Witt Marta Nelkuled Nincs Mennyorszag

Nélküled nincs Mennyország

Ágnes asszony naplója
NÉLKÜLED
NINCS MENNYORSZÁG

(regény)
A kötet megjelenését támogatta:
Orosháza Város Önkormányzata
Szerkesztette: Cs. Balog Anikó
Lektorálta: Nyíri Ádám
Kiadó: Witt Márta
Szerzői kiadás
ISBN 978-615-00-3244-3
Nyomdai munkák: Yes-Press 2001. Bt.

Molnár László unokámnak
emlékül ajánlom
sok-sok szeretettel!
a Mama
A leírt sorokat az Élet írta és én csak lemásoltam.

A történet helyszínét és a könyvben szereplő neveket megváltoztattam és
csak a „Napló” részleteket hagytam úgy, ahogy voltak.
Witt Márta

Kedves Naplóm!
Tükörcserepek…
Ez a hétköznapi történet nincs leírva sehol… a nyers valóságot tükrözi a
leírt szó.
Én, Winter Ágnes egyik napról a másikra rádöbbentem, hogy az élet
olyan, mint a robogó vonat, gyorsan múlnak az évek, a pillanatnyi történés
is emlékké válik, miként a vonat gigantikus tájak között zakatol, miközben a
lecsukott sorompókat elhagyva lassít és begördül az állomásra, s ott megáll,
majd újra indul, és robog, robog tovább.
Az elképzelt sors csupán illúzió, meseszerű fantázia. Néha egy-egy meg-
álló, akár a csalódás színtere is lehet, de a vonat tovább megy, s a következő
állomás talán… valósággá szövi a boldog vágyat, amely házassággal végző-
dik, mert az igazi szerelem az, ami megváltoztatja az embert, a fennhéjázó
hangot és akkor mondjuk, hogy az élet-vonata megérkezett a végállomásra,
de nem mindenkinek! A vonat újra indul, új utasokkal is, hogy a hétköznapi
gondok szenvedélyes élményekké váljanak.
A sorstalan sorsban senki és semmi nem lehet örök. A hétköznapokban, s
az ünnepeinkben jelen van a „Kezdet és a Vég!”
Tükörcserepek… ebben a szóban ott van a tökély, az eredeti természetes-

ség, amely nem lehet más, mint az árnyék és a fény, az a fény, amire rácso-
dálunk, mert a Hit a remény és a szeretet ötvözete, akár a szívbe markoló
vágy a szerelem édes remegésében. Sajnos a tükörcserepek között mindig
jelen van az árnyék, s az ember sorsában kísért a kifürkészhetetlen esemény-
sorozat, miközben feltartóztathatatlanul múlnak a percek, a tükörcserepek
is egyre halványabbak lesznek, mintha megáztak volna az őszülő-őszben.
Egyszer mégis elmúlik az ősz, a tél, és a gyönyörű tavaszi napsugarakban a
matt tükörcserepek ismét kiragyognak, és néha-néha édesebbek lesznek a
szomorú szavak. Még nem voltam húsz éves, de már a dédelgetett terveim
romokban hevertek.
Azzal a kevés szerencsével, amit a sors kínált, reméltem, hogy valamikor
•7 •
valahol rám talál a megálmodott szőke, kék szemű, nemeslelkű férfi, akit her-
cegnek fogok nevezni, mert engem hercegnőnek fog szólítani.
Tudatában voltam, hogy nincsenek véletlenek és mégis szentül hittem, hogy
egyszer teljesülni fog az álom, s hagytam száguldjon velem a vágy-vonata az
ismeretlen jövőbe. Meggyőződésem volt, hogy életemben a kamaszkor után
a bizarr álom, a tarka képzelet, az illúzió, mint minden esemény, azzal a bizo-
nyos nappal kezdődött…
Ágnes
„Kedves Naplóm!
Már csak néhány nap és tizenöt éves leszek. Tizenöt, én, Winter Ágnes. Ma
éjjel volt egy csodálatos álmom. Micsoda álom? Volt egyszer egy szerelem…
Találkoztam egy szőke, kék szemű herceggel, aki díszmagyar ruhában volt, s
az ősi kastélyban rám várt.
A vörös szőnyeggel borított lépcsőkön lassan mentem, s mint hercegnőt
mély meghajlással üdvözöltek. Nem szólt a zene, s a teremben csend volt,
mintha mindenki engem várt volna? A herceg egyedül, a bálteremben közé-
pen állt a vendégektől kissé távol, miközben elindult felém. Rám mosolygott,
ahogy megállt előttem és meghajolt.
- Szabad egy táncra, hercegnőm? – kérdezte, s a felém nyújtott kezébe tet-
tem a kezem és elrebegtem az igent.
Mostantól a zenekar játszani kezdett, s a keringő dallamára csak mi ketten
táncoltunk, majd intett, hogy mindenki táncoljon.
Forogtunk, táncoltunk, egymás szemébe nézve suhantunk a vágy és a szere-
lem szabadtéri színpadán.
Hiszem, hogy egyszer valóság lesz az álom, mert mindig, mindenhol kere-
sem a szőke, kék szemű hercegem.
Édesanyám kérdezte, hogy mit szeretnék kérni a szülinapomra, de hát mit is
akarhatnék, mint a boldogságot?
Viszlát, néma barátom.

Ági”
(1953.)
•8 •
Kedves Naplóm!
Elérkezett a nagy nap, a tizenötödik születésnapi ünnep. Félve gondoltam

rá, hogy nem e történik velem valami rossz, aztán mégis elhessegettem ezeket
a gondolatokat, mert én egy örökmozgó eleven csitri vagyok, akit két bot láb-
bal áldott meg az Isten, anya szerint.
Ami azt illeti, igencsak elszomorított anya nem mindennapi véleménye, de
a női büszkeségem nem engedi, hogy bőgő majom legyek!
Elvégre is a világ csodálatos, az élet szép.
- Boldog születésnapot – mondták a szüleim és a nagyi.
A szoba csupa virág.
Most vasárnap van, már délután és még nem történt zűr? A fecsegő kislány-
ból nagylány lett, csak ennyi. A hallgatásommal valahogy megrémítettem a
családom, mert úgy gondolták beteg vagyok vagy leszek?
Apa összeráncolt homlokkal ült a konyhában és engem figyelt.
- Meleged van? Tűzpiros az arcod – mondta, miközben anya aggódva nézett.
- A szobában hűvös van, Csirikém, menj be – javasolta és most itt állok a
tükör előtt, s a pelyhes állú szőke fiúra gondolok, akivel már titokban talál-
koztam, s ha rá gondolok, valamiért a szívem gyorsan ver. Az Akácfa utcában,
ahol a mi házunk van, ott van az asztalos bácsi háza és a műhely is, ahol Dobos
Laci tanul. Jó lenne, ha látna az új ruhában, de ma zárva a műhely.
Moziba hívott, de én nemet mondtam. Mi csak az utcán szoktunk beszél-
ni, amióta felbosszantott, hogy nem vagyok német, hanem sváb vagy zsidók
voltak az őseim, és mindezt az asztalos mondta neki. Hétköznap, amikor ott
mentem el a boltba, a műhelyben hangosan szólt a rádió, valaki fűrészelt. El-
fordítottam a fejem és tovább mentem, de Laci kijött, én félvállról szóltam,
hogy sietek, s faképnél hagytam.
Most fésülködés közben a kis kerek tükörben csodálom a sütővassal készí-
tett loknikat, miközben forgok, a nagytükörben is nézem.
Táncolnak a napsugarak a falon, aztán a tükörben. A vibráló fények elvakí-
tanak. Csukott szemmel lépek, végig tapogatok mindent.
Végre megtaláltam az asztalt és a kis tükröt azonnal rátettem.
Valami leesett, valami koppant? Hunyorgok… micsoda fény, micsoda ra-
gyogás? A padlón millió apró tükörcserép! Lassan nyílik az ajtó, néma csend…
közeledő lépések.
- Anya a tükör… a kis tükör…
- Látom, összetört.
- A babona szerint még hét évig nem megyek férjhez. Hét év, hét! Tizenöt
•9 •
meg hét az huszonkettő! Istenem, vénlány leszek – hüppögtem.

- Te hiszel a babonában? Hogy mekkora ökör vagy?
Hát legyek? Inkább az a kérdés, hogy szerelemből vagy kényszerből megyek
férjhez?! Viszlát, barátom!
Ágnes
Az ígéretes jövő (Két év múlva)
- Hahó! Van itt valaki? – kérdeztem hangosan az előszobára nyitva felejtett
ajtóban, mert ott nem volt senki.
Most lépések hallatszottak, egy néni jött felém és kedvesen mosolygott.
- Csókolom! A fényképész bácsit keresem – mondtam.
- Jó napot. Nagyné vagyok, a felesége – hadarta és intett, hogy kövessem.
- Tetszik tudni, a Fodor Marika barátnője vagyok és arra kért, hogy a róla
készült fényképet kérjem el és adjam át az édesanyjának, mert ő Miskolcon
nyaral – magyaráztam. - Ó! Milyen tágas ez a szoba! – csodálkoztam.
- Ez a műterem – mondta, miközben már láttam a híres fényképészt, aki
valamit nézett az asztalon.
- Jó napot kívánok – köszöntem. - Bácsi kérem, bocsánat a zavarásért, a
Fodor Marika barátnője vagyok, Winter…
- Jó napot – szólt közbe. – Ha maga a Winter, akkor tudom miért jött? Ké-
rem, várjon néhány percet! A tükör előtt van egy szék.
- Köszönöm, inkább a festményeket nézem.
- Nézze csak – dünnyögte a néni, majd köszönt és kiment.
A térelválasztó függönyök mögött volt a falon a nagytükör, ahol a fejemen
lévő piros kalapot oldalra billentettem, hogy elegáns legyek az öregúr előtt.
- Valahol itt van az a fénykép – motyogta a borítékok zörejében.
- Bácsi kérem, ne is tessék keresni, majd holnap visszajövök. Nem zavarom…
- Dehogy zavar! Az a baj, a csillár gyengén világít – mondta.
Váratlanul éles fények villantak és hallani lehetett a fényképezőgép kattogását.
- Bácsi kérem, ezek a fények? – kérdeztem riadtan, mikor megfordultam,
de ott már nem láttam csak a borítékot az asztalon – Ugye nem tetszik engem
fényképezni, mert… mert nekem nincs pénzem – dadogtam.
- Mondtam én magának, hogy kérek pénzt?
- Nem. Köszönöm.
- Ne lepődjön meg azon, amit ajánlok. Ha rám hallgat, gazdaggá teszem,
csak legyen fotómodell. A divatlapokban ott lesz a fényképe.
Micsoda meglepetés? Azon töprengtem, hogy miért én és nem Marika, az,
aki történetesen a rokona. Hát nem különös, nekem ajánlja fel a karriert?
- Kisasszony, tudja, jó fénykép arca van?
• 10 •
Nem válaszoltam, olyan volt, akár egy kritikus a színpadi próba után.
- Kérem, engedje meg, hogy tegyünk egy rövid próbát? Kezdhetünk…?
- Igen.
- Remélem tudja, ez olyan, mint a néma szerep?
- Tudom. A parketten tánc közben sem szabad beszélni.
- Kitűnő a hasonlat! Kérem, üljön le, a lábát tegye keresztbe és mosolyogjon.
Jó, kész! Forduljon meg és nézzen a tükörbe, fogja meg a kalap szélét, s azt a
nyári ruhát, aminek kerek kivágása van, a vállán húzza le! Ne mozogjon!
Egy kattanás… a gépet és a fényt kikapcsolta, s a fényképállványnál felhaj-
totta a fekete anyagot. Mostantól csak a csillár világított.
- Kisasszony, szeretném hallani az igen választ.
- Szeretnék modell lenni, csak tetszik tudni, az anyukám nem fogja megen-
gedni, mert szerinte az ilyen lányoknak bugyira kell vetkőzni – hebegtem.
- Micsoda!? – heves kézmozdulattal válaszolt.
- Bocsánat…
- Szó sincs ilyenről! Nem vagyok híve a mutogatásnak, inkább a lap olvasóit
teszem kíváncsivá, hogy mit lehetne látni, ha? Hány éves is tetszik lenni?– kér-
dezte váratlanul.
-Tizen… tizenhét – mondtam szégyenlősen.
- Tizenhét, tizenhét – ismételte az öregúr, aki már valószínű közel volt a
hatvanas éveihez. – Tudja azt maga, mennyi lány szeretné hallani ezt a nem
mindennapi lehetőséget? Ezer irigye, ezer csodálója lehet! Talán beszélje meg
a kedves szüleivel, deee… én szívesen megteszem?
- Sajnos tudom a „nem” választ, mert az anyu – hüppögve magyaráztam
volna még, de a bácsi közbe szólt:
- Ha tizennyolc éves lesz, akkor már nagykorú és jöjjön vissza.
- Talán – válaszoltam csöndesen sírva, miközben felkaptam az asztalról a
borítékot és köszönést mímelve kiszaladtam a műteremből, s akkor döbben-
tem rá, hogy számomra ilyen az ígéretes jövő.
És ez már nem az első eset? A tánciskola a bizonyíték rá, ami nem régen
történt, ezen a nyáron.
- Hölgyeim és Uraim! – mondta a tánctanár – Most a legelegánsabb tánc
tanulása következik, a bécsi keringő. Ez a keringő nagy térfogatot igényel. A
hölgyek közül ki lenne az, aki velem bemutatná a bécsi keringőt? Tessék, vá-
rom a jelentkezőket.
A magasba emelt kezeket számolni kezdte, természetesen én is jelentkez-
tem, mert apa már tanított.
- Egy, kettő, há…
• 11 •
A hirtelen csendben kíváncsian fordultam meg, s akkor láttam, hogy már

csak én! A tanár néhány pillanatig várt.
- Úgy látom, velem nem akarnak táncolni? Vagy mégis…? Zene! Winter,
szabad?
- Igen, kérem!
A tanár úr nagy körökben táncolt velem, aztán képzeletben már gomoly-
gó ködben táncoltam egy csodálatos, bő estélyi ruhában, mint hercegnő, s az
álombeli szőke herceg karjaiban suhantam a kastély báltermében, miközben a
rózsaszínű köd eltűnt, amikor a tanár megállt.
- Köszönöm a táncot! Magából táncosnő lesz – szólt határozottan.
Még a lélegzetem is elakadt. Arra gondoltam, hogy talán bolondot akar csi-
nálni belőlem? Zúgott a fülem, csak a zongora hangját hallottam, s egy-egy
hangfoszlányt.
- Sasszé, fordul, fordul! Zene!
Az igazi meglepetés a táncvizsga után történt, amikor a tanár úr megállított:
- Winter, majd jelentkezzen nálam. Évek óta keresem azt a lányt, aki lehetne
táncosnő. Annyi itt a bot láb. Egyszer maga előtt hever Budapest, Bécs és…
Párizs…
- Sajnos az nem én leszek, aki? Kétlaki szülők lánya vagyok, ezért. Üres a
nagy műhely, a föld meg a TSZ-é. Szegények lettünk – jegyeztem meg.
Nem szólt, csak rázta a fejét, miközben az új zenekar modern zenét játszott
a jampecek örömére.
A meglepetés (Hónapok múlva)

- Ági! – kiáltotta Nagyné az utcán, mielőtt még beléptem volna az Áruházba
– Van egy jó hírem – mondta.
- Csókolom. Ha egyáltalán van, az csoda lenne?
- Remekül sikerültek a fotók! Arra kérem, látogasson meg bennünket! Van
még egy meglepetés…
- Meglepetés?
-Voltunk Pesten, mint egy új modellt mutattuk be magát, és képzelje? Már a
következő héten megjelenő divatlap címoldalán…
- Oh, néni, csak azt ne! Mi lesz, ha anyukám megtudja? Ugye nem jelenik meg?
- Nem. Legyen nyugodt, pedig most volna lehetősége, hogy karriert csinál-
jon. Mi nem kényszeríthetjük rá – dünnyögte alig érthetően, s a szomorú mo-
solyában ott rejtőzött a meg nem élt siker.
**
• 12 •
Szeged
A város zajai nem hasonlítottak a csendes kisvárosi élethez, de én éppen erre
vágytam. A mamának a belvárosban volt egy nagy egyemeletes háza.
Pezsgő élet, romantika, mindennap vasárnap.
- Ági, gyere, téged keres a postás – mondta a mama. – Ő az én unokám –
mutatott rám.
- Jó napot! Winter Ágnes vagyok – nyújtottam felé a kezem.
- Csókolom, kisasszony. Ács Gyuri. Hoztam magának egy levelet. Tessék.
- Köszönöm. Apa írt – olvastam a borítékon a címzést.
- Milyen helyes kislány – jegyezte meg.
- Talán udvarolni akar nekem? – kérdeztem pajkosan.
- Ha megengedi…?
- Miért ne?
- Holnap meglátogatom, csak ne felejtsen haza írni.
- Ne izguljon, a világért sem!
Amikor a postás elment, a mama összecsapta a kezét, s nevetve mondta:
- Ez a postás rövidesen háztűznézőbe jön!
- Mama, hát annyira tüzel?
- Ejnye, ejnye - mondta, s fuldoklott a nevetéstől.
- Mama a kisujjam sem mozdítom, és mégis helybe jár a szerelem?
Gyorsan múltak a napok, a postás fiú gyakori vendég volt, de kissé mafla,
ezért kiábrándultam belőle.
- Ági, hozd csak ide a centit! – kérte a mama.
- Talán szabunk, varrunk?
- Nem, Te már holnap reggel utazni fogsz haza– magyarázta, s közben a
tükörasztal fiókjából kivett egy fekete, régi faládát és a varrókosárból a hozzá-
való kis kulcsot, amivel kinyitotta.
- Mit tetszik benne tartani? – kérdeztem, de akkor már láttam valami ra-
gyogást.
- Aranyat!
- Aranyat?
A látványtól el voltam ragadtatva, s azonnal rákérdeztem, hogy:
- Ez mind Winter vagyon?
- Az.
- És az öcsi bácsié, vagyis apa féltestvéré is? – kérdeztem.
- Nem, mert ő Kómár. A Winter nagyapád németországi déd szülei után
örökölte. Ági, fogd a centit és mérd meg azt a vastag láncot.
- Két méter! – hüledeztem. - Egyik szebb, mint a másik! Mennyi köves gyű-
• 13 •
rű? Vastag, vékony karperecek és láncok. Talán a nyakláncok közül a legszebb

az a különös medállal, amit apró kövek díszítenek – mondtam.
A mama nem válaszolt, a villanyfényben még egyszer megcsillantak, aztán
csukódott a fedél, s a zárban megfordult kétszer a kis kulcs.
Azon az éjszakán belopózott a keskeny utcába a holdfény. A csendet egy-
egy villamos csikorgás vert fel, ahogy a közelben lévő Csongrádi és a Brüsszeli
körúton csattogtak a sínen.
Ébren voltam, másra sem gondoltam csak a sok aranyra, ami nekem nincs,
pedig az utazás percéig arra vágytam, hogy talán a mama nekem ajándékoz
majd egyet?
Otthon szomorú voltam, amit nem tudtam eltitkolni, s apa faggatni kezdett.
- Szóval az anyám megmutatta az aranyait?
- Meg!
- Én úgy gondoltam nemcsak megmutatja, hanem ad is.
- Fösvény! Ezért nevezte így az anyu.
- Tudod, attól félek, hogy a kedvenc fiacskájának adja, mert az hízelgő típus.
Hát ez az! Nem véletlen voltam bánatos? Mardosta a lelkem, csak féltem ki-
mondani, hogy mi lesz, ha a mama váratlanul meghal? A Bíróság az ékszer felét
az öcsi bácsinak ítélheti, mivel nincs végrendelet?! Nincs bizonyíték, sem tanú?
Olyan valaki, aki tudja, hogy Winter vagyon? Talán mégis szólni kellene apának?
Ámbár, ha bogarat ültetek a fülébe, - az Szent biztos, vonatra ül és irány Szeged!
Végül csak lebeszéltem magam, mert édesanyám tudni fogja, hogy szoká-
som szerint ismét beleavatkoztam a felnőttek dolgába, s akkor? Én húzom a
rövidebbet!
Találós kérdés
- Violám, amíg nyaraltál, mit gondolsz, ki keresett?
- Mama, ki?
- Emlékszel még Somogyi Bálintra?
- Igen! Itthon van? Megyek hozzá a szomszédba – álltam fel a székről és
indulni akartam.
- Ne menj! Már elutazott – állított meg. – Szegeden tanul, mert villamosve-
zető akar lenni.
- De hát a mi városunkban nincs is villamos. Akkor hol?
- Szegeden. Ott fog dolgozni.
Évek óta arra vártam, hogy egyszer eljön értem, mert ő lehet az a herceg,
akiről álmodtam. Micsoda csalódás?
• 14 •
Néhány nappal később meglátogattam azt az új barátnőm, akiről megtud-

tam, hogy távoli rokonom.
- Szia! Ági, gyere a szobába és vesd le a kabátod – mondta kedvesen Elli.
- De jó meleg van itt – hallgattam el, ahogy a terített asztalra néztem. – Ven-
déget vártok? – kérdeztem, s állva maradtam. – Nem zavarok, majd…
- Ülj csak le - nézett rám rejtélyes mosollyal.
- Talán a családban valakinek a névnapja van? – kérdeztem, s állva marad-
tam. – Nem zavarok…?
- Ági, ne butáskodj, miért zavarnál? Ülj már le! Látod az ujjamon a jegy-
gyűrűt?
- Jé! Mennyasszony vagy?
- Igen. Tegnap volt az eljegyzésünk.
- Ez csodálatos! Gratulálok.
- Kösz. Most rövidesen találkozni fogsz vele, mert jönni fog.
- Elli, valaki rázza a csengőt?
- Ez ő! De ki más lenne, ha nem a vőlegényem?
- Akkor szaladj és nyiss ajtót – bíztattam, miközben a tükör elé álltam, s a
retikülből kivettem a rúzst, majd festeni kezdtem a számat. A testemhez feszülő
szövetruhát megigazítottam, hogy látható legyen a kivágott rész. A dupla fehér
gyöngysort izgatottan babráltam, aztán az Opera parfümből néhány cseppet ej-
tettem a ruhára, az arcomra, a fülem mögé is, hogy illatos legyek.
A konyhából lépések hallatszottak, halk suttogás… hajfésülés közben kinyílt
az ajtó. Az ismeretlen férfivel a tükörben láttuk meg egymást.
Mozdulatlanul állt és nézett, köszönni sem köszönt. Megfordultam és felé
indultam.
- Jó napot! Winter Ágnes vagyok – mondtam kedvesen.
- Csókolom! Kerekes Antal. Én vagyok a …
-A vőlegény! Ugye ezt akarta mondani?
- Igen – nevette el magát.
- Gyertek, üljetek le az asztalhoz. Ki mit kér? Ági, te?
- Valamilyen édeset, talán ebből – mutattam az üvegre. – Köszönöm, elég.
Gratulálok és kívánom legyetek boldogok. Egészségetekre! – mondtam.
- Antikám, talán ti is tegezhetnétek egymást? – javasolta Elli.
- Jó! Szervusz, Ágika.
- Szervusz, új rokon – mondtam ünnepi hangon, miközben Elli újra töltött
italt a poharakba.
- Mindjárt jövök, hozok bort – mondta és kirobogott.
- Ágika, hogy lehet az, hogy mi nem találkoztunk eddig?
• 15 •
- Ha még nem tudnád én városban élek, te meg falun, és a városon túl az a

táj csodálatos. Gomba, Uri…
- Nem szebb, mint te!
Ijedten néztem rá, de nem válaszoltam, mert Elli bejött, s azt kérdezte:
- Mi ez a nagy hallgatás?
- A táj különlegességéről beszéltünk, mert ott vannak emelkedők.
- Ja, az más.
Anti szenvedélyesen bámult, s a botrányos viselkedése miatt hazamentem.
Egy nappal később

Álmosan ásított az őszi erdő, port kavart a szél, s alig lehetett látni. A mama
és én a konyhában morzsoltuk a kukoricát a sparhelt közelében. A csután volt
úgy, hogy néhány szem kukorica maradt, s az pattogva égett a tűzben.
- Csengettek – mondta a mama. – Ági, maradj, láttam, hogy anyukád
ment.
- Ugyan ki jöhet egy ilyen cudar időben?
- Csókolom. Szervusz – köszönt Elli.
- Szervusz. Vetkőzz le és ülj ide a sparhelt mellé – javasoltam. – Kérsz teát?
- Nem kérek – válaszolta közömbösen.
- Hogy van a menyasszony? – kérdezte a mama.
- A volt menyasszony!
- Hogyhogy? – firtatta anya..
- Mert nem én, hanem Ági tetszik neki! Azt mondta, hogyha előbb találko-
zik vele, akkor őt venné el feleségül. Arról áradozik, hogy milyen szép. Össze-
vesztünk. Örülhetsz, Ági, mert elmarad az esküvőm!
Még fel sem ocsúdtam, az édesanyám válaszolt helyettem.
- Az én lányom nem olyan, aki elveszi a más vőlegényét! – hadarta.
- Esküszöm, nekem nem kell sem a tiéd, sem másé! – kiáltottam tőlem szo-
katlanul.
- Ez biztos…?!
- Legyél nyugodt, ha kedves is voltam hozzá, az még nem azt jelenti, hogy
el akarom csábítani? – lágyítottam meg a hangom. – Nekem a barátságunk
többet ér.
Napok, hetek múltak úgy el, hogy legyűrjem magamban az aljas rágalmat.
Elli a szüreti bálra meghívót küldött, amit azonnal összetéptem.
- Te megőrültél! – szólt ingerülten az anyám.
- Én oda nem megyek – jelentettem ki dacosan.
Sajnos hiába tiltakoztam menni kellett.
• 16 •
- Itt már áll a bál! – mondtam, amikor a feldíszített bálterembe léptünk.

Elli anyja, Emma lelkesen integetett, s azonnal odamentünk. Elliék táncol-
tak. A lányok hosszú ruhában voltak, csak én voltam rövidben.
- Üljetek le. Ági, van valaki olyan, akit már ismersz?- kérdezte Emma néni.
- Sajnos én senkit sem ismerek, mert ez nem az iparos bál, ott nincsenek
csizmás legények.
A lányok szebbnél szebb hosszú ruhában voltak, s a fényben a selyemanyag
szinte csillogott.
- Anya, látod, hogy bámulnak a fiúk? A terem közepén állnak nyeglén. Ezek
a csizmás gavallérok nem kérnek fel. Még szerencse, hogy velem néhány lány
árulja a petrezselymet?
- Soká lesz még éjfél, addig kitáncolhatod magad.
- Azt én nem várom meg! Végre szünet van és jönnek Elliék. Szervusztok.
- Ebben a hangzavarban egymás szavát sem lehet érteni – mondta Anti.
- Gyönyörű a ruhád – dicsértem –. Sajnos nekem nincs. Ki is lógok a sorból,
ahogy mondják. Velem senki sem táncol…
- Majd felkér Anti – mondta. - Már hangol a zenekar, menjetek – nézett a
vőlegényre.
Tánc közben Antal szabadjára engedte érzéseit és egyre szorosabban vont
magához, ahogy a terem vége felé körzött.
- Botrányt akarsz…? – kérdeztem.
- Felőlem?
- Anti, neked eljegyzett menyasszonyod van, ezt ne felejtsd el! Mit gondol-
nak azok, akik így látnak fölém hajolva?
- Lássanak! Most legalább magamhoz ölelhetlek, az eljegyzést meg fel lehet
bontani. Milyen nőies kezed van… ez a kéz az enyém is lehetne? – suttogta.
- Légy szíves és kísérj anyához, s amit mondtál vedd úgy, hogy nem hallottam.
- Anyukám, szeretnék hazamenni!
- Dehogy megyünk!
- Ha te maradni akarsz, hát maradj? De én megyek – mondtam, s közben
elköszöntem mindenkitől a petrezselymet áruló lányoknak pedig intettem.
Anya ijedten állt fel, az ajtóban valakivel összeütköztem a nagy sietségben.
- Bocsánat – mondtam, de nem néztem a férfire csak mentem, menekültem.
- Nem történt semmi kisasszony – válaszolta az a valaki.
- Anyukám ez volt életemben az első és utolsó bál!
A következő hétvégén a barátnőmmel mentem a templomba. Elliék is ott
voltak, de ők az első padsorban ültek.
- Sokan voltak? – kérdezte a mama.
• 17 •
- Csak kevesen. Elliéket most másodszor hirdette a lelkész úr.

- Képzeld, nálunk voltak, hozták az esküvőre és a lakodalomra a meghívót.
Kedvetlenül olvastam, forgattam, néztem, mint aki cseppet sem örül a tör-
téntek miatt.
- Örülsz? Koszorús lány leszel…
- Én itthon maradok – néztem anyára. – Nem akarom, hogy botrány legyen.
- Miféle botrány?
- Ez csak rám tartozik.
- Kislányom, találkoztál Antival?
-A bálban, tánc közben, és…
- Ne is folytasd. Mit mondok apádnak?
- Az igazat!
A fekete ördög
Kantával a kezemben vízért indultam az udvaron lévő norton kútra, s ekkor
valaki hangosan köszönt. Körülnéztem, de nem láttam senkit, csak a mama
ácsorgott a padlásajtó előtt, ami valamiért nyitva volt. A vízzel teli kantára a
fedőt éppen rátettem, amikor ugyanaz a hang hallatszott.
- Csókolom, kisasszony!
Most arra gondoltam, hogy talán a kíváncsiskodó srácok leselkednek a ka-
pura felmászva, de ott nem láttam senkit. Ezután a ház felé fordultam, s a
tekintetem megakadt az épület karcsú kéményén, ahonnan egy fiatal kémény-
seprő integetett.
- Várjon, kislány, mindjárt lemegyek – mondta vigyorogva, aztán eltűnt.
Még fel sem ocsúdtam és már ott állt előttem, majd kedvesen köszönt.
- Maga alaposan megijesztet. Hiába kerestem, nem láttam! Édes Istenem,
hát magának a keze, az arca, de még az árnyéka is fekete – nevettem el magam
s intettem, hogy kövessen.
A nyári konyhában egy hokedlin volt a teknő, a szennyes ruhákat akartam
éppen mosni, ezért a sparhelten melegítettem a vizet.
– Egy pillanat… öntök meleg vizet a lavórba. Tessék, itt a háziszappan és
mossa meg az arcát, mert a koromtól olyan… szóval… úgy néz ki, mint a
fekete ördög – mondtam hangos kacagás közben, s a beszélgetést nevetve foly-
tattuk. – Tessék, a törölköző – adtam a kezébe.
- Köszönöm. Kisasszony, így már emberi formám van? – kérdezte és most
bemutatkozott. - Csizmadia József vagyok.
- Örvendek, én pedig…
- Winter Ágnes. Kitaláltam?
• 18 •
- Könnyű volt! A mama megmondta.

- Téved kislány! A szüreti bálban láttam magát, amikor beléptem a terembe
és nekem rohant…
- Maga volt…?
- Én. Sajnos későn érkeztem. Vártam, de nem jött vissza. Az ismerőseimtől
tudtam meg a nevét. Árulja el, miért ment haza olyan korán?
- Mert, mert… nem volt szándékomban tovább maradni a dzsentrik között.
- Kár.
- Isten tudja?
Másnap valaki hosszan csengetett, a mama éppen ott volt az kertben és bá-
natosan nézte a hervadó virágait.
- Megyek! – kiáltotta.
Egy idős asszony állt a keskeny járdán egy csodálatos virágkosárral a kezé-
ben, ami olyan nagy volt, hogy eltakarta az arcát.
- Jó napot! Winter Ágnest keresem – mondta a mamának, (aki nekem ké-
sőbb elmesélte) miközben a fejét oldalra billentette az asszony.
- Jó napot magának is! Ágnes az én unokám.
-A virágot neki küldték.
-Ó, hát ez gyönyörű! Mennyi vörös rózsa?
- Száz szál. Hol van az unokája? – kérdezte.
- A góréban. Géppel morzsolja a kukoricát. Tessék bejönni! Hiába kiáltok,
nem fogja hallani, mert zörög a gép, de én majd átadom – magyarázta, s akkor
kijött a konyhából anya és borravalót adott, mielőtt elment.
- Vajon ki küldött ennyi rózsát? – tűnődött mama.
- Ági, gyere! – kiáltotta édesanyám, amit már hallottam a gangon.
- Itt vagyok. Tessék?
- Nézd, mit kaptál?
A csutával teli kast azonnal letettem, aztán ámulva csodáltam a széles sza-
laggal díszített nagy virágkosarat, a gyönyörű rózsákat.
- Violám, ez olyan, mint egy eljegyzési kosár? Olvasd el a névkártyát – java-
solta a mama egyre izgatottabban.
- De hát ki küldte, ki? – néztem rá.
- Ezt neked kell tudni.
- Jézusom!
- Mondd már, kicsoda?
-„ A falu legszebb lányának küldi a : „FEKETE ÖRDÖG”.
- Nahát! – csodálkozott anya.
- Ez nem más, mint a kéményseprő – mondtam.
• 19 •
- Ebből lánykérés lesz? - lelkesedett a mama.

- Szép száll legény, azt meg kell hagyni. Gazdag, saját háza van, mert a szülei
egy szörnyű balesetben meghaltak.
- Anyukám, te kitől hallottad?
- A mi kis varrodánkba érkeznek a legújabb hírek, még a keményseprőről is.
- És én még azt hittem, hogy a varrodánk olyan, mint egy Szanatórium?
- Hát az is! Mert ide járnak az idegbetegek gyógyulni, mivel itt kibeszélhetik
magukból a bosszút, a szerelmi csalódást.
- Nekem ebből elég! Megyek és kiteszem az ablakba a kosarat.
- Tetszik neked a kéményseprő?
- Igenis, meg nem is? Azért mert nem szőke és nem kék a szeme, hanem
olyan kék-zöld mint a macska szeme. A haja meg éj fekete, akár egy olasz.
- Oh – sóhajtotta. – Végre itthon van apád? Hol voltál eddig?
- Az utcán.
- Hát nem a piacon?
- Ott is, de valaki beszélni akart velem. Fogalmatok sincs, hogy ki és miért?
- Ne idegesíts, inkább mondd!
- Ti úgy ismeritek, hogy a kéményseprő. Pedig ennek a legénynek Csizmadia
József a neve. Hamarosan eljön hozzánk, mert Ágit feleségül szeretné kérni. Tu-
lajdonképpen már tőlem megkérte a kezét, de előbb találkozni akar vele. Azt is
mondta, hogyha igennel válaszol, kitűzzük az esküvő napját.
- Az esküvő napját…? – döbbenten ismételtem.
- János, te mi válaszoltál? – kérdezte az anyukám.
- Azt, hogyha a lányunk igent mond, én csak akkor adom rá az áldásom.
- Hála Isten! Ezt ő dönti el. Csak hát nagyon fiatal még, ezzel várni kell.
- Szerintem Jóska nem fog évekig várni? Ági! Nekem nem is említetted,
hogy ismered. Hol találkoztál vele?
- Itthon. Amikor a kéményt tisztította és akkor a magasból kiáltott.
- Micsoda romantikus szerelem?
- Apa, szeretnék mutatni valamit, kérlek, gyere a szobába.
- Hűha! Valaki megelőzte Jóskát?
- Olvasd el a névkártyát.
- Ez nem semmi! Ha-ha-ha – nevetett hangosan. – Ágikám, ez a száz szál
rózsa a lánykérés előjele – mondta. – Akkor asszony lesz a lányból?
- Nem!
- Neeem?
- Mert nem vagyok szerelmes. A kéményseprő valóban helyes és még szép
is, de nem az a szőke herceg, akivel álmodtam.
• 20 •
- Álomra építed a jövőd?! Te megbolondultál?

- Apa, inkább legyek bolond, mint boldogtalan!
- Jól van, ha nem, hát nem. Én nem erőltetem, s ettől még nem dől össze a
világ. Gyanítottam, hogy kosarat kap. Titeket, nőket nehéz kiismerni?
- Ne haragudj, apa!
- Semmi baj, beszélni fogok vele és megkérem, hagyjon békén. Abban biztos
vagyok, hogy majd leáll az orra, mivel tervei lennének, mégpedig közösen
dolgozhatnánk, mint kályhások, s akkor dőlne a pénz!
Ezután kétségek gyötörtek, hogy nemet mondtam az apai akaratnak, de hát
kínpadra sem vihetem ábrándos lelkem?
Az édes mama szerint az álmok nem hazudnak, akkor pedig találkozni fo-
gok a herceggel, különben is a házasságok a mennyben köttetnek.
Szerenád
- Ági, Ági ébredj! Öltözz gyorsan – kiáltotta a mama.
- Mi történt?
- Nincs semmi baj, a kéményseprő ad éjjeli zenét. A szerencsétlen azt hiszi,
hogy az én szobám a tiéd? Jönnek anyáék, hozzák a gyertyát.
- Mamám, éppen most álmodtam a herceggel – suttogtam.
- Hallod, milyen gyönyörűen énekel Jóska? – mondta halkan az anyukám.
„Csak egy kislány van a világon”
- Ilyenkor mit kell csinálni? – kérdeztem.
- Meggyújtod a gyertyát, kinyitod az ablakot és vársz, amíg nem ér véget a dal
és megköszönöd. Állj! Vedd fel az én pongyolám, nehogy hálóingben állj elé?
Először a cigányt láttam, hegedűvel a kezében. Ezután néztem Jóskára, aki
abba hagyta a dalt, s a kezében lévő rózsát nekem adta.
- Köszönöm – motyogtam, s jó éjt kívántam.
- Túléltem – mondtam csendesen.
- Ettől nem könnyen szabadulsz – jegyezte meg a mama.
- Az a kérdés, találsz-e még egy ilyen pénzeszsákot? – hívta fel a figyelmem
apa.
- Az embernek ne a pénz legyen a mindene, mert… szíve is van! – fortyant
fel a mama.
- De anyám, üres zsebbel mit kezd? – bökte ki anya, amire nem volt válasz.
A jóslat
A hosszú téli hónapok után újra tavasz lett, amit a nyár követett. Ekkor meg-
hívtak a távolban élő rokonaim a hegyekkel körülvett városba.
• 21 •
Néha a gyárak füstjét hozta a szél, valahonnan pihekönnyű korom szállt,

ami rátapadt az ablakok párkányára. Ezt a puha kormot töröltem, amikor lé-
péseket hallottam a virágoskert felől… Egy szép, fiatal cigánylány köszönt.
- Jó napot! Mágá nem ideválósi – mondta, ahogy bement a konyhába, ahol
a nagynéni ült a sezlonon.
- Persze! Megmondták neki a szomszédok. Na? – nézett rám.
- Né higgye? Nekém üzenték, hogy mágá messzirül gyütt, oszt mongyak jöven-
dőt. Még nágyon fiátál és hisz a rossz embéréknek, akik bécsapják. Én a hégyekbül
gyüttem, hogy tudassam milyen lész a jövője. Kérészt utakon gyüttem…
- Menjen, menjen ki! – kiáltotta hangosan Mari néni.
- Jó, mégyék! Hát nem tudhátjá, hogy mi van a kérészt utakra szétszórva?
Nekém nem kell érte pénz, csak égy szelet kenyér, olyan házái…
- Hazai? – csodálkoztam – Istenem, hát honnan tudja, hogy hoztam?
- Menjen el, kérem – mondta most halkan a nagynéni, aztán mégis intett és
a főzőfülke felé mutatott.
-A kaszliba találsz még abból a hazai kenyérből, lányom. Vágj egy nagy sze-
letet!
Csak néhány pillanat volt és már vágtam is a kenyérből, majd fehér papírba
csomagoltam, s a konyhában az asztalra tettem.
- Tessék – mondtam kedvesen.
Ekkor a lány intett, hogy üljek le vele szembe, aki szintén leült.
- Kérem, nyújtsa ide a bal tenyerét – suttogta – Higgyén nékém, majd
méglátja mindén így fog történni.
- Én hiszek – feleltem.
- Sokan udvarolnak, sokat táncol, két férfivel mégismerkédik, mindkettőt
kedveli az égyiket elveszti. a másik a férje lész. Sokat utaznak – hallgatott el,
s az ujjával minden nagyobb érvonalat végig vezetett. - Nágy-nágy körutazá-
sokat tésznek. Mágá bérházba akar költözni, de a férje nem ákárja. A másik
férfi éveket vár, mágá azt tanácsolja: Nősüljön meg! Ezután hosszú évek telnek
el, amíg ném találkoznak. Néha rá gondol, mágá elfoglalt lész. Még egészen
fiátál, amikor nagy-nagy baj éri. Nágy betegség! Évekig tart, amíg méggyógyul.
Nágyon csúnya lész, tükörbe sé szeret nézni. A férjével rosszul élnek, sokat
veszekédnek. Közben szép, nágy úri házba költöznek, de mágá ott sé boldog,
mindenütt a boldogságát keresi. Csak örül. Hosszú évek után régi szerelmével
újra találkoznak, aki közben sánta lett.
- Sántaaa…? –
- Igen, válámi oknál fogva sánta lett. ez itt áll! – mondta határozottan és a
mutató ujjával keményen bökött a tenyerembe, majd így folytatta: – Mindket-
• 22 •
ten meglepve állapítják meg, hogy nem felejtették el egymást. Gyakran talál-
koznak, néhány hónap alatt többször, mint addig. Váláki segíti mágukat. Fér-
jével többször is válni ákár, utóbb napirenden lésznek a veszekedések. A férje
érzi, hogy mágá elfordul, látja, hogy szenved, Könyörög, kéri, hogy szeresse,
de mágá a lelke mélyén gyűlöli! Ekkor válákinek tetszik a szépsége. Félve a
tükör elé áll. Először veszi észre, hogy szébb, mint váláhá! A másik férfivel
hosszú hónapokig nem találkoznak. Mágá csak a halálra tud gondolni, míg
a férfi titokban a házasságukat tervezi. Végül rájönnek, nem tudnak egymás
nélkül élni! Mágá el fog válni…
- Elválunk?!
- Igen! – válaszolta.
- És… boldogok leszünk?
- Boldogok, csák azt fogják sájnálni, hogy családjuk nem lehet abból a mágá
betegségéből kifolyólag, a mágá családja már nágy lész. Ez itt az élet ere… -
mondta, de egyre távolabb hallottam a szavakat, mert a válás miatt összeszo-
rult a szívem, miközben a halálom évszámát mondta, hogy hány évig élek.
- Válámi jó is történik, ha öreg lesz.
- Nem! Nem válok el! – kiabáltam kétségbeesve.
- Látom már sé hisz nékém, de ha elmondja válákinek sok minden másként
történik. Higgyén nékém. Higgyén! Ákár még válámit kérdezni?
Nem szóltam, csak a fejemmel intettem nemet, aztán a kerten át elkísértem
az ajtóig, ahol elköszöntem. Évek múlva elhatároztam, hogy egyszer valaki-
nek csak részben elmondom, azért, hogy sok minden másképp történjen. Hát
nem különös, előre tudom mi következik az életemben és tudom a jelent. Fé-
lek, hogy minden igaz?
**
A szív nem felejt (… volt egyszer egy megálmodott szerelem)
Szeptember volt… az első hűvös őszi este. Zajos derültségben egyik tánc-
mulatság a másikat követte.
A zsúfolásig megtelt szálló báltermében kétségbeesve néztem körül, mert
minden asztal foglalt volt, pedig a zenekar már hangolt, véget ért a szünet.
Végre egy szabad asztalt láttam a kijárat közelében, s azonnal odamentünk
anyával. A székek zörejében a párok táncolni mentek.
A pincér türelmesen várt. Töményt és üdítőt rendeltem, s körülnéztem. Va-
lamilyen különös érzés járta át a szívem, valami édes kábulat ejtett rabul, és
azon gondolkodtam, ébren vagyok vagy álmodok?
- Édesanyám, itt a szemben lévő asztalnál az a férfi…
- Látom! Helyes! Még le sem vette rólad a szemét? – szakított félbe.
• 23 •
- Pontosan olyan, mint akivel álmodtam.

- Kislányom, a kabátokat vidd el a fogasra – mondta.
Egy vidám asztaltársaság faló szemmel bámult, különösen az egyik még rám
is nevetett, de azzal mit sem törődve tovább mentem. Amikor visszamentem
anyához, a retikült a szék támlájára tettem, közben a pincér az üdítőket hozta.
Éppen le akartam ülni, s akkor valaki felkért.
- Szabad? – kérdezte az, aki percekkel előbb rám nevetett.
- Kérem! – válaszoltam bemutatkozás közben.
- Bagi János – motyogta, majd táncolni kezdett.
Szólt a zene, andalító tangó… itt-ott megzörrentek a székek. A hangos zene-
zajban nem voltam biztos, jól értettem e a nevét, ezért rákérdeztem:
- Elnézést… a keresztneve ugye János?
- Igen.
A szőke férfi kitartóan nézett és nevetett, akárcsak én minden körforgás
közben, amit János észre is vett.
- Drágám – suttogta, s egyre szorosabban ölelt, hogy az a másik vegye észre,
az udvarlásból nem lesz semmi!
A táncdalt dúdolni kezdtem, János az arcomhoz simult, a hajamba szuszo-
gott, majd velem dúdolt, s a leheletével majdnem megfojtott.
- János, itt már alig van levegő?
- Drágám, mindjárt jobb lesz, mert szellővé változok - mondta s akkor hű-
vös levegőt fújt rám.
- Micsoda ötlete van?
Tánc közben a bátrabb legények megpróbáltak lekérni, de az igen válaszra
nem volt lehetőségem, mert János egy határozott mozdulattal azonnal elfor-
dult velem és elvegyültünk a tömegben.
- Maga miért nem akarja, hogy másokkal is táncoljak? – kérdeztem.
- Mert nekem maga tetszik.
Az a másik férfi még mindig bámult, most arra gondoltam, hogy történjen
már valami. A szőke férfi a csészéből kiitta a maradék kávét, majd lassan be-
gombolta az öltönykabátot, felállt, elindult felém és lekért.
- Hölgyem, szabad?
A kellemes lágy hangja, a meggyőző mosolya azonnal megállított és elsut-
togtam az „igent”. János hirtelen elsápadt, arcáról eltűnt a boldog mosoly,
ahogy elléptem mellőle.
- Lesztinger Miklós – mondta.
- Örvendek. Winter Ágnes vagyok
Tánc közben arra gondoltam, hogy mégsem hazudnak az álmok? Nagy kö-
• 24 •
rökben keringőt táncoltunk, miközben a párok utat engedtek, hogy középen

suhanjunk, mert úgy szárnyaltunk, ahogy ott senki. Csak álltak és bámultak
minket. János bosszúsan nézett s indult, hogy lekér.
- Szabad? – mondta a kemény hang.
Nem akartam válaszolni, megállni, elengedni a szőke férfit. Görcsösen szo-
rították egymást az összekulcsolt ujjak, aztán hol az egyikre, hol a másikra
néztem riadtan, miközben a zenekar abbahagyta a tánczenét és szünet lett.
Mélyet sóhajtottam örömömben. János megfordult és elment. Miklós vis�-
szakísért anyámhoz, s megköszönte a táncot. A poharamban gyorsan olvad-
tak a jégkockák. A zenekar hegedűjátéka elkezdődött. Miklós azonnal letette
a poharat, s mindjárt jött hozzám, hogy felkérjen. Boldog mosollyal néztünk
egymásra.
- Szabad? – kérdezte János, megelőzve néhány lépéssel Miklóst, ami szinte
hihetetlennek tűnt.
- Igen – halkan suttogtam, Miklós pedig ott állt János mögött esélyre várva.
Várt a lehetőségre, hogy lekérjen, de mindig a vetélytársa hátába ütközött.
- Keres valakit? – kérdezte cinikusan János.
- Á, dehogy.
- Szerintem azt a szőkét?
- És ha azt?!
- Látom, ott legyeskedik, ahol mi vagyunk.
- Igazán?
- Megengedi, hogy hazakísérjem?
- Köszönöm, de talán legközelebb?
- Örömmel kísérem haza! Igen?
- Hát… tetszik tudni én a város másik végén lakom.
- Nem baj!
Erre a kijelentésre nem találtam szavakat, hogy végre lerázzam. Váratlanul
jött a kéményseprő és lekért.
- Szabad?
- Sajnálom, ezt a táncot már elígértem.
- A falu legszebb lánya csak…
- Úgy látom a „Fekete ördög” nem ért a szóból?
- Drágám, én a reményt nem adom fel!
- Miről beszél? – álltam meg.
- Házasságot ígértem, szerelmet, de ez a férfi megzavarta a fejét – mondta
és táncolni akart.
Ijedten néztem Jánosra, aki szavak nélkül is megértett. Jóska morcosan mért
• 25 •
végig, aztán megfordult, s kiviharzott a teremből.

- Maga itt a legszebb lány – suttogta János - Drágám, ha majd haza akar
menni szóljon vagy intsen, oszt akár a világ végére is mehetünk!
- Még meggondolhatja? – mondtam a lassú ringatózás közben, s akkor meg-
csókolta a nyakam, a hajam.
- Ezt nem szabad! – figyelmeztettem.
Most véget ért a zene és János anyához kísért, majd mindenki ámulatára a
zenekar játszani kezdett.
- Anyukám, a zenészek bolondot csinálnak belőlünk?
Nem folytattam, mert Miklós rohant hozzám, s a barátai hiába pisszegtek
oda sem figyelt.
- Szabad egy táncra, hercegnőm?
- Igen! –válaszoltam nevetve, miközben mélyen meghajolt előttem, s a felém
nyújtott kezébe tettem a kezem.
Ezután elkezdődött a versenytáncoltatás. János és a barátai, majd Miklós és
a barátai karjaiba zuhantam. Szédültem, forgott velem a terem, aztán a követ-
kező ismeretlen versenytáncost megkértem, hogy kísérjen anyához.
Lángvörös arccal lezuhantam a székre. Anyám aggódva nézett rám, izzad-
ságcseppek gurultak végig az arcomon. Nedves volt még a hajam is.
- Csirikém, a hajadba tűzött apró margaretták szinte újra nyílnak? Menjünk
haza, elég volt mára, ne rángassanak a volt nagybirtokosok, meg a téglagyári
munkások! Szólj a pincérnek, hogy fizetünk.
- Legyen szíves! Fizetni szeretnék – mondtam, s a pénzt borravalóval együtt
az asztalra tettem. – Mehetünk, anya.
- Szólj Jánosnak. Elmúlt éjfél.
Véget ért a gyors csárdás, a zenekar a legkedvesebb dalom játszotta. A kar-
digánért nyúló kezem megállt a levegőben. Hangosan énekeltem, a kardigánt
az anyám ölébe ejtettem, mert Miklós fogta a kezem és húzott magával egyre
távolabb. tánc közben velem dúdolta a dalt az én hercegem.
„Ne nézzen úgy rám, a gyönyörű szemével, mert a szívvel játszania nem szabad!
Ne fogjon úgy át a remegő kezével, a szívnek húrja van és elszakad! Az első csókját
én el nem feledem, itt állok árván, halálos betegen, mert szeretem.”
- Ágikám, szép vagy, nagyon szép – suttogta.
- Óh, Miklós, Miklós, még elbízom magam? – vágtam rá.
- Merre, hol laksz, melyik utcában?
- Akácfa utca 23.
- Akácfa? Az közel van a játszótérhez ugye?
- Igen. Gyakran hintáztam ott, talán te is?
• 26 •
- Nem, de tudom hol van. Drágám, megengeded, hogy udvaroljak?

- Természetesen! Miért ne?
- Hercegnőm, hazakísérhetlek?
- Talán legközelebb Mára elígértem a…
- Gondoltam! Megelőztek – vágott a szavamba.
- Meg.
Mint a fára kúszó borostyán, karjaival egyre erősebben szorított magához.
- Ágikám, az enyém vagy! Az enyém! – szenvedélyesen mondta.
Mondani akartam, hogy álmomban már láttalak, de a meglepetéstől a tor-
komban akadt a szó. Véget ért a dal, az elbűvölő perc és lassan engedett az
ölelés.
- Ágikám, vasárnap késő este itt várlak! Vonattal jövök a városba.
Mint kivert kutya, kullogott borzasztó szomorúan mellettem, akárcsak én.
- Szervusz, Ágnes. Szervusz, hercegnőm – sóhajtotta.
- Szervusz, Miklóskám. Akkor vasárnap itt leszek – motyogtam halkan. –
Kedves herceg.
Most az anyámtól is elköszönt, s a tőlünk alig két méterre lévő asztalhoz
visszament és leült. A barátai már elmentek. Egy szál cigarettát kivett a doboz-
ból, amit meggyújtott, s végtelen szomorúan nézett, mert János már ott volt,
és anya kabátját levette a fogasról, s felsegítette rá. Az én kardigánomat a kar-
ján tartotta, de egy gyors mozdulattal levettem és felvettem magamra. Való-
színű látható volt, hogy ideges vagyok, hogy mosolyogni sem tudok, hát még
nevetni?! A herceg senkit sem bámult csak engem, aztán ellibegtem előtte egy
biztató mosollyal, miközben csukódott az ajtó. A hűvös levegőben úgy érez-
tem, mintha idegen bolygóra léptem volna ki. Még a ruhámon, az arcomon
éreztem parfümjének csodálatos illatát, akár a felém fújt cigarettafüstöt. János
útközben néha megfogta a kezem, s a jelen politikai rendszerről faggattam, a
vagyonról, ahogy tette ő is… föld, tanya, ház. Minden stimmelt! (Ezek a kér-
dések Miklós és közöttem soha nem hangzottak el. Eszembe sem jutott!)
A házunk ajtójában János csöndesen suttogta:
- Vasárnap várni fogom.
A szobában halkan szólt a rádió, apa a napi híreket hallgatta éppen.

- Te még nem alszol? – kérdeztem.
- Vártalak benneteket. Mi újság van? Akadt valaki a horogra?
- Nem egy, hanem kettő! Vasárnap randim lesz velük, de… hogy lehet ket-
tővel? Az egyik túl komoly, de a másik olyan röhöncsi, mint én. Szőke, kék
szemű, akárcsak álmaim hercege! Az Isten miért ver egyszerre kettővel?
• 27 •
- Mit érez a szíved?

- Apa, ha csak rágondolok a hercegre, már szalad.
- Akkor annak legyél a felesége.
- A felesége? Igen!
- Előbb kérje meg a kezed – mondta anya. – De mi lesz, ha nem akar?
- Akkor bosszúból a kéményseprű lesz a férjem vagy az a János.
- Ha már így beszélsz róluk, nem sok jót nézek ki belőle – jegyezte meg az
apám.
Egész éjjel ébren voltam, nem jött álom a szememre. Hajnalban már biztos
voltam a döntésben: Miklós!
**
Egy nappal később (hétfő)
- Anyukám! – kiáltottam. – Nem hiszek a szememnek? Miklós jön a házunk
felé? Itt van a mi utcánkban - néztem rá ijedten, közben a kezemben lévő törlő
rongyot szorítottam, aztán újra kihajoltam az ablakból és kiráztam a portól, s
rémülten bámultam a szobából kiinduló édesanyámra.
- Fél kilenc múlt csak… Hát ő sem sokat aludt?
- Anya, már nem tudok átöltözni sem, mert mindjárt itt lesz. Mit csináljak?
- Ne csinálj semmit, minek öltöznél át? Dolgozz tovább!
A hirtelen huzatban meglebbent a függöny és egyedül maradtam. A nippe-
ket igyekeztem visszatenni a vitrinbe, s eszembe jutott, hogy munka közben
énekelni szoktam, mert az megnyugtat, de egyszer mégis meg kellett fordulni
és akkor szembe találtam magam a herceggel.
- Szervusz, Ágikám. Gyönyörűen énekelsz!
- Szervusz, Miklóskám. Ezt bóknak szánod? – kacagtam, s a margarettákkal
tűzdelt hajamról a háromsarkú piros kis kendő csúszni kezdett. Miklós a re-
megő kezem kendőstől együtt átfogta, majd az arcához szorította.
- Gyönyörű! Gyönyörű vagy! – ismételte – Szóval itt élsz? Csak én nem tud-
tam eddig?
- Pontosan húsz éve! Itt születtem ebben az öreg házban.
- Ez a te szobád?
-A mamáé és az enyém.
- Szép! Itt világos van egész nap, mert keletre és délre is van ablak. Látom,
csupa virág a kert. Most nyílnak ezek a kétnyári növények. Én kertész vagyok,
a Mezgében tanultam. Szóval a németek szeretik a díszkerteket, talán azért te
is? A mi nevünk is német, egy kicsit magyar és…? De te azt ugyan úgy tudod,
mint én? Csak nem beszélünk róla. Megúsztuk!
- A…a kitelepítést – dünnyögtem és percekig hallgattunk.
• 28 •
A nap már magasan járt, a kert felöl rózsaillatot hozott a szél…

- Rózsaszál az vázában, rózsaszál az ablakban – mondta, aztán sóhajtott. –
Te vagy az én rózsaszá…
- Hol van? – szóltam közbe. - Melyik ablakban van az a virág? – kérdeztem.
Az asztalra mutattam, ahol a vázában egy szál piros rózsa volt. A másikban
a cica ült, éppen sütkérezett az őszi napsütésben.
- Itt! – mondta és a mutató ujjával megérintett.
Ezután óriási hahotában törtünk ki és csak nevettünk, nevettünk. A lehal-
kított rádióban váratlanul hallatszott egy operett részlet: „Rózsám, viruló kis
rózsám, te légy most a postás, te veled üzenek” – dúdoltuk egymás szemébe
nézve, őrült szerelmesen.
Miklós megfogta a kezem és lágyan simogatta, mint egy eltévedt szellő. Mint
minden régi háznak, a mama házának is várszéles fala volt. És most ez volt a
baj, a fal… az elválasztó félméteres fal, mert közöttünk volt!
Gyönyörű őszi nap volt. Csütörtök délután történt, ezt a napot sokan kis-
vasárnapnak mondták. A barátnőmet látogattam meg, s hazafelé a fő utcán
bementem a kivilágított templomba, ahol a Szentek némán bámultak rám.
Halkan mormoltam az imát, aztán Jézust kértem, hogy: - „Már csak két nap
van és újra vasárnap lesz, kérlek, segíts, hogy boldog legyek?”
Félve néztem körül, amikor kiléptem az utcára, mert ha az ÁVH-s szomszéd
bácsi vagy a családja, ha meglát, akkor feljelentenek és egy ideig nem látom a
napot, sem a kertészt, mert sváb vér folyik az ereinkben.
A mozi előtt megálltam és olvasni kezdtem a következő heti műsort, amikor
az előcsarnok széles ajtója kicsapódott. Hangos kiáltással emelték magasba a
kirohanó kamaszok a kezükben lévő jegyeket, miközben meglöktek, s meg-
tántorodtam. A félig nyitva maradt ajtóból valaki elkapta a kezem! Ránéztem.
Teljes életnagyságban ott állt előttem: Lesztinger Miklós!
A szívem hangosan vert, miközben megfogta a kezem, s így indultunk el,
egymást csodálva szavak nélkül. A tér ősi fái takarták az eget, észre sem vet-
tük, hogy viharfelhők közelednek, mert a nap még ragyogtatta sugarait.
- Ágikám – suttogta.
- Miklóskám – súgtam vissza.
Lassan sétáltunk az árnyakkal zsúfolt fák alatt, közben az egyik fa lehajló
ágáról Miklós letépett két hosszú levéllel teli gallyat, az egyiket nekem adta.
Ezután az övéről egyenként kezdte tépni a kis leveleket.
- Szeret? Nem szeret! Szeret…? Nem szeret! – sóhajtotta, ekkor már csak egy
kis levél maradt a kezében és most a karját felemelte, majd felugrott a levegőbe
• 29 •
és hangosan kiabálni kezdte: – Szeret! Szeret! Ugye, Ágikám, szeretsz?

A kérdés meglepett, valamit dadogtam, valami olyat, hogy:
- Te már tudod, de én is tudni akarom.
Ezután tépni kezdtem a leveleket, s félhangon suttogtam:
- Szeret? Nem szeret! Szeret? Nem szeret! Szeret? Nem szeret! Szeret? Nem szeret!
Miklós lélegzet visszafojtva nézett, mozdulatlan, ahogy az utolsót a szívem-
hez tettem, a kilencediket.
- Szeret!
Mint két szobor, csak álltunk a kezdődő szerelemben. Megzörrent az ég, villá-
mok cikáztak, s nagy cseppekben zuhogni kezdett az eső. Kéz a kézben szalad-
tunk, közben úgy ugráltunk, mint a kis kecskék és ekkor hangosan nevettünk.
Végre a sarokházhoz értünk, ott az öreg ház kiálló eresze alól néztük a sötét
felhőket. Néha sikoltoztam a gyakori villámlásban, de Miklós megnyugtatott.
Simogatott, ölelt. A zuhogó esőben már a kocsiutat sem láttam, ahogy a túlol-
dalon lévő házakat, mintha a felhők ködében az égben éltem volna. De hát mit
sem törődtünk mi azzal, hogy mi történik körülöttünk? Egymást néztük még
mindig levegő után kapkodva, köhécseltünk, kacagtunk.
- Veled olyan sokat tudunk nevetni, hogy mi kacagva mennénk a más-
világra is.
- Szegény anyukám mindig arra vár, hogy mikor komolyodok meg?
- Ágikám, te csak maradj ilyennek, amilyen vagy! Nekem így tetszik.
Még mindig lihegtem, köhécseltem, nem is csoda, hiszen versenyt futottunk
az idővel. A virágokkal teli tűzdelt hajtincseim ázottan csüngtek a homlokom-
ba. Miklós óvatosan igazította, miközben a nap kilesett a felhők mögül, s újra
szórta sugarait. Tovább állt a szél, a villámok fényei.
A kocsiúton, a térdig érő vízben egy kerékpározó gyerekcsapat sikongva ha-
ladt, aztán újra csend lett, csak az ázott fák szaga érzett.
- Virágszálam, még nem is mondtam, hogy a jövő héten szabadságon leszek.
Otthon rendbe kell tenni a kertet, a munkahelyemen kezdődik az őszi betaka-
rítás. Szedik a szilvát.
Most fölém hajolt, bal karjával átölelt. Testemhez tapadt a kissé nedves, tür-
kizkék blúz. A mélyen kivágott részt egy aranynak látszó, hegedűt ábrázoló
bross fogta össze. A lemenő nap már az utolsó fényét csillogtatta a brosson,
mielőtt a sötét utolérte volna.
- Művészlélek – susogta Miklós és a tűt megérintette. – Szép vagy, tetszel ne-
kem. Olyan a lelked, mint a hegedű. Művészlélek – ismételte s remegő ujjaival
matatott a blúzomon. Ekkor az alma melleim hullámzottak, a vad ölelésben
csak annyit tudott mondani:
• 30 •
- Te, te…
A vállamról csúszni kezdett a retikül, ezért utána hajoltam, hogy ne essen
le a vizes járdára. Ekkor döbbenten láttam, hogy! Ránéztem. Remegett, s a
mellemről lezuhant a keze. A kínos pillanat csendjében szó nélkül elrohant!
Eltűnt, akár a háztetők mögött a nap.
Még sokáig álltam ott a semmire várva, és néztem a sötétbe vont téren a
keskeny utat, aztán lassan elindultam haza. Egyedül.
Végre vasárnap lett! Egész délután készültem az esti találkozóra a kertés�-

szel, ahogy anyukám nevezte. János eszembe sem jutott, de hát miért is kellett
volna, én halálosan szerelmes voltam. Főzés közben daloltam vagy keringőt
táncoltam.
- Pacsirtám, végig daloltad a napot, attól tartok a herceggel nem tudsz be-
szélni, csak tátogsz– mondta apa.
- Apa, énekelek, mert boldog vagyok!
- Látom a szekrényből kivetted az összes nyári ruhát. Melyiket választod?
- Apa, azt a halványzöldet, ami az új divat szerint gallér nélkül, csónak kivá-
gással varrta nekem az anyu.
- Csinos vagy! Pacsirtám nem lesz ez jó, egy napra két randi? Mi lesz, ha
még a Jóska is megjelenik? Vagy gyűjtöd őket?
- Apa, ne mondj ilyet! Nekem csak Miklós kell! Anya, siess már, öltözz,
mindjárt este van? – sürgettem.
- Mikor lesz még este? Csak hét óra van.
- Én már készen vagyok
- Pacsirtám, hova rohansz? Melyikbe is vagy szerelmes?
- Melyikbe, melyikbe? Hát a hercegbe! A szőke hercegbe – mondtam felhá-
borodva, majd betáncoltam a szobába és énekelni kezdtem:
„Egy bolondos éj után, megyek a szívem után…”
Nyolc óra múlt, amikor beléptem a táncterembe. A megbeszélt találkozón
még egyik udvarlóm sem volt ott! Döbbenten néztem körül, s izgatottan ro-
hantam az asztalok között. Most megálltam ott, ahol egy héttel azelőtt láttam
meg Jánost és Miklóst. Idegen tekintetek éhes pillantása követett. Miklósra
gondoltam, csak rá! Szünet volt, a vonuló tömegben az anyámat magammal
vonszoltam, még a tánciskolába is bementem, majd a szálloda báltermében az
ajtó előtt vártam. Elkeseredett és dühös voltam, mert arra gondoltam, hogy
mind két udvarlóm becsapott és most jót nevetnek rajtam.
- Édesanyám, menjünk haza – mondtam síró hangon.
- Miért mennénk, még jöhetnek? Most korábban vagyunk itt, mint a múltkor.
• 31 •
- Korábban? Akkor is! Nem jött el, becsapott!

- Melyik? – kérdezte anya, de nem voltam biztos benne, ezért nem válaszoltam.
- Ági, melyik?
- A herceg!
János egyik barátja nevetve jött hozzánk.
- Csókolom! – üdvözölt fennhangon, mint akit régen ismer.
- Jó estét! János, a barátja is itt van? – kérdeztem.
- Itt van ő is, várta már magát. Kereste, de hát akkora itt a tömeg? – tárta szét
hosszú karjait.
- Igen.
- Rögtön megkeresem, örülni fog magának.
Ezután az egyik jobb szárny előtt lévő sarokasztalhoz erőszakkal vezetett
bennünket, anyám hátára tette a kezét és nyomta előre.
- Itt várják meg – fordult anyámhoz, akit egyszerűen lenyomott a székre.
- Édesanyám…?
- Pincér? Sört! Mert ugye azt kérnek ebben a nagy melegben? – kérdezte.
- Köszönöm, talán később?
János barátja izgatottan forgolódott, majd sietve ment el.
- Anyu, hol van Miklós? Az én hercegem?
A kérdésem válasz nélkül maradt a hangos zene miatt, mert anya csak a tá-
togó szám látta, s a fakó arcom rémülten nézte, közben János bejött a terembe
és sietve közeledett.
- Anyukám menjünk! Menjünk innen gyorsan! Haza akarok menni, haza!
- De már nem mehetünk kislányom! Miért akarsz?
Majdnem sírva fakadtam, mert rádöbbentem, hogy hiába könyörgök.
- Csókolom – köszönt a hang.
- Jó estét! – motyogtuk, anya fölemelkedett majd visszahuppant.
- Egy kicsit megkéstem, elnézést. Kint voltam a levegőn – hadarta.
- Nem baj! – mondtam (felőlem akár Amerikában is lehetett volna?).
- Mit kér? Töményt? Látom, fázik – mondta és jobbról mellém ült, míg én in-
dulásra készen fel-felemelkedtem, anyámra pedig könyörgő tekintettel néztem.
- Igen, kevertet kérek.
János a pincérhez hajolt, most magának is rendelt valamit, s a dobozból ki-
vett egy szál Fecske cigarettát, amit meggyújtott, majd végtelen nyugodtsággal
megáldva figyelt, közben a füstöt magasba fújta.
Szótlan méregettük egymást, mosoly nélkül, közben Miklósra gondoltam.
A zene erőteljesen tombolt, ekkor anya balról a térdem meglökte. Egyetlen
szót sem mondott, mégis tudtam, hogy most fel kell emelni a fejem és szembe
• 32 •
kell nézni azzal a másikkal! Miklós némán állt előttem, egészen közel az asz-
talhoz. Csak állt, mint akit leforráztak. Dermedten nézett rám.
- Korán jöttünk – dünnyögtem
- Te akartad így! Te siettél?
- Én – sóhajtottam, s fel akartam állni, de a lábaim mintha ólommal töltőd-
tek volna.
János látta, hogy drámai perceket élek, s mint győztes villogott a szeme Mik-
lósra, majd rám. Látta azt is, hogy összetört szívvel nézzük egymást. Miklós
tekintetében ott volt a kérdőre vonás, a harag, a gúny vagy a fájdalom, s a vágy,
az örök végtelen szerelem és az a gyöngédség, a holtig tartó szerelem, amire
mindenki egész életében vár. A herceg úgy nézett rám, hogy minden pillantá-
sa mást mondott! Mást, és én mégis minden kérdésre válaszoltam a különös
párbeszédben, amikor a szemem le-lehunytam.
A kínos csöndben néma maradt, a keze remegett, néha sóhajtott, aztán meg-
fordult és elment! Elment, mint vihar után a szél a tér fái között. Lám, milyen
közel volt hozzám és mégis elérhetetlenül? Ezután csak hallgattam, János és az
édesanyám beszélgettek, mintha ott sem lettem volna?
Nem érdekelt senki és semmi, csak az ajtót bámultam, ahol kiment. Szeret-
tem volna eltűnni örökre? De hová lehet a világ ellen?
- Szabad? – kérdezte János.
- Igen – válaszoltam közömbösen, s akkor rádöbbentem, hogy szól a zene
és táncolni kell!
Váratlanul hozzám robogott a kéményseprő, de nemet mondtam.
- János, nem tudom magának vagy csak nekem a legkedvesebb a bécsi ke-
ringő? Tudja, imádok gyorsan és végig táncolni a teremben? Most még keve-
sen vannak a parketten talán… lehetne gyorsabban és nem egyhelyben?
- Drágám, én így szoktam!
- Miért?
- Mert akkor szédülök.
- Bocsánat, nem tudtam.
Néhány perccel később szünet következett. Anyukám kijött velem, a folyós-
ón sokan voltak. A bábeli hangzavarban, amikor kiléptünk a mosdóból, János
izgatottan szólt:
- Nagy baj van! A kéményseprővel találkoztam és azt akarja, menjünk ki az
utcára és tanúk jelenlétében verekedjünk meg, s aki a győztes lesz, - azé lesz a
lány – így mondta nekem. Winter néni, én viszont nem szeretnék verekedni.
Félek, oszt ha nem haragszanak, most nem kísérem haza Ágit.
- Menjen csak! Hazatalálunk mi – nyugtatta meg az anyukám.
• 33 •
- Mégis van Isten az égben, mert megszabadított mindkettőtől? Ha nem kel-

lek Miklósnak, én abba belehalok!
- Jaj! Nem mondj már ilyet!
Átsírtam az éjszakát, korán keltem a jószágok miatt, majd az ebédfőzéshez
készültem, amikor megláttam, hogy a mama és anya garabolyokkal a kezük-
ben a piacra indultak.
- Ha találkoztok Miklóssal a heti piacon, mondjátok meg neki úgy, ahogy az
történt, hogy azt gondoltam becsapott, mert igen is őt vártam!
- Mit szólna az apád, ha tudná, mit kérsz tőlem? Ne bőgj, ha látom, meg-
mondom.
Már dél körül volt, a fazékban gőzölt az illatos húsleves, az asztal tálalva volt,
amikor hazajöttek.
- Láttátok? Anya, szólj!
Nem válaszolt csak a fejét rázta.
- Bárcsak ne láttuk volna! – bökte ki a mama.
- Micsoda gőgös úri ember a te herceged? Nem hitte el, amit mondtam. Azt
válaszolta, hogy: „Ez lehet egy jó kifogás, hiszem is, nem is! Bárki mondhatja,
de miért nem várt meg? Én világosan megmondtam még a bálteremben, hogy
vonattal jövök és a későbbivel. Nem kellett volna a másik udvarló asztalához
ülni, de Ági elfogadta. Így döntött! Végre… – mondta sóhajtás közben – meg-
találtam azt a nőt, akit megszeretek, és feleségül akarom venni, az meg becsap!
Rútul becsap! Már elmúltam huszonhat és nősülni akartam. De hát, ilyen az
én szerencsém?
- Violám, az édesanyád szóról-szóra mondta el. Ne sírj!
Szédültem, úgy éreztem itt van a világ vége és csak sírtam, sírtam…
- Szóval hazugnak tart és nem bocsájt meg? Ezt még egész életében bánni
fogja! Ha lehet háromszor is visszaadom, fog ő még nekem könyörögni, de én
a képébe röhögök, akkor is, ha belehalok! Akkor is! Akkor is! – ismételtem
zokogva.
- Micsoda szégyent éltünk át a mamával? Pedig ő is próbálta meggyőzni, de
hiába!
- Violám, nem csodálkozom, hogy hercegnek mondtad, hogy szerelmes lettél,
mert nagyon szép. Ott lesz az a másik fiú, ismerd meg és talán összejössz vele?
- Lehetséges? Megtehetem bosszúból, kényszerből, kegyetlen hazugsággal,
de attól a szívem, a magán életem darabokban hever!
- Ne mondj ilyet! Szerintem a paraszt fiúval boldog leszel!
- Boldog…?!
- Persze! Az édesanyád szerint János téged akar, még táncolni sem táncolt
• 34 •
senkivel? Csak te kellesz neki. Később megszereted és talán ő lesz a férjed?

- Mama, a férjem?
Most eszembe jutott a cigánylány jóslata: „Két férfivel ismerkedik meg, az
egyiket elveszti, a másik a férje lesz!”
Mocsárban is nőnek virágok

A következő vasárnap ismét ott voltam a bálteremben, mert reméltem, hogy
Miklóssal találkozni fogok. De csalódtam. Sem akkor, sem máskor.
Csak János várt, nevetve jött felém, s az ő asztalához hívott. Látszott, hogy
szerelmes. Azon a napon elhatároztam, hogy vele kapcsolatban mindent tud-
ni akarok! Hogy merre van a városban a házuk, földjük volt vagy van még?
A szülei kulákok vagy kommunisták? És ő? Szeret-e olvasni, színházba járni
vagy kirándulni?
- Ági, maga borzasztóan kíváncsi? Talán komcsi…?
- Még az hiányozna! – förmedtem rá. - Az apám német-sváb és… kétlakiak
a szülők, tudja föld meg… iparosok.
- Hát mi is. Ötven hold meg egy Hoffer traktor, amit elvittek, csak úgy in-
gyen? A traktort átszámítva ötven hold lenne, tehát? Száz hold!
- Nekünk is olyan negyven, meg két tanya és egy ház.
- Ja! Az nekünk is van az Árva utcában, és egy nagy tanya.
- János, megkérdezhetem, Ön hány éves?
- Én már kérdezni akartam, de az apám mondta, hogy a nők erre nem szíve-
sen válaszolnak. És, ha én kérdezem?
- Nincs abban semmi titok. Húsz éves vagyok. És maga?
- Akkor egy idősek vagyunk! – vágta rá.
- János attól függ, hogy az év elején született vagy az év végén?
- Mert maga?
- Nyáron.
- Én meg ősszel. Két hónap különbség.
- Értem. Sajnálom, hogy az egyik hódolom alaposan ráijesztet?
- Ne is említse!
- Talán követte?
- Ha még akart is nem ért volna utol, mert hazáig szaladtam!
- Ne féljen, az édesapám beszélt vele és arra kérte hagyjon fel az udvarlási
mániájával.
- Nagyszerű! Aszongya a barátom, most jó filmet játszanak a moziban. El-
jön velem?
- Igen, de csak délutáni előadásra.
• 35 •
- Nekem így is jó.

Attól a naptól kezdve együtt jártunk szórakozni, presszókba, moziba, hetente
kétszer. A szüleim pedig közös ünnepségen vettek részt, mert János meghívta
őket. Két hónap múlva feleségül kért. A Bagi szülők ebédre várták a családom,
ekkor a mama is ott volt.
- Violám – suttogta. – Látod, micsoda cséza van a színben?
- Látom, mama – mondtam, s fitymáló mozdulattal legyintettem.
- Lányom ez gazdag legény, fogd meg! Traktor, ötven hold…
- Édes mama, már nem azt a világot éljük? Minek a cséza lovak nélkül?
- Gondolj arra, hogy valamikor véget ér a kommunizmus és visszakapják a
gyerekeid ezt a hatalmas vagyont, ami a mi földünkkel együtt lehet… százöt-
ven hold is?
- Hát… Valószínű nekik jó lesz, de mi lesz velem, szerelem nélkül?
- Egyszer megjön az is? Reménykedj, a kertészt meg felejtsd el!
- Ha az olyan könnyű lenne? Igaz, a mocsárban is nőnek virágok.
Elmúlt az ősz, havat szórt a szél, együtt ünnepeltük a karácsonyt, és az eljegy-

zést a születésnapomra terveztük. Jánost lassan megkedveltem, nem lehetett
nem szeretni, mivel mindenben a kedvem kereste. A szívemben már egy kis
szerelem bontakozott, de ha csak véletlen eszembe jutott Miklós – megállt ve-
lem a világ! Fájt a múlt. Nem akartam emlékezni és mégsem tudtam kitépni a
bolond szívemből, s abba biztos voltam, hogy életem végéig szeretni fogom!
Tavasz volt, május… dédelgető napfény. Én és János az ékszerüzletben jegy-
gyűrűt választottunk. Gyönyörködve néztem az ékszerdobozban sárgán villa-
nó gyűrűket, amely két ember szerelmének a bizonyítéka lesz. Jánosnak vala-
milyen hivatalos ügyet kellett intézni akkor, s ezért nem kísért haza.
- Szívesen mennék veled, drágám, de a Tanácsházára be kell menni. Nem
haragszol?
- Miért haragudnék? Jaj, ne legyél már ilyen csacsi! Tíz perc és otthon leszek.
Menj csak nyugodtan! Jánoskám, milyen isteni az új napszemüveged? Fémke-
retes és keskeny. Felpróbálhatom?
- Persze!
- Ó, ez csodálatos. Kölcsön kérhetem?
- Éppen akartam mondani, hogy maradjon most nálad. Ebben az erős napsü-
tésben jó lesz. Drágám, vasárnap három órakor ott leszek nálad. Szervusz.
- Szervusz. Kösz a szemüveget! – mondtam szokásos csacsogással, aztán in-
tegetés közben elindultam a térre.
Virágzó orgonabokrok alatt mentem, néha letéptem egy-egy szálat, és fel-
• 36 •
néztem a napba. Szemüvegen keresztül is erős volt a fény, miközben ballagtam

a tér vége felé. Minden homályos volt, ezért megálltam. Nem láttam senkit
és semmit, s abból a ködszerű homályból kilépve Miklóssal találtam szembe
magam! Remegve néztem, szívemben a lerombolt illúzió életre kelt. Jó volt
újra látni, parfümjének illatát érezni, s a kék szemében gyönyörködni. Csak
álltunk némán és néztük egymást. Azon gondolkodtam, hogy milyen csodára
képes a sors? Hosszú hónapok múltak el úgy, hogy nem láttam.
Lépni akartam, de Miklós lágyan megérintette a kezem és halkan szólt:
- Szívem várj! Ne menj el, kérlek! Szeretnék beszélni veled. Muszáj! Hiányzol.
- Sajnálom. Ha nem tudnád, János menyasszonya leszek? Rövidesen meg-
tartjuk az eljegyzésünket – mondtam hűvösen, és indulni akartam.
Miklós egy gyors mozdulattal elébem állt, ezután percekig hallgattunk. Sze-
rettem volna kimondani, hogy nem tudok élni nélküled, hogy jó lenne rád
borulni, ölelni, csókolni!
…csak ne mondj semmit, csak hallgass és engedj elmenni, mielőtt felzoko-
gok! – mondtam magamban, hogy csituljon a lázas szívem, közben Miklós,
mint az árnyék közeledett azzal az utánozhatatlan kedves mosolyával.
Magamon éreztem a leheletét, s tehetetlenül álltam, mint, aki csodára vár.
- Kérlek, ne menj hozzá feleségül, mondd vissza! Mondj nemet, könyörgöm!
Ne törd össze a szívem!
- Már késő! – mondtam keményen.
Az én édes hercegem megsemmisülve állt, szédült, s a lehajló faágba kapasz-
kodott. Az arca hirtelen fehérebb lett, mint a hó. Remegő kezével végigsimí-
totta a homlokát, izzadt, remegett. Ijedten néztem rá, a szememről azonnal
levettem a szemüveget, s egyet léptem, most olyan közel voltam hozzá, hogy
akár megcsókolhattam volna.
- Nem, ezt nem teheted?! Ágim, gondolkozz! Az utolsó percben is meggon-
dolhatod, de most…?
- Nem tehetem, kimondtam az igent, és ha én egyszer igennel válaszolok,
akkor az úgy is lesz. Én nem csapok be senkit.
- Drágám, édesem… hercegnőm tudod, hogy mit érzek? Téged akarlak,
csak téged!
- Isten veled. Kívánom, hogy legyél boldog – mondtam nagyon halkan és
elléptem mellőle.
- Ott leszek az esküvődön, az utcán, a templom előtt! Oda is elmegyek, ta-
lán meggondolod? – kiáltotta rekedten. – Még akkor sem késő, Ágikám, soha
nem késő! Hallod? Akkor sem!
A remény vesztette hangot a néptelen tér fái nyelték, miközben lassan men-
• 37 •
tem, aztán feltettem a szemüveget, hogy ne lássák a patakzó könnyeim.

Hallottam, ahogy a kedves herceg sír, zokog, hogy elfulladt hangon próbál
kiáltani. Sajnos az eszemre hallgattam és nem a szívemre. Ez volt a baj, ha
utána szaladtam volna, minden másképpen történik.
Útközben döbbentem rá, hogy nem csak vele, saját magammal is mit tet-
tem? A dac… oh, az az átkozott bosszú!
- Mama, mama! Találkoztam a szőke herceggel – zokogtam és ráborultam.
- Könyörgött, hogy ne legyek János felesége, mert ő…
- Most éppen, mikor megszeretted?
- Miért sírsz? – kérdezte a hozzám siető édesanyám.
- A kertész arra kért, hogy mondjam le az eljegyzést, mert ő akar – hüp-
pögtem.
- Ne bőgj! János legalább annyira szeret, mint a kertész.
- De én őt szeretem! De hát… te úgy sem érted.
- Elég volt! Hallani sem szeretnék a te hercegedről. Emlékezz, mit csinált
veled, velem és a mamával, mit mondott a piacon?
Most arra gondoltam, hogyan fogom túl élni, ha egyáltalán lehet?
János váratlanul jött hozzánk még azon a napon, amikor végzett a Tanács-
házán. Hát? Nem a legjobb kedvemben talált!
- Jánoskám, említetted, hogy te és a szüleid is úgy határoztak, esküvő után
a tanyán lakjunk. Nézd, gondolkodtam, én csak akkor leszek a feleséged, ha
anyáék házába költözünk! Nem megyek ki a tanyára!
János meglepődött, mégis igent mondott, mert a válasz csak igen vagy nem
lehetett? A ház két családnak is elegendő volt, csak át kellett alakítani. A mama a
házrészét felajánlotta nekem, s apa munkásokat fogadott maga mellé.
Szeged
A Winter mama váratlanul eladta az emeletes házát és furcsa mód egy rossz,
kicsi házat vett, viszont apa féltestvére a belváros szívében vett egy hatalmas
lakást. De miből? Hiszen nem volt semmijük fiatal házasként, csak a havi fize-
tésből éltek, akkor hogyan? Előttem világos volt! Miért is lett a mamának kicsi
ház? Az eladott ház árából levonták lelépésre a pénzt a Városházán az öcsi bá-
csiék részére. A mamát alaposan átverték. Új lakás az üzletsoron, új bútorok,
festmények és ki tudja még mi minden?
Vendégségben az öcsi bácsiéknál
- Csókolom – köszöntem – Szeretném bemutatni a leendő vőlegényem –
mondtam.
- Gratulálok! – mondták Sanyi bácsiék.
• 38 •
- Bagi János vagyok – hadarta.

- Gyertek, üljetek le. Szóval férjhez fogsz menni?
- Igen, Sanyi bácsi.
- Hogy viseli a bátyus? Mert tudod, Jánoskám - fordult felé. - Ezt az egy szem
lányát félti.
- Én vigyázok rá – mondta és magához ölelt.
- Van munkahelyed?
- Van, kint a határban traktoron vagyok. Nekünk a főd a minden! Oszt…
- Gyertek ebédelni – szólt Sárika, öcsi bácsi felesége.
- Az én mamiskám is ekkora kotlában szokott főzni – mutatott rá János.
Ebéd után gyakran néztem az órára, mert szerettem volna elmenni, eltűnni,
mielőtt János újabb szégyent hoz rám azzal az állandó: asszongya, oszt sza-
vakkal.
Fülledt meleg volt, szél se rebbent, mozdulatlanok voltak a fák lombjai. Rá-
érősen sétáltunk a villamos megálló felé.
- Most a város egyik legelegánsabb negyedében vagyunk, hogy tetszik?
- Szép, de ettől szebb a határ, a puszta, vagyis a tanyavilág. Tudod, itt egy-
máshoz vannak ragasztva a házak, oszt áll a levegő.
Idegenül bámultam, már szólni sem szóltam, mert a beszélgetéstől is elment
a kedvem. Otthon millió kérdéssel ostromoltak.
- Olyan szomorú vagy, mintha temetésről jöttél volna. Miért? – kérdezte az
anyukám.
- Levizsgáztam Jánossal. Miért is hívtam el? Gyakran mondta, hogy: oszt,
aszongya. Hát nekem ebből elég! Vagy megtanulja helyesen kimondani a sza-
vakat, vagy menjen a sóhivatalba!
Apa okos ember volt, s inkább hallgatott, mert ha szól kitör a botrány, mert
az anyu János pártján van! Csak tudnám, miért?
Egy nappal később

Valaki folyamatosan rázta a kapucsengőt, a tányérok fölött megállt a kanál.
- Ki jöhet ebédidőben? – kérdezte a mama.
- Maradjatok, én megyek – mondta apa és kirohant.
- Valakinek sürgős mondani valója lehet? - mondtam.
- Akkor nem lehet más csak Géza? Megszomjazott a házi borra – jegyezte
meg anyukám, közben kinyílt az ajtó és belépett Sándor bácsi.
- Szervusztok! Csókolom, Róza néni. Elnézést, rosszkor jöttem. Egyik lá-
bam itt, a másik a vonaton, hogy ne késsem le – magyarázta.
- Öcsém, gyere és ebédelj velünk. Hová sietsz?
• 39 •
- Bátyus, köszönöm, de a vonaton ettem.

- Valami baj van, az anyuskám…? – kérdezte apa idegesen.
Sanyi bácsi hevesen megrázta a fejét.
- Akkor mond, öcsém, történt valami?
- Bátyus, nem ismerek rád! Egy paraszthoz adod a lányod?
- Hát…
- Az ellenérvekkel nem törődve vonatra ültem, hogy beszéljek veled, vele-
tek! Könyörgöm, ne add hozzá! Adtad volna a postáshoz, aki művelt, tanult,
van állása! De ez?
- A lányom határozott így.
- Ági, Ági rosszul választottál! Valami oka van, hogy? Vagy… muszáj?
- Szó sincs ilyenről! Nem így akartam? Szerelmes lettem egy isteni férfibe,
aztán elmaradtunk, mert azt hitte becsaptam. János meg kéznél volt.
- Micsoda baklövés? Persze, tökéletes boldogság nincs, nem is volt. Azért
gondold meg, még nem késő!
- Tudom.
- Bátyus, ez a szép kislány besétált a csapdába, de ne hagyd! Látod, nem
igazán szereti?
- Nekem úgy jó, ahogy neki vagy a családnak. A fiú gazdag paraszt csa-
ládból való.
- Értem. Család ellen nincs orvosság – mondta, s indulni készült. Felállt.
- Ági, nekem rossz előérzetem van! Ennek a Jánosnak még gyerekes modora
van, csak megjátssza a felnőttet. Szerénynek látszik, deee?
- Nekem is ez a véleményem.
- Ne haragudj, csak a szemed akartam felnyitni, hogy mondj nemet.
Két hónappal később

Csütörtök volt, Jánossal a mozi után a következő vasárnapra tervezett el-
jegyzésről beszélgettünk, s közben Melódia csokoládét ettem, amit Jánostól
kaptam.
- Te varázsló vagy? Jánoskám, mikor csempészted be a retikülömbe? Köszö-
nöm, de nem kérek többet. Talán vigyél az édesanyádnak vagy edd meg.
- Szokd meg, hogy amit neked adok az a tiéd!
A drasztikus hang hallatán ijedten néztem rá. Eszembe jutott Miklós, a halk,
könyörgő szavai… Még nem késő.
Merre visz a gyűrű útja?

Családi körben ünnepeltük az eljegyzést. A lánykérés néhány pillanatig tar-
• 40 •
tott, az igent alig hallhatóan suttogtam, mint akinek a gondolatai a holdon

járnak, ahol rögtön megcsókol a kedves herceg.
- Ágikám, nyisd ki a dobozt! Tessék – mondta János, miközben összerezzen-
tem, s visszazuhantam az ábrándok világából.
Az eljegyzési gyűrűt János felhúzta az ujjamra, majd én azt a másik gyűrűt
most az ő ujjára igazítottam. Ekkor megcsókoltuk a szülők jelenlétében egy-
mást. Az eljegyzési kosarat az asztal közepére tettem, s gyönyörködtem a fehér
szegfűben, miközben János kérésemre kísérő gyűrű helyett aranyláncot és egy
kis szívet adott, míg én ezüst dobozt és ezüst cigaretta tálcát ajándékoztam.
- Jánoskám ez a nyaklánc isteni – áradoztam.
- Drágám, mindjárt felteszem. Fordulj meg! Ne mozogj!
- Köszönöm. Anyukám, ugye milyen szép?
- Nagyon szép. Mindig ilyenről ábrándoztál?
Ezután anya és a mama nagy tálakban hozták a levest és jó étvágyat kívántak.
- Tessék, szedjétek, mert kihűl – mondta édesanyám
- Finom, finom – mondogatták. – A gyöngyös levesnél nincs is jobb.
- Hmm! Pörkölt? Ezt én szeretem – nézett rám a vőlegényem, s a tál fölé
hajolt.– Tyúk vagy kakas volt?
- Kakas! Anya kedvence – súgtam.
- Tessék, szedjen a nagypapa is – kínálta anyukám, de az csak az üres tányér-
ra bámult és azt válaszolta, hogy nem kér, mert soha életében még nem evett
kakas vagy tyúkhúst!
Döbbenten néztünk egymásra, ekkor a mamának támadt egy kitűnő ötlete,
s rákérdezett az új rokonra.
- A nyári száraz kolbászt szereti maga? Mert az van. Kér?
- Az gyühet!
Édesanyámmal kirobogtunk a konyhába és szeletelni kezdtük a vastag kolbászt.
- Csirikém, befaragtunk ezzel a nagy kakassal? Szegény kakas - sóhajtotta.
- Én mondtam, hogy a parasztok birkát, marhát esznek főleg, de nem hitted?
Azon a napon Jánossal az est homályában kéz a kézben ballagtunk mozi
után haza.
- Drágám, még nem mondtam, hogy amit keresek, azt a pénzt már nekünk
gyűjtöm.
- Oh, ez nagyszerű! Jánoskám, a pénzre mindig szükség van, kell a min-
dennapi megélhetésre. Így működik a feketepiac és így dolgozik a kőműves,
a kályhás és az illegális varrónők, mint például mi is – nevettem el magam.-
Szeretnék kérdezni valamit.
- Mondjad.
• 41 •
- A nagypapád miért volt csizmában, amikor olyan forróság van?

- Nálunk ez a szokás! Idővel hozzá szoksz. Legyél nyugodt, az apám meg én
vasárnap nem húzunk csizmát. Láthattad? Na, nevess már! Örülsz a gyűrűnek?
- Igen – válaszoltam, s az utcai lámpák gyenge fényében néztem.
Egy-egy csók közben megálltunk, János néha sóhajtott, ahogy a szerelmesek
szoktak.
- Most igyekeznünk kell, mert vacsorával várnak anyáék bennünket és ezt a
napot még ünnepelni kell.
- Drágám, meg is ünnepeljük! – mondta és még szorosabban ölelt.
- Ne! Kérlek, ne arra menjünk! A sétáló utca nagyon hosszú, akkor soká
érünk haza.
- Nem baj – nyugtatott meg.
- A szüleim haragszanak majd rám. Én nem maradhatok későig! Tudod,
esne nyolcnál? És öt perc múlva nyolc lesz – mondtam, ahogy ránéztem a
templom órájára. - Mindjárt harangoznak, siessünk!
- A ma: kivétel! Elvégre az eljegyzésünket ünnepeljük?
Amikor az emeletes sarokházhoz értünk János megállt, s határozottan kije-
lentette: - Én erre megyek!
Fejével biccentett balra, aztán a kezem elengedte és ellépett mellőlem. Az
a perc hideg zuhanyként ért. Riadtan néztem rá, s percekig hallgattunk. Meg
voltam győződve róla, hogy a vőlegényem arcáról most lehullt az a bizonyos
álarc és az igazi Bagi János áll tőlem egy jó méterre.
- Megyek - mondtam halkan.
Remegve léptem hozzá, s a kezem megfogta. Szó nélkül siettünk, az Akácfa
utcát elhagyva tovább robogtunk, mert húzott magával, ölelt, csókolt, s így
értünk el a közeli térre, ahol sötét volt. Félni kezdtem. A jámbor bokrok alatt,
ahol sok orgonabokor is volt, a nagy csendben már nem tudtam mitől félek
jobban, Jánostól vagy a sötéttől?
- Ne félj drágám, csak szeretni akarlak. Szeretni – súgta.
Simogatott, s a csókjaival majdnem megfojtott, rátapadt a számra, közben
egyre beljebb vonszolt és már a nyakam, a vállam is csókolta majd a blúz
gombjait gombolta. A vad ölelésből nem tudtam kiszabadulni, mozdulni sem.
Hiába igyekeztem eltaszítani magamtól.
- Ne! Nem akarom! – tiltakoztam – Azonnal engedj el!
Igyekezetem menekülni az őrültnek látszó Jánostól, ahogy a combom fogdosta.
- János! Engedj el, haza akarok menni! Most ne… most ne akarj! A legszebb
napunk, tudod azt te is. Kérlek…
- Tudom. Ne félj, csak egy kicsit engedj még, csak egy kicsit – motyogta.
• 42 •
A szívem nemet parancsolt.

- Szeretsz? – kérdezte.
- Szeretlek – válaszoltam gépiesen, ekkor János súlyától térdre rogytam.
Puha ágy volt a kaszálatlan fű, nem messze tőlünk egy vonat robogott a
sínen, s talán ez a robogás, a sínen zakatoló vonat-hang vagy a vad ölelés, a
félelmem űzött János karjaiba…?
A csukott szemem előtt a szőke herceget láttam és mostantól nem Jánostól
rettegtem, hanem saját magamtól, hogy ki ne mondjam:
- Miklóskám, édes szerelmem.
Már elmúlt éjfél, amikor János elköszönt a szüleimtől. Az utcára nyíló ajtóban
még kedvére ölelt, pedig bezárni akartam. Az udvaron égett a villany, mert édes-
anyám a melléképületeket zárta, s a kezében lévő kulcsokat zörgette.
- Ági! Légy szíves gyere! Apa már lefeküdt. Zárd az ajtót! Mindjárt reggel
lesz.
- Igen, megyek anyukám – kiáltottam, de János még egy csókot követelt, ami
kissé hosszúra sikeredett, s hiába ficánkoltam a karjai közt.
Másnap volt mit hallgatnom!
- Édesanyám ne haragudj én jönni akartam, ő pedig maradni! Azt mondta,
a ma: kivétel, mert az eljegyzésünket ünnepeljük.
- Az édesapád viszont megjegyezte, hogyha későn jössz haza, készíthetjük a
babakelengyét.
- Hála Isten, ott még nem tartunk! – nyugtattam meg és tovább vasaltam az
odakészített gyűrt ruhákat.
Egy hónappal később

- Jánoskám, amikor az eljegyzésünk volt mindenről beszéltek a szüleink
csak éppen arról nem, hogy az esküvőt mikor tartsuk? A zetoros vizsgának
tavasszal vége, és talán azután…?
- Oh, hát ahhoz sok pénz kell? Időnk is van és ráérünk várni akár egy évet.
- Egy évet? Az nagyon sok, de miért?
- Drágám, most mondtam! A ceremónia sokba kerül.
- Arra nincs szükség. Akkor? Egy év nem elég és valamiért kell még egy
másik? János, voltál te már katona? Szeretem az őszinte beszédet, játszunk
nyílt lapokkal!
- Mivel eddig nem kérdezted, azért nem mondtam. Különben az az egy
plusz év se nem szoroz, se nem oszt! Lesznek még együtt sok-sok éveink –
magyarázta. – Sajnos katonaadót kell fizetni, ami nem kevés.
- Ügyesen eltitkoltad! Van még valami esetleg, amiről nem tudok?
• 43 •
- Mire gondolsz?
- Például egy gyerek!
- Nyugodj meg, nincs. Na, ne haragudj – mondta, s ölelni akart, de eltaszí-
tottam.
- Megfájdult a fejem, vacsora után légy szíves menj haza!
- Remélem, addig meggondolod?
- Tévedsz!
- Jó. A szüleid csodálkozni fognak.
- Azt hiszem a fejfájásom elég indok?
- Talán?
Vacsora után János öltözni kezdett, a szüleim értetlenül néztek rá.
- Mi történt, ilyen korán nem szoktál hazamenni. Most nem kártyáztok?–
kérdezte az anyám döbbenten.
- Áginak fáj a feje. Gyógyulj meg, csütörtökön jövök. Szia.
- Kikísérlek…
- Maradj csak drágám, jön az anyukád.
- Összevesztetek?
- Igenis meg nem is? Hazudott! Eljegyzés előtt azt mondta, hogyha vége lesz
az iskolának megtartjuk az esküvőt, ami egy év. Most újabb egy év kell, mert
nem volt katona és nem is lesz! Felmentette az orvos, akit lefizettek. Viszont
katona adót kell fizetni.
- Szóval erről van szó? – dünnyögte apa.
- Szerintem azért hallgatta el, mert félt, hogy nem vársz rá két évig és hozzá
mész a kertészhez, aki elmúlt huszonhat – mondta a mama.
- Ha tudom? Kétszer sem kellett volna mondani, a jegygyűrűt nem fogad-
tam volna el! Szívem szerint azonnal visszaadnám és felbontanám az eljegy-
zést, mert őrültség két évig várni rá. Nekem…?
Két év múlva
Mostantól csak néhány hét volt az esküvő napjáig, s elkezdődött a lakodalmi
készültség.
- János, tőlem kérdezted, hogy részünkről hány személyre legyen tálalva?
Most itt vannak a szüleim, talán beszéljük meg?
- Helyes!
- Mi tizenöten leszünk. És ti? – kérdezte apa.
- Csak…? Az én mamiskám nagy lakodalmat tervez, olyan száz személyeset.
- Te jó Isten! Akkor ott lesz az egész falu? – kiáltottam élénken.
- Nem, nem… az túl sok lenne.
• 44 •
- Tudod János, én egy egyszerű családi vacsorára gondoltam, egy olcsó étte-
remben, cigányzene mellett – hebegtem.
- Az anyám viszont nem így akarja, és én nem mondhatok nemet?
- Jó. Még valami… ne legyen lánykikérés. Utálom.
János nem válaszolt, hiszen a paraszt hiúság őt egy másik világhoz fűzte.
Abban biztos voltam, hogy az ő vendégeik (legyen az fiatal vagy idős férfi)
csizmában jönnek.
Ősz volt
Újra ősz volt, szüreti bálok zaja, zene, tánc… csókok, ölelések, szerelmek.
Két év, két hosszú év. Egy lány reményvesztett szerelme olyan, mintha a szívé-
ben egy óriási követ cipelne. Naponta tiltottam meg a szívemnek, hogy felejt-
sen, ne fájjon, és ne szeressen és mégis a szőke herceg volt az az egy!
Már nevetni sem nevettem és nem is daloltam. Néma pacsirta lett belőlem.
Miklóst az utolsó találkozás óta nem láttam és nem is hallottam róla. Arra
gondoltam, hogy megnősült és valahová messze elköltözött, s boldogan él.
Az égen sápadtan ballagott a hold, egy-egy kis szél fölszedegette a már le-
hullt színes faleveleket, miközben tépni kezdtem a kerti fáról lehajló gally még
zöld leveleit úgy, mint régen Miklóssal.
De hol van az az ősz már?
Lakodalom van a mi utcánkban
A varrónő a menyasszonyi ruhámon az utolsó öltéseket éppen varrta el a
régi hagyomány szerint, amikor kintről hangok hallatszottak.
Ott álltam a tükör előtt, valaki be akart jönni, de a varrónő nem engedte.
- Mindjárt jön az, aki a vőfély s beszédet mond, aztán itt lesz a vőlegény is.
Most kimegyek, Ágika, és szólok a násznagyodnak, hogy várod – mondta.
Egyedül maradtam és képzeletben ott állt mellettem a herceg díszmagyar
ruhában. Becsuktam a szemem. Szédültem és mikor újra kinyitottam már
nem volt ott a tükörben. Megtántorodtam.
- Rosszul vagy? – kérdezte a varrónőm, amire nemet intettem. – Sápadt
vagy, mint este a hold. Hoztam festéket, kifestem az arcod. Már kész is va-
gyunk – súgta.
- Gyönyörű a menyasszony! – szólt hangosan Géza, a násznagyom. – Készülj
fel, mindjárt lesz a lánykikérés, de a festékre vigyázz, nem szabad ám sírni!
- Persze. Nevetni szabad? – kérdeztem hízelgő hangon.
- Kisasszony, ha sikerül? – viccelődtünk. – Mehetünk, itt van János.
Megható volt a lánykikérés, miközben a vőlegényem egy hatalmas szegfű-
csokrot adott nekem, majd a násznagy kíséretében beültünk az autóba és a
• 45 •
városban néhány kört tettünk hangos dudálás közben.

A templom előtt nagy tömeg várakozott, s az autóból kilépve kattogtak a
fényképezőgépek. Mosolyogva néztem az ismert és az ismeretlen új rokonok-
ra. Nem hittem a szememnek? Miklóst láttam a tömegben.
Vajon két évig hol volt? Vagy csak a képzeletem szüleménye? – elmélkedtem,
aztán a templomból kihallatszott az orgonazene és lépni kellett, lépni és nem
nézni balra, ahol áll… Édes Istenem, segíts – sóhajtottam és átléptem a küszö-
böt. Visszanéztem! Talán egy hasonmás? Nem, ez ő! Lesztinger Miklós.
- Uram! Add, hogy túléljem ezt a napot!
S akkor a násznagyom, Géza, rám mosolygott, mert közeledtünk az oltár-
hoz, ahol egy óriási szív volt virágokból összefonva, s a virágkoszorú közepén
ott állt János. A karzaton énekelt az énekkar, az ének angyali üzenetként hang-
zott, majd a nagy csendben az esküt gépiesen mondtam a pap után, akinek a
kíséretével kiindultam a templomból Jánossal, a virágokkal teleszórt szőnye-
gen. Úgy éreztem, hogy a felhők között járok és ott nincs senki más csak János
és én! … vagy mégsem?
A szívem, mint tengermorajlás egyre hangosabban dobogott egy régi ütem-
re emlékeztetve: SZERET? NEM SZERET! SZERET! SZERET!
***
A lakodalom és… a kezdet

Amikor a fényképésztől kijöttünk igyekeztünk az étterembe. Ott már mu-
zsikáltak a zenészek, zeneszó fogadta a vendégeket, akik hosszú sorban álltak
a mi asztalunknál, hogy az ajándékokat átadják, majd elkezdődött az ünnep-
lés, a vacsora, a vőfély vagyis a bunkós-botos nevetséges, kalandos beszéde. A
pincérek igyekeztek felszolgálni, hozták a gőzölgő húslevest, de előttem nem
volt tányér, ezért kértem. Egy volt, de azt János pártfogásába vette!
- Sajnálom, nem hozhatok! Most egy tányérból esznek – magyarázta. – Így
szokás.
János bíztatott, hogy egyek.
- Kanalat kaptál, tudsz enni, drágám. Egyél, mert éhen maradsz.
- De hát, hogy lehet egy tányérból? – húztam magam elé.
János most odahajolt és gyorsan kezdte kanalazni a forró levest. Nekem vi-
szont elment az étvágyam. A pörkölthöz már adtak tányért és végre ettem.
Vacsora után az integető vendégekhez mentek a zenészek, s a hegedűvonóra
tűzték a papírpénzt, és elkezdődött a hajnalig tartó táncmulatság. Amikor az
utolsó vendéget is kikísértük, már világos volt. A ruháskosárban lévő ajándé-
• 46 •
kokkal a kezünkben elindultunk haza. Anyáék házában egy-egy szoba-konyhás

lakásban kezdtük el élni az életet. Másnap az ajándékokat bontottuk ki és igye-
keztünk kitalálni, hogy mit, hová tegyünk az új német konyhaszekrényben.
- Jánoskám, mit kezdünk ennyi felesleges dologgal? Kantából van hat, la-
vórból négy, vajlingból öt, kicsi és nagy… ezen kívül rengeteg pohár, kávés-
készlet, tál, fazék, lábas. Még szerencse, hogy a rokonaim megkérdezték, mire
van szükségem. Ezért kértem vasalót, evőeszközt, aztán lámpát, vödröt meg
pénzt. Most János anyja bejött, kinyitotta a konyhaszekrény üvegezett ajtaját,
s a polcon lévő teás csészékre mutatott.
- Fiam, ezeket a virágos csészéket te kaptad a szomszédunk iker kislányaitól.
- Szép, négy kis csésze – jegyeztem meg. – Tessék nyugodt lenni, mert vi-
gyázni fogok rá, hacsak… magától nem törnek el?
Már késő este volt, a közös vacsora után bementünk a mi szobánkba, ahol
halkan beszélgettünk, túl a nászéjszakán, ami a lakodalom után, reggel volt.
És most hirtelen eszembe jutott valami, csókolózás közben. Az a valami, amit
boncolgattam magamban, de nem jöttem rá a titok nyitjára.
- Jánoskám – mondtam hízelegve, nyújtott hangon. – Kérlek, áruld el, hány
éves is vagy? Mert a polgári esküvőn egy évvel és két hónappal mondtak fiata-
labbnak és úgy is írták. Akkor mi az igaz?
- Miért fontos ez?! Attól egy idősek vagyunk, nemde? – fortyant fel. – Drá-
gám, oszt mit számít egy év ide vagy oda?
- Ezt jól kieszelted! Miért…?
Az ölelésnek, csóknak vége lett. János rögtön sértődötten fordult el.
- Ha nem akarod, hát ne mond el – törtem meg a csendet, mert ismét meg-
szólalt.
- Attól féltem, hogy azt a másik udvarlót választod, mivel az tőlem sokkal
idősebb.
- Hát ezért? Van egy ötletem, ezentúl őszintén elmondunk mindent egy-
másnak. A jót, a rosszat és azt is, hogyha valamilyen bakit csinálunk. Jó?
- Jó.
- Jánoskám, az öltönyeid vállfákra tettem, azokat, amit eddig elhoztál. A fe-
hér neműket ezen a polcon találod – mutattam. – A ruhaszatyorból minden
az alsó polcon van, azok munkásruhák. A bőrönd üres, hozhatod benne a
többit, vagyis az öltönyöket, a nem ünneplős nadrágokat.
- Drágám, már minden itt van. Nekem csak egy bőrönd ruhám van.
- Viccelsz?
- Ez ennyi. A motoromon mindent elhoztam.
- Te jó Isten! Ez nem lehet igaz?
• 47 •
Közös vacsorán este

- Gyerekek ez nagy lakodalom volt, száz személyes! Kislányom, nekünk
húsz vendégünk volt, részünkről már rendezve van – mondta az apu.
- Apám is rendezte a számlát – jegyezte meg János.
- Öt pár tyúk van az ólban, ezeket Gézáék, meg Ángyikáék hozták, hogy
legyen majd tojásotok, ha tojnak – bökte ki a mama.
- Ez nagyszerű! – örvendeztem.
Két hét múlva

Szélcsendes este volt, de már egyre hűvösebb. A kandallóban pattogott a tűz,
s elérzékenyülve mondtam:
- Már két hete, hogy megesküdtünk, milyen gyorsan múlnak a napok? –
tűnődtem. - Anya mondta, hogy szeretné, ha a saját pénzünkön vennénk
meg azt, ami kell a konyhára. Én tudok főzni csak… légy szíves otthonról
hozd el a fizetésed, meg amit összegyűjtöttél. Akkor a magunk konyháján
élhetnénk. Ugye nem haragszol? De azt nem kívánhatjuk el, hogy apuék
tartsanak el bennünket? Szerintem ez a két hét is nagy segítség volt. Kérlek,
menj és hozd el…
- A pénzt! Ezt akartad mondani? Hát akkor elmondom az igazat, nincs!
- Nincs…?
- Drágám tegnap szóltak a szüleim, hogy az én fizetésemből fizették ki az
adót és a lakodalmat is. Féltem elmondani, mert ideges leszel. Egy forintunk
sincs!
- Most hülyéskedsz?
- Nem!
Álmodik a nyomor
- Kiváltom a munkakönyvet és azonnal megyek dolgozni. Géza majd segít
elhelyezkedni, mert ő orvos és az unokatesóm!
- Erről szó sem lehet! – mordult rám János, miközben lerogytam a székre. –
Ágim, ne vitatkozz, megmondtam, hogy nem! Talán ott udvaroltatni akarsz?
- Én? Hogy gondolsz ilyet? Pénzt akarok keresni, hogy boldoguljunk! A
kertészetben főleg nők dolgoznak és közel is van. Lehet palántálni, kapálni,
nyáron paprikát és paradicsomot szedni. Nem sokat fizetnek, de az is valami?
Egy bulgárnál dolgoztam már, oda is mehetnék?
- Úgy gondoltam keresek annyit, hogy eltartsalak? Csak főzz és várj haza.
• 48 •
Néhány órával később

- Ági történt köztetek valami…? – kérdezte az édesapám halkan.
- Miért kérdezed?
- Mert szomorú vagy, hová lett az én dalos pacsirtám? Nem szólok anyád-
nak, mert felidegesítené magát. Tegnap láttam, ki volt sírva a szemed, akár-
csak most. Mi baja van az uraságnak? Tudod, nem tetszik nekem, ahogy vi-
selkedik!
- János azt képzeli, hogy szeretőt keresek a kertészetben, és nem akar mun-
kába engedni, de így éhezni fogunk, mi az a kilencszázhatvan forint?
- Itt van a kutya elásva? Borzasztóan féltékeny.
- Gondoltam! De ha egyszer rajta kapom, hogy nője van, esküszöm, meg-
csalom. Szemet szemért!
János munka után mindig rohant haza, hogy velem legyen, s boldogan ölelt
magához.
- Hogy ízlik, amit főztem?
- Drágám, még a mamiska sem főz nálad jobban – dicsért naponta.
A lakodalomban kapott pénzen vettünk egy kis szekrényt és egy modern
zongorabillentyűs rádiót, ami egész nap hangosan szólt. Ezután sezlont is vá-
sároltunk a konyhába.
- Ágikám, mennyivel is tartozunk a szüleidnek?
- Háromszázötven forinttal.
- Ma kaptam fizetést. Számold meg.
- Kilencszázhatvan – mondtam és megcsókoltam.
- Tudod a téli hónapok gyengék. Ugye az édesapád is most kapott fizetést?
És mennyit?
- Kettőezer-kettőszáz forintot. Most is száz százalék fölött teljesítette a nor-
mát – mondtam büszkém.
- Az igen! Bárcsak nekem is annyi fizetésem volna! – sopánkodott.
Azon a napon korán lefeküdtünk, s halkan beszélgettünk, mert csak egy
üvegajtó választotta el a szobát a szüleim szobájától.
- Szeretnék mondani valamit - susogtam és hozzá bújtam.
- Mit szeretnél vásárolni? Hmm?
- Vásárolni? Igen, de egy kicsit korai még.
- Mondd már!
- Kis babánk lesz.
- Mit mondtál? – mintha rugó lett volna, azonnal felpattant.
- Apa leszel. Vagy nem is örülsz?
• 49 •
- De, csak váratlanul ért. És ez biztos?

- Biztos.
- Hogyhogy?
- Anyukám elvitt az ő orvosához, aki megvizsgált. A baba még alig két hetes.
- Akkor kezdhetünk babakocsira gyűjteni, de mi lesz velünk?
- Valahogy csak megleszünk? Jánoskám, jövőre hárman leszünk. Hát… még
is örülsz, ennyi csóktól megfulladok?
- A múltkor gyerektémáról beszélgettünk és te mondtad, nem valószínű, hogy
neked lesz és akkor most? Tudod én azt válaszoltam, hogyha nem lesz azt sem
bánom, szépen kettesben élünk. Különben is nem vagyok gyerekmániás. Elég
fiatalok vagyunk, még nem szórakoztunk. Ági, biztosan akarod, vagy…?
- Ha elvetetem, az viszont megtörténhet, hogy nem lesz másik, én pedig
gyerek nélkül nem tudnám elképzelni az életem.
- Melyik orvosnál voltál és mennyit fizettél? Mondd csak!
- Az anyukám fizetett.
- És mit szólt, amikor megtudta?
- El sem tudod képzelni mennyire örült? Nagyi leszek, mondta.
- Könnyű nekik, van pénzük, de nekünk?
- Ne szomorkodj, kaptam száz forintot, amit nem kell visszaadni.
- Van-e a konyhára pénz azon kívül, amit most hoztam?
- Egy kiló kenyérre, szappanra, tejre. Nem valami sok. Csirke, tojás van.
- Mamiskáéknál disznóvágás lesz és ők adnak zsírt, szalonnát, kolbászt, oszt
majdcsak kitelelünk valahogy, a kotlában főzhetsz paprikást.
- János, ne így mond! Lábas, lábas.
- Jaj, az az infámis famíliád! Ne szórakozz velem! Az apámnak igaza van,
hogy úri kisasszonyt vettem feleségül. Neked kéne hozzám alkalmazkodni,
mert nő vagy!
- Köszönöm!
- Tán nem tetszik?
- Bizony nem! – mondtam és hátat fordítva jó éjt kívántam.
A várt lány
- Anyukám, miért sírsz? – kérdeztem döbbenten ruhaszabás közben.
- Találkoztam a végszomszéd Juliskával, aki azt mondta:„A várt lány várt nyert”
- Ezt meg, hogy értsem?
- Úgy, hogy nem sietted el a férjhez menést, mint az ő lánya, tizennyolc
évesen. Huszonkét évesen már megfontolt nő voltál, ezért mentél gazdag le-
gényhez.
• 50 •
- Gazdag?
- Ha meglenne a traktoruk meg a föld, jó parti volna.
- Most jut eszembe, tizenöt évesen összetörtem egy kis tükröt. Hét év, hét
év… A babona szerint bejött! Emlékszel? Anya tizenöt meg hét az huszonket-
tő. A szám, amikor férjhez mentem
- Igazad volt.
Anyád tömte a fejed?

János ebéd után végigdőlt a sezlonon és röviddel később már hangosan horkolt.
- Szent Isten, te nappal is tudsz aludni?
János nem válaszolt csak ásítozott, miközben kimentem a színbe, hogy
gyújtóst készítsek estére a szobai kandallóba. A következő vasárnap is otthon
maradtunk, János aludt vagy rádiót hallgatott. Megtömtem a kacsákat, a tyú-
kokat becsuktam az ólba, mert éjjel egyre hidegebb volt. A sok eső miatt János
nem tudott szántani.
- Violám, nem jól van ez így, te csinálsz mindent. Ébreszd fel, vágjon fát,
hozzon vizet a kútról. Lusta egy… Menj és mond neki, nálunk nem szokás
nappal delelni. Csináljon már valamit!
- Igazad van, mama, csakhogy őt nem lehet munkára fogni. A mamiska
elkényeztette. Ha valami nem tetszik neki, duzzog vagy bőg! Jaj, mamám, ezt
kifogtam?
- János! János, hallod? Gyere, hoztam a kasba kukoricát, lehet morzsolni.
- Hmm? Hagyj aludni!
- Csinálj már végre valamit! Nálunk nem szokás nappal aludni, mi dolgozni
szoktunk…
- Mi pedig – vágott a szavamba – ebéd után pihenünk és itt az lesz a szokás!
Anyád tömte tele a fejed?!
- Nem kell az én fejemet tömni! A feleséged vagyok, nem gondolod, jó lenne
a segítség, mindent velem csináltatsz, pedig babát várok.
Néhány nappal később.

- Itt volt a mamiska, míg a piacon voltál. Sokáig várt. Orvosnál is volt.
- Beteg? Mi baja van? – kérdeztem.
- A szokásos. A vérnyomása magas. Neked üzeni, hogy menj el az ő orvo-
sához, aki ott volt a lakodalmunkban. Ez a mi doktor bácsink anyámnak már
többször megszakította a terhességét és most mi is elmegyünk hozzá, hogy
segítsen.
- Hogy segítsen? De hát én nem akarom elveszíteni ezt a babát.
• 51 •
- Én pedig nem akarom! Majd évek múlva, esetleg?

- János ezt nem hiszem, hogy képes vagy rá!? Tudod, hányan szeretnének
gyermeket és te nem akarod? Mi lesz, ha nem lehet több kisbabám? Persze,
neked száz is – zokogtam. – Miért változtál meg?
- Drágám, ne sírj! Egy injekció az egész, abba nem halsz bele. Alig múlt
két hónapja, hogy házasok vagyunk, még azt hinnénk előre voltunk? Oszt,
híre megy a faluba. Mosakodj és öltözz, ne cirkuszolj. A mamiska kifizette az
injekciót is.
- Tehát nincs kiút! Ez a baba nem kell sem neked, sem a mamiskának. Tu-
dod mit? Vedd feleségül a mamiskát és engem felejts el! A gyerek pedig csak
az enyém! Soha nem fogja megtudni ki volt az apja, aki meg akarta ölni, mert
arra sem érdemesítlek, hogy megismerjen!
- Ági, Ági, ne csináld! Vár az orvos, és az is lehet, hogy attól az egy injekció-
tól megmarad. Na, gyere, haragudni fog rád a mamiska, öltözz drágám.
A váróteremben rajtunk kívül nem volt senki, az orvos mosolyogva jött fe-
lénk majd két kárpitozott székre mutatott a rendelőben, hogy üljünk le.
- Jánoskám, akkor térjünk a tárgyra. Egész biztos, hogy nem akartok babát?
Nem kellene a döntést elsietni, mert ha… esetleg, mivel az első és nem alakul
ki több terhesség, nem-e sajnálni fogjátok? Talán beszéljétek meg, addig elszí-
vok a teraszon egy cigarettát. János, a te igen határozatod változatlan? – kér-
dezte és közben az ujjai között morzsolgatta a szivart.
- Biztos!
- Jó. Akkor kérdezzük meg, mit mond a kis jövevény anyja? Legyen vagy ne?
Rémülten néztem Jánosra, aztán az orvosra. Remegő kezeim közül a retikült
a szőnyegre ejtettem, de nem válaszoltam. Az orvos köhintett, látta a riadt
tekintetem, ahogy segítséget várok. A szem beszélt, amit az öreg orvos megér-
tett szavak nélkül is. A tekintetem könyörgött egy kis ember életéért. Az orvos
rám nézett és kiment.
- János, te hagyod? Jól vésd a fejedbe, ha elveszítem, kezdhetsz csomagolni,
mert én nem ismerlek tovább!
Az orvos visszajött, s látta a kisírt szemem. János igent mondott, mert őt
kérdezte csak. Ezután a gyógyszerrel teli szekrényt kinyitotta, kivett egy do-
bozt, s a feltört ampullából az injekciós tűvel kiszívatta a folyadékot, ami nem
más volt, mint a gyilkos méreg, amit János látott.
- Felöltözhet kedvesem – mondta halkan az orvos.
A fehér lepedőből készült függöny mögül kiléptem. János nevetve ölelt ma-
gához, de én elfordítottam a fejem. Az utcán igyekezett jobb kedvre deríteni,
de csak sírtam hazáig, s mindjárt lefeküdtem.
• 52 •
- Ágikám, drágám, fázol? Odabújok melléd, hogy melegítselek.

- Hagyj! Menj a saját ágyadba, ne is érj hozzám! – üvöltöttem.
- Hát csak ennyire szeretsz? Ejnye, ejnye – bosszankodott.
A következő nap történt

- Pacsirtám, amióta férjnél vagy többet sírsz, mint nevetsz – mondta apa.
- Hát igen, más életet képzeltem el.
- Anyád is sír, mert nem akar gyereket a paraszt asszony az iparos famíliától.
Most örülhet, sikerült lebeszélnie a fiát, hogy legyen unoka. Ha nem veszíted
el a babát, mi anyáddal segítünk felnevelni, akkor, ha Jánost elzavarod.
- Apa, gyűlölöm, gyűlölöm! Zavard el, mert élete végéig ilyen marad.
- Erre mérget mernék venni – válaszolta.
- Édesapa, el fogok válni és a kertész felesége leszek – mondtam szenve-
délyesen.
Hideg téli nap volt, mikor a Winter mama meghalt. A temetésre a szüleim-
mel utaztam el, mert János megfázott a fűtetlen műhelyben, ahol dolgozott.
- János, jobban vagy már? – kérdeztem, ahogy a szobába beléptem.
- Egyre rosszabbul! A nagymamád itt volt velem, közben valakivel üzent a
mamiskának. A doktor bácsit hiába vártam, nem jött!
- Ha nem haragszol a konyhában alszom, mert félek, hogy én is beteg leszek.
- Na, te aztán szép kis feleség vagy?
- Ha ezen múlik, akkor melletted a páros ágyban alszom. Lázad van?
- Van. Vége a temetésnek? Oszt sokan voltak?
- Csak mi, meg az öcsiék és a mostoha nagyapám, s a lakók.
- Valamilyen Terike írt Sopronhorpácsról. Olvasd el, a rádió mellé tettem a
képeslapot. Hogy jöttél össze egy ilyen messzi lánnyal?
- Az egyik barátnőm rokona. Véletlen találkoztunk. Remélem ez nem prob-
léma? Tudod, mindig ilyen szép képeslapokat küld.
- Felőlem írhat – válaszolta, közben a hideg vizes borogatást cseréltem a
homlokán.
Másnap a konyhában éppen elkészítettem Jánosnak a reggelit, s tálcával a
kezemben indultam a szobába, ekkor kinyílt az ajtó, a mamiska izgatottan kö-
szönt.
- János fiam?
- Csókolom. Fekszik, viszem neki a reggelit.
- Mamiska? Gyere, rosszul vagyok, nagyon rosszul – hallatszott bentről.
- Megyek, csak levetkőzök.
• 53 •
- Ági, hozd a lavórt! Gyorsan, gyorsan! – kiáltotta, s a tálcát az asztalra tet-

tem.
- Tessék! Egy már itt van félig hideg vízzel…
- Hányok, hányok! – próbált szólni János.
- Ági, tartsd a lavórt a fejét meg fogd! – utasított a mamiska.
- Nem hallod? Hányok, fogd a fejem! A mamiska így szokta – mordult rám
a férjem.
- Én nem! Nem! Még látni sem bírom. Az én anyukám soha nem fogta a
fejem, de minek? Nem vagyok dedós! – magyaráztam eltorzult arccal, majd
elfordultam, miközben a mamiska tartotta a lavórt és hangosan szólt:
- Szaladj a doktor bácsiért, mondd neki, azonnal jöjjön! Szaladj már, mire
vársz?
- Megyek, csak két falatot eszek, mert fáj a gyomrom….
- Most ne egyél! Nem látod, a fiam rosszul van! Fuss!
És én futottam…
- Jól van, megyek – nyugtatott meg Géza, s akkor fagyosan nézett rám. –
Húgocskám, rosszul vagy?
- Éhes vagyok, de nem ehettem, mert az anyósom nem engedte.
- Mióta szederjes az a szép arcod?
- Nekem?
- Bizony neked!
- Éhes vagyok, talán azért?
- Szerintem anya leszel. Menj a konyhába, anyám majd ad enni – mondta, s az
orvosi táskával a kezében felült a kerékpárra. Mögötte becsapódott az ajtó.
- Idd meg ezt a bögre tejet, van itt vaj meg kolbász is. Egyél, ne éhezzen az
a gyerek.
- Nénikém, ez a kolbász nagyon finom, köszönöm a reggelit. Lehetséges,
hogy lesz kisbabám?
- Hát a jelek arra mutatnak. Dehát ezt neked tudni kell!?
- Igen, ha jól számolom, több mint két hónapos. Sőt!
Jánosnak még hetekig nem szóltam, pedig már biztos voltam, hogy a szívem
alatt egy kis ember növekszik. Néha aggódva gondoltam rá, hogy a babának
nem lesz-e valami baja az átkozott injekciótól?
Ahogy teltek a napok, János egyre türelmetlenebb volt, s arra kért, menjek
orvoshoz. Késő este ért haza, a nadrágja az olajtól szinte megállt, mikor leve-
tette. Még a gyökérkefével is hiába sikáltam, foltos maradt.
- Hű, de jó illatok vannak? Mit főztél? – kérdezte fedő emelgetés közben. –
Töltött káposzta!
• 54 •
- Ülj le és egyél. Ilyenkor télen ne menj motorral. Megfázol. A vonat a gép-

állomás előtt áll meg, talán jobb lenne…
- Ágikám, drágám, tudod, nem szeretek gyalogolni, mert innen messze van
a nagyállomás. Itthon mi újság, voltál orvosnál?
- Voltam. Gyerekünk lesz.
- Nemde? Látod, kár volt hőbörögni, az orvostudomány még gyerekcipőben
jár. Szóval, apa leszek?
- Örülsz?
- Persze. Az én arany feleségem megajándékoz egy gyerekkel. Éppen cuk-
kolnak a kollégák, hogy férfi vagyok-e?
- Akkor eldicsekedheted, hogy… - akadt el a szavam, s örömkönny csillo-
gott a szememben.
Babavárás
- Ági, te még mindig egyben vagy? – csapta össze a kezét a szomszéd néni,
amikor meglátott. – Bent telelt, bent nyaralt, hát mikor lesz már meg ez a
kisbaba?
- Azt én is szeretném tudni, mert nyolc nappal ezelőtt már meg kellett volna,
hogy szülessen.
- Biztosan jól érzi magát az anyu hasában?
A tikkasztó melegben türelmetlenül vártam, hogy este legyen. A tükör előtt
ültem és valamilyen illatos krémet dörzsöltem szét az arcomon, amikor érez-
tem, hogy a baba erőteljesen mozdult. Ekkor a kezem a hálóingre tettem és
elkezdtem simogatni a hasam, közben a szokott esti dalt dúdolni kezdtem.
János éppen megállt az ajtóban, s észrevétlen hallgatta a megkezdett dalt.
„Hát aludj gyermekem, álmodj csak csendesen, a tó tükrén, az erdő mélyén
csend honol. A völgybe lent, a széles napkorong is elpihent.”
- Te szoktál énekelni este? – kérdezte csodálkozva.
- Igen, ismeri ezt az altató dalt. Ettől megnyugszik – mondtam és nagyon
lassan lefeküdtem. Még nem volt éjfél, amikor álmomból felriadtam s azonnal
szóltam Jánosnak:
- Ébredj! Kérlek, mond anyáéknak, hogy elkezdődött…
- Szentséges Isten! Ez biztos? – kérdezte, de a választ nem várta meg, s őrült-
ként rohant. Néhány perc és már jöttek.
- Anyukám, a táskába mindent betettem, amire szükség lesz.
- Igyekezz öltözni – mondta izgatottan az anyukám, miközben a magzatvíz
elfolyt.
- Ráérünk, jól vagyok. A világos vagy a sötétpiros rúzzsal fessem ki a szám?
• 55 •
János, melyik a szebb?

- Most akarsz festeni, minek? Drágám, ki nézi azt?
- A gyerek! Az akarom, hogy szépnek lássa az anyját.
- Ne gondold, hogy azt nézi?
- Drága violám, siess, nehogy útközben legyen meg a baba.
- Édes mama, az én babám nem kapkodja el – nyugtattam meg, s közben a
rúzst becsempésztem a retikülbe.
- Mehetünk? – kérdezte János, mert az anyósa már felöltözve állt az ajtóban.
- Az a retikül meg minek? – mutatott rá fejcsóválás közben János.
- Abban vannak az irataim.
Amikor a szülőotthonba beléptünk egy idős nővér fogadott bennünket.
- Apuka, holnap reggel érdeklődhet, mert az első babák nem sietnek ám.
Kismama, köszönjön el, aztán bekísérem a szülőszobába. Jó éjt apuka és nagy-
mama – mondta csöndesen.
A szülőágyon megpróbáltam elaludni, de nem tudtam, mert eszembe ju-
tott az az átkozott injekció! Másnap reggel éhes voltam, de megtiltották, hogy
egyek. Délelőtt a folyósón meghallottam az édesanyám hangját, s a magas
ágyról óvatosan lemásztam, aztán irány a folyosó!
- Anya, éhes vagyok, de a nővérek koplaltatnak. Nincs nálad valami rágcsál-
ni való? – kérdeztem suttogva.
- Várj, megnézem. Néhány keksz.
- Az is jó, több a semminél.
- Még semmi…? Ági, fájásaid vannak-e?
- Volt! De elmúlt. Kilenc órakor beöltöztek, körbevettek s én megrémültem,
de a gyerek is, és… meggondolta magát. Megyek anyu, kösz, hogy bejöttél.
- Ne félj, nem olyan vészes?
Délután öt óra.
- Anyuka, megszületett Hófehérke. Kislány. Egészséges baba, keze-lába van
és erős hangja – mondta a nővér nevetve.
- Ó, milyen aranyos! Engem néz – mondtam széles mosollyal.
Késő este volt, mikor a hordágyon betoltak egy négy ágyas szobába, ahol az
ajtó mellett várt János és az édesanyám.
- Kislány… ugye nem baj? – kérdeztem félve Jánost.
- Nekem mindegy. Az a fontos, hogy egészséges legyen. Te hogy vagy?
- Kösz. Tűrhetően. Anyukám, láttátok a babát?
- Láttuk! – mondták egyszerre.
- Én mindjárt motorra ülök és megyek a szüleimhez, hogy elmondjam a
jó hírt!
• 56 •
- Késő van. Talán inkább holnap kellene?

- Nem lesz semmi baj, tudod, ők is tudni akarják. Képzeld, kifizettem az
utolsó részletet és már a konyhában van a Szputnyik babakocsi, csak a baba
hiányzik.
Tíz nap múlva
A szülőotthonból kilépve boldogan toltam a babakocsit az édesanyám mel-
lett, aki a nagy táskát cipelte.
- Nézd anyukám, már tud mosolyogni? Én vagyok az anyukád – hajoltam
fölé. – Édes mama, megjöttünk. Apa gyere! – kiáltottan félhangon.
- Isten hozott nálunk. Mostantól a ház új kis vendége vagy – mondta a
mama.
- Szervusz, angyalom! A nagyapa szíve-gyökere vagy! Ágikám, engedd,
hogy én vegyem ki a kocsiból. Így ni… Hű, de nehéz ez a pólya vagy a babuka?
– gügyögte.
- Apukám, szerintem el fogod kényeztetni?
- Ne irigykedj, te mindig sírtál. Jó kis baba, nem sír csak néz és nevet. Na,
tessék, most meg miért sír?
- Éhes, légy szíves add át. Uram Isten! A blúzom csupa tejes.
János késő délután ért haza a munkából. A kezébe akartam adni a csöppsé-
get, de tiltakozott.
- Félek, hogy elfogom ejteni, te vagy az anyja, én csak nézem – mondta.
Múltak a napok, a hetek, a mamiska ritkán látogatott bennünket. Néha se-
gített pelenkát mosni, ezért minden munkában a szüleim segítettek. Enikő, a
kislányom már elmúlt három hónapos, amikor a kilenc órai szoptatás közben
valaki hangosan kiabált az udvaron a mamával és a mama is, pedig azt nem
lehetett egy könnyen dühbe hozni. Kezemben a babával az ablakból ráláttam
az ismeretlen asszonyra, s kirohantam, mert még ilyen idegesnek nem láttam
a mamát.
- Mi történt? – kérdeztem villogó szemmel.
- Maga volna a Bagi felesége? Hát mit képzelnek maguk, maguknak min-
dent lehet, mivel kulákok? Fizesse ki a fiam új biciklijét, amit a gyönyörűséges
férje összetört! Fizesse ki vagy megyek a rendőrségre! – ordította.
- Az Isten áldja meg, ne rikácsoljon, ez a fiatalasszony nem régen szült, ne
bántsa, az semmiről sem tud, akárcsak én! Hagyja abba, mert kirakom innen!
Ágim, te vidd be a babát, majd én beszélek ezzel a jó asszonnyal, hogy milyen
bicikliről is van szó? Hol és mikor törte össze János?
- Éjjel szántott a határban és a fiam biciklije az árok szélén egy kis fához volt
• 57 •
támasztva, s fordulás közben ráhajtott a maguk veje – mondta a mamának,

most sokkal csendesebben, ahogy rám nézett. – Azt ígérte, hogy megfizeti a
kárt! De mikor? Ne haragudjon fiatalasszony, de hát nem régen vettük a fiam-
nak. Tudják maguk, hogy miféle család ez…? Képzeljék, döglött libát főzött az
arató munkásoknak az asszony. Amilyen az anyja, olyan a fia! Amikor este ha-
zajön, mondják neki, fizesse meg a kárt – hadarta, miközben indulni készült,
s ekkor a mama felindultságában mondta.:
- Na menjen és ne is jöjjön vissza, remélem János hamarosan rendezni fog-
ja.
Egész nap sírtam, hiába vigasztaltak a szüleim. Amikor János hazajött a
mama mindent elmondott, ahogy történt.
- Ezt nem gondoltam volna, hogy képes ide jönni, mikor megmondtam, az
anyámék kifizetik helyettem. Éppen ma rendezte az apám, elvitte a pénzt és
annak ellenére eljött! Valószínűleg elkerülték egymást. Pedig üzentem, hogy
az apám viszi a pénzt, a bicikli árát.
- János, János… óriásit csalódtam benned – mondtam, mikor a szüleim ki-
mentek. – Emlékszel, megfogadtuk, ha jó, ha rossz, elmondjuk egymásnak.
Becsaptál! Hazudtál nekem, aki a feleséged vagyok. Miért? Ha te így, akkor én
sem leszek őszinte!
- Nem gondoltam, hogy itt keres. De rafinált, mert megtudakolta a lakáscí-
mem. Ne haragudj, meg akartalak kímélni ettől a nagyszájú asszonytól. Hidd
el, hogy tudta, a szüleim kifizették. Legyél nyugodt, csak találkozzak vele,
megkapja a magáét!
Közeledett a hétvége, a kislány sírt éjjel-nappal, aztán még egy hosszú hét.
- Anyukám, éhes a kicsim. Fogy a tejem, tápszerre lesz majd szükség.
- Ez mind az idegesség miatt van. A tea csak víz, attól nem hízik. Igyál sok
folyadékot. Vettem sört, mert hallottam, attól lesz.
- Én meg a sör? De hát a kicsiért megiszom.
A tápszer nem ízlett a babának, végleg elapadt a tejem. Hétvégén vonattal
utaztunk a Bagi szülőkhöz, hogy lássa a babát a nagypapa.
- Én tudtam, hogy lányotok lesz! A fiamnak csak lánya lehet – jegyezte
meg.
Micsoda tapintatlan volt még a fiával szemben is, s abban biztos voltam,
hogy a kis jövevény nem lesz valami kedvelt egyéniség.
Tavaszi találkozás
A hajnali köd már eltűnt a kora tavaszi napsütésben, amikor vásárolni men-
tem a piacra. A kofák előtt sárban, vízben toltam a babakocsit. Váratlanul
megállított a szívdobogtató hang.
• 58 •
- Ági! Ágikám…
Megdöbbentem, s nem léptem tovább. Ekkor láttam, hogy Miklós, az én
hercegem ott áll szemben velem.
- Jó napot – köszöntem hűvösen és úgy tettem, mintha elfelejtettem volna.
Nem szólt csak dermedten nézett.
- Még emlékszik rám? – kérdeztem.
- Emlékszem. A magáé…? – mutatott a babára. – A tied?
- Igent bólintottam és elhatároztam, hogy megkérdezem:
-Megnősült?
- Nem – mondta egy mély sóhaj kíséretében. – Még nem – tette hozzá.
-Tudja mit? Nősüljön meg! – tanácsoltam bölcsen.
Most hosszú percek múltak úgy, hogy hallgattunk. Hallgattunk és néztük
egymást teljes mozdulatlanságban. Miklós mosolya elárulta, hogy most bol-
dog, én viszont alig bírtam uralkodni magamon, hogy ne zuhanjak a karjaiba,
vagy ne sírjam el magam. Egy hirtelen támadt szél miatt a kislány fölé ha-
joltam és anyai gondoskodással betakartam pléddel, majd beszéltem hozzá,
mintha Miklós ott sem lett volna, pedig nagyon is tudtam, hogy mellettem
van és olyan közel, mint évekkel ezelőtt tánc közben.
A különös csendet Miklós törte meg:
- Ez a kisbaba a mi gyerekünk is lehetne?
Mindent, csak ezt ne mondta volna! A szívem a torkomban dobogott.
- Miklóskám – suttogtam.
- Mondj magadról valamit, hogy élsz?
A kérdésre nem válaszoltam, mert valaki durván meglökött. Megfordultam,
hogy lássam ki volt az? De körülöttünk csak idős nénik álltak vagy mentek.
Miklós is forgolódott, majd tehetetlenül tárta szét a karjait.
Most úgy láttam, mintha a távolban János ácsorogna az eladók mögött. De
hát az nem lehet, mert kora reggel elment szántani – jutott eszembe.
- Ágikám, miért magázol? Hát elfelejtetted, mi tegeződtünk? Mondj már
valamit magadról! Hiába kérdezlek, nem válaszolsz. Ezzel is fájdalmat akarsz
okozni nekem? Látom a szenvedő arcod, érzem valami nincs rendben. Ági-
kám, mikor még játszótér volt ezen a helyen, éppen itt mentünk veled és erről
a nagy fáról…
- Tudom! Kérlek, ne folytasd – motyogtam, s a kezemben lévő garabolyt
magasba emeltem, aztán intettem, hogy vásárolni megyek. Nem néztem vis�-
sza csak mentem miközben a könnyeim nyeltem. Amikor hazaértem láttam,
hogy anyáék ablaka nyitva van, ezért bekiabáltam:
- Anyukám, kérlek, gyere!
• 59 •
- Megyek – hallatszott bentről, majd szétnyílt a függöny.

- Már kettő! Találkoztam a herceggel! – mondtam boldogan.
Anya döbbenten nézett rám, mintha mondani akart volna valamit, de elin-
dultam és csak azt hallottam, hogy: - Te bolond lány…
A lakás nyitva volt, pedig biztos voltam benne, hogy bezártam. A konyhá-
ban égett a villany, János összefont karral várt. Ami azt illeti nem röpdöstem
az örömtől. Már biztos voltam benne, hogy János jött nekem!
- Kivel beszéltél a piacon? Kit láttál? – kérdezte morcosan.
- Senkivel! – vágtam rá.
- Senkivel? Hűha!
Gúnyos vigyorral az arcán János a hangját felemelte.
- Na! Mondd csak szépen, kivel beszéltél a piac közepén?
- Én, én…. senkivel – dadogtam.
- Ja vagy úgy! A közös ismerősünkkel, igaz?
A kislány felébredt, sírt, kiesett a szájából a cumi, amit visszatettem.
- Meg ne lássam, hogy ezzel az alakkal még egyszer beszélsz! Megértetted?
Mukkanni sem mertem annyira féltem.
- A leveleket egytől-egyik most eltüzeled! A képeslapokat is! Vagy én vagy
a képeslapjaid? – sziszegte, s az arcom előtt hadonászni kezdett, majd a jobb
karját magasba emelte, de valószínű meggondolta magát, ezután az égő faha-
sábokra dobtam a leveleket, a csodálatos képeslap gyűjteményem. Amikor az
utolsó is elégett János a csempekályha ajtaját becsapta és elviharzott.
A szüleim a hangos ajtócsapódásra siettek be, s döbbenten látták, hogy zo-

kogok.
- Apa, apa! A képeslapgyűjteményemet mind eltüzeltette! Ez a János meg-
őrült! Félek, mentsetek meg! Gyűlölöm, gyűlölöm! - ismételtem sírva.
A kislányt az édesanyám etette, mert a sok sírástól már lelkierőm sem volt,
hogy elkészítsem a tápszert.
- Egyszerűen féltékeny, mert te szép vagy ő pedig egy... Örökké zabál! –
mondta apa.
- Hogy lehet ennyire féltékeny? Vannak barátnőim, akik elmaradtak az imá-
dott fiútól, de ha találkoznak, megállnak és beszélgetnek – mondtam. - Anyu-
kám, neked nem mondott semmit, amikor hazajött a piacról?
- Nem, de ki-be járkált, csapkodta az ajtókat. Gondoltam, valami történt? A
kertészre gyanakodtam. Mondani akartam, hogy itthon van, de elrohantál.
- Vadász ösztönnel jár utánam!
- Mert észrevette, hogy a férfiak utánad fordulnak – jegyezte meg a mama.
• 60 •
- Találkoztam a kertésszel és János látott vele.

Azon a napon János ebédelni sem ment haza. Már este volt, de csak az Isten
tudta hol jár? A kislány már aludt, úgy néztem, mint aki utoljára látja. Fölé
hajoltam, megcsókoltam, aztán leültem a kaloda mellé, közben kinyitottam az
éjjeli szekrényt. A fiókból azt a dobozt vettem ki, amiben az altató volt, néhány
búcsú sort írtam a szüleimnek és a mamának. A sorok így hangzottak:
„Drága Szüleim, Édes Mama!
Bocsássatok meg, de ezt az életet élni tovább én nem tudom. Gyűlölöm Jánost
és nem tudom megbocsájtani, hogy képes volt a mamiska szavait teljesíteni! Meg
akarták ölni az én magzatom, de Isten nem engedte és él! Szeressétek helyettem
is a kislányt, ti neveljétek fel, és ha felnő, mindent mondjatok el neki. Vigyázza-
tok rá, s ne adjátok oda senkinek, főleg az ilyen apának!
Isten veletek: Ági.
Ezután a dobozból kivettem a tablettákat, s mindet a tenyerembe szórtam.
- Ági! Mit csinálsz? Ne! – kiáltotta az édesanyám, mert látta a markomban
a sok orvosságot.
Mögötte jött apa, aki a saját tenyerébe borította az altatókat és a kályhába
dobta.
- Neked élni kell – mondta, közben együtt sírtunk.
A mama bejött, s értetlenül bámult ránk.
- Mi baj van? – kérdezte anyát.
Anyám az Ági, az Ági… öngyilkos akart lenni – mondta akadozva – János
miatt.
- Zavarjátok el!
- Itt van neked a kislányod, mi segítünk felnevelni – vigasztalt apa. – Ez a
nagyszájú, ha majd hazakeveredik, én kirakom a szűrét!
Most kintről motorzaj hallatszott, gyors lépések… kulcs zörej, s mintha nem
történt volna semmi, mosolyogva köszönt János.
- Csókolom! Szervusz Ágikám.
Néma csend.
- Történt valami?
- Tönkre tetted a lányunkat! Mit tettél vele, te aljas féreg? – szólt apa pá-
nikszerűen.
- Ági öngyilkos akart lenni a hisztid miatt! Az utolsó pillanatban léptünk
be – hüppögte az édesanyám.
- Takarodj! Szedd a sátorfád, ilyen vőre nincs szükség – emelte fel a hangját
apa.
• 61 •
- Ne gondolják, hogy engem innen könnyen kiraknak? Nekem fizetni fog-

nak, mert a szüleim a góré egyik nagy gerendáját adták ide és abból van itt a
konyhai padló. Azon kívül a tetőn a cserepeket segítettem kicserélni. A gye-
reket magammal viszem, mivel nem való anyának az, aki a volt szerelmével
enyeleg! Akkor!? Maradjak, vagy…? – kérdezte, s talán arra gondolt, hogy jó
lenne ebből a slamasztikából győztesen kikerülni és minél előbb?
- Attól függ – szólt csendesen apa. – Megtudsz-e változni? Ok nélkül kegyet-
lenkedsz-e a lányunkkal? De talán őt kérdezd?
- Drágám, hogyan tovább?
- Ezt én is kérdezhetném?
- Te nyugodtan csevegtél a volt udvarlóddal, mert azt hitted szántok. Té-
vedtél. A nagy eső miatt nem lehetett, ezért jöttem haza. Én szeretlek, és veled
akarok élni, de azt az alakot, ha meglátom veled. Hát!
- Féltékeny vagy rá. Megmondanád, hol töltötted és kivel a mai napot?
- A szüleimnél voltam, de ha nem hiszed, kérdezd meg őket. Akkor szent a
béke? – hajolt fölém, és ölelni akart.
- Hagyj! Neked két arcod van, az álarc alatt ott van az igazi, aki valójában
vagy! Ha válni akarsz bármikor, hát részemről semmi akadálya!
- Ne veszekedjetek, az utcai beszélgetés jelentéktelen – mondta apám.
János magához ölelt, mintha semmi sem történt volna és az egész úgy fes-
tett, mint ahogy a támadó a fojtogatás után tovább áll, s az áldozat vállát vigyo-
rogva megveregeti, hogy csak régi barátságból tette.
Az eseménynek folytatása volt, az anyósom megjegyzései elszomorítottak.

- Mondta a fiam, hogy az összetört bicikli miatt csetepatéztál! Mindig ő a
hibás. Én mondtam neki, hogy nem hozzá való a Winterék lánya. A Babust
kellett volna neki feleségül vegye, mert az is paraszt, oszt úgy beszél, mint mi.
Panaszkodott a fiam, hogy rászósz, ha nem urasan beszél. Aszongya lehazud-
tad, hogy találkoztál a vót udvarlóddal. Szép, még hazudsz is?
- Egy pillanat! A hazugságot ő kezdte, amikor nem mondta meg, hogy hány
éves! És ha az a Babus annyira jó, hát felőlem akár feleségül is veheti!
- Micsoda nagy szád van, kinyílt ám a csipád – jegyezte meg és végre el-
ment.
Örök titok
A gyermekorvosi rendelő előtt sok babakocsi volt, innen jött ki az ismert
orvos, aki azzal az átkozott injekcióval oltott be.
- Jó napot kívánok – köszöntem.
• 62 •
- Jó napot, micsoda véletlen – motyogta és a babakocsi fölé hajolt. – Ó! Hát

ilyen nagyok vagyunk már? Látom egészséges.
- Doktor úr, kérem, tetszik emlékezni, hogy… injekciót kaptam és félek mi
lesz a következménye?
- Hát éppen erről szeretnék beszélni magával. Kedvesem, tud maga titkot
tartani?
- Igen. Nem mondom el senkinek, esküszöm!
- Jól van, én hiszek magának – dünnyögte. – Jobb lesz, ha csak mi tudjuk
az igazságot. A reszkető hangjából sejtettem, hogy mit kell tenni. Már tudtam,
hogy anya akar lenni. Anya! - ismételte. – Mindig az anya határozata a döntő.
Én a gyógyításra esküdtem fel és nem arra, hogy öljek? Legyen nyugodt, nem
azt az injekciót kapta, hanem egy erősítő vitamint. Fel a fejjel, nincs mitől félni!
- Doktor úr köszönöm, köszönöm! – mondtam sírva-nevetve.
Az igazi áldozat
- Anyukám, képzeld, a barátnőm elvált, pedig kis babája van. Pesten akar
dolgozni Gyuszi, mert ott többet keres. Pedig milyen nagy szerelemmel sze-
rették egymást?
- Van ez így! A gyerek lesz az áldozat, mert mindig vándoroltatják. Hol az
anyjánál, hol meg az apjánál lesz.
- Ezt hozta a nagy egyenlőség? – szólt közbe a mama.
- Előbb-utóbb fölszed a férj vagy a feleség a munkahelyén valakit, aztán
következik a válás, a vagyonmegosztás. A piacon hallottam, hogy mindent
elfelezett a házaspár, végül az egyik készletből csak tizenegy tányér volt. Öt-öt
jutott, az asszony egyet ledobott a konyha kövezetére, ami összetört. „Sem az
enyém, sem a tiéd” – mondta. Ági, a barátnődre is ez vár vagy várt?
A születésnapi ünnep
Géza a következő hétvégére meghívott minket, hogy együtt ünnepeljük a szü-
letésnapját. Amikor beléptem a szobába ismert és ismeretlen orvosok között ta-
láltam magam. A kezemben lévő virágcsokorral köszöntöttem, majd János egy
márkás borral ajándékozta meg. Irént, a feleségét örömmel üdvözöltük, János
pedig átadta a bonbont. Ezután Géza a borral teli poharat felvette az asztalról.
majd egy kis kanállal megkopogtatta, hogy megtörje a hangos hangokat.
- Kedves Barátaim, Kedves Főorvos úr! Engedjétek meg, hogy bemutassam
az unokahúgom: Winter Ágnest, és a férjét: Bagi Jánost.
- Átkozottul szép egy nőszemély! – kiáltotta a főorvos. – Géza, hogy hallgat-
tad el, hogy ilyen gyönyörű unokahúgod van? Vagy csak nekem nem szóltál?
• 63 •
Nem szép tőled, ezért meg is haragudhatnék rád, kedves doktor! – hadarta,
majd felállt, hogy kezet csókoljon, közben elbűvölve nézett.
Most az ismeretlen doktorok is bemutatkoztak, Géza észrevette, hogy János
árgus szemmel figyel. Géza rádöbbent, hogy János ideges és féltékeny, ezért
igyekezett megakadályozni, mielőtt puskaporossá válna a levegő.
- Főorvos úr, kérlek szépen, tudod a széppel vigyázni kell, és… nem kell ki-
kiabálni? – vonta magára mindenki figyelmét. – Ámbár a családban van! Ezek
szerint én is szépnek mondhatom magam? – kérdezte még mindig állva.
Óriási hahota, kacagás, taps volt a felelet. Végre János is hangosan neve-
tett, miközben a borral töltött poharakkal koccintottunk. A főorvos tovább
bámult, akkor félni kezdtem, mert János tekintetében ott bujkált a kérdőre
vonás. Gyengéden átkarolt, közben hangosan nevetett. Szerintem meg volt
győződve róla, hogy most sokan szeretnének a helyében lenni.
- Barátom, milyen szép a szerelem – motyogta a főorvos Géza felé fordulva.
- Szép, szép – mondták többen is.
- Engem nem a szerelem hozott ide, és mégis összetört a szívem!
- Barátom, ne igyál már több bort, még bajt csinálsz? – mondta Géza.
- Ha nem haragszol, mi elmegyünk – súgta János az ajtóra mutatva.
- Köszönjük a szendvicseket, Irénke – súgtam, közben a főorvos háta mö-
gött kimenekültünk.
- Géza a szájára tette az ujját, hogy senki ne szóljon a barátjának, aki holt
részeg, pedig ez nem illett rá.
- Gézám, az öreg úr alaposan becsípett – magyarázta János.
- Még a kijózanító is kevés lenne? – válaszolta nevetve.
Két év múlva
János karácsonyra a kislánynak elemmel működő, körben forgó repülőgé-
pet vásárolt, de még nem játszott vele csak János. Két és fél évesen már ki-be
kapcsolta, hangos kacagás közben. Néha lassan múltak a napok, az évek, aztán
mintha sietett volna a perc.
Elfoglalt voltam, oly annyira, hogy a hercegre csak ritkán gondoltam, de nem
felejtettem el. A piaci találkozás óta nem láttam, pedig annak már öt éve.
**
A te hibád! (Öt év múlva)
Ahogy múltak az évek, illúziót rombolt a nagy hiány. A közönséges hétköz-
napok életeseményei között ott volt a kétely, a titkos vágy, de ott volt a régi
szerelem a szívemben… valóságnak.
• 64 •
Mint örök álmodozó gyakran elképzeltem, hogy a zongorán a keringő ak-

kordjai most kezdődnek és jön felém a díszmagyarruhába öltözött szőke her-
ceg, aki felkér és táncol velem a rózsaszínű ködben. Micsoda tánc kettesben?
Édes boldogságban az imádott férfi karjaiban még a világ is más…
- Szeret? Nem szeret! Szeret! Szeret! Ágikám, ugye szeretsz?
Hirtelen véget ért a meseszerű ábránd, a tánc, mert János a konyhából han-
gosan kiáltott a félig nyitott ajtóból.
- Drágám, öltözz, csípd ki magad! Indítom az autót és oda megyünk, ahol
még soha nem voltál. A gyereket és a mamát is visszük. Hogy miért, út közben
majd elmondom.
A mamának vidéken volt egy kevés földje, amit még nem tagosítottak. A tíz
hold bérleti árát ott fizették ki. Ezért János felajánlotta a mamának, hogy autó-
val elviszi, mert vonattal nem lehet megközelíteni. A mama rögtön felajánlot-
ta, hogy dupla benzin árat fizet, s legalább a kislány is világot lát.
- Apu, hová megyünk?
- Egy régi kastélyba, ahol óriási park és nagy fák vannak.
- Kastély? Akkor nem csak kirándulunk, hanem látni fogjuk a régi bútoro-
kat is – lelkesedtem.
- Azt kétlem! – mondta János. – Inkább az elvtársaknál kellene keresni.
- Apu, kik azok az elvtársak?
- Bácsik, rossz bácsik. Még öt perc és ott vagyunk!
Lépcsők, folyosók, szobák, ahol csak irodák voltak használt bútorokkal.
Nyoma sem volt a pompának, a faragott szekrényeknek. A tágas előszobá-
ban kellett várakozni, ahol sokan ácsorogtak. A fal mellett néhány pad volt. A
mama leült, akárcsak én a kislánnyal. János beállt a sorba a mama helyett.
Enikő egy ideig nyugodtan ült, játszott a babájával, de később unatkozni
kezdett, ezért János javasolta, hogy menjünk sétálni.
- Ági, amikor végeztünk beülünk az autóba és hallgatjuk a rádiót. Figyelje-
tek, dudálni fogok, azt biztosan hallani fogjátok.
- És te? Hát nem jössz sétálni?
- Nem megyek. Fáj a lábam.
- Te tudod – válaszoltam, s rántottam egyet a vállamon.
A park fái alatt, úttalan utakon ballagtunk, míg olyan tisztásra értünk, ahon-
nan ráláttunk a közeli gyümölcsöskertre A kastély, a park egy emelkedőn volt,
de a gyümölcsös sokkal mélyebben.
- Kislányom, érzed milyen jó itt a levegő? És milyen csend van? Látod,
mennyi néni és bácsi dolgozik ott a gyümölcsösben? Szedik az almát.
• 65 •
- Anyu, vegyél nekem!

- Nekünk tilos odamenni és ők nem is árulják. A ládák itt üresek. Pszt! Le-
gyünk csendbe és inkább menjünk vissza, mert igen messze vagyunk az autó-
hoz. Csss! Valaki biztosan van itt a közelben azzal a zöld autóval. Egy kertész.
- Én nem akarok! Maradjunk még!
- Jól van, csak legyél csendben, mert az is lehet, hogy a melléképületben van
az a valaki? Vigyázz a gépek között! Nézd, mennyi szerszám? A hosszú aszta-
lon van kis fűrész, kalapács, metsző olló…
- Anyu itt sok épület van, bújócskázhatnánk? Ott a nagy hordók jó búvó-
helyek.
- Akkor én legyek a hunyó és te bújsz, vagy fordítva?
- Fordítva!
- Magadba számolj és csak a tízet mond.
- Tíz! Meg vagy! Meg vagy!
- Most anyu számol. Tíz, megyek!
És mentem, amerre a lábam vitt vagy a szívem? Szaladás közben a nagy hor-
dók és az üres ládák között valamilyen zajt hallottam. Megfordultam, de nem
láttam senkit, ezért a tőlem néhány méterre lévő épület felé néztem és! Mintha
a tündérmeséből lépett volna ki, Lesztinger Miklós!
- Drágám… - suttogta.
Előttem minden elhomályosodott. A fahordóba kapaszkodtam. Miklós el-
kapta a kezem, s lépett egyet.
- Drágám – ismételte – Megőrülök érted!
- Ne! Nem akarom, hogy még egyszer mondd. Miklóskám kérlek, menj el
innen és vissza se nézz, mert… itt van az irodában a férjem a mamával. Félek,
hallod? Ha meglát veled, engem agyon ver! Menj el - könyörögve, remegve
mondtam, de Miklós csak húzott magához szerelemittasan.
Váratlanul elengedett, nem szólt, mert egy kislány szaladt hangosan kiáltva.
- Csókolom! – köszönt kedvesen, majd felém fordult és megkérdezte: -
Anyu, itt játszhatok?
- Ahol csak akarsz – válaszolta Miklós helyettem, mert a kínos percben nem
tudtam megszólalni. Miklós leguggolt a lányomhoz és dicsérni kezdte a kezé-
ben lévő babát, azután felállt és felém fordulva mondta:
- A kislány éppen olyan szép, mint az anyukája.
A szavak hallatán az arcom lángolt, de szólni nem mertem, mivel akkor a kis-
lány rájön, hogy ismerem a bácsit. A kert felöl kis szél futott, a pávaszemes pillan-
gó szédülve zuhant, forgott, de Enikő elkapta és újra röptette és szaladt utána.
Most kettesben maradtam Miklóssal, csend volt, s abban a csendben sokáig
• 66 •
álltunk közel egymáshoz, egymás szemében gyönyörködve.

- Itt dolgozol? – kérdeztem.
- Te nem tudtad…?
- Nem.
- Pedig én mondtam édesanyádnak.
- Lehetséges, de előttem elhallgatta.
- Miért?
- Nem tudom. Ugye, akkor… a piacon…
- Ott.
A kislány felénk futott, mert a pillangót követte. Néha elkapta, aztán elen-
gedte. Miklóssal pedig úgy néztük, mint egy hangulatos látványt.
- Drágám, boldog vagy?
Nem válaszoltam.
- Tudni akarom, mond meg az igazat!
- Miklóskám, miért faggatsz?
A történés nélküli rövid csöndben bánatosan néztem rá és nagyon halkan
suttogtam:
- Hát nem mindegy az neked? Kérlek, felejts el, felejts el!
- Nem tudlak.
Cserbenhagytak a szavak.
- Ági! Ágikám, hagyod tönkre menni a kettőnk életét? Az enyémet, a tiédet?
A kislányt vállalom…
- A kislányt? – szakítottam félbe.
Miklós igent bólintott. Felforrósodott arccal, vidáman nevettem. Az éden-
kerti csendben az almáskert felől a délutáni szél port kavart, s a levegőben
szálló, színesedő faleveleket gyűjtötte éppen a kislányom és örült, hogy még
játszhat. Miklós türelmesen várta a feltett kérdésre a választ, de valamiért hall-
gattam. Úgy tűnt, mintha magamnak akarnám megtartani a feleletet.
Miklós is hallgatott, s talán azon gondolkodott, hogy vajon hagyom-e tönk-
re menni a kettőnk életét? Lassan összeállt bennem a kép, a múlt… és csön-
desen mondtam:
- Miklóskám, hogy így alakult a mi sorsunk, a te hibád!
- Az én hibám…? – nézett rám értetlenül és csak állt dermedten, miközben
a távolban felbúgott az autómotor, a duda élesen szólt.
Megfogtam a kislányom kezét, majd köszöntem és hosszan integettünk
szaladás közben. Miklós hallotta a gyermek boldog kacaját, aztán a park fái,
bokrai közt a szálló porban eltűntünk, mintha Miklós csak álmodta volna
az egészet.
• 67 •
Micsoda szégyen
- Van valami, amit el kell mondanom – magyaráztam a szüleimnek és a
mamának.
- Ahol a kastély van, mit gondoltok, kivel találkoztam?
- Pacsirtám, mondjad! – kért apa.
- A kertésszel.
- Ettől féltem! – szörnyülködött az anyám.
- Anyu, te tudtad, hogy ott dolgozik, miért hallgattad el?
- Hogy megmentsem a házasságod!
- Köszönöm!
- Drága violám, mond már, mi történt? – sürgetett a mama, hogy megelőzze
a botrányt.
- Miklós mondta, hogy nem tud elfelejteni, ahogy én sem.
- Még ez hiányzik! – szólt ingerülten az anyám.
- Képzeljétek, még a kislányt is vállalná? A kettőnk boldogsága tőlem függ?
- Én pedig nem élem túl, ha a lányom elvált asszony lesz. Micsoda szégyen!
- Nem ő lesz az első és nem is az utolsó! – fortyant fel a mama.
- Jaj, anyám, hát maga is? Itt mindenki megőrült?
- Tévedsz anyukám, a mama halad a korral.
- Bizony, bizony – helyeselte apa. – A lányunkról van szó, ha azt a kertészt
szereti, akkor legalább ez a mocsok nem szekálja tovább!
- Képzeld, Ágim, a mamiska nekünk adja azt a fehér szekrényt, ami a nyári
konyhában van, mert mondtam, hogy a te szekrényed kevés hármunknak.
- Ez csodálatos! És, mikor lehet elhozni?
- Akár azonnal! De hová tegyük?
- Jánoskám, szerintem a konyhába.
- Megyek és fogadok fuvarost.
Még nem volt dél és már meghozták a szekrényt.
- Megjöttünk – kiáltotta János. – Hová tegyük?
- A sarokban lesz.
- Köszönöm, ott jó lesz – mondtam a fuvarosnak.
- Drágám, nem fogsz unatkozni?
- Az szent biztos.
- Megyek vásárolni alkatrészt. Tudod, most lógok? Szia.
- János, szeretnék mondani valamit, tudnál figyelni? – kérdeztem a műhely-
ben, ahol a defektes gumit ragasztotta.
- Csak nem vagy terhes?
• 68 •
- Isten ments! Nem drágám, ne ijedezz.

- Hát akkor mi az a fontos, ami nem várhat estig?
- Úgy gondoltam elég nagy már a kislány, öt éves múlt, beadom az óvodába
és munkába megyek, de előbb valamilyen tanfolyamot szeretnék elvégezni.
- Vagyis, tanulni akarsz?
- Pontosan.
- Teee? Hát nem megmondtam, itthon maradsz és neveled a gyereket.
- Jó, jó… attól független esti vagy nappali tagozaton elvégezhetek egy tanfo-
lyamot. A gyereknek meg fontos, hogy oviba járjon.
- Nem te, hanem én fogok tanulni. Valamilyen szakmát akarok.
- De hát én… én is.
- Hehehe – nevetett gúnyosan János – Szegény kis tudatlanka?
- Még a múlt évben mondtam, hogy tovább tanulok. Géza segít és a vizsga
után irodába vagy orvosi rendelőbe kapok állást, ott felíró lehetek.
- Ezzel már elkéstél.
- Hogyhogy?
- Az igazgató javasolt és nem traktoron leszek, hanem oldalkocsis Pannóni-
ával járom a falvakat, mint anyagbeszerző, ezért kell tanulnom, hogy később
majd bolti eladó legyek. Szóval ezt a vonatot már lekésted.
- Ó, te két lábon járó szörnyeteg! Bármit akarok, keresztbe teszel.
- Sajnálom?
- Munkába akarok menni, hogy legyen nyugdíjam. Ezt nem tilthatod meg?
Másnap rohantam Gézához, aki a város tiszti orvosa volt. Géza nyitott ajtót.
- Szia. Baj van! János nem akarja, hogy tanuljak.
- Gondoltam.
- Mit tegyek? Ő fog tanulni, hogy lehet ennyire önfejű vagy paraszt?
- Mit is tehetsz, szél ellen…?
A jó hír
- Violám, mit segíthetek? – kérdezte a mama.
- Te mindig jókor jössz? Talán zöldséget kellene pucolni.
- Hozhatod! Hallottam az este megint szidott János, mi nem volt jó neki?
- Az a problémája, hogy anyáék nem vesznek tévét és itt nézitek késő éjjel is.
A műsor alatt pedig bóbiskoltok. Ezért napirenden cirkuszol, de én most helyre
tettem az eszét, adtam neki egy hatalmas pofont, mert úgy felidegesített!
- Na végre! És, és… nem ütött vissza?
- Nem volt rá lehetősége, mert a sodrófát fölkaptam és azzal fenyegettem!
Mondtam, hogy csomagoljon.
• 69 •
- Én is kiraknám a szűrét, csak anyád olyan gyámoltalan? Az uraságnak ne

szólj, a szüleid az Áruházba mentek, hogy vásároljanak új tévét.
- Édes mama, ez a legjobb hír mostanában.
Az új keresztapa
Enikő összecsücsörített szájjal hüppögött, amikor Géza kezében meglátta a
kanalat.
- Nyisd ki a szád, látni akarom a manduláid! – mondta Géza.
Enikő sikítani kezdett félelmében.
- Könyörgöm, ne hisztizz!
- Eni, fogadj szót! – kértem idegesen.
- Na, figyelj csak! Ha tovább ordítsz a fülembe, megsüketülök. Nyisd ki
nagyra a szád és ne bőgj! – kiáltotta dühösen.
Géza hiába kísérletezett a kanállal, ekkor adott neki két atyai pofont, s mind-
járt elhallgatott.
- Hát most már a keresztapád is lettem!
A színes televízió
- Gyere Ágika, nézd, mit vettem! – mondta János vigyorogva.
- Jézusom! Színes tévénk van?
- Tetszik?
- Mi az, hogy tetszik? Csodálatos. De mi ez a valami?
- Drágám, ez egy plexit. Vigyázz, ne érj hozzá, mert leesik. Megyek és szólok
apósoméknak – pattant fel a székről.
- Hogy tetszik apuka?
- Ez igen! – dicsérte – Piros, fehér meg zöld. Nem rossz!
- Hogy mi mindent találnak ki? – ámuldozott anya.
- Szerintem az egész megyében ritkaságnak számít?
- Hol vetted? – kérdezte a mama.
- Pesten, az ecseri piacon. Van ott minden. Mondták, hogy ettől a képernyő
színes lesz. A bemondók, az ég, a ház, az erdő és a mező.
- Drága volt? - érdeklődte apa.
- Á, nem. Ott lehet alkudni, cserélni. A kiszállási pénzem futotta. Most há-
rom napig voltam a bolt részére vásárolni, két plédet is vettem. A lépcsőfeljá-
ratnál tükör az egész fal!
- Kislányom, nézd, rózsaszínű az ég, a bemondó néni, Takács Mari fehér, a
padló zöld akár a mező. Ugye szép?
- Igen. Anyukám mit gondolsz, lesz igazi színes tévé?
• 70 •
- Persze, csak idő kérdése.

- Ágikám, neked van kedved feljönni Pestre? A sofőr mondta, hogy hárman
is elférünk.
Nevetve bólintottam igent. (János már nem a Pannóniával járt, egyet lépett
a ranglétrán és mostantól autóval viszik Pestre vagy vidékre.)
Tejes Matyi
- Anyuuu? Mit vacsorázunk?
- Bundáskenyeret, tükörtojást. Jó lesz?
- Azt én nem kérek! Főzzél nekem tejbegrízt.
- Tegnap is az volt.
- A kedvemért?
- Apa mérges lesz, ha ma is azt eszel.
- Csináld meg gyorsan, én pedig gyorsan megeszem.
- Istenem, csak addig ne jöjjön! Mit füllentek? Ez a buta anyai szívem? Oh…
- Finom volt! Látod meg is ettem, és apa nincs is itthon.
- Szervusztok! Hű, de jó illatok vannak! Mit eszünk?
- Apa, ugye holnap tejbegrízt vacsorázunk?
- Tejes Matyi, hát te nem eszel? – kérdezte gyanakodva.
- Már ettem!
- Eni, gyanús ez nekem? Sántít valami…
Ruhapróba
-Drágám, öltözz, veszünk neked új ruhát – mondta János.
- Dehát én kinek mutogassam?
- Holnap magammal viszlek Pestre.
Amikor kiléptem a próbafülkéből, János a fejével intett nemet, majd néhány
ruhát még felpróbáltam, amikor igent bólintott.
- Nézzelek! Fordulj meg – mondta, s kört rajzolt a mutató ujjával a levegőben.
- Jánoskám, ez a ruha jó lesz? – néztem rá kérdőn.
- Istenien nézel ki!
- Tetszik?
- Az nem kifejezés! Gondolom, csak akkor veszed fel, ha megyünk valaho-
vá? Szóval ez nem utcai.
- A barátnőmhöz…? – kérdeztem félve.
- Mondtam, csak velem! – emelte fel a hangját az üzletből kilépve.
Zaj, por, füst és benzinszag. Robogó villamosok, siető emberek s néhány
pillanatnyi csend.
• 71 •
- Szeretnél itt élni? – kérdezte János.

- Csak Budán. És te?
- Hát, én sem. Dél van, gyere, itt megebédelünk – mutatott az étterem ajtóra.
Hónom alatt a kis retiküllel, tűsarkú cipőben végig libegtem az asztalok
mellett, majd az éppen szabadon maradt asztalhoz mentem, János mögöttem
volt. A gőzölgő levest jó ízűen ettem, amikor egy házaspár megkért minket,
hogy engedjük meg, velünk ebédeljenek, mivel minden asztal foglalt.
Beszélgetés közben felszabadultan nevettem. A téma a költészet volt.
- Szívem, talán indulhatunk? – nézett rám kérdőn János.
- Hölgyem, örülök, hogy megismertem. Szóval Radnóti a kedvenc költője,
mint nekem. Sajnálom, hogy nem folytathatjuk… zsidó ész, ugyebár?
A kézcsók közben hosszan bámult, aztán elköszöntem.
- Gondolom, kiélvezted magad ezzel a zsidóval? Mintha ott sem lettem volna?
- Ugyan-ugyan? Csak kedves voltam és nem a szerelemről, a költő verseiről
beszéltünk.
- Ez, meg a beszélgetés?!
A hazafelé út már közel sem volt olyan, mint előtte. János ismét mogorva
volt. Még szerencse, hogy a saját autónkkal voltunk, és ahogy a ház elé értünk,
János magához ölelt.
- Ágikám, ne haragudj, de ez az alak felbosszantott!
- Kár, hogy nem tudsz viselkedni társaságban – jegyeztem meg.
Az édes mama
- Violám, miben segíthetek? Pucolhatom a krumplit?
- Édes mamikám, te még mindig dolgozni akarsz? Inkább olvass, pihenj.
Dolgoztál már eleget? Látom, sápadt vagy, talán nem vagy jól?
- Hát, ahogy vesszük. Ideges vagyok, tegnap hallottam az urad üvöltését,
ismét elszabadult a pokol? Miért…?
- Mert szerinte a nadrág élét nem elég egyenesre vasaltam, pedig Pestre
megy. De az nem igaz, csak éppen kötekedő kedvében volt.
- Melletted kikupálódott és játssza az urat.
- A kislány miatt is veszekszünk, mert hiába magyarázott neki, nem a köny-
vet nézte, hanem a verebeket kint a fán! Ez tényleg kiborító. A pestiekből is
elegem van, egy kiló festékkel az arcukon enyelegnek az irodákban, Láttam,
ahogy János kakaskodott körülöttük, azok meg, mint a főváros angyalai, a sze-
mem előtt kacérkodtak vele.
- Szereted még a kertészt?
- Nagyon! De nem cipelhetem mindig magammal a múltam?
• 72 •
Még azon a napon történt, úgy dél körül

- Ági, azonnal gyere, a mama rosszul van! Ferdén van a szája és érthetetlen
szavakat motyog.
- Istenem! Akkor agyvérzést kapott – mondtam és berohantam hozzá. – Szé-
dülsz mamikám? – kérdeztem, de nem válaszolt. - Anyukám, szaladok Gézáért.
A szakadó hóesésben futottam. Géza azonnal kerékpárra ült és elviharzott.
Gézáék a következő utcában laktak, egészen közel hozzánk.
- Agyvérzés… kétszázon felül van a vérnyomása. Adok gyógyszert. Ma
többször átjövök, hogy megnézzem javult-e a Róza néném? Ha rosszabbul
lesz gyere, Ági! Az a fontos, hogy ne kapjon tüdőgyulladást! Forgassátok, ne
mindig a hátán feküdjön.
- Gézám, csak azt ne! – mondtam.
- Hát igen, mert akkor… - hallgatott el.
Lassan múltak az idegtépő órák, a napok és semmi változás. A láza mindig
magas volt, köhögött, rázta a hideg, s a dunna alatt is fázott. Géza naponta
vizsgálta.
Elmúlt egy hosszú hét, s a feltett kérdésekre nem válaszolt csak ásított, aztán
ismét aludt.
- Édesanyám, a mamát meg tudtad etetni és ivott is? – kérdeztem.
- Keveset. Gyere, ültessük fel, hogy tisztába tegyem – mondta sírva.
- Édes mamám, ébredj fel! A kedvemért igyál teát.
De az édes mama csak aludt, nehezen lélegzett vagy köhécselt. Mozdulni
már nem tudott. Azon a délelőttön húslevest főztem, mert a mama azt szeret-
te. Úgy tíz óra után berohant az anyukám és ijedten hívott:
- Azonnal gyere! Olyan furcsán lélegzik az anyám!
A levesszűrőt ledobtam az asztalra, és anyát megkerülve szaladtam a mamá-
hoz. Szólítgattam, simogattam, beszéltem hozzá.
- Hangosabban mond! A te szavadra talán felébred?
- Drága mama, kérlek, nézz rám! Nézz rám, itt vagyok melletted, nagyon
szeretlek! Mama! Mama! – zokogtam.
És az édes mama meghallotta a már félig túlvilági úton a könyörgő szava-
kat s kinyitotta a szemét, rám nézett, aztán az utolsó erejével megszorította
a kezem. Mindkét kezemmel fogtam, simogattam a ráncos kezet. Éreztem a
bal tenyeremben pihenő gyenge szorítását, s ahogy a tekintetünk találkozott,
akkor az én kezemmel a keze együtt zuhant le a dunnára.
- Elment… - suttogta keserves sírás közben az édesanyám.
A mama fölé hajolva álltam és néztem, aki már nem szól többé hozzám.
**
• 73 •
A sors vagy a véletlen műve? (a hatvanas évek végén)

Egy évvel később, amikor ismét tavasz volt, olvadni kezdett a hó, a virágos-
kertben kéken virítottak az ibolyák.
- Anyukám, a szokott helyen lesz a vetemény? – kérdeztem.
- Igen, csak az a baj, messze van már nekem a vetőmag bolt és...
- Megyek én, mit hozzak?
- Gyökér, sárgarépa és virágmag kellene, olyan, ami egész nyáron nyílik, és
ami jövőre is.
Garabollyal a kezemben azonnal indultam. Már messziről észrevettem,
hogy a bolt előtt, a keskeny árok mellett egy kis libazöld trabant áll. A puszta
látványtól is hangosan vert a szívem, s arra gondoltam, hogy mi lenne, ha a
kedves herceg éppen ott vásárolna? De hát, nincsenek véletlenek? A szaladó
lábaimnak nem tudtam álljt parancsolni, hát még a bolondos szívemnek?
- Jó napot – köszöntem félhangon, ahogy beléptem a boltba.
A pult előtt a vevők most fizettek és kiindultak.
- Szervusz, Ágika – motyogta Miklós, aki az eladó volt. – Tessék, parancsolj,
mit szeretnél kérni?
Néhány pillanat kellett, hogy felocsúdjak, mert azt is elfelejtettem, hogy mit
kérjek. Mögöttem egy házaspár a kerti szerszámok között válogatott, abban
biztos voltam, nekem valami mást kell venni. De mit?
- Valamilyen virágmagot szeretnél?
- Igen, igen – dadogtam. – Virágmagot kérek, ami egész nyáron nyílik.
- Egy nyárit vagy két nyárit is…?
- Két nyárit is, meg sárgarépa és gyökér magot is – böktem ki.
- Mégis mi legyen? Viola, petúnia, ördögszem, esetleg verbéna?
- Hát, viola, meg amit gondolsz.
- Bízd rám, meglátod milyen szép lesz a kerted.
- Köszönöm – mondtam és fizettem.
- Ágikám, nem tudtad, hogy itt vagyok eladó? – kérdezte halkan.
- Nem. A múlt évben egy magas férfi volt itt a főnök, és most te?
Igent bólintott.
- Már nem a kertészetben dolgozol, mint kertész, ahol…?
- Ahol?
- Bocsánat, semmi. Szervusz, Miklós.
- Ágim, a kislány nagy már?
- Igen. Iskolás.
- Régen láttam. Most is olyan szép, mint az anyukája biztosan. Szervusz –
• 74 •
lépett ki a pult mögül, s az ajtóig kísért. – Boldog vagy? – kérdezte suttogva.

- Gondolod?
Szomorúan néztem rá, akárcsak Miklós rám. Aztán elindultam. Még hal-
lottam, hogy csukódik az ajtó. A nap eltűnt a felhők közt, kerestem a fényt, de
nem láttam, ahogy a herceget sem.
Valami kényszer hatására számtalanszor elmentem a bolt felé, hogy lás-
sam, de csak az autó állt a szokott helyen. Remegtem, amikor közel voltam,
az őrült szívem sietni kezdett, amikor hallottam, hogy nyílik a boltajtó, az-
tán ismét egy vevő lépett ki és nem ő!
A mi Akácfa utcánkban lévő Egészségházzal szemben volt egy szűk utca
és annak a végén már a fő utca volt, a sarokról rá lehetett látni a boltra és
mégis távolt volt!
Kirándulás
- Jánoskám, most hová megyünk, mit vásárolsz még a boltnak?
- Végeztünk, megyünk haza.
- Akkor bemegyünk a debreceni nagyerdőbe, mint a múlt héten?– kérdeztem.
- Nem, minek mennénk?
- Hát… minek is voltunk ott?
- Az máskor volt!
- Most meg mi ütött beléd?
- Nincs kedvem szeretkezni, fáradt vagyok.
- Fáradt? Pedig segítettem, az összes dobozt én cipeltem a kocsiba, akkor?
- Ne vitatkozz!
- Téged meg mi lelt!? Ezt még megemlegeted!
Hónapok múlva
- János, tudod, már fél éve, hogy meghalt az anyám? Örülök, hogy többször
magaddal vitted a lányom Debrecenbe. Csak a temetőt járta, de szerintem
most beteg. Ma is rosszul volt.
- Anyuka, nekem nem is mondta, mi baja van?
- Szédült, jobban figyelhetnél rá! Az a bizonyos új tabletta nem lehet az
oka?
- De hát minden nap előttem veszi be, persze mondtam már, hogy ne bízzon
az új fogamzásgátlóban.
- Szervusztok! Voltam orvosnál, ahogy akartad, János.
- És, mit mondott?
- Gyulladás, jegelni kell a hasam, de injekciót is kapok. Megyek és kiváltom.
• 75 •
- Maradj, én motorral megyek, drágám, te pihenj. Fordulj csak! Oldalt, jobb-

ra. Mintha, mintha… gömbölyödnél?
- Ó, van egy új háziorvos a családban? – kacagtam.
- Megvizsgált az orvos?
- Meg.
Múltak a hetek, a nyárból ősz lett.
- Mi baj van, Baginé? – kérdezte az orvos nevetve – Már hetente vizsgálom.
- Megfagyok a sok hidegvizes ruhától. Félek, hogy mégis…
- Asszonyom, maga képzelődik? Legyen türelmes, az injekcióknak rövidesen
hatása lesz. Az elképzelt terhességnek van valami jele, például undora van?
- Nincs, csak a szoknyák mintha szűkebbek lennének.
- Látom, csak fél. Vetkőzzön le, újra megvizsgálom, hátha? A mindenét! –
kiáltott fel az orvos – Alighanem, magának lesz igaza! Gyanús, roppant gya-
nús! Javasolnám, hogy kérjen laborvizsgálatot a körzeti orvostól és a kórház-
ban jó volna, ha megvizsgálnák, még ma!
Végigsírtam az utat hazáig. Otthon várt egy régi barátnőm, Ella.
- Ne sírj – vigasztalt. – Egy fiatal adjunktust ajánlanék. Én is ahhoz járok.
Keresd fel, ilyenkor a kórházban van- mondta.
Amikor elment Jánost megkérdeztem, hogy akar-e másik gyermeket? A vá-
lasz rövid volt:
- Nem!
Ezután a kislányt is megkérdeztem:
- Ugye szeretnél egy kistestvérkét?
- Anyuuu! Nekem nem kell! Én egyedül szeretek játszani, a babámat nem
adom neki! Még hogy szétszedje? – kiáltotta dühösen.
A válaszok egyértelműek voltak: Nem és nem!
Még akkor délelőtt megvizsgált az orvos és mosolyogva mondta:
- Gratulálok, anyuka. Gyermeke lesz.
- Az nem lehet! Doktor úr, kérem, én szedem a fogamzásgátló gyógyszert!
- Sajnálom, ez a gyerek meg fog születni, mert bármelyik nap megmozdul-
hat és én nem vállalom a megszakítást. Anya lesz! Kérem, öltözzön fel és a jó
hírt közölje a férjével és a családdal.
- Nem!
- Tessék…?
- Nem, nem akarom! Azért, hogy hat ujja legyen vagy hülye a gyógyszer
mellékhatása miatt? Én gyerekimádó vagyok, de ha meg fog születni magá-
nak adom! Látni sem akarom! Most a férjem véleményével osztozom, mert
elképzelhető, hogy nem lesz csak fél karja vagy lába? Nem, nem akarom! –
• 76 •
üvöltöttem, s akkor a nővérek, az összes orvos berohant és most valahonnan

előkerült a főorvos is. Döbbenten álltak és néztek, miközben tiltakoztam, s a
vizsgáló ágyon maradtam.
- Kérem, öltözzön fel és menjen haza – mondta az adjunktus, de hallani sem
akartam róla és mozdulatlan feküdtem.
Ezután a főorvos vizsgált, de az adjunktus közbe szólt:
- Főorvos úr, a babával együtt ökölnyi daganatot is érzékeltem. Szóval a ket-
tő együtt nem… - hebegte.
- Igaza van! Baba és daganat. Ezt Baginé együtt szüli meg.
- Nem, nem – ismételtem.
- Menjen haza és beszéljék meg a férjével – tanácsolta a főorvos.
A mama halálát tavasz óta még gyászoltuk, és már következett az én élet-halál

tragédiám. Fájdalmas görcsök kínoztak, János hol nappal, hol meg éjszaka vitt
autóval a korházba. Már annyi erőm sem maradt, hogy megfőzzek. Anyukám
vásárolt, főzött, János mindenben segített neki, mert egyre rosszabbul voltam.
Ezért felkereste a fiatal orvost és arra kérte, hogy ne hagyjon szenvedni, szakítsa
meg a terhességet, amit a főorvos nem akart, de végül beleegyezett. Az igazi ba-
jok, most kezdődtek, naponta szülési fájdalmaim voltak a daganat miatt.
- Tata, menj a kislányért az iskolába és hozd haza, hogy élve lássa még az anyját,
mert Ági látni szeretné – suttogta, de én hallottam, és azt is, hogy apa zokog.
Enikő sírva szaladt hozzám, lehunyt szemmel, sápadtan és már csontsoványan
feküdtem összegörnyedve, mint aki félúton van a halálba. Anya imádkozott,
mert a kezem ernyedten zuhant a padlóra. A kislány azt gondolta, hogy meg-
haltam, keservesen sírt, majd hangosan kiáltotta:
- Anyukám, ne halj meg! Anyuuu!
- Meghalt! Istenem, miért?! – kiáltotta édesanyám.
János otthon volt, éppen akkor ért haza, amikor Enikő sírva szólt. A garázs-
ból azonnal kiállt az autóval, az ülést hátradöntötte, hogy vigyen a kórházba.
Közben kinyitottam a szemem és ránéztem a síró kislányomra, majd halkan
suttogtam:
- Ne sírj… élek.
Enikő szeme felragyogott! János felkapott az ágyról, s az autóval bevitt a kór-
házba, ahol az adjunktus a műtőbe vitetett. János a folyósón órákig várakozott.
A megszakítás után a sok vérveszteség miatt már közel voltam Szent Péterhez.
A műtőből bevittek valamelyik kórterembe, amit János látott, s ekkor elment
haza. A nővérek nem tudtak felébreszteni a mély altatásból, ezért az orvos
elrendelte, hogy a térelválasztó lepedővel kerítsék az ágyam körbe és min-
• 77 •
denkit küldjenek ki. Egy asszony az ajtóból visszanézett, s akkor éppen az

orvos fölém hajolt. Mindent elkövetett, a nevemen szólított, rázott, pofozott.
Lassan kinyitottam a szemem. Egy fehér ködből léptem ki, de nem láttam
senkit. Még hallottam azt a hangos, mély férfihangot, s emlékeztem, hogy
mit mondott parancsollón, amíg a ködből a csodálatos fényhez közeledtem.
A szélesre tárt kapu nyitva volt, s abban a fehér ködben valaki láthatatlanul
szólt! „Menj vissza, jó anya vagy!” Nem akartam megállni, vágytam a fényre,
aztán hírtelen valahová megérkeztem. De hová…?
- Hol vagyok? – kérdeztem attól, aki az ágyam szélén ült.
- Jó helyen, asszonyom, én az orvos vagyok – magyarázta. – Nővér, kérem,
cserélje ki alatta a véres lepedőt – hallottam.
Közben a folyósón mondták egymásnak az asszonyok, akik szintén anyák
voltak, hogy a kórteremben meghalt a fiatal nő.
- Mindenki visszamehet, csak legyenek szívesek csendben maradni –
mondta az orvos.
- Nem halt meg? – kérdezte valaki.
- Él! – válaszolta az adjunktus mosolyogva.
Az asszonyok csodálkozva néztek egymásra, s örömmel indultak a kórterem-
be. A szobatársaim közül senki sem beszélt róla, hogy halottnak gondoltak.
Enikő üzenő szava volt a legjobb gyógyír: Eni sok puszit küld az anyunak.
Még pár nap és hazamehettem. Sajnos ismét rosszul voltam, a daganat miatt
véreztem. Az orvos most is arra várt, hogy álljon el a vérzés, mivel ez nem
történt meg, néhány hét múlva berendelt és előkészített a nagy műtétre, ami
sikerült és örült a kislányom, hogy élek.
- Baginé, elmondhatja mindenkinek, hogy novemberben újra született –
mondta az életmentő orvosom – Hat hét múlva kiszedem a varratokat, akkor
véget ér minden fájdalom. Volt egy önkéntes véradója, ezt csak azért említem,
hogy tudjon róla – magyarázta és elköszönt, miközben én is hálásan köszön-
tem, hogy megmentett.
-Van egy aranyos kislányom, akit szeretnék felnevelni és mindig vigyázni rá.
-Úgy lesz! – vágta rá.
Hat hét múlva

- Nővér kérem, tetszik tudni ki volt az önkéntes véradóm? – kérdeztem.
- Egy fiatal katona, aki jelentkezett, mivel hallotta, hogy van gyermeke. Saj-
nos nem tudom ki, és hogy hol keresse, mert névtelen akart maradni.
Hálából imádkoztam érte. A napok, hetek, hónapok úgy múltak el, hogy
tükörbe sem szerettem nézni fésülködés közben.
• 78 •
- Anyukám, milyen csúnya lettem? Véletlen megláttam magam a bolt ab-

lakán.
- Ne mondj ilyet! Nem vagy csúnya csak lefogytál. Majd újra meghízol és
szebb leszel, mint voltál – vigasztalt.
- Fiatalon megöregedtem, laza a bőröm, sápadt az arcom és János undoro-
dik tőlem. Kényszerből néha ölel, csókolni meg…?!
- Ne is törődj vele! Nekünk szép vagy pacsirtám – nyugtatott meg apa.
Egy év múlva (mostantól János már nem anyagbeszerző volt, hanem a

Vörös Csillag Áruházban mint eladó, dolgozott)
- János, te már engem nem is szeretsz? – kérdeztem, mielőtt az éjjeli lámpát
kikapcsoltam, és csókolni akartam.
- Hagyj aludni! Te nem is vagy nő? Nézz a tükörbe, hogy lásd, mennyire
megváltoztál! – mondta, s a fal felé fordult.
- Igaz, olyan szerelemből nem kérek, amit úgy kell kierőszakolni! Csak egy-
szer meg ne bánd, mert akkor én…
- Na! Mire vágsz föl, hiszen kiszereltek, kivették a…
- Miért hallgattál el? Folytasd!
- Tudod te azt?
Elméletben kizártuk egymást a szoba kínos csendjében, ismét elmúlt egy év,
ahogy a tizedik házassági évfordulónk is.
Langymeleg ölelés, színlelt csók és semmi több. Ölelni akartam, de elfor-
dult. Ezután a női büszkeségem révén egyre távolabb kerültem tőle, pedig
ekkor már sokan megcsodálták a szépségem. A tükör előtt nem félve álltam,
hanem pajkosan, mint régen, s olyankor eszembe jutott Miklós, a szép szőke
herceg…
Két év múlva
- Ági, ugye tudod, rövidesen kisajátítják a házunkat? – kérdezte az édes-
anyám. – A Tanács lebontatja, eltünteti az egész utcát, mert itt a központban
új emeletes bérházakat építenek.
- Tudom. Sajnos az a baj, hogy ezt a megszokott, jó helyet itt kell hagyni.
- Küldtek értesítést, hogy jövő héten kijönnek és minden helyiséget, kertet,
udvart felmérnek, és aszerint fizetnek.
- Anyukám, akkor hogyan tovább?
- Úgy gondoltam az árán és a banki pénzen veszünk egy nagyobb házat.
- Házat…? Én jobban szeretnék bérházba menni – fejtegettem.
- Lakó akarsz lenni?
• 79 •
- Nem. A sajátunk lehet, meg is lehet vásárolni. A Fekete bácsiék ideig-

lenesen költöznek addig el, míg felépül az új tömb, s akkor visszajönnek
a régi helyükre. A néninek már elege van a kertből, az udvarból, meg az
utcasöprésből.
- Hát én még szeretem csinálni, ők már elmúltak hetven évesek.
- Nekem is jobb lenne, mert ha dolgozni járok felesleges a kert, az udvar?
- A bérház nem ilyen férjnek való! Ott áthallatszik a hang, mert vékonyak a
falak és János veszekedéseit az egész tömb élvezné?
Egy hét múlva
- No csak, végre kisütött a nap – mondta János kappan hangján.
- Ma kint voltak a Tanácstól – magyarázta apa Jánosnak. – Mindent felmér-
tek és néhány hónap múlva költözni kell!
- Én az új emeletesbe szeretnék – böktem ki.
- De miből? Drágám, ahhoz pénz kell. Igaz, nekünk a Tanács biztosítsa a
lakást, csak anyukáéktól vonnák le a ház árából.
- Arról szó sem lehet! – kiáltotta az apám. – Volna bőr a képeden?
- Apuka, ez a legújabb rendelet.
- Az OTP-ben vegyetek fel kölcsönt és meg van oldva! Havi részletre.
- Apuka, évtizedekig fizethetnénk a törlesztést, egy fizetésből? Ági két mű-
szakot nem is vállalhat, és ki tudja, mikor megy munkába?
A Tanácsházán nekem és Jánosnak is jelen kellet lenni.
- Ötvenezer forint, készpénzben – mondta a jegyző. – Elfogadják? – kérdezte.
- Igen – válaszolta apa, de a jegyző mégis azt javasolta, hogy beszéljék meg
az édesanyámmal, mert a ház az ő öröksége volt és nem apáé.
- Apuka, velünk mi lesz? – kérdezte János a folyósón. - Nekünk most fel-
ajánlották az épülő új lakást, mi szeretnénk, mert a törvény szerint jár, csak
hát valamennyit levonnak az ötvenezerből? És közös tulajdon lesz Ágival –
tette hozzá.
- Azt már nem! Kinulláznád a családot? Szó sem lehet, hogy közös névre írják
a mi pénzünkön vett lakást! Akkor a felét fizessék ki a szüleid! Velünk jöttök,
vagy a bírósághoz fordulok. Ha elveszed a lányom vagyonát, elintézlek!
Én azonnal lemondtam dédelgetett vágyamról és aláírtam azt az iratot, hogy
nem kérek lakást, sem pénzt. János mérges volt, napokig duzzogott, majd rá-
döbbent, pénz nélkül nincs kiút.
Mostantól a városban eladó házakat kerestünk, főleg a nagypolgári, régi
épületeket, de azok távol voltak a központhoz. Végül sikerült, és egy szép nagy
úri házba költöztünk. János igénye szerint a széles folyosót méterekkel kibő-
• 80 •
vítette, új falakat, tetőt csináltatott a szüleimmel, akik azt gondolták, az én

kívánságom. Pedig nekem úgy volt jó, ahogy volt.
Ott sem voltam boldog, mindenütt a boldogságot kerestem. Néha rá gon-
doltam, Miklósra, évek óta nem találkoztam vele.
Biztos voltam benne, hogy messze költözött, mert én javasoltam, hogy nő-
süljön meg! Pedig… a következő percben már arra gondoltam, hogy csak azt
ne tegye, mert beleőrülök!
- Ági, nem bírom ezt a sok cipekedést! A főnök velem viteti a nagy tévéket,
a mosógépeket! Nincs valami ötleted? Fáj a hátam, igaz kaptam ötven forint
borravalót – súgta János az Áruház büféjében kávézás közben.
- Ötlet kell? Nekem van! Mondtam, a városban vannak üres helyiségek, amit
át kell alakítani és ott lehetsz főnök. Javasolnám a volt illatszerbolt mellett lévő
kiadó üzletet, vagy az ecetgyár megszűnt boltját – mondtam és ezzel a téma
le volt zárva.
Hónapok múlva, egyik napról a másikra hirtelen változás történt mindket-
tőnk életében.
- Ági, találd ki, micsoda szerencse ért! Na, mondj már valamit!
- Talán eggyel feljebb léptél a ranglétrán? Vagy Kiváló Dolgozó leszel? Igaz,
levizsgáztál, szakmunkás vagy és fizetésemelést kapsz. Kitaláltam?
- Á, egyik sem. Úgysem találod ki – mért végig gőgös tekintettel. – Áthe-
lyeznek az újjá alakított üzletbe és ott főnökhelyettes és eladó leszek, mint ta-
pasztalt üzletember!
- Gondolom, fizetésemelést is kapsz? Sokan dolgoznak majd ott?
- Csak öten, esetleg hatan.
- A pénztáros Erzsike néni úgye az is…
- Hogy gondolod? Ahhoz túl öreg. Pár év és nyugdíjas lesz.
- Pedig nem látszik rajta, hogy ötvenöt éves lesz. Igaz, kicsit kövér, de aranyos.
- Aki a főnök lesz már talált valakit, aki pénztáros és könyvelő is lesz.
- Ugyebár az fiatal? Találkoztál már vele?
- Nem, csak láttam messziről. A szomszéd boltban tanulja a teendőket hetek
óta, most még a régi munkahelyén van egy hétig.
- János, akkor a háztartásiban?
- Ott!
- És, hogyhogy nem találkoztál vele?
- Mert kellett volna?
- Nekem nem, de neked igen.
- Naponta böngészed az álláshirdetéseket, találtál már vagy csak olvasod?
• 81 •
- Találtam, de valaki megelőzött, pedig a moziban pénztáros lehettem vol-

na? Két műszak lenne, de azt még nem vállalhatom.
- Hagyd már abba, az örökös siránkozást!
- Mi van veled? Amióta kikupáltalak az asszongya és az oszt szavakból a fel-
legekben jársz. Én építem a maradék szeretetet, te viszont rombolod.
- Elég! – förmedt rám, s akkor ijedtemben a kezemből kiejtettem a sószórót
és abból a só mind kiborult.
- Ügyetlen vagy!
- Gondolom az új kartársnőd kifogástalan? Amikor megyek vásárolni lát-
tam, hogy naponta jársz át a szomszéd boltba. Hát nem érdekes… mégsem
találkoztatok? Emlékszem, az én ötletem volt, hol legyen a bolt. Reméltem ott
lehetek pénztáros és közben tanulnék is.
- Még az hiányozna! A férj és a feleség nem lehet egy helyen.
- Mire jó ez a támadó hang?
Egy héttel később, hétfőn reggel volt a bolt nyitása. János egy órával koráb-
ban indult, hogy nyitás előtt ellenőrizze, rendben van-e minden.
- Ne izgulj – nyugtattam meg, majd a vasalt köpenyt a karjára tettem, hogy
ne gyűrődjön és kikísértem az utcára. – Szia – köszöntem, de János csak a
fejével biccentett, majd felült a kerékpárra.
Én is indulni készültem a piacra, és mint minden nap, ott mentem el az üzlet
előtt, mert az az utca volt a legközelebb az összes üzlethez és ha akartam, ha
nem, látnom kellett a pultok elrendezését és minden munkálatot.
Még nem volt nyolc óra, zárva volt az üzlet, de a kirakat előtt sokan várakoz-
tak, a kirakatban a kis lámpák megvilágították az árukat, ahol az ősz jelenléte
a színes falevelekkel ábrázolva csodás látvány volt.
A pénztár mellet lévő kis asztalon megcsörrent a telefon, amit az utcán is
lehetett hallani, de az üzletben senki sem volt, pedig égett a villany…
Arra gondoltam, hogy nyitás előtt a főnök egy rövid megbeszélést tart. A
telefon folyamatosan csöngött, ekkor János odarohant, s meglátott. A kezében
lévő kulcsot magasba emelte és rázta. A telefonhívás rövid volt, János kinyitot-
ta az ajtót, a redőnyt félig felhúzta.
- Ági gyere, bemutatlak – mondta.
- Jó napot kívánok – köszöntem mindenkinek, közben bemutatkoztam, s a
férfi kollégák úgy szintén. Kerestem a főnököt, de nem láttam.
Mögöttem cipőkopogás hallatszott, megfordultam, s egy rövid ruhás nővel
szembe találtam magam.
- Jó napot – mondta vidáman, vagy inkább pajkosan.
• 82 •
- Ági, bemutatom az új kolléganőmet, Katikát.

- Szénásiné, Katika vagyok
- Baginé, Winter Ágnes – mondtam és most köszöntem.
- Hogy tetszik a berendezés? – kérdezte János.
- Tetszik! Az iroda miért ott van fent, mert sokszor kell felmenni oda vagy…
talán nem is az?
- Az, de a vendégek fogadására is alkalmas lesz.
- Ahol most vagyunk, ez lesz a raktár? A feljáró lépcsők mellett vannak a
szekrények. Hát elég szűk itt a hely öltözni?
- De hát ez van…
- Jánoskám – szólt közben Katika. – Nyitás előtt néhány korty itallal talán
megünnepelhetnénk ezt a csodálatos kezdést? Kávét is főztem, ki kér?
- Katikám, légy szíves töltsél mindenki poharába – mondta nyájasan. – Ági,
egy kortyot kérsz?
- Igen, köszönöm.
- Akkor menjünk fel a lépcsőn – javasolta János, Katit maga elé engedve,
majd utána ő ment. Én a kartársak között kullogtam.
- Egészségünkre! – mondta nevetve János.
- Jánoskám, nyolc óra van, akkor nyitunk? – kérdezte Kati vigyorogva, majd
leindultak. - Nézd csak, Jánoskám, megjöttek az újságtól és fényképezni fog-
nak. Ági, maga még marad? Vagyis… maradsz? Tegezhetlek?
- Nyugodtan. Én viszont megyek, nem zavarok. Jó napot mindenkinek.
Szervusz, Já…
- Ne menj még el, jönnek a vevők.
- Maradhatok? – kérdeztem, közben kattogott a fényképezőgép, ahogy az
első vevők jöttek.
- A Bagi elvtárs felesége? – firtatta a fényképész
- Igen.
- Ismerem magát. Álljon szembe a férjével, mintha várná a blokkot, tegyen
úgy. Köszönöm. A férjétől majd elküldöm, ha készen lesz a fénykép – mondta.
- Bocsánat… mióta tetszik engem ismerni?
- Hűha! Mondjam? Emlékszik az öregúrra, aki a főutca végén volt fényké-
pész? Én voltam ott a tanuló, és ha nem lép le, hát lehetett volna fényképmo-
dell!
-Viszontlátásra – dadogva köszöntem el, majd kiindultam, de a pénztárnál
hangosan mondtam: Jánoskám! Szervusz.
Katikának csak intettem, de János felkapta a fejét. Remegve léptem ki az utcá-
ra, János hangja még a fülemben csengett. Katikám és nem Kati! Tíz év után csak
• 83 •
simán Ági. Ennyi maradt János nagy szerelméből. Hová lett, ami volt? Micsoda
meglepetés, még hogy emlékszem-e az öregúrra? Szóval van valaki, aki tudja,
hogy modellként dolgozhattam volna? Milyen kár, hogy János nem tudja!
- Néhány nappal később az egész család moziba ment. Már teljesen besöté-
tedett, miközben a hold megmutatta magát, mikor az úszó felhő mögül suga-
rakat bontott.
- Moziba már csak az jár, akinek otthon nincs televíziója – dörmögte János.
- Apa, ezt a filmet csak moziba lehet látni. Egy régi film – magyarázta Enikő.
- Ha téged érdekel, nézd meg a barátnőiddel.
- Én is szeretném látni! Karádi és Jávor a főszereplő, aki a ked…
- Az Istenért, hagyjátok már abba! Mindjárt itt vagyunk – szólt közbe
anyukám.
A mozi zsúfolásig megtelt, amikor vége volt a filmnek, lassan ballagtunk
haza még a film hatása miatt.
- Milyen kár manapság nem csinálnak ilyen filmeket – dünnyögte apa.
- Apuka, engem viszont nem érdekel. Nézze, ha maguk akarnak moziba jár-
ni, hát menjenek. Csak velem, ilyennel ne erőszakoskodjanak.
- Te aztán igazi hangulatrontó vagy! Végig veszekedted az utat ide és most
vissza is! Nekünk ebből elég! – mondta és megállt.
- El tudunk mi menni ketten is az öregemmel, mert nyugdíjasok vagyunk,
és rá érünk – jegyezte meg anya.
Ez után János eljátszotta a sértődött szerepét, s otthagyott mindenkit.
- János, ugye tudod, van munkakönyvem, mert kiváltottam, mikor a mo-
zinál a pénztárba jelentkeztem? Most viszont van munkahelyem és jövő hé-
ten kezdek.
- Hol?
- A fodrászüzletben hajmosó leszek. Egyelőre, aztán tanulni akarok.
- Na, ne mondd? Te meg a tanulás!
- Mit csodálkozol? Ha neked sikerült, akkor nekem miért ne? Én nem vol-
tam bukott tanuló, csak te, drágám. Vagy elfelejtetted?
- Géza már nem segít, elvált és elköltözött az ország másik felébe.
- Semmi baj. A továbbtanulásra van lehetőség.
- Tanulni…? Lehetséges, hogy lesz rá lehetőséged, de az nem lesz könnyű!
A havi fizetésemet a borravalók megduplázták. Este mikor fáradtan haza-
mentem, s a pénztárcámból kiborítottam a pénzt az asztalra, János örömmel
számolta meg a bevételt, s feljegyezte a naptárba.
- Ha így haladsz, több pénzt keresel, mint én. Ez már a második hónap
vége és…
• 84 •
- A sok sampon miatt a kezem kipirosodott, a meleg víztől pedig hámlik a

bőröm, mert egész nap nagymosást csinálok! Voltam orvosnál, azt tanácsolta
sürgősen változtassak munkahelyet, ha nem akarok ekcémás lenni.
- Na te híres, eddig tartott?
- Kaptam kenőcsöt, de mi lesz, ha nem gyógyulnak a véres sebeim?
- Munkaundorod van!
- Ha én lennék Kati, bizonyára sajnálnál?
- Világos!
A harmadik hónap után, már otthon sem tudtam mosogatni, mert minden
ujjam be volt kötve. A fodrászok sajnáltak és különböző gyógykenőcsökkel
ápoltak, de nem javult, s kénytelen voltam felmondani.
- Baginé, magát mindenki dicséri a vendégek közül, mi is megkedveltük.
Sajnálom, hogy elmegy, de bármikor visszajöhet – mondta a főnök.
- Zűrös hetem van, hagyjál! – kiáltotta János ingerülten. – Egész nap nem
csinálsz semmit, csak a lábad keresztbe rakod!
- Persze, az ebéd csak úgy magától repül az asztalra.
- Ne pofázz!
Másnap reggel, mikor János elment, a szüleimtől tanácsot kértem.
- Mit csináltam rosszul?
Összenéztek fejrázás közben, s a kérdés, kérdés maradt. Elhatároztam, hogy
utána járok, mert a házasságunk körül valami nincs rendben. Vannak olyan
pillanatok, amikor megérzi az asszonyi szív, hogy véget ért a szerelem, hogy
nincs tovább. Az a férfi, aki bolondulásig szeretett, most undorral fordul el és
akkor érezni lehet egy másik asszony közelségét.
- Megint elsóztad a levest! Vagy sós, vagy édes? Már főzni sem tudsz, nem
érzed te magad feleségnek? Hát ezért tartalak én itthon? – üvöltötte.
Sírás fojtogatott, ahogy egy gyors mozdulattal félre tolta a tányért. Enikő
még csak most kóstolta meg a levest, majd jókedvűen szólt:
- Apa, ez nagyon finom!
- Akkor jó étvágyat!
János tekintete kráterként villant a kislány felé, aki még fel sem fogta, hogy
mi is történik, és lassan már minden nap napirenden van.
Mindeközben János felállt, kirohant az előszobába és az elegáns új hosszú
fekete bőrkabátot magára öltötte, és köszönés nélkül elviharzott. Lám, a meg-
érzés nem csal? Magamba roskadva néztem a távozó férjem után.
Eszembe jutott Miklós. Azon gondolkodtam, mikor is láttam utoljára?
• 85 •
Élet-szerep
János vidám hangulatban lépett be a szobába, ahol varrógéppel varrtam. Ez
a különös jó kedv ritkaságnak számított.
- Ági, úgy készülj, holnap színházba megyünk.
- Színházba?
- Igen. Katikáék is jönnek velünk – tette hozzá.
- Gondoltam! Nélkülük már oda sem találnánk, vagy meg sem tartanák az
előadást?
- Mi bajod származik abból, ha ott lesznek?
- Úgy tudom, vannak barátaink? Talán mégis velünk kellene és nem az új
kartársnővel és a férjével, akit én történetesen nem ismerek?
- Majd megismered. Borzasztóan maradi vagy. Meglátszik, nem jártál mun-
kába.
- Tényleg?
- Mi az a pár hónap? De nagyra vagy vele?
- A te szeszélyed miatt nem jártam, mert neked cseléd kellett!
- Fejezd be! Holnap menj fodrászhoz, neked soha nincs egy rendes frizurád!
Katika hetente jár és nem ilyen ronda, pocsék hosszú a haja. Divatos, rövid.
Tessék, vágasd le!
- Micsoda változás! Amióta megismerted az új kartársnőd nem bírsz
magaddal?
- Minden jó érzésű nő levágatja a haját, hogy modern legyen.
- Bezzeg régen tetszett? Imádom a vállamig érő hajam, és ha nem tetszik, ne
nézz rám!
- Akkor ne csodálkozz, hogy más asszonyba gyönyörködök!
- Eddig is azt gyakoroltad!
- Ha a bőröm el is adtam, de a szemem nem.
- Ezzel most nem leptél meg, az első perctől fogva tudom.
Még nem volt hét óra, amikor az új ruhában megálltam a tükör előtt s a
karcsú testemhez feszülő ezüstszínű ruha megcsillant a villanyfényben. A vál-
lamra omló hullámos hajam még szebbé, vonzóbbá tett, akárcsak a fejemen
lévő ezüst kis korona, ami a hajamat átfogta.
János sápadtan ült a fotelben, s egyre türelmetlenebbül babrálta az asztalon
lévő hímzett terítőt.
- Hogy tetszem? És a ruhám?
- Tetszik – válaszolta közömbösen, majd keményen szólt: - Fejezd már be a
cicomázást! Gyerünk a színházba!
• 86 •
- Nem cicomázok – mondtam sértődötten, ahogy a tükörből ránéztem.

Enikő váratlanul belépett.
- Csodálatos vagy, mama! – kiáltotta, s olyan erővel csapta össze a kezét,
hogy János összerezzent.
- Csakugyan…?!
- Igen, mama!
- Apukád sajnos nem lelkesedik így. Persze, évekkel ezelőtt…
- Vitatkozunk, vagy indulunk? Tudod, hogy várnak bennünket Katikáék. A
kocsi jár, melegszik – mondta most halkan.
- Tudom. Indulhatunk.
Hangtalan suhant az autó, néhány perc múlva a színház bejárata elé ka-
nyarodott János. Katiék már vártak bennünket. János a közeli parkolóban
vitte az autót. Kati férje, Sándor, mély meghajlás közben üdvözölt. János és
Sándor ismerték egymást, mert a boltban találkoztak. A neonfényben szinte
nappali világos volt. Az előcsarnokban várakoztunk, Kati ruhájáról émelyítő
kölni illat áradt. Egyszerű, sima kosztümöt viselt, míg én és mások az alka-
lomhoz illően öltöztek.
Kíváncsi férfitekintetek kísértek, ahogy mentem fel a lépcsőn. János látta,
ezt mert mögöttem ballagott. Amikor az utolsó felvonás véget ért, a fekete
függöny összezárult. Lámpák fénye villant, a színészek meghajoltak, a függöny
újra szétnyílt. A véget nem érő taps közben János a kezem simogatta, de az
arcát Kati felé fordította és mögöttem nevetve nézte. Elhúztam a kezem azon-
nal! A reflektorfényben Kati látható volt, ahogy nevetett Jánosra. Az előadás
közben az előttem lévő sorban, néhány székkel távolabb valaki engem nézett.
A szép férfi gyakran hátra fordult és csak rám mosolygott. Most mindenki fel-
állt, s a kijárat felé indultak. A tömegben a férfi mellém sodródott. A reflektor
erős fénye követett, ekkor sokan engem néztek.
A kora tavaszi friss levegőből mélyet lélegeztem, aztán beültem az autóba.
Csak most eszméltem rá, hogy Katiék mögöttünk ülnek, és János csak beszél,
beszél és hangosan nevet, a belső tükörből pedig Katit bámulja.
János váratlanul lassított, majd a következő kapubejárat előtt megállt. Akkor
kiszálltak a vendégek és elköszöntek.
- Miért húztad le az ablakot, kint hűvös van?
- Forog a gyomrom ettől az émelyítő pacsulitól.
- De finnyás orrod van!
- Tudod, ízlések és pofonok közt különbség van. János te tudtad, hol laknak
Katikáék?
- Nem, de tudni akartam.
• 87 •
- Érdekes, meg sem kérdezted és mégis ott álltál meg.

- Csakugyan?
- Olyan világos, mint a nap, hogy tudtad melyik az a ház, ahol az autóval
lassítani kell és a kapu előtt megállni.
- Én csak a házszámot néztem, amit Sándor mondott.
- Mese.
- Miért lenne?
- Mert nem az utat vagy a házakat nézted, hanem a visszapillantó tükörből
Katikát. Akkor hogy is láthattad a házszámot?
- Ellenőriztél?
- Még nem vagyok vak és meggyőződésem, hogy tetszik neked?
- Jól érzem vele magam.
- Csodálom az őszinteséged.
- Nekem is volt csodálni valóm! – mondta fölháborodva.
- Éspedig?
- Olyannyira, hogy a színpadról a színész előadás közben neked énekelt.
Neked és még te féltékenykedsz?
- Ó, hát ez nagyszerű! Van még férfi, akinek tetszem?
Lázadt bennem a női büszkeség a csiklandozó gyűlölet, mert János egyre

különösebben viselkedett. Vacsora közben a hangulat nem volt nevezhető va-
lami csodálatosnak, mert vagy kiabált, vagy nem beszélt és csak azt, ami fon-
tos volt. Enikő gyakran a mamáéknál vacsorázott, de én nem menekülhettem
előle.
- Nagyon akartál tanulni, most lesz rá lehetőséged. Itthon úgysincs semmi
dolgod, akár magolhatsz is – mondta.
- Köszönöm.
- Ezt a nem mindennapi lehetőséget Katikának ajánlották fel, de neki feles-
leges tanulni, iskolába járni. Helyette mehetsz!
- Helyetteee…?
- Mondtam, hogy igen!
- Ha Katinak ajánlották fel, miért is nem ő megy?
- Cö-cö! Ne foglalkozz ezzel! Vagy akarsz, vagy nem? Az iskola nem itt lesz,
vonattal utazol Pestre. A háztartási boltból veled megy a pénztáros nő, akit
már ismersz.
- Igen. Ő gyakorolt Katikával. Vállalom!
- Akkor ezt a kérelmet írd alá és holnap leadom a Központban – mutatott
a megjelölt vonalra. – Nagy a szád, akkor lássuk, mit tudsz? Ez egy egyéves
• 88 •
iskola, s ha elvégzed, hát lesz róla papírod, ha… elvégzed? Illene Katikának
megköszönni.
- Miért neki?
- Mert én így akarom! – emelte fel a hangját.
- De hát…
- Vagy tudomásul veszed, vagy eltakarodsz a háztól, vagy megdöglesz! Mert
már régen meg kellett volna? Bárcsak olyan lennél, mint Szénásiné! Szénásiné
ezerszer különb nálad!
- János, te nem félsz Istentől?
- Hahaha! Találkoztál már vele?
- A csípős megjegyzéseid szeretném, ha megtartanád magadnak, mert ha
Isten a mai jókívánságaid hallotta, talán nem is én… hanem te fogsz előbb
meghal…
- Én viszont nem hiszek a te Istenedben, mert nincs! – szakított félbe.
- Üzenem a főnöknek, hogy köszönöm és nem fogok szégyent hozni rá.
- Merem remélni – mondta János hahotázás közben, majd száját csücsö-
rítetve felállt az asztal mellől. – A főnök én vagyok, a központból pedig az
igazgató küld.
- Értettem.
- Ági, azt ajánlom, aludj rá egyet, mivel elfelejtettem mondani, hogy ez nem
egyszerű tanfolyam. Összevont évek tananyaga, számtan, könyvelés, vakon
gépelés és a pénztárkönyv vezetés. Így is vállalod?
- Hallottad, hogy kimondtam az igent.
- Ilyen határozott is tudsz lenni?
- Képzeld! Igaz, a dombtetőn te vagy a kakas, de én vagyok a domb.
Nemzetközi Nőnap
A szokásos napi bevásárlás közben útban hazafelé kíváncsian néztem a kira-
katokat. Azon csodálkoztam, hogy szinte kivétel nélkül a férfiak kezében virág
van és őrültként rohannak valahová. Ezen a napon időmilliomosnak éreztem
magam, mert az azelőtt napi töltött káposztát csak melegíteni kellett. Az olva-
dó hó a járdán sáros pocsolya lett, amit kerülni kellett, miközben a túloldalra
néztem a szemben lévő virágboltra, ahol éppen kinyílt az ajtó. Egy férfi a fe-
hér papírba csomagolt virágcsokrokat egyik kezéből a másikba tette ügyetlen
mozdulattal, ezután a kerékpárhoz ment, ami egy fához volt támasztva, majd
megpróbálta tolni, de inkább ráülni akart.
Most arra gondoltam, hogy átszaladok és segítek, de a következő pillanat-
ban teljesen ledöbbentem! Csak álltam és néztem, mert ez a férfi nem más
• 89 •
volt, mint a férjem. János nem vett észre a járda szélén, mert tovább rakosgatta
a csokrokat hol egymásra, hol meg külön-külön. Végül egy gyors lendülettel
felpattant a kerékpárra és elhajtott.
Most a közelben lévő hirdetőoszlopon, a színes papírcsíkon a nagybetűs
szöveget olvasni kezdtem: „NEMZETKÖZI NŐNAP”
Hirtelen melegség öntött el, mintha a női hiúság uralkodott volna el rajtam.
(A hiúság a női lélekben olyan, mintha egy csodálatos hang lenne? Játék a
képzelettel, az érzelemmel a birizgáló fantáziában.) Boldog mosollyal bámul-
tam János után, s azon gondolkodtam, márciusban miért nem vett eddig még
virágot, és most? –Istenem, talán szeret?
A forgalom miatt a kereszteződés előtt az úton mindenki várakozott, akár-
csak János. Szaladni kezdtem, hogy utolérjem. Ekkor még egy kiáltás is elég
lett volna, hogy meghallja János. Én hallottam a köhögését, láttam a hűvös
levegőbe szálló leheletét, s közben a forgalom megindult. Igyekeztem követni
a járdán a férjem, mert tudni akartam, hogy a virágot az üzletbe vagy nekem
viszi haza és Eninek?
Már csak néhány méterre volt a döntő pillanat… János fékezett, s leszállt a
kerékpárról, amit egy vékony kis fához támasztott, majd berohant az üzletbe.
Előttem becsapódott az ajtó. János nem nézett vissza csak törtetett a vevők kö-
zött, aztán a lépcsőn száguldott fel a kis irodába, ahol Kati már terített asztallal
várta. Hangosan köszöntem, de a kollégák nem vettek észre, mert a vevőkkel
voltak elfoglalva. Az öltözőszekrényeket elhagyva, zajtalan mentem a lépcsőn.
Ekkor láttam, hogy Kati nevetve lépett Jánoshoz, akinek a kezében ott volt a
virág. De csak egy, mert azt a másikat a nyitott szekrény polcára tette egy édes
mosoly kíséretében, s ekkor Kati hangosan kuncogva nevetett.
- Szervusztok – köszöntem.
- Szervusz – dadogta János. – Hát te hogy kerültél ide?
- Megyek haza, de úgy gondoltam meglátogatlak benneteket. Rosszkor
jöttem?
- Nem, csak nálunk ünnep van!
- Jó, hogy jöttél – hadarta Kati. – Tudod, barátnőm, úgyis ritkán futunk
össze, most legalább megkínálhatlak – mondta és a süteményes tál után
nyúlt.
- Értetlenül néztem rá, még hogy barátnő? Hát jó.
- Nem zavarok? – kérdeztem Katikát.
- Nem válaszolt, csak mosolygott fejrázás közben.
- János, téged láttalak, ahogy a kerékpárral jöttél.
- Láttál!?
• 90 •
- Láttalak és azt gondoltam a virágot nekem vetted és hazaviszed? Most

nincs névnapom, de azért örülnék a virágnak, mert ma…
- Nőnap van, ha nem tudnád!
Ezután Kati felé fordult, mert a virág még a kezében volt. Kati a süteményes
tálat a dohányzó asztalra visszatette, majd nevetve állt János elé.
- A kartársaim nevében sok szeretettel köszöntelek a Nemzetközi Nőnap
alkalmával. Engedd meg, hogy sok jót kívánjak, Katika, gratulálok! Fogadd
szeretettel ezt a néhány szál virágot – mondta lágy hangon, majd megcsókol-
ták egymást. Szájon! Szájcsók volt a javából! Megfordult velem a kis szoba és
azon gondolkodtam, ezt látva tényleg csak kartársak? Ennyire megváltozott a
világ, már nem csak a szerelmesek? Vajon mit érezne Kati, ha én csókolnám
meg így a férjét?
Vajon miért nincsenek itt a kartársak, miért csak János köszöntötte? Az üz-
letet nem lehetett volna öt percre bezárni? A nyitva maradt szekrényben ott
volt az a másik virág, ami talán a főnöké vagy… Jánosé? Találgattam, amíg
Kati (az új barátnőm) a selyempapírból kivette a gyönyörű szegfűcsokrot, s
az előre odakészített vázába tette, ami félig volt vízzel. Ez idő alatt gyűlölködő
tekintettel méregetett János, akárcsak én őt.
- Most arra vártam, hogy János engem is köszöntsön.
- Gyertek inni. A poharakba már kitöltöttem a konyakot – mondta.
- János, hát engem nem is köszöntöl meg? Én is nő vagyok.
- Nem! – förmedt rám – Majd… otthon!
Valamiért meggondolta magát, villámgyorsan megfordult, s a szekrényből,
mint valami tárgyat, kapta fel a virágot, és elém állt.
- Nesze! – kiáltotta harsányan. A zörgő papírba csomagolt piros szegfűt a re-
megő kezembe nyomta. Rémülten néztem rá, aztán Katira. Kati meghökkent,
s arcáról eltűnt a mosoly.
A pillanathoz még a lehelet is remegett azon a március nyolcadikán.
- Köszönöm – mondtam halkan és szomorúan. Mindent, de azt nem gon-
doltam, hogy ennyire durva, megalázó legyen János, amikor már több mint
tíz év van mögöttünk. Hiába volt kint tavasz, hiába ragyogtatta a nap fényes
sugarait, az én szívemben tél volt.
Abban biztos voltam, hogy a szegfűt nem nekem szánta! Emlékeztem még
János édes mosolyára, mikor a polcra tette a virágot. És még valami… János
csak a kollektíva nevében köszöntött. A főnök, akit az áruházból ismertem
még említve sem volt.
Kati a félig itallal töltött poharat János kezébe adta.
- Egészségünkre – mondta.
• 91 •
A kristálypoharak összecsengtek. Remegett a kezem, amit Kati látott. Rám

nézett sajnálkozón, de nem szólt.
- Köszönöm – mutattam az üres pohárra. – Megyek, mert az iskolában rövi-
dített órák vannak a tavaszi szünet miatt. Tudod, nálam van a kulcs – motyog-
tam, s halkan köszöntem úgy, hogy Jánosra rá sem néztem.
Valahogy kitámolyogtam, az ajtóban éppen a főnökkel találkoztam, aki vi-
rággal a kezében majdnem fellökött. Köszönés helyett ábrándosan suttogta:
- Ágikám, gyönyörű vagy!
Jánostól szerettem volna ezt hallani, de a mi házasságunk zátonyra futott.
Sírva mentem haza, fakó színű arccal, s néha forogtak előttem a fák.
Eszembe jutott a színházban történt esemény, amikor János tüneményes
mosollyal felejtette rajongó tekintetét Katikán, ahogy a hátam mögött ő is
kacéran nevetett.
Otthon azonnal berohantam a szobába és úgy kabátostól rázuhantam a re-
kamiéra, arcommal pedig a virágra borulva keservesen zokogtam. Kezemmel
mindkét fülem betapasztottam, hogy ne halljak semmit a világ zajából és mégis,
egy hideg hang folyamatosan ismételte: Nesze! Nesze! Nesze!
Kati
A leves ínycsiklandó illata érezhető volt már az előszobában, amikor János
belépett. Új szokása szerint homlokon csókolt vagy sehogy.
- Vártalak már. Enikő is éhes. Éppen ebédelni készültünk – mondtam. – Jó
hogy jöttél.
- Mit gondoltál, tán csavargok? Megmondtam, akkor jövök, amikor az időm
engedi!
- Nekem így is jó.
Enikő csendben ült az asztalnál és hol engem, hol meg az apját nézte. A
levessel a tálat az asztal közepére tettem a merőkanállal együtt, s jó étvágyat
kívántam.
- Mi ez már megint? Mi ez a kotyvalék!? – kérdezte János dühösen, s a tálat
meglódította.
- Megcsörrentek a tányérok, a levesből az abroszra folyt.
- Ez húsleves, csirkeaprólékkal.
A második fogásnál történt a baj.
- Mi ez…?!
- Paradicsomszósz.
- Ez? Tudod mi ez? Híg leves! Megmondtam, keményre főzd, az anyám
mindig úgy csinálta. Edd meg! – tolta a tányért felém.
• 92 •
- Ha én is dolgozni járnék az üzemi konyhán nem válogathatnál? Ott min-

dent meg kell enni, akk…
- Tévedsz! – szólt közbe – Annyit eszek amennyi jól esik, utána pótolom.
Most a sült húst a tállal együtt elé tettem. A húst gyengén megszórtam tört
paprikával, hogy finomabb legyen.
- Megégetted!
- Meg? – csodálkoztam.
- Nem szeretsz itthon se dolgozni, de eljárni sem. Mire nézed a napot?
- Elég volt!
János felvonta szemöldökét, az arca elvörösödött, s a pillanatnyi csendben
érezni lehetett, hogy a konyhát pokollá változtatja.
- Újra megyek dolgozni, aztán kritizálhatod mások főztjét!
- Teee…?
- Én!
- Nem szerettél tanulni sem, itthon meg elpiszmogod az időt, aztán csak
irigykedsz a másik asszonyra.
- Még hogy nem szerettem tanulni? Ez nem igaz! Akkor most sem akarnék?
Hát nem mondtam ezerszer, kulák lány nem tanulhatott tovább, hát még én,
aki kétlaki szülők gyermeke voltam? Ma kaptam értesítést, hogy felvettek az
iskolába. Persze Kati az ügyes, munka után este főz? Csak azt nem értem, ak-
kor délben miért is az étteremben ebédel?
- Az apósának főz, meg vacsorát készít mindnyájuknak.
- Mást nem hallok csak a dicséretét! Főz, mos, vasal, takarít! Ez igen! Már
napirenden ismétled!
Enikő abbahagyta az ebédet az apját nézte, s találgatta mi okozza ezt a ször-
nyű dühkitörést ebéd közben.
- Mi van már megint? – kérdezte édesanyám, ahogy belépett.
- Semmi anyuka, a szokásos. A maga lánya piszkálja a Katikát! Nem fér a
bőrébe!
- De hát, hogy beszélsz te a feleségedről?
- Ahogy megérdemli! Anyuka, nem muszáj hallgatni, ha nem tetszik, men-
jen ki! – mutatott az ajtóra.
- A mama előtt ne vitatkozzatok! – szólt Enikő sírásra görbült szájjal.
- Ah! – legyintett János. – Ági nem szeret dolgozni, csak csavarogni. Egyik
munkahely sem jó neki, mindenhonnan kipállik. Tudja mit? Nem is akar, csak
a szája jár.
- Ugyan-ugyan, ne mond már! Mintha nem tudnád, hogy még betegen is
dolgozni ment, és csak egy munkahelye volt, vagy nem emlékszel?
• 93 •
- Hagyjátok már abba! – kiáltotta a kislányom.

- Menj a szobádba! – parancsolta János.
- Nem tűröm, hogy szekáld ok nélkül Ágit – mondta anyám, kendője sarkát
babrálva. – Ha a Kati neked senki, miért azt pártolod? Miért? Én sem vagyok
vak. Kati a szeretőd! Ha már kigondoltam, ki is mondtam – sírta el magát.
- Mit merészelt mondani? – csattant fel János. – Szégyellje magát!
- Szégyelld te! Taknyos!
János felugrott és csörtetve közelített anyámhoz. Ezt látva elkiáltottam ma-
gam: – Ne bántsd az anyám!
Széttárt karokkal közéjük álltam, a kislány hallotta, hogy védeni akartam a
mamát, ezért kiszaladt a szobából és a mamával átrobogtak az ő lakásukba.
Váratlanul kinyílt az ajtó, s apám berohant! Összeszorított foggal vártam,
hogy mi fog történni?
- Szégyelld magad! A fene egye le a mocskos pofád! Hallom, most is vesze-
kedsz? A feleségem reszket, mit tettél?!
- Mit tett a gyönyörűséges anyósom? Rám fogta, hogy szeretőm van? Mond-
ja apuka, meggyőződtek maguk arról? Szemtelen, piszok állítások, de szembe-
síteni fogom anyósomat, bizonyítsa be! Mondja apuka…
- Legyél te csak nyugodt, – szólt közbe - majd bebizonyítja! De én is ott leszek,
hogy megnyugtassalak, mert látom, amit eddig is láttam! Hát te azt hiszed, én
mindent lenyelek? A lányomat nem hagyom, hogy bántsd, mit képzelsz?
- Látod, még neki áll följebb, kislányom? És, hogy beszél az anyáddal?
- Apuka! Én az anyósomban akkorát csalódtam, hogy kevés ember csalódik
ekkorát. Nem érdemes magukhoz jónak lenni? Persze, amikor segíteni kell,
akkor ugye jó a vő? Mi? – szólt gúnyosan és fel-alá járkált.
- Talán mi nem segítettünk? – kérdezte az anyám. – Mit adjunk még oda? A
bőrünket is kiszipolyoznád, ha lehetne? Visszafizettük azt is, amit ide a házba
beépítettetek. Duplán! Pedig te úgy szajréztad és nem került neked pénzbe, ha
jól emlékszem…? Egyszer véletlen kikottyantottad! Szégyelld magad, te kis
taknyos!
- Ne veszekedjetek, hagyjátok abba! János, kikészíteni akarsz bennünket és a
gyereket is? – kérdezte apa csöndesen.
- Nem. El se kezdtem.
Ezeket a szavakat még hallották a szüleim, de már nem mondtak semmit.
Anya intett apának, hogy menjenek ki. Majd csak rendbe jönnek? – hallottam
fülzúgás közben anyám suttogását.
Délután erős fejfájás gyötört, még a fájdalomcsillapítók sem hatottak. Zo-
kogva feküdtem a rekamén. János visszament a munkahelyére, de sajnos alig
• 94 •
tíz perc múlva hazajött! Szédültem, rosszul voltam, s kihívta az orvost valószí-
nű még az üzletből. A fiatal orvos csak a fejét csóválta.
Magas a vérnyomása! Néhány nap múlva jelentkezzen nálam, aztán a továb-
biakban, majd meglátjuk. Amikor elment az orvos, János bement a szobába és
ölelni akart, de elfordultam, mert a megalázó tetteiből elég volt!
- Hagyj!
- Látod, hová jutattad a családi életünket?
- Még hogy családi?!
- Hagyod, hogy tönkremenjen az egészséged?
- Hát te vagy az és nem én, aki tönkretette! Ne törődj te velem, nem a Katika
vagyok, hanem Winter Ágnes – mondtam, fuldokló sírás közben.
Néha lassan, néha gyorsan múltak a napok, augusztus utolsó vasárnapja

volt, Enikőnek kezdődött az iskola, ahogy rövidesen nekem is. János a tévében
meccset nézett, hangosan drukkolt, közben az első félidő véget ért.
- Te most is azt a szennylapot böngészed?
- Azt!
- Nők Lapja! Persze, hát neked ez kell, mert megrögzött maradi vagy. Példát
vehetnél Katikáról, tudod az ilyet nem vesz és nem is olvas.
- Tényleg? Pedig ez kifejezetten a Nők Lapja!
- Mondd csak, mikor vágatod már le azt a loboncos hajad?
- Meddig szekálsz még? Én nem akarok olyan fiús frizurát, mint amilyen a
Katinak van. Nem értem, hogy tetszik neked? Most a legújabb mániád, nem
csak vágassam a hajam le, hanem festessem feketére, ahogy Kati! Mi lesz a
következő…?
- Régen a hosszú haj volt a divat, de változnak az idők.
- Röviden… akkor még tombolt benned a szerelem.
- Mi újság a suliban? – kérdezte János halkan, amikor hazaért, mert a kislány

már aludt a szobájában.
- Ma feleltetés volt. Jól kezdődik, nem mondom? Egy hét után! A tanár
kérdéseket tett fel, és úgy-ahogy sikerült a válasz. Pénztárgép-ismeret, köny-
velés…
- Szóval vért lehet izzadni?
- Azt meghiszem! A vacsorát a konyhában találod az asztalon – mondtam
és tovább írtam a füzetbe.
- Gondolom, érdekel, miért jöttem ilyen későn haza?
- A te dolgod! Engem nem érdekel. Mindegy mikor jössz és hol vagy. Akkor
• 95 •
jössz, amikor tudsz! Emlékszel, így mondtad.

- Nem a kurváknál voltam, legyél nyugodt.
- Nyugodt vagyok. Nyugodt – feleltem gépiesen.
- Megváltoztál.
- Ezt akartad?
- Vártam az árut, vagy téged nem érdekel?
- Nem igazán.
- Fáradt vagyok, ráadásul a pénztár nem egyezett és át kellett nyálazni az
összes blokkot, mert a pénztárkönyv szerint is Katikának hiánya van! Sajnos
fizetni fog és nem is keveset. De hát megtörtént ez másokkal is? Holnap még
utána számolok, hátha?
-Véleményem szerint a visszajáró pénzt elszámolta! – böktem ki.
- Áhá! Mondtam én Katikának, miért nincs meg.
Munkakapcsolat
- János, hogy ízlett a menzán az ebéd? Ugye jobb, mint amit én főzök?
- Hát, nem rossz. Kivételesen ma jó volt.
- Mert van úgy, hogy nem?
- Volt, hogy Katika érintetlenül hagyta, de ma… - hallgatott el, mert meg-
hökkent, hogy véletlen kimondta, Katival szokott ebédelni.
Győztes mosollyal vártam a folytatást.
- Tudod drágám, a közös ebéd is egy munkakapcsolat és nem több. De hát
te ezt sajnos nem érted?
Hát igen, a napnál is világosabb, miért nem ízlik Jánosnak, amit főzök. Tíz
évig jó volt minden, a leves, a szósz, aztán az egyik napról a másikra kritizál,
mert megismerte a nőt, akibe szerelmes lett! Az igazi ok nem más, minthogy
vele akar ebédelni nap mint nap.
Micsoda hideg volt, fagy, hó, jég! A vonat kerekei egyhangúan zakatoltak,
a táj fehér gyémántként ragyogott a langyos napsütésben. Utazás közben is
tanultam, néha lenéztem az útra, ahol szánkók suhantak. Közben a vonat kö-
zeledett a városhoz. Éppen összecsuktam a „Gépismeret” című tankönyvet, s
kinéztem az ablakon. A szívem nagyot dobbant, mert az egyik autóban Mik-
lóst láttam! Egy röpke pillanat volt és mégis felkorbácsolta a lelkem.
Azon a napon volt a nagy feleltetés. Remegve léptem be a terembe, hiszen min-
den kipárolgott a fejemből! Amikor este hazamentem, János izgatottan várt.
- Hogy sikerült a mai nap, feleltél?
- Feleltem, kint voltam a táblánál is. A következő órám sem volt könnyű.
• 96 •
Áru, pénz, számlák, ahogy a gyorspénztárban kell majd. Az időt a tanár stop-
perrel mérte. Ez a gyakorlati óra volt.
- És, és…
- Vannak nálam rosszabb esetek is, pedig azok fiatalabbak. A vakon gépelés
nem játék! Az írásbeli sikerült. De vajon tavasszal, János, hogy leszek túl a
vizsgán?
- Fog az menni, legfeljebb bemagolod.
- Talán még aggódsz is értem?
- Döntsd el.
A vizsga (a következő év tavasza)

Elérkezett a nagy nap! János autóval vitt, ahogy azt mások is tették, ha le-
hetőségük volt rá. Micsoda izgalom, remegés volt az óra előtt? Nedves volt a
tenyerem, a hátamon hideg futott végig. A padban mindenki egyedül ült.
Kérdések, válaszok… hallgatások.
Ismeretlen tanárok jelenlétében kellett felelni. A gyorspénztárban, mint
vevő, majd csere után pénztárosként, a kosárból ki-be kellett az árukat pakolni
a vásárlás közben, pénzváltás, visszaadás (amit fejben kellett számolni). Min-
den esetben az egyik idegen tanár stopperrel mérte az időt, hogy ki mennyi
idő alatt készül el a feladattal.
A pénztárgép le volt takarva fából készült zsámollyal. Semmi csalás nem
jöhetett szóba! Két személy volt csak ott, a pénztáros és a vevő, s az új tanárok.
A többiek vizsgára várva, némán ültek a padban.
Nem név szerint hívtak bennünket. Egyre izgatottabban vártam, aztán még
az elsők között szólítottak. Gyorsan kellett dolgozni, a számokat vakon beüt-
ni, mert a stopper nem állt meg. Következett a pénztárzárás, pénzszámlálás,
sztornó, a kivett blokkot a gépből ellenőrizni, majd pontosan visszatenni a
szalagot a következő vizsgázó részére. A pénztárzárás után a pénztárkönyvet
lezárva adtam át, majd az utolsó padba ültem, azok közé, akik már vizsgáztak.
Az eredményhirdetésre a folyósón várakoztunk, akkor János velem izgult.
- Na, mutasd, Ági, nézzem azt a bizonyítványt. Szamaram van? Gratulálok!
- Mutasd? – mondták többen is. – Jó neked. Engem pótvizsgára küldtek –
dünnyögte az egyik lány.
Otthon örömmel mondtam, hogy sikerült a vizsga, négyest kaptam.
- Nehéz volt, apa, sokkal nehezebb, mint azt gondoltam.
- Ági, remélem tisztába vagy vele, hogy nekem köszönheted? Soha nem len-
ne ilyen bizonyítvány a kezedben – jegyezte meg János.
- Köszönöm.
• 97 •
Néhány héttel később

- Na, te szájhős, találtál már munkát vagy csak válogatsz? – kérdezte a férjem.
- Igen! A szomszéd néni nyugdíjba megy az oviból és én leszek helyette a
nagycsoportosokkal. Már üzentek, hogy megbeszélésre várnak.
- Szaros pelenkát akarsz…? A más gyerekét tisztába tenni? Akkor minek
tanultál? Drágám, vigyázz, mert ki kell fizetni a tandíjat, ha nem irodai vagy
pénztáros munkakört vállalsz.
Most mukkanni sem tudtam, s rádöbbentem, hogy Jánosnak igaza van, de
hát… ha nincs jobb?
- Ez biztos és nem kitaláció?
- Az igazgató mondta nekem! És szeretné látni a bizonyítványt, mert a vál-
lalatnál pénztáros lehetsz az ABC-ben.
- Az ABC-ben?
- Mit gondolsz, miért kell a bizi? Először is tudni akarja, elvégezted-e és
milyen eredménnyel?
Másnap reggel az újságkihordó asszony szólt, hogy azonnal menjek a postá-
ra, mert takarítónőt keresnek.
- Ági siessen, amíg nincs biztos állása, ez is jó? – magyarázta.
- Jó napot! Elnézést… látom, az elvtárs itt dolgozik, kérdezni szeretném, a
főnököt hol találom?
- Valami probléma miatt?
- Nem. Én munkát keresek. Takarítani szeretnék, mert hallottam, hogy…
- Tessék, én vagyok a főnök – szólt közbe. - Jöjjön velem az elvtársnő, hogy
megbeszéljük – mutatott az egyik ajtóra. – Volt már munkahelye?
- Igen. Hajmosó voltam, de a kezem a sok meleg víz miatt…
- Értem. A munkakönyvet hozta magával? Mikortól nincs munkában és mi-
ért?
- Mert, szóval… én… tanultam.
- És van is róla valami?
- Igen. Tessék.
- Elvtársnő! Ilyen bizonyítvánnyal takarítani akar? – csodálkozott, s közben
lehuppant a székre. – Telefonközpontos lesz! És nem takarít!
- Hogy én?
- Maga!
Megköszöntem és valahogy kitámolyogtam az irodából. Most nem haza-
mentem, hanem Jánoshoz az üzletbe.
- Van munkahelyem! Hétfőtől a postán leszek telefonközpontos – mondtam
hangosan.
• 98 •
- Várj, várj! Ez nem mondható nyugis helynek. Én voltam ott, beszéltem a

főnökkel. Állandóan kapcsolni kell, drótokat ki-behúzni, mit tudom én? Most
tudok egy ilyen helyet. Gyere, indítom az autót. Katika elmentem, majd jövök.
- Hová viszel?
- Az új kórházba!
- Jó napot kívánok – köszöntem, közben János elmagyarázta, miért jöttünk.
- Az elvtárs biztosan tudja, hogy ide kell központos? – kérdeztem.
- Igen! Ketten lennének az elvtársnővel, de lesznek váltótársaink. Egy sze-
mély nappal már nem győzi. Eléggé szűk itt a hely, de szorosan elférünk.
Maga sem kövér, én sem – mondta a férfi kedvesen.
- Köszönjük, még meggondoljuk – válaszolta János.
- Nekem viszont megfelel! – vágtam rá, amikor elhagytuk a helyiséget.
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam! Nem vagyok elragadtatva, szűk a
hely és kettesben ezzel a férfivel?
- Miért szólsz bele az életembe?
- Ne kapkod el, lesz ettől jobb is! Sándor irodai munkát ajánl. Szerintem pár
hónap. Addig bármelyik vállalatnál lejáratnád magad, mert kilépsz, ha Sándor
szól.
- Sajnos az ABC-ben sokat kell emelni. Talán igazad van, két műszak és ez is.
- Na, látod? Nem úgy működik, mint képzeled.
Véletlen találkozás
Repült az idő… nyár, teljes szélcsönd. Napszemüvegben színesebb volt az
utca, a házak, a város. A fák lombjai közt a megtört fényeket csodáltam, észre
sem vettem, hogy a gyalogos forgalom megindult, s a tömeg a járda széléig
sodort. Mit sem törődtem ezzel csak álltam mosolyogva és vártam a semmire.
Autók, motorok suhantak, míg egyszer szaggatott autódudahangot hallottam
és valaki mélyen kihajolt a lehúzott ablakból, s rám nevetett, majd torkasza-
kadtából kiabálni kezdett:
- Ági! Várj meg! Azonnal odamegyek!
A kinyújtott kezével pedig oda mutatott, ahol én álltam. Nem akartam hinni
a szememnek. Összemosódott előttem minden. Szédültem, a lábaim rogya-
doztak, s zuhanni kezdtem a járda felé.
Amikor újra kinyitottam a szemem, erős karok tartottak, s kétségbeesett
asszonyok beszéltek hozzám:
- Ez a forróság, ugye?
- Felszökött a vérnyomása - mondta egy idősebb nő, és akkor többen is.
- Babát vár? – faggatott az ismeretlen kövér néni.
• 99 •
- Jobban van már, ugye? – kérdezte valaki.

- Maradjon még itt a fák alatt – tanácsolták.
- Asszonyom, az ismerőse mindjárt jön. Hallottam, amikor az autóból ma-
gának kiáltott – mondta határozottan egy magas férfi, s akkor mindenki segít-
ségét megköszöntem, aztán türelmesen vártam. Lassan múltak a percek. Azon
gondolkodtam, hogy ébren vagyok-e vagy csak álmodom az egészet? Mert, ha
mégis igaz, akkor az a valaki nem lehet más, csak Miklós!
De hol van ilyen soká? Mert az én hercegem bizony sietne, rohanna hoz-
zám! Éppen indulni akartam, léptem egyet, mikor lassú cipőkopogást, csoszo-
gást hallottam és akkor jött… vagyis bicegett, s a bal lábára sántított ez a férfi.
Első gondolatom az volt, hogy ez nem a herceg, a daliás férfi, mert ez sánta. Ki
más is lehetne, csak egy bogaras hasonmás?
Fordulni akartam, mozdulni, menni! Szememről most levettem a napszem-
üveget és akkor döbbenten néztem. Sokáig álltam így némán, mint akinek
nincs semmi ötlete.
- Ágikám - törte meg a csendet Miklós. – Régen láttalak. Nem változtál sem-
mit, olyan szép vagy, mint akkor…
- Már több mint tíz éve.
- A kislány még kicsi volt, néhány éves, mikor láttam.
- Ő már nagylány. Miklóskám, mi történt veled? Elestél?
- Balesetem volt! – magyarázta, s a mutató ujjával az égre mutatott. – A
véletlen műve! Képzeld, amikor a repülőből kiugrottam az ejtőernyőm szabá-
lyosan kinyílt, de rázuhantam a lábamra.
- Borzasztó! – sopánkodtam. – Éppen veled történt?! Éppen veled!
- Túléltem! – szedte össze magát, mert látta, hogy mindjárt elsírom magam,
ezért mosolyogva szólt: – Inkább magadról beszélj. Boldog vagy?
Nem tudtam hazudni a férfinek, akit szeretek az életemnél is jobban. Még
nem válaszoltam, lassan megfordultam és elindultam oda, ahol sokan vára-
koztak a forgalom miatt. Miklós velem jött, közben megindult a forgalom és a
túlsó oldalon megálltunk.
- Ágim, emlékszel ott a mozi előtt…?
- Persze! Ha nem kapsz el, én elvágódok a járdán.
- Drágám.
- Sajnálom, hogy… - folytatni akartam, de elcsuklott a hangom.
- Válj el! Így nem mehet tovább!
- Hát, nincs feleséged?
- Nincs.
- Niiincs…?
• 100 •
- Válj el, aztán meglátjuk, hogyan tovább.

- Nem lehet – böktem ki. – Miklóskám, az anyukám megtiltotta, hogy elvált
asszony legyek, amíg ő él!
Miklós értetlenül nézett rám, s úgy bámult, mint aki nem is ezen a világon
éli az életet.
- Mit mondtál?! – kapta fel a fejét, mintha egy különleges ügyet tárgyalna.
- Nem tehetem – ismételtem. – Én már többször is akartam, de…
- És ha mi halunk meg előbb? Én, vagy te?
- Akkor elmondjuk, nem volt szerencsénk.
Ezután valami köszönés félét dünnyögtem sírva, majd elindultam a mozi
felé. Miklós földbegyökerezett lábbal állt sokáig és nézett utánam.
A sarokházhoz érve, ami a színház volt, megfordultam és láttam ott, ahol
hagytam, aztán nagyon lassan elindult.
Búcsú az iskolától
A ballagó nyolcadikosok között ott volt Enikő is. Visszhangzott az ének a
folyosókon: „Mi búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt. Itt hagyjuk kedves
iskolánk, indulunk messze már…”
Enikő arcát már látni sem lehetett a sok virágtól. Az emeletre vezető lépcső-
kön ott voltak a szülők, a rokonok, a barátok. Az új barátnőm mindenhová
kísért, végül Eni osztályába mentünk, férje, Sándor készítette a fényképfelvé-
teleket és most a kislányom a kattogó fényképezőgépbe nevetve nézett.
Otthon ebéd után Jánossal bontották ki a dobozokat, míg én a nagy csokro-
kat befőttes üvegekbe tettem, amelyek között a tavasz minden virága ott volt.
János mosolyogva olvasta Katikáék ajándékán lévő kis névkártyát, a kislány
éppen a nagyszülei ajándékát bontotta ki, s a keze megállt a készlet felett, mert
János a rózsaszínű dobozt forgatva hangosan mondta:
- Látod, milyen értékes ajándékot kaptál a Sanyi bácsiéktól?
- Most a kinyitott dobozból kivette az ékszert. A vékony karperec a fényben
sárgán villant.
- Arany… - suttogta Eni.
János igent bólintott.
Fényképvárás
- Apa, mikor lesznek készen a ballagási fényképek? Már mindenkinek van!
Légy szíves, kérdezd meg Sándor bácsit! Vagy talán már készen is van, hoztad?
- Sajnos nem sikerültek! Ne várd.
- Nem sikerültek? Az hogy lehet?
• 101 •
- Mondtam, hogy nem! Valami történt a géppel.

- Miért is nem vitted magaddal a mi új fényképezőgépünket? Hiába kért
anyu – mondta szomorúan, aztán bement a szobájába, ahol csendesen sírdo-
gált, mert bizony egy életre szóló emlék lett volna, ha…?
Emlékszel, János, hogy azt mondtad: „Sándorral és Katikával megbeszéltük, hogy
Sándor fényképezi Enikőt. Tovább ne nyaggass. Nem viszem és punktum!”
Kutatás
- Légy szíves gyere a fürdőszobába, János! – kiáltottam.
- Na, mi az? Tán ég a ház?
- Látod, ezeket a szögeket a zsebedben felejtetted – mutattam. – Jó lenne, ha
legközelebb figyelmesebb volnál.
- Úgyis szeretsz kutatni a zsebemben, hát akkor nézd meg te!
- Jó ötlet! Legalább tudni fogom, mi zörög a mosógépben. Szeg vagy pénz?
Engedj el, nem látod, a kimosott ruhákat teregetem!
- Csak ölelni akarlak, hát nem furcsa? Még mindig tetszel nekem.
- Micsoda gyerekes szeszély?
- Miért löksz el magadtól? Azt akarom, hogy engem szeress!
- Téged…? Aki más asszonyát szereti?
- A feleségem vagy, csókolj meg!
- Homlokon?
Újév után
- Ez az év is jól kezdődik! Képzeljétek, apa, irodában fogok dolgozni, ahol
Sándor a főnök. Félek, mert ott annyi sofőr meg női kalauz is van, akik majd
megtámadnak.
- Ha nem szereted, otthagyod – mondta anya.
- Nem kell mindenhez jó képet vágni, de később magadtól is rájössz – je-
gyezte meg apa, s egy kérdéssel igyekezett megváltoztatni a pillanatot. – Most
januártól vajon mennyivel fognak emelkedni az árak?
- Majd az elvtársak döntik el egymás között, hogy nekik jusson és maradjon
is! Ez a Kádár-rendszer ajándéka.
- Ági, Ágim… már megint politizálsz? Hallgass! Azt akarod, hogy dutyiba
zárjanak a szád miatt? – kérdezte az anyám ideges szempislogással.
- Nyugodj meg, csak itthon jártatom a szám.
- Drágám, hol vagy? – kiáltotta János.
- Anyáéknál. Mondtam, hogy valószínű lesz munkahelyem.
- Végül is az igazgató dönti el, majd hétfőn. Láttam kisült a tészta, akkor
indítom az autót és megyünk anyámékhoz.
• 102 •
- Az a véleményem, hogy melletted nincs unalmas pillanat!

Dokument…?
- Elvtársnő dokument…? – kérdezte a velem szemben ülő igazgató, majd ivott
a kávéból, s közben mondta: - Ezt az állást, csak az töltheti be, akinek van!
- Nekem van, tessék talán megnézni – adtam át a bizonyítványt és remegve
várakoztam.
Az igazgató minden sort végigolvasott, talán többször is, miközben a fejével
bólogatott, aztán csak annyit mondott:
- Gratulálok! Jó, jeles és egy közepes. Szép eredmény. Elvtársnő, gratulálok
az új munkahely az Öné.
- Köszönöm – feleltem vidáman.
Az első nap
- Mesélj, mi újság? Hogy telt el az első munkanap? – érdeklődte János.
- Túl vagyok! Nehéz napom volt, de majd belejövök. Segít a kartársam, aki
betanít. Rendes, nem kiabál, vicceket mond. Szóval dől belőle a vicc. Az első
két óra után végig nevettem.
- Akkor miért volt nehéz?
- Mert izgultam! De rájöttem, nincs miért. A kezdett mindig izgis. Aztán
egy kis odafigyeléssel meglehet gyorsan tanulni a teendőket. Menetlevele-
ket bélyegeztem, több százat, utána a naplóvezetést tanultam. Gyerekjáték az
egész. A sofőrök kedvesek, akár a női kalauzok, de van egy morcos, aki han-
gosan mondta: „Ezt mi is meg tudtuk volna csinálni, de a főnök kivételez?
Maga milyen iskolát végzett?” – kérdezte valamilyen Zsuzsa. – „Ha szükséges,
bemutatom a bizonyítványom. Magának van? Mert az igazgató elvtárs szerint
csak az végezheti, akinek van!”
- Akkor betömted a száját.
A második nap
- Mi van anyám? Mitől vagy ilyen piros?
- Ó, János… még a nyelvem is kilóg. Állandóan csöng, az az átok telefonon.
Ha meg nem, akkor a kis ablaknál érdeklődnek, hogy mikor és hányszor van
járat Karabukára? Mert már nem tudok mit mondani, hova? Sorba állnak. Ez
mind semmi? Késett a járat és az iskolásoknak igazolást kellett írni, mert csak
úgy fogadja el a tanár, ha mindenkinek van! Kétszáznál többet írtam. A tömb-
ből téptem, írtam, aztán egy új csapat érkezett, hetvenöt! Kivagyok! Ráadásul
ma egy idegroncs kollégával voltam, akit Sanyinak hívnak. Délután megjött a
viccmondó szolgálattevő, sajna csak két és fél órát voltam vele.
• 103 •
- És ott volt Sándor is?

- Még a színét sem láttam. Ámbár nekem nem hiányzik.
- Hogy is hívják, azt a vicces forgalmistát?
- Zoltán. Tíz évnél is idősebb nálam, azt sem tudom Zoli bácsinak szó-
lítsam-e?
- Nehogy! Ne sértsd meg! Sándor egyik barátja és Katika is Zolinak hívja.
- Te ismered?
- Persze.
- Jól behúztál a csőbe!
- Én az üzletben találkoztam vele és annyit tudok, hogy szereti a szép nőket,
de hűséges a nejéhez.
Értesítés
- Képzeld, János, egy új vizsgára köteleznek. Ismét tanulnom kell, ma érte-
sítettek – mondtam.
- Mikor lesz a vizsga?
- Hónapok múlva, majd a tavasszal.
Késő éjjel volt, amikor még mindig tanultam, s a másnapi „Biztonság Tech-
nikai” vizsgára készültem.
- János az óra ketyegését is túlharsogta horkolásával.
- Hány óra van? – kérdezte álmosan. – Te még nem is aludtál? Rögtön éjfél lesz!
- Nem, de te csak aludj.
- Hagyd a fenébe! Amit tudsz, tudsz, amit meg nem, hát kisegítenek?
- János, én tudni akarom.
- Te gondod. És legalább tudod már?
- Igen. Szeretném felmondani, mert reggel aligha lesz rá időm?
- Jól van. Kérem azt a könyvet, de nincs lesés? – mondta humorosan János,
majd felült az ágyban és figyelmesen hallgatta, ahogy mondtam.
- Megtanultam mi az ÁBEÓ? – mondtam nevetve. – Azt is tudom, mit kell
érteni a munkától való eltiltástól?
- Na és mi az? – kérdezte János ásítás közben.
- Akkor mondom, ígérem, hogy nem lesek. Olvasd, hibátlanul tudom-e?...
Ha a dolgozó írásbeli figyelmeztetés ellenére sem használja a részére biztosí-
tott védő ruhát, védő eszközt, ha a baleseti oktatáson nem vesz részt és ha a
„Biztonságtechnikai” vizsgát nem teszi le…” – hadartam, mint valami gép.
- Elég! Elég! – emelte a kezét magasba János.
- Kérlek, szoríts nekem holnap!
• 104 •
- Szorítok! Ági, hogy tudsz ennyi szabályt megtanulni betűről-betűre?

- Mert az akarom, hogy sikerüljön a vizsgám. Neked nem volt kötelező?
- Hát így nem! Vizsgáról szó sem volt. Még szép!
A vizsgabizottság elnöke a kérdések özönét zúdította rám, de a választ azon-

nal mondtam.
- Elvtársnő, legyen szíves, jöjjön és a lezárt borítékok közül egyet válasszon.
- Remegő kézzel bontottam fel, tekintetem végigsiklott a gépelt tételeken,
majd kiáltani szeretem volna, hogy: Tudom, tudom! S írni kezdtem.
Rajtam kívül senki nem volt ott, aki vizsgázott volna. Egyedül ültem az első
padban a vizsgabiztosokkal szemben. Hamar elkészültem, s az elnöknek átad-
tam. Szám szélét rágva vártam az értékelés eredményét. Ismét az elnök mély
hangját hallottam:
- Elvtársnő, gratulálok! – nyújtotta felém széles tenyerét. – Csak így tovább!
- Köszönöm.
- El lehet menni, a viszont látásra.
- Viszont látásra.
A folyósón lassan mentem, én voltam az utolsó, aki vizsgázott. A nagy
csendben szinte kongott a hangos sóhajom. Valami kis melegség, egy kis öröm
lengett körül, ahogy Miklósra gondoltam Az épületből kilépve a kora tava-
szi szél vágott az arcomba, ahogy a garázsok felé ballagtam. A kabátot nem
gomboltam be, mert a vizsgadrukk miatt nem fáztam. Tűsarkú körömcipőm
kopogására, vagy az egyenletes ritmus hallatára a javítóműhelyből egy pelyhes
állú suhanc kidugta a fejét, kilépett, de mindjárt visszament a széles ajtót nyit-
va hagyva, hangosan kiáltott:
- Főnök! Itt jön egy bomba jó nő!
A kiáltás a nagy műhelyben visszhangzott, ezután éles fütty hasított a le-
vegőbe. A parkoló üres autóbuszai között mentem tovább, a rendszámokat
olvastam. Ismeretlen rendszámú buszokkal érkeztek a gépkocsivezetők, vagy
épen indították be a motort. A kezemen lévő órára néztem, akkor kilenc óra
volt. Most arra gondoltam, hogyha szerencsém lesz, még időben visszaérek
a munkahelyemre, s talán akad egy tankoló kocsi. Szerencsém volt, mert az
egyik gépkocsivezető már tankolt és indulni akart az állomásra. Közben az eső
nagy cseppekben megeredt, s rávert az autóbusz ablakára. Oldalajtós, kis busz
volt. A kipufogócsöve nagyokat horkantott a gázadagoláskor.
- Így jó! – mutatott a sofőr a motorházra.
- Igen, ismerem a hangját.
- Vizsgázott?
• 105 •
- Igen.
- Sikerült?
- Sikerült! Sajnos lesznek pótvizsgázók is.
- Az a lényeg, hogy sikerült! Az már igen! Akkor a kartársnőnek is eggyel
több papírja lesz. Kell az… – tette hozzá, miközben megérkeztünk, a sofőr
óvatosan fékezett.
- Köszönöm, hogy elhozott az elvtárs. Én Baginé Ágnes vagyok – mutatkoztam be.
- Én meg Páli István vagyok. Máskor is hozom, ha arra járok – kiáltotta,
mert a motor járt.
Szakadó záporban futottam az irodába, amikor megérkeztem. A kartársnők
kedvesen fogadtak, majd gratuláltak. A főnök is előkerült valahonnan, s kér-
dőn nézett rám.
- Sikerült, főnök – mondtam.
- Tudtam én!
Járatok érkeztek, helyköziek és távolságiak. A gépkocsivezetők és a kalauzok
az elhúzható kis ablaknál, nálam jelentkeztek, hogy igazoljam a járatot amit
elvégeztek. Ezért lebélyegeztem és aláírtam.
- Tisztelettel jelentkezem. Csókolom! Doktor sosem leszek – mondta, s ke-
zét a sapkájához tette.
- Jópofa! Addig mondogatja, amíg egyszer így írom a naplóba, Kovács elv-
társ. Tetszik tudni, már csak így ismerem magát.
- Doktor Hegedűs. Tisztelettel! – ütött valaki az ablakra. – Meggyüttünk –
mondta falusi kiejtéssel.
Végre kisütött a nap, s a zápornak nyoma sem maradt. Most a mikrofont be-
kapcsoltam és az induló járatokat időrend szerint sorolni kezdtem: Figyelem!
Autóbuszjárat indul az egyes kocsiállásról Budapestre. A járat tizenegy órakor
indul, kettő perc múlva, beszállás után. A pályaudvaron csend volt. Eszembe
jutott János, aki még nem tudja, hogy itthon vagyok és sikerült a vizsga.
- Zoltán, kérem, szeretném a férjemet felhívni, mert biztosan kíváncsi, hogy
vizsgáztam?
- Helyes. Ne engedje izgulni!
- Nem is értem, hogy hagytam eddig is? – nevettem, s a telefonért nyúltam.
A nyitott ablakon keresztül valaki bekiáltott.
- Forró a drót, ereszd el!
És elengedtem! Megfordultam, s akkor megláttam Jánost.
- Hallottam a csipogásod? Felénk hozta a szél a hangod, gondoltam itthon
vagy. Én már mindenről értesültem, nincsen szamarunk!
- Ugyan, Jánoskám! Miért lenne? Hol élsz? Te nem tudod, ma az asszonyok
• 106 •
mindent akarnak és mindent tudnak is! – magyarázta Zoltán, s közben cset-

tintett az ujjával.
- Hogy ez nem jutott az eszembe? – kapott János a homlokához. – Sőt! Ha
nem vigyázunk, egy szép napon a férfiakat kiirtják – viccelődött.
- Női uralom lesz a világon. Jól mondod, Jánoskám.
- Ez most összeesküvés? – kérdeztem, ajkamon egy kacér mosollyal.
- N…N…Nem! – emelte fel a kezét Zoltán – Mi, férfiak összetartunk!
- Bizony – helyeselte János.
- Hallottad-e már azt a viccet, hogy: - Két férfi megy az utcán, s az egyikük
azt dadogva szól: Lá…lá…láttad? – Mit? – kérdezi a másik – Ott, azt a nőt?
– mutatott a távolba. – Nem láttam – felelte bosszúsan – Máskor időben szólj!
– legyintett a kezével és újra elindultak. Egyszer csak megszólal a dadogós:
- Lá…lá…lá…látod? – vágott a szavába az a másik – Ott ment el előttünk. –
Láttad? Akkor minek léptél bele? – kérdezte, s a földre mutatott. Egy pocsolya
közepén állt. Jánoskám, jó mi? – kérdezte hahotázva Zoltán.
- Nagyon jó! Különösen mikor lá… láz.
- Zoltán, kérem, szeretnék ebédelni a férjemmel, ha megtetszik engedni?
- Tessék csak! Majd én addig átveszem – mondta és már vette is a kezébe a
tollat, s intett Jánosnak, hogy jöjjön be.
Magas, karcsú sofőr lépett be, mosolyogva nézett rám. Mögötte becsapó-
dott az ajtó.
- Jó napot – köszönt kicsit zavartan, kicsit rekedten – Ágika, menetlevélért
jöttem. Nem zavarlak? Légy szíves, adjál tíz darabot.
- Jól van, adom, Sanyi – álltam fel a székről, majd intettem, hogy induljon
velem a szekrényhez.
Csak néhány pillanat volt, amíg a füzetbe a számsort beírtam, Sanyi pedig
aláírt. Most szorosan mellém állt. János morcosan nézett, de nem szólt.
- Majd adok én! – kapott észbe Zoltán, mert meglátta János eltorzult arcát. –
Tessék csak menni, ebédeljenek – bíztatott, de éppen átadtam a menetleveleket, s
nemet intettem Zoltánnak, aki kétségbeesve, székét hátralökve robogott hozzám.
Sanyi a hátamra tette a kezét.
- Kösz – mondta halkan és hosszan nézett a szemembe, ajkán csibészes
mosollyal.
A pillanatnyi csendben sóhajtott, aztán kiindult, de az ajtóban még megállt,
s visszanézett rám, majd a tányérsapkához tette két ujját, azután nyikorogva
csukódott az ajtó. János mozdulatlan állt, ideges szemforgatásából lehetett kö-
vetkeztetni, hogy rövidesen viharos kitörés lesz! Amikor kimentünk az irodá-
ból, már néhány lépés után rákérdezett:
• 107 •
- Ki volt az az alak? Ilyen bizalmas máskor is veled?

- Ó, csak nem vagy féltékeny?
- Felelj arra, amit kérdeztem!
- A kartársam! Csak a kartársam éppen úgy, ahogy neked is van kartársnőd.
Évek óta erre a percre vártam!
- Drágám, ezt nekem akarod bemagyarázni? Nekem, a vén rókának! Ugye
azért is ölelt, meg dörzsölődött hozzád! Mi?
- Befejeznéd?
- Én el se kezdtem! Egye meg a ... azt a mocskos kis pofádat! Te féltékenykedsz
rám! Nem sül le a képedről a bőr? Még a szemembe tudsz nézni? – hadarta igen
hangosan az utcán, s akik ott mentek, döbbenten néztek bennünket.
- Ne veszekedj, kérlek, hagyd már abba! Hidd el, semmi értelme.
- Még hogy semmi?! – fakadt ki.
Az ebédlőben sokan álltak sorban, de János mit sem törődött azzal, hangosan
beszélt, evés közben kiabált, mások megbotránkoztatására. Sírva nyitottam ki az
iroda ajtaját. Zoltán, amikor a könnyes szemem meglátta, csak a fejé rázta.
- Tetszik tudni, van egy igaz mondás! Egyszer fenn, egyszer lent forog a
kerék. Ne tessék sírni, lesz ez másként is, amikor majd ő!
Az elmúlt nap viharos órái, igencsak megviseltek. Fél nyolc volt, a napi jelen-
téssel szaladtam a már majdnem induló járathoz, hogy a levél időben érkezzen
a központban. Zoltán volt ismét a forgalmista. Gépkocsivezetők, kalauzok és
kalauznők nevetésétől hangos volt az iroda, amikor benyitottam.
- Na, Ági! Nem is sejted miről maradtál le? Itt volt a Nagyasszony! – mondta
Ancsa, a kalauz, s közben pukkadozott a nevetéstől.
- Ki az a nagyasszony? Pestről…?
- Á! Dehogy! Csak innen a szomszédból – nyugtatott meg és balra mutatott,
arra az üzletre, ahol János és Kati dolgozott, s ezután a kényeskedő mozdula-
tokat utánozta.
Ezt már én sem bírtam ki kacagás nélkül. Zoltán hahotázás közben kimond-
ta: –Tetszik tudni, ez nem más, mint Katika, a főnök felesége.
Női szokás
(…egy nappal korábban Sanyit, a fiatal forgalmistát helyettesítettem és most
azt a két órát csúsztattam)
Ráérősen ballagtam a Lottózóba, azon a délelőttön nem történt semmi kü-
lönös. Végre egy esemény nélküli nap – elmélkedtem, ahogy kerülgettem eső
után a tócsákat, s talán ezért nem vettem észre, hogy az Áruház előtt várakozó
tömeg ácsorog. Három óra volt, sorra nyitottak ki az üzletek.
• 108 •
Az emberek hírtelen tolongani kezdtek, egymást lökdösték, hogy minél kö-

zelebb legyenek a bejárathoz, mert leárazást hirdettek. Azok, akik középen
voltak elsőként léptek be a nyitás percében, még a jobb felöl álló tömeg az előt-
tük lévőket tolták igen durván. Éppen ott voltam, s igyekeztem félre húzódni,
hogy ne sodorjanak el, mert nem akartam vásárolni.
A kirakat mellett a baloldalon várakozók csak nagyon lassan haladtak. A tö-
meg oda sodort, ahol kevesen voltak. Végre sikerült elindulni, de akkor valaki
valakinek hangos nevetés közben mondta:
- Tudod az én feleségen is szeret vásárolni, nemcsak a tied. Ez női szokás.
Azonnal megálltam és néztem azt az asszonyt, aki hozzásimult a férfihez. Az
a férfi még mindig nevetett. Ők nem siettek, a sor végén utolsóként mentek. A
férfi leheletét magamon éreztem, mert ott volt előttem.
Régóta talány volt számomra, hogy vajon van-e valaki más, aki így tud ne-
vetni, édesen mosolyogni, mint Lesztinger Miklós?
Amikor most újra láttam, azt éreztem, mintha áramütés ért volna? Nekem
Miklós volt a nagy Ő!
Némán, mohón bámultam, miközben úgy éreztem, hogy belehalok, nincs
tovább, nincs értelme az életnek, mert a férfi, akit szeretek, mást szeret, mást
ölel. Bolondos szívem gyorsan vert. Miklós váratlanul megfordult és… szem-
be találta magát velem! Nem lépett tovább, nem is nevetett csak mozdulatlan
állt. Állt és nézett.
A tömeg sodorta magával a feleségét, s talán ezért nem vett észre? Engem,
aki a férjét szívből szerettem, jobb is, hogy nem látott! Legszívesebben tigrissé
változtam volna, mardosott a féltékenység miatta! Az a férfi, aki Miklóssal volt,
igyekezett magával vonszolni, mert látta, hogy teljesen ledöbbent. De menni
kellett, mozdulni. Az Áruházban jobb felöl voltak a mosógépek, centrifugák,
a hűtők és sok más, ahová menekültem.
Miklós gyakran megfordult és szomorúan nézett, ahogy én is. Olyanná let-
tem, mint a kifacsart citrom. Egyetlen szabadulásra, a halálra gondoltam, mi-
közben Miklós titokban a házasságunkat tervezte – tudtam meg később.
Lottóláz
- Tetszik kérni lottót? – kérdezte Pista bácsi, a kalauz, aki mellékfoglalkozás-
ként árulta a szelvényeket.
- Igen, kérek.
- Egyet… kettőt?
- Minek játsszak többel, ha úgy sincs szerencsém?
- Próbálgatni kell!
• 109 •
- Minek?
- Hát csak! Tetszik tudni valaki itt a dolgozók közül vett lottót tőlem és az
nyert! De nem tudom ki? Maga milyen számokkal játszik?
- A hetes, a kilences, a negyvenegy meg a nyolcvankilenc. Ezek a törzs-
számok. Az ötödik számot szoktam változtatni. A hajdani vőlegényemmel,
vagyis Jánossal játszottuk ezeket a számokat és hármas találatunk is volt. Egy-
szer meg négyes. Négyes! És… pontosan akkor fizettek a legkevesebbet. Ezért
mondom, nincs valami nagy esélyem?
- De hát a múltkor is volt kettes találata!
- Ja! Az volt már vagy tizenkétszer, de mit érek vele?
- Ági, itt van magánál az a régebbi szelvény?
- Hm… szerintem kidobtam.
- Azért nézze csak meg, hátha?
- Keresem! – mondtam táskakutatás közben.
- Tudja, ami a hátsó oldalán van, most az kell.
- Megvan! Tessék.
Igyekeztem a táska tartalmát visszatenni az íróasztalról, majd kezembe vet-
tem a rúzst és festeni kezdtem a szám.
- Pista bácsi, tessék csak bedobni a szemetesbe, nincs azon mit nézni.
- Még hogy nincs! Hát maga nyert! – kiáltotta olyan hangosan, hogy a pihe-
nőből mindenki berohant.
- Hogy én, én…? – csodálkoztam és azt mondtam: - Pista bácsi, ha ez igaz,
akkor az ABC-ben a legdrágább italt veszem magának!
- Akkor már indulhat is érte. A lottózóban már több hete nyomozzák, hogy
ki az, aki nyert? Akkor jelentkezzen, Ági – bíztatott.
Távirat
Mint mindig rövid volt az öröm. Egyik baj, bánat a másikat követte.
- Kislányom, a Géza meghalt! – mondta hangos sírás közben az édes-
anyám.
- A Géza? Mi történt vele?
- Nem tudom. Olvasd el a táviratot, az új felesége még a gyerekeinek sem
írta meg.
A koporsó mellett az új feleség magányosan állt, a család, a szüleim és mi
Jánossal, a rokonokkal távol voltunk a fiatal nőtől. A volt feleség addig nem
ment a sírhoz, míg Éva ott volt. Részvétet csak Irénnek nyilvánított mindenki,
Évának senki. Talán azért is ment el egyedül és elsőként, mert levegőnek néz-
tük. Irénnel együtt sírtunk a nagy gyászban.
• 110 •
Minden reggel
Mint minden reggel, fél nyolc előtt öt perccel levegő után kapkodva rohan-
tam az irodába. Az ajtóban Sándor állt, zsebre dugott kézzel.
- Hát téged ki kergetett? Mindig így látlak, hogy szaladsz az utcán! Nem
tudsz korábban indulni otthonról vagy János tart vissza? Baj van a…?
- Á, nem! – mondtam akadozva.
- Hát akkor?
- Tudod, szeretek a lakásban rendet hagyni.
- Ó, az az iparos fajtád! – nevette el magát – Na, megyek a felállítási helyemre.
Az ismeretlen hódoló
A forgalmi irodában nem lehetett látni a cigarettafüsttől. Köhögni kezdtem,
valaki türelmesen várt az ablaknál. Mosolygott és intett, hogy ráér. Kifújtam
az orrom, majd kedvesen szóltam az ácsorgó férfihoz:
- Tessék? Miről informálhatom?
- Köszönöm, Pestre szeretnék utazni vasárnap.
- És mikor? Délelőtt, délután?
- Délután.
- Tizenöt órakor lesz Önnek járata az egyes kocsiállásról – mondtam és már
fordultam is a következő érdeklődő felé, de a jól szituált férfi csak állt és úgy
bámult, mint azok a srácok, akik az imádott nőért bolondulnak.
- Parancsol még? – kérdeztem.
- Nem, nem. Köszönöm – bökte ki és végre elment.
- Némelyik utashoz birkatürelem kell! – jegyezte meg Zoltán.
Pár perc múlva csengett a telefon, valaki engem keresett. Zoltán közönyösen
nyújtotta át, nem szólt csak a telefonra mutatott.
- Tessék, Baginé vagyok.
Néma csend… letettem a kagylót. Ismét csengett, de nem szólt bele senki.
- Halló, halló! – kiabáltam. – Nem hallok semmit. Tessék! Van valaki a vo-
nalban?
- Te! Te! – suttogta a hang, ezután érthetően folytatta: - Látni akarlak és hal-
lani a hangod. Én most rád látok. Találkozzunk ma este a mozi előtt…
- Hogy képzeli!? Ki, kicsoda Ön? Kivel beszélek és, hogy mer tegezni?
- Drágám – sóhajtotta a hang. – Este megtudsz mindent. Gyere el, várlak!
Ismerem a férjed, tudom, hogy rosszul éltek, de ne szólj senkinek, mert meg-
bosszulom!
Ezután csend lett és csak a kagyló kattanását lehetett hallani. Zoltán meg-
kérdezte: – Mi van Ágika, valami hódoló…?
• 111 •
Nem válaszoltam, csak a fejemmel bólogattam igent.

- Mi akart?
- Engem.
- Gondoltam!
- Most mi lesz…?
- Nem kell adni jelentőséget az ilyennek – vigasztalt. – Nem kell mindjárt
megijedni és nem kell válaszolni, sem kérdezni. Egyszerűen le kell tenni a
telefont, vagy adja ide nekem!
- Csak a férjem meg ne tudja! Még azt hinné, hogy…
- Áh! Tegye túl rajta magát, nem kell vele foglalkozni. Lesz is ilyen még, jót kell
rajta nevetni – mondta, s az asztalon lévő kulccsal az ajtóhoz ment és bezárta. Én
tudomást sem vettem róla, hogy mi történt, miért lépett Zoltán az ajtóhoz?
- Ágikám, ezentúl ide csak az jöhet be, aki menetlevelet kér vagy lerob-
bant a busszal. A kalauzok ott az ablaknál pecsételtessék le a menetlevelet a
gépkocsivezetőkkel együtt. Nem lesz itt trécselés. A férje így nem fog félté-
kenykedni, az ablakot meg csapja le, amikor informálni tetszett. Itt komoly
munka folyik, ne zavarják! A váltás is így történjen – adta ki utasításba. - A
főnökkel is tudatom és az Átadási Naplóba is beírom.
Négy óra múlt, a munkaidőm röviddel később lejárt. Még tizenöt perc és
szabad vagyok – jutott eszembe, s akkor Miklósra gondoltam.
- Mondja csak, Ágika, melyik helyközi járatra is kell kocsi, hogy ne marad-
jon ki járat? Legyen szíves.
- Megjelölöm! – mondtam és gyorsan beikszeltem ceruzával, majd diktálni
akartam, de akkor Zoltán odarobogott hozzám és fölém hajolt.
- Váratlanul felemeltem a fejem, s döbbenten láttam, ahogy közeledett az
arcomhoz és nem a naplót nézte, hanem engem!
Zavartan nyúlt a füzetért, ujjai idegesen remegtek. A különös csendet az
akkor beérkező járat sofőrje szakította meg, aki bekopogtatott. Zoltán nyitott
ajtót. Rádóczi Pál friss hírekkel érkezett a közeli faluból: – Szemben a megál-
lóval van egy nagyvendéglő. Képzeljétek, az udvaron hatalmas bográcsokban
főzik a pörköltet – magyarázta lelkesen. – Micsoda illat és micsoda mulato-
zás van ott! Szól a zene… annyian vannak, mint a legnagyobb lakodalomban.
Ajaj! Mi lesz még éjfélkor? Tánc… tánc…
- És milyen rendezvény van ott? – kérdezte Zoltán – Ez biztos nem a Volán?
- A Központ… a Szolgáltató ház. Nyereségesek! Ez aztán a vállalat!
Eszembe jutott a férjem által mondott ünnepség, ezért az üzlet felé néztem. A
redőny félig le volt húzva. Az üzlet előtt éppen lassított egy fehér Skoda, valaki
felhúzta a redőnyt. Kati és János elsőkét szaladt az autóhoz, János ajtót nyitott
• 112 •
Katinak és a hátsó ülésre beültek. Sanyi, a kolléga, bezárta az üzletet, majd ő is

beült az autóba elől, a főnök mellé. A városi forgalomban eltűntek. Mélyet sóhaj-
tottam. Elvégre is, ők a Kiváló Dolgozók!
Már elmúlt éjfél és még mindig nem volt otthon János. Elhatároztam, ha reg-
gelig kell is, de ébren várom. Kimentem a fürdőszobába, hogy újra tusoljak az
álmosság ellen. A mosdó felett kapcsoltam fel a gyengén világító villanyt, és me-
zítelenre vetkőztem, közben a csapot megnyitottam. Hangos ajtócsapásra rez-
zentem össze. János belépett az előszobába, s a tükör előtt állt, amit láttam, mert
az ajtót résnyire nyitva hagytam. János mosolyogva nézte magát, édes kölni áradt
szét a levegőben. Ezt az illatot sokszor éreztem János köpenyén, haján, az arcán
és a Színházban is. Óvatosan becsuktam a fürdőajtót, a víz hangosan zubogott a
kádba. Lassan kinyílt az ajtó és János belépett. Nem szólt csak állt és nézett.
A krémszappan apró hólyagocskái a meztelen testemen végiggurogtak a
vízcseppekkel. János, mint egy szobrot, úgy bámulta a karcsú testem, a lányos
combjaim, de csak nézte úgy, mint aki már jól lakott.
János boldog
- Ági, szeretnék mondani valamit.
- Tessék, hallgatom.
- Géza halála miatt láttam sokat sírtál, és ezért nem szóltam. Mit gondolsz,
mit tudtam meg hónapokkal ezelőtt?
- Fogalmam sincs.
- Hehe… a közös ismerősünk megnősült! Nincs egy szavad se?
- Nincs – válaszoltam közömbösen.
- Tudtad?
- Nem.
- Nem úgy látom, hogy meglepődtél.
- Mert meg kellett volna?
János kirohant. Nem kérdeztem kitől hallotta. Arról pedig hallgattam és
hallgatni is fogok, hogy nem csak tudom, de láttam is együtt őket.
A néma pacsirta
- Voltunk orvosnál az édesanyáddal – mondta apa.
- És mit mondott az orvos?
- Baj van az idegeivel, a vejünk miatt van. Ági, jó lenne, ha te is orvoshoz
mennél, mert sápadt vagy.
- Azért? Minek?
- Hogyhogy minek?
- Tél van, és keveset vagyok kint a levegőn.
• 113 •
- Mi van az én énekes pacsirtámmal, miért nem dalolsz?

- Mert nincs kedvem.
- János miatt?
- Is!
- Mondd el apának, mi nyomja a lelked? – ölelt magához.
- Apa, láttam a kertészt.
- A kertészt? És…
- Most az egyszer János nem hazudott, mert mondta, hogy megnősült.
- Ezért vagy ilyen bánatos?
- Igen, apa. Képzeld láttam! Láttam a nőt is vele és csak néztem, néztem
őket. Már soha nem lehetek a felesége. Esélyem sincs!
- Ne sírj! Tudod valahogy ráéreztem, hogy a háttérben a kertész van. Anyá-
nak egy szót se!
- Tudom, mert akkor ideges lesz! Attól fél, mi lesz, ha elválok, mert a kislány
apa nélkül marad. Persze ő még nem tud róla, hogy mi is történt. Gondoltam,
elmondom neki az igazat, hogy a drága apja elvetette! Csak a véletlenen múlt,
hogy az orvos a gyilkos injekció helyett a másikkal oltott be.
- Ágikám, ne mond még el. Majd… ha idős lesz.
- Jó. Apa, az a traktor, ha meglenne és a föld, ami együtt száz holdat érne
János szerint? Vajon megéri, hogy boldogtalan legyek életem végéig?
- De ha egyszer fordul a kocka, gazdag lesz János és a kislányod.
- Lehet, hogy a gyermekem igen, de én a boldogságommal fizessek érte?
Apa, ez túl nagy ár!
- Ági, az a nagy szerelem már úgyis elúszott! Most mondtad, hogy megnő-
sült. Vége.
- Istenem!
- Ne emészd magad! Viszont azt vésd az eszedbe, hogy a világot mindig a
pénz mozgatja!
- A pénz, a pénz! Miklóssal egy szalmatetős kunyhóban is ellennék!
- Talán. Szerintem János nem akar tőled elválni. Ha neked lennék, még ha
bosszúból is, de megcsalnám! Azt kapja, amit veled tett és tesz!
- Hogy én…? Képtelen vagyok elfelejteni Miklóst, s ezért nem kell senki.
- Azért okosítlak, hogy felejts, keress magadnak valakit, egy barátot.
- Lenne…
- Akkor mire vársz?
- Hogy felébredjek, mert alszik a szívem.
Napokkal, hetekkel később sem kérdeztem Jánost, hogy akkor éjjel miért
• 114 •
jött olyan soká haza, mert a sofőrök mondták, tizenegykor már alig volt valaki
a Vendéglőben, azok pedig részegek voltak. János csak annyit mondott, hogy
Kati és ő Kiváló Dolgozók. A kitüntetést viszont megmutatta a kapott pénzzel
együtt, amihez gratuláltam.
- Ha nem haragszol ezt a pénzt magamra költöm. Veszek egy új biciklit is.
- Helyes! Remélem, az nem nyikorog?
Félnyolc helyett már hét órakor ott voltam az irodában, mert az új kartár-
sam nem a munkának élt, csak a csavargásnak. Gyakran szellemet játszott,
észrevétlen ment a kocsmába vagy a Presszóba és órákig távol maradt. Én vé-
geztem el a forgalmista feladatát is.
- Őze uram hol van? – kérdezte Sándor.
- Nem tudom. Nekem annyit mondott, hogy egy kávéra átlép a Presszóba,
de hiába kerestem, ott nincs!
Sándor nem válaszolt csak a fejét csóválta és kiment az irodából. Így volt
ez már napirenden, amikor Őze volt szolgálatban. Őt nem érdekelte csak a
kocsma, a kártya és a nők.
Csúcsidőben
Azon a napon Őze volt szolgálatban, a reggeli forgalom véget ért. A pihe-
nőbe sietettem, hogy a ládába bedobott menetleveleket bevigyem az irodába
és ott szám és név szerint érkeztessem vissza a füzetekben, miközben Mónika
a pénztárból kiáltott: –Mucuskám, légy szíves a mikrofonba gyakran mondd
be, hogy a menetjegyeket itt a pénztárban vegyék meg és ne a buszon!
- Jó, mindjárt mondom.
Amikor visszamentem, Őze éppen kávézni indult, pedig alig fél óra és a
csúcsforgalom megint elkezdődik. Őze mit sem törődött ezzel, egyedül ha-
gyott. A buszok sorra lerobbantak, ezért telefonáltam ki a telepre és a műhely-
ben dolgozó főnöknek közöltem a műszaki problémákat.
Közben az induló járatokat, a menetjegyek váltását bemondtam a mikro-
fonba, s kimentem, hogy Őzét megkeressem. Sem az utcán, vagy a buszok
közt, de az elszámoltatók irodájában sem találtam. Most egy helyijáratos sofőr
szólt, hogy nem indul a busz, s valaki kell helyette. Csakhogy a tartalék gép-
kocsivezetőt is elküldtem már különjáratba az iskolásokért. Őzét a sofőrök is
keresték, azok akik mentésre vártak.
A forgalmi irodában megcsörrent a telefon, amit hallottam az utcán, s azon-
nal berohantam. A főnök látta, hogy ismét egyedül vagyok és hol az irodába,
hol meg az utcán futkosok, mert azzal tisztában voltam, hogy helyi járat nem
maradhat ki!
• 115 •
A hideg szélben csak úgy kabát nélkül szaladtam az éppen érkező járathoz
és már küldtem is a gyárhoz, amit a főnök is látott.
- Hol van az Őze uram? Nyolc óra volt, amikor elment, most meg tíz is
elmúlt.
- Nekem azt mondta, hogy átmegy a Presszóba kávézni, de ott már nincs.
- Hogy a picsába nem tudod, hol van? – förmedt rám. – Neked tudnod kell!
Hát nem megmondtam, olyan legyen a szemed, mint a bagzó macskáé?
Nem válaszoltam, csak a mikrofon után nyúltam: – Figyelem! Szolgálati
közlemény! Őze Ferenc Szolgálattevőt kérem a forgalmi irodába – mondtam,
és néhányszor megismételtem.
Sándor végighallgatta a hívást, ezután zsebre dugott kézzel megállt az iroda
közelébe és ott figyelte, honnan jön Őze? De hiába várta, mert nem jött!
Nekem viszont támadt egy ötletem, s azonnal telefonáltam Jánosnak. Katika
vette fel, de mindjárt átadta a kagylót.
- Kérlek, ha tudsz, azonnal gyere! Segíts nekem Őzét keresni, mert a főnök
is keresi már.
- Jó, megyek. Hétfő van, alig van vevő. Te falazol annak a semmitérőnek?
- Dehogy! Elegem van belőle, mert kénytelen vagyok helyette is dolgozni.
Ezután János az összes közelben lévő boltban kereste, a Presszóban is, végül
a sarki kocsma belső termében talált rá. Intett neki, hogy ne kártyázzon, mert
a főnök keresi. Amit a főnöktől kapott azt bárki megszívlelte volna, de Őze
arcizmai meg sem rezzentek!
- Őze uram, ez legyen az utolsó eset – mondta dühösen a főnök. – A mun-
kaidő alatt nem a kocsmában könyökölünk, vagy a kurvákat kergetjük! Őze
Ferencnek is tudni kéne! Ha nem tetszik, ki lehet menni a munkakönyvvért a
Központba, és a felesége hiába zokog nekem a telefonba, nincs tovább!
Délután tizennégy órától Zoltán volt szolgálatban. Csend, nevetés, nyugalom.
- Tetszik-e tudni mi a hosszú élet titka?
- Oh, bárcsak tudnám!
- Egyszerű Ágika, nem szabad abbahagyni a lélegzést.
- Hm… csakhogy ez még a Prófétáknak sem sikerült.
- Ez válasz a javából! De vegyük komolyra a dolgot, Feri igen nagyképű.
Tudok az esetről és a többiről is. Őzének menni kell!
Már elmúlt fél öt, amikor a férjem munkahelyére sietettem. János éppen
húzta a redőnyt, zárásra készültek.
- Gyere, bújj be, én is mindjárt megyek – mondta.
- Szervusztok! Rögtön megfagyok, olyan hideg van. Brr.
- Nem csoda, orkánszerű szél fúj, és már havazik – mutatott János az utca felé.
• 116 •
- Kérsz egy forró kávét? – kérdezte Katika.

- Köszönöm, igen… ha nem kéri senki?
- Ó, tudod, ezek a fiúk már betegre itták magukat. Gyere a raktárba, nem
régen főztem. Hány cukorral is kéred?
- Hárommal. Képzeld, ilyen édes szájú vagyok – mondtam nevetve.
- Mi zujs? Mennek a buszok? - kérdezte János.
- Káosz van! Sorra fagytak el és… majd éjszaka fagynak újra el – magyarázta.
- Most Zoltán a soros?
- Igen, Katika. Kösz a kávét.
Katika mosolyogva bólintott.
- Milyen tiszta itt a levegő. Az irodában látni sem lehet a füsttől.
- Zoltán akár a gyárkémény – jegyezte meg János - meg a sofőrök! Miért nem
szólsz, hogy ne ott füstöljenek? Menjenek a pihenőbe – szólt élénken Katika.
- Nem lehet ezeknek parancsolni.
- Megjött Sándor – áradozott Katika.
- Akkor vége a mai napnak? Mehetünk? – kérdezte Sándor.
- Vége, hála Isten! Elegem van már – dünnyögte János.
- Gondolom Áginak is hosszú volt a mai nap. Mi van ezzel az Őzével? Alig
pár hónappal ez előtt jött ide és már a munkára rá sem bagózik? Láttam, hogy
szaladgáltál a buszok közt, hogy ne legyen járatkimaradás, még őkegyelme a
Presszóban vagy a kocsmában kávézgat? De úgy picsán rúgom! Mondd neki,
hogy tartózkodjon a helyén.
- Mondtam én már neki szépen és csúnyán is, de csak mosolyog.
- Az ilyennel nem lehet kesztyűskézzel bánni? – méltatlankodott János, köz-
ben az ajtóra mutatott – Zárunk!
- Akkor további szép napot! – köszönt Sándor, s az ajtóból visszaszólt. – Te
koma, készülj rá, holnap Őzét meglehet a kocsmából kell kivezényelned!
Másnap reggel
- Csókolom – köszönt hangosan egy fiatal nő a kis ablakon keresztül. – Tes-
sék mondani, hol van Fecó? Én vagyok a forgalmista felesége, Őzéné – magya-
rázta. – Hoztam neki a reggelit.
- Sajnos nem tudom, talán a buszok között?
- Ott már kerestem, mert láttam itt nincs! Nem mondta hová megy?
- De igen. A telepre, és láttam is, hogy felszállt az egyik buszra, de a telepen
még nem is látták. A főnök is kereste már.
- Akkor hol van…?
- Azt én is szeretném tudni.
• 117 •
- Beszélni akartam vele – mondta letört hangulatban.

- Tetszik tudni, nekem más feladatom lenne, mint az utcán sofőrt keresni,
hogy ne maradjon ki járat.
Azon gondolkodtam, hogy mondjam-e, menjen a sarki kocsmába, ahol kár-
tyázik nem kevés pénzzel, vagy kétes nőkkel szórakozik.
- Nem várhatok tovább, mert a munkahelyemről elkések. Legyen szíves a
reggelit Fecónak átadni. Köszönöm. Csókolom – mondta szomorúan.
- Tessék nyugodt lenni, átadom.
- Milyen helyes felesége van Őzének, és mégis kileng? – jegyezte meg az idős
gépkocsivezető, aki épen a talált tárgyat adta át.
- Mert csak az ital, a kártya meg a nők!
- Tetszik tudni, a farkával van a legnagyobb baj.
- Szerintem is, a többi ráadás.
A hamis arany
- Kitaláltad már, mire költöd a lottónyereményt? – kérdezte János.
- Igen.
- Áruld el, mi lenne az?
- Egy ékszer. Voltam az ékszerüzletben, tudod régi vágyam egy kis arany-
karkötő. Pontosan négyezer forintba kerül, és éppen ennyit nyertem.
- Szóval minden forintot magadra költenél?
- Remélem, nem haragszol?
- Hát nem a lányodnak veszed? És talán… valamit nekem is?
- János, minek a lánynak kettő? Eni már kapott Katiéktól?
- Hát…
- Melletted már örülni sem lehet!
- Sajnos az nem arany, csak egy bizsu.
- Bizsu? – csodálkoztam. - Nekem azt mondtad, hogy milyen értékes aján-
dékot kapott a kislány. És mégsem?
- Menj és vond felelősségre Katikát! Különben, drágám, nagyzási hóbortban
szenvedsz. Hiába, bolondnak bolond a szerencséje?
- Akkor egy bolondtól csak nem irigyled a nyereményt?
- Hahaha… Milyen kedves vagy.
Jelentés a központnak
- Megint egyedül tetszik lenni, Őze még nem jött vissza a telepről? – kérdez-
te Pali bácsi, a vezénylő.
- Bizony nem! Csúcsforgalom ide vagy oda, őt nem érdekli!
• 118 •
- A napi jelentést össze tetszett állítani? Mert nyolc óra lesz, és a Központban
várják.
- Készen vagyok!
- A százalékarányt ki tetszett számolni?
Csak a fejemmel biccentettem, mer a Központ számát tárcsáztam éppen és
valaki a kagylóba beleszólt.
- Jó napot kívánok! Tisztelettel jelentkezem az autóbuszállomásról. A napi
jelentést szeretném mondani. Baginé, Winter Ágnes vagyok. Diktálhatom?
- Igen.
Járatos: 36. Gépkocsiállomány: 43. Javít: 2. Vezényelt tartalék gépkocsive-
zető: 78. Dolgozik: 49. Szabadnapos: 23. Szabadságon: 6. Beteg nincs. Kiadott
menetlevél: 68 db. Visszaérkezett: 67 db. 90% kib… - hallgattam el. – Pali
bácsi, kérem, megszakadt a vonal! Valamilyen becsörgést hallottam?
- Akkor a főnök lehallgatta a jelentést és tudja, hogy maga és nem Őze adta
le. A főnök, tetszik tudni, bent van az irodájában. Talán telefonálni akart?
Pali bácsi kiment, de alig öt perc múlva visszament és leült Feri székére.
- A főnök mérges, a forgalmistát kereste a telepen, de ott nincs! A főnök azt
is mondta, hogy Őze már csak a fizetéséért jár be.
A macska
- Képzeld, János, két szabadnap után ismét Őze lesz velem szolgálatban.
Olyan leszek, mint a bagzó macska.
- Remélem, hogy elkapod?
- Hát felőlem cincoghat, akkor is elkapom.
Szokatlan csend volt az irodában, nyolc óra múlt, s a reggeli forgalom véget
ért. Én a naplót írtam, Őze pedig éppen a fiókból vette ki a szondát, amikor a
főnök berontott.
- Feri, kimentem a telepre!
- Kivel? – kérdezte, s választ sem várva hadarta. – Főnök, a Pór Laci bácsi
tankolni megy, azzal menjen. Szólok neki – állt fel és elindult az ajtó felé.
- Köszönöm! – mondta élénken a főnök, s nemet intett. – A Kiss Pistával
beszéltem meg. Ah! Már itt is van.
Nem sokkal később Feri is indulni készült, a szondát átadta nekem és közöl-
te, hogy neki is dolga van a telepen.
- Feri, akkor miért nem a főnökkel mentél, ha te is oda…
- Tudod, én – szólt közbe – a Jani bácsival beszéltem meg és most megyek.
- De hát vannak problémák, lerobbant két busz is és ki lesz az, aki végzi a
járatot? Ne hagy itt, mint általában! Nekem rengeteg írni valóm van.
• 119 •
- Ne nyavalyogj, majd szétnézek a műhelybe, hogy mi a helyzet? A Jani bácsi

visszajön és őt küldheted.
- Hová? Mert ha nem tudnád neki a forda szerinti járata lesz.
- Majd kitalálsz valamit? Én mentem.
Eközben Pista bácsi, aki kalauz volt, a kérésemre jött, hogy figyelje Őzét.
- Feri csak a presszóig ment – mondta és leült. – Tessék csak nyugodtan írni,
mert én figyelem, hogy mikor lép ki.
- Köszönöm! Később megyek a pihenőbe és keresek valakit, hogy ne ma-
radjon ki járat.
- Tessék csak – mondta.
Éppen indulni akartam, de a főnök váratlanul visszajött. Sándor az órát néz-
te a falon.
- Hol van Őze uram? Megint egyedül vagy?
- Hmm… - mérgesen néztem a Presszó felé és csak rámutattam, mert ideges
voltam, végül kiböktem. – Egyedül! Feri csavarog. Én most megyek sofőrt
keresni, mert két busz is lerobbant.
- Ágika! Jön már Feri! – állított meg a kalauz.
- Mikor is ment el? – kérdezte Sándor.
- Már több mint egy órája. Azt mondta, hogy a telepre megy a műhelybe.
Pista bácsit kértem meg, hogy figyelje, tartsa szemmel.
- Valaki szólt neki – motyogta Sándor.
Feri nagy léptekkel közeledett. Kipirult arccal nyitott ajtót, Sándor zsebbe
dugott kézzel állt vele szemben.
- Őze uram! – mondta keményen. – Szedje össze a kis motyóját, aztán Isten
áldja. Ági majd átveszi a szolgálatot.
- De… hát... Főnök… Főnök, miért? – dadogta – Én csak kávézni voltam.
A főnök nem válaszolt, s Feri rádöbbent, nincs alku. Ezután vette a kis mo-
tyóját és alig halhatón köszönt el.
Tél a tavaszban
Vasárnap volt, kint süvített a szél, zuhogott az eső, a kopasz fák hajlongtak.
- Vége lehetne már a télnek – mondta János.
- Ma van a tavasz első napja. Tudod? – kérdeztem, miközben János az ablak
mellett állt és nézett ki az utcára.
- Tudom. Ez a sok hó, amikor olvadni kezd, attól félek nem-e elönt bennün-
ket a víz? Ez a Lúd utca igen csak lapos részen van!
- Ó, Istenem, csak az ne történjen? Bezzeg az Akácfa utca parton volt!
- Ági, gyere, nézd, milyen idő van! Még a kutyát se verik ki! Látom újra
• 120 •
havazni fog. Havas eső esik. Jé! Micsoda nagy pelyhekben kezd hullni! Mond-
hatom, tudok örülni! Megint lehet söpörni, de addig szundítok.
- János, olyan szép, ahogy csillog a hó, különösen az autó lámpái fényében…
- Bolond vagy? Ilyenkor nem is járnak az autók. Vagy csak azok, akiknek
muszáj – mondta.
- Hátha jön?
- Láttál már egyet is?
- Még nem.
János percek múlva aludt, hangos horkolása felért egy kisebb zenekarral.
Kinyitottam félig az ablakot és a nyitott tenyerembe vártam, hogy hulljon a
hó. A javítóműhely felöl közeledett egy trabant. Néhány pillanat és már ott
volt a házunk előtt. Lassított és megállt. A bepárásodott ablakot a kezén lévő
kesztyűvel megdörzsölte, majd lehúzta az a valaki az ablakot, s nevetve kiál-
tott: – Szervusz, Ágikám!
A férfi pedig nem más volt, mint a szőke, kék szemű hercegem!
Megállt velem a világ, remegett a lábam, a szívem a torkomban dobogott,
közben Miklós intett, felbúgott a motor és elhajtott. Ijedten fordultam meg, de
János mélyen aludt, mit sem tudva a csodálatos percekről.
Dolgozzanak!
- Elvtársak, – kiáltotta Sándor, a főnök, aki párttitkár is volt –indulhatunk
a telepre. Fél kettő van… Tizennégy órára ott leszünk. A Fejes Laci visz ben-
nünket – mondta.
A nagy zajban már a saját hangom is alig értettem, amikor az induló jára-
tokat mondtam a mikrofonba. A kis iroda zsúfolásig volt a párttagokkal. A
délelőttös forgalmisa hirtelen felállt a székéről, s izgatotton szólt:
- Ági, most lesznek járatkimaradások? Nincs ember, nincs kocsi! Aztán a
többi a te dolgod – tette hozzá Sanyi.
A kilátástalan helyzetben magamra maradtam. Őze helyett én voltam a for-
galmista egyelőre. Zoltán szabadnapos volt, de mondta, hogyha kedve lesz,
benéz. Most ceruzával azok nevét írtam a naplóba, akik a párttagok helyett
végezhetik a járatot. Közben a szerződéses járat megérkezett és a sofőrt be-
rendeltem: Szolgálati közlemény! Szabó Andrást kérem a forgalmi irodába!
Ismétlem. Szabó András gépkocsivezetőt kérem a forgalmi irodába!
Néhány pillanat… és már ott volt Szabó az ablaknál.
- Tessék? Tudja, Ágika, ha maga hív azzal a csodálatos hangjával, hát repü-
lök! Mi baj van? – kérdezte.
- András, kérem, menjen ki a gyárhoz! Műszakváltás van. Nézze, az em-
• 121 •
berek itt várakoznak az iroda előtt dühösen, fáradtan, aztán meg alantas
hangon kérnek.
- Egyem meg a szívét, engem szúrt ki? De ha maga mondja, hát…- sóhajtott-.
Köszönöm. Kérem, álljon a busszal a négyes állásra és én már mondom a
mikrofonba.
- Ági! Defektes a busz, valaki kell helyettem – mondta Szűcs, közben felmu-
tatta a piszkos, olajos kezét. – Kérem, telefonáljon, hogy küldjék a műhelyko-
csit, mert más baj is van.
- Tetszik tudni ez már a csúcs! Se ember, se busz!
- Hmm… de párttaggyűlés az lesz!
- Sajnálom Pista, nem veszik föl a telefont. Persze, alig látszanak ki a mun-
kából? Sok a javító! Várni kell.
- Jó, hát akkor várok – dünnyögte, s az íróasztalhoz támaszkodott.
Szántai Béla a különjáratból megérkezett, s menetlevéllel a kezében ment be
az irodába.
- Béla bácsi, kérem, menjen egy körre a gyárhoz a munkásokkal és azután a
forda szerint…
-Tudja maga ugye, én nem szeretek oda menni? Nekem jó út, jó kilométer kell!
-Tehát megtetszik tagadni? Tetszik tudni akkor járatkimaradás lesz az Ön
hibájából? – figyelmeztettem.
Béla bácsi éppen indulni akart, de a hangos hangom megállította: –Kérem
a menetlevelét!
- Azt nem! Azért, hogy bepirosozza? Most az egyszer és nem többet!
- Elvtársak, akkor mehetünk a gyűlésre – mondta Sándor, s a kezébe vette a
fekete mappát, majd utolsóként kiindulva az ajtóból visszaszólt. - Dolgozza-
nak a pudligánok!
Ezt a gúnyos megjegyzést már Zoltán is hallotta, mielőtt belépett égő ciga-
rettával a kezében. Én, és a sofőr, az olajos kezű, döbbenten néztünk a párttit-
kár után. Szűcs megjegyezte:
- Valamikor ő is csak sofőr volt, velünk gürizett. Hamar elfelejtette? Lám,
lám… Mit tesz a piros könyvecske? Egymás között most döntik el, ki legyen a
Kiváló Dolgozó május elsején.
- Hát akkor, mi pudligánok, dolgozzunk – mondta Zoltán és a széket köze-
lebb húzta az asztalhoz, és leült.
- Köszönöm, hogy betetszett jönni. Ha ezen túl leszek, a többi gyerekjáték!
- Nem mondanám! Nézzük mi a helyzet? Ági, magának kis ujjába van az
egész! Legyen kinevezett forgalmista és több lesz a fizetése. Ámulva nézem a
ceruzával írt neveket, nekem eszembe sem jutott, hogy a helyi járatost küld-
• 122 •
jem némi késéssel a közeli faluba.

- Zolikám, gondolkoztam, hogy vállalom, de előbb otthon kell rendezni a
dolgokat, mert anya beteg, a kislány nem akar ott lakni csak bérházba. A fize-
tésem nem gondolom, hogy sokkal több lenne?
- Valahogy majdcsak rendeződik! A lényeg, nem lesz járatkimaradás.
- Talán. Pista, hívom a műhelyt! Egy pillanat… átadom a szerelőt - mondtam.
- Ági, estére készen lesz, s az utolsó járatot már én viszem.
- Én is így gondoltam. Zoltán, köszönöm a segítséget. Viszontlátásra holnap.
Mi lesz velünk…?
- Anyukám, megyek a piacra, mit hozzak? - kérdeztem.
- Most nem kérek semmit, apukád tegnap volt – mondta, s intett, hogy menjek.
A piac a régi játszótér helyén volt, ott, ahol Miklóssal az esőben ugrálva,
kacagva szaladtunk. A bevásárlás után azzal a nehéz garabollyal elindultam
haza. A Lúd utca igencsak messze volt. Lassan ballagtam, néha megálltam pi-
henni. Az utca néptelen volt. Mögöttem, közel a járdához most egy autó csi-
korogva fékezett és megállt. Ijedten fordultam meg, először a zöld autót láttam
és csak azután Miklóst.
- Ágikám! – kiáltotta, közben kiszállt az autóból. – Szervusz, drágám, sze-
retnék beszélni veled.
- Szervusz – motyogtam. – Tessék.
- Hiányzol.
Ebben az egy szóban benne volt a remény, a vágy, az édes percek emléke.
- Hát… még nem felejtettél el?
- Nem!
Hosszú percekig hallgattunk. Miklós vigyorogva nézett. Csak a szem be-
szélt, kérdezett vagy válaszolt, mint egyszer… a kezemből csúszni kezdett a
garaboly.
- Ugye megengeded, hogy segítsek? – kérdezte és elvette a kezemből. – Gye-
re, hazaviszlek.
- De ha meglát a feleséged? Akkor…
- Ugyan! – szakított félbe. – Akkor hagyom ott, amikor akarod. Csak egy
szavadba kerül!
- Miklóskám, tudod férjem van, ahogy neked feleséged és azért nem lehet!
- Inkább cipekedsz? Látom, mindig csak te!
- De ha valaki, aki ismer, elmondja a férjemnek, mi lesz…? – hebegtem.
- Drágám, ne félj! Gyere, nem fogsz fázni, meleg a kocsi. Bolondos ez az
időjárás.
• 123 •
- Bolondos április, csakugyan bolondos – mondtam nevetve, miközben

Miklós kinyitotta a trabant ajtaját és intett, hogy szálljak be. Az ajtó halkan
csukódott. Csak most döbbentem rá, hogy ott ülök az imádott férfi mellett,
aki nevet rám és néz, mint akik először találkoznak, és első látásra fellángol a
szívünkben a csodálatos szerelem! (Talán mindketten arra gondoltunk, hogy
így kezdődött, valamikor…) Miklós mélyet sóhajtott a különös csendben.
- Ági. Ágikám… Mi lesz velünk?
- Nem tudom.
- Amióta újra láttalak, nincs hová menekülni a múlt elől?
- Miklóskám… - suttogtam.
- Végre mellettem vagy? Úgy akartam!
- Én is! Édes Istenem, ugye most nem álmodok? – néztem fel az égre.
- Drágám – suttogta Miklós mosolyogva, majd a kezem a kezébe vette, s
mint az esőben az ujjak ölelték, szorították egymást. – A víztoronynál megál-
lok, onnan egy perc és otthon vagy – mondta, és elengedte a kezem, miközben
a slusszkulcsot elfordította. A motor felbúgott, Miklós a sarokházig visszato-
latott és egy másik utcán indult el, hogy elkerüljük azt az üzletet, ahol a fér-
jem dolgozott. A főutcán a motorosok, az autók és a kerékpárosok miatt csak
lassan haladtunk. A templom után a jobb kéz felől lévő széles, forgalmas útra
kanyarodtak, ahol balról a Vörös Csillag Áruház volt. Vezetés közben Miklós
egy-egy pillanatra rám nézett mosolyogva, s egy kézzel kormányozta az autót,
mert a jobb kezével az én bal kezemet fogta. Az összefonódott ujjainkat addig
engedte el, amíg a sebességváltót egy másik fokozatba váltotta. Örömömben
szólni is alig tudtam, pedig mennyi kérdésem, mondanivalóm lenne, de min-
den kipárolgott a fejemből. A nap hirtelen eltűnt az odatévedt felhők között,
de még mozdulatlan volt minden, mint órákkal azelőtt.
- Eső lesz – mondta Miklós.
- Én az sem bánnám, ha zuhogna, ahogy akkor… - hallgattam el.
- Veled a világ végéig is mennék?
- Jó lenne?
- Szívem, mikor és hol találkozunk? – kérdezte Miklós, mert közeledtünk a
víztoronyhoz.
- Amikor csak akarod! Vagyis… - jutott eszembe, hogy János miatt nem
akár mikor – Miklóskám, te mond!
- Talán a lottózóban, vagy a postán? Hat óra után, amikor a napi bevételt
viszem, ha neked is jó lesz?
- Hát? Megpróbálom úgy intézni, de az a baj én félötig dolgozom általában.
- Várlak minden nap. Keressük egymást – mondta, s közelebb húzódott
• 124 •
hozzám, mert megállt az autóval a Lúd utca sarkán, és csak a motor járt. – Ré-
gen láttam a kislányt, talán meg sem ismerném?
- Szerintem sem! Mondják, hogy csinos kis fruska. Köszönöm, hogy el-
hoztál.
- Szívesen. Ági, így kettesben veled? Alig hiszem!
- Én is! Megyek – mondtam elérzékenyülve, s közben lágyan átölelt, aztán
egy hangos sóhaj kíséretében elém hajolt, hogy lenyomja a kilincset. Az ajtó
kinyílt, Miklós a hátsó ülésen lévő garabolyért nyúlt és átadta.
- Szervusz – lehelte.
- Szervusz, herceg – mondtam, de a kipufogó hangja elnyomta a suttogást. A
távolodó autót addig néztem, míg nem tűnt el a kanyarban. Egész nap másra
sem tudtam gondolni, csak rá!
Két nappal később a fiatal tisztet nevezte ki forgalmistának a főnök, aki el-
végezte az iskolát. Közben az idegroncs Sanyi felmondott, s ezért kellett valaki
helyette. Én ismét naplózó voltam vagy helyettesítő külsős.
Most Zoltán volt szolgálatban velem. Egymással szemben ültünk, mert az
íróasztalok össze voltak tolva. Az összes adminisztrációs munkát nekem kel-
lett végezni, míg ő, mint külsős, intézkedett, hogy ne maradjon ki a járat.
- Ágika, maga csak ír, de a gondolatai valahol messze járnak? Látom, valami
nem stimmel. Erőltetett mosollyal kérdez, felel. Ágika, mi van?
- Semmi.
- Kár tagadni! Olyan, mint aki szerelmes. Persze… hódolók özöne veszi kö-
rül, mert szép. Nagyon szép.
- Ugyan már? Tetszik tudni, vannak dolgok, amelyek gondot okoznak, s hi-
ába szeretnék változtatni, nem lehet!
- Tegye túl rajta magát, a rohanó idő megoldja.
- Talán?
- A férje még a levegőre is féltékeny! Tetszik ismerni a Lengyel szendvicset?
- Nem.
- Két kenyérjegy között egy kis jegy.
- Jééé?
- Mondok egy másikat – emelte a kezét magasba, hogy nagyobb hatása le-
gyen annak, amit mond – Ágika, ki nézheti le a világot?
- A világot? Hát… ez nehéz kérdés.
- Zoltán pukkadozott a nevetéstől és nem várt tovább: Hát ki lenne más,
mint a tetőfedő és a cserepező! Ugye, milyen egyszerű?
• 125 •
Tisztasági mánia
- Mit tudsz csinálni ebben a tiszta lakásban, ahol a padló az asztal lehetne?
– kérdezte tőlem Anikó, János új kollégájának a felesége.
- Tudod ahhoz, hogy ilyen legyen, azt valakinek csinálnia kell – mutattam
magamra.
- Képzeld, az én Lajoskám haragban van a porszívóval.
- Ezen ne csodálkozz, mint általában minden férfi.
- Drágám, ez asszonymunka! – jegyezte meg János.
- Az autómosás is?
- Na, ne panaszkodj, Ági, egyedül csinálom már, mert a lakásban addig ko-
torgatsz, hogy addig készen vagyok – mondta.
- Ó, szegény? Ha nincs kedved takarítani, akkor mit szeretnél csinálni?
- Tévézni, aludni. Elég nekem a munkahely? Anikó! Lajosnak kölcsön adom
az asszonyt és te itt maradsz…
- Lajos mellett megbolondulna, mert olyan nyugodt.
Amikor Anikó elment, azonnal mondta János, hogy mit tudott meg La-
jostól: – Náluk azért áll minden lábbal fel a lakásban, mert a felesége csak
cicomázkodni meg csavarogni szeret!
- Hát ez már baj? – mondtam.
- Mondd csak, hány dekát híztál a tisztasági mániáddal?
- Tévedsz! Nem dekát. Egy kilót – válaszoltam, s közben a morzsákat szede-
gettem az abroszon a kis tányérok között.
Hogyan?
- Ágika, tessék már segíteni, hogy írjam alá a füzetbe? Horváth Miska vagy
az, hogy a „Pudligán”?
- Hát maga tud róla…?
- Persze!
- Pedig én nem mondta el senkinek, még a férjemnek sem.
- Szűcs még akkor este mindenkinek mondta és adtuk tovább.
- Most valaki kopogtatta az ablakot, hogy nyissam ki.
- Meggyüttünk! Tisztelettel – mondta a sofőr – Doktor Hegedűs.
- Tessék mondani, ezt a doktort beírhatom a naplóba?
- Hát még ne. Előbb beiratkozok az Egyetemre.
Másnap
- Ági, megint magára került a sor? – kérdezte Török.
- Tetszik tudni, mindig a legkisebb – mondtam nevetve. – Nincs elég for-
galmista.
• 126 •
- Nekem úgy lenne jó, ha mindig maga lenne.

- Köszönöm – hagytam rá.
- Tegnap voltam a Központban. Éppen magáról beszéltek a főnökök.
- Rólam, és mit?
- Szeretnék, ha ott dolgozna. Ezt hallottam.
- Oh, hát nem vagyok én olyan ügyes?
- A főnök felesége talán ügyesebb? Tetszik tudni, hol dolgozott mielőtt fel-
vették az üzletbe?
- Nem, nem tudom.
- Takarítónő volt. WC-t pucolt meg ilyesmit az egyik szórakozó helyen. Per-
sze, most játssza a nagyot.
- Megteheti, elvégre a főnök felesége! Biztos, hogy nem irodai munkát vég-
zett? Ki mondta Önnek?
- Bözsi, a rokonom, aki az Áruházban pénztáros volt. Maga ismeri, hát a
férje ott volt eladó?
- A Bözsi néni…?
- Az. Ő is jelentkezett pénztárosnak, de öregnek találták. Maga nem is tudja?
- Nem. Most hallom először.
- Szénásiné nem értett a pénztárgéphez, sem az adminisztrációs munkához,
de fiatal volt!
- És ki tanította, vagyis hol? – kérdeztem elgondolkodva.
- A férje, meg az egyik eladó és a pénztárosnő a Háztartási boltban.
- Döbbenetes – motyogtam. Elhatároztam, amikor hazamegyek, rákérdezek:
- János, miért nem te vagy a főnök, és miért a Colos?
- Mert csak úgy jött, hogy ő lesz a főnök
- Eszembe jutott, Bözsi néni miért nem lett pénztáros?
- Mert Katikát ismerte a főnök, de ne mond Colosnak.
- A jelentkezők közül csak ő választott?
- Miért érdekel ez téged? Halljam csak, mi ez a nyomozás?
- Gyáva vagy válaszolni?
- Nem tartozok neked beszámolni, a munkahely és az otthon között kü-
lönbség van!
- Remélem már nem állítod, hogy Katival csak néhány nappal előbb talál-
koztál nyitás előtt? Ki volt az, aki betanította?
- Érdekel?
- Képzeld! De miért titok?
- Ezért vagy ingerült?
- Inkább szomorú. Én mondtam, hogy vállalom, leszek ott pénztáros. Bö-
• 127 •
zsi néni és a férje egy osztályon van? Viszont te állítottad, nem lehet! És
mégis…?
- Még az hiányozna!
- Ne hazudj, mindent tudok!
- Na és akkor mi van, betörik a fejed?
- Nem szeretem, hogyha hülyének nézel. Megéri neked, hogy hazudj?
- Ugyan ki emlékszik rá, hány éve annak?
- Néhány nappal ezelőtt az üzletben éppen söprögetett Katika, néztem is
milyen jól áll a kezében az a nagy söprű. Persze, ilyennel takarított évekkel
ezelőtt a barátnőm. Őszintén sajnálom. Csak az nem tudom, miért én vizs-
gáztam helyette? Neki kötelező lett volna elvégezni az iskolát, ahogy minden
pénztárosnak.
- Akkor neked nincs bizonyítványod és nem lehetnél adminisztrátor. Vi-
lágos?
- Még a napnál is jobban.
A kéményseprő
- János, mit nevetsz? – kérdeztem ruhateregetés közben a teraszon.
- Képzeld, az új kéményseprő ismerte Csizmadiát. Szoktad látni?
- Még véletlenül sem! Apa mondta, hogy megnősült és van egy lánya.
- Drágám, akkor megnyugtatlak, megette a fene! Egy rajongóddal kevesebb
van. Fogynak. Csak a közös ismerős biceg még, de meddig?
Vártalak
- Szervusz, Ágim! – köszönt Miklós. - Hiába vártalak már hetek óta, nem
jöttél postára – állított meg az Áruház előtt.
- Szervusz. Miklóskám, nekem késő a hat óra, nincs hová menni? A férjem
otthon van! Mit is találjak ki?
- Értem. Hogy élsz, jól vagy?
- Köszönöm, fogjuk rá. És te?
- Gyöngesavanyán.
- Gyöngesavanyán…? Beteg vagy?
- Nem.
- Istenem! Úgy megijesztettél!
- Csak nem?
- Mondhatom sikerült!
- Ágikám, veled megyek, ha megengeded? Az autót az Áruház mögött hagytam.
- Jó, gyere. Menjünk. Az ördögbe is, hát megint esik?
• 128 •
- Mint mindig, ha találkozunk Drágám, te aztán nem változtál semmit?

Szép vagy.
- Azt csak látod? Egy méterről. Hm, közel a negyvenhez…?
Miklós hangosan felnevetett: – Drágám, mikor lesz az? Évek múlva.
- Hát…?
- Egyre jobban esik. Ha nincs esernyőd, szívesen hazaviszlek. Látod, ott van
az autóm, gyere.
- Köszönöm, van ernyőm a retikülömben. Szia!
- Szia! Várlak – mondta halkan, s egy pillanatra megfogta a kezem.
Vajon ki?
Mikrofonnal a kezemben az induló járatokat mondtam, amikor a hármas
kocsi álláson ácsorgó férfit észrevettem, hogy nevetve néz, és csak rám! Ab-
ban biztos voltam, hogy nem ismerem, de vajon ki lehet? – tűnődtem, s
közben az égő cigarettát elnyomta, majd a szemétgyűjtőbe dobta és nagyon
lassan közeledett.
- Tessék uram, segíthetek? – kérdeztem nyájasan, amikor a mikrofont ki-
kapcsoltam.
- Köszönöm. Én most nem az utazással kapcsolatban érdeklődöm. Szeret-
ném kérdezni, hogy ön Winter Ágnes?
- Mert ön Winter Ágnest ismerte?
- Ismertem.
- Én vagyok.
- Szervusz. Somogyi Bálint vagyok.
- Som?! – kiáltottam és kirohantam hozzá. - Ez nem lehet igaz – mondtam
ölelés közben. – Bocs. Egy pillanat, szólok a kollégámnak – mondtam.
- Ágika, menjen csak. Megint egy hódoló?
- Hosszú! – válaszoltam Zoltánnak.
- Régen láttalak Ági, hogy vagy? – kérdezte Bálint.
- Kösz. Jól, és te?
- Kösz. Szép vagy, csak az a baj, hogy más felesége lettél! Pedig kisgyermek-
ként megfogadtuk, hogyha felnövünk férj és feleség leszünk. Mondtam én az
édesanyámnak, hogy amíg tanulok Szegeden, addig férjhez fogsz menni. A
gimi után még tanultam és villamosvezető vagyok.
- Tudom. Bálintkám, azért történt így, mert nem kerestél és nem is írtál.
- És a szó elszállt?
- Hidd el, én nem felejtettelek el. Akkor kilenc évesek voltunk. Emlékszem
fajdkakas tollas kalapban táncoltál a majálison velem és én pedig kölcsön kért
• 129 •
magyar ruhában. Istenem, de rég is volt!

- Akkor megesküdtünk a majális után az udvaron nálatok másnap…
- Évtizedekkel ezelőtt – jegyeztem meg. – Bali, a házasságod jól sikerült?
- Igen is, nem is. Nem vagyok boldog, mert a kis copfos kislányt nem tudom
kiverni a fejemből. És, te…?
- Hát, valahogy így. A kislányom a mindenem.
- Reméltem, hogy te?
- Hogy én… - hallgattam el.
- Bálint a belső zsebéből kivette a levéltálcát, amiben fényképek is voltak.
- A feleségem – mutatott rá. – Kedves, dolgos. A szülei meghaltak, s övé lett a
nagy ház, a sok föld, a szőlő. Két fiam van, őket látod ezen a képen – mondta.
- Hasonlítanak rád! A feleséged is helyes - dicsértem. - Mikor jössz újra?
- Nem tudom, Ági drágám, de keresni foglak - ölelt magához. – Isten áld-
jon, copfos.
- Isten áldjon, Bali! Balikám, várni foglak – ölelt magához szorosan,
ahogy én is és közben az induló járathoz kísértem. Szalai, a sofőr Bálintra
várt, aztán egy utolsó csók, még egy ölelés. A sofőr nevetve dudált nekem,
azután csukódtak az ajtók. Integettünk, pedig a szemünkben már ott csil-
logott a könny.
Helyettesítés
Azon a napon Zoltán volt a délelőttös forgalmista, én pedig a szokásos nap-
lózó. Csakhogy Zoltán valamiért a központba ment és egyedül voltam. Amikor
ő visszajött ebédelni mentem, de siettem, mert két órakor váltás volt. A fiatal
vezénylő kolléga volt a forgalmista két órától, aki már az ajtóban várt.
- Ágika, tudnál ma helyettesíteni? – kérdezte.
- Igen. Talán beteg vagy?
- Sajnos. Orvoshoz megyek, tudod magas a cukrom. Ági köszönöm, hogy…
- Szóra sem érdemes! Szívesen, Péter. Menj csak. A főnöknek szóltál?
- Még nem, de ha te…?
- Legyél nyugodt, szólok! Szia.
Már elmúlt fél öt, az induló járatok sorolását éppen befejeztem, amikor las-
san kinyílt az ajtó.
- Baginé! – kiáltotta Sándor. – Te mit keresel itt? Hun van a forgalmista?
- Beteg. Orvoshoz ment Péter és arra kért, hogy helyettesítsem. Láttam az
előbb, hogy visszajöttél a telepről. Menni akartam hozzád, hogy szóljak, de
megelőztél. Tehát most én leszek.
- Nekem nyolc. János tudja?
• 130 •
- Még nem! Fontosabb volt a lerobbant busz helyett intézkedni, de mind-

járt…
- Azzal már elkéstél. János ezóta otthon van. Nézz csak az órára! Háromne-
gyed öt. Minden rendben…?
- Egyelőre.
- Akkor én elmentem. Szia.
- Szia – köszöntem s közben az ajtót bezártam.
Körülbelül egy jó óra múlva valaki dörömbölt az ajtón, azonnal kinyitottam.
- Te vagy? Ez igazi meglepetés – mondtam, ahogy megláttam Jánost a kezé-
ben lévő szatyorral.
- Hoztam neked vacsorát, nehogy éhen halj – mondta, s akkor a zsírpapírba
csomagolt kolbászt, kenyeret és az uborkát az asztalra tette.
- Ki szólt neked, hogy itt vagyok?
- Sándor szólt, hogy ne várjalak. Bejött a boltba, mert később zártunk, mivel
áru érkezett. Mondta Sándor, hogy soká lesz huszonkét óra és nincs vacsorád.
Megyek és nézem a tévét, meccs van! Szia.
- Kösz a vacsit! – kiáltottam mielőtt az ajtót becsukta.
A vendég
A családban mindenki tudta, hogy Enikő szerelmes. Hétvége volt és jött az
új fiú, aki helyes, kedves srác volt. János nem kedvelte, mivel a fiú szülei kom-
munisták és szegények voltak. Sem föld, sem ház!
- Gyuri, tessék – mondtam náthás hangon Eni felé is fordulva. – Ebből az
apró süteményből is vegyetek – kínáltam, s a tálcát az asztalra tettem.
- Köszönöm, még elhízom. – mutatott Gyuri a hasára.
- Odébb lesz az még! – nyugtattam meg.
- Vegyél az én kedvemért – súgta Eni.
- No, jó. Te leszel a hibás, ha elhízok? Légy szíves tegyél a tányérba – mondta.
- Gyurka, te kikapcsoltad a magnót? – kérdezte ijedten a kislány.
- Ki! Legyél nyugodt, még mielőtt kijöttem a szobádból – nézett rá nevetve,
s az orrára koppintott az ujjával.
- Meg vagyok nyugodva, kérlek.
Ekkor jött be János a szobába, arcán erőltetett nevetéssel, majd leült a fiú
mellé.– Jó étvágyat – szólt csöndesen kezeit összedörzsölve.
- Köszönjük – dünnyögte Gyuri.
- Ma este hol szórakoztok? – kérdeztem.
- Moziba megyünk! – vágta rá a fiú.
- Moziba…? Ma is? – hüledezett Eni.
• 131 •
- Tudod, most jó filmet vetítenek, azt a „Kengurut”.

- Tudom – válaszolta a kislányom gyöngysorát babrálva. – Egyszer már lát-
tam – bökte ki.
- A kedvemért? Én még nem láttam – kérte, s magához ölelte.
- Szerencséd van, kivételesen többször is hajlandó vagyok megnézni, mert
te nem az Éva vagy!
- Hölgyem, mehetünk? – kérdezte a fiú, s az elégett cigarettát a virágmintás
kis hamutartóban elnyomta, majd udvariasan ajtót nyitott a már kiinduló lá-
nyomnak, aki éppen kacéran illegette magát az előszobai tükörben.
- János bekapcsolta a televíziót és utánuk szólt: – Nézzétek ez Román adás,
ez meg Jugó.
- Jani bácsi egész ügyes, valóságos antenna árboc van a tetőn – dicsérte Gyuri.
- János szeme fölragyogott! Ez a beszéd tetszett neki, mert azt szerette, hogy-
ha körülötte forog a világ! Feszült mellel tovább dicsekedett:
- Hát még jövőre? Csehszlovákiát is behozom!
Eni unatkozni kezdett, mert ez már napi téma volt. A tükör előtt állt és igaz-
gatta magán az új ruhát, közben Gyuri indulni készült. Ránézett a lányomra és
intett, hogy mehetnek. De János a fiút ismét megállította:
- Várj, hol is dolgozol? Mennyit mondtál… négyezer?
- Igen. Még ennél is többet keresek, a gyárban sok ember van a kezem alatt.
- Kocsit van szándékodban venni?
- Egyelőre nincs.
- Apukád a TSZ-ben dolgozik? – faggatta tovább.
- Ott. Ő is megkeresi a három, négyezer forintot.
- Menjünk – súgta Eni, s végre elköszöntek, mert az ajtóban álltak.
Én kikísértem őket, amikor kiléptek az utcára a szemben lévő ház fölött ép-
pen akkor tűnt el a nap, de a sugarai még meg-megvillantak.
- Eni! Tíznél ne maradj tovább, mert abból baj lesz!
- Jó – kiáltotta csak úgy félvállról.
- Majd én vigyázok rá – mutatott magára Gyuri.
- Elnézést… Én jobban szeretem, ha Enikő vigyáz magára. Már ne haragudj,
de én csak ilyen vagyok – mondta János, mert közben kijött ő is az utcára.
- Jól van, jövök tíz… negyedtizenegy körül – ígérte meg.
Sokáig néztünk a távolodó fiatalok után, ahogy magunkra maradtunk. Csi-
galassúsággal múltak az órák, aztán mintha felpörgött volna az óra mutatója?
Egyre idegesebb voltam. Negyedtizenegy, fél… majd háromnegyed és Enikő
még nem volt otthon! János türelme fogyott, izgatottan járkált a szobában,
néha kinyitotta az ablakot, de a sötét elnyelte a kapubejáratot.
• 132 •
Zsebbe dugott kézzel krákogott, aztán rekedt hangon magyarázta:

- Hát ilyen pontos lányt neveltél? Leköpni való a nevelési módszered! Csa-
varog éjszaka a drága, de engedjük csak szabadlábra? Presszó… Diszkó! Ez
megy mindig! Kurvát akarsz nevelni a lányodból? Mivel magyarázod meg,
hogy még nincs itthon? Tessék! Mindjárt tizenegy! – mondta ingerülten és
rácsapott a kezén lévő órára.
- Tizenegy…? – ismételtem riadtan. – Biztosan jól érzik magukat, mert
mozi után a Presszóban szoktak szórakozni a barátaikkal. Ne gondolj min-
dig rosszra! Én megbízok benne, nem olyan, mint a többi – mondtam, és az
asztalra tett keret után nyúltam és tovább bökdöstem a nagy tűvel a kongrén,
mert faliképet készítettem.
- Tán még röhögjek is? Ez már nem az első eset!
- János, ne kiabálj velem! – néztem rá és egy újabb fonalat húztam a tűbe.
- Talán dicsérjem a lányod? Azt akarod? Mi?
- Nem mondtam, de kérlek, ne verd meg!
- Azt most nem ússza meg a drága! Te ne kérj, parancsoltál volna úgy a lá-
nyodnak, hogy időben haza egye a fene!
- Kérlek…
Kintről zörej hallatszott, halkan nyílt az ajtó… csörömpölt a kulcs. Lépések
közeledtek, s kipirult arccal köszönt Eni.
- Szervusztok – mondta, és nyitott tenyerébe köhögött.
- Úristen! Kislányom, hol voltál eddig? Elmúlt tizenegy! Hol? – kérdeztem,
s a kezemből kiesett a kézimunka.
- A…a… Presszóban – dadogta.
- Ez igen! A kisasszony a Presszóban ücsörög, mi meg szentül azt hisszük,
hogy tíz órára hazajön! – ordította János.
- Én már előbb is akartam, de a Gyu…
- Mi van azzal a jómadárral? – vágott a szavába. – Tán reggelig akart veled
csókolózni?
- Nem, csak arra kért, hogy még maradjak.
- És te maradtál!
- Apa, az úgy volt, elvette a retikülöm és…
- Ne magyarázz! Ki mondta neked, hogy éjfélig is maradhatsz?
Hüppögés volt a válasz. János rázni, rángatni kezdte, aztán az egyik foteltől
a másikig meglódította! Én a védelmére siettem. Erősek voltak az arculcsapás-
ok, az ujjak egyenként vörös csíkokat hagytak maguk után. A kislány megszé-
dült, de közéjük álltam és egy gyors mozdulattal elrántottam Jánost! Most úgy
tűnt sikerült legyőzni, de János ellökött és Enit is.
• 133 •
- Anyu, anyu!
- Ne bántsd a kislányt! – üvöltöttem. – Nem apa az ilyen! Mit tettél, mit tettél?
A kislányommal együtt sírtunk, közben János szidott, miközben igyekez-
tem Enikőt a másik szobába vonszolni, hogy lefektessem. Ezután kirohantam
a fürdőszobába, hogy vizes törölközőt tegyek a homlokára.
Már hajnalodott…
- Kislányom, jobban vagy? – susogtam.
- Jobban.
Felkeltem, hogy a villanyt lekapcsoljam, s akkor megláttam az ajtóban a fér-
jem. Enikő gyanakodva nézett, hogy miért állok és miért nem lépek?
Felült az ágyán és sikoltva kiáltotta: – Ne! Ne menj ki, anyukám!
- Legyél nyugodt, itt maradok.
Jánost arra kértem, hogy menjen a másik szobába, de csak nagy könyörgés-
re ment el. Enikő gyakran ásított és végre elaludt. Csend volt, azon gondol-
kodtam, hogy meddig tűrjek még? Meddig bírom?
Dehát úgysem lehetek boldog!
Minden szerdán?
- Hol voltál ma fél öt után? – kérdezte morcosan János.
- Boltokban és az Áruházban is, mert cipőt akarok venni.
- Áhá! Mond csak, a postán véletlen nem jártál?
- De igen.
- A sánta barátod is ott volt?
- És, ha ott volt? Talán ki kellett volna küldeni?
- Tudod mi zavar engem? Te még mindig a régi szerelmed után sóvárogsz,
és pontosan akkor vagy ott, amikor az?
- Szóval nyomoztál?
- Drágám, ugye nem véletlen minden szerdán?
- Féltékeny vagy?
- Nem jobban, mint te!
Pali bácsi nyalizik
- Szia, Péter. Afrikai forróság van. Mi újság, jó vagy rossz? – kérdeztem.
- Megint rossz a vezénylés! A sofőrök szidják Pali bácsit.
- Nekem nem újdonság!
- Én végeztem el a tisztit, mégsem írhatom a vezénylést!
- De! Ha beteg vagy szabin van.
- Érdekes, akkor tudom csinálni?
- Péter, ne izgasd magad, ezen úgysem tudsz változtatni!
• 134 •
- Persze, mert az öreg a főnöknek nyalizik.

- Most jössz rá? Majdcsak nyugdíjas lesz, még egy-két év, aztán…
- Tévedsz! Marad.
- Te jó ég! Honnan tudod?
- A Központban tudtam meg. Ez bizalmas titok.
- Értem – válaszoltam. - Pali bácsi számtalanszor berobog, és itt érdeklődik
van-e újabb lerobbant busz?
- A sofőrök nem is szólnak neki, csak robognak a műhelybe.
- Péter, mi vagyunk a közvetítők.
- A főnök, meg Pali bácsi… szóval, haverok.
- Talán jobb lenne, ha itt írná a vezénylést, hogy tisztában legyen a napi
tényállással, mert így óránként cipeli azt a nagy vezénylési naplót.
- Csak azt ne! Mindenbe beleütné az orrát, aztán szaladna a főnökhöz, ha
nem úgy lenne, ahogy szeretné? Vigyázz Ági, lapos az öreg!
- Tapasztaltam! Nézd… éppen jön és hozza azt az átkozott naplót.
- Figyeld meg, firtat, okoskodik – hallgatott el Péter, mert Pali bácsi belépett.
- Gyerekek, van valami változás…?
- Tessék, mondani, hol vannak itt a gyerekek? – nézett körül Péter.
- A kutya fülét, csak nem sértődtél meg? Na, akkor hogy is állunk?
- Pali bácsi, azt magának kell tudni, maga a vezénylő. Mi csak forgalmisták
vagyunk – emlékeztette Péter.
A délutános forgalmista Zoltán volt. Amikor az étteremből visszamentem
már két óra volt, mert itt voltak az ellenőrök. Hangos vitatkozásra lettem fi-
gyelmes, ezért nem mentem be, a nyitva maradt ablakhoz igyekeztem. A téma
nem más volt, mint én, és a kulcsra zárás.
- Zoli bácsi, mi tudjuk, miért nem tartózkodhatunk itt – hadarta Illés.
- Maga féltékeny, mert magának is tetszik, Ági? – mondta Szula.
- Rá sem lehet nézni, ne adj Isten mellé állni, akkor te mindjárt kirakod az
embert! Az ajtó bezárást jól kifundáltad – jegyezte meg valaki.
- Megetetted a főnököt…
- Én?! Még hogy én?
- A francba is, hát te mondtad, ide ne tegye be a lábát senki!
- Hogy merészelsz engem gyanúsítani? Török Mátyás, erről még veled elbe-
szélgetünk! Ez nem a pihenő, itt nincs helye a vitának! Kérem, menjenek ki!
Ezután bekopogtattam, Zoltán mosolyogva nyitott ajtót, mintha nem tör-
tént volna semmi.
Most nem indult és nem is érkezett járat, nyugodtan írhattam a naplót. Zol-
tán az asztalon kopogni kezdett a kezében lévő ceruzával. Zavartan néztem rá,
• 135 •
és vártam, hogy mondjon valamit?

- Ellenőrzés – susogta, majd felállt és kinyitotta az ajtót.
- Talán féltek? – kérdezte élénken János.
- Igen! A betolakodóktól. Tudod, Jánoskám, ebben a kis helyiségben vitat-
koznak, a feleségedet zavarják a munkában. Még a telefont sem lehet hallani? A
hangosbemondón keresztül minden szó érthető és ezen jót derülnek az utasok.
- Sándor mondta délben, tudok róla – nézett rám.
- Én határoztam a zárásról – ismerte el Zoltán, de a lényegről nem beszélt,
miért vitázott a sofőrökkel.
- Képzeljétek, az uram válni akar – mondta Mónika, amikor János elment.
- És miért? Móni, te hagyod? – kérdeztem.
- Egy kurva miatt! Gondolhatod, hogy nem!
- Helyes!
- Az uramnak azt javasoltam, hogyha megetted a húsomat, most edd meg
a csontomat!
- Okosan tette – dicsérte Zoltán.
- Mucuskám, nem hagyom, hogy mással éljen, én vagyok a felesége, a há-
rom gyerek anyja. Mit képzel az a nő?
- Igazad van.
- Az szent biztos. Most helyére teszem a férjem eszét. Mikortól is megy sza-
bira az aranyos főnök?
- Én nem tudok róla.
Végre lesznek nyugodt napjaim, aztán mégis elszomorodtam, mert biztos
voltam benne, hogy János és Katika közös kirándulást fog szervezni.
Lúd utcai eset

- Pacsirtám, ez a ház már nem a mienk?
- Apa, ki mondott ekkora badarságot? Még hogy nem a tiétek! Hát kié?
- A gyönyörűséges apósod kürtöli.
- Ez igen! Nem semmi. És kinek hazudta?
- Reggel a vasboltban voltam és ott az ismerős eladó mondta, hogy: „Szép
nagy házuk van Bagi Janiéknak a Lúd utcában.”
- Szavam sincs.
- Hát még nekem? Rákérdeztem kitől hallotta, és az apósod nevezte meg.
- Látod, anya, ide jutottunk a családmániáddal? Félek bejönni hozzátok,
mert akkor János ordít, hogy megint nyalom a szüleim seggét! Megyek, itthon
van már a szekatúra?
• 136 •
Két hét múlva

- Sikerült elmarnod Eni udvarlóját, most örülsz? – kérdeztem Jánost.
- Majd lesz másik, ez a srác nem a mi családunkhoz való!
- Gyuri dolgos, arról nem tehet, hogy hová született.
- De azt tudhatná, hogy mi és a lányunk gazdag família? Drágám, keressen
magához valót, egy prolit.
- Csakhogy megváltozott a világ és mindenki azt szeret, akit akar- mondtam.
- Nem éppen! Te hozzámennél olyanhoz, aki komcsi és a családnak egyetlen
földje sem volt?
- Nem! Én tudom föld a földdel, ház a házzal házasodik. Ez örök törvény.
János, hét vége van, az Ifjúsági Házban tombol a zene. Itt van a szomszéd-
ban, de amióta cirkuszoltál Enivel, fél átmenni. Zenét hallgat, az „Álom arcú
lányt”. Ha most nem, akkor mikor szórakozzon?
- Na, megyek és megnézem a lányt.
- Képzeld, Ági, ott ül az ablakban és jobbra-ballra hajlong, mintha táncolna?
Mondtam neki, hogy irány az Ifjúsági Ház.
- Ezt jól tetted, elvégre nagylány.
Jó neked
Fél öt volt, Jánosék zárásra készültek. A vasbolthoz közeledve megláttam
Katit, aki éppen tolta ki az üzletből a kerékpárját. A kezében lévő táskát és a
zöldséggel teli garabolyt próbálta feltenni a kormányra, de a hátsó csomagtar-
tóra kötözött kartondobozt nem tudta egyensúlyban tartani, mert közben a
táskából a nagy kenyér csúszni kezdett a járda felé, s ahogy billegett még nézni
is rossz volt. Ezért igyekeztem, hogy segítsek tartani a kerékpárt.
- Katika várj! Mindjárt ott leszek, hogy segítsek – kiáltottam szaladás közben.
- Köszönöm, Ági, tudod én ezt egyedül szoktam csinálni! Hozzá vagyok
szokva, nem úgy mint te? Az öreg Szénásinak is nekem kell főzni este vagy
kora reggel. Jó neked – mondta.
- Hát nekem tényleg nagyon jó. Én csak a lábam szoktam keresztbe rakni,
ahogy azt János gondolja!
Az a nap…
Az a nap is úgy kezdődött, mint általában a többi. Én már elszoktam a ked-
ves, szép szavaktól
- Harapj a szarba! – köszönt el János, mielőtt munkába indult.
Ránéztem, de nem szóltam.
- Nagyképű! – hallottam, mert az előszobára nyitva volt a konyhaajtó, mi-
közben tovább gúnyolódott. – Kis hamis, primitív, buta! El vagy kényeztetve,
• 137 •
mint a szüleid! – kiáltotta, s a szájából fröcsögött a nyál, ahogy hozzám lépett,

majd folytatta: - Takarodj! Takarodj!
Még most sem mondtam semmit, arra gondoltam, talán változás lesz, amit
addig nem vettem észre? Talán sejti, hogy válni akarok? Hiszen másra sem
vágyok csak, szabad legyek, szabad!
- Te porcelán-baba, ide be ne tedd a lábad!
- János, akinek el kell menni, az nem én leszek, hanem te! Én itthon vagyok.
A tintafosó
- Te ismered a szarkát? – kérdezte Zoltán a belépő vezénylőtől.
- Nem.
- Mi lenne, ha még a kanászt is ismernéd? – mondta, s közben nevetésre
húzta a száját és kimondta - Szarkanász!
Óriási hahota hallatszott a másik irodából, ahol hárman dolgoztak. A főnök
kíváncsian nézett körül, mert csak a hangos nevetésre ért oda. Látszott, hogy
valamiért ingerült. A forgalmi irodába most csak bekiáltott: – Az összes tinta-
fosóval majd én elbánok! Nincs dóguk?
Az arcokra ráfagyott a nevetés.
- Telefonáltak a Színházból, az ünnepi előadás elmarad. Lemondták! – ma-
gyarázta mérgesen, közben fel-alá járt és azt kiáltotta a nyitva hagyott ajtóban,
hogy: - Ez is csak azért van itt, – mutatott rám – hogy szaporítsa a létszámot!
A mindig vidám Fanni törte meg a csendet: – Főnök, – szólt kedvesen -
ugyan már… ne mondjon ilyeneket!
A főnök nem válaszolt, de azonnal kiment. Zoltán, hogy haragját valami-
képpen csillapítsa, mélyeket szívott a cigarettából és igyekezett vigasztalni,
mert zokogtam.
- Áh! Ne vegye a szívére. Nem kell sírni. Tetszik tudni, az itt a baj, hogy maga
csak hallgat, hallgat… Hát maga nő, ilyet nem tehet még akkor sem, ha ő a
főnök. Ez a Sándor nagyképű! Ugye, jól tudom, – kérdezte halkan – magát a
főnök hívta?
- Igen, és milyen kedvesen! Vagyis Katika ajánlotta, aki a férjemtől tudta meg,
hogy állást keresek, de éppen akkor szóltak az óvodából, hogy várnak a nagy-
csoportosokhoz dadának, a mozihoz pedig a pénztárba. Választhattam volna?
János javasolta, ő akarta, hogy itt dolgozzak. Különben szeretem ezt a munka-
kört, mindig is irodában akartam lenni, csak Sándor ne lenne ilyen utálatos.
A Fények ünnepén
Dermesztő hideg volt, hó borította a várost. Elérkezett a Fények ünnepe, a
Karácsony. János és én hivatalosak voltunk Katiékhoz ebédre. Becsomagoltam
• 138 •
minden ajándékot, majd beindultam a szobába, hogy átöltözzek.

- Ági, dobd már le azt az ódivatú kötőt! Vegyél magadnak otthonkát!
- De hát János, ez szép fodros, az anyukám varrta.
- Te egy maradi nő vagy! Már senki sem, és Katika sem használ kötőt. Régen
otthonkában jár.
- Ismét Kati, mindig Kati! – zsörtölődtem magamban.
Katikáék szobájában érezhető volt a fenyő és a gyertyaillat, az ünnepi han-
gulat. Sándort mintha kicserélték volna? Kacagás, ajándékozás és végül egy
meglepetés! Az ünnepi ebédet Katika egy egyszerű kötőben szolgálta fel és
nem otthonkában, ahogy azt János gondolta. Beszédes tekintettel néztem rá,
de az igyekezett nem észrevenni. Otthon viszont megkérdeztem:
- Jánoskám, ugye még mindig divat a kötő? Nemcsak én, de Katika is
használja.
Mosoly és könny
– Figyelem! Autóbuszjárat indul a kettes kocsiállásról… - mondtam. - Zol-
tán, kérem legyen szíves helyettesíteni, mert szeretnék találkozni egy régi is-
merősömmel.
- Tessék csak, menjen Ágika. Látom, az a délceg ifjú türelmetlenül várja. Egy
újabb hódoló?
- Á, dehogy! Ő Som… vagyis Somogyi Bálint, a gyermekkori játszótársam.
Zoltán árgus szemmel nézte, mert a férfi igencsak szép volt. Pár percig vidá-
man nevettünk, aztán ráborultam és sírtam.
- Bali, azt ne mond, hogy talán többé nem jössz.
- Sajnos. Baj van, beteg vagyok. Fáj a gyomrom és vért hánytam. Szóval…
Sejtem én, hogy rákos vagyok. Azért szöktem hozzád, mert beszélni akarok
veled. Tudod, itt van az asszony is. A váróban őrzi a csomagokat. Nem aka-
rom, hogy találkozzatok, mert féltékeny lenne.
- Jól van. Szegeden van Klinika, menj…
- Voltam! Jaj, ne sírj! Édesem, vigyázz magadra! Isten veled, copfos –
mondta ölelés közben.
- Szervusz, Balikám – hüppögtem. Bali megfordult és elindult. Nem nézett
vissza, nem is intett, csak a könnytől nedves szemét törölgette, aztán eltűnt a
várakozó tömegben.
Tévékamera
- Hány darab menetlevelet érkeztettél? – kérdezte Péter. – Látom – hallgatott
el – már készen is vagy.
• 139 •
- Igen. A központnak adhatod le a napi jelentést. Diktálom: 2 db Rezsi.

1 különjáratos. 12 db Helyi és 43 db Helyközi. Összesen: 57 db.
A forgalmista már nyúlt is a telefonért, én pedig az elszámoltató lányokhoz
indultam, hogy átadjam a menetleveleket. Panni, aki még új volt a vállalat-
nál fintorogva kérdezte: – Ági, csak ez az egy különjáratos van…? Légy szíves
csípd fülön őket, hogy adják le, mert kevés órájuk lesz és baj lesz a forinttal!
- Jó. Majd fülön csípem őket, bízd rám!
Amikor bementem a pihenőbe, abban a nagy zajban elkiáltottam magam:
- Kiss Pista, Cseke Miska, Varga Sanyi, Horváth Tibi, Tóth Laci és Szántai
Béla bácsi kérem a különjáratos menetleveleket, most! Aki még nem fejezte be
az menjen Pannihoz, ha készen lesz.
Ezután visszaindultam az irodába, éppen egy fontos levél érkezett a főnök-
nek. Azonnal szaladtam a levéllel a főnök irodájába, de nem találtam ott és
az asztalon lévő virágvázához támasztottam, hogy szembetűnő legyen. Ekkor
már a vezénylő, Pali bácsi is kereste a buszok között, de nem találta.
- Ági, honnan jött a levél?
- A Mávtól. Tudod, pályalezárás van és valószínű vonatpótló buszokra lesz
majd szükség.
- Ja! Azok a vasutasok? – mondta nevetve.
- Erzsi, nem láttad a főnököt? – kérdeztem a könyvelőtől, de az nemet intett.
- Még az előbb itt volt – kiáltotta az egyik bérszámfejtő lány.
- Mucuskám! Gyere be hozzánk! – hallottam, ahogy a pénztáros hívott.
A váróteremben sokan voltak, a főnököt már ott is kerestem. Felemelt kézzel
intettem, hogy azonnal megyek, s a pihenőn keresztül odarobogtam.
A pihenőben mozdulni is alig lehetett, a sofőrök és a kalauzok reggeliztek
vagy az elszámoltatást készítették. Az irodák ablakai a pihenő felé voltak, a
zöld színű függönyöket elhúzták, hogy aki elkészült az elszámoltatással az ott
adja le. Eközben bementem a pénztárba, ahol kedvesen fogadtak. Ketten vol-
tak, Móni és Eszti. Esztike egy süteményes tálat adott a kezembe, s azon apró,
édes tészták voltak, míg Mónika a székre mutatott.
- Ülj már le – mondta Eszti. – Fontos beszédünk van veled. A mi jutalékunk
tőled is függ – magyarázta. – Segíts nekünk, mert nem veszik a menetjegye-
ket, mindenki a buszon váltja meg. A főnök haragszik, hogy nincs forgalom.
- Aranyos Ágikám – vette át a szót Móni. – Tudod, arra szeretnénk kérni,
hogy minél gyakrabban mondd be a mikrofonba, hogy itt váltsák a menetje-
gyeket. Ugye, megteszed? – nézett rám kérdő tekintettel, s a csodálatos kon-
tyos fejét oldalra billentette.
- Megyek és bemondom, a csúcsforgalom még ezután lesz.
• 140 •
- Maradj még – kért Eszti, mert csak az ajtót néztem. – Kérsz kávét?
Választ sem várva, már töltötte is a csészébe a forró kávét, s a kis tányérra
néhány kockacukrot tett, majd átadta.
- Köszönöm, fincsi volt. Omnia?
- Az. Ági, te mindig sietsz? Be sem lépsz hozzánk – mondta panaszos han-
gon Mónika, mert közben felálltam a székről.
- De a főnök, ha meglát itt, akkor…
- Nem fog az szólni. Aranyos a mi főnökünk, csak érteni kell a nyelvén –
vágott a szavamba Móni.
Az ajtóból még visszaintettem boldog mosollyal, aztán megfordultam, de a
főnök rám szólt: – Mit keresel te itt? Munkaidőben!? Máma még csak le-föl
lófrikáltál. Hún voltál még?
- A mosdóban.
- Áhá! Majd oda is szereltetek tévékamerát, hányszor is mész egy nap
hugyozni? – ordította.
Hirtelen olyan csend lett, hogy még a légyzúgást is lehetett volna hallani, az
irodák ablakain a függönyöket összehúzták és ott is mindenki hallgatott.
Kipirult arccal, mozdulatlan álltam a sofőrök és kalauzok jelenlétében. A

dühtől vagy a szégyentől égett az arcom, de nem szólaltam meg. A mocskoló-
dó szavaknak mikor végük lett, felemelt fejjel, büszkén és szokatlanul lassan
visszasétáltam az irodába. Felvettem a telefonkagylót és tárcsáztam.
- Tessék – hallottam a vonalban az ismert hangot – Kiss László.
- Szervusz. Itt Baginé Ágnes. Laci, arra szeretnélek kérni, amennyibe nincs
betöltve az állás én vállalom!
- Rendben van, hétfőn gyere és megbeszéljük.
- Köszönöm – mondtam idegesen.
Péter bambán nézett rám, aztán vézna karjait széttárta és megkérdezte:
- Jól értettem, el akarsz menni?
- El! Elég volt! Nem bírom tovább!
- Történt valami… a főnök?
- Igen! Péter, vannak túlóráim és azt lecsúsztatom. Hétfőn nem jövök! Szia
– köszöntem sírós hangon.
János otthon volt, mert azon a napon az autót vitte szervizbe és ezért egy
nap szabadságon volt. Csodálkozva nézett, amikor bementem a szobába, ahol
tv-t nézett.
- Hát te, kit siratsz?
- Saját magam! Csak tudnám, Isten miért áldott meg olyan türelemmel,
• 141 •
hogy még nem tettem helyre a gyönyörűséges barátod eszét és nem pofoztam
föl mindenki szeme láttára a pihenőben? Amit ma tett velem a sofőrök és a
kalauzok előtt az kriminális! Megalázott!
- Megalázott…?
- Meg. De én tudom, mostantól sokan megváltoztatják, a róla alkotott véle-
ményt, mert láttam a döbbent arcokat.
- Akkor kezd elölről, mi történt? Így meg vagy őrülve?
- Nem én, a barátod. Véleményem szerint te és Kati van a háttérben, akik
ellenem hangoljátok? Nem nyelem le, munkahelyet változtatok. Ha egyszer
kitudódna hogyan viselkedik, a sofőröket is minek nevezi, vajon mit szólná-
nak a főnökei…? Holnap felmondok, mert tévékamerát akar felszereltetni
mindenhová, hogy ellenőrizze, hányszor megyek hugyozni. Szó szerint így
kiáltotta! Hát ne nézzen hülyének!
- Megtiltom! Erről a munkahelyről nem mész sehová. Talán beletörött a
bicskád?
- Imádom a munkahelyem és azt, amit csinálok.
- He, he… kitelt? Ott maradsz és kész! – üvöltötte.
- Nem!
- Örülj, hogy Sándor felvett, más főnök régen kidobott volna, ahogy vi-
selkedsz.
- Hazudsz!
- Érzed te magad feleségnek? Vedd tudomásul Katika ezerszer különb ná-
lad! Bárcsak azt vettem volna feleségül!
- Rajta!
Másnap reggel János utasítására a gyárban a kitűnő adminisztrátori állást
visszamondtam. Ezután egy parányi vigaszom maradt, hogy talán Miklóssal
még boldog lehetek a cigánylány jóslata szerint. Csakhogy hónapok óta nem
láttam, néha a Presszó előtt állt a zöld trabant, aminek a rendszámát tudtam.
De hát ez egyenlő a semmivel.
Katika szennylapot olvas

Egész éjjel, de még reggel is esett az eső, aztán az odatévedt szelek szétker-
gették a felhőket, s a nap beragyogott a házak ablakain. Szabadnapos voltam
és úgy gondoltam, elmegyek az elmaradt tüdőszűrésre. Rajtam kívül nem volt
senki, ezért néhány perc alatt végeztem. A röntgen épülete közel volt Jánosék
üzletéhez, s egy hírtelen elhatározással elindultam, hogy meglátogassam őket.
Az ajtó nyikorogva csukódott mögöttem, ahogy beléptem. János és Kati egy-
mással szemben olvastak valamit, talán valamilyen divatlapot vagy valami
• 142 •
mást, jókedvűen. A hajuk összeért, a hajszálak együtt lengtek, amikor nevettek.

A hangos hahotázás közben észre sem vették, hogy köszöntem, mert egyikük
sem nézett rám olvasás közben, s úgy maradtak összebújva, ahogy voltak.
Éppen indulni akartam, hogy ne zavarjam meg ezt az édes-kettes idillt, mi-
kor János a pénztárgép mellett felegyenesedett. Morcosan bámult rám, majd
kezeit leeresztve megfordult, de én már a kilincset lenyomtam.
- Hát te? Merre lófrikáltál, nincs otthon dógod?
- De, akad. Nem zavarok, megyek az ABC-be.
- Barátnőm, várj csak! – kiáltott utánam Kati. – Tényleg el akarsz menni a
Vállalattól?
- El!
- Na! Így tegyen veled az ember jót? Zoltánt is odavittük és hallom, hogy
milyen utálatos a férjemmel. Csúnyán összevesztek!
- Én nem tudok róla. A gyárban most irodába is mehetnék, ott magasabb
lenne a fizetésem – magyaráztam.
- Édesem, van ott más munkakör is! Miért nem vállalod? Mehetnél az elszá-
moláshoz vagy a pénztárba? Sándor neked már felajánlotta.
- Mert én itt szeretek dolgozni csak… - hallgattam el, s akkor a Nők Lapján
megakadt a szeme, mert Kati éppen csukta össze.
Csak álltam és néztem… János nyugtalanul mozdult, miközben tekintetem-
ből kiolvashatta, hogy egy nemes gondolatban a pokolba kívánom! Ezután fel-
tartóztathatatlanul hátat fordítottam, kezem ismét a kilincsre tettem, lenyom-
tam, s az egyik vevővel köszönés nélkül kimentem. Azon töprengtem, mikor
is láttam Jánost otthon nevetni vagy egyszer is a Nők Lapját velem olvasni?
Igyekeztem visszaemlékezni János megjegyzésére: „Ági, ezt a szennylapot mi-
nek olvasod? Katika ilyet még a kezébe sem vesz!”
És mégis? Lám, micsoda különbség van feleség és a kolléganő között?
Ma szerda van
- János, megyek a lottózóba.
- Mit csinálsz, Ági, ha ötös találatod lesz?
- Tudni akarod? Kimegyek Ausztriába Enikővel és örökre!
- És én?
- Ne búsulj, néha küldenék némi aprópénzt, hogy ne halj éhen.
A párttitkár
Véget ért a csúcsforgalom, a délutáni nap belesett az ablakon, s az íróasztal
üvegén táncoltak a napsugarak. Valaki kopogtatott, Péter nyitott ajtót. Láttam,
• 143 •
hogy a főnök belépett, én tovább írtam. Nem szólt, nem is kérdezett semmit.
Háttal ültem és néhány vastag könyv fölé hajoltam.
- Fatökű! Te meg mit piszmogsz?
A durva hang hallatán megfordultam, ránéztem és arra gondoltam, hogy
nem válaszolok, csak felveszem a telefont és az igazgató elvtárssal közölni fo-
gom a gúnyos megszólítást, mert ilyen alig ha történt még Magyarországon!
Aztán mégis meggondoltam, mert János előtt úgyis én húzom a rövidebbet.
- A menetrendváltozást javítom.
- Ja? Azt hittem alszol.
Péter a történteket már nem hagyta szó nélkül. Összefont karral állt szembe
a főnökkel, s rákérdezett: – Főnök, hogy jutott el idáig?
- Magának mi köze hozzá? Maga itt a főnök?
Péternek nem volt lehetősége válaszolni, mert a pénztárból berobogott Mó-
nika s vigyorogva mondta:
- A Párttitkár elvtársat telefonhoz hívják.
- Aranyos Mónikám, azonnal megyek – válaszolta nevetve.
- Nem értem, mi ütött a főnökbe? - mondta Péter. –Még táppénzen sem
voltál, betegen is itt vagy, akkor mi baja van veled?
- Talán őt kérdezd!
Katikám, talán az asszony?

- Jánoskám, légy szíves gyere… telefon! – hallottam, mikor beléptem az üzletbe.
- Kati felállt, és úgy várta Jánost kezében tartva a telefont. Nyájaskodó szava
tagolt kacagásba torkolt.
- Azonnal megyek! Katikám, talán az asszony?
Kati döbbenetében szólni sem tudott, mert én az ajtót már becsuktam és
minden szót hallottam.
- Mi a fenét akar már megint!? – sziszegte. Kati ijedt tekintetét követve meg-
fordult, s igencsak meglepődött, ahogy meglátott. – Azt hittem, te hívsz – ha-
darta, s megpróbált nevetni.
- Szervusztok – köszöntem fölényes mosollyal.
- Kérsz egy kávét? – kérdezte Kati, s választ sem várva intett, hogy menjek vele.
- Köszönöm – mondtam, közben Kati a forró kávét kis csészébe öntötte és a
cukortartóval együtt tálcára tette, majd elém tolta.
- Képzeld, brigádot alapítok. Egy hete szervezem azokból, akiket nem hívtak
eddig. Vagyis kívül kerültek a körön. Erzsi, mint a Kommunista Párt tagja ki-
választotta, ki lehet, vagy nem az ő brigádjában. Tudod, nála csak a párttagok
jöhettek számításba és nem ilyen kulák-sváb csemete, mint én?
• 144 •
- Sokan lesztek?
- Igen! Egyszerűen hihetetlen? Az irodákból, aztán a sofőrök, a kalauzok és
a takarítók is.
- Én már tudok róla. Sándor elújságolta.
- Akkor él a közmondás, hogy semmit sem lehet titokban tartani, mert
előbb-utóbb kiderül? Katika, ez lesz a jövő évi, április negyediki brigádfelaján-
lás is, mert patronáljuk az óvodát és az Idősek Otthonát vidéken – mondtam,
s közben kavartam a cukrot a kávéban.
- Zárunk! – kiáltotta a férjem hangosan, hogy azok a vevők is értsék, akik
nem vásároltak csak nézelődtek.
- Fiúk, gyertek öltözni! – kiáltotta Kati.
- Éhes vagyok, a menzán kevés és rossz kaja volt. Mit eszünk vacsorára? –
kérdezte János, kidomborodó hasát simogatva.
- Nem hiszek a fülemnek! Már nem jó az üzemi kaja?
- Mondtam, kevés volt!
- Azt mondtad egyszer, hogyha rossz vagy kevés lesz, pótolni fogod?
Emlékszel?
- Ja! Az már régen volt – nevette el magát, hogy elterelje mások figyelmét.
- Sándort nem látjátok még? – kérdezte Kati.
- De, jön már. Tolja a kerékpárt – felelte János.
- Akkor sziasztok! Megyek barátnőm, mert éhen halok.
- Láttam Katival tudsz nevetni csak velem nem? Miért?
- Mert jól érzem vele magam, azzal minden stimmel!
- Ez igen! Nem semmi?
- Talán sérti a hiúságod?
- Hát… nem vagy egy Grál-lovag!
Másnap…
- Ha tudnád, Ági, mennyire más egy katonaviselt férfi, mint János, aki nem
volt – susogta Tóth menetlevél igazoltatás közben.
- Ne gondold, hogy nálam ezzel célba érsz. Ne fáraszd magad.
- Látod, Béla, Áginak nem kell, csak az a pocakos Bagi.
- Csak tudnám, miért ilyen elérhetetlen? – töprengett Béla.
- Mert túl nőttem az udvaroltatási korszakot – magyaráztam kedvesen.
- De hát azért van szemünk, hogy egy ilyen szép asszonyon legeltessük. Igaz
Tóth?
- Igaz. Hú! A mindenét, én megyek, mert jön az ellenőr. Béci, te maradsz? –
lökte oldalba, hogy térjen észhez.
• 145 •
- Várj, megyek!
- Szia anyám, mit csinálsz? – kérdezte János nevetve.
- Nem látod, írok a naplóba.
- Mondd csak, ki volt az a sofőr, aki rajtad legeltette a szemét?
- Melyik?
- Hát nem a Tóth, a másik?
- Az csak egy sofőr, ahogy nevezni szoktad őket.
- Nem tudok úgy bejönni, hogy valaki ne bámuljon?
- Sajnálom. Tudod ezek nem csukott szemmel járnak.
Néhány nappal később

Valamiért arra gondoltam, hogy a következő két órában, ami még a munka-
időmből hátra van, talán már nem fog történni semmi rossz? Három óra előtt
a távolsági járat gépkocsivezetője engem keresett, de a mikrofonba mondtam
éppen a járatokat. Zoltán kikapcsolta a készüléket.
- Ágika, én majd átveszem – mondta – Szalai beszélni akar magával. Tessék
menni.
- Jó napot, Géza, talán utaspanasz van, vagy talált tárgy?
A régi ismerős nehezen szólalt meg: –Ágika a Bálint… a Som…
- A Bali? Az nem lehet! Csak nem? – kérdeztem ijedten, miközben Szalai
egyenruháján megláttam a fekete karszalagot.
- Meghalt. Az édesanyja kért meg, hogy mondjam magának, ha jövök.
- Köszönöm. Mikor halt meg? – hadartam zokogva.
- Néhány nappal ez előtt, ma volt a temetése Szegeden.
- Miért éppen Bálint?
- Bárcsak jó hírt hozhattam volna!
- Az édesanyjának és a családnak szíveskedjen megmondani, hogy fogadják
részvétem.
- Megmondom. A barátom jó ember volt, szorgalmas, dolgos. A villamost
balesetmentesen vezette – magyarázta, majd lehajtott fejjel köszönt el.
Otthon nem tudtam eltitkolni, hogy mi történt, miért sírok. János gúnyo-
san mondta: – Na, fogynak az imádóid? A közös ismerősünket is majd csak
megeszi a fene?
- Hogy kívánhatod más halálát? Nem félsz Istentől?
- Látod, milyen marhaságon jár az eszed? Ezért nem végzel pozitív munkát,
csak bevonulsz a szobába és kézimunkázol.
- Szerinted mit kellene csinálni vasárnap? Neked semmi sem elég! Munkába
járok, szombaton, vasárnap főzök, sütök tésztát, bevásárolok, takarítok és va-
• 146 •
salok, míg te tévézel. Nekem nincs kivel a Nők Lapját olvasni, mint neked!
A „fekete méreg”
- Látom ideges vagy, mi történt veled, míg a férjeddel ebédeltél? – kérdezte
Péter.
- Szidott! Szidott, hogy nem végzek otthon pozitív munkát! És tudod… -
nem folytattam, mert valami nagy szorítást éreztem a szívemben.
- Doktornő, kérem tessék jönni, Ági rosszul van! – kiáltotta.
- Megyek! Hol vizsgáljam meg, Péter? A főnöki irodában?
- Igen.
- Köszönöm, jobban vagyok.
- Ági, szédült?
- A szívem…
- Megvizsgálom. Baj van a vérnyomással, de a szíve gyorsan, és össze-vis-
sza ver! Tud róla, előfordult már?
- Igen.
- És mióta? Volt orvosnál?
- Minek? Valentina, az én bajomra nincs orvosság.
- Nézze, Ági, én nem kertelek, magának ritmuszavara van! Pihenni kell. Az
életkörülményein sürgősen változtasson. Mindig ideges, itt állandó stressznek
van kitéve. Magának ott kellene lakni, ahol a madarak. Erdő, hegy, csend… A
„fekete mérget”, vagyis a kávét ne fogyassza egyelőre, mert attól a napjai meg
vannak számlálva. Magának hozzák az utasok, a sofőrök és mind elfogadja.
Miért? Kávéból egy is elég.
- Megszoktam.
- A magánéletével van ugye probléma? Hallottam, hogy rosszul élnek a fér-
jével, szerintem váljon el.
-Váljak el? Kedves Valentina, úgy érzem, nem bírom tovább. Akit szeretek már
örökre elvesztettem, mást szeret. A férjem durva, nincs egy jó szava hozzám.
- Ismerem a férjét, itt találkoztam vele és akkor is hevesen beszélt, mint
akik pörben állnak egymással.
Ki várja az árut?
- Szervusztok – köszöntem mindenkinek, amikor zárás előtt bementem az
üzletbe.
- János már húzta a redőnyt, s meglepetten bámult rám.
- Hű, de kicsípted magad? Nézzelek… rúzs, szemfesték. Hová készülsz? Re-
mélem haza.
• 147 •
- Én, én…
- Megyek veled, csak a köpenyt ledobom.
- Tudod, ma szerda van, a lottót még nem adtam fel és azért jöttem, hogy
szólok, nem megyek…
- Ilyen rossz időben? Hagyd a fenébe!
- És ha éppen most nyernék?
- Egy megrögzött lottózó vagy!
- Mi is nyertünk a közös lottón, mondta a férjed? – kérdezte Kati.
- Nem. Még azt sem tudtam, hogy lottóztok! És, hány találat volt?
- Csak hármas. A kollektíva úgy határozott, újabb szelvényeket veszünk a
nyert pénzen, amit János intézett ma. Ágika, neked szerencséd van, tudok
róla, már volt több hármas és kettes találatod.
- Kölcsön kérjük a titkos számokat – kiáltotta János.
- Rendben van, de akkor közös lesz az osztalék?
- Hékás, szóval üzletszerűen? Nekem egy, neked egy.
- Valahogy így – hagytam rá.
- Katika, te nem akarsz öltözni? – kérdezte János.
- Dehogynem! Csak beszélgettünk.
- János bá’, a főnök Pesten van, ki várja az árut? – tudakolta Lajos.
- Hű, a mindenét! El is felejtettem – csapott a homlokára.
- Ki várja az árut? – ismételte Kati. – Érdekes, Jánoskám, nekem miért nem
mondod, hogy te várjad?
- Mert az túl veszélyes lenne!
Most mindenki úgy maradt, ahogy volt. A hírtelen csendben engem néztek.
Már nem nevettem, csak fagyos tekintettel méregettem Jánost és alig hallható-
an köszöntem. A redőnyt félig felhúztam és az ajtót becsaptam.
A lottózóban percek alatt végeztem, s elindultam haza. A viharos szél már
vesztett az erejéből. Amikor az étteremhez értem, onnan ráláttam az üzletre,
ahol égtek a neonok, s a bolt előtt állt egy áruval megpakolt teherautó.
Ezért nem mentem arra, hanem a posta felé kerülő úton, mert Jánost nem
akartam látni sem! A nyikorgós ajtó a postán éppen akkor nyílt ki, amikor
odaértem. Hűvös hangulatom szinte az arcomra volt írva, ahogy a csukódó
ajtóra néztem. Először azt hittem, hogy álmodok?
Hangosan dobogott a szívem, nem szóltam, csak álltam, s az égkék szemek-
ben gyönyörködtem, mert nem más volt az a férfi, mint Lesztinger Miklós!
A jobb kezével még a kilincset fogta, a másikkal a korlátba kapaszkodott.
Nem lépett, nem indult el a lépcsőn és nem is szólt csak állt és engem nézett.
A pillanatnyi csendet én törtem meg hangos hüppögés közben: – Szeretlek!
• 148 •
Otthon az asztalon egy kis cetli volt. „Megérkezett az áru, majd jövök. János”
Már elmúlt nyolc óra is, amikor a zárban megzörrent a kulcs. Az asztal meg
volt terítve, vacsora után bejött a szobába, ahol én a riselt terítőt hímeztem.
- Boldog vagy? Megaláztál! Miért? – kérdeztem sírva.
- Na, ne mondd? Összecsinálnád az inad, ha mi Katival várnánk az árut!
Különben milyen jogosítványod van arra, hogy Katikát bíráld? Ehhez nincs
jogod! Tudod mi vagy te? Egy korcs.
- Még szerencse, hogy nem mindenki ilyen aljas véleménnyel van rólam?
- Ha-ha-ha, talán a sánta giliszta?
- Például!
„Éljen május elseje!”

„Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse” – a kórus és a fúvós zenekar
hangját teljes hangerővel továbbították a háztetőkre szerelt hatalmas hangszó-
rók. Micsoda ünnep volt…!
A városban mindenki ott volt, aki csak mozogni tudott. Elsőként az iskolás
gyermekek, az úttörők vonultak, s amikor a trübinhez közeledtek az éneket
abbahagyták és hangosan kiáltották: Éljen május elseje! Éljen május elseje!
Az iskolások a kezükben lévő kis zászlókat most magasba emelték, s jobbra-
ballra lengették, majd a mögöttük haladó nyolcadikosok pedig galambokat
röptettek a magasba, miközben üdvözölték őket és bemondták, hogy melyik
iskola tanulói vonultak el a trübin előtt, ahol a Magyar Kommunista Párt jele-
sei voltak a pódiumon.
A tavaszi szél belekapaszkodott a zászlókba és rázni kezdte. Ez olyan látvány
volt, mint a hullámzó Balaton. Egy kis csoport a nemzeti zászlók alatt, magyar
ruhában táncolt.
Ezután az élüzemek következtek, őket is nagy tapssal köszöntötték, akárcsak
a Szolgáltató Ház vezetőit, dolgozóit, megemlítve a Vörös Csillag Áruházat és
a nagyforgalmú boltokat is. A ruhagyár női dolgozói színes ruhákba öltözve,
ami kék és piros kartonból készült, nagy sikert aratott. És most közeledett a
Volán. A Központ Vezetői, a Párttitkár (Sándor) és mint állomásfőnök, majd
az irodákban dolgozók, a gépkocsivezetők, kalauzok sötétkék egyenruhában,
és a taxisok. Az út szélén felismertem azt a szép férfit, aki a színházban engem
nézett, és most is felém fordult fényképezőgéppel a kezében. Állva vagy gug-
golva készítette a felvételeket, s követte, ahogy haladtunk a trübinhez.
Nevetve néztem és nézett rám, aztán felegyenesedett és újra kísért, sőt meg-
előzve szaladt, hogy ismét felvételeket készítsen rólam. Én a második sorban
mentem, ahonnan jól látható voltam. A férfi nevette, ahogy az orgonát lenget-
• 149 •
tem éppen a Tanács Elnök felé fordulva.

- Köszöntjük a kiváló Volán Vállalat Vezetőit, dolgozóit és kívánunk további
sok sikert – hallatszott, s a hosszú taps közben elvonultunk.
Mögöttünk jöttek a gyárak vezetői, a dolgozók, még lehetett érteni, ahogy
üdvözölték a mezőgazdasági üzemeket. a sarokhoz érve már nem láttam a
szép férfit.
- Ági, te aztán tetőtől-talpig le vagy fényképezve. Ismered? – kérdezték, de
nemet mondtam, közben Miklóst figyeltem, nehogy Jánoshoz közel legyen,
pedig valahol ott van. A kocsiúton a nagy melegben a halántékom élesen lük-
tetett. A munkatársaim aggódva kérdezték: - Rosszul vagy? Gyere, itt már ki-
léphetünk – javasolta valaki mögöttem, de én tovább mentem, s a kanyar után
a tér fái alatt és a bokrok árnyékában már hűvös volt. Ez a tér volt az, ahol
Miklóssal kéz a kézben ballagtam.
A tér végén hatalmas sátor volt, előtte egy kis teherautó állt, ahová a zász-
lókat tettük. Már sütötték a hurkát, kolbászt és adták ingyen azoknak, akik
részt vettek a felvonuláson. Most váratlanul valaki a kezét rátette a szememre
mögöttem lihegve, játékos kedvel. Éreztem a női kéz lágy érintését.
- Ki vagy? – kérdeztem.
- Szia – köszönt kacagva barátnőm, Eszter.
- Szia. Hát te vagy? – csodálkoztam.
A kecskelábakra helyezett padlódeszkából készített egyik asztalhoz leültünk.
Az asztalon fehér csomagoló papír volt, s azon fehér abrosz, akárcsak a többin.
Valahonnan cigányok jöttek és muzsikálni kezdtek. Az asztalok már foglaltak
voltak, s mindenki jóízűen evett.
- Rosszul nézel ki Ági, beteg vagy? Nincs köztetek valami rendbe?
- De. Sajnos.
- Gondoltam, mert olyan szomorúnak látlak most is meg akkor is, amikor
utoljára láttalak.
- János utálatos, mindig veszekszik!
- Hagyd rá! Ne foglalkozz vele, csak rontol magadon.
- Tudod, az a baj, hogy mindig a Katit dicséri. Csak az az ügyes, a dolgos, én
meg, szóval én…
- Te?! – szólt közbe – Te vagy olyan dolgos! Fölöslegesen ne emészd magad!
És szép is vagy!
- Köszönöm. Te mit csinálnál a helyemben?
- Semmit. Nem tudsz csinálni semmit. Vagy ráhagyod, vagy tovább vitat-
koztok. Gondoltam, hogy valami nincs rendben.
- Én egyszer esküszöm megbosszulom és megcsalom!
• 150 •
- Azt rosszul teszed – rázta meg piros kalapos fejét.

- Esztike, miért? Szemet-szemért! Ha ő megcsal, én is.
- Én semmit olyat nem tennék, amit esetleg később megbánnék.
- Pedig megérdemelné. De ahhoz gyáva vagyok, gyáva! Tudod, olyan egye-
dül vagyok, minden rosszul alakult az életemben. Nekem is jó lenne, hogy
valaki szeressen, öleljen?
Most a közelben lévő gépkocsivezető fals hangon énekelte: -„Szeretnék má-
jus éjszakán, letépni minden nyíló orgonát…”
Váratlanul János közeledett. Sört és kevertet hozott egy nagy tálcán.
- Szia, János. Hát előkerültél? Már ti is levonultatok? – kérdezte a barátnőm.
- Sziasztok. Le. Hála Isten! Mi voltunk majdnem az elsők.
Ekkor a munkatársnőm jött, és hozta a hurkát, kolbászt, azt ami ingyen volt.
- Látom, már jól vagy? Ez a hírtelen nagy meleg? Alig volt levegő, mert olyan
sokan voltunk – mondta.
- Ági, mi történt, rosszul voltál? – firtatta Esztike.
- Igen. Szédültem.
- Igyatok is, ne csak beszélgessetek? – szólt élénken János, majd Eszti felé
fordulva magyarázta. – Tudtam én, hol kell keresni az én arany feleségem? –
kacsintott, majd rám nevetett. – Én kivettem az ebédjegyre, amit vettél. Már
hozzák is. Köszönjük! – monda. - Illata az már van, az ízét is jó lenne tudni?
– húzta fel az orrát, s töltött magának sört és Esztinek.
- Én a rumpunccsal teli pohár után nyúltam és felemeltem.
- Egészségetekre!
János szája habos lett, hanyag mozdulattal letörölte, az üres üveget és a po-
harat elém tolta, s a teli üveget felbontotta.
- Ági, ezt igyál, majd lehűt!
- Csak ebéd után. Jöhetne már Enikő.
A töménytől megjött a hangulatom. Szerettem énekelni, először csak dú-
doltam a dalt, aztán szabadjára engedtem a hangom, közben Eszti elköszönt.
„…Esik eső csendesen, lepereg az ereszen, az ereszen. Sár lesz abból tudom én
azt, jön a babám érzem én azt…” A tér orgonabokrai között állt a szép férfi, és
hallgatta a dalt. Vajon ki lehet és miért követ? - elmélkedtem.
Mi újság?
A presszó előtt a parkolóban láttam a Trabantot, de Miklós nem volt sehol.
Elmúlt öt óra, amikor egyedül ballagott az utcán.
- Drágám, mi újság a Futrinka utcában? – kérdezte szája szélét kisfiúsan
biggyesztve.
• 151 •
- A szokásos. Le vagyok írva.

- Szóval, rosszul áll a szénád.
- Hmmm… az nem kifejezés.
- Rád gondoltam éppen, ritkán találkozunk.
- Örülök, hogy boldog vagy, hogy megnősültél – motyogtam.
- Ági, miről beszélsz? Nélküled!?
- Nélkülem? De hát…
- És te boldog vagy?
- Hogy én, én…? Szervusz, Miklós.
- Hm?
Az új ruha
- Ági, láttad Kati új ruháját? – kérdezte Ancsa nevetős hangulatban, ahogy
beléptem az irodába.
- Láttam.
- Mond már, jó az új ruhája? Tetszik?
- De hát, borzasztóan rövid!
- Hát sajnos az a baj, nem tudták befejezni.
A férjednek női vannak

- Szervusz. Megismersz, Ági? Duróné vagyok. A gyerekeink együtt jártak
iskolába.
- Szervusz, Edit. Régen láttalak?
- Mert többet vagyok németben, mint itt. A fiam kint él. Szeretnék mondani
valamit.
- Tessék, hallgatlak.
- Ági, nyisd már ki a szemed, ne hagyd, hogy mások rajtad röhögjenek!
- Folytasd!
- Nem akarlak megbántani. Nem is tudom, hol kezdjem?
- Engem már nem lep meg semmi.
- A férjednek női vannak! Szabadulj meg tőle! Meddig tűröd még?
- Már többször is válni akartam, de megfenyegetett, hogy nem úszom meg
szárazon.
- És te ezt beveszed? Van elég ügyvéd a városban, keresd fel valamelyiket. Az
én férjem is fenyegetett mégis elváltam.
- Tudok a férjem kilengéseiről.
- Mire vársz…?
- Félek! János úgy gondolja, hogy majd kenyérre kenhetővé preparál, de
• 152 •
abból nem eszik és hájat sem növeszt!

- Gondolom jó néhány ágyat borított már fel!
- Edit, én nem csak gondolom…
„Mi újság a Futrinka utcában?”

- Drágám, mi újság van a Futrinkában? – kérdezte Miklós a Lottózóban.
- Semmi jó!
- Tudom.
- Hogyhogy?
- Ne lepődj meg, van egy közös ismerősünk, akitől értesülök – mondta.
- És, ki az?
- Ha majd a feleségem leszel, megtudod.
- A… feleséged?
- Az.
- Mit tudsz még?
- Hm… mosolyszünet van.
- Tényleg! Talán valahol egy lehallgató készülék van elrejtve?
- Nincs. Legyél nyugodt, deee? Nem lenne rossz?
- Miklóskám, folytasd, miről tudsz még, amiről én nem.
- Nem akarlak zavarba hozni, de tudok a tegnapi viharos veszekedésről, a
férjed nőügyeiről…
- A nő ügyeiről?
- Bocsáss meg, hogy kikottyantottam.
- Semmi baj, már többen is felvilágosítottak.
- És mégis félsz változtatni?
- Mert… rettegek a férjemtől, az anyukámtól, a kislánytól, hogy ki mit mond!
- Ági, lassan megvénülünk?
- Megvénülünk? – ismételtem gépiesen.
- Gondolkozz, de ne sokáig? Válj el!
Még azon a napon János bicegve lépett be a konyhába, ahol éppen vasaltam.
- Miért sántítasz, elestél? – kérdeztem.
- Miattad sántítok! Mondták, hogy láttak a sántával.
- Még te is lehetsz, egy rossz lépés, aztán…?
- Hová sétáltatok édes-kettesben?
- Nem sétáltunk, véletlen találkoztunk. Én jöttem haza, ő meg az autóért
ment.
- Hát nem különös? Mindig ott van, ahol te? Még az új kórház átadásakor is
a lépcsőn! Ki gondolná, annyi ember között?
• 153 •
- Nem volt kötelező neked köszönni? – böktem ki.

- Bezzeg, te még a fejeddel is biccentettél? Azt hittem rögtön mentőt kell
hívni? Nézd, Ági, fog ez menni? A végén jobban sántítok, mint a közös isme-
rősünk. Jó, mi? Ági, mikor is volt az a séta?
- Hát nem mostanában. Talán kérdezz rá a besúgótól, hátha feljegyezte a
naptárba!
Naplórészlet
… Kedves Naplóm, Néma Barátom! Találkoztam a herceggel, jó volt látni,
hallani a hangját, miközben rádöbbentünk, egyikünk sem felejtett! A cigánylány
ezt is megjósolta. A seb nyitott, az idő nem gyógyít csak a szerelem. Ági
Időhiány
- Egy kávét? – kérdezte Zoltán meggyőző mosollyal, s mielőtt válaszoltam
volna intett Julikának, hogy hozza.
- Köszönöm – mondtam.
- Mi ez a lárma a pihenőben?
- Vitatkoznak a kommunisták a nem párttagokkal. Tetszik tudni, szidják
egymást. Az elszámoltatóknak érkezett levelet, amikor adtam át, hallottam a
politikai diskurzust.
- Na és a nők, nem szóltak közbe?
- De igen. Erzsi volt a hangadó. Miska bácsit támadták a piroskönyvesek.
Akkor kimondtam: Ne tessék szomorkodni, mert a kulák az kulák marad lis-
tával vagy lista nélkül.
Miska bácsi most belépett váratlanul, és azonnal megkérdezte Zoltánt:
- Ágika, valami baj van, itt vagy otthon? A tegnapi telefonbeszélgetésből kö-
vetkeztetek.
- Rosszul osztom be a szabadidőm, ezért időhiányban szenvedek a férjem sze-
rint. Naponta dicséri Katikát, mert az apósának is főz, mos, vasal ágyneműt is.
- Egy pillanat! – szólt közbe. – Nem éppen így van! Katikát a Tisztítóba szok-
tam látni, mert én is odamegyek. Kimosva, vasalva viszi haza Katika az ágyne-
műt, Sándor nadrágjait és az ő ruháit. Nem kell minden szavát elhinni!
- A… Tisztítóba?
- A férje nem mondta? Hát minden szerdán, zárás után együtt indulnak el.
János a Lottózóba megy.
- Köszönöm! Most befogom a száját.
- Csak azt ne tessék elárulni, hogy ki világosította fel!
- A világért sem!
• 154 •
A frizura
- Na, nézzelek, Ági, milyen lett a frizurád? – mustrálta János.
- Tetszik? – kérdeztem.
- Még pocsékabb, mint volt! Menj el Katika fodrászához, hogy valahogy
kinézz!
- Jól értettem, pocsék?
- Öreges frizurád van. Mondtam már, vágasd rövidebbre, hogy fiatalítson!
Katika fodrászához menj.
- Mi tetszik neked, azon a sima, fiús frizurán?
Még azon a napon történt. Kati a pénztárban ült, János mellette állt.
- Barátnőm! – csapta össze a kezét Kati. – Voltál fodrásznál? Kihez jársz és
hová? Szépen megcsinálta, én is felkeresem – mondta.
- Icunak hívják, a Lúd utca mögött van az üzlete. Hívd fel, mondom a
számát.
Otthon: - Ugye, leesett az állad? Nem gondoltad, hogy Katikának tetszeni fog.
Enyhe fintor volt a válasz.
-Egy szavad sincs?
- Isten bizony, nem értem a nőket.
- Miért ?
- Mert nem tudom követni.
Színház az élet
A csúcsforgalom után Kovács gépkocsivezető bekopogtatott, aki vidékről
érkezett, hogy igazoltassa a menetlevelét. Zoltán vicces kedvében volt és meg-
kérdezte tőlem: – Tetszik tudni, hogy már nem házas a Kovács elvtárs?
- Elnézést… én nem tudtam, de tudnom kellett volna?
- De azt tetszik tudni, van barátnője?
- Van, van – mondta Kovács. – Hát nem szép, de legalább nem szeretik el?
- Mert…? – néztem rá kérdőn.
- Mert csúnya és széles a hátsó fele.
- Akkor miért hagyta el a feleségét, aki szép volt? Ismertem őt.
- Miért, miért? Tetszik tudni szerette a nővérét, de a férjét még jobban!
Hogy élsz?
- Drágám, mi újság a Futrinkában? – kérdezte Miklós.
- Micsoda ötleted van, méghogy Futrinkában? Akár a mesében – mondtam
nevetve.
- Szép nagy polgári házatok van. Tegnap ott mentem, tudod a Hován Karcsit
• 155 •
kerestem, hogy mikor vihetem az autót?

- Igazad van, szép a mi házunk, a mi várunk apa szerint, csak az a baj nem
győzöm sem erővel, sem idővel munkahely mellett.
- A férjed segít?
- Abba nincs köszönet! Felidegesít, mert szid és dicséri Katit, hogy annak
mindenre van ideje és szerinte lassú vagyok.
- Azt kétlem! Látom én, hogy mindig rohansz. A piaci vásárlás is rád marad.
- Hát igen, anya beteg, remeg a keze, s a pohárból kiborul a fele víz, de időm
nincs, hogy segítsek és apa sem akarja még.
- Persze, két műszak, nagy lakás és család.
- Vettél már lottót? – kérdeztem
- Még nem. És te?
- Én sem.
- Akkor megyek veled – súgta.
- Jó – súgtam vissza és elindultunk a postára.
- Hogy élsz?
- Jó kérdés? Mint most, hogy ki lát veled?
- Ágim, akkor menjek vagy maradjak?
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Együtt! Miklóskám, alaposan meglepődtem azon,
amit mondtál a múltkor. Csak tudnám, ki az a közös ismerős?
- Sejtettem, hogy megmozgatja a fantáziád?
- Mégis, ki az…?
- Nem árulom el, majd.
- Kár.
- Szívem, ilyen nyárias időben talán mégsem kellene itt találkoznunk? Néhány
perc és van egy nagy tér. Fák, bokrok és padok. Csend, madárcsicsergés.
- Nagyszerű! – ujjongtam.
- Akkor én megyek, aztán te jössz – mondta majd felállt, bedobta a szelvényt
a ládába és kiballagott.
A szívem a torkomban dobogott, amikor a keskeny ösvényen osontam.

- Gyere, drágám – motyogta.
- Már azt hittem, hogy elvesztettem a szerelem fonalát.
- Csak azért nem, mert én nem hagytam – válaszolta halkan.
- Milyen jó lenne mindent újra kezdeni!
Miklós mélyen sóhajtott, szorosan egymás mellett ültünk a kopott, festetlen
padon, a megálmodott hercegem karjaiban, miközben suttogta: Te, te…
• 156 •
A feleség
- Mi az oka, hogy az aranyfeleségem kerüli a munkahelyem?
- Méghogy arany? Talán azért menjek, hogy nézzem, milyen pazarul szeme-
zel Katival? Nincs kedvem osztozni rajtad.
- Féltékeny vagy!
- Csak voltam. Felőlem nyugodtan cseverészhetsz?
- Ennek más oka van! A közös ismerősünk a posta előtt parkol és ott vár!
Mikor és melyik nap is találkoztál vele? – kérdezte.
Szinte megfagyott bennem a vér!
- Valakinek eljárt a szája, valaki látott a postán vagy… ne adj Isten a tér lá-
togatói közül?
- Igazad van, találkoztam vele éjszaka, álmomban.
Káromkodott és kirohant. Én viszont örültem, hogy eltaláltam a gyengéjét.
Pedig ha tudta volna, hogy nem álmodtam, hanem a téren a festetlen padon
mellette ültem.
Vita a közös ismerős miatt

- Mondd csak drágám, mióta is tart ez a kapcsolat a sánta gilisztával?
- Hogy te milyen faragatlan vagy?
- Kérdeztem valamit!
- Milyen kapcsolatról beszélsz?
- Tudod te azt!
- Sajnálom, nekem nincs.
- Nem én kísérem Katikát a postára, hanem téged az a… - akarta folytatni,
de köhögni kezdett, majd később sajátszerű hangján szólalt meg – az a bizo-
nyos közös ismerős.
- Ó, hát én csak beszélgetek vele? Te viszont Katit gátlástalanul átöleled, csó-
kolod a száját még Sándor jelenlétében is! De az olyan vak?
- Tudod, Ági, neked van szeretőd, nekem csak kolléganőm.
- Tudlak sajnálni.
Időbeosztás
- Van itthon valami reggelire? – kiáltotta János a fürdőszobából.
- Igen! Elkészítettem, már jöhetsz – mondtam.
- Te már ettél?
- Nem. Nincs rá időm, mert ágyazni kell és a köpenyedet vasalni.
- Rettenetes! Mindig le vagy maradva, egyszerűen nem értem. Mivel
szöszmörgöd el a napot? Katikának mindenre van ideje. És miért?
• 157 •
- Nem nehéz kitalálni.

- Mert jól osztja be!
- Persze. Nem csodálom, hogy ráér. Tudod, neki a Tisztítóban megcsinálják.
Csak besétál, és a tisztára mosott ágyneműt, Sándor nadrágjait, a szoknyákat
kivasalva kapja vissza, míg én órákig vasalok.
- Honnan tudod…?
- Láttam! A Tisztító nagy üvegén nincs függöny.
- Mit kerestél ott?
- Semmit. A Lottózóba mentem és Katika éppen bent volt.
Ezután kérdezni sem kérdezett semmit, ideges szemforgatással krákogott,
s valószínű, mint valami botrányt úgy élte meg. Mint minden heves vitat-
kozás, este folytatódott a hálószobában, mert Jánosnak mindig voltak fesze-
gető kérdései.
- Na! Szerinted meddig akarsz randizni a gilisztával? – kérdezte hirtelen ha-
ragjában, amire nem számítottam.
- A te randid meg sem közelíti az enyémet? Te ugye, kettesben Katival a
raktárban, az érzéseidet nem fogod vissza? De hát az te vagy.
- Micsoda?!
- Vajon tegnap zárás után miért nem égtek a neonok?
- Hazudsz! Teljes kivilágításban volt az üzlet.
- És a raktár?
- A raktár…? – dadogta, s a lélegzete is elakadt.
- Micsoda romantikus idill volt a holdfényben? Képzeld, az édesapám lá-
tott! Sajnos a raktár ablakai az utcára vannak. Talán… jobban kellene vi-
gyáznod!
- Égőt cseréltem és az egy ideig eltartott, aztán megjött az áru. Szembesíteni
fogom az apádat Katikával!
- Sándor jelenlétében! De én is ott leszek.
A közös ismerős
- Ági, van egy új hírem! – mondta János nyomasztó hangulatban.
- És mi lenne az?
- A közös ismerősünk válni akar!
- Tényleg?
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád!
- Honnan tudnám…?
- Azt tudod, hogy a vasboltos Gábor anyja a felesége?
- Nem!
• 158 •
- Mit szólsz hozzá, hírtelen válni akar az a bizonyos ismerős. Miért?

- Nem tudom. Nem tudom – ismételtem erőtlenül, s úgy tettem, mintha
nem érdekelne, húzogattam a vállam.
- Ági! Van neked ehhez valami közöd?
- Nincs.
- Remélem is!
Alig tudtam eltitkolni, hogy remeg a lábam, a kezem, ahogy a centrifugából
vettem ki a ruhákat.
- Gabi mondta, hogy nem szeret dolgozni a kertben, de a lakásban sem.
- Mert te szeretsz?
- Áhá! Véded ám a gilisztát!
- Én rólad beszéltem.
- A barátod ráfogja a lábára, hogy fáj. Érdekes? Autót vezetni, Presszóba
járni vagy a postára, akkor nem fáj?
- Mit tudom én?!
- Mégis, mit szólsz hozzá?
- Mit szóljak? Mit kavarsz már megint?
- Drágám, ez nem kavarás, ez több annál! Józanul alig tudom elmondani,
hogy…
- Miért hallgattál el?
- Hallottam, hogy szét akar ugratni bennünket – mondta csípősen.
- Mindig vannak újabb ötleteid, csak az legyen, aki elviseli.
- Drágám, semmi jó nem származik abból, amit egy giliszta kitervez ellenünk!
- Ellenünk?
- Huh! Úgy csinálsz, mintha nem értetted volna?
- Jánoskám, helyesbítek, ellened!
- Még mindig esz a fene utána?
- Találd ki.
Azon az éjszakán sokáig ébren voltam és azon töprengtem, hogy Miklós
vajon mikor határozta el a válást? Micsoda meglepetés? Aztán eszembe jutott
az az egy szó, amit a postánál mondtam: SZERETLEK!
Úgy múlt el a nyár, az ősz, a tél, hogy nem beszélt róla Miklós és én nem
kérdeztem.
Nőnap (Egy újabb év)

- Tessék készülni, Ágika – mondta Zoltán. – Mindjárt indulni tetszenek a
telepre, hogy ünnepeljenek. A főnök is megy, ott áll a busz mellett. Jönnek a
lányok is az irodákból. Gondolom, otthon lesz folytatás?
• 159 •
- Persze!
- Még egyszer boldog nőnapot – kiáltotta, mert éppen csuktam az ajtót.
Amikor megérkeztünk, a folyósón már sokan voltak, ezért igyekeztünk a
kultúrterembe, ahol az ünnepségre került sor. A főnökök izgatottan készü-
lődtek. A székek úgy voltak elhelyezve, ahogy a moziban. A teremben volt
egy hosszú asztal is, azon rengeteg sütemény, üdítők, szendvicsek és tömény
italok, a termoszokban pedig forró kávé.
Amíg az ünnepség nem kezdődött el bementem néhány irodába, akkor az
ott lévő főnökök kérdezték, hogy hol dolgozok. Ekkor tudták meg, hogy én
vagyok az, aki a mikrofonba mondja a járatok indulását.
- Egy ilyen szépasszonyt rejteget az állomásfőnök elvtárs? – mondta valaki.
- Főnök elvtárs, kérem, nem rejteget, ott vagyok a kirakatban.
Most többen is arra kértek, hogy látogassam meg, miközben Eta hangosan
kiáltotta, hogy mindenki menjen a nagyterembe.
Az ünnepi beszéd nem volt hosszú. A főnökök mindenkit köszöntöttek, s
egy szál szegfűt adtak. Végül a kiváló dolgozók és az öt-tíz éves törzsgárda
jelvények átadására került sor. Ezután uzsonnával kedveskedtek, csak Sándor
állt magányosan a szekrényhez támaszkodva. Ő sem virágot, sem tálcát vagy
tányért nem vett a kezébe, nem hogy virágot, amivel a saját dolgozóit köszönt-
se! Már elmúlt négy óra, amikor visszaindultunk. Útközben sokan leszálltak.
- Te mennyi pénzt kaptál? – kérdezte a mögöttem ülő takarítónő.
- Most feltéptem a lezárt borítékot és megmutattam, hogy lássák is.
- Hát ez nem sok? Én is éppen ennyit kaptam – dünnyögte.
- Sajnos. Az a baj, messze ülök a tűzhöz.
- A főnökön múlt, kinek mennyit szán? Mari, Erzsi a kis kedvencek, minden
évben magas jutalmat kapnak - mondta.
- Megérkeztünk – kiáltották többen is.
- Ágika, mi újság? Elég vastag a boríték? – kérdezte mosolyogva Zoltán.
- Hogy… nekem? – hangosan kacagva kérdeztem. – Ugye nem komolyan
tetszik gondolni?
- Miért? – nézett rám értetlenül.
- Jó, hát megmutatom – leültem, s a borítékot kinyitottam: Zolikám, ez ennyi!
Döbbenten nézett a borítékból kivett pénzre, aztán rám. Váratlanul Sándor
benyitott.
- Keresett valaki? – kérdezte, közben a boríték mellett lévő pénzt meglátta.
- Nem – bökte ki Zoltán alig hallhatóan.
- Akkor a holnapi viszontlátásra – köszönt el úgy, hogy engem levegőnek
nézett.
• 160 •
Nőnap otthon
János a konyhában a rádiót hallgatta, de azonnal kikapcsolta, amikor a ke-
zemben meglátta a virágot, amit az asztalra tettem a borítékkal, a törzsgárda
jelvénnyel és egy értékes vázával, amit néhányan a jelvénnyel kaptunk.
- Jutalom? Jelvény? Hát ne panaszkodj! Kettőszáz… az is valami? – biccen-
tett a fejével, majd felállt és a konyhaszekrényen lévő virágot átadta.
- Boldog Nőnapot! – mondta hűvösen, amit sem ölelés, sem csók nem pe-
csételt meg.
- Én hozzá léptem, de János elfordította az arcát és beindult a szobába.
- Köszönöm! – kiáltottam utána, amire fejbólintás volt a válasz.
Ezzel a napi társalgásunk is véget ért. Nem kérdeztem, de nem is mondott
semmit a munkahelyi, valamint a vállalati nőnapi ünnepségről. Bennem vi-
szont forrt a düh, mert biztos voltam benne, hogy Katika nem ilyen ünneplés-
ben részesült. Másnap reggel a vázában lévő szegfűre mutatott.
- Sándor adta át?
- Nem.
- Csodáltam volna? Még a feleségének sem szokott venni virágot.
- Ó, nem hiányzik az Katikának, veszel te helyette is! És nemcsak két szóval
kívánsz neki minden jót nőnap alkalmából. Tudod, volt szerencsém hallani –
mondtam emlékeztetőül.
Néma szívek
- Miklóskám, régóta vársz? – kérdeztem lihegve és lezuhantam mellé a padra.
- Á, még nincs egy órája. De te, drágám, megint szaladtál?
- Mert nem tudtam hamarabb jönni. János otthon volt.
- Gondoltam, hogy valami közbe jött.
- Húzta az időt, mint aki sejtette, hogy menni szeretnék! Pedig ő várta az
árut.
- Nyugodj meg, most már velem vagy – monda kedvesen. - Tegnap volt
nőnap, de akkor nem találkozhattunk, mert említetted, az ünnepségen leszel.
Ágikám, kívánok sok boldog nőnapot és gratulálok! Virág helyett fogadd sze-
retettel ezt a táblás csokit.
- Köszönöm! Köszönöm!
- Tudod, vennék én neked virágot, de azt nem lehet, mert… szóval a csokit
megeszed és a férjed meg sem tudja – ölelt magához. Kezem a nyitott tenyeré-
be tettem, s a fejem a vállára hajtottam.
Hallgattunk és hallgattuk a madarak dalát, miközben arra gondoltam, hogy
két boldogtalan szerelmes hangos sóhajától terhes a lég.
• 161 •
- Hol a fenébe csavarogtál? – sziszegte János, amikor hazamentem.

- Bevásároltam.
- Eddig…? Már lepakoltuk az árut is! Na, váltsunk témát! Sándor dicsért,
mondta, hogy a menetrendváltozást csak rád meri bízni, mert az biztos hi-
bátlan.
- Kétlem, hogy ezt mondta. Miért a hátam mögött? De hát nem régen fatö-
kűnek nevezett! Akkor?
- Sándornak csak a szája jár, nem jöttél még rá? Nem tudsz vele bánni. Mó-
nika a nyájas szavaival ért a nyelvén!
- Nem szeretek nyalizni, a mi családunkban nem szokás.
- Tán csorba esne a szépségeden? Nem tudsz beilleszkedni a mai társada-
lomba.
- Ha te mondod!
- Különben a mi veszekedéseinkért, ha fizetnének, milliomosok lehetnénk
– mondta.
- Bele is halnál, ha nem veszekednél? Ilyen vagy!
Ha Winter Ágnes várna?

- Szívem, régen láttalak, mi újság a Futrinkában? – érdeklődte Miklós szo-
kása szerint.
- Áll a bál! János magán kívül van, hogy anyáék eladják a házat és nekem
lakást vesznek. Képzeld, lesz saját otthonom – mondtam nevetve.
- Szép az a nagy ház. Olvastam, hogy eladó.
- Olvastad…? – csodálkoztam.
- Talán még meggondolod? Ámbár, te tudod?
- Nagy, és a fűtéssel gond van. A bérházban kevesebb dolgom lesz.
- Én is változtattam munkahelyet, már nem dolgozok a boltban. A Hámán
utcában lévő KTSZ-nél portás vagyok. A boltban nagy volt a forgalom, egye-
dül nem győztem.
- Jól tetted! Fáj még a lábad?
- Fáj.
- Néha látlak a Presszóban. Olyankor már meg szoktál ebédelni, a feleséged
főz?
- Drágám, még nem mondtam, hogy… a feleségem már nem a feleségem,
mert én elválok! A nagybácsiéknál ebédelek.
- És ma? Miért sétálsz és miért nem a rokonaidhoz igyekszel? Elmúlt dél,
már várnak.
- Ha Winter Ágnes várna, akkor azonnal mennék!
• 162 •
Egyszerre sírni, és nevetni szerettem volna a sok meglepetés közben. Hiszen

másra sem vágytam, mint vele élni, együtt ebédelni és mindig együtt!
- Látogass meg a KTSZ-nél, tudod, hol van?
- Persze!
- Talán mondanom sem kell, rajtad a sor! Ágim, mióta is várok?
- Ha az olyan egyszerű lenne! A remény is olyan, mint az álom, de az ébren-
lét, maga a káosz! Édes Miklóskám, hogy látogassalak meg, ott sokan dolgoz-
nak, és ha valaki meglát?
- Nem fog! Majd úgy intézem, de ezt még megbeszéljük, hogy mikor?
Ez a ház eladó
Amikor a munkából hazaértem a ház előtt a szüleim ablakára néztem, ahol
éppen a délutáni napsugarak táncoltak. A fény a szemembe világított, ahogy
az üvegre néztem, amire egy hirdetés volt ragasztva. Újra és újra olvastam,
mint aki nem hisz a szemének? „EZ A HÁZ ELADÓ”
Csak álltam egy helyben. Régóta játszottam a gondolattal, hogy talán el kel-
lene adni, mert akkor János napi cirkuszainak vége lenne, és nem kellene félni,
hogy rajta kap, amikor a szüleimnél vagyok? És most mégis…
A táskámból azonnal kivettem a kulcsot és szaladtam a szüleimhez. Még
köszönni is elfelejtettem.
- Tényleg eladjátok a házat?
- El! – mondták egyszerre.
- Te mindig bérházba vágytál, akkor legyen, ahogy szeretnéd – mondta
anyám.
- Örülsz? – kérdezte apa.
- Igen is, meg nem is. Mert borzasztóan sajnálom és tudom, hogy egyszer
nagyon hiányozni fog. Csak ne volna olyan nagy és a szobák magasak. Három
családnak is elég lenne! A kert, az udvar nem nagy. Emeletet is elbírnak a
vastag gerendák, megnéztük Jánossal a padlást. Enikőn múlik? Apa, ő bérházi
lakásról ábrándozik, csak…
- Ági, mondd neki – szólt közbe az édesanyám. – A ház még nincs eladva,
addig!
- Ha tizennyolc éves lesz majd, amit építettünk nyaralót, azt el kell adni,
hogy vegyünk lakást. János haragszik, persze jogosan. Más fiatalok ott laknak
az új nyaralókban és János szerint inkább magunknak vehetnénk lakást. Eni-
kő pedig akár itt is maradhatna.
- Ennek a háznak az árán csak két lakást vehetünk. Mi úgy gondoltunk
apáddal, hogy a nevedre íratjuk – mondta.
• 163 •
- A nevemre…?
- Igen. Neked ajándékozzuk és nem Bagi Jánosnak – jelentette ki apa.
- Nekem tetszett ez a ház, ahogy volt. Azok a szép lépcsők. Jó volt az, ahogy
volt csak János igényeinek nem felelt meg. Ezért kellett a folyosót elbontani és
megnagyobbítani. Engem senki nem kérdezett, akarom-e?
- Azért egyeztünk bele, hogy veled ne cirkuszoljon. Látod, Ági, én már csak
csoszogok, elég lesz egy kis lakás – magyarázta az édesanyám.
A lemenő nap sugarai beragyogták a szobát. Csend volt… csak a halk sírá-
som hallatszott, amit a kétely, a sajnálat vagy az öröm könnyei fakasztott?
Meddig veszed még fel a fizetésem?

- Te hülye majom, meddig veszed még fel a fizetésem? – kiáltotta János,
miközben a vacsorát készítettem.
Arra gondoltam, hogy a vesztés nem bukás csak lemondás! A kislányom
éppen hazajött, s amikor rám nézett látta a kisírt szemem.
- Apa, már megint veszekedtetek? – kérdezte a szobára nyitva hagyott ajtó-
ban, ahol János volt.
- Betörtem az anyád, ráerőltettem, minden úgy lesz, ahogy én akarom
vagy… - susogta.
- Mozdulatlan álltam, kétségbe esve töprengtem, hogy vajon jól értettem-e?
- Csönd! – mordult rám a férjem, ahogy kilépett a szobából.
- Meg sem szólaltam. A… rádió szól … a rádió.
- Azért! – nézett rám dühösen, majd a frissen sült krumpliból néhányat ki-
vett, s a mosdatlan kezével ette. Cuppogás közben ismét megkérdezte:
- Meddig veszed fel még a fizetésem? Amit te keresel az sóra sem elég.
- Tudod annyi, amennyi, de az becsülettel keresett pénz és erre büszke va-
gyok! Vajon te a lopottra az vagy?
Nem válaszolt csak a nagy szemeit kimeresztette, s az öklét rázta.
- Amit potyán megszereztél, azt az én apukám kifizette bolti áron!
Rövid hallgatás után elhangzott a dodonai válasz: A hazug beszédet kima-
gyarázta, és a maga igazát kivédte!
- Ha nem az anyádék házában kéne lakni, akkor nekünk szereztem volna
meg és nem nekik! Meg… neked.
Ne lavírozz!
- Álmos vagy? – kérdeztem Jánost.
- Mintha nem tudnád, hogy vezetés közben vagyok! Van még kávé?
- Csak kevés. A termosz alján. Tessék.
• 164 •
- Máskor többet hozz!

- De hát ez egy liter volt, és én egy kortyot sem ittam.
- Vegyél nagyobb termoszt, vagy nem árulnak?
- Ugye tudod, milyen ártalmas?
- Te is megiszod a magadét!
- Igazad van. Napi kettő-három?
Autók, motorkerékpárok robogók előttünk, mögöttünk, s közben nagy se-
bességgel szeltük a kanyarokat. János félig csukott szemmel vezetett és gyak-
ran ásított. A gázpedált egyre jobban nyomta. Nyolcvan, kilencven és…
- János, félek! Kérlek, lassíts!
- Mögöttünk dudáltak, nem hallottad?
- Jó, de akkor ne csukd be a szemed!
- Itt már nincs is forgalom – dünnyögte a mellékútra letérve.
- Alszol?
- Hm? – válaszolta álmos hangon, ezért átvettem a vezetést.
Az anyósülésről nem volt könnyű, mert a gázadagolásával gondom volt. Já-
nos lába a pedálon maradt, míg nem csúszott le. Hajmeresztő kísérlettel ke-
rültem ki a járműveket. A kormányt erősen fogtam, de attól féltem, hogy majd
félre rántja és akkor az árokba találjuk magunkat.
Esti szürkület volt, az autók lámpafénye szinte elvakított. János felébredt.
- Ne lavírozz! Hol vagyunk?
- Mindjárt otthon leszünk. Ebből a szögből nem tudok bekanyarodni. Vedd át!
- Miért nem vizsgáztál le? Vezethettél volna. Persze félsz, hogy elhúznak.
Látod, Katika elsőre átment. Ha nem sikerül újra lehet vizsgázni. Neked csak
a szád jár. Én valahogy nem értem, ha ott ülsz az anyósülésen, hibátlanul ve-
zetsz? De ha itt ülsz a helyemen imbolyogsz, kacsázol. Miért?
- Mert állandóan oktatsz és a vezetésre nem vagyok képes figyelni. Neked
sosem jól csinálom?
- Örülj, hogy magyarázok, te bunkó!
- Látod, ahogy itthon vagyunk, már nem is vagy álmos?
(Ahogy múltak a napok egyre több házérdeklődő volt, de senkinek nem volt
annyi készpénze, hogy megvegye. Végül mégis elkelt.
Mostantól eladó lakásokat kerestünk a központban. A főutcán volt egy lakás
eladó az emeleten, ők cseréltek velünk. A szüleim részét csak részletre vásárol-
ták meg, a szüleim ezért a nyaralójukat eladták. Nekem viszont a lakás teljes
összegét kifizették és az átíratást, s az ügyvédi költséget is.
• 165 •
Ezután került sor az adásvételi szerződések megkötésére, de addig még sok

minden történt…)
Kirándulás
- Úgy készülj Ági, hogy a hétvégén kirándulni megyünk Szénásiékkal –
monda János.
- Mónika már tudta! És hová?
- Pestre. Megnézzük az ecserit.
- Ebben a hőségben? Hm, akkor kezdhetik sütni, főzni?
- Nem kell! Katika készít, mert mi visszük őket.
- Jó - hagytam rá, s arra gondoltam, hogy valahogy csak túlélem?
Korán indultunk, a várost elhagyva a félkör alakú kelő nap vörösre festette
az alvó tájat.
- Koma nézd, milyen szép a határ! – örvendezett Sándor.
- Szép.
- Alig van forgalom – állapította meg Katika.
- Nézzetek hátra, mögöttünk már jönnek az autók – mondta János.
- Mikor akartok früstökölni? – kérdezte Sándor.
- Apucikám, talán később? Még hűvös van, fázni fogunk – húzta össze ma-
gán a kardigánt.
- Szerintem is – helyeseltem.
A nap már magasan járt, gyorsan teltek a percek. Nevetés, rádió hallgatás
tette kellemessé az utazást. Sándort, mintha kicserélték volna.
- Ott jobbra látok erdőt. Á, az nem lesz jó, mert ritka – nevette el magát
János, és a visszapillantó tükörből rám nézett. – Lesz még itt másik erdő is –
mondta.
- Ez jó lesz! – mondtam kissé távolabb az átlátszó erdőtől.
János a széles erdei útra bekanyarodott. Az út göröngyös és igencsak rázós
volt, mögöttünk szállt a por.
- Lassan vezess – kértem köhécselve.
- Jánoskám, harapjuk itt hátul a port – köhögve szólt most Katika.
- No, akkor itt jó lesz – motyogta Sándor és kiszállt a kocsiból, s nyújtózva
körülnézett. - A zsigulitokat valószínű ilyen utakra gyártották? Te koma, sze-
rintem früstökölni kéne? Mit szóltok hozzá?
- Készítsük – mondta Katika. – Hát te is hoztál annyi mindent, fele megmarad?
- Anyóca, ehetünk?
- Persze.
• 166 •
- Ági, mi a picsáért urazol? Fogd meg kézzel a húst, oszt egyél – bíztatott
Sándor.
- Kézzel-lábbal?
- Azt az iparos fajtád? Te mindent ilyen finomkodón fogsz, azt is…?
- Hogy kérdezhetsz ilyet apukám?
- Na, nézzük, mi van még a tarisznyában? – kezébe vette Sándor és beleku-
kucskált. – Te, Ági, ettél már tormát? Aszongyák attól taknyos lehet az ember?
Persze nem a parasztok, mint János, hanem az olyan úri finnyáskodók…
- Apucikám – szólt közbe Katika. – Miért úgy mondod, hogy Ági? Ágika!
Talán mégis…
- Hun van az előírva, hogy szólítsam? Nekem csak Ági és nem Ágika!
Ezt a kijelentést igen erősnek éreztem, nem is beszélve a durva hangról. Arra
vártam, hogy a férjem mondjon már valamit? De csak mosolygott.
- Egyél még! – kínált kedvesen Katika, én megköszöntem, s nemet intettem.
Katika látta, hogy könnyes a szemem. Ezután igyekezett Sándort kedélybe-
tegségéből kijózanítani.
- Hogy lehetsz ilyen utálatos! – förmedt rá.
Le a kalappal előtte, most úgy védett, mint ahogy barátnőhöz illet! A kínos
csendben kiindultam az erdőből, Katika rémült kiáltása állított meg.
- Ágika, ne menj! – lihegte. – Állj meg! Ne vedd a szívedre! A Szénásiak
mind ilyenek. Tudod, én már megszoktam. Légy szíves, gyere – mondta csön-
desen. – Sándor fényképet akar készíteni rólunk. Látod, intett.
- Szóval olyan, mint az időjárás?
- Katika bólintott.
- Koma, állj középre és öleld át a két csajszit – magyarázta, mintha semmi
sem történ volna, miközben kattant a fényképezőgép az erdő csendjében.
A betolakodó
Végre elérkezett az a nap, amikor a ügyvédhez kellett menni, hogy megtör-
ténjen a törvényes adás-vétel. Kulccsal a kezemben bíztattam Jánost:
- Mindjárt nyolc óra lesz, siess, mert várnak a vevők!
- Most nem megyek, nincs nálam a bolt kulcsa.
- Miért?
- Hát… azért, hogy messze van az ügyvédi iroda és kocsival viszem majd a
szüleidet és téged.
- Ó, ezért ne fájjon a fejed, apa hívott taxit és mindjárt jön.
- Én visszaküldtem!
- Ez meg mire volt jó? – kérdezte apa, a terasz lépcsőn állva.
• 167 •
- Apuka, az felesleges kiadás.

Apa nem szólt, pedig forrt a dühtől (akárcsak én)! Valószínű apa úgy gon-
dolta, ezt még elnyeli, de nem tovább! Nekem roppant gyanús volt János jó-
tékonykodása.
A folyósón nem volt senki, a vevőre vártunk, közben a titkárnő behívta a
szüleimet és engem. Én kint maradtam, mert Jánossal diskuráltunk, mert ő is
be akart menni. Bentről hangok hallatszottak, írógépzaj.
Az egymásnak mondott kemény szavak mozdulatokban is kifejeződtek,
amit a vevők már láttak. Ekkor a feleség suttogva hívott el és azt kérdezte:
- Ti hogy határoztatok, közös néven lesz a lakás?
- Nem, azért mert ajándékba adják nekem a szüleim. Akkor miért legyen
közös?
- Hát igen… tudod, nálunk is ez a helyzet van. Én kaptam a lakást, az én
nevemen van, de most a férjem ragaszkodik hozzá, hogy az ő nevén is legyen
a ház, mert szeretné átalakítani. Mit tehetek? Közös lesz – mondta elgondol-
kodva, s közben a titkárnő szólította őket.
Néhány percre Jánossal kettesben maradtam.
- Ha tetszik, ha nem, bemegyek – mondta.
- Azt már nem! Nincs ott neked semmi keresni valód!
- Ági, nem egyezek bele, hogy csak a te nevedre írják.
- Megőrültél!
- Amit veszünk lakást háromszáznyolcvanezerért, az a pénz nem elég az
ügyvédi költségre, az átalakításhoz? Az OTP-ből veszünk…
- Miről beszélsz? Hát nem mi vesszük. Hanem anyám, és nem neked! Anyá-
ék minden kiadást fizetnek, akkor minek a kölcsön?
- Ágikám, gyere! – hívott az édesapám.
- Kislányom, miért maradtál kint? – kérdezte az anyukám, de választ nem
kapott, mert hívás nélkül János betolakodott.
- Én is itt akarok lenni – dünnyögte. – Jó napot – köszönt, s az ügyvéd fity-
máló mozdulattal intett, hogy üljön le. – Elnézést, ügyvéd úr, a feleségem
Winter Ágnes.
- Talán jobb lenne uram – szakította félbe – ha a folyosón tetszene várakoz-
ni. Kérem, fáradjon ki, mert az adásvételi szerződéseket készítjük, Bagi úr!
Ugye Önt így hívják?
- Sajnálom, még nem volt alkalmam bemutatkozni. Ügyvéd úr, húsz éve
házasok vagyunk és ragaszkodok hozzá, hogy a lakás közös néven legyen!
- Arról szó sem lehet! – kiáltotta apám és felpattant a székről.
- Ez csak természetes – nyugtatta meg az ügyvéd – Winter Ágnes a tulajdonos!
• 168 •
- Ügyvéd úr, én viszont nem így akarom, a férj jogán! Együtt élünk, van egy
lányunk is.
- János, mit képzelsz? Miért írassam rád? – kérdezte édesanyám és az egész
teste remegett.
- Mert anyuka, az nekem jár. A ház alakításán is segítettem, az Akácfa
utcán is…
- Mindent duplán kifizettünk, még az építőanyagot is! Meddig szipolyozol
bennünket? – kérdezte sírva.
- Csak részben! A cementet baráti alapon vettem a…
- Csendet kérek! Ez a téma nem tartozik ide, majd otthon Önök megbeszé-
lik vagy kiküldöm! – szólt határozottan az ügyvéd.
- Ügyvéd úr, kérem, csak a lányom nevére tessék írni, mert ez nem Bagi
vagyon! Különben nem lesz ház eladás, sem lakás vétel. Igaz, a foglalót elvesz-
tem, de nem a lakás fele árát! A lányomat nem hagyom kinullázni. János ehhez
semmi közöd – fordult felé. – Nézd… tudod, egy lányom van, nincs fiam és te
nem az én fiam vagy. Ha a nevedre volna írva, már holnap meggondolhatnád
és elválsz. Napirenden veszekszel, szidod Ágnest. Ezért követeled mindennek
ugye a felét? A háromszáznyolcvanezer nem kis összeg!
- Helyeslően bólintott az ügyvéd, s a titkárnőnek diktálni kezdett.
- Már pedig én nem egyezek bele! – kiáltotta az őrjöngő férjem, miközben
arra gondoltam, hogy kell neki a más vagyona, mert neki csak a kopasz feneke
van!
A riadt titkárnő abbahagyta a gépelést, s várt.
- Apuka, a nevemen lesz vagy feljelentem, hogy kényszerített bennünket,
lakjunk maguknál. A Tanácsházán felajánlották, hogy mi kapunk lakást.
Csakhogy a ház árából maguktól levonták volna a felét az ötvenötezerből.
Ezért maradtunk az Akácfa utcai ház bontása után. A folyósón cirkuszolt,
hogy kitagad bennünket, ha megtesszük! Attól ne féljen, apuka, hogy elválok
a lányától. A föld, a vagyon… és a kislányunk minket összetart!
- János, akkor mondok én neked valamit… Sajnos meg fogsz károsítani
bennünket, főleg Ágit! Ha van Isten az égben, most itt van és látja, hallja mit
tettél velünk János! Istentől azt kérem, úgy halj meg, ahogy csak kevesen –
mondta hangos zokogás közben.
A teremben olyan csend volt, akár a templomban. János homloka izzadt
s hiába törölte, újra és újra szakadt róla a víz. Én ott ültem a mellette lévő
széken, s gyűlölködő tekintettel néztem, miközben eszembe jutott az egyre
gyakoribb kívánsága: „Mikor döglesz már meg? Már régen meg kellett volna!”
Az anyám nem szólt vagy nem is tudott döbbenetében? Az ügyvéd a torkát
• 169 •
köszörülte, közben a síró apámat nézte, ahogy percek alatt összetört.

A szerződést a férjem is aláírta, hiszen nem ismert szégyent. Remélem, hogy
apám átka egyszer teljesülni fog, csak az a kérdés, mikor és mi lehet az…?
Vajon megérem azt a napot? Abban egészen biztos voltam, hogy a büntetést
Isten méri Bagi Jánosra!
Mostantól még jobban gyűlöltem, mert rádöbbentem, elválni sem tudok,
hiába akarok? János Katival nyugodtan turbékolhat. míg én… házasságtörő
lennék, és csak titokban szerethetem, s csak rettegve találkozhatok régi sze-
relmemmel. Átsírtam az éjszakát a közös ágyban, ami az iszonyúnál is iszo-
nyúbb volt. Hideg zuhanyként ért minden, talán később mértem föl valójában
a mérhetetlen súlyát. Nem tudtam örülni az új lakásnak, ahogy szerettem vol-
na. Egy fél otthon? Mintha nem is értem dolgoztak volna a nagyszüleim és a
szüleim? Idegenül néztem Jánosra, aki ma van, holnap ki tudja, kiért megy el
vagyonostól? Ismét a mosolyszünet volt érvényben.
A szárnyaló hír
- Ági, mi baj van? – kérdezte aggódva Péter.
- Zajlik az élet! Megkopaszított a férjem, a lakás felét magára írattatta!
- Ezt jól kifogtad? Ilyen házasságból sem kérek!
- Belefáradtam az örökös vitákba.
- Sajnállak. Itt a főnök, otthon a férj.
- Soha nem lehetek boldog?
- Hát… amíg él az biztos.
- Az új lakás amit vettek Péter a szüleid, az közös a feleségeddel?
- Miért lenne? Még az hiányozna! Akarta! A kislányom nevére van íratva
és enyém holtig a haszonélvezet. Végrendeletet is csináltattam. Tudod, hiába
vagyok fiatal, a cukrom miatt kell inzulinnal magam oltani.
- Neked is kijut?
- Ki. Megjött a váltás, akkor én elmentem. Szia.
- Kezét csókolom, Ágika – köszönt Zoltán kedvesen – Mi újság…?
- Akad.
- Akkor nézzük, hová kell mentesítés?
- Már intézkedtem.
- Köszönöm! Ági maga nagyon szomorú. Ne mondjon semmit, tudom mi
történt.
- Kitől tetszett hallani? – néztem rá kérdőn.
- Felénk még a verebek is ezt csiripelik.
- Mégis ki volt az?
• 170 •
- A férje. Valakinek nevetve mondta, hogy az új lakás fele az övé. Ott voltam
éppen a boltban, amikor…
- Ó, hogy…! Merem remélni, Isten bemutatja a számlát élete végén.
Gyűlöllek!
- János, beszélni akarok veled, kapcsold ki a tévét!
- Fontos?
- Fontos!
- Akkor halljam!
- Előre szólok, ne mondd, hogy nem tudtál róla! Amikor Eni férjhez megy,
én el fogok tőled válni. Még néhány év, deee… az is lehet hamarabb?
- Szóval a sánta giliszta felesége akarsz lenni?
- És ha?
- Ugye mondtam, hogy közénk áll, és már több mint tízen vagy húsz éve?
De ebből nem lesz semmi, mert én nem akarom!
- Gyűlöllek!
- Akkor miért vagy féltékeny?
- Mert azt nem nyelem le, hogy mások előtt megaláz!
- Drágám, még ez után jön a java.
- Nem voltál hűséges férj! Már a műtétem előtt is, amikor traktoros voltál
a házasságunk második évében Margóról regéltél. Gondolom, a rúzsfoltokra
emlékszel, amit ejtett az ingeden? Velem mosattad ki! De engem Lesztingerrel
még beszélgetni sem engedtél. És a többi nő?! Úgy képzelted, senki nem szól?
Tévedsz! Azt hiszed, ha újra és újra felpofozol, majd elfelejtem? A szeretődnek
mondtad, hogy már nem vagyok nő, ezt csak nem tagadod? A műtét óta nem
voltam orvosnál csak most.
- Tán visszaműtött?
- A csonkítástól független nő vagyok! Egy kis műtét és szülhetek. Mit szólsz
ehhez?
- Remélem nem akarsz gyereket?
- Tőled biztos nem!
- Persze, a gilisztától? Drágám tévedsz, hogy elválok. Nekem ne parancsol-
jon egy ilyen vén csotrogány!
- De ha az vagyok, akkor Katika is rövidesen vén csotrogány lesz, veled
együtt.
Ősz van
Már újra ősz volt, Miklóssal a rögtönzött találkozások folyamatosan rit-
kultak, mert vagy a munkahelyemen voltam vagy dobozokba csomagoltam
• 171 •
a ruhákat.
- Szívem, egy idő óta már csak barátok vagyunk – fejtegette.
- Egy percnyi szabad időm sincs, mert költözni fogunk.
- Örülsz? Van szép lakásod és nagy teraszod.
- Minek örüljek? Csak fele az enyém.
- Nem értem?
- A férjem meglopott! Ragaszkodott a lakás feléhez. Képzeld, apa az ügyvéd
jelenlétében kívánta Jánosnak, hogy úgy haljon meg, ahogy csak kevesen!
- Nem szeretném, ha valaki nekem ezt kívánná.
- Én sem! Miklóskám, tudod már megbántam a ház eladást! Persze, nem
gondoltam, hogy a férjem kibabrál velem. Válás esetén elvesztem a felét? Va-
laki ügyesen kitervezte ellenem?
- Ki más lenne, mint… még nem gondoltál erre?
- De igen! – sóhajtottam. – Veled mi van? Még egyedül? Azért gondolom,
akad olyan valaki, aki megvigasztal? Mondd csak, milyen eredményt értél el
a fiatal lányoknál és nem ilyen öregeknél, mint én? Tudod a negyedik x-et
hagytam el, Szóval milyen eredményt értél el?
- Hm. Gyöngesavanyát!
- Gyöngesavanyát? Ezt, hogy értsem? Senkinek nem kellettél vagy éppen?
- Hát… éppen.
Ezután, mint régen, izgatóan felnevetett. Ó! Az a nevetés? Fölkavarta a lel-
kem, a legtitkosabb gondolataim. Most a fodrászüzlet közelében álltunk, ahol
hajmosó voltam. Csak álltunk és néztük egymást. Megpróbáltam mosolyogni,
közben úgy éreztem, mintha minden szem engem figyelne.
- Szívem –susogta Miklós – mi csak nappal találkozunk, mint akik félnek a
sötétben?
- Miklóskám, nincs más lehetőségünk? Te tudsz jobbat?
- Lehetne…Ágikám, a parkolóban van az autóm, gyere, hogy kettesben legyünk.
- Ott meglátnak.
- Tudod, úgy szép az élet, ha vannak kitérők? És veled!
- Félek. És…
- Drágám nincs és. Gyere.
- Te könnyen beszélsz! De esküszöm, megbosszulom! Fulladjon meg a lo-
pott vagyonban, és legyen botrány, szemet-szemért!
Agyvérzés
- Jó napot – köszönt az ismeretlen férfi és megkérdezte - Bagiék itt laknak?
- Igen – válaszoltam – Tessék bejönni! Én a felesége vagyok
• 172 •
- Elnézést… az idős Bagi bácsit ismerem, eltévedt, nem talál haza és már
órák óta járja az utcákat. Azok mondták, akik látták. Én csak azt tudom, hogy
a boltos Bagi úr ebben az utcában lakik. A bácsi itt van, kint ül a teraszon.
Hívjanak orvost minél hamarabb – mondta és elköszönt.
- Köszönöm uram, megyek és bevezetem.
- Mi van nagyapa, csak így kabát nélkül, legényesen? Hideg van – mondta
az apám.
- Hú…hú…hű! Ha… haz… - dadogta.
- Ági, ugrok biciklire és hívom Jánost.
- Köszönöm, apa – mondtam. – Nagyapa, üljön le, itt meleg van a konyhá-
ban. Biztosan megszomjazott, tessék inni. Én segítek, fogom a poharat.
Szürcsölve, lassan ivott, közben János fejét csóválva nézte az asztal mellől.
- Telefonáltam az orvosnak, rögtön itt lesz. Apósom mondta, hogy nincs
kabátja, a műhelyből hozok egy rossz félkabátot. Nagyapám! Én vagyok az
unokája – mutatott magára, de a nagyapa idegenül nézett rá. Most kinyílt az
ajtó és az édesanyám becsoszogott, beszélt hozzá, de nem válaszolt.
- Jó napot kívánok – köszönt a fiatal orvos – Hol van a beteg? – kérdezte.
- Jó napot kívánok, doktor úr, tessék bejönni. A férjem nagyapja eltévedt,
nem talált haza, egy ismeretlen férfi vezette hozzánk. Rosszul beszél – magya-
ráztam mielőtt a konyhába ment.
Amikor megvizsgálta mindjárt mondta, hogy agyvérzése van, a vérnyomá-
sa magas.
- A bácsi maguknál marad? – kérdezte.
- Nem – válaszolta János.
- Gondozásra van szüksége, nem lehet magára hagyni. Most is dadog, mon-
dana valamit. Maguk mind a ketten dolgoznak?
- Igen – felelte János.
- Bagi úr, a maga szülei élnek?
- Élnek, de messze a városhoz, tanyán laknak. Nagyapámat autóval visszük.
Doktor úr, megadom a címet. Legyen szíves majd kimenni.
Az orvos megírta a receptet, és Jánost arra kérte azonnal menjen a patikába.
Amikor az orvos elment, a nagyapát megetettem, majd beültettük az autóba.
Útközben gyakran mondogatta:
- Sá, Sá…
- Sári! A cica neve – jutott eszembe. – A Sári cicát keresi nagyapa? – kér-
deztem.
Nem szót, csak mosolyogva bólogatott.
- Legyen nyugodt nagyapa, mi megetetjük.
• 173 •
A tanyára érkezve nagyapát bevezettük a konyhába. Hát! Nem valami

nagy lelkesedéssel fogadták. Mamiskával lefektettük a konyhában lévő gyé-
kénysezlonra.
Hiába faggatta az apósom, hogy hol van a ház kulcsa nem válaszolt, közben
János megtalálta a zsebében.
Szinte naponta látogattuk meg, akárcsak az orvos. Sajnos az egészsége nem
javult. A doktor semlegesen rázta a fejét. Érthetetlen szavakat motyogott vagy
aludt.
- Nagyapa, kihoztuk Sárit. Sári cica – mondtuk, de már nem érdekelte.
Két nap múlva az irodában megcsörrent a telefon. Zoltán vette fel, majd
átadta.
- A férje keresi – mondta. – Én megyek a főnökhöz – mutatott az ajtóra.
- Meghalt a nagyapám.
- Részvétem. És mikor?
- Valamikor az éjjel. Most nem megyek ebédelni, mert vásárolunk.
- Szegény… Isten magához vette, hogy az apád ne…
Még mondani akartam valamit, de János lecsapta a telefont. Ekkor lépett be
Zoltán, s értetlenül nézett rám.
- Ágika, tessék letenni. Nincs már senki a vonalban. Mi baj van? – kérdezte
idegesen, s közben leült, felállt.
- János nagyapja meghalt. Megyek és mondom a főnöknek.
- Tessék csak. Őszinte részvétem.
Pár perc múlva visszamentem, Zoltán kérdőn nézett rám.
- Talán elment a főnök?
Igen, nincs senki az irodában. Majd holnap szólok. Talán ebédelni ment. A
temetést Sándor már tudja mikor lesz, mert János már intézkedik.
- Magát nem hívták vásárolni?
- Nem.
Másnap fekete gyászruhában mentem a munkahelyemre, az irodában dol-
gozók, a sofőrök, kalauzok, és akik szolgálatban voltak részvétet kívántak, csak
egy valaki nem: a főnök! Az irodában mindenki tudta, mikor lesz a temetés,
vagyis a következő nap.
- Szent Isten! Pont most érkezett az új menetrendváltozás? Ezt a három
vastag könyvet mire végignyálazom, még a temetést is lekésem – mondtam
Péternek.
- Szóltál már a főnöknek?
- Nem, majd holnap.
• 174 •
- Hát akkor ha lesz a temetés, hogy gondolod? – kiáltották a másik irodából.

Rögtön felálltam, elindultam a főnökhöz, s bekopogtattam hozzá.
- Nyitva! Mondjad, mit akarsz? – kérdezte csak úgy félvállról.
- Légy szíves, engedj el János nagyapja temetésére holnap délelőtt.
- Oszt ezt mindenkinek végigharangoztad, mire eljutsz ide?
- Tegnap kerestelek. Gondoltam, Jánostól már hallottad.
- Na menj! De ha vége lesz, gyere.
- Igen. Köszönöm.
Fogvacogtató hideg volt, a temetőbe kongott, zúgott a lélekharang. A csi-
korgó hóban lépegető menet lassan haladt a sírhoz a hóbuckák miatt. A fagy
keményre gyúrta a földet, s mint apró kavicsdarabok olyanná lettek a föld
kiásott darabjai.
- Megérett, mint fán a gyümölcs, elmúlt kilencven – mondta valaki.
A pap rövid imát mondott, közben a fekete koporsót leengedtek a sírba. Te-
metés után kiballagtunk az utcára és beültünk az autóba, ami most egy üveg-
falú melegház is lehetett volna!
- Ilyen az élet – jegyezte meg János.
- Még élhetett volna? Két héttel ezelőtt Enikőt hívta a templomba – hüp-
pögte a mamiska. - Ági szüleit meg apádat a húgomék vitték. Fiam, én busszal
megyek, itt kiszállok oszt bemegyek az ABC-be – mondta.
- Akkor gyorsan szállj ki! Szervusz, mamiska – köszönt, és mi is köszöntünk
Enikővel.
János az autóbusz állomásra nagy ívben kanyarodott be, s a csuklós buszok
között, mint egy törpe szuper kis csodabogár suhant. Az iroda előtt megállt
és kiszálltam.
- Látom, fázik? Szabadságot kellett volna kérni erre a napra – jegyezte meg
Zoltán.
- Nem válaszoltam, inkább elmerültem a betűk és a számok világában.
- Mikor tetszik ebédelni?
- Ma nem ebédelek, tetszik tudni elmaradtam a napló vezetésével, hogy hol-
nap reggelre készen legyen, annak, aki a forgalmista lesz – mondtam.
- Ó, az a két óra? A férje biztosan megy és Katika is. Magának jár az ebédidő.
Nyugodtan tessék csak menni, ami jár az jár!
- Köszönöm Zoli, de most nem megyek, a főnök haragudni fog. Tegnap is
olyan volt, mint aki ballábbal kelt fel.
- Hát… maga tudja?
A ruhámon, a hajamon még éreztem a koporsó körül fújt spray émelyítő
illatát, amit a cigaretta füst sem változtatott meg. Az irodában sűrű füstfelhő
• 175 •
gomolygott, ezért fojtó köhögés kínzott. Éppen ekkor lépett be a főnök.

- Miért nem tud az olyan megdögleni, aki úgyis dögrováson van?
Nem válaszoltam, köhögtem, s tovább írtam a naplót, majd az odakészített
menetleveleket bélyegezni kezdtem. Sándor hátra tett kézzel állt és nézett.
- Még megdögleni se tudsz?
- De, majd egyszer igen. Remélem, akkor örülni fogsz?
- Ugyan már… Sándor? Egy ilyen szép fiatalasszonynak miért kellene meg-
halnia? Inkább nyissuk ki az ajtót, hogy ne fulladjon – mondta Zoltán és fel-
ugrott a székről, aztán sarkig kivágta az ajtót.
- Te! Hogy fogod azt a bélyegzőt? – ordította Sándor. – Még ezt sem tudod?
Váratlanul kirántotta a kezemből a bélyegzőt, közben mérgesen bámult rám,
s intett, hogy álljak fel a székről (miért is kért volna?), ezután Sándor leült és
bemutatta hogyan kell szakszerűen csinálni.
Zoltára néztem és láttam, hogy csóválta a fejét, de nem szólt, a pergő ese-
ménysorozat pedig folytatódott.
- Így ni! Mindig egyenesen… ne mozogjon a kezedben – adta ki parancsba
és néhány mutatvány után felállt majd intett nekem, hogy üljek le, mert én
álltam. A bosszú miatt tűzpiros arccal, sietve ment ki. Mint nőt – Zoltán előtt
és a bejárati ajtóban, az utca felől rám várakozó sofőrök szeme láttára – meg-
alázott! Csak azt nem tudom miért tette…?
Remegő kézzel adtam át a lepecsételt menetleveleket, miközben Zoltán
mondta:
- Ágika, lesz ez még másképpen is és nem is olyan soká! Ne sírjon, majd
teszünk ellene. Neki is van főnöke? Ismerjék meg csak a Párttitkár elvtársat!
A megbotránkoztató esetet a sofőrök felháborodva mondták egymásnak. A téli
melegedő méhkassá változott. A belépő forgalmista már tudott a történtekről.
- Övön aluli – jegyezte meg. – Nem értem meg a főnököt, szerintem most
túl messze ment! Zoli bácsi, panaszt teszünk az igazgató elvtársnál, Ági ezt
nem érdemelte. Szorgalmas, csendes, látom, naponta hozzák neki az utasok a
kávét, a csokit, mert kedvesen ad információt idősnek, fiatalnak.
- Így igaz – bizonygatta Zoltán. – De vajon ha fordítva lenne, az ő feleségét
macerálná János, akkor mit szólna hozzá?
- Ideje már, hogy tudja az igazgatónk is, hogy mi történik itt a húszadik szá-
zad végén?! Ismerjék csak meg a Párttitkár elvtársukat – mondta Péter emelt
hangon.
- Ágika, mondja Jánosnak, hogy piszkálja ő is Katit, mert gondolom maga
mellé áll! Vagy nem? – kérdezte Zoltán.
- Én nem vagyok abban biztos.
• 176 •
Péter igent bólintott.

- A menetleveleket tessék visszatenni a szekrénybe, aztán csomagoljon. Még
ebédelni sem tetszett? Különben is fárasztó napja volt! A mai napra szabadsá-
got kellett volna kérni.
- Akartam, de János nem engedte.
- Nahát!
Mindjárt fél öt volt és még mindig sírtam. A fiatal tiszt, Péter, levette a fogas-
ról a fekete kabátom és felsegítette rám.
- A sofőrök mondták nekem, hogy a főnök olyan vörös volt, mint a rák! A
pihenőben mindenki erről beszélt, mielőtt bejöttem, Zoli bácsi – magyarázta.
- A főnök, ha elismerné, hogy van Isten, akkor már elkezdene a vezeklés
útjára lépni és élete végéig imádkozni, hogy Isten megbocsásson neki, ha egy-
általán tud? Mert én, aligha!
Akkor este Jánosnak szóról-szóra elmondtam a munkahelyemen történteket.
- Összeférhetetlen természet vagy, nem állod meg a helyed! És ezért akarsz
Szénásiné és a férjed ellen tenni, hogy ezzel megromoljon az összejárási kap-
csolat. De, amíg ott vagy addig nem lesz összeveszés!
- Persze! Gondolhattam volna? Mi lenne, ha te is piszkálnád Katikát?
- Arra várhatsz! Vedd tudomásul, úgy lesz minden, ahogy én akarom!
- Azt ne feled, ki nevet a végén…?
Szálka
- Ágika, talán halat tetszett ebédelni? – kérdezte Zoltán, amikor az ebédlő-
ből visszamentem.
- Igen! Tetszik tudni a szálka megakadt a torkormon.
- Elég nagy lehetett?
- Elnézést… - mondtam, ahogy az arcomra mosolyt erőltettem.
- Semmi baj, csak vicceltem.
- Tudom.
- Gondolom evés közben a sakktáblán maga volt a gyalogos?
- Szokás szerint.
- Én is az asszonnyal csevegtem, hogy mit vegyek vacsorára – hadarta, s
a kis zsebnoteszbe írni kezdett. – Régi mondás: „Akinek nincs esze, legyen
notesze!”
Szemet szemért
- Szívem, a KTSZ-nél várlak – mondta Miklós.
- Mi lesz, ha valaki felismer?
• 177 •
- Mondd, hogy cipőt akarsz javíttatni. Ne félj, ott már senki nem kérdezi.
Mikor jössz?
- Holnap, ha jó lesz neked? Munkaidő után, János Pesten lesz áruért.
- Drágám, nekem minden úgy jó, ahogy neked.
Akkor ezt megbeszéltük – dünnyögtem, s közben arra gondoltam, hol van a
világon még egy ilyen ember, aki így gondolkodik…?
- A férjed mikorra várható?
- Este későn. Nekem így mondta és az hét vagy nyolc óra.
- Ágim, sok volt ez a húsz év – mondta elmélyedve a múltba.– Legyél nyu-
godt, mindent úgy intézek, hogy kettesben legyünk.
Néhány pillanatig tartott még felocsúdtam, s azzal a régi kedvvel köszöntem.
Nélküled nincs mennyország (Másnap)
Fél öt múlt, Miklós az utcán várt a ház nyitott ajtajában, miközben a szél
dermesztő hideget fújt.
- Szia, drágám! Miért szaladtál? Megfázol – nézett rám aggódva. – És mióta?
- Szia! Csak az Akácfa utcától – lihegtem.
- Gyere, Ágim – suttogta - ebben a vacogtató hidegben ne ácsorogjunk.
A hosszú folyósón Miklós ment elől, hogy ajtót nyisson. Ott nem beszél-
tünk, mert a helységek ajtói nyitva voltak és látni lehetett, ahogy az emberek
dolgoztak. A kalapácsok monoton zajában osontunk.
Miklós a nála lévő kulccsal kinyitotta azt az ajtót, amelyik a folyosó végén
volt. Amikor beléptem ijedten néztem körül a félhomályban, az ajtó becsu-
kódott, s a zárban megfordult a kulcs. Miklós felkapcsolta a villanyt, a gyenge
világításban láthatóvá vált, hogy ott konyha volt. Középen egy rozoga asztal
és néhány szék emlékeztetett a régi polgári életmódra. Az ebédlőasztalon a
kancsóban félig víz és két pohár a tálcán. A következő helyiség fürdőszoba
lehetett, ahol már csak a mosdó maradt.
- Tudom, hogy fázol, de itt nincsen kályha, pedig begyújtottam volna.
- Ne is törődj ezzel! Nem fázok, édesem, de hogy is fáznék a karjaidban?
- Megőrülök érted!
- Miklóskám…
- Végre kettesben vagyunk – mondta, s kigombolta a téli kabátom, csókzu-
hatag közben körülöttünk megállt az idő…
- Nélküled nincs mennyország – susogta Miklós a nagy vágyban.
Hideg volt a köves konyhában, látszott a lehelet, s a mínusz fogságában
mégis lángolt a szerelem!
- Így szeretnék meghalni a karjaidban – sóhajtottam.
- Drágám mielőtt meghalnánk azt mondanám, a világvége várhat még né-
• 178 •
hány pillanatig, hogy megcsókoljalak?

Mint antik tökéletességek a képkeretek között, mozdulatlan álltunk. Most
arra gondoltam, hogy talán… a paradicsomban vagyunk?
(akkor hogy kezdődött a bűn!?)
A szív nem tud felejteni (Hol voltál Ági?)

- Vigyori Pannikám, hol voltál és miért ilyen későn jöttél? – kérdezte az
anyám.
- A herceg karjaiban!
- Megőrültél!?
- Nem! Csak a szívem nem tud felejteni.
- A szíved… - hebegte.
- Apa, egyszer az életben boldog akartam lenni – tompán motyogtam, de
szólni sem tudott, csak rázta a fejét.
- Hogy szerettél újra bele? – faggatott anya.
- Anyukám, még ki sem szeretettem belőle!
- Te jó ég! Mi lesz ha János megtudja?
- Semmi? Szemet-szemért! Kölcsön kenyér visszajár.
- Megérdemelte János – bökte ki apa hangos nevetés közben.
- Megszoktátok már az új lakást? – kérdeztem.
- Meg bizony! Kényelmes, alacsony és nem több méter magas – mondta
édesanyám.
- Vannak új barátaink, Pestről költöztek ide. Ők a szomszédjaink – magya-
rázta apa.
- Megyek, mielőtt hazajön János, otthon találjon – mondtam.
- Szerencsés vagy, hogy áruért van – jegyezte meg anya
- Anya, bárcsak ott is maradna! – vágtam rá.
Mi újság van?
- Szívem, aggódtam érted, a férjed otthon volt már? – kérdezte Miklós.
- Otthon! De nincs semmi baj, mert mondtam, hogy anyáéknál voltam és
örülnek a szép lakásnak.
- Még néhány nap és karácsony lesz. Ágim, boldog karácsonyt!
- Köszönöm, neked is.
- Nélküled milyen karácsony lesz?
Egy ideig konokul hallgattam, s a kezemben lévő kesztyűt morzsolgattam,
aztán a hüppögés zokogásba torkollott. A homokszínű ég alatt fázósan búj-
tunk össze, aztán ki-ki a maga útján ment.
• 179 •
Az áruló mikrofon
- Kapcsoljátok már ki a mikrofont! – kiáltotta a belépő gépkocsivezető. –
Tudjátok, belehallatszik az sok b...d meg! Mindenki röhögi, hogy mi folyik itt.
Zoli, elmentem tankolni!
- Köszönöm, hogy szóltál. Én felejtettem el kikapcsolni – ismerte el. – Most
csak az maradjon, akinek fontos mondani valója van. Ágika, tessék csomagol-
ni, mert lejárt a munkaideje. Legalább kimenekül ebből a zajból.
- Zolikám, maga tréfál? Otthon…?
- De hát, Ágikám… - hebegte.
- Otthon csődtömeg vagyok a férjem nyakán. Tetszik érteni?
- Ki hallott még ilyet? Ez a János megőrült?
- Nem most!
A csigaház
- Szívem, elköltöztetek? – kérdezte Miklós.
- El! János elnevezte csigaháznak, kényelmes és csak másfél szobás.
- Elég magasan van, második emelet. Lépcsők…
- Abból van bőven, de szép a kilátás az erkélyről.
- A térre! Hm.
- Ez az átkozott tér emlékeztet arra a májusra. Pedig még nem volt késő.
- Hát, igen.
- Már nem is kérdezed, mi újság a Futrinkában? Pedig hiányzik.
- Még nekem is!
- Emlékszel, mondtam, hogy bizonyítékra lenne szükségem a váláshoz.
- Persze – válaszolta.
- Képzeld, majdnem sikerült rajta kapni őket, csak egy pillanattal léptem
volna előbb a raktárba, de valahogy észrevettek!
- Szóval, majdnem?
- Nincsen olyan barátnőm, akiben megbízhatok! Szoktál ott vásárolni?
- Szoktam, de a férjed kerülöm. Szerencsére van a boltban több eladó is.
- Véleményed szerint a férjem és…?
- Csak most jössz rá? Ági, tudok egyet-mást. Szólni akartam, de úgy gondol-
tam ne én legyek az első, aki felvilágosít.
- Miklóskám, kérlek, segíts! Menj be és vegyél valami olcsó kacatot vagy csak
az árát kérdezd meg? Sétálj arra, a sarokháztól rá látsz a boltra, s közben…
- Legyél nyugodt – szakított félbe – Eddig is figyeltem!
- Köszönöm! Talán neked sikerül!
• 180 •
Hol voltál?
- Hol voltál, neked most járt le a munkaidőd? – faggatott hevesen János.
- Nézelődtem az Áruházban, mert leértékelés van. Mert?
- Nem tetszik nekem ez a sok csavargás. A postán is voltál?
- Nem.
- Találkoztál a közös ismerőssel?
- Talán te?
- Akkor lássam, amikor a hátam közepét! Miatta akarsz válni.
- Csodálkozol? Ő soha nem tenne olyat, mint te! Kell a másé? A bíróságon
beperellek, és nem leszel mindig ilyen nagyfiú!
- Milyen felvilágosult lettél? Ha az önérzeted félre tudnád tenni csak pár
percre, drágám, más szemmel néznéd a világot.
- Behunyt szemmel?
Húsz évvel ezelőtt…

- Szívem, voltál fodrásznál? Hű, de szép vagy!
- Jó ezt hallani. Tetszik?
- Miért ne tetszene?
- Jánosnak nem tetszik! Azt akarja, hogy vágassam le.
- Nehogy!
- A ruháim divatja múltak, buta és bunkó vagyok…
- Ezt mondta? Hát rettenetes! Nekem viszont tetszik a frizurád és maradj
csak olyannak, amilyen voltál.
- Istenem, milyen más vagy te? Húsz évvel ez előtt is így mondtad.
- És mindig is ezt mondom. Drágám, emlékszel milyen sokat nevettünk?
- Hát lehet azt elfelejteni…?
- Most egymásra néztünk és felnevettünk, mint régen. Micsoda percek, de
csak percek, és nem egy egész élet.
- Szívem, ha Bagi tudná, hogy itt a téren, a padon mellettem ülsz a tavaszi
napsütésben? – mondta, s közben nevetésre húzta a száját.
- Ajajj! Ne is emlegessük, mert még megjelenik?
- Annak nem örülnék!
- Hát még én!
Ezután bementem Jánoshoz, a tanuló épen befejezte a söprést. A férjem ne-
vetve közeledett, s megkérdezte: - Mesélj, anyám, mi zujs? Mennek a buszok?
- Mennek, de vannak lerobbantak is. Várjuk az új csuklósokat? Katika, hol
van? – kérdeztem.
- Barátnőm, gyere, itt vagyok a raktárban. Öltözök az állványok mellett. Tu-
• 181 •
dod a fiúk miatt – magyarázta.

- Lassan ballagtam az ajtóhoz.
- Katika, zárva van az ajtó – kiáltottam. – Bemehetek?
- Nyitom! Elkészült a WC is, mostantól nem járunk át a szomszédba -
mondta.
- Helyes! – vágtam rá. - Jé? Mennyi ital van itt, mit ünnepeltek?
- A kedves vevőktől kaptuk. Mit kérsz, töményet, édeset?
- Katika, valami gyengét.
- Tessék. Hajítsd fel! Ágika, mi reggel így kezdjük a napot, hogy legyen han-
gulatunk – tette hozzá vidáman, aztán együtt nevettünk.
Kedves Naplóm!
Az új lakás az otthon melege, néha közelebb hoz Jánoshoz, mert egyenlőre
megváltozott. Gyöngysorokat vett, olyanokat, amelyek értékesek. A kislányom is
jól érzi magát az ízlésesen berendezett szobában. Mintha elkezdődött volna az
új családi élet. Vajon hány napig tart? Viszlát barátom!
Ági
BUÉK!
- Ági, jó a frizurája – mondta Zoltán
- Tényleg?
- Persze! Szóval ma ünnepi vacsora lesz a szálló éttermében? Kati és Sándor
is ott lesz.. Akkor jó mulatást – köszönt el, s az ajtóból kiáltotta: – BUÉK!
- BUÉK magának is! Tessék csak menni, mindjárt jövök. Pali bácsinak vi-
szem a levelet – mondta.
Ahogy kiléptem az utcára az iroda közelében édesapám várt. Örömmel si-
ettem hozzá.
- Apa, ugye jól vagytok? – kérdeztem.
- Jól! Látod, bevásároltam. Lányom, beszélni akarok veled, van rá néhány
perced?
- Igen, apa.
- Változtass az életeden még fiatal vagy, akiért bolondulnak a férfiak!
- Apa, honnan tudod,
- Tudom! Fogadd meg a tanácsom. Mondta anyád, hogy keresett a gazdag
Fülepi.
- Hát igen, azt akarta, hogy legyek a barátnője, mert tudja, hogy Jánossal ros�-
szul élek. Szerencsétlen, mint én! Az utcán találkoztam vele és akkor hazahozott
az autójával és választ kért. Nemet mondtam. Nem tudom szeretni!
- Micsoda lehetőség? Gazdag és helyes! Hívd fel, mondd, hogy meggondoltad.
• 182 •
- Apukám, ne izgasd fel magad, Sanyi nem az esetem.

- Kár.
A jóslat
- Szóval találkozgatsz, drágám, a gilisztával és elég gyakran?
- János, semmi közöd a magánéletemhez!
- Mit merészelsz mondani? – üvöltötte. – Megtiltom, hogy szóba állj vele!
- Nem tilthatod meg, a rabszolgák is szabadok – mondtam megvető moz-
dulattal.
János tekintete szinte szikrákat szórt, miközben felemelte a kezét. A kéz egy
ideig a levegőben maradt, aztán leengedte és kivonult a szobából. Most eszem-
be jutott a cigánylány jóslata, hogy válni akarok, de a férjem érzi, hogy mene-
külök az ölelésétől! (Ez a jóslat is beteljesült!)
Apai tanács
- De jó, hogy jöttél apa! – mondtam, s azonnal kiszaladtam az irodából.
- A kertésszel szoktatok találkozni?
- Ritkán. Valaki látott vele a postán és elmondta Jánosnak s alig tudtam ki-
magyarázni, hogy csak pár szót beszéltem vele, de így is a plafonon volt.
- Mondtam én, hogy féltékeny, csak nem ismeri el.
- Akkor nem a Szénásinéért volna odáig?
- De a háztájit félti – mondta nevetve. – Azt a kertészt, Ági, tényleg nem
tudod kiverni a fejedből? De hát nős!
- Már nem.
- Áhá! Ezért cirkuszol János. Ha én a te helyedbe volnék az biztos, hogy a
Szénásival jönnék össze!
- A…a Sándorral? – dadogtam. – Hogy is jut az eszedbe apa?
- Hogy bosszút állj! Csábítsd el, bolondítsd magadba!
- Nekem ez nem megy! Nem tudok én igazán szeretni senkit, csak a herceget.
- Nem is tetszik senki? – kérdezte.
- Lenne… Félek, hogy csalódok, és nem dobban érte a szívem.
- Hogy van ekkora kitartásod? Már húsz éve – motyogta.
A névtelen telefonáló
Ismét Zoltánnal voltam szolgálatban, percenként csörrent a telefon, de nem
szólt bele senki. Zoltán mérges volt, most én vettem fel.
- Tessék? Halló!
- Baginé dolgozik? – kérdezte a hang.
- Igen. Én vagyok Baginé. Tessék. Percekkel ezelőtt is talán Ön keresett?
• 183 •
- Te, te… mikor látlak?

- Elnézést, kivel beszélek?
- Hmm…hmm – sóhajtozott.
- Kérem, itt van még a vonalban? – kérdeztem.
- Látni akarlak, beszélni veled!
- Sajnálom, ez munkahely – mondtam és lecsaptam a kagylót, de ismét
csengett.
- Vedd már fel, Ági, téged keres az a valaki – magyarázta a hozzám siető
Mónika.
- Tudom! Biztosan unatkozik, nehogy én szórakoztassam.
- Ágika, megint egy új hódoló…?
- Jaj Zolikám, ne tessék bosszantani!
- A világért sem! De… nem engem keresnek. Tessék felvenni, mert cseng.
- Ágika, vegye már fel, hátha a férje keresi? – mondta Pali bácsi, s közben a
szemén lévő szemüveget föl-le húzta.
- Szia, anyám, hol voltál? – faggatott János.
- Itt!
- Persze megint udvaroltattál?
- Miért hívtál?
- Katikát elvisszük a következő faluba, ahol az egyik ismerőse készít csiga-
tésztát és mi is veszünk. Ugye örülsz?
- Kimondhatatlanul! – vágtam rá, s azonnal lecsaptam a telefont. - Olyan
szerencsétlen vagyok.
- Inkább szerencsés! Rajongók veszik körül és János mit sem sejt!
- Talán a férjem bérelt fel valakit?
- Azt kétlem! Miért tetszik csodálkozni, hiszen olyan, mint egy színésznő.
Szépen kifestve a szeme, a szája és mindig csinos, ahogy a sofőrök mellett
libegni tetszik a tűsarkú kis papucsában, hát!
- Kár, hogy a férjem nem vesz észre.
- Bezzeg, ha tudná mik történnek itt. Micsoda sóhajok, szavak! Akkor fél-
tékeny lenne? Talán hagyni kellene?
Hogy tetszik? (szülői látogatás)

- Kislányom, ez úri lakás! – mondta az édesanyám.
- Örülök, hogy eljöttél apával. Gondolom elfáradtál? János, ugye hazavis�-
szük anyáékat majd? – néztem rá kérdőn.
- Persze. Nem kell gyalogolni – mondta, ahogy a nagy teraszra kiléptünk.
- Micsoda kilátás! Most értem miért akartál ideköltözni. Csak ne volna an�-
• 184 •
nyi lépcső – sopánkodott anya. – Ágim, Enikő még nem menyasszony? – kér-
dezte halkan.
- Még nem. Majd… Előbb szórakozzon, válogasson és csak azután.
Egy bódé
- Miklóskám, hónapokkal ez előtt úgy beszéltük meg, hogy véglegesen le-
szoksz a cigarettáról, s a kávé napi egy… esetleg kettő!
- Drágám, ez nem mostanában volt?
- Ó, ti férfiak mindenre tudtok válaszolni, pedig mondtad, hogy fáj a gyomrod.
- Tudod ideges vagyok és azért.
- Te, akit a világ legnyugodtabb emberének gondolok?
- Igyekszem eltitkolni. Áh! Nem is mondtam még, hogy már a város szélén
bolti eladó vagyok. Olyan kicsi, mint egy bódé – tette hozzá nevetve.
- Az álló munkahely, és bírni fogod? Mi lesz a lábaddal a forgalom miatt?
- Reggel van csak forgalom, aztán alig jönnek.
- Nem örülnék, ha beteg lennél, mert az árukat cipelni kell. Igaz, minden
munkahelynek meg van a nehéz oldala.
- Látom, menni akarsz? Percenkét nézed az órád.
- Szívesen maradnék… – sóhajtottam. – Mekkora hazugság, hogy az idő
minden sebet begyógyít?
- Hm. Kivéve a szerelmet.
Hajmeresztő
- Ági, mit gondolsz, kivel találkoztam a Központban? – kérdezte János.
- Kivel?
- A sánta barátoddal.
János félregörbítette a száját, s egy ideig hallgatott, miközben a vacsorát
készítettem.
- Meg sem kérdezed, mit kereset ott a közös ismerős?
- Hát, honnan tudjam én?
- Visszaette a fene, újra boltos.
- Eddig is az volt.
Most kíváncsian vártam, hogy reagál rá, azt tudja-e, hogy egy ideig a KTSZ-
nél portás volt? Semmi jel nem mutatott arra, s a szempillái sem rezzentek.
- Szoktál még szellőztetni a szüleid lakásán? – kérdeztem.
- Szoktam.
- Mikor? Hát nem este?
- Reggel, nyitás előtt. De miért érdekel ez téged?
• 185 •
- Nyitás előtt? – csodálkoztam, s arra gondoltam több mint fél óra van nyol-
cig. amikor elmegyek otthonról. Minden izgalom és félelem nélkül találkoz-
hat... – Ha megengeded, én szívesen megyek, csak a kulcsot add ide. Elvégre a
Bagi családhoz tartozok? Már indulok is…
- Nincs nálam. A boltban felejtettem. Ma voltam.
- Jó. Akkor holnap.
- Drágám, hideg van ott, még megfáznál?
- Kabátban leszek!
- Te csak maradj, én megyek – hadarta. – Ott megfagynál.
Jó kifogás gondoltam. Másnap a munkahelyemről a lakásra mentem. A te-
rasz felöl meleg áramlatot éreztem. A kerékpár zaját az esti csendben hallot-
tam. Rejtekhelyet kerestem, s a szemben lévő bérház előtt lévő nagy fák mögé
bújtam.
- János egyedül volt és néhány perc múlva becsöngettem.
- Hát te…?
- Gondoltam meglátogatlak. Be szabad menni?
- Gyere, ha akarsz?
- Jééé? Mióta fűtesz? Jó meleg van itt.
- Pár nappal ezelőtt kapcsoltam be a gázt, apám kérésére – mondta. – Tu-
dod, megint hidegebb van és a csövekbe ne fagyjon bele a víz.
- Néhány nappal? Nekem azt mondtad hideg van itt, és ez tegnap volt!
- Mit tudom én? – csattant fel – Nem te fizeted a számlát, akkor minek
hőbörögsz?
- Még szép! De nem is én hempergek a rekamén? Érdekes, most nem kell
szellőztetni? Persze, volt reggel? Mi ez a különös illat…? Ha nem csal a szima-
tom, tegnap Kati ruháján éreztem ezt az illatot.
- Ha nem tudnád, újabban illatszereket is árulunk, hogy nagyobb legyen a
forgalom.
- Oh, mennyi meglepetés ér, csak kapkodom a fejem.
- Drágám, inkább a lábad kapkod, menj és készítsd a vacsorát!
- Úgy, mint régi cseléd?
Meddig?
- Amióta rám állítottad a gilisztát, naponta jön az üzletbe – mondta János.
- Viccelsz? – kérdeztem, és leállítottam a varrógépet.
- Néha vásárol filléres dolgokat, közben figyeli Katikát, hogy engem néz-e?
- Micsoda kitaláció?
- Nem! Ez a valóság. Tegnap a túloldalon ácsorgott, majd egy órahosszáig,
• 186 •
abban a viharos szélben, mintha valakit várna? Onnan les. Sétál vagy valakivel
beszélget. Olyan okosan fordul, hogy rám lásson. Abban a hidegben, majd
belé fagyott a szar!
- Bizonyítsd be, hogy rád van állítva. Kérdezd csak meg.
- Hülyének nézel?
- Nem. Te abban a hitben élsz, hogy mindig neked van igazad.
- Ági, ha nem is mindig, de most fogadni merek rá! Ezt ügyesen kitervelted.
- Ugyan már? Én, a bunkó!
- Drágám, van neked eszed, még több is, mint másnak!
OMEGA őrület
Talán évek óta nem volt olyan nyár, mint akkor. A hajnalok a hírtelen esőtől
hűvösek voltak a hetvenes évek végén, amikor a feltörő napsugarak a nappalt
afrikai forróvá változtatták, s szinte perzselt a levegő.
Késő délután volt, enyhén hűvös, amikor Enikő és én a színház lépcsőjén
mentünk, ahol a híres Omega együttes játszott.
- Minden jegy elkelt – mondta Enikőnek az egyik lányismerőse a folyosón.
- Hogy is gondolhattad kislányom, hogy lesz?
- Anya, máskor is volt.
- Volt! Láthatod, mindenki bement csak mi ácsorgunk?
Ezután leballagtunk a lépcsőn és az épület előtt az üres padra ültünk, vala-
mi csodára várva? Enikő arra gondolt, hogy majd csak valaki jön és eladja a
jegyet, mert Pesten látta. Én is csak a televízióban láttam olyan együttest, ahol
színes fények vibráltak. A kislányom szomorú volt. Unalmasan telt minden
perc. Most valaki köszönt.
- Szervusz, Bagiék lánya. Hát te, hogy nem ott vagy bent? – mutatott az
épületre.
- Mert nincs jegy!
- Gyertek utánam – intett a fejével. – Ha lehet, beviszlek benneteket, mert
szolgálatban vagyok – mondta a tűzoltó.
Eni boldogan húzott magával az előcsarnokba, ahol a fekete bőrfotelekben
alig volt hely. Fiatalok és középkorúak hallgatták a zenét. Az ajtók csukva vol-
tak. A tűzoltó mondta, hogy ott várjuk meg. Nem láttuk, de hallottuk a zenét
és a dalokat. a tűzoltó lassan elballagott, végre kijött, de csak a fejét rázta s
izzadt homlokát törölgette.
- Nincs ott egy talpalatnyi hely se! Még állni sem tudtok, várni kell. Talán
szünet után? – nyugtatta meg Enit, majd visszament pocakos hasát maga
előtt tolva.
• 187 •
- Menjünk haza – tanácsoltam. – A televízióban is láthatod és még nem is

állnak vagy ülnek előtted.
- A tévében? Mikor lesz az? Én most akarom látni!
- Hát, akkor még várjunk! - ültem vissza morcosan.
Most úgy éreztem, mintha valaki engem nézne. A következő pillanatban
már ott volt az a valaki, s halkan szólt:
- Jöjjenek utánam, én beviszem a kislányt – mutatott egy „Tiltó” táblával
jelzett ajtóra – Tudom, hogy be akarnak menni – mondta.
Enikő azonnal felállt, de elkaptam a karját, s visszazuhant.
- Köszönjük, mi jeggyel szeretnénk bemenni és nem akarunk magának
problémát okozni – magyaráztam, közben kényelmesen hátradőltem a fotel-
ben, mint aki ráér kivárni a jegykínálókat.
A férfi ismét kedvesen felajánlotta a lehetőséget és türelmesen várt. Múltak
a percek…
- Anya, miért nem akarod?
- Csak!
- Csak? – nézett rám csodálkozva.
- Hát persze… én is megyek – motyogtam.
A férfi előre ment, ajtót nyitott és beléptünk a sötét és keskeny, de hosszú
helyiségbe. Nem láttam senkit és semmit. A férfi a vállamra tette a kezét és úgy
vezetett bennünket. Ezután egy halvány kis lámpa gyulladt fel, s zöld színben
láttam mindent. A hatalmas gépek között székek voltak egy pódiumszerű va-
lamin. A férfi odamutatott és rámosolygott Enikőre. Ott ketten ültek, egy nő
és egy fiatal férfi, ezért állva maradtam. Halkan köszöntek, Eni a lány mellé
ült. Volt egy másik szék is, de azon millió kacat volt, közben a férfi különböző
gombokat kapcsolt, olyankor a színpadon fények villantak.
Ahol Enikő ült, ott széles, ablakszerű üvegtábla volt előtte és azon keresztül
látható volt a színpad és az egész terem. A férfi kiment, de visszajött egy ala-
csony támlás székkel, majd rámutatott. Leültem, de nem láttam semmit.
- Rögtön jövök – súgta.
A hóna alatt egy plédet hozott.
- Így látni fog – mondta.
- Köszönöm.
A férfi bólintott. Nevetésre húzta a száját, közel hajolt, olyan közel, hogy a
leheletét is éreztem.
- Gyönyörű! – suttogta.
Tiltakozó mozdulattal utasítottam el, s fel akartam állni, de akkor halkan
mondta: – Tetszel nekem! Ha tudnád mióta várok erre a percre, hogy végre
• 188 •
veled legyek, beszélni tudjak veled? Nem bírom ki! Ne lökj el magadtól! Kel-
lesz nekem!
Döbbenten hallgattam, mint valami rémálmot éltem meg! Szólni sem tud-
tam, csak minden erőmmel taszítottam.
- Kérlek, gyere a kapcsolótáblához, ülj ott le és a kis gombokat váltva
nyomkodd. A zöldet, a sárgát vagy ami a kedvenc színed! Csak a pirosat
ne! Sietek, mert a főnök vár – mondta és egy kerek valamit mutatott, ami
hasonló volt a hanglemezhez. Örömmel kapcsoltam a gombokat, a terem
csodás fényekben úszott.
- Ügyes vagy – dicsért az ismeretlen ismerős. – Hamarosan szünet lesz.
Nézd… villannak a lámpák, s a teremben világos lesz, s a függönyök egymásra
zuhannak – magyarázta, közben a nagy gombokat kapcsolta.
- Hihetetlen! – hebegtem. – A függöny… szétnyílt! Micsoda taps?
Enikő felállt, s az ajtó előtt megállt a két fiatallal, mert arra vártak, hogy a
férfi ajtót nyisson. Enit pedig arra kérte, hogy a sípszó elhangzása után men-
jünk vissza. A kislányom nevetve válaszolt igent.
Én viszont halkan köszöntem, mert eszem ágában sem volt maradni! Eni
nem is gondolta volna, hogy ez a valaki rám szállt! A mosdóban el akartam
mondani neki, de végül is, nem történt semmi. Lebeszéltem magam, mert
mit is mondjak. Felpofozhattam volna, de az feltűnő! Vajon helyes lett volna?
A tegezés még, ami nem tetszett, ámbár az új dolgozók a sofőrök, mindjárt
tegeznek. Akkor? Ez a divat. Egy új szokás.
A mosdóban sokan voltak, ezért egy másikba mentünk a folyosó végén.
- Meddig rúzsozol még anya? Menjünk már!
- Szerintem inkább menjünk haza!
- De miért…? – nézett rám kétségbeesve.
- Nem akarok tovább maradni! Mint mondd az apád, hol voltunk jegy nélkül?
- Én megmondom, az én kedvemért mentünk be.
- Azt úgysem hinné?
- Hát… nem értelek anyu?
- Úr Isten! Csengettek.
- Csengetnek – ismételte. – Mit csinálunk most?
- Tűnjünk el! – vágtam rá.
- Ne tűnjünk el! Csak egy kicsit nézzük még! – fogta meg a kezem és kö-
nyörgő tekintettel nézett.
- Nem volt szívem nemet mondani!
- Hogy mehetnénk el majd előadás közben? Akkor… végig kell nézni?
- Hát végig nézzük! Menjünk, anya!
• 189 •
A férfi izgatottan várt bennünket, mert az utolsó csengetés is elhangzott.

- Aggódtam, hogy nem jöttök – fordult Enikő felé – Gyertek, üljetek le –
mondta.
Nekem intett, hogy üljek a nagy kapcsolótáblához, majd mellém ült és a
színes nagy gombokat nyomkodta. A függönyök szétnyíltak, a teremben sötét
lett. Hatalmas robajjal megszólalt a zenekar. A kislányomat néztem, aki moz-
dulatlan hallgatta Kóbor János dalait.
- Ön még azt sem tudja, ki vagyok, miért tegez? És hol dolgozom…
- Mindent tudok rólad – szakított félbe. – Azt is ki vagy, hogy a mikrofonba
beszélsz. Régóta ismerlek! Egyszer a tévét javítottam nálatok, akkor még kicsi
volt a lányod és az Akácfa utcában laktatok. Tudom, az urad rosszul bánik
veled! Én figyeltelek, meddig tűröd ezt? Azt is tudom, szeretnél kiszabadulni
abból a pokolból! Rajtad múlik… - jegyezte meg széttárt karokkal. – Én Dodi
vagyok – súgta.
Az arcomba tódult a vér, a kimondott szavak hallatán meghökkentem! Most
az órájára nézett és azt monda: – Mindjárt vége.
A teremben kigyúltak a fények, a színpadon az együttes tagjai Kóborral
meghajoltak, majd feltartott kezekkel örültek a tapsviharnak. Enikő is meg-
köszönte, hogy láthatta az előadást, aztán hazáig szaladtunk. János felébredt, s
röviden elmondtuk, milyen volt a híres együttes koncertje. A zene olyan han-
gos volt, mintha a fülünkbe szólt volna.
A reggeli
Most én voltam a forgalmista, hajnali öt óra múlt, a járatok sorra érkeztek.
- István, hol tetszett venni a lángost? – kérdeztem a sofőrt, amikor visszajött
a gyártól. Ekkor hat óra is elmúlt.
- A gyárral szemben van a lángossütő, és ott. Tessék, törjön belőle – mondta.
- Köszönöm, csak egy falatot… Jé, még forró! Tetszik hozni nekem is?
- Szívesen. Esetleg valami mást?
- Mert lehetséges?
- Igen. A város szélén van egy kis bolt. Én szoktam ott vásárolni kiflit, tejet
vagy felvágottat. Holnap mit hozzak?
- Hát nem is tudom? Talán tejet és néhány kiflit. Adok pénzt…
- Majd! – szólt közbe, mert az órájára nézett és az asztalról felkapta a menet-
levelet és kirohant.
Másnap reggel hat óra múlt és jött István kis csomaggal a kezében, amit
letett az asztalra.
- Tessék, jó étvágyat – mondta.
• 190 •
- Köszönöm. Mennyit fizetek? – kérdeztem, közben a pénztárcát kinyitot-

tam és vártam.
- Semmit! A boltos magának küldte.
- Nekem…?
- Igen, magának.
- Manapság ritka az ilyen boltos.
- Erre fázott rá!
- Mert?
- Hosszú.
- Akkor csak röviden?
- Csalódott abban, akit szeretett, aztán a feleségétől meg elvált.
- Ó! – Ennél többet nem tudtam válaszolni, mert arra gondoltam, hogy a
boltos olyan szerencsétlen, mint én és Miklós.
Hosszan csengett a telefon, egyedül voltam, s éppen az induló járatokat so-
roltam a mikrofonba. A főnök a telepre ment, a lányok pedig nem vették fel,
mert megszokták, hogy a forgalmisták feladata.
- Halló, halló? Tessék – mondtam, s a hangom betöltötte az irodát.
Hiába ismételtem mégsem válaszolt az a valaki, aki a vonalban volt, csak a
lélegzetét hallottam. Ezután letettem a kagylót és vártam. Tizennégy órakor
Zoltán, a váltó kolléga mosolyogva köszönt telefoncsengés közben.
- Veszem! – kiáltotta. – Igen, adom – mondta – Ágika, magát keresik!
- Baginé vagyok, tessék.
- Te,te!
- Ki, kicsoda Ön?
Zoltán azonnal kivette a kezemből a telefont, majd hangosan kiáltotta: Ne
tessék szórakozni a kartársnőmmel már naponta! Halló! Nahát, lecsapta. Szól-
ni kellene a férjének?
- Akkor féltékeny lesz. Mit csináljak – töprengtem.
- Egyszerű! Ne kérdezzen és ne is válaszoljon.
Ez nem vált be!
A lánykori barátnő
- Régen láttalak Olga, hogy vagy? – kérdeztem puszilkodás közben.
- Egészen jól! Már egy éve, hogy elpakolt a férjem.
- Szerencsés vagy. A férjed pont olyan volt, mint… - hallgattam el.
- Mint?
- Á, semmi.
- Bármi lenne is, folytasd, édes Ágikám.
• 191 •
- Hát, nem dicshimnusz. Mondjam?

- Olga bólintott.
- Szép és csinos volt. Volt! Most olyan, mint egy nagy marha, magas és
kövér!
- Ez találó. Veled mi van, hagyod még, hogy lehülyézen Bagi?
- Rab vagyok, nincs kiút. Szétsírtam a vágyaim.
- Az a baj, félsz János bosszújától!
- Lennél csak a helyemben! Rádöbbennél, hogy mellette nem fenékig tejfel
az élet. János közelében még a sóhajokkal is csínján bánok.
- Borzasztó! Egy évig nem élnék vele!
- János névnapjára mit gondolsz, mit vettem?
- Szabad a gazda!
- Nyakkendőt. És mit adott Isten, Kati is azzal ajándékozta meg!
- Ó, te szerencsétlen?
- Esztiékhez hivatalosak voltunk névnapra. János a tükör előtt állt és
próbálta, melyik illik az öltönyéhez? Katié vagy az, amit én adtam. Hiába
magyaráztam, hogy az a tarka-barka lilás nem való az öltönyhöz. Csak a
csicsást választotta, a másikat, mint egy rongyot a fotelbe dobta. Egy héttel
később volt a vállalatnál ünnepi vacsora, és... Képzeld, most is Katié kellett
neki. Rákérdeztem, miért? Rövid volt a válasz… Mit szólna Katika, ha nem
az övét látná rajtam? Hogy én mit gondolok az lényegtelen.
- Kész röhej. Egy szemét alak! Az a kérdés, meddig bírod?
Randi
- Drágám, a közös ismerősünket alaposan megvárattad, de azért sikerült a
randi – jegyezte meg János, közben rázta a nevetés.
- Milyen randiról beszélsz?
- Ilyen nehezen fogod fel, hogy láttalak?
- Fatális tévedés volt! Véletlen találkoztunk.
- Azt hiszem még mindig depressziós miattad. Úgy bámult, mint valamikor.
Ági, ezzel a ronccsal lenézeted magad.
- Ha így van, akkor örülj, hogy nem téged.
- Mennyi idő kell hozzá, hogy véglegesen kiábrándulj belőle?
- Idő, idő, idő…
Próbaút
Ismét autócserére került sor, mert János ezen a téren is szerette a változa-
tosságot.
• 192 •
- Ági, öltözz, kerülünk egyet a városban, elvégre mi is grasszálhatunk?

- Vagyis, dicsekedhetünk.
- Látom, kicsípted magad?
- Most a ruhám, vagy én tetszem?
- Mi tagadás, szemre való vagy – bökte ki.
- János, te józan vagy? Mi ez a hangulatváltozás?
- Á semmi, semmi. Úgy gondoltam, meglepjük most Katikáékat. Mit
szólsz hozzá?
- Mit szólhatnék? Nálunk mindennek úgy kell történni, ahogy akarod!
- Világos!
- Mondd csak, a többi kollégádnak is bemutatjuk? És remélem, az én kollé-
gáimhoz is megyünk…
- Minek? Talán a cukorbeteget látogassuk meg, vagy a Zolikádat?
- Nekem nem a Zolikám, csak egy kolléga.
- Persze, csak éppen föl nem fal. Na, akkor itt vagyunk. Csengess, de ne ülj
rá! Finoman és röviden, aztán mondd, hogy öltözzenek, mert kipróbáljuk a
Dácsiát.
- János, talán jobb lesz, ha te nyomod a csengőt valódi érzéssel!
- Ne piszkoskodj!
- Ne húzd fel magad egy disputa miatt, inkább nézd milyen gyönyörű a
Hold – mondtam.
- Áhá, a Hold! Talán a közös ismerősünk is most bámulja és téged kíván?
Nem válaszoltam, mert hallgatni arany, beszélni csak ezüst!
Mi újság van a csigaházban?

- Mi újság van a csigaházban? – nézett rám kérdőn Miklós.
- Ne is kérdezd!
- És a munkahelyeden a mai nap?
- Egy fokkal jobb, mint a tegnapi.
- Szívem, ez nem mehet így tovább! Mégis, mi baj van?
- Az, hogy még nem döglöttem meg, pedig János szerint régen meg kellett
volna!
- Rettenetes! Ne sírj, felejtsd el!
- Az nem olyan könnyű!
- Szeretnélek valamire kérni… hoznál nekem rólad egy fényképet?
- Rólam? Szívesen. Holnap jó lesz így délután?
- Jó, mert szabin vagyok – mondta.
• 193 •
Másnap
- Tessék, hoztam a fényképet. Kicsit sötét, mert a fa alatt állok az Akácfa
utcai házunk kertjében. Akkor huszonöt éves voltam.
- Gyönyörű vagy – mondta, s a fényképet megfordította, s a kép hátoldalára
írt verset olvasni kezdte hangosan:
„Akard, hogy legyek kép szobád falán,
ha úgy sem lehetek több annál!
Emlékül: Ági”
- Köszönöm, és a verset is – mondta, miközben a nadrágzsebből kivette a
levéltálcát, s a fényképet óvatosan beletette és az öltönykabát belső zsebébe
csúsztatta.
- Ágim, itt lesz mindig a szívemen.
- Miklós, szeretnék én is tőled kérni.
- Csak azt ne! Mi lesz ha megtalálja a férjed? Tudod, szívesen adnék…
- Igazad van, csakhát… jó lett volna látni.
Egy órával később, otthon

- Lebuktál, Ági! Tegnap látta Lajos, hogy leselkedtél a túloldalon. Szóval ku-
tatsz utánam? A bérház előtt figyelted, merre megyek Katikával?
- Ha tegnap történt, miért csak ma jut eszedbe?
- Ne azzal foglalkozz! Így volt vagy nem?
- Mindig is tudtam, hogy egy szemétláda a munkatársad! Szüksége van az
apró örömökre? Nem csoda, hogy utálja a felesége! Üzenem neki, máskor job-
ban nyissa ki a szemét, mert én hazafelé mentem és nem téged néztelek ha-
nem az út közepén robogó libazöld Trabantot, s azt, aki vezette!
- Áhá! A közös ismerősünket?
- Remélem kielégítő volt a válasz?
Szerda volt, Miklós a postán várt, de késtem, ezért most a térre mentem.
- Szia! Hát nem volt könnyű elszabadulni otthonról.
- Gondoltam. Hosszú volt ez a nap – jegyezte meg Miklós. – Láttam, hogy
szaladtál.
- Valami vagy valaki jár a bokrok közt, hallottad?
- Ne félj, drágám, csak a szél rázza a bokrokat. Ősz van.
- Miklóskám, én úgy félek!
- Ne félj – suttogta és magához ölelt.
- Évtizedekkel ezelőtt is ezt mondtad, amikor villámlott. Emlékszel?
- Emlékszem.
• 194 •
- Megyek – álltam fel a padról, s indulni készültem.

- Maradj még!
- Maradnék, de már otthon van János, és nem akarom, hogy cirkuszoljon.
- Mikor és hol találkozunk? – kérdezte.
- Talán újra itt, szerdán – mondtam, s elköszöntem.
Amikor a lépcsőn felmentem, a folyósóra nyíló ablakból láttam, hogy a
konyhában ég a villany és János újságot olvas.
- Te, Ági, milyen nap van ma? – kérdezte, amikor bementem hozzá.
- Szerda.
- Ja, persze. Akkor a sánta giliszta várt. Ugye, a postán voltál?
- Nem.
- Neeem? Nem is láttad?
- Mert kellett volna?
Talán abbahagytad a lottózást? Éppen ideje, hogy ne találkozz vele. Tudok
róla, hogy megint eszi a fene utánad! A Sinkó Józsinak mondta a giliszta, hogy
előbb-utóbb a felesége leszel.
- Milyen kár, hogy nem tudom, vagy az utolsó leszek. Talán kitaláció?
- Na, na! Nem zörög a haraszt…
Két hónap múlva

- Ági, nagy rendezvény lesz Karácsonykor ugye, a férje vállalatánál lesz
megtartva? – kérdezte Zoltán.
- A szokásos. Ünnepi vacsora, zene, tánc…
- Gondolom lesz kitüntetés, plecsni?
- Mint minden évben, János és Katika.
- Á! Ne is tessék foglalkozni ezzel, örökké semmi sem tart.
- Én hiába igyekszem, akkor sem kapok kitüntetést – mondtam szomorúan.
- Szia anyám! – köszönt váratlanul János – Megyünk ebédelni? – kérdezte
jókedvűen.
- Zoli, kérem, elmehetek?
- Tessék csak. Talán a központból jössz, János? – firtatta Zoltán.
- Igen! Képzeld, nagy banzáj lesz karácsonykor – dicsekedte, miközben a
nagy fekete táska a kezéből csúszni kezdett.
- Jánoskám, amíg a feleséged öltözik, talán tedd le a táskát az üres székre,
mert látom, hogy tele van iratokkal.
- Ha megengeded, kösz. Most voltam az igazgatónál és mondta, jutalomban
részesül a bolt.
- Az igen! – vágta rá Zoltán – Minden évben…?
• 195 •
- Tudod ezért megdolgoztunk és hát… erre való a jó kapcsolat.

- Persze. A főnökkel a jó kapcsolat sokat ér! Akkor jó étvágyat – mondta,
ahogy Ágnesre nézett sokatmondón, és amit János nem vett észre ajtónyitás
közben.
Ünnepi vacsora
Zsúfolásig megtelt a szálló emeletén lévő nagy terme, az ünnepi közgyűlé-
sen Sándor is ott volt, akárcsak én. Kati és János ismét Kiváló Dolgozó lett, s
az üzlet dolgozói Kiváló Egységként részesültek jutalomban.
Vacsora után elkezdődött a szokásos táncmulatság. Katiék és mi is táncol-
tunk, de a gyors szám közben visszamentünk az asztalukhoz, s a behűtött ital-
ból kortyoltunk. Sándor és János izzadt homlokukat törölgették.
Szünet után a zenekar tangót játszott. Kedvesen mosolyogtam a férjemre,
de ő figyelmen kívül hagyta ezt, és előre hajolva Katikát nézte, aki hirtelen
felállt, engem megkerülve Jánoshoz sietett, majd kecsesen meghajolt. Kacéran
Jánosra nevetett, miközben féltérdre ereszkedett és a bő rózsaszínű ruháját
jobbról-balról átfogta és … felkérte a férjem!
János azonnal felállt vagy inkább, mint a rugó, felpattant. Katikát szorosan
magához vonta, s ellebegtek a táncoló párok közé. Körülöttem néhány pilla-
natra még a zene-zaj is elcsendesedett.
Sándor valamit mondott, majd mellém ült, mert egymás szavát csak kiabál-
va értettük.
- Legyél nyugodt, nekem is eldugult a fülem. – válaszoltam.
- Én semmit sem hallok! Ági, a koma, hogy bírja a gyors csárdást – mondta
vállvonogatás közben.– Mi inkább nézzük öregesen.
Végre szünet lett. János lehuppant mellém, izzadt homlokát, arcát törölgette.
Közömbösen nézett rám, s arra vártam, hogy mondjon valamit. Kati vígan
kacagott, a zenekar hangolni kezdett, az erősítők ismét fülsiketítő hanggal
bömböltették a muzsikát. A néma János a kólával vegyes borból ivott, azután
felállt és elsétált mögöttem, hogy felkérje Katit. Döbbenten néztem Jánosra,
aki tudta, hogy imádok keringőt táncolni és mégsem engem kért fel.
Sándor csak ült és bámulta a színes forgatagot, élvezte a zenét. János frissen
és gyorsan táncolta a keringőt, nem úgy mint valamikor. Hát nem különös?
Most nem szédül – elmélkedtem, aztán szó nélkül kimentem a teremből, de
előbb a lépcsőkre mutattam Sándornak, aki igent bólintott.
- Szervusz, Csillagom! – köszönt István kedvesen, aki János munkatársa volt

– Ti nem táncoltok? – kérdezte.
• 196 •
- A férjem foglalt. Katival táncol egész éjjel. Nem láttad?

- Láttam.
- És?
- Mondjam, mit gondolok?
- Igen.
- A vak is látja, hogy erős érzelmek kötik Jánost a kartársnőjéhez. Elég csak
rájuk nézni.
- Azt gondolja, nem látom? Mit tegyek?!
- Csillagom, szabadulj meg Jánostól és vess véget az intim kapcsolatuknak,
mert ez már több annál! Gyere, üljünk le, ott a sarokban van két üres fotel.
Ágika, ha szeretnél táncolni én szívesen felmegyek veled és mi is keringőzhe-
tünk. Hagy egye a fene Jánost!
- Köszönöm, de elment a kedvem a tánctól. Annyira megalázott a férjem.
Tudod, a legszívesebben itt hagynám!
- Sajnos azt nem teheted, mert rád fogja, hogy féltékeny vagy és az jól jönne
Jánosnak. Képzeld, voltam az üzletben. Nem is gondolod veled kapcsolatban
mit mondott Kati?
- Fogalmam sincs.
- „Pista bácsi, képzeld, Jánosnak kell minden ügyet intézni, mert Ági sem-
mire sem képes!”
- Hogy lehet ilyen szemét?! Pistikám, te mit válaszoltál?
- Ha valakit nem engednek vagy nem hagyják, akkor hogyan csinálja?
- Köszönöm!
- Befogtam egyből a száját! – mondta nevetve aztán együtt nevettünk, s
közben a rajtunk túl lévő teremben megszólalt a zene, ahol fiatalok táncolni
kezdtek.
- Megnézzük őket? – kérdezte István.
- Jó, de azután felmegyek, mert régen lejöttem.
- Ha megengeded, én felkísérlek.
- Köszönöm. Menjünk. Jé? Már vége a táncnak? Nem is vettük észre.
- Csillagom, ne is törődj vele, legalább hiányoztál. Szervusz.
- Szervusz, István.
- Hol voltál eddig? – kérdezte János morcosan.
- Csak a folyósón.
- Kivel találkoztál?
- Istvánnal.
- Ó! Hát akkor nem unatkoztál? (de melletted igen?! – mondtam magamban.)
- Sajnos nem a közös ismerőssel?
• 197 •
- Mert hiányzott?
Nem válaszoltam, mert a zenekar tust húzott, éjfél volt. Mindenki felállt,
s a Himnuszt énekelte. Boldog Új Évet! BÚÉK! BÚÉK! – kiáltozták, s a fény
kialudt néhány pillanatra. Sikolyok, kiáltások!
- Anyám, akkor… boldog új évet – motyogta János nevetést erőltetve, majd
megcsókolta az arcom, ezután Katit, akit szájon csókolt! (Feleségként nem
volt könnyű végig nézni. Nem az irigység, a düh tombolt a lelkemben, most
Sándor is láthatta, de rá se bagózott!) Pohárcsengések, kézfogások, ölelések,
boldog kiáltások hangzottak az első percekben.
-Elmúlt éjfél, ballagjunk haza a hűvös oldalon – mondta Sándor, és az álmos
szemeit dörzsölgette.
A férjem kereste a pincért, majd fizetett, ahogy Katika is. Elindultunk a ru-
határhoz, ahol már sokan várakoztak. Az utcára kilépve hideg szél vinnyogott
a kopasz fák fölött, miközben elköszöntek Katiék és a süppedő hóban a taxi
állomásra mentek, mi pedig a bérházak felé.
- Brrr. Hideg van – mondta János rekedt hangon.
- János, miért nem kértél fel? Tudod, imádok keringőt táncolni?
- Mert falábad van!
- Nekem…?
- Neked.
- Ezt nem hiszem! Képes vagy ilyet kitalálni? Milyen különös, hogy most
nem szédültél?
- Na és, ha nem? Gondolom nem unatkoztál Istvánnal?
- De a barátod mellett igen!
- Miért nem kérted fel?
- Mert nem volt hölgyválasz.
- Látod, Katika felkért.
- Én elsüllyedem volna szégyenemben ott helyben! A női büszkeségem
többre tartom.
- Drágám, talán ezért nem kért fel senki?
- Csodálkozol? Hát Sándor mellettem ült! Annyi illem nem volt benne, hogy
egyszer is felkérjen?
- Katika mondta, hogy táncolni akart veled, de attól félt, hogy a pántos tű-
sarkú cipődre lép, vagyis a lábadra. Ha körömcipőbe mentél volna…
- Nem mondom, jó kifogás? Akkor jövőre csizmában megyek. Talán meg-
felel? Ma láttam, Kati profi munkát végez? Elcsábít, rámegy az egész életünk,
aztán faképnél hagy, amikkor lerobbansz és nem leszel főnök. Fogsz te még
csalódni és talán nem is olyan soká?
• 198 •
- Jósolsz?
- Nem. Csakhát szaladnak ötven után az évek!
- Hol van az még? – mondta és kajánul felnevetett.
Az új év küszöbén
- Pálinkás jó reggelt! BUÉK! – köszönt Sándor nevetős hangulatban.
- Szervusz. Boldog Új Évet! – mondta Zoltán szinte egyszerre velem.
- Zoli, mi újság?
- Ahogy szokott ilyenkor, sorra elfagytak a buszok és most mentésre várnak –
állt fel, s a napi jelentéssel a kezében lévő borítékkel kiment a pesti járathoz.
- Ági, nem ette meg a kutya a telet, micsoda idő van? – dörzsölte össze fá-
zós kezét Sándor, miközben megkérdezte – Baginé! a te pöndölöd is átfújta
a szél?
- Nem! Tudod én ilyenkor nem járok rövid szoknyában!
Zoltán éppen becsukta mögötte az ajtót, s minden szót hallott, a nevetést
pedig alig tudta magában tartani.
- Akkor… megyek a felállítási helyemre – motyogta Sándor.
- Végre, be tetszett fogni a száját! – mondta Zoltán.
- Úgy tetszik gondolni?
- Sándor nem olyan ostoba, hogy ne értette volna ezt a bizonyos célzást?
Kellett a csigaház?
- Ági, minek neked bérházi lakás, ha nem tudsz lépcsőzni? – kérdezte János.
- Képzeld, tudok, de mindig sietsz, mintha a tatárok kergetnének.
- Te csak cammogsz! Szégyellem, hogy mások látják.
- Sajnálom, fulladok a szívem miatt.
- Nem eléggé!
- Engem már csak sértegetni tudsz. Így érzed jól magad?
- Kiröhögtek! Még az idősebbek is lehagytak, de kellett a csigaház, hogy
enné meg a fene!
Szülői megérzés
- Apa, mi ez a rengeteg összeadás-kivonás? Mit számolsz? – kérdeztem.
- A bankba tett pénzt szeretném tudni, hogy mennyit kamatozik az OTP-ben
évente és mennyit, ha évekre lekötöm? – fontolgatta. – A garancia a lényeg.
- Tudom, apa.
- Hogy sikerült az ünnepi vacsora? Sokat táncoltál? – kérdezte.
- Nem! Inkább sokat ültem. Kati felkérte Jánost, pedig nem volt hölgyválasz,
éjfélig együtt ropták a táncot.
• 199 •
- Veled, kislányom, nem is táncolt? – kérdezte az anyám bánatosan.

- Egyszer.
- Miért?
- Mert szerinte falábam van.
- Hogy mondhat ilyet? – sziszegte apa.
- Ha Miklós ott lett volna…
- Már megint a kertész jár a fejedben! – kiáltotta dühösen anya.
- Miért nem élhetem a saját életem, és miért nem válhatok el? Semmi nem
fáj úgy, mint a szerelem.
- A szerelem? – nézett rám elképedve.
Lehetne…
- Szívem, mi újság van a csigaházban?
- Miklóskám, éppen mosoly szünet van. Voltál orvosnál?
- Voltam – válaszolta kedvetlenül.
- És, mit mondott? Milyen a laboreredményed, mert ugye ott is voltál?
- Voltam. Kaptam gyógyszereket.
- Nekem olyan érzésem van, hogy valamit elhallgatsz?
- Tudod, ideges vagyok, sok intézni valóm van. Most szabadságon vagyok,
mert az a laboreredmény… – hebegte.
- Oh, ne izgasd magad, nem lesz az rossz. Ha Pestre küldik, akkor várni kell.
Miklós zavarában a torkát köszörülte, s majdnem kimondta, hogy már kapott
eredményt és az nem a legjobb!
- Ágim, vasárnap láttalak úgy öt óra után…
- Hol?
- Az Áruház előtt. A férjeddel nézted a kirakatokat. Hallottam, hogy nevet-
tél. Én a mozi oldalán egyedül kullogtam – sóhajtotta.
- Esztiéknél voltunk, a huszadik házassági évfordulójukat ünnepelték. Ren-
geteg ajándékot kaptak, igaz sokan is voltunk.
- A huszadik? – kapta fel a fejét és rám nézett igen szomorúan – Nekünk is
lehetne!
Úgy éreztem rögtön megszakad a szívem. Fájt, szorított, sietett, a torkom
kiszáradt és csak annyit tudtam kínomban motyogni a forgalmas utcán, hogy:
– Lehetne…
Az új boltos
- Jó reggelt, Ágnes – köszönt István – Maga is korán kelt. Péter beteg még?
Mit tetszik kérni, lángost vagy kiflit, kakaót?
• 200 •
- Kiflit és… – hallgattam el. – Talán már dolgozik a régi boltos?

- Még nem, egy fiatal helyettesíti, de majd rákérdezek – mondta.
- Ó, hát nem fontos.
- Megyek, várnak az utasok. Maga jól van…? Mostanában mintha nem len-
ne formában?
- Rossz éjszakám volt.
- Csak hát, elég gyakran – jegyezte meg.
Nem voltam beteg csak a lelkem fájt, hiányzott Miklós, mert nem láttam.
Munkaidő után a csigaházba rohantam fel a harmadik emeletre, ahonnan lát-
ni lehetet arra a magánházra, ahol Miklós rokonai éltek. A ház előtt nem volt
senki, de a zöld autó sem állt a bejárón. Egy idegen autót láttam ott már hetek
óta az utcai lámpák fényében esténként, aztán azt is betakarta a szálló köd.
- Végre tavasz lett! Reméltem, hogy találkozni fogok Miklóssal a hosszú téli
napok után, mert régen volt, amikor édes szerelemmel feledtem a tekintetem
a szőke herceg deli alakján.
Mint hal a parton

- Szervusz István, hogy vagy? – kérdeztem, akivel a ünnepi vacsorán talál-
koztam, és most a temetőben.
- Köszönöm, jól vagyok és te?
- Köszönöm, a bajokat leszámolva.
- Csillagom, mesélj, hogy éltek?
- Mint hal a parton!
- Ne vacakolj! Kezdj új életet, ne hagyd magad!
- Könnyű azt mondani.
- Puff neki! Legyen reményed, legyen barátod, hogy nevetve éld az életet!
- Jó lenne…
Hát nem tudod, a macska szájában volt már a papagáj és mégis azt kiabálta:
„Nem kell beszarni! Nem kell beszarni!”
Meglepetés
- Drágám, hogy sikerült a tánc a parkettáncossal? – kérdezte humorosan
Miklós.
- Úgy, ahogy. Te miért nem jöttél?
- Egyedül?
- Miklós, tudom, hogy sokáig nem találkozunk, mert hideg van.
- Szívem, ne sírj!
- Tudok várni. Ezt csinálom évtizedek óta, csak gyógyulj meg.
• 201 •
- Vigyázz! Belesüppedünk a hóba! Rajtunk kívül csak a madár jár itt a téren.
- Mi is madarak vagyunk, fázós, borzas kis verebek – mondtam.
Mi ütött ebbe a Sándorba?

- Nem értem, mi ütött ebbe a Sándorba? Úgy beszél az emberrel, mintha a
cselédje lenne? – bosszankodott Zoltán.
- Mi történt?
- Ágika, szidja a forgalmistákat, mert nem tudjuk megoldani a problémá-
kat. Azért mentem hozzá, mert kifogytam minden lehetőségből. Nincs elég
ember, szabadságon vannak vagy betegek. A javítóműhelyben sorakoznak a
meghibásodott buszok. Még nem volt járatkimaradás, de most lesz!
- Á, nem lesz! Ha megjön a különjáratból Kiss, azonnal küldjük a sertéste-
lepre. Fél óra késés nem a világ – mondtam.
- Ez kitűnő ötlet, Ágika.
- Köszönöm.
- Sándor egész nap nem csinál semmit, zsebbe dugott kézzel beszélget a so-
főrökkel az utcán vagy a pihenőben. Tetszett már látni?
- Számtalanszor.
- Az íróasztalán hegyén-hátán vannak az elintézni való iratok és még min-
ket nevezett pudligánnak?
- Megteheti, ő a főnök.
- Meddig tetszik még hallgatni? Keresse fel az igazgatót!
- Azt, aki a barátja…?
- Januártól nyugdíjas. Hát nem tetszik tudni, már van új!
- Nem. Most hallom először.
Ne add fel!
Március utolsó napja volt, a főutcán, a járda szélén álltam és néztem a for-
galmat a Vörös Csillag Áruháznál, ott, ahol egyszer Miklós bicegett felém, de
most nem jött a zöld autó.
- Ági, szervusz – mondta az ismerős hang váratlanul, miközben megfor-
dultam.
- Szervusz. Mi van veled Miklóskám? Hónapok óta nem láttalak.
- Kórházba voltam, meg otthon is.
- Beteg vagy? Miért nem kerestél? Miért? A lábad vagy a gyomrod fáj?
- Drágám, az egészségem csöppet sem bíztató.
- Istenem!
- Talán fekélyem van? Nincs étvágyam. A lábam…
• 202 •
- Az nem lehet! Nem lehet – zokogtam.

- Menekülés a halálba! Jobb lesz az így nekem… - dünnyögte.
- Menekülés? Ne mondj ilyet! Ugye nem igaz…? - kérdeztem, ahogy meg-
semmisülve álltam.
Miklós percekig hallgatott, s a vonásai mintha megkeményedtek volna. Úgy
nézett, mint aki tudja, most lát utoljára.
- Azt hiszem, drágám, csak hónapok vannak – mondta halkan.
- Hónapok!
- Miért hazudnék neked?
- Ne add fel! Édesem, drágám, ne!
Szédültem, forogtak velem a fák, a házak és Miklós is.
- Rosszul vagy? – kérdezte ijedten.
- Miért pont te? – motyogtam.
- Talán későn mentem, vagy csak én gondolom így?
- Édes Miklóskám, a tudomány már előbbre haladt minden téren? Kérlek, ke-
resd fel a legjobb orvostanárokat, professzorokat Szegeden, Pécsen és Pesten!
- Drágám, voltam. Visszeres a lábam is…
- Mi lesz velem nélküled? Élned kell, élned!
- Ágim, ne sírj! Neked van egy kislányod, nem leszel egyedül – vigasztalt.
- De ő nem te vagy!
Mélyet sóhajtott és csak a szája mozgott úgy, mintha mondani akart volna
valamit, de hang nem jött ki a torkán. Most elindultunk az újságos pavilon
oldalához és ott megálltunk. Ha nehezen is, de erőt vett magán és kibökte:
- Tudod, hogy baj van az egészségemmel egy ideje, azért mert ideges vagyok?
Értetlenül néztem rá, mert soha nem vettem észre.
- Szívem, még nem mondtam, hogy… szóval…
- Szóval? Édesem, miért hallgatsz?
Megismertem egy asszonyt, aki ápolni fog, amikor nem tudom ellátni ma-
gam, és ne legyek egyedül – hadarta.
- Hát… nem a bácsikádékhoz… - néztem rá döbbenten.
- Nem.
- Neeem?!
- Ági, úgy gondoltam, hogyha jól kijövünk egymással, mert főz, mos, taka-
rít, akkor együtt élünk, mint élettársak.
- Együtt? A te házadban? – kérdeztem elfojtott hangon.
- Ott. Már hozzám is költözött – mondta. – Közel van a háza. Tudod, félek
egyedül és ki tudja mikor és hogyan halok meg? Mégis legyen valaki velem.
Hallgattam, úgy éreztem, mintha valaki fejbe vágott volna. Zúgott a fülem,
• 203 •
erőtlennek és gyengének éreztem magam, s hagytam, hogy egy-egy kis szünet

után folytassa.
- Drágám, ne gondold, hogy ez olyan szerelem, mint a…
- Nem gondolok én már semmit.
- Mari! Marinak hívják.
Nem válaszoltam, szomorúan néztem. Tudtam, hogy mostantól már végle-
gesen elvesztettem! Hát ezért nem keresett, nem jött a postába, a lottózóba?
Ezekben a percekben mértem fel, hogy Miklós már egy másik nőt ölel, csókol,
akkor is, ha beteg. De mi lesz velem?
- Drágám, nekem nincs gyermekem, aki ajtót nyitna rám, sem feleségem. A
sors elválasztott tőled, s hiába szerettél mégis másé vagy. Ági, az is megtörtén-
het, hogy nem találkozunk már többet. Éld az életet, amíg lehet. Látod, nekem
ennyi van megírva a Sorsok könyvében.
- Jajj, ne, ne!
- Szívem, jobb lesz ez így nekem – mondta síró hangon, aztán köszönés nél-
kül megfordult és elindult a parkolóba tőlem alig néhány méterre. Nem intett,
nem is nézett vissza csak sietve ment slusszkulccsal a kezében, majd kinyitot-
ta az autót, beült, s néhány pillanat múlva eltűnt a forgalomban. Csak most
döbbentem rá, hogy az autó nem a zöld Trabant volt. Még sokáig ott álltam,
aztán felnéztem az égre, ami olyan kék volt, mint a herceg szeme. Egész éjjel
ébren voltam. Kiáltani, ordítani szerettem volna. Bolondot csinált belőlem a
settenkedő féltékenység!
Mari! Mari! Vajon ki ez a nő? Ki ez, aki miatt nem költözik Miklós a bácsi-
kájához, aki talán kacér és szép, fiatal, s az ujja köré csavarta rövid idő alatt?
Vagy, mint régi ismerős szomszéd valóban ápolni fogja és ezért…?
Már éjjel-nappal ott van! Micsoda csalódás? Miklós szívét, ha megnyerte,
előbb-utóbb az édes érzelmek előbukkannak és Winter Ágnes a feledés homá-
lyába merül – elmélkedtem, miközben nem tudtam visszatartani a könnyeim,
s reggelre a párnám nedves lett.
Beteg az anyád
Köd borította a várost, pedig már tavasz volt. Késő este mentem haza a fod-
rásztól, az édesapám a lépcsőházban várt. János Pesten volt áruért.
- Szia, apa! Régóta vársz?
- Á, nem. Mondtad, hogy fodrászhoz fogsz menni ma és azért jöttem későn.
Szép a frizurád.
- Kösz. Gyere, apa, menjünk fel!
- Majd máskor, sietek anyádhoz. Voltunk orvosnál, az idegeivel van főleg baj.
• 204 •
- És mit mond az orvos?

- Kapott új gyógyszereket. Tudod, az a másik orvos is ezt állapította meg.
Mondtam akkor neked, hogy a mocsok vő miatt történt, amikor veszekedett
anyáddal! Sajnos lebénul évek múlva – zokogta. – Parkinson-kórban szenved.
- Tudom – mondtam sírva, ahogy kikísértem az utcára. – Apa, holnap me-
gyek hozzátok.
- Jó! – kiáltotta, s közben felült a kerékpárra.
- Este későn ért haza János, már elmúlt nyolc óra.
- Beteg az anyukám, miattad ment tönkre! Tolókocsiba kerül.
- Mindig beteg volt. Egy elkényeztetett szülő…
- Elkényeztetett a tied, veled együtt! Kinek kellett a lavórt is tartani? Még
egyszer ki ne mond az anyámra, mert megbánod!
- Megbolondultál?
- Melletted az sem volna csoda!
Akinek aranyos a főnök

- Mucuskám, nézd, megint tele a váró utasokkal! Csak ülnek, beszélgetnek,
és eszük ágában sincs, hogy jegyet váltsanak. Kérlek, mondd be, hogy az ara-
nyos főnök ne haragudjon.
- Jól van, akkor siess vissza, mert rögtön hosszú sorok állnak az ablaknál.
Kezembe vettem a mikrofont. Mónika harsogó kacajjal csörtetett a másik
irodán keresztül, amikor meglátta a rá váró tömeget.
- A pénztárosunk egy ideig biztos nem fog unatkozni – mondta Zoltán.
- Az aranyos főnök örülni fog – jegyeztem meg.
- Még hogy aranyos…?!
A múlt árnyékában
- Ne érj hozzám, hagyj! Hányszor ismételjem? – mondtam Jánosnak dühö-
sen az éjszaka csendjében.
- A feleségem vagy és azt teszed, amit mondok! Most pedig akarlak!
- Engedj el!
- Talán a szépfiúnak takargatod magad?
- Nem adom a testem, gyűlöllek! Neked a szerelem is a szekálásból áll – néz-
tem rá most ridegen, miközben lázasan ölelt, míg vergődtem a karjaiban, az-
tán a hálóingem letépte rólam, s a gombok lepattogtak.– Undorom van tőled,
micsoda pocakod van, mert zabagép vagy – akartam folytatni, de a csókjaival
belém fojtotta a szót. Már elmúlt éjfél, János mélyen aludt csak én voltam
ébren. Én, az örök vesztes.
• 205 •
Munkaidőben
- Micsoda huzat van! – kiáltotta Zoltán, ahogy mögötte becsapódott az ajtó.
– Ágika, tessék csomagolni, mert kint az utcán várja az édesapja. Hívtam,
hogy jöjjön be, de mondta, hogy nem akarja zavarni.
- Köszönöm, én viszont behívom, mert húsz perc van még a...
- Tessék csak öltözni, máskor sokkal tovább van itt!
- Apa! Szervusz – pusziltam örömmel - Zoltán mondta, hogy vársz. Miért
is nem jöttél be?
- Szervusz, lányom. Csak kérdezni szeretném, hogy a te fejedből pattant ki,
hogy tegyem át a pénzt a Takarékba? A munkahelyeden pedig nem akarlak
zavarni.
- Igen, tudod én javasoltam a magasabb kamat miatt. De ha úgy gondolod
az OTP-ben hagyod, az sem rossz.
- Hallgatok rád, mert észrevettem, egészen jól csinálod! Nem mindet, de
vettem ki, és erről ne beszélj a férjednek! Tedd be a nevedre, üzeni anyád.
- Apa, én nem akarom. János megtalálja a betétkönyvet és máris lebuktam! Eset-
leg közös névre és akkor te is, én is vehetek ki nektek, amikor szükség lesz rá.
- Látom, nem tudlak meggyőzni. Menjünk a Bankba – mondta.
- Édes apu, ugye feljössz hozzám?
- Ne haragudj, de látni sem akarom azt a zsebmetszőt!
Lassan múltak a napok, véget ért a tavasz, a nyár és újra ősz lett. Az utolsó
találkozás óta egyszer sem láttam Miklóst. Hiába kerestem a téren is. Néha
eszembe jutott az a közönséges hétköznap, amikor jégcsap lett körülöttem a
levegő, ahogy Miklós tompa hangon kimondta: - Mari, Marinak hívják.
Valami fájt, valami, amiért küzdeni sem tudtam? Most döbbentem rá, hogy
sok minden másképpen történhetett volna, hogyha Miklósra hallgatok?
Az én hibám! Tulajdonképpen mindent elmondtunk egymásnak, amit akar-
tunk. Mostantól csak álmaimban szeret, és szerethetem.
Egy hét múlva (délután, tizennégy óra)

Ősz volt, október. A hajnalok már egyre hűvösebbek voltak, s a tejfehér köd
rátelepedett a városra. Délután, tizennégy óra volt.
- Megérkezett a váltás! – kiáltott valaki a pihenőből.
- Szia Ági! – köszönt Magda – Mire számíthatok? – kérdezte.
- Szia! Ne izgulj, mindenki a forda szerint dolgozik. Még tartalék gépkocsi-
vezető is van, és az ki más lenne, mint a kedves férjed? – magyaráztam szolgá-
latátadás közben. – Az Átadási naplóban mindent feljegyeztem.
• 206 •
- Igen? Akkor megtáncoltatom Gábort, ha zűr lesz? Gábor, készülj! – mond-

ta kacagva.
- Magdi, kérsz egy kávét?
- Kösz. Otthon ittam, de majd legközelebb. Menj csak.
Amikor bementem a pihenőbe, leültem a szokott helyemre, vagyis a hosszú
asztal végén. A pihenő zsúfolásig megtelt, a sofőrök hangosan beszélgettek.
Most István is ott volt, s a kávéfőző gőzében a csorgó kávéra várt, velem
szemben állt.
- Jucikám, kettőt kérek, Istvánnak és nekem - mondtam és a pénzt az asz-
talra tettem, amit Jucika a zsebébe csúsztatott. – Először Istvánnak add légy
szíves, mert járata lesz.
- Cseréltem! A csuklóssal Bandi megy a gyárhoz – mondta.
- Nekem jó. Nem látok, nem hallok. Ez már Magdira tartozik.
- Tetszik tudni, hogy ma zárva van a bolt?
- Nem, nem tudtam. Leltár? Vagy visszajön a régi boltos?
- Hát… azt a… boltost… azt… Ági, ne tessék várni – hallgatott el.
- Mert?
- Kész a kávé! Tessék – kiáltotta Jucika a takarítónő, és a tálcán lévő kis po-
harakban már ott gőzölt az illatos kávé.
István ráérősen kavarta a poharában olvadó cukrot, s éppen válaszolni akart
nekem, de Arató megelőzte.
- Arról a boltosról beszélsz, aki a gyárhoz közel van?
István bólintott.
- Te Isti! – szólt élénken Török, s akkor mindenki hallgatott – Azt a boltost
régóta ismerem, szar élete volt!
- Ági, hány cukorral kéred? – susogta Juci.
- Hárommal – mondtam és mosolyogva. – Tudod, édesszájú vagyok.
- Akkor a csókja is édes – ábrándozott Jankó Béla.
- István, folytasd már! – kérte a szoknyabolond Sanyi.
- Még nekem sem tetszett válaszolni – mondtam.
- Az a boltos, Ágika, aki botanikus kertész volt…
- Hát nem kereskedő? – vágott a szavába Kovács.
- Az is volt.
- Láttátok volna fiatalon! – szólt közbe Béla – Olyan volt, akár egy herceg!
Úgy is öltözött. Rajongtak érte a nők. Sokáig válogatott, aztán szerelmes lett,
de az a lány becsapta! A lány meg azt hitte a fiú. Végül férjhez ment ahhoz,
akibe nem igazán volt szerelmes vagy nem is…?
- A boltos megnősült? – kérdezte Mátyás.
• 207 •
- Meg, de el is vált, mert találkozott a régi szerelmével, aki nem tudott se-
hogy sem elválni, hiába várt rá a szerencsétlen?
- Ki volt az a nő? – tudakolta István.
- Vállvonogatás volt a felelet.
- Azt ugye tudjátok beteg volt, fájt a lába, sántított is – mondta István.
Most arra vártam, hogy hűljön a kávé, két kortyot ittam szokásom szerint,
miközben István a maradék kávét itta, a poharat pedig visszatette a tálcára.
- István, akkor a lába miatt nem dolgozott, vagyis dolgozik? – kérdeztem.
- Hát az is volt, meg…
- Volt! Ezt hogy értsem?
- Meghalt.
- Meghalt? – ismételtem és gyanakodni kezdtem.
- Ma van a temetése, Ágika, talán… éppen most? – nézett a falon ketyegő
órára és indulni készült.
- Várj! – kiáltotta Sanyi – Még nem mondtad, hogy hívták?
István visszafordult az ajtóból, megállt és akkor hangosan mondta:
- Lesztinger Miklós.
A nagy csöndben a kezemből kiesett a pohár, a kávé végigfolyt az asztalon.

Jucika még mindig ott állt mellettem, s a kezébe gyömöszölt konyharuhával
azonnal törölni kezdte.
- Semmi baj, hozok egy másikat – hallottam, mint visszhangot az ásott kút-
ból kisgyermekként.
Nem szóltam vagy… nem is tudtam? Szédültem, zúgott a fülem és hiába
szóltak hozzám, nem válaszoltam. Körülöttem csend volt, különös csend.
A sofőrök döbbenten néztek rám, aztán egymásra. Valaki az ablakot kinyi-
totta, miközben Jucika hozta a kávét, de én nemet intettem.
- Tetszik hallani engem? István vagyok – mondta – Jöjjön, kivezetem a friss
levegőre, mert itt nagy a füst a dohányosok miatt. Hívjunk orvost?
- Köszönöm, ne tessék.
- Ugye már jobban van? – kérdezte Bandi, István váltótársa.
- Igen – válaszoltam sírva, s akkor István a vállamra tette a kezét és azt
mondta: – Ági, ne haragudjon, mert én nem tudtam, hogy maga ismerte a
boltost. És éppen maga az, aki… - nem folytatta, mert Magda berobogott az
irodából, ahol hosszan csengett a telefon már percekkel az előtt.
- Ági, gyere a férjed keres! Talán rosszul vagy? – nézett rám és megijedt a sá-
padt arcom látva, de nem válaszoltam. Lassan felálltam és Jucika segítségével
elindultam az irodába.
• 208 •
- János, átadom a telefont – hadarta Magdi.

- Drágám, a közös ismerősünk, a sánta giliszta végre megdöglött! De előbb
kellett volna? Most volt a temetése vagy talán tudod is? Na, halljam!
Nem válaszoltam, csak letettem a telefont. Ismét csengett, Magda vette fel,
majd átadta, de amikor a férjem durva hangját meghallottam, azonnal lecsap-
tam! Jucika ott állt mellettem, a csípős megjegyzéseket együtt hallották velem.
Magdi a fejét rázta.
- Ha újra keres, mondjátok, hogy elmentem.
- Rendben van, légy nyugodt. Ilyen őrült, ez a Bagi? – kérdezte Magda.
- Ő már csak ilyen.
Az őszi napsütésben hazaindultam, aztán mégsem mentem fel a lakásba,
csak mentem, mentem… azt sem néztem merre és hol vagyok?
Nem érdekelt semmi és senki! Az őszi napsütésben elvegyültem az ismerő-
sök és az idegenek között, akik köszöntek vagy intettek, de én csak magamba
roskadva, lehajtott fejjel ballagtam. A Presszó előtt lévő parkolóban már nem
volt ott a zöld Trabant, sem Lesztinger Miklós.
A mozin túl a nagy fák alatt lépteim közben zörögtek a színes falevelek s
hulltak előttem, mögöttem. A temetkezési vállalat csak néhány percnyi távol-
ságra volt tőlem, de mégsem mertem addig elmenni. János miatt féltem, mert
ha meglát kiabálni fog az utcán. Pedig ha most nem tudom hová, melyik te-
metőbe tették Miklóst, akkor évekig kereshetem? Vajon hogy viszek titokban
a sírjára virágot?
Otthon, gyerek… jutott az eszembe, s körülnéztem. Valahol a város szélén

voltam, aztán hazáig szaladtam. János nem kérdezte hol voltam. A hangulat
hasonló volt a kifacsart citromhoz.
Enikő a szobájában lemezt hallgatott, vagyis az „Álom arcú lányt”. Erős fej-
fájásra panaszkodtam és vacsora után azonnal lefeküdtem. János néhány meg-
jegyzéssel zárta a napot.
- Drágám, gondolom nehéz napod volt? Csakugyan véget ért a nagy sze-
relem? Pedig még csak negyvenhárom éves vagy. A barátod, a sánta giliszta
mennyi is?
- Negyvenkilenc.
- Ilyen pontosan tudod? De már nem lesz több, és nem kell számolni az éve-
ket, s ami a fő, nekem már nem árthat! He-he-he, micsoda ellenségek voltunk
– mondta hahotázás közben.
- A halál nem választ el tőle, mert a múltamhoz tartozik! Jól vésd az eszedbe.
• 209 •
(Naplórészlet)
Kedves Naplóm, Kedves Barátom!
Meghalt a szőke herceg, a botanikus kertész, az én nagy-nagy szerelmem! Édes
Istenem, miért hívtad el? Most olyan minden, mintha kicserélték volna a világot.
A temetés óta csak néhány óra múlt el, de mégis úgy érzem, mintha száz éve
lenne. Hiányzik a hangja, az édes mosolya, az ölelése, a csókja.
Kedves Naplóm, Kedves Barátom, halottabb vagyok a halottnál.
Ágnes
Amire nincs válasz

Hosszan nyomtam a csengőt, bentről kulcszörej hallatszott.
- Apa! Meghalt a kertész.
- Hm! Gyere, menjünk a szobába, anyád ott van – mondta.
- Anyukám, a kertész – zokogtam.
- Hallottam. Ne sírj! Mikor lesz a temetése?
- Már napokkal ez előtt eltemették, de azt nem tudom melyik temetőbe.
- János tudja?
- Igen! Felhívott telefonon és közölte: A sánta giliszta végre megdöglött!
- Miért is nem akart élni? – kérdezte az anyukám.
- Éppen te kérdezed? Hát, mert nem lettem a felesége!
- Csakhogy mellette nem lett volna országjárás, tengerparti kirándulás, meg
a többi. Balatoni üdülések, új ruhák, lakás a lányodnak.
- Miklóssal talán szegényebben éltünk volna, de boldogabb! Enikőt is vállalta
és végig nevettük volna az életet, délben nem kávé lett volna Miklós ebédje.
- Most özvegy lennél. Amikor öreg leszel és beteg János ápolni fog. Veled
lesz és nem leszel egyedül.
- Édesanyám, és ha János hal meg előbb, mint én, akkor ki ápol?
A kérdés válasz nélkül maradt, de ki az, aki igent vagy nemet tud mondani?
Mosolyszünet
- Gyászolsz? Drágám, amióta a barátodat elföldelték már mosolyogni sem
tudsz?
- Nincs miért.
- Egy hónap és december lesz. A lányunk férjhez megy és még sok az intézni
való. Eni öltöztetője Katika lesz – mondta határozottan a férjem.
- Ha jól emlékszek Lévainét kértük meg, aki az én barátnőm.
- Meggondoltam!
- Miért?
• 210 •
- Mert így akarom! Holnap gyere be az üzletbe, és kérd meg Katikát.

- Kérd meg te! A barátnőmet pedig mielőtt értesítsd, hogy ne érje meglepetés!
Találós kérdés
- Mit tetszik gondolni, kik szoktak ígérgetni? – kérdezte Zoltán.
- Ennél mi sem könnyebb? A kedves férjek.
- Nem, nem! A politikusok, meg az apácák.
- Tényleg.
- Végre látom, hogy mosolyog! Sok volt ez magának…!
- Igen. De az élet folytatása sem lesz valami ígéretes. Egyetlen vágyam, hogy
a lányom boldog legyen.
Harminc nap (naplórészlet)

Kedves Naplóm!
Mintha megállt volna az idő? Harminc nap! Harminc nap nélküled, Kedves
Herceg. Ez volt életem leghosszabb hónapja! A tér fái alatt üres a kis pad! Miért
éppen te? Hiszem, hogy a lélek hallhatatlan és itt vagy velem. És mindig. Vigasz-
tald meg az összetört szívem.
Ágnes
István
- Tetszik már tudni hová temették a boltost? – kérdeztem
- Még nem, pedig azóta is kérdem fűtől-fától.
- A jövő hónapban a lányom férjhez megy – mondtam.
- Akkor nagy kanállal esznek? – mondta viccesen István, s hozzá tette: - Ma-
gának is kijut? Gyász és lakodalom.
Asszony lesz a lányból

A decemberi langyos napsütésben suhant a város utcáin a virágokkal fel-
díszített autó az ifjú párral, s az őket követő autók hangos dudálással jelezték,
hogy a templomban esküvő lesz. A templomból kihallatszott az orgonasípok
zenéje. A várakozó násznép között, s a kattogó fényképezőgépek zajában las-
san mentek az oltárhoz. Az oltár előtt a hatalmas szív-alakú virágok közepén
megállt a mennyasszony és a vőlegény.
Eszembe jutott, hogy én is ott álltam Jánossal kis boldogságra vágyva, ami
nem jött össze. Reméltem, hogy Enikő boldog lesz, mert ahhoz megy fele-
ségül, akit szeret. A lányom boldogságáért imádkoztam, mert a férjem és én
sejtettük, hogy nem egymáshoz valók, de a Bagi és a Winter szülők véleménye
is ez volt. Azért is imádkoztam, hogy a fiatalok ne érezzék a nagy különbséget,
• 211 •
amit a szerelem megváltoztathat, miközben a pap az eskütétel holtomig tartó

szavait mondta, és fogadta utána a menyasszony és a vőlegény is.
Egy év múlva
Enikő házassága sajnos nem volt felhőtlen. A nem egymáshoz illők élethely-
zetét a család előre tudta. Enikőt, mit egy kis hercegnőt neveltük, hogy érezze,
gazdagok a nagyszülők. A Forint-rágó vőt János nem tudta elviselni. Talán
azért is, mert mi egykék voltunk, a fiúnak viszont sok testvére volt. A fiatalok
már napirenden veszekedtek.
Egyik hétvégén apósomékhoz mentünk a tanyára, és akkor elmondtuk,
hogy miért vagyunk szomorúak.
- Apám, hiába oktattam a lányom, hiába magyaráztam, hogy nem lesz anya-
gi gondja, mert saját lakása van – mondta János.
- Fölvilágosítottad mielőtt hozzáadtad egy prolihoz, aki fölmászott az ubor-
kafára? Enikő tudja, hogy jobbról-balról ház, föld, tanya van…?
- Szerelmes volt Eni, mit tehettem?
- Édes fiam, ahhoz pénz is kell, meg nagycsizma és ötven hold föld. Hogy
illeszkedik be a mi családunkba? Mindig lakók voltak, hol van a vagyon!?
- Tegnap is ki volt sírva a szeme a lányomnak. Apám, én egyszer nem állók
jót magamért és úgy megverem! – kiáltotta János.
- Fiam, ne mocskold be a kezed egy komcsival! Tudod mi az övé és rakd ki!
A munkahelyemen ideges voltam, fél ötkor rohantam haza, mert soha nem
lehetett tudni, hogy mi történt még este vagy éppen mi fog történni! János
már otthon volt, mert ő kerékpáron ment haza.
- Apa! A férjem elköltözött! – zokogta Enikő. – Elvitte a bútort, a pénzt,
a lemezjátszóm, a lemezeket, a nagy birkaszőrt, a kézimunkákat, amit anya
varrt. Üres a lakásom. Amit vett ruhát, azt a piros csíkosat is képes volt elvinni
– hadarta. – Gyere hozzuk el a ruháimat – mondta.
- Csak vissza ne egye a fene! Menjünk, Eni.
Másnap
- Apa, mondanom kell valamit! Ne lepődj meg – mondtam, amikor ajtót
nyitott.
- Hallgatom. Pénz, politika? Anyád tudhatja?
- Igen.
- Gyere, menjünk be.
- Elköltözött a vejünk! Amikor Eni a munkahelyén volt, és nem is szólt neki.
• 212 •
Anya, minden értéket elvitt, az összes pénzt, amit a rokonok adtak és a közöst
is. A bútort…
- Azonnal fogadjatok ügyvédet! Például a miénket?
- Eni kiborult, de nem is csoda.
- Mondtam neked, hogy nincs rosszabb a proletároknál? Nem eléggé oktat-
tad ki, hogy mielőtt megszereti, kérdezze meg a vagyoni helyzetét és milyen a
politikai felfogása…? – emlékeztetett apa.
- Hm! Mondtam én, de rám sem bagózott!
- Látod, ez a baj. Elvakította a szerelem. Ezért kell észnél lenni!
Az egészben az volt a poén, hogy a családnak jó pofát kellett vágni, mert
minden ott folytatódott, ahol abbamaradt és… minden téren. Újra Katika lett
a csodálatos, de engem már nem érdekelt.
Hétfő délelőtt
- Csókolom – köszönt a vállalat új igazgatója, akivel már találkoztam a te-
lepen.
- Jó reggelt kívánok – álltam fel és a naplót összecsuktam.
- Egyedül van?
- Igen.
- Amikor a Vállalathoz tetszett jönni mennyi volt a fizetése?
- Ezerötszáz forint.
- Ezerötszáz…? És most?
- Kétévenként száz forinttal emelkedett.
- Ki volt az, aki magának ennyit adott?
- A Szénási főnök.
- Köszönöm. Ne zavartassa magát, tessék csak tovább írni – mondta és leült
Zoltán székére. – Látom, elég nagy a forgalom. Minden nap így van? – kér-
dezte.
- Igen. Délelőtt és délután. Főleg csúcsidőben, vagy piaci napokon.
- Most a mikrofont bekapcsoltam és sorolni kezdtem az induló járatokat.
- Az a bizonyos csúcsidő, Ágika, holnap is lesz? Ki lesz a forgalmista?
- Mint helyettes, én leszek. Holnap sokkal több járat indul – mondtam.
- Budapestről a vezérigazgató elvtárs fog meglátogatni bennünket, de erről
senki sem tudhat! Senki, még a főnök sem. Akkor további jó munkát.
- Köszönöm. Tetszik tudni, holnap Pali bácsi lesz a főnök, mert szabin
van a…
- Tudom! – válaszolta nevetve.
• 213 •
Másnap délelőtt hosszan soroltam a járatok indulását, amikor lassan kinyílt

az ajtó és az igazgató, a vezérigazgató és a központból néhány főnök belépett
az irodába, s a szekrény előtt megálltak.
- Jó napot kívánok! Elnézést. – mondtam, majd a kezemben lévő mikrofont
az állványra tettem.
- Jó napot, elvtársnő – köszöntek s ekkor az új igazgató bemutatott, mint
forgalmistát és nem naplózót!
- Elvtársnő, örömmel hallgattam Önt! Nem tudom mennyi a fizetése, de én
annak a dupláját ajánlom, ha feljön Pestre. Kérem, gondolja meg! A járatok
bemondásán kívül, mint információs lenne, de nem volna több feladata. Férje,
családja van?
- Igen.
- Semmi gond. A vállalat biztosít lakást. Kérem, beszélje meg a férjével, remé-
lem, elfogadja az ajánlatom? Várom a telefonhívást és a mielőbbi viszontlátásra.
- Viszontlátásra, vezérigazgató elvtárs, és köszönöm a lehetőséget – mond-
tam, s az ajtóig kísértem.
Pali bácsi torkát köszörülve igyekezett követni a vendégeket a főnöki iro-
dába, ahol Erzsi süteményekkel és üdítőkkel várta őket. A lábam még min-
dig remegett, ahogy a csukott ajtóhoz támaszkodtam, s azon gondolkodtam,
hogyan győzzem meg Jánost a siker érdekében? Micsoda jövő várna rám, ha
igennel válaszolhatok? Vacsora után elhatároztam, hogy elmondom a napi
eseményt. Lesz, ahogy lesz?
- Szóval Pesten akarsz élni, mutogatni magad. Nincs még egy ilyen szeren-
csétlen férj, mint én az egész megyében, akinek a felesége törtető!
- Ha neked ajánlották volna biztos vagyok benne, hogy igennel válaszolnál!
- Kettőnk között annyi a különbség, hogy én férfi vagyok, te meg nő! A nők-
nek fakanál mellett a helye!
- János, egyenjogúság van, te még azt sem tudod?
- A vezérigazgató szeretője akarsz lenni?!
- Nem! Az ilyen stílus nem vall rám.
- Hát persze! Nem akarsz a trágyaszagú parasztok között élni?
- És, ha nem?
- Hm… milyen érdekes, rajtad kívül nem tett ajánlatot senkinek csak pont
az én feleségemnek?
- Ki mondta neked, hogy nem?
- Drágám, a Pali bácsitól tudom. Meglepődtél?
- Ki más is lenne, ha nem az a vén szaros!
- Nem tetszik?
• 214 •
- Inkább az, hogy túlértékeled magad.

- Mit merészelsz mondani!?
- Az igazat, drágám.
Az a pillanat olyan volt, amit a történész talán figyelmen kívül hagyna, de
azt az író tudja, látja, hogy a jelenben valami véget ért. Így volt ezzel János is,
de a világért sem ismerte volna el, hogy a nőknek nemcsak a fakanál való.
János, János. Melletted örök vesztes vagyok azzal a szürke fizetéssel.
Az álarcosbál
- Néha úgy jársz a lakásban, mintha szellem volnál? Siess öltözni, mert
Katikáék várnak bennünket vacsorával. Melyik ruhában jössz?
- Mint a szellem? Talán az aranysárgát veszem fel.
- Mondjuk rá, hogy elmegy. Sápadt vagy, fesd ki magad!
- Minek? Festve, vagy annélkül…? Úgysem én tetszem neked? Különben is,
nem kötelező rám nézni.
- A feleségem vagy, azt csinálsz, amit mondok! Katika hetente jár fodrász-
hoz és kozmetikába. És miért? Mert tetszeni akar a férjének.
- A férjének? Inkább neked.
- Nagy a pofád!
- Katival is így társalogsz? Ugye, hogy nem. Drágám eljön azaz idő és nem
is sokára, amikor véget ér az álarcos bál, és Kati szembe találja magát az igazi
éneddel.
Várja, ne várja?
- Ágika, a vezérigazgató elvtársnak tetszett már válaszolni? Hogy várja… ne
várja? - kérdezte Zoltán.
- Még nem.
- Remélem a válasz igen lesz?
- A férjem miatt nem! Törtetőnek nevezett. Csak azt nem tudom mit ha-
zudjak a vezérnek?
Zoltán összevonta a szemöldökét és megkérdezte:
- Jánost még a pénz, a magas fizetés sem vonzza?
- Nem.
- Akkor én mondanám… családi okok miatt! Ebből világosan kiderül, hogy
a férje miatt.
- Köszönöm – mondtam, és a telefonkagylóért nyúltam.
- Ugye nem akar a férje Pesten élni?
- Zoli, nem arról van szó. Kitalálta, hogy a vezérigazgató a szeretőjének akar,
• 215 •
mert mást nem hívott.

- Persze… féltékeny. Én is az lennék, mert…
- Szia Zoli. Szia anyám. Megyünk ebédelni? – kérdezte János.
- Rögtön.
- Jó étvágyat! – kiáltotta Zoltán, mielőtt becsukódott az ajtó.
- Fél ötkor várj meg, jövök érted kocsival és megyünk a fogtechnikushoz.
- Nekem muszáj?
- Mi az, hogy muszáj?
- Jó. Várlak.
Az ajtó nem volt zárva, egy kövér asszony kedvesen fogadott bennünket.
- Foglaljanak helyet, mindjárt jön a férjem – mondta.
Még le sem ültem a fonott székre, már jött a fogtechnikus fehér köpenyben
s halkan köszönt. Jánost ismerte, mint eladót.
Nevetve beszéltem az asszonnyal az ott lévő virágokról, a különös kaktu-
szokról, és csak ezután fordultam meg, miközben mosolyogva nézett rám
Gyömrei úr, köszönt, majd intett, hogy menjek előtte.
- Jó napot – hebegtem, s az arcomra fagyott a nevetés.
- Csókolom – mondta a férfi, aki szőke volt és a szeme világoskék, mint
Miklósnak.
Abban a percben azt sem tudtam ébren vagyok vagy álmodok? Mukkanni
sem tudtam, csak döbbenten bámultam. Micsoda hasonlatosság? – elmélked-
tem, miközben a férfi is állt és nézett. János valószínű a találkozás látványát
élvezte, mert ő tudta, hogy a meglepetés percei lesújt rám.
- Szédül? – kérdezte az asszony, mert látta, hogy a székbe kapaszkodom.
- Már nem, csak egy pillanat volt, talán az időjárás miatt – magyaráztam,
majd Gyömrei úrral elindultam, és ekkor vettem észre, hogy sántít.
Számomra ez már sok volt! János protézise már elkészült. Amikor kint vol-
tunk az utcán, vigyorogva kérdezte:
- Ugye meglepődtél, mikor szembe találtad magad Gyömrei úrral?
- Azért hoztál magaddal, hogy bemutasd?
- Igen! Hehe, láttam a frász tört ki rajtad, ahogy rádöbbentél nem borul-
hatsz a vállára, mert a te gilisztád a földben van és ezt a hasonmást nem
szeretheted! Milyen érzés volt újra látni?
- Hogy kérdezhetsz ilyet!?
Forró a helyzet
- Zoltán vigyorogva nézett, amikor meglátott az új egyenruhában.
- Ez igen! Milyen elegáns tetszik lenni?
• 216 •
- Köszönöm. Tegnap hozták a központból mindenkinek. Megváltozott a

szín, már nem sötétkék. Bordó. Talán elegánsabb volt a mélykék?
- Á, nem! A hölgyeknek jobban áll ez a világos szín, viszont a férfiaknak
előnyösebb a sötét. A szoknya hajtása szépen vasalt – állapította meg.
- Ó! Hát azt ne tudná, aki régen szabó volt?
- Amíg tüdőszűrőn tetszett lenni, itt voltak az ellenőrök.
- Remélem nem találtak hibás bejegyzést?
- Nálunk minden rendben volt. A menetrendváltozást is ki tetszett javíta-
ni, mondták az ellenőrök és dicsérték a pontos munkáját. A főnöknél viszont
nem tudom mi a helyzet, mert sokáig voltak nála.
- Óh, Sándort nem kell félteni.
- Ágika, viszont most ideges! Nincs már mögötte a régi ivós cimborája a volt
igazgató. Gyakran foglalt a telefon, Pali bácsitól küldi a vastag borítékokat,
amit mi továbbítunk. Ebédelni most csak röpke fél órát volt.
- Akkor forró a helyzet?
- Valószínű. Talán az új igazgató fülébe jutott, hogy mi is folyik itt?
- Ha ez így igaz, Sándor nem ússza meg szárazon? Mint parttitkár a kom-
munizmus szellemében él, s talán az elvtársak megvédik, ezért a Párt ökle
nem súlyt rá!
- Ágika… nem mindenki tartja a száját!
- Megtörténhet, hogy az elvtársak cserbenhagyják?
- Meg bizony! Mindenkinek elege van a főnökből!
- Zoli, ha ez így igaz, akkor én nagy bajban vagyok, mert János rám fogja,
hogy miattam bocsájtják el?
- Á, ne tessék izgulni, nincs miért.
Nem válaszoltam, mert Zoltánnak fogalma sincs mennyire agresszív a férjem.
Vallatás
- Péter, hallottad Zoltán legújabb viccét? – kérdeztem
- Még nem. És te?
- Igen. Pszt! Jön Pali bácsi.
- Panni kérem, azonnal tessék menni a főnök irodájába!
- Hallottad Péter, milyen durva hangon mondta?
- Valamiért mérges az öreg? Megjátsza a főnököt.
- Még két nap és véget ér Sándor szabadsága, aztán… – sóhajtottam – min-
den megy a régi kerékvágásba – suttogtam.
- Sós Jucika, Ircsi, tessenek velem jönni – kiáltotta Pali bácsi.
- Raport – bosszankodott Péter.
• 217 •
- Mi leszünk a következők!
- Ne izgulj, Ági, még nem. Móniék zárják a pénztárt és kullognak Pali bácsi
után. Valami nagy zűr lehet…?
- A pénztárosok is…?
- Igen.
- Már elmúlt tíz óra, és még nem jött vissza senki?
- Szerintem az öreg begyűjti a nőket. Vigyázz, te is sorra kerülsz! – mondta
Péter hangos hahotázás közben.
- Éles a fantáziád! Kimegyek és körülnézek nincs-e itt a górék Mercije? – áll-
tam fel, miközben Kiss Jóska a nyitott ablakon bekiáltott:
- Péter, futás a főnöki irodába!
- Vajon, mit akar az öreg?
- Talán semmit! Legyél nyugodt és ne kapkodd a fejed, mert elszédülsz.
- Kösz a figyelmeztetést.
Egyedül maradtam, de alig telt el úgy tíz perc és Ircsi, Panni, Julcsi majd
Péter is belépett az irodába.
- Ági, menj! Vallatás, nyomozás lesz a téma. Az igazgató és a megyei párt-
titkár fog kérdezni.
- Jó napot kívánok – köszöntem mosolyogva és megálltam az ajtó mellett,
mert az irodában még sokan voltak.
- Most mindenki elmehet – mondta hangosa az igazgató.
- Tessék, foglaljon helyet Ágika – mutatott az igazgató a vele szemben lévő
székre.
Jobbról Pali bácsi és a párttitkár ült az íróasztal végén.
- Köszönöm – motyogtam
- Egy idő óta sok panasz érkezett hozzám – nézett rám – A gépkocsivezetők,
a kalauzok, az irodai dolgozók és a forgalmisták véleménye is alaposan meg-
változott Szénási elvtárssal kapcsolatba. Ön miért nem keresett, hogy panaszt
tegyen?
Lehajtott fejjel, ölbe ejtett kézzel ültem és hallgattam.
- Nincs semmi mondanivalója? Most is csak hallgatni tetszik, pedig a
gépkocsivezetők szerint magát és az ott lévő sofőrt is a forgalmi irodában
pudligánnak nevezte Szénási főnök, és erről már sokan tudnak. Nem magától
tudom, de az a sofőr a munkatársainak még akkor elmondta, amit az egyik
forgalmista is hallott. Ágnes kérem, így volt? – kérdezte, s közben a gépelt
iratokat lapozta.
- Igen, igazgató elvtárs.
- Köszönöm, tudomásom van róla, hogy a vállalattól szeretne elmenni
• 218 •
Szénási főnök kijelentései miatt. Mi az oka, hogy fél? Nem válaszoltam, csak
riadt tekintettel néztem Pali bácsira.
- Igazgató elvtárs, ez nem így van – szólt Pali bácsi ingerülten. – Hát a Szénási
főnök vette fel az irodába naplózónak!
- Bocsánat… én Baginét kérdeztem – mondta, s a benne lévő haragot elnyel-
ve hadarta – Akkor menjünk tovább. Miért nem tetszett fizetésemelést kérni?
Arra gondoltam, hogy inkább nem szólok, mert akkor Pali bácsinak nem
lesz mit árulkodni.
- Mit tetszik gondolni? A főnök miért feledkezett meg magáról? Miért? –
kérdezte, s közben a füzetében jegyzetelte a velem való beszélgetést.
- Nem tudom.
- Azt ugye tetszik tudni, hogy a takarítónők is annyi pénzjutalmat kapnak
nőnapon, mint maga?
- Igen, tudom.
Pali bácsi arca a dühtől paprikapirossá változott, mert igennel válaszoltam.
- De hát ez nevetséges?! Ági, maga komoly munkát végez. Tanult, bizonyít-
ványa is van róla és… maga nem takarítónő, hanem belsős forgalmista!
- Igazgató elvtárs, Ági csak egyszerű naplózó – magyarázta villanó szemmel
Pali bácsi – ha forgalmista lenne, amit Szénási főnök már felajánlott neki, ak-
kor emelné a fizetésén.
- Az elvtársnő ugyanazt a munkát végzi. Ő a belsős forgalmista! Akkor…?
Néma csönd… Pali bácsi a torkát köszörülte.
- Azt elvtársnő miért nem szólt nekem, hogy mi is történik itt? Mások viszont
megelégelték. A huszadik század végén maga még mindíg fél és hallgat!
- Igazgató elvtárs – szólalt meg a párttitkár, miközben felállt és a kezében
lévő dossziét idegesen babrálta, majd rám nézett és azt mondta: – Amióta a
vállalatnál van Ágnes, én ismerem, és csak jót tudok mondani vele kapcso-
latban. Szorgalmas, bárkinek szívesen ad információt. Nem véletlen, hogy a
vezérigazgató elvtárs szeretné, ha Pesten a forgalmi irodában dolgozna, mint
hangosbemondó.
- Ágika, miért is nem tetszik vállalni? Egy ilyen lehetőség…
- Tetszik tudni – szakította félbe Pali bácsi – Baginének férje és családja van!
- Értem. Köszönöm, nincs több kérdésem egyelőre. A kialakult helyzet és
ami itt történik rám mély benyomást tett! – fordult Pali bácsi felé és most az
igazgatónak villant a szeme, amin nem is lehetett csodálkozni.
Felálltam és indulni akartam, de a igazgató megállított:
- Tessék nekem szólni, ha probléma merülne fel – mondta csöndesen.
- Igen, s köszönöm igazgató elvtárs.
• 219 •
- Akkor további szép napot!
Még azon a napon történt

- Szervusztok – köszöntem, amikor bementem az üzletbe pénztárzárás köz-
ben, de köszönés helyett Katika rám kiáltott:
- Te aztán alaposan leégetted a férjem! Volt itt a Pali bácsi és mondta, hogy
mit tettél Sándorral?! Érdemes volt neki felvenni az irodába! Takaríthatnál vagy
dadus lennél és pelenkáznád a kicsiket. Rajtad kívül senki sem árulkodott!
- Ha nem tudnád, nem én voltam, aki szólt az igazgatónak.
- Mégis te árultad el az igen válaszaiddal!
- Hogy tehettél ilyet? Pali bácsi is pánikszerűen mesélte. Micsoda szégyen
egy ilyen feleséggel élni? – méltatlankodott János.
- Nem kötelező! – vágtam rá, majd köszönés nélkül kirohantam.
Egy hét múlva

- Hű, de elegáns valaki! – dicsértem Pétert, hogy jobb kedve legyen.
- Tudod, megyek az orvoshoz Pestre a magas cukor miatt.
- Ne izgulj, biztos jó lesz a laboreredmény.
- És ha nem? Minden izmom citerázik – mondta.
- Ne gondolj semmi rosszra! Kívánom, minél előbb gyógyulj meg.
- Kösz.
- Péter, óvatosan vezess, mert így hétvégén nagy a forgalom. Szia.
A doktornő
- Amióta Pestre költöztem egyre ritkábban futunk össze Ági, mi van a férjével?
- Hm… gyakran tör borsot az orrom alá.
- Akkor témánál vagyunk? Hallgatom.
- Évekkel ezelőtt történt, amikor nyugdíjas búcsúztatás volt. A főnök egy
fiatal fényképészt is meghívott, aki a felvételeket készítette. Az a fényképész
most ősszel itt a munkahelyemen keresett meg.
- Maguk akkor nem kaptak fényképet? – kérdezte.
- De igen! A férjemnek és a kartársnőjének át is adta még az üzletben…
- Maga is látta? – szólt közbe.
- Természetesen. János kifizette és haza is hozta.
- Egyre izgalmasabb – mondta kuncogva Valentina.
- Az igazi meglepetés csak ezután következett, mert néhány olyan fényképpel
ajándékozott meg, amit nem láttam! Meg tetszik nézni? Itt vannak a fiókomban.
- Mutassa, Ági!
• 220 •
- Tessék.
- Vacsora közben a férje kire nevet, és ki az, aki vele szemben ül?
- Ki más lenne, ha nem Katika?
- Szóval az új kolléganőt kóstolgatja a férje, s szeme csak úgy ragyog rá!
- Szerelmes. Elvégre zöld utat kapott.
- Ági, ilyenek a férfiak. A fényképfelvételek túl jól sikerültek. Talán azért is
adta a fényképész magának, hogy nyissa fel a szemét? A férje is látta már?
- Nem. Még nem, de ma este a kezébe adom, hogy holnap neki is legyen egy
rossz napja, s ne gondolja, minden remekül megy.
- Szerintem csuklani fog, mert emlegetni fogom.
Fordult a kocka
Sándor azon a héten át sem lépte a forgalmi iroda küszöbét, csak Pali bácsi-
tól üzent. Különösen kerülte Zoltánt és engem.
- Amíg szabin voltam, Zoli történt valami lényeges?
- Történt, bizony! Nem is tetszik tudni?
- Nem!
- Sándornak felmondott az igazgató elvtárs, vagyis elbocsájtotta.
- El? Ez aztán a meglepetés!
- Ma vagy holnap jön az új főnök – magyarázta.
- Tehát fordult a kocka. Vajon Katika hogy éli meg ezt a kudarcot?
- Katika? – nézett rám. – Ne tessék félteni, egy cinikus mosollyal bárkit si-
mán meg fog győzni. Inkább arról beszéljünk, hogy sikerült a kirándulás?
- Gyönyörű az őszi táj, a hegyek, az erdők, de hát azt látni kell.
- Kellett is már magának ez a kikapcsolódás – jegyezte meg.
Este együtt a férjjel

- János, te bűzlesz az italtól?
- Mert melletted nem lehet józanul élni! Ha nincs a közös ismerős, van új!
Mesélj csak drágám, ki az, aki vadászik évek óta rád?
- Rám…?
- Bizony! Igyekezz emlékezni, de ha nem megy, én segítek. Gondolom, ná-
lam jobban ismered azt, aki telefonon keres? Csak nem tagadod, hogy odáig
van? Na drágám, a csábítónak letöröm a szarvát meg neked is.
- Hát azt nehezen. Sajnálom, de nekem nincs, viszont neked még lehet?
Az új főnök
Másnap én voltam szolgálatban. Valaki bekopogtatott, a kulcsra zárt ajtót
azonnal kinyitottam.
• 221 •
- Csókolom – köszönt az ismeretlen férfi, majd bemutatkozott – Kulcsár

Zoltán – monda nyájasan – Szénási elvtárs helyett én leszek a főnök.
- Jó napot kívánok. Baginé, Ágnes vagyok. Tessék helyet foglalni – mutat-
tam Zoltán székére.
- Ágika, szólíthatom így? – kérdezte, és mindjárt hozzá tette: - Talán tegez-
hetnénk is egymást?
- Kérem, semmi akadálya.
- Egy vagy két hétig kénytelen leszel elviselni, mert ezt a munkakört nem
tudom, de ha segítenél…?
- Szívesen, főnök elvtárs! Kissé bonyolult, de én éppen ezért kedvelem –
mondtam nevetve – Most Pétert helyettesítem, mert beteg.
- Zoli… talán így? Véleményem szerint egy idősek vagyunk. Ígérem igye-
kezni fogok! Ha megengeded, oda ülök melléd, mert ilyen távolról nem látom,
mit írsz.
- Parancsolj – mondtam, miközben a főnök szorosan mellém ült, kezét pe-
dig a szék támlájára tette, mintha ölelne és hozzám hajolt. – Kérlek szépen,
ez a füzet a Napló. A füzetben a helyközi és a távolsági járatok szerepelnek
percnyi pontossággal – magyaráztam .
Váratlanul kinyílt az ajtó, mert elfelejtettem kulcsra zárni és most János be-
lépett. Mozdulatlanul állt és döbbenten nézett, ahogy a vállunk összeért. Kö-
szönni nem köszönt csak halkan köhécselt.
- Felálltam és a főnöknek mondtam: – Főnök elvtárs, bemutatom a férjem.
Otthon
- Ez igen! Nem semmi? Összebújva a főnökkel, aki olvadozott, ahogy rád
nézett – mondta János cinikusan.
- Féltékeny vagy?
- Nem tűröm, hogy a feleségemnek udvaroljon! Vedd tudomásul!
- És én tűrjem, hogy a férjem udvarolgat? Ha nem tudnád, munkahelyi
megbeszélés volt és nem több.
- Láttam! – kiáltotta, miközben hasogató pillantása félelmet keltő volt.
Ezután az ünnepélyes csend telepedett rá a kis szobára.
Péter balesete
A délutáni forgalmista Zoltán volt, aki tőlem vette át a szolgálatot.
- Milyen érzés kinevezett forgalmistának lenni?
- Nincs benne semmi új, a pénz a lényeg – válaszoltam öltözködés közben,
s akkor megérkezett a távolsági járat. A sofőr menetlevelét Zoltán lebélyegezte
• 222 •
és megkérdezte: – Miért tetszett órákat késni?

- Hát maguk nem is tudják, mi történt?
- Nem! – mondtam. – Én felhívtam a Pestieket, hogy várjuk vagy ne várjuk
a rásegítő járatot, mert az utasok türelmetlenek…
- És? Nem tájékoztatták? – kérdezte a sofőr.
- De igen. Mondta a forgalmista, hogy ne várjuk, mert sok lesz a késés egy
baleset miatt.
- Akkor a szomorú hírt én mondjam?
- Szomorú? Csak nem halálos baleset volt?!
- Sajnos az. Pest alatt az egyik éles kanyarban történt. A kis Tokodi gyorsan
hajtott vagy elnézte a kanyart és tovább hajtott egyenesen, aztán lement az
útról, majd egy kisebb fának ütközött, mielőtt a mezőre ért. Ez a fiatalember
szörnyethalt! Az autó ripityára tört, a kanyarban leszakadt roncsdarabok van-
nak. A betonon, a fűben kéz, lábszár és vér. Vér mindenütt! Az egyik rendőr
mondta, hogy a roncs körül húscafatok vannak.
- Szegény Péter – mondtam sírva. – Egy aranyos kislánya van.
- Erősen cukros volt – magyarázta Zoltán. – Tudta, hogy neki nincs sok
hátra, nekem mondta.
- Valószínű, öngyilkos lett – jegyezte meg a sofőr.
- A családot értesítették? – kérdezte Zoltán.
- Igen, már úton vannak.
- Micsoda tragédia! – motyogtam.
Színlelt barátság
János és az új főnök naponta találkozott.
- Szervusz, Jánoskám! Nehéz napunk lesz. Képzeld, most telefonált Pestről
a titkárnő, hogy várhatók a főnökeink! Ágikám, légy szíves ad át a szolgálatot
Juditnak, mert velem jössz az irodába. A takarító néni már hozott süteményt.
- Megyek és szólok Juditnak – mondtam és már jött is.
- Gyere, Ágikám! János, elnézést, hogy elrabolom az asszonyt – mondta vic-
cesen, miközben János már estére köszörülte a nyelvét.
A férjem ébren várt haza.
- Na, hazajött az elrabolt asszony? Ilyen nagy kapcsolat van köztetek?
- Csak munkakapcsolat.
- Legyeskedik ám körülötted? Ágikám! Jó volt kettesben az irodában?!
- Fáradt vagyok, hagyd abba a szekálást!
- Fene a kis pofádat, te vagy féltékeny rám, közben tele vagy rajongókkal!
- Persze.
• 223 •
- Nincs az a férfi, aki neked ellen tud állni? Nem csodálom, hogy a sánta
gilisztát is megbolondítottad?
A szívem egyetlen pillanat alatt összetört! A tükörben már csak a szenvedő
arcomat láttam.
Baleset vagy öngyilkosság?

- Zoli, kérem, mit állapítottak meg a nyomozók Péter halálával kapcsolat-
ban? – kérdeztem.
- Még nyomozzák, tanukat keresnek.
- Vajon baleset vagy öngyilkosság történt?
- Jobb is, hogy nem volt ott a temetésen, mert kikészült volna!
- Gondolom, ott volt az egész falu!
- Egy tűt sem lehetett volna leejteni – jegyezte meg.
Hetven felett
- Végre megízleltem az elviselhető életet a munkahelyemen – mondtam a
szüleimnek örömmel.
- Jó ezt hallani. János hogy viszonyul a főnöködhöz? – kérdezte apa.
- Puszipajtást színlel.
- Ági, nehogy politizálj, mert körül vagy véve kommunistákkal – figyelmez-
tetett az édesanyám.
- He? Anyukám, egy kicsit hangosabban mond! – kérte apa.
- Á! Süket az apád! Jani, erősítsd fel a hallókészüléked! Érted?
- Értem. Anyád csak pusmog. Mérges, ha nem értem. Pedig én is mondhat-
nám, hogy csoszog! Látod, Ági, így van ez már hetven felett.
- Jajj Istenem, ne vitatkozzatok, mert baj lesz a vérnyomással! Anyukám,
tényleg nagyon halkan beszélsz. Mi ez a sok irat? – kérdeztem, ahogy belép-
tem a szobába.
- A föld adásvételi szerződése. Ágim, ne tüzeld el, mert aranytojó tyúk a
föld, és ha véget ér a szocializmus gazdag leszel – mondta az apám.
- Legyetek nyugodtak, mert én megőrzöm, mint ősi birtoklevelet.
- Itt volt Enikő is, de mindig siet! Mire eszembe jutott mit is akartam kér-
dezni, már elment. Nem lesz még baba? Vagy nem is akar, vagy nem tud…?
– kérdezte anyukám.
- Majd az is lesz!
- Te nem érted, ilyenkor minden nap egy nap! Jön még kutyára dér! Te is
leszel öreg és unokákra vágysz majd!
- Nem rajtam áll! Szívesen babáznék.
• 224 •
- Mit mondtál? – kérdezte apa, s a kezét a füléhez tette, mint egy tölcsért. –
Nem te, az anyád.
- Süket! Apádnak mindent kétszer kell mondani?
- Anya, ne bántsd, elég baj az neki.
- Ágit értem, ő nem pöszít, mert nincs műfoga, mint neked.
- Ó, hát ez sem nagy baj, csak egészség legyen – nyugtattam meg őket.
Búcsú nélkül
- Hétfőtől változás lesz az életemben – mondta Zoltán – Ágika, nyugdíjas
leszek.
- Most, amikor új főnökünk van?
- Rosszalkodik a szívem. Mint volt katonatiszt, már nyugdíjas vagyok régen,
és itt ez csak a másodállás. Nem szeretek búcsúzni – mentegette magát, s köz-
ben a személyes dolgait a táskába tette.
- Zoli, akkor jó egészséget és gondtalan napokat kívánok Önnek és Erzsi-
kének, a feleségének. Hiányozni fog és… a viccek. Nekem viszont négykor,
hajnalban, csörög a vekker.
- Addig örüljön, még csörög, mert azután…- legyintett - Csókolom, Ágnes.
- Viszontlátásra, és minél előbb – mondtam egy baráti puszi után.
Két hónap múlva

- Jé! Kit látnak szemeim? – csaptam össze a kezem, amikor mosolyogva kö-
szönt Zoltán.
- Kezét csókolom. Hogy tetszik lenni Ágika?
- Jó reggelt kívánok. Köszönöm, a bajokat leszámítva tűrhetően. És ön?
- Úgy-ahogy! Az asszony még dolgozni jár, nincs akivel beszéljek, akinek vic-
ceket mondjak. Szóval egy-két hónapig csodálatos, aztán unalmasak az órák.
- Én viszont időhiányban szenvedek.
- Jánost be kell vonni, hogy segítsen. Én is Erzsikének segítek. Amíg regge-
lizni tetszik mondok egy tanulságos viccet.
- Hallgatom.
- Egy kapcsolat, ha megromlik és a férj a munka után haza akar menni, ak-
kor először mi történik? Mit tetszik gondolni? – kérdezte.
- A feleség szeretője nyit ajtót!
- Á, nem. A zár nem működik, mert a feleség lecserélte.
- Ó, hogy ez nem jutott az eszembe?
- Ágika, a maga válasza is elfogadható.
- Milyen kár, hogy nem tetszik már dolgozni, hogy egy kis vidámságot köl-
• 225 •
csönözne! – sopánkodtam miközben gyorsan elköszönt.

A csigaház
- János, te részeg vagy?
- Csak spicces.
- Kit vagy mit ünnepeltetek?
- Sándornak van új munkahelye, főnök lett ismét.
- És hol?
- A gyárban. Miattad küldték el, mert áruló vagy!
- Ez hazugság!
- Azon gondolkodok, hogy fölmenjek-e a csigaházba – állt meg a lépcsőházi
bejárat előtt.
- Ne gondold, hogy hiányozni fogsz!
A rossz hír
- Jó napot – köszönt Feri bácsi izgatottan, aki anyáék szomszédja volt.
- Tessék bejönni – mondta János kedvesen.
- Köszönöm, de most sietek, mert a Winter szomszéd rosszul van! Ágika,
tessék jönni, az édesanyja üzeni.
- Mit történt apával?
- Agyvérzést kapott, így mondta a házban lakó doktornő.
- Mentőt hívott?
- Nem! Azért jöttem, hogy tessék már intézkedni! Megyek, mert a biciklim
lent van.
- Köszönöm, hogy tetszett szólni – mondtam zokogva.
- János lent várt az autóval, amíg én öltöztem.
- Apa, apa! – kiáltottam az előszobába, de csak az édesanyámat láttam, ka-
bátban állva.
- Most vitte el a mentő – hadarta sírás közben.
Néhány perc és már ott voltunk a kórházban. Én bekopogtattam és bemen-
tem a rendelőbe, hogy beszéljek az orvossal, miközben simogattam apát, aki
érthetetlen szavakat motyogott.
- Amit lehetett, mindent megtettem – mondta a főorvos. – Agyvérzés.
- Anyukám, hogy történt?
- Feriék nálunk voltak, nevettünk a viccein, aztán délben hazamentek. Apád
kísérte ki őket, én melegítettem az ételt. „Gyere, egyél, kihűl a leves” – mond-
tam, de olyan furcsán nézett rám, nem szólt. Átsiettem Feriékhez, jöttek is
és Margó megmérte a vérnyomását, ami kétszázan felül volt, s akkor lehívta
a doktornőt, aki javasolta, hogy várjunk, hátha lemegy. Két óra múlva még
• 226 •
feljebb ment, mert gyógyszert nem kapott, nem volt. Én azonnal mondtam:
tessék mentőt hívni!
- Mire várt a doktornő? Hogy meghalljon?! – zsörtölődtem.
- Nekünk és Margóéknak nincsen telefonunk, ez a baj.
Idegtépő hosszú napok után újra vasárnap lett. Apa felült az ágyon és érthe-
tően mondta: – János, kísérj ki a mosdóba.
Mintha csoda történt volna? Másnap látogatáskor berácsozott ágyban volt,
Tudtam, hogy nincs sok hátra… Munka idő után este főztem húslevest, hogy
apának vigyek. Háromnegyed kilenckor nagy csend vett körül! Nem hallot-
tam az óra ketyegését, a kanál zörejét, ahogy leesett.
- János, meghalt apa! – kiáltottam.
- Honnan tudod, szólt valaki? – lépett ki a szobából.
- Megéreztem! Nem bíztatott az orvos. Nincs javulás… „Bármikor…”-
mondta délután az orvos.
És valóban így történt, akkor abban a percben, mert a nővér ott volt.
Karácsony előtt volt a temetés, tizenhatodikán, édesanyám névnapján. Most
tudtam meg, hogy az édesanyám segítségre szorul, mert egyedül öltözni,
fürdeni, felkelni éjjel nem tud. Egy asszonyt fogadtam mellé nappalra, de az
éjszakákkal gond volt, s ezért a ruháimmal odaköltöztem. Ott főztem, János-
nak vittem az ebédet utána mentem dolgozni. Két műszak, bevásárlás, főzés,
a béna anyám ellátása. A kerekes kocsiban tologattam az utcán, miközben a
néni szólt, hogy anya legyen nála és csak hétvégén vigyem haza.
- Ági, baj van, nem akar vállalni, keress valakit! A hó végétől!
- A hónap végétől? Azonnal adok fel hirdetést! Csak találok valakit? – he-
begtem.
- Talán az Otthon jobb lenne…? A hirdetésre kevesen jelentkeztek, majd egy
fiatal házaspár, akik a lakásért gondozták volna, de édesanyám kirakta őket!
Az új főnök
- Ági, te mindig fáradt és álmos vagy! Ez a munkakör egész ember követel
– mondta Zoltán a főnök. – Kérlek, mondj fel és gondozhatod az édesanyád.
Tudod, nincs pótolhatatlan ember. Az évi összes szabadságod ráment. Vidd be
az Otthonba, mert még nyugdíjad sem lesz. Gondold meg.
Döbbenten hallgattam, mert nem ezt vártam tőle. János az Otthon felől ér-
deklődött, de nem volt hely. Néhány hónap így múlt el. Anya látszólag elvi-
selte, de én mindig sírtam, hogy nem ezt érdemelte. De mit tehettem? Idős és
béna. Hiába kértem, mozogjon, nem sikerült. Nem lépett, úgy raktam a lábát,
s szakadt rólam a víz.
• 227 •
És elérkezett az a nap…
- Ági, érkezett egy fontos leveled – mondta Zoltán.
- Nekem…?
- Igen. A Tanácsházáról. Valószínű az Otthonnal kapcsolatos. Bontsd fel.
- Felvették anyát és azonnal beköltözhet, mert van üresedés.
A nővérek kedvesen fogadták, és egy olyan idős asszony volt abban a kétágyas
szobában, mint ő. Csak ketten voltak. Jól érezte magát. A szomszéd szobákból is
átmentek beszélgetni. Naponta látogattam, süteményt, gyümölcsöt vittem. Ha-
zafelé számtalanszor Miklósra gondoltam, mert egyre jobban hiányzott.
- Anyukám, Jánost újra megkérem, vigyen ki apához… – mondtam.
- Csak azt ne! – szakított félbe. - Úgy bedobott az ülésre, hogy csupa kék meg
lila foltos vagyok, mert az ajtóba ütköztem. A nővérek látták és azt kérdezték ki
vert meg? Mondtam, hogy senki! Már attól féltem, hogy rád fogják.
Véget ért a nyár, az ősz és beköszöntött a tél. Édesanyám hírtelen legyengült,

alig evett, s úgy etették, szívószálon ivott, mostantól suttogva beszélt, aztán a
sors megismételte önmagát. A főnővér titokban telefonált Jánosnak, hogy már
csak egy-két nap… Ezért kérte ne engedjen anyához.
János erőszakkal magával vitt Dunántúlra, hogy ott vásárol az üzlet részé-
re olcsón, de este már otthon leszünk. Indulás előtt bementem anyához és
mondtam neki, hogy este hazajövök, de akkor már nem találtam ott. Üres
volt az ágy.
A temetés azon a napon volt, mikor apának. Tizenharmadikán haltak meg
mindketten! Anyám délelőtt háromnegyed kilenckor, apa pedig este. Amióta
meghalt Miklós már öt év, öt hosszú év múlt el! Mindig szomorú voltam. A
szüleim után maradt felesleges dolgokat eladtam, a lakást kifestettem.
- Mit tudsz itt csinálni nap mint nap? Nincs neked otthonod vagy meguntad
a csigaházat? – kérdezte János. – Talán… kiadhatnád jó pénzért?
- Talán?
- Legjobb volna eladni, nincs tovább vele gond. A csigaházat is eladjuk és a
kettő árán veszünk egy magánházat – javasolta.
- Még mi nem? Hányszor akarsz lekopaszítani? Ez a lakás nem eladó!
- Abból a csigaházból szeretnék kimozdulni, olyan mint a börtön!
- Azt add el, amit majd te örökölsz. Neked az új lakás nem jó?
- Tudod mit? Vegyél rajta magadnak fejfát! – ordította.
Attól a naptól kezdve másról nem beszélt János, mint a lakás eladásáról.
- Ági nyolcszázezerért, gondolom, adnád? Tudok rá vevőt! Tudod ugye, öt
vagy hatszázezret ér csak?
• 228 •
- Nem eladó! Drágám, ha a lakásomból elmész, csukd be magad után az

ajtót!
Életemben először éreztem, hogy van saját otthonom és nem rakhat ki Já-
nos, mert ez csak az enyém! A volt kartársam, Zoltán szavai jutottak az eszem-
be, hogy véletlen tanúja volt a férjem dicsekvésének, hogy eltulajdonította az
ajándékba kapott részem felét!
- Ne szomorkodjon, Ágika, a férje egy üres lelkű ember. Dicsérheti Katikát,
de csak egy egyszerű pénztáros. Pénzt számolni mindenki tud! Nekünk saját
irodánk van, és mind a ketten főnökök vagyunk. Katika próbáljon végigcsi-
nálni itt egy napot. Beletörik a bicskája! Ágika, ha kinevezett forgalmista lesz,
magának saját irodája lesz. Ahogy most is van – mondta.
A délutános műszak aggasztó volt, sorra robbantak le az autóbuszok. Találé-
konyságom révén nem maradt ki járat. Huszonhárom óra is elmúlt, amikor a
szolgálati járatot végző sofőrnek szóltam, hogy félek hazamenni egyedül.
- Ági, mehetünk, Imrét is visszük. Ő rajtatok túl a négyemeletesben lakik.
- Nem sajnálod felébreszteni Bagit? – kérdezte Imre mikor becsukódtak az
ajtók.
- Mezítláb megyek!
- Mindjárt otthon vagy – mondta Kerekes és megállította a buszt, miköz-
ben felnéztek az erkélyre, ahonnan apróra tépett újságok hulltak, mint ősszel
a falevelek.
- Mi van nálatok? A járda is tele papírral! Felkísérjünk?
- Köszönöm. Talán mégsem! A szokásos, tök részeg! Ha szükséges, kiáltok
– mondtam.
A szoba tele volt az összetépett Nők Lapjával, amit évek óta gyűjtöttem. Az
autóbusz most elindult. Egy hírtelen ötlettel bezártam a lakást és Katiékhoz
rohantam. Ekkor már éjfél volt.
- Katika, én vagyok, Ági. Kérlek, engedj be!
- Gyere, mi baj van?
- Sziasztok! Katika, nem tudom hívjak orvost, mert János holt részeg! Kérlek
benneteket, hogy gyertek és nézzétek meg!
- Öltözünk és megyünk – mondta Sándor és kirohant a garázsba és indította
az autót, s közben megkérdezte: - Mi van ezzel a Jánossal?
- Azt én is szeretném tudni.
A villanyfényre János kinyitotta a szemét, majd hangosan röhögött, ahogy
meglátta Katikát, s érthetetlen szavakat motyogott.
- Jánoskám, a borocska megártott? Helló, ébredj – bíztatta, de János tovább
aludt.
• 229 •
- Kifizetem a benzint, csak legyetek szívesek és vigyetek az anyjáékhoz, mert

a mamiskát kellene idehozni, hogy lássa mi történik itt.
- Jó – mondták.
- Sajnos nekem nem hitte el, hogy a fia gyakran a pohár fenekére néz!
A mamiska azonnal öltözött, de Jánossal nem tudott beszélni, közben
Sándorék hazamentek. Haragudott rám az anyósom, hogy miért nem az is-
mert doktor bácsit hívtam? János dél körül kezdett józanodni, de akkor már
elment az anyja. Velem hangosan kiabált, hogy Katika részegen látta.
Katika véleménye, érzelmei hirtelen megváltoztak! Véletlen az utcán talál-
koztam vele és rögtön mondta, hogy mit látott:
- Képzeld, a férjed részegen ment az utcán, s a Vékony néni házát lepisilte!
- Nekem már nem újdonság, de köszönöm, hogy elmondtad.
Menekültem otthonról, inkább szombaton és vasárnap is helyettesítést vál-
laltam. A túlórákból gyűjtött pénzt megtartottam vagy Enikőnek adtam. A
temetőben Istvánnal találkoztam, aki sofőr volt.
- Tetszik már tudni hová temették a boltost?
- Igen. A régi Evangélikus temetőben nyugszik. Így mondták, de ez nem
biztos.
A zsarnok
- János, kitűnő kémed van. Margó néni már az ajtóban áll és kopogtat, pedig
még a táskám a fogasra sem tettem.
- És ez baj? Persze mást vársz. Ági, mindjárt jön egy idős pár. Ők a vevők…
- Miről beszélsz?
- Pszt! Csengettek. Csókolom – nyitott ajtót köszönés közben János.
- Jó napot! – köszöntek és bemutatkoztak.
- Hát erről a lakásról lenne szó…
- Bagi úr, mennyi az utolsó ára?
- Nyolcszázezer. Tetszik látni, minden újra van festve, csak költözni kell.
- Látom – mondta Szendi úr. – Akkor vegye úgy, hogy elkelt!
- Bocsánat – szóltam közbe. – Ez a lakás az enyém és nem eladó! Én festet-
tem az összes ablakot, ajtót. Most lettem készen. Miért adjam el?
- Az nagy baj! Mi nem régen esküdtünk és a feleségem szeretné ezt a lakást,
mert közel van az ABC-hez. Készpénzzel fizetek – mondta.
- Á! Ne tessék megijedni, a feleségem majd meggondolja. Minek nekünk
két lakás?
Amikor elmentek Szendiék, abban a nyomasztó hangulatban megkérdeztem:
– Zsarolni akarsz? Úgy képzeled, közösbe adnám a lakás árát!? Tévedsz!
• 230 •
A férjem naponta gyötört az eladási szándékával miközben az egyik szobát

kiadtam albérletbe egy fiatal tanulónak, aki vidéken lakott. Sajnos foglalót nem
adott, de a következő napra megbeszéltük, hogy a szüleivel jön és fél évre kive-
szi, csakhogy János közbe szólt! Ismét megfenyegetett, ezért a családom ügyvé-
dét felhívtam telefonon. A találkozást a lakásomon beszéltük meg.
- Ágnes, kérem, ne féljen! Nem lesz ő olyan nagyfiú a jelenlétemben. Majd
teszünk róla!
- Ügyvéd úr, kérem, a férjem kijelentette, hogy úgy akarjak elválni, hogy
belém vágja a kést!
- Ilyen fenyegetésért börtönbe kerülhet! A szülők pénzét hagyja a bankban,
de a betétkönyvet itt rejtse el! Amit venni tetszett bútort a másik lakásba, azt
hozza el és készítsen leltárt mindenről, még az utolsó kalapácsról is! Jó lenne
úgy elköltözni, amikor a férje vidéken van áruért, mert akkor azt hoz, amit
akar – mondta határozottan.
Napokkal később
- Szendiék már kétszer kerestek telefonon az üzletben. Mondhatom, hogy
eladó?
- Nem!
- Drágám, akkor megdöglesz! Egy hetet adok és nem többet! – üvöltötte
János.
A leltárral éppen elkészültem, s ekkor ért az újabb fenyegetés.
- Mit tegyek? – kérdeztem zokogva az ügyvédtől.
- Ön döntse el, hogy marad vagy megy. Félő, hogy bosszút áll és… Ha min-
den áron el kell adni a lakást, a pénzt ne adja közösbe! Vegyen valamit! Talán
egy nyaralót a maga nevére.
Nem bírtam tovább az erőszakos zaklatást, egyszerűen kibuktam. János
megtiltotta, hogy a lányomnak elmondjam, pedig akartam. Fájó szívvel adtam
el, s a nyolcszázezer forinttal egyedül indultam haza az ismeretlen ügyvéd iro-
dájából. Szendiék autóval indultak éppen, amikor Szendi úr lánya megsajnált
és elvitt haza. Neki elmondtam, hogy miért sírok, mit tett velem a férjem.
Minden szombat szabad

- Hol vagy, Ági? – kérdezte hangosan János, mikor az üzletből hazament.
- A teraszon! Vége a leltárnak?
- Nahát! Nem csinálsz semmit csak a nyugágyban felszel és napozol, pedig
nyolc órát ülsz a seggeden az irodában!
- Te nem tudtad, a Parlamentben 1978-ban megszavazták, hogy minden
• 231 •
szombat szabad? A kötelező napi nyolc órát ledolgoztam, ahogy te is. Akkor
mi kifogásod van?
- Drágám, én majd gondolkodok róla, hogy nem itt fogsz napozni!
- Szerinted hol?
- Veszünk magánházat nagy kerttel, hogy kapálj azzal a lakkos körmeiddel!
- Két műszak mellett? Itt még meg sem melegedtünk és már költözni
akarsz?
- Be sem akartam!
- Nyugodt lehetsz, megbántam. A kopasz feneked volna csak. A vagyonnyi-
latkozaton ott szerepel, hogy: Bagi János vagyontalan!
Ébresztő
- Öreg tyúk, nem hallod, hogy csörög az óra? Hajnal van – mondta János.
- Köszönöm a csodálatos ébresztést, vén kappan!
- Te, Ági, a moziban nincs olyan jó szórakoztató film, ahogy mi cinkeljük
egymást?
- Te kezdted! Különben is, akkor vagy boldog, ha szurkálsz.
- Siess, mert érkeznek a buszaid vidékről.
- Tisztelettel jelentkezem. Jó reggelt! – köszönt István.
- De régen volt az, hogy a gépkocsivezetők, a kalauzok így jelentkeztek! Már
kiment a divatból. Az új forgalmisták nem itt, hanem a közeli kocsmában ad-
ják át a szolgálatot. Haver a havernak. Elment Zoltán, vége a fegyelemnek. Én
folytatni akartam, de kiröhögtek, akkor meg minek?
- Sajnos ilyen a mai generáció – válaszolta István.
- A negyveneseket ősöknek nevezik a tinik, ahogy engem is.
- Tetszik tudni, a mi hibánk, ilyennek neveltük őket, mert ami nekünk tilos
volt, azt megengedtük és ezért nagyképűek.
- Már nem lehet visszacsinálni – sóhajtottam.
A szüleim lakásának eladása miatt teljesen kikészültem. Már nem volt olyan
nap, hogy nem lettem volna rosszul, amit a főnök, Zoltán észre is vett.
- Mi van veled, rosszul vagy?
- Elnézést… csak a szívem, de már vége – mondtam.
- Sürgősen menj orvoshoz, mert a szívprobléma nem játék.
Két hét múlva

- Szóval voltál Szegeden, és mit tanácsoltak a Klinikán? – kérdezte Zoltán.
- Műtét vagy leszázalékoltatás.
- És hogy határoztál?
• 232 •
- A leszázalékolás mellett döntöttem, ha lehetséges?

Mostantól az események felpörögtek. A csigaházi lakást az OTP-nek elad-
tuk, mert magánházat vettünk, aminek az átalakítása hosszú hónapig tartott.
A volános kollégák azt tanácsolták, hogy fogadjunk egy buldózert és tegyük
egyenlővé a földdel a házat. Rengeteget sírtam, nem akartam odaköltözni, s
arra gondoltam, inkább a halál!
A volt új lakásban, mint lakók voltunk, fizetni kellett a lakbért. Hová jutot-
tam? Az imádott lakásból költözni kellett.
- Ági, miért nem szóltál a lányodnak, hogy te utálod a magánházat és ma-
radni szeretnél ott? És ne adjátok el – mondta az egyik barátnőm.
- Mert az apja telebeszélte a fejét és annak a pártján van! Apja lánya!
- Ez már baj, pedig egy lányod van – jegyezte meg.
- Hmm.
A ház közel volt az irodához, ezért dolgoztam tovább, de eljött az a nap is.
Elsőre leszázalékoltak, miközben a várt kis unoka megszületett, egy aranyos
fiúgyermek, akiért érdemes volt élni.
A pénzt nem adtam a közösbe, hiába akarta János. Tombolj csak! Majd ha
te is örökölsz és leteszel az asztalra annyit, mint az apámék, akkor egálok le-
szünk. De addig nem!
A munkahelyi nyugdíjas búcsúztatás szokás szerint étteremben volt. Én és
Mónika voltunk az ünnepeltek. Az asztalt elborították a virágok és az ajándé-
kok. Zoltán, a főnök búcsúbeszéde után, kis ékszer dobozzal a kezében meg-
állt előttem, kinyitotta és azt mondta:
- Ágikám, ezt a gyűrűt én választottam neked, mert ez a forma a te egyéni-
ségedhez illik.
- Bárcsak ne mondta volna! Nem volt annyi hajszálam, mint ahányszor
János szekált miatta.
Az ötvenedik születésnapom ünneplésén igazi meglepetésben volt részem.
A férjem az IBUSZ által szervezet külföldi kirándulásra a két személyre szóló
részvételi jegyeket átadta nekem.
- Utazni fogunk – mondta – Bécs érintésével Ausztrián keresztül Svájcba me-
gyünk. Flüelenbe lesz a szállásunk és félpanziós ellátás lesz. Zürichben városné-
zés, majd München – olvasta és megkérdezte: - Hogy tetszik asszonyom?
- Szavam sincs – dünnyögtem.
Valahol a lelkemben sóhajok gürcöltek, mint régen. Nevetni akartam, ne-
vetni és mégis könnyeket sírtam, az öröm könnyeit. Mi ez a változás?
A szenvedélyes vadászt a hozzám fűző szeretet teszi vakká? Hát mégis sze-
ret? Ölel, csókol a térkép fölött, miközben arra gondolok, hogy halott vagyok
• 233 •
és ez a paradicsom, a sorsvetés.
- Örülsz, drágám?
- Jánoskám, hol vagyok? A paradicsomban vagy a konyhában?
- A karjaimban!
A múló évek cseppet sem voltak unalmasak, mert János arról gondoskodott,
mondván: Nehogy megpókosodjon a lábad, ha sokáig ülsz?
Párbeszéd
- Ági, te tudod mikor nyílt meg a bolt?
- Hetvenegyben, és október volt akkor.
- Mondtam már, kalendárium az eszed! Istennek hála ez a hónap is elmúlt
és nem húztuk le a rolót – mondta.
- Jól értettem, János, a rolót?
- Azt! Hónapok óta nem megy a bolt, olyan áruk vannak felhalmozódva,
amik évek óta a kutyának sem kell.
- És ezt csak most mondod? Én figyelmeztettelek még a múlt évben, hogy
lépni kell mielőtt csőd lesz! Adjátok el az üzletet!
- Még mit nem! Akkor miből élünk?
- Így is, úgy is ráfizetésből.
- Nagy a szád, mi legyen a sok kacattal?
- Árazd le!
- Talán igazad van!
- Kiárusítás, írd ki és a kirakat azzal legyen tele!
- A fene abba a kereskedő Winter eszedbe.
János mellőzte a politikát. én viszont örültem a lehetséges változásnak. A
városban megalakuló Fórum tagjai közé beléptem, s magammal vonszoltam
Jánost egy adott pillanatban.
- Nem gondoltam, hogy ennyire bele éled magad. Nem lesz ebből baj?
- Ugyan már? Orvosok, tanárok, sőt ügyvéd is van. Miért ne lehetne egy
boltos? Ha képviselő választás lesz, remélem, rád sokan szavaznak.
- Ági, Ági… túl magas ez nekem…?
Néhány hónap múlva

- János, mikor gyűlés lesz, állj fel és mondd el, mit szeretnél tenni a város
érdekében?
- Mondd el te!
- Nem én akarok képviselő lenni! Neked kell!
- Be vagy tojva?
• 234 •
- Nem látod, nincs nő egy sem!

- Mit mondjak? Á, nem fog ez menni!
- Ne gondold! Hát csak úgy semmiért jártuk a falvakat?
- Te akartad! Te politizáltál mindig az emberekkel, amikor kikapcsoltad az
autóban a mikrofont.
- Mert, drágám, te hallgattál.
A falvakban a kocsmában, meg előtte is beszéltél az MDF-ről, a rendszervál-
tásról, a föld visszaadásáról. Összetoboroztad a jó népet!
- Akkor tegyünk még egy kört itt a vásári piacnál – mondtam, s az autó hát-
só ülésén lévő unokámat bíztattam, hogy most ő szóljon a mikrofonba.
- Gondolom drágám, tudod a kezdő szöveget? Ha igen, mondd! – bíztattam.
- Fidelem! Fidelem! Szavazz a Madar Demoklata Fólumla! Fidelem,
fidelem…
Néhányszor megismételte az álló autóban, s akkor sokan megálltak és mo-
solyogva hallgatták, kezüket a magasba emelve és két újjal a V-betűt mutatva,
de voltak, akik megtapsolták a néhány éves gyermeket.
- Látod János, ilyenkor kell politikusnak nevelni a gyermeket!
- Korai még. Hallod, a szocik szidnak?
- Hallom!
- Hogy fordulnának föl!
- János, ez egy kicsit erős.
- Miért kapcsoltad ki a mikrofont?
- Hogy az éjszakát ne a dutyiban töltsük.
- A dutyiban?
- Igen, mert éled a kommunizmus. A proliknak kell a TSZ, meg Kádár.
- Akkor húzd föl az ablakot, nehogy megdobáljanak tojással!
Az idős Bagi János, vagyis az apósom, váratlanul meghalt. A mamiska be-

költözött a városba, aztán még néhány év és agyvérzésben meghalt.
- Ági, ideges vagyok, mert nem megy a bolt. Valakinek fel kell mondani, de
ki legyen az…?
- Az, akinek nincs része az üzletben vagy csak kevés?
- Lajos meg Jani. Peched van, nem Katika.
- Nekem aztán sem nem oszt, se nem szoroz! Felőlem!
Másnap
- Megfogadtam a tanácsod, voltam orvosnál. - mondta János.
- És, mit mondott?
• 235 •
- Nem dolgozhatok tovább, leszázalékolnak.
Fél év múlva
- Ági, fulladok!
- Ne csodálkozz, kövér vagy. Mit határoztál? Eladod, nem adod a boltot?
- Meghirdettem, hogy eladó az üzlet, de nincs rá komoly vevő
- Én megveszem közösbe valakivel. Iványi néni is javasolta, hogy ne a bank-
ban tartsam a pénzt, hanem valamit vegyek.
- Az az öregasszony mindenbe beleüti az orrát? Mit szolnál hozzá, ha Katika
lenne az üzlettársad, mert nekünk meg neki van legtöbb része.
- Katika és én…? Nem bánom.
- Katika maradna a pénztárban, én meg volnék az eladó, vagyis csak mi
ketten.
- Nem drágám! Enyém a tőke, nem zárhatsz ki.
- Megkapod, ami jár.
- Nem Katika, én ülök a pénztárban, ő pedig eladó lesz és könyvelő.
- Ilyen jó lelkű vagy? Ági, nincs ez még lefutva, majd folytatom.
Egy hónap múlva

- Úgy néz ki a helyzet, hogy van vevő – mondta a férjem.
- Készpénzzel fizet? – kérdeztem.
- Tehetős az ürge. Pesti. Egy nagy vagány szerintem, de a fene bánja? Az
ügyvéd intézi úgyis. Neked soha nem adnám el, arról ne is ábrándozz! Még
hogy te legyél a főnök, én meg egy kis fullajtár? Ne szarj be, Katival nem le-
szünk üzlettársak, mert ahhoz nagyobb tőke kell.
- Még meggondolhatod, én beszállok.
- Nincs ezen mit meggondolni!?
A levél
- Honnan jött a levél? – kérdeztem Jánost.
- Olvasd! Leszázalékoltak.
- Legalább kipihened magad, nem kell áruért utazgatnod – magyaráztam. -
Gyógyszerek nélkül már nem élhetünk. Nekem a szívem miatt kell.
- Azt tudod, hogy még dolgozok valameddig? Leltár, stb….
- Gondoltam. Katika is, pedig nyugdíjas lesz.
- Akkor, drágám, holnap megyünk mindnyájan az ügyvédhez, mert a vevő
fizet.
• 236 •
Egyedül voltam otthon, amikor János ügyvéd barátja meglátogatott. Jánost

kereste, s majdnem hetente jött hozzánk. Végső elkeseredettségemben taná-
csot kértem, hogy mit tegyek a megromlott házasságom miatt?
- Ágika, majd átgondolom – mondta kedvesen.
- Én már nem bírom tovább, el akarok válni! – magyaráztam, s a frissen
főzött kávét a porcelán kis csészébe töltöttem.
- Köszönöm a kávét – majd egy hamis mosoly kíséretében elköszönt.
Egy nappal később

- Hát te, mit csinálsz? Öltözz! Most gyűlés lesz, választás előtt vagyunk!
- Nincs kedvem. Megfájdult a fejem.
- Duzzogsz? Akkor maradj. Katika is ott lesz.
- Legyen. Legalább nem fogsz unatkozni?
A szokottnál korábban ért haza, s azonnal megkérdezte:
- Drágám, úgy gondoltad az ügyvéd barátom hallgatni fog? Jó helyen érdek-
lődtél! Udvariasan figyelmeztetett, hogy válni akarsz. Nincs semmi mondani
valód? Hagyd abba a vasalást és beszéljük meg.
- Kérlek.
- Ugye milyen csalódás ért? Ez nonszensz! A barátom, ahogy meglátott
azonnal hozzám robogott. – János, a feleséged és az én feleségem is válni akar!
– mondta. – Hát ezért nem jöttél ma a gyűlésre, pedig imádsz politizálni? Az
ügyvéd úr is megissza a magáét, s jobb lesz ha befogod a szád!
Másnap a fürge napsugarak játékában ballagtam a temetőbe, s akkor István-
nal találkoztam.
- Csillagom, micsoda véletlen, hát téged is lehet még látni? Hogy vagy?
- Még élek! – mondtam sírva. – Elkövettem egy ostobaságot, megbíztam
János ügyvédjében. Mondtam, hogy válni akarok.
- Hm? Ezt rosszul tetted.
Megérzés…?
- Még néhány év és meghalok – mondta János határozottan.
- Viccelsz vagy sajnáltatni akarod magad?
- Nem!
- Bolondságokat beszélsz! Olyan vagy, mint a macska mindig talpra esel.
- Nem hiszed? Na, majd meglátod.
- Ha beteg vagy menj orvoshoz, de ne idegesíts!
- Ági, fulladok.
- Mert kövér vagy. Mondhatom én, hogy fogyni kellene? Árt a májadnak a
• 237 •
sok zsíros és erős. A kolbász, a szalonna. Hiába vettem vajat, rá sem nézel?
- Legfeljebb víg özvegy leszel?
- Hogy mennyire víg, azt hagy döntsem majd én el!
- Mit főzöl? – kérdezte fedőemelgetés közben.
- Húst, a hússal. A lerniben sül a kacsa, a fazékban meg fől a leves.
A látogató
- Csillagom, mit főzöl abban a nagy fazékban? – kérdezte István.
- Káposztalevest. Hármunkra készítem és két napra, mert horgászni me-
gyünk. Tudod, az unokám velünk lesz.
- Régen elment János?
- Igen, de motorral van az ABC-ben. Jön az nem soká! Hozza a gyomra,
mert dél lesz. Pisti, fáj a lábam. Naponta főzök, a kert, a porta munkálatai is
rám várnak. Sok ez már nekem! János is mondta, hogy neki is sok a portára az
autóvezetés. Portával szidott. Talán igaza is van, minek? Mondogatja, mond-
jam az unokának adjuk el, mert hal sincs, az engedély meg drága. Ott is rám
vár a takarítás. Tudod, az a hetven év…?
- Ágika, én megegyeztem a halállal, hogy száz évig akarok élni és addig
hagyjon engem, majd a sor végén megtalál, de akkor is az utolsók között –
magyarázta nevetés közben. Megjött János – kiáltotta.
- Szervusz, kis komám! Bevásároltál?
- Szervusz, Pistikám. Mi újság?
- Nálunk nincs változás, az asszony a régi, csak egy évvel öregebb. Mi is.
- Arról szó sem lehet! Mi férfiak vagyunk kilencven évesen is!
- Okos ember vagy, Jánoskám.
- Anyukám, kezdhetsz pakolni a mélyhűtő ládába!
- Mindjárt, előbb a házi pálinkából töltök nektek, hátha megoldja a lábfá-
jást? Pisti, a simából kérsz? – mutattam az üvegre.
- Igen! Kérlek szépen, én megszoktam, hogy hol itt, hol ott fáj. Jani! Mi
van a másik üvegben?
- Rézeleje.
- Az méreg! Kis komám csak csínjával bánj vele!
- Már csak nézni szoktam.
Egy év múlva
- János, miért a fotelben alszol és ülve? – kérdeztem.
- Mert fulladok. Már egy párna nem elég? Kölcsön adnád azt a hosszú kis
párnád?
• 238 •
- Persze! Amit anyától kaptam?

- János igent bólintott.
- Ne halogasd, menj orvoshoz.
- A sógor is elment és mi lett a vége? Műtét! Rábeszélték.
- Azt nem vetted észre, hogy meggyógyult? Te még időbe mész, gyógyszeres
kezelés is elég lesz talán? Amit beépítettek a bőre alá… az a pészméter készü-
lék nem marhaság? Nekem mondhatsz akármit, a helyedben kivizsgáltatnám
magam.
- Te beszélsz, aki megfutamodott?
- Nekem a szívműtétet javasolták, ezért húzom-halasztom.
- Na látod, te is félsz.
- Az nagy műtét.
Hetek múlva
- Na drágám, voltam a híres orvosodnál – mondta, s szinte fel volt spannolva.
- Mit mondott?
- Kórházi vizsgálatot javasolt. Írt fel gyógyszereket, amit kiváltottam. Fogyni
kell! Se borsos, se zsíros ne legyen az ebéd. Pedig most lesz MDF vacsora. Hát
nem fogok koplalni, abból csak eszek!
- Te tudod? Majd én szedek, hogy ne legyen zsíros.
- Látod, ha nincs MDF, nincs kormányváltás. Még TSZ-ek lennének és nem
adták volna vissza a földjeinket!
- Leshetnénk, mikor adnák ide az örökségem? Remélem, értékelni fogják
az utódaink?
János legyintett. – Ági, mindent a lányodnak adsz, ahelyett hogy nekünk
hagynád? Miért neki?
- Tévedsz! Vigyázni fog rá, mert tudja, a föld aranytojó tyúk!
- Minek adod neki a termés árát tavasszal, aztán ősszel a kukorica pénzt?
Mondd, te megbolondultál? Már több éve, hogy ráfizettél, mert a szántást,
a melírozást és a földadót a saját pénzedből fizetted! Alighogy kimentünk a
pénzért az irodába, azonnal vitted a lánynak! De még egy hét sem múlt el, már
küldték a melírozás költségét, azt a tizenkétezer forintot! Mondhatom, okos
vagy? Féltél ugye visszakérni?
- Nem akartam cirkuszolni. Ha jött volna velem az irodába, akkor tudná?
- Drágám, garantálom jövőre vele mész, ha… visz? Vagy busszal is mehetsz.
- Röhejes! Két autó mellett, fájós lábbal?
- Tízévi bérlet árán, már vehetnél garázst magadnak. Így semmi hasznod
sincs!
• 239 •
- Talán igazad van, de segíteni szeretnék, mert a gyermekeim és nem a kocs-

mába viszem. Az eladott üzletrész összes forintját elvesztetted, mert írás nél-
kül adtad kölcsön. Nincs pénzed! Engem úgy vezényelsz, mint egy cselédet?
Le vagy százalékolva…
- Állj! Már évek óta a rendes nyugdíjat kapom – vágott a szavamba.
- Jánoskám, bocsánat! Feletted is mennek az évek! Megőszültél. Na, megyek
és megnézem a Híradót. Jössz?
Új év, új tavasz
Virágbontó tavasz volt, de még szükség volt kabátra. A vízparton horgászás
közben egyre erősebben fújt a szél.
- Pakoljunk és menjünk haza – mondta János.
- Helyes! Nehogy megfázzon az unokám!
Félóra múlva már az autóban ültünk, János kényelmesen hátradőlt az ülé-
sen, mert az unokám vezetett.
- János, megfázol a lehúzott ablaknál. Én itt hátul fázom, gondolom, az uno-
kámnak sincs nagy melege?
- Mama, nekem mindegy, van rajtam kabát – mondta, miközben János iz-
zadt, s a homlokát gyakran törölte.
- Ági, mikor is rendel az orvos? – kérdezte váratlanul.
- Holnap. Délután kettőtől.
Másnap egy órakor már ott volt a rendelőben, hogy első legyen, mert sokan
szoktak várakozni.
- Csakhogy megjöttél. Mit mondott az orvos?
- Nem sok jóval bíztatott!
- Jézusom!
- Laborba küld, új gyógyszereket írt, amit nem szabad kihagyni.
- Az italról nem kérdezett?
- Máson sem jár az eszed – mordult rám. – Adj pénzt és megyek a patikába,
mert vacsora előtt és után valamelyiket be kell venni.
A patika közel volt, alig tíz perc múlva otthon volt és elkezdte kivenni a
táskából a gyógyszereket.
- Jé! Ez mind?
- Ne izgulj, maradt még a patikában. Napi háromszor tizenegy.
- Ez a vérnyomásra, ez meg a koleszterinre, az meg a szívre…? – találgattam.
- Dehogy! Vízhajtó, mert dagad a lábam. Bubikám, hoznál nekem a kan-
csómba vizet?
- Szívesen, szívesen – dadogtam, mert nem akartam elhinni, hogy az édes
• 240 •
megszólítást neki mondta? Repültem is, mintha szárnyam nőtt volna!

- Egészségedre! – mondtam nevetve és a vízzel tele kancsót a kezébe adtam.
Két hónap múlva ismét laborvizsgálatra került sor. Az eredmény a vártnál
jobb volt, mert nem ment János kocsmába Zsuzsihoz, akit megkértem, hogy
ne szolgálja ki, mert beteg. Korai volt az öröm, mert az ivós cimborák tár-
saságában gyakran ünnepeltek valamit. A kezdődő nyárban otthon János az
udvaron bográcsban főzött pörköltet, ami erős és borsos volt. Akkor néhány
üveg sört ivott és két dobozosat. Az üres üvegeket a fűrészpor közé rejtette egy
kis hordóba, amit megtaláltam.
- Szóval, lebuktam?
- A te bajod lesz, ha nem tudsz lemondani az italról.
- Ugyan már, mit jelent az a pár üveg?
- Az MDF vacsorán örültem, hogy csak üdítőt ittál.
- Mert autóval mentünk – vágta rá.
Augusztus huszadika után langyos szélben ringatóztak a fák, hétvége volt,
de Jánosnak nem volt kedve horgászni, ezért itthon maradtunk. Ijesztő gyor-
san fogyott, már alig evett. Vasárnap ismét horgászni mentünk, de János vala-
miért csak ült a padon és nézte az unokát horgászás közben.
- Te miért nem horgászol? – kérdeztem.
- Nem érzem jól magam. Kezdjél csomagolni és menjünk – mondta.
- Jól van. Holnap menj a szívorvoshoz.
- Úgy lesz.
János nagyon lassan felállt, s az autóhoz ballagott, miközben én az unokám-
mal sietve pakoltam, mert János arra várt, hogy az unoka indítsa az új autót.
Sápadt volt és igencsak gyenge. A kellemesnek ígérkező nap rosszul végző-
dött, különösen otthon.
- Rosszul vagy? Szakad rólad a víz, hívom az ügyeletet azonnal!
- Nem kell! – tiltakozott durva hangon, s a telefonkagylót kivette a kezemből.
- Miért nem akarod? Ez nem állapot, minden éjjel a fotelben ülve alszol!
- Mondtam, hogy fekve fulladok, de nehogy mentőt hívj ezért!
- Akkor hívom Enikőt. Azt csak lehet?
- Még mit nem!
Másnap
- Mit mondott az orvos?
- Szegedre küld, szerinte sürgősen meg kell katéterezni.
- Sürgősen…?
- Muszáj, ha élni akarok.
• 241 •
- Nincs más megoldás? Száznyolc kiló voltál és most nyolcvanöt! Ez mind két
hónap alatt! Addig fogyóztatnak a dokik, hogy csontváz leszel! Ne hagyd!
- Muszáj! Ha nem fulladnék, akkor…
- Vihar lesz, láttad, hogy villámlott? János, gyere be a teraszról – kiáltottam
félelmemben.
- Megyek! Ez közel volt. Mintha itt az udvaron az egyik nagy fába csapott
volna? Láttad?
- Igen, szerintem is. A fény a kút közelében volt.
- Gyere, Ági, nézd, elszenesedett a fa fél oldala, itt a kút mellett – mondta.
Gyorsan múltak a napok, s a félelem eluralkodott rajtam. Az éjszakákat
szinte ébren töltöttem, lábujjhegyen odalopóztam Jánoshoz és hallgattam,
hogy lélegzik.
- Ágim, úgy gondoltam autóval megyek a kórházig, onnan a mentő visz
tovább. Na, ne pityeregj! Nem lesz semmi baj. – mondta nevetve.
- Vigyázz magadra. Ha túl leszel, rögtön telefonálj!
- Úgy lesz!
Kétségbeesve vártam a telefonhívást hosszú órákig, aztán végre megcsör-
rent a mobilom. Egész testemben remegtem, a fogaim összekoccantak.
- Drágám, sikerült – mondta lelkesen.
- Felsóhajtottam.
- Legyél nyugodt – suttogta, de én, hogy mit válaszoltam, fogalmam sincs.
Pedig valami bíztatást motyogtam.
Szeptember 7. A kis naptáromba bekarikáztam, mert a hetes nyerő számom
volt, s talán azért sikerült? Örültem én, és örült a családom is.
- A szürke hétköznapok folytatódtak…
- Úgy határoztam beleegyezek a mielőbbi műtétbe. Egy hét és…
- Megőrültél! – kiáltottam. – Egy hét és megműtik a szíved?
- Ne idegesíts, én így döntöttem!
- Mi lesz, ha nem sikerül? Talán kérdezd meg a lányod és az unokádat is.
- Drágám, ez már rutin műtét.
- Gondolod?
- Ki hívott? – kérdeztem susogva, ahogy a telefonra mutattam.
- A lányod! Még kint voltam az udvaron felhívtad őket és most az unokám
is ellenzi. Azt szeretnék, hogy várjak, ahogy te! – mondta ingerülten, majd a
kockás füzetet ismét a kezébe vette és lapozni kezdett. – Ági, gyere és ülj le.
Tudod, hogy mondtam, ha még sem sikerülne a műtétem és… szóval, erre
is számolni kell! Mondom, mit kell tenned, ahogy én is tenném, ha fordítva
történne! Nagyon figyelj, hogy határoztam!
• 242 •
- Ne őrjíts meg! Nem halhatsz meg, egyedül akarsz hagyni ebben a nagy
házban?
- Nem, de ha?
- Jól kitervelted öreg napjaimra?
- A törvény szerint minden ingóság a tied és azt adsz el, amit akarsz. A szü-
leim után öröklött lakás és az új autó az unokáé, ahogy akartad! Ha neked nem
kell…? Tehát mindent adj el. Ha nem maradsz a házban a konyhaszekrényt, a
gázt és a villanysütőt, a mélyhűtőt, a műhelyből a pultot (az ötvenezer!), a lét-
rákat, talicskát, a húzós kocsit, add el. Az egyik fűnyírót, a jó szerszámokat az
unokádnak add. Amikor mindent eladtál a pénzen vegyél magadnak garázst
és add ki! Ne semmizd ki magad! A házban, ha nem akarsz maradni, add el
és fizesd ki a lányt!
- A lányt? Ez úgy hangzott, akár egy végrendelet. Miért elhalálozol?
- Nem érted? Azért egyezek bele a mielőbbi műtétbe, hogy éljek.
- Rám hozod a szívbajt! Én mégis lebeszéllek, ne kapkod el!
- Nincs az elkapkodva, vagy úgy járjak, mint te? A klinikai zárójelentésedet
megmutattam Szegeden a professzornak, még a katéterezés előtt…
- Nahát! – szakítottam félve. – Miért nem mondtad, hogy viszed?
- Minek? Világosan kijelentetted, hogy nem egyezel bele a műtétbe.
- És, mit mondott az orvos?
- Mivel gyakoriak a szívritmus zavaraid, rossz vége lesz! Infarktus ér! Pár
év… és meg sem műtenek. Most kellene!
- Szóval pár év? – motyogtam, s ettől a kijelentéstől nem voltam elragadtat-
va. – Jánoskám, neked még nem is volt ritmuszavarod! – döbbentem rá.
- He-he-he! Na látod?
Mostantól félni kezdtem, tulajdonképpen mindketten a halál küszöbén ál-
lunk! De, hogyan mondjam el a lányomnak, hogy készüljön fel a legrosszabb-
ra? Éjszaka ritmuszavarom volt, de erről hallgattam. Fulladtam, erős szorítást,
fájdalmat éreztem a szívemben, s arra gondoltam: itt a vég!
A reggel fényei még ébren találtak, aztán elnyomott az álom. Mint minden
délután, János ebéd után a szobában aludt, amíg én mosogattam, vagy amit
meg kellett csinálnom. Egy óra múlva frissen, kipihenve lépett a konyhába,
ahol éppen a követ mostam fel.
- Hagyd már abba az örökös maszatolást! Ezért fáj a derekad.
- Ezt is meg kell csinálni valakinek?
- Ki nézi?
- Szerintem elég sokan jönnek hozzánk.
- Mert hirdető tábla az ablak, mindig árulsz valamit? Ági, jó az idő, kerülök
• 243 •
egyet motorral a városba. Mit hozzak?

- Semmit. Reggel bevásároltam. Esetleg a cipésztől, ha elhoznád a félcipőm?
János bólintott.
- Várj, hozok pénzt.
Lassan múltak a percek, az órák, s egyre izgatottabban vártam Jánost. Végre
kinyílt az kapu.
- Hol voltál ilyen soká? – kérdeztem mosolyt színlelve.
- Na, mit gondolsz?
- Találkoztál Istvánnal a vasboltban!
- Á, nem. Kimotoroztam a kertvárosba, ahol nyaralók, meg házak vannak.
Láttam egy eladó kis házat és ha veled valami történik, én kifizetem a lányt és
olyat veszek, mert nekem a bérház nem kell!
Valahogy a torkomon akadt a szó.
- Na, nincs semmi mondanivalód?
János, János… míg én aggódok érted, te a halálomról ábrándozol és egy
kicsi házról… Nem folytattam, mert a feltörő sírás rázott, aztán beszaladtam a
szobába és ott zokogtam. Nem vacsoráztam, csak Jánosnak készítettem el.
Még két nap, és eljött a nehéz pillanat. Enikő autóval vitte Jánost, de mielőtt
elindultak búcsúzóul a férjem homlokon csókolt. Nem intett, nem is nézett
vissza. Ott álltam azt út közepén a semmire várva. Amikor bementem a kony-
hába ráborultam az asztalra és zokogtam, mert most döbbentem rá, hogy
negyvenkilenc évet pazaroltam el az életemből. Eszembe jutott a botanikus
kertész, aki épen negyvenkilenc éves volt, amikor meghalt!
Hát nem különös? Számok, számok…
A klinika fehér falai között tizennegyedikén műtötték Jánost. Tizennegyedi-
kén ismertem meg, és akkor is szeptember volt. Türelmetlenül vártam Enikő
hívását.
- Felébredt vagy még mély altatásban van? – aggódtam, miközben megcsör-
rent a mobilom.
- Anya, sikerült!
A látogatási idő rövid volt néhány napig. A lényeg az, hogy sikerült és János
túl volt a nehezén.
Ezen a napon ünnepeltük a hetvenedik születésnapját. A műtét óta négy
nap telt el, és most következet a meglepetés! Enikő tortával a kezében első-
ként köszöntötte. János mindenki örömére felült az ágyban és jóízűen evett a
tortából. A gyertyák fényében csodás volt a hangulat, s a szobatársak velünk
ünnepeltek.
• 244 •
- Ági, még néhány nap és hazaengednek a mi kórházunkba – mondta vá-

ratlanul.
- Jajj! Nehogy oda! Mondd az orvosnak, hogy a Szanatóriumban akarsz
gyógyulni?
- Talán nem is örülsz…? Mindennap találkozhatunk.
- Ne érts félre? Én azt szeretném, hogy minél hamarabb gyógyulj meg! De
ott a szanatóriumban.
Másnap későn este megcsörrent a mobilom, János hívott.
- Valami baj van? – kérdeztem izgatottan.
- Ne ijedj meg, jól vagyok, csak az a baj, Enikő még nem hozta a borítékot.
Kérlek, mondd a lánynak reggel azonnal jöjjön vagy te gyere busszal. Könyör-
gök, kérlek intézkedj – mondta hüppögve.
- Legyél nyugodt, azonnal szólok neki! Jön vagy nem, én akkor megyek!
Reggel hiába vártam a lányom, nem jött értem, pedig menni akartam vele.
Végre megcsörrent a telefon.
- Anyu, minden rendben van, beszéltem az orvossal – mondta.
Később János hívott érezhető nyugodsággal.

- Képzeld, egészen más velem. Kérdezte, hogy aludtam és fáj-e a sebem?
Előbb kellett volna… talán mégis neked kellett volna?
- Én akartam, de nem engedted. Eni még fiatal ehhez…! Hála Istennek,
hogy jól vagy Jánoskám.
- Holnap visznek haza a kórházba – mondta vidáman és kikapcsolta a mobilt.
- Eni, hívd később apát, nekem nem veszi fel. Mondd neki, hogy Deszkre
vigyék! Szólj az orvosnak is!
Órákkal később.
- Beszéltem vele, oda nem akar menni, csak ide! A Szanatóriumról hallani
sem akar.
Reggel János telefonált és közölte, hogy percek múlva a városban lesz. Én
rohantam a korházba, a kórtermek ajtói nyitva voltak, de Jánost nem láttam.
A „Megfigyelőben” van, az intenzív osztályon – magyarázta a nővér és csak
néhány percig engedett látogatni. – Jó a vérnyomása – nyugtatott meg.
- Szia, anyám! Sikerült beszökni? – suttogta.
- Szia. Látom, jól vagy? De miért ide, és nem…? Tudod a gyerekeink is azt
akarták.
- Hát nem örültök? A benzin nem kerül pénzbe. Vagy… nem akartok látni?
- Hogy is gondolsz ilyet? Szegedre is elmentünk! Inkább azt mond, fárasz-
• 245 •
tó volt-e az utazás?
- Á, dehogy! Beszélgettünk a sofőrrel. Csak mi ketten voltunk.
- Mit kívánsz, mit hozzak?
- Kérdezd meg a nővérkét. Katikának szóltál, hogy túl vagyok a műtéten?
- Igen. Telefonáltam és gyógyulást kívántak. Szia! Délután jönnek a gyere-
keink!
A következő nap János még abban a tágas kórteremben volt, de most a he-
lyiség végén. Látogatás közben jött a nővér, s injekciót kapott, majd néhány
perc múlva egy fiatal orvos vizsgálta meg és örömmel mondta, hogy sokat
javult.
- Ági, a doktor urat választottam, ő az én kezelő orvosom – mondta. – Mit
szólsz hozzá? – kérdezte, amikor kiment.
- Hát nem a főorvost?
- Nem! Ez még kezdő és nem pénzéhes.
- Te tudod. Holnap csütörtök lesz, mit főzzek?
- Valami könnyűt. Csirke legyen. Nem válaszoltál a kérdésemre.
- Rendesnek látom. Alaposan megvizsgált, azt meg kell hagyni!
Még azon a napon, délután, ismét meglátogattam Jánost, de nem találtam
ott! Átvitték a 26-ba, ahol nincsenek súlyos betegek – mondta a nővér.
- Szia! A halál vize is kivert, mert nem találtalak – magyaráztam, s köszön-
tem mindenkinek.
- Hallottam, hogy Bagi Jánost kerested – mondta humorosan. – Jól vagyok,
anyám, várom a gyerekeket. Ágim, mondani akarok valamit – suttogta. –
Képzeld, Dénesék beköltöztek az új társasházba, ami itt épült, nem messze.
Láttad már?
- Nem. Vagyis, amikor még elkezdődött az építkezés.
- Akkor menj és nézd meg!
- Minek?
- Mert észrevettem fáradt vagy és talán nekünk is jó lenne…? Dénesék olyan
idősek, mint mi.
- Költözni akarsz? Most!
- Menj és nézd meg! Lift is lesz, vagy már van is. Én körbe jártam, ki van
írva, hogy eladó lakások vannak.
- Jó. Majd elsétálok arra, ha nem felejtem el.
- Először oda menj, holnap tudni akarom, hogy tetszett-e?
- Már holnap?
Amikor leballagtam a lépcsőn eszembe jutott a társasház. Egy mentő sivítva
robogott az új épület felől, s akkor már tudtam, mit ígértem Jánosnak. Körbe-
• 246 •
jártam az épületet, de ott nem láttam senkit. A régi polgári háznak nyoma sem
volt, pedig valamikor a botanikus kertész is ott volt…
Csütörtök délután: - Jánoskám, örülök, hogy jól vagy. Hoztam csirkepapri-
kást galuskával, ahogy szereted. Még meleg, kérsz?
- Hm, ez fincsi – hajolt az ételhordó fölé. – Kimegyek, és a folyósón fogok
enni. Tudod, van ott egy társalgó, ahol asztal meg székek vannak. Gyere!
- Hát nem itt? Így tudsz menni – csodálkoztam – János! Megengedte az
orvos vagy csak te?
- Persze – nevetett hangosan. – Én ide a hűtő mellé ülök, ez a szokott he-
lyem, hogy innen lássam a tévét. Ugye, megnézted a társasházat?
- A társasházat? Ja, igen.
- És, hogy tetszik?
- Tetszik, különösen azok a nagy erkélyek, mint a csigaházban…
- Na, majd mi is változtatunk az életünkön, ha meggyógyulok!
- Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan gyógyulsz! Te aztán bátor vagy, nem féltél
a műtéttől, de én még a gondolatától is!
- Mit mondott Katika, mikor jönnek?
- Azt, hogy a hétvégén meglátogatnak. Képzeld, a „Colos” is bent van itt, a
korházban.
- Már közeledik a hétvége, mégsem jöttek Katikáék? Biztosan hívtad?!
- Hát persze! Ha nem hiszed, kérdezd meg. Tudod a mobil számát – mond-
tam rosszkedvűen. – Kérdezték, mikor műtöttek? Mondtam, hogy tizenegye-
dikén és nyolc napig voltál a klinikán. Ma huszonnegyedike van. Szerintem
otthon látogatnak meg, mert említettem, hogy szombaton hazajössz kilenc és
három óra között. Legyél nyugodt Katika megígérte!
- Jani bácsi? Tessék jönni! - kiáltotta a nővér a 26-os korteremből.
- Téged hívott!
- Megyek, de te minek jössz? Ilyenkor szurit kapok.
- Beszélni akarok a nővérrel, hogy…
- Anyukám, én majd szólok!
- Mit főzzek, mit kérsz?
- Húslevest, főtt húst, amit hoztál. Szia! – köszönt, majd átölelt és szájon
csókolt. Szájon! A lábam gyökeret eresztett. Csak álltam és néztem Jánost.
- Jani bácsi – hallottam miközben a nővér becsukta az ajtót.
A látogatás véget ért, egyedül maradtam a folyósón a nagy csendben, majd
a tűsarkú cipőm kopogása hallatszott. Útközben azon gondolkodtam, miért
nem látogatta meg Kati? Pedig János türelmetlenül várta! Szemét a bejárati
ajtóra támasztotta, de hiába!
• 247 •
Otthon azonnal hívtam a vezetékesen, de nem vette fel senki, később a mo-
bilon próbálkoztam, de ki volt kapcsolva. Később Jánost hívtam mobilon.
- Még nem volt vizit, később hívjál. Egy óra múlva.
- Mit mondott az orvos?
- Megnézte a lábam, de nem szólt semmit. A nővér valamivel bedörzsölte,
most kicsit nedves csak.
Péntek reggel mobilon is kerestem Katikát, de most sem volt szerencsém
- Szia! Tudtál aludni? – kérdeztem Jánost.
- Nem éppen jól? És te?
- Én sem. Katikát hívtam többször is, de nincs otthon. Ma biztosan megy
hozzád.
Délelőtt takarítottam, főztem. Két óra volt, a kórházban kezdődött a látoga-
tás. A tükör előtt álltam és néztem a felpróbált csodás új ruhát, amit a butik-
ban vettem és arra gondoltam, vajon Jánosnak tetszeni fog-e?
Épen indulni akartam, de eszembe jutott, hogy Katiék most vannak ott és
ne zavarjam, mert mindig rosszkor rossz helyen vagyok! Hát akkor most ne!
Leültem és vártam, hogy múljon az idő.
Hirtelen erős fejfájás gyötört, ideges voltam Kati miatt! Mi oka lehet, hogy
egy rövid időre sem volt képes látogatni? Vagy beteg? – találgattam, miközben
a látogatási idő vége közeledett. Mobilon hívtam Jánost.
- Hogy vagy? Katikáék meglátogattak?
- Nem jöttek!
- Neeem? Pedig megígérte. Sajnálom, talán közbe jött valami? Akkor szomba-
ton várhatók! Nem haragszol, ha nem megyek, fáj még mindig a fejem és fáradt
is vagyok. Az ebéd késze van. – Várlak haza, Eni megy érted. Mi van a sebbel?
- Fáj! Nem tudok aludni, pedig kaptam nyugtatót, mert idegesít, hogy véres
és nedves. Te próbálj aludni, én is lefekszem.
- Szólj az orvosnak rögtön!
- Nincs itt egy sem! Tudod, hétvége van, igyekszenek haza! Az ügyeletest
sem látom.
- Ez borzasztó! Akkor a nővérnek szólj!
Este kilenc óra volt már.
- Jánoskám, volt már az orvos?
- Á, nem! A nővérke van itt, most épen kötszert keres.
- Adj neki pénzt, hogy szóljon az orvosnak.
- Jól van, anyám, majd reggel találkozunk. Eni volt bent az unokámmal úgy
fél kilenc körül, mert az ügyeletről szöktek át, az unokám füle fájt. Holnap egy
kád vízben áztatom a bőröm. Megmosod a hátam?
• 248 •
- Hát persze! Ahogy szoktam. Szia.

- Szia! Anyám, kilenckor otthon leszek – mondta és kikapcsolta a mobilt.
Szombat reggel korán felkeltem, a konyhában megterítettem az asztalt, s
vártam kedvenc reggelijével a férjem. A mosdóban voltam, s örültem, hogy
Jánost korábban engedték haza! Csak hogy a válóság más volt…
- Anya, meghalt apa! – zokogta Enikő, és vele volt síró unokám is.
- Az nem lehet! – tiltakoztam. – Ne hülyéskedjetek! Hol van…?
- Meghalt! Meghalt! – mondták egyszerre.
- Úr Isten! Mi történt? – ocsúdtam fel, ahogy rádöbbentem a szörnyű való-
ságra!
- Nekem miért nem szóltak?! – kérdeztem a lányomtól.
- Apa mobilján téged keresett a nővér, de véletlen az én számom nyomta
meg – mondta miközben robogtunk az autóval a kórházba.
- Nővér, kérem, mikor halt meg, hogy történt? Az nem lehet, már egészen
jól volt? – faggattam sírva. – Ez nem lehet igaz…!
- Nyugodjon meg, ezt nem olyan egyszerű elmondani.
Enikő teljesen kiborult, szinte önkívületi állapotba került. Őrjöngött, ki-
abált, s hiába csitították, vigasztalták, miközben a halott férjemhez kísértek
bennünket.
János olyan volt, mintha csak aludt volna. Kisimult arccal feküdt azon az
ágyon, ahol először láttam meg, vagyis a „Megfigyelőben”, az intenzív osztá-
lyon. Fehér lepedővel körbe vonták, mint halottat. (Harminc évesen én is így,
mozdulatlan feküdtem – emlékeztem vissza.)
- Hét óra után halt meg, úgy fél nyolc körül – magyarázta a nővér. – A dok-
tor úr mindent elkövetett, hogy életben tartsa.
- Tata, tata – mondogatta sírva a halott mellett kedves unokája.
Enikő az orvost kereste, aki behívta a szobájába. Az unokámat és engem a
nővérek kedves szavakkal vigasztaltak.
Nekem vigasztalásra lett volna szükségem, de fordítva történt, nekem kellett
megnyugtatni a kiabáló, zokogó lányom. Az unokámmal vártuk a folyósón,
amikor Eni kijött, nyugodtabbnak látszott. Én bementem abba a szobába, ahol
János ágya volt. Volt! És üres lett… A betegektől érdeklődtem, mit mondott,
mi történt? A sokk hatása alatt csak nehezen szólalt meg az a beteg, aki János
ágyához a legközelebb volt.
- Amikor este a lánya az unokával elment, a férje már nem volt jól. Ki-be
sétált, nem tudott aludni, a lábát mutatta a nővérnek, aki egy kispárnát hozott,
azt tette rá és átkötötte, mert az ágynemű vizes lett (ezért nem feküdt). „- Jani
bácsi, nincs kötszer, hiába kerestem, de az orvost nem találtam” – mondta.
• 249 •
Reggelig ébren volt, s akkor felkelt ismét, addig is kelt-feküdt, majd inni akart,
de összeesett és meghalt!
Azonnal jött az orvos a nővérek csengetésére, és mesterséges lélegeztetéssel,
majd árammal ébresztették – hallgatott el.
- És? És, mi törtét ezután?!
- Magához tért! Élt! – mondta. – Beszéltek hozzá és ő bólogatott, hogy érti.
Mondta az orvos, ne erőltesse magát, ne beszéljen, csak a fejével válaszoljon
igent vagy nemet. Aztán… úgy húsz perc múlva újra meghalt! Elvitték, de
nem tudták visszahozni. Kétszer, kétszer halt meg a férje – mondta szomorú-
an az a beteg.
- Kétszer…?! Te jóságos ég! – kiáltottam, mert eszembe jutott:
„ – János, úgy halj meg, ahogy kevesen.”
Attól a naptól kezdve az életem gyökeresen megváltozott! Egyedül marad-

tam a nagy házban kevés pénzzel, mert egyik hónaptól a másikig alig tar-
tottunk ki sorozatosan. A temetés tíz nap múlva volt. A pap és az ügyvéd is
búcsúztatta a maga és az MDF színében. És most következzen a lelkész úr
hozzám intézett szavai:
„Búcsúzik tőled az örök élet reményében…”
EGYEDÜL…
Egyik baj a másikat követte. Ősz volt, a hatalmas viharos szél az öreg tölgyfa
vastag ágát letörte, ami a szomszéd drótkerítésére zuhant, és az nem kis gondot
okozott! A kifizetetlen számlák díszítették a konyhaszekrény polcait. Úgy él-
tem, mint valamikor a háború végén a szüleimmel. Zsíros kenyér volt a vacsora
vagy az sem, s olyankor korgó gyomorral aludtam el.
A család nem is sejtette, mert nem panaszkodtam, hiszen nekik sem volt az
élet valami rózsás.
Katikával néha találkoztam, s egyik alkalommal megkérdeztem, miért nem
látogatta meg Jánost?
- Ágika, a volt főnököt látogattuk - vagyis a „Colost”, ahogy én neveztem. Tudod,
szombatra terveztük, hogy megyünk hozzátok – válaszolta közömbösen.
Pedig, ha tudta volna, hogy János mennyire várta? Arra gondoltam, hogy
Katika nincs is odáig és nem is volt Jánosért, amit régóta sejtettem! Szegény
János, őszülő fejjel is bolondult érte!
December volt, az első magányos karácsony. Én, és a négy fal! Jánosra gon-
doltam akkor is, amikor hazamentem a temetőből. Még élénken élt bennem a
• 250 •
kórházban az éjjeliszekrény látványa, ahogy János szemüvege, a műfogsora, a

zsebkendő és a kancsó ott volt azzal a kevés vízzel, ami maradt benne.
Múltak az évek. Eszembe jutott a temetőben, hogy október van és Miklóst is
akkor temették el, amikor Jánost.
Egyik ismerősöm mondta, hogy az egyháznál érdeklődjek, hogy hová te-
mették Miklóst. A lelkész kedvesen fogadott, s percek alatt a számítógépen
kikereste és elmagyarázta a régi temetőben melyik parcellában keressem.
Másnap busszal mentem, a megállóhoz messze volt, majd elindultam fel-
fedező útra. A ragyogó napsütésben néha megálltam, aztán szaladtam újra,
ahogy a lábam vitt vagy a bolond szívem.
Döbbenten álltam meg az egyes parcella közelében, s az aranyozott betűket
olvasni kezdtem: LESZTINGER MIKLÓS.
Zokogva borultam a sírra, aztán felnéztem az égre, az ég most is olyan kék
volt, mint régen, akár Miklós gyönyörű szeme.
… Édes Herceg, harminchárom éve, hogy kereslek! Harminchárom! –

mondtam sírva – Ha tudnád, itt áll egy ráncos arcú öregasszony és imádko-
zik érted. Vajon meg tudsz e bocsátani nekem a feltámadás napján, mert rá-
döbbentem én voltam a hibás, hogy hagytam tönkre tenni a kettőnk életét!
Édesem, hercegem, ebből az ideiglenes létezésből indulok majd hozzád, hogy
együtt legyünk a halálban és a feltámadásban, mert:
NÉLKÜLED NINCS MENNYORSZÁG!
• 251 •
Kedves Naplóm!
Egyszer minden véget ér, csak a megsárgult lapok őrzik a múltat. Most kép-
zeletemben peregnek az évek, mint a film kockái.
Sajnos, a kedves herceg már nem kérdezi, hogy: – Boldog vagy-e? Mi újság
a Futrinka utcában?
Dehát nincs már Futrinka, sem boldog perc... Körülöttem csönd van, ülök
a fotelban és emlékezem. Mindjárt éjfél lesz, álmos vagyok, a szemem le-le
csukodik, valami fáj bennem, valamiért siet a szívem és gyakran kiesik a toll a
kezemből. Nem írok már tovább, nem lesz folytatás.
A boldogságot a Mennyországban keresem.
Isten veled néma Barátom:
Ágnes
***
Álom, álom, édes álom... húsz éves vagyok és fiatal, akárcsak a kedves
Herceg. Most a kastély lépcsői előtt megáll az üveghintó, a kocsis segítségé-
vel kilépek és elindulok az ajtóban rám váró herceghez, egy csodálatos zöld
estélyi ruhában. A teremben szól a zene és keringőt táncolnak.
Miklós herceg felém nyújtja a kezét mosolyogva.
- Hercegnőm, szabad egy táncra?
- Igen! – mondom és táncolni kezdünk.
- Ágnes, kívánj valamit, mit szeretnél?
- Csak a Holdat. A Holdat.
... lassul a tánc, szédülök, a hirtelen csendben csak mi ketten vagyunk a
felhők felett, fenn a Holdon, ahol egy édes csókban forr össze az ajkunk.
Vége
• 252 •
Witt Márta
Az elhallgatott sors
/Orosházán történt/
/emlékek, legendák, történetek

múltból, jelenből/
Válogatott versek
Orosháza, 2018
• 253 •
Szerkesztette: Molnár László
Számítógépes munkálat:
Bomba Rozália
Nyíri Ádám
Lektor: Szabó Barbara
• 254 •
Előszó
Kedves Olvasó, kamaszkori verseimmel szeretnék rést nyitni az „Idő-falán”,

hogy Ön is megismerje azt a sorsot, amelyben részem volt. Arról a múltról
írtam, ami kimaradt a történelmi könyvekből.
A kezdet… 1954-ben, még elevenen élt bennem a kitelepítés félelme, a tago-

sítás majd ezt követte a nagyapám kályhás műhelyében lévő értékek elkobzása.
Az ingyenes kisajátítások látványa mély nyomott hagyott bennem. Micsoda
küzdelem micsoda kihívás volt legyűrni magamban az elkeseredés könnyeit.
Kedves olvasó, amikor ezek a borzalmas események történtek, talán ön még

meg sem született,- de ha igen, akkor lehetséges más körülmények között élt,
mint én.
A keresztény kultúra védelmében éles látásra van szükség! A politika
szinpadán szellemi viták mindig voltak, és még lesznek is. A több mint ezer
éves ősi, a magyar nyelv s egyedi az egész világon annak dacára, hogy mi ma-
gyarok csak egy kis nemzet vagyunk, de ez a 15 millió MAGYAR szív együtt
dobban, együtt érez bárhol is legyünk ezen a világon.
Kedves Olvasó most nem én, – hanem a vers akar beszélni…
Witt Márta
• 255 •
Witt M árta: A z elhallgatott sors
Amiről az utcán beszélnek

Amikor a jövőről kérdeznek,
akkor a jövőt a múlttal kezdem…
Mint a hülyére vett paraszt

élek a demokratikus pokolban,
megaláznak százszor, ezerszer,
akik a szocializmusban hisznek.
Magyar az anyám, sváb az apám,
besúgók beszélnek rólam az utcán,-
de most itt van a családom
csak Te, sváb nagyapám hiányzol.
Főúri módon élhetnék

gazdag, magyar nemes utódjaként,
/ha kommunizmus nem volna?/
nem félnék a haláltól naponta!
Kitépték a gyökereim,
többször is eltemették őseim,
de a nevem, ezt a sváb nevem
soha nem tudják elvenni tőlem!
Betűk, szavak ölhetnek is,-

de a törtetők nem tudnak legyőzni!
…testvérem a szomorúság,
mikor a Főelvtársak vadásznak rám.
Magyar a nyelvem, a hazám,
magyarul szólt hozzám az édesanyám
itt a bornyúszagú utcán,
ahol éget a nap és forró a nyár.
Nádtetős parasztházak között

néha megáll a szaladó Idő,
kamasz koromban esteledik,-
s bárhol lennék nem bírnám sokáig,
mert ide húz, haza húz, a szívem…
Dalra-táncra igazít az este
• 256 •
vadvizek csordanyomában,-
csonka hazám kommunizmusában,
s mint szárnyaveszett griff madár
nézek a hajdani hegyeink után.
Vérkörömben összefolynak
folyók, határok, s együtt vacognak
magyarok, svábok míg harangoznak,-
csak a csönd tartja magát a lombok alatt.
…nekem lehetne két hazám,
de leszoktat a kipróbált hallgatás.
Cseléd-koszban új színdarab vár,
háborús emlékeim nyomozza Párt!
Uram, találj ki valamit,,

hogy sírva is tudjak mosolyogni?
Kitépem magam a /sárból/
mielőtt elmegyek ebből a világból
mint /papok a hetedik napon/
szélben -a szélnek- szent beszédet mondok,
s a nevem, ezt a sváb nevem
koporsómon a sírba magammal viszem.
/1954/
• 257 •
A vers
A rím a vers
(egy csuhás szent)
fölsejlik benne
a TÖRTÉTELEM
s az ezeréves szenvedésben
könny van! könny és vér!
a vers: néha vallat
néha hallgat-
elhallgattat!
Verset, verssé kalapál

/egy fél ország/
gürcöl velem-bennem
az EMBER
tréfás kedvemben
néha írok a falra,-
zárt vagonra
s élek a versben
a Himnuszt énekelem
én, a kis ember...
hallgatok és hallgatsz
mert lapátra rak
a POLITIKA
a versnek súlya van!
egy munkadarab
a mérlegen
mérhetetlen,
nem kiló vagy tonna:
Filozófia...
• 258 •
Versek az 50-es évekből

(iparos-parasztdinasztia unokája vagyok én,
aki (félig sváb) és mégis szerencsés,
mert nem telepítettek ki a szélfújt orosz-télbe,
s ezért élek, hogy hallgassak szent beszédet)
A jelen
Úgy szeretném a világot szeretni,
de hogy legyek rá képes
ha a lelkemben ott nyüszít és sír
ez a végzetes Jelen...?
Parasztgőg
/1953/
Micsoda megszállottság törtet bennem
vagy az ősi parasztgőg
éled, rázza a lelkem míg cipelem
kamasz büszkeséggel az IDŐT,
hogy egyszer ünnepeljen
virághalom között: a TÖRTÉNELEM!
Itt Délen
Itt Délen, kordéval jönnek
rekvirálni a fészerben,
míg a büdös, trottyos paraszt
csak nézi és nagyokat hallgat.
Söprés az utolsó szemig!
…utánuk muszáj bőgve menni.
Rohadt egy érzés volt látni

és nem indiánná válni,
csúzlimmal harcolni, küzdeni
hű elvtársakat kergetni!
• 259 •
Itt Délen, a nóták helyett

dübörög a tánc részegen-
józanul, bor nélkül ébren
verik a vérverő ütemet!
Itt Délen éled a Tavasz,
bár néha elszúrtunk szavakat
Orosházán történt
Orosházán még álmodik az új Tavasz
hideg a hold, sehol a nap, nedves a hajnal,
a falut járó ócska parasztszekerek
eső után a vízbe-sárba csak döcögnek.
Gyalog megyek a határra, s fúj a szél,

rajtam is kipróbálja brutális erejét,
de én csak megyek, mert szigorú a Törvény
s vajon mit tehet egy kulák-sváb ivadék?
Tűrni, tűrni! Tovább lépni a latyakban

és még akkor is, ha a szívem belerokkan,
hogy belőlünk szegény parasztot csináltak!
Tizenöt éves múltam, a világból kiutálva!
Nem loptam, nem öltem, még szerelmes sem voltam,
akkor miért nem tanulhattam, elvtársak?
Kopott cipőm alatt már szikkad a homok,
s érik a vetés, apám nézi a napot, -
/mint új paraszt, távol az íróasztaltól/
egyre halottabbat csinál belőlünk a Sors!
Én már a „nincs” jövőt a szelekre bízom.
A semmit. Egy újabb rohanás a semmiért...
A vers az életem része, az új vadméh.
Suttog, beszél, kiált, s ha kell: tör-zúz, pofoz,
szavakat lángra gyújt, mert csillaghullató!
Trágyaszagú a szél...apám kezében ostor,
s pattogtatja, ahogy azt a csikósok.
• 260 •
Döcög, ráz a kocsi, húzzák a fáradt lovak,

a saroglyában az ekekapa villan,
ha odatéved, ha odaér a lemenő nap.
Fény! Óh, az a különös fölforgató Fény!
Erről álmodik a csönd az ellopott remény,
most a gyűlölet kerül a szívem alá,
s képzetemben vasrács, fejfák, agyag és sár,
Patkányszag. Hamis ez a proli világ!
Nincs felejtés! Csörömpöl a tejeskanna.
Indul a szél, az „Ellenőrök hármasban”,
hogy szántva-bevetve van-e, a maszek föld?
Suhan velük az autó, tovább mennek,
mint a barom csak bámulnak, s nem köszönnek,
apám kalapot emel, én intek. Röhögnek.
Milyen világ ez, ahol becsapja magát az
Ember
S elszegődik végrehajtónak, ellenségnek!
Viharsarok
/1954/
Ebben az istentelen világban,
még a szerelemnek is van ára!
Gyalog járok vagy éppen lóháton,
mikor a határba kendert vágok
vagy kévét kötök a /fényes- szélbe/
...a bőröm, már nem kényes csak véres.
Néha még a szó melege is fogy,
csendben sír a lelkem. A kamaszkor
örömtelen és kegyetlen
NEKEM
és így telnek a percek az évek.
Sok a jaj! A szívemben tél van,
amikor újra gúnyolnak, svábnak.
Hová lett a szép szavak melege?
Halk sóhajok közt némán rettegek!
• 261 •
...tizenhat éves leszek. Zogokva

nézem a szelet, -szállhat, repülhet
ODA
ahol a Nép mindig jöhet-mehet!
A tegnapi gondba
Még tökéletes a fény, mert éppen foglalt a szél.
Furcsa érzésem van, félek! Egy férfi követ, lép,
ahogy vánszorgok most haza a tegnapi gondban
s a lóhús ebédtől sem fakadok dalra.
Csönd van. A telekkönyv dobozba /agyagig ásva/,
hogy a kommunista fenevad meg ne találja!
Egyedül vagyok. Tehenek, lovak az istállóba
zabálnak. Bűz és iszony, trágyaszag az udvarban.
Hozom a talicskát és megyek a malomba,
őrletni kell. Nincs megállás, míg le nem megy a Nap.
A klozet ajtóra néhány sort írok, /krétával /
hogy: -NE éljen a Párt, a ruszkik menjenek haza,
s az orosz barátokat is vigyék magukkal!
53-ban megutáltam azt a sok fotót,
Lenint, Sztálint, Rákosit az ötágú csillagot!
Mondják, - a Duna- mentén épül már Sztálinváros
betonból, /nem vályogból/ nem szalmatetős kunyhók.
A nyár kitombolja magát, a Hold bokrokba csal
vágyat futtató szerelemért fiúkat és lányokat.
Varázsolnak a szavak...a szavak,
kamaszkori csókban.
• 262 •
Kommunizmus van
/Szeged 1954/
A melós asszonyok között
koszos vonaton zötykölődök,
pirul az égen már a Nap
munkások vattakabátban
ülnek állnak tökmagot köpnek
mínium portól köhögnek
/gumicsizma szagot szagolok/
mellettem egy diák magol
páros versenyben Marx-Lenin
/véletlenül sem Petőfi/?
fék csikorog az esőben
leszállnak-felszállnak, jönnek
és jönnek az új utasok;
tülekedés...mindenki vacog
kölni és szappanszag duma
nyikorgó ajtók csukódnak
fogy a csönd fogy a levegő
hallom, hogy sípol a tüdőm
lányszívek szerelme feszülnek
mert /Isten és Sors köszörül/
súg a remény, tombol a vágy
számukra nem érdek a Párt
sem Sztálin sem Rákosi- apánk
/nekem van, aki félig sváb
félig magyar, félig kulák/
kést fent ránk az ötéves terv
s nem volt röhögős kedvem
így kezdődik az életem

a jövőm és a Jelenem!
„Emlék” -lesz az iskoláskönyv
nincs továbbtanulás csak könny
kommunizmus van – zárt ajtók
s zöldfülű Párttitkárok!
elakadt szavak recsegnek
• 263 •
ropognak a számban-szívemben
alig tizenhat évesen
béke van de milyen béke?

verseim dobhatom a szélbe
hiába koptatom magam
mindenhol sorompók vannak
csikorog a fék ajtók nyílnak

zaj, eső...fények villannak
megyek új világot csinálni
ahol érdemes lesz élni.
Az eke nyomába
/1955. gyopárosi-ugarok/
A csillaggal kicicomázottakra emlékezem,

amikor lépek az eke nyomába.
Száll a por, éget a Nap. Vérzik a tenyerem
és úgy fáj, mint a hallgatás a számba!
Lesz még magyar nyár

/1959/
Néha a látszat csal! Túl sok a taps…
A rangért a Párttagok statisztálnak,
pedig inkább /disszidáltak/ volna,
mert ha egyszer fordul a kocka,-
akkor kötelet sodor a paraszt
vagy az elvtársak önmaguknak?
Lesz még változás,
lesz még Magyar Nyár,
s akkor a Nép paraszt csárdást jár!
• 264 •
Évre év
/a lyukas bádog csillag alatt,
már görbülnek a kiutált szavak/
Cseléd volt Julcsa néni, asztalán még

érzik a /Major szag/, a szegénység.
Szegről-végről rokon – Ő kommunista,
akit nem mérgezett a „kulák-lista”!
Ünnepi alkalom volt, az utolsó
látogatás, mert jobb szóra vágyott
a mama. Már teljes a teljhatalom!
Szembe jön velünk a „gumibotos”,
kabátján rendjel. Izzad, mint a parasztok.
Mondják, meghívót kapott Moszkvából,
hogy ott végezze el majd a Marxista
Egyetemet, de nem este /nappal/!
Gőgösen lép, itt ragyog az új beton,
siklik rajta autó és motor.
A Sorsból is már kilépett a Jelen,
túl vagyunk a TSZ- szervezésen
az ötéves terven, de most új cél van:
„Hass, Alkoss!/ Párosan a… kabát alatt, -
míg Népboltban a népellenőrök
a /tanult proletárok/ figyelnek lépcsőt,
pultot, kasszát, pénztárcát és táskát!
Szemük kúszik a falon, dobozon, ládán,
de a pillanat nem marad soká,
mert a bizalmiak ideje is lejár…
Pattanásig feszül a hangulat,
csak a kocsmában dalolnak, mulatnak.
A cigánybanda egyre csak húzza,
s a trottyos paraszt megvadulva
káromkodik vagy vedeli a bort,
mert a /kisfröccsben ott van az ősi Jog!/
Évre-év, nincs már csorda, csordanyom,
de brigád van, meg sok munkás-áruló!
• 265 •
Ábrándozni tilos a Jelenben,

most csak a pártpolitika a lényeg,
szájtátva túl vagyunk már mindenen.
Mindenki siet, mindenki kapkod,
ilyen az Élet, mert sok a zsarnok!
A lyukas Vörös Csillag alatt,
tovább görbülnek a „jobb” Szavak!
A fekete század
/1954, Szeged/
A sorsválasztó Történelem poklában
ez a fekete század
a szenvedés a népírtás korszaka
s a bosszú-angyala
időnként újabb tragédiát akar
gyűlöletet szítva!
...az ólmozott kín a szív gyors üteme
/vaskampóhoz vezet/
torzul az iszony, markolász a félelem
hajrából kitörve
üvölt a Szó és zihál a lélegzet
a percnyi csöndbe
• 266 •
Mintha szétszedhető lenne a világ

(…az ólomsúlyos benzinszagú levegőben
a bizsergő Tavaszt észre sem veszem?)
Csóró vidék, sárban-sár. Kaszárnya udvarok,

kiürített istállók, parasztsublótok,
földes szobák, torkot kapar a doh.
Fakilincs az ajtón, s egy kockás kis ablak
bámul üvegszemével a messzi tájra.
A kifosztott padláson a „Nagyok” fényképe
porosodik a gerendán hypozott fénybe.
Szárkúpok zörögnek, a sár körbe ragyogja.
Dübörög a traktor, egyre hangosabb a zaj!
Mintha szétszedhető lenne a világ,
egy-egy rengés után? A vödör vízben száz ránc…
Szoknyám szélén elindul a szél, s onnan les,
szemétdombról-dombra, de ez nem a Csitári-hegy!
Pusztul a fölforgatott fura világ
és pusztul az Ember, mint elázott bogár.
Uram, látod… üszkösödik a szerelem,

a boldogság is már naponta esélytelen.
Sárban-sár! Itt nincs palota, csak tanyaház.
Nézik a végrehajtók, a hithű kommunisták,
de nem tudják vércse-keze van a parasztnak!
Hümmögnek, dünnyögnek jobbra-balra forognak,
majd toronyiránt bohóckodni tovább mennek
izgatni, félresöpörni egy másik embert!
Újra éled, újra támad a szegénység,
amíg hasonlítom évekhez az évet
talajvíztől úszik a vidék, a rét,
s dagad, rohad szét
az őszi vetés
a jövő kenyér.
• 267 •
OROSHÁZA, a nagy falu

/1954/
Még a Nap is ficánkol az égen,
ahogy átforrósodik a reggel
s kikezdi a gyenge bibéket.
Parasztházak közt csak az árnyék
lebben, /mintha-mintha LÉDA jönne/
vagy szellemet játszik a bolond szél?
Itt nincsenek csodás villasorok,
itt szegények élnek, és nem gazdagok,
de az ezeréves ragyogásban
a remény, még mindig velünk van!
Mondd
/1955/
Mondd, hol keressek helyet magamnak,
ahol van jövő,
ahol nem a „közösbe” hajtanak
a nyakkendősök?
A tegnapi remény
Fázik bennem a tegnapi remény
a sok csalódás,
/a véremhez ragaszkodó tenyér/
mert az apám sváb.
Cement
A telekkönyvnek már penészes a szaga,
de az emlékezésben jótálló cement van!
• 268 •
A szomszéd
/nagyapám barátja/
Udvarunkat beteríti a falevél,
az Ősz aranyat szór /nem a szomszéd/,
aki hiába koptatta magát,
mert úrból lett szegény
pedig kerülte a kocsmát,
de a kuláklista fölfalta mindenét!
Először a földet aztán a tehenét,
a házát, végül a türelmét...
Egy évig még bírta az istenverést,

azután meghalt a vasárnapi csöndért
A megnyomorító Sors
/1952, Tavasz/
Megnyomorító a Sors,
gonosz a szándék!
Életet kap a sikoly.
Csoda, hogy élek,
hogy élve maradtam
a „felszámolást”
fájón, némán kibírtam
csak a pufajkás
bámult vérre éhesen
de mégsem tört csont!
Kicsorbult a kés...
• 269 •
Őszi versek
Söpör a szél
/1981/
Söpör a szél, könnyeznek a fák,
menekül a csönd, fázik a Nyár.
Szívemben is fázik a remény,
mert másé vagy és nem az enyém.
Nézem a Holdat és vallatom,

hogy a kedvesem, mikor láthatom,
de csak a csönd, a /ritka vendég/
felel, mielőtt elindulnék.
Nézem a Holdat és hallgatok.

Uram! A kedves már bőr és csont!
Kiáltanék, de nincs hozzá erőm,
mert ott van az Ég, és föld között!
…még él! Helyette sírnak a fák,

a hajnali harmat gyöngyöt szór rá.
Söpör a szél, könnyeznek a fák,
koldul a szívem és sír a szám.
Amit szerettem
Ősz rohasztja a kertet
és mindent, amit szerettem,
amitől undorodtam
a kulcsra zárt kapuban
a köpést a csiganyomot.
Rohan a szél, felhangol.
Esik. Nagy cseppek, új hangok,
felissza az eső a port.
A fák utánam fordulnak
versembe köhögve, hosszan.
• 270 •
Néger baba
Naponta a volán mögött
ül Sándor a buszsofőr
mindig vidám /majdnem költő/
imádják a nők. A nők!
Kanyar után újabb kanyar,

kazettáról szól a dal,
táncot jár a néger baba
a szélvédőn araszolva.
Ősz van, zuhog az eső,
mint kerék forog az idő,
Indul a Nap fordul felém,
felhők szállnak, már kék az ég.
Csikorog a fék, újabb kanyar.

Napba táncol a baba,
csak a Nap, csak a Nap dől rá,
mint hadvezér vagy Bankár?
Szoknyabolond a buszsofőr,
szerelemben nem önző;
szép szavakat épít vagy bont.
Szív a szívnek súgja, hogy:
„IMÁDOM!”
Kanyar után újabb kanyar.

Kazettáról szól a dal,
hastáncot táncol a baba,
a szélvédőt csókolva.
Nincs több kanyar vagy megálló,

sem fel, sem új leszálló.
Vannak már divatrajongók,
s egyszerű melósok.
Van, aki dumál vagy alszik,
van, aki a Népszabit
• 271 •
olvassa a gyárkapuig.
Ő a pártmunkás-proli.
Ülnek és ülök a zajban,

a kezdő tolongásban.
Idelöknek – odalöknek,
Emberek vagy őrültek?

nem játék nem is gyönyör!
Sándor fütyül a világra,
néha asszonyra, lányra.
A szolgálat éjfél után

ér véget, s a „váltás”
hajnalok- hajnalán indul.
Csörög a vekker, a perc fut!
…még csillaghullató a fény,

jár a motor, fog a fék,
s újra a volán mögött.
...egy kis szél bezörög.
Kanyar után újabb kanyar,

kazettáról szól a dal.
Táncol már a néger baba,
/kilométerek rabja/

ül a derűs buszsofőr.
Mindig vidám /majdnem költő/?
Imádják a nők. A nők!
• 272 •
Néha
Néha gondolj vissza rám
ha újra megjön a nyár,
képzeld, hogy ölel a szél
a szénporos esti fény.
Én hiszem, hogy még szeretsz
hogy sír a sóhaj benned,
s a gyors szívverésed
lehet a szívverésem
mikor álmodik a csönd,
s a kert alatt már jön
a csillag faló Ősz.
Szoknyám repül, pörög,
mert a tánc veled örök
öröm
a szobor parasztok
között
Miért?
Hallgasd, hogy sírnak a fák,
hogy itt-ott kopasz az ág.
Szél fésült levelek száza,
szállnak esőben ázva.
Jó lenne kitalálni,
hogy az esti csönd
miért csak utcányi?
Izzik a mályva
Izzik a mályva
vérszínű virága,
olvad a festék,
s egyre feketébb.
• 273 •
Zabál a nyomor
A fölzabáló nyomor
könyörtelen,
menyecske arcomon
csorog a könnyem
mert itt a Dani-tanyán
azt hittem
örök a csönd, s a nyár
mint a szerelem...
A kiforgatott csendbe
a kiáltás
szabdalja fel a percet,
majd vegetál.
Most a több holdas kertben

a szilvák
kéken, éretten csüngenek
száznyolcvan fán
s a hirtelen szélbe
szikkad a sár.
Még csak most rémlik bennem,

esett az eső.
Tanyasi lányok jönnek,
/ők nem a vevők/
kezükben kas vagy létra,
szedik a szilvát.
Csak nézem, a szám néma,
könnyem sincs már.
Szedik viszik, zabálják,
kell a „közösbe”?
micsoda szolidaritás?!
A szavak szócsöve
csak dirigál, mint Főnök.
Mennyi akarat?
• 274 •
S az izzadt testű nők

tovább izzadnak.
A két láb között a comb,

hófehéren
kiragyog a szoknya alól
a szélben.
Este van, s száll a köd

/a zajnyelő/
lopakodik már az ősz,
mint tékozló nő.
Igazodnak a létrák
s eltűnnek...
Pörögnek igék, imák.
Izmaim feszülnek.
Napok s hetek múlnak...

főzzük a lekvárt
üstben és semmi zaj,
csak a por száll.
Micsoda őrült tempó!

Emberek jönnek
kezükben fejsze, ásó,
és vegyesbüdösek
Apósom előtt kék kötény,

s meglódul.
Látom, hogy szenved, mint én,
aki koldul
szavakért, levegőért,
mielőtt megfojt
a ragaszkodó félelem.
Zabál a nyomor!
Panaszkodik, sír a szél,
• 275 •
mennyi csaló
és mennyi csalódott él,
a slagos-csapon?
Véres galambszárny csattog,

Remegek.
Hull, száll a bársonyos toll,
nyeli a csend.
Nyögnek, s nyikorognak a
a szilvafák,
ásó alatt az agyag
virít sárgán.
Halálba fordulnak a fák,

csikorognak!
Tör, sír az istenes -ág,
éveket szab.
...csak kérdésre -kérdés van,
a felelet
akár az Idő kikezd, mar,
folyik a könnyem.
Felújítva a Halál,
csak a sóhaj fut a szekercék után.
Szárad-rohad
majd a kiásott gyökér,
a szilvamag
marad, mint örök emlék
az okos parasztnak.
Csak a gyűlölet kerül

a szívembe
és csak egy kis remény fűt,
hogy, újra új fák nőnek,
mert kihajt a gyökér
s a mag!
• 276 •
Deres a mező a rét,

a Dani-tanya.
Uram,
innen hány lépés az ég?
Bibliába lapoz a szél

Bibliába lapoz a szél,
utolérhetetlen a nyár.
Szerelmünk is már csak emlék,-
kedvesem, most döbbentem rá.
Itt hosszú és hideg ősz van

szélbe hintázik az árnyék,
a parkban üres minden pad
s már tovább lapoz a szél.
Levelek szakadnak, mállanak,

panaszkodnak a jegenyék,
belefagynak vízbe-sárba,
míg felettem kopik a fény.
Bibliában lapoz a szél,

most valósággá álmodom
a szerelmet, s ami szép
és szép volt, ezen a nyáron.
• 277 •
Legenda vagy Emlék … az EMBER

/naplórészlet.../
Hová lett a tegnapi köd, mert ma már nyoma sincs,

pedig most is reggel van, és kezdek politizálni.
Kínlódok a szavakkal az utcán vagy a kúton,
hangos a beszéd, a káromkodás, az átok,
a célzásokból mindenki tudja kiről van szó!
Üvölteni szeretnék és mégis hallgatok.
Muszáj. Pszt! Ideges mozdulatok...jön az Ávós!
Vicsorog a szél, csörömpölnek a kantafedők.

Halk lárma, köpés, torokköszörülés és aztán csönd.
Micsoda csönd? Még a leheletnyi sóhaj is hangos.
Valaki köhög, valaki röhög. Elment az Ávós!
Új szomszédom nem az Istent, Rákosit szereti.
Szerelmes lett a Pártba, s míg a Nap dolgozik,
ő izzad egyre jobban. Nyakán szorul az ingnyak,
mikor a pártmunkások segítik, mert benne bíznak,
gyűjtik, ami csak hasznos, amivel dicsekedhet majd.
Tavasz van, ez a nap is emlékezetes marad!

Tegnap boldog voltam, de ma épp oly boldogtalan,
mert nem gondoltam, hogy ismét győz a diktatúra,
hogy másé lesz házunk mellett az üres, nagy porta,
ahová az apám, a nagyapám épített volna?
Tegnap este a régi szomszéddal /áldomást ittak/,
megegyeztek az árban és ma reggel vitték a pénzt,
de már késő volt! A telek az Államé lett
az Államé az ÁVH-sé és nem az apámé!
Csöpög a jégcsap, jön a szajré, hozzák az elvtársak.

Madarak keresik a kivágott gyümölcsfákat,
Üres az /ingyen -porta/ és csak ásnak, egyre ásnak
pincemélybe, ahol a kutyacsontok már kemények.
Nagy a felhajtás, roppant küzdelem az idővel.
Homok, tégla, sóder, készül a biztonságos alap,
• 278 •
s újabb szajré, az elkobzott tanyákról hozzák

a számozott nagy gerendákat, nehéz vasakat,
s nő a ház, van szép új ajtó és hármas ablak.
Épül-szépül a semmiből, most apró csillagok
szikráznak, pattognak. Valaki hegeszt az udvaron,
vasak, csövek zörejében már állnak a falak.
Én meg csak állok és nézem, s elbőgöm magam.
Döng a dömper, valamit tör, zúz, a Nap is dolgozik!

A mi kertünkben pirulnak a paradicsomok,
tépem, eszem /szabad-piac/, valaki zsidózik,
ordít az utcán, kirohanok. Senki. Csak egy nyom...
Szétszórt csavarok. Talán az is mind lopott?
Büdös van. A zsidó asszony kerítését leszarták!
Persze, - nem tudják, hogy Pesten van a lányánál.
A szálkás deszkán konyak, bor, vedelnek az elvtársak,
kezük alatt ég a munka, micsoda hajrá van?
Lesz fürdőszoba és lesz hideg-meleg víz a csapból.
/meg engedély/, amire nagyapám évekig vágyott!
A mama és én, meszeljük a vályogház falát
az utcán. Egy kék kötős paraszt bácsi ácsorog
a túl oldalon és nézi az épülő csodát.
A mama rákérdez: „- Miért nem jön közelebb,
vagy valakit vár?” …Káromkodást hallok aztán csend.
A válasz zokogásba csap át. Újabb hallgatás...
Végre megszólal! „- Nézzék ott azt a nagy gerendát
az én lebontott új tanyámról, ide hozták!”
Csend, csend...a mama kezéből kicsúszott a meszelő.
Egy részeg kőműves dalolni kezd. A tetőfedők
sorjázzák a piros cserepeket. És most jön a szomszéd!
A tekintete rideg, nem is köszön csak néz, néz.
Farkas az Ember, önmagának farkasa,

mert nem a szeretetnek, a pénznek rabja!
• 279 •
OROSHÁZÁN volt egy Állami-kert

/1967 naplórészlet/
Volt a nagy faluban egy állami kert

körbe kerítve, s ott mindig dolgoztak emberek
aztán jött a gép, dőltek a kerítések,
fákat téptek ki gyökerestől! Megszűnt a kert...
Dolgozott a gép, gyorsan pusztult a Múlt
és pusztult a pincemély hosszú üvegház, a kút,
a fagyökerek, zöldségek és gyönyörű virágok
buktak egymásra, csak a mész-virága
nyílt a gazdátlan-gazra. Dolgoztak a lábak,
s roppant küzdelem volt, izzadtak, fáztak
a munkások, mert a nyárból ősz lett.
Vasgerendák, oszlopok, vaslapátok, vas hátán vas
sóder, homok, mész, tégla, betontömbök és cement
tarkította a lehengerelt, fekete földet,
s épült az új „BÁBEL”! Emeletre-emelet,
de hová lett a gyermekkorom, s vele
a kis dalos pacsirták hangos éneke?
Újabb emelet, újabb rések. Zaj, kiáltás!
A hangom sem értettem, a fény játékát
néztem a vödör vízben, s döbbentem rá,
hogy ott lesz víz, gáz, villany minden lakásban!
Ősz volt, áztam a huzatos lépcsőházban,

a lépcsőkön lődörgött a formázó szél,
a csövek szanaszét hevertek. Kinyílt az ég,
s nagy pelyhekben hullt a hó, mint a pelyva.
Fehér volt a ház az udvar a kert az utca.
Felhők szálltak, fékezhetetlen lett a Nap,
s közeledett március, a ragyogó Tavasz!
• 280 •
Kislányommal ballagtunk a „Bábeli” házhoz,

hogy megcsodáljuk az épülő új várost.
Kislányom tervet szőtt! /A képzelet szárnyat kap/
„- Anyu, én itt lakok, ha felnőtt leszek” - mondta
és felmutatott az első emeletre most.
...szép terv! - motyogtam, a gép valamit lapátolt,
míg a pénzre gondoltam. Oh, a pénz, ha lenne...
S tovább néztem. Nagy teraszok, négy emelet.
Jó lenne itt élni, mert minden új és szép.
Elindultunk, esőverte falakról hullt a mész.
Talpunk alatt csikorgott a hó. Bukdácsoltunk,
de mi voltunk a Jelen a Jövő és a Múlt!
Sarokházat bontottak, potyogott a sok nád,
galambok sírtak, keresték az eresz alját.
A mi vályogfalú házunk, elmúlt százéves,
méteres falain pipált a szél, mint régen.
Jégvirágok csipkézték ki az ablakot éjjel,
nem láttunk ki, s vártunk a jó Tündérre,
hogy küldje a Napot, de az sietett így délután,
hogy csodálja az árnyékban veszteglő arcát.
Huba utcai öreg ház, oly édes otthon vagy

édesebb a kúriáknál? Derűs a kacaj,
a gyermekzsivaj, mert zengenek a víg nóták,
akkor is ha csiklandoz a nyomor! A vágy,
szerelmes szívemben bolondos táncot jár.
• 281 •
Nyári Versek
(… egy pléhkantán zenél
a nyár esti szél)
Előttem a tenger
/Umag, 1988/
Előttem a tenger
a hosszú part,
nézem a kék eget,
társ, – magamnak.
Éget a nap s fáj

a bőröm,
legyeznek a pálmafák
a park felől,
a kopár sziklák
csúcsai közt
mint vízesés zuhan-
zuhog a tenger
s gyöngykavicsokat
hány, meg szemetet.
A hab fehér és ragyog
mint /ezer éve/
a napba
fénybe
szélbe
a Requiem érte szól
anyaszívvel!
• 282 •
Nyári zápor
A tenyérnyi Napra
sötét felhők szálltak,
hullámok forogtak
szelek cincáltak
követ, partot, bokrot,
hullt a nyári zápor
s portól fuldokolt
fákon a zöld levél,
áztak porzók, bibék
a nád a táj, s a nyár
A látszat-szerelmek
a nyári esőben
ölelést mímeltek.
Későn vették észre,
hogy ez már Szerelem!
Zajlik az élet
Szokásos csókok közt
zajlik az élet
szerelmünk tündököl
a nyári éjben.
Augusztus van
nyárfa susogások...
augusztus van
vége a nyárnak
hétköznapok vasárnapok
csöndjében vágyakozva
• 283 •
rád gondolok
mert csóktalanok
az évek, álmok
csak a párbeszédek
emlékeztetnek
befalazva
a szívembe!
Készülődik a nyár
A nyíló rózsák bódító illatában
készülődik a Nyár,
szelek sípjai propellerré válnak.
Fölöttem zúg az akác.
Nem az én hibám
/Tatabánya, 1957/
Nem az én hibám, nem az én hibám,

hogy csóktalan marad a szád, a szám!
...még csak most döbbentem rá, álmok-évek

mozgatják a múltam, s így élek.
Mintha kisgyermekként kezdeném élni,
rossz után az élhető-életet itt,
hol a csillék ég és föld közt lebegnek,
ahol emléket őriz a Turul-hegy
és oly édes a kezdődő szerelem...
Mögöttem egy másik világ /sárban-sár/

kis faluk, városok, romos tanyák,
a csordanyomokban port kavar a szél,
s az Alföld pusztáin végig zenél.
• 284 •
Megy a nyár... látod az Ősz színeiben

égnek a dáliák, mint szívemben
a felhevült szerelem a túlnőtt vágy,
amit az idő kikezd, kiutál.
Ó, még csak most érzem, hogy szívem is van.

Csak most tudom, hogy itt vasárnap van
mindig, minden este a „Vigadóban”,
s a bor repít és szárnyakat ad,
mert dalolok, táncolok, és felejtek!
Nem folyik a sár, vasárnap van kedden.
Hogy szeretném itt élni az életet,

de nem az én hibám, hogy elmegyek?
Miattam sír az anyám s haza vár,
de itt hagyom a szívem egy darabját!

hogy véget ér ez a szerelem drágám.
Nem az én hibám, hogy nincs két életem,
de ezt az egyet is, a mész kikezdi egyszer.

hogy csóktalan marad a szád, a szám!
• 285 •
Melós-Mesék
/… hazudni muszáj,
ahogy a zseb vagy a száj/
Kommunista szombat
/1977, Orosháza/
Hangos hangszóróval
ébreszt a hajnal
viszi a dallamot
az óra párnámon
gőzerővel csörög
akár egy kis ördög
s félóra alatt
már ajtók csukódnak
az utcai lámpafény
ragyog ezüst holdként
lihegek-szaladok
micsoda pillanatok?
Egy csuklós busz a sarkon
kígyóként kanyarog
emberek a szélben
/most is csak szegényen/
gürcölnek keményen
Kommunista szombat van!
Városból-faluba
faluból-városba
kis teherautóval
megyünk! Már pirul a Nap
s az /ingyen cselédek/
dolgoznak serényen
velünk van a Párttitkár
aki csak dirigál
s én a /tintafosó/
most nem betűket írok
útpadkát festek
fehérre-feketére.
• 286 •
Csinos hazugság
Műszak előtt, műszak után
/utasok a buszon/
ölben, vállon nagy hátizsák!
...ilyen a sors, tudom.
Vodkaszag, koccan két pohár.
„Elvtársak, Elvtársnők,
megbecsült Sztahanovisták!
Éljen a Párt, a Nők!„
Már énekké lett a számban
az a sok éljenzés,
romokban hever az ipar,-
erről nincs jelentés?
… az ősi föld acél porral –
poroz. Épül az ország
de az új istenek is lopnak,
mert mindenkié a Gyár!
Segít a Gyár
/1970/
Ebben a túlmagyarázott világban
még vannak, akik hisznek a csodákban,
s hajszolják a semmit, de fel nem adják,
vágyaikat újsághirdetésbe adják,
s dolgoznak tovább. Cél a koplalás,
mert a szegénységet magukkal hozták.
Ajtók nyílnak-csukódnak, segít a Gyár
és így kezdődik a harácsolás.
Hitel! Megváltozik a táj az utcák
s épül, szépül a sok új „ONCSA-ház”
Feszül a kötél, száradnak a kapcák,
bajra-baj, kevés a szajré? Vas, lapát!
Ősz van, sípol a szél, vérzik a rózsa,
a vörösrézre már kúszik a rozsda.
• 287 •
„Mindenki egy”
/történt: 1970-es évek végén/
Színét felejti arcokon a Nap,
s belebődül a szél a Nyárba.
A fóliában ott van a Szahara,
ahol saját zsírján sül meg a paraszt.
Vége a műszaknak, hazaindulnak.

Fürgék a kezek, fürgék a lábak,
csak a nyak most félig összehúzva,
ahogy a szem is félig behunyva.
Falak mögött vagy a fóliában

szajréznak, dézsmálnak az elvtársak,
viszik, amit lehet vagy nem látnak?
Tények, számok...talán többre vágynak,
- a TSZ-ben már sok az új párttag,
ha nincs pluszpénz, üresek a zsebek,
de a lopott paprikával gyorsan megtelnek!
Nőnek a zsebek, a koszos táskák,
csizmaszárba konyak van, vagy szappan,
csak meg ne lássák, csak meg ne lássák!?
Görögdinnyék, sárgadinnyék java
a bódék előtt kocsikra rakva,
nem marad éhen az éjjeliőr
választhat: sárga legyen vagy görög?
Mindenki gyűjt valamit, még én is.

A parasztok magot, zabot, ki mit?
Én ragaszkodok a márkás rímhez,
hogy a lélek éljen mindig benne,
akkor is, ha csatát vív a szó, a vers.
• 288 •
Meg lehet szokni

Meg lehet szokni, hogy az emberek panaszkodnak,
és néha azt is, hogy hirtelen meggazdagodnak!
A melós
Sunyít a sötét, megadja magát,
ha kigyúlnak a zöld tányéros lámpák.
Betonba köt a fekete szurok,
a sarokház körül. Itt minden csöpög-csorog
serceg a mész, áznak a villanydrótok
zuhog az eső, míg faltól-falig
csipked a nyomor, de muszáj enni,
Elvtársak, haverok zsebébe kerül
a jutalom, a pénz! /a melós zöldfülű/
s lelküket a hallgatás nyomja,
amit beleölnek néhány pohár borba.
Látszat-ország
/1956. szeptember; október; november/
Uram, már egyre nő a gonoszság,
a poharakban ott van a bor alján
a valóság, s az utca sarában
a Nép bohóc /a látszat-országban/
a pénz nem vet fel, /teknő a tenger/
s így élünk változást remélve.
Közömbös Európa, akár a világ

hisz minden körülöttünk hazugság,
s a Nép, oh a néma, balga Nép
a haza földjén a paraszt is szegény!
Megadja magát a szerelem,
hallgat, mint magzat az /anyaméhben/,
• 289 •
félsz, és félek! Egy lakatkattanás...

Mocskos szavak az íróasztalnál,
zuhog a köpés! Mondd, meddig vársz még?
Most valami készül, /nem a verés/
lázad, tüntet a Vers, mozdul a Nép!
Egyre mélyebbre ás a gyűlölet
s a harangok szaván menekülnek
a gyilkosok ! NEKÜNK SZABADSÁG KELL,
BÉKE ÉS NEM A CSONTTÖRŐ FÉLELEM!
Ébred a szél ...vár Pesten az utca a Tér

a valósággá álmodott remény.
Zörög, pörög fákról a lyukas levél

és jön, jön a Nép, mint az ár csattan
a munkásököl oda és vissza!
...mennyi rom és mennyi halott marad

vajon temetetlenül, URAM ?
Ma nincs műszak
Ma nincs műszak,
brigád kirándulás van.
Kocsmából jön a csapat
/sörhabosan
kicsit józan/
köztünk van lóbolond,
egykori földosztó
paraszt és zsellér
ma végre nincs balhé,-
nincs gond csak nevetés.
Tőserdő a cél! Nincs szél,
ragyog a Nap, suhan a busz,
s vigadunk, dalolunk!
• 290 •
Sarló és kalapács
/bokorba csaló volt a tavasz,
néha elszúrtunk szavakat…/
közös az ünnep, közös a tánc
az újabb tagosítás után,
a sörhabos daloltatók
keze sáros vagy olajos,
felszámolás-leszámolás
ez lesz most az új szokás
közösbe hajtva buli után
dolgoznak mint a néma/birkák/
együtt nézik a napragyogást
övék a sarló a kalapács,
most a Jövő a Tavasz számít
akkor is ha ravasz hazugság
a gyorstalpaló nagy semmi…
a TSZ félig /vegyes/Kolhoz
ahol még burzsúj Requiem szól
a volt saját fekete földért!
Lehetsz kulák, lehetsz szegény

itt mindig napszámos a remény
közös az ünnep közös a tánc
a sarló és a kalapács
piás az új paraszt a Szoc.Brigád
egy újabb tagosítás után…
vidék-ahol se munka se pénz
évek és álmok hullnak szét
csak bor van és hosszú csordanyom
üres a kondér a nagy szatyor
a lapos koporsódombon
birkák, tehenek ott legelnek
s a tízméteres mélységben
maszekok trágyát terítenek
• 291 •
itt szidják Istent az /istenek/

de van-e jóság a jóért
hol illatos a házi kenyér
s az asztalon zöld abroszon
már bortól véresek a kancsók!
Fogy a forint, fogy a fillér
jaj! hová születtem, hová én?
Közös a nóta közös a tánc

közös a sarló, a kalapács
a TSZ olyan, mint a kolhoz
ott is lopnak a pufajkások
zuhanó repülés lett a Nyár

mérlegen-mérnek, teli a zsák
közös a hej-húj, közös a csőd
közös a kocsmában a csönd,
fogy a forint, fogy a fillér
az elvtársaknak több a termés!
ÁVH-s fürkésző szemek lesnek
koszos zsákkötvényeseket
mert együtt van a sváb-paraszt
a bőrkötényes iparossal
abban a fésülő sötétbe
sarlóval és kalapáccsal
remegő szívvel másokért
ajtókra falakra festenek
neveket,
neveket
a dolgozó Népnek
/alátétnek/
• 292 •
Tavaszi versek
/… egy boldogító ölelés,
hozza a szavak melegét/
Se tél se tavasz
most se tél se tavasz
megingathatatlan
szelek dudorásznak
a nap gyorsabban halad
mert angyalként keresi
a parasztporták kertjeit.
Tavasz van
/1954/
Tavasz van, megizzaszt a Nap,
ilyenkor csak a nyárfa havaz.
Hull, száll a könnyű fehér pihe
s a szösz, fél országnyi lehet?
Int a szél
Mintha simogatna a fény?
Gyönyörű a Tavasz
utcasarokról int a szél
a lódenszínű fának.
Odaátról
Kertem virágait
bontja a Tavasz ki,
de ki az, aki hoz
egy szálat is nekem
ODAÁTRÓL?
• 293 •
Vihar után
A zord vihar után
a szél nyomába
az ég aljára
szivárványt pingál
a napsugár.
Megy a világ
Már feltartózhatatlanul
egyre csak nő a zaj a lárma,
megy a világ, porzik az út,
fuldoklik az akác-virága.
Vad táj, vad szél, éget a Nap.
Madarak szállnak fel a fénybe!
Szárnyak villannak, csattognak,
már több mint tízezer éve.
...megy a világ, porzik az út,
fehéren csillog a tó vize
mint a sógöröngyök, s hull
a nyárfák fehér, puha szösze.
• 294 •
Szerelem
/…egy sóhajban mennyi csönd létezhet,
amikor muzsikálni kezd a vers az ének?/
Daloltat a vágy...
/1958. szeptember 14./
Szívemben a szerelem tüze lobog,
daloltat a vágy, a sóhaj imádni kezd,
s az éj kibont két csillagot
a bennem veszteglő reménynek!
Mint két galamb

/1960-61/
Elmúlt a tavasz, elmúlt a nyár,
szerelmünk forróbb a Napnál!
Édes a csók és édes a vágy,
úgy élünk, mint két galamb a fán.
Repülök
Minden sóhajban álmodik a lelkem,
s néha szárnyakat bontok
repülök hozzád a törékeny percben.
A vekkert is felhangolom.
Szoríts magadhoz
Szoríts magadhoz
a szívedhez,
hogy szívet kapjon a szó
zajban, csöndben...
• 295 •
Gyötrelem
Ó, hogy tud gyötörni,
hogy tud ölni
a Szerelem!
Istenem
foltozd meg
mintha ing lenne?
Rám talált a szerelem

/1957. Tatabánya/
Bennem valamilyen tűz motoszkál
ég a testem, ég a szám!
Mondd: ha látsz, örülsz nekem
vagy csak úgy, akinek minden mindegy?
Neked adom
/1958. szeptember 18./
Keserves éveimet
ha tudod, tedd majd szebbé?
Neked adom a szívemet,
hogy a lelked díszítsd vele.
Éjek-éjjelén
Reszket a szó
ég bennem a vágy
ölelj-csókolj
téged kíván a szám
az ájult szívem
a /játszó remény/
az őrült szerelem
éjek-éjjelén.
• 296 •
Ami szép volt

...ami szép volt már nincs többé,
nincs folytatás, nincs új remény
csak a sóhaj csak a könnyek,
csak a bánat /a könyörtelen/
mely egész nap követ, cincál
és együtt a csönddel nyirbál!
Vallat a perc húsz évesen,
hogy mit tettem a szívemmel?
Miért dobtam el a szerelmet,
a csodát,
hisz egyre jobban bánt és fáj.
A legsötétebb órámban
elhagytalak, pedig imádtalak,
és imádlak!
Elsodor a szél, mindenütt sár van,
Nélküled nincs több vasárnap.
Maguktól pörögnek az évek
álmok, érvek a fél-élet
míg mások forgatják tovább
sorsom kerekét, nincs megállás,
ezért egy szál vastag kötél
elég lenne mielőtt bőgnék…
Mennék hozzád
Mennék hozzád, futnék hozzád,
hogy ez a bolond világ
elviselhetőbb legyen
Neked
nekem.
• 297 •
Sípol a rím
Ropog, sípol a rím, a vers
legszívesebben öngyilkos lenne
helyettem! Uram, bocsásd meg,
hogy a Szerelmet a lelkemben
megöltem! Kérlek, nézd el nekem
hisz én csak egy ember vagyok,
aki Tőled kölcsönkapott
Életet
éveket
szerelmet
Dalolni kezdett
/1960, Cinkus/
százéves falak, évek
/penészében/
szeretkeztem, éltem
szegényen
a sár kovászában
virult a kert,
a huzatos házban
cipeltem a Sorsot
a családban
férjem volt az /ágyasom/
s gombolta
új ruhámon a gombot
s remegett...
dalolni kezdett a száraz torok
a szerelmes
EMBER
a szívemben tavasz volt
és szerelem…
s a szél nekünk dúdolt
a várt csendbe
s az ingázó holdsugarat
újabb szelek csiszoltak
• 298 •
Ne játssz a szívemmel
Drágám, ne játssz a fájó szívemmel
újabb hazugsággal,
mert utána jön a semmi, a csend,
s hiába vársz majd.
A remény daloló szó lehetne
ha szenved a vágy,
kívül-belül csak gyötör az élet
a boldogtalanság,
a sóhaj nem lazít tartja magát,
s belekérdez
a jövőbe a csönd az üres pohár
a bánat ellen
néha gubbaszt bennem a törékeny perc
a gyáva hallgatás,-
míg küszöbig kísér a kétes jelen
a fáradt ragyogás…
sírsz és sírok, de egyre csöndesebb
a zokogás,
már a könnyeimmel nem sírom tele
a csöpp szobát,
mert tudom, hogy vársz kitárt karokkal
s enyém a szíved,
mert ahol vágy van, ott mindig nyár van
és szerelem…
Drágám, ne játssz a fájó szívemmel
inkább szeress, imádj,
és ne csak a fák szeressenek
mert te hiába vársz.
Szenved a vers
/1959/
Szenved a vers
és szenvedek én,
mert szerettelek
és szerettél...
• 299 •
Mintha
mintha a szívem is
látna
álom nyírta szárnyaim
rázva
visszanő az emlék
a reggeli felejtés...
Találós kérdés
...az összetartozás
melegében a szám
szerelmet dajkál,
s a szívdöglesztő vágy,
átok vagy áldás?
Hiány
Szerelem-éhség
kínoz, s gyötör
és minden kérdés
fésüli jövőm.
Bajra-baj, sírás
marja a lelkem
vagy a nagy Hiány
képes sírni fel?
Simogatnak a gondolatok
Mennék Hozzád, és mégis maradok,
pedig simogatnak a gondolatok?
Válladra borulnék, hogy ott zokogjak
markomba szorított vándorbottal.
• 300 •
Az emlék kitart
Már a hosszú éjszakát sem szeretem,
mert a halk sóhaj is fáj nélküled.
Hiába fog, szoktat magához a csönd,
ha az édes Tavasz feléd nem jön!
Csak a szél, a szél zúg, s hülyére vesz
a percnyi lelkesedés, hogy talán…TE?
De csak a képzelet játszik velem.
Gyötör a múlt a meghajszolt sok jajban,
szenvedek és keresem önmagam!
Hasogat a szívem vagy az új kudarc?
Hazudik a sürgető fantázia,
fojtogat a sírás az emlék kitart
mindenféle vágyban, és egyre jobban!
Háborog a lelkem, s Hozzád vezet
a Hiány vagy az ágáló Jelen…?
Nem! Nem az Isten sír, ki más ha nem én?
Kedvesem a fél párnám a Tiéd,
a Tiéd lenne, ha… lenne még árnyékod,-
de a lavórban csak a víz ragyog.
a víz ragyog…
Te voltál
Te voltál a minden
az örök nyár a télben
éjjel a kíváncsi Hold
nappal a felforrósodott
Nap
a vihar
a fény
a szél
az eső
a csönd...
• 301 •
Témák, vers-variációk
Forintrágó Élet
Orosháza már nem nagy falu, egy kis város!
A betonba döngölt, magas falak közt járok,
a kivágott fák gyökerén landol a Hold.
Üvölt bennem a Nincs, a /döglesztő/ proli-sors!
Mintha hosszabb lenne az árnyék vagy az út?
Dörömbölnek az évek, futószalagon fut
a kilátástalan jövőm, /te forintrágó élet,
NE gyötörd a szívem a vajúdó a reményben!/
A szánalmas szegénységben fogy a szerelem,
fogy az öröm, nincs elég pénz! Üres a kamránk,
korog a gyomor, csörömpölnek az éjszakák!
Petróleum lámpába beleszállnak a molylepkék,
s vérzik a hajnali fény, de őrzi az emlék,
az utcát figyelő villany, a hontalan rét,
a számozott gerendák, a visszatévedt szél,-
a csonka-csont! Te mocskos élet, hová nézzek,
s hová menjek, hogy a számba ének legyen,
hogy a szívemet hasító sírásban felejtsek?
Uram! Hiába lázadok, mindenütt rések…
Falak
/1972-1973/
Üldöz a közöny, fájnak a Szavak...
Falak, falak! Összefirkált falak.
Micsoda ricsaj? Dömperek jönnek,
/honfoglaló/ dömperek döngnek!
A megkopott, kicsipkézett nyomor
még jelen van akár a piszkos por.
Százéves házak omlanak, dőlnek,
már nyoma sem maradt a csöndnek?
• 302 •
Csiganyomok, kifosztott krumpliföld

fák, bokrok, tört virágok /más fényben/
dideregnek a játékos szélben.
A sárkovászban elvirult a kert,
s porfelhőben úszik a Reggel.
A tenger, a tenger Uram

...mint a kagylót kihányó tenger,
ettől a hamis világtól undor fog el,
magamba őrzöm a rafinált
kipróbált szavakat, amivel átkoztál,
de a rikácsolásodból maradt
emlékeztetőül a csönd, a kuláklista!
s ha majd nem fáj a zsarnok-beszéd,

amit kikezd a felejtés, –
Uram, talán akkor visszanő a tenger,
s hullámok, kagylók keverednek.
A fekete arany
Itt-ott a nagy és kis tanyák őrzik még,
a szabadon szárnyaló szél üzenetét.
A sárból épült vályogházak közt
szikkad már az agyontaposott köd,
míg böngész a megkeseredett szél.
Dübörög egy gép /mint a földrengés/
szétázik a vetés, bokrok és fák,
sötét foltokban úsznak a trágyák.
Napba csillog a szénfekete arany,
a sűrű olaj. Ecetfák sírnak.
• 303 •
Licitál a politika
Csörög a vekker
vége a csöndnek.
Ébredek, s felkelek
/kismamásan/ terhesen.
Combom fésüli a vágy
karok ölelnek, tépik szoknyám!
Néma a vekker,
tapogat a reggel...
Irány a „Népbolt”,
szól a „Néprádió”
a nyitott ablakból
hangzik a rágalom
licitál a politika
készül, nyári-moziba.
Kutat az emlék
Bohóc volt az ember, a „Mester”,
bólintani tudni kellett,
prolikból lettek a „jó káderek”,
Ők simán hazudni mertek.
Végül ölt a betű a papír,

a verseket át kellett írni,
hogy csillogjanak a /fényes- szélbe/,
csak a nevem maradt duplavével.
Vajon
Vajon maradt-e még
emlékbe fogódzó érzés,
hogy öled melegébe
hajtsam őszülő fejem?
• 304 •
Birkóztak a szavak
A szél, a tanyaház végéig szaladt,
míg a kivágott fa gyökere szakadt,
dolgozott az ismeretlen gép, lapátolt,
felette varjú körözött s károgott.
Csattogott a szárny és szállt a piszkos por,
cuppogott a sár, birkóztak a szavak,
feszült volt a jelen, repült néhány kacat,
idegenek lődörögtek a portán
/lelkileg bele is rokkant az apám/
mert az istenes -földet tagosították
nem pénzért és nem is köszönöm-ért
csak ingyen, cserébe a semmiért!
Fölbolydult emlékek nyúzzák a szívem,
/pedig már elmúltak a gyermekéveim/
és mégis-mégis fáj bennem,
akkor is ha el sem hiszed …
A világ
A Világ csodaszép,
akár a sokszor sok fény.
A lélek vágyemléke zenél,
s a versek hangján mesél
hogy együtt legyen: Hit és Remény.
A bor
/1982/
A szüleimtől öröklött ünnepeket
megtartom, s iszom mindenki egészségére
egy pohár/kötelező/bort,- mert hagyomány.
A bor! Lehet édes, akkor sem szeretem,
Isten tudja miért? Keserű tőle a szám.
A bor!
• 305 •
Belekérdez a pohárba, a pénztárcába,

még józanul vagy részegen az ágyba,
s a tehetetlenség győz, újabb pohár
az üres után.../nyüzsög szoknyás-
színnel /az ígéretes új vágy.
Vörös bortól vérzik, csörren két pohár...
Fogy a pénz, fogy a csók és fogy a szerelem!
Zár a kocsma, és menni kell/rossz cipőben/.
Lám, ilyen az Ember! Folyékony borba
temeti a Jelent, míg mások dolgoznak.
Uram!
Zárd be lakattal a kocsmaajtókat,
mert nem csak bor van, csönd is van és szerelem.
Száz fröccs, ezer fröccs is kevés lenne,
amikor ébred és reszket a szívben
a hallhatatlan a kibírhatatlan
vágyakozás? És akkor a borszámla...
Ellenség! Feltartóztathatatlan,
s egyre rosszabb, akár a politika!
A borban ott van a vezeklés a fuldoklás,

a gyönyör a közöny, a hamis ámítás
és ott van a durva hang, a kiáltás,
a hirtelen harag, vér a kinyílt bicskán!
A bor!
Szárnya nincs, és mégis magasba szárnyal
a Holnap embere! Birkózik borral-sárral
ebben a roppant, rideg mai világban,
amikor felejtésre ad okot az ivás.
Mondják, hűséges szerető négy deci után,
ámbár,- szerintem nincs gorombább a bornál?
A bor!
Szívből daloltat aztán hosszan hallgattat,
s a rossz szándék kiforgat szavakat.
A régi ragyogásból még ott van a remény
az otthon a család, s a /szétázott Fény/,
de újra kisüt a Nap és újra édes lesz
• 306 •
az a régi nagy szerelem, a múló évek...

Nem kell szorongani, hazudni és vedelni,
s újra jó lesz Embernek lenni
és szeretni,
szeretni
szeretni!
Énekel a szél
A szél, szokatlanul énekel
csak te nem tudod, nem hallod, hogy érvel
a tehetetlenség? Hogy zabál,
aztán újra gyötör az emlék, és soká!
Hiába edz a jaj, mégis fáj,

halál-híred a szívembe vermet ás!
Bennem is valami nagyon megy,
érzi a lelkem a gerincem a térdem.
A fájdalom csontodra fércel…
A felejtést józanul, hogy bírom el?
Berlin eleste semmi hozzá,
ahogy a bánat üldöz és tapos ronggyá!
A szél, szokatlanul énekel,

október van, levél táncol a levéllel.
A lelkes Hiány megkeserít,
mint emeletes házban az elakadt lift.
Neked muzsikál a vers a szél!

Csillagok csöndjében sváb múltunk mesél...
A koporsó-domb, az alvó virág,-
a négy égtáj kitárt kapui várnak rám.
• 307 •
Uram
Kipányváztad a csillagokat
vagy égve felejtetted,
mert feszegeti már a Hajnal,
s kioltja helyetted.
Minden út
Templomba vezet minden út,
lehet az város, lehet az falu,
így is úgy is száll az idő...
Mohácshoz hasonlít a jövő.
Sóhajt a szél
/1956/
A világméretű jajban
a Föld körül,
talán helyettünk
sóhajt a szél
a temeteten halottakért!?
Létezik-e még
Létezik-e még a paraszt becsület
vagy csak a hazug beszéd,
s létezik-e még őszinte szerelem,
amikor csillagos az éj?
Hagyomány
a bor nem Isten
mégis hoz sikert
s a verseimben
már TÖRTÉNELEM!
Zajt sem csap, nem is ijeszt
• 308 •
a bor a bor a bor

a szokás ősi
kitép a sorsból
lehetsz úr vagy spicli
a pince egy kolostor!
a borral telt pohár
őrzi a hagyományt.
A gödör alján
Az ég nefelejcskék abroszán
tükörfényesre most csiszolják
a csillagok az új ragyogást.
Már égnek az égi lámpások
régi fejfák között surran a Hold.
Gyötör az emlék. A bánat legyőz.
Sarat dagaszt a szél vagy a könny?
Miért haltál meg édesanyám
és miért hagytál itt, el sem búcsúztál?
Föld alattad s föld fölötted!
A meztelen csigák hozzád szöknek,
s a gödör alján fehér gézbe
/mint menyasszonyt/, bepólyáznak
a csöndbe,
a majdnem
tudós
bölcsek.
Esztergál az ősz
régészek ásnak
a kukoricásban,
keresik a /csodát/
mert ásnak tovább
dombok-buckák
deszkán-deszkák
• 309 •
lóra termett csontok

arctalan-arcok
avarok-hunok
az ősi föld alól
megmozdíthatók?
mintha csengő csengene

s a képzelt fénye
talán a Nap lehetne
vagy kis csikó nyakán
ahogy fut kanca után?
súlytalan roppan
néhány rozsdás vas
míg a csont Istenre vár,
hogy lesz-e Feltámadás?
hunor és magyar
együtt álmodnak
ülve temetve
várják a reggelt
már több ezer éve!
ahogy a karcos rög,
csillan a borsónyi gyöngy
esztergál az Ősz
kés-éles a rög-föld
a cserépdarabok,
csontok jeltelen
/édeni készenlétben/
szemetet szór a szél
a tanyák felé
zörög lapát és ásó
a kulacsban új bor,
s a múló időben
csontpor száll, az anyaföld
a nagy vetkőztető
• 310 •
Apám, a könyvelő
Apám, /könyökvédős/ könyvelő volt,
az íróasztalán tinta és toll,
iratok tömege hemzsegett.
Telefonált, írt, számolt, ügyeket
intézett annak, - aki felkereste.
A szekrény polcain könyv mellett könyv,
s iratok, mint anyám nyakában a gyöngyök.
Most nem kattogott a vén írógép,

apa előtt jegyzet, s egy térkép,-
a telefonba németül beszélt
csak azt nem tudtam, hogy miért?
Régen volt ez...a /háború küszöbén /
mikor könyvhullák közt sült a kenyér.
Ezután kitört a szörnyű háború
és elvitték az apám. Hosszú volt az út,
az évek! Nem ismertem meg csak néztem őt
hatévesen, mert aki visszajött
sovány volt, ráncos arcú és majdnem ősz!
Sokáig kételkedtem magamban

és idegenként néztem. Nem tudtam
rendszerezni a múltat és a jelent,
majd az elhallgatott sorsban Ő lett,
az eszményképem a díszsírok mellett.
Uram, semmi baj...fáj. ami fáj,

de az volt a jó, hogy élt, hogy volt édesapám!
• 311 •
Néha sok vagyok magamnak

/Békéscsaba, 2017. augusztus 10-11./
Néha sok vagyok magamnak,

s egyre gyakrabban, /erről még nem írtam/?
Fut a fény, csörtet a falon,
lődörög a szél is. Belehallgatok.
Dideregtet. Bepalizna,
s küldene Moszkvába, Auschwitzba,-
de nem jön össze! Csak a hang...
Én mindig a Szó erejében bíztam,
s ez volt a tragédia!
És jött, jön a világméretű Jelen,
hogy majd idegronccsá tegyen!
Néha sok vagyok magamnak...

Most kórházi ágyon fuldokolva,
rohaszt a rémes éjszaka.
Láttam, hogy sodor az őrült áradat,
hogy hulló csillag minden vágy,
s jön-megy a feltartóztathatatlan Halál!
Láttam, hogy vénül a régi arc,
hogy mély ráncokat présel a nyári nap.
A szerelem is csak emlék,
s az otthon sem az, ami volt rég.
Néha, a magány csöndjében
kezemben a kedves fényképét nézem.
Szavak, görbülő vonalak,
s az EKG cikk-cakkja kész kudarc!
Félreértés nélkül a közöny
egy-egy tévedéssel, már naponta több.
Néha sok vagyok magamnak,

s egyre gyakrabban
egy könnyes, új kamaszkorban.
• 312 •
Boldog szülinapot!
/vers az unokámhoz/
Istentől kérem, hogy száz évig élj,
de a száz év is hidd el oly kevés?
Bár,- egyformák a percek és napok,
észre sem veszed már öregszel, csiszol
az Élet az évek a tavaszok...
A szerelmeseket majd megbámulod
a parkban, vagy a csukott ablakból.
Álom az Élet, mégis találj ki

egy szebb Jövőt, hogy az unokáid
a Holnap emberei:
csak a boldogságot tudják ismerni
és szeretni, szeretni, szeretni
filmszakadásig…
/2017. június 27./
Csend kell a világnak

/1985/
Már hidegek a hajnalok,
porszívózik a szél.
Nem szállnak erre angyalok
Karácsony ünnepén.
Poroz, száll a fehér hópor

vakít a ragyogás...
Dunnát ráznak az angyalok,
míg fortyog a világ.
Csend kell a világnak, új vers,

új Nap, kis /istenek/,
új melósok, új városok
vas-virágok.
• 313 •
Csend kell a szívnek! Nyugalom,

szeretet és Béke,
hogy arcodon legyen mosoly
Isten örömére.
OROSHÁZA, nem ismerek Rád

Micsoda nyüzsgés, micsoda lárma?
Tavasz van, épülnek az új házak,
s nő a falu, acélból a város!
Újabb fecskék csüngnek dróton, fákon,
emeletre kúszik újabb emelet,
s virágba borulnak az erkélyek.
Dalol a szél, ragyog a májusi fény,
s táplál szerelmet, éltető reményt.
OROSHÁZA, nem ismerek Rád!

Ragyogni kezd a kavics Dózsa trónján,
s az ősi föld őrzi lábak nyomát.
Esőben
Szélbe fázva
esőben ázva,
indulok Hozzád
az út sarába.
Most minden lépés
siettet feléd,
mert az éhes vágy
emlékről mesél
• 314 •
A múzsa
A múzsa csókja
mintha-mintha
a Mindenség volna?
Hogy szebb legyen

2018. június 27.
Virágba öltözött a város,
hogy szebb legyen a napod, az álmod,
míg a könnyű felhő fuvarosa:
a füttyös Szél-úrfi Neked hozza
hálószobádig, – egy nő sóhaját
/ünnepi csendben/, egy csók után.
Firkál a szél
/1958/
Falevél fecnikre firkál a szél,
s Holdig kúszik a remény.
Október van, s egyre jobban félek,
most nem dáridó az élet!
Baljós az Ősz. Mennyi keserűség,
mennyi csalódás, rögeszmék
sodornak naponta, s igazodnak
az ég felé.
...most legszívesebben bőgnék.
• 315 •
Köszönet:
Justh Zsigmond Városi Könyvtár, Orosháza
Dr. Kovács István, Dr. Kovácsné Szente Ilona, Dominkó Sándor,
Dominkóné Héjjas Pálma, Dominkóné Héjjas Hajnalka, Orovecz Ildikó,
Dr. Zsíros Gyöngyi, Szeles István, Kasznár Izabella, Plenterné Kenéz Erika,
Faragó Magdolna, Metálné Kolozsvári Magdolna, Metál György,
Kiss Horváth Tiborné, Dr. Gulyás Mihályné Olga, Horváth Károlyné,
Dr. Vecseri Rózsa, Nyitrai István, Ancsin Anita, Szokolainé Tóth Gyöngyi,
Fazekas Istvánné Andrea, Csala Bertalanné, Szöllősi Gréta,
Molnár Éva Márta, Szabóné Benkő Tímea, Vahl Eszter,
Makuláné Gulicska Valéria, Dr. Sin Jolán,
Winklerné Leidinger Gabriella, Petrina Lászlóné
Hálásan köszönöm:
Buzai Csaba igazgató úr lelkes segítségét, valamint a Könyvtár dolgozóinak,
továbbá köszönöm a családomnak, rokonaimnak, barátnőimnek,
ismerőseimnek és a kedves Olvasóknak, hogy nyolcvan évesen is,
MINDENKI támogatásával megjelenhet a tizennegyedik könyvem.
Witt Márta
Orosháza, 2018. július 10.
• 316 •
A szerző eddig megjelent munkái:
1. A vágyak romjain – versek (1998)

2. A nap előtt már elmentek – versek ’56 (1999)
3. Hitet építve – versek (2001)
4. Hol keresselek – versek (2003)
5. A csend melegében – versek (2005)
6. A varsói gettó fogságában – regény (2010)
7. Orosháza gyermekszemmel I. kötet – regény (2011)
8. Hazudtam a szívemnek – szerelmes versek (2012)
9. A szívem szeretője vagy – regény (2012)
(Orosháza gyermekszemmel II. kötet)
10. 12 NAP – 1956 – versek (2013)
11. A versek húrján – válogatott versek (2013)
12. Emlékirat (mesél a csontkezű csönd) – történetek 1. kötet (2014)
13. Emlékirat (mesél a csontkezű csönd) – versek 2. kötet (2014)
14. Nélküled nincs Mennyország – regény
15. A z elhallgatott sors, orosházi történet – válogatott versek (2018)
A szerző írásaiból fordítottak már angol, német, orosz, ukrán

és héber nyelvre is.
• 317 •
Tartalomjegyzék
Nélküled nincs Mennyország (regény) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7
Az elhallgatott sors (válogatott versek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 253

Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 255
Versek az 50-es évekből . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 259
Őszi versek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 270
Nyári versek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 282
Melós-mesék . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 286
Tavaszi versek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 293
Szerelmes versek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 295
Témák, vers-variációk . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 302
• 318 •

Witt Marta Nelkuled Nincs Mennyorszag

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Witt Marta Nelkuled Nincs Mennyorszag

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Nélküled nincs Mennyország

Szerkesztette: Cs. Balog Anikó

Lektorálta: Nyíri Ádám

Kiadó: Witt Márta

Nyomdai munkák: Yes-Press 2001. Bt.

A leírt sorokat az Élet írta és én csak lemásoltam.

Tükörcserepek… ebben a szóban ott van a tökély, az eredeti természetes-

Viszlát, néma barátom.

Elérkezett a nagy nap, a tizenötödik születésnapi ünnep. Félve gondoltam

meg hét az huszonkettő! Istenem, vénlány leszek – hüppögtem.

A hirtelen csendben kíváncsian fordultam meg, s akkor láttam, hogy már

A meglepetés (Hónapok múlva)

rű? Vastag, vékony karperecek és láncok. Talán a nyakláncok közül a legszebb

Néhány nappal később meglátogattam azt az új barátnőm, akiről megtud-

- Ha még nem tudnád én városban élek, te meg falun, és a városon túl az a

Egy nappal később

- Itt már áll a bál! – mondtam, amikor a feldíszített bálterembe léptünk.

- Csak kevesen. Elliéket most másodszor hirdette a lelkész úr.

- Könnyű volt! A mama megmondta.

- Ebből lánykérés lesz? - lelkesedett a mama.

- Álomra építed a jövőd?! Te megbolondultál?

Néha a gyárak füstjét hozta a szél, valahonnan pihekönnyű korom szállt,

- Pontosan olyan, mint akivel álmodtam.

rökben keringőt táncoltunk, miközben a párok utat engedtek, hogy középen

végig, aztán megfordult, s kiviharzott a teremből.

- Nem, de tudom hol van. Drágám, megengeded, hogy udvaroljak?

A szobában halkan szólt a rádió, apa a napi híreket hallgatta éppen.

- Mit érez a szíved?

A nap már magasan járt, a kert felöl rózsaillatot hozott a szél…

és hangosan kiabálni kezdte: – Szeret! Szeret! Ugye, Ágikám, szeretsz?

Végre vasárnap lett! Egész délután készültem az esti találkozóra a kertés�-

- Korábban? Akkor is! Nem jött el, becsapott!

- Mégis van Isten az égben, mert megszabadított mindkettőtől? Ha nem kel-

senkivel? Csak te kellesz neki. Később megszereted és talán ő lesz a férjed?

Mocsárban is nőnek virágok

- Nekem így is jó.

Elmúlt az ősz, havat szórt a szél, együtt ünnepeltük a karácsonyt, és az eljegy-

néztem a napba. Szemüvegen keresztül is erős volt a fény, miközben ballagtam

tem, aztán feltettem a szemüveget, hogy ne lássák a patakzó könnyeim.

- Bagi János vagyok – hadarta.

Egy nappal később

- Bátyus, köszönöm, de a vonaton ettem.

Két hónappal később

Merre visz a gyűrű útja?

tott, az igent alig hallhatóan suttogtam, mint akinek a gondolatai a holdon

- A nagypapád miért volt csizmában, amikor olyan forróság van?

A szívem nemet parancsolt.

Egy hónappal később

városban néhány kört tettünk hangos dudálás közben.

A lakodalom és… a kezdet

kokkal a kezünkben elindultunk haza. Anyáék házában egy-egy szoba-konyhás

Közös vacsorán este

Két hét múlva

Néhány órával később

- De, csak váratlanul ért. És ez biztos?

Anyád tömte a fejed?

Néhány nappal később.

- Én pedig nem akarom! Majd évek múlva, esetleg?

- Ágikám, drágám, fázol? Odabújok melléd, hogy melegítselek.

A következő nap történt

- Ági, hozd a lavórt! Gyorsan, gyorsan! – kiáltotta, s a tálcát az asztalra tet-

- Ülj le és egyél. Ilyenkor télen ne menj motorral. Megfázol. A vonat a gép-

János, melyik a szebb?

- Késő van. Talán inkább holnap kellene?