Neil Boyd

ATYÁK
PÁCBAN

CICERÓ
 A mű eredeti címe:
Father in a Fix

Fordította:
Jászay Gabriella

Fedél terv:
Zsoldos Vera

Minden jog fenntartva!

ISBN 963 539 268 0

Minden jog fenntartva!

© Neil Boyd, 1979

© Hungarian translation, Jászai Gabriella, 1999
© Cover design, Zsoldos Vera, 1999

Megjelent a Falukönyv-Ciceró Kiadói, Kereskedelmi

és Szolgáltató Kft. gondozásában
Könyv- és játékraktár nagy- és kiskereskedelem
1134 Budapest, Kassák Lajos utca 79.
Telefon és fax: 329-1619
E-mail: cicero@mail.matavhu
Felelős kiadó: Szamosi Ivánné ügyvezető igazgató
Művészeti vezető: Vaisz György
Szedés, tördelés: Szücs Bt., Dunakeszi
Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. -190783
Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató
 Fülszöveg:

"Egek. mitévő legyek?" - így sóhajtott fel Neil Boyd atya az e címen a közelmúltban
megjelent fergetegesen vidám könyvében, amikor nehéz helyzetekből kellett kivágnia
magát. Mulatságos történeteinek sorát most ebben a kötetben folytatja. A biciklin közlekedő
londoni ifjú káplán, meg az ócska tragacsát életveszélyesen vezető Duddleswell atya
gyakran kerül "pácba". Furcsa helyzetek, különc figurák okoznak gondot az atyáknak - meg
kell oldaniuk az iskolai "szexuális felvilágosítás" ügyét, a dúsgazdag kleptomániás öreg hölgy
lopott zoknijainak értékesítését, elhárítani a kertjében disznókat nevelő bukméker haragját.
"Jó szívű rabló", jámbor börtöntöltelék, gondozásra váró csecsemők és még sokan mások
tűnnek fel a kedvesen vidám könyv lapján. A két pap emberszeretettel és találékonysággal
minden nehézségen úrrá lesz... Olvasók pedig jókat nevethetnek hőseink és barátaik nem
mindennapi kalandjain.
 Újévi elhatározások

Újév előestéje. A Szent Júdás plébánián már eloltották a lámpákat. Végignyúlva ágya-
mon, kezem összekulcsolva a fejem fölött, azon elmélkedtem, milyen eseménydús volt szá-
momra az 1950-es év.
A szemináriumban eltöltött hat évet nyári felszentelés koronázta meg, azután a Szent
Júdás plébánia következett, London nyugati szélén. Visszaemlékeztem első gyóntatásom, el-
ső prédikációm, első keresztelésem, első áttérőm felvételének gyötrelmeire. Hat hónap telt
el azóta, és noha ezalatt tíz évet öregedtem, aligha áltathatom magam azzal, hogy immár
hivatásom magaslatán állok.*
[* A fent felsoroltakról szól Boyd Egek, mitévő legyek? c. könyve (Ciceró, 1997). Korlá-
tozott példányszámban kapható a kiadóban.]
Egy emelettel fölöttem lakik a házvezetőnőnk, a kedves, jóságos, harcias, fehér hajú
Mrs. Pring. Feltételezem, hogy ebben az éjfél előtti utolsó órában mentalikőrjét vagy rózsa-
szín ginjét szopogatja. Megérdemli.
Furcsa és némileg megnyugtató, hogy a jámbor katolikus ember nem tart lépést az őt
körülvevő világgal. A szomszédból például, az újévi mulatozás alkalmából zene és nevetés
zajos hullámai áradnak be hozzám. De Mrs. Pring, aki január elsején szent áldozáshoz akar
járulni, abban a pillanatban teszi le poharát, mikor Billy Buzzle házában a virrasztók koccin-
tással köszöntik a kezdődő újévet.
- Olyan sovány, mint maga a nagyböjt - mondta rólam Mrs. Pring -, és olyan csendben
lépeget a házban, mint egy zsiráf. - Megcsodáltam tömör és pontos leírását, ahogy végig-
néztem a takaró alatt kirajzolódó hosszú testemen. Hat láb a szememtől a lábujjamig, de
úgy tűnik, mintha hat mérföld lenne.
Csörrenve nyílt ki egy ablak, és egy - némi ír kiejtéssel aláfestett - bömbölés zendült
fel:
- Abbahagynák végre, istenverte pogányok, ezt a pokoli lármát, és hagynák aludni a
becsületes keresztényt!?
Nem egészen húsz perc alatt ez már harmadszor harsant fel. Nem hiszem, hogy a
szomszédban meghallották vagy törődtek volna tiszteletreméltó plébánosom tiltakozásával.
Mrs. Pring néhány tollvonással Duddleswell atyát is felvázolta:
- Belül a feje - mondta - olyan alakú lehet, mint egy francia kürt. - Más alkalommal: -
Ez az ember rá tudna ülni egy súrolórongyra, és úgy siklana fel a lépcsőkorláton.
De Mrs. Pring azért lett a szavak ilyen kiváló mestere, mert húsz éve inaskodott a sér-
tegetések mestere mellett.
- Ez az asszony - mondta egyszer az atya, megvakarva gyéren fedett koponyáját, míg
kerek szemüvege mögött csak úgy szikráztak a szemei -, ez az asszony egy tankot is harc-
képtelenné tudna tenni egy késsel és egy villával.
- Felveszi vele a versenyt, atyám - válaszoltam, hogy legyezzem lankadatlan önbizal-
mát.
- Igaz, amit mond, Neil atya, de azért elég csüggesztő az egész. Vele vitatkozni olyan,
mintha egy fánkkal harcolna az ember. Mindig rettentő összevisszaságba keveredem, még
akkor is, ha én győzök.
Hogy bocsáthat ki valaki ennyi villámot magából, és hogy látszhat közben olyan ártal-
matlannak, sőt ártatlannak? Soha nem szűntem meg ezen csodálkozni. Ahogy Mrs. Pring,
békésebb hangulatában, megjegyezte: - Ha olyan is az arca, mint egy epekő, olyan nagylel-
kű, hogy elégetné a hárfáját is, hogy megmelegítse a maga lábujjait.
Újabb ablakcsattogás:
- Istentelen pogányok, abbahagyjátok végre...! Duddleswell atya olyan ideges volt ma
este, mint egy szöcske. Már karácsony óta ilyen. Még nekem is nekem jött. Mikor valami kis
lényegtelen kérdésben kétségbe mertem vonni csalhatatlanságát, rám förmedt, mondván:
„Ha meghalnék és újra feltámadnék, ugyan elhinné-e akkor egyetlen szavamat is, maga se-
honnai kamasz? Nem hinné!”
Egy más alkalommal így hívott: „Nathaniel, az izraelita, akiben nincs hiba” -, és ezt
sértésnek szánta. Ami a ház asszonyát illeti, őt megleckéztette takarítása és főzése gyarló
voltáért, továbbá „propellere”, vagyis a nyelve zajáért:
 - Ez a mézes szavú asszony - mondta - egy fát is meg tudna semmisíteni pusztán csak
azzal, hogy beszél hozzá.
Mrs. Pring mindezt olyan jól fogadta, mintha az egész egy karácsony utáni pihenő vele-
járója lenne, amihez már hozzászokott. Amikor Duddleswell atya megjelent, ő elosont, ma-
gában mormolva:
- Itt jön a Nagy Depresszió. - És egyszer félrevont és azt mondta: - Az év utolsó napja-
in vegye fel a sisakját, Neil atya.
Egy gyöngybagoly síri kiáltása hallatszott a kertből, mintha ő is visszataszítónak találná
a mulatozás zaját. Eső csapkodta az ablaktáblákat. A fehér karácsony délen latyakká válto-
zott, bár az ország déli részében még hó volt.
Egy pillanatra kihúztam a kezem az emlékek tarisznyájából, hogy imádkozzam újévi el-
határozásomért. Önmagamnak adott tanácsom rövid volt: „Okosodj meg.” Alapvetően fon-
tos volt, hogy valamennyire megszabaduljak naivságomtól, és világi bölcsességre tegyek
szert. Ezért határoztam el, hogy naponta kidobok három pennyt a The Times megvételére,
olvasom Newman kardinálist és Dosztojevszkijt, és tanulmányozom az impresszionista fes-
tőket.
Órámra néztem. Pár perc múlva éjfél. Egy távoli harang hamarabb szólalt meg, néhány
petárda elpukkant. Halkra beállítva kinyitottam a rádiómat, hogy meghalljam a Big Ben üté-
seit, ahogy bejelenti az újévet. A Trafalgar téren történtekről közvetítést adtak. A kará-
csonyfát, Norvégia minden évben Londonnak küldött ajándékát, kivilágították, ahogy a szö-
kőkutakat is. A világháború még elég élénken élt emlékezetünkben ahhoz, hogy méltányol-
juk a fényeket.
Duddleswell atya még egy wagneri elbődülést produkált, mielőtt az éjféli harangok
megszólaltak volna, utána azonban csend lett. A Trafalgar téri mulatozók zajai disszonánsan
keveredett fülében Billy Buzzle lump vendégei hangjával, akik becsípve énekeltek.
A térre zápor kezdett zuhogni, és az emberek fedél alá siettek. Furcsa népség az angol,
elmélkedtem. Ha bombák potyognak, kényelmesen sétálnak, hogy megnézzék, mi történt.
Ha eső zuhog, rémülten vágtatnak szét minden irányba.
Felültem az ágyban, és felemeltem egy képzeletbeli borral teli képzeletbeli poharat: -
1951-re - mondtam. - Isten áldjon meg mindnyájunkat. - És képzeletben fenekéig ürítet-
tem.

Január elseje, Urunk körülmetélésének ünnepe, kötelező ünnep. Az első két szentmisét
én mondtam hétkor és fél nyolckor. Mindegyiken kétperces beszédet tartottam a becsületes-
ségről a pénzügyek terén.
A prédikációra Tony Marlowe ihletett, aki elmondta, hogy a lopások a boltban szinte
járvány mértékűre növekedtek. „Annyit elveszítek a készleteimből - mondta -, hogy már
erre gondoltam, felfogadok egy fiút csak azért, hogy szemmel tartsa a vevőket.”
A prédikációm nem várt hatással járt. A félnyolcas mise után egy pajzsmirigy-túltengé-
ses, dülledt szemű idősebb özvegyasszony, Mrs. Murray jött a sekrestyébe. Vörös arccal be-
vallotta, hogy néhány harisnyát lopott, és az újév szellemében szeretné őket visszaadni.
- Segítene nekem, atyám?
- Természetesen, Mrs. Murray - mondtam, és mindent elkövettem, hogy elleplezzem
meglepetésemet.
Mrs. Murray nagyon jó katolikus volt, és hozzá nagyon gazdag is; az az eset volt, ami-
kor a gazdag gazdaggal házasodott össze. Mi szüksége lehet arra, hogy harisnyát lopjon? Az
éhgyomorra ivott bor okozta könnyű szédüléssel arra gondoltam, milyen furcsa világban
élünk.
Mrs. Murray nem kérte, hogy meggyóntassam, így megkérdeztem, mit kíván tőlem, mit
csináljak.
- Atyám, ugye nem kell nyilvánosan bevallanom, hogy elloptam őket?
- Szó sincs róla, Mrs. Murray. Senki nem köteles önmagát megvádolni. Megmondom,
mit fogunk csinálni. Amint alkalom adódik, beszólok magához, és elviszem a harisnyákat.
- Megtenné nekem, atyám? - Nagy barna szemei csillogtak a hálától.
Bólintottam. - Sokat elvitt, Mrs. Murray?
- Néhány párat, atyám.
Megnyugtatóan mosolyogtam: - Nem gond.
 Egy ötfontos bankjegyet vett ki a tárcájából: - Mondana értem egy misét, atyám?
- Természetesen.
- Imádkozzon értem, atyám, hogy az Úristen bocsásson meg nekem, és 1951-ben új
Margaret Murrayjé váljak.
Csaknem félévi előfizetési díja a The Timesnak, számoltam magamban, amikor a hölgy
eltávozott.
Később meghallgattam Duddleswell atya prédikációját. Az ő újévi alapgondolata az
volt, hogy vigyázzunk a nyelvünkre.
- Ami egyszer elhangzott, azt nem lehet ki nem mondottá tenni - mondta gyászos han-
gon. - A kimondott szavak nem fognak visszaugrani a torkunkba. Olyan ez, mint a fogkrém.
Ha egyszer kijött a tubusból, nem tudjuk újra visszanyomni.
Jakab apostol azt mondja, a nyelv vadállat, senki nem tudja megszelídíteni. Olyan,
mint a tűz, egy kis szikrája egész erdőt fel tud gyújtani. Ez a dolgok rendje, a beszéd beszé-
det szül.
Így, kedves híveim, ha hallani kell, legyünk gyorsak, de lassúak a beszéd és a harag te-
rén. Jakab apostol azt mondja: „Aki senkit nem bánt meg a szavával, az tökéletes ember.”
Természetesen mindez az asszonyokra is áll. Ne mondjanak nagyobb meséket, mint egy
rendőr, és ne suttogjanak kígyókat egymás fülébe.
Duddleswell atya olyan szenvedélyes hangon beszélt, hogy nyilvánvalóan elsősorban
önmagához intézte szavait. Nem volt nehéz kitalálni, mi lehetett az ő újévi fogadalma. A ka-
rácsony óta elhangzott heves kitörései ennek tudhatók be. Utoljára kitombolta még magát,
mielőtt a szent csendbe süllyedt.
Mindjárt, ahogy lejött a szószékről, próbára tették. Francis Martin, egy három és fél-
éves kisfiú, aki szemben lakik velünk az utca másik oldalán, elszökött a szüleitől, és a já-
szolhoz sétált. Kivette belőle a kis Jézust, hogy megsimogassa, és puff, már ott is volt a föl-
dön egy halom színes törmelék.
- Daddy - sírt Francis, ahogy apja fenyegetően közeledett hozzá -, Jézus korábban halt
meg ebben az évben.
Duddleswell atya visszament a szószékre, hogy kijelentse, a gyermek akaratlanul is
szimbolikus beszédet mondott a maga módján. - Milyen lehet a karácsony - tette fel a kér -
dést - Krisztus nélkül?
Az apa kilábolt zavarából, ha a költségekből nem is, és a gyerek megúszott egy-két po-
font.
Néhány napig, míg nem találtunk helyette másikat, a Prágai Gyermek Jézus szobrával
kellett megoldanunk a hiányt, aki gazdag öltözetében, és fején az ékszeres koronával nem
érezhette túl otthon magát a szénában.
Ugyanez a megbocsátó szellem hatotta át Duddleswell atya második miséjét ezen a
reggelen. Előzőleg felfedeztük, hogy hátul a templomban egy berepülő sörösüveg betört egy
ablakot.
- Billy Buzzle valamelyik vendége tehette az éjjel - véltem.
- Neil atya - tiltakozott -, ne ítélj, hogy ne ítéltess, gonosz fickó!
Ugyanezen a törött ablakon berepült Billy Buzzle egyik galambja. Felült a baldachinra
Duddleswell atya feje fölött, miközben az misézett, és olyan zajjal csapkodott, mintha fából
lennének a szárnyai.
Duddleswell atya zavartalanul folytatta a misét. A látogatást arra használta fel, hogy a
szószéken példabeszédként Mohamed esetét mondja el, aki búzaszemekkel tömte tele a fü-
lét. Egy fehér galamb szállt a vállára, és a füléből csipkedte a szemeket, úgyhogy követői
meg voltak győződve, hogy maga a Szentlélek szállt oda, hogy személyesen beszéljen a
próféta fülébe.
- Mit susog a fülünkbe a Szentlélek újév napján, drága híveim? Hogy tartsuk féken a
nyelvünket, és hogy nagylelkűbben ítéljük meg még a pogányokat is, mint ennek előtte.
Úgy éreztem, a helyemre tettek.
Daley doktor, Duddleswell atya szeretetreméltó, iszákos barátja sietett kihasználni a
fegyverszünetet. - Isten áldjon, Donal, ezerszer - mondta mise után Duddleswell atya -,
gyere, látogass meg bennünket a dolgozószobámban, egy csésze tejára.
 - Drága, drága, drága Charles - nyögött a doktor -, az oltárról arról prédikálsz, hogy le -
gyen a beszédünk kedves, és alighogy lejössz a szószékről, úgy sértegetsz; mintha protes-
táns lennék. Hát nem tudod, hogy újévi jótéteményért jövök?
- Tőlem nem kapsz ma italt, Donal, de máskor sem. Máris eléggé el vagy ázva, úgy lá-
tom, a fejed olyan a vállaidon, mint egy lepényhal.
- Kerek perec visszautasítasz?
- Igen.
- Micsoda rideg ember vagy, pedig közben tele vagy nyájas könyörületességgel, még a
lángok nyaldosta ördögnek is fagylaltot vennél.
- Csak a te javadra szolgál, hogy rideg vagyok, Donal.
- Ugyan, ugyan, ugyan. Tutyimutyi alak vagy, és ez az igazság. A templomban úgy be-
szélsz, mint egy fehér galamb, és itt úgy nekem esel, mint egy mohó vércse.
Duddleswell atya megfogta a kezét:
- Bocsáss meg, kérlek, hogy a kedvességem ilyen formát kell, hogy öltsön, drága öreg
barátom.
- Rendben van, de nehogy ártó szemmel ronts meg miközben ezt mondod.
- Áldjon meg az Isten, Donal.
- Itt vagyok - mondta szomorúan Daley doktor -, pedig ünnepélyesen megfogadtam,
hogy küzdeni fogok az ember legősibb ellensége ellen...
- Az ördög ellen? - kérdeztem.
- A szomjúság ellen, Neil atya.
- De Donal, nem tudnád legalább estig megállni, hogy ki ne rúgj a hámból?
A doktor mosolyogva csóválta a fejét:
- Ismered a régi mondást, Charles, az, aki nem ebédelt, vacsorára már két ember lesz?
Duddleswell atya beleegyezően bólintott:
- Rendben van, töltök neked egy kortyot, mivelhogy újév van. De azért javíthatatlan
vagy.
- Okos vagy, Charles, hogy orvosi képesítés nélkül is meg tudod erősíteni az én szakér-
tői diagnózisomat.
Miközben Duddleswell atya öntött a pohárba, a doktor boldogan motyogta:
- Úristen, az ember nyála összefut erre az italra. Felemelte a poharát. - Hé, maga itt
szemben, ez magának szól, Neil atya! Éljen elég sokáig ahhoz, hogy ezüst haját fésülgesse.
- Köszönöm, doktor úr. Ebben a házban ez körülbelül akár két hét alatt bekövetkezhet.
A doktor kiürítette poharát:
- Most, hogy józanul nézem kettőtöket - mondta -, úgy látom, nem vagy olyan jó for-
mában, mint tavaly.
- A szomszédban pogány dáridó folyt egészen a reggeli órákig - Duddleswell atya só -
hajtott -, az erőim végén vagyok.
- Ha most meghalsz, Charles, a mi veszteségünk az Ég nyeresége lesz. Szinte látom a
Mindenhatót, ahogy arany trónján ül és rád mutat, mondván: „Gyere ide, Charles Clement
Duddleswell, gyere haza hozzám. Vedd ezt a hárfát, és vidítsd fel nekünk ezt a helyet.”
- Donal!
- És az angyalok kórusa és az arkangyalok a szárnyukkal verik a ritmust, míg te ját-
szol. - Látta, hogy Duddleswell atyának nem tetszik a dolog, bár újévi fogadalma nem en-
gedte, hogy ezt szavakba öntse. - Nem akarsz Istenhez menni, Charles?
- Nem sietek eszeveszetten.
- Igazad van, Charles. Isten tudja, hogy itt fontos dolgokat kell csinálnod. - Odanyúj-
totta poharát, hogy újra töltsön. - Miért kell meghalni, kérdem én, míg zsálya nő a dombo-
kon? - Felemelte poharát a vendéglátó köszöntésére. - Adja Isten, Charles, hogy ne láss
rosszabbat az életben, mint a saját szent személyedet. - Kiürítve poharát, az ajtó felé indult.
- Boldog újévet, Donal.
- És nektek is, atyák. - Az orvos, kezével a kilincsen, kicsit megállt. - Ha látod a szom-
szédodat, Charles, átadnál neki egy üzenetet?
- Hogyne.
- Mondd meg, hogy nagyon köszönöm, hogy az elmúlt éjjel olyan királyi vendéglátás-
ban részesített.
 A déli Angelus után a dolgozószobámban voltam, mikor megláttam a kertben Duddles-
well atyát. Olyan arcot vágott, mint akit hirtelen gyász ért. Bágyadtan kenyérmorzsákat
szórt az esőáztatta gyep pocsolyáiba, míg körül nem vették a verebek, seregélyek, rigók, fe-
keterigók és természetesen Billy Buzzle galambjai. Mindent elkövetett, hogy egyetértésben
legyen minden élőlénnyel.
Átkiabált a kerítésen ősellenségének:
- Boldog újévet még magának is, Mr. Buzzle!
Bizonytalanul inogva a lábain, egy kipirult Billy imbolygott elő a konyhából, és kinyúj-
totta szőrös kezét:
- Magának is, O'Duddleswell atya. - Billy fekete labradora, Pontius is kinyújtotta sáros
mancsát, és plébánosom azt is megrázta. - Hogy vagyunk, atyám?
- Olyan vidám vagyok, mint a szomorúfűz.
- Remélem, hogy a mi kis összejövetelünk nem zavarta meg az álmát a múlt éjszaka?
Duddleswell atya megsimogatta a bal szeme alatt egy hörcsög zacskójához méltó tás-
kát.
- Olyan jól be voltam takaródzva az ágyamban, hogy számít is az valamit, Mr. Buzzle?
Amellett egy ilyen vigalom, Istennek legyen hála, egyszer történik egy évben.
- Jó tudni - mondta Billy -, hogy a huszadik század második fele most kezdődött meg.
Ma reggel elolvastam az újságomat. Láttam, Billy érvelése hova akar kilyukadni, és
tudtam, az a célja, hogy ugrassa ellenfelét.
- Hogyan? - kérdezte Duddleswell atya udvarias.
- A mai nap, 1951. január 1., a huszadik század második felének kezdetét jelzi.
- Igazán? És nem ma egy éve kezdődött meg? Szállóigéje volt: gyorsan meghallani,
lassan beszélni.
Billy megigazította merev fehér mandzsettáit. Kicsit izgatta, hogy a Harmadik Világhá-
ború még nem tört ki azonnal a kerítésen keresztül.
- Ez a tudatlanok általános tévedése - mondta, tovább kavarva a dolgokat. - Elfelejtik,
hogy nincs nulladik év. Így a 100. év az első századhoz tartozik.
- És 1900 a tizenkilencedik századhoz tartozik - folytatta Duddleswell atya.
- Így van - mondta Billy Buzzle kárörvendve.
- Akkor hát a huszadik század nem 1900. január elsején kezdődött, hanem 1901. janu -
ár elsején?
- És, O'Duddleswell atya, ahogy épp most igyekeztem kifejteni...
- Most kezdtük el a huszadik század második felét.
- Pontosan - mondta Billy, de a harci láng már homályosabb volt a szemében.
- Mr. Buzzle, engedje meg, hogy újra megrázzam a kezét. - Billy megengedte. - Végte-
lenül hálás vagyok érte, hogy vette a fáradtságot, és egy olyan nehéz felfogású embernek,
mint jómagam, megmagyarázott egy ilyen nyilvánvalóan egyszerű dolgot.
Otthagyta Billyt állva, és miközben visszament a házba, azon töprengett, hogyan ver-
ték át, és szomorúan csóválta a fejét, hogy milyen végtelen mélységei vannak a saját tudat-
lanságának.

- Most pedig, Neil atya, egy apró kis tanács. A káplánok folytonosan jönnek és mennek,
mint a Szentlélek az Utolsó Vacsorán, ezzel szemben a házvezetőnők... csaknem olyan meg-
ingathatatlanok, mint a plébánosok.
A kétely semmi jelét nem mutattam.
- Szóval azt szeretném, ha vigyázna, nehogy valamilyen módon megsértse vagy fel-
bosszantsa a ház jó úrnőjét. Próbáljon szokásaiban olyan rendes lenni, mint egy vak ember
- mondta, önelégülten veregetve pocakját. - Például ne felejtse el visszatenni a fogkeféjét a
fürdőszobaszekrénybe, és a mosdókagylóban ne hagyjon piszokcsíkot.
Ebéd előtt voltunk, Duddleswell atya dolgozószobájában. Ez az újfajta nyájas kritikája
máris meglehetősen lehangolt. Még az „átkozott” kifejezést is kiiktatta a szókincséből, és az
„áldott” szóval helyettesítette - noha önkéntelenül veregette közben az asztalt.
- Húsz éve van velem, Neil atya - mondta fáradtan, nyelvével ütögetve felső fogsorát -,
senki nálam jobban nem tudja, mennyit ér. Elég esze van hozzá, hogy mindenkin átlásson.
És milyen tiszta! Ahányszor egy rúd krétát ki akar fehéríteni, hagyom, hogy csinálja.
 Ebédnél, miután Mrs. Pring jól tudta, hogy Duddleswell atya még a Paradicsomban is
panaszkodna erre-arra, előre mentegetődzött az inas pecsenye miatt.
Duddleswell atya felemelte párnás kezét, mint aki nem akar erről többet hallani.
- Mrs. Pring, igazán tudatában vagyok, hogy a húsfejadagot épp tegnap csökkentették.
Csodát művelt azzal a hitvány anyaggal, amit az élelmezésügyi miniszter nyújtott nekünk.
És akkor is megmaradt véleménye mellett, mikor a ház legélesebb késével sem tudta a
húst elvágni. Hátborzongató udvariassága már azzal fenyegetett, hogy megmérgezi a lég-
kört. Néha történt valami, vagy valaki mondott valamit, és én figyeltem, ahogy felméri a lő-
távolságot, céloz, azután megáll, és nem húzza meg a ravaszt.
Miután megdicsérte káposztája hasonlíthatatlan ízét - pont a káposztáét! -, Mrs. Pring
felmordult:
- Szóval mégsem vagyok a mosogatóvízben maradt utolsó teáskanál?
Duddleswell atya kinyitotta a száját, azután visszaemlékezett elhatározására, és le-
csukta, mint egy zongorát.
Házon kívül is nehéz helyzetben voltam, nemcsak otthon. Teaidőben elbicikliztem Mrs.
Murrayhoz. Minden pedáltaposásnál ismételtem újévi elhatározásomat: „okosodj meg”. Az-
óta, hogy a Szent Júdásba helyeztek, elég sok gazdag, ártalmatlan öreg hölgyet láttam már
ahhoz, hogy észleljem a veszélyjelzést. A biciklim csomagtartójára felszíjazva bevásárló-
szatyrot vittem magammal, arra az esetre, ha több dolgot is lopott, nemcsak harisnyát, és
azt el akarná titkolni előttem.
- Atyám - susogta Mrs. Murray, repdeső szempillákkal, mikor teával kínált a társalgó-
ban -, hálás vagyok magának, hogy megszabadít a szégyenemtől.
Utolsó rongynak éreztem magam, hogy egy ilyen kedves, tiszteletreméltó hölgyet, mint
Mrs. Murray, meggyanúsítok azzal, hogy nem csupán egy kis múló kisiklásban bűnös.
De ha már elhatároztam valamit, be is kell tartanom.
- Van még valami a harisnyákon kívül is, Mrs. Murray?
- Ó, atyám - elvörösödött. - Nincs.
- Bocsánat - mondtam -, csak segíteni szeretnék, minden lehető módon.
Hogy mindketten úrrá legyünk zavarunkon, öreg angol juhászkutyája, Tinker felé fordí-
tottam a figyelmemet. Megnyomogattam a füle tövét.
- Remek példány, Mrs. Murray.
Tinker tényleg az volt. Óriási, fekete-fehér gyapjas állat, fehér első lábakkal, és olyan
arccal, aminek a fehér szőr teljesen elfedte a vonásait, kivéve az érzékeny, fekete orrot.
Amikor a teával végeztünk, megszólaltam: - Akkor hát térjünk rá a harisnyákra, Mrs.
Murray. Elvörösödött:
- Feljönne velem, atyám? - És felvezetett az emeletre.
Óvatosan, Neil, mondtam magamnak. Okos légy. Ne hagyd magad kompromittálni már
ilyen korán, az év elején.
Túl késő volt már. Itt, a rózsaszín tapétájú hálószobában, ahol az egyetlen dísz egy fe-
hér alabástrom óra volt, ezer és ezer pár harisnya tornyosult. Rendesen, kb. három láb ma-
gas oszlopokba voltak rakva.
- Ilyen rengeteg, Mrs. Murray? - Az ajkaim formálták a szavakat, de hang nem jött ki
rajtuk.
- Igen, atyám.
- De - végre sikerült kinyögnöm - azt mondta, néhány pár.
- Egy-egy alkalommal. Egyszerre mindig csak két pár volt. - Gyorsan elfordult és ki-
ment a szobából.
Utána rohantam, féltem, nehogy szégyenében azt gondolja, elfordulok tőle. Láttam,
ahogy eltűnik a másik hálószobában.
Az újévi elhatározásom gyakorlatilag halvaszületett. Ahelyett, hogy elrohantam volna,
amikor még lehetett, kopogtattam az ajtón, ami gyaníthatóan a budoárjába nyílt.
Reszkető női hang válaszolt:
- Tessék, jöjjön be -, és ahogy beléptem, újabb teljes szobát betöltő harisnyatömeget
láttam.
Miután észleltem a megdöbbentő látványt, bágyadtan kérdeztem:
- Ez az egész, Mrs. Murray?
 - Az egész gyűjteményem - mondta. - Kivéve néhány párat a szekrényemben. De be-
csületszavamra, atyám, azokért fizettem.
Észrevettem, hogy kötött harisnya volt rajta.
- Magunkra hagyna bennünket néhány percre, Mrs. Murray?
- Bennünket, atyám?
- Engem és a harisnyákat. - Olyan fenyegetést jelentettek számomra, hogy szinte sze-
mélyes élőlényeknek éreztem őket.
Mikor Mrs. Murray lement, megvizsgáltam a harisnyaoszlopokat. Az öreglánynak évek
kellhettek hozzá, hogy ezt a tömeget összelopkodja. Sok már, úgy láttam, túl régi divatú ah-
hoz, hogy viseljék. Minden formában, minden méretben megtalálhatók voltak: pamutból,
selyemből, nylonból, műselyemből. Harmincezer vagy negyvenezer pár lehetett?
Mrs. Murray a kanapén ült a társalgóban, kezeit tördelte, és az arca idegesen vonag -
lott. Nehéz volt eldönteni, vajon szégyenkezett, vagy nem is kicsit büszke volt magára?
- De miért, Mrs. Murray? - kérdeztem elgyötörten.
Halványan mosolygott:
- Nagyon szeretem a harisnyákat, atyám.
- És hogyan, Mrs. Murray? - Arra gondoltam, hogy Mrs. Murray tulajdonképpen zseniá-
lis valaki lehet, hogy évről évre hordja el a harisnyákat a boltokból, és sohasem veszik ész -
re.
- Azt hiszem, Tinker miatt van, atyám. Amikor boltba megyek, mindenki Tinkerre néz,
és így... így sokkal könnyebben megy minden.
Tinker elbűvölő kutya volt. De akkor is, a hölgyben kellett, hogy legyen valami tehet-
ség, amit nem volt könnyű megérteni.
- Adjon nekem egy-két napot, Mrs. Murray, és majd kitalálok valamit.
Amikor Tinkerrel az ajtóig kísértek, utánam kiáltott:
- Boldog újévet, atyám.
Ahogy az esőben hazakarikáztam, Istenhez imádkoztam, mint az egyetlen nyugodt
központhoz egy hurrikánban. „Mondd meg, Uram, miért nekem kell szenvednem mások új-
évi elhatározásai miatt?”

Meg szerettem volna kérdezni Duddleswell atyát Mrs. Murrayről, de közlése bizalmas
volt. Ha a tolvajlása engem megbotránkoztatott, mit szólna hozzá ő, aki mindig olyan elra -
gadtatva beszélt erről az asszonyról?
„Légy okos - mondtam magamban -, Duddleswell atyának tudnia kell Mrs. Murray rög-
eszméjéről.”
Jobban meggondolva: ugyan honnan sejthetné? Akkor már rég megrendszabályozta
volna. Mint plébánosnak, ez kötelessége lett volna. Ha Mrs. Murray hétről hétre meggyónta
volna neki, hogy harisnyákat lopott, meg kellett volna tagadni tőle a feloldozást, míg jó útra
nem tér és vissza nem adja a lopott javakat. De ez nem történt meg. Nem, ez minden bi-
zonnyal titkos bűne lehetett Mrs. Murraynek; és én nem fogok feleslegesen locsogni róla,
tönkretéve a jó hírnevét.
Vacsoránál Duddleswell atya még mindig abban a lehetetlen, udvarias hangulatban
volt. Nagyszerű, gondoltam magamban. Itt a jó alkalom, hogy húzzam kicsit, anélkül, hogy
megtorolná.
Valami tréfás történetbe fogott. Egyébként Mrs. Pring már számtalan történetét elme-
sélte nekem. Amikor aztán Duddleswell atya a beszélgetések során előhozta ezeket, általá-
ban azt kellett színlelnem, hogy számomra tökéletesen újak.
- Neil atya, hallotta már az ír doktor esetét, aki hónapokig kezelt egy beteget? Nem?
Nos, a páciens végül meghalt, Isten nyugosztalja, és az orvos elküldte az özvegynek a
számlát. - Megállt, hogy nevessen. Tudja, mi volt a számlán?
- Igen.
Szörnyű meglepetés volt a számára. - Nem igaz!
- Tíz shilling. Amiért gyógyítottam a férjét, míg bele nem halt. - Miután erre nem tett
semmi megjegyzést, hozzátettem. - Nem hiszem, persze, hogy eltaláltam.
- Hm. Hát várjon, míg a csattanóhoz nem érek. Szóval az özvegy nem akart fizetni,
Neil atya. Így az orvos bíróság elé vitte az ügyet, és tudja, mit mondott az asszony a bíró-
nak?
 Csalt, mert két történetet összerakott. Nos, megtette újévi elhatározását, hát lássuk,
be tudja-e tartani. Így szóltam, némileg ír kiejtéssel:
- Kérem, uram, ha ez az orvos nem vágja fel és nem postmortemolja a férjemet, mikor
meghalt, még ma is élne.
Duddleswell atya egyetlen szót sem szólt, egyetlen mosolyt nem eresztett meg. Telje-
sen elmerült abban, hogy a húst kezelhető darabokra próbálta felvágni a tányérján.
Mikor végre összeszedte magát, így szólt:
- Ott volt az az öreg fickó, Con O'Neil, aki reggelenként ötkor át szokott menni a teme -
tőn.
Idegesen nézett rám, hogy rájöjjön, hallottam-e már ezt a történetet. Semmi jelet nem
adtam.
- Minden komája ezt mondta neki: „Con - mondták -, egy szép reggel majd kísértetet
fogsz látni azok között a sírkövek között.” Con persze rájuk se hederített.
Lopva újra rám nézett, hogy reagálok erre. Semmi.
- Mindenesetre az egyik haverja, Danny Delancey azt gondolta magában, no, most jól
megijesztem az öreg Cont, hogy kitöri a frász. Így egy ködös reggel felkelt és elbújt a teme-
tőben egy sírkő mögött. És amikor az öreg Con a földekre ballagva elment mellette, Danny
ott visított egy lepedővel a fején, és négykézláb mászott a gyepen, és azt kiabálta: „Enged-
jenek vissza, engedjenek vissza!”
Duddleswell atya megállt, hogy erőltetetten nevessen, és újra fürkészőn az arcomba
bámult, mielőtt előjött volna a csattanóval.
- De az öreg Con elővette a furkósbotját, és bumm, Danny koponyájára sújtott. Tudja,
mit mondott Con?
Tovább rágtam.
- Neil atya, udvariasan kérdeztem magától valamit. Tudja, mit...
- Igen.
- Mit?
- De atyám - tiltakoztam -, ez a maga története. Sóhajtott egyet, és undorodva elfordí-
totta a fejét. - Nem akarom elrontani a sztoriját.
- Ezt már alaposan megtette... Mondja hát, az Isten verje meg -, úgy értem, az Isten
áldja meg.
- Talán rosszul tudom, atyám.
- Neil atya!
- Meddig is jutott el, atyám?
A szeme némileg felvillant, mintha azt remélte volna, mégsem ismerem a történet vé-
gét.
- Ott tartottam, hogy Danny Delancey azt mondja: „Engedjenek vissza”, és Con beveri
a koponyáját, és azt kiáltja: „Nesze, ez a tied, te ostoba vén szamár. Eleve nem kellett volna
kijönnöd”.
Duddleswell atya elővette a zsebkendőjét, és teljesen fölöslegesen kifújta az orrát. A
trombitálás után egy darabig csendben rágott, míg aztán én vettem át a kezdeményezést.
- Hallotta valaha azt a történetet, atyám, mikor egy hölgy elmondja a püspöknek, hogy
menekült meg a nagynénje a haláltól?
Felnézett az égre:
- Nem mondhatnám, hogy ismerem.
- Nos, a hölgy azt mondta: „Püspök uram, a nagynéném helyet foglalt egy repülőgé-
pen. Lekéste az indulást, mert forgalmi dugóba került.”
- Nagyon jó történet, Neil atya - mondta jóindulatúan -, soha nem hallottam még ezt a
történetét, és ez így igaz.
- Még nem fejeztem be, atyám.
- Nem?... bocsánat. - Egész őszintének látszott. Feltartóztatta a forgalmi dugó - ismé -
telte, mintha ez a tőlem származó közlés nagyon vidító lenne.
- Ahogy mondtam, mielőtt félbeszakított volna, a nagynéni lemaradt a repülőről. A gép
nélküle ment el.
- És lezuhant, Neil atya.
Bólintottam.
- Csak kitaláltam, tudja. De azt hiszem, ez egy elragadó történet.
 Szigorúan néztem rá.
- Még mindig nem fejezte be?
- A hetvenhárom utas - folytattam - mind meghalt. - A kereszt jelét rajzoltam. „Nos -
kérdezte az említett hölgy a püspöktől -, nem gondolja, hogy ez gondviselésszerű volt, püs-
pök atyám?” És a püspök azt felelte a hölgynek...
Elég időt adtam Duddleswell atyának, hogy elmélkedjen a püspök válaszán. Megrázta a
fejét, mint aki vesztett.
- A püspök azt mondta: „Asszonyom, nem tudom megmondani, gondviselésszerű volt-
e, vagy sem. Tudja, sohasem találkoztam a nagynénjével.”
A plébános villámgyorsasággal rávágta: - Ez igazán jó!
Én még gyorsabban közbevágtam:
- Ahogy az ördög mondta, mikor elkapott egy papot.
- Nem, tényleg úgy gondolom, Neil atya - mondta, megsemmisítő pillantást vetve rám,
amiért ki akarom sajátítani egy másik kedvenc adomáját. - Jó, nagyon jó. - Legjobb újévi
fogadalmi nevetését vette elő. - Emlékeznem kell majd, milyen tehetségesen mond el tréfás
történeteket, mikor majd a legközelebb Szent Patrick napi ünnepélyünket tartjuk.

Első kátyúm az évben

Mit csináljak negyvenezer pár női harisnyával? A szemináriumban eltöltött hat év folya-
mán ilyen méretű erkölcsi dilemmára semmiféle megoldást nem nyújtottak számomra. Való-
jában, ha meggondolom, milyen alapos tanítás folyt ott, beleértve a vitákat, hogy vajon
hány angyal képes ráülni egy tű helyére, meglepő, hogy ezt még csak nem is említették.
Jobb válasz híján úgy határoztam, hivatásos segítséghez folyamodom. Igazán rám járt
a rúd: Dosztojevszkij talán megértette volna, de az egyetlen ember, akire az egyházközség-
ben támaszkodhattam, egy megjavult betörő volt, Archie Lee.
- Örülök, hogy látom, atyám - mondta Archie, amikor felvezetett a lépcsőn a szobába,
amit társával, a hajdani könyvelővel, Peregrine Worleyvel osztott meg. - Perry éppen lóver-
senyen van.
Ennek örültem. Csak Archie-ban bíztam. Már a külseje is olyan volt, mint akire számí-
tani lehet, a feje, mint a Tábla Hegység, és a termete, mint egy vastag, alacsony fal.
- Archie - mondtam őszintén -, borzasztó pácban vagyok.
Mikor elmagyaráztam a dolgot, Archie megkérdezte:
- Ezeket a harisnyákat véletlenül nem megfújta valaki? - Mielőtt válaszolni tudtam vol-
na, hozzátette. - Persze hogy nem, atyám. Tudom, maga nem lopós ember. Épp olyan be -
csületes, mint én magam.
- Köszönöm, Archie. - Méltányoltam a jó véleményét, és azt is, hogy nem kell megma -
gyaráznom az áru eredetét. - Minden jótékony célra történik. Pontosan a katolikus árvák
számára.
Archie tervet készített. Csak akkor lesz nyugodt, ha minden teljesen korrektül történik.
A tanácshoz fog folyamodni árusítási engedélyért, kibérel egy piaci sátrat néhány szombatra
és egy talicskát, Peregrine számára, hogy az elszállítsa a harisnyákat a hölgy házából.
Magammal vittem Archie-t Mrs. Murray házába, hogy saját szemével lássa az árut. Hi-
tetlenkedve füttyentett:
- Ha nem tudnám - mondta -, megesküdnék, hogy ezt a kis készletet megfújta valaki.
Azt tanácsolta, minden cégjelzést távolítsunk el, és minden párra ugyanazt az árat ra-
gasszuk, hogy az áru gyorsan forogjon.
- Mennyit kérjünk, Archie?
- Egy pár egy shilling. Tíz shilling egy tucat. Ilyenkor még az öreg darabokat is el kell
hogy kapkodják.
Három este Mrs. Murraynél voltunk Archie-val, leszedtük a címkéket, csoportosítottuk a
harisnyákat és csomókba kötöttük őket.
Közben megnéztem a városi könyvtár orvosi részében a „kleptománia” címszót. Meg-
tudtam, hogy olyan betegség, amiről meglepően keveset tudnak. Annyiféle lehet az oka,
hogy nem tudnak általános gyógyszert rá. Általában pszichológiai gyökerei vannak: olyan
embereken jelentkezik, akik egyébként teljesen normálisak, de akiknél az ellopott tárgy va-
lami, gyakran meghatározhatatlan szükségletet elégít ki.
Egy lábjegyzetből értesültem, hogy az angol törvényhozás a kleptomániásokat egész-
ségesnek tartja, és ezért tetteik miatt büntethetőek. Még egy erős érv, hogy el ne áruljam
Mrs. Murray titkos „szeszélyét”.
Mivel elhatároztam, hogy okos leszek a világ dolgaiban, úgy gondoltam, hogy kárpóto-
lom Mrs. Murrayt a harisnyagyűjteménye elvesztéséért. Elmentem a zárdába és megkeres-
tem Augusta nővért, aki kitűnő keramikus volt. Vállalta, hogy egy óriás csészét és csészeal-
jat feldíszít számomra a következő felirattal: „Margaret Murray, a magánkézben lévő legna-
gyobb harisnyagyűjtemény volt tulajdonosa.” Azt szeretem legjobban az apácákban, hogy
nincs bennük semmi kíváncsiság.
Három nap múlva átvehettem Augusta nővér remekművét. Szép, sárgazománcos, egy-
máshoz illő darabok voltak, arany betűkkel.
Mrs. Murrayt szemmel láthatóan meghatotta az ajándék.
- Honnan tudta, atyám? - kérdezte rekedt hangon.
- Azt gondoltam, talán egy kicsit magányosnak fogja magát érezni, ha elmentek a ha-
risnyák.
A csészét és a csészealjat az asztal közepére tette a társalgóban. - Nagyon szép. És ez
a felirat. Olyan megtisztelve érzem magam, atyám, olyan megtisztelve.

Ahogy a szombat közeledett, egyre idegesebb lettem. Azzal, hogy segítettem Mrs. Mur-
raynek, abba a veszélybe kerültem, hogy bajba hozom Archie-t, aki ártatlan volt és bízott
bennem. Ha elkapja a rendőrség, mind ő, mind Mrs. Murray börtönbe kerül, és engem is le-
tartóztatnak mint bűntársat.
Az eső kitartóan szemetelt szombat reggel. Korai misét mondtam Vízkereszt ünnepére,
és tíz előtt már a piacon voltam. Peregrine teljes hivatali díszben keménykalap, fekete ka-
bát, vékonycsíkos öltöny akkor érkezett egy tele talicska harisnyával. Alig rakták ki őket,
már mind elkelt.
Ahogy egy darabig ott álldogáltam, felismertem néhányat a vevők közül. Mrs. Conroy, a
hentes felesége, Mrs. Rollings, első áttértem, iker fiaival, Miss. Bottomly, a Kenworthy köz-
kórház főnővére, később még két ápolónő ugyanonnan. Mr. Bottesford, a temetési vállalko-
zó, bizonyára számos barátnőjének vásárolt harisnyát. Olyan lopva néztek körül, hogy tud-
tam, mind arra gondol, az áru valami teherautóról eshetett le.
Mikor átmenetileg kicsit enyhült a roham, Archie a tekintetemet kereste. Odamentem
hozzá és megkérdezte:
- Van valami zsákja, atyám, hogy bele tudjuk tenni a stekszet?
Megígértem, hogy hozok valamit. A plébánián Mrs. Pring azzal foglalatoskodott, hogy a
karácsonyi díszítéseket szedte le. Sietségemben egyetlen dolgot találtam, egy kis fekete tás-
kát, amit akkor szoktam magammal vinni, amikor a betegeket látogatom. Kiborítottam, ami
benne volt, és elvittem Archie -nak.
- Épp jó - mondta hálásan.
Ekkor láttam meg a sorban egy rendőrt. Hidegvérű fickónak látszott. Úgy viselkedett,
mint aki sorára vár, hogy vásárolhasson. Szerettem volna elrohanni, de nem vehettem ma-
gamra, hogy elhagyjam Archie-t.
Archie teljes ártatlansággal szólította meg: - Biztos úr, mennyit parancsol?
- Össze tud szedni kétszer egy tucat párat?
- Amennyit csak akar - mondta Archie vidáman. - Egy font lesz. Köszönöm. Kérem a
következőt.
Ez lesz a bűnjel a bíróságon, gondoltam magamban. De nem, a rendőr kapzsin szoron-
gatva zsákmányát, elballagott. Úristen, nyögtem, lehet, hogy Archie az egyetlen becsületes
fickó a városban?
A legközelebbi nyugodtabb pillanatban Archie átsétált hozzám az utca másik oldalára; a
fekete táskát hozta, hogy biztonságba helyezze.
- Ha ez ilyen iramban megy, atyám, egyetlen nap alatt megszabadulunk az egész nya-
valyás miskulanciától.
Nem fogom bánni, mondtam. Ha szerencsénk lesz, kétezer fontot viszek haza.
Archie egy színes sálat mutatott:
 - Ezt a harisnyák között találtam, atyám.
- Csinos - mondtam, arra gondolva, ezt vajon hol emelte el Mrs. Murray?
- Megtarthatom?
- Hát persze, Archie. - Elővettem egy félkoronást a zsebemből. - Tegye ezt bele a kas z-
szába, fizetségként. - Felnéztem a gyülekező felhőkre. - Megszolgált érte.
Archie a nyaka köré csavarta a sálat, mint egy nyakkendőt.
- No, itt van újra Perry - mondta. - Munkára fel.
Öt körül visszamentem. A napi forgalom már elcsitulóban volt. Peregrine talicskája üre-
sen állt. Archie, egy zsákkal a vállán és sapkával a fején, hogy, ahogy mondani szokta, meg-
védje a mézeskalácsát a hideg esőtől, az utolsó darabokat adta el egy viharlámpa fénye
mellett.
Már azon a ponton voltam, hogy átmegyek és gratulálok neki értékes munkájához,
amikor egy elegáns úr közeledett a standhoz két rendőr kíséretében.
- Itt van a tolvaj, biztos urak - mondta az idegen, Archie-ra mutatva.
Archie barátságosan mosolygott.
- Itt valami tévedés lesz, uram, én nem loptam semmit.
- Azt hiszem, jobb, ha velünk jön - mondta a rangidős rendőr.
Archie meglátott, vállat vont, a szemével a pénz felé intett, és elsétált kíséretével.
Átvettem a helyét és öt percig vártam, míg Peregrine visszajött egy kávéházból. Mikor
meghallotta, mi történt, így szólt:
- Szegény öreg Archie, tudja, fogalma se volt róla, hogy ezek lopott harisnyák. Olyan
naiv.
Nyomorult lelkiállapotban mentem haza. Pusztán megszokásból a fekete táskát a bank-
jegyekkel az esernyőtartó mellé állítottam a hallba, és az aprópénzes zacskót magammal
vittem a szobámba.
Mitévő legyek? Aligha árulhatom el Mrs. Murrayt, de ugyanúgy azt sem hagyhatom,
hogy Archie szenvedjen egy bűnért, amiben semmi része nincs.
A problémám magától megoldódott. Vacsora közben telefonhívás jött a rendőrőrszobá-
ról. Mrs. Pring jelentette:
- Neil atya, O'Hara őrmester szeretne magával azonnal beszélni.
Az őrmester felszólított, menjek az őrszobára, mert egy gyanúsított azt mondta, fontos
felvilágosítással szolgálhatok nekik.
Amikor indulóban voltam, Duddleswell atya megérintette a karomat.
- Segíthetek valamiben?
- Semmi az egész, atyám - hazudtam. - Pillanatok múlva itthon leszek.
A rendőrőrszobán a hatalmas orrú O'Hara őrmester tiszteletteljesen köszöntött.
- Elnézést, hogy bele kell kevernünk magát, atyám, ebbe a buliba, de van itt egy illető,
aki magát említette valami hihetetlen történettel kapcsolatban.
Nagyot nyeltem.
- Tényleg, őrmester úr?
- Talán olyan valaki lehet, aki valamikor megvágta magát pár shillinggel. A neve Archie
Lee.
- Már találkoztam vele - ismertem el.
- Még nem vádoltuk meg. De segíthetne nekünk a vizsgálat ilyen stádiumában, atyám.
- Miért állították elő? - kérdeztem, mintha nem tudnám.
- Tolvajlásért.
- Női harisnyákról van szó? - Majd leharaptam a nyelvem, hogy ilyen ostobán elárul-
tam, hogy tudok a bűnről.
O'Hara őrmester furcsán nézett rám:
- Nem, atyám. Hogy jutottak női harisnyák az eszébe?
- Ó, csak úgy eszembe jutott, őrmester úr.
- Hm - mondta.
Megkönnyebbülés volt számomra, hogy Mrs. Murray hírneve egyelőre feddhetetlen, és,
őszintén megvallva, az, hogy én se keveredtem bele. De bántott, hogy Archie, akiről azt hit-
tem, jó útra tért, visszalépett a bűn ösvényére. Hátha a napi bevétel egy részét is zsebre
rakta?
- Sok pénz volt nála, mikor letartóztatták?
 - Öt shilling - felelte a rendőr, és én szégyelltem, hogy rosszul ítéltem meg hűséges ba -
rátomat, Archie-t. - Kérem, jöjjön velem, atyám.
Egy kihallgató szobában Archie és egy elegáns úr, Crombie felöltőben, némán néztek
egymással szembe az asztalon keresztül. Összefont karokkal egy rendőr ügyelt fel rájuk.
Rámosolyogtam Archie-ra, és ő felugrott, hogy kezet rázzon velem.
- Tudtam, hogy nem fogja cserben hagyni az öreg Archie-t, atyám, nem bizony.
Mikor mindnyájunkat leültettek, megkérdeztem:
- Mit követett el állítólag Mr. Lee?
- Ez az úr - mondta a rendőr, az idegenre mutatva - Mr. Travers. Eladási igazgató a
Brittains áruházban.
Bólintottam Mr. Travers felé. Brittaros a kerület legnagyobb áruháza, egyike a legna-
gyobbaknak a városban is. A mottója a következő: „Ha Brittainsnél nem kapja meg, egész
Nagy-Britanniában nem találja meg.”
- Dióhéjban az eset a következő - mondta O'Hara őrmester. - Mr. Travers azzal vádolja
Mr. Lee-t, hogy ellopott egy igen értékes selyemsálat.
Elakadt a lélegzetem.
- A Brittains külön beszerzett hat perzsa selyemsálat. Kettőt eladtak, és mégiscsak há-
rom maradt. Egyet elloptak, és Mr. Travers arra gyanakszik, a gyanúsított viseli.
- Mondja meg neki, atyám - kérte Archie.
- Hallgasson, Lee - mondta O'Hara őrmester barátságosan, de szigorúan. - Nem aka-
rom, hogy szavakat adjon az atya szájára. - Felém fordult: - Nos, atyám, van róla valami fo-
galma, a gyanúsított hogy kerülhetett egy 30 font értékű selyemsál birtokába?
- Igen - nyeltem. - Én adtam neki.
Archie arca felderült, Mr. Traversé ennek megfelelően elsötétült.
- Biztosíthatom, őrmester úr - mondtam, gondosan megválogatva szavaimat -, én nem
loptam a Brittaros áruházból.
Mr. Travers megszólalt:
- Higgye el, uram, eszembe se jutott volna... - és bágyadtan abbahagyta.
- Fizettem érte - mondtam magamban hallgatólagos fenntartással, melyet Duddleswell
atya helyeselt volna. Végül is kötelességem volt, hogy megvédjem Mrs. Murrayt és Archie
Lee-t. Magamról nem is beszélve.
Archie inkább megbántott volt, mint haragos, mikor megszólalt:
- Tudják, hogy priuszom van, atyám. Aki egyszer bűnöző volt...
- Nézze, kérem - mondta Mr. Travers, régi világbeli udvariassággal -, el nem tudom
mondani, mennyire zavarban vagyok emiatt az egész dolog miatt. - Bocsánatkérően nézett
Archie-ra. - Mr. Lee, megszégyenítettem magát, és beszennyeztem a tiszteletreméltó cég jó
hírnevét, amelynek dolgozom. Ha megtisztelne azzal, hogy hétfő reggel korán felkeres az
irodámban, ígérem, bármit választhat az áruházban, amihez kedve van. A Brittaros ajándé-
kaként.
Archie-val ezután betértünk egy kávéházba egy nyugodt csésze teára. Átnyúlt az aszta-
lon és megragadta a karomat:
- Tudtam én, hogy van egy ember, aki hisz bennem, atyám - mondta hálásan -, de mi-
csoda ócska, piszkos história, igaz?
- Archie - mondtam -, fülig el vagyok foglalva holnap a vasárnapi misékkel és az esti
vecsernyével, de hétfőn este eljövök, hogy elrendezzük a dolgokat magával és Peregrine-
nel.
Amikor elkarikáztam, mint megmentőjétől köszönt el tőlem.

- Neil atya, el akarja mondani?

Duddleswell atya nekem szegezte a kérdést, mielőtt még a biciklicsiptetőimet le tudtam
volna venni a nadrágomról.
- Nincs semmi baj, atyám. O'Hara őrmester csak egy gyanúsított becsületéről kért tő-
lem véleményt.
- Neil atya - mondta -, én a pénzről beszélek.
Felültem a magas lóra.
- Kinyitotta a táskámat a távollétemben? - kérdeztem. - Erre nem volt joga.
 - Neil atya - szakított félbe -, a hónap első szombatja van, amikor is a szent olajat kel -
lett volna elvinnem Mrs. Hateleynek. Tévedésből a maga táskáját kaptam fel, és ahelyett,
hogy megadtam volna neki az utolsó kenetet, majdnem belefullasztottam a bankjegyekbe.
Nem volt mit tennem. A dolgozószobájába mentem, és belekezdtem hosszú magyará-
zatomba:
- Ez a pénz harisnyák eladásából származik.
- Nem lehet! - Szóval nem tudta. - Csak nem Meg Murray gyűjteményéből? - A fenébe!
Mégis tudta!
- Igen - sóhajtottam.
- De miért vette rá, Neil atya, hogy eladja őket, hiszen elég nagy háza van hozzájuk?
Nem értettem a lazaságot:
- A lopás lopás, atyám. Azt mondja, tudott róla, és mégsem tartotta vissza tőle?
- Idefigyeljen, Neil atya. A kerület minden boltjában tudnak róla.
- Hogyan?
- Megmondtam nekik.
Elképedve törültem meg a homlokom.
- Tudják, hogy tolvaj, és hagyják lopni, akkor és amit csak akar?
- Nem egészen így van, Neil atya. Mikor először rájöttem Meg kis furcsaságára, körül-
mentem minden boltban, ahol harisnyát árulnak, és megmondtam nekik, hogy amikor csak
akár egy orsó cérnányi értéket vásárol, adjanak hozzá két pár harisnya árát a számlájához.
- És ő tud róla, hogy megfizettetik vele?
- Lehetséges. - Mogorván nézett rám. - Az elmúlt években három orvos véleményét
kértem ki. Mind egyértelműen azt mondta, hogyha az a hobbija, hogy harisnyát lopjon, és
ha megengedheti magának, hagyni kell, hadd folytassa.
- De olyan gazdag, mint Krőzus - mondtam -, miért kell, hogy lopjon?
- A szakemberek szerint így egyezteti össze a szegények tolvajlási örömét a zsíros gaz-
dagság biztonságával.
- Ó, igen - mondtam.
- Kárpótolja magát, szegény lélek, a bizonytalanság hiányáért az életében.
- Bizonytalanság hiánya? - hápogtam. - És feltehetőleg épp most vettem el tőle az élet
egyetlen kis örömét.
- Nem számít, fiacskám, adok magának jutalmul egy almát a jószáradékáért. De mond-
ja meg mégis, miért olyan átkozottul titokzatos?
- Úgy érti, ha megkérdeztem volna, elmondott volna róla mindent?
- Semmi esetre sem, Neil atya. Egy pap füle sohasem engedhet meg a nyelvnek bizal-
mas közléseket. De a maga kérdezősködése alapján rájöttem volna, mi a helyzet, és rendbe
tudtam volna hozni a dolgokat.
Egyszerre sok minden világos lett előttem. Hogy válhatott az ügyetlen Mrs. Murrayból
olyan sikeres tolvaj, és hogy adhatott Duddleswell atya hétről hétre feloldozást anélkül,
hogy javulási szándékot kért volna tőle számon. A másik dolog pedig: az egész titkos haris-
nyaeladó művelet teljesen törvényes volt.
- Régóta csinálja ezt? - kérdeztem.
- Húsz éve, Neil atya. Az előző plébániámon kezdődött, amikor a férje meghalt. Áttéte-
les rákja volt a gerincében. Élete virágjában; magas, egyenesszálú ember volt, de addigra
már egy kifejtett babhüvelybe bele lehetett volna tenni a babszemek helyére. Feladtam szá-
mára az utolsó kenetet, és halkan együtt mondták a rózsafüzért. Az örvendetes olvasó har-
madik titkánál a feje félrecsuklott, mint egy törött nyakú madáré. Az orvos azt mondta ne-
kem később, hogy egyszerűen kettéroppant a gerincoszlopa.
- Nagyon sajnálom - motyogtam.
- A férje halála és a változás kora kiváltotta belőle a harisnyalopás szenvedélyét. Fi-
gyelmeztettem a boltosokat az előbbi plébániámon. Mikor áthelyeztek a Szent Júdásba, és
utánam jött ide, az itteni boltoknak is szóltam.
Megmondtam Duddleswell atyának, hogy a tolvajlás megszűnt. Úgy rendeztem el a ha-
risnyákat a házában, hogyha az utóbbi napokban hozzátett volna valamit a kötegekhez, ész-
revettem volna.
- De ami engem aggaszt, Neil atya, hogyha abbahagyta a lopást, most talán nagyon
szerencsétlen lehet.
 Azt mondtam, nem látszott annak, és elmondtam neki a gyűjtemény emlékét megörö-
kítő csészét és csészealjat. Az atya gratulált a találékonyságomhoz.
- Lehet, hogy ezzel megoldódik az ügy, Neil atya. - Megszorította a kezem. - Minden-
esetre hálás vagyok az igyekezetéért, noha mindent összekavart vele.
Erre felborzolódtak a tüskéim:
- Holnap visszaviszem neki a pénzét, atyám - mondtam.
Most először látszott izgatottnak:
- Ezt pedig nem fogja megtenni, hallja, Neil atya! Összetörné a jó lélek szívét, ha rá -
jönne, hogy tudjuk, mégsem lopott éveken keresztül.
- Elismerem, hogy lehet ebben valami. Akkor hát átveszem a pénzt.
- Húszévi küzdelem és gond után - vakkantott rám -, azt hiszem, van némi jogcímem
rá, hogy én döntsem el, mi történjék.
A rendőrőrszobán tett látogatás kicsit próbára tehette az idegeimet, mert kirohantam a
szobából, kiabálva:
- Nem, nem kapja meg a pénzt, én döntök felőle! Felkaptam a hallban a táskámat, és
már félúton voltam felfelé a lépcsőn, mikor rájöttem, hogy a táska üres.
Amikor megfordultam, hogy lejöjjek, megmagyarázta:
- Esetleg egy tolvaj ellophatta volna, érti?
- Egy tolvaj tényleg ellopta! - kiabáltam.
- Neil atya, nem kell emiatt mérgelődnie - kiáltott vissza -, a dohány a sekrestyében
van a széfben.
- Azt akarom, hogy jótékony célt szolgáljon!
- Neil atya, micsoda tökéletlen fickó maga! Emlékeztessem rá, ki ennek a helynek a
nyavalyás plébánosa? Az a szándékom, hogy keresztes hadjárat céljára adom katolikus ár-
vák megmentésére, és ez az utolsó szavam.
Felkaptam a táskát, hogy hozzávágjam, ám ebben a pillanatban egyszerre robbant ki
belőlünk a nevetés. Mindketten tudtuk, hogy az legalább sikerült, hogy megszegessem vele
az elviselhetetlen újévi elhatározását.
Az egyetlen kijózanító gondolat azonban az volt: ha az ő elhatározása olyan könnyedén
felborult, mi lesz Mrs. Murrayével?

- Jöjjön fel, atyám, nézze meg - mondta Archie, sugárzó arccal. Perry Cheltenhambe
készült az aznapi versenyre.
Archie-nál voltam, ahogy megígértem, hogy neki és Peregrine-nek fejenként öt fontot
fizessek a munkájukért.
A két ágyat a fal mellé tolták, és a szoba közepén egy rövid zongora állt. Archie ott-
hagyta heringes tányérját a fényes fekete felületen. Ami nagyobb baj volt, a hering mellett
ott állt Mrs. Murray alabástrom órája.
- Hát nem gyönyörű? - kérdezte Archie, a szobát elfoglaló fényes, fekete bútort csodál-
va.
- Valóban nagyon szép, Archie. Maga talán zongorázik?
- Egy kicsit, atyám. Vagyis kalimpálok, két ujjal, meg ezt - és egy ujjal kikopogtatta a
God Save the Kinget. - De majd haladok, atyám.
- Mr. Traverstől van?
Archie bámulva csettintett a nyelvével.
- Hát nem furcsa, atyám? Annyi éven át, míg bűnöző voltam, nem volt soha semmim.
Most, hogy jó útra tértem, egy nagy zongorám van, és tudja, még egyetlen hazugságot se
kellett miatta mondanom.
Felvetettem Archie-nak, hogy Perry talán akaratlanul elvitte Mrs. Murray óráját. Két-
ségbeesetten csóválta a fejét.
- Perry azt mondta, hogy a kedves öreglány neki adta. Klasszikus alak, hát nem,
atyám?
Archie minden további nélkül a kezembe nyomta az órát.
- Egyébként, Archie, megtenné, hogy megmondja Peregrine-nek, hogy akármit gondol
is, azok a harisnyák nem lopott holmik voltak.
- Azt gondolta, azok? - Archie mélyet sóhajtott. Furcsa, hogy jár az agya, ugye?
 Becsomagoltam az órát és elvittem Mrs. Murrayhoz. Mikor kinyitotta az ajtót, nem hí-
vott rögtön be. Valójában nagyon izgatott lett, amikor meglátott. Tényleg bűntudat volt va-
jon az arcán, vagy az újévi elhatározásom, a „légy okos” miatt láttam gyanúsnak?
Megmutattam neki az órát.
- Valaki tévedésből elvitte szombaton, Mrs. Murray.
Felderült. - Nem, én adtam az órát annak a kedves úriembernek, aki a harisnyáimat a
piacra fuvarozta. Amit elvesztettem, az egy szép selyemsál volt, amiért 30 fontot fizettem a
Brittainsben. - A hallban Mrs. Murray így folytatta: - Ha annak az embernek nem kell az óra,
felvinné, atyám?
- Természetesen.
Valahogy furcsának tűnt, hogy ahelyett, hogy felkísért volna, gyorsan visszafordult a
társalgóba. Ahogy felfelé mentem, kíváncsi lettem, ezúttal milyen meglepetés vár majd a
hálószobában. Újabb halom harisnya talán?
A hálószoba üres volt. Peregrine óráját a polcra tettem, és újonnan ébredt kíváncsisá-
gomtól indíttatva, lábujjhegyen belestem a másik hálószobába. Üres volt. A hölgy megtérése
teljes volt, és ezt tudomásomra akarta hozni.
Ahogy lefelé mentem, a társalgóból motoszkálást hallottam. Talán Tinker járkál ott
bent? Pusztán az, hogy Mrs. Murray azelőtt harisnyákat lopott, még nem jelenti, hogy örök-
ké ezt fogja csinálni. Olyasvalami is van, mint Isten kegyelme. Visszaemlékeztem Archie pa-
naszos szavaira: „Aki egyszer bűnöző volt...”
A társalgó közepén az asztalon ott állt a jutalmi csésze és csészealj, egy kézzel hímzett
kis terítőn. Mosolyogtam.
- Nagyszerűen fest, Mrs. Murray.
- Parancsol egy csésze teát, atyám?
A gyanakvásom szomjassá tett.
- Köszönöm szépen, kérek.
Mikor visszavonult, nem bírtam megállni. Odamentem a pohárszékhez, kinyitottam.
Deo gratias! Semmi harisnya. A könyvek mögé néztem a polcokon, még a kifényesített réz
széntartóba is belenéztem. Itt se volt semmi.
Megkönnyebbülten ültem le a kanapéra és Tinkert simogattam. Mindaddig, míg eszem-
be nem jutott, hogy a kanapéra térdeljek és mögéje nézzek.
És ott voltak. Csinos tornyokba rakva nyolcvan vagy kilencven csésze és csészealj sora-
kozott.

A madarak és a méhek

- Idefigyeljen, Lucifer - Duddleswell atya tökéletesen kigyógyult újévi fogadalmából.

- Duddleswell atya - mondtam mereven és kimérten, valahogy úgy érezve, ahogy az a
helyzethez illik -, nem csinálom.
Immár ötödször szögeztem le, hogy nem csinálom, és nyilván nem utoljára. De Dudd-
leswell atya értett a rábeszéléshez. Ahogy Mrs. Pring mondta: „Ez az ember képes lenne
naftalingolyókat eladni a molyoknak, és két pár túracipőt egy arkangyalnak.”
Miss Bumple, az általános iskola igazgatónője értesítette Duddleswell atyát az oktatási
minisztérium rendeletéről, hogy néhány kiválasztott iskolában szexuális felvilágosítási kísér-
leteket végeznek.
- Az az elképzelés, Neil atya - továbbította felém a kívánságot Duddleswell atya -, hogy
kilenc-tízéves korban el kell kezdeni a gyerekeknél a szexuális tanítást.
- Nagyon érdekes - tűnődtem, nem fogva még fel a láthatáron gyülekező viharfelhőket.
- Gondolja? Mindenesetre az a lényeg, azt hiszem, hogy mindent megtanít nekik a ma-
darakról és a méhekről, mielőtt még a leghalványabb fogalmuk lenne róla, miről is beszél.
- Mint a katekizmus esetében, atyám? - vetettem fel vigyorogva.
- Valahogy úgy. Miss Bumple azt tanácsolta, vigyünk magunkkal egy helyi ápolónőt
vagy bábaasszonyt.
Azt mondtam, belátom, hogy ebben van valami, de ő nem értett velem egyet.
 - Itt nem arról van szó, hogy az anatómia részleteit ismertessük elölről, hátulról, kö-
zépről, érti? A szexszel kapcsolatos egészséges katolikus magatartást kell beléjük oltania.
- Magának? - Hirtelen gyanús lett előttem az egyes szám második személy.
Nem kerülgette a dolgot:
- Nem, Neil atya. Magának.
Itt lázadtam fel és játszottam el a „nem szolgálok” luciferi jelenetemet. Teljesen hiába,
ahogy már jeleztem.
- Maga elismerte, hogy a terv nagyon érdekes, Neil atya. Legyen hozzá elég bátorsága,
hogy vállalja a meggyőződését. El fogom kísérni a háziállat-kereskedésbe, mielőtt megtartja
az első leckéjét a drága kis vademberek gyülekezetének.
Kötelességének érezte, hogy ne állítson rá egy munkára anélkül, hogy rendelkezésem-
re ne bocsássa a megfelelő eszközöket.
A könyvespolcához ment, és miután lefújta róluk a port, a Katolikus Igazság Társasága
kiadásában megjelent néhány füzetet nyomott a kezembe: Szexualitás és a katolikus em-
ber. A pápa tanítása a házasságról és a nemzésről.
- A legújabb kiadványok? - kérdeztem, látva, hogy szamárfülesek és megsárgultak.
- Hála az Úrnak, bizonyos dolgok nem változnak - mondta szigorúan.
Két állatot is ígért nekem a háziállatboltból, az élőlények közötti kapcsolatok illusztrálá-
sára az osztályban.
A dolgozószobámban gyorsan átlapoztam a brosúrákat. Körülbelül annyit tudtam az
emberi anatómiáról, mint a középkori fegyverzetről. Olvasás után a helyzet körülbelül
ugyanaz maradt. A jámbor mondatokkal teli füzetekben nem voltak sem képek, sem konkrét
útbaigazítások.
A Filléres Katekizmus is cserben hagyott. Az „Erények és bűnök” címszó alatt bujaság-
ról és szodomita bűnökről beszélt, de nem fejtette ki bővebben, miről is van voltaképpen
szó. A paráznaságot tiltó parancsolat tiltotta mindazt, ami „a szent tisztaságot sérti szóban,
pillantásban vagy cselekedetekben”. Szemérmetlen színdarabok és táncok ebbe a kategóriá-
ba soroltatnak, és „bűnös dolog ezeket megnézni”. Ugyanúgy „szemérmetlen dalok, köny-
vek, képek” látása is, mert ezek veszedelmet jelentenek a lélekre és halálos bűnhöz vezet -
nek. Nem sok gyakorlati segítséget kaptam itt sem.
Mivel a Katolikus Szótár „A Szentlélek hét ajándékáról” gyáván átugrott a „Sexagesi-
má”-ra, elmentem a könyvtárba, hogy kikölcsönözzek egy Gyakorlati orvosi kézikönyvet. A
pultnál ülő, rágógumival foglalatoskodó lány lakonikusan közölte, hogy ez kézikönyvtári
könyv, és csak a tolvajok vihetik ki.
A könyvet egy sarokba vittem, és titokban ábrákat firkáltam ki és kifejezéseket magol-
tam be, mint „vas deferens”, ami végül is udvariasan hangzott, és a jelentése: „peteveze-
ték”. Olyan dolgokat tudtam meg, amik teljesen feldúltak, és nem tudtam elképzelni, hogy
tolmácsoljam mindezt az Úristen drága kicsikéinek.
Persze - vigasztaltam magam -, a szex és a ciklusok a dolgok egyik oldala. Az én dol -
gom az, hogy hogy is mondta Duddleswell atya? - az egészséges katolikus magatartásra he-
lyezzem a súlyt.

- Ez vajon hörcsög, Neil atya?

Undorodva néztem a ketrecben ülő lény szőrét, karmait, nagy pofazacskóit.
- Azt hiszem, igen, atyám.
- Megveszem magának, Neil atya, és a másikat is a mellette lévő ketrecből.
- Atyám - suttogtam, hogy a segéd ne hallja -, honnét tudja, melyik a hímnemű és me-
lyik a nőnemű?
- Nem tudom - suttogta vissza -, de az biztos, hogy nem fogom kikérdezni a kiszolgálót
a hörcsögök neméről. Eszelősnek tartana bennünket vagy még rosszabbnak. Amellett nem
azért veszem meg őket, hogy gyakorlati bemutatót tartsanak magának.
Határozott mozdulattal rámutatott a két rágcsálóra, és így szólt:
- Mind a kettőt elviszem. Tegye be a nagyot a kicsi lényhez, amelyik a szalmába bújt.
- Biztos, hogy közös ketrecben akarja őket elvinni? - kérdezte a segéd.
- Teljesen biztos - válaszolta Duddleswell atya. Én nem vagyok prűd.
- Ámen, tisztelendő uram - és a segéd azt tette, amit mondtak neki.
 Duddleswell atya hétfőn reggel elkísért az iskolába, magával hozva a ketrecet.
- Köszönöm, atyám - mondtam, félreérthetetlen nyomatékkal a kapuban.
- Én köszönöm magának, Neil atya - és ahelyett, hogy úriember módjára hazaindult
volna, bevonult előttem Mrs. Hughes osztályába.
Ez a legmesszebbmenő komiszság volt. Először kötötte magát, hogy szexoktatást tart-
sak a gyerekeknek, most pedig ott akar ülni és nézni a megaláztatásomat. Maga az is elég
kínszenvedésnek ígérkezett, hogy Mrs. Hughes, egy csinos fiatalasszony is jelen lesz.
Duddleswell atya és Mrs. Hughes oldalt ültek le, én pedig elfoglaltam helyemet a kated-
rán. „A 228-as kérdés a katekizmusból. Kötelesek vagyunk engedelmeskedni az egyház-
nak?” Célszerűnek látszott, hogy mindjárt az elején leszögezzem, ki itt a főnök.
Harminc kar emelkedett lázas izgalommal a levegőbe.
- Nos, Philip?
Philip felállt az első padban, és kántálni kezdte:
- Engedelmeskednünk kell az egyháznak, mert Krisztus azt mondta az egyház papjai-
nak, „aki benneteket meghallgat, engem hallgat meg, és aki - habozás - elültet téged, en-
gem ültet el”.
- Nem elültet, Philip - mondtam. - Valaki más?
A kövér Frank jelentkezett.
- Elvet, atyám. Aki téged elvet, engem vet el.
Jimmy Baxter helyére tette a dolgokat:
- Aki téged megvet, engem vet meg.
Végigmentünk az egyház parancsain, olyan lassan, ahogy elfogadhatónak véltem. A
végén úgy ítéltem meg, hogy két gyerek érdemli holtversenyben az első helyet a gyorsasá-
gért, amellyel papagáj módra válaszoltak: Jimmy Baxter és Patrícia, egy lány, akinek hatal-
mas szemüvege hegyes tüskeorron nyugodott.
Hívtam őket, jöjjenek előre - néhány percig húzni akartam még az időt -, és egy ezüst
hárompennyst dobtam fel a levegőbe, hogy így döntsük el, ki győzött: Jimmy, ha fej, Patrí -
cia, ha írás.
Nyikorogni hallottam Duddleswell atya székét és odanézve láttam, hogy erősen szoron-
gatja a ketrecet és feszülten figyel, várva az elkövetkezendő gyönyörűségeket.
Végzetes tévedés volt levenni a kezem a pénzdarabról. Ahogy felemeltem a fejem, a
háromgennyes érme a nyitott számba esett. Alig érintette a manduláim hegyét, ahogy lefelé
siklott a nyelőcsövemben. Ösztönösen nyeltem egyet, mint egy strucc, és tudtam, a pénz
egy-két napig nem lesz fellelhető.
Néhány másodpercig csend uralkodott, azután kitört a ricsaj az osztályban.
- Hova lett?
- Boyd atya bűvész!
- Fej volt vagy írás? - Patrícia gyászosan jajgatott: - Megette a hárompennysemet! - A
legelmésebb Dean volt: - A kutyafáját, odatartotta a száját, ahol a pénz volt!
Duddleswell atya odajött, átadta nekem a ketrecet és egy hárompennyst.
- Meg ne fulladjon, Neil atya.
A következő dobásnál Jimmy nyert, és visszament a helyére. Patrícia összeomlott és
azt mondta, biztos benne, hogy az első pénzdarab írást mutatott, amikor leesett. Mrs. Hug -
hes átölelte és vigasztalta, és én megkönnyebbülve Ádámra és Évára tértem rá.
- Az idők kezdetén - mondtam a gyermekeknek -, Isten megteremtette az első embert.
De mivel Ádám magányosnak érezte magát, Isten elaltatta, kivette az egyik oldalbordáját,
és asszonyt csinált belőle. Ezután Ádám már nem volt többé egyedül. Volt vele valaki, aki
olyan volt, mint ő, és beszélhetett hozzá: Éva, a felesége.
Már az első kérdésnél tisztában voltam vele, hogy abból, amit a hét folyamán le kell
majd nyelnem, a hárompennys lesz a legkellemesebb dolog.
- Ez az Éva, atyám, ez a lánya volt Ádámnak? Patrícia arcáról rosszindulat sütött, mint-
ha eltökélte volna, hogy megfizetteti velem, hogy megettem a jutalmát.
- Nem, Patrícia.
- Akkor hát a fivér és nővér voltak?
- Nem, Patrícia.
- De úgy kellett, hogy legyen. Ugyanaz az apjuk volt, hát nem?
- Úgy érted, Isten? - kérdeztem.
 - Igen, de nem volt ugyanaz az anyjuk.
- De ez csúnya dolog, igazán - makacskodott Patrícia -, hogy valakinek egy apja le-
gyen, de nem ugyanaz az anyja?
Magyaráztam, hogy Ádámnak és Évának egyáltalán nem volt anyja, de Patrícia igen
elégedett volt önmagával, hogy megnyitotta a zsilipeket.
A kövér Frank megkérdezte:
- Ádám és Éva katolikus volt, atyám? - és Robert közbeszólt: - Házastársak voltak,
atyám?
Kerteltem: - Bizonyos értelemben.
- Milyen értelemben? - kérdezte Patrícia.
- Templomban házasodtak, atyám? - szerette volna tudni Robert.
- Nem, Robert.
Dean az a fickó volt, aki mindig összeütközésbe került a rendőrséggel, és elhatározta,
hogy nekem is bajt csinál ezen a héten, így megkérdezte:
- Fehér fügefalevelet viselt a menyasszony, atyám?
- Dean! - förmedtem rá, és dühösen néztem, ahogy ott állt, bokáig lecsúszott zoknival,
lábikrájáig lógó nadrággal, minden irányban meredező zsíros hajával.
Dean tántoríthatatlanul folytatta:
- Anya azt mondja, amikor összeakadt apával, arany karikát húzott apa orrába.
- Dean!
- Az öregem elmesélte, hogy amikor Ádám átkarolta Évát, és ő pofon ütötte, Ádám erre
azt mondta: „Miért tetted ezt, Évi? Csak a saját bordámat csiklandoztam”.
Mrs. Hughes karon ragadta Deant és a sarokba vezette, ahol arccal a falnak fordulva
ottmaradt az óra végéig. Időről időre hátranézett a válla fölött és motyogott:
- Unalmas. Rémesen unalmas.
Patrícia, komisz módon visszatérve a katekizmus egyik kérdésére, amit már nemrégi-
ben átvettünk együtt, kijelentette:
- Az Egyház azt mondja, halálos bún rokonok között házasodni, és hozzá nem is pap
előtt.
- Patrícia, akkor még nem voltak papok - mondtam, olyan kedvesen, ahogy csak tud-
tam. Bárcsak adtam volna neki vigaszdíjul három pennyt.
- Ádám és Éva nem voltak rokonok. Csak akkor követtek volna el bűnt azzal, hogy ös z-
szeházasodnak, ha fivér és nővér lettek volna.
Patrícia alattomosan mosolygott:
- Ó, akkor hát a gyerekeik követték el a halálos bűnt, amikor egymással házasodtak.
A mennyezetre néztem, de oda nem volt felírva a válasz a találós kérdésre. Soha nem
gondoltam azelőtt rá, hogy ha Ádám és Éva az első és egyetlen szülői voltak az emberi
nemnek, elég sok vérfertőzés folyhatott eleinte.
- Nézzétek ezeket a hörcsögöket - mondtam.
- Szeret egyedül lenni, atyám? - Barbara, egy mandulaszemű barna hindu lány őszin-
tén aggódott miattam. - Még Tarzannak is volt felesége.
- Én nem vagyok egyedül - mondtam, ezúttal teljesen két vállra fektetve. - Együtt
élek... Abbahagytam, mikor láttam, hogy Duddleswell atya, arcát kezébe temetve, ide-oda
hajladozik.
- Nézzétek ezeket a hörcsögöket, gyerekek mondtam kétségbeesve. - Az egyik hímne-
mű, a másik nőnemű. Egymásnak társai. A hörcsögöknek nem jó egyedül élni. Szeretik egy-
mást, és a szeretetükből kicsi hörcsögbébik keletkeznek. Isten minden élőlénynek azt mond-
ta: „Sokasodjatok és töltsétek be a földet”.
Az osztályban egyetlen hang sem hallatszott. Még Patrícia is megenyhült, érezte, hogy
a dolgok nem jól alakulnak a számomra.
- Nos, gyerekek - fejeztem be -, köszönöm az okos kérdéseiteket.
Odamentem Deanhez és megérintettem a vállát, abban a meggyőződésben, hogy mos-
tanra már megenyhült:
- Visszamehetsz a helyedre, Dean.
- Hallotta azt a történetet Ádámról, atyám...
- Nem, köszönöm, Dean.
- Mikor úgy találta Évát, hogy egy fa alatt guggolt?
 - Nem, Dean - valójában érdekelt a dolog, de nem mertem kimutatni. - Gyerekek! Vi-
gyázzatok a hörcsögökre. Etessétek és itassátok meg őket. És holnap, ha Isten is úgy akar-
ja, újra találkozunk.
Együtt elmondtunk egy Üdvözlégy Máriát, és aztán Duddleswell atya kíséretében távoz-
tam.
- Nos, atyám - sóhajtottam, hazafelé menet -, mit gondol minderről?
- Tudom most már, a mi áldott urunk miért mondta: tűrjétek el, hogy a kisgyermekek
hozzám jöjjenek. - Kicsit később: - Neil atya, három pennyvel tartozik nekem.
Elismertem az adósságot.
- De nem kérem azt a három pennyt, amit félretett. Nem vágyom a piszkos nyereségé-
re.

- Hol a másik hörcsög, Mrs. Hughes? Duddleswell atya megkönyörült rajtam és úgy
döntött, hagyja, hogy egyedül menjek. Kicsit magabiztosabb hangulatban voltam, amikor a
ketrecében majszolgató magányos rágcsálóra mutattam.
Mrs. Hughes megfogta a karomat és suttogva közölte:
- Az nem hörcsög volt. A szalma alatt lapuló állat valami egér lehetett.
- Lehetett?
- A hörcsög megette, atyám.
Ennyit a tegnap tárgyalt nemes témákról: „A magányosság megszűnt”, és „Sokasodja-
tok és töltsétek be a földet”.
Miután gyorsan túlestünk a katekizmusórán, az osztályhoz fordultam:
- Nos, gyerekek, ti nem lesztek egész életetekben kisfiúk és kislányok. Fel fogtok nőni.
Johnny, egy jamaicai kisfiú, félbeszakított:
- Amikor felnövök, atyám, zsarnok akarok lenni.
- Én vagy kígyó akarok lenni, vagy rendőr - kiáltott közbe a javíthatatlan Dean.
- Mondd meg, miért, Dean? - kérdeztem fáradtan. - Mondd meg, miért?
- Hogy úgy megijesszem az apámat, hogy becsináljon ijedtében.
Jimmy Baxter, Dean legjobb barátja közbeszólt:
- Ne törődjön vele, atyám, csak feltűnősködik, mivel semmi másban nem tűnik ki.
Mary Fitzgerald, egy vékony, szögletes lány felállt, mint egy kígyó, mely egy tányér
csontot nyelt le: - Amikor én felnövök, atyám, a mamám azt akarja, hogy nagyon-nagyon
jámbor legyek.
- Szent, Mary?
Megrázta a fejét:
- Sokkal, sokkal szentebb annál.
- Mi lehet szentebb egy szentnél? - kérdeztem.
- Ha felnövök, a mamám azt akarja, hogy én legyek a Szűz Mária.
Újra megragadtam a gyeplőt:
- Amikor felnőttök, gyerekek, férfiak és asszonyok lesztek. Nem akartok majd egész
életetekben egyedül maradni. Meg fogtok házasodni. Ti magatok is mamák és papák lesz-
tek.
- Én szeretem ölelgetni a mamámat - jelentkezett Dean -, mivel párnákat hord elöl.
- Mamák és papák lesztek - ismételtem.
Lucy Mary azt mondta:
- A mamám a fogorvoshoz ment, hogy kihúzasson egy bébit.
Kezdtem magyarázni, hogy az asszonyok nem a fogorvosnál hozzák világra a bébiket,
mikor Dean újra közbeszólt:
- A kisbabák meg kellene hogy mondják, honnan jönnek, mivelhogy ott voltak, hát
nem?
Burt közbeszólt:
- Az én mamám évekig hordozott engem az erszényében, míg aztán egy őrmester a
kórházban bele nem tett egy cipzárt és ki nem engedett engem.
Debbie felállt:
- A papám azt mondja, hogy az életem úgy kezdődött, hogy kicsi mag voltam, atyám,
így igazán szerencse, hogy nem fává nőttem, vagy ilyesmivé.
Most Dean állt fel:
 - Tudja mit, atyám? Amikor nálunk sír a kisbaba, a mami gyorsan az inge alá dugja.
Rebecca túllicitálta:
- A mi mamánk a babát tejjel itatja a könyökéből.
- Ó, igen - sóhajtottam.
- Persze a papámnak üveg kell hozzá - ismerte el Rebecca.
- Alighogy a mi Dickynk megszületett - mondta Dean, őrdögi hangulatban -, templom-
ba kellett vinnünk.
- Jól van - motyogtam, de kétes szerencsének tartottam, hogy Dean családjából még
valaki üldözhet majd az elkövetkező években.
- Nem volt jó, atyám! Az öreg Duddleswell atya megpróbálta megfullasztani.
Kiáltások hallatszottak, hogy „idióta”, meg „haszontalan”, mielőtt egy mély, enyhén ide-
gen kiejtésű hang megszólalt:
- Én láttam kisbaba születést.
A közbeszóló egy roma gyerek volt. Rossnak hívták, de senki nem tudta, ez a kereszt-
vagy a vezetékneve-e.
Ross kicsi volt, a bőre olyan színű, mint egy mazsola. Karácsony után jött az osztályba,
és ez volt az első alkalom, hogy a jelenlétemben kinyitotta a száját.
- Tessék, Ross? - mondtam, mikor érdeklődő csend borult az osztályra.
- Én láttam egy babát, amint született. Egyszer.
Előnyben volt velem szemben.
- Igazán? - és nyeltem egyet.
- Ez nyáron volt. Egy fa alatt.
- Egy fa alatt? - Harminc torokból tört elő a kérdés, mint a szél zúgása.
Minden szem a sarokban ülő Ross felé fordult.
- Milyen volt?
- Minden kisbaba egyforma, te buta.
- Úgy értem, milyen volt az egész?
Újabb csend.
- Fájt - mondta Ross.
- Ah - sóhajtott az osztály.
- És utána a kisbaba nem lélegzik.
A gyerekek visszafojtották a lélegzetüket.
- A kisbaba egész fehér. Csak kis kék arca van.
- Ah - sóhajtott az osztály.
- Egész feje kék, és össze van szorítva, mint egy ököl. Ütögetik erősen, még erőseb-
ben. De a kisbaba nem lélegzik.
- Ah - fejezte ki mély részvétét az osztály.
- Mikor nem lélegzik egy óráig, valaki azt mondja: - Sose fog lélegezni, soha, soha. Így
az apa egy dobozba teszi a kis rajkóját. Mint egy gyufát.
- Mint egy gyufát.
- Nem mondják meg a mamának. Azt mondják: szép kicsi a gyereked. Fiú, meg min-
den.
- Fiú.
- De se nem fiú, se nem lány. Csak halott.
- Nem mondták meg a kisbaba mamájának? - kérdezte Patrícia.
- Később megmondták. Azt mondják, Isten jött és elvitte a kicsidet. De - Ross megráz-
ta göndör fejét én néztem, és nem jött.
- Mit mondott a kisbaba mamája - kérdezte Lucy Mary -, mikor meghallotta?
- Isten áldja meg Istent a jóságáért - mondta.
- És te, Ross - tettem fel neki a kérdést -, te mit gondoltál?
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva Ross most felállt. Talán, hogy aláhúzza a
fontosságát annak, amit mondani készült. Tény, hogy hallatlan méltóságot kölcsönzött neki.
A kis kölyköt olyannak láttam, mint egy magas fenyőt egy domb tetején.
- Azt mondtam Istennek, remélem, egyszer te is teljesen fehér leszel, és az arcod kék.
- Ülj le, Ross - mondtam gyöngéden -, és köszönöm.
Már majdnem ideje volt a tízperces szünetnek. Imádkoztam a gyerekekkel, azután Mrs.
Hughes meghívására a tanáriba mentem egy csésze teára.
 A fiúsan rövidre vágott, barna hajú, sötét szemű, csinos Mrs. Hughes nem volt katoli-
kus, de jól megértettük egymást.
- Mondjon valamit róla - kértem.
Mrs. Hughes szerint Ross valódi roma. Egy helyi nevelési felügyelő felkereste a kara-
vánhelyet, ahol a téli hónapokban cigányok szoktak táborozni. Megmondta Ross anyjának,
hogy a fiúnak iskolába kell mennie.
- Úgy tűnik, idősebb annál, mint az osztály általában.
- Amint elkezdett ma beszélni, én is rájöttem. Az anyja - egyébként özvegy - nem tud-
ja pontosan, hány éves. A tanügyi emberek a nagyságából indultak ki. Így került az én osz -
tályomba.
- Hány éves lehet, mit gondol?
- Tizenkét-tizenhárom éves. Egy biztos. Gyűlöli az iskolát. Nem volt valami szép, amint
mondott.
- Nagyon szép volt.
- Tudja, mire gondolok. Egy fiatal fiúnak nem kellene látnia ilyesmit. De azt akartam
mondata, maga az első ember, aki arra késztette, hogy megszólaljon az iskolában.
- Talán - nevettem - a szexnevelésem végül is mégis hozott valami gyümölcsöt.

Másnap a meglepetések sora a reggelivel kezdődött. Ugyanis nem volt reggeli.

- Mrs. Pring meg sem mozdult ma reggel, Neil atya. Még olyan kicsit sem, mint szokott.
- Duddleswell atya rám bámult az üres asztal fölött. - Ki fogom dobta, mint egy ír parasztot,
ki én.
- Talán beteg.
Ez megijesztette. Láttam aggódó pillantásából.
- Hajlandó átlépni az egyházkerülete határait, fiam?
Felmentem a felső emeletre, szólongatva:
- Mrs. Pring! Mrs. Pring! - Válasz nem jött, de valami mozgást véltem hallani a nappali
szobájából. Kopogtam, és mivel nem kaptam választ, beléptem.
Mrs. Pring pongyolában ült egy gyertyákkal megvilágított, rögtönzött oltár előtt. Más
fény nem volt a szobában, de így is megláttam, hogy egy papírlap volt a kezében. Az oltáron
egy feszület állt, egy kis Szent Szív-szobor, és egy katona ezüstkeretes, kifakult fényképe.
- Mrs. Pring - szólítottam meg bűntudatosan, mintha magánélete egyetlen zárt terüle-
tére törtem volna be.
- Igen?
Felém fordult, és megláttam sírástól dagadt szemeit.
- Beteg? Hívjak orvost?
Megrázta a fejét:
- Mindjárt rendbe jövök, Neil atya. Egy-két órán belül. Nem - előzte meg kérdésemet -,
semmire nincs szükségem.
Tele aggodalommal otthagytam, és jelentettem Duddleswell atyának. Azt hiszem,
nagyjából rájött, mi lehet a baj.
- Felhívom a lányát - mondta.
Helen egy órán belül megérkezett kis Morrisán. Kilencven percig bent volt az anyjánál.
Utána Duddleswell atya dolgozószobájába ment. Mielőtt becsukták volna az ajtót, hallottam,
hogy Helen rekedt hangon a következő rejtélyes kijelentést teszi: - Épp most beszélt vele a
papám.
Mit jelentett mindez? Mr. Pring több mint harminc éve halott. Az első világháborúban
esett el.
Nem tudtam ott maradni, hogy rájöjjek a titok nyitjára, mert kezdődött a következő
szexórám az iskolában.
Itt is zűrzavar uralkodott. Először is közölték velem, hogy most a hörcsög tűnt el. Vala-
ki - az első számú gyanúsított Dean volt - kinyitotta a ketrecet, és Harry, a hörcsög kereket
oldott. Nem mintha különösen bánkódtam volna, hogy eltűnt a kannibál.
Ha Dean volt a tettes, bűntudatos érzelmek nem zavarták.
- Múlt héten mi is elveszítettük a kutyánkat, atyám.
Vártam az elkerülhetetlenül bekövetkező csattanóra.
- Átment rajta egy teherautó, és most nem működik.
 A kövér Frank közölte:
- Mi nem tarthatunk kutyát a házunknál, mert a kutyák allergikusak a papámra.
- Én szeretem a kutyákat - suttogta a gyengédszívű, copfos Lucy Mary -, ők az egyet-
len népség, ami jó a bolhákhoz.
- A mi kutyánk nyolcéves - szólt hozzá Patrícia, talán hogy megmutassa, megbocsátott
nekem -, és csak mászik. De olyan gyorsan.
- Nekünk olyan kutyánk van a kertben, atyám - mondta Dean, legjobb találóskérdés-
hangján -, ami olyan halkan csahol, hogy alig lehet hallani.
Megérdemeltem a büntetést.
- Mi van a kertetekben, Dean, ami olyan halkan csahol, hogy alig lehet meghallani?
- Egy csalogány, atyám.
Dean, felbátorodva töretlen magatartásomtól, versben tört ki:

Marynek aranyórája volt,

egy szép nap lenyelte,
és most hashajtót eszeget,
hogy teljen az ideje.

Az igazgatónő pattant be a szobába, megszakítva a gyerekek nyögését. A fiúk és lá-

nyok úgy ugrottak talpra, mintha Isten érkezett volna meg.
- Gyerekek - közölte a feltűnő tweedbe öltözött Miss Bumple, kifújva félretett szivarja
utolsó füstjét -, valami minden képzeletet felülmúló dolog történt, történik, de soha többet
nem fog történni.
Még Dean is tudta, hogy Miss Bumple úgy érti, valami tűrhetetlen dolog jutott a tudo-
mására.
Az iskola játszótere, sportpályái melletti szomszédok dühösen zajongnak. Miss Bumple
drámai erővel érzékeltette felháborodásukat.
- Valakinek - a gyerekek közül való lehetett, de nem mutatott rá senkire nikotintól sár-
ga ujjával - az jutott az eszébe, hogy bement a szomszédok kertjébe.
- És mit csinált ez a fiú vagy lány? - kérdezte Miss Bumple. - Kárt. Nem tárgyakban, de
védtelen állatokban. Röviden, valami tréfacsináló levette a kutyák láncait, kiengedte a nyu-
lakat a ketreceikből és a csirkéket az óljukból.
Biztos volt benne, hogy ez az elképzelhetetlenül botrányos csíny nem történik meg töb-
bé, de ha igen, a rendőrséget fogja hívta.
Ezzel az igazgatónő jóindulatúan kidübörgött, hogy a mellettünk lévő osztályban is -
szerintem teljesen fölöslegesen - kitrombitálja üzenetét.
Ránéztem a ketrecre, amit nemrég hagyott üresen Harry, és lélekben ujjal mutattam
Deanre, az osztály istencsapására.

Alighogy visszaértem a Szent Júdásba, siettem Duddleswell atya dolgozószobájába.

- Hogy van Mrs. Pring?
Vállat vont, és az ég felé emelte a kezét. A szeme körül ráncok gyülekeztek, és az arc-
színe az elhamvadt tűzre hasonlított.
- Felugorhatok és megnézhetem?
- Elment, Neil atya.
- Nem!
- Csak néhány napra, Helenhez, érti?
Nem értettem. Azt mondtam:
- Sajnálom, de meghallottam, hogy Helen olyasvalamit mondott, mintha az apja érint-
kezésbe lépett volna az anyjával.
Megmagyarázta. Mrs. Pring csak rövid ideig ismerte a férjét. Az első világháború alatt
gyorstalpaló esküvőt tartottak. Tegnap volt a férj születésnapja. Mrs. Pringnek az volt a szo-
kása, hogy minden évben ezen a napon előveszi a férje leveleit, és az este folyamán végig-
olvassa őket.
Egy levelet mindig az oltárra tett: a saját utolsó levelét a férjéhez. Mikor az meghalt,
felbonthatatlanul visszaküldték neki. Ebben a levélben írta meg neki, hogy gyermekük van
útban, Helen.
 Ezt tudtam. Mrs. Pring maga mondta el.
- Nos, Neil atya, az elmúlt este, amikor a levelet az oltárra tette, észrevette, hogy a
boríték kinyílt. A ragasztó talán elfáradt a borítékon, gondolta. Azután, bölcsen vagy osto-
bán, ki tudná megmondani? Elhatározta, hogy elolvassa a levelet.
Duddleswell atya nehezen tudta folytatni.
- Meglepetésére rájött, hogy a férje elolvasta a levelet, és aztán visszacsukta a boríté-
kot, gondolom. Mielőtt a csatába ment.
- Honnan tudhatta ezt Mrs. Pring?
- Onnan - mondta némi erőfeszítéssel az atya -, hogy a margóra, ott, ahol Mrs. Pring
megírta, milyen esemény várható, a férj ceruzával odaírt valamit. Az egész írás nagyon kifa-
kult. Alig olvasható.
- Igen?
- „Csodálatos” - lesütötte a szemét. - Pusztán ennyit: „Csodálatos”.
- Ah - mondtam, és kimentem.

Duddleswell atya felajánlotta, hogy a vacsorát ő főzi.

Büszkén felvázolta a menüt: bárányszegy, zöldborsó és krumpli, befejezésül sherry fel-
fújt. De mialatt az elkészítésével foglalatoskodott, egy durranás hallatszott, és utána erős
égett szag áradt be a konyhából. Egyáltalán nem voltam meglepve, amikor buggyantott to-
jást szolgált fel pirítós kenyéren, amit körtekonzerv követett.
- Nagy a csend, minthogy a ház rikoltó baglya távol van - mondta az asztalnál, megtör-
ve a hallgatást.
- Igen.
- Úgy hiányzik, mintha a lábamat vesztettem volna el, Neil atya, és ez így igaz. Még
akkor is gyötör, ha nincs itt.
Ennél többét soha nem hallottam tőle, ami sejtette volna Mrs. Pring iránti ragaszkodá-
sát.
- Akkor hát a férje tudta - mondtam óvatosan, félve, hogy feltépek valami sebet.
- Ő pedig harminc magányos éven át azt gondolta, hogy nem tudja. - A távolba nézett.
- Amikor arccal beleesett a sárba, Neil atya, legalább boldog volt. Őmiatta örülök ezért. Az
első megrázkódtatás után vigasztaló tudat lesz Mrs. Pring számára. - Szipogott kicsit, aztán
visszatért a földre. - És mi a baj a főztömmel, maga hálátlan, hogy nem eszi?
- A legjobb bárányszegy, amit valaha ettem mondtam, teletömve a számat hideg tojás-
sal és ázott pirítóssal.
Megkérdezte, hogy telt a nap az iskolában. Először elmondtam, hogy a saját zsebemből
vásároltam egy pár galambot, hogy illusztráljam velük a „mamák-papák” témát és a különb-
séget közöttük.
- És hogy reagáltak erre a kölyköcskék?
- Debbie azt mondta: „A papám kopasz, de mindkét karja alatt parókát visel.” Dean
pedig: „Mamát jobban kell hogy szeressem, mint a papát, mert kövérebb.”
Duddleswell atya mosolygott és megveregette a pocakját.
- Johnny felállt - folytattam: „Atyám, nem jönne el hozzánk, és nem térítené észre a
mamát? Azt mondja, a káposzta jót tesz nekem, pedig mindig rosszul leszek tőle.”
- Nagyszerűen tud utánozni, Neil atya.
- Maga pedig nagyszerű szemfényvesztő, atyám. Mindenesetre Rebecca azt mondta:
„Egy angyal olyan, mint a mamám, amikor lefeküdni készül.”
- Akkor hát sajnáljuk szegény apját. És barátunk, Dean Smiley?
Elkomorodtam: - Miss Bumple ma is bejött és bejelentette, hogy a szomszédok válto-
zatlanul panaszolják, hogy elveszítik az állataikat.
- Kellemetlen dolog, Neil atya. Mit mondott erre Dean?
- Először közölte, hogy a papája mindig munkanélküli építőmunkásként dolgozik, az-
után, hogy a nővére elintézte, hogy férjhez menjen, mielőtt töméntelen kisbabája születik.
Duddleswell atya erőltetetten nevetett:
- Dean még okozhat magának meglepetést a végén. Ne felejtse el, a gyerekeknél sok
hullám hömpölyög a hajó és a part között.
- Holnap - folytattam könnyedén - lesz az utolsó napom. Miss Bumple megengedte,
hogy elvigyem az egész osztályt a madárházba.
 - És a majomházba mikor mennek?
- Elegek lesznek a madarak - kuncogtam. - A méheket most kihagyom.
- Mindenesetre, Neil atya, maga miatt örülök, hogy a kísérlete olyan kitűnően sikerült.
Gúnyolódott?
- Hogy érti ezt, atyám?
- Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, Neil atya, hogy ez az egész szexoktatási
história tökéletesen értelmetlen.
Ezt nem vitattam.

Mikor 11-kor odaértem a Fairwater Madárházhoz, a gyerekek már ott vártak.

Mrs. Hughes félrevont:
- Tartsa nyitva a szemét, atyám. Ma reggel az iskolában valaki kinyitotta a galambok
kalitkáját, és elrepültek.
Megígértem, hogy igyekezni fogok, de hogy tud az ember szemmel tartani harminc fék-
telen, zsivajgó gyereket? Elhatároztam, hogy az elsődleges gyanúsítottnak eredek a nyomá-
ba.
Megkérdeztem Patríciát: - Hol van Dean?
- Nem tudom, atyám.
Pácban vagyunk! A csoportot magára hagytam. Átkutattam szobáról szobára, épületről
épületre mindent, körülrohantam minden tavat, Dean Smileyt keresve. Papagájok, kakaduk,
szajkók, kék sziklarigók, kacsák, gólyák, kócsagok, egy sas, gémek, és száz meg száz cső-
rös lény mellett rohantam el. Dean Smileynek nyoma sem volt.
Már azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy talán Dean iskolát kerül, amikor egy
dühös őr állított meg.
- Magához tartoznak azok a kölykök, tisztelendő úr?
Azt feleltem, hogy igen.
Levette fekete ellenzős sapkáját és megvakarta a fejét:
- Szabotázs történt. Szabotázs.
Eddig már három értékes madarat talált a kalitkáján kívül röpködni, és Isten a meg-
mondhatója, milyen további csínyre derül majd még fény.
Kimentettem magam, Mrs. Hugheshez rohantam és kértem, gyorsan szedje össze a
gyerekeket. Dean nem volt közöttük.
- Azonnal térjenek vissza az iskolába! - Megígértem, hogy később megmagyarázom,
miért. Elkísértem az őrt a körútján, hogy megállapítsuk, milyen mértékű a kár.
Dean gyors munkás volt. Tizenhat madarat engedett el, és bár hetet megfogtak, a töb-
bi, kb. kétszáz font értékben, elveszettnek tekinthető.
Jelentették Mr. Brandonnak, a madárház igazgatójának. Mindketten egyetértettünk ab-
ban, hogy a rendőrséget értesíteni kell, és ha bebizonyosodik, hogy a mi gyerekeink közül
felelős valaki, az iskolának kártérítést kell fizetnie.
- Nézze meg ezt - mondta az őr. - Piszkos huligánok!
Egy sárgarigót mutatott, még meleg volt, a nyakát valami ragadozó kitekerte.
Megkérdeztem, elvihetem-e, hogy megmutassam a plébánosomnak. Az őr betette egy
kis papírdobozba.
Mielőtt hazatértem volna a plébániára, dühtől tajtékozva Deanékhez mentem. Remél-
tem, hogy Dean egyenesen hazatért, és szíjat hasíthatok a hátából.
A pikáns történeteket kedvelő munkanélküli építőmunkás apa nyitott ajtót. Valaha fe-
hér, most mustárszínű mellény volt rajta, formátlan szürke flanel nadrág, amit cserkészöv
tartott, és mezítláb volt. Egyáltalán nem látszott olyan brutális, mogorva fickónak, amilyen-
nek vártam.
- Mr. Smiley - rivalltam rá.
Nem invitált beljebb, de nem mutatta, hogy rossznéven venné a látogatásomat.
- Igen, főnök.
Eszembe jutott, hogy nem katolikus. - Dean miatt jöttem.
Mr. Smiley végighúzta az ujjait zsíros haján: - A rossz hír gyorsan terjed, igaz?
- Igen - mondtam. - Láthatom?
- Nem, főnök.
Összeszorítottam a fogam.
 - Miért nem?
- Hisz nem akarja megkapni, igaz?
- Mit?
- Az influenzát, természetesen.
Mr. Smiley elmagyarázta, hogy előző nap Dean magas lázzal jött haza az iskolából: -
Elzavartam az orvoshoz, és az megparancsolta, hogy pár napig maradjon ágyban.
- Szóval hát ez az ok? - mosolyogtam sután.
- Kedves magától, hogy észrevette, hogy nem jól van. - Mikor becsukta az ajtót, még
annyit mondott: - Dean nem is gondolta, hogy annyira szereti.
Engem nem ejtett át. Még ha az újévi elhatározásom, „okos légy” kicsit el is kopott
már, a meséken még átlátok.
Telefonáltam Daley doktornak. Bár elismerte, hogy kicsit ködös a feje, egészen biztos
volt benne, hogy senkit nem kezelt Dean Smiley néven.
Elmentem az iskolába, ahol Mrs. Hughes azt állította, hogy Mr. Smiley meséje igaz.
- Valaki palira vette magát, Mrs. Hughes.
- A férjem, atyám.
- Hogyhogy a férje?
- A férjem az az orvos, aki ágyba parancsolta Deant néhány napra.
- Ó, igazán? - kérdeztem meghökkenve.
Az épületen kívül a nedves fűben megláttam valamit, amitől megborzongtam, de a
zsebkendőmmel felvettem és a papírdobozra tettem, a halott madár mellé.

Duddleswell atyát nem izgatta fel túlságosan a kaland a madárházban. Kisebb gondja is
nagyobb volt ennél. Ami engem illet, nem volt kétségem, ki a bűnös.
Este telefonáltam Mrs. Hughesnek az otthonába, néhány kérdést tettem fel neki Rossra
vonatkozóan, és elkértem a címét.
Másnap, szombat délután, kibicikliztem arra a földdarabra, amit a tanács a romák tá-
borhelyéül tartott fenn.
Erősen esett, de jól felöltöztem - kalocsnit húztam, Mrs. Pring karácsonyi ajándékát,
köpenyt és viaszosvászon sapkát. Néhány korai hóvirágot láttam, és az első sárga nárciszok
már átfúrták a füvet az esőtől csöpögő fák alatt.
Ross a tábor szélén egy karavánban lakott az anyjával. A régimódi jószág oldalról ha-
talmas hordónak tűnt, a lovak befogásához a rúd elől állt ki belőle. Valamikor élénk zöld le -
hetett, de a festék már mindenütt lehámlott róla. Alatta egy fél szemére vak, öreg fekete
német juhászkutya feküdt, tiszta szalmán. Gyanakodva nézett rám, de szerencsére nem
ugatott.
Oldalt kialudt szabad tűz pislákoló maradványai; két oszlop közt kifeszített ruhaszárító
kötél. Két ló, egy kanca és egy csikó legelgette a sovány füvet és didergett, a jeges szél el-
leni védelmül hátukra dobott zsákok ellenére.
Hátul kopogtattam a „hordón”. Az ajtóra nagy fekete toll volt szögezve, talán egy hol-
lóé. Az ajtó kifelé nyílt, és az ajtónyílásban egy feltűnő külsejű asszony jelent meg. Csak-
nem térdig érő színes sál fedte a vállát. Szénfekete haja középen volt elválasztva, fülében
rubinpíros fülbevalót viselt, és hosszú, egyenes orra felett tüzes szemével nézett rám.
- Érte jött - állítás volt, nem kérdés.
- Igen.
Riadtnak látszott:
- Nem veszi el tőlem. - Ugyanazon a hangon. - Ő az életem.
- Nem - mondtam. - Nem vagyok rendőr. Pap vagyok.
Megkönnyebbült. - Jöjjön beljebb, atyám. - Megfogta a kezem és megcsókolta. - Vad
csikóból jó ló lesz, atyám.
- Boyd atya - mutatkoztam be, míg cipőmet dörgöltem a drót lábtörlőn és kiráztam a
köpenyem és a sapkám.
- Az én Rossom beszélt magáról.
A kis ablakok homályban hagyták a szoba belsejét, csak egy petróleumlámpa világított.
Egy csomó száraz levelet pillantottam meg, közte bojtorjánt és ásatag halfogat. Fűcsomók is
voltak benne, egy halom mag, és két fonott kosár fehér fapöckökkel volt teli. Ross az asztal -
nál ült, és egy csészéből ivott valamit.
 - Én voltam - mondta Ross. - Én csináltam.
Ahogy leültem melléje a padra, megköszöntem, hogy beismerte.
- Gondoltam, hogy te voltál, Ross.
Ross anyja odajött és a fülembe suttogta:
- Szereti magát, atyám. - Aztán egy sarokba vonult vissza, és nem szólt többet.
Megéreztem, hogy Rosst már előbb is sokszor kérdőre vonhatták rossz viselkedéséért
olyan emberek, akiket sokkal kevésbé szeretett.
- Ez nem folyhat így tovább, igaz, Ross?
- Micsoda?
- A kalitkaajtók kinyitása. Állatok, madarak kiengedése.
- Gorgio! - Ross kiköpött. - Semmit nem szabadna bezárni. Nem természetes. - Meg-
enyhülten nézett rám. - Maga rendes ember, atyám, a kutyánk nem ugatta meg, hát miért
engedi meg ezeket a dolgokat?
Vállat vontam. Azt hittem, én leszek az, aki kérdez.
- Az állatok, madarak szabadok kell, hogy legyenek. Mindig. Mint a verebek. Szabadon
tudjanak kószálni, barangolni, mint a lovak. A mi lovunk legel, amikor éhes, iszik a folyosó-
ból, ha szomjas. Vannak, akik még a levegőt is ketrecbe zárnák, ha tudnák.
- Gondoltam, hogy így érzel, Ross.
- Igen. Így érzek.
- Nem gondolom, hogy egy roma szívesen látna akármit is bezárva. - Mosolyogtam. -
Még egy iskolásfiút sem.
Ő is mosolygott. Az arca nem volt hozzászokva.
- Mrs. Hughes elmondta, Ross, hogy mikor a kertekben az állatokat elengedted, egy
hang se hallatszott. Egyetlen kutya sem ugatott, egyetlen tyúk sem kotkodácsolt.
- Ez így van. Tudják, hogy szeretem őket, látja.
- Igen, látom.
- Ha egy madarat kalitkába zár, akár a szárnyait is levághatná - mondta Ross. - Vannak
emberek, akik számolni tanítanák a nyulakat, ha tudnák.
Úgy látszott, bírtam Ross bizalmát. Azt mondtam neki, azt hiszem, csak részben van
igaza. Az emberek többnyire azért zárják be az állatokat és azért teszik kalitkába a madara-
kat, hogy megvédjék őket.
- Itt van a kutyátok a kocsi alatt. Mi lenne, ha nem törődnétek vele? És a lovaitok, zsá-
kokat tesztek a hátukra, hogy melegen, szárazon maradjanak.
- De mi nem zárunk be semmit - mondta makacsul. - Még a kutyánknak sem szabad
ide bejönnie. Neki nincs börtöne.
Elővettem a kabátom alól a dobozt. Nedves volt és összenyomódott. Átadtam a fiúnak.
Ross levette a fedelet. Először a hörcsögöt nézte, majd a sárgarigót, ahogy egymás
mellett feküdtek, azután rám nézett:
- Ilyen az élet, hát nem? - A halántékán lüktetett egy ér.
- Próbáld ezt nekik megmondani, Ross.
- Maguk ketrecben lévő halott dolgoknak azt mondják, hogy élnek. - Nem szóltam
semmit. - A halál nem fontos, minden meghal. De szabadnak lenni... - abbahagyta, mint aki
soha nem tudja megértetni magát.
Felálltam, hogy elmenjek. Ross velem jött a biciklimig. Az eső elállt. A nap próbált át-
törni a felhőkön.
- Nem szeretem, amit a magányosságról mondott - szólalt meg Ross, míg felállítottam
a biciklimet.
- Nem hiszed el?
- De igen, azért nem szerettem. A mamám magányos - a karavánra mutatott, és talán
csak képzeltem, az ajtóra szögezett fekete tollra. - És maga is magányos.
- És te, Ross?
Zavarodottan nézett:
- Erre soha nem gondolok.
Könnyedén a karjára ütöttem:
- Viszontlátásra, Ross. Isten áldjon.
 Mrs. Pring visszajött. Amint kinyitottam a hátsó ajtót, már tudtam. Azt is, mielőtt még
megláttam volna, hogy a haját bedaueroltatta.
A falhoz támasztottam a biciklimet, berohantam a konyhába és megöleltem:
- Úgy sajnálom... - kezdtem.
- Mit, Neil atya? A világ legboldogabb asszonya vagyok, hát nem tudja? - És hogy bebi-
zonyítsa, sírni kezdett.
A konyhaasztalnál ültünk, egymással szemben, és elmondtam neki Ross, az állatok,
meg az özvegy anyja történetét.
- Szegény kis kölyök - mondta Mrs. Pring -, és szegény anyja.
Megígérte, hogy beszél majd róla Duddleswell atyával. Biztos volt benne, az valahogy
kitalál majd valamit: - Ha nem, úgy ellapítom, mint a sündisznókat az országúton.
Egy órával később bejött hozzám. Rávette Duddleswell atyát, hogy beszéljen a Madár-
ház igazgatójával. Az atya megígérte Mr. Brandonnak, hogy vállalja a madarak pótlásáért já-
ró összeg megfizetését, ha kihagyják az ügyből a rendőrséget.
- Ez az ember - mondta bámulva -, ha akarná, rá tudná beszélni a napot, hogy észak-
ról délre haladjon.
Duddleswell atya annyira örült, hogy „ellenfelét”, vagyis Mrs. Pringet visszakapta, hogy
mindent megtett volna érte. Nem mintha valamilyen jelét adta volna ennek. Vacsoránál oda-
súgta nekem: - Alig egy órája van itthon, és már rám támad, mint egy brit gyalogos.
Az iskola körüli szomszédok nem panaszkodtak többet. A szexóráimnak vége lett. Némi
béke szállt a Szent Júdásra.
A következő pénteken Mrs. Hughes azt mondta, hogy Ross elmegy Fairwaterből. Az ál-
landó eső - a januári átlag háromszorosa esett az idén – mocsárrá változtatta a táborhelyü-
ket. A romák vasárnap indulnak, valami magasabban fekvő helyre költöznek.
Szombat délután utoljára bicikliztem ki a táborhelyre. A sors iróniája, hogy az ég kék
volt és a ragyogó napsütés szinte meleg.
Ross a folyó partján feküdt, északra a táborhelytől, és egy pisztrángot csiklandozott.
Daley doktortól hallottam, gyerekkorában Connemarában ő is szokta ezt csinálni, de saját
szememmel sose láttam még ilyesmit.
Ross lassan bemártotta a karját a vízbe, és simogatta a pisztrángot. A csendes vízen és
a nedves füvön keresztül odaért hozzám a hangja. - Ek, dui, trin - számolt, és azután hopp,
a hal ugrálva és bukfencezve a parton volt.
A fiú, mikor meglátta, hogy ott állok, visszahajította a halat a folyóba. - Túl kicsi ah-
hoz, hogy megegyék, atyám. - Mosolyogtam. Felállt: - Vártam magát.
- Búcsúzni jöttem.
Karja sután lógott az oldalán: - Isten vele, atyám.
Ezzel, úgy látszott, befejezte, de én tulajdonképpen valami céllal jöttem. Azt akartam
neki mondani: „Ross, tudod, te nagyon hirtelen beszéltél egyszer Istenhez. Nos, nem volt
igazad, Ross. Egyetlen kicsi veréb sem esik le a földre Isten tudta nélkül. Emlékszel, Ross,
azt mondtad, a halott kisbaba a ládában olyan volt, mint egy gyufaszál. Nos, Ross, egy nap,
a Feltámadás napján, az Úr eljön majd és meggyújtja ezt a gyufát Szent Lelkével, és a kis-
baba arca úgy fog ragyogni, mint maga Krisztus arca.”
Mindezt így kigondoltam. De mikor rákerült a sor, nem tudtam elmondani. Az én lel-
kem, gondoltam, unalmas és prózai, míg Rossé olyan, mint a napfény és a madárdal, tiszta
költészet.
- Eljöhetek magával a biciklijéig, atyám?
Mosolyogtam:
- Köszönöm, Ross.
Velem jött, valami harang alakú tárgy volt nála, leborítva egy kendővel, amit a kocsiból
hozott ki. Megálltam, hogy felrakjam a nadrágcsiptetőmet, és mikor felegyenesedtem, ki-
nyújtotta a kezét.
- Ajándék magának.
Felemeltem a kendőt. Egy kalitka volt, rúdján egy sárgarigó ült.
- De Ross - majdnem haragosan tiltakoztam -, hogy tehetted?
Ross szélesen mosolygott. Az a sárgarigó volt, amit én adtam neki, immár kitömve.
Kinyitotta a kalitka ajtaját:
- Látja, atyám, ez a fajta nem bánja a kalitkát.
 A szabad karommal átfogtam a fiú vállát. Vad fokhagyma- és nedves fű szaga volt. Me-
legség áradt belőle hozzám, tőle hozzám.
- Ross - mondtam -, kérdezni akartam valamit tőled.
- Igen, atyám.
- Tudod, mikor láttad a kisbabát halva születni.
- Igen.
- És valami... nagyon keményet... mondtál Istennek.
- Emlékszem. Tudni akarja, mit mondott ő nekem?
- Hát... ha akarod, igen.
- Isten ezt mondta: „Miattam ne legyen gondod, Ross fiam. Én mindig fehér vagyok, és
kék az arcom.”

Porgy és Bess

- Nem fogom eltűrni, hogy Billy Buzzle disznói megzavarják az orrom nyugalmát és bé-
kéjét.
Meglepő volt, hogy Duddleswell atyának három nap kellett hozzá, hogy felfedezze Por-
gy és Bess jelenlétét. De végül is nem keresett fel Gabriel arkangyal, miért képzeljem hát
magamról, hogy a Gondviselés engem választott ki arra a kevéssé irigyelhető szerepre,
hogy közöljem vele az újságot?
Január elején hatalmas disznóólat építettek Billy kertje végében, és néhány nap múlva
pöfögve és visítva két disznó érkezett, hogy birtokba vegyék.
- Valami furcsa szag terjeng errefelé - jegyezte meg Duddleswell atya a dolgozószo-
bámban, erősen aláértékelve a helyzetet.
Ettől a pillanattól fogva tudtam, házunk tájának többé már nem a béke és a nyugalom
lesz a legjellemzőbb vonása.
Orra mozgott, mint a nyúlé, miközben a szag forrása után szimatolt. Kutatása az ab-
lakhoz vezette, noha az szorosan be volt zárva.
Akkor meglátta őket. Bess selymes, fehéres hátát és Porgy széles, ráncos ormányát és
sáros első lábait, ahogy vigyorogva átnézett az ól kerítése fölött.
- Volt már erről előbb is tudomása, Neil atya? - csattant rám.
- Hm...
- Neil atya, hányszor megmondtam már magának, hogy az arca levelezőlap, amit min-
denki elolvashat. - Ezzel kidübörgött.
Egy perc múlva Billy vidám hangját hallottam a kertből:
- Jó reggelt, O'Duddleswell atya.
Láttam, hogy a plébánosom öklével veri a kerítést. - A harmadik világháború, Mr.
Buzzle. Pontosan itt fog kitörni. E fölött az átkozott kerítés fölött.
Billy lesimította a jobb szeme fölött pöndörödő hajfürtöt, azután megigazította a zakója
ujjából fehér cilinderként kiálló mandzsettáit.
- Ugyan, mi baja?
- Nem fogok eltűrni röfögést, szürcsölést és bűzt a lakóhelyem közvetlen tövében. In-
nen menniük kell.
- Atyám - mondta Billy türelmesen. - O'Duddleswell atya. A disznók szép, barátságos
állatok. - Rámutatott a disznóól karámja fölött kinéző ragyogó pofára. - Hát nem gyönyörű?
Vallja be, hogy az.
Duddleswell atya gyors pillantást vetett a hegyes fülekre, a széles, ráncos ormányra, a
tengő tokára és válaszul elfordult.
- Pfuj! Micsoda bűz!
- Bűz? - Billy valóban fel volt háborodva. Hatalmasat szippantott a levegőből, mintha
térdig taposná a vizet a tengerparton. - Ez még szagnak sem nevezhető. Ez csupán aroma,
mezőgazdasági illat. Nem igazságos dolog a disznókat a hírnevük alapján ítélni meg.
Duddleswell atya mutatóujjával és hüvelykujjával befogta az orrát.
- Miért kell ezt tennie velem, Mr. Buzzle? - kérdezte orrhangon.
 Billy vállat vont, és mindkét kezén kitárta kövér, gyűrűkkel megrakott ujjait, mint aki
teljesen értetlenül áll bármilyen váddal szemben.
- Miért olyan ördögi gyönyörűség magának, Mr. Buzzle, hogy mindig jobb lábbal lép,
mikor én ballal?
- Ui, ui. - Porgy úgy látszott, gazdája oldalára állt a vitában, mielőtt hatalmas csobba-
nással belehanyatlott volna a disznóólat elárasztó sárba.
- Nézze, Szent Ferenc - mondta Billy -, én Isten minden teremtményét szeretem.
- Kivéve engem, Mr. Buzzle - ordította Duddleswell atya.
- Hát, tudja, sose voltam benne teljesen biztos, magát hova is lehet sorolni.
- Helyes, akkor hát itt a háború. Véres és szörnyű háború. Bíróság elé viszem magát és
a hasított körmű ördögeit, Isten a tanúm.
Billy Duddleswell atya távozó alakja után üvöltött:
- Bárcsak tisztában lennének vele az emberek, mikor házat vesznek, micsoda átkozott
szomszédságot kapnak vele!
A kertkapu csattanva becsukódott, és hallottam, ahogy Duddleswell atya magában mo-
tyog:
- Barátságos lények, azt mondja? Ártalmatlan lények, azt mondja? Pusztán a szagukat
hattal jelezné a Richter-skála.
Csend volt, mikor visszavonult a dolgozószobájába, hogy breviáriumába merüljön.
Én továbbra is kinéztem az ablakon. Billy nagy fekete labradora, Pontius társaságában
a trágyadomb téglakerítésére támaszkodva, olvadozva turbékolt.
- Gyönyörű kislány, Bess. Gyere ide, Porgy, öregfiú.
Krumplihéjat lengetett az ormányuk előtt, remélve, hogy mint a kutyák, szolgálni fog-
nak érte. Olyan volt, mintha egy valószínűtlen romantikus idill kezdeteit szemlélném.
Duddleswell atya magatartása egészen más volt:
- Mrs. Pring - jelentette ki az asztalnál -, holnap ebédre sertéssültet akarok.
- Akkor kénytelen lesz a saját lábát levágni - válaszolta Mrs. Pring -, nincs fölös húsje -
gyünk.
Duddleswell atya drámai mozdulattal két egyfontos bakjegyet vett ki a tárcájából:
- Ha kell, szerezze meg jegy nélkül.
Fejét rázva felém fordult és villájával az asztalt verve kísérte szavait:
- Keserves megpróbáltatás egy olyan békés ember számára, mint én vagyok. Hiszen
tudja, meleg szívű, szelíd természettel születtem. - Az utolsó három szónál villája csaknem
átszúrta az asztalt.
Mikor Mrs. Pring visszavonult a konyhába, megkérdeztem, tényleg bíróság elé akarja-e
vinni Billyt.
Válasz helyet azon kezdett elmélkedni, miért van Billynek állatok társaságára szüksége
- kutyára, galambokra, s most a disznókra -, hogy létezni tudjon.
- Nincs felesége, se gyereke, érti? És vallása sincs. Szeretetre, ragaszkodásra vágyik
szegény, szerencsétlen ürge. Igazán csak sajnálni lehet. Imádkozzunk, hogy a disznók jó
modorra tanítsák.
Az újévi elhatározásból ezek szerint még megmaradt valami.
Ebben a pillanatban messziről Mrs. Pring hisztérikus sikolya hallatszott, és egy tálcányi
elejtett evőeszköz csörömpölése. Néhány másodperc alatt odaértem hozzá és megpillantot-
tam az ablakához tapadó vigyorgó disznóarcot. Átfogtam Mrs. Pring remegő vállait:
- Hisz ez csak egy disznó, Mrs. Pring - mondtam csillapítóan.
Duddleswell atya közben felmarkolta a hússzeletelő kést, és megtorlásért lihegve elira-
modott.
- Billy Buzzle, A Förtelmes Pusztítás Embere! A gyűlöletes, átkozott disznaja most már
az én birtokomra is behatol!
Otthagytam Mrs. Pringet, utolértem Duddleswell atyát, és megfogtam a karját, hogy
megakadályozzam, hogy a kést a disznó felé hajítsa.
Porgy, megérezve a veszélyt, a kerítésen fúrt vadonatúj résen keresztül mindenesetre
visszakocogott a saját kertje biztonságába.
- Hát itt van - kiáltotta Duddleswell atya -, nem megmondtam, hogy a következő hábo-
rú efölött az átkozott kerítés fölött fog kitörni?
 A hivatalos határhoz ment és átkiabált Billynek, mintha Góliát lenne, aki csatára hívja
ki az izraelitákat.
- Jöjjön ki, Mr. Buzzle, mielőtt a baltám lerepül a nyeléről, és a maga fejében talál ott-
honra.
Billy azonnal válaszolt a kihívásra, és megjelent:
- Mi van?
- Mi nincs, úgy érti, Mr. Buzzle? Az van, hogy a kerítésem nincs.
- Tudja, mit szoktak mondani, O'Duddleswell atya! A jó szomszédság feltétele a jó kerí-
tés. Jobban rendben kellene tartania a kerítést, nem gondolja?
- Isten az égben! Nem arra emeltem a kerítésemet, hogy disznóáradatoknak álljon el-
len!
Billy most vette észre a Duddleswell atya kezében tartott eszközt.
- Mit akar ezzel csinálni? Csak nem akarta szegény Porgymba döfni?
- Egy sertés garázdálkodik a kertemben, teljes kénye-kedvére - replikázott Duddleswell
atya -, majdnem halálra rémítette szeretett házvezetőnőmet, és még van képe megkérdezni
tőlem, mik a szándékaim?
- O'Duddleswell atya - sóhajtott Billy -, miért nem lehetünk barátok?
- Mr. Buzzle, magát ellenségnek tudni is éppen elég rossz.
- Nem tudna egyetlen egyszer az életében kedves lenni?
- Olyan kedves leszek, mint egy fejére eső téglafal. Maga a világon a legnagyobb gaz-
fickó, a legelvetemültebb lator, ez az egy biztos.
- Menjen a csudába, nagyképű kis semmirekellő! - ordította Billy, látva, hogy békekötés
itt nem lesz. A légitámadást nem fogom jelezni. Egyszerűen bombát kap az átkozott házára,
meglátja. - Lehajolt, hogy feltámassza a kerítés ledőlt részét. - Nem akarom, hogy itt át -
mászkáljon és felizgassa a disznóimat.
Porgy, óriási erőfeszítéssel, a téglafalon át az óljába kapaszkodott, és visongott, ami
gyanúsan úgy hangzott, mintha csúfolódna.
- Kifelé a kertemből - fenyegetőzött Billy -, mielőtt szabad kezet adnék a lábamnak!
Duddleswell atya, aki metaforák összekeverésében bárkivel felveheti a versenyt, hör-
gött:
- Olyan disznó makacsság van magában, mint egy öszvérben.
Porgy számtalan betöréseiből a kertünkbe ez volt az első, és ezután állandóan ostro-
molta a kerítésünket. Izmos ormánya, bár karika volt benne, feltúrta a pázsitunkat, a vete-
ményeskertünket, a virágágyainkat. Billy mindezt a maga részéről jellemző elnézéssel fo-
gadta.
Egy alkalommal, amikor Duddleswell atya házon kívül volt, valami egyházközségi láto-
gatáson, megkérdeztem Billyt, tulajdonképpen eredetileg hogy jutott a disznókhoz?
A hatalmas bádogkád mellett tanyázott, amit a kertje közepén állított fel. Mindenféle
eleséget dobált bele: sárgarépát, paszternákot, borsót hüvelyestől, makkot, vadgesztenyét,
árpalisztet, búzadarát. Épp egy csomó kórót készült belehajítani.
- Hogy hogy jutottam hozzájuk? Tiszta szerencse volt, tudja.
Egyik fogadó kliense, aki nem tudta kifizetni az adósságát, két törzskönyvezett disznót
ajánlott fel ennek fejében Billynek. Billy teherautót bérelt, hogy ideszállítsák őket, és vala-
milyen oknál fogva éppúgy megvadultak, mint O'Duddleswell atya, és majdnem szétrúgták
az autó oldalát. De utána megtértek és megnyugodtak. Nem úgy, mint más valaki.
- Soha nem gondoltam, hogy ennyire megszeretem őket - mondta Billy, álmodozva
szemlélve a disznókat.
- Úgy tűnik, jól esznek, Mr. Buzzle.
- Nos igen, épp olyan jó gyomruk van, mint magának vagy nekem. - Egy kerti villával
kevergetni kezdte a moslékot. - Mindent le tudnak nyelni, kivéve a sertéseket. A disznók
már csak ilyenek. Mondja meg a főnökének, ha segíteni akar ennek az országnak, amit per-
sze nem akar, neveljen disznókat.
Mikor Billy egy vödörnyi moslékot emelt ki a kádból és a téglatűzhelyre tette, hogy
megmelegítse, kimentettem magam azzal, hogy fontos teendőim vannak.
A szobámban elővettem a légfrissítőmet, és öt percen keresztül fecskendeztem vele.
 - Minden szentek az égben - tört ki Duddleswell atya, amikor hazaért -, a disznók sza -
ga olyan hangos, mint egy rezesbanda. Nem hiszem, hogy tovább bírom. Főleg, ha az or-
romba fütyül a nyugati szél.
Máglyát gyújtott a kertben. Két teljes csomag drága tömjénszenet dobott rá, amit a
füstölőbe szoktunk tenni nagymise és áldás alkalmával. De ez se tudott javítani a levegőn.
Egyszer csak megláttam, amint gázmaszkkal a fején jár fel-alá a kertben, breviáriumát
olvasva.
- Ha süt, ha esik, nem tudom többé élvezni - nyögött, egy pillanatra levéve a gáz-
maszkját -, míg azokat a disznókat a hentes udvarára nem sikerül terelnem.
Vasárnapra a disznók szaga már kábító volt. Az első két misén, amit én mondtam, a hí-
vek feje mintha teljesen be lett volna bugyolálva. Csak a szemük látszott ki a kendőjük fö -
lött.
A tizenegy órai misén Duddleswell atya mellőzte az e napra előírt Szent Evangéliumot,
és helyette Márk 5.-ből keresett ki egy szakaszt. Az a történet volt, mikor Jézus kiűzte egy
Legion nevű emberből az ördögöket és egy disznócsordába kergette őket, mely azonnal le -
rohant a dombon, bele a tengerbe.
- Mind megfulladtak - fejezte be, kezeit dörzsölve -, megfulladtak.
Beszédében a levegő hiánya miatt nem fejtette ki hosszabban a témát, Jézus jogos
gyűlöletét a disznók iránt.
- Emlékezzetek rá, drága híveim, ezen a különleges szagos misén, ami minden vonat-
kozásban szagos, hogy a mi áldott Urunk világosan megjelölte, mi a legjobb út, hogy elbán-
junk ezekkel az elvetemült, falánk, undorító fenevadakkal.
Mise után a gyülekezet olyan gyorsan szétoszlott, hogy csak néhány hívünktől tudtunk
elbúcsúzni. Mikor visszamentünk a sekrestyébe, teljes felfordulás uralkodott a helyiségben.
A ministránsok sikoltoztak, nevettek, befogták az orrukat, és az egyik közülük hányt.
Duddleswell atya csendet kért, de hiába. A zűrzavar oka nyilvánvaló volt: alighanem
két fiú birkózott ott a nagy barna szekrénybe bezárva, ahol a ministránsok szoknyáját és
karingeit tartották.
Kinyitatta az ajtót és parancsolóan bekiáltott:
- Kifelé, halljátok! Hozzátok beszélek! - Mire élveteg vigyorral Porgy tűnt elő a szekrény
mélyéből: feje egy karingből emelkedett ki.
Mivel más eszköz nem állt rendelkezésére, Duddleswell atya miseinge zsinórját próbál-
ta a nyakába kanyarítani, de Porgy könnyedén kikerülte, és a karinget alaposan összemocs-
kolva, hanyagul kisétált a sekrestyéből. Átkecmergett egy újonnan szakított lyukon keresztül
a kerítésen, és hazavonult óljába.
- Vasárnap vagy nem vasárnap - csikorgatta a fogait Duddleswell atya -, szent nap
vagy nem, ami sok, az sok. Ez az állat és állati gazdája az őrültek házába kerget.
Utána mentem, arra az esetre, ha valami olyat akarna tenni, amit később megbánna.
Nem örült, hogy a nyomában vagyok.
- Neil atya - csattan rám -, muszáj, hogy állandóan mögöttem járjon, mint a saját hát-
só felem? Átmászott a kerítésen szakított lyukon Billy kertjébe, és lecövekelt a hálószobaab-
lak elé.
- Ha hasznossá akarja magát tenni, Neil atya, adjon néhányat a koldusok golyóiból.
Egy marék kavicsot nyújtottam át neki a kerítésen át, és kettő-hárommal megdobta az
ablakot. Az ablak kinyílt, és megjelent Billy feje és pizsamába öltözött felsőteste.
- Mi nyavalya... O'Duddleswell atya? Ágyban voltam.
- Majd én ágyba küldöm magát, maga pogány. Majd egy ásóval.
- Ha pedig nem veszi le a tappancsait a nárciszhagymáimról, lejövök és kitépem a
nyelvét.
Fagyott leheletünk párája vitatkozó sárkányokká varázsolta őket, miközben Billy Dudd-
leswell atyát egy agglegény fattyának nevezte, Duddleswell atya válasza pedig még sokkal
rettenetesebbre utalt:
- Maga, Mr. Buzzle, maga egy rendőr fia.
Billy ezután csillapító technikával próbálkozott:
- Jól van, no, O'Duddleswell atya, rendben van, nyugodjon meg és mondja el, mit csi-
nált az én Porgym?
- A maga disznaja egy sertés.
 - De hát mit csinált?
- Nem kértem fel az átkozott disznaját, hogy ministránsom legyen! Arra sem, hogy a
kertészem legyen, ha már itt tartunk. Öt font kártérítést követelek.
- Rendben van, Szent Ferenc, ha magával nem lehet okosan beszélni - Billy visszahúzta
a fejét és becsukta az ablakot.
Duddleswell atya újabb muníciót kért, és én adtam. A következő kavicsot nagyobb len-
dülettel vágta oda, mint szándéka volt, és az üveg csattanva berepedt.
- Neil atya - szólt vádlón -, golyókat kértem magától, nem hatfontos gránátokat.
A fenti szobából lárma hallatszott, és Billy hangja tisztán kivehető volt:
- Gyere, Pontius, öreg fiú, gyere gyorsan utánam. Paphátulját kapsz tőlem reggelire.
Gyorsan visszamásztunk.
Az utolsó reggeli mise után Duddleswell atya kérte az egyik hívét, maradjon ott és írjon
alá egy felterjesztést a disznók eltávolítására. Engem arra jelölt ki, hogy a papírt Billy leve -
lesládájába rakjam. Még mielőtt befejeztük volna az ebédet, visszakaptuk, konfetti formájá-
ban.
Duddleswell atya különböző dolgokkal fenyegette Billyt, például azzal, hogy púpot he-
lyez el a fején. Néhány napig azonban a nyomás nem ránk nehezedett. Porgy rákapott, hogy
átugorjon Billy kertkapuján, és a szomszédságot ejtse rettegésbe. Balesetek sora követke-
zett, több felvonásban.
Egy ízben Porgyt a szemben lakó Mrs. Martin kötélre kiterített, száradó ruháiba guban-
colódva találták. A következő alkalommal több percre feltartóztatta a forgalmat a High
Streeten, halálra rémített több öreg hölgyet, az egyiket ájulásra késztetve, és a tűzoltók
melletti Urak feliratú illemhelyen kötött ki. Billy szerencséjére a tűzoltók nagyszerű tréfának
tekintették az egészet, és a disznót visszavitték a gazdájához, s még a rendőrséget sem ér-
tesítették.
Duddleswell atyához nem volt ilyen kegyes a sors. Másnap, mikor öreg Chryslerjét az
utca szélén leparkolta, Porgy vágtatva rohant ki a kapun, és mivel nem tudott idejében fé-
kezni, a sárhányón otthagyta önmaga lenyomatát. Az eseménynek én voltam az egyetlen
tanúja.
- Ez most már kétségtelenül bíróságra tartozó ügy; és megyek az ügyvédhez - volt
Duddleswell atya első ösztönös válasza. De mégse ment. Azt gyanítom, azért, mert az ügy-
védeket talán még kapzsibb és ártalmasabb lényeknek tartotta, mint a disznókat. Beérte az-
zal, hogy Billynek újra felszólítást küldött kára megtérítésére, éppoly eredménytelenül, mint
eddig.
Billy bölcsen a kétszeresére emelte a kapuja magasságát, úgyhogy Porgynak csak az a
szórakozása maradt, hogy újra a mi kertünket túrja fel. Billy végül külön dróthálót feszített
ki a kerítés elé a saját oldalán.
Mit használ ez? - panaszkodott nekem Duddleswell atya, mikor együtt megvizsgáltuk.
Rátette a kezét, hogy kipróbálja a drót erősségét, és hatalmas áramütést érzett. Visszaug -
rott, miközben leesett a szemüvege.
- Ez... ez a átkozott, istenverte bukméker villamossággal végzett ki - kiáltotta. - Miért
nem szólt róla?
Porgy ezt a pillanatot választotta ki, hogy ellenőrizze az eseményeket, és patájával ösz-
szetörte elöljáróm szemüvegének bal üvegjét.
Duddleswell atya őrjöngő sebességgel vágtatott Mrs. Pring konyhájába:
- A szeletelő kést, de gyorsan! - követelte, egész testében remegve.
Karonfogtam, és mint egy maláriás vakot, átvezettem a dolgozószobájába, ahol a pót-
szemüvegét tartotta. Ahogy látása és józansága visszatért, elkeseredve mondta:
- Az embert egy idő múlva kikészíti ez az egész. A disznó viselkedése is elég, de a sza-
ga! Pfuj!
- Azt nem értem, atyám, Billy maga hogy bírja ki?
- Ha nyugatról fúj a szél, átteszi a székhelyét a Kék Csillagba, hát így.
- Mit lehetne tenni?
Az atya válasza vészjósló volt:
- Idefigyeljen, fiú, ha a szél lefújja a kalapját, a tanácsom a következő: ne várja meg,
míg a szél megváltozik. Szaladjon az átkozott kalapja után.
- Ó, igen - mondtam, az ajtó felé indulva.
 - Magán áll, Neil atya. - A hangja olyan volt, hogy megtorpantam tőle: - Maga fog
megszabadulni tőlük.
Ezt vajon hogy értette? Azt várja tőlem, hogy megöljem a disznót? Szörnyű emlékem
maradt arról, ahogy az apám egyszer három csirkét ölt meg karácsonyra. Ahelyett, hogy ki-
tekerte volna a nyakukat, levágta a fejüket, és a lefejezett csirkék több percen keresztül az
udvarban rohangáltak, mindenfélének nekimenve. Egy meggyilkolt disznó, gondolom, még
képes lehet ölni.
- Ne várja tőlem, hogy megöljem Porgyt - mondtam. - Túlságosan ragaszkodom hozzá.
- Gyenge kifogásnak látszott.
Duddleswell atya összezárt fogai közül szürcsölő hangot hallatott.
- Ki beszél itt megölésről?
- Bocsánat - mondtam megkönnyebbülve.
- Nem, csak azt kérem, segítsen nekem elrabolni. - Nyeltem egyet. - Hogy elvigyük
utazni. Erőteljesen tiltakoztam:
- Azt várja, hogy egy disznóval utazzam a biciklimen?
- Természetesen nem.
- És autóbuszra se szállok vele.
- Neil atya, megengedi végre, hogy a vádlottak padjáról előadjam mondanivalómat?
Mrs. Pring az este eltávozást kapott, hogy végignézze a jótékony célú whistversenyt.
Fél nyolckor Billy házában kialudtak a lámpák, jelezve, hogy a gazda eltávozott a Kék Csil-
lagba. Duddleswell atya a biztonság kedvéért felhívta Billy számát. Nem válaszolt.
Leosontunk a kertbe:
- Nem lesz olyan könnyű - suttogta, zseblámpáját felkattintva -, mint a kezétől a szájá-
ig vivő út. De nagyon figyeljen erre a disznóra.
A terv a következő volt: sarokba szorítani Porgyt, kötelet kötni a nyaka köré, zsákot
húzni a fejére, összekötözni a lábait, a hátára fektetni egy talicskában, odagurítani Duddles-
well atya kocsijához, letakarni egy pokróccal, hogy meg ne ijessze a járókelőket, és elvinni
egy baráti farmra a város szélén, hogy ott tartsák, míg Billy ki nem fizeti az okozott károkat.
Szerencsénk volt, hogy nem jutottunk túl a vérfagyasztó terv első felvonásán.
Ólmos eső esett, és a kísérlet, hogy Porgyt sarokba szorítsuk, olyan volt, mintha egy
ügyes kísértetet akarnánk leszerelni. Kihasználva, hogy tájékozódásra csak Duddleswell atya
kereső lámpája állt rendelkezésünkre, végigtáncoltatott Billy kertjén, aztán a sajátunkon.
Mikor végül Billy moslékos dézsájába estem, Duddleswell atya befejezettnek nyilvánította az
üldözést.
Dühösen vonultam vissza, hogy megszabaduljak ruháimtól, és a moslékfürdő bűzének
legalább egy részétől.
Mikor a szemöldökömig bepúderezve előkerültem, szembesültem Duddleswell atyával.
- A kádon körös-körül piszokcsík van - mondtam kihívóan -, kifejezetten magának
hagytam ott.
- Neil atya, mielőtt elkezd fröcskölni rám, mint a zsír a pokol serpenyőjében, előbb...
Azt akarta mondani, fogjunk kezet, de mivel hátszél jött felőlem, meggondolta.
- Felejtsük el az egész dolgot - mondta, sietve elfordult és tovább indult.
- Leprás vagyok, igaz? - kiáltottam utána.
- Nem - kiáltott vissza. - Maga a hazatért tékozló fiú. És én épp sietek, hogy értesítsem
az apját.
Egy ideig még a mindent elviselő Mrs. Pring is húzta az orrát a jelenlétemben. Azzal vi -
gasztaltam magam, hogy a disznórablás legalább lekerült a plébániai teendők listájáról.
Felébredt azonban a gyanúm, mikor Duddleswell atya merőben új viselkedést kezdett
tanúsítani a disznó iránt.
Több ízben rajtakaptam, hogy a kerítésen át eteti Porgyt. Krumplival, répával, gyer-
mekláncfűvel, sőt még csokoládéval is kínálta. Féltem, hátha patkánymérget rakott az étel-
be, de kár volt izgulnom. Porgy ezután is szokásos önfeledtségével dúlta fel a kertünket.
- Atyám - ajánlottam egyszer, befogott orral -, nem gondolja, hogy itt lenne az ideje,
hogy békét kössön Billyvel?
- Nekem elég egy München az életemben - csattant vissza.
Néhány rosszillatú nap telt el, és Mrs. Pring szabadnapján Duddleswell atya megszólalt:
 - Napok óta várok az alkalomra, hogy elraboljam az ellenséget, és ez most elérkezett.
Ha a hegy nem jön Mohamedhez...
Az újraalakított terv az volt, hogy Porgy útját olyan eledellel kell felszórni, amit legjob-
ban kedvel: almával. Próbálkozások és tévedések sora után Duddleswell atya megállapította,
hogy a disznók ennek nem tudnak ellenállni. Az volt a szándéka, hogy Porgyt nem a kocsijá-
ba csalogatja, amit két perc alatt szét tudna verni, hanem egy nyitott teherautóba. Duddles-
well atya tanácsot kért egy farmertől, aki megmagyarázta, hogy a disznók szívesen utaznak,
ha ki tudnak nézni és látják, merre mennek.
Hevesen tiltakoztam:
- Nézze, atyám, ez lopás...
Belém fojtotta a szót és elmagyarázta, hogy ez csak azt jelenti, hogy Porgyt őrizetbe
adja addig, míg Billy kiegyenlíti minden tartozását. - Ezt már az igazság is megköveteli, Neil
atya.
Ezúttal a terv jól működött. Porgy végigmajszolta útját a teherautóig, és a csillagok fé-
nye alatt elhajtottunk, mialatt ő már egy tucatnyi további almát elcsámcsogott. Fantasztikus
volt a gyomrából hallatszó dübörgés.
Jed Summers jól fog vele bánni - nyugtatott meg Duddleswell atya.
A Summers-farm három mérföldnyire volt. Az essexi születésű és neveltetésű Jed fiá-
val, Tommal élt itt, akivel a tanyát birtokolta.
Jed öreg ember volt. Posztósapkát viselt, szemöldöke hosszú szálakból állt, mint sárga
szalmakötegek, és mélyen ülő szemei szelídséget, emberséget sugároztak. A vastag, szürke
bajuszon és szakállon keresztülszűrődő tájszólásos beszéde furcsa, csodálatos zene volt.
Ugyan nehezen lehetett megérteni, de csak eleinte.
- Itt van? - kérdezte Jed, és helyeslő mosoly öntötte el ráncait, ahogy meglátta Porgyt.
- Úgy fogok vele bánni, mintha a hozzátartozóm lenne. Nem úgy lesz, hogy először én jö -
vök, azután a feleségem, azután megint én.
- Remélem, nem lesz magának túl terhes, Jed - mondta Duddleswell atya.
- Igaz biz a', recsegek már egy kicsit, úgy ám. És nem tudok már olyan keményen me-
lózni, mint valaha. Az ásás már nem megy, sem porcogóm, sem erőm nincs már hozzá.
Egyik tizenéves unokája, Bob közbeszólt:
- A nagyapó már kicsit hervadtnak látszik, de jobban húz, mint akárki.
- Hát - mondta Jed - néha összerántom a patáimat és matatok egy kicsit és teszek-
veszek a kertben, meg ilyesmi. De jövő áprilisban már négyszer húsz lesz a vállaimon.
- Biztos vagyok benne, Jed, jobb kezekbe nem adhatnám ezt a disznót - mondta Dudd -
leswell atya.
Jed szeretettel simogatta Porgy hátát.
- Ha szomjas lesz, hagyom vedelni, hogy ne szenvedjen és sómérgezést se kapjon, és
majd rajta leszek, hogy harapnivalónak se legyen híjával. - Megnézte a zsákot, amit ma-
gunkkal hoztunk. - Látom, elég jó csomó almát is hoztak számára. Nem gombán fogom tar-
tani, vagy ilyesfajta szeméten. Nem én, úgy fogom tartani, mint a magamét. Odavezetett a
jól megépített, magas falu ólhoz, ahol majd Porgyt tartani fogja.
- Jó meleg van itt bent. Nem kap huzatot a télen, ha itt alszik, és - a trágyadombra
mutatott - örülni fog, hogy pancsolhat a pocsolyában.
Jed elmagyarázta, hogy majd ki kell hívni az állatorvost, hogy Porgynak védőoltást
adasson sertéspestis ellen.
Duddleswell atya készségesen kiguberált valamennyit állatorvosra, élelemre, napi gon-
dozásra. Távozáskor kezet ráztunk Jeddel. - Remélem, igencsak hamar láthassuk magukat
megint - mondta.

Hogy milyen mértékű bajt csináltunk, akkor derengett fel bennem, mikor legközelebb
megláttam Billyt, ahogy aggodalmasan kutat a kertjében.
- Porgy - kiáltotta -, itt vagy, Porgy? Megvizsgálta a kerítésünket. Nem volt átszakítva.
Még az éjjel kijavítottuk, mikor hazaértünk. Mikor a sötétben véletlenül rávertem a kala-
páccsal Duddleswell atya hüvelykujjára, nem egész szívemmel mentegetőztem.
Billy előhozta a kocsiját és elindult, feltételezésem szerint, hogy körülnézzen a város-
ban elveszett disznaja után. Két óra múlva hazatért, és újra elkezdte panaszos kiáltozását:
- Porgy! Itt vagy valahol, Porgy?
 Megkérdezte Mrs. Pringet, nem látta-e disznaját, és ő az igazsághoz híven azt válaszol-
ta, hogy nem. Billy szentírásként fogadta a szavát, de ahhoz már nem vette a fáradságot,
hogy megkérdezze Duddleswell atyát vagy engem.
- Minden valószínűség szerint - mondta Mrs. Pringnek - egy nap majd haza kell jöjjön,
akár egy galamb vagy egy kutya.
De nem jött. Duddleswell atya három egymást követő délután felkereste a Summers-
féle farmot, és ragyogó jelentésekkel jött vissza Porgy fejlődéséről. Tényleg azt hiszem,
hogy akárcsak Billy, ő is megszerette a pajkos disznót. Ez magyarázza, hogy annyira átérez-
te Billy mélabúját.
- Vissza akartam fizetni a kölcsönt Billy Buzzle-nek - vallotta be nekem -, és most
olyan bűnösnek érzem magam, mint egy influenzabacilus.
Már ráhangolta magát, hogy enged, és visszaadja Porgyt, mikor Tom Summers telefo-
nált, hogy Porgy kimúlt.
- Nyugodjék békében - mondta ösztönösen Duddleswell atya.
Porgy megteheti, gondoltam. Mi biztosan nem. Száguldva értünk ki a farmra. A fagyos,
trágyás udvaron, Porgy hason fekvő teteme mellett, ott ült az öreg Jed.
Felnézett ránk, még mindig simogatva Porgy oldalát.
- Rengeteg répát evett. Jó formában volt, makkegészséges, minden vonatkozásban, az
volt bizony. Nem hiányzott annak semmi, igaz, Porgy?
Először túl kábák voltunk ahhoz, hogy megkérdezzük, hogy is történt a sajnálatos ese-
mény. A disznón semmi külső jel nem látszott. El nem gázolták.
- A gyerekeim gyerekei gyüttek játszódni Porgyval - mondta Jed, kabátujjával megtö-
rölve a homlokát. - Jó pajtás volt, jól is viselkedett. A legislegjobb disznó volt, amit valaha is
láttam. Bejöhetett, amikor csak akart, és pihenhetett a tűz mellett.
Jed megcsóválta sapkás fejét és szipogott.
- Nem is volt még öreg a Porgy, és ritka valaki volt, igazán ritka. Ha volt, aki igazán ki-
vételesen szerette ezt a disznót, az én voltam.
- Nem a maga hibája - mondta Duddleswell atya -, ez az egy biztos.
Jed nehezen lélegzett:
- A gonosz alighanem rontást bocsátott rá. Szégyen és gyalázat.
- Hogy történt, Mr. Summers?
Egy pillanatra rám nézett és pislogott.
- Két órával ezelőtt történt. Menek, hogy meggyújtsam a lámpát. Épp nyolc múlt. Jö-
vök, hogy adjak neki egy almát. Már előtte is jó sokat adtam neki. Most valamiféle furcsa
szaga volt, és igencsak furcsán viselkedett, ingott a lábán, úgy bizony.
Jed hitetlenkedve csóválta a fejét. - Lefekszik a Porgy, le az, és egyszeriben kiadja a
páráját. Olyan halott, mint az elmúlt év. Jön a két unokám. „Mi van, Nagyapó?” - kérdezik,
„Elment” - mondtam én -, és ennyi az egész, vége van.
Jed levette a sapkáját, megvakarta a fejét és befejezte a történetét.
- Az állatorvos igencsak közel lakik. Elküldtem a két gyerek közül a fürgébbet. Ziman-
kós reggel volt, de Bob nem anyámasszony katonája.
- El is mentem rögtön, - mondta Bob. - De nem volt otthon az állatorvos.
- A gyerekek szeme már fáj a sírástól, a gyerekeim gyerekeié. Engem meg kilel a hi-
deg, hogy mivé lett a Porgy. - Nagyot nyelt és lassan engedte ki a levegőt. - Olyan fehér
lett, mint a kutya foga.
Tom odajött és rászólt az apjára, hogy keljen fel a pocsolyából:
- Tisztára úgy néz ki, apám, mint akit megtéptek. Jed nem mozdult:
- A csillogás eltűnt Porgy két apró szeméből. Mint amikor a csillagok planétának men-
nek.
- Keljen fel, apám. Ne menjen maga is a disznó után.
Jed felállt.
- Amit csak lehetett, megtettem ezért a disznóért. Minden egyes szó, amit magának
mondtam, Duddleswell atya, szentigaz, Isten engem úgy segéljen.
Duddleswell atya megfogta a karját és a kezét:
- Hiszek magának, Jed. Minden szavát elhiszem.
- El kell temetnünk - mondta Jed -, el bizony.
 - Mit mondott Billy, atyám?
- Nem sokat, Neil atya. Valójában egy szót. Egyre-másra csak azt ismételte. Olyan volt,
mintha a God Save the King-et énekelte volna el egy dublini bárban. - Együttérzés látszott
rajta. - Keserves képet vág, ez tény.
Egy nyugodtabb pillanatban elmesélte az egész jelenetet. Kopogott Billy ajtaján és be-
ment.
- Igazán elnézést kérek, Billy, de Porgy elment.
- Újra meglógott?
- Mikor azt mondtam, hogy elment, úgy értettem, hogy elment.
- Halott?
- Olyan halott, mint egy sült... olyan halott, mint Mrs. Pring fánkja.
Ekkor kezdte el Billy az egyetlen szót ismételgető támadását.
Nem sokkal ezután a kertben voltam. Egy vigasztalan Billy próbált valami tápszert le-
nyomni Bess torkán, valami vörös folyadékot, amit csecsemőknek szoktak adni.
- Nagyon sajnálom, Billy - mondtam.
- Egyetlen élő lelket nem hibáztatok érte, atyám. Csupán a maga főnökét. - Hogy meg-
vigasztalja magát, elfordult, és Pontius fényes, fekete szőrét simogatta.
Elmondtam Billynek, hogy Duddleswell atya tömérdek vesződséget vállalt Porgy kedvé-
ért. Jed Summers, aki a disznót eltartotta és gondozta, igazán szerette, és a lehető legjobb
bánásmódban részesítette.
- Gondolom, Porgy kacagva halt meg - mondta Billy keserűen.
- Jed maga sem tudja, miben halt meg. Nem sertésvész volt, nem tüdőgyulladás, nem
mellhártyagyulladás. Egyik pillanatban jól volt, a másikban egyszerűen eldőlt.
- Megszakadt a szíve szegény Porgynak. Ez a legrosszabb az egészben.
- Úgy gondoltam, Billy, szeretné tudta, hogy Duddleswell atya is le van sújtva.
- Nem olyan alaposan, ahogy én szeretném - morgott Billy.
Egy fél órával ez után a beszélgetés után azt mondtam Duddleswell atyának:
- Atyám, minden tiszteletem mellett alaposan elfuserálta a dolgot.
- Mintha nem tudnám, Neil atya. Már meg is gyóntam, és elkezdtem a penitenciámat. -
A mellét verte. - Mea maxima culpa. Nem lett volna szabad elkötnöm azt a disznót.
- Lehet, atyám, de én arra gondoltam, rögtön bíróság elé kellett volna vinni Billyt.
- De Neil atya! - Nem akart hinni a fülének. - Az én kedves, öreg szomszédom, Billy
Buzzle elveszítette e szívének legkedvencebb disznaját, és teljesen az én hibámból. És mikor
a legmélyebb gyászban van, maga azt tanácsolja, vigyem bíróság elé ezt a kedves személyi-
séget. - Teljesen meg volt döbbenve a keményszívűségemen. - Miért mondja ezt, Neil atya?
Miért?
- Azért, atyám - mondtam, nem minden elégedettség nélkül -, mert akkor nem ő vinné
magát bíróság elé.

Disznó a bíróság előtt

- Engem bíróság elé vinni!? - kiáltotta Duddleswell atya, mikor elmondtam neki, mire
készül Billy. - Micsoda zsiványság! Nekem kellett volna azt a disznót bíróság elé vinni. Hi-
szen ez az állati disznó úgy értem, Porgy - több kárt csinált a kertemben, mint húsz légió
ateista vakond.
Nem foglaltam állást.
- Ó, Neil atya, nem bánnám, ha Buzzle-t felakasztanák, megfüstölnék, felnégyelnék. A
legkedvesebb ellenségét bíróság elé viszi, amikor térden állva hatmérföldnyi imát mondtam
érte és a nemrégiben elhunyt drága disznajáért.
Elhallgatott, valószínűleg, hogy újabb mérföldnyi imát mondjon magában, ezúttal csak
Porgyért. Azután újrakezdte:
- Furcsa, milyen mélységesen megszerettem azt a disznót, és minden porcikámat oda-
adnám, hogy visszakaphassam.
A bíróság nem sokáig késlekedett az üggyel. Idézés érkezett, felszólítva Charles Dudd-
leswellt, hogy négy hét múlva jelenjen meg a bíróság előtt. Az ügyet Turnbull bíró úr őmél-
tósága fogja tárgyalni a panaszos felterjesztésére, aki 15 fontot követel az alperes, Duddles-
well által egy törzskönyvezett sertés rosszhiszemű, saját hasznára történt eltulajdonítása
miatt.
Duddleswell atyával elmentünk a Szent Júdás ügyvédjéhez, Josiah Tippetthez, a Tip-
pett, Tippett és Wainwright cég rangidős jogászához.
Josiah Tippett bevezetett faburkolatos, jogi hirdetményekkel és dohos könyvekkel ékes,
elegáns kis irodájába. Feketébe és szürkébe öltözött, alacsony, összezsugorodott férfi volt,
olyan fehér arccal, mintha a múlt héten halt volna meg. Inggallérja egyik sarka felállt, a má-
sik lehajlott, mintha azt a képességét jelképezné, hogy bármely irányt követ, amit megbízó-
jának az ügye megkövetel.
- Tudja, Duddleswell atya, egyáltalán nem szükséges bíróság elé mennie - mondta, ki-
egyenesítve nyakkendőjét.
- Tényleg, Josiah?
Mr. Tippett horkantott és megrázta a fejét, mintha ő is iszonyodna a törvény működé-
sének útvesztőitől. - Döntőbíróság elé kellene vinnie.
Duddleswell atya kereken visszautasította a javaslatot:
- Olyan lenne, mintha beismerném, hogy bűnös vagyok.
Újabb szippantás Josiah részéről, mint akinek tiszta a lelkiismerete, hogy megtett min-
dent, hogy figyelmeztesse jövőbeni kliensét az elkövetkezendő rémségekre. - Legyen, ahogy
akarja. Vagy rám bízza, hogy levezessem az ügyet a bíróság előtt a maga nevében, vagy
utasíthatok egy ügyvédbojtárt.
- Miért ne érvelhetnék én magam a saját ügyemben? - akarta tudni Duddleswell atya. -
Hiszen vitathatatlan.
Mr. Tippett megengedett magának egy mosolyt. Úgy éreztem, magában már azt is fel-
számítja.
- Duddleswell atya - mondta -, kering a foglalkozásunk köreiben egy szállóige: az, aki
önmaga ügyvédje, annak bolond a kliense.
Duddleswell atya válaszolni akart, de meggondolta magát.
- Nos, atyám, a panaszos ügyvédhez fordult?
- Azt mondtam, hogy igen, Billy legalábbis ezt mondta.
- Akkor - mondta Josiah - azt ajánlom, beszéljünk Nathanial Flitchcsel. Ő nagyágyú.
Lerázhatatlan.
- Mit jelent ez, Josiah?
- Egyike a választottaknak - mondta, ujjával megérintve oldalt az orrát. - De esze van,
az igazán van.
- Belekerül ez majd nekem néhány szem krumpliba - mondta borúsan Duddleswell
atya.
Josiah megvetően szippantott, mintha olyan apróságok, mint a jogi tiszteletdíjak kér-
dése, fel se merülne a jogászok agyában. - Mindenekelőtt mit csinált a lefoglalt disznóval?
- Porgyval? Eltemettük - mondta Duddleswell atya. - Tisztességgel.
- Kár, atyám, nagy kár.
- Meg nem ehettük. Az egyébként törvényellenes is lett volna.
Josiah legyintett apró fehér kezével, jelezve, hogy tisztában van vele, a törvény több
dolgot tilt, mint amit nem. - Úgy értem, atyám, állatorvost kellett volna hívnia.
- Az átkozott disznó tökéletes hulla volt, Josiah. - Egy állatorvos megállapította volna a
halál okát. Az, hogy a disznót ilyen sietve eltemették, úgy tűnhet az esküdtszék előtt, hogy
meg akart semmisíteni minden bizonyítékot, ami hanyagságra utalt volna a maga részéről.
- Én ártatlan vagyok, Josiah.
Mr. Tippen fáradtan legyintett, mintegy jelezve, hogy az ártatlanságnak vagy bűnös-
ségnek semmi köze nincs a jelen ügyhöz.
- Josiah, eszembe se jutott, hogy egy disznóval kapcsolatban postmortem-et tartsunk.
- Annyi minden nem jut a laikusok eszébe, Duddleswell atya. - Újabb szippantás. - Vé-
gül is mire vagyunk mi, ügyvédek?
Egyórai tanácskozás után számomra úgy tűnt, Duddleswell atyának meg kellene fontol-
nia a döntőbíróság eshetőségét.
Lent az utcán így szóltam:
- Azt hiszem, Mr. Tippett azt tartja, ő Jézust is fel tudta volna menteni Pilátus előtt.
 Furcsa gondolat jutott Duddleswell atya eszébe. - Ha ez történt volna, hogy kapott vol-
na megváltást a világ, Neil atya?
- Mi vall arra, hogy tényleg meg van váltva?
- Az én hősies szentségemen kívül nem sok, mondhatom. - Mogorván nevetett. Eléne-
keltem már magának a bíró énekét a Per a zsűri előttből?
- Százszor is.
- Helyes. Akkor újra megteszem. - És meg is tette, külön ellenségességgel a hangjá-
ban:

A tolvajok, akik meg tudtak fizetni,

Szónoklatomra szabaddá váltak,
És már sok betörőt adtam vissza
Barátjának és rokonának.

- Egy előnye azért van annak, ha az embernek zsidó az ügyvédje - mondtam, hogy fel-
derítsem.
- Tényleg?
- Épp úgy utálja a disznókat, mint maga Jézus.
Duddleswell atya komor maradt.
- De én nem utáltam Porgyt - mondta.

Mrs. Pring el volt ragadtatva a hírtől, hogy Duddleswell atya végre bíróság elé kerül.
- De mit csinál majd a vádlottak padján, ha az igazságot, a teljes igazságot, és csak az
igazságot kell mondania - nevetett. - Ha magának lennék, Duddleswell atya, arra szorítkoz-
nék csupán, hogy megmondjam, hány óra van.
Az atya toppantott egyet és rámordult:
- Maga talán a borbélyom, hogy veszteg kell maradnom és végighallgatnom mindezt?
A kihallgatást szerda délután négy órára tűzték ki. A folyosón előzőleg bólintottunk
Billynek, majd először találkoztunk Mr. Flitchcsel, az ügyvédünkkel. Billy ügyvédje, Timothy
Banks is jelen volt.
Turnbull bíró úr őméltósága pont négykor megjelent, parókásan, kék talárban, bíbor
övvel. És a csata megkezdődött.
Banks összefoglalása bámulatra méltóan tömör volt.
- A szóban forgó ügyet, méltóságos uram, William Rufus Buzzle terjeszti fel, tulajdono-
sa annak az állatnak, amely megbetegedett és elhanyagoltság következtében elpusztult, mi-
után az alperes, Charles Clement Duddleswell eltulajdonította.
Billyt szólították. Josiah Tippett mögött ülve, jól láthattam mindent. Meggyőző és el-
söprő erejű tanúnak látszott.
Zokogások közepette Billy előadta a disznó eltűnésének történetét.
Elmondta, hogy Duddleswell atya csak akkor mondta meg neki, mi történt, miután a
disznó kiszenvedett, és eltemették.
Más tanúra nem volt szükség az alaptények alátámasztására - ezen a téren nem volt
vita a felek között.
Az alperes ügyét Nathan Flitch adta higgadtan elő. Billynek felrótta, hogy sem a ma-
gántulajdont, sem a közbiztonságot nem tartotta tiszteletben, mivel megengedte az állat-
nak, hogy tetszése szerint elkóboroljon az óljából.
- Emlékeztetem méltóságodat, hogy az alperesnek, ahogy minden más károsult sze -
mélynek, joga volt az okozott kár megtérítésének követelésére. Ebben benne foglaltatik,
hogy joga volt az állatot lefoglalni mindaddig, míg a panaszos ki nem fizette az ügyfelem ál-
tal követelt kártérítést. Ezt a panaszos makacsul megtagadta.
Mikor Flitch végzett Billyvel, azt tartottam, megér minden pennyt abból a sok fontból,
amit majd fizetnünk kell neki.
Most Duddleswell atya következett, hogy elfoglalja helyét a dobogón. Kezében szoron-
gatta Douai-féle Bibliáját arra az esetre, ha meg akarnák esketni az eretnek fordításokkal
teli protestáns változatra.
Flitch rávezette, hogy kijelentse, nincs benne személyes ellenséges érzület a disznók,
mint olyanok, sem az elidegenített disznó, név szerint Porgy iránt.
 - Valóban nincs, uram.
- Kérem, forduljon a bíróság felé - szólította fel Mr. Flitch.
- Valóban nem volt, méltóságos uram. Őszinte sajnálatomra és bánatomra szolgált,
hogy Porgy, ez a remekszép teremtés eltávozott az élők sorából. Különösen az ország jelen -
legi húshiányára való tekintettel.
Flitch a továbbiakban kifejtette, hogy Porgy a disznók között különösen féktelen pél-
dány volt. Ennek ellenére a panaszos csupán szánalmas kísérleteket tett megfékezésére.
- A panaszos arra sem volt képes - folytatta Flitch -, hogy állatának olyan biztos, tágas
és boldog otthont biztosítson, amelyre nyilvánvalóan olyan nagy szüksége volt. Valóban úgy
vélem, méltóságos uram, hogy itt elsődleges oka forog fenn annak, hogy azt higgyük, a pa-
naszos vétett az 1847-es „Állatok elleni kegyetlenség” törvény ellen.
A bíró nem adta jelét, hogy valamely módon hatott volna rá ez az okoskodás.
- Ami pedig a károkat illeti - folytatta az ügyvéd -, res ipsa loquitur. Említett disznó be-
horpasztotta a vádlott patinás modellű autóját, több ízben ledöntötte kerítését, és katonai
lövészároknak is alkalmas gödröket ásott a kertjében.
- A jelentős súlyú és térfogatú disznó továbbá számos gyanútlan emberrel összeütkö-
zött a járókelők között, behatolt az urak illemhelyére, és ott beavatkozott a természetes
funkciók lebonyolításába, továbbá távozásra kényszerítette a mondott illemhely látogatóit
anélkül, hogy öltözetüket rendbe hozták volna. A környéken bevásárlásaikat bonyolító nők
megbotránkozását a t. bíróság képzeletére bízom.
- Mikor - fejezte be Flitch - a panaszos kétszer is visszautasította, hogy a disznó vétsé -
geiért kártérítést fizessen, vagy akár tárgyaljon erről, a vádlott lefoglalta a disznót - a disznó
saját érdekében éppúgy, mint mindenkiében -, elszállította őt egy disznók jólétét és örömét
messzemenően biztosító helyre. - Köhögött. - Ahol kimúlt.
Amikor az ügyvéd leült, az volt az érzésem, hogy Duddleswell atya kitüntetést érdemel
a köz szolgálatában végzett tevékenységéért. Mindaddig, míg a sovány, magas Timothy
Banks, akit teljes szemöldöktelenség jellemzett, neki nem ugrott. Hamarosan arra a követ-
keztetésre jutottam, hogy rossz ügyvédet választottunk.
- Charles Duddleswell - kezdte Banks, mintha mostanáig észre sem vette volna -, meg
vagyok hatva, hogy ilyen meleg szeretetet táplált az elhunyt disznó iránt!
- Nagyon szerettem.
- Nemeslelkű érzelem, tekintettel arra, hogy olyan vad fenevad volt.
- Nem volt kifejezetten vad, uram, illetve méltóságos uram.
- Nagyon sajnálom - mondta Banks, túlzott udvariassággal. - Az ügyvéd úr előadása
után az volt határozott benyomásom, hogy a védelem alapja az volt, hogy a mondott disznó
vad állat volt. Nem horpasztott be kocsikat, döntött le kerítéseket, ásott árkokat a kertjé -
ben?
- Ezt megtette - mondta Duddleswell atya, kényelmetlenül arra kényszerülve, hogy éle-
tében először a teljes igazságot mondja -, de inkább játékos volt, mint vad.
Banks elfordult Duddleswell atyától és megkérdezte:
- Próbálta valaha megkéselni a disznót?
- Hogyan, méltóságos uram?
- Megkéselni - Banks hirtelen szembefordult vele, lassan ejtve ki a szót -, próbált vala-
ha is kést szúrni ebbe a szeretni való, játékos állatba?
- Igen.
- Érdekes. Egyszer?
- Talán kétszer. Kétszer.
- Mi az ördögnek, akarom mondani, mi a csudának akart a vádlott egy szeletelő kést
döfni egy élő disznóba?
Duddleswell atya nyelt egyet. Kicsit nehéz volt megmagyaráznia.
- Felteszem, hogy kicsit bántani akartam.
- Felteszi?
- Bántani akartam.
- Szeretném felhívni a bíróság figyelmét a vádlott kifejezett beismerésére, hogy bánta-
ni akart egy disznót, amely azután gyanús körülmények között kimúlt, mialatt az ő őrizeté-
ben volt.
- Semmi gyanús nem volt Porgy halálában.
 - Semmi?
- Semmi, méltóságos uram.
- Kivéve, hogy a disznó tökéletesen egészséges volt, mikor ön elrabolta, és három nap
múlva kimúlt.
- Tiltakozom - mondta Flitch bágyadtan.
- Helyt adok - mondta a bíró.
- Semmi gyanús nem volt egy tökéletesen egészséges disznó hirtelen halálában - foly-
tatta Banks -, de ön, csak ön által ismert oknál fogva, úgy határozott, hogy eltemesse, mi-
előtt értesítette volna a tulajdonost.
- Nem gondoltam, hogy Mr. Buzzle részt kívánt volna venni a temetésen.
A jelen levő vagy tucatnyi közönség részéről udvarias kuncogás fogadta ezt az átlátszó-
an becsületes megjegyzést.
- A keresztény könyörületesség cselekedete volt? - kérdezte Mr. Banks.
- Az volt, uram. És igazában sohasem akartam bántani azt a disznót.
- Ah - kiáltotta Banks -, ha igazában bántani akarta volna a disznót, milyen eszközt
vett volna igénybe, ami halálosabb, mint egy szeletelő kés?
- Úgy értem, méltóságos uram, hogy biztosan tudom, soha senkiben nem tudnék kárt
tenni azzal, hogy kést hajítok hozzá.
- Késekkel tehát nincs gyakorlata?
Duddleswell atya szokásos humorából megengedett magának egy sziporkát:
- Csak ha villa is van hozzájuk, méltóságos uram.
Ezen egyedül Billy nevetett, és odaszólt ügyvédjének:
- Jó, mi?
Banks nem vett tudomást a szellemességről.
- De a disznót nagyon kedvelte?
- Eleinte nem.
- Amikor elrabolta, akkor szerette?
Josiah Tippett jelezte Flitchnek, közbe kellene szólnia azzal, hogy az ügyvéd irányítani
akarja a tanút. Flitch suttogva válaszolt:
- Kirakati mutatvány, Tippett. Banksnek fikarcnyi esélye sincs, és ezt ő is jól tudja.
Micsoda nevetségesen optimista és felelőtlen magatartás, gondoltam.
- Egyáltalán nem szerettem a disznót, amikor elvittem - mondta Duddleswell atya.
- Látom. Akkor ez még az a korszak volt, amikor egyszer vagy kétszer kést akart bele
döfni. Igen? Igen. A szeretet később jött, úgy emlékszem. Azt kell tehát feltételeznem, hogy
nem a szeretet vezette, mikor elrabolta a disznót.
Mivel Tippett újra oldalba bökte Flitchet, Duddleswell atya felkiáltott:
- Nem, hanem az igazság.
Egy múló pillanatig a tanúk padja bírói emelvénnyé vált.
- Igazság - ismételte Banks. - Értem. Kifejezett szándéka volt, hogy a saját kezébe ve-
szi a törvényt.
Duddleswell atyának vad gyorsasággal kellett működtetnie az agyát, hogy lépést tud-
jon tartani.
- Meg akartam védeni úgy a saját tulajdonomat, mint a társadalom tagjait.
Banks bólintott.
- Mennyi kártérítést kért a panaszostól?
- Öt fontot, méltóságos uram.
- És a disznónak mi volt az értéke?
- Úgy mondták nekem, tizenöt font.
- Ó - mondta Banks -, ez a szeretetreméltó, játszi disznó olyan könnyű károkat okozott
a tulajdonában, hogy kártérítésként csak öt fontot követelt, maga azonban elragadta a ti-
zenöt font értékű vagyontárgyat, míg az előbbi összeg kifizetést nem nyer. Azt mondja, ez
igazság?
- Most már nem vagyok benne biztos - ismerte el a csodálatraméltóan becsületes
Duddleswell atya. De azt tudom, hogy én nagylelkűen alábecsültem a kárt, amit a disznó
okozott.
- És miért tette ezt?
- A panaszos, Mr. Buzzle iránti barátságból.
 - Felteszem, ugyanaz a barátság késztette arra, hogy megfossza őt disznója társaságá-
tól.
- Bizonyos értelemben igen, méltóságos uram. Tudja, a panaszos meg én már annyi-
szor megtréfáltuk egymást.
Banks nem volt hozzászokva ilyen átlátszó válaszokhoz:
- Említette a társadalom tagjait. A védelem ügyvédje a bíróságot úgy tájékoztatta,
hogy a disznó az egész szomszédságot rettegésben tartotta és jelentős károkat okozott.
Duddleswell atya elkerült minden szónoki fellengzősséget:
- Okozott valamennyit.
- Meg tudná mondani, vajon a társadalomnak, mellyel ön olyan szerető féltéssel törő-
dik, hány tagja került kórházba e vad, szeretetreméltó disznó pajkos csínyjei következmé-
nyeként?
- Amennyire tudom, egy sem, méltóságos uram.
- Mindenki tudja, hogy egy sem. - Banks csóválta a fejét, mintha szívből bánkódna,
hogy a védelemnek ilyen szánalmas érvei vannak. - Megvizsgáltam a Fairwater rendőri kör-
zet iratait az egész időszakra vonatkozólag, amely alatt a disznó a kerület lakója volt. Meg
tudja mondata a védelem, hány panaszt vettek lajstromba a fent nevezetett disznó viselke -
désével kapcsolatban?
- Amennyire tudom, semennyit, méltóságos uram.
- Ebben az esetben az ön tudomása nincs teljesen összhangban a tényekkel. Egy pa-
naszt nyilvántartásba vettek.
Duddleswell atya megkönnyebbültnek látszott.
- Igen, a panaszosét a vádlott ellen.
Duddleswell atya el volt képedve:
- El nem tudom képzelni, miért?
- Meg fogom mondani a vádlottnak, miért. Azért, mert az alperesről azt állítja a pana-
szos, behatolt a magánterületére, és egy kővel betörte hálószobaablakát.
Josiah megint kérte Flitchet, tiltakozzon azzal, hogy ennek nincs jelentősége, de Flitch
egy mosollyal visszautasította.
- Véletlen volt - suttogta Duddleswell atya.
Banks színlelt meglepetéssel fordított hátat neki: - Véletlen. Az alperes, úgy látszik,
nincs azzal tisztában, hogy a véletlenség esete nem foroghat fenn, ha vigyázatlanul minden
irányba téglák és kések röpködnek.
Duddleswell atya bűnbánóan hajtotta le a fejét.
- Ön természetesen felajánlotta, hogy megtéríti a kárt.
Duddleswell atya ajkába harapott:
- Nem kérte, méltóságos uram.
A bíró ismét jelentőségteljesen firkált valamit a füzetébe.
Banks folytatta:
- Fel sem merült önben, hogy a panaszos elgondolása szerint az ön által véghezvitt
kártétel és a disznó által véghezvitt kártétel kiegyenlíthették egymást?
- Nem gondoltam erre, mivel...
- Mennyibe kerülhet egy ablak beüvegezése manapság?
- Fogalmam sincs.
- Ót fontba?
- Lehet, hogy annyiba.
Hallottam Flitch motyogását: „Banks nagyszerű. Nem vártam tőle ennyit.”
- A panaszos - folytatta Banks - a természetéből eredő nagylelkűségével úgy határo -
zott, nem indít eljárást a tulajdonán okozott rongálás miatt. Csak amikor összetört a szíve
szeretetreméltó, kedvenc disznaja elrablása, majd hanyagság következtében bekövetkezett
halála miatt, volt kénytelen törvényes eljáráshoz folyamodni.
Banks megállt, hogy hosszú ujjaival végigsimítsa nem létező szemöldökét:
- Ügyfelemnek nem jutott eszébe, hogy maga vegye kezébe a törvényt és két-három
ablaküveget betörjön önnél annak az egynek a fejében, amelyet ön tört be.
Flitch helyett most a bíró szólt közbe:
- Kérem az ügyvéd urat, függessze fel az ablakkérdést.
 Banks beleegyezésként mélyen meghajolt. Áttért Billy disznóólja néhány vonatkozásá-
ra. Kijelentette, hogy ez teljesen megfelelt a földművelési minisztérium előírásainak.
Már oda se hallgattam. Túlságosan felbőszített a bírósági eljárás igazságtalan volta.
Még én is, jogilag teljesen képzetlenül, tudtam, Banksnak nem lett volna szabad megenged-
ni, hogy azt állítsa, Porgy Duddleswell atya hanyag bánásmódja következtében halt meg. A
bírónak kellett volna közbelépnie, mikor Flitch nem mozdult.
Milyen tiszteletdíjat vár vajon tőlünk az ügyvédünk? A sokat ígérő kezdet után hagyta,
hogy, az ügy elsodródjék Duddleswell atya oldaláról. Úgy tűnt, Flitch maga is elismerte ezt
azzal, hogy szinte megtapsolt minden új szempontot, amit Banks Duddleswell atya rovására
előhozott. Amikor Banks befejezte, és plébánosom izzadtságban úszva elhagyhatta a vádlot-
tak padját, Flitch nem átallotta, hogy odasúgja Josiah Tippettnek:
- Banks nagyszerűen kezelte az ügyet. Attól tartok, teljesen megdöntött minden ellen-
érvet.
Ebben az „attól tartokban” a sajnálat legkisebb árnyalata sem volt érezhető. Undorod-
tam.
Tajtékzó mérgem csak akkor enyhült valamit, amikor Jed Summerst szólították.
Banks megpróbálta Jedet, mint Duddleswell atya megbízottját, rávezetni, hogy beis-
merje az elhanyagolás tényét. Talán a farmon élő gyermekek kínozták a disznót.
- Ebben fikarcnyi igazság sincs - mondta Jed.
- Úgy érti - kérdezte Banks -, egyáltalán nincs igazam?
- Most aztán ráhibázott - mondta Jed. - Nem bánom én, mit akar az öreg Jedre kenni,
de a gyerekek nem hibásak. A kicsik simogatták Porgyt a kis mancsukkal, és ez minden. El
is láttam volna őket, ha helytelenkednek!
- Megszidta volna őket?
- Így igaz, méltóságos uram. Nem, Porgyn sem a kanyarónak, sem a sárgaságnak nem
volt nyoma. Lekentem én az ólat is.
- Lekente? - kérdezte a bíró, aki először mutatott valami érdeklődést.
- Felpucoltam. Aznap kicsit bágyadt volt és színehagyottnak látszott, mint amikor a le-
veleket megcsípi a fagy. De nem lehet rám kenni a hibát. Sohasem bántottam. Olyan tahó
nem vagyok, hogy ártsak egy olyan derék jószágnak, amilyen Porgy volt.
Banks javára írandó, hogy hagyta Jedet lejönni az emelvényről. Még azt se próbálta
többé állítani, hogy Porgy elhanyagoltság következtében halt volna meg egy olyan jó ember
kezei között, mint az öreg Jed Summers.
Eljött a pillanat, hogy a bíró összefoglalja a tényeket. Úgy gondoltam, mindenki számá-
ra nyilvánvaló volt, hogy Billy megnyerte a pert. Duddleswell atya egyedüli reménye az lehe-
tett, hogy a bíró az idő legnagyobb részében aludt, és a legdöntőbb bizonyítékokról tudo -
mást sem vett.
- Sok szokatlan vonatkozás van ebben az ügyben - kezdte a bíró, amikor is minden
fény kialudt.
A teremszolga megszólalt a koromsötétségben:
- Áramszünet lehet, méltóságos uram.
- Hozzon valami lámpát - parancsolta a bíró.
Némi nyüzsgés támadt, gyufákat, öngyújtókat gyújtottak, és hallani lehetett, amint a
térdek a padokba ütköztek, mielőtt a szolga bejelentette:
- Nem találni lámpát, méltóságos uram, és gyertyákat sem.
- Öt évig viseltünk háborút - mondta epésen a bíró -, és egyetlen gyertya sincs őfelsé-
ge megyei bíróságán? Azt várják tőlem, hogy a csillagok fénye mellett olvassam el a jegyze-
teimet?
Öklével az asztalra csapott:
- Az ügy tárgyalását elhalasztom holnap reggel tíz harmincra.
- Csend! - kiáltotta a teremszolga. - Álljanak fel.
Hatalmas robaj hallatszott, ahogy a bíró elvétette a lépést, és lezuhant a pódiumról.

- Billy ügyvédjét megmártották a Shannonban, ez a tény.

Vacsoránál ültünk, és Duddleswell atya épp olyan borúsan ítélte meg a kilátásokat,
mint én. Mielőtt kiléptünk a bíróság épületéből, még a tartózkodó Josiah Tippett is odament
Duddleswell atyához és részvéttel szorította meg a kezét:
 - Nagyon, nagyon sajnálom, atyám - sóhajtotta.
Azzal, hogy az ügyet elnapolták, még növekedtek költségeink, mert a reggeli ülésen a
semmit érő Nathan Flitchnek is részt kellett vennie.
- Atyám - próbáltam enyhíteni lelke terhén -, azt gondolom, a tökéletes őszinteség,
amit az emelvényen tanúsított, a papság becsületére szolgált.
- Ezt gondolja maga - mondta, elkeseredetten nyelve ételét. - Ami azt illeti, megmon-
dani az igazságot, a teljes igazságot és semmi mást, mint az igazságot, eddigi életem leg -
természetellenesebb tapasztalata. Úgy érzem, tetőtől talpig be vagyok mocskolva.
A konyha felől sikoly hallatszott, és Mrs. Pring lábdobogása a folyosón.
- A dolgok elég elkeserítők eddig, Neil atya, anélkül is, hogy ez az asszony járványos
fülfájást okozna az egész szomszédságban.
Mrs. Pring berobbant a szobába:
- Megint egy arc néz be az ablakon! - hadarta.
- Hol vagy, Uram Istenem - bömbölte Duddleswell atya. - Először Porgy, most meg a
jóságos, tiszta Bess.
Ahogy a konyha felé rohantam, hogy megvizsgáljam, mi történt, utánam kiáltott:
- Ezúttal mellőzzük a késeket, Neil atya! Kiderült, hogy nem disznó, hanem maga Billy
Buzzle volt. Felváltva hol dobolt az ablakon, hol groteszkül odalapította arcát az ablaküveg-
hez.
- Elment az esze - nyögött Duddleswell atya -, eljött, hogy mégis betörje az ablakomat.
Mit tettem a drága öreg ellenségemmel azzal, hogy elraboltam értékes disznaját?
Beengedtem Billyt. Reszketve mondta:
- Most meg Bess. Beteg. Vele voltam egy teljes óra hosszat. Valami rettenetes van
vele. Ugyanaz a betegsége lehet, mint Porgynak.
Tárcsázza a 999-et, Neil atya - parancsolta Duddleswell atya -, míg én hozok egy lám-
pát.
- Nem lehet, atyám.
- És miért nem? Azt gondolja, Mr. Buzzle utolsó megmaradt disznaja egészsége és
megmentése nem érdemli meg a fáradságot?
- De atyám...
- Idefigyeljen, Neil atya! Egyszer egy csapat ministránsfiút vittem kirándulni Brighton-
ba. Visszafelé a 999-et tárcsáztam, hogy megkérdezzem, hol van a legközelebbi hal- és ró-
sejbnibódé, és rendőrvezetőt küldtek ki. Az ég szerelmére, hát miért fizetjük az adónkat?
Azt tettem tehát, amit parancsoltak.
Egy női hang válaszolt: - Segélyszolgálat. Kérem, közölje világosan, milyen szolgálatot
igényel: rendőrséget, mentőket vagy tűzoltókat.
- Nem tudom biztosan - dadogta.
- Nos, uram - mondta a hűvös női hang -, mi a probléma?
- Egy disznó - mondtam.
- Megsebesített valakit ez a disznó?
- Ez ugyan nem. Ez beteg. Bess beteg.
- Vicc akar ez lenni, uram? Büntetés jár érte.
- Nem. Nem vicc. Római katolikus pap vagyok.
- Igen, atyám. - Úgy látszott, megnyugodott.
- Az öné a disznó?
Teljesen tisztában voltam vele, milyen őrült irányba halad a beszélgetés, de valahogy
nem tudtam megállítani.
- Nem, egy szomszédunké. Ha meggondolom, Mr. Buzzle-nek talán mentőautóra lesz
szüksége.
- Hol van ez az úr, atyám? Az úton fekszik?
- Nem, teát iszik a konyhánkban.
- Talán azt ajánlanám, atyám, hívjon állatorvost. A disznóhoz.
- Tudna adni egy telefonszámot?
Kettőt is mondott.
Mindkettőt hívtam, de egyik se válaszolt. Az ember képtelen találni egy átkozott állat-
orvost, ha szüksége van rá egy disznónak - szitkozódtam.
 Visszamentem jelenteni Duddleswell atyának, épp akkor, amikor az Billy kertje felé in-
dult, gumicsizmában, zseblámpával a kezében.
- Egyetlen drágaságom - sóhajtotta -, én jeles hősöm. Adja ide azt az átkozott telefont.
Daley doktor számát tárcsázta:
- Donal, én vagyok, Charles. Elővennéd a lábaidat és iderohannál? Igen, a fekete tás-
káddal. Szükségállapot. Majd elmondom, ha ideértél... de a címemet már tudod.
Billy parafinlámpákkal vette körül a disznóólat. Belül, tiszta szalmán, ott feküdt Bess.
Felpuffadtnak, óriásinak tűnt.
- Túletette, Mr. Buzzle? Szánsavas limonádét adott neki?
- Nem, O'Duddleswell atya. Betegesnek látszott, mióta Porgy... elhallgatott, szipogott. -
Lehet, hogy szelet csináltak benne az almák, amiket tegnap adtam neki.
Tudományosan elmélkedtünk, mi okozhatta Bess betegségét, míg öt perc múlva Daley
doktor meg nem érkezett.
Egyetlen pillantást vetett Bessre és azt mondta:
- Nahát, nahát, nahát.
- Meghal, doktor úr? - kérdezte Billy.
- A 115 nap egyszerű, világos folyamata.
- Meghal? - ismételte Billy.
- Szülni fog - Daley doktor megnyugtatóan érintette meg Billy karját. - Vagyis elleni.
A disznószaporodás egyszerű esete.
Világos éjszaka volt, eső nem fenyegetett. Billy, Duddleswell atya és én bementünk,
hogy nekiöltözzünk a hidegnek, és én kihoztam egy széket Daley doktornak, aki szerencsére
már felöltőben volt.
- Ó, Neil atya - mondta Daley doktor, ahogy leült a székre, kabátját jól maga köré csa-
varva -, ez visszavisz Connemarába, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Mielőtt még a romlott
városba költöztem volna. Azt hiszem, azóta szerettem volna orvos lenni, hogy ott az első el -
lésemet végignéztem.
- Tehetünk valamit?
- Nem, Neil atya. Ülni kell és várni. Még az is hiba lenne, ha benyúlnánk és segítenénk
a szegény kocának. Fertőzésveszély, érti? Hagyjuk, hogy a természet végezze a dolgát.
Billy megkérdezte:
- Akkor hát semmire nincs szüksége, doktor úr? Daley doktor azt mondta, egy dologra
lenne, és néhány perc múlva Billy visszatért egy üveg Johnny Walkerral és egy pohárral.
A második pohárnál Daley doktor megszólalt:
- Tudja, a vérkeringésembe nem szívom be az italt. Egyenesen keresztülmegy rajtam. -
Szánakozva nézett Bess hullámos tengerként hánykolódó és mozgó, hatalmas tömegére. -
Nemsokára megkezdődik az előadás. - Bess nyögött, mint aki megerősíti ezt a jóslatot.
Egy negyedóra után megjelent egy fej. Azután egy egész nedves kis malac. Daley dok-
tor utasítására felvettem a kis állatot, amint elszakadt a köldökzsinór, valamennyire megtö-
rölgettem egy törölközővel, és letettem a földre. Ingatag lábakon azonnal odasétált Bess
hátsó lábaihoz, megtalált egy emlőt és szopni kezdett.
- Föcstejet iszik - magyarázta Daley doktor. - Ez jót tesz neki. Olyan, mint akármelyik
csecsemő.
Billy nem túl jó állapotban volt. A kora esti rémület után az ellés látványa teljesen kibo-
rította. Rongycsomóként omlott össze.
Duddleswell atyával bevittük a házába, föl a hálószobájába.
- Szegény Billy - lihegett Duddleswell atya. Levette Billy felsőruháit és cipőit, és párnát
helyezett e feje alá.
Otthagytam, hogy törődjön Billyvel, és visszamentem Daley doktorhoz. A második kis-
malac épp akkor érkezett.
- Mennyi ideig tarthat ez az egész ellés, doktor úr?
- Nem tudom. Néha pár óra, néha egy egész éjszaka. Általában négy-hat óra. - Újabb
pohárral töltött. - A nők mindig kiszámíthatatlanok, Neil atya. Ez az örök vonzerejük.
Elégedetten szopogatta italát, és a múlt furcsa, régies nyelvén a Connemarában töltött
korai éveiről emlékezett.
 - Sok olyan éjszaka volt, mint ez a mostani, Neil atya. Tűz körül ültünk, történeteket
meséltünk egymásnak újra és újra. Család és barátok. Az emberek szívesen jöttek egy Con-
nemara-látogatásra.
- Mit jelent ez, doktor úr?
- Soha nem hallotta ezt a kifejezést? Jönnek és elfelejtenek hazamenni. - Nevettünk
mind a ketten. Vendégszerető emberek vagyunk és olyan kedvesek. Tüstént átéljük egymás
bajait.
- Szép - mondtam.
- Most minden megismétlődött: a gyertyafény, a tőzegtüzek és a pislákoló olajlámpák.
- Mélyen, szomorúan felsóhajtott. - Emlékszem a reggelre, amikor a kis öcsémet elvitték.
Mennyire jól emlékszem. Én hatéves voltam. Csak szoknyát hordtam, fölötte kötött kabáttal,
sapka a fejemen, és naponta csak három font krumpli jutott nekem.
- Ez elég soknak tűnik.
- Tudja, más egyéb aztán nem volt. És nyár végén, mielőtt a krumpli bekerült, még
annyi sem. Tény, hogy a kis Johnnynak szamárköhögése volt. Az anyám, Isten legyen hozzá
irgalmas, menyéttejjel etette, azt gondolta, azt majd használ neki. De nem használt, és
ugyan mi is használt volna? A szamárköhögés ellen, ha egyszer megkapta valaki, most sincs
semmi, amennyire én tudom. Apám aznap lent volt a folyónál, a juhokat mosta, és répával
etette őket. Johnny köhögött és lihegett a hideg konyhában. Aztán egyszerre, egyik percről
a másikra csend. Anyámra néztem, ő meg rám. Johnnyt a karjában tartotta, az arca olyan
kék volt, mint egy nyári este, tudja, milyen, mikor a nap belesüllyed a tengerbe. De már
nem köhögött. „Ez jó, mama” - mondtam. „Neki igen, de nekem nem. Elment, Donal, ked-
vesem.” „Ó - mondtam, mert annyira már nem voltam fiatal, hogy ne tudtam volna ezekről
a dolgokról.” „Elment, Donal, és én itt vagyok, és úgy fáj az egész, hogy a szívem meghalt.”
- És én ránéztem a kicsire, aki örökre elaludt a karjaiban, békességben, az ujjacskái máris
olyan merevek voltak, mint a kis ágak télen. „Isten áldja a kis szívét - mondta anyám -, a
Mindenható Isten nagyon vékony szeletkét vágott csak neki az életből.” És kiterítette két
székre, ahogy a kápolnában deszkát szoktunk rakni két székre, hogy oltárt csináljunk belőle.
„Azok elvitték” mondta anyám.
- Azok? - kérdeztem.
- A rosszlelkek - magyarázta az orvos, olyan hangon, ahogy sose beszélt még velem. -
Azok. Azok, akik a fal túlsó oldalán laknak. - Látta zavart arckifejezésemet. - Ez a népség a
tengerben él, Neil atya, egész csomó van belőlük. Vagy egész bent a hegyekben, ahova ke-
vesen ismerik csak a bejutást. Egy lépést sem tehet az ember, ha valamelyikük el nem
megy az útból.
- De mit csinálnak, doktor úr?
- Ó, megérintik az embereket, akiket akarnak, a legfiatalabbakat, a legszebbeket, és
nagyon veszedelmes, ha megbűvölnek a szemükkel.
A magányos éjszaka, a lámpák csendes lobogásával és a reszketeg árnyékokkal hirte-
len nagyon félelmesnek és lényekkel telinek tűnt. Nem tudom megmagyarázni, miért.
- A kis Johnnyt ők vitték el. - Ők? - nyögtem ki.
Daley doktor bólintott:
- Kicserélték valamelyik öreggel közülük, akire már nem volt szükségük, érti?
- Látta valaha valamelyiküket?
- Én nem. De Mrs. O'Hara a falunkból, ő látta őket. Rendszeresen eljárt hozzájuk. Az-
tán visszajött. És míg távol volt, valakit ott hagyott maga helyett, aki épp olyan volt, mint ő,
úgyhogy a különbséget nem lehetett megmondani, hacsak nem tudta az ember.
- És hogyan tudták?
- Tudtuk - állította. - A férje meg szokta kérdezni: „Hol voltál, Biddy?” „Sehol - mondja
ő -, sose hagytalak itt”. - De Mr. O'Hara előtt nem volt kétséges, hogy hazudott. „Nem vár-
hatjuk tőle, hogy beismerje - mondta nekünk, ahogy ott álltunk -, hogy odaát volt, ugye?”
- Talán nem - mormogtam, mintha a kérdést hozzám intézte volna.
- Aztán ott voltak a halottak, akik virrasztásokkor, temetésekkor jöttek elő. Senki nem
beszélt róluk természetesen. Úgy beszéltünk hozzájuk, mintha nem tudnánk, hogy halottak,
ők meg úgy hozzánk, mintha nem tudnák, hogy élünk. De miért is beszéltünk volna nekik
arról, hogy ők halottak?
- Udvariatlanság lett volna, úgy érti?
 - Valóban. Ha maga halott lenne, nem szívesen venné, ha valaki felhívná erre a figyel-
met, igaz?
- Nem.
- Jimmy apja meghalt. A legjobb barátom volt ez a Jimmy Keevan. És az apja, miután
szépen meghalt, felült az ágyában, hogy megmondja a feleségének, hol van a kertben elás-
va a pénze.
- Biztos benne, hogy halott volt, doktor úr?
- Orvos lévén ne tudnám ezeket a dolgokat?
- Akkor hát látta, ahogy felült?
- Én nem láttam, de pontosan leírták nekem. Azután ez a kedves úr, Mr. Keevan, újra
kinyújtózott, hogy ezzel se kelljen törődniük.
- Elképesztő!
- Az bizony! McEntee atya nem tudta, újra feladja-e neki az utolsó kenetet, mikor meg-
hallotta, mi történt. Jimmy azután még többször látta az apját.
- Pontosan úgy, ahogy emlékezett rá?
- Egyáltalán nem, Neil atya. Álcázva volt, úgy, hogy Jimmy se ismerje meg. De persze
megismerte.
- De hát hogyan?
- Nem ismerné meg a fiú a saját apját, még ha nem is látszik annak?
- Bólintottam, mentegetőzve, hogy ilyen nyilvánvaló dolgot nem ismertem fel rögtön. -
De mit szóltak ehhez a papok, doktor úr? Nem tiltakoztak?
- De igen. Azt mondták a híveiknek, ne higgyenek azokban, és ne beszéljenek hozzá-
juk, amikor meglátják őket.
- Így hát a papok nem hittek ezekben a dolgokban.
- Ó, de bizony hittek. Mindnyájan hittek bennük. De azt mondták a nyájuknak, ne higy-
gyenek bennük, ne érintkezzenek velük, nehogy valami baj érje őket, elveszítsenek egy te -
henet vagy juhot. De miért is mondom magának ezeket a dolgokat? - Megvakarta a fejét. -
Most már emlékszem, azért, mert valamikor ugyanígy vártam, hogy a kis malacok a világra
jöjjenek, mint most, és ott volt Mrs. O'Hea és figyelt felülről, mint egy csillag. És mielőtt a
malacok megszülettek volna, azt mondta nekem: „Most nézz ide és nézd ezt az almot, az
enyémek. Csak hét van.” Néztem, amilyen erősen csak tudtam, és semmit sem láttam. Ez
volt a furcsa. Ott, ahova mutatott, nem láttam semmit a világon. Akkor aztán a disznónk
megellett, és hét kis malaca lett.
- Fantasztikus - képedtem el, de nem voltam benne biztos, vajon nem ugrat-e engem
vagy önmagát.
- És minden egyes malac halott volt, és a koca is rögtön utána. De hogy azok miért vit-
ték el az öreg kocát, a mai napig nem tudom.
Mivel rám nézett, bólintottam, hogy mutassam, én is ugye meg vagyok döbbenve, mint
ő volt.
- Több ló, tehát, disznó van a másik oldalon, mint itt, Neil atya. És a disznóinkat elvit-
ték maguknak, látja.
- Szomorú - csak ennyit tudtam kinyögni.
- De tudja, mi a legszomorúbb dolog a világon?
- Nem.
- Látni, hogy a whiskys üveg alján kezd kilátszani az a kis sziget.
Felvettem az üveget, és újabb pohárral töltöttem.
- Milyen kedves - mondta -, hogy tudja, mennyire szomjas vagyok. Tulajdonképpen
Connemarában kellett volna születnie.
- Ez alighanem bók - mondtam mosolyogva.
- Komolyan is gondolom. De egy szót sem arról, amit most elmeséltem, különben be-
gipszelem a füleit.
Lépteket hallottunk.
- Aha mondta doktor -, itt jön az egyházközség hatalmas kis zsokéja.
Duddleswell atya épp idejében érkezett, hogy lássa harmadik kis malac születését. De
nyilvánvalóan valami baj volt vele.
Daley doktor felült:
- Nem lélegzik, Neil atya. - Halott?
 - Még nem. - Élesen rám szólt: - Vegye fel, Neil atya.
Engedelmeskedtem.
- Most fújjon a szájába. - Nem törődött a habozásommal. - Előre, fiú, fújjon.
Két kezembe fogtam a meleg, krétafehér kis malacot, és a szájához illesztettem a szá-
mat. Semmi undort nem éreztem. Inkább valahogy fel voltam villanyozva.
Pontosan azt csináltam, amit Daley doktor mondott nekem. Erősen a kismalac hátára
ütöttem, és beleleheltem a torkába.
Emlékszem, ahogy Ross leírta az újszülött gyermeket. „Fehér volt az egész teste, és az
arca sötétkék” - és hevesen imádkoztam: - Istenem, add, hogy éljen. Ezúttal ne legyen sö-
tétkék arc. Hagyd, hogy éljen.
A malac megmozdult a kezeim között. Mintha ásított volna, és éreztem, ahogy a tüdeje
beindult. Ide-oda fordította a pofáját, és a kis szemei becsukódtak. Újra belefújtam, és ezút-
tal, ahogy a szíve dobogni kezdett, úgy éreztem magam, mint Isten, amikor lelket lehelt
Ádámba.
Ezután - nekem óráknak tűnt, de legfeljebb egy perc telhetett el, hogy gyöngéden le-
raktam a kismalacot. Daley doktor azt mondta, valamelyik első emlőhöz tegyem, mert azok-
ban bővebben van tej és könnyebb belőlük szopni.
- Az idegeid alighanem foszlányokban vannak. Egy kortyot ebből a folyadékból, hogy
bátrabb légy!
Azt hittem, a doktor hozzám beszél. Valójában Duddleswell atyát kínálta meg egy ital-
lal.
Még ebben a reszketeg, sárga fényben is láttam, hogy Duddleswell atya teljesen el-
vesztette a színét.
- Nem túl jól érzem magam, Donal. Azt hiszem, talán jobb lenne, ha...
Visszatámogattam a házba, ahol Mrs. Pring gondjaiba vette.
Reggel háromra kecmergett a világra a tizenegyedik kismalac.
- Azt reméltem - mondta Daley doktor -, lesz egy tizenkettedik apostol is. De úgy lát-
szik, nem. - Megszemlélve a népes almot és Bess oldalát simogatva, elismerően mondta: -
Jó, katolikus disznó vagy, ez tagadhatatlan.
Felvett egy botot, megvizsgálta a méhlepényt, nincs-e benne még egy utolsó malac,
azután a szemétbe dobta. Utána közösen megetettük Besst meleg korpával.
Mikor Daley doktor a kezembe nyomta az üres üveget, így szólt:
- Tudja, fiatal öcsém-barátom, igazán kioktathatná azt a két urat az élet erényeiről!
- Nem olyan régen megpróbálkoztam Duddleswell atyával - mondtam -, de sikertelenül.
- Nahát, nahát, nahát. Nem egészséges dolog, ha valaki olyan öregen, mint azok ott
ketten, olyan szégyentelenül ártatlan marad.

Billy reggeli közben robbant be a szobába:

- Bocsánat a zavarásért - lihegte -, de azt akarom, hogy tudja, visszavonom a vádat.
Duddleswell atya felállt:
- Ezt nem fogja megtenni, hallja!
Billy olyan hálás volt, hogy az éjjel segítettünk neki, hogy úgy érezte, a jó szomszéd-
ság nem engedi, hogy folytassa a pert. Tele volt az erényes bűnös tettrekészségével.
- Én hoztam ezt magamra, Mr. Buzzle, és nem bújok ki a büntetés alól. Feltett szándé -
kom, hogy végigszenvedem a megaláztatásomat, teljesen kiiszom a keserű poharat.
Billy azért mégis felhívta az ügyvédjét. Nem kapott választ. Felajánlottuk, hogy elvisz-
szük a bíróságra, ahol mindkét fél ügyvédje meggyőzte, hogy elképzelhetetlen dolog vissza-
vonni az eljárást éppen azelőtt, hogy a bírónak meg kell hoznia már a döntését.
- Rendben van, Duddleswell atya - ígérte Billy -, azt akarom, hogy tudja, bármi történik
is itt, egyetlen pennyt nem fogadok el magától.
Turnbull bíró belépett a terembe, fekete monoklival a szemén, egy botra támaszkodva.
Ott folytatta, ahol abbahagyta. Eddig észre se vettem, hogy akkora fogai vannak, mint egy
tevének.
- Sok szokatlan tényező van ebben az ügyben kezdte, felhúzva felső ajkát, mint a vas-
függönyt a színházban.
Hamarosan világossá vált, hogy Charles Clement Duddleswell, a disznó lefoglalójának
szorongatott helyzete rosszabb volt, mint gondoltam.
 - Behatolt a panaszos területére - mondta a bíró, óriási fogait vicsorítva -, azzal a szán -
dékkal, hogy kárt okozzon. A legkisebb bűntudat nélkül merészelte az ablakra dobni nem-
csak az első követ, de még többet is, ezzel galádul megrongálva azt. Ha a panaszos mind-
járt az elején kártérítésért perelte volna, a bíróság habozás nélkül megítélte volna számára
a költségeket. De az történt, hogy a panaszos nem kérte a javítás költségeit. Jóindulatúan,
hajlok arra, hogy azt gondoljam, túlzott jóindulatában nem követelte a kár megtérítését, ez-
zel lehetővé téve a kártevőnek, hogy az igazságszolgáltatás alól kibújjon. Legalábbis egyelő-
re.
- Ami a vádlottat illeti - folytatta -, bírói székemben töltött éveim során ritkán találkoz-
tam ilyen nyilvánvalóan csalafinta és nem szavahihető tanúval. Ez az ember nem válik reve-
rendája dicsőségére. Nem azt mondtam, hogy a vádlott hazudott. Csak azt, hogy oly módon
próbára tette a bíróság hiszékenységét, hogy az túlment minden határon. Arcátlanságában
azt várta a bíróságtól, hogy elfogadja, hogy az említett disznót szomszédi csínyként kobozta
el, noha ezzel összetörte a panaszos szívét.
- Azt állítja, téglákat hajított a panaszos ablakára, anélkül hogy be akarta volna törni,
és szeletelőkéseket dobott a panaszos disznajára, abban a biztos meggyőződésben, hogy
nem fog benne kárt okozni.
- Azt kívánja továbbá a bíróságtól, hogy az elhiggye, az említett disznó iránti gyűlölete
hirtelen szeretetté változott benne, és amikor az kimúlt, sietősen eltemette, bűntudat nél-
kül, bár némi szomorúság fogta el, mint akinek elhunyt valakije.
- A panaszosnak minden oka megvan rá, hogy azt gondolja, ha az alperes a barátja,
valóban szerencséje van, hogy csak egy ilyen baráttal rendelkezik.
El voltam képedve. Duddleswell atya átlátszó becsületessége teljesen megtévesztette a
bíróságot. A bíró túl gyermekesnek és ártatlannak találta vallomását ahhoz, hogy hihetőnek
tartsa.
Ekkor kezdett előttem derengeni, hogy Duddleswell atya nemcsak hogy el fogja veszí-
teni a pert, ami már maga is elég, de még abban is veszélyben is foroghat, hogy börtönbe
zárják.
Mikor a bíró a következőkben megszólalt, ránk vicsorgott, ezzel jóindulatát fejezve ki:
- Ami a panaszost illeti, őt csak dicsérettel illethetem és rokonszenvemről biztosítha-
tom. Dicsérettel, hogy olyan kifogástalanul viselkedett a kártékony események során; ro-
konszenvemről, mert elveszített egy számára oly kedves állatot.
- Emlékeznünk kell, hogy a panaszos szabályszerű ólat épített, kerti kapujának magas-
ságát kétszeresére emelte, és villanydrótkerítést létesített, hogy kedvencét otthon tartsa.
Amit nem láthatott előre, az Porgy, a nagyra becsült kedvenc éles intelligenciája és játékos-
sága volt. A bírói szerepem ebben az esetben nem arra szolgál, hogy dicsérjek vagy hibáz-
tassak. Sajnálatos módon a panaszos sem azért fordult hozzám, hogy ítéletet mondjak egy
rosszindulatú kártétellel terhelt határsértésről. Az előttem fekvő kérdés a következő. Törvé -
nyes jogában állt-e a vádlottnak őrizetbe venni egy disznót, mely megrongálta kerítését,
kertjét és autóját?
A dologban a kritikus jogi bökkenő a következőkben van, és erre a vádlott ügyvédje
igen okosan hangsúlyt helyezett; a panaszos, mint kárt szenvedett, nem jelölt meg semmi-
nemű kártérítési követelést. Mivel - fejezte be hirtelen a bíró - a panaszos nemcsak, hogy
nem fizetett, de nem is követelt semmit a vádlottól kártérítésként, a panaszos ügye a vesz-
tes, és ellene ítélek. Az ügyet ezennel lezártam.
És, ezúttal óvatosabban lépkedve, a bíró eltávozott.
Számomra úgy tűnt, a bíró ítélete így foglalható össze: Billy Buzzle, Isten, az angyalok,
az igazság, az én szívem és mindenki szíve a te oldaladon van, de mit segít ez rajtad Anglia
vastörvényeivel szemben?
Kinek nyilvánítsam ki részvétemet először, Billynek vagy Duddleswell atyának? Dudd-
leswell atya közelebb volt és jobban sérült. Leültem melléje. Kábán nézett rám:
- Neil atya, hogy egy híres mondást megváltoztassak, ártatlanul távozom erről a bíró-
ságról, de minden lehetséges folttal bemocskolt jellemmel. És mindezt akkor, amikor bűnös
voltam, és közben teljesen ártatlan.
Újra a régi volt. Örültem, hogy a bíró nem hallotta. Még jobban megerősödött volna
bennem a meggyőződés Duddleswell atya csalafintaságáról.
Akárhogy is volt, tény az, hogy megnyerte az ügyet és elveszítette a jó hírét.
 - Én mindenestre büszke vagyok magára - mondtam.
- Nem megmondtam magának mindig, Neil atya, hogy az egyetlen út, hogy az embe-
rekkel el lehessen fogadtatni az igazságot az, hogy a legnagyobb részét elrejtsük előlük? Ó,
az a „teljes igazságot, és csupán az igazságot” - veszedelmes dolog!
Megszorítottam a kezét és odaléptem Billyhez. Ő ugyanúgy meg volt zavarodva. - Ha a
bíró azt mondta, olyan szépen nyertem - kérdezte ügyvédjét -, hogy lehet, hogy mégis
vesztettem?
Felébredt bennem a gyanú, hogy amikor Flitch odalépett Bankshoz, és melegen meg-
rázta a kezét, mondván: „tekintettel arra, hogy mindketten tudjuk, a vádlottnak nem volt
miért védekeznie”, nagyszerű munkát végzett!
Banks alighanem elégedetten mosolygott: „Igen, Flitch, de milyen nagyszerű játék volt,
amit a bíróság előtt végigcsináltam!”
Ezek után mindkét ügyvéd elsietett egyéb dolgai után.
Hogy értették ezt: „A vádlottnak nem volt miért védekeznie”, és „nagyszerű játék
volt”?
A válasz nem késett soká. A tárgyalóterem előtti folyosón Billy, Duddleswell atya és én
körülvettük Josiah Tippeltet. Tippett így szólt:
- Duddleswell atya, őszinte részvétem. Duddleswell atya megpróbálta könnyedén fel-
fogni megaláztatását.
- De végül is én nyertem, Josiah.
- Ó, igen, Duddleswell atya, de szóba se jött, hogy veszíthet!
- Pedig úgy nézett ki - mondta gyanakodva Duddleswell atya.
- Jogi illúzió volt csupán, atyám.
- Mondjon többet, Josiah.
- Nos, Turnbull bíró egy pontosan ilyen ügyet vezetett le egy hónapja, amikor is egy
szamarat foglaltak le, ugyanúgy, ahogy maga lefoglalta a disznót.
- De Josiah - füstölgött Duddleswell atya -, miért engedte meg, hogy így betegyenek a
mángorlóba?
Josiah megigazította a nyakkendőjét.
- De Duddleswell atya, maga volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy végigharcolja az
ügyet. Én azt tanácsoltam, hogy bízza a döntőbíróságra.
Ebben a pillanatban az iktató jött, hogy megbeszélje a költségeket. Duddleswell atya
félreintette, és megragadta Billy kezét:
- Billy - mondta -, igaz, hogy veszekszünk, mint két macska, de szeretném, ha tudná...
- És, O'Duddleswell atya - mondta Billy, rezgő könnycseppel szempilláin -, én is szeret-
ném, ha tudná...
- Ha ez az igazság, akkor mondhatom, hogy nagyon igazságtalan...
- És nagyon sokba kerül... - mondta Billy.
- Az az igazság, hogy a törvény mindkettőnk ellen volt, Billy.
- Ahogy mondja, O'Duddleswell atya. Higgye el, ha a nap bármely órájában átjön hoz-
zám, biztos lehet benne, hogy ír vendégszeretettel fogadom.
- Köszönöm, köszönöm, Mr. Buzzle. És szálljon el az ördög annak a háznak a tetejével,
ahol nem szívesen fogadják magát vagy engem... - Átölelte Billy vállát.
- Még egy dolog, Mr. Buzzle.
- Igen?
- Magának most, mennyi is? Egy tucat szeretetreméltó disznaja van...
- De nem sokáig, atyám. Két hét múlva, ha a kicsiket már el lehet választani, mind-
egyiket elküldöm egy kedves farmra.
Duddleswell atya sugárzott:
- Beszélt az öreg Jed Summersszel?
Billy bólintott.
- Szavamra mondom. A múlt éjszaka elég volt nekem. Nem tudnám még egyszer vé-
gigcsinálni. Különösen most, hogy Porgy...
- Ne bánkódjék miatta, Mr. Buzzle - mondta Duddleswell atya gyöngéden.
Két hét múlva, ahogy Billy megígérte, a disznók eltűntek. Az ólat lebontották, a melegí-
tő kemencét és a moslékos üstöt eltávolították. Csak némi mezőgazdasági illat lengett már,
mint egy halvány dallam.
 Mikor Duddleswell atya bejött a szobámba, hogy elújságolja a jó hírt, úgy gondoltam,
célirányos lesz felhívni a figyelmét valamire Billy kertjében.
Első lábait kerítésünkre támasztva, almafánk alsó ágait legelve, óriási bakkecske volt
látható.

Esküvő, fordított sorrendben

A dátum felejthetetlen: 1951. február 3., szombat. Ezen a napon fogalmaztam meg a
Boyd-féle törvényt: „A Szent Júdásban, ha valami rosszul mehet, az rosszul fog menni.”
Egy kis kora reggeli incidenstől eltekintve a templomban, amiről azt reméltem, senki
nem vette észre, minden nyugodtan, sőt vidáman indult.
- Első a reggeli! - kiáltott ki Mrs. Pring.
- Tojás és szalonna - mondtam, elragadtatottan szimatolva. - Minden szent illatnál éde-
sebb szag. Duddleswell atya még nem jelent meg, és mivel az ő adagja sokkal nagyobb volt,
mint az enyém, kicseréltem a tányérokat. - Észre se fogja venni, Mrs. Pring.
- Nem fogja észrevenni, Neil atya? Az az ember a saját orrába is belelát.
Duddleswell atya remegő orrcimpákkal robogott be. -'Napot. - Horkantás volt, de jóin-
dulatú horkantás. - Az egyik reggelitől a következőig ennek az asszonynak teljes huszon -
négy óra ideje van, és mégis késik vele.
Keresztet vetett, megáldotta az ételt, és szinte oda se nézve, visszacserélte a tányéro-
kat.
Mrs. Pring magában motyogott:
- Kurta kis karja van, de elér vele mindent, mintha panzióban lenne.
- Maradjon csendben, asszony - intette az atya -, akkor talán meghallja majd a saját
szavát.
Mikor panaszkodtam, hogy kétszer akkora adagot kapott, mint én, Duddleswell atya ki-
jelentette, ez így nagyon helyes, tekintettel arra, hogy kétszer olyan idős, mint én, és két-
szer annyi esze van, mint nekem.
- Ragaszkodom a jogaimhoz - mondtam. Szalvétáját szorosan az álla alá gyűrte:
- Mint frissen felszentelt káplánnak, Neil atya, egyetlen dolog, amihez joga van, egy
tisztességes, keresztény temetés.
Megenyhült, egy vékony szelet szalonnát a villájára szúrt és a tányéromra rakta.
- Egy külön darab disznó, hogy megnyugodjon, feltéve, hogy a szagát nem leheli rá
Billy Buzzle-re.
- És a második tojás felét is kérem - követeltem, rámutatva.
Szomorúan lerakta a villáját:
- Milyen kár, Neil atya. A tojások ugyan tetszetős látványt nyújtanak, de sok bennük a
koleszterin, ha követni tud. Ha szívpanaszai vannak, a tojások súlyosan vétkeznek maga el-
len.
- De nincsenek szívpanaszaim.
- És ennek vajon nem az a fő oka - kérdezte önelégülten -, hogy megóvom attól, hogy
túl sok tojást egyen?
- És mi van a maga szívével, atyám?
- Ó, Neil atya, van nekünk egy bölcs mondásunk a Zöld Szigeten: „A tojások, ha van
eszük, nem vesznek össze a kövekkel.”
Mrs. Pring hümmögött, de nem szólt semmit, míg kitöltötte a kávét.
- Tudja, Neil atya - mondta Duddleswell atya érzelgős hangulatban, ami mindig boldog-
ságot jelzett -, sokszor, mikor itt eszem, visszagondolok a tanulóéveimre. Az olasz dolomi-
tokban töltött vakációimra. - Megállt, hogy rászóljon Mrs. Pringre, hogy három kanál cukrot
tegyen a kávéjába, ne kettőt. - Istent nem lehet becsapni, Mrs. Pring.
- Nem bizony - felelte Mrs. Pring.
 - Tényleg, Neil atya. Lélekben látom magam, ahogy a vastag szőnyegen heverek egy
magányos fenyő alatt. A szél sóhajtozva jár az ágak között. Zöld levelek, a háttérben azúr-
kék ég. És egész idő alatt egy festői hegyszoroson át... távoli... hófedte hegyekre látok.
Megállt elbeszélésében; ajka, állkapcsa mozdulatlan volt. Valóban látta a régmúlt ké-
pet.
- Szóval szereti a főztömet? - szólt közbe Mrs. Pring.
Megrázkódva magához tért és újra majszolni kezdett:
- Végtelen, de csodálatos táj.
Hahotáztam, de hogy pártatlanságát bizonyítsa, most engem vett tűz alá:
- Tetszett a kis prédikációja ma reggel a misén, Neil atya.
Röviden Szent Balázsról beszéltem, egy örmény püspökről, akinek ma volt az ünnepe.
„Miközben a mártírhalál felé vonszolták - mondtam vagy féltucatnyi hallgatóságomnak -,
Szent Balázs egy asszonnyal találkozott, aki kétségbe volt esve, mert szeretett disznaját egy
szörnyű farkas elragadta. A szent, aki értett az állatokhoz, a farkas lelkére beszélt, és rávet-
te, adja vissza a disznót jogos tulajdonosának, akinek megszakad a szíve.”
- Senkire nem gondolt különösebben, amikor a disznó és a farkas történetét elmesélte,
Neil atya?
- Természetesen nem, atyám.
- És, Neil atya...
A fenébe, gondoltam, semmi nem kerüli el a figyelmét.
Szent Balázs a torokfájások szentje. Azzal érdemelte ki ezt a tisztességet, hogy meg-
gyógyított egy halszálkát nyelt fiút, aki annyira fuldoklott, hogy már a halálán volt. A katoli-
kus szertartás két keresztbetett gyertyát tart a hívek mindegyike nyakához, a következők-
kel:
„Isten szabadítson meg a torok bajától és minden egyéb betegségtől.”
- De honnan tudhattam volna, hogy nem kell meggyújtani a gyertyákat?
- Mindenképpen fel kellett gyújtania Betty Ryder legszebb csipkemantilláját?
- Csak megpörköltem, atyám.
- Ó, ő mindenestre megértette, fiam. Biztos, hogy a jövőben meg fog javulni.
- Még mindig nem értem, mi az oka ennek a bőséges reggelinek? - kérdeztem, hogy
témát változtassunk.
Duddleswell atya azt válaszolta, az esti étkezés még ünnepélyesebb lesz, és tojássár-
gával az ajkán halkan énekelt egy versszakot a Bíróság ítéletéből.

Nem reggelizhetsz egész nap

Bár nem bűn az a néhány falat.
Ha elviszik előled, amit ennél
Kipótolhatsz mindent az ebédnél.

Amikor megköszöntem neki a semmit, azt mondta:

- Ez a böjt előtti lakoma. - Mrs. Pringhez fordult: - Hozza mindjárt a kávét is, legyen
szíves. A torkom, Szent Balázs a megmondhatója, olyan száraz, mint a kukoricapehely.
Elfelejtettem, hogy hamvazószerda már négy nap múlva itt van. Ezt megünneplendő,
magyarázta, délután elvisz egy futballmérkőzésre. Ezért tette át a gyóntatást estéről reggel-
re.
- Mindenki ünnepel ma, Neil atya. Ez az utolsó szombat, amikor virággal, orgonával le-
het az esküvőket ünnepélyessé tenni. Ma reggel három vegyes házasságom van, így maga
kell, hogy minden gyóntatást elvégezzen.
- És ugyanazt az esküvői beszédet mondja el háromszor újra - mondtam.
- Nos, fiam - védekezett. - A múlt évben negyven esketésem volt, és akármilyen zseni
vagyok is, minden alkalomra nem gondolhatok ki valami újat.
Nekiláttam a tojásomnak és szalonnámnak.
- Mrs. Pring, úgy tűnik, szereti az esküvőket, atyám.
- Igen. Szegény lélek, neki csak gyorstalpaló esküvője volt az első háború alatt, ahogy
már elmondtam.
Mrs. Pring ekkor lépett be, hogy megkérdezze:
 - Ma is újra el fogja mondani az esküvői prédikációját, Duddleswell atya? - Azután utá-
nozni kezdte, hozzá elég jól: - Kedves fiatal pár, az egyetlen recept egy boldog és szent há-
zassághoz: szeressétek Istent teljes szívetekből és soha ne költsetek többet, mint amit
megkerestek.
Az atya:
- Emlékszem arra az alkalomra, amikor először hallotta ezt, asszony
Mrs. Pring felém fordult:
- Húsz évvel és ezer esküvővel ezelőtt.
Duddleswell atya kicsit megbántottnak látszott:
- Azt mondta, Isten szeretetére emlékeztette magát.
- Ez most is így van - mondta Mrs. Pring. - Ez nem változik. - Kezdte kitölteni a kávén-
kat. - Szép menyasszony volt Peggy Barnes múlt szombaton?
- Igazán az volt - mondta Duddleswell atya.
- Visszagondolok arra - sóhajtott érzelmesen Mrs. Pring -, amikor én voltam piruló
menyasszony.
- Püff! - mondta Duddleswell atya.
Ránéztem:
- Mit jelent ez?
- Bocsánat, Neil atya, a képzelőerőm egyszerűen csütörtököt mondott.
- Ó, maga filiszteus! - kiáltott Mrs. Pring.
Duddleswell atya odatartotta eléje a tejeskancsót:
- Elapadt a tehén.
Mrs. Pring megragadta és a konyhába ment.
- Peggy Barnes - suttogta Duddleswell atya - már a harmadik hónapban van.
Csak félig figyeltem oda:
- Hol van, atyám?
- Várandós, fiam. Babát vár.
- Ó, igen. Milyen mérkőzésre megyünk ma délután, atyám? - Nem mondhatnám, hogy
a futball nagyon érdekel, de aligha mondhattam ezt meg, ha már veszi magának a fáradsá-
got, hogy valami szórakozást nyújtson.
- Highburyba megyünk, hogy megnézzük az Arsenal játékát az Egyesült Newcastle el-
len. És arra az esetre, ha az általános műveltsége sajnálatosan hiányos lenne, engedje meg,
hogy közöljem, az Arsenal valamikor a világ legjobb együttese volt.
- Hallottam már róluk, atyám. - Mérsékelt reagálás volt, de fedte a valóságot.
- Fél kettőkor elindulunk a félhármas kezdéshez. A pályához közel akarok parkolni.

Esett. Úgy tűnt, ezen a télen állandóan esik. Három shilling felárat fizettünk, egyébként
az én pénzemből, hogy az ún. zárt lelátón állhassunk. Tim Fogarty, Duddleswell atya egyik
legmegbízhatóbb csatlósa, és maga is Arsenal-drukker, azt mondta, ez a legjobb hely a pá-
lyára.
Mindenestre az eső ömlött ránk. Az első öt percben már bőrig áztunk, és olyan borult
volt az idő, hogy a nagy órát is alig láttam egy egyik kapufa mögött.
Micsoda nevetséges szórakozási forma - gondoltam -, de Duddleswell atya olyan lelkes
hangulatban van, hogy majd az egekig ünneplem az Arsenalt.
Mellettünk egy harcias, tésztaképű fickó állt, posztósapkát és esőkabátot viselt, és fe-
kete-fehér jelvény volt a mellén. Hatalmas orra átlósan illeszkedett az arcához, úgyhogy úgy
tűnt, mintha arra szolgálna, hogy sarkokat szimatoljon ki vele. Húsos öklében sörösüveget
szorongatott.
Az első csapat vörös-fehér ingben, fergeteges taps közepette bevonult.
- Pfuj! - kiáltotta Duddleswell atya, olyan hangerővel, amit csak a kétszeresen elázott
szomszédunk szárnyalt túl. Vidáman intett Duddleswell atyának, mintha azt mondaná, sze-
rencséje, hogy ugyanannak a csapatnak drukkolnak.
- De hiszen ez az Arsenal, atyám - súgtam a fülébe. Ennyit még én is tudtam.
- Neil atya, ugyan hányszor volt már itt? Soha. És maga akarja nekem megmondani...
- A programra mutattam:
- Itt az áll, atyám, hogy az Arsenal vörös és fehér ingben játszik.
 Kikapta a kezemből a programot, szemére illesztette a szemüvegét és elolvasta a vo-
natkozó sorokat; mikor a második csapat megjelent, újra nagyot kiáltott: - Pfuj!
- Azonnal hagyja abba - mondta a Newcastle-drukker -, vagy szétmorzsolom a fogaim-
mal!
Nem kételkedtem benne, hogy akárhogy is gondolja ezt, meg tudja tenni.
Duddleswell atya azonnal felkiáltott:
- Éljen az Egyesült Newcastle - ami kicsit lecsillapította a fickót.
- Árulás! - súgtam oda Duddleswell atyának.
- Neil atya, Jézus azt mondta, szeresd felebarátodat. - Abbahagyta, hogy újra bekiált-
son: - Arsenal, pfuj, pfuj!
- Jézus nem mondta, hogy utáld barátaidat.
- Ez ugyanoda lyukad ki, Neil atya - vidáman nevetett. - Most nem a Sátán és a szen-
tek közötti viadalról van szó. Végül is ez csak egy játék.
A Newcastle-drukker nyilvánvalóan nem értett ezzel egyet. Mikor Duddleswell atya
megint megéljenzett valamit, amit én nem láttam, felüvöltött:
- Elég ebből. Ne ugasson, ember, mert a hátsó fele fogja megbánni!
Bevallom, ami kis szórakozás még lett volna, annak is elvette az ízét.
Három harminckor, azonnal a szünet után felharsant a hangszóró:
- Üzenet Charles Duddleswell atyának a Szent Júdásból!
A tömeg elhallgatott.
- Charles Duddleswell atya kéretik, azonnal térjen vissza templomába, ahol egy vőle-
gény és menyasszony várja, hogy összeadja őket. Köszönöm.
Még a pályára vonuló játékosok is egymás nyakába borultak a nevetéstől. Úgy gondol-
tam, sok néző számára ez volt az egyetlen vidám pont a gól nélküli délutánon. Mindenesetre
ez keltette a legnagyobb derültséget.
Duddleswell atya oldalba bökött:
- Jézus, Mária, József. Mrs. Pring úgy látszik felgyújtotta a templomot.
Amikor a nevetés elcsitult, megismételték az üzenetet. Duddleswell atya nem mozdult.
A szája sarkából megparancsolta, hogy maradjak csendbe, az Ég szerelmére, amire Mrs.
Pring azt mondta volna, inkább a saját magáért.
A Newcastle-drukker röhögött és megkérdezte Duddleswell atyát, ő-e az a fickó.
- Kérdem én, itt pihentetném vajon a lábamat mondta Duddleswell atya -, ha én volnék
az a Duddles-micsoda atya?
- Éppenséggel kitelne magától.
Szerencsére e pillanatban eltámolygott újabb pofa italért, mielőtt a mérkőzés újra kez-
dődne.
Amint a sípszó jelezte a második félidőt, Duddleswell atya megragadta a ruhaujjamat,
és nyílegyenesen a kijárat felé sietett. Én követtem.
Sajnos, nem vettem észre a Newcastle-drukker eldobott sörösüvegét. Belerúgtam, és
az az ott ácsorgók lábánál darabokra tört a kőlépcsőkön.
Sokszáz szempár elfordult a játéktól és ránk meredt. Sokan, látva a katolikus papi gal-
lérunkat, köszöntöttek. Egyik udvariasan megszólalt:
- Jónapot, atyák. - Tim Fogarty volt.
- Neil atya - panaszolta Duddleswell atya -, mindenképpen szükséges volt, hogy felhív-
ja az egész stadion figyelmét az én kínos helyzetemre?
A lépcsők aljánál egyenesen beleszaladtunk Geordie barátunkba, aki két sörösüveget
hozott.
- Egyesült Newcastle? - kiáltotta Duddleswell atya. - Micsoda banda! Le velük, az egész
társasággal. Pfuj, átok és pfuj!
- Pofa be! - mondta a drukker, buzogányként suhogtatva második üveg táplálékát -,
vagy lecsapom a fejét ezzel a rohadt üveggel.
- Azt ugyan nem - mondta Duddleswell atya, felkötve korcsolyáit -, a fejem nagyon oda
van erősítve a helyére. - Hozzám fordulva, egész más hangon mondta: - Tudja, Neil atya,
megérdemelném, hogy lefejezzenek.
Ahogy a pályáról kifelé siettünk, lélekszakadva magyarázta:
 - Wanda French és Richard Faber. Vegyes házasság. Egy jezsuita csinálta a papírmun-
kát a Farm Streeten. Ezért ment ki a fejemből. Ez még soha nem fordult velem elő. Édes jó
Jézusom, mit tettem?
Ez az utolsó, teljesen szónoki kérdése állandóan visszatért a hosszú nap hátralévő ré-
szében.
- Protestáns a vőlegény, atyám?
- Bólintott.
- Ebben a pillanatban valószínűleg igen katolikusellenes protestáns.
- Tény - folytatta Duddleswell atya -, hogy most nem fog áttérni katolikusnak. Akkor,
amikor én futhallmeccset nézek, míg a menyasszony ott vár, hogy bedughassa az ujját a
gyűrűjébe. - Hangosan felnyögött. - Emlékeznem kellett volna, tekintettel arra is, hogy Dal-
ey doktor vezeti oltárhoz a menyasszonyt.
Ahogy benyomakodtunk egy telefonfülkébe, hogy felhívja Mrs. Pringet, imádkozott:
- Jó Istenem az Égben, mutass felém egy kis keresztény könyörületességet!
Mrs. Pring valószínűleg a telefon mellett ült. Azonnal felvette a kagylót, nyilvánvaló
megkönnyebbüléssel a hangjában.
- Ott van, Mrs. Pring?
- Igen, és maga miért nincs itt, Duddleswell atya? A fiatal pár már egy teljes órája vá -
rakozik, három óra óta egyfolytában. Hall engem?
- Mrs. Pring, én telefon nélkül is hallom magát.
- Hol van most?
- Nagyon jól tudja, hol vagyok. Egy futballmeccsen.
- Melyiken?
- Ha nem tudja, melyiken, hogy ért utol itt az az átkozott rendőrség?
- Azt mondták, tizenöt mérföldes körzetben minden futballpályán kihirdették.
- Jó Isten az Égben!
Magamban megborzadtam a gondolatra, hogy ugyanezt az üzenetet közreadták Ful-
hamban, Tottenhamben, Brentfordban, a Crystal Palace-ban és Isten tudja még, hol minde-
nütt. Még szerencsénk lehet, ha a szégyenünk nem lesz a vasárnapi lapok szenzációja.
- Ezt nagyon sajnálom - hallottam Mrs. Pring hangját.
- Nem olyan nagy baj - mondta Duddleswell atya megnyugtatóan -, úgyse sokat ért a
meccs.
- A szegény menyasszonyra gondoltam.
- Ne törődjön vele - dörmögött az atya. - Mondja meg az esküvői társaságnak, húsz
percen belül ott leszek. - Lecsapta a kagylót. - Feltéve, hogy Isten derék ír úriemberként vi-
selkedik.
Már bent ültem az autóülésben, mikor Duddleswell atya tapasztalt szeme észrevette,
hogy valami nincs rendben a kocsin. Az első kerék gumija a járda oldalán fel volt hasítva.
Színes nyelvezete néhány töredékét meghallva kiszálltam, hogy megnézzem. Vandálok
garázdálkodtak. A járda mellett sorban álló hat kocsinak fel volt hasítva a gumija. A mien-
ken csak egyet vágtak fel, a hátul állóknak mind a négy gumiját csíkokra szabdalták.
- Nem a legszerencsésebb pillanat, hogy kilyukadjon az abroncs, atyám.
Zajosan kifújta a levegőt a tüdejéből.
- Próbáljon meg úgy csinálni, mintha élne, Neil atya, és segítsen leszedni ezt az átko-
zott vacakot.
Néhány perc alatt egyesült erővel leszereltük a kereket. A művelet közben az atya el-
vesztette az egyensúlyát, és a hátára esett, a kerék meg rá.
- Vegye le az abroncsot a hasamról, fiam - kiáltotta -, a gumiból levőt!
Amikor felsegítettem, a pótkerékhez ment, de látta, hogy az is lapos.
- Keressem meg a pumpáját, atyám?
- Legyen szíves.
- Hol van? - Toppantott a lábával:
- Tizenkét mérföldnyire innen, az átkozott garázsomban. Ó, három krajcárért a falba
verném a fejem!
- Álljak ki az útra és tartsam fel a kezem, atyám, megkérdezve, van-e valaki, aki mife -
lénk megy?
 - Jóságos Istenem - sóhajtotta, ügyet se vetve rám -, a ruháimat az izzadtság rám ra-
gasztotta. Figyeljen ide, fiam! Megpróbálok kölcsönkérni egy pumpát. Maga meg felhívja
Mrs. Pringet, és megmondja neki, Isten végül is angol, és újabb késedelmet szenvedünk.
A telefonvonal foglalt volt, úgyhogy a második hívás csaknem fél órával az első után si-
került. Amikor összeköttetést kaptam, Daley doktorral beszéltem, aki Duddleswell atya dol-
gozószobájába vonult vissza egy korty italra.
- Halló - mondta -, sajnálom, Duddleswell atya jelenleg házon kívül van.
- Tudom, doktor úr. - A káplánja szintén. - Itt a káplánja beszél.
- Neil atya? Fönt van a dolgozószobájában? Nem is hallottam, hogy bejött.
Megmagyaráztam, hogy még mindig a futballstadionnál vagyunk.
- Azt hittem, már harminc perce eljöttek - mondta a doktor -, nagyszerű játszma lehet.
- Doktor úr - mondtam -, volna olyan kedves és megmondaná a menyasszonynak és a
vőlegényének, maradjanak ott, ahol vannak, míg megérkezünk?
Hallottam, ahogy újra töltötte a poharát.
- Ó, nem gondolnám, hogy egy ideig el akarnának valahova menni. Egészségére, Neil
atya.
- Atyám - kezdtem, visszatérve a kocsihoz.
- A szerencse ismét mellém szegődött - mondta, miközben szuszogva dolgozott a pum-
pán -, ezt egy garázsban kaptam kölcsön, a sarkon túl.
- Nem vett észre semmi... szokatlant, mikor visszajött?
- Mrs. Pring, nincs arra időm, hogy ide-oda kukucskáljak a két kis szememmel. Hát
nem látja, hogy egy kád kátrányban ülök?
De azért felállt és arra nézett, amerre mutattam. A mögöttünk álló kocsi vezetője indít-
hatott Duddleswell atya távollétében, és pár yardnyit előre haladt, mielőtt észrevehette vol-
na, hogy a kerekei fel vannak hasítva. Otthagyta hát a kocsiját, akár hogy szerelőt keres-
sen, akár hogy rendőrt.
- Jézus - kapkodott levegő után Duddleswell atya -, úgy látszik, koboldok közé parkol-
tam le. Nem tudok innen kimászni. - Öklével rávert az akadályozó autó tetejére, de csak egy
fájó ököl volt az eredmény.
Teljes kétségbeesésében belerúgott a kocsi ütközőjébe, ami nem tett jót a lábujjainak.
Addigra nézők tömegei jöttek ki a pályáról a komor idő és az eső miatt.
- Te jó Isten, Neil atya, mit csináljak? - Gyorsan határozott. - Magát otthagyom, fiam,
hogy a huligánok ne rabolják ki teljesen a kocsimat, én pedig veszek egy taxit.
Csakhogy taxi nem volt a láthatáron.
Újra bepréseltük magunkat a a telefonfülkébe. Vagy húsz perc telt el a második hívás
óta, és egyetlen yarddal sem voltunk közelebb a templomhoz.
- Donal - mondta Duddleswell atya -, ott vagy még?
- Itt vagyok, Charles. Fél üveg már elfogyott.
- Idefigyelj, hánykor kezdődik a fogadás?
- Fél órával ezelőtt.
- Persze - füttyentett Duddleswell atya -, négy órára volt kitűzve a Tipton Hallban.
- Milyen jó az emlékezőtehetséged, Charles.
- Átadnál egy üzenetet a vőlegénynek? Hogy időt nyerjünk, kezdjék el azonnal a foga-
dást.
- Az esküvő előtt?
- Pontosan.
- Esküvő hátulról előre. Remek gondolat, Charles. Erre iszom egyet. - És megtette. -
Még valamit, Charles! A vőlegény anyja villámokat szór, úgyhogy ha megjössz, vigyázz,
hogy a kis lábaid jól legyenek földelve.
Mire visszaértünk a kocsihoz, nézők ezrei özönlöttek ki a pályáról, egymást taszigálva
az utcán. Két lovas rendőr hullámtörőként működött az áradatban. Nem volt mit tenni, moz-
dulni sem lehetett.
Zseniális mentőgondolatom támadt:
- És ha az All Saints plébánosának szólnánk?
- Monsignor Clarke-nak? Mit szóljunk neki?
- Miért ne hívnánk fel és kérnénk fel, hogy végezze el a szertartást?
 - Nem vagyok benne biztos, adhatok-e felhatalmazást telefonon keresztül, Neil atya. -
Pár pillanatig elmélkedett. - A gyónás például telefonon át nem érvényes.
- Pedig úgy egyszerűbb lenne - mondtam.
- Nem - döntötte el. - Nem kockáztathatok. Házasság terén mindig jobb a biztosra
menni, mint azután megbánni. - A körmeit rágta. - Jaj nekem, az idegeim olyan rojtosak,
mint a tehén farka.
Nem javult akkor sem, mikor meglátta a Newcastle-drukkert, aki felénk tartott. Majd-
nem a kocsi aljáig csúsztunk le az üléseken, remélve, hogy nem vesz észre. A járásán lát-
szott, hogy már nagyon el van ázva.
Mikor azt gondoltuk, hogy már elment, balgán felemeltem a fejem. És pontosan a sze-
mébe néztem.
- Má' meg mit bámul?
Észrevette a galléromat, és a Duddleswell atya összeroskadt alakja fölött trónoló kala-
pot. Felemelte a kalapot.
- Maga az a nagyfejű senkiházi, akivel együtt voltam a meccsen?
- Olyannak látszom? - kérdezte Duddleswell atya aggodalmasan.
- Nem, az sokkal magasabb volt, mint maga. Visszarakta a kalapot. - Szerencséje van.
Azért megyek, hogy a nagy, kövér hátulját ellássam.
És imbolyogva elindult szent küldetésére. Csaknem öt felé járt, mire végre el tudtunk
mozdulni. Duddleswell atya úgy hajtott, mint egy őrült, levágta a fordulókat, míg én figyel-
tem, nem jön-e rendőrautó. Ahányszor valaki át akart előttünk menni az utcán, átkozódott
és azt kérdezte, miért engedik a gyalogosokat egyáltalán az utcára?
Mrs. Pring a következő módon üdvözölte Duddleswell atyát.
- Végre! Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer még örülök, ha meglátom magát. -
Duddleswell atya nem válaszolt. - Gyalázat. Neil atya, nem gondolja, hogy ez gyalázat?
Duddleswell atya már lefelé rángatta a kabátját és így szólt:
- A saját mellemet magam is tudom verni, köszönöm szépen.
- Legfeljebb egy ököllel, ahogy látom. - Ezután, látható élvezettel, elkezdte mesélni a
viszontagságaikat. - Emberek jöttek és elvitték a flancos ponyvát, amit a vőlegény bérelt. És
a vörös szőnyeget. Mrs. Perkins, az orgonista hazament, hogy megetesse a gyerekeit.
- Meséljen még - mondta Duddleswell atya, minden érdeklődés nélkül.
- Az esküvői kocsi sofőrjeinek el kellett mennie egy bankettre a polgármesteri palotába.
- Az a lényeg, elkezdődött-e a fogadás?
- Kénytelenek voltak vele, Duddleswell atya. A menyasszony és a koszorúslányok
agyon fagytak a templomban, és az egész olyan volt, mint egy temetés.
- Nagyon köszönöm - mondta Duddleswell atya, lesöpörve magáról a menyasszonypárti
Mrs. Pring ellenségességét.
- Helyes - mondta Mrs. Pring -, de többé ne merjen nekem még egyszer szemrehá-
nyást tenni, mert elfelejtettem megfőzni a krumplit.
- Asszony - mondta az atya csikorgó fogakkal, miközben izzadó homlokát megtörölte -,
olyan közel jár a szakadék széléhez, mint egy szamár a hegyi ösvényen. - Megragadta a ka -
romat. - Két dologban szerencsénk van, fiú.
Körülnéztem: - Miben?
- Én magam vagyok a hiteles anyakönyvvezető. Másképp el kellene halasztanunk az
esküvőt holnapra.
- Második szerencse? - kérdeztem aggodalmasan.
- A maga létezése, Neil atya. Míg én valahogy rendbe hozom magam, a következőket
kell tennie.
Harcra kész hangulatban mentem a Tipton Hallba, mint Duddleswell atya előreküldött
békekövete. Öt perc kellett hozzá, hogy elég bátorságot gyűjtsek, és belépjek az étterembe.
Először az Urak címzetű helyiségbe mentem, hogy imádkozzam és egy kicsit rendbe hozzam
magam, azután újra imádkozzam. Megdöbbentem, ahogy megláttam magam a tükörben. A
hajam nedves, kusza boglya, az esőkabátom és a nadrágom pedig úgy tapadt hozzám, mint
a vidra bőre.
Messziről az esküvői vendégek zaja, vagy hetvennyolcvanan voltak, egész normálisnak
tűnt, de ahogy a főbejáraton beléptem, csend szállt le. Ebben a pillanatban a magányossá-
gom csak ahhoz az érzéshez volt hasonlítható, ami elfogott, amikor besétáltam a templom-
ba, hogy az első gyónásaimat meghallgassam, és üresen találtam a templomot.
Odamentem a fő asztalhoz, elvonultam a fel nem vágott esküvői torta mellett, és meg-
fogtam a vőlegény kezét. Hideg volt.
- Mr. Faber - mondtam, hogy mindenki hallhassa. - Nagyon sajnálom, hogy késtünk,
Duddleswell atya csúnya balesetet szenvedett.
Együttérző mormolás hallatszott a jelenlévő katolikusok részéről.
- Semmi komoly - folytattam, és azt kívántam, bár ne mondtam volna semmit, mert az
együttérzésnek azonnal látható vége lett.
Mrs. Faber, a vőlegény anyja, egy fullánkos darázsra emlékeztető asszony, zsinóron
csüngő, lepke alakú szemüvegével, ádázul odaszólt:
- Milyen kár!
- Amint ellátják, azonnal jön, hogy személyesen kérjen bocsánatot.
- Milyen nagyon kedves tőle - gúnyolódott Mrs. Faber.
- Ez a legkevesebb, amit megtehet - mondtam erőtlenül.
A jövendő menyasszony, a harminckét éves, telt Wanda French odakiáltott:
- Neil atya, parancsol egy pohár bort?
- Tölts egy pohár bort az atyának - mondta a vőlegény.
Megköszöntem és titokban áldottam Wandát, hogy megtörte a jeget. A vendégek kö-
zött néhányan még szívélyesen mosolyogtak is.
A menyasszony kövér, kisírt szemű és hihetetlen szomorú anyja, pompás öltözékben,
mellém lépett: - Hideg étkezés volt, atyám.
- Ez még jó - mondtam.
Mrs. French zsebkendőjét az orrához szorítva helyesbített:
- Eredetileg melegnek szánták, atyám.
- Oda se neki, mama - mondta Wanda. - Mennyit fogunk még ezen nevetni az eljöven-
dő években!
Daley doktor felállt, miközben kiáltások hangzottak fel:
- Csend! A doktor úr szólni kíván!
- Hölgyeim és uraim - kezdte -, ez olyan esküvő, amit egyhamar egyikünk se fog elfe-
lejteni.
Mrs. Faber ebben helyeselt. A doktor a fejét vakarta:
- Emlékszem arra a napra, amikor a szép Wandát a világra segítettem.
- Ó - kiáltott fel mindenki, kivéve Mrs. Fabert.
- Három hetet késett. - Mosolyok köröskörül. Látják, ez a drága lány már akkor megta-
nulta, hogy fontos alkalmakkor késsen. - Felemelte a kezét, mintha pap lenne, és a Domi-
nus Vobiscumot akarná mondani. - Az én kezeim voltak, hölgyeim és uraim, amelyek Wan-
dát hozzásegítették, hogy a napvilágra nyomuljon. Az én kezeim fogták őt először és most,
hogy a drága apja eltávozott közülünk, az én kezeim lesznek azok - bár kissé reszketegek -,
amelyek átadják a jövendőbelije biztonságába. Így - emelte fel a poharát - köszöntőt mon-
dok. - A vendégek felálltak, poharukat emelve. A jövendőbeli feleségre és férjre.
A pohárköszöntőt meleg tapsvihar követte, ami elhalt, amikor Duddleswell atya besé-
tált. Meglepetésemre nem mosta le kezeiről és arcáról a motorolajat, és átázott öltönyét
sem vette le. Az egyetlen különbség, amit észrevettem, hogy a bal karja fel volt kötve.
- Bocsásson meg mindenki - mondta kissé elhaló hangon -, balesetem volt.
Sajnálkozó mormolás minden oldalról.
- Szegény Duddleswell atya - mondta Wanda, és Richard hozzátette:
- Igen, szegény ember.
Duddleswell atya arca megrándult, de igyekezett uralkodni magán:
- Autóbalesetem volt.
Mrs. French teljesen kijött a sodrából.
- Ó, Istenem! - kiáltotta, zsebkendőjével szemét törülgetve.
Mindenki Duddleswell atya oldalán állt már, kivéve egyetlen embert. Micsoda komédiás,
gondoltam.
Elfelejti említeni, hogy a történtek idején a kocsija állt, ő pedig egy futballmeccset né -
zett, folytatta:
 - A kocsim gumija, értik? Csíkokra szakadt. Megérintette sebesült karját és bátran ösz-
szeszorította a fogait. - És a mögöttem lévő kocsi jól belém szaladt. Annyira sajnálom.
- Ne bánkódjon emiatt, atyám - kérte Wanda.
Megígérte nekik, hogy amint rendbe tette magát, az esketés megtörténik, akármibe
kerül is ez neki.
- Hat óra megfelel maguknak?
- Remek, atyám - mondta Wanda.
- Utána pedig - mondta Duddleswell atya nagyvonalúan -, mindenkit szívesen látunk a
paplakban egy pohár pezsgőre, a Szent Júdás vendégeiként. A menyasszony és a vőlegény
felvághatják a tortát a dolgozószobámban.
Mikor befejezte beszédét, Richard, Wanda unszolására, „három éljenre Duddleswell
atyának” szólította fel az embereket. Ezek után a szélhámos csaló tapsvihar közepette visz-
szavonult, bal keze oldalához kötve, jobb kezével hősiesen integetve.

Közvetlenül hat előtt vidám hangok hallatszottak be az utcáról. Ahogy kinéztem az

ebédlőablakon, láttam, hogy a vendégek gyalog vonulnak a templomba, teljesen farsangi
hangulatban.
Wanda és Richard maguk vitték a tortát, és a The Kenworthy Gazette riportere fényké-
pezte őket. Ő is jelen volt a helyi futballmeccsen, ahol a hangos bemondó közzétette a hír-
adást.
Duddleswell atya és én, miután Mrs. Pring megszemlélt bennünket, és kijelentette,
hogy takarosak vagyunk, bevonultunk a templomba, ahol a szertartás minden további inci-
dens nélkül lezajlott.
Duddleswell atya, még mindig felkötött karral, beszédet mondott, amelyben számomra
új részek is voltak.
- Drága híveim, mivel némileg sérült vagyok, nem akarlak benneteket sokáig itt tarta-
ni. Röviden szeretnék kitérni Szent Pál szavaira, amelyeket az imént olvastam: „Férjek, sze-
ressétek a feleségeteket, és feleségek, engedelmeskedjetek a férjeteknek minden dolog-
ban.”
- Manapság sokan ostobán ki akarják hagyni az „engedelmeskedni' szót a szertartás
szövegéből. A házasság az egyenlőségen alapul, mondják. Az élet ma „demokratikus”. -
Szippantott. - Hadd mondjak csak annyit: a Mindenható Isten nem ért ezzel egyet. Én sem.
- A világot Isten alkotta, és ott nincs sok egyenlőség és demokrácia, amennyire én lá-
tom. De melyikünk panaszkodik amiatt, hogy a gaznak nincs olyan illata, mint a rózsának,
hogy a hernyónak nincs olyan királyi külseje, mint az oroszlánnak, vagy a veréb nem dalol
olyan gyönyörűségesen, mint a fülemüle?
- Még a testünkben sincs demokrácia. Egyik oldalunk mindig erősebb, mint a másik.
Még ugyanazon a kézen is a kisujjam okosabban teszi, ha nem kel birokra a hüvelykujjam-
mal.
A szónok kihívóan nézett körül:
- Isten nem demokratikus alapon építette fel a családot, drága testvéreim. Az asszo-
nyok tehát vessék alá magukat az erősebb társuknak, a férjüknek. A férjek pedig tiszteljék a
feleségüket, és bánjanak velük tisztességesen. Ami mindenekelőtt azt jelenti, ne küldjék el
őket maguktól a válásnak nevezett törvényes koholmány alapján.
- Nem mintha olyan napom, mint ez a mai, a menyasszony és a vőlegény válásra gon -
dolnának. De azért nem árt, ha mindjárt az elején világosan lefektetjük a hosszú távú játék-
szabályokat.
- És most, Wanda és Richard - mondta, atyai mosollyal -, Isten áldjon meg benneteket
és tartson meg és fordítsa felétek könyörületes arcát. Áldjon benneteket mindörökké.
Valamivel szárazabb hangra váltott át, mikor felszólította a közeli rokonokat és az ifjú
párt, hogy kövessék.
- Ha átjönnétek a sekrestyébe, megtartjuk ott a polgári szertartást, a Tabernákulum-
ban lakozó Áldott urunk láttán kívül.
A fényképezés után a vendégek zajosan a házba özönlöttek. Fred Bowlby, a Disznó és a
Síp tulajdonosa poharakat küldött és egy láda pezsgőt.
A legfontosabb vendégek Duddleswell atya dolgozószobájában gyülekeztek.
 - Neil atya - súgta oda -, mivel én feltehetőleg sebesült vagyok, szeretném, ha maga
nyitná ki az üvegeket.
Óvatosan elkezdtem az első üveg dugóját mozgatni. Harminc másodperc múlva pukka-
nás, és a dugó keresztülsüvített a szobán, mint egy üstökös, pezsgőfelhőt húzva maga után.
A közvetlen közelben állók, beleértve a menyasszonyt és a vőlegényt, csuromvizesek lettek,
míg folytatta pusztító útját.
Leverte a pápa képét, ráesett az órára, ami erre egy tálca pohárra zuhant, mindent
összetörve. Végül a dugó lepattant a mennyezetről, és a fémkupak a vőlegény anyja szemén
kötött ki. Szerencsére vagy sajnos - itt eltértek a vélemények - addigra már elvesztette
majdnem minden lendületét. A hölgy mélyen meg volt sértve, de a legkisebb sérülést sem
szenvedte.
- Neil atya, ma mindenkit veszélyeztetni fog az üvegekkel? - nyögött Duddleswell atya.
- Fogja ezeket az átkozott dolgokat, és vigye ki őket a kertbe. De legyen szíves, vigyázzon a
csillagokra, hallja? Nem szeretném, ha ők is fekete monoklit kapnának magától.
Később, az este folyamán Daley doktor és mi ketten, papok, kellemesen beszélgettünk
az italok és az esküvői torta maradványai között.
Duddleswell atya telefonálni próbált, mikor Daley doktor megszólalt:
- Úristen, jó erőteljes esküvői beszédet tartottál ma este, Charles.
- Tetszett, Donal?
- Tele volt józan ésszel. Sose lesz belőled püspök.
- Csend, Donal, a virágüzlettel beszélek. - Duddleswell atya megkapta az összekötte-
tést. - Jim, itt Duddleswell atya beszél. Bocsánat, hogy ilyen késői órában zavarok, de tudna
esetleg küldeni valami virágot egy baráti házaspárnak? Holnap reggel, lehetőleg korán? Re-
mek.
A név Richard és Wanda Faber...
Daley doktor kisegítette:
- Excelsior hotel, Bayswaterben.
- Excelsior Hotel, Bayswater. Vagy három fontnyi értékben, Jim... Üzenet? Ó, csak any-
nyit kellene mellékelni: „Szívből sajnálom, Duddleswell atya.” Meg fogják érteni. Százezer
köszönet.
- Atyám - mondtam, mikor helyére tette a kagylót -, okvetlenül felkötve kellett tartania
a karját?
- Hogyan? - őszintén nem értette.
- Miért nem mondta meg egyenesen az igazságot ennek a fiatal párnak?
- Idefigyeljen, fiam - mondta -, maga olyan zöld, mint egy éretlen káposzta. Az igaz-
ság, tudja, olyan, mint egy létra. Ha nem megfelelő, emberszerető szögben állítja fel, fenék-
re esik. Ezt nem tudta? Amellett - tette hozzá -, emlékezzen,.. mi történt nemrégiben, ami-
kor a teljes igazságot mondtam, és csakis azt.
- Az nagyon nemes dolog volt.
- A legnemesebb katasztrófa, amit a bíróság valaha látott.
Ki kellett mondanom:
- Atyám, nem gondolja, hogy kicsit túl könnyedén akarja megúszni a dolgot?
El volt képedve:
- Nem azért komédiáztam, Neil atya, hogy a saját becsületemet mentsem.
- Nem?
- Egyáltalán nem. Valójában erős, búnős késztetést éreztem, hogy berohanjak a ban-
kettre, a mankóimra rogyjak, és azt mondjam: „A saját otromba hazugságom miatt majd-
nem tönkretettem ennek a fiatal párnak életük legboldogabb napját.” Lehet, hogy ezek után
jobban éreztem volna magam, de hogy hatott volna ez rájuk?
- Nos, hogyan?
- Ez a kedves embercsoport a legmesszebbmenően nem keresztény hangulatban vonult
volna a templomba, hogy részt vegyen a szent házasság kötelékének megünneplésén.
- Ehelyett - mondta Daley doktor - vidám és megbocsátó hangulatban mentünk.
- Maga egyetért vele, doktor úr? - kérdeztem.
Hatáskeltően tágra nyílt szemekkel whiskys poharára mutatott:
- Azt akarja, hogy csalódjak legrégibb, legdrágább barátomban?
Duddleswell atya megszólalt:
 - Nem kétlem, fiam, hogy a maga útja a legnemesebb és a legjobb. Csak éppen olyan -
ná tenné a világot, hogy lehetetlen lenne benne élni.
- Mindenkinek megvan a maga saját útja, Neil atya - mondta Daley doktor -, és a mi
Charles barátunknak száz útja is van. - Felállt, és jelezve, hogy az üveg mindent kiadott,
ami benne volt, így szólt: Nos, most már semmi nem tart itt. - Az üres üveget a kezembe
nyomta. - Tegyen róla, hogy jó keresztény temetést kapjon, Neil atya.
Az ajtóban Mrs. Pringbe szaladt bele, és jó éjszakát kívánt neki.
- Épp Bedfordba indultam - mondta nekünk.
- Várjon, Mrs. Pring - kiáltottam utána -, maga mit gondol arról, hogy Duddleswell atya
felkötött karral jár?
Ünnepélyesen rám nézett:
- Még Isten maga sem boldogul egy kis baráti segítség nélkül.
- Az a fontos, tudja - mondta Duddleswell atya -, hogy ne hagyjuk, hogy a világiak a
valóságot kitalálják.
Elhárítottam ezt a közbeszólást, hogy jobban lássam egy asszony nézőpontját:
- Szóval maga egyetért vele, Mrs. Pring?
- Természetesen, Neil atya. Az én ötletem volt - mondta kifelé menet nevetve.
- Összeesküvés - vigyorogtam.
- Mondhatom magának, Mrs. Pring, ha és amikor meghalok, emlékezni fogok e nap
eseményeire.
- Nemkülönben én is.
- Ne sóhajtozzon így, fiam. Annyi balszerencse után el kell ismernie, a dolgok mindenki
számára jóra fordultak.
- Kivéve a vőlegény anyját.
Duddleswell atya elővett egy arany töltőtollat:
- Nézze ezt meg, fiam. Tőle kértem kölcsön, hogy kitöltsem az anyakönyv rovatait.
- Szent ég! És elfelejtette visszaadni.
- Amikor szemen vágta azzal a dugóval, Neil atya, csaknem kirúgott magára a hátsó lá-
baival.
- Magától se volt nagyon oda. Hallottam, amikor azt mondta Richardnak. „Tudtam,
hogy egy jezsuitát kellett volna felfogadnunk.”
A nevetéstől könnyezve alig tudta kinyögni:
- Emellett a nő mellett Mrs. Pring olyan, mint Szent Bernadette.
- Nem csoda, hogy Richárd apja elvált tőle.
Próbált komoly lenni:
- Ez förtelmes bűn, ne felejtse el. - De a vidámság felülkerekedett benne. - De ha Isten
lennék, nem esne nehezemre megbocsátani.
- Épp mielőtt távozott - hahotáztam -, épp mielőtt távozott, azt mondta: „Háromórai
esküvőre jött, és tovább tartott, mint az Elfújta a szél.”
Mindketten rázkódtunk az ellenállhatatlan nevetéstől, mikor Duddleswell atya arca hir-
telen olyan fehér lett, mint az áldozási ostya.
- Atyám? Valami baj van? - Azt gondoltam, talán elfelejtette elzárni az anyakönyveket,
vagy elvesztette a díjat, amit a vőfély fizetett.
De már ott volt a könyvszekrénynél és egy könyvet lapozott. Néhány perc múlva be-
csukta, és székébe roskadt:
- Neil atya, szörnyű hírem van a maga számára!
- Ó, igen - mondtam derűsen, egy pohár maradék pezsgőt ürítve ki.
- Nem házasok.
Nem tréfált.
- Hogyan?... Micsoda?...
- „Szabályok az anyakönyvvezető iktatók részére. Az 1949-es házassági törvény értel-
mében házasságot törvényesen csak reggel nyolc és este hat óra között lehet megkötni” -
olvasta fel. - És a polgári szertartás tizenöt perccel később zajlott.
- Jóságos Jézusom. A nagy zűrzavarban teljesen kiment a fejemből.
Némi rokonszenvvel álltam melléje.
- Az egyház szemében házasok, Neil atya, csak az államéban nem. Ez a dolog eleje,
veleje, ez a lényege és a tényleges ténye.
 - Ha Isten elégedett - mondtam, erőtlenül próbálva vigasztalni -, miért törődjünk Cé-
zárral?
- Jóságos, édes Jézusom - nyögött az atya. - Teljesen összezavarodtam, és ez tény. -
Két kezével szorosan fogta a fejét, mintha meg akarná akadályozta, hogy a tartalma kiömöl-
jön belőle. - Richard Faber protestáns. Ha valamikor is meg akar szabadulni Wandától, még
csak el sem kell válnia.
- Az ügyvédeinek csak be kell bizonyítani, hogy a törvény szerint nem is voltak háza-
sok?
- Wanda gyerekeit kitagadják, és én...
- Maga a Towerbe kerül, atyám. - Megjegyzésem nem nyert kedvező fogadtatást.
- Jóságos, édes Jézusom, mit tettem? Mit tettem?
- Fontosabb ennél, mit fog most tenni?
Szánalmas arckifejezéssel nézett rám:
- Hány óra van? Tizenegy? Nem telefonálhatok rájuk, és nem mondhatom, hogy hagy-
ják abba, amit éppen tesznek, igaz?
- Főleg, ha mélyen alusznak - mondtam, optimistán próbálva felfogni a dolgot. -
Egyébként miért kellene valamit tenni, ha az egyház előtt házasok?
Bólintott:
- Ma éjjel még békén hagyom őket. Holnap délután négykor indul a gépük Las Palmas-
ba. Hosszan, keményen gondolkozott.
- Nos, Neil atya, a következőre kérem magát.

Másnap reggel bemutattam az első két vasárnapi misét. Gyors reggeli után taxiba
szálltam, és az Excelsior Hotelba mentem.
A középkorú portás végighúzta ujjait a listán:
- Faber, igen. Itt vannak. Mr. és Mrs. Tegnap este jelentkeztek be. 101-es szoba. - Meg-
lepődve nézett fel! - Ez a nászutas lakosztály.
- Nos, hát házasoknak tartják őket.
A portás lesimította kefebajuszát:
- Ön talán rokon, uram? Fivér, vagy ilyesmi?
- Atya - mondtam. - Ó, értem, mire gondol. Nem, nem egészen.
- Várják magát?
Nyájas mosolyt erőltettem magamra.
- Ez egy kis meglepetés-látogatás lesz. - Egy ötletem támadt: - Én vagyok a lelki ta-
nácsadójuk, és valamit meg kell tőlem tudniuk.
A portás vállat vont, tárcsázta a számot, és átadta nekem a telefont. Egy darabig nem
volt válasz. Végül is ez egy bizonyos éjszaka utáni reggel volt.
Végre Richard hangja hallatszott a kagylóból.
- Igen?
- Mr. Faber - mondtam, mély zavarban. - Örülök, hogy megtaláltam.
- Nem kértem hívást.
- Itt Boyd atya.
- Kicsoda?
- Boyd atya. Tegnap találkoztunk a Szent Júdásban.
- Emlékszem. - Odaszólt Wandának. - Boyd atya beszél.
- Szeretném megkérdezni, feljöhetek-e és beszélhetek-e magukkal?
- Feljön? Honnan?
- Lentről. A recepciónál vagyok.
- Nem várhat a dolog? Amíg például megreggeliztünk?
Hátat fordítottam a recepciónak:
- Egy, hm, kényes ügyről van szó.
- Kényes ügy?
- És sürgős.
Richard riadtnak tűnt:
- Meghalt valaki?
- Nem hiszem. Mindenesetre nem azért vagyok itt. - Igazán nem voltam valami ügyes
a telefonálásban.
 Hallottam, ahogy Wanda megkérdezte: - Valami baleset történt?
Mire Richard válaszolt:
- Semmi komoly, drágám. - Újra megkérdezte, biztosságot akarva: - Ugye nem komoly
a mondanivalója, Boyd atya?
- Semmi olyan, amit nem lehetne rendbe hozni.
- Rendben van. - Mély sóhajától nyikorgott az ágy. - Felteszem, pár percet tud nekünk
adni, hogy magunkra kapjunk valamit.

Teljes tizenöt percet adtam nekik az illem kedvéért, azután felmentem a lépcsőn.
A 101-es szoba előtt ott álltak Richard cipői, a Sunday Express egy példánya, egy ezüst
lópatkó és egy koszorú. Egy vad pillanatig azt hittem, valaki tényleg meghalt, míg meg nem
láttam rajta a feliratot:
„Szívből sajnálom. Duddleswell atya.” Eltávolítottam a kártyát, és a koszorút egy tűzol-
tóvödörbe tettem.
Wanda az ágyterítőt simította el, mikor beléptem. Richard köhögött:
- Jöjjön be, Boyd atya. Örülünk, hogy látjuk.
- Mr. Faber - mondtam, megragadva a kezét. Wanda!
Wanda megszólalt:
- Szép jó reggelt, atyám.
- Igen, köszönöm. - Átadtam Richardnak az újságot.
- Azért jött fel, hogy kézbesítse a Sunday Expresst?
Sután éreztem magam, és kénytelen voltam arra gondolni, gyengeelméjűnek tart.
Megköszörültem a torkom:
- Borzasztóan sajnálom, hogy meg kell mondanom, Mr. Faber és Wanda, hogy Anglia
törvényei értelmében...
- Igen? - kérdezte Richard.
- Maguk még nem...
- Nem?
- Nem teljesen... házasok.
- Beszéljen - mondta, kőként zuhanva le egy székre.
Az ágy szélére ültem:
- Tudom, hogy ez megrázkódtatás önöknek.
Richard teljesen kába volt:
- Hogy lehetek én meg nem házasodott férj?
Megmagyaráztam:
- A házasságot a törvény által előírt időn túl ünnepeltük meg.
Túl fejbekólintott volt ahhoz, hogy válaszoljon.
- Higgyenek nekem, Mr. Faber és Wanda, ez nem vétség. Véleményem szerint amit tet-
tek, még csak nem is bűn.
- Amit mi tettünk? - kiáltotta Richard. - Amit maguk tettek, amiatt kerültünk ilyen csá-
vába!
Wandára néztem, könnyekre készültem fel. Ehelyett alig bírt magával a nevetéstől.
- Richard - nevetett -, Richard, mi a közös életünket a fogadással kezdtük, és most a
mézeshetek a házasságkötés előtt. A gyerekeink nagyon fogják ezt a történetet élvezni.
Richard még nem volt képes felismerni a dolgok nevetséges oldalát.
- Szokás maguknál - kérdezte csípősen -, hogy a házasulandó párokat anélkül küldik el
a templomból, hogy összeadnák őket?
- Nagyon, nagyon ritkán - biztosítottam, gondolkozás nélkül.
- De hát ez óriási! - kacagott Wanda, gömbölyded alakja tetőtől talpig rázkódott a ne-
vetéstől.
- Eddig az volt a benyomásom - mondta Richard -, hogy a katolikus egyház nem he-
lyesli a...
- Szexuális életet, mielőtt... - dadogtam.
Ezúttal Richard is nevetett, és megkérdezte Wandát:
- Drágám, akarsz a feleségem lenni?
 Wanda, még mindig magánkívül, igent bólintott. Hálát adtam érte Istennek. Ha most
visszautasította volna, borzasztó pácba kerültünk volna.
Wanda végre képes volt kinyögni:
- Nem lehetett könnyű a küldetése atyám.
- Körülbelül olyan volt, mintha az oroszlánbarlangba küldtek volna, hogy megegyem az
oroszlánokat.
- Minek a védőszentje Szent Júdás? - kérdezte Richard.
- A reménytelen eseteké - feleltem.
Újabb nevetőroham után Richard megkérdezte:
- Mondja meg, most mit kell tennünk?
- A házassági engedély három hónapig érvényes. Ha taxiba akarnának ülni, hogy a
Szent Júdásba menjenek, én is keresnék egyet. A két taxisofőr lehet majd a tanú a házas-
ságkötésüknél.
- Törvényes vasárnap is, gondolom - mondta Richard.
- Természetesen, Mr. Faber. Duddleswell atya sohasem követne el ilyen súlyos tévedést.
Vagy igen?

A sekrestyébe vezető ajtó nyitva volt, a szabályokhoz híven, hogy a közönség beláthas-
son.
- De ha beenged valakit - suttogta Duddleswell atya -, megölöm magát.
Vörös arccal végigcsinálta a polgári formaságokat. Két perc alatt lezajlott minden.
- Isten áldja meg kettejüket - mondta -, és legyen a házasságuk olyan szapora, mint a
páfrány.
Kifizettem a taxisofőröket. Duddleswell atya némi változtatást eszközölt a polgári nyil-
vántartásban, és átadta Wandának az új házassági levelet:
- Tépje el azt, amit tegnap adtam, kedvesem.
- Duddleswell atya - mondta Wanda -, mit gondol, meg tudok magának valaha is bo-
csátani?
- Drága Wanda - mondta gyengéden, letérdelve Duddleswell atya -, mondja meg, mi
legyen a büntetésem? Olyan vörös az arcom, mint a vér, és egyszerűen elolvadok a szé -
gyentől, mint egy olcsó gyertya.
Richard karjaiba vette a feleségét és megcsókolta:
- Harmadszorra szerencsésebb lesz - mondta.
Wanda kezébe nyomtam valamit:
- Nászajándék tőlem.
Kinyitotta a tenyerét és elmosolyodott:
- Egy pezsgős dugó.
Richard el volt ragadtatva:
- Épp erre volt szükségünk - mondta.
Duddleswell atya a férjhez fordult, a leggyakorlatiasabb modorában:
- Jóvá akarom tenni azt a sok galibát, amit okoztam maguknak.
- Alig vettük észre, atyám.
- Akárhogy is van, nem kell aggódniuk azon, hogy idejében kiérjenek a repülőgéphez.
Richard gyanakodva nézett rá: - Nem?
- Én magam akarom magukat kivinni a kocsimon. Richard már meg is fogta a felesége
kezét, és az ajtó felé hátráltak:
- Nagyon kedves magától, Duddleswell atya -, de őszintén és igazán ne zavartassa ma-
gát!
A fiatal pár már az ajtóban volt, mikor Mrs. Faber robbant be:
- Duddleswell atya... a töltőtollamért... jöttem. - A fiára meredt a jó és a feketemonok-
lis szemével. - Richard! Miért nem vagy a nászutadon?
- Hosszú történet, anyám.
Duddleswell atya szédületes sebességgel rögtönzött:
- Azt hiszem, Richard arra gondol, hogy katolikus lesz.
Mrs. Faber majdnem szétrobbant:
- Micsoda?
Richard még a feleségét is meglepte:
 - Igen, így van, anyám. Az az igazság, hogy mióta megismertem Wandát - magához
húzta, támaszul -, mindig próbáltam elég bátorságot gyűjteni, hogy megkérdezzem, mit
szólna hozzá?
Wanda odatartotta az arcát, hogy megcsókolja.
- De hiszen én protestáns vagyok - mondta Mrs. Faber.
- Pontosan! - jegyezte meg Richard. - Úgy értem, mindannyiunknak megvan a maga
külön útja.
Duddleswell atya nem akart családi perpatvart a saját udvarán:
- Most igyekezz, Richard - mondta -, először menj nászútra. Utána majd gyere el hoz-
zám.
Mindhárman távoztak, miután Mrs. Faber kiragadta arany töltőtollát Duddleswell atya
kezéből.
Magunkra maradva Duddleswell atya és én egymásra meredtünk és a fejünket csóvál-
tuk.
Én szólaltam meg először:
- Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek.
- Ez igaz. De micsoda megkönnyebbülés, ha tudja az ember, hogy Ő maga is Tipper-
aryból való.

Katolikus a tetem?

- Közülünk való, mondom magának, úgyhogy én fogom sírba ereszteni, akármit mond
is Dagadt Pinkerton.
Duddleswell atya reagálása a „Halászpihenőből” hozott híreimre olyannyira előrelátható
volt, mint a hasfájás kis zöld almák fogyasztása után.
Ha tudta volna, mibe kerül majd neki, hogy kötelezettségének eleget tegyen, aligha-
nem kevésbé ragaszkodott volna a jogaihoz.

- Hogy boldogult a „Halászpihenőben”, Neil atya? - Duddleswell atya észrevette a zava-

romat. Van valami probléma.
Volt. Ezen a péntek délutánon korábban kimentem a nyugalmazott halászok és keres-
kedelmi tengerészek számára az egyházkerületünk peremén álló otthonba és kórházba. Az
igazgató, Andrew Kent kapitány elmondta, hogy négy új tag közül egy meghalt, huszonnégy
órán belül, hogy „behajózott” hozzájuk.
- Új lakó volt, atyám - mondtam. - Alighogy jött, már, hm, ment is.
- Úgy érti, meghalt? Isten nyugosztalja. - És Duddleswell atya keresztet vetett.
Mrs. Pring lépett be a dolgozószobájába, egy üres tálcát lengetve.
- Utoljára! - mondta ingerült hangon.
- Elhallgasson, asszony, hogy hallani tudjam a templomi harangokat!
- Nem hallotta, hogy szóltam, kész a tea?
- Külön pár speciális fülecskét tartok arra, amit maga mond.
Mrs. Pring megfordult, hogy távozzon.
- Többet nem hívom magát, Isten a tanúm. Legfeljebb nem fog teázni.
- Ez a tengerész, aki meghalt, Neil atya, természetesen megkapta az utolsó kenetet?
- Épp ez a probléma. Nem vagyok benne biztos, vajon katolikus volt-e vagy nem.
- Nem volt kartonja?
- Volt valami megsárgult, kifakult dolog, amit Shellwellből hozott magával, az ottani
tengerészotthonból, ami most zárt be.
- És?
- Nos, a rovatokat eredetileg az 1930-as években töltötték ki, és soha nem újították
fel. Alig tudtam belőle elolvasni egyetlen szót.
- Mi volt a neve?
- A kartonja szerint James Driscoll.
Duddleswell atya pattintott az ujjaival.
- Akkor ír. Driscoll, ez Corkból való név. Egész biztos katolikus.
 - Hm. Pinkerton azt mondja, anglikán. És ő akarja eltemetni.
Duddleswell atya felhorkant.
- Egy anglikán káplán arra sincs feljogosítva, hogy egy halott kolbászt eltemessen.
- Nem, atyám.
- Hallgasson ide, egyetlen Driscoll sem lehet tengerészbajtársa egy anglikán lelkésznek
- mondta, hirtelen tengerészszellemet öltve magára -, és nem fogom megengedni, hogy egy
közülünk való öreg korhely átevezzen a másik oldalra, csakis Péter bárkájában.
Egyetértően bólintottam.
- Átkozott anglikánok - morogta. - Először ellopják a templomainkat és a katedrálisain-
kat, most meg abban mesterkednek, hogy még a katolikus tetemeinkből is ellopjanak egyet!
- Ezt megmondtam Pinkertonnak. Nem teljesen ezekkel a szavakkal.
Duddleswell atya már talpon volt, reverendáját vetette le:
- Menjünk azonnal Kent kapitányhoz, és tisztázzuk ezt a dolgot.
Mrs. Pring visszatért:
- Hova megy, Duddleswell atya? Kihűl a teája.
- Szentséges Mózes! - mondta az atya. - Itt van halálos veszélyben egy katolikus te-
tem, és ez az asszony csak arra tud gondolni, hogy a téja kihűl.

Kent kapitány irodája előtt egy fapadon telepedtünk le. Egy büfésnő különféle dolgokat
árult, és én vettem magamnak egy fánkot, az atya pedig teát kért.
- Legalább megadta a feloldozást Driscollnak?
Próbáltam időt nyerni:
- Bocsánat, atyám?
- Igen, bocsánatot a bűneiért.
Nyeltem egyet:
- Nem, atyám. Olyan halott volt, mire odaértem, mint Porgy, a disznó.
- És könyörgöm, ki mondta ezt ki, Gábriel arkangyal?
- Kent kapitány. És az orvos aláírta a halotti bizonyítványát.
Duddleswell atya egy csattanással lecsapta a csészéjét.
- Nem kétlem, hogy Driscoll orvosilag halott, és nem lélegzik többé. Az a lényeg, vajon
teológiailag halott-e?
- Úgy érti, eltávozott-e a lelke a testéből?
- Pontosan.
- Kihűlt és merev volt.
Duddleswell atya ismét kortyolt egyet a teájából:
- Ebben a pillanatban én is az vagyok.
- Én halottnak láttam, atyám.
- Isten segítsen, ahányszor prédikálok, amit magam előtt látok, olyan, mintha elhuny-
tak sora lenne. Egye meg a fánkját, fiam, míg elmondok magának néhány alapigazságot a
tetemekről.
Ez úgy elvette az étvágyamat, hogy letettem a fánkot magam mellé a padra.
- Tudta azt - kezdte -, hogy a holttestek izmai tovább mozognak még, mikor megérinti
őket? Így olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ragadni a karom, amitől majdnem elej-
tettem a csészémet és a csészealjamat, - és a hajuk és a körmük tovább nő.
- Ezt sose vettem észre, atyám.
A büfésnő késve jött, hogy cukorral kínáljon. Már éppen a csészébe akartam tenni egy
kanállal, mikor Duddleswell atya folytatta.
- A halott mája is folytatja a cukorképzést.
- Cukrot? - Visszatettem a kanalat a cukortartóba, és a büfésnő megzavarodva elment.
- Ebből láthatja, fiam, hogy a halott testben valami még él, igaz?
- Erre sose gondoltam.
- Nos, mint papnak, gondolnia kell rá. Amellett sok ember megkapta a halotti bizonyít-
ványt, eltemették, mégis bebizonyították, hogy az orvos tévedett.
Csodálkozásomban a számba tettem a hüvelykujjamat:
- Ezt hogy csinálták?
Felvette Edgar Allan Poe arcát:
- Úgyhogy a koporsójukban átharapták a hüvelykujjukat.
 Gyorsan eltávolítottam az enyémet a fogaim közeléből.
- Ennyit az orvosi véleményről, Neil atya. - Fontoskodóan kacsintott, mintha pap voltá-
ból eredően titkos ismeretforrásokból merítene, ami a tudósoktól megtagadtatott. - Igaz,
hogy hosszú, elhúzódó haldoklás után egy idős személy lelke sietősen elhagyhatja a testet,
de ezt nem kellett volna biztosra vennie.
Valóban nem kellett volna. Tudtam a szabályt. Egy halott embernek joga van minden
lehetséges kétséghez. A szokásos eljárás, hogy feloldozást kapjon bűneitől, majd utolsó ke-
netet és pápai áldást, mindezt feltételesen. „Ha élsz még, feloldozlak...” Mr. Driscoll halála
és a vita, hogy a tetem katolikus-e, vagy nem, hanyaggá tett.
Duddleswell atya fenntartotta, hogy a halál egyetlen vitathatatlan bizonyítéka, teológiai
vonatkozásban, a feloszlás. Még a lefejezés, vagy az, hogy a testet apró darabokra tépték,
sem bizonyítja, hogy a lélek eltávozott Istenhez.
- Még mindig a közelben lebeghet, legalább néhány óráig, Neil atya, ha követni tud.
- Igen, atyám. Igen.
- A darabok között a legnagyobbat fel kell oldozni és kenettel ellátni. És mi van azzal,
akit a guillotine fejezett le?
- A legnagyobb darabot, atyám?
- Szó sincs róla. Ez beugrató kérdés volt, fiam. Ebben a speciális esetben a fejen kell
dolgozni. - Büszkén megveregette a sajátját. - A test legnemesebb részén.
- Még akkor is, ha nincs hozzá test?
Haragosan rám nézett:
- Itt tartózkodik legintenzívebben a lélek.
- Angliában, atyám... - próbáltam mondani.
- Az angolok felakasztják a gyilkosokat, ezt tudom. De én arra az esetre gondoltam,
amikor valaki autószerencsétlenség során veszti el a fejét, vagy a káplánja tehetetlensége
miatti haragjában.
A lelkem nyugtalanul háborogni kezdett a gyomromban, és a legnemesebb részem is.
Felálltam.
- Mi az ördög jár az eszében, fiam?
- Atyám, azonnal visszamegyek a Szent Júdásba, a szent olajért.
Visszatartott:
- Ugyan, ugyan. Ó, kis verébfiókám, újszülött báránykám, fiatal zöld hajtásom! Előbb
fejezze be a teáját. Olyan eszeveszett sietségben van, azt gondolja, hogy a tetem elszalad
magától?

Kent kapitány kijött az irodájából. Alacsony, széles vállú ember volt, fekete blézerben,
horgonyos rézgombokkal. Kékesvörös arca bozontos vörös szakáll fölött emelkedett, hasonló
egy háromdimenziós térképhez, de mindenütt himlőhelyekkel és kidomborodásokkal.
Irodája falait régi árbocos hajók és gőzhajók szépiaszínű képei díszítették. Íróasztalán
egy üvegben üveg csónak. És ott üldögélt vele kényelmesen a csalafinta John Pinkerton.
Duddleswell atya a fülembe súgta:
- Dagi eljött, hogy megelőzzön.
- Már ismerik egymást, azt hiszem - mondta a kapitány, és íróasztala mögé ült.
Pinkerton, jelenlétünktől nem zavartatva magát, folytatta szóáradatát:
- Azt mondta, kapitány úr, hogy Mr. Driscollnak nem volt közeli hozzátartozója?
Kent kapitány, bal kezével feltámasztva a szakállát, a fejét rázta.
Duddleswell atya odajöttünkben kifejtette véleményét, hogy a tengerészek, borsos
nyelvezetük ellenére, általában jámbor, érzelmes lények. Megkérdezte:
- Véletlenül nem volt nála rózsafüzér?
- Nem. - A hang a levegőben maradt, mint a csattanás, mikor egy hullám a sziklához
csapódik.
- Valami csodás érem? A Szent Szív képe? - Mindenre tagadó választ kapva valamit
motyogott, hogy szegény fickó olyan csupaszon halt meg, mint egy protestáns.
- A ládájában volt egy Biblia - mondta a kapitány Duddleswell atya elégedettnek lát-
szott:
- Volt rajta Imprimatur?
 Az Imprimatur a püspök engedélye a könyv kinyomtatására, miután a teológiai tanács-
adó kijelentette, hogy nincs benne eretnekség.
Újabb elégedett fejrázás Kent kapitány részéről.
- Természetesen, Andie - sietett hozzátenni Duddleswell atya -, vannak Bibliatársasá-
gok, melyek ingyen bedobnának egy Bibliát a Kremlbe, vagy magába a pokolba is, ha tud-
nák.
- Igazán? - kérdezte Kent kapitány, minden érdeklődés nélkül.
Duddleswell atya zavartalanul folytatta:
- Itt van ez a Driscoll. Uraim, hallott valaki valaha is egy Driscoll nevű protestánsról?
Mr. Pinkerton, dühödten szíva cigarettáját, megjegyezte magas, nyávogó hangján: - Át
is térhetett.
Duddleswell atya, nyilvánvalóan elfelejtve, hogy gyakran mondta nekem: „Vannak a mi
gyülekezetünkben egyesek, akik akár egy krumpliért is áttérnének protestánsnak”, szembe-
fordult Dagival:
- Ne sértegesse a katolikus egyházat, Mr... Mr... izé...
Az, hogy nem jutott eszébe ellenfele neve, némileg elvette rendreutasítása élét.
Pinkerton, aki tudta, hogy védje meg magát, kifejtette, hogy sok protestáns, még ang-
likán papok is néha, érthetetlen módon áttértek a katolicizmushoz, és megkérdezte:
- Mi ebben a rossz,... izé... atya?
- Ebben semmi rossz nincs - válaszolta Duddleswell atya.
Egyik kedvenc története, emlékszem rá, egy katolikus papról szólt, akit, mikor otthagy-
ta az egyházat és megkérdezték, anglikánná akar-e válni, az aposztata pap ezt válaszolta:
„A hitemet vesztettem el, nem a józan eszemet.”
- Uraim - szólt közbe Kent kapitány -, eddig nincs fontos, félreérthetetlen adatunk el-
hunyt tengerész bajtársunk vallási hovatartozásáról. De a holtteste maga fog innen kimenni,
ha csak önök közül valamelyik atya meg nem adja neki a végtisztességet.
- Bízzuk a dolgot teljesen Istenre - jegyezte meg Pinkerton félénken.
- Ez mit jelentsen? - kérdeztem.
- Sorsot dobunk, sporttárs.
- Andie - mondta Duddleswell atya, annyi ügyet se vetve Pinkerton közbeszólására,
mint a kutyaugatásra -, megpróbálta felhívni a „Halászok pihenőjét”, ahol Driscoll eddig la-
kott?
Kent kapitány tárcsázta a számot és feltartotta a kagylót, hogy mindnyájan halljuk a sí-
polását.
- Kikapcsolták?
Kent kapitány válaszul csak a szemével mosolygott. Vörös szakállával olyan volt, mint
egy iskolásfiú, aki rosszban törve fejét, kikandikál egy őszi színekben pompázó sövény fö-
lött.
Emlékeztettem a kapitányt, hogy Driscoll Shellwellből három másik extengerésszel ér-
kezett.
- Beszélhetnénk velük, kapitány úr?
A kapitány szó nélkül felállt, és göcsörtös kezével intett, hogy kövessük.
Egy tengerekkel, sziklákkal és világítótornyokkal telerajzolt falú hálóteremben a három
ember ott feküdt sorban, egymás mellett.
Az első nyilvánvalóan halálán volt. Duddleswell atya már épp meg akarta kérdezni, mi-
lyen vallású, mikor a kapitány egyetlen szót mondott: metodista.
A másik egy párnához támaszkodva ült, szakálla és haja hosszú volt és sárgás.
- Sem írni, sem olvasni nem tud - mondta a kapitány.
Duddleswell atyát nem riasztotta vissza írástudatlansága. - Válthatok vele néhány szót,
Andie?
- Süket, mint a tenger.
A harmadik, dúlt arcú, vad tekintetű ember, matrózdalokat kezdett gajdolni, mikor az
ágyához közeledtünk. Megpróbáltam nem odafigyelni e jámbor és érzelmes tengeri medve
dalszövegeire; Jézus Krisztushoz mindenesetre kevés közük volt.
- D. T., delírium tremens - mondta a kapitány.
Mikor visszatértünk az irodájába, Kent kapitány egy gyűrött papírdarabot mutatott fel:
- Ezt a tárcájában találtam. Biztosítási papír.
 - Driscoll negyvenöt éve kötötte a temetésére. Szerény prémium fejében.
Megkérdeztem, mennyit érhet ez a papír ma?
- Egy biztosítási statisztikus azt mondta, 400 fontot érhet.
James Driscoll nagyanyám generációjához tartozott. Nagyanyám hő vágya az volt,
hogy szépen temessék el, és senkinek ne tartozzék egy krajcárral sem. Minden héten kis
részletet fizetett egy segélyegyletnek a koporsója, koszorúi, ravatala és sírköve céljaira,
úgyhogy elég maradjon még a papnak, a sírásónak és a koporsóvivőnek. Valami régi világ-
beli gavalléria volt ezekben az intézkedésekben.
Mielőtt búcsút vett volna tőlünk, Kent kapitány így szólt:
- Huszonnégy órát adok önöknek, uraim, hogy valahogy megegyezzenek - különben -
kis huncutság csendült ki a hangjából - az Üdvhadsereget kell megkérnem, hogy eltemes-
sék, igaz?
- Utolsó kérdés, kapitány úr - mondta Duddleswell atya. - Ki volt az orvos, aki a halotti
bizonyítványt aláírta?
- Daley doktor - válaszolta.
A parkolóhelyen Duddleswell atya és Mr. Pinkerton vitatkozni kezdtek a túlvilág teológi-
ájáról.
- Maguk nem hisznek a pokolban - mondta kihívóan Duddleswell atya, visszagondolva
egy papi konferenciára, amin karácsony előtt vettünk részt. Felteszem, akkor a holtak feltá-
madásában sem hisznek.
- Ha ezt úgy érti, hogy az Utolsó Napon a darabokat égi ragasztóval összeillesztik, nem
- válaszolta Dagi. - Amellett hallott valaha a kannibalizmusról?
- Miért?
- Nos, ha az egyik fickó megeszi a másikat, akkor, hogy úgy mondjam, két ember lesz
egyben. Talán egy katolikus lesz egy protestánson belül. Melyiküket támasztja fel Isten az
Utolsó Napon?
- Isten majd kibogozza őket - morogta az atya, nem bocsátkozva bele a részletekbe.
- Ó, igen?
- Végül is, ő a semmiből teremtette magát, és ez már maga is elég nagy dolog.
Dagi nem zavartatta magát, hatalmas füstoszlopot bocsátott ki magából, és felkészült a
következő érvére.
- És a hamvasztás?
- Mi nem fogadjuk el a hamvasztást - csattant fel Duddleswell atya.
- Akár elfogadják, akár nem, emberek mégis hamuvá válnak leégett házakban, repülő-
gépekben, autókban. - Hozzám fordult megerősítésért.
- Igen - ismertem el, árulónak érezve magam.
- És ezek között katolikusok is vannak - mondta a Dagi.
- Gondolja. Mr... Mr... Izé..., hogy a Mindenható Istennek nehézségei lesznek szétválo-
gatni a hamvakat?
- Minek bajlódna ezzel, mondja meg nekem.
- A maga esetében, Mr. Pinkerton, ez nagyon jó kérdés. De egész biztos, hogy Ő, aki az
anyaméhben egy láthatatlan kis magból emberi lényt tud létrehozni, egy körömből is tud va-
lakit teremteni, ha ez úgy tetszik neki.
- Ha egy atombomba hullana magára, még ennyi se maradna.
Duddleswell atya utálkozva fordult el.
- Ó, mit lehet valakitől várni, aki vaknak született? - Azt mímelte, mintha a földre köp -
ne és a cipőjével elkenné.
- Mit csinál? - morgott Pinkerton.
- Egy kis agyagpépet a szeméhez.
- Ha én vak vagyok, maga tök süket.
- Mit mondott?
- Hallotta.
Pinkerton belepréselte magát kis vörös MG sportkocsija kormánya mögé. Az autó régi
modell volt, külső kerekekkel, a pótkerék úgy volt odacsatolva a hátához, mint egy mentő-
öv.
- Csodálom a hitét,... izé... atya... - mondta szemtelenül, mikor megfordította a kul-
csot, hogy indítson.
 Semmi nem történt. Újra megpróbálta, sikertelenül. Ezután kidugta a fejét az ablakon:
- Adnának egy lökést?
- A legszívesebben az egész lábammal - vakkantott Duddleswell atya.
- Az emberszeretet szívesen segít - motyogta Pinkerton -, csak egy kis lökésre van
szükségem, hogy beinduljon ez a dolog.
Duddleswell atya aggodalmas arccal odasétált hozzá:
- Úgy látszik, az akkumulátor kimerült, fiatalember.
Pinkerton megpróbálta a motort beindítani, újra sikertelenül.
- Sose törődjön vele, fiatalember. Az Utolsó Napon bizonyára feltámad. Bámulatraméltó
hitem legalábbis ezt mondja nekem.
Ezzel belökött a kocsijába, és maga is beszállt.
A vicc kedvéért csinált egy kört, de rögtön visszafordult, Pinkerton kocsija elé állt, és
egy kötelet kötött az ütközőjére.
- Egy anglikán lelkész követ - nevetett, ahogy elhajtottunk. - Annyit ér a fölszentelése,
mint egy doboz babkonzerv.
Erre nem tudtam mit mondani.
- Nem engedem, hogy egy ilyen eretnek temesse el Driscollt. Lehet, hogy az Utolsó Na-
pon tévesen támad majd fel. Egyik lába összegabalyodik a protestánsokkal, és arra lesz ítél-
ve, hogy az örökkévalóságon keresztül hátrafelé másszon, mint egy rák.
Ez nem lenne jó - mondtam erősen imádkozva, hogy a szemét rajta tartsa az úton.
Megint egy példa a meg nem hallgatott imákra.
Duddleswell atyának annyira tetszett a saját tréfája, hogy az utolsó pillanatig nem vett
észre egy kutyát előttünk. Rátaposott a fékre, és Pinkerton, akit ez meglepetésként ért, be-
lénk szaladt hátulról. A fejem majdnem leszakadt a vállamról a rázkódástól.
Duddleswell atya dühösen ugrott ki. Hadonászott; ahogy az olaszok szokták, és először
a nagy horpadásra mutogatott krómozott ütközőjén, azután Pinkertonra, aki kábultan nézett
ki az ablakon.
Kalapjával csapkodta Pinkerton kocsija orrát:
- Elveszítsem a bonusomat, amiért keresztény módra jártam el egy hájtömb anglikán
káplánnal? Csak akkor csillapult le, amikor látta, hogy Pinkertont valóban megrázta az eset.
A következőkben az út hátralevő részén Dagi mellé ültem, hogy támogassam, és ezút-
tal Duddleswell atya is óvatosabban vezetett.
De hiába.
A kereszteződéshez értünk, ahol a forgalmas Penn Avenue a High Streetbe torkollik,
amikor hatalmas csattanás, csörömpölés hallatszott, és Duddleswell atya hátsó lökhárítója
az ütközéstől tökéletesen letört. A kis MG áthajtott rajta, és az útkereszteződés közepén
megállt. Autóbuszok, kocsik zúgtak, süvítettek körülöttünk a csúcsforgalomban, eszeveszett
tülköléssel.
Egy rendőr érkezett, hogy irányítsa a forgalmat:
- Furcsa hely dodzsemezésre, tisztelendő urak - kiáltotta oda.
Pinkertonnal egy közeli garázshoz mentünk, amely egy teherautót küldött ki, hogy el-
hozza az MG-t. Néhány perc múlva Duddleswell atya utolért bennünket; hátsó ablakából egy
összegörbült ütköző meredt ki.
Pinkerton kocsijába új akkumulátort tettek, amit Duddleswell atya fizetett ki, és egy
szerelő megígérte, hogy kiegyenesíti az ütközőt.
Ezek után az anglikán és a katolikus fél úgy döntött, mindenki számára jobb, ha az év-
százados tradíciót követi és külön utakra tér.
Hazafelé menet azt mondtam Duddleswell atyának:
- Pinkerton talán továbbra sem hisz a feltámadásban, atyám, de valamit azért tett érte.
- Micsodát?
- Megtanította, hogy szilárdan higgyen a halálban.

Másnap Duddleswell atya így szólt reggeli közben:

- Meg kell tennünk, Neil atya. Nem a pénzért, bár ha marad valami a költségek kifizeté-
se után, valami talán a Szent Júdásnak is jut. De Driscoll olyan gyorsan távozott, még halot-
ti kenetet se kapott, bűnös dolog volna, ha nem részesítenénk teljes katolikus búcsúztatás-
ban. Joga van hozzá.
- De hogy bizonyítsuk be, mi vagyunk az illetékesek, hogy eltemessük?
Megpróbáltam felhívni Blundell atyát, a shellwelli káplánt. Lelkész volt abban az otthon-
ban, ahol Driscoll azelőtt lakott. A plébános azt mondta, Blundell atya lelkigyakorlaton van a
karthauziaknál Parkministerben, és a barátoknak még telefonjuk sincs.
- Visszament és felkente az elhunytat? - kérdezte Duddleswell atya.
- Igen, atyám.
- Nagyszerű, nagyszerű.
A sötétség örve alatt visszaosontam a Tengerész Otthonba, és felkentem James Driscoll
márványkemény testét, két fenntartással: hogy megkeresztelt tagja volt nyájunknak, és
hogy még élt.
Nem sokkal tíz előtt megérkezett Daley doktor.
- Donal - mondta Duddleswell atya -, hallottam, hogy te voltál, aki annak a fickónak a
Tengerész Otthonban aláírtad a halotti bizonyítványt.
- Igen - mondta a doktor. - Mindkét bizonyítványt aláírtam.
- Nem is hallottam, hogy kettő halt meg.
Daley doktor bólintott:
- Ketten haltak meg, egymás mellett. - Pislogott, hogy tisztábban lásson. - Legalábbis
azt hiszem, kettő volt. - A mutatóujjával először a jobb, azután a bal szemét fogta le. - De
talán végül is mégiscsak egy volt.
- Ha befejezted a tréfáidat, Donal, szeretnék néhány felvilágosítást kapta arról a katoli-
kusról, név szerint Driscollról.
Daley doktor felemelte jobb karját, és öntő mozdulatokat tett vele:
- A tied vagyok, ha tudsz valamit nyújtani, Charles.
Duddleswell atya rám nézett az asztalon át, mintha mondaná, reménytelen eset:
- Ma reggel nincs ital, Charles. Apály van.
- Érzem a szagát, Charles, bár üvegben van, és hat szekrény veszi körül.
- Hozzam, atyám? - kérdeztem.
- Jézusom, nincs már eddig is elegem Mrs. Pring főztjével a tányéromon? - Felém bólin-
tott. - Hozza a mérget, fiú.
- Olyan figyelmes vagy, Charles.
- Donal, egyáltalán nem szabadna ezt tennem. A szemed máris olyan üveges, mint egy
játék mackóé.
Átadtam Duddleswell atyának az üveget és egy poharat.
Daley doktor felderült:
- Driscoll, azt mondod? Kezeltem, mielőtt felhúzta a vitorlát, hogy naposabb tájakra
utazzon. - Abbahagyta. - Úristen, hol a megértő szemed, Charles? Nem látod, hogy összera-
gadnak az ajkaim, és egyetlen szót se tudok már kiejteni?
Ez volt a kulcsszó Duddleswell atya számára, hogy töltsön.
- Napi imámban azt kérem számodra, Charles: szent kezedbe sose álljon be a görcs. -
Mikor látta a takarékosra szabott italmennyiséget, amit kapott, felsóhajtott. - Ó, jaj, apró kis
ember vagy te, ha arra kerül a sor, hogy felszeleteld a húst.
- Driscollról, Donal! Mondott valamit végül, valamit, ami támpontot ad számunkra, mi-
lyen ember volt?
Daley doktor, vigyázva, nehogy egy cseppet is kiöntsön, Duddleswell atya felé intett:
- Gyere közelebb és tartsd ide a füled.
Duddleswell atya tágra nyitott szemmel hallgatta a suttogást.
- Tényleg ezt mondta?
- Ezt. - Daley kiürítette a poharát, hogy leöblítse az emléket. - És még ezt is: - Újabb
suttogás barátja fülébe, még nagyobb döbbenet.
Kíváncsi lettem:
- Mit mondott magának, doktor úr?
Duddleswell atya nem engedte, hogy megmondja:
- Az nem tartozik egy káplánra, amit egy öreg tengeri medve utolsó delíriumában mon-
dott.
Daley doktor rám kacsintott:
 - Nem csupán az imáit mondta. Őszintén szólva az átkozódó szavai olyan vastagok vol-
tak, mint a zsír.
- Még valami, Neil atya. Driscoll lehet, hogy nem érdemel meg egy katolikus temetést,
de az biztos, hogy szüksége van rá.
Biztattam a doktort, fejezze be az elbeszélését.
- Ó, mondtam érte egy Üdvözlégy Máriát, természetesen, és egy pohár whiskyt tettem
a reszkető kezébe, így - poharát Duddleswell atya elé rakta. - Igazán tékozlás volt, mikor
már olyan közel volt a halálhoz.
- Maga jót akart, doktor úr.
- Nagyon kedves, Neil atya. Tudja, szegény fickó két korty után már meghalt, mielőtt
észrevettem volna.
- Ó - mondta Duddleswell atya -, hát nem tettél meg mindent érte, amit csak tudtál?
- Megtettem. Még a karját is összefontam, és helyette kiittam a poharát.
- Nem sokan tették volna ezt meg, Donal. Még egy utolsó kérdés. Milyen kiejtéssel be-
szélt?
Daley doktor az üres pohárra mutatott, de senki nem reagált rá.
- Charles, Charles, néha azt gondolom, ha tyúk lennél, keménytojásokat tojnál.
- Kiejtés, Donal? - Mivel hallotta, hogy csöngetnek a bejárati ajtón, az atya sürgette: -
Gyorsan, válaszolj!
- Az emlékezetem a poharammal együtt kiapadt. - Újabb öntetet kapott, hogy felfrissít-
se. - Várj egy kicsit! Csodálatosképpen élesebben kezdek látni. Igen, teljesen biztos vagyok
benne, hogy ír kiejtéssel beszélt. - A pohara újra kiürült. - Legalábbis azt hiszem.
Duddleswell atya a térdére csapott és felemelkedett:
- Helyes. Biztos sietned kell a rendelőbe, Donal.
Mrs. Pring akkor vezette be Pinkertont, amikor Daley doktor a dolgozószoba ajtajából
visszafordult, hogy ezt mondja:
- Gondolod, Charles, hogy amikor holtunkból feltámadunk, neked meg nekem új ha-
junk lesz a fejünkön?
Duddleswell atya rámosolygott:
- Remélem, olyan szőrös leszel, mint egy hernyó, hűséges öreg barátom.
- Megint a halottak feltámadásáról beszélgettek? - kérdezte Pinkerton könnyedén.
- Feltételezem - mondta ingerülten Duddleswell atya -, el akarja hamvasztani Driscollt,
és egy bögrébe tenni.
- Nem.
- Daley doktor, aki utolsó haláltusájában az elhunyt mellett volt, biztosított róla, hogy
Driscoll jó, gyakorló katolikus volt. Mindenesetre ennek minden jelét megadta.
- Ami azt illeti - mondta Pinkerton -, azután, ahogy tegnap bánt velem, csak azért jöt-
tem, hogy megmondjam, én lelépek.
Duddleswell atya meglepetésében visszahőkölt:
- Átengedi nekem a tetemet?
Pinkerton bólintott:
- Talán katolikus, ha a nevéből következtetni lehet valamire. És biztos vagyok benne, a
Szent Júdás mindenképpen nagyszerű búcsúztatásban részesíti.
Ahogy én is, Duddleswell atya is azt gondolhatta, átváltozása talán annak tudható be,
hogy a közelmúltban kicsit meghorzsolta a halál.
- Hát ez meglepően nagylelkű dolog magától, Mr. Pinkerton.
- Ó, dehogy - mondta szerényen Pinkerton. Egy bankjegyet vett elő a mellényzsebéből.
- Egy kis hozzájárulás a végső tisztességhez.
Duddleswell atya elhárította a pénzt, amikor udvariasan az ajtóhoz kísérte:
- Nem szükséges, uram. A Szent Júdás kiváltságnak érzi, ha vállalhatja a temetési költ-
ségeket. Isten önnel.
Énekelve jött vissza a dolgozószobájába:
- Isten útja lassú ámbár, de kegyelme biztos rév.
- Egek - mondtam,-, Pinkerton végül is nem is olyan rossz fickó.
- Igazán nagyszerű - kuncogott Duddleswell atya -, tekintettel arra, hogy semmi, vagy
kevés vallásosság rejtezik benne, ami támogassa.
 - Örömmel tudatom, Andie, hogy én személyesen fogom Mr. Driscollt a föld alá helyez-
ni.
A kapitány az árbocot szemlélte az íróasztalán álló üvegben.
- Félek, hogy nem.
- Úgy érti, hogy nem temethetem el?
- Eltemetheti. - Duddleswell atya megenyhült. Egy feltétellel.
- Nevezze meg.
- Ha a tengerben temeti el.
Együtt visszhangoztuk Duddleswell atyával.
- A tengerben!?
- Tegnap este átnéztem Driscoll hagyatékát. Egy aranyóra, ami nem működik. Egy
iránytű, ami délre mutat. És egy töredék a végrendeletéből. Azt akarja, hogy illően temes-
sék el. A tengerbe. - A kapitány szomorúan nézett a hajóképekre a falán. - Szerethette a
tengert.
- Én úgy szeretem, ahogy az ördög a vasárnapot mondta Duddleswell atya, és én is
csatlakoztam hozzá. Hogy Driscoll miért takarékoskodott annyi éven keresztül, most már vi-
lágossá vált.
- Hívjam vissza Pinkertont? - kérdezte a kapitány.
- Nem, Andie. Az én ünnepélyes kötelességem, hogy megtegyem. - Duddleswell atya
kínosan nyelt egyet. - Driscoll olyan szegény volt, hogy egy gyufát se tudott gyújtani, de
volt benne annyi kegyelet, hogy szép temetést biztosítson magának. Nagy és jó ember volt.
A kapitány átadott egy kártyát.
- Itt van a temetkezési vállalat címe Greenwichben. Specializálták magukat a tengeri
temetésekre. A helyében hozzájuk fordulnék.
- Köszönöm, Andie. Még egy dolgot szeretnék tudni.
- Igen?
- Véletlenül tudott erről a végrendeletről Pinkerton?
- Ma reggel első dolgom volt, hogy megtelefonáljam neki.
- Köszönöm, Mr. Drabble.

Duddleswell atya a dolgozószobájában volt, épp telefonált, mikor beléptem.

- Ha tudna egy sírkövet készíteni, amilyen hamar csak lehet, James Driscoll számára,
igen hálás lennék... A felirat? „Nyugodjék békében”, nagyon megfelel. Isten önnel.
- Emlékkövet akar a számára felállítani itt a temetőnkben?
- Igen, erre gondoltam. A tengerben csak elsüllyed, érti?
- Alig várja már a kis csónakázást, atyám?
- Egy kis utazás a Temze torkolatáig nem fog ártani. Amellett amit kapok, az megéri a
kényelmetlenséget.
- Remélem, így lesz.
- Miért ne? Driscoll hozzátartozói már nem élnek, különben már előmásztak volna,
hogy részt kérjenek a pénzből. - Önelégülten rázta a fejét. - Az én önfeláldozásom árán a
Szent Júdás megkapja a 400 font maradványát.
A telefon csengett.
- A temetkezési vállalat igazgatója lesz, Neil atya. Odamegyünk a hivatalába, hogy
megbeszéljük a részleteket. Nincs kedve velem jönni?
- Egészen Greenwichig?
- Nem, dehogy. A helyi szövetkezetet akarom felhasználni.
Éreztem, hogy problémák előtt állunk.
- Van valami külön oka rá?
- Igen. A szövetkezet prémiumkuponokat ad.

Duddleswell atya úgy felvidult, hogy elénekelte a Pinafore nyitó kórusát:

A kék vizeket szeljük,

A hajónk hetyke szépség
Dolgunkat jól végezzük
Csapatunk igaz népség.
 Mr. Freddie Williams magas, hajlott hátú, idősebb ember volt. Orrán a kék erek mint
országutak vezettek lefelé. Lassan rázta hosszú, gyászos fejét. - Nagyszerű, atyám. Jöjjön,
kérem, az irodámba.
Kinyitotta előttünk az üvegajtókat. A helyiségnek, nem meglepő módon, halálszaga
volt.
- Jól megy az üzlet mostanában, Freddie?
- Ugyanúgy, ahogy általában, atyám. Nem sokat változik. Hacsak nem jön valami jó hi-
deghullám.
Duddleswell atya rámutatott egy sor koporsóra:
- Nem éppen vidám park, igaz?
- Hát nem csupa kacaj - ismerte el Mr. Williams.
- Szép tok ez itt - mondta Duddleswell atya, végigsimogatva egy fényes tölgyfakopor-
sót.
Mr. Williams szemei csillogtak.
- Tényleg igazi szépség. Hát nem igazi szépség? Dorisom is szemet vetett rá.
- Önmaga számára? - kérdeztem.
- Nekem - mondta Mr. Williams. - Azt mondta, ha én eltávozom, nem kímél semmi
költséget. Ő már ilyen, az én Dorisom.
- Tényleg drágának látszik - mondtam.
- Az árak napról napra felfelé mennek, atyám. Hamarosan az emberek már nem en-
gedhetik meg maguknak, hogy meghaljanak.
- Beszéljünk erről a tengeri temetésről, Freddie.
- Hogy őszinte legyek magával, Duddleswell atya, a Fairwater szövetkezetnek nem sok
tapasztalata volt eddig tengeri temetésekben.
- Vagyis valamennyi mégis volt.
- Egyáltalán semmi.
- Ez tényleg nem sok, Freddie.
- De tudja - mondta Mr. Williams, ünnepélyesen rázogatva a fejét -, mindig készek va-
gyunk tanulni.
- Csinált valami költségvetést?
- Itt van, atyám, 300 font jön ki.
- Jézus, Mária, Szent József - füttyentett Duddleswell atya. - Mit gondol, mit fog kibé -
relni? A Queen Maryt?
- Nem, atyám, de evezős csónakot sem. Valami megbízható jármű kell.
- Kicsit meredeknek tűnik.
Mr. Williams biztosított, hogy a szövetkezet része ebben csupán szerény 40 font a ko -
porsóvivőknek és a halottaskocsinak, hogy az elhunytat a kikötőbe vigyék.
- Akkor hát mit rendelt, Freddie?
Rövid határidőre az egyetlen kapható hajó egy temzei kikötői vontatóhajó volt, amely a
londoni kikötőből a kelet-indiai kikötőbe visz rakományokat.
- Ezt is szerencse, hogy megkaptam - mondta Mr. Williams. - A teherforgalom pillanat-
nyilag nagyon lecsökkent, a Csatorna fölött és az Északi-tengeren dúló erős viharok miatt.
Az Edding, biztosított, 85 tonnás, nagyon robusztus jármű. Bármi ennél nagyobb csilla-
gászati összegekbe került volna. Felolvasta az adatait:
- Diesel és permetező, 140 lóerős fék.
- Mi az ördögöt akar ez jelenteni?
Mr. Williams sóhajtott és az ég felé nézett, mintha záport várna.
- Nem tudom pontosan, atyám, de olyan megnyugtatóan hangzott.
Duddleswell atya még mindig habozott, hogy megkösse-e az alkut.
- Igazán, Freddie, bérelhetett volna egy sétahajót, és megspórolt volna nekem több
mint száz fontot. Miért kell egy vontató ahhoz, hogy kicsit leússzunk a Temzén?
Mr. Williams meglepődve kapta fel a fejét.
- Egy sétahajót, és leúszta a Temzén? - kérdezte. De hát nem mondta magának senki,
atyám, hogy húsz mérföldnél messzebb kell őt eltemetnünk?
 Mindenki a tengeren

A szerda reggel barátságtalanul köszöntött be. Sötét volt, nyirkos, nedves.

Duddleswell atya és én a templom előcsarnokában álltunk, miseruhában, a halottas ko-
csit vártuk. A templom üres volt, kivéve Mrs. Pringet és egy fél tucat rendszeres misehallga-
tót.
- Milyen az időjárás-előrejelzés? - kérdeztem a szám sarkából, a legjobb papi módon.
- Én nem aggódom, Neil atya. Isten vigyáz az övéire.
- Bárkik is azok?
- Jön utána hajókázni, Neil atya?
- Nem, atyám.
- Keményfejű káplán maga, nem vitás.
Megdörzsöltem a nyakam, ami még mindig fájt:
- Írja ezt az autóvezetés rovására - mondtam.
- Azt akarja, hogy gyáva kukacnak tartsam?
- Igen, kérem.
- Rendben van, fiam - sóhajtott -, de ne mondja azt, hogy nem kértem, mielőtt kény-
szerítettem. Toppantott a lábával. - De hát hol van már az az átkozott halottaskocsi?
- Mondtam, hogy pár perce már hallottam, hogy az autó behajtott.
Mr. Freddie Williams megjelent a láthatáron, cilinderével a hóna alatt. Összesen két ko-
porsóvivő előtt lépkedett, akik a Nagy Zsákot vitték. Egy hordágyon.
- Mi az Isten... - nyögött fel Duddleswell atya. Ez lenne a tetem, vagy talán inkább egy
mázsa szén?
Mr. Williams intett embereinek, hogy álljanak meg az áldáshoz, és én Duddleswell atya
kezébe nyomtam a szenteltvízszórót.
- Nem vagyok benne biztos - suttogta -, vajon halott-e, vagy csak sebesült?
Kereszt alakban szenteltvízzel hintette meg A Zsákot, és míg a koporsóvivők a hajó felé
indultak, jeleket adott Mr. Williamsnak, hogy beszélni akar vele.
- Miért nincs koporsó, Freddie?
- Tudja, tengeri temetésnél erre nincs szükség, atyám.
- Igazán illően beládázhatta volna a gyászmisére.
- Atyám - mutatott rá Mr. Williams -, ön adott szigorú utasítást, hogy minden lehetsé -
ges módon takarékoskodjunk.
Duddleswell atya szomorú arcot vágott:
- Igazán kölcsönadhatott volna nekem egy-két órára egy koporsót.
Látszott, hogy Mr. Williams megbotránkozott:
- Koporsót nem adunk kölcsön, atyám. Tudja, nem higiénikus. Úgy értem, maga mit
szólna hozzá? Emberei után ment a hajóra, ahol a főoltár előtt ott állott a hat nagy sárga
gyertyával körülvett ravatal.
- Csak két koporsóvivő van, atyám - mondta halkan -, és nem kell sírásót fizetnie. Ezt
nevezem takarékosságnak.
- De milyen keresztényt temettek el valaha is koporsó nélkül, mondja meg nekem?
- Jézust, atyám?
Sajátos pillantást vetett rám. Ahogy megkerültük a ravatalt, hogy elkezdjük a misét,
ezt mondta:
- Mindenható Isten, ez a valami úgy néz ki, mintha Tutankhamon sírjából került volna
ki.
A halottaskocsiban utaztunk a kikötőbe. A két koporsóvivő ült elől. Mi, többiek, hátul
helyezkedtünk el, A Zsák körül.
- Sajnos, kicsit szorosan vagyunk - mondta Mr. Williams.
- Visszafelé már több hely lesz - mondtam.
Ez tetszett Mr. Williamsnak:
- Maga vidám fickó lehet, szeretem a derűs hozzáállását. Tudja, én már nem találok
magamnak olyan fiatal legényeket, mint maga.
- Nem?
Szomorúan rázta a fejét.
 - Az a furcsa rögeszméjük van, hogy ez a munka valahogy morbid. El nem tudom kép -
zelni, miért. Egyszer fölvettem egy fickót, akinek az az ötlete támadt, hogy fellendíti az üz-
letet.
- Mégis, hogyan?
- Nyugdíjasoknak fél ár. De hát egy halottaskocsi mégsem olyan, mint egy busz, igaz?
- Az ügyfelei csak odafelé utaznak, úgy érti?
- Mondom, maga vidám fickó.
Duddleswell atya gyanakodva szimatolt A Zsák felé:
- Mi ez a furcsa szag ott, Freddie?
- Csak a borotvakrémem, atyám. Dorisom karácsonyra vette nekem.
- Az is csoda, hogy egy adag után ebből a szakálla képes még újra nőni.
- Biztos sokat segít magának a munkájában, Mr. Williams - mondtam.
Igenlően bólintott:
- Főleg a hamvasztásoknál, ha erős szél van.
- Freddie - mondta Duddleswell atya -, remélem utánaolvasott, hogy zajlik le egy ten-
geri temetés?
- A hadseregben szolgáltam a háború alatt, tudja.
- A tengerészetnél, Mr. Williams?
- A hadseregélelmezésnél.
- És ez mennyiben segít, Freddie? - kérdezte Duddleswell atya.
- Tulajdonképpen nem hiszem, hogy segít. - Bizakodva húzta fel a szemöldökét. - Min -
denesetre egy test bedobása a tengerbe nem különbözhet annyira a földbedobástól.
- Persze kicsit vizes lesz, Mr. Williams.
- Szeretem ezt a derűs szemléletet - mondta Mr. Williams savanyúan.
A rakpart néptelen volt. A ködben pókhálószerű daruk és emelők körvonala rajzolódott
ki. A fejünk fölött élelmet keresve sirályok köröztek és rikoltoztak. A levegőben Diesel-olaj
és döglött halak undorító szaga terjengett.
Az Eddingnek fekete hajóteste és vörös és fekete kéménye volt. A kapitány két matró-
zával odajött köszönteni bennünket.
- Isten hozta a hajón, padre - mondta Duddleswell atyának.
- Köszönöm szépen. Azt mondják, a tenger mindig csendes, ha temetéses hajó indul.
- Ó, igazán? - A kapitány nem látszott olyan biztosnak ebben. - Mindenesetre koszorúra
nincs szükség. Ma éppen elég fehér virág nyílik a halászok kertjében.
- Helyezzék magukat kényelembe, uraim - mondta az egyik matróz.
Semmilyen utalás nem történt arra, ezt hogy lehetne megoldani, és fedelet sem láttam
sehol.
A Zsákot egy dobogófélére rakták a hajó farában, szíjakkal erősítették meg, és egy
zászlóval takarták le, mely a széllel hol felemelkedett, hol lehanyatlott.
Amint a koporsóvivők partra szálltak, a kapitány így szólt:
- Jobb lesz, ha indulunk, ha sötétedésre vissza akarunk érni.
Egy fikarcnyi napsütés se volt egész nap. Amint a hajó elindult, hideg acélként járt át
bennünket a szél.
Duddleswell atya, kissé szépítve a valóságot, megszólalt:
- Tulajdonképpen nem is olyan lágy az idő. Van erre némi kis szellő, ez tény.
Az utazás első része nem is volt olyan rossz. Mr. Williams néhány ismerős épületre hív-
ta fel a figyelmet. Utána azonban az egész egyetlen hosszú, vesztett csata volt az elemek-
kel.
Mindhárman összebújtunk a korlátnál, hogy védekezzünk.
- Tudják, kicsit csípős az idő - jegyezte meg Mr. Williams, teljesen fölöslegesen.
- Az orrom - vallotta be Duddleswell atya - olyan jeges, mint egy márványoltár.
- A fogaim - mondtam - úgy csattognak, mint egy varrógép.
Mr. Williams hősiesen „benyelt” egy adag ózont. - De a levegő nagyszerű. - Újabb nye-
lés, ezúttal majdnem megfulladt tőle. - Hát nem nagyszerű?
- Hát a borotvakrémjénél jobb, Freddie, ez igaz.
Egy szélroham lekapta Mr. Williams cilinderét, és az, mint a puskagolyó, elsüvített. Fi-
gyeltük, ahogy a sirályok megvizsgálják, azután csalódottan rikoltozva újra felemelkednek.
 - Ó, jaj, ó, jaj - mondta a temetkezési vállalkozó, mintha egy barátját vesztette volná
el... - Ezt fel kell majd számítanom, a Szent Júdásnak, tudják.
Résztvevően kiabáltam, de a szél visszanyomta a szavakat a torkomba.
- Dorisom nagyon szerette ezt a kalapot. Sokszor használta a teáskanna melegen tar-
tására. Bár nagyon helytelen dolog, tudom.
Minél messzebb jutottunk a torkolatban, annál fodrosabbak lettek a hullámok, annál
harapósabb a szél. A fölöttünk úszó felhők között bágyadt sárga fény jelezte csak, hol rejtő-
zik a nap.
Az utolsó dokkot Tilburynél értük el, Gravesenddel szemben. Addigra már elveszítettem
minden időérzékemet. Olyan volt, mintha a fejemben lévő óra megfagyott volna. A Temze itt
csaknem fél mérföld széles volt, és észak felé az utolsó szakaszon még szélesedett.
Gravesend alatt gyárakat, üzemeket láttam, utánuk az árapállyal összefüggő mocsarak
terültek el a folyó mellett. A szürkés-barna torkolat ijesztően tárult elénk. Úgy tűnt, a fekete
füstöt okádó óriási hajók túl közel jönnek hozzánk, és az általuk vert hullámok mint súlyos
kalapácsütések csapkodták szánalmasan kicsi járművünk testét.
Az északi parton olajfinomítók, cementművek, papírgyárak és villamos centrálék bonta-
koztak ki a ködből. Úgy éreztem, most már szükségtelen folyton ígérgetni magamnak, hogy
egyszer majd elolvasom Dante Poklát.
Itt már csak a sirályok kiáltásai hallatszottak, pólingok és vadlibák szálltak fölöttünk,
oldalt sáros lapályok, ködös sótelepek terültek el, és egy régi tengeri fal, melyre egy-egy fa-
kunyhó ügyelt fel. Előttünk már semmi, csak az Északi-tenger. A következő megálló: Hollan-
dia.
A hajó orra hirtelen a magasba szökött, mint egy repülőgép, legalább húsz lábnyira,
mielőtt visszaesett volna. Néha úgy éreztem, mintha egy ezerlábnyi szakadékba néznénk le,
és néha, mintha a fejem felfelé fordulna, hogy egy kötéltáncosra bámuljak, aki biztonsági
háló nélkül, a leesése előtt őrülten egyensúlyozza magát. Áthajoltam a korláton és hányin-
geremmel küzdöttem, bár egyelőre még nem történt semmi.
Hallottam, ahogy Duddleswell atya azt mondja: - Megmondtam neki, ne reggelizzen.
Ami nem megy le, az fel se tud jönni. Megmondtam neki. - És éreztem, ahogy megveregeti
a hátamat.
- Dorisom - mondta Mr. Williams - löncscsomagot csinált nekem, de még a szárazföldön
se tudtam megenni.
- Az egyetlen alkalommal, amikor megpróbáltam hajón enni, Freddie, több volt a tá-
nyéromon utána, mint előtte.
Ez már több volt, mint elég. Rókázni kezdtem. Szédülő koponyám közepe érzéktelenné
vált. Testem halmazállapota folyékony lett. A folyamat a lábujjamban kezdődött, a gyom-
romban árrá dagadt, majd feltört, és az egész kilövellt belőlem. Minden egyes óriási öklen-
dező lökésnél csak azon csodálkoztam, honnan jön belőlem ez a rengeteg minden. Azt hi-
szem, jó sok fontot elvesztettem. Ha ennyi nehezék eltávozott belőlem, vajon nem kap majd
fel a fedélzetről a szél, és nem sodor-e le a mélybe? Nem mintha tenni tudnék ellene.
Görcsös rohamaim végre alábbhagytak. Ahogy körülnéztem, Mr. Williams kedvesen
megkérdezte:
- Hogy van, fiatalember?
- Tökéletesen ki vagyok fordítva.
- Szeretem, hogy ilyen derűsen viszonyul a viszontagságokhoz - mondta. - Állítom ma-
gának, közöttünk Driscoll a szerencsés. Ő már halott volt, mikor hajóra szállt.
Duddleswell atya közelebb jött, hogy a fülembe ordítsa:
- Nagy rémületben vagyok a tetem miatt, Neil atya. - Bólintottam, hogy jeleztem, hal-
lottam. Hogy hátha tengeribeteg lesz. Ígérjen meg nekem valamit. - Újra bólintottam. - Az
elsüllyesztés után ejtsen bele engem is a tengerbe. De mentőöv nélkül, érti?
A kapitány, látva, hogy nem vagyunk megfelelően felöltözve, felhívott a parancshídra.
Össze-összeütődő térdekkel vergődtünk oda. A fedélzeten ide-oda hömpölygött a víz,
mint a hófúvás.
A lábaim olyan gyengék voltak, mint egy csecsemőé, a szememből ömlő könnyek az
arcomra fagytak és kemények voltak, mint az üveg. Most már tudom, hogy a Biblia utolsó
könyve miért ígéri, hogy a Paradicsomban már nem lesznek tengerek.
 A parancshíd inkább tyúkketrecre emlékeztetett. Minden összevissza hevert benne:
szeksztánsok, térképek, időjárás-térképek. A rádió sercegett, és a deszkák hatalmas repe-
désein besüvített a szél. A kapitány pipája se javított a helyzeten. Ajkai között lógott, és öb -
léből olyan vastag, fekete füst jött ki, mint egy hajó kéményéből.
A kapitány a magaalkotta ködön keresztül egy szekrényre mutatott, ahol a vízhatlan
kabátokat tartották:
- Szereljék fel magukat - mondta.
Átválogattuk őket, míg végre találtunk valamit, ami úgy-ahogy jó volt ránk.
- Hogy festek? - akarta tudni Duddleswell atya.
- Mint az Óz, a csodák csodája egyik szereplője.
Egyszer kimentem, hogy egy kis friss levegőt szippantsak. Mikor visszatértem, Mr. Wil-
liams és Duddleswell atya egymásnak dőlve ültek egy padon. Ahogy kinyitottam az ajtót és
a szél megcsapta, Duddleswell atya szánalmasan felemelte a térdei közül csuklyás fejét.
- Úgy szédülök, mint egy asszony, Neil atya.
- Olyan pocsékul van?
Bólintott.
- Azt hiszem, az arcom olyan fehér lett, mint egy kacsának a valamije.
Megveregettem helyette az arcát.
- Nem halhatok meg, Neil atya, mert Isten boldog halált ígért számomra. - Próbált még
valamit tréfálkozni, de nem volt benne erő. Az lett a vége, hogy az én reszkető kezemet a
sajátjába fogta.
Azután újra lebukott a feje.
A fülem már fájt a motorzúgástól és a hajót csapkodó hullámok zajától. A gördülő hajó
meredek emelkedése és zuhanása állandóan változó rendet követett; hajó-tenger, tenger-
hajó, hajó-ég, ég, ég.
Azután ugyanaz a rendszer, megfordítva, ahogy először a gyomor süllyedt le, megelőz-
ve a testet, amely sietett követni.
Mást nem lehetett tenni, mint imádkozni, és az isteni gondviselésre hagyatkozni, főleg
mikor hallottam, hogy a kapitány káromkodik és azt mondja: „Egy 8-as erejű szélvihar kö -
zeledik, Mindenható Isten!”
Mr. Williams is hallotta a hírt a rádióban. - Azt hiszem, Dorisommal most nem tudok
érintkezésbe lépni - állapította meg.
A kapitány résztvevően nézett rá:
- Nem, hacsak nincs nagyon erős hangja.

Már túl voltam nevetésen és síráson, időn és téren, jón és rosszon, életen és halálon.
Már nem volt Isten, család, barátok, valóság. Nirvána!
Megmérhetetlen hosszú idő után a kapitány röviden odaszólt:
- Túl vagyunk a határon. - És átadta a kormányt a matrózának.
Duddleswell atya felállt és küszködött, hogy szertartáskönyvét előhúzza a zsebéből.
Mindhárman összekapaszkodtunk, és a ránk csapkodó hullámok közepette feltántorogtunk a
hajó tatjára.
A kapitány tölcsért csinált a kezéből és ordított:
- Rövidre fogjuk, helyes? - Kötelet erősített mindnyájunk derekára, és hosszú szárral
odakötött a fehér és rozsdás korláthoz, hogy megvédjen a fedélzetről való lesodródástól.
Duddleswell atya fagyos ujjaival kinyitotta a könyvet. A lapok vadul csapkodtak, mint
utolsó haláltusájukban a madarak. Végre megtalálta azt a szakaszt, amit keresett. Márk
evangéliuma, a 4. fejezet vége.
Ajka mozgott, de a hang nem jutott el hozzánk. A válla fölött átnézve láttam a szöve-
get:
„És hatalmas vihar és szél támadt és a hullámok a hajóba csaptak, úgyhogy a hajó
megtelt. És Jézus a hajó hátsó részén volt és egy párnán aludt; és felébresztették és ezt
mondták neki: Uram, hát nem látod, hogy elveszünk? És ő felemelkedve elküldte a szelet és
azt mondta a tengernek: csendesedj le!”
Oldalról Duddleswell atyára néztem. Épp egy hullám taréján ültünk, és lebukóban vol-
tunk a mélybe. Tudtam, hogy azokhoz a szavakhoz ért:
 „Csendesedj le.” Felemelte a kezét és megismételte: „Csendesedj le”, mintha egy mos-
tanra érvényes imádság lenne, és félig reménykedett, hogy az imája csodát tesz. Azután le-
hajtotta a fejét, és éreztem, hogy a Bibliát a kezembe nyomja. Olyan volt, mint egy életre
kelt kerti törpe, amikor a korlát felé indult, hogy megszabaduljon attól, ami benne van.
A kapitány az égre mutatott, mintha azt jelezné, hogy gyorsan sötétedik, és ajánlko-
zott, hogy befejezi helyettünk a szertartást. Visszautasítottam.
Öt perc múlva Duddleswell atya az őt a korláthoz kötő kötelet, mint köldökzsinórt,
maga után húzva visszatért, és befejezte az evangélium olvasását a következő szavakkal:
„Ki ez (kérdezed), hogy a szél és a tenger engedelmeskedik neki?” Azután a De Profundis
következett, és egy rövid temetési ima.
A kapitány és az egyik matróz kicsatolták a szíjakat. A dobogó egyik végét felemelték,
és a nagy vászonzsák kicsúszott a zászló alól. Le a hajó oldaláról, míg Duddleswell atya a
következőket mondta: „A mélységnek adom James szolgád testét, és lelkét a Te őrizetedbe,
ó könyörületes Isten.”
Utolsó irigy pillantást vetve a tetem irányába, csatlakoztam imájához!
- Add, hogy lelke és minden elhunyt hívő lelke nyugodjon békében.
- Most, hogy ezen túl vagyok - kiáltotta Duddleswell atya -, követni fogom áldott Urunk
példáját és szundítok egyet.
A kapitány nehéz léptei jelezték, hogy távolról sem vagyunk még túl semmin. A korlá-
ton kihajolva dühösen ordítozott matrózával, és tajtékozva a vízre mutogatott.
Lenéztem és láttam, hogy a vászonzsák, ahelyett, hogy elsüllyedt volna, a vízen úszik,
mint egy koszorú. Odavonszoltam Duddleswell atyát a hajó oldalához.
- Ez nem tisztességes - nyögte -, az elhunyt nem úgy viselkedik, ahogy elvárják tőle.
- Krisztusom - mondta a kapitány matrózának -, a tetem úgy fest, mintha vízi szárnyai
lennének. Jack, szólj Tonynak, hogy kezdjen körözni, míg én megkeresem a horgot. - Hoz-
zánk, szárazföldi patkányokhoz fordult: - Ki az ördög tette az átkozott nehezéket erre a test-
re?
- Én, uram - ismerte be Mr. Williams.
- Mivel csinálta, egy hárompennys pénzdarabbal?
- A régi katonaövemmel.
- Újabb példája a takarékosságnak - mondtam Duddleswell atyának.
- Maga... - mondta kapitány -...maga igazán nagyon ostoba ember.
- A maga szemszögéből nézve ez teljesen jogos állítás - ismerte el Mr. Williams. - De
higgye el, mi a szövetkezetnél mindig készek vagyunk tanulni.
Az elkövetkező negyvenöt perc rosszabb volt minden előbbinél. A vontatóhajó, le-
lebukva és a vad hullámban görögve, körbe forgatta A Zsákot, míg végre a kapitánynak és
matrózának sikerült beleakasztani a horgot és a fedélzetre vontatni.
A kapitány nyilván attól félt, hogy a hulla majd a partra sodródik, vagy egy másik hajó
kihalássza. Következésképp egy békés parti fürdőző esetleg szívrohamot kaphat a láttára, és
a Scotland Yard nyomozást indíthat, gyilkossági ügyben.
Ez természetesen csak szabad és szelíd fordítása mindannak, amit a kapitány tényleg
mondott.
Parancsot adott matrózának, hogy szerezzen valami láncot.
- Ezek a láncok harminc fontba jönnek nekem ordította -, és a számla nem engem ter -
hel majd.
- Természetesen nem - mondta Mr. Williams megértően -, miért is tenné?
Duddleswell atya nyereségszintje újra lejjebb száll egy lépcsőfokkal, gondoltam.
A holttestre végre rácsavarták a láncot és leeresztették.
- Nyugodj békében - könyörgött Duddleswell atya, mikor másodszor is a vízbe csob -
bant a tetem. - Kérlek, nyugodj békében.
Ezúttal James Driscoll rendesen viselkedett, és elsüllyedt, ahogy azt elvárták tőle.
- Nagyon köszönöm, Istenem - hallottam Duddleswell atya imáját.
Az út hazafelé nem volt annyira rossz. De hiszen nem adtuk-e már oda mindenünket,
és még annál is többet a tengernek?
Duddleswell atya mellett ültem egy padon a parancshídon, és behunytam a szemem.
Semmire nem gondoltam, egyetlen szót se szóltam. Néha-néha talán el is bóbiskoltam.
 Koromsötét volt, mire befutottunk. Feltápászkodtam. A lábaim olyanok voltak, mintha
kölcsön kaptam volna őket valakitől erre az alkalomra. Valaki kezet rázott velem. Egy hang,
ami halványan a kapitányéra emlékeztetett, azt mondta:
- Soha többé!
Egy kocsiba gyömöszölődtem, és elhajtottunk. Nem voltam benne biztos, ki vezet. Ha
összeütközünk valamivel, mit számít? Nem okvetlenül szükséges, hogy mint a fiatal Doszto-
jevszkij, az ember kivégzőosztaggal nézzen szembe, hogy megértse minden emberi dolog
hiábavalóságát.
- Bejön, Freddie?
- Csak egy percre, atyám.
- Csakhogy itthon vannak! - hallottam Mrs. Pring kiáltását, mikor összefagyva belép-
tünk.
A tűz mellett iszogatva üldögélt Daley doktor.
- Egy perc múlva ott vagyok nálad, Donal - mondta Duddleswell atya, mikor meglátta.
- Istenem, Charles - kiáltotta Daley doktor -, a legközelebbi cigarettámat az orrod he-
gyével gyújtom meg.
Mr. Williams egy borítékot adott át Duddleswell atyának:
- A számla, atyám. - Egy reszkető kéz átvette. - 335-re javítottam.
- De háromszázban egyeztünk meg.
- Harminc a lánc volt, atyám.
- És?
- Öt a kalapomért.
Duddleswell atya összedörzsölte a kezeit:
- Mrs. Pring, kérem tegyen még tőzeget a tűzre, és jól fújja meg. - Mr. Williamshoz for -
dult: - Holnap kitöltök magának egy csekket, amint ez - feltartotta a jobb karját - felenge-
dett.
- Az osztalékbélyegek a borítékban vannak.
- Remek, Freddie, remek!
- 40 font érték után.
Ez megrendítette az atyát:
- Csak negyven?
- A szövetkezet ennyit számított fel a temetésért magyarázta Mr. Williams. - Értse meg,
atyám! Nem várhat osztalékbélyegeket egy vontatóhajó kibéreléséért.
- És egy cilinderért sem - mondtam. Valamilyen oknál fogva ettől sokkal jobban érez-
tem magam.
- Vidám fickó maga - mondta Mr. Williams. Most sietek haza Dorisomhoz. Ha nagyon
későig maradok, minden szomszédnak elhíreszteli, hogy megfulladtam, és amikor megjele-
nek, engem fog hibáztatni, hogy elrontom a történetét.
- Üdvözölje szeretettel a nevemben - mondtam.
Megállt az ajtóban és visszaszólt:
- A magam nevében is elég nehéz ezt megtenni, atyám.
Mikor Mrs. Pring kikísérte, rákacsintott Duddleswell atyára:
- Mindenesetre köszönöm a bélyegeket.
Duddleswell atya eszeveszetten legyezte a tüzet a kalapjával, és azt motyogta, hogy az
egyetlen enyhhely a tűz mellett van, és soha az életben nem lesz képes hajóra szállni anél-
kül, hogy ez a förtelmes nap eszébe ne jusson.
- Szegény, szegény, szegény Charles - mondta Daley doktor -, olyan nyomorult vagy,
mint egy üres üveg. Hívjak papot, hogy olvasson valamit fölötted? - Nem kapott választ. -
Gondolom, nem tölthetek neked egy jó töményet?
- De tölthetsz. Az állapotomhoz éppen az kell.
- Kicsapongó jómadár vagy, Charles. A kirándulás jót tett neked, azt látom.
- Meg fogja kapni a Daley-betegséget - mondtam.
- Forduljon háttal, ha meg van botránkozva, Neil atya. Ez a fagy bennem minden, csak
nem enyhe. Felhúzta a vállát, mint egy macska.- Jesszusom, az a szél egy cápát is meg tu-
dott volna nyúzni!
- Ó, Charles, még szerencséd volt, hogy az a tetem nem ölt meg. De megtetted érte,
amit a kötelességednek tartottál.
 - Tényleg megtettem. Arra szenteltek fel, hogy katolikusokat az örökkévalóság felé irá-
nyítsak, és újra megtenném, a hét bármely napján. - Nagyot húzott italából. - És maga, Neil
atya?
A Mrs. Pringtől kapott pokrócot magam köré tekertem és jól magamhoz szorítottam:
- A hét bármely napján, atyám. Kivéve vasárnaptól szombatig.
- Emlékeztessen, hogy szóljak Mrs. Pringnek mondta. - Megtiltom, hogy a jövőben a
szövetkezetben vásároljon.
- Enyhítette kicsit a whisky a megrázkódtatásodat? - kérdezte Daley doktor.
Duddleswell atya nagyot lélegzett:
- A legrosszabbon már túl vagyok.
- Nem hiszem.
- Hogy érted ezt, Donal?
- Ma délben ott voltam a Tengerész Otthonban, és Kent kapitány megkért, továbbítsam
neked a rossz híreket.
- Egyenesen vagy görbén, de mondj el mindent.
- Driscoll biztosítótársasága már negyven évvel ezelőtt tönkrement.
- Isten segítsen. Ez a legnagyobb disznóság, amit valaha is hallottam!
- Isten segítsen bennünket, én is azt mondom. Daley doktor köszöntésre emelte poha-
rát.
- Erre most nem iszom, Donal. Ma egész nap öklözött, mint Billy Buzzle kecskéje.
- Nem számít, Charles. Driscoll a nyájadhoz tartozott, akármilyen tévelygő volt is, és
tartoztál neki, hogy úgy temesd el, ahogy a szíve vágya volt.
- Igaz.
A telefon csengett. Duddleswell atya felvette és átnyújtotta nekem a kagylót.
Duddleswell atya nevében beszéltem.
- Blundell atya, a shellwelli káplán... Igen, atyám, én hívtam fel pár nappal ezelőtt
James Driscoll ügyében... Igen? Nem is Driscoll volt a neve?
- Ó! - sóhajtott fel Duddleswell atya.
- Hanem Driscott.
- Ó!
- Mit mondott? Mikor megkérdezte, akarja-e, hogy meggyóntassa, mivel vágta fejbe?...
Egy üveggel? Részeg volt?... Teljesen józan volt?
Daley doktor megszólalt:
- Ez rávall.
- Úgy érti - motyogtam a telefonba -, hogy egyáltalán nem is volt katolikus, hanem mi-
csoda?
Daley doktor összehúzta magát a székében.
- Hogy az orániai oldalról jöhetett? Szóval olyasféle kiejtése volt?
Megköszöntem Blundell atyának a felvilágosítást, és elbúcsúztam tőle.
Duddleswell atya teljesen kába volt:
- Végem van! - Felnézett. - Egyáltalán nem zöld ír volt.
- Fejheverés - tette hozzá Daley doktor.
- Jesszusom, akkor hát nem Pinkerton, hanem én vagyok a bűnös a tetemlopásban. De
ilyet! Eltemetni egy orániai írt! - Megint egész testében reszketett. Elég nehéz dolog, hogy
szeretnünk kell ellenségeinket, anélkül is, hogy a rohadt életünk kockáztatásával az óceánba
dobjuk vihar idején.
- Nahát, nahát, nahát! - Daley doktor csak ennyit tudott mondani.
- Képzeld el, Donal! Az első korty tej, amit beszívott, a pápisták gyűlölete volt. Egyet-
len vágya az volt, hogy elnémítsa az Öreg Írország hárfáját.
- Isten nyugosztalja - mondtam.
- Valóban, Neil atya, Isten nyugosztalja. A halottak mind testvérek. Még látványnak is
egyformák. De az agya még mindig a helyzet teológiai komplikációi körül forgott. - Ne felejt-
se, Neil atya, ez nem volt bűn a részünkről. Nem tudtuk, hogy nem közülünk való, mikor el -
temettük.
- Azt hiszem, atyám, maga nagyon szerencsés.
- Hogy érti ezt? - kérdezte, miközben felvette a telefont és tárcsázott.
 - Szentelt földbe is temethette volna. Akkor azzal vesződhetne most, hogy exhumáltat-
ja és oda teteti át, ahova tartozik.
- Nagy esze van, Neil atya! - mosolygott rám. Közben jelentkezett a hívott fél.
- Jack Drabble? - kérdezte. - A sírkőről van szó, amit rendeltem.
A felirat megváltozik. A „nyugodjék békében” helyett „Isten áldja a pápánkat!” legyen.

A jámbor börtöntöltelék

Mrs. Nelly Grourke, egy hatvanas évek közepén járó özvegy egy hatodik emeleti taná-
csi lakásban lakott egy papagájjal és egy cirmos macskával. - Kedves hölgy - Duddleswell
atya csak ennyit mondott róla. - Minden héten két ötschillinges misét mondat a megholt lel-
kekért.
Egy vasárnap este, áldás után, kért, hogy sürgősen látogassam meg, úgyhogy megbe-
széltem vele, hogy másnap nála teázom.
Négykor elhúzta a reteszt, hogy beengedjen. Vékony, hajlott hátú asszony volt Mrs.
Grourke, mindig feketében, a cipőjétől a sáljáig és csipkemantillájáig. Igazi hivatásos öz-
vegy.
- Jöjjön be, atyám, drága - susogta lágy, kellemes ír kiejtéssel. - Megtisztel bennünket
a látogatásával.
Ujjait az ajtó melletti szenteltvíztartóba mártotta, és megérintette vele a kezemet. Bal
kezéről nagy olajfa-rózsafüzér himbálódzott.
Szerény, rendben tartott nappalija olyan volt, mint egy szentély. Külön polcokon álltak
a Szent Szív, a Lourdes-i Szűzanya és a Lisieux-i Szent Teréz-szobrok, mindegyik alatt piros
fogadalmi örökmécses égett.
A falon a Fájdalmas Anya képe volt. Úgy tűnt nekem, Mrs. Grourke hasonlított a fest-
ményen ábrázolt Mária-alakhoz: ugyanaz a szürke haj, értelmes szemek, finom, elegáns orr.
- A fiamról van szó, atyám, drága.
Bólintottam, nem lévén biztos benne, mit jelez a hangja.
- A negyvenes éveimben voltam, amikor megérkezett. És ennyi idő után hat héttel ko-
rábban született, ha elhiszi nekem. Kicsi, gyenge kis jószág volt, úgyhogy a férjem, isten
nyugosztalja, és én Zakariásnak neveztük el. Mint azt a fickót a Szentírásban, aki olyan kicsi
volt, hogy egy fügefára kellett felmásznia, hogy meglássa áldott Megváltónkat.
- Szép név - mondtam.
- Szép a fiú is.
A mellette levő asztalról egy fényképet vett fel. Fiatal fiút ábrázolt, középen elválasz-
tott sima, fekete hajjal. - Megcsodálta és megcsókolta. - Kedves fiú, atyám, drága, édes egy
fiú.
Annak látszik - mondtam, nem jól látva a februári félhomályban.
- Özvegyi szívemet melegség önti el, hogy ezt mondja, atyám, drága.
- Házas, Mrs. Grourke?
- Házas? - Ez a gondolat, úgy tűnt, sohasem jutott még az eszébe. - De hiszen csak
huszonnégy éves!
Nyilvánvalóan melléfogtam.
A korához képest olyan érettnek tűnik - mondtam.
- Igen, de mikor az egész élete előtte van még, miért ugorjon fejest egy házasságba?
- Együtt laknak? - kérdeztem. Ugyanis Mrs. Grourke azt mondta az imént: „megtisztel
bennünket.”
Megérintette a szívét.
- Ide zártam őt be. Örökre.
- De hol lakik a fia, Mrs. Grourke? - A mellére mutattam. - Ezen kívül, úgy értem.
- Pillanatnyilag az én Zacharym, a Wormswood Scrubsban lakik.
 Tudtam, hogy a Wormswood Scrubs börtön, de nem voltam benne biztos, vajon nem
hívnak-e így egy kerületet is, mint Dartmoort és Brixtont.
- Ó, igen - mondtam könnyedén. - Ott él tehát?
- Ő nem karthauzi barát, atyám, drága. Nem, olyan magában van, mint egy nagy
gyöngy a rózsafüzér két tizede között.
Azt gondoltam, talán garzonlakása van. Vagy mégsem? Azt kérdeztem:
- Talán őr ott, Mrs. Grourke?
- Rab, atyám, drága.
- Pardon - hebegtem.
- Semmi baj. Tudom, nem akart megbántani.
Óvatosabban válogattam meg a szavaimat:
- Mit csinál ott, Mrs. Grourke?
- Hat hónap, atyám, drága.
Kedveltem az öreg Mrs. Nelly Grourke-ot. Napi áldozó volt, és bár sose láttam, hogy
valakivel beszélt volna az egyházkerületben, a kedvesség és jóindulat légkörét árasztotta
maga körül. Ettől függetlenül mégis az volt az érzésem, Zacharynak már hosszú börtönta-
pasztalatai lehetnek. Anyja története azonban nem ezt támasztotta alá.
Zachary autókkal foglalkozott. Vett és eladott. Tízéves kora óta, mikor apja meghalt,
már érdeklődést mutatott a gépkocsik iránt. Tizennégy éves korában otthagyta az iskolát, és
tíz év múlva már egy országos üzlethálózata volt.
- Az én Zacharym mindig egy nagy házat szeretne nekem venni a város szélén, atyám,
drága, de én jobban tudok itt mozogni. - Megmagyarázta, mit ért a „mozogni' alatt. - Hogy
közel legyek a templomhoz, tudja. Itt volt az esküvőm, és Zacharymat is itt tartották ke-
resztvíz alá.
Csodálkoztam, hogy egy ilyen istenfélő fiatalember, mint Zachary, hogy kerülhetett rács
mögé.
Olvasott a gondolataimban:
- Jézust elítélték és keresztre feszítették, holott teljesen ártatlan volt, hát nem így van,
atyám, drága?
- De igen.
- Az én fiam olyan becsületes, amilyen hosszú a nap. - Nem a legszerencsésebb szókép
volt ez egy kora délutánon, télen. - Olyan vétlen, mint Duddleswell atya.
- Hm, hm. Akkor hogy történt, hogy Zachary... bajba került?
- Hm, hát igen. Előre kicsinált dolog volt, atyám, drága. - Ez valahogy nem jól hangzott
Mrs. Grourke szájából, a továbbiakban még kevésbé. - Két piszkos csirkefogó hamisan ta-
núskodott ellene.
A párhuzam Jézussal szorosabb volt, mint gondoltam.
- Várjon egy kicsit, míg elmondom magának. Egy könnycseppet törölt le az arcáról. -
Azt mondták, az én drága, aranyos fiam feltörte a kocsijukat.
- Szomorú, szomorú - mormoltam.
- Az én Zacharym jó körülmények között él. Nincs szüksége rá, hogy autókat törjön fel,
atyám, drága. Katolikus becsületére állította nekem, hogy nem törte fel azokat a kocsikat.
- Botrányos dolog - mondtam résztvevően
- Egyszerűen csak csíkos ruhát akartak ráhúzni. Rács mögé dugni. De jó magaviselete
révén teljes büntetés-elengedéssel nem egész egy hónap múlva szabadul.
- Akarja, hogy felkeressem, ha kijön?
- Mielőtt kijön, atyám, drága. Szeretném, ha a börtön igazgatósága látná, hogy egy
szent pap a barátja az én Zacharymnak.
- „Szent”-ről nem tudok - mondtam szerényen.
- Mondja meg a fiamnak, hogy minden áldott nap elmondom a kedvenc himnuszát a
Szent Szűz szobra előtt.
- Melyik himnuszról van szó?
- „Édes Megváltónk, áldj meg bennünket”, atyám, drága.
- Nekem is ez az egyik kedvencem, Mrs. Grourke.
- Ki írta?
- Azt hiszem, Faber.
 - Ó, igen, Frederick Faber atya. Nagyon szép himnusz. Ne felejtse el megmondani Za-
charymnak, áldom az évet, amikor e himnusz alkotója született. És kérem, egy szót se szól-
jon erről Duddleswell atyának.
- Ne?
- Az én Zacharym valaha kedvenc ministránsa volt, és Duddleswell atya tanította meg
mindenre, amit tud. Összetörhetné papi szívét.
- Ezt nem kockáztathatjuk - tettem rá egy lapáttal.
- Volt egy korszak - folytatta Mrs. Grourke -, amikor Zacharymat megkísértette a Sátán
és egy vadonatúj kocsi. Hála a jó Istennek, Duddleswell atya szót emelt érte.
Lesütöttem a szemem:
- Sok szempontból nagyszerű pap.
- Akkor hát ne törje össze a drága szívét.
- Jövő vasárnap délután elmegyek a fiához, Mrs. Grourke.
- Holnap, atyám, drága. Nem szabályos látogatási idő, tudom, de egy szent papot be
kell engedniük, ugye?
- Remélem.
A pohárszékhez ment, egy csorba porcelántálból kivett két félkoronást és odaadta ne-
kem:
- Öt shilling azért, hogy Zacharymat azonnal engedjék ki a kóterből, atyám, drága.
- Köszönöm - dadogtam zavartan, hogy el kell fogadni egy özvegy szerény adományát.
- Amikor a Scrubsba megy, atyám, drága, kérdezzen Emilio Zaccharone után.
Pislogtam.
- Tudja, atyám, drága, egyoldalú szerződéssel megváltoztatta a nevét.
Hogy Zacharyhoz soron kívül bejussak, nemcsak hogy ellenőrizték a papírjaimat, de
testi motozást is végeztek rajtam.
Átlapozták a breviáriumomat, hogy megbizonyosodjanak, nem üres-e belül, és meg-
vizsgálták a gerincét, gondolom, azért, hogy reszelőt találjanak. Még a rózsafüzéremről is
nyugtát adtak és maguknál tartották, míg ki nem jöttem.
Ha Zachary olyan édes, jó fiú, miért ez a felhajtás? Több lehet a füle mögött, mint sze-
gény öreg anyja tudhatja.
Sose voltam még belül egy börtönben, és nagyon kíváncsi voltam. Várakozásomat fo-
kozta, mióta Dosztojevszkijt olvastam. Tízlapos adagokkal, fáradságosan átrágtam magam a
Bűn és bűnhődésen, és most A Holtak háza börtönélményeinek közepén tartottam.
Különös világ tárult fel előttem. Perverz módon először úgy tűnt nekem, becsületes bű-
nözők és aljas szentek népesítették be, és némelyik figura tízszeres életnagyságú volt.
Ahogy elgondolkoztam ezen, úgy tűnt, tulajdonképpen nagyon hasonlított a Szent Júdás
egyházkerülethez. Itt egy bukméker szenvedélyesen beleszeretett egy disznóba, egy gaz-
dag, tiszteletreméltó özvegy kleptomániásnak bizonyult, egy volt fegyenc az egyetlen em-
ber, akiben teljesen megbízhatok, és Duddleswell atya - hát az Duddleswell atya. Én már
mostanra olyan dörzsölt lettem, hogy azon se lepődtem volna meg, ha kiderült, hogy Mrs.
Pring call girl.
Négy óriási vaskapun vezettek keresztül, mindegyiket ki kellett nyitni, és csengetni,
mielőtt az engem kísérő börtönőrrel tovább mehettem volna. A hely a szemináriumra emlé -
keztetett.
Emilio Zaccharone sűrűszemű rács mögött, szemben ült velem. Gyökereinél és alul két
hüvelyknyire vörös, felül zsíros, fekete haja volt, és összetéveszthetetlen, szeplős ír arca.
- Köszönöm, hogy eljött, atyám. - A kiejtés londoni volt, legfeljebb töredékekben ír, és
semmi esetre sem volt összhangban felvett nevével.
Körülmutattam: - Milyen itt az élet, Emilio?
- Mint egy börtönben.
- Nem olyan jó, mint otthon?
- Idáig talán nem mennék el.
Átadtam Emiliónak anyja üzenetét a himnuszról, és megismételtem, milyen kegyelettel
emlékezett meg szerzőjéről.
- Szép, nagyon szép. Mondja meg neki, azt izenem, ezt a himnuszt mindennap elmon-
dom érte, és szombaton, a Miasszonyunk napján kétszer is.
 Mikor az ügyeletes börtönőr egy pillanatra elfordult, Zachary egy kártyát csúsztatott át
a rács alatt. Olyan keskeny volt a rés, mint egy hüvelyk töredéke. Vastagabb valami nem is
fért volna át.
Már tiltakozni akartam, hogy ez szabályellenes, mikor láttam, hogy csak egy szentkép,
amit átadott.
- A mamámnak! - suttogta. - Tegye be a könyvébe, atyám. Gyorsan, az Isten szerel-
méért!
Mielőtt becsúsztattam volna a breviáriumomba, épp annyi időm volt csak, hogy lássam.
XIII. Pius pápa arcképe volt, sasorrú profilját ábrázolta. Bíborszínbe volt öltözve, fehér papi
sapkával, keze imára kulcsolva. Feje körül a pápai jelvények és lent primitív kézzel írt mon-
dat: „Te Péter vagy, és e sziklára fogom építeni Anyaszentegyházamat.”
- Az édesanyja örülni fog neki - mondtam halkan. - Akarja, hogy feloldozzam?
- Kérem, atyám.
- Jól van, Emilio, meggyónhat úgy, hogy az őr ne hallja.
- Elég lesz a feloldozás, atyám. Gyónás nélkül.
- Nem adhatok feloldozást csak akkor, ha meggyónja bűneit.
- Bűneimet? - kérdezte rekedten. - Mit gondol, milyen lehetőséget adnak itt az ember-
nek, hogy bűnt kövessen el?
Nem gondolkoztam ezen. - Akkor legalább megáldom.
- Nagyon köszönöm, atyám. - És meghajtotta a fejét.
- Mondja meg az édesanyámnak, emlékezzen meg rólam és Devről az imáiban.
- Mr. de Valeráról?
- Igen. Családi tréfa. Azt hiszem, ez valami öreg ír szivar. Az anyám odavan érte.
Mikor átadtam Mrs. Grourke-nak az üzenetet, csak ült és nézte XIII. Pius pápa képét és
azt mondta:
- Az Isten áldja meg -, de hogy ez őszentségére vonatkozik-e, vagy Zacharyra, vagy
Mr. de Valerára, nem tudtam megmondani.

A középkorú úron sárgásbarna esőkabát volt, és barna puhakalapját úgy forgatta kezé-
ben, mintha rózsafüzér lenne. Amint vasárnap, a kilences mise után, belépett a sekrestyébe,
már tudtam, bajt hoz.
Levetettem miseruhámat és a ministráns a gyertyákat oltotta el, mikor az idegen az or-
rom alá dugta igazolványát.
- Scotland Yard. Van itt valami hely, ahol zavartalanul beszélhetünk?
A szobámban bemutatkozott:
- Chinnery detektívőrmester a Scotland Yardról. Ön, atyám, gondolom...
- Neil Boyd - mondtam, és hellyel kínáltam. A legkisebb kételyem sem volt, hogy Emilio
miatt jött.
- A templomi hirdetőtábla szerint ma Duddleswell atya van szolgálatban.
- Neki semmi köze hozzá.
Rám bámult:
- Mihez, uram?
- Akármihez, amit mondani fog.
- Mit fogok mondani?
- Nem tudom.
- Maga csak annyit tud, hogy ártatlan abban, amit mondani fogok?
- Igen.
Hidegen nézett rám és elővette a jegyzetfüzetét.
- Látta véletlenül a mai újságokat, uram?
- Nem.
- Vagy hallgatott rádiót?
Megráztam a fejem.
- Egész reggel miséztem.
- Helyes. Így jobb is. Minden érintett számára.
Már éppen kérdezni akartam, miről van szó, mikor átsuhant agyamon, hogy a filmek-
ben a bűnösök mindig ezt mondják. Elhatároztam, hogy úgy csinálok, mintha barátságos lá-
togatásról lenne szó. A szerep nem sokáig tartott.
 - Emilio Zaccharone - tett próbára. - Aha, látom, a név jelent magának valamit, uram.
- Igen, hogyne. Találkoztam vele. Egyszer.
- Múlt kedden délután három és fél négy között.
- A Wormswood Scrubsban.
- Tudta, hogy Zaccharone miatt jöttem, igaz, uram?
- Igen.
- Noha ma még nem olvasott újságot, és rádiót sem hallgatott.
- Így van.
- Meg tudná mondani, miért?
- Hatodik érzék, őrmester úr.
- Maga pszichés alkat?
- Nem, őrmester úr, csak hajlamon van rá, hogy pácba kerüljek.
Bólintott, mintegy jelezve, hogy egyetlen szavamat sem hiszi el.
- Megszökött talán, őrmester úr? Meghalt?
Chinnery detektívőrmester felemelte a fejét a füzetéből, mint egy türelmes ökör.
- Én kérdezek, uram.
- Bocsánat.
- De nem tudom a válaszokat - ismerte el -, ezért vagyok itt.
Furcsa, gondoltam. Ha nem tudja, hogy Emilio megszökött-e vagy nem, hogy él-e vagy
nem, miért nem hívja fel Wormswood Scrubsot és kéri, hogy nézzenek be a cellájába? Nyil-
ván megmondanák a Scotland Yard detektívéjének. Miért engem kérdez?
Nem hiába olvastam én Dosztojevszkijt. Talán ez a székemben ülő meggyőző jelenség
nem is a Scotland Yardról jön. Okosabb, ha óvatosabban válaszolok.
- Mikor kedden meglátogatta Zaccharonét, adott át neki valamit? Például valami fém-
tárgyat?
- Megölt valakit? - tört ki belőlem.
- Megölt, uram?
- Nem ölt meg senkit?
- Tudtommal nem. Legalább is nem mostanában. - Megengedett magának egy mosolyt.
- Válaszoljon a kérdéseimre, kérem.
- Semmiféle fémtárgyat nem adtam át neki.
- Viaszt vagy ilyesmit?
- Miféle viaszt?
- Csak úgy, viaszt.
- Őrmester úr, semmit volna át sem adhattam neki. Rostély volt közöttünk, és egy bör-
tönőr ügyelt ránk.
- Átadott neki valami üzenetet?
- Nem. Vagyis...
- Igen, uram? - Felnézett. - Az ön számára jelentéktelennek látszó részletek fontosak
lehetnek.
- Azt mondtam, hogy az édesanyja imádkozik érte.
- Milyen szép. Zaccharone, hm, fontosabb dolgot nem említett?
- Nem gyónt meg, ha erre gondol, őrmester úr. És ha meg is tette volna, nem állna
módomban megismételni önnek.
- Értem, uram.
- Még egy bírónak sem.
- Bízott magára üzenetet valaki más számára itt kint?
Megismételtem Emilio kérését anyjához, hogy imádkozzon érte és Mr. de Valeráért.
A ceruzája végét szopogatta egy-két pillanatig:
- Tehát Zaccharone IRA-szimpatizáns?
- Akkor hát él? - tört ki belőlem.
Felkapta a fejét:
- Köszönöm, uram. De honnan tudja ezt?
Haboztam:
- Ön mondta, épp most.
- Én mondtam?
- Ön azt kérdezte: IRA-szimpatizáns? És nem azt, hogy szimpatizáns volt.
 Újra magába mélyedt:
- Ez nagyon ügyes volt öntől, uram.
Ceruzáját az ölébe ejtette, mintha hirtelen túl nehéz lenne ahhoz, hogy tartsa.
- Olyan benyomást tett önre Zaccharone, hogy valamiféle cinkosok támaszkodnak rá?
Szerettem volna azt mondani: „Csak az anyja”, de meggondoltam:
- Nem.
- Talán a börtönőrök? A saját szervezetének tagjai? Egy rivális banda? - Valószínűleg
meglátta üveges tekintetemet. Én mindenesetre megláttam az övét. - Önök tehát csak... lel-
ki dolgokról beszélgettek?
- Igen.
- Miért kellett ezért a Wormswood Scrubsba menni, és véletlenül közvetlenül azelőtt,
hogy ez az incidens történt?
- Incidens? - Nem adott semmi támpontot, mit jelent ez. - Őrmester úr, az édesanyja
buzgó katolikus, napi áldozó, ha tudni akarja. Arra kért, beszéljem rá, hogyha kiszabadul,
menjen haza hozzá lakni. De ő jobban szereti a börtönt.
- Nem vette észre a Scrubsba menet vagy jövet, hogy figyelik?
- Nem. Ebben igazán biztos vagyok.
- Köszönöm, uram. Nagyon sokat segített nekünk.
- Segítettem?
- Igen, uram. Kizárta a nyomozás egyik gyanúsítottját. - Becsukta a füzetét és felállt. -
Ön tisztázva van. Hálás lennék, ha ez köztünk maradna. Ezt a nyomozást a legmagasabb
szintről rendelték el.
Amikor távozóban volt, Chinnery hirtelen szemfordult velem.
- Tehát nincs róla fogalma, hol van Zaccharone?
Ügyes fogás volt. Egy utolsó kérdés, mikor az ember már lazított, gondolva, hogy az
egésznek vége van. Szerencsére semmi rejtegetni valóm nem volt.
- Hát nincs a börtönben? - kérdeztem, szándékos naivsággal, tudva, hogy biztonságban
érezhetem magam.
- Tudja, uram, ez nem könnyű munka.
- Az anyja biztosan tudni szeretné. Mi történt vele?
- Hogy mi történt vele? - Ahogy a rendőrőrmester fáradtan bemászott a kocsijába,
visszakiáltott a válla fölött. - Szívesen áldoznék néhány garast, hogy megtudjam erre a vá-
laszt, uram.

Ebédnél Duddleswell atya megkérdezte, olvastam-e Nelly Grourke fiáról az újságban.

- Igazán írtak róla? - kérdeztem, hogy elhárítsam magamról a gyanút.
- Tegnap este hatkor egy különlegesen biztosított épületszárnyban volt. Fél hétkor pe-
dig a cellája már üres volt.
- Feltörték a zárat.
Duddleswell atya megrázta a fejét.
- Ez a furcsa benne. Az ajtó be volt utána zárva.
- Rendszerető eljárás - tettem hozzá révetegen.
- Az újság szerint a Belügy nyomozást rendelt el.
- A legfelsőbb hatóság! - képedtem el.
- Valóban. Úgy látszik. Zach Grourke-nak négy kulcsra volt szüksége, hogy kijusson ab-
ból a börtönből.
- És az anyja azt mondja, olyan jó fiú.
- Ó, Neil atya - nevetett -, ha az ördögnek anyja lenne, az is ugyanazt mondaná róla.
De mindenesetre furcsa dolog. - Átnyújtotta nekem az újságot. Vessen bele egy pillantást.
Amit olvastam, megmagyarázta, miért volt olyán rejtélyes a Scotland Yard embere. Egy
újságíró feltette a kérdést, vajon Emilio Zaccharone tényleg elszökött-e? Mi oka lehetett en-
nek a ragyogóan megoldott szökésnek akkor, amikor három hét múlva már esedékes volt a
szabadulás?
Egyik feltételezés az volt, hogy egy rivális banda elkapta és megölte. De ha ez történt,
miért nem a cellájában tették el láb alól? Mi szükség volt rá, hogy magukkal vigyék? Min-
denesetre Zaccharone tudta volna, hogy nem a saját szervezete jött érte, hogy elvigye, és
viaskodott volna velük. Ehelyett teljes csend volt az eltűnése idején.
Zaccharone parlamenti képviselője, írja az újságcikk, előterjesztést adott be, kérdőre
vonva a belügyminisztert, hogy lehet, hogy az egyik választójának Őfelsége egyik börtöné-
ben nem szavatoltak a biztonságáért?
Mikor befejeztem a cikket, Duddleswell atya megszólalt:
- Tudja, Neil atya, Zachnak már a korai éveiben is száz és száz csalafinta ügye volt. Ti -
zenötéves korában pont az ajtónk elől lopott el egy kocsit, és eladta.
- Valakiét az egyházkerületből?
- Sokkal rosszabb.
- A magáét?
Bólintott:
- Egy 7-es Austint. Az anyja majdnem félholtra verte érte.
- Feljelentette?
- Igen, mert természetesen nem tudtam, ki lopta el. Bíróság elé került. De a drága
édesanyja kedvéért szót emeltem az érdekében, bizonygattam a jóhiszeműségét, és azt
mondtam, hogy talán csak kölcsönvette.
- Kölcsönvette!? - kiáltottam nevetve.
- Egy intéssel megúszta.
- Gondolom, nem sok hálát mutatott érte.
- Ó, dehogynem. Lopott számomra egy másik majdnem ugyanolyat.
- Mit csinált vele?
- Az egyetlen tisztességes dolgot, amit a körülmények között tehettem. Az egész hábo-
rú alatt azt használtam.
- Mrs. Grourke egyszer azt mondta nekem, maga remek pap.
- Hát mondhatta is a drága lélek. Én tanítottam a fiát, ministránst csináltam belőle, és
az egyházközségi vásár idején alkalmaztam.
Duddleswell atya az után elmondta, hogy Zachary megváltoztatta a nevét, hogy beke-
rüljön a dolgok sűrűjébe, és nehéz felfogása ellenére adásvétellel vagyont szerzett az autó -
kereskedelemben.
- Ezután egyenes úton járt, atyám?
- Olyan egyenesen, mint a disznó farka.
Mrs. Pring robbant be.
- Neil atya!
- Igen, Mrs. Pring.
- Egy úr keresi.
- Mondja meg neki - csattant fel Duddleswell atya -, várja meg, míg befejezzük az ebé-
det.
- A Belügytől van - suttogta Mrs. Pring.
A látogató kicsattanóan egészséges külsejű ember volt, arca lazacszínű. Elvettem tőle
világosbarna tiszti köpenyét és cilinderét. Alatta fehérpettyes fekete szövet sportzakó volt
rajta, világosbarna mellény és világosbarna csokornyakkendő, rózsaszín pöttyökkel.
Átadott egy névjegyet:
- Clark vagyok, atyám. Jonathan Clark a Belügyből. - Sima, kellemes hangja volt. -
Szeretnék önnel félhivatalosan beszélgetni.
- Emilio Zaccharonéról?
Bólintott: - Furcsa dolog, mon père. Meglep, hogy ilyen élénken érdeklődik a kérdéses
fickó iránt.
Hellyel kínáltam:
- A Scotland Yard detektívjének már mindent elmondtam, amit tudtam.
- A Yard már megkereste? - Amikor leült, felbillentette a zakója szárnyát, mint egy WC-
tetőt.
- Korábban, ma reggel.
- Très curieux - elmélkedett. A francia beszúrásokat túlzott angolsággal ejtette ki, mint-
ha jelezné, mit gondol a tengeren túli külföldiről. - Mi volt a neve annak az ürgének?
Megmondtam.
 - Chinnery. Nem bánja, ha használom a szócsövét? - Hallottam, ahogy magában mo -
tyogott: Whitehall 1212 - miközben tárcsázott.
- Scotland Yard? Kérem a 3068-as melléket. Merci bien... Jimmy, itt Johnny C. Figyeljen
ide! Van valakije ebben a Scrubs-ügyben Chinnery detektívőrmester néven?... Nem? Valaki
ilyen nevű, valamelyik állati külsejű kerületből, mint Leeds vagy Nottingham?... Biztos ben-
ne? Beaucoup köszönet. Maradjon elérhető helyzeten.
Mr. Clark hozzám fordult:
- Írja le számomra, atyám, ezt az urat.
Megpróbáltam, nem sok sikerrel. Mr. Clarket nem nagyon érdekelték az esőkabátok és
puhakalapok.
- Magas volt vagy alacsony, atyám?
- Gondolom, középtermetű.
- Körülbelül az én méretem?
- Igen.
- De én alacsony vagyok, öt láb hat.
- Sajnálom. Nehéz megmondani, ha ül.
- De amikor bejöttem, álltam. - Megbocsátóan intett a kezével. - Szemüvege volt?
- Nem vagyok benne teljesen biztos.
- Nem biztos benne, hogy volt vagy nem volt?
- Mindkettő.
- Volt valami megkülönböztető jele? Neki, úgy értem. Anyajegy? Bajusz?
- Lehetett talán valami bajusza.
- Lehetett?
- Kis bajusza.
- Alig látható.
- Olyanformán. - Csőbe akart húzni, azt láttam.
- Kocsin jött, mon capitaine?
Örültem, hogy egy valamiről biztosíthattam:
- Igen.
- Milyen gyártmányún?
- Nem figyeltem meg.
- De azt látta, hogy kocsiból szállt ki?
- Nem, csak azt láttam, hogy kocsiba szállt be. Amikor távozott.
- És feltételezte, hogy azzal a kocsival jött, amivel távozott. Un esprit sage. Micsoda
elme. A kocsi színe?
- Nem volt semmi különös színe.
Tágra nyitotta a szemét:
- Nem... volt... semmi különös... színe?
- Úgy értem, nem volt élénksárga, vagy ilyesmi.
- Ez igazán hasznos információ - mormogta. A kocsi nem volt élénksárga. A számát
nem jegyezte meg, gondolom.
- Mr. Clark, feltételeztem, hogy rendőrségi kocsi. Reggeli előtt történt.
- Természetesen értem - mondta csillapítóan -, természetesen. Megértem, mert még
én sem reggeliztem.
Mivel gúnyolódást éreztem a hangjában, így szóltam:
- Gondolom, nem lenne hajlandó behunyni a szemét néhány pillanatra.
- Miért ne, mon ami? - És eleget tett a kérésemnek.
- Mr. Clark, maga kb. annyi ideje van velem, amennyi ideig az az álrendőr volt. Mit
jegyzett meg rólam?
- Helyes - mosolygott. - Megteszem, ami tőlem telik. Kb. hat láb két hüvelyk magas, és
mondjuk kb. 155 fontot nyom. Jó külsejű, hullámos fekete haja jobb oldalt van elválasztva.
A szeme barna, kis zöld árnyalattal, és egy kb. egynyolcad hüvelyk hosszú sebhelye van a
szája jobb sarkában.
- Az ajkam fölött vagy alatt? - kérdeztem megilletődve.
- Fölött. Maga balkezes.
- Igen?
 - Először a kézfogásán vettem észre. Ettől eltekintve, ahányszor lehetősége volt, a bal
kezét használta. Bal kézzel csukta be az ajtót. A ballal vette le a kabátomat, és azután tette
át a jobb kezébe. A bal kezével akasztotta föl a fogasra a kalapomat, húzta felém a széket.
Valójában az egész szoba balkezes. Egyszerű példa, a tolla és ceruzája meg a blokkja a bal
oldalán van.
- Könnyű dolog - nevettem, azt várva, hogy abbahagyja.
- Egyébként a toll egy Parker. Érdekes - folytatta -, hogy ismeri fel az egyes ember a
balkezességet ezerféle módon, még úgy is, hogy figyeli, ahogy valaki egy koncerten tapsol.
Mais peiner toujours. Maga nem vezet.
- Nem vezetek?
- Valószínűleg nem. Ha vezetne, feltehetőleg megfigyelte volna Chinnery kocsija már-
káját és korát, és összehasonlította volna a sajátjával. Hiúság, meg minden. Azután az író-
asztalán kulcscsomó van. Csak három kulcs van rajta. Bőven volna hely egy autókulcs szá-
mára, de az nincs rajta. Amellett a nadrágja is elárulja.
Lenéztem a nadrágomra:
- Tényleg?
- Félek, hogy igen. Ijesztően buggyos a térdénél, és az ülepénél. Sajnos, meg kell
mondanom, ellenkező irányú ráncokat vet, ami mind arra vall, hogy rendszeresen kerékpá-
rozik, és biciklicsipeszeket hord.
- Eltalálta - mondtam.
- Folytassam?
- Kérem.
- Nem dohányzik. Rendszerint úgy van, hogyha valahova megyek és megmondom,
honnan jövök, az emberek azonnal rágyújtanak. Három olyan ember volt, aki már abba-
hagyta a dohányzást, és mégis azonnal újra kezdte, amikor találkoztunk. Nem, maga nem
dohányzik. Az ujján nincs nyoma a nikotinnak, nincs kéznél hamutartó, nincs dohányfüst a
levegőben. Persze a cigarettafüst nem bizonyítaná, hogy maga dohányzik. Lehettek látoga-
tói. De a füst hiánya azt bizonyítja, hogy maga nem dohányzik. Végül, és ez teljesen általá-
nos a nem dohányzóknál, elfelejtette megkérdezni, nem akarok-e rágyújtani.
- Elnézést. Kérem, gyújtson rá.
Anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, kinyújtotta a bal kezét, szétnyitotta az ujjait,
hogy mutassa, nincsenek rajta nikotinnyomok, és megkérdezte:
- Akkor hát nem vette észre?
Csak tagadóan szippantottam. Azután hirtelen eszembe jutott:
- Chinnery nem dohányzott.
- Míg itt volt, nem. Erre már régen rájöttem. De ez nem bizonyítja, hogy nem dohá -
nyos, hacsak maga véletlenül...
- Nem néztem meg az ujjait.
- Miért tette volna, mon vieux, reggeli előtt? - Folytatta. - Villanyborotvát használ. Dif-
ficile à comprende. A látása jó. Szemüveget nem visel. Nincs az orrnyergén nyoma a keret-
nek. Emberekre, dolgokra megfelelő szögben néz. Asztali lámpát nem használ, de figyel-
meztetően megérintett - nem lesz örökké fiatal, és azt tanácsolnám...
- Köszönöm.
- Bár jó szeme van és komolyan gondolkodik...
- Igen?
- Egyetlen könnyű regényt nem láttam a polcán, a tegnapi Times van az ablakpárká-
nyán Dosztojevszkij A holtak háza mellett - egyébként nem a legjobb fordítás -, és a rádiója
a hármas csatornára van beállítva. Mindennek ellenére nem túl jó megfigyelő, és könnyen
becsaphatják.
- Erre hogy jött rá? - kérdeztem.
Mosolygott:
- Mindez egybevág a házvezetőnője védelmező magatartásával magával szemben,
ahogy azt mondta: „A mi Neil atyánkat keresi?” Ez erősen arra vall, hogy maga egyszerű,
egyenes, igazmondó, sebezhető ember -, és nagyon valószínűtlen, hogy számomra valami
használható felvilágosítást tudna adni.
- De hát ez fantasztikus! - kiáltottam elismerően. - Kérem, ez most már elég!
 - Kár. La leçon est srulement à mohé finie. Azt reméltem, csodálatba ejtem detektív ké-
pességeimmel. Maga például aggályos alkat.
- Igen.
- A faliórája és a karórája egyaránt öt percet siet.
- Nehogy elkéssek - nevetve abbahagytam.
Megveregette ritkuló haját:
- Szerencséje van, hogy nem fog megkopaszodni.
- Ez vigasztaló, de hogy tudja ezt megmondani az én koromban?
- A felszentelésekor készült fényképen az apjának dús üstöke van, és ez az egyetlen,
amit egy fiú mindig örököl az apjától. Az utóbbi időben kicsit meghízott.
- Igen, de...
- Nézze meg magát a fényképen az apja mellett. De számomra már au premier coup
d'oeil nyilvánvaló volt. A gallérja piros vonalat hagy az álla alatt, és maga folyton tágítja az
ujjával, hogy enyhítse a szorítást.
- Észre se vettem.
- Nem vádpont. De vigyázzon, ne legyen belőle modorosság, mon père. Az olyan az-
után, mint egy anyajegy. Túl könnyen magára lehet róla ismerni. Egyébként a jácintjai na-
gyon rászorulnak, hogy megöntözze őket.
Kértem, nyissa ki a szemét:
- Maga mindezt tényleg néhány másodperc alatt figyelte meg?
Rám nézett és pislogott:
- Jó Isten, dehogy. A legtöbb dolgot a dossziéjából tudtam meg, mielőtt eljöttem a hi-
vatalomból.
- Dossziéjuk van rólam - hápogtam.
Megmerevedett és az ajkába harapott:
- Maga ráadásul kicsit könnyen átejthető is.
- Sajnos - mondtam. - Van itt egy úr a házban, akivel találkoznia kellene.
- Nem szeretném, ha azt hinné, szaglásztam maga után. Tényleg nem is realizáltam,
hogy a legtöbb dolgot tudtam, míg maga el nem kezdett vallatni. Kicsit utálatos az egész. -
Felegyenesedett: - Elég a társasjátékból, és térjünk vissza a lényegre.
- Így tehát, Mr. Clark, a legutóbbi látogatóm csaló volt?
Bólintott.
- Honnan tudhatta, hogy belekeveredtem?
- Tehát belekeveredett?
A gyomrom összerándult és emlékeztetett rá, hogy Jonathan Clark nem kabarészínész,
hanem a Belügy tisztviselője.
- Csak arra céloztam ezzel, honnan tudta, hogy meglátogattam Zaccharonét a Worms-
wood Scrubsban?
- Valószínűleg belülről kapta a szagot, és utána vagy ő, vagy a bandájából valaki figyel-
hette magát, amikor be- és kiment, és a nyomába eredhetett.
- Zaccharone ellensége lehetett?
Mr. Clark vállat vont:
- Sajnálom, hogy elcsépelt klisét használok, atyám - mondta kedvesen -, de én va-
gyok, aki kérdez.
A mondat ismétlése újra emlékeztetett elhatározásomra: „okosodj meg”. Honnan lehe-
tek biztos benne, hogy ez az ember valódi, és az előbbi csaló volt? Mi van, ha ez a csaló?
Vagy ha mindketten csalók? A Szent Júdásban minden lehetséges.
Nyeltem egyet:
- Mr. Clark, ugye maga nem csaló?
- Úgy éljek! - mondta. - Megmondanám, ha így lenne.
- Megnézhetném az igazolványát, kérem?
- Már egyszer megmutattam magának.
- Ezt az áldetektív is megtette.
- Parancsoljon.
Újra átnyújtotta a belügyi igazolványát. Rajta volt a fényképe, a neve, egy szám és a
hivatalos pecsét.
- Meg van elégedve? - kérdezte.
 - Fogalmam sincs. Sose láttam még ilyet. - Udvariasan kérdeztem: - Nem hamisítvány?
Elvette tőlem a kártyát, és aggodalmasan nézegette:
- Remélem, hogy nem. Ez az egyetlen, amit a Belügytől kaptam. - Felderült. - Maga
gyorsan tanul, mon elève. Én is mindig azt gondoltam, hogy az igazolási eszközök 99 száza-
léka semmire se jó.
Tárcsázott a számomra, és mielőtt még a csengés abbamaradt volna, átadta a kagylót.
- Scotland Yard - mondta egy női hang. - Mit parancsol, kérem?
A 3063-as melléket kértem, és először egy titkárhoz kapcsoltak, azután James Bourna
főfelügyelőhöz. Először nem volt hajlandó beszélni, de mikor Mr. Clark átvette a kagylót és
felvilágosította a problémáról, megerősítette látogatóm hiteles voltát. Ami nem jelenti azt,
uram - mondta nevetve -, hogy egy fikarcnyit is megbízhat benne.
- További támpontok kedvéért - mondta Mr. Clark utána, bal szemöldökére mutatva -,
van egy kis szemölcsöm, szabad szemmel alig látható, pontosan itt.
Előrehajoltam, hogy megvizsgáljam, majd rájöttem, hogy tréfa az egész.
- Ez a Chinnery-ürge nem adott valami címet, ahol érintkezésbe tudna vele lépni?
- Nem. Nem akarja megvizsgálni a szobát ujjlenyomatokért?
- Miért tenném? Miért ne vizsgáljam egyszerűen csak a maga ujjait?
- Talán ez az álrendőr valahol otthagyta a saját ujjlenyomatait.
- Ezt csak az ártatlanok teszik. Fogadok, hogy ő még az ajtót se maga nyitotta ki.
- Nem - ismertem el.
- Egyébként én sem, ha már erről van szó - mondta mosolyogva. - Áruljon el nekem
valamit, atyám. Barátja magának az a kövérkés pap, aki majdnem kiugrott a bőréből itt az
asztalnál?
- Nagyon jó barátom. De valamiféle barátságtalan módon.
Vigyorgott: - Volt nekem is egy ilyen főnököm. Miért nem mondott neki semmit a
Scrubsról, vagy a Scotland Yardról jövő látogatásról?
- Honnan tudja, hogy nem mondtam el?
- Abból a pillantásból, amit magára vetett, megmondom előre, hogy Monsieur le Curé
sietni fog, hogy néhány szót válton magával, ha elmentem.
Mindent elismételtem Mr. Clarknak, amit Chinnerynek is elmondtam. Úgy látszott, ő is
elfogadta, hogy nincs összefüggés a Wormswood Scrubsban tett látogatásom és Zachary
szökése között.
Látva, hogy lazított, megkérdeztem:
- Mit gondol, Mr. Clark, hogy jött ki?
- Különféle elméletek forognak a sajtóban. Az egyik, hogy soha nem is jött ki a börtön -
ből.
- Nem???
- Még mindig ott van a cellájában, az ágy alá bújva. A második, hogy egy száz láb
hosszú alagutat fúrt a leveses kanalával. A harmadik, hogy becsavarta magát az ágynemű-
be, és egy falovon kivitette magát. A negyedik, hogy mint Jézus, átment a falon. Az ötödik
elmélet, amit én hajlamos vagyok előnyben részesíteni, hogy neki vagy a cinkosának van
egy kulcskészlete.
- Kulcsok? - ismételtem.
- Tudja, ezek olyan tárgyak, amiket az ember a zárakba dug, hogy kinyissa velük az aj-
tót. Átkozottul ügyes dolog. Ki az ördög gondolt valaha is arra, hogy kulcsokkal nyisson ki
börtönajtókat?
Mikor távozóban volt, láttam, hogy majdnem olyan magas, mint én.
- A látogatásomat nem említeném senkinek, ha magának lennék, mon ami - tanácsol-
ta. - Átadott nekem egy névkártyát. - Csöngessen rám, ha valamire rájön, amiről azt gon-
dolja, hasznos lehet a számunkra. És a jövőben ne felejtse el, hogy a szemölcsömet meg -
nézze, öreg fiú.
Megkönnyebbülten mosolyogtam:
- Rendben.
Elővett egy cigarettát, és egy szipkába dugta. Közben visszakiáltott:
- Egyébként egy régi Wolseleyt vezetek. Fekete, d'un certain âge. A rendszámtáblája, a
köbtartalma ó, mon petit, miért is érdekelnék magát az ilyen jelentéktelen részletek?
Beszállt egy új Sunbeam Talbotba, egy tíz lóerős zöld luxusautóba, és elhajtott.
 Mulatságos fickó volt.
Alighogy becsuktam a bejárati ajtót, Duddleswell atya rám vetette magát és a dolgozó-
szobájába hurcolt:
- Ki az ördög fog még a nyakára jönni, fiú?
- Mentegetőztem titkolódzásomért, megmagyaráztam a Mrs. Grourke-nak tett ígérete-
met, és körvonalaztam a két interjút, amit ma reggel adtam.
Csengett a telefon.
„Női” hang szólalt meg:
- Itt John Smith beszél.
John Smith hangja félreismerhetetlen volt.
- Zachary - mondtam.
- Emilio. Annak a fickónak a Belügytől ugye nem mondott semmit?
- Mit mondtam volna? Nincs semmi, amit mondhatnék.
- Maga rendes ember, atyám. De tudtam, hogy Clark magát nem fogja gyanúsítani. Ő
is római katolikus.
- Ezt honnan tudja?
- Duddleswell atya legutóbbi miséjén áldozni ment.
- Akkor hát nem reggelizett - mondtam. - Tartsa a vonalat, kérem. A fürdőszobába ro -
hantam, kinyitottam az ablakot és lenéztem az utcára. Visszatérve újra felvettem a kagylót.
- Emilio, lesz szíves megmondani a viharkabátos emberének a házunkkal szemben, hogy
lépjen le!
- Viharkabát? - kérdezte Emilio. - Ez talán nem az én emberem. De köszönöm a tippet,
atyám. Mindjárt letolom, úgyhogy nem fogja magát többet zaklatta. Megkapta már a kis
ajándékomat?
- Ajándékot?
- Útban van magához. Csak azért telefonáltam, hogy remélem, meghívhatom magát
vacsorára valamelyik este.
- Akkor hát él - mondtam bárgyún.
Zachary nevetett:
- A viszontlátásra, atyám, és millió köszönet.
- Megkönnyebbülés tudni, hogy él - mondta Duddleswell atya. - Különben a kedves
édesanyja háromszor egy héten gyászmisét mondatna velem a lelkéért.
- Átugrom hozzá, megmondom neki az újságot.
- Legyen nyugodt, Neil atya. Leharapta volna Zach rút fejét, ha nem elsőnek vele lépett
volna érintkezésbe.
Mrs. Pring hatalmas dobozzal jött be, amit a mellékbejáratnál kézbesített valaki. Dudd-
leswell atyával kinyitottuk, és egy dobozban 12 üveg Johnny Walkert találtunk és egy boríté-
kot tele százfontnyi bankjeggyel. Mellette gépelt kártya:
„Szíves üdvözlettel: John Smith. Hálából a hotelemben tett látogatásáért.”

- Még egyszer, Neil atya.

Szemben az álrendőrrel és Jonathan Clarkkel, Duddleswell atyának meggyőződése volt,
hogy van valami összefüggés az én Wormswood Scrubsban tett látogatásom és Zachary szö-
kése között. A hálaajándék eldöntötte az ügyet. Újra el kellett ismételnem minden részletet.
- Még egyszer, mi is volt az a himnusz, Neil atya?
Ásítva megmondtam neki. Ez a harmadik vallatás volt a legrosszabb.
Pattintott az ujjával:
- Az első sor teljes szövege: Édes Megváltónk, áldj meg bennünket, amerre járunk.
Nem tagadhattam, elég találó egy börtönszökés alkalmára.
A könyvespolcához ment és levett egy kötetet, a The Westminster Hymnal-t. - Ez a
172-es - mondta. Elégszer elővettem már a templomban. - Mielőtt kinyitotta volna, elismé-
telte: 172, 172. - Hirtelen felvillant benne: - Milyen nap is van ma? - kérdezte.
- Szombat.
- Nem, a dátumot kérdem. Február 18-a.
- Igen - mondtam értetlenül.
 - A második hónap 18-a. 18-2.
Megértettem: - Tegnap 17-2 volt. 172.
Mély lélegzetet vett és bólintott. Tovább nézegette a himnuszt, újabb támpontokat ke-
resve.
- Ha ez egy kidolgozott kód - mondtam -, Mrs. Grourke-nak kell e mögött a szökés mö-
gött rejtőznie.
Meg volt botránkozva:
- De Neil atya! Egy olyan kegyes hölgy, mint Nelly, aki minden héten két ötschillinges
misét mondat az elhunyt lelkekért?
- Meg vagyok róla győződve.
- Semmi mást nem mondott, Neil atya. Gondolkozzon!
A fejemet vakartam, és előjöttem azzal a furcsa megjegyzéssel, hogy Faber születésé-
nek az évét meg kellett áldania.
- Ez az! - rikkantotta. Idenézzen!
A himnusz alatt ott volt a Faberra vonatkozó dám: 1814-63.
- Az utolsó fontjába is fogadhat, Neil atya, hogy Zach múlt éjjel, február 17-én, szom-
baton ugrott meg, pontosan 18.14-kor, 14 perccel hat óra után.
- De hogy csinálta? - suttogtam.
- Majd kitalálom ezt is - mondta izgatottan.
Meghökkent azon, hogy Zachary átadta nekem a pápa képét és furcsa módon Mr. de
Valeráért sürgetett imát. De pillanatnyilag nem támadt semmi ihlete.
Mikor aznapra abbahagyta a találgatást, könnyedén megszólaltam:
- Felhívom a Belügyet, és érintkezésbe lépek Mr. Clarkkal.
Savanyúan nézett rám:
- Neil atya, gondolja, hogy a Belügy hatalmasait és fejeseit érdeklik majd egy magam-
fajta amatőr detektív megérzései?
- Nem, atyám - mondtam, de láttam, hogy az álla csalódottan leesik. - Csak tudatni
akarom velük, hogy Zachary telefonált.
- Miért?
- Mert megkímélem a rendőrséget egy csomó munkától, ha tudják, hogy Zachary él.
- Hagyja a rendőrségre a saját munkájukat, maga pedig inkább a magáéval törődjön.
- Rendben van, atyám.
- Még valami, Neil atya. Ha Zach felhívja, hogy vacsorára invitálja, kérdezze meg, ma-
gával viheti-e egy jó barátját.
- Kicsodát?
- Engem - válaszolta.

A vacsora

Duddleswell atya gyűlölte, ha félbeszakították. Épp addig a pontig érkezett el, hogy ki-
jelentse: „Kiokoskodtam magamban, hogy Zachary egyáltalán nem tört ki a börtönből”, mi-
kor Mrs. Pring lépett be.
- Asszony! - kiáltotta. - El innen, el, el!
Mrs. Pring nyugodtan körülnézett:
- Az ugatást hallom - mondta -, de hol van hozzá a kutya?
- Jesszusom! Képes lenne leharapni a pápa fejét, tiarával együtt.
- Hogy érti ezt, atyám? - kérdeztem, mert izgatott az előző megjegyzése. De ahogy
már sokszor megtörtént, amikor a koncentrációját megzavarták, sértett hiúságában nem
folytatta a magyarázatot tovább.
- Majd egyszer máskor megmondom, Neil atya.
Mrs. Pring bejelentette:
- Mrs. Grourke keresi, Neil atya.
Duddleswell atya arckifejezése megváltozott:
- Nelly - mondta, ahogy Mrs. Grourke, fehér martillában, belépett. - Isten adjon jólétet
magának és szeretteinek.
 - A barát beszél magából, atyám, drága. - Amikor a barát kezet rázott vele és távozott,
ezt mondta róla: - Kívülről olyan hidegnek látszik, mint egy kutya orra, de valójában olyan
kedves, hogy még a tehenét is átölelné.
Köhögtem, hogy ne kelljen megszólalnom.
- Atyám, drága - kezdte, mellét verve -, fáj nekem, hogy azzal, amit mondanom kellett
magának, akaratlanul is becsaptam. Gondolom, most már tudja.
Bólintottam és azt feleltem, én meg azt sajnálom, hogy Duddleswell atya tudomást
szerzett börtönbeli látogatásomról.
- És nem...?
...szakadt meg a szíve? Ha igen, nem mutatta biztosítottam.
Csóválta a fejét Duddleswell atya detektívtehetsége fölötti bámulatában:
- Mennyi okos ember van a világon. És itt vagyok én, mindezek közepette, csak egy kis
fekete paraszt a sakktáblán, megteszem, amit mondanak nekem, és nem tudom, mi lenne a
helyes.
- Zachary okos fiú - mondtam -, hogy ki tudott jutni a börtönből.
- Annyi esze van, mint a körmöm feketéje, atyám, drága. Egyáltalán nem olyan okos,
mint a maga szent egyénisége. Sziszifuszi munka volt megtanítani neki az ábécét, mikor ti-
zenegy éves volt.
- Úgy tűnik, a sajtó szerint nagyon okos.
- Okos lesz sohanapján! - sóhajtotta. - Nem, az én Zacharym csak bábu.
- Nem ő a feje a társaságának?
- Csak névleg. Van valaki fölötte, akit ő a Főnöknek hív. Az én fiam reszket ettől az em -
bertől. Senkinek nem árulja el, ki ez a Főnök.
- Magának sem?
- Senkinek a világon.
- Az autókereskedelem, amiben dolgozik, teljesen tisztességes dolog?
- Ki is kaparnám a szemét, atyám, drága, ha olyasmit csinálna, ami a legkisebb mér-
tékben is tisztességtelen, hát nem?
Szerettem volna összerakta az információdarabokat, mielőtt Duddleswell atyának sike-
rül, így megkérdeztem:
- Gondolom, Mrs. Grourke, maga nem tudja, hogy jött ki Zachary?
- Hát hogyne tudnám!
- Hogyan?
- Csoda, atyám, drága. Hogy pontosabb legyek, az ön szentmiséjének a gyümölcse.
- De - törtem ki - még be sem mutattam azt a szentmisét.
- Igazán? Akkor még nagyobb csoda, mint gondoltam.
A zsebembe nyúltam:
- Miután a fia már szabad, talán vissza kellene hogy kapja az öt shillingjét.
Megfogta a kezem:
- Tartsa meg, atyám, drága, és - mondta titokzatosan - ajánljon fel egy misét egy má-
sik lélek kiszabadulásáért.
Vonakodva beleegyeztem.
- Alighanem holnap este együtt vacsorázunk Zacharyval - mondtam.
- Azért vagyok itt. Azt szeretném, ha megmondaná neki, menjen vissza a börtönbe
olyan hamar, ahogy csak lehet. Ebben a vonatkozásban legalább én vagyok a Főnök.

„John Smith” már előző nap telefonált, hogy megmondja, a vacsorát megrendelte a
The Gay Lords klubban, a Sohóban, a Thrace Streeten. Természetesen hozhatok magammal
egy barátot. Követi példámat, így négyen leszünk.
Duddleswell atyával a Szent Patrik-templom mellett parkoltunk le a Sohóban, és az
utolsó kétháromszáz yardot gyalog tettük meg, álmos bárok és kívül életnagyságú képekkel
díszített, homályos világítású éjjeli klubok között.
- Tartsa kordában a szemeit - mondta Duddleswell atya, mereven feltartott fejjel. - A
hentesekben legalább van annyi tisztesség, hogy a kolbászaikat bőrökbe teszik.
A Gay Lords ablakában hirdetés: „Felújítás miatt zárva”, és a redőnyök le voltak húzva.
- Micsoda lebuj! - mondta Duddleswell atya. Mondom magának, Szent Patrik inkább
Kerrybe látogatott volna ahelyett, hogy itt legyen.
 Ahogy közeledtünk, az ajtó kitárult, és egy medve külsejű ember, vállig érő barna haj-
jal és arany fülbevalókkal, beterelt bennünket.
Egy sokkal vékonyabb férfi, szőke parókában és fekete napszemüvegben, odaszólt a
medvének:
- Köszönöm, Zom - és elénk jött, hogy üdvözöljön, jobbját kézfogásra nyújtva.
- Zach - kiáltott fel Duddleswell atya, nyilvánvaló örömmel.
- Kérem, atyám - mondta Zachary -, a név Emilio.
- Ó, igen, Emilio Zaccharone - mondta Duddleswell atya. - Összetévesztelek valakivel,
aki egyáltalán nem hasonlít rád.
Emilio elbocsátotta testőrét, és egy kis különszobába vezetett, ahol egy négy emberre
terített asztal várt, ezüst gyertyatartókkal.
Emilio bemutatott bennünket Rosynak, a barátnőjének. Azt hiszem, kellemetlen megle-
petés volt számára, mikor látta, ki a jó barátom.
De Emiliónak, akár csak fejbólintó János volt, akár nem, volt befolyása. Hogy vendégül
lásson, estére kibérelte az egész éjjeli klubot, és papi gallérom iránti tiszteletből leállította a
színpadi látványosságot. A diszkrét, spanyolos külsejű pincérek által felszolgált ételek csodá-
latosak voltak, a borok nemkülönben.
- Osztályon felüli étkezés - mondta Duddleswell atya.
Az egyetlen ostoba dolog Emilio körül Rosy volt. Borjúszemű, nagymellű jelenség volt,
rikítóan ízléstelen ruhában, és állandóan vihogva hajtogatta Emilióról:
- Hát nem jópofa? Hát nem muris? Hát nem marha muris?
Amikor a pincérek elmentek, Emilio kigombolta inge felső gombját.
- Nem zavar, ha füstölök? - kérdezte.
- Egyáltalán nem - mondta Duddleswell atya -, jó, ha egy kis gyakorlatot szerzel addig-
ra, mire meghalsz.
- Ne haragudjon rám, atyám. Mi nem lopunk autókat. A Szervezetem csak kölcsönveszi
őket, állandó lejáratra.
- Légy észnél - mondta Duddleswell atya -, és beszélj józanul.
- De igazán, atyám, értsen meg! - A kocsi nem olyasmi, amit csak úgy el lehet lopni,
ezt tudja maga is.
- Hát nem jópofa? - kérdezte Rosy.
– Hogy érted ezt?
- Maga tanított meg a mesterségemre, atyám. Egyszer azt mondta a templomban,
hogy a lopás helytelen dolog, mert valakit megkárosít, amit nem szabad.
- Igen.
- Hát látja, ez az. Ha kölcsönvesz egy kocsit, senki nem károsul, legalábbis nem iga-
zán. A biztosító fizet. Így az autó ára félmillió, vagy még több ember között oszlik meg.
- Senki még észre se veszi, ugye érted? - kérdezte Duddleswell atya. - Jesszusom, mi-
csoda eltévelyedett krumpli ez a fickó!
- Miért teszi ezt, Emilio? - akartam tudni.
- Hogy segítsek, hogy a bűnözők jó útra térjenek.
- Fogóddz erősen, Emilio! - óvta Duddleswell atya. - Különben, mint Jézust, egyenesen
a mennybe visznek.
- Mi csak ex-bűnözőkkel dolgozunk. - Szembenézett Duddleswell atyával. - Tudja, hogy
van ez, atyám. Ha egyszer priusza van valakinek, már nem kap munkát. „Aki egyszer bűnö-
ző”... satöbbi, satöbbi.
- Ó - mondta Duddleswell atya -, te csak egy volt bűnöző vagy, aki sohasem bűnözött?
- Legyen igazságos, atyám. Emlékszik arra a kis botlásomra, amikor tizenötéves kölyök
voltam?
- Az nem apró botlás volt.
- Bocsánat - vigyorgott Emilio. - Elfelejtettem, hogy a maga kocsija volt. Mindenesetre
senki sem akart ezután felvenni a fizetési listájára. Holott soha nem voltam börtönben, kivé-
ve a legutóbbi tartózkodásomat a Scrubsban.
- Hát nem muris? - vihogott Rosy.
- Csukd be a krumplinyelődet, Rosy!
- Az autólopás szerintem erőszakos bűncselekmény - mondtam.
- Ez igazán mulatságos - nevetett Emilio.
 - Az embered talán mágneses lemezt tesz az ablak és az ablakkeret közé - kérdezte
Duddleswell atya -, és így emeli fel a kallantyút?
Emilio rákacsintott:
- 60 másodperc alatt el tudja keríteni. Akármilyen márkát. És meg sem sérül a zománc.
- Egész csomó ártatlan autós borulhat ki maga miatt - mondtam.
- Nem, nem, atyám. Nem ártatlanokról van szó. Hallgassa csak meg, hogy zajlik a mi
kis manőverünk a Hyde Parkban. Az egyik hozzánk tartozó lány megmutatja a lábát, és az
arra haladó ostoba kéjenc máris megáll. Egy kis eltűnés a bokrokban, egy csók, egy ölelés -
megállt, Duddleswell atyára nézett -, ez még igazán nem komoly, igaz, atyám?
Duddleswell atya elfordította a fejét.
- Mindenesetre - folytatta Emilio -, ha ez a kéjenc többet akar, a lány sikít és pofon
vágja. Közben az emberünk elhajt a, hogy úgy mondjam, elhagyott kocsival.
- Elég sok kocsi elveszhet a Hyde parkban - mondtam.
- Így van - mondta Emilio, megtöltve a poharamat. - Néha a tulajok nem is jelentik a
rendőrségen. Kényelmetlen kérdések, tudja. Hát - folytatta büszkén - rengeteg bűnt akadá-
lyozunk így meg a fővárosban.
Duddleswell atya előrehajolt:
- Felteszem, a kisebb kocsikra veszitek az irányt.
- A kocsi mérete és márkája nem számít, atyám. Figyeljen ide. Először az egyik embe-
rünk kibérel egy Rollst, és lefoglal előre egy szobát egy elegáns hotelben. Az adott napon a
hotel közelében leparkolja a bérelt Rollst, ha meglát egy másik Rollst vagy Daimlert, ahogy
a hotelhez hajt, ügyesen eléje furakodik. A portás kinyitja a kocsi ajtaját. Abban a pillanat-
ban a mi emberünk szélütéssel, vagy valami ilyesmivel összeesik.
- Miért? - kérdeztem.
- Várjon csak, atyám! Nagy zűr támad. A portás berohan a hotelbe, segítségért. Köz -
ben a kocsi, amit meg akarunk szerezni, megáll. Egy másik emberünk feltesz egy ellenzős
sapkát...
- Csak ez kell hozzá - merengett Duddleswell atya -, egy ellenzős sapka? Jesszusom, te
még a vajat is le tudnád lopni a meleg pirítósról.
- Igaz. Az emberünk azt mondja az úrnak a Rollsban, amit kiszemeltünk, hogy az előtte
érkezett vendégnek épp szívrohama van a hotel előcsarnokában. Felajánlja, hogy helyette
beparkolja a kocsit.
- Így a gazdag ürge kiszáll, a kulcsot a műszerfalon hagyja. Alig várja, hogy lássa a cir-
kuszt, amint egy másik ürgének, aki - gondolja - épp olyan gazdag, mint ő, szívrohama van.
- Emilio harsogva nevetett. - Az emberek igazán gonoszok.
- És - mondta Duddleswell atya - a te embered az ellenzős sapkával egyszerűen elhajt
az új Rollsszal.
- Így van. És igazán olcsón kapta.
- Nagyon jó, Emilio - mondta Duddleswell atya -, de a portás vajon nem hív azonnal or-
vost?
- De bizony - vigyorgott Emilio -, kivéve, ha a mi orvosunk épp ott ődöng, az ilyen vá -
ratlan esetre felkészülve.
- Ő is csaló? - kérdeztem.
Emilio igyekezett sértődötten nézni:
- Hogy gondolja, atyám?
- Törölték a nevét a munkanélküliek listájáról - mondta Duddleswell atya.
Emilio bólintott:
- Valaki, aki sehol nem kaphat munkát, szegény szerencsétlen. Gonosz a világ, hát
nem?
- Még valamit - kérdezte Duddleswell atya -, hogy az ördögben szabadulsz meg egy
Rollstól?
- Minél nagyobb a kocsi, annál könnyebb tőle megszabadulni.
- Még egy Rollstól is? Ezt ne mondd nekem!
- Az országban mindenütt vannak autókölcsönző cégek esküvők, fogadások, bankettek,
ilyen dolgok számára. Sorba állnak, hogy az ócska tragacsukat új márkára cseréljék.
- Úgy érted, nem könnyű felfedezni egy új Rollst egy tiszteletreméltó állományon belül?
 - Így van. A Szervezetünk épp tegnap adott el egyet az egyházközségükben a temetke-
zési vállalkozónak.
Duddleswell atya pislogott:
- Bottesfordnak??
- Neveket nem említhetek, de a szövetkezet nem köt velünk üzletet, ezt megmondha-
tom. Természetesen az általunk nyújtott szolgáltatások egy része abból áll, hogy a kicserélt
kocsit eladjuk a hivatalos autópiacon.
- Valóban - mondta Duddleswell atya -, a te drága édesanyád mindig azt mondta, a te
szervezeted teljesen törvényes üzleti tevékenységet folytat.
- Szabályos könyvelés, jövedelmi adó azonnal fizetve, meg minden.
- De - mondta Duddleswell atya - a vevőid között nincs olyan, aki fél, hogy a rendőrség
megbünteti, mert lopott árut vett meg?
Emilio megérintette a vállát:
- Akar munkát, atyám? Maga mindig mindenre gondolt. Először is a Szervezet és a ve-
vő megegyezik a „szerzett” kocsira vonatkozóan valami tisztességes árban, azután belete-
szünk egy hirdetést az újságba.
- Ügyes, tényleg - mormogta Duddleswell atya, már felfogva a továbbiakat.
Emilio öntelten mosolygott: - Az ügyfél kivágja a hirdetést, és megtartja, úgyhogy ha
elkapnák, azt mondhassa...
- És teljesen a valósághoz híven - vágott a szavába Duddleswell atya.
- Igen, teljesen a valósághoz híven, hogy a szabad piacon vette a kocsit. De a végső
biztonság az ügyfelünk számára az, hogy a teljes piaci árat fizeti a kocsiért.
- De ha a vevő a teljes árat fizeti - mondtam -, miért kockáztatja, hogy magától ve-
gyen kocsit?
Emilio Duddleswell atyára kacsintott:
- Nos, teljes árat fizet, és mégse fizet. Amikor megegyezünk az árban, rendszerint a pi-
aci ár felében, a megmaradt résznek megfelelő készpénzt adunk neki.
- Mondj egy példát - mondta Duddleswell atya.
- Nos, a vevőt 400 fonttal terheljük meg egy 800 font értékű kocsiért. Négyszázat
készpénzben kifizetünk neki. Ezt beteszi a bankjába, és kiállít egy csekket az ideiglenes tár -
saságunk számára 800 fontról.
Az újsághirdetés mellett most itt van a csekk, amit a bankja visszaad neki, ami bizo-
nyítja, hogy ő bona fide vásárló, aki a piaci árat fizette a kocsiért.
- Holott ez nem igaz - mondtam.
- A lényeg, hogy a zsaruk nem vádolhatják meg azzal, hogy lopott árut vett meg olyan
alacsony áron, hogy tudnia kellett volna, hogy a kocsi lopott áru.
- Az már igaz, hogy agyafúrt bűnöző vagy mondta Duddleswell atya -, de nagy lehet a
verseny a te üzleti vonaladon, azt hiszem.
- Nagyon is igaz, atyám. Igazi létharc, patkányok versenyfutása. Erről jut eszembe! Az
egy vetélytárs volt, aki rászállt Neil atyára másnap, hogy Isten az ő könyörületességében ki-
engedett a börtönből.
- Azt állította nekem, hogy rendőr - kezdtem, de Emilio félbeszakított:
- Charlie Ripley volt, de nyilvánvalóan más nevet használt.
- Chinnery. Azt mondta, detektívőrmester a Scotland Yardról.
- Egy valamit megígérhetek, atyám. Az a félnótás többé nem fogja zavarni.
- Csak nem akarja eltenni láb alól? - kérdeztem aggódva.
- Túl sok Jimmy Cagney filmet látott, atyám. Nem, amíg Ripley magánál volt, egyik
emberünk átnézte a kocsiját. Riasztó sincs benne. Talán mert lopott áru. Gondatlanság. A
nyilvántartásunkban most ott vannak az adatok, hogy szereti a Peter Cheyne regényeket.
Brylcreamet használ, és borotválkozás után Ozecet. Kilences cipőt hord.
- Hogyan? - kérdeztem.
- Egy pár papucscipőt tart a kesztyűtartóban, betörésekhez. De nem folytatom tovább,
csak azt mondom még, hogy a mi emberünk tökéletes ujjlenyomatokat vett a kormányke-
rékről. Mindezt egy memorandumban elküldöm Ripley főnökének, és ezek után...
- Charlie Ripley nem kap több munkát - mondta Duddleswell atya.
- Sértőnek érzem, hogy ilyen csúszómászót küldenek a nyakamra.
- És a belügyi fickó? - kérdeztem.
 - Clarkie? O teljesen valódi.
- Hát persze - mondta Duddleswell atya -, ő Emilio másodparancsnoka.
- Pontosabban az eladási igazgatóm - mondta Emilio. - Régi etoni fiú. De hogy találta
ki?
- Felhívtam a számot a kártyán, amit Neil atyának adott.
Emilio helyeslően mosolygott:
- Azért küldtem Clarkie-t, hogy ellenőrizze, Ripley nem szedett-e ki valamit Boyd atyá-
ból.
Az utolsó falatot nyeltem le a desszertemből:
- Miért akarják annyira tudni a hollétét?
- Hogy néhány hétre kivonjanak a forgalomból, és így ne tudjak befejezni egy életfon-
tosságú üzleti ügyet a Szervezetünknél.
- És ezért ugrott meg - mondtam - kevesebb, mint egy hónappal a kiszabadulása előtt.
- Igen.
- Nem akarja bővebben kifejteni?
- Nem.
- Azt sem, hogyan szökött meg a Wormswood Scrubsból?
Duddleswell atya az asztalra hajolt, suttogva:
- Emilio, én megmondom neked, hogyan jöttél ki Wormswood Scrubsból, ha te meg-
mondod, miért.
Emilio első ízben vesztette el a hidegvérét. Rosyhoz fordult, aki épp teletömte a száját
édességgel:
- Drágaságom, menj, púderezd be az orrod mondta.
Próbálva lenyelni azt, ami a szájában volt, Rosy felugrott és eltűnt a Hölgyek feliratú
helyiségben.
- Ugye nem említi a mamának Rosyt, atyám? - kérte Duddleswell atyát Emilio.
- Ugyan miért törném meg a drága édesanyád szívét, Zach, azzal, hogy megmondjam,
együtt élsz egy nővel?
Emilio valóban megbántottnak látszott:
- Én nem álltam össze Rosyval, atyám. Én jó katolikus vagyok.
- Mint a hentes kutyája, Emilio. Hozzá se nyúlsz a húshoz.
- Csak az a helyzet - nos, Rosy protestáns.
- Mit mondasz az ajánlatomra?
- Nem tudom, atyám.
- Nem beszélek majd Rosyról.
- Rendben van - mondta Emilio -, elfogadom.
- Amit még meg kellett fejtenem, Zach, az az, miért utasította a drága édesanyádat a
bandád, hogy a káplánomat küldje, hogy meglátogasson a börtönben, és miért nem engem.
Neil atyát nyilvánvalóan azért választották, mert túl zöld ahhoz, hogy rájöjjön, amire én rá-
jöttem. És meg is tettem.
- Köszönöm - mondtam.
- A dolog kulcsa a Szentatya képe, Neil atya, és a kérés, hogy imádkozzon Mr. De Vale -
ráért.
- Biztos igaza van, atyám - mondtam, de fogalmam se volt róla, miről beszél.
- Azt mondta, Neil atya, hogy a pápa feje fölött ott voltak a pápai jelvények.
- Igen, a keresztbe tett kulcsok.
- Valóban. Utolsó dollárját is felteheti rá, hogy azoknak a kulcsoknak a tolla Emilio pon-
tos leírását követte.
Emilio olyan fehér lett, mintha bemeszelték volna az arcát.
- Ahogy mondtam, Emilio nem tört ki a börtönből. Egyik bandatársa kint csináltatta
meg a kulcsokat és tört be velük.
Hosszú szünet volt, mielőtt megszólaltam:
- És mi van De Valerával?
- Eamon de Valera ily módon jött ki 1917-ben a Lincoln börtönből. Csak ó elég ügyes
volt hozzá, hogy a saját kulcsait maga reszelje ki az oltárgyertyák viaszából készült lenyo -
matok alapján. - Egy pillantás Emilióra megerősítette, hogy Duddleswell atyának minden
részletben igaza volt.
 - Nos, Zach?
Emilio nyelt egyet, mielőtt elkezdte volna.
- Nem nagy dolog, atyám. Van egy új szerszámkészlet a piacon, a zürichi Biondini ter-
vezte. Az a hír járja, hogy a Ripley-bandának van rá elsőségi joga. Sokan otthagytak ben-
nünket és átmentek hozzájuk.
- És minden nap számított.
- Igen, atyám. Ezért döntött úgy a Főnök, hogy kihoz. Hogy rendbe hozzam a dolgot.
Duddleswell atya megfogta a kezét.
- A Főnök?
- Ha megmondanám, ki a Főnök - vágó mozdulatot tett a kezével a nyaka felé -, nem
érném meg a holnapot. Én vagyok az egyetlen a szervezetben, aki tudom, ki a Főnök, és az
egyetlen, akinek ezt tudnia kell.
Duddleswell atya, hallva Drágaságom csicsergését kint, udvariasan felállt és így szólt: -
Visszahívom Rosyt, hogy befejezze az édességmajszolást.
Amikor kiment, Emilio az ajtó felé mutatott a hüvelykujjával:
- A mamám mindig azt akarta, hogy pap legyek, atyám. Ha Isten nem kegyelmes hoz-
zám, annak mentem volna.
Rosy visongó kacagással jött vissza:
- Hát nem jópofa? Hát nem muris egy jópofa?

A Gay Lordsból kijövet kezet ráztunk Emilióval és Rosyval, és megköszöntük a kellemes

estét.
- Hazavihetem magukat, atyák?
- Köszönöm szépen, Emilio - válaszolta Duddleswell atya -, de kicsit odébb parkoltam.
- Még mindig azt az öreg húsz lóerős Chryslert vezeti?
Duddleswell atya bólintott.
- Tudnék az öreg tragacs helyett egy cserét, ha akarná - mondta Emilio, anélkül, hogy
várta volna, hogy ajánlatát elfogadják. Külön meleg hátbavágást kaptam tőle. - A mamám
nagyon megszerette magát, atyám.
Emilio hirtelen nagyon izgatott lett. Az öt yarddal hátrább álló Zomhoz fordult:
- Hol van a kocsi?
A Nagy Medve megállt, és szőrös fejét minden irányba forgatta.
- Nem tudom, Mr. Zaccharone.
Emilio megragadta a vállunkat: - Atyák, kérem, menjenek vissza a klubba. - Zomhoz: -
Nézz utána, gyorsan.
Visszamentünk a Gay Lordsba, leültünk, és újabb kávét rendeltünk.
Duddleswell atya megnyugtatóan megérintette Emilio kezét:
- Nem lopták el, erről megnyugtatlak. Csak kölcsönvették, ahogy mondani szoktad.
- Ripley bandája elemelte - Emilio egy darabig gondolkozott. - De hogy tehették? És
honnan kaptak szagot, hogy itt vagyok? - Dühösen fordult a Drágasághoz: - Rosy?
- Nem én voltam, Emmy. Istenemre mondom, nem én voltam.
- Bocsánat, Drágaság. Zom nem lehetett, mert ő hűséges, mint a kutya, és a lebuj
igazgatójának nem mondtuk meg, ki jön ide ma este. A felderítésük jobb, mint gondoltam
volna.
Öt perc múlva Zom visszatért:
- Oké a dolog, Mr. Zaccharone.
- Megtaláltad?
- Nem, uram. A zsaruk gyűjtötték be. „Tilos a parkolás” zónában állt meg.
- Hála Istennek! - Emilio végiggondolta a dolgot. - Gyorsan vissza kell szereznünk,
mert a Főnök elevenen megnyúz.
Duddleswell atya az órájára nézett és felállt:
- Sajnálom, Emilio, Neil atyának és nekem tizenegy előtt haza kell érnünk. Örülök,
hogy a kocsid biztos kezekben van.
- Atyám - kérlelte Emilio. - Ne hagyjon itt! Egyszer már kihúzott a pácból.
- És mondhatom, nagyon jót tett neked.
 - Atyám, arra gondoltam, hogy Boyd atyával elmehetnének a legközelebbi rendőrállo-
máshoz, és megkérdeznék, hol van a kocsim, kifizetnék a büntetést; és visszahajtanának
vele ide.
Míg Duddleswell atya hümmögött kicsit, megkérdeztem:
- Nem lopott kocsi volt?
- De kérem, atyám!
- Bocsánat - mondtam -, nem akartam tisztességtelenséggel vádolni.
- Vegye elő a sütnivalóját, atyám! Hogyan merne valaki, aki az én üzleti kockázatom-
mal dolgozik, lopott kocsin furikálni? Különösen, mikor engedély nélkül távozott Őfelsége
börtönéből.
- Rendben van, Emilio, egy feltétellel.
- Nevezze meg, atyám.
- Ha a mostani üzletet lezártad, feladod magad.
Emilio megkönnyebbülten mosolygott:
- Pont úgy beszél, mint a mamám. Azt hiszem, atyám, a legjobb lesz, ha azt mondja a
zsaruknak, hogy a magáé a kocsi.
- Nem fogunk a maga kedvéért hazudni - mondtam.
Duddleswell atya csendre intett.
- Nyugalom, Neil atya. A hűvös fej kibontja a gubancot. Hazugságra nincs szükség.
- Nincs?
- Persze, hogy nincs. Emilio el fogja adni nekem a kocsit.
Emilio Duddleswell atya hullámhosszán volt. Alattomosan mosolygott.
- A nevem John Smith. Mi az ajánlat?
- Két shilling, John Smith.
- És mennyiért adja újra el nekem utána?
- Fél koronáért. Becsszó, itt a kezem rá.
- Áll az alku - mondta Emilio, és kihalászott egy kis aprópénzt. Amikor Zach elkezdett
bennünket tájékoztatni az alaptudnivalókról a kocsival kapcsolatban, láttam, hogy forró per-
cek elé nézünk.
Emilio átadta a kulcsokat, és fölöslegesen felbosszantotta megmentőjét, „angol jó sze-
rencsét” kívánva neki.

A Tottenham Court Road-i rendőrállomáson Duddleswell atya az őrmester orra alá tar-
totta a kocsikulcsot:
- Elvesztettem ennek a másik részét - mondta.
A kerek, vörös arcú, középen elválasztott, sima, fekete hajú, középkorú őrmester jóin-
dulatúan mosolygott:
- Megfújták a kocsiját, uram?
Duddleswell atya azt válaszolta, azt kell hinnie, elvontatták.
- Hol parkolt, uram?
- A Thrace Streeten.
Az őrmester felhúzta kerek, fekete szemöldökét:
- Egyik hívét látogatta meg? Vagy talán moziban volt?
- Duddleswell atya úgy határozott, őszinte lesz vele:
- Nem, vacsoráztunk.
- Ismerem a helyet?
- The Gay Lords.
- Ó, igen? - kérdezte az őrmester. - Az ön gallérjával?
- És az összes többi ruhámban, őrmester úr.
Az őrmester, anélkül, hogy egy arcizma megrándult volna, bemártotta tollát a tintatar-
tóba:
- A márka nevét kérem.
- Rolls-Royce.
Az őrmester mosolyra derült és letette a tollát:
- Mondjon róla többet, uram.
- Ezüstszellem Limousine, a Park Wardtól.
- Ha, ha! Biztos, hogy nem egy Rolls Phantom III. Sedance di Ville Wendovertől?
 - Egész biztos - mondta Duddleswell atya.
- Kérem, uram - mondta az őrmester, de jókedve kicsit alábbhagyott. - Sok dolgunk
van ma este. Mit veszített el, egy Ford Angliát, Hillman Minxet, Morris Oxfordot, vagy mit?
- Egy Ezüstszellem...
- Rendben van, folytassa, uram. - Az őrmester ajkába harapott. - A színe?
- Éjféli sötétkék, fekete szárnnyal.
Az őrmester szilárdan az íróasztalára fektette a könyökét, mintha fát ültetne.
- Fűtő- és párátlanító készülék. Piknik asztalok.
- A Gay Lordshoz?
- Koktélszekrény, rádió, telefon.
- Hogy érintkezésben tudjon maradni a püspökével, uram?
- Ütközők, külön védőkkel elöl és hátul. És púdertartó urak és hölgyek számára.
Az őrmester rosszindulatúan nézett végig Duddleswell atya régi öltönyén, jelezve, hogy
ruházata nincs teljesen összhangban a kocsijával:
- Rendszám, uram?
- LMT 41... 413
- 412 - szóltam közbe.
Duddleswell atya megerősítette, hogy igazam van. Az őrmester egy papírdarabra írt va-
lamit, és átadta egy fiatal rendőrnek, mielőtt barátságosan megkérdezte:
- A kárpit színe?
- Azt hiszem, kék.
- Barna - mondtam, barnáskék. Pontosabban talán azt mondhatjuk, barna.
- Gondolom, azt lehet mondani, hogy barna.
- Régóta a magáé a kocsi, uram?
- Nem régóta.
- Mióta?
- Voltaképpen csak mostanában vettem. Ezért van, hogy a káplánom néhány részletét
jobban ismeri, mint én.
- Megnézhetném meg egyszer a kulcsot, uram?
Duddleswell atya átadta neki.
Az őrmester megvizsgálta a bőr logót a címkével, és megkérdezte:
- Minden kocsiját Hamsteadban veszi, Godfreysnél?
- Egyáltalán nem. Amennyire vissza tudok emlékezni, csak ezt az egyet.
- A címkén azt van: Goddards, Hunslow.
- Tényleg? Hát, hogy teljesen őszinte legyek önnel...
- Ennek nagyon örülnék, uram.
- Ezt az este vásároltam, a pillanat hevében.
- A polcról, ahogy mondani szokták?
- Egy fickótól, akit John Smithnek hívnak.
- Akkor könnyen le tudjuk majd nyomozni, ugye? Ön természetesen tudja a címét?
- Félek, hogy...
- Ez a kocsi belekerült egy-két shillingjébe, azt mondhatnám.
- Igen, őrmester úr. Pontosan igaza van.
- Nem tudom, megmutatná-e nekem a csekk könyvét. Persze ez nem kötelező.
Duddleswell atya ösztönösen a belső zsebe felé nyúlt:
- Úgy látszik, otthon hagyhattam.
- Akkor hát bankjegyekben fizetett?
- Ezüstben.
- Megnézhetném a tárcáját, amiben a pénzt hozta?
- Nem tárcában tartottam, hanem a zsebemben.
- Melyik zsebében, uram?
Duddleswell atya megfordult és megmutatta a farzsebét, ami akkora volt, hogy egy kö-
zepes alma elfért volna benne.
- Hol folytatta a tanulmányait, uram?
- A papiakat? Természetesen Rómában.
 Amint kimondta a „Róma” szót, hirtelen eszembe ötlött, hogy ez pontosan az a fajta
válasz volt, amit egy ál-katolikus paptól lehetne várni, főleg, ha ír kiejtése van. Ezért közbe-
szóltam:
- St. Edwards.
- Akkor hát melyik az igaz?
Az őrmester olyan fáradt hangon beszélt, mintha már rég letett volna minden remény-
ről, hogy olyasmit hall tőlük, ami megközelíti az igazságot.
- Ő Rómában tanult - mondtam -, én pedig a St. Edwardsban, ebben a kerületben.
A rendőr visszatért, és egy cédulát adott át az őrmesternek. Az elolvasta, és így szólt:
- Talán érdekli önöket, tisztelendő uraim, hogy a kocsi tulajdonosa véletlenül egy hölgy.
„Ó, istenem - gondoltam -, Emilio átejtett bennünket! „
- A hölgy neve Rose Dollerby. Az Uxbridge környékén lakik. - Negédes mosollyal kér-
dezte: - Gondolom, nem ismeri őt?
- Ó, dehogynem - mondta Duddleswell atya -, elragadó fiatal hölgy a Rosy.
- John Smith barátnője - tettem hozzá.
Az őrmester kidugta az állkapcsát:
- Becsukatom magukat, szélhámosokat.
- És miért? - kérdezte Duddleswell atya.
- Kocsi lopásért, és azért, hogy megjátszották, hozzá igen rosszul, hogy papi szemé-
lyek.

Alighogy a fiatal rendőrt negyed tizenkettőkor felváltották, az újonnan érkezett hangos

kiáltással üdvözölt:
- Neil! Mi az ördögöt keresel itt?
Johnny Downes tanulótársam volt a szemináriumban, de az első év végén abbahagyta.
Azóta csak egyszer találkoztam vele.
Mikor elmagyaráztam neki helyzetünket, Johnny jótállt értem, én pedig Duddleswell
atyáért álltam jót, aki kezét szívére téve közölte az őrmesterrel:
- Egyetlen szó hazugságot se mondtam egész este.
Miközben az őrmester cédulát írt a számunkra és közölte, hogy elmehetünk a kocsiért
az Ende Street-i gyűjtőállomásra, megvakarta a fejét:
- Jézus Krisztusom! Ez mutatja, az ember hogy tévedhet. Megesküdtem volna a paro-
limra, hogy maguk ketten, atyák, szélhámosok!
Az autógyűjtőhöz siettünk, kifizettük a bírságot és elhajtottunk.
- Az istenek a mi oldalunkon voltak, atyám mondtam.
Duddleswell atya mosolygott:
- Ó, fiam, a szerencsére születni kell az embernek. Csak velem tartson, és nem lesz
semmi baja.
Emilio a biztonság kedvéért Rosyval taxival távozott a The Gay Lordstól, de Zom ottma-
radt, hogy főnöke háláját kifejezze. Miután Duddleswell atya visszakérte félkoronását, mi jó
hangulatban visszarohantunk a Soho Square-re.
A kocsink eltűnt.
- Jesszusom! - mondta Duddleswell atya. - Ez aztán piszkos egy nap! Azt gondolhatná
az ember, hogy reggel egy vörös hajú asszonnyal találkoztam.
Egy cédula állt, hogy a parkolás jog három óra hosszat tart, és a mi kocsink négy és fél
óráig állt itt.
Duddleswell atya fintorgott:
- Aligha mehetek vissza az őrszobára és reklamálhatok fél óra leforgása alatt egy má-
sodik kocsit.
- Remélem, nem akarja nekem eladni a kocsiját két shillingért? - hátráltam.
- Eszemben sincs - tiltakozott -, sajnos, maga vezetni se tud.
Magamban megfogadtam, hogy soha nem is tanulok meg vezetni.
- Otthagyjuk holnap reggelig, amikor is eladom Daley doktornak. Ő az utolsó barátom.
Taxin mentünk haza. Útközben elmondta, hogy Daley doktor a rendőrség alkalmazott-
ja, akit ittasság, erőszakos események és hasonló dolgok megvizsgálásánál vesznek igény-
be.
 - Ő reggel besétálhat majd a Tottenham Court Road rendőrállomására, meglengetheti
az igazolványát, és visszakapja a kocsit még bírság nélkül is.
Megható, gondoltam. Egy öreg harcos felhőtlen optimizmusa.

Másnap reggel, mielőtt a korai misét bemutattam volna, meghallottam, hogy Duddles-
well atya Daley doktorral beszélget és az öreg Chryslere eladását tárgyalja meg vele.
Tizenegykor Duddleswell atya bejött a szobámba:
- Furcsa - mondta. - Daley doktor kint leparkolta a kocsimat, de még a félkoronájáért
sem csöngetett be.
Mrs. Pring behozta a délelőtti teánkat. Duddleswell atya kérdésére azt felelte, nem tet-
tek kocsikulcsokat a levélszekrénybe.
Csengett a telefon. Daley doktor volt. Mentegetőzött, hogy olyan későn teljesítette
megbízatását, de amikor a rendőrségre érkezett, kiderült, hogy a kocsi nincs a kocsigyűjtő -
ben, és senki nem is hallott róla.
A doktort rosszul informálhatták. Különben azt mondta, hogy egy őrmester, aki jól is-
meri a plébánosomat, üdvözletét küldi.
- Sose törődj vele, Donal! - mondta végül Duddleswell atya. - Hozd vissza a kocsikul -
csot, amit ma reggel a levélszekrényedbe dobtam. Százezer köszönet, amiért megtetted a
magadét. - Letette a kagylót. - Az ostoba szamár! - vakkantotta. - Csak várjon, ha újra
megpróbál belőlem valami italt kicsalogatni!
- Hogy került vissza a kocsi?
- Csak a tündérek hozhatták vissza - mondta.
Még mindig megzavarodva elindult papi körútjára. Fél óra múlva én vettem fel a tele -
font. John Smith legmélyebb sajnálatát akarta kifejezni Duddleswell atyának. A Szervezeté-
ből valaki elég rossz ízlésű volt ahhoz, hogy előző este ellopta a kocsiját.
- Szerencse, hogy elolvastam róla a jelentést, atyám. Enélkül a kocsit már szétszedték
volna.
- Valóban - tettem hozzá, nagyot sóhajtva -, az élet igazán nagyon bonyolult.
- Sajnálattal hallom ezt, atyám - mondta Emilio. Mi a baj?
- Majd elmúlik - feleltem.
- Szavamra mondom, atyám, ön és Duddleswell atya rengeteg bajtól megkíméltek teg-
nap este. Akkor nem mondhattam meg, hogy a kocsi titkos rekeszében benne volt a szerve-
zetünk következő hat hónapra szóló összes terve.
- Ez minden?
- Nem teljesen. Annak a szerszámsorozatnak a mintakészlete is, amit Biondinitől vet-
tem. Egy sodrófához hasonló fémdarabbal együtt, amellyel tizenöt másodperc alatt el tu-
dunk távolítani egy gyújtószerkezetet.
- Gratulálok - mondtam dühösen.
- Köszönöm, atyám.
Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy úgy viselkedjem, ahogy egy papnak kell:
- Felteszem, Emilio, most már kész rá, hogy visszamenjen a börtönbe.
- Majd a Főnök eldönti, és tudatom magával. De ha esetleg szükségem lesz a segítsé -
gére...
- Csak hívjon fel - mondtam, mielőtt eszembe jutott volna, hogy ezzel megint pácba
kerülhetek.

Egy héttel később a Daily Sketch interjút közölt Emilio Zaccharonéval. Elhatározta,
hogy „kipakol az igazsággal ártatlanságáról”, és megmagyarázza az igazságosan gondolkozó
brit közönségnek, melynek joga van megtudni, miért vitte véghez lélegzetelállító szökését a
Wormswood Scrubsból.
Mikor csak néhány nap hiányzott ahhoz, hogy lejárjon a büntetése, azért szökött meg,
hogy felhívja a figyelmet rá, milyen igazságtalanságot kellett elszenvednie.
Eltökélt szándéka volt, hogy önként adja fel magát. Önzetlenül cselekedett azoknak az
ártatlan embereknek a kedvéért, akiket tévesen helyeztek vád alá. Jóhiszeműsége bizonyí-
tására teljes egészében vissza fogja fizetni a társadalomnak azt az adósságot, amellyel nem
is tartozik.
 Tisztázta a Wormswood Scrubs igazgatóját és börtönőreit, hogy nem játszottak vele
össze szökésében. Nem is volt szüksége a segítségükre. Meg is köszönte nekik a rabokkal
való megértő és jóindulatú bánásmódjukat.
Az a szándéka, hogy másnap feladja magát egy fiatal paptanácsadója társaságában,
aki élete nagy válságában mellette állt.
- Teljesen Zach Grourke-re vall - mondta Duddleswell atya -, hogy a hírverés dobszava
mellett csússzon ki a hurokból.
- Ki a szövegírója, Winston Churchill? - morogtam.
- Ó, de azért kedves volt tőle mindenképpen, hogy engem is fiatal papi tanácsadójának
titulált. Vidáman nevetett. - De nagy ravaszdi, az tény.
- Jó tanítója volt - mondtam.
Újra nevetett: - Tudja, még a hatóságokat is meggyőzhette, hogy ha Zach ilyen köny-
nyen ki tud szökni a Wormswood Scrubsból, nincs rá szüksége, hogy autókat lopjon. Ha lop-
ni akarna valamit, a koronázási ékszerekkel kezdené.
- Figyelmeztetem, atyám, torkig vagyok a kettős játékokkal. Emiliónak vissza kell men-
nie börtönbe.
- Ne vakkantson úgy rám, mint egy hód, fiam!
- De különben is, miért akarja, hogy vele menjek?
- Ó, szopós báránykám, kicsi zöld almám. A Főnök elhatározta, hogy maga a Tiszta
Ember, és Zachnak még szüksége lehet a szolgálataira.
- Nos, rám ne számítson. Én nem játszom tovább.
Gyászosan nézett a szemembe:
- Úgy gondolom, répából nem tud vért fakasztani.
- Hogyan?
- Maga, Neil atya, meg akarja törni szegény anyjának a szívét, aki különben Patrick né-
péhez tartozik?
Másnap reggel, mikor láttam, ahogy a misém alatt Mrs. Grourke a rózsafüzérét pergeti,
elhatározásom, mint rendesen, összeomlott. Nem jött oda hozzám, még felém se nézett. De
hogy utasíthattam volna vissza egy ilyen drága öreg hölgy ki nem mondott kérését? „Öz-
vegyasszony - emlékeztetett rá Duddleswell atya -, és Áldott Urunk ezekért nyitotta tágra
Szent Szívét.”

Fél tízkor egy Daimler hajtott a paplak elé. Zom vezette. Kiugrott és kinyitotta előttem
az ajtót.
Makacs csendben ültem Emilio mellett egész úton. Amikor közeledtünk a börtön kapu-
jához, és láttam a riporterek és a fényképészek tömegét, Emilio megszólalt:
- Ne vegye a szívére, atyám! Mi mindketten az elesetteket segítjük.
Megfogta a kezem és testvérien megszorította.
- Bizonyítsa be a jóhiszeműségét, Emilio.
- Bármit, atyám. Ha ön nem lenne, lebuktam volna.
- Ígérem, hogy a titkát megőrzöm, mint a gyónási titkot. Ki a Főnök?
- Ez, atyám - mondta - az egyetlen titok, amit nem fedhetek fel. Még a gyónásban
sem. De van még valami. A Főnök küldi a maga számára ezt a borítékot, szívbéli köszönet-
tel.
Kacsintott, kiszállt a kocsiból, és azonnal elnyelte az újságírók tömege. Néhány felvé-
telt rólam is készítettek az ablakon keresztül. Az arcom elé tartottam a kezemet, mikor
megláttam valakit a tömegben. Egy öreg esőkabát takarta el az egyenruháját, de minden
kétséget kizáróan a Tottenham Court Road állomásának rendőrőrmestere volt.
- Zom - parancsoltam -, gyorsan menjünk innen.
Diadalmasan rontottam be a paplakba.
Duddleswell atya beintett a dolgozószobájába:
- Hogy ment, fiú?
- Remekül - mondtam, röviden beszámolva a történtekről, és azzal végeztem:
- És rájöttem, ki a Főnök.
Kétkedve nézett rám:
- Óvatosan, Neil atya! Mély vízbe merészkedett!
Megmutattam neki a borítékot:
 - A felelet itt van. A Főnök ajándéka a neki tett szolgálatokért.
- Akkor nyissa ki, fiam.
- Nem.
- És miért nem?
- Olyan bolond nem vagyok, hogy azt higgyem, benne van a Főnök aláírása. De átadom
a rendőrségnek, ujjlenyomatokért.
Visszahőkölt:
- Jesszusom, fiam! Kezd olyan hóbortos lenni, mint a szegény ember káposztája. El
akarja árulni Zacharyt, az én hajdani ministránsomat?
Most én botránkoztam, meg:
- Atyám!
- El akar árulni egy fickót, akinek olyan kedves anyja van, mint Nelly Grourke, és azt
akarja, hogy olyan magányos maradjon, mint a tehén, amitől elszakították a borját?
- Ez zsarolás, atyám, ezt maga is tudja! Azt hiszem, maga csodálja, sőt csaknem he-
lyesli azt, amit Zach csinál!
Lesütötte a szemét:
- Nagyon rosszul ítél meg engem, Neil atya, éppen, mint az az őrmester a rendőrsé-
gen.
- Akkor hát sajnálom. De látja, eljátszottuk a lehetőséget, hogy átadjuk a Scotland
Yardnak egy tolvajbanda terveit. Adjuk át a rendőrségnek ezt a borítékot, hogy legalább le
tudják tartóztatni a főkolompost!
- Maga itt volt mellettem ezekben a hónapokban, fiam, és még mindig fogalma sincs
róla, mi egy pap kötelessége.
- Atyám?
Pattintott az ujjával.
- Pontosan ez a szó: atya. És milyen atya az, aki kiszolgáltatja a rendőrségnek a fiát,
bármit tett is? Adja át a rendőrségnek a Főnököt, és akkor Zach Grourke-t is átadja.
- De hát állampolgárok is vagyunk, atyám - mondtam indulatosan.
- Igen. De másfajta állampolgárok, olyan fajták, akik nem ítélnek meg senkit. A kulcs,
amit Isten a kezünkbe adott, nem arra való, hogy börtönbe zárjunk csirkefogókat, hanem
hogy mindenki számára, még a csirkefogók számára is kinyissuk a Mennyek Országát.
Beszélni szerettem volna, de semmi nem jutott eszembe.
- Egy pap olyan, érti, olyan, mint Jézus, ablak Isten szívéhez. El tudja képzelni, hogy
Jézus elárulja Júdást, akármi volt is a bűne?
- Nem - mondtam, de egy vad pillanatig az jutott eszembe, hogy Jézus nem bonyolítot-
ta így a dolgokat.
- Ezért nem fedhetjük fel azt sem, amit a tolvajok vagy gyilkosok a gyónásban vagy
szigorúan bizalmasan mondanak nekünk. Ezért van, hogy csak mi nyerhetjük el á bizalmu-
kat és állhatunk Isten helyére. Így tudhatják, még utolsó leheletükben is, mint a lator a ke -
resztfán, hogy Isten, akihez indulnak, a szeretet, a megbocsátás, és semmi más.
Hallgattam. Visszagondoltam, hogy amikor Emilio szökésben volt, soha senki egy pilla-
natig sem gondolta, hogy aki elárulhatta volna a jelenlétét a The Gay Lordsban, ez Duddles-
well atya lehetett volna, vagy én.
Átadtam neki a borítékot:
- Maga nyissa ki, atyám.
Gyengéden nézett rám:
- Ó, Neil atya, ha nem adta volna ide, meglegyintettem volna az átkozott kobakját.
Kinyitotta a borítékot, megvizsgálta a tartalmát, és füttyentett:
- Tudja, mi van benne?
- Fogalmam sincs.
Sejtelmesen mosolygott:
- Öt shilling és egy cédula: misére, az elhunyt lelkekért.

Atyák és fiúk
 - Nagyon hálás lennék, atyám, ha szemmel tartanák a feleségemet, amíg távol vagyok.
Don Martin, egy jól vasalt fiatal üzletszerző kéthetes útra indult Kairóba. Nem szívesen
ment, de egy exportvállalatnál dolgozott, és ha visszautasítja, elveszíthette volna az állását.
Felesége, Jane, aki a húszas évei közepén járt, három héten belül várta a harmadik
gyermekét. A két első, magyarázta Don, nagyon nehéz szülés volt.
A most három és féléves Francis rosszul feküdt, Jane huszonnégy órája vajúdott már,
mire az orvosnak sikerült a Kielland-eljárással megfordítani a gyermeket a szülőcsatorná-
ban, és fogóval világra segíteni.
Alig egy évre rá jött Danny. Amikor Jane-t megröntgenezték, úgy látták, hogy úgy ki
van facsarodva a méhben, hogy a kórház megtartotta a képet oktatási célokra. A szolgálat-
ban lévő orvos utána beismerte, azt hitte, valami gerinctorzulással lesz dolga. Szerencsére a
császármetszés után Danny teljesen normális gyermeknek bizonyult.
- A Kenworthy Közkórház nagyon haladó szellemű hely, atyám - mondta Don -, azt re-
méltem, ott lehetek a szüléseknél, de a komplikációk miatt az utolsó pillanatban kiküldtek.
Mindkét esetben. - Komoran pillantott rám: - Ahhoz eleget láttam, hogy tudjam, miért ne-
vezzük Istent „Atyának”. Ha anya lenne, bizonyos dolgokat másképp tervezett volna el.
- Vissza fog érni a szüléshez, Don. Reméljük, a legközelebbin már jelen lehet.
Don csak azt kérte, legyek készenlétben, hogy szükség esetén kiszolgáltassam a szent-
ségeket Jane-nek, és kereszteljem meg a kisbabát.
- Ígérem, Don, naponta megnézem Jane-t, míg távol lesz. - Könnyű volt megígérnem,
mert a Martin család szemben lakott a paplakkal.
Mikor Don búcsúzáskor megrázta a kezem, a szeme megnedvesedett.
- Köszönöm, atyám. Sokat jelent nekem, hogy tudom, a feleségem mellett lesz, ha va-
lami történik. Ahogy csak tudtam, olyan erősen megszorítottam a kezét:
- Ne izguljon, Don. Nem lesz semmi baj.

Négy nap múlva Daley doktor meglátogatta Jane Martint, és azonnal kórházba paran-
csolta. A bokája megdagadt, és magas volt a vérnyomása.
Amint meghallottam, telefonáltam Diana Martinnak. Nagyon felizgatták a hírek, mert
nem volt olyan helyzetben, hogy segíthetett volna. A férje, Don fivére, influenzát kapott,
krónikus bronchitisszel súlyosbítva. Nem hagyhatta ott a házat.
Elmondtam Duddleswell atyának, és ő tanácskozott Mrs. Pringgel, mit lehetne csinálni
Francisszel és Dannyvel. Emlékeztetett Monsignor Ronnie Knox definíciójára egy gyermekről:
„Hangos zaj az egyik végén, és teljes felelőtlenség a másikon.”
- Hol itt a probléma? - kérdezte Mrs. Pring. - Tudja, hogy én magam is anya vagyok.
Átveszem a szemben lévő házat. És nagyon jót fog tenni maguknak, ha látják, hogy él a
másik fél.
Jane megköszönte Mrs. Pringnek, amiért felajánlotta, hogy ellátja az otthonát, beleért-
ve a fiúkat. Tudta, hogy Mrs. Pring eddig is nagyon szerette őket, és gyakran felkereste őket
apró ajándékokkal, csokoládéval, házi süteményekkel. Mrs. Pring előre örült a feladatnak.
Úgy rendezte, hogy a Martin-házban étkezzünk, és Duddleswell atya felvett egy fiatal
nőt, Jill Bennettet, hogy az étkezések idején válaszoljon a telefonokra.
Ami engem illet, az elkövetkező néhány nap aranykor volt számomra. Daley doktor azt
mondta, Jane nincs közvetlen veszélyben, és azt találtam, a kisfiúkkal való együttlét új és
teljesen váratlan gyönyörűséget okoz.
Első este, mikor átmentünk az utca másik oldalára vacsorázni, a fiúk már ágyban vol-
tak, de üvöltöttek, mert nélkülözték az édesanyjukat.
- Feladatot kapnak, atyák - mondta szigorúan Mrs. Pring. - Igyekezzenek felfelé, és
nyugtassák meg a kicsiket, míg valami harapnivalót készítek maguknak.
Mindeddig a két gyermekről csak olyan emlékeim éltek, ahogy mise alatt az első sor-
ban könyveket csereberéltek és néha kicsit ütlegelték egymást. Danny azzal sem lopta be
magát a szívembe, hogy minden alkalommal, alighogy felmentem a szószékre, kiabálni kez-
dett:
- Daddy, most már hazamehetünk?
A két kék szemű, kerek arcú és egyenesre vágott, barna hajú fiú, nagyon hasonlított
egymáshoz, s egymás melletti szobákban laktak. Mrs. Pring először Francisnak mutatott be
bennünket, egy igen koraérett gyermeknek, akire Duddleswell atyának kellett felügyelnie,
azután Dannynek, az én védencemnek.
Danny, az este elfogyasztott tejre utaló fehér bajuszával az ágyában ült. A hüvelykujját
szopogatta, és olyan volt, mint egy mogyoróját rágcsáló, álmodozó mókus. Azonnal a szí-
vembe zártam.
Néhány perc múlva, egy ilyen kicsinél komikusan hangzó, rekedtes hangon megszólalt:
„Daddy, ölelj meg!”, és én átöleltem, és mesélni kezdtem neki. Alig mondtam három
mondatot, mély, nyugodt lélegzetvétele már jelezte, hogy elaludt.
Gyengéden lefektettem, megáldottam, és épp távozni készültem, mikor beszélgetés
foszlányait hallottam a szomszéd szobából. Leültem Danny mellé, és hallgatóztam.
- Miért vagy hideg, te ágy? - kérdezte Francis. Melegedj fel gyorsan, hallod, mert a le-
pedő is hideg Francis lábán.
- Francis - hallottam Duddleswell atya suttogását -, nem szabad rágni a körmeidet.
- Miért?
- Mert belül kaparni fogja a gyomrodat, azért.
- Ó, dehogy, Duddles atya, mindig jól megrágom őket, mielőtt lenyelném.
- Igazán? Na most aztán alvás, kis fickó. És ezt a plébánosod parancsolja.
- Te el tudnál aludni, ha azt mondanák neked, aludj, Duddles atya?
- Nem hinném.
- Nem olyan könnyű elaludni, ahogy sok mama gondolja. - Ágynyikorgás hallatszott,
majd Francis folytatta: - Nagyon nehéz elaludni akkor, amikor nem könnyű.
- Próbáld meg számolni a bárányokat - ajánlotta Duddleswell atya.
- Egy, kettő, három, hat, négy, nyolc, kilenc, tíz.
- Folytasd, Francis.
- Túl sok van, nem tudok annyit, Duddleswell atya.
- Akkor hát hunyd le a szemedet.
- Miért?
- Hogy jobban lásd az álmaidat.
- Miért?
- Jó ég, azt lehetne gondolni, protestáns vagy. Be kell hunynod a szemed, hogy villanyt
spóroljunk.
- Dannynek világosság kell, amikor lefekszik, mert a sötétségtől fáj a szeme.
- Tényleg fáj?
- Danny azt mondja, amikor elalszik, nem emlékszik rá, mit álmodott.
- Hm, hm. - Duddleswell atya valószínűleg nem tudott mit mondani erre a mély gondo-
latra.
- Te szoktál álmodni, Duddles atya?
- Néha.
- Szép álmaid vannak?
Duddleswell atya nem igyekezett feltárni alvó szelleme élményeit, még egy hároméves
gyermek számára sem.
- Néha - ismételte.
- Néha - mondta Francis - az enyémeket nem érdemes nézni. És néha leesem nagy
épületek tetejéről.
- És mi történik?
- Eddig szerencsém volt. Mindig ébredésbe esem, mielőtt a földre zuhannék, vagy el-
kapnának a lidércnyomásaim.
- Ez igazán szerencse.
- És néha furcsa dolgokat csinálok.
- Például?
- Azt csinálom, amit mondanak nekem.
- Most már aludj.
- Nem lehet, mert nem mondtad el az imáimat.
- Tényleg… - És Duddleswell atya eldarálta a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Dicsősé-
get. Utána így szólt: - Most aztán aludj, Francis.
- De Duddles atya, mikor fogsz végre igazi imákat mondani?
- Nem tetszett, amiket mondtam?
 - Nem igazán nagyon.
Duddleswell atya néhány rögtönzött imát mondott a mamáért, Daddyért és Dannyért
és Francisért, és egy igen meghatót Duddles atyáért.
- Nem nagyon értesz az imákhoz, igaz, Duddles atya?
- Tényleg nem? - Úgy hangzott, bánkódik, hogy egy gyermek megkérdőjelezte hivatás-
beli képességeit. - Akkor mondd el te az imáidat.
- Kérlek, Isten - suttogta hangosan Francis -, kaphatnék lapos fejet?
- Minek?
- Hogy állhassak rajta, persze. Pszt, Duddles atya. Az imáimat mondom.
- Bocsáss meg.
- Kérlek, Isten, szeretném, ha tudnék sípolni síp nélkül. Kérlek, Isten, szeretném, ha
milliomos lennék, és vehetnék egy fagylaltot.
- Várj - mondta Duddleswell atya. - Itt van egy hárompennys. Fagylaltra.
- Kérlek, Isten, holnap estig ne fáradj, hogy milliomost csinálj belőlem. Ámen.
- Biztos vagyok benne, hogy a Mindenható meghallgat, Francis.
- Persze, hogy meghallgat. Tele van a teste szemmel és füllel.
- Igazán?
Mint egy szitakötő. Csak nem láthatod, mert egy végtelen nagy törülköző van a fején.
- Ezt igazán nem tudtam.
- Ó, igen. A legnagyobb feje van, ami van.
- Nagyobb, mint az enyém?
- Sokkal.
Duddleswell atya füttyentett:
- Lehetséges? - hallottam, ahogy a lába a padlón kaparász, ahogy feláll. - Na én most
megyek, hogy megegyem a fejadagomat ma estére. Aludj jól. Majd eloltom a lámpát.
- Duddles atya?
- Igen, Francis.
- Általában úgy találom, nem sokáig tart elaludni, ha már egyszer elkezdődött.
- Isten áldjon meg.
- Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. Isten áldjon meg téged, Duddles atya.

Jane Martin állapota javult. A bokái leapadtak és a vérnyomása csaknem normális volt
már. Elővigyázatosságból azonban az orvos úgy határozott, még a kórházban tartja.
Mindennap meglátogattam, hogy megnyugtassam, a gyerekei jól viselkednek.
- Nagyon kedves magától, atyám - mondta Jane, igyekezve bátornak látszani.
- Igazán nagyon élvezem - mondtam neki.
És ez igaz volt. Danny olyan dolgokra tanított meg, amikről azelőtt fogalmam se volt.
Például, hogy az egyetlen mód megszeretni egy kisgyermeket az, hogy az ember dédelges-
se, vegye fel és tartsa szorosan magához ölelve. Más szavakkal, a fizikai érintkezés révén.
Az elszigeteltségem és a szemináriumi képzésem miatt ez a tapasztalat ismeretlen volt szá-
momra.
Még fontosabb volt, hogy Danny megtanított nekem valamit Istenről. Nem túlzok, ha
azt mondom, Danny alapjában megváltoztatta a vallásosságomat. Mindeddig, amikor Isten-
re úgy gondoltam, ahogy Jézus kifejezte, mint „Atyánkra”, automatikusan úgy láttam ma-
gam, mint egy védtelen gyermeket, atyja karjaiban.
De most, hogy Dannyt minden este álomba ringattam a karjaimban, úgy éreztem, job-
ban megértem Istent, ha azonosítom magam Vele végtelen erejében és törődésében. Annyi-
ra szerettem Dannyt, hogy halálig megvédeném, bármi rosszat is csinálna, bármi lenne is
belőle. Szóval ilyen lehet Isten, mondtam magamnak, az új felfedezés izgalmával. És ez le-
het az, amit papi címem, az „atya” jelent.
Mrs. Pringnek annyi házimunkát kellett végeznie, hogy Duddleswell atya és én átvettük
a gyerekek fürdetését és lefektetését. Danny éjjel pelenkát viselt. Mrs. Pring a pelenkázást
rám osztotta ki, mert biztosítótűk terén nem bízott Duddleswell atyában.
A kisfiú lenyűgözött kifejező mozdulataival és azzal a csodával, ahogy gondolkozása és
beszéde fejlődött. Mikor például „bye”-t mondott, a jobb karját finom ívben kinyújtotta, és
csak a gödröcskés keze integetett goodbye-t, csuklótól az ujjaiig, olyan tökéletes mozdulat-
tal, mint egy pillangóé.
 Egy este azt mondta nekem:
- Jó lettél hozzám.
- Nem, Danny, voltál.
- Igen, voltam.
- Nem, Danny, én voltam.
- Voltam, Daddy? - Itt feladtam, és mesét mondtam neki három medvéről, míg el nem
aludt, olyan mélyen, mintha egy prédikációt mondtam volna neki.
- Duddles atya - hallottam a szomszéd szobából. Kicsit bágyadtan:
- Igeeeen?
- Hogy bírsz látni azokkal az üvegdarabokkal szemeden?
- Próbáld ki őket.
Kis szünet:
- Semmit sem látok.
- Én keresztül tudok rajtuk látni, mert pap vagyok, érted? És a papok mindenféle cso-
dálatos dolgokat tudnak csinálni.
- Például kicsi fehér gallért viselni?
- Hogy érted?
- Hogy tudod átbújtatni a fejed azon a kis fehér galléron? Ez csoda?
- Én ezzel születtem - mondta Duddleswell atya, feltehetően keresztbe téve az ujjait.
- A fürdőkádban is viseled?
- Nem túl gyakran.
- Hol tartod a feleségedet?
- Az nekem nincs.
- Miért, Duddles atya?
- Túl csúnya vagyok, tudod.
- Igen, túl csúnya vagy.
- Amellett elvesztettem a hajam.
- Hol?
- Egyszer csak eltűnt.
- Ez is csoda?
- Úgy eltűnt, mintha varázslat lett volna.
- A szél fújta el?
- Idefigyelj, kis fickó, maradj nyugton. Fel akarlak öltöztetni a lefekvéshez.
- Most el vagyok foglalva.
- Fel akarom húzni a pizsamádat.
- Ez az én pizsamám.
- Hiszen rád akarom húzta.
- Most el vagyok foglalva.
- Le kell feküdnöd, Francis. Hallod, hozzád beszélek! Fáradt vagy.
- Nem vagyok fáradt.
- Hát én az vagyok.
- Akkor feküdj le te, Duddles atya.
- Fogadok, Danny már alszik.
- Danny a világ legjobb kisbabája most, hogy Jézus meghalt.
Visszaemlékeztem, hogy Francis volt felelős év elején Jézus megöléséért.
Csoszogás hallatszott, majd Francis megszólalt:
- Épp most jutott eszembe egy nagyon, nagyon, jó gondolat.
- Igen?
- Kaphatnék egy darab csokoládét?
- Később.
- Nem szeretem azt, hogy később. Még nem mostam fogat. - Pár perc motoszkálás. -
Most már később van?
- Nem, még nincs.
- Csokoládé, hol vagy?
- Itt van, te csibész.
- Hol festettek be, Duddles atya?
- Befestettek?
 - Hol festettek be ilyen feketére?
- Ez a ruhám, ez nem festék.
- A mamám azt mondja, nem vagyok olyan fekete, amilyenre festenek.
- Mielőtt felfalnád ezt a csokoládét, kisember, imádkozzunk. Miatyánk, ki vagy a meny-
nyekben...

Minden este korábban mentünk át a túloldalra, hogy elvégezzük, amit kell. Duddleswell
atya nagyon szerette Francist. Azt mondta róla: „Egyszer valamikor még nagyszerű pap lesz
ebből kis fickóból.”
Első este még nem érzett ilyen barátian Francis iránt, amikor arra akartuk rávenni a
gyerekeket, hogy egyék meg a vacsorájukat.
Mrs. Pring épp akkor parancsolt rá Dannyre, hogy vegye ki a lábát a szájából, ha az
asztal mellett ül, amikor Francis telerakta a kanalát valami ragacsos, rózsaszínű zselével s
Duddleswell atya irányába lendítette. A nyúlós pép odaloccsant, s hatalmas foltot hagyott a
reverenda közepén.
Mrs. Pring felragadott egy nedves törlőt, hogy letisztogassa Duddleswell atyát, de elő-
zőleg térdet hajtott előtte és gyorsan elmormolta:
- Jézus Szentséges Szíve, add, hogy mindig jobban szeresselek.
Látszólag, hogy segítsünk Mrs. Pringnek, de főleg, mert úgy élveztük, Duddleswell
atyával egyesült erővel fürdettük a fiúkat. Közben természetesen mi is eláztunk. Egyszer
még haza is kellett mennünk vacsora előtt, hogy ruhát váltsunk.
Amilyen szerencsénk volt, az ajtónk előtt a két Miss Flanagannal találkoztunk. Ránk
néztek, azután a felhőtlen égre, azután újra ránk, majd megkérdezték:
- Túl nagy áldozat volna, Duddleswell atya, ha arra kérnénk, hallgassa meg a gyóná-
sunkat?
A fürdetés után minden este cowboyost és indiánost játszottunk, Francis, akinek egyet-
len öltözete egy rendőrsisak volt, egy hatlövetűvel parádézott, Danny pedig csupán egy indi-
án mokaszinnal a lábán egy géppisztolyt lengetett.
Ezután jött a meglepően keserves munka lefekvéshez öltöztetni őket. Egyszer, mikor
Francis már másodszor dugta a lábujját Duddleswell atya szemébe, hallottam, ahogy plébá-
nosom panaszkodik:
- Mindenható Isten, ez rosszabb, mintha egy százlábúra akarna az ember nadrágot
húzni!
Egy alkalommal a fürdetés után Francis ágyán öltöztettük át a fiúkat. Danny pizsamá-
ban volt és én a kezét fogtam, mikor hirtelen sírni kezdett. Próbált valamit mondani, de mi-
vel nem tudta kimondani az s-et és a th-t, az egyes szavak elején, nem értettem, mit akar.
- Miért sír? - kérdeztem Francist.
- Mert nem adod neki vissza.
Ártatlannak éreztem magam:
- Semmit nem vettem el tőle.
- De igen. Add vissza neki a hüvelykujját.
Hirtelen rájöttem, hogy Danny mit akar azzal mondani, hogy „opru a zujjam” - elen-
gedtem hát a kezét, és ő azonnal elégedetten nekilátott. Pár perc múlva kihúzta a szájából
az ujját és ezt mondta:
- Billy bácsi meghalt, de most nagyon boldog.
Mrs. Pring szerint Billy bácsi valójában a déd nagybátyjuk volt, aki 80 éves korában, ja-
nuárban halt meg.
- Sajnálom - egyszerre mondtuk Duddleswell atyával.
- Így halt meg - mondta Danny, és behunyta a szemét. - Azután mosolygott. Rózsás
arca felragyogott, ahogy összes fogát mutatta:
- Így.
Francis hahotázott Danny furcsa arckifejezésén, ezután hirtelen sírni kezdett. Az a hir-
telen és váratlan átváltás volt nevetésből könnyekre, amiről Dosztojevszkijnél olvastam an-
nak idején. Az ő szereplői mindig a leghevesebb érzelmi változásokon mentek át. Ezt hihe-
tetlennek tartottam, míg tanúja nem letten ugyanennek a fiúknál, és nem láttam, hogy ez
velem is folyton megtörténik. Micsoda védekező mechanizmus akadályozott meg, hogy az
évek során ne vegyek észre ilyen nyilvánvaló valamit?
 Francis azért sírt, mert Billy bácsi, akihez mélyen ragaszkodott, nem látogatta meg
többé őket. A gyerekek nagyszüleiből az egyik párt bomba ölte meg a háború alatt, a másik
pár Dél-Afrikába emigrált. A fehér hajú, fehér szakállú Billy bácsi volt a kedvenc öregembe-
rük.
- Elmeséltem már nektek a mesét Billyről, a hóemberről? - kezdte Duddleswell atya.
A gyerekek érdeklődéssel várták a történetet.
- Nos, egy szép nap, nem is olyan régen...
- Egyszer volt, hol nem volt - javította ki Francis.
- Tényleg. Épp ezt akartam mondani. Egyszer volt, hol nem volt, elkezdett havazni. És
havazott, és havazott, és havazott.
- És havazott - toldották meg a fiúk.
- És mikor elállt a havazás, két kis fickó, az egyiket úgy hívták, hogy Francis, és a má -
sikat...
- Dannynek.
- Igen. Francis és Danny hóembert csinált. Havat hoztak a vödreikben, és ütögették a
kezükkel, míg olyan kemény nem lett, mint a fa, és építettek...
- Egy hóembert.
- Francis így szólt Dannyhez: „De még nincs neve!”
- Billy bácsi! - kiáltották a fiúk egyszerre.
- Ha akarjátok. Billy bácsinak nevezték el, mert fehér haja volt, és fehér arca és sza-
kálla, értitek?
- Volt neki szeme, Duddles atya? - akarta tudni Francis.
- Az a kedves kis fickó, Francis, két darab szenet tett oda szemnek, és az épp olyan
kedves kis fickó, Danny, egy darab szenet orrnak.
- Nem, Duddles atya.
- És miért nem, Francis?
- Mert a hóembereknek mindig sárgarépa-orruk van.
- Ez igaz. Most tehát Danny Billy bácsinak egy sárgarépát tett oda orrnak. És egy galy-
lyat tört le a fáról, szájnak. - Duddleswell atya megállt. - Ez jól van így?
Á fiúk bólintottak.
- Francis a daddyje kalapját tette a hóember fejére, és a saját sálját Billy nyakára.
- Miért?
- Hogy meg ne fázzon, természetesen. De Billy bácsi még mindig fázott, így a két kis
fickó kavicsokat...
- Mi az, hogy kavicsok?- kérdezte Francis.
- Kis köveket raktak ki rajta elöl, hogy kabátot csináljanak neki.
- És egy fehér pipát szájába? - kérdezte Francis.
- És a fiúk mindennap kimentek a kertbe, hogy beszélgessenek Billy bácsival, és körü-
lötte játszottak a hóban. De eljött a melegebb idő, és a hó olvadni kezdett.
- Ó - mondták a fiúk, csalódottan.
- Tudjátok, a nap nagyon melegen sütött. És a tetőkön és a kövezeten, ahol addig hó
volt, már csak egy-egy vizes folt maradt. És aztán még az is felszáradt.
- És Billy bácsi? - kérdezte Francis.
- Billy bácsinak szerencséje volt. Ő tovább tartott, mint a hó többi része, mert amikor
megcsinálták, olyan kemény volt először, mintha fából lenne. De aztán még ő is elkezdett...
- Olvadni.
Duddleswell atya összeszorította a száját és bólintott:
- Sok-sok nappal azután, hogy a többi hó elolvadt, Billy bácsi még mindig ott állt kert -
ben. De ő sem tarthatott örökké. Olvadt és csöpögött, és a pipája kiesett a szájából, és a
kalapja a szemére csúszott, és összeroskadt. Így. - És Duddleswell atya leengedte a vállát.
- Nem igazság! - mondta Francis.
- És miért nem? - kérdezte Duddleswell atya. Billy bácsi nem bánta. Azt mondta a kis
fickóknak: „Francis és Danny, hosszú, hosszú ideig veletek voltam.” - A hangja most már
olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani. - Most már itt az ideje, hogy elmenjek. - „Miért,
Billy bácsi?” - kérdezték a fiúk. „Azért, fiaim, mert minden barátom ott fönt van már.”
- Hol, Duddles atya?
- Hát fönn az égben, természetesen. Minden hó oda megy föl, ha elolvad.
 - Láthatatlanul? - kérdezte Francis.
- Majdnem. Billy bácsi barátai mind fehér felhők lettek az égen. És Billy bácsi azt
mondta: „Fiaim, megyek a barátaimhoz. Nélkülük nagyon magányos vagyok, tudjátok. De
ahányszor elmegyek a házatok fölött, bekukucskálok hozzátok.”
- Úgyhogy vissza fog jönni, Duddleswell atya?
- Ó, igen. Sokszor.
Kis szünet volt, hogy a fiúk gondolkozhassanak, azután Duddleswell atya megkérdezte:
- Tetszett ez a történet, Francis?
- Iiigen...
- Nem hangzik nagyon lelkesen.
- Biztos vagy benne - kérdezte Francis -, hogy sárgarépa-orra volt?
Egyik este a fiúknak annyira hiányzott az édesanyjuk, hogy nem bírtuk őket megnyug-
tatni.
- Fekete zsoltárt énekelnek - mondta Duddleswell atya, mint aki vereséget szenvedett.
Mikor Mrs. Pring meghallotta, hogy sírnak a kicsik, otthagyta a vasalását, és egymás
mellé ültette őket az ágyon.
- Nos, aranyoskáim! Mi az, ami kerek, nincs feneke, és mégis két ízület húst tart?
- Feladom - mondta Francis.
Mrs. Pring feltartotta az ujját a jegygyűrűjével.
- Mit találsz egy zoknin, ami néha nagyon nagy, nincs annyi súlya sem, mint egy toll-
nak, és még csak nem is láthatod?
Duddleswell atya felemelte a jobb lábát, és egy nagy, fehér lyukat mutatott a zoknija
sarkán:
- Ez eszembe juttatja - mondta.
- Nem magához beszéltem, Salamon - mondta Mrs. Pring. - Most pedig, drágáim, mi az
a kis ház, sok-sok ablakkal, amiken nem látsz át, egy olyan kicsi kis ház, hogy még egy kis-
egér se fér el benne?
Mire Francis kitalálta, hogy egy gyűszűről van szó, mindkét fiú arca száraz volt, és ké-
szek voltak elaludni.
- Furcsa szerzet a gyereknépség, Duddleswell atya - kérkedett Mrs. Pring. - Azzal
ugyan nem hat reájuk, hogy a gallérját hátulról előre fordítja. Az kell, hogy a tiszteletüket
elnyerje az ember. - Megfordult, és anyai diadallal távozott. - Öt perc múlva vacsora!
A szeretetünk próbatétele pénteken következett be, mikor Mrs. Pring azt mondta, any-
nyira nyakig van munkával, hogy Duddleswell atyának vagy nekem kell a fiúkat elvinni sé-
tálta.
- Az egyházközségemmel kell törődnöm - tiltakozott Duddleswell atya.
Mrs. Pring egyik beszédéből vett idézettel válaszolt:
- Borromeói Szent Károly azt szokta mondani: „Egyetlen lélek elég egyházközség egy
püspök számára.” Nos, Duddleswell atya, magának két egyházközséggel kell törődnie, míg
én az ingeit vasalom.
A gyerekkocsit kitette az előszobába, és otthagyott bennünket, hogy eldöntsük, melyi-
künk viszi el a gyerekeket sétálni.
- Ez már több annál, mint amit egy ír ember hírneve elvisel, hogy úgy lássák, ahogy
négy keréken tol valamit - panaszkodott Duddleswell atya -, és itt vagyok én, Isten papja -
egy kicsit gondolkozott. Mondok valamit, Neil atya, húzzunk sorsot. Én vállalom a megtisz-
teltetést, ha esetleg elnyelné a pénzdarabot.
Kacsintott, és a levegőbe dobta a pénzérmét.
- Fej! - kiáltottam.
Megvárta, míg jól megnézhette a keze fején nyugvó pénzdarabot, aztán ő is felkiáltott:
- Fej!
Ennek az embernek ahhoz, hogy csaljon, nem volt szüksége azonos oldalú pénzdarab-
ra.
Nem akartam ennyiben hagyni:
- Én kiáltottam, hogy fej, atyám!
- Mondja meg igazán, sületlen káplánom, kértem, hogy kiáltson?
- Csalni bűn! - tiltakoztam.
 - Isten segítsen, semmi ilyesmit nem csináltam. Nyertem talán? Nem is nyertem. Holt-
verseny volt.
- És ha azt mondtam volna, írás?
- Miért áll itt és eshetőségekről vitatkozik, Neil atya, mikor meg kell valamit tennünk.
Mindketten szabályosan kiáltottunk, nem tagadhatja. Így, hogy kerüljük a nézeteltérést,
megalkuszunk, és együtt visszük sétálni a fiúkat. Akkor nem lesz botrány. Huncutul csillo-
gott a szeme. - Az emberek azt fogják hinni, ministránsfiúkat viszünk kirándulni.
Néhány furcsa pillantástól eltekintve az egyetlen zavarba ejtő mozzanat a fűszeresnél
történt, ahol Mrs. Pring megbízásából vásároltunk be.
Alig akadályoztam meg Francist, hogy levegye a cipőjét és a zokniját, mikor már egy
pennyt próbált egy kutya szájába gyömöszölni, azt hívén, fából van és gyűjtőpersely a va-
kok számára. Ezután elkerülhetetlenül, Danny szólalt meg:
- Ki kell...
- Igen - mondtam hangosan.
Mrs. Billings, a fűszeres felesége felajánlotta helyisége használatát.
Duddleswell atyára néztem, de ő odasúgta:
- Szó sem lehet róla.
Mivel tudatában voltam, hogy semmi értelme sorsot húzni, megcsináltam, amit kellett.
Mikor kijöttünk a boltból, Duddleswell atya áradozva mondott köszönetet:
- Egy napon még, Neil atya, bazilikát építtetek a maga tiszteletére.
A fiúk ragaszkodtak hozzá, hogy pár percre egy falra üljenek, mint az öreg emberek,
akik a forgalmat nézik. Azután az a nagyszerű ötletem támadt, hogy elviszem őket egy régi-
ségbolthoz, ahol a kirakatban egy hatalmas kitömött, molyette barna medve állt. Ahelyett,
hogy ez szórakoztatta volna őket, rémülten visítoztak a láttára.
- Hisz ez csak egy medve, gyerekek - biztosítottam őket.
- Nem az - mondta Francis. - A medvéknek mindig kalapjuk van és nyakkendőjük.
Ezzel nem lehetett vitatkozni, így egy cukrászdába vittük őket, hogy egy fagylalttal vi-
gasztalódjanak. Nagy siker volt kb. 15 másodpercig, ennyi kellett ahhoz, hogy kiderüljön,
mekkora tévedésbe estünk. Fehér Niagara ömlött le az állukon, nyakukon és karjukon, ösz-
szekenve zubbonyt, nadrágot, zoknit és cipőt. Mire a fiúk befejezték, Duddleswell atya és én
is ragadós maszattá változunk.
Ahogy, immár sokkal okosabban, hazafelé ballagtunk a sétáról, Duddleswell atya ezt
motyogta:
- Ki gondolta volna, hogy hat felnőtt kellene hozzá, hogy két kis gyerekre vigyázzon.

Jill Bennett elénk jött az ajtóhoz:

- Valaki Mrs. Martinról telefonált, atyám.
Szombat este nyolc óra volt, és Duddleswell atya házon kívül volt, valami egyházközsé-
gi látogatáson.
- Mi van, Jill?
- Azt mondják, atyám, nagyon rosszul van.
- A kórház hívott?
- Nem tudom, atyám. Azt hittem, maga fogja tudni. Kérik, hívja őket vissza.
Telefonáltam a kórházba. A szülészetről az inspekciós nővér megköszönte, hogy hív-
tam, és azt mondta, Mrs. Martint egy órája bevitték a szülőszobába.
Úgy fejbekólintott a dolog, hogy nem jutott eszembe, hogy üzenetet hagyjak Duddles-
well atya számára. Törtem a fejem, hogy visszaemlékezzem, mit kell csinálni koraszülött
kisbabákkal, vagy akkor, ha a kisbabák esetleg halva születnek.
Az volt a feladatom, hogy megmagyarázzam a doktornak vagy szülésznőnek, főleg, ha
nem katolikusok, hogyan kereszteljék meg a kisgyermeket a méhben, ha szükség van rá, és
a test melyik részét próbálják elérni.
Szükség esetére megvolt az előírt eljárás. Ha lehet, a fejet kell megkeresztelniük, a kö-
vetkező szavakkal:
„Ha élsz, megkeresztellek az Atya, Fiú és a Szentlélek nevében.”
Ahogy a Kenworthy Közkórház felé pedáloztam, vadul imádkoztam, ne keseredjen meg
számunkra az előző hét boldogsága. De legalább - mondtam magamban - azt mondhatom
Don Martinnak, hogy megtettem, ami tőlem tellett.
 Bementem a kórházba, anélkül, hogy megállítottak volna, és leültem egy padra a szü-
lőszoba előtt. Jenkins nővér meglátott. Nemrég nevezték ki a baleseti osztályra, ahol már
találkoztunk.
A szülőszobára mutatott:
- Oda akar menni, atyám? - Bólintottam.
- Nehéz szülés?
- Igen, nővér.
- Akkor jobb, ha beöltözik hozzá.
Bevitt egy szobába, nem volt nagyobb, mint egy fülke, és belesegített egy nagy, zöld
köpenybe, amit hátul megkötött rajtam. Fehér vászonsapkát adott át és végül egy fehér ál-
arcot.
- Köszönöm, nővér. - A lélegzetem mozgatta a maszkot, míg beszéltem.
- Egy-két perc múlva majd valaki beviszi magát.
Fél óra hosszat vártam. Nekem két napnak tűnt. Közben egyre melegebbem lett, és
egyre izgatottabb lettem. Végül hangosan kopogtattam a szülőszoba ajtaján.
Egy nővér, ugyanolyan öltözetben, mint én, megjelent:
- Ön az apa?
- Igen.
- Nevet kérek.
- Martin - mondtam - Mrs. Martin.
Kilépett és megfogta a karom:
- Már vannak fájásai. Még kell a végkifejlethez némi idő, attól félek. Mást nem csinálhat
addig, mint imádkozik. Tíz perc múlva visszajövök.
Majdnem egy óra telt el, mire újra megjelent:
- Most viszem hozzá - suttogta. - Legtöbbet azzal segít, ha fogja a kezét és vigasztalja,
tudja? Kéznél van a gáz és a levegő. Ha nagyon erős a fájdalom, csak szorítsa az orrára és a
szájára ezt a maszkot, és mondja neki, hogy lassan, ütemesen lélegezzen.
Jane hosszú, fehér hálóingben, furcsán öregnek tűnt, szinte felismerhetetlen volt. Kré-
tafehér arc, homlokára tapadó nedves, barna haj. A karjában infúzió.
Az ajtónál suttogva kérdeztem a nővért:
- A kisbaba?
- Annak a gondját bízza ránk, kérem.
Leültem az ágy mellé és megfogtam a kezét:
- Jane - mondtam. De nem reagált. Úgy tűnt, egyedül van. És valahol nagyon távol.
Vizes szivacsot szorítottam az arcára és a kezére. Hálásan nézett rám. A szájához akar-
tam tenni a szivacsot, de a nővér, egy idősebb nő, megállított.
Jane nyögni kezdett, ahogy rájött egy fájás. A maszkot az arcára tettem, és azt mond-
tam neki, lélegezzen mélyen. A nővér rám nézett, mintha azt mondta volna: „Jól van.”
Mint a tengeri temetésnél, most is elvesztettem minden időérzékemet. A fájások egyre
rövidebb időközökben jöttek, és egyre erősebbek lettek. A nővér néha valami rézkürtfélét
tett Jane hasára, és figyelt, hogy meghallja-e a kisbaba szívverését. Egyszer odaszólt hoz-
zám:
- Magzati szívhallgató. Meg akarja hallgatni?
Odaszorítottam a fülem, de semmi nem hallottam. Ez nem nagyon vidított fel. De nem
szólított volna fel, hogy hallgassam meg a kisbaba szívverését, ha az megállt volna. Vagy
igen?
Kezdtem émelyegni. A kéjgáz és a fertőtlenítő szaga felkavart.
Egyre erősebben kezdtem érezni, hogy a halál közelében vagyok. És Jane-nek két kis-
fia van, és még olyan fiatal.
Meg szerettem volna kérdezni a nővért és az ápolónőt, olvasták-e Mrs. Martin kórlap-
ját, és tudnak-e a két előző nehéz szülésről. De mindketten túlságosan el voltak foglalva.
A mellettünk lévő szülőszobából magas, vérfagyasztó sikoly hallatszott, ahogy egy
anya éppen szült. „Atyaisten - gondoltam magamban. Visszaemlékeztem Rossra, a cigányfi-
úra. - Engedd, hogy éljen a gyermek, atyám. Könyörgöm. Kérlek.”
Egy idősebb doktor fehér köpenyben bedugta a fejét az ajtón, hogy gyorsan mondjon
valamit a nővérnek. Hallottam, amikor azt mondta:
 - Olvastam a kórtörténetét ennek az esetnek, nővér. Itt leszek, ha az osztályos orvos-
nak szüksége van rám. Hívassanak.
Jól van, gondoltam. Akkor hát tudják, hogy ez szükséghelyzet.
Öt perc kellett hozzá, hogy rájöjjek, az orvos nem volt más, mint Sir Godfrey Ward. A
káplánszobában lógott a képe, amely akkor készült, mikor kitüntették a palotában. Jane
esete komoly kell hogy legyen, ha az ország első szülészeinek egyike áll itt készenlétben.
Harminc perc múlva megérkezett az osztályos orvos, Jane-re nézett és odaszólt a nő-
vérnek:
- Hívják Sir Godfreyt, kérem.
A nővérek hamar begurították Jane-t a belső szülőszobába, és én követtem őket, törve
a fejemet, hogy szakíthatom meg a doktorok és ápolónők koncentrációját egy pillanatra,
hogy elmagyarázzam nekik a méhen belüli szükségkeresztelések módját, fecskendővel. Ha a
kisbaba holtan születik és nincs megkeresztelve, a limbusba kerül, nem a mennybe.
Sir Godfrey megérkezett, és vagy tizenöt percig behunyt szemmel hallgattam, ahogy
Jane nyögött és néha fel-felsikoltott. Olykor tíz másodpercre abbahagyta, azután a sikolto-
zás újra kezdődött. De a hang egyre vékonyabb lett, magasabb, mintha kifogyott volna az
asszony lélegzete. Felnyitottam a szemem, és ott, fejjel lefelé, az ápolónő kezében megpil-
lantottam egy kisfiút.
- Egészséges? - majdnem kiabáltam, rémülten látva a kisbaba kék arcát.
Noha maszk volt rajta, érezhető volt, hogy a nővér mosolyog.
- Persze, teljesen normális szülés volt.
Mint Francis, én is érzelmi hullámzáson mentem keresztül. A rettenetes félelemtől az
elragadtatásba csaptam át. Egy éjszaka ennyi elég, gondoltam.
A nővér megveregette a kisbaba hátát és kitisztította torkát egy csővel.
Megköszöntem Isten drága irgalmát. Megfogtam Jane kezét és a fülébe súgtam:
- Remek, Jane, a harmadik muskétás.
Kiküldtek néhány pillanatra. Mikor visszatértem, Jane már ült az ágyban, megmosdat-
va, de még mindig kábán. A kisbaba ráncosan, egy takaróba burkolva, plexiüveg bölcsőben
feküdt.
- Hét font két uncia - mondta a nővér.
- Csodálatos - mondtam.
A nővér felemelte a babát és a karjaimba helyezte:
- Gratulálok, Mr. Martin - mondta -, szép kicsi fia van.
Az örömöm hirtelen vad zavarrá változott. A maszkom duzzadozott a számnál, de hang
nem jött ki belőlem. Majdnem leejtettem a gyermeket. Jane-re néztem, ő meg rám, elké-
pedve.
Odasúgtam a nővérnek:
- Nagyon helyes. De a gyerek nem az enyém.
A nővér rekedten súgta:
- Nem maga az apa?
- Nem olyan értelemben, ahogy maga gondolja.
- Hogy a pokolba... - kezdte a nővér.
- Mrs. Martin, ez nem a férje?:
Jane nem ismert meg:
- A férjem Kairóban van. Nem...
- Nem - kiáltott vissza a nővér a válla fölött.
- Sietek, hívom a rendőrséget.
Utána vágtattam:
- Mindent megmagyarázok, nővér! - Egy negyedóra alatt sikerült is, és ennek örömére
ittunk egy csésze teát.

Az órám kettő harmincat mutatott. Eszembe jutott, hogy a paplak ajtaja zárva lesz, így
belenyugodtam, hogy ami még az éjszakából maradt, a kerti fészerben fogom tölteni.
A mai megpróbáltatás ellenére is, az elmúlt hét mindent megért. Jó dolog volt egyszer-
re daddynek és atyának is lenni. Don Martin szerencsésebb fickó, mint gondolja.
Az oldalkapun toltam be a biciklimet, mikor világosságot láttam Duddleswell atya dol-
gozószobájában. Körülmentem a főbejárathoz, és láttam, hogy nincs bezárva.
 - Micsoda tekergő-csavargó maga, Neil atya! Igazi nyugati világbeli playboy. Az Isten
nevében, fiú, azt képzeltem már, felfalták a tündérek denevérei. Üzenetet sem hagy és elsé-
tál? Hol volt? Mielőtt meg tudtam volna magyarázni, folytatta: - Telefonáltam a rendőrség-
nek, és most két kocsival keresi az őrjárat. Felhívtam a baleseti osztályt a kórházban, és há-
la Istennek, nem volt ott.
- Nem, nem voltam.
- Mrs. Martin, Jane sógornője is ágynak esett, influenzás. A férje telefonált, és Jill
Bennett azt mondta, átadta magának az üzenetet.
- Átadta - ismertem el.
- Újra felhívott, hogy a felesége nagyon rosszul van, és hogy tudjuk-e vállalni a szem-
ben lévőket. Maga azonban nem hívott vissza, így azt hittem, Diát ment meglátogatni.
- Nem, atyán nem ezt tettem.
- Mindenesetre, mielőtt elmondja, hol volt ilyen késő éjszakáig, gondolom, tudnia kell,
hogy felhívtam a szülészetet. Jane-nek most született meg a harmadik gyermeke.
- Fiú.
- Valóban.
- És minden rendben.
- Úgy látszik, Neil atya. De nem gondolja, hogy oda kellene ugrania és megnéznie őket,
a biztonság kedvéért?

Hegedűs a háztető alatt

Egy reggel, böjt közepe táján, hirtelen minden jel arra vallott, hogy egy macska akar
súlyos kínok között kimúlni Duddleswell atya dolgozószobájában. Amikor odamentem, hogy
kinyomozzam, plébánosomat hegedülés közben találtam.
Ahogy beléptem, elvette állától a fülsértő hangszert:
- Tetszett ez a dallam, Neil atya? - kérdezte.
Nem jöttem rá, hogy a zaj dallamnak volt szánva:
- Valahogy ismerősen hangzott, atyám:
- „Újra hazaviszlek, kis Katám.”
Rendkívül meggyőzően pattintottam az ujjammal:
- Hát persze!
- Gyakorlok, Neil atya, az év legnagyobb egyházi ünnepére.
- Húsvéti hangverseny készül?
Köhögött:
- Azt hittem, tudja, hogy Szent Patrick napjára céloztam. - Néhány újabb ütemet ját-
szott. - Nos?
Hallgattam.
Megköszörülte a torkát és megismételte a kérdést:
- Nos?
Mivel nem tudtam, milyen reagálást vár tőlem, elkezdtem zümmögni a következő sort:
„Ahol a szíved már többé nem fáj.”
- Ezt meg miért dúdolja - kérdezte -, amikor épp most az „Ír szemek mosolyát” ját-
szottam.
Nem volt elfogadható magyarázatom kéznél, így megkérdeztem:
- Maga mit gondolt, atyám, mit dúdoltam?
Nem válaszolt, csak megvakarta a fejét:
- Ebben az évben, Neil atya, megrendezzük az ír nép óriástalálkozóját, O'Reilly püspök
fenyegetőzik, hogy ő maga vezeti az esti ájtatosságot. Tudja, valójában nem olyan rossz fic-
kó, ha elfeledkezik róla, hogy püspök.
- Ez milyen gyakran fordul elő, atyám?
Megköszörülté a torkát:
- Körülbelül tízévenként egyszer.
Mosolyogtam:
- A vallás sok rendes embert elrontott már.
 - Igaz, igaz. A püspök apja, azt hiszem, ács volt Kilkennyben, de a fia már kiskorától
kezdve azon igyekezett, hogy magasabbra jusson és püspök legyen. - Hegedűjét újra az ál -
lához illesztette. - Végül is, ahogy a püspök egyszer egy prédikációjában mondta, „Ki hallott
valaha egy ácsról, aki híres lett a világban?”
Halkan tovább játszott, felismerhetetlen dallamokat, melyek valahogy megmozgatták a
szívét. Behunyt szemmel mondta:
- Természetesen magának is fontos szerepe lesz a történésekben, Neil atya.
- Remélem, nem tőlem várják, hogy Szent Patrick napján elmondjam a szent beszédet.
- Szó sincs róla! Erre Mahoney kanonokot kértem fel.
- Istennek legyen hála - nevettem megkönnyebbülve.
- Nem - mondta, miközben álla rezgett a hegedű fáján. - Mivel újévkor felfedeztem ezt
a tehetségét, azt akarom, hogy az esti műsorban mondjon el egy tréfás történetet.
- Nem vagyok jó komédiás - tiltakoztam.
- Én talán világklasszis vagyok a hegedű terén?
- Heifetz tanulhatna magától egy-két dolgot - mondtam, anélkül, hogy megjelöltem
volna, mit.
Mogorván rám förmedt:
- Igaza van, Neil atya, maga tényleg nem túl jó komikus. - Hirtelen dévajul rám mo-
solygott. - Alkalma lesz ragyogni, fiam, akárcsak egy csillag a fagyos éjszakán.
- „Galway Bay!” - dicsekedtem, hogy felismertem a dallamot. De hogy másról beszél-
jünk, azt találgattam magamban, mit jelenthet épp akkor a nyikorgás.
Egyszerre rázta meg a fejét és a hegedűt:
- „Killarney tavai és dombjai.” - Tovább játszott, majd megkérdezte: - Most már megis-
meri?
- Természetesen - mondtam óvatosan, gyanítva, hogy más dallamra tért, anélkül, hogy
jelezte volna: - Ez az egyik kedvencem.
Szerencsére merengeni kezdett a régi szép időkről, közben saját magát kísérte.
- Gyászos nap volt annak idején - kriksz, kriksz -, mikor apám otthagyta a zavargások
boldog országát - kraksz -, és Angliába emigrált.
Néhányunk számára tényleg gyászos, gondoltam, és szerettem volna bedugni a fülem.
- Pogány ország ez, nem tagadhatjuk.
- Az emberek miatt van, akiket beengednek - mondtam.
- De komolyan, Neil atya, ebben az országban, azt mondják, még egy nő sem adná át
a helyét egy papnak az autóbuszon.
- Meg vagyok döbbenve. - Reméltem, felfedezi a hangomban a kétértelműséget.
- Amennyire tudom, egyetlen előnye van csak, ha az ember angol.
- És az mi?
- Szemben a skótokkal, olaszokkal, és mindenek előtt az írekkel, az angolok nem tud-
nak halálos bűnt elkövetni.
- Ennek nagyon örülök, atyám, de mondja el, miért?
- Egy angol indítékai mindig össze vannak zavarodva.
További szívhez szóló muzsika, majd:
- Neil atya, mi egy ír ember? Mondja meg nekem.
Hallgattam, éreztem, hogy engedetlenséget vár tőlem.
- Egy angolul beszélő fehér néger, ez az ír. - A hegedű siránkozó hangon rikoltott fel. -
Nem tartozunk a bennszülött helyi lakossághoz. Ó, micsoda országot teremtett Isten a vízen
túl, ahol friss és zöld a föld!
Eszembe jutott a régi mondás: „Írország nagyon jó ország arra, hogy az ember rajta
kívül éljen!”
- Csak össze kell hasonlítania egy ír arcot és egy angolt, Neil atya. Például az enyémet
és a magáét.
- A magáé sokkal csinosabb - mondtam, olyan halk hangon, hogy véletlenül se hallja
meg.
- Valaki egyszer azt mondta, Neil atya, hogy mikor az Úr egy ír arcot alkot, felfelé húz -
za az ecsetet, érti?
- És az angol arcnál, atyám?
Leengedte a hegedűjét:
 - Lefelé, fiam, lefelé! Úgyhogy az összhatás félrevezetés - kriksz, kriksz -, és az egész
olyan zárt, mint egy kagyló.
- Az a valaki, aki ezt mondta, véletlenül angol volt?
Válaszul majdnem kiszúrta a szemem a vonójával.
Mindent elkövettem, hogy ingerülten hangozzon, amit mondok:
- Atyám, tényleg azt hiszem, magának kellene azt a tréfás történetet elmondania.
- Ne nyöszörögjön, Neil atya, majd veszek magának valami kenőcsöt arra, ahol a pe-
lenka feldörzsölte.
Ebben a pillanatban Daley doktort engedte meg Mrs. Pring. Barátunk az ajtóban költői
lendülettel emelte fel jobbját:
- „Ha a zene a szerelem tápláléka...” - ahogy Yeats mondta.
Duddleswell atya letette az íróasztalára a hangszerét, és felsóhajtott:
- Donal.
- Charles - mondta Daley doktor, hasonló hévvel. - Bárhol felismerném a játékodat,
még csukott szemmel is.
- Tényleg?
- Tényleg. Nem akarok neked hízelegni, Charles, de senkit nem ismerek, aki éppúgy
játszana a hegedűn, mint te.
- Most nincs gyakorlatom, az az igazság - válaszolta Duddleswell atya szemérmesen.
- Ugyan, ugyan. A képzelet meghökken a gondolatra, mit is hallana, Charles, ha több-
ször elővennéd a hegedődet a tokból, mint egyszer egy évben. A Trafalgar Square kőorosz -
lánjai sem lennének képesek mozdulatlanul tartani a lábaikat.
- Túlságosan kedves vagy - dorombolt Duddleswell atya -, túlságosan is kedves. De
mindenesetre köszönöm a jó szót.
Daley doktor most már szilárd alapokon állt: - Nem volna véletlenül egy korty...
- A negyven nap alatt, Donal?
- Csak nem akarsz megfosztani attól az elemtől, ami életben tart, csak azért, mert böjt
van? Nahát, nahát, nahát. Amellett Charles - kigombolta felül az ingét -, alul szőringet vise-
lek, ami jobban kapar, mint a hegedű vonója.
- Mi kifogásod van a víz ellen, Donal?
- Mindentől eltekintve, Charles? Nos, hogy tudományosan közelítsük meg a kérdést, én
már 60 százalékban víz vagyok, és nem akarom magam tovább hígítani. Nem Szent Patrick
maga mondta, keresztény kötelesség enyhíteni a szükséget?
- Donal, utoljára kérdem, nem tudod legalább a böjt idején feladni a whiskyt? Igen
vagy nem?
- Meglep benned ez a hazafiatlan hév.
- Hogy érted?
- Épp olyan jól tudod, mint én, hogy az írek nem ismerik az igen vagy nem szavakat. -
A doktor szelíden csóválta a fejét. - Nem olyan könnyen jönnek ki ezek a szavak az ír szá -
jon, ez az igazság.
Duddleswell atya így szólt:
- A szemeid már olyan üvegesek, hogy nyugodtan ki tudnád őket venni és visszarakni
anélkül, hogy kárt tennél bennük. - De visszagondolva, hogy öreg barátja milyen nyájasan
vakargatta meg a hátát, megenyhült.
- Isten áldjon meg, Charles, mindaddig a napig, míg a nagy harang lassan nem kongat
feletted.
Miközben Duddleswell atya a poharába töltött, Daley doktor mondogatta:
- Valóban, Charles, úgy játszol, mint az ég angyalai. - Ahányszor úgy látta, a kéz las -
sabban tölti az italt, vagy megállóban van, megismételte: - Mint egy igazi angyal - míg az
újra lendületbe nem jött.
Mikor a pohár tele lett, Daley doktor a világosság felé tartotta:
- Nos, Charles - mondta, térjünk vissza a tárgyra. Ahogy tudod, a Szent Patrick napi bi-
zottság idén is elnökévé választott.
- Donal, mielőtt folytatnád, miután én épp most bolygattam fel a lelkiismeretemet, és
rossz szolgálatot tettem neked, most rajtad a sor.
Daley doktor élvezettel kortyolt a poharából.
- A térdeimről van szó, Donal. Valami van velük.
 - Ez a büntetésed, Charles, amiért böjt idején ezeken akarsz a mennybe sétálni. Jó,
hogy elhoztam magammal a szerszámaimat. Ülj le a szent alapodra.
Míg Daley doktor egy kézzel kotorászott a táskájában a kalapácsért, Duddleswell atya
engedelmesen leült az íróasztalára. Felemelte reverendáját, míg a doktor egymás után meg-
ütögette a térdeit. A második ütésnél a lába olyan hevesen rúgott ki, hogy Daley doktor po -
hara a szoba másik végébe repült.
- Nahát, nahát, nahát, nahát, nahát, nahát! - nyögött fel Daley doktor borúsan. - Ezt a
lábat el kell távolítani, Charles. Nem engedhetem, hogy ebből az italból szégyentelenül po-
harat pohárra pusztítson.
- Tölts újra, Donal! És mondd meg, mi a diagnózisod.
- Olyan eszeveszett szomjúság tört rám ma reggel, hogy teljesen kiszáradtam - mond-
ta a doktor, ahogy újra megtöltötte a poharát. - Víz van a térdedben, ez a helyzet.
- Ugyan!
- Sokszor próbáltam megmagyarázni neked hosszú évek során, felszentelt barátom,
milyen piszkos dolog a víz, és most végre elhiszed nekem? Úgy úszik a bőröd és a térdkalá-
csod között, mint az Ír tenger. Ejnye, ejnye!
- És a gyógymód?
- Ragaszkodj a whiskyhez, Charles, és egy ideig imádkozz alázatosan az alfeleden ülve.
Nem igazságos, hogy ilyen rettenetes terhet helyezel a bájos kis térdeidre.
Mikor már kényelmesen üldögéltünk, Duddleswell atya elmagyarázta, miért hívatta a
doktort:
- Tudod, Donal, ebben az évben Szent Patrick napja a Virágvasárnap előtti szombatra
esik.
- Így van - mondta Daley doktor, pohara tartalmát nézegetve, mintha számára az ivás
napjai mind egyformák volnának.
- Igen, és ezért gondoltam, hogy ebben az évben, áldott Urunk szenvedése iránti tisz-
teletből, a koncertnek...
- Igen?
- Alkoholmentesnek kell lennie.
Daley doktor ösztönösen kinyújtotta a karját, hogy a megrázkódtatást újratöltött po-
hárral ellensúlyozza:
- Teljesen torkon ragadott ez a többé-kevésbé hirtelen szomjúság. - Hihetetlenül nézett
Duddleswell atyára. - Drága Charles, a rögeszméid az agyadra kellett hogy menjenek. Meg-
vizsgáljam nemes kupoládat?
- Donal, nem hülyültem meg.
- De Charles, azt várod az ír hívektől, hogy nyállal nedvesítsék meg a torkukat? - Nagy
húzás. - Azt akarod, hogy a hangversenytermünk olyan mélabús legyen, mint Clonmacnoise
temetője?
- Virágvasárnap előtti szombaton, Donal?
- Legközelebb már azt kívánod, hogy a gyerekek mondjanak le az édességekről Szent
Patrick napján.
- Magam sem vagyok szent... - kezdte Duddleswell atya.
- A legszigorúbb bíráid sem vádolhatnak ezzel, Charles.
- De nem akarom, hogy részegek ődöngjenek a környéken, mikor a Szent Hét megkez-
dődik.
- Én magam fogok felügyelni a bárra, mint egy őrangyal.
- Ahogy a róka vigyáz a tyúkokra.
- De Charles, mondom neked, rendben lesz a dolog. Vagy száz segítségem van, aki tud
bánni a fütykösökkel, és akármelyikük tisztára tudja söpörni a bazárt.
- Csináld, ahogy akarod, Donal. Hisz én csak a plébános vagyok itt. - Mivel a gúny tel -
jesen lepergett Daley doktorról, hozzátette: - De csakis jobb belátásom ellenére. Ahogy
mindig is mondom: Az a család, amelyik együtt iszik, együtt süllyed el.
- Mi más van még, Charles? - kérdezte a doktor könnyedén, mint aki megnyerte a nagy
csatát.
- A tánc, Donal. Illendően történjen minden.
Hogy jelezzem, én is jelen vagyok, megszólaltam:
- Nem arcot archoz szorítva?
 Duddleswell atya szúrós szemmel rám nézett:
- Semmit nem szorítva semmihez - morgott. - Nem tűröm, hogy az egyházközségem
lányait úgy tapogassák, mint a rózsafüzér gyöngyeit.
- Értem - mondta Daley doktor, ellenvetés nélkül, mintha az ő korában ez a probléma
már nem érdekelné.
- És Donal, új réteg zöld festék kerüljön a szent szobrára.
- Természetesen.
- Megbeszéltem Mrs. Joseph Arbunathyval, hogy személyesen hoz át lóherét az ünnep
előtti napon, hogy friss legyen, mikor a püspök megáldja.
- Ezzel rendben van minden, Donal?
- Minden rendben. - És a doktor elégedetten szopogatta italát.
- Biztos vagy benne, Donal? - kérdezte Duddleswell atya nyomatékosan.
- Majd elfelejtettem - mondta Daley doktor -, a bizottság megbízott, kérjelek meg...
- Mire?
- Légy szíves, hegedülj nekünk a koncerten.

Két, gondokkal teli hét múlt el. Duddleswell atya épp egy szép, régi csipkealbát próbált
fel, amit a püspök számára vasaltak ki, hogy a nagy napon viselje.
- Nagyon szép - mondta Duddleswell atya, tetőtől talpig megcsodálva magát. - Maga
mit gondol, Neil atya? De ne hízelegjen, én nem az az ember vagyok, akinek hízeleg a hízel-
gés.
- Nagyon szép, atyám.
Önelégült mosoly ömlött el az arcán:
- Számból vette ki a szót.
- Igen, azt tettem - ismertem el, és az ajtó felé oldalogtam.
- Nos, Neil atya, mi van azzal a tréfás történettel, amire vállalkozott, hogy elmondja? -
Állítottam, hogy nem tudom, mire gondol. - Emlékszik, hogy zsaroltam meg Daley doktort
és azzal fenyegetőztem, nem fogok idén hegedülni, hacsak nem hagyják, hogy maga el -
mondjon egy tréfás történetet.
Az ajtó már nyitva volt. Egy másodperc, és még el tudtam volna menekülni. Sajnos,
Mrs. Pring épp akkor állta el az utamat, és Duddleswell atya behívta.
- Nos, Mrs. Pring, ahogy nagyon jól tudja, én nem az az ember vagyok, aki hízelgésre
vadászik. - Az értékes albára mutatott. - Mondja meg őszintén, mi a véleménye?
Mrs. Pring hideg pillantást vetett rá:
- Arzén és régi csipke - mondta, és becsukta az ajtót az orrom előtt.
- Számítani lehetett rá, hogy megbánt! - füstölgött az atya. - Ó, ez az asszony csak a
teher a gyomromban! Egyszer majd nagyon rossz helyre kerül.
- A viszontlátásra, atyám.
- Maradjon, dicső fiam! - parancsolta. - Vidítson fel egy vidám történettel.
Sem az idő, sem a hely nem volt alkalmas.
- Nem fog menni - mondtam, mielőtt elkezdtem. - Egyszer a világ minden nemzete ta-
lálkozott...
- Hol volt ez a találkozó?
- Nem tudom, atyám.
- Nem tudja - motyogta sötéten. - Ez egy tréfás történet, Neil atya! Legyen a helyszín
Bognor vagy Blackpool.
- Blackpool, atyám.
- Ez igazán komikus. Kinek jutott volna eszébe, hogy a világ minden nemzete Black-
poolban találkozzon?
- Magának.
- Ó, folytassa, Neil atya! - Húzkodni kezdte az albát a feje fölött.
- És amikor ott voltak, elhatározták, megkérdezik Istent, a világ minden nemzete közül
melyik a legkedvesebb a számára?
- Ördög és pokol! - kiáltotta.
- Már hallotta, atyám?
- Épp most dugtam keresztül az öklöm egy lyukon lent a miseing csipkéjén.
Az ajtó felé igyekeztem:
 - Majd máskor folytatom, atyám.
Jelezte, hogy végig akarja szenvedni:
- Hol is hagyta abba, Neil atya?
- Írtak egy üzenetet a Teremtőnek. „A világ melyik nemzete van legközelebb a szíved-
hez, Istenem?”
Duddleswell atya még mindig a lyukat szemlélte a csipkében.
- És könyörgöm, hogy küldték el ezt az üzenetet a Mindenható Istennek?
Ezen eddig nem gondolkoztam.
- Talán egy rakétával, atyám.
- Könnyebb lenne elégetni a tekercset, amire a kérdést felírták.
- Köszönöm, atyám. Így hát elégették a tekercset, amire a kérdés írva volt. Azután
megjelent egy gerle.
- Nem galamb! - kiáltott fel huncutul. - Épp a minap történt, hogy Billy Buzzle egyik
galambja egy nagyon érdekes üzenetet hozott nekem az égből!
- A gerle csőrében egy darab papírféle volt, ami lefelé lebegett a kék égben. Az össze-
gyűlt nemzetek elnöke felvette és...
- Az elnök milyen nemzetiségű volt?
- Hmmm. Számít ez valamit?
- Biztos, hogy számít.
Nem láttam be, miért, de így szóltam:
- Mivel a gyűlés Blackpoolban volt, az elnöknek...
- Tegye át a gyűlést Dublinba, Neil atya!
- Helyes, csak legyen minél mulatságosabb. Így a köztársaság elnöke felveszi az égi
üzenetet és ezt olvassa: „Minden nemzet...
Szavamba vágott:
- „Kedves Mr. de Valera, minden nemzet...”
- Minden nemzet egyformán kedves a szívemnek - folytattam.
- Ez túl valószínűtlen - jelentette ki. - Isten ugyanúgy szeresse Oroszországot és Kínát,
mint Olaszországot és Spanyolországot és az öreg Írországot? Leharapott egy kiálló cérnát
az albáról. - Biztos, hogy nem tud zongorázta?
Kezdett elegem lenni abból, hogy folyton félbeszakítson.
- Várjon - makacskodtam -, „Minden nemzet egyformán kedves a szívemnek. Üdvözli
O'Mindenható.”
Feltolta a szemüvegét a homlokára, hogy közelebbről szemlélje meg az elszakadt csip-
két.
- Várok, Neil atya.
- Isten vele! - mondtam.
- Ez is hozzátartozik a tréfás történethez? - Észrevettem, hogy nemcsak a csipkealba
látszik erősen megviseltnek. - Nem, komolyan mondom, nagyon mulatságos. Ez az O'Min-
denható azt jelenti, hogy Isten...?
- Aberdeenből való - mondtam, becsapva magam után az ajtót.

- Mohó Mancsok, el innen! Hagyja békében Neil atya ételét, hallja? Különben... - Mrs.
Pring intézte Duddleswell atyához ezt a komoly intelmet, mikor reggel megpróbálta elcsórni
egyik pirítósomat.
- Nem tűröm, hogy a fogak és körmök törvénye uralkodjon ebben a házban - folytatta
Mrs. Pring -, amikor Neil atya máris olyan sovány, mint egy viaszgyertya.
- Isten segítsen bennünket! - kiáltott fel Duddleswell atya. - Előveszem a rohamsisako-
mat, és elbújok a lövészárokban!
Komolyan betartotta a böjtöt, azt hiszem, főleg azért, hogy a súlyát kicsit csökkentse.
Hamvazószerdán vettük ezt észre először. A reggelinél fekete folttal a homlokán jelent
meg, és még egy tojást sem volt hajlandó megenni. Mivel olyan pap volt, aki semmit nem
csinál félig, úgy festett, mintha most mászott volna le a kéményből.
Általában betartotta a böjtöt, egy Mrs. Pringtől kölcsönkért bizonytalan konyhamérle-
gen aprólékosan lemérve az egyház által engedélyezett ételmennyiséget. De néha hevesen
vissza-visszaesett, amikor is falánkan rácsapott és dézsmálni kezdte az elém tett ételeket.
 Másik böjti szeszélye az volt, hogy a templomajtót bezáratta, amint a mise megkezdő-
dött. Egyik megbízható hívét a bejárathoz állította a kulccsal, hogy kinyissa, ha egy gyerek
rosszul lett, vagy egy nő elájult. De Isten irgalmazzon a kulcsőrnek, ha előbb kinyitotta a
kaput, mielőtt a misemondó pap elhagyta az oltárt.
- Azt akarom, hogy a Mindenható megkapja az őt megillető tiszteletet - magyarázta. Az
igazság az volt, hogy azt akarta, mindenki ott legyen mindkét gyűjtésnél.
Március 16-án, pénteken felhívta Daley doktort, hogy emlékeztesse, a Szent Patrick
szobor még nem kapta meg évi új festékrétegét.
- Semmit nem szabad elmulasztanunk ezúttal, Donal - hallottam, mikor elkezdte -,
elég szerencsétlen dolog volt, hogy mikor a püspök utoljára meglátogatott bennünket, egy
ostoba kutya fel akarta falni.
Daley doktor rögtön elküldött valakit, hogy a szentet takarossá varázsolja és tipp-topp
nézzen ki, amikor magasra tartják a körmenetben.
Aznap este Mrs. Arbunathy eljött a paplakba, egy zsák lóherét hozott. Duddleswell atya
melegen megköszönte, és visszatért dolgozószobájába, hogy megvizsgálja. A hosszú tengeri
út alatt a lóhere fonnyadni kezdett. Betette egy faládába és kint hagyta a kertben, hogy fel-
szívja az éjjeli harmatot.
- Duddleswell atya, tőlem ugyan hiába várja, hogy magamra akasszam ezt a dolgot -
jelentette ki Mrs. Pring.
- Hogy érti?
- Nem leszek képmutató, és nem színlelem, mintha szeretném az íreket, mikor nem
szeretem.
Duddleswell atya horkantott, mint egy erősen meghűlt ló.
- Ha valaha is az lenne a dédelgetett vágya, hogy az égben a házvezetőnőm legyen,
Mrs. Pring, ezt elfelejtheti.
- Ha az ember magával beszél, Duddleswell atya, olyan, mintha egy falnak beszélne,
aminek nincsenek fülei.
Visszaemlékezve, hogy böjt van, nagy erőfeszítéssel uralkodott magán.
- Asszony, volna olyan szíves és kinyitná az ajtót ezen az oldalon, és becsukná a mási-
kon?
Másnap reggel, mikor felvirradt a nagy nap, az a kérdés, hogy Mrs. Pring kitűzze-e ma-
gára lóherét, vagy ne, akadémikussá vált. Az éjjel ugyanis mind eltűnt.

A lóhere napja

Duddleswell atya feldúlva rontott be a dolgozószobámba:

- Neil atya, csak nem fog valami kegyetlen tréfát űzni a maga szeretetreméltó, öreg
plébánosával?
- Micsodát, atyám?
- Jesszusom, érzem a nagy, fekete rókát, amint fanyarul az arcomba liheg. - Tényleg
úgy festett, mintha abban a pillanatban jött volna érte a halál. - Kezdje ásni a sírt számom-
ra, fiam. Végem van, végem.
Hirtelen rájött, mi lett a lóhere sorsa. Az ablakhoz rohant, kinyitotta, és új életre kap-
va, kiordított.
- Átkozott, gonosz kecske!
Billy álomtól gyötört arca megjelent. Csodálatraméltó volt a lélekjelenléte.
- Minden jót az ünnepre, O'Duddleswell atya! - ásított.
Duddleswell atya harciasan megmagyarázta, miért tűnt el a lehetősége is az éjjel, hogy
boldog ünnepe legyen.
- O'Duddleswell atya, miért izgatja fel magát pár nyomorult marék zöldségért?
- Zöldségi - kiáltott fel Duddleswell atya. - Maga rossz krumpli, maga Cromwell Olivér,
maga feketebarna rendőr!
- A maga hibája - mondta Billy. - Maga őrjítette meg a kecskémet a hegedűjével.
Duddleswell atya dühöngött:
 - Figyelmeztetem magát, minden vasárnapi misén el fogom mondani a híveimnek,
hogy maga, meg a tory kecskéje semmisítette meg minden lóherénket Szent Patrick napjá-
ra!
Billy agyában kezdett derengeni, hogy valami fontos dolog történt, amiért őt teszik fe-
lelőssé:
- Csak nem tenné ezt meg velem, O'Duddleswell atya? Kérem, ne tegye!
- De bizony megteszem, maga rabló! Az én híveim mindent megbocsátanak magának,
Mr. Buzzle, még a disznóbűzt is. De azt nem, hogy elrontsa az ünnepüket azzal, hogy az
egyházkerületben lóhereínséget okoz. Ez már a Szentlélek elleni bűn, hallja? A kerítést csap-
kodta. - Nem lesz ír, aki még egyszer fogadna magánál. Mert különben megtagadom tőle a
feloldozást.
- O'Duddleswell atya, várjon! - Mivel ellenfele nem mutatta jelét, hogy várna, újra kiál-
tott: - Várjon, mondom magának! Ígérem, ezek után nem látja többé a kecskét. A Pontiu-
som nem szereti. Ez a büdös kecske úgyis mindig oldalba döfi. Elzavarom a kertemből!
A kecske, ami éjjel kibújt a köteléből, ugrálva jött Duddleswell atya felé. Pompás állat-
nak látszott.
Kikiabáltam a nyitott ablakból:
- Keressen neki egy jó otthont, Billy!
- Ami pedig magát illeti - mondta Duddleswell atya metsző hangon, mikor beviharzott a
szobámba -, azt akarom, hogy szerezzen másikat a lóhere helyébe.
- Repüljek át és jöjjek vissza...?
- Neil atya - nyögött fel -, menjen a parkba, fiú, és szedjen le minden lucernát, amit
talál. Postán elég lóherét kaptam ahhoz, hogy felül kitegyen egy réteget. Imádkozzunk,
hogy a püspök ne vegyen észre semmi kellemetlen dolgot.
Már bújtam is ki a reverendámból.
- Mennyi időt kapok rá, atyám?
- Amennyit csak akar, Neil atya, azzal a feltétellel, hogy egy órán belül itthon van.
Felragadva Mrs. Arbunathy zsákját, a parkba bicikliztem. Esett. Esőkabát volt rajtam és
sál, hogy elrejtse a galléromat.
Lucernából szűk volt a keresztmetszet. Négykézláb csúszva keresgéltem a nedves fű-
ben. Ha lucerna nincs is, bármi jó lesz, ami elcsúszik lóhereként.
A park mellett magas drótkerítéssel körülvett veteményeskertek sorakoztak. A rossz
idő miatt senki nem dolgozott bennük. Elhatároztam, hogy átmászom a kerítésen, hogy ígé-
retesebb körülmények között találjak lóherepótlékot.
Éppen mászni akartam, mikor egy rendőrőrjárat kocsija ment el mellettem. Lehajol-
tam, hogy megkössem a cipőfűzőmet. Amikor felálltam, a kocsi már eltűnt. Laus Deo sem-
per.
A kerítés az én magasságommal nem jelentett problémát, és végre a szerencsém is
megfordult. Tyúkhúrtelepek tömegére bukkantam. Egy gyenge kis rántásra csomókban jöt-
tek ki. Öt percen belül tele volt a zsákom.
- Jó reggelt, uram!
Az őrjárat két rendőre visszaérkezett.
- Jó reggelt, biztos urak! - Mivel ketrecben voltam, a kerítésen át kellett velük társalog-
nom.
- Rövid volt a látogatás, uram. - A magasabb közülük, kis, kefebajuszú ember, volt a
szóvivő.
- Esik - mondtam, látszólag nyugodtan, de a belsőmben viharok dúltak.
Teljesen valószínűtlen mesét kellett volna előadnom. Ki hinné el, hogy valami lóhereki-
nézetű dolgot keresek egy nedves szombat reggelen valaki más zöldségeskertjében? Míg a
Szent Júdásba nem jöttem, soha nem volt bajom a rendőrséggel.
- Elfelejtett kulcsot hozni, uram?
- Nincs kulcsom. Ehhez a kapuhoz nincs.
- Más kulcsai vannak, uram? - Nem válaszoltam. - Mit csinál itt, uram, kicsit kószál?
- Nem hinné el, ha elmondanám.
- Hadd ítéljem ezt meg én magam.
Próbára tettem, és utána elismerte, igazam volt az első feltevésemmel.
 - Nos, uram, másszon ide vissza. Idegességemben a lábam beakadt a drót tetejébe, és
majdnem eltört a bordám, amikor előre zuhantam, szinte a rendőrök fejére.
- Nyissa ki a zsákot - mondta a magasabb rendőr, visszarakva a sapkáját.
Engedelmeskedtem. Látta, hogy csak gaz az egész. A társa odasúgta:
- Észrevehette, hogy figyeljük.
- Borítson ki mindent, uram! - mondta a magasabb rangú rendőr.
Semmi más nem volt, csak tyúkhúr.
A társa most vette észre, hogy papi gallér van rajtam. A kesztyűs keze mögött megint
odasúgta:
- Azt hiszem, valami dilissel van dolgunk, Jim.
- Begyűjtsük?
- Miért? Amiért gazt szedeget?
- Figyeljen ide - Jim rendőr szigorúságot öltött magára. - Nem tűrjük az ilyen barbár vi-
selkedést. A mi körzetünkben van. A jövőben, ha gazra van szüksége, termeljen magának,
érti?
Ellépdeltek - azt hiszem, zavartan - a kocsijukhoz. Én mohón visszagyömöszöltem a
gazt a zsákba és hazakarikáztam.
Kikerültem Duddleswell atya gratulációját. Észrevette, mert így szólt:
- Misét fog mondani, Neil atya, hogy így hátat fordít nekem?
Mrs. Pringgel együtt én is el voltam szánva, hogy semmiféle zöldséggel nem fogok pa-
rádézta aznap. Még azt is elhatároztam, hogy megváltoztatom a tréfás történetet, amit el
kell mondanom. Így fog végződni: „Üdvözli a Mindenható Isten. Utóirat: A szívemnek leg-
kedvesebb szent is üdvözleteit küldi, Patrick, az angol.”
Ha a hallgatóság ezt nem találja mulatságosnak, annyi baj legyen. Nem azért lettem
pap, hogy nevettessek.

- Duddleswell atya, Boyd atya, százezer áldás mindkettőjükre.

A püspök, keskeny vállán bíborszínű köpeny, vörös szegélyű reverendája zölddel tele-
hintve, sziporkázó kedvében volt.
Kétségtelenül arra célozva, hogy másnap Virágvasárnap, limuzinjára mutatott és így
szólt:
- Tudják, szívesebben utaztam volna szamárháton, mint a mi áldott Megváltónk, de
megengedné ezt a Szentatya? Nem engedné meg.
Letérdeltünk a járdán, hogy megcsókoljuk a gyűrűjét, mielőtt betessékeltük volna a
házba, ahol bemutatták neki a lóheremintás „kötényt” viselő Mrs. Pringet. Elállt a lélegze -
tem. Mrs. Pring, egyetlen szövetségesem, elárult!
Duddleswell atya dolgozószobájában Mahoney kanonok várt, a püspök teológiai szakér-
tője, aki olyan ortodox volt, mint maga Szent Ágoston. A kopasz, barátságos kanonok felső
teste olyan volt, mint egy nagy D betű. Duddleswell atya nem akart semmiféle kockázatot
vállalni, azért választotta őt vendégszónoknak.
A püspöknek nem sok kellett, hogy észrevegye személyemen a lóhere feltűnő hiányát:
- Atyám - kérdezte -, maga csak nem azok közé tartozik, akik nem tisztelik a szentek
és tudósok országát?
- Éppen ellenkezőleg, püspök úr - mondta lovagiasan Duddleswell atya -, épp Neil atya
látott el bennünket lóherével, amit ön meg fog áldaru. – Letépte saját reverendájáról a dí -
szítmény felét, és az enyémre tűzte: - Illik az arcszínéhez, fiam - suttogta.
Hamarosan az ő arca zöldült el. A püspök így szólt:
- Duddleswell atya, tudja meg, kedves meglepetésem van a maga számára.
Azt hittem egy pillanatig, Duddleswell atya azt várja, a püspök közli, hogy kanonokká
léptette elő.
- Igen, püspök úr? - és nyelt egyet.
- Ha az ön házvezetőnője vacsorával szolgált nekünk, ahogy elő volt irányozva, Monsig-
nor Pat és én részt veszünk a koncertjén.
- De püspök uram - tiltakozott Duddleswell atya, a bedobásra szánt alkoholkészletekre
gondolva -, ez lehetetlen!
- És ugyan miért lehetetlen? - kérdezte gyanakodva a püspök.
- Túl nagy megtiszteltetés egy egyházközség számára - szűkölt Duddleswell atya.
 A püspök sugárzóan mosolygott, mintha jelezné, elsősorban ilyen önfeláldozásokért
szentelték fel. Míg a püspök beöltözött a sekrestyében, Duddleswell atya félrevont.
- A szertartás folyamán valamikor keresse meg Daley doktort. Figyelmeztesse, hogy az
átkozott püspök eljön a műsoros estre, így alkoholmentesnek kell lennie.
Megígértem és vártam az alkalomra.
A püspök arany palástban és süvegben áldást osztogatott a gyülekezetnek, ahogy az
alszerpapok és a ministránsok lassan körülvonultak a zsúfolásig megtelt templomban. Négy
erős ember cipelte a menet élén a talpazatán álló Szent Patrick szobrot, és a végén a püs-
pök haladt. A karzat és a gyülekezet teli torokból zengte: „Üdv neked, ó, Patrick, aki ván-
dorló néped... „
Belegondolva meglepett, milyen nyugalommal nézek szembe azzal, amit minden látha-
tó ok nélkül bekövetkező katasztrófának éreztem.
Már akkor megkezdődött, amikor az emberek letették a szobrot a szentély asztalára. A
püspök megérkezett, és spontán meghatottsági rohamában előrelépett, hogy megcsókolja.
Szerencsére először mindkét kezével megragadta a szobrot és érezte, hogy a festék még
nem száradt meg. Elveszített egy kesztyűt, ami a szertartás végéig ott maradt a szoborhoz
tapadva, de legalább az ajkát nem kellett erővel leszakítani a szent ragadós lábáról.
A szertartás első része alatt hallottam, hogy a templomajtót zajosan rángatják. Ma-
gamban csodálkoztam, vajon Duddleswell atya ezen a nagy napon is miért ragaszkodik hoz-
zá, hogy az ajtó csukva legyen a későn jövők előtt?
A beszéd mindenesetre jó volt, Mahoney kanonok Szent Patrick szavait választotta ve-
zérfonalul:
„Mély sárban fekvő kő voltam, míg a Mindenható kegyelme meg nem ragadott és a fal
tetejére nem rakott.”
Beszélt Patrick éjjeli látomásáról, amikor a szent egy hozzá intézett levelet kapott,
amely úgy kezdődött, hogy „az írek kiáltása...”, és úgy vélte, hallja a nyugati tenger partján
élők kiáltását, akik könyörögtek hozzá: „Jöjj el újra hozzánk és járj közöttünk.”
Imádságos ember volt Patrick. Mindennap ezer fohászt mondott és százötven zsoltárt,
sokat közülük éjjel.
A szent képes volt arra is, hogy az ebben a vad, nedves országban dúsan burjánzó er-
dei sóskából vett kézbe egy szálat, és ezzel magyarázta meg a katolicizmus misztériumát. A
prédikátor szavait egyszerűségük tette emlékezetessé.
- Mármost, kedves testvéreim, mindnyájan tudjátok, hogy szent hitünk központjában a
Szentháromság áll, még ha nem is tudunk belőle kiokosodni, vagyis az egész nagyobb rej-
tély, mint akármilyen talány. Három személy egy Istenben. Hát nem az a szándéka a Min-
denhatónak, hogy azzal, hogy ezt a misztériumot elénk állítja, megmutassa nekünk, milyen
tudatlanok vagyunk? Amellett, szeretett testvéreim, hol lenne a hit alázatossága, ha ti vagy
én megértenénk e szavakat: „Három az egyben, és egy a háromban”, amiről most prédiká-
lok nektek.
A beszéd után a püspök megáldotta a hit háromlevelű szimbólumát, amit Duddleswell
atya rendezett el művészien egy ezüst kehelyben. Időről időre a püspök kesztyűtlen ujját a
zöld csomóba dugta, mintha nem akarna hinni a szemének.
Duddleswell atya maga ügyelt fel, míg a „lóherét” kiosztották, azután a püspök vezeté-
sével a hívek elmondták a rózsafüzért.
Ez volt a legkedvezőbb alkalom rá, hogy kiosonjak a szentélyből és Daley doktor kere-
sésére induljak. Az utolsó sorban bóbiskolt. Felébresztettem és tájékoztattam mind a problé-
máról, mint Duddleswell atya drákói üzenetéről.
- Az Úr mentsen meg bennünket - mondta rekedten a doktor -, a nagy államférfi a
Szent Júdásból csattogtatja az ostorát ma este, mint a bálna a farkát. Azt akarja Charles,
hogy mindnyájunkat a száraz rothadás öljön meg?
- Ezt üzeni, doktor úr!
- Köszönöm szépen, Neil atya! Egy órám van rá, hogy megoldjam valahogy a kérdést,
míg maguk, papság, vacsoráznak.
A templomajtót még mindig dühösen rázták, így odamentem, hogy megnézzem, mi
történt. A kulcs őre aznap este Tim Fogarty volt. Meglepetésemre ő maga tolta és rángatta
az ajtót.
- Mi van, Tim? - kérdeztem.
 - Baj van, atyám - suttogva beszélt, hogy a közelben állók ne hallják. - Bezártam,
ahogy parancsot kaptam rá, mikor a körmenet megkezdődött. Azután valami idióta későn
érkezett, és mivel az ajtót bezárva találta, kívülről a saját kulcsával próbálta kinyitni.
- És most beszorult?
- Mozdítani se tudom, atyám.
- Reméljük, senki sem ájul el - mondtam -, bár, gondolom, még mindig ki lehet vinni a
sekrestyébe.
- Biztos, atyám. Megpróbálom kinyittatni, mielőtt a szertartás befejeződik.
Újabb, még szörnyűbb gondolat ötlött az eszembe:
- Csak azt remélem, nem üt ki tűz, Tim.
- Mi van - kérdezte valaki Tim mellett -, tűzről beszélt valaki?
Tim hevesen megrázta a fejét, hogy elkerüljük a pánikot, és én siettem vissza a szen-
télybe, ahol a Szentséget kellett áldásra kikészítenem, amikorra a rózsafüzér befejeződik.
Minden jól ment mindaddig, míg a tabernákulumba vissza nem tettem a Szentséget. A
két utolsó himnusz, amit énekeltek, az „Atyja Krisztus eltévedt bárányainak”, és a legkedve-
sebb gyöngyszem, „Üdv, dicső szent Patrick, szigetünk drága szentje” volt.
Vagy én képzelődtem, vagy a gyülekezet tényleg távozóban volt a templomból a sek-
restyén keresztül. Végignéztem a mozgó tömegen, és nem volt nehéz a rendezők szájáról
leolvasni, amit mondtak. Egyetlen szó volt: Tűz! Ahogy a szentségtartót leemeltem az oltár
legmagasabb pontjáról, láttam, hogy csupán a gyertyák égtek.
A Tim Fogarty mellett állók elkaphattak valamit abból, amit mondtunk. Az én „tűz” sza-
vam hatalmas rémhírré dagadt, miszerint az egész épület lángokban áll.
Az ezt követő pánik a legrendezettebb volt, amit valaki valaha is láthatott. Még mindig
zengve az „Üdv neked, dicső Szent Patrick”-ot, a gyülekezet, térdet hajtva a középhajóban,
a sekrestye felé vonult, onnan a paplakba, majd ki az utcára.
Az orgona zúgása, fent a kórus, és a szentély alszerpapjai teli torokból harsogó éneke
mellett észre sem lehetett venni, hogy a templom kiürült.
Bűntudatosan visszamentem a helyemre az oltár mellé. Mi mást tehettem, mint hogy
várjak a padok előtt a még mindig háttal álló többi alszerpapra, hogy észrevegyék, mi tör -
tént.
Az utolsó, könnyes ismétlés után, „Istenért és Szent Patrickért, Istenért és Szent Pat-
rickért, Istenért és Szent Patrickért és szülőhazánkért”, Duddleswell atya megszólalt a püs-
pök balján:
- És most, püspök atyám, az utolsó áldás.
A püspök Monsignor Pat felé hajtotta a fejét, hogy tegye rá a püspöksüveget; majd át -
vette a pásztorbotot egy ministránstól, és megfordult, hogy szembenézzen a tökéletesen ki-
ürült templommal.
Sok száz ember távozott nyomtalanul. Ahogy Duddleswell atya később elmondta, a leg-
nagyobb eltűnési művelet volt azóta, hogy a föld megnyílt és elnyelte Mózes ellenségeit.
- Duddleswell atya! - szólította éles hangon a püspök.
Duddleswell atya lehunyt szemmel térdelt az oltárral szemben, várva az áldást. Ő is
megfordult és körülnézett, mintha egy tükörbe nézne, és nem találná a saját arcát.
Nem volt mit tennünk. Térdet hajtottunk, és minden további nélkül visszavonultunk a
sekrestyébe, ahol Tim Fogarty mentegetőzni kezdett a meglepő történések miatt.
Nem akartam, hogy helyettem Timet okolják. Közbevágtam:
- Az én hibám volt az egész, atyám.
- Hogy érti ezt, Neil atya?
Beismertem, hogy én indíthattam el a hírt a tűzről.
- Még valami - mondta a püspök, hátba döfve a püspökbotjával -, ki maga, atya, hogy
megváltoztassa a nagy himnusz sorait: „Áldd meg és védd meg édes szülőföldünket, ahol
most is úgy nyílik a tyúkhúr, mint amikor a földön jártál?”
- Sajnálom, püspök úr.
Hogy részben kiengeszteljen, bementem a házba, terpentint keresve. Leszedtem a
püspök kesztyűjét a szent szobráról és visszaadtam neki.
- Köszönöm, atyám - mondta megszagolva -, de a nap hátralévő részében a vasöklö-
met pőrén teszem ki az elemeknek.
 Amikor a kedélyek kicsit lecsendesedtek, Duddleswell atya apró, csikorgó fogait a fü-
lemhez szorítva odasúgta:
- Tudja, mi az egészben a legrosszabb, maga Sen O'Clod?
- Nem - mondtam szerencsétlenül.
- Nem került sor az átkozott utolsó gyűjtésre.

A vacsora nem volt különösebben sikeres, bár Szent Patrick könyörületes jóindulata fo-
kozatosan érezhetővé vált.
- Hatalmas tömeg volt ma este, püspök uram - kezdte Duddleswell atya meggondolat-
lanul. - Kezdetben igen atyám, de - a püspök visszaemlékezett Billy Buzzle fekete labradorja
utolsó látogatása alkalmával elszenvedett csínyjeire - furcsább dolgok is történtek már ve-
lem ebben a templomban.
Duddleswell atya felemelt egy üveg legjobb Sauternest: - Püspök uram, nem gondol-
nám...
- Nagyon, nagyon kedves magától, atyám, de böjtben nem. És holnap...
- Virágvasárnap - mondtam.
- De - folytatta kegyesen a püspök - távol álljon tőlem, hogy önöket, többieket vissza-
tartsak egy kis élvezettől.
Duddleswell atya, Mahoney kanonok és én lehajtottuk a fejünket. A püspök titkára,
Monsignor Patrick O'Connal szintén lehajtotta a magáét, ahogy lehajolt, hogy kinyissa a lába
mellett álló bőrtáskát. Kihúzott belőle egy jól ismert márkájú „üdítő italt”, kinyitotta és meg-
töltötte vele a püspök poharát.
- Elhozta a saját borát, püspök úr?
Nem kellett volna szólnom. Hiszen elhatároztam, több ballépést már nem követek el.
De az ilyesfajta elhatározások valahogy még ügyetlenebbé tesznek, mint máskor.
- Nem igazi bor - mondta sötéten a püspök -, ez gyógyszer. Az orvos a májam és más
fájó és beteg testrészeim miatt írta számomra elő.
Láttam ugyan az italnak az üvegre nyomott címkéjén megjelölt magas alkoholtartal-
mát, de nem szóltam semmit.
De még így is, a hangulat kezdett emelkedni.
- Tudják, mit szoktak mondani? - kérdezte a püspök. - Adjanak a katolikusoknak egy
pápát és egy krumplit, és boldogok lesznek. - Belevágott a ropogós kacsasültbe. - Sok igaz-
ság van ebben, atyák!
Ünnepélyesen bólintottunk, és mi is megraktuk a tányérunkat.
A püspök helyeslően fordult Mrs. Pring felé:
- Nagyszerű vacsora, asszonyom.
Mrs. Pring mosolygott és pukedlizett, mielőtt Duddleswell atya megszólalt:
- Három macskánk volt, püspök úr, és mind elmenekült otthonról az ő főztje miatt.
Mrs. Pring hálás volt a megjegyzést kísérő, kipukkanó nevetésért -, nem kellett piron-
kodnia.
- Az apámnak, Isten nyugosztalja, volt egy mondása, püspök úr - folytatta Duddleswell
atya. - Három dolgot lehet látni Szent Patrick napján tavasszal, szántást, vetést és boroná -
lást.
- Amikor gyerek voltam a tanyán - szólalt meg Mahoney kanonok -, a I7-ét mindig a
„huszonhét munka napjának” neveztük. Azok voltak a szép idők.
Kellemes, nosztalgikus hangulat áradt el a társaságon. A püspök, édes mélabúval, így
szólt:
- Nem áltatom magam azzal, hogy még sok ilyen Szent Patrick-nap vár rám, mint a
mai. Hamarosan elindulok abba az országba, ami szebb, még Írországnál is, és messzebb
van, mint Amerika.
- Dehogy is! Ne mondjon ilyet, püspök úr, csaknem bűn így beszélni - tiltakozott a töb-
bi vendég.
- Igaz, ami igaz - erősködött a püspök -, a hatvanas évek rosszabbik felénél vagyok,
hát nem? - Az életet egy teleszkóp keskenyebb végén keresztül nézte. - Ó, visszaemléke -
zem húsz évvel ezelőttre, mikor püspökké emeltek. Az apostoli követ magához hívatott és
azt mondta: „Monsignor O'Reilly, a Szentatya kérdi, beelegyezik-e, hogy püspökké szentel-
jék?”
 Mély sóhaj, mintha még most is, két évtized múltán se tudná elhinni a szerencséjét.
- És én azt feleltem a követnek, háromszor verve a mellemet: „Excellenciás uram, Do-
mine non sum dignus, nem vagyok méltó, nem vagyok méltó, nem vagyok méltó.”
Csend volt, majd kitört belőlem:
- De azért igent mondott, püspök úr.
A püspök savanyú képpel nézett rám:
- Igen. A Szentatya hagyományos parancsa volt, udvarias kérdő formába öltöztetve.
- Nagyon örülök, hogy igent mondott, püspök úr - vágtam ki magam, semmivel sem
törődve.
A püspök a nyelvével végigtapogatta a fogait, mintha az élességüket próbálná ki:
- Ha agyonütne, se tudnám megmondani, miért, Boyd atya.
Ekkor történt, hogy gyorsan eldöntöttem, nem mondom el a tréfás történetem angol
verzióját. Pár perc múlva elhatároztam, hogy az ír verzióját sem fogom elmondani. Összeke-
verhetem a sorokat, és a püspök áthelyeztet egy másik egyházközségbe. Inkább majd sza-
valok valamit.
- Egy valamit sohasem tudtam megérteni Szent Patricknál - mondta Duddleswell atya,
megint egyszer megmentve a helyzetet -, amikor prédikált és gazdag hölgyek a lábaihoz
dobták az ékszereiket, miért dobta őket vissza?
Az asztal körül ülő papok egyike sem volt képes választ sugallni ilyen nagy horderejű
talányra.

Társaságunk ezután átsétált a Tipton Hallba. Onnan már dudák, hegedűk, harmonikák
és általános vidámság hangjai szűrődtek ki.
Bent a terem tömve volt írekkel és szimpatizánsokkal. Az oszlopokon annyi lóhere volt,
hogy egy csűrt meg lehetett volna vele tölteni.
Ahogy beléptünk, csend lett, a tánc abbamaradt, a párok elengedték egymás kezét.
Kérem, ne zavartassák magukat - kiáltotta Duddleswell atya, és a vidámság fokozato-
san visszatért.
Daley doktor előrelépett és beterelt bennünket a bár mögé, ahol félköralakba állított
székek és egy vörös bársony karosszék volt odakészítve a püspök számára.
Volt annyi időm, hogy meglássam egy sörmárka árait a bár mögött kiírva: „Shandy fel-
nőttek számára.” Egy másik tábla alatt kis üvegek sorakoztak: „Limonádé és gyömbérsör,
felnőtteknek.”
- Doktor úr - mondta a püspök ártatlanul -, a Shandy sörének jó keletje van.
Daley doktor mesteri szellemi fenntartással válaszolt:
- Úgy éreztük, püspök uram nem szívesen látná, ha alkohol tartalmú italokat árulnánk
a Nagyhét kezdete előtti napon.
Később alkalmam volt elosonta és néhány szót váltani a doktorral a bárban. A shandy-
sör természetesen Guinnes volt, a limonádé gin és tonic, a gyömbérsör whisky és szóda.
- Honnan vette ezt a sok kis üveget, doktor úr?
- A szükség törvényt bont, Neil atya. - Kezével eltakarta a száját: - A társadalombizto-
sítás szíves segítsége révén.
- Ezek az üvegek csak nem...?
- Kényszerhelyzetben nem lehet válogatta, fiam. Mosolygott. - Teljesen újak. De az biz-
tos, hogyha visszaadom őket jogos rendeltetésüknek, néhány érdekes eredményt lehet
majd róluk leolvasta.
Rákacsintottam:
- Örülök, hogy keresztülvitte az akaratát, doktor úr.
- Hát nem Írországban születtem és nevelkedtem, Neil atya, ahol mindaz, amit tudni
kell, az ajtóra van írva?
- Micsoda?
- Hát a húzni és a tolni szó.
Duddleswell atya is beosont egy szóra:
- Donal - mondta - átléptél rajtam.
Félhüvelykkel magasabb lévén, a doktor jókedvűen mondta:
- Nem olyan nehéz dolog ez, Charles.
- Donal, nem engedem, hogy hátulról te irányítsd az egyházkerületemet!
 Daley doktor a mellét döngette, mint a dobot:
- Nem akartalak bántani, Charles!
- Nem tudod, hogy a hazugság sánta lábon jár? Ha a püspök rájön, lefokoznak káplán -
ná.
Daley doktor rám kacsintott:
- Mi lehetne ennél rosszabb? Hozzak egy pohár whiskyt, hogy felvértezzen a rettenetes
lehetőségre? Duddleswell atya a fogát csikorgatta, és undorodva távozott.
Daley doktor utánakiáltott:
- Tisztán, Charles, vagy egy kis arzénnal?
- Nahát, nahát, nahát - mondtam.
Daley doktor vastag karjával átfogta a vállamat:
- Neil atya, úgy hallom, maga ürítette ki az este a templomot.
- Hozzá furkósbot nélkül, doktor úr.
Daley doktor lehelete alkoholgőzben fürdött: Mindenesetre mély köszönet érte. - Sza-
bad kezével néhány asszonyra mutatott, akik dudaszó kíséretében dzsiggeltek. - Hallotta
már azt a mondást, Neil atya, hogy az ír nők engedélyt kaptak a pápától, hogy a lábukat fe -
lülről lefelé hordják?
Az ujja irányába néztem.
- Úgy tűnik, ebben a teremben sokan a combjukat a bokájuk körül viselik - mondtam.
Még jobban megszorította a vállamat. - Azt hiszem, a szíve fölött viselt lóhere teszi
magát, Neil atya, olyan ellenállhatatlanul ékesszólóvá.
- Maga nem táncol, doktor úr?
A szorítása meglazult a vállamon.
- Istenem, még akkor se tudnék egy jót dzsiggelni, ha egy szeszfőzdét hozna ide a szá-
momra.
- Még ilyen serkentővel sem?
- Semmiképpen. A lábaim tök süketek, nem hajlandók azt tenni, amit mondok nekik.
Pedig tudja, valaha addig tudtam táncolni, míg a mából holnapután nem lett. Virágkorom-
ban, ha volt bennem egy korty, gyorsabban tudtam mozgatni a lábaimat, mint most az ujjai-
mat. - Olyan gyorsan mozgatta az ujjait, mintha zongorán skálázna. - Nem hazudok, Neil
atya. Valamikor a lábaim mindent tudtak, csak beszélni nem. Olyan magasra tudtam őket
felrúgni, hogy a madarak is kénytelenek voltak kitérni az utamból.
- Meg tudta csinálni a spárgát?
- Hogy meg tudtam-e csinálni a spárgát? Ne is emlékeztessen rá! Olyan nagyszerűen
csináltam, hogy a nézők attól féltek, kettérepesztem magam a csípőmtől a fejem tetejéig.
És most, nézze, Neil atya, milyen kegyetlen tréfát űz az emberrel az élet. - Behúzta a hasát,
hogy le tudjon nézni a totyakos, kitérdelt nadrágjára. - A cölöpeim már akkor is panaszkod-
nak, ha csak néhány yardnyira kell engem cipelniük.
- Cipelniük magát és néhány pohár whiskyt.
- Gondolja, hogy ezért nem bírják el a testem súlyát? - Kimeredő vörös szemével rám
bámult. Egyébként maga honnan tudja, hogy néhanapján szíven felhörpintek egy-egy pohár
italt?
A főrendező azzal a bejelentéssel állította meg a nyüzsgést, hogy most az est fény-
pontja következik. Mindenki tapsolt, és várta Duddleswell atya évi szereplését. Mrs. Pring,
aki akkor jött be, megrántotta a könyökömet:
- Nem mindig azt mondtam magának, hogy ez az ember csak színpadi ír?
Duddleswell atya előrelépett, és kifinomultan hangolta a hegedűjét.
- Higgye el, Neil atya - mondta Daley doktor kétértelműen -, amikor a mi Charlesünk
elkezdi mozgatni a vonóját a húrokon, még a püspök se lesz képes nyugton ülni.
- Csend legyen, pszt - hallatszott, amikor Duddleswell atya komolyan rákezdte.
Néhány percnyi felismerhetetlen vinnyogás után Billy Buzzle, aki azért jött, hogy foga-
dásokat vegyen fel és új ismeretségeket kössön, rákezdte, hogy „A szép Dublin városában”,
és mindenki csatlakozott, és folytatta: „Hol a sok csinos jány terem.”
Az ének elhalkult, mikor Duddleswell atya leengedte vonóját, mérgében hatalmasat só-
hajtott és felkiáltott:
- Ez a következő dal lesz, ha szívesek lesztek türelemmel várni. Műsoromat a „Haza-
viszlek újra, Katám „-mal kezdem.
 Mikor befejezte, ami feltételezésem szerint valami egyveleg lehetett, és a dobogás és a
tapsolás lassan elhalt, a következő számot ő maga jelentette be.
- És aki most fellép, az az én káplánom. - Taps. A káplánom, aki sok szellemeset mond,
most egy tréfás történetet fog előadni. Szavamra mondom, és nekem elhihetitek, az egész
borzasztóan mulatságos, tekintettel arra, hogy egy angol szájából jön. Így ne róják fel neki
nemzeti eredetét, és jutalmazzák meg egy jóízű nevetéssel.
Erre mindenki spontán nevetésbe tört ki és tapsolt, míg én vörös arccal elfoglaltam he-
lyem a terem közepén.
- Ez egyáltalán nem mulatságos történet - mondtam, önkéntelenül utánozva az atyát
és idegesen simogatva a lóherét reverendámon.
Meglepetésemre újra felharsant a nevetés.
- Mivel holnap Virágvasárnap, azt hiszem, illőbb, ha egy szent verset mondok el in-
kább.
A nevetés ezúttal tétovább volt, mintha a hallgatóság nem tudná, Duddleswell atyának
higgyenek-e, vagy nekem.
A versre, amit kiválasztottam, szeminarista koromban bukkantam egy kötetben, az Ír
Költők Antológiájában. Egyszerű keresztény tárgya volt, ami Pascal híres szavaira emlékez-
tetett:
„Jézus szenvedni fog a világ végezetéig.”
- A vers címe: Látom a vérét a rózsán.
Vagy húsz másodpercig a hallgatóság egymás között suttogott, mielőtt elhallgatott vol-
na, immár nem lévén előttük kétséges, hogy komoly dologról van szó. Mély lélegzetet vet-
tem, majd elkezdtem:

Látom a vérét a rózsán,

Fénylő szemét a csillagokon látom,
Teste ragyogását az örök hóban
Vérkönnyei szüntelen hullását.

Az ülő és álló közönség dermedt volt és mozdulatlan. Soha nem hallgattak még engem
ilyen elragadtatott figyelemmel. Ez felbátorított, hogy még drámaibb hangon folytassam:

Minden virágban arcát látom,

Mennydörgésben és madárdalban
Csak az ő hangja cseng felém,
És írott szavai, kőbe vésve,
Kemény sziklaként állnak elém.

Nem kétséges, a tenyeremből esznek.

Lépte koptatott minden ösvényt,

Ha szíve megdobban, tenger vize zajlik,
Töviskoronáját tüskék hegye szúrja,
Fák ága és törzse keresztjét alkotja.

Meghajoltam, de meglepetésemre, bár szereplésem egész tűrhető volt, senki nem tap-
solt. Senki nem mozdult, csak néhány asszony törülgette a szemét a zsebkendőjével.
Odamentem, ahol a püspök és társasága ült. Még mindig nem mozdult senki. Az egész
hangversenyteremben olyan csend honolt, mint a templomban, amikor a gyülekezet kivo-
nult.
Maga a püspök is pislogott, hogy tisztábban lásson. Gyászosan rázva a fejét, karon ra-
gadott, és nyilvánvaló szeretettel megszorította:
- Nagyon szép volt - mély lélegzetvétel -, tökéletesen szép.
Reagálását az est hátralevő részében mindenki követte. Emberek jöttek oda hozzám,
szó nélkül, hálásan a szemembe néztek, vagy megérintették homlokukat, és csak annyit
mondtak:
- Köszönjük szépen, atyám. Ezer köszönet.
 Azon gondolkoztam, talán hivatást tévesztettem. Talán inkább színpadra kellett volna
lépnem.
Elég volt számomra, hogy a püspök képletesen újra felhúzta glaszékesztyűjét. Megve-
regette maga mellett a széket és hellyel kínált.
- Neil atya - így hát már a keresztneveknél tartunk -, amikor én kisgyerek voltam Kil-
kennyben, amikor maga még meg sem született, mit kaptunk mi otthon enni? Csak krumplit
és zabkását.
- Ah - mondtam résztvevően.
- Boldog napok voltak, Neil atya. Drága anyám, bár Isten jobbjánál ül, mindennap mi-
sére ment, és ott volt minden egyes vasárnapi misén. De panaszkodtunk valaha, ha a vasár-
napi ebéd hideg volt?
- Nem, püspök úr.
- Bizony panaszkodtunk, Neil atya, de tudtuk, mind a tizennégyen, hogy neki van iga-
za.
- Természetesen, püspök úr.
- A szenteknek rendszerint igazuk van, nem így van, Pat?
Monsignor Pat, aki nem követte a beszélgetést, tétovázva válaszolt:
- Önnek van igaza, püspök úr.
A püspök rám nézett, és az ajkába harapott: - Tudja, mi Írország igazi problémája?
Félretettem a nyilvánvaló választ, hogy „az írek”, és a fejem ráztam, hogy jelezzem, a
probléma megoldhatatlan, kivéve a püspökök számára.
- Valaki azt mondta, Neil atya, hogy Írország minden problémája egy egyszerű tényből
fakad - egy nagyon ostoba nép túl hosszú ideig vezetett egy nagyon intelligens népet.
Egyetért ezzel?
Hátrahajtottam a fejem, jelezve, hogy ezen még sokat kell gondolkozni.
- Még egy dolog, Neil atya - miért jellemzők a balladák és a gyászdalok a mi szeren -
csétlen, gyönyörű, zöld országunkra?
Nem mertem egy valószínűleg elfogadhatatlan megoldást ajánlani.
- Azért, Neil atya, mert egy híres mondás szerint Írországban minden túlságosan el van
késve, hát ezért.
Meglazította szorítását a karomon:
- Most pedig legyen jó fiú, és menjen át oda - a bárra mutatott -, és hozzon nekem egy
„gyömbérsört felnőtteknek”.
- Gondolja, hogy jó lesz, püspök uram?
- Gondolja, hogy nem lesz jó, Neil atya?
Megráztam a fejem és a bárhoz mentem, hogy elmondjam Daley doktornak a rossz
hírt. Mikor átadta a kis üveget és egy poharat, megfordulva láttam, hogy a püspök és Dudd-
leswell atya kihívóan néznek rám. Az egyik pillantás azt mondja: „Nagyon helyes.” A másik:
„Átkozott egy helyzet!”
Duddleswell atya volt a király, de a püspök a császár. Visszamentem és kitöltöttem az
italt a püspök számára. Átvette és felemelte a poharát. Miután megízlelte, így szólt:
- Isten segítse, Neil atya! A legjobb gyömbérsör, amit valaha ittam.
Duddleswell atya megkönnyebbültnek látszott. Ő is, én is azt hittük, hogy Daley doktor,
ilyen eshetőségekre gondolva, bölcsen valami ártalmatlan italt is tartalékban tartott.
Mikor senki nem nézett oda, megszagoltam az üveget. Bizony whisky volt benne.
A püspök öt gyömbérsört ivott meg egyhuzamban. Amikor kilenckor Duddleswell atya
karján távozott, még egyszer kérve, hogy hallhassa az „Üdv neked, dicső Szent Patrick”-ot,
erősen megviseltnek látszott.

- Köszönöm a kötényt, Duddleswell atya.

Az esti italunk ideje volt. A püspök távozása után hamar eljöttünk a teremből, miután
Duddleswell atya szigorú utasítást adott Tim Fogartynak, hogy mindenkinek kint kell lenni az
utcán, mielőtt elkezdődik Virágvasárnap.
- Maga nem is olyan rossz, ha mindent tekintetbe veszünk - mondta Mrs. Pring.
- Mit veszünk tekintetbe. Mrs. Pring?
- Tekintetbe vesszük, hogy olyan rémes - mondta az asszony.
- Hozza csak ide magát - mondta az atya -, majd vastagra csavarom a fülét.
 Mrs. Pring jó éjszakát kívánt, és elment lefeküdni. - Ennek az asszonynak hat fogsor
számára elég a nyelve - Duddleswell atya legjóságosabb hangulatában volt. - Tudja, mit
mondott a püspök, mikor elment?
- Nem, atyám.
- „Ez a maga segítsége - mondta - a legsokatígérőbb káplán az egyházmegyében.”
- Részeg volt?
- Természetesen. - Elvigyorodott. - Különben babért a fejére, jól szerepelt.
- Véletlen szerencse volt, atyám. A vers, amit választottam, valahogy beleillett a szen-
vedés hetébe.
Furcsán nézett rám:
- Szó sincs róla, Neil atya.
- Nem?
- De nem ám! Tudja, ki írta ezt a verset?
- Valami Nemtudomki József.
- Istenem, Uram. Joseph Plunkett a szerzője.
A név semmit sem mondott nekem.
Újabb kétkedő pillantás:
- Tényleg nem ugrat?
- Nem.
- Várjon, majd elmondom. Joseph Plunkett részt vett a húsvéti felkelésben.
_ Ugye!
- A menyasszonya Grace Gifford volt, egy bájos fiatal lány, nagy művészi érzékkel, és
hozzá protestáns. Azok voltak a régi szép idők, amikor nem a katolikusok és a protestánsok
álltak egymással szemben, hanem az ír nép a külföldiekkel.
Nagyot sóhajtottam a régi szép idők ilyetén értelmezésére.
- Nos, Neil atya, Joseph Plunkett börtönben volt. És a kivégzés előtti estén beengedték
hozzá Grace Giffordot, és a börtönkápolnában, gyertyafény mellett, összeházasodtak. Az-
után a káplán tíz percre egyedül hagyta őket. Akkor adta oda Joseph a párperces kis felesé -
gének a verset, amit saját kezével írt, és amit maga olyan szépen szavalt el ma este.
- Szóval ez egy lázadó vers? - hápogtam.
- Csak angol szempontból az. Joseph Plunkett tényleg lázadó volt. Az a fajta, amit min-
den ír ember elítél. Mindaddig, míg egy angol kivégzőosztag be nem bizonyítja, hogy nincs
igazuk, ha követni tud.
Nem tudtam mást tenni, mint újra meg újra hitetlenül csóváltam a fejem.
Ha Isten ír, gondoltam, ez sok mindent megmagyaráz.
- És maga tényleg semmit sem tudott erről, Neil atya?
- Semmit.
- Ó, Neil atya, néha azt kérdezem magamtól, hogy maga a Buster Keaton arcával a
legokosabb káplánom-e, aki valaha volt, vagy a legostobább?
Végül is belenyugodtam, hogy az újévi elhatározásom, hogy okosabb legyek, kudarcot
vallott.
- A legostobább - mondtam. - Olyan vagyok, mint egy birka.
- És ki örökli Isten országát, ha nem az ostoba birka? - Atyailag megszorította a karom.
- Kezdek meggyőződni róla, hogy egész jó pár vagyunk így együtt, fiú, maga meg én.
Ezt szívesen hallottam.
- Tényleg, atyám?
- Valóban és valóban. Itt vagyok én, a bozontos öreg kos, a nyáj őrzésére. És itt van
maga, Neil atya, a kedves, kicsi bárány, aki csak belül gyapjas.

1978, Szent Patrick napján.