az este...
– No de az előbb... Azt hittem, te is akarod...
– Akarom, akarom – mondta. – Most fontosabb dolgokról van szó, egy ember holtan
fekszik az ágyában, és nekem...
– Margido, nincs senki, aki helyettesíthetne?
– Nincs. Rám van szükségük.

Az út szélén ment haza, minden baj nélkül. Bezárkózott, egyenesen a hűtőhöz ment, és a
vörösbor maradékát a mosdókagylóba öntötte. Egyszerre csak eszébe jutott egy történet egy
férfiról, aki úgy lett öngyilkos a magánzárkában, hogy lenyelte a saját nyelvét.
Megfogta a nyelvét, egészen hátranyúlva a torkában. Valószínűleg az ujjakkal is segíteni
kell. De ez ráér holnapig, ágyba kell kerülnie, mielőtt elájulna. Ahhoz sem volt ereje, hogy
levetkőzzön.
 KELLŐ TÁVOLSÁGRA EGYMÁSTÓL ültette le őket a klinika pincéjének nagy
üléstermében. A kutyakölykök kétségbeesettek voltak, amiért megismerkedésük után
szétválasztották őket, vinnyogásuk, csaholásuk és kaparászásuk hangja betöltötte a
helyiséget és szinte elnyomta az övét. Tudta, hogy sok kutyaiskolában a tanfolyam első
estéin nincsenek jelen a kutyák, de ezt értelmetlenségnek tartotta.
Ez volt a január közepén kezdődő kutyakölyök-idomító tanfolyam első napja; a kölykök
négy-hat hónaposak voltak. Egy border collie kölyök már a mancsára hajtotta a fejét, a
többiek is kezdték belátni, hogy elvesztették a csatát.
– Fontos, hogy a kutya megtanuljon úgy együtt lenni másokkal, hogy nem játszik vagy
verekszik velük. Ez jó viselkedési gyakorlat a számára. Megtanul nyugton maradni, mikor
olyan dolgok történnek körülötte, amelyeknek nem ő áll a középpontjában. Úgy sejtem,
otthon maguknál ő az abszolút központ...
– Jól sejti – mondta vigyorogva egy szakállas, izlandi pulóveres férfi. Övé volt a border
collie.
A többi gazda egyetértően mosolygott és bólogatott.
– Épp erről van szó. A kutya épp most éli át, hogy le kell mondania szükségleteinek
közvetlen kielégítéséről.
Ezt nevetve mondta, hogy mindenki megértse, tréfával oldja a mesterkélt pszichologizáló
műszavak használatát, de egyben jelezte azt is, hogy jól ismeri, amiről beszél.
– Tehát ez a tanfolyam arról szól, hogyan tanítsuk meg a kutyát tanulni. Idősebb
kutyának már mást fogunk tanítani. Már persze ha jelentkeznek a következő tanfolyamra.
Jelenleg az a cél, hogy mint kutyatulajdonosok magabiztosak legyenek és tudják, hogyan
lehet elérni ezt. A kölyökkutyájuk a saját világegyetemében él, s azt hiszi, hogy annak ő a
közepe. Az anyjától került magukhoz. Az anyja szigorúan bánt vele, sokan elszörnyednek,
ha látják, hogyan neveli rakoncátlan kölykét a szuka. Az emberek babusgatják, dédelgetik,
simogatják a kiskutyát. Nem azt mondom, hogy üssék-verjék, ahol érik, de ne legyen
lelkifurdalásuk, ha korlátokat szabnak neki. Az egyértelmű tiltás, az áradó dicséret a jó
viselkedés esetén egyfelől, és a mindent elnézés, ráhagyás másfelől. Úgy viszont nem megy,
hogy mikor megszidjuk a kölyköt, a gyerekünk közbekiabál, hogy ne bántsd Fidót, hisz
olyan aranyos, és kicsi még! Gyere hozzám, szegény Fido, a papa gonosz volt veled...
Többen mosolyogtak, nyilván ismerős volt nekik a helyzet.
– Abból a kölyökből, amelyik nem tanulja meg a határok ismeretét, bizonytalan,
megbízhatatlan kutya lesz. Az viszont, amelyiket vernek, kiközösítve érzi magát a falkából,
vagyis a családból. Egyformán rossz mind a kettő. Dicsérni, dicsérni és dicsérni a helyes
viselkedést, ez a kulcsszó. De meg kell tanulniuk kommunikálni is a kutyával, hogy
megértse, maguktól kapja az információt.
– És erre honnan a csudából leszünk képesek? – kérdezte egy nő, egy óriás snaucer-
kölyök gazdája.
Torunn tudta, hogy az állat kan, és azt is, hogy a család még sohasem tartott kutyát.
Kíváncsi lett volna, mi járhatott a tenyésztő fejében, amikor ezt a legádázabb kutyafajták
egyikéhez tartozó kant eladta egy gazdaként debütáló családnak. Külön ügyelnie kell erre a
párra, máskülönben el kell altatni az állatot, mihelyt vészesen megemelkedik a
tesztoszteronszintje.
– Először is meg kell tanítani a kutyát arra, hogy az arcukra, a szemükre és a szavukra
figyeljen. A kutyakölykök a kezet figyelik. Ez fajtánként egy kissé változó. Ennél a border
collie-nál ugye már észrevette, hogy egyenesen a szemébe mered, amikor a maga terveit
szeretné kifürkészni?
Az izlandi pulóveres férfi bólintott. Kihívónak tűnt. Pedig jegygyűrűt hordott.
– A border collie olyan, mint egy üres merevlemez, csak a programozásra vár – mondta
Torunn. – Csalódott lesz és dühös, aggasztó tünetei támadnak, ha nem tanulhat. Meg fogja
látni, milyen könnyű kapcsolatot teremteni vele és megtanítani bármire. De ne felejtsen el
törődni a lelkével is! Különben belebolondul, mármint az állat. Az óriás snaucernek
ellenben muszáj megtanulnia tanulni, muszáj tudnia, ki parancsol. Átengedi nekem egy
kicsit? Hogy hívják?
– Nérónak – mondta a nő.
Torunn a többi kölyök elé vezette a fekete óriás snaucert. Az cibálta a pórázt, vissza akart
menni a gazdájához, de hamar letett erről, és a padlót meg a közeli széket kezdte szimatolni.
– Néró? – mondta Torunn.
A kutyakölyök nem reagált, szaglászott tovább. Torunn valami finomságot húzott elő a
zsebéből, és Néró orra elé dugta. Az rögtön érdeklődni kezdett, de nem kapta meg az
ennivalót, mert Torunn lassan az arca magasságába emelte, s így elérte, hogy tekintete
találkozzon az állatéval. Ekkor lelkesen megdicsérte.
– Szeretnéd megenni? – kérdezte. A kölyök leült. Torunn tudta, hogy nem azért, mert
megtanulta, hanem mert ebből a testhelyzetből tudott a legkényelmesebben felfelé nézni.
Megint megdicsérte. Azt a karját, melyben a falatot tartotta, lassan a háta mögé dugta. A
kölyök követte a szemével, amíg teljesen el nem tűnt a finomság, akkor megrántotta a
pórázt és utána akart indulni. Torunn azonban erősen fogta.
– Néró?
A kutya ránézett, Torunn újra sokáig dicsérgette. Aztán odaadta neki a falatot, s egy
újabbat vett elő a zsebéből. Végül Néró megértette, mit akarnak tőle. Ha az idomár szemét
nézi, megkapja a falatot, ha a kezét, akkor nem. Torunn visszaszolgáltatta Nérót a
gazdájának, s a kutyakölyök annyira örült a viszontlátásnak, mintha egyenesen Grönlandról
futott volna idáig e cél érdekében.
– Ezt naponta kell gyakorolni – mondta Torunn. – Ha egymás szemébe nézünk a
kutyával, figyelni fog arra, amit mondunk. Kérdés?
– Ez tényleg ennyire egyszerű? Cox mindent meg fog tanulni attól, hogy a szemembe
néz? – kérdezte egy vöröshajú nő, akinek a lábánál egy airedale terrier aludt lustán.
Torunn elmosolyodott. – Ilyen egyszerű és ilyen nehéz. Majd rájön, hogy nem kevés
időbe telik. Mindent sokszor kell ismételni. És ha egy ideig ellazsálják a gyakorlást, a kutya
megint a kezet fogja figyelni. Minden további tanulás alapja, hogy három dolgot tudjon a
kutya. Az első az imént mutatott gyakorlat. Második az ételgyakorlat, harmadik a
játékgyakorlat, ezekre mindjárt sort kerítünk. Ha biztonsággal mozognak bennük, azt
mondhatom, százszor egyszerűbb lesz a további idomítás. De minden családtagnak aktívnak
kell lennie! Most rakják le a jó kutyatartás alapjait a kutya egész életére. Persze el lehet
kezdeni az „ül”-t, az „idé”-t meg hasonlókat is, csak ne vigyék túlzásba, mert a kutya
teljesítménykényszernek érzi, és ideges lesz tőle.
– Ha ez tényleg ilyen egyszerű – mondta egy fiatalember a lába mellett nyámmogó
németjuhász-kölyök mellől –, akkor miért vannak egyáltalán olyan kutyák, akikkel folyton
baj van?
– Talán mert nem jártak tanfolyamra, ugye? – kacsintott Torunnra az izlandi pulóveres.
– Úgy bizony – mosolygott vissza a lány. – És most akkor lássuk az ételgyakorlatot és a
játékgyakorlatot. Mindegyiket egész héten kell folytatni a következő találkozásunkig. Addig
nyilván sok tapasztalatot szereznek, legközelebb ezeket fogjuk megbeszélni. És ha
valamelyik családtagjuk el akar jönni, hívják el nyugodtan. Az ételgyakorlatot roppant
egyszerű elmagyarázni, de végrehajtani nagyon fárasztó. Arról van szó, hogy amikor maga
leteszi az evőtálat az ízletes és csábító étellel a padlóra, a kutyának nem szabad rárontania.
Ülhet, állhat, de nem mehet oda a tálkához, amíg azt nem mondják neki, hogy tessék.
Eleinte fizikai erővel kell visszatartani, míg el nem hangzanak a mágikus szavak. Az első
nap várjon tíz másodpercet, másnap harmincat, váltogassa az idő hosszát. A kutya meg
fogja érteni, hogy maga a főnök. Ehhez sem üvöltözésre, sem verésre vagy effélére nincs
szükség.
– Jesszusom – mondta az izlandi pulóveres –, ez iszonyúan logikus.
Torunn elmosolyodott. Valóban vonzó férfi. Csak az a gyűrű...
– Igen, iszonyúan logikus. Amikor a gyakorlat már jól megy, adjon enni egy másik
családtag. Ha a kutya tojik arra, hogy az ötéves gyerek vissza akarja tartani, és ráront az
ételre, akkor maguknak mint felnőttnek kell közbeavatkozniuk és segíteniük. Az ötévesre is
hallgatnia kell a kutyának – mondta Torunn, Néró gazdájára pillantva.
– A játékgyakorlat éppilyen egyszerű és éppilyen fontos. Feküdjön a padlóra, és játsszon
a kölyökkel. Játsszon szellemesen! Hagyja, hogy a kutya harapdálja, és ha elviseli, hogy tele
lesz a szája kutyaszőrrel, harapja vissza! Aztán pattanjon fel, menjen ki a konyhába és
csináljon kávét magának, egyáltalán nem törődve a kutyával, semmi paskolgatás, még csak
ne is nézzen rá. Eleinte nyüszít, csahol, kaffog, belekap a nadrágjába, de ne is törődjön vele.
Ezáltal is bele fog ivódni az ösztöneibe, hogy ki parancsol a házban.

Még sok kérdés hangzott el, utána minden gazdával külön-külön beszélgetett Torunn,
végül integetett a kertből elhajtó kocsiknak, majd a lépcsőn felment a klinikára. Az esti
ügyelet lassan elmúlt, hattól nyolcig voltak nyitva ilyenkor, de még mindig négyen ültek a
váróban. Ketten ketrecben hozott macskával, egy manószerű lény a ketreceket méregető
kutyával, valamint egy fiatal lány egy szemlátomást tetves vagy fülbajos selyempinccsel,
amely szüntelenül vakarta a fülét.
A pihenőszoba üres volt, mind a három kezelőben folyt a munka. Amikor az egyikből
kijött Sigurd, a három állatorvos egyike, egy bekötözött mellső lábára sántikáló kutyával,
Torunn bement, hogy rendbe hozza a szobát a következő páciens számára. Voltaképp
azokon az estéken, amikor tanfolyamot tartott, nem dolgozott asszisztensként, de mint
társtulajdonos felelősséget érzett a munkahelyéért, és segédkezett, ahol tudott. Gyorsan
fertőtlenítette a kezelőasztalt, eltakarította a véres ideiglenes kötéseket, melyekben
idehozták a kutyákat, a műszereket elvitte fertőtleníteni. Amikor kezében egy bóbiskoló
macskával Anja kijött a másik kezelőből, Torunn ott is ugyanígy kitakarított. Az asztalon
nagy, véres szálkát talált, nyilván a macskából szedték ki, alighanem a szája környékéről.

Elcsigázott volt, dolgozott egész nap, s most zúgott a feje a gondolatoktól, melyeket a
munka eddig segített elűzni. Most újra előrajzottak, s ő félrevonult, hogy megnézze a
mobilját. A pihenőszobába ment, feltett még egy kávét, meggyújtotta az asztali lámpát, tört
a még karácsonykor fél áron vett borsos süteményből, aztán bekapcsolta a mobilt és várt.
Anyja kétszer jelentkezett, az üzenetrögzítőn is, meg SMS-t is írt. Az utóbbi azt közölte,
hogy a férje ne is képzelje, hogy visszamehet hozzá, ha már ilyen szemét módon elment. Az
üzenetrögzítőről sírás és dühöngés közepette az hallatszott, hogy Torunn-nak nem kell
elmennie vigasztalni, mert már megtagadta magától a férjét. Ez a tájnyelvi kifejezés egy
kicsit megnyugtatta Torunnt. Az anyja inkább dühös, mintsem kétségbeesett.

Az anyja és Gunnar Barbadosra utaztak a karácsonyt és az új évet megünnepelni, és ott

Gunnar talált egy másik nőt. Torunn négyéves kora óta, harminchárom éve voltak házasok,
s most az anyja ötvenöt évesen egyszerre csak elhagyott asszony lett. Érdekes, ez az új nő
sem volt valami csitri a maga negyvenkét évével. Gunnar tehát nem illett bele a megszokott
klisékbe, gondolta Torunn, amikor január elsején a hazatérésük után az anyjáék előadták
neki a történetet. Gunnar semmit nem tagadott, tiszta ruhát tett a bőröndjébe és elment.
Persze az, hogy a másik nő nem holmi csitri, nem könnyített az anyja helyzetén, sőt még
komolyabb színezetet adott a dolognak.
Az sem akármi, hogy az embert harminchárom év után elhagyják, de talán még
felháborítóbb tudomásul venni, hogy miközben ő a barbadosi tengerparton élvezte a
hangulatot, a férje a háta mögött megcsalta. Gunnarnak még az idő is kedvezett, mert súlyos
napekcémája miatt nappal sohasem ment a tengerpartra, ezekre az utazásokra egyedül Cissi
kedvéért vállalkozott. Napközbeni magányos kirándulásain, a buszutazásokon meg
múzeumlátogatásokon szerzett élményeiről sokat mesélt, nyilván csupa hazugságot, mondta
Torunn anyja. Gunnar a maga részéről azt állította Torunn-nak, hogy csak öt nappal a
hazautazásuk előtt ismerték meg egymást. Egy kávéházban mondta el ezt, egy kínos
beszélgetésben, amelynek rögtön az elején közölte Torunn, hogy semmiféle közvetítői
szerepet nem hajlandó játszani, de Gunnar, ahogy mondta, csupán tisztázni szerette volna
magát, ne gondoljon rosszat róla, szerelem volt első látásra, amilyet még sohasem érzett,
még Cissi iránt sem, higgye el. Túl öreg ahhoz, hogy elszalassza ezt a lehetőséget.
Ugyanannyi idős vagy, mint Cissi, vetette közbe Torunn, egy ötvenöt éves ember
éppenséggel még nem nevezhető öregnek. Gyereket szeretnék, mondta Gunnar, és Marie is
szeretne.
Marie. Van két felnőtt gyereke, de szeretne még egy kicsit. Torunnra nagy hatást tett
kettejük elszántsága, és megkérdezte, hogyan tudtak ilyen rövid idő alatt ebben
megállapodni. Gunnar azt felelte, még korántsem biztos, hogy így is lesz, de meg kell
kísérelnie, és mivel nem akarta hazugságra építeni a kísérletet, el kellett hagynia Cissit.
Harminchárom év után, felelte Torunn, talán ott fogsz állni egyedül, ha alábbhagy a
szerelem. De megkapta a lehetőséget, Cissit pedig semmiféle anyagi veszteség nem éri, sőt
talán épp kivirágzik, és talál egy másik férfit, aki mellett újra átélheti a szerelmet. Torunn
erre már nem szólt semmit, hiábavalónak találta, Gunnart pedig önzőnek, olyan monomán
egoistának, akit a szerelem tett ilyenné. Saját tapasztalatából tudta, hogy a szerelem egyfajta
elmebaj, amely semmire nincs tekintettel. Megkérdezte, elmondta-e Gunnar Cissinek, hogy
gyereket terveznek ezzel a nővel, de nemleges választ kapott. Akkor ne is beszélj neki erről,
mondta Torunn, teljesen összetörné.
Az anyja termékeny éveiben mindig is elutasította, hogy gyereket szüljön, Torunn úgy
vélte, leginkább abból az időből való emlékei miatt, amikor négy évig egyedül nevelte őt.
Nem volt benne semmi ésszerűség, de így volt.
Január elseje óta nem beszélt Gunnarral, de anyját többször is meglátogatta, és sokat
beszélgetett vele. Túl friss volt még az élmény, tizennégy napos, valószínűleg nem is
lehetett feldolgozni. Szerencsére sok jó barátnője volt, ők mind melléálltak, és együtt
pocskondiázták vele Gunnart. Torunn örült volna, ha anyja még inkább támaszkodik ezekre
a barátnőkre, s nem küld ilyen SMS-eket meg hisztérikus üzeneteket. Most nem érzett elég
erőt magában, hogy felhívja, kávézni akart a kollégáival és szusszanni egy kicsit, mielőtt
hazamegy.
A harmadik SMS ismeretlen számról érkezett. Megnyitotta. Mit szólnál holnap egy
kiruccanáshoz? Maridalenben találkozhatnánk, Skarnál.
Ez csakis Christer lehet, akivel szilvesztereste találkozott. A kutyaszánhajtó. Esetleg, írta
vissza. Szinte azonnal jött a válasz. Meleg ruha. Hatkor. A végén egy smiley.
Mintha elfújták volna a fáradtságát. Sigurd jött be, ledőlt a heverőre.
– Frissen főzött kávé? Pont erre vágytam. De ebből a borsos süteményből rohadtul
elegem van – mondta.
– Holnap kutyaszán-kirándulásra megyek! – közölte Torunn.
 – Jesszusom, te ilyen embereket is ismersz? Azt hittem, csak a kissé elnyűtt és
beidomított ebtartók között forogsz, akik azt akarják, hogy a kutyáik szépen járjanak a
pórázon.
– Szilvesztereste találkoztunk. Egy turistaházban voltam... néhány elnyűtt barátommal...
Ő meg csak úgy átjött az egyik közeli házból, hallotta az ünnepi hangokat.
– Torunn, azért ügyelj magadra – mondta Sigurd komolyan.
Sigurdot kedvelte a leginkább a klinikán, s már ezerszer megbeszélték, miért vonzódik
Torunn a reménytelenül félresiklott férfiakhoz.
– Nem járunk, ha erre gondolsz – mondta a lány. – Csak elhívott kirándulni.
– Az ilyen kutyaszános fickók féleszűek, levakarhatatlanok és teljesen macsók – mondta
Sigurd.
– Honnan tudod? Ha meg féleszű és levakarhatatlan, egyszerűen lelépek.
– Vagy beleszeretsz. Na, add már azt a kávét, ne állj itt buta képpel a kannával a
kezedben.

Hazafelé a kocsiból felhívta Christert, és kifaggatta a parkolási lehetőségekről. Errefelé

jó a térerő, felelte a fiú, a mobilon betájolhatják egymást. Hét kutyával jön, Torunn-nak csak
be kell szállnia a szánba.
Tetszett neki Christer hangja. Ezé a mackós fiúé, aki egyszerre csak megjelent az
ajtóban, karján egy hófehér nőstény eszkimó kutyával. A karján tartotta, mint valami ölebet.
A szukának metszően világoskék szeme volt.
– Kutyaugatást hallottam, gondoltam, átnézek a rendőrséggel – mondta.
– A rendőrséggel? – kiáltotta Torunn kórusban a többiekkel. A kandalló körül ültek
sörösüvegek, sózott húsok és lepények társaságában.
– Vele – mondta a jövevény, és letette a kutyát. – De látom, minden rendben van. Sehol
egy kutya.
– A hátsó udvarba zártuk őket. Kettőt meg ketrecbe tettünk – mondta Aslak, Margrete
fivére, a szilveszterest szervezője.
– Mifélék a kutyák? – kérdezte a fiú, miközben a fehér szuka gondosan körbeszimatolta a
padlót.
– Két boxer, egy vadászkutya, és két keverék – mondta Aslak. – Kérsz egy sört?
– Kösz. Christer vagyok. A kutyát Lunának hívják. Csak huszonkét kiló, de ő a
vezérkutyám, és higgyétek el, nagyon tudja irányítani őket!
– Akkor ugyanazzal foglalkozik, mint Torunn! – vigyorgott Aslak.

Bezárta az ajtót, kibújt a ruháiból és a zuhany alá állt. A gyógyszerek meg a fertőtlenítő
szaga átjárta a bőrét, a haját. Lehunyt szemmel tartotta arcát a vékony sugarakban ömlő víz
felé, s arra gondolt: jó lesz. Jó lesz valami mást csinálni, mint amit szokott, valami egészen
mást, mint amit kellett. Hét kutya vonta szánon ülni a januári sötétben, egy olyan férfi
mögött, aki mindent irányít. Örült. Tudta, hogy este még fel kell hívnia az apját, hogy
megtudja, mit szól az otthoni gondozáshoz, amit Margido elintézett, és melynek ellátója
másnap megy először a tanyára. És fel kell hívnia az anyját is, mert várja.
Egy hónapja még nagyon jól elvoltak mindketten az ő segítsége nélkül is, azután hirtelen
nyakába szakadt a felelősség.
Erlend magára vett felelősségnek nevezte, de mit számít, hogy hívjuk, ha egyszer úgy
érzi, rászakadt. Erlend szerette volna, ha anyjával együtt meglátogatja Koppenhágában, és
úgy tervezte, annyi pezsgővel ajándékozza meg Cissit, hogy lehull a hályog a szeméről, s
észreveszi, hogy a világ tele van szebbnél szebb férfiakkal. Gyakran beszéltek egymással, s
mindig örült, ha meghallotta a hangját, jó volt hallgatni, amint a munkájáról mesélt, soha két
egyforma nap, most épp kitömött állatokat keresett, méghozzá valódi állatokat, nem holmi
utánzatokat, Torunn kételkedett benne, hogy sikerül szereznie, egyebek mellett egy lófej is
kellett neki, egy darabnyi nyakkal. Még mindig emlegette azt a telefont, amikor állítólag
Margido felhívta szilvesztereste éjfélkor, de Torunn nem hitt neki. Erlend szerint Margido
be volt rúgva, öcskösnek nevezte őt, és eldicsekedett, hogy épp randizik. Torunn úgy vélte,
inkább Erlend lehetett berúgva. Legalábbis nem tapasztalt semmi szokatlant Margidónál,
amikor a hamarosan meginduló házi gondozásról beszéltek. A gondozotti saját részt
Margido fogja fizetni, azt mondta, nem nagy összeg.

Alaposan megtörülközött, bekente magát testápolóval, s lassan nyugalom szállta meg.

Gondolta, iszik egy pohár vörösbort és csinál magának egy sajtos szendvicset, úgy, ahogyan
csak ő szereti: a mikroban kásásra főzött sajttal, sonkával a közepén. És azon nyomban azt is
eldöntötte, hogy ma este nem hívja fel sem az apját, sem az anyját. A fenébe is, egy felnőtt
embernek képesnek kell lennie fogadni egy házi gondozót erkölcsi támasz nélkül is, az
anyja pedig bömböljön és keressen segítséget a barátnői vállán. Ma este megengedheti
magának a lógást. Ellóghat a felelősség elől, ágykabátban és vastag zokniban ehet és
vörösbort ihat, nézhet valami agyzsibbasztó műsort a tévében, s lefekhet korán, örülve a
másnap estének. Christerre gondolhat meg fürge, kék szemű vezér kutyájára, és a fiú kezére.

Ezt őrizte meg a leginkább az emlékezetében, ezt a széles, ráncos, erős kezet. Meg a
szagát, amikor búcsúzásnál megölelte, miután órákon át beszéltek a kutyákról, csak
halványan célozva személyes körülményeikre, de ő ebből is megértette, hogy Christer
egyedül él abban a házban, a fiú pedig, hogy Torunn is szabad és független. Jó sokáig kellett
keresgélnie a telefonszámomat, gondolta Torunn, de egyszerre eszébe villant, hogy Christer
megkérdezte, mi a vezetékneve. Tehát már akkor tervezhette, hogy felhívja.
Ő viszont nem tud róla semmit, eltekintve attól, amit Sigurd mondott, hogy az ilyen
fickók féleszűek és levakarhatatlanok.
Egyelőre talán ennyi is elég.
 NEM EZT AKARTA, TISZTA INGET KERESETT, és felvette az elöl már kevésbé
makulátlan kötött kabátja helyett. Aztán leült a konyhában és várt. Egy órára ígérte, hogy
jön. Apja a szobában olvasta elmaradhatatlan háborús könyveinek egyikét, reszkető kézzel
tartva a nagyítót minden fénykép fölé.

Ujjaival dobolt a szürkén erezett respatexen, nyakát nyújtogatva ki-kinézett a nejlon

keresztfüggöny fölött, bár tudta, hogy úgyis idejében meghallja az autó zaját. Fél szívvel
világított a nevetségesen alacsonyan járó nap a tiszta időben, inkább bosszúságot, mint
örömet keltve. A hó elolvadt, de csak hogy rögtön visszafagyjon keménnyé és fényessé.
Nem, valóban nem ezt akarta. Bárcsak lemehetne az ólba és kihúzhatná magát az egész
felfordulásból, de hát valakinek fogadnia kell azt a libát.
Soha nem képzelte volna Margidóról, hogy ennyire mocskos trükköket is hajlandó
bevetni. Hogy képes lesz azt követelni tőle, Tortól, Torunn kedvéért egyezzen bele a
pótháziasszony felfogadásába. Vagyis Torunn miatt viseljék el, hogy egy vadidegen
téblábol itt, ebben a házban. Az isten háta mögött, az Oslóban élő Torunn kedvéért!
– A büdös francba! – szaladt ki a száján, és tenyerével az asztalra csapott.
Apja a szobában hátratolta a székét. – Jön? – kérdezte.
– Nem.
– Ó.
– Úgy hallom, örülsz. Annak, hogy becsaptak?
– Dehogy.
– Mert megmondom neked, itt nem lesz több szórakozás! – mondta Tor. – Most pedig
hallgass! Épp eleget beszéltél!
A szobából egy hang se hallatszott. Tor felállt, az ajtónyíláshoz ment, szemügyre vette a
karosszékbe süppedt alakot, a nagyítót, a kopasz fejtetőről oldalt lecsüngő zsíros, szürke,
töredezett, vékony szálú hajtincseket.
– Először nekem kellett volna szólnod – mondta. – Rosszul esett Margidótól megtudnom,
hogy otthonba akarsz menni.
– Torunn-nak mondtam. Ő...
– Torunn onnan Oslóból nem tudja elintézni, hogy otthonba kerülj, felfoghatnád végre!
Ráadásul nem is vagy beteg! Csak öreg vagy, de az nem ugyanaz.
– Nem mosakodom – suttogta az öreg.
– Nem mosakszol? Ez nem elég ok arra, hogy otthonba menj! De mert annyit nyafogtál,
most a nyakunkba ültetnek egy pótháziasszonyt. Ez az egész a te hibád! Egész jól
meglettünk volna, ha nem jössz a hülyeségeiddel!
Zsebre dugta a kezét, és visszament a konyhába. Teleszívta levegővel a tüdejét, bámulta
az üres madáretető deszkát, visszament az ajtónyíláshoz.
– Nem a te hibád az egész. Csak elkeserít, hogy idegenek fognak idemászkálni. Minden
héten! Beérhették volna havi egy alkalommal is.
Apja egyetértően bólogatott, Tor azonban tudta, hogy minden bólintás hazugság, apja
örült, hogy látogatni fogják, karácsonykor is kivirult, erős italt kapott, beszélhetett a
háborúról, színt kapott az arca, teljesen megváltozott. És nem bírta tartani a száját olyan
dolgokról, melyeknek soha nem lett volna szabad napvilágra kerülniük, olyan igazságokról,
amelyektől megkímélhették volna magukat.
Ekkor gépkocsi zaját hallotta. Kinézett. Ugyanolyan autó, mint amilyet a dán bérelt
Vaernesben, csak fehér, felirattal az ajtaján.
 – Uramatyám – mondta.
– Mi az? – kérdezte az öreg.
– Ez egy iskolás lány. Nem küldhetnek ide ilyet!
Gondozónőnek Tor idősebb, talpraesett asszonyt képzelt. A lány vödröt, kötszert és
fehér, telezsúfolt szatyrokat rámolt ki a kocsi hátsó részéből. Rövidre vágott, sötét haj,
kantáros nadrág, piros bőrdzseki. Tor végig követte a szemével, ahogy csomagokkal a
kezében közeledik az előtető felé, s már majdnem odaért, mire ő kinyitotta a külső ajtót.
– Hahó, megjöttem! Hoztam mindenfélét, mivel most vagyok itt először, de itt hagyom,
hátha kell később. Ha szükség van a jelenlétemre, gondolom, nem használják fel, ameddig
nem vagyok itt.
Hangosan, felszabadultan kacagott, fél fülét kicsiny ezüstgyűrűsor szegélyezte,
elviharzott Tor mellett, egyenesen be a konyhába, mintha örök időkre vonulna be a házba.
Rakományát a földre tette, aztán kezet nyújtott.
– Camilla Eriksen.
– Tor Neshov.
– Nem ketten vannak?
– Ő a szobában.
A lány benavigált, és kezet nyújtott a felállni készülő öregnek.
– Maradjon csak ülve! Camilla Eriksennek hívnak, s amikor itt vagyok, az az egyetlen
dolga, hogy felemelje a lábát, míg porszívózok a széke alatt!
– Tormod Neshov – mondta mosolyogva az apa. Műfogsora szerencsére a helyén volt.
– Tor és Tormod. Vicces. Persze vidéken az a szokás, hogy a szülők saját nevüket adják
a gyerekeiknek. Azok a növények elpusztultak.
Az ablakpárkányra mutatott.
– Maradhatnak – mondta Tor.
– Így? Nem egyszerűbb újakat venni? Ezeket meg kidobjuk.
– Maradhatnak.
– Ja, úgy. Apropó porszívó. Megnézhetném, hogy a maguké működik-e, mert ha nem,
legközelebb azt is hoznom kell.
– Lent van a bejáratnál – mondta Tor. – A lépcső alatt.
Lerohant a bejárathoz.
– Megnézem, szív-e – kiabált vissza. – Hol a konnektor?
– Ott a ruhák mögött.
– Phű, ezek aztán szaglanak!
– Nem kér kávét? – kérdezte Tor, hátha attól lecsillapodik.
– Persze, állatot is tartanak. Elfelejtettem. De, köszönöm, kérek. Szabad itt dohányozni?
Mielőtt Tor válaszolhatott volna, már be is kapcsolta a porszívót. A hang felerősödött,
aztán lehalkult, mintha a szívófejre szorította volna a kezét, s lám, így is tett.
– Szuper! – kiáltotta.
Tornak nagy kő esett le a szívéről, mintha csak ő jutott volna túl valami vizsgán. Az
Electrolux tizennyolc éves volt. Forró vizet öntött egy fazékba, hogy hamarabb felforrjon, és
a padló kidudorodására meredt. A lány máris ott termett megint, Tort nyargalászó
hermelinre emlékeztette.
– Maga nagyon fiatal – mondta.
– Kiegészítem a tanulmányi kölcsönt – mondta a lány. – Anyám meghalt tizenhárom
éves koromban, volt egy csomó kistestvérem, meg kellett tanulnom mosni, az könnyű
munka. De van olyasmi is, amit nem vállalok. Azt mondta, hogy szabad dohányozni?
Tor elé tolt egy csészealjat, a lány úgy gyújtott rá, mintha másodperceken múlna, hogy
végez-e vele a nikotinhiány, erőteljesen belélegezte a füstöt, majd nyakát megbillentve,
élveteg pillantással kifújta a mennyezet felé.
 – Szóval van, amit nem vállalok.
– Úgy? – mondta Tor.
– Nem vásárolok be, nem akarom, hogy bármi közöm legyen a pénzhez. Nem mintha
félnék a pénztől, sőt!
Már megint az a hisztérikus nevetés.
– De vannak olyan alkalmak – folytatta –, az öregeknél... Nem, nem úgy értem... De
gyakran olyan sok készpénzt tartanak otthon, váltogatják a rejtekhelyet és azonnal el is
felejtik, és egyszer csak azt hallja a házi gondozónő, hogy lopott. Ezért helyesebb, ha semmi
közöm nincs a pénzhez. Nálam ez alapelv, vagyis nem személy szerint vonatkozik magukra.
Tor komoly képpel bólintott, s az éjjeliszekrénye fiókjába rejtett húsz darab
ezerkoronásra gondolt. Egyébként már csak tizenöt volt belőle a mesterséges
megtermékenyítés, a miskárolás, az összevarrás és néhány befizetési felszólítás rendezése
után.
– Mosok – közölte váratlan komolysággal, mintegy kiemelve a szó jelentését. A fazékban
zubogni kezdett a víz, talán hamarosan felforr.
– Aha.
– Házat. Nem embereket.
Újra nevetett, és hozzátette: – Ahhoz ápolónőt kell fogadniuk.
Némán biccentett a szoba felé.
– Rendben – mondta Tor. – Elboldogulunk.
Ha apja most megmukkan ott bent, kivágja az ablakon a fagyott hóbuckára. De csak
hosszas, körülményes köhécselést hallott.
Végre felforrt a víz. Tor ráöntötte az őrölt kávéra, egy villával megkavarta, aztán az
edényből jéghideg vizet fröcskölt a tetejére.
– Megnézem, van-e még itthon aprósütemény – mondta. – Úgy emlékszem, még...
– Én nem kérek, fogyózom.
Bizony, jókora súlyfeleslege lehetett. Nem nyomott többet negyvenöt kilónál, ezt Tor
teljes biztonsággal meg tudta állapítani, hozzászokott a vágósúly becsléséhez.
– Legalább egy kockacukrot.
– Megbolondult?

Bevitt apjának egy csésze kávét két szem kockacukorral, s örült, hogy az öreg,
szokásához híven, nem mozdult ki a szobából. De hallani mindent hallott. Camilla Eriksen
szerette volna tudni, milyen állatot tartanak, nem találja-e szörnyűnek, hogy a
sertéstenyésztők ki akarják irtani a farkasokat, és hogy véleménye szerint érez-e fájdalmat a
tőkehal.
– A tőkehal?
– Igen, igen, az a nagy hal!
– Sejtelmem sincs – felelte Tor, s tüntetőleg mustrálta a faliórát.
– Itt az ideje munkához látnom! – mondta Camilla, s széles mosollyal megcsapkodta a
nadrágját. Tor annyira megkönnyebbült, hogy megkérdezte tőle: – És mit tanul?
– Jogot, első évfolyamon. Hány literes a melegvíztartály?
Ilyentájt semmi dolga nem volt az ólban, mégis lement, amikor a lány dolgozni kezdett.
De nem sikerült elég gyorsan becsuknia az ajtót maga mögött.
A disznók bóbiskoltak. Nekifogott kitakarítani a malacok rekeszeit, azok közönyösen
méregették, és folytatták az alvást, ösztönösen érezték, hogy még nem jött el az evés ideje.
Az egyik takarmányos zsákról letépett egy papírdarabot, megnedvesítette, aztán letörölte
vele a pókhálót a mosókonyha kémlelőnyílásáról, így ellátott egészen az előtetőig. A
konyhai rongyszőnyeget félredobták a ház melletti kis dombra, ideje volt, a konyhát
karácsonykor mosták fel utoljára. Tornak egyszerre eszébe jutott, hogy Camilla nem mondta
meg, hol kezdi a takarítást. Kiment, és átsietett az udvaron.
– Hé – szólt oda a szobából a csomózott szőnyegekkel épp kilépő lánynak.
– Camilla – mondta az.
Levetette a piros bőrdzsekijét, ruhája fölé trikót húzott, rajta férfifejjel és a piros betűkkel
írt Robbie felirattal.
– A fenti hálószobákat nem kell kitakarítani, csak a fürdőszobát.
– Okay. No problem. Csak ott takarítok, ahol azt akarják, hogy tisztaság legyen.
– Csak ennyit akartam mondani.
Tor sebes léptekkel megint átvágott az udvaron, s bezárkózott az ólba. Fel akarta kelteni
Sirit, nehogy megsértődjön, hogy nem hozott neki semmi finomságot a zsebében.

Ebéd közben beállított Margido. Amikor a fehér Citroen kombi befordult az udvarra, Tor
és az apja épp sült virslit evett biokenyérrel a konyhaasztalnál. A virsli szavatossága három
napja lejárt, de nem volt büdös, mikor Tor berakta a serpenyőbe. Hideg vizet ittak hozzá, s
mindkettejük tányérja szélén volt egy kis kanál ketchup. Jóízűen ettek. A konyhának
zöldszappan- és szalmiákszaga volt.
– Margido – mondta az öreg.
– Nem vagyok vak.
Rettenetes, gondolta Tor, már csak Torunn telefonja hiányzik, hogy megkérdezze,
túléltük-e, hogy valaki idejött és kitakarította a házat.

Margido belépett.
– Csak kettőnknek csináltam ebédet – mondta Tor. – Nem maradt semmi.
– Ettem a munkahelyemen – mondta Margido. – Hogy ment?
– Tisztaság van – mondta Tor. Az apa nem mondott semmit, kis kockákra vágta és aztán
szájába dugta a kenyeret. A rádió dél-trøndelagi helyi műsora a Namsosi Hájas Autóbontók
együttes zenéjét sugározta. Margido elhúzott egy széket az asztaltól, a konyha közepére
vitte és leült. Fáradtnak látszik, gondolta Tor, fáradtnak és szürkének, ezt teszi, ha az ember
folyton hullákkal dolgozik. De eszébe jutott a mama, a temetés, és elszégyellte magát.
– Adj még tüzet a kanna alá – mondta. – Nagyon lassan melegszik. Egy kis víz is kéne
még bele.
Margido engedelmeskedett. Azért ez is milyen furcsa, idejön és megcsinálja, amit kérnek
tőle.
– Nemsokára indulnom kell az ólba – mondta Tor.
– Tudom – mondta Margido. – Csak erre jártam, és kíváncsi voltam, hogy ment.
Erre már válaszolt, mi többet mondhatna még. Semmit.
– Torunn mondott valamit? Szoktál beszélni vele? – kérdezte Margido a tűzhely előtt,
még mindig háttal nekik. Mit csinál ott? A kannát bámulja?
– Hogy mondott-e? Miről? Itt mindig csak nyafogást hallok az otthonról meg a házi
gondozásról meg a jó ég tudja miről.
Az apa a torkát köszörülte. – Köszönöm az ebédet.
– Egészségedre! – mondta Tor.
– Akkor most bemegyek tévézni egy kicsit.
– Nyugodtan – mondta Tor. – Margido majd főz neked kávét.
Az apa bebotorkált a szobába, nagy keservesen sikerült bekapcsolnia a tévét, újabb
piszmogással le tudott venni valamennyit a teljes hangerőből. Régi volt a készülék,
távkapcsoló nélkül.
– Nem, semmi – mondta Margido.
– Hogy érted, hogy mondott-e valamit Torunn? – kérdezte Tor.
 – Hogy beszélt-e Erlenddel.
– Egy árva kukkot se értek – mondta Tor.
Margido őfelé fordult, de kezét nem vette le háta mögött a tűzhely karimájáról. Ez a
kifacsart, sajátos testtartás olyan hatást keltett, mintha Margido valami ugrásra készülne, az
arcából pedig átszellemültség sugárzott. Tor nem talált más szót, amikor később este az
ágyában felidézte a jelenetet.
– Én... – szólalt meg Margido.
– Igen?
– Én egy ideig szem elől tévesztettem Krisztust. Erről senki nem tudott. De most újra itt
van Ő.
– És erről számoltál be Erlendnek? Mindenki közül épp neki?
– Nem! Csak...
– Az ólba kell mennem. Mondd el, amit el akarsz mondani.
– Eltévelyedtem.
– Hogyhogy? – kérdezte Tor. Margido sohasem tévelyedett el, ugyan mikor nyílt volna
rá alkalma?
Margido visszafordult a kávéskanna felé. – Eltévelyedtem – suttogta. – Engedtem, hogy
a sátán vezessen. Hagytam magam kísértésbe vinni.
– És ez mikor történt? És mit csináltál?
– Csak el akartam mondani. Nem elmesélni. Úgy hiszem, maga az Úr akart próbára
tenni. Nem álltam meg a próbát. Most a bocsánatáért kell esedeznem. Jézusnak vissza kell
fogadnia.
– Szerintem visszafogad. Hát nem a világ összes bűnöséért feszíttette meg magát? Nem
ez a pláne az egészben?
– Tor! Nem szabad így beszélned... nem beszélhetsz úgy, mintha ez valami mindennapi
esemény lenne!
– Fáradt vagyok.
– Úgy hiszed, Tor, nehéz a te sorsod, pedig Krisztus mindig ott van melletted. Melletted
is, mellettem is. Mindnyájunkért imádkozom.
Tor felállt. – Nem tudom, miről beszélsz. Én nem tévelyedtem el, úgyhogy imádkozz
csak magadért. Most pedig mennem kell az ólba. Idd meg egyedül a kávédat. Vagy... az
apáddal.

Most tudták az állatok, mi következik, most rendben volt minden: a sötétség odakint, Tor
fürge mozgása, a sarkig tárt ajtó, a csizmák heves dobogása a ragacsos betonpadlón.
– Ne féljetek, mindenkinek jut! – kiáltotta Tor, ahogy szokta. A malacok futásnak
eredtek felé, a kocák szörcsögve szuszogtak, még a szoptató disznók is nekiálltak
kergetőzni, hogy részt vegyenek a mulatságban. Boldog volt mindenki az ólban, csak ő nem.
Micsoda zűrzavar támadt itt! És a rohadt életbe, nem úgy fest, hogy egyhamar egy
kicsivel békésebb idők köszöntenének be a tanyán. Ha Torunn felhívja, amikor visszamegy
az ólból langyos kávét inni és pihenni, megmondja neki, milyen szellemet eresztett ki a
palackból.
 VALÓJÁBAN EGY MACSKÁT IS szeretett volna, de Poulsen, a marketingvezető erre
már megmakacsolta magát. Nem akart síró gyerekeket üzlethelyiségeinek kirakatai előtt.
Ami meg az egereket illeti, csak barna mezei egerek lehetnek, mondta, semmi esetre sem
fehérek. A kitömött kedvenc háziállatoknál tiszteletben kell tartani az etikai határokat.

Erlend két cégbeli asszisztenssel együtt éjjel-nappal dolgozott. Az állóképet kis

gumikerekeken guruló külön padlózatra szerelték. Amikor elkészültek, az egészet csak oda
kellett tolni a csomagolópapírral eltakart kirakatba. Erlend az őrületbe hajszolta a
kitömőmestert azzal, hogy új szemet kért az állatokba. Először megpillantván a disznókat,
kecskéket meg a lófejet, régi Ivo Caprino-filmek emléke jutott eszébe.
Az állókép zseniális volt, hű, háromdimenziós változata annak az előző századfordulón
készült fényképnek, melyet soknapos üldögélés után talált A fekete gyémánthoz címzett
irodalmi kávéházban, ahová egy jobb sorsra érdemes könyvtáros hordta neki a régi
könyveket. Ezeket lapozgatta abban a nem hamvadó reményben, hogy meglesz az igazi. És
egyszerre ott volt. A gerendák, a padló, a deszkaajtókon átszűrődő fény, a szalmakupacok, a
szerszámok, a kidugott lófej. A többi állatot ő találta ki. A sötét frufruja alól talányosan
szemlélődő, megkötött kecskét, az anyajuhot két báránnyal. Meg az egereket. Az öt mezei
egeret úgy helyezte el, mintha eszeveszett játékba bonyolódtak volna egymással a
szalmakupac mögött a sarokban, ahova a Benetton-gyerekek nem láttak be. Persze a
gyerekek babák voltak és nem kitömött gyerekek, a United Colors of Benetton próbabábui.
Nem csupán merev pózban mutatták be a gyerekruhákat, az egyiknek tejeskanna volt a
kezében, a másiknak ásó, a harmadik egy kecskét paskolgatott, a következő a ló felé
nyújtotta a kezét. Egy kislány a padlón ült, szájában szalmaszál, amelyet pillanatragasztóval
rögzítettek hozzá.
A szalmakupac másik oldalán az egerekre leselkedő macska lett volna a pont az i-n. De
kétségtelenül a lófej sikerült a legjobban, a kitömőmester végül olyanra formálta, mintha
jóságosan nyerítene a gyerekekre! Poulsen szinte a mennybe szállt örömében, amikor
láthatóvá kezdett válni ez a kép. Ekkor az asszisztensek Erlend pontos utasításai szerint
megácsolták a falakat és a padlót. Bontásból szerezték hozzá az anyagot, a régi fa tele volt
eredeti vágásokkal, csapásokkal, hajdani szúrágta lyukakkal. Berakták a szalmakupacokat,
szalmát szórtak a padlóra, régi lószerszámot akasztottak a falakra. A világosítást Erlend
maga végezte, pokoli nehéz volt összehangolni a hézagos deszkaajtón átszűrődő
napsugarakat a teljes kép ragyogásával.
– A ruháknak kell a középpontban lenniük – mondta Poulsen.
– Tévedsz, jóember – mondta Erlend. – A nosztalgikus boldogság átfogó élményének
kell központban lennie.
– Azért nem muszáj tisztára Laura Ashleyvé válnod – mondta Poulsen.
– Ne aggódj. Mindenkinek fel fogja kelteni a figyelmét ez a kirakat, s így a ruhák is.
– Csak ránk ne szálljon az Állatvédelmi Hivatal.
– Minden engedély rendben van, nem tudnak akadékoskodni. Az állatokat megvettük,
kifizettük, kíméletes, kegyes haláluk volt. A gazdájuk tudta, mire fogjuk használni őket. Hát
még ha egy macskát is szerezhettünk volna...
– In your dreams – mondta Poulsen.
– Macskára nehéz szert tenni – mondta Erlend.
– Csak nehogy ráismerjen valaki a lóra. Honnan van?
 – Dél-jütlandi hátasló. Egy versenyen eltörte a lábát. Négy tulajdonosa volt, és szépen
fizettünk érte. Ha valamelyikük sírógörcsöt kap itt a kirakat előtt, csak azért lehet, mert egy
fejőstehenet vesztegettek el a lovukban. A szó szoros értelmében.

Délelőtt leszedték a csomagolópapírt, újra megpucolták a kirakatüveget, majd a

legnagyobb megelégedésükre Erlend irányításával izgatottan helyére tolták az élőképet.
– Vigyázzatok a vezetékeknél! Ne olyan gyorsan, felborul a kecske!
És végre megnézhette munkáját az utcáról. Örömkönnyek szöktek a szemébe. Tökéletes.
Valóban mestermű.
– Kapcsoljátok be! – mondta az egyik asszisztensnek. – Képeket!
Minden új kirakatot gondosan le kellett fényképezni az iroda büszkeségalbuma számára.
– Gratulálok! – mondta Poulsen, s megveregette Erlend vállát.
– Én tartozom gratulációval – mondta Erlend. – A hihetetlenül kiváló új kirakathoz. Egy
héten belül küldöm a számlát.
– Remélem, belül lesz a költségkereteken.
– Meglátjuk. Ha túl nagy, jövök és elviszem... mondjuk a lovat.
– Ne! Megőrültél! Elég ránéznem, máris lovagolhatnékom támad. Pedig még csak
lovagolni sem tudok. Majd megegyezünk a végösszegben.
– Más. Ha valamelyik Benetton-üzlet fel akarná használni az ötletet, a copyright a mienk.
A másolásért fizetni kell.
– Sokat?
– Majd megegyezünk a végösszegben – mondta Erlend.

Minthogy jutalékalapon dolgozott, csillapíthatatlan vágy támadt benne az ünneplésre. Az

azonnali ünneplésre. Poulsennel és az asszisztensekkel elmentek a legközelebbi
pinceétterembe. A két asszisztens egy szerelmespár volt Fyn szigetéről, villámgyors
felfogásúak mindketten, pontosak és fáradhatatlanok a munkában.
Reggelit rendelt valamennyiüknek. Biksemadot, tükörtojással, céklával és rozskenyérrel,
s hozzá sört meg Gammel Aalborg köménypálinkát.
– Egyetlenegy kisgyerekes, stresszes koppenhágai szülő sem mehet el a kirakat mellett
úgy, hogy ne betegedne bele a lelkifurdalásba, amiért gyerekeit megfosztja a vidék
nyugalmától és harmóniájától – mondta Erlend, s ünnepélyesen felemelte söröspoharát. – Ez
csak pszichológia. Kínálj lehetőséget nekik a lehetetlen elérésére, örömmel nyúlnak érte.
– Álom ez a kirakat – mondta Poulsen.
– Épp ez az. Egy megvásárolható álom – mondta Erlend. – Egészségünkre!
Ittak, aztán letörölték a habot az ajkukról.
– Zseniális vagy – mondta Poulsen.
– Így igaz – mondta Agnete, a szerelmespár női tagja.
– Elképesztően sokat tanulunk tőled – mondta Oscar, a férfi.
– Na, na – mondta Erlend. – Meg kell mondanom, hogy nélkületek sohasem jött volna
létre a kirakat. Úgy dolgoztatok, mint a megszállottak. Holnap egy-egy láda kiváló vörösbor
vár benneteket az irodában. És kaptok két szabadnapot.
– Ez komoly? – mondta Oscar, akinek huszonöt éves létére már ritkult a haja. Jól tenné,
ha mindenhol borotválná magát, gondolta Erlend, csinosabb lenne.
– Persze hogy komoly! A jó teljesítmény elnyeri jutalmát. Töltsétek ágyban a két napot.
A ládákat vigyétek magatokkal. Ez az én szerény javaslatom. Egészségünkre még egyszer!
Valósággal mámoros hangulatában szívesen mesélt volna nekik új kirakatterveiről, de
nem mert. Poulsen továbbkotyogná, és akkor ripsz-ropsz ellopnák és megvalósítanák mások
az ötleteket. Továbbra is élőképben, nem pedig termékekben akart gondolkodni. Olyan
élménnyel szolgálni, amely sok-sok asszociációt kelt a bámészkodókban.
 Nem sokkal karácsony előtt egy ötvös kirakatát díszítette, s az ékszereket elég
tetszetősen elrendezte, de a kirakat alsó sarkába miniatűr állóképet rögtönzött egy letépett
díszpapírba tekert üres ékszerdobozból, két félig tele pezsgőspohárból és egy odahajított női
bugyiból. Utalás a nő hálájára a drága ajándékért. Pimasz, de a megrendelőnek tetszett.
Hamarosan új kirakatrendezést kér, és ha sikerül rávennie, hogy elfogadja, amit a fejében
forgat... akkor előbb-utóbb bekerülnek a legnagyobb koppenhágai lapokba. Krumme is
megmutatná a szerkesztőségben, ha nem élnének együtt.
Tehát a terv: két férfi, persze kirakati bábuk, egymással szemben ülnek a
konyhaasztalnál, fehér trikóban és munkaruhában, napszemüvegük a homlokukra tolva. Egy
kissé durvára kell venni őket, gondolta. Fülbevaló, festett tetkó, ócska sportcipő. Az
asztalon whiskysüveg, poharak, teli hamutartó, egyikük kezében cigaretta. A nézőnek az
jusson az eszébe, hogy ez a jelenet zsákmányukon osztozkodó tolvajokat ábrázol. Mögöttük
a falon lyukacsos roletta, az asztal és a padlóra dobott zsák szája tele ékszerrel és karórával.
A humor kedvéért a sarokban széthányt rabruhák heverhetnének, amilyeneket az amerikai
filmekben hordtak, fekete-fehér csíkosak. Alighanem neki kell majd beszereznie festéket, és
fekete csíkokat festeni a fehér alsóruhára. Esetleg vasgolyó, szétfűrészelt lánccal? Frissen
szökött foglyok! Tökéletesen meg kell oldani a világítást, homályos árnyékolt fény a
férfiakra, pontosan irányított spotlámpa az ékszerekre és az órákra. Hű, ha sikerül
megnyernie a tulajdonost! Körmönfontan kriminális, igazi szenzáció! De most még nem
szabad beszélnie erről, inkább a legújabb New York-i vitákra terelte a szót. Agnete és Oscar
ismerte a témát, Poulsen viszont nem.
– Erkölcsvédő csoportok bojkottálták a boltot, mert túl merésznek ítélték a kirakatot –
mondta Erlend. – Képzeld, majdnem teljesen pucér próbabábuk voltak benne, méghozzá
Henri Bendelnél.
– Bojkottálták? Azzal pénzt veszítenek – mondta Poulsen.
– A forgalom nőtt – mondta Agnete. – A bojkott szuper píár!
– New Yorkban most mindenhol tágítják a határokat, még a H&M is szexjátékokat mutat
be alsónemű-kirakataiban. A vevők sóhajtozásától csupa pára az üveg... Az átlagemberek
csak erről beszélnek, hangoztatják a véleményüket, nem úgy, mint itt, Koppenhágában.
– Az amerikaiak puritánok, mi meg nem – mondta Poulsen, s felhajtotta a sörét. Erlend
jelezte a pincérnek, hogy hozzon újat.
– Igaz, itt még a szemöldökét se vonná össze senki – mondta Erlend. – A szexshopok az
USA-ban is merészek, de hogy a nagy cégek, a Saks Fifth Avenue, a H&M, a Victoria's
Secret is elmerészkedtek eddig, az valami új. A H&M első erotikus kirakatának tervezője a
„Szex és szinglilét” arculattervezője is volt, megszokta, hogy tágítsa a határokat és legyen
koncepciója.
– És Koppenhágát mi sokkolná? – kérdezte Poulsen.
– Megmondom én neked – mondta Erlend. – Valamelyik elegáns férfidivatházban itt a
Strøgetben két Calvin Klein öltönyös férfi csókolódzik. Esetleg az egyik széttárt lábbal ül
egy széken, a másik, nekünk háttal, az elsőre hajol a szék karfájára támaszkodva, fejét egy
kissé félrebillenti. Látjuk, mit csinál, még ha csak próbabábu is. Derekas francia csókba
bocsátkozik.
– Lenne itt óbégatás – mondta Poulsen.
– Naná – mondta Erlend. – És megugró forgalom az áruházban és Calvin Kleinnél. De
hát ehhez mindenkinek hiányzik a bátorsága.
– Ebben biztos lehetsz. Örülök, hogy én gyerekruhákat árulok – mondta Poulsen.
– Ó, a gyerekek annyi mindent kitalálnak – mondta Erlend. – Például egy pajtában.
Esetleg egy szalmakupacon, miközben doktor bácsisat játszanak. United Colors of
Benettonba öltözve, vagy félig-meddig vetkőzve.
Poulsennek rémületében kikerekedett a szeme.
 – Benned megvolna hozzá a bátorság – mondta.
– Bennem igen, de benned nincs meg – mondta Erlend.

Gyalog ment haza, friss levegővel akarta kiszellőztetni a tüdejét. Ha dolgozott, mindig
túl sokat dohányzott. Heves boldogságot érzett, még nikotinban pácolódó tüdőlebenyeiben
is. Mennyire szereti a munkáját, mennyire szereti az egész életét! El sem tudta képzelni,
hogy bármit is megváltoztasson benne! Vagyis hát, talán a kandallót, a költséges
gázkandallót üvegablakkal. De nemrég olvasott a legújabb mentő ötletről:
hologramkandalló. A tűzvarázs tökéletes illúziója, a lángok közé dughatod a kezed, nem ég
meg, mert a hő a kandalló nyílását körülfogó keretből sugárzik. Nincs ember, aki a
közelében állva érzékelné a különbséget. Se kosz, se hamu, és sokkal érdekfeszítőbb, mint a
gázkandalló. Óvatosan kell felvetnie Krumménak, mert a hologramkandalló annyiba kerül,
hogy epeömlést kap tőle az ember, s még a májából is rámegy egy darabka.
Megnézte elnémított mobilját, három SMS Torunntól, egy Krummétól, ezt olvasta el
elsőként. Krumme később jön haza, de hoz valami ropogtatnivalót. Erlend örült, így
egyenesen hazamehet és beveheti magát az ágyba, éjjel kettőig dolgoztak a kirakaton, és
hajnali hétkor folytatták. A Poulsen meg az asszisztensek társaságában megivott sör és
pálinka úgyszólván megágyazott az alváshoz, már látta maga előtt az ágynemű mintázatát, a
fehér holdsarlókat fekete alapon.
Torunn SMS-eit irigykedéssel vegyes aggodalommal olvasta. A lány fülig belezúgott
abba a pasiba, akit szilveszterkor ismert meg, s két hete megvolt az első randijuk is.
Erlend azért aggódott, mert nem tudta, hogy áll Torunn a férfiakkal, valahogy heves volt
ez az egész, ellenkezett azzal a képpel, melyet a lányról alkotott. Teljesen megnyílt előtte,
SMS-eket küldött, telefonált, hosszú vallomásokat tett ehhez a bizonyos Christerhez, a
vadon fiához fűződő érzelmeiről. Torról már alig beszélt. Az anyjáról, a Røából elűzött
hölgyről sem igen hallott Erlend mostanában. Voltaképp tehát felszabadult örömöt
érezhetett volna Torunn felől. De most... így? Nem, gondterhelt volt. A lány most azt írta,
hogy Christer elment a munkahelyére, hogy megnézze, hol dolgozik, s elképzelhesse a
környezetét, amikor telefonon beszél vele. A második SMS valóban rövid volt: Tökéletes.
Nekem.
Másfelől, ha félretette az aggódást, Erlend halálosan irigykedett. Egy kemény férfi, aki
hét eszkimó kutyával egyetlen vezetőlámpa fényénél elvisz téged a januári sötétben a
parkolóból a csillagos ég alá, a szabad hegyoldalba, rénszarvasbőrt terít a hóra, fahéjas
gombóccal kínál és meleg kakaóval termoszból...
Persze parttalan erotikus tobzódásba torkollott a kirándulás, majd épp az hiányzott volna.
Rénszarvasbőrön. Az nem lehet rossz... Habár, nem szúrós és büdös egy kicsit? Élt benne
egy kép, Krumme és ő egy csomó bőr között, a Nagymedve hunyorog fölöttük, s a távolból
farkasüvöltés hallatszik. Jaj ne, nyögött fel, hála legyen a jacuzzinak és a padlófűtésnek, s
küldött Torunn-nak egy SMS-t: Érezd jól magad, és take care. Ölel-csókol bácsikád, aki az
imént bocsátotta közszemlére legújabb úttörő kirakatát: Benetton rules!; – D
De a szerelemre gyúlás nem hiányzott neki. Néha persze lángra lobbant más férfiak iránt,
de ez csak testi vágy volt, ilyenkor meg kellett keresni a legközelebbi toalettet. Egyedül.
Sok meleg pár használt carte blanche-t a bárokban vagy szaunákban felcsípett alkalmi
partnerekkel lebonyolított futó közösülésekre, amelyeket nem tekintettek hűtlenkedésnek.
Ez nem vonatkozott rá és Krumméra. Senki, egyáltalán soha senki nem érezheti homlokával
Krumme feszülő domborhasának melegét, még kevésbé élvezheti annak gyönyörét, hogy
örömkönnyektől nedves arcával hozzá törleszkedhet. Ennek persze az volt az ára, hogy ő
sem enged senki idegent ótvarkodni a hasán.
 Bezárta a lakás ajtaját, levetkőzött, ruháját a fürdőszoba padlóján hagyta, lezuhanyozott,
s meztelenül bújt az ágyba, még az üzenetrögzítőt se nézte meg. A hálószoba kellemesen
hűvös volt. Krumme egyszerűen hidegnek nevezte, utált nyitott ablak mellett aludni, de
beletörődött Erlend norvég szokásaiba. Ráadásul dupla paplant használtak, alatta önzetlenül
megosztoztak a testmelegen. De most túl fáradt volt ahhoz, hogy hiányozzon neki Krumme
testének langyossága. Vagy a horkolása. Szerette Krumme horkolását, ezt a libagágogásra
emlékeztető, hosszan gurgulázó hangot, mely rezdületlen álomba kísérte.

Arra riadt fel, hogy egy kéz megmarkolja az övét.

– Krumme, itthon vagy, olyan fáradt voltam, csak beestem az ágyba. De jó, hogy
hazajöttél, hoztál valami...
– Erlend.
– Igen?
Felkönyökölt, nem ment könnyen, de Krumme hangjában volt valami aggasztó.
– Engem...
– De hát MI történt, Krumme? – kérdezte Erlend, s meggyújtotta az ágytábla mellett a
kislámpákat.

Krumme borzalmas látványt nyújtott, az állán lévő sebből vér csurgott, a Mátrix-kabát
egyik válla szürke volt a kosztól, a haja csatakos, a szeme könnyes.
– Atyaisten, Krumme, de hát MI történt? Hogyan...
Kiugrott az ágyból, átölelte barátját, Krumme könnyek nélkül zokogni kezdett, Erlend
próbált észre térni.
– LEÜTÖTTEK? Valaki meg...
– Elgázoltak. Majdnem meghaltam – mondta Krumme.
– De... hol? Itt? Most?
– Nem. Két órája, a szerkesztőség előtt. A rendőrség bevitt a bispebjergi baleseti
sebészetre, de ott azt mondták, egészen jól vagyok. A fejem nem sérült meg. Nem kell
összevarrni az államat. Semmi bajom, csak épp...
Erlend a rádió órájára pillantott, több órát aludt. Segített felállni Krumménak, kikísérte a
fürdőszobába, levetkőztette, betuszkolta a zuhany alá, bement ő is, megnyitotta a vizet és
tartotta Krummét. Krumme sírt, motyogott összevissza, s egész testében hevesen reszketett.
Erlend érezte, mennyire szereti őt, a világon mindennél jobban szereti a kövér kis Krummét,
aki a gyerekkorában a tetőn látott Karlsonra emlékeztette.
– Azt hittem, meghalok. Vagyis nem... tudtam, hogy meghalok... Ahogy arcom a sáros,
mocskos utcaköveken feküdt, oldalról láttam az embereket, az autókat. És közeledett felém
egy kocsi, teljes gázzal, láttam, ahogy már majdnem a fejem fölött van a lökhárítója... de
sikerült megállnia. Sivított a fék, a kocsi félrefordulva állt, épp ott... ahol feküdtem. Erlend,
ott feküdtem az utca közepén.
– De most itt vagy, Krumme, kedvesem, a karomban tartalak, itt vagy már.
– Tudtam, hogy meghalok, s arra gondoltam...
– Jól van, jó...
– Arra gondoltam, hogy... mivé lesz az életem? Mi lesz az életemből?
– Itt vagyok neked. És te élsz.
– Azt szeretném, Erlend, ha gyerekünk születne. Gyereket akarok.
– Micsoda?
– Ezen gondolkozom. Régóta.
Erlend kieresztette szorításából Krummét, és lezuhanyozta a haját. Krumme lehunyt
szemmel, leeresztett vállal állt a zubogó vízsugár alatt, esendő, bőrös matéria. Már nem
vérzett az álla, de vállán és felsőkarján kék véraláfutások jelentek meg, miről beszélt az
előbb, gyerek, mi folyik itt, még mindig alszik és lidércnyomás gyötri?
– Gyereket – ismételte Krumme.
– De hát... hogyan, kitől, kivel? – kérdezte Erlend. – És minek? Itt vagyok neked én.
Krumme nem nyitotta ki a szemét, a vízsugár alól mondta: – Sejtelmem sincs, hogyan,
tényleg, sejtelmem sincs. Talán béranyával, ahogy annyi meleg pár csinálja, vagy egy nővel,
aki ugyanúgy, mint mi... Nem tudom! De gyereket szeretnék! Gyereket, a mi gyerekünket.
Szeretlek, már a halálomon voltam, akár halott is lehetnék, szeretném, ha gyerekünk
születne. Az életünk hátralevő részéről van szó, Erlend. Nem hagyhatjuk szétfoszlani.
Értelmesebbé kell tennünk, mint amilyen most. Mutasson túl rajtunk, vezessen tovább, mint
ameddig mi érünk. Tovább. Egy új életbe.
– Én most elzárom a vizet – mondta Erlend. – Aztán szépen megtörülközünk, és
felvesszük a hálóköpenyünket. Begyújtunk a kandallóba, pihenünk egy kicsit. Sokkos
állapotban vagy, Krumme.
– Igen, én is így gondolom. De azért egy kicsit örülök.
Krumme kinyitotta a szemét. Sötét és átható volt a pillantása. Máskor általában kék és
vidám. Erlend megborzongott, pedig a víz meleg volt, mi készül itt, miket kell hallania neki,
aki szereti az életét, szereti a munkáját és Krummét. Semmi nem hiányzik, egyáltalán
semmi! Valamiféle figyelmeztetés volna ez, amiért néhány órája gondolatban eljátszott a
Sorssal, s nem kopogta le az asztalon, hogy boldognak és elégedettnek tartja magát?
– Krumme, te reszketsz, gyere, hadd töröljelek meg, meglátod, minden jóra fordul –
mondta. – Csinálok irish coffeet. Három-három adaggal. Éhgyomorra nincs jobb, majd
meglátod.
 MARGIDO, EGY HÖLGY AKAR beszélni magával – mondta Marstad asszony. –
Beküldhetem?
– Ki az? Mára nem beszéltem meg senkivel semmit, és ezer egyéb dolgom van.
– Tavaly temettük a férjét. Selma Vanvik.
– Vagy úgy. Igen, igen, emlékszem már.
– Akkor beküldhetem? Vagy kérjem meg, hogy várjon itt kint?
– Jöjjön be. Úgy... öt perc múlva.
Marstad asszony feje eltűnt az ajtóból, Margido hallotta távolodó lépteit a lépcsőről.
– Istenem, Uram, légy kegyes hozzám, állj mellém – suttogta, összecsavarta és gondosan
keskeny tartójába helyezte a töltőtollat az íróasztal állványán. Pedig milyen jól elmélázott
azon, hogy a Håg-szék megérte a tekintélyes summát, amit kértek érte. Testreszabottan
állítható háttámla, ülésmagasság és karfa. Itt ücsörögve már-már azt hitte, túljutott a
nehezén, igen, hiú önelégültséggel élvezte egy szék kényelmét. Vajon próbatétel volt ez is,
ilyen kíméletlenül szembesítik a lelkében dúló nyugtalansággal?

Összekulcsolt kézzel ült íróasztala mögött, amikor az asszony belépett és a kelleténél

hangosabban becsukta maga mögött az ajtót. Nem pillantott fel, de az ajtócsapódás robaja
fájón vonult végig az egész testén. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek
országa, imádkozott magában, és én szegény vagyok. De gazdag is, hiszen dúskál a hitben,
ezért voltaképp hálásnak kellene lennie. Az asszony beszélt, ő alig értette, vagy alig figyelt
rá, csak az járt a fejében, hogy hálásnak kellene lennie, Selma Vanvik volt a próba, amit
Isten elébe állított, mert ember volt, még ha Isten eszköze is. Isten eszközei vagyunk
valamennyien, ezért könyörülettel kell egymásra tekintenünk. Margido felemelte tekintetét,
az asszony közvetlenül az íróasztal előtt állt, túlságosan közel, valami zöld izében, a szája
csak járt, csak járt, nem is akart többet látni belőle, csak a száját vagy a szemét. Gyorsan
belenézett a szemébe, de aztán visszatért a szájához, lehetetlen volt belenézni ebbe a fekete,
idegen szempárba, arra kellett figyelnie, mit mond. Az asszony hangosan beszélt, Marstad
vagy Gabrielsen asszony furcsállta volna, ebben az irodában mindenki mindig halkan
beszélt.
– Nem értettem pontosan, mit mond – mondta Margido, és kibámult az ablakon.
Az asszony leroskadt az íróasztal elé a hozzátartozóknak odakészített székek egyikére, és
sírva fakadt.

Margido megkönnyebbült egy kissé. A sírásról mindent tudott. A síró emberek

biztonságosak, kiszámíthatók. Hagyta egy ideig sírni az asszonyt, aztán megszólalt: –
Sajnálom. Bánom, Selma, hogy így történt. Nagyon bánom.
– De hát miért, Margido? Olyan jól megvoltunk. Mindent csak még inkább elrontasz,
amikor így beszélsz... – mondta az asszony kislányos hangon, ami egy kis levegőt teremtett
a férfi körül. Bárcsak valahol másutt lehetne, bárhol, akár egy sír sötét mélyén.
– Nem lett volna szabad idejönnie – mondta. – Ha Marstad vagy Gabrielsen asszony
tudná...
– Miért? Talán te vagy a férjük? Nincs önálló életed?
Nyugodtan felelhetett volna nemmel mindkét kérdésre, de növekvő félelemmel hallotta
az asszony hangjában a gyülemlő új indulatot. Nehezen viselte. Sokkal egyszerűbb lett
volna, ha egy nemrég szörnyű bánat sújtotta nő ül vele szemben.
– Csak azt bánhatod, hogy nem akarsz szóba állni velem! Telefonáltam, még levelet is
írtam, vártam egy teljes hónapig! Mit gondolsz, hogy érzem magam? Először azt hittem,
időre van szükséged. Micsoda egy hülye voltam!
– Psszt, ne kiabáljon, hallom, mit mond.
Ekkor az asszony szerencsére megint sírva fakadt, Margido rá se mert nézni, ahogy
kezébe temeti az arcát, a zöld izé gyapjúkalapnak bizonyult, karimájához erősített fehér
szövetvirággal. Zöld volt a táskája is, melyet az ölébe vett és rákönyökölt.
– Nem viselkedhetsz így egy nővel – suttogta, ujjai közt átszűrve a szavakat. – Lefekszel
vele, azután eltűnsz, ha telefonálok, bizonygatod, hogy halaszthatatlan tennivalók várnak
rád, tudom, hogy hazudsz, elmesélted, hogy mindig kikapcsolod a mobilt, ha valami fontos
dolgod van.
Az az átkozott mobil, nélküle minden egyszerűbb volt. Nehézkesebb, de egyszerűbb.
– Úgy hittem, megtaláltuk egymással a hangot. Tényleg úgy hittem.
– Nem ilyen egyszerű a helyzet. Selma, én mélyen hívő keresztyén vagyok.
– Pfff! Hát a szilveszteresti viselkedésed nem épp ezt igazolta.
– Nem bírom az alkoholt, sohasem iszom. Ezért történt, ami történt.
Újra közelgett a dühkitörés, az asszony felállt, az íróasztalra hajolt, Margido
önkéntelenül hátrahúzódott, a méregdrága szék engedelmesen követte mozdulatait.
– Vagyis a pia az oka. Ezt akarod mondani?
A férfi lehunyta a szemét. Hogy lehet ilyen közönséges valaki. Az asszony megváltozott,
véget ért a derűs tréfálkozás és kacérkodás, egy durva trampli állt előtte, s ez mérhetetlenül
egyszerűbbé tette a dolgát. Felállt és a szeme közé nézett.
– Arra kérem, Selma, hogy most távozzék. Igazán sajnálom, hogy erre kell kérnem.
Maga nagyon... nagyon kiváló teremtés. De hogy kapcsolatot ápoljak magával, az nem fér
össze a hitemmel.
– Mi az, szerzetes lettél? Vagy katolikus pap? He? Egy nyavalyás temetkezési irodában
dolgozol, nem hinném, hogy minden bokorban nők teremnek a számodra! Én kiváló
embernek tartottalak, biztonságot nyújtottál nekem, vonzott a nyugodtságod. Rá kellett
volna ébrednem, hogy ez a nyugalom csupán passzivitás. Gyáva tökfej vagy, Margido
Neshov. Most pedig elmegyek. Többé nem fogsz hallani rólam.

Miután elvégezte a napi feladatait, a papírokat berakta az irattartókba, a fontos

telefonokat lebonyolította és részletesen megtervezte a másnapi temetést az Ilen-
templomban, hazament, pedig még csak fél négyre járt. Munkatársainak azt mondta,
ellenőrzi a raktáron levő koporsókat, maga is érezte, mennyire félszeg magyarázat ez, hiszen
az összes adat megvolt Marstad asszony számítógépén, ezért hozzáfűzte, hogy úgy tudja, az
egyik koporsó sérült, lifeg a fogantyúja, ezért személyesen akarja megvizsgálni a dolgot, így
megelőzheti a visszaküldéssel kapcsolatos hercehurcát.
Voltaképp azt tervezte, hogy egy hétre előre bevásárol, ahogy csütörtökönként szokta, de
amikor beült a kocsiba, rádöbbent, hogy most erre nem volna képes. Ha Marstad
asszonyban és Gabrielsen asszonyban a leghalványabb gyanú ébred, hogy nem rendjén
mennek a dolgok... Micsoda szégyen. Szüksége volt rá, hogy tiszteljék, ki volt szolgáltatva
nekik, mert ők megfellebbezhetetlen erkölcsi tekintélynek tartották.
Hazament, bezárta maga mögött az ajtót, most már a vonalas telefonon is el lehetett érni,
kikapcsolta a mobilt, s lélegzet-visszafojtva várta, hogy elsötétüljön a képernyő. Selmának
megvolt az otthoni száma is, de azt most csak másik csatornán érhette el az asszony. Már ha
egyáltalán hihetett neki, hogy többé nem fogja keresni.
Gyáva, ízlelgette a szót Margido, nahát, hogy gyávának nevezett engem, aki egyenes
derékkal nézett farkasszemet a bűnnel, és félresöpörtem a magánérdekeimet. Pedig inkább
erősnek kellene mondani, és ebben nincs semmi gőg. Az erő természetes következmény,
annak igazolása, hogy Isten és Jézus Krisztus szilárdan meggyökeresedett az elméjében, a
lelkében. Az erő nem belőle sarjadt, a hit közvetlen eredménye volt. De ezt az asszony
sohasem értené meg, a vörösborával meg a családi csomagjával.

Sütött egy tojást egy fél szál vossei kolbásszal, felszeletelt egy paradicsomot, és egy
szelet biokenyérrel a tányérra tette, a hűtőhöz ment, tejet öntött egy pohárba, az egészet
bevitte a szobába és megette az ölében tartott tálcáról, minden belső feszültségtől mentesen,
még a tévét sem kapcsolta be közben. Amikor végzett, a tálcát és a poharat a kávézóasztalra
rakta, és hátradőlt.
Nagy csönd volt. Havazni kezdett. Kinézett a verandán cserépben álló ciprusfára, jól
mutatott a zöld felé törő hó, máskor mindig örömmel töltötte el a látvány, de ma nem. El
akart költözni, egy szaunás lakásba, vagy olyanba, ahol van hely szaunát építtetni, felállt,
előszedte az aznapi újságot, fellapozta a lakáshirdetéseket. Ekkor megszólalt a telefon, a
pulzusa felszökött, zúgni kezdett a füle, s reszketett a keze, amikor felvette.
– Én vagyok – mondta Gabrielsen asszony.
– Tessék.
– Az előbb hívott Randi Lagesen, Randi és Einar Lagesen, akiknek a bölcsőben halt meg
a gyereke, tegnap készítettük elő, és hétfőn lesz a temetése.
Gabrielsen asszonynak megvolt az az elviselhetetlen szokása, hogy mindent apránként,
többszöri nekirugaszkodásra adott elő. Elég lett volna, ha annyit mond: Lagesen, s ő már át
is nézte volna a temetési tájékoztató füzet vonatkozó részét.
– Igen, tudom, kiről beszél.
– Mégis akarnak istentiszteletet a ravatalnál. Délután megérkeztek a férj szülei Oslóból.
Felhívtam a kórházat, a kápolna ma szabad, de holnap foglalt lesz. Utána tudna járni még
ma? Hétkor még szabad volt.
– Jó, persze. Csak értesítse őket. Ráérek.
Takarosan összehajtogatta az újságot, hozott még egy pohár tejet magának. Ez volt a
valóság, a valóság, amely körülvette. És amelyből Selma Vanvik szemlátomást egy mukkot
sem értett.

– Jóságos Atyánk, Istenünk, aki látsz és ismersz bennünket, vigasztalj bennünket.

A gyermek anyja és apja is hívő volt. Ennek örült, mert így könnyebben viselik a gyászt.
Az első gyermekük volt, és az első unoka mindkét nagyszülőpár részéről. Az anya és apa
összekulcsolt kézzel álltak szorosan egymás mellett, mögöttük a nagyszülők, akik
váltakozva hol a hátukat cirógatták, hol a kezüket szorongatták. Előttük nyitott
gyerekkoporsóban feküdt a három hónapos kislány, házilag kötött rózsaszín-fehér ruhában.
Rózsaszín-fehér volt rajta a sapka is, melyet az álla alatt rózsaszínű szalag tartott. A
szemgödre már sötétebbé kezdett válni, de ezt még a hozzátartozók érkezése előtt sikerült
eltakarnia egy kis krémmel. Meggyújtották a fehér gyertyákat és a falon a fáklyát. A kicsiny
koporsófedél egy széken volt a fal mellett.
Mindenki a szavaira figyelt, jó volt kimondani őket, hadd jelentsenek valamit ezeknek az
embereknek, segítsék őket egy kis lépéssel tovább. Túl sokáig hallotta a szavaiban kongó
űrt, most viszont melegség áradt belőlük, és vigasz a szülőknek meg a nagyszülőknek.
– Hallgassuk, hogyan nyitja meg Jézus Isten országát a kisdedeknek.
Felemelte a pillantását, mely találkozott a hozzátartozókéval. Az anya vörösre sírt
szeméből végtelen gyász áradt, és valamiféle fizikai vágyódás, amelyet már gyakran
megfigyelt a gyermeküket vesztett anyákon.
– Kisdedeket vittek hozzá, hogy kezével illesse őket, de a tanítványok ezt meg akarták
gátolni. Amikor Jézus meglátta, megharagudott és azt mondta: „Engedjétek hozzám a
kisdedeket, ne gátoljátok őket! Mert ők Isten országába valók. Bizony, mondom nektek: aki
nem úgy fogadja Isten országát, mint egy kisded, soha nem fog bejutni oda.” És magához
engedte, kezével illette és megáldotta őket... Jézus így szól: „Én vagyok a jó pásztor.
Megismerem az enyéimet, és az enyéim megismernek engem. És örök életet adok nekik;
soha nem kárhoznak el, és senki nem tudja kiragadni őket a kezemből. Atyám, aki ezzel
felruházott, nagyobb mindenkinél, és senki nem tud kiragadni valakit is Atyám kezéből.”
Az anya zokogott, saját anyja átkarolta.
– Ezek az Úr szavai.
Néhány másodpercnyi szünet után folytatta: – Imádkozzunk együtt az Úrhoz.
A hozzátartozók eleresztették egymást, összekulcsolták kezüket, fejüket lehajtották.
Tehát mind hívők, szerencsére a gyermek is meg volt keresztelve, alig tíz napja tartották a
keresztelőt. A kislány a Sara Emilie nevet kapta.
Margido lehunyta szemét, érezte, ahogy nagy ünnepélyesség költözik belé, amiért velük
együtt imádkozhat fennhangon az Úrhoz.
– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te
országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi
kenyerünket add meg nekünk ma, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is
megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeznek. És ne vígy minket a kísértésbe, de
szabadíts meg a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké, ámen.
– Ámen – suttogták a jelenlevők.
Margido a koporsóhoz vitte a fedelet.
– Letakarják az arcát? – kérdezte csendesen.
Az egyik nagyanya szétbontotta az arcocska mellett a fejpárnára tett selyemkendőt, és az
állnál megsimítva a gyermek arcára terítette. Könnytelen zokogás rázta.
– Kislánykám... Még csak meg sem ismerhettelek igazán.
Teljes csend volt, miközben rátette a fedelet a koporsóra, az apa pedig rácsavarozta.
Utána mind a hatan szívből, bensőségesen megszorították a kezét.
– Nagyon szépen beszélt – mondta az egyik nagyapa. – Jó volt megélni, hogy az Úr ilyen
közel hozza a vigaszt. Igen, Ő a vigasztaló. Köszönjük, most már el tudjuk viselni a
temetést.

Meg kellett tisztítania a kocsiját a hótól, lassú mozdulatokkal haladt, s valamiféle

boldogságot érzett. Ne vígy minket a kísértésbe... De hát megtörtént. Megtörtént, és nem
lehet semmissé tenni. Mégis tudta, hogy újra otthon van, visszatért Isten karámjába,
megszabadult, egy lett a végtelenül sok közül, nem volt egyedül.
 TELJESEN KÜLÖNBÖZÖTT AZOKTÓL a férfiaktól, akikkel eddig dolga volt, ezért
próbálta meggyőzni Sigurdot, hogy nem kell idegeskednie. Sigurd azt állította, hogy
aggódik miatta, s ezzel alaposan felbosszantotta, de igyekezett nem mutatni, mert tudta,
hogy ez az aggodalom csak a törődés jele, még ha teljesen gyakorlatiasan is.
– Inkább örülnél egy kicsit a nevemben, hiszen én lebegek!
– Kösz, azt látom, látjuk mindnyájan.
– Akkor azt is láttad, amikor itt járt, hogy nincs szarv a homlokán vagy géppisztoly a
kabátja alatt. Rendes srác, én meg...
– Te meg fülig szerelmes vagy belé. Nagyon jóravaló alaknak látszott, de hát még csak...
– Három hete ismertem! Három hét alatt sok minden kiderül ám! Ráadásul már
szilvesztereste találkoztam vele, így akkor az már öt hét.
– De hát Torunn, így kifordulsz önmagádból! Mint tegnap, amikor az értekezleten újra
meg újra ugyanazt kérdezted. Szegény könyvelő majdnem beleőrült!
– Tényleg? Próbáld egy kis humorral nézni – mondta Torunn. – Minden hónapot
nyereséggel zárunk, ezt nyilván amúgy is szívesen ismételgeti a fickó. Az utóbbi években a
kapcsolataim mind jól kezdődtek, de aztán pokollá váltak, mert irányítani akartam a
partnereimet, és amikor hagyták magukat irányítani, kiveszett belőlem a tisztelet irántuk, ők
meg persze más nők felé fordultak, hogy növeljék az önbizalmukat. Pszichológiailag rövidre
zárt kör! Christer azonban nem hagyja irányítani magát, hidd el, Sigurd.
– Én csak azt szeretném, ha egy kicsit könnyedebben vennéd a dolgot. Jót akarok neked,
Torunn.
Vett egy borsos süteményt, későn jutott eszébe, hogy utálja, elfintorodott.
– Nem dőlt össze a világ – mondta Torunn. – De Sigurd, őszintén szólva csodálatosan
érzem magam, nem kell felügyelned rám. Christer voltaképp egész normális alak, még ha
éjszakánként koromsötétben hét kutyával körbeszánkózza is Mariedalent. De ha ennyire
kikelsz ellenem, kénytelen vagyok az egekbe emelni őt a túlzásaimmal. Hát nem érted?
Maradjunk a tényeknél.
– Nevezetesen?
– Ez a kapcsolat nem olyan, mint a korábbiak voltak. Jót tesz nekem, egészséges. Nem
kell aggódnod.
– Egy kikötésem van. Öntsd bele egy tálkába ezeket a borsos süteményeket és rakd ki a
várószobába a kutyáknak, és vegyél megint Maryland Cookiest.
– Oké, kidobom a borsos süteményt. De sütit vegyél te.

Csak az bosszantotta, hogy Margrete állandóan okvetetlenkedő megjegyzéseket tett

kapcsolatára Christerrel. Hogy elsiette, hogy túl hamar ugrott mély vízbe. De hát hogyan
kerülhette volna el? Neki az együttlét Christerrel olyan volt, mintha hazament volna, bár
mások fülében ez klisének hangzott. Az pedig, hogy egyáltalán találkoztak, olyan volt, akár
egy lottófőnyeremény. Christer nem járt a városban, nem mozgott abban a társaságban,
amelybe Torunn tartozott. Néha megfordult bogstadveieni lakásán Majorstuában, de
többnyire az erdőben lakott a faházában. A faházat nem lehetett egész éves lakóhelyül
használni, ezért volt a lakás a Majorstuában, meg a postáját is oda vitték. És ott volt
bejegyezve a lakónyilvántartásba.
– Még Luna sem járt ott – mondta. – De befektetésnek se rossz, úgy nő az értéke, mint
eső után a gomba. Viszont klausztrofóbiás leszek benne. Fura, hogy emberek azért
tülekednek, hogy egymásra tornyozott dobozokban lakhassanak.
 – Mint én – mondta Torunn. – Bár a lakásomban egyáltalán nem érzékelem, hogy akár
fölöttem, akár alattam lakna valaki.

Persze Christer faházában jobban érezte magát, mint saját lakásában, még szép. Szívesen
lakott volna ő is az erdőben. Ez a kívülről ugyan nagynak, de egyszerűnek látszó faház
belülről minden igényt kielégített. Fűtött palapadló, dorongfából készült fürdőszoba
fatüzelésű kályhával, kirívóan kék ebédlőasztal, hatalmas kandalló, sertésbőr kárpitozású,
ódon, mély karosszékek, a konyhában meghitt rendetlenség és ugyanolyan tűzhely, mint
Neshovban. A szoba falait könyvekkel és régi folyóiratokkal teli polcok borították. Olyan
hangulat uralkodott itt, mint egy igazi erdei kunyhóban, egészen addig, amíg az ember be
nem nyitott a számítógépszobába. Három monitor, nyomtatók, fax, a New York-i, londoni
és tokiói időt mutató órák. Torunn a második négyszemközti találkozásuk alkalmával lépett
be ide, s Christer felé fordulva nekiszegezte a kérdést: – Mondd csak, mivel foglalkozol te
tulajdonképpen?
Ez eddig még nem került szóba köztük, valahogy fel se merült. Kutyákról és megint csak
kutyákról beszélgettek, vagy nem beszéltek egyáltalán, szerelmeskedtek, és az illatok, ízek
és becézgetések segítségével ismerkedtek egymással. Ami a testet illeti, Christer olyan
módon bánt Torunn-nal, amiről kamaszkora óta álmodozott, de már nem hitte, hogy balga,
rózsaszín bakfisálmai valaha is valóra válhatnak.
– Hogy mivel foglalkozom? Pénzt keresek.
– De hogyan?
– Részvényekkel. Részvényalapokkal. Vásárlás és eladás.
– Egyedül? Magadban? Nincs is munkahelyed?
– De van. Itt a házban az erdőben.

Évekig bankban dolgozott alkuszként. Az egy mókuskerék, magyarázta, s Torunn nem

kételkedett benne, hogy így van. Közben mindinkább magával ragadta a kutyahajtás, s a
kettő egyre kevésbé fért meg egymással. Amikor első finnmarkai versenyének harmadik
napján szétbogozta négy jól megtermett kutya összegabalyodott hámszíjait a pályán, úgy
döntött, egész idejét ennek fogja szentelni. Hazatérése után rögtön visszaküldte öltönyeit és
az ingeit a Fretexnek, egyetlen fekete Boss öltönyt tartott meg, gondolván, jó lesz majd egy
esetleges temetésre.
– Minden számítógépen megy. Ott dolgozom, ahol a kedvem tartja. Akár egy
halászkunyhóban a Spitzbergákon, ha úgy hozza az élet.
– De hát nem kerül ez rettentően sokba? Nem kell hozzá tőke meg ilyesmi?
– Persze hogy kell, de azon már túl vagyok. Biztosan ülök a nyeregben. És megosztom a
magas meg az alacsony kockázatú ügyleteket. Őszintén szólva az utóbbi időben több az
előbbi. De azért megy a bolt, nem panaszkodhatom.
Nem akart többet beszélni a munkájáról, becsukta a számítógépszoba ajtaját, megölelte
Torunnt, felemelte, belecsókolt a nyakába, a tarkójába, és azt mondta, be kell gyújtaniuk a
kandallóba, és hogy itt tölti-e Torunn az éjszakát. Persze hogy ott aludt, a faház mögött
vezetett az autóút, a kocsijával fél óra alatt beért a munkahelyére.

Nagyon jól meglett volna így, bármiféle zaklatás nélkül, de persze ez ábrándnak
bizonyult. Az anyja nem hagyta békén. Az apja békén hagyta, de ez még rosszabb volt, mert
így neki kellett felhívnia őt, s nem fordítva. Valami mártíromság lengte be az egészet.
Régebben néha telefonált, csak hogy beszéljen a lányával, de most már nem. Mintha azt
akarta volna bizonyítani, hogy egyedül is boldogul, és a világ minden kincséért sem
telefonált volna, nehogy Torunn azt higgye, rászorul. A munkahelyén egymást érték az
idomító tanfolyamok, és dolgozott persze asszisztensként is. A legszívesebben bezárkózott
volna Christerrel, s mobilját a szemétre hajítva elő se bukkant volna tavaszig.

– És még valami, Sigurd. Semmihez se hasonlítható élmény kutyaszánon hajtani!

Képzeld csak, azt csinálják, amit mondok nekik! Ez olyan... mámorító! Körülöttünk a sötét
erdő, a tisztások, nincs más hang, csak a füttyszó, meg a szántalpak siklása a havon.
– Akkor ezek a kutyák aligha kerülnek hozzánk páciensként – mondta Sigurd. – Az ilyen
fickók maguk gyógyítják a kutyáikat, és ha egy karcolásnál vagy rándulásnál komolyabb a
baj, az örök vadászmezőkön vár rájuk orvos.
– Igen, némileg másféle kutyatartás ez – ismerte el Torunn.
Amennyire meg tudta ítélni, a szánhúzó kutyák haszonállatnak számítottak, bármennyire
közeli kapcsolatban állt is Christer mindegyikükkel. Luna volt a fő kedvenc, az élénk kis
Luna, akinél a csapat összes tagja nagyobb testű volt. És ha valami bonyodalom támadt a
többiek soraiban, Luna csak hátrafordult és rájuk morrantott, amit csak a kutyák értettek, de
csodaszerként hatott rájuk. Egyszer, Torunn is ott volt, összekapott két kan kutya.
– Hoóó – mondta Christer, és megálljt parancsolt. Hagyta verekedni a kanokat, de
előrefutott és kioldotta Luna hámját. A szuka fehér tornádóként perdült a kanok közé,
rámorgott mindkettejükre, hátsó lábára ágaskodott, s foga fehérét kimutatva kaffogott
csapattársai felé. Azok abban a pillanatban lekushadtak, Luna előbb az egyiknek, majd a
másiknak a füle tövébe harapva megrótta őket, közben dühösen csaholt. A kan kutyák
kölyökként nyüszítettek.
– Meg is harapja őket? – kiáltott fel Torunn.
– Inkább jelzi a fenyegetést, azok meg csak azért nyüszítenek, hogy mutassák, megadták
magukat.
Mielőtt Luna végzett volna, a többi kutya is a hóba lapult, s Torunn valósággal látta,
hogy szárnyak nőnek a hátukra. Aztán mikor Lunát ismét befogták a csapat élére, hevesen
megrázta magát, elégedetten szuszogott, és gyors pillantást vetett hátra a válla fölött.
– Az ilyen szuka annyi aranyat ér, amennyi a súlya – vigyorgott Christer, mielőtt
elindította volna a fogatot:
– Hiii-ja!

Aznap viszont nem találkoztak, Torunn az anyjához ment. Ezért húzta az időt a
pihenőszobában Sigurddal. Az orvos négygyerekes apa volt, ezeréves házas, mi maradt meg
fejében a szerelemről? Végül anyja telefonált és kérdezte, hol marad már.
– Már úton vagyok, volt még bent egy kis tennivalóm. Vegyek valamit neked?
Ugyan mi lenne az?
– Nem is tudom. Valami finomság? Mihez volna kedved? – kérdezte Torunn.
Anyjának semmihez nem volt kedve. Fehér selyempizsamában nyitott ajtót.
– Hello, kicsikém – mondta, gyorsan megölelte Torunnt, elfordult és végigtéblábolt az
előszobán.
– Már lefeküdtél?
– Nem. Csak még nem öltöztem fel.
– Úristen, anya. Este kilenc van!
– Hát akkor nem sok értelme felöltözni. Pár óra múlva úgyis lefekszem.
– Anya, így nem lehet, ez nem vezet sehova.
– Nekem te ne mondd meg, mit lehet és mit nem lehet, még egy fél perce se vagy itt.
Vedd le előbb a kabátod, és utána zúdítsd rám a bölcsességeidet.
– Ha utálatos vagy, elmegyek. Elég fáradt vagyok. Elmehetne Christerhez, meglephetné,
vihetne pizzát meg salátát. Anyja megállt a szoba közepén, tenyerébe rejtette az arcát, és
hangosan zokogni kezdett.
– Ne haragudj, kicsikém. Ne haragudj! Tudom, hogy jót akarsz nekem!
 És már a jól ismert pályán jártak, neki kellett vigasztalnia az anyját, pedig a megbántás
épp az ellenkező irányban történt. Torunn az anyjához sietett és átölelte.
– Jól van, anya, ne sírj. Többször kellene kimozdulnod. Nem ücsöröghetsz itthon egész
nap. Mit szólnál egy koppenhágai kiránduláshoz? Erlend mindig hív. Kettőnket. Egy hosszú
hétvégét el tudnék intézni.
– Lehet szó róla... Bár ő is a Neshov család tagja, ahhoz a pokolfajzathoz tartozik. De
amit mondtál róla, abból jópofának tűnik.
– Nemcsak tűnik, anya, az is! Kedvelnéd! Ismeri az összes jobb üzletet, ahol
shoppingolhatsz!
– Shoppingolni... Minek? Ha jól meggondolom, még az utazásra sincs pénzem.
Torunn elengedte az anyját, egy karosszékbe ült, levette a kabátját, és a szék mellé tette a
földre.
– Gunnar nem hagy cserben anyagilag – mondta.
Anyja kapkodó mozdulatokkal felszárította könnyeit, s karját színpadiasan összefonta a
mellén.
– Nem gondoskodhat rólam egész hátralevő életemben. De tudod, Torunn, amióta
találkoztam vele, háztartásbeli voltam. És annak már sok éve. És azt is tudod, hogy
semmilyen iskolát nem végeztem. Gunnar azt akarja, adjuk el a házat.
– Aha.
– Aha? Ez minden, amit erre mondasz? Több mint harminc évig ez a ház volt az
otthonom!
– És Gunnar otthona. Egy vagyont ér, abban biztos vagyok. Vehetnél egy szép lakást,
és...
– Áruld el nekem, te az ő oldalán állsz? Igaz?
– Anya, nem tudnál egy kicsit realista lenni? Nem lakhatsz egyedül egy kétszintes
villában Røában, miközben Gunnar...
Nem fejezte be a mondatot, sejtelme sem volt, hol lakik Gunnar. Mindössze annyit
tudott, hogy Mariének van egy beépített tetőtere Aker Bryggén, Gunnar talán ott füstöl
szivarjaival szüntelenül. Vagy a föld alatti garázsban?
– Persze hogy a te oldaladon állok, anya. Szeretném, ha jól éreznéd magad. Ha... kitörnél
ebből.
– Azt mondod, hátráljak meg.
– Épp ellenkezőleg. Hogy ne hátrálj meg – mondta Torunn.
– Úgy érted, hátráljon meg Gunnar?
Torunn rámeredt. – De hát ezerszer megmondtad, hogy soha nem fogadod vissza, ha
behúzott farokkal visszasompolyog!
– Persze. Ami a farkát illeti, nem olyan nagy, hogy csak úgy húzogathatná ki-be...
– Anya! Nem akarok ilyesmit hallani!
– Hűha. Micsoda egy mimózalélek. Egy csésze teát, kicsikém?

Éjjel fél egy előtt nem szabadult. A kocsijából rögtön felhívta Christert, aki közölte, hogy
egy örökkévalóság óta telefonál, de egyébként dolgozik.
– Ilyenkor?
Sanghajban reggel fél nyolc van.
– Sanghajban?
Minden Sanghajban történik.
– Mi minden? – kérdezte Torunn.
Ebben az évszázadban, mondta Christer, Kína a befektetések országa, ideje elfelejteni az
USA-t és Japánt, a kínai befektetésekben van a pénz. A nyugati pénzberuházások előtt olyan
felpörgő kapitalizmus nyílt meg, melynek párját Hongkong óta nem látta a világ. Csak ez
még vadabb.
– Elhiszem.
Christer hangja valahogy másképp csengett, Torunn egy pillanatig el se tudta képzelni őt
egy kutyacsapat vontatta szánon. Igaz, öltönyben, fehér ing-nyakkendőben sem. A temetésre
félretett fekete öltönyben. Bízott benne, hogy a fiú azt mondja: gyere. Gyere, Torunn, még
nincs olyan késő, és holnap korán kell kelned. De nem mondta ezt, valahogy elfoglaltnak
hallatszott a hangja, és persze nem hagyhatott ott csapot-papot csak azért, mert ő felhívta.
Ebből él.
– Majd beszélünk – mondta Torunn.
– Beszélünk – hangzott a válasz. – És ne feledd, amit mondtam. Ha van szabad
ötvenezred, megszaporítom. Általában nem dolgozom ennyire csekély összegekkel, de a
kedvedért kivételt teszek.
– Volt szabad ötvenezrem, még egy kicsivel több is, de mindent visszaforgatunk a
klinikába, új, számítógép-vezérlésű röntgenkészülékekbe ruházunk be, talán még külön...
– Azért ne feledd, amit mondtam. Beszélünk!
Letette. Torunn arra gondolt: dolgozik, tudta, hogy ma este nem érek rá, más
üzemmódban van, nem tehetek szemrehányást neki, ha telefonálás helyett egyenesen
odamegyek és bekopogtatok, biztosan nagyon örült volna.

Amikor benyitott az üres lakásba, hirtelen szokatlanul magányosnak érezte magát. Furcsa
volt. Mindig szeretett bezárkózni, tudván, hogy ez az ő kis zuga. Teavizet tett fel,
levetkőzött, hálóköntösbe bújt, átfutotta a postáját, a reklámot félrerakta. Számlák, meghívó
lakóbizottsági gyűlésre, nem volt ereje átböngészni a napirendet. Kidugta fejét az ajtón,
hogy megnézze, szűrődik-e ki fény Margrete ajtaján, de sötét volt. Amikor visszament,
megkönnyebbülésfélét érzett, ugyan miről beszélgetnének Margretével? A fenébe is, talán
harminchét éves korára nem lehet viszonya egy magával egyidős férfival? Szerencse, hogy
anyjának egy mukkot sem szólt Christerről. Persze mit is mondott volna. Hogy halálosan
szerelmes, miközben anyja csupán arra vár, mikor fogja Torunn élete visszhangozni saját
szeretet nélküli életét.
Kedve támadt újra felhívni Christert, kezébe vette a mobilt, előhívta a számot, de a
hívógombot nem nyomta le. A szám kétségkívül Christeré volt. Ha lenyomná, meghallaná a
hangját.
Erlend. Vele mindig jó beszélgetni. De már késő van. Éjjel egy óra. Próba-SMS-t küldött
neki. Felhívhatlak
Ok, jött a válasz néhány perc múlva.

– Én vagyok. Tudom, hogy késő van, bár Sanghajban már reggel nyolcra jár.
Vagy úgy, bizony. Micsoda globális áttekintése van.
– Ti is fent vagytok még ilyen későn?
Krumme nem. Csak ő.
– És mit csinálsz?
Semmi különöset, konyakot iszik és Koppenhága fényeit bámulja.
– Jól hangzik.
Hát, nem a legrosszabb.
– Olyan... olyan szomorú a hangod. Történt valami? Semmi nem történt. Felfedezett egy
új ráncot az ülepe alatt, hol másutt, de erről a megszokott élénkség és drámai átélés nélkül
számolt be.
– De nem vagy olyan, mint máskor. Erlend, valami baj van?
 Nyugodjon meg, ne képzelődjön vadakat. Előző nap elhozta a keretezőtől az Aladdin
Sane-plakátját, hihetetlenül jó lett a préselt lapra feszítve, a széleit megtisztították,
eltüntették a rajzszögek nyomait és a ragasztószalagok maradványait. Most égővörös
keretben díszeleg a hálószobában. Ezenkívül ma visszaküldött egy csomó papírt aláírva egy
Berling nevű trøndheimi ügyvédnek, már nem kell sokáig várni, s Tor jog szerint is a tanya
tulajdonosa lesz.
– Pompás – mondta Torunn, s arra gondolt: holnap muszáj felhívnom apámat. – Valami
egyéb újság?
Hát, Krummét majdnem halálra gázolták ma, csak néhány karcolás meg véraláfutás lett
rajta, a kocsi pár centire tőle meg tudott állni.
– Úristen! És csak most mondod? Nem rémült meg borzalmasan? Ó, szegény Krumme!
Erlend hangja hirtelen elhalkult, azt mondta, Krumme biztosan felkelt, hallotta, hogy
kiment a fürdőszobába.
– Veszekedtetek? – Torunn is suttogóra fogta. – Csak mert hogy suttogsz...
Nem, nem veszekedtek, csak valahogy... most egy kicsit megzápult minden.
– Megzápult? Ugyan, te viccelsz. Te meg Krumme teljesen...
Ilyesmi nem fordulhat elő.
Előfordult, de már elmúlt, édes kis unokahúgocskája ne is gondoljon rá többet, most
megy lefeküdni, majd beszélnek.

Torunn lefeküdt a jéghideg ágyneműbe, embriópózba gömbölyödött, lehunyta a szemét.

Az egyik nyitott ablakból gyereksírást hallott, a folyosón fiatalok vitatkoztak hevesen,
hangosan. Most egy kicsit megzápult minden...
Elült a szél, a természet nem hallatott hangokat. Szeretett szélben vagy esőben aludni, az
öles nyírfák recsegés-ropogása álomba ringatta. Mérhetetlenül jobban esik a meleg ágy, ha
zord kint az idő. De most szélcsend és derült ég volt Stovner fölött. Felkelt, bekapcsolta a
mobilját, SMS-t küldött: Hiányzol. Találkozunk holnap? Visszafeküdt, a rádió óráján nézte
a piros digitális számokat. 02.43-at mutatott, mielőtt elaludt volna, és Christer még mindig
nem válaszolt.
 AMIKOR SZOKÁSA SZERINT FÉL HÉTKOR felkelt és lement a konyhába, a
hőmérőn látta, hogy mínusz tizenkét fok van. Nyugtalanság tört rá. Két koca fialt
nemrégiben, az egyik csak öt napja. A statisztika szerint hét malacból átlagosan egy pusztul
el az első héten, de Tor gyűlölte, amikor a szeme előtt valósággá váltak ezek a papírízű
számok. És a hideg álnok ellenség. Ha beköszönt, a természet lesz az úr.

Miután a mama néhány éve elhatározta, hogy eladja a tejkvótát és áttér a

sertéstenyésztésre, Tor óllá építette át az istállót, de fűtött padlóra már nem futotta a
pénzből. A kismalacok ládában feküdtek a sarokban, a lámpa fölülről melegítette őket, és jól
elvoltak a szalmán, de mikor az anyjuk röfögve enni hívta őket, ki kellett kalandozniuk a
betonpadlóra és aztán vissza. Az apró csülköknek nem volt idejük becserkészni a meleg és a
hideg tartomány között elterülő hegytömbnyi anyakocát. És ha egy kissé lemaradtak, mint
az előbb is, alig néhány perc elég volt, hogy védtelenül örökre elgémberedjenek ebben az
ördögi körben.
De legelőször is kávéznia kellett. Kávé nélkül nem lehetett emberszámba venni.
Míg felforrt a víz, begyújtott a konyhai tűzhelybe meg a nappali szobában is. Apja
mindig később kelt fel, elnyervén így azt az előjogot, hogy meleg helyiségben ihassa a
langyos kávét. Míg élt a mama, mindig ő gyújtott be, s Tor mehetett le a már fűtött szobába
a kávéscsészékhez, az odakészített kockacukorhoz, házi készítésű zabsüteményhez,
gudbrandsdali sajthoz. Persze a mama is tudta, hogy ilyen korán nem bír ennyit enni, csak
mikor a reggeli almozás után már farkaséhesen visszajött az ólból.
Az ablaknál állva itta meg a kávét, míg rendesen belobbant a tűz. A csillagos ég kicsinek
látszott, csak kelet felől világított halványan egy keskeny fénycsík. Ódzkodott lemenni az
udvarra a csípős hidegben, utálta a hideget, mint a pestist. Nemcsak azért, mert megfészkelt
az épületekben, hanem mert tönkretett mindent, eldermesztette az ujjakat, miatta alig
lehetett beindítani a traktort, amikor vásárolni kellett menni, mint ma is. Majdnem teljesen
üres volt a hűtő. A boltba sohasem ment a Volvóval, az autó biztonságban állt a száraz
pajtában, csak a városba járt vele, nem túl gyakran. A dízelt levonhatta az adójából, nem
kellett feleslegesen költenie a drága benzinre, hogy Volvón menjen a szövetkezeti boltba,
mint a nagyfiúk.
Bár most már nagyfiú lett ő is. Tanyás gazda. Vagyis hát... mindenesetre részben, mert
sem Margido, sem Erlend nem vette ki az örökrészét. De a tanya egyedül az ő nevén van.
Az idei adóbevallásában már nem kell minden rovatba százszor lekörmölnie a nevét.
Elég a bekeretezett részt kitölteni.
Hogy örömmel fogadta-e, amikor a posta meghozta a papírokat, és Margido telefonon
gratulált? Nem is tudta. Azt pedig, hogy Margido a gratulálok szót használta, mérhetetlen
kreténségnek találta. Hiszen a tanya felelősséget jelent, nem az ölébe hulló kellemes
ajándékcsomagot.
Facipője alatt csikorgott a hó, ahogy átbukdácsolt az udvaron, vigyázva, nehogy
elcsússzon. Ilyenkor február közepén nem kellett volna meglepődni a hidegen, de a január a
szokásosnál jóval enyhébb idővel megtévesztette az embereket. Gaulosenben még szarkákat
is láttak, hallotta a boltban.
Felhúzta a kezeslábast meg a csizmát, bement az ólba, meggyújtotta a fénycsöveket.
Mindegyik rekeszből álmos szemek hunyorogtak felé, a kocák jó reggeltet röfögtek, ő meg
leguggolt és megtapintotta a padlót. Hát bizony, hideg. Sok szalmát kell ideszórni. Az
anyakocák tejének sem tesz jót a hideg padló. Iszonyú sok pluszmunka lesz ennek a külön
adag szalmának a cserélésével, de nem volt irgalom.
A nemrég fialt kocákhoz sietett, melyeket a fény már odacsalt a vályúhoz. Alaposan
szemügyre vette a kismalacokat. Mindegyik talált csecset magának, pár nap alatt kialakult
köztük a rangsor, s most már mindegyik a saját külön emlőjéhez futott. Ha valamelyikük
eltévesztette, az illető csecs jogos tulajdonosa rögtön nekitámadt. A kocáknak minden malac
számára voltak emlőik, fiatal jószágok voltak, tehát a malacok nem lehettek többen
tizenegy-tizenkettőnél. Az utóbb fialt kocának Trulte volt a neve, s Tor szép reményeket
fűzött a nyugodt, jó kiállású anyaállathoz. Amióta csak sertéstenyésztéssel foglalkozott,
ritkán látott ennyire higgadt, magabiztos jószágot, talán csak Siri múlta felül ebből a
szempontból, bár ő meg képes volt agyontiporni az egyik ivadékát. Belepillantott abba a
rekeszbe, ahová Siri és Sara malacait menekítette tizennégy napja. Bizalmatlanul
méregették, összezsúfolódva álltak, a levegőt döfködték orrukkal, mintha Tor szaga
magyarázatul szolgálhatna nekik, mit szerencsétlenkedik ott, miközben ők majdnem éhen
halnak.
Sarát elvitte az eidsmoi mészárszék kocsija néhány nappal azután, hogy Tor elválasztotta
a malacokat. A koca egyetlen ivadékát tarthatta maga mellett, a szülés közben négy malacot
pusztított el a kilenc közül. Alattomos disznóra nincs szükség a tanyán. Jó, igaz, hogy fialás
közben megijesztette a házak fölött túl alacsonyan a dombok mögé, a St. Olav kórházba
tartó mentőhelikopter, de akkor is. Szalámi és húspép lett Sarából. Tornak most ki kell
választania két malacot az újszülöttek közül, akikből jó anyakocát nevelhet. Őket másképp
kell táplálni, mint a hízósertéseket, gyöngédebben, hiszen nem a teljes vágósúly mielőbbi
elérése volt a cél, hanem hogy egészséges, jól fialó koca váljék belőlük. Mi legyen a nevük?
Talán Dolly és Diana. Igen, ezek szép nevek. Szeretett nevet adni a kocáknak, nem csupán
számot.
Trulte két malaca is bágyadtnak látszott. Nem szoptak olyan buzgón, mint a többi. Ők
voltak a legkisebbek. Amikor befejezték az evést, Tor a hátsó lábánál fogva felemelte és a
karjába vette az egyiket. Reszketett.
– Hát, nem sok húst szedtél magadra. És fázol is.
A melegítőlámpa alá tette a kis jószágot. Amikor civakodnak a malacok, éppoly
gátlástalanul taszigálják félre a vetélytársat, mint alváshoz készülődve. Az erősebb törvénye
itt is érvényesül, mint mindenütt.
Trine malacai virgoncak és szépek voltak, egyikük sem látszott szerencsétlennek.
Nyolcnaposok lévén túljutottak már a legveszélyesebb időszakon. Még a legkisebbjük is
folyton izgett-mozgott, nem törődött vele, hogy a szürke kőfalakon kívül mínusz tizenkét
fok van.
Tor kitakarította az összes rekeszt, tápot és tőzeget öntött a vályúba. Megvakarta a
disznók füle tövét, miközben azok az ennivalóba fúrták az orrukat, beszélt hozzájuk, a
nevüket ismételgette, rámosolygott az elsőségért és a jobb helyekért furakodó malacokra.
– Ne féljetek, nem fogtok megfagyni, ha így sürgölődtök. De mindjárt hozok még
szalmát, azon hancúrozhattok.
Bevitt két köteg szalmát a rekeszek közé, s egyenletesen széthordta gereblyével. A
kismalacok rögtön belevetették magukat, túrni kezdték és kergetőzésbe fogtak. A kocák
elégedetten elhemperedtek rajta. Siri szokásához híven a szalmán kívül valami egyebet is
várt, Tor egy szem főtt krumplit dugott elé, s a koca hangos élvezettel habzsolta az előző
napi vacsora maradékát.
– A hidegre való tekintettel te is kapsz külön szalmát.
Siri már újabb malacokat hordott a hasában, Tor remélte, minél többet, és a leginkább
Siri ivadékai közül várta a leendő anyakocákat. Az újszülöttdobozokba különösen sok
szalmát szórt, és keményre döngölte, hogy jól tartson.
 Miután megtette a kötelező kört, és csámcsogástól meg szörcsögéstől visszhangzott az
egész ól, Tor langyos cukoroldatot készített egy cumisüvegben. Féltette Trulte két
nyámnyila kicsinyét. A mosókonyhában megnedvesedett és egyetlen tömbbé állt össze a
cukor, csavarhúzóval hasított le darabokat belőle, vizet forralt az igénytelen főzőlapon, és
belekeverte a cukrot. Az oldathoz hideg vizet töltött, míg langyos nem lett, aztán Trulte
malacainak rekeszéhez vitte.
Ahogyan gondolta, a két legkisebb már az alvó testek halmának legaljára nyomva feküdt
a vörös lámpa alatt. Karjába vette az egyiket, az alvó malac alig akart felébredni, sokáig
kellett böködnie a száját a gumival, mire felserkent az ösztön a kicsiben, s bekapta és szívni
kezdte a cumit.
– Na, jól van – gondolta Tor. – De ne idd meg mind, hagyd meg a felét a testvérednek.
A kismalac még mindig reszketett, akkor is, amikor visszatette a melegítőlámpa alá. Az
ilyen korú újszülötteknek harmincnégy fok az ideális hőmérséklet, Tor szerint volt is ennyi
a lámpa alatt, de ha beléjük költözik a hideg, iszonyú energiát kell testmelegük
helyreállítására fordítaniuk. Egyszerre eszébe villant, hogy valamikor régen olvasott egy
cikket a Nationenben egy sertéstenyésztőről, aki meleg vizes vödörbe rakta az újszülötteket,
tulisárga úszómellénnyel a nyakukban. Elvigyorodott, ahogy elképzelte a látványt, s erre
beugrottak a Dagsrevyen adatai az újszülött malacok pusztulási számairól.
Sárga úszómellénye ugyan nem volt, de vödre és meleg vize igen. Meg két keze.
Megtöltött egy vödröt meleg vízzel, néhány száraz ronggyal együtt odavitte a rekeszhez,
s a kismalacot az egyik hátsó lábánál fogva kihalászta a lámpa alól. Ügyesen megfogta a
válla alatt, és belemerítette a vízbe. A malac tébolyultan rúgkapált, s úgy visított, mintha
izzó fémkaróba húzták volna. Az ólban hirtelen kíváncsi, figyelmes csend támadt.
– Nyugi, nyugi, nem fojtalak vízbe. Belőled élek, te kis hülye.
És alig néhány másodperc múlva megszűnt a tiltakozás, a kismalac egész nyápic
lényéből üdvözültség áradt. Újabb néhány pillanattal később már ernyedten aludt Tor kezei
közt a meleg vízben.
Megfájdult a háta az álldogálásban. Vajon a sárga úszómellényes malac mennyi időt
töltött a vízben? Még arra sem emlékezett, hogy ezt említették-e egyáltalán.
Le kellett volna ülnie egy szalmakötegre, amikor a vízbe dugta a malacot. Most már túl
késő volt. Sajgott a háta, de a malac remélhetőleg átmelegedett, amikor kiemelte a vödörből,
körültekerte egy száraz ronggyal, és alapos dörgöléssel megtörölte. Alig ébredt fel, mikor
néhány makacskodó testvérét félretolva visszarakta a lámpa alá. Utána kiment a
mosókonyhába újabb vödör meleg vízért, s a másik kismalacot is megmelengette ugyanígy,
mielőtt az előbbi mellé, a testvérei halma közepére tette volna. A jól táplált, kellőképp
meleg kismalacok nem tehettek mást, mint hogy elfogadják, más parancsol nekik.

Elsöprögette a szalmát az átjáróból, a vödörből kiöntötte a meleg vizet és azt is

felsöpörte, majd töprengve a söprűnyélre támaszkodott. Ki kellett volna takarítania az egész
ólat a padlótól a falakon át a mennyezetig, ha most ellenőrzést kapna, feljelentenék. De
ilyen hidegben nem lehet vízzel takarítani. Mégis, ahogy hirtelen felbukkant az ellenőrzés
gondolata, némi félelem tört rá. Ha nem tesz eleget az egészséges hústermelés
követelményeinek, azt kockáztatja, hogy alacsonyabb árat fizet a mészárszék. Ezért aztán
még hozott néhány vödröt, itt-ott kilocsolta belőlük a vizet, s amilyen alaposan csak tudta,
felsöpörte a barna lét. Utána leöblítette a söprűt, megtisztogatta vele a mennyezetet, leszedte
a pókhálót, lesúrolta a fénycsövek közötti felületet is, s mindjárt jobban mutatott az ól. A
mosókonyhában a malacokhoz használt ronggyal letörölte a padokat, megszemlélte a
főzőlapot, koszosnak találta, valaha régen fehér volt. Kinyitotta az egyik szekrényt, s fél
kézzel tapogatózott a polc mélyén a sötétben. Jól sejtette, volt ott egy üveg Ata régesrégről.
Kék és ezüstszínű doboza összeráncolódott a nedvességtől, s egyetlen szem mosogatópor
sem jött ki tetőkupakja nyílásából. Levágta a tetejét, belekukucskált a punnyadt fehér porba,
aztán megint használatba vette a csavarhúzót. A ronggyal, az Atával és a langyos vízzel
lesúrolta a főzőlapot, úgy érezte, ura a helyzetnek, engedelmeskednek neki a tárgyak. Az
atás üveg régmúlt napokra emlékeztette, amikor még nem ilyen csomagolásban árusították a
tisztítószert. Jif volt a neve, és folyékony volt. A mama mindig fémgyapottal,
szappandarabkákkal és Sunlighttal teremtett makulátlan tisztaságot.
Amikor helyére tette a súrolószert, benézett az alsó polcra. Egy félliteres köménypálinkás
üveg hevert ott kis korty maradékkal az alján, magas, sötét színű dán Akvavit, meg néhány
sörösüveg, karácsonyi maradék, amit ő menekített ide. Az öreg úgyse bírja a szeszt.
Elővette az egyik sörösüveget. Ahogy tartott tőle, már kezdett megfagyni, kis jégdarabok
úszkáltak a barna üveg mögött. Összeszedte az összes sörösüveget és bevitte az ólba, s
lerakta az átjáróba az egyik malacdoboz elé.
Mielőtt kiment volna a mosókonyhából, vékony sugárban megeresztette a vizet. Így
elejét vehette, hogy befagyjanak a csövek. Most már csak be kell mennie, kiadós reggelit
ennie és meghallgatnia az időjárás-jelentést, aztán indulhat a boltba a traktorral.

Másnap jött a pótháziasszony. Mínusz tíz fok volt. Amint belépett a konyhába, azt
mondta:
– Ma vagyok itt utoljára.
– De hát...
– Persze, kapnak házi gondozót, csak változtatnunk kell a beosztáson, úgyhogy
másvalaki jön majd.
Tor már egészen megszokta. Nem lopta a napot, megcsinálta, amiért jött, aztán elment.
Takarítás közben a füldugóiból zene hallatszott, ő meg dúdolt. Az apa épp ezért
elégedetlenkedett vele, ő beszélgetni akart. Nem értette meg, hogy egy ilyen fiatalnak nincs
türelme egy vénember fecsegését hallgatni az időjárásról, a háborúról meg az egykori
Bynesetről, és hogy milyen felháborító, hogy Spongdalban golfpályát akarnak építeni a jó
termőföld helyén.
– Akár le is mondhatnánk a pótháziasszonyt – mondta Tor.
– Ugyan, ne bolondozzon, valakinek rendet kell tartani itt. Ma berakok a gépbe egy adag
munkaruhát, indítsa el a mosást, amikor megfelel. Egyébként házi gondozónak hívják, aki
segít itthon, a pótháziasszony a régi neve volt. Sőt, most már nem is házi gondozó, hanem
takarítóegység. De ez annyira ostobán hangzik, hogy én nem veszem a számra, pedig
tényleg erről van szó.
– Akkor is lemondjuk. Bárminek hívják is.
De ekkor eszébe jutott, hogy a saját részt Margido fizeti, és fel fogja fedezni, hogy
lemondták a szolgáltatást. Átkozódott magában, hogy így hiába lenne az egész. Már csak
Torunn kedvéért is...
– És ki lesz az utódja? – kérdezte.
– Fogalmam sincs. Majd kiderül, ha itt lesz. De most hozza ide a munkaruhát meg a
zoknit és hasonlókat, addig én kirakom ezt az undorító műanyag rongyszőnyeget.
A munkaruhával a kezében még bekukkantott az ajtón a disznókhoz, hogy megnézze,
minden rendben van-e, akkor látta meg őket. Három kövér patkány ült az átjáró végében, a
reggeli etetés után szétszóródott galacsinokat rágcsálva.
– A FRANC ESSEN BELÉM!
A patkányok elinaltak a fal mellett a tárolóhelyiségbe, Tor lépteit megnyújtva utánuk
rohant, de eltűntek. A falon minden irányban repedések húzódtak, jól látható utak a pajta, a
régi klozet és a siló lépcsője felé.
– PATKÁNYOK! A rohadt életbe, nem akarom, hogy PATKÁNYOK legyenek a
disznóim közelében! – ordította, öklével csapkodva a falat. Már az a gondolat, hogy mit
szólna ehhez az egészségügyi ellenőr... Az egereket lehetetlen távol tartani a tanyától, na de
hogy patkányok!
Felrohant a pótháziasszonyhoz a munkaruhával, aztán vissza, s már a traktorhoz indult,
de megtorpant. Nem vehet patkánycsapdákat meg mérget a szövetkezeti boltban, híre
menne. Be kell mennie a városba, Østerlie vegyesboltjába, ahol parkolni tud közvetlenül az
üzlet előtt. Súlyos léptekkel visszament a házba, hogy a fürdőszobában egy kicsit rendbe
szedje magát. Csak elinduljon a Volvo ebben a rohadt hidegben.
– Benézek a városba, nyilván elkészül, mire visszaérek. Köszönöm a segítséget –
mondta, mikor szélkabátban lement az emeletről. A pótháziasszony a konyhakövet mosta fel
épp, nem reagált a szavaira. Ujjával meg kellett veregetnie a vállát, erre kivette az egyik
apró, fekete vezetékhez csatlakoztatott füldugót. Hihetetlen, hogy ilyen kicsi gombból
szóljon a zene.
– Mondott valamit?
– Benézek a városba, nyilván kész lesz, mire visszaérek, köszönet mindenért.
– Nincs mit megköszönni. A munkámat végzem. Oké, take care!
Tor bólintott és kiment. Apja a szobában biztosan hallotta, mit mondott, felesleges
elismételnie, hogy elmegy.

A fjord jéghidegen, tükörsimán, egyetlen fodrozódás nélkül húzódott a két part közt,
túloldalt a Városháza remegett a fagyos, kék ködben, az express hajó fehér, hosszan
sorakozó pettyes ablakaival épp befordult a Flakk-fjordba. A téliesen fehér nap egyre
magasabbra emelkedett az égen, de egyelőre nemigen melegített. Tor kíváncsi volt, mi lehet
a szarkákkal, bizonyára megfagytak, elképzelte, hogyan gázol vékony piros lábuk a jeges
vízben mínusz tizenkét fokban. A motor dugattyúi egyenetlenül jártak, még nem melegedett
fel eléggé, az első szélvédő belsejéről le kellett kaparnia a jeget, mielőtt beért volna Ryébe.
Új pótháziasszony. És patkányok az ólban.
Épp tegnap fogta el a régen tapasztalt öröm amiatt, hogy ura a napjának, hogy sínen
vannak a dolgok. Micsoda marha volt. Csak nyugtával szabad dicsérni a napot, a világ nem
olyan, hogy bármi is simán menjen benne.
 ERLEND ÜVEGSZEKRÉNYE ELŐTT ÁLLVA legeltette szemét a Swarovski-
figurákon, a százhárom sokszögűre csiszolt kristályminiatúrákon, a szépség tükörbe és
üvegbe foglalt, spotlámpákkal megvilágított mesterművein. Állatok és virágok miniatúrái
voltak a szekrényben, egy-két centiméter magas pezsgőspoharak, ezüstrovarok lábastul, pici
csápokkal, hétköznapi tárgyaknak a legkisebb részletekig hű másolatai, például négy
centiméteres mobiltelefon kristályból és aranyból, melyen nagyítóval a számokat is lehetett
látni, és megnézni a kijelzőn a Swarovski-hattyút.
A szekrény Erlend hatalmas, leküzdhetetlen gyűjtőszenvedélyének volt a jelképe,
középső polcán a világos kristályból és fekete gagátkristályból készült sakktáblával. A
Berlingske Tidendéből orzott feladvány szerint felállított bábok azt mutatták, hogy sötét két
lépésben mattot kap. Krumme persze egy pillanat alatt megoldotta a rejtvényt, semmi nem
volt a világon, amihez ne értett volna. De amikor január elsején azt javasolta, hogy
játsszanak egy kristálypartit, Erlend kerek perec közölte vele, hogy erről ne is álmodjon.
Játékhoz a régi fa sakktáblát használhatják, fafigurákkal. A kristálytábla megkarcolódhat, mi
lesz, ha leesik egy bábu, ráadásul úgyis veszítene, mint mindig. Itt, e csillogó-villogó
sakktábla mellett viszont mindig ő lesz a nyertes, mert a magáénak tudhatja a táblát.

Egyedül volt otthon, hosszú órákon át, mert Krumme későig dolgozott, az újságnál már
megkezdték a húsvéti szám mellékleteinek előkészítését, a húsvéti nyúlhoz és tojáshoz
kötődő hagyományokról készült riportoktól kezdve az otthoni interjúkig, melyeket trendi
sztárok adtak, akik már február végén húsvétiasra csicsázták ki a házukat, hogy benne
legyen a képük az újságban.
Megevett egy hűtőben talált töltött tésztát, vörösbort ivott hozzá, és főzött egy
presszókávét. Apró kortyokat ivott a kezében tartott csészéből, s bámulta a hasznavehetetlen
szépséget, mely annyi örömmel töltötte el. Annyi örömmel szokta eltölteni, sokkal nagyobb
örömmel, mint most.
Valahogy minden színtelenné, sivárrá vált, mióta Krumme előhozakodott a szülői
álmaival. Bizonyára elgázolhatnak valakit úgy is, hogy nem támad fel benne azon nyomban
a szaporodási ösztön, gondolta Erlend. Persze ha őszinte, el kellett ismernie, hogy nem
Krumme akarta továbbadni a génjeit, hiszen Erlendet szerette volna apának, ragaszkodott
ahhoz, hogy Erlendnek jobb a génállománya, elég csak a tükör elé állni, rögtön kiviláglik, ki
legyen az apa, mondta.
Gyerek. Erlend egyetlen gyereket sem ismert, soha nem látott gyereket, semmilyen
kapcsolata nem volt gyerekekkel, eltekintve a merev, érzéketlen kirakati Benetton-bábuktól.
A most szemlélt Swarovski-gyűjtemény köré pedig kénytelen lesz vizesárkot vonni, és
benépesíteni eleven aligátorcsemetékkel. A gyerek együtt nő fel az aligátorcsemetékkel.
Úgy hallotta, hogy jót tesz a gyerekeknek, ha állatok társaságában nőnek fel.

Valójában nem az rázta meg, hogy Krumme gyereket szeretne. Hanem hogy a lelke
mélyén azt hordozta, hogy nem tökéletes az élete. Hogy a legnagyobb titokban úgy érezte,
valami hiányzik, és ami van, az nem elég.
Erlendnek ez volt a legszörnyűbb.
És még ennél is iszonyúbb volt, hogy Krumme bizonyára elhagyja, hogy nőt keressen,
aki majd gyereket szül neki, Krumménak két kapcsolata volt nőkkel, mielőtt találkoztak
volna. Volt férfiakkal, de ugye nőkkel is; tehát már azelőtt sem idegenkedett a gondolattól,
hogy rátört volna ez a gyerekőrület.
 De többször nem beszéltek erről. Erlend gyanakodott, hogy Krumme gondolkodási időt
akar adni neki, de ő csak arra bírt gondolni, hogy valami összezavarodott és tönkrement
kettejük viszonyában. Régen mindig azon nyomban kibökte, ami a fejében járt, nem
alakoskodott Krumme előtt, de az utóbbi hetekben latolgatni kezdte a szavait. Ügyelt,
nehogy olyasmit mondjon, ami a gyerekre terelhetné a beszélgetést.

A kandallóra tette a kávéscsészét, leült, de nem gyújtotta meg a gázlángot a műhasábok

körül. Nem volt vidám, és ezt gyűlölte. Örülni akart! A borzalmas estére gondolt, amikor
Krummét elgázolták. Ha ki lehetne ragadni valamit a múltból, és megszabadulni tőle, ő
ezeket az órákat ragadná ki. Nagyon sok pénzt adna érte, talán még a sakk-készletet is. A
hologramkandallóra pedig gondolni se akart. Ha nem ábrándozott volna róla, Krummét nem
ütik el. Ez volt a büntetés. A sok még többet akar, az Ördög telhetetlen.
A munka sem ment. Gyakorlatilag a rutinjából élt. Az ékszerész kirakatán a tolvajokkal
nem is töprenghetett ilyen lelkiállapotban. Az üzlet tulajdonosa új kirakatért nyaggatta, de
Erlend lerázta azzal, hogy az újdonság varázsát még legalább egypár hétig megőrzi a
jelenlegi kirakat, ami persze szemenszedett hazugság volt. Teendőinek egy részét átengedte
Agnetének és Oscarnak, de az előző héten sikerült elmélyülnie egy tervben az Illums áruház
számára, s remek ötlete támadt. Az Illums ajándékosztálya a drága holmiktól az olcsó
aprócikkekig minden árkategóriában jelezni akarta a tól-ig határokat. Erlend kihúzott fekete
bársonyszövet alá két dobogót épített. Az egyikre kézzel készített tálat állított a Steninge
kastélyból, harminchétezer koronáért, a másikra kicsi, kék textilszívekkel körülfont háncs
szalvétagyűrűt, tizennégy koronáért. Mind a tál, mind a szalvétagyűrű mellé nagy árcédula
került, s úgy világította meg őket, mintha popsztárok lennének. Ennyi. Lenyűgöző volt a
hatás, az Illums kék szivecskés szalvétagyűrűi három nap alatt elkeltek, aranypettyes sötét
fa szalvétagyűrűkkel pótolták őket, huszonhárom koronáért.
Vagyis elégedettek voltak a tervével. Persze ezért a kirakatért nem állíthatott ki nekik
borsos számlát.
Hirtelen úgy rémlett, megálló lift surrogását hallja, az órára nézett, Krumme máris
hazajött volna? Hallgatózott. Teljes csönd. Biztosan az alsó szomszéd volt. És ebben a
pillanatban belehasított a felismerés: megkönnyebbült, hogy nem Krumme jött meg! Sírva
fakadt.
Zaklatottan töltött magának egy jókora pohár konyakot, eresztett még egy kevés
presszókávét, s a cigarettával meg a tiszta hamutartóval bevonult az irodának használt
vendégszobába. Mindent letett a billentyűzet mellé, letörölte könnyeit a kézfejével, nem
törődve azzal, hogy ragacsos lesz, kiürítette a konyakospoharat, hozott utánpótlást, közben
Donna Summert tett fel és átkapcsolta a hangszórókat az irodába, aztán a székbe süppedt a
képernyő elé. Muszáj lesz beszélniük egymással. Minden ott vár a szőnyeg alá söpörve.
Ilyen felpúposodott, kidudorodásokkal teli szőnyegen nem lehet járni. Muszáj szembenézni
ezzel, s ettől a gondolattól kirázta a hideg.
– A fenébe is – suttogta, s ráment Swarovski netes üzletére. A weboldalak megtöltötték a
képernyőt. Mint a Swarovski gyűjtőklub tagja, speciális ajánlatot kapott a korlátozott
számban előállított figurákra, bejelentkezett, és rögtön elküldték neki az 1995-ös The Eagle-
t, ami megvolt, az 1998-as Peacockot, ami szintén, és a 2004-es The Bullt Az nem volt meg.
Rákattintott az Add to shopping cartra, és ment tovább. Megjelent az év törzsalakja,
melyből minden tagnak kellett vásárolnia egy példányt, két bohóchal szimbiózisban egy
tengeri szellőrózsával. Közelebb hajolt a képernyőhöz, hörpintett a konyakból, mesteri volt
az alakzat, színesben és egyszínűben lehetett kapni, az egyszínűt választotta, Add to
shopping cart, kezdte egy kissé jobban érezni magát, nemsokára szüksége lesz még egy
üvegszekrényre, ahhoz pedig újabb vizesárokra és aligátorokra.
Rákattintott az újdonságokra. Egy remeterák. Mászik elő megkövesedett csigaházából,
három szögből látszik a képernyőn, Add to shopping cart. Esetleg most Go to check out?
Nem, szó se lehet róla, miért, egyre jobb lesz a kedve. Egyszarvú nincs? Krumme egyszer
adott neki ajándékba egy Swarovski-egyszarvút, de azt sajnos összetörte, amikor karácsony
előtt leporolta a szekrényt, úgyhogy másikat akart venni. Miért is ne, Krumme örülni fog,
vett egy új egyszarvút, hogy örömet és meglepetést szerezzen neki. Donna Summer
pattanásig feszítette a hangszálait, ő beírta a keresőbe hogy unicorn, átszaladt a nappaliba
még némi konyakért. Amikor visszaült, a képernyőn várta a csavart szarvú unikornis,
felemelt mellső lábbal. Csak ezerkilencszáz korona, alkalmi vétel. Add to shopping cart, és
Go to check out.

Most már jöhetne Krumme. Muszáj beszélniük, nem bírja így tovább. Krumme szerint
vele nem lehet beszélni, mert pusztán érzelmileg képes reagálni, de hát hogyan másképp
reagáljon, amikor az egész élete a feje tetejére állt? Csak legalább elkaphatta volna azt a
fickót, aki elütötte Krummét! Hülyére veri, és levágja a tökét. Most viszont nemsokára
küldenek neki egy bikát, két bohóchalat szellőrózsával, egy remeterákot és egy egyszarvút,
már hozza is a posta, ez a gondolat egy kicsit megmelengette. Emlékezett a remeterákokra,
Gaulosenban az øysandi parton látta őket eliramlani a sekély vízben. Tallak nagyapával
sokat nevettek a szemtelenségükön, ahogy elszórták régi, lopott csigaházukat, mert már
kinőtték, és új, nagyobb házat loptak maguknak. Tallak nagyapa segített vödörbe gyűjteni
őket. Felhalmoztak egy csomó üres csigaházat, és mulattak, ahogy a ragacsos, csupasz
rákok körülkémlelték és próbálgatták az új házakat, ellenőrizték a formájukat és a
tágasságukat. Keresik az igazit, és nyugtalanok, mert túl sok ház közül választhatnak,
magyarázta Tallak nagyapa, és amikor megtalálják, elhitetik magukkal, hogy rosszul érezték
magukat a régiben. Erlendet lenyűgözte, hogy a remeterákok arra születtek, hogy életben
maradásuk érdekében ellopják társaik házát.
És hogy teljesen védtelennek születtek.
Így gázoltak a vízben nagyapjával, nadrágjuk szára alul átnedvesedett. Nagyapa. Igen,
így hívtalak, gondolta Erlend, és lehunyta a szemét, felidézte a sziget homokjába maró
hullámok, a sós vízben ráncossá és fehérré ázó lábujjak emlékét.
A kandalló előtt aludt az egyik karosszékben, s arra riadt fel, hogy Krumme
megsimogatja az arcát, csókot lehel a homlokára és azt mondja: – Hoztam pizzát. A
munkahelyen rendeltük, de túl sok volt, nem vagy éhes, mókuskám?
– Azt hiszem, elaludtam...
Az alvás kijózanította, rögtön érezte a lelkiismeret fullánkjának csípését, amiért
megrendelte az egyszarvút. El kell majd rejtenie, valahová leghátulra az egyik polcon.
Krumme soha nem nézegette az üveges szekrényt, hacsak Erlend oda nem taszigálta elé,
hogy osztozzon a lelkesedésében.

Krumméból szivar-, fokhagyma- és sörbűz áradt. Mátrix-kabátját az egyik empire szék

karfájára dobta a hallban. A kabát Krumme elválaszthatatlan társa lett.
– Mit csináltál ma? – kérdezte Krumme.
– Nem sok mindent. Dolgoztam az irodában, új kellékkatalógusokat rendeltem, tervet
készítettem arról, melyik bolhapiacra kell küldenünk az asszisztenseket, ilyesmik. Soha nem
tudni, milyen furcsaságokat és ritkaságokat használhatunk fel a kirakatokhoz. Múlt
szombaton Sally, tudod, az új asszisztens, hihetetlenül elragadó ősrégi, XVI. Lajos-stílusú
fekete fürdőkádat talált, valódi tengeriteknős-lábakkal. Biztosan jó lesz valami
fürdőszobabútor-vagy fürdőszobakellék-bemutatóhoz. Vagy szexis alsóneműknél, amikor
fürdőszobában helyezzük el a kirakati bábukat, mondjuk ott készülődnek az ünnepségre.
Millió lehetőség nyílik...
Be nem állt a szája, maga is hallotta, s érezte Krumme pillantását.
 – Mit igyunk a pizzához? – kérdezte, a hűtőhöz ment, hátat fordított Krumménak. Soha
nem rendeltek pizzát. Ha elvitelre vettek ételt, afrikai, kínai, thai fogásokat választottak,
vagy szusit.
– Talán vörösbort – mondta Krumme, s az egyik sütő rácsára tolta a pizzát. –
Megmelegítem egy kicsit a grillben.
Erlend felhajtott egy üveg Danskvand ásványvizet, s levett egy üveg vörösbort az
állványról, a címkéjét meg se nézte, csak kibontotta.
– Mit iszunk? – kérdezte Krumme.
– Gőzöm sincs – mondta súlyosan a székére huppanva Erlend. – Nem néztem, csak
kinyitottam.
– Nem vagy formában?
– Nem. Teljesen... tönkretett ez a dolog.
Sírva fakadt, mégsem lehetett egészen józan. Nem alhatott egy óránál többet, s a májának
nyilván hosszabb időre volt szüksége, hogy lebontsa a rászabadított négy konyak
méreganyagát.
– De Erlend, kedves...
– MIT GONDOLSZ, HOGY ÉRZEM MAGAM? ATTÓL, HOGY EGYSZERRE NEM
VAGYOK ELÉG JÓ!
– Nem elég jó? De hát te tökéletesen félreérted, mindent a feje tetejére állítasz! Épp
ellenkezőleg! Csak annyit mondtam, hogy szeretném, ha lenne egy gyerekünk. És mikor
hozzáteszem, hogy jó volna, ha te lennél az apja, hogy mondhatod, hogy nem vagy elég jó?
– mondta Krumme, s az asztal másik oldalára ült.
Miért ült oda, miért nem jött ide átölelni és megvigasztalni, miért ez az egész ostobaság?
– A kettőnk élete nem elég jó, ugye ezt akartad mondani? A mi életünk! Ez az élet! –
mondta Erlend hirtelen széttárva a karját. – Azt hittem, egymásért élünk! A munkánkért, a
szerelmünkért, az utazásainkért, a barátainkért. AZ ÉLETÜNKÉRT!
– Negyvenhárom éves vagyok – mondta halkan Krumme. – Te pár hónap múlva negyven
leszel. Csak arra gondoltam... másik szintre emelhetnénk a kapcsolatunkat. Sajnálom, hogy
ilyen nagy fájdalmat okoztam. Nem én akarok valamit, azt szeretném, ha mi akarnánk ezt.
– De Krumme, én nem akarok semmilyen más szintet! A jelenlegi szint meg... mintha
lerombolódott volna.
– Figyelj csak. Ha nem akarsz gyereket, akkor nem lesz gyerek. Ennyire egyszerű.
– NEM egyszerű! El akarsz hagyni.
– Ugyan miért?
– Hogy gyereked lehessen.
– Tökfej.
– De mégis, hogy gondoltad ezt? Ezt a gyereket?
– Mondtam már, hogy nem tudom. Együtt kell kitalálnunk, ha te is benne vagy. Jytte és
Lizzi azt mondta, hogy ők is szeretnének gyereket, csak még nem barátkoztak meg azzal,
hogy lemondjanak a szabadságukról. Még gondolkodnak, akárcsak te. Ha egyiküktől
gyerekünk születik, négyen viseljük érte a felelősséget, és még mindig sok szabadságunk
marad. Fogadhatunk béranyát is, de ahhoz külföldre kell menni. Harmadik megoldás az
örökbefogadás.
– Ezt már mind mondtad.
– Akkor minek kérdezed? – mondta Krumme.
– Odaégett pizza szagát érzem.
Krumme kivette a sütőből a pizzát. – Csak a széle lett egy kicsit sötétebb.
– Ettől eltekintve I'm screwed – mondta Erlend. – Ha nemet mondok, meggyűlölsz. Ha
igent mondok, én gyűlöllek meg, mert valójában nem akarom a gyereket.
– De mitől félsz? Elárulnád? Mi ijeszt meg az apaságban?
 Erlend nem tudott felelni: az üvegszekrény, karcolások a parkettán, sár és egyéb mocsok,
a tizennyolc évnyi munka, mert csak nem költöznek el tizennyolc éves koruk előtt?
– A felelősség – mondta. – És hogy semmit nem tudok a gyerekekről. Nem ismerem
őket, nem látom őket, nem gondolok rájuk. Nem érdekelnek.
– Lenne kivel játszanod. Szeretsz játszani, Erlend.

Rágcsálták a pizzaszeleteket, s Erlend arra gondolt, a kisgyerekes szülők biztosan ilyet

esznek mindennap. Norvégiában a Grandiosa mélyhűtött pizza a legkelendőbb vacsora,
mesélte Torunn, mert az anyáknak és apáknak nincs ideje krumplit főzni. A pillantása nem
találkozott Krummééval, nem jutottak előbbre, az egész beszélgetés olyan volt, mint a
körtánc, annak a megerősítése és újra megerősítése, hogy Krumménak hiányzik valami.
Félretolta az égett pizzadarabot, s felhajtotta poharából a vörösbort.
– Eszembe jutott az Őrült nők ketrece – mondta. – Albin, amint egyre bőszebben
bizonygatja, hogy ideális anya. Egy átkozott hülye vagyok, nem más! Tudom, hogy máris
látsz, ahogy női ruhában trillázok a babakocsi mögött, és sipító hangon szóba elegyedek a
járókelőkkel!
– Mulatságos lenne – mondta Krumme. – Szóval én vagyok Pierre. A szemtelen hím.
– Krumme, ne viccelődj! Azt akarod, hogy átoperáltassam magam? Tömjem ki párnával
a ruhám a hasamon a nők szokásos kotlási idejére, aztán játsszuk azt, hogy a gyerek belőlem
pottyant ki?
– Ez nem volt szép. Veszekedni akarsz?
– Elegem van abból, hogy nem vagyunk boldogok!
– Ha tudom, hogy ez lesz belőle... – mondta Krumme, és félretolta a pizzát. Szinte hozzá
sem nyúlt a vörösborhoz, miért nem iszik? Tulajdonképpen micsoda idióta ez a Krumme.
– Az egész hátralevő életedből! És csak amiatt, mert majdnem elütött egy autó! És mi
lesz az én hátralevő életemmel? He? Tudod, hogy mostanában négyéves korukig pisilnek a
pelenkába a kisgyerekek? NÉGY ÉVIG, Krumme! A te lapodban olvastam! És neked
kedved támadt végigcsinálni ezt a négy évet, csak mert ráestél az utcakőre! Azt hiszem,
tényleg alaposan beütötted a fejed.
– Ne beszéljünk többet erről. Nem lesz gyerekünk. Te nem akarod, akkor én sem –
mondta Krumme.
– Higgadj le, nem fogok gátat vetni apai ösztöneid kibontakozásának! Rázd bele egy
kávéscsészébe, és add oda Jyttének meg Lizzinek! És ha látogatóba hozzák a pisilőgépet, én
elutazom, mondjuk minden második hétvégén. Miért nem iszod meg a borodat?
Erlend újabb pohárral töltött magának, olyan sokat, hogy a bor kicsordult.
– Sokat ittál? – kérdezte Krumme. – Mielőtt megjöttem?
– Egy cseppet sem. De több mint hatezer koronáért rendeltem Swarovski-figurákat.
Talán az szállt a fejembe.
– Megyek, lefekszem – mondta Krumme.
Miután a konyhában egyedül megitta az egész üveg vörösbort, és felhörpintette Krumme
érintetlen poharát is, bement a nappaliba, és két gyapjútakaróba burkolózva a heverőre
feküdt.
– A francba – suttogta. – A francba, a francba, a francba.
Azon tűnődött, amit Krumme kérdezett tőle, hogy mitől fél, mi ijeszti meg az apaságban.
Tudta a választ: nem volt gyerekkora, amit továbbadhatott volna, a gyerekkora hazugságra
épült. Semmit sem tud adni, ő egyedül senki, és most párosát Krumméval is megsemmisítik.
Kettejüket együtt.
 A TEMPLOMSZOLGÁTÓL ELKÉRTE a kulcsokat, bezárkózott a metszően hideg
templomba, s a leghátsó padba, a szegények táblája alá ült.
Már régen el kellett volna jönnie, hogy magányosan fogadja be Isten házának békéjét,
amikor nincs tele a templom rá váró gyászolókkal, hangosan felolvasandó
koszorúszalagokkal, csokrokra tűzött, feljegyzendő névjegykártyákkal, és a ravatalon
nyugvó koporsóval, amelyekért övé a felelősség. Még akkor is, ha csak ritkán tartott itt
temetést.

A byneseti templomot szerette a legjobban, mindent tudott róla. Még a nidarosi

székesegyház is csak a második helyre került mögötte, mert túl nagy és ünnepélyes, inkább
a hódolattételre és dicsérő énekek zengésére alkalmas, semmint a gyászolásra. A gyásznak
védettségre, szűkebb templomtérre van szüksége, olyanra, mint itt ez a byneseti a lassan
ezeréves falaival, óvó, nem pedig pompás cicomákkal hivalkodó falakkal.
Kezét a kabátujjába dugta, mint valami muffba, kesztyűjét a kocsiban hagyta. Mínusz hét
fok volt kint, a nappali fény fehér poroszlopként kavargott be a magas ablakokon, a
templom minden sarka sötét volt és jéghideg. Úr, de egyúttal Isten nyilvánvaló jelenléte.
Kifújta a levegőt, a szájából kiáramló párát figyelte, nézte maga előtt a kopott, ferde
peremet, ahová a zsoltároskönyvet tehette. Pillantását az északi fal mészfestményére emelte,
amely a Bűnöst ábrázolta a testéből kövér kígyókként előkunkorodó és szájukban halálra
rémült emberek seregét tartó hét halálos bűnnel. Vajon ő melyik halálos bűn elkövetésében
vált vétkessé, egyetlen este leforgása alatt? A falánkságban egészen bizonyosan. Meg a
bujaságban. Igen, elsősorban a bujaságéban. És azokban a hosszú években, amikor szem
elől vesztette a hitét, s úgy képzelte, képes Isten nélkül élni: a kevélységben.
Kabátzsebéből előhúzta a Bibliát, kinyitotta a selyemszalagnál, Pál rómaiakhoz írott
levelénél.
– Mert a bűn rajtatok nem uralkodik, mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem
alatt – olvasta fennhangon. – De hála az Istennek, hogy jóllehet a bűn szolgái voltatok, de
szívetek szerint engedelmeskedtek a tudomány azon alakjának, amelyre adattatok.
Felszabadulván pedig a bűn alól, az igazságnak szolgáivá lettetek. ... Mert a bűn zsoldja a
halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Jézus Krisztusban.
Lehunyta a szemét, saját szavaira figyelt, a kőfalakról visszaverődő hangra, a szavak
egyszerű logikájára, a belőlük sütő szeretetre. Emlékezett arra, mikor itt volt az anyja
koporsója körül sürgölődve a többiek megérkezése előtt, aztán ahogy Torral és Erlenddel,
Torunn-nal és Krumméval meg az öreggel együtt az első padban ült. Furcsa volt, hogy
egymás mellett ültek, mindegyikük a maga külön gyászával. A maga mélyebb vagy
felszínesebb gyászával. Karácsonyeste is itt járt, hasonló ügyben: Lars Kotum tizenhét éves
fiának temetésén, aki közvetlenül karácsony előtt lett öngyilkos a tulajdon ágyában. Most
már tudta, miért. Előbb úgy beszélték, valami lány miatt, aki nem viszonozta a szerelmét, de
kiderült, hogy egy fiú utasította el.

Sokat gondolt Erlendre az utóbbi hetekben. Milyen igazságtalanul bántak vele! Végtelen
hálát érzett, hogy nem pap, a papnak a gyülekezet nevében kellett véleményt alkotnia,
ráadásul megszívlelve a püspök intelmeit – ő viszont nem kényszerült ilyesmire. Mert ugyan
ki ítélhetett úgy, hogy Erlend bűnös? Nem Isten teremtménye ő is? Isten nem azzal a hátsó
szándékkal teremtette, hogy ilyen legyen? Ép értelemmel senki nem állíthatta, hogy Erlend
azért választotta a hajlamát, hogy a bujaságnak hódoljon. Már kiskorában látszott, hogy
más, mint a többi fiú. Lányos. Aztán dac ébredt benne, s volt ereje hátat fordítani annak a
világnak, amely elítélte.
Igen, elítélték. Mert úgy vélték, szándékosan vált ilyenné, azért, hogy provokálja őket.
Pedig hát dehogy. Azért lett ilyen, mert ő volt Erlend.
És Lars Kotum gyereke... Ha választhatott volna a halál és aközött, hogy biztonságos,
elfogadható módon beleszeret akármelyik lányba... De nem volt abban a helyzetben, hogy
választhatott volna. Egyedül volt. Rejtőzködve, megalázottan, szégyenkezve. És eldobta az
életét.
Bizony. Nagy igazságtalanságot követtek el Erlenddel szemben.
Nem tudta, enyhítették-e a karácsonyi napok öccse jogos keserűségét, bár legalább
megmutatkoztak Erlend történetének tágabb összefüggései. Szívesen megmondta volna
neki, hogy senki nem ítéli el, de telefonon ez lehetetlen volt azt követően, hogy őrjöngő
elmebetegként, szinte delíriumban felhívta egy fal párkányán ülve, és tetteiért felelősséget
vállalni képtelenül hírt adott neki az életében beállott nagy változásról.
Tenyerébe temette arcát, erősen szemüregébe nyomta kezét, míg egy fekete középpont
körül lüktető vörös és zöld gyűrűket nem látott fájdalmában. Furcsa, hogy önmagához
szigorúbb, mint Erlendhez. Ennek okain sokáig töprengett arcára szorított kézzel, mígnem
arra jutott, hogy ő erős lelkű, Erlend viszont nem. És ő most felismerte, hogy ereje a hitből
fakad. Hátat fordított Istennek, elmerült a bujálkodásban és a hús gyönyöreiben, Isten
kellett, hogy megmutassa neki az utat.
Csak akkor tápászkodott fel merev tagokkal, amikor érezte, hogy elzsibbadt a lába a
hidegben. Kiment a templomból, s a nagy, kovácsoltvas kulccsal bezárta az ajtót maga
mögött.

Tor a konyhaasztalnál olvasta a Nationent, az öreg a szobában könyvet olvasott, halkan

szólt a rádió. Mindkettejük előtt üres kávéscsésze.
– Te vagy az? – mondta Tor.
– Én. Meleg a kávé?
– Temetés volt? Nem hallottam a harangokat.
– Nem, csak elüldögéltem egy kicsit a templomban.
– Minek? Megint eltévelyedtél?
– Tor...
– Ha nem is meleg, de még biztosan langyos.

A vizet már sokszor felforralhatták, érződött az ízén. – Szóval maradtál a Nationennél –

mondta, s leült a konyhaasztalhoz.
– Megszoktam. Mindennap hozzák. A Gazdák Lapja csak péntekenként jelenik meg.
– Nem akarnál inkább valami helyi újságot? – kérdezte Margido.
– Nem. Az ilyesmiket meghallgatom a rádióból.
– És mi van az ólban? Szépen nőnek és híznak a disznók?
– Mondhatjuk. De nem kell kövérnek lenniük. Akkor kevesebbet fizetnek értük. A
megfelelő húsarány számít.
– És azt hogy tudod mérni?
– A táplálék jellege és mennyisége szabályozza – mondta Tor.
– Én majd... elintézem a sírkövet a mamának. Fehér gránitból.
– Ezért jöttél?
– De nem állítjuk fel, csak tavasszal. A bal oldalán bronzrózsa lesz, a nevét lakkal írják
rá.
Hangosabban beszélt, mintha nem csak Torhoz intézte volna a szavait, így az öreg is
hallhatta a szobában.
 – Drágának ígérkezik – mondta Tor.
– Nem lesz olcsó. De muszáj tisztesnek lennie.
– Több névnek is marad hely? – mondta Tor.
Margido bólintott. Tor összehajtotta az újságot és bevitte az öregnek, aki rögtön érte
nyúlt, lerakta a nagyítót, és felvette a szemüvegét. Margido kíváncsi volt, mikor kaphatta ezt
a szemüveget, s nem kellene-e elvinnie őt a látszerészhez, persze csak ha előbb megfürdik
és ruhát vált.
Tor töltött a csészéjébe, a végén már csak zaccot, de nem vette észre. – Patkány van az
ólban – mondta nagyot sóhajtva.
– Patkány?
– Az. Az úristenit neki! Igen, megmondom úgy, ahogy van, a te érzékeny füledbe is. Az
úristenit neki! Nem maradnak a hegyekben, ahhoz túl okosak. A mérget megeszik, berágják
magukat a falba, és ott megdöglenek. De nem elég gyorsan, és jönnek újak, egyre többen, az
udvaron is láttam a nyomaikat.
– Beszélned kell egy rágcsálóirtó céggel.
– Szerződést kell kötni velük. Már telefonáltam. Több ezer korona. Soha az életben –
rázta a fejét Tor.
– Nem harapják meg a disznókat? És ha megfertőzik őket?
– Nekem is ez volt az első gondolatom. Elképzeltem, ahogy a kocák emlőjét rágják a
mocskok. Most beszögeztem és lezártam az ólat, a takarmányraktárban meg csak a
hulladékhoz jutnak hozzá a padlóról, iszonyúan vigyázok, mindent összesöprök, tisztán
tartok. De hát a meleg becsalja őket, érted, az állatok melege. És olyan gyorsan
szaporodnak...
– Hallottam egyszer egy gusztustalan módszerről, amivel meg lehet szabadulni a
patkányoktól – mondta Margido.
– Igen?
– Elkapsz egyet élve...
– Na kösz.
– Elkapsz egyet élve – mondta Margido –, kiégeted a szemét, aztán szabadon ereszted. A
visítása elriasztja a többit.
– A francba. Ez nem hangzik valami felebarátian.
– De hát ezek patkányok – mondta Margido.
– Isten teremtményei ők is – nevetett kurtán Tor. Margidónak muszáj volt
visszamosolyognia, s úgy érezte, most, ezeknek a mosolyoknak a menedékében talán
mondhatna valamit. Leeresztette a hangját, belesett a nappaliba, az öreg az újság fölé hajolt,
s mivel Margido nem volt a közelben, felhangosította a rádiót.
– Erlenden gondolkoztam – mondta Margido.
– Hogyhogy?
– Nem bántunk vele túl kedvesen. Igaz... ő se.
– Itt maradhattak karácsonyra mind a ketten – mondta Tor. – És mikor elmentek, kezet
fogtam a dánnal, s azzal búcsúztam, hogy szívesen látjuk nyáron. Szép itt a nyár.
– Tényleg ezt mondtad?
– Hogy szép itt a nyár?
– Nem. Hanem hogy szívesen látjuk nyáron.
– Azt.
– Szép volt tőled, Tor.
– De te, aki olyan nagy keresztény vagy, te hogyhogy... Nekem ez nem áll össze. Neked
mintegy kötelességed volna elmondani, hogy nincs jól ez így. Bűnös, hibás meg minden –
mondta halkan Tor.
– Nem, nekem ez nem kötelességem. Ezért úgy határoztam, ugyanazt mondom erről a
dologról, amit Jézus.
– És ő mit mondott?
– Az égvilágon semmit – mondta Margido. Hallgatva bámultak ki a madáretető lapra,
amelynek zöld, horpadt drótháló borította az oldalát.
– Hát, így van ez – mondta Tor. – Itt ülünk a sok semminkkel, Erlend bezzeg... Furcsa.
– És az is marad.
– Neked nővel kell élned, Margido.
Beszélgetés közben továbbra is a madáretetőt nézték.
– Persze. De nem akarok. Egyedül szeretnék élni. Békében.
– Az egész hátralevő idődben?
– Igen. Persze. Ha már eddig kihúztam, csak megleszek a maradék éveimben is.
– Az igaz. De mégiscsak különös. Nekem itt volt a mama.
– Ühüm – mondta Margido.
– Esetleg... főzzek még kávét?
– Miattam ne.
– Új pótháziasszonyt kapunk, megváltozott az időbeosztás, hallottál már ilyen
marhaságot? – mondta Tor, s már nem beszélt fojtott hangon.
– Jobb volt a régi?
– Nem tudom, az új még nem volt itt. Az előző rendes volt, kitakarított és már ment is.
– És most nekem is mennem kell. – Margido felállt. – Kösz a kávét.
– Furcsa, hogy volt időd benézni. Egy átlagos hétköznap.
– Ilyenkor kevés a tennivaló. Karácsony előtt a legtöbb, meg közvetlenül utána. Erre a
hétre csak két temetés jutott. Egy tegnapelőtt, egy holnap.
– Mókás – mondta Tor –, hogy az ilyesminek is szezonja van. A mama is... Persze ő
beteg volt előtte.
– A legtöbben betegek előtte. A baleset ritkább.
Nem kötötte Tor orrára, hogy azért kell indulnia, mert az értékbecslőt várja. Úgysem
értené ezt a dolgot a szaunával, nyilván soha nem járt még ilyen intézményben, értetlenül
tekintene arra a vágyra, hogy a temetés után izzassza magát az ember, kiizzadja a vágott
virág és a csöpögő, füstölő gyertyák szagát.

Kitakarította és tökéletesen rendbe rakta a lakást. A mulatságos küllemű, sötétkék

öltönyös fiatalember lassan körbesétált, s feljegyzéseket írt egy kemény fedelű dossziéba,
amelyet felül fémcsat tartott össze.
– Egy kicsit csinosítanunk kell rajta, az esetleges látogatók kedvéért. Fel kell turbózni a
helyiségeket.
– Felturbózni a helyiségeket? – ismételte Margido, s nagyon kényelmetlenül érezte
magát, amiért a lakásába engedte ezt a hűvösen bírálgató jöttmentet. Ide még soha senki
nem tette be a lábát. És milyen fiatal, túl fiatal ahhoz, hogy efféle megfellebbezhetetlen
ítéleteket hozzon.
– Megoldjuk. Nem sok minden kell.
– Mégis, mire gondol? – kérdezte Margido.
– Néhány nagy virágcserépre, gyümölcsöstálakra az asztalon, terítőkre, gyertyákra,
képeket is ki lehetne tenni, ezek a falak olyanok, mintha börtöncellában lennének. Vonzóvá
kell alakítani őket.
– Gondolja meg, az otthonomról beszél. Amelyben én jól érzem magam.
– Persze, persze. De hát ugyanazon az oldalon állunk, nem igaz, Neshov úr? Eljön az
érdeklődő, bekukkant, és rögtön kedve támad ideköltözni, itt lakni. Megkapjuk a lehető
legjobb árat. Remek induló helyzetben vagyunk, a kopás gyakorlatilag elhanyagolható.
Talán néhány szőnyeg kellene.
 – Szőnyeg? De hiszen szép a padló.
– Túl hűvös és rideg. Még a lakásszemle előtt elintézzük, benne van az árban, utólag
persze visszaállítjuk. És mit vásárolna helyette? Egy csomó kiváló lakást tudunk kínálni, ha
közelebb költözne a városhoz.
– Legyen benne szauna – mondta Margido.
– Felírtam. Egyéb?
– Más nincs. Egyébként jó az ugyanilyen. A szauna miatt akarok elköltözni.
– Csak amiatt?
– Igen! – mondta Margido.
– Ne haragudjon, de... Nem egészen értem. Biztosan van valami más oka is. És ha új
lakást keresek magának, fontos tudnom, hogy... Talán túl nagy a zaj? Vagy sok
kisgyermekes család lakik itt?
– Nem! Egyetlen okból szeretnék elköltözni: szaunát akarok!
– De hát... – A férfi tanácstalannak látszott, és illetlenül turkálni kezdte az orrát. Margido
fejéből hirtelen kiesett, hogy hívják. Christiannak, Thomasnak vagy Magnusnak,
mostanában így hívnak minden fiatal férfit. Örült volna, ha eszébe jut a neve, mert akkor a
nevén szólítva inthette volna helyes viselkedésre.
– Mégsem értem. Miért nem ide csináltat szaunát? Vagy csökkenteni akarja az árat? Nem
áll módjában...
– Szaunát építtetni? Igenis módomban áll! De látta maga is, milyen kicsi a konyha, és
hogy a fala közös a fürdőszobáéval. Nincs elég hely a szaunához! – mondta Margido,
igyekezve megőrizni önuralmát, hogy ne emelje fel a hangját. Idejön ez a kis pisis,
parancsolgat és azt képzeli, hipp-hopp idevarázsolhat pár négyzetmétert...
– És ha a fürdőszoba átalakításával? – mondta halkan az ügynök.
– Akkor sem fér el a szauna! Most járt bent!
Vak ez a fickó?
– De elfér – makacskodott a fiatalember. – Ott a fürdőkád.
– Na és?
A fiatalember a szemébe nézett, a fejét csóválta és bárgyún mosolygott.
– Mondja, megmérte már egyáltalán, mekkora hely kellene a szaunának? Mit szólna a
szauna-zuhanyozó kombinációhoz?
Margido csak bámult rá. A szauna neki azt jelentette, hogy benyit egy súlyos ajtón, s
olyan terembe lép, ahol a mennyezetig padok sorakoznak egymás fölött, a nagy kályha elé
rakott kövekre vizet locsolnak, mint a Prinsens utcai egykori központi fürdőben, amit azóta
lebontottak. Tudta persze, hogy felesleges volna neki ekkora szauna, de azért innen
alábbadni a fürdőszobájáig...
– Figyeljen – mondta az ügynök –, én szívesen árusítom a lakását, de ha csupán ezért
akarja eladni, akkor becsapnám, ha nem mondanám meg, hogy a fürdőszobája több mint
nyolc négyzetméter, tehát a méret nem gond. Keresse fel a Fjordgatán a Fürdőszoba
Üzletházat. Ha nem tetszik, amit ott lát, hívjon fel újra. Ha nem jelentkezik, fenékbe rúgom
magam, amiért elszalasztottam egy jó vásárt. De képtelen vagyok elhinni, hogy a szauna az
egyetlen indok. És eléggé rosszízű volna, ha az új lakásnak, amit találok magának, pontosan
ugyanekkora fürdőszobája volna.
– A becsületesség útja vezet a legmesszebbre – mondta Margido fakó hangon.
– Már hallottam rebesgetni – mondta a fiatalember.

Másnap ebédidőben elment a Fürdőszoba Üzletházba. Egy csomó tájékoztató füzetet

raktak elé. Alig hitt a szemének. Évek óta csak ábrándozott, és semmit nem tett azért, hogy
utánajárjon, milyen lehetőségei vannak.
Kompakt szauna. Ez volt a legkisebb méretű, csak az átlagos tetőmagasságra és egy
fürdőkádnyi padlófelületre volt szükség hozzá. A tetőbe szerelt gőzgenerátor gőzzel tölti
meg a helyiséget, a szaunázó fapadon ült, lábát fapadon nyugtatta, és farácsnak támasztotta
a hátát. A szaunázás végeztével felhajtotta a padot, s máris tágas zuhanyozófülkében találta
magát. Csempézett padló és oldalfalak, elegáns zuhanyberendezés. És ha egy kicsit odébb
helyezi a mosdókagylót, lesz tér a még tágasabb sarokváltozat számára is.
Amikor kijött az üzletházból, gyermeki elragadtatással vegyes mérhetetlen
megkönnyebbülést érzett, nem állhatta meg mosolygás nélkül, hiszen csoda történt vele.
És még költöznie sem kell.
Kimennek hozzá, pontos méreteket vesznek, már csak idő kérdése, s valóra válik az
álma, meglesz mindene, amire vágyik ezen a világon.
– Köszönöm, jóságos Istenem – suttogta.
Annyi mindennek örülhetett: tegnapi beszélgetésének Torral, amikor egymásra
mosolyogtak, annak, hogy Tor meghívta nyárra Krummét, hogy talán nincs veszve minden.
Fellobbant benne a szilveszteri éjszaka emléke, ez egy kissé beárnyékolta a derűjét, de
Erlend remélhetőleg elfelejtette, vagy talán nem is hallotta a nagy lármában, mit mondott
neki.
Vaníliás batyut akart vinni az irodába a délutáni kávéhoz. Az asszonyok örülni fognak,
szorgalmasan végzik a dolgukat, megérdemelnek némi bérkiegészítést, nem túlzásba esve,
de azért annyit, hogy észrevegyék, értékeli a munkájukat. Betért a byhaveni pékségbe.
– Ebből kérek három diósat csokoládéval. Meg három berlini golyót. Töltve.
 CSAK AKKOR MELEGEDETT FEL, amikor a fiú azzal a különös tekintettel nézett rá,
melyet már jól ismert: a szeme egyre keskenyebb és sötétebb lett, akárcsak az egyik fiatal
kan, az inkább farkas küllemű Styrk szeme. Azóta, hogy két hete a sötétben fekve úgy hitte,
mindennek vége, mert nem kapott választ az SMS-ére, és nyavalygó, csimpaszkodó, az
összes férfitól elutasított nőnek érezte magát, elromlott valami.
Christer később elmondta, hogy kétszázezer koronát keresett akkor éjjel. Ő nem értette,
hogyan lehetséges ilyesmi, az ember tudja ugyan, hogy előfordul, de a lelke mélyén
mégsem hiszi. Egyszer mikor a fiú felhívta a munkahelyén, épp egy boxerszuka
szemműtéténél asszisztált, s alig bírta szilárdan tartani a csipeszt, míg Anja a szaruhártyát
varrta. Nadrágzsebében megszólalt a mobil külön Christer jelzésére beállított dallama.
– Furcsa hívóhang – jegyezte meg Anja, odébb húzva a műtőlámpát, mielőtt elővette
volna a pislogóhártyát a szemüreghez rögzítő öltések tompító alátétéül szolgáló gombot.
– Egy filmből való – mondta Torunn.
– Már hallottam, de nem jut eszembe a címe.
– A jó, a rossz és a csúf.
Mégis mindig csakis ő számított. Ha vacsorát főzött Torunn-nak és kiötlötte, hogy
menjen el hozzá rögtön a hívás után, a lány már indult is. Ha azt mondta, dolgoznia kell,
Torunn békén hagyta, hadd keressen százezreket.
Torunn már az utolsó kanyarokat tette meg a toronymagas fenyők közt, frissen
zuhanyozva, tiszta kezeslábasban és pulóverben, vadonatúj The North Face gyapjúkabátban,
mely valamivel durvább volt a többi ruhadarabjánál, biztos volt benne, hogy Christernek
tetszeni fog. Késésben volt, mert családi megbeszélést folytatott Néró gazdáival. A
kutyakölyök belemart a kislányba, és folyton dühösen morgott mindegyikükre. Torunn azt
tanácsolta, vigyék vissza a tenyésztőhöz, de Néró már túlságosan kötődött hozzájuk, ezért
maguknak kellett kézbe venni a dolgokat. A legszívesebben felhívta és annak rendje s
módja szerint leteremtette volna a tenyésztőt, hiszen már kölyökkorában észre kellett
vennie, hogy Néró domináns alfahím, és semmiképp nem lett volna szabad eladni őt egy
kisgyermekes családnak, amelyikhez most először kerül kutya.

Váratlanul egy nyúl ugrott ki az útra pár centiméterrel előtte, gyors kanyarral sikerült
kikerülnie, és a visszapillantóból látta, hogy az állat változatlanul fürgén és teljes épségben
szalad tovább. Szerencsére szöges gumiköpeny volt az abroncson, és tiszták voltak a
fényszórói, mert az út nem volt kivilágítva.
Bízott benne, hogy ott tölti az éjszakát, de mi lesz, ha Christernek dolgoznia kell...
Mert az is előfordult, hogy késő este kapott e-mailt, és ettől idegenné vált a tekintete.
Torunn ezt a nézést pénzhunyornak nevezte. A fontos e-mail érkezését mobilon jelezték
neki, és a mobilt csak kutyahajtás közben kapcsolta ki.
Torunn nem értette. Christer azért fordított hátat az igavonásnak, hogy a kutyaszánnal
foglalkozhasson, mégis bármikor elérhető maradt a számítógépein rögtön azután, hogy
bezárta és megetette a kutyákat. Ez volna a szabadság? Amikor a Földön valahol mindig
dolgoznak, Christer pedig az egész világon tudja a pontos időt? De az utolsó két hétben
Torunn csak három éjszakát töltött a saját ágyában, s a nappali órákban is Christer kísérte
mindenhová, ha nem voltak is együtt. Közben pedig intézte kötelező telefonjait anyjához,
persze barátja említése nélkül, az unalomig ismételgetve, hogy Cissinek jobb lesz, ha
Gunnar eladja a házat és megosztoznak a pénzen. Arról, hogy az az ő gyerekkori otthona,
még csak említést se tett. Túl öreg volt ahhoz, hogy sopánkodjon elveszett emlékei miatt,
bár nyilván furcsa lesz kiüríteni a padlást, ahol minden dobozba gyerekkorának egy darabja
van csomagolva. Játék állatok és gyermekkönyvek, iskolás éveinek író- és számtanfüzetei.
Meg ruhák, sífutó és lesiklólécek, csúszódeszka, az első szánkója, melyet Gunnar pirosra
mázolt, hogy senki ne lopja el.
Nem beszélt Gunnarral azóta, hogy mostohaapja a kávéházban előadta védőbeszédét.
Nem bírta rászánni magát, pedig Gunnar már több üzenetet is hagyott a rögzítőn.
Ösztönösen érezte, hogy a férfi arra akarja kérni, járjon el a lakáseladás ügyében. Ha tudta
volna, mennyit tett közvetve-kéretlenül eddig is! Anyja talpraesett asszony volt, s mihelyt
lerázta a sértettségét, ki akart virágozni, pontosan úgy, ahogy Gunnar jósolta. Talán még
munkát is talál, jómódú barátnői sakkozgattak az állásokkal a művészeti galériákban és a
divatékszerboltokban, sőt jótékonysági munkát végeztek a Rotaryban és az Inner Wheelnél.
Ő sem akart ölbe tett kézzel üldögélni, nem volt olyan alkat. Úgynevezett „háztartásbeli”
éveiben mindvégig több vasat tartott a tűzben, oslói városvezetést tartott utazó
hölgypáholyoknak és hasonló előkelő csoportoknak. Persze ezt nemigen fizették meg,
hiszen jó körülmények között élt. Nem szorul rá a sajnálatra, vigasztalta magát Torunn x-
edszer. De erre Cissinek magának kell ráébrednie.
Ügyelt az apjához intézett kötelező telefonokra is. Új házi gondozót kapnak, ezen
fanyalogtak, nyilván ez volt az egyetlen felhő a tanya fölött az égen. De amilyen gyorsan
megszokta az apja az elsőt, biztosan nem lesz sok gond a következővel sem.

A kutyák csaholással és elnyújtott nyüszítéssel jelezték az érkezését, rá-rávetették

magukat a baromfihálóra is. Öt kutya előrefutott, köztük Luna is, a többiek kórusban
ugattak izgatottan a ketrecükből, azok is, akik nem látták Torunnt.
– Hello! Megjöttem!
A dróthálóhoz szaladt, bedugta ujjait a szemek közt, arcát a hálóhoz szorította, a kutyák
meg nyaldosták, ahol érték. Mindegyikük magasabbra akart ugrani a másiknál.
– Luna mama, de aranyos vagy...
Kár, hogy nem vihették be őket hosszabb időre, de a lelküket is kilihegték volna a
melegben. A bundájuk mínusz fokos hőmérsékletre volt programozva az évnek ebben a
szakában. Amikor szilvesztereste Luna rendőrként megjelent a házban, hamarosan ki kellett
kötözni az udvarba, s ott lelkesen gömbölyödött össze a hideg hóban.

Christer az ajtóban várta, köré fonta a karját, és gyors puszit adott a homlokára, az arcára
és a szájára.
– Itt alszol? – suttogta Torunn hajába.
– Szívesen. Ha akarod.
– Hát persze. Szép a kabátod. Új?
– Nem. Még az ősszel vettem.

A házigazda zacskós zöldséget főzött, és egy serpenyőben összekeverte pirított húsos

tésztával meg rizzsel. Nem volt különösebben jóízű, de Christer csinálta. Vörösbort töltött a
poharakba, a kandallóban lobogott a tűz. Torunn, miután leparkolt, kikapcsolta a mobilját.
Ebben a pillanatban boldognak érezte magát, itt, együtt vele. Közelebb hozzá, mint amilyen
közel valaha is más férfihoz volt. A bor ostoba kérdést sugallt neki: – Valójában miért
kedvelsz engem? Épp engem?
Christer vállat vont, elvigyorodott, ivott egy kortyot.
– Talán mert te engem kedvelsz. Meg a kutyáimat.
Soha nem beszéltek a jövőről, lefoglalta őket az adódó alkalom, nem csináltak semmit
párban, azon kívül, hogy együtt voltak itt a faházban. Torunn-nak nem is hiányzott, nem
akart megosztozni rajta senki mással, bár vicces lett volna mások előtt mutatkozni vele,
kérkedni egy kicsit ezzel a hímnemű medveboccsal, látni a többi nő irigykedését.
– Mikor kell kelned? – kérdezte Christer.
– Hétkor.
– Akkor ideje lefeküdnünk.
– Még fél kilenc sincs – mosolygott Torunn.
– Épp azért.
És szeméből elővillant a farkastekintet.

Jóval később Christer behozta a maradék vörösbort meg a poharakat, beült velük az
ágyba, Torunn pedig Erlendről kezdett beszélni.
Amióta tizennégy napja azt mondta, megzápult a kapcsolatuk Krumméval, szinte
sohasem sikerült elérnie. Mikor néha live, és nem a rögzítőről hallotta a hangját, Erlend
sietett, nem tudott beszélni, minden rendben, nem kell aggódnia, új kirakattervei vannak,
mindjárt itt a húsvét és a tavasz, millió dolga van, mondta. De már nem unszolta Torunnt,
hogy menjen Koppenhágába, s a lány furcsállotta ezt.
Korábban nem beszélt Christerrel Erlendről. A fiú csak annyit tudott a családjáról, hogy
az anyját nemrég elhagyta a férje, az apjának meg tanyája van Bynesetben, Trondheim
mellett. Még azt sem kérdezte meg Torunntól, mivel gazdálkodik az apja a tanyán: tehénnel,
disznóval, gabonával, krumplival, eperrel, vagy minddel egyszerre.
Most azonban a lányt annyira eltöltötte az erotikus kéj és a szerelem, hogy a világon
senkitől sem sajnálta volna ezt az érzést, ezért rosszulesett neki Erlendre és Krumméra
gondolni, és csak úgy ömlött belőle a szó.
– Szóval Erlend homokos – szólalt meg Christer, amikor Torunn felvázolta a helyzetet.
– Igen. És mivel korban annyira közel vagyunk egymáshoz, tudod, csak bő három évvel
idősebb nálam, ezért mintha nem is a nagybátyám lenne. Szinte a bátyámnak érzem. Sose
volt testvérem.
– És összeveszett azzal, akivel együtt él?
– Igen, valami történt, s nekem ez nem tetszik. Sokszor gondolok erre. Ha meg nem erre,
akkor rájuk gondolok. Olyan jól összeillenek.
Christer karján feküdt, verejtékes nyak verejtékes felső karon, érezte hónaljának szagát, a
lepedő nedves volt alattuk, még csak fél tizenkettőre járt, előttük a hosszú éjszaka.
Felkönyökölt, kortyolt az éjjeliszekrényre tett pohárból, Christerre kellett támaszkodnia, a
fiú a mellét cirógatta.
– Tele van homokosokkal a világ – mondta.
– Mire gondolsz?
– Ez az Erlend... a nagybátyád... majd felszed egy másikat. Csak úgy hemzsegnek tőlük a
szaunák, az utcák, a terek. A legényektől, akik nem kerülgetik a forró kását. George Michael
a piszoárokat használta találkahelynek. Gondold el, egy milliomos, és felcsíp egy pasast a
piszoárban. De lett is pokoli balhé belőle! Dobhatta a szemétbe a lemeztársasággal kötött
szerződését, elég drága szopás volt...
– Azért ez nem ugyanaz. Erlend és Krumme tizenkét éve élnek együtt – mondta Torunn.
– Na ja, és közben biztos másokkal is. A homokosok mind nyitott kapcsolatban élnek.
– Nyilván nagyon tájékozott vagy – mondta Torunn. – De azt hiszem, tényleg igazán
hűségesek egymáshoz.
– Persze. Ha te mondod.
– Ezért olyan szomorú. Hogy valami szétválaszthatja őket.
– Biztos így van – mondta Christer.
 Hanyatt fekve nézte a mennyezetet. A nappaliba nyíló ajtót nem csukták be, hallotta,
hogy Christer néhány hasábot tesz a kandallóba, mielőtt behozná a bort. Tudta, hogy nem
kellene többet mondania.
– Szerinted szomorúbb volna, ha egy heteró pár veszne össze tizenkét év után? –
kérdezte.
– Mindenesetre természetesebb volna.
Torunn erőltetetten nevetett: – Csak nem vagy homofób? – mondta, majd sietve
megcsókolta.
– Csak úgy vélem, ez nem egészen normális. Főleg ha arra gondolok, hogyan csinálják.
– Hát akkor ne gondolj arra.
– Akkor is undorító. Szerintem undorító.
– Téged senki nem kért, hogy csináld – mondta Torunn.
– Nem. De rosszul vagyok, ha ilyenek társaságában kell lennem.
– Milyenek társaságában?
– Homokosokéban.
– Azt hiszed, Erlend meg akarna erőszakolni? – mondta nevetve Torunn, s érezte, hogy
kalapál a szíve, Christernek is éreznie kellett, hogy a szíve dugattyúként lüktet a testében.
– Nem. De talán kikezdene velem. Én meg hánynék.
– Atyaisten, Christer, te...
– Csak kimondom, amit érzek. Elhánynám magam.

Többször nem szeretkeztek az éjjel. Torunn kiment a vécére, sokáig számolgatta az ágak
üreges nyomait a fában, s mire visszament, Christer már elaludt. Eszébe jutott az öt kutya,
akit még nem zártak a ketrecbe, felöltözött és kiment hozzájuk.
Ők is tudták, hol a helyük, elégedetten és fáradtan a vackukra kucorodtak. Leguggolt
Luna mellé, és sokáig simogatta.
– Aranyos kis kutyalány... Megáldott téged a sors ezzel a macsó gazdával. Már azt hinné
az ember, ő sem ártatlanságában irtózik ennyire.
Luna a farkát csóválta, és megnyalta Torunn tenyerét.
Bezárta a ketrecet, s felnézett az égre. Az északi fény halvány fátyla lengett a dombok
fölött. Nincsen veszély, gondolta, bármiben különbözhetnek a nézeteink, ha boldogok
vagyunk egymással. Csak azt szerette volna, ha nem épp erről gondolkodnak másképp.
Inkább a politikáról, a vallásról, vagy hogy helyes-e tízezreket költeni egy beteg macska
sejtjeinek gyógyítására. Bármi egyébről, csak ne épp erről.
Teljesen fel volt öltözve. És ott állt a kocsi. Egy kis habozás után bement, levetkőzött és
bekuporodott a takaró alá. Christer nem ébredt fel. Ugyanúgy vette a levegőt, mint máskor,
tulajdonképpen minden olyan volt, mint máskor.
 AZNAPRA VÁRTÁK AZ ÚJ pótháziasszonyt. Tornak úgy tűnt, mintha tegnap lett
volna, hogy vonakodott ismeretleneket a házba engedni, s máris itt egy újabb idegen. Intette
magát, hogy lám, végül is milyen jól ment a múltkor, még az Electroluxot is lehetett
használni. De azért mégis. Ki tudja, ki fia-borját veti erre a sors. Manapság már férfi
pótháziasszonyok is vannak, hallotta a rádióban. Jó, hogy Erlend itt volt karácsonykor,
legalább nem kap frászt, ha meglát egy férfit kötényben őgyelegni.

A hajnali óltakarítás után gombóccal a torkában nekikezdett a patkányszemlének. Amúgy

mindent elviselt, a disznótrágyát, a méhlepény kilökését, a megrohadt ételt a hűtőben,
mukkanás nélkül megitta még a megsavanyodott tejet is – nehogy már ki kelljen önteni –, s
ha nagy ritkán apja alsónadrágjait kellett kimosnia, nem fogta be az orrát, miközben a
mosógépbe gyömöszölte őket. De ez sok volt. Patkánytetemek a falban. Az édeskés bűz,
mely a frissen sült kenyérre emlékeztetett volna, ha nem tudja az ember, mi az.
Már a pajta padlóján is megjelentek, napvilágra vonszolták magukat, mielőtt vértől
csöpögő pofával megdöglöttek volna. Nyilván zúzott üveg is volt a méregben, s az
felhasogatta belső szerveiket. Úgy kell nekik. Idejönnek, megszállják azt, amit egy élet
munkájával épített. Ha az élelmiszer-biztonsági ellenőr vagy a mezőgazdasági kamara hírét
veszi a patkányoknak, megvonhatják tőle a mészárszéki engedélyt.
Két tetemet talált a traktor mellett, ezeket egy ásóra rakta. A zabdarás csapdák szokás
szerint üresen álltak. Talált még egy dögöt az újra beszögelt ólajtónál, s egyet a Volvónál is.
Az ásóról lelógva himbálódzott a dögök farka, amikor a pajta mögé vitte és leszórta őket
oda, ahol a szemetet szokta égetni. Ide került a mama egykori matraca, ide az összes
elpusztult kismalac. Trulte kicsinyeit szerencsére sikerült megmenteni a meleg fürdővel,
tényleg nem hitte volna, hogy egy ilyen egyszerű módszer, a reggeli-esti fürdetés meleg
vizes vödörben ennyire hatékony lehet.
Bőségesen locsolt paraffint a tetemekre, meggyújtotta, majd visszament szimatolni a
pajtába. Az édeskés dögszag hányingert keltően nyomta el a disznóól bűzét. Az ól melegétől
hamar rothadásnak indultak az ólon kívül a gerendák mentén heverő tetemek is. Tor egy
zsámolyra állt, és ásójával összekotorta a nyálkás, málló, mocskos belsőség- és
szőrmaradványokat. Csak az istenek tudnák megmondani, mennyi kerül még elő a fal
deszkái mögül a tavaszi meleg beköszöntével. Hacsak ki nem szárította őket a fagyoskodás
– gondolta reménykedve.
Hirtelen belehasított a felismerés, hogy ezt a csatát elvesztette, nem tudta idejében
megmérgezni a patkányokat, segítséget kell kérnie. De éppily hirtelen elhessegette ezt a
gondolatot. Ha vereséget szenvedett is, ne tudjon róla senki. Utólag már az is meglepte,
hogy Margidónak beszélt a patkányokról. És az talán még inkább, hogy ő meg Erlendnek
említette a dolgot. Pedig Tor úgy hitte, a szentséges Jézus azt mondta, férfiak ne feküdjenek
össze férfiakkal.
Megforgatta ásóval a szemetet a padlón, előkotort két-három tetemet, mostantól fogva
kénytelen lesz naponta megnézni a gerendát, hogy még a megrothadásuk előtt eltávolítsa a
patkánydögöket. A mocskot a még lobogó lángok közé szórta, s locsolt rá még egy kis
paraffint. Utána erősen a hóba csapkodta az ásót, míg tiszta nem lett. A mosókonyhában
hideg vízzel és Sunlight szappannal vörösre dörzsölte a kezét. Levetette régi, ehhez a
munkához használt kezeslábasát, és felakasztotta odakint a szerszámok mellé. Meg kellett
akadályoznia, hogy bármilyen kapcsolat legyen a patkányok és a disznói között. Eltekintve
persze a legyektől. Nincs az a sertéstenyésztő gazda, aki Isten e világán zöld ágra tudott
volna vergődni a legyekkel.
Egy macska. Kölcsönkérhetne egy macskát. Vagy ötöt. Éjszakára a pajtába zárná őket. A
macskakölyköt elfelejthetjük, őt ennék meg a patkányok. Nem, vérszomjas felnőtt macska
kell ide, de honnan lehet szerezni? Talán telefonálhatna Røstadnak, az állatorvos biztosan
tud ajánlani valamit.

Ugyanúgy ültek, mint hetekkel ezelőtt, amikor a kocsi bekanyarodott az udvarba: Tor a
konyhaasztalnál, apja a nappaliban. De az öreg korántsem volt annyira türelmetlen és
bizakodó, mint az előző alkalommal.
– Komoly érett asszony – mondta Tor, figyelve, hogy a jövevény kipakolja holmiját a
kocsi hátuljából, akárcsak a joghallgató lány annak idején.
– Aha – mondta az apa.
– Kövér.
– Aha.
– Olyan pótháziasszony kinézetű. Régimódi.
– Húha – mondta az apa.
– Hát, a te hibád.

– Marit Bonseth – mondta az asszony, miután a folyosón lerakta a mosószereket.

– Tor Neshov.
Látta, hogy az asszony máris izzad, pedig csak idáig kellett behoznia a holmiját a
kocsitól. Sötétbarna hajfürtök, halvány bajuszka szája mindkét sarka fölött, összenőtt
szemöldök, mint valami férfié, ötven körül járhatott, súlyos melle a szétfeszülve gombolódó
kötött kabát alá szorult.
– Régi fajta tárcsás mosógép. De rég láttam ilyet! Mert Fosenben nőttem fel, egy tanyán.
Azóta kitatarozták, mikor a fivérem átvette. Egy vörösboros állványuk is van a tűzhely
szagelszívója fölött. Maguknál ugye nincs szellőztető?
– Nincs. Nálunk ablak van.
Az asszony a nappali nyitott ajtaján át meglátta az öreget.
– Marit Bonseth – mondta, határozott léptekkel odament hozzá, s kezét nyújtotta a
fenekét alig megemelő öregnek, aki szintén bemutatkozott, és rémült tekintetet vetett Torra.
– Kér kávét? – kérdezte Tor.
– Igen, az jó lenne, mielőtt nekifogok.
Az acélvázas, műanyag huzatú konyhaszék hangosan megnyikordult, ahogy helyet
foglalt rajta.
– Van pár darab Marie-süteményünk – mondta Tor.
– Köszönöm, az jólesne.
– Cukrot?
– Köszönöm. Látom, ez becsületes főtt kávé.
– Nincs tölcsérünk – mondta Tor.
– Annak csak örülhetnek. A kávé legyen igazi.
Körülnézett, szájába dugott egy Marie-süteményt, mielőtt még Tor kávét önthetett volna
neki. – Otthon érzem magam. Pont ilyen konyhánk volt gyerekkoromban. Rendes fafűtésű
tűzhellyel. Emlékszem, amikor mama villanytűzhelyet kapott. Minden túlfőtt.
Tornak örömmel kellett volna fogadnia a dicséretet, de maga sem tudta, miért, nem
töltötte el öröm. Az asszony mintegy a konyha minden sarkát betöltötte, pedig nem ezért
volt itt.
– Le szoktam menni az ólba, ha... itt van a házi gondozó – mondta Tor. – Az emeleten
pedig elég a fürdőszobát kitakarítani. A hálókat magunk rakjuk rendbe.
 – Igen? De hát miért? Az ágyneműt se húzzam le, és a padlót se mossam fel?
– Ne, nem szükséges.
– Én azért vagyok itt, hogy takarítsak, ez a munkám, mindegy, hogy szükséges-e –
mosolygott a házi segítő.
– De nem kell megcsinálnia – mondta Tor.
– Mit rejtegetnek ott benn? Mit féltenek annyira? – tört ki gurgulázó nevetés az
asszonyból, hogy kivillantak a Marie-sütemény morzsáival részben beborított ezüst
fogtömései.
– Majd mi rendet teszünk – mondta Tor, és felállt. – Most az ólba kell mennem.

Mikor becsukta maga mögött az ólajtót, heves gyűlöletet érzett apjával szemben, aki
állandó otthon utáni nyavalygásával rájuk szabadította ezt az egészet. Semmi egyéb dolga
nem volt, csak a tüzelőkészítés, és az utóbbi időben ebben sem igen iparkodott. Ez bizonyos
mértékig érthető volt, a favágás nehéz munka. És ha végzett ezzel, fel is kellett aprítani a
hasábokat, Tor voltaképp meglepődött, milyen sokáig bírta az apja. Szinte látta maga előtt,
ahogy feje fölé emeli a fejsze élén a rönköt, majd a tuskóra csap vele, hogy mindenfelé
repked a forgács. Lehet, hogy alábecsülte az öreget. Vagy túlbecsülte, és túl sok terhet
rakott öreg vállaira. Ezentúl majd segít neki a favágásban.

A kémlelőablakból figyelte a házat. A konyhaablakok már újra bepárásodtak, apja pedig

kilépett az ajtón, és nemezcsizmában, kezében a fáskosárral a fáskamra felé indult
botladozva. Nagyon sürgős lehetett neki. Hát igen, ez más volt, mint a fülbevalós városi
lány. És ráadásul Fosenből származott. Parasztcsaládból. Rosszabbat elképzelni se lehetne.
A szekrényre esett a pillantása. Kinyitotta, elővette a köménypálinkás üveget, lecsavarta
a kupakját, megitta a maradékot, nem volt sok, de kortynak azért kiadós. Utána a csapnál
hideg vízzel kiöblítette a száját. Nem mozdult, várta, hogy elöntse a meleg, s nem hiába, sőt
még valami könnyűség is elfogta. És egy kurta nevetés is kibukott belőle a házban történtek
miatt, kedve támadt felhívni Margidót, hogy elmesélje neki, talán be kellene szereznie egy
ilyen mobiltelefont, Torunn azt mondta, nem rosszabb a hagyományosnál. Csak ahelyett,
hogy letenné a kagylót, a piros gombot kell megnyomni, a kagyló felvevése helyett pedig a
zöldet. Innen az ólból hívhatná Torunnt. Egyszerre eszébe jutott, hogy ezt eltitkolta előle,
hallgatott a patkányokról. És ha telefonálás közben ráugrik egy patkány, ő felüvölt, és ezzel
lelepleződik.
Megint kinézett a kémlelőablakon. A fáskamra ajtaja tárva-nyitva, az apja még mindig
bent volt. Muszáj nekik hetente egyszer az ólba meg a fáskamrába rejtőzni? Elvigyorodott, s
még inkább vigyorgott azon, hogy itt áll és vigyorog, az üveg szájához csorgatta a dán
pálinka utolsó cseppjeit, s mindjárt ki is cuppantotta. Minden jó így, ahogy van, roppantul
ízlett a megkésett hígításként kortyolt víz is. Jó víz van itt Neshovban, senki nem állíthatja
az ellenkezőjét. Ismét kikukkantott a kémlelőablakon, s nagyot csuklott, mert látta, hogy az
asszony felé tart. Felé! Ide nem léphet be senki, csak az állatorvos és Torunn. Egyetlen
ugrással az ajtónál termett, és kinyitotta.
– Parancsol?
– Hé, jóember, mi van magával?
– Mi az, mit akar?
– Telefonon keresik. Valami Torunn.
– Mondja meg neki, hogy majd felhívom.
– Rendben. De azért nem kell ennyire udvariatlannak lenni, ha veszem a fáradságot és
lejövök szólni.
– Bocsánat, nem akartam... Csak meghökkentem egy kicsit.
– Azt látom – mondta Marit, s egy kicsit összeszorította a száját, majd megfordult és
visszament. Most a nyakában és a derekán masniba kötött kék kötényszoknya volt rajta.
Felső karja kövéren buggyant elő rövid ujjú kardigánja alól. Az udvar közepén hátrafordult,
s visszakiáltott Tornak: – Ugye nem ugyanazt a ruhát hordja az ólban, mint a házban?
– Az tilos! – kiabálta vissza Tor. – Rendelet van a fertőzés megelőzésére!
– Érti maga, hogy miről beszélek – mondta az asszony. – Ne játssza meg magát.

Kivett egy üveg sört a szülődobozból, ahova azért tette, hogy kiolvadjon, és felbontotta.
Még egy órája sincs itt ez a nő, s már elérte, hogy bocsánatot kérjen tőle, ráadásul
ledorongolta a munkaruhája miatt. Pedig tényleg nem hordta a házban, de az alsóruhájával
már nem vigyázott ennyire, s abból bizony bent is terjengett a szag.
Fosenben biztosan alsónadrágot is váltanak, ha ellátták az állatokat, gondolta, szinte
látom magam előtt. Micsoda nőszemély. A mama is mindig zsémbelt a disznószag miatt.
– Francba a bűzzel, abból élek! – kiáltott fel, s tenyerével a padra csapott. Egyetlen
hosszú kortyra felhajtotta a sört, nagyot böffentett, s máris újra a kémlelőablaknál volt. A
fáskamra ajtaja változatlanul tárva, apja nyilván végighallgatta és végigmulatta a szóváltást,
bár fázott a lába és innivalója sem volt.
– Hazafelé. Haza fogom küldeni. Vigyen el az ördög, ha elviselek egy ilyen fúriát itt...
Feltépte az ól ajtaját, átmasírozott a fáskamrához, berontott, érezte, hogy a mámor sima
acélként burkolja be a nyelvét. Apja a tuskón ült, arcáról leplezetlen szorongás sugárzott,
amikor Tor betoppant a félhomályba.
– Csak én vagyok – mondta Tor.
– Hál' isten.
– Tudjuk, ki miatt történik ez.
– Igen.
– Mit bujkálsz itt?
– Azt mondta, zuhanyozzak le – suttogta az öreg.
– Nem ezt akartad? Otthonba menni, hogy ugyanezt mondják neked?
– Nem akarom.
– Mit nem akarsz?
– Nem... nem tudom.
Torból hirtelen kitört a nevetés, apja félszegen, meglepetten mosolygott, őt bámulta, s
közben leheletével melengette az ujjait. Tor tovább nevetett, muszáj volt megtámaszkodnia,
ha felkötik se emlékezett, mikor nevetett utoljára ilyen jót, már ha egyáltalán valaha is. De
hát minden nevetséges volt, apja a tuskón, ő az ólban, a foseni nőszemély a házban, ahogy
sóhajtozik és sopánkodik a kosárnyi mosott ruha fölött.
– Bemegyünk – mondta végül a szemét törölgetve. – Bemegyünk és megmondjuk neki,
mi szabjuk meg, mennyi az annyi, és ez a... ez a...
– Marit Bonseth – mondta az apa.
– Ez a Marit Bonseth csak ne kotyogjon bele.
– Te ittál?
– Dehogy. Gyere. Menjünk be.
– Tűzifát kell vágnunk.
– Majd én elintézem – mondta Tor. – Szedelőzködj.
A harmadik hasábfánál csúszott meg a fejsze, a tuskóról visszacsapódott és Tor
combjában állt meg, s csak hosszú másodpercek után esett le véres éllel a csempézett
padlóra.
Tor előrehajolva bámulta a nadrágja szövetén átütő vért. Apja háttal állt neki, az előző
hasábból hasított aprófát szedte a kosárba.
– Én... én...
Apja megfordult, Tor combjára meredt, aztán az arcába, találkozott a tekintetük.
 – Az ól – mondta Tor. Csak erre tudott gondolni. Az ólra. Semmi egyébre.
– Szólok neki! – mondta harsány hangon az apja, s reszketeg léptekkel kigyürkőzött a
fáskamrából. – Halló? – kiabált már az ajtóból. – Halló! Segítség! Marit Bonseth!
Tor a padlóra kuporodott, próbálta letépni a nadrágját, nem sikerült, elvesztette az
eszméletét. Mire magához tért, mindketten fölébe hajoltak, Marit konyharuhával a kezében.
Tor szótlanul bámult rá, nézte, ahogy csíkokra szaggatja a konyharuhát, mintha csak
papírból volna. Felhasította a nadrág szárát, s szorosan elkötötte vele a combját a seb fölött;
Tor inkább nem nézett oda. Végül új törülközőt csavart a láb köré.
– És most megyünk – jelentette ki felegyenesedve.
– Hogyhogy megyünk? Hova?
– A kórházba.
– De nem mehetünk csak úgy... Ezt nem teheti...
– Túl mély a seb. Próbáljon felállni. Beviszem a kórházba, mit néz?
– Nem! Nem hagyom itt az ólat!
Marit ráncigálni kezdte Tor karját.
– Mondom, hogy NEM!
– Be kell menned, Tor – mondta az apja.
– Te maradj itt, jó?
– Persze.
– És... hívd fel Margidót... vagy nem is... hívd fel...
– Na jöjjön már! – szólt rá Marit. – Nem fekhet itt a végtelenségig! Úgy vérzik, mint egy
tökön szúrt ártány! Egész a csontjáig szétszabta magát!
Tor hagyta, hogy talpra állítsák, imbolygott vele a világ, apja vállába kapaszkodott. –
Hívd fel Røstadot, gondoskodjanak helyettesítőről ma estére. Utána megint kézbe veszem a
dolgokat. Hallod?
– Igen – mondta az apja.
– Soha nem kértem helyettesítőt – emelte tekintetét Marit Bonsethre, akinek arca csak
pár centire volt az övétől, ahogy az autó felé vonszolta. – Soha az életben! Mindig
boldogultam egyedül!
– Magából csak úgy dől a szesz.
Marit kinyitotta a kocsi ajtaját, betuszkolta Tort az ülésre, majd becsapta az ajtót, Tor
rögtön az ablak mellé gördült, éktelen, a fájdalmat és a megrázkódtatást is feledtető pánik
kezdett úrrá lenni rajta. Míg Marit Bonseth beszaladt a házba a táskájáért, magához intette a
még mindig értetlen arccal a fáskamra ajtajánál szerencsétlenkedő apját.
– Gyere már ide! Ide gyere, érted! És siess!
Az öreg előbotorkált, mintha az árnyak birodalmából hívnák.
– Igen?
Tor a ház ajtaját lesve suttogta: – Menj be az ólba, a mosókonyhába. Tüntesd el az üres
üvegeket! Két pálinkásüveg meg egy sörösüveg van ott. Rakd őket...
Nem kérhette apját arra, hogy a külső budiba dobja őket, mert az egymáshoz csapódó
üvegek koccanása talán megriasztotta volna.
– Rakd őket a szekrény aljába!
– Azt mondtad, nem...
– Kérlek! Az ól átjárójában van egypár bontatlan sör is, azokat is tedd ugyanoda. És egy
szót se szólj Røstadnak vagy a helyettesítőnek a patkányokról. Világos?
Apja bólintott.
– És ne hívd fel Margidót.
– Jó.
– Holnapra rendbe jövök. Ne kínozzuk ezzel.
– Jó.
 Megjelent Marit Bonseth, beült a volán mögé, újra ki kellett nyitnia az ajtót, mert
beszorult a kabátja.
– Csukja be az ablakot – mondta. – Túl hideg lesz menet közben. Izzad? Vagy fázik?
Lehet, hogy sokkot kapott.
– Jól vagyok, induljon csak – mondta Tor, és feltekerte az ablakot.
A kocsi elindult. Marit élesen, de biztos kézzel vette a kanyarokat. Tor egy ideig
előrebámult, utána a combja köré tekert kockás konyharuhára. A közepén átszivárgó vér
vékony csíkban az ülés huzatára csorgott. A műanyag huzatot sűrűn pöttyözték a lyukak, s a
vér ezeken keresztül kezdte áztatni a párnázatot. Tor Maritra pillantott, az asszony rögtön
észrevette.
– Jól van? – kérdezte.
– Még soha nem kértem helyettesítést – mondta Tor. – Itt pusztuljak el, ha kértem valaha
is.
– Egyszer mindent el kell kezdeni – mondta Marit.
Keze, mellyel a kormányt fogta, egészen a körme pereméig véres volt.
– Bocsánat a nagy kavarodásért – mondta Tor. – Az ülést is összekoszoltam.
– Ne izgassa magát, majd megoldjuk.
– És nem ittam.
– Nézze, Fosenben születtem, parasztcsaládban, és nem tegnap. De hát minek erről
beszélni most? A munkámat végzem maguknál, nem sok minden lep meg. Rosszabbul is
elsülhetett volna.
Tor fején átsuhant, hogy ellenkezzék, de inkább annyiban hagyta az egészet, lehunyta a
szemét, s igyekezett nem a patkányokra meg az üres üvegekre gondolni.
 MIHELYT RÁLELT A LEGKÖZELEBBI szomjoltó helyre, dupla presszókávét, egy
üveg Danskvand ásványvizet és egy ciabattát rendelt szalámival, feta sajttal és fekete
olívával. A pult mögött álló, feszülő fekete trikót viselő, kockahasú fiatalember nem hordott
ékszert, csak az inge ujján volt egy Levi's-jelvény. Szűk kezeslábas, keskeny, hosszú ujjak.
Erősnek látszottak, akárcsak egy zongorista ujjai. Gyűrű se az ujján, se a fülében, egészében
tiszta, romlatlan ember benyomását keltette. Erlend azonnal jobb kedvre derült, hogy szemét
legeltethette rajta, de azért szándékosan nagyot sóhajtott, amikor ez a tünemény kerek,
fekete tálcán kivitte neki az ételt és az innivalót, a számlával együtt. Kedvelte ezeket az
oldottabb kávéházakban látható, térdig érő kötényeket, melyek mögül fahéjcipóként
kandikált ki viselője farpofája.
– Mintha sóhajtott volna. Itt a világvége? Csak nem vettem észre a leeresztett redőnytől?
– Alighanem – emelte fel a számlát Erlend, mintha ellenőrizni akarná. – Mondja, mit
szólna ahhoz, ha egy átlagosan katasztrofális február huszonnegyedikén megtudja, hogy
ideggyenge bátyja egy mérhetetlenül sivár norvégiai tanyán felhasogatta a lábát, s a
gazdaságát megszállták a patkányok? S a tetejébe alkoholista lett, mert karácsonyra kapott
egy üveg Gammel Dansk pálinkát?
– Hát nem valami buzdító himnusz, így egy szuszra.
Erlend gyorsan rápillantott. Kikezdett vele? A fiatalember nyugtázta a mosolyát. Sajnos
csak egy superstraight mosollyal. Ezt is felírhatja a depressziójának okait soroló listára.
– Tényleg nem, én is úgy gondolom – mondta Erlend, s belekóstolt a kávéjába.
– Tehát ez az utolsó ebédje, mielőtt Norvégiába menne hamelni patkányfogót játszani?
– Ne bolondozzon. Csak nem fogok odamenni!
– Pedig jól tenné. Fél lábbal nem lehet patkányokra vadászni.
– Van egy másik bátyám is. Ugyanott. Majd ő intézkedik. Mi az úristennek kell feldúlni
az én életemet azzal, hogy elmeséli, mi a baja? A fenébe is...
– Szerintem jól jönne egy konyak a kávéhoz. Hozok egyet. A cég ajándéka.
– De még csak két óra van – mondta Erlend.
– Valahol viszont este kilenc.
– Sanghajban.
– Tényleg?
– Igen, biztosan. Úgyhogy köszönöm, elfogadom. És mivel duplát iszom, dupla konyakot
kérek – mondta Erlend. – Persze a felét én fizetem. Mármint... az egyiket. Egyébként
szívesen meghívom, ha velem tart.
– Most telik le a munkaidőm.
– Na lám. Pompás. Várom.

Jólesett egy vadidegennel beszélgetni. Mintha a lelkisegély-vonalat hívta volna fel,

ahonnan egy arc nélküli hang téríti el az öngyilkosságtól, az elhamarkodott abortusztól,
vagy családtagjai lemészárolásától. Ha fontolóra vette, mindhárom kategóriába
beletartozott, legfeljebb az abortusz módosult elhamarkodott megtermékenyítéssé.
– Szóval norvég?
– Nem, Norvégiából jöttem. Most itt vagyok. És Erlendnek hívnak.
– Én Jorges vagyok. Algériai. Sok évig éltem Franciaországban, Párizsban. Ismeri
Párizst? – nyújtotta a kezét, mely olyan volt, amilyennek látszott: erős, meleg, és
úgyszólván kegyetlenül határozott. Minden hajnalban eljátszhatta volna Brahms magyar
táncait, ha úgy tartja kedve.
 – Egyszer egy Les Halles-i étteremben romlott kaviárt szolgáltak fel nekem – mondta
Erlend, s monogámiára irányuló akaratereje segítségével visszahúzta a kezét. – Ennyi
kapcsolatom van Párizzsal. Fekete, törtfehér és mohazöld vécécsészék meg
csempemintázatok a szállodákban. Otthonosabb vagyok New Yorkban és Londonban.
Hihetetlenül hamar belefáradok a franciákba, óbégatnak, hadonásznak, a bergeniekre
emlékeztetnek, bár nyilván nem tudja, mit jelent ez, és semmiről nem szól a
handabandázásuk, ha érthető, mire célzok. Ne vegye a szívére. Jorges, majdnem tökéletesen
beszél dánul.
– Köszönöm. És heteró vagyok.
– Sajnos ezt rögtön láttam. De attól még flörtölhetek egy kicsit, ilyen a természetem. Ezt
se vegye a szívére. Egyébként kár, hogy levette a kötényét. Nagyon jól mutatott benne.
– Kettőkor lejárt a munkaidőm.
– Akkor is jól állt. Hordja egész nap. Az ágyban is. Egy szál kötény, semmi egyéb.
Jorges nevetett, fehér fogai úgy csillogtak, hogy csak napszemüvegben lehetett rájuk
pillantani. Ínye rózsaszínű volt és barázdált, mint a macskáé.
– Most maga flörtöl – mondta Erlend, s nyelt egyet.
– Csak nevettem!
– A végeredmény ugyanaz. Ha nyitott szájjal így nevet.
– Oké. Nem nevetek többet. Tehát a bátyja levágta a lábát. Elég szörnyen hangzik. És
megtalálták? Úgy értem, a lábát?
– Nem teljesen vágta le, csak belehasított a fejszével. Kórházba vitték, és nem engedik
ki. Ettől hisztériás rohamokat kap, mert haza akar menni a disznóihoz. Sertéstenyésztő.
– És senki nincs, aki segítene neki ellátni az állatokat?
– Volna, de nem szeretné. A disznókon kívül nincs semmije.
– Meg a fivérein kívül.
– Na ja. Itt is el van ásva legalább egy kutya, és nem érdemes zargatni. Egészségére,
jóképű fiatalember.
– Egészségére.
Élvezte Jorges pohár köré csücsörödő ajkának látványát. Göndör fekete haja úgy fénylett,
mintha lakkozta volna, az egyik fürtjét a fülbevalója köré tekerte.
– De amit a karácsonyra kapott pálinkához kapcsolódó alkoholizmusról mondott,
némiképp túlzottnak tűnik – mondta Jorges, miközben letette a poharát.
– Az apám híresztelte. Valójában nem is az apám, de elpletykálta a bátyámnak.
– Nem az apja?
– Nem, a féltestvérem. És elpletykálta a bátyámnak, aki egy kicsit körülszimatolt az
ólban, és a szekrényben üres üvegeket talált. Meg a kinti budiban is.
– Az ólban iszik? Fura. Közkeletű szokás ez Norvégiában?
– Bent a házban nem ihatott, az anyánk miatt.
– Ő is a féltestvére?
– Nem. De a tanyán nem szabad úgy inni, hogy bárki is meglássa. Még csak az kéne.
– Hozok konyakot.
– Helyes. De vegye fel a kötényt. Végtére is felszolgáláshoz munkaruha illik.

Erlend hátradőlt. Hozzá se nyúlt az ételhez, a ciabatta száradtnak látszott, a kibukkanó

szalámiszeletek feketén fénylettek, és a szélük felkunkorodott. Épp hazafelé tartott, amikor
Margido telefonált. Annyira fel volt dúlva, hogy nem lehetett élcelődni vele a randin, a
szilveszterestén vagy bármi egyében. Egy nørrebroi papírbolt kirakatát rendezte be, vörös-
fekete rizspapír háttér elé varázsolt japán papírral, kalligrafikus tollakkal és selyemre rótt
japán írásjelekkel. Nagyon kicsi kirakat volt, alig fért el benne akármi is, de magas
színvonalú munkát akartak, és ki mást hívtak volna fel, ha nem Erlend Neshovot. Ki más
zsúfolta volna tele kíméletlenül a kirakatot, éppen mert annyira kicsi volt?
– Parancsoljon, a friss dupla konyak – mondta Jorges. – De miért nem eszik?
– Száradtnak látszik.
– Igazán sajnálom. Kilenckor sütötték ki.
– Látom.
– Szerintem meg kellene látogatnia a bátyját. Levágott lábakkal, patkányokkal és
alkoholistákkal ne vicceljen az ember.
– De mit csinálhatnék én? Halálra rémítenek az ilyen óriási disznók. Valódi ragadozók,
mondta a bátyám, és az ól bűzét sem állom. Ráadásul karácsonykor jártam ott, az hosszú
időre elég volt. És talán épp erre beszélne rá Krumme is, hogy utazzak oda, tehát jobb, ha el
se mondom neki, mi a helyzet.
– Krumméval él együtt?
– Igen.
– Erlend, komoly dolgokat nem titkol el az ember az élettársa elől. Nem fair.
– Ő is eltitkolta előlem az ügyeit.
Jorges kérdőn nézett rá.
– Hogy azt akarja, hogy gyerekünk legyen – mondta Erlend, s nagyot fújt. Most hát
kimondta, elmondta egy vadidegennek. A konyakra meredt. Nemsokára a gyomrában lesz.
Kellemes gondolat. És nem zárult el még a konyak utánpótlása, a szesz mindenképp a
leghatékonyabb ösztönzője a felejtésnek és a közönynek, s igen jól megértette, miért adta
Tor ivásra a fejét, Margido meg nyilván erősen túlzott, a kinti budiban akár évek óta is ott
állhattak az üres üvegek. Szívesen küldött volna a Bormonopólium ékes kocsijával némi
utánpótlást Neshovba, ahol az ólban felhalmozhatnák a ládákat, hadd főjön Margido feje.
– Krumme úgy véli, új szinten kell folytatnunk az életünket, ugyanis nemrég elütötték,
majdnem meghalt, s azon tipródik, mit kezdjen hátralevő éveiben az életével.
– Mióta vannak együtt?
– Tizenkét éve.
– És maga nem akar gyereket?
– Nem.
– Szereti Krummét?
– Mérhetetlenül.
– És hű is hozzá?
– Hűbb férfit keresve sem lehetne találni a világon. És Krumme ugyanígy van ezzel.
– És azt akarja, hogy legyen egy gyerekük.
– Igen. Azt mondta.
– De Erlend, hiszen ez egy felülmúlhatatlan szerelmi vallomás.
– Micsoda? Ezt hogy érti?
– Ahogy mondom. Nincs annál hitelesebb szerelmi vallomás, mint hogy gyereket
szeretnénk a párunktól. A teljes bizalom jele.
Erlend érezte, hogy egy pillanat alatt könnyek szöknek a szemébe. Ujjával ledörgölte
őket, Jorges megragadta a csuklóját.
– Megríkattam egy idegent. Bocsánat – mondta halkan.
– Jaj istenem, istenem. Én kérek bocsánatot. Istenem, az emberek csak bámulnak...
– Üres az étterem, régen vége az ebédidőnek. Nyugodjon meg.
– Jaj istenem, istenem... Ne engedje el a kezemet! Miért sírok? Az ördögbe, mondtam,
hogy ne engedje el.
– Isten és ördög egyazon mondatban, ez valami norvég sajátosság?
Erlend mosolyra fakadt, abbahagyta a sírást, elhúzta a kezét, óvatosan megszárította
szemét a szalvétával, hogy ne legyen maszatos, kifújta az orrát, és pillantása találkozott
Jorgeséval.
 – Köszönöm – mondta.
– Hogy megríkattam? – kérdezte Jorges.
– Igen. Olyasmit mondott nekem, amire eddig nem gondoltam. Nem gondoltam így.
– De mi a szándéka Krumménak? Ő mit mond? És maga miért nem akarja, ha már
tizenkét éve élnek együtt?
– Többet kérdez, mint amennyire akár tíz bölcs is válaszolni tudna. Én meg csak a
norvég általános iskolát jártam ki.
– Próbáljon válaszolni – mondta Jorges. – Idehozom az egész konyakos üveget. Vagyis...
amennyi maradt benne.

Egy óra múlva Erlend taxit fogott, és elment Krumme újságjához. A liftben megvizsgálta
arcát a tükörben. A szeme még mindig vörös volt, és nem hozott magával Clear Eyest, de
tojt rá. Szíve úgy vert, mint a gőzkalapács, majd' kiugrott a helyéből, és olthatatlanul
vágyott egy cigarettára, de már mindet elszívta.
Tempóját nem csökkentve biccentett a portatündéreknek, de utánakiabáltak.
– Fel kell iratkoznia! És ha szabad kérdezni, megbeszélésre jött?
Erlend soha nem jött ide. Majdnem soha. Legutóbb két éve járt itt, amikor egy állatvédő
csoport aktivistái támadtak rá egy szőrmeüzlet kirakatának rendezése közben, mikuláspiros
spray-vel lefújták őt is, a kirakati bábukat meg a szőrméket is, az A. Dragsted jóvoltából
kölcsönkapott iszonyatosan drága gyöngy nyakláncokkal együtt. Az egészet – az egészet! –
lefújták vörös festékkel! Elrohant Krumme szerkesztőségébe, s nem kevesebbet követelt,
mint hogy a címoldalon kérjenek halálbüntetést az aktivistákra, de azután Krumme
lecsillapította, hazakísérte, és acetonnal letisztította a haját meg az arcát. Utána még hetekig
oldószer-szaga volt.
De nem azért nem jött ide szinte soha, mert Krumme szégyellte volna őt vagy titkolta
volna, hogy egy férfival él együtt, hanem mert hermetikusan el akarta szigetelni egymástól a
munkáját és a magánéletét. Utálta, ha nem lehetett szabad a saját szférájában, és egyetlen
kollégájával sem tartott fenn személyes kapcsolatot. Erlend könnyen barátkozott, szinte
ösztönösen hívta meg azokat az embereket, akiket kedvelt, ezért Krumme nem szorult rá,
hogy fraternizáljon a munkahelyén. Erlend tiszteletben tartotta ezt az ódzkodást, amúgy is
mindenhol érdekes emberekkel találkozott, lemondhatott a Berlingske Tidsende
munkatársairól. Jorgest már meghívta a negyvenedik születésnapján, mire a pincér hangosan
nevetve közölte, hogy csak most lesz harmincöt.
– Feliratkozzam? Öö.. Carl Thomsenhoz megyek.
– Értekezleten van. Tényleg megbeszélték?
– Pukkadjanak meg, úgyis megtalálom, hova írjam a nevem? Mutassa! Adjanak egy
tollat!
– A biztonsági szabályzat szerint...
– Jó, de hát megbeszéltük...
– Ellenőrizzük a titkárságán. Addig üljön le és várjon.

Állva maradt. Krumme titkára ismerte, s húsz perc múlva már Krumme rendetlen
szobájában szívta be a papír, a por és a szivar szagát. Három nagy monitor sorakozott
nyomtatókhoz csatlakoztatva az íróasztalon, a zűrzavaron Brahms gipsz mellszobra próbált
úrrá lenni. A sztereó berendezés meg a tévé a kapcsolótáblával fehér bőrdarabon állt, melyet
Erlend saját kezűleg vágott ki. Most rádöbbent, hogy baklövés volt fehéret választani, a
nyomdafestéktől meg a munkaruhától alaposan elszíneződött az alátét, vennie kell néhány
üveg bőrtisztítót, hogy Krumme majd behozza és felhasználja.
Megkerülte az íróasztalt, talált egy doboz Romeo y Julietát, az egyiket meggyújtotta.
Csillapíthatatlan köhögőroham tört rá, ennek a közepén lépett be Krumme egy észvesztően
csinos nővel, akinek a cipője sarka magasabb volt a koppenhágai Kerektoronynál, a
mellében levő szilikonból pedig legalább öt fürdőruha anyagára futotta volna.
– Te vagy az? Te itt? – mosolygott Krumme. – Csak nem ért valami baj?
– De igen, ez a szivar – mondta Erlend egy végső, elbocsátó köhögőgörccsel. – Nincs itt
normális szívnivaló? Cigarettaszünetet kell tartanom.
– Nálam van – mondta a nő, kabátja zsebéből előhúzott egy csomag Marlborót, és
megkínálta Erlendet. – Utána majd jöjjön be hozzám, Carl.

Kettesben maradtak. Erlend a bőrdíványra roskadt. – Krumme, csukd be az ajtót.

– De hát mi van? – kérdezte Krumme lábával belökve az ajtót, olyan erősen, hogy
majdnem egyensúlyát vesztette.
– Bocsánatot kérek, Krumme. Csak azon a kandallón járt az eszem, miközben te... De
tudod, hogy szeretlek. És mégis...
A taxiban tüzetesen végiggondolta, mit fog mondani, de most minden összekavarodott
benne. Elhajította a meg sem gyújtott cigarettát.
– Kandallóról beszélgettünk? Mikor? – érdeklődött Krumme.
– Dehogy, a gyerekről!
– Gyerekről? – suttogta Krumme, és Erlend mellé ült. Erlend megragadta és
megszorította a kezét, lehunyta a szemét, arcát félrefordította, igyekezett felidézni a
Jorgesszel folytatott beszélgetését és a taxiban eltervezett szavakat. – Úgy hittem, ez a
gyerek a te ügyed, mert elégedetlen vagy az életünkkel. Tévedtem. Rájöttem, hogy a
gyerek... szerelmi vallomás. Tanúságtétel a bizalmadról. Irántam. Önző voltam. Halálra
rémített még a gyerek gondolata is, ezt őszintén meg kell vallanom. Nem tudom, képes
leszek-e bármit is adni egy gyereknek. Ha egyáltalán továbbadhatok valamit. De aztán
Tallak nagyapára gondoltam, igen, még mindig nagyapámnak tekintem, nem tehetek róla...
Szóval arra gondoltam, hogy ő sokat adott nekem. Még akkor is, ha egy
hazugságbuborékban éltünk, sok szeretetet kaptam tőle, épp azért, mert tudta, hogy az apám,
noha én nem tudtam. Talán ebből a szeretetből kikerekedhet valami értelmes dolog. Egy
szó, mint száz, nem mondok igent, csak azt mondom, hogy beszélhetünk erről, nem kapok
hisztériás rohamot...
Kinyitotta a szemét, és Krumme felé fordult.
Krumme sírt, némán ült a díványon, záporozott a könny a szeméből. Erősen megölelte
Erlendet.
– Úgy gondolod? – suttogta.
– Kedves, drága Krumme, pontosan úgy gondolom, ahogy mondom. Hogy halálra rémít
még a gondolata is, de megbeszélhetjük, esetleg Lizzivel és Jyttével együtt. Az az
elképzelés, hogy teljesen egyedül legyünk egy gyerekkel, akinek nincs anyja, és napi
huszonnégy órán át csak a miénk, és fizetünk a pótanyáért, egyáltalán nem tetszik, viszont
kíváncsi vagyok, Jyttének és Lizzinek mi a véleménye. Te beszéltél velük? Anélkül, hogy...
– Rólunk nem. Természetesen nem. Nem lehet úgy beszélni másokkal, hogy az ember
még maga sincs...
– Tehát nem. Persze hogy nem – mondta Erlend.
– Ők mondták el, hogy gyereket szeretnének, én meg azt mondtam, hogy megértem őket.
De valahonnan hím ivarsejteket kell szerezniük.
– Egy este meghívhatnánk őket vacsorára – mondta Erlend.
– Rendben. Ma estére?
– Már ma? Hát... jó.
– Jaj, Erlend, mókuskám. Szorosan megölelték egymást.
– Mindegy, mi lesz belőle – suttogta Krumme –, jó lesz. Most már tudom, hogy
elfogadtad. Jó lesz, bármiben egyezünk is meg. Közösen fogunk dönteni.
 Erlend bólintott. Most nem volt alkalmas egyéb hírekkel, széthasított lábbal,
patkányokkal és a kinti budiba rejtett zugitalokkal előhozakodni, bár persze egyszer erről is
beszélni kell. De most boldog volt, érezte, hogy emészti, fizikailag is, bensőjét a boldogság,
olyan erősen, hogy még a gyerektől való nagyobb szorongását is elnyomta. Mindegy,
hogyan alakul a továbbiakban. Nem kizárt, hogy Jytte és Lizzi teljesen alkalmatlannak
tartják őket az apaságra. De legalább megpróbálják.
– Szerelmeskedhetünk? – suttogta.
– Megőrültél – lökte el magától Krumme nevetve. – Brahms vigyázó tekintetének
fókuszában? Megszakadna a szíve. Most pedig eredj, hazafelé bevásárolok, és telefonon
meghívom a hölgyeket, még millió dolgom van.
– A szilikoncsöcsűvel?
– Vele is. Egyéb újság? Minden rendben a papírbolt kirakatával?
– A kirakattal minden rendben. Egyébként északról kaptam híreket, majd később
megbeszéljük. És veszek neked bőrtisztítót, ez a dívány lehetetlenül néz ki. Pá, drága.
Homlokon csókolta Krummét és elment, becsmérlő pillantást vetett a portatündérekre a
recepciónál. Hazafelé beugrott egy utazási irodába, s minden létező tájékoztató füzetet
összeszedett a legegzotikusabb úti célokról.
Sietősnek érezte a dolgot, mintha csak órákon múlna, hogy még láthassák a kínai falat
vagy a Nagy-korallzátonyt, hirtelen szorongás tört rá, hogy tizennyolc hosszú évig
vesztegzár alatt lesz egy gyerekkel, aki nem szoktatható szobatisztaságra. Bár ha
Krumméval együtt lesznek vesztegzár alatt, kínálkozhat némi esély a túlélésre. Miután már
megnézték a kínai falat meg a Nagy-korallzátonyt. Ez alapkövetelmény. Lehet, hogy
Krumme le is merül a zátonyhoz.
Krumme búvárruhában, ez még jobb, mint Krumme a testre szabott bőrkabátban.
 MARGIDO SZÍVBŐL EGYÜTT ÉRZETT Torral, de nehezen békélt meg a bátyjából a
St. Olav Kórháztól a neshovi konyháig tartó autóúton szakadatlanul ömlő szitoközönnel,
míg végre sikerült karosszékbe ültetnie a tévészobában, és sámlit tennie a lába alá. Tor teljes
joggal átkozódott, hiszen az orvosok a lágyékától a combja közepéig sok öltéssel varrták
össze és kötözték be a lábát, és a térde elmerevedett. Az orvosok nem titkolták, hogy
legalább öt-hat hétig kell gipszben lennie, míg levehetik a kötést.
Szerencsére Tor nem tudott róla, hogy felfedezték az üres üvegeket, Margido
megállapodott az öreggel, hogy ezt nem árulják el neki. Ő ettől függetlenül képtelen lett
volna kisompolyogni az ólba, és már amúgy is átvizsgálták az összes szekrényt. Az üres
üvegeken kívül az egyik rekesz mellett találtak néhány bontatlan sört is, ezeket az öreg a
mosókonyhai szekrénybe tette az üres üvegekkel együtt, de előbb megmutatta őket
Margidónak.

– Hány fok van kint? – kérdezte Tor, megmarkolva a karosszéktámaszt.

– Mínusz öt – mondta az apja. Ő a másik karosszék peremére húzódott, s vadul
roppantgatta a hüvelykujját.
A kávéscsészék, újságok, szemüvegek, nagyítók, morzsás tányérok és a rossz végén
felbontott mazsolászacskó előidézte iszonyú felfordulástól szinte nem is látszott az asztal
lapja.
– Milyen? – kérdezte Tor.
– A helyettesítő?
– Persze. Ki más?
– Nem is tudom... Teszi a dolgát. De a patkányok...
– Mi a fenének nyaggatsz azokkal a rohadt patkányokkal! Mit mondtam neked, mielőtt
bevittek a kórházba, he? Mit mondtam?
– Ő is látta... vagy hallotta őket. Azt hiszem – mondta az öreg lesütött szemmel.
– Látta őket – mondta Margido. – Beszéltem vele. Felhívott az a Røstad. Az állatorvos.
– Tudom, hogy kicsoda Røstad. Most aztán benne leszünk a slamasztikában!
– Benne vagyunk – mondta Margido. – De a biztosító állja a helyettesítővel kapcsolatos
költségeket, csak igényelned kell. A kártevőirtó cég is járt itt. Azt neked kell fizetned. Ma
voltak itt. Lebontottak egypár falat, és új mérget raktak ki. De azt mondták, hogy sok a
patkány. Rettentően sok.
– A rohadt életbe...
– Most pihenned kell – mondta Margido. – Majd rendeződik minden, csak az idő
segíthet. És sok dolgod lesz a számlákkal, most arra szakíts időt, ne az óllal törődj. Felteszek
egy kis kávét.
– Hogy ne törődjek az óllal? Pihenjek? Hát semmit nem értesz? Ha a patkányok
tönkreteszik a disznóimat... És a mészárszék nem veszi át őket...
– A helyettesítő, akit egyébként Kai Roger Sivertsennek hívnak, azt mondta, hogy amíg
biztonságosan el van zárva az ól és a takarmánytároló, nem lehet semmi baj. Ugyanezt
mondta Røstad is – mondta Margido.
– Marit Bonseth pedig másnaponta jön – közölte az apa.
– Miket beszélsz? – kérdezte Tor. – Másnaponta?
– Igen, elintéztem – mondta Margido.
– Úristen... – mondta Tor.
– Bevásárol nektek, főz két napra, és ellát ruhával meg ilyesmivel. Nem kell lépcsőznöd,
hoztam neked egy tábori ágyat. Az Ikeában vettem, állítsd fel a konyhában. A vécére menés
nehézkesebb lesz. Hoztam egy... szárazklozetet.
– Az volt hátul a kocsiban?
– Igen. Teljesen új. Azt mondták, valamiféle folyadékot kell beleönteni, akkor nem
bűzlik. Beállítom a fülkébe a folyosón.
– Igazán mindenre gondoltál – jegyezte meg Tor keserűen.
– Lehozom az ágyneműd, a fogkeféd, a törülköződ meg efféléket, és kész is vagyunk. De
előbb lássuk a kávét!
– És a bűz pokolra száll – mondta Tor, majd megakadt a szeme az öregen. – Hogy néz ki
itt minden! Te is takaríthatnál egy kicsit. Akkor nem szorulnánk rá a pótháziasszonyra!
Az apa csak ült tovább, a padlóra meredt, nem felelt. Sebesen forgatta és ropogtatta a
hüvelykujját.

Tor ágya nem látszott valami tisztának. Margido körülnézett az évek óta változatlan
képet nyújtó szobában. A csupasz éjjeliszekrényen csak egy régi, kézzel felhúzható
ébresztőóra állt, tetején a fél csöngőlapot fémbillentyű rezgette a beállított időben.
Elképzelte, amint Tor hosszú, fehér alsónadrágban és mosatlan trikóban az ágy szélén ülve
éppen felhúzza az órát a nagy csendben, melyben csupán az óra hátsó oldalán levő
felhúzókulcs tekerésének nesze hallatszik a kattanásig. Nagy, világoszöld ruhásszekrény
volt az ajtó és az ágy között, egy rongyszőnyeg, kék függönyök, falikút, közvetlenül az
ablakpárkány alá szerelt hősugárzó a nyugati széltől befújt esőcseppek miatt szaporodó
rozsdafoltokkal. Szürke porsávok húzódtak a padlón, a falikút előtt régi, szakadt műanyag
szőnyeg terpeszkedett. Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, félretolta a Norvég
Sertéstenyésztők éves tájékoztató füzetét, előhúzott alóla egy könyvet, kézbe vette,
lélegzetet sem véve nézegette néhány másodpercig, aztán kinyitotta a hátsó borítójánál.
Ezerkilencszázhatvankilenc november tizedike. Gyorsan visszatette, áthúzta a párnát és a
lepedőt, törülközőt, mosdókesztyűt és alsónadrágot keresett. A fürdőszobában két fogkefét
talált egy sárga műanyag pohárban, a lépcső tetején a torkát köszörülte, hogy érthetően
tudjon beszélni, aztán lekiabált: – Kié a piros fogkefe?
– Az enyém – felelte Tor.

Otthon a lakásában lendületesen dolgoztak a munkások, egy hetet sem kellett várnia,
hogy nekilássanak a szerelésnek, közvetlenül karácsony után nem sokan vágtak ilyen
időigényes munkálatokba. Két óra múlva temetés várt rá a Tilfredshet-kápolnában, az
asszonyok előkészítették a gyertyatartókat és a virágokat, ő segített bevinni és a ravatalra
helyezni a koporsót. Utána a nyomdába vitte a füzeteket, majd a Szent Olavba ment, hogy
hazavigye Tort. Marit Bonseth hál' isten elvállalta, hogy másnaponként kimenjen a tanyára.
Ilyen rövid határidőn belül lehetetlen volt megszervezni a sűrűbb gondozást, ezért Marit
önszántából beteget jelentett, s Margido saját zsebből fizetett neki. Nem latolgatta az
eljárásmód etikátlanságát, de azért békén sem hagyta a dolog. Persze igaz, hogy az asszony
ötlete volt, ő ajánlotta fel, mit tehetett volna, az önkormányzat költségvetéséből nem futotta
többre, ő maga is sokszor temetett el saját kertjükbe nyomorban meghalt öregeket,
szervezett ingyenes házi gondozást vagy ápolást a nincstelen kiszolgáltatottaknak. Hiszen
ők is emberek, csak nem tudják ellátni magukat. Marit Bonseth ezt éppoly jól tudta, mint ő,
s örök hálára kötelezte azzal, hogy megkönyörült a szerencsétleneken, és a betegállománya
egyfajta megoldást kínált Tor és az öreg szükségleteinek kielégítésére. Neshovból sok-sok
korona adó vándorolt az államkincstárba, és régebben alig terhelték az egészségügyi
költségvetést. Igyekezett nem gondolni a saját számlájáról elfolyó összegre, bár a lelke
mélyén tudta is, hogy nem jelentős tételről van szó. Nem költekezett, a vállalkozás jól ment,
lakását már régesrég kifizette, bankszámlája annyira növekedett, hogy havonta hívták a
bankból, ugyan fektesse már alapokba és részvényekbe a pénzét. De ezt mindig
bizonytalannak és riasztónak találta, és utólag örült ennek. Bármikor hozzáférhetett a
pénzéhez, nem volt lekötve badarságokba. Akkor és arra használhatta, amikor és amire csak
akarta.

Némi nehézségek árán sikerült felállítania és megvetnie a tábori ágyat a tévékészülék

mögött.
– A fájdalomcsillapítót meg az antibiotikumot a kredencre tettem. Ne felejtsd el, hogy a
fájdalomcsillapító veszettül erős, napi háromnál ne vegyél be többet belőle, száz szem van a
dobozban, ez jó egy hónapra elég, de nem hiszem, hogy olyan sokáig kellene szedned.
Torunn este felhív. Tudja, hogy ma jössz haza.
– Szóval tudja – mondta Tor. – Nem úgy beszéltük meg, hogy senki...
– Margido szólt ide először – mondta az apa. – Egyébként senkinek nem mondtam
semmit.
– És okvetlenül az orrára kellett kötnöd, hogy felsértettem a lábam?
– Fejezzétek be ezt az ostobaságot. Segítségre szorulsz, nem tudsz felmenni a lépcsőn,
értsd már meg. Egyébként azért telefonáltam, hogy elmondjam, jövő hét elején
Koppenhágába utazom – mondta Margido.
– Komolyan? Miért? – kérdezte Tor meglepett hangon.
– Már nem aktuális. Soha nem szoktam ilyen vásárokra járni, de...
– Vásárokra?
– Az embert mindig meghívják ide-oda. Hogy vásároljunk tőlük. Vagy hogy ajánlgassuk
az áruikat a hozzátartozóknak. De én mindig beértem a reklámfüzetekkel.
– Koporsókat hirdetnek?
– Meg sírköveket. Norvég sírkövek dán kőfaragóktól, modern design a legváltozatosabb
formában. Az utazás és az ott-tartózkodás költségeit állják.
– Nahát, Margido, ezt nem gondoltam volna rólad. Levajazótúra. Láttam ilyet a tévében
– mondta Tor.
– Nem levajazótúra. Magam döntöm el, kitől vásárolom a koporsókat, melyik
beszállítótól rendelek síremléket. De most nem utazom el.
– Miért nem?
– Nem mehetek el, mikor te...
– Vigyen el engem az ördög!
– Tor – mondta Margido –, ne bomolj.
– Helyettesítő meg pótháziasszony meg az ördög öreganyja! Ideje volna, hogy elhúzz
innen!
– Ugyan már, Tor – mondta az apa.
– Mi az? Van valami hézag? – kérdezte Tor, mielőtt a tenyerébe temette volna az arcát.
Margido duplára hajtotta és kisimította a paplant. Teljes csend volt a szobában. Az apa
tapintatosan harákolt.
Ekkor Margido szerencsésen zubogást hallott a konyhából.
– A kávé – mondta. – Forr a víz.
– Igen, a kávé. Az bizony jó lesz – mondta halkan Tor, felemelte karjáról a fejét, és
feljebb tornázta magát a széken. – Aztán kinézek az ólba, hogy lássam, mit művel ez a
helyettesítő.

A konyhából jövet elkerülte, hogy kifusson a kávé, míg a tűzhelyről felszárogatta, a

kávészemekre pedig ráöntötte a vizet. Fogalma sem volt róla, mennyi vizet kell az edénybe
töltenie, otthon mindig nescafét használt. – Van a kocsiban egy járókeret, a
segédeszközközpontból hoztam. Használd, míg meg nem gyógyulsz.
 A szárazklozet mögé dugta, hogy Tor ne vegye észre az első ülésről. Még nagyobb csend
támadt, mint az előbb, még az öreg sem mert köhécselni.
– Járókeret? – hökkent meg Tor. – Járókeret? Amivel a vénemberek battyognak?
– Rá tudsz támaszkodni. Sokkal jobb, mint a mankó – mondta Margido, s tovább forralta
a vizet a kávéval.
– Még csak ötvenhat éves vagyok – mondta Tor.
– Sokkal könnyebben tudsz mozogni – mondta Margido. – Akár az ólba is mehetsz vele.
Elhallgatott, várt. Várta az újabb szitkozódást, az újabb ellenkezést.
– Egy kikötésem van – mondta Tor sötéten.
– Mégpedig?
– Elmész Koppenhágába.
– Amúgy se Koppenhágába mennék, hanem egy onnan északra eső kisvárosba,
Frederiksvaerkbe – mondta sietve Margido, s a kávészemek hableple alól előgyöngyöző
buborékokra bámult.
– Jártál valaha külföldön?
– Soha.
– Add át az üdvözletem.
– Kinek?
– Nyilván meglátogatod őket. Ha már egyszer külföldön leszel. A járókeretet meg vidd
be, hogy legalább lássam. Talán le tudok kukkantani az ólba, mielőtt igazán nagy levegőt
vehetnék. A disznók úgysem értenek semmit.

A Tilfredshet-kápolna előtt parkolt, s megfésülködött, miközben az ülések közt a

visszapillantó tükör felé görnyedt. Örült, hogy temetés lesz. A kilencvenen túli öregember
háromhavi betegeskedés után lehelte ki a lelkét, négy gyereket, megszámlálhatatlan unokát
és dédunokát hagyva maga után. Jó sokan fognak összegyűlni. Az ilyen temetések
jótéteménynek számítottak a baleset, rák okozta, vagy egyéb korai halálesetek közt. Előre
hallotta a pap szavait, Isten szavát, az örökkévalót a templom nyugalmában, az orgona
zúgása közepette. Az egyik unoka szólót fog énekelni, szép lesz a „Ránk mosolyt hint az
ékes est”. A kápolna hangulatában talán oldódnak a gondok. Esetleg el is utazhat, ebben
egyáltalán nem bízott az utóbbi napok eseményeit követően. Most először támadt kedve
ilyen vásárra utazni, s erre tessék, ez történik Torral. Persze ettől még elutazhat.
Szerette volna, ha Torunn eljön. A Neshov-tanyán a nyámnyila öreg és a szobafogságra
ítélt, disznóitól megfosztott Tor számára nyilván elviselhetetlen a közös tévézésre
korlátozódó élet. A helyettesítő egy napja járt ott. Torunn-nal különlegesen bánt Tor, mivel
a lány megkedvelte a disznókat, sőt büszkélkedett velük. Rá lenne itt szükség igazán. Persze
amikor felhívta, nem kérte tőle, hogy idejöjjön, ezt Torunn-nak magának kellett
kikövetkeztetnie, de Margido hallotta a hangjából, mennyire gondterhelt lett a hírektől. Az
üres üvegekről szóló hírt elutasította, szerinte egyszeri alkalomról volt szó, a karácsonyról
maradt itallal kapcsolatban, a kinti budit ezért Margido inkább nem is hozta szóba. De nem
tagadta, kíváncsiságból zseblámpával lement az ólba, s nem kevesebb mint ötven
sörösüveget számolt össze, nem kevés félliteres köménypálinkás üveget, meg olyanokat is,
melyeknek címkéjén nem igazodott el. Valószínűleg hosszú évek alatt gyűltek össze.
Torunnt apja sérülése és a patkányinvázió érintette a legérzékenyebben. Szerinte a
disznókat a helyettesítő is tökéletesen el tudja látni. Tor nagyobb bajban van, mint a
disznók, mondta. De ezt a patkányügyet nehezen viselte. Még a mészárszék esetleges
szállítási tilalma is keserű gondolatokra ragadtatta.

Marstad asszony a kápolnából kilépve a kocsija felé indult. Margido gyorsan kiszállt a
magáéból, s táskájában a füzetekkel csatlakozott hozzá.
 – Minden rendben van? – kérdezte.
– Tökéletesen. Pompás temetés lesz. Párját ritkító virágözönnel. Megtettük, ami tőlünk
telik.
– Annál többet elképzelni sem lehet, Marstad asszony.
– Ó, köszönöm... És hogy van a bátyja?
– Karosszékben ül Neshovban, és szitkozódik.
Levegő után kapkodott, összeharapta a száját.
– És úgy látszik, semmi különös nincs benne – folytatta. – Mérlegeltem a helyzetet. Egy
parasztgazda semmi szórakoztatót nem talál abban, hogy tábori ágyat raknak a szobájába, s
nem gondozhatja a birtokát.
– Hát a lánya? Torunn? Nem jön el segíteni?
– Nem hinném. El kell látnia a feladatát, teljes állásban dolgozik.
– Jó, de akkor is a lánya. Még ha itt is van maga, az öccse, azért egy lány kiállhatna az
apja mellett.
– A világ, Marstad asszony, nem mindig olyan, amilyennek lennie kellene. Hallottunk
már róla. Egyébként a jövő héten mégis megyek Koppenhágába. Vagyis... Koppenhágán
keresztül abba a kisvárosba, ahová Koppenhágából indul vonat.
– Biztosan kellemes lesz. Kikapcsolódni egy kicsit.
– Nem épp az a fajta vagyok, aki elinal, ha összesűrűsödnek körülötte a dolgok, de a
bátyám szeretné, ha elmennék. Tehát úgy lesz, ahogy megbeszéltük, csak akkor értesítsenek
ha valami baleset vagy drámai esemény történik itthon, és szükség van a jelenlétemre.
Remélhetőleg nem lesz ilyen.
– Egy kissé aggódom a megemlékező istentisztelet miatt – mondta Marstad asszony. –
Merthogy egyikünk sem tudja elvégezni, a hozzátartozók pedig meggondolhatják magukat
és ragaszkodhatnak hozzá.
– Ebben az esetben gyertyafényes, csöndes áhítatot kell tartani a kápolnában. Mondják el
együtt a Miatyánkot. Csörögjenek rám, ha valami baj van. Amennyiben elbizonytalanodnak,
kövessék az általános utasításokat.
– Majd csak elboldogulunk. Akárhogy is, nem lesz ez rossz temetés. Az unoka már az
orgonistával gyakorol, csodásan énekel.

Bementek. Előkészített oltár várta őket fehér terítővel, gyertyatartóval, keretezett

fényképpel, részvétnyilvánítási jegyzőkönyvvel és golyóstollal. Lerakták melléjük a
táskából kivett füzeteket.
Gabrielsen asszony a magas padlóvázák csokrain rendezgette a feliratos szalagokat. A
középső átjárót a padok közt majdnem félig beborították a koszorúk. Margido sokáig
bámulta a ravatal előtt piros rózsákból formált hatalmas szívet.
Végigsimított a haján, megtapintotta, helyén van-e a csokornyakkendője. Egy kissé
beleizzadt az ágyneműhúzásba meg a tábori ágy felállításába, de nem érzett verejtékszagot.
A karórájára pillantott. Húsz perc múlva megszólalnak a harangok.
 – ANYA, EZT NEM MONDHATOD KOMOLYAN. Gondolj bele egy kicsit.
Harminchét éves vagyok. Nem fordíthatok hátat csak úgy mindannak, amit az elmúlt...
– Mi köze van ennek a korodhoz? Ne kertelj. Mondj valami normális érvet, amit el tudok
fogadni!
– Mit mondjak... hogy a magam életét akarom élni?!
– De hiszen azt éled! Ha megosztjuk a szinteket, lesz két külön lakásunk. Ha meg egy
külön emelet nem elég az önálló élethez, akkor nem tudok mit mondani. Es osztoznunk kell
a padláson és a pincén is, azt már csak el bírod viselni, ha pár pillanatra találkozunk a
lépcsőn. Istenem, Torunn, egy kicsi panellakásban élsz Stovnerben, és fintorogsz erre a
kétszintes røai házra! Ami a takarításon túl semmibe nem kerül neked!
– Találkoztam egy férfival. Lehet, hogy lesz belőle valami.

Az anyja a díványra rogyott és sírva fakadt. Sokáig zokogott csillapíthatatlanul. Ujjának

körme berepedezett, körülötte behasadt a bőr, egy szál nejlon harisnyanadrágban és
félhosszú, foszforzöld bársonypulóverben készült a közelgő barátnői trécselésre, amikor
Torunn munkából jövet váratlanul betoppant, hogy jelezze, keserű hangú könyörgő
telefonok nélkül, önszántából is fel tudja keresni őt.
Szerette volna sínre tenni a dolgokat, megmutatni, hogy Cissi részese a mindennapjainak,
de mindig színpadias jelenetbe torkollott a látogatása. Mint most is: anyja úgy tervezte,
meghívja a hét végére Torunnt, s a vacsoránál megmutatja neki az építész rajzait, de nem
bírta ki, hogy rögtön elő ne álljon velük.
– Mondd, anya, nem készültél valahova? Már nyolc óra.
– Tehát egy férfi. És te... ez komoly? Torunn, tényleg komoly?
– Talán.
– Ennek a háznak a fele százhúsz négyzetméter. Nem fér el itt egy férfi? Akármilyen
férfi?
– Nem akármilyen.
– Jó, persze, igazad van. Gunnar például nem fér el – mondta, de már nem sírt. Torunn
kivörösödött szemhéját bámulta. – Tehát nem akarod?
– Csak arra gondolok, hogy nem volna a legokosabb, ha mi most...
– De hát nem a lányom vagy? Én meg a te anyád? Akkor mi a baj, miről beszélsz?
– De hát Gunnar azt akarja, adjátok el a házat. Szerintem te már...
Megszólalt a mobilja. A jó, a rossz és a csúf.
– Majd a lépcsőházból beszélek – mondta Torunn, és kiszaladt.
– Aha, most már tudom, ki az! – kiáltott utána az anyja. – Nem hinném, hogy ilyen
fürgén veted rá magad a telefonra, ha látod, hogy én kereslek!

Megbeszélték, hogy Torunn kilenc körül megy. Lehet, hogy Christer meg akarja kérni,
vegyen valami harapnivalót útközben, gondolta, mielőtt beleszólt volna a telefonba.
– Hahó! – mondta jókedvűen. – Ilyen rettentően hiányoztam?
Erre Christer nem felelt, de közbejött valami, valami váratlan, közölte furcsa, türelmetlen
hangon.
– Közbejött valami? Aközbe, hogy elmenjek? Nekem semmi nem jött közbe, eltekintve a
hisztérikus anyámtól – mondta Torunn, igyekezve megőrizni vidámságát.
Christerhez látogatók állítottak be, eléggé lefárasztották, jobb volna, ha este inkább nem
találkoznának.
 – Miféle látogatók?
Telefonon nehéz elmagyarázni.
– Mehetek később is. Ha elhúzódik a látogatás. Még jobb is lenne, egy kicsit rendbe
szedhetem magam.
Nem, találkozzanak inkább másnap.
– Oké. Ne unatkozz egyedül a paplan alatt – nevetett Torunn, bár hirtelen nem értette,
honnan merített erőt a nevetéshez.
Majd jelentkezik, mondta Christer, és lerakta a telefont.
Torunn nagy levegőt vett, tekintete végigpásztázta a villanegyed friss, ritkás, fátyolszerű
hó borította tetőit. Remegett a gyomra, nem a feltörni készülő sírástól, hanem valami
egyébtől. Talán a félelemtől.

Anyja a nappaliban konyakot szürcsölt a díványon.

– Nem kérsz, kicsikém?
– Vezetek. Tudod.
– Menj haza taxival. Fizetem. Vagy talán máshova mész?
– Talán.
Kiment, hozott egy üveg Farrist a hűtőből. Mire bevitte, anyja már felhörpintette az előző
adag konyakot, s újat töltött magának.
– Le akarod inni magad? Nem várnak valahol? Egyébként nem trendi harisnyanadrágban
szambázni a városban.
– Lemondtam a találkozót, amíg a szeretőddel társalogtál – mondta az anyja, s
visszasüppedt a lazacpiros és fekete párnák közé a halványzöld díványra. Petyhüdtnek
látszott; véznának, ráncosnak és fakónak. A nejlon harisnyanadrág alatt zsugorított
majompofaként leffegett a két térde, ahogy ütemesen egymáshoz verdeste őket, combja
közé szorítva a kezét, mint egy duzzogó kisgyerek.
– De miért, anya? Szuperkedves barátnőid vannak, és nem akarsz találkozni velük?
– A lányommal akarok együtt lenni, csak ő nem venné szívesen! – szegezte pillantását
Torunnra Cissi.
– De hiszen eljöttem! Vagy talán nem? – mondta Torunn. – Eléggé kifordultál magadból,
régebben sohasem láttalak ilyennek. Mindig szilárdan álltál a lábadon, talpraesetten intézted
az ügyeid, s szinte sohasem értél rá, ha meghívtalak benneteket Gunnarral.
– Te mondtad ki. Gunnarral. Most viszont egyedül vagyok, és ez már egyáltalán nem
izgalmas.
– Anya...
– Gyakran találkoztok? – fürkészte Cissi a lányát.
– Gunnarral? Nem, sőt...
– Mariének hívják a nőt. Utánajártam. Blommenholmban lakik egy nagy családi házban,
Gunnarral. Voltál már náluk?
– Dehogy!
– Nem hiszem. És ha Gunnar felajánlaná neked annak a háznak a felét, szerintem nem
sokáig haboznál.
– Azt hiszem, most elmegyek. Ha még tovább iszol és utálatoskodsz. Régen egy órát
tudtál ülni egy stampedli konyak mellett.
– Akkor Gunnarral ültem a konyak mellett.
– Mindig annyira erősnek láttalak, anya. Most meg... mintha teljesen szétesnél...
– És ez kinek a hibája? Ha szabad kérdeznem?
– Hát nem Gunnaré, ha csak itt sajnálod és sajnáltatod magad.
– Miért, ki más sajnálna, ha nem én? TE talán sajnálsz? GUNNAR talán sajnál?
– De anya... Nem értelek. Azt akarod, hogy sajnáljanak az emberek? Azt akarod? Nem
érzed... kínosnak?
– Nem esne rosszul némi együttérzés...
– De hát mindenki a pártodat fogja és babusgat, csak győzd elviselni! De elárulom, hogy
ha így bánsz a barátnőiddel, el fogod veszíteni őket. Sorban, egyiket a másik után. Nincs
utálatosabb fajta a sopánkodóknál. Mindenki irtózva menekül a folyton lamentálok elől.
Gyűlölnek egy levegőt szívni velük!
– Na most menj. Eredj, menj már.

Cissi enyhén tántorogva utánarohant az előszobába, miközben ő fél lábon állva az egyik
csizmája cipzárját igyekezett felhúzni.
– Torunn! Ne hagyj itt!
– Muszáj.
– Ahhoz a férfihoz mész?
– Talán. Vagy haza, és felhívom az apámat. Ő nem sajnáltatja magát, csak jártatja a
száját és káromkodik, s az még mindig jobb.
– A lába miatt?
– Nem a lába miatt, hanem mert semmit nem tud csinálni így lesántulva.
– Anyámasszony katonája.
– Már nem az. Az anyja meghalt, ha jól tudom.
– Aki egyszer anyámasszony katonája volt, az is marad örökre. A lába meg majd
meggyógyul. A nős férfiak sohasem gyógyulnak meg.
– Akkor is eleget gyötrődhet.
– Azon töprengtél, hogy meglátogatod?
– Felmerült bennem. Hogy meg kellene. De egy csomó tanfolyamot tartok. Nem tudok
elszabadulni.
Anyja a falnak támaszkodott, zihálva szedte a levegőt: – Torunn, komolyan arra
gondoltál, hogy meglátogatod? Mikor most karácsonykor voltál nála? Nekem meg itt van
rád szükségem?
– Neki nagyobb szüksége van rám, mint neked.
– Ezt mondod TE! – rikkantotta hisztérikusan az anyja. Ilyen hangon még sohasem
hallotta beszélni. – Én felelősséget vállaltam érted! Ő meg fütyült rád! TOJT RÁD! Erre te
majdnem negyvenévesen hagyod, hogy alávaló módon magához csalogasson egy halálosan
beteg nagymamával, akit sohasem láttál, és azon töröd a fejed, hogy mikor lóghatsz el hozzá
a disznait gondozni, csak mert megvágta a lábát! Mikor nekem romba dőlt az egész életem,
ki se látszom alóla! Hát nem érted, milyen förtelmes gúny fröcsög belőle rám és mindarra,
amit nyújtottam neked! Nem? Van egyáltalán fogalmad róla, mit bambulsz itt?
– Majd holnap beszélünk. Hívlak – mondta Torunn, és kisietett. Anyja a tekintélyesre
növekedett véralkoholszintje hatására sem gondolta, hogy harisnyanadrágban a lánya után
kellene iramodnia. Nem elhanyagolhatóan tetszetős vonása a civilizációnak, hogy korlátok
közé szorítja az érzelmek felelőtlen áradását. Anyja a nyitott ajtóból nézett utána. Nem intett
vissza, mikor Torunn az autó ablakából integetett neki.

A kocsiban teljes hangerővel hallgatta az R.E.M.–et, majdnem szétrepedt a hangszóró.

Kezével verte a ritmust a kormányon. Hívja fel Gunnart és kérje meg, hogy menjen vissza
Cissihez, csak hogy megnyugtassa a lelkét? Vagy menjen el egyenesen Christerhez, alakítsa
hasznos energiává a dühét? Boruljon jókora meglepetést keltve a fiú nyakába már az
előszobában? Az előtte levő, egy triciklinek is szűk, szabad helyre benyomult egy autó,
vadul rádudált, nyomta, csak nyomta a dudát, mígnem a kocsi lassított és vezetője az öklét
rázva besorolt mögé. Ekkor lehiggadt egy kicsit, áttért az előzősávba, gázt adott és elszakadt
mindenkitől.
 Mindenkitől. Csak Christertől nem.
Nem a tanfolyamok miatt nem utazott északra, hanem Christer miatt. Bőven találhatott
volna barátai közt olyan kutyaszakértőket, akik átvennék a tanfolyamokat, még a
kölyökidomító órákat is. A kölykök már remekül végezték a szemkontaktus-teremtést, a
játékgyakorlatot és az ennivaló beosztását, megbízhatóan jártasak voltak mindenben.
Büszke is volt rájuk. Csak Néró volt a szabályt erősítő kivétel, bár másfelől persze önmagát
is erősítette azzal, amit csinált. Mivel a gazdái roppantul ragaszkodtak hozzá, és alighanem
viszont, nem lehetett kivenni a családból, legfeljebb elaltathatták volna. Torunn már-már
arra gondolt, két hétre magához veszi, hogy megtörje túlzott önbizalmát, de tudta, a család
közreműködése híján csak újabb kudarcok érnék.

Otthon bezárkózott. Margreténél sötét volt, nyilván nincs otthon. Mit is mondott az imént
anyjának a barátnőkről? Könnyű másoknak tanácsokat osztogatni. És ha becsődölne
Christerrel, hogy nyöszörögné be magát Margretéhez, mikor már szinte nem is állnak
kapcsolatban egymással...?
Megtömte és elindította a mosógépet, egy kicsit porszívózott, főzött egy csésze kávét, a
számítógépen ellenőrizte a számláit, felsöprögetett a konyhában, lesúrolta a vécécsészét, a
verandán a frissen hullott havat meg a virágcserépben elfagyott ágakat bámulta, aztán
megint bement.
Tizenegykor bezárta az ajtót maga mögött, és leliftezett a garázsba.

A Christer faháza előtti utolsó kanyarokban egy keskeny, kis autó keréknyomait vette
észre. A ház mögött csak a fiú Landcruisere állt, nyilván már elment a látogató. A hó
minden hangot eltompított, Torunn a Landcruiser mögé parkolt, leállította a motort, s várta,
meghallotta-e Christer az érkezését. A nappali ablakai világosak voltak, lobogó lángok
fénye tudatta vele, hogy erősen pattog a tűz a kandallóban. A kutyák morogni kezdtek. Őket
nem csapta be a friss hó. Gyorsan kikászálódott a kocsiból, és a dróthálóhoz sietett.
– Psszt, csak én vagyok. Nyugi, nyugi...
– HALLÓ, VAN OTT VALAKI?
– Csak én.
– Torunn?

Christer megfordult, és elébe ment az előszobában. Azelőtt sohasem tett ilyet, mindig az
ajtónyílásban várta.
– Tudom – mondta a fiú hátának beszélve –, hogy nem kellett volna eljönnöm. De
megijedtem. Olyan... furcsa volt a hangod a telefonban.
– Mert nem akartam beszélni. Csak szólni akartam. Hogy ne gyere – mondta Christer.
Széles és egy kissé görbe volt a háta a szürke, kötött pulóver alatt. Az ebédlőasztalhoz
ült, Torunn rögtön látta, hogy két személyre volt terítve, s a másik egy nő volt. Nem is tudta,
miből szűrhette le ezt a következtetést, talán mert a nem Christer előtti tányéron másképp
volt hajtogatva a szalvéta. Csinosan, gondosan, odafigyelőn.
– Terhes – mondta Christer.
– Kicsoda?
– Foglalj helyet. Kérsz valamit?
Ilyen nincs, gondolta Torunn, ilyen nem létezik. – Vizet – mondta. – Hideget.
Christer felállt. Hallotta, hogy egy örökkévalóságig ereszti a konyhában a csapot, teljesen
feleslegesen, mert már az első cseppek is jéghidegek voltak, tapasztalatból tudta. A fiú
behozta és elébe tette a poharat, nem néztek egymásra.
– Kicsoda?
– November végén voltam vele a kutyahajtáson, szóval ne gondold, hogy... A Ringebu-
hegyen. Csak egyetlen este. És aztán...
– Terhes lett.
– Igen.
– És csak most mondod el nekem? Február végén? Nyilván több hete tudja.
– Igen.
– De Christer – mondta Torunn, s próbálta megfogni az asztalon a fiú kezét. Christer
összefonta a karját a mellkasán, hátradőlt és a kandalló lángjaiba bámult.
– Azt mondtam, holnap beszéljünk – mondta. – Mégis idejöttél. Ez azért egy kicsit...
– De hiszen szeretjük egymást! El kell mondanunk egymásnak, ami történik velünk!
Christer a szemébe nézett, könyökéből kifutott a vér, és azt mondta: – Csak akkor akarta
közölni velem, amikor már késő lett az abortuszhoz. Gyereket akar. Nem okvetlenül tőlem,
de gyereket akar. És most meg akarta mondani nekem. Nem tudtam, mit szóljak hozzá, arra
kért, nyugodjak meg, vállalja a teljes felelősséget. A büdös francba! Ezek a nők azt hiszik...
csak mert van egy méhük, akkor már szabadon garázdálkodhatnak mások életében. Nyugodj
meg... és az én felelősségemre... Húgyszagú szófosás!
– Mi az, hogy szófosás? Szerinted ez értelmes kifejezés?
– Persze hogy vállalom a felelősséget! Megmondtam neki, hogy ne nyűglődjön, jelöljön
meg engem apaként.
– Ezt mondtad neki?
– Persze. És hogy mellette fogok állni.
– A... a... a terhesség alatt meg utána?
– De hát Torunn, a gyerekemről van szó! Őt hordja a szíve alatt! Persze hogy mellette
fogok állni, hogy ne legyen semmi baj! És a gyerekem mellett... akár fiú, akár lány.
Torunn megitta a vizet, érezte, hogyan járja végig a hideg a gégéjét, a tüdejét, egészen a
gyomráig. Christer arca kipirult, átkozottul jóképű volt. Eltűnt a farkastekintet, ártatlan
findzsaszemmel nézett Torunnra. A lány felállt.
– Most megyek. Jó... jó volt nálad, Christer.
– Ülj le, butuskám. Ez a történet nem rólunk szól – mondta Christer, de a szavai nem
voltak összhangban a gesztusaival, mert csak ült balgán, nem nyújtotta ki a kezét a lány felé,
nem adta jelét, hogy vágyna rá. Ült a jövendő apa némán, semmi egyéb nem járt a fejében.
– Neeem? Nem rólunk szól? Na ég veled, Christer. Minden jót. Sok szerencsét. Biztosan
beválsz apának.
Nem kísérte ki Torunnt, az ablakból sem integetett neki, amikor elhajtott.

Most senki nem vágott elé, csaknem teljesen kihalt volt az út. A bal ablaktörlő leragadt
középen, az összetapadt hó épp az úttestre való kilátást takarta el.

Nem kezdett bőgni, csak mikor már otthon a tükör előtt mosta a fogát meztelenül.
Gépiesen sikálta a hófehér csontokat, a nyállal kevert fogkrém az állára folyt. Talán a válla
látványa ríkatta meg. Olyan keskeny, olyan halvány volt. Olyan magára hagyott, amikor
senki keze nem ölelte, nem becézte. Az ő vállát, az ő árva vállát. Bugyolálja hálóing őket a
hűvös paplan alatt, míg az örömtelen hajnalra nem ébred ugyanezekkel a keskeny, fehér
vállakkal.
 ÖSSZE KELLETT HARAPNIA A SZÁJÁT, hogy ne üvöltsön, de csak annyit mondott:
– Köszönöm, elboldogulok magam is.
– Na, hát azt megnézem – jelentette ki Marit Bonseth. – Hogy hogyan boldogul, Tor
Neshov.
Annyi gond volt csak, hogy eddig még sohasem próbált alsónadrágot váltani. Már az is
elég fáradságába került, hogy a szárazklozet használata előtt letolja az alsónadrágot,
nemhogy teljesen levegye.
– Boldogulok vele – mondta.
– Évekig dolgoztam nővérként kórházban, mielőtt átjöttem volna a házi gondozásba. Sok
ezer öregembert láttam. És ugyanennyi ülepet mostam meg.
Az apa a nappaliban krákogott, Tor forróságot érzett a torkában, de se köpni, se nyelni
nem tudott. Befordult a konyhába, elhúzta a függönyt, tüzetesen szemügyre vette a külső
hőmérőt. Aztán eleresztette a szövet szélét, s máris elfelejtette, hány fok van. Marit Bonseth
szerencsére visszafordult a konyhai pult felé, zöldséget pucolt, mintha ezért fizetnék, bár
persze fizették is érte. Még jó, hogy be volt kapcsolva a rádió.
– Felhangosítaná egy kicsit? – mondta Tor.
– Nocsak, a lappföldi hírekre kíváncsi?
Erre Tornak már nem volt érkezése felelni, megint belemerült a hőmérő
tanulmányozásába. A kórházban minden más volt. Az egyenruhás nőktől természetesebb
módon lehetett elfogadni az utasítgatást, elég volt lehunyt szemmel hallgatni rájuk. De ha a
saját konyhádban fecseg egy nő a bepisilésről és a bekakilásról, mint a mindennapok
velejáróiról... És még mértéket sem ismer. Tor érezte, amint fortyogni kezd benne a düh, de
igyekezett lecsillapodni, már csak a holnapután Dániába utazó Margido kedvéért is.
Biztosan beszéltek telefonon Marit Bonseth-tel, kár lett volna most ilyesmivel felzaklatni.
– Ha megfő, két napig lesz húslevesük – mondta az asszony.
– Köszönöm.
Hallotta, hogy apja odaáll a nappali ajtajába, a padlóhoz súrlódó papucstalpak hangjából
hallotta, hogy folyton váltogatja a lábát. Képtelen volt nyugton állni, toporgott, mint a tojós
galamb, hallani is, nézni is rossz volt. Az egyik ablakból látszott az út egy darabkája, a
juharfasor vége a cölöpre szögelt postaládával. Azonnal észre lehetett venni a postaszállító
kocsit. Most mindketten várták. A tegnapi Nationen is a ládában volt még, naponta járt az
újság, azt lapozgatva s a később figyelmesebben elolvasandókat megjelölve elszakadhatott
apja nyavalygó sóhajtozásától és krákogásától.
– Megjött – hallotta apja hangját.
– Remek – mondta Tor. – Marit Bonseth, esetleg...
– Ne tegye hozzá mindig a családnevemet is! – mondta meg sem fordulva az asszony. –
Olyan kreténül hangzik. És amíg nem jönnek rendbe, sűrűn látogatok ide.
– Bonseth asszony...
– Marit! – igazította helyre a gondozónő.
– Nagyon nehéz megszokni.
– Megszokni? Mit? – fordult felé az asszony. Kezéről csöpögött a víz.
– Marit, behozná a postát? – mondta Tor az asszony szemébe nézve. Akár bepisil, akár
nem, szerette volna azon nyomban kézhez kapni az újságot.
– Persze hogy behozom. Bár fel nem bírom fogni, hogyhogy nem tud Tormod Neshov
lemenni a postaládához, mikor olyan pompásan elbánik a tűzifával.
 Az öreg néma csendben, mozdulatlanul állt egy darabig, Tor a nemezpapucs padlóhoz
súrlódását sem hallotta. Azután kitotyogott, szótlanul átment a szobán a bejárati ajtóhoz.
Óvatosan behajtotta maga mögött a konyhaajtót, s Tor a lapp nyelvű rádiószó mellett is
hallotta, ahogy kint a cipőjével és a kabátjával küszködik. Jó sokára lassan elballagott a
konyhaablak alatt. Az örökkévalóságig nyúló percek múlva tért vissza. A bejáratnál nyitott
ajtó mellett kikászálódott a ruhájából, az egyik újságot két nagy borítékkal együtt Tor elé
tette az asztalra, a másik újságot magával vitte a nappaliba. A hideg pirosra csípte az arcát.
– Isten tartsa meg ezt a jó szokását. Gyakorolja naponta – vetette oda neki hátra se
fordulva Marit Bonseth.
Senki nem felelt neki. Tor megnézte az újság dátumát.
– Ez a mai – kiabált át a nappaliba. – Előbb a tegnapit akarom elolvasni. Különben
elvesztem a fonalat.
Apja behozta az előző napi számot, és kicserélte az aznapira.
– És ha az apja ugyanígy gondolja? – kérdezte Marit, a fövő levest az üres vágódeszkával
fedve le. – Mondja, Tor Neshov, megfordult ez már a fejében?

A konyhaasztalra tett újság valahogy megnyugtatta. Újra megnézte a hőmérőt, plusz öt

fokot mutatott. Éjjel esett, megroggyant és enyészni kezdett a hó, a rádió tartósan langyos
időt jósolt, s ennek Tor roppantul örült. Nem szívesen kérte volna meg a helyettesítőt a
hótakarításra, a parasztnak elég munka a maga útját szabaddá tenni a csúszós csapadéktól.
De az láthatólag hiánytalanul megcsinálta, amit kellett, miután Tor egy irodai Flaggpost
füzetlapra lerajzolta neki a rekeszeket meg a kocákat meg az egész ólat, és felírta az összes
fontosnak gondolt időpontot, ami az eszébe jutott. A helyettesítő pedig feljegyezte a
beadandó vitaminpótlások és oltások dátumát, a malacok számát, korát és sajátosságait. De
a nemrég született malacok elválasztása előtt Tor mindenképp le akart nézni az ólba. Új
fialás csak április elseje után volt várható. Røstad megígérte, hogy átugrik a napokban és
ellenőrzi, minden rendben megy-e a disznókkal. A helyettesítő szerint rendben voltak, nem
kaptak se hasmenést, se egyéb betegséget, jól bírták magukat a kocák.
Csak a patkányok fosztották meg Tort az éjszakai pihenéstől. Végigböngészte az újságot,
de persze nem bukkant semmi újdonságra, ami visszahozhatta volna elveszített nyugalmát.
Hiába tudta, hogy a patkányok most sem veszélyesebbek, mint amikor még egészséges
lábon üldözte őket, súlyos sebesülése miatt most borúsabbnak ítélte a helyzetet. A
rágcsálóirtó cég a fészkeket akarta felkutatni, rúdra erősített videokamerával fognak
felvételeket készíteni a padló és a fal üregeiről. Gázt is emlegettek, és azon töprengtek,
hogyan tömíthetnék el légmentesen a disznóólat. Tor nem örült neki, hogy a gázról
beszéltek, az ól régi volt, nem lehetett tökéletesen tömíteni.
Emlékezetébe idézte a mama betegsége előtti időt. Akkor sínen voltak a dolgok. Nem
kellett pótháziasszony, helyettesítő, nem rohangásztak patkányok, az egyik nap úgy múlt,
akár a másik. De azért az se volt rossz, hogy most újra szóba álltak egymással a fivérek, és
hogy Torunn eljött ide. Két napja este felhívta, de nem találta otthon.
– Kér egy kis kávét? – kérdezte Marit Bonseth.
– Az jólesne – mondta Tor.
Figyelte az asszonyt, ahogy lemosta a padokat, és vödörbe gyűjtötte a zöldséghulladékot.
Nézte széles csípőjét a kötény máslija alatt, vaskos, erős lábát a barna otthoni szandálban a
csíkos műanyag rongyszőnyegen állva. Végül is kedves, hogy megkérdezte.
– Az jólesne – mondta még egyszer.
– Ezt hova dobjam? Van komposzttároló?
– Nincs. Dobja, ahova akarja, úgyis eltűnik.
– Szórjam az udvar közepére?
– Oda ne. Hanem... mondjuk a pajta mögé.
 Hátulra. Követte a tekintetével, mikor átment az udvaron, és útközben a madáretető
deszkájára dugott néhány kenyérszeletet. Mostanában a saját kocsiján járt, Tor már
megismerte a kis piros autó hangját. Jó volt nézni az asszonyt, tudni, hogy mindjárt
visszajön és kávét főz. Amikor bejött, azt mondta neki:
– A folyosón a ládában van néhány anyámtól maradt kötény. Nagyon szépek. Itt senki
nem hordja őket, nyugodtan elviheti. Nem csak használatra... hanem örökbe.

Miután Marit Bonseth elment, egy pohár vízzel bevette a szokásos két Paracet tablettát.
Hol tompán, hol élesebben sajgott a combja, de nem akart nyöszörögni vagy jajgatni. Az
erős fájdalomcsillapítót, amit kórházi receptre váltott ki Margido, nem akarta szedni. Zúgott
tőle a feje, de valahogy kellemetlenül, nem olyan vidám zsongással, mint a sör után. Az apa
fent pihent, néhány óra múlva jön a helyettesítő. Visszaereszkedett az asztalhoz, ülve
nézegette a járókeretet. Elég jól mutatott. Biztonságban érezte magát, ahogy rátámaszkodva
taszigálta maga előtt. Óvatosan végigsimított a combján a vastag kötés meg a nadrágja
szövete fölött. Néhány nap múlva be kell mennie a kórházba kötéscserére. Taxival mehet, a
biztosító fizeti az utat oda-vissza, mégis már előre rosszul volt a kórháztól. Csukott szemmel
üli végig az egészet. Borzadt a szagoktól is, ismerte, hogyan bűzlenek az eltömött sebek.
Hirtelen ájult kétségbeesés fogta el, olyan elviselhetetlenül erősen, hogy a legszívesebben
sírva fakadt volna. Öt-hat hét. Feltápászkodott, ahogy már állt, maga sem tudta, most mihez
fogjon. Lemehetne az ólba.
Igen, le kellene mennie.
A fűtőruhájába nem tudott belebújni, de hát akkor mit vegyen fel? A járókeretre dőlve
töprengett. Lassan enyhültek a fájdalmai. Az esőkabát. Az jó lesz. Egy-egy dzsekit csavar a
lába köré, egyet meg felvesz, de van-e annyi kiskabátja egyáltalán? Úgy emlékezett, a
mosókonyhában lóg valahol egy ősrégi henteskötény. Az megfelelne! Az esőkabáttal
együtt! A hűtőszekrényhez bicegett, megnézte, mi van benne. Elővett öt szelet ürühúst meg
egy majdnem üres dobozos májkrémet, zsebre rakta, majd az udvar felé irányozta lépteit. A
bejárati ajtónál levette a fogasról és a járókeretre dobta az esőköpenyt.

Időigényes vállalkozásba fogott. Úgy vágott át az udvaron, mintha egy tágas sziklás
fennsíkot kellett volna meghódítania. Remegett a keze, és szakadt róla a veríték, amikor
benyitott a mosókonyhába. A disznók szagától és a várt, jól ismert csendtől mosolyra
húzódott a szája. Már négy napja nem találkozott az állatokkal. Maga köré tekerte a
henteskötényt, s felvette rá az esőköpenyt. Rögtön szinte párolódni kezdett a melegben, de
ezen nem tudott segíteni. A disznók fontosabbak, mint az, hogy ő hogyan érzi magát.
Szilárdan a járókeretbe kapaszkodott, és bement az ólba.
– Gondolom, már találgattátok, hol lehetek! Olyan ostoba voltam, hogy majdnem
levágtam a lábam!
Olyan harsányan nevetett, hogy a kőfalakról visszaverődő hangról már-már azt hitte, a
disznók viszonozzák a nevetését. Lármázva tódultak ki rekeszeikből az átjáró felé, Tor a
járókeretre támaszkodva megvakargatta, amelyiküket elérte, miközben Siri felé tartott.
A koca éktelenül vidám röfögésbe és dobogásba kezdett a közeledtére, s ő
elérzékenyülten nyújtotta neki a finomságokat. Úgy látta, Siri szemét felhőtlen boldogság
önti el, amikor megpillantja a kincset érő májkrémdarabot.
– Gyere, aranyoskám, itt az én drágaságom. Ugye az idegenek nem bánnak így veled...
És a kicsik a pocakodban? Jól vannak? Ugye tudod, hogy két leendő anyakocával vagy
viselős. Dollyval és Dianával.
A többi disznó füle tövét is megvakarta, s az állatok nedvesen, buzgón tolongtak
körülötte. Egészséges lába reszketett a megerőltetéstől, hogy egyenesen tartsa magát, hátán
csurgott a verejték.
 – Még egy darabig várnotok kell az ennivalóra – mondta. – De ezt tudjátok, mert
ismeritek az órát. Ha valaki ismeri az órát, hát ti aztán ismeritek! A henteskötény miatt
pedig ne izguljatok, ma este nem lesz itt disznóölés!
Még egyszer megpaskolta Sirit, aztán visszasántikált a mosókonyhába, a régi fejőszékre
ült, és lecsavarta testéről a ruhadarabokat. Kitágult körülötte a világ, a kőfalnak dőlt, élvezte
a hátára és tarkójára áramló hideget. Hirtelen eszébe jutott, hogy a szekrényben még van pár
üveg pilseni, de azt most megkóstolni a fájdalomcsillapító után nem tűnt okos dolognak.
Inkább spórol velük, esetleg ad egy üveggel az apjának, köszönetül, hogy eldugta őket
Margido és mások szimatolása elől.
Belekapaszkodott a járókeretbe. Nem maradhatott itt, míg megérkezik a helyettesítő, túl
bántóan hatna, mintha nem bízna a munkájában. És vécére is kellett mennie.
Morfondírozott, nem használhatná-e a kinti budit, de akkor előbb egy söprűt kellene
kerítenie, hogy félretolja az üres üvegeket ott lent, s erre a gondolatra újra izzadság öntötte
el. Nem, marad a szárazklozet.

Annyira elfáradt, hogy majdnem elájult, mire sikerült beerőltetnie a combját a bejárati
gardrób nyílásába. Ezt a helyiséget Margido ürítette ki a régi ruháknak. Az ajtót nyitva
kellett hagynia, míg be nem cibálta a járókeretet is.
Lehunyt szemmel pihegett egy ideig. Lent járt az ólban Sirinél, ma éjjel jól fog aludni. Jó
volt ürítkezni is, Marit Bonseth jó ebédet főzött, Tor most átadhatta magát a nyugodt életnek
és a finom ételeknek. Ma azt mondta az asszony, hogy ha legközelebb jön, tortát fog sütni.
Ekkor autózajt hallott. Hegyezte a fülét. Nem Marit Bonseth kocsija volt. Nem is a
helyettesítő hatalmas gumiabroncsú, magas, csikorgó autója. Røstad? Ő előbb ideszól
telefonon. Margido kocsijának is más a hangja. Egy idegen autó. Ő meg itt mereszti a
valagát a vécén, s bármikor rányithat valaki.
Igyekezett papírt tépni, de a tekercs a padlóra pottyant, és a hosszú cölöpként a falnak
támasztott merev lába alá gurult. Nyújtózott utána, és elesett. Felborult a szárazklozettel,
valami hideg, nyálkás folyadék csurgott körülötte, próbálta elérni a járókeretet, de a fájó
lába megakadályozta. Könyökére támaszkodva feküdt a bűzlő mocsokban, amikor nyílt az
ajtó, s ő a legszívesebben meghalt volna szégyenében. Lehunyta a szemét, hallotta, hogy
valaki levegő után kapkod, újra kinyitotta a szemét.
– Te vagy az?
– Úristen – mondta Torunn. – Voltaképp mit művelsz itt?
Tor próbálta összeszedni a gondolatait, elképzelte, hogyan festhet a lánya szemében, és
ráordított: – MENJ KI!
Hadonászva fetrengett, be akarta húzni az ajtót, de a járókeret nem engedte, kezén és ép
térdén csúszkálva keresett valamit, amibe belekapaszkodhatna.
– MENJ KI, azt mondtam!
Torunn tett néhány lépést a helyiség felé, de nem jött elég közel az ajtóhoz.
– MENJ KI, ÉS HÍVD FEL MARIT BONSETHET! Majd ő segít. Te úgyse tudsz!
Torunn eltűnt a még mindig nyitva álló bejárati ajtó mögött, és hátrakiabált: – Nem
találom a számát!
Tor hallotta a lánya hangján, hogy majdnem sír, de ez most a legkevésbé sem érdekelte.
Segítségre volt szüksége, hogy kikászálódjon ebből a helyzetből.
– Hívd fel a tudakozót!
– Mi van... mi folyik itt? – szólalt meg az öreg. A lépcső tetejéről meresztett nagy
szemeket fogsor nélküli, besüppedt, nyitott szája fölül. Kócos üstöke az égnek állt.
– Te csak feküdj le! Nincs ehhez semmi közöd!
– Minden csupa szar... Felborultál?
– A FRANCBA is, nem látod, hogy FELBORULTAM? Azt mondtam, feküdj le!
 Az öreg eltűnt, Tor hallotta, hogy lánya a bejáratnál ezt mondja a telefonba: – Nem,
felesleges felírnom a számát, átmegyek hozzá személyesen.
 – BIZONY, PÉNZÉRT MIT MEG NEM TESZ AZ EMBER, mondta Erlend. Egy
kirakati bábu fejét tartotta az ölében, közvetlenül a lefelé világító munkalámpa alá, és
alkoholos tussal sűrűn feketére pöttyözte a bábu állkapcsát. Szabad kezével bal fülére
szorította a telefont, és Torunnt hallgatta.
Elveszettnek érezte magát így, borostát rajzolgatva a műanyagra. Torunn-nak el is
mesélte, miért, beszámolt neki a rablós kirakat ötletének részleteiről, meg hogy az
ékszerbolt tulajdonosa majd beleőrült már a várakozásba, hiszen jó esély kínálkozott arra,
hogy a Berlingske Tidende szerepet vállal a népszerűsítésben. Ez óriási ingyenreklámot
jelentene. Torunn azonban egykedvűen hallgatta a beszámolót, csak egy-egy igennel vagy
ahával válaszolt.
Ő két napja toppant be Neshovba, teljesen váratlanul. Mikor Erlend megkérdezte, mi
fogadta a tanyán, a lány elbizonytalanodott hangon felelte, hogy érkezésekor némi káosz
uralkodott, de ezt most inkább nem részletezné.
– Mankóval jár?
Affélével, járókerettel, tegnap bevitte a kórházba kötözésre, nem volt egyszerű, mert az
apja lába teljesen elmerevedett, keresztben kellett ülnie hátul. Most pihen. Remélhetőleg
kevésbé lesz harapós kedvében, ha felébred.
– Fel tud menni a szobájába az emeletre?
Nem, tábori ágyon fekszik, és a folyosón a gardróbba beállítottak neki egy
szárazklozetet. De nem is az apjáról akar beszélni, hanem a patkányokról. A rágcsálóirtó
cég egy csomó patkányfészket talált a falakban, most szigetelőhabbal akarják tömíteni a
helyiséget, hogy gázt vethessenek be.
– Tehát a vadon gyermeke nincs képben? Christer? Nem, ő most nincs képben. Egyszer
kereste, de ő nem vette fel a telefont. Nem olvassa el zsákszám küldött SMS-eit sem,
megnyitatlanul törli őket.
– De Torunn, téged nem hat meg egy ilyen ostrom? Igazi szerelmi vallomásnak tűnik,
még akkor is, ha most apa lesz.
Ó, milyen szívesen elmondta volna Torunn-nak, mi minden vette kezdetét közte és
Krumme meg a lányok között, de a szavát adta Krumménak. A szavát adta. Hogy erről csak
négyesben fognak beszélni, pedig ő szíve szerint boldog-boldogtalannak elfecsegte volna,
csak hogy minél több véleményt meghallgasson az ügyben. Persze értette Krumme érveit,
hogy ebben egyedül ők dönthetnek, és a döntés csakis az érzelmeiken nyugodhat. A Jytte és
Lizzi társaságában elköltött első vacsora után már négyen alkották a tanácskozó testületet.
Krumme földöntúlian finom káposztás sertéstarját sütött kemencében, amihez tetemes
mennyiségű vörösbort hörpölgettek, miközben megtárgyalták a család szerkezetéről, az
együttélésről és a felelősségről szóló elképzeléseiket. Erlend igazán fellélegzett azzal
szembesülve, hogy három társában is élnek kételyek, korántsem mindig csupán az ő
akadékoskodása a kerékkötője a nagy terveknek. Krumme is, a lányok is alaposan
meghánytak-vetettek minden részletet. Mi lesz, ha megelégelik egymást, ki legyen az apa,
melyik nő hordja ki a gyereket. Jytte szerint Krumme jóképű férfi, ha eltekintünk
zsírszövetben gazdag, golyó alakú testétől, mire az érintett előkeresett egy gyűrött képet
ifjúkori énjéről. Valóban jóképű, vélekedett Erlend. Krummét viszont Erlend norvég
állampolgársága villanyozta fel, ami később lehetőséget teremtene a gyereknek, hogy
viszonylag egyszerű módon választhasson állampolgárságot. Ekkor Erlend azt javasolta,
hogy az ő és Krumme magvát keverjék össze egy kávéscsészében, így senki nem tudná, ki
az apa, de a többiek nem vették komolyan. Pedig szerinte ragyogó ötlet volt, képzeletben
már látta is, ahogy kettejük ondósejtjei páratlan, eszeveszett versenyfutást rendeznek, s győz
a legjobb. Így mintegy a biológia fog dönteni. De három társa csak nevetett rajta.
Ó, de szívesen ecsetelte volna mindezt Torunn-nak! De épp aznap estére hívták meg a
lányok őket Krumméval, hogy folytassák a beszélgetést. Erlend nagyon örült. Első
kétségbeesését gyerekkorából hozott tévképzeteivel magyarázta, melyek elhitették vele,
hogy mindenért ő a felelős. Most viszont egészen más a helyzet, négyen viselik a
felelősséget! Kétszer annyian, mint ahány szülője van egy gyereknek általában!
Utazgathatnak, bőven lesz szabad idejük, ez egészen fantasztikus. Nem egyedül neki kell
vállalnia a felelősséget a gyerekért. S mivel ő kedvezménnyel vásárolhatott a Benettonnál,
fejben már kezdte összeállítani a gyerek ruhatárát a legbűbájosabb darabokból, és a
gyerekszobák bútorait meg egyéb berendezési tárgyait; a gyerekszobákét, hisz nyilvánvaló,
hogy a nőknél is, náluk is külön helyiség jár a babának. Jytténél és Lizzinél is tervezi a
gyerekszobát, végtére is lehet, hogy ő lesz az apa, ha úgy alakulnak a dolgok.
– Nem beszélhetnél Christerrel legalább egyetlenegyszer?
Csak hogy meghallgasd, mit mond ő. Hátha ez a leendő anya nincs képben – mondta
Erlend.
De nem erről van szó, hanem ahogy a fiú bánt vele akkor este, amikor váratlanul
beállított hozzá. Ezt már mesélte. Ezenkívül lassan derengeni kezdett benne, hogy talán
mégsem Christer a hozzá illő férfi. Olyan furcsákat mondott.
– Mégis miről?
Többek közt a homoszexuálisokról.
Erlendben bennszakadt a lélegzet, úgy tett, mintha fel kellene állnia valamiért. Torunn-
nak felesleges hadba vonulnia miatta, különösen olyan fickó ellen, akinek a szabad ég alatt
rénszarvasbőrön kell hemperegnie ahhoz, hogy férfinak érezze magát. Ez a háború eleve
elveszett.
– Sokan hangoztatnak furcsa véleményeket, Torunn – mondta végül, reményei szerint
higgadt, már-már közömbös hangon. – Ehhez hozzá kell szokni. Persze nem muszáj szóba
állni ilyen emberekkel. Jaj, ne haragudj, ezt a mondatot felejtsd el! Nem úgy értettem, hogy
emiatt kerülni kellene őket... Hiszen a te életedről van szó, húgocskám.
Megnyugodhatott, az unokahúga értette, miről beszél, és ő is pontosan így gondolta:
hogy nem könnyű valóban közeli kapcsolatot létesíteni olyasvalakivel, akinek efféle
előítéletei vannak.
– És mi lesz, ha egyszerre csak ott áll Neshovban az ajtó előtt? Ahogy Krumme
decemberben.
Elő nem fordulhat, soha nem mozdul el a kutyái mellől.
– Te viszont mindent otthagytál...
Az más, mondta Torunn. Anyja hisztérikus kifakadása volt a legrosszabb, tényleg nem
lehetett elviselni. A mobilján külön csengőhang jelezte, hogy az anyja hívja: az Abbától a
Mamma mia, here I go again...
Erlend jóízűn kacagott, ettől a pötty helyett egy csík került a kirakati bábu állára. – És a
munkahelyeden? Nem tartottál egy csomó tanfolyamot meg ilyesmit?
Betegállományba ment; meggyőzte az orvost, hogy túlterhelt, kimerült és depressziós.
– Depressziós? Siránkoztál az orvosnak? – kérdezte Erlend, s óvatosan folytatta a bábu
arcának pöttyözését egészen a fülcimpákig. Ha valaki betéved a kellékszobába és
észreveszi, hogy egy férfifejet tart az ölében... Több mint félreérthető.
Igen, Torunn valóban sírt. Méghozzá maguktól, megjátszás nélkül potyogtak a könnyei,
mondta.
– Hát akkor tényleg rendesen belezúghattál, vagyis... Igen, így történt. Ráadásul az anyja
is összeomlott, és ez az egész már túl sok lett.
– Ó, ó, Torunn, szegény húgocskám...
 Torunn sírva fakadt, s Erlend érezte, hogy neki is könnyek szöknek a szemébe, de egy
ennyire szörnyen elkeseredett lányt nem traktálhatott saját boldogságával és titkos terveivel.
Szünetet kellett tartania a szakállpingálásban.
– Ne sírj. Hozzánk kellett volna eljönnöd. Krumméval elfeledtettük volna veled a
szerelmi bánatodat. Erre te elmész Neshovba, és a világ legkorhadóbb, legnyomorúságosabb
és legpatkányosabb vidékén teszed tiszteletedet. Nem tesz jót neked!
Ott volt rá szükség, mondta Torunn, másképp volt fontos az ottléte a tanyán, mint a
munkahelyén, az anyjánál vagy Christernél. A disznók gondozása meg kész terápia a
számára!
– Ezt képtelen vagyok ésszel felérni! Azok a bűzlő disznók! Nem tudod, hogy
életveszélyesek? Ragadozó állatok!
Egy rossz szót se szóljon a disznókról, mondta Torunn, fantasztikus teremtmények.
Erlend úgy döntött, nem ellenkezik az unokahúgával most, hogy végre befejezte a sírást. És
egy friss hírrel is szolgált. Talán nem is lenne szabad elmondania, de Margido Dániában
van.
– Micsoda?! – kiáltott fel Erlend, s kiejtette kezéből a tust.
Elutazott egy koporsóvásárra. Vagy valami hasonlóra. Talán sírkővásár volt, Torunn már
nem emlékezett pontosan. A tus begurult a teknősbékalábakon álló fürdőkád alá.
– Koporsóvásár? Az meg mi a mennydörgős ménkű? Istenem, szinte látom őket, ahogy
fekete köpenyben körültáncolják a nyitott koporsókat, s közben szívószállal borjúvért
szürcsölnek! – mondta nevetve Erlend. Torunn is nevetett, bizony, inkább Koppenhágába
kellett volna mennie. De lehet, hogy Margido megkeresi őket, erre készüljön fel Erlend.
– No, nem fog összedőlni a világ. El nem tudom képzelni, hogy Margido valaha is járt
volna Rørosnál távolabb. Persze ha jelentkezik, meghívom hozzánk egy jó ebédre.
Annak biztosan örülne, mondta Torunn. Erlend négykézlábra állt, és előkotorta a tust.
Csupa por lett a térde, dühösen söprögette a koszt a fekete szövetről.
– Örülne, örülne. Az örömnyilvánítás nem épp Margido asztala, eltekintve a
szilveszteréjjeli telefontól, amikor...
Azt valószínűleg csak hallucinálta, vélekedett Torunn.
– Mindig ezzel jössz! Pedig tényleg nem képzelődtem! Nem olyan fejlett a fantáziám,
hogy ki tudnék találni ilyesmit. Margidót, amint részegen öcskösnek nevez és azt bömböli,
hogy randin van! Soha az életben!
Mindegy, Torunn akkor sem hiszi el, most pedig le kell tennie, mert a helyettesítő
bekanyarodott az udvarba.
– Szóval nem teljesen egyedül kell végezned mindent? Nem, papír nélkül nem is szabad.
A tenyészállatok tartásához képesítésre és engedélyre van szükség. Ráadásul a helyettesítőt
az önkormányzat fizeti, neki a hivatalos igazolások híján nem jár pénz a munkájáért.
– Hú, ez nagyon csűrcsavarosan hangzik, nem is tudom követni. És milyen a
helyettesítő? Nem pimaszkodik? Kezeslábast hord?
Egy kicsit pimasz. De öt évvel fiatalabb nála. Kai Rogernek hívják.
– Atyaisten, micsoda név! Jellegzetes norvég helyettesítőnév. De a korkülönbséggel
szemernyit se törődj. Ha pimaszkodik, egy pillanatig se habozz. Ajándékozd meg élete
legnagyobb erotikus élményével az ól közepén, az elképedt disznók tekintetének tüzében.
Utána pedig számolj be nekem minden részletről, ne felejts el jegyzeteket készíteni közben.
Azt sem tudja, van-e valakije, felelte Torunn. Azonkívül még nem jártak együtt az ólban.
– Hát akkor rajta, rajta. Atyailag siettesd a dolgot.
Még nincs itt az ideje, mondta a lány, különben is sok egyéb munka vár rá. De örül, hogy
a régi Erlendet hallja, és hogy már nem veszekednek Krumméval.
– Kedvesem, mi nem veszekedtünk! Csak egy kicsit kiborult a bili. Most megint minden
tökéletes, ne is gondolj rá többet. Fülig szerelmesek vagyunk egymásba!
 Még az hiányozna, hogy Erlend és Krumme kapcsolata is tönkremenjen. De nem, erre
gondolni sem akart.
– Nyugodj meg. Koppenhágai bácsikáid szeretik egymást. Mulass egy kicsit Kai
Rogerrel, jó? Mondd meg neki, hogy a névváltoztatásról szóló törvény szerint Nasse Noffre
változtathatja a nevét, amikor csak akarja!

A bábu torzójára csavarta a kifestett fejet. Pompás. A hajat csak akkor akarta
megigazítani, amikor már felöltöztetve áll végleges helyén a kirakatban. A díszítést viszont
az irodában kellett végeznie, ahhoz túl szűk volt a hely az üzlettérben. Kiszedte a bábu
egyik karját, s felnyitotta az istedgadei tetoválóműhely sablonjait tartalmazó, kölcsönbe
kapott füzetet. Lopódzó tigris a felkaron, egy szív közepébe írt női név az alkaron, ezt
kellőképp rablóhoz illőnek találta. Erlend nem ismert gusztustalanabb dolgot a tetoválásnál,
ezért teljesen kívülről tudta szemlélni. Sötétkék tussal rajzolt, óvatosan fellazította színtelen
szeszbe mártott Q-heggyel, így kissé torz, szétfolyó vonalak keletkeztek, mint az igazi
bőrön a tetoválás csíkjai.
Agnete és Oscar a rabruhákon dolgozott, a hamutartó éppen száradt. Az üzlet tulajdonosa
természetesen nem kívánt büdös hamutartót a kirakatba. Valódi csikkeket színtelen lakkal
kentek le, hogy ne engedjék kiszökni a szagot, ablakszigetelő habból hamut formáltak és
szürkére festették, végül lakkspray-vel lefújták az egész hamutartót. A poharakban és az
üvegben levő whisky egyszerű, kiszáradt barna lakk volt. Tökéletes illúziót keltett. A
koszos, kopott redőnyt, melyet hátulról mintha undorítóan tűző napfény világított volna
meg, Oscar egy lebontott ház udvarán találta.
Erlend felemelte a másik gonosztevő fejét, s aprólékosan pöttyözni kezdte a szőrtelen
állkapcsot, amely legutóbb fényesen, frissen borotválva bukkant elő egy Armani öltöny
zakójából. Eszébe jutott ötlete a csókolódzó férfiakról, nem szándékozott örökre elvetni,
talán majd egy merész, fiatal tulajdonos menő cuccokat árusító boltjánál felhasználja...
Most, hogy minden rendbe jött közte és Krumme között, semmi sem szabhatott gátat
energiáinak és képzeletének; határozottan nagyra nőtt a maga szemében. Honnan merített
ennyi tehetséget?

Jytte és Lizzi Amager szigetén lakott, majdnem egészen kint a Kastrupi Erődnél; Erlend
Krumméval leintett egy taxit a Niels Hemmingsen utcában. Krumme egy üveg saját
készítésű dzadzíkit hozott, Erlend két üveg vörösbort tartott az ölében.
– Izgatott vagyok – mondta Krumme. – Meg kell vallanom, csak úgy vibrálnak az
idegeim.
– Talán bontsuk fel az egyik üveget. A sofőrnél biztosan van dugóhúzó, nyilván kötelező
felszerelési tárgy a koppenhágai taxikban.
– Csillapodj. Egyelőre csak beszélgetni fogunk.
– Jó jel. Hogy még mindig képesek vagyunk beszélgetni.
Az Amageri híd utcáján emberek nyüzsögtek, fények villództak. Nappal koszos, poros
utca volt ez, de a sötét irgalmas fátyolba burkolta a pusztulás csüggesztő jeleit. Szeretem ezt
a várost, gondolta Erlend, szeretem, ahogy lüktet benne az élet és ellenáll mindenfajta
unalomnak, itt érzem otthon magam, és talán itt leszek apa. Megfogta, megszorította és
aztán el sem engedte Krumme kezét.
– Mire gondolsz? – kérdezte halkan Krumme.
– Holnap jön az akváriumpucoló. Jó volna elkerülni, hogy az algák fátyolán át bámuljuk
Trisztánt és Izoldát, miközben nemesen szerény pezsgőfürdőt veszünk a jacuzziban.
– Tökfej.
– Azért akarsz gyereket tőlem?
Beértek a villanegyedbe, a sofőr térkép segítségével találta meg a Korea utat.
 Jytte lejött a ház elé a lépcsőhöz, és mindkettőjüket megölelte. Lizzi a konyhában várta
őket, az illatozó fokhagyma és koriander párája lecsapódott az ablaküvegen. Mindig jó volt
idejönni. Könyvek és növények mindenütt, ebben a házban nem ismerték a minimalizmust.
Erlend azonnal a gyerekszoba lehetőségeit kezdte felmérni. Igaz, ő nem állna elő kissé
szirupos berendezési tervekkel, de tudta, hogy amint kiteszi a lábát, a szobát abban a
pillanatban telezsúfolják mindenféle puha, színes, csengő-bongó és himbálódzó
mütyürökkel.

– Két dologról van szó – mondta Lizzi az asztalnál, miközben a némileg besorolhatatlan
tésztaféleséget kóstolgatták. Lizzi valami hűvös Liz Hurley módon nagyon csinosnak
látszott, Jytte a szöges ellentéte volt. Erlend nem maszkulin, de tömör alkatú nőként gondolt
rá, masszív, kompakt, markáns jelenségként. Erős csukló, kissé tömpe ujjak. Csinos volt ő
is, kihez lehetne hasonlítani? Talán Janet Jacksonhoz, a bőrszíntől eltekintve.
– Csak kettőről? – kérdezte Krumme.
– Egészségünkre! – mondta Jytte.
– Egészségünkre. Először is a házról – mondta Lizzi.
– Mire gondolsz? – kérdezte Erlend, s hogy így belelendültek, ivott még egy korty bort.
– Talán egy nagy villát kellene keresnünk, persze két külön lakással. De közös kerttel.
Az mindent egyszerűbbé tesz.
– Jaj, ne – nyögött Erlend.
– Nekem sem tetszett az ötlet – mondta Jytte. – Szeretem ezt a házat.
– Én meg szeretem a lakásunkat – mondta Erlend.
– Én is – mondta Krumme.
– De a terasz – mondta Lizzi – nagyon magasan van a földtől.
– Semmi baj – mondta Erlend. – Mihelyt elkészül a vizesárok az üvegtárolóm körül,
drótháló kerítést építtetek, villanyt vezettetek bele, és a tetejére zúzott üveget ragasztatok.
You see? A probléma meg van oldva.
– Ha ebben megegyezünk – szólalt meg Krumme –, akkor míg a gyerek még kicsi, bőven
lesz időnk gondolkodni a tennivalókon.
– Ez igaz – mondta Lizzi.
– Ha nagyon kényelmetlenek lesznek a körülményeink, együtt kereshetjük tovább a
kedvezőbb lehetőségeket – mondta Krumme.
– Van egy javaslatunk – mondta Jytte.
– Jytte... várjunk vele a kávéig – mosolygott Lizzi. Mindkettejük arca pirosra gyúlt.
– A házzal kapcsolatban? – érdeklődött Erlend.
– Nem – mondta Jytte. – Sokkal fontosabb, mint a ház.
– De micsoda? Ki vele! Valamelyikőtök máris terhes? – mondta Erlend. – A hátunk
mögött elloptátok egy erre vetődő külföldi tengerész ondósejtjeit?
– Ugyan! – nevetett Lizzi.
– Sokat beszélgettünk arról, hogy melyikünk hordja ki a gyereket, és kettőtök közül ki
legyen az apa – mondta Jytte, és megfogta Lizzi kezét.
– Erlend – mondta Krumme.
– A keverék a kávéscsészében – mondta Erlend.
– Van egy javaslatunk – mondta Jytte.
– Ezt már mondtad! – mondta Erlend. – Azonnal ki vele! Jytte szemét egyszerre könnyek
lepték el, de mosolyogva mondta: – Mindketten. Mind a négyen.
Teljes csend támadt, csak a konyhai rádióból hallatszott halk zene. Erlend utólag ébredt
rá, hogy ha meghallja Elton John „Rocket Man” című számát, már mindig ez a pillanat fog
az eszébe jutni.
– Mind a négyen? – Krumme gyűjtött elsőként erőt a megszólaláshoz.
 Most már sírt mindkét lány, Jytte Lizzi ölébe ült, közben majdnem lesodort egy
borosüveget.
– De hát hogy érted ezt? – suttogta Krumme, ugyancsak megfogva Erlend kezét.
– Úgy, ahogy mondja – felelt Lizzi. – Jytte is, én is akarunk gyereket, így mindketten
apák lehettek. Nem kell választanotok. Nekünk sem. Erre döbbentünk rá hirtelen, amikor
arról beszéltünk, hogy melyikünk is... Miért lenne muszáj választanunk? Ketten vagyunk.
Két nő. Nem biztos, hogy egyszerre esünk teherbe, az már túl sok lenne a jóból, de miért ne
próbálhatnánk meg? És akkor persze ti is mindketten apák lennétek.
– Atyaúristen – mondta Krumme.
Meglesz, gondolta Erlend, ebből lesz valami, ettől a másodperctől fogva tény, hogy lesz.
– Te jó isten – mondta Krumme.
– Fejezd már be, Krumme, ő nem tud segíteni rajtad. Tényleg ezt javasoljátok? –
kérdezte Erlend.
– Igen – mondta Jytte.
– Még ha elszívjuk is egymás elől a levegőt – mondta Lizzi. – Két hormonokban
bővelkedő nő egy fedél alatt, ha egyidejűleg leszünk terhesek. Persze csak ha ti is akarjátok.
Hogy megcsináljuk.
– Akarjuk – mondta Erlend, Krumme karját érezve a nyaka körül, mielőtt még levegőt
vehetett volna. Krumme a tarkójához szorította az arcát, zokogott és nevetett. Felborult a
pohara, a vörösbor az asztalterítőre csorgott, és piros rózsára hasonlító foltot hagyott rajta.
– Behozom a pezsgőt – szipákolt Lizzi.
– És mikor fogjunk neki? – kérdezte Krumme, orrát hangosan a szalvétába fújva, amiről
egyébként tudta, hogy Erlend utálja.
– Egy hét múlva leszünk a peteérés középidejében – mondta Lizzi, és felállt. Sötét
szemfestékét majdnem a járomcsontjáig húzta. – És Jyttével teljesen összehangoltak
vagyunk. Ezen a téren is.
Kiszaladt a konyhába, s egy kívülről párás üveggel tért vissza.
– Lizzi, te ezt pezsgőnek nevezed? – kiáltott fel Erlend. Ez habzóbor! Tudtam, hogy
hoznom kellett volna pár üveg Bollingert!
– Egy-két pohárral azért csak el bírsz viselni belőle. Nézzétek! Nézzétek, hogy remeg a
kezem! – mondta Lizzi.
– Mindnyájunké remeg – mondta Krumme. – Véresen komoly dolog ez.
– Legalábbis véres – mondta Erlend.
Mindenki rábámult.
– Úgy értem... a végén, amikor kibújik a kisbaba. Én nem szeretnék ott lenni.
– De én igen! – kiáltotta Krumme.
– Akkor én is – mondta Erlend. – Különben száz évig hallgathatom, hogy mit
szalasztottam el. Két Valiummal el fogom viselni. De Krumménak mellettem kell lennie,
nem merek egyedül maradni. Mert ugye akkor csak nem lesztek teljesen összehangoltak.
– És hogyan visszük véghez? – kérdezte Krumme.
– Várjatok. Először is koccintsunk – mondta felállva Jytte. Kinyújtott kezében a pohárral
sudáran, lelkesülten magasodott az asztal fölé, mint a szabadság istennője. – Kedves Erlend,
kedves Krumme, nagyon örülünk nektek. És egymásnak is. Egyetlen születendő gyermek
sem álmodhat nagyobb szeretetről, mint amilyennel mi négyen fogadjuk őket.
Mindnyájan felálltak, és csendesen koccintottak egymással. Erlend érezte, hogy reszket a
térde. Apa leszek, gondolta, apák leszünk.

Jytte azt javasolta, kérdezzék meg egy orvostól, hogyan illenek össze a vércsoportjaik a
fogantatás tekintetében. A többi majd csak elrendeződik.
– De ugye nem kell valamilyen klinikára mennünk? – aggodalmaskodott Erlend.
 – Dehogy – felelte Jytte. – Arra nincs szükség. Csak minél mélyebbre kell bejuttatni az
értékes nedvet. Azt mi is kiválóan meg tudjuk csinálni.
– Jó, de hogyan? – kérdezte Erlend.
– Úristen – mondta Lizzi –, hogy te miket kérdezel. Kapunk egy műanyag csövet meg
egy tölcsért, ennyi az egész.
– Akkor miért vannak mindig tele a klinikák? Ha szabad kérdeznem?
– Mert név nélkül ajánlják a donorokat, s előbb megtisztítják az ondót, csak utána viszik
be az anyaméhbe – mondta Lizzi. – De a mi esetünkben az ondósejteknek versenyezniük
kell az utolsó szakaszon, ahogy a természetben szokás. A legerősebb győz. Nem akarunk
klinikára menni, azt akarjuk, hogy szép és különleges élményben legyen részünk. És hogy ti
is itt legyetek.
– Azért, hogy...
– Nem, Erlend, nem azért, hogy nézzétek. Vagy hogy tartsátok a tölcsért. Hanem hogy
tudjuk, hogy itt vagytok. Utána együtt vacsorázhatunk, lesz egy kellemes esténk.
– És egyetlen korty alkohol sincs mostantól – rázta tréfásan fenyegetve Krumme a
mutatóujját.
– Nincs bizony – mondta Jytte. – Legalábbis holnaptól. Csak akkor fogadhatok be egy
embercsírát, ha teljesen tiszta a testem.
– Hozok valódi pezsgőt, és iszom mindkettőtökre! – mondta Erlend.
– De ne előre a medve bőrére – mondta Lizzi.
– Hogyan?
– Az lesz a legjobb, ha az utolsó héten nem isztok sem kávét, sem alkoholt – mondta
Lizzi.
– Szent isten – mondta Erlend. – Tehát ekkora önmegtartóztatást követelnek tőlünk...
Már értem, miért haboztam egy kicsit.
– Nektek egy hét szenvedés – mondta Jytte –, nekünk utána kilenc hónap aszkézis. Szép
kis alku.
– Hát ha így nézed – mondta Erlend. – De miután Krumméval elvégeztük a dolgunkat a
kávéscsészék...
– Szereztünk speciális tégelyeket – mondta Lizzi.
– Sterilek.
– Jesszusom – nyögött Krumme. – Ti aztán tényleg biztosak voltatok benne, hogy igent
mondunk.
– Így igaz – mondta Lizzi. – Mivel így mind a négyen szülővé válhatunk.
– Azért ez elég érdekes – töprengett hangosan Erlend.
– Először halálra rémültem a pisilőgépnek még a gondolatától is, most meg, hogy kettő
lesz belőlük, már nem is olyan rettenetes. Na és ha nem estek teherbe? Vagy csak az
egyikőtök? Előfordul, hogy évekig...
– Hiszem, hogy terhesek leszünk – mondta Jytte.
– Mind a ketten. Tudjátok, hogy Lizzinek is volt abortusza, nekem is, férfiakkal folytatott
kapcsolatból. Viszont... Lizzi megszakított közösülés után maradt terhes, én pedig
pesszárium és hüvelyöblítés mellett! Ultra-fogamzóképesek vagyunk.
– Szerintem most igyuk meg a házban található összes alkoholt, mivel ti talán kilenc
hónapig nem ihattok, mi pedig egy teljes hétig – mondta Erlend.

Amikor éjjel három tájban belezuhantak otthon az ágyba, Erlend azt suttogta: – Krumme,
ez a vizesárok jár a fejemben.
– Gyere, kedvesem...
– Meg az aligátorok. Három esetleg elég lesz. De inkább négyre gondolok.
– Szeretlek, Erlend. A világ legboldogabb emberévé tettél, tudod?
 – Mmmm... olyan jó illatod van. Igen, tudom. És ez kölcsönös, Krumme. Amikor azt
hittem, hogy elégedetlen vagy velem és az életünkkel... Semmi értelmét nem láttam, hogy
tovább éljek. Még az ablakot se volt kedvem kinyitni. Borzalmas volt.
– Annyira büszke voltam ma rád, amiért igent mondtál. Egyenesen. Ettől olyan...
magabiztos lettem. Érted, miről beszélek?
– Csak úgy kibukott belőlem. Akartam. Akarom. Mondtam már, hogy kedvezményt
kapok a Benettontól? Emlékszem, mekkorát nevettem, amikor Poulsen említette, s én azt
válaszoltam: mire megyek vele? Talán valami jelzés volt. Ugyanaznap, amikor elgázoltak.
– Ide hallgass – mondta Krumme. – Mit szólnál hozzá, ha az üvegtárolót a falra
szerelnénk, az egyik szoba teljes hosszában? Világítással meg minden egyébbel. Jó
magasra. Ott biztonságban lenne.
Erlend lehunyta a szemét. Elképzelte a falon vízszintesen áradó fényfolyamot,
mindenféle témát kidolgozhatna az egymás mellett álló Swarovski-figurákkal, melyek
sokkal inkább a középpontban lennének, mint ha mind szemmagasságban vannak,
fantasztikus látványt nyújtanának. Az új, szép, már épségben megérkezett figurák is.
– Szeretlek, Krumme.
– Megkaptad az új figurákat? Amiket rendeltél?
– Meg. És te...? Vettem egy egyszarvút.
– Tudom. Láttam.
– Tényleg? – kérdezte Erlend. Felkönyökölt, felülről vette szemügyre Krumme jól ismert
arcát. A vád árnyalatát kereste Krumme tekintetében, és azt suttogta: – Leghátulra tettem.
Ne haragudj. Csak...
– Szerelmi vallomásnak veszem – mondta Krumme. – Arról, hogy nem tudtál kívül
maradni.
– Most sem tudok. Ezért vagy itt nekem.
– Bújj ide, mókuskám. Szorosan.
– Ennél közelebb már nemigen tudok bújni.
– Akkor legalább oltsd el a villanyt.
 ERLEND FOGJA VÁRNI a peronon. Ez végtelen megkönnyebbüléssel töltötte el.
Amikor ideérkezett, hogy átszálljon a frederiksvaerki vonatra, a Főpályaudvaron emberek
nyüzsögtek, lárma zsivajgott, fények villództak, állandó mozgás kavargott, nehezen
tájékozódott az érzékeit pattanásig feszítő sürgés-forgásban.
– Ó, már itt vagy – köszöntötte mosolyogva a hirtelen felbukkanó Erlend. Megszorították
egymás kezét.

Furcsa volt látni Erlendet ebben az idegen világban, és tudni róla, hogy itt lakik, itt él, és
lényegében idetartozik. Mégis valahogy másmilyen volt. A haja rövidebb, mint
karácsonykor, és feketébb, mint valaha, annyira fekete, hogy már kékesnek látszott. Szeme
sötétebbnek tűnt, mint Neshovban, nyilván kihúzta feketével és kifestette a szempilláját.
Margido fehér selyempárnán pihenő tarka színfoltnak látta ezt az arcot. De Erlend most is
elegánsan öltözött, mint mindig. Nem hordott rikító ruhákat, mint a fiatalosnak látszani
akaró jó negyvenes férfiak. Ezt elcsigázottsága ellenére is örömmel nyugtázta Margido.
Olyan módon volt kimerült, amit még sohasem tapasztalt, és meglepődött, mennyi új,
szokatlan dolgot lát, pedig nem is távoli országban jár, csak a hazájával szinte szomszédos
Dániában. Más íze volt az ételnek, a reggeli tejnek, a kenyérnek, a szendvicsen a sajtnak és
a felvágottnak, ezeknek a hétköznapi apróságoknak, melyekről odahaza el se tudta volna
képzelni, hogy máshol nem ugyanolyanok. Minden étkezéshez alkoholt fogyasztottak, még
a reggelihez is, ahhoz főként pálinkát. És a feliratok, táblák, hirdetések, melyeket még
sohasem tanulmányozott figyelmesebben, furcsán ódivatúnak hatottak, mintha a
konzervatív, ósdi norvég helyesírás szerint írták volna őket – ami egyébként így is volt. De a
legmélyebb benyomást a beszélt nyelv tette rá. Reggeltől estig mindenünnét csak dán
beszédet hallott, teljesen kicsavart, eltorzított hangokat, s ettől más lett a valóság is. Próbálta
megfigyelni, milyen hatással lenne rá egy gyökeresen különböző kultúra, ha már a dánt is
ennyire idegennek találta. Milyen élményeket szerezne... Tunéziában, Kínában, vagy
Ausztráliában? Alighanem elviselhetetlenül lenyűgözőeket.
– Ostobaság lett volna nem benéznem, ha már itt vagyok – mondta.
– Persze. Mikor indul a géped?
– Kilenc előtt öt perccel. Közvetlenül Vaernesbe.
– Igen, Trondheimtől Koppenhága csak egy ugrás. Akkor van egypár órád. Ne hagyjuk a
megőrzőben a csomagot, míg sightseeingelünk egy kicsit, mielőtt beugrasz hozzánk?
Megnézzük a Kis hableányt, Amalienborgot meg ilyesmiket? A Tivoli zárva van ebben az
évszakban.
– Igazán kedves tőled, Erlend, de fáradt vagyok a hihetetlenül gazdag élményektől. A
leginkább egy kényelmes székre vágyom.
– Akkor maradjunk ebben. Egyébként a hableány eléggé túl van lihegve, akkora, mint az
öklöm, és teleszarták a sirályok.
– Menjünk bérkocsival. Biztosan tudod, hol találhatunk.
– Margido, itt taxi a neve. Dániában a lófogatot hívják bérkocsinak. És itt lakunk a
Ferencesek terén, pár lépésre innen. Mulatságos volna lovat bérelni erre a rövid szakaszra.
Vigyem a csomagodat? Furcsa itt látni téged. Rólad képzeltem a legkevésbé, hogy
meglátogatsz. Mindig meglepetést okozol, Margido.
Margido nem tudta, mit válaszoljon, így inkább hallgatott. Értette, mire célzott Erlend
ezzel a mindiggel. De erről most nem kívánt beszélni.
 Szürke és hűvös volt az idő, jeges szél söpört végig az aszfalton. Nem volt másképp a
frederiksvaerki két nap alatt sem. Úgy képzelte, Dánia a melegebb ország, s kiderült, hogy
épp fordítva van, hidegebb volt itt, mint Trondheimben. Fázott a vonaton is, s most csontig
fagyott, de nem akart panaszkodni. Remélhetőleg a lakásban melegebb lesz.
Erlend ment elöl, hosszú léptekkel, ügyet sem vetve a körülötte levő zűrzavarra. A
pályaudvar főbejáratánál gitározó és szájharmonikázó utcai énekes állt, érthetetlen volt,
hogyan képes zavartalanul játszani ebben a hidegben.
Amikor az Erlend által Strogetnek nevezett részhez, szemlátomást Koppenhága
sétálóutca-negyedéhez értek, Erlend a Kerektoronyra és a mellette álló Trinitatis-templomra
mutatott.
– Szentháromság – mondta Margido.
– Igen, azt jelenti. Te meg koporsóvásáron voltál, ha jól hallottam?
– Síremlékek meg koporsók is voltak.
– Szabadon lehetett shoppingolni, vagy hogy?
– Ugyan. Számítógépek voltak, meg nyomtatott színes prospektusok, sok képpel és
szöveggel. A számítógéphez nem értek. Állandó koporsószállítóval dolgozom, a köveket
meg Észak-Møréből, Eidétől hozatjuk. Így nemigen volt mit intéznem.
– De, gondolom, azért lehetett tanulmányozni az aktuális koporsódivatot. Volt beépített
rádió, tévé? Internet-hozzáférés?
– Az éppen nem – mondta Margido.

Friss sütemények illatát sodorta feléjük a szél egy nyitott büfékocsiból, a forró disznózsír
párája szürke füstfelhőként emelkedett a magasba, fiatal lány árult valami furcsa, zsinórra
fűzött játékszert kékre fagyott ujjakkal, kesztyű sem volt rajta, Margidónak a kis
gyufaáruslány jutott az eszébe. Vajon hány boldogtalan, kétségbeesett ember élhet ebben a
milliós nagyvárosban.
– Mondd csak, Margido, milyen érzés a halállal dolgozni? Folyton csak a halállal?
– Hát... jó foglalatosság. Elégedetté tesz. Mármint azt, aki ügyel arra, hogy megbecsüljék
a munkáját. És veled mi van? Hogy megy az üzlet? Nincs erre olyan kirakat, amit te
rendeztél be?
Nem lehetett olyan udvariatlan, hogy még csak meg sem kérdezi. Csak felsorakoztatott
és különféle ruhákba öltöztetett kirakati bábukat látott, máshol egyéb árucikkeket
felhalmozva, meg árcédulákat, melyek semmit nem mondtak neki, és nem vonzották.
– Errefelé pont nincs. Csupa unalmas bolt. Láttál valamit, amit szívesen megvennél?
– Nem.
– Nem csodálom. Mert nem láttad az én kirakataimat. Ezek túlzsúfoltak és rondák.
–
Lift vitt fel a lakáshoz, olyan, mint a szállodákban szokott lenni, sárgaréz korláttal és
három falán tükörrel. Erlendnek valami kódot kellett beírnia a kapcsolótáblán, hogy
elinduljon a felvonó.
– Ez aztán a biztonság – mondta Margido.
– Az egész legfelső emelet a miénk, és nem öröm, ha egyszer csak illetéktelenek
tolakodnak az ajtó elé.
– Magánlift?
– Na ja. Bár felfelé elhalad a szomszédok mellett...
De sem a lift, sem a biztonsági rendszer nem készítette fel kellőképpen a lakásra.
Levetette a cipőjét, noha Erlend azt mondta, nem szükséges, s zokniban lépett egy olyan
szobába, melyhez foghatót eddig csak filmen látott. Még az elhunytak otthoni
ügyintézésekor sem járt ehhez hasonló helyen, talán még a trondheimi Alsó Folyami
Kikötőt lehetett volna hozzá mérni, de igazából eddig elképzelni sem tudta, hogy egyáltalán
létezik ilyen lakás. Két óriási sarokszoba, az egyikből üveg tolóajtón hatalmas teraszra lehet
jutni, kandalló, míves aranyozott fa-, üveg- és fémbútorok, padlóba süllyesztett vázák
liliomokkal, a falakon modern festmények, egy széles, csillogóan megvilágított tároló
üvegfigurákkal, csempe-, terrakotta-, pala- és parkettaborítású padló. Tudta, hogy Erlend és
Krumme nagyon gazdag, de ez minden sejtelmét meghaladta.
– Nem épp Neshov – mondta Margido.
– Igen, ennyit nyugodtan állíthatunk. Kávét?
– Köszönöm, kérek.
Mérhetetlenül nagy volt a konyha is. Az egyik benyílóban legkevesebb tíz szék állt egy
hosszú ebédlőasztal körül, a konyha terében pedig két szék egy kisebb asztal mellett. Az
ülőpadok polírozott kőberakása méterszám ragyogott feketén.
– Larvikit – jegyezte meg Margido megkönnyebbülten, hogy valami ismerős dologgal is
találkozik, és óvatosan végighúzta ujját a hűvös felületen. – Sírkőhöz is gyakran használják.
– Biztosan így hívják – mondta Erlend, kis fekete kávéscsészét tett egy kicsöpögő alá, s
megnyomott egy gombot. – Presszókávét csinálok, úgy látom, rád fér. Vettem pár vaníliás
batyut. Nemsokára hazajön Krumme, majd készít valami ebédet.
– Két hűtőszekrény? – álmélkodott el Margido a csiszolt acél dupla hűtőn. Az egyiknek
fénytelen üvegből volt az ajtaja.
– Kell annyi. Egy az ételeknek, egy az innivalónak.
– És csak ketten laktok itt?
– Gyakran hívunk vendégeket. És szeretjük, ha van miből választani. Ide nézz! – mondta
Erlend, és kinyitotta az üvegajtós hűtőt. – Pezsgő, fehérbor, szódavíz, gyümölcslé,
limonádé, tej, tejszín, ecet, olaj nélküli dressing, sör és Danskvand. Egy egész hűtőt
megtöltenek, nem igaz?
Margido óvatosan az egyik székre ereszkedett, s nézte, ahogy Erlend neki háttal állva teát
készít magának, és elővesz egy tálkát barna cukorral. Egy fehér papírzacskóból süteményt
vett elő, és egy üvegtálba rakta. Margido csak most fedezte fel a munkafelület alatt egymás
mellé szerelt két mosogatógépet. Sütőből is kettő volt, egymás fölött, mellmagasságban.
– Itt kettő van mindenből – mondta.
– Meglehet! – nevetett kurtán Erlend, csak úgy rázkódott a válla a fekete, magas nyakú
pulóverben. Lapockája hegyesen rajzolódott ki a szövet alatt. Az öccse. Nyugodtan,
kényelmesen tölti napjait ebben a luxusban, mely őt még elcsigázottabbá tette, mint amilyen
idejövetele előtt volt, maga sem tudta, miért. Mindenesetre most még inkább húzódozott
előadni, amit eltervezett. A zoknijaira nézett, s egyszerre megkönnyebbült, hogy még ennyi
gyaloglás után sem lyukadtak ki. Az asztal alá húzta a lábát, Erlend bolyhos papucsba bújt,
ő meg igyekezett a kávé illatára figyelni, meg arra, hogy Erlend vaníliás batyut vett neki, s
szabaddá tette magát, nyilván az ő kedvéért, tehát szívesen látott vendég.
– Nagyon praktikus a két mosogatógép – mondta Erlend. – Hétköznap az egyikből
kiszedjük a tiszta evőeszközöket, a másikba berakjuk a szennyes edényt, és vendéglátás után
szinte nélkülözhetetlen két gép a mosogatáshoz. Az egyik sütő pedig a burgonyának,
zöldségeknek, egyéb köreteknek kell, a másik a főételeknek, húsnak, halnak,
szárnyasoknak. Így egyszerre tudnak elkészülni.
– Egy vagyonba kerülhet.
– Krumme egy flancos felső osztálybeli klampenborgi családból származik, sohasem
jártam náluk, de hébe-hóba látom őket. Egy csomó pénzt örökölt az anyja halálakor, és még
többet fog, ha a rusnya apja is fűbe harap. Meg jól is keresünk mindketten.
– Aha.
– Nyolc éve tizenkét millióért vettük a lakást, és hatmillióba került, hogy olyan legyen,
amilyennek akarjuk. Parancsolj, láss hozzá – mondta Erlend, s elé tette a kávét.
 Margido hálásan kortyolt belőle. Érezte, hogy a padló meleg, hozzászorította a lábfejét,
és egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Fáradt vagy? – kérdezte Erlend.
– Igen. Bár másképp, mint amikor otthon ki se látszom a munkából.
– Kimegyünk taxival Kastrupra, elkísérlek, és akkor nincs gondod az utazásod hátralevő
óráival.
– Köszönöm, ne fáradj. Igazán... igazán jól éreztem magam.
– Jártál már valaha külföldön?
Margido sóhajtott. – Nem. Most aztán túl sok minden zúdult rám. Az utazás, a nyelv, a...
– Síremlékek és a koporsók.
– Azokhoz legalább hozzá vagyok szokva.
Csend támadt. Margido kihörpintette a kávét a csöpp csészéből. Erlend felállt, s kérés
meg kérdezés nélkül főzött egy másikat. Margido nagy levegőt vett, hevesebben dobogott a
szíve most, hogy mégis elszánta magát, és megszólalt: – Erlend, bocsánatot szeretnék kérni
tőled.
– Miért?
Egy tétova pillanatig Margido megrémült, hogy Erlend talán azt hiszi, a szilveszteri
telefon miatt kér bocsánatot. Másképp kellett volna kezdenie. Sietve folytatta: – Azért,
ahogy a családunk bánt veled. Igazán megértem, ha keserűen és haraggal gondolsz ránk...
rám, Torra, és... a mamára.
Szerette volna, ha már túl vannak ezen a beszélgetésen, és lefeküdhetne valahol,
lehunyhatná a szemét, tudva, hogy lezárták ezt a témát.
– Nem érzek keserűséget – mondta Erlend a szemébe nézve, miközben új, teletöltött
kávéscsészét tett elé. – És nem is haragszom. Megadtam magam, és sajnáltalak benneteket.
De mikor annak idején eljöttem Neshovból, iszonyatos düh tombolt bennem. Nem bírtam
elviselni, hogy eltiporjanak. Dühöngtem, csalódott voltam, a francba kívántam mindent, de
nem éreztem keserűséget. Nemcsak belőletek volt elegem, hanem mindenből. Az egészből...
Bynesetből, Trondheimből. Persze sok minden történt húsz év alatt, de akkor...
– Bizony. Sok minden.
– Amikor szilvesztereste felhívtál...
– Muszáj erről beszélnünk? – mondta Margido.
– Részeg voltál?
– Nem fordul elő többé.
Erlend tátott szájjal, fejét hátrahajtva egyre hangosabban nevetett. – Tudtam! Kitaláltam,
hogy csakis részegen hívhatsz öcsikének!
Margido a szájához akarta emelni a kávét, de érezte, hogy reszket a keze, ezért inkább
nem nyúlt a csészéhez.
– Bocsánat, Margido, nem akartalak kinevetni, csúnya volt tőlem – mondta Erlend.
– Krumme... kitűnő ember – mondta Margido. – A fossei pap is mondta, amikor néhány
hete találkoztam vele. Hogy... igazán nagyon rendesnek látszotok.
– Ezt mondta? Te meg bocsánatot kérsz? Pedig keresztények vagytok?
– Igen. Így van.
– Ugye te láttad őket? Együtt? – kérdezte Erlend.
Margido most két kezébe fogva tolta szájához a csészét. Muszáj volt a kávé ízét éreznie,
de nem lepte meg, hogy Erlend erről akar beszélni. Most nem Neshovban voltak, ahol Tor
egyszerűen felállt az asztal mellől, félrelökte a függönykeretet és megnézte a hőmérőt, hány
fok van odakint, ha kényes témára terelődött a beszélgetés.
– Kiket? Úgy érted, a mamát és...
– Igen – mondta Erlend.
 Margido megint elmélyedt a hűtőszekrények tanulmányozásában, az egyik ajtón egy Ice
Cube Automat feliratú gomb süllyedt egy lyukba. – Igen – mondta –, láttam.
– Tehát láttad, hogy a mama és Tallak nagyapa...
– Egy nap hamarabb értem haza az iskolából – mondta Margido. – Elég kicsi voltam
még.
– Nehéz felérni ésszel. Hogy ennyire könnyű eltitkolni... ilyen sok mindent.
– Pedig valójában egyszerű – mondta Margido öccse szemébe nézve. – A családi
gazdaságot tovább kell vinni. És ha az örökös egyke, és nem kedveli a lányokat...
– Akkor az apának kell besegítenie.
– Így van.
– De Margido, ahhoz egy alkalom is elég lett volna. Mi viszont hárman vagyunk.
– Talán nem csak a tanya igényei miatt történt.
– Úgy érted, hogy szerették egymást?
– Nem tudom – mondta Margido. – Most meg már mindketten halottak. Sohasem fogjuk
megtudni.
– Próbálom elképzelni... A mama és nagyapa, a hálófülkéjében betegen fekvő nagyanya
háta mögött, hosszú éveken át. Gondolod, hogy sejtett valamit?
– Csak remélhetjük, hogy nem.
– De a mama és... Tallak nagyapa hogyhogy nem vett észre téged? És nem is sejtették,
hogy te tudod?
– Nem. De a mamának megmondtam. Hét éve. Amikor utoljára jártam a tanyán... persze
a mostani karácsonytól eltekintve. Megmondtam, hogy nem lehet így bánni az öreggel.
Hogy ő a sajnálatra méltó, mert a mama semmibe veszi. Borzasztó veszekedés lett a vége, a
mama őrjöngött, azt mondta, fogalmam sincs róla, miről beszélek. Én meg elmentem, hiszen
nem volt hajlandó értelmesen és higgadtan beszélni.
– Tor még mindig apának hívja az öreget?
– Szerintem igen. Tor nem tud mit kezdeni a változásokkal.
– Mennyire szerettem. Tallak nagyapát.
– Tudom, Erlend – mondta Margido, kezét az arcához emelte, hüvelyk- és középső ujját
szemére szorította, a sötétségnek ez a lobbanása enyhülést kínált.
– Sok idő eltelt azóta – mondta, és felállt. – Találok itt mosdót?
– Természetesen kettőt is! – derült Erlend. – Egy különállót, és egyet a fürdőszobában.
De hát még nem is láttad a fürdőszobát!

Első pillantása az akváriumra esett. A meghökkenéstől elnémulva hagyta, hogy Erlend

megmutogassa neki a halakat. Az egyik sarkot az ő teljes fürdőszobájával azonos méretű,
háromszögletű kád töltötte be, acélszürke porcelánba ágyazott, sűrűn egymás mellé szerelt
fényes vízköpőkkel. A másik sarokban zuhanyozófülke állt. Alul recés üveglapba illesztett
két mosdókagyló, magukra irányított spotlámpák fényében zöld növények és pálmák,
fülcimpa alakú fehér szék a karfára vetett ruharabokkal. Fülcimpa alakú szék. Egy
fürdőszobában. Végre a harmadik sarokban felfedezte az üveg tolóajtók mögött a
félreismerhetetlen fapadokat.
– Szaunád nincs? – kérdezte.
– Ajjaj, a szauna. Soha nem használjuk. Csak a takarítónő szokott bemenni, hogy
letörölje a port a kemencéről meg a padokról.
– Nekem is lesz szaunám hamarosan. Mire hazamegyek, összeszerelik és beállítják. Igaz,
nem valódi kemence lesz benne, de...
– Mi fürödni szoktunk. Szinte naponta, ha jól emlékszem. A szaunához én ragaszkodtam,
amikor felújítottuk a lakást. Nagy ostobaság volt, hiszen soha nem használjuk. De neked
nincs kedved szaunázni? Pihenhetnél egy kicsit.
 – Most...?
– Persze, miért ne! Bekapcsolom a kemencét, negyedórán belül forró lesz. Aztán vizet
töltök a vödörbe. Vannak vendégköntöseink is, zuhanyozás után megszárítkozhatsz, mielőtt
felöltöznél. A leghamarabb két óra múlva eszünk, jó lesz? Miattam akár köntösben is
ebédelhetsz, mi is szoktunk. És itt a hűtőszekrény.
A fülcimpa alakú szék mellett kis hűtő állt.
– Danskvand. Ha az ember ráun a pezsgőre. Szolgáld ki magad.

Margido szépen összehajtogatta és a székre tette a ruháját, a tetejére a karóráját rakta. Ma

hajnalban vette fel az utolsó váltás ruháját, nem volt több tiszta holmija. Megszagolta a
zokniját, szappannal kimosta, aztán a fűtött padlóra terítette őket. Kopogtak az ajtón.
Bezárta? Itt állt pucéran.
– Tessék!
– Nem akarsz zenét? – hallotta Erlend hangját. – Eszembe jutott, hogy a szaunában is
vannak hangszórók. Szerinted milyen zene illik az izzadáshoz? Diana Ross?
– Köszönöm, Erlend, nem, inkább csendet szeretnék. De azért köszönöm.

Belépett a forróságba, és becsukta az ajtót maga mögött. Vizet loccsantott a kemencére,

felkapaszkodott a felső padra, leült, és lehunyta a szemét. Azonnal előtört a bőre alól a
pórusait átöblítő verejték. Kinyitotta a szemét, tompán bámult az üvegen át a fehér
vendégköpenyre meg egy fekete-szürke csíkos nagy törülközőre. Újra lehunyta a szemét.

Szédült, amikor bement a zuhanyozófülkébe. Már megivott egy üveg Danskvandot, mely
gyakorlatilag közönséges Farris-víz volt, és úgy érezte, ráférne még egy üveg. Végül
jéghideg vízzel öblítette le a testét, azután gondosan megtörülközött, és feltörölte a
lábnyomokat és a tócsákat a padlóról. Otthon ezt naponta fogja ismételni. Mintha új élet
kezdődne a számára.
Itt mindent tükrök borítottak, neki csak az a kis tükre volt a fogkefét tartó üvegpolc
fölött. Megnézte magát. Egy testes férfit látott. Miért néz ki így? Nem is eszik sokat. Igaz,
nem is mozgott sokat. Kezével végigsimított a hasán, a haján, elfordult, de akkor újabb
tükörrel találta szembe magát. Inkább a süketen, céltalanul egymás körül úszkáló halakat
szemlélte, meg a kolosszális fürdőkádat, és fülelt. Csend volt. A köntös puha volt és vastag,
de mezítláb mászkáljon a lakásban? Szerencsére a zoknija megszáradt, felhúzta, elővett egy
új üveg dán farrist, s kezében az üres meg az új üveggel kinyitotta az ajtót. Nem volt
bezárva. A távolból klasszikus zene hangjait hallotta.

Ahogy belépett a konyhába, Krumme rögtön megfordult és elébe sietett, miközben jobb
kezét a konyharuhába törülte.
– Isten hozott, Margido. Kellemes volt bent a melegben? Kár, hogy csak néhány órát
tölthetsz nálunk.
Margido kezet fogott vele, és azt mondta: – Muszáj hazamennem. Szólít a kötelesség.
Hova tegyem az üres üveget?
– Ahova akarod. Kuszkuszos bárányt csinálok, szereted?
– Igen. Hálás köszönetem.
– Várj a köszönettel, míg megkóstolod! – mosolygott Krumme.
– Erlend hol van?
– Biztosan a telefonon lóg az irodában.
– Itt a lakásban?
– Persze. Kérsz egy pohár vörösbort evés előtt?
– Nem, köszönöm, nem iszom.
 – Mi sem – mondta Krumme, s nevetve a tűzhelyen levő edények felé fordult. Tűzhelyük
mindenesetre csak egy volt, egy gáztűzhely, a jobb oldalán kerti grillre hasonlító valamivel.
Csak most hatolt el Margido tudatáig, mit is mondott Krumme az imént.
– De hiszen isztok – mondta.
– Most éppen nem – mondta Krumme. – Csak vizet. Egészségedre!
Margido felemelte a dán farrisos üveget, ittak. Nem akart többet kérdezősködni. Krumme
Bynesetről beszélt, elmondta, hogy Tor meghívta őket nyárra, mert akkor a legszebb a
környék.
– Bynes vidéke mindig szép – mondta Margido. – De nyáron különösen. Akkor minden
olyan ápolt. Mondjuk a neshovi épületekre ez nem áll okvetlenül, de a tanya egészében
elragadó. A kilátás, minden együtt.
– Csak alaposan rendbe kellene hozni – mondta Krumme. – És mi van a földekkel? Mit
termeszt a bátyád?
– A Trønderi Gabonavállalat művelésében vannak. A maloméban. Tehát gabonát
termelnek. A vállalat végzi a vetést és a cséplést, Tor csak a trágyázást, és összeszedi a
szalmát a disznóknak. Ezért egész évben kedvezményesen vásárolhatja a takarmányt. Nem
kap akkora kedvezményt, mint akik mindent maguk látnak el és szállítják be a csépelt
gabonát, de azért ez se rossz.
– Jól hangzik.
– Akárhogy is, Tor számára ez az egyetlen megoldás. Amióta felhagyott a tehenekkel.
– Eléggé átlátod a dolgokat, Margido.
– Aki ebben nőtt fel, szert tesz némi tapasztalatra. Az utóbbi években keveset jártam ott,
de Tor sok mindenről beszámolt.
– Hát, Erlend szinte semmit nem tud a disznókról meg a tehenekről! – kacagott Krumme,
úgy, hogy még a hasa is beleremegett. – Viszont sokat mesélt a vonóhálós halászatról.
Abban igazi szakértő!
– Igen, azt szerette. Emlékszem.
– Tehát Neshovot sárga gabonaföldek ölelik körül. Nyáron. Ez úgy hangzik, mintha egy
dán tanyáról beszélnénk – mondta Krumme, és a sárga szágódarához hasonló valamit szórt a
sült báránykotlettre, majd a tepsit az egyik sütőbe tette.
– Csak Neshov nem olyan lapos, mint az itteni tanyák. Elég sokat láttam
Frederiksvaerkbe menet és visszafelé.
– Tényleg, mesélj nekem az aktuális koporsódivatról – kérte Krumme.
Margido hallotta, hogy nem gúnyolódik, hanem őszintén érdekli a téma, ezért beszélt egy
keveset a legújabb, újrahasznosítható anyagból készülő dekorációkról, és hogy miként
távolítják el a fémet a koporsókról az elföldelés előtt. Egyéb újdonság volt még az elhunyt
fényképeinek síremlékbe metszése, olyan anyagba, melyet nem fakít meg sem a nap, sem az
eső.
– Erről talán érdekes riportot lehetne írni – mondta Krumme. – Elvégre előbb-utóbb
mindnyájunkat érinti.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy falnák az emberek – mondta Margido. – Nekünk
sok mindenről nem szabad tájékoztatást adnunk, csak mikor már sürgető a szükség.

Amikor később a nappaliban az ebédlőasztal egyik végén ültek, s ő már felöltözött, nem
állta meg, hogy meg ne kérdezze: – Erlend, antialkoholista lettél?
Erlend gyors, szinte rémült pillantást vetett rá, csak utána válaszolt: – Antialkoholista?
Nem, ezt állítani azért túlzás.
– Gyógyszerkúrán vagyunk – mondta Krumme. – Emiatt nem iszunk.
– Neked meg mit kell erről beszélned? – nézett rá Erlend.
– Betegek vagytok? – kérdezte Margido, rögtön a HIV-re meg az AIDS-re gondolva.
 – Nem. Egyáltalán nem – mondta Krumme. – Influenza elleni oltást kaptunk, mert
nagyon sok vírus grasszál errefelé mostanában. És az oltás utáni első három nap nem szabad
alkoholt inni.
– Tehát ez a helyzet – mondta Erlend.

Hazafelé a repülőgépen az ebéd és az utána elhangzó szavak jártak az eszében. A

gyógyszer. Amiből egy pillanat múlva oltás lett. Valami hibádzott itt, valami nem volt
egészen... összehangolódva, ahogy kifejezték magukat.
És ha Erlend halálos beteg lesz, épp most, amikor visszatalált hozzá... Vagyis nem talált
vissza, de megtett néhány centimétert a helyes irányba. Mégsem lehet igaz, hogy fél lábbal a
sírban vannak, boldognak, szinte lelkesnek hatottak, nem úgy viselkedtek, mint akiknek
Damoklesz kardja lóg a feje fölött.
Desszertnek megették Erlend házi sütésű sajttortáját, ő presszókávét ivott hozzá, Erlend
és Krumme teát, a kandallóban égett a tűz, Erlend zenélt és izgett-mozgott, Krumme azt
állította, hogy absztinens, és Margido ettől vált tanácstalanná. Jó, absztinens, de mitől? Csak
nem volt Erlend annyira alkoholfüggő? Inkább mellőzte ezt a kérdést, amikor a bérautó,
vagyis a taxi kivitte őket a kastrupi repülőtérre. Hirtelen megijedt attól, milyen választ
kaphat.
 MÉG MINDIG ÜRÜLÉKSZAG TERJENGETT a bejáratnál, pedig már több mint két
hét telt el a baleset óta. Nyilván beleragadt az ürülék a padlólécek közé. Torunn azóta
többször is felmosott, de ez sem segített. A szövetkezeti boltból hozott bevásárlószatyrokat
a konyhába vitte, s az asztal mellett várakozó apja elé tette az újságot.
– Micsoda idő – mondta Tor.
– Az ám, a nyavalyába, hazafelé a legnagyobb sebességre kellett állítanom az ablaktörlőt,
pedig iszonyú lassan jöttem.
A zuhogó eső iszaptengerré változtatta az egész udvart, az épületek között fekete és
nedvesen ragacsos volt a föld, a fák sötét csíkokként nyújtóztak a szürke égbolt felé,
március közepén jártak, s az eső a tavasz ígéretét hordozó napsugaras napokat váltotta fel.
– Még mindig fagyott a földkéreg. Minden szétázik. Azért lesz csupa sár a talaj.
Száraz, durva volt a hangja. Szinte csak akkor szólalt meg, ha valami rosszat mondhatott.
Miért is nem hagyott itt csapot-papot? Miért nem csomagolt össze és ment haza?
Felhívhatta volna Maritot, hogy jelentsen beteget, és jöjjön megint kétnaponta. De nem,
mintha a tanyába gyökeredzett volna a lába. Mindennap elhatározta, hogy ráripakodik az
apjára, szembesíti őt a viselkedésével, aztán beül a kocsijába és felszívódik, végül mégis
hagyta, hogy másnapra halasztódjék a szembesítés. Rabul ejtette, elkapatta a megszokás, a
végeérhetetlen, személytelen munkába temetkezhetett, s ez megkímélte attól, hogy a maga
dolgával törődjön. Kezdte megérteni, hogyan élhettek hosszú éveken át az emberek itt a
tanyán, hogyan ölhette ki a mindennapi robot az érdeklődést a világ egyéb eseményei iránt.
Napjaikat az állatok gondozásához, a harangszóhoz, a posta késéséhez, a rádió- és
tévéműsorokhoz, az eső eleredéséhez és elállásához igazították. Szerencsére nem havazott,
amióta idejött, nem ülhetett traktorra, Kai Roger sem, mert a gép nem felelt meg a
balesetvédelmi előírásoknak. Tilos volt használni, a biztosító nem térítette volna meg a kárt,
ha munka közben történt valami. Emiatt Tornak külön kellett fizetnie a
takarmányszállításért, s ezért irtózatosan neheztelt. De nem csak ez volt a baj. Minden
kifordult a sarkából: éjt nappallá téve gyötrődött a március 31-i határidejű adóbevallással,
Eidsmo a túltermelés miatt kevésbé súlyos és fiatalabb disznókat várt a mészárszékre, az
ilyenkor általában esedékes számlák mellett a rágcsálóirtó cég is megküldte a maga külön
számláit, a tisztiorvosi szolgálat új rendelkezéseket bocsátott ki, és gondoskodni kellett a
föld trágyázásáról is. Tor mindenre panaszkodott, csak Torunn főztjére nem; mindig ízlett
neki, amit lánya az asztalra tett, mindegy, mi volt az. És még meg is köszönte az ételt.
Két hét múlva kellett sebkötözésre mennie. Azt hitte, egyik napról a másikra meg fog
gyógyulni. Egészen addig, míg a legutóbbi kötéscserénél az orvos azt tanácsolta neki,
forduljon fizioterapeutához, mert edzenie kell a lábát, nehogy teljesen elsorvadjanak az
izmai. Tor mindennek elmondta az orvost, kijelentette, hogy amint hajlítani tudja a térdét,
tökéletesen rendbe jön, mire az orvos sajnálkozva felvilágosította, hogy épp azért kell
gyakorlatokat végeznie a térdével, mert valószínűleg még hosszú ideig csak nehézkesen
fogja tudni mozgatni.
Torunn megtanulta, hogyan zárja el a fülét apja örökös zsörtölődése elől, hogyan
rekessze ki magát a szóáradatból. Ha ez tartósan sikerül, itt marad apja felépüléséig, csak
utána megy el, a világ legjobb lelkiismeretével, hiszen megállta a helyét.
Bár nemigen vágyott hazamenni sem. Anyja vérig volt sértve, és szakadatlanul kereste
telefonon, hogy hibáztassa és vádolja. El akarta adni a házat, hogy vegyen egy szarházat,
ahogy nevezte, melyben mindenki úr a maga portáján. Nem fogta fel, hogy a lányára és volt
férjére kiróni szánt büntetés őt fogja sújtani a leginkább. Megátalkodottá vált.
 Akárcsak az apja. Torunn igyekezett gyöngéd és jókedvű lenni. Nem segített.
Hallgatással, kimért viselkedéssel próbálkozott. Nem segített. A bólogató helyeslés segített
egy kicsit, de nem az ő kenyere volt egyetérteni apjával abban, hogy minden elromlott, az
idióta városi adótisztviselők nem értik meg a parasztok hétköznapi gondjait, a
Mezőgazdasági Minisztériumban csupa fasiszta dolgozik, Kai Roger pedig egy nyamvadt
puhány, aki nem hajlandó felülni az ő kiváló traktorára, csak mert a rozsdás vezetőfülke már
nem eléggé üzembiztos az előírások szerint.

Torunn kedvelte Kai Rogert. A fiú segített neki a mosókonyhából az ólba vinni a meleg
vizes vödröket aznap, amikor megérkezett a tanyára és elborzadt az itt talált állapotoktól.
Oslóból elmenekülve Hamarig végigbőgte az egész utat, s elképzelte, hogy fog repesni az
apja örömében és megkönnyebbülésében, amiért meglátogatta. És erre ott feküdt... Nyilván
sohasem bocsátja meg neki, hogy ilyen helyzetben látta. Maritot rávette, hagyjon ott csapot-
papot, s jöjjön el a tanyára, ez egy fél órába tellett, majd mikor az udvaron cigarettázott, síri
csend honolt a házban. Apja a mocsokban fekve várakozott. Marit pedig a szemöldökét se
vonta össze, csak becsukta maga mögött a bejárati ajtót, kicipelte Tort a konyhába, aztán
visszament jelentést tenni Torunn-nak, és megkérdezte tőle, képes lesz-e feltakarítani a
padlót. Megpróbálja, felelte a lány.
Ebben a pillanatban fordult be a Landcruiser az udvarba. Torunn rögtön észrevette,
megtántorodott, erősen belekapaszkodott Marit karjába, de aztán ráeszmélt, hogy a kocsi
sötétebb színű, mint Christeré. A helyettesítő jött meg. Torunn kénytelen volt elárulni, hogy
felborult a szárazklozet, a szag már az udvarra is kiszivárgott, de azt már nem említette,
hogy az apja a fekáliában feküdt. Később Tor megeskette, hogy se Margidónak, se
Erlendnek nem beszél erről, s ezt Torunn elfogadta. Nyilván Maritnak is hasonló ígéretet
kellett tennie.
A nagyját hosszú nyelű söprűvel kotorta össze, gumikesztyűt húzott, és egy hatgurigás
vécépapírral kezdte a takarítást. Utána a padló felmosása következett. Közben kétszer kellett
kimennie hányni a ház mögé. Kai Roger hordta a vizet. Torunn nem mert bekukucskálni a
konyhaablakon, de amikor Marit felment tiszta ruháért, váltottak néhány szót. A kötés is
bemocskolódott, mondta Marit, szerencsére csak a legkülső réteg, azt viszont ki kellett
cserélni. Aztán mikor viszonylag tisztának látszott a padló, a szárazklozetet lemosták az
ólban, és visszarakták a helyére, Torunn-nak be kellett mennie Trondheimbe egy
gyógyszertárba, Kai Roger pedig elkezdte ellátni a disznókat.
Mire apját a tábori ágyra fektették a nappaliban és fájdalomcsillapítót adtak neki, Torunn
annyira elfáradt, hogy remegett kimerültségében. Kikísérte Maritot a kocsijához, s ott még
sokáig beszélgettek. Elmondta az asszonynak, hogy egy darabig itt marad, mos, főz,
bevásárol, ellátja a férfiakat. Valószínűleg túl sokat ígért, de túlzó, nagylelkű hálálkodása
annak az asszonynak szólt, aki első szóra idesietett és megmentette a helyzetet.
– Vettem vaníliás batyut – mondta, és egy tányéron mindjárt apja elé is tette a
péksüteményt.
– Ühm.
– Még biztosan meleg a kávé. Szerszámokat meg ilyesmiket a fáskamrában találok?
– Minek?
– Meg kell igazítanom a folyosón a léceket.
– Az összes szerszám a fáskamrában van – mondta Tor, s kinyújtott karral tartva
böngészni kezdte az újságot. Szemüveg kellett volna az olvasáshoz, de nem akart papolást
hallani a látszerészről, szerinte kár pénzt kiadni effélére. Torunn nézze meg, hátha olcsón
talál használható kész szemüveget.
 Nem kellett attól tartania, hogy patkányokkal találkozik a fáskamrában. A rágcsálóirtók
becsületes munkát végeztek, több napig dolgoztak, és küldtek egy számlát több mint
tizenegyezer koronáról. Még a súlyos probléma megoldódása miatt érzett öröm sem
csillapította Tor dühét, amikor meglátta a számla összegét. Egy ideig káromkodott és
szitkozódott, aztán a járókerettel lebotorkált az udvarra, majd az ólba. Mikor visszajött,
nyugodtabb volt, és lefeküdt.
Torunn szívesen beszélgetett volna vele a disznókról, az ólban történt eseményekről,
apróságokról, de az apja csak végighallgatta, egy szót sem szólt. Megkérdezte, nem
hiányoznak-e neki a disznók, de erre sem kapott választ.
Tor Margidóra is haragudott, amiért beszélt Torunn-nak a patkányokról. Abból sejtette,
hogy a lánya egyáltalán nem lepődött meg, mikor megérkezése másnapján a rágcsálóirtók
kocsija az udvarra kanyarodott. Kíváncsi volt, nem ragasztott-e ki Margido egyúttal plakátot
a szövetkezeti boltban, hogy mindenki megtudja, miféle lakói vannak a neshovi tanyán az ól
falainak.

Torunn hamar talált vésőt és kalapácsot, de sokáig kellett kis fejű szögeket keresgélnie a
lécekhez. Magán hagyta a koszos csizmát, míg kihordta a padlóról a holmit a bejáróból.
Emlékezett rá, meddig csorgott el a szennyes lé, s örült, hogy nem a nagy ládáig, így annak
a kicipelésétől megmenekült. Felfeszítette az első szegélylécet, s valóban, alatta nedves,
barna szegély húzódott a fal mentén. Vödröt és mosószert kerített, s mielőtt vizet hozott
volna a konyhából, lehúzta a csizmáját.
– Mit csinálsz?
– Felmosom a folyosót.
– Már régóta tisztának kellene lennie.
Talán a disznóól szaga keményítette meg az apja szívét. Nagyapa megjelent a lépcsőn.
Mostanában a nappalokat is jórészt a szobájában töltötte.
– Pfuj! – mondta. – Iszonyúan büdös.
– Nemsokára tisztaság lesz – mondta Torunn. – Van vaníliás batyu a konyhában. És
meleg kávé.
– Ezer köszönet – mondta az öreg, s óvatosan átlépdelt a meglazított lécekből kiálló
szögeken.
Már a kilincset fogta, amikor visszaszólt az ajtóból: – Megnyírnál?
Torunn felegyenesedett. – Vágjam le a hajad?
– Régen Anna szokta. Ő vágta Tor haját is. A konyhában. Külön ollónk van hozzá.
– Hát, megpróbálhatjuk...
Az öreg nem várt bővebb választ, bement a konyhába és becsukta az ajtót. Torunn még
sohasem gondolt erre, de tény, hogy mindkét férfi haja jóval az inggallér alá ért. Lehúzta a
gumikesztyűt, esőkabátja zsebéből kivette a cigarettásdobozt, és kiállt az előtető alá. Az eső
a latyakot csapdosta, minden csepp kis lyukat vágott, majd az újabb csepp becsapódásáig
elsimult a sár felszíne. A tetők és a fák kopogó zaja nagy fordulatszámú motor vergődését
idézte. Bár volt valami megnyugtató is benne. Torunn szerette az esőt. De más az aszfaltot
és az autótetőket csapkodó városi eső, és más volt ez az itteni. Ha a fagyott kéreg kienged,
kezdhetik trágyázni a földet. És ha az apja nem tudja csinálni, Kai Rogernek traktort kell
bérelnie és elvégeznie a munkát. Torunn most ütközőként működött az apa és a fiú közt, de
ez nem volt sokáig tartható. És akkor ki fogja gondozni a disznókat? Az apja meg minden
méltóságtól megfosztva, tehetetlenül fetreng, mint amikor ő a tanyára érkezett.
Egyszerre sírva fakadt. Zokogott, kapkodta a levegőt, fuldokolt és köhögött, a taknya a
cigaretta filterjére folyt, odabent senki nem hallotta meg az eső ricsajától. Kivel
beszélhetne? Margidóval? Ő nemigen tudna mit tenni, mivel Tor dühös volt rá a patkányok
hírének szétkürtölése miatt. Már csak az hiányzott, hogy megtudja, fény derült az eldugott
üvegekre. Esetleg Erlend? És ő mit tehetne? Nyilván meghívná Koppenhágába. Szökjön
oda. Könnyű ezt tanácsolni.

Az ólban kitakarította a rekeszeket, míg Kai Roger megetette a disznókat.

Összeszokottan dolgoztak, és a disznók is megszokták őket. Kai Roger két másik tanyán is
segédkezett helyettesítőként, ott is sertések mellett, de jóval nagyobb léptékben.
– Ha az apám nem tudja elvégezni a trágyázást, bérbe vennél egy traktort?
– Valószínűleg. Hacsak nem akarja a gabonavállalat maga intézni. El kellene végezned
egy helyettesítői tanfolyamot, és megtanulhatnál traktort vezetni is. Született tehetséged van
a parasztgazdasághoz!
Torunn elmosolyodott. – Köszönöm a bókot, de én nem vagyok biztos ebben.
– Még nem tudod, meddig maradsz? Nem döntötted el?
– Nem.
Nem akart erről beszélgetni a fiúval, de csüggedtsége mégis kihúzta belőle a kérdést: –
Érdemes ezt a gazdálkodást folytatni egyáltalán?
– Úgy nem, ahogy apád csinálja. És ha az ember normálisan akar élni. Mármint
anyagilag. Ez itt a kőkorszak. Ritkán látni dinamittároló ládákból átalakított
újszülöttdobozokat.
– Szegény apám. A szerencsétlen bármit megtenne azért, hogy spóroljon egy-két őrét.
Már nyugdíjat sem kapnak a nagyanyám után, csak a nagyapámnak hozzák a járandóságát.
És az összes ennivalót én fizetem.
A seprűnyél végén összekulcsolt kezére hajtotta az állát, a szalmában meg tőzegben
sivítozó és röfögő malacok csapatát figyelte. Úgy járt a farkuk, mint megannyi apró
ablaktörlő.
Kai Roger a következő rekeszhez tolta a takarmányos taligát.
– Te vagy az örököse – mondta.
– Jaj, ne beszélj így. Nem is bírok erre gondolni.
– De hát te vagy az egyetlen örökös, magad mondtad, hogy apád fivéreinek nincsenek
gyerekei, te pedig egyke vagy.
– Ez azért egy kicsit bonyolultabb.
– Nincs ebben semmi bonyolult. Te vagy az egyedüli örökös.
– Megvan a magam élete. Oslóban.
– Hát ez nemigen látszik.
– És az apám sokáig elélhet.
– Na és utána?
– Beszéljünk valami másról – mondta Torunn.
– Egyik este, ha végeztél az ólban, eljöhetnél Heimdalba egy pizzára.
– Kimenőt kérsz nekem? – Torunn felkacagott, s erőteljesen söprögetni kezdte az átjárót.
– Igen.
– Itt nyűglődök ebben a koszos kezeslábasban, úgy érzem magam, mint akit
feltrancsíroztak, megrágtak és kiköptek...
– Elég.
– Nem vagyok valami szívderítő társaság. Pillanatnyilag senki számára.
– Egy kicsit el kellene szakadnod a tanyától.
– Járok vásárolni. Mindenfélét intézek a városban.
– Torunn, tudod, mire gondoltam.
– Van egy üveg konyak a szobámban, meg egy tejespohár. Néha iszom egy pohár
konyakot, rágyújtok, nézem a Kors-fjordot. És sokat olvasok. Most éppen James Herriotról,
az angol állatorvosról. Hallottál róla?
– Naná. De ezt akkor is meg tudod csinálni, ha eljössz velem egy pizzára.
 – Meglátjuk.

Amikor felment zuhanyozni, apja az irodájában ült a széken, kicsavarodott tartásban,

hogy kinyújtóztassa a lábát. Torunn megállt az ajtóban, arra gondolt, milyen jó volna, ha
érzelemtelibben sajnálhatná az apját, aki most felemelte a fejét, tekintete egy másodpercre
találkozott a lányáéval, aztán megint a papírt vizsgálta. Torunn-nak hiányzott az apja,
hiányzott az az ember, aki volt egykor, az öntörvényű sertéstenyésztő parasztgazda, aki a
disznók fejének minden gondolatát ismerte, és féktelenül gúnyolódott a műtött
tengerimalacokon meg azokon az embereken, akik házikedvencként tartottak görényt.
– Jól haladsz az adóbevallással?
– Nem.
– Nem vagy kíváncsi rá, mi van az ólban?
– Nem. Ha minden rendben van, akkor nem.
– Minden rendben van – mondta Torunn. – Zuhanyozás után lefekszem olvasni.
Segíthetek valamiben?
– Nem.
– Ne hozzak le valamit a szobádból?
– Ugyan mit? – kérdezte Tor.
Torunn már majdnem megszólalt, hogy esetleg valami olvasnivalót, mondjuk az
éjjeliszekrénye fiókjából, de ahogy találkozott a pillantásuk, inkább nem kérdezett tovább.
– Nem, nem is tudom, semmit. Jó éjszakát.

Az ágyán ülve bámulta a kifehéredett négyzetet a tapétán, ahova David Bowie képe volt
kitűzve. Dobolt az eső az ablaktáblákon. Töltött egy kis konyakot a műanyag pohárba, ivott.
Ne felejtsen el egyszer venni ide egy rádiót, barátságosabbá teszi a szobát. Holnap pedig
kitakarítja a fáskamrát, rendet rak a szerszámok között. Nem esik nehezére. Csak javuljon
apja lábának az állapota, minden jobbra fordul.
 – TALÁN EZ JÓ LESZ – mondta a szeméhez emelve az újságot.
– Másfeles a dioptriája. Ugye sokkal jobban látsz vele?
– Mindig akad valami olvasnivaló az újságban. De minek vettél ennyit? Kár kidobni a
pénzt az ablakon olyasmire, aminek semmi hasznát nem vesszük.
Torunn egy egész zacskó szemüveget vásárolt, legalább öt darabot. Egyenként nem
kerültek többe egy százasnál. Persze összesen az így is ötszáz korona.
– Amelyik nem kell, természetesen visszaviszem.
Torunn az öreghez is bevitte a szemüvegeket. Mindegyiket többször is felpróbálta, az
egyiket még le is ejtette, míg végre kiválasztotta a megfelelőt.
A lány megint hozott vaníliás batyut, mindennap vett, Tor már rá is unt egy kicsit, de
mégiscsak ünnepi ételnek tekintette. Nagyon hiányzott neki a mama zabsüteménye, de már
minden dobozból elfogyott.
Olvasni kezdte az újságot, és alapjában véve elégedett volt a szemüveggel.
– Köszönöm – mondta, mikor Torunn visszajött és három szemüveget visszarakott a
zacskóba.
– Most pedig fodrászkodni fogok – mosolygott.
– Fodrászkodni? Miért?
– Mind a ketten úgy néztek ki a hosszú hajatokkal, mint a hippik!

Egy üres műanyag szatyorból alkalmatos vállkendőt kanyarított, és az apjára terítette,

mielőtt a mama eldugott s ezért rendkívül éles ollójával nekifogott volna a hajvágásnak.
– Rég mostál hajat – mondta az apjának. – A baleseted óta biztosan nem. Már jó régi
évjáratú a hajad!
– Mosdókesztyűt használok – mondta Tor. Mitől ilyen vidám a lánya hangja, minek örül
ennyire? Ömlik az eső, a tanya pusztul, ő meg csak itt henyél.
– Mosdókesztyűt hajmosáshoz? Hajvágás után majd én megmosom a hajad.

Előző héten a megkérdezése nélkül rendet rakott a fáskamrában, egyszer csak

bejelentette apjának, hogy végzett a takarítással. Most hát soha semmit nem fog megtalálni.
Egy nap a konyhaablakból megpillantotta a lányát, amint létráról egy söprűnyéllel
kipiszkálta a korhadt lombot az ereszcsatornából. Igazán szólhatott volna előtte, hogy
eltömődött a lefolyó, mire ő azt mondta volna, hogy biztosan a lehullott levelek dugaszolták
el a csatornát, és ha Torunn venné a fáradságot a megtisztításához, söprűnyéllel oldhatná
meg a legjobban a feladatot. Ehelyett most tarkóját a konyhai lefolyó fölé hajtva hallgatja a
fején szöszmötölő lányát, s elveszett embernek érzi magát. Torunn leöblítette és
törülközővel dörzsölni kezdte a haját.
– Majd én megtörlöm – mondta, és kitépte lánya kezéből a törülközőt.
– Ne felejtsd ki a füledet – mondta Torunn.
– Ötvenhat éves vagyok, emlékszem rá, hogy van fülem.
Utána az öreg következett, Tor pedig járókeretét maga előtt tolva bebicegett az irodába,
hogy megkímélje magát a hajnyírás látványától. Látta, hogy az apja örül; mosolygott, mikor
leült a helyiség közepén a konyhai székre, s Torunn a vállára terítette a műanyag szatyrot.
Becsukta mindkét ajtót, s felhívta Arnét a gabonavállalatnál. Arne rögtön a lába állapota
felől érdeklődött.
– Renyhén gyógyul. Azt hittem, a következő alom érkezésére, április 1-jére rendbe
jövök. De még sokáig merev marad a lábam. Használhatatlan. A büdös francba.
 Bizony, mindenki tudja, hogy a parasztgazda nem lehet sokáig beteg, mondta Arne. De
még szerencse, hogy Kai Roger lett a helyettesítője, szorgalmas, megbízható fiú, és
szerencsére ott van Tor lánya is segítségnek. Erre Tor nem válaszolt, csak megrendelt annyi
takarmányt, amennyire Kai Roger szerint szükség volt.
– Kiszállítva kérem. Ez a Kai Roger az istennek se hajlandó a traktoromra ülni. Még
ilyen vasfejűt!
Arne ezt nem találta annyira különösnek, mert volt alkalma látni a traktort, mondta
vigyorogva.
– Egyébként... nem szándékozott mostanában benézni a szeszkereskedésbe?
Nem szándékozott, de délután be kell mennie a City Sydbe, s egy füst alatt vásárolhat is a
szeszboltban. Mi kellene?
– Két kis üveg köménypálinka. De a többiek... szeretném, ha ők nem tudnának róla. Be
tudná hozni az irodámba? Egyúttal elhozhatja a tavalyi takarmányszámlát is, nem kell
postaköltséget fizetnie.
Azt már régen elküldte.
– Akkor biztosan itt van valahol a papírok közt. Nem baj, Arne ettől függetlenül beviheti
a holmit az irodába, majd elintézi, nem kell mindig mindenkinek mindenről tudnia.
– Nem bizony, szent igaz!

Aznap este bedöglött a tévé. Torunn az ólban volt. Az öreg nyomogatta a gombokat, de
nem történt semmi.
– Mi a FRANC nyavalya állt bele?!
– Nem én csináltam – mondta az öreg.
– De te nézed éjjel-nappal! Agyonstrapáltad. Én csak a híradót meg az utána levő műsort
szoktam megnézni!
– A Természeti magazint – mondta az öreg, és tovább nyomogatta a gombokat. De a
képernyő sötétzöld és üres maradt.
– A francba...
Tor a járókeret fedezékében a készülékhez döcögött, melynek tetején fehér horgolt
terítőn elfonnyadt cserepes virág állt. Marit Bonsethnek és Torunn-nak is megtiltotta, hogy
kidobják, most viszont terítőstül a földre rántotta, hogy szanaszét gurultak a száraz
göröngyök, s egyik öklével hatalmasakat csapott a tévére, míg a másikkal a járókeretbe
kapaszkodott.
– Most próbáld meg! – kiáltotta.
Az öreg görnyedten kapcsolgatta ki-be a készüléket. Frissen nyírt és mosott hajszálai
hópehelyként pilinckéztek koponyáján.
– Semmi – mondta. – Egyáltalán semmi.
Tor megint püfölni kezdte a készüléket, hogy csak úgy zengett. Az öreg kapcsolgatott,
vártak, semmi nem történt.
– Tizennégy éves – mondta az öreg.
– Befellegzett a tévézésnek – mondta Tor.
– Nem.
– Nem? Talán van pénzed új tévére?
– Ott a nyugdíjam.
– Nem, az nem a te nyugdíjad. Az a pénz a tanyáé, te is tudod. Még meg se jött, már be
van táblázva.
– Esetleg Torunn...
– A fenébe, ne költekezz más kontójára.
 Teljes hangerővel szólt a rádió, Tor a konyhában, az öreg a nappaliban hallgatta, amikor
Torunn átvágott az udvaron, a helyettesítő pedig beindította a motort, s mulatságosan
nehézkes kocsijával végiggördült a fasoron. A lány nem ment be a konyhába, előbb
lezuhanyozott. Mitől tart? Minden egyes óllátogatás után zuhanyt vett, pedig a kezeslábast
meg a csizmáját kint hagyta. Mintha fertőzést kapna az ép, egészséges disznók enyhe
szagától.
A disznók. Ha nekik nem hiányik, mit várhat az élettől. Nem bírta elviselni, ha a lánya
beszélt róluk, érezte, hogy mardossa a fájdalom, amikor Torunn úgy emlegette a disznókat,
mintha jobban ismerné őket, mint ő, mintha az övé volnának. És ha így állnak a dolgok,
inkább vegye át a gazdaságot. Vegyen át mindent. Ezt meg is fogja mondani neki. Magához
húzta az aznapi Nationent, közben észrevette, hogy a Coop-naptár még mindig februárt
mutat, lassan kifogyott a megrendelésekből. A sebe pokolian viszketett a réteges kötés alatt.
Ez a pólya nem volt olyan szoros, mint az első, de ugyanúgy nem lehetett hozzáférni alatta a
sebhez. A viszketés rosszabb volt a fájdalomnál, úgy érezte, soha többé nem szabadulhat
meg tőle. Felvette a szemüvegét és olvasni kezdett, de egyetlen szó sem hatolt el a tudatáig.
A rádió gyatra muzsikát sugárzott.
– Válts rádióadót! – kiabált a nappali felé, de apja nem hallgatott rá. Tor az ajtórésből
látta az öreg térdét és könyökét, testtartásából ítélve valami könyvet olvashatott. Meg
kellene értetnie vele, hogy egyszerűbb, ha ő jön ide és keres másik adót, mint neki a
járókerettel elvonszolnia magát a rádióig.
– Szarj a háborúra, inkább keress másik adót!
Sem a térd, sem a könyök nem mozdult, Tor fújtatva kapaszkodott a járókeretbe, a
rádióhoz vonszolta magát, tébolyultan tekergette a még mindig teljes hangerővel harsogó
készülék állomáskereső gombját, amikor Torunn belépett. Apja megérezte a sampon illatát.
– Úristen, micsoda lárma! – mondta a lánya.
– Csak másik adót keresek!
– Hogyhogy nem a tévét nézitek? – kérdezte Torunn, átkarolta az apja nyakát, s a
hangerő-beállítót jócskán balra csavarta.
– Bedöglött.
Torunn átment a nappaliba, talált egy elviselhető zenét, a svéd toplistát sugárzó állomást.
Majd csípőre tett kézzel visszajött a konyhába. Tor futó pillantást vetett az arcára, semmi jót
nem ígért.
– Áruld el, miért verted le a földre a növényt?
– Elfonnyadt.
– Tudom. Ki is akartam dobni. De nem a padlóra!
– Leesett.
– Gondolod, elhiszem? Látom, hogy direkt a földhöz vágtad!
Tor a konyhaasztalhoz csoszogott. Most nagyon kell ügyelnie, nehogy olyasmit
mondjon, amit utóbb megbánna. Csak Torunn fogná már be a száját.
– És ki fogja összesöpörni a száraz földet? Hm?
Tor nem válaszolt.
– Rohadtul unom – mondta Torunn. – Rohadtul unom állandóan a savanyú képedet
bámulni, és hogy soha egyetlen bátorító szót nem hallok tőled! Elegem van belőled,
elmegyek!
– Menj csak.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Ha azt hiszed, ez az egyetlen megoldás, akkor nem értesz semmit. És nyugodtan
elmehetsz.
– Ezt hogy érted? Mit akarsz ezzel? – kérdezte Torunn más, rosszat sejtető hangon.
Szorosan mellé ült a konyhaasztalhoz, közben kikapcsolta a rádiót. Tor az újságjába bámult,
de elfelejtette felvenni a szemüvegét, így egyetlen betűt sem tudott elolvasni.
– Mit akarsz mondani ezzel? – kérdezte Torunn, s kivette, vagy inkább kitépte apja
kezéből az újságot.
– Ez a tanya a tiéd is – mondta Tor.
– Az enyém?
– Miért, mit gondoltál? Mivel én már nem... vagyok képes gondozni. Vagy inkább adjuk
el? Szerinted? A családi gazdaságot. Eladnád Neshovot? Ezt akarod?
– Semmit nem akarok – szólalt meg Torunn váratlanul szelíd hangon. Tor tudta, hogy
átvette az irányítást. – Csak azt akarom, hogy kedvesen beszéljünk egymással itt a tanyán.
Szó se lehet róla, amíg nem hajlandó ezt megbeszélni.
– Bedöglött a tévé – mondta Tor.
– Vegyél el abból a pénzből, amit Erlendtől és Krummétól kaptál – mondta Torunn, és
visszatolta elé az újságot. Közönyösnek tűnt a hangja, hát nem érti, mi mindent jelent a tévé
két magányos, az ajtóban mindig csak egymásba botló embernek?
– Elfogyott – mondta.
– Erlend pénze? – hallatszott az öreg hangja a nappaliból.
– Ahhoz neked semmi közöd! – kiabált vissza Tor.
– Húszezret adott a gazdaságra – mondta Torunn.
– Elfogyott. A patkányok... felzabálták – mondta Tor.
– A patkányirtás valamivel több mint tizenegyezerbe került – mondta Torunn. – Hol a
többi?
– Elment. Røstadnak az ivartalanításra, a seb összevarrására és a megtermékenyítésre,
meg a Trøndei Gabonavállalatnak. Eidsmótól most várom az elszámolást. De egy tévé
sokba kerül.
– Háromezerért kitűnő tévét vehetsz.
– Nincs háromezer koronánk.
– Lehet, hogy nekem van. Meglátjuk. Nem tudom. Meglátjuk.
Tor beült az irodába, végtelenül hálásan, amiért megtanulta a postai átutalás használatát.
Annak idején a mamával egy egész estén át tanulmányozták, miben is áll ez az eljárás. Ha
nem tett volna így, Torunn most bemehetne a Fokus Bank heimdali fiókjába,
megtekinthetné az összes kiadást és bevételt, és megtudná, valójában milyen rosszul
mennek a dolgok. Az a helyzet, hogy a mama nyugdíja nélkül nem tudnak zöld ágra
vergődni. El sem bírta képzelni, hogyan fizette volna ki a patkányirtást, ha nincs Erlend
pénze. Iszonyattal gondolt arra a napra, amikor hanyatt kúszva, karjára támaszkodva
vonszolta fel magát a lépcsőn a hálószobájába, hogy hozzáférjen a készpénzhez. Nem
akarta, hogy bárki is turkáljon az éjjeliszekrénye fiókjában, tehát azt az időt kellett
kihasználnia, amíg az öreg pihent, Torunn pedig bevásárolt. A rágcsálóirtóknak készpénzzel
fizetett, s még maradt egy ezrese, de arról senkinek nem kellett tudnia.
Hallotta, hogy Torunn a szobájába viszi és bekapcsolja a porszívót. Holnap Arne
meghozza a pálinkát, hál' isten, van nála pénz kifizetni. A felbontásra váró, az oszlopok és
rovatok megfelelő helyére írandó számokkal teli borítékok kazlára meredt. Jól fog jönni a
köményes ital. Torunn nem ért semmit.
Tényleg azt hiszi, hogy kedves hangon el lehet igazgatni egy gazdaságot?
 – TORUNN HÍVOTT – MONDTA ERLEND.
– Sejtettem – mondta Krumme. – Valami baj van?
– Háromezer koronára volna szüksége. Este elromlott a tévé Neshovban.
– Akkor nem lehet sok tartalékuk.
– Holnap átutalom neki. Külföldre nem lehet pénzt küldeni az interneten, különben már
elintéztem volna.
– És egyébként hogy van Torunn?
– Levert, mint a dió szüretkor. Torral nehéz boldogulni mostanában. Ma képes volt
bejelenteni a lányának, hogy kötelessége ott maradni, mert ha elmegy, muszáj lesz eladni a
tanyát. Szegény Torunn végtelenül csüggedtnek tűnt. Mondtam neki, fogja a cókmókját és
jöjjön ide, de erre szinte kiabálni kezdett velem.
– És te ezt furcsának találod?
– De hiszen Tornak ott van a helyettesítő! És volt házi gondozója is!
– Erlend, ez nem ilyen egyszerű. Torunn felelősnek érzi magát.
– Igaz. Rendben – sóhajtott Erlend, és Krumme mellé roskadt a díványra. A
konyakospohár mellett álló üres presszókávés csészére bámult, meg a kandallóban vékony,
sárga gilisztaként tekergődző, kék hegyű lángokra. Krumme átölelte a vállát.
– Küldj neki tízet.
– Én is arra gondoltam.
Két nap múlva tudják meg, teherbe esett-e Jytte és Lizzi, vagy az egyikük, esetleg
egyikük sem. Mindkettejüknek késett a havivérzése, de mint mondták, ez semmit nem
jelent, az izgalom önmagában is késleltetheti a menstruációt. Két nap múlva lesz két hete,
hogy a Korea úti ház fürdőszobájában Krumméval egymás vállához szorították az arcukat,
hevesen dobogott a szívük, és fél kezükben tartották a fiolát. Ahhoz a bizonyára többezernyi
alkalomhoz képest, amikor elsősorban egymás élvezetét szem előtt tartva jutottak el a
kielégüléshez, ezúttal teljesen más élményben volt részük. Valamiféle áhítat vegyült az
aktusba, s ez könnyeket csalt Erlend szemébe az ejakulációnál. Egy gyermek. Az ő
gyermeke. Jytte kék tussal jelölte meg az ő fioláját, Lizzi Krumméét a jelöletlenségéről
ismerte meg. A vércsoportjaik bármilyen párosításban összeférnek, mondta az orvos, tehát
megkötés nélkül választhattak. És mivel Jytte magasabb volt Lizzinél, megállapodtak, hogy
Erlend és Jytte illik össze a leginkább. A fiolák átadása után Krumméval visszamentek a
nappaliba. A nagy esemény megkoronázásának színhelyén, a hálószobában gyertyát és
füstölőt gyújtottak. Hanne Boel éneke hangzott halkan, Jytte és Lizzi frissen zuhanyozva,
fürdőköntösben várta őket. Egyikük sem szólalt meg, mielőtt a lányok a hálószobába
húzódtak volna, sejtelmes, szinte valószerűtlen hangulata volt mindennek, ami történt. Kéz a
kézben, némán vártak Krumméval a nappaliban csaknem egy teljes órán keresztül, mígnem
Jytte és Lizzi újra kijött hozzájuk. Erlend egy ideig azt fontolgatta, berohan a hálószobába
és közli, hogy meggondolta magát, de amint mosolyogva, egymás kezét szorítva újra
megjelentek a lányok, mégis óriási kő gördült le a szívéről. Krumme azonnal felpattant: –
Csücsüljetek le, ne izegjetek-mozogjatok, én majd elkészítem a vacsorát. Pihenjetek!
Támasszátok fel a lábatokat!
Minden hozzávalót magukkal hoztak, finom lencselevest füstölt sertéslapocka-
darabokkal meg egy csomó zöldséggel, nankenyeret és lazaccarpacciót előételnek. A terített
asztal közepén nagy csokor piros rózsa díszelgett. Erlend kéjesen felnyögött, amikor
kitöltötte az első pohár vörösbort. – Na végre! A sivatagi vándorlásra! Egészségetekre,
kedves Krumme, kedves édesanyák!
 Ettől az estétől kezdve minden megváltozott. Erlend fékevesztetten álmodott, csaknem
mindig a gyerekkoráról. Arcokról, hangokról, a tanyához vezető juharfasorról, a szandálja
kopott talpa alatt csikorgó apró kavicsokról, a gyűszűvirágokról, a fű és a föld erős illatáról,
a lombkoronán pászmákban átszűrődő napfényről, a konyha étel- és porszagáról, mindig a
nyári Neshovról álmodott, a konyha plafonjáról sűrű fürtökben lógó légypapírról, a
tetőcsatorna alatt álló fehér zöldségesvödörről, még arra is emlékezett, milyen jó íze volt a
gumiperemének, mikor már úgy megnőtt, hogy a szájával felérte. És álmában megjelent
Tallak nagyapa, amint hajtja a csónakot, míg ő a térdére könyököl, és az evezőkről csöpögő
víz csillogva olvad eggyé a fjord fényes tükrével, a széles vállú nagyapa izzadt üstöke a
homlokára tapad, miközben barna karjával átemeli az óriáslazacot a csónak peremén. Az
apja. Vagy arról álmodott, amikor Gaulosenba mentek homokért és sóderért, vagy Erlend
könyörgésére a vízben gázoltak Øysandig. Leggyakrabban a vödörbe gyűjtött hajléktalan
remeterákokról álmodott, ilyenkor mindig kimerülten ébredt, kimerülten és nyugtalanul.
Szerencsére Krumméval tudott beszélni erről, s Krumme megértette, azt mondta, arról van
szó, hogy Erlendnek most felnőttszerepet kell betöltenie egy gyerek mellett, nem csoda, ha
önnön gyerekkoráról álmodik. Még a rablós kirakat elképesztő sikere alkalmából vele és a
bolt tulajdonosával a Berlingskében megjelent majdnem teljes oldalas interjú sem nyomta el
a jövővel kapcsolatos kavargó gondolatainak zakatolását.
– Szegény Torunn – mondta Erlend, és felállt. – Gondold csak el, hogy kizökkentené a
sopánkodásból, ha el tudna jönni tizedikén a születésnapomra. Egyébként meghívtam egy
szimpatikus fickót, még nem ismered. Heteró. Enni való alak. Jorgesnek hívják.
– A kirakatszakmában dolgozik?
– Nem, egy kis kávézóban. Apropó, kérsz még kávét?
– Kösz, kérek. Eszembe jutott valami – mondta Krumme.
– Egyebet se csinálunk, mint hogy az eszünkbe jut valami. Vagy hogy felhívjuk Lizzit és
Jyttét, nem hányta-e ki valamelyikük a reggelit, vagy nem kívánja-e csillapíthatatlanul a
vaníliafagylaltot ecetes uborkával.
– Az ilyen tünetek nem jelentkeznek ennyire korán. Eléggé lenyűgöző az is, hogy már
két hét múlva kimutatja a teszt a terhességet.
– Mert megváltoznak a hormonok. A nőknél mindig a hormonokról van szó, Krumme,
ezért vagyunk meg mi sokkal jobban egymással.
Erlend kivitte a konyhába a kávéscsészéket, a kávéfőző kifolyója alá állította őket,
megnyomta a gombot, s annyi cukrot kevert a kávéba, amennyivel Krumme szerette.
– Egyébként mi volt az? – kiabált be a nappaliba. – Ami az eszedbe jutott.
– Várjuk meg, amíg bejössz. Konyakot?
– Naná.

Amikor Krumme előadta a javaslatát, Erlend azt mondta: – Nem, nem értek egyet. Ez
őrültség.
– Erlend, ne utasítsd el kapásból. Beszéljük meg.
– Minek?
– Mert zseniális. Jyttének és Lizzinek tetszeni fog az ötlet, és segít mindnyájunkon, nem
utolsósorban Torunnon is, aki most teljesen magára hagyottnak és kiszolgáltatottnak érzi
magát.
– Milliókba kerül – mondta Erlend.
– Legfeljebb kettőbe. Esetleg háromba. Max négybe. Előleget veszek fel az
örökségemből, már beszéltem apámmal, nincs semmi gond – mondta Krumme.
– Beszéltél az apáddal? Erről? De hát, Krumme...
– Dehogy erről! Csak a pénzről. Neki tök mindegy, mire költöm, és van ott több is,
ahonnan ez jön. Addig nem akartam szólni neked, míg nem voltam biztos benne, hogy
megvan hozzá a pénz. Ugye ez nem baj, mókuskám?
– Hát...
– Bármikor odamehetünk. Nyáron. Gondolj a gyerekekre! Egy norvég paraszttanya,
fjord, hegyek! Megtérülő beruházás – mondta Krumme, és erősen megszorította a kezét. –
Egy bázis.
– Bázis? – hüledezett Erlend.
– Norvégiai bázis.
– De én gyűlölöm Norvégiát! – kiáltott fel Erlend, kiszabadította a kezét, felállt, a
teraszajtóhoz ment, s a város háztetőire, az éj sötétjében felragyogó fényszőnyegre bámult.
– Dehogy gyűlölöd. Minden éjszaka Norvégiáról és Neshovról álmodsz – mondta halkan
Krumme.
– Na de felújítani a tanyát! Abban mi a pláne? Felújítani Neshovot?
– Ha Torunn akarja. Hisz te magad mondtad, hogy nem tudja eldönteni, mit csináljon. A
tanya jelenlegi állapotát elnézve nagyon is megértem. De ha előállunk a javaslatommal,
választhat. Ha nemet mond, el kell adni a tanyát, amikor Tor már nem tudja ellátni a
munkáját. Még ha mi ketten vennénk is meg, nem járható út, hogy egy norvégiai tanya
tulajdonosa Dániában lakjon. Már megérdeklődtem. Norvégiában fenntartási
kötelezettségnek hívják az ilyesmit. Ha az ember örökös, és bérbe adja a földet, mentesülhet
ez alól, de a helyben lakási kötelezettség alól nincs mentesítés. Legalábbis egy művelési
terület közepén nincs.
– És te mindenről tájékozódtál? A hátam mögött?
– Erlend, a research a munkám egyik alaptényezője. Az egész még egy órámba se tellett.
Csak tisztázni akartam a dolgokat, mielőtt előhozakodom az ötletemmel.
– Research ide, research oda – mondta Erlend, visszarogyott a díványra, egyetlen kortyra
felhörpintette a konyakját, köhögni kezdett, orrába ment a konyak, könnyek szöktek a
szemébe.
– Nem nézhetnénk ezt egy kissé magasabb látószögből? – mondta Krumme, és hozott
egy szalvétát a konyhából. – Szoba szoba hátán az óriási házban, szinte mind használaton
kívül.
– Az a ház egy romladék – mondta Erlend, és kifújta az orrát.
– Furcsa jelző egy házra, de akárhogy van is...
– Krumme, ez egy norvég szó. Ezért furcsa. Tudod, mit mondott Piet Hein a francia
nyelvről: hogy a lovat chevalnak mondják, és ennek soha nem szakad vége. Norvégul az
ilyen házat romladéknak mondják, és ennek soha nem szakad vége.
– Vagy úgy. De ha a ház egyik részét magunknak rendezzük be, még mindig bőven
marad hely Torunn-nak, Tornak meg az öregnek.
– Torunn-nak önálló tulajdon jár – mondta Erlend.
– Ott van még a pajta is. A disznóknak eddig is elég volt a földszint.
– Azt ólnak hívják – jegyezte meg Erlend.
– Most már fejezd be a szőrszálhasogatást, te fafejű. Tiszta fekete az arcod, hadd
törüljem meg. Muti.
Erlend hagyta, hogy Krumme benyálazza a mutatóujját, és ledörgölje jobb orcájáról a
maszatot.
– Így – mondta Krumme. – Persze hogy Torunn-nak saját tulajdona lesz.
– És mennyi ideig lennénk ott? Egyhuzamban?
– Ameddig kedvünk tartja. Egy hétig. Egy hónapig. Egy napig. Jytte és Lizzi ameddig
csak akarnak, tudod, hogy imádják Norvégiát, télen is jártak ott síelni. Szeretik Norvégiát.
– Magadat ismétled. Igen, tudom, hogy szeretik Norvégiát.
Egyedül én nem kedvelem.
 – Te vagy a hibás. Mert nem vagy képes magad mögött hagyni a múltat.
– De hiszen épp azt csináltam! Ezért élek itt!
– Ne játszd meg magad, hogy nem érted, miről beszélek. Byneset káprázatos, Neshov
káprázatos, ha eltekintünk a romos állapotától.
– Fel akarod újítani az ólat is? A disznóknak?
– Előbb mindent meg kell beszélnünk Torunn-nal. Meg Torral. Szerintem iszonyú nagy
kő esik le a szívéről.
Nem gürcölt hiába. Meglátja, hogy van jövő a tanyában. És ha Jytte teherbe esik, a
gyerek lép Torunn örökébe.
– Csak nem gondolod, hogy azért spricceltem tele a kék tussal megjelölt fiolát, hogy egy
PARASZTOT nemzzek!
– Erlend, Erlend... Szeretlek, de néha azért... Nem irányíthatod mások életét. A
gyerekedből önálló ember lesz, és semmit nem tudsz arról, mit szándékozik kezdeni az
életével. Az ember választási lehetőségekre vágyik, és szeretne élni velük. Hogy mik
lesznek ezek, nem tudhatod előre. Ha eladják a tanyát, akkor vége egy lehetőségnek. Az az
ajtó örökre becsukódik.
– Te Atyaúristen – mondta Erlend, tenyerébe temetve az arcát.
– Isten hozott a valóságban – mondta Krumme, Erlend fejét az ölébe húzva és haját
cirógatva. Erlend lehunyta a szemét, igyekezett hajdani fényében elképzelni Neshovot,
ahogy ételt és italt hord a felújított tanyán a szekrényekbe, s az ablakból nézi a röpdöső
ruhában a szárítókötelek alatt mezei virágokkal és tejszínes eperrel a kezükben az udvaron
hancúrozó két kisgyereket. Régen egy asztal volt itt padokkal, vajon hol lehet, talán a
pajtában. Rajta fehér, horgolt terítő; Jytte és Lizzi a napozóágyon, Krumme rövidnadrágban
– nem áll jól neki – a tűzhely előtt. Apálykor kirándulások, fürdőzés az øysandi parton,
remeterák- és bébirákvadászat, lecsiszolódott márványkövecskék gyűjtése, esetleg őszi
kirándulás, galagonyaszedés Gaulosenben, szeszbe és cukorba áztatni a bogyókat, hogy
finom házilikőr legyen belőle karácsonyra. Két gyerek, mezei virággal a kezükben...
– Krumme, te fiút vagy lányt szeretnél? – kérdezte, és kinyitotta a szemét.
– Nem is tudom. Erről még nem is beszéltünk. Valahogy nem merek, mielőtt... mielőtt
Lizzi és Jytte...
– Te, aki mindent okvetlenül meg akarsz beszélni?
– Talán... fiút...
– És ha mindkettejüknek ikrei születnek?
– Erlend! A sírba akarsz kergetni? Ne mondj ilyeneket! Ilyesmire egyáltalán nem
gondoltam!
Erlendből kitört a nevetés, nem bírta lecsillapítani, fel kellett ülnie, nehogy megfulladjon,
de Krumme arckifejezését meglátva még harsányabban nevetett.
– Két ikerpár, te jó isten – dünnyögte Krumme, s a konyakospohár felé nyúlt.
– Oké – mondta elkomolyodva Erlend –, felvetjük az ötletet.
– Milyen ötletet?
– Az ötletedet. Először is Torunn-nak.
– Gondolod?
– Igen. Összesen tényleg három-négy óra alatt oda lehet érni, nincs messzebb, mint ha
Jütlandon lenne nyaralónk. És hátha segít Torunn-nak kikászálódni a csávából – mondta
Erlend.
– Ezt telefonon nem lehet megbeszélni, személyesen kell. De először várjuk meg, mi az
eredmény a Korea úton. Nem kellett volna szóba hoznod az ikreket – mondta Krumme. –
Ma éjjel biztosan nem tudok elaludni.
 Éppen az eperföldről álmodott, az ágyások mentén rohant, rémülten kémlelve a
darazsakat, senki nem vigyázott rá, a szárakon súlyosan csüngtek az érett eperszemek, zöld
bogyót már nem is lehetett látni. Ekkor riadt fel, és sokáig feküdt ébren. Krumme mellette
horkolt, neki meg egy sejtcsomó járt az eszében, mely talán már növekedésnek indult Jytte
méhében, noha még senki nem tudott róla. Egy kislány. Netántán egy kislány. Mindent
megmutatna neki, kivinné csónakon a tengerre, kis horgászbotot venne, befonná a haját, míg
a nagy fa árnyékában ül az udvaron az asztalnál, a fonás közben a házimanóról mesélne
neki, s a kislány elhinné minden szavát.
Neshovban volt. Neshovban volt álmában, a kislányával. Nem a Tivoliban, nem az
állatkertben, nem az Illum lakberendezési áruházban, ahol megmutathatta volna neki
legutóbbi, kitűnően sikerült kirakatát.
Felült az ágyban, a sötétbe bámult. A kislány Neshovban volt, és ott volt ő is, és ő volt a
kislány apja, és ez a gondolat a legkevésbé sem töltötte el rettenettel. Meg akarta mutatni
kislányának az összes épületet, és elmesélni neki, hogy amikor üzembe állították a silót, és ő
beleesett, hangyasavval fertőződött el a lába, s az orvosi ügyeletre kellett mennie.
A siló... A siló!
– Krumme! Ébresztő!
– Mi a...
– Ne aludj! Elfelejtetted? Hogy nem tudsz elaludni, mert négy gyerekünk lesz. Talán
hármas ikrek akár! Mindkettejüknek! Az összesen hat gyerek! Veled meg velem meg
Jyttével és Lizzivel egy teljes futballcsapat, már csak a kapus hiányzik!
– Csillapodj, már felébredtem.
– A siló, Krumme.
– Neshovban? Mi van vele?
– Abban lakhatnánk. Most üres. Már nem használják. Amióta disznótenyésztéssel
foglalkoznak. Házat építhetnénk belőle, Krumme. Illetve belőlük. Mert valójában két
egybeépített silóról van szó.
Krumme lámpát gyújtott, felült, álmából felvert ébredező darázsra hasonlított.
– Meg lehet csinálni?
– Betonból épültek, tehát itt-ott ablakokat és ajtókat kell vágni rajtuk, meg szigetelést
csinálni, de gondolj csak bele, micsoda fantasztikus épület lehet belőlük! Kerek ház. Három
csodás szint szavatolva. Ismered Kim Neufeldtet, a trendi építészt, szuperül meg tudja
tervezni! Persze nem ingyen...
– Majd elrendezzük. De tulajdonképp mekkorák? Mekkora az átmérőjük?
– Hadd gondolkozzam – mondta Erlend, álláig húzva a paplant. Jéghideg volt a
szobában. – Szerintem egyenként hat-hét méteresek keresztben, s a takarmányelosztó
nagyjából ugyanilyen hosszú. Mi is a kör területe kiszámításának képlete, Krumme, én két
lábon járó lexikonom?
– Pi-szer a sugár négyzete.
– Számítsd már ki, légyszíves!
– Ahhoz be kell mennem az irodába a számológépért.
– Futás!
Erlend ülve maradt az ágyban, maga elé bámult. Ívelt falak, a szinteket összekötő
csigalépcső, fehérre meszelt falak, halvány pasztellszínű nyári bútorok, mezei virágok a
cserepekben, a nappaliban párnahalmaz a kihúzható ágyakon, régiségek és high-tech
tetszetős vegyítése, az egyik hajdani ajtóból készített ebédlőasztal fölött prizmás
fénykorona, vastag üveglappal.
– Silónként majdnem negyven négyzetméter – mondta Krumme, miközben visszabújt a
paplan alá. – És még hozzájön az az... elosztó, amiről beszéltél.
– Azt minden emeleten átalakíthatjuk üveghíddá! És be is bútorozhatjuk. Dívány tágas
kilátással, üvegveranda, bár?
– Mókuskám, bár egy olyan lakásban, ahol kisgyerekek vannak...?
– Jó, igaz. Akkor legyen milkshake-bár. Akkor az emeletenként... mondjuk hetven-
nyolcvan négyzetméter. Három szint összesen kétszáz négyzetméter! Mintha egy holland
malomban laknánk, Krumme. Emlékszel arra a parányi szállodára, csak hét szobával, mely
korábban malom volt, ahol akkor laktunk, amikor riportot akartál csinálni a holland
idősotthonokban fájdalomcsillapítóként használt hasisról?
– Hogy felejtettem volna el. Segítettél nekik megtömni a pipákat, a fotós alig bírt
visszatartani, amíg a fényképeket készítette. De Erlend, ez zseniális ötlet. Egyenesen
zseniális! Most már éber vagyok, mint hajnalban a csalogány. Ezer köszönet.

Tíz perc múlva azonban Krumme megint úgy horkolt, mintha az órához igazították
volna. Erlend ébren morfondírozott, mi lehetne a neve egy ilyen copfos, horgászbotos
kislánynak.
 AZ URNA ELHELYEZÉSE UTÁN Neshovba hajtott. Nem lehetett tekintettel arra, hogy
Tor nem akar beszélni vele telefonon, és hogy nem látják szívesen a tanyán. Furdalta a
lelkiismeret, amiért már olyan régen nem járt itt. De mióta Torunn megérkezett,
megnyugodva leeresztette a vállát, és hagyta csordogálni a napokat. Már nem voltak
magányosak azok ott ketten. Emlékezett rá, amikor először találkozott Torunn-nal a Szent
Olav Kórházban a mama betegágya mellett, nem örült a jövetelének, legszívesebben máris a
buszon látta volna, amely a vaernesi repülőtérre viszi vissza. De a lányban volt tartás. Nem
ijedt meg az árnyékától. Az pedig, hogy megértette, Neshovban nagyobb szükség van a
munkájára, mint Oslóban, igazán tiszteletet érdemelt.

Kellemes volt az idő. De nem tartott sokáig, a felhők Skaun fölött zivatarral fenyegettek.
Lejjebb vette a sebességet, és bekanyarodott a fasorba. Az utasülésen egy zacskó vaníliás
batyu, engesztelésül a távolmaradásáért. Pedig valóban sok munkája volt, amióta hazajött
Dániából, Marstad asszony betegállományban volt teniszkönyök miatt, na még ennél
szánalmasabb orvosi diagnózist, gondolta Margido. Teniszkönyököt kapni halottak
öltöztetésétől és emelgetésétől.

Tor egyedül volt a konyhában, újságot olvasott a kályha mellett.

– Te is szemüveges lettél? Persze az is szép, hogy eddig kibírtad nélküle.
– Eljöttél – mondta Tor.
– Biztosan láttad a kocsimat. De hol van...
– Az öreg pihen. Torunn meg elment új tévét venni. Miért kellett fél Norvégiában
elhíresztelned, hogy patkányok költöztek be a tanyára?
– Nem híreszteltem el fél Norvégiában. Csak a lányodnak mondtam. Elromlott a tévé?
– Tizennégy éves volt.
– Akkor nem csoda, hogy nem bírta tovább. Nyilván sokat használtátok. Hogy van a
lábad?
– Szarul. Még mindig merev.
– De ugye nem marad így örökre?
– Nem. Csak sokáig. Tíz nap múlva új malacokat hoznak, nem fogom tudni ellátni őket.
– Nincs helyettesítő?
– De van – vetette oda Tor, s magához rántotta az újságot, mintha valami különlegesen
fontos és sürgős olvasnivalóra bukkant volna.
– Hoztam vaníliás batyut, felteszek egy kis kávét.
– Csömöröm van a vaníliás batyutól.
– Értem. Rosszkedvű vagy?
Tor nem válaszolt, szuszogott, fújtatott, és vadul megint az újságra vetette magát.
Margido elöblítette a kannát, s várta, hogy leteremtsék, amiért kidobta a jó kis zaccot, de
Tor némán ült a szemüvege fedezékében.
– Szert tettem egy szaunára – mondta Margido, s friss vizet engedett a kannába.
– Mire?
– Egy szaunára.
– Minek?
– Mert jó.
– Elment az eszed? – kérdezte Tor.
Margido a főzőlapra tette a kávéskannát, teljes lángon.
 – Bemegyek és felkeltem... apát.
– Ő is biztosan unja már a vaníliás batyut. Mi a fenét lehet kezdeni egy szaunával?

Az öreg aludt. Büdös volt a szobában, az ablak zárva. Az éjjeliszekrényt és előtte a

padlót elborították a könyvek meg a régi újságok. Margido félrehúzta a függönyt, kinyitotta
az ablakot, a petyhüdt arc szuszogva vonaglott a bezúduló fényben.
– Hasadra süt a nap – mondta Margido. – Már feltettem a kávét.
– Ó.
– Gyere le.
– Torunn már visszajött?
– Még nem.
– Várok, míg megjön.
– Miért?
– Nem... mert... Tor olyan ideges. Folyton dühös és ideges. Sokkal jobb, ha Torunn itt
van.
– Hallom, hogy új tévét vesz?
– A régi bedöglött.
– Biztosan nemsokára itt lesz Torunn. Gyere le. Rakd be a fogsorodat. Hoztam vaníliás
batyut. Tornak csömöre van tőle, megkaphatod az övét is.

Torunn épp akkor érkezett meg, amikor kész lett a kávé. Margido kiment az udvarra,
megvárta, míg beáll a lány. Nagy, barna doboz volt hátul a kocsiban.
– Beviszem – mondta mosolyogva.
– Kösz, az jó lesz – mondta Torunn, de nem nézett a szemébe.
Teljesen másképp nézett ki, mint amikor utoljára látta. Sápadt volt, és kék karikák
koszorúzták a szemét.
– Tudom, nagyon rég jártam itt utoljára – mondta a férfi.
– Úgysem segíthettél volna. Haragszik rád a patkányok miatt.
– Észrevettem – mondta Margido, és kivette a dobozt.
– Majdnem pontosan olyan, mint az előző. Csak van távkapcsolója. Erlend küldött pénzt.
– Erlend?
– Igen, nekem csak a táppénzem van, s az oslói számláimat akkor is fizetnem kell, ha
nem lakom ott.
– És ha kapnál ugyanannyit, amennyit Maritnak fizettem?
– Nem, kösz, azért elboldogulok. Akárhogyan is, de még tévénk is lett. Csak arról nincs
sejtelmem se, hogyan fogja Tor rendezni a dolgokat. Az anyagiakat, meg hasonlókat.

Az öreg melléjük ült, míg kicsomagolták a tévét. Kézbe vette a távkapcsolót, Torunn
odaadta neki az elemeket.
– Ezeket tedd bele. Mind a kettőt. Legalulra, hátul.
Tor a konyhában ült, az újság előtte ugyanazon az oldalon kinyitva, mint az imént, a
vaníliás batyuhoz hozzá se nyúlt. A régi tévéállványon nem fért el az új készülék, Torunn
levitte a fáskamrába, közben Margido a három legkisebb tikfa zsámolyt húzta egymás
mellé, s rájuk rakta a tévét. Bedugta a csatlakozót, az antennát, s megnyomta a gombot.
Nemsokára kivilágosodott a képernyő.
– Megvan, jó! – mosolygott az öreg, s a szeme máris rátapadt a képernyőre. Látszott,
hogy maga borotválkozott, egyenlőtlen hosszúságú borostái az álla alatt már
szakállkezdeménnyé kezdtek nőni, s az egyik barkója lejjebb ért, mint a másik. Viszont
frissen volt nyírva.
– Torunn vágta le a hajatokat? – kérdezte Margido.
 – Persze. Szemüveget is vett. Nagyon rendes. Csak unatkozik.
Az öreg beszéd közben sem vette le a tekintetét a képernyőről.
– Mit mondtál? – kiabálta Tor.
– Nézzük meg, működik-e a távkapcsoló – mondta Margido.
– Mit mondtál? – kiabálta Tor.
– Semmit! A tévét próbáljuk ki! – mondta Margido.

Levitte az üres dobozt meg a csomagolóanyagot a régi szeméttüzelő helyhez a pajta

mögé. Nem vette kölcsön a bejáratnál levő csizmát, ezt bánta is később, mert a latyak
belefolyt a cipőjébe. A bejárat környéke bűzlött a szárazklozettől, attól a türkizszínű
folyadéktól, amelyet vízzel összekeverve a berendezés aljára öntött még akkor este, amikor
erre a helyre állította. A szárazklozetet elég gyakran kellett üríteni és tisztítani, ez persze
Torunnra várt, ki más végezte volna el helyette. Erre eddig nem is gondolt: mindig csak a
mosatlan edények, a kávéskanna meg a disznók társaságában látta lelki szemei előtt a lányt.
Pedig mennyi egyéb dolga volt még! A hajvágás. A szárazklozet. Elviselni Tor
megátalkodott rosszkedvét. Nem, gyakrabban kell jönnie látogatóba, különben Torunn nem
bírja sokáig. Ennyivel mindenképp tartozott neki.
A konyhában a csatakos cipőjében toporogva közölte, hogy most mennie kell.
– Haza a szaunádba? – kérdezte Tor.
– Meglehet.
– Van szaunád? – figyelt fel Torunn, miközben fóliába csomagolta a megmaradt vaníliás
batyut. – Hú, de jólesne az ól után. Kikísérlek. Kai Roger amúgy is bármelyik pillanatban
befuthat.

Miért hozta szóba egyáltalán a szaunát, miért beszél olyasmiről, ami itt luxusnak számít?
Miért épp itt hozta szóba? Ilyen körülmények között. A helyzet rosszabb volt, mint amire
számított. A kocsijához közeledve előhúzta a kulcsait, Torunn néhány méterrel hátrébb
követte.
– Teljesen reménytelen, apa teljesen reménytelen – mondta.
– Látom. Mindig a mama anyámasszony katonája volt, s most, hogy senki nem tartja
kordában, nincs mibe kapaszkodnia – mondta Margido. – Még a disznókhoz se menekülhet.
– Gondolod, ez a baja?
Margido a lány felé fordult, de csak miután már kinyitotta és kitárva tartotta a kocsi
ajtaját, mintegy jelezvén, hogy ő már nincs is itt, elmenőfélben van.
– Megteszem, ami tőlem telik – mondta Torunn, összeszorított öklével erősen
megdörzsölve a szemét, még nézni is émelyítő volt. Miért nem kinyújtott ujjakkal, a
tenyerével dörgöli a szemét? S ekkor hirtelen belehasított Margidóba, hogy tulajdon anyja
ugyanígy szorította öklét a szemére, amikor nagyon fáradt volt, s ahogy mondta, nem futotta
erejéből a civódásra.
– Nem tudom, mit tehetnék. Mindenképp gyakrabban jövök majd, legközelebb több időm
lesz, próbálok beszélni a fejével. És Torunn, ha pénzszűkében vagy...
– Hogy a pénz? Persze, az is fontos. Na, indulj már! Eredj haza a szaunádba!
 Torunn elvonult az ól irányába, feltépte az ajtót, majd miután bement, behúzta maga
mögött. Margido állva maradt az autó ajtaja mellett, felnézett a konyhaablakra, Tor őt
bámulta a szemüvege és a függöny szegélye fölött, rövidre nyírt haj keretezte, kifejezéstelen
arccal. Aztán eleresztette a szegélyt, mely visszaugrott kifeszített helyzetbe, Tornak már
csak a tarkója látszott, nyakát az asztallap fölé hajlította. Mit tehetnék, töprengett Margido,
ezen a világ legjobb szándékával sem tudok segíteni, legfeljebb azzal, hogy leviszem a
tévédobozt meg a csomagolóanyagot a pajta mögé, s még azt sem tudom, hol keressem a
petróleumot, amivel lelocsolhatnám, hogy elégessem.
 MÁSNAP VETT EGY KIS ZSEBRÁDIÓT a City Sydben, némi innivalót, egy karton
cigarettát és egypár könyvet. Voltaképp jó volt, hogy az apja nem tud felmenni a lépcsőn.
Amikor ő felért az emeletre, úgy érezte, valamiképp biztonságba jutott.
Elment orvoshoz, meghosszabbíttatta a betegállományát, aztán hazafelé menet a
mobiljáról felhívta Sigurdot, és elmagyarázta neki a helyzetet.
– Voltaképp sehova nem szabad mennie annak, aki betegállományban van, de ezt az
orvos el tudja intézni, ő is tanyán nőtt fel, ismeri a körülményeket. De ez csak porhintés. Az
az igazság, hogy nem tudok elszabadulni.
Sigurd emlékeztette, hogy Christertől is el tudott szakadni, most is biztosan menni fog.
– Képtelen vagyok dezertálni. Egyszerűen képtelen vagyok. És a nagyapám... vagyis... a
nem nagyapám... mindegy, a lényeg, hogy nemsokára nyolcvanéves. És őt nagyon sajnálom.
Két más-másféleképp szerencsétlen embert kell ellátnom.
Sigurd tökéletesen érti, milyen nehéz lehet ez. Egyébként az egyik nap Christer a
klinikán járt, és kérdezősködött felőle.
– Tényleg? És mit mondtatok neki?
Szerencsére épp Sigurdba botlott, nem másokba, akik nyakába zúdították volna az
igazságot. Sigurd azt mondta neki, Torunn külföldre utazott egy tanfolyamra, és nincs pénz
a kártyáján, de nem árulta el, hogy hol van. Ebből Christer ráébredt, hogy Sigurd többet tud,
mint amennyit elmond, és arra kérte, értesítse Torunnt, hogy mégsem lesz gyerek, a lány
spontán elvetélt a negyedik hónapban.
– Ez semmin nem változtat. Eltaszított magától, amikor tudomást szerzett a terhességről.
Nekem ennyi elég.
Jó, Sigurd ezt megérti, de azért el kellett újságolnia a hírt.
– Ezenkívül úgy érzem, Sigurd, mégsem ő volt a nekem való férfi. Kétes nézetei voltak
bizonyos dolgokat illetően. De most befordulok az udvarba, szólít a kötelesség. Valójában
gumit is kellett volna cserélnem, de Oslóban hagytam a nyári gumikat. A fenébe. A téli
gumi annyira elkopott, hogy nyárinak is elmenne, de nem vagyok biztos benne, hogy a
közlekedési rendőrök is osztoznak a véleményemben.
Csak nem szöges gumit használ? Akkor vegye le az abroncsot, és egy árral szedje ki a
szögeket. A szöges gumi keményebb, mint a nyári, de szükségmegoldásnak megteszi.
– Kösz az ötletet. Egy gondtól megszabadítottál. Természetesen megfogadom a tanácsod.
Már attól tartottam, le kell állítanom a kocsit, s apám ősrégi, szervo nélküli Volvóját kell
használnom.

Jókedvűen lépett be a konyhába, hogy kipakolja a rádiót, a könyveket meg az élvezeti

cikkeket. Azt hitte, új nyári gumiköpenyt meg keréktalpat kell vásárolni, s most kiderült,
elég csak egy árral kiszednie a szögeket. Ami meg azt illeti, hogy ott lenn Oslóban a fafejű
Christer az iménti haszonleső jövendő anya nélkül jár-kel, inkább kárörömet érzett, mint
szerelmi bánatot, egy cseppet sem sajnálta a számítógépei és világórái fölött gubbasztó
homofóbot, s legnagyobb meglepetésére azt észlelte, hogy a káröröm ráadás energiával
töltötte fel.
Bevitte a bejárati ajtóból az élelmiszeres zacskókat. Apja ugyanott ült, mint amikor ő
elment, de Torunn nem zavartatta magát, szerencsétlen Tor minden este az irodában
kotorászott a papírok közt, de máshova nemigen tudott eljutni még a házon belül sem,
eltekintve a szárazklozettől. Ott ücsörögve egyhuzamban ordibált, hogy bent van, senki ne
nyissa rá az ajtót, hogy megbámulja a járókeret mögött.
 A nagyapa a nappaliban ült.
– Mit nézel? – kérdezte Torunn.
– Az Ezer lépés Norvégiában-t. Ismétlés.
– Halgombóc jó lesz ebédre?
– Curryszósszal, a mama úgy szokta készíteni – szólalt meg az apja.
– Persze. Curryvel, rákokkal, krumplival és sárgarépával.
– Rákokkal? – kérdezte Tor.
– Igen, rákokkal.
Torunn várta, hogy apja megjegyzést tesz az efféle kiadásokra, de ez elmaradt, talán
eszébe jutott Tornak, hogy a lánya pénze megy el az ételre, viszont a Coop-kártyára ő kapja
a százalékot, mivel Torunn az ő kártyáját használja, neki nem volt. Torunn nem hagyhatta
szó nélkül: – Minél több rákot veszek, annál több pont lesz a kártyádon.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Semmit. Nézd, milyen szépen süt a nap! És plusz hét fok van kint. Itt a tavasz.
Kiülhetnél egy kicsit, leviszek neked egy széket meg takarót. A fáskamra napfényes
oldalához.
– Nem kell. Nem fogok ott ülni ölbe tett kézzel, mint valami végelgyengülésre ítélt
agyhalott, hogy röhögjön rajtam, aki csak lát.
– Ugyan ki látna meg?
– Akkor se akarom.
– Ha nem, hát nem!
Torunn épp vizet eresztett a krumplira a mosogató csapjából, amikor megérezte.
– Valami furcsa szag van itt – mondta.
Semmi válasz.
Közelebb hajolt a mosogató fölé, s alaposan körülszimatolt.
– Húgyszag! – nézett az apjára, aki nem emelte fel a fejét az újságból.
– Valld be, a mosogatóba szoktál vizelni?
– Igen – mondta az öreg a nappaliból.
– KUSS! – mondta Tor.
– Úristen, de hiszen ez konyha! – kiáltotta Torunn. – Te meg képes vagy...
– Mindennap – mondta az öreg.
– Ezt nem tűröm! – mondta Torunn, s a munkalapra csapta az edényt. Az apja többször
megnyalta a szája szélét, s a lánya szemébe nézett. – Más dolog az, hogy büdös vagy, mert
nem mosakszol rendesen, és megint más a konyha közepén a mosogatóba vizelni! Egy ideig
itt élek mellettetek, és ezt nem tűröm! Te koszos disznó!
– Kevesebbszer kell kitisztítanod. A szárazklozetet.
– És esetleg nem tudnál kimenni pisilni, hm? A járókerettel kényelmesen elmehetnél a
ház mögé, már nincs se jég, se hó!
– Ez az én házam. Az én mosogatóm.
– Ó, most már a tied? Mintha pár napja azt mondtad volna, hogy a tanya az enyém is! De
nem tartok rá igényt.
– Nem tartasz rá igényt?
Torunn gyorsan folytatta: – Pillanatnyilag nem. Most vacsorát főzök, te meg befejezed a
mosogatóba pisilést. Egyelőre végeztünk.
– Szóval nem tartasz rá igényt. De hát akkor... akkor semmire se jó. Akkor kár
foglalkozni vele. Akkor mészárszékre vitetem az egész állományt, s mindenestül lebontatom
a tanyát. Rögtön fel is hívom Eidsmót.
Belekapaszkodott a járókeretbe, hogy feltámaszkodjon.
– Fejezd már be ezt a butaságot! Ülj le! – kiáltott rá Torunn.
 Elkezdte pucolni a krumplit, Tornak hátat fordítva, de a szeme sarkából látta nagyapját a
nappaliban, ahogy az ajtó felé pislog csillogó, új szemüvege mögül.
– Biztosan jó még valamire. És ha nem akarod átvenni, akkor...
– És mi van, ha csak nem tudom eldönteni, mit tegyek? – kérdezte Torunn.
– Harminchét éves vagy. Errefelé vannak olyan ötévesek, akik megértik, hogy át kell
venniük a tanyát.
– Atyaég. Mint régen? Mint amikor még élt a mamád, te meg már gazdálkodást
folytattál? Miközben én ott lenn Oslóban nem tudtam semmiről. Az mire volt jó? Mire? Ne
mondd, hogy miattam csináltad.
– Akkor még élt a mama. Itt volt. Már ezért is jó volt.
– Az anyád volt! És vén!
– Én nem úgy láttam.
Torunn elvágta az ujját a krumplihámozóval, de nem törődött vele, vízzel lemosta a vért,
aztán folytatta a pucolást.
– Ha nem történik ez a lábaddal... soha nem vártad volna tőlem, hogy...
– Azt hittem, te is szeretnéd. Karácsony óta, amikor meghalt a mama.
– De hát mondom, hogy nem tudom! Legalábbis pillanatnyilag nem. Talán majd később.
– Nekem muszáj tudnom, hogy akarod-e, hogy jó-e valamire. Hogy érdemes-e
foglalkozni vele. Itt nincs visszaút. Ezt ne téveszd szem elől. Szabadparaszt lánya vagy.
– Szabadparaszt lánya, óh és hah! És mire megyek vele? Adjam el az oslói lakásom, és
fektessem be ide a pénzt? Most rögtön, mondjuk?
– Igen.
– Teljesen elment az eszed? – mondta apja felé fordulva Torunn. – Itt teszetoszáskodsz
örökké fancsali képpel, a mosogatót használod piszoárnak, és elvárnád tőlem, hogy...
Felejtsd el.
– Felejtsem el?
– Igen. Felejtsd el.
– Szóval így. Rendben, elfelejtem.

Ragtapaszt tett az ujjára, felrakta főni a krumplit, fehér mártást készített, hozzáadta a
halgombócokat, a rákokat meg a fűszereket, már nem szólalt meg egyikük sem, Torunn a
legszívesebben felment volna sírni a szobájába. Szabadparaszt lánya! Egyszerre csak
szabadparaszt lánya lett. Nem tíz év múlva, amikor apja nyugdíjba vonulása esedékes,
hanem az imént. Egy olyan parasztgazdaságban, mely akadozó működtetése és a kellő
gondozás hiányosságai miatt egyre közelebb került a csődhöz.
Szótlanul ettek. Apja alig valamit, és még annyit se mondott, ízlik-e neki. A nagyapa jó
étvággyal falatozott.
Kellemetlen volt ilyen megkukult társaságban vacsorázni, még arra is ügyelve, merre
kalandozhat a tekintete, a késre, a villára, s a függöny szegélye fölött a fénykorukat élő
madarakra. A disznókon kívül biztosan egyedül ők, a madarak örültek minden napjuknak itt
a tanyán, s érezték úgy, hogy a világ ugyanolyan, mint máskor.
Tor szájába dugta az utolsó falat krumplit, a tányérra tette az evőeszközöket, és a
járókeretbe kapaszkodott. Torunn remélte, hogy nem a vécére készülődik, ugyanis akkor ő
kénytelen lenne elájulni. De nem, apja a nappaliba ment, és becsapta az ajtót maga mögött.
Az unoka pillantása találkozott nagyapjáéval.
– Hajjaj – mondta az öreg.

A felmosás után Torunn a szobájába ment. Nagyapja már korábban lepihent a magáéban.
Lehalkította a rádiót, ablakot nyitott, rágyújtott, s állát a kezére támasztva gyönyörködött a
kilátásban. Hamarosan zöldellni kezdenek a fák, beköszönt az április, dús élettől duzzadnak
a földek. Ha nem vált volna ennyire égetően sürgőssé, talán... helyrepofozná az ólat, vagy
valami másba fogna. Kitanulhatná a mezőgazdálkodást, vagy kutyaiskolát nyithatna.
Létesíthetne kutyamenhelyet az ólban, a hely tökéletesen alkalmas volna rá. A pajta melletti
területen nagy kifutókat létesíthetne, csak zúzott kaviccsal és gyeptéglával kellene beteríteni
a földet. Kocsival húsz perc alatt be lehet jutni Trondheim központjába, Heimdal még
közelebb van. És ő teljesen független és szabad.
Meg lehetne csinálni.
Csak előbb gyógyuljon meg az apja. Legyen olyan, mint régen. Ha egyáltalán még lehet.
Most, ilyen állapotban teljesen hasznavehetetlen.

Mielőtt az ólba indult volna, a konyhába ment kávét főzni. A nappali ajtaja még mindig
be volt csukva, nagyapa gyámoltalanul ült a konyhaasztalnál.
– Biztosan van valami érdekes a rádióban is – mondta Torunn. – Most főzök egy kávét.
– Bezárkózott – mondta az öreg.
– Bezárkózott? – Torunn az ajtóhoz ment, lenyomta a kilincset. – Nyisd ki! Valaki
szeretné megnézni a híradót! És a kávé is kész.
Nagysokára Tor ajtót nyitott, visszasántikált a tábori ágyhoz és elterpeszkedett rajta.
Nagyapa azonnal a karosszékéhez osont, és előhalászta a távkapcsolót.
– Apa, bent iszod meg a kávét? – kérdezte Torunn.
Az apja nem válaszolt. Oldalt feküdt, arccal a falnak.
Torunn két csészébe kávét töltött, a kockacukros tállal és egy tábla apróra tört
tejcsokoládéval együtt tálcára tette őket, s az egészet bevitte a nappali asztalára.
– Lemegyek az ólba – mondta.
A saját kávéját egy egészben hagyott tejcsokoládé-táblával magával vitte az ólba, s a
mosókonyhában a zsámolyon ülve várt, míg Kai Roger megérkezett.
– Aha. Csapatösszevonások vannak folyamatban?
– Azt akarja, hogy vegyem át a tanyát. Még ma hallani akarta a választ.
– Erről beszéltem. Hogy te vagy az örökös.
– De miért épp most vált ilyen sürgőssé?
– Nyilván kifogyott a szuflából. És halálra rémült, hogy magára marad. Talán már unja
is. Vagy túl terhessé vált neki a sok papírmunka – mondta Kai Roger.
– Pedig annyira szereti a disznóit...
– A tanya fenntartásához nem elég a disznókat szeretni. Ráadásul már jó ideje nem is
látta őket. Mit feleltél neki?
– Hogy felejtse el.
– Tehát nem akarod?
– Nem tudom! Nem tudom...
Sírva fakadt, bár dühös volt magára ezért. A fiú rögtön mellé guggolt és átölelte.
– Szánj még rá néhány napot – mondta.
– Néhány napot? Ugyan mit segítene? – mondta Torunn, és a fiú vállára hajtotta a fejét.
Milyen jó is volt szorosan hozzásimulni valakihez, érezni a köré fonódó karokat, még
hevesebben zokogott, Kai Roger nem szólalt meg, csak átölelve tartotta. Sírás közben is
hallotta a disznókat az ólból, a türelmetlen röfögést, érezte, hogy mindezek közepette is
örül, hogy mindjárt láthatja őket, igen, képes volna gondozni a disznókat, mindent
megtanulna a mesterséges megtermékenyítésről, a takarmány adagolásáról, a fialtatásról, a
malacok betegségeiről és a kihúzandó fekete fogakról, meg hogy mi a teendő, ha a kocák
sunyivá válnak és rátámadnak a malacaikra, és... Tényleg ízig-vérig paraszt volna? Annak
született? Az anyja is tanyáról származott. A városi kisállatok és a kutyák iránti érdeklődése
talán abból a mély vágyból fakad, hogy állatok között éljen, állatokkal foglalkozzon, az
állatokból tartsa fenn magát.
 – Nem arról van szó! – mondta, és felszegte a fejét –, hogy nem akarnék gazdálkodni.
Csak amikor apám így viselkedik, és mindent azonnal akar...
– Nem gondoltál még arra, hogy ezért keserű és dühös? Mert fél? Mert semmi nincs
tisztázva? És ha azt mondod neki, hogy tíz év múlva átveszed...
– Nem hiszem, hogy bármi is lenne itt tíz év múlva. Szerintem jóval hamarabb befullad
az egész anyagilag. Talán már mostanra befulladt.
Felállt, keresett egy vécépapírtekercset, belefújta az orrát, és megtörölte a szemét. – Ne
haragudj – mondta.
– Nem vagy egyedül. Itt a tanyákon valószínűleg sokan küszködnek hasonló kétségekkel,
mint te. Bár ők rendszerint fiatalabbak.
– Ezt mondta az apám is. Némelyikük csak ötéves.
– Akad olyan is. A bátyám átvette a családi gazdaságot, de folyton tétovázik, fejlessze-e
vagy inkább korlátozza. Ha meghátrál, rajtam van a sor. Én folytatni fogom az építkezést.
– És miért nem fogtok össze?
– A felesége nem akarja. Ő a felszámolás híve – mondta Kai Roger. – Pedig szerintem
általában nők a jobbak ebben is. Vedd fel a munkaruhádat. És utána elmegyünk Heimdalba
pizzázni. Péntek este van, nem üldögélhetsz egyedül a szobádban konyakot iszogatva.
Meghívlak. Egy harmatos korsó, s utána hazahozlak.

Amikor nem sokkal kilenc előtt elkészültek, gyors zuhanyt vett, aztán épp csak
bekukkantott a nappaliba. Apja változatlan testhelyzetben feküdt, a kávé érintetlenül állt a
tálcán, a nagyapa viszont befalta a teljes tábla csokoládét, s kivette az alsó fogsorát. Torunn
igyekezett nem belegondolni, miért.
– Kiruccanok egy kicsit Kai Rogerrel – mondta. – Biztosan későn jövök haza, de majd
halkan fellopódzok, nehogy felébresszek valakit. Jó éjszakát.
A nagyapa bólintott: – Jó éjszakát.

Kisminkelve, kifestett szemmel, egy örökkévalóság óta nem hordott farmernadrágban

üldögélt az étteremben, s végre normális embernek érezte magát. Kai Roger is egészen más
arcát mutatta. Farmert viselt ő is, fölötte fekete bőrdzsekit, haját hátrafésülte, s ahogy
Torunn végigmérte, amint a pultnál rendelt, valóban pimasznak látszott.
– Fokhagymával? – kiabálta a lánynak.
– Persze. Sokkal!
A fiú alkoholmentes sört kért magának, és egy korsó hagyományosat Torunn-nak. A
pizzaszakács a levegőben forgatta a tésztát, amely pepperónival és ananásszal alighanem az
ő asztalukra kerül majd.
– Örülök, hogy eljöttem – mondta Torunn. – Hálás köszönet.
– Ideje volt már.
– De figyelj... szeretném, ha most nem a gazdálkodásról, tanyákról, pénzről meg
effélékről beszélgetnénk, oké?
– Rendben. Nekem sem ez a kedvenc témám. Inkább mesélj valami szórakoztatót arról a
Herriotról, akiről olvastál. Nem egy állatorvos porontya volt, akit valami búskomor
parasztok lakta falu mély vizébe vetettek?
– Na látod, már megint itt tartunk.
Kai Roger nevetett, Torunn belekortyolt a jéghideg sörbe, kettejük közt sárgaréz tartóban
gyertya égett az asztalon.
– Akkor inkább mesélj Oslóról – mondta a fiú. – És hogy hogyan kell felnevelni egy
labradorkölyköt, épp nemrég rendeltem meg egy kan kölyköt a barátaimtól, ma három napja
született.
– No, hát erről igazán szívesen mesélek – mosolygott Torunn.
 HOGY MÉG KÉPES MA ENNI. Hogy még erre is képes! Ételt tömni a szájába, amikor
mindennek vége, és a lánya nem ért semmit. Rákok. Rákmártás. Talán jobb is, hogy nem
akarja átvenni a tanyát, ha egyszer a pazarlás a vérébe ivódott. Nyilván Cissitől örökölte.
Akkor nem értette, miért nézi a mama levegőnek Cissit pusztán azért, mert vastag szelet
májkrémmel kente meg a kenyerét. Több volt a májkrém, mint a kenyér, de ő nem erre
gondolt, hiszen a mama csinálta, és ő azt hitte, a mama örülni fog, hogy Cissinek ízlik a
főztje, de nem örült, hanem azt mondta, az ilyen kapzsiság és tékozlás pusztulásba dönti a
tanyát. A családban mindig csak késhegynyi májkrémet terítettek hajszálvékony rétegben a
margarinra. Így ugyanúgy érződött az íze. Torunn ellenben, mint az anyja lánya, nem ilyen
volt, naponta cipelte ide a vaníliás batyut meg a rákot a mártásba, még a szeme se állt jól.

Fekve hallgatta a tévét, míg az apja harsány elégedettséggel csámcsogott a csokoládén és

hörpölte a kávét, majd kivette a fogsorát, és belső oldaláról lenyalta a lecsorduló csokoládét.
Az apja. Aki egyáltalán nem az apja. De ő ezzel nem tudott mit kezdeni, a mama
eltitkolta előle, hogy egy szabadparaszt fiához ment ugyan feleségül, de az apósától szült
három gyereket. Hazugságok. De hát a mamájuk ugyanaz, vagy nem? Az összes emléke
róla... Egyetlen éjszaka leforgása alatt nem lehet megváltoztatni ötven év történetét. És most
mindennek vége. Elszállt a dühe. Hallotta a szavakat a tévéből, de nem fogta fel a
tartalmukat. Elbóbiskolt egy kicsit. Arra ébredt, hogy Torunn bejelentette, elmegy a
helyettesítővel. Ilyesmi eddig nem fordult elő. Biztosan nagy kő esett le a szívéről, hogy
végre kimondta, nem veszi át a tanyát. Megkönnyebbült és sárlani kezdett, a városba
vágyott táncikálni meg inni, megszabadulni a tanyával és a gazdasággal kapcsolatos
gondolatoktól.

A bal oldala megfájdult a sokáig tartó fekvéstől, a lágyéka végig égett és sajgott. De ha
megfordul, muszáj az apjával társalognia, akitől lúdbőrzött a háta, amióta a mosogatóba
vizelésről fecsegett, és ahhoz nem volt kedve, azt akarta, hogy az apja menjen ki a
nappaliból, sokkal egyszerűbb volt alvást színlelnie. Végre csend támadt, az apja
kikapcsolta a tévét. Még a konyhai óra ketyegése is hallatszott. Az öreg fújtatva
feltápászkodott a karosszékből, padlóhoz súrlódó papucsában kicsoszogott. Egy szót sem
szólt, csak becsukta maga mögött a konyhaajtót, s lassan felment a lépcsőn. Nem sokkal
később Tor hallotta, hogy fent lehúzzák a vécét, az ajtó nyílik, majd becsukódik.
Felkászálódott. Szédült, és bizonytalan volt a gyomra. Rácsimpaszkodott a járókeretre,
óvatos, de igyekvő léptekkel kitipegett a szobából, kivette az ajtóból a kulcsot, és a
konyhába nyíló oldal felől zárta vissza az ajtót, a kulcsot a kötött kabátja zsebébe dugta,
hogy azt higgyék, még bent van. A hűtőszekrényből még magához vett egy bontatlan
csomag trønderi birkahúst. Az irodából elhozta a teli üveg köménypálinkát – a másik félig
már elfogyott. Nadrágjába már bekészítette a fájdalomcsillapító tablettákat, a dobozokhoz
szinte még egyáltalán nem nyúlt. Csendesen lopódzott ki a bejáraton, az udvaron átvezető
széles ösvényen indult el, a fánál megpihent egy kicsit, lesöprögette a morzsákat a
madáretető lapjáról, mindet, gondosan.

A mosókonyha megváltozott. Szappanszag töltötte be. A falakat lemosták, világosabbnak

látszottak. A padlólefolyó betonja is világosabbnak tűnt, a lefolyó acélja pedig szinte
ragyogott. Máshova kerültek a tárgyak is. Torunn itt is rendezkedett és takarított. Mindent
megváltoztatott, de nem vállalta érte a felelősséget, lemondott az adásvételhez tartozó
jövőről.
Az ólban csend volt, az állatok pihenőre tértek éjszakára. Tor a zsámolyra ereszkedett.
Semmire se jó. Semminek semmi haszna. Semmirevaló volt minden nap. Ide jött le,
ehhez a zsámolyhoz, tele zsebbel. Siri új ivadékokat hordott a hasában, Røstad és Kai Roger
intézett mindent, Mari és Mira nemsokára fial, nélküle is sínen van minden. Rákok, pizza,
távkapcsolós tévé, szauna. Felrázta magát. A henteskötényre nincs szüksége, esőkabátra se.
És ha máshova költöztették Sirit? Hogy talál rá, hisz nem kapcsolhatja fel a mennyezeti
lámpát? Itt bent a melegítőlámpák vörös fénye volt az egyedüli fényforrás. Sörnyitót
keresett a fiókban, s azonnal meg is találta szokott helyén, egy régi kézifúró mögött. A
szekrény aljában pedig ott sorakoztak az üvegek, ahogy meghagyta az apjának, hova tegye
őket. Nem tudta egyszerre odébb tolni a széket és vinni a pálinkát meg a sört, ezért két
sörösüveget zsebre vágott, a pálinkát pedig sikerült nyakon ragadnia.
Siri szerencsére a régi helyén volt. Aludt, de ahogy odalépett hozzá, rögtön felébredt.
– Pihenj csak, kicsikém.
Siri azonban mégis felkelt, irdatlan árnyékot vetett az éjszakai világításban, buzgón Tor
felé kocogott, röfögött, kaffantott, hörécselt, már attól lehetett tartani, felébreszti az óltársait.
Tor a járókeretre könyökölve előbányászta a trønderi birkahúst, fogával feltépte a csomagot,
és a felét Sirinek adta. A koca annyira meghökkent, hogy a sonkáira huppant, és csak rágott
és rágott. Közben Tor öklével a fémcsövekbe kapaszkodva próbált közelebb jutni hozzá,
aztán a padlóra ereszkedett, a járókeretet a rekeszek között hagyta. Nem lett nedves a ruhája
a földön sem, szárazak és tiszták voltak a rekeszek, kaptak szalmát is eleget a disznók, talán
némileg túl sokat is, ezzel csak magának csinált pluszmunkát Torunn és a helyettesítő,
minek ennyi felesleges szalma. A padlón ült, így Siri sokkal magasabb volt nála.
– Feküdj már le, kicsikém, más finomságot is hoztam neked. Aranyos kicsikéje a
gazdinak, jól van...
Siri orrával bökdöste és nyomorgatta Tor haját, arcát, vállát, Tor pedig a koca fejét, fülét,
tokáját vakargatta.
– Jól van, jól, látod, itt vagyok... itt vagyok.
Becézgette a kocát, gügyögött neki, míg az állat az ölébe nem fúrta súlyos fejét, a
rekeszekben csend honolt, nyilván el se hitték a disznók, hogy ő van itt, hogyan is hihették
volna el ilyen hosszú idő után. Megcirógatta Siri orrát, érezte, milyen nedves és síkos, a
koca az ujjai felé emelgette a fejét.
– Egyszerre csak egyet egyél, ne mindjárt a másik fél csomagot is, mert nem marad több.
Kinyitotta az első üveg sört, elővette a gyógyszeres dobozt, egy marék tablettát szórt a
tenyerébe, pár korty sörrel lenyelte, aztán utánaküldött egy hörpintés pálinkát. Siri
keresztbe-kasul szaglászta. Tor úgy gondolta, érdemes várnia egy kicsit a következő
adaggal, nehogy kihányja az egészet, de arra jutott, hogy esetleg hamarabb elnyomja az
álom. Elalszik, aztán felébred. Mozdulatlanul ült, míg nem bizonyosodott meg róla, hogy
nem lesz hányingere, aztán megismételte az eljárást, tabletták sörrel, utána köménypálinka.
Miután kiürült a gyógyszeres doboz, elhajította az átjáróba. Még mindig csak egyetlen üveg
sört ivott meg. Kinyitotta a második üveget, érezte, hogy reszket, de most már végzett, a
harmadik üvegre nem lesz szüksége, előkotorta a mellső zsebéből, és nagy nehezen a
középső átjáró közepére rakta, nehogy az állatok elérjék, és sebesülést okozzon nekik.
– Siri, kicsikém.
A koca a padlóra hajtotta a fejét, hunyorgott, és Torra bámult. A fémcsövek már
kellemetlenül nyomták a hátát, jobb könyökére dőlt, arca így szorosan Siri feje mellé került.
Erős, kellemes szaga volt a disznónak. Tor lehunyta a szemét, forgott vele a világ, gyorsan
újra kinyitotta a szemét.
– Mama.
 Megint lehunyta a szemét. A mama kendője. Látta a mama kendőjét, a nyakban
megkötött, szorosan a hajba simuló, barna-piros csíkos kendőt, a mama valami fölé hajolt,
elfordított arca nem látszott.
– Mama!
Mosolyogva nézte őt, a fiát, a gyerekkoráról beszélt, amikor a szomszédok még
segítettek egymásnak szénakaszáláskor, és utána kancsóból itták a házilag főzött sört,
beszélt a háborúról, a szerencsétlen øysandi hadifoglyokról, a gyarapodásban szünetet
sohasem tartó berlini nyárfákról, melyeknek mindenfelé burjánzó gyökerei minden tavasszal
messzebbre nyúltak, a konyhaasztal mellett ültek a mamával, látta a márványhoz hasonlító
respatexet, szájában érezte a zabsütemény meg a kávé ízét, nagyon finom volt. A mama
megsimogatta az arcát, kicsi volt még, szabadparaszt kicsi fia, a mama cirógatta és
eperszemet dugott a szájába, hangosan nevetett valamin, Tallak nagyapa mély, zúgó hangja
is hallatszott, ott álltak mellette, mindketten nevettek, ránevettek, a kicsire, meleg volt, nyár,
tán sohasem volt tél? Nem, sohasem volt tél, a tél csak később jött el, vékony hajszálakon
függő kemény hócsimbókok lepte elfeketedett ágakkal, fagyott talajjal és gyapjúkesztyűvel,
ő beleharapott a csimbókokba, aztán a domboldalon kihányta.

Elnyújtózott a padlón. Egyáltalán nem tél volt, meleg volt idebenn, állatok melege, itt
voltak együtt, együtt voltak mindannyian a feketeségre hulló piros fényben. Hosszú, fekete,
a pirosra vetülő árnyak, a lélegző Siri. Milyen jó is újra itt lenni. Milyen jó.
 ERLEND NYUGTALANUL ÜLT a hallban az egyik empire székben, egyik kezével a
másikat szorongatva. Fülelt. Végtelenül hosszú idő után meghallotta a liftet, felpattant,
kinyitotta a külső ajtót, várta, hogy a keskeny, lassan emelkedő, majd megálló üvegezett
résben láthatóvá váljék Krumme feje. Feltépte az ajtót.
– Miért nincs bekapcsolva a mobilod, Krumme?! Péntek este van, már elmúlt kilenc, azt
hittem, megint elgázoltak!
– Egészen mostanáig egy rendőrségi gyűlésen voltam, és elfelejtettem visszakapcsolni.
Bejelentették, hogy van néhány nem kellőképp világos képük a rødovrei bankrablás
túszdrámájáról, biztosan emlékszel...
– Leszarom. Fő, hogy itt vagy. Terhesek!
– Micsoda?
– Mind a ketten!
– Te jóságos isten.
– Nem, nem ő az apa. És beszéltem nekik a silóról! El voltak ragadtatva! Szeretik
Norvégiát! Krumme, te tudtad? Egyszerűen szeretik Norvégiát!
– Hadd üljek le – mondta Krumme. Az egyik székre rogyott, Erlend a másikba ült.
Hosszú másodpercekig csak ültek némán.
– Hogy vagy? – kérdezte Krumme.
– Halálra váltan – suttogta Erlend.
– Én is. Tehát mind a ketten...?
– Igen. Mind a ketten.
– Ez ugye igazi orvosi szenzáció?
– Én is ezt kérdeztem. De Jytte szerint ez csak a szeretet – mondta Erlend.
– Próbáld meg ezt elmagyarázni az évek óta hiába próbálkozó pároknak.
– Azt akarják, hogy látogassuk meg őket.
– Természetesen meglátogatjuk őket. Ugyanolyan holtra rémültek, mint mi? – kérdezte
Krumme, aki még mindig nem vetette le Mátrix-kabátját.
– Dehogyis. Ujjonganak. És azt akarták, hogy igyak pezsgőt az ő nevükben is. Valami
tisztességes márkájút vettek. De tudod mit, Krumme? Valahogy most egyáltalán nincs
kedvem pezsgőzni...
– Beteg vagy?
– Sokkal inkább vágyom meleg krémcsokoládéra.
– Beteg vagy. Gyere, menjünk.

Kéz a kézben ültek a taxiban, Erlend próbált erősen koncentrálni a rá váró pezsgőre.
Elsuhantak az Amager híd fényei mellett. Egy gyerek. Két gyerek. Az övé, és Krumméé.
– Még sohasem voltunk a kínai falnál – szólalt meg.
– Van rá időnk, kilenc hónap csak elég lesz, Erlend. És azt hallottam, a gyerekeknek
megengedik, hogy mászkáljanak a falon. Nem félsz, hogy itt a világ vége?
– Biztosan.
– Szóval tetszett nekik a háromszintes siló ötlete – mondta Krumme.
– Nyilván volt bennük némi túlnyomás, de tudod, szeretik Norvégiát. Tudtad ezt?
– Ne veszítsd el a fejed, én is éppoly felajzott vagyok, mint te.
– Szeretném elmesélni Torunn-nak. Azt is, hogy... igen, szóval a tanyát is, de legfőképp,
hogy mi... hogy én...
– Apák leszünk, apa leszel – mondta Krumme.
 – Pontosan.
– De ne telefonon – mondta Krumme.
– Nem mehetnénk oda? Holnap?
– Holnap?! Azt hittem, nyakig vagy a munkában!
– Csak pár óra az utazás – mondta Erlend. – Hétfőre visszaérünk. Bebizonyítjuk, milyen
könnyen eljuthatunk a vidéki silóba. Vaernesból mehetünk taxin, hét-nyolcszáznál nem
kerül többe, hétfőn meg Torunn biztosan elvisz. Ételt-italt viszünk, egy kicsit feldobjuk a
hangulatukat. Mit szólsz hozzá?
– Fogadok, hogy ez nem most jutott az eszedbe.
– Valóban – mondta Erlend. – Akkor találtam ki, amikor már egy órája hívogattalak
mobilon, s a szerkesztőségben azt mondták, a rendőrségen vagy, a rendőrségnél viszont nem
tudtak semmiféle balesetről. Akkor gondoltam arra, hogy elutazhatnánk, ha még életben
vagy. Láttam magam, mint magányos apát. Képzelheted.
Krumme megszorította a kezét. Megérkeztek.
– Akkor menjünk – mondta. – Holnap átruccanunk Norvégiába. És jókedvre hangoljuk
őket.
– Kíváncsi vagyok, mit szól majd Margido – mondta Erlend, bankjegyeket keresgélve a
pénztárcájában. – Emelkedett erkölcsi érzékével megfér-e az ilyesmi?
– A siló vagy a gyerekek?
– Nem hinném, Krumme, hogy bármi is állna a bibliában a silókról.
– Szerintem örülni fog. Annak alapján gondolom, amit a beszélgetésetekről meséltél.
Hogy még egy pap is lehet kedves ember...
– Tartsa meg az aprót – mondta Erlend a sofőrnek, s kinyitotta az ajtót. – Fel az
anyákhoz! Talán mégiscsak iszom pezsgőt. A meleg csokoládé gyerekeknek való.
 AZ ÜVEGAJTÓN KERESZTÜL NÉZEGETTE a fürdőszobáját. Új volt a mosdókagyló
is, és kicsempéztette a padlót. A koppenhágai fürdőszobához képest persze légypiszok volt
az övé. De legalább vadonatúj, ékes légypiszok, és az övé. A gőzfejlesztő tökéletesen
működött. Hiába, a gőz az gőz, gondolta, lehunyta a szemét, s nem esett nehezére
ideképzelni egy szaunakemencét izzó golyóval a tetején. A mai, ólomköpenyként
ránehezedő temetés előtt kedvére izzaszthatja magát, felkészülhet a profi módon
lebonyolított gyászszertartásra. Szerencsére csak nagy ritkán rótta rá a balsors, hogy ilyen
súlyos feladatot végezzen el. Egy nagyapa a három unokájával egy autóban, délután,
frontális ütközés, a három gyerek meghalt, a nagyapa szinte karcolás nélkül átvészelte,
vagyis hát... átvészelte. Milyen élet vár rá? Valószínűleg képtelen lesz eljönni a templomba.
Három gyerekkoporsó. Virágözön. El-elcsukló, folyamatos zokogás elejétől a végéig, az
utolsó padig, mindenünnét. A pap vigasznak szánt szavai, engedjétek hozzám a kisdedeket,
és ne gátoljátok őket... Örök életet kapnak tőlem; soha nem veszhetnek el az örökkévalóság
számára, és egyikük sem szakítható ki a kezemből. Különleges halottaskocsit kell
kölcsönöznie valamelyik nagy vállalattól. Holnap délelőtt felkeresi otthonukban a szülőket,
az este nem volt számukra alkalmas, ráadásul az orvos mély, csillapító alvást biztosított az
anyának. Egy teljes szombat délelőttöt töltött a szülőkkel a gyászjelentések, koporsók,
halotti énekek megtervezésével. Egy mindenétől megfosztott anya, egy mindenétől
megfosztott apa. A nagyapa eredetileg hamburgerezni vitte az unokáit egy Burger Kingbe,
hogy azután nála töltsék az éjszakát, míg a szülők a tizedik házassági évfordulójukat
ünneplik egy étteremben.

Az órára nézett. Egy órát töltött a szaunában. Kikapcsolta és szellőztetésre állította a

generátort, felhajtotta a fapadokat, és megnyitotta a zuhanyt. Máris jobban érezte magát, ez
a munkája, nem hagyhatja túl mélyre hatolni az érzelmeit, mert elveszíti tisztánlátását és
áttekintőképességét. Gabrielsen asszony javaslatára sem akart gondolni, hogy aznap korán
reggel kávézzanak együtt, mert egyetlen alkalommal szóba hozta a neshovi körülményeket,
és hogy szerinte nagyon kellemetlen, ha az ember még pénzzel sem segíthet, mert az
unokahúga sértésnek veszi a felajánlást.
Fürdőköntösben és papucsban készített magának a konyhában sonkás szendvicset sok
sajttal. Megvajazta a kenyérszelet alját, aztán lefedett serpenyőbe tette, egy pillanatra
felvillant előtte saját képmása a koppenhágai tükörben, de sietve elhessegette a vajazás
elhagyásának ötletét. A több testmozgás sem vonzotta, képtelen volt lemondani arról a
kevéske finom falatról, amit nem sajnált magától, s a fehérkenyér-szeleten olvasztott ízletes
vaj bekebelezését nem tekintette torkosságnak.
Mennyit fizet havonta a heimdali raktárnak a koporsók és egyéb felszerelési tárgyak
tárolásáért, kérdezte tőle Gabrielsen asszony. Havi ötezret, az árammal együtt, felelte. És
nem lehetne Neshovban raktárt létesíteni? Esetleg a pajtában? – mondta Gabrielsen asszony.

Milyen egyszerű. Erre a lehetőségre még sohasem gondolt. Pedig egy kis ráfordítással
megbízható épülethez juthatna, nem is kerülne sokba. Persze nem fizetne érte ötezret, de a
biztosítás, a kommunális költség és hasonlók levonása után bőven a pénzénél maradna.
A tévécsatornák között tallózva egy régi amerikai filmre bukkant. Holnap, a szülőkkel
folytatott megbeszélés és a gyászjelentés leadása után elugrik Neshovba. A gyerekek
holttestét a Szent Olav-templomban őrzik, oda elég hétfőn elmennie. Szóval a tiszteletét
teszi Neshovban, előadja a javaslatát, meghallgatja, mit szólnak hozzá, és elmondja, hogy ez
nem alamizsna, mert tényleg mindenkinek jövedelmező, mindenkinek megéri. A központi
irodáktól ugyanannyi az út Neshovig, mint a heimdali raktárig. Tor nyilván tiltakozni fog,
netán kerek perec nemet mond. Erre fel kell készülnie. Lehet, hogy még össze is vesznek.
Akkor gondolkodási időt kell hagynia Tornak, s csak akkor újra előhozakodni a tervvel, ha
meggyógyult a bátyja lába.

Elkészült a sajtos szendvics, a serpenyőben maradt vaj összekeveredett az olvadt sajttal.

Az ételt egy pohár tejjel együtt bevitte az agylágyító képernyő elé, ölébe vette a tányért, a
poharat maga mellé rakta az asztalra. A távkapcsolóval felhangosította a készüléket. Cary
Grant játszott a filmben, a színésznő nevére nem emlékezett, evés után majd megnézi a
műsorújságban. A testét melegnek és ellazultnak érezte, és szomjas volt. Egyetlen kortyra
felhajtotta a tejet.
 MÁR EGY ÓRA VOLT, amikor belopódzott, fél hétkor kellett kelnie, kár volt meginni
az utolsó sört. Mennyivel könnyebb lesz felkelnie Kai Rogernek, ő mint sofőr egészen
záróráig csak alkoholmentes sört ivott. Javasolta, hogy reggel majd egyedül ellátja az ólban
a disznókat, de Torunn ebbe nem egyezett bele. Miért ne kelnék fel, mondta, még csak az
hiányozna, majd alszom napközben.
A fürdőszobában fogat mosott, néma csend borult a házra, aludtak már, vizet ivott a
csapból, lemosta arcáról a festéket, a hálószobába osont, és gyorsan pizsamába bújt.

Sokáig bámult a függönyre a nyitott ablak előtt. Végre kezdett megmelegedni a paplan.
Kai Roger nem kezdett ki vele, ennek örült. Azt se kérdezte meg, van-e pasija, a kutyákról
beszélgettek, izgatottan várta a kölyköt, már évek óta szeretett volna kutyát, előre Sofus
névre keresztelte.
És annyira jó volt hétköznapi emberként ülni az asztal mellett, olyan emberként, akire
figyelnek és akit elismernek, mert sok olyasmit tud, amit a partnere nem. A pizza felséges
volt, a desszertnek rendelt krémes almatorta ugyancsak, ő a szemkontaktusról beszélt, meg
arról, hogyan lehet megtanítani tanulni a kutyakölyköt, az evési gyakorlatról meg a
játékgyakorlatról, és örült, mikor a fiú elismeréssel szólt az ilyen gyakorlatok logikájáról és
tervezettségéről, és éppúgy megdöbbent azon, milyen egyszerűen hangzik ez, mint a
kutyatulajdonosok az oslói tanfolyamon.
És amikor a fiú hazavitte és bekanyarodott a fasorba, különösen erősen érezte, hogy Kai
Roger valóban hazaviszi. Tulajdonképpen innen származik. És most itt van. Meglepődött,
hogy egyetlen, a tanyától távol töltött este után elkezdett nem körkörösen, hanem a
megoldás felé tapogatódzva gondolkodni.

Az ébresztőóra fél hétkor csörgött, de ő alig bírta kinyitni a szemét. Ha elképzelte, hogy
most egyedül kell ellátnia az állatokat, már a gondolatba is belehalt. De fél óra múlva
megjön Kai Roger, s onnantól fogva együtt lesznek.
Jéghideg volt a szobában, éjjel biztosan nulla fok alá csökkent a hőmérséklet. Kiugrott az
ágyból, felkapta a ruháit, és a fürdőszobába ment. Felöltözött, egy kis festéket kent az
arcára, ezt máskor nem szokta az ólba indulva, s a tükörképére mosolygott, miközben a
szempillájáról, és a szeme felett és alatt ecsettel letisztogatta a festéket.

A nappali ajtaja csukva volt, mint mindig a napnak ebben a szakában, az apja soha nem
kelt fel azelőtt, hogy ő lement volna az ólba, a nagyapja pedig azelőtt, hogy ő visszajött
volna. Szeretett így egyedül üldögélni, tekergette a leghalkabbra állított rádió
állomáskeresőjét, feltette a kávéskannát, és begyújtott a kályhába. Talán egyszer minden
jobbra fordul. Ma megpróbál veszekedés nélkül beszélni az apjával, igyekszik egy kissé
magasabb távlatból tekinteni a dolgokra, meghallgatni, hogy saját véleménye szerint az apja
hány évig tudja még ellátni a gazdaságot. És hogy valójában hogy állnak anyagilag.
Tényeket szeretne hallani a helyzetükről. Azt is meg kell értetnie az apjával, hogy szüksége
van rá ahhoz, hogy komolyan átvehesse a tanyát. És ne dühöngjön, ne legyen gúnyos és
szomorú, hanem álljon mellé. Legyen olyan, amilyennek megismerte, és hagyja maga
mögött a múltat.
Tíz perccel hét előtt a mosogató mellett állva ivott egy csésze kávét, meghallgatta a
természetről szóló műsort a rádióban a téli álmot alvó állatokról, a csökkent életfunkciókról,
a testbe épített csodálatos óráról, mely jelzi, hogy beköszöntött a tavasz.
 A mosogatópultra tette az üres kávéscsészét, s kikapcsolta a rádiót. Kai Roger egy
másodperc múlva itt lesz.

Ahogy átvágott az udvaron, észrevette, hogy üres a madáretető lapja. De furcsa, előző
este, sötétedés után töltötte fel. Talán mókus járt erre. Mulatságos lenne mókussal találkozni
az udvaron, olyan aranyosak.
Ekkor hallotta meg a disznókat. Visítottak. Máskor soha nem szoktak visítani, csak
amikor kinyílik az ól ajtaja. Szaladni kezdett. Az ajtóhoz érve feltűnt neki, hogy ez valami
másféle hang, az állatok úgy visítottak torkuk szakadtából, mintha pánik tört volna ki
köztük.
Feltépte a külső ajtót, ruhát sem váltva elrohant a fürdőszoba mellett, kinyitotta az
állatokhoz vezető ajtót, és felkapcsolta a mennyezeti lámpát.

_________________