Tartalomjegyzék

1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
36. fejezet
37. fejezet
38. fejezet
39. fejezet
40. fejezet
NAGY ESZTER

Életünk harcai
 1. fejezet
Zengő szél tombolt odakint, táncoltatta az utca porát szüntelen,
mintha csak égi bál lenne a Földön. Pedig nem volt indok az
ünneplésre, bár ki tudja, mi számít jó oknak. Tán egy egyszerű halandó
szemében úgy tűnhet, a halál vasakarata maga az ördög műve, ám
mindez csak nézőpont kérdése. Egy öreg, beteg testbe zárt lélek
távozása tán mégis ünneplésre méltó, hiszen szenvedései véget érnek
eme világon, s bár mélységes fájdalom a gondolata is annak, hogy itt
hagyta félárván gyermekeit és szeretett feleségét, de eme tények már
nem neki fájnak, csak az itthagyottaknak…
Egy ajtó kitárul, s új irányt mutat egy kislány számára. Nem akar
bemenni rajta, vonakodik, de tudja, hogy ellenállása mit sem ér, neki
most be kell lépnie oda. A helyiség levegőjét megtölti a némán ordító
fájdalom, a fekete ruhák látványa csak még jobban megrémiszti a
gyermeket. Hátulról egy kéz átkarolja. Puha bőrének tapintása
némiképp nyugtatóan hat rá. A tisztaszoba tiltott hely volt, oda csak
ünnepnapokon mehetett be és akkor is nagyon jól kellett viselnie magát,
ám most mégis ide kellett jönnie, pedig karácsony hava már elmúlott,
de a tavasz virágai még nem ébredtek fel. Akkor most miért is kell itt
lennie? Nem érti. Három éve költözött erre a világra, s azóta még nem
volt elegendő az idő a nagy körforgás megismerésére, s bár az emberek
körülötte jöttek-mentek, idősek, fiatalok, sosem foglalkoztatta a
gondolat, hogy egyesek miért jönnek vissza, mások meg miért nem.
Az ágyon fekve egy ismerős arcot pillantott meg, a félelem
elröppent, kis szívét melegség járta át.
Gyermeki izgatottsággal kiáltott fel:
– Apuka! Hoztál nekem fülbevalót?
Ismét csend borult a szobára, tán még fájóbb, mint előtte, és az,
kinek felelni kellett volna, még csak a pillantását sem vetette a
kislányra. Pedig ilyen még sosem történt ezidáig, s ez még kíváncsibbá
tette a gyermeket, hogy tán édesapja valamiféle tréfát űz véle. Mindig
kitalált valamit, amivel harsány kacagásra bírhatja a lányát. Juliska várt,
az izgalomtól hevesebben dobogott kis szíve, gondolataiban látta, amint
apuka elmosolyodik, és hirtelen feléje nyújtja kezét, melyben ott lesz az
ígért fülbevaló is. A kéz, mely eddig nyugodtan pihent kis kezei között,
most váratlanul erősen megszorította, majd oly erőszakosan húzta
magával kifelé a félelem ajtaján, hogy a kislányban felébredt az
ellenállás kényszere. Nem akart elmenni, míg választ nem kap
kérdésére, míg apuka be nem fejezi a játékot, amit épp játszott véle. Kis
teste befeszült minden izmával, s erejénél csak akarata volt erősebb,
mikor a kéz, mely előbb oly gyengéd volt, most egy pillanat alatt
megragadta, és kivonszolta őt a kiskonyhába. A sparhelt meleg
fényességgel töltötte be a helységet, mellyel megnyugvást varázsolt.
Juliska szeretett itt lenni, mindig figyelte édesanyját, amint pucolja a
kolompért, s hamarosan mennyei illatokkal töltötte meg a levegőt. Azt
szerette a legjobban, mikor a testvéreivel körülülték az apró asztalt, és
korgó gyomrukat megtölthették anyuka finom főztjével. Gyakran
megesett ugyan, hogy apuka veszekedősre fogta, főleg a nagyobbakat
szidalmazta ilyenkor, de ebből a kislány mit sem értett. Őt sosem szidta
még meg apuka, csak anyuka, de ő már akkor szidalmazta, mikor meg
sem született még. Mert Juliska már a sokadik gyermek volt. Édesanyja
gyakran mesélte, hogy volt már neki másik férje is, még apuka előtt.
„Oly szép ember volt az, hogy a szomszéd faluból is gyüttek a lányok
az artézi kúthoz vízé’, csak hogy láthassák őt”. Csak hát a „Nagy
Háború” elvitte mellőle, s többé vissza sem tért. Egyedül kellett
boldogulnia öt gyerekkel. Éheztek is sokat, s mivel anyuka még akkor
is nagyon szép volt, akadt kérője szép számmal. Ám ő akkor nem a
szívével döntött, azt gondolta, jó lesz az öreg is, legalább az már nem
csinál gyereket! Hát csinált… Még négyet. Még karon ülő volt a kis
Julcsa nővére, Ilonka, mikor ismét teherbe esett. Bár apuka ácsként jó
pénzt hozott a házhoz, mégis, felesége folyvást aggódott, hogy egyszer
majd véget ér az arany élet. Így hát egy napon jobbnak látta elintézni a
dolgot. Miután ura munkába ment, meg is érkezett a megbeszélt időre a
kuruzsló öregasszony, akit akkor hívtak a faluban, ha a nem kívánt
terhességet „el kellett hajtani”. Azt beszélték, hogy sok leány halála
száradt a lelkén, de a megesett asszonyok kétségbeesésükben inkább
vállalták a kockázatot.
Apuka mindig időben indult dolgozni, sosem késett, sosem hagyott
otthon szerszámot, de tán a sors akaratából akkor egyszer elfelejtett
valamit magával vinni. Hazatérve meglátta az öregasszonyt, s rögtön
tudta, hogy miért van ott. Béketűrő ember hírében állt, állítólag csak
akkor egyszer jött ki igazán a sodrából. Elmondások alapján úgy
megráncigálta a vénasszonyt, hogy az a karját törte, de persze egy
faluban néha az igazság helyett jobban szeretik a féligazságot mesélni,
mert olykor az figyelemfelkeltőbben hat a szomszédságra. Anyuka csak
sírt, esedezve könyörgött urának bocsánatáért. Miután némiképp
lecsillapodtak a kedélyek, akkor apuka csak ennyit mondott:
– Ha az Isten ad báránykát, majd ad legelőt is!
Gyakran emlegette ezt anyuka, mikor ismét megözvegyült és ott
maradt a sok gyerekkel, mindig keservesen elpanaszolta:
 – Látod, gyermekem, ezt mondta az én jó uram, és tessék, adott az
Isten báránykát, de legelőt nem!
Így hát megszülettek az ikrek is, Sándor és János, majd két évre rá
már ott növekedett a hasában Juliska is. Anyuka nem mert egy rossz
szót sem ejteni áldott állapotáról a történtek után, de gondolatban
mindig azért imádkozott, hogy ne legyen már több gyermek… Majd a
legkisebb születése után három évvel ismét elvesztette férjét, és az,
mitől úgy rettegett, újra bekövetkezett. Egyedül maradt a sok éhes
szájjal.

– Julis! Ki az ágyból! – hallatszott anyuka érces hangja a kis konyha

irányából. A hajnal még csak épp az ég alján pihent, mikor a munka
megkezdődött. Zsírpapírba csomagolt kenyeret és szalonnát adott Julcsa
kezébe édesanyja, majd útnak indultak. Hosszú út állt előttük, s a tempó
is igen sietős volt, hogy időben kiérjenek a szántóföldre, ahol anyuka
napszámosként dolgozott. Bátyjai oda voltak adva kanásznak, nővére
libapásztornak, idősebb féltestvérei már rég elhagyták a szülői házat, s a
kapcsolatot sem igen tartották már. Nem sok emléke maradt a
kislánynak róluk, de egy mindennél erősebben élt benne.
Egyszer, mikor legidősebb nővére eladósorba került és jött hozzá az
udvarlója, az annyira szégyellette, hogy ilyen kis gyereke van még az
anyjuknak vénségére, hogy ráparancsolt a kis Julcsára, hogy
hamarjában bújjon el a mosóteknőbe. Mielőtt a legény belépett volna a
házba, betolta azt az ágy alá és ráparancsolt, hogy egy mukkot se
szóljon. Dacára annak, hogy nagyon sötét volt az ágy alján, a kislány
mukkanni sem mert, pedig nagyon félt, de legidősebb nővére oly
haragos teremtés volt, annak ellentmondani nem szabadott, mert azon
nyomban ütött.
Hajnali fényben úszó búzakalászok ringtak a távoli mezőkön, friss
illatukkal megtöltötték a levegőt a végeláthatatlan horizonton. Sötétre
barnult kezek ritmusra mozogtak, mintha csak valamiféle táncot
járnának. Némelyik asszony nyakába akasztott kendőbe csomagolt
kisdedével érkezett, de a nagyobb gyermekek már oda voltak adva
dolgozni a nyárra. Juliska a lőcsös kocsi árnyékában ülve figyelte az
aratókat. Lenyűgözte a természet ébredése, a mezei munka hangulata.
Kis idő elteltével elmerült a mezei virágok pompázatos látványában,
koszorút font magának, vagy épp sárból épített kis házat kukoricacsuhé
babájának. Anyuka szigorúan nevelte gyermekeit, hisz’ férje halála után
ő lett a családfenntartó is egyben, ezért sem ideje, sem ereje nem volt
már szeretete kimutatására. A földeken való munkavégzés alatt volt
néhány szabály, amit be kellett tartani. A legfontosabb az volt, hogy
nem volt szabad a kút körül játszani, mert nem egy gyerek veszett már
oda miatta. Mikor a Nap már magasan járt, megállt a munka is.
Perzselő forróság uralta a vidéket, még a szöcskék sem ugrándoztak
kedélyesen, a legelőn lévő állatokat is behajtották, nehogy „megszúrja a
Nap”.
Anyuka a fa árnyékában megpihent a többi asszonnyal és
elmélyülten beszélgettek.
– Hát, már őt is oda kell adnom! Nőnek a gyerekek, egyre
éhesebbek… – Elhomályosodó szemmel nézte apró gyermekét, kinek
sorsa az volt, hogy már elkezdje a keserű élet keserves kenyerét
keresni.
Aztán egyre csak mondogatta anyuka:
– Hej, de jó lesz neked, Juliskám! A Molnárnénál lesz majd mindig
friss pite! Ott aztán jobbnál jobbakat főznek, nem csak kolompért, mint
idehaza.

A kislány persze egyből kíváncsi lett, hisz’ lesz néki fizetsége is ám!
Egy öltözetre való ruha. Kaphat a gazdasszony főztjéből is. Azzal
batyut kötött neki anyuka, és elvitte egy távoli tanyára dolgozni. A
Molnárné igencsak gömbölyű teremtés volt, de külsejével ellentétben,
szíve már nem volt ilyen nagy. Fején lévő kendője alól patakokban
folyt az izzadság, gőgös tekintetével mérte végig a kislányt.
– Hát ez elég csetleszér! – vágta oda kurtán a gazdasszony
– Jó erőben van ez, csak ilyen az alkata – magyarázkodott anyuka.
– No, jól van, majd meglátjuk, mit bír!
– Disznót, lovat, tehenet ne adjanak elébe, csak libát őriztessenek
vele, mert kicsi lány ez még! – szólt anyuka határozottan vissza.
– Jól van na, csak arra kell nekünk, hogy a libákat őrizze. Óvatosan
bánunk mi vele.
Bármennyire is mesebelinek tűnt az új élet lehetősége, az elválás
perceiben a kis Juliska csak elszomorodott.
– Ne ríj, gyermekem, ne ríj, jó lesz itt neked! – próbálta vigasztalni
gyermekét édesanyja, színlelt örömmel a hangjában. Csak távolodva
eresztette szabadjára könnyeit…
Reggel, mikor a Nap felszárította a hideg harmatot, Juliska kihajtotta
az árokpartra a libákat. Molnárné csípőre tett kézzel dorgálta a leányt:
– Csak a búzába ne ereszd! Nagy kárt tesz az benne!
Juliska kezében egy gallyra kötött ronggyal menetelt a libák után.
Nagyon álnok teremtések voltak ezek, ha a kislány figyelme egy
pillanatra is lankadt, már meg is indultak a kövér búzatábla irányába, s
oly gyorsasággal habzsolták a búzafejeket, hogy mire a pásztor észbe
kapott, máris hatalmas kárt okoztak. Miután jóllaktak a libák, Julcsa az
itatóhoz hajtotta őket, a kútnál lévő gödörhöz. Annak idején innen
verték a Molnárék a vályogot hatalmas tornácos házuk építéshez, s
most ide folyt a víz a vályúból. A libák sorban megültek a gödör szélén,
majd elbóbiskoltak egy rövid időre, ám éhségük hamar felkeltette őket,
és ismét hajtani kellett. Délidőben az ólba kellett hajtani a libákat, és ha
az ól túl piszkos volt, ki kellett takarítani. Meg volt fogadva kanásznak
egy nyurga testalkatú fiú, Pista. Hosszú lábain igencsak rövid volt már
a rongyos nadrág. Tapasztalt kalásznak mondta az anyja, na meg
erősnek, de a valóságban nem volt egyik sem. Nyakigláb termete még
inkább akadályozta az ügyes mozgásban, és emellé még igen
türelmetlen természetű gyermek hírében állt. Az ő feladata volt kitolni a
ganéj és szalma keverékét a dudvára. Mindig sürgette a kislányt, hogy
igyekezzék gyorsabban takarítani, mert biz’ ő egy percet sem tud várni,
oly éhség kínozza. Pista állandóan éhes volt, panaszkodott is a
Molnárné, hogy eleszi a hasznot! Nem akarta tudomásul venni, hogy
egy 12 éves fiúcskának már több élelemre van szüksége, mint egy
négyéves gyereknek. A munka végeztével csorba cseréptányérba mert
levest és egy szelet kenyeret kaptak, melyet a pitvar küszöbén leülve
jóízűen kezdtek enni. Ebéd közben a Molnárné zsörtölődött, folyvást
szidalmazta Juliskát lassú evészetéért.
– Nézd már ezt a kis fruskát! Úgy eszik itt, mintha nem ízlene az
étel! Tán még válogatni is akarsz? Mintha valamiféle úri családból
jöttél volna!
Addig-addig dorgálta, hogy a kislány elpityeredett, és inkább nem is
ette meg az összes levest. A maradék a kanászé lett, így a gazdasszony
célt ért, s kevés ételből is jóllakatta a fiút. Az ebéd végén Juliskát
befogták törölgetni a mosott edényeket. Sietni kellett, mert a libák újra
gágogtak, s a Molnárné megint csak korholta:
– Siess már! Eridj, ereszd a libákat kifelé!
Így a kis Juliska korgó gyomorral újra kihajtott.
A nyári meleg nem engedett fogságából, bár már jócskán elmúlt a
delelő, még is úgy tűnt, tán sosem jön el az est hűvössége.
A kislány egy fa árnyékában meghúzódva figyelte a békésen pihenő
libákat. Oly kicsi volt még, oly gyöngécske, nem itt kellett volna lennie
neki, szerető otthonában édesanyja karjaiban megpihenve, de a sors
más életet szánt neki. Nem volt több egy pillanatnál, s máris elpilledt a
meleg levegő s feladatai súlyának cipelésétől. Álmában otthon járt,
apuka karjaiba vette és felemelte a magas égig úgy, mint minden áldott
este, mikor hazatért. Majd hirtelenjében visszazuhant a rideg valóságba,
kinyitotta aprócska szemeit, s megpillantotta, amint libái mind
szerteszaladtak a búzamező takarásában.
A kis Julcsa felugrott, aprócska lábain rögvest szaladt utánuk, de
azok két irányba szaladva egyre beljebb és beljebb futottak, míg végül
tehetetlenségében a kislány keserves sírásban tört ki a simogató
búzaszálak között állva…
 2. fejezet
Hangosan nyikorgó ajtó hangja törte meg a síri csendet, az ódon
épület rideg falai temérdek szomorúságnak voltak tanúi. Kopogó kis
cipők sétáltak végig a végeláthatatlan folyosón, nyomukban
bizonytalanságot sugárzó léptekkel haladt egy anya, akin úrrá lett a
reménytelenség, mikor gyermekeinek apja közölte szándékát. Idillinek
sosem volt mondható ez a kapcsolat, talán róluk is mintázhatták volna a
„Se vele, se nélküle” kifejezést, ám fiatalon és szerelmesen gyakran
inkább elkendőzzük a valóságot, csak hogy érzelmeink utat törhessenek
a vágyott fél irányába. Most két gyermekkel lett gazdagabb a világ, és
szegényebb a mennyország, mert hát oly jóság lakozott szívükben,
melyet nem érdemelt volna az emberek gyarló világa.
– Itt várjatok meg! – szólt a parancsszó.
A félelemtől megszeppent gyermekek csak álltak egy helyben
némán, míg a kis Mancin úrrá nem lett az aggódás. Halk hüppögés
közepette potyogtak könnyei, apró, piros arcocskáján végiggördülve.
Négyéves fejjel még nem sokat értett abból, ami most vele történik, de
ösztönösen érezte, hogy élete nem jó fordulatot vett. Barna
hajkoronájának rakoncátlan tincsei eltakarták szomorú tekintetét. A
mellette álló bátyja finom érintése egy pillanatra elterelte figyelmét.
Felnézett rá, gyermeki csodálattal figyelte arca minden rezzenését.
Számára megnyugvást jelentett az alig nyolcéves fiúcska jelenléte. A
távolból anyjuk hangja hallatszott, amint épp magyarázatot ad a tettre,
mire épp készül:
– Hát, csak úgy megesett… – mondta pironkodva, lesütött fejjel.
– No, de kétszer? – hallatszott a rosszalló kérdés eme kijelentésére.
– Igen… Nem tudom őket magamnál tartani, hisz’ jómagam is épp
csak el tudom látni. Egyedül nem megy!
A kisfiú gyomra összeszorult e szavak hallatán, emlékeiben felsejlett
az elmúlt időszak, mikor még volt apja. Legalábbis apaként volt neki
bemutatva, olykor náluk is lakott, ám legtöbbször hosszas veszekedések
kísértették éjszakánként. Majd egy ebéd alkalmával, mikor anyjuk a
leveses tányért úgy vágta ki az asztalra, hogy kifolyt annak minden
tartalma, akkor az apának nevezett idegen felállt székéből, s örökre
távozott az életükből. Mikor már a harmadik hét is eltelt látogatása
nélkül, anyukájuk összecsomagolta őket és közölte:
– Egyedül nem megy!
Újra cipőkopogás hangja töltötte be a rideg folyosót: anyjuk
közeledett. Tekintete zavart volt, durva mozdulatokkal megigazította
gyermekei ruházatát, majd közelebb vonta magához őket:
– Ha találok nektek új apát, visszajövök értetek!
Homlokon csókolta őket, majd sietősen távozott a lelencház
nyomasztó épületéből.

Az ősz télbe fordult már, hogy később átvehesse helyét a tavasz,

üde, reményt keltő levegőjével. A virágzó fák vidámsággal töltötték
meg az árvaház barátságtalan udvarát, hol gyermeki kacaj fogadta a táj
eme szépséges változását. Az idő lassan telt, gyermekek jöttek-mentek,
sorsuk olykor ismeretlen maradt. Volt, ki elsőre otthont talált, de a
többség csak ideiglenesen hagyhatta el az intézményt. A kisdedek
hamar családra leltek, meg az idősebb, jó fizikumú gyerekek, kik
alkalmasak voltak a megerőltető fizikai munka végzésére. Gyakorta
kelt szárnyra egy-egy pletyka arról, hogy milyen rossz sora lett egy-egy
kiadott árvának, de azért akadtak szerencsésebbek is.
Boda Ferenc éles esze gyakran megrémisztette az adoptálni kívánó
szülőket. Sokkal inkább szívlelték a csendes, szófogadó, butácska, ám
erős fiúcskákat, mert azok nem voltak szemtelenek, és jobban lehetett
őket dolgoztatni, így idővel a kisfiú is megtanult hallgataggá válni,
ezzel leplezni valós énjét. Nem vágyott ő új családra egészen egy
hónappal ezelőttig, mikor is váratlanul megjelent édesanyjuk az
intézetben, s ezzel mérhetetlen boldogsággal és reménnyel töltötte meg
gyermekei szívét. Gondolatban már százszor elképzelte ezt a jelenetet,
már szinte bőrén érezte anyja szerető ölelését, új atyja erős kézfogását,
régi otthonuk megannyi ismerős illatát, s most ott állt előtte vágyálma a
maga valóságában. Egy perc, csupán ennyi ideig lehetett boldog
önfeledten röpke kilenc éve alatt. Egy év sanyarú árvasága után csak ezt
az egy percet kapta, hogy elhiggye, csodák mégis léteznek. Majd ahogy
jött a remény, úgy el is illant, s vitte magával kishúgát is, míg őt ismét
az árvaságba taszította vissza. Állt ott magyarázatot várva, de milyen jó
választ lehetett volna arra adni, hogy míg Manci kellett, addig ő nem?
A miértre a választ anyjuk ugyan megadta:
– A fiú túl vad, nem bírnék vele egyedül!
Ezzel örök sebet ejtett gyermekén, kinek ezzel megpecsételte életét.

Nyár közeledtével a lelencházban nagyobb volt a nyüzsgés, kellett a

munkaerő a portákra. Az aratás nagyon sok munkával járt, s a jószágok
gondozása is nagy teher volt. Akkor sétált be az özvegy is, kit mindenki
csak Bözsi néninek szólított a faluban. Volt neki becsületes neve is
ugyan, de az már régen feledésbe merült. Férjét már rég elvesztette,
gyermeke nem maradt. Arra már senki nem emlékezett, hogy hány éves
lehet, s ha megkérdezték tőle, mindig csak azt válaszolta, hogy „már
nagyon öreg”. Töpörödött termete, hajlott háta, átható naftalinszagú
ruhája volt. Fején lévő fekete kendője alatt arcán mélyen barázdált
ráncok futottak végig. Mivel látása sem volt már a régi, ráncos kezeivel
karjukat megszorongatva „nézte” meg a gyermekeket. Amelyiket túl
„sovánkának” vélte, annak mindig sajnálattal hangjában, megsimítva
arcát mondta:
– Szegény gyermekem, csak beteg ne legyél, mert ily gyengécskén
bizton odavesznél!
Majd aztán hosszas válogatás után a kis Ferencre esett a választása,
kit ezután csak Ferkónak hívott. Bár a kisfiú nem szerette, ha ezzel a
névvel illetik, ám oly hálás volt az öregasszonynak, hogy nem neheztelt
rá ezért.
Így hát Ferkónak a körülményekhez képest jó sora lett, rendes ételt
kapott, a kiskonyhában alhatott, egy kicsit iskolába is járhatott. Kora
hajnalban ellátta az állatokat, majd tanítás után ismét dologra volt
fogva. Nyáron viszont folyvást dolgoznia kellett, hogy télen legyen elég
élelem és tüzelő.
Aztán egy kicsit több mint egy évvel azután, hogy az öreg Bözsi
néni, ki már oly sok időt töltött e világon, távozni kényszerült. Sajnálta
is sokat a fiúcskát, hiszen szívén viselte sorsát, de halála pillanatában
már nem sopánkodott rajta. Hiszen neki már mindegy volt. Így a kis
Ferkóból ismét az árvaházi Boda Ferenc lett, ki nem kellett az
édesanyjának.
Papp József és felesége vidéken élő, gazdálkodó emberek voltak.
Egy hosszú tornácos parasztházzal és a hozzá tartozó néhány hold
földjükkel jómódú parasztoknak számítottak. Jószágaik is voltak szép
számban, ám a sors nem adott nekik gyermeket. Siránkozott is a
feleség, mindig felemlegette a szomszédság előtt bánatukat, de a
valóságban inkább volt szerencse eme balsors, tekintve Papp József
kiállhatatlan, goromba természetét és felesége rosszindulatúságát.
Zsugori emberek hírében álltak, így mikor a gazdasággal járó feladatok
túl nagy terhet róttak az idősödő Papp Józsefre, ahelyett, hogy
megfizetett volna valakit bérmunkára, inkább a lelencházban keresett
„munkaerőt”. Az első találkozása Ferenccel emlékezetes maradt a
kisfiú számára. Amikor megpillantotta Papp Józsefnét fekete
kendőjével a fején, akaratlanul is az elhunyt jótevőjére emlékeztette.
Így hát szívesen ment velük otthonukba, ahol a jó körülmények
ígéretében bízva, végre új életet kezdhet. Persze a rideg valóság rögvest
„arcul csapta”, mikor is a kiskonyha helyett az istállóban volt
elszállásolva, és a rábízott munka mennyisége sokkalta nagyobb volt,
mint amennyi egy ekkorka fiúcskának való lett volna. Az egyhangú
élelem s az alkalmankénti pofonok ellenére Ferenc tisztelte
nevelőszüleit, mivel ők nem vitték vissza az árvaházba, és iskolába is
járhatott, ha rendesen elvégezte a munkát.
Kedvelt feladat volt számára a tehén körül végzett munka, nagyon
jól tudott bánni ezzel a jószággal. Nehéz munka volt tehenet hajtani is,
ám furcsa mód ennek a pesti gyermeknek a vérében volt a vidéki
munka végzéséhez szükséges érzék. Fizikuma hamar hozzáedződött a
feladatokhoz, s bár olykor túl nagy volt a teher számára, mégsem
panaszkodott. Volt, hogy egy zsák mákot kellett volna felcipelnie a
padlásra, ám a túl nagy súlyt nem bírta, s kezében lévő zsák szája
szétnyílt, és szerteszét szóródott a mák. Az akkor kapott pofon
rettenetes fájdalommal öntötte el testét, szemébe könny szökött, de nem
szólt egy szót sem, csak még keményebben dolgozott, hogy képes
legyen megfelelni Papp József elvárásainak.
Egy forró nyári napon, mikor a tehenet hajtotta az itatóhoz, egy
furcsa hang ütötte meg fülét a búzatábla irányából. Ahogy közelebb
ment, akkor vált egyértelművé, hogy egy kisgyermek keserves sírását
hallja, majd egyszer csak megpillantott egy szöszke kislányt, amint
térdre borulva zokog. Könnyáztatta arca kipirult, kezeibe temetkezve
eltakarta kis szemeit. Kishúgára emlékeztette, kit utoljára szeretett, míg
el nem választották tőle.
Ferenc közelebb ment, majd váratlanul megérintette a kislány vállát.
Hirtelen előbújt takarásából a kislány melegséggel telt barna szeme, s
ijedten nézett Ferencre.
– Hát te miért rísz ennyire? – vonta kérdőre a kislányt.
Húsos kis kezeit felemelve a lány a búzatábla közepe felé mutatva
csak ennyit mondott:
– A jibáim beszaladtak!
Bár a kislány beszéde még nehezen volt érthető, de Ferenc már
tudta, miről van szó.
– No, maradj itt és ne ríj ilyen hangosan, mert még megijeszted a
tehenet!
Azzal fogta a lánynál lévő botot és beszaladt a búzatábla mélyébe,
majd nem telt bele sok idő, s már hajtotta is ki a jóllakott
szökevényeket, ezzel is bizonyítva tehetségét az állatok hajtásában és
őrzésében.
A kislány arca felvidult, hatalmasra kerekedett barna kis
szemecskéivel hálásan nézett a „nagyfiúra”, ki a segítségére sietett.
– No, eztán jobban vigyázz a libáidra! – vágta oda a fiú, gyengéden
megdorgálva a kislányt felelőtlenségéért, majd tovább is állott.
 A kis Julcsa szájtátva figyelte a távolodó fiút, ahogy magabiztosan
hajtja azt a félelmetesen nagy tehenet, majd gyorsan nekilátott terelni
hazafele a libáit.
 3. fejezet
Mikor már a Nap sugarai melegséggel töltötték meg a friss tavaszi
levegőt, mikor a kakasszó is elhalkult, s helyét átvette a dalosmadár
vidám éneke, mikor két ifjú szív egymásra talált, akkor meg kellett
volna, hogy álljon az idő. Csak legalább néhány percre vagy órára, de
oly jó lett volna! Egy leány kitekintett a kertkapun, arcán az elmúlt
pillanat boldogsága hagyott nyomott, lelkét megtöltötte a jóleső érzés
annak tudatában, hogy végre eljött az ő ideje is…
Távolodó kedvese vidám lépteit figyelve arra gondolt, hogy talán ő
lesz a legboldogabb feleség az egész földkerekségen, hisz’ neki szánta
az Úr a legjobb lelkű ifjút, ki a mai nappal megvallotta érzelmét.
Felpillantott a kapujukra akasztott díszes fára, melynek színes szalagjai
örömtáncot lejtettek a májusi szélben, jelezvén a világnak, hogy egy
leány a háznál bizony eladósorba került. Ám míg Ilonából a szerelem
legmélyebb érzelmeit váltotta ki ez a kis Májusfa, addig húga másként
élte meg látványát. Juliska még gyermeki fejjel látta a szerelmet.
Túlontúl önző gyermeki gondolkodással tekintett nővérére, kinek
jövendőbelijében csak egy tolvajt látott. Egy közönséges rablót, ki
elviszi a háztól legidősebb testvérét és annak összes szeretetét. Már
régóta gyötörték bántó érzelmek, nem is tudta volna megfogalmazni,
miért haragudott ennyire. Csak azt tudta, hogy Ilona volt az egyetlen,
kire felnézett, kihez hozzábújhatott, ha félt, s ki még ha meg is dorgálta
rosszaságaiért, oly kedvesen tette, hogy az rögtön jobb belátásra
térítette húgát. Aztán valami megváltozott: lassan, apránként belopózott
valami, ami tönkretette ezt a mesebeli életet. A felnőtté válás…
Mikor Ilona betöltötte tizenhatodik életévét, felfordult körülötte a
világ. Míg eddig csak gyermekként látták, most mintha egy csapásra
nővé serdült volna. Gyönyörű nővé! Külseje már kiskorában is
szembetűnő volt hosszú, aranyszőke hajával, világító kék szemeivel,
bájos mosolyával, s ezt fokozta szívből áradó jósága. Háziasságra
neveltetése fontos volt anyuka számára, tudta, hogy ez lesz a kulcsa
lányai boldogulásának, hiszen számukra csak egy menekülési
lehetőségük volt a nyomorból: ha jól mennek férjhez. Így hát mikor a
falubéli legények sorra fejezték ki udvarlási szándékukat, mérhetetlen
büszkeséget érzett, hogy egyedül képes volt ilyen „kelendő” lányt
felnevelni. Juliska gyakran mókázott Ilonkával egy-egy udvarló
viselkedésén, a versengéseiken, hogy ki hódítsa meg Ilona szívét.
Egyvalakit viszont határozottan utált már az első perctől, mikor
meglátta az artézi kútnál, amikor Ilonkával beszélgetett. Magas, nyurga
testalkatát és sötét, már szinte fekete haját kifejezetten csúfnak látta, és
határozottan idegesítette az az ostoba grimasz az arcán, mikor nővérére
pillantott. Számtalanszor mondogatta is testvérének, hogy mennyire ki
nem állhatja őt, és olykor-olykor nem volt rest még kicsúfolni is a fiú
lomha járását, ám Ilona ilyenkor nem szólt egy mukkot sem. Nem vett
részt a játékban, mit húga kezdeményezett. Bár feltűnt Julcsának, de
nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget, s talán ezért is érte
annyira váratlanul, mikor a sok helyesebbnél helyesebb legény közül
pont őrá esett nővére választása. Erre a sem helyesnek, sem
különösebben vagyonosnak nem mondható Molnár Pálra… Attól a
perctől minden megváltozott, már nem ő volt az egyetlen és
legfontosabb ember nővére életében. Ha épp esti mesét is mondott neki,
rögvest félbehagyta és ment kifelé a szobából, hogy köszöntse
vőlegényét, ki a „babás-nap” estéjén jött meglátogatni őt. Ilyenkor
órákon át csak vele volt elfoglalva, fogták egymás kezét, és
gondolatban valahol messze jártak, boldog jövőjükben. Furcsamód nem
is beszélgettek túl sokat, Juliska mindig leskelődött ugyan utánuk, de
csakhamar elunta, mert mást sem látott, mint hogy bámulják egymást,
így csakhamar elunta a leskelődést. Aztán egyszer szóvá is tette
nővérének, hogy ő nem unja-e, hogy ez a Pál mindig csak bámul, mint
borjú az új kapura? Erre Ilona hangosan felnevetett, majd azzal
magyarázta, hogy nekik nincs szükségük beszédre, ők egymás
gondolataiban olvasnak! Na, ettől kezdve Juliska nagyon megijedt, nem
mert semmi rosszra gondolni anyukája vagy tanítója jelenlétében, mert
félt, hogy majd az ő gondolatait is kiolvassák a fejéből.

Bármekkora is volt az egyetértés eme frigy létrejöttében, a fiatalok

jövője meg volt pecsételve. Ilona apa nélkül nőtt fel, már egészen
kiskorától dolgoznia kellett a napi betevőért, míg Pál szintén
sokgyermekes család sarjaként nevelkedett, szülei már hajlott korúak
voltak, így róluk is gondoskodnia kellett. Vagyonuk ugyan nem volt, de
mindketten igen dolgos emberek voltak, így míg Pál summásként
dolgozott a földeken, menyasszonya cselédkedni kényszerült Pesten,
egy úri családnál.
Szomorú volt az elválás a családtól, szerelmétől, de a tudat, hogy
csak néhány évre szól a cselédsors, míg összegyűjti a stafírungra valót,
némiképp vigaszt nyújtott Ilona számára. Talán ő még szerencsésnek
számított, hisz’ a család, hol szolgált, nem bánt annyira rosszul vele. A
ház asszonyával hamar megkedveltette magát, hiszen nagyon jó
érzékkel volt megáldva a frizurakészítésben, és ügyes kezű volt, ha
varrnia kellett. A konyhában aludt, ahol naphosszat főztek és
mosogattak, reggelente ott mosakodtak a konyha vízcsapjánál, ahova a
moslékot és a szennyvizet is öntötték. Hetente egy szabadnapján,
vasárnap volt érkezése, hogy levelet küldjön családjának és
vőlegényének.
Juliska nehezen szokta meg nővére hiányát, de látva Pál szomorú
tekintetét, valahányszor elhaladt rozoga biciklijével a házuk előtt,
jobban sajnálta a fiút önmagánál. Ahogy telt az idő, szép lassan kezdett
másként tekinteni erre a bimbózó szerelemre, és kezdeti gyűlöletét Pál
iránt kezdte felváltani a csodálat valakié felé, ki ilyen érzelmekkel tud
lenni nővére irányába. Mert minél több idő telt el eljegyzésük óta, annál
mélyebb érzések bontakoztak ki a szerelmesek között, és végül Julcsa is
megértette nővére döntését. Ennek talán köze lehetett ahhoz a tényhez
is, hogy Juliska sem volt már az a tizenöt éves, gyermeki gondolkodású
kis fruska, betöltötte ő is a tizenhatodik életévét, s bizony, azok a
dolgok, amik ellen annyira tiltakozott, szép lassan felkeltették
érdeklődését. Persze a szerelmes fiúkat még most is kifigurázta és
férjhez menni sem szeretett volna, önmagát meg, úgy ahogy volt,
rondának látta. Nővérével ellentétben ő sosem volt egy szembetűnő
jelenség. Gesztenyebarna hajával, barna szemeivel, mindig sötétbarnára
sült bőrével inkább egy átlagos parasztlány kinézetét vélte felfedezni
magán. Természete sem volt oly kedves, mosolygós, mint Ilonkának,
inkább tűnt kissé szomorkásnak. Bár szíve hatalmas volt, melyben
hatalmas szeretethiány lakozott, s ezt az űrt senki nem tudta betölteni,
amióta édesapját eltemették.
Az őszi behordás után beindult az élet a fonóban is, mely Julcsa
számára is kedvelt hely volt. Azokon a napokon, mikor jöttek a
legények, leültek a lányok mellé beszélgetni, tréfálkozni. A fiatal
lányok mind izgatottan súgtak össze, ha egy-egy szívüknek kedves fiú
toppant be hozzájuk, és repesve várták, hogy a számukra tetszetős
legény melléjük telepedjen le, vagy leverje az orsót, mert azt biz’
csókkal kellett visszaváltani! Nagyon vigyáztak arra, hogy nehogy
„magasra kössék a szöszt”, mert a jóslat szerint akkor sokáig nem
mennek majd férjhez. Juliska ugyan nem szívlelte egyik legényt sem,
kik a fonóba jártak, mégis hamar be tudott illeszkedni a társaságba,
mikor kiderült, hogy milyen ügyes mesemondó. Így gyakran vállalta
magára ezt a szerepet, ezzel is szórakoztatva a dolgozó asszonyokat.
Gyakorta mentek a közkúthoz vízért az eladósorban lévő lányok, s
alkalomadtán itt is nyílt alkalmuk az ismerkedésre, a legények
„szédítésére”. Nem maradhatott ki ebből a magát ugyan nem sokra tartó
Julcsa sem. Mindig izgatottan simította ki ruháján a ráncokat,
valahányszor a kúthoz ment, mert volt ám ott valaki, ki szívének igen
kedves volt, ám ezt mindig is szigorúan titokba tartotta, annyira, hogy
ha megjelent a kiszemelt fiú, Julcsa még csak rá sem mert nézni. Mivel
a legénynek meg mindig igen sietős volt a dolga, így hát általában
sosem volt alkalmuk a köszönésen kívül társalogni. Ismerték ugyan
egymást gyermekkoruk óta, de a fiú jóval idősebb volt Juliskánál, és
nem is volt az a barátkozós fajta. Nevelőszülei igen keményen fogták,
szórakozni sem járhatott el a fonóba. Egyszer volt, hogy Julcsa hazafelé
menet ügyetlenül fogta a kannát, és kiömlött a víz belőle. Hosszasan
kellett volna visszagyalogolnia a kúthoz, miközben már sietnie is kellett
volna hazafelé, mert sötétedett. Akkor egyszer volt alkalma úgy
találkozni Ferenccel, hogy nem sietett. A fiú, látván Juliska gondját,
felajánlotta, hogy majd ő visszamegy a kúthoz, és visz nekik vizet. Így
is tett: csaknem félórával később ott állt a kapu előtt, kezében az ígért
kanna vízzel. Oly boldogság töltötte el a lány szívét, mikor meg
pillantotta a kapujuk előtt várakozó Ferencet, hogy menten a nyakába
ugrott volna, de végül csak egy „köszönöm” szó hagyta el az ajkát.
Aztán már anyuka egyre többször mondogatta, hogy jó lenne, ha már
férjhez adhatná legkisebb gyermekét is, mert hát végre Ilona férjhez fog
menni a nyáron, Sándor és János fia is udvarolt, s csakhamar várható
volt a kézfogójuk is. Julcsának viszont még nagyon nem volt kedve a
házassághoz. Egyszer aztán a fonóban ülve hirtelen leült mellé egy
kulákfiú a szomszéd faluból. Látta már ott néhányszor a lány, de
különösebben nem szentelt neki nagyobb figyelmet. Pökhendi „zsíros
parasztnak” gondolta, ki állandóan a vagyonával kérkedett, miközben
szeme sarkából figyelte Juliska reakcióját az elmondottakra. Így aztán
váratlan és leginkább idegesítő gesztus volt a kulákgyerek jelenléte
Juliska mellett. A fiú közelebb hajolva, bizalmasan belesúgott a lány
fülébe:
– Te vagy itt a legszebb lány, ugye tudod?
Julcsát meglepte a fiú kedveskedő beszéde, hirtelenjében valami
viccnek vélte eme közeledését. A fiú csak folytatta:
– Már nagyon régen felfigyeltem ám rád, csak hát elég bátortalan
vagyok ilyen szép leány társaságában…
Juliskának eszébe jutott az a néhány alkalom, mikor a fiú megjelent
a fonóban és harsányan kérkedett a saját erényeivel… hát, akkor
mindennek el lehetett mondani, csak félénknek nem!
Juliska felkacagott, hangjában nem kevés gúnnyal mondta:
– Szerintem te még nálam is nagyobb mesemondó vagy!
A fiú tágra nyílt szemmel figyelte a lányt, értetlenül állt a kialakult
helyzet előtt. Eddig még egy lány se volt ilyen goromba vele.
– Hát talán hazugnak gondolsz engem? Nem is ismersz, és már
elítélsz?
Julcsa kicsit elszégyellte magát. Eszébe jutott anyukának tett ígérete,
hogy eztán már kedvesebben bánik majd a legényekkel, különben
petrezselymet fog árulni, ami Julcsa számára megfelelő lett volna, de
anyukát bizton a sírba vitte volna a szégyen.
– Nem úgy gondoltam… Csak hát nem igazán értem, miért én?
A fiú reményekkel telt barna szemének tükrében megcsillant a
petróleumlámpa fénye. Arcán meglágyultak a vonások, és egy kedves
mosoly kíséretében gyengéden odasúgta a lány fülébe, mit már hónapok
óta tervezett:
– Azért, mert te vagy szívemnek a legkedvesebb!
Mit is érezhet egy ilyen vallomás után a lány, ki még csak most
indult el a nővé válás rögös útján, ki még csak most kezdett el más
szemmel tekinteni a legényekre, ki még túl szégyenlős, mert nem
fedezte fel magában a szépséget?
Szokatlan érzések kerítették hatalmába. Nem olyan volt ez, amiről
Ilonka mesélt neki, de nem is olyan, mint amit a többi legény jelenléte
keltett benne.
Egyszerűen csak kellemes volt, és ez tetszett Juliskának is.
 4. fejezet
– Szaladj ki a kamrába, Julis, hozd be a diót! – rikkantotta el magát
anyuka a pitvarból. A hűvös szél fel-felkapta sokrétegű szoknyáját és
pajkosan meglengette. Juliska éppen csak befejezte a tojások
összeszedését, máris indult anyja kívánságára a kamrába. Kedvelt
időszak volt ez számára, a diótörés mindig a közeledő ünnepet juttatta
eszébe. Csak ilyenkor volt alkalma, hogy anyukával együtt lehessen és
hallgassa történeteit a gyerekkoráról, a legényekről, kik úgy odavoltak
érte – még olyan is előfordult, hogy összeverekedtek, mikor egyszerre
hárman hoztak neki májfát! Bár anyukának igen nehéz élete volt,
elvesztette édesanyját nem sokkal húga születése után, s így apjuk
gondozta őket. Jó ember volt ugyan, de férfiember, így mit sem értett a
gyerekneveléshez. Majd mikor húgát hároméves korában megharapta a
szomszéd kutya, őt is elvesztették, ezzel végleg megpecsételődött
anyuka sorsa, és gyorsan fel kellett nőnie. Amint betöltötte a tizenhat
évet, férjhez is ment a falu legjóképűbb legényéhez. Nagy szerelem volt
az övék anyuka elmondása alapján, s bár csak rövid időt adott nekik a
sors a boldogságra, de mégis, azok az emlékek még idős korában is
könnycseppeket csaltak tengerkék színű szemeibe. Juliska vagy
százszor hallotta már ezeket a történeteket, mégis minden évben, mikor
a diót törték, újra és újra hallani akarta. A sparheltet gondosan
megrakták tűzifával, és nekiláttak a munkának. Egy ideig ment is
minden a maga rendjén, mígnem egyszer anyuka kérdőre vonta lányát:
– Hát aztán az a kulákgyerek mit sündörög ott körülötted mindig?
Már szájára vett titeket a falu!
Julcsa félvállról odavetette:
– Hát azt én honnét tudjam? Mindig csak ott jár, ahol én…
– No, és mit beszél az neked?
– Hát mond az mindenfélét… – sütötte le tekintetét szégyenlősen
Juliska.
– Jaj, édes lányom, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni
belőled! Miféléket mond?
– Csak annyit, hogy szép a szemem, meg hogy örül, ha láthat
engem… meg ilyesfélék…
Anyuka arca egy pillanatra elkomorult, majd ismét faggatni kezdte
lányát:
– No, és házassági ajánlatot tett-e már?
Julcsa hirtelen felkapta fejét, arca lemerevedett:
– Mégis mit gondol, anyuka? Már miért is tenne ilyet?
 Anyuka elmosolyodott:
– Hát azért, lányom, mert ez a fiú fülig szerelmes beléd, vagy talán
neked ez nem tűnt fel?
Anyuka szavai kicsit megijesztették, bár tetszett neki, hogy egy ilyen
gazdag kulákgyerek fut utána, de eszébe sem jutott őt komolyan venni.
– No, lányom, ha majd megkér, légy hozzá nagyon kedves! Nem
mindennapi lehetőség egy magadfajtának! Bár az anyja állítólag egy
boszorkány, de a lényeg, hogy minden nap lesz mit enned, és lesz fedél
a fejed felett.
Juliska fejében visszhangzott, amit anyuka mondott:
„magadfajtának”… Mégis mit jelentsen ez?, fortyogott magában a lány.
Hát én teszek szívességet, hogy szóba állok vele!
Nem szólt ugyan egy mukkot sem, de elkönyvelte magában, hogy
anyuka bizony túl maradi, mit sem tud arról, hogy mi folyik valójában
kettőjük között. Bár a bogarat ugyan a fülébe ültette, de egyelőre még
nem fúrta be jobban magát Juliska fejébe a tény, hogy legtöbbször a
szerelmet vagyonban mérik, bármilyen kelendő menyecskéről legyen is
szó.
A fonóban már csendesedni kezdett az élet az ünnepek közeledtével.
A lányok ugyan még jókat derültek kalandjaikon, a legényeken, de szép
lassan alábbhagyott a kezdeti nevetgélés. Majd aztán jobb dolguk nem
lévén, megjegyzéseket kezdtek tenni a „Milliomos róka” és a „Mitka
Julis” bimbózó románcára. Julcsa ki nem állhatta a gúnynevet, amivel
illették, és az sem volt számára kellemes érzés, hogy ezzel a dologgal
került a középpontba. Jobban szerette csendben meghúzódva figyelni a
történéseket, és inkább mesemondó Juliskaként szerepelni a
köztudatban. Mikor kilépett a fonó ajtaján, már ott várt rá Kerekes
József, úgy, mint minden áldott nap attól a perctől kezdve, hogy először
leült mellé a fonóban. Hosszúra nőtt lábai, vézna testalkata arról
árulkodott, hogy nem egy túl jó fizikummal megáldott férfiember, nem
szokott ő kemény munkához. Eme hiányosságát némiképp
ellensúlyozta kisfiús arca, melyet megkoronázott csibészes mosolya.
Összességében nem volt egy rossz vágású kinézete, s bizonyára az csak
fokozta szépségét, hogy jelentős vagyonnal bíró család sarja volt.
Julcsa egykedvűen nézett rá, mikor megpillantotta a fiút. Az utóbbi
napokban oly sok mindenki piszkálta őt már e miatt a legény miatt,
hogy inkább érezte idegesítőnek jelenlétét, mit kedves gesztusnak.
József egyből észrevette a lány furcsa viselkedését, bár valamelyest
hozzászokott Juliska tartózkodó viselkedéséhez, de most még a
szokottnál is ridegebb volt. A hazafelé vezető úton kedvesen
kérdezgette, hogy hogy telt a napja? Mi új hír terjed a fonóban? Persze
most is, mint minden áldott nap, érdeklődött családja hogyléte felől is.
A válasz egy-egy kurta szó volt, ami arra sarkalta Józsit, hogy talán
jobb, ha nem faggatja tovább kedvesét. Ám nem bírta sokáig, és végül
csak rákérdezett Juliska rossz kedvének okára:
– Tán valami bántódásod esett, szép Juliskám?
Julcsa egy darabig csak csendben sétált József mellett a poros úton,
majd végül jobbnak látta őszintén kimondani, amit gondol.
– Nézd, Józsi, nem jó ez így! Már az egész falu a szájára vett, azért
mert folyton a nyomomban jársz. Jobb volna, ha most egy darabig nem
jönnél. Különben is, téged tán nem zavar, hogy a legények a fonóban
folyton heccelnek?
Józsi hirtelenjében megállt és elgondolkozott. Majd, mint akinek
fény gyúlt a fejében, úgy pillantott Juliskára:
– Igazad van, babám! Hogy én erre nem is gondoltam! Kérlek, ne
haragudj figyelmetlenségemért, csak hát még nekem is új ez a helyzet,
eszembe sem jutott, hogy talán ez kellemetlen neked… Igazad van,
nagyon is, és már megyek is, és jóváteszem a hibámat! Hiszen úgyis
előbb-utóbb meg kellett volna, hogy mondjam!
– Miről beszélsz? Mit kellett volna, hogy mondjál és kinek? –
csodálkozott el a lány
– Hát az anyámnak, hogy találtam feleségnek valót! Megyek is és
beszámolok róla, és Isten segedelmével áldását adja majd frigyünkre, és
akkor majd csütörtökön elmegyünk a te édesanyádhoz is áldását kérni!
Ne izgulj, Juliskám, nem fog többet bántani senki, hisz’ a
menyasszonyom leszel!

Azzal hirtelen csókot nyomott Julcsa orcájára, majd gyors iramban

elszaladt. Juliska bár szólt utána, de az se hallott, se látott a
boldogságtól, hogy végre megjött a bátorsága, hogy az anyja elébe
álljon szándékával. A lány csak állt ott döbbenettel az arcán. Készült
ugyan erre a beszélgetésre, számtalan verzióban elképzelte, miként sérti
meg majd Józsefet, ám erre a fordulatra nem számított! Bánta, hogy
nem fogadta meg anyuka tanácsát, miszerint „hallgatni arany”…
Aznap este egy falat sem ment le a torkán, s még a beszélgetést is
kerülte anyukával. Nem állt készen arra, hogy elmondja a Józsival
történteket, mert azzal csak hamis reményeket táplált volna anyukában.
Egy valamiben biztos volt, ő biz’ nem megy feleségül a Kerekes
Józsefhez!
A novemberi hajnal ködfátylát borította a vidékre, a levegőben
száraz tűzifa édes illata terjengett, s a dalosmadarak hangját felváltotta
a dolmányos varjak hangos károgása. Bármennyire is úgy tűnt, hogy tán
megállt az élet, mégis fel kellett kelni és elvégezni a napi feladatokat.
Ősz vége és a tél némiképp nyugodalmas volt a vidéknek, ám az
állatokat el kellett látni, a portákat rendben kellett tartani, és a kukoricát
is morzsolni kellett. Juliska nehezen ébredt, az éjszaka gyötrő
gondolatai szinte aludni sem hagyták. Haragudott magára, hogy miért
nem adta ki már előbb az útját Kerekes Józsefnek, mert ha így tett
volna, most nem lenne ilyen helyzetben. Csak egy apró játéknak vélte,
csak élvezte a bókokat és örült, hogy végre egy legény utána is úgy fut,
mint Ilonka után, mielőtt még eljegyezték. Nem akart ő semmit ettől a
fiútól, de belátta, hogy viselkedése nem volt helyénvaló, mert hisz’ az
láthatóan túlságosan epekedett utána, és egy szerelmes embert hamis
reménnyel táplálni ördögtől való dolog. Úgy határozott, minél előbb
rendezi sorait, és ha kell, vezekel is bűnéért, csak egyszer végre
megszabaduljon kínos helyzetéből, mielőtt az még anyuka fülébe jutna!
Első útja a kúthoz vezetett, majd jobbnak látta még a fonó előtt
felkeresni Józsit és tisztázni a félreértést. A gyomra is görcsbe rándult,
ha csak belegondolt, hogy egyenesen a házukhoz kell mennie, mivel
megvolt az esélye, hogy az anyja már megtudta fia nősülési szándékát,
és biz’ akkor még nehezebb lesz bevallania az igazat.
Mikor felhúzta az artézi kút jéghideg vizét a vödörrel, egy ismerős
hang ütötte meg fülét. Ott állt előtte álmatlanságának okozója, Kerekes
József és egy öreg, kövér, ránézésre is ellenszenves asszony.
Tekintetéből áradt a rosszindulat és a megvetés. Bár még nem is ismerte
Juliskát, de már az első percben megvolt róla a véleménye. Józsi
közelebb hajolt az öregasszonyhoz és úgy mondta neki:
– Ő az!
A vénasszony alaposan végigmérte a lányt, szemeivel szinte a
„veséjébe látott”, majd rikácsoló hangján affektálva közölte
véleményét:
– Hát, igen szép teremtés, de ez túl szegény!
Juliska nem akart hinni a fülének, életében most először érzett oly
heves sértettséget hogy kedve lett volna illetlenül visszaszólni a vén
boszorkánynak, ám ekkor megpillantotta Józsi szomorú tekintetét és
akkor döbbent rá, hogy mi is történik valójában. Majd azzal a
lendülettel az öregasszony tovább is indult, köszönés nélkül, mintha
csak egy piacon járna, ahol rossz minőségű árut lát, így szó nélkül
továbbáll. Józsi még próbálta menteni a helyzetét, így egy halvány kis
mosollyal intett vissza Juliskának, ám az anyja rögvest meg is dorgálta,
hogy igyekezzék már.
Ott abban a percben a kezdeti haragot felváltotta a megkönnyebbülés
édes érzése Julcsa számára, hiszen a történtek fényében mégsem kell
feleségül mennie Kerekes Józsefhez.
Aznap már nem is várta a lányt, s az elkövetkező napokban sem járt
már a fonó vagy a kút környékén. Juliska legnagyobb
megkönnyebbülésére csütörtökön sem állítottak be hozzájuk lánykérési
szándékkal. Így lassacskán kezdett minden visszatérni a régi
kerékvágásba. Egy darabig még összesúgtak a faluban Julcsát látván,
ám hamarosan már nem volt olyan izgalmas téma „Mitka Julis” és a
„Milliomos róka” kapcsolata a faluban, hiszen várható volt, hogy előbb
ér véget a románc, mint ahogy elkezdődik, mert a szülők menten
eltiltják majd fiukat ettől az ágról szakadt lánytól. Anyuka meg csak
hallgatott, nem faggatta tovább lányát, mind inkább Ilonka
hazatéréséről beszélgettek, mert az ünnepekre készült hazalátogatni,
vőlegénye, Pál legnagyobb örömére. Gyakran megfordult Juliskáéknál,
általában testvéreivel kártyázott, vagy anyukával beszélgetett. Julcsa
már családtagként kezelte a fiút, és mindig nagy örömmel fogadta.
Sokat nevettek azon, hogy kezdetben milyen ellenséges volt vele, és
szegény Pálnak nem könnyítette meg a dolgát az állandó
leskelődésével, mert így csak lopott csókokra számíthatott a babás
napokon.
Aztán egy reggelen anyuka sürgetve ébresztgette lányát, Juliska
rögtön érezte hangjában a feszültséget. Nyomban ki is pattant puha
takarója öleléséből és aggódva kérdezte anyukától:
– Mi az anyám, mi baj történt?
– Igyekezz, lányom, gyorsan öltözködj, mert vendégeink jöttek!
Kapd fel a legszebb ruhád, és fésülködj is meg hamarjában! – Azzal
nyomban ki is sietett a szobából.
Julcsa gyorsan kapta magára ruháját, nem értette, hogy ki lehet ily
fontos vendég, aki csak így kora reggel beállít bejelentés nélkül. Titkon
reménykedett, hogy tán nővére tért előbb haza, ám akkor minek kellett
volna még fésülködnie is? Kifésülte derékig érő, hullámos szénaboglya
hajából a gubancokat, majd szalagot kötött bele. Még utoljára
kisimította ruháján a ráncokat és kisietett a tisztaszobába. Fejében egy
pillanatra bevillant, bárcsak Ferenc jött volna látogatóba hozzájuk, de
aztán gyorsan el is vetette ennek lehetőségét.
Belépve a helyiségbe meglepetés és keserű csalódás fogadta.
Az asztalnál ülve meglátta a pöffeszkedő Kerekesnét és fiát,
Józsefet. Ha akkor az arcára lett volna írva az, amit valójában gondolt,
ez a találkozás már itt véget is ért volna…
 5. fejezet
Rezzenéstelen arccal ült az öreg Kerekesné a szépen faragott diófa
asztalnál, tekintetéből megvető ridegség áradt, mikor Juliska betoppant.
Nem önszántából érkezett és ezt nem győzte hangoztatni, ám döntenie
kellett: elfogadja fia választottját, vagy elveszíti egyetlen gyermekét.
Szerető anyaként viselte gondját gyönge fiacskájának, ki már születése
óta túl beteges volt. Állandó harcot vívott tanáraival, csak hogy
legyenek elnézőek az ő gyerekével, mert az bizony nem bírná elviselni
a kudarcot és menten kárt tenne magában, mint ahogy ez már ki is
derült alig nyolcesztendős korában is, mikor a kútba akarta vetni magát,
mert a tanító rossz jegyet adott neki. Terve akkor majdnem sikerrel járt,
csak a szerencsén múlott, hogy nem történt tragédia. Így hát mikor fia
előállt a nagy hírrel, hogy nősülni szeretne, nem is ágált ellene, ám
amikor meglátta Juliskát, gőgös természete úrrá lett rajta, s úgy döntött,
jobb belátásra téríti gyermekét. Kínkeserves napok teltek el a Kerekes
család otthonában, s mivel a józanész szava mit sem ért, kénytelen volt
feladni a harcot, mielőtt fia ismét megpróbálná eldobni életét.
Julcsa ereiben megfagyott a vér az öregasszony látványától. Csak
hosszasan nézte annak rideg szemeit, pöffeszkedő tartását. Majd egy
pillanatra összeakadt tekintete Kerekes Józseffel, és akkor fedezte fel
nyúzott arcát, hatalmas karikás szemeit, mely mind az elmúlt éjszakák
álmatlanságáról tanúskodtak.
– Nos – kezdte így Kerekesné –, látom, nem szeretsz korán kelni…
Nem szívelem a lustaságot!
Julcsa anyukára pillantott, várta, hogy jól odamondja a magáét
váratlan vendégeinek. Ám anyuka csak mentegetőzött zavartan, mint ha
szégyenkezne neveletlen lánya miatt.
– No és házias-e? – faggatózott tovább az öregasszony
– Házias bizony, már egészen csepp kora óta oda volt adva dolgozni,
s szerették is, nagyon mert kevésből is jól főzött! – vágta rá gyorsan
anyuka.
– Hát, ránézésre elég zabolátlan természet, nem fecseg-e túl sokat?
Ekkor Juliskának már elszállt minden türelme, s ha anyuka nem szól
közbe, biz’ megmutatta volna, milyen illetlen szavak tudják elhagyni a
száját.
– Csöndes, nagyon csöndes, csak akkor felel, ha kérdezik és csak
annyit, amennyit szükséges! –mentegetőzött tovább anyuka.
Kerekesné hosszasan bámulta az előtte álló, dühtől kipirosodott arcú
lányt, akinek a pokol összes tüze égett szívében a vénasszony
látványától.
– Nos, ha már fiamnak így elvette a józan eszét, nem bánom, vegye
el, majd nálunk kap jó nevelést, kosztot, gúnyát, de jegyezd meg,
kedvesem, ha rosszul bánsz az én fiammal, le is út, fel is út! – Az
asztalra csapott öklével, hogy nyomatékossá tegye fenyegetését.
Mire Juliska feleszmélt, már javában a kézfogójuk időpontjáról
diskuráltak az asszonyok, s csak annyira emlékezett az egészből, hogy
azt az ünnepekre való tekintettel, majd csak jövő február havában
tartják meg. József elégedetten vigyorgott, mint aki épp most kapta meg
a kirakatban látott vágyott játékát, melyet hosszas sírás után megvett az
anyukája neki.
Távozásuk épp oly viharos volt, mint jöttük, a kapuból még
visszakiabáló Kerekesné hangjától zengett a környék:
– Aztán ne engedjék a tűző napra a leányt, hogy kifakuljon a bőre az
esküvőre!
Majd, mint aki jól végezte dolgát, eltűnt termetes alakjával és
csenevész fiával az őszvégi ködfátyol sűrűjében.
Juliska most már nem türtőztette magát tovább, kiszaladt a száján az
első gondolat, mi azóta zakatolt a fejében, mióta „eladták”:
– Az öregasszony jó vásárt csinált, ingyen kapott cselédet!
Anyuka komor arccal nézett gyermekére, szemében ott volt a
remény, hogy legkisebb lányát is el tudja indítani az élet rögös útján, és
többé már nem kell amiatt aggódnia, hogy éhezni fog. Egész élete
ráment, minden egyes napja, minden egyes gondolata a körül forgott,
hogy a következő napon vajon mit adjon enni éhes csemetéinek, vajon
miből csináltasson cipőt, ha a másik már rongyossá lett, s a télvíz ideje
beköszöntött. A rengeteg asszonyokat meghazudtoló fizikai munka, az
aggódással telt éjszakák most mind egycsapásra megszűnni látszottak,
ismeretlen nyugalom érzésével ajándékozva meg anyuka meggyötört
lelkét. Nem akart ő rosszat soha, csak azt szerette volna, hogy
gyermekei élni tudjanak ebben a zord világban.
Keserves sírás hangját takarta el az öreg pajta csendje, a
szalmakazalban elbúvó leány fájdalmas sorsát siratta a magányos
fecskefészek alatt. Az ősz búcsút intett, hogy átadja helyét a tél fagyos
birodalmának, megtöltve azt a csendben alvó fák élettelen testével, a
sebes patak jéggé dermesztő varázslatával. A fagyos szél átjárta Julcsa
testét, a kényszerházasság bánattal telt ígérete megfagyasztotta lelkét.
Menekülni sorsától hiábavaló, mert hiszen nincs oly szerelem e Földön,
mely feloldozhatná őt kötelességéből.
Eljött a napja Ilonka hazatérésének, s bár csak röpke időre vehette le
a cselédkötényt, mégis oly boldogsággal tért haza szeretett falujába,
mintha ő lenne a világ legszerencsésebb embere. Kedvese, Pál már
türelmetlenül várakozott a vasúti peronon, izgatottságában percenként
az órájára pillantva. Már messziről hallotta a közeledő mozdony
zakatolását, s azon nyomban hevesen kalapált a szíve. Több hónap is
eltelt, mióta nem látta menyasszonyát, így minden egyes pillanat
éveknek tűnt a peronnál várakozó fiúnak. Ilonka bájából mit sem
fakított a kíméletlen cselédsors, s megpillantva vőlegényét, ha lehet,
még sugárzóbbá vált mosolya. Édes örömmámorban borultak egymás
nyakába, és hosszú perceken át nem is bontakoztak ki a szoros
ölelésből.
Testvére hazatérése némiképp feledtette Juliska bánatát, a ház
megtelt ismét szeretettel, melyet a lány árasztott magából. A két folyton
kóborló fiútestvér is hazatért, hogy illendően köszöntsék rég nem látott
nővérüket. Amikor már kissé lecsendesedett a ház, végre alkalma nyílt
Juliskának és Ilonkának az elmélyült társalgásra. Sok mesélni valójuk
volt egymásnak, hiszen az elmúlt időszakban csak néhány szűkszavú
levélváltásból tudtak érdeklődni egymás hogylétéről, ám hosszas
beszámolókra már nem volt alkalmuk. Ilonka mesélt a „pesti világról”
annak minden különlegességével, a városi élet nyüzsgéséről és az úri
családok szokásairól. Annyira más volt ez, mint amit ők ismertek,
sokkal harsányabb és változatosabb. Ám Ilonka számára a kezdeti
rácsodálkozás után már túl sok volt az ottani életvitel, a folyton zajos
utcák és az örökös jövés-menés a pezsgő pesti éjszakában. Julcsa
gondolataiban látta maga előtt ezt a más világot, és mélyen legbelül
vágyódott ebbe a szabadság ígéretével terhes városba. Mikor nővére
rátért az ottani élet árnyoldalaira, akkor húga is visszacsöppent a
valóságba, s belátta, hogy ott sem találna nyugalmára. Igen későre járt
már az idő, mikor is a fáradtság lett úrrá rajtuk, Julcsa az ágyához sétált,
Ilonka még utánaszólt:
– Annyira örülök, hogy te is megtaláltad a boldogságot!
Juliska lehajtotta fejét, gondosan ügyelt arra, hogy Ilonka ne lássa
arcát. Nem szerette volna, ha gyanút fog az igazságról, hisz’ oly
örömmel fogadta a hírt közelgő eljegyzéséről Kerekes Józseffel, hogy
jobbnak látta, ha hallgat. Hiszen hogy is gondolhatta volna nővére azt,
hogy míg az ő házassága Pállal igaz szerelemből köttetik, addig
Juliskáé az örök boldogtalanságra van ítélve? Önzőnek érezte magát
Juliska azért, mert neki nem volt elég az anyagi biztonság, mit e frigy
adhatna neki, ő másra vágyott, olyan érzelmekre, mint ami nővérének
megadatott.
Bár kézfogójuk még váratott magára, Kerekes Józsinak szabad
bejárása volt jövendőbelijéhez, s még alig telt el néhány hét a lánykérés
óta, máris úgy viselkedett, mintha már a férje lenne Juliskának. Egyre
több dologban talált kivetni valót, s egyre többször próbálta
megmondani a lánynak, hogy mit csinálhat és mit nem. Féltékenysége
végett gyakorta kerültek összetűzésbe, s ilyenkor addig nem volt béke,
míg Julcsa meg nem ígérte, hogy felhagy a József által elfogadhatatlan
cselekedetekkel. Szép lassan mérgezni kezdte Juliska lelkét, és sárba
tiporni az önbecsülését.
Szenteste előtti délután Kerekes József ismét látogatását tette
házuknál. Julcsa kérlelte, hogy a szentestét még hadd tölthesse utoljára
csak a családjával, hiszen többé ilyen alkalma már nem lesz neki. Meg
is egyeztek, ám az utolsó percben József közölte édesanyja üzenetét,
miszerint tegye tiszteletét náluk is Juliska, mert rokonok érkeznek
messziről, és látni kívánják fia jövendőbelijét is. Szó szót követett,
mikor is Julcsa bemakacsolta magát és közölte, hogy biz’ ő nem megy,
még ha a pokol tüzén is égeti meg az a boszorkány anyja!
Erre aztán már József sem tétlenkedett, és azon nyomban pofonnal
illette a lányt szemtelenségéért. Juliska hirtelenjében elhallgatott, kezét
arcára téve könnyek szöktek szemébe. A pofon nem az arcának fájt
jobban, hanem a lelkének.
Szenteste még kisütötték anyukával az utolsó mézeskalácsokat, a
konyha levegője megtelt fahéj és méz édes illatával. Tojásfehérjéből
vert habbal cirádásra díszítette Julcsa a mézeskalács szíveket, majd
díszes tálra sorakoztatta.
Anyukához eljutott a híre előző napi veszekedésüknek, mert a Józsi,
mint egy sértődött gyermek, rögvest beszámolt Juliska
szemtelenségéről anyukának, és teátrális kivonulással közölte, hogy ő
többet ide be nem teszi a lábát, míg Julcsa a bocsánatáért nem
könyörög. Persze az előzményekről és a pofonról mélyen hallgatott…
Anyuka a béke érdekében összecsomagolta a legszebb mézes szíveket,
s legféltettebb táljába tette. Letakarta tiszta ruhával, majd lánya kezébe
adta azzal a szándékkal, hogy menjen és vigye el Kerekesékhez, és
próbálja meg kiengesztelni a fiút. Juliska felkapta hatalmas berliner
kendőjét, s dühösen indult útnak. Ő ezeket nem néki sütötte, most
mégis oda kell adnia. Hiába próbálta őt csitítani anyuka, legszívesebben
az egész tálat hozzávágta volna „jövendőbelijéhez”. Hatalmas hó
hullott le akkor este, csak az ablakokban pislákoló gyertyák fénye
világított, elcsendesedtek az utcák, és az emberek lelkébe a szeretet
érzése költözött. Juliska kedvence a karácsony volt, mindig is áhítattal
nézte a díszes fenyőágakat, a halkan hulló fehér hó csodáját. Léptei
lassúbbá váltak, kezdeti dühét a megnyugvás érzése váltotta fel. Útja az
öreg borospincék mellett haladt el, hol a szőlősgazdák gondosan
elrejtették fanyar ízű boraikat. Majd egy pillanatra megtorpant, és egy
távolból közeledő alakot pillantott meg. Ismerős vonásai csak
lassacskán rajzolódtak ki a folyvást szállingózó hó takarásából. Léptei
nyomán a hatalmas hógörgetegek mintha szétnyíltak volna, hogy utat
mutassanak a helyes irányba. A lány érezte, hogy szíve hevesebben
kalapál, nem gondolkodott tovább egy percet sem, csak megindult
egyenesen a feléje közeledő Ferenc irányába.
A fiú kezében lopót tartva éppen a borospincéjükhöz igyekezett,
mikor észrevette Juliskát a hóban sétálni. Bár nem számított rá, hogy ily
kései órán itt találja, de szenteste azért nem volt ez annyira szokatlan.
Julcsa a kezében lévő tálat szorongatva próbált átjutni egy hatalmasra
duzzadt hóbuckán, majd minden előzmény nélkül Ferenc elé állt, és a
mézeskaláccsal teli tálat a fiú kezébe adta.
– Ezt néked szántam! – jelentette ki határozottan.
Ferenc óvatosan kicsomagolta a fehér konyharuhával letakart
süteményeket, majd arcán kedves mosoly jelent meg, mikor
megpillantotta a mézeskalács szívekkel megrakott tányért.
– Nagyon szépek… – mondta őszintén.
Julcsa szégyenlősen lehajtotta fejét. Ferenc közelebb hajolt és a lány
fülébe súgta:
– Köszönöm, hogy nékem adtad a szívedet!
Majd finoman meg simította Juliska arcát pont ott, ahova előző nap a
pofont kapta. Egy röpke pillanatra egymás szemébe néztek, majd ismét
elváltak útjaik…
 6. fejezet
– Na, megbocsátott-e a Kerekes Jóska? – érdeklődött élénken
anyuka, mikor lánya betoppant az ajtón.
Julcsa próbálta lerázni a csizmájára tapadt hótömeget, de az igen
makacsul ráragadt, így hosszas küzdelem után végül feladta a harcot.
Kicsit hezitálva édesanyjára pillantott, majd ismét lesütötte szemét.
– Nem sikerült…
– Oszt miért nem? Tán annyira megsértetted? – Anyuka hangja
idegessé vált.
Juliska érezte, hogy az igazságnál jobb a kegyes hazugság, így hát
füllentett:
– Csak megcsúszott a lábam és elejtettem a tálat.
Anyuka arca elkomorodott, majd lassan tudomásul vette a
történteket.
– És a tányér?
– Hát, az eltörött…
– Kár érte… szép darab volt… még édesanyámé volt…
Azzal bevonultak a tisztaszobába, a meleg búbos kemence köré
ültek, ahol bátyai jóízűen borozgattak. Juliska szívét oly melegség járta
át, hogy vagy 100 kemence lángja égett benne, fejében lejátszódott újra
és újra az az édes pillanat, mikor Ferenc a fülébe suttogott édes
szavakat, és érintésével megpecsételte az utolsó boldog percet.
Bármennyire is reménykedett Juliska benne, nem sikerült eléggé
megsértenie Kerekes Józsefet, karácsony másnapján ő maga jelent meg
házuknál azzal a hírrel, hogy „most az egyszer még megbocsát, de
eztán hagyjon fel Juliska az ilyen beszéddel, mert ha ő nem veszi
feleségül, akkor senki! Férfiember nem állja a házsártos asszonyt!”
Így hát február havának beköszöntével kézfogójukat is megtartották,
annak rendje és módja szerint családi körben. Kerekesné
nehezményezte, hogy egy ilyen szegény családból való lánytól nem
várhatott hozományt, ám fia hallani sem akart arról, hogy szerelme
cselédnek álljon évekre, míg lesz hozománya. Így bármennyire is ágált
anyja a nősülése ellen, kénytelen volt elfogadni, hogy egyetlen fia rossz
„üzletet” kötött. Az eljegyzés a lányos háznál ment végbe,
ünnepélyesen a násznagyok és a hozzátartozók jelenlétében. Miután
kinyilvánították egymásnak házassági szándékukat, Juliska ujjára
felkerült a nehéz súlyú gyűrű is, mely számára az elkövetkező idők
terhét jelképezte. Menyasszonya lett egy embernek, kit nem szeretett,
lánya lett egy asszonynak, kit tiszta szívéből gyűlölt. Amíg mindenki a
közös jövőjüket ünnepelte, addig Juliska siratta múltját, mikor még volt
egy halvány reménye a boldogságra, ám hiába is várt, hiába is kémlelte
a messzi távolt, Ferenc nem jött el érte, hogy megmentse ettől a
házasságtól.
Vőlegénye, nem hagyott volna ki egyetlen babás napot sem, s
ilyenkor hosszú órákat töltött menyasszonyánál, mely nagyrészt abból
állt, hogy anyukával beszélgettek, míg Julcsa eközben ült Jóska mellett
a széken és hallgatott. Volt már olyan is, hogy annyira unta ezt a sok
beszédet, hogy be-bebóbiskolt. Az egész napi munka utáni fáradtság
egyszer annyira úrrá lett rajta, hogy megkérdezte, elmehet-e aludni, míg
ők beszélgetnek. Persze anyuka nagyon dühös lett lányára illetlen
viselkedéséért.
Március estéit még a téli fagyos levegő tartotta fogságában, a tavasz
ígérete úgy tűnt, csak remény marad. A gazdák már készültek a nagy
tavaszi munkálatokra, de az időjárás csak nem akarta szebbik arcát
mutatni. Juliska a kertkapuban állva búcsúzott vőlegényétől, akinek
nem nagyon „akaródzott” elmenni, pedig már nem volt miről
beszélgetniük és az est is igen hűvös volt. Aztán csak kibökte, mire is
várakozik olyan hosszasan.
– Drága Juliskám, maholnap már a feleségem leszel, de még
egyetlen csókkal sem illettél! Én türelmes voltam ezidáig, de már nem
állhatom tovább ezt a helyzetet! Könyörgöm, ne várass tovább!
Julcsa még a gondolatától is irtózott, hogy vőlegénye akárcsak
hozzáérjen, de tudta jól, hogy nem húzhatja sokáig az időt, mert
asszonyként kötelessége lesz férje kedvében járni. Bármennyire is
igyekezett megkedvelni ezt a „szerencsétlent”, valahogy csak nem
tudott a szánalmon kívül mást érezni iránta. Néha arra gondolt, vele
lehet a baj, talán ő egyáltalán nem képes olyan szép érzelmekre, mint
nővére. Gyakran látta őket egymás karjaiban szorosan ölelkezve
hevesen csókolózni, elbújva a világ szeme elől, ám nekik még bujkálni
sem nagyon kellett volna, mert anyuka sűrűn magukra hagyta a
jegyeseket, hátha történik már végre valami, de Juliska ilyenkor
gyorsan felpattant Jóska mellől, mintha valami sürgős dolga akadna.
Juliska „beadta a derekát”, és engedett vőlegényének. József már oly
régóta várt az alkalomra, hogy úgy viselkedett, mint egy kisgyerek a
cukorkaboltban: nem tudott betelni eggyel, mindig csak többet és többet
akart, mígnem végül Juliska határozott mozdulattal el nem lökte
magától durva vőlegényét.
– Most már elég legyen! – Azzal hátat fordított, és dühösen bevágta
maga után a kertkaput. Sírva szaladt be a házba, fejében ott zakatolt
Kerekesné parancsa, hogy az esküvő után mihamarabb gyereket kell
majd szülnie! De hogy teljesíthetné eme kívánságát, ha a fiúnak még
csak a csókját sem tűri?
Anyuka szomorúan nézett lánya után, látta ugyan vívódásait, de nem
tudta, mi a helyes döntés. Csak reménykedni tudott, hogy Juliska
egyszer majd képes lesz megszeretni jövendőbelijét, mint ahogy annak
idején ő is az öreg férjét.
Az idő lassan vánszorgott, szinte mintha meg is állt volna egy-egy
nehéz pillanatban. Az áprilisi bolondos időt felváltotta a tüzes május,
melynek első napján ismét ott díszelgett a Májusfa Juliskáék
kertkapuján. Most is ugyanolyan gyűlölettel nézte a magasban díszelgő
kis fát, mint annak idején, mikor Ilonkának hozták. Most is csak a
tolvaj művének látta, aki majd hamarosan elragadja őt a szülői háztól.
Mindenki, ki arra járt, megtudhatta, hogy elkelt már az utolsó leány is a
háznál. Juliska csak azt leste, nehogy Ferenc arra járjon, és meglássa ezt
a „szégyent”, mert menten össze is törne a szíve.
Végre kitűzték Ilona és Pál esküvőjének az időpontját is,
augusztusra, aratás utánra, lassan véget ért a cselédélet nővére számára,
összejött a hozomány, és elkezdhették közös életüket. Pál a fellegekben
járt, nap, mint nap beköszönt anyukának és arról áradozott, milyen
takarossá tette a kis házat, amelyben majd laknak és fogadkozott, hogy
Ilonát a tenyerén hordozza majd és olyan élete lesz, mint egy
királylánynak. Szavait hallva Juliska el is hitte, hogy képes lesz
mindent megadni nővérének, hisz’ oly szerelem volt az övék, melyben
nem létezett lehetetlen. Boldog volt, hogy nővére végre révbe ér, ám
nem tudott felhőtlenül örülni, hisz’ folyamatosan ott lebegett felette
saját menyegzőjének gondolata, ami végtelen szomorúsággal töltötte el.
Az aratás közeledtével egyre többet vitatkoztak össze, mert József nem
akarta, hogy az ő menyasszonya éhbérért dolgozzon, inkább elvárta
volna, hogy azt az időt is csak vele tölthesse el, ám a lány nem
hagyhatta cserben anyukát, szüksége volt a pénzre, hiszen a lakodalom
költségekkel jár. Szó szót követett, végül hiába is érvelt a legény,
Juliskának menni kellett dolgozni a földekre. Bármily kemény
munkával is járt, nagyon szerette a gyönyörű búzatábla látványát, a friss
mezei virágok illatát és az érzést, mikor a munka végeztével
végigtekinthetett a kövér földeken. Ez mindig oly erőt adott neki, hogy
szinte nem is érezte fáradságát.
Mikor már a búza töve megszakadt, megkezdődött az aratás, Juliska
a Kovácsék tanyájára lett megfogadva napszámosnak. Több kilométer
gyaloglásra volt otthonától, de nem bánta, mert tudta, hogy ők jól
megfizetik munkáját. Hajnaltájt járt az idő, mikor útnak indult,
igyekezni kellett, hogy még a nagy meleg előtt elvégezzék a munka
nagy részét, mert később már csak lassabban tudtak haladni. Férfiak,
mind sarlóval, kaszával gyülekeztek a kijelölt földeken, sokan már
párban érkeztek, volt, ki egyedül. Juliska végignézett a búzamezőn
gondolataiba merülve, tudta jól, hogy ha feleségül megy a Kerekeshez,
akkor biz’ többé nem mehet már aratni. Minden, mit szeretett, az tiltva
lesz neki. Már épp meg is könnyezte volna sorsát, mikor valaki a háta
mögött a nevén szólította. A hang oly kedves volt számára, hogy szíve
rögvest kalapálni kezdett: utoljára akkor hallotta, mikor az utolsó
karácsonyi estén a fülébe súgta neki azokat a gyönyörű szavakat!
Megfordult és látta, hogy nem csak a fantáziája játszik véle, tényleg ott
állt előtte Ferenc, sarlóval a kezében. Pillantásuk találkozott, s mintha
csak egymás gondolatait látnák, úgy figyelték egymást.
Ferenc megkérdezte, hogy lenne-e Juliska a párja az aratásnál, aki
persze habozás nélkül igent mondott. Majd megkezdődött a munka.
Ferenc egyik kezével megfogott egy köteg gabonát, majd a másik
kezében lévő sarlóval elvágta a gabona szárát, és letette maga mellé.
Juliska meg szedte össze a markokat és kévébe kötött annyit, amennyit
a hóna alá tudott venni. Így haladtak tovább, s mivel igen jól bírták a
munkát, azt gyorsabban is tudták végezni. Juliska olykor-olykor
odapillantott Ferencre, elnézte, hogy mily szorgalmasan dolgozik,
mennyire erős férfivé lett az elmúlt évek alatt. Testén nyomott hagyott a
rengeteg fizikai munka, barna bőrével, széles vállával igencsak kitűnt a
többi férfi közül. Szőke, napszítta haja különösen tetszett a lánynak,
mivel az annyira ritka volt a faluban. Már jócskán delelőre járt a Nap,
mikor eljött a pihenőidő. Mindenki egy-egy fa árnyékában húzódott
meg, és elővette az előzőleg csomagolt szalonnát. Julcsa és Ferenc
kettesben hűsöltek egy távolabb eső fa alatt, szótlanul, lassan ettek, míg
el nem fogyott az a kis darab szalonna. Kövér szöcskenyájak
ugrándoztak körülöttük, némelyik Julcsa szoknyájára pattant, majd
onnan Ferenc kalapjára, amin el-elnevették magukat. Végül Julcsa törte
meg a csendet:
– Annyira gyönyörű a határ! Bár örökre itt maradhatnék!
Ferenc tekintete is elmerült a távolban.
– Én is szeretem a hangulatát, tehenészként gyakran figyeltem,
ahogy ringatóznak a búzakalászok. A patakparton meg a békák
beszédét hallgattam.
– A békák beszédét? No és mit mondtak? – incselkedett Juliska
– Hát te nem ismered a békák beszédét?
Juliska a fejét rázta, hosszú barna copfját meglengetve. Ferenc
vicces hangon utánozni kezdte a békák kuruttyolását:
– Mit varrrsz? Mit varrsz? Papucsocsocsot Papucsocsocsot!
Kinekkk? Kinekkk? Urrraknak! Urrraknak!
Hangjával olyan jól utánozta, mintha tényleg a békák kuruttyoltak
volna, mire Julcsa hangosan felnevetett. Nagyon tetszett neki, hogy ez a
komoly fiú ilyen vicces is tud lenni. Tekintetük összetalálkozott, és egy
pillanatra szavak nélkül „beszéltek”…
– Azt mondják, férjhez mész… – szakította félbe eme meghitt percet
Ferenc, fejét lehajtva.
Juliska szemei elől elszállt a rózsaszín köd, és ismét a rideg
valóságba került.
– Muszáj… – hajtotta le ő is fejét szomorúan.
Nem kellettek szavak, hogy értsék egymást, mindketten tudták jól,
hogy ez mit jelent, szótlanul ültek tovább, míg el nem kezdődött ismét a
munka.
Az idő gyorsan telt, a munka lassabban haladt a délutáni melegben, s
megváltást csak a lemenő Nap fénye jelentett a dolgozók számára. Ideje
volt hazaindulni, megpihenni, hogy a következő reggelen újult erővel
dolgozhassanak tovább. Ferenc és Juliska szótlanul sétáltak hazafelé a
poros úton, lemaradva a többiektől. A végeláthatatlan határ vette csak
körül őket, megannyi színével és illatával. Tücsökzene váltotta fel a
dalos pacsirták hangját, s szép lassan szürkületbe borult a táj, csak a
távolban lenyugvó napkorong fénye világította be előttük a hazavezető
utat.
Tele voltak gondolatokkal, de beszélni képtelenek voltak róla, mert
az nem lett volna illő helyzetükben. Ferenc léptei egyre lassabbá váltak,
Julcsa érezte, hogy valamit nagyon szeretne mondani a fiú.
– Mi a baj, Ferenc? – kérdezte, hangjában gyengédséggel.
– Nem hozzád illő… nem jó család az…
Juliska tudta jól, kiről beszél…
– Tudom… de… – ekkor hangja elcsuklott, a sírás kerülgette.
Ferenc pár pillanatig csak nézte könnycseppektől csillogó szemét,
majd óvatosan közelebb lépett és gyengéden megcsókolta…
Azon a napon Juliska is megérezhette, milyen is az, mikor valakit
szerelemből ölel az ember.
 7. fejezet
A kertkapu nyikorgó hangjára anyuka kisietett a rozoga
vályogházból, arcán aggodalommal kérdezgette lányát, hogy merre
kószált ily sokáig?
Majd mikor Julcsa ismételten az igazságot leplezve füllentett egy
véletlen találkozásról rég nem látott ismerőssel, anyuka belenyugodott,
hogy nem történt semmi baja lányának, csupán csak elbeszélgette az
időt. Meleg vacsorát tett elébe az asztalra nagy karéj kenyérrel, majd
csöndben a hokedlin ülve figyelte, amíg Juliska jóízűen elfogyasztja. A
fáradtság csakhamar úrrá lett testén, és egy rövid beszámolót követően
hamarosan aludni tért. Azt ugyan nem titkolhatta el, hogy Ferenc volt a
párja az aratásban, de az ezután történt, hosszú perceken át tartó
csókjaikról mélyen hallgatott. Ágyában ülve, a petróleumlámpa fényét
lejjebb tekerve még kicsit elmélyült az elmúlt óra szép emlékeiben,
nem engedve annak a rosszalló belső hangnak, amivel lelkiismerete
próbált a fejébe férkőzni. Úgy döntött, történjen bármi, ez a nap csak az
ő boldogsága, s ha ezután az örök szenvedésre is ítélik, akkor is
megmarad az az egyetlen pillanat az emlékeiben, amikor a lemenő Nap
fényében igaz szerelme karjaiban nyugodhatott hosszú perceken át, az
ébredező tücskök hangjai közepette.
A hajnal még csak épp derengett a tájon, mikor az előző napi
munkában megfáradt testeknek ismét szolgálatra készen kellett állniuk.
Juliska megmosakodott a hűs kút vizében, majd szívében heves
érzelmekkel indult az aratásra. Gyomrában ismeretlen érzés volt, szinte
enni sem tudott, annyira izgatott volt, hogy viszont láthatja Ferencet.
Már-már repülni tudott volna örömében, de lepleznie kellett
izgatottságát, nehogy anyuka gyanút fogjon. Óvatosan húzta be maga
mögött a kaput, hogy nyikorgó zajával fel ne keltse a házban békésen
alvó anyukát. Fiútestvérei már korábban elmentek hazulról, mivel ők
messzebbre jártak el napszámosként dolgozni. Mélyet szippantott az
édes június végi levegőből, testét átjárta a kellemes borzongás a hűs
levegőtől. Lépteit szaporábbra véve igyekezett tovább. Gondolataiban
maga előtt látta, amint ismét megpillantja Ferencet a hosszúra nyúlt
búzatáblák között, és tekintetükkel sokat sejtető módon hangtalanul
társalognak majd. Talán ha nem a sors könyvéből íródott volna élete,
akkor így is történt volna, talán ha az emberek világa nem forrongott
volna értelmetlen célokat kergetve, talán ha nem is létezett volna oly
pokoli gyűlölet más nemzetű embertársak iránt, akkor az ő története így
is folytatódhatott volna. A vöröslő hajnal látványa immár nem a
kezdetet jelentette, hanem a végzet kegyetlen történéseit, attól a perctől,
hogy az idős Mari néni pongyolában kiszaladt házából és mélységes
rémülettől arcán, kikelve önmagából közölte, mit azon a reggelen a
rádióban hallott: Magyarország belépett a háborúba…
Gyermekként anyuka rengeteget mesélt a háborúban átélt
eseményekről, de olykor elhallgatott részleteket, melyek már túl fájóak
voltak számára, s csak annyit mondott el, amennyiről képes volt
beszélni. Ugyanezen emlékekről Juliska nem tudott, de látta édesanyja
tekintetén, hogy olykor egy-egy történet mesélése közben egyszer csak
elhallgatott és csak meredten nézett maga elé, mintha ismét átélné
emlékeiben azokat a sötét, eltitkolt pillanatokat. Így mikor azon a
bizonyos napon elhangzottak a rádióban a súlyos szavak, anyuka
lelkének egy darabkája ismét átélte a fájdalmakat, s ösztönösen a
legrosszabbra készítette fel gyermekét. Juliska ekkor még nem érzett
semmit abból, mit a távoli országokban élő emberek már átéltek, a
félelmet még nem ismerte igazán addig a napig, míg nem szembesült
közvetlen közelről a háború rideg valóságával. Az első ilyen alkalom a
piactéren érte utol, mikor a tömegből egy ismerős hang ütötte meg
fülét. A sírás artikulátlan üvöltésbe vágott át, mely egyre csak
hangosabb és hangosabb lett, ahogy a tömeg egyre jobban kétségbeesett
a történtek hatására. A látvány, mi Juliska elé tárult, örökre beégette
magát a lány fejébe.
Kerekesné hatalmas teste összerogyva ült a föld porában, kezeit
imára kulcsolva, borvörös arccal siránkozott, szavai bár nehezen voltak
kivehetők, de az tisztán érthető volt, hogy a fia nevét mondogatja. Majd
ahogy Juliska egyre hevesebben tört utat magának jövendőbeli anyósa
felé, annál jobban kezdte megérteni a szavakat, melyeket az megtörve
mondogatott folyvást.
– A fiam! A fiam! Elvitték! Az én drága jó fiamat! Szemetek, a
pokol tüze égesse el lelküket! A fiam!
Julcsában megfagyott a vér Kerekesné szavai hallatára. Elnézte,
amint ez az egykor büszke asszony fetreng az út porában félőrült
állapotban. Az a nő, kit szívéből gyűlölt a fenyegető kényszerházassága
miatt, az az anya, ki a széltől is óvta gyermekét, csak hogy bántódása ne
essen. A látvány egyszerre volt felkavaró és nevetséges. Kerekesné
múltjáról keveset lehetett tudni, csak ritkán beszélt lánykoráról, akkor is
csak elvétve említette a német rokonságát, akivel már jó ideje, hogy
nem is tartják a kapcsolatot. Bármennyire is nem kötődött már egykori
gyökereihez, mégis német ajkúnak számított ezekben a vészjósló
időkben, így fiát rögvest besorozták SS- tisztnek. Állítólag mikor a
csendőrök megjelentek házuknál, próbálta elbújtatni Józsefet a
disznóólban, ám hamarosan rátaláltak, és azonmód, mocskosan
végighúzták a földön és kényszerrel elvitték. Bármennyire is
rimánkodott Kerekesné, bárhogy is sírt a fia, immáron nem tudta
megmenteni őt a kegyetlen sorstól, mi reá várt, és ettől anyai szíve ott
helyben megszakadt.
A piactéren fetrengve sírta el bánatát, mikor is egy pillanatra
megakadt tekintete az előtte dermedten álló Juliskán. Szavai
elhalkultak, szeméből zavarodottság sugárzott, vontatott mozdulatokkal
feltápászkodott és olyan közel ment a lányhoz, hogy az már az arcán
érezte annak leheletét. Lassan, tagoltan, mélyen a szemébe bámulva
mondta:
– A vőlegényed szenved! Ha meghal, te is mész vele, mert te hozzá
tartozol, érted? Ha azok a szemetek megölik az én drága jó fiam, te
mész utána, mert ő ezt akarja! – Azzal egy mozdulattal Julcsa torkának
esett, mint aki azonnal meg akarja fojtani ott helyben. Egy mellettük
álló férfi rögvest elkapta Kerekesné kezeit, és lefejtette a sokkot kapott
lány nyakáról.
Hosszú percek kellettek ahhoz, hogy Juliska képes legyen
összeszedni magát, leejtett kosaráért lehajolva hirtelenjében elöntötték
az érzelmek. Nem szólt ő senkihez, csak elszaladt úgy, ahogy lába bírta,
ziláltan kapkodva levegő után. Mikor már nem bírta tovább, egy öreg fa
törzsének támaszkodva törtek fel egyre könnyei, siratta az átélt
fájdalmat, siratta a fenyegető szavakat, és az ismeretlent, mi reá várt.

Anyuka rimánkodó hangjával telt meg a falusi ház kiskonyhája,

olykor-olykor megtörte mondanivalóját János dörmögő beszéde. Az
elmélyült társalgás közepette toppant be Sándor fia is. Kíváncsi
természetű legény volt, amolyan „minden lépben kanál” fajta. Bár egy
napon született testvérével, az mégis folyvást mondogatta, hogy ő az
idősebb, mert néhány perccel előbb jött a világra. Persze még a
természet is rútul megtréfálta őket, mert hát míg János egy érett,
egészséges csecsemő volt, addig Sándor vékonyka és beteges, s eme
tulajdonságuk mit sem változott az eltelt idő alatt. Sándor mindig
korholta bátyját:
– Te bezzeg még odabenn elvettél tőlem minden jót! Nézd, milyen
csenevész kinézetem lett miattad!
János jókat derült ezen, élvezte erőfölényét „öccsével” szemben, így
hát folytonos versengés volt életük.
Mikor meghallotta János elhatározását, nem habozott ő sem, tüstént
kijelentette, hogy bizony, ha testvére katonának áll, ő sem pihen a puha
párnák közt itthon, mint egy piperkőc úrfi. Erre persze anyuka még
harsányabban vitatkozott, de mit sem ért az ő szava két ilyen csökönyös
ifjú akaratával szemben. Julcsa a kis sámlin ülve, hallgatta az érveket,
melyeket két hazaszeretettől elvakult bátyja magyarázott.
Elgondolkozott azon, vajon mit is jelent igazából a háború. Testvérei
szemszögéből nézve egy nemes célért küzdenek, anyuka elmondásai
alapján viszont a legrosszabb dolgok egyike, mit ember átélhet. Majd
hosszas elmélkedés után rákérdezett:
– Édesanyám! Mi az a háború?
– Hát, gyermekem, az a pokol hazaszeretettel díszített kapuja… –
válaszolta anyuka, könnyes szemével a poros földet lesve.
Így már a lány számára is világossá vált, hogy az, amiről annyit
hallott, amitől anyuka rettegett, az felülírja az eddigi életének
alakulását, s bár férjhez nem mehet, míg Kerekes József haza nem tér a
frontról, de vajon lehet-e felhőtlenül boldog Ferenccel a vészterhes
időkben? Ebből is látszódott, hogy a lány mit sem tudott még a való
életről. Mikor az idő eljött, csak figyelte szótlanul, míg testvérei az
utolsó igazításokat végzik egyenruhájukon, szép katonai ruhában,
hosszú szárú csizmában, ápoltan egyszerre sugároztak nyugalmat adó
erőt és kétségekkel telt félelmet. Utoljára még csókot adtak anyuka
homlokára, ki a mellkasukhoz szorította ráncos arcát, és halkan,
magában elmondott egy imát harcba induló gyermekeiért. Megölelték
húgukat úgy, mint tán még soha, s hatalmas batyujukat hátukra véve
elindultak az ismeretlenbe.
 8. fejezet
Az indulás napján a piactéren volt az ünnepélyes búcsúztató, sokan
gyűltek össze, hogy még utoljára elköszönhessenek szeretteiktől,
ismerőseiktől. A bevonuló ifjak Bocskai sapkában, derékszíjjal
összefogott katonai zubbonyban díszelegtek, gyalogbricsesz
nadrágjukhoz hosszúszárú csizmát viseltek. Szép látvány volt ebben a
sok fiatal, bátor férfi, s ha nem háborúba indultak volna, bizton
találhattak volna kedvükre való leányt, kit feleségül vehetnek, ám a
körülmények tekintetében az sem volt biztos, hogy valaha
megtapasztalhatják ezen érzéseket. Juliska és anyuka a hátsó sorban
állva figyelte az eseményeket, ismerős arcokat keresve. Volt, akiről
tudták, hogy készül bevonulni, volt, ki tétovázott, de akadt olyan is,
kiről tudták, hogy nem katonának való, ám a vágy, hogy hős legyen,
nagyobb volt, mint az ereje. Majd mikor megindult a menet a
vasútállomás felé, a katonák sorából kitűnt egy arc, melyet Julcsa nem
szeretett volna itt és most látni. Szíve egy pillanat alatt összetört, mikor
szeretett bátyjai után a sorban meglátta Bocskai sapkájában Ferencet.
Ezidáig nem volt alkalma rá, hogy viszontlássa a fiút, mert a piactéren
történtek után anyuka oly szigorúan fogta őt, hogy nem hagyhatta el a
portát. Csak remélni tudta, hogy nem követi bátyjait a háborúba, hanem
vele marad. Nem is sejtette még akkor, hogy erre nem lett volna módja
a fiúnak, mint ahogy a többinek sem, mert nem menekülhettek el
későbbi sorsuk elől. Mivel a sor gyorsan haladt, Ferenc arca hirtelen
eltűnt, nem volt vesztegetni való ideje, az előtte álló tömegben az
embereket félrelökve tört utat magának a menetelő katonák irányába.
Mikor látta, hogy igyekvése hasztalan, mert azok túl gyorsan haladnak,
minden erejét összeszedve felkiáltott olyan hangosan, ahogy csak a
hangja bírta.
– Ferenc!
Bár esélytelen volt, hogy ekkora zajban meghallja szavát, Julcsa
mégsem adta fel, és a végén már csak elhaló hangon volt képes
megszólalni, úgy törtek fel fájó könnyei, mint a hűs forrásvíz. Azt nem
tudni, hogy hallotta-e Ferenc, vagy megérzés volt-e, mi segített, de
hirtelen megfordult, és a tömeget kémlelte tengerkék szemeivel. Majd
váratlanul meglátta Juliskát, ahogy próbál kitörni az embertömegből.
Egy pillanat alatt történt az egész, a fiú visszaszaladt a lányhoz, és
rögvest egymás nyakába borultak. Julcsa sírva vonta kérdőre kedvesét
tettéért, hogy miért hagyja el őt, ám a fiú nem felelt, csak szorosan
ölelte tovább. Ez a pillanat számára is nehéz volt, s bár nem kellettek a
nagy szavak, hogy megértsék egymás érzéseit, mégis, volt abban a
percben valami, ami arra késztette, hogy ne menjen el anélkül, hogy
meg nem vallja szándékait. Félresöpörte a lány arcából gesztenyebarna
hajtincsét, és mélyen a szemébe nézve kérdezte:
– Vársz-e reám, szép Juliskám? Mert ha megígéred most itt helyben,
akkor én biz’ visszajövök hozzád, és nyomban feleségül veszlek!
Juliska egy pillanatig sem habozott, rögvest igent mondott, és
ígéretét ott helyben csókkal pecsételte meg, nem törődve azzal, hogy
mit szólnak majd az emberek, hogy Kerekes József jegyeseként más
férfit csókol. Majd a fiú, oly sebesen, mint ahogy Julcsához futott,
elengedte a lány derekát és visszasietett bajtársaihoz a sorba…
Hosszasan figyelte őket Juliska, tán ott is maradt volna, míg véget ér
a háború és viszont nem látja Ferencet, ám hátulról egy kéz erősen
megragadta karját és magával rántotta, hangos korholódás közepette.
Anyuka dühtől kipirosodott arccal szitkozódott a szégyentől, mit lánya
tette miatt érzett. Innentől fogva Juliskának nem volt szabad még csak
említenie sem a fiút, úgy kellett tennie, mintha nagyon aggódna
jövendőbelijéért, aki hősiesen harcol az országáért. Gyakran eszébe
jutott a színjáték közepette, amit az emberek suttogtak arról, mekkora
„hősként” is vonult be Kerekes József, és bár sajnálta a fiút, biztosra
vette, hogy nem fogja bírni a háború ridegségét, ezért is sírt annyira az
anyja is.
Az idő lassabban telik a nehéz időszakokban, mindig csak a boldog
pillanatok robognak tovább, mint a gyorsvonat. Nincs ez másként
háború idején sem… Talán csak abban különbözik, hogy a legfájóbb
percek örökre megmaradnak az ember emlékezetében…
Az idegőrlő várakozás, míg hírt kapunk szerettünk felől, a rengeteg
elmondott ima gyermekinkért, a gyötrelmes éhezés, és a folyvást jövő
háborús értesítések egy-egy elhalt vagy eltűnt hozzátartozóról mind
felőrölték az otthon maradott emberek lelkét. Anyuka hangulata
megváltozott, gyakran meredt el tekintete a távolba, mint amikor egy-
egy éjszakai mulatozás után hazavárta fiait a kiskapuban állva. Majd
mikor megpillantotta őket az utca végén, egy nagy sóhaj hagyta el ajkát
és besietett a házba. Bármennyire is fagyos éjszaka volt, anyuka mindig
kint állt addig a percig, míg meg nem pillantotta fiait, annyira aggódott
értük, nehogy bajba keveredjenek. Gyakran hallott történeteket más
faluból jövő fiatalokról, akiknél mindig ott volt a bicska zsebükben, és
egy-egy vitás helyzetet ezzel „intéztek” el. Anyuka minden este kiállt a
kapuba és várt, bár tudta, hogy hasztalan, de ő mégis ott várta a csodát a
kiskapuban állva. Volt, hogy levelet kapott szeretett fiaitól, ilyenkor
mindig kicsit jobb hangulata lett, de ahogy telt az idő, megint egyre
szomorúbbá vált. Juliska mindig fájó szívvel nézte édesanyját, tudta jól,
hogy mekkora fájdalom volt számára, mikor első férjét elveszítette a
háborúban, most talán még jobban átérezte helyzetét, hiszen ő is
visszavárt valakit, ki szívének oly kedves. Egy napon Juliska is levelet
kapott, mohón vette kezébe a gyűrött papírt és tekintetével kutatta
annak feladóját. Kezdeti örömét csakhamar csalódottság váltotta fel,
mikor az elmosódott betűkből kiolvasta Kerekes József nevét. Szíve
szerint elhajította volna az irományt, de aztán látva anyuka figyelő
szemeit, boldogság látszatát keltve, hevesen bontotta ki a borítékot. A
levél igen hosszú volt, s míg Juliska arra számított, hogy hangneme
majd siránkozó lesz az elszenvedett sérelmek miatt, meglepetten
tapasztalta, hogy a körülményekhez képest igen kedélyes hangnemű
volt. Első soraiban sajnálatát fejezte ki József, hogy búcsú nélkül ment
el, de a fiú megfogalmazása szerint „hívta a kötelesség”… (Julcsa
ebben a pillanatban felnevetett, megállás nélkül ott volt képzeletében
József elhurcolásának körülménye). Majd utána egy sor „ömlengés”
vette kezdetét, miszerint annyira hiányzik Juliska érintése, csókjai,
hogy lassacskán bele is őrülne, ha nem lennének itt katonatársai, kikkel
nagyon jól megértik egymást, és támogatják lelkiekben is. Ezeket
követően Julcsa valamiféle fordulatot vélt felfedezni József írásában,
mintha nem is ő fogalmazta volna meg gondolatait. Kitért valamiféle
érthetetlen ideológiára, mélyről jövő gyűlölködéssel telve embertársai
iránt. Bár sosem beszélt német nemzetiségű gyökereiről, most mégis
úgy fogalmazott, mintha ő inkább tartozna hozzájuk, mint hazájához.
Nem tetszett ez Juliskának, érezte, hogy nincs helyén ez a dolog, de
jobbnak látta csak annyit közölni anyukával, hogy jól van, nehogy azzal
gyanúsítsa, hogy a másik miatt becsmérli vőlegényét… Pedig Juliska
érzései mit sem változtak, sőt ha lehet, még erősödtek is Ferenc
irányába, s azt, mit megfogadott neki búcsújukkor, komolyabban vette,
mint eljegyzését Kerekes Józseffel. Hamarosan Ilonka is hírt adott
magáról, tekintve, hogy a háború szele a fővárost is elérte, jobbnak látta
hazaköltözni. Furcsa dolgokat írt leveleiben, a családról, kiknél
szolgált, nem érezte már biztonságban magát. Valamiféle kiközösítésről
beszélt, amit Julcsa nem igazán értett, mert annyira sejtelmesen
fogalmazott leveleiben. Pállal való esküvőjüket el kellett ugyan
halasztani, de amint megvolt hazatérésének időpontja, megegyeztek,
hogy rögvest egybekelnek, természetesen a körülményekre tekintettel
csak szolid esküvő keretein belül. Julcsa sosem felejtette el azt a napot,
már mindenki izgult Ilonkáért, hogy épségben leszálljon a vonatról,
mivel addigra híre ment, hogy német katonák megszállták a fővárost,
ami félelmet keltett az emberekben, hiszen így a háború számukra is
kézzelfoghatóvá vált. Még reggel Pál is elment Julcsáékhoz, hogy
tájékozódjon, nincs-e valami változás a menetrendben, nem érkezik
előbb vagy később Ilonka, de mivel anyuka sem tudott újat mondani,
úgy döntött, hogy inkább hazaszalad, megmosakszik, és korábban
kimegy az állomásra Ilona elé, hátha előbb érkezik. Aztán úgy késő
délután egyszer csak megjelent Ilonka a házuknál, anyuka meglepetten
sietett elébe, hosszasan ölelte lányát, majd kérdezgetni kezdte, hogy Pál
miért nincs vele, hiszen úgy volt, hogy estig náluk marad. Ilona ekkor
már érezte, hogy baj van, és Juliskával együtt biciklire pattantak és
elsiettek a fiú otthonához, de ekkor már késő volt… Pál idős apja kisírt
szemmel nyitott ajtót, elmondása szerint még reggel, mikor hazasietett
átöltözni, csendőrök jelentek meg, és magukkal vitték a háborúba
leventének. Fájdalmas zokogásban tört ki Ilonka, dühös volt a sorsra,
hogy még csak alkalmat sem adott neki arra, hogy elbúcsúzzon
vőlegényétől. Juliska vállán zokogott, úgy, mint talán még soha. Húga
óvatosan végigsimította aranyló szőke selymes haját. Akkor szembesült
igazán a ténnyel, hogy teljesen magukra maradtak anyukával, és az
életük már más kezében van.
 9. fejezet
Katonák… Azt gondolhatnánk, mind ugyanazon céllal érkeznek egy
adott országba. Egy percre ha megállunk és figyeljük őket, rögtön
feltűnhet az arc, mit az egyenruha takar. Van, ki élvezi, hogy új
helyeken járhat, távol hazájától, hiszen azelőtt erről álmodni sem mert
volna. Akad olyan is, kit országa iránti tisztelete hajt, de van, hogy azért
volt ott, ahol nem szeretne, mert kellett. Aztán telnek a hónapok, s ők
rendületlenül vonulnak egyik faluból a másikba, egyik harctérről a
másikra, s az, ki csodálta más ország tájait, már nem élvezi; az, kinek
szívében a hazaszeretet lángja égett, már kialudt; de talán a legrosszabb
azoknak, kik menni sem akartak, de kellett, nos, ők lélekben már
meghaltak.
Egy falu zárt világának kapuit erőszakkal betörik, annak életét
fenekestől felfordítva, hírük olykor túlzó, olykor lekicsinylő, de az
igazat előre senki sem tudja. Így hát mikor az alvó faluban elfoglalták
szálláshelyüket az első katonák, hírük már előttük járt. Bár
szövetségesnek mondták, s nem rendbontónak, a félelem gyökeret vert
az emberekben már látványuktól is, mivel ők voltak a háború valós
bizonyítékai. A vidék lakói igyekeztek együttműködők lenni, a cél
mindig az volt, hogy mihamarabb továbbálljanak, mindenféle rémtett
nélkül, mint amikről a szóbeszéd szólt. Első alkalommal, hogy
megérkeztek, anyuka felhajtotta a padlásra lányait, s rájuk parancsolt,
hogy egy mukkot se! Csak nagy sokára, mikor megbizonyosodott róla,
hogy nem lesz gond, akkor engedte le őket onnan. Volt, hogy az
éjszakát a jéghideg padláson, szalmazsákokon alva töltötték. Anyuka
nem igazán magyarázta meg, hogy miért, mindig csak azt mondta, hogy
itt biztonságban vannak. Ám Julcsa nem értette, hogy mitől is kéne
félnie, hiszen ezek szövetséges katonák, nem az ellenség, miért lőnék
agyon őket? Ilonka tudhatta a dolgot, mindig gondosan ügyelt rá, hogy
jól beöltözzön, ha az utcára megy, nem nézett az senki szemébe, csak
mereven a földet bámulta, s ha húgán a könnyelműség jeleit vélte
felfedezni, rögvest ráparancsolt, hogy takarja el magát. Majd mikor az
első csapatok kivonultak, a falu ismét fellélegzett. Ez így ment egy
ideig, míg szép lassan az emberek elkezdtek megtanulni együtt élni a
félelemmel. Aztán már más nemzet katonái érkeztek, kiket az
„ellenségnek” neveztek, s jöttükre mindenki próbált elbujdosni. Volt,
kinek sikerült, volt, kinek nem… Anyukát váratlanul érte az orosz tiszt
látványa házukban. Szálláshelyet kellett biztosítania ott azonnal. Juliska
éppen a kenyeret sütötte, a meleg kemencében sülő kenyér illata már
messzire szállva betöltötte az aprócska utcát. Kevés élelmük volt, s
egyre kevesebb, az orosz katona is éhes volt, hát oda kellett adni. Majd
egyszeriben megjelent még négy társuk, s valamilyen érthetetlen
beszéddel ingerülten kommunikáltak. Anyuka kicsit értette ezt a furcsa
beszédet, de nem szólt egy szót sem. Arcán nyugtalanság lett úrrá, s
idegesen lányai felé pillantott. Egy kis idő elteltével az egyik közelebb
lépett hozzá, s nyugodt hangon próbált valamit elmagyarázni
anyukának. Az asszony besietett a tisztaszobába, és párnákkal
megrakodva tért vissza. A katona átvette a batyut, majd Ilonkára és
Juliskára nézett. Tisztelettudóan meghajolt, és kisietett a helyiségből.
Aznap este anyuka egy szemhunyást sem aludt, láthatóan nagyon
ideges volt, s a másnap reggel sem hozott neki megnyugvást. Juliska
nem tudta volna megmondani, hogy miért, de sokkal jobban kezdett
félni, mint annak előtte. Valahogy ezek a katonák olyan mások voltak.
Különösen az egyik, köpcös, sötét szemű, „rókaképű”, neki már a
látványa is visszataszító volt. Trehányan támasztotta vállával a széles
ajtókeretet, s látszólag nem érdekelte, mikor a katonai orvos ordított
vele. Számtalanszor megesett ez már, hozzá is szokott, meg talán sosem
érdekelte, hiszen ő nem azért ment a háborúba, hogy jól „viselje”
magát. Fejében végig ott zakatoltak a gondolatok, mit hazájában a
kiképzés alatt annyiszor hallott: Ölj! Ezzel az ideológiával könnyen
tudott azonosulni, így hát más nem számított neki.
Julcsa nővérével együtt igyekezett minél kevesebbet szem előtt
lenni, de teljesen nem bújhattak el, mert akkor keresni kezdték volna
őket, s talán még kémnek gondolták volna, hogy így bujkálnak. Az
utolsó zsák lisztet kellett kihozni a kamrából, régen ezt a ház férfiúi
intézték, de miután ők már nem voltak, Juliskára hárult a feladat. A
kevés élelem, a hideg padláson töltött éjszakák megtették a hatásukat
szervezetére, jelentősen meggyengült állapotban összerogyott a teher
alatt, mit cipelnie kellett volna. Az orvos tiszt látta ezt és rögvest
odaszaladt, hogy felsegítse a lányt, majd a maga furcsa nyelvén
kérdezgette, hogy jól van-e, amiből ugyan Juliska egy mukkot nem
értett, de azért próbálta mondogatni, hogy köszöni a segítséget. A
katona látva, hogy teljesen értetlen ez a lány, elmosolyodott, majd
felkapta a zsák lisztet és bevitte a konyhára. Egy pillanatra bevillantak
Juliskának az emlékképek Ferencről. Valahányszor egy hozzá hasonlító
katonát látott, mindig összeszorult a szíve, tudta jól, hogy most ő is
harcol valahol, vagy éppen egy ilyen kis faluban állomásozik, mint az
otthona, vagy talán már nem is él… Mert mióta elment, nincs hír róla.
Testvérei alkalomadtán hírt adnak magukról, egyszer még Pál is írt
Ilonkának, de neki csak a Kerekes József ír szorgosan, de bár ne írna!
Leveleit áthatja a gyűlölet és a fölényeskedés, a dicsekvés katonai
sikerei miatt, amiért cserébe nem kevés ártatlan vére tapadt kezére.
Annyira más világ volt ez Julcsa számára, hogy gyakran félig sem
olvasta el ezeket a leveleket, s idővel már nem is válaszolt rájuk.
Ilonkát elnézve még mindig oly erősnek látta húga, hogy irigyelte is
ezért számtalanszor. Nem értette, hogy tud minden helyzetben ilyen
higgadt maradni, hogyhogy nem aggódja betegre magát Pál miatt? Erre
ő mindig csak azt mondogatta, hogy „érzi, hogy biztonságban van”.
Juliskának nem volt meg ez az ösztönös érzése, legbelül folyton
őrlődött, hogy elveszti testvéreit vagy Ferencet, de talán attól még
jobban félt, hogy Kerekes József visszatér hozzá. Egyik nap feltűnt
neki, hogy a „rókaképű” nagyon figyeli, aggódott, hogy talán kémnek
hiszi, így még jobban igyekezett a dolgával foglalkozni, és semmi
gyanúsat sem csinálni. Miközben az utolsó tyúkjukat pucolták a
levesbe, oda is súgta Ilonkának az észrevételét, miszerint attól tart,
hogy a „rókaképű” kémnek nézi őt. Ilonka arca elsápadt, majd
határozottan ráparancsolt húgára, egyedül sehová se menjen, még a
szobába se, főleg oda ne! Hiába faggatózott Juliska, Ilonka nem volt
hajlandó többet elmondani. Egyszer, mikor a mosást intézte, megint
megjelent a rókaképű, Julcsa épp csak odapillantott, de ennyitől is
megfagyott benne a vér, ahogy az a sötét tekintetével vizslatta őt. Meg
is indult irányába, mígnem aztán a katonaorvos fel nem szólította, hogy
álljon meg. Gyűlölettel telt szemeit a másik férfira szegezte, valamilyen
szitokszavak hagyhatták el száját, de a távolból csak értelmetlen
motyogásnak tűnt.
Az éjszaka tán sötétebb fellegek borították az eget, mint máskor, a
hajnal ígéretének hűs levegője kezdett bekúszni az ablakok résein át.
Juliskáék házánál a petróleumlámpa fényessége töltötte meg a
helyiséget. Kenyértésztát dagasztott mélyen elmerülve gondolatai
magányában. Fájó volt látnia a gyorsan fogyó lisztjüket, ilyenre még
nem volt példa a háznál, mindig volt elegendő búzájuk, még ha be is
kellett osztaniuk, de volt annyi, mit a szükség diktált. A ház csendes
volt, anyuka és Ilonka a kis szobában aludtak, mivel egy kicsit
meghűltek, Juliska azt tanácsolta nekik, inkább pihenjenek, majd ő
ledagasztja a kenyereket. Egy háborús időszakban az egyik legnagyobb
veszélyt a betegségek okozták, mivel szervezetük meglehetősen
legyöngült, s orvos sem biztos, hogy volt a faluban, hisz’ akit lehetett,
elvittek a háborúba. A katonák kimenőn voltak, ilyenkor csak nagyon
későn értek vissza. A dagasztótálból kivette a kenyértésztát, és szép
sorjában a szakajtókosarakba helyezte őket. Gondosan letakargatta
szakajtóruhával, majd leült a hokedlire kicsit megpihenni, míg azok
megkelnek. Nagyon fáradt volt már, szinte semmit sem aludt, mióta az
orosz katonák megérkeztek a faluba. A folyamatos félelem szép lassan
felemésztette szervezetét. Az orvosuk jó embernek tűnt, bár mikor
vitába torkollott egy-egy megbeszélésük társaival, gyakran olyan
agresszió látszódott szemeiben, mely ismeretlen volt Juliska számára. A
többi katona már kevésbé volt szimpatikus, látszódott rajtuk, hogy csak
tartottak másik társuktól, azért „fogták vissza” magukat. Juliska
behunyta megfáradt szemeit egy pillanatra, majd egy másodpercbe sem
telt talán, mikor bevillant emlékezetébe a „rókaképű” sötét tekintete.
Azonnal kipattant szeméből az álom, s hirtelenjében meg is ugrott a
sámlin ültében. Légzése szaporábbá kezdett válni, szeme sarkából egy
alakot látott kirajzolódni. Óvatosan odatekintett, és hirtelenjében azt
gondolta, tán még mindig álmodik, mikor ott állt a „rókaképű” a
kiskonyha ajtajában.
Ijedtében egy halk sikoly hagyta el száját, majd kezével eltakarta azt,
nehogy megzavarja anyuka és nővére nyugalmát. A „rókaképű” egy
darabig csak állt és figyelte némán, gyűlölettel telt tekintete zavart volt.
Percekkel később elkezdett valamit a saját nyelvén szitkozódni, először
halkan, majd egyre hangosabban, míg végül már ordítva mondta. Erre a
hangoskodásra már anyuka és Ilonka is kiszaladtak a szobából, s amint
kiléptek az ajtón, a katona feléjük fordította fejét. Látszott rajta, hogy
még idegesebb lett, ahogy meglátta a másik két asszonyt. Majd egy
szemvillanás alatt odalépett Julcsa mellé, karon ragadta és úgy
megrántotta, hogy felborult az a sámlival együtt. A szorítás nem
engedett, vonszolni kezdte a kis szoba felé ahol rémülten sikítozott
anyuka és Ilonka. Előkapta fegyverét, és Julcsa fejéhez szorítva ordított
a másik két asszonyra, hogy takarodjanak ki a szobából. Azok előbb
nem értették, mit akar, majd hirtelen feléjük fordítva fegyverét
egyértelművé tette akaratát. Bevágta utánuk az ajtót, majd ismét
megragadta a szoba sarkában kucorgó Juliskát, és hajánál fogva
közelebb húzta arcához. A lány érzete az alkoholtól bűzlő leheletét, az
ereiben lüktető vért, s az átható gonoszságot, mi tekintetéből áradt…
Majd egy mozdulatlattal odébb lökte ismét. Oly játszi könnyedséggel
lökdöste a rémült lányt, mint viharos szél a gyönge faleveleket. Száját
elhúzva vigyorgott, és közben negédes hangon magyarázott Juliskának.
Ledobta fegyverét az ágyra, majd nevetésben tört ki. Hangja
vérfagyasztó volt, szemei tükrében megannyi ártatlan fiatal lány utolsó
pillantása tükröződött. Majd elcsendesült, s ez még ijesztőbbé tette a
férfi viselkedését. Hirtelen mozdulattal ismét megrángatta a lányt
csuklójánál fogva, majd az erős kezek a lány torkára simultak egyre
szorosabban és szorosabban. Juliska érezte, ahogy egyre csak fogy a
levegője, tudatát kezdi elveszteni, utoljára még felvillant agyában egy
kép a ringatózó búzamezőkről, amint táncoltatja a nyári szellő, majd
elsötétült minden…
A földön feküdt. Mikor szemeit kinyitotta, orra előtt volt a
„rókaképű” csizmája. Csak pár másodpercre veszítette el eszméletét, s
fojtogató köhögés tört rá. Érezte, amint anyuka és Ilonka felkapják és
kivonszolják magukkal a magatehetetlen lányt. Kifelé menet az ajtóban
pillantása összetalálkozott a katonai orvoséval, majd anyuka parancsára
azonnal futniuk kellett. Ahogy távolodtak otthonuktól, a messzeségből
egy elsülő fegyver dörrenésétől visszhangzott a környék.
A két utcával arrébb lakó Molnárék portájához futottak. Az idős
házaspár gyermektelen volt, s mivel az öregnek koránál fogva már nem
tudták a háborúban hasznát venni, így ketten maradtak. Rögtön híre
ment a Juliskával történteknek, így gyorsan elbújtatták a lányokat
padlásukon. Ilonka és Juliska a futástól kimerülve huppant le a padlás
poros földjére, Julcsát még akkor is kínozta a fojtogatás okozta
köhögés. Majd hirtelen eszébe jutott anyuka, és kétségbeesve próbált
visszaszaladni, Ilonka elkapta kezét és óvatosan visszahúzta őt.
– Jól van, anyuka, jól van! Maradj nyugton! – Majd egymást
szorosan átölelve zokogtak.
Mindketten tudták, hogy nem sokon múlt, hogy Juliska életének
lapjai elfogyjanak…
 10. fejezet
A hajnal derengő fénye csak halványan világított be az aprócska
padlásszoba ablakán át. A két testvér összekucorogva aludt az egyik
sarokban, álmuk nem volt túl szép, folyvást csak az a szörnyűséges
pillanat villant fel bennük, mikor a katona rájuk támadt. Majd ahogy az
éj eltelt, szép lassan lenyugodott elméjük, és végre álmok nélkül
megpihenhetett lelkük is. Juliska feje megbillent nővére vállán, mikor
az hirtelen megmozdult. Álmos szemeivel fürkészte Ilonka arcát a
hajnali fényben, ám alig látta.
– Jól vagy? – kérdezte suttogva.
– Igen, csak egy rossz álom, aludj tovább! – válaszolta Ilonka.
Juliska nyugodtan visszahajtotta fejét testvére biztonságot nyújtó
vállára, nem is sejtve, hogy az, mitől Ilonka úgy megrettent, nem más
volt, mint egy belső hang, amely figyelmeztette őt, hogy szerelme a
távolban bajban van…
Aznap, mikor Pál hazasietett, nem várt emberek álltak házuknál.
Érezte, hogy ami most következni fog, az ellen nem tehet semmit, de
talán kap még egy esélyt rá, hogy Ilonkától elbúcsúzzon, ám ez nem
következett be: csak annyi ideje maradt, hogy összeszedelőzködjön, és
vitték is magukkal. A kiképzés ideje alatt volt alkalma levelet írni, ahol
százszor is megvallotta: ha tudta volna, hogy ez lesz, inkább
megszökik, csak hogy még egyszer utoljára láthassa Ilonkát. Aztán
eljött a napja, mikor váratlanul vagonokba pakolták őket más idegen
emberekkel, és útnak indították egy ismeretlen helyre. A vagon
levegőtlensége szinte elviselhetetlen volt, gyötrelmes útjuk során
kínozta őket a szomjúság, s a temérdek mennyiségű fejtetű, mi ellepte
őket. Hosszú volt az út ilyen mostoha körülmények között, kétségek
gyötörték Pált jövője ismeretlensége miatt. Ő mindig is szeretett előre
tervezni, már ifjú legény korában elhatározta, hogy Ilona lesz a
felesége, vagy senki. Amikor az eljegyzés megtörtént, már megtervezte,
hogy hol és mikor fognak majd egybekelni. Minden haladthatott volna
szépen a maga útján, ha a háború nem rondít bele a szerelemesek
terveibe. „Túl szép volt, hogy igaz legyen”, visszhangzott fejében a
gondolat, hiszen ha mélyen magába tekintetett, nem sok esélye lett
volna Ilonka szívét meghódítani. Nem volt kifejezetten jóképű sem, és
még csak nem is egy vagyonos családból származott, ám a lány mégis
őt választotta, amiért hálás volt neki, mert ezzel a döntésével
bearanyozta a fiú életét.
Végigtekintett a vagonban bóbiskoló embertársain, elgondolkozott
rajta, hogy vajon kik lehetnek ők, milyen életet kellett maguk mögött
hagyni és vajon azokból, kiket most itt lát, hányan élik túl a háborút,
hányan térhetnek vissza régi életükhöz? A válaszra saját maga is rájött,
hiszen tudta jól, hogy aki átél ilyen borzalmakat, az sosem lesz már a
„régi”. Nem tervezgetett tovább innentől, már csak az imái maradtak,
amiben reménykedni tudott, hogy talán egyszer meghallgatásra
találnak. Ekkor hatalmas robaj ütötte meg a fülét az ég felől, majd
néhány másodperc, és lövések dördültek, körülötte az addig sorsukba
beletörődő, békésen alvó emberek vérben úszva dőltek el. A vonat
hirtelen kisiklott és felborult, aminek hatására a még életben levők
hangos sikítással küzdöttek tovább életükért. Ahogy eldőlt a vagon, úgy
kinyílt az ajtaja, s az emberek sokkos állapotban menekültek ki belőle,
mielőtt újra szőnyeg bombáznának. Pál nem törődve semmivel csak
futott, ahogy lába bírta, véráztatta ruhájában, majd mikor azt hitte,
ennél rosszabb dolgot már nem láthat, akkor szembesült a tőle nem túl
messze levő „rakással”, ami nem más volt, mint a meggyilkolt katonák
és civilek maradványai egymásra dobálva, halomban… A látvány
annyira felkavaró volt számára, hogy egy pillanatra megtorpant. Háta
mögül orosz beszédet hallott, érezte, hogy utolérte a végzete, mikor a
katonák gyűrűjébe került…
– Julcsa! Ilona! – szólt fel az öreg Molnárné a padlásfeljáró
létrájánál állva. Nagyon öreg volt már, felmenni ugyan nem tudott, de a
hangja még a régi volt.
– Gyertek le, gyermekeim, van itt nektek friss tej!
A lányok egymásra pillantottak, már hetek óta nem ittak tejet, mert a
tehenük kimúlt. Ilonka kapta magát először és elindult lefelé a keskeny
létrán, mikor is visszapillantva látta, hogy húga habozik.
– Gyere, Juliska! – biztatta nővére
Julcsa lehajtott fejjel halkan suttogta:
– Félek…
Molnárné hamarjában biztatni kezdte:
– Ne félj, gyermekem, elmúlt a veszély! Azt a mocskot agyonlőtte az
egyik katonatiszt, tudod, az az orvos!
Juliska erre felkapta fejét: hát megmentette őt!
A lány sebtében lemászott a padlásról, hangja felvidult:
– Akkor megyek és megköszönöm neki! – lelkesedett.
– Á, gyermekem már késő, rég továbbmentek azok! De biztosan
tudja, hogy mennyire hálás vagy neki, hiszen az életedet mentette meg!
Juliska hirtelen elszomorodott. Annyira Ferencet látta ebben a
katonában, és most ő is elment, még csak egy jó szót sem mondhatott
neki… Aztán persze belátta, hogy szavai értelmetlenek lettek volna egy
idegen ajkú nemzet fiának, a háláját meg úgyis érzi, ha nem is beszéltek
róla… Igaza volt az öreg Molnárnénak ebben.
A lócán ülve kortyolgatták a friss tejet bögréikből, mikor is anyuka
megérkezett. Idős testén nyomott hagyott az elmúlt időszak gyötrődése,
mit a folytonos félelem okozott. Arca hamuszürke volt, szemei
karikásak a rengeteg átvirrasztott éjszaka hatására. Nem volt elég neki
elviselni a jelent, még a múlt démonjaival is küzdenie kellett, hiszen az
átélt veszteség, mit az első „világégés” során elszenvedett, olyan mély
sebeket ejtett lelkében, hogy ezidáig nem is volt képes feldolgozni.
Hosszas beszédbe elegyedtek Molnárnéval és annak urával arról, hogy
milyen megoldást is találhatnának ki lányai elbújtatására. Majd végül
úgy döntöttek, hogy a Molnárék tyúkólja alá ásnak egy nagy gödröt,
ahol is megbújhatnak majd vész esetén.
Szép kilátások, gondolta magában Juliska, eztán egy tyúkól alatt kell
leélni élete, isten tudja mennyi idejét, hiszen egy háború nem két napra
szól…
Jeges szél fújt aznap is, a havazás csak nem akart alább hagyni, ám
egy levél még így is elérte célját. Sándor írt a családjának, s mikor
anyuka remegő kezével kibontotta, könnyek szöktek szemeibe. Az,
mitől annyira tartott, sajnos bekövetkezett: fiait kiküldték a frontra a 2.
magyar hadsereg kötelékében, feladatuk az utak megtisztítása volt a
hatalmas hótól, robbantással. Sándor igyekezett nyugtató sorokat írni
édesanyjának és nővéreinek, hogy ne izguljanak azok annyira, de sorai
között érezhető volt a szenvedés. Juliska hallgatta anyuka el-el csukló
hangját, ahogy próbálja felolvasni a levelet, s közben mereven bámult
ki a padlásszoba ablakán, mely rejteke volt a nagy hideg ellenére is.
Gondolataiban maga előtt látta, ahogy testvérei az orosz téllel vívnak
harcot, miközben életük folyamatosan veszélyben volt. Képzeletébe
hirtelen bevillant egy kép kedveséről, Ferencről, és az utolsó nyárról ott
a búzamezőn, mikor a lenyugvó Nap fényében sétáltak a fiúval még a
háború kitörése előtt, s végre megvallották egymásnak érzelmeiket.
Lehunyta szemeit, és újra élesen maga előtt látta a pillanatot, mely az
idő múlásával fakult elméjében, de most mintha újraélné azt. Majd
érezte az utolsó csókjuk ízét, mikor az elvállásuk előtt igent mondott a
fiúnak, és ezzel ígéretet tett neki, hogy várni fog rá. Akkor még nem
tudta, hogy mit is jelent ez, hogy várni az idők végezetéig… Majd
elszállt ez a sok szép gondolat és maga előtt látta, amint Ferenc holtan
fekszik a csatatéren, vérbe fagyva. Juliska hirtelen kinyitotta szemeit, s
a fájó bánat könnyei törtek fel belőle. Akkor vált világossá számára,
hogy az ő történetük akár már véget is érhetett… Ilonkára pillantva
látta, hogy ő is messze jár gondolatban. Arcán ismeretlen nyugtalanság
érzése futott át, olyan volt, mintha szemével a távolban lejátszódó
eseményeket nézné végig. Juliska óvatosan megsimította nővére vállát,
ki ennek hatására összerezzent, majd könnyes tekintetét elrejtve
elővette zsebkendőjét és beletemette arcát. Mikor már végképp nem
volt képes uralkodni érzésein, lemászott a padlás nyikorgó létráján,
hogy kint, a fagyos levegőn kikiabálhassa magából fájdalmát. Juliska
szíve majd’ meghasadt, látván nővére szenvedéseit. Tudta jól, hogy
valami baj történt. Nem sokkal később jött is az értesítés, hogy
vőlegénye, Pál, orosz hadifogságba került…
 11. fejezet
– Van még kenyér?
– Szalámi is!
– Na, akkor ma Kánaán van nálunk!
A hidegtől remegő kézzel átnyújtotta a fagyott szalámidarabot
bajtársának.
– Hát a kenyered ma sült?
A másik megkocogtatta térdén a fagyott kenyeret.
– Inkább tavaly! – viccelődött
Elhallgattak.
– Te, figyelj, ha egyszer véget ér ez a tetves háború, eljössz hozzánk,
komám és megkóstolod, amit anyuka süt. A húgomé is finom, de az
anyámé mennyei! És meleg…
Csendben szopogatták a fagyott szalámidarabot a hókunyhóban ülve.
Már három napja, hogy a tábori konyhát szétlőtték az oroszok, ismét, s
azóta éheznek.
A távolban lövés zaja hallatszott, a katonák rezzenéstelen arccal
ültek tovább.
Bekucorodott melléjük a harmadik bajtársuk is, arcát vörösre csípte
a mínusz 30 fokos fagy.
– Csak azt tudnám, hogy melyik öl előbb, a fagyhalál vagy az
éhhalál?
– Ugyan már, Sándor, ne legyél ilyen negatív! Még ott az esélye
annak is, hogy szétlőnek az oroszok!
– Az kizárt! Olyan golyó nem létezik, ami gyorsabb lenne nálam,
úgy futok, mint a nyúl!
– Hát persze, mint egy fagyott nyúl…
– Nos, akkor drága János bátyám, itt és most fogadjunk, hogy még
szétfagyott lábakkal is gyorsabb vagyok nálad!
– Igazán? Na, majd megmutathatod, mit tudsz, ha véget ér a
tűzszünet! – nevette el magát János.
– Ferenc! Te vagy a tanúja a fogadásunknak! – fordult harmadik
társuk felé Sándor.
A férfi szemei kikerekedtek:
– Hogy én? Szó sem lehet róla, mindig a tanúkat nyírják ki először!
– vágott vissza tréfálkozva. – ámbár vállalom, de cserébe tényleg
meghívsz hozzátok, és ehetek a húgod kenyeréből!
– Mármint az anyáméból – javította ki János.
– Nem, engem a húgodé jobban érdekel…
 Sándor és János ravasz mosollyal egymásra pillantottak.
– Szerintem ő is inkább adná neked, mint annak a ficsúrnak! –
mondta János gúnnyal a hangjában.
Ismét elhallgattak, egy pillanatra mindenkit elöntöttek az emlékek…
– No, komám, mindjárt 10 óra, lassan beindulnak az oroszok! – törte
meg a csendet Sándor.
– Akkor hát kezdjük! – válaszolta János rezignáltan.
A hófödte terepen szerteszét halottak hevertek, a katonák nekiláttak
összeszedni a tetemeket, az egyiknek a karját, másiknak a lábát vitte el
a golyó, de volt, kinek gránát okozta a vesztét. Az ütközet alatt akinek
csak tudtak segítettek, de mindenkinek nem lehetett, s hamarosan
megszűntek földi kínjaik. Hatalmas lelkierőre volt szükségük, hogy
végigcsinálják ezt a procedúrát, ám lassacskán már az életük részévé
vált a halál is, hiszen kit nem a golyó vitt a másvilágra, azt a fagyhalál.
Embertelen hideg volt, s nem könnyítette ennek elviselését vékony
ruházatuk sem, már csontig hatolt a fagyos szél, és a helyenként 80 cm-
es hó is csak nehezítette menetelésüket.
Csak lassan tudták elérni a lövészárkokat. Meglapulva minden
idegszálukkal figyelték az ellenség mozgását, amely jóval komolyabb
felszereléssel rendelkezett, s a mostoha időjárási körülményeket is
jobban viselte. Hirtelen Sándor észrevett néhány szem krumplit, amit az
oroszok hagytak el.
– Ellátmány! – suttogta
Ferenc tekintete kereste a tábori konyhát, de csalódottan állapította
meg, hogy az bizony nincs sehol.
– Hol? – kérdezett vissza.
– Ott! Az a pár szem kolompér… – mutatott Sándor a krumplik
irányába.
– Nem ér annyit, hogy kockáztassunk! – legyintett Ferenc.
– Fogadjunk? – heccelődött Sándor.
– Én nem a bátyád vagyok, nem szoktam fogadni…
– Előbb érek vissza vele, mint ahogy ezek észbe kapnak! –
erősködött tovább a fiú.
– Nincs erre szükség, Sándor, maradj nyugton a helyeden! –
parancsolt rá Ferenc.
Úgy tűnt, „fogta az adást” és elhallgatott. Egy pár percig csendben
gubbasztott, majd hirtelenjében kipattant a biztonságot nyújtó
lövészárokból, és futásnak eredt egyenesen a krumplik irányába. Ferenc
próbált utánanyúlni, ám már késő volt, az egy szempillantás alatt ott
termett, és sebtében felkapkodta a pár szem kolompért, majd szaladt is
vissza. Mozgása igen lassúvá vált, amint próbálta kezeivel
egyensúlyozni a „zsákmányt”, de csakhamar visszatért a lövészárokhoz,
bedobta a krumplikat, majd ő is utánaugrott, s közben hencegve
megjegyezte:
– Na, mondtam én, hogy úgy futok, mint a nyúl!
Ekkor egy puskagolyó elsüvített Ferenc füle mellett, és egyenesen az
előtte álló Sándorba fúródott. Összegörnyedve, kétségbeesve
mondogatta:
– Meglőttek, ezek meglőttek!
Ferenc azonnal odapattant és próbálta ellátni a golyó ütötte sebet a
hasán, ám a golyó túl mélyen volt… Kétségbeesetten próbált életet
lehelni a fiúba, de minden tanult újraélesztési technika kudarcot vallott.
Karjaiban egy pillant leforgása alatt lehelte ki ifjú lelkét Sándor ott a
harcmezőn, s mellette szanaszét gurulva feküdtek a vesztét okozó
burgonyák. Ferenc hosszas küzdelem után feladta a harcot a halállal
szemben, s sírástól fuldokolva borult bajtársa mellkasára… Tudta, hogy
a neheze még hátra van, mert az ő kötelessége lesz közölni a hírt
Jánossal…
Hiába szoktak hozzá a halál gondolatához, hiába törődtek bele, hogy
sorsuk nem az ő kezükben van, egy testvér elveszítését képtelenség volt
elfogadni. Ők ketten már annyi bajt vészeltek át, már annyiszor kerültek
életveszélybe, már annyi emlékük volt közösen, hogy azt csak így
elvenni a sors kegyetlen játéka volt. Egy életen át versengtek, mégis
sokkal közelebbi volt kapcsolatuk nekik, kettőjüknek, mint a többi
testvérüknek. A pillanat, mikor János meglátta Sándort, túl fájó volt,
hogy azt bárki szavakba öntse, de az biztos, hogy ott akkor, abban a
percben János egyik fele meghalt, a másik pedig haldoklott…
Végső búcsút venni sem volt már idő, hiszen süvíteni kezdtek a
golyók felettük a fagyos szélben…
János sokkos állapotban gyalogolt a hófödte terepen, a mellette levő
Ferenc próbálta tartani benne a lelket. Bár nem látott fejébe, mégis
érezte fájdalmát, hiszen elhunyt bajtársuk hozzá is közel állt. Ezerszer
is elképzelte Juliska arcát, mikor megtudja, hogy meghalt a testvére és
számtalanszor megbánta már, hogy nem maradt a lány mellett, amikor
még lehetősége lett volna rá. Most nem látott mást maga előtt, csak
hogy kedvese szenved, de ő nem lehet ott, hogy segítsen neki ezekben a
nehéz időkben. Elhatározta, hogy megpróbálja jóvátenni hibáját, és ha
kell, az élete árán is megvédi a lány megmaradt bátyját. Keserves kín
volt az erőltetett menetben haladni, ruhájuk túl vékony, élelmük túl
kevés volt. Fegyvereik elavultak, s lelkesedésük már semmivé foszlott,
látván a hatalmas erőfölényt, és mivel ígéreteken kívül semmi mást
nem kaptak, csak a remény elhaló foszlányai maradtak, hogy talán
túlélhetik és épségben hazatérhetnek.
Hátuk mögött egy katona fuldokló köhögése hangzott. Szerencsétlen
már elég rossz bőrben volt napok óta. Teste nem akart együttműködni
akaratával, s rendre megbotlott a hóbuckákban. A lélek is csak hálni járt
belé, de küzdött rendületlenül, mert haza akart térni. Elmondása szerint
két gyermek és egy szenvedélyes szerelem várta otthon. Harca a
betegség ellen kezdte felemészteni testét, s csak az akarata vitte tovább
ezidáig. Majd egyszer csak térdre rogyott, és nem bírt onnan felkelni.
Nem sokáig tanakodtak sorsán, a háború kemény törvényei szerint
jártak el, csak egy fejlövés, és megszűntek szenvedései… Nem volt
helye betegeknek a szakaszban, mert csak hátráltatnák őket. Ferenc egy
pillanatra behunyta szemeit, képtelen volt elfogadni ezt a nagyfokú
ridegséget, amit a háború kihozott az emberekből. Majd mikor ismét
rápillantott a férfira, az már arccal a hóban feküdt mozdulatlanul, s
ezzel egy éveken át dédelgetett remény végleg semmivé foszlott egy
család számára. Ferenc rápillantott Jánosra, aki csak a földet bámulta, s
nem szólt semmit. Belőle már minden érzelmet kiirtott testvére
gyilkosa, s talán csak azért nem dobta el saját életét, mert tudta, anyuka
hazavárja, legalább őt…
 12. fejezet
Julcsa figyelte nővérét, amint az behozza a vizet a lavórba, szappant
vesz elő, s hamarjában mosakszik. A szappanra tekintve egy kedves,
régi emlék jutott eszébe gyermekkorából, mikor úgy ötévesforma
lehetett. A faluban lakott a Gazdag Mari néni, nevével ellentétben igen
szerény körülmények közt élt, mert hát ő is és az ura is igencsak
kedvelték a „jó borocskát”, ahogy ő nevezte. Gyakorta beszélt, mielőtt
gondolkodott volna, és hát mivel meglehetősen butácska is volt, nem
egyszer meg is sértette a falubelieket. Egyszer a kis Juliskával is szóba
elegyedett, s akkor megjegyzést tett a kislány barna, már szinte
feketének tűnő szemeire, miszerint azért ilyen sötét, mert koszos. Na
persze Julcsa meg annyira hiú volt, utálta a barna szemeit, inkább kéket
szeretett volna, mint amilyen Ilonkának van, így ezen felbuzdulva
hazasietett, hogy megmossa szemeit, hátha akkor neki is kék lesz…
Fogta a mosószappant és tágra nyitotta szemét, ám a hatást hamarosan
érezte is, mert a szappan úgy marta, hogy sikított fájdalmában. Anyuka
szaladt hozzá kétségbeesve és kérdezgette, hogy mi történt, mi a baj?
Hát mikor látta, hogy mit művelt lánykája, gyorsan bő vízzel kimosta a
szemeiből a szappant, amik ennek a kis kalandnak hatására már inkább
pirosban pompáztak. Kérdezgette, hogy miért csinált ilyen butaságot, s
mikor a kis Julcsa megvallotta, hogy csak a koszt akarta kimosni, hogy
az kék legyen, anyuka olyan jóízűen nevette el magát, hogy még a hasát
is fognia kellett. Mivel anyuka csak ritkán nevetett, általában mindig
gondterhelt volt, így ezek a ritka alkalmak még inkább megmaradtak
lánya emlékezetében. Mélységes fájdalommal töltötte el, ahogy most
anyukát látnia kellett, s nem tudta, hogy valaha fog-e még úgy nevetni,
mint akkor. Mikor az értesítést megkapták, tudták, baj történt. Ám
valahol még ott volt bennük a remény, hogy tán „csak” ütközetben
eltűnt áll majd a papíron, s akkor lesz némi reményük még, hogy
túlélte, de nem ez történt. Feketén-fehéren közölték, hogy a fia meghalt.
Anyuka lelkét gyötörni kezdték múltbéli bűnei, mikor el akarta vetetni
terhességét, s fejébe vette, hogy azért bünteti őt a jóisten, mert akkor
majdnem megtette. Hiába próbált Ilonka a lelkére beszélni, anyuka csak
gyötörte magát tovább, és lányainak végig kellett néznie, ahogy
édesanyjukat szép lassan felemészti a bánat.
Míg anyuka otthon küzdött lelkiismeretével, addig fia, János a Don-
kanyarnál vívott kettős harcot az ellenséggel s önmagával. Képtelen
volt elfogadni a tényt, hogy Sándor halott. Gyakran kínozták rémképek
álmában, így volt, hogy inkább nem is aludt, mikor lehetett volna, ami
hiba volt, hiszen egy végletekig kimerült testet gyötört tovább
álmatlanságával. Ferenc végig a sarkában volt, egy percre sem
tévesztette szem elől, s mikor csak alkalma nyílt rá, beszédbe elegyedett
vele és próbálta emlékeztetni családjára, akik miatt ezt végig kell, hogy
csinálja. Mindig, mikor Julcsára terelődött a szó, János szíve ellágyult.
Nagyon szerette húgát, bár ezt sosem mondta neki. Mikor anyuka
beleegyezett a házasságába Kerekes Józseffel, Jánosnak nem tetszett az
ötlet. Ismerte jól a Kerekes családot, a fiú az osztálytársa volt, s
közutálatnak örvendett kétszínűségéért. Folyton az anyja húzta ki a
csávából, sosem vallotta be egy csibészségét sem, pedig nem volt belőle
hiány. Így aztán rendre más gyerekekre hárította a felelősséget. Egyszer
azt hazudta, hogy János miatt borította ki a tintát a tanító asztalán, pedig
a fiú ott sem volt. Mégis, a tanító jobban szívlelte a Kerekes gyereket,
mert a szülei bőkezűek voltak, míg János meg egy egyszerű
parasztgyerek. Így a büntetést is neki adta inkább, de olyan brutális
módon megverte nádpálcával, hogy a fiú napokig nem tudott a fenekére
leülni. Anyuka tisztelte a tanítókat, általában nekik adott igazat egy-egy
megdorgálás után, de mikor meglátta a sebeket fia hátsóján, már nem
hagyta annyiban a dolgot. Úgy üvöltözött a tanítóval, hogy az
mukkanni sem mert. Jánosnak azóta is fülében csengenek szavai:
„Én itt a belemet kidolgozom, hogy egy egészséges embert neveljek
belőle, maga meg nyomorékká teszi?”
Persze a történtek után már nem bántalmazta többet a tanító a fiút, de
mindig akadt helyette más, akinek „el kellett vinni a balhét”. Innentől
fogva nem volt csoda, hogy János úgy haragudott, amikor megjelent
Kerekes Jóska, és feleségül kívánta venni Juliskát.
Bár Ferenc szándékairól nem tudott ezidáig, de egy-egy elejtett
szóból már kezdte sejteni, hogy a fiú többet is szeretne húgától, mit egy
szelet kenyeret… Ferencet kevésbé ismerte, csak annyit tudott róla,
hogy a lelencházból vették ki nevelőszülei, és attól fogva élete másról
sem szólt, csak a munkáról. Mondogatták is a faluban, hogy nem jó ez
így, de tenni senki nem tett azért, hogy sorsa jobbra forduljon. Majd
bevonulásukkor kezdtek jobban összeismerkedni vele, először Sándor,
később János is barátságot kötött vele, mely a bajtársiassággal együtt
szoros köteléket jelentett.
– Gondolsz a nevelőszüleidre néha? – kérdezte egyszer János
– Nem igazán…
– Ha egyszer hazatérnél, várna rád valaki?
Ferenc lesütötte szomorúsággal telt szemeit.
– Csak remélni tudom, hogy igen.
– Hát, barátom, kívánom, hogy épségben hazatérj és megtaláld a
boldogságod azzal, kivel szeretnéd…
Bár Ferenc nem is sejtette, de ezzel János áldását adta húgával való
kapcsolatukra.
Erőltetett menetben haladtak a végeláthatatlan hóbuckák között, a
fagyos szélben még elviselhetetlenebb volt a hideg. János nagyon rossz
bőrben volt már, bár titkolta, de ekkorra már a súlyos tüdőgyulladás
okozta tünetek kínozták. Mikor Ferenc rápillantott láztól vöröslő arcára,
rögtön tudta, hogy nagy a baj. János biccentett fejével, jelezvén, hogy
nehogy elszólja magát betegségéről, mert akkor menten agyonlőnék őt
is. Csendben haladtak egymás mellett, Ferenc időnként karjánál
megragadta a botladozó Jánost, nehogy valaki észrevegye
elgyengülését.
Mikor végre megálltak tábort verni, János végül összeesett. Kezdett
összefüggéstelenül beszélni, lázálmában otthon járt és anyukához
beszélt, perlekedtek valamin. Ferenc mellé kuporodva próbálta
csillapítani lázát vizes ruhával, de az hasztalannak bizonyult, így bár
nem volt egy imádkozó fajta, de ebben a helyzetben nem volt rest
könyörögni bajtársa, barátja életéért, egy nagyobb hatalom segítségéért.
János magához tért, kinyitotta szemeit, megragadta Ferenc karját s úgy
kérdezte:
– Vigyázni fogsz rájuk helyettem?
– Kire? – kérdezett vissza Ferenc
– Anyámra és húgomra… Ilonkának ott van Pál, de nekik nincs
senki, ki vigyázna rájuk…
– De te itt vagy, János, hazaviszlek, ha addig élek is és…
János közbevágott:
– Vigyázol rájuk?
Ferenc könnyes szemmel nézte barátja üveges tekintetét,
megszorította kezét és ígéretet tett, hogy vigyázni fog rájuk.
János arcán a nyugalom érzése suhant át: számára az volt a
legfontosabb, hogy megmaradt családját biztonságban tudhassa.
Hirtelen néhány katonatársa körbeállta, lesütötték szemüket.
Mindenki kedvelte a fiút, ám nem maradt más választásuk. Lehúzták
lábáról csizmáját, megszabadították kabátjától, sapkájától… Ferenc
ordított velük:
– De hát még él!
Az egyik katona lesütött szemmel mondta:
– De már nem sokáig…
Túl hideg volt, a katonák szenvedtek, így aki meghalt vagy
haldoklott, elvették annak ruházatát és magukra vették, ezzel esélyt
adva önmaguknak a túlélésre… Kegyetlen világ volt ez, de itt már
mindenki az életéért harcolt, nem az ellenséggel.
Majd János is Ferenc karjaiban hunyt el, csak úgy, mint testvére, bár
szenvedése hosszabb volt, mégis megnyugvással lelkében távozhatott,
mert terhét immár Ferenc cipelte tovább: az ő feladata volt hazatérni
épségben és gondoskodni családjukról…
Váratlan fordulatot hozott a háború: az ellenség áttörte a
frontvonalat, körülzárták a magyar hadsereget, a magyar tisztek
mindenkit felszólítottak, hogy aki tud, meneküljön! Sok sebesültet
kellett hátra hagyniuk, akik az életükért könyörögtek.
Ferencnek sikerült eljutni a vasút mentén húzódó árokhoz, onnan
már kúszva tette meg az utat, amíg el nem ért egy német szerelvényig.
Megpróbált felkapaszkodni rá, mikor hirtelen egy éles fájdalmat érzett.
Az utolsó pillanatban golyót kapott…
 13. fejezet
Az est csendjében messziről szálló, harmonikával kísért énekszó
hallatszott. Orosz katonák fájdalmasan szép dalai töltötték meg a
levegőt. Óvóhelyek mélyén a megmaradt falubéli lakosok
összekucorodva hallgatták az ismeretlen dallamokat. A háború okozta
veszteségeiket siratták lelkükben, mert könnyeik már rég elfogytak. Az
ódon borospincék rejtekén családok vertek tanyát – napjaikat javarészt
itt töltötték, mióta először elhangzott a rádióban a „Légiveszély,
légiveszély” felszólítás, s az emberek már fogták is az előre
összekészített kis holmijukat, és indultak az óvóhelyeikre.
„Légi riadó! Légi riadó” – harsogott, és ekkora már valahol hullottak
is a bombák.
Félelmetes hangú szirénák hangjai rázták meg a vidéket, s bár nem
ott volt a célpont, mégis előfordult, hogy néhány bomba a
szántóföldekre esett, oda, hol még a „boldog világban” arattak, oda, hol
az élet volt számukra.
A rádió tovább harsogta:
„Adásunkat bizonytalan időre megszakítjuk! Légiveszély,
légiveszély!”
Aztán a veszély elmúlt, és az emberek újra a felszínre jöhettek, de
estére rendszerint visszahúzódtak menedékeikbe. Majd az orosz
katonák beözönlésével sejtelmes csend ülte meg a vidéket, a csatazaj
elült, s a katonák átfésülték a pincéket német katonákat keresve.
Egyszer megjelent egy orosz katona Juliskáék búvóhelyén is. A lány
gyomra összeszorult látványától, a rémképek még mindig kísértették.
Ellenőrizte, hogy nem bujkál-e német katona, majd megkérdezte, hány
óra? Mikor végül az öreg Kovács bácsi megmondta, az fogta, elvette
annak óráját és zsebre rakta. Igaz, volt már karján két másik
zsákmányolt karóra, de hát ezt senki se merte volna szóvá tenni akkor.
Majd ki jól végezte dolgát, tovább is állt. Annyira mások voltak ezek,
mint a német katonák. Valahogy ők mindig tiszta, rendezett ruhát
viseltek, míg az oroszoké már nem volt annak mondható. Ruházatuk is
szokatlan volt, zubbonyuk jellegzetes szabásvonalú, gallér nélküli
kabát, hosszú barnásszürke köpenyt és usánkát (füles sapkát) hordtak,
de volt, ki vattával bélelt pufajkát viselt. A falubeliek csak „Iván”-nak
hívták őket, mivel a legtöbbnek ez volt a neve. Majd ahogy elvonult a
front, kicsit csillapodtak a kedélyek, egyre több pihenő katona szállt
meg a faluban, aminek beláthatatlan következményei lettek a nőkre,
asszonyokra. Ezekben az időkben Juliska és Ilonka az előzőleg már
előkészített, tyúkól alatt ásott kis „bunkerben” vertek tanyát a Molnárék
portáján. Majd csakhamar szigorúbb törvényekkel sújtották az
erőszakoskodó katonákat, s így ki törvényt sértett, azonnal a frontra
küldték ki, ahol a biztos halál várta. Innentől már nyugodtabb időszak
következett a nők számára is. Az emberek lassan kezdték elhagyni a
biztonságot nyújtó búvóhelyeiket, és frontéletüket felváltotta az új, mert
az átélt borzalmak hatására a régi életük a feledés homályába veszett…
Házaikat kifosztották, önbecsülésüket, szabadságukat elvették ugyan,
de aki túlélte, az keményen küzdött az újrakezdés reményében. Kerekes
József levelei ritkultak, majd megszűntek. A kezdeti öntelt stílusú
írásait felváltotta a kétségbeesés, majd mikor elfogták és munkatáborba
került, már nem jött több levél. Érte is harangoztak, csak úgy, mint
Juliska két bátyjáért, Sándorért és Jánosért. Majd az idő elteltével az
ütközetben eltűnt Ferencért is, mellyel Juliska szívében valami örökre
megszakadt, s hogy ki volt ennek a háborúnak a győztese? Ennyi elvett
élet után, ennyi kegyetlenség következtében örökre nyomorékká tett
emberek után? Senki. Legalábbis az életben maradtak valahol mind
vesztesek voltak, hisz’ mindenki vesztett el valamit vagy valakit ez idő
alatt.
Majd végre eljött a napja, hogy valaki hazatérjen! Ilonka sírva borult
vőlegénye nyakába, mikor az hosszú idő után végre visszatért hozzá.
Rémképek, történetek a hadifogság borzalmairól ide vagy oda, Pál
meglehetősen jó formában volt a körülményekhez képest. Elmondása
alapján mikor elkapták őt, azt hitte, ott helyben lelövik, majd aztán
mikor hadifogságba került, akkor már azt gondolta, előbb kínozzák, és
csak azután lövik agyon. Végül mikor megkérdezték, mihez ért, ő maga
sem tudja miért, de azt hazudta, hogy hentes. Szerencséjére ennek
hasznát tudta venni, így a konyhára osztották be, ahol mindig
hozzájutott az élelemhez és még fogolytársainak is dugdosott el pár
szelet sonkát a nadrágzsebébe… Oly jó volt látni a megannyi borzalom
és idegőrlő várakozás után, ahogy Ilonka és Pál végre újra
megcsókolhatták egymást! Juliska szívében rég nem érzett boldogság
volt így látni őket, bár neki nem volt szerencséje, elvesztette, kit igazán
szeretett, mégis, most egy kicsit át tudta érezni nővére örömét, és talán
anyukának is jót tett ez a látvány.
Hamarosan jöttek a városlakók élelemért, mert a kifosztott,
lebombázott városokban kevés volt az étel. Így aztán a vidék gyorsan
virágzásnak indult, mindenki cserélt, amit tudott, ruháért, edényért
krumplit vagy zsírt kaptak.
Juliska és anyuka így hozzájuthatott olyan portékákhoz is, melyről a
háború előtt még álmodni se mertek volna. Egyszer a városból jött egy
fiatal orvos, olyan leányok álmaiban szereplő szép legény volt, s hát
persze nyomban szemet vetett Juliskára. Gyakorta megfordult náluk, és
rendre igyekezett a lány közelébe kerülni, kedves bókokkal illetni őt.
Mivel már Juliska vőlegénye életét vesztette, anyukának nem lett volna
ellenére, ha a fiú komoly szándékkal kerülgeti lányát. Juliska szintén
nem volt ellenséges, az elmúlt időszak sokat formált jellemén, már
megbecsülte, ha végre magyar embert lát, ráadásul még kedves is volt.
Ám néhány jó szónál többet nem engedett magának, mert még mindig
mélyen élt benne Ferenc emléke, s úgy érezte, ha közelebb engedi
magához ezt a férfit, akkor megszegi ígéretét. Az viszont nem szerepelt
terveik között, hogy esetleg Ferenc vissza sem tér a frontról, így még
össze volt zavarodva. Senkinek nem mondhatta el a benne zajló
érzéseket, hiszen anyuka nagyon haragudott azért, ami a vásártéren
történt a katonák hadba vonulásakor. Így Ferencet csak halkan,
magában siratta el. Ilonka és Pál boldogságát látva viszont újra vágyott
rá, hogy ő is újra érezhesse a szerelem édes érzését.
 14. fejezet
Csodaszép májusi vasárnap reggel volt, az üde levegőt megtöltötte a
béke és a nyugalom hangulata, az emberek lelkükben az új kezdet
lehetőségével, komótosan léptek ki templomuk romos ajtaján. Az
elmúlt idő gyötrelmeit már csak az épületek tükrözték, az élet haladt
tovább a maga útján, igyekezve elsöpörni a múltat. Szerelmesek kart
karba öltve andalogtak, rég nem látott szomszédok pletykálkodtak,
kicsiny gyermekek önfeledten játszadoztak a szomorúfűz árnyékában.
Juliska tekintete egy pillanatra megakadt ezen a látványon, úgy érezte, a
múltban jár, abban a percben úgy tűnt, mintha a háború rémálma meg
sem történt volna. Majd mikor mélyebben belenézett a szemekbe, ott
látta az igazságot. A tekintetek közt volt, ki fiát vesztette el, akadt, ki a
férjét vagy feleségét siratta, volt, kit bántalmaztak, s ennek emlékét
nem tudta feldolgozni. Talán csak a gyermekek öröme volt őszinte,
valahogy ők másképp élték meg, vagy talán csak nem is értették igazán,
hogy mi is zajlott körülöttük. Lágy szellő borzolta Juliska szoknyáján a
ráncokat, majd mintha arcát simította volna egy kéz, s olyan érzés
kerítette hatalmába, mintha Ferenc is ott lenne vele, mint rég, mikor
vasárnapokon láthatta őt a templom végében állni. Oly erősen érezte
jelenlétét, oly valósághűen, hogy a távolban szinte látni is vélte őt,
amint katonai egyenruhájában, hátán batyujával feléje közeledik.
Megdörzsölte szemeit, de az álomkép még mindig ott állt, s nem
röppent tovább, mint annyiszor már az elmúlt években. Dermedten
figyelte a közeledő látomást, s egyre biztosabb volt benne, hogy
képzelete csúf tréfát játszik véle. Majd gyermeki gondolkodása lett
úrrá, s úgy gondolta, a fiú szelleme tért vissza haragjában, mert ő
eljátszott a gondolattal, hogy férjhez megy az ifjú doktorhoz. Annyi
gondolat kavargott fejében, annyi érzelem tódult szívébe, hogy súlyuk
túl nehéz volt, s a világ elsötétült körülötte, míg ő eszméletlenül omlott
a földre. Pár pillanat volt csupán, hogy elájult, s az eséstől sajgó fejét
fájlalva tért magához. Anyuka féltő karjai közt ébredt, aki kétségbeesve
figyelte lánya hamuszürkévé vált arcát.
– Jól vagy? – kérdezte
Juliska a fejét fogta, kicsit szédelgett még.
– Jól, csak valami… azt hiszem, nagyon beüthettem a fejem.
– Meghiszem azt, csak úgy koppant!
A lánynak ekkor tűnt fel, hogy anyukán kívül senki más nem jött oda
segíteni, pedig máskor úgy kell elzavarni a sok jószándékú segítőt.
Majd bevillant neki az utolsó emlékképe, és a kelleténél gyorsabban ült
fel. Hirtelen megint szédülni kezdett, s hallotta, ahogy anyuka
perlekedik vele, hogy csak ne ilyen hevesen mozogjon, lehet, hogy
komoly a baj. Ám ekkor megpillantotta ismét őt, amint az emberek
gyűrűjéből próbál szabadulni nevelőszülei kíséretében. Örömujjongás
és hála hangjai hallatszottak, ám mintha Ferencnek ez nem esett volna
jól, és egyre gyorsabban igyekezett elhagyni az őt ünneplő tömeget.
Juliska nyomban próbált felpattanni, ám még túlságosan bizonytalan
volt mozgása, majd jobbnak látta utána kiáltani:
– Ferenc! – hangja oly erősen szólt, mint elválásukkor, ám ezúttal a
fiú nem hallotta meg. Csak gyorsan tovasétált, mint akinek sürgős dolga
akadt.
Julcsa értetlenül ült a föld porában, reménnyel telt szemeiből a
boldogság és keserűség könnyei peregtek: boldog volt, hogy kedvese
mégis túlélte a háborút, de mindenét odaadta volna, hogy újra
megölelhesse őt azonnal. Ekkor érezte, megint kezd elsötétülni a világ
körülötte.
Az ágyában fekve ébredt, az első arc, ki fölé hajolt, az ifjú doktoré
volt, aki megkönnyebbülten jelezte anyukának, hogy magához tért.
Majd egy mosoly kíséretében gyengéden szólt hozzá:
– Nagy szerencséje van a kisasszonynak, egy kisebb agyrázkódáson
kívül nincs más baja!
Juliska fájó fejére tette kezét, érezte, hogy egy méretes dudor nőtt
ott, ahol beütötte. Még mindig nagyon sajgott az egész kobakja.
– Felkelhetek?
– Nem, egyelőre fontos, hogy ágynyugalomban legyen, és hogy a
megfelelő ápolásban részesüljön – mosolyodott el a doktor, magára
célozva.
Juliska visszafeküdt, tudta, hogy minden tiltakozása ellenére sem
engednék, hogy most felkeljen, és azonnal Ferenchez szaladjon.
Kellemetlenül érezte magát az orvos társaságában, hiszen tisztában volt
annak érzéseivel, és így nem kezdhette el rögtön anyukát faggatni
Ferencről. Na meg igen goromba dolog lett volna most azonnal kiadni
az útját, hiszen amint megtudta, hogy Juliska megsérült, már rögvest
vonatra szállt és ide utazott hozzá. Így annyi várakozással telt idő után
most ismét várnia kellett az alkalmas pillanatra, mikor végre kiszökhet
a házból, és egyenesen Ferenc karjai közé temetheti arcát.
A doktort meginvitálta anyuka süteményre és egy kávéra, míg Julcsa
pihen egy kicsit. Majd hosszasan elbeszélgettek, s mivel az idő későre
járt, megágyazott neki a tisztaszobában, hogy ott töltse az éjszakát.
Reggel az első vonattal el is utazott, de meghagyta Juliskának, hogy
pihenjen még pár napot, és csak semmi idegeskedés. Néhány napon
belül meglátogatja majd őt ismét. Anyuka hálálkodott a doktornak a
segítségéért, és hogy ily gondosan ápolta lányát. Julcsa alig várta, hogy
a férfi távozzon, máris kipattant az ágyból és öltözködni kezdett, mikor
is anyuka váratlanul betoppant.
– Hát te mit művelsz, gyermekem? – kérdezte bosszúsan
– El kell mennem…
– Mégis hogy gondoltad ezt? Feküdj vissza azonnal, a doktor is
megmondta, hogy…
– Tudom jól, mit mondott, és ígérem, miután visszajöttem, szót is
fogadok és ki sem kelek az ágyból, míg az orvos nem engedi, de most
muszáj elmennem…
Anyuka összeráncolt szemöldökkel, „szúrósan” nézte gyermekét.
– Ha jól gondolom, oda mész…
Anyuka mesterien érzett rá olyan dolgokra, amikről jobb lett volna,
ha nem tud.
Juliska lesütötte szemeit, nem lett volna értelme hazudnia.
– Látnom kell őt…
Egy darabig néma csendben álltak, fejükben kavarogtak a
gondolatok, mint a haragos tenger.
– Ha ettől megnyugszik a lelked, hát menj, de kérlek légy óvatos, és
utána fogadj szót az orvosnak!
Juliska hinni sem akart a fülének, azt gondolta, csak heves vita árán
érhet majd célt, ám nem így történt…
Gyorsan homlokon csókolta anyukát és elszaladt.
Anyuka szomorú tekintettel nézett utána, sajnálta lányát, mert tudta,
hogy az, amivel szembesülni fog, az fájdalmas lesz számára…

Ferencék tanyája nem esett túl messze Kerekesékétől. Juliska

hevesen dobogó szívét igyekezett csillapítani, ám képtelen volt lassítani
a tempón, inkább szeretett volna repülni, csak hogy mihamarabb
láthassa Ferencet. Különös érzés fogta el, mikor a Kerekes család
elhagyatott birtoka mellett sétált el. Az egykor virágzó gazdaság mára
egy romhalmazzá vált azután, hogy fiukat elvesztették, és már nem
törődött senki vele. Azt beszélték, anyja teljesen az eszét vesztette, míg
apja az alkohol rabjává vált a történtek után. Különös volt belegondolni
abba, hogy ha a nagy háború nem szól közbe, valószínűleg itt még
mindig egy szépen gondozott tanya lenne, József élne és boldog lenne,
hogy megkapta, amit akart, Juliska pedig sanyarú sorsra lenne ítélve. A
gyűlölt háborúnak mégiscsak volt egy, a lányra nézve jó oldala, hiszen
ő megszabadult a kényszerházasság rabláncától, és visszakapta igaz
szerelmét. A múlt már oly távoli volt számára, mintha nem is vele
történt volna. Majd továbbsétálva megpillantotta Ferencék szalmatetős
házát, és szíve még hevesebben dobogott. Az udvarban épp nevelőanyja
etette a csirkéket. Egy hajlott hátú öregasszony volt, fején fekete
kendővel, vézna testalkatával inkább tűnt mesebeli boszorkánynak,
mint kedves asszonynak. Mikor megpillantotta a kapujukban álló
Julcsát, alaposan végigmérte szemeivel, majd odaszólt urának, aki
éppen pipájával pöfékelve lépett ki a házból. Gömbölyű hasán úgy
feszült a mellény, mintha menten szétdurranna, kackiás bajusza alatt
valamit motyogott, majd aztán felesége elindult a kapuhoz.
– Mit parancsol? – kérdezte idegenkedve
– Csak szerettem volna meglátogatni a Ferencet – felelte halkan a
lány
Az asszony urához fordult:
– A Ferenchez gyütt!
Az öregember végignézte tetőtől talpig Juliskát, majd
odaböffentette:
– Hát, ha hozzá gyütt, akkor gyűjjön be!
A kapu kitárult, s végre Julcsa bebocsátást kapott.
Szemeivel Ferencet kereste, azt gondolta, hogy már talán hátán egy
liszteszsákot cipelve találja, de nem így volt. A tornácon békésen ülve
találta őt.
A látvány elkeserítő volt. Ugyan tudta Juliska, hogy ő az, de már
csak árnyéka volt önmagának az egykor daliás legény. Csontsoványra
fogyott testén szinte kilátszottak bordái, arca beesett volt, s láthatóan
életkedve sem a régi fényében tündökölt… Juliska közelebb lépett, s
kezét a fiú vállára helyezte, aki ettől hirtelen megrettent. Üveges
tekintetével rápillantott Juliskára, hosszú idő után először, amitől a lány
a felhők közt járt, s várta, hogy egymás nyakába boruljanak, úgy, mint
Pál és Ilonka. Ám Ferenc épp csak egy pillantást vetett rá, majd
elfordította tekintetét. Juliska csalódott volt, arrébb állt egy kicsit és úgy
mondta:
– Örülök, hogy visszatértél! Nagyon aggódtam érted…
Ferenc mozdulatlanul a földet bámulta.
– Nincs kedved esetleg sétálni egyet, vagy…
A fiú váratlanul közbevágott:
– Menj el, kérlek…
Juliskát meglepte az, amilyen rideg hangon beszélt vele, s amit
mondott.
– Menjek el? De hát én…
– Azt mondtam, menj el! – ordította és váratlanul fejéhez kapott,
mint akinek menten szétrobban, s előre-hátra dülöngélve szorította
kezeivel.
Juliska kétségbeesett könnyekben tört ki, nem értette, mi történik.
Hátat fordított, és szaladt egyenesen a kapu irányába. Az öreg ott állt és
elégedetten pöfékelt, Julcsa könnyes szemeivel kérdőn nézett rá.
Majd elszaladt, és meg sem állt hazáig.
 15. fejezet
Belépve házuk ajtaján, anyukát a kiskonyhában találta, éppen tésztát
gyúrt a levesbe. Julcsa nem szólt semmit, csak leült az asztalhoz és
meredten nézett maga elé. Majd anyuka, látva lánya bánatát, mellé ült
és egy darabig csak figyelt.
– Azt beszélik, hogy légnyomást kapott. Láttam már ilyet egyszer.
Mikor a Kovácsné ura hazatért a „Nagy háborúból”… Előtte oly jó
ember volt az, még a légynek se ártott, de aztán… Teljesen
megváltozott, volt, hogy éjjel kint kergette az asszonyt fegyverével,
mert besúgónak gondolta. A családja hosszú éveken át szenvedett
miatta, majd végül fejbe lőtte magát. Csak Isten tudja, hogy mit élt az át
odakinn a fronton, sosem beszélt róla, de mindenesetre az teljesen
elvette az eszét.
Juliska letörölte könnyeit arcáról.
– Gondolja, anyuka, hogy esetleg ő is…?
– Nem tudom, gyermekem, de ha igen, akkor sajnos már nem lesz
belőle rendes ember. Legalábbis nem hallottam még róla, hogy valaki
rendbe jött volna.
Juliska újra az asztalon végigfutó vékony karcolást nézte, próbálta
feldolgozni magában a történteket.
– Drága gyermekem, talán jobb lenne végre elengedned a múltat, és
esélyt adhatnál a jövő lehetőségeinek… A doktor bizonyára nagyon
derék ember, és…
Julcsa dühösen félbeszakította:
– Nem, erre képtelen vagyok, egyszer már elvesztettem, nem
engedem el újra! Az sem érdekel, ha így marad, én akkor is őt
szeretem! – Majd keserves sírással anyuka vállára borult. Édesanyja
nem szidalmazta, csak finoman átkarolta, és megsimította
gesztenyebarna haját.
A Nap fénye egyre hevesebben tűzött, megtöltve a levegőt finom
melegséggel, az alvó vidék új napra virradt. Juliska az ágyában
gubbasztott, mikor a hajnali kakasszó már rég elhangzott. Gondolataiba
mélyedve töltötte az éjszaka nagy részét. Szerette volna megérteni, mit
is akar tőle a sors, miért adta vissza Ferencet, ha mégsem lehet az övé.
Miféle próbatétel az, minek a végén az ígért jutalmat nem kapja meg?
Sajgó fejében számtalan kérdés cikázott, de választ nem talált, majd
váratlanul kopogás zaja szakította félbe elmélkedését. Az ajtó résnyire
kitárult, s az ifjú doktor arca lesett be rajta, a tőle megszokott kedves
mosolyával.
 – Hát ébren van a betegünk? – kérdezte, érezhetően jó kedvvel
hangjában. – Látom, nagyon szófogadó és szépen pihen az ágyában,
ahogy azt az orvosa tanácsolta.
Juliskának jólestek a kedves szavak, és az orvos önmagában is
kellemes társasága. Óvatosan felült ágyában, s egy halvány mosolyt is
erőltetett arcára.
– Na, látom már a szép mosolyát is, az már fél gyógyulás!
Majd óvatosan megvizsgálta Julcsa fején a dudort.
– És jobban érzi-e már magát? – faggatózott tovább a férfi.
Juliska kicsit hezitált a válaszadással.
– Talán kicsit jobb…
Az orvos figyelte a lány arcát, nem tudta nem észrevenni kisírt,
karikás szemeit.
– Talán a feje jobb, no de alszik-e eleget?
– Nem igazán… – válaszolta szemét lesütve Juliska.
– Akkor itt már más gond van, jól sejtem?
A lány szíve hevesebben vert, érezte, hogy a doktor „átlát” rajta.
– Igen…
– Értem… talán a szívével lehet a probléma?
– Azt hiszem…
A doktor arca kicsit elkomorult, de ez hangján nem volt érezhető.
– Maga szerint esetleg én tudnék ezen segíteni?
Juliska egy pillanatig nem válaszolt.
– Az én bajomon csak a csoda segíthet! – Majd ismét könnyekben
tört ki.
A doktor finoman átölelte a lányt.
– No, no, kicsi lány, hát nem lehet akkora a baj!
Juliskának jólesett a férfi gyengéd ölelése, annyi nyugalmat
árasztott, amennyire neki most szüksége volt.
– Maga hisz a csodákban? – szegezte neki a kérdést végül Julcsa.
– Nos, jómagam inkább a tudományban hiszek, de olykor előfordult
már velem is, hogy nem tudtam magyarázatot adni a dolgokra, csak
évekkel később, mikor a tudomány annyit fejlődött, hogy meg tudta
magyarázni nekem azt a néhány csodának vélt esetet. Ha így vesszük,
akkor mindegy, minek is nevezzük, csodának, vagy még felfedezetlen
dolognak, a lényeg, hogy valami jó történik.
A lány elgondolkodott a férfi szavain.
– A kérdés az, hogy ön hisz-e annyira a csodában, hogy várjon rá? –
fejezte be gondolatát a doktor.
Juliska érezte magán az orvos várakozó tekintetét, tudta, hogy
választ vár arra a bizonyos kérdésre, mely már hónapok óta
foglalkoztatja őt.
– Hinni akarok a csodában… – bökte ki végül bizonytalanul a lány.
A doktor lehajtotta fejét, mélységesen elszomorodott, ám ezt
igyekezte leplezni. Majd kis idő után szólalt meg újra:
– Ebben az esetben szívemből kívánom, hogy élje meg a csodát, és
teljesüljön minden álma!
Juliska ismét a férfi szemébe nézett, kinek tekintetét kedvesség és
megértés járta át. Annyi nyugalom áradt az emberből, annyi
odafigyelés, hogy egy pillanatra megingott döntése helyességében, és
talán ha egy röpke percre megállt volna az idő és jobban át tudta volna
érezni a férfi lényének varázsát, akkor tán másképp döntött volna. Az
idő tovább pergett, az ifjú doktor közelebb hajolt és gyengéden
homlokon csókolta, majd az ajtóhoz sietett. Vissza sem tekintett, csak
örökre távozott Julcsa életéből. A lány még hosszasan nézte a bezáródó
ajtót, az elmulasztott lehetőséget, és bizonytalansága nőttön-nőtt,
valahányszor bevillant az emlékkép Ferencről, mikor utoljára látta őt.
Hosszas vívódás után, miden lelki erejét összeszedve kikelt ágyából
és lassan magára húzta ruháját. Majd mikor végzett az öltözködéssel,
haját is megigazította. A tükörbe tekintve már nem azt látta, mint
egykor, az a vadóc, cserfes lány már eltűnt, helyébe lépett valaki más
személyisége, egy sokkal erősebb és bölcsebb ember. Ennek az
érzésnek tudatában felpattant, és elindult meglátogatni ismét Ferencet.
Érkezése váratlan volt, az öregember megint kint piázott, míg az
asszony a tyúkokkal perlekedett. Ma valahogy még idegesebbnek
tűntek. Mikor Juliska ismét bekéredzkedett hozzájuk látogatóba, akkor
az öregasszony csak odaszólt neki:
– Minek gyün maga, hát bolond az!
Majd az ura ráripakodott:
– Hallgass, asszony!
Juliska ismét a tornácon ülve találta Ferencet, mellette egy tányér
kihűlt levessel. Óvatosan leült mellé, és egy darabig szótlanul csak
figyelt maga elé. Hallotta a fiú légzését, ahogy szaporábbá vált. Majd
kisvártatva megszólalt Juliska:
– Tegnap hallgattam a békák beszédét… Mindig ugyan azt
mondogatták… bár talán mintha most mást is hallottam volna… Mintha
most azt is rikkantották volna, hogy „Bolondok az urrak, bolondok az
urrak”.
Közben Julcsa szeme sarkából figyelte a fiú reakcióját. Légzése
lelassult, arca kisimult, miközben a lányt hallgatta. Ezen felbuzdulva
Juliska tovább mesélt:
– Emlékszel a Szabóék vak kecskéjére? Na, hát úgy képzeld el, az
még mindig él… Jobban tartja magát, mint az öreg Szabó bácsi. Aztán
mikor az öreg feléje közeledik, az úgy döfköd szarvával a levegőbe,
mint valami felbőszült bika. Persze mivel a kecske vak, Szabó bácsi
süket, olykor-olykor csak fel találja lökni őt, s akkor zeng a környék
szitokszavaitól…
Julcsa ismét a fiúra néz, látja, hogy az halványan elmosolyodik. A
lány felállt és elvette az asztalról a levest, melyből még egy csepp sem
fogyott el. A kanállal óvatosan kimer egyet, és miközben újabb történet
mesélésébe kezd, Ferenc szájához emeli a kanalat. Először nem fogadja
el, de csakhamar újra próbálkozik Julcsa és akkor már nem ellenkezik a
fiú. Lassan, apránként elfogy a hideg leves a tányérból. Juliska érzi,
hogy kezdi elnyerni a fiú bizalmát, s halványan derengő
reménysugárként éli meg ezt az eseményt.
 16. fejezet
Hazaérve Julcsában kicsit csillapodtak a kételyek döntése
helyességében, így jókedvűen újságolta el a hírt Ilonkának és
anyukának, miszerint Ferenc már nem volt ellenséges, sőt az ételt is
elfogadta tőle.
Nővére nem szólt semmit, csak figyelte húgát, amint az próbálja
szépíteni az igazságot. Végül mikor Julcsa elcsendesedett, anyukán volt
a sor, hogy őszintén elmondja, amit a dologról gondol:
– Nem jó ez így, Juliskám… Megint csak álmokat kergetsz,
gyermekem. Nem volna jobb elfogadni a sors akaratát, és békében
hagyni azt a szerencsétlent? Hiszen úgysem lesz már abból rendes
ember, csak kolonc lesz a nyakadon.
A lány szúrós tekintetével vizsgálta édesanyja és nővére arcát.
– Te is így látod, Ilonka? – szegezte neki a kérdést nővérének.
Ilonka továbbra sem mondott semmit, csak lehajtotta fejét, kerülte a
szemkontaktust.
– Annak idején nem szólhattam bele, hogy ki legyen a férjem, bár a
gondolatától is irtóztam, hogy a Kerekes József felesége legyek! Most
viszont már én fogom eldönteni, hogy kit választok, sajnálom, ha
anyám áldása nélkül kell megtennem, de akkor sem adom fel! Hiszek
Ferenc gyógyulásában, hiszek a csodában… – Szavai súlyosabban
hangzottak, mint ahogy valójában gondolta, ám az érezhető ellenállás
még nagyobb akaraterőt adott számra, aminek hangot is adott.
Anyukát dühítette lánya önfejűsége, s tán ha még kis bakfis lett
volna, meg is legyinti, de Juliska már felnőtt volt, kinek döntéseit
tiszteletben kellett tartania, még ha a szíve is szakadt meg érte…
Minden reggel, miután Juliska végzett a ház körüli teendőivel,
levette köpenyét és egyenest Ferenchez sietett. Napról napra látta a fiú
nevelőszülein, hogy egyre türelmetlenebbek a kialakult helyzet miatt, és
már csak tehernek érezték a fiút, mivel semmi haszna nem volt. Juliska
minden igyekezetével azon volt, hogy meggyőzze őket, ez az állapot
mulandó, és Ferenc újra önmaga lesz. Főleg a nevelőanyjával gyűlt meg
a baj, az mindig áskálódott, perlekedett, sipákoló hangján panaszkodott
az fűnek-fának, hogy „Ferenc eleszi a hasznot, csak ül, oszt nem
dolgozik!”
Ezért Juliska különösen haragudott, hiszen látta, mily csekély ételt
kap, és azt is csak akkor eszi meg, ha ő ott van és segít neki. Ezen a
napon is, mint mindig, leült mellé és csak mesélt és mesélt, úgy, mint
régen a fonóban. Ferenc meghallgatta, olykor-olykor egy tréfás mesénél
halványan elmosolyodott, de általában teljesen átszellemülve hallgatta a
lányt. Majd egyszer csak belefektette fejét Julcsa ölébe, és behunyt
szemmel hallgatta őt tovább. Ez volt az első érintése, miután a frontról
hazatért, a lány egész lényét mérhetetlen boldogság töltötte el: végre
megérinthette őt, megsimíthatta napszítta szőke haját, erős vonású
arcát. Majd kellemes hangján énekelni kezdett a fiúnak, ki szép lassan
álomba szenderült – hosszú idő után először nyugodt álomba.
Mióta visszatért a frontról, a nappalok és éjszakák gyötrelmesek
voltak a fiúnak, újra és újra bevillantak emlékképek, és oly
valóságosnak tűntek, mintha újra és újra átélné őket. A harctéren zúgó
fegyverek ropogása közt a vértócsában heverő krumplik látványa, a
még életben lévő bajtársának, Jánosnak ruháitól való megfosztása, az
érzések, szagok, hangok újra és újra lejátszódtak fejében, s ő képtelen
volt „felébredni” ebből a rémálomból. Csak Julcsa ölébe hajtva fejét
tudott álmok nélkül aludni, igaz, csak röpke ideig, de számára már ez is
megváltás volt.
Mikor felnyitotta kéklő szemeit, a pajta nyugodt látványa fogadta, s
egy puha kéz érintése, valakié, ki végig őrizte a fiút, s nem hagyta
elveszni az álomvilágban.
A napokat bearanyozta az a pillanat, mikor Juliska és Ferenc végre
együtt lehetett. Kezdeti ellenállása a külvilág felé szép lassan
megenyhült, míg a lány vele volt. Majd az éjszakákat ismét a rémálmok
uralták, s hatásuk nem múlt el, míg viszont nem látta kedvesét, és ölébe
nem hajthatta fejét. A tavasz szép lassan tovaszállt, s közeledett az
aratás ideje, mely megnehezítette Juliska számára a találkozásuk
lehetőségét, mivel ilyenkor rendszerint hajnaltól kint dolgozott
napszámosként. Félt attól, hogy ha sokáig nem lesz ott a fiú mellett,
akkor aztán visszaesik bánatába, vagy netán a nevelőszülei elküldik a
háztól. Így hát napnyugtakor, a munkában megfáradva ugyan, de csak
elment minden egyes nap hozzá, és bár nehezére esett, de erőt vett
magán.
Az este rájuk köszöntött a maga kellemes melegével, csillagok
ragyogó fénye töltötte meg a nyári égboltot, Juliska homlokon csókolta
a fiút és már épp indult volna, mikor az váratlanul megszólalt.
Hangját hallani olyan volt, mint nyári eső koppanását aszály után.
– Az én hibám volt… nem tudtam őket megmenti…
Látása elhomályosodott feltörő könnyeitől. Juliska közelebb hajolt,
próbált rájönni, hogy miről beszél Ferenc.
– Az én hibám volt…
– Miről beszélsz, Ferenc? Kit nem tudtál megmenteni?
A fiú tenyereibe temette arcát.
 – Ha erélyesebben ráparancsoltam volna, ha időben megragadtam
volna… Akkor Sándor még élne…
Juliskát sokkolta, amit a fiú mondott.
– Te ott voltál, mikor Sándor… te vele voltál?
– Az én hibám…
– És János?
Ferenc elhallgatott, mereven a földet bámulta.
– Vele is ott voltál?
– Jobban kellett volna figyelnem rá! Miért vették el a ruháját? Meg
kellett volna védenem!
Juliska szájához emelte kezét, könnybe lábadt szemmel figyelte a
fiút.
– Tehát akkor velük voltál…
– Meg kellett volna védenem!
Julcsa két kezével megfogta a fiú arcát, és mélyen a szemébe nézett.
– Köszönöm, hogy velük voltál utolsó perceikben…
– De nekik haza kellett volna jönniük, Istenem, annyira haza akartak
jönni…
– Bármennyire is fáj az elvesztésük, nem tehettél volna semmit, a
sors kegyetlen döntése volt, hogy elvette tőlünk, nem a te hibád,
Ferenc!
– Nem akartam, hogy szenvedj.
– Tudom… de azzal, hogy most elmondtad, hogy nem voltak
egyedül ott a távoli harcmezőn, hogy volt, ki az utolsó perceikben fogta
kezüket, megnyugvás a lelkemnek. Hálás vagyok azért, hogy nem
hagytad magukra őket.
– Hát nem gyűlölsz?
– Hogy is gondolhatsz ilyet, Ferenc, hisz’ itt vagyok, vártam rád,
ahogy ígértem! Kérlek, térj vissza hozzám a lelkeddel is…
Annyi reménytelen várakozás után újra megölelték egymást, végre
feltörhetett Ferencből az a mélységes fájdalom, mely már szinte
felemésztette egész lényét.
Végre eljött a pillanat, hogy a fal, mi kettejük közt volt, ledőlni
látszott, már csak romjai maradtak, mely örökké emlékeztetni fogja
őket a fájó múltra.
 17. fejezet
Hófehér, csipkeszegélyű ruha pihent a széken, tisztaságot és
előkelőséget sugárzott magából, amin jólesett pihentetni a sokat látott
szemeket. Ilonka már túl rég várt menyegzőjére Pállal, így hát nem is
csoda, hogy gyakorta vette elő esküvői ruháját, hogy hosszasan
gyönyörködhessen benne. Végigsimította annak finom anyagát,
megigazgatta szoknyáján a ráncokat, s közben álmodozott a napról,
mikor végre feleségül mehet kedveséhez, kivel már annyi közös tervük
volt. Juliska a szoba másik végéből figyelte nővérét, ahogy gondosan
igazítgatja ruháját. Érzései egyszerre voltak boldogok s szomorúak:
örült Ilona boldogságának, de aggódott saját életének alakulása miatt,
hiszen nem tudhatta, hogy Ferenc rendbe fog-e annyira jönni, hogy
egyszer majd Juliska is felölthesse menyasszonyi ruháját, és feleségül
mehessen hozzá. Józan esze olykor fájdalmasan őszinte volt, s tudta jól,
hogy ha a fiú nem fogja tudni összeszedni magát, akkor
kegyelemkenyéren kell majd tengődniük. Ilona magához emelte a szép
kelmét, s olyan volt benne, mint egy angyal, arcán a pír kiemelte
ragyogó szemeit, szőke haja rakoncátlanul borult vállára.
– Gyönyörű menyasszony leszel! – mondta őszinte csodálattal húga.
Ilonka nem szólt semmit, csak elmosolyodott, a boldogságtól csak
úgy sugárzott lelke.
– El sem hiszem, ennyi év várakozás után végre mi is egy család
leszünk! – sóhajtott fel Ilonka.
Juliska elképzelte nővérét édesanyaként és belátta, ezt a feladatot
nagyon is neki találták ki, türelme és gondoskodás utáni vágya oly nagy
volt, hogy akár hat gyerekkel is elbírt volna. Saját magát már nem
érezte erre alkalmasnak, sem túl türelmes nem volt, sem nem tudta
volna elképzelni, hogy hogyan is gondoskodhatna egy gyermekről, nem
még többről. Bár élt benne az érzés, hogy szeretne gyermeket, de erre
egyelőre még nem állt készen. Ismerve Ferenc állapotát nem is
gondolkozott ezen, hisz’ még oly távoli és bizonytalan volt jövőjének
ez irányú alakulása.
Az aratás kezdete óta Juliska nagyon kimerült volt az egész napos
intenzív munka után, mindig ellátogatott Ferencékhez is, és igyekezett,
közelebb kerülni hozzá. Mióta a fiú hajandó volt megszólalni, kicsit
enyhült az állapota, de még meg sem közelítette azt, amilyen valójában.
Egy este sikerült meggyőznie a fiút, hogy sétáljanak ki egy kicsit a tó
partjához. Az igazat megvallva már nagyon zavarták Ferenc
nevelőanyjának állandó rosszalló megjegyzései, s nevelőapja folyton
figyelő tekintete. Az idő kellemesen hűs volt, s bár nehezen lépett ki
kapujuk biztonságot nyújtó védelme mögül, ám végül csak kedvet
kapott Ferenc is, hogy újra kedvelt helyén, a természetben lehessen. Ez
is egy közös tulajdonság volt kettejükben, mindig is szerettek kint lenni
a mezőn és hallgatni annak megannyi hangját, érezni illatát és azt a
megmagyarázhatatlan nyugalmat, mit árasztott magából. Bármily fáradt
is volt előtte Juliska, abban a percben, mikor átkarolta Ferenc, elszállt
minden fáradtsága, s mintha a napi teher is leomlott volna vállairól.
Lassan lépkedtek az út porában, szótlanul. Az esti tópart látványa még
különlegesebb volt a telihold fényénél, békakoncert fogadta az arra
járókat, a susogó nád hangja borzongató érzéssel töltötte meg a levegőt.
Egy pillanatra megálltak, és mélyet szippantottak a tavat körülölelő
különleges illatú levegőből.
A partjához kucorodva megpihentek egy kicsit, miközben a nádból a
már jól ismert hangon „békák beszélgettek”.
Juliska rámosolygott a fiúra, eszükbe jutott az első közös aratásuk,
mikor viccelődtek rajtuk. Az a nap mindkettőjük életébe fordulatot
hozott, s bármily reménytelen is volt helyzetük, a pillanat az övék
maradt.
Ferenc behunyt szemmel ült, gondolatai lecsitultak, átadta magát
ennek a kellemes érzésnek, miben már rég nem volt része. Juliska
figyelte őt, annyira megváltozott, mint ha nem is az a fiú lenne, aki
annak idején széles vállával, élettel telt szemeivel úgy megbabonázta
őt. Most egy teljesen lesoványodott, testben és lélekben megtört férfit
látott, kinek szeméből eltűnt az élet tüze, s helyében csak az átélt
fájdalmak tükröződtek. A fiú megérezte Julcsa tekintetét, s ismét
kinyitotta szemeit.
– Nem akarok így élni…
A lányt megdöbbentette ez a kijelentés. Ferenc a távolba tekintett,
arcán mélységes keserűség árnyai játszottak.
– Nem tudom kiverni a fejemből, újra és újra látom magam előtt.
Gyenge ember vagyok…
Juliska átkarolta a fiút.
– Hogy mondhatsz ilyet? Csupán csak időre van szükséged…
– De mégis mennyire még? Meddig fog kínozni ez a rémálom?
Gyűlölöm azt, amilyenné váltam! Nem érzek semmit, csak egy nagy
űrt, nem tudok örülni, nem tudom feledni a múltat! Nap nap után
következik, de én még mindig ott vagyok lélekben a pokolban. Mit érek
így? Semmit…
A lány szíve belesajdult a gondolatába, hogy Ferenc feladta. Tudta
jól, ha nem sikerül lelket önteni a fiúba, örökre elvész, s vele együtt
közös jövőjük reménye is elillan, mint nyári viharban a villámlás.
– Még én sem érek neked annyit, hogy tovább küzdj? – kérdezte
Juliska, fátyolos tekintettel a tavat figyelve.
Ferenc elgondolkozott.
– Hát éppen ez az… Engem sosem szeretett senki… Nem is tudom
igazán, milyen is az, ha valaki szeret, de eddigi tapasztalatom alapján
elmondhatom, elég törékeny érzés lehet.
– Ugyan, Ferenc, azért a nevelőszüleid is szeretnek a maguk
módján!
– Nem, ők megtűrnek, és ez nem az ugyanaz! Ha jól végzem a
munkám, kapok ételt és tetőt a fejem fölé. Ez így van, amióta csak
kivettek az árvaházból, és én hálás vagyok, hogy nem dobtak el
maguktól úgy, mint mindenki más.
Juliska csak most döbbent rá Ferenc nehéz sorsára, el sem tudta
képzelni, milyen lehet úgy élni, hogy senki sem szereti. Bár ő félárva
volt, és anyuka igen szigorú, mégis szerették egymást testvéreivel, és
édesanyjuk is mindig kiállt mellettük, ha a szükség úgy hozta.
– De én szeretlek, tudod… – suttogta halkan a lány.
Ferenc mélyen sóhajtott.
– De meddig? Ne áltassuk magunkat, előtted áll az élet, neked nem
mellettem van a helyed, te is jól tudod.
– De hát mielőtt elmentél, azt mondtad, hogy visszatérsz és feleségül
veszel! – sírta el magát Juliska.
– Mielőtt elmentem, még más ember voltam, úrrá lett rajtam egy
érzés, mit nem ismertem. Nem lett volna szabad engednem ennek az
érzelemnek, mert hiú ábrándokkal hitegettelek, te egy jobb módú
embert érdemelsz, olyat, mint a Kerekes Jóska volt, nem egy ilyen testi-
lelki szerencsétlen nincstelent, mint én…
Hirtelen apró darabokra tört Juliska világa: ő őszintén hitt abban,
hogy ugyanazért a célért küzdenek.
– Én ezt nem értem. Ha te nem is akarsz velem közös életet, akkor
miért hagytad, hogy mindennap eljöjjek hozzád? Miért nem mondtad el
korábban, hogy te már nem is akarsz elvenni?
Ferenc mélyen Juliska szemébe nézett.
– Mert ígéretet tettem a bátyádnak, hogy vigyázok rád…
Nincs hangtalanabb fájdalom a szív összetörésénél. A lány csak ült
némán, miközben legbelül üvöltött a csalódottság okozta fájdalomtól.
 18. fejezet
Az égen villám cikázott, a távolból halk morajlás törte meg a
csendet. A vihar érkezése váratlan volt, csak úgy, mint Ferenc
vallomása. Némán ültek egymás mellett, szavakat találni képtelenek
voltak ebben a gyalázatos pillanatban. Mit is mondhatott volna Juliska?
Talán sajnáltathatta volna magát, hogy feleslegesen várt rá, hogy
eldobta magától egy ígéretes házasság lehetőségét a remény miatt, hogy
egyszer minden rendbe jön majd kettejük között. Ám ő nem ilyen volt;
minél jobban megsebezték, annál erősebb arcát mutatta. Csakhamar
felpattant Ferenc mellől és a közeledő vihart figyelte.
– Mennem kell! – A fiúra pillantott.
Ferenc tétovázva kelt fel, láthatóan zavarban volt, ám Juliska nem
habozott tovább, jó éjszakát kívánt és gyors léptekel hazasietett. Ferenc
csak nézte a távolodó lányt, kinek épp most törte darabokra a szívét…
Az éjszakában tomboló vihar elnyomta Julcsa sírásának hangját,
átkozta a sorsot, amiért ily gonosz tréfát űz vele. Megfogadta, hogy
soha többet nem fog hinni a szerelemnek, csak a józan eszére hallgat,
mint ahogy azt anyuka is tanította neki.
A hajnal fényei ébresztették álmából, kelni kellett, várta őket az
aratás. Ilonka már javában készítette össze az útravaló szalonnát. Mikor
megpillantotta húga nyúzott arcát, egyből tudta, hogy valami nincs
rendben vele. Indulásukkor szótlanul sétáltak egymás mellett, Juliska
még a tekintetét is kerülte nővérének, nagyon nem szerette volna
elmesélni az este történteket. Hosszas hallagatás után Ilonka csak annyit
kérdezett, hogy jól van-e? A válasz egy bólintás volt, majd nem sokkal
később belevetették magukat az aznapi munkába. Az aratás a végéhez
közeledett, ilyenkor már jó érzés töltötte el a munkában megfáradt
napszámosokat, hiszen közeledett az aratóbál, ami közkedvelt mulatság
volt számukra. Megfonták az aratókoszorút, s azzal mentek az
urasághoz, hogy ezzel jelezzék, végeztek a munkával. Juliska nagyon
szerette ezt a részét, mindig vidámság vette ilyenkor körül, jólesett neki
pihentetni szemeit a kövér földeken, melyek megajándékozták őket
megannyi kincsükkel.
Hazaérve anyuka sietett eléjük, frissen sült pogácsa illata terjengett a
levegőben. Ilonka és Pál leültek a kiskonyhában és beszámoltak az
aznapi eseményekről. Anyuka érdeklődve hallgatta történeteiket,
különösen Pállal szeretett társalogni, mert a fiú éles eszű volt, így sokat
foglalkoztatta az aktuális politika világa, akárcsak anyukát. Így
gyakorta csak ők diskuráltak, míg Ilonka és Juliska csendesen
hallgatták őket.
Az est leszállta után már csak anyuka és Juliska ücsörögtek
kettecskén, bármennyire is nehéz nap állt mögöttük, valahogy jólesett a
nyugodt nyári éjszakában, petróleumlámpa fénye mellett beszélgetni
egy kicsit még.
– Olyan jó látni a nővéred boldogságát, Isten segítségével ő is
megtalálta a párját. Jó gyerek ez a Pál, nagy boldogság lesz Ilonkának,
hogy a felesége lehet, majd meglátod! – áradozott anyuka.
Majd mély hallgatásba burkolódzva szomorúan tekintett Juliskára.
– Ferenc hogy van? – kérdezte végül.
Julcsa nem igazán szeretett volna erről beszélni.
– Jobban…
– Úgy látod, változik az állapota?
– Tegnap kisétáltunk a tóhoz… – hirtelenjében befejezte a mondatot,
nem akart többet kifecsegni.
Anyuka „mindent látó” szemeivel figyelte lánya arcát.
– Értem…
Elcsendesedtek, mindketten jobbnak látták nem beszélni többet a
fiúról.
Forrón perzselő napok következtek, az idei nyár talán a szokottnál is
melegebb volt. Ilonka a szénás szekér tetején állva letörölte blúza
ujjával a homlokán gyöngyöző verejtéket. Pál vasvillával pakolta
talicskába a szénát, körülöttük a szomszéd Varró János panaszkodott
úgy percenként. Hőségtől kipirosodott arccal áll vasvillájára
támaszkodva. Termetes alakja, lomha járása gátolta abban, hogy a
fizikai munkát gyorsan végezze, kényelmes életre vágyott, de tenni nem
akart érte. Nagysokára Pál megelégelte a férfi nyafogását.
– Elég rossz színben vagy, Jani, menj és igyál egy kis vizet, nehogy
összeess nekem itt a nagy erőlködéstől! – mondta némi gúnnyal a
hangjában.
Jani nem kérette sokáig magát, hamarjában dobta el vasvilláját és
úgy futott a kúthoz pihenni, mint akinek muszáj. Pál nézte a férfit,
amint elterül a kút kávájára ülve, s fújtatva zihál. Nem szerette ezt az
embert, túl lustának és együgyűnek tartotta, így cseppet sem volt
elragadtatva az ötlettől, hogy besegítsen nekik a munkában. Az idősebb
Varró János rendszerint rájuk erőltette egyetlen fiát, csak hogy szokja
az a kemény munkát. Elnézte a szekér tetején dolgozó kedvesét, ki nő
létére is több erővel bírt, mint amaz. Büszke volt rá nagyon. Ilonkának
feltűnt, amint Pál őt figyeli, kezeit csípőre téve viccesen kérdezte a fiút:
– Hát maga meg mi szépet lát, hogy így hanyagolja a munkát?
– Ó, hát egy pillanatra úgy hittem, tán angyalt látok, de most, hogy
jobban megnézem azt a vasvillát… – tréfálkozott Pál.
Ilonka hangosan felnevetett, majd elindult a szekér széle felé:
– Hát akkor, ha a látványom ily ijesztő, jobb is lesz, ha megyek és
csatlakozom Jani barátunkhoz a kútnál.
– Ha már arra jár, el is vihetné magával…
Ilonka ismét felnevetett.
– Sajnálom, de van, ami az ördögnek se kell!
Jót nevettek ezen, majd Ilona lehuppant a szekér tetejéről.
Hirtelen nyilalló fájdalmat érzett bokájánál, akaratlanul is
felszisszent.
Pál egyből odaugrott, menyasszonyához.
– Jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon.
– Igen, csak megszúrta valami a lábam…
Akkor vették csak észre, hogy a Varró János trehányul eldobott
vasvillája volt, mi megszúrta. Pál korholta, hogy milyen egy
szerencsétlen balfácán, hogy csak így itt hagyta a vasvillát. Ilonka
csitította.
– Ugyan már, hagyd, mindjárt megyek, megmosom és bekötözöm.
Pál alaposan vizsgálgatta a sebet, ami éppen csak, hogy elkezdett
vérezni.
– Szó se lehet róla, majd én beviszlek! – Azzal úgy kapta fel Ilonkát,
mintha rongybaba lett volna.
Juliska akkor végzett a tyúkól takarításával, s megpillantotta, amint
Pál felkapja nővérét. Bármennyire is vékony volt a fiú, Ilonkát úgy fel
tudta kapni, hogy öröm volt nézni.
– No, mi történt, talán már megvolt az esküvő, hogy karjaidban
viszed át a küszöbön Ilonát? – viccelődött Juliska.
Ilona unott arccal viselte, ahogy kedvese aggodalmasan cipeli be a
házba.
– Látod, húgom, milyen jó sorom lesz, épp csak megsérülök, és a
lovagom már rögtön ugrik és segít! – Majd finom csókot nyomott
vőlegénye arcára.
Juliska csak figyelte nővére és Pál boldogságát, lelke mélyén még
irigyelte is őt azért, hogy ilyen boldogok. Most, hogy Ferenc így
eltávolodott tőle, valahogy még fájóbb volt végignéznie mások örömét.
Szép lassan továbbsétált, elvégezni a dolgát.
Másnap hajnalban Ilonka még nem érezte túl jól magát, fájt a lába,
így Julcsa egyedül látta el az állatokat, míg anyuka ledagasztotta a
kenyértésztát. Még épp csak felkelt a Nap, de Pál már jött is megnézni
Ilonkát, hogy hogy van. Majd félórával később visszament elvégezni a
dolgát. Juliska friss tejet vitt be nővérének, aki éppen elbóbiskolt.
Halkan próbált kiosonni, mire az észrevette és utánaszólt:
– Még egy pár perc, és jövök segíteni!
– Maradj csak nyugodtan, majd mi anyukával mindent elvégzünk! –
nyugtatta meg nővérét Julcsa.
Ilonka egy pillanatra elgondolkozott.
– Ha én férjhez megyek, akkor ti már csak ketten maradtok… nehéz
lesz nektek egyedül ellátni ennyi jószágot meg a kertet.
Juliska szerette volna megnyugtatni testvérét, hogy ne legyen neki
lelkiismeret-furdalása, amiért elköltözik majd tőlük.
– Emiatt ne aggódj, Ferenc megígérte, hogy besegít! Kicsit még
megerősödik, aztán jön, ha a szükség úgy hozza… – Szíve mélyén
bántotta, hogy nem az igazat mondja el, de jobbnak látta elhallgatni a
fronton történteket. Bármennyire is ez volt bátyjuk utolsó kívánsága,
Juliska hallani sem akart arról, hogy Ferenc gondoskodjon róluk.
Haragudott a fiúra azért, mert összetörte a szívét…
Ilonka visszafeküdt párnájára és egy mélyet sóhajtott.
– Akkor megnyugodtam… Rendes ember ez a Ferenc!
Juliska szó nélkül kisétált a szobából, csak reménykedni tudott, hogy
nővére megfeledkezik erről a beszélgetésükről az esküvői előkészületek
hevében.
 19. fejezet

– Mikor jön a doktor? – érdeklődött anyuka idegesen.

– Azt mondták, csak reggel tér vissza a faluba… – válaszolt Pál
lehajtva fejét. - A háború óta még mindig nincs rendes orvos a
környéken!
Anyuka egyre feszültebb lett.
– Hogy van? – kérdezte Pál.
– Nem megy le a láza.
Juliska lépett ki Ilona szobájából.
– Jön már végre az orvos?
Pál fejét csóválva a földet bámulta, a félelem kezdett úrrá lenni rajta.
– Anyuka, menjen, feküdjék le, majd én virrasztok! – ajánlotta fel
Juliska.
– Édes gyermekem, hogyan is tudnék én nyugodtan aludni, mikor
Ilona… – hangja elcsuklott.
Juliska átkarolta édesanyját, s szorosan megölelte.
– Higgye el, anyuka, jobb lesz, ha megpróbál kicsit pihenni, még a
végén maga is megbetegszik!
Anyuka elővette zsebkendőjét, azzal törölgette sírástól kipirosodott
szemeit.
– Bár engem sújtana a jóisten, és meghagyta volna az összes
gyermekem egészségben!
Elcsendesedtek mindannyian, még mindig túl fájdalmas volt
számukra Sándor és János elvesztése.
Juliska visszament nővéréhez a szobába. Még aludt, mikor benyitott
hozzá, gyengéden megsimította láztól forró arcát.
Figyelte békésen alvó testvérét, gondolatai cikáztak, mint sűrű
villámok az ég sűrűjében.
Kicserélte a borogatást homlokán, s Ilona ágya mellett gubbasztva
imádkozott annak gyógyulásáért.
Az idő lassan vánszorgott, úgy tűnt, olykor meg-megáll, s élvezettel
kínozza a haldoklót ápolókat. Julcsa egy pillanatra elbóbiskolt, s csak
kertkapujuk nyikorgó hangja ébresztette fel. Nem sokkal később a
szobaajtóban állt a komor képű, bajszos orvos, kinek személyét átjárta a
közöny hangulata. Háta mögött, mint egy kontrasztként, anyuka aggódó
tekintete villant fel.
Juliska átadta helyét, és reményekkel telve lépett ki a szobából. A
mögötte becsukódó ajtó hangja egy pillanatra levette a terhet válláról, s
napok óta először újra egy kis megnyugvást érzett, hiszen végre Ilonka
jó kezekben van.
Az orvos majd segít, mert ő nagyon okos ember, ismétlődött a
gondolat fejében.
Ám van, mikor az orvos is tehetetlen, s ennek jelét csakhamar
meghallotta a lány is, és kezdeti megnyugvását hirtelen felváltotta a
kétségbeesés érzése.
Anyuka kiszűrődő, hisztérikusan síró hangja szívéig hatolt, és
döbbenten állva próbálta kitölteni a fejében támadt ürességet. Már nem
voltak biztató gondolatai, már nem volt semmi, csak az utolsó pillanat
képe maradt, mikor nővérét még utoljára élve láthatta.
Ismét a kiskonyha halovány fényében ültek anyukával kettesben, az
est már leszállóban volt, de a lenyugvó Nap utolsó sugarai még
kétségbeesve próbáltak utat törni az apró ablakon át. Nem szóltak
semmit, csak egymás kezét fogva csendben harcoltak a fájdalommal
lelkükben. Juliskának Pál tekintete járt a fejében, mikor megtudta Ilona
halálhírét. Sosem felejti el, ahogy állt ott az ajtóban megtörve. Ott,
abban a pillanatban benne is meghalt valami, és helyét egy hatalmas űr
vette át, szemében a fény kialudt mindörökre. Az est egyre
makacsabbul tört előre, s egyre nagyobb teret nyert a sötétség a konyha
falain.
Juliska erőt vett magán, óvatosan megsimította anyuka ráncos kezeit,
majd elindult kifele az ólakhoz, bezárni az állatokat. Kilépve a házból
arcát megcsapta a hűs levegő. Ősz illata terjengett a nyáresti levegőben.
Szemeit behunyva próbálta felidézni az emlékképeket, mikor még a
család együtt volt. A közeledő est hangulatát szerette a legjobban,
ilyenkor bátyjai is hazatértek, Ilonka anyukának segédkezett a
konyhában, míg a fiúk ellátták a jószágokat. Maga előtt látta újra
testvérei arcát, amint egymást heccelve versengenek. Szemei
megteletek könnyekkel. Mikor kinyitotta és az üres udvarra pillantott,
nem volt ott már senki, csak a múlt szellemei kísértettek.
A kertkapu irányából egy ismerős hang ütötte meg fülét, egy
számára még mindig túl kedves személy hangja… Ferenc állt, és
tekintete beszédesebb volt mindennél. Ebben a percben már nem
számított, mi a múltban történt, nem érdekelte a jövő, csak egy vágya
volt, hogy a fiú karjaiban elbújhasson a világ elől. Újra ott álltak
egymást ölelve, s végre Juliska is kisírhatta magát úgy igazán.
Ferenc megsimította a lány haját, majd halkan a fülébe suttogott:
– Mindig csak a jók mennek el, mert ők nem valók egy olyan helyre,
ahol létezik háború…
– Mi lesz azokkal, kiket itt hagynak? Hát miért büntet így az élet
már születésemtől fogva? – fakadt ki Juliskából a kérdés, mely már
régóta foglalkoztatta.
– Talán nekünk még feladatunk van…
Juliska fülét megütötte a „nekünk” szó, melyről már lemondott, hogy
valaha is viszont hallja ezt a fiútól.
– Menj be édesanyádhoz, majd én ellátom az állatokat! – zárta
rövidre a beszélgetést Ferenc.
Juliska egy kis megnyugvással szívében visszament anyukához a
házba, s közben gondolataiban megfogalmazódott, hogy tán eddig
rosszul hitte, az igaz szerelemben a tettek a lényegesek, s nem a nagy
szavak.
 20. fejezet
A fehér selyemruha fényesen csillogott a Nap tündöklő fényében,
csipkegallérja finoman ölelte a bársonyos tapintású nyakat. Fátyolba
burkolódzó angyali arc vonzotta a pillantásokat, kezei közt megbúvó
fehér virágcsokor illata körül lengte finom vonású testét. Ideje volt
elindulni… Elindulni egy másik helyre. A boldogság vágyott kapuja
helyett egy sírgödör mélységes nyugalmába, hol már nem fáj semmi, s
nem ölel senki… A koporsó teteje lezárult, s az utolsó pillanat elmúlt
mindörökre, már csak foszlott emlékképek őrizték, míg semmivé nem
váltak azok is. Temetésen lenni egyet jelent az elengedéssel, még
utoljára meghasad szívünk, még utoljára leperegnek a fontos
pillanataink, majd mikor az utolsó földdarab is a helyére kerül, szívünk
egy részét otthagyjuk s várjuk, hogy idővel az űrt valami kitöltse. Van,
hogy ez az üresség túlontúl nagy, és életünk hátralévő részében
hordozzuk a hiányt, melyet álarcunk mögé rejtve leplezünk életünk
során, s csak a könnyáztatta párna lesz tanúja valóságos érzelmeinknek.
Anyuka megtörten állva, kezeit összekulcsolva, üveges tekintettel
állt: a túl sokszor átélt ismert érzése hatalmába kerítette, megszűnt az
idő s tér számára, csak a sötétség uralkodott gyászoló szívében,
immáron sokadszorra. Juliska támasza szeretett volna lenni eme nehéz
órában, ám igyekezete kevés volt, s csakhamar érezte, ahogy testét
átjárja a gyöngeség, s a világ mintha folyvást forogna vele, majd
testéből az erő lassan kezdett elszállni, lábai remegtek, mint a haraszt.
Mielőtt végleg elhagyta volna jártányi ereje, egy kar szorosan
megragadta, s derekát átkarolva tartotta harmatgyenge testét, míg a
szertartás véget nem ért. Ferenc ölelő kezei megóvták a lányt, s eme
nehéz órában nem csak testét tartotta, hanem lelkét is óvta. Pál
fénytelen tekintettel a földet figyelte amint szép lassan elnyeli közös
álmaikat, s menyasszonyával együtt eltemetik lelke egyik felét is.
A temetés utáni halotti toron mélységesen gyászos hangulat volt. Bár
az emberek szívében még élénken éltek a háború borzalmai, mégis,
valahogy Ilona tragikus halála mély nyomot hagyott bennük. Juliska
figyelte, ahogy Pál komótosan arrébb ballag az étellel megpakolt
asztaltól, majd a kút kávájára ülve, könnyeivel küzdve harcol fájó
emlékeivel. Julcsa követte őt, s óvatosan vállára helyezte kezét.
Pál rezzenéstelen arccal bámulta a földet, egy könnycsepp gurult
végig nyúzott, sovány arcán.
– Angyal… – mondta rekedtes hangon, majd zokogásától rázkódni
kezdett teste.
 Emlékeiben újra és újra lejátszódott a pillanat, mikor Ilonka a szénás
szekér tetején állva vasvillával a kezében vidáman felkacagott, majd
felsejlett arca menyasszonyi fátyla takarásából, oly bájos volt, mint egy
angyal, ki örök álmát alussza.
Pál sorsáról később csak keveset lehetett tudni, egy időben még
visszajárt anyukát meglátogatni, ám csakhamar nem bírta tovább a ház
látványát, a sok csodás emlék gyötrelmeit, s elköltözött a faluból.
Juliska szívelte a fiút, ám látva szenvedését, folyvást feltépte a
sebeket szívében, így mikor elköltözött, valamelyest megnyugodott ő
is. Folytatni egy megkezdett életet úgy, hogy szeretteink sorra
elveszítjük, nagyon nehéz, ám az idő nem állt meg, az események
peregtek, mint homokórában a szemek s csakhamar megtanultak
újrakezdeni. Ferenc rendszeresen járt Juliskáékhoz segédkezni, s bár
nevelőszülei ellenezték, de a fiú határozottan kiállt elvei mellett. Így hát
gyakorta fáradt volt, mert csak akkor mehetett, ha előbb befejezte a
saját portájukon feladatait. Julcsa látványa üdítően hatott rá, s a vele
töltött percek még a munka végzését is szebbé varázsolták. Csakhamar
beállt a tél is, s vele együtt egy nyugalmasabb időszak is beköszöntött.
Juliska anyukával kukoricamorzsolás közepette ücsörgött a
kiskonyhában. Tűz pattogott a sparheltben, kellemes melegséggel
töltötte meg a kis helységet. Ferenc kopogása törte meg eme meghitt
pillanatot, érkeztére anyuka felpattant a hokedliról, s már vette is elő a
kredencen lévő tányér frissen sült süteményt. A hófehér konyharuha
alatt megbúvó, illatozó almás pite a fiú kedvence volt, anyuka ezzel
igyekezett kedvében járni. Ferenc közelebb húzódott a sparhelt
melegéhez, átfagyott kezeit melengetve figyelte Juliskát. A lány kedves
tekintete volt, mi úgy megbabonázta őt már réges-régen. Bár nem
beszéltek róla, de szinte már egy családként éltek. Anyuka, fiai
elvesztése után, úgy gondoskodott Ferencről, mint a sajátjáról. Neki
nem volt már fia, Ferencnek meg anyja. Egyre jobban kezdte látni az
éles ellentétet nevelőszülei és anyuka között. Mikor otthonában volt,
úgy érezte, ridegség és folytonos szidalmazás veszi körül, ám amikor
Julcsáékhoz betért, még a tragédiák ellenére is melegség és szeretet
vette körül. Juliska az esti fejésből félretett bögre tejjel kínálta a fiút.
Pillantásuk egy pillanatra összetalálkozott, melyet a fiú kedves mosolya
koronázott meg. Kezét megérintve vette el a bögrét, érintésére a lány
megborzongott. Még mindig jóleső érzés volt számára a fiú érintése,
még mindig élt szívében a tűz. Néhány szót váltottak csak, mert későre
járt márt az idő, anyuka csakhamar aludni tért. Ráncos kezeivel
becsomagolt néhány szelet süteményt a fiúnak, hogy legyen neki
reggelire is, majd homlokon csókolta lányát és elvonult. Juliska
csendben morzsolta a kukoricát tovább, bármily fáradt is volt előtte,
semmiért sem hagyta volna ott Ferencet. A fiú közelebb ült hozzá, és
csendben hallgatták a tűz pattogását a sparhelt felől.
– Fáradtnak tűnsz – suttogott Juliska, elnézve Ferenc karikás
szemeit.
– Majd pihenek a sírban… – felelte a fiú.
– Nem kéne így túlhajtanod magad… Beállt a tél, kevesebb itt a
munka… nem szeged meg bátyámnak tett ígéreted azzal, ha kevesebbet
jössz… Igazán nem kell ettől félned, megleszünk mi anyukával a télen.
Juliska a fiú arcát fürkészte. Bár ezt mondta, szíve mélyén azonban
sajnálta volna, ha Ferenc kevesebbet jön hozzájuk.
Ferenc csendesen ülve figyelte a földön heverő, megtisztított
kukoricacsöveket, halvány mosoly derengett arcán.
– Szeretnéd, ha kevesebbet jönnék? – szegezte neki kérdését a
lánynak, mélyen a szemébe nézve.
– Csak nem szeretnék a terhedre lenni… Tudom, hogy ígéretet tettél,
de ne legyen ez egy kötelező teher számodra.
– Nem az ígéretem köt ide…
Julcsa szíve hevesen kalapált, arcán halvány pír jelent meg, melyet
Ferenc széles mosollyal nyugtázott.
– Mennem kell! – mondta határozottan a fiú.
– Várj, kikísérlek… – Julcsa már nyúlt is sötét berliner kendőjéhez.
Kilépve a ház melegéből fagyos szél csapta meg arcukat. Hó
borította az utcát, a háztetőkről csüngő jégcsapokon megcsillant a
holdfény. Egy darabig csak álltak némán egymással szemben, Juliska
arca kipirult a hidegtől, teste vacogott.
– Jobb lesz, ha bemész, nehogy meghűlj! – mondta féltőn Ferenc,
majd finoman átkarolta a lányt és gyengéden megcsókolta.
Juliska érezte, ahogy didergése szép lassan alábbhagy, és édes
forróság árasztja el testét.
 21. fejezet
Csendben hulló hó leple borította a tájat, gomolygó füst illata töltötte
meg a tél fagyos levegőjét. A Hold fényében megcsillanó pihék
szikrázva világítottak, az olykor-olykor feltámadó szél magasba röpítve
táncoltatta őket. Távolból csikorgó hó hangja visszhangzott Ferenc
léptei nyomán, arcát mélyen elrejtette sálja, kalapja alól kivillanó
tengerkék szemeivel hunyorítva látta csak a hóborította utat.
Megpillantotta az öreg házat, melyet immár otthonának érzett, s
közeledve hozzá szívét melegség járta át. Betoppanva édesen illatozó
mézeskalácsok látványa fogadta, amint kedvese éppen díszíti
tojásfehérjéből vert habbal. A látvány felidézett egy édes emléket arról
a régmúlt karácsonyról még a háború előtt, mikor a borospincénél lopva
találkoztak, s Juliska kezébe adott egy nagy tál mézeskalács szívet. Már
akkor elhatározta, hogy ez a lány egyszer a felesége lesz. Julcsa arca
felvidult jöttére, már kapta is elő az előzőleg elkészített mézes
süteményt, és mosollyal az arcán a fiú felé nyújtotta. A fehér habbal
díszített szívalak tetejét, cirádás betűk díszítették. Ferenc fagyos kezeit
pillanatok alatt átmelegítette a sütemény, s annak üzenete.
Elmosolyodott, majd megölelték egymást, Juliska úgy lógott a fiú
nyakában, mint alma a fán.
– Aggódtam, hogy nem jössz ebben a hóviharban! – suttogta fülébe.
Ferenc megsimította Juliska arcát, s kedvesen elmosolyodott:
– Ha a háború nem tudott visszatartani, hogy hazatérjek hozzád,
gondolod, majd egy hóvihar megállíthat?
Egy pillanatig csak figyelték egymást, majd anyuka hangja sürgette
őket, hogy menjenek beljebb.
A tisztaszoba ünnepi díszbe öltözött, friss fenyőág állt az asztalon
vázában, rajta néhány arany dióval, s apró almával díszítve. Négy
szalmacsillag szomorkodott árván – még gyerekkorukban készítették
testvéreivel. Szívszorító volt látványuk: az egykor vidám
kisgyermekekből már csak Juliska élt. Anyuka hellyel kínálta a fiút,
majd meggyújtották a karácsonyi gyertyát. Ferenc röviden beszámolt
nevelőszülei hogylétéről, ám most is igen szűkszavú volt. Nemigen volt
ünnepi a hangulat náluk, igazából talán sosem volt az. Ezt követően
anyuka kezdett mesélni régi karácsonyi emlékeiről, bár Juliska már
vagy százszor hallotta, mégis áhítattal figyelte minden szavát,
miközben a mellette ülő Ferenc kezét fogta szorosan. Annyi nehéz
évvel hátuk mögött nem hitte volna, hogy egyszer még érezni fogja a
boldogságot. Nővére, Ilonka elvesztése óta ez volt az első karácsonyuk.
A kiskonyha felől az éppen sülő kalács illata szállt, majd anyuka pattant
fel székéből, s gyors lépteivel kisietett a konyhába.
Ferenc a pislákoló gyertyát figyelte, arcán látszódott, hogy
gondolatban messze jár.
– Neked van szívednek kedves karácsonyi történeted? – tudakolta
meg Julcsa.
A fiú arca egy pillanatra elkomorult, majd kisvártatva szólalt csak
meg.
– Sosem szerettem ezt az ünnepet…
Juliska értetlenül nézett rá.
– Talán azért, mert nem értettem a lényegét – folytatta a fiú. – Az
árvaházban ilyenkor sok adomány gyűlt össze; ha épp nevelőszülőknél
voltam, ott ilyenkor kaphattam a kalácsból egy szeletet, vagy egy
tányérral az ünnepi ételből. Ilyenkor lehetett, de amint elmúlt az ünnep,
minden olyan volt, mint előtte. Karácsonykor mindenki megszánt, de
annak elmúltával már ismét csak egy voltam a lelencgyerekek közül,
akit elhagyott az anyja. Nem járt több étel, sem adomány, sem
kedvesség. Csak ezen az egy napon. Gyermekként reménykedtem
benne, hogy a másnap is tartogat majd csodákat, de idejekorán rá kellett
jönnöm az igazságra, s nem értettem az emberek viselkedését. Mégis
hogy lehet, hogy az évnek ezen időszakában mintegy varázsütésre
mindenki képessé válik a szeretetre, a szánalomra, majd amint eltelik ez
a néhány nap, újra elfelejtik ezeket az érzéseket?
Juliskának összeszorult a szíve a hallottaktól, nem is gondolt bele
igazán abba, milyen fájó múltja van ennek a fiúnak.
Ferenc pillantása kedvese irányába tévedt, finoman elmosolyodott…
– Most viszont minden más… Talán mostantól nekem is lesznek
szép emlékeim!
Egymásra mosolyogtak, tekintetükben ott fénylett az őszinte szeretet
és hála, a sorsnak, hogy a nehézségek ellenére most mégis együtt
lehetnek.
Anyuka toppant be ismét a tisztaszoba békés világába, kezében
frissen sült kalács gőzölgött, a szépen szelt szeletekkel megrakodott
tányért egyenesen Ferenc felé nyújtotta.
– Egyél, fiam, rád fér, olyan kis sovánka vagy! – noszogatta anyuka,
hangjában melegséggel.
Elnézte Ferencet, aki már valamelyest kezdte visszanyerni régi
formáját, de a háborúban szerzett sebeinek nyomát örökre magán viseli
majd. Elképzelte, hogy fiai is itt ülhetnének most közöttük, ha ez az
egész meg sem történt volna. Egy könnycsepp végigfutott arcán.
Kötényéből elővette csipkés, hímzett zsebkendőjét, s áttörölte sokat
látott szemeit. A fiatalok tudták, mi játszódik le most anyuka
gondolataiban.
Kisvártatva Ferenc törte meg a csendet:
– Ott voltam velük a lövészárokban… én mondom, büszke lehet a
fiaira, Annus néni! Mert mindkettő hősként helyt állt a csatában, és nem
sok olyan bajtársam volt, kikben ennyi emberség és méltóság maradt
volna. Az átéltek hatásra mind megváltoztak, csak Sándor és János
szíve maradt a helyén még a végórában is.
Anyuka szájához szorította zsebkendőjét, hogy valamelyest
csillapítsa feltörő sírását. Fájdalmas és egyben megnyugtató volt, mit
hallott fiairól, hiszen özvegyként nehéz dolga volt ennyi gyermekből jó
embert nevelni, s bár nem tudta megbocsájtani a sors kegyetlenségét, az
némiképp vigaszt nyújtott számára, hogy fiai mellett ott volt Ferenc,
amikor az utolsó láng is kialudt lelkükben.
Elcsendesedett a szoba, mindenki a vidáman pislákoló gyertya
fényét figyelte, amint az vígan táncot lejtett a huzatos helységben. A
búbos kemence melege simított végig arcukon, a zöldellő fenyőágak
illata meg-megcsapta orrukat. Minden olyan meghitt és békés volt,
mintha tudomást sem akarnának venni a múltról.
Ferenc mozgolódni kezdett, látszódott, hogy valamit nagyon
szeretne mondani, csak épp bátorsága nemigen volt hozzá.
– Amikor János… szóval mielőtt eltávozott volna, megbízott, hogy
gondoskodjak a húgáról… – Lassan, keresve a szavakat kezdett bele
mondandójába Ferenc.
Juliska felkapta a fejét, s anyukára pillantott.
– Megvallom, örömmel tettem ígéretet a bátyádnak, kedves Julcsa, s
bár talán viselkedésem olykor ellenséges volt irányodban, megvallom,
én világéletemben ezt szertettem volna… Így hát én lennék a
legboldogabb, ha nem mint jó testvéred megbízottja, hanem mint férjed
lehetnék melletted az életben. Ezért kérném hát édesanyád áldását is,
amennyiben ő is alkalmasnak találna és hozzád illőnek.
A levegő felforrósodott egy pillanatra, eltörölve az előző percek
bánatát, utat tört magának a boldogság Juliska szívében. Anyuka arcát
fürkészte, szíve hevesebben kalapált, aggodalom lett úrrá rajta az
esetleges elutasítástól édesanyja felől.
Anyuka nem szólt semmit, csak felkelt székéből, s odalépett Ferenc
mellé… Gyöngéden megölelte a fiút.
– Örömmel venném, ha fiaim helyett fiam lennél, s lányomnak
szerető férje!
Az ablakon át kitekintve lassan hullott a hó, fehér paplanjával
beborította az alvó vidéket. Egy pillanatra megállt az idő is, hogy két
ifjú szívben tovább éghessen a tűz, mint vidáman pislákoló gyertyák
fénye a házakban.
 22. fejezet
– Igyekezz, Julis, már forr a víz a nokedlihez! Készen van-e már a
tésztája? Ej, de ráérősen kevered! – perlekedett anyuka, majd gyorsan
kikapta lánya kezéből a tálat, s sebesen kavarta annak tartalmát.
Julcsa unottan figyelte a konyhában munkálkodó anyukát, figyelte
arcán azt a jól ismert izgalmat, mikor nagyon igyekezik, hogy időre
elkészüljön az étellel. Mindig nagyon pontos volt, délre kész kellett
lennie az ebédnek, s a család együtt evett. Kivétel aratáskor, de főtt
ételnek akkor is lenni kellett, mire harangoztak. A főzésben Ilonka volt
ügyesebb, ezért gyakorta ő segédkezett a konyhában, míg húgára
inkább a jószágokat bízták, csak hogy ne legyen láb alatt. Varrni
viszont mindketten jól tudtak, ám türelme is inkább csak Ilonkának volt
jobban hozzá. Szomorúság lett úrrá Julcsán, ismét megrohamozták az
emlékek…
– No, édes lányom, akkor mit szeretne jobban Ferenc, édeset vagy
sósat? – szakította félbe gondolatait anyuka.
– Hát azt én nem tudom! Nem válogat úgysem…
– Jaj, édes lányom, nem úgy van az! Egy férfi szívéhez a gyomrán át
vezet az út, s majd ha uradként fáradtan hazatér a munkából, neked
kötelességed lesz mindig jóllakatni – magyarázta anyuka, miközben
gyors mozdulatokkal szaggatta a nokedlit.
– Tudom jól, de mégiscsak én vagyok a maga lánya, nem lehetne
néha az én kedvemben is járni? – morgolódott Juliska.
Anyuka elmosolyodott.
– Aki ilyen jóravaló legényt talál, mint te, az inkább igyekezzék
annak kedvében járni!
Julcsának eszébe jutott, amikor Ferenc hazatért a háborúból, és
anyuka mindenáron próbálta lebeszélni a fiúról, mondván, hogy
„úgysem lesz az rendes ember”. Most, ahogy elnézte anyukát, amint
igyekezve sütkérezik a fiúnak, akaratlanul is elmosolyodott. Anyuka
mintha látta volna gondolatait, lányára nézett, és komor hangon
odaszólt:
– Jól van na, tévedni emberi dolog…
Ez a pillanat ékes bizonyítéka volt annak, hogy olykor egy tragédia
váratlan fordulatot hozhat az ember életébe. Nem szólt semmit a lány,
csak fogta a lisztes bödönt, és nekiállt a süteménytészta készítésének…
A Ferenccel eltöltött babás nap is annyira más volt, mint annak
idején, mikor Kerekes József menyasszonya volt. Julcsán most jóleső
izgatottság lett úrrá, valahányszor a fiú betoppant az ajtón. Végre
kezdte értelmét lelni a házasságnak, s úgy érezte, ők is kezdenek úgy
viselkedni, mint annak idején Ilonka és Pál. Gondolatban vágyott rá,
hogy bár anyuka viselkedése is olyan lenne, mint korábban, mikor
Kerekes József járt udvarolni, és biz’ nemegyszer magukra is hagyta
őket, csak hogy „közelebb” kerülhessenek egymáshoz, ám most erre
nemigen volt alkalmuk. Anyuka jobbnak látta szemmel tartani a
fiatalokat…
Mikor az est éjbe vegyült már, a rozoga kertkapuban állva vettek
búcsút. Nehéz szívvel váltak el, hiszen oly kedvesek voltak egymásnak,
mint napvirágnak a nyári meleg.
– Olyan messzinek tűnik még az esküvőnk… – suttogta bánatosan
Julcsa, Ferenc karjai közt pihenve.
– Messzi… de az a fontos, hogy egyszer eljön.
– Sikerült beszélned a nevelőszüleiddel? Jobb belátásra tértek-e már?
– kérdezte aggodalommal hangjában a lány.
– Nemigen… Továbbra is haragosan viselkednek velem… Tegnap
anyám ugyan kedveskedett egy kicsit, hozott be egy bögre tejet is, s
közben azt szajkózta, mennyire rossz lenne nélkülem. Meg hogy milyen
jó sorunk lenne náluk… – Ferenc lehajtotta fejét.
– Igazán nagylelkűek, de te is tudod, hogy anyukát nem hagyhatjuk
magára…
Ferenc egy kicsit tétovázott, majd ismét kedvese barna szemeit
kezdte figyelni. Szerette volna kiolvasni gondolatait.
– Tudom… Csak hát azt mondták, hogy ha oda megyünk lakni,
akkor majdan egyszer mindenük a miénk lehetne.
Juliska hátrább lépett a szoros ölelésből, kérdőn nézett Ferencre.
– Tán meggondoltad magad? – szegezte neki a kérdést.
– Nem tudom… Talán át kéne gondolnunk, mert hát akárhogy is
nézzük, én biz’a úgy leszek eztán, mint aki nem telel a maga kenyerén.
Juliska ismét magához vonta a fiút, karjait a nyaka köré fonva
mélyen belenézett annak szemeibe.
– Hiszem, hogy lesz még szőlőm, lágy kenyerem, de ha mégsem, hát
a legnagyobb kincsem mindég velem lesz, és ezt el nem cserélném a
legtermőbb földért sem!
Ferenc arcán halvány mosoly jelent meg, homlokát Juliska
homlokához tapasztotta s behunyta szemét. Gondolatban hálát adott az
égnek azért, hogy egy ilyen lánnyal ajándékozta meg őt. Az idő még
most is fagyos arcát mutatta, elköszöntek hát egymástól, Juliska
hosszasan nézett vőlegénye után amint az sietősen szedte lábait a nagy
hóban. Egy láthatatlan kapocs alakult ki közöttük, ami egyre csak
erősebben kötötte össze szívüket.
 Lassan vánszorgó napok követték egymást, s csak a nagy
szekrényben alvó hófehér menyasszonyi ruha látványa kárpótolta
Juliska izgatott lelkét. Hosszasan nézegette, végigsimította annak
selymes anyagát. Nem volt az különösebben se díszes, se különleges,
mégis, a lány számára a világot jelentette. Ilonka ruhájában szeretett
volna férjhez menni, de az magával vitte sírhantjába, így jobb híján
anyukával gyorsan varrtak egy sokkal egyszerűbbet, hiszen a tél már a
végét járta s esküdni kellett, tavasztól már újra kezdődtek a munkálatok
a földeken. Végül február végére tűzték ki a napját. Azon a napon
derengő napsütés uralta a vidéket, a tavasz ígérete már a levegőben
volt, az olvadó hó hatalmas sártengerré változtatta az utca porát. Milyen
is lehet egy menyegző egy háborútól sújtotta vidéken, megannyi lelket
vesztett közöségben?
Fájdalmasan gyönyörűséges! Két ifjú szív most egymásra talált, s
életük immáron összefonódik egy életre. A nyomukban haladó emberek
hálát adnak Istennek, hogy épségben megőrizte ezt a két lelket, jó volt
látniuk, hogy van még boldogság megannyi rossz után. Az ifjú párt
harangzúgás kísérte útján a templomtól a hatalmas sártengeren át, szinte
elnyelte őket, ám csak haladtak tovább, mint ahogy tették azt életük
során oly sokszor. Ferenc kezének érintése megnyugvással töltötte el
Juliska izgalomtól hevesen dobogó szívét, kipirosodott arcán halvány
mosoly jelent meg. Az igaz boldogság mosolya.

Hangos zeneszó, a násznép vidáman mulató hangja töltötte meg a

téli éjszaka levegőjét, ropták a táncot, itták a jó bort, s az éjjel úgy
suhant el, mint a lekésett sebes vonat. Julcsa menyecskeruháját magára
öltve immáron feleségként állt Ferenc oldalán, kezeik összefonódtak,
mintha többé már el sem akarnák engedni egymást…
Majd elhalkult a muzsika, megállt a tánc is, lassan továbbállott az
utolsó vendég is.
Anyuka boldog fáradtsággal tért nyugovóra. Egyetlen megmaradt
lánya hosszasan nézett utána, amint az élet viharjaitól meggyötört, apró
termetű idős asszony fiatalokat megszégyenítő gyors mozgásával
besietett szobája magányába. Nem így kéne lennie, hisz’ egykor oly sok
gyermeknek adott életet, férje is volt, nem is egy. Most mégis egy öreg
ház magányos csendjében kell eltöltenie hátralévő élete napjait.
Juliska fejében átvillant egy szép gondolat arról, amint majd ő és
szeretett Ference benépesíti eme sokat látott házat, és ezzel visszahozza
anyuka életébe a régmúlt vidámságát.
Eme nemes feladat első lépésének kapujában állt, s igencsak félt.
Nem sokat beszéltek neki ezekről a dolgokról, nem volt szokás. Feléjük
csak a „gólya hozta a gyereket”, s az angyalok vitték el. Az esküvő
előtti estén azonban anyuka még utoljára bement lányához. Julcsa látta
arcán a gondterheltséget, olyat, mint amikor valakinek beszélnie kell
valamiről, amiről nem igazán szeretne, de muszáj, és ettől zavarban
van. Anyuka hosszasan csak hallgatott, s figyelte lányát, amint az
hosszú, hullámos haját gondosan fésüli. Juliska torkában szorítást
érzett, érezte, hogy könnycseppjei akarnak utat törni, s próbált erőt
venni magán, hogy érzelmei ne legyenek úrrá rajta. Anyuka arcát
fürkészve, biztosra vette, hogy most valami fájdalmasan szép
gondolatot szeretne majd megosztani vele az eljövendő életével
kapcsolatban.
Kisvártatva anyuka leült mellé, s szemébe nézve határozott hangon
szólalt meg:
– Az első alkalommal, majd ha férjeddel hálsz, jusson eszedbe: a
vonatról a végállomás előtt kell leszállni. Ha nem vigyázol, sok lesz a
csomag!
Azzal anyuka homlokon csókolta lányát, majd sietősen távozott.
Juliska csak ült ott a tükör előtt „leforrázva”, valahogy nem ilyen
beszélgetésre számított eme fennkölt pillanatban.
Első közös hajnalukon bár tudásuk csekély volt, de szerelmük annál
hevesebb, így hát hamarosan a „végállomásra menő” vonaton találták
magukat.
 23. fejezet
A hajnali pír már derengett az aprócska szoba ablakán át. Az
ébredező Nap sugara lassan kúszott végig a hófehér vászontakarón,
mely gondosan elrejtett két alakot. Édes ölelés közepette mély álom
uralta elméjüket, mely az elmúlt órák hatására nyugodt volt. Az idő
megállt, s még a kakas kukorékolása sem tudta ezt megváltoztatni,
bármennyire is igyekezett az dolgát végezni.
Anyuka már javában tüsténkedett, olykor-olykor megnyikordult a
rozoga ajtó, mely felzavarta Juliskát mélységes álmából. Maga mellé
pillantva Ferenc arca rajzolódott ki előtte a szoba halovány fényében.
Nézve a békésen alvó fiút, elgondolkozott a múlt történésein, a „mi lett
volna ha…” kérdése zakatolt fejében. Ferenc mellkasára téve fejét,
örömmel nyugtázta, hogy jó döntést hozott, amikor kitartott a fiú
mellett, miután az hazatért a háborúból. Szemeit lehunyva hallgatta
kedvese szívének dobbanásait, mely lassan ütemesen zakatolt. Teste
hegektől borított volt, melyek mind egy-egy fájdalmas emléket
hordoztak. Egy mélyebb sebhelyet pillantott meg Ferenc vállán,
melynek történetét csak sejteni lehetett. Óvatosan megsimította azt, s
bármily finom is volt érintése, a fiú hirtelenjében összerezzent.
Pillantásuk találkozott, s férje tekintete megszelídült, amint felesége
arcvonásai kirajzolódtak a félhomályból.
– Hát már ébren vagy, kedvesem? – simította végig a lány haját
Ferenc.
Juliska ismét szorosan hozzábújt, biztonságot adó ölelésébe.
Pár perc elteltével Ferenc mozgolódni kezdett, majd határozott
mozdulattal kipattant mellőle az ágyból.
– Hát te hová mész ily sietősen? – kérdezte Julcsa enyhe
sértettséggel hangjában, amiért férje már nem szándékozik tovább
maradni mellette.
– Megyek, segítek Annus néninek ellátni az állatokat. Ha igyekezel,
a déli fejést még te is el tudod végezni!
Juliska tekintete csalódottsággal telt volt. Szerette volna, ha most
egy kicsit csak az övé lett volna a fiú, ám hamar rá kellett döbbennie,
esküvő ide vagy oda, az élet folytatódni fog a maga megszokott
medrében. Főleg, hogy Ferenc nevelőszüleinél is elkél a segítség, mert
igencsak haragosak, amiért a fiú elköltözött tőlük.
Hamar felöltözködtek, majd kilépve immáron közös szobájukból,
finom illatok éreztek keringeni a levegőben. Ferenc már anyukával
diskurált, miközben az pucolta a zöldségeket a levesbe. Majd mikor
lánya belépett, széles mosollyal arcán köszöntötte immáron asszonnyá
lett gyermekét. Szemeiben boldogság ragyogott, látván az ifjak
vidámságát. Ferenc rögvest homlokon csókolta kedvesét, majd kisietett
az istállóba. Juliska még mindig kicsit csalódott volt, hogy ily hirtelen
vége szakadt a kettesben eltölthető idejüknek, de igyekezett elnyomni
magában ezt az érzést, és inkább örülni annak, hogy végre elkezdhetik
közös életüket.
A napok gyorsan peregtek egymás után, a tavasz immáron
végérvényesen beköszöntött, s vele együtt a munka is több lett. Ferenc
igyekezett helyt állni mindkét háznál, s feleségként Juliskára sem
lehetett egy rossz szava sem. Dologhoz szokott emberek lévén nem
panaszkodtak a rájuk háruló feladatok miatt. Olykor-olykor Juliska
elpanaszolta ugyan anyukának, hogy úgy érzi, apósáék túl sokat
dolgoztatják Ferencet, ám anyuka ilyenkor mindig arra utasította lányát,
hogy ne szóljon bele kettejük dolgába, mert abból csak vesződség lesz.
Már esteledett, mikor Julcsa a fejéssel végzett, s akaratlanul is
meghallotta, amint apósa Ferencet leteremti, hogy nem végzett az
aznapra szánt feladatokkal. A lány fején átfutottak anyuka szavai, de
hallván a férjét gyalázó szavakat, egyre csak fortyogott a dühtől, majd
egy pillanattal később nem tudta tovább türtőztetni magát, és
határozottan szembeszállt férje védelmében.
– Hát mit gondol kend, tán Ferenc a napot lopja, mikor nem magánál
dolgozik? Nézzen már rá, olyan fáradt a szerencsétlen, hogy még tán
össze is esik! Inkább lenne hálás, hogy ennyit is meg tudott csinálni!
A férfi rideg szemeivel végigmérte az előtte álló, dühtől kipirosodott
arcú lányt, majd szájához emelte pipáját és hosszasan pöfékelt rajta.
Méretes bajsza alatt gúnyos vigyorral az arcán hátat fordított, és szó
nélkül besétált a házba.
Julcsa szíve a torkában dobogott, tudta, hogy nem illőn viselkedett
az öregemberrel, de már kimondta a sértő szavakat, mire feleszmélt
tettére. Lassan csillapodott a szívverése, miután megnyugodott, hogy
nem lett különösebb következménye a történteknek. Ferencre pillantott,
aki csak bámult maga elé szótlanul. Homlokán ráncok jelentek meg,
majd dühös arccal feleségére nézett és határozott hangon szólt:
– Ezt még egyszer meg ne próbáld! Megértetted?! – Majd dühösen
elviharzott.
A lány döbbent arccal nézte, ahogy elsiet egyenesen a kertkapu
irányába.
Majd felocsúdva meglepettségéből Juliska férje után sietetett, érezte,
hogy most nagyon elvetette a sulykot. Hazáig nem is szóltak
egymáshoz, csak mentek egymás mellett, mint két idegen. Mikor
közeledtek anyuka házához, Juliska jobbnak látta tisztázni a helyzetet,
nehogy anyuka megsejtse, veszekedésüket.
– Ferenc, kérlek, állj meg, csak egy pillanatra!
A fiú egy darabig úgy tett mintha nem hallaná, majd hirtelenjében
megállt.
– Kérlek, ne haragudj rám, ígérem, soha többé nem szólok a kettőtök
dolgába… szégyenlem, hogy tiszteletlen voltam a nevelőapáddal. –
Julcsa lehajtotta fejét mondandója végeztével, csendben várta férje
reakcióját.
Óráknak tűntek a percek, amíg a feleltre várt, s közben a sírás
kerülgette.
Ferenc nem fordult felé, még csak egy röpke pillantást se szentelt
neki, csupán meredten az utat figyelve vetette oda:
– Még egyszer elő ne forduljon! – mondta hangjában haraggal, majd
továbbment.
Juliska szíve összeszorult, úgy érezte, hogy talán nem érdemel ily
haragot férjétől.
 24. fejezet
A vacsoránál szótlanul ülve hallgatták anyuka beszámolóját arról,
amiket az újságban olvasott. Nem volt különösebben tanult ember, épp
csak olvasni tudott, de meglehetősen éles ésszel megáldott teremtés
volt, akit mindig is érdekeltek az éppen aktuális politikai hírek.
– Azt beszélik, hogy már járják a falut azok az agitátorok… Engem
ugyan próbálhatnak rávenni, akkor sem adom oda, amim van! Egy élet
munkája van benne, ugyan nem sok, de aki a kicsit nem becsüli…
Juliska gondolataiba merülve kevergette a levest tányérjában, nem is
figyelt igazán arra, amit anyuka mond, éppen csak felpillantott, Ferenc
tekintetét keresve, ám ő ügyet sem vetett rá. Anyuka hosszabban
elhallgatott, érezte, hogy mondanivalója nem igazán hatja meg a
körülötte levőket, így jobbnak látta nyugovóra térni.
Ferenc csak később feküdt be Juliska mellé az ágyba, nem tűnt
szomorúnak, sem mérgesnek, csak inkább olyan egykedvű volt. A
lányban egyre jobban kezdett felgyülemleni a kétségbeesés, nehezen
viselte ezt a fajta ridegséget kedvesétől. Majd kisvártatva halkan
suttogva szólalt meg a sötét szoba csendjében:
– Hát tán sosem fogsz megbocsájtani? Pedig megbántam én, úgy
ám! Ha lenne bármi, mivel jóvá tehetném, megtenném, biz’ Isten!
Pár perc volt csupán, a lánynak mégis óráknak tűnt, mire érezte,
hogy Ferenc mozgolódni kezd, majd lassan feléje fordul. Kezeivel
gyengéden átkarolta, majd homlokon csókolta, mint egy oktalan
kölyköt, aki akaratlanul is rossz fát tett a tűzre. Juliska gyermeki
izgatottsággal fúrta bele arcát a fiú mellkasába, s szorosan ölelve azt
végre mély álomba szenderült.
Másnap a fiú nélküle ment apósáék portájára dolgozni. Bár
rosszulesett Julcsának, de nem mert ágálni ellene. Nem is sejtette, hogy
Ferencből nem a haragot váltotta ki viselkedésével, hanem a félelmet
attól, hogy nevelőapja tán meg találja majd ütni azt, ki számára a
legkedvesebb, s akkor abban a pillanatban nem biztos, hogy ura tudott
volna lenni önmagának…
Az idő baljós szeleket hozott, nagy változások korát, s az, mi ellen
küzdeni szerettek volna, erősebbnek bizonyult, így hát egyszer csak
eljött a napja anyuka életében is, mikor mindaz, miért keményen
megdolgozott, már nem lehetett az övé többé. Zsebkendőjébe temette
arcát, csak hogy ne lássák könnyeit, mikor az utolsó csikóját is be
kellett szolgáltatnia, csak egy tehene maradhatott… Hinni szeretett
volna egy eljövendő jobb világban, de ott, abban a percben csak a múlt
emlékei maradtak számára.
Ferenc munkát kapott a vasútnál, nem volt rossz a keresete, igaz,
hogy szerényen, de megéltek. Juliska a mezőgazdaságban dolgozott,
gyümölcsösökben kapált egy darabig, többi nőtársával olykor
megerőltető munkákat is kellett végeznie, nem sokkal később viszont
bedolgozásokat vállalt, hiszen kímélnie kellett magát és a benne
növekvő kis életet…
A meleg nyári szél lengette csipkefüggönyön át bejövő szellő
üdítően hatott a széken ücsörgő Juliskára. Mindennél jobban vágyott
erre a kis pihenőre a tisztaszoba magányában. Kerekedő pocakja nem
könnyítette meg dolgát. Bármennyire is igyekezett megtalálni a
megfelelő pozíciót, valahogy sehogy sem akaródzott sikerülni. Érezte
gyermekének határozott mozdulatait, amint az igyekezett volna helyet
csinálni magának, sikertelenül. Juliska kezével végigsimította hasát,
majd elmosolyodott. Bármily kényelmetlen is volt már neki minden
mozdulat, mégis édes tehernek vélte. Eszébe jutott Anyuka arca, mikor
egy nap lánya elébe állott és közölte, hogy ha nem ad azonnal neki egy
kupica bort, akkor ő itt menten elájul. Anyuka nem szólt egy szót sem,
még csak nem is kérdezett, csak fogta a demizsont és teljesítette lánya
óhaját, aki talán akkor ivott alkoholt először életében. Majd figyelte,
amint Juliska egy húzásra felhörpintette a fanyar ízű nedűt, s utána
arcán enyhe pír jelent meg. Többszörös édesanyaként jól tudta, mi
történik most lányával, s ez a felfedezés örömkönnyeket csalt szemébe,
hiszen megkapták Isten legnagyobb ajándékát: egy új élettel fog
gazdagodni az egykor szebb napokat megélt család, s végre megkapja ő
is a vágyott unokát.
Ferenc hangja zökkentette ki elmélkedéséből, szíve hevesebben
kalapált. Még mindig érezte azt a kellemes érzést, mint régen, mikor a
babás napokon betoppant a fiú ajtajukon, s mosolyát látván megszűnt
körülötte a világ. Hallotta, amint anyuka jókedvűen beszélget, majd
Juliskát emlegeti. Pár pillanat múlva már nyílt is az ajtó és férje arcát
pillantotta meg, amint az érdeklődve bekukucskált, halkan, nehogy
megzavarja feleségét a pihenésében.
– Ébren vagyok! – mondta a lány, csillogó szemeivel biztatva
kedvesét, hogy jöjjön be hozzá.
Ferenc nem késlekedett, nyomban odasietett, majd hosszasan
átölelték egymást, miközben kezét Juliska hatalmas hasán pihentette.
– Jól van? – kérdezte enyhe aggodalommal hangjában. – Nagyon
meleg van odakinn, jól teszed, hogy bejöttél a hűvösre!
Juliska gyengéden megsimította férje kezét.
– Minden rendben van, őt nem zavarja a meleg, úgy ugrál, mint
akinek muszáj!
Csendben ültek egymás mellett. Ez a gyorsan elillanó pillanat is
örökre belevéste magát emlékezetükbe, s észre sem vették, amint a sok
rossz emléket szép lassan felülírják a boldog pillanatok.
 25. fejezet
– Mikor érkezik Ferenc? – kérdezte anyuka, lányát figyelve, amint
az ablakon át kémlelte a sötétet.
– Nem tudom, nem szokott ilyen soká’ távol maradni…
Elcsendesedtek, a várakozás idegőrlő percei töltötték meg a helyiség
hangulatát.
Kulcs zörgése hallatszott a kapu felől, hangját hallva Juliskából
sóhaj tört fel.
Ferenc elgyötörten lépett be az ajtón, arca a szokottnál is nyúzottabb
volt.
– Csakhogy itt vagy! Már aggódtunk, hogy tán valami baj történt! –
szaladt elébe felesége.
A fiú gyengéden átkarolta őt, majd levetette kabátját.
– Sok volt a tennivaló…
Juliska hallgatott… továbbra is nagyon zavarta, hogy férjét így
kihasználják nevelőszülei. Az esküvő óta mintha csak rosszabbodott
volna a helyzet.
Sebtében nekilátott melegíteni a levest, hogy minél kevésbé várassa
meg urát.
– Hogy vannak a szüleid? Jól szolgál az egészségük? – kérdezgette
anyuka Ferencet.
– Hát most éppen nem annyira… Anyámnak megint nagy fájdalmai
vannak a derekában, azt mondogatja, hogy sem ülni, sem állni nem tud.
Apám meg perlekedik vele, hogy szalad a ház, s üres a kamra.
– Jaj, az nem jó, fiam! Mindjárt beköszönt a tél, most kell rá
felkészülni! Na, pénteken akkor majd sütünk nekik is kenyeret, igaz-e,
Juliskám?
– Bár többet is tehetnék, de már nem vagyok olyan jó erőben… –
mondta anyuka, kezeit összekulcsolva.
– Hagyja csak, édesanyám, majd én átmegyek és segítek a
takarításban! – kontrázott rá Julcsa lelkesen.
Ferenc erre felkapta fejét.
– Nem gondolnám, hogy most alkalmas lenne neked az idő…
Juliska határozott mozdulattal merte ki a levest a fazékból.
– Ne félts engem egyet se, majd csak annyit csinálok, amit bírok, az
is több, mint a semmi.
Ferenc hezitált egy darabig.
– Talán most tényleg jól jönne nekik még egy dolgos kéz… De ígérd
meg, hogy nem erőlteted meg magad!
 Juliska egy tál gőzölgő levest rakott férje elé, illata azonnal
megcsapta orrát, majd jóízűen kanalazni kezdte.
A hajnal hűvös leheletétől Julcsa teste megborzongott, a levegőben
terjengő tűzifa illata kellemes emlékekkel töltötte meg gondolatait.
Szerette az ősz színeit, hangulatát. Néhány perc múlva Ferenc lépett ki
házuk ajtaján, az előző napi fáradtság nem múlt el nyomtalanul arcáról.
A séta üdítően hatott Juliskára, jó kedvvel beszélgettek az úton, csak
akkor hallgattak el, mikor megpillantották Ferenc nevelőszüleinek
házát. Sosem szerette ezt a helyet a lány, hiába volt az szépen
gondozott, hatalmas tornácos épület, valahogy mindig is ridegség áradt
falaiból. Apósa ismét a tornácon állva, pipáján pöfékelve várakozott,
ezzel már önmagában is kivívta Juliska ellenszenvét. Gondolatban
bosszankodott azon, hogy amíg szerencsétlen Ferencet halálra
dolgoztatja, neki van ideje kint pöfékelni, ám egy szót sem szólt, csak
némán ballagott férje mellett.
– No, végre már, csakhogy itt vagy! – dorgálta meg köszönés helyett
az apja, miközben Juliskára ügyet sem vetett.
Ferenc nyugtatóan felesége vállára helyezte kezét, majd beküldte a
házba.
Odabent tán még hidegebb volt a levegő. Mikor belépett, anyósa
éppen egy széken ücsörögve falatozott teljes nyugalomban. Nem tűnt
betegnek, ám amikor megpillantotta Julcsát az ajtóban állva, eltorzult
arccal jajgatott egyet. – Adjon Isten, Mari néni! – köszöntötte
illedelmesen a lány. – Ferenc mondta, hogy gyengélkedik, és elkélne a
segítség a ház körül.
– Jaj, édes lányom, jó, hogy jöttél! Bizony, nagy fájdalmakkal kell
élnem…
– Semmi baj, Mari néni, maga csak pihenjen, majd én elvégzem a
takarítást!
Az asszony sipákoló hangon kezdett hálálkodni, nem győzött hálát
mondani azért, hogy fiuk ily jó menyet hozott a házhoz. Szavai
mézesmázossága mögött nem voltak érzelmek, csupán egy
tehetségtelen színész előadása volt ez.
Juliska nem habozott, nekilátott a munkának, s bár más állapota
miatt elfogadható lett volna lomhasága, ám ennek semmi jelét sem
mutatta, úgy sürgött-forgott, mint egy bakfis a búcsúban.
Anyósa végig szúrós szemmel vizslatta a lányt, ahogy dolgozik,
szobáról szobára követte, s közben folyvást jajgatott meg panaszkodott.
– Bárcsak újra olyan jó erőben lehetnék, mint régen, akkor biz’ én
még a padlót is kétszer átsepertem – célozva ezzel arra, hogy Juliska is
tegye ugyanezt…
 A lány nem szólt semmit, újra nekilátott felseperni.
Mire végzett a takarítással, Juliska érezte, hogy nagyon elfáradt, ám
igyekezett tartani magát anyósa előtt.
– Hát, gyermekem, köszönöm, hogy besegítesz, csak tudod, ha én
csinálnám, azért kicsit alaposabb lennék, az én jó uram nem tűri meg a
koszt az ágy alatt sem! Nagy munka azt kitakarítani, remélem, egyszer
majd enyhül annyira a fájdalmam, hogy képes leszek megcsinálni…
Juliska türelme fogytán volt, hiszen anyósa olyat várt volna el tőle,
ami nem egy terhes asszonynak való feladat.
– Mari néném, tán csak elnézőbb lesz most a kedves ura, hiszen
tudja ő is, hogy mily fájdalmai vannak magának, és hogy az én
állapotomban meg…
Az öregasszony a lány szavába vágva hangosan, sipákoló hangon,
szemeit az égre emelve mondta:
– Ó, édes lányom, a te állapotod mi az én hatalmas fájdalmaimhoz
képest!
Juliskának kedve lett volna visszafeleselni, hogy ugyan mit tudhat a
terhességről egy olyan asszony, ki sosem élte át, ám száját
összeszorítva magában tartotta mondandóját. Valahol legbelül sajnálta
az öregasszonyt azért, mert sosem adatott meg neki a gyermekáldás
öröme…
Fogta a porrongyot és óvatosan leguggolt az ágy mellé, de nehezen
fért hozzá az ágy aljához, hasát folyamatosan nyomta a szoba kemény
földje.
– Egy kicsit mássz beljebb, a közepén se maradjon ott a kosz! –
dirigált a háttérben anyósa.
Ekkor kinyílt a tisztaszoba ajtaja, apósa és Ferenc léptek be rajta
váratlanul.
A lány még messzebbre nyújtózkodva próbálta alaposan letisztítani
az ágy alját, mikor hirtelen egy hatalmas roppanás hallatszott, és éles
fájdalmat kezdett érezni hasában. Hirtelen összegörnyedt a fájdalomtól,
arcán végigfutottak az ijedtség könnyei: érezte, hogy valami nagy baj
történt…
 26. fejezet
– Juliska! – ordított fel ijedtében Ferenc, és akkorát ugrott helyből,
mint aki megtanulta a repülés művészetét.
A háttérben az öreg szidalmazta feleségét, amiért az hagyta, hogy ily
munkát végezzen másállapotában a lány. Julcsa fülét megütötte, amint
anyósa védekezve próbálja menteni helyzetét, eredménytelenül.
A két férfi közrefogta a földön fekvő lányt, majd óvatosan
felsegítették, s a hatalmasra ágyazott, dunyhákkal megrakott
parasztágyba fektették.
A fájdalom egyre hevesebb volt, Juliska még sosem érzett ily
szenvedést, gondolataiban csak az zakatolt, hogy tán megölte
gyermekét.
Ferenc aggódva szorította felesége kezeit, ágya mellett térdelve
fürkészte annak arcát, szerette volna átvenni fájdalmát.
– Juliskám! Kedvesem! – szólongatta.
Kis idő elteltével enyhülni látszott a fájdalom, s szép lassan lelkük is
kezdett megnyugodni, s mintha csak a gyermek érezte volna édesanyja
aggodalmát, rögvest mocorgásba kezdett.
Apósa felajánlotta ugyan, hogy töltsék náluk az éjszakát, de Juliska
hallani sem akart róla, hogy egy perccel is több időt kelljen eltöltenie
ebben a házban, így aztán apósa nagylelkűen felajánlotta szekerét, hogy
azon menjenek haza.
Már esteledett, mikor elindultak, a rozoga szekér rázkódva dobálta a
rajta fekvő Juliskát, ezzel újra szűnni nem akaró fájdalmat okozva neki.
Anyuka mintha csak érezte volna a bajt, aggodalommal arcán várta őket
a kertkapuban, mint annak idején fiait, kik elmulatták az időt a sötét
éjszakában.
– Mi történt, édes lányom? – szaladt a szekér elébe.
Juliska nem akarta, hogy anyuka dühös legyen, igyekezett szépíteni
a történteken.
– Minden rendben van, édesanyám, csak kicsit elfáradtam, így
apósom odaadta a szekeret, hogy ne kelljen gyalogolnom – füllentette.
Ferenc is igyekezett elkerülni anyuka tekintetét, s hamarjában
lesegítette feleségét a kocsiról.
Juliska ólomnehéznek érezte hasát, úgy feküdt végig az ágyban,
mintha jártányi ereje sem maradt volna. Ferenc idegesen tért be hozzá
szobájuk nyugalmába.
– Ne aggódj, csak kicsit pihennem kell, oszt’ meglásd, holnapra
kutya bajom se lesz! – igyekezett nyugtatni férjét Julcsa, de legbelül
rettenetesen félt.
A hajnal sem hozott megnyugvást számára: fájdalmai egyre csak
erősödtek, míg végül reszkető kezeivel megrázta a mellette alvó Ferenc
vállát.
A fiú megpillantva felesége fájdalomtól eltorzult arcát, rögvest
anyukáért sietett.

A halkan ketyegő óra ritmusa zengte be a konyhát, Ferenc a lócán

ülve merengett a múltján s jövőjén egyszerre. Olykor-olykor megtörte a
csendet Juliska sikolya, melytől gyomra folyvást görcsbe rándult.
Haragudott magára, amiért engedte, hogy felesége dolgozzon ilyen
állapotban, talán ha megparancsolta volna neki… de ilyet ő úgysem tett
volna… Fejébe halovány emlékek tódultak gyerekkorából. Oly sok
családnál élt már, oly sokat látott életükből, hogy megfogadta, ha
egyszer megnősül, ő biz’ sosem fog parancsolni asszonyának. Annyi
bánat könnyeit elfojtó nőt látott, hogy szíve is belesajdult. Ismét hallotta
felesége sikolyát, mintha csak megerősíteni akarná eme elhatározásban.
„Korai még… nagyon korai” – zengett fejében a gondolat… Haragja
hamarjában a sorsra irányult, pontosabban saját édesanyjára, bár sosem
gondolt rá édesanyaként, hisz’ hogy is tehetné, ha az lemondott róla, s
csak a húgát tartotta meg, mint valami csecsebecsét a piacról. Az anyja
megszülte, de nem kellett, ő meg az életét is odaadná ezért a csepp
gyermekért, de ettől még nem mentheti meg. „Korai még… nagyon
korai” – ismétlődött fejében Annus néni hangja, amint az éjszaka
közepén belépett szobájukba, s meglátta vajúdó lányát, az ágyban.

Mikor már az ideg oly haraggal dúlt benne, felpattant a lócáról, s fel-
alá járkált. Próbálta csillapítani gondolatait, de azok folyvást, újra és
újra utat törtek fejében, s kínzó képeket festettek a borús jövendőről.
Sírni akart volna, de már nagyon régóta nem tudott… A háború kiölt
belőle minden gyengéd érzelmet, s csak a gyűlölet mérges ízét hagyta
benne. Majd mintha a folyvást ketyegő óra hangja megállt volna,
mintha a levegő is megfagyott volna, hirtelenjében csak egy hangot
hallott, csak egyetlen egyet, egy számára teljesen ismeretlent: gyermeke
édesen keserű sírását…
Ferenc hirtelenjében nem tudta, mitévő is legyen, legszívesebben
berohant volna a szobába, hogy meglássa gyermekét. Kezdeti
boldogságát ismét a félelem váltotta, hiszen attól, hogy most felsírt, ez
még akkor is egy éretlen kisded… és Juliska? Juliska hangját már
régóta nem is hallja! – Ezidáig gondolni sem gondolt arra, hogy esetleg
őt is elvesztheti!
 A szobaajtó megváltó nyikorgása rázta fel aggódó gondolataiból a
fiút.
A bábasszony lépett ki elsőként, arca oly merev volt, hogy arról
semmiféle érzelmet nem lehetett kiolvasni.
– Leány lett! Majd tán következőre fiút ad az Isten – tette kezét
mintegy részvétet nyilvánítón a kétségbeesett Ferenc vállára.

Hirtelenjében nem is fogta fel szavait, oly komoran hangzottak.

– Meghalt? – kérdezte szinte sokkos állapotban a férfi.
A bába furcsa arckifejezéssel mérte végig Ferencet, mintha azt
akarná megállapítani, hogy vajon ittas-e.
– Nagyon is él! Hallotta a sírását, nem? Olyan a tüdeje, hogy majd’
megsüketültem! Csak hát leány…
Ferenc testét oly boldogság járta át, mit tán még sosem érzett. Mit
bánta ő, hogy fiú vagy lány az a gyermek, őt csak az érdekelte, hogy
életben van!
A fancsali képű bábasszony kétkedve nézett az örömtől szárnyaló
férfira: általában nem így szoktak reagálni az újdonsült apukák, ha
lányuk születik, mert az csak „viszi a vagyont”.
Juliska a karjában lévő csecsemőt figyelte, az elmúlt események
hatása alatt volt még. Az első pillanatban, mikor meglátta gyermekét,
könnyekben tört ki. A bábasszony tenyerére fektetve tisztogatta az
élettelennek kinéző, vézna kis „rongybaba” testet. A lány zokogására
anyuka ugrott oda:
– Mi a bajod gyermekem? – kérdezte aggódva.
– Hát nem látja, anyám, ez a gyerek nem él! – mondta sírástól
fuldokolva.
– Dehogynem él, egészséges, mint a makk! – vigasztalta őt anyuka.
– De nézze már meg, milyen sovány!
Anyuka szelíden megsimította lánya arcát.
– Hát aztán! Majd idekinn meghízik! A fő, hogy egészséges!
Ferenc csillogó szemekkel vette karjába a törékeny kis testet, szíve
hevesen dobogott, amint megtapintotta annak bársonyos bőrét. Juliskára
pillantva szemeiben sosem látott fény gyúlt. Az örök szeretet lángja.
 27. fejezet
A rossz dolgok is elmúlnak egyszer, minden télre jön tavasz, mint a
szárba szökő búza, új életet hordozva. Ez az új, egyben ismeretlen érzés
költözött Juliska és Ferenc életébe: egyszerre volt boldog és félelemmel
teli. Immáron családdá váltak, mely Ferenc számára ezidáig ismeretlen
volt.
Erzsébet születése fenekestől felforgatta az „alvó ház” magányát:
szomszédok, rokonok egymásnak adták a kilincset, hozták a komatálat
és mellé jókívánságaikat. Volt, ki tapasztalt, volt, ki kezdő, de akadt
olyan is, ki már túl volt az időn régen, hogy bármire is jól emlékezzen,
tanácsokkal megrakodva igyekeztek lelket önteni a frissen „született”
anyába. Juliska is egyre jobban érezte, hogy gyermekük érkeztével ő is
új szerepet kapott az életben. Estefelé, mikor végre elcsendesedett a ház
is, hosszan ültek Ferenccel a bölcső felett, szótlanul. Bár a fáradtság
erejétől Julcsa gyakran elbóbiskolt, miközben fejét Ferenc széles vállán
pihentette. Mikor férje hírét vitte gyermekük születésének, az após nem
fogadta kitörő lelkesedéssel, s csak annyit fűzött hozzá, hogy „Lehetett
volna fiú is”. Feleségében még volt némi kedveskedés, de igazán ő sem
tudta átérezni ennek a lényegét. Tán a bűnbánat vezette csak, amikor
érdeklődött a kisleány hogylétéről.
Anyuka egész lénye kivirult, szinte új arcát mutatta még sokat látott
lánya számára is. Juliska gyakran eltöprengett azon, hogy mennyire
meg tudnak változni az emberek az idő múlásával és a körülmények
megváltozásával. Mindig is szigorú anya volt, és Juliska csak most
értette meg igazán, hogy miért is volt akkor ő ilyen, olykor talán
érzéketlennek tűnő. Sokáig irigykedve nézte a nálánál vagyonosabb
egyke gyerekek szüleit, akik oly gondossággal foglalkoztak egyetlen
csemetéjükkel, mintha az valami felsőbb hatalommal bírna. Neki
ilyenben sosem volt része, testvérei is csak rendre piszkálódtak, s
anyuka sem babusgatta őt. Sosem felejti el, ahogy annak idején sorba
állította őt és Ilonát, majd a hajkafével sebes mozdulatokkal tépte a
hajukat. Nem volt ott semmi finomkodás, csak gyorsan fésülködés,
mert sok volt még a dolog. Ha netalán olykor felszisszenni mert vagy
panaszkodni, válaszul csak egy fejbevágás volt a hajkafével. Hát ilyen
volt az ő anyukája… Mióta Böske megszületett, úgy tűnt, megváltozott,
de igazából csak a körülmények voltak mások. Anyukának már nem
kellett azon aggódnia, hogy másnap mit rak majd az asztalra, nem
kellett egyedül gondoskodnia sok gyermek egészségéről, és már nem
hárult rá a világ hatalmas súlyának cipelése háború idején. Zsebében
gondosan elrejtett kockacukrok laktak, hogy az éppen arra bóklászó
unokájának cinkosul kis kezeibe csúsztassa azt. Juliska, látva apró
gyermekét, amint az elbújva a sufni oldalánál elégedetten rágcsálja a
suttyomban szerzett cukorkát, mindig elnevette magát. Neki biz’ még
ezt sem lehetett. Egyszer volt, hogy anyuka elküldte kockacukorért a
boltba. Szigorúan parancsba adta, hogy jól vigyázzon rá a hazafelé
vezető úton… ám annak olyan jó illata volt, oly fenséges! Csak
megkóstolom, gondolta magában, ám azt az egy szem cukorkát követte
még egy… Ki gondolta volna, hogy ez ilyen gyorsan el tud fogyni? Hát
a kis négyéves Juliska nem gondolta. Így aztán mikor üres kézzel tért
haza, anyuka éktelen haragra gerjedt, és alapos fenekeléssel fizette meg
az árát. Fájt a szíve, tán még most is belesajdul olykor az emlékébe, ám
mostanra értette meg csak az okát. Abban az időben szinte éheztek, s
anyuka csak kínkeservesen tudta előteremteni a cukorra valót.
Annak rendje és módja szerint növögetett a kisleány, s minden egyes
napon új csodával aranyozta be szülei életét. Minden este, mikor Ferenc
hazatért, csillogó szemekkel tekintett gyermekére, bár nem volt
tapasztalata, milyen is az, ha van apja egy gyermeknek, mégis oly
védelmezőn gondoskodott róla, mit tanulni sem lehetett volna jobban.
Végre egy olyan időszak köszöntött rájuk, mire nagyon vártak már.
Majd ahogy a kis Böske egyre okosabb és okosabb lett, úgy lett anyuka
egyre feledékenyebb.
Egy forró augusztusi napon Juliska meghagyta a kis Böskének, hogy
amíg beszalad a kamrába, ne rendetlenkedjék. Amint indult volna
dolgára, anyuka perlekedő hangjára lett figyelmes. Kíváncsian
hallgatózott, vajon ki lehet az, kivel anyuka ily hevesen vitatkozik,
ezért jobbnak látta, ha előbb megy és megnézi, vajon melyik szomszéd
tette látogatását náluk. Betoppanva a nyári konyhában anyukát a lócán
ülve találta egymagában. Előfordult már, hogy anyuka zsörtölődött
magában olykor-olykor, ha valami balul sült el a konyhában, s tán nem
is foglalkozott volna tovább az üggyel, ha nem üti meg fülét egy név…
egy név, melyet már rég nem hallott anyuka szájából. A lány dermedten
állva figyelt. Hirtelenjében kiverte a hideg verejték, lábai remegni
kezdtek, s gondolatban próbált valami logikus magyarázatot találni arra,
hogy anyuka miért beszélget az elhunyt fiával…
Régi emlékek éledtek újjá benne arról, mikor testvérei bejelentették,
hogy berukkolnak katonának. Ismét maga előtt látta, ahogy anyuka
könyörög és próbálja jobb belátásra téríteni őket, csakhogy most
szeretett édesanyjuk az előtte magasló, hófehérre meszelt falhoz
beszélt, s a kérdéseire adott feleletek csak az ő agyának szüleményei
voltak. Aztán mintha elszállt volna a „szelleme”, anyuka is szépen
elcsendesedett. Julcsa lassan odasétált a lócához, majd gyengéden
anyuka vállára helyezte kezét. Érezte, ahogy az asszony vékony,
csontos válla finoman megrezzen, mintha csak egy mély álomból riadt
volna fel, majd üveges tekintete szép lassan újra élettel telivé változik,
és lányára pillantva meglepetés tükröződik arcán.
– Itt vagy, gyermekem? No, akkor ebédelhetünk-e már?
Juliska szeretett volna kérdezni, igazából tele volt kérdésekkel, de
végül csak megsimította anyukája arcát és csak annyit volt képes
válaszolni, hogy „hozom máris Böskét”, majd gyorsan hátat fordítva
kisietett a konyhából, nehogy anyuka észrevegye az arcán végigszaladó
könnycseppet.
Estére sem bírta kiverni fejéből a történteket, folyvást zakatolt
fejében a kép, amint anyuka az elhunyt Sándorral veszekedik. Ferenc
látta feleségén, hogy valamin gyötrődik.
– Baj van? – kérdezte
Juliska egy darabig hezitált, nehezére esett beszélnie a történtekről.
– Csak… anyuka… furcsán viselkedik… rossz érzésem van.
Majd a könnycseppek ismét elhomályosították szemeit.
Ferenc, bár nem tudott a reggel történtekről, érezte felesége
aggodalmát, s mikor Juliska ismét karjai közt keresett vigasztalást, nem
tett mást, csak védelmezőn átkarolta, úgy, mint mindig, mikor az élet
fájdalmai nehezedtek vállaikra.
 28. fejezet
A nyári szellő borzolta egy aprócska kislány vékonyka szöszke
haját, kezei közt megpihenő, szebb napokat látott pitypangvirágot
tartott. Az élénken zöldellő fű között ücsörögve mélyen elmerült a
gyermeki álomvilágban, hol nem érheti bántódás. Édesanyja a távolban
vigyázó szemeivel kísérte gyermeke minden mozzanatát, úgy, mint
egykoron tette azt az ő anyja és annak az anyja, visszamenőleg addig,
míg az emberiség megszületett. Ez az ősi ösztön volt az, amit sosem
tanult, egyszerűen csak ott szunnyadt benne addig a percig, míg a kis
Böske meg nem született. Attól a szent pillanattól fogva érezte, hogy
neki küldetése van az életben, s immáron lassacskán két éve, hogy az ő
kis küldetése ott toporog folyvást a szoknyája körül. Julcsa szerette
figyelni gyermekét, s bár most, hogy anyuka egyre többet
betegeskedett, rá is sok feladat hárult, mégis minden szabad percét
gyermekének szánta. Ferenc sokat volt távol, s mindig fáradtan tért
haza. Munkája elvégeztével apósa kegyeit kellett keresni, ki mesterien
értett a fiú lelkének zsarolásához. Ám hiába volt minden erőfeszítése,
Julcsa akkor sem volt képes haragudni szeretett férjére, kire oly sokat
várt már amúgy is az életben, hogy számára csak az számított, hogy
esteledve mindig hazatért. Ilyenkor meleg vacsorával várta, úgy, ahogy
azt anyuka tanította neki. Hűvös éjszakákon szorosan egymást ölelve
hálát adott az életéért, mert boldog volt… igazán boldog.
– Hej, Juliskám! – szólt a távolból egy elgyötört hang.
– Adjon Isten, Mari néném! – rikkantott vissza a lány jókedvűen.
– Jaj, gyermekem, gyere mán kicsit közelebb, tudod, hogy elég rossz
a hallásom!
Ami igaz, az igaz, Mari néni olyan öreg volt, mint az országút.
Amennyire Juliska vissza tudott emlékezni, már gyerekkorában is
öregnek látta őt, és hát azóta sem lett fiatalabb.
– Jövök már, Mari néni, csak tudja, közben figyelnem kell a lányt is,
mert olyan halkan jár, mint egy macska, oszt’ egyet gondol, és már
hetedhét határon is túl van! – viccelődött Julcsa.
– Igaz is! Elég mozgékony gyermek, de hál’ Istennek egészséges! –
kulcsolta imára ráncos kezeit az öregasszony. Majd aztán kissé
elkomorult az arca.
– No és mondjad mán, gyermekem, miért nem bántok kedvesebben
az édesanyáddal?
Juliska meglepetten pillantott a nénire, hogy ilyen hirtelenjében más
irányt vett társalgásuk.
 – Hogy érti ezt, Mari néni? – kérdezte hangjában nem kis
idegességgel.
– Hát csak úgy, kedves lányom, hogy Annus néni egy ideje
rengeteget panaszkodik a faluban! Aszondja, hogy alig adtok neki enni,
meg még csak egy bögre tejet sem kaphat, pedig azt hogy szereti!
Juliska hirtelenjében szólni sem bírt a hírek hallatára, egyszerűen
nem értette, miért terjeszt róluk ilyet anyuka, hiszen ő minden erejével
azon volt, hogy a kedvében járjon.
– Higgyen nekem, Mari néni, én ilyet nem teszek, hát hogy is
tehetnék, hisz’ oly sokat köszönhetek neki! – fakadt ki Julcsából a
kétségbeesés.
Az öregasszony lágyabbra vette hangját, látván Juliska ábrázatát.
– No, jól van, gyermekem, tudom én hogy, helyén van a szíved, csak
gondoltam, tán az anyaság meg a feleség-lét jobban lefoglal, és nem
marad elég türelmed az anyukáddal való bajlódásra.
– Jaj, dehogy bajlódás ez nekem! Inkább nagyon is aggódom érte,
mostanában nagyon meggyengült az egészsége, tudja? Folyton
belázasodik, meg sokat fáj a feje is. Meg… – Juliskának eszébe jutott
anyuka furcsa viselkedése, de aztán jobbnak látta nem említeni – nem
akarta, hogy az asszony hírét vigye annak, hogy tán édesanyja
megbolondulni látszik. Valahogy jobbnak látta ezt titkokban tartani az
emberek előtt, hisz’ anyuka mindig is egy büszke ember volt, s nem
akarta volna, hogy egy ilyen kitudódjon.
Látszólag az öregasszony beérte Juliska válaszaival, s úgy tűnt, egy
időre sikerült csillapítani az asszony kíváncsiságát.
A Nap már lenyugodni készült, mikor Ferenc hazatért. A mai napja
tán jobb volt, mint általában, arcán széles mosollyal kapta karjai közé
egyetlen gyermekét. Távolból hallani lehetett a kisgyerek kacaját, amint
fennhangon követeli, hogy „Még! Még!” S édesapja fáradhatatlanul
emelte a magasba, hogy onnan aztán ismét lehuppanhasson a földre.
Juliskának halvány emlékei voltak csak kisgyermekkoráról, amikor
még élt az apukája. Csak hatalmas, érdes kezei vannak előtte, amivel
oly sokszor megölelte a kis Julcsát. Az arcát már elhalványította a
feledés, s az a kép, mikor a ravatalozásnál állt és kérlelte a vágyott
„fülbevalót”, már egyre fakóbbá vált emlékezetében. Anyuka, hallva
unokája harsány nevetését, rögvest a verandára sietett, mint aki nem
akar lemaradni egyetlen percről sem, mit a boldogságból láthat. Mintha
épp utazni készülne, és rakná bőröndjébe az összes boldog pillanatot,
hogy majd az út végén ismét elővehesse azokat. Ez a kép is belevéste
magát Juliska emlékezetébe, amelyet hátralevő életben magával
hordozhat majd.
 A reggel igen korán tört rájuk, s Julcsa legnagyobb meglepetésére
anyuka már igen hamar elment hazulról. Miután Ferenctől édes búcsút
vett, nekilátott a reggeli készítésének rossz evő lánya számára. Hirtelen
orrfacsaró bűzt kezdett érezni, ami egyre erősebb és erősebb lett, amint
a nyári szellő meglebbent a nyitott ablakokon keresztül. Miután már
elviselhetetlenné vált, jobbnak látta megkeresni a szag forrását. Anyuka
szobájának ajtaja résnyire volt csak nyitva, s érezhetően abból az
irányból terjedt a szag. Belépve a kis szellőzetlen helyiségbe, azonnal
felfordult a gyomra. Sietve nyitott ablakot, majd észrevette a
rendetlenséget. Anyukára nem volt jellemző, hogy levetett ruháit
széthagyja, s ezt már idejekorán belenevelte gyermekeibe is. „Rend a
lelke mindennek” – mondogatta mindig. Juliska elkezdete keresni a
szag forrását, majd kis idő elteltével, mikor a magas ágy alá
bepillantott, hát teljesen megdöbbent a látványtól. Az ágy alja telis-tele
volt tejes bögrékkel, kannákkal, amikben már napok óta bűzlött a tej,
érintetlenül. Julcsa felismerni vélte a szomszédok bögréit. Hirtelenjében
bevillant Mari néni mondata arról, hogy anyuka panaszkodott, hogy
még egy bögre tejet sem kap, ezért úgy látszik, a szomszédok
megszánták a szerencsétlent, aki igazából azt sem tudta, mit beszél
már…
A lány szíve majd’ meghasadt, az újabban felfedezett bizonyíték
láttán, ami elég egyértelműen jelezte, hogy anyuka fejében nagy a baj.
A délelőtt hátralévő részében próbált megszabadulni a bűzlő
maradékoktól, s közben folyvást az járt fejében, hogy amíg ő ezt
csinálja, addig anyuka valahol a faluban éppen siránkozik valakinek
rossz sora miatt. Már csak azt kellett kitalálnia, mégis milyen
magyarázattal szolgáljon annak a rengeteg szomszédnak, kiknek a
bögréit megtalálta az ágy alatt…
Nem sokáig időzhetett, hamarosan a kis Böske toporzékolása
szakította félbe gondolatmenetét, akinek úgy látszik, a rossz szag
meghozta az étvágyát.
Már éppen delet harangoztak, mikor anyuka váratlanul hazatért,
Juliska épp az ebédhez terített. Anyuka jó kedélyűen toppant be, mint
mindig, amikor végre kimozdul egy kicsit a faluba és begyűjt egy pár
friss pletykát. Julcsa még mindig haragos kedvében volt a délelőtt
történtek miatt, s úgy érezte, most már kérdőre kellene vonni anyukát,
mert az mégsem járja, hogy összevissza hazudozik a fél falunak.
– Csakhogy megjött, anyuka! Jól telt a napja?
– Jól, édes lányom, nagyon jól! – mondta vígan.
Juliska egy kicsit habozott, nem szerette volna elrontani anyuka jó
kedvét.
 – No és mondja csak, anyuka, mire kellett magának az a rengeteg tej,
mit a szobájában gyűjtögetett? Tudja, az ilyenkor nyáron rendkívül
gyorsan meg tud büdösödni ám!
Anyuka nem szólt egy mukkot sem, csak meredten nézett lányára.
Tekintetében ott volt a zavartság és a tehetetlenség egyszerre. Majd
szemeit elhomályosították a könnycseppek, és halkan csak ennyit
mondott:
– Nem tudom…
 29. fejezet
Csendben költötték el az ebédet, szomorúsággal telt gondolatokkal.
Anyukának még voltak tiszta pillanatai, és az ilyen alkalmakkor, mikor
senki sem figyelt, rendre csak sírt… Nem tudott magyarázatot adni a
cselekedeteire. Lánya próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne,
ám legbelül mindig azt leste, vajon anyuka mikor fog valami butaságot
csinálni. Aztán egy nap, mikor épp főzni készült anyuka, elővett
mindent a konyhából, és sorra öntötte a lisztet, cukrot, sót és borsot
egyazon levesbe. Volt, hogy nekilátott sütni az általa oly sokszor
készített meggyes pitét, de hirtelenjében elfelejtette, hogy hogyan is
kell azt csinálni. Juliska meglátta a gyúródeszka mellett álló anyukát,
amint az csak az üres keverőtálat bámulja és látszik, hogy nagyon
szeretne emlékezni, de nem megy… Akkor, ott, abban a percben
teljesen összetört. Innentől kezdve anyuka már nem főzhetett többé…
Szépen lassan elkezdett szellemileg leépülni, s olyanná válni, mint egy
kisgyerek. Egy időben „rákapott” a szökdösésre, kisurrant az éjszaka
leple alatt is, mikor már mindenki az igazak álmát aludta. Ilyenkor
Ferenc indult keresésére, bármily fáradt is volt, ment. Juliska végtelen
hálát érzett férje iránt, hogy mellette áll a bajban is, gyakran
mondogatta is neki, hogy csak azért hálás a teremtőnek, hogy ilyen
férjet adott neki, aki a rossz dolgában is kitart mellette. Erre Ferenc
mindig csak annyit mondott, hogy már nincs olyan, hogy te bajod vagy
én bajom, már csak a MI bajunk van. Bármily nehéz sorsot kapott is
gyermekként az élettől, bármennyire is nem szerette őt senki azelőtt, ő
megfogadta, hogy ha egyszer megadatik, hogy valaki szeresse, azt nem
fogja eldobni magától sosem. Anyukának rengeteget köszönhetett, hisz’
úgy szerette őt, mint egy anya a fiát, ezért is volt oly nehéz számára is
végignézni, amint szép lassan leépül, és többé már nem lesz képes
anyai szeretetre sem.
Lassan búcsút intett a nyár, tovaszálltak utolsó pillanatai is, és
átvette helyét az ősz mulandósága. Az egykor zöldellő fák koronája
megfakult, s lassan elenyészni készült, hogy átadja helyét az újnak. Az
egykor kedvelt évszak most csak szomorúságot ébresztett Juliskában, s
jobban vágyódott vissza a múltba, mint bármikor. Az udvaron heverő
diót figyelte, ami csak arra várt, hogy begyűjtse azt, és anyukával a
szénillattal telt konyhában megtörjék, régi történetek mesélése
közepette.
Juliska sírt… édesanyja már azt sem tudta, hogy hogy hívják…
Rosszabb napokon már meg sem ismerte őt, jobb napokon meg
Ilonkának hívta. Hiába játszadozott mellette gyermeke, hiába volt
felesége annak az embernek, ki után a legjobban vágyódott, ebben a
pillanatban még egyszer, utoljára szeretett volna visszamenni az időben
ahhoz a pillanathoz, mikor anyuka és a testvérei voltak a családja. Még
egyszer, utoljára vágyott azokra az illatokra, azokra a hangokra és
azokra az érzésekre…
Böske hatalmasat kacagott a táncoló faleveleken, amint a szél
megperdítette őket a levegőben. Ő még semmit sem értett abból, ami
körülötte zajlott. Szerette a nagyikáját, örömmel ölelte át és az se
zavarta, hogy mindig megkérdezte, hogy „kié ez a kislány?” Ilyenkor
rendre nagyot kacagott és vékonyka hangján közölte, hogy az „anyáé!”
Juliska és Ferenc ugrásra készen aludt már azóta, hogy anyuka
állapota rosszabbra fordult. Juliska már a legapróbb neszre kipattant az
ágyból, előbb megnézte a kislányát, majd anyukát. Ha épp mindenki
békésen aludt, megnyugvással bújt vissza az ágyba, örült, hogy kapott
még egy kis időt az alvásra. Mert ha épp nem a kis Böske ébredt fel,
akkor anyuka kezdett matatni a konyhában az éjszaka közepén. Főzni
szeretett volna…
Néhány pillanattal később egy újabb neszelés hangja rázta fel
álmából. Ismét kipattant ágyából, s magára kapta köpenyét. A zaj egyre
hangosabb lett, így ő is gyorsított mozgásán, nehogy Böskét
felébressze. Anyukát ismét a konyhában találta a sötétben, épp az
edényekkel csörömpölt és közben zsörtölődött, hogy nem találja a kis
piros fazekat.
– Anyuka! Halkabban legyen már, mindjárt felkölti a lányt! – szólt
rá határozottan Juliska.
Anyuka nem szólt semmit, csak ránézett zavarodott tekintettel
lányára. Majd hirtelenjében fogta a kezében lévő edényt, és teljes
erejéből a földhöz vágta. Hirtelen peregtek az események: egy
szempillantás alatt Julcsa mellett termett, teljes erejéből tépni kezdte
annak haját és nem sokon múlt, hogy a szemébe kapjon.
– Mit műveltél, te hálátlan! Adod ide, de rögtön! – ordított anyuka
artikulátlanul.
Ferenc azon nyomban ott termett, és nem kis erejébe telt megfékezni
az őrjöngő anyukát, aki ha ő nincs ott, talán meg is fojtotta volna
Juliskát. A kis Böske ordítva toporzékolt az ajtóban állva, arcán a
félelem vert tanyát…
Már éjfél is elmúlt jócskán, mikorra sikerült álomba ringatni a
gyermeket. Szülei közt nyugodva álmodott egy szebb világot. Juliska
vérző sebeit bekötözte, de szívét nem tudta gyógyítani. Elöntötték olyan
érzések, amiktől rettegett. Imádta édesanyját, de már nem volt ugyanaz
az ember. Ferenc finoman átkarolta halkan zokogó feleségét, szavakat
bár nem talált, mi vigasztalná, de szíve összes szeretetével Juliska
mellett volt.
A hajnali pír jégvirágot festett az ablakokra, a táj fehér fátyolba
burkolózott a messzi rónaságon. Az élet elhalkult, hogy tisztelegjen a
mulandóság oltárán. Anyuka reggel már nem tért magához, elragadta őt
az örökké tartó álomvilág. Lélegzete lelassult, arcán a ráncok
kisimultak. Még mindig gyönyörű vonásai ismét felerősödtek, úgy,
mint aki épp visszakapja fiatalságát. Juliska félve lépett be szobájába.
Valamelyest megnyugvás volt számára, hogy édesanyja már nem harcol
a démonjaival. Csak aludt, oly békésen, mint még tán sosem. Ráncos
kezeit megsimította, elnézte az egykor oly sokat dolgozó kezeket,
melyek azért küzdöttek egy életen át, hogy ő egyszer itt lehessen. A
kezeket, melyekkel simította, ölelte egykor őt, s a kezeket, amikbe
elsiratta bánatkönnyeit az életében már vagy ezerszer. Mikor már az
utolsó falevél is lehullott, édes lelkét visszaadta a teremtőnek.
 30. fejezet
Azt mondják, mikor egy ajtó bezárul, kitárul egy új, ám azt senki
sem tudhatja, hogy az az új vajon mit hoz majd. Döme Julianna
életében bezárult múltja ajtaja, de ezt nagyon nehéz volt elfogadnia
még. Bármennyire is tudta, hogy egyszer ez bekövetkezik, mégsem volt
képes erre felkészülni, nem tudott úgy érezni, ahogy a környezete
elvárta volna. „A jobb helyre került” vagy a „legalább már nem
szenved” mondatokat hallván mérhetetlen haragot érzett: számára ezek
a vigasztalónak szánt kifejezések inkább tűntek úgy, mintha azt várnák
tőle, hogy hálát kéne adnia édesanyja elvesztéséért, hiszen ő már öreg
volt és beteg, nem hasznos tagja a társadalomnak. Ám egy olyan ember
halála, aki ily sokat küzdött az életben, nem lehet csak egy a sok közül,
rá emlékezni kell, rá gondolni kell még akkor is, ha az idő elszáll, és
még csak egy fénykép sem marad róla. Így hát Juliska is azon volt,
hogy méltón őrizze emlékét, és fejében igyekezett összerakni azokat a
történéseket, miket anyuka mesélt neki. Szerencsére sok ilyen emléket
adott tovább lányának, és a kis Böske is jó hallgatóságnak bizonyult, ha
mesélésről volt szó.
Mikor a táviratokat sorban elküldte féltestvéreinek, nem bízott
abban, hogy azok tiszteletüket teszik anyuka temetésén. Már rég nem
beszéltek, s néhány levélváltáson kívül sajnos anyuka sem tudott róluk
többet. Annyira szégyenlették szegény paraszti múltjukat, hogy szinte
menekültek a háztól és inkább megtagadták, mintsem hogy az igazság
kiderüljön. A lányok ügyeskedtek a férjhez menéssel; volt ki csellel
csalt lépre egy lelkiismeretes, dolgos susztert, aki aztán egész hátralevő
éltében bánta, hogy egyáltalán szóba állt egy asszonnyal, akiről azt sem
tudta, ki fia-borja lehet. A szélrózsa minden irányába szóródva keresték
szerencséjüket, de igazán sosem találták meg, s a hazugság és tagadás
álarca mögé bújva élték mindennapjaikat. Juliskában olykor bűnös
gondolatok támadtak, mikor látta anyukát elhunyt gyermekeit siratni,
ilyenkor rendre azt kívánta, bár amazok a gyerekei haltak volna meg,
talán az nem lett volna ily fájdalmas anyukának. Az igazság viszont az
volt, hogy bármennyire is hálátlanok voltak azok, mégiscsak a
gyermekei voltak, és élete végéig reménykedett abban, hogy egyszer
megbocsájtják neki, hogy nem tudott jobb életet biztosítani számukra.
A megbocsájtás elmaradt, anyuka pedig halálával egy hatalmas terhet
rakott le. Majd ahogy a táviratok célt értek, úgy jött is a válasz rá, s
Juliska legnagyobb meglepetésére anyuka összes megmaradt gyermeke
tiszteletét tette a temetésen. Julcsa csak nézte a sok idegen arcot, kikben
nővéreit és bátyjait tisztelhette. Mikor elmentek a háztól, mind fiatalok,
élettel teltek voltak, de mostanra már fiatalságuk megkopott,
szemeikben a boldogtalanság tükröződött. Egy arc kitűnt a tömegből,
haját őszre színezte az idő múlása, arca megszámlálhatatlan ránccal telt
volt, fekete ruhájának köszönhetően még vagy tíz évvel idősebbnek tűnt
valós koránál. Hangos sírással borult a temetésen összegyűltek nyakába
és szinte úgy viselkedett, mint aki az összes részvétet csak magának
akarná megkaparintani. Az arc ugyan ismeretlen volt Döme Julianna
számára, ám a viselkedése, az aztán mindent elárult. Ő volt anyuka
legidősebb lánya, az, ki számtalanszor pofozta meg és becsmérelte
Juliskát gyerekkorában. Szinte már hisztérikusan zokogva siratta anyját,
kit megtagadott, simította annak koporsóját, s közben egyfolytában
ismételgette a „hogyha tudtam volna, hogy ez lesz!” mondatot, amivel
Juliskából még nagyobb ellenszenvet váltott ki, hiszen mikor
anyukának komolyra fordult betegsége, táviratozott is féltestvéreinek, s
a legidősebb nővére volt az, kiből egy szemernyi együtt érzést vagy
reakciót nem váltott ki, míg a többiektől csak annyi válasz érkezett,
hogy jobbulást kívánnak neki. Mikor az utolsó földarab is a helyére
került, a temetésen részt vevők mind útjára engedték anyuka lelkét, s
teljes elfogadással nyugtázták, hogy eljött az ideje. Juliska megtörten
állt a sírhalom mellett, Ferenc volt egyetlen támasza ebben a nehéz
órában. Szorosan átkarolva tartotta testét és lelkét, úgy, mint tette azt
annak idején, mikor Ilonkát fájdalmasan korán eltemették. Élt már meg
gyászt számtalanszor, s tudta jól, hogy ezt elfogadni nem lehet, csak
megtanulunk együtt élni a gondolatával, hogy szerettünk nincs többé.
A halotti tor végén, mikor már az utolsó vendég is távozott, Juliskán
hihetetlen fáradtság lett úrrá. Féltestvérei szótlanul ültek az asztal körül,
mint az idegenek. Párszor körbejárták a szülői házat, s ahelyett, hogy az
emlékek közt elvesztek volna, folyton csak arról beszéltek, hogy
mennyire rossz állapotban van a ház, mennyire felújításra szorulna. Bár
tényleg nagyon öreg épület volt, de Juliska és Ferenc minden szabad
percét a ház javítgatásával töltötte, és egy kellemes hangulatú otthont
varázsoltak belőle. Legidősebb nővére rengeteg kérdést tett fel anyuka
anyagi helyzetével kapcsolatban: s arcára volt írva, hogy a választ nem
találta kielégítőnek. Majd kisvártatva kijelentette:
– Hát, ez nem sok… de legalább a ház ér valamit!
A többi testvér is megtörte a hallgatást, majd rövidesen már arról
diskuráltak, hogy vajon mennyi lehet az értéke. Ferenc ledöbbent
viselkedésükön, s míg felesége naivan azt hitte, hogy csak az anyuka
iránt érzett bűnbánat vezérelte féltestvéreit most ide, Ferenc már régen
tisztában volt azok szándékával.
 Esteledett már, így szedelőzködtek, hogy a hatórás vonatot elérjék.
A kapuban állva, Böskével a karján, Juliska kedvesen megjegyezte rég
nem látott testvéreinek, hogy aztán jöjjenek gyakrabban, jó lenne tartani
a kapcsolatot. Majd bátyja közönyösen megjegyezte:
– Hát persze, hogy jövünk még, hiszen még meg kell vitatnunk az
örökséget… Ha kell, tudok segédkezni a ház eladásában, vannak
kapcsolataim, de nekem az is jó, ha a ház megmarad és kifizettek.
Azzal megemelte kalapját és elsiettek.
Juliskának arcára volt írva a döbbenet. Sosem szerette féltestvéreit,
de ezzel a tettükkel mélységes gyűlöletet ébresztettek benne.
– Még hogy a megbánás miatt jöttek el, hát hogy is hihettem ezt! –
emelte égre a tekintetét.
Ferenc némán állva figyelte a távolodó pénzéhes rokonokat, akiket
azelőtt sosem látott, főleg akkor nem, mikor anyukát ápolni kellett
volna.
Még fel sem ocsúdtak a gyászból, máris egy újabb gonddal kellett
szembe nézniük. Annyi pénzük már nem volt, hogy az összes féltestvért
kifizessék, de ha eladják is a házat, akkor sem marad elég, hogy
vegyenek egy másikat. Egyik percről a másikra teljesen kilátástalanná
vált helyzetük…
 31. fejezet
Borús volt a reggel, s ez nem csak az időjárásban mutatkozott meg,
hanem Döme Juliska hangulatában is. Még érezte a ház levegőjében
anyuka illatát, még érintetlen volt szobája, s a legfájóbb tán az volt,
hogy még mindig hallotta édes hangját fejében. A gyászidőszak
megkezdődött, és az idő sem enyhítette bánatát. Talán ha a
körülmények mások lettek volna… de nem voltak. Hamarosan ismét
jelentkeztek az „örökösök”, és dönteni kellett. Mit számított nekik,
hogy Juliskáék kisgyermekkel az utcára kerülnek? Nekik csak a
szerintük jogosan járó jussuk kellett. Így hát amellett, hogy a viszony
elmérgesedett, a családnak azonnali megoldásra volt szüksége.
Ferenc egy pohár bor mellett ülve figyelte Juliskát, amint az
könnyeit nyelve morzsolja a kukoricát az éjszakában. Emlékeiben
felsejlett, mikor végre rászánta magát, hogy udvaroljon neki és színt
valljon ugyanitt, ahol most vannak. Bár tudta, hogy sosem lesznek
gazdagok, de az, hogy most így kell látnia szeretett feleségét,
mérhetetlen haragot gyújtott szívében. Nem akarta, hogy így legyen…
– Holnap beszélek apámmal! – törte meg a csendet.
Juliska kézfejével letörölte arcán futó könnyeit.
– Oszt’ minek? – kérdezte gúnnyal hangjában.
– Tudod te is…
Néhány percre ismét elhallgattak.
– Nem akarom, hogy megalázkodj! – suttogta megtörten a lány.
– Jobb, mint utcára kerülni…
Bár minden porcikájával tiltakozott az ellen, hogy az apósáékhoz
költözzenek, mégsem volt más megoldás. Csak a remény élt benne,
hogy tán csak kis ideig kellene ott lakniuk, amíg félre tudnak tenni
annyi pénzt, hogy saját otthonuk legyen. Ferenccel már annyi jót s
rosszat megéltek, ezt is túl fogják élni, gondolta magában, enyhe
megkönnyebbülést érezve szívében.
– Hát legyen… Vigyél neki dohányt, hátha akkor jobb kedvében
találod majd – egyezett bele Julcsa ironikusan.
Ferenc nem szólt semmit, csak a félig üres poharára bámult üveges
tekintettel. Görcsös idegesség volt gyomrában, ha csak arra gondolt,
hogy holnap könyörögnie kell nevelőszüleinek a segítségükért. Ismerte
őket jól, nagyon haragtartók voltak, így nem volt biztos benne, hogy
befogadják majd őket. Julcsa viselkedését meg egyenesen botrányosnak
titulálta olykor nevelőapja, mondván, hogy az „asszonynak nincsen
szava”. Márpedig ami Juliska és Ferenc házasságában egyedi volt, az a
kölcsönös elfogadás és megértés.

Hajnalban munkába menet Ferenc betért nevelőszüleihez, úgy

gondolta, jobb nem halogatni a dolgot. Az öreg, már mikor meglátta a
fiút, gúnyos vigyorral a képén nyugtázta, hogy ismét ő nyert.
– No, a tékozló fiú hazatért! – nevette el magát, miután
végighallgatta Ferenc könyörgését. – Mégis csak jók vagyunk mink is?
Nofene! Mégsem olyan nagy mán az asszonykád szája? – gúnyolódott
tovább, feszegetve ezzel Ferenc tűrőképességének határait.
Hamarosan felesége is megszólalt:
– Á, nincs itt nekünk annyi helyünk, meg aztán a kislány is biztos
nagyon hangos, zavarná apádat!
– Bizton állíthatom, nagyon jólnevelt gyermek! – mentegetőzött
Ferenc.
– De hát csak gyerek, no! Azok meg hát úgy vannak, hogy még nem
mindig tudnak csendben maradni… – sápítozott az öregasszony.
Ferenc már kezdte megérteni, miért is nem lett saját gyereke
nevelőszüleinek. A sors okosan döntött, mikor nem adott egy olyan
asszonynak, ki csak koloncnak gondolja az élet legnagyobb csodáját, a
gyermeket.
Este volt már, Juliska a kezeit tördelve várta, hogy ura hazatérjen.
Ferenc gondterhelt arccal lépett be a nyikorgó ajtón.
Juliska, elnézve Ferenc ábrázatát, biztosra vette, hogy nem járt
sikerrel apósáéknál.
– Mi volt, mondjad mán! – faggatta türelmetlenül férjét.
– Semmi…
Juliska ilyenkor kifejezetten utálta, hogy Ferenc ilyen szótlan ember,
mindent harapófogóval kellett kihúzni belőle.
– Beszéltél-e a nevelőszüleiddel?
– Beszéltem hát!
– No és mit mondtak?
– Hát mit mondtak volna, odamehetünk.
Juliska megkönnyebbült a hír hallatán.
– Hál’ Isten! Már azt hittem, nem engedik… Oszt’ mit szóltak? Nem
voltak haragosak?
Ferencet láthatólag már zavarta a sok kérdezgetés.
– Hát mit szóltak volna? Tudod, milyenek!
Juliska érezte, hogy Ferenc most túlontúl ideges ahhoz, hogy
részletekbe menően beszámoljon a történtekről, így jobbnak látta nem
faggatózni tovább. Jobb is volt így, hiszen ha tudta volna, hogy
apósáéktól milyen sértéseket kellett kiállnia a férjének, biztos nem akart
volna odaköltözni hozzájuk…
A napok azzal teltek, hogy Juliska az összes emlékét próbálta
gondosan elcsomagolni. Az egyre üresedő ház látványa csak még
inkább növelte fájdalmát, úgy érezte, mintha gyökerestől tépnék ki
múltját lelkéből. Immár mindent elvettek tőle, ami anyukára és
testvéreire emlékeztette, nem maradt más, csak néhány tárgy, amit
magával vihetett, de az se sok. Mikor az utolsó estéjükön elköltötték az
utolsó vacsorájukat az öreg, emlékekkel telt házban, szavak nélkül,
némán búcsúztak a múltjuktól. Ebben a szent pillanatban foglalkozni
sem akartak a jövő bizonytalanságával. Ismét egymás karjaiban tértek
nyugovóra a telihold fényénél, s tán most még szorosabb volt ölelésük,
mint azelőtt bármikor.
– Ezt is túl fogjuk élni együtt… – suttogta halkan a lány fülébe
Ferenc.
 32. fejezet
– Ejnye, Böske mán! Hát most kell neked is rosszalkodni? –
perlekedett a kislánnyal édesanyja, miközben a padlón a darabokra
hullott váza maradványait takarította össze.
Böske halkan hüppögött a sarokban állva.
– No, ne ríj már, ami történt, megtörtént! – fogta enyhébbre
hangjában haragját Juliska. Tudta jól, hogy gyermeke is érzi rajta a
mérhetetlen feszültséget a jövő bizonytalansága miatt.
Ferenc felrakodott a szekérre, nem volt sok holmijuk, de az mind
kincset ért számukra. Anyuka tésztaszedőjén megakadt Juliska szeme.
Eszébe jutott, mikor anyuka mesélte neki, hogy az első férjével oly
szegények voltak, hogy még egy tésztaszedője sem volt, s mikor
próbálta leszűrni a vizet a tésztáról, az mind a vájlingban kötött ki,
minek okán anyuka ifjú feleségként csalódott sírásba kezdett. A
szomszéd Eta néni pont meglátta a bánatában síró anyukát és
hazaszaladt egyért, majd anyukának ajándékozta. Azóta is csak azt
használta, hiába volt még két másik, csak az volt a jó. Meghagyta
Juliskának, hogy halála után legyen az övé, nehogy úgy járjon, mint ő.
Gondosan elcsomagolta hát az emlékekkel telt konyhai eszközöket,
majd fáradtan a hokedlire ült. Odahívta magához gyermekét, majd édes
csókot nyomott annak homlokára. A kislány szemei felcsillantak,
hatalmas mosollyal arcán átkarolta anyukáját. Juliska pillantása az öreg
asztalra tévedt, mi megannyi családi eseménynek volt tanúja. Ott
veszekedtek gyermekkorukban az utolsó megmaradt fánkon, ott
szidalmazta apuka a nagyobbakat, ha azok hanyagul ültek, ott
könyörgött anyuka fiainak, hogy ne menjenek a háborúba, és ott siratta
el gyermekeit, mikor azok idő előtt örök álomra szenderültek. Juliska
elmosolyodott azon az emlékképen, mikor a kis Böske úgy nyolc
hónaposan pucéran mászott az asztal tetején, majd lepisilte azt, mire
anyuka fogta a kötényét és letörölte vele, mondván, hogy rózsavíz…
Annyira szerette a kisunokáját, hogy neki a világot adta volna, ha
módja lett volna rá. Bár az asztalt nem vihette magával, de az
emlékeket igen, s azokat nem vehette el tőle senki.
Már esteledett odakint, mikor indulásra készen voltak. Juliska még
utoljára bezárta az öreg ház rozoga ajtaját. Könnyeit nyelve nézett
végig még utoljára annak udvarán, majd végső búcsút vett szeretett
otthonától és életének röpke boldogságától, amit az utóbbi években
kaphatott.
A szekér csak lassan döcögött a földes út porában, az est már majd’
leszállott, mire odaértek a hatalmas, tornácos vályogház öreg kapuja
elé. A hideg futkosott Juliska hátán az épület láttán, miközben a sírás
kerülgette folyvást. Hálásnak kellett lennie amiért apósáék befogadták
őket, ám legbelül tudta jól azok valós szándékát, és hogy hálával nem
érik majd be. Összehúzta magán kendőjét, nagy levegőt véve lehuppant
a bakról, és sietősen Ferenc segítségére sietett, aki kezdte behordani a
ház elé megmaradt holmijukat. Böske már igencsak fáradt volt és
nyűgös, nem igazán értette, mi történik most velük, csak folyvást haza
szeretett volna menni. Julcsa nyalábjába vette fáradt gyermekét, majd
bevitte a házba. Apósa pöffeszkedve állva leste, ahogy Ferenc
behurcolkodik, esze ágában sem volt segíteni neki. Elégedetten rakta
zsebre kezeit, miközben gúnyos megjegyzésekkel illette a látottakat.
Juliska anyósát illedelmesen köszöntve lépett be a tisztaszobába, ahol
az asszony épp az ágyat vetette meg. Megpillantva a dacos arcot vágó
gyermeket, rögvest összehúzta szemöldökét.
– Hát ezt a gyereket mi lelte? – kérdezte a maga értetlen stílusában.
– Csak igen elfáradt! Ha esetleg letehetném aludni, reggelre már
bizton jobb kedvű lenne! – kezdte mentegetőzéssel Julcsa.
Az anyós nem szólt semmit, csak az arcán megjelenő enyhe grimasz
mutatta gondolatait.
– No, ott a kiskonyhában vesd meg az ágyát! Ha kicsit összébb
húzzátok magatokat, elfértek, ha meg nem, akkor majd Ferenc alszik az
istállóban.
Juliska ledöbbent a hallottakon. Nem várt ő el nagy helyiséget, se
kiszolgálást, de azt mégsem értette, hogy miért is a konyhában kell
aludniuk, mikor itt van a hatalmas ház négy üres szobával.
Csalódottságát meg végképp nem tudta leplezni annak okán, hogy
férjének meg az istállóban legyen helye, ki tudja hány éven át.
Apósa mély, dörmögő hangja szakította félbe gondolatait, amint az
épp megjelent a háta mögött.
– Tán nem lesz jó? Nem elengedő a hely? Igaz, az utca tágasabb! –
vágta oda a maga flegma stílusában.
Juliska lehajtott fejjel, tisztelettudóan viselte amaz goromba
viselkedését.
– Jó lesz így nekünk, köszönjük! – Majd jobbnak látta kisietni a
helyiségből.
Óvatosan bevitték a kiskonyha hideg falai közé a kiságyat, majd
megpillantották a keskeny heverőt, amin az após szokott délutánonként
szundikálni. Végignéztek a kis, szellőzetlen helyiségen és tudomásul
vették, hogy mostantól ez lesz az otthonuk. Ferenc gyöngéden
megszorította Juliska kezét, s a szemébe nézett. Szavak nélkül is
értették egymás gondolatát a kialakult helyzetről. Bármi is történjék, ők
itt lesznek egymásnak, és együtt fogják végigcsinálni.
A hajnal rohamosan rájuk tört, aludni is csak igen keveset voltak
képesek, oly kényelmetlen volt a fekhelyük. Ferenc nagyon nehezen
viselte a szűkös helyet, gyakran próbált forgolódni, helyezkedni, amivel
folyamatosan felverte az éppen álomba szenderülni próbáló feleségét.
Böske is nyűgösen ébredt, megrémítette az idegen hely, ahol a reggel
érte. Mindezek után elmondható volt, hogy az első reggelük az új
„otthonukban” igen rosszul indult…
Idejük sem nagyon volt, azonnal kezdeniük kellett a munkát a ház
körül, majd Ferenc munkába indult, míg Juliskának az anyósa
kiosztotta a feladatait. Természetesen minden házimunka reá várt, s
közben folyvást hallgatnia kellett anyósa sirálmait is. Egyedüli
nyugodalma akkor volt csak, mikor a kis Böskével elvitték az ebédet
Ferencnek a vasúthoz. Hosszú percekig ölelte urát, hogy „feltöltse
szívét” egy kis jóval, és képes legyen elviselni a nap hátralévő részét is.
Esténként holt fáradtan tértek nyugovóra, de alvásuk sem volt
zavartalan az elviselhetetlenül kicsi ágyon. Kínjukban már csak kacagni
tudtak a helyzeten, amint összevissza mocorogtak, csak hogy minden
milliméternyi helyet kihasználjanak. Egy váratlan pillanatban Ferenc
kissé hevesebben helyezkedett s véletlenül erősebben lökte meg
feleségét, aki takaróstól legurult az ágyról. Ijedtében Ferenc próbált
utánanyúlni, de Juliska elterült a földön, mint egy szőnyeg. Nem tudta,
hogy sírjon vagy nevessen az első pillanatban, majd végül férje arcán a
kétségbeesést látva inkább elnevette magát, csak hogy oldja a feszült
hangulatot. Édes csókkal illette őt Ferenc, és százszor is bocsánatot kért
figyelmetlenségéért, s egyre csak kacagtak a történteken, persze csak
halkan, nehogy felverjék édes álmából gyermeküket. Érezték, hogy egy
pillanatra megkönnyebbül lelkük a sok rossz után, és forró ölelésük
melegséggel töltötte meg a helyiséget.
Fáradságuk elszállt, mint füst a kéményből, és csak a pillanatnak
éltek. Mikor Juliska kinyitotta szemeit, hirtelen egy olyan arc jelent
meg előtte, amit nagyon nem szeretett volna látni e percben: anyósa
figyelő tekintete az üvegajtón át…
 33. fejezet
Mint megzavart verebek, úgy röppentek széjjel egymás karjaiból,
látva az öregasszony kíváncsi tekintetét. Juliska szemérmesen magára
húzta a dunyhát, majd lélegzet-visszafojtva figyelte anyósát, amint az
esemény hiányában komótosan visszasétált szobájába. Eztán persze
mind sűrűbben indult „esti sétára”, így hát nem volt csoda, hogy a
fiataloknak hamar elszállt a lelkesedése, és kénytelenek voltak
mihamarább álomba szenderedni. Reggel Juliska kissé feszélyezve
érezte magát az esti kalandjuk után, ám meglepetésére anyósa még csak
szóba sem hozta a látottakat, úgy viselkedett, mint mindig. Kora reggel
Ferenc és Juliska ismét ellátták a ház körüli teendőket, majd Ferenc
ismét munkába igyekezett, míg Juliska kislányukkal a karján a kapuban
állva nézett utána, amint az egyre távolodik. A háta mögül már hallotta
is apósa megjegyzését:
– Ej, de ráér valaki itt búcsúzkodni! Mintha nem lenne elegendő
munkája… Tán biztos jobbhoz szokott!
Julcsa nem szólt egy szót sem, csak nagyot nyelve letette a kis
Böskét karjából, és rögvest besietett a konyhába reggelit készíteni.
Amint a kredencből vette elő az eszcájgot, megakadt szeme egy
ismerős kinézetű tányéron, ami számára kellemes emlékeket idézett fel.
Kezébe vette és finoman végigsimította annak mintáját. Anyuka régi
tányérja volt az, miben egykor a Kerekes Jóskának készített
mézeskalács szíveket ajándékozta Ferencnek az öreg borospincék
között, a hatalmas hóban. Ott kezdődött el minden, s bár Julcsa nem is
sejtette, de Ferenc számára ez adta a bátorságot, hogy közeledni merjen
a lányhoz. Addig még csak álmodni sem mert róla, hogy egyszer majd a
felesége lesz, s mennyi minden történt azóta! Mintha már nem is
ugyanazok az emberek lennének, mintha csak egy régi álomképet
idézett volna fel magában. Juliskának eszébe jutott anyuka arca, mikor
lánya azt füllentette, hogy a tányér eltörött… Szíve belesajdult anyuka
emlékképébe, s magához szorította a tányért, hogy egy darabot
magáénak érezhessen még édesanyjából. Böske halk lépteit meghallva
letörölte könnyeit, és mosolyt erőltetve arcára kedvesen szólt hozzá.
Apósa sürgető hangja zavarta meg az idillt, Juliskának menni kellett
fejni.
Délután Ferenc éppen csak hazaért a munkából, mikor már siethetett
is a liszteszsákokat felpakolni a szekérre. Nevelőapja folyvást siettette,
majd aztán odaszólt Juliskának is, hogy menjen segíteni. Ferenc
ránézett feleségére, érezte, hogy az idegesség kúszik végig testén.
 – No de apám! Nem asszonynak való munka ez!
Az öregember ölni tudott volna tekintetével, amint e szavak
elhagyták Ferenc száját.
– No, aztán miért nem? Tán úrihölgy ez, vagy miféle? Amíg az én
fedelem alatt lakik, csinálni kell neki is a munkát, nincs kivétel!
Ferenc már épp száját nyitotta volna, felesége védelmében, de
Juliska sebtében odalépett ura mellé és csitította azt.
– Segítek, máris! Hol az a zsák? – majd lopva férjére pillantott,
jelezvén, hogy ne kísértse az a sorsot.
Juliska vállára súlyos terhet kapott, ezúttal nem csak lélekben…
Érezte magán Ferenc aggódó tekintetét, amint az ugrásra készen állva
figyeli, ha esetleg éppen megszakadna a hatalmas lisztesszák súlya
alatt. Végül csak célba ért a teher is, és ezen felbuzdulva apósa már adta
is a következőt…
Az éjjel sajgó izmokkal telt, mely már-már szinte elviselhetetlenné
vált a lány számára. Az elkövetkező napok sem teltek kellemesebben, s
ahogy az aratás ideje közeledett, úgy vált egyre elviselhetetlenebbé
Juliska számára a fizikai teher, mit apósa előírt számára, cserébe, hogy
ott lakhattak. Ferenc próbálta jobb belátásra bírni nevelőapját, ám
Juliska csak csitította: féltek, hogy az utcára kerülnek, ha ellenállnak az
öreg akaratának.
Hazaérve az aratásból az anyós főztje várta őket: paprikás krumpli
rövid lével, hús nélkül, minden nap… Volt úgy, hogy bármennyire is
gyötörte az éhség a munkában megfáradt fiatalokat, mégsem tudtak
szinte ránézni sem az ételre, már annyira megunták az egyhangúságot.
Egyszer aztán asztalnál ülve Julcsa rápirított lányára, amiért az csak
turkált a vacsorában.
– Ej, Böske, egyél mán! Hát sose nősz így nagyra!
Böske széles vigyorral kis pirospozsgás arcocskáján mondta:
– Ettem már délben pipihusit!
Így derült hát ki, hogy az anyós bizony főzött maguknak mást is,
csak épp abból nem adtak sem Ferencnek, sem Juliskának.
Ahogy így teltek a napok. Egyre jobban kezdtek megkeseredni, bár
Ferenc hozzá volt szokva az effajta kiszolgáltatott helyzethez, de
Juliska számára már kibírhatatlan kezdett lenni. Jobb megoldást nem
látva, vállalt még otthonra bedolgozást is, hogy több pénzük lehessen és
elköltözhessenek minél előbb, ám ez csekély bevételnek számított.
Innentől már az éjjelek is munkával teltek olykor, hiszen másra már
alkalmuk sem lett volna, anyósa figyelő tekintetének köszönhetően…
Szívfacsaró érzés volt hallgatni minden reggel a kis Böske sírását,
amint az anyai ölelésre vágyott volna, de nem kaphatta meg, mert
Juliskának menni kellett apósával elvégezni a férfimunkát, míg Ferenc
a vasúthoz ment dolgozni.
Anyósa károgó hangja zengte be a környéket:
– Már megint nekem kell ezzel a gyerekkel egész nap bajlódnom!
Juliska sírt volna, ha nem fogytak volna már el régen könnyei…
 34. fejezet
Lenyugodott már a vöröslő napkorong a látóhatáron. Szalmabálák
között tücskök muzsikáltak lágyan. Meleg szellő simította végig az érett
kalászfejeket, melyek fejet hajtva várták sorsuk beteljesülését. Fülledt
éjjelek csendjében elveszett Juliska bánata is, melyet az éjszakába
temetett. Csak ilyenkor mert sírni, míg álomba nem szenderült.
Böske puha kezével óvatosan végigsimította anyja arcát, s halkan
suttogta annak fülébe:
– Már kukorékol a kakas!
Julcsa szemeiből kipattant az álom, amint fülig mosolyát meglátta
kislányának. Finom ölelést érzett, s boldogság járta át szívét, hogy
legszebb ékszerét magára vehette ma is: Böske ölelő karjait.
– Hej, de korán kukorékolt ma a kakas! Tán napszúrást kapott-e,
hogy az éjszakában kukorékol? – incselkedett gyermekével Julcsa.
Böske felkacagott:
– Nem, nem, édesanyám, jól szólt a kakas, nézd, már világos van! –
mutatott a folyosó ablakain beszűrődő halvány fény felé.
– Hát akkor nincs mit tenni, kelni kell! – Julcsa még gyengéden
megölelte kislányát, majd lesoványodott testével felült az ágyban.
Ferenc mély álmát még Böske izgatottága sem tudta megzavarni.
Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Felébredtek, Julcsa vajas
kenyeret és cikóriakávét szolgált fel csemetéjének, míg Ferencnek
zsírpapírba csomagolta az aznapi uzsonnát, addig férje felöltözködött, s
már ment is végezni a ház körüli teendőket. Kintről beszűrődött a kakas
kukorékolása, melynél csak az anyós mély orgánumú horkolása volt
hangosabb.
Mire mindent elrendezett Ferenc is, már ideje volt indulnia a
vasúthoz. Már úgy éltek, mint egy gépezet, nem volt se ölelés, se
kedves pillantás, csak monoton ment mindenki a maga útjára. Julcsa
nagyot sóhajtva, kopott tejes vödörrel a kezében kisietett a pajtába,
megfejni a tehenet. Végigsimítva hátán csitította a jószágot. Olykor úgy
érezte, mintha apósa jobban szeretné ezt az állatot nevelt fiánál is.
Abba, hogy ő hol is állhat ezen a ranglistán, bele sem mert gondolni…
Majd gondolatait elhessegetve elhelyezkedett a kis széken és munkához
látott. Elméjét ismét elöntötte képzeletének tengere, s észre sem vette a
háttérben megbúvó apósa tekintetét. A fejés végeztével szólt pár jó szót
a tehénhez, majd sebesen igyekezett ki a pajtából. Ekkor látta csak a
csendben meghúzódó öreget, akinek arcát a félhomály még ördögibbé
tette.
 – Jaj! Hát maga itt van? Észre sem vettem! – szólalt meg riadtan
Juliska.
Az öreg a tőle megszokott gúnyos vigyorral állt.
– Tán ilyen rémísztő vónék? – kérdezte nyugodt hangon.
– Nem így értettem…
– Hát akkor megnyugodtam! A világért sem akarnám, hogy féljél
tőlem…
Juliskának feltűnt apósa megváltozott viselkedése, ami egyre jobban
feszélyezte őt.
– Ugyan dehogy, hát miért is kéne félnem? – vetette oda könnyedén
Julcsa, hogy kicsit oldja a magában támadt aggodalmat.
Az öreg végigmérte tetőtől talpig, majd ismét folytatta mondandóját
azon a megváltozott hangján:
– Én szeretnék jóban lenni veled… Tudod, azzal te is jól járhatnál…
– majd végigsimította a lány arcát. Julcsában megfagyott a vér is
érintésétől.
– Hová gondol?
– Ugyan már, nem kell ebből ügyet csinálni, gyorsan elintézzük,
oszt’ kész!
Juliska hirtelenjében hinni sem akart a fülének, azt gondolta, hogy
tán félreért valamit.
– Engedjen dolgomra! – parancsolt rá határozottan apósára.
A vénember szemei ismét megteltek gyűlölettel.
– Ahogy gondolod! – majd félreállva az útból gúnyosan vigyorgott
tovább.
Juliska remegő lábakkal kisurrant mellette, szíve oly hevesen vert,
hogy úgy érezte, menten kiugrik torkából. Félve még hátrapillantott,
hogy az öreg vajon követi-e őt még, de szerencséjére a dolog annyiban
maradt.
Egész napján keresztül képtelen volt kitörölni fejéből a reggel
történteket. Anyósa csak fújta a sirálmait, miközben észre sem vette,
hogy Juliska gondolatban messze jár. A lány az idő hátralevő részében
kerülte apósát, még csak a tekintetét sem állta annak. Ahogy közeledett
az este, folyvást azon rágódott, hogy vajon Ferencnek beszámoljon-e a
történtekről, majd végül arra az elhatározásra jutott, hogy inkább
hallgat, félve ura haragjától, amit kiváltana belőle. Tán még meg is ölné
az öreget! Reménykedett benne, hogy apósa felfogta az elutasítást, s
ezután majd békét hagy neki. Persze utólag belátta, hogy nagyon naiv
volt, mikor azt hitte, ennyivel megúszhatja…
Az öregember begorombult, Ferenc távollétében még keményebben
dolgoztatta Juliskát, s mind sértőbb szavakkal illette őt. A lány érezte,
hogy büntetésnek szánja, amiért visszautasította őt. Már a szabadulás
reménye is szertefoszlani látszódott, amikor is egyszer a faluból
hazafelé tartva megpillantott az egyik ócska borospince ajtaján egy
táblát, amin az állt, hogy „eladó”. Kíváncsiság lett úrrá rajta, s rögvest
ki is derítette annak árát. Hatalmas kő esett le szívéről, mikor megtudta,
hogy milyen olcsón adják. Pont lenne elegendő félretett pénzük anyuka
házának árából, és amit még össze tudtak kuporgatni. Igaz, az összes
vagyonuk rámenne, de hát kit érdekel, ha egyszer ez lenne
szabadulásuk kulcsa? Izgatottságát szinte alig tudta leplezni, ha tehette
volna, azonnal szaladt volna Ferenchez elmondani a jó hírt. Úgy
határozott, gyorsan elintézi még a fejést, és ebéd után, mikor apósáék
szundikálnak, rögvest biciklire pattan és elmegy Ferenchez a vasúthoz.
Lelkébe régen érzett boldogság költözött, szinte szárnyalni tudott volna
örömében.
Felkapva kötényét elővette a tejeskannát, és kisietett a déli fejést
elvégezni. Meglepetésére apósát találta a pajtában, amitől megint
szorítást érzett torkában. Mivel már hetek teltek el az óta a bizonyos
beszélgetés óta, és apósa még csak fel sem hozta a történteket,
elhessegette magától a félelmet.
– Mán a’szittem nem is gyüsz! Tán nem tudod, hol a helyed
ilyenkor? – kezdte Juliska szidalmazását, amiért az késve érkezett.
Julcsa nem szólt semmit, gondolataiban csak a régi borospince volt.
Elhelyezkedett ismét a széken, majd munkához látott. Érezte magán
apósa vizslató tekintetét.
– Nem volt még elég? – törte meg a csendet idegesen az öreg.
Juliska behunyta szemeit, akkor tudatosodott benne, hogy
zaklatásának koránt sincs vége… Nem szólt semmit, csak fejt tovább.
– Kérdeztem valamit! – csattant fel apósa haragosan.
Juliska összerezzent hangja hallatára, egész testében remegett.
– Nem… – felelte halkan.
Apósa egy pillanatig meg sem tudott szólalni, Julcsa hallotta a háta
mögül annak dühös zilálását.
– Ha anyád nem tanította meg neked, hogy mi az a tisztelet, hát majd
én megtanítom! – ordította magából kikelve.
Juliskát mérhetetlen düh borította el anyjának mocskolása miatt.
– Hát ide figyeljen kend, ha nem fejezi be, de rögtön ezt az egészet,
Isten a tanúm rá, elmondok mindent Ferencnek! – ordított vissza a lány.
Apósa ennek hallatán torka szakadtából felnevetett.
– Ferencnek? Annak a féleszűnek? Ugyan, hagyd mán! Mit
gondolsz, majd az szembe merne szállni velem? Az a fattyú? Na, ne
röhögtess mán!
 Juliska teljesen ledöbbent apósa szavai hallatán. Tudta ő, hogy
kihasználják szegény férjét, de azt nem is sejtette, hogy így gyűlöli és
megveti a nevelőapja.
– Hát rajta! Mondd csak el neki! Majd meglátod, hogy kinek a
pártját fogja az a szerencsétlen!
Azzal röhögve kiment a pajtából.
Juliska csak állt egy helyben még hosszú percekig ökölbe szorított
kezével.

Már nem volt vesztenivalója, így hát amint alkalma nyílt rá, rögvest
szóba is elegyedett Ferenccel. Férje épp csizmáját húzta le, készülve rá,
hogy megfáradt testét nyugalomba helyezze végre.
– Képzeld, az öreg Kovácsék régi pincéje eladó lett. Érdeklődtem az
áráról, és elég lenne rá a pénzünk!
– Oszt’ mit kezdjek én egy ódon pincével? – kérdezett vissza Ferenc
rezignáltan.
– Hát végre lenne otthonunk, és nem kéne tovább itt maradnunk! –
mondta Julcsa boldogságtól kipirosodott arccal.
Ferenc legyintett, majd végigfeküdt a keskeny ágyon.
– Ugyan már, asszony, ne viccelj! Nem lakóháznak való az! Tudod,
mennyi pénzbe kerül azt megcsinálni? MégseM vihetjük egy ilyen
helyre a gyereket lakni! Ennyi erővel az utcára is mehetnénk…
Juliska arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mosoly.
– Tán itt jobb? – kérdezte miközben tekintetével végig nézett az
apró, levegőtlen helyiségen.
– Igen, itt jobb! Van rendes tető a fejünk felett, nem éhezünk, nem
fázunk.
A lány szemeit elhomályosították a könnycseppek mikor meghallotta
férje szavait.
– De hát én azt hittem, hogy te is gyűlölsz itt lenni! Azt mondtad,
addig leszünk, míg muszáj.
Ferenc kezét homlokára helyezte, látszott rajta, hogy nehezére esik
ébren maradni.
– Igaz, hogy kicsit sokat kell dolgoznunk, de hát, ami nem öl meg,
erősebbé tesz…
Julcsa üveges tekintettel bámulta a földet.
– Mondanom kell valamit… A nevelőapád a minap
megkörnyékezett… azt mondta, ha megteszem, akkor jobban járok… és
ma is, a déli fejésnél… erőszakos volt…
Dermedt csend lett, szinte lélegzetvisszafojtva figyelte a lány férje
arcát, ki fél karjával takarta lecsukódott szemeit. A percek óráknak
tűntek.
– Nem mondasz semmit? – vonta kérdőre Juliska Ferencet.
A fiú nagyot sóhajtva tenyereibe temette arcát.
– Mit mondhatnék?
Juliska meredten nézett férjére.
– Mi az, hogy mit mondhatnál? Hát téged nem zavar, hogy a
nevelőapád mire akart kényszeríteni?
Ferenc ideges hangon felcsattant:
– Talán azért mert úgy viselkedtél!
– Te meg miről beszélsz? Mi az, hogy úgy?
– Úgy, mint ahogy a nők általában, illegetik magukat, míg el nem
csavarják a férfiember fejét!
Juliskát elöntötte düh.
– Te most komolyan a nevelőapád pártján állsz? Azt hiszed, ez az én
hibám? – kelt ki magából a lány.
– Honnan tudhatnám én azt? Honnan tudhatnék én bármit is arról,
mit csinálsz te távollétemben! – válaszolt vissza Ferenc ismeretlen
dühvel hangjában.
– De hát…
– Elég legyen, asszony! Többet erről hallani sem akarok,
megértetted? – Majd a fal felé fordulva teljesen eltávolodott Juliskától.
A lány szíve darabjaira hullott, Ferenc szavai mélységesen
megsebezték. Hangtalan sírással fúrta párnájába arcát, s átkozta a napot,
amikor Ferencet választotta férjének…
 35. fejezet
A hajnal sem hozott megnyugvást, kisírt szemeiből már nem jött
ugyan több könnycsepp, de legbelül továbbra is zokogott. Már nem
akart beszélni férjével, már nem akart ő semmit. Felkelt az ágyból, és
szótlanul, gépiesen végezte az ilyenkor megszokott dolgát. Ferenc úgy
ment el a háztól, hogy még reá sem nézett, ezzel még nagyobb sebet
ejtve felesége lelkén. Böske érezte édesanyja szomorúságát, melyet
nem tudott megérteni, és csak folyamatos rosszalkodásaival próbálta
felhívni magára a figyelmet. Julcsának minden türelme elfogyott már,
és szíve szerint egész napra a sarokba állította volna a kicsi lányt. Nem
ismert magára: mind feleségként, mind anyaként rossznak gondolta
magát. A sarokban álló vödröt bámulta hosszasan. Mennie kellett volna
már fejni, de félt. Félt, mert tudta, hogy már nincs mivel védekeznie
apósa ellen.
Óvatosan felemelte az ütött-kopott kannát, majd elindult végzete
felé, ki a pajtába…
Megkönnyebbülésére az öreg nem volt ott, s bár tudta, hogy ezzel
még nincs vége, mert hát mindennap jön fejni, de legalább most egy kis
nyugalma lehet, amire nagy szüksége volt az átvirrasztott éjszaka után.
Mikor végzett, ismét megsimította a jószág hátát, sajnálta, amiért már
gyűlölettel jön hozzá. Majd a friss tejjel megtöltött vödörrel elindult
kifelé, mikor is ott állt előtte élete leggyűlöltebb embere. Abban a
percben azt kívánta, bár ment volna Kerekes Jóskához. Igaz, hogy
ugyanígy undorodott tőle, de legalább az nem volt büdös.
– No, mit szólt a te Ferenced? Nem sietett segítségedre, mi? –
röhögte el magát.
Juliska lehajtotta fejét, majd szó nélkül elindult az ajtó felé.
Hirtelenjében apósa erősen megragadta karját.
– Azt már nem! Elég volt a színjátékból! Kiteszlek téged is meg a
fattyadat is az utcára! – ordított Juliska arcába, majd hevesen fogdosni
kezdte a lányt.
Julcsa minden erejét összeszedve próbált kiszabadulni a szorításból,
s hirtelenjében kiejtette kezéből a kannát, melynek tartalma kiömlött a
földre.
Hosszas dulakodás után sikerült ellöknie magától apósát, aki
meglátta a kiömlött tejet a földön, s dühtől vöröslő fejjel, tiszta erőből
arcon ütötte a rémült lányt.
Juliska előtt elhalványult minden, már nem is gondolkozott, nem is
érzett, csak kirohant zokogva a pajtából, egyenesen a kút irányába.
Megkapaszkodott annak kávájában, nagy levegőt vett és eldöntötte,
hogy beleugrik, ezzel véget vetve összes szenvedésének. Nem voltak
gondolatai sem lányáról, sem férjéről, csak elborította elméjét a
sötétség, majd elrugaszkodott…
Mennyin múlhat egy ember sorsa? Olykor igen kevés is elég ahhoz,
hogy minden megváltozzon. Az, hogy a vége merre vezet és merre
vezethetett volna, csak egy hajszálon is függhet. Egy ember története
akár véget is érhetett volna itt, ha csak nem lett volna egy ölelő kar, ami
visszarántja pusztulástól. Szorítást érzett derekán, egy ismerős ölelést,
mely nem engedte beteljesíteni Juliska végzetes döntését.
– Mit csinálsz, te? Mit csinálsz? – suttogta fülébe egy édes hang.
– Nem bírom tovább… – válaszolta a lány elcsukló hangon.
– Képes lennél egyedül hagyni ebben a földi pokolban, ahol csak te
vagy nekem az ÉLET?
Juliska feje hirtelenjében kitisztult, akkor szembesült csak vele, hogy
mi is történt valójában, azzal, hogy gondolkodás nélkül itt hagyta volna
gyermekét és egyetlen igaz szerelmét. Zokogva omlott Ferenc karjaiba,
arcát beletemette a fiú mellkasába, és mélyen magába szívta annak
illatát, mit úgy imádott.
Apósa korholó hangja ütötte meg fülét, aki látva Ferencet, amint
feleségét öleli, még erőltetettebben adta elő színjátékát.
– Jaj, fiam, jó is, hogy itt vagy! Megbolondult már teljesen ez az
asszony! Kiöntötte az összes tejet, hát mán még ilyen pazarlást!
Ferenc egy pillantást vetett nevelőapjára, majd Juliska szemébe
nézett.
– Menj, és csomagolj össze azonnal! Félóra múlva visszajövök,
addigra öltöztesd fel Böskét. Megértetted?
Julcsa bólintott, majd Ferenc átkarolta derekát és betessékelte a
házba. Egy darabig még nézett utána, szemmel tartva őt, nehogy valami
őrültséget csináljon. Nevelőapja még próbálkozott magyarázkodni a
távolból negédes hangon, de a fiú rá sem nézett. Hátat fordított neki és
elment.
Julcsa úgy szedelőzködött, mint háború idején, mikor megszólaltak a
légvédelmi szirénák és menekültek az óvóhelyre. Nem volt sok
holmijuk, de annak is csak a felét rakta össze, annyit, amennyi nagyon
kellett. Hatalmas batyut kötött, tudta, hogy ezt mind majd a vállukon
kell cipelniük. Böskét is összekészítette, közben a kicsi lány folyvást
kérdezgette, hogy hová mennek, mire Julcsa csak annyit válaszolt, hogy
el. Előkapta a kredencből anyuka régi tányérját, és gondosan
becsomagolta Ferenc egyik ingjébe. Ha mást nem is, de ezt mindenképp
magával akarta vinni. Majd mire elkészült, már hallotta, ahogy Ferenc
nyitja a kaput. Felpakoltak szó nélkül. Még hallották a távolból
nevelőanyja sipákoló hangját és az após szidalmait, az „ide többé vissza
nem jöttök” fenyegetőzését, ám ők csak mentek némán és boldogan
tovább egymás kezét fogva, miközben az előttük lévő utat bevilágította
az aranyló napsugár.
 36. fejezet
A déli harangszó hangja zengte be a vidék élettel telt utcáit,
nyomában imára kulcsolt kezekkel ülték körül az asztalt kicsiny és nagy
családok. Kit hol ért a magason járó Nap tüzes fénye. A pincesoron álló
öreg épület magányosan várta jobb sorát az élettől. Ajtaja előtt megállt
az élet egy magányos család képében. Kicsi lány tátott szájjal figyelte
az elsőre tán ridegnek tűnő házat, majd vékonyka hangján megszólalva
vonta kérdőre szüleit:
– Édesanyám! Hol vagyunk?
Juliska letette válláról a súlyos terhet, majd lehajolt gyermekéhez:
– Itthon vagyunk!
A gyermek már nem érezte ijesztőnek a helyet, kezdeti idegenkedése
menten átcsapott izgatott érdeklődésbe az otthon szó hallatán. Neki
csak egy otthona volt, még nagyon rég, de azt elvették tőle, s azóta nem
is hallotta ezt a melegséggel telt szót szülei szájából.
Ferenc elővett zsebéből egy hatalmas kovácsoltvas kulcsot, majd
viccesen megjegyezte, hogy ez itt a „Mennyország kulcsa”. Mikor
kitárta az ütött-kopott öreg ajtót, megcsapta bőrüket a benti fanyar
illatú, hűs levegő kellemes érzése, mely enyhítette felhevült testükön az
izzadtság szüntelen térhódítását.
Böske úgy lépdelt be a számára hatalmasnak tűnő épületbe, mintha
mindig is itt lakott volna, majd szüleire kérdőn pillantva kérdezte, hogy
„hol van az ágya?”
Julcsa idegesen férjére nézett.
– A szomszéd felajánlott néhány szalmazsákot, azon majd
elalhatunk, amíg nem lesz jobb – válaszolta Ferenc nyugalommal
hangjában.
Nem volt ott már semmi, és mégis minden… ez volt a kezdete és a
vége valaminek. Az ürességet megtöltötték, amint beléptek új
otthonukba, melyben nem volt más, csak néhány jószándékú szomszéd
felajánlása: három szalmazsák, kis asztalka, és némi élelem. Az első ott
töltött éjjelen a kis Böske épp csak letette kócos fejét fekvőhelyéül
szolgáló szalmazsákjára, már rögvest mély álomba is szenderült. Nem
zavarta őt újdonsült otthonának ódon állapota, sem a szegényesen
berendezett helyiség, csak az számított, hogy szülei arca rég nem látott
boldogság tündöklő fényében fürdött. Juliska és Ferenc hosszú idő után
most először úgy ölelték újra egymást, mint régen, a boldog időkben.
Nem aggódtak már sem a múlton, sem a jövőn, csak a jelen édes
pillanatának éltek.
 Ferenc végigsimította felesége arcát, s elveszett szemei melegséges
mélyében. Bár nem beszélt róla, de nagyon megrémült, mikor Julcsát
meglátta a kútnál, amint épp készült eldobni életét. Eztán már sosem
jött szóba köztük ez a szörnyű pillanat, de mindkettőjükben mély
nyomot hagyott. Juliska rettenetesen szégyellte magát, amiért így
elvesztette a fejét, s ha tehette volna, kitörölte volna életéből eme
bolond pillanatát. Ferenccel úgyis békét kötöttek volna, hisz’ már oly
sokszor éltek meg nehéz időket, s aztán csak kibékültek valahogy
mindig. Most is azért fordult csak vissza férje munkába menet, mert a
lelkiismerete nem hagyta, hogy haraggal váljanak el.
Juliska végigsimította a Ferenc mellkasán lévő sebhelyeket, mint
minden este, mikor nyugovóra tértek: legbelül ezzel próbálta
„begyógyítani” férje sebeinek fájó emlékeit a háborúról. Bár sosem
dolgozta fel igazán az átélt borzalmakat, de Juliska ölelése mindig
megnyugvást hozott számára.
– Boldog vagyok… – suttogta halkan Juliska
Ferenc kétkedve nézett feleségére.
– De hát nincs semmink…
– Nem igaz, megvan mindenünk, mi fontos!
Elhallgattak. Már annyiszor jártak nagyon mélyen, hogy a mostani
pillanat ajándék volt számukra.
A fülledt nyári éjszaka csendjében immáron vidáman ciripelő
tücsökmuzsika hangja zengett. A telihold fénye bevilágította a poros
utakat, melyre megpihenni leszállt az est.
A semmiből elindulni a legnehezebb, de Juliska és Ferenc számára a
sors végre szebbik arcát mutatta, s bár kemény munkával ugyan, de
lassacskán sikerült otthont varázsolniuk az ódon épületből, melyet
megtöltöttek szeretettel és békével. Ferenc élete tán még sosem volt ily
nyugalmas. Munkája végeztével házuk rendbetételével foglalkoztak,
melyet oly szívesen végeztek, hogy fel sem tűnt fáradtságuk a nap
végére. Böske segített édesanyjának a takarításban, érdeklődve figyelte
szüleit, amint azok a tapasztással bajlódnak.
Az ősz szelei ismét beköszöntöttek, így igyekezniük kellett, hogy a
tél beállta előtt rendbe hozzák otthonukat. Ferenc élete gyökeresen
megváltozott: szerető családja lett, s végre megismerhette az élet jó
oldalát is, amiről azelőtt álmodni sem mert. Így mikor a falu a szájára
vette, amiért nem gondoskodik nevelőszüleiről, cserbenhagyta őket,
akkora már megerősödött lélekben annyira, hogy ellen tudjon állni
mostohaszülei próbálkozásainak. Tudta jól, hogy az egész pletyka
hátterében nevelőanyja mesterkedése áll, s míg régen tán úgy érezte,
hálával tartozik, mostanra tudta, hogy ledolgozta régen háláját.
 Ősz végén egy lélek ismét elhagyta a földi világot, nevelőapja
személyében. Azt beszélték, a szíve vitte el, ami összetört, mikor
Ferenc elhagyta őket, ám a fiú tudta jól, hogy nem volt annak szíve, mi
összetörhetett volna. Emlékezetében még felsejlettek az öregember
szavai, melyekkel kitagadta őt s gyermekét. Ennek tudatában Ferenc és
Juliska sem érezte szükségét, hogy részesei legyenek végső búcsújának,
amivel csak tovább szították a pletykára éhes falubéliek éles nyelvét.
Majd ahogy az idő is haladt a maga útján, úgy ült el ez a hír is az
emberekben, s a tél beköszöntével mindenki szívébe melegség
költözött, ellensúlyozva az idő rideg morcosságát. Minél hidegebbre
fordult az idő, annál jobban igyekeztek az emberek szívükben
melegséget csiholni, mintha csak attól tartanának, hogy lelküket is
megfagyasztja a tél fagyos szele. A kis Böske izgatottan gyúrta
édesanyjával a mézeskalács tésztáját, mely úgy rá ragadt piciny ujjaira,
mintha kesztyű lenne az. Juliska elmosolyodott lánya küzdelmén,
finoman megsimította feje búbját, majd belekezdett egy igaz mesébe,
mit anyukától hallott. Minden egyes szava ott csengett fülében, és
miközben mesélt, gondolataiban ismét maga előtt látta anyukát, amint a
tésztát gyúrja. Keserédes érzés volt Juliska szívében, ám az idő
múlásával már mindinkább édessé váltak az emlékek számára. Látva
lánykája érdeklődő tekintetét, addig folytatta a történeteket, míg a tészta
össze nem állt. Böske kedvenc sütikiszúró formája a csillag volt, sorban
gyártotta a szebbnél szebb alakzatokat, melyek úgy bontakoztak ki a
mézes tésztából, mintha varázslat történt volna. Majd rápillantott az
édesanyja kezei között születő csodára, és tátott szájjal figyelte a
szabályos szívformát, melyet Juliska nagy gonddal készített.
– Ez az enyém lesz? Megehetem? – kérdezősködött izgatottan.
Julcsa halványan elmosolyodott:
– Ezt az egyet nem, ez édesapádnak készül.
Böske kicsit haragudott, amiért édesanyja nem néki szánja a
legszebbet, de hamar túltette magát rajta, miután Juliska egy
óriáscsillagot készített helyette lányának. Ismét megtöltötte a helyiséget
az édes fahéj illata, mint már oly sok karácsony estéjén. Nyomában
emlékek születtek a régmúlt időkről. Ferenc betoppanva az ajtón mélyet
szippantott a benti, meleg tűzifa és fahéj illatú levegőből, átfagyott
testét és lelkét nyomban felmelegítette ez a pillanat. Lepakolta a frissen
aprított fát, majd levetette hólepte kabátját. Böske minden
igyekezetével azon volt, hogy teljesen magára vonja édesapja
figyelmét, aki örömmel emelte fel a magasba, hogy onnan aztán ismét a
mélybe eressze le. Már egyre megterhelőbb volt számára ez a mozdulat,
hiszen a kicsi lánya már nem is volt annyira kicsi, mint ahogy hitte.
 Rápillantott feleségre, amint kezében állt egy művészien díszített
mézeskalács szívvel. Ferencet is elöntötték az emlékek. Átkarolta
Juliskát, s hideg kezeivel megsimította a langyos mézeskalácsot tartó
kezeket. Csillogó szemekkel tekintettek egymásra, majd Ferenc
közelebb hajolva a lányhoz, annak fülébe súgta:
– Köszönöm, hogy nékem adtad szívedet…
Hosszasan megcsókolták egymást, majd kart karba öltve besétáltak a
szegényesen berendezett szobába, hol a kis Böske játszott a karácsonyra
kapott rongybabájával a „mennybéli fenyvesből” hozott kis fácska alatt,
melynek éke volt négy szalmacsillag, Juliska elhunyt testvéreinek és
anyuka emlékére. Ferenc megsimította a kislány selymes haját, majd
óvatosan a mellette álló felesége hasán pihentette kezét, hol már egy új
élet csírázott.
 37. fejezet
A forró kemencéből friss kenyér illata terjengett. Böske izgatottan
várta, hogy végre elkészüljön a vágyott vakaró, és jóízűen
falatozhasson belőle egy bögre friss tej társaságában. Édesanyja a
kenyeres kosárba pakolgatta a gömbölyded óriáskenyereket. Egyre
nehezebbé vált már mozgása terebélyesre nőtt hasa miatt. Úgy érezte,
mintha már most mázsás súlyt cipelne, pedig visszavolt még egy hónap
a szülésig. Olykor aggodalom lett úrrá rajta, hogy nehogy ez a szülés is
előbb induljon meg, de mivel ez az áldott állapota már a kezdetektől
más volt, mint az első, érezte, hogy ez a baba bizony nem fog úgy a
világra sietni, mint testvére. Így is lett aztán: nem hogy nem jött korán,
de még váratta is szüleit, ezzel próbára téve Juliska türelmét is. Nagyon
várta ezt a gyermeket is, s titkon vágyott rá, hogy fiúgyermekkel
ajándékozhassa meg szeretett férjét. Sosem beszéltek erről, Ferenc
mindig csak azt mondta, hogy „fő, hogy egészséges legyen!” Ám
Juliska biztosra vette, hogy egy fiú nagyobb boldogság lenne számára.
Fülledt nyári éjszakán, hosszas vajúdás után végre egy érett
leánycsecsemőnek adott életet Juliska, kit Annának neveztek el anyuka
után. Mikor végre kézbe vehette újszülött gyermekét, szemében
bánatkönnyek vegyültek az örömkönnyel, hogy szeretett édesanyja már
nem láthatta az újabb kis csodát, ki a földi világra költözött. Ferenc
sápadt arccal lépett be a szobába, Böskével kézen fogva. Hatalmas
tenyerében szinte elveszett a kislány puha kezecskéje. Hosszasan
figyelte újszülött gyermekét, az elmúlt órák aggodalmai még nem
múltak el arcáról nyomtalanul. Karjai közé vette az apró testet, s
emlékébe véste az új arcocskát, ki ezután már örökre az élete része lesz.
Böske hatalmas szemekkel meredt az újszülöttre, szinte már egész
testében reszketett, hogy végre ő is megfoghassa. Már napokkal előtte
előkészítette legféltettebb játékait, s várta, hogy kistestvére
megszülessen, és végre legyen játszópajtása. Ám csalódnia kellett, mert
hiába volt olyan, mint egy játékbaba, mégsem játszhatott még vele.
Juliska figyelte férje arcát, s végül csak nem bírta megállni, hogy ne
mondja ki, mi szívét nyomja:
– Sajnálom, hogy nem sikerült fiút szülnöm neked…
Ferenc egy pillanatra felkapta tekintetét, mely kissé elkomorult
Juliska szavai hallatán.
– Oszt miért kellett volna fiút szülnöd?
– Hát mert csak a fiú viheti tovább apja nevét…
Ferenc pillantása visszatévedt a csecsemőre, majd rezignált hangon
szólalt meg:
– S mégis milyen nevet adhatnék én, mit továbbvihetne? Hisz’
nékem nincs nevem… – majd elhallgatott.
Juliska számára világossá vált, hogy Ferenc múltja örökre nyomot
hagyott lelkében. Születésekor nem vehette fel apja nevét, azt sem
tudta, hogy hívták, az anyjáét „ragasztották” rá, aki lemondott róla,
majd nevelőszülei adtak neki új nevet, de sosem kapott hozzá szülői
szeretetet. Ezzel igazából meg is magyarázta Juliska számára, hogy
miért is mindegy, hogy születik-e fia vagy sem, a lényeg, hogy családja
legyen.
Ahogy az idő telt, egyre egyértelműbbé vált, hogy a kis Anna
merőben más gyermek, mint a nővére. Nagyon sírós kisbaba volt,
gyakorta fájt a hasa is, de ha épp nem az fájt, akkor úgy tűnt, hogy tán
az élet is fáj neki, annyira nem tudott megnyugodni. Juliska éjjelei
dajkálással teltek, míg nappalait kitöltötte a házimunka, és Böskére már
csak igen kevés ideje maradt, amiért lelkiismeret-furdalása volt, hiszen
azelőtt mindig gondosan ügyelt rá, hogy kislányával is foglalkozzon.
Ferenc sokat dolgozott, hiszen még a házon is volt javítani való bőven.
Juliska gyakorta elpityeredett, hiányolta anyuka segítő kezeit. Vele oly
egyszerű volt, mikor a kis Böske született, mindig ott volt, hogy
segítsen, akár csak néhány jó szóval. Ám ahogy telt az idő, a kis család
is szépen összeszokott, s bár Anna nagyobbacska korában is nehéz
gyermek volt, Juliska megtanulta valamelyest kezelni a helyzetet.
Böske elkezdte az elemi iskolát, amit nagy szorgalommal végzett, s
otthon is besegített édesanyjának a házimunkában. Mikor Julcsa már
nagyon nem tudott mit kezdeni a kis totyogó Annával, berakta őt a
katiba (járóka, bébikomp elődje), míg befejezi gyorsan teendőit. Egy
darabig nyugtot adott Juliskának, ám Anna csakhamar addig izgett-
mozgott benne, hogy el tudott araszolni a széken lévő lavórba áztatott
fehér ruhákig, majd úgy, ahogy volt, kiborította annak tartalmát,
egyenesen a poros földre… Ilyenkor Juliska már egyáltalán nem bánta,
hogy nem áldotta meg fiúgyermekkel a sors, mert bizony a kis Anna
olyan eleven volt, hogy felért vagy 100 fiúval is. Míg Juliska a
gyerekekkel és a háztartással volt elfoglalva, Ferenc egyre több munkát
vállalt. Szívesen hívták őt dolgozni mindenféle munkára, mivel nagyon
ügyes kezű és becsületes ember volt, a pénzre meg nagy szüksége volt a
meggyarapodott családnak.
Őszi nap fáradt sugarai simították végig a frissen mosott, szél tépte
fehér lepedőket, melyeket Juliska aggatott fel a szárítóra. Gyors
mozdulatokkal csíptette fel őket, mielőtt a pajkos szél elragadja
valamelyiket, ezzel bosszúságot okozva. A nagy munka közepette
Julcsa észre sem vette a váratlan szomszéd látogatását Kovács Éva
személyében. Az ő látogatásai szó szerint mindig váratlanok voltak,
híres volt rosszindulatú, pletykás természetéről.
– Ej, de nagy munkában van, szomszédasszony! – kezdte
mézesmázosan.
Juliskának a hideg futkosott a hátán hangja hallatán, ám igyekezett
udvariasan felelni:
– Mint mindig, drága szomszédasszonyom!
Éva csípőre tett kézzel vizslatta Juliska küzdelmét a vásznakkal,
amelyeket az egyre hevesebben fújó szél folyvást letépett a
szárítókötélről.
– Hát elég sok a vesződség ennyi gyerekkel! – nyögte oda gúnyosan.
Julcsa fülét megütötte az „ennyi” szó. Az ő két gyereke hol van az
„ennyi” gyerekhez képest? Hisz’ anyukának ennyi idős korára jóformán
már az összes gyereke megvolt. Persze a szomszédasszony egyetlen
gyermeket volt csak hajlandó vállalni, s amikor Juliskának megszületett
a második, nem volt rest megkérdezni, hogy „hogy lehetett ilyen
felelőtlen, ennyi gyereket szülni, tán csak nem megesett?” Így nem volt
csoda, hogy Juliska, ha tehette, csak kerülte szomszédasszonyával a
társalgást. Ám csak nem akart az továbbállni, látszott, hogy valamit
nagyon akar mondani, majd’ belevörösödött a feje az „erőlködésbe”.
– Hát, ha a helyedben lennék, inkább több figyelmet szentelnék az
uramnak és kevesebbet a mosnivalónak… – bökte ki végül gúnyosan.
Juliska érezte, hogy kezdi egyre nehezebben viselni az asszony
társaságát.
– Szerencsémre az én jó uram nem panaszkodik azért, mert ennyit
vesződöm a mosással – vágott vissza Julcsa, elhessegetve a mérgét.
– Hát persze, hogy nem panaszkodik, ha van, ki foglalkozik véle,
míg te a gyerekekkel bajlódsz!
Juliska mozdulatai lelassultak, tudta, hogy Éva olykor összehord
hetet-havat, csak hogy megbántson vele valakit, ám ez a mondata
megütötte fülét, és bármennyire is küzdött ellene, kíváncsivá tette.
– Ezt hogy érted?
Az asszony arcán látszott az öröm, hogy a mondandója célt ért.
– Hát csak úgy, hogy láttam tegnap reggel, amint egy idegen
asszonyt ölelgetett a vasúti peronnál. Igen finom hölgynek tűnt, nagyon
elegáns kosztümöt viselt… – majd végignézett Juliska cseppet sem
elegáns ruházatán, kócos haján, mit a szél összeborzolt.
– No, csak gondoltam, jobb, ha tőlem tudod meg, mielőtt az egész
falu a szájára vesz titeket! De most mennem kell, mindjárt hazaér az
uram ebédre.
 Juliska hosszasan nézte a távolodó asszonyt, amint az elégedetten
távozott. Tudta jól, hogy Évát nem a jó szándék vezérelte, s ha ő lát
valamit, azt már az egész falu tudja úgy is. Fejében kérdések cikáztak,
végignézett foltos ruháján, majd elöntötte szívét a féltékenység
gyötrelmes érzése.
 38. fejezet
Ferenc szögre akasztotta kabátját, majd halkan az asztalhoz ült,
felesége sebesen melegítette az ebédből megmaradt levest, melyet oly
nagyon szeretett ura egy hideg nap után elfogyasztani. Forró gőze
megcsapta arcát, s lassan kanalazni kezdte. Minden egyes merítés után
szinte érezte, ahogy testét átjárja a jóleső melegség. Juliska szótlanul
figyelte Ferencet. Örült neki, hogy van egy kis nyugodalmuk, most,
hogy a gyerekek mély álomba szenderedtek. Legbelül folyamatosan
munkálkodott az a rossz érzés, mit a szomszéd asszony hazugsága
gerjesztett benne, mert hogy ő hazugságként könyvelte el magában.
Legalábbis ebben a pillanatban éppen.
– Hogy telt a napod? Nagyon sok volt-e a munka?
Ferenc arcán kezdtek kisimulni a ráncok, amit az egész napi terhek
raktak rá.
– Eltelt… Csak a szokásos – válaszolta szűkszavúan.
Juliska nagyon küzdött gondolataival, legszívesebben azonnal
nekiszegezte volna a kérdést, de ugyanakkor rettegett a választól is.
Majd mire összeszedte volna bátorságát, férje már fel is állt az asztaltól,
finom csókot adott homlokára, majd aludni indult. Julcsa látta rajta,
hogy igen elfáradt, s nem is lett volna máskor ezzel baja, ám most
neheztelt urára. Nagyon nagy szüksége lett volna rá, hogy jelét adja
szeretetének, amivel végképp kitörölhette volna fejéből a rossz
gondolatokat.
A hajnali kakasszó előtt ébredt, s elhatározta, hogy kicsit kicsinosítja
magát. Szeretett volna férje kedvében járni, és felhívni magára a
figyelmét. Úgy készítette el haját, mint ahogy Ferenc szerette, szebbik
ruháját öltötte magára, s arcára jókedvet varázsolt. Mire elkészült,
hallotta, ahogy gyermekei is ébredeznek már. Jobban örült volna, ha
férje ébred meg elsőnek, ám szegényt úgy elnyomta az álom, hogy még
Anna határozott sikítozása sem keltette fel. Julcsa az asztalhoz ültette
gyermekeit, majd reggelit tett eléjük. Míg jóízűen falatoztak, maradt pár
pillanata, hogy felköltse urát. Finoman végigsimította annak selymes
haját, majd halkan szólítgatta. Gyomrában idegességet érzett, amint
figyelte az ébredező Ferencet, képzeletét megint kezdték
elhomályosítani a féltékeny gondolatok. Rémképek villantak agyába
arról, ahogy az ő Ference valaki mást ölel, s még nagyobb fájdalmat
érzett annak gondolatától, hogy esetleg másé már a szíve…
Ferenc lassan ébredt csak fel, s igen gondterheltnek tűnt. Bár úgy
viselkedett, mint máskor, de Juliska már túl jól ismerte ahhoz, hogy ne
vegye észre rajta. Nagyon szeretett volna vele beszélni úgy igazán, ám
gyermekei a reggeli befejeztével már nem hagytak nekik nyugtot,
Böskének iskolába kellett indulni, Anna meg hát úgy lógott apja
nyakán, mint gyümölcs a fán… Nem volt szíve Julcsának megszakítani
ezt az idillt, hisz’ oly kevés időt tud Ferenc a gyermekeivel töltetni,
hogy neki ezekkel a pillanatokkal kell feltöltekeznie az egész napra
jóformán. Majd mikor már minden gyermekét végigölelgette, feldobta a
magasba, megcsiklandozta, határozott hangon közölte, hogy „most már
elég volt”. A gyerekek könyörögtek, de hiába, édesapának dolgozni
kellett menni. Búcsúzóul átölelte feleségét és egy apró csókkal
elköszönt, mint mindig. Julcsa, ahogy figyelte távolodó férjét, folyvást
azon gondolkozott, vajon most más volt-e a férje vele. Bár határozott
választ nem talált, de egyre erősebben élt benne az érzés, hogy talán
már nem szereti őt eléggé…
Kenyérsütő nap volt, így nem volt idő tovább gondolkozni. Julcsa az
előző éjjel ledagasztott tésztát elővette, majd kiborította a
gyúródeszkára. Hosszasan gyönyörködött a szépen megkelt nyers tészta
látványában, valahogy nem tudott vele betelni, pedig már annyiszor
készítette el, hogy meg sem tudná számolni. Begyújtotta a kemencét,
majd nekilátott a cipók formázásának. Sorban berakosgatta a lapáttal az
izzó kemencébe. Három óra elteltével már jól ismert illatok töltötték
meg a helyiséget. Sorban kezdte rakosgatni a kész kenyereket a
hatalmas kenyereskosarakba, mikor háta mögül halk kopogást hallott az
ajtón. Mikor az kitárult, Juliska megdöbbenésére anyósát pillantotta
meg, ki kicsit tétovázva lépte át a küszöböt.
– Dicsértessék! – köszönt halkan, remegő hanggal.
Julcsa már nagyon rég nem látta az öregasszonyt, kit igencsak
megviseltek az elmúlt évek. Arca beesett, háta meghajlott volt, s úgy
tűnt, hogy csak hálni jár belé a lélek. Az után nem sokkal, hogy Ferenc
és családja elköltöztek tőlük, minden rosszra fordult körülöttük. Mikor
a pengő elértéktelenedett, ura teljesen beleőrült az elszegényedésbe, és
azt beszélték, a kályhába dobálta be az összes pénzüket. Majd szép
lassan kezdték elveszteni mindenüket, minek következtében az urát
elvitte a szívroham, ő meg hogy szépítsen a dolgon, Ferencre fogta,
hogy ő a férje halálának és minden rossznak okozója.
Juliska illedelmesen beinvitálta a megtört asszonyt, és hellyel
kínálta. Érdeklődött hogylétéről, s úgy társalgott vele mintha mi sem
történt volna. Bármily gyűlölet is volt benne azelőtt, enyhülni látszott,
ahogy meglátta az öregasszony gyászos ábrázatját.
Majd hosszas hallgatás után az asszony imára kulcsolta kezeit s úgy
könyörgött:
 – Juliskám! Csak egy falat kenyeret, ha kaphatnék!
Julcsa elnézte anyósát, ki megtörten ételért könyörög, annyira
különös volt látványa. Az egykor büszke asszony hová jutott az élet
viharjai során? Bár sosem szerette őt, mégis több emberséget vélt
felfedezni benne, mint apósában, s sokszor úgy érezte, hogy tán ez az
asszony is inkább csak áldozata lett egy kényszerházasságnak, akárcsak
ő lett volna, ha Kerekes Jóska meg nem hal. Fogott egy egész kenyeret,
és anyósa ráncos kezei közé tette. A langyos kenyér édes illata azonnal
megcsapta annak orrát. Hatalmasra kerekedett szemeiben
könnycseppek gyülekeztek.
– Ez mind az enyém? A Jó Isten áldjon meg téged, gyermekem,
ebből egy hétig is jóllakom!
Juliskának összeszorult a szíve, érezte, ahogy az öregasszony iránt
érzett összes haragja elszáll, és helyét átveszi a megbocsátás.
Mikor Ferencnek elmesélte a történteket, a férfi hosszasan
elgondolkozott.
– Nem tudom, nekem menne-e… – hajtotta le fejét.
– De hát mi? – kérdezte élénken Juliska
– Hát a megbocsátás…
Julcsa tudta jól, hogy férje másképp látja ezt a dolgot, hiszen neki
sem bocsátott meg senki, ha hibázott. Ha valamit nem jól végzett el a
munkában, azonnal visszavitték a lelencházba, mondván, hogy
kezelhetetlen.
Egy darabig még hallgattak, majd Juliska elérkezettnek érezte az időt
arra, hogy rákérdezzen arra a dologra, mi már napok óta a szívét
nyomja…
 39. fejezet
Az óra ketyegése törte meg a csendet, melynél csak Juliska
szívdobbanásai voltak hangosabbak. Vonakodva bár, de jobbnak látta
mielőbb rákérdezni az igazságra, miről már az egész falu pletykált.
– Ferenc, én… tudok róla…
A férfi felkapta fejét.
– Miről?
Felesége a kezeit tördelte idegesen.
– Nos, hogy minap a vasútnál… Szóval, ami ott történt… Nem
akarsz valamit mondani nekem?
Ferenc ismét lesütötte szemeit, mint aki megbánt épp valamit, s ettől
Juliska csak még nyugtalanabb lett.
Nos, én el akartam mondani, tényleg, de ha már úgyis tudod…
Juliska teljes döbbenettel az arcán levegőért kapkodott.
– Tehát igaz?
– Igaz hát…
– És szereted?
Ferenc elgondolkozott, váratlanul érte ez a kérdés.
– Nem tudom… ez túl bonyolult a nekem. Ennyi idő után nem tudok
mit mondani…
Juliska kezét a szájához emelte, hogy elfojtsa feltörni igyekvő
sírását.
– És engem szeretsz-e úgy? – szegezte neki a kérdést.
– Miféle kérdés ez, hát az teljesen más! Te a feleségem vagy,
gyermekeim anyja!
Juliska eddig bírta magában tartani fájdalmát, sírásban tört ki.
Ferenc letérdelt mellé, kezeivel gyengéden átkarolta.
– No, hát mi lelt téged? Ennyire bánt ez a dolog? Szerettem volna
beszélni róla, de tudod, hogy van az… én elég nehezen beszélek
ilyenekről.
Juliska teljesen összezavarodott, úgy érezte, hogy nem is ismeri
férjét igazán.
– De hát erről csak kellett volna! Hiszen ez rám is tartozik!
– Igazad van, sajnálom! De gondoltam, előbb magamban kell
lerendeznem ezt…
Juliska letörölte könnyeit, s egyenesen férje szemeibe nézett.
– Nos, ha menni akarsz, hát nem tartalak vissza!
Ferenc ismét elgondolkozott.
– Nem is tudom… szerinted menjek?
 Julcsa mérhetetlen haragra gerjedt:
– Mégis miféle tréfát űzöl te vélem? Nem elég, hogy más karjai közt
keresed a boldogságot, de még tőlem várod rá az engedélyt is? –
csattant fel hevesen.
Ferenc meglepődött.
– Te miről beszélsz, asszony?
– Hát csak arról, kit oly hevesen ölelgettél a vasútnál, s most az
egész falu tudja jól, hogy mást szeretsz!
Ferenc e szavak hallattán nevetésben tört ki, melytől Juliska úgy
érezte, majd’ szétveti a düh.
– Jaj, Juliskám, hát akkor nem egyről beszélünk! Nem tudom,
mifélét pletykálnak az emberek, sosem figyelek ilyenekre, de egyet
bizton mondhatok, hogy az, kit úgy öleltem a minap a vasútnál, az a
húgom volt, a Manci!
Síri csend támadt ismét, ezúttal Juliska még az óra ketyegését sem
hallotta gondolataitól.
– Hát akkor nem is mást szeretsz?
Ferenc ismét jóízűen felkacagott.
– Hogyan is szerethetnék én mást? Olyan vagy nekem, mint szikkadt
földnek a tavaszi eső.
– Jaj, én úgy szégyellem magam… hogyan is hihettem, hogy…
Szorosan átölelték egymást, és utólag jót nevettek magukon, hogy
majdnem kenyértörésre került a sor egy tévedés miatt.
– És a húgod megkeresett? De hát ez nagyszerű hír! – folytatta így
Julcsa. – Végre újra láthattad!
Ferenc kissé elkomorult.
– Igen, nagyon különös érzés volt ennyi idő után…
– Nagyon szeretném megismerni őt! Van-e már családja?
– Van egy fia, a Zoli… úgy négyévesforma.
Julcsa arca felvidult.
– Hát akkor elhozhatná őt is, biztosan jól kijönne a lányainkkal.
– Nem is tudom… talán egyszer tényleg eljöhetnének.
– És tartja-e a kapcsolatot anyátokkal? – érdeklődött Juliska
finoman, mivel tudta, hogy édesanyja emléke elég nehéz Ferenc
számára.
– Ami azt illeti, miatta jött… azt mondta, hogy anyánk már régóta
nagyon beteg és látni szeretne. Ezidáig ő gondoskodott róla, de most
már szeretné, ha átvenném, és én gondoskodnék…
Ismét elhallgattak… Juliska már majdnem tett egy gúnyos
megjegyzést, ám hirtelenjében bevillant neki, mikor anyuka agyában
baj volt, és hogy mennyit bajlódott vele Ferenc is. Hirtelenjében úgy
érezte, hogy neki sem lenne illő most Ferenc édesanyjáról rosszat
mondani, bármennyire is megvolt a véleménye róla.
– Ha úgy látod jónak, én támogatom a döntésed, bármi legyen is az!
Melletted fogok állni, és ha kell, segítek édesanyádat ápolni.
Ferenc gyengéden megfogta Juliska kezeit, s hálásan végigsimította
azokat. Könnyebbség volt számára, hogy tudta, van, ki mellette áll még
a nehéz időkben is.
 40. fejezet
Álmatlanul vergődött Ferenc ágyában, nem hagyott nyugtot neki az
a sok gondolat, mely már régóta foglalkoztatta. Emlékezetében
felsejlettek gyermekkora feledésre ítélt történései, melyeket oly mélyre
szeretett volna eltemetni magában, hogy többé ne is tudjon róla. A nap,
mikor húga, Manci megjelent a vasútnál, egyszerre volt öröm és bánat
számára. Ahogy ott állt előtte immáron felnőtt nőként, inkább érezte
idegennek, semmint a húgának. Utoljára még kisgyermekkorukban
találkoztak, s a búcsúra sem igen volt idejük, oly sietve vette ki az
árvaházból őt az anyjuk. Sokszor érzett irigységet szívében azért, hogy
Mancit jobban szerette az asszony, mint őt. Éveken át visszavárta, hogy
talán majd egyszer érte is eljön, ám idővel kénytelen volt belátni,
várakozása hiábavaló volt. Ahogy ott állt előtte most sugárzó, vidám
teremtésként rég nem látott testvére, egy kicsit újra érezte azt a
mérhetetlen testvéri szeretetet, amit még a régi boldog időkben érzett
iránta. Mikor aztán megtudta, hogy anyjuk várja őt, hogy lássa,
egyenesen gyermeki örömmel ölelte át húgát. Jóleső érzés volt, hogy
végre ő is kell…
„Anyánk nagybeteg”, visszhangzottak fejében Manci szavai, „Tán
maholnap meg is hal, most még gondoskodhatnál róla.”

Ferenc vívódásai csak lassan hagytak alább, míg végül elnyomta őt

az álom.
Reggel Juliska férje kedvenc ételét készítette, hogy kedvében járjon.
Tudta jól, hogy nehéz döntést kell meghoznia, így szerette volna kicsit
jobb kedvre deríteni őt. Böske és Anna oly jó gyermekekké váltak
hirtelenjében, hogy öröm volt rájuk nézni, s még csak hangoskodni sem
volt kedvük, annyira vigyázták édesapjuk álmát. Édesanyjuk
kitessékelte őket az udvarra játszani, majd gyöngéden ébresztette urát.
Ferenc, mikor kissé magához tért, csalódottan szembesült a valósággal.
Nagyon belefáradt már a sok emlékbe, s vágyott rá, bár ne is kereste
volna őt fel húga, akkor most élhetné nyugodtan tovább életét, végre
boldogan.
Az asztalnál ültek, egy ideig szótlanul. Juliska nehezen találta a
szavakat, amivel kicsit támaszt nyújthatott volna férjének. Majd aztán
Ferenc törte meg a csendet:
– Szerinted el kéne mennem hozzá?
Julcsa elgondolkozott a megbocsátás fontosságáról.
– Ha úgy érzed, hogy ez könnyebbség volna lelkednek, akkor igen…
 Ferenc meredten nézett maga elé.
– Nem is tudom… annyira régen volt…
– Igen, régen, de te megbocsájtottál-e azóta? Fáj-e még az, amit tett
veled?
Ismét csendben maradtak.
– El kéne mennem hozzá…
Juliska gyengéden megfogta férje kezét:
– Akkor tedd azt!
Ferenc még aznap levelet írt húgának, miszerint a napokban Pestre
utazik, és hazahozza hozzájuk anyjukat, hogy ő ápolhassa tovább.
Juliska csak csendben figyelte férjét, amint az igyekezve veti papírra a
sorokat. Legbelül nem értett egyet a döntéssel, mélyen megvetette az
asszonyt, amiért így bánt a saját fiával, s most, hogy a szükség úgy
hozta, egyből visszafogadná, csak hogy legyen, ki gondoskodik róla
utolsó óráiban. Ferencnek lehetett volna jó élete is, ám azzal, hogy a
lelencházban hagyta, gyakorlatilag a rabszolgasorsba taszította
gyermekét, s ha a sors nem így hozta volna, hogy ők egymásra találnak,
tán még most is boldogtalan életet élne.
Míg Ferenc intézte az utazása körüli teendőket, Juliska azon
morfondírozott, hogy hogyan is rendezze át otthonukat, hogy
mindenkinek elegendő hely jusson. Igen kicsi volt a ház, na meg már
úgy belakták. Nehéz volt még a gondolata is annak, hogy életük ismét
új irányt vesz, ám igyekezett elhessegetni borús gondolatait. Mikor már
az est leszállt, kikészítette férje legszebb öltözékét, kitisztította cipőjét
és gondosan ügyelt arra, hogy a vonatjegy szem előtt legyen. Bár már a
várva-várt nagy találkozás előtt álltak, mégis, Ferenc hangulata inkább
volt borús, mint vidám. Nehezen tért nyugovóra, s akkor sem tudott
aludni, inkább csak forgolódott ágyukban. Juliska finoman átkarolta
urát, majd végigsimította annak széles vállát, s addig, míg végre
megnyugvásra nem lelt, csak ölelte tovább.
Hajnalban a szürkület uralta konyhában Ferenc útra készen ücsörgött
az asztalnál. Őszülő haján megcsillant az ébredező fénysugár. Frissen
borotvált arcán gondterheltség ült, kezeiben szorosan fogta a gondosan
előkészített jegyet, mely arra a vonatra szólt, mi sorsának egy új
állomásához vezetett. Mikor Juliska megállt előtte pongyolájában, oly
szeretettel pillantott reá, mint régen, ifjúkoruk hajnalán.
– Jó nekem így… Minek mennék én oda?
Julcsa férje mellé guggolva térdére rakta enyhe ráncokkal barázdált
kezeit.
– Hogy megnyugvást találj – suttogta válaszul.
– Túl hosszú idő volt már ez… mit érnék én a bocsánatával?
Megváltoztatni a múltat nem lehet. Most jó így az élet, nem kell nékem
több, mindenem megvan. Nem hiányzik már az, amim sosem volt!
A fáradt Nap sugarai új erőre kapva bevilágították a magányos
vasúti síneket, melyen átrobogott az elmulasztott lehetőség sebes
vonata.

Az idő meg nem állítható múlásával sürgetett, mígnem végre elérte

célját. Egy idős házaspár ücsörgött a keskeny verandán nyugalomban.
Tekintettükkel bejárták rendezett kertjük minden zugát.
Megszámlálhatatlan ránc borította arcukat, melyek gondosan elrejtették
még mindig ifjú szívüket.
– Ültethetnénk oda még egy fenyőfát! – mutatott a kert egy
kietlenebb részének irányába az asszony. Férje hosszasan elnézte a
kiszemelt helyszínt.
– Hát, éppenséggel még elférne…
Elhallgattak.
Nem szőttek már nagy terveket, nem siettek sehová, csak ültek
egymás mellett, örökre összefonódott kezeikkel. Egy ki nem mondott
vágyuk volt csupán, hogy bár együtt mehetnének el a nagy útra, bárcsak
tényleg ne kellene már többször elválniuk egymástól. Egyvalamiben
biztosak voltak: bármelyikük is induljon el előbb, bárhová is kelljen
mennie, az biztos, hogy ott is várni fognak egymásra.
Mikor az utolsó hó is leszállt a magas égből, s tél szelei utoljára
megtáncoltatták a rakoncátlan hópelyheket, egy zöld fenyő magára
öltötte színpompás öltözékét, s körülötte egy nagy, vidám család
ünnepelt. Az asztalnak éke volt egy mézeskalács szívekkel megrakott
réges-régi tál, melynek igaz története sosem merült feledésbe.

Vége

Nagy Eszter: Életünk harcai

 ©Nagy Eszter
Szerkesztette: NeylaGrey
Borítóterv: scele
Nyomdai munkák: Katiötletek Nyomdai Ötletgyár
www.katiotletek.hu

Felelős kiadó: Gibicsárné Szabó Noémi

Bakháza, 2019.

epub ISBN: 978-615-5956-14-0

mobi ISBN: 978-615-5956-15-7

Minden jog fenntartva! A mű egyetlen része sem másolható, sokszorosítható, vagy

használható fel a szerző és a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.