„Árpád vala nagy eremben,

Mert az ország lén kezében,

Ő megszálla fenn egy hegyben.
Székesfejérvárhoz lén ű kezeiben.
Ott ez ország nekiek adaték,
Magyarországnak nevezteték,
Némettől mert megvívék,
Fegyverekkel evékkén tevék.”
(Csáti Demeter éneke
Pannónia megvételéről, 1526)
 „– És az ellenség között is vannak jó emberek?
– Egész biztosan vannak.
– És az ellenségnek is van népe?
– Igen, a népből kerülnek ki a katonák, akik csatába
mennek.
– Akkor miért nem maradnak otthon?
– Miért maradnának?
– Hogy senkinek ne kelljen meghalnia.
– Mert… – Tokaj elharapta a mondatot. Minden tekintet
rászegeződött, nem csak a gyerekeké, én is kíváncsi voltam,
hogy erre mit válaszol. Tokaj Cseperkára nézett, majd körbe a
többi gyerekre, akik várták, hogy mit mond erre. Tokaj párszor
már majdnem belefogott a magyarázatba, aztán mindig
megállt, mielőtt még egy hang is elhagyta volna a száját.
Végül kedvesen Cseperka szemébe nézett, és azt mondta: –
Kicsi leányka! Én ezt nem tudom megmondani. Én erre most
nem tudok jó választ adni. – Pár pillanatra csend telepedett a
kis társaságra. Aztán ismét Cseperka szólt.
– Nem baj, Tokaj táltos – és megsimogatta a kezét.”
 1. FEJEZET

Csapatunkat már lóháton érte a kakasszó. Jó holdvilág

mellett haladtunk, s ugyan a Hold már a nyugati dombok felé
ereszkedett, ez bennünket cseppet sem aggasztott, mert tudtuk,
hamarosan eljön a virradat. A vidéket jól ismertük, minden
bokrot, követ, csalitot azért mégsem annyira, hogy szívesen
botorkáljunk itt a vaksötétben. Sietős sem volt, nagyobb zajt
sem akartunk csapni, mint ami feltétlenül szükséges a
haladáshoz, hát nyugodt lépésre fogtuk lovainkat. Hűvös volt a
reggel, bőséges harmat áztatta a növényzetet, de az ing így is
elég volt. Hozzá csizmát és posztóharisnyát húztunk, hogy
könnyebben mozogjunk az ágas-bogas terepen.
Mindenki jött volna a faluból, pár asszonyt azért csak
hátrahagytunk a kisebb gyerekekkel. Titusék is a faluban
maradtak, nem az ő mesterségük az ölés. A többiek mind itt
voltak: velem együtt hét férfi, hét nő és hat nagyobbacska
fiúgyermek, akik elmúltak hat-hét évesek, és elég jól bírták
magukat lóháton nehéz terepen. Kozma, aki nősülése után
Mézesék tizedéből jött a miénkbe, feleségével, Fehérával, és
Kecse, a sziklafalnál meghalt Csoma özvegye a falu végén
különváltak tőlünk, és jobbról kerülve a dombot igyekeztek
leshelyükre. Mi, többiek, északnak indultunk a falutól, és ott,
ahol egy kis erecske jött jobbról a Vas-hegy felől folyó nagy
völgypatakba, jobbra tartottunk, aztán a vizenyős rét és bokros
erdőszél határán északról kerültük az erdőt.
Csatába indultunk, de örömteli csatába. Olyanba, ahová
nem kellett sem vért, sem harci sisak, sem más hadi ruházat és
cselvető holmik. Íjainkat hoztuk és lándzsáinkat, a nők és
gyermekek azt sem. Ők a férfiak jelzőkürtjeit kapták meg, s
akinek nem jutott, maradt a hangja, hogy rémületbe s vesztébe
kergesse az ellenséget. S miféle ellen az, akinek inába száll a
bátorsága egy gyermek kiáltásától?
Túl voltunk az aratáson, árpából és búzából is sok került a
hombárokba. A szalmát behordtuk, amennyi kellett, a juhok
kedvükre keresgélhettek a tarlón, s a gyerekek a libákat
többször ráhajtották, hadd csipegessenek csak, míg találnak
valamit. S mivel a szántással meg akartuk várni az első őszi
esőt, hogy lazuljon a talaj, volt időnk egy kis mulatozásra.
Még tavasszal állítottunk kerítést az erdőben. Egy forrás
fölött nagy darabot kitisztítottunk, és a kivágott fákat, melyek
közt volt karnyi és combnyi vastag is, körben beszorítottuk a
széleken meghagyott fák közé olyan magasságig, mit éppen el
lehetett érni. A forrás felől kaput hagytunk, s attól jobbra meg
balra tölcsérformán terelő kerítést húztunk, csak nem olyan
magasat, mint a kör palástján. Ez a terelő pedig benyúlt a belső
körbe, ha valami oda beszaladna, nagy ijedségében ne tudjon
azonnal kitalálni. Ez volt a mi nagy csapdánk, s azt reméltük,
mivel vadban amúgy igen gazdagok voltak ezek az erdőségek,
különösen itt, ahol eleséget, vizet találtak az állatok, s olykor
lesből ejtettünk közülük ezt-azt, könnyűszerrel tudjuk
kipótolni azt a húst, amit rétjeinken megtermelünk a falunak.
És most, hogy hirtelen elért bennünket ez a nagy tétlenség, azt
mondja Csorba, hogy próbáljuk ki a csapdát, hogy télre,
amikor innen akarjuk kiegészíteni a kamrát, ki tudjuk
tapasztalni, és ha van, kijavíthassuk a hibákat. Aztán ha
fogunk valamit, azt megfőzzük közösen a faluban. Tetszett az
ötlet. Csupán egyre nem gondoltam, hogy nem lesz a faluban
egy se, aki ne akarna jönni, s ha titkoltuk volna is, Csuda
fiacskám előtt nem lehetett volna kimagyarázni, miért fenem a
lándzsát, sem Csorbának Bodor fia előtt, hogy miért válogatja
olyan gondosan tegezébe a széles hegyű vadászvesszőket;
máris futottak volna, hogy vigyék a hírt a többi gyereknek.
Azonban nem is akartuk titokban tartani: az öröm legyen
közös öröm, ha már egyszer a munka közös volt, amikor a
kelepcét építettük.
Nem sokkal azután, hogy letértünk az erecske mentén,
elsőnek Izsép maradt le két fiával, Dobossal és Dömével, aztán
negyvenötven lépés után a következő, és ugyanígy a többiek,
már egyenként. Én a völgy túlsó szélét vállaltam, ahová velem
jött Csuda és a tízéves Lados. Lados bátyja, Domos előbb
lemaradt, mert úgy álltunk sorba, hogy minden gyerek
közelében legyen egy felnőtt, ha lehet, férfi. Csorba Bodor
fiával középen maradt, hogy könnyebben irányítsa a hajtást,
tőle jobbra-balra pedig a többi férfi és a nők álltak csatasorba.
A kis patak vonala délnek fordult, egyenesen be a völgybe,
ahol a vadakat sejtettük. Csorba, aki szürke arabus ménje
hátán eddig mellettem baktatott, itt megállt, mi pedig
átgázoltunk az ingoványon. Rárót lassabbra fogtam, hogy ne
keltsen nagy zajt a vízben, meg hogy a holdfényben gondosan
megszemléljen minden talpalatnyi helyet, ahová lép, nehogy
faágak közé szoruljon a lába. Utánam jöttek a többiek,
közvetlenül mögöttem pedig Csudácska, aki, miután átértünk a
vizenyen, mellém léptetett. Így haladtunk tovább. Komoly
tekintettel nézett előre, kerülgette a bokrokat, s tudtam, hogy
boldog, büszkeség dagasztja mellét. Most először indult igazi
férfifeladatra, lóháton, az apja mellett.
Gondban voltunk, amikor cseperedni kezdtek a gyermekek,
mert ménesünk igen fiatal volt, és nem nagyon voltak olyan
lovak, melyeket gyerekek alá tehettünk volna. Ezért úgy
döntött a falu, hogy szerzünk máshonnan, onnan, ahol van, az
őslakóktól. Lopni nem lehetett, mert jóban voltunk velük, és
gyengék magunkban ahhoz, hogy ne akarjanak bosszút állni a
lótolvajlásért, a kicsit távolabb lévő népeket és
hatalmasságokat pedig jobbnak láttuk nem piszkálni.
Nem maradt más hátra, mint a csere, de nem ám a mi
arabus ménjeinktől született csikóinkra, azoktól a világ összes
kincséért sem váltunk volna meg. Volt viszont juhunk, borjak,
és más effélék, amelyeket ugyancsak sajnáltunk, csakhogy a
fiúgyermekek alá kellett a ló. Persze nem valami fényes
paripák, egyelőre megtette nekik egy-egy idősebb kanca vagy
herélt, ezek inkább voltak taliga elé fogva egész életükben,
mint nyergelve, mert effélékhez juthattunk olcsón. Ha amúgy
jó volt a lábuk, szép az állásuk, némi törődés után szépen
dolgoztak nyereg alatt. Így került Csuda fiamnak ez a nyugodt
kis sárga herélt, amivel amúgy nem volt semmi baj, csak nem
szívelte a hevedert. Oda-odacsípett, olykor rúgott, mikor az
ember meghúzta. Ezért óvatosan lehetett nyergelni, lassanként
meghúzni, és közben résen lenni. Csuda igen hamar belejött,
és olyan ügyesen ülte meg a lovat, hogy a nyergeléssel se
szívesen bajlódott, szőrén kergetőzött vele a falubéli
gyerekekkel, és játszottak mindenféle lovas játékot a réten.
Ropca volt a ló neve. Hogy mit jelentett, senki nem tudta, de
így maradt. Persze amikor Finta feleségének, Piriskának
nyárifekete kancája méncsikót ellett az én Rárómtól, Csuda is
ott tüsténkedett, szalmával csutakolta, és kijelentette, hogy ez
bizony az övé lesz, senki más szemet ne merjen rá vetni. S bár
nem volt szokás, csak mikor kiveszik a ménesből, ő már akkor
nevet adott neki: elnevezte Szélvésznek, és ez rajtamaradt a
csikón. Akkor mindenki nevetett rajta, hogy Csudácska már
most csikót választ magának, holott lovat osztani a falu
vezetőinek lenne joga a többi családfő teljes egyetértésével, de
Csuda eltökéltsége oly rendíthetetlen volt, hogy végül nem
akadt, akinek lett volna szíve Szélvészt tőle elválasztani.
Míg a Hold a látóhatár alá kúszott, lovaink hosszú száron
csíptek hol jobbra, hol balra. Tépték a füvet, bokrok levelét,
amit épp találtak, s abban sem gátoltuk őket, hogy odébb
lépjenek, ha ott jobb falatot sejtenek. Nem szóltunk, nem
törődtünk a másikkal, ki-ki elvolt a maga gondolataival. Sehol
egy oda nem illő pisszenés nem háborította az erdőt, semmi
hang, mi nem oda való, odabenn, a sűrűben pedig Istennek
egyetlen teremtménye sem sejtette, hogy titkon sereg készül
életére törni. Az idő lassan, rendületlenül haladt tovább, s ha
figyelmünk elszunnyadt olykor, a Hold mindig pontosan
jelezte, mennyi ideje állunk ott, s mennyi van vissza. És amint
eltűnt szemünk elől, tudtuk, nem sok kell a tétlenségből, hogy
erősödjön a hajnali világosság, és sötéthez szokott szemünk a
sűrűben biztos célra vezesse nyilunkat, ha kell.

Éles kuvikhang szállt a patak felől, s csak mi tudtuk, hogy

nem kuvik az. Ráró is felkapta fejét, mintha sejtené, hogy itt az
idő. Fölvettem a szárat és egyenesen az erdőnek vezettem.
Sűrű kökényes volt, nehezen találtunk utat befelé, de odébb
megritkította az aljnövényzetet a felettünk összeborult
lombkorona örökös árnyéka. Lassan léptettem Rárót,
vigyázva, ha nem muszáj, ne törjön ág. Aztán, mikor annyira
bent jártam, hogy mögöttem az erdő szélét nem sejthettem,
megálltam kicsit hallgatózni. Odabent csend honolt, csak
hátulról jött némi neszezés, s ebből tudtam, hogy Csuda a
megfelelő időben indult utánam. Azzal, hogy a két szélen
páran előremegyünk, s majd később indulnak meg a középen
lévők, úgy szűrhettük át az erdőt, mint halász hálója a vizet.
Így a vad jó esetben előrefelé szalad, egyenesen a
kerítésünknek. Ha valami miatt visszatörne, ott vannak a
nyilaink, ha kell, lándzsáink, és egymásra ügyelve kis
szerencsével halálos sebet ejthetünk a vadon. Ha oldalra
menekülne, az megmarad magnak, jó lesz jövőre. Annyian
nem voltunk, hogy az egész erdőt körbeálljuk.
Amikor úgy gondoltam, hogy Csuda és Lados elérhette a
megfelelő helyet, megálltam, ekkor az én számból rikkantott a
kuvik. Madár röppent fölöttem egy ágról, majd egy darabig
ismét csönd lett, s hamarosan a túloldalon megszólalt az éji
madár. Aztán hátul, középről jött a válasz, de már Csorba
kürtjéből, majd mind a többi kürt is felszólalt.
Hirtelen élettel telt meg az erdő. Mögöttünk mindenünnen
fel-felzengtek a kürtök, a többiek pedig harsányan kiáltották,
hogy „huj rá, huj rá”. Nem folyamatosan, csak egyszer-
egyszer, hogy megtudja a vad, merre vagyunk, s merre
szabadulhat előlünk. Az én kürtöm megszólalt hátul Csuda
kezében, amire rákontráztam: „huj rá”, majd Ráróval
továbbindultam lépésben, és közben kézbe vettem az íjat, s
hozzá pár darab éles pengéjű vesszőt.
Így haladtunk lassan, megállás nélkül, egyre beljebb az
erdőbe, és figyeltük, hol reccsen egy ág, hol koppan agancs.
Csorba kürtjéhez kellett igazodni, a hátsóknak a sort tartani,
nekünk pedig a két szélén a megfelelő mélységet. Sokáig
semmit nem vettünk észre, aztán reccsent odabenn egy gally,
és tudtam, valaminek kell ott lennie. Majd apró paták gyors
futásának zaját hallottam, aztán még egyet, ami épp felém
tartott.
Egy pillanat volt az egész. Amint hátam megfeszült a
nyeregben, és ülésem egy pillanatra merevvé vált, Ráró
megállt, én a hang irányába fordítottam az íjam, feszülő idegén
a vesszővel. Pár lépésnyire jobbomon őzsuta ugrott keresztül
két összehajló lombos ágon, s azonnal velem találta magát
szemben. Semmi esélye nem lett volna: a nyíl, ha kiröppen,
azonnal átüti a szügyét, és ha a szívét nem is szúrja keresztül,
az éles penge olyan sebet vág, hogy csak a bőven ömlő vért
kell követni, s egykettőre megkerül a préda a sebágyban. A
sutának csak arra volt ideje, hogy valamelyest oldalt
szökkenjen, és lovam mögött kerüljön meg. Az íjjal végig
követtem, és ahogy átugrott mögöttünk, átfordultam, még
mindig bőven lett volna időm utánaengedni a nyilat. De nem
tettem. Leeresztettem az íjat, és mosolyogva néztem utána.
– Apám, no! – kiáltott hátulról Csuda, aki a fák között
távolról kísérte figyelemmel a történteket.
– Hagyd el! – szóltam vissza jókedvűen, de fiam nem
nagyon értette, miért nem terítettem le a sutát. Nem annyira
azért, hogy hadd szaporodjon, inkább mert reméltem, sikerül
valamit a kelepcébe is behajtani, hiszen az volt a cél, hogy
meglássuk, azzal mire megyünk. A túl sok hússal sem tudtunk
volna mit kezdeni, elpocsékolni kár lett volna. Télen bizony
levadásztam volna az őzsutát, hogy menjen a füstre, de így,
ebben a melegben megromlott volna, amit nem eszünk meg
azonnal.
Egyre sűrűbben lehetett hallani vadak mozgolódását a
hajtásban, kisebb-nagyobb állatok keltek föl, iramodtak odébb,
disznók csörtettek nagy hangon, koca röfögött a süldőknek, s
ezzel a bizalmam egyre nőtt a sikerben. Csorba fokozta az
iramot. A hátsó sor meglódult, s így sietősre vettem a tempót,
olyannyira, hogy ahol lehetett, már ügetésre fogtam Rárót.
Még hosszú út volt a csapdáig, aztán lassan azt is letudtuk, és
már hallottam elöl a hangoskodást. Hamarosan megláttam a
kerítés innenső végét, s azt vettem célba. Mikor elértem,
megálltam, hogy lassan befejezzük a hajtást, és az emberek
egymáshoz közeledve zárták szorosra a kijáratot. Már csak egy
megzavarodott süldő rohangált közöttünk, aztán meghallva a
koca hangját, utánaszaladt a kelepcébe, s ezzel Fintáék máris
behúzhatták a kapuját.
Nagy vidáman mentünk közelebb mindnyájan, alig vártuk,
hogy lássuk, mit fogtunk. Közben Csudával bevártuk Leilát,
aki eddig a hátsó sorral haladt, és hárman együtt léptettünk
lovainkon közelebb a csapdához.
Ó, Leila, de nehezére esett eleinte a lovaglás! Azelőtt, apja
házánál sose próbálta. Ám hogy lovagolt volna, mikor csak
szamaruk volt. A görög az görög, nem székely, még csak nem
is magyar, hogy lóra termett volna. A kalmárkodás, az más.
Abban nem volt párja a görögnek, s irigység nélkül tudta ezt
mindenki. S míg nem azon igyekezett a kalmár, hogy lóvá
tegye a székelyt, addig volt becsülete. Nem olyan, mint egy
lovas embernek, csak amolyan neki való, de azért mégis csak
volt, és hasznára vált a falunak. De hogy a leányát hozzám
adta, ezt a lókérdést meg kellett valahogy oldani. Nem volt mit
tenni, Leilának meg kellett tanulnia megülni a lovat. Ahhoz
meg nadrág is kellett, és ez volt a nagyobb baj. Mert varrt
ugyan neki Viola, aki értette a nadrágcsinálás fortélyait, de
Leila úgy szégyellte benne magát, hogy sokáig a házból
sem mert benne kimenni. S ez tartott tovább, hogy a nadrágot
megszokja, nem a lovat. Mert abba igen hamar belejött, és úgy
mozgott alatta az öreg kanca, mint egy másodfüves csikó.
A csapdánál nagy volt az öröm. Akik itt várták a
zsákmányt, csupa boldogság voltak, s Finta bólogatott, jelezve,
hogy van ám fogás bőséggel. Csorba nagy vigyorral jött
közelebb, hiszen kiderült, hogy nem volt hiábavaló dolog a
kerítésépítés.
A kerítésen belülről rohangálás, fújtatás hangjai
hallatszottak, innen-onnan néha nagy puffanás, mikor az
állatok nekirohannak a fonatnak. A kapu, ahogy becsukódott,
kétoldalt átjáró keletkezett a terelőn, s körbejárhattuk a
csapdát. Lóhátról jól be lehetett látni, s máris megtudtuk, hogy
mit fogtunk. Rókák és effélék könnyen rést találhattak, s
elmenekülhettek, de a süldő disznóknak ez már nem ment
olyan könnyen. Volt belőlük öt, meg két koca. Négy őz is
bekerült, és hat szarvas, ezekből négy tehén, egy borjú és egy
fenséges bika. Egy darabig csak rohantak egyik faltól a
másikig, majd összeverődve megálltak középtájt, és figyeltek
minket. Aztán a bika megiramodott, és oldalt, ahol egy kis
dombocska segítette magasra rugaszkodni, egyetlen nagy
lendülettel átugrotta a kerítést, majd tovább iramodott a domb
irányába. A többi próbálta követni, az egyik tehénnek nagy
üggyel-bajjal sikerült, azonban a többi visszahullott.
Aztán a disznók próbálkoztak rést találni a falon, és egy
süldőnek végül sikerült. A tizenkét éves Domos állt hozzá a
legközelebb. Bár meghagytuk, hogy gyerek ne hozzon íjat, ő
csak erősködött, hogy már nem gyerek. Anyja, Szépa kérőn
nézett ránk, hát Somodra való tekintettel, aki a sziklafalról
lezuhanva életét adta értünk, megengedtük, hogy hozza az íját.
De hogy használja, arra egyáltalán nem számítottunk, Domos
pedig egy pillanatig sem késlekedett, azonnal nyilat röppentett
a kiszabadult süldő után. Az szépen eltalálta az oldalát, ám
erőtlen volt a lövés a gyerek gyönge íjából, a süldő pedig
visított és perdült egyet, s aztán ugyanúgy szaladt volna
tovább. Ezt Csuda fiam nem nézhette tétlenül, sarkallta
azonnal sárga lovát, és hamar utolérte a disznócskát. Csak úgy,
vágta közben ugrott lováról egyenesen a süldőre, kettőt
hempergett vele, majd a fülénél jó erősen megfogva tartotta a
földön, és nagy boldogan nézett vissza ránk. „Jól van! Ügyes
vagy, Csudácska!” – kiáltottak mindenünnen az emberek. De a
malac erősen sivított, és ekkor ütött belém a felismerés, hogy
ebből baj lehet.
A koca, meghallva a süldő sivalkodását, megvadult a
csapdában, és eszeveszett rohangálásba kezdett a kerítés
mentén. Végül talált egy rést, ahová először beszorult, aztán
addig vergődött, hogy átküzdötte magát a fonaton, és máris
fiam felé kezdett rohanni. Leila felsikoltott, Csuda arcára kiült
a rémület. Egyetlen esélyem volt, hogy megfékezzem, és ezt
mindjárt tudtam, amint a koca a falnak ment. Rárót már akkor
sarkalltam, és akasztottam le nyakamból erős lándzsámat.
A disznó nem nézett semmit, rohant egyenesen a süldő és
Csuda felé. Csuda fölállt ijedtében, de a malacot csak nem
engedte el. Pár lépésnyire előtte sikerült kereszteznem a koca
útját. Ráró lendült, magasba ugrott, nehogy a sötét tömeg
elsodorja, s én teljes erőmből lefelé döftem a lándzsával.
A disznó orra bukott, s így sodorta el Csudácskát. Fiam
hanyatt esett, jobb kezével az esést tompította, ballal még
mindig a süldő fülét szorította. Aztán látva, hogy zsákmánya
mindjárt elszökik, utánakapott, megmarkolta az egyik lábát,
közben igyekezett hátratolni magát a földön, minél messzebb a
haláltusáját vívó, a hátából kiálló lándzsa nyelével jobbra-balra
csapkodó öreg kocától.
Csudácskának nem esett baja, és mivel a süldő meglett,
megengedtem, hadd vágja el ő kis késével nyakán az ütőeret.
Így aztán teljes volt a boldogsága, mert ez volt az első igazán
értékes zsákmány, amit ő vadászott le. Az emberek az
ijedségen hamar túltették magukat, és nem győzték dicsérni
ügyességét és bátorságát. Büszkén álltam mellette, az jutott
eszembe, amikor viking apámmal együtt néztünk farkasszemet
pajzsa mögül az ellenséggel. Eldöntöttem, ideje, hogy este a
tűznél meséljek Csudácskának ezekről a dolgokról.
Aztán még egyszer megszemléltük, amit csapdánk fogott,
és el kellett döntenünk, hogy mi legyen az állatokkal. Azt
tudtuk, hogy ennyit most nem ölhetünk le; ha csak ezzel a
kocával és süldővel térnénk haza, estére abból is nagy lakomát
tarthatnánk. Végül úgy döntöttünk, adunk egy-egy lehetőséget
a gyerekeknek, hadd mutassák meg, milyen vadász lesz
belőlük. Csuda és Domos már megtette a magáét. Vissza volt
még négy gyerek, és mindegyiknek éppen jutott egy-egy
süldő. Felültek szépen egymás mellé a kerítésre, az első
kezébe adtuk Dömös íját, mi körbeálltuk a csapdát, és zavartuk
az állatokat. Volt ám ott riadalom, rohangálás, s a gyerekek
olyan pontosan lőtték nyilaikat a célba, hogy akármelyik
felnőttnek becsületére vált volna. Volt nagy éljenzés minden
találat után, az emberek ujjongtak, a gyerekek boldogok
voltak, hogy igazi vadász lett belőlük. Végül kinyitottuk a
kaput, hagytuk, hadd találjanak ki a megmenekült szarvasok,
őzek és az egy szem megmaradt disznó, majd összeszedtük a
kimúlt süldőket.

Jócskán benn jártunk a délutánban, amikor visszaérkeztünk

a faluba. Szaladtak elénk a kisgyerekek, jöttek az itt maradt
asszonyok és Titusék, hogy megcsodálják a zsákmányt. A
süldőket egy-egy lóra tettük, a kocát vastag fenyőágra
fektettük, és az orrát az ággal összekötve Kozma erős
heréltjével húzattuk a faluba. A kisgyermekeket, amint
összetalálkoztunk velük a falu szélén, lóra ültettük.
Amelyiknek szerencséje volt, arra került, amin süldő
disznócska volt. Így vonultunk tovább a falu belseje felé.
Csuda mellettem vezette száron lovát, és megengedtem, hogy
húga, a kis Cseperka az ő lovára üljön. Cseperkát sem láttam
még ilyen boldognak, hogy az ő erős bátyja a saját lován viszi
be a faluba.
Ahogy beértünk, látom, hogy egy idős fakó áll gyepre
kötve, a nagy diófa alatt a lócán pedig egy öregember ül, és az
asztal lapjáról falatoz késével. Kopott, szürke köpönyege
gondosan maga mellé hajtva, hosszú vándorbotja a fának
támasztva, ami szokatlan holminak tűnt lovasnál.
– Vándor, nemrég érkezett – mondta Csepke. – Éhesnek
tűnt, tettem elé cipót, túrót és hagymát, s hozzá friss
forrásvizet.
Jöttünkre fölállt az öreg, hogy illendően köszöntsön, s
ahogy közelebb értem, jobban meg tudtam nézni. Magas
ember volt, igen öregnek látszott, bár mozgása és élénk szeme
inkább mutatott volna fiatalembert. Hosszú, ősz haja két
varkocsba fonva, szakállát levágta, de bajusza kétoldalt
hosszan lógott, egészen az álla aljáig.
Lovamat Csudára bíztam, majd a vándorhoz léptem,
azonban ekkor már Csorba is mellettem volt.
– Isten hozott, vándor! – mondta neki. – A nevem Csorba, a
falu tízfője vagyok. Ülj vissza, no, egyél, s igyál, s szólj, hogy
mit hozzunk még! S hogy mi járatban vagy, lesz időd
elmondani.
– Köszönöm nagylelkűséged, Csorba! – válaszolt az öreg. –
Az asszonyok elláttak mindennel, sose fogadtak ily szívesen,
kérés nélkül. De ha ajánlottad, volna itt valami.
– Mondd csak, vándor, ne röstelkedj! S ha nem esik túl
nehezünkre, rögvest eléd tesszük.
– Mondd csak, Csorba! Úgy hírlik, van a gulyádban egy
szép, kövér borjú. Megvan-e? Mert ha meg, hát akkor annak a
nyaka alól két jó tenyérnyi darabot, ha kiszegnél, s
megsüttetnéd mindkét felét, hogy csak úgy sercegjen a zsírja,
no, azt kérném, hogy hozd elém. – Csorbának erre összefutott
a szemöldöke és úgy elfutotta a méreg, hogy ilyennek se
láttam még. És már vette a nagy levegőt, hogy jól megmondja
az öreg vándornak, mit fog mindjárt elétenni, és láttam, jobb
lesz rögtön megállítanom. Vállára tettem a kezem, és csak
mosolyogtam rá, ő meg nem tudta mire vélni. Aztán a
vándorhoz fordultam, aki ugyanazzal a derűvel mosolygott
rám vissza. Szeme most nem a veséjébe nézett az embernek,
egyszerűen tiszta, őszinte szeretet volt beléírva.
– Isten hozott, Tokaj! – mondtam neki, s Csorba hol rám,
hol az öregre kapta tekintetét, és végképp semmit nem értett.
– Keménd! – lépett hozzám, és megfogta két karomat. –
Köszönettel tartozunk neked és faludnak. Odaát, Ménmarót
felé sokunk csapdába esett volna, ha ti nem jártok elöl.
– Egy dolgom volt: menni előre, aztán meghalni. A többi
szerencse dolga. Te mondtad, emlékszel? – Tokaj erre semmit
nem válaszolt, de láttam, hogy gondolatai szavaim értelmét
próbálják kifürkészni. Mintha elfelejtette volna. Aztán
eszembe jutott, hogy ez talán meg sem történt, annyira különös
az egész. – Akárhogy is, mi megtettük, amit tehettünk. Most
megyek, és tüstént elszegem annak a borjúnak a torkát.
– Megállj csak! – szólt gyorsan Tokaj Csorba nagy
megkönnyebbülésére, mert azt hitte, teljesen elment az eszem.
– Dehogy szeged. Öreg vagyok én már efféle zsíros ételekhez,
meg az a borjú sem arra való. Engem bőségesen elláttak itt a
menyecskék.
– Ha nem, hát nem – tettem úgy, mintha éppen lebeszélt
volna. – Hanem ma olyan prédát ejtettek fiaink, ami este, a
lakomán biztosan ínyedre lesz – mondtam Tokajnak, és
átöleltem Csudácska vállát, aki közben épp mellénk ért.

A lakomáig sok volt a tennivaló, hiszen gereznában volt

minden állat. A süldőket szalmában perzseltük, majd
leforráztuk, hogy szépen lejöjjön a szőrük. Olyan szép, zsenge
bőrük volt, ami ha pirosra sül, annál nincs jobb csemege. Diós
és Kozma, akik Mézesék tizedéből valók voltak, s ott
megtanulták minden csínját-bínját a gyenge hús sütésének,
nyársra húzták a malacokat, és nagy gonddal forgatták a parázs
fölött. Hála Titus érkeztének, só is jutott rá éppen annyi,
amennyi kellett, mert azelőtt nagyon be kellett osztanunk, és
nem tudtuk, honnan fogjuk pótolni. És erre az alkalomra Titus
egy kis borsot is adott féltve őrzött kincsesládikájából.
Az öreg kocát két hátsó lábánál fölhúztuk egy vastag
diófaágra, hogy könnyebb legyen vele dolgozni. A bőre sokat
nem ért ugyan, de Izsép, aki Vargáéktól jött a tizedünkbe,
mégis elvitte, hátha jó lesz valamire, ha lemarja a szőrét
mésszel. Ha másra nem, kötözőszíjnak vagy keskeny övnek
egy leány derekára, vagy kis csizma szárának, ha fakéreggel
megfesti. A disznót szépen feldaraboltam, hogy a zöldségek és
a mezei fűszerek íze jól belefőjön, de előtte az asszonyok
gyorsan elvitték a belső részeit, hogy ami jó belőle, a
süldőkével együtt hamar összevágják hagymával és
káposztával, és betolják lapos cserépedényben a kemencébe,
mert aznap még semmit nem ettünk.
– Tokaj táltos, te mitől nőttél meg ilyen magasra? –
kérdezte a kis Cseperka. Míg a disznóval foglalatoskodtam,
lett volna bőven mit megbeszélnem Tokajjal, de csakhamar
köré gyűlt úgy fél tucat gyerek, köztük Cseperka lányom és
Csuda fiam, és ők sokkal fontosabb dolgokról faggatták, hát
hagytam. A mi megbeszélnivalónk ráért, az öreg mágusnak
nem volt sietős a dolga. Csak annyit kérdezhettem, mielőtt
körégyűltek a gyerekek, hogy mire véljem ezt a viseltes
gúnyát, ő meg elmagyarázta, hogy egyszerűbb így errefelé
jönni-menni. Árpád gyakran kéri ki a véleményét, ám csak úgy
adhat jó tanácsot, ha tudja, miről beszél. Hát fölkerekedett,
hogy bejárja ennek a hatalmas földnek ezt a déli szegletét,
mert erről kevés ismerete volt, és katonáik szintén elkerülték
ezt a helyet korábban, akárhány hadjáratra indultak valamely
hatalmasság oldalán. A kíséret és cifra ruha hamar felkeltette
volna az emberek figyelmét, s nem akart semmi feltűnést, csak
körbejárni és megtapasztalni, hogy mennek errefelé a dolgok.
Egy vén öregember senkit nem érdekel, sem az uraságokat,
sem az útonállókat, sem pedig a népet, legyenek azok akár
katonák, szántóvetők vagy kővágó mesterek.
Tokaj komolyan vette a gyerekek kérdéseit, sok türelemmel
válaszolgatott és mesélt távoli vidékekről. Cseperkát mindjárt
maga mellé ültette, és nagy komolysággal válaszolt a
kérdésére:
 – Hogy mitől? – nézett mélyen a szemébe. – Az okosságtól.
Attól, hogy sokat tanultam. – Cseperkának erre elkerekedett a
szeme.
– Akkor te nem szoktad mind megenni az ételt? Mert az
édesapám mindig mindent megeszik, amit édesanyám elé rak.
És édesanyám azt mondta, hogy én is mindent egyek meg,
amit a kezembe ad, hogy úgy megnőjek, mint édesapám.
– Édesapádnak is nagy az étvágya, és nekem is. Csak ő a
szájával eszik sokat, én pedig a szememmel és a fülemmel.
– Mutasd meg! – nyújtotta felé Cseperka azt a megrágott
almát, amit majszolgatott már egy ideje.
– Hm, hm – dörzsölte az állát Tokaj. – No, nézzük csak!
Hopp! No, láttad?
– Nem is etted meg – kacagott Cseperka, és kis
egérfogaival beleharapott az almába.
– De igen. Csak nem az almát, hanem a tudást. És most már
annak a tudása is bennem van, hogy te egy jószívű és kíváncsi
kisleány vagy. – Cseperkának erre megállt a szája a rágásban,
és komolyan elgondolkodott. Aztán megint nagyot kacagott
azon, amit Tokaj mondott. – Vigyázz, vigyázz! Először nyeld
le szépen, nehogy a torkodon akadjon!
– Tokaj mágus, te mikor fogsz meghalni? – kérdezte aztán,
de ezt már Leila is hallotta, aki egy tállal a kezében jött, és
vizes ronggyal, hogy letörölje az asztalt a hús felvágásához.
– Ej, gyerekek, hagyjátok békén Tokaj táltost! Felnőttek
beszélgetnek itt, nem szabad beleszólnotok.
– Hagyd el, lányom! – csitítgatta Tokaj. – Hadd
kérdezzenek a gyermekek, hogy okosodjanak.
– Tokaj, nem vagy fáradt? Nem pihennél le egy kicsit?
Viola friss szalmát tett az övék mellé Csorba házában.
Hívnálak magunkhoz, de apámékkal már így is nehezen férünk
éjszaka. Meg hát Csorba itt az elöljáró, jobb szállást nem
tudunk nyújtani.
– Köszönöm, leányom! Nagyon jó lesz Csorba házában,
noha elaludnék odaát a kazal tövében. De nem gondolok még
a lefekvéssel, így meg annyira sem, hogy ennyi gyermek vesz
körül.
– Jól van, Tokaj táltos, ahogy gondolod. Csak vigyázz, nem
lehet tudni, hogy ki kit fog kiokosítani! – nevetett Leila,
miközben lemosta az asztalt, majd visszament a házba, hogy
kihozza az ételhez megpucolni szánt gyökereket és hagymákat.
– Hogy mikor fogok meghalni? – fordult Tokaj ismét
Cseperkához. – Bizony, eljön az is. Ha az ember megöregszik,
egyszer meghal.
– Csoma is meghalt, pedig nem öregedett meg – ellenkezett
Cseperka.
– Ó, Isten nyugosztalja. Mi történt vele?
– Csatában halt meg. Ott voltam ám – szólt közbe Csuda,
mert ez a téma érdekelte.
– Ez bizony megesik. Az embernek néha csatába kell
mennie, hogy megvédje a gyermekeit az ellenségtől. Sajnos,
nincsen csata halott nélkül.
– Vasadi nem csatában halt meg. Neki miért kellett
meghalnia?
– Vasadi is fiatal volt?
– Igen. Akkor még én sem éltem.
– Mi történt vele? – kérdezte Tokaj, hogy aztán illő választ
adhasson a kérdésre.
– Kitaposta egy bivaly a belét.
– Nahát, milyen csúnya halál!
– De aztán minden jóra fordult, mert előtte magot ültetett
Nyeste hasába, és abból lett a Gyöngyike. És Gyöngyike még
nem halt meg.
– Akkor a Jóisten mégis jót adott.
– De miért nincs csata halott nélkül? – vette át ismét
Cseperka a szót, miután elgondolkodott Tokaj szavain.
– Hogy miért? Mert csatába az emberek nem mulatozni
mennek, hanem hogy megvédjék a népüket.
– Az ellenségtől?
 – Igen, az ellenségtől.
– És az ellenség miért akarja bántani a népet?
– Mert az ellenség gonosz.
– És az ellenségnek nincs ellensége?
– De igen. Mi vagyunk az ellenség ellensége.
– Akkor mi is gonoszak vagyunk? – olyan gyorsan peregtek
a kérdések Cseperka szájából, hogy Tokaj alig győzött
válaszolni, most egy pillanatra el is akadt, gondolkodnia
kellett. Érezte, ha efféle szokásos válaszoknál marad, a kislány
a végén sarokba szorítja.
– Vannak bizony közöttünk is gonosz emberek, de a nép
nem gonosz.
– És az ellenség között is vannak jó emberek?
– Egész biztosan vannak.
– És az ellenségnek is van népe?
– Igen, a népből kerülnek ki a katonák, akik csatába
mennek.
– Akkor miért nem maradnak otthon?
– Miért maradnának?
– Hogy senkinek ne kelljen meghalnia.
– Mert… – Tokaj elharapta a mondatot. Minden tekintet
rászegeződött, nem csak a gyerekeké, én is kíváncsi voltam,
erre mit válaszol. Tokaj Cseperkára nézett, majd körbe a többi
gyerekre, akik várták, hogy mit mond erre. Tokaj párszor
majdnem belefogott a magyarázatba, aztán megállt, mielőtt
még egy hang is elhagyta volna a száját. Végül kedvesen
Cseperka szemébe nézett, és azt mondta: – Kicsi leányka! Én
ezt nem tudom megmondani. Én erre most nem tudok jó
választ adni. – Pár pillanatra csend telepedett a kis társaságra.
Aztán ismét Cseperka szólt.
– Nem baj, Tokaj táltos – és megsimogatta a kezét. –
Legalább lesz ennivalód, mert te se ettél meg mindent a
szemeddel és a füleddel.
– Hát nem – mosolygott vissza rá Tokaj. Aztán kiáltás
hangzott a kemencék felől, hogy kész a máj, mire felpattantak
a gyerekek és elrohantak. Döbbenten néztem Tokajra, aki
továbbra is csak mosolygott. – Okos kislány – mondta –, már
most igen magosra nőtt.
– Aztán mindketten elnevettük magunkat, majd hívtam,
hogy menjünk meglesni a kemencét.

Később befejeztem a koca bontását, a húst darabokra

vágtam, és a csontos részt amennyire késsel lehetett, majd
átadtam Leilának, hogy úgy főzzék meg az asszonyok, ahogy
jónak látják. Volt a faluban egy jó nagy cserépfazekunk,
amiben közös lakomákhoz szoktunk főzni. Ebbe került
minden, amit vízzel felöntve a tűz közepébe rakott nagy, lapos
kőre tettünk. Viola is segített a tűznél, Margareta ünnepi
alkalmakra tartogatott, ritka fűszereket hozott.
Míg rotyogott a hús, többen körbeültük a fa alatti asztalt a
lócákon, és arról beszéltünk, ki merre mit látott a világban
mostanában. Én és Csorba ehhez persze nem sokat tudtunk
tenni, hiszen alig mozdultunk ki a faluból, akkor is csak a Vas-
hegy alá mentünk helybéliekkel és utazókkal csereberélni.
Titus beszámolói viszont, úgy tűnt, nagyon érdeklik Tokajt, se
vége, se hossza nem volt mindannak, amit a déli népekről
mesélt. Tokajt leginkább az érdekelte, mit látott, amikor
Bolgárföldön mentek keresztül kis szamárkaravánjukkal. A
félelmetes bolgárokat nekünk nem kellett bemutatni, volt
részünk belőlük bőven, ám amit Titus most elmesélt,
bennünket is meglepett. Azt mondta, sok a szántatlan föld,
kevés a vetés. Ménesek és gulyák régebben mindenütt voltak,
ahol kövér fű nőtt, azokból már kevesebb van, és láttak egy
kisebb falut, ahol lakatlanul hagyták a házakat, bozót veri föl a
kerteket. Leginkább azon csodálkozott, hogy milyen kevés a
vámszedő. Beljebb az országban nem sok változás látszik, de a
széleken igen feltűnő. A katonák nagy részét összevonták, alig
hagytak valamicskét a külső részek helyőrségeinél, akik a
folyók révforgalmát és városkapukat vigyázzák. Arra is volt
példa, hogy az egyik őrség az édes borból töltött meg egy
kisebb tömlőt, amit Titus Görögországban szokott beszerezni,
és elengedték a vámot. Bár Titus sajnálta a bort, többre is
tartotta, mint azt a kis pénzt, de állította, hogy azoknak a
katonáknak bármilyen lőre megtette volna.
Tokaj figyelmesen hallgatta Titust, bólogatott olykor, mint
aki nagyon is jól érti a helyzetet. És biztosan értette, és előre
tudta, mi várható a magyarokkal való összecsapás után, hiszen
már akkor megmondta, amikor Árpádnál voltunk, hogy
Simeon a csatát ugyan most megnyerte, viszont nagy árat fizet
érte, és hogy egy darabig nem kell őt félni, mert csak a sebeit
képes nyalogatni.
Aztán Tokajon volt a sor, hogy meséljen. Lopva
körülnézett, kik vannak ott, és mivel csak mi hárman voltunk,
Titussal és Csorbával, úgy döntött, nekünk beszélhet.
– Úgy látom, szépen gyökeret vertetek.
– Azon vagyunk – mondta Csorba.
– Csorba jó helyet választott – tettem hozzá –, halban,
vadban gazdag vidék ez. Enélkül az első években felkopott
volna az állunk.
– Hát irigy népek nem piszkálnak-e?
– Nincs itt irigyünk. Laknak a Vas-hegy aljában, azok
rendes népek, annál tovább meg nemigen járunk.
– Hát délről, idegenek vagy haramiák, nem jönnek-e
olykor?
– Onnan ide nem jön út. Sűrű erdő minden, ameddig csak
voltunk már – mondtam. – Nyugaton fut egy dél felé a
hegytől, a dombtetőn, az erdőben. Nem sokan járnak ott, és mi
se nagyon. Ha akarnának se tudnának egykönnyen a faluba
jönni, mindent lezár arra a mocsár. Hacsak gyalog nem, de
ahhoz ismerniük kellene a járást.
– Jól körbe vagytok véve.
– Jól bizony. Ha mégis baj lenne, kevés ennyi védelem.
Kellene valami erősség, mert ki tudja. Kicsit odébb, a
mocsárban, meg lehetne csinálni.
– Vagy a dombon – nézett Tokaj tűnődve az erdő felé.
– Azt mondod? – követtem a pillantását, a többiek is a
dombokat kezdték vizsgálgatni.
 – Ha télen befagy a mocsár, nem sokra mégy vele.
– Az igaz. De a mifélénk mind mocsárba igyekeztek tenni a
váraikat.
– Az lehet, mert nem volt hegy. Azok a népek, akik
gulyákat és méneseket terelnek, nem szerettek hegyek közé
szorulni a sok állattal. Az apáitok se, a hunok.
– Azt mondod, a hunok nem tettek volna ide falut?
– Hunok nem sokáig voltak itt Pannóniában. Ki tudja, talán
ha fogyott volna a sík mező.
– Akkor ezt már nem tudjuk meg. Az az átkozott
méregkeverő, Réka, idő előtt elvette Atilla életét, s mind
szétszéledtek a hunok.
– Réka? – nézett Tokaj döbbenten. – Talán Ildikó. –
Csorbával egymásra néztünk. Meg se tudom mondani,
hányszor hallottuk dobszó mellett az egész történetet.
– Réka – erősített meg Csorba is. – Rékát a mi népünk
őrizte és tisztelte. Míg nem kezdte kerülgetni az a sok római,
és sugdosták a fülébe, hogy Atilla már csak Ildikóval gondol, s
az kitúrja majd az ő fiait az utódlásból. Addig-addig, hogy
Atillát a nászéjszakáján megmérgeztette.
– Ildikó volt az – ellenkezett Tokaj.
– Miért tette volna? Réka úgy állította be, hogy az új
asszonyt kiáltsák ki gyilkosnak. S mindjárt el is vágták a
torkát. A törzsünkben ezt tudták, de hallgattak. Ha kitudódik,
Rékának s fiainak a fejét veszik, s akkor Csabáét is. Jobb
szeretjük mi a békességet, apáink ezt is szép csöndben
intézték. Hogy, hogy nem, egy szakadék fölött csak kiesett a
kocsi kereke, amiben Réka ült. Hát így volt, Tokaj – fejezte be
a történetet Csorba. Nagy csend lett, s láttuk, hogy Tokajt
igencsak piszkálja valami.
– Ide hallgassatok! – mondta aztán. – Árpád előtt igen nagy
a ti becsületetek, s ezt köszönhetitek a hunoknak, akik sose
mulasztják el, hogy egy jó szót mondjanak rólatok. Mások
sugdosnak ezt is, azt is. A hun oroszlánok a ti legnagyobb
barátaitok. Ha meghallják, hogy Rékát apáitok ölték meg… –
Tokaj a fejét csóválta és erősen gondolkodott, mit kellene
csinálni. – Ami történt, megtörtént, azt nem lehet
visszacsinálni. De ti gondoljatok a fiaitokra, hogy milyen
tiszteletet fognak kapni a magyarok között! Ezért nem
tudódhat ki, amit Rékáról mondtok. A fiúknak mást kell
tudniuk a dologról.
– A fiúkat a dob tanítja, s dob mellett nincs hamisság –
vágtam közbe.
– Nem is kell. Keménd, hallgassatok a méregkeverésről!
Meg arról, hogy ki vette ki a kocsikerék peckét. A legjobb
lesz, ha azt hiszik, Réka akkor nem élt, amikor Atilla nőül
vette Ildikót, úgy senki nem foghat gyanút.
– Másítsuk meg az éneket? – nézett Csorba döbbenten
Tokajra. – Ilyent nem lehet megtenni!
– Meg lehet – válaszolt Tokaj. – Ha a győztesek oldalán
vagytok, mindent meg lehet tenni, s ha ott akartok maradni,
meg kell. Ezt majd megbeszélem a székely tanáccsal. Hanem
ez még ráér. Arról beszéljünk, ami most van, itt, a faluban. Az
uraság, az sem szed adót?
– Katona itt még nem járt. Tán azt se tudják, hogy itt
vagyunk – nevettem.
– Tudják azok – mondta Tokaj, és semmi jót nem olvastam
ki a szeméből. – Fortyog a világ, mint a disznód a fazékban.
És nem véletlen, hogy ilyen háborítatlanul vagytok ti itt. –
Aztán elmesélte, mi hogy történt a magyarokkal az utóbbi
években. A frank Arnulf nevét említette, akiről hallottam már
a hegynél. Elmondta, hogy ez az uraság nem tud megülni a
fenekén, folyton háborúskodik. Hol Itáliában, hol
Morvaországban, s le nem tenné a fegyvert egy pillanatra sem.
Annyit háborúskodott, hogy fogytán voltak a katonái. Ezért
követeket küldött a magyarokhoz szép arany drágaságokkal,
meg veres posztókkal, hogy segítsék ki a csatákban. Cserében
pedig mindenütt szabad rablást ígért. A magyarok ráálltak már
az előtt, hogy átjöttek volna a nagy hegyen, megsegítették, ha
kellett. Igaz, volt, hogy jobb volt Szvatopluknak, a morvák
fejedelmének az ígérete, s akkor Arnulf ellen mentek a
magyarok, de aztán Szvatoplukot elvitte az ördög, s ezzel
felbomlott a vele kötött szövetség, s ekkor megint csak jöttek
Arnulf követei a drága holmikkal.
 Ekkor történt az, hogy átjöttek a magyarok a keleti nagy
hegyen, s jöttünk mi, székelyek velük szövetségben. Arnulf
ezen megdühödött, mert csak a seregeket hívta, hogy aztán
menjenek vissza Isten hírével és a rablott kincsekkel, nem az
egész népet, de már nem volt mit tennie. A magyarok bejöttek,
és elfoglalták a Tisza felső szakaszának rétjeit, s attól dél felé,
még a székelyeken innen is, Ménmarót földjeit. De még a
bolgároktól is szakítottak ki maguknak valamicskét, ahol csak
jó füvet találtak a lábasjószágnak. Aztán a morvákat
visszaszorították valamelyest, és jó nagy sereg tanyázott le a
tőlük elfoglalt földön.
– És Arnulfot ez dühítette – folytatta Tokaj. – És meg is
ijedt tőlünk, meg fenyegetőzött, ha nem megyünk vissza oda,
ahonnan jöttünk, az ifjú Szvatoplukkal lép szövetségre
ellenünk. Persze tudtuk, hogy ez lesz. Ott voltam a
küldöttségben Arnulfnál, és láttam, hogy egy pillanatig sem áll
meg sem a keze, sem a lába, míg velünk beszél. Azt mondtuk
neki, nem kell félnie tőlünk, tartjuk a szavunkat, nem szegjük
meg a szerződést, és velünk még mindig jobban jár, mint a
morvákkal. S hogy semmi kétsége ne legyen efelől, túszokat
adtunk neki.
Tokaj itt elhallgatott. Mit eddig mondott, nem volt titok, ám
ami ezután jött, nem csak hogy az életünkbe került volna, ha
kitudódik, de anélkül is elég nagy csapás volt.
– Arnulf birodalmát igen kevesen lakják errefelé. Valaha
pompás szántóföldek voltak itt sok erdő helyén, juhok, marhák
mindenütt. Öttorony városában pedig, ahol Arnulf most akarna
mindent újraépíteni, pezsgett az élet. Aztán jött a ti népetek, a
hunok, és minden romba dőlt.
– A mi népünk teremtett, nem rombolt – szólt közbe
Csorba.
– Teremtett, ahogy ők jónak látták, s hagyták elenyészni,
ami nekik haszontalan volt. Nincsenek rossz népek, csak
vannak ilyenek, meg olyanok. Jártak itt gótok, avarok is,
azoknak se kellett a város. És látjátok, a maradékuk csak
megállapodott, és milyen békességben vagytok velük, akik a
Vas-hegynél laknak.
– És mi van most a túszokkal? – kérdeztem.
 – A túszokkal? – dörzsölte meg állát Tokaj. – A túszok
boldogan élnek.
– Míg meg nem halnak – szúrta közbe Csorba, és
keményen nézett Tokaj szemébe, mint aki kezdi érteni.
– Boldogan élnek – ismételte meg Tokaj. – És ez így marad.
Száz dolgos családot ígértünk Arnulfnak. Olyanokat, akik
gyökeret vernek ezen az elhagyott földön. És ez a száz család
tíz falut alapított. Némelyeket innen keletre, egyet nyugatra, s
a többit a Vashegytől északra fekvő területeken, egészen a
Dunáig.
– És egyet éppen itt – tettem hozzá már én is indulatosan,
mert ekkor értettem meg mindent.
– Igen – mondta halkan Tokaj, és egy pillanatig csönd
telepedett ránk. – Tudtam, hogy képesek lesztek itt
megmaradni, és erre nagy szükségünk volt.
– Eladtatok minket – folytattam, és dühöm egyre nőtt.
– Ezt csak Arnulf hiszi…
– Elég lesz, ha a morva megint többet ígér, és Arnulf
katonái elvágják a torkunkat.
– Álltuk a szavunkat – emelte föl kissé Tokaj is a hangját. –
A morvák pedig nem fognak többé senkinek semmiféle
ígéretet tenni.
– Tokaj az asztalra tette két kezét, hogy erőt vegyen
ingerültségén, majd halkabban folytatta. – Morávia a végét
járja. Összekaptak a hatalmon és egymásnak estek. Arnulffal
együtt hol az egyiket, hol a másikat segítjük meg, míg föl nem
morzsoljuk egész Morvaországot. Az egész birodalmuk
megsemmisül egyszer és mindenkorra. Földjükből valamicskét
már most elfoglaltunk, még Arnulftól is kaptunk hozzá. Arnulf
ettől kezdve semmi veszélyt nem jelent rátok nézve. Hiszen
most is ott vannak vele a katonáink Itáliában. Ötezer
harcosunk ment, és olyan elszántak, hogy Arnulf csak ámul,
hogy mit végeznek. Arnulf, Arnulf! Mit féltek ettől a
nyomoréktól? Hiszen tavaly szélütéssel jött vissza, csoda, ha
még egyszer hazaeszi a fene.
– Mi nem a frankokkal szerződtünk, hanem veletek. Azt
ígértétek, úgy leszünk magyarok, hogy megmaradunk
székelynek. Mi lesz az ígérettel?
– Amit mondtunk, úgy lesz…
– Azért csak eladtatok bennünket!
– És az adó? – vágott közbe Csorba. – Az uraságok
mindenütt adót szednek. Hozzánk miért nem jöttek Arnulf
katonái?
– Nem jöttek, és nem is fognak jönni.
– De ha egyszer a nyakunkra ültetted?
– Elmondom – állította meg Tokaj a kérdések és vádak
sorát, és nagyon igyekezett, hogy nyugodt mederben tartsa a
megbeszélést. – Benne volt az alkuban, hogy ezt a tíz falut tíz
évig nem háborgatja. Hadd tudjon mindegyik
megkapaszkodni. Aztán azt tesz, amit jónak lát.
– Tíz év! – mondtam. – Lassan lejár a fele. Gyermekeink
már szolgaságba születtek.
– Az a tíz év soha nem fog lejárni – igazított ki Tokaj. –
Ennél többet most nem mondhatok, de bízzatok bennem! Nem
lesz semmi bántódásotok, adót sem kell fizetnetek soha
senkinek. Szabad székely nép vagytok, és maradtok, ahogy
Árpád megígérte, és nem lesz magzatja, aki megmásítaná ezt
az ígéretet. Semmi mással nem tartoztok a magyarok
szövetségének, mint véretekkel. Azt azonban kérni fogjuk,
amikor szükség lesz rá. Többet most ne kérdezzetek, így is túl
sokat mondtam. Csak azért, hogy lássátok, nem vagytok
elhagyatva. Egyáltalán nem. A magyar szövetségnek nagyobb
szüksége van rátok, mint eddig bármikor. De most másról kell
beszélnem. Holnap elmegyek Öttorony városába, s talán ott
maradok néhány napra. Keménd fiam, eljönnél-e, hogy kicsit
világot láss?
 2. FEJEZET

Hajnalban indultunk, mert egész napi vándorlásra kellett

készülnünk. Jó lovakkal hamarabb ment volna, ám hogy ne
keltsünk feltűnést, át kellett gondolnunk, hogyan jelenjünk
meg Öttorony városában. Le kellett tennem széles övemet,
mert az errefelé nem volt szokásos viselet. Aztán meg hiába
volt szép csizmám, és hordtam büszkén, ahányszor más népek
közé mentem, Tokaj javaslatára otthon hagytam. Jó süvegem
helyett szalmából fontat tettem a fejemre, posztónadrágom
helyett a nyűtt, nyári vászongatyát, és így már semmiben nem
különböztem a legtöbb földtúrótól. Három varkocsba font
hajamat egy szalaggal kötöttem össze, hogy senki ne lássa,
hogy bármiben ki vagyok tüntetve és mások fölé emelve. Már
csak a lovam okozott némi fejtörést, mert ilyen szép arabus
ménen ritkán ült paraszt, ha ült egyáltalán. Nem volt mit tenni,
fiammal cseréltem egy kis időre. Neki persze azonnal
elkerekedett a szeme, de meghagytam, hogy eszébe ne jusson
fölülni Ráróra, mert az életével játszik. És mikor láttam, hogy
nagyon nem hihetek a fogadkozásának, megfenyegettem, ha
megpróbálja, lemondhat Szélvészről. Reméltem, hogy ez hatni
fog, bár tudtam, hogy apám és Titus vére keveredett benne, és
amilyen kemény gyerek, olyan ravasz is.
Míg készülődtünk, odasomfordált hozzánk Titus, és kérte,
hadd jöjjön ő is a fiaival a városba. Hasznos lenne
körülnézniük odaát, és hoznának némi portékát, ki tudja, talán
lenne rá kereslet. Én csak mosolyogtam, hogy ember, hogy
jönnétek már, hát mi lovon megyünk. Meg nem hiányzik, hogy
őket is őrizgessük, elég lesz magunkra vigyázni. Tokaj
hallgatózott, hogy miről beszélünk, aztán közelebb jött.
– Annyira azért nem sietős – mondta, én meg csodálkozva
meredtem rá, mire ez a nagy engedékenység. – Hány
szamárral jönnétek?
– Hárommal. Már készen is állnak – aztán füttyentett, mire
jöttek a fiai gyorsan a ház mögül a három felmálházott állattal,
mielőtt Tokaj meggondolná magát.
– Hozzatok hatot!
– Hatot? – csodálkozott erre már Titus is.
– Hatot. Laknak gazdag népek a városban. A vámot én
fizetem, és a szállást is.
Titus máris szedte a lábát, fogta a szamarakat, és küldte a
fiait, hogy hozzák a másik hármat. A fiúk pár szóból
megértették, hogy melyiket hogy málházzák, melyikre rakják a
selymet, melyikre a déli csemegéket, Titussal pedig madarat
lehetett volna fogatni örömében, mert legutóbbi útjukon,
amikor hazulról jöttek, són és némi borson kívül alig tudott
valamit elcserélni, azt is leginkább élelemért és átkelésért a
folyókon. Útközben aztán megkérdeztem Tokajt, mire ez a
nagylelkűség.
– Mire? Hát nem jobb neked is, ha hasznos holmikra cseréli
Titus a portékáját? Egy szép üszőre? Vaseszközre.
– Az bizony jó lenne – mondtam, és egyből jobb kedvem
lett a vas hallatán.
– Meg aztán – nézett rám cinkosan – egy céltalan vándor
mindenkinek gyanús. Egy kalmár a szamárkaravánjával
senkinek sem. Ha pedig messzi földről jött ritka áruval, akkor
minden ajtó megnyílik előtte. S ha nem is mindig a ház ura
nyitja ki, az asszonya egész biztosan – és kacsintott hozzá. Én
meg csak csodáltam Tokaj elméjét, ahogy ezt egy pillanat alatt
kifundálta. És hogy mennyire igaza lehet. Mert nagyon jól
emlékeztem, mikor először láttam bejönni Titust a nyakas
székelyek falujába. Amikor az asszonyok majd’ szétszedték
azokért az illatos aszalt gyümölcsökért, fűszerszámokért és
kagylóhéjból faragott gombokért. Az asszonyok itt se lehetnek
másmilyenek. És ha egy ajtó kinyílik, azon nem csak bevinni
lehet valamit, kihozni is. Akár olyasmit is, amiért Tokaj az
országot járta. Híreket.
Menetünk lassan haladt, kár volt lovat hoznom. Tokajjal
elöl jártunk, mögöttünk Titusék, akik két-két szamarat kötöttek
egymás után, s így mindegyikük kettőt vezetett. Titust
Demeter követte, akivel már Székelyországban jó barátságba
kerültem. Ő ott elvett egy csöndes leányt, Emőkét, és míg mi
csatáztunk, s aztán új helyünkön próbáltunk megmaradni, két
kisleányuk született, Hete és Hajna. A sort az idősebb fiú,
Andreasz zárta. Mindketten inkább apjukra ütöttek, alacsony,
szikár, inas fiúk voltak éjfekete hajjal és szemekkel. Dús
szakállat növesztettek, amit kerekre vágtak, s ettől úgy
hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Leginkább természetük
volt más: Andreasz hallgatag, mint az apja, Demeter sokat
szeretett beszélni, viszont ritkán komoly dolgokról.
Egy széles csapás volt járható a vizenyős részektől jobbra,
amelyet leginkább magunk tapostuk. Olykor tisztogattuk a
bokroktól, hogy szekérrel is járható legyen. A Vas-hegy felé
itt-ott cölöphidat vertünk korábban, hogy vizesebb időben át
tudjunk kelni a jobbról jövő patakokon. Ezek pedig nagyon
tartós hidak voltak. Ilyen-olyan hidat bárki tudott volna
csinálni, keresztüldobni pár fatörzset, és kész, de nagyobb
vizenyőt áthidalni mesterember kellett. Nekünk pedig volt
ilyenünk: a Boga tizedéből való Büki. És nem csak hogy
értette az erős csapolásokat, ahová ment, vitte magával a
fejszéit, hátha szükség lesz rájuk. Így hát elhozta a nagy
verekedésbe, most is itt voltak vele, amikor házat vagy hidat
kellett ácsolni.
Büki a fákat is jól ismerte. Bár itt nem olyanok voltak az
erdők, mint odahaza, itt is tudta, melyik fa mire való. Volt,
hogy rámutattam egy szép cserfára az erdőben, mikor a hidat
raktuk, hogy abból kellene csinálni. Tudtam, hogy milyen
kemény, erős anyag, ezért gondoltam, hogy megtenné hídnak.
Erre Büki nevetett, hogy jó lenne abból, csak ha odafelé
akarok menni. Mert estére, mire jönnék vissza, mind
belerohadna a vízbe. Aztán nekiállt kivágni a mocsár szélén
egy facsokrot. Olyan puha volt a fája, hogy sose vettem volna
a fáradságot, hogy ebből építsek bármit, nemhogy hidat.
Hacsak nem valami gyerekjátékot farigcsálni. De Bükinek ez
tetszett meg. Azt mondta, ez nem eszi meg sem a fejszét, sem
az embert, s vízbe tenni pont jó lesz. És csakugyan, évek óta
állt már az a hidacska, aminek két végét Büki mélyen a vizes
földben keresztbe fektetve ezzel a mézgás égerrel erősítette
meg, s nyoma sem látszott, hogy meg akarna rogyni.
Delelőn járhatott a Nap, mikor elértük azt a helyet, ahol
keskeny ösvényünk az öreg útba torkollott. Jobbra az út
hosszú emelkedővel haladt és vitt át a hegyi erdőség északi
oldalára, majd tovább keletre, északkeletre, ahol a Duna ártere
előtt ágazott kétfelé. Onnan balra Morvaország keleti vége,
azon túl északi hegyek felé tartott, jobbra pedig a déli
erődítményekhez, ahol Arnulf katonái szedték a vámot a
tengerek és Konstantinápoly felé tartó utazóktól.
A mi utunk az ellenkező irányba vitt, nyugatra, Öttorony
városába, ám itt, a patakok völgyében kis időre gyepre
kötöttük a lovakat és szamarakat, hadd pihenjenek. Közelben
volt az őslakosok faluja, ahol gyakran megfordultunk
csereberélni, azonban most nem tértünk be, hogy ne
kérdezősködjenek. Láttuk, hogy a földeken még
szorgoskodtak, amin nem csodálkoztam, hiszen tőlük adót
szedtek, cserélni is hordtak ezt-azt a városba, így hát sokkal
több munkát adott nekik a föld, mint nekünk. Állatokból
viszont nem tartottak annyit, se nagy gulyájuk, se ménesük
nem volt. Voltak viszont kisebb tehénkéik, amik igen jól
tejeltek. Ezekből szereztünk mi is, a nagyobbakat válogatva,
mert nehezen szokta szemünk az apró marhát. Lovuk csak
annyi volt, amit a falu körül fölnevelhettek, és bivalyok,
melyek az ekét és nagy kordékat húzták. Ezekből a
bivalyokból nekünk is volt kettő a faluban, és mindjárt jobban
ment a szántás, amikor eke elé foghattuk szegény lovaink
helyett. Megegyeztünk itt a falusiakkal, hogy szóljanak, ha
lesz borjú, visszük mind. Akár bikaborjú, akár üsző, hadd
szaporodjanak nálunk is. Cserébe hoztunk elejtett szarvast,
szőtt vásznat, s olykor hetekre eljöttük Bükivel, Fintával,
Kozmával, vagy aki éppen jöhetett, hoztuk fejszéinket, és fát
vágtunk, szép oszlopokat faragtunk, pallót hasítottunk, amit
éppen kértek. Egyszer szekérre raktam a fújtatót, verővasat és
a szerszámaimat, és napokig csak vertem, készítettem nekik
ekevasat, fejszét, és minden mást, amihez adták a vasat. És
kerültek ki nyílhegyek is a kezem alól, mert többen vadásztak
a hegyen, kést, kardot éleztem, vertem ki a csorbákat.
Hamarosan ismét induláshoz készültünk, Titusék a
szamarakat málházták. Arra lettem figyelmes, hogy másképp
rakják a málhát. A szamarakon két-két, vesszőből font kosár
volt, s abba került a holmi, só, fűszerek vagy más drágaságok.
Titus mindig kedvenc szamarára, egy szép szőrű, erős,
nyugodt heréltre szokta rakni legféltettebb portékáját, kedvelt
borát, selymeket, gyöngyöt, effélét. Ez alkalommal viszont
csak sóval töltött zsákocskákat tett a kosarába, s a többi
szamarat is úgy rakta meg, hogy alulra került minden
drágaság, ezek tetejére pedig a só. Furcsállottam ezt a különös
elrendezést, bár nem sokat törődtem vele. Meg aztán volt
nekem más gondom, Csudácska Ropca lovára kellett egy öreg,
összehajtott posztótakarót felszíjaznom. A nyergem nem illett
rá, és már lemondtunk róla, hogy hozzászoktassuk, ezért
beértem ezzel az egyszerű alkalmatossággal, kengyel nélkül.
Ezzel is volt bajom, mert Ropcát igencsak csiklandozta a szíj,
amikor húzni kezdtem.
Jó, széles úton haladtunk Öttorony városa felé. Ahol
vizenyős volt, oda tört követ terítettek, s ahol patakot
keresztezett az út, vagy szélesebb zsombékost, mert ilyenből
igen sok akadt errefelé, oda erős hidat építettek, vagy csak
keresztbe rakott fatörzsekből, vagy cölöpöket verve a vízbe, és
arra jó csapolásokkal hídlásokat emelve. Látszott, hogy nem
régiek, valaki itt gondját viseli az útnak. A csapolás
mesterkézre vallott, biztosan nem a falusiak csinálták.
Sok dombon-völgyön haladtunk keresztül, ami fárasztó volt
az állatoknak, mégsem annyira, mintha mindent nagy
vargabetűkkel kerülgetnénk. Egyik domb tetejéről aztán, még
napnyugta előtt, megláttuk a várost, és innentől ismét nagyobb
kedvvel haladt elcsigázott kis karavánunk.
Odaérve kőből emelt fal állta utunkat, amin még folyt a
munka. Jobb oldalon a hegy lába felé futott, de még nem volt
magasabb egy embernél, s mellette állványzatok és szekérrel
hordott kövek, amiken kőfaragók és habarcskeverők tucatjai
dolgoztak. Balra egy darabig már állt a fal, kicsit odébb
félbehagyva, és ideiglenesen emelt cölöppalánk futott lefelé,
egészen a mocsárig.
Az út magas, boltíves kapun haladt át, két katona őrizte.
Leginkább Ménmarót adószedőire emlékeztettek, ők hordtak
efféle drótból kötött inget és vasból kalapált sisakot. Egyikük
jöttünkre bekiáltott a falon túlra, és hamarosan egy harmadik
katona is előkerült. Tokaj lováról szállt és hozzá lépett. A
katona ujjával számolta az állatokat, majd mondott valamit, és
tenyerét tartotta. Én a szavait nem értettem, valami idegen
nyelven beszélt, Tokaj igen, és szelíden vitába szállt a
katonával. Amaz egyre hangosabban követelte a kiszabott
vámot, Tokaj ugyanolyan nagy nyugalommal érvelt a maga
igaza mellett, olyan kitartóan, hogy a sokat tapasztalt Titust is
kezdte megijeszteni. A vámszedő katona aztán megelégelte a
vitát, dühösen a szamarakhoz lépett és kezdte sorra felrántani a
kosarakat borító viaszkos vásznakat. Végül rámutatott Titus
legszebb, legerősebb szamarára, és mindent kipakoltatott a
málhájából, hogy lássa, mit rejtenek alul a sós zsákok. Aztán
látva, hogy az valóban csupa só, lemondóan Tokajhoz lépett,
ismét a tenyerét nyújtotta, mondva, hogy mennyi lesz a tarifa.
Tokaj próbálkozott még valamivel, mire a katona ekkor az
arcába ordította ugyanazt az összeget, s erre Tokaj nyakát
behúzva szedett elő tarsolyából három kiskörömnyi
ezüstpénzecskét és tette a felé nyújtott tenyérbe. Amaz
nyugtázta, hogy megkapta, amit kért, és intett embereinek,
hogy beengedhetnek bennünket. Demeter és Andreasz gyorsan
visszapakolták a sószsákokat, majd szedték a lábukat, hogy
nyomunkban mielőbb átérhessenek a kapun.
Odaát Tokaj hátrakacsintott Titusnak, aki erre valamelyest
megkönnyebbülve mosolygott vissza.
– Hamar híre menne, ha túl könnyen fizetnénk meg a vámot
– mondta aztán Tokaj, és már számomra is világos volt
minden. Titus árujának különös elrendezése és a kapussal
folytatott vita. Ezután nyugodtan mehettünk beljebb a város
sűrűjébe, senki nem fogott gyanút, hogy mi járatban vagyunk
itt valójában.
Meglepett, hogy mennyi ember jön-megy mindenfelé.
Kereskedők, mesteremberek, katonák és környékbéli
parasztok, akik megmaradt áruikkal igyekeztek hazafelé. A
falon belül kisebb zsúp-és nádfedeles házak sokasága épült
szorosan egymás mellé, s ahogy beljebb értünk, emeletes
épületek is feltűntek. A legtöbb egyformán készült, fából
megácsolták a keretet, annak közeit befonták vesszővel, majd
az egészet kívül-belül sárral tapasztották. A főtér fölött viszont
láttunk egy hatalmas házat, közepén boltíves kapuval, amin
keresztül kocsival is be lehetett hajtani a hátsó udvarba. Ezt a
házat kőből építették, a tetejét tölgyből hasított fatáblákkal
fedték, egyik felén a hatalmas épületszárny alapjait rakták
éppen a mesterek. Csodáltam ezt a nagy munkát, el nem
tudtam képzelni, minek egy családnak ekkora ház. Tokaj
elmondta, hogy ez Arnulf palotája. És nem a családjának kell,
mert azok hol Salzburgban vannak, hol a Zala folyó menti
mocsárvárban, de ide nemigen szeretnek lejönni. Az utak
rosszak, távol van a gazdag úri helyektől, hát minek jöjjenek
ide. Kell viszont a nagy ház Arnulf szolgáinak, katonáinak,
cselédeinek, vadászmestereinek és azok kopóinak, a rengeteg
pompás paripának és kocsis lovaknak. Külön házrész az adó
tárolására, a gabonának, azonkívül minden más élelmiszernek,
ami kell ennek a sok embernek, de külön rész van sütésre-
főzésre fenntartva, a szakácsoknak és sütőcselédeknek a
szállásra. Van odabenn kápolna is, és úgy fél tucat pap és
íródeák, a többinek meg máshol, a templom falának építve van
külön házuk. És csak ezután jön az a sok szoba, ami Arnulf
lakóhelye, meg külön egy kisebb lakrész Arnulf itteni
ágyasának. Ahogy mindezt összeadtam, mindjárt láttam, hogy
ehhez képest bizony nem olyan nagy ez a ház. Csak egyet nem
értettem. Azt, hogy ugyanez a sok dolog nekünk is megvolt,
semmiben nem szenvedtünk hiányt odahaza abban az egy kis
házikóban. Hát nem tudja ez az Arnulf, hogy ennyivel
egyszerűbben is lehetne?
Megálltunk a főtéren, Tokaj intett, hogy menjek vele szállás
után nézni. Nem kellett sokáig keresgélni, mindjárt találtunk
egy nagyobb házat, amihez hosszú csűr tartozott.
– Itt megalkudunk – mondta Tokaj.
– S beengednek? Ennyi idegent? – csodálkoztam el.
– Be, ha szépen cseng a markom! – nevetett Tokaj. – Ne
félj, ezek a népek ebből élnek, hogy kosztot adnak és tetőt
éjszakára az utazók feje fölé. – Egy koszos képű legény, amint
meglátta, hogy idegenek téblábolnak a ház előtt, mindjárt
szaladt, és tessékelt volna minket beljebb. Tokaj nem mozdult,
csak mondott valamit a frankok nyelvén, mire a fiú tüstént
eliramodott, hogy előkerítse a fogadóst. Jött az hamarosan,
véres kezét egy marék szalmába törölgetve sietett hozzánk, és
hívogatott beljebb ő is igen serényen. Azonban Tokaj egy
lépést sem tett, míg meg nem egyezett a szállásra és minden
egyébre, ami kell az állatoknak és öt éhes embernek. Eltartott
egy darabig, s ez Tokajt ismerve már nem lepett meg. Hanem
az a színjáték, amit a fogadós rendezett, és közben még a
felesége is előkerült, hogy segítsen neki! Hogy Tokaj őket
teljesen tönkreteszi, mert mibe kerülnek a mesterek, hogy
kijavítsák a tetőt, a széna, amit behoznak a parasztok. Hát még
a birka, amit éppen most nyúz a fogadós, és higgyük el, nekik
ebből nem jut egy falat sem, mindent a vendégekért tesznek.
Elnézve a fogadósné ringó hátsóját, én azért erősen
kételkedtem.
Az alku végül megköttetett, Tokaj egy ezüstdénárt rakott a
fogadós kezébe azzal a megkötéssel, hogy igyekezzen tűzre
tenni a birkát, mert mind igen éhesek vagyunk, és ha jól végzi
a dolgát, maradunk holnapra is. Lódultak mindannyian, egyik
a birkához, másik tüzet szítani, a legény pedig szaladt
Titusékhoz, és hevesen integetve hívta őket a csűrbe
szamarastól, mindenestől. Én is mentem a lovakért, ám
hirtelen elém állt egy leány. Ingatta-ringatta magát, s én csak
nem tudtam, mit akar. Aztán kezdi megoldani a mellyén az ing
kötőjét, na, akkor megértettem. Hohó, mondom, miféle
népségek vannak errefelé? Hát nincs ennek a kacér leánynak
apja, s anyja? Kerüljön csak haza, úgy letörik a derekát, hogy
három hétig vizes vászonba kell csavargatni. Nézek jobbra,
balra, hogy nem szól neki senki? Nem veszi a szájára a nép?
De az emberek nem törődtek vele, ment mind a dolgára. Csak
Tokaj lépett hozzá, és tette vállamra a kezét nevetve.
– Állj csak odébb – mondta –, mielőtt elkapsz valami
kórságot, s Leila eltöri a fejeden a nyújtófát! – és karavánunk
felé intett fejével, ahol Andreasz és Demeter komor tekintettel
figyelték a jelenetet.
Az állatokat a csűrbe kötöttük, a legény hozta nekik a
szénát és vizet, mi pedig leraktuk csomagjainkat az épület
másik felébe, ahol korábban sokan aludhattak a lenyomott
szalmán. Demeter maradt mindenre vigyázni, mi bementünk a
házba. Odabenn tűz égett, ami fölé a fogadósné nyársakra
szúrva lógatta a birkahúst, kis darabokra vágva, hogy mielőbb
elkészüljön a vacsoránk. A ház belsejében gyerekek
kuporogtak a letakart szalmán, és kuncogva lestek ki a takaró
alól. A ház közepén egy gyékényen ültünk körbe, és amíg sült
az étel, a fogadós boroskorsót tett közénk. Tokaj mindjárt
fogta, töltött az ivótülkébe és megkóstolta. Lötykölgette egy
darabig a szájában, gondolkodott, hogy lenyelje-e vagy
kiköpje, aztán legyűrte valahogy.
– Jó – mondta, és sorba töltött nekünk is. Nagy bizalommal
húztam egyet belőle, bár nekem nem ment le olyan könnyen.
– Mi a jó ezen? – kérdeztem.
– Hogy mi? Az, hogy nem víz.
– Hát pedig jobb volna.
– Ez nem – mondta. – Ha kútvíz, még csak-csak. De
patakvízből se városban, se város alatt ne igyál!
– S ezt lehet? Ízre se jó, szagra se. S még meg is árthat.
– Ez nem árt meg – nevetett Tokaj. – Ne félj, a gazda
beletette már a vizet, s rég kiforrt a vízzel együtt. Jobb ez,
higgyél nekem!
Aztán megsült a hús, a fogadósné egy fatálon tette közénk,
majd egy darab kenyeret mellé, hogy osztozzunk rajta, ahogy
jónak látjuk. Aztán jött a férje egy cseberrel, és a hús mellé tett
belőle egy fej savanyított káposztát. Nem vártunk semmit,
mert igen éhesek voltunk, mindjárt nekiestünk az ételnek. Az,
hogy ilyen íztelen kenyeret még életemben nem ettem, és a
hús is sülhetett volna még, cseppet sem érdekelt. Aztán arra
lettünk figyelmesek, hogy a gazda és gazdaasszony ott áll
felettünk karba tett kézzel, mogorva tekintettel, és néznek
minket. Egy pillanatra megálltam az evéssel, Tokajra
pillantottam, hogy ezek meg mit akarnak. Erre ő leszopogatta
az ujját, és sűrűn bólogatva magyarázta a házigazdáknak, hogy
mennyire meg vagyunk elégedve mindennel, étellel is, borral
is. Erre azok végre megenyhültek, és mindketten boldogan
mentek a dolgukra.
Vacsora után fogtuk a tálat a maradékkal és a megcsappant
korsót, kivittük Demeternek, aztán elhelyezkedtünk a csűr
szalmáján. Nem telt sok időbe, kezdődött a hortyogás. Másik
oldalamra fordultam, magamra húztam a köpönyegem, és
megpróbáltam elaludni. Jól is tettem, mert reggel aztán
mozgalmas napra ébredtünk.
 Másnap korán éledt a város. Mesterek kezdtek hangos
fafaragásba, kővágásba, árusok rakták ki portékáikat, a kapuk
felől egyre-másra jelentek meg a parasztok, hozták a
zöldséget, kései almát, sivalkodó malacot csak úgy nyakban,
lábainál összekötve, és hajtották az állatokat, leginkább birkát
tucatjával. Katonák jöttek-mentek, ki gyalog, ki lóháton. Aztán
a helybéli háziasszonyok is megjelentek, és mindent fitymálva
és alkudozva válogattak a portéka között.
Titusék helyet foglaltak a téren, szép szőttest terítettek a
földre, arra rakták ki a sok drágaságot. Két oldalára a
sószsákocskákból valamennyit, nyitott szájjal, hogy jól lássák
a vevők. A fűszereket, csemegéket hasonlóképpen kínálták, a
selymet, gyöngyöt, más mestermunkákat pedig vagy a
szőttesre, vagy kis faládikákban tették le. Nem kellett sokáig
várniuk, az emberek mindjárt látták, hogy ezek messzi földről
hozott drága holmik, és kezdtek gyülekezni a szőttes körül,
főleg az asszonyok. Volt gondja Titusnak mindenre vigyázni a
sok nyúlkáló kéz között. Odaállította hamar fiait a portéka két
oldalára, hogy egyszerre kevés ember férjen az áruhoz. A
nyelvvel nem volt sok gondja, mert a legtöbbnek, az
őslakóknak a szavai között valamennyire el tudott igazodni, a
kevés frank beszéd pedig, úgy tűnt, könnyen ragad Titusra. A
dénár és az obulus szavakat mindenki megértette, és hozzá
lehetett mutatni ujjal, hogy mi mennyi. Ez kezdetnek megtette,
aztán jöttek hozzá a szavak. Titus hamarosan mutogatás nélkül
tudta mondani frank nyelven, hogy „görög csemege, leszel tőle
vidám, venni egy csupor egy obulus”, vagy „selyemkendő
leánynak, távoli kelet, hozta tevekaraván, lesz lány szeretni
csak téged, négy dénár, de most csak három”.
– Menjünk, nézzünk körül! – lépett hozzám Tokaj, s
Titusékat ott hagytuk, mert jól boldogultak. Ez persze a
sokéves kalmárkodás után nem volt csoda.
Körbejártuk a várost, és csodáltam azt a nagy hirtelenséget,
amivel Arnulf parancsára eltüntették a régi pusztulások
nyomait, és leheltek újra életet Pannónia egyik valaha pezsgő
városába. Lent, a domb alján sok ökrös szekér és bivalyos
kordé várta, hogy sorra kerüljön. A vizenyős talajra fapallókat
fektettek, helyenként cölöppel megerősítve, hogy azon
járhassanak a kőhordók. A követ nem a földből bányászták,
mert hatalmas romok emelkedtek ki a fekete sárból és
zsombékból, ezeket bontották le. A követ ketten-ketten vitték
hordfákon, és tették a kordékra. Azok pedig föl, a város épülő
részére vagy a városfalhoz.
Egy nagy darab, szép szögletesre faragott követ raktak
előttem egy szekérre. Úgy tűnt, kilátszik valami jel rajta a sár
alól. Kíváncsian léptem oda, és letöröltem kezemmel a földet.
Vésetek látszottak szépen sorakozva. Olyasmik, mint amit
Csorba szokott farigcsálni botokra, és tanítgatni a fiainknak,
bár mégis másmilyennek tűntek.
– Róma írásjelei – mondta Tokaj odalépve.
– Ezt rombolta le Atilla népe? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nem kellett ezt lerombolni – válaszolt Tokaj. – A ház
összedől, ha nem viselik gondját, mindegy, hogy fából épült
vagy kőből. S a víz is lerakja a sarat, ha nem tisztogatják az
útját. A régi rómaiak félték Atillát, és egyre hátrébb vonultak
előle. Mígnem itt hagyták ezt a szép várost az enyészetnek.
– Hát a hunok? Ők miért nem lakták be?
– Volt, amit belaktak, és volt, amit nem. Ennyi városra nem
volt szükségük. Erre éppen nem, talán túl közel volt ide az
ellenség. Meg aztán más népek voltak a hunok, a legtöbben
nem városlakók. A pusztát szerették és a nemezházaikat. És ha
itt nem bírta a nemez a sok esőt, inkább építettek házat fából,
mint hideg kőből.
– Jobb is, melegebb télen a fából rakott ház, mint a kőből.
Nagyon kemény emberek lehettek ezek a rómaiak. – Erre azért
lett volna Tokajnak mondanivalója, de elengedte. Mentünk
tovább, és nyugat felé kerültük a várost, az épülő városfal
közelében.
– Akárhogy számolom – mondtam később –, itt csak egy
templomot látok. Hol van az öt torony?
– Az csak a város nevében van – válaszolt Tokaj. – S hol
van vas a Vas-hegyen? – kérdezett vissza.
– Ezt ott én is megkérdeztem. Azt mondják, sehol. Én
lennék a legboldogabb, ha lenne benne.
 – Na, látod. Ez is csak egy név, ki tudja, honnan van. Más
népek másképp emlegetik. Hallottam úgy, hogy Ötbazilika,
meg Öttemplom, talán csak mi, magyarok nevezzük
Öttoronynak. Hogy volt-e itt valaha öt torony, azt nem tudom.
Talán a régi várfalakon. Lehet, hogy nem volt, de sok nagy
épület egész biztosan volt. Nézd csak – mutatott a hegy
irányába, ahol a még ki nem vágott bozótost itt-ott kopasz
foltok, régi építmények maradványai tarkították –, azt
mondják, itt temetők voltak, és némely halottnak házat is
építettek a sírja fölé. Hogy mivégre, elképzelni se tudom, de
furcsa népség volt ez a római, az biztos.
– Nem sokat hagytak belőle.
– Nem. Kár itt hagyni ezeket a szépen faragott köveket.
Arnulf is talált nekik jobb sorsot. Talán éppen valamelyik
ágyasának épít belőle házat – nevetett. – Én ezt a városfalat
nézem – folytatta aztán.
– Hol itt kaptak bele, hol ott, ezzel így egykönnyen nem
fognak végezni. És tartani se fog egy ilyen vékonyka fal, elég
két-három katapult, rommá dől az egész.
– Arnulf ezt nem tudja?
– Biztosan tudja. Bár kötve hiszem, hogy ez nagyobb
ellenség ellen épül, legfeljebb tolvajok, haramiák miatt. És az
adó miatt, mert ezt a helyet dél felé is, észak felé is igen nehéz
lenne megkerülni. Eh, lópikulát sem ér ez a város, csak Arnulf
hóbortja lehet. Azt hiszi, mindent vissza tud csinálni egy
szempillantás alatt, amit mások száz évekig építettek. És ha
tudná is, minek? Akárhogy is, ez nem igazi erősség, nem
állítana ez meg semmiféle hadinépet, ha annak erre támadna
kedve portyázni.
– S van erre olyan sereg?
– Sose tudni, kit mikor mi tesz ellenséggé – dörzsölte állát
Tokaj.
– Hanem arrafelé, hogy mi lehet, arról nem sokat tudunk –
mutatott az égen egyre magasabban járó nap irányába. – A
város előtt láttunk egy keresztutat.
– Igen, jól kijárt út volt az. Egyik fele fölfelé vitt a hegyre,
a másik le, a mocsarak és erdők közé.
 – Jól láttad. Nézd, ott veszik bele az erdőségbe – mutatott a
távolba, a mocsár és erdő határára. – Erről a déli vidékről
keveset tudunk, hallomásból, idegenektől. Azt mondják, van
arrafelé egy hosszú híd a mocsáron keresztül, azon kívül más
úton igen nehezen lehet délnek haladni, leginkább soknapos
kerülőkkel.
– Akkor fontos híd lehet az. Biztosan őrzik, és kevés lenne
a három obulus, hogy átengedjenek.
– Fontos, bizony. Arrafelé úgy hívják, hogy Duldumas, a mi
nyelvünkön Hosszúhíd. És őrzik is, de még mennyire. A híd
közepén van Brangna vára. Sehol nem szednek Arnulfnak több
vámot, mint ott. Nézd meg jól azt az utat, Keménd! Az vezet
egészen Konstantinápolyig. Akié az a híd, azé az ország.
– Akkor Arnulfé.
– Jól mondod. Arnulfé – és állát dörzsölte, amiből már
tudtam, hogy töri a fejét valamin.
– A faludtól nyugatra az a kis erdei ösvény valahol ebbe az
útba torkollik bele. Erről kell majd még beszélnünk – csapott a
vállamra.
– De most menjünk vissza, nézzük meg, hogyan fogy Titus
portékája!
A főtéren eddigre valamelyest növekedett a forgalom,
Titusék előtt a kezdeti nagy kíváncsiskodás után jócskán
csökkent.
– Hogy megy? – kérdeztem, mire Titus csak sóhajtozott.
– Szegény vidék ez – mondta. – Alig vittek valamit a drága
holmikból. Sót, azt igen, a fele már elfogyott. Azt mondják,
Arnulfnak rengeteg a sója, de igen drágán adja. Kicsit
alámentem, máris kapkodtak érte, és nagyon jó árat fizettek
ahhoz képest, mint odalenn, a tengerek felé.
– A sóval vigyázz! – figyelmeztette Tokaj. – Nehogy
magadra haragítsd Arnulfot!
– Ha nem adok el sót, kár volt idejönnünk.
– Hát mást hallottál-e Arnulfról?
– Mást nem – Tokaj csalódottan sóhajtott. – De hívtak a
palotába. – Erre aztán jobb kedvvel kezdte Tokaj sürgetni,
mondja már, hogy történt. – Jött egy asszony, csak úgy rengett
a fara. Azt mondja, kéreti az úrnő, hogy menjek be a palotába
napnyugta előtt, és vigyem be a legszebb portékámat.
– Csakhogy valami jó hírrel is szolgálsz!
– Hát, ha jó vásárt csinálok, a többi sót elő se veszem.
– No és hogy hívják az úrnőt?
– Úgy mondta az asszony, Donatella, és a palota
háziasszonya. De itt a kofák ezen csak kuncogtak. Azt
pletykálják, nem Donatella az, hanem Szecsőke, egy felvégi
marhakereskedő kimosdatott leánya.
– No, látod-e, mennyi mindent hall az ember, ha nyitva
tartja a fülét – nevetett Tokaj. – Jól van, pakoljatok össze,
falunk valamit a fogadóban. Aztán napnyugta előtt bemegyünk
mi hárman. Keménd teherhordó lesz, én meg segítek a
beszédben. Fiaid addig a csűrben őrzik a jószágot.

A két málhakosarat vállamon átvetve könnyedén cipeltem,

és mezítlábasan, lógó ingben, ócska szalmasüvegben senki
nem kételkedett, hogy teherhordó szolga lehetek. A kapus
strázsa már tudott az érkezésünkről, unottan intett a falnak
dőlve, hogy menjünk csak. Az udvaron kajtató vadászkutyák
rohantak elénk hangos ugatással, mire füttyentett nekik egy
éppen lovakat csutakoló fickó, erre elhallgatva, azonban
továbbra is bizalmatlanul kerültek a hátunkba, és
merészkedtek egyre közelebb, hogy megszagoljanak.
Valahonnan hátulról kovácskalapács hangja hallatszott,
szívesen néztem volna, mi és hogyan készül, de azt most nem
lehetett. Kidobott zöldségmaradékot csipegető tyúkok
rebbentek szét előttünk, kacsák totyogtak odébb nagy
hangoskodás közepette, oldalról pedig, ahol a konyhát
sejtettem, koszos vizet öntött ki egy cseléd az udvarra. Négy
katona ült a fal mellett körbe egy felfordított fakádat, valami
játékba élték bele magukat, és ügyet se vetettek ránk.
Az udvaron tipródtunk egy darabig, hogy mitévők legyünk,
merre menjünk, mígnem az emeleti ablakból kikiáltott egy
asszonyság, vélhetően az, akivel Titus korábban találkozott,
hogy menjünk be, és mutatta az ajtót. Odabenn tágas tér
fogadott bennünket középen hatalmas, hosszú asztallal, amit
annyi lócával raktak körbe, hogy odaférhettek ötvenen-
hatvanan. Az udvar felől ablakok, melyek nekem szokatlanul
nagy méretűnek tűntek, de nem is ezen csodálkoztam igazán,
hanem amivel fedve voltak. Mert ezeken nem disznóhólyag
volt, mint odahaza télvíz idején, hanem üveg, ami nemcsak
fényt engedett be, hanem valamennyire még át lehetett rajta
látni. A bejárattal szemben szépen ácsolt lépcső vezetett az
emeletre, és a túlsó falnál visszafordulva ért föl.
Fölülről a deszkamennyezeten át sűrű kopogást hallottunk,
valaki átsietett, majd a lépcsőhöz érve lefelé folytatta útját.
Mindjárt láttam, hogy Titus nem túlzott, amikor azt mondta,
hogy igencsak terebélyes hátsóval áldotta meg a teremtő, vagy
legalábbis aki azt a sok zsíros húst előteremtette, amit élete
szebb éveiben felfalt az asszonyság. Egybeszabott sötétkék
ruhát viselt, ami a földig ért, hasán fekete övvel fogta össze.
Növésére lett szabva, gondoltam. De a legfurcsább az a fejfedő
volt, amit fekete vászonból varrtak, és se csúcsa nem volt, se
fülvédője hideg ellen, és semmi másra nem volt jó, minthogy
letakarja vele a fejét, és annak tetején a fejfedő alá gyömöszölt
haját.
– Csakhogy megjöttetek! – szólt pattogósan, és se jó napot,
vagy adjonisten, vagy bármi, amivel méltóképpen szokták
köszönteni a vendégeket. De legalább a helyi parasztok
nyelvét beszélte, amit úgy-ahogy én is értettem. – Jobb, ha
tudjátok, hogy úrnőm nem kedveli a paraszti holmit. Ide az
asztalra tegyétek ki, amitek van. A legjobbat és legszebbet
mindenből. Úrnőmnek nincs ideje haszontalanságokkal tölteni
az időt. – Azzal sarkon fordult és visszasietett a lépcsőn, ami
csak úgy döngött léptei alatt.
Leraktam a kosarakat, és segítettem Titusnak kipakolni, s ő
elrendezte szépen úgy, hogy az ember a látványtól kedvet
kapjon a vásárláshoz.
– Legjobbat, és legszebbet. Pff, mit képzel ez a kerítő! –
méltatlankodott közben Titus. – Azt hiszi, a parasztjai
kunyhójából rángattak elő?
 – Hát nem úgy-valahogy? – néztem rá mosolyogva, s aztán
Titus is elnevette magát, és kacsintott Tokajnak.
Jó ideje várakoztunk, mire végre megjelent a ház úrnője.
Méltóságteljesen lépdelt le a lépcsőn a matrónája és egy
fácántollas süveget és zöld posztófelöltőt viselő középkorú
férfi társaságában. Magas, harminc év körüli, karcsú, noha
mellekkel és tomporral bőségesen megáldott szőke nő volt.
Ruházatának szabása valamelyest a szolgálójáéra hasonlított,
de annál sokkal cifrább volt, zöld és sárga színű finom
vászonból varrták csakúgy, mint a fejfedőjét, ami alól viszont
kilógott hosszú, kétfelé font haja.
Mindhármunkat alaposan megnézett. Rajtam tovább
elidőzött tekintete, aztán többet nem törődött velem, mintha ott
se lettem volna. Gondolom, egyszerű gúnyám nem volt az
ínyére.
– Te lennél az a görög? – kérdezte orrát fennhordva
Tokajtól, de olyan rosszul ejtett frank nyelven, hogy a
mágusunknak is feladta a leckét. Aztán megértette, és Titusra
nézett, hogy ő beszéljen, azonban szerencsétlennek fogalma
sem volt, miről van szó. Végül mégis csak Tokaj állt elő, és
elmondta az úrnőnek, hogy ő a tolmácsolásban jött segíteni, ha
igényt tart rá. És persze igényt tartott, bár egyszerűbb lett
volna neki is a paraszti nyelv, de azon megszólalni sem volt
hajlandó. Ezt Tokaj nagyon jól sejtette, és hogy bizalmába
férkőzzön, nem is ajánlotta föl. – Mi a neved, kalmár? És
honnan jöttél? – Tokaj fordított, majd Tituson volt a sor, hogy
válaszoljon. A hosszú évek tapasztalata megtanította, hogy
hasonló helyzetben hogyan kell megadni ennek a módját.
– A nevem Titus – mondta –, és legfőbb vágyam, hogy e
szép palota úrnőjét szolgálhassam e szerény portékával –
mutatott az asztalon fekvő drágaságokra. – Konstantinápolyba
járok, és azon is túl, sokkal, de sokkal túl. És távoli népek
legnagyobb urai és azok asszonyai vásárolnak tőlem a
legnagyobb megelégedéssel. – Hogy ebből mi volt igaz és mi
nem, magam sem tudom, de láthatóan tetszettek a nőnek Titus
hízelgő szavai.
– Úgy – mondta. – No, lássam – és átjött az asztal innenső
oldalára, hogy jobban szemügyre vehesse a holmit. – Ez mi? –
kérdezte a legnagyobb selyemtekercsre mutatva.
– Ó, úrnőmnek kitűnő az ízlése – lelkendezett Titus. – A
legfinomabb selyemáru, ami létezik a világon. Tevekaravánok
hozták a távoli keletről, viszontagságos utakon, hogy úrnőm
elé tehessem. – Közben letekert belőle valamennyit, az
asszony elé lebbentette, aki ámulva tartotta tenyerén a
selyemdarabot.
– Nem olyan rossz – mondta erőltetett közönnyel. – Na és
mondd csak, kalmár, mit kérsz érte?
– Ó, szinte semmit ahhoz képest, amilyen értékes és ritka.
Rómába is alig jut belőle, én már azelőtt megszereztem, hogy
a kikötőbe vitték volna. Csupán egy tucat dénár, úrnőm.
– Egy tucat dénár? Ez közönséges rablás! – förmedt Titusra.
– Ó, dehogy! Rómában háromszor ennyit adnának érte –
majd elvett egy aprócska ládikát az asztalról, és a nő felé
kínálta. – Kóstold meg, úrnőm, ezt a különleges csemegét!
Távoli oázisok datolyapálmáin terem. Egy aprócska, kemény
mag van a belsejében, arra nem ildomos ráharapni.
Máskülönben édes, mint a lótuszvirág nektárja, és örök
szerelembe esik, aki ezt a telihold sugaránál ajkához érinti.
Én nem tudom, hogy mennyire édes a lótuszvirág nektárja,
és arról sincs fogalmam, miféle csodavirág az valójában, mert
se a mi falunkban nem termett, se odaát Székelyországban, s
Leila sem említett soha effélét, pedig ő aztán nagy ismerője
volt a csodatevő virágoknak. De ahogy Titus ezt a pökhendi
asszonyságot az orránál fogva vezette, azon teljesen
elámultam, olykor pedig a számat takargattam és köhécseltem,
mint akinek muslica ment a torkára, nehogy elnevessem
magam. Tokaj maga volt a megtestesült tudomány, amilyen
komoly ábrázattal mindezt a sok sületlenséget az asszony elé
tárta. Viszont meglett az eredménye. Az úrnő nem tudott
nemet mondani sem a selyemnek, sem a csemegéknek, és
ugyanolyan mohósággal rakatta el embereivel a gyöngyöket és
gyöngyházgombokat is. Aztán behívatta a szakácsot, hogy
válogasson kedvére Titus fűszereiből, annak pedig
elkerekedett a szeme a sok illatos csodaszer láttán, és úgy
rakosgatott a kosárba ebből is, abból is, mintha egy gyerek
szabadult volna be az istenek gyümölcsöskertjébe.
 Már megköttetett minden üzlet, a nő visszavonulni készült
új kincseivel szobája magányába, mikor Tokaj könyökével
megbökte Titust, és állával egy gyöngyökkel kirakott
markolatú damaszkkés felé intett. Titus azonnal megértette, és
ismét az asszonyhoz fordult.
– Úrnőm, kérlek, szíveskedj egy pillantást vetni erre a
gyönyörű szerszámra, amit távoli tengereken túli mesterek
kovácsoltak és gazdagítottak e drága igazgyöngyökkel. A ház
urának biztosan nagy boldogságot hozna e becses holmi.
– Annak? – csattant fel az asszony nevetve. – Neki már nem
gyöngyös kés kell, hanem pap.
– Ó, ez sajnálatos! – válaszolt Titus. – Én úgy tudtam,
csatába ment Berengár ellen.
– Csatába? Ez? Tavaly megütötte a guta, kocsin vitték
vissza Salzburgba. Most meg épp csak talpra állt, már ment is
vissza. Örülhet, ha élve hazakerül. – Aztán rádöbbent
óvatlanságára, hogy efféle senkiháziakkal állt le diskurálni. –
És ti mit lábatlankodtok még itt? Szedjétek a lábatokat,
tüstént! Kívül tágasabb!
Azzal döngő léptekkel indultak felfelé a lépcsőn, csak a
vadász maradt, hogy megvárja, míg elmegyünk. Mi pedig
mentünk, örömmel. Titus jó üzletet csinált, nekem a kosaraim
lettek egy csapásra sokkal könnyebbek, Tokaj is megszerezte,
amit akart: híreket.
Estére Tokaj a csűrbe kérte ételünket, nehogy a fogadós
meghalljon valamit abból, amiről beszélni akart. Tudhattam
volna, amikor Tokaj megjelent a faluban, hogy ismét csak
veszedelmet hoz a fejünkre, és ebben nem tévedtem. Miután
elfogyasztottuk ételünket az utolsó morzsáig, előadta, miféle
küldetést bízna ránk.
 3. FEJEZET

Virradatkor különváltunk Tokajtól. Ő nyugat felé kerülte a

hegyeket, hogy aztán Arnulf pannóniai központjába, a nagy
fertő délnyugati sarkán, a Zala folyó vize által körbevett
mocsárvárba tartson, mi elindultunk vissza, kelet felé, amerről
jöttünk, a falunkba. A szamarak könnyedén hágtak dombra és
ereszkedtek le a völgyekbe jelentősen megcsappant
málhájukkal, bár mi a szerencsés üzlet ellenére is teherrel a
lelkünkben. Amivel Tokaj megbízott, azért, ha csak kicsit is
hibázunk, az életünkkel fizetünk.
Két napot töltöttünk odahaza, hogy felkészüljünk az újabb
utazásra. Leila nehéz szívvel engedett, de nem volt
választásunk. Csudácska is jött volna, aztán könnyen
vigasztalódott azzal, hogy továbbra is ő fogja Ráró gondját
viselni. Mert én most sem Rárón mentem, de még Ropcán
sem, hanem gyalog, mint a többi, lábamra bocskorbőrt
kötözve. S hogy mivégre volt ismét ez a nagy titkolózás?
Tokaj híreket akart a déli területekről, s erre küldött
bennünket. Kereskedőként Öttorony városában sikerrel
jártunk, amit akart, megtudott anélkül, hogy bárki gyanút
fogott volna. Most ugyanezt kellett véghez vinnünk, ám a déli,
veszélyes vidékeken, ahol annyi a katona, hogy minden bokor
mögül előléphet egy. Hogy mire ez a nagy igyekezet
megismerni Arnulf pannóniai tartományait, arról Tokaj nem
beszélt, s jobb is volt, ha nem tudjuk. Azt mondta, ha
végeztünk, menjünk föl a Duna mentén, és nem sokkal azelőtt,
ahol a Duna nyugatról délre fordul, megtaláljuk őt is és
Árpádot is. Ott kell majd mindenről beszámolnunk, és
igyekezzünk, mert mindent tudni akarnak, mire az utolsó levél
is leesik a fáról. Bár azt nem mondta Tokaj, tudtuk, hogy nem
a tölgy levelére gondol, mert hogy az leessen, leshettük volna
tavaszig. Beszélt viszont a jutalomról. Hogy majd ha
megyünk, három legerősebb szamarunkkal menjünk, és azokra
rakodjunk föl minden drága portékát, ami megmarad, és azért
Árpád válogatás nélkül jó pénzt fog fizetni. Továbbá annyi
kincset ad kamrájából, amennyit a három szamár elbír,
mégpedig abból, ami nekem a legkedvesebb. Ez nagyon
ígéretes ajánlatnak tűnt, mert örültem, hogy egy kis jólétet
hozhatok a falunak, és már láttam magam előtt azt a sok
bivalyt és marhát, melyekre a kincseket elcserélhetem. Titus is
látott azt, amit ő akart látni, temérdek gyöngyöt és míves
ékszereket, és azt mennyi sóra és még több szamárra tudja
elcserélni, és vinni le, délre, ahol annál is több kincset kaphat
mindezekért.
Hajnalban a falutól valamelyest északra, ahol keskenyebb
volt a mocsár, ismertük a járást, és a patak fölött korábban
pallót is átvetettünk, átkeltünk négy szamárral a nyugati
dombra, és az erdőn átvergődve megkerestük azt a csapást,
ami a Vas-hegytől a patak vonalát követve annak jobb partján
dél felé tartott. Sokan nem járhattak itt, mert állatokkal
nehezen volt járható, folyton az útra nőtt bokrokat, behajló
ágakat, kidőlt fákat kellett kerülgetnünk. Minden
háborítatlannak tűnt, közeledtünkre olykor őz ugrott meg, az
ágak között mókusok keresték a makkot, és szajkók adták hírül
az erdő lakóinak az idegen érkezését. Hamarosan vége lett a
dombnak, és ösvényünk a völgybe ereszkedett, majd jobbról
jövő patakocskát keresztezett. Állatainkat óvatosan eresztettük
a zsombékon keresztbedobott nedves fatörzsekre, de azok
ügyesen, baj nélkül lépkedtek a csúszós gázlón. Efféle,
hatalmas lapulevelekkel, sással, olykor páfránnyal sűrűn
telenőtt vizenyőkön gyakran haladtunk keresztül, azonban
továbbra is egyre gyarapodó patakunk jobb partja mentén vitt
utunk, míg késő délután egy roskatag hídon keresztül el nem
értük azt az országutat, amit Öttorony városának egy
magaslatáról mutatott Tokaj. Úgy lett, ahogy sejtette,
ösvényünk pontosan erre a széles, jól járható kocsiútra
vezetett.
Előttünk, a hídon túl, mindkét irányban széles rét húzódott,
azon túl ismét sűrű erdőség, mely magas domboldalra kúszott
fel. Az országút a rét és az erdő között tartott jobbra, vélhetően
Öttorony városa, balra pedig, ha Tokaj sejtése nem csalt,
Hosszúhíd és az azt őrző Barangna vára felé. Mi ez utóbbin
haladtunk tovább, és mivel a nap kezdte elérni jobbra a domb
tetejét, nagyon megörültünk, amikor egy faluba értünk.
A rét egy részén juhok legeltek, és kis termetű juhászkutyák
szaladtak elénk hangos csaholással. Nekünk azért nem jöttek,
tisztes távolságból kerültek mögénk, és szaglásztak, csupán
némelyik vetemedett arra a szemtelenségre, hogy fogával bele
merjen kapkodni vászongatyám szélébe. Ilyenkor hátrarúgtam
a sarkammal, és ha a kutyácskát elértem, az vonyítva
hengeredett a hátára, de aztán csak hangosabb lett a csaholás.
A faluban kéttucatnyi apró, náddal fedett kunyhó állt, és az
emberek kíváncsian tódultak ki az útra, hogy lássák, miféle
jövevények érkeztek. Messziről intettünk nekik, és mivel
látták, hogy békés vándorok vagyunk, barátságosan integettek
ők is. Köszöntünk, ahogy tudtunk, aztán Titus kezdett beszélni
hozzájuk, hogy kipuhatolja, miféle nyelven szólnak. Egyikük
aztán, egy alacsony, zömök, magas süveget viselő idősebb
férfi lépett elő, és mosolyogva válaszolt, amikor végre értelmet
talált Titus szavaiban.
– Valami szláv nép ez – szólt hátra Titus, s szamarának
kötelét Andreasz kezébe adva lépett közelebb a helybéliekhez.
Innen aznap már nem mentünk tovább. Szállást kaptunk
egy fészer teteje alatt, szamarainkat hosszú gyepelőpányvával
a patak mellé kötöttük, ahol vizet is, kövér füvet is találtak
bőségesen. Kenyeret és túrót kaptunk, aztán előkerült egy
korsó bor. Nem az a fajta, mint az öttoronyi fogadósé, ez
nagyon tetszett mindnyájunknak. Ezzel vigyázni kellett, mert
hamar a fejébe szállt az embernek. Titusnak is ízlett,
másodszorra is, harmadjára is, hát megkérdezte a
parasztembert, volna-e belőle cserélni. És mit ad Isten, volt.
Hozta volna rögvest, főleg, mert Titus sót ajánlott érte.
Boruk annyi volt, amennyit akartak, hely volt bőven
tőkéknek a hegyen, egyedül az időt kellett rászánják. Sójuk
pedig csak az, amit Arnulftól vehettek, ám tőle kevesebbet
kaptak a borukért, mint amit Titus ajánlott. Így hát szívesen
cseréltek tömlőszám, a tömlőt adták hozzá, mert a juhok után
az is volt bőven. Titus annyit kért, hogy aprócska tömlőkbe
töltsék, bárányok bőrébe, de hogy mivégre, csak ő tudhatta.
Kérdeztem is, mire ez a sok bor.
 – Úti passzusnak – válaszolt nevetve, s mivel nem értettem,
megtoldotta: – Hol keletje van a katonának, ott keletje van a
bornak is.
A cserét a parasztokkal Titus reggel ütötte nyélbe. Ahogy
rakták a sószacskókat és borostömlőket, feltűnt, hogy fönn, a
hegyen több helyen füst száll az égre. Mondtam Titusnak,
várjanak meg, megnézem, mi az, de mivel nem értettem a
szláv szót, Titus is velem jött, csak egy tömlőt akasztott a
vállára.
Szántók, majd szőlővel befutott domboldalak között vitt az
út, ami följebb erdőn keresztül folytatódott. Hosszan mentünk
fölfelé, mígnem megláttuk a füst okát. Két kormos képű férfi
strázsált egy gomolygó földrakás mellett, közben igazgatták
itt-ott. Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy nem földrakás az,
azzal csak lefedték, valójában hasított fatörzsekből volt a
belseje, az égett. Elmondták, hogy szenet égetnek bükkből és
tölgyfából. Láttam már ilyen szenet a magyaroknál, és tudtam,
hogy erősebben ég a fánál, azonban hogyan csinálják, azt nem
tudtam. Azt mondták, valamennyit Barangna kovácsainak
visznek belőle, de a legtöbbet a meszesekhez. Hogy kik azok a
meszesek, nem tudtuk, annyira emlékeztem, hogy Varga is
foglalkozott mésszel, fehér követ égetett hozzá, és a bőröknél
használta. A szénégetők, miután jót húztak Titus
borostömlőjéből, mutatták az utat, merre találjuk a meszeseket.
A hegy kopasz oldalára értünk, ahol fa nem nőtt, bokor is
elvétve, csupán fűcsomók és más hegyi növények húzták meg
magukat a zuzmó fedte szürkésfehér, gömbölyűre kopott élű és
imitt-amott likacsos kövek között. Innen nem messze
haladtunk el egy kőbánya mellett, ahol hárman most is követ
törtek, a negyedik bivalykordéra rakodta, amit egyedül is meg
tudott emelni. Aztán megláttuk a kemencéket, melyek akkorák
voltak, hogy ökröt lehetett volna sütni bennük, párjában. Itt
hatan dolgoztak, némelyek az odahordott követ rakták az
egyikbe, mások embernyi hosszú fahasábokat hasogattak,
ágakat daraboltak és rakták a másikba, s lehetett még úgy
tucatnyi, amit éppen nem használtak. Itt találtuk a
faszénhalmot, abból olykor egy-egy lapáttal a fák közé
szórtak.
 Az emberek csodálkozva néztek ránk, mert nemigen
szoktak arrafelé bámészkodók járni. Barátságosan intettünk,
nehogy azt gondolják, valami rosszban sántikálunk, Titus
emelte is le válláról a borostömlőt. Nem kellett őket sokáig
unszolni, hogy szusszanjanak egyet. Titus beszélgetésbe
elegyedett velük, és kérdezte, hogy hova, mire ez a sok mész.
Kiderült, hogy leginkább Brangnának megy. Hogy pontosan
mire, nem tudták, azt elmondták, hogy akkor kell neki ennyi,
ha kőből falat rakat, mert ez a kötőanyag. Meg lehet keverni
homokkal, és az úri házakban szép sima vakolatot lehet vele
csinálni. S fehérre festik vele a falat, és színes formákat is tud
falra festeni a jó mester, ha valaki megfizeti. Titussal
összenéztünk, s mindjárt gondoltuk, hogy Brangnának, a
várkapitánynak biztosan nem arra kell a mész, hogy szép
cirádákat festessen a falára.
A hegyoldalból keletre és délre messze látott az ember.
Láttuk az utat, amin jöttünk, és ami tovább tartott Hosszúhíd
felé. A falutól, ahol megszálltunk, egy darabon még a patak
jobb oldalán ment, aztán egy erős hídon balra váltott, és innen
a magasabb részeken, itt-ott ingoványokat kerülgetve
folytatódott egy távolabbi kis hegyvonulat irányába.
– Ott kell lennie – mondta Titus, és mivel már delelő felé
közeledett a Nap, a hegység pedig egynapi járásra lehetett,
abban maradtunk, hogy még egy éjszakát a faluban töltünk,
jobban körülnézünk a környéken.
Magukra hagytuk a mészégetőket és feljebb hágtunk a
hegyre, hogy odafentről szemléljük meg az alattunk elterülő
nagy síkságot.
Azt mindjárt láttuk, hogy az egész egy hatalmas nádas-
szittyós rét, ahol könnyen odaveszhet az ember. Voltak ugyan
szárazulatok, közöttük jó időben járható csapások, viszont
akkora nagy vízi útvesztő terült el alattunk, hogy jobbra-balra
a végét sem láttuk. Csak előttünk, a nagy messzeségben
burjánzott egy vaskos erdősáv hol kiszélesedve, hol
elkeskenyedve, ebből tudtuk, hogy folyó kanyaroghat a fák
között.
A vízen és mocsáron kívül egy volt még odalent, abból igen
sok: birka. Mindenütt, ahol kisebb-nagyobb szárazulatok érték
egymást, birkanyájak legeltek, s elképzelni sem tudtam, mire
tartják ezt a sok állatot, hiszen ennyi víz között alig láttunk
falut, s ami volt, inkább kelet felé, ahol több volt a szárazföld.
Embernek nyomát alig lehetett föllelni a síkságon. Legfeljebb
egy-egy pásztorkunyhót, közülük némelyikről árulta el
keskeny füstcsík, hogy ember van benne.
Titussal bejártuk ezt a furcsa kis hegyet, ami úgy nézett ki,
mintha a Jóisten az összes fát az északi oldalra parancsolta
volna, hogy déli arcának kopársága a madarat is elriassza attól,
hogy ott fészket akarjon rakni. Nyugatra felbukkant egy másik
falu a messzeségben, azon túl meg mintha valami nagy füst
gomolygott s terült volna el a tájon. Itt sokkal okosabbak már
nem lettünk, hát visszafordultunk ugyanarra, amerről jöttünk.
A szénégetők utánunk szóltak, és ismét jót ittak a borunkból,
majd leereszkedtünk a hegy alá, ahol Andreasz és Demeter
kezdtek aggódni miattunk. Titus letört egy darab sót a faluban
a szállásért és ételért, másnap hajnalban pedig azzal indultunk
útnak, hogy Hosszúhídig meg sem állunk.

Reggelre beszürkült az ég, és mire elindultunk, eleredt az

eső. Északi szél csapta az oldalunknak a cseppeket, és hiába a
jó viaszkos köpönyeg, a lábunk szárán a nadrágból csavarni
lehetett a vizet. Bocskorom sárban cuppogott, a víz beléfolyt,
de Titus és két fía sem jártak jobban varrott cipőikkel.
Szamaraink lógó füllel baktattak utánunk, dagasztották az
országút sarát.
– Mi légyen? – kérdeztem Titust. Ő megállt, körbenézte
szamarán a málhát, meghúzogatta, ráigazgatta a viaszkos
vásznat, ahol meglazulni látszott, mi ugyanezt tettük a
többivel.
– Megyünk – nézett aztán elszántan előre, bár az esőtől alig
láttunk távolabb a következő útszéli kecskefűznél.
Nem állt el egész nap, így pihenőre sem nagyon volt
lehetőség, csupán egyszer-egyszer egy nagyobb nyárfa alatt. A
tájat sem tudtam jól megfigyelni, hogy majd mindenről
pontosan be tudjak számolni. Abban viszont biztosak voltunk,
hogy az út nem véletlenül vesz olykor hol itt, hol ott
fordulatot, akárhol letértünk volna, leszámítva egy-egy ösvény
leágazását, biztosan hamarosan az ingoványban találtuk volna
magunkat. Mentünk egész nap a hideg esőben. Hogy a lábunk
át ne fázzon, az ellen nem sokat tehettünk, de hogy a
köpönyeg mindenhol jól zárjon, arra nagyon ügyeltünk, s így
ami a legfontosabb volt, testünk száraz maradhatott.
Egész nap mintha épp esteledne, akkora volt a szürkeség,
így alig vettük észre, amikor valóban megkezdődött a
sötétedés. Reméltük, hamarosan megérkezünk Brangna
várába. Vagy bármilyen lakott helyre, de annak az úton
nyomát sem láttuk. Hogy mi lesz, ha ránk sötétedik, ráadásul
fáklya nélkül ebben a nagy vizes pusztaságban, nem tudtuk,
így jobb híján mentünk, mentünk, ahová az út vitt, és
reménykedtünk, hogy megérkezünk addig, míg látunk legalább
az orrunk hegyéig.
Elértünk aztán valahová, ám hogy hová, nem tudhattuk.
Utunk találkozott egy másikkal, ami balról csapódott a
miénknek, vagy a miénk annak. Tanakodtunk, hogy merre
tovább, de csak az tűnt értelmes választásnak, hogy ne
forduljunk vissza éles szögben, hanem tartsunk tovább előre,
ha kanyarodott is valamelyest jobbra az út. Így tettünk, s aztán
nem mentünk száz lépést sem az erős szürkületben, a szakadó
esőn keresztül egyszer csak két hatalmas faoszlop tűnt föl az út
szélén. Meglepetésünkben megtorpantunk, aztán lassan
közelebb mentünk. A jobb oldali oszlopra írást véstek, és
mivel Demeter jött harmadikként utánam, és neki jobb volt a
látása, mint Titusnak, előrejött, hogy kibetűzze.
– Latin betűk – mondta, majd folytatta: – Dol-go most. –
Egymásra néztünk és felkacagtunk örömünkben, mert tudtuk,
hogy ez csakis egyet jelenthet Dudumassal, ahogy Tokaj
ejtette. Majd Demeter tovább olvasta, és mindjárt lefordította a
többit: – Ha tovább jössz, fizess, vagy meghalsz! – Ez rögtön
belénk fagyasztotta a derültséget.
A két oszlopon túl csúszós fatörzsek feküdtek keresztben
olyan szélességben, hogy jó időben egy szekér is könnyedén
haladhatott rajta. Most viszont nem volt jó idő, sáros sarum
csúszkált a törzseken, a szamaraink óvatosan léptek, patáikkal
az illesztéseknél próbáltak megtámaszkodni. A híd a sötétbe
veszett, alig láttunk tovább egy-egy cölöptávolságnál. Az eső
kétoldalt hol a sást, hol a nádast verte, máshol a szabad
víztükröt, melyből bűzös pára szállt a táj fölé és fogta
láthatatlan burokba a hidat.
Tovább mentünk, lassan araszolva, nem akart elfogyni
lábunk alatt a híd, a sötét kérlelhetetlenül kezdte elvenni teljes
világát szemünknek. Haladásunk lassabbá vált, mert a
lábunkkal kellett kitapogatni a gerendák széleit, nehogy a
mocsárba essünk. És ekkor egy pillanat alatt hirtelen irdatlan
nagy koromfekete tömeg került az utunkba. Titus elöl
megtorpant, olyan hirtelen, hogy szamaraink lába alól kis híján
kicsúszott a talaj. Ekkor láttam meg. Először nem tudtuk,
micsoda, annyit láttunk belőle, hogy eltakarta az égnek azt a
darabkáját, amit addig éjsötétnek gondoltunk. Lassan
lépkedtünk előrébb, majd mielőtt elértük volna azt a sötét
valamit, egy erős férfihang kiáltott ránk oldalról, közvetlen
közelről a fejünk fölül. Ettől ismét megdermedtünk, s mivel
hirtelen szólni sem tudtunk, megismételte az ismeretlen, most
már sokkal hosszabban. Titus aztán összeszedte magát, és
visszakiáltott. Hamarosan vaskos retesz hangját hallottuk, és
fény szűrődött ki előttünk egy kis ablaknyíláson, amit azon a
hatalmas faajtón nyitottak, aminek kis híján nekimentünk.
Sisakos férfi fejének alakja tűnt föl a túloldalon, aki ismét
mondott valamit. Nem értettem, mert afféle nyelven
beszélhetett, mint a falusiak, ahonnan reggel indultunk, de
Titus valamennyire felismerte a szláv szavakat. Később
elmondta, a strázsa igen sokat szentségelt, hogy mit járkálunk
itt ebben az időben, amikor alszik a vár népe, és elküldött
volna minket, hogy jöjjünk vissza reggel. Azonban nem
mozdultunk, hát hova mentünk volna, és mikor megemlítette
Titus, hogy ez a párás idő nem tesz jót a borostömlőknek, nem
akadékoskodott annyit, és beleegyezett, hogy bemenjünk.
Kérdezte, hogy hányan vagyunk. Mikor megmondta neki
Titus, hogy négy férfi és négy szamár, a vámszedő négy
ezüstdénárt akart kérni. Ez igen nagy pénz volt, nem nagyon
akaródzott Titusnak kifizetni, hát alkudozni kezdett. A strázsa
úgy ordított vissza az ablakrésen, hogy azt hittem, mindjárt
kijön és kardélre hány mindannyiunkat. Hogy Titusnak honnan
volt bátorsága állni a sarat, nem tudom, de nem adta meg
magát. Azt mondta, ha megromlik a bor, amit Brangnának
visz, azért ő lesz a felelős. Erre visszafogta magát a katona, és
beérte két dénárral, amit Titus beadott az ablakon.
Végre csikorogva kinyílt az irdatlan vasalt kapu egyik
szárnya, és beléphettünk a felső őrszoba hídlása alá. Kétoldalt
fáklyák égtek, azonban egy másik kapu megakadályozta, hogy
tovább lássunk. Négy mogorva, vassisakot és combig érő
sodronyinget viselő katona vett minket körül. Egyikük kihúzta
kardját és közelebbről is szemügyre vett bennünket. Titusszal
kezdte, a kétélű kard lapjával megpaskolta jobbról-balról,
majd intett, hogy hajtsa hátra a köpönyegét. Aztán a fiai voltak
soron, végül én. Amikor hátra kellett hajtanom a köpönyeget,
hogy jobban megnézzen, hirtelen hátralépett, nekem szegezte
kardját, és intett társainak, hogy motozzanak meg. Az egyik
leverte nyűtt szalmasüvegemet, és megütközve néztek hosszú,
lángvörös hajamra. Majd ugyanaz az ingemet kezdte
áttapogatni, és rátalált a késemre, amit gyorsan elvett és az
őrparancsnoknak adott. Az elvette, kihúzta tokjából, és látva a
félarasznyi kis pengét, elröhögte magát, majd a lábam elé
dobta a földre. Titus sietett a magyarázattal. Később
megtudtam, azt mondta, Konstantinápolyban vett
teherhordónak. Úgy tűnt, hihető volt a magyarázat. Láttam, a
messziről jött embernek könnyebben elhisznek bármit. A
vámszedő katona aztán a szamarakat vette szemügyre, és a
legnagyobbon, szokás szerint Titus kedvenc szamarának egyik
kosarán felhajtotta a vásznat. Belenyúlt, kivett egy
borostömlőt. Titus köhintett és gyorsan másfelé nézett, s így
tettünk mi is. A katona aztán visszalebbentette a vásznat, és
intett, hogy nyissák ki a belső kaput.
Odabenn, amennyire meg tudtuk ítélni a kevés őrfáklya
fényénél, egy egész falu lehetett, de teremtett lélek sem járt a
házak között. Itt-ott állatok neszét hallottuk, lehettek ott
birkák, disznók a csűrbe húzódva, és talán lovak. Rátaláltunk
aztán egy elöl nyitott fészerre, ez megtette éjszakai szállásnak.
Bekötöttük a szamarakat, találtunk kevés szalmát, ami
korábban fekhely lehetett, mi inkább lecsutakoltuk vele az
állatokat, a maradékot eléjük dobtuk, hadd töltsék valamivel a
gyomrukat, még ha ilyen értéktelen hulladékkal is. Mi
meghúztuk magunkat a földön. Lábbelijeinket levettük, a
gatyaszárakból jól kicsavartuk a vizet, köpönyegeinkről
leráztuk, majd azzal takarózva elhelyezkedtünk. Étellel nem
gondoltunk, örültünk, hogy végre száraz helyen vagyunk, és
nem kell menni sehová. Ember ritkán alszik olyan jól, mint mi
akkor, ott, a csupasz földön.

Az eső reggelre sem állt el, ugyanúgy verte a földet, mint

előző nap, és semmi nem mutatott arra, hogy csillapodna.
Titus viccelődött, hogy rossz idő után mindig jó idő jön, bár
igazán nem tudott lelket önteni belénk. A lábbelik ugyanolyan
vizesek voltak, mint este, egyedül a lábunk szárán szikkadt
valamelyest a gatya.
Virradt, s vártuk, éledjenek a népek, hogy megleljük a
fészer gazdáját, ételt s meleget kérjünk tűz mellett, szénát,
vizet az állatoknak, ám az őrség váltásán kívül teremtett lélek
nem dugta ki orrát az ajtókon. A hajnali világosságban viszont
ki lehetett venni, miféle helyre jöttünk. Falunak, vagy inkább
városnak mondanám, olyan szorosan álltak egymás mellett a
házak. Ezek mind sárral bevert vesszőfonat falúak voltak,
melyeket erős gerendavázra tapasztottak olyasformán, mint
amiket Öttorony városában és a legtöbb faluban láttunk.
Tetejüket náddal fedték. A házak többsége a vár fala alatt állt,
amellett sorakozott végig, s azon belül is igen sok épült nem
szétszórva, hanem tucatjával egymásnak tapasztva. Volt itt
mindenféle épület, kisebb, nagyobb, emeletes is, és csűrök,
fészerek, talán több, mint ház.
A vár falát előbb nehéz volt felmérni, később módomban
állt jobban megnézni. Semmiben nem hasonlított ahhoz, amit
Öttorony városában építettek. Irdatlanul vastag volt, elképzelni
sem lehetett olyan katapultot, ami ezt porrá zúzta volna. Alul
öt-hat lépés vastag lehetett, felül annyi, hogy az emberek
egymást kerülgetve zavartalanul tudtak rajta járni-kelni. A
külső fal befelé dőlt, bár éppen csak egy kicsit, míg a belsőn
erős rézsűt alakítottak ki. Három-négy embernyi magas
lehetett. Ehhez vastag fatörzsekből ácsoltak keretet kívül
éppúgy, mint belül, s a kettőt csapolásokkal kötötték össze. A
külső fal közeit nagy kövekkel falazták föl, s ez fölé ért a
gyilokjárónak, hogy megóvja a védőket a nyílvesszőktől.
Talán ehhez kellett az a sok mész, hogy a kövek hamar
egymáshoz forrjanak. Míg kívül falaztak, belülről az egészet
földdel és kővel töltötték föl, és biztosan jól ledöngölték, mert
belülről a fakereten kívül nem volt szükség más támra, a
begyepesedett földmagasítás megállt magától. Ott pedig, ahol
házakat építettek a falhoz, a házfalig feltöltötték földdel, így
fönt, a gyilokjárón több hely volt készleteket fölhalmozni
kőből, vízből vagy bármi egyébből, amit a védelemhez
használhattak. Így olyan erős várfalat kaptak, ha a katapult
kívül meg is bontotta a falazást, az egészet le nem
rombolhatta.
Kicsit később kezdtek mozgolódni az emberek. Itt-ott füst
szállingózott a tetőlyukon, egy legény szaladt a kútra vízért.
Egy pillanatra megállt, ránk nézett, s ment sietősen tovább,
gondosan köpönyege védelmébe húzódva. Miután visszaért a
házba, hamarosan ismét nyílt az ajtó, egy asszony nézett meg
minket, majd megint kiküldte a fiút. Az felénk sietett, de nem
hozzánk jött, hanem egy másik ajtóhoz, ahonnan aztán egy
fiatal férfi jött ki, és szaladt át fedelünk alá, majd az asszonya
és három kisebb-nagyobb gyerek. Nem volt az ember se
magas, se alacsony, se erősen izmos, se vézna, csak olyan,
mint bármelyik paraszt. Nem látszott katonának, és nem
beszélt velünk fennhéjázva. Hosszú, szőke haját hátul kötötte
össze, mint én a küldetés alatt, kék szeme barátságosan
pillantott az idegenre. Vászongatyában járt ő is, ingje sem
különbözött a parasztokénál, csupán piros hímzése a nyaka
körül és mellén árulkodott arról, megengedheti magának, hogy
mindennap cifrább ruhába járjon, nem kell se földet túrnia, se
birkát fejnie. Gorannak hívták, a feleségét Jasnának.
Végre, gondoltuk, mert vártuk, hogy jöjjön már valaki.
Titus ment elé, mélyen meghajolva, két kezét széttárva. Aztán
elmondta, mivégre ez az éjszakai helyfoglalás. Vártuk, hogy a
férfi ordibálni kezdjen velünk, azonban semmi ilyesmi nem
történt. Nagyobb fiát viszont felküldte a fészerünk padlására, s
az szénakévéket kezdett ledobálni, összesen nyolcat, amikből a
gazda négyet máris szamaraink elé rakott, a másik négyet meg
félre a sarokba, hogy legyen későbbre. A legény ismét a
kúthoz sietett két cseberrel, és vizet hozott itatni, majd még
kettővel nekünk, hogy lemoshassuk kezünkről-lábunkról, no
meg ruhánkról és a lábbelikről a sarat.
Közben szalma is került a padlásról fekhelynek, s az
asszony a házban szította a tüzet. Goran megbeszélte Titussal,
hogy amint végeztünk a tisztogatással, menjünk be,
megszárítkozhatunk és kerít valami harapnivalót. Mindez
azonban nem ingyen volt, mert ugyan jó szívvel láttak minket,
csakhogy a vár, és minden, ami benne van, Arnulfé, és itt
szabott tarifája van mindennek.
Köleskása és birkasajt került elénk, és egy kis kosárkában
apró, édes szilvát kaptunk. Mind ott ültünk a tűz mellett, bár
Titus Demetert hátra akarta hagyni, hogy ő vigyázzon először
a szamarakra és a holmira. Goran erősködött, hogy nem kell
aggódnunk, itt semmi nem fog elveszni. Mert valaha ugyan
volt rá példa, ám mióta Brangna a vár ura s a tartomány
ispánja, és maga vágja le minden tolvaj jobb kezét, nemigen
tűnik el semmi.
Végre ismét embernek kezdtük érezni magunkat, és
jókedvűen fogyasztottuk el az ételt az utolsó morzsáig a
barátságosan pattogó tűz mellett. Közben kérdezte a gazda,
hogy honnan jövünk, merre megyünk, s miféle áruval járjuk a
világot. Titus a sót nem említette, mert tudta, Arnulf
városaiban nem bölcs dolog vele előhozakodni. Beszélt
viszont drága kelmékről, gyöngysorokról és más effélékről. És
a keleti csemegékről, s olyan átéléssel, hogy a gazdaasszony és
a gyerekek kikerekedett szemmel bámultak rá, és nagyokat
nyeltek igen sűrűn. Ilyen úri nyalánkság persze soha nem jut
efféle család elé, csak ábrándoznak róla a gyerekek, és Titus
ezt nagyon jól tudta. A megfelelő pillanatban a bugyellárisába
nyúlt, és egy maréknyi aszalt barackot és szőlőt tett a már
kiürült kosárkába, és nyújtotta az asszonynak. Az csak nézett
Titusra, és magyarázta, hogy nem tudják megfizetni, azonban
Titus csak nyújtotta, és mondta, hogy a szíves látással
sokszorosan megfizették. Elmondani sem tudom azt az
örömet, ahogy a gyerekek nekiestek az aszalványoknak. És
hogy megfizették-e? Meg. Nekünk ebben a nagy
idegenségben, s főleg ezzel a titkos feladattal, ami, ha
kitudódik, mindjárt fejünket veszik, a két ember barátsága
mindennél többet ért.
Aztán megemlítette Titus, hogy jóféle bort is árulunk, mire
Gorannak felcsillant a szeme. Viszont nem azért, mert venne
belőle, hanem mert tudott valakit, aki nagyon szereti. Brangna.
Nem győztem csodálni Titus előrelátását, amikor ezt a sok
bort megvette. Most nem kellett mást tennünk, mint várni.
Várni, hogy visszajöjjön a legény, akit Goran Brangnához
szalajtott a hírrel, hogy itt egy kereskedő, aki bort árul. Jött
hamar a fiú, és mondta, hogy addig ki nem tehetjük a lábunkat
a városból, míg Brangna ispán maga nem győződik meg a bor
milyenségéről. És majd küld értünk. Erre pedig nem kellett
sokat várni.

Brangnának nem lehetett sok sürgősebb dolga, hacsak az a

sült disznócomb nem, aminek a maradványaival találtuk, mert
hamar jött a küldönc, hogy azonnal járuljunk a színe elé
mindennemű vásárfiánkkal. Úgy tettünk, csak a sót hagytuk ki
a kosarakból, és rejtettük el a szalma alatt, meg a bor egy
részét, nehogy idő előtt kifogyjunk belőle. Így is sok volt a
holmi, Titusék egy-egy kosarat cipeltek a fekete sárban
cuppogva, én kettőt összeszíjazva, vállamon átvetve. Jobbról-
balról kerülgettük a házakat. Eddigre igencsak megelevenedett
a város. Itt kenyeret dagasztottak, ott lovat körmöltek, máshol
tucatnyi birkát vágtak egyszerre, és az eresz alatt sorban
fellógatva nyúzták őket. Látszott, hogy nem füstre fogják tenni
ezt a sok húst, hiszen az idő nem kedvezett a füstölésnek,
hamar megromlott volna. A birkák mellett kemencék
sorakoztak, éppen felfűtötték őket, ám nem kenyérnek, hanem
hússütéshez. Kicsit odébb nagy cserépfazekakat raktak a tűz
mellé vízzel, hogy abban főzhessék meg, ami nem sütnivaló.
Olyan volt az egész, mintha a rendes évi menyegzői
mulatságra készülne a város, annyi étel sült, főtt ott hirtelen.
Pedig nem arra készültek, mert az efféle nagy sütés-főzés itt
mindennapos volt. És ezt megértettük, amint megfigyeltük,
miféle emberek lakják a házakat. Voltak ugyan mesterek
mindenféle fajtából, asszonyostól és gyerekestől, de ők voltak
kevesebben. Mert a legtöbb házból csak katonákat láttam
jönni-menni. Ki hadiruhájában és fegyvereivel, amint épp
beosztására indult vagy onnan jött, vagy csak úgy, ingben és
gatyában, ha éppen nem volt más dolga. Hogy mennyi katona
aludhatott itt meg éjszaka, nehéz volt megbecsülni, lehettek
ezren is, vagy még többen.
Megkerültünk két háztömböt, s a város közepén egy igen
magas ház elé jutottunk. Öt emelet magas volt, a legnagyobb,
amit valaha láttam. Fala nem sárral tapasztott, hanem erős
kőből rakva, egyedül a tetejét fedte ugyanolyan nád, mint az
összes többit. Rendes ablakai alul nem voltak, csupán keskeny
rések az emelettől kezdődően, ahol egy gyerek sem férhetett
volna be, azonban a nyílvesszőt könnyedén lehetett kilőni
rajta. Egyetlen ajtaját erős fából ácsolták és sűrűn vasalták,
hogy ellenálljon a faltörő kosnak. Két szárnya most nyitva állt,
két sodronyinges strázsa vigyázta. Az ajtó szélén álltak,
valamin nagyon vitatkoztak, lándzsáikat a falnak támasztották,
és ügyet sem vetettek ránk, amikor kísérőnk után beléptünk az
épületbe. A bejáratnál egy kiálló kőre húztuk talpunkról a
sarat, majd a fullajtár után igyekeztünk a vaskos falépcsőn.
A harmadik emeleten egy terembe értünk, ahol többen
tartózkodtak. Két katona láthatóan nem az úri társaság tagja
volt, csak az ajtókat vigyázták. Egy zömök testalkatú, fekete,
göndör hajú, és nagy, bozontos szakállat viselő férfi a hosszú
asztal innenső oldalán ült, és jöttünkre felénk fordult. Vele
szemben egy vékonyabb dongájú, sunyi tekintetű alak
könyökölt, furcsa keskeny szakállal, kackiás bajusszal és
sötétszőke, hosszú, egyenes hajjal. Az asztalfőn széles
karosszéken pedig Brangna terpeszkedett.
Végre találkozhattam ezzel a nagy tekintetű katonával,
akiről annyit hallottam. Azt mondják, parasztnak született, s
azok közül is a legszegényebbek közé, viszont olyan testi erőt
adott neki a Jóisten, ami hamar szemet szúrt a kapitányoknak,
és kikérték apjától katonának. Nem szívesen adta, mert örült,
hogy a sok megevett étel után végre megerősödött és bírta a
kemény férfimunkát, csakhogy Brangna, látva a katonák
fényes, puccos, parádés jövés-menését, egy pillanatig sem
gondolkodott, hogy közéjük álljon-e. Nem volt ekkor még
húszéves sem, de birkózásban sorra nyomta le a többit, és
mivel az esze jól vágott, a kedve mindig megvolt a
tivornyához, hamar kezdett lépegetni a mind nagyobb
beosztások felé. Ekkor vette magához az öccsét, Darkót, akivel
azóta elválaszthatatlanok voltak. Nem is bízta volna senki
másra a várban az őrparancsnokságot, mint őrá. Darko volt az,
aki jöttünkre felénk fordult az asztalnál.
Előttük tálak, rengeteg sült hús maradványa, egy széttördelt
kenyér, cserépcsuprok. Úgy tűnt, épp végeztek az evéssel, s
így az asztalnál ülőket igencsak jó hangulatban találtuk. A
kackiás bajuszú mesélhetett épp valami történetet, amin
mindhárman harsányan nevettek, s a bozontos láthatóan le se
nyelte az utolsó falatot.
Brangna, amint meglátott bennünket, hangos, jókedvű
kiáltással ugrott föl irdatlan karosszékéből, és két karját
széttárva lépett elénk. Ekkor volt alkalmam jobban megnézni
az ispánt. Negyven-ötven éves lehetett, és valóságos óriás.
Nálam ugyan csak kicsit magasabb, azonban hatalmas testével,
széttárt karjaival akkorának tűnt, mint egy jól táplált kan
medve. Sűrű, fekete, göndör haja vállára omlott, sosem vágott
torzonborz szakálla melléig ért, és szemöldöke olyan dúsan
nőtt mélyen ülő fekete szemei fölött, akárha zsúpfedél lenne.
Térdig érő fekete csizmája szárába sötét posztónadrágot tűrt.
Vászoningje fölött afféle hosszú, bélelt felöltőt viselt, amit
láncvagy sodronying alá szoktak fölvenni. Felöltőjét mellén
lapos csontgombok fogták össze, és még egy díszes, erős
bőrszíj, aminek az oldaláról tokban hosszú kés lógott.
Láthatóan nem kedvelte a kényes úri holmit, holott biztosan
megengedhette volna magának. Darko hasonló ruhát hordott.
A sunyi tekintetűt Hermann-nak hívták, Arnulf vámszedő
parancsnoka volt, akit Bajorföldről rendelt pannóniai
tartományába. Ő bezzeg nem ódzkodott a hímzett felöltőtől,
cifra kabáttól és díszes csizmától, az asztalon fekvő süvegébe
tűzve is egy csokor rövidre vágott és szépen elrendezett
pávatoll díszelgett.
Brangna mindjárt látta, hogy négyünk közül Titusszal van
dolga, ránk ügyet sem vetett. Titust pedig két hatalmas
tenyerével jókedvűen meglapogatta. Egy-egy szót már magam
is kezdtem érteni, de később Titus mindent pontosan elmesélt,
hogy ki mit mondott.
– Itt van az én emberem! – kiáltott Brangna, s közben úgy
megszorította Titus két karját, hogy abból mindjárt kifutott a
vér, és majd’ elejtette a kosarat. – Azt mondják, bort hoztál.
Ide az asztalra mindent, hadd lássuk – és karjával egy széles
sepréssel csinált helyet a kiadós reggeli maradványai között,
hogy oda pakoljuk a holmit.
– Hoztam ispán uramnak, hogyne hoztam volna – válaszolt
Titus, és mindjárt kitett két borostömlőt, mi pedig a többi
portékát kezdtük elővenni és szépen egymás mellé tenni a
hosszú asztal másik felére.
– Ide vele! – Brangna felkapta az egyik tömlőt, kihúzta a
dugóját, és gyorsan tölteni kezdte az asztalon lévő csuprokba a
bort, mit sem törődve azzal, hogy olykor mellélöttyen. –
Igyunk! – kiáltott jókedvűen tisztjeinek, s egy húzásra tüntette
el a magáét méretes gigáján. – Jó! – nevetett nagyot, és
barátsága jeléül baljával úgy megrázta Titus vállát, hogy az
majd’ a falnak tántorodott. – De ezt ismerem. Innen van, a
Sársumlu mellől, ne tagadd, te bitang! – és röhögött szinte
megállás nélkül, azon-e, hogy ráismert a tartomány borára,
vagy hogy Titusnak kis híján megállt a szíve ijedtében, azt
nem tudni, inkább mindenen. Titus kapkodta a levegőt, aztán
magához tért.
– Nagyon jól ismered a birtokaid borát, ispán uram –
nevetett kényszeredetten. – Nagyon jól.
– Aztán mit adtál érte a parasztoknak, te csavargó? Csak azt
ne mondd, hogy selyemkeszkenőt – és most sem mondanám,
hogy viccelődése csupán halovány mosolyt csalt orcájára, mert
cimboráival együtt dőltek a röhögéstől, miközben újratöltötte a
csuprokat. Gondoltam, nehogy bevallja a sót, mert akkor
nekünk végünk, ám Titust nem kellett félteni.
– Jóféle fűszerszámaim vannak, jó uram, abból kaptak – és
keresgélt a kis vászonzacskók között, hogy kibontson egy adag
borsot. – Vigyázz, jó uram, mert ez a bogyó ugyan kicsi, de
még téged is megríkat – és ezek a szavak Brangnát ismét csak
megnevettették, majd felhörpentette borát, és kikapta a zacskót
Titus kezéből.
 – Mi? Ez? – és a kis fekete száraz bogyók látványa ismét
csak hahotázásra ingerelte. Majd beleszagolt, hogy miféle
szaga van, aztán meg csak vette, vette a levegőt, és akkorát
tüsszentett, hogy Titus úgy kapott a bors után, nehogy
kiszóródjon. És még egyet, majd ismét, az orrát dörzsölte, és
úgy hullottak a könnyei, akárcsak odakint az esőcseppek.
– Én szóltam, ispán uram. Amilyen kicsi, olyan erős. – Erre
két tisztje kezdett hangos nevetésbe, mire Brangna csak nézett
nagy, kipirosodott szemével, s mind elhallgattak. Majd
Brangnának világosodott meg az elméje, és úgy tört ki belőle a
röhögés, hogy így még soha előtte, ekkor már mindannyian
vele nevettünk.
– Jól van, te zsivány – mondta szemeit törölgetve. – Mi a
neved?
– Titusnak mondanak.
– Az meg miféle név?
– A név görög, s engemet is sokan görögként emlegetnek.
– Hát amazok? – bökött felénk állával.
– Ez itt Andreasz, a nagyobbik fiam. Ez meg a kisebbik,
Demeter. Amazzal ne is törődj, málé egy kicsit, teherhordónak
vettem. – Ez lettem volna én.
– Jól van, görög. Gyertek, üljetek az asztalhoz! A málé is!
Egyetek! – Jó nagy darab húsokat dobott elénk, meg kenyeret,
ismét teletöltötte a csuprokat, aztán visszaült a székébe, bár
addigra a magáét megint újra kellett tölteni. – Aztán mi lenne
az ára a boromnak, te görög? – Fogas kérdés volt, mert a saját
boráért nem lett volna ildomos pénzt kérni.
– Semmi – válaszolt Titus teli szájjal, s közben alig győzte
nyelni a falatokat –, a tiéd. Mi csak elhoztuk ezt a tömlőt jó
szándékunk jeléül. Három másikat abban a reményben, ispán
uram, hogy fedelet kapunk, míg el nem áll az eső, és egy kis
szénát négy szamarunknak. Aztán további hármat, hogy jó
napod legyen, jó uram, és mindig ilyen bőség teremjen az
asztalodon, amiből nekünk, szegény vándoroknak lehull
olykor egy falatnyi.
– Nem úgy az! – csapott az asztalra Hermann, aki eddig
figyelte az eseményeket. – Itt mindennek ára van. Arnulf
kárára kufárkodsz itt?
Csend telepedett ránk, a rágásban is megálltunk, és ami a
számban volt falat, alig csúszott le. Brangna ezen
gondolkodott egy darabig, majd Hermannhoz fordult.
– Azt mondja, nem kér semmit.
– Nem, de… – és nem fejezte be a mondatot, mert Brangna
egy kézmozdulattal elhallgattatta.
– Azt mondja, ad hét tömlőt, és nem kér érte semmit. Akkor
most kell nekünk hét tömlő bor semmiért, vagy nem? –
Brangna körbenézett az asztalnál ülőkön, hogy van-e
valakinek hozzátenni valója. Ekkor már nem volt. Belőle pedig
ismét kirobbant a röhögés, és mi is vele nevettünk, majd
megemelkedett székéből, előrehajolt Darkón keresztül, és úgy
csapta vállon Titust barátsága jeléül, hogy az majdnem az
asztal alá fordult a lócáról.
– Jól van, görög. Hét tömlő marad, a bors marad, azokat az
asszonyholmikat meg vidd a csudába!
Bár Titus semmit nem keresett a boron, mégis elégedettek
voltunk: volt szállásunk, élelmünk, a szamaraknak takarmány,
és mindez addig, míg el nem állt az eső. Ez pedig számomra
azt is jelentette, hogy módomban lesz jobban körülnézni a
várban. Brangna a bizalmába fogadott bennünket annyira,
amennyire kellett, bár tudtam, hogy Hermann eszén
egykönnyen nem lehet túljárni, vele vigyázni kell.

Brangna a borostömlőt eztán se adta ki a kezéből. Úgy

töltögetett, hogy egyet magának, azt gyorsan kiitta, majd két
tisztjének, és ismét a saját csuprába. Rengeteg bor lefolyt a
torkán, és amitől más föl sem tudott volna állni, neki jobban
meghozta a kedvét. A tréfálkozás egyre harsányabb lett, annak
tárgya egyre durvább, és mikor az került szóba, hogy ő vagy
Darko győzött le már életében erősebb ellenfelet, Brangna
hívta, hogy álljon ki vele birkózni. Nem kellet sokat
noszogatni, Darko fölpattant, megmarkolta a borostömlőt, jól
meghúzta, majd intett nagy vidáman Brangnának, hogy
indulhatnak.
A torony elé mentek, az esőbe, közben ledobták kabátjukat
és övüket a róla lógó fegyverekkel együtt a földszinten, mert
arra nem volt szükség. Brangna kiállt az esőbe, széttárta karját,
és ordítani kezdett mindenfelé, hogy jöjjenek az emberek, mert
ilyet még nem láttak. A kürtöt is megfúvatta a toronyban, mire
mindenünnen rohantak a katonák, leginkább a vár külső
részeiről, ahol nem tudhatták, mi történt. Aztán Darko felé
fordult, és mellét verte öklével, hogy jöjjön csak.
Brangna egy fejjel magasabb volt Darkónál és testesebb,
így nem volt kérdés, ki fog győzni. A bor Darko önbizalmát is
meghozta, semmi félsz nem volt benne, amikor testvére elé
állt. A következő pillanatban egymásnak feszült a két
torzonborz, és igyekeztek fogást találni a másikon, a nézősereg
pedig hangosan biztatta őket. Védekeztek, nyomták egymás
kezét, taszajtották a másikat, azonban egyikük sem tudta biztos
ponton megvetni a lábát, csak csúszkáltak, olykor térdre estek
a nagy birkózásban. Aztán úgy tűnt, Darkónak sikerül Brangna
nyakát a hóna alá kulcsolni, végül a várkapitány volt az, aki jól
meg tudta markolni kétoldalt az őrparancsnok nadrágját, és
megemelte úgy, hogy annak nem érték lábai a földet. Aztán
nagy levegőt vett, egy erőteljes emeléssel felfordította Darkót,
és hassal lefelé belevágta a sárba. Felmorajlott a tömeg,
tapsoltak, éljeneztek, s Brangna felemelt karokkal büszkén járt
körbe, hagyta magát dicsőíteni. Darko feltápászkodott,
kitörölte szeméből a sarat, de még így is csak nevetett, hogy
milyen jó móka volt. Brangna hozzálépett és háromszor
megcsókolta jobbról-balról sáros-szőrös arcát, átölelte, és
kiáltott a katonáinak, hogy vigyék oda a tömlőt, de tüstént.
Brangna elemében volt, és az embereit vette célba azzal,
hogy jöhet a következő. Senki nem mozdult, s amikor egyik
vagy másik csoporthoz közeledett, azok hátrálni kezdtek. Erre
Brangna méregbe gurult, hogy micsoda anyámasszony katonái
vannak neki, aztán mivel erre sem akadt önként jelentkező,
kiválasztott egyet a termetesebbek közül. A szerencsétlen, bár
nem nagy kedvvel, kénytelen volt kiállni Brangna ellen.
Letette övét a fegyvereivel, és a sisakot, aztán amikor a
sodronyinget kezdték lehúzni róla, a kapitánya leintette: olyan
lassan vetkőzik, mint egy szűz lány, menjen azonnal, ahogy
van.
A két ember kerülgette egymást, s amint Brangna el akarta
kapni, a katona folyton kitért előle. Most gurult be igazán a
várkapitány, és megparancsolta, hogy támadjon rá, azonnal. A
katona nekiment, erre Brangna hatalmas karjaival úgy átölelte
sodronyingestől, mindenestől, hogy majd’ kiszorította belőle a
szuszt. Aztán megfogta ágyéktájon a nadrágját, nyaka alatt
pedig sodronyingjét, és egyetlen lendülettel emelte a feje fölé.
Diadalmasan nézett körbe, nem maradt el az éljenzés. Aztán
eldobta a katonát, szerencsétlen akkorát nyekkent a sárban,
hogy félő volt, a maga erejéből föl sem tud állni. Nem lett
nagyobb baja, nehézkesen föltápászkodott. Közben kerítettek
hamar két cseber vizet, leginkább azért, hogy kimossák a
drága sodronyingből a sarat, amíg könnyen lehet, de elébb
nyakon öntötték, hogy először magához térjen.
Brangna megint a tömlőt kérte, majd ismét embereit
szólongatta, hogy ki lesz a következő. Senki nem lépett elő,
annyira sem akarták, mint az előbb. Szórakozottan néztem
végig a katonáin, micsoda gyáva népség, hogy így
megfutamodnak egy kis játéktól. Aztán hallom:
– Málé! – Brangna rám mutatott, és jót röhögött, milyen jó
tréfát talált ki ismét. Titusra néztem, aki tanácstalan volt, a
vállát vonogatta. Nem volt mit tenni.
Késemet leoldottam derekamról, köpönyegemmel együtt
Demeterre bíztam, és lassú, nyugodt léptekkel indultam meg
az óriás felé. Aggódtam. Azon aggódtam, hogy megint ki kell
állnom az esőbe, elázik a ruhám, hogy fogom megszárítgatni.
Mezítláb léptem a sárba, és mindjárt bokáig süllyedtem.
Brangna vidáman készülődött, a tömeg fuldokolt a nevetéstől.
Egymással szemben álltunk, és fogást kerestünk úgy, hogy
jobb helyzetbe kerüljünk, mint a másik. Ebben a sárban ez
valóban nem volt egyszerű, nagyon óvatosnak kellett lenni.
Aztán Brangna meglódult, hogy elkapja a derekamat. Első két
csatáján figyeltem a mozdulatait, cseleit, így nem lepett meg a
támadás. Ő engem viszont nem ismert, félvállról vett és nem
számított arra, hogy oldalt lépek és rásegítek a lendületére.
Gáncsolni is akartam, de hamar elkapta a lábát, ám ez sem
mentette meg attól, hogy térdre rogyjon és a sárban
négykézláb állítsa meg az esést. Hirtelen síri csönd lett,
gyorsan fölpattant, csak úgy szikráztak a szemei, mikor
visszafordult. A tömegben ekkor valaki elkezdte:
– Brangna! Brangna! – és hamarosan a nagy sokaság
biztatásától zengett az egész várudvar.
Másodszorra óvatosabban közeledett a várkapitány, én
pedig serényen léptem hol közelebb, hol távolabb tőle,
kitértem, vagy éppen az oldalába igyekeztem kerülni, hogy
egy nagy rántással a földre vigyem, bár ezek a próbálkozások
inkább arra voltak jók, hogy Brangnát bátrabb támadásra
ösztönözzem. Végül bejött a számításom. Az óriás
előrelendült, hogy elkapja az ingem. Ekkor viszont én nem
kitértem előle, hanem gyorsan a lába közé léptem. Kifordulva
aláguggoltam, közben erősen megmarkoltam ingjét a
nyakánál, a másik kezemmel pedig átkaroltam a combját. A
hatalmas test a nyakamra dőlt a tehetetlenségtől, én meg
fölálltam vele. Nem volt könnyű. Könnyebb lett volna Titus
kedvenc szamarával a nyakamban fölállni. Félúton ordítottam
az erőlködéstől, aztán sikerült felegyenesednem. Brangna
rémülten kapálózott, csakhogy ebben a helyzetben tehetetlen
volt, s én erősen tartottam.
Most én néztem körül dicsőségesen, és azt kerestem, hova
dobjam a várkapitányt, de az emberek elhallgattak. Aztán
Titusra esett a pillantásom. Rémület ült az arcán. – Ne! –
olvastam le néma szájáról, és fejét ingatta. Nem kellett több,
megértettem. Szégyelltem, hogy így megfeledkeztem
magamról, és lázasan törtem a fejem, hogyan hozhatnám ezt
rendbe. Tudtam, hogy egyetlen megoldás van.
Lábam rogyadozni kezdett, és ordítottam a nehéz teher
alatt. A test egyre mélyebbre került, s amikor térdre rogytam a
sárba, Brangna s lábával azonnal talajt fogott. A tömeg
felzúgott, újra hallottam a kapitányt éltető buzdítást. Végül
nem bírtam tovább, amit Brangna ki is használt. Vállamnál
elkapta az inget, felrántott, majd hátra, és elgáncsolt. Hanyatt
estem a sárba. Ügyelve, hogy jó nagy esés legyen, és ne sok
hely maradjon a testemen, amit nem fed az iszap.
 A tömeg Brangnát éljenezte, ő nagy kegyesen hozzám
lépett és kezét nyújtotta, hogy fölhúzzon. Úgy, ahogy voltam,
sárosan, karját vállamra téve barátságosan magához húzott, és
csillogó szemekkel kiáltotta a katonáinak, hogy én vagyok az ő
embere, a Málé. Aztán hozatta a borostömlőt, és nyújtotta,
hogy igyak előtte. Ekkora megtiszteltetésre nem számítottam.
Titus azzal a huncut mosolyával kacsintott. Ettől kezdve
Hosszúhíd környékén minden kapu megnyílt előttünk.
Márpedig volt egypár.
Aztán volt még más is. Valaki, aki a falnak dőlve
szenvtelenül nézte végig Brangnával folytatott küzdelmemet,
majd azt, ahogy az ispán nagy büszkén vállamra teszi karját.
Találkozott a tekintetünk. Hideg, kék szemek figyelték minden
mozdulatomat. Nem tett semmi mást, csupán nézett. És
gyanakodott. Hermann kiszúrta, hogy ezzel a Máléval valami
nincs rendben.

Ruháimat levettem, Demeter a kúthoz vitte, hogy kimossa

belőle a sarat, Andreasz pedig egy cseber vizet hozott, hogy
megmosdjak. A fészerben tüzet nem rakhattunk, nehogy
lángra kapjon a szalma, Darko szigorúan betartatott minden
előírást. Goran a házába hívott, hogy fölmelegedjek a tűznél,
Jasna a ruháimat föllógatta odabent egy karóra. Nehezen
száradt a vászon, nekem meg a semmittevés esett nehezemre,
de aztán Brangna küldetett a kemencéktől egy teknőt,
telerakva minden jóval, sült birkával, egy nagy kenyérrel,
káposztával és hagymával, hogy semmiben ne szenvedjünk
hiányt. Nekiestünk azonnal, majd este megint. Gondoltuk,
használjuk ki a lehetőséget, mert nem tudni, meddig tart a jó
sorunk. Bizony az aggodalmunk felesleges volt, mert ahogy
Brangnának a szívébe lopóztunk a borral és a kemény
küzdelemmel, úgy ez kimondatlanul is parancs volt minden
katonájára, emberére, parasztjára nézve. Titus megjegyezte,
ritka, hogy ilyen barátságos néphez keveredjen. Ha valóban
csak kereskednénk, rendben lenne, ám emlékeztetnünk kellett
magunkat, hogy más okkal vagyunk itt.
 – Málé! – kiáltott Darko, és intett, hogy menjek vele. Ez
Brangnával vívott iszapbirkózásom másnapján történt.
Reggelre elállt az eső, így Titus Brangna jóváhagyásával
kirakodhatott a várban. Én Darko után siettem, aki az egyik
falépcsőn felvitt a gyilokjáróra. A látványtól a lélegzetem is
elállt. Az északi oldalon mentünk föl, attól a kaputól nem
messze, ahol megérkeztünk. Ott állt a híd, melyet nem
véletlenül neveztek el Hosszúhídnak, mert lehetett az
százötven-kétszáz lépésnyi. Azon túl a magasabb helyeket
követve kanyargott az út, ami idejövet csatlakozott a
miénkhez, és innen nézve egyenesen észak felé vezetett.
Ahonnan mi jöttünk, mindenütt víz és víz, kész csoda, hogy
utunk végig kiemelkedett a mocsárvilágból. Arrafelé kevesebb
volt a gyep, noha láttam távolabb a birkanyájakat. Az utakon
itt-ott emberek, vándorok tűntek föl. Volt, aki magában, vagy
kisebb csoportban gyalog közeledett, voltak, akik állatokat
hajtva, mások lóháton vagy szekéren érkeztek a Hosszúhídhoz.
Távolabb ott fehérlett a magányos hegy, amelynek tövében a
meszet égették, mögötte a dombokra felfutó erdőség, ahol a
fákat vágták hozzá. Még hátrébb, a távolban a Mecsek
vonulata. Hazavágytam, mikor felismertem a Vas-hegyet,
amerre falumat sejtettem. Megvannak-e vajon? Készülődnek-e
a szántásra most, hogy felázott a talaj? Mit csinálhat Leila?
Talán édes lepényt süt Margaretával, s a gyerekek ott lesik,
mikorra sül ki? És Cseperka segít gyúrni, és figyeli, hogyan
kell csinálni? Vagy annyit kérdezgeti az asszonyokat, hogy rá
kell szólni, menjen inkább játszani, vagy kérdezze Csorbát,
hátha ő jobban tud felelni a kérdéseire? És Csudácska? Szót
fogadott-e, hogy ne üljön föl Ráróra? Vagy talán már karja-
lába törött? Ej, ez a kölyök, még megcsinálja a bajt!
Darko büszkén mutatta meg birodalmát, míg körbejártunk a
gyilokjárón. Láttam a sok összehordott követ, amit azokra
zúdítanának, akik felmásznának a falon. A falak tövében
csáklyák, amivel a létrát lehet ellökni. Víz hatalmas
fakádakban, hogy tüzes támadáskor nedvesen lehessen tartani
a külső farészeket, oszlopokat, kapukat, vagy tüzet oltani, ha
lángra kapnának odabent a házak. Mindent azért így sem
láthattam, bár Darko nem sejtette, hogy miket figyelek meg
odafönn a várfalon, hogy nem csak a tájat csodálom. Csupán a
kapuk fölötti részek közelében nem jártam, de így is sok
mindent megfigyelhettem, és ezután jött a java.
A várnak déli kapuja is volt, ugyanolyan, mint az északi.
Szintén híd vezetett át a mocsáron, ami talán még hosszabb
volt, mint az északi. Odaát dombvonulat kezdődött, s olyan
hosszan nyúlt kelet felé, hogy nem láthattam a végét. És eddig
én azt hittem, hogy ez a hatalmas vár itt minden, ami
önmagában elég, hogy őrizze az utat és a vidéket, s ekkor
láttam meg, hogy nem csak ennyiből áll az erősség.
Ott, ahol a déli híd elérte a domb lábát, az országút jobbra
fordult, azonban volt egy másik út is, ez fölfelé indult
kanyargózva a meredekebb részek között. Ez az út pedig egy
másik várhoz vezetett, amely a dombtetőn állt. Nem egészen
vár volt az, inkább egy fából és kőből épült torony, s
körbevette egy fal, olyasféle, mint ahol éppen álltam, csak
sokkal kisebb. Attól keletre, a dombvonulaton, olyan messze,
hogy az ember alig láthatta meg a párás levegőben, egy
fatorony teteje rajzolódott ki. Érdekelt volna, hogy mivégre, de
Darkót csak nem kérdezhettem meg, ha beszéltem volna is a
nyelvét, így megelégedtem azzal, amit láttam. És ha ez nem
lett volna elég, volt még egy harmadik vár, tőlünk délnyugatra,
nem túl messze, egy nagyobb szárazulaton, szögletesre építve.
Körülötte birkanyájak és szántóföldek mindenfelé. Először
nem értettem, minek ez a sok erődítmény, aztán kezdtem
sejteni. Hogy a sejtésem bizonyossággá váljon, közelről is
meg kellett néznem ezeket. Enélkül nem akartam Árpád elé
állni.
– Darko! – csattant fel egy éles kiáltás a várudvarból.
Hermann állt odalent. Mindketten odakaptuk a fejünket.
Hermann rövid mondatokban, éles hangon kiáltott Darkónak,
mire az őrparancsnok ingerülten válaszolgatott, majd legyintett
és otthagyott. Jobbnak láttam lemenni a várfalról, és Hermann
gyilkos tekintete által kísérve indultam vissza szállásunk felé.
Tudtam, hogy nem maradhatunk sokáig.
 4. FEJEZET

Másnap sietség nélkül indultunk. Titus gondosan a kosarak

aljára rejtette a sót, nehogy a strázsa felfedezze, de aggodalma
felesleges volt, mert az őrök jó barátként engedtek tovább
bennünket, mit sem foglalkozva a málhával. A déli híd is
zsombék fölött tartott a túloldalra, és középtájon biztosan
nagyon mély lehetett alatta a víz, mert nem álltak ki belőle
növények, csak vízitök és békalencse lebegett a tetején. Itt
bonyolult szerkezetet építettek az ácsok, talán mert nem
lehetett cölöpöt verni.
A túloldalon nyugatról kerülte a dombot az út, de mi azt
választottuk, amely a tetőn lévő erődítés felé vezetett. Közelről
jobban láttuk, hogy valóban nem igazi vár ez, inkább fallal
körbevett torony. A kapuban őr állított meg bennünket, és
mérgesen próbált visszafordítani, hiába magyarázta Titus,
hogy kereskedők vagyunk és megmutatnánk a portékánkat,
hátha hasznukra lenne valami. Aztán odabentről egy másik
katona meglátta vitánkat, aki az őrtorony parancsnoka lehetett,
és mosolyogva jött hozzánk. Azt mondta, látta, hogyan
birkóztam Brangnával. Megengedte, hogy bemenjünk a kapun,
míg a falon belül érünk, tovább nem. Így tettünk, le sem
málháztuk állatainkat, csak kirakodtuk egy vászontakaróra,
amit Titus arra érdemesnek tartott a hadinép előtt. A
csemegékre, fűszerszámokra ügyet sem vetettek, viszont a
damaszkolt késpengék igencsak tetszettek nekik. Venni persze
nem sokan tudtak, a parancsnok választott ki egyet, és
alkudozásba bocsátkozott Titusszal. Végül megadta érte az öt
dénárt azzal a megkötéssel, hogy kap mellé egy tömlő bort.
Titus erszénye sokkal itt sem gazdagodhatott, viszont
láthattam, hogy mi ez a hely. Az erődítés nem volt nagy, úgy
kőhajításnyi lehetett egyik felétől a másikig. Falát kőből
építették, akkorára, hogy egy ember ugorva se érje el a tetejét.
Belül nagyobb házak álltak, lakóhelyül szolgáltak az ide
vezényelt katonáknak. Kétszáz fegyverforgató lakhatott itt,
asszony és gyerek egy sem. Az udvar közepén állt a torony.
Ezt szintén kőből emelték, és nem lakásra szolgált, őrködésre.
Igen magasan volt a teteje, amit már fából ácsoltak és
falapokkal fedtek eső ellen, ezt leszámítva teljesen nyitott volt,
és nem lehetett kellemes a szolgálat odafönn télvíz idején.
Szívesen fölmentem volna a toronyba, de az lehetetlen volt.
Ám hogy mit lehetett látni odafentről, könnyen el tudtam
képzelni körülnézve a falakon kívül. A fák ugyan a földről
nézve sok mindent takartak, mégis egyszeriben elénk tárult
minden, ami körbevett bennünket a hegy lábától a távoli
messzeségekig. Keleten a Duna vonalát lehetett sejteni,
azonban nagyrészt takarta ez a kis hegyvonulat, melynek
nyugati kiemelkedésén álltunk. Ettől jobbra és balra is sűrű
erdő követte a folyó útját. Délen egy másik folyó, a Dráva
kacskaringói találkoztak a Dunával, és alkottak hatalmas
erdős, gyaníthatóan mocsaras területet. A Dráva és a mi
hegyünk között volt még egy nagy erdőség, ez másmilyennek,
inkább keményfákkal benőttnek tűnt. Nyugaton a legeltetett
gyepfoltokkal teletűzdelt vízi világot balról a Dráva, északról a
fehér hegy, a Sársumlu határolta, és a távoli messzeségbe
veszett. Északon elláttunk a Mecsekig, melyből kiemelkedett a
Vas-hegy, és kelet felé, egészen a Duna árteréig húzódott
tovább egy sűrű erdőségekkel fedett dombvonulattal.
Ahogy így körülnéztem, mindjárt világossá vált, miért
ennyire fontos ez a hely. Keleten a Duna mocsaras ártere, azon
túl veszélyes gyepű, majd a bolgárok. Nyugatra a zsombék
tette lehetetlenné az utazást, és így közel s távol ez volt az
egyetlen hely, ahol áthaladhattak a délről északra, vagy
északról délre utazók. Itt, a hegyen jól szemmel lehetett tartani
az egész tájat, amelynek a szélét jó időben, gyors lóval egy
nap alatt el lehetett érni.
Itt állt ez a mindent látó őrtorony. A mocsárban erős vár,
amely az egyetlen valamirevaló utat őrizte. Nyugatra, pár
nyíllövésnyire ismét vár, hogy mi okból, még nem tudtam. A
hegyháton tovább vezetett a csapás kelet felé, s az út mentén
látni lehetett egy egyszerűbb őrtornyot. Hogy mi lehet azon
túl, ezek a katonák tudhatták. Az egész térség egyetlen
hatalmas erődítmény volt, s még messze nem láttunk mindent.
Indultunk is tovább, először a nyugati várba.
 Jól megépített úton értünk le a hegy nyugati lábához, ahol
kereszteztük az országutat, és tovább ballagtunk a zsombékos
egy keskeny kiemelkedésén. Hamarosan elértük a várkaput,
mely nyitva volt, csak a strázsa állta utunkat. Titus
elmagyarázta, hogy fűszerekkel kereskedünk, portékát hoztunk
a várúrnak, és szállás is kellene éjszakára. Látta az őr, hogy
ártalmatlanok vagyunk, hát nem akadékoskodott.
Odabenn hangos élet zajlott, rengetegen jöttek-mentek,
állatokat hajtottak, csirkéket hoztak lábuknál összekötve, a
falunyi ember ezek levágásával, feldolgozásával
foglalatoskodott. Bőrt cserzettek, kendert fontak, odébb pallót
hasítottak, csináltak mindent, ami kellett az élethez. Láthatóan
nem kereskedelem folyt, hanem egy hatalmas gazdaság
mindennapjai, ahol mindenki tudta, mi a dolga. Több volt a
paraszt és a mesterember, mint a katona. A vár amúgy
hasonlított Brangna várához, csak alacsonyabbak voltak a
falai, és az épületek inkább tűntek városi kézművesek
műhelyeinek, uradalmi építményeknek és tárházaknak, mint
kaszárnyának. Ez a vár nem más, mint egy hatalmas
éléskamra. A környékén termelték a gabonát, amit idebent
őriztek, őröltek nagy, ökör hajtotta malomkövek alatt, és
sütötték belőle a kenyeret. A vár alatt tartották a vágásra és
fejésre szánt állatokat. Ami ellátmányra szüksége volt ennek a
rengeteg katonának és azok kiszolgálóinak, innen került ki.
Ménmarót jutott eszembe és az adószedői, mi mindent
gyűjtögethettek össze a falvakból. Ezek itt legalább maguk
termelték, ha nem is mindent, a nagy részét biztosan.
A várkapitánnyal itt nem találkoztunk, de az őrparancsnok
hamar előkerült. A mészárszék előtt letakaríttatott egy vaskos
asztalt, ott kínálhattuk a portékát. Kirakhattunk bármit,
ezeknek az embereknek pénzük nem volt, amivel foglalkoztak,
az sem az övék, ezért távolról bámészkodtak. Jött aztán egy
terebélyes asszonyság, s foghegyről beszélt mindenkivel, így
egyszerű, munkában megviselt ruhája ellenére úrhölgynek
gondoltuk. Aztán kiderült, hogy nem az, a férjével a konyhán
parancsol, és mivel ő osztotta az ételt az embereknek, nem volt
tanácsos vele ujjat húzni. Mi inkább a megmentőnket láttuk
benne, Titus rá is sózott némi fűszert kosztért és kvártélyért.
Éjszakára megint volt fedél a fejünk fölött egy vesszőfonat
falú istállóban a szamaraink mellett, öreg, összetört szalmán.
Reggel korán indultunk, hogy bejárhassuk a hegygerincen
lévő utat. Kérdeztük a konyhafőnöknét, hogy hová vezet.
– Nem tudod? – nézett csodálkozva Titusra az asszony. – A
szegeleti várhoz.
– Még egy vár? – most Titus nézett nagyot.
– Ó, hát az ám a vár! Nem, mint ez, ez a bíbicfészek –
legyintett lekicsinylően a falak felé.
– Az is Arnulfé?
– Itt minden Arnulfé. Az is, hát, ki másé lenne.
– De az út itt megy. Odaát akkor mit őriznek?
– A vizet.
– Vizet? – nevetett Titus.
– Vizet, de nem ezt a zsombékot, te! A nagy vizet, a Dunát.
Egy darab fa le nem úszhat ott anélkül, hogy odafentről meg
ne lássák.
– Na és, ha meglátják?
– Akkor? Mennek elébe a sajkákkal. S ha nem fizetik meg a
vámot, Isten irgalmazzon nekik! No, meg ott lehet átkelni is, s
az sincs ingyen.
– No csak! Arnulf mindenért pénzt kér? A vízért is? –
spekulált Tokaj. – Nem lehetne megkerülni? Csak akad egy
pákász valahol ladikkal, hogy átvihessen.
– Pákász akad, s talán ladik is. De azok itt nemigen mennek
a Dunára. Napokig mehetsz lefelé, mire megkerülnéd a
mocsarakat és elérhetnéd a Dunát, s akkor Ezéknél még a
Drávára is fizetned kell. Arrafelé pedig – mutatott északnak –
megint hiába éred el a vizet, ha át is visznek, mit érsz vele?
Ingoványos az erdő. Ha nem akarsz a szamaraiddal a mocsárba
veszni, csak itt mehetsz át, Szegettkő vára alatt.
– Hát jól van – tett úgy Titus, mintha megadóan
beletörődne, hogy megint fizetnie kell. – Elmegyünk,
megnézzük akkor azt a szegeleti várat.
 – Várjál csak! – szólt utána az asszony. – Itt nem lehet csak
úgy kóricálni, még a fejedet veszik az őrök. De mindjárt indul
a szekerünk az ellátmánnyal, velük elmehettek.
Két ökör húzta a szekeret, s mi lassan bandukoltunk utána.
Négy lovas katona kísérte, így nem kellett sehol sokat
magyarázkodnunk, mit keresünk ott, csak annyit mondtunk,
fűszerszámokat viszünk a szakácsnak. Megálltunk a
magaslaton lévő őrség kapuja előtt, megvártuk, míg
visszafordul az udvarból a szekér, és mentünk tovább.
Girbegurbán vitt az út, ahogy a dombok engedték, hogy
kitapossák, hol mély völgyeket kerülgetve, hol meg le-föl,
ahogy a lanka megkívánta. Elértük a fatornyot. Nem volt itt
semmi nagyobb épület, csupán ez a fából épített és fával fedett
őrtorony, ahová létrán lehetett fölkapaszkodni, alatta egy kis
sárral tapasztott kunyhó. Állt egy nagy máglya is, minek okát
megtudtam, amikor Ménmarót ellen mentünk. Négyen voltak
az őrhelyen, egy a toronyban, három lent, a kunyhó előtt, ahol
egy kis tűz mellett főzték cserépedényben ételüket. Addig
álltunk meg, amíg pár kenyeret, friss húst és kerti zöldségeket
raktak be a kunyhóba, majd indultunk tovább. Még két ilyen
őrhelyet láttunk útközben, ugyanúgy az összerakott máglyával,
s ebből láttuk, hogy ezek nem egyszerű jelzőtűznek valók,
hanem vészjelet továbbítottak egyik vártól a másikig.
Sötétedés előtt elértük úti célunkat. Itt azonban a kapun már
nem engedtek be. Nem baj, gondoltuk, az eső nem esik,
meghúzzuk magunkat az erdő szélén. Elindultunk visszafelé,
odáig, ahol egy terebélyes tölgyfa adott némi védelmet a
hajnali harmat elől, és az északi szelet felfogta valamelyest a
hegyoldal. Úgyis sötétedett, sokat nem láthattunk volna.
Hűvös volt az este, és hiába a köpönyeg, az embert hamar
átjárta a hideg. Pedig fekvőhelynek téptünk száraz füvet, noha
arra volt elég, hogy legalább alulról ne fázzunk. Milyen jól jött
volna most a nagy, fekete subám, amit legénykoromban
kaptam, amikor hazafelé tartottunk a lopott ménessel. Azóta is
megvolt, talán jó lesz Csudának, gondoltam. De hát ide nem
hozhattam, nem illett volna egy szegény szolgához, gyanúsabb
lettem volna a strázsának, mint amilyen gyanús voltam eddig
is.
 Csönd volt a hegyoldalon, erősen benne voltunk az őszben,
a tücskök se ciripeltek. Nádi farkas kiáltott odalent, s
rákontráztak a többiek. Ahogy feljött a Hold, megcsillant
távol, a vízen. A Duna hömpölygött lassú, nyugodt módján,
délnek tartott, hogy Bolgárország felé forduljon. Jó, hogy nem
oda küldött bennünket Tokaj, azt mondják, azok megsütik s
megeszik az idegent. Hogy igaz-e, ki tudja. Titust és két fiát se
sütötték meg, pedig minden évben keresztülmentek a
földjükön. Még a szamaraikat se.
Na és, hogy most itt mindent jól kilestünk, mi lesz? Mire
kell mindez Tokajnak s Árpádnak? Csak nem akarják kardélre
hányni ezeket a jóembereket! Nekünk nem volt velük bajunk.
Igaz, semmit nem adtak ingyen, de hát hol adnak? Rendes,
dolgos emberek ezek, végzik a munkájukat, s megelégednek
azzal a szerény jóléttel, amit a Jóisten megadott nekik, akár
odaát, a fehér hegynél a pásztorok és mészégetők, akár itt, a
várak falai között, mesterségük szerint dolgosan töltve
napjaikat. Csak ez az Arnulf, ezzel az emberrel lehet baja
Árpádnak, nem itt, ezekkel a szlávokkal, s ami nép közéjük
keveredett. S ezek arról sem tehetnek, hogy Arnulfot kell
szolgálniuk.

Reggel senkit nem kellett keltegetni, megtette a hideg.

Szamaraink után néztünk, hoztuk őket a gyepfoltról, ahol este
gyeplőn voltak, málháztunk, és indultunk Szegettkő felé.
Hamar megláttuk alattunk a folyópartot, és célba vettük, hogy
állataink ihassanak. Ahogy közelebb értünk, egész kis falu
került a szemünk elé. A házak nagyok voltak, sok ember lakta,
azonban nem családok, leginkább katonák. Aztán voltak itt is,
akik máshoz értettek. Négyen fával foglalkoztak, deszkákat
hasítottak fejszékkel és vékonyítottak vonókésekkel, ezeket az
új dereglye erős ácsolt vázára illesztették. Aztán voltak itt
halászok is, egy őrlőmalom, amelynek a kerekét a Duna vize
hajtotta, és lehetett úgy egy tucat vízi alkalmatosság egy fából
ácsolt, vízen úszó mólóhoz kötve. Leginkább sajkák voltak,
hat, nyolc vagy tíz pár evezővel, s így érthető, miért kell ide ez
a sok katona.
Az állatokat megitattuk, s közben egy halász házánál olyan
jó illatokat éreztünk felszállni egy nagyobbacska fazékból,
hogy Titus megkérdezte, nem kaphatnánk-e belőle, s nem
ingyen kérjük. Az öreg, aki főzte, intett, hogy menjünk, üljünk
le, mindjárt kész. És valóban, hamar hozta az edényt a gőzölgő
étellel, elénk tette, maga is közénk ült. Titusnak adta először a
kanalat, az jól az aljára merített, és szép fehér húsdarabot
emelt ki, ami csak úgy omlott az ember szájában.
– Beluga – mondta a halász, és fogatlanul mosolygott, hogy
Titusnak ennyire ízlik. Hogy az miféle állat, Titus sem tudta,
aztán magyarázni kezdte a halász, hogy ez egy nagy fehér hal,
és nincs csontja. A magyarok vizának mondták.
– Hát sózni szoktad-e? – kérdezte Titus az öreget, mire
legyintett.
– Sózni, eh! Sóskát szokok belétenni, de az már nincs.
– Nem kapni sót? – csodálkozott rá Titus.
– Kapni, hogyne lehetne kapni. Odafönt – mutatott a vár
felé. – De a halért keveset adnak, s akkor inkább cserélem el
valami másra.
– Erre mindnyájan összenéztünk, Titus állával a szamarak
felé intett Demeternek. Ő pedig odament, kotorászott egy
darabig az egyik kosár aljában, majd visszajött, és markából
egy darab sót adott az öregnek lopva, nehogy meglássák a
környéken jövő-menő katonák. Az nagyot nézett és gyorsan
ingje alá rejtette. Ott ledörzsölt belőle egy keveset, s az
edénybe seperte a markából, és Demeter is, ami közben az
övére tapadt. A halász óvatosan kevert egyet az ételen, majd
megkóstolta és felcsillant a szeme. – Sós! – mondta vidáman,
de csöndesen. Ki tudja, mióta nem evett sós ételt, s mi, akik
korábban olyan helyen éltünk, ahol a föld alól bányászták a
sót, ezt el sem tudtuk képzelni. Az öreg szemében semmi nem
ért volna föl ezzel a darabka sóval, semmiféle keleti csemege.
A várba bemenni még egyszer nem próbálkoztunk. Bár
némi bor felajánlásával talán lett volna esélyünk, de annyit
nem ért, hogy egész küldetésünket kockára tegyük ezáltal.
Amit kívülről láttunk, éppen elég volt, hogy el tudjuk
képzelni, mi lehet odabent. Katonák, mi más, azokból pedig
igen sok. A falakat itt is faácsolat közé építették, viszont itt
sokkal több volt a kő. Nem lehetett túl nagy a várudvar, és
vélhetően a falak sem olyan vastagok, mint a Hosszúhídnál, a
gyilokjáró, a felhalmozott kő- és vízkészlet ugyanúgy
meglehetett.
Ahogy a bíbicfészekvárban az asszonyság elmondta, innen
nagyon jól szemmel tarthatták a Dunát, lefelé egész hosszan,
felfelé pedig a kanyarig. Így ha egy dereglye vagy tutaj
megpróbálna partközelben, a fák takarásában leóvakodni,
sokkal előbb észrevennék, amikor felbukkan a kanyarban.
Meg kell hagyni, akárki találta ki ezt a hatalmas erődrendszert,
tudta, mit csinál. Itt bizony mindenre gondoltak, úgy egymásra
épültek az egyes részek, olyan jól megtervezett rendszert
alkottak, hogy lehetetlennek tűnt megszállni. Ha északról vagy
délről jött a támadó sereg, egy nappal korábban meglátták. Ha
hajókon, arra is felkészültek. És akárhol volt a baj, az
őrszemek láncolatán át azonnal riadóztathatták a többit.
Láttuk, amit láthattunk, ideje volt menni. Csak az volt a
kérdés, hogy merre. Visszafelé, Brangna várán keresztül?
Ismét járjuk végig az ellenőrző pontokat, amiket jól ismertünk,
s nem volt számunkra új látnivaló? Nem a kerülőút és nem a
vám miatt, hisz reméltük, hogy Árpád mindenért kárpótol.
Minél előbb el akartunk tűnni a katonák szeme elől, ez volt a
legfontosabb. Fontolgattuk, hogy átkelünk a Dunán, és a
túlparton, a mocsarakat keletről kerülve indulunk Árpádhoz.
Csakhogy az ott veszélyes gyepű volt, bármikor bolgárokba
szaladhatott az ember. Aztán kérdeztük az öreg halászt, tud-e
más utat, de ő csak a vállát vonogatta, nem szívesen beszélt
róla. Aztán kibökte, hogy el lehet menni másfelé is, viszont
veszélyes.
– Nem csak az ingovány miatt – mondta –, főleg a keskeny
patájú szamarakkal, amelyek inkább hegyekre teremtek, mint
efféle vidékre. Hanem azért is, mert nem szívelik a katonák
azokat, akik így próbálják megspórolni a vámot, és bizony,
könnyen rajtaveszthettek. De ne is gondoljatok rá, aki nem
ismeri a járást, az nem találja meg az utat.
– S te ismered-e? – kérdezte Titus.
 – Én? Hohó! – nevetett, mert biztos nem egyszer s nem
kétszer tette meg, de aztán megértette, hogy mire a kérdés. –
No, azt már nem.
– Megfizetem.
– Nem!
– Sóval – s erre az öreg nem mondta olyan könnyen, hogy
nem. – Előre – és azzal fölállt, levette egyik szamárról a
kosarakat, és a kunyhóhoz hozta. Káposztafejnyi zsákot vett
elő, és a halásznak adta. Az rácsodálkozott, nagyokat nyelt,
aztán nem tudta azt mondani, hogy nem.
– Várjatok itt estig, kínáljátok az árut az embereknek.
Estefelé induljatok, s ott várjatok meg, ahol az éjszakát
töltöttétek. – Többet nem mondott. Nekünk nem kellett több.

Vékonyka újhold követte a napot, s mikor eltűnt a horizont

alatt, szinte vaksötét borult a tájra. A csillagok kevés fényt
adtak, épp annyit, hogy láttuk közelről a követ, melyen nem
tapadt meg sem föld, sem fű, és a fák törzsét annyira, nehogy
nekik menjünk. A szamarakat hagytuk, hadd rágják a sovány
hegyi fű kóróját, s vártuk, hogy jöjjön a halász. Félő volt, hogy
becsap minket, bár Titus biztos volt benne, hogy jönni fog.
– Láttam a szemében – mondta, s hogy ő jól lát olyasmit is,
amit mi nem, abban biztosak voltunk.
Egyik szamár fölkapta a fejét, majd a többi is.
– Ideje volt – mondtam megkönnyebbülve, és elébe siettem.
Ám alig tettem meg pár lépést, máris szembetalálkoztam vele.
– Csakhogy… – ám nem fejezhettem be a mondatot. Egy nyíl
hegye meredt egyenesen a mellemnek. És nem egyszerű
nyílnak a hegye, hanem olyan, amit számszeríjból lőnek ki.
Gyűlöltem ezt a fegyvert, mennyi bajt és nyomorúságot
okozott ez nekünk! Nem hord a föld alattomosabb
semmirekellőt a hátán, mint aki ilyesmivel indul mások ellen.
Hát férfi az ilyen?
 – Vissza! – mondta éles, csattanó hangon. – Gyerünk,
vissza a többihez! – Nem láttam jól, bár nem kellett. Először
azt hittem, a halász támadt ránk, aztán elárulta a hangja.
Hermann állt szemben velem, elképzelni sem tudtam, honnan
a pokolból került ide. – Leülni! – förmedt rám ismét, mikor a
rémült Titushoz értünk. – Te is! Gyerünk, ide a többihez! –
Mind a négyen ott ültünk a hegyoldalban, egymás mellett.
Hermann baljában tartotta a kis méretű számszeríjat, hol rám,
hol a többiekre szegezve, jobbjában egyenes kétélű kardot.
Nagy bajban voltunk, és hiába törtem lázasan a fejem, nem
találtam a módját, hogy Hermannt lefegyverezhessem anélkül,
hogy egyikünk ne sérüljön meg vagy hagyja ott a fogát.
Hermann egy darabig nem szólt, figyelt, mozdul-e valaki,
valami a közelben, de a szamarak nyugtalankodásán kívül
semmit nem hallottunk.
– Folytasd! – szólt hozzám.
– Mit? – kérdeztem, mert fogalmam sem volt, mit akar
ezzel.
– Csakhogy, ezt mondtad. Csakhogy mi?
– Csakhogy… – Azt nem árulhattam el, hogy a halászt
várjuk, és semmi jót nem sikerült kitalálnom. – Csakhogy…
Csakhogy sötét van. Igen, ezt mondtam, hogy csakhogy sötét
van.
– Érdekes. És kinek mondtad? – nem tudtam rá válaszolni.
– Senki nem volt ott rajtam kívül. Hacsak nem nekem akartad
mondani.
– De igen, neked mondtam – s tudtam, hogy ezzel
kelepcébe húzott.
– Á, szóval nekem. Milyen érdekes, hogy tudtad ebben a
sötétben, hogy én jövök. – Pár pillanatig ízlelgette Hermann a
gondolatot, majd folytatta. – Csakhogy nem tudhattad, hogy én
jövök, nemde? – És itt estem a kelepcébe. – Vagy talán valaki
mást vártál? Csakhogy… Csakhogy megjöttél? – Eddig tartott
Hermann látszólagos nyugalma, de most kitört: – Kit vártál?
Gyerünk, ki vele!
– Nem szóltam, csak kerestem a lehetőségeket a
szabadulásra. A késem az ingem alatt, sok hasznát nem
vehettem. Kezem egy kövön akadt meg mellettem.
Megmozgattam, és engedett, kimozdult a talajból. Azonban
hiába, mire felemelném, rám lőné a nyilat, a többieket pedig
könnyűszerrel hányhatná kardélre, hacsak nem Brangna
várába vinné kínvallatásra. – Málé, mi? – kérdezte gúnyosan. –
Sunyi egy fickó vagy te, figyellek jó egy ideje. Mit járkáltok
itt egyik helyőrségről a másikra? Kinek kémkedtek?
– Mi nem… – kezdte volna Demeter az ügyetlen
mentegetőzést, de torkán akadt a szó, mert Hermann egy
mozdulattal az arca elé lendítette kardját.
– Mondani akarsz valamit, legény? – kérdezte. – Gyerünk,
mondd csak! – Demeter nem tudott megszólalni. – Mondd! –
Ordított rá, s mivel ekkor sem jött válasz, Hermann egy gyors
mozdulatot tett a kardjával, amivel vágást ejtett Demeter
arcán. A fiú felkiáltott, én meg mozdultam volna, hogy
dühömben Hermannra vessem magam. – Ott maradsz! –
kiáltott rám. – Kit vártatok? Ki vele! Mondd, mert elmetszem
a legény nyakát!
– Engem – jött a válasz halkan, nyugodt hangon,
valahonnan a vámtiszt háta mögül. Hermann megpördült, és a
következő pillanatban pendült a számszeríj húrja. Hogy
becsapódott volna a nyila, azt nem hallottam, de ha közel állt a
célpontja, akkor nem is hallhattam. Akkor ezen nem volt idő
sokat gondolkodni, cselekednem kellett. Lendítettem a
karomat, és megcéloztam a kővel Hermann fejét, már
amennyire lehetett ebben a sötétben. Eltalálhattam valahol,
azonban nem nézegettem, hogy okoztam-e neki sérülést.
Azonnal felpattantam, elkaptam Hermann fejét és nagyot
csavartam rajta. A teste azonnal elernyedt és holtan rogyott
össze. Ahogy hanyatt esett, láttam, hogy kiáll valami a
mellkasából.
– Rohadj el, te fattyú! – mondta megmentőnk, s közben
ráncigálni kezdte kifelé Hermannból a fanyelet. Végül sikerült,
és jó darabot tépett ki a bajor cifra felöltőjéből a méretes
csáklya szakálla.
– Hát eljöttél? – kérdezte tőle Titus.
– Tudtad, hogy eljövök – válaszolt az öreg halász
mogorván. – De ezt nem mondtad.
 – Megfizetlek érte.
– Már megfizettél. Rusnya egy vérszívófajta, örömmel
tettem.
– Nem lesz bajod belőle? – kérdeztem.
– Nekem nem – válaszolt. – Titeket fognak keresni, ha
kitudódik, hát jobb lesz, ha minél előbb eltűntök, és a közelébe
se jöttök többet Hosszúhídnak.
– Mit csináljuk vele? – kérdezte Titus közelebb lépve.
– Tegyétek föl egy szamárra! – mondta. – Ott van a lova
kikötve, azt majd én elintézem.
Felmálháztuk az állatokat, háromra raktuk át a holmi egy
részét, a negyedik pár kosarat én vetettem át a vállamon.
Hermann teste is egy szamárra került.
– Mehetünk? – kérdezte a halász, miután visszajött
Hermann lovától. – Gyertek utánam!
Ösvényt nem láttam, azonban a halász határozottan
lépkedett előttünk. Fákat és kisebb sziklákat kerülgettünk,
majd lefelé tartottunk, hol lankásabb terepen, hol olyan
meredeken, hogy a szamarak is, mi is szinte csúszva
ereszkedtünk. Észak felé tartottunk, s így tudtam, hogy épp
nyugatról kerüljük meg a várat.
Hosszan ereszkedtünk, majd elértük a domb alját, és ott
megálltunk.
– Pihenjetek le – mondta a halász, majd kitekerte szűkre
szabott birkabőr subáját, és kezdett elhelyezkedni.
– Miért nem megyünk tovább? – kérdeztem. – Igyekeznünk
kéne.
– Most nem lehet. Idáig kellett a sötét a katonák miatt, de
ha továbbmegyünk, elnyel az ingovány. – S mivel látta, hogy
aggódom a várakozás miatt, hozzátette: – Látni kell, hová
lépsz. Ne félj, nem látnak meg, magas a nádas.
Kénytelen voltam beletörődni, meg aztán mégiscsak ő volt
a vezető, ő is vásárra vitte a bőrét. No meg, gondoltam, az se
baj, ha látom, merre kell menni, még szükség lehet rá.
– Mi lett a lovával? – kérdeztem aztán.
 – Elszaladt – válaszolt, s mivel nem értem be ennyivel,
hozzátette: – Ne félj, világgá szaladt. Meggyújtottam a farkát.
– Mit csináltál? – kérdeztem elképedve, mert életemben
nem hallottam olyant, hogy valaki szándékosan ilyen kínt
okozzon egy állatnak.
– Ha túl akarod élni, ne finnyáskodj! – mondta, majd
összekucorodott a subában, és hamarosan hallottam a
szuszogásán, hogy elaludt.
Ismét hideg, nyirkos reggelre ébredtünk. Ezt az ember soha
nem tudja megszokni. Nem siettünk az indulással, mert a
derengés a halásznak nem volt elég. Jól kell látni, mondta,
aztán mikor tényleg elindultunk, akkor értettem meg, miért.
Helyenként keskeny csapást követtünk a nádasban, amit
vaddisznók járhattak ki, s azt keresztül-kasul szőtte át
számtalan. Ám nem csak a jó csapáson kellett haladni, hanem
jött a víz, és alattomosan folydogált az apró szigetek között.
Olykor ugranunk kellett, és az állatokat ösztönözni, nehogy
belegázoljanak az iszapba. Később egy ilyen mély résznél
megálltunk, és intett a halász, hogy vegyük le a szamárról a
hullát. Aztán átkutatta az erszényét, kivett három dénárt. Nem
értettük. Ha hullarabló lenne, az egészet elvenné, ha nem az,
nem venne el semmit. Kérdőn néztünk rá.
– Ennyivel tartozott a sok halért – mondta. – S nektek? –
Titus markába nyomta az erszényt. Ő csak nézte egy darabig,
mitévő legyen vele, majd fogta, és elhajította messze, a mély
vízbe.
– A tisztátalan pénz szerencsétlenséget hoz – magyarázta a
halásznak.
– Jól mondod – válaszolta az. Aztán fogta Hermann
fegyvereit, azokat is eldobta, majd a testet a vízbe csúsztatta.
Az a felszínen lebegett, és féltem, hogy meglátja valaki, ha
erre jön, ám feleslegesen aggódtam. Zsákutca volt, ahol
megszabadultunk a hullától, onnan vissza kellett fordulnunk,
és jó darabon visszamennünk a helyes csapásig. – A többit a
halak és a nádi farkasok elintézik – magyarázta később a
halász.
Lassan haladtunk, viszont az öreg biztos úton vezetett.
Magunkban rég csapdába estünk volna, és ha nem nyelt volna
el rögtön a mocsár, estig sem találtam volna ki ebből az
útvesztőből. Próbáltam megjegyezni, merre járunk, ám nem
láttam semmi jelét, hogy hol kell balra, hol meg jobbra
tartanunk. Aztán hosszas unszolásra a halász elárulta a
tudományát.
– Ez a titok – mutatott egy darab száraz fűzfagallyra,
amiből rengeteg volt mindenfelé, és semmi nem utalt arra,
hogy az egyik a helyes utat mutatná, a másik meg nem. – De
ez, amit nézni kell, bele van szúrva a földbe – mondta. –
Magától nem szúródik bele. – És milyen igaz. Azokat az
ágakat, amelyek a helyes irányt mutatták, letörték, és
egyenesen a földbe szúrták annyira, hogy ne álljon ki egy
arasznál több. Ha nem találta meg elsőre, jobban körülnézett,
és ha láthatóan egy állat döntötte ki, újra leszúrta, vagy tett
helyette másikat.
Északnyugati irányba tartottunk, azért tértünk el ettől
olykor, hogy megkerüljünk egy-egy járhatatlan részt. Delelőn
állt a Nap, amikor kikeveredtünk az ingoványból és elértük az
országutat.
– Ott van, ni – mondta a halász nyíllövésnyi távolságból,
azonban közelebb nem jött. Ezen a kicsi szakaszon magunk is
boldogultunk, és elköszöntük tőle. Utoljára még adott Titus az
öregnek egy kis zacskót. – Ez meg mi? – kérdezte.
– Nagy kincs, ételbe való. Brangnán kívül közel s távol
nincs efféle fűszerszám senkinek e tájon. S csak keveset, mert
igen erős! – válaszolt Titus, majd továbbindultunk, a halász is
visszafelé. Alig mentünk egy kicsit, hallunk valamit
mögülünk, a nádasból. Két hatalmas tüsszentést. – Én
mondtam – kacsintott Titus nevetve.
Egy termetes nyárfánál értük el az országutat. Ilyen fa sok
volt errefelé, ezért fogtam a késem, és mindkét oldalán
lehántottam egy darabkát a kérgéből, hogy meglássam, ha
megint erre kellene jönni. Ez nem az az út volt, amin jöttünk,
hanem amely észak felől érte el Hosszúhidat. Tanakodtunk,
hogy mitévők legyünk, mert úgy terveztük, hazamegyünk a
falunkba, és aztán indulunk tovább Árpádhoz. Csakhogy
ahhoz visszafelé kellett volna mennünk, Brangna vára felé, és
ez cseppet sem volt ínyünkre. Így hát elindultunk északnak,
hogy mielőbb elvigyük a híreket Árpádhoz, és ezzel letudjuk a
dolgot. Így legalább hamarabb vihettük haza a sok kincset is,
amit Tokaj ígért, és nem utána kellett az országot járnunk
esőben és fagyban. Azt gondoltuk, ezzel elvégeztünk mindent,
amit a magyarok tőlünk kívánnak. Ma már tudom, azt soha
nem lehet elvégezni.

Az útnak, ami előttünk állt, úgy tűnt, nincs se vége, se

hossza. Északnak tartottunk. Balra olykor dombokat láttunk,
de leginkább sík vagy lankás vidéket, jobbra többnyire
vizenyős erdőségeket, melyek között hosszabb-rövidebb
szakaszokon a Duna is feltűnt. A víz mellett néha falvakba
botlottunk, ahol a parasztok örömmel adtak élelmet és szállást
egy kis sóért. Voltak köztük halászok, pákászok, a legtöbben
vagy a földeket túrták, vagy pásztorkodtak. Nagy gulyák,
ménesek viszont erre se nagyon voltak, pedig igen jónak
mutatkoztak ezek a rétek mindenre. Az emberek beszédét
viszont igen ritkán értettük, inkább azokét, akik pásztorkodtak
vagy kisebb gulyákat őriztek, de náluk is nagyon kellett
figyelni a szavaikat.
A Hold fele ismét elfogyott, mire elértük azokat a régi
romokat, ahol Árpád városa épült. Ha a vidék nem, hangulata
annál ismerősebbnek tűnt. Erre bizony voltak nagy
marhacsordák, mégpedig olyan fajták, amiket ismertünk
Székelyországból, a magyarok táboraiból, és ménesek, igen
sok lóval. Jó marhaételekkel kínáltak, mi pedig elfogadtuk
örömmel, és hazagondoltunk, ahogy a marhahús ízét
megéreztük. Tudtuk, hogy hamarosan megérkezünk Árpádhoz.
A városban, ahol a romokat bontották, hogy máshol
kőházat építsenek belőle, eligazítottak Árpád palotájához.
Ahogy közeledtünk, egyre több volt körülöttünk az ember,
mindenki jött-ment, sietett valahová. Voltak ott éppúgy fényes
öltözetű lovas katonák százával, mint parasztok, akik
termésüket, állataikat hozták eladni, és kereskedők, affélék,
mint Titus. Megálltunk, hogy megnézzük, miféle portékát
árulnak, azonban Titus legyintett, hogy ez föl nem érhet az
övéhez.
A palota kapujánál utunkat állta a strázsa. Nehezen hitték,
hogy Tokaj hívatott minket, aztán mégis küldtek hozzá egy
hírvivőt. Sokáig telt a várakozás, míg visszajött. Addig gyepre
vittük a szamarakat, és megitattuk a pataknál. Nem nagyon
ízlett nekik a víz, pedig szomjasak voltak. Megszagoltam,
hogy mi baja, hát büdös volt. És nem csak büdös, meleg is. No
hiszen, gondoltam, Árpád se tudott jobb helyet találni a
palotájának, mint ahol így bűzlik a patakvíz? Nem értettem,
viszont tudtam, hogy néha furcsa gondolataik vannak az
uraknak.
Végre megjött a küldönc a paranccsal, hogy menjünk vele
tüstént. Indultunk utána abban a hiszemben, hogy Árpád vagy
Tokaj elé vezet bennünket, csakhogy nem vitt minket egyikhez
sem. Vitt viszont egy szép nagy házba, és szolgák szaladtak
elénk, hogy vigyék utánunk a kosarakat, szamarakat az
istállóba, mi meg csak néztünk ott egymásra: biztos, hogy
minket vártak? Aztán amikor megláttuk a szobát, aminek a
szélén tűz égett, a falhoz a legfrissebb szalmát hordták, és szép
szőttes vászonnal takarták, egy asztalon sült marhahússal,
cipóval, kancsóban borral, bizony gyorsan kijöttünk,
mondván, hogy ezt biztosan nem nekünk szánták, s nagy bajba
kerülünk, ha ez kitudódik.
– Te vagy-e Keménd? – kérdezte aztán a küldönc, én meg
hirtelen válaszolni se tudtam, úgy megszoktam, hogy Málénak
hívnak. – Te meg Titus, ők meg a fiaid, Andreasz és Demeter,
igaz? – kérdezte mindegyiket végigmutogatva.
– Nem, ez tévedés – válaszolt Titus. – Ő Andreasz, és ő
Demeter.
– A küldönc majdnem a szívéhez kapott, mert megijedt,
hogy valóban elrontott valamit.
– És Tokajt keresitek, így van? – Mi pedig bólogattunk,
hogy így.
– No, akkor egyetek, igyatok, mert mindjárt jönnek értetek,
és mentek a feredőbe.
– Feredőbe? Ilyenkor? – néztem rá csodálkozva.
 – Ujholdkor szoktatok? – kérdezett vissza a küldönc.
– Nem – mondom –, ősszel, behajtás után. Meg tavasszal,
amikor kibomlik a fűzfa bundája. – A küldönc csak nézett rám,
aztán nagy levegőt vett és ennyit mondott:
– Egyetek! – A többit a válla fölött tette hozzá,
távolodóban: – Nem várunk behajtásig, bűzlötök!
Ez a feredő nagyobb volt, mint a házunk. És nagyobb volt
Arnulf nagy terménél, ahol a csecsebecséket válogatta az
ágyasa. S nemcsak nagyobb volt, ez is kőből volt, a közepében
tó, sarkosan szépen kirakva faragott kövekkel, s még az alja is.
Egyik végén a falból folyt belé a víz, másikon meg ugyanúgy
kifelé. Igen ám, de ugyanaz a büdös víz volt benne, mint
amivel a szamarakat akartuk megitatni. Mondom, én ebbe bele
nem megyek. Titus belement, majd a két fía, fene a
gusztusukat. Aztán kiabál kifelé nekem a tavacskából, hogy
menjek, nem lesz bajom tőle. Meg, hogy hallott ilyesmiről,
Konstantinápolyban ilyenekbe járnak az emberek, de csak a
legnagyobb urak, és vagyont költenek ott el a feredésre. Még
ilyet! Hogy nem lehet jó nekik a patak, ami nem kerül
semmibe? Lassan beletettem a lábam, és mivel igen jólesett a
hideg bocskor után, csak beléereszkedtem. Meg kell mondjam,
míg benne voltam, tetszett a feredőzés, de hogy utána se
vágytam vissza soha, az biztos, mert napok múlva is éreztem
hajamon annak a kénköves pokolnak a szagát.
Aznap nem láttuk se Tokajt, se Árpádot, csak enni- és
innivalót küldtek, és nem fukarkodtak egyikkel sem. A
szamarainkhoz járogattunk, hogy megnézzük, el vannak-e
látva mindennel, persze ebben sem volt hiány. Kimenni a
palota udvarából nem mertünk, nehogy megint kint fogjon a
strázsa, és csak bajt csináljunk a visszajövetelkor.

Másnap reggel jöttek értünk. A küldönc átkísért minket az

udvaron, és nagyon kellett figyelnem, hogy visszataláljunk,
annyi volt ott az épület és mindenféle jövő-menő emberek.
 Egyszerre ott találtuk magunkat Árpád palotája előtt. Nem
volt ennek sem emelete, s minek lett volna, mikor volt hely
elég a földön. Beléptünk két strázsa között az ajtón, a küldönc
ott hagyott bennünket azzal, hogy majd kiszólnak. Hogy
honnan, nem volt nehéz kitalálni, mert a helyiség túloldalán
egyetlen ajtó volt, s az akkora, hogy lóval is be lehetett volna
rajta menni.
Nem kellett sokáig várnunk, egy cifra kaftános uraság
intett, hogy bemehetünk. Beléptünk az ajtón, ő meg kint
maradt, viszont ment utána négy fegyveres katona, Árpád
testőrei.
Hosszú terembe értünk, annak oldalán akkora ablakok, mint
minálunk a csűrkapu, s azok kereteibe szép üvegcserepek
fogva, affélék, mint amit Arnulf palotájában láttunk. A falak
habarccsal vakolva és fehérre meszelve, és mindenütt szép
virágos mintával festve. A terem túlsó felén volt egy nagy
asztal, akörül álltak úgy féltucatnyian, mind uraságok, és úgy
tűnt, erősen törik a fejüket valamin. Jöttünkre egyikük kivált
és elénk sietett. Tokaj volt az, az igazi, a régi Tokaj. Dísztelen,
szürke selyemkaftánban, csupán a szegélyét varrták ki
számomra ismeretlen jelekkel, szürke nemezsüvegének tetején
aranygombbal, hosszú, fehér haja hét ágra fonva, és öreg arca,
tiszta, kék szeme úgy sugárzott, akárha egy fiatal legény nézne
ránk.
Tokaj hozzánk lépett, mindegyikünk két karját erősen
megfogta, s kérdezte, hogy egyben vagyunk-e, nem esett-e
bántódásunk.
– Mitől esett volna? – kérdeztem. – Titus mestere a
vándorlásnak – csaptam a vállára.
– S a szállásotok jó-e? Étel, ital elég-e?
– Elég, elég, Tokaj, ne küldj annyit! Úgy kikerekedünk itt
egykettőre, mint a hízott tinó. Nem érünk mi ennyit.
– Nem-e? – nézett rám Tokaj nagy szeretettel. – Úgy
fogadtatok engem a falutokban, ahogy tudtatok, s én is úgy
fogadlak benneteket, ahogy tudlak. – Aztán rátért a
küldetésünkre. – Láttatok-e mindent?
– Amit lehetett, láttunk.
 – Jól van. Gyertek közelebb. Elmondom, ki kicsoda.
Emlékszel-e Árpádra, Keménd?
– Hát már hogyne? S nem csak rá – mondtam, ahogy kicsit
közelebb értünk, s jobban meg tudtam nézni a férfiakat. –
Látom, itt van Szabolcs – ettől kicsit elkomorult a tekintetem.
– Szabolcs igen jó hadvezér. Meglehet, olykor a halálba
küldi az embert, viszont nem a pokolba, mint más. A másik, az
a nagydarab a kék kaftánban, ő Aba.
– Szépen megiperedett – mondom –, széltében is,
hosszában is.
– Szeret élni – kacsintott cinkosan Tokaj. – Hívtuk, mert
meglehet, lesz dolgotok egymással. Árpád jobbján ő Tarhos,
Árpád nagyobbik fia. Most már – tette gyorsan hozzá. –
Levente odaveszett a bolgároknál.
– Isten nyugosztalja!
– Másik oldalán Üllő áll, ő született Tarhos után.
– Tán csak nem ő is hadvezér? – néztem csodálkozva
Tokajra. – Igen fiatal.
– Nem kell félteni, tudja, mit csinál. Huszonkét éves, két
évvel fiatalabb bátyjánál, s mindketten erős seregnek
parancsolnak. Árpád Üllőre bízta a vízi zsoldosait. Mind a te
fajtád.
– Székelyek? – kérdeztem csodálkozva, mert a székelyek
nem pénzért harcoltak, hanem becsületből.
– Nem. Északi katonák, a jeges vizek országából. – Ezen
nagyot csodálkoztam, mert tudtam, hogy apám véréből sokan
harcolnak pénzért, noha azt nem, hogy Árpádhoz is szegődtek
el közülük.
– No és az a kis vitéz? – kérdeztem egy fiúcskára, aki apró,
fából faragott katonákkal, lovakkal és házakkal játszott az
asztalnál.
– Ő? – nézett mosolyogva rá Tokaj. – Ő Jutas. Mindenhol
ott van, ahol az apja. Tízéves, azonban fürgén forgatja a
kardot. S nem ám fakardja van.
– Őt én ismerem.
 – Honnan ismerhetnéd? – csodálkozott rám Tokaj.
– Ő biztos nem emlékszik rám, igen kicsike volt, de majd
meglátjuk.
Közelebb léptünk a férfiakhoz, mire felénk fordultak. És
hogy, hogy nem, a kis Jutas fölkapta fejét, rám mutatott és
felkiáltott:
– Szikil. – Erre sokan kérdőn néztek rá, nem értették, miért
nézett engem székelynek a kisfiú, mikor kinézetre északinak
mondanának, ruhámból ítélve bármilyen nép parasztja
lehetnék. Aztán elmagyarázta apjának: – Ott jártak
nagyapónál.
– Így igaz – tettem hozzá. – S te már ötévesen kardot
forgattál – ezen mindannyian jót nevettek.
– Keménd – szólított meg Árpád –, rád én is emlékszem.
Munkácsnál megnevettettél.
– A tudatlanságommal – válaszoltam.
– Nem. A jó szándékoddal. Bors napokig tüsszögött attól a
borstól, amit neki adtál.
– Csak nem lett baja tőle?
– Az nem. De az a hír járja, elég volt egyet tüsszentenie
Ungvár falai alatt, s a védők rögvest föladták a várat. – S ha
eddig nem volt okuk az uraknak, hogy jól kikacagják magukat,
akkor most lett. – És mondd csak, Keménd! Hoztál-e valamit
nekünk?
– Hoztam hát – mondtam. – Elvégeztük a dolgunkat, amire
Tokaj küldött, s nem jöttünk vissza üres kézzel.
– Úgy – lépett Árpád közelebb. – Halljuk! – S aztán
belefogtam, hogy elmondjak mindent úgy, ahogy volt. Kezdve
onnan, hogy elhagytuk falunkat, s hogy mikor milyen
csapásokon haladtunk, egészen odáig, amikor megjelöltem a
nyárfa törzsét, ahol kiértünk a nádasból. Jobban mondva
inkább arról beszéltem, ami hadi szemmel nézve fontos lehet,
bár Demeter olykor nem bírta, hogy közbe ne szóljon és ne
tegyen említést olyan apróságokról, mint a Brangnával történt
birkózásom. Ilyenkor próbáltam leinteni, azonban Árpád
nógatta, hogy mondja csak, s ezeken jókat derültek az urak.
Aztán meg egy nagy pergament fektettek az asztalra, s kérték,
mutogassam a térképen, mikor merre jártunk. Én efféle
rajzokhoz nem értek, s ekkor Tokaj sietett segítségünkre, és
ahogy Titussal együtt igyekeztünk pontosan leírni, amit
láttunk, ő elvett Jutastól egy marék fabábut, azokat rakta le
sorban, ahogy haladtunk a beszámolóval.
– Mit mondotok, meg lehet csinálni? – kérdezte Árpád
hadvezéreit, de hogy mit, azt nekünk nem árulta el. Az urak a
fejüket vakarták.
– Víz, mocsár, földsánc… nem könnyű – mondta Szabolcs.
– Nem – helyeselt Árpád. – Ezért tették mocsárba.
Aztán Aba kerülte meg az asztalt, hogy jobban megnézze a
rajzokat. Nagy hasát simogatta, fejét ingatta, s hirtelen lehajolt,
hogy valamelyest szintbe kerüljön a pergamennel.
– Hacsak… – mondta, és állát dörzsölte. – Nem könnyű –
folytatta aztán –, azért nem lehetetlen. Kellenek hozzá Üllő
vízi zsoldosai. – Majd rám nézett. – Keménd, neked hány
székelyed van?
– Meglepett a hirtelen kérdés, de aztán gyorsan számolni
kezdtem az ujjamon.
– Hat – mondtam –, ha mind kell.
– Kelleni fog. S kapsz még százat.
– S mivégre, Aba uram?
– Megtudod, ha eljön az ideje – mondta Árpád. – Aba
megüzeni a tennivalót. Mostantól neki tartozol
engedelmességgel.
Ezzel nem végeztünk Árpád fehér kövekből épülő
városában. Visszavolt valami, a jutalom, s hogy Árpád
megvegye Titus portékáját.

Estére jött a kincstárnok, aki nem nagyon nézegette az árut,

vitette volna a szolgálóival, s adta volna érte a szép
ezüstdénárokat, nem keveset, ahogy Árpád meghagyta neki.
Azért megakadt a szeme a szép selymen és a gyönggyel és
drágakövekkel kirakott damaszk késen.
– Szép, igencsak szép – mondta, s aztán kéretlenül
megtoldotta öt dénárral. – Árpád meghagyta, legyek bőkezű –
magyarázta.
– S a kincs, amit Tokaj ígért? – kérdezte Titus.
– Az is meglesz, ne félj! Holnap reggel, mielőtt indulnátok,
Tokaj maga visz titeket a kincstárba, s ott annyit rakhattok
három szamárra, amit elbírnak a kosaraitok. – Úgy tűnt, Tokaj
mindenben állja a szavát. De ez a kincstárnok, ennek volt
valami hamisság a szemében.
Reggel jöttek aztán értünk, és sürgettek, hogy tüstént
málházzunk és vigyünk hármat a szamarainkból. Ott állt Tokaj
egy nagy épület előtt, és mondta, hogy ott kössük ki a
szamarakat, mert megyünk a magyarok legféltettebb
kincstárába. Vidáman néztünk össze, alig vártuk, hogy
kinyissa végre a hatalmas vasveretes kétszárnyú ajtót. Aztán
beléhelyezett egy óriási kulcsot a zárba, és megforgatta. Ötször
forgatta át, mire megcsikordult a sarokvas.
– Keménd, ahogy ígértem. Annyi kincset vihetsz Árpád
kamrájából, amennyit elbír a három legerősebb szamaratok.
Mégpedig abból, ami neked a legkedvesebb. Íme, lépjetek be a
kincseskamrába !
Titus és a fiai nevetve veregették meg a vállam, és
bátorítottak, hogy nosza! Küldtek előre, hiszen mégiscsak
velem kötötte Tokaj a paktumot. Így aztán nagy izgalommal
léptem be a hatalmas kincseskamrába.
Szememnek szoknia kellett a sötétet, s pókhálót is le kellett
sepernem a fejemről. Aztán, ahogy beljebb léptem, szemem-
szám elállt. Először ugyan megrökönyödtem, mert másra
számítottam. Nagyon másra. Aztán ahogy múltak a pillanatok,
és szokni kezdtem, nem csak az elém tárult látványt, a
gondolatot is, szám lassan egyre szélesebb mosolyra húzódott.
– No, van-e kincs, Keménd? – kérdezte Titus, miközben
nagy vidáman belépett, és vállamra tette kezét. Aztán meglátta
ő is, és arcára fagyott a mosoly. Csak állt, és hitetlenkedve
bámult, és akkor sem tudott mozdulni, mikor Andreasz és
Demeter melléje ért. Majd előrelépett, egészen a nagy halom
kincsig, és felvett egy darabot. Megfordult, és csak nézett
ránk, majd Tokajra értetlenül.
– Van – válaszoltam nevetve, és indultam, hogy annyit
hordjak a kincsből a málhakosarakba, amennyit elbírnak.
Így történt, hogy kinccsel megrakodva indultunk haza. És
hogy Titus és fiai miért dúltak-fúltak harmadnapján is, hogy
elindultunk? Hát azért, mert Titus három legerősebb szamara
nehéz terhet cipelt. Két-két kosár vasat. S bár volt abban törött
kardtól a kopott ekevasig minden, amit el lehet képzelni,
mégis vas volt, és nem arany, ezüst és drágakövek, amire Titus
számított. Afféle kincs, ami nekem a legkedvesebb, Tokaj
ígérete szerint.
Hatodnapra értük el azt a helyet, ahol az országútról
valamivel keskenyebb ágazott le nyugat felé, és kerülte az
előttünk hirtelen magasba szökő dombokat. Innen Ráróval egy
nap lett volna az út hazáig, ám gyalog, a szamarakkal baktatva,
kettővel kellett számolnunk. Innen kezdve nem volt
megállásunk, ha esett, ha fújt, nagyon hiányoztak a mieink.
Mentünk, míg láttunk, s akkor szállást kértünk éjszakára egy
pásztornál. Kérdeztük a gazdát, hogy jó úton járunk-e
Öttorony városa felé. Azt mondta, ő ott nem volt, viszont
sokan mennek arra és jönnek onnan, s így biztos ez az az út.
Menjünk tovább, egy darabig nekünk jobbra legyen a nagy
sásos patakvölgy, aztán balra, s amikor megint átmegy az út a
víz túloldalára, ott egyenesen fölfelé a hegyre, onnan nem
lehet eltéveszteni. Így is lett.
Másnap, amint a hosszú vizes rétet elhagytuk, egy kaptató,
majd két nagy vízmosás következett. Delelő után nem sokkal
egy hosszú lejtőn kezdtünk ereszkedni, és akkor láttuk meg a
fák között azt, amit annyira vártunk. A Vas-hegyet.
– Szóval ezért – mondtam, inkább magamnak.
– Mit ezért? – kérdezte Demeter.
– A Vas-hegy. Hogy miért ez a neve. Látod? – mutattam a
hegyre, noha Demeter nem értette. Aztán felemeltem az egyik
málhakosár takaróvásznát, és a rozsdás vasdarabokra
mutattam. – Érted már? – kérdeztem. Demeter ekkor hol a
vasakra, hol a hegyre nézett, s aztán láttam az arcán, hogy
kezd világosodni az elméje. Erősen benne jártunk az őszben, s
mindenütt színesedtek a levelek. Az egész Vas-hegyet
vörösesbarna lomb borította. Mondhatnám, festette
rozsdavörösre.
 5. FEJEZET

A gyerekek egymást váltották a fújtatónál. Imádták nézni a

kalapács alól kipattanó szikrákat és az izzó vas sistergését a
vízben, és bármit megtettek volna, csak ne küldjem el őket
azzal, hogy ne lábatlankodjanak a tűz körül. Faszenem még
nem volt, de elhatároztam, amint alkalmam nyílik rá,
elmegyek a szénégetőkhöz, hogy kitanuljam a tudományukat.
Így egyelőre meg kellett elégednem a jó száraz keményfával,
és bár ezzel kicsit tovább tartott a hevítés, azért jól ment a
munka. Titus az úton megbékélt a kinccsel, főleg, hogy végig
arról beszéltem neki, mi mindent tudok ebből csinálni, és lesz
belőle eladnivaló is, amit vásárra vihet. Azt már látta, hogy
errefelé nincs annyi vagyonos ember, akiknek megérné
drágaságokért menni a messzi keletre, a falvak sem dúskálnak
annyi földi jóban, mint ahogy a miénk bővelkedett odaát,
Székelyországban, és belátta, hogy másféle portéka kell
ezeknek az embereknek.
Először fejszéket csináltam, mert az mindig kell. Majd
kalapácsot és fogókat, hogy jobban menjen a kovácsmunka, és
mivel a verővassal sem voltam elégedett, mert hamar
átmelegedett és égette a tuskót, amire rá volt fogva, csináltam
egy affélét, ami eléggé vastag volt, hogy ne melegedjen át
egykönnyen, az alját elnyújtottam és hegyesre vertem, hogy
azzal tudjam a tuskóba verni. Aztán, bár a szántást a többiek
elvégezték, ekevasat és sarlót kezdtem készíteni, hogy legyen
tavaszra és a betakarításhoz. Büki jött azzal, hogy a
helybélieknél látott egy különös ekét, ami nem csak túrja a
földet, hanem egy oldalra dobja, és hogy ezzel mennyivel
könnyebben menne a munka. Magyarázta, hogy s mint kellene
a vasat kivernem hozzá, de aztán abban maradtunk, hogy
megnézem, és akkor csinálok neki, ha megácsolja hozzá az
ekét. Így csupán olyanokat kovácsoltam, amit ismertem, mert
nem akartam hozzá elpocsékolni sem a jó száraz tűzifát, sem a
vasat.
 Aztán a fegyvereket vettük sorra a faluban, és mindjárt
láttuk, hogy nagy ebben a hiány. Így aztán a hibás
kardpengékből és lándzsahegyekből leginkább használható
fegyvereket próbáltam kialakítani, és többé-kevésbé sikerült is.
Majd a nyílhegyek következtek. A hozzá való vesszővel
Bükinek gyűlt meg a baja, mert itt nem voltak olyan jó vastag
fenyők, melyeknek az aljából szépeket lehet hasítani. Nézte a
hársfát, égert, ám félő volt, hogy azok nem bírnak el egy erős
íjból kilőtt vashegyet. Egyelőre meg kellett elégednie a
bükkfával. Igaz, az jó erős volt, viszont nagyon nehezen ment
belőle a szép egyforma vesszők faragása.
Én pedig nekiálltam hegyet kovácsolni, és ontottam
százával. Egyszer odajött hozzám Csorba, hogy lássa, mi
készül. Ha valakinek, neki nem volt mindegy, mit tesz a
tegezébe.
– Igen vékonykák – mondta aztán, hogy alaposan
megvizsgálta a nagy halomban gyűlő készletet.
– Azok. Láttam azokat a katonákat, meg hogy miféle hadi
ruhájuk van. Drótból van csinálva.
– S nem vágná át a penge?
– Nem. Se a nyílé, se a szablyáé. Ennek a vékonykának a
likakon át kell mennie.
– Vékony is, hosszú is. El fog görbülni.
– Nem fog. Jó egyenesre verem, és lassan vastagodik, hogy
utat nyisson magának a drót között. – De Csorbát ez nem
győzte meg.
– Van-e készen vessződ?
– Van pár.
– Megyek az íjért.
– Nem kell – mondom. – Az enyém erősebb. Ha ez nem
görbíti el, a tiéd se fogja.
– No, hadd lássam!
Bementem a házba az íjért, fölajzottam, és fogtam hozzá
egy marék vesszőt. Kimentünk a házak közül, nehogy egy
gyerek elénk ugorjon, és ott célba vettem egy százlépésnyire
lévő hársfa törzsét. Feszítettem, és már eresztettem is el az
ideget. A nyílvessző kiröppent, majd nagyot csapódott a hársfa
törzsében.
– Nehéz ez a vessző – mondta Csorba a fejét csóválva. –
Lassú, mire odaér, a vad elugrik.
– Ez van most. Viszont erős és nagyot üt. És ha a vad nem
túl ugribugri, eltalálja.
– Az a drótruhás fajta?
– Az – feleltem mosolyogva. – No, nézzük meg, mit végzett
a vessző!
Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy nincs semmi baj azzal
a nyílheggyel. Nem egyszerű hegy volt, annál azért
furmányosabb. Az elején volt egy kis levélke alakú hegy, épp
annyira széles, hogy könnyen utat találjon magának a sodrony
között. Aztán elkeskenyedett, hogy könnyedén hatoljon
mélyebbre, majd ismét szélesedett nagyon lassan és hosszan
úgy, hogy a lehető legmélyebbre hatolhasson anélkül, hogy
elgörbülne. Az ember azt gondolná, nehéz az efféle hegyet
megcsinálni, de mikor kiötlöttem a fortélyait és belejöttem,
hamar ment.
Visszamentünk a fészerhez, ahol a kovácsmunkát
végeztem. Hideg is volt, az eső is csepergett, így a gyerekek
elmaradtak.
– Ügyes legényke a fiad. Rárót úgy ülte meg, szőrén, az
emberek csodájára jártak.
– Ej, ez a gyerek! Mondtam neki, hogy föl ne merjen ülni,
még nyakát szegi.
– Mondtad, mondtad. S neked nem mondhattak bármit? –
nevetett Csorba, mire mosolyogva csóváltam a fejem.
– Mikor ilyen idős voltam, nálunk nem voltak lovak, csak
birkák. S jól mondod, mondhattak nekem bármit. –
Hallgattunk egy darabig, majd másba kezdett Csorba.
– Keménd, mi lesz itt? – mire néztem magam elé, s nagy
sokára szólaltam meg.
– Baj lesz, Csorba. Nagy bajok lesznek. Hogy mifélék, ha
tudnám, se mondhatnám el, azonban nem tudom. Csupán
annyit, hogy a nagyfejedelem és a vezérei olyan erősségről
akartak tudni, ami maga lesz a pokol, ha nekünk oda kell
vonulni.
– S kell ez nekünk? – kérdezte aztán.
– Kell vagy nem kell, nem mi döntjük el. Hallottad, mit
mondott Tokaj. A hegyeken túl háborog a világ. S az a vihar
egyszer át fog csapni a legmagasabb hegyen is.
– Az ember viharban nem kimegy a házból, hanem
meghúzza magát.
– Ha nem megyünk magunktól, lesz, aki kiverjen.
Árpádnak meg lett ígérve, hogy megyünk, ha kell. Majlát a
vérét eresztette a borba, Árpád is, abból ittak, s tudod, ez mit
jelent. Ha Árpád megy, nekünk is menni kell, ha Árpád íjat
feszít, nekünk is íjat kell feszítenünk.
– Heten maradtunk, Keménd! S te is majd’ odavesztél. Mit
akarnak még mitőlünk?
– Hát ezt a hetet – mondtam. – S küldenek még száz
székelyt. Hogy mivégre, nem tudom, Aba majd megüzeni.
– Aba? Az meg ki a rosseb?
– Árpád egyik nagyvezére. Ott volt Szabolcs is, a vörös
képű, őt Árpád másfelé küldi. S van ez, ez az Aba. Látni rajta,
hogy nem magyar, még a ruhája se. Inkább afféle lehet, mint
mi. Kabar, vagy mi, bár magát karvalynak mondja.
Messzebbről jöttek, mint Árpád törzse meg a hunok, de nem
annyira, mint a kakasok és a mezítlábasok. Bekéredzkezett a
népével, mert rájuk akartak erőltetni valami idegen istenfiát.
– Hát mit törődnek azzal, hogy ki hogyan imádkozik?
– Ilyenek az urak, mindent megmondanak. Talán Árpád
nem, ő evvel nem foglalkozik, csak jó katona legyen. S úgy
hírlik, Aba az, s ha nem is a szablyavívásban, de a
vezérkedésben. S Árpád most igen nagy dologgal bízta meg,
és odaadott hozzá minket, meg száz másik székelyt, és ki
tudja, még hányat. Ott lesz vele Árpád Üllő fía is, és nagyon
nézték a Duna rajzát egy irkafirkán. Meg nem mondom, hogy
miért, nekünk közünk lesz hozzá. Csorba, ezt a veszedelmet
nem tudjuk kikerülni. El kell mennünk, s tennünk a dolgunkat.
 – Hát, ha így áll, akkor elmegyünk – mondta aztán Csorba.
– S akkor majd tesszük a dolgunkat. De akkor tegyük jól!
Kalapáld azokat a vashegyeket, nekem vagy egy tekenővel!

Aznap későn mentem be a házba. Amíg tudtam, a hegyeket

vertem a tűz fényénél. Nem ültem a lócára, inkább gyékényre
a tűznél, ahogy régen szoktuk. A többiek elcsendesedtek, tele
volt velük a padló a ház belső felében. Titusék feküdtek a
hátsó hosszú falnál, középen ők ketten, Margaretával, kívül
Andreasz, belül Demeter, a felesége, Emőke, és a nagyobbik
leánykájuk, Hete. A kicsi, Hajna, a külső, ablakos falnál
feküdt, a mi oldalunkon. Cseperkával egyidősek voltak, és
elválaszthatatlanok egymástól. Ők voltak belül, a falnál, aztán
Csuda fiam, majd Leila, kívül pedig az én helyem volt.
Amikor megjöttek Titusék, nagy volt az öröm, bár a kétség
is, hogyan fogunk aludni. Aztán megoldódott, csak a sok
holmit kellett úgy eltenni, hogy ne legyen útban. Amit lehetett,
a falra akasztottunk faszegekre. Ami nem volt kényes és ritkán
kellett, az fölkerült a padlásra, a többi dolognak tapasztottunk
a házhoz egy kamrafélét, és sok mindent oda tudtunk berakni:
Titus utazódolgait és hasonlókat. A szamaraknak készült egy
fészer, azt nem kellett olyan erősre csinálni, mint amilyen
Adomás falva határában volt, mert itt nem járt se medve, se
farkas. Így tudtunk berendezkedni nagy hirtelen, és megvolt
mindenkinek a maga helye.
Leila sem aludt még. Engem várt, azt mondta, melegen
tartotta az ételt. Elvette a tűz mellől, és elém tette egy korsó
vízzel. Ült mellettem szótlanul. Jólesett a meleg étel az egész
napi kovácsolás után odakint a hidegben. Birkát főzött, a
csontos részét, amiről az ember szájában magától omlott a
zsíros hús. Káposzta is került bele, hagyma többféle, és répa.
Bors annyi, hogy érezni lehessen, és sok más fűszer, leginkább
olyasmik, amik itt teremtek. Volt benne balzsamfű, csombor,
kömény, aminek a magját a Vas-hegynél kaptuk ráadásnak,
amikor libákra cseréltünk gabonát. Azonban nem csak ettől
volt annyira zamatos, hanem a savótól, amit Leila szeretett az
ételbe tenni, ha volt, és hogy ne lett volna, ha egyszer olyan jól
tejeltek ezek az apró tehénkék. S hogy ne csak húst egyen az
ember, gyúrt belé jó sok tésztát. Mások leginkább
belecsipegetik, s van, amikor deszkán nyújtják és
összevagdosva dobják az ételbe.
Leila sose volt rest minden darabkát két tenyere között
megsodorni a fazék fölött, mert tudta, hogy leginkább így
szeretem, és a gyerekek is. Ők, amikor ették, mert a gyerekek
külön tálat szoktak körülülni az asszonyok mellett, amibe
Leila és Margareta több tésztával tette a levet és kevesebb
hússal, azon versenyeztek, hogy melyiküknek fröccsen
magasabbra a lé az arcára, amikor beszippantják a szájukból
lógó tésztát. Az asszonyok persze hiába pörlekedtek velük,
hogy az étel nem játékra való, a csönd sose tartott sokáig, mire
a négy gyerek között megint körbeért a kanál, a
kuncogásukból tudni lehetett, hogy nem bírnak a bőrükben
maradni.
– Nem eszel? – kérdeztem, és nyújtottam a kanalat.
– Ettem már – mondta, és olyan szeretettel nézett, ahogy
csak ő tudott. Sokáig nem szólt többet. Ilyenkor nem nagyon
szoktunk, mert az étellel foglalkoztunk, semmi mással. A
beszédre mindig volt idő azon kívül, s megadtuk a módját az
evésnek. Most is így volt ez, komótosan vettem újabb és újabb
falatokat, és a kanalat sem kellett továbbadnom. A csontokat a
tűzbe hajítottam. Gondoltam, hogy de kár értük. Ha lenne vagy
egy vakarék kutyácska a faluban, nem veszne kárba.
Jelezhetne, ha jön valaki, vagy elkergetné a rókát, a nádi
toportyánt a baromfiak közeléből. Vagy azok a termetes
őrkutyák a gulyánál, Adomás falván. És a ménes agarai.
Azonban a falu most kezdett erőre kapni, s arra, hogy
kutyáknak jusson étel, gondolni sem lehetett.
– Jó volt-e? – kérdezte Leila, mikor félretettem a kanalat.
Fölállt, hogy kivigye a többit a kamrába, nehogy megromoljon
a hústól és savótól odabent a melegben.
– Jó – mondtam. – Mindig jó a főztöd. – Ott maradtam a
tűznél, míg Leila vissza nem jött, s a falnak dőltem. – Add
csak ide a subát – mondtam aztán –, hideg a fal. – Leakasztotta
az ajtó mellől, a hátam mögé igazgatta, majd visszaült mellém.
– Bújj te is belé, elég nagy – és nyitottam ki jobb kezemmel,
hogy a hónom alá kucorodjon.
– Sokat voltál el – szólalt meg aztán.
– Sokat – mi mást lehet erre mondani?
– S most sokat dolgozol.
– Sok a dolog.
– S alig szólsz. – Ez így lehetett. Sok volt a teher a
vállamon, s azt viselve az embernek nemigen van kedve sokat
beszélni. – S mi az a sok dolog?
– Hogy mi? Kell a vas az ekéhez, kell a sarló…
– Csinálsz te mást is.
– Csinálgatok. Fejszéket.
– Meg fokosfejet.
– Azt is.
– Lándzsahegyet.
– Az is kell olykor.
– Nyílhegyet kosárszám. – Hallgattunk. – Mire készülsz?
– Amire kell. – Nem tudtam, mit mondjak el, mit ne. –
Látod-e, ott, a Vas-hegyen, amikor átbuknak azok a nagy
felhők. Abból se lesz mindig eső, de az ember tudja, hogy
kellhet a köpönyeg.
– S most is látsz-e felhőt?
– Innen nem látni – mondom –, ám valami készülődik.
– Vihar lesz? – kérdezte, mintha csak az időről beszélnénk,
hogy lesz-e hó, s több fát kell-e bekészíteni.
– Az. Igen nagy fergeteg. – Hallgattunk. Leila betakarta
felhúzott lába fejét a suba szélével, hogy ne fázzon.
– Mi lesz velünk?
– Azt nem tudom. A háborgás mindenkinek ad dolgot,
azonban ha jól csináljuk, itt nem fog lecsapni.
– S ha nem csináljuk jól?
– Ha nem? Olyan nem lehet. Csinálni kell, amit kell, s jól.
Mert ha nem, akkor vagy elveszünk, vagy szolgaságba esünk,
s meg nem mondom, melyik a rosszabb. – Tettem a tűzre, ki
ne aludjon, s aztán visszadőltem a gerendafalnak.
– Akkor verd azokat a nyílhegyeket! S ha kell kosár, fonok,
s ha más kell, mondjad!
– Volna, ha már mondod – folytattam aztán. – Viasza van-e
Violának?
– Kell lennie. Csorba sok mézet szedett.
– S Dióséknál akad-e zsír a gyapjúból?
– Az is van. S Viola és Jóleán vegyítettek viasszal. Arra
kell-e?
– Arra – válaszoltam. – Jól meg kellene kenni a hadi
ruhákat.
Mindenkiét. Meg ne puhuljon az esőben. S a köpönyegeket
is.
– Meglesz.
– S kenjetek vásznat faggyúval, hetünknek, a fejünk fölé.
Inkább többet.
– Lesz az is.
– S kell tiszta vászon tépésnek.
– Csinálunk tépést – mondta Leila, és átkarolt. – Minden
lesz, ami kell, el lesztek látva. De elég mára a háborúságból –
és bár csak ezen járt az eszem napok óta, igazat adtam neki,
hogy az éjszaka másra való. Le kellett volna feküdni
Csudácska mellé, lábtól Titusnak és Demeternek, de nemigen
akaródzott. Mind aludtak, Titus horkolgatott, s a többi
lélegzetén is hallani lehetett. A tűz az új fától ismét pattogni
kezdett, Leila meleg teste pedig megnyugtatott, ahogy hozzám
simult a suba alatt. Szerettem ezt a ruháját is, másképp állt,
mint a nadrág az asszonyokon. Szoknya volt rajta, ha itthon
volt, s egész nap nem volt dolga a faluban. A többi asszonynak
idegen volt a szoknya, nadrághoz szoktak, mert melegebb és
jobb, ha gyorsan lóra kell pattanni. Leila kislány korában
szoknyában járt, mint ahogy Margareta is folyton, és most is
jobban szerette.
Leila fészkelődött, másképp helyezkedett, hogy jobban át
tudjon ölelni. Éreztem, hogy melle oldalamnak nyomódik, és
mikor megsimogattam, megállt rajta a kezem. Aztán
továbbsiklott, az ing kötőjéhez, ami könnyen kioldódott. Leila
szorosabban ölelt át, amikor az ing alá csúszott a kezem, s
elidőzött meleg halmain. Megsimogatta az oldalam, s ujjai a
gatyám korcára tévedtek. Ezen az estén minden olyan hamar
oldódott meg. Ez is. Leila keze nem állt meg a korcnál, ment
tovább. Szája édes volt és eleven, és már nem tudta, öleljen-e,
simogasson-e. Aztán felemelkedett és szembeült az ölembe.
Vállára húztam a subát, ne fázzon, s így ölelkeztünk. Talán
szorosabban, mint addig bármikor. Sokat nem mozogtunk,
csak szorítottuk egymást magunkhoz, mintha örökké össze
akarnánk forrni, összevegyülni, hogy aztán, bár égesse
testünket máglya, egymástól el ne váljunk soha többé.
Egymásnak feszültünk, és szívünktől pulzálva mind
sebesebben lüktettek ereink, s azzal minden porcikánk. Míg
meg nem szűnt körülöttünk minden, a szuszogó emberek, a
pattogó tűz és a hátamról lecsúszó takaró. S a vigyázás is,
hogy hang alvót ne költsön, amint elfojtja a harapás vállamon.
Csak egy maradt, az örök és teljes összefonódás. Az ember
meg nem értheti, mi ez az öröm, ez a mámorító boldogság, ha
ennyi a baj odakint, a subán kívül. Aztán semmin nem
gondolkodunk, semmivel nem küzdünk, elcsendesedünk. Jó
ott lenni, nyugalomban, egymás karjaiban, aztán a suba szélét
a vállunkra visszahúzni.

– Jön valaki. – Izsép Ladost, Szépa fiát küldte a falu szélén

telelő kis gulyától, hogy gyorsan hozza a hírt, míg Domos a
falu közepére ért, és verni kezdte a jelzővasat. Nem vészjelzés
volt, gyülekezőre hívás.
– Mindjárt megyek – mondtam, mert izzott a vas, és be
kellett fejeznem, nehogy kárba vesszen. Aztán letettem a
szerszámokat, nyakamból marhabőr kötényemet, Csuda pedig,
aki a fújtatónál segédkezett, egy korsóból vizet öntött a
kezemre, hogy lemossam a koszt. Inkább volt tél, mint ősz, bár
a suba még nem kellett. Vastag nemezmellyesemet öltöttem
ingem fölé, s így indultunk Csudával a falu közepére.
 – Csorba üzeni, hogy náluk vannak – jött aztán ismét a
hírrel Lados, hogy eligazítson. Mikor odaértünk, Viola és a
gyerekek épp kifelé jöttek a házból, hívták Csudát, hogy
menjen velük Fintáékhoz, ahol Piriska árpamálét főzött
mézzel. Ez ritka finom csemege volt a gyerekeknek, Csuda
mégis inkább velem akart maradni, alig lehetett lebeszélni.
A házban mind ott voltak a férfiak. Ladost és Domost
visszaküldték a faluszéli kis kunyhóhoz, hogy ügyeljenek a
marhákra és birkákra, Dobos és Döme a lovakhoz szaladtak, a
déli gyepekhez, hogy Kozma helyét vegyék át, míg tart a
gyűlés. Ebből a nagy készülődésből tudtam, hogy most ér el
bennünket a vihar.
Mindenki odabent volt, akinek kellett, csak engem vártak.
A fekvőhelyeket ülték körbe, ahol vastag gyapjúszőttesekkel
borították le a szalmát. Csorba mellett egy idegen ült, az utolsó
falatokat ette egy tálból, füstölt birkacombot és savanyított
káposztát, aminek lédús leveleit kezével összehajtva
különösen nagy kedvvel tömte a szájába. Nálam kicsivel
lehetett idősebb, de arcának és nyakának sebhelyeiből
gondolva megjárhatott egy-két csatamezőt. Haja két fonatban,
s ebből lehetett látni, hogy többre tartja azt, hogy jó katona
legyen, minthogy rangban mások fölé kerüljön. Hadi ruha nem
volt rajta, csak az, amit az ember mindig visel hideg időben.
Öltözete hasonló a miénkhez, egyszerű volt, csupán mellyes
helyett hordott posztóból varrt kaftánt. Szablyáját maga mellé
fektette, késével a húst vágta, viszont íj vagy más fegyver nem
volt nála. Nehéz subáját a tűz közelébe akasztották, hogy
száradjon, s oda tették nyergét és kiterítve gyapjútakaróját is.
– Aba küldött – mondta, hogy végzett az evéssel és nagyot
ivott a vizestömlőből. – Azt üzeni, készüljetek. – Beszédéből
tudni lehetett, hogy hun, s ettől máris közelebb került a
szívünkhöz. Nem olyan magas lóról szólt hozzánk, mint amaz,
aki nyáron jött Árpádtól, a szemében sem látszott megvetés.
Szeretettel nézett ránk és szólt hozzánk, székelyekhez, mintha
közeli rokon vagy jó barát lenne.
– Most, télvíz idején? – kérdezte Csorba, a többiek szintén
morgolódtak.
 – Most – felelte. – Arnulf meghalt, innentől nem vagyunk a
frankok szövetségese.
– Akkor elkezdődik – mondtam.
– Már elkezdődött. Amit ma el lehet végezni, holnap késő
lesz, ezért a nagy sietség. Csak nem féltek a hidegtől? –
kérdezte nevetve, és vele nevettünk. Hideg? Itt? Odahaza,
Székelyországban, ott volt hideg, ez itt nem hideg volt, csak
köd és nedvesség. Ami olykor rosszabb tud lenni a hidegtől,
ha az embert csontjáig dermeszti a ruhába settenkedő
nyirkosság.
– Mit kell tennünk?
– Először helyet csinálni ötven marhának és száz zsák
gabonának.
– Ez menni fog – mondta Csorba, ezen ismét nevettünk. –
Ha ez a háborúskodás, háborúskodunk mi örömest minden
télen.
– Bárcsak ennyi lenne – folytatta aztán a hírnök. – Jön
velük száz székely is.
– Akiket Aba ígért.
– Azok. S ígérte-e Aba uram azokat asszonyostól s
gyermekestől?
– Asszonyok s gyermekek csatába? – szólt közbe Finta, aki
a legidősebb volt közöttünk.
– Volt már ilyen, azt mondják. – Arra célzott, amikor
minket se engedtek el egyedül az asszonyok, jöttek velünk
Ménmarót ellen gyermekestől. – Kell a sok szorgos kéz
megőrölni a gabonát, megsütni, és a marhát megfőzni.
– Elleszünk egy darabig a száz katonával ennyi étellel.
– Elég sem lesz – javított ki a katona. – A száz székely az
eleje a hadnak, aztán átvonulnak itt mások is. És ha nem
találna a had élelmet, majd küldenek a marhákért. Aba uram
parancsba adta, hogy a székely századnak te legyél a vezetője.
– Hát nincsen nekik százfőjük?
– Lenne, viszont te ismered a déli határt, és csináltál már
ilyent.
 – Sokan ott hagyták a fogukat.
– Sokan most is ott fogják hagyni. Bár nem ez a baj, hanem
hogy van ennek a száz székelynek egy elöljárója. Aba uram
nem szíveli, azt mondja, veled többre menne.
– Hát, ha ez kell – legyintettem.
– Bekének hívják.
– Kicsodát?
– A százfőt. Őt kell leváltanod.
– Akkor most százfő vagy csak elöljáró? Mert a százfőket
választják – ellenkeztem.
– Ez nem pont úgy volt. Bekébe inkább beletörődtek, de
majd meglátod magad is.
– Jól van, ha Aba annyira akarja. Mikor jönnek?
– Mához harmadnapra itt lesznek.
– Máris?
– Máris. Hajtják a marhákat, a szekerek és asszonyok is
lassítják a menetet, ezért harmadnapra lesznek itt. Addigra
meg kell csinálnotok a helyet a marháknak és fedelet az
embereknek.
– Három nap alatt? Mit csináljunk ennyi idő alatt, hogy ne
fagyjanak meg a gyermekek?
– Ez a te dolgod, Keménd. És nemcsak ez. Ha ideérnek, két
napotok lesz hidat verni a mocsáron.
– Két nap nem elég – vágott közbe most Büki, aki a
legjobban tudta közülünk, mekkora munka rendes hidat
építeni.
– Az meg a te dolgod – válaszolt a hírnök, és bizalommal
nézett Büki szemébe. – Nem kell a világ végezetéig állnia,
csak míg átvonulnak a seregek és az ökrös szekerek. Száz
embered lesz mindenre, meg ti, heten. Fejszét hoznak,
némelyik ért a fához, s van egy kovácsuk, ha fenni kell.
– S ha meglesz a híd, hogyan tovább? Azon a csapáson
ember sem megy el lovon ülve, nemhogy egy szekér –
mondtam.
 – Akkor azt is meg kell addigra csinálnotok. S ha ott is
hidat kell verni, vertek, s ha gázló kell, gázlót csináltok.
– Két nap kevés lesz – ellenkeztem.
– Keménd – állított meg Büki. – Elég lesz. Ha két nap alatt
meg lehet csinálni száz embernek, akkor azt csak száz markos
székely embernek lehet, s akkor azt mi megcsináljuk.
– Tudom, hogy megcsináljátok – helyeselt a követ –, és
Aba uram ugyanúgy tudja. Út kell a déli országútig. Ha nem
lesz meg, harmincezer katonánk fogja bánni, és azok asszonyai
és gyermekei. A tiétekkel együtt. – Ettől aztán csönd lett egy
kis időre, majd így folytattam:
– Jól van. Meg lesz csinálva a híd is, út is, és biztos helyre
tesszük a száz katona háza népét. S mi lesz aztán?
– Szabolcs Tarhossal és húszezer katonával úton van a zalai
sárvár felé. Amint azt bevették, s elállták az útját minden hátba
támadásnak, megindulnak délnek, s ugyanúgy elfoglalják
Potolyt. Az hamar fog menni, nem is kellenek mind oda.
Aztán átmennek Öttorony városán, meg sem állnak Ezékig.
Ezéket veletek együtt támadják, s ha meglesz, a többi könnyű.
Ám ehhez, mire odaérnek Szabolcsék, szabad útnak kell lennie
Hosszúhídon.
– Akkor ezért kellett Árpádnak, hogy jól megnézzük.
– Ezért. Branya megakaszthatja a hadjáratot, s akkor hiába
minden.
– Brangnának hívják.
– Odafönn Branyának.
– De nem csak Brangna vára van útban. Egymást érik az
őrvárak, s ha egyik megneszel valamit, gyújtják sorra a
máglyákat, s megy a segítség.
– Tudom. Aba uram mindent kifundált. Kilencezer
katonával és minden hadi szerszámmal, ami az ostromhoz kell,
úton van, és Szárazszegeletnél fog várakozni. Onnan erre jön a
száz székely a marhákkal és szekerekkel, s még ezer
csirkefogó.
– Csirkefogó? – kérdezett közbe Csorba. – Az meg miféle
szerzet?
 – Az? Ritka fajta – mosolygott bajusza alatt a hírnök. – Egy
tál meleg ételt és bőséges útravalót kell adnotok nekik, s
tudják a dolgukat. Nektek pedig a száz székellyel mához
hetednap éjszakájára titkon lest kell foglalnotok Szegettkő
várának kapujánál.
– Száz emberrel? Ennyit nem lehet titokban odavinni –
ellenkeztem.
– Ez megint a te dolgod, Keménd. S nem csak ez, meg kell
szabadítani a három fatornyot az őröktől – és kezével nyakán
mutatta egy nyisszantással, hogy miképpen.
– S aztán?
– S aztán? A többit meglátod, s észreveszed, ha csinálni
kell valamit. Aba uram annyit mondott, amennyit tudnod kell,
egy szóval se többet. Annyit mondhatok, a rókában sincs annyi
ravaszság, mit Aba uramban. Ha ő valamit kifundált, az jól ki
van fundálva.

Még aznap estéig kigondoltuk, mi hogy legyen, s reggel

nekiálltunk a munkának. Azt tudtuk, hogy az asszonyoknak és
gyerekeknek fűtött hely kell, ezért őket a házakba kellett
befogadni. Amikor idejöttünk, először füstölőkamrákat
építettünk, hogy hamar legyen mindenkinek fedél a feje fölött,
és aztán álltunk neki apránként a házaknak. Ennyi kamra pedig
nem kellett, jó részükben gabonát tároltunk, amit ki lehetett
tenni zsákokban fészerbe, sok mást pedig a padlásokra a
házakban, így fölszabadult annyi hely, hogy legalább estére
minden nő és gyerek melegbe húzódhatott. Így is elég szűkös
volt, egy-egy házba hat-hét asszonyt kellett tenni a
gyerekeivel, bár alváshoz elfértek.
Aztán az állatokon volt a sor. Nem akartuk, hogy a mieink
az újakkal keveredjenek, ezért a marháinkat és birkáinkat
áthajtottuk a lovakhoz, a déli gyepre. Itt is volt egy kis
kunyhó, és ide kellett beosztanunk a nagyobbacska
fiúgyermekeinket. Voltak épp elegen, tíz-tizenkét évesek
hárman, még három hét-nyolc éves, köztük Csuda fiam, akik
semmiben nem akartak lemaradni a nagyoktól. Beleegyeztünk,
hadd tanuljanak egymástól, így a házakban annyival több hely
maradt.
Végére maradt a férfiak elhelyezése. Csodát tenni ugyan
nem tudtunk, azért kitaláltuk, hogyan tudnánk két éjszakán jót
pihenni, mert aztán nagy kényelemre a verekedésben nem
számíthattunk. Az északi rét két végén, ahová az új marhákat
vártuk, egy-egy tetőt állítottunk. Ez dél felé nyitott volt, észak
felé pedig, amerről a szél szokott fújni, a hosszú karók a
földnek támaszkodtak. Ezekre keresztben kötöztünk botokat,
arra annyi fenyőágat tűztünk, hogy sűrű tetőt adtak szél ellen
is, eső ellen is. A tető alját beszórtuk fenyővel, arra szalmát, és
hogy hideg se legyen, az építményen kívül teljes hosszában
tüzeket raktunk, hogy azok melegítsék a tető alatt alvókat. Ez a
módi régóta tudása volt a székelyeknek, s jól jött, ha hóban és
hidegben lepte meg odakint az éjszaka az embert, mert hamar
meg lehetett csinálni. A gyerekek megtanulták a falu szélén,
botokból, ágakból csináltak olykor kis kunyhót, ahogy a
felnőttektől látták, aztán a legények, ha vadra mentek több
napra télvíz idején, nem építettek különb hajlékot. Így tettünk,
két napra nem kellett ennél jobb.
Amint végeztünk a kunyhókkal és elég fát készítettünk oda
lombbal lefedve, hogy száraz maradjon, ideje volt kigondolni,
hol és hogyan építjük meg a hidat. Hogy hol, azt nem annyira,
mert egy helyen volt keskenyebb a zsombékos, ahol átkeltünk
olykor. Ezen a helyen álltunk neki kivágni annyi bokrot, hogy
hidat tudjunk verni és utat tudjunk nyitni a túlsó dombon lévő
csapásig. Ebben a munkában Bükire hagyatkoztunk, aki
mestere volt a jó hídverésnek és erős csapolásoknak. Ő nézte
ki a fákat, amelyekből meg tudtuk csinálni, s elkezdtük
kitisztítani körülöttük a területet, és az alsó ágakat lenyesni,
hogy ezzel is előrébb legyünk. Szerencsére nem kellett messze
mennünk, mert a vizenyő szélén bőven nőtt az égerfa szép,
egyenes törzsekkel, amiből mindent meg lehetett csinálni. Azt
mondta Büki, ez a vízben sokáig fog tartani, s ha később
használni akarjuk a hidat, a tetejét bükkre kell cserélnünk. De
ezzel most nem lehetett foglalkozni, csak gyorsan építeni,
hogy átmehessenek a szekerek, minél kevesebb munkával, és
ehhez az éger éppen megfelelt.
 Úgy volt, ahogy a hírnök mondta: harmadik nap estéjére
megérkeztek a székelyek. Hosszú menetoszlop volt, elöl
férfiakkal, majd a szekerek a gabonával, hadi ruházattal,
fegyverekkel, szerszámokkal és mindenféle holmival, amit a
család általában magával szokott vinni. Utána az asszonyok és
gyerekek gyalogoltak, kivéve, amelyik annyira kicsi, hogy
szekérre ültették, végül a többi férfi, ők az állatokat hajtották.
Elébük mentünk, hogy a marhákat mindjárt jó felé tereljük, és
négy emberünk ott maradt, a jövevényekkel és szekerekkel
pedig bevonultunk a faluba. Fáradtak voltak mind, bár nem
mutatták. Leginkább a gyerekeken lehetett látni, hogy hosszú,
nehéz menetelés volt ez számukra, és idegenbe kellett jönniük,
ahol semmit és senkit nem ismernek. Asszonyaink siettek ki a
házakból, friss cipókat és sót hoztak tálakban, és meleg tejet
cserépfazekakban, amikben a tűzön melegítették, és kínálták,
töltötték az ivótülkökbe, és csuprot adtak, akinek nem volt.
Mondtuk, hogy hamarosan megkapja ki-ki a helyét és rendes
ételt.
Jólesett a vándoroknak a kedvességünk, az asszonyok is,
férfiak is örömmel fogták a meleg cipót és tejet, a gyerekeket
pedig a mieink kínálgatták. Csak egy volt, aki semmire nem
tartotta asszonyaink igyekezetét.
– Nem ezért jöttünk – mondta –, hanem mutassátok hamar,
hova tegyük a zsákokat, mert ha jön az eső, mind megázik! –
Egyidős lehetett velem, izmos, inas ember, termetre sem
sokkal kisebb nálam. Összevonta szemöldökét és pattogósan
mondta a magáét, amire ugrottak azonnal az emberei. Ez lesz
az a Beke, akiről a küldönc beszélt, gondoltam, és hamar
megértettem, miért nem volt Aba kedvére való.
– Az is meglesz – mondtam –, csak faljatok párat,
szusszanjatok egyet, s aztán lerakjuk a gabonát is, és mindent,
amit kell.
– Nem úgy az! – erősködött hangosan Beke. – Most kell azt
bérakni! – Istenverte gondolkodása volt ennek a Bekének, azt
már elsőre láttam. Azonban most jöttek, szinte ide sem értek,
nem akartam vitát az elején. Fogtuk a szákokat, ennyi ember
hamar berakta a fészerbe, ahol ennek csináltunk helyet, s aztán
minden mást, az asszonyok dolgait oda, ahol az asszonyok
kaptak helyet, a férfiakét pedig a fenyőlombos féltetők alá. A
miénk már itt volt, szerszámok, fejszék, hadi ruhák és
fegyverek, minden, amit a csatába is vinni kellett. Még a
kovácsoló szerszámok is. Bekének ez sem tetszett. – Mit?
Hogy itten vegyüljünk tiveletek? No, azt már nem! Ha nekünk
lett csinálva, akkor ez a mi helyünk, s hurcolkodjatok innen
rögvest, mert mind kihajigálom a nyergeiteket s mindet mind
egy szálig! – Azt mondják, a béketűrésnek is van határa, én
meg igencsak kezdtem odaérni. Azért megálltam, leginkább
mert Csorba közénk állt.
– Hagyd el – mondta –, átmegyünk a másikba. – És azzal
Csorba, Diós és Kozma, a három édesszájú, ahogy emlegetni
szoktuk őket, mert mind a hárman Mézes tizedéből valók
voltak, fogták a holmijukat, átcipelték hozzánk, az északi
lombsátorhoz, ahol békésen megvoltunk azokkal az
idegenekkel, akik morgolódva tűrték Beke basáskodását, és
örültek, hogy nem kellett vele egy tető alatt aludniuk. Így
estére végül minden megoldódott, noha nagyon jól tudtam,
hogy reggel helyére kell tennem ezt s azt, különben sose érünk
oda Szegettkő várához.
Az éjszaka békésen telt, a tető jó volt a szél ellen, a suba a
hideg ellen, és az a sok tűz lábtól jól nyomta a tető alá a
meleget. Aztán eljött a virradat, és ébredeztek az emberek.
Leginkább a túloldali menedék alatt, mert Beke hangos
beszédét már innen hallani lehetett. Gyülekeztünk a tüzeknél,
hogy Büki elmondja, kinek mi lesz a feladata, s ekkor a
faluból szaladt hozzánk pár fiúgyermek, hogy lássák, ahogy a
híd épül. Csuda is jött, örömmel ugrott a lábamnak.
Megsimogattam selymes hajacskáját. Örültem is neki, meg
nem is. Azért nem, mert tudtam, hogy most kell tisztáznom
Bekével a nézeteltéréseket, és nem szerettem volna, hogy
Csuda szemtanúja legyen a vitának.
Jött Beke csapata nagy hangoskodással keresztül a réten.
– Megmondom, hogyan csináljuk – kezdte Büki, mire Beke
közbeszólt.
 – No, álljál csak meg! Te ki vagy?
– Büki vagyok – mondta –, faácsoló.
– No, Büki, azt mondd meg, tudsz-e bánni a fejszével!
– Már hogyne tudnék – nézett rá Büki elképedve.
– Az jó – folytatta Beke. – Mert azt fogod csinálni.
– Én már kigondoltam a hidat.
– Kár volt. Gondolj inkább a fejszéddel, s hagyd rám, hogy
ki legyen gondolva a híd! Értetted-e? Annyit mondj meg,
Büki, hová kell verni! – Büki nem mozdult, zavartan nézett hol
Bekére, hol meg rám, hogy akkor most mit csináljon.
– Büki már kigondolta – szóltam közbe. – Büki a
faácsolónk, s ő ismeri itt a vizet is, a fákat is, és azt csinálja
mindenki, amit ő mond.
– Erre kezdett csak méregbe gurulni Beke. Előrelépett
kettőt, csípőre tette kezét subája alatt úgy, hogy azt
hátravetette, hadd lássuk, milyen széles a mellkasa.
– S ezt ki mondja? – sziszegte, és szikrát szórtak a szemei.
– Én – válaszoltam. – Keménd, ezeknek az embereknek a
vezetője a csatákban. És most már a te száz emberednek is, és
neked is.
– Úgy? – Maga mögé ejtette subáját és elindult felém.
– Úgy – mondtam, és szintén megindultam Beke felé. Azt
gondoltam, váltunk még pár szót, mert láttam, hogy nem lehet
elkerülni, hogy összeakaszkodjunk, de Beke erre nem hagyott
időt. Ahogy a közelembe ért, ököllel mindjárt az arcomba
csapott, majd valami furcsa kifordulós mozdulattal kirúgta
alólam a lábam, a következő pillanatban pedig a térdével
rúgott állon, amitől hanyatt estem.
– Még mindig úgy-e? – kérdezte kihívóan, én pedig az
orromat igazgattam, mert azt hittem eltört, de csak a vére eredt
el.
– Úgy, ha mondom. S nem magamtól mondom, hanem ez
Aba parancsa.
– Adok én neked Aba parancsát – azzal hátralendült a keze,
hogy megint a képembe csapjon, csakhogy erre készültem, és
hárítottam is volna. Mégsem ezt tette, hanem perdült, ugrott,
és nem vagyok egy kis emberke, de úgy fültövön rúgott, hogy
csak úgy nyekkentem a földön. Fölnéztem, Csuda állt előttem,
szemében zavar és rémület, hogy mi történik az apjával.
Akiről eddig úgy tudta, a világ legerősebb embere. Aztán
Csorba guggolt hozzám, hogy megnézze, mi van velem.
– Vigyázz, Keménd! – mondta. – Beszéltem egy emberével.
Azt mondja, Beke négy évig volt a magyaroknál, és eltanult
ezt-azt.
– S mit? – kérdeztem. – Ugrabugrálni, mint a bakkecske?
– Jó, csak szólok.
Jól van, gondoltam. Heréltem én már bakkecskét.
Büdösnek ugyan büdös, de ő húzta a rövidebbet. Aztán megint
Csudára néztem, és mosolyogva kacsintottam neki. Erre végre
múlni kezdett az ijedelme, nagy büszkén karba tette a kezét, és
intett az állával, hogy menjek, adjak neki.
Lassan föltápászkodtam a gyepről.
– No, nem volt elég? – mondta Beke gúnyosan, és jött
nekem. Láttam, hogy megint ütni akar vagy rúgni, tudtam,
hogy ezt nála nem lehet kiszámítani, s én meg
hátraszökkentem, hogy el ne érjen. Megint jött, s én ismét
ugrottam, időben, és akármiben sántikált, azt nem vihette
véghez. Harmadszorra, negyedszerre egyre dühösebben,
meggondolatlanul indult nekem, míg aztán egyszer nemcsak
hátraszökkentem, hogy ellépkedjek valamerre oldalra, hanem
mindjárt vissza is ugrottam. Ez Bekét annyira váratlanul érte,
hogy mire felocsúdott volna, úgy hónom alá kaptam a derekát,
hogy csak kapálózni tudott, szabadulni nem. És ahogy kicsit
fölegyenesedtem, azzal mindjárt kétrét hajtottam Bekét, az
pedig üthette kezével a lábam, túrhatta lábával a földet, én
bizony el nem engedtem. Az emberek eddig csöndesen nézték
Beke kakaskodását, de erre elkezdtek buzdítani, ki engem, ki
pedig Bekét. A kakaska fújt, prüszkölt egy darabig, s
hamarosan éreztem, hogy kezd fáradni, én meg könnyen
tartottam, mert jó fogást találtam. Aztán elkaptam ülepe fölött
a posztónadrágot, és akkorát rántottam rajta, hogy elszakadt a
korca, s a nadrág meglazult. A nadrágot a térdéig rántottam, s
így Beke csupasz feneke virított emberei előtt. És ha ez nem
volt elég, kezem ügyébe került egy nagy csalánkóró. Azt
letéptem, és úgy elfenekeltem vele Bekét, mint anyja szaros
kölyök korában, ha rossz fát tett a tűzre. Nesze neked, Beke
baka, gondoltam magamban, utána elengedtem, taszajtottam is
rajta egyet, hogy túrta orrával a földet, mint az eke új vassal,
előtte két bivallyal. Az emberek úgy nevettek, a hasukat
fogták. Hát kellett ez, hogy ilyen csúful járjon ez a nagy hangú
Beke?
Azt hittem, ennyi elég lesz mára a tanítgatásból, de nem.
Beke mérgesen pattant föl a gyepről, és olyan idegesen
rángatta föl nadrágját, hogy a nagy sietségben a madárkája
majdnem kint felejtődött. Aztán megiramodott, esze nem volt
se gondolkodni, se cselezgetni, csak elkapta a derekamat, hogy
a lendületével hanyatt döntsön, és ki tudja, talán, hogy a
földön kelt tésztát dagasszon a fejemből.
– Ehhez ember is kell, atyafi – mondtam neki, amikor még
mindig a derekamnál fogva taszigált, mert föllökni azért nem
hagytam magam. Erre elengedett, próbált volna ököllel az
arcomba vágni, azt a karommal kivédtem, és hogy véget
vessek a kakaskodásnak, mert már erősen kezdett világosodni,
s a híddal sehol nem voltunk, jó erősen megfogtam Beke vállát
és magamhoz rántottam. Ugyanabban a pillanatban nagyot
bólintottam, mire a homlokomtól az orra nagyot reccsent,
szemei fölakadtak, és úgy dőlt hanyatt, mint egy zsák. Az
emberek közül ki ujjongott, ki nagyokat füttyentett, ám egy
sem volt, aki Bekéhez ugrott volna.
Orromból kicsaptam a véralvadékot, mert alig szelelt, majd
a férfiak felé fordultam.
– Emberek! Nem a magam örömére, hanem Aba vezér
parancsára mostantól nekem tartoztok engedelmességgel, s
mindenkinek, akit erre kijelölök. Ha valaki másképp gondolja,
most szóljon, mert velem lehet beszélni. – Többen fölnevettek.
– Aki később gondolja másképp, annak elmetszem a torkát. –
Erre nem nevettek. – És Büki az első, aki elmondja, hogyan
verünk hidat a mocsár fölé, mivel Bükivel építettük azokat a
házakat is, ahol éjszaka asszonyaitok és gyermekeitek húzták
meg magukat. Ha ez nem tetszik, az se baj, akkor álljon ki ide
az, aki Bükinél jobban forgatja a szekercét, s legalább úgy
ismerje itt a földünket meg a fáinkat, mert anélkül itt holnap
estéig híd nem lesz. – Vártam, senki nem lépett ki. – Erről
beszélek. Büki, mondd el a beosztást.
Büki pár pillanatig kereste a gondolatait, én közben
elindultam oda, ahol a subámat a földre dobtam. Csuda szaladt
elém, és boldogan ölelte át a derekam. Megsimogattam kis
fejecskéjét, és együtt mentünk vissza az embereinkhez. Ettől
kezdve senkivel nem volt bajom. Bekével se, aki dél felé tért
úgy magához, hogy tántorogva megindult a hídverők felé,
hogy beálljon a munkába. Mondtuk neki, menjen vissza, ne
legyen itt láb alatt, hiába. Aztán kapott egy kisfejszét, hogy
nyesegesse az ágakat a kivágott fatörzsekről, reméltük, ezzel
nem tesz kárt sem magában, sem másban. Azért fél szemünket
rajta kellett tartanunk, mert láttuk, nincs teljesen tisztában
azzal, hogy mi is van most ővele. Nem annyira az
orrcsontjával, mint a helyével a száz székely között.

Estére levertük a cölöpöket, közben a többi faanyagot

előkészítettük, a legtöbb kettéhasítva, amit a hídlás tetejének
szántunk. Másnap Csorbáék elindultak a székelyek nagy
részével, hogy nekiálljanak az út kitisztításának, és ahogy
fogyott a munka a hídnál, úgy indultak egyre többen utánuk.
Tudtam, hogy arrafelé is kell két-három kisebb hidat csinálni a
patakocskák fölé, azonban voltak a katonák között még más
ácsmesterek, nem kellett Bükinek mindenhol ott lennie.
Délre elkészült annyira a híd, hogy a kettéhasított rönköket
kellet keresztbe tenni, hogy szekérrel át lehessen menni, s
hosszában már raktunk rá kettőt-kettőt, hogy tudjunk rajta
járni, dolgozni. Ekkor robogott be lóháton az ezer csirkefogó,
éppen, amikorra vártuk őket. Szokatlan egy sereg volt, az
biztos. Lovaik erősek, gyorsak, a katonáknál szablya, íj, és úti
holmi a nyereg mögé és a kápákra kötözve, mint bármilyen
seregben, akik gyorsan jönnek-mennek, és nem szorulnak sem
szekerekre, sem vendégfogadásra, hogy ellássák magukat. De
a katonák! Én efféléket még nem láttam. Se hadi ruha, se pajzs
vagy sisak, bármi, amiből látni lehetne, hogy hadakozni
készülnek. A ruhájuk sem egyforma, hogy az ember tudná,
kifélék, mifélék. Mindegyiken paraszti gúnya, bocskor vagy
öreg csizma, nyűtt süveg, az ember azt hinné, épp az eke
szarvától jöttek vagy a birkáik után mennek.
Látták a nagy munkát, és mindjárt felénk fordultak az útról.
Egyikük, egy szűk szemű, csontos arcú, kis termetű emberke
léptetett hozzánk, és engem keresett.
– Én volnék – mondtam.
– Én meg Suk vagyok, s ezek a csirkefogók. Aba uram azt
mondta, mire itt leszünk, lesz meleg étel az embereimnek, és
híd, hogy továbbmehessünk.
– S van is. Csuda fiam bevisz titeket a faluba – és intettem,
hogy pattanjon a lovára. – Az ételt melegen tartják az
asszonyok, s vettek elő bőven egyebet is, amivel
megrakhatjátok a tarisznyát.
– S a híd? – kérdezte kezével az ácsolat felé bökve.
– Büki?
– Mire megeszitek az ételt, meglesz annyira, hogy át
tudjatok menni.
Amilyen rövid volt Suk neve, olyan rövid a beszéde is.
Most sem szólt többet, fordult, és indult Csuda után. Mi pedig
gyorsan lefektettünk hosszában annyi hasított rönköt, hogy
azon lóról szállva át lehessen menni, és úgy raktuk le, az alját
megfaragva, hogy addig se billegjenek.
Nem telt bele sok idő, jöttek vissza a csirkefogók.
– Tán nem volt jó az étel? – kérdeztem, hogy ilyen hamar
megfordultak, mire nevetés hullámzott végig az elöl jövőkön.
S ha nem laktak volna jól, nem lett volna kedvük nevetni se.
– Jó volt, s Isten áldjon érte benneteket. De sietős.
Mehetnénk-e a hídra?
– Mehettek, lóról szállva. – Suk ugrott is le, és az emberei
anélkül, hogy szólni kellett volna. Látszott, hogy összeszoktak,
tudják a dolgukat.
– S az út?
– Jó darabig készen van, utána megint le kell szállnotok.
– Jól van – és indult Suk a hídra, lovát száron vezetve.
 – Mondd csak, Suk – kérdeztem, mert hajtott a kíváncsiság
–,aztán miféle csirkéket mentek fogni?
– Jóféléket – mondta kacsintva, és emberei ismét nevettek.
Bár szótlan, jókedvű társaság volt. – Hírvivőket. S mindenféle
népet, akik az úton járnak. Ott fogunk ülni mindenhol, amíg
kell. Itt is megy majd egy tucat a Vas-hegy felé – mutatott a
túlsó domb északi részére –, nehogy erre tévedjen egy bolond,
s vigye a hírt, hogy kit, mit látott errefelé. S ott leszünk
minden csapáson lesben állva, a legtöbben az országúton
Öttorony városa felé. Ráérnek megtudni, hogy mi készülődik.
– Aztán megveregette a karom, és indult, hogy átóvatoskodjon
lovával a félkész hídon. Másnap követtük őket, s akkor
elképzelni sem tudtunk, miféle öldöklésre indulunk.
 6. FEJEZET

Eljött a reggel, és ezzel az indulás ideje. Nem kellett senkit

noszogatni, mindenki csinálta azt, amit előző este
megbeszéltünk. Mindent a szekerekre raktunk, ami kellett,
hadi ruházatot, élelmet, a nehezebb fegyvereket, aztán
köteleket, faggyús vásznat menedéknek eső ellen, tisztát sebek
kötözésére, és mindenféle szerszámot aszerint, hogy kinek mi
volt a mestersége. Fejszéket, kalapácsokat, verővasat a
tuskóból kivéve, mert tuskó mindenhol akad. Fölraktuk a
fújtatót, mert az új mesterrel ketten voltunk kovácsok, és nem
lehetett tudni, mi mindenre lesz szükség. Mi heten a faluból
lóháton mentünk a Sársumlu mögötti elágazásig, onnan a
szekerekhez kötöttük őket, hogy ne lássák messziről, lovasok
közelednek. A század lovait Szárazszegeletnél hagyta azzal,
hogy utánuk hozzák őket. Ahhoz, amit el kellett végeznünk, ló
nem kellett. A négy szekérből egyiken volt a felszerelésünk, a
másik három először üresen jött, azokra másért volt szükség.
Kijöttek a faluból az asszonyok és gyerekek, hogy lássanak
bennünket, ki tudja, talán utoljára. Adtak ezt-azt, egy kis
tarisznyába valót, ami a kezük ügyébe akadt, mert abból
sosincs elég a hosszú úton. Még egy jó szó, még egy
fogadkozás, még egy ölelés, aztán indultunk, s ők jöttek
mellettünk, a gyepen, hogy lássák kicsit a férjüket, apjukat.
Kísértek bennünket hosszan, míg lehetett, egészen az új hídig.
Volt ott minden, ami nagy búcsúzkodáskor lenni szokott, csak
egy nem, sírás. Hogy ne fájdítsák jobban az ember szívét. S
lesz arra idő bőven mindennap, míg vissza nem térnek a
férfiak.
Lovamat nagy büszkeséggel Csuda vezette száron, én a
nyeregben ültem hátracsúszva, amennyire a kápa engedte,
előttem pedig Cseperka kapaszkodott a kápagombba. Balomon
Leila lépdelt a gyepen, álla alatt vastag kendőt fogott össze,
ami a combjáig ért, s jól tartotta a meleget. Szemét egy
pillanatig se vette le rólunk, hadd teljen el a képpel, s tegye el
magában, hogy legyen mit elővenni hosszú estéken. A hídnál
megállt a menet, a gyerekek leszálltak lóról és kocsikról, és
elindultunk a keresztbe fektetett hasított égerfa törzseken.
Meg-megreccsent a híd, csúszkált az állatok lába a vizes fán,
azonban tartott a szerkezet, nem rogyott meg sem a szekerek,
sem az emberek súlya alatt. Odaát sem álltunk meg, indultunk
a fák közé a kaptatón. A lovaknak szárat adtunk, hadd
dőljenek bele a hegybe, a szekérhajtók pedig hangosan
ösztökélték az ökröket, hogy meg ne álljanak az egyre
meredekebben emelkedő, frissen vágott és még laza talajú
úton. Egy utolsó hátratekintés az asszonyok és gyerekek
sokaságára. Leila a két gyermeket ölelte, és csak állt ott, és
nézett utánunk, mint a többi, míg össze nem borult fölöttünk
az erdei fák kopasz koronájának sokasága. Cseperka kérdése
jutott eszembe, amikor Tokajt faggatta:
– És az ellenségnek is van népe?
– Igen, a népből kerülnek ki a katonák, akik csatába
mennek.
– Akkor miért nem maradnak otthon?
– Miért maradnának?
– Hogy senkinek ne kelljen meghalnia.
Hányszor tettem föl magamnak én is a kérdést: miért nem
maradunk otthon, hogy senkinek ne kelljen meghalnia? Mert
kik ellen mentünk? Arnulf ellen? A frankok ellen? Én csak azt
láttam, hogy Brangna, egy jókedvű várkapitány ellen, aki
legjobb tudása szerint teszi a dolgát. És Goran ellen, akinek a
tüzénél szárítkoztunk, a nagy hangú konyhafőnökné ellen, aki
Szegettkő várához segített jutni, az öreg halász ellen… Hát mi
lesz ezekkel az emberekkel, ha tízezer katona lövi ki rájuk
nyilát, lendíti lándzsáját? Ki fogja azt nézni, hogy téged
elveszejtelek, téged meg nem, mert te jó ember vagy? Istenem,
mit ártottak nekünk ezek az emberek?

Csorbáék jó munkát végeztek. Miután fölértünk a dombra,

az élén jól haladtunk, könnyen húzták az ökrök a szekereket.
Látni lehetett, mennyi ágat kellett lecsapni, félretenni, mennyi
fát és bokrot kivágni az útból. És nem is akárhogy, hanem
hogy tuskója se maradjon. Mindenütt látszott a sok munka
nyoma, hol egy vízmosást kellett megtámasztani és feltölteni,
hol tuskót kiszedni. Aztán, amint elértük az első jobbról jövő
patakot, meg lehetett nézni azt a hidat, amit a másik ács
csinált, mert az szép is volt, jó is, becsületére szolgált. Bükivel
összenéztünk, bólintott, hogy jó munka, és mondta, hogy
megkeresi azt az ácsot, mert nem esne nehezére ilyen
mesteremberrel együtt dolgozni, ha arra kerülne sor.
Delelőre megálltunk egy nagyobb pataknál, ahová igen erős
hídlást kellett vetni. Lenyergeltünk, hadd száradjanak a lovak
és a nemezpokróc, amit a nyereg alatt használtunk.
Megitattunk, és találtunk egy kis öreg gyepet, erre kötöttük a
lovakat, az ökröknek is volt hely bőven. Tudtam, hogy félúton
lehetünk a mészégetők faluja felé, s azon túl akartam menni,
hogy időt nyerjünk. Nem tartott sokáig a pihenőnk, hamarosan
indultunk tovább, és jócskán világos volt, amikor kiértünk az
országútra.
Egyvalamit még el kellett rendeznünk: az álcát. A négy
ökrös szekér amúgy sem lehetett láthatatlan, azonban legalább
a száz embert el kellett rejteni, ezért hoztuk mind a szekereket.
Útközben, az erdőből az emberek összeszedegették azt a sok
lenyesett ágat, amit előző nap kivágtak. Most ezt mind
ledobáltuk, négy-négy erősebb rudat keresztbe raktunk a
szekerek oldaldeszkáin, és arra pakoltuk föl a többit, jól
lekötözve, hogy le ne essenek a zötykölődéstől. Így ha az
ember ránézett a szekérre, azt hihette, alaposan megrakták
rőzsével, azt viszik valahová. Csakhogy így a szekér belseje
üres volt, és sok ember meghúzhatta benne magát, ha kellett.
És amikor elértük az országutat, akkor kellett.
Az emberek mind bemásztak a rőzse alá, mi a szekér
oldalához kötöztük lovainkat. Én kint maradtam, az első
szekér mellett a hajtóval mentem, mivel csak én ismertem az
utat. Felvettük a subákat, mert kezdett hűlni, meg hogy ne
lássák övünkön az íjat és szablyát, mert ugyan ki menne fáért
az erdőbe szablyával. Hamarosan beértünk a faluba, és ott a
suba háti bőrét is a fejemre hajtottam, mintha annyira fáznék,
nehogy megismerjen valaki a faluban. Az emberek az út
szélére tódultak, és nézték, hogy miféle szekerek járnak itt.
Bolondnak nézhettek minket, hogy rőzsét viszünk szekéren, és
biztosan messzire megyünk, mert azt látták, hogy nem
környékbeliek vagyunk. Csak intettünk, nem szóltunk
hozzájuk, nehogy kérdezősködni kezdjenek. Így aztán nem
kezdtek, mi pedig csendesen vonultunk tovább, szótlanul
mentünk a dolgunkra a négy ökörfogattal.
A falut rég magunk mögött hagytuk, lassan a Sársumlunak
is látszani kezdett a déli, kopasz oldala, amikor annyira
sötétedett, hogy mihamarabb szálláshelyet kellett találnunk.
Amikor Titusékkal erre jártunk, az orrunkig is alig láttunk a
sűrű esőtől, így csak egyet tudtam, hogy itt-ott torkollanak
csapások az országútba. Rá is leltünk egy ilyenre, és úgy
látszott, járható lesz szekerekkel. Nem csalatkoztam, miután
letértünk, hamarosan rátaláltunk egy nagyobb száraz
gyepfoltra, amit körben süppedős füzes erdő határolt. Hogy ki,
mi van a réten, nem láthatták sem az útról, sem a Sársumlu
vagy Hosszúhíd őrtornyai felől, így nyugodtan itt tölthettük az
éjszakát. Az állatokat gyepre eresztettük, mi pedig vásznat
feszítettünk a szekerek közé, alá nádat vágtunk, és subáinkkal
így csináltunk kényelmes és biztonságos fekvőhelyet.
Míg együtt dolgoztunk a századdal és az úton is módomban
állt megismerni őket valamelyest. Nem voltunk sokáig
idegenek egymásnak, hamar megtudtuk, ki miféle. Ki a
bölcsebb, ki a forrófejű, kinek jár inkább a szája, és kinek a
keze munka közben.
Volt köztük egy, tőlem úgy tíz-tizenöt évvel idősebb, aki
keveset szólt, bár akkor mindig jót mondott. Láttam, hogy az
emberek hallgatnak rá, és olykor kikérik a véleményét.
Fülének hívták, és ha az ember ránézett, mindjárt tudta, miért.
Kicsit testesebb, megfontolt, lassú mozgású családapa, ám
amikor vágták a fákat, s az egyik dőlni kezdett egy ember felé,
akkor igen hamar meg tudott mozdulni, hogy félrerántsa. Én
ezt a Fülét kinéztem magamnak, mert kellett valaki, akit
ismernek a katonák.
– Te, Füle! – mondom neki. – Én megteszlek téged
parancsnoknak.
– Nem vagyok én olyan fajta – ellenkezett ijedten.
 – Látom én, hogy milyen fajta vagy. Olyan fajta, aki
parancsnoka lesz ezeknek az embereknek énalattam, mert én
se lehetek ott mindenhol.
– Én nem lehetek parancsnok – ingatta a fejét. – Én nem
tudom, hogy kell azt csinálni.
– S ha azt mondanám, küldj két embert a csapásra őrködni,
azt meg tudnád-e csinálni?
– Azt meg.
– S ha azt mondanám, kellene majd két másik, azokat
leváltani éjszaka, utána megint két másik, meg tudnád-e
mondani, hogy melyikek legyenek?
– Meg én.
– Akkor jó – tettem bátorítólag vállára a kezem –, mert ez a
parancsnok dolga, s kezdheted is.
Pirkadatkor indultunk tovább, és mire a szembe hajtott
birkanyájak, marhák és kereskedők feltűntek előttünk, jó nagy
utat megtettünk. Ilyenkor kurtán köszöntem a szlávok nyelvén,
és ezt a többi szekérhajtónak is megtanítottam. Meg nem
álltunk, szóba nem elegyedtünk, hogy inkább gondolják azt,
magának való népség vagyunk, minthogy kitudódjon, egy
kukkot sem tudunk többet köszöntésnél. Rakományunk
senkinek nem tűnt föl. Az itteniek gondolhatták ugyan, hogy
nagy lehet minálunk a szegénység, ha ezért a hitvány tűzifáért
ilyen messze kellett mennünk, de az utazók azt hihették, hogy
ide visszük valahová, a közelbe.
Délután derekán értünk Hosszúhíd elé, és mivel senki nem
volt a környéken, beszóltam az embereknek, hogy kileshetnek
a rőzse alól, hadd lássák, miféle erősséggel lesz nekünk
dolgunk. Aztán északnak indultunk, Árpád Fehérvárosa felé,
arra az útra, ami Szárazszeglet mellett is elhalad, ahol Aba
seregének nagyobbik része várakozott, hacsak el nem indult
eddigre. Azon mentünk jó darabig, míg meg nem láttam a
jelölt nyárfát. Ott megint beszóltam a rőzse alá, hogy jöhetnek.
A szekerek nem álltak meg, úgy ugráltak le egymás után a
katonák, és tűntek el hamar az útszéli bokrosban. Semmi más
nem volt nálunk, csak a suba összekötve, mert anélkül éjszaka
megfagytunk, esőben bőrig áztunk volna, tarisznya élelemmel,
egy-egy kisebb vizestömlő, szablya, íj és tegez jól telerakva
nyílvesszővel. Ezt egy embernek nem volt nehéz vinnie még
bokrosban, nádasban sem. Minden mást, nyerget,
bőrvértjeinket, és amire nem volt szükség a lesfoglaláshoz, a
szekereken hagytuk, hogy meglegyen, amikor Abával
visszajönnek.
Hamar beljebb mentünk, a fűzfabokrok és nádas
takarásában megálltunk, hogy rendezzük sorainkat. Nyolcan a
szekerekkel mentek, mi voltunk heten, a többi katonával
együtt összesen egy híján százan. Nem mehettünk csatába
ilyen nagy összevisszaságban, ezért tizedekre kellett osztani a
csapatot. Hozzánk vettünk még kettőt, az egyik a kovács volt,
Bökény, a másik az ács, és meglepődtünk, amikor megtudtuk,
hogy egy fiatal legény az, aki azokat az erős hidakat bükkfából
összecsapolta. Récének hívták, és kétszer se kellett mondani,
hogy álljon közénk. Aztán Fülén volt a sor, hogy megnevezzen
még nyolc tízfőt, majd elosztotta az embereket közéjük, és
magának is fogott kilencet.
Megfigyeltem, hogy nem egyformán vannak fiatalabbak,
idősebbek, hanem volt két ilyen tized is, meg két olyan is.
Kérdeztem később, miért így rakta össze őket.
– Mert biztosan lesz ilyen dolgunk is, meg olyan is –
felelte, majd hozzátette: – Meg hát olyanokat raktam össze,
akik jól megvannak egymással. – Bölcsen kigondolta ez a
Füle, így ráhagytam. De egyvalamit még nem értettem.
– Na és Beke? – kérdeztem. – Megtetted tízfőnek?
– Meg.
– S mivégre?
– Mivégre? Ha Bekét meg nem teszem, búnak ereszti a
fejét. S így nem annyira. S Beke igen bátran harcol, s akik
utána mennek, azok is.
– Nem lesz bajod vele? Hát nem is szíveled.
– Nem lesz. Helyretetted – kacsintott. – S nem szerelemből
vagyunk itt, nem igaz-e? – Meg kell hagynom, Füle jobban
értette, mi forog az emberek fejében, mint én magam, és
örültem, hogy megtettem parancsnoknak.
 Nem volt vesztegetni való időnk, mert hamar jött az este, és
sötétben nem találtam volna az ösvényt a mocsárban. Mi
kilencen mentünk elöl, a többiek tizedenként utánunk, annyira
lemaradva, hogy lássák, merre kell menni. Meg nem álltunk
sehol, hanem ahol lehetett, inkább szaladtunk. De hiába volt
minden így is, mert egyszer csak ránk borult a sötét. A Hold
fogyóban volt, s várnunk kellett rá, ezért kiadtam, hogy
mindenki keressen egy kis szárazulatot, ahol talál, faljanak
egyet, és aludjanak egy szemhunyásnyit. Én is így tettem, mert
tudtam, hogy ilyesmire nem mostanában lesz megint
lehetőségünk.

Az őr keltegetett, hogy feljött a Hold. Sok fénye nem volt,

de több a semminél, és mivel nem volt messze a hegy lába, ha
lassan is, elértük. Innen tovább mentünk fölfelé, s a tető előtt
megálltunk.
– Ti itt megültök, míg vissza nem jövünk – mondtam
Fülének. – Adj mellénk egy tizedet, a legjobb íjászokat!
– Sok vesszőt kell szórjanak hamar, vagy egyet, de azt jól?
– kérdezte.
– Fürgék legyenek! – Füle hamar megmondta, hogy kik
jöjjenek, és egy fiatalabbakból összerakott tizedet tett mellénk.
Így tizenkilencen indultunk tovább, majd a gerincen túljutva
jobbra fordultunk, az őrtornyok felé. Siettünk, amennyire
lehetett, akkor lassítottunk le, amikor tudtam, hogy közel lehet
az első torony. Innen fától fáig, bokortól bokorig osontunk, és
amikor föltűnt előttünk, megálltunk, hogy megnézzük, hogyan
lehetne közelebb lopódzni. A hegy déli oldala ritkásabb volt,
és ott megláthatott volna bennünket az őr, amikor kilépünk a
takarásból. A fás oldalon kellett mennünk, még akkor is, ha
félő volt, megreccsen egy ág, és felhívjuk magunkra a
figyelmet. Nem volt más választás, legfeljebb nem tudják,
hogy ember-e, állat-e. Közelebb óvakodtunk, majd Csorbát
kérdeztem:
– Kell-e még ember?
 – Egy – mondta –, Diós. Azzal odakúszunk – mutatott egy
bokorra. – S öt menjen hátulról a kunyhóhoz a késével. Itt, ni –
mutatott a nyakára.
Csorba elindult Dióssal a bokor felé, ahonnan jobban
ráláthattak az őrtoronyra és elég közelről tudtak nyilazni. Én
magam mellé vettem Fintát és Izsépet, akik jól forgatták a
kést, meg két katonát a másik tizedből, és elindultunk kis
kerülővel, az erdőn keresztül a kunyhó felé. Sikerült
hangtalanul megközelítenünk az őrhelyet. A kunyhó előtt tűz
égett, mellette egy ember feküdt subába burkolódzva. Ha a
toronyban egy van, a kunyhóban kettőnek kell lennie. A
mieinkből a másik kettőt nem ismertem eléggé, ezért Izsépre
bíztam ezt a ronda munkát. Jó kése volt, éles, a bőrökhöz is jól
értett, akkor ki, ha ő nem.
Csorbáék minket nem láthattak, ezért vártak, hogy biztosan
oda érjünk, ahová kell. Egyszer aztán koppanást hallok:
Csorbáék dobtak követ egy lekopott sziklának. A következő
pillanatban megláttuk az őr körvonalait a toronyban. Eddig
ülhetett, most fölállt, hogy megnézze, mi ez a zaj. Gyors
egymásutánban két ideg pendült, majd két nyílvessző
csapódott be tompa puffanással. Az őr hangosan felnyögött, a
korlátnak esett, utána vissza az őrhely padlójára. A zajra
mocorogni kezdett a tűznél fekvő katona, kihajtotta a subát és
felült. Izsépnek nem kellett mondani, máris ugrott, és mire az
őr feleszmélt, hogy valaki felé közeledik, máris elmetszette a
torkát. Izsép aztán odébb szaladt, úgy húszlépésnyire a kunyhó
ajtajával szemben egy bokor elé térdelt, és íjat fogott a kezébe.
Mi is odarohantunk és felkészültünk a lövésre.
Semmi nem történt, a bent alvók nem ébredtek föl a kinti
zajongásra. Fogtam egy követ, az ajtónak dobtam, aminek
hangos koppanása mennydörgésnek tűnt az éjszaka
csendjében. Pár pillanat múlva hangokat hallottunk a
kunyhóból. Nem mozdultunk, vártunk. Aztán nyílt az ajtó, egy
katona lépett ki nagy méltatlankodások közepette. Vártuk,
hátha előkerül a másik is, ám az nem jött, emez pedig
meglátta, hogy valami nincs rendben a tűznél fekvővel. Nem
lehetett késlekedni, eleresztettem a nyilam. Utánam sorra a
többi is, akik mellettem térdeltek, és záporoztak a
nyílvesszőink az őr testébe, esélyt nem adva a túlélésre. Holtan
rogyott össze a nyitott ajtó előtt.
Tudtam, hogy lennie kell még egy őrnek, mert korábban
mindenhol négyet láttam. Ha pedig így van, az odabent van, és
vigyázni kell, nehogy váratlanul ránk támadjon. Intettem, hogy
két oldalról közelítsük meg a kunyhót. A zajokkal nem kellett
törődni. Amikor odaértem, bekiáltottam, hogy jöjjön ki. Persze
nem érthette, bár azt tudnia kellett, hogy mit mondok anélkül
is. Nem jött válasz. Másodszor sem. Harmadszorra elvettem a
tűzből egy égő fadarabot, és az ajtó elé tartottam, hogy lássa,
nem tréfálok, rágyújtom a tetőt, ha nem jön ki. Erre kiabálni
kezdett odabent, amit meg én nem értettem, és olyan
kétségbeesett volt a hangja, hogy tudtam, nem lesz baj.
Először a kezét dugta ki, s lehajolva, hogy kiférjen, kijött az
ajtó elé. Abban a pillanatban elkaptam és a földre rántottam.
– Izsép! – intettem állammal a kunyhó felé, mire fölkapott a
tűzből egy égő fát, baljában azzal, jobbjában szablyával
belépett a kunyhóba.
– Senki.
– Hozd ki a fegyvereket! – majd átvizsgáltam, hogy van-e
valami a lefogott őrnél, de nem volt. Sisakját és sodronyingjét
levette az alváshoz, és övét lecsatolta, amin fegyverei voltak. –
Ti ketten! Kötözzétek meg kezét-lábát. – Közben Csorbáék is
odaértek. – Csorba, eredjetek föl, nézzétek meg! – és gyorsan
mászni kezdtek fölfelé a létrán Dióssal, szájukban tartva
késüket. Hamarosan puffanást hallottam a torony tövéből:
ledobták az őrt. Ha már halott volt, nem számított neki, s ha
nem, az lett.
A foglyot a tűz mellé fektettük a másik subájára, és
betakartuk, mert semmit nem érünk vele, ha fázik. A hullákat a
kunyhó mellé tettük, kihúzkodtuk a nyilainkat, ami még jó
volt, a másik oldalra az itt talált fegyvereket raktuk halomba.
– Ketten itt maradtok – mondtam azoknak, akik
megkötözték a foglyot. – Indulás! – És ismét nyakunkba
szedtük a lábunkat.
Hasonlóképpen tettünk a második és a harmadik
őrtoronynál. A harmadik ugyan nem volt ennyire egyszerű
munka, mert hangos ordítással zuhant le az őr a toronyból, és
ezzel riasztotta a többit. De így is megleptük őket, egyik
nyilakat kapott a testébe, másiknak Finta metszette át
szablyával a mellét szegycsonttal, bordákkal együtt, majd
hamar szíven szúrta, hogy ne szenvedjen. A negyedik viszont
elillant, és mindjárt öten szaladtunk a nyomában. Egyszer
aztán eltűnt, és hallgatóztunk, hogy merre lehet, de sehonnan
sem jött zaj. Intettem, hogy távolodjunk el egymástól és így
vizsgáljuk át a környéket. Lassan lépkedtünk fától fáig,
bokortól bokorig, közben meg-megálltunk hallgatózni. Egy
darabig semmi nem történt, ám a következő pillanatban
megelevenedett egy fatörzs, és eszeveszett kiáltással a
közelemben cserkésző Récének támadt. Ő hanyatt esett, az őr
pedig máris fölötte volt, egy követ emelt a feje fölé, hogy
azzal csapja agyon a fiatal ácsmestert. Eddigre ott teremtem.
Egyet suhintottam a szablyámmal, és csuklónál hullott le az őr
keze a kővel együtt. A szúrásom a torkát érte. Nem kiabált
többé.
Miután ugyanúgy összeszedtük a halottakat és a
fegyvereket, a kunyhónál gyűltünk össze egy utolsó közös
pillanatra.
– Járjatok előttünk immár békében – mondtam a halottakra
gondolva –, várjatok odafenn, s készüljetek az
örökkévalóságig tartó szolgálatunkra! – Ennyit mondtam,
többet, mint amit az idő előrehaladta engedett volna. Itt is
kijelöltem két őrt a másik tizedből, majd elrendeltem a
visszaindulást. – A tegezeiket hozzátok, jól jöhet. Indulás! –
És máris szaladtunk, hogy mielőbb visszaérjünk a századhoz.

Derengett az ég alja, amikor visszaértünk. Semmit nem

pihentünk, erre most nem volt idő. Majd a leshelyen lesz,
gondoltam, talán több is, mint ami jólesne. Kelet felé siettünk,
egymás után, tizedenként, ahogy korábban. Hamarosan
megláttuk a parton az őrtüzet, és onnan lassabban haladtunk,
behúzódva a fák közé. Feltűnt előttünk a vár. Intettem, hogy
lapuljon meg mindenki, ki hol tud, majd Csorbával és Fülével
előrébb óvakodtunk. Háromszáz lépésnyire a kaputól, egy
bokor alatt hasalva jól szemügyre tudtuk venni a területet.
– Hogy kellene? – kérdeztem.
– Mit? – kérdezett vissza Csorba.
– Ha én azt tudnám. – Magas kővár volt, s ki tudja,
odabenn hány katona. – Aba azt üzente, itt üljünk lesben.
Hogy mivégre, azt nem mondta.
– Ha sereget küldene, ide csak vízen lehet.
Odalent, a vízparton két őr strázsált, bár inkább a tűz
mellett melegedtek. Régóta nem lehetett dolguk hadakozással,
ha így elkényelmesedtek. A vízen kilenc-tíz sajka ringatózott,
háromba bekészítve az evezők. Kicsit lejjebb két nagy
dereglye. Ezek legutóbb nem voltak itt, talán áruszállítók
lehettek, akik megálltak vámot fizetni, és itt maradtak
éjszakára. A parton három hosszú nádtetős épület mind
katonával lehetett tele.
– Ha vízen jönnek, a várból mindjárt észreveszik –
mondtam. – Úgy csillog a víz, hogy odafönn, a kanyarban
semmi nem jöhet le úgy, hogy meg ne lássák.
– Hacsak… – szólalt meg Füle, mi pedig vártuk, hogy mit
akar, de aztán nem mondott semmit.
– Hacsak? – kérdeztem.
– Nem számít.
– No, ha elkezdted!
– Már bánom – mondta, és megvakarta süvege alatt a fejét.
– Én nem értek ezekhez a vízi dolgokhoz. Abba kezdtem bele,
hogy éjszaka nem mindig volt Hold. Ha csillog, hát csillog. –
Összenéztünk Csorbával.
– Füle – lökte meg a vállát az enyémen keresztül –, ha
nincs Hold, nem csillog.
– Nem? – nézett ránk csodálkozva.
– Nem – mondtam. – Vízen jönnek. Ravasz ember ez az
Aba! Kiszámította, hogy mikor nem lesz Hold. De akkor hova
az ördögbe lettek?
 – Ott vannak – intett fejével fölfelé Csorba. – Behúzódtak a
fák alá, s megkapaszkodtak a partban. Nem lehet odalátni se a
várból, se a partról. Hacsak be nem mennek a vízre egy
sajkával, de onnan is csak nappal.
– Akkor azt nem fogják megvárni.
– Nem bizony.
– A teringettét! Mondta Aba, hogy éjszaka foglaljunk lest,
hát iparkodnunk kell.
– S azt mondta, hogy a várkapunál?
– Azt.
– Akkor a várból kijövők útját kell elállnunk.
– Azt csináljuk, míg van egy kis sötétség. Füle, három
tizedet küldj az út túloldalára! Ha jönnek, itt fognak átjönni.
Legyen négy, ha ki kellene segíteni a lentieket, hamar oda
tudjatok érni.
– Meglesz.
– A többiekkel innen fogjuk közre az utat.
– Jó fák vannak, páran fölmászhatunk, jobb onnan célt
találni.
– Arra vannak a fiatalok, két tized – mondta Füle.
– Rendben – helyeseltem. – Csorba, igazgasd a két
legénytizedet. Füle, tiétek az út túlsó fele, szemben azokkal,
akik emezen lesznek, fölül. Mi, nyolcan a végére megyünk,
ahol lefelé kanyarodik az út, ott a kapuval szemben megülünk.
Ha rajtatok valaki átmegy, azt mi megállítjuk. Gyerünk! – És
indultunk a többiekért, hogy a sötétben kereshessünk
magunknak jó fedezéket.
Bár hideg volt, szél nem. A csillagok szépen ragyogtak,
nem nagyon bánták a halottakat és ami ezután jött. Én sem
gondoltam ezzel, sem a halállal. Azért csak jobb volt tudni,
hogy mi lesz, és mit fogunk tenni, mint valami ismeretlenbe
menetelni. Hanyatt dőltem egy kicsit, és a csillagokat
figyeltem, ahol a legsűrűbben álltak. A hadak útját, Csaba
lovainak lába nyomát. Jövünk mi is. Most vagy máskor, de
jövünk.
 Komótosan hömpölygött a Duna, fodrai odalent a hajók
oldalán locsogtak. Két katona nyújtózkodott az egyik ház előtt,
majd leváltani indultak az őrséget. Dobtak a tűzre, aztán
felléptek a mólóra és a folyóba vizeltek. Nyílt a malomház
ajtaja, álmos képű legény sietett fázósan az úszó szerkezethez.
Megütögette a ponyvát, amit sátorként akasztottak az
őrlőkövek fölé, hogy leperegjen róla a dér, s a követ kezdte
szárazra törölni. Aztán szaladt vissza a házba, és egy zsákkal
tért vissza. Búzát vagy árpát öntött a garatba, kiakasztotta a
lapátokat fogó kötelet, s azok lassan forogni kezdtek és
csikordulva indították meg a követ. Iszkolt vissza a legény a
házba, melegedni kicsit, míg le nem jár a malom.
Lassan élettel telt meg a falu. Katonák jöttek-mentek,
mások tüzet gyújtottak, ételnek valóval foglalatoskodtak. A
hajóácsok megkezdték szokásos tevékenységüket, és láttam,
hogy a dereglye, aminek az oldalát akkor kezdték föltenni,
amikor itt jártunk, kezd hajóformát ölteni. A várból hangok
szűrődtek ki és füstcsíkok jelentek meg, amelyek a falakon
belülről kúsztak az ég felé. A gyilokjárón katonák
hangoskodtak, mások pedig vödrökből öntöttek szennyet a
magasból. A felvonóhíd lent volt egész éjszaka, a száraz árok
fölött, csak a vasalt kaput tartották csukva.
Aggódtam, mert elkezdődött a nap, és nem történt semmi.
Valami közbejöhetett? Arra gondoltam, hogy így nem
tarthatunk ki bármeddig. Nem csak azért, mert valami
erdőkerülő legényke rábukkanhatna rejtekeinkre, hanem félő
volt, ha járnak a hegygerincen, akár az őrségváltás, akár a
szekér az ellátmánnyal, leleplezhetik ténykedésünket. Bár
meghagytam a nyugati toronynál maradóknak, hogy ha valaki
arra menne, többen, mint amennyivel elbírnak, hagyjanak ott
mindent, és hozzák a hírt. És ez nagyon rossz véget jelenthetett
volna, mert megoszt bennünket, és kútba eshetett volna a terv.
Aztán végre történt valami. A várban kürt hangzott fel,
odalent az őrség kiment a móló végébe, hogy megnézze, mi
közeledik. Onnan fentről aztán mi is megláttuk: egy dereglye
tűnt föl a Dunán, fönt, a kanyarban.
– Mégse bújtak meg a fák alatt? – mondtam magamban, és
nehezen tudtam elképzelni, hogy így, leplezetlenül támadnak
neki a seregnek. Csakhogy nem jött több hajó, se sajka, se
dereglye, csak ez az egy. És ez sem titokban, hanem épp
ellenkezőleg, az orrában állt egy ember, integetett az őrségnek
és kiabált nekik. Épp idejében, mert indultak a katonák az
egyik készültségben álló sajkához, aztán kiáltott nekik az őr,
hogy nem kell, kikötnek maguktól is.
A dereglye a part felé húzott, és hevesen vitatták az
őrökkel, hogy hová kössenek. Megfordult a hajó,
folyásiránnyal szemben, és az evezősök azt valamelyest ferdén
tartva fölfelé húztak. Így, ahogy lassan ereszkedtek lefelé, a
sodor egyre közelebb vitte a dereglyét a parthoz. Aztán a
sajkáknál akartak kikötni, mire a két őr heves ordibálásba,
szitkozódásba kezdett, és hadonászva tessékelték el a hajót a
sajkáiktól és küldték lejjebb, ahol a teherszállítóknak volt
kikötő kialakítva. A hajós föltette a kezét, úgy kért elnézést, és
azonnal átirányította a dereglyét a másik kikötőhelyhez.
Ráérősen folyt a kikötés, kötelet dobtak, a parton valaki
elkapta, egy oszlophoz rögzítette, majd pallót vetettek a partra,
hogy kényelmesebb legyen ki-be járkálni. A katonák, akik az
imént indultak volna a vízre hadi sajkájukkal, s aztán a nagy
kiabálásra összeverődtek, most ismét visszamentek a házhoz,
ki bement, ki a tűzhöz, vagy egyéb dolgára. Ezeken a
katonákon nem volt sodronying, talán azért, ha vízbe esnének,
ne húzza le őket a vas. Csak egy-egy kis kerek pajzsot hordtak
hátukra vetve, amit most levettek és a falnak támasztottak, és
íj, tegez és egy rövid kard volt a fegyverük.
Láttam, hogy ez sem a támadó hajó, és bele sem mertem
gondolni, mi lesz, ha nem jönnek Abáék, de azonnal. A
dereglyén húsz-huszonöt ember lehetett, majdnem mind az
evezőknél, és ráérősen tette mindenki a dolgát. A rakományt
nem lehetett látni, mert letakarták viaszkos vásznakkal, bár
láthatóan tele volt a hajó.
Aztán még egy dereglye tűnt fel, közel a parthoz. A fák
takarásából bukkant elő, csendesen vitette magát lefelé a
sodrással. Először senkinek nem tűnt föl, aztán az egyik móló
szélén álldogáló őr kapta fel a fejét a nagy tömeg hirtelen
megjelenésére. Egy pillanatig moccanni sem tudott, aztán
hangosan kezdett ordítani, mire mindenki, aki a környéken
volt, arra fordult. Volt, aki a pajzsáért kapott, vagy íjáért, amit
korábban a falnak támasztott, de hasztalan. Amint a dereglye
kiért a fák takarásából, láthatóvá vált, hogy az evezős sorok
között tele van emberekkel. Katonákkal, akik íjat feszítettek,
és amint célpontot találtak, máris eleresztették az ideget, és
tették a nyílvessző helyére az újat.
A parton lévő katonák sorra rogytak össze, ki holtan, ki
sérülten, üvöltve a fájdalomtól. A dereglyében akkor evezőt
ragadtak a széleken ülők, öt-hat erőteljes húzással a partnak
irányították és kifuttatták hajójukat. Azonnal kezdtek belőle
kiugrálni a katonák, azonban elöl szűk volt a hely, és időbe
telt, mire mind kiértek. Közben a hosszú házak ajtajain
özönlött kifelé az őrség, máris íjat ragadtak, hogy sorra vegyék
a partra szálló támadókat. Ám ugyanebben a pillanatban
mozgás támadt a korábban kikötött dereglyén. Felrántották a
ponyvát, és hirtelen vagy száz, íjat feszítő katona került elő a
vélt rakomány helyéről. Máris lőtték a nyílvesszőket, s mindez
olyan gyorsan történt, hogy a védőknek az első pillanatokban
esélyük sem volt föltartani a támadást. A dereglyékből hamar
kiugrottak az emberek, így összesen kétszázkétszázötven íjász
lehetett a parton és keresett egyszerre célt és némi fedezéket.
Ekkor újabb hajók bukkantak elő a parti erdőség mögül, és
erős evezőcsapásokkal, nagy sebességgel haladtak lefelé, majd
kanyarodtak jobbra, egyenesen a part felé. Sajkáknak néztem,
de nem az ismert fajtákból. Orrukat faragás díszítette,
mindegyiket valamiféle szörnyeteg, talán sárkány, és
szélsebesen szelték a vizet. Az egyik után jött a másik, majd
több is. Négy, öt… számoltam. Aztán az utolsó, a hatodik is
felbukkant. Szívem nagyot dobbant. Bár efféle hajókat soha
nem láttam azelőtt, de ezerszer elképzeltem.
Igen ügyesek voltak az ácsok, a hajók, amelyek a kezeik
közül kikerültek, úgy repültek a tengeren, mint sólyom az
égen. Bár apám először albatroszról meg sirályokról beszélt,
látta, hogy a falusiak nem nagyon értik, azok miféle madarak,
hát jobb híján sólyomhoz hasonlította népének csatahajóit.
 Az első három kifutott a partra, a többinek nem jutott hely.
Azok a lenti dereglye mellé húztak, és ügyes kezek hamar
odarögzítették a hajót. Emellé ment a második, majd a
harmadik, az emberek pedig egyik hajóról a másikra ugorva
hamar partra jutottak.
Hatalmas termetű katonák voltak nagy szakállal és hosszú,
többnyire világos vagy vörös hajjal, amit vagy varkocsba
fontak, vagy hagyták lógni fejükről lefelé, ahogy az oda lett
teremtve. Vassisakjukon megcsillant a felkelő Nap sugara,
csatakiáltásuktól zengett a hegyoldal, és halál fía volt, aki nem
menekült előlük. Baljában a legtöbb nagy, kerek pajzsot
tartott, jobb kezében nehéz, egyenes kétélű kardot vagy széles
pengéjű lándzsát. Voltak, akik nem bajlódtak pajzzsal, hanem
hosszú nyelű, irdatlan baltát fogtak két marokra, azzal
támadtak az ellenre. Harminc-negyven ilyen tagbaszakadt
katona ugrott a partra minden sárkányos hajóból, és nem
vártak egymásra, senkire és semmire. Amelyik kiért, azonnal
rohant a hosszú házak felé, amerre a katonák voltak. Egy őr
sem élte túl, aki ilyen katonával találkozott, mind ott rogyott
össze behasított fejjel, átmetszett szegycsonttal vagy átszúrt
mellkassal. Senkit nem kíméltek a támadók, mintha a pokol
megvadult bestiái támadtak volna az őrökre, pillanatok alatt
saját vérükben vergődő katonákkal és levágott testrészeikkel
volt tele a kis falu.
Eddig bámészkodhattunk, vagy eddig se, mert a várban
felharsantak a vészjelző kürtök. Nagy lehetett odabenn a
kapkodás, a sietség, mire összeállt a felmentő sereg. Olyan
hirtelen és váratlanul jött a támadás, és olyan elsöprő erővel,
hogy a lentiek nem vehették fel a harcot. Jobb híján
eltorlaszolták az ajtót, akik kívül voltak, feljebb húzódtak a vár
felé vezető úton, és várták, hogy segítség jöjjön odafentről.
Közben egy támadó íjász égő fadarabot dobott az egyik hosszú
ház nádtetejére, ám az az esőktől és a reggeli dértől nem akart
meggyulladni. Erre többen az eresz alá mentek egy-egy égő
fával, ügyelve, hogy kikerüljék az ablaknyílásokat, és a tető
szélét kezdték gyújtani, ami szárazabb volt, így itt-ott lángra
kapott.
A vár katonáinak nem volt sok idejük, hogy segítséget
nyújtsanak, aztán csak összerántottak egy kis sereget azokból,
akik nem ingben és gatyában töltötték a pihenőidejüket egy
ház tüze mellett melegedve. Máris megcsikordult a kapu, és
fordulni kezdett a kőtalapzatba vésett saroklyukban a tengely.
Hárman-hárman húzták befelé, mire teljesen kinyitották a két
szárnyat. Ekkor futólépésben indult az útra úgy két-háromszáz
sodronyinges kardos-lándzsás katona, hogy föltartsák a
támadást, míg nem megy utánuk a sereg nagyobbik része.
Egyenletes tempóban szaladtak, és tartották az alakzatot.
Vártam, mikor kezdenek röppenni a nyilak, azonban nem
történt semmi.
– Mi lesz már! – kezdtem türelmetlenkedni. Aztán az első
sorban egy, talán tiszt lehetett, az oldalához kapott. Jól láttam,
egy nyílvessző állt ki belőle, ferdén felfelé. A sodronyingen
keresztül.
Neki jobbról lőtték ki a nyilat, és felülről, a fák felől, innen
tudtam, hogy ezt Csorba tette. Az oszlop eleje megtorpant,
majd a többiek, és az út közepén feltorlódva hangoskodva
kérdezgették egymástól, hogy mi történt. Ebben a pillanatban
sűrű nyílvessző felhő indult a katonák felé, és csapódott be
rendre, kevés tévesztett célt. A riadt katonák gyorsan térdre
ereszkedtek és sérült társaik mögül körbelesve találgatták,
merről jött a támadás. Ám az mindenünnen jött, jobbról is,
balról is, elölről és hátulról, és mire az íjászok harmadik-
negyedik nyilukat lőtték ki rájuk, nem volt senki, aki
sértetlenül álldogált volna az út közepén. Ennyi volt, egy
csettintés.
Ennyi lett volna? Ebben azért nem bízhattam.

Amilyen nagy lendülettel indult meg odalenn a támadás,

ugyanolyan elsöprő erővel sikerült a vár előtti útszakaszon
megállítani a csapatot. Ordítás, jajveszékelés mindenünnen, az
utat széltében-hosszában saját vérükbe fulladó katonák százai
lepték el. A szerencsésebbek azonnal meghaltak, mások a
földön kúszva próbáltak valami fedezék mögé húzódni, de a
legszerencsétlenebbek azok voltak, akik még éltek, és észnél is
voltak, azonban mély sebeik miatt mozdulni sem tudtak. Ide,
hozzánk, ahol a folyó felé kanyarodott az út, egyetlen
várkatona sem jutott el.
A döbbenet lebénította, aki csak látta az eseményeket a
várfalról. Aztán nagy kiabálás támadt, talán a várkapitány adta
ki utasításait az újabb kitörésre.
Odalent kezdett gyengülni az ellenállás. Sokan a vár felé
szaladtak, viszont látva, hogy a föntiek az úton mind egy
szálig elestek, megtorpantak, és jobbra-balra bevetették
magukat a bokrosba.
– Föl ne gyertek! – mondtam magamban, mert nem
kívántam több vérontást, mint amennyit nem lehetett elkerülni.
És valóban nem indultak meg ellenünk, bár veszélyt
jelentettek, egyik szemünket rajtuk kellett tartani.
Lent, a faluban, kis időre csendesedett a harc. A katonák
fegyvereiket a magasba emelték és győzelmi kiáltásokat
hallattak. Közben az egyik ház teteje erősen lángolt, és nem
lehetett tudni, hányan vannak odabenn. Aztán láttam, hogy a
lángoló ház hátulján a tapasztott vesszőfonaton lyukat vágtak
fejszével a bent lévők, majd egy második, harmadik rés is
megjelent, és azonnal elkezdtek kiugrálni rajta. Ugyanez
történt a többi háznál, a támadók pedig sokáig nem vették
észre.
A várkapu ismét nyílni kezdett. Elképzelhetetlen volt, hogy
most, hogy tudnak rólunk a fák, bokrok között, ugyanúgy
kiküldjenek még egy sereget. Tartottam attól, hogy ami ott
most kijön, rettentő veszélyt jelent ránk. A meglepetés már
nem állt az oldalunkon, vért, sisak és pajzs nélkül pedig
könnyű préda lehetünk egy jól felkészült katonának. Félelmem
nem volt alaptalan.
Amikor kezdték kitárni a kaput, hirtelen nyílzápor hullott
az út két oldalán a fák közé. Ez hatástalan volt, mert embereim
könnyűszerrel húzhatták meg magukat a fatörzsek és kövek
mögött. A távolság gyengítette a vesszők hatását, a
legközelebbi emberünk sem lehetett kétszáz lépésnél közelebb
a várkapuhoz. Ám ez a nyílzápor arra mégis jó volt, hogy
gyengítse az erőnket és megossza a figyelmet. A következő
pillanatban megindultak a katonák. Csakhogy nem az úton
jöttek, hanem amint átértek a hídon a száraz árok fölött,
kétoldalt a fák közé vetették magukat.
Hallottuk a csatakiáltást, itt-ott a jajveszékelést, ahogy
nyilaink valami csoda folytán célt találtak a lombtalan ágak
között. Ekkor a fákon is mozgolódás támadt, Csorba mászott
le embereivel, hogy a földről lőjék a nyilakat az ellenségre, ha
közel érnek, és ha végképp nem lehet távolabb tartani őket,
szablyával vegyék föl a harcot. Csatasorunk felső oldalán
egyre sűrűbben hangzott föl az ordítás, ahogy embereim
nyílvesszei célt találnak, és volt némi remény, hogy elkerüljük
a kézitusát, aztán itt is, ott is megcsendültek a szablyák. Okos,
gondoltam, mert a várkapitány hamar kifundálta, hogyan tegye
egyenlővé a küzdelmet velünk, a sűrűben megbúvó
orvlövészekkel.
Nem nézhettük tovább tétlenül, és épp intettem volna hét
emberemnek, hogy rohanjunk föl és segítsünk bajtársainknak
helytállni, amikor ismét támadó sereg jelent meg a kapuban.
Lovasok! Negyven-ötven vértezett lovas száguldott át a hídon
vágtában, nagy dübörgéssel, kezükben hosszú lándzsával. Ezt
odafönn az íjászok biztosan meghallották, noha kétséges volt,
hogy csata közben van-e annyi erejük, hogy egy-egy nyilat
kilőjenek a lovasokra.
A fák alól mindenünnen csatazaj, kardcsendülés, ordítás
hallatszott, látni viszont sokat nem lehetett. Csorbáék és akik
az alsó szakaszon álltak lesben, mostanra érhették el a
harcolókat. A lovasok sebes vágtában közeledtek és elérték az
úton fekvő halottakat és sérülteket. Nem sokat törődtek a
kerülgetésükkel, úgy gázoltak és ugrattak át fölöttük, ahogy
tudtak. Középtájon jártak, és még nem repült feléjük egyetlen
nyíl sem. Aztán megérkezett az első. A ló oldalába fúródott,
amitől az akkorát ugrott, hogy lovasát levetette magáról. Majd
a második, harmadik lövés, és csakhamar záporozni kezdtek a
nyilak a lovas katonákra. Némelyiket combon találták,
másokat nyakon, vagy az oldalát célozták, ha csak sodronying
volt rajta, de a legtöbb nyílvessző a lovakba fúródott. Sok a
földre rogyott, s lovasa nélkül rohant el, mások rúgtak
nagyokat, és vagy levetették magukról a lándzsás katonát,
vagy ha nyeregben tudott maradni, nem volt ura a lovának.
 Még így is volt kéttucatnyi, akik folytathatták az
eszeveszett robogást, hátulról jöttek ugyan nyilak utánuk,
azokból csak egy találta el a ló farát, egy pedig a lovas hátába
fúródott.
– Most! – kiáltottam embereimnek, és a következő
pillanatban az úton vetettük meg lábunkat, szemben a sebes
vágtában közeledő lándzsásokkal. Senkit nem kellett biztatni.
Íjunk markolatához korábban hozzáfogtunk négy-öt vesszőt,
így hamar ment a lövés. Azonnal íjat feszítettünk, és szembe
lőttünk a lovasokkal. Majd ismét és ismét, és minden lövésnél
voltak, akik lehullotak lovukról, vagy a ló esett el. Aztán
annyira közel értek, hogy nem lett volna idő újabb vesszőt
tenni az idegre. Íjamat félredobtam, szablyát rántottam és futni
kezdtem a felém száguldó lovasokkal szembe.
Amelyik elöl volt, azt néztem ki. Rohantam felé, ő
egyenesen rám szegezte lándzsáját, hogy a lendülettel
keresztüldöfje rajtam. Egy esélyem volt, és nem lehetett
tévedni. Félni pedig… Aki ott fél, az semmit nem remélhet.
Három vágtaugrásra volt tőlem, és a lovas biztos volt
benne, hogy felnyársal. Erre a pillanatra vártam. Átugrottam
lova túloldalára. Tudtam, hogy nem lesz ideje fegyverét
áttenni, s így ettől nem kellett tartanom. Szablyámat
visszakézből suhintottam meg, nem is tudtam először, hogy
mit értem, de fegyverem kihullott kezemből, én meg a földre
perdültem. Összehúztam magam, annyit éreztem, hogy lovak
dübörögnek el mellettem és ugranak át fölöttem.
A ló, melyre rávágtam, azonnal összerogyott és nagyokat
perdült a lendülettől. Egy másik belebotlott, alighanem lábát
törte, és lovasa a földbe csapódott. Később láttam, hogy a
célba vett ló mellkasán nyitottam léket, és beleinél is
végigmetszettem, majd a combcsont verte ki a szablyát
kezemből. Három lovas jutott túl rajtam, őket elintézték az
embereim. Egyiket Finta hasonlóan, mint én, a másik kettő
oldalába közvetlen közelről lőttek nyilakat. Egy mindjárt
levetette lovasát, a másik hatalmas bakugrásokkal rohant a fák
közé, a katonát egy keresztbe álló ág verte le.
Az, amelyikre rátámadtam, szintén a földre került, és bár
lándzsáját elejtette, kezdett föltápászkodni. Hamar
odaugrottam és visszarántottam a földre. Aztán fogtam egy
követ és az arcába sújtottam vele. Hangosan felnyögött,
magánál volt, azonban magatehetetlenül, törött orral és
arccsonttal. Hogy ne szenvedjen, lekaptam sisakját, és fejét az
út kövének vágtam.
Volt még egy, aki arról a lóról esett le, amelyik elbotlott.
Szablyámat kerestem, és meg is láttam az út szélén. Reméltem,
hogy egyben van, és gyorsan kaptam érte, mert máris szükség
volt rá. A szablyának nagy baja nem volt, így azzal a
mozdulattal, amivel fölvettem a földről, máris háríthattam a
felém lendített lándzsa pengéjét. A katonát vitte a lendülete, és
majdnem nekem ütközött. Aztán megpördítve a lándzsát a
nyelével vágott fejen, elég erősen ahhoz, hogy
hátratántorodjak. Süvegemet rég elhagytam, s a vér azonnal
elöntötte az arcomat. Ismét a penge vett célba, ezúttal nem
bökött, hanem felém sújtott. Ezt megint a szablyával
hárítottam, ám nagyon erős volt a csapás, és bár a lándzsa
pengéje lecsúszott, kis híján elejtettem a fegyvert. Sikerült
ismét jól megmarkolnom, és míg támadóm lándzsáját húzta
vissza, hogy ismét lesújtson, a szablyát a combjába szúrtam.
Felkiáltott fájdalmában, és megrogyott, én pedig a nyakára
suhintottam és elmetszettem.
Fintáék odalent végeztek a többivel, és jöttek fölfelé, hogy
befejezzük, amit elkezdtünk. Az úton mindenütt sérült lovak és
lovasok feküdtek. Többen összeszedték magukat és ránk
támadtak, de nyolcan hamar kardélre hánytuk mindegyiket.
Aztán a sérültekkel is végeztünk, és végül fölértünk oda, ahol
a többiek harcoltak, ki a gyalogosokkal, ki az úton leesett
lovas katonákkal. Nem kellett sokat segítenünk, hamar vége
lett a csatának, és hangos üdvrivalgásba kezdtek a székelyek.
Most győztünk, és örültünk. Sejteni sem lehetett, hogy
közülünk hányan maradtak ott, most nem tudtunk erre
gondolni. Hanem Csorbát azért megkerestem, és elő is került.
Csupa vér volt, de nem a magáétól, csupán a vállát fájlalta.
Összeölelkeztünk erre a nagy csodára, hogy mindketten
megmaradtunk.
– Odalent szöknek! – kiáltott valaki a túloldalról, és akkor
vettem észre, hogy nincs vége. Míg mi itt csatáztunk, a fal
túloldalán kötélhágcsókat engedtek le és katonák kezdtek
leereszkedni. A vártól jó távolságra, a bokrok között lehetett
látni, hogy több százan összegyűlhettek, hogy hátba támadják
és visszaverjék a lentieket.
– Csorba, ti itt maradtok! Tartsd szemmel a kaput! –
mondtam, aztán intettem Fintáéknak, hogy jöjjenek, és
átugrottunk az út túloldalára. – Füle! Megvagy-e? – kiáltottam.
– Hogyne lennék? – jött a válasz halkan, közvetlen
közelről. Egy fa túloldalán találtunk rá, a törzsének dőlve.
Csupa vér volt az ingje, arca, ha nem mozdult volna, halottnak
hittem volna. Kezei lehanyatlottak, kardja mellette feküdt, és
jöttünkre sem nagyon mozdult.
– Füle! A jóistenit! Mi van veled?
– Hát… – mondta, s a fejét csóválta.
– No, meglőttek-e? Levágtak-e?
– Se egyik, se a másik.
– Hanem? – néztem rá értetlenül.
– Csak leültem egy cseppet – válaszolta, én meg kezemet
nyújtottam neki, majd Bökény és Réce odaugrottak, hogy
segítsék fölállni, ha föl tud. – Elfáradtam – mondta.
– Hol fáj? – kérdeztem. – Megszúrtak, megütöttek?
– Egyik sem, ha mondom – aztán látta, hogy értetlenül
nézünk rá, és gondolhatta, hogy nem kerülheti el a
magyarázkodást. – Levágtam vagy tízet, s le kellett üljek egy
kicsit. Dél felé járhat, ekkortájt szoktam enni, s aztán ledőlni
egy kicsikét. – Mi meg néztünk rá, és alig értettük meg, hogy
miről beszél. Majd nevetni kezdtünk, mindnyájan, teljes
szívünkből, és veregettük a jó Füle vállát.
– Hol vagytok, székelyek? – kiáltottam, és erre
mindenünnen felzengett a bokros:
– Itt vagyunk! Itt vagyunk! – kiáltották.
– Emberek! Füle igencsak megéhezett. Odalenn fő az ebéd,
de volna még egy kicsi a bokrosban az aratásból. Igyekezni
kéne, hogy elvégezzünk. Huj rá! – kiáltottam, majd rohanni
kezdtem lefelé a dombról, mit sem törődve az ingembe akadó
tövisekkel.
 – Huj rá! Huj rá! – jött a válasz mindenünnen, és
egyszeriben mind megindultunk a domb alján gyülekező
várkatonák ellen. Lehettünk talán harmincan-negyvenen,
odalent pedig több százan hallották a csatakiáltást, és futásnak
eredtek. És merre szaladhattak volna, hát a vár felé, fölfelé
biztosan nem. Csak le, a kikötő felé.
Odalent ritkulni kezdett a bokros, majd egy kis rétben
folytatódott. Nem álltunk meg, ordítottunk és rohantunk
tovább. Ám azok visszanéztek, és észrevették, hogy milyen
kevesen vagyunk. Ekkor megfordultak és szembe szaladtak,
hogy elgázoljanak bennünket. Megállást intettem.
– Szórjátok a nyilakat! – kiáltottam, és intettem
szablyámmal az ellenség felé, mert íjamat odafönn elhagytam.
Erre záporozni kezdtek a nyílvesszők, és sorra estek el a
támadók.
Ám ez nem állította meg őket. Bár igen sokan elhullottak
közülük, a többség mégis elért bennünket, és ekkor nem volt
más, szablyával kellett folytatnunk. Hátunkat egymásnak
vetettük, egyet sem engedtünk, hogy közénk férkőzhessen, s
ha valamelyik megpróbálta, azonnal ledöftük. Egyszerre mind
nem tudott ránk jönni, csak körbefogtak bennünket, és akik
elöl voltak, azokkal kellett küzdenünk. Így sem volt könnyű,
bizony olykor a székelyek közül is kidőlt egy-egy, és félő volt,
hogy ott esünk el mind egy szálig.
Hatalmas volt a zaj, a szablyák csörömpölése, a kiabálás,
halálhörgés. Aztán egyre hangosabb, és megint csak
hangosabb, és már nem értettem, mi ez a nagy hangzavar, mert
ezt mi együtt sem csinálhattuk. Hamarosan mindent
megértettem: egy másik sereg. Hogy kik, és kinek az oldalán,
azt nem tudtam, csak azt, hogy elszántan zúdulnak ránk, és a
következő pillanatban mindannyiunkat elsöpörnek.
Elérték viaskodásunk helyszínét, és hatalmas kardok
csaptak utat maguknak a sokaságban. Kettőt levágtam a
várvédők közül, aztán a többi egyszeriben hátat fordított
nekünk. Azt hittem, elszaladnak, de nem. A hátuk mögül jött a
támadás, s így mi innen, az újonnan érkezett sereg pedig
amonnan fogta közre őket. Összecsuklottak, kinek nyakát,
kinek derekát vágták félbe, és mindent vérrel árasztottak. Majd
megmentőink közül egy hatalmas katona került elém és emelte
két kézzel markolt félelmetes csatabárdját. Arcát, haját, ruháját
mindenütt vér áztatta, de szemei a csata hevétől forogtak
vérben. Nagyot kiáltott, amikor meglátott, és én jöttem volna
soron. Emeltem a szablyámat, hogy védeni próbáljam a
csapást. Aztán nem csapott. Megállt, tüdeje fújtatóként
pumpálta a levegőt, és csak nézett rám azzal az eszeveszett
tekintetével. Majd leengedte a bárdot, szája mosolyra húzódott
és elnevette magát. A következő pillanatban pedig elkapott, és
úgy ölelt magához, szorított mocskos ingjéhez, mint egy
kölyköt.

Fülével és Csorbával számba vettük a veszteséget. A

kilencvenkilenc emberünknek a felét érte valamilyen sérülés,
nem volt mind veszélyes. Tucatnyian nem folytathatták a
harcot, és volt, akin láttuk, hogy sohasem lesz belőle ép ember,
ha túléli egyáltalán. Huszonhárman viszont odafentről nézték a
csata végét, és reméltem, hogy nincs bajuk azoknak, akiket a
tornyoknál hagytunk. Lentről, az újonnan jövőkből száz íjászt
a vár köré küldtek, hogy senki ne tudjon kiszökni, vagy
jelezzék, ha megint kifundáltak valamit. Sok mindent nem
tudtak azon kívül, hogy fölhúzták a hidat és meggyújtottak
odabenn egy erősen füstölő máglyát, hátha sikerül segítséget
kérniük. Ezzel nem sokra mentek, az ég közben beborult, és ha
az első toronyból látható is volt a füst, onnan bizony nem ment
tovább a jel.
Míg mi itt fönn csatáztunk, lenn az őrséget mind
lekaszabolták. Majd meghallották az északiak a csatazajunkat
a várhegy alatt, és jöttek, hogy kisegítsenek bennünket. A
kikötő közben megtelt hajókkal. Dereglyék és sajkák tucatjai
himbálóztak a vízen egymáshoz kötve, talán kétezer katonát
hozva a vár alá. Parancsnokok igazították el az embereket,
hogy ki itt gyülekezzen, ki pedig amott. Az egész domboldalt
elfoglalta a sereg, tüzeket raktak, melegedtek a hosszú, tétlen,
hideg hajóút után, és vizet melegítettek rézedényekben
gyorsan elkészülő meleg ételnek.
 A faluban közben megkezdődött valamiféle rendrakás, az
ellenség halottjait egy helyre hordták, a fegyvereiket,
sodronyingeket, vassisakokat összeszedték, azokat külön
rakták egy fal mellé. A támadás annyira hirtelen jött és olyan
elsöprő erővel csapott le az őrségre, hogy ők elvesztek mind
egy szálig, ha akarták sem adhatták volna meg magukat. A
támadók közül viszont nem sokan estek el. Őket a
domboldalra vitték, és már ásták nekik a sírt. Mi is ide hoztuk
a mieinket, az épen maradt hosszú házhoz pedig a sérülteket,
hogy jobb helyük legyen, és tiszta kötést kapjanak ahelyett,
amit hevenyészve sebeikre tekertek. A magyarok közül sokan
most döbbentek rá, micsoda nagy munkát végeztünk mi
odafönn, hát mikor onnan is elkezdték lehordani az ellenség
hulláit és elhullott lovait.
Korábban egy parancsnok összeterelte a köznépet, és egy
tolmáccsal mindegyiket kikérdezte, hogy kiféle, miféle, mi
dolga van itt a faluban. Azok persze mondták mind, hiszen
nem volt titkolnivalójuk. Aztán szétküldte őket, hogy menjen
mindenki a dolgára, folytassanak mindent ott, ahol
félbehagyták a támadáskor. És ők mentek, és folytatták azt,
amit reggel elkezdtek. A molnárlegény igazgatta a garatot,
apja a zsákokat számlálta, anyja halat pucolt a ház mögött
ételkészítéshez. A hajóácsok folytatták a dereglyét, és
óvatosan félrerakva pár végtagot a munkaterületről deszkát,
lécet faragtak a hajóhoz. A nagy főzőházban tüzek égtek,
sokkal több, mint azelőtt, és vagy száz fazékba raktak melléjük
vizet melegíteni ételnek is, sebeket kimosni is. Amint
meghozták a lovakat, hármat megnyúztak, és vágták a húst
bele a fazekakba zöldségekkel, az oldalukat behasított karók
közé szorították, úgy tették a tüzek mellé sülni.
Amint embereimet jártam körbe, hogy mindenkit elláttak-e,
észrevettem az északi katonákat a partra futtatott sárkányos
hajók előtt. Már nem ordítoztak, nem hadonásztak nehéz
kardjaikkal, csöndesen tette mindegyik a dolgát, akinek volt, a
hajón igazgattak valamit, a vért mosták testükről és ruhájukról
a hideg folyóvízben, vagy a tűznél ültek. Többen félmeztelenül
lógatták ágakra akasztva a lángok fölé vizes ingjüket, hogy
hamarabb száradjon, s közben melegedtek a tűznél.
 Csodáltam ezt a sok erős embert, apám jutott eszembe, aki
hasonló termetű volt, a haja, szakálla is úgy nőtt, mint soknak
ezek között. Rajtuk felejtettem a szemem, mígnem egyikükkel
találkozott a tekintetünk. Idősebb ember volt, haja inkább
fehér, mint szőke, arcát számtalan barázdába szántotta az idő,
és egy orrán keresztül futó sebhely árulkodott arról, hogy nem
ez volt élete első csatája. Néztük egymást egy darabig, aztán
mosolyra húzódott a szája, és rám mutatott.
– Thordson! – kiáltotta, és bámult rám csodálkozó
szemekkel. Társai fölkapták fejüket és felém kezdtek
nézegetni.
– Thordson, Thordson! – kiáltották többen, és nevetni
kezdtek. Egyikük odajött, magyarázott valamit, de nem
értettem. Aztán hívott, hogy menjek közelebb hozzájuk. Ott
többen meglapogatták a hátam és hívtak a tűzhöz. Egyikük
tömlőt adott a kezembe, hogy igyak. Nem tudtam, hogy víz-e,
bor-e, ezért először belekóstoltam. Nem volt ez sem, az sem,
hanem valami keserű ital, érezhetően valamelyest erjedt, és
nagyon nem ízlett. De nem akartam őket megsérteni, és
szomjas voltam, hát jó nagyot húztam belőle. Másodszorra
nem volt olyan rossz, és jólesett nagy kortyokban leereszteni a
gigámon. Tetszett az északiaknak, ahogy iszom, és intettek,
hogy gyerünk, igyak csak, ha jólesik. Aztán egyikük
magyarázni kezdett valamit, többször elmondta, de nem
értettem. Annyit vettem ki szavaiból, hogy valami Thordsont
emleget, ami valakinek a neve lehetett.
– Segítsek? – hallottam a hátam mögül. Megfordultam. Egy
főember volt a magyarok közül. Mellvértjén fémpikkelyek
csillogtak, sisakjának csúcsa aranyból, és ugyanígy szépen
kivert lemezekkel díszítve szablyája, öve és mindene, ahová
veretet szoktak tetetni nagy rangú uraságok. Fiatal vezér volt,
jókedvűen szemlélte küzdelmemet az északiak beszédével.
Aztán közelebb lépett, és akkor ismertem meg, mert
találkoztam én már ővele.
– Üllő? – csodálkoztam rá.
– Te pedig Keménd vagy, és úgy hírlik, odafönn is
rászolgáltál a nevedre. – Majd északi nyelven szólt a
katonákhoz, mire nagy vidáman ismét a söröstömlőt nyomták
a kezembe. – Azt kérdik – mondta aztán –, hogy Thord fía
vagy-e.
– Az én vér szerinti apámat Vuknak hívták. – Üllő
lefordította, erre a katonák csalódottan csóválták a fejüket. –
Ezt a nevet a pásztoroktól kapta – folytattam – a keleti
hegyekben, mert nem tudták megjegyezni az eredetit. – Ezt is
fordította, mire az északiak ismét érdeklődést mutattak.
– Azt kérdezik, mi volt apád eredeti neve.
– Azt nem tudom.
– Tehát nem volt odavalósi?
– Nem. Északról jött hajón. Valami affélén, mint ezek itt –
mutattam a sárkányos sajkákra. – Csatába keveredett, és
sebesülten a hegyekbe menekült. Később nem találta ott a
hajókat, így ott ragadt.
– És te a hegyekben születtél, a székelyek között?
– A hegyekben, hegyi pásztorok között. Később kerültem a
székelyekhez. De miért kérdezik ezeket? Ismerték az apámat?
– Mondd csak, hány éves vagy te, Keménd? – Ezt annyira
nem tartottam számon, gondolkodnom kellett.
– Huszonnyolc vagy huszonkilenc. Harminc még biztos
nem. – A sebhelyes arcú aztán számolgatni kezdett valamit az
ujjain.
– És volt apádnak mestersége más a katonaságon kívül?
– Hogyne lett volna – mondtam. – Kovács volt, ugyanúgy,
mint az ő apja. – Erre aztán felderült az öreg északi arca, és
hevesen kezdett magyarázni valamit.
– Ismerte az apádat – fordította Üllő. – Azt mondja,
rettenthetetlen harcos volt, mindenki fölnézett rá a faluban.
Konstantinápolyba tartottak, amikor megbetegedtek a
rabszolgák, ezért újakat kellett fogniuk. Emiatt eveztek föl a
folyón. Fiatal legény volt, a hajón maradt őrködni, ezért
maradt életben. A többiek közül nem sokan maradtak meg.
Különös. Az ember leéli fél életét anélkül, hogy vér szerinti
rokonaira gondolna, aztán jön egy öreg földi, aki mindent
megváltoztat. Nem tudom, mi történt akkor, de torkomat
kezdte szorongatni valami. Néztem rájuk, az örvendező
északiakra, és nem jött ki hang a számon. Azonban volt
valami, amit meg kellett tudnom.
– És… – kezdtem aztán bizonytalanul. – És apámnak volt
családja? Odafönn, északon.
– Volt. Jó felesége és szép háza.
– És gyermeke?
– Volt. – Üllő komolyabban nézett a szemembe, úgy
mondta. – Keménd, neked két bátyád és három nővéred van
odafönn, mind jó egészségben. És mindegyiknek gyermekei.
Anyjuk nem él, a ház a nagyobbik fiúé lett csakúgy, mint a
kovácsmesterség.
Hirtelen jött ez a nagy család, nem tudtam, mit gondoljak.
Sok mindenre nem lehetett, mert ez semmin nem változtatott,
de a lelkemből mintha egy kicsi letépődött volna, s azt elvitte a
szél messze, északra.
– Azt mondják, menj velük.
– Menjek? Hova mennék?
– Zsoldban vannak Árpádnál, és gazdagon fognak
hazatérni.
– Haza? Északra?
– Igen, északra. Elhozod a családod. – A szívem sajgott, de
nem sajgott volna-e jobban, ha mindent itt hagyok? Mindent
és mindenkit, ami és aki eddig az életem volt, akik mindent
jelentettek. Még ha hívogatott is a soha nem látott másik haza.
– Nem tudok – mondtam. – Én ebbe születtem bele, nem
tudok innen elmenni.
– Keménd, gondold meg! Itt soha nem lesz akkora
vagyonod, mintha beállsz közéjük. Apám nem fukarkodik a
fizetséggel, ha jó katonáról van szó.
– Tudom, Üllő. Vagyonnal már jó apád is csalogatott, meg
fenyegetéssel.
– Tudom – válaszolt nevetve, és a fejét csóválta. –
Rendben. Akkor nézzük, mi dolgunk lesz ma!
– Ma? – kérdeztem. – Az embereim éhesek, fáradtak, most
jöttek a halál torkából.
 – Keménd, azt mondta a hun küldönc, akit Aba hozzátok
küldött, hogy megvárattad.
– Én-e? Csak kicsikét, míg megette az ételét. Meleg volt a
vas, ha otthagyom, kihűl, s akkor üthetem.
– No, látod-e? Te is addig ütöd a vasat, amíg meleg. Nem,
Keménd? – Kedélyességén és eltökéltségén láthatóan semmit
nem csorbított, hogy mi egészen mást gondoltunk a nap
hátralévő részére. – Egyetek és pihenjetek, de hamar. Ma még
két várat el kell foglalnunk, és hamar itt az este.
 7. FEJEZET

– Testeteket visszaveszi a föld, lelketeket visszaveszi az ég.

Fegyveretek gyermekeitek kezébe adatik, híretek magzatjaitok
fülébe juttatik. Mindahány ellenségetek, kik kezetek által
előreküldettek, odaát szolgátokká tétetik örökkön örökké. Jó
halál volt, magamnak se kívánnék különbet. Isten
nyugosztaljon benneteket, testeteket idelenn a földben,
lelketeket odafönn az égben! – S fogtam egy marék földet, a
testekre dobtam, és ugyanígy mind, akik megmaradtak a
századból, s bírták magukat annyira, hogy feljöjjenek a
domboldalra. Az elhantolást a Szegettkő váránál maradt
magyarokra hagytuk, és aki hadra fogható volt közülünk,
indultunk a következő csatába.
Egy volt még, aki belehalt sebeibe, így összesen
huszonöten. Négy legény és huszonegy házasember, akiknek
özvegyei és gyermekei hiába fohászkodnak odahaza a
Teremtőhöz férjükért s apjukért, nekik a földi világ
bevégeztetett. A szablyákat, késeket, és akinek fokosa, fejszéje
volt, a társaik elvették, és lent, a faluban egy helyre tették,
hogy meglegyen. Az íj a gazdájáé maradt a sírban is három
nyílvesszővel, a többit magunkhoz vettük. A sérültekből
tizenegy volt, kiknek jó ideig nem kellett más csatát megvívni,
mint saját magáét az életért. Őket a faluban hagytuk. Így
ötvenheten indultunk, és a tornyoknál még hatnak kellett
csatlakoznia hozzánk. Fülének meghagytam, hogy szervezze át
a tizedeket, a miénket leszámítva az eddigi kilencből ötöt
csináljon.
Mi mentünk elöl, lassabban, mint ahogy bírtuk volna, mert
csak mi nem cipeltünk nehéz terheket. Mögöttünk az északiak
jöttek, és dombnak fölfelé úgy zihált a háromszáz
tagbaszakadt harcos, mintha a világ összes feldühödött bikája
fújtatna a nyomunkban.
Aztán a magyarok következtek, ezerkétszáz katona íjakkal
és szablyákkal, erős bőrből és fémlapokkal készült hadi
ruhában. Ők ötven létrát is hoztak magukkal, ezeket sebtében a
falu környékén kivágott vízparti fákból kötözték össze.
Ennyi ember egyszerre el sem tudott indulni. Amikor
fölértünk az úton az elágazóig, ahol balra fordultunk, nyugati
irányba a dombhátra, lepillantottam a völgybe, a seregnek több
mint a fele odalent várakozott. A hegyháton, bár meg kellett
járnunk még pár dombocskát, sietősre vettük a lépésünket, és
ahol lehetett, inkább szaladtunk. Olykor hátrapillantottam,
hogy mi van az északiakkal. Jöttek a nyomunkban
rendületlenül, a hideg ellenére izzadva, prüszkölve, de nem
volt egy szavuk sem.
Kifulladva értük el az első tornyot, s nem időztünk sokáig.
A két őr épségben, kipihenve került elő, és csak bámulták a
mögöttünk kígyózó sokaságot. Annyira álltunk meg, míg
ittunk egy-egy kortyot a vizestömlőnkből, máris indultunk
tovább. A foglyot hátrahagytuk, csináljanak vele a magyarok,
amit akarnak. Ugyanígy történt a második toronynál, ám a
harmadiknál meg kellett állnunk, mert ott állt az ellátmány
szekere, és egyik katonánk is bekötözött karral került elő.
– Hogy volt? – kérdeztem.
– Egyszer csak jöttek. Szólongattak, s hát mit mondtam
volna. Mikor kezdtek gyanakodni, s már majdnem itt voltak,
no, akkor küldtük a nyilakat. Én voltam lenn, jött nekem az
egyik, lovon, s megvágott.
– Hogy jöhettek ennyire közel? Nem látták, hogy kik
vagytok.
– Annyira nem – kacsintott cinkosan. – Ezt öltöttem
magamra, ni – mutatott a földön fekvő sodronyingre, sisakra
és köpönyegre, amit a halottakról vettek le.
Közben beértek az északiak és a magyarok eleje, élükön
Üllővel, aki azonnal hozzánk sietett két parancsnokával. Neki
is el kellett mondani, mi hogy történt.
– Bátor legények – veregette meg két katonánk vállát. – A
sebed?
– Milyen sebem? – mosolygott amaz, és nem kellett többet
mondania.
– Hogyan eztán? – kérdeztem. – Hamar jön a sötét.
 – Azt nem várjuk meg – majd intett az északiak
parancsnokának, hogy jöjjön közelebb. Elindult fölfelé a létrán
a toronyba, mi ketten utána, de két másik parancsnok
visszalépett, mert inogott a tákolmány, és ötünket talán nem
bírt volna el.
Odafönn, amint felértünk a fák koronái fölé, hirtelen
minden elénk tárult. Körülöttünk mindenfelé erdő, azon túl
északra a mocsár a kis szigeteivel, vízkanyarulataival és füzes-
égeres facsoportjaival. Délen kevés zsombék látszott, annál
több rét, és igen sok szántóföld. Keleten a fák fölött kilátszott
az előző torony teteje, de olyan messze, hogy a magyar
katonát, aki leváltotta a miénket, már nem lehetett kivenni.
Ezért gondolhattuk, hogy minket sem fognak jól látni a
nyugati erődítésekből.
Innen ráláttunk a nagy kőtoronyra, ami három dombbal
odébb magasodott. Jól ki lehetett venni a házak tetejét és a
kaszárnyát körülvevő falat. Bíbicvár innen nem látszott,
takarták a dombok, Brangna vára és a híd mindkét fele viszont
igen. Üllő a fejét csóválta.
– Kemény dió – mondta. Aztán észak felé mutatott. –
Látod? – kérdezte, noha először semmi furcsát nem fedeztem
föl a tájon. Ugyanúgy ott álltak a vizek, a hegyek, az a hosszú,
erdős hegyvonulat, amely, ha egyre alacsonyabban is, egészen
a Duna árteréig húzódott. Az utakon sem láttam semmi
szokatlant, az egyik a Sársumlu, azon túl Öttorony városa felé
tartott, a másik követve a Duna vonalát északnak, amelyen
Titusékkal Árpád Fehérvárosába mentünk. Itt-ott állatok, az
azokat terelő emberek, és szekerek mentek valahová a
dolgukra. Semmi szokatlan. Ám aztán mégis észrevettem, és a
szememet erőltettem, hogy jól látom-e. A zsoldos is
észrevette, és arrafelé mutatott.
– Aba? – kérdezte.
– Aba – válaszolt Üllő. – Aba hatezer lovas katonával jön.
Van ott minden, íjászok, lándzsások, öt katapult is. Van köztük
ezer székely, Keménd, jó ember a parancsnokuk, majd
meglátod.
– Ennyi lovas – mondtam –, s mire mennek itt, a
mocsárban.
 – Azt meg nem mondom, Keménd. Az Aba gondja. Mi meg
ezzel foglalkozzunk! – intett fejével a hegyi erőd felé. – Te
láttad közelről. Mit mondasz, hogyan kellene?
– Kétféleképpen lehet – válaszoltam. – Erővel vagy csellel.
Erőhöz is van ember, viszont akkor sokan ott maradnak.
– Hát csellel hogyan?
– Hogy hogyan? – Lenéztem, hogy meglátom-e, akit
keresek, majd füttyentettem. – Csorba! – és intettem, mire
gyorsan mászni kezdett fölfelé.
– Összedől – intett Üllő.
– Csorbától nem – mosolyogtam. – Csorba – kérdeztem,
mikor fölért –, te hogy vennéd be? – és a kőtorony felé
mutattam. Csorba nézte egy darabig, majd így felelt:
– Csellel – s erre összemosolyogtunk Üllővel. – Odalenn –
mutatott a domb déli lejtőjére –, a fák alatt csöndben odamehet
két-háromszáz fürge katona, és megbújnak amott, a torony
dombjának az oldalában. Ügyelve, nehogy a toronyból rájuk
lássanak a fákon keresztül. Oda tudnak menni, talán kétszáz
lépésnyire.
– S aztán? – kérdezte Üllő.
– S aztán itt ez a szekér – mutatott Csorba az alattunk
várakozó ökrös szekérre. – Fel kell venni az őrök ruháit, a
lovak is itt vannak, még húsz katona megbújhat a szekér
aljában, s így elmehetnek a kapuig.
– Ez jó lenne – válaszolt Üllő –, de mire az ökrök a kapuig
érnek, besötétedik.
– Lehet másképp – mondtam. – Volt itt egy vámparancsnok,
Arnulf embere. A sarkunkban lihegett, meg kellett
szabadulnunk tőle. Mára biztos tudhatják, hogy közöm van
hozzá.
– És?
– Engem megismernek messziről, ha leveszem a süvegem.
Így bejuthatok a kapun.
– S ha rögtön levágnak, azzal mire megyünk?
 – Nem úgy. Négy jó katona fölveszi az őrök gúnyáját, és
fogják a lovakat. Engem megkötöznek, úgy visznek a
toronyhoz.
– Úgy be lehet jutni öt embernek. Az nem sok.
– Több mint a semmi. S aztán az a kétszáz szedje a lábát!
– Vállalod?
– Vállalom – mondtam –, ha adsz hozzám négy jó katonát.
– Mi már nem vagyunk jók? – kérdezte Csorba döbbenten.
– A legjobbak vagytok, Csorba. Hanem lassan alig
maradunk.
– Meglesz a négy embered, Keménd – állította le Csorbát
Üllő, mert látta, nem akar tágítani mellőlem. – Az
íjászaitoknak más lesz a dolga. Ha rátörünk a toronyra,
mindjárt jeleznek a lentieknek, és innen is, onnan is küldik a
segítséget.
– Ha sürgős nekik, füsttel jeleznek. Ha bejutunk a kapun,
megkeressük a máglyát…
– Hagyd el, Keménd! Ti tartsátok a kaput, míg oda nem
érünk. Hadd gyújtsák meg azt a máglyát.
– De hát ezer katonát is küldhetnek, felét innen, felét
onnan.
– Éppen azért – mosolygott Üllő. – Ezt csináljuk. Így el
lehet foglalni a tornyot, és ki lehet csalni igen sok katonát a
várakból. A nyugatiból a karunkba fognak szaladni. Branya
katonáihoz pedig a te íjászaid állnak lesben a hídfőnél, az
erdőben oda is eljuthatnak. És ott lesznek mögöttük a
zsoldosok, ha netán mégis átjutnának a hídon. Keménd, bármi
lesz a nyugati várnál, maradjatok veszteg! Ha be lehet venni,
bevesszük, ha nem, körülzárjuk, mint Szegettkő várát. Te a
hídra ügyelj! Azon egy lélek sem juthat át! Ne félj, az északiak
tudják a dolgukat, akit nem állítanak meg a nyilaitok,
megállítják a csatabárdok.
– Jól van – mondtam –, amiatt ne legyen gondod! Hanem
sötétben várat bevenni, az sokba kerül.
– Sötétben? – kérdezte Üllő. – Majd lámpást gyújtunk – s
jobbjával megszorította a karom, biztatóan bólintott.
 Elcsigázottan, mezítláb botladoztam a hideg földön. Süveg
nélkül fújta hosszú hajamat a metsző északi szél, s minden
likat megtalált, hogy a nyűtt köpönyeg alá bújhasson. Kezem
összekötve, a kötél rángatott. Bíbicvár egy lovasa haladt elöl,
mögöttem három, kezükben hátamnak szegezett lándzsákkal.
Kiáltást hallottam a toronyból, s egyre-másra jöttek a falhoz
az őrök, kik a kapuba, kik a kőfal gyilokjárójára. Egyre
nagyobb volt a hangoskodás, füttyentgettek, röhögtek a
katonák.
Amikor úgy tíz lépés lehetett hátra, hangosan köszönt a
strázsa és kiáltott valamit. Erre a válasz is köszönés volt attól,
akinek a lovához kötöztek, azonban az őr ezzel nem elégedett
meg, újra kérdezett. A lovas ismét csak köszönt, s ez kezdte
kihozni az őrt a sodrából. Ingatta a fejét, hogy micsoda
bugrissal hozta össze a sors, és amikor a kapuhoz értünk,
megfogta a ló kantárszárát, s úgy tette fel ismét a kérdést,
szinte ordítva. Pár pillanatra csönd támadt, vártam, mi lesz
ebből. A kapuban álltunk, pár lépés kellett volna, hogy
beérjünk, nem ronthatjuk itt el a dolgot. De foglyul ejtőm ezen
a szláv nyelven semmi mást nem tudott, csak annyit, hogy jó
napot.
Amit megtanítottam neki. Így nem mondhatott mást, nem
mondhatott már semmit, és nem is mondott.
A lovas a következő pillanatban kiemelte jobb lábát a
kengyelből és mellbe rúgta a strázsát, hogy az csak úgy
nyekkent a kőfalon. Majd megsarkalta lovát és beugratott a
kapun. A kötél, amivel lovához kötöttek, megfeszült, majd…
A kötél nem rántott magával, hanem akadálytalanul csúszott le
kezemről. A mögöttem lévő három lovas beugratott a kapun, s
egyedül maradtam kint, szemben az őrrel. Az, amint
megértette, mi történt, lehajolt a földre hullott lándzsájáért,
hogy végezzen velem. Ezt nem vártam meg. A köpönyeg alól
hamar szablyát rántottam és a strázsa nyakára suhintottam úgy,
hogy azonnal magasba spriccelt a vére.
 Négy lovasunk után szaladtam, be a várkapun. Ott többen
holtan rogytak össze, amikor a lovasok elhajították
lándzsájukat, ekkor pedig már az íj volt kezükben, és gyors
egymásutánban szedegették le a kapu körül a gyilokjárón
bámészkodó őrséget. Egy pillanat alatt véres haláltusába
rogyott úgy tíz-tizenöt katona, mások pedig ekkor kapkodtak
fegyvereikért.
A kaputól jobbra és balra fészerek álltak, ahol némileg
védelmet találhattunk az ellenséges nyilak elől.
– Ide! – kiáltottam, és beugrottam az egyikbe. Négy
emberem ekkor lóról ugrott, és szintén behúzódtak a deszkák
mögé, ketten hozzám, ketten a másik oldalra, így jól szemmel
tarthattuk nemcsak az udvart előttünk, hanem a gyilokjárót
kétoldalt is. Ám vessző suhant, s a mellettem térdelő katona
fölkiáltott fájdalmában. Nyíl állt ki a melléből, bár nem
mélyről, talán épp csak keresztülszúrta a vértet. Az udvaron és
a falon senkit nem láttam, aki kilőhette, mert csak ebben a
pillanatban jelentek meg az újabb védők. Aztán ismét
becsapódott egy vessző, az elvétette a célt. Ekkor vettem észre,
hogy a toronyból nyilaz ránk az őr. Azonnal viszonoztuk,
ekkorra én is hüvelyébe tettem szablyámat, és egy marék
nyílvesszővel és íjammal kezemben kerestem célt. A toronyba
kettőt lőttem, a másik magyar katona is sorba eresztette a
vesszőket, mire végre sikerült eltalálni, és hangos kiáltással
zuhant át az őr a korláton.
A sérült magyar egy mozdulattal rántotta ki vértjéből a
nyilat, és fordult az udvar felé, mert hirtelen nagyon sokan
kerültek elő a házakból. Nem volt idő tétlenkedni, hamar
rakosgattuk a vesszőket az idegre és eresztettük megállás
nélkül az őrökre. Azok közül, akik kezükben karddal
hamarjában szaladtak az udvarra, igen sokan összerogytak, és
vagy helyben maradtak, vagy visszafelé vonszolták magukat.
Az utánuk jövők közül sokan pajzzsal a kezükben rohantak
felénk, őket nehéz volt rendesen eltalálni. S hogy nehezítsék a
dolgunkat, a házak sarkától és ablakokból egyre többen vettek
célba bennünket az íjaikkal, így nem tudtunk lőni és fedezékbe
húzódni egyszerre.
Nem kellett sok, hogy elérjenek hozzánk a pajzsosok.
Kiáltottam a kapu túloldalán fedezéket talált két magyarnak,
akik aztán egyetlen ugrással máris mellettünk voltak.
A pajzsos katonák elértek hozzánk, ezért fel kellett állnunk
a fedezék mögül, hogy felvehessük ellenük a harcot.
Mögöttünk a fal volt, és míg a gyilokjárón nem értek oda
újabb katonák, addig onnan nem kellett semmitől tartanunk, az
elölről jövőket pedig szorosan egymás mellé állva fogadtuk.
Nem kellett sokáig várni, máris lendült felém az első
lándzsa. Szablyámmal próbáltam hárítani, s csupán annyira
sikerült, hogy hegye a fejem mellett csapódott a falnak. Ekkor
elkaptam a lándzsa nyelét, és lábammal taszítottam egy nagyot
a pajzson. Ez nem volt elég, mert az őr erősen markolta a
nyelet. Ám a következő pillanatban a pajzs alá suhintottam, és
sikerült sebet ejtenem a combján. Támadóm nagyot kiáltott,
megrogyott, pajzsát kissé leeresztette, és ekkor szablyámmal
egyenesen előreszúrtam, a pajzs és a sisak közé. Nem halt meg
azonnal, még sokáig szenvedett. Fölkaptam a lándzsát, s
hamar ledöftem vele egy másik támadót. Majd elhajítottam
egy harmadikra, aki, úgy tűnt, mindjárt felülkerekedik egyik
katonánkon, aztán kirángattam a pajzsot annak a kezéből, akit
elsőnek szúrtam le.
De hol lehetnek a mieink? Üllő fürge katonákat ígért, és mi
még mindig magunk voltunk. A szélen egyikünk aztán
lerogyott, támadóját pedig a társa vágta le, amikor lett egy
pillanatnyi ideje odacsapni. Mert ellenségből volt bőven,
azonban idő, az nem sok.
Úgy forogtak a szablyák, mint a cséphadaró, két másik
katonám is szerzett magának pajzsot, ám teljesen
beszorultunk, és az volt a kérdés, hogy egy vagy két lélegzetre
van-e időnk, mire értünk jön a halál. Előttünk kéttucatnyian
tülekedtek, hogy hozzánk férjenek, és szemem sarkából láttam,
hogy a gyilokjárón íjászok szaladnak, hogy közvetlen közelről
végezzenek velünk. A védőket lefoglaltuk, a kapuval senki
nem törődött, és tudtam, hogy ha jön a sereg, a tornyot el
tudják foglalni. De ezt mi nem érjük meg. És odakintről még
mindig nem hallottam a csatakiáltást. Láttam, hogy számunkra
ez most a vég.
A halál csöndben jön. Lábujjhegyen oson, sose tudhatod,
mikor teszi válladra jéghideg kezét. Most is épp ilyen halkan
jött. Viszont nem értünk. És nem egyedül, hanem háromszáz
magyar katona rohanta meg a várat, síri csöndben. Azt vettem
észre, hogy hátul, az őrök felől egyre-másra ordítanak föl az
emberek, majd rogynak a földre. Hirtelen nagy zavar támadt a
védők között, nem tudták, minket ostromoljanak továbbra,
vagy a mögéjük surranó ellenséget. Azok már nem lopakodtak
olyan nagyon, mert tucatnyian forgatták szablyájukat,
aprították az ellenségünket, és vég nélkül özönlöttek be a
kapun a többiek.
Ekkor egy kis időre felszabadultunk a nyomás alól. Ismét a
gyilokjáróra pillantottam. Most ért fölénk az első katona, és
feszítette íját, hogy rám eressze gyilkos nyilát. Mégsem
tehette. Ugyanebben a pillanatban egy repülő alak jelent meg
mögötte, aki felhúzott lábakkal suhant át a fal fölött. Abban a
pillanatban vette észre az íjászt, de már a levegőben úgy hátba
rúgta, hogy az íjat-nyilat elejtve zuhant le a gyilokjáróról,
egyenesen a lábam elé. A sodronying egész hátát beborította,
sisakja viszont lehullott a fejéről, és szabad utat hagyott
szablyámnak. Máskor nem fontolgattam volna a dolgot,
rácsaptam volna a fejére, viszont hogy támadóinkat lefoglalták
a magyarok, úri módon fontolgathattam a lehetőségeket.
Szablyám annyit szenvedett, nem akartam újabb koponyán
csorbítani az élét, hát nem tettem. Ehelyett bal válla szegletét
céloztam meg a szablya hegyével, hogy azt a szívéig
nyomjam.
Az íjász nem mozdult. Érezhette nyakán a pengét, és
valamit mormolt magában, talán egy utolsó fohászt. Nem jó ez
így, gondoltam, mert senki más nem készült rám támadni, s így
nyomós okom sem volt gyorsan végezni a katonával.
Megfogtam nyakánál a láncinget, egy mozdulattal fölrántottam
és nekivágtam a falnak. Azonnal a torkának szegeztem a
szablyát. Egy pillanatig néztük egymást. Ő a rémülettől, én
azért, mert nem tudtam, mit tegyek. Fiatal legény volt, talán a
húszat sem töltötte be.
– Vigyázz rá! – szóltam az egyik magyarnak, aki épp abban
a pillanatban szabadult meg utolsó támadójától, majd beléptem
a fészerbe, hogy valami kötözőt keressek. Találtam egy darab
kötelet, amivel állatokat szoktak kikötni, és indultam vissza a
fogolyhoz. Eppen akkor kapott a nyakához, amiből dőlt a vér.
A magyar szúrós szemekkel nézett rám és rosszallóan csóválta
a fejét. Nem szólt semmit, sarkon fordult és indult, hogy újabb
ellenfelet keressen magának. A legény lassan a földre rogyott,
hátát továbbra is a falnak támasztva, majd oldalra dőlt és
hamarosan elhomályosult a tekintete.
Ez az értelmetlen halál megállított egy pillanatra.
Hitetlenkedve néztem a magyar után. Biztosan volt abban is
értelem, ahogy ő döntött. De az az értelem más, mint az
enyém. A nagy vagdalkozás után a legény halála felesleges
volt, s ez elszomorított. Máskor talán utána mentem volna a
magyarnak, hogy számonkérjem, amit tett, ezt most nem
lehetett. Folyt a csata, és nem nagyon volt idő csüggedni.
Gyorsan körülnéztem, hol van tennivaló.
A falon sorra jelentek meg az átszökkenő magyarok. Nem
tudtam, hogyan csinálják, de később megmutatták: két markos
legény megáll a fal alatt, egy kisebb nekifut, felugrik a
tenyerükre, azok pedig földobják, keresztül ezen a nem túl
magas falon. Ha szerencséje van, nem esik nagyot. Ezek a kis
szöcskék pillanatok alatt leverték a gyilokjárón meglepett
íjászokat.
Az udvaron a magyarok az őrséget egykettőre
visszaszorították és már a házakat ostromolták. Nem állt
ellenség a közelemben, így gyorsan számot vetettem a
veszteségről. Ketten kisebb vágásokat kaptak, csak a jobb
szélén érte katonánkat egy lándzsaszúrás. Nagy erővel
vághatták a sodronyingbe, mert annak szálait valamelyest
szétfeszítette, és felhasította a katona oldalát. Vérzett, ezért a
társai egy hulla ingjéből nagy darabokat téptek, azzal úgy-
ahogy bekötötték. Menni tudott, ám olyan sérülést szerzett,
mely később kínozza meg az embert igazán, amikor jön a láz.
Hátul föllobbant a máglya, a magyarok pedig már a
toronyban vívtak, és tudtam, hogy hamarosan vége lesz a
csatának. Ismét katonák jöttek be a kapun, nem siettek, csak
ráérősen. Üllő is köztük volt, jött megnézni, hogy mit
végeztek. Aztán meglátott engem, és intett egyik katonájának.
Amaz pedig dobta a csizmámat, mellyesemet és süvegemet. A
csata hevében megfeledkeztem arról, hogy mezítláb harcolok,
így jólesett újra rendesen felöltözni az egyre hűvösödő
szürkületben.
 Hívott Üllő, hogy menjek utána, és megindult a torony felé.
A lépcsőkön épp az utolsó őröket vágták le a magyarok.
Kerülgettük a hullákat és sebesülteket, és ahol túl sok volt a
test, átléptünk fölöttük. Siettem Üllő nyomában, hogy lássam,
mi történik most, hogy mindkét várban hírt kaptak a
támadásról. És főként, hogy mi lesz az enyéimmel a hídfőnél.
Tudják-e tartani? Sikerül-e Brangna felszabadító csapatának
kitörni? Szükség lesz-e az északiakra? Elérnek-e a
székelyekig? És ha igen, marad-e legalább hírmondó közülük?
Aztán elszégyelltem magam, hogy csak szemlélője lehetek
katonáim halálának. Nem tehettem értük többet. Tudtam, hogy
a következő pillanatban kinyílik Brangna várának vasveretes
kapuja, és százával tódulnak ki rajta az őrök.

– Vérzel – mutatott Üllő a nyakamra. Addig észre sem

vettem. Talán az a lándzsa sebesített meg, amit a szablyával
sikerült hárítanom, ezek szerint nem a legjobban. Nem volt
mély vágás, nem akartam ezért az ingemből tépni, a hullákéra
meg nem vágytam. Üllő egyik testőrének nem voltak efféle
aggályai, egy rántással tépett nekem egy darab vásznat, és a
kezembe nyomta. – Ezt jól csináltátok, Keménd. – Nem
vártam dicséretet, elengedtem a fülem mellett, de folytatta. –
Ezt is, meg a többit is. Mikének tetszeni fog.
– Mike? Ő meg ki?
– Nem tudod? A székely ezred parancsnoka, akik Abával
jönnek. Ezer katona, meg amennyi itt volt a tíz faluban.
Holnap reggel visszamégy az embereiddel a mocsáron át
Abához, ott csatlakoztok Mikéhez.
– Ha lesznek embereim – mondtam, mert közben
felhangzottak Brangna várában a kürtök. Tudtam, hogy nincs
sok hátra, mindjárt kijönnek.
– Ott is, ni – mutatott Üllő a bíbicfészekre, ahol jött ki a
had. Nehezen lehetett kivenni a gyér fényben, de amint
közelebb értek, jól láttuk, hogy gyors lovasok. Többtucatnyian
lehettek, mögöttük jött a gyalogság. Üllő nyugodtnak látszott,
biztosan erre számított, de egyelőre nem tett semmit, hagyta
őket közelebb érni. – Az az egy átjáró van? – kérdezte, amikor
arra a keskeny gyepcsíkra értek a lovasok, amitől jobbra-balra
zsombék volt.
– Csak az. Kevés lesz?
– Szűköcske – töprengett –, bár elegendő. – Majd lekiáltott
az embereinek, hogy hozzanak föl egy foglyot a
félősebbekből.
Idősebb katonát tuszkoltak maguk előtt, összekötött kézzel.
Szerencsétlen, biztos nem volt sok a leszerelésig, most minden
terve odalett. Riadtan nézett körül, mikor megfordult, s
meglátta Üllőt arannyal kivert hadi ruhájában, aki azonnal
szablyát szegezett a torkának, szemei kikerekedtek
rémületében és nyöszörögni kezdett.
– Átszúrom a torkod – kezdte Üllő nyugodt, kimért hangon,
amit egyik embere azonnal fordított a szlávnak –, ha nem azt
teszed, amit mondok. – A katona rimánkodott, megígért
bármit, csak hagyják meg az életét. Üllő megemelt egy kis
erszényt. – Ha nem lesz baj, ez a tiéd, szabadon távozhatsz,
amint itt mindennel végeztünk. – A katonának először elakadt
a szava az erszény láttán, majd erősen fogadkozott, megteszi,
bármire kéri Üllő. – Elmehetsz, és utána sem esik bántódásod
– folytatta aztán. – Nekünk nem a népeddel van bajunk, Arnulf
kutyáit söpörjük ki innen. Megértetted? – Úgy látszott,
megértette, nem győzte bizonygatni. Üllő éles szablyájával
elvágta a katona kezén a kötelet, és intett, hogy menjünk le az
őrhely alatti szobába, ahonnan az ablaknyílásokból ugyanúgy
láthattunk mindent, mi pedig láthatatlanok maradtunk az
érkezők számára. Csak a tolmács maradt fönn a feljáróba
húzódva, hogy szemmel tartsa a szlávot.
Ötvenen lehettek a lovasok, a torony alatti emelkedőn
közeledtek. A fogolynak odafönn őrként kellett mozognia és
beszélnie. Élénken integetett a lovasoknak, kiabált lefelé, hogy
jöjjenek gyorsan, mert mindjárt a toronyhoz ér az ellenség.
Azoknak nem kellett több, megállás nélkül vágtattak tovább,
megkerülték a falat, és ugyanazzal a lendülettel, kivont
kardokkal robogtak be az udvarba. Odabent hirtelen
megtorpantak, mert nem látták az ellenséget, csak rengeteg
halottat és sebesültet, leginkább a saját embereiket. Ekkor
nagy dörrenéssel becsukódott mögöttük a kapu, a gyilokjárón,
ajtókban és ablakokban előbukkantak a magyarok. Százával
csapódtak be a nyílvesszők, és hamarosan minden lovas a
földre került vagy holtan, vagy erős sebekkel. A lovakat
megkímélték.
A gyalogság messze volt, ám ekkor nyílt Brangna várának
kapuja, és hármas sorokban futva indultak kifelé a katonák.
Sokan jöttek, talán háromszázan, de ami nagyobb baj volt,
hogy mindegyikük hosszúkás pajzsot vitt magával a hátára
vetve. A sodronying ellen jól beváltak a nyílhegyek, a pajzsot
semmi nem viszi át. Jó célzással még így is könnyűszerrel
lehetne tizedelni a pajzsos katonákat, azonban erősen
sötétedett.
A híd közepén is átértek, és még mindig nem történt
semmi. Ettől féltem, hogy Csorbáéknak közel kell őket
engedni. Így történt, méterek voltak hátra, hogy elérjék a
partot, ahol könnyedén találnak fedezéket. És ebben a
pillanatban megtorpant a menet, egyre-másra rogytak össze a
katonák. Csorbáék egészen a szélső bokrokig lopództak előre,
és a takarásból húsz-harminc lépésnyi távolságból szórták
folyamatosan nyilaikat az ellenségre. Az első sorok a földre
estek, a két szélén tucatjával rogytak a hídra és hullottak a
vízbe a katonák. Ám mindez nem tartott sokáig, mert azok
hamar elővették pajzsaikat, és az elsők fél térdre ereszkedve, a
hátsók fölöttük tartva a pajzsokat hamar hatástalanná váltak a
nyilak.
Egy darabig úgy tűnt, a katonák befészkelik magukat
pajzsaik mögé, aztán másképp döntöttek. Akár vissza is
fordulhattak volna, és kis veszteséggel érhették volna el a
kaput, ehelyett kardot rántottak és rohamra indultak a
láthatatlan ellenség ellen, a fák felé. Ha oda elérnek, azonnal
lerohanják a székelyeket, akik nem csak számukban voltak
sokkal kevesebben, vért és sisak nélkül könnyű prédát
jelentettek a támadóknak. A nyilak így is betaláltak itt-ott,
leginkább a lábukat, amitől azonnal fölbuktak, a mögöttük
jövőknek pedig kerülgetniük kellett a sebesülteket. Ám a
pajzsos rohamot az íjászok nem állíthatták meg. El is érték a
katonák a híd lábát, és tömegével rontottak neki a bokrosnak.
Bekövetkezett, amitől tartottam.
Jártam azon a részen Titusékkal, ezért jól ismertem. A híd
az országútban folytatódik, ami onnan nézve jobbról kerüli a
dombot, amin az őrtorony áll. Egyenesen fölfelé pedig az az út
vezetett, amin a toronyhoz mentünk, és így, az elágazásnak
köszönhetően volt tizenöt-húsz lépésnyi tiszta terület a
bokrosig. Nem tartott volna sokba mindjárt az íjászokra
rohanni, de akkor csak kevesen rohamozhattak volna az első
sorban. Ezért aztán nem mentek mindjárt tovább, hanem öt
lépés után megálltak és pajzsaik védelmébe térdeltek. Íves
pajzsfalat alkottak a hídfő előtt, így a katonák nagy része
hamar kiérhetett és fölállhatott az elsők mögött. Láthatóan jól
begyakorolt mozdulat volt ez, senki sem csinálhatta volna
jobban.
Hatvan-nyolcvan katona ért így ki az útra, ezzel megtelt a
pajzsfal mögötti kis terület. Nem késlekedtek tovább, azonnal
megkezdték a rohamot Csorbáék ellen. Mind egyszerre
indultak meg, közben a hídról folyamatosan érkeztek a
többiek.
Félelmetes csatakiáltással vetették magukat a székelyekre.
Legalábbis ez volt a tervük. Mert amint föllazult a pajzsfal,
két-három lépésnél többet meg se tehettek a katonák, amikor,
mintegy varázsütésre, kiugrottak az északiak a bokrosból, és
még azoknál is hangosabb ordítás közepette vetették magukat
a várvédőkre.
Pajzsok csattantak, csatabárdok aprították az ellenséget,
lándzsák, kardok döftek és csaptak le mindenütt, és egyetlen
pillanat alatt tört meg az ellenség rohama. Vasfegyverek
csendültek, pajzsokból faszilánkok repkedtek, végtagok
hullottak és koponyák törtek be mindenütt, ahol összecsapott a
két fél. A várőrök a híd felé hátráltak, az északiak közül sokan,
akik nem fértek oda a harchoz, méltatlankodtak és
szitkozódtak. Aztán hátul többen letérdeltek, hogy
dobbantóként tarthassák hátukon pajzsukat. Nem is kellett
több, néhányan mindjárt nekifutottak, és egymás után ugráltak
át a harcvonalon, be az ellenség közé, a sűrűjébe. A földet érés
önmaga ledöntött egy-két katonát, ám aztán jött a java, amikor
a zsoldosok bárdjukkal kezdték őket aprítani.
 Majdnem teljesen visszaszorították a katonákat a hídra,
amikor többen visszafelé kezdtek futni. Mielőtt a kapuhoz
értek volna, nyílvesszővel a mellükben rogytak össze. A falról
nyilazták le azt, aki megfutamodott. Ám a székelyek sem
tétlenkedtek, két oldalról fogták közre a hídfőt, és ismét heves
nyílzáport zúdítottak a katonákra.
A védők előremenni az északiak miatt nem tudtak,
visszafelé menekülni először Brangna nem engedte őket, aztán
hiába gondolta volna meg magát, a vár biztonsága érdekében
fel kellett vonnia a várhidat. Többen a mocsárba vetődve
próbáltak menedéket keresni, akik közel voltak, nem
menekülhettek, nyilaink azonnal megtalálták őket, aki pedig
valamivel hátrébb ugrott a vízbe, a sodronying azonnal a
mélybe húzta. Sokan a várhoz közelebb lévő zsombékosban
próbáltak egérutat nyerni, ahol mindjárt derékig süppedtek, és
kevés esélyük volt partra jutni, ha nem ölték meg őket az
íjászok.
A zsoldosok az utolsó katonákat vágták le, amikor
nyílzáport eresztettek rájuk a falról. A nyilak többeket
eltaláltak, ezért hamar befejezték a munkát, majd
sebesültjeikkel és négy halottjukkal gyorsan visszavonultak a
fák takarásába. Zengett az erdő az üdvrivalgásuktól. És nem
kevésbé az a kis őrszoba, ahonnan Üllővel és két testőrével
végignéztük a csatát.
– Így kell ezt – mondta.
Így kell ezt. Sorra nyertük a csatákat, köszönhetően annak,
hogy sikerült meglepnünk az ellenséget. Meg sem tudnám
becsülni, hány embert öltünk meg aznap. Ezret, kétezret? És
rendületlenül jöttek a gyalogos katonák a bíbicfészek felől,
annak ellenére, hogy biztosan hallották a híd lábánál folyó
csata zaját. Soha el nem tudtam volna képzelni korábban
ekkora mészárlást emberek között. Katonáink örömükben
ujjongtak, ünnepelték a győzelmet, de nem mindenki. Legyen
az akár székely, magyar vagy északi, s bár tette a dolgát a
csatában legjobb tudása szerint, mégis voltak, akik szótlanul
húzódtak félre, csöndesen sebet kötöztek, csorbát vertek ki
vagy fát hordtak tüzeket rakni, mert a hideg az hideg,
bármilyen nagy a győzelem.
 „Akkor mi is gonoszak vagyunk?”

Üllő szórakozottan dobálta kezében az erszényt.

– Nem végeztél, lesz még egy kis dolgod – mondta a
fogolynak. – Kötözzétek meg és vigyétek le! – Majd ismét a
Bíbicvár felé vezető utat kémleltük. Erősen sötétedett, épp
csak ki lehetett venni az erdő határát innen is, a torony előtti
réten, és a túloldalán is, ahol felváltja a zsombék. A
gyalogosok az erdőben jártak, és bármelyik pillanatban
felbukkanhattak az úton. Azt gondoltam, Üllő megpróbálja
őket a torony udvarába csalni, de nem. A foglyot elvitette és a
kapukat sem nyittatta ki újra. Hamarosan megértettem, miért.
– Megjöttek – mondta, mintha rég várt vendég érkezett volna.
Karba tett kézzel állt a korlátnál, és az eseményeket szemlélte.
Egy darabig nem történt semmi, folyamatosan özönlöttek
kifelé a katonák az erdőből. Hamarosan mind a réti szakaszán
közeledtek az útnak, és hallani lehetett a több száz katona
fújtatását, ahogy erőltetett menetben jöttek végig, fölfelé a
domboldalon. Kezükben pajzsot tartottak, ha kell, azonnal
védhessék magukat. Vezetőjük a torony felé kiáltott. Nem
kapott választ, ezért megismételte, de hiába. Megállította a
menetet, hogy figyelmesebben megvizsgálhassa a torony
környezetét. Elkésett.
Ezernyi feszülő ideg pendült egyszerre, és ezernyi nyíl
csapódott hirtelen a felmentő seregbe, a háromszáz katona
tömegébe. A legtöbb azonnal a földre rogyott, leginkább a
menetoszlop jobb oldalán, mert mind baljukban tartották a
pajzsot. Azonnal jött a nyílvesszők második és harmadik
hulláma, közben a megmaradtak hirtelenjében szoros
pajzsfedezék mögé igyekeztek húzódni. Hasztalan, mert máris
indult a roham, és az ezer magyar egyszerre rontott a túlélőkre
minden oldalról, előugorva a fák mögül, a bokrosból és a
várfal mellől. Voltak, akik visszafelé próbáltak menekülni az
úton, ám csupán szemberohantak a megfutamodóknak szánt
nyílzáporral. Egy szempillantás alatt semmisült meg a
várvédők újabb serege. Ők sem tudták odalent, mire indulnak.
 – Megvannak a köpönyegek? – kérdezte Üllő egy
katonájától, amikor leért a toronyból.
– Ahogy parancsoltad, vezérem. A lovakból negyvennégy
maradt sértetlen.
– Fáklyák?
– Találtunk vagy százat, már kiosztottam.
– Jól van, hozzátok a lovakat! – majd elvette a felé nyújtott
köpönyeget, amit valamelyik halott lovasról húztak le, magára
vetette és álla alatt összegombolta. – A tiszt köpönyege és
lova?
– Előkészítve, vezérem!
– Az a fogolyé! Tegyétek lóra, a keze maradjon kötve! Száz
ember itt marad! Akinek jut ló, az öltsön köpönyeget! Mi
megyünk elöl a lovakkal, a többiek utánunk! Lovat, hamar! –
Azonnal fölugrott az elébe hozott kancára. Az ficánkolni
próbált alatta, de Üllő két mozdulattal mindenféle durvaság
nélkül megregulázta, és indult kifelé a kapun. Egy pillanatra
még megállt és visszaszólt: – Keménd! – Máris ugrottam.
– Igen, Üllő!
– Menj le az embereidhez, állíts erős őrséget a hídfőnél!
Rakjatok tüzeket szerteszét a domboldalon! Sokat, hadd
higgyék, hogy ezren vagytok! Aztán egyetek, pihenjetek,
rászolgáltatok! Mihelyst odalent végzünk, hírnököt küldök
hozzád. Az üzenettel azonnal Aba elé indulsz a székelyeiddel!
– Meglesz, Üllő.
– Isten velünk! – majd lova oldalának nyomta a sarkát, és
indult, hogy bevegye a bíbicfészket.
Később mondták el, mi volt odalent. Üllő ezrede a gyors
lerohanás után hamar összeszedte magát, hiszen ez
többségüknek az első csetepaté volt, az egész napi talpon léten
kívül nem volt más, amitől elfáradtak volna. Igyekeztek
csöndben vonulni, hogy a sötétben ne derüljön ki a létszámuk.
A kapuhoz közeledve előreküldték a foglyot Üllő és a tolmács
mellé, akinek aztán kiáltania kellett, hogy nyissák ki a kaput.
Az őrség a várfalon fáklyák mellett várta a csapatot, biztosan a
várkapitány is ott türelmetlenkedhetett. Aztán rövid párbeszéd
kezdődött a kapitány és a fogoly között. Kérdezte, hogy ő-e az
őrs vezetője, mert biztosan nem ismerte föl tisztjét a fogoly
hangjában. Aztán faggatta, hol a hírnök, akit előre kellett volna
küldenie. Üllő megállította a csapatot úgy harminclépésnyire a
várkaputól, nehogy felismerjék őket odabentről. Ám hiába
minden mesterkedés, úgy tűnt, nem sikerül csellel bejutniuk.
Annyi történt csak, hogy a kapitány több fáklyát hozatott a
kapu fölé, majd kiküldte négy emberét, hogy megnézzék,
valóban az ő katonái jöttek-e vissza.
Üllő szerette volna elkerülni az ostromot, itt ez most nem
sikerült. A négy kiküldött őrt hamar levágták, és ugyanabban a
pillanatban támadást vezényelt az egész seregnek. Az egyetlen
előny, amit sikerült elérni, hogy a falhoz igen közelről tudták
indítani a támadást, és míg a disputa folyt a kapunál, emberei
hátul a sötét leple alatt elindultak két irányba, hogy
közrefogják a várat.
Nagy lendülettel rohantak a fal felé a magyarok, kezükben
azzal a négy-öt tucat létrával, amit a parton eszkábáltak össze
hamarjában. A létrák éppen megfeleltek, hála annak a pontos
leírásnak, amit Titusszal Árpád palotájában adni tudtunk. De
nem csak a falról beszéltünk, hanem kapukról, épületekről, s
így arról is, hogy odabent kamrák vannak, az udvar belsejében,
a falnak pedig fészereken és lakóházakon kívül egyebet nem
építettek. Így a sötét a támadók hasznára vált, mert a falig
könnyen eljutottak, odabent meg csak el kellett dobálni a
fáklyákat a falnak tapasztott nádtetőkre. Nem gyulladtak meg
azonnal, mert a korábbi esők miatt szívott a tető magába némi
nedvességet, itt-ott azért fölcsaptak a lángok, és nappali fénybe
borították belülről a gyilokjárót.
A magyar veszteség így sem volt kevés. Ki karját, ki lábát
törte, mikor egy-egy létrát ellöktek, azonban a hirtelen
támadás mégis váratlanul érte a védőket. Ahol a magyarok a
falra jutottak, azonnal megtisztították a területet az ellenségtől,
szabad utat hagyva a következőknek. A gyilokjárón egyenlő
volt a küzdelem a két fél között, a magyarok hamar állásokat
foglaltak el, ahonnan erős nyílzáport ereszthettek a védőkre, és
nagy lépésekben haladtak egyre beljebb a vár udvarán. Közben
a kaput megnyitották, s a lovasok azonnal rohamra indultak az
udvaron lábukat megvetni amúgy sem tudó őrség ellen, és
azokat egyre beljebb szorították, mígnem az épületekbe voltak
kénytelenek visszahúzódni.
Ekkor Üllő, miközben íjászai szemmel tartották az
ablakokat, megadásra szólította fel a védőket, a csaták után
szabad elvonulást ígérve. Ellenkező esetre azt, hogy rájuk
gyújtja az épületet. Erre volt, ahonnan előjöttek a katonák, bár
a legtöbb házból nem. Üllő mégsem gyújtotta rájuk a tetőt. –
Szép házak, kár értük – mondta, és későbbre hagyta, hogy
megoldódjon a beszorult katonák sorsa. Üllő nem csak az
épületeket sajnálta, azt is, ami bennük volt. Gabona, búza, árpa
és minden más, ami elegendő lehet sok ezer katona ellátására.
Nem csak az övéire, ha jön Aba hatezerrel, s Árpád legalább
tizenöt-húszezer katonával. Éhes ember nem tud harcolni, és
sok a tennivaló. Hosszúhíd szálka Árpád tenyerében, amit ki
kell húzni, hogy aztán végezhesse a dolgát.
Én közben lementem a hídhoz, és elrendeltem, amit Üllő
meghagyott. A székelyek a csatában mind megmaradtak,
kisebb sérülések voltak, amiket kósza nyilak okoztak.
– S te? Egyben vagy-e? – kérdeztem Csorbát, miután
mindenütt égtek a tüzek, és lepihentünk az egyik mellé,
eszegettünk a tarisznyából.
– Én egyben – mondta, nem nagyon lelkesen. – S te? Azt
hittem, odalettél.
– Itt vagyok.
– Itt. Ej, te, mezítláb s egy szál gatyában indulni háromszáz
katona ellen! Annyian voltak?
– Annyian – válaszoltam mosolyogva –, de már nincsenek
annyian. Üllő azt mondja, derék munkát végeztetek.
– Az, derék. Te, Keménd! Te jól megnézted ezt? – mutatott
Brangna vára felé. – Hát ezzel mi lesz?
– Azt én nem tudom. És nem csak én, Üllő sem tudja.
– Hanem akkor ki?
– Azt mondja, Aba!
– Aba? – vakarta fejét Csorba. – Keménd, én ezt nem
tudom. Én csak azt tudom, hogy ürgét ki lehet önteni a
likjából, de hódot, azt nem. S ha be találnál nyúlni a likba, az
úgy leharapja a kezed, mintha ott se lett volna.
– Ha Aba ki nem találta volna a nyitját, gondolod, hogy
idejönne harmincezer katona? Árpáddal, s minden vezérrel és
fejedelemmel?
– Én csak azt mondom, Keménd, hogy eddig minden jól
ment, de ez igen csúf munka lesz.
Az őrséget mi adtuk, a zsoldosok kissé feljebb vonultak a
dombon. Nagy máglyát raktak, és mély hangon valami lassú
dalt énekeltek. Fölmentünk Csorbával, jött velünk Finta is, aki
eddig Fülével volt, hogy egyeztesse az őrséget.
A férfiak több sorban álltak a máglya körül. Közéjük
engedtek, amikor odaértünk. Daluk mélyen, mint a jég
morajlása a nagy folyókon, úgy szállt az égbe, s vele együtt
négy test füstje, melyek a máglyán enyésztek. Söröstömlők
jártak körbe tucatjával, és nem volt rest hosszan inni, kinek
kezébe jutott valamelyik.
Az északi vezér vett észre, hozzám lépett. Jobbjával erősen
megfogta karomat, mélyen a szemembe nézett. Szólni nem
szólt, hisz úgysem értettem volna, csak bólintott. S mit
jelentett ez a bólintás? Mindent. Mindent, mi aznap történt, és
amiben helytálltunk. Mindent, ami miatt egy északi katona
felnézhet egy másikfélére. Majd kezembe nyomta a tömlőt, én
pedig ittam. Sokat. Olyan sokat, hogy az északi vezérnek erre
megint bólintania kellett, talán jelentőségteljesebben, mint az
előbb. A tömlőt Csorbának adtam, majd Fintát is megjárta, s
ment tovább a következő kézbe. Egy darabig álltunk az
északiakkal a halotti máglya mellett, aztán hamarosan jött
lábunkba a zsibbadás a sörtől, és jobbnak láttuk visszamenni
tüzünkhöz és behúzódni subáinkba.

Hajnalban ébresztett az őrség, hogy hírnök jött Üllőtől.

Hamar elébe siettem, hogy mondja el, mi történt, mert mi
onnan csak a tüzeket láttuk. Ám semmi mást nem mondott,
minthogy a várat elfoglalták, és egy botocskát adott, rajta
rovással, hogy ezt kell Abának elvinnem. Nem maradt tovább,
ugrott a lovára és indult vissza Bíbicvárba. Én mindjárt
Csorbához szaladtam, mert ő értette a rovás olvasását. Ami az
írásban állt, nagy megkönnyebbülést hozott mindnyájunknak.
A székelyek mindjárt talpon voltak, átadtuk az őrséget az
északiaknak, és indultunk. Az étel és a pihenés jót tett az
embereknek, gyorsan haladtunk dombokon, völgyeken
keresztül, hamar elértük az ösvényt, ahol a mocsárig
ereszkedtünk. Ekkor kezdett hullani a hó, és igyekezni
akartam, nehogy belepje az ingoványban az utat, mielőtt
átérünk, de Csorba megállított.
– S ha vissza kell itt jönni? – kérdezte.
– Akkor visszajövünk – válaszoltam, és értetlenül néztem
rá, mit akar ezzel.
– Vissza, hát, s belé a vízbe, ha a hó belepi a
pálcikácskáidat. – Meg kell hagyni, megint hasznunkra volt
Csorba előrelátása, mert míg nincs a kezünkön Brangna vára,
csak itt tudunk oda s vissza járni. Gyorsan szétküldtem az
embereket, hogy ki-ki vágjon egy ölnyi ember magas botot,
hogy azzal jelöljük meg az utat. Ez hamar meglett, nem sok
időbe tellett, szurkodtuk a botokat, amerre mentünk.
Sűrű hóesésben értük el az országutat, és egy nagy csapat
lovas nyomára bukkantunk, akik Hosszúhíd felé tartottak.
– Ez Aba lesz – mondtam, és azonnal arra vettük az irányt.
Jóval a híd előtt mindjárt utunkat állta a magyar őrség.
Elmondtam, hogy Abához megyek üzenettel, és négy lovas
kíséretében azonnal továbbengedtek.
Már állt egy hevenyészett tábor, sátrak mindenfelé, előttük
tűzzel. Katonák melegedtek, lovakat csutakoltak, itattak,
máshol a bokrost tisztogatták, vélhetően a hátul jövőknek,
pedig eddig sem voltak itt kevesen, talán kétezren. Mindjárt
egy erős őrséggel körülvett ponyvamenedék alá vittek minket,
ahol vezérek melegedtek és falatoztak tűz mellett. Abát
azonnal megismertem. Amikor meglátott, nagy termete
ellenére úgy pattant föl a fatörzsről, amin ült, mintha darázs
csípte volna meg.
 – Keménd, az Istenért, már azt hittem, mind odavesztetek!
– és uraság ide, katonaság oda, úgy ölelt meg hatalmas
karjaival, mintha unokája szaladt volna eléje.
– Nem mind, Aba uram.
– Isten nyugosztalja, kik előttünk járnak! Aztán hírt hoztál-
e Üllőtől?
– Ni, hol, e – nyújtottam a botocskát, és Aba ujjával
követve a jeleket kezdte betűzni. Erre tisztjei is mind közelebb
jöttek.
– Azt mondja – olvasta –, hegy, víz s várak a kezemen,
élelem s fedél épségben, a hídfőt tartjuk. – Aba körbenézett
mindannyiunkon, úgy mondta: – A túloldal a kezünkön – és
erre nagy üdvrivalgásban törtek ki az urak. – Bort, de gyorsan!
– kiáltott Aba, majd először az én kezembe nyomta a
borostömlőt. – No, lássátok-e, hogy meg lehet csinálni –
örvendezett. – Már csak ez a földtúrás van előttünk, ni – intett
Brangna vára felé. Én ennek a kis földtúrásnak azért annyira
nem örültem, azonban nem akartam elvenni Aba jó kedvét.
Kaptunk helyet a táborban, bár sátor vagy más menedék
nem jutott. A felszerelésünk valahol egy ökrös szekéren tartott
épp felénk, és reméltük, hogy egyszer csak ideér. Így hát
tüzeket raktunk, elkotortuk az addig lehullott havat, vágtunk
nádat derékaljnak, és behúzódtuk a subáinkba. Estére hoztak
nekünk is meleg ételt hat rézbográccsal, ami igen jólesett. Az
étel is, az edény is nagyon tetszett, hogy drága rézből volt
verve, s mennyivel könnyebb volt ilyesmit vinni lovon, mint a
mi kis cserépüstjeinket. Ki is gondoltam mindjárt, hogy otthon
kikalapálok valami effélét, s ha nem is rézből, legalább vasból.
Aztán visszahúzódtunk a subákba, és jót aludtunk a tűz
mellett. Őrséget sem kellett adnunk. Föl se keltem reggelig,
csak az újonnan érkezők zaját hallottam, ahogy helyüket
keresik és tábort vernek. S hogy mi lett körülöttünk, míg mi az
igazak álmát aludtuk, azon reggel ámultam ám igazán, amikor
kidörzsöltem szememből az álmot.
 Nem csak a suba, tenyérnyi hó is takart bennünket éjszaka,
csupán a tűz felőli oldalunkon nem. De mit számított, a fáradt
ember nem sokat forgolódik, s akkor a hideg is kívül marad a
subán. Egyedül a csizmástól alvás az, ami nem jó sokáig, és ez
nem az első ilyen éjszaka volt.
Réce és Bökény fáért voltak a csalitosban, kiszáradt
fűzfatörzseket hoztak ágastól, húzták maguk után a száraz
gazon keresztül, erre ébredtem. Az éjszaka olyan volt, mintha
egy soha véget nem érő vendégfogadás lett volna
hangoskodással, üdvrivalgással, az állatok jövés-menésével és
sátorveréssel. Eleinte fel-felriadtam a hangokra, aztán úgy
megszoktam, hogy már világos volt, amikor a fülem mellett az
ágak zörgése felébresztett. Nehezen akaródzott
feltámaszkodni, inkább húztam volna vissza a fejemre a subát.
De azt nem lehetett, mégis hogy néz az ki, hogy mindenki
talpon, a parancsnok meg húzza a lóbőrt.
Felültem, szemben a tűzzel, vállamra igazítottam a bundát
és összefogtam mellemen a gombolással. Ekkor néztem körül.
Fel kellett állnom, hátha látom a tábor végét, annyi volt ott a
sátor, szekér és ló és emberek ezerszám mindenfelé. És még
mindig nem volt vége, csak most értek ide az ökrös szekerek.
Szegény állatok egész éjszaka megállás nélkül húzták a terhet,
és azonnal nekiestek a szénának, amit eléjük dobtak. A
szekerek tele mindenféle tábori holmikkal. Voltak ott jurták a
vezéreknek, mellig érő üstök főzéshez több tucat, élelem, és
minden, ami kell ennyi embernek és állatnak, ha hosszabb
táborozást terveznek. És volt ott más is, tíz hosszú ökrös
szekér hozta az öt katapultot szétszedve, és még tíz hozzá a
követ, hogy legyen hirtelen hajítani való, míg nem vágnak
helyben újabbakat.
– A mi szekereink nem jöttek meg? – kérdeztem Csorbát,
aki egy rézüstöcskében forralt patakvizet levesnek.
– Azt mondják, megjöttek, az út mentén kaptak helyet,
valahol a Sársumlu felé.
– Meg kellene keresnünk a lovainkat.
– Majd meg kell, de mindjárt kész a húslé. Utána mind át
kell mennünk, Mikéhez vagyunk beosztva. – Kavart rajta
egyet, majd megkóstolta. – No, megvan. Volt a tarisznyámban
egy fej fokhagyma, igen jó a szárított húshoz. De cipóm nincs.
– Nincs-e? – nevettem. – Hova lett? Láttam, Viola jól
megrakta a tarisznyádat.
– Ej, hagyd el! Ez vette ki az erőt, ni – emelte meg tegezét,
amiből a nyilak fele hiányzott. – Réce, szólj Fintának, hogy
jöjjön, meleg az étel. – Réce, aki még nem ült le, hamar indult,
hogy felkutassa Fintát a többiek között.
Mindenki efféle ráérős dolgokkal foglalkozott, mint
ételfőzés, csizma és fegyver tisztogatása. A támadáshoz
amennyire lehetett, kihasználtuk a váratlanságot, azonban
Brangnánál nem volt értelme a hirtelenkedésnek. Ha Aba mást
tervezett volna, azt mondta volna, de egyelőre mindenki
kényelmesen tett-vett. Úgy tűnt, hosszabb időre rendezkedünk
be.
Később mind fölkerekedtünk, hogy megkeressük a székely
ezredet. Ott volt, ahol Csorba mondta. Az elágazónál Sársumlu
felé fordultunk, majd nem sokkal messzebb egy nagyobbacska
hát emelkedett ki a sásosból, szélén sűrű füzessel, ami a szelet
is fogta valamelyest, itt táboroztak a székelyek. Századonként
külön vásznakat feszítve menedéknek, és a lovakat sem
keverték a többivel, külön álltak a megszáradt magas fűre
kötve. A székelyek maguknak külön őrséget állítottak, ezt nem
bízták másra.
– Mike itt van-e? Nála kell jelentkeznem – mondtam, mire
az egyik őr bekísért engem egyedül, a többiek nem jöhettek.
Egy belső századhoz mentünk, és hiába, hogy vezéri század,
semmiben nem különbözött a többitől. Mike sem, épp a lovát
vakarta egy marék vesszővel. Idősebb, keménykötésű ember
volt. Ősz haja öt ágra fonva, a fonatok vörös szalaggal
összekötve. Széles övét, bár régi lehetett, erősen megsötétülve,
új ezüstveretekkel díszítették, egyébként semmi másban nem
különbözött a többiektől. Vértjét, sisakját nem viselte, mint
ahogy a legtöbben, kivéve az őröket, hogy ne áztassa
feleslegesen a gyéren szállingózó hóban, csak kését hordta
övébe tűzve, és szablyáját az övre csatolva. Mikor mellé
értem, nem állt meg a keze, vakarta tovább vasderes ménjét,
hogy fellazítsa a megszáradt izzadságtól lelapult szőrét,
nehogy megfázzon. Rám nézett erős, ősz szemöldöke alatt
mélyen ülő kék szemeivel, és alaposan végigmért. Aztán
hamar befejezte lova ápolását, és csak ekkor lépett hozzám.
– Te lennél az a Keménd? – kérdezte olyan kemény
tekintettel, hogy nem tudtam, jó-e, vagy rossz, hogy én
vagyok.
– Másikról nem tudok – válaszoltam.
– S hányan maradtatok?
– Nyolc eljött a szekerekkel…
– Azok megvannak, ne félj. S a két szép arabus ménetek,
meg a többi.
– No, akkor, azon kívül voltunk…
– Kilencvenkilencen, tudom.
– Igen. Tizenketten a Szegettkőnél maradtak, azok nem
hadra foghatók. Huszonöt odalett, tisztességgel el lettek
temetve. – Mike erre szűkebbre húzta szemét. – S maradtunk
hatvanketten. – Mike nézett egy darabig, majd egy pillanatra
levette süvegét, és karjával megtörölte homlokát.
– Isten nyugosztalja az előttünk járókat – mondta aztán. – S
hányat veszejtettetek el amazokból?
– Ki számolta? Minden halottunkra jutott húsz vagy
harminc. – Mike erre nagyot nézett.
– Derék munka!
– Cselt vetettünk – mentegetőztem.
– Azt úgy is kell. Aba mondta, hogy amit lehetett, azt Üllő
megszerzett.
– Szegettkő vára nincs a kezén, csak körbefogta. Ötszáz
katonájának ott kell ülni, bár lenne jobb dolguk is.
– Mit számít? Ha kézre keríti, mit ér vele? Akkor is ott kell
rostokolni száz embernek, a másik négyszáz meg odavész az
ostromban, ha nem több.
– Akkor ezért.
– Ezért, hát. Üllő senkit nem küld hiába a halálba. Hanem
beszélni ráérünk. Hol vannak az embereid?
 – Kívül fogta őket az őr. – Erre Mike mindjárt ugrasztotta
egy emberét, hogy hozzák be a székelyeket a helyükre.
– Gyere, fiam, mutatom a helyeteket! – azzal maga vezetett
oda, ahol korábban kijelölték a táborhelyünket. Ott voltak a
lovaink, és láthatóan mindegyiknek gondját viselték. Ráró
felnyerített, amikor meglátott, és a többi közül is rákontrázott
némelyik. Jött felém, ameddig a gyepelő pányvája engedte.
Megöleltem a nyakát, beletúrtam a sörényébe, és hagytam,
hadd szaglásszon. Aztán tovább mentünk, és megláttam egy
szekerünket, amin tábori és hadi felszerelésünk volt. Egy tűz
égett, körülötte ültek, tettek-vettek a katonáink, mind a
nyolcan. A szekér körül már fölállították a menedékeket
faggyas vásznakból, és tűznek valót is hordtak össze
bőségesen. Nádat is vágtak, és terítettek le derékaljnak.
Annyit, hogy több mint százan elfértünk volna.
Jöttünkre fölugrottak a tűz mellől, és mindjárt nekem estek
a kérdéseikkel, hogy megvagyunk-e mind. Jó választ nem
tudtam adni, és ez elkeserítette őket. S hogy ki maradt meg, ki
nem, azt később mondták el a többiek, névről sem ismertem
mindegyiket.
A halál mellett sose lehet szó nélkül elmenni, azonban a
katona sokat nem beszél róla, és azt is a maga idején. Ha előbb
nem, odahaza, már aki megmarad a végére. Addig is
elfoglaltuk a helyünket, lepakoltunk a szekérről, ki-ki
megkereste nyergét, vértjét és minden más holmiját, és
elhelyezte fekhelye fejénél. Közben lovaink után néztünk,
itattuk, jártattuk őket, s nyergelni is volt időnk, nehogy
elfelejtsék a lovak, mi végre vannak velünk. Délre aztán
hívtak, hogy kész az étel, mert Mike elrendelte, hogy a
magyarokhoz hasonlatosan ne külön főzzön magának minden
század, hanem míg a táborban vagyunk, addig harminc
katonának volt a feladata, hogy a többit élelmezze, és azokat is
ellássa több napra, akik külön feladatra indulnak. Birkát főztek
nagy cserépüstökben, és igen ízletesen. De arról beszéltek,
hogy ráunhatunk a birkára, mert míg nem sérülnek le a lovak,
ez lesz, nemigen van errefelé marha. Ezt egyelőre nem bántuk,
aztán igazuk lett, mert eljött az az idő is.
 Délutánra nyergeltettem és teljes fegyverzettel
sorakoztattam a századot, hogy lássam, hogyan tudunk fölállni
a lovakkal. Ezzel nagy gond nem volt, csak a lovakat
furcsállottam, mert volt köztük mindenféle. Székelyországból
mind az ottani lovakkal jöttek ki, aztán hullott el belőlük igen
sok, cserélni kellett arra, ami van, és abból a fajtából erre
nemigen volt. Székelyeim szereztek lovat a magyaroktól, az
itteni parasztoktól és katonáktól, de leginkább az ellenségtől.
Egyben mindegyik megegyezett: az a ló, amelyik székely keze
alá került, mind hiba nélkül tette a dolgát. Nem volt ebben
semmi baj, kivéve azt, ha némely idegen lovak összeszagoltak
és nem állhatták egymást, azonban ezeknek a
csipkelődéseknek könnyűszerrel vehettük elejét, ha egyik-
másik kancát vagy mént máshová rendeltünk a sorban. Ezzel
nekem semmi gondom nem volt, ha egy katonának nem jutott
eszébe magától, szólt a tízfő, de akkor úgy, hogy emberének
leégjen a füle szégyenében, jól megjegyezze, s ne kelljen
többet ezzel foglalkozni.
Kicsit megjártattuk a lovakat. Nyugodt tempóban ügettünk
a Sársumlu felé vezető hosszú országúton, semmi nem zavarta
haladásunkat. Szemem sarkából láttam, hogy többen
igazítanak nyergükön és más felszerelésükön, ami meglazult
vagy másképp állt, mint ahogy kellene. Aztán amikor már úgy
gondoltam, minden rendesen a helyén van és a lovak lába
bejáratódott, kihúztam szablyámat, és elkiáltottam magam:
– Hol vagytok, székelyek?
– Itt vagyunk – jött a válasz mögülem, és hallottam, ahogy
mind szablyát rántanak.
– Huj rá! – vágtába ugrattam Rárót, és hagytam kicsit
megnyúlni. Nem teljesen, mert a többi ló nem maradhatott
volna a nyomában.
– Huj rá! Huj rá! – kiáltották a katonáim, és sebes vágtában
iramodott utánam a század. Hosszú, gyors, fegyelmezett vágta
volt ez. Mindenütt elöl a tízfő, mögötte kettesével a katonái. A
lovak bár meg-megcsúsztak a friss hóban, nem volt nyaktörő
az iram, így egyik sem bukott fel. A futást imádták csakúgy,
mint mi a sok gyalog járás, ingoványkerülgetés és leshelyeken
lapítás után. Arcunkba vágott a hó, s akik hátul jöttek, azoknak
még az is, amit a lovak patája fölhányt, azonban senki nem
bánta, rohantunk bele a hóesésbe.
Aztán jobbra egy széles rétet láttam meg, ahová út vezetett.
Csökkentettem az iramot, majd ráfordultam az útra, onnan
pedig a rétre, annak is a közepére. Hátrafordultam, úgy
kiáltottam, hogy legalább a mögöttem vágtázó pár tucat ember
hallja:
– Hálót vetünk! – és sorban adták hátra a parancsot, majd a
mögöttünk jövő tizedek kitértek, felváltva egyik jobbra, másik
balra, a tízfők meg felzárkóztak velem egy vonalba. Aztán a
tizedek ugyanígy nyíltak szét, mint a pávakakas farka, mígnem
egy vonalban robogott az egész század. – Huj rá! – kiáltottam,
ami ismét végighullámzott a századon, és fokoztam az iramot.
Ha magasabb kóró mellett vágtattam el, szablyámmal
lecsaptam a tetejét, és ugyanígy mindenki. Rendületlenül
robogtunk előre, levágtunk minden ellenséget, aki utunkba
került. Lendült a szablya jobbra is, balra is, hullott a katáng és
bogáncs, és ami gaz csak volt a gyepen. Aztán láttam, hogy
hamarosan szűkülni fog a rét, ezért újabb parancsot kiáltottam:
– Vissza! – Amint ez is végigment a soron, lovainkat
lefékeztük, majd visszafelé kezdtünk vágtázni ugyanúgy egy
sorban. A szablyák hüvelyükbe kerültek, íjért és
nyílvesszőkért nyúltunk. Két-három nyilat röpítettünk
hátrafordulva. És nem csak úgy a vak világba, mert kincs a
nyílhegy. Inkább valamelyest magunk mögött a földbe vetve
azokat. Aztán lassítottam, végül lépésre fogtam Rárót, az
emberek nagyot nevettek a mókán, jókedvűen hangoskodtak,
viccelődtek. A lovak ziháltak, prüszköltek, gőz szállt föl
nyakukról és farukról, és egyszeriben kezesebbekké lettek,
hogy kifuthatták magukat a hosszú pihenő után. Még egyszer
visszafordultunk, és lépésben, nyeregből lehajolva
összeszedtük azokat a vesszőket, amiket megtaláltunk a
földből kiállva.
Jólesett ez a kis mozgás embernek, lónak egyaránt.
Leginkább annak örültem, hogy ilyen jól ment a századnak,
bár még sosem csináltuk együtt. Azért mehetett hiba nélkül,
mert mindenhol, minden székely faluban ugyanígy tanulták ezt
a legények, s ha csak egy is különcködött volna, sose mozdult
volna így együtt semmilyen csapat. Milyen bölcs volt
Adomás, amikor azt mondta, az arabus csikókból kell küldeni
más faluba is, mert mire megyünk a gyors lovakkal, ha a
többié nem az. Milyen igaza volt! Mire mennénk, ha
Csorbával arab ménjeinket lovagolva kiválnánk a sorból és
előbb érnénk el az ellenséget? Semmire. Mind minket venne
célba. Ha együtt mozgunk, jó eséllyel együtt is győzünk.

Amikor visszaértünk, szólt az őr, hogy ne nagyon

nyergeljek le, hanem válasszak magam mellé két katonát, mert
mennünk kell Mikével Abához. Nem töprengtem sokat, hogy
kiknek kell jönniük, Csorba mellé Fülét hívtam, hadd érezze,
hogy nagyra tartom. De ami a lenyergelést illeti, hát annyira
azért nem rohantunk. A lovakat rendesen lecsutakoltuk, majd
kihajtva tettük a hátukra a pokrócot, nehogy megfázzanak, és
arra a nyerget.
Mikével kéttucatnyi katona indult Abához, és mint
megtudtuk, nem csak a továbbiakat megbeszélni, lakomára is.
Most, hogy a szekerek megjöttek, Abának meghozták a tábori
holmikat, és meg kell mondanom, lehetett ez akármilyen hadi
tábor és háborúság, Aba azért szerette a jó életet. Díszes
nemezházat állítottak neki vastag nemezzel, azon festett
vászonponyvával, és jó meleg lehetett odabent, mert remegett
a füstös levegő, ami kiszállt fölül a tündökön. Volt külön
főzősátor egész szolgahaddal, és egy másik, egy hatalmas,
amibe Aba száz jó tisztjével is asztalhoz ülhetett egyszerre.
Most nem odabent voltak, hanem kint, a konyhasátornál, ahol
a szolgák igencsak szorgalmasan töltögették az ivótülköket a
borostömlőkből.
A lovakat kötélre fűztük, amit a földre fektetve feszítettek
ki két fa közé, és egy szolgáló már hozta is eléjük a szénát egy
szekérről. Mikével összenéztünk, mert nem efféle úri életre
számítottunk a háború kellős közepén, noha végül is nem ránk
tartozott.
 Közelebb mentünk a jókedvű társasághoz. Aba, amikor
meglátott bennünket, barátságosan tárta szét a karját, és jött
elénk.
– Székelyek, nagy örömem telik tibennetek! – mondta, és
beljebb tessékelt a tűz felé. Az urak barátságosan adtak helyet
nekünk, ám hogy a bortól vagy a szeretettől mosolyogtak
olyan nagyon, azt csak a Jóisten mondhatja meg. Gyanítom,
hogy a bortól, mert ennyi ezüstöt és aranyat, és selyemmel
szőtt cifra kaftánt egy helyen én még nem láttam, de azt
tudtam, hogy az ilyen gazdag uraságok nem mind tartják
magukhoz egy rangba valónak azt, aki egyszerű gúnyában jár.
Csak Aba, az ő jókedve aztán biztosan nem volt hamisság,
mert átölelte Mike vállát, úgy vitte közelebb. A tűznél aztán
hátranézett, és engem is meglátott. – Ez meg száz emberével
ezret vágott le minap – dicsekedett az uraságoknak, és
karomnál fogva húzott, hogy menjek már oda.
– Annyi nem volt – próbáltam kiigazítani zavaromban.
– Nem? – nézett rám döbbenten Aba. – Hanem? – és erre
elhallgattak a hangoskodók, várták, hogy mit mondok.
– Ami a mi részünk – számolgattam gyorsan –, az úgy hat-
nyolcszáz lehetett. – Némán néztek rám mindnyájan, majd
egyszerre tört ki belőlük a nevetés.
– Hat-nyolcszáz – kacagott Aba úgy, hogy a könnyeit is
törölgetnie kellett. – Jól van, fiam, holnap bepótoljátok – és
erre újabb kacagás hullámzott végig az embereken.
Hamarosan ismét lóra ültünk, azonban most az urakkal
együtt, hogy körbejárjuk a tábort, és közelebbről megnézzük a
hidat. Aba aztán hamarosan hátraüzent, hogy a sorból menjünk
előrébb Mike és én.
– Gyertek csak, gyertek – sürgetett Aba, és mellé
rúgtattunk. – Az embereim jártak egyet a nádasban, és
lándzsahegyre kaptak egy disznót, azt süti a szakács. Nagyon
érti, majd meglátjátok. Borsot is tesz rá.
– Az igen jó – mondtam.
– Jó-e? Keménd, ezt te nem tudhatod, igen drága
fűszerszám az. Hol kapnál te ilyeneket?
 – Arra azért futja – mondtam, és összekacsintottunk
Mikével.
– Odahaza jártak hozzánk görögök sóért, azokkal lehetett
cserélni – magyarázta Mike.
– No, akkor jól megjártátok, hogy kijöttetek
Székelyországból.
– Meg – helyeselt Mike. – Itt se görög, se só, se bors.
Sanyarú az élet.
– Görög az volna – mondtam nevetve.
– Görög? Hol? – kérdezte Mike felélénkülve a jó hírtől.
– Hogy hol? Megmondom. A falunkban. S a házamban.
– Hogyan?
– Ó, hát nálam tele a ház göröggel.
– Mit mondasz? – nézett rám Mike csodálkozva, aztán
mosolyra húzódott a szája, mert hamisságot vélt látni a
szememben, én meg ráhagytam. – Keménd, Keménd, nagy
góbé vagy te – és jól megcsapta a hátam.
– No, ha ekkora becsülete van nálatok a borsnak, akkor
kétszer annyit tetetek rá – mondta Aba. – Hanem az a disznó,
azt mondják, igen jól harcolt. Öröm egy effélét zsákmányolni.
– Ami meg a disznót illeti – tettem hozzá aztán komoly
tekintettel, s már tudtam, hogy mi lesz a vége –, nyár végén a
fiam puszta kézzel fogott egyet.
– Puszta kézzel? Hát hogyan? – Mindketten ajkamon
csüngtek.
– Hát úgy, hogy egy gyerek már beléeresztett egy nyilat,
amolyan gyenge gyerekíjjal. Elszaladt a disznó. Fiamnak nem
kellett több, sarkát lova oldalába nyomta, s utolérte, s úgy
ugrott rá a ló hátáról. Jól megfogta a disznó fülét, hogy csak
úgy sivított. Aztán fogta a kését és elvágta a torkát. –
Döbbenten néztek rám, hogy ez ám a katonaember, mert ők
még ilyent nem hallottak, hogy valaki puszta kézzel ejtsen el
egy disznót. Aztán Mikének gyanús volt a dolog, és
megkérdezte:
– Mondd csak, te Keménd! Hány éves a te fiad?
 – Csuda fiam? Hét – mondtam nagy büszkén. No, erre
aztán kitört a nevetés mindenkiből, aki hallotta a
beszélgetésünket.
– Veszélyes ember vagy te, Keménd – mondta aztán Aba. –
Vigyázz vele, Mike!
– Vigyázok, Aba uram, vigyázok. De jobb lenne oda
küldeni, ni – mutatott a vár felé.
– Átdobjuk katapulttal, hadd meséljen nekik. Szanaszét
szaladnak, belé a mocsárba – és úgy nevettek, már mindenki
minket nézett, amerre elhaladtunk.
Egy helyen szorgos munka folyt. Lehettek százan, akik
rakták össze a katapultokat, és kezdett látszani a formája. Igen
magas szerkezet volt, mint egy gémes kút, a gémje végén
parittyával. A másik felén meg egy hatalmas láda.
– Ebből van itt öt. Teszünk elé palánkot a nyilak miatt, s
oda húzzuk, ahova akarjuk.
– S ezt hajítja? – kérdeztem az egyik kővel rakott szekérre
mutatva.
– Nem ezt, ezek igen aprók. Van nagyobb is. Ezek a
ládában lesznek súlynak. Majd meglátod, ha kelleni fog. De
nem fog.
– Akkor minek?
– Csak hogy lássa Branya.
– Nem fog megijedni – mondtam. – Nem olyan fajta.
– Mit tehetne? S ha nem, elsöpörjük, mint ha ott se lett
volna.
Abát láthatólag semmi nem nyugtalanította. Nagyon biztos
volt a dolgában, az esti disznósültes lakomával előre ünnepelte
a győzelmét. Eddig valóban minden számítása bejött, most
pedig hatalmas hadat vonultatott föl a vár ellen. Azért az a vár
mégis csak ott volt.
 Aba szakácsai valóban értették a dolgukat, mert az a disznó
olyan puhára sült a tűz fölött, hogy csak úgy omlott az ember
szájában. Csöpögött a zsírja kezünkön, szánk szélén, nem
győztük nyalogatni, a dupla bors pedig jólesően bizsergette a
nyelvünket. Aztán intett Aba, hogy menjek, üljek oda mellé a
kezemben lévő oldalasdarabbal együtt.
– Mondd csak, Keménd! Ismered-e azokat az erdőket ott a
hegyen, a falutokon túl?
– Annyira nem – válaszoltam –, bár jártam ott párszor.
– Na és vadak, azok vannak-e ott?
– Van, ami van, és van, ami nincs. Bölény az nincs. Farkas
se, meg medve se.
– Hanem mi van? Disznó van-e?
– Az van.
– Hát szarvas?
– Szarvas igen sok, és hatalmasak. Sokkal nagyobbak, mint
odahaza voltak, Székelyországban.
– Ej, a mindenségit! S mi van még?
– Van minden, mit kívánni lehet. Van őz, s van borz.
Arrafelé megeszik.
– Borzot?
– Azt.
– Hát prémnek való?
– Róka, menyét, mókus. Még hód is lejjebb, a tavaknál, s
vidra.
– Nagyon szeretem a vidra gereznáját! Igen jól melegíti az
ember hátát – ábrándozott Aba, mint egy gyerek. – Hát
madarak? Van-e fajd?
– Azt én nem tudom, fajdot se láttam életemben. Hanem
fácán, fogoly s récék igen nagy számban. S ha madarászod
van, foghat pacsirtát és rigót is több fajtát.
– Te, Keménd! Amikor ott tanyáztunk a száraz szeglet
mellett, jártam abban az erdőben. Hát ott lépni nem lehetet,
hogy vad nyomára ne bukkanj.
 – Vad az bőven van, Aba uram, s ezért tudtunk mi
megmaradni a faluban eleinte.
– Nekem igen megtetszett az a hegy.
– Ha az megtetszett neked, Aba, akkor mifelénk még
inkább tetszene. S Öttorony városa fölött, azt mondják, az
aztán a szép erdő, van ott minden.
– Ej, a mindenségit, Keménd! Csak végezzük itt jól a
dolgunkat, megmondom Árpádnak, adjon nekem egy darabkát
abból a hegyből. Bár csak annyit, hogy legyen mindig dolga a
vaddal a szakácsoknak. És nem csak az. Teszek belé szőlőt
igen sokat. Jó fajtát, mert jó bornak jó fajta szőlő kell. S almát,
s szilvát. Szereted-e?
– Szeretem, hát. Margareta, Titus felesége s az én
feleségem anyja, igen jó lekvárt főz belőle.
– Margareta? Titus? Miféle nevek ezek?
– Görög – válaszoltam, mire Aba igencsak ferde szemmel
kezdett nézegetni.
– Te, Keménd. Kérdezgetlek téged, s te csak lóvá akarsz
tenni engem.
– Hogy mernélek én téged lóvá tenni, Aba uram? –
mondtam ijedten, mert láttam, hogy most nem veszi tréfára a
dolgot.
– Keménd, mi volt igaz abból, amit elmondtál?
– Minden szavam! Mi okom lenne mást mondani?
– S a hatalmas szarvasok?
– Az is.
– S a vidrák?
– Az is, ha mondom.
– Úgy. No és hogy volt az, amikor a hétéves gyermeked a
disznóra ugrott, s elvágta a torkát? – Aba az asztalra tette két
kezét, hogy a következő pillanatban nekem ugorjon.
– Színigaz.
– Mit mondasz? – és már emelkedett.
 – Igaznak igaz, bár nem kérdezted, hogy mekkora volt a
disznó, én meg nem mondtam.
– Miért, mekkora volt?
– Kisebb süldőcske – vágtam rá gyorsan, még mielőtt kitört
volna a baj. Aba erre megállt, úgy meredt rám, a többiek pedig
síri csöndben várták, mi lesz most. Az lett, hogy Aba
egyszeriben megértette a történetet, és kitört belőle a kacagás,
és vele együtt mindenkiből.
– Te Keménd, te Keménd! A sírba viszel! – és barátságosan
megcsapkodta a nyakam. – Na de majd holnap meglátjuk,
azokat ott hogy viszed a sírba – mutatott hüvelykujjával a vár
felé. – Egyél, igyál, s pihenj éjszaka. Reggel ló nélkül gyertek,
mert ha Branya olyan csökönyös, mint amilyennek mondod,
Istenemre mondom, nekimegyünk a várnak!
 8. FEJEZET

A havazás rég elállt, és ami megmaradt a hidegben, az sem

ért magasabban bokánál. Kora reggel, amikor felsorakozott a
had, kipihenten és frissen foglaltuk el helyünket a sársumlui
elágazás közelében, tisztes távolságra a vár íjászaitól, ám elég
közel ahhoz, hogy bármikor megrohanjuk a kaput. Az öt
katapultot egészen a víz széléig tolták előre az emberek az
előttük mozgatott hatalmas palánkok fedezékében. Mindegyik
tövéhez nagy halom követ hordtak és két-két ökröt rendeltek,
hogy hamar lehessen újrafeszíteni a dobókart.
Jobbunkon, a Sársumlu felől állt föl Aba ezer katonája, akik
a miénkhez hasonló vértezetben várták a parancsot, de ők
lóháton. Tőlünk balra, középtájon állt háromezer magyar
könnyű vértezetben, gyalogosan a várfoglaláshoz készülve,
mögöttük még ezer lovas, akik ki sem látszottak a rengeteg
vaspikkelyből csakúgy, mint lovaik. Láthatóan a gyalogos
magyarok voltak azok, akiket Aba elsőként tervezett bevetni,
ránk pedig, akik már kivettük részünket a túloldal
elfoglalásában is, inkább tartalékként számított.
Kettényílt a magyar hadtest, utat adtak Abának és tucatnyi
emberének, akik előrelovagoltak a katapultokig. Aba erős pej
ménje haladt elöl. Nyakát karikába hajtva, lábait magasra
emelve szinte táncolt, ahogy végigvonult az üdvözlést üvöltő,
és szablyákat, lándzsákat magasba emelő tömeg között.
Mintha nem csatára, hanem parádéra készülnénk. Aztán a
katonák itt elhallgattak, majd a katapultnál lévők kezdték. Aba
kézemelésére odaát is csönd lett, olyannyira, hogy hallottam,
mit beszél Aba a tisztjeivel.
Kivált közülük egy idősebb, ősz hajú katona díszes
ruhában, lován szép ezüstveretes nyereggel és szíjakkal, és
kiléptetett a palánk fedezékéből. Íját magasra tartotta,
odadobta egy katonának a katapultnál, majd ugyanígy
szablyáját, és elindult a híd felé. Ekkor egy másik katona is
utána indult, ugyanúgy fegyvertelenül, de ő ló nélkül. Az öreg
megállt a két oszlop között és a vár felé kiáltott, amit azonnal
fordított a másik:
– Branya! Nincs nálam fegyver. Békével jövök. – Majd
továbbindult a hídra. Lova megérezte patája alatt a dobogó fát,
egy pillanatra megtorpant, azonban lovasa tovább hajtotta
előre. Csúszkált a ló a havas-vizes fahídláson, ezért igen lassan
tudott továbbmenni, nyomában a tolmáccsal. Arra gondoltam,
ha a követ Brangnának a nevét sem tudja jól mondani, nehéz
lesz meglágyítania a szívét.
A híd közepén ismét megállt.
– Branya! Mutatkozz meg! – azonban odaát az ellenségből
senkit nem lehetett látni, bár biztosan tele volt velük a
gyilokjáró. – Branya! Arnulf meghalt. Zala vára Árpád kezén.
Potoly Árpád kezén. Öttorony Árpád kezén. Odaát mindent
Árpád fía, Üllő foglalt el. Branya! Add föl a várat! Árpádnak
nincs baja sem veled, sem a népeddel. Mentsd meg az
embereidet! Szabad elvonulást kaptok. – Nem jött válasz erre
sem. Az emberek feszülten várták, mi lesz, senkinek nem volt
ínyére ezt a várat megtámadni.
– Branya! – folytatta aztán a követ. – Te maradsz a vár
kapitánya, s hozzá Árpád nagy földet ad és ezer családot a
népedből szolgálatra. Minden embered megtarthatja a
fegyverét, s földet kap a rétekből. Minden emberednek nagy
családja lesz és jó sora… – A követ ezt már nem mondhatta
végig.
Nyíl röppent a várfalról, egyenesen a követ mellébe.
Odakapott, de sokáig nem bírta tartani magát, lefordult a
nyeregből. Lova megijedt, hátraperdült, elesett a csúszós
pallón, és kis híján lesodorta a tolmácsot. Kapkodva próbált
gyorsan felállni, azonban nem ment elsőre, csak nagy nehezen,
majd remegő lábakkal igyekezett lemenni a hídról. A tolmács
a követhez ugrott, szólongatta, fejét karján tartotta, mígnem ő
is kapott egy nyilat, utána mindjárt még kettőt, és holtan
hanyatlott a követre. A ló már majdnem leért, amikor nyilat
lőttek a farába, amitől megugrott, lábai azonnal kimentek
alóla, és hátuljával a mocsárba csúszott. Első lábaival próbálta
fönntartani magát és kiugrani, ám az ingovány nem engedte.
Ismét nyilakat lőttek belé, nyakába, oldalába úgy tucatnyit,
amitől eleinte idegesebben kapálózott, de nem sokáig. Lassan
elcsendesedett, és feje a hídra hanyatlott. Láttam, hogy még
mozog, és szájából, orrából vér folyik a hóra. Aztán a hátulja
egyre jobban kicsúszott alóla, és fejét is magával húzta a sás
közé.
Mind csöndben és döbbenettel szemléltük az eseményeket.
Szomorú volt ez az értelmetlen halál. De volt ennél rosszabb,
az, hogy ettől kezdve nem volt visszaút. Mindenki számára
világos volt, hogy itt ezrek fognak meghalni.
Aba levette sisakját, pár pillanatig csöndben nézett maga
elé, majd szólt a mellette álló embereknek:
– Hozzátok ki őket! – Azonnal pajzsos katonák szaladtak a
hídra, fogták a két halottat, és a palánkok mögé vitték. Aba
kérte, hogy adják föl neki a követ holttestét, majd úgy tartotta
maga előtt karjaiban a lovon, mintha édesapja lenne.
Megfordult, és elindult lassan vissza, a gyalogosan várakozó
katonák felé. Mikor eléjük ért, megállt és körbenézett a
sokaságon. A követ feje hátrahanyatlott, sisakja leesett. Fekete
szalaggal megkötött öt ősz hajfonatát meg-meglibbentette a
szellő.
– Magyarok! – kezdte Aba mély, öblös hangon. – Árpád
győzött. Üllő győzött. Minket pedig meggyalázott ez a
szarházi! Hagyjuk ezt?
– Nem! Nem! – jött a válasz, és zengett a rét a hatalmas had
kiáltásától, amit Brangna várának falai visszhangzottak.
– Nem! Ezt a gyalázatot nem tűrjük! – kiáltott vissza Aba a
hadnak, s óvatosan leadta a halott követet két katonának. –
Leromboljuk a falakat! Reája gyújtjuk a házukat erre a hitvány
népségre! Branyát négy lóval négyfelé szaggatom, testét
kitűzöm ennek az istenverte mocsárvárnak a romjaira,
mindenfelé egy darabot! Huj rá, magyar!
– Huj rá! – ordították az emberek.
– Vigyétek a kost! Kaput betörni. Gyerünk! Gyerünk!
 A magyar gyalogság közepe egyszerre meglódult, és több
száz pajzs fedezékében indult meg a hídra. Elöl hatalmas
faltörő kossal rohant úgy negyven-ötven ember, mögöttük aki
elfért a hídon. A falról nyilak százai csapódtak be minden
pillanatban. Itt-ott valaki elesett, lábából kiálló nyílvesszővel a
vízbe hullott, de ez nem állíthatta meg a rohamot. A palló bár
csúszott, amennyire lehetett, olyan gyorsan igyekeztek elérni a
kaput a katonák.
Az óriási fatörzsből faragott kosba keresztben lyukakat
fúrtak, és két tucat erős karót dugtak át a lyukakon, hogy jó
fogást találjon rajta a sok katona. Mindannyian egyik kezükkel
a rudat fogták, másikkal a pajzsot tartották maguk fölé, így
szaladtak neki a kapunak.
A becsapódás pillanatában a kapu nagyot dörrent, azonban
a helyén maradt. Az emberek hátráltak tízlépésnyit, s ismét a
kapunak rohantak. Aztán harmadszor is, majd negyedszerre
egyszer csak kinyílt a kapu, s a vár elnyelte a kost pajzsostól,
katonástól, mindenestől. Mire a gyalogosok a kos után
rohantak volna, a kapu ismét becsukódott. Bele sem mertünk
gondolni, mi történik ott benn az embereinkkel.
– Kost! Másikat, gyorsan! – kiáltott Aba, mire másik
faltörő egység szaladt a híd felé. Ám a kaput nem érhették el.
A híd tele volt katonákkal, mozdulni sem lehetett, nemhogy
utat adni a kosnak. Vissza kellett volna menniük a
gyalogosoknak a partra, azonban erre nem volt idejük. A híd
két oldalán hirtelen kötelek feszültek meg. A semmiből
bukkantak elő, eddig nem lehetett azokat látni, rejtve voltak a
híd szélén, és a növényzet ránőtt valamennyire. A kötelek
innenső végét egy-egy hídpillérhez kötötték, másik vége
átment a várfalon. Olyan erősen feszült mind, hogy vagy több
száz ember húzta odaát, vagy lovak után kötötték. Ekkor már
mindenki tudta, mire ez a dolog.
– Neeem! – ordított Aba rémülten, mire a hídon lévők
fejvesztve próbáltak volna kifelé menekülni, de csak egymást
taszigálták. A következő pillanatban kimozdultak a pillérek.
Egyik a másik után indult meg, és hatalmas robajjal omlott
össze a hídnak egy harminclépésnyi szakasza.
 Emberek százai potyogtak hirtelen a vízbe, rémülten
próbáltak megkapaszkodni valami szilárdban, fadarabban vagy
nádcsomóban, hogy el ne merüljenek. Ugyanekkor félelmetes
nyílzápor zúdult a falról a védtelen katonákra. Szörnyű ordítás,
haláltusa mindenütt, s vérük pirosra festette a vizet.
Akik kívül voltak, meg tudtak menekülni. Tucatnyi ember
viszont belül maradt a lerombolt hídrész és a várkapu között,
pajzsuk mögé húzódva találtak némi védelmet a nyilak elől, de
nem sokáig. Ismét nyílott a kapu, csupán egyik szárnya, s azon
sodronyinges védők rohantak a beszorult magyarokra, és
lándzsával taszigálták őket a vízbe. Majd hamar
visszavonultak, és ismét becsukták a kaput. Aztán nehéz
láncok csörgését hallottam. Ekkor vonták föl az innenső
oldalon a várhidat.
A magyarok, akik lélekszakadva futottak vissza, hangosan
ziháltak és fejüket csóválták. Voltak köztük sérültek, őket
hátravitték kötözni, nyilakat kihúzni. A híd helyén egymás
hegyén-hátán halottak lebegtek a vízen, minden vöröslött a
vérüktől. Százötven magyar is eleshetett hirtelen, és
egyetlenegy sem Brangna katonái közül.
Aba hitetlenkedve nézte a csatateret, fogát csikorgatta
dühében. Pár méternyit előreléptetett lovával, a felsorakozott
had elé. Jobb kezét kinyújtotta, és ujjával a vár felé mutatott.
– Branya! Megdöglesz! – és szótagonként sziszegte a
többit: – Meg foglak főzni! Fölforralom az egész mocsarat, a
várad úgy fog fortyogni, mint egy katlan! Megfőzlek, Branya,
az egész várnépeddel együtt! Lassan! Sokáig, mígnem úgy
omlik le a hús a csontjaitokról, mint a galambfiakról! Tüzes
pokollá teszem a váradat, Branya! Lelkem üdvére! – Majd
megperdült lovával, oldalába nyomta csizmája sarkát, és
elvágtatott vezéri sátra felé.

– Keménd! Melyikőtök az? – kiáltotta a küldönc. Lova

idegesen rángatta a fejét és forgolódott a felsorakozott székely
ezred előtt. Aba jó ideje behúzódott a sátrába tisztjeivel, azon
tanakodtak, hogyan tovább. Mike is ott volt, és türelmetlenül
vártuk a döntést. – Gyere hamar Abához! – intett, és indult
előre. Igyekeztem a nyomában maradni, ő meg mérgelődött,
mert ló nélkül voltam.
– Keménd! – dörrent rám odabent Aba. – A kötelekről nem
beszéltél.
– Azokról nem tudtam – válaszoltam.
– Nem tudtad, nem tudtad! Százhatvannégy katonám
veszett oda! Mert te nem tudtad! Az volt a dolgod, hogy tudd!
– Így igaz – válaszoltam. A nyelvem hegyén volt, hogy
honnan a bánatból tudhattam volna a kötelekről, de nem
akartam mentegetőzni. Láttam, hogy némelyek gúnyosan
mosolyognak össze, az sem érdekelt. Aba kidülledt szemekkel
nézett rám.
– Nem is véded magad? – kiabálta fröcsögő szájjal.
– Nem. – Aztán láttam, hogy vár valami magyarázatot,
ezért tovább folytattam. – Így igaz, azért mentem oda, hogy
mindent kifürkésszek. Ezt nem tudtam, és lehet ott más is,
amiről nem tudok. Az őrparancsnok felvitt a gyilokjáróra, volt
ott egy Hermann nevű vámszedő tiszt, és megakadályozta,
hogy megnézzem, mi van a kapuk fölött. Ezért nem tudtam
róla.
– Az ördög vigye el! – simította gondterhelten hátra haját
Aba.
– Már elvitte. Megöltük.
– Na, azt jól tettétek. Keménd, csak te voltál odabent.
Mondd el, mi van a kapun túl.
– Egy másik kapu, szakasztott olyan, mint az első. Tíz-
tizenkét lépésre van a kettő egymástól.
– Milyen vastag a kőfal a kapu körül?
– Két lépés vastag. Ugyanilyen a belsőnél is. S az átjáró
kétoldalt ugyancsak kövekkel van fölfalazva. Fölötte
fahídláson van az őrszoba.
– Azért ilyen magas a fal a kapu fölött?
 – Igen. Erre csak három lőrés néz az íjászoknak, de az
udvar felé nagy ablakok vannak.
– Azt mondd meg, miért oda rakták? Miért nem a falon
belül? Két-három kővel porrá őrli a katapult.
– Azt nem tudom. Fölülről lehet nyilazni is az átjáróba, és
nagy halom kövek vannak mindenütt a gyilokjárón. Ha
elhajítod azt a két-három követ, talán megtudjuk, mivégre van
a kapu fölé építve. Embert nem kellene oda küldeni. – Aba a
fejét vakarta és le-föl járkált a nagy jurtában.
– Nem kellene oda küldeni! Hogy küldenék? Se híd, se
olyan fagy, hogy beállna a víz. Jól van. Támadják a katapultok
a kaput! Mind! Azonnal! Gyerünk!
Mind az öt katapultot a kapura irányozták és elkezdték a
kövek hajigálását. Hangos csattanással repült ki a pecek, a
kövekkel megrakott ellensúly pedig felrepítette a hosszú
dobókart. Annak végén, amikor magasra ért, kioldódott a
parittya és elhajította a követ. Ha túlrepült a kapun, vettek le
az ellensúlyból, ha nem ért el odáig, tettek hozzá. Aztán fogták
a gém végéről lelógó kötelet, eligazgatták a csigasort, és a két
ökörrel húzatták vissza, hogy aztán ismét beakaszthassák a
pecket. Ekkor három ember a parittyát rakta vissza a helyére,
újabb követ tettek bele, két másik pedig a csigáról vette le a
kötelet, hogy az szabad utat adjon a karnak a következő
lövésnél. A harmadik-negyedik kő egész pontosan csapódott a
kapunak vagy fölötte a várfalnak, és valóban nem kellett hozzá
sok, hogy lerombolják az őrszobát. Ám nem ez történt.
A következő pillanatban hangos csikorgás hallatszott a vár
felől, s megmozdult az őrszoba fala. Először megroggyant,
majd megbillent és dőlni kezdett lassan hátrafelé tetőácsolattal,
mindennel együtt. Aztán hangos robajjal az egész ledőlt,
minden fala pontosan bele az átjáróba. Nagy por szállt fel, a
katapultosok is megálltak a kőhajítással, hogy lássák, mi lett a
kapuval.
– Bolond ez a Branya? – kérdezte Aba. – Ledöntötte a
falait?
– Nem – válaszoltam, bár nem biztos, hogy tőlem várt
választ. – A fal épségben maradt, és a kapu is. Csak az
őrszobát döntötte be. Így megszűnt az átjáró és tömör kőfal lett
helyette a kapu mögött. – Aba hitetlenkedve nézte a kaput és
az állát dörzsölte.
– Ez egy ördög! – mondta. – Jól van, megkapja hozzá a
poklot. Azt mondtad, tele van odabent házzal?
– Így igaz.
– És nád a tetejük?
– Mindegyiknek.
– Felgyújtom. Gyújtónyilakkal.
– Havas mind.
– Ej hát… Akkor pedig… – járkált, törte a fejét. Majd
megállt, fölcsillant a szeme, úgy mondta: – Akkor pedig birkát
sütünk estére. Igen. Emberek, estére mindenki birkát fog sütni.
Mike!
– Itt vagyok.
– Mike, itt mindenütt birkák vannak. Eredj tüstént az
embereiddel, és hozzál ezer birkát.
– Ezret? – hökkent meg Mike.
– Ezret. Ezret ma, ezret holnap, és ezret holnapután. Jó
kövéreket hozzál! Keménd, te láttad a Sársumluról, merre
vannak a birkák. Így van?
– Igen. Amikor odafönt jártunk, a mészégetők fölött, onnan
rengeteg birkanyájat láttam.
– Mészégetők? – állított meg Aba.
– Mészégetők. Brangnának égették a meszet a falrakáshoz.
– Azt mondod, mészégetők? – lépett hozzám Aba. – Aztán
miféle meszet égetnek ott? És miből?
– Azt mondták, igen jófélét. Abból a fehér kőből, amit ott
bányásznak a kemencék mellett.
– Több is van? – Abát nagyon érdekelte, ám nem azért,
hogy a kis gyümölcsösligetébe innen vinné a meszet a
házához.
– Két kemencében éppen akkor égettek. De volt ott vagy
egy tucatnyi is hidegen.
 – Egy tucat égetőkemence? – nézett rám döbbenten Aba. –
Keménd, ha ez így van… – Aztán az egyik magyar tiszttel
kezdett egyeztetni, majd ismét visszafordult hozzám. –
Keménd, a székelyek mennek a birkákért, ezer magyar követ
bányászni és meszet égetni. Azonnal indultok, megy veletek az
összes szekér. Velük mégy, mutatod az utat.
És ekkor eszembe jutott, ha Aba a Sársumluhoz küld
bennünket, onnan csak egy nap lenne az út hazáig, ökrös
szekérrel is. És motoszkálni kezdett valami a fejemben.
– Aba uram, a mészégetőket könnyű megtalálni, ahhoz én
nem kellek. Hanem a híd. Akármit tervezel a várral, híd nélkül
nem vonulhat át rajta Árpád hada. – Aba látta a szememben,
hogy forralok valamit.
– Mondd csak, mire gondolsz?
– Aba uram, én a századommal bármikor meg tudnám
csinálni a hidat annyira, hogy Árpád hadi népének
megfeleljen.
– Hogyan? – kérdezte Aba izgatottan. – Cölöpöt vertek?
Kell még ember? Adok én, amennyi kell. Úgysincs más
dolgunk.
– Nem ember kell, Aba – válaszoltam. – Csak az én
megmaradt századom, bár ha adsz mellénk még száz székelyt,
az se baj. Hanem kell öt ökrös szekér két napra. S utána
mehetnek a Sársumluhoz. Aztán ott is kellene még egy szekér,
az is két napra. Megmondom, hogy mire. Van tizenkét erősen
sebesült emberem. Nekik itt már nem vennéd hasznát.
Elvitetném őket a falumba, hadd gyógyítsák fel őket az
asszonyok.
– Azt mondod, öt szekér két napra?
– Azt.
– Majd még egy?
– Igen. Az se tovább két napnál. Ha most kezdenek neki a
mészégetéshez, tizenkét napig sem fognak kelleni azok a
szekerek.
– És mire kell, állni fog a híd?
 – Szavamat adom. – Vártam, hogy bólintson rá Aba, ám
semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből. Tudnia kellett,
hogy nincs vesztenivalója. Sem más mód, hogy hirtelen híd
legyen ezen a mély vízen keresztül.
– Jól van, Keménd – mondta aztán Aba. – Vidd, ami kell,
nem is kérdezem, mire. De álljon az a híd, mire Árpád
megjön!
– Állni fog. Csak legyen, hova vezessen! – vágtam vissza,
mire Aba cinkosan elmosolyodott.
– Lesz! – és ő sem mondott többet, csak szokása szerint
rácsapott a nyakamra.

Nem tétlenkedtünk, azonnal indultunk. Először beszéltem a

szekérhajtókkal, akiket hozzám rendeltek, hogy mi lesz a
dolguk, és máris útnak indítottam őket. Majd Mike adott
nekem egy századot, egyet a táborban hagyott, hétszáz
emberrel ellovagolt a Sársumlu irányába, hogy összeraboljon
ezer birkát. Én levetettem embereimmel a hadi ruhát és a
fegyvereket, mert arra most nem volt szükség, subára és
fejszére annál inkább. Gyalogosan indultunk az északi úton,
majd a jelölt nyárfánál bevetettük magunkat a nádasba. Jól
jött, hogy legutóbb új jelzőbotokat szúrtunk le, mert amik
voltak, azokat ez a kis hó is elfedte volna. Így biztos nyomon
haladhattunk, nem kellett eltévedéstől tartani. Az időnk
valamivel több volt, mint első utunknál, azért szedtük a
lábunkat, ahogy lehetett, mert nem számíthattunk éjszaka
holdvilágra, ezért világosban át kellett érnünk.
Közben hátrakiáltottam Bükinek és Récének, hogy
szaladjanak előre, hozzám. Eddig nem mondtam el nekik a
tervemet, mert szűkében voltam az időnek, gondoltam, menet
közben mindent meg tudunk beszélni. Egyszerű elképzelés
volt, bíztam az ácsmesterekben, hogy képesek lesznek
kivitelezni. Arra gondoltam, elhozunk öt sajkát és felevezünk
velük egészen addig, ahol találkozhatunk a szekerekkel. A
szekérhajtóknak meghagytam, hogy addig menjenek, amíg el
nem érik a Duna partját, ott nagy jelzőmáglyát rakjanak, hogy
meglássuk őket. A sajkákat onnan szekereken visszük
Hosszúhídig, majd a lerombolt híd csonkjától keresztbetesszük
azokat a vízen, és rájuk fektetjük a hídlást. Ám amikor röviden
elmondtam, mit tervezek, a két ács összenézett, lelassítottak
mögöttem, majd megálltak.
– Erre adtad a szavad? – kérdezte Büki megütközve. Az
egész menet megállt. Hátul elképzelni sem tudták, mi történt.
– Erre – mondtam.
– Ez nem lesz jó. – Megijesztett Büki, főleg azért, mert ha
így nem állítunk hidat, akkor sehogy. És ha sehogy, akkor
hiába volt minden.
– De jó lesz – válaszoltam.
– Te meg tudod csinálni? – nézett rám csodálkozva.
– Én? Nem, én nem. De van nekem két székely
ácsmesterem. És ha valaki meg tudja csinálni, akkor csakis két
székely ácsmester. – Büki és Réce hitetlenkedve csóválták a
fejüket.
– Három – kiáltott valaki hátulról a hozzánk szegődött
századból.
– Mi három? – kérdeztem.
– Három ácsmester.
– Négy – tette hozzá egy újabb hang. Mosolyogva
fordultam vissza Bükihez.
– Négy ácsmester – de ő még ekkor is csak a fejét csóválta.
– Látnom kell, milyenek, mennyire erősek.
– Oda megyünk. Estére meglátod. Büki, indulhatunk
tovább?
– Hát jó, induljunk! – mondta nagy nehezen. Barátságosan
megveregettem a karját, és elindultunk a mocsári ösvényen.
Erős szürkületben értünk át a zsombékon, fáklyákat
gyújtottunk, nehogy egy őr ellenségnek nézzen. Így is
akadékoskodtak, tizenöthúsz magyar katona feszített ránk íjat,
aztán fáklyával a kezemben, süveg nélkül, hogy jól lássanak,
előrementem, és hogy, hogy nem, némelyik megismert. –
Vörös szikil – kiáltott föl az egyik, s nevetve engedte le az íját.
Erre a többi megnyugodott, ketten azért előrevágtattak, hogy a
többi őrnek és a tábor parancsnokának jelezzék jöttünket. Ott
aztán elmondtam, mi járatban vagyunk, és hogy Aba
parancsára vinnénk az öt szláv sajkát. Egyre nem gondoltam,
hogy kellene valami írás Abától, és ha nem én jövök, bizony
hoppon maradnak a székelyek. Engem viszont megismertek,
most először vettem hasznát a székelyek között kirívó vörös
hajamnak.
Az ácsok mindjárt a sajkákhoz szaladtak, én meg a
sebesültjeinket kerestem. Egyik hosszú házban találtam rájuk
több északival és magyarral együtt. Rossz bőrben voltak,
némelyiknek bűzlött a sebe, és lázasok voltak. Két helybéli
asszonyt rendeltek melléjük, akik ellátták a sebesülteket,
azonban nem volt olyan gondos ez a hadi istápolás, mintha
otthon lennének, és asszonyaik ápolnák őket. Kérdezgettem
mindegyiket, hogy megvan-e mindene, egyik sem
panaszkodott. Látták, hogy nagy a baj mindenhol, s örültek,
hogy élnek.
Nyílt az ajtó, és egy lassú léptű öregember jött be a házba.
A legelső beteghez térdelt, töltött valamit egy csuporba és a
kezébe adta. Aztán nehézkesen fölállt, a következőnél
ugyanígy tett. Az annyira erőtlen volt, hogy nem tudta kézbe
fogni a csuprot, ezért az öreg a feje alá nyúlt, kicsit
megemelte, és lassan, türelemmel itatgatni kezdte a
magatehetetlen katonát. A fáklya gyér fényt vetett az öregre,
nem láttam jól sem az arcát, sem azt, hogy mit ad nekik, ezért
közelebb léptem. Az öreg ekkor rám nézett, és most
fölismertem. A halász volt. Néztük egymást, nem szóltunk,
mit is mondhattunk volna a magunk nyelvén úgy, hogy az
megértse. A katona köhögni kezdett, mire az öreg elvette a
csuprot, megtörölgette a száját, s ismét itatni kezdte.
Megfogtam a merőkanalat az edényben, és kiemeltem, hogy
lássam, mi van benne. Levesnek tűnt. Megkóstoltam, jóízű
volt, halból készült, tele sok elmorzsolt ikrával és
szétnyomkodott zöldségekkel. És sóval. Azt hiszem, már csak
az öreg halász tartotta némelyik katonában az életet.
– Köszönöm! – mondtam az öregnek kezemet vállára téve.
És bár a szót nem érthette, a hálát látnia kellett, mert
visszamosolygott rám. Aztán fölálltam, és így szóltam a
házban lévőkhöz: – Székelyek! Készüljetek, mert
hazamegyünk. Mindjárt indulunk. Három nap lesz az út hajón
és szekéren. Aki jönni akar, és kibírja, jöhet. – Erre
felmorajlottak az emberek, ki hálálkodva, ki meg csak a
mellette lévőt kérdezgette, hogy mit mondtam, mert nem
értette a szavaimat.
– Készítjük a hajókat, mindjárt visszajövök értetek – s azzal
kifordultam az ajtón.
– Büki, mit mondasz? – kérdeztem, mikor hozzájuk értem.
A négy ács úgy belebújt a sajkákba, ki se látszottak belőlük.
Kopogtatták, feszegették az oldalukat, vizsgálták a
bordázatukat, hogy mit bírnak.
– Ezek igen könnyű hajócskák – mondta Büki. – Jobb lenne
olyanból öt, ni – mutatott a dereglyékre, amikkel a sereg
nagyobbik része érkezett.
– Az igen nehéz, nem bírják el a szekerek. Nem lehet
megerősíteni?
– De igen. Réce, te mit mondasz?
– Én is azt, hogy meg lehet. A fenékre kell a tetejét
kitámasztani, egymásnak csapolt támokkal, szélesen
fölfektetve. Aztán keresztben összefogni fölül, hogy ne
nyomja szét a súly. De idő, mire négyen rendesen
megcsináljuk, és jó keményfa kell hozzá. Azt hol kapunk?
– Jártam azon az úton, ahol a szekerek mennek. Van ott fa
bőven csapolásnak is, hídlásnak való is. Az ökrök lassan
mennek. Elég lesz-e százötven fejszés, hogy a szekerek előtt
járva mindent kivágjanak?
– Elég, ajaj – mondta Büki.
– S menet közben földobjuk a sajkákba a fát, amit kivágtok.
A táborban meg nem kell mással foglalkozzatok, mint
összefaragni mindent, hogy csak rakni kelljen a vízre.
– Te, Keménd! – mondta aztán Büki huncut mosollyal a
szemében.
– Biztos, hogy nem székely volt az apád? – Néztem rá, mert
nem tudtam, hogy tréfálni akar-e vagy sértegetni. – Mert így
csak egy székely tudja kifundálni a dolgokat.
– Te, Büki! – válaszoltam. – Már annyi mindent mondtak,
hogy ezt is meg azt is csak egy székely tudja megcsinálni,
hogy ha annak a fele igaz lenne, a világnak is csak a fele lenne
– és jót nevettek a visszavágáson. – Jól van, ezekből viszünk
ötöt. Hozzátok az evezőket.

Szorosan voltunk az öt sajkában, azért elfértünk. A

nagyobbakat vittük, azoknak nyolc-tíz pár evezőjük volt, s így
közel százan húzhattak egyszerre. A többiek pihentek, a partot
figyelték, vagy aki tudott, aludt egy kicsit. És ott volt a
tizenkét sebesült székely és még öt északi, akik jönni akartak.
A magyarok inkább maradtak. Hogy az asszonyainkban nem
bíztak, vagy másért, azt nem tudni, nem erőltettem senkinek.
Koromfekete éjszakában eveztünk fölfelé, a parton fehérlő
hó mutatta a folyó szélét. A sajkák orrába egy-egy fáklyát
tűztünk, és nagyon kellett figyelni, hogy jó mederben
haladjunk. Nemcsak a partot kellett követni, a víz sodrását is
figyelni, mert könnyen betévedhettünk volna valamely
holtágba, ami a legjobb esetben időveszteséget okozott volna,
viszont ha egy sajka megfeneklik az iszapos aljzatban, nagy
vesződséggel tudtuk volna kiszabadítani.
Monoton evezőcsapásokkal húztuk a hajókat árral szemben,
és keserves volt a haladás. Igaz, így biztosan előbb értek oda a
szekerek, és tüzet gyújtva nem kerülhettük el egymást, de ha
túl sokat kell ránk várniuk, az nagy időveszteség. Sűrűn
váltottuk az evezősöket, és én sem voltam rest megmarkolni
egyiknek a nyelét.
Így a katonák harmada mindig pihenhetett, másik
kétharmad pedig az evezőt húzta.
Így araszoltunk egyre feljebb a Dunán egész éjszaka, és
világos reggel volt, még mindig a vizes erdőségeket láttuk
mindkét oldalon. Aztán váratlanul egy lombtalan fűzfa ágain
keresztül megláttuk a tüzet. Kíváncsian vártuk, hogy följebb
érjünk, hogy ez-e az a tűz, amit annyira látni akartunk. És
bizony az volt. Az ökrök a fűben pihentek és kérődztek, ott állt
az öt szekér kifogva, és a szekérhajtók ötven lovas katonával,
nehogy valami eltévelygett zsivány banda szemet vessen az
ökrökre. Nagyon megörültünk egymásnak, mi azért, mert
eddig tartott az evezés a hideg folyón, ők pedig azért, mert
vége volt a várakozásnak. Hamar kötelet vetettünk, s azok
húztak ki a partra, hogy ne kelljen ebben a hidegben vízbe
lépnünk. Aztán többen is belekapaszkodtunk a kötelekbe, hogy
jobban felhúzzuk a sajkák orrát a homokon, hogy könnyebben
kiemelhessük a fekvő sebesülteket.
Láttuk, hogy a szekérhajtók sem tétlenkedtek, az úton
megfogtak öt birkát, szépen megsütötték, hogy legyen meleg
ételünk, mire megjövünk. Így aztán gyorsan ettünk is, ittunk
is, majd nekiveselkedtünk, hogy föltegyük a szekerekre a
sajkákat. Annyi volt az ember, hogy ment az hamar. Jó erős
szekerek voltak, azokból, amik a katapultokat hozták, ezért
meg sem kottyant egy szekérnek egy ilyen sajka. Majd az
elsőbe fölraktuk még a betegeket, és elindultunk, hogy a
szekerek előtt kivágjuk a szükséges fákat. Húsz embert
hagytunk hátra, hogy azok rakjanak föl mindent útközben.
Ismerős úton haladtunk, így tudtam, hogy lesznek erre
kisebb tölgyes-bükkös dombhátak, az út mentén pedig
mindenféle könnyű fa, amit könnyebb gyorsan kivágni és
elhasítani ideiglenes hídlásnak. Találtunk fát bőven, és az
ácsok mutogatták, hogy mit hogyan vágjunk ki, hol szabjuk le,
és mi az, amit ketté kell hasítani. Kisebb-nagyobb halmokba
hordtuk az út szélére a kész fadarabokat, annyit, hogy jusson
bőven mindenre. Féltem, talán több is lesz, mint ami fölfér a
szekerekre, bár az sem lett volna baj, mert egy visszajöhetett
volna a maradékért. De nem kellett, mert végül minden fölfért,
igaz, igencsak nyikorogtak a kerékagyak, és erősen bele kellett
dőlniük az ökröknek a járomba.

A táborba érve kerestünk egy helyet, ahol az ácsok

dolgozhatnak, senkinek nem lesznek útjában, és elkezdtük
lerakodni a sok fát. Üzentem Abának, hogy megjöttünk, és jött
is azonnal, hogy megnézze, miben mesterkedem.
– Agyafúrt ötlet – mondta. – Tudod-e, hogy jártam én már
efféle hídon? – És távoli folyókról beszélt, amiken volt, hogy
ugyanígy csináltak hidat, ha szekérkaravánnal kellett átmenni.
Nagy köveket dobtak le a vízbe, azokhoz horgonyozták le a
hajókat, és pallókat vetettek keresztbe. Ácsaink is füleltek egy
darabig, aztán látták, hogy ezek a mesék nem sokat segítenek a
mesterségükben, hát inkább a lerakodást felügyelték.
– És lesz-e út? – kérdeztem.
– Lesz – mondta Aba, és szólt egy katonájának, hogy adja
kölcsön a lovát.
Tovább mentünk Abával a vár felé, és mutogatta, mi
történik éppen. Engem meglepett, hogy mi. Egy ilyen nagy
háborúban: birkasütés. Annyi birkát sütöttek, hogy az emberek
nem tudták hova tenni, félreállt a hasuk a sok sülttől. S aztán
megláttam, hogy nem a húsért van ez a nagy lakoma, hanem
minden másért.
A tábor ezen része teljesen átalakult. Itt nem csatára vártak
a katonák fegyvereket tisztogatva, vérteket kenegetve, itt
mindenki keményen dolgozott. Kisebb karámot építettek a
birkáknak, ahová folyamatosan hajtották be a nyájakat, ahogy
azok éppen fogytak. A másik oldalon vágták és nyúzták őket.
A belet, lábat és mindent, ami nem kellett, távolabb vitték, be
a sűrű nádasba, és a vízbe dobták, hogy ne legyen útban. A
bőrt fák közé feszített kötelekre terítették szőrükkel befelé
fordítva. Ami megszikkadt, azt levették és halomba gyűjtötték.
Már egész hegynyi volt bőrből, pedig messze volt a vége
annak a több ezer birkának, amit Aba parancsba adott. A húst
széthordták a táborban, mindenki annyit vihetett, amennyit
bírt. Ennyit pedig egyszerre sehogy sem lehetett megenni,
ezért mindenütt faágakra aggatták az egész birkákat, hogy
megfagyjanak, és később legyen sütni-főzni való. Hanem az a
sok faggyú a vesék mellől és a faráról, ami egy-egy jó füvön
kövérre hízott anyabirkáról lejött, az félcsebernyit is kitett.
Ezért volt ez a nagy öldöklés. Minden üstöt összeszedtek a
táborban, s azokban most mind birkazsír rotyogott. És amikor
jól kiolvadt a faggyú és szépen kisült belőle minden víz, akkor
vitték a kosárfonókhoz.
Kosárfonóknak mondtam őket, mert semmi máshoz nem
hasonlított, amit ők itt ezerszám csináltak. Voltak, akik
sásbugát és fűzfavesszőt gyűjtöttek, és vitték a táborba. Ott
mások a vesszőből kisebb kosár méretű golyóbisokat fontak.
Sokan a sás bugáját szedték le, tört szalmával keverték, odébb
pedig a forró zsírral kavarták össze az egészet, amitől az sűrű
masszává állt össze. A legvégén a földbe mélyedéseket ástak,
amiket szépen kitapasztottak és tűzzel kiégettek, hogy száraz
legyen. Ezt aztán kibélelték szalmával, ebbe tettek egy-egy
golyóbisfonatot, majd az egészet megtöltötték a még meleg
szalmás-bugaszöszös kisült birkafaggyúval. Ezt addig
forgatták, amíg folyt belőle az olvadék, hadd ragadjon rá
kívülről minél több szalma. Ami kész volt, szekérre tették,
hogy később a katapultokhoz halmozhassák.
Láttam már, mire ez a nagy igyekezet, s csak a fejemet
csóváltam.
– Ezekkel gyújtjuk föl a várat? – kérdeztem.
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem – válaszolt Aba
sejtelmesen.
– Én csak azt tudom – mondtam aztán –, hogy a gyilokjárón
mindenhová vizet tettek nagy kádakban tüzet oltani. Kút is van
az udvarban, több is, és igen magasan van bennük a víz. Bár a
zsír tüzét nemigen oltja, de ettől ott semmi nem foghat tüzet.
Ha kell, Brangna feltölti vízzel az egész várat, mert tüzet nem
hagy sehol fellobbanni.
– Akkor vagy megégnek, vagy megfúlnak – mondta Aba
jókedvűen, semmivel sem többet. És sehogy sem ment a
fejembe, ha tudja, akkor miért fecsérli az időt ilyen
hiábavalóságra.
Tovább mentünk a híd felé. Először csak a fel-felcsattanó
robajt hallottam, közelebb érve láttam is, hogy mi történik. A
katapultok folyamatosan bontották a várat. Leginkább a kapura
céloztak és annak környékére. A fal kőrakása több helyen
megrogyott, bár mögötte a földhányás erősen tartott, és nem
sok kárt tettek benne a becsapódó kövek. A gyilokjáró
mellvértje viszont több helyen leomlott, nehezítve ezzel az
íjászok fedezékben maradását. A kapu erős faácsolatát is
nagyon kikezdték a kövek, hol a vasalat pattant el, hol a vastag
fa kezdett felőrlődni.
– Eltart ez pár napig – magyarázta Aba –, azonban a kő
nem lesz elég. Míg égetik a meszet, a szekerekkel követ kell
hozni. Nem láttál közelebb is? Mert két nap, mire onnan egy
szekér megfordul.
– Odaátról nem lehet hozni. Csak egy ösvény van a
mocsárban, lóval sem lehet rajta elmenni.
– Hát az ott? – mutatott Aba egy kiemelkedésre, ami fele
távolságra lehetett, mint a Sársumlu.
– Láttam odafentről. Erdő fedi, s hogy van-e alatta kő, azt
nem tudom. Erről felől úgy elzárja a víz, hogy nem lenne
könnyű szekerekkel odamenni.
– Jól van, Keménd, marad akkor a Sársumlu. A magyarok
már a kőfejtőben vannak, fölhajtottak mindenkit, akit a faluban
találtak.
– A falusiakat? – kérdeztem megütközve.
– Ki mást? Ők értik a mesterséget, hadd csinálják a fejtést.
A magyarok rakják és szállítják a követ, és van köztük
égetőmester. Találtak ott szénégetőket is.
– Igen, szenet adnak a fához, hogy jobban égjen a mész.
– Sok szén volt ott, és száraz fa összerakva bőven. Vágnak
hozzá a magyarok keményfát, és olyant, ami állva kiszáradt, az
elég lesz az égetéshez.
– Mire az a sok mész? – kérdeztem, mert furdalta az
oldalam a kíváncsiság.
– Én kérdeztem-e, hogy mire az a sok szekér? – kérdezett
vissza Aba. – Ráérsz megtudni. Hanem azt mondják, kovács
vagy.
– Jól mondják. És van még egy a századomban. Ha
kicsorbult a szablyád, megigazíthatom.
– Még nem, de ki fog nemsokára, meglátod. Hanem most
szedj össze minden kovácsot, ha van köztetek szerszámokkal,
és menjetek a Sársumluhoz! A kő hamar megeszi a vasat, elkél
ott a munkád.
 Végeztünk a lerakodással, majd meghagytam a
szekérhajtóknak, hogy várjanak meg a tábornál. A másik
században szintén volt kovács, és találtam még egyet a
táborban, mind hozta a szerszámait. Miért ne hozták volna,
egy kovács tudja, ahol vasat használnak, ott kovácsra is
szükség van. Így összesen négyen voltunk mesterek, és
mindent, ami kellett, fölraktuk az egyik szekérre, hogy az
vigye a kőfejtéshez.
Arra a szekérre, amit megkaptam, vastagon raktunk nádat,
arra fektettük a tizenhét beteget. Szorosan voltak, de ki kellett
bírniuk. Csorbát, Fintát és még tíz katonát a századból,
olyanokat, akiknek asszonyuk és gyermekeik vannak a
faluban, a szekerek mellé rendeltem. A következő csatáig
úgyis várnunk kellett, hogy Aba fortélyai meghozzák a
gyümölcsüket, s addig senkinek nem hiányzott ez a pár ember.
Csorbának meghagytam, hogy amint elérik a Sársumlut,
álljanak meg. Majd figyelgetem az utat, s ha jönnek, eléjük
megyek. Aztán, amikor mindent, amit kellett, elrendeltem, a
három másik kováccsal lóra perdültünk, eligazítottuk
magunkon a subát, mert addigra sötétedett és az északi szél
kezdett föltámadni, aztán elindultunk a Sársumlu felé.
A szél a felhőket elfújta, és nagyobb hideget hozott, de
legalább a Hold adott annyi fényt, hogy egész éjszaka
haladhattunk. Lépésben mentünk, hogy biztos lábbal lépjenek
a lovak, ám serény tempóban. Hosszú és unalmas menet volt
ez a sík vidéken. Azzal töltöttük az időt, hogy történeteket
meséltünk. Afféléket is, ami velünk történt, és olyanokat,
amiket másoktól hallottunk. Aztán, amikor kifogytunk a
szóból, azzal serkentettem jobb kedvre a mestereket, hogy
elmondtam, a faluban milyen jóféle bort lehet kapni. Ez pedig
nagyon tetszett nekik, már csak azért is, mert birkasültből egy
falat nem fért volna, viszont egy kis bor nagyon jót tett volna a
gyomrunknak is, kedvünknek is.
Virradatra értünk a faluba. Juhászkutyák futottak elénk,
azonban most távolról ugattak, és odébb rebbentek minden
hirtelenebb mozdulatra. Később láttunk még párat az út szélén,
nyíl állt ki az oldalukból. A falu teljesen néptelenül állt, s ha
maradt is ott valaki, talán pár öregasszony és kisebb gyermek
meghúzódva a kunyhók mélyén. Rossz sejtéseim voltak, nem
is álltunk meg, tovább mentünk a kőfejtő felé.
Először a szénégetőket értük el, vagyis a helyüket. Nem
volt ott senki, csak a boksák nyoma. A szenet elhordták, a fa
nagy részét is, és rengeteg szekérnyom mutatta, merre járnak
még fáért. A déli felére igyekeztünk a Sársumlunak, és mire
kiértünk az erdőből a bokrokkal, kórókkal teletűzdelt
kőmeredély lábához, a Nap is feltűnt. Figyelgettünk Hosszúhíd
felé, és ha erősen néztük, a várat is ki lehetett venni a
messzeségben.
Onnan nézve minden békésnek tűnt. Az ember, míg nem
látja a saját szemével, nem gondolná, micsoda fergeteget
korbácsol a háború. Ezért olyan szívderítő, ha hírek jönnek a
messzi távolból, hogy itt meg ott arattunk éppen diadalt.
Örömteli és mámorittas. Addig, míg nem a te nyakadba
zúdítanak fortyogó birkafaggyút a katapultok. És ha csak ez
lenne, és nem az az esztelen cselekedet, amit Aba kiforralt
magában. Mert ha tudom, talán jobban meggondolom,
eljöjjek-e a kőfejtőhöz kalapácsot edzeni és éket lapítani.
Hamarosan megérkeztünk, s a látvány, ami fogadott,
rosszabb volt mindennél, amire számítottam. Jöttek-mentek a
szekerekkel a magyarok, rakták a sok követ és hordták a
mészégetőhöz. Nem volt rest dolgozni egyik sem, keményen
álltak neki a munkának. Viszont a falusiak! Akin bocskor volt,
örülhetett, ám a többit mezítláb hajtották föl a kőfejtésre. Ott
volt mindenki, aki képes volt mozogni, nő és férfi, gyerek és
öreg. Kora reggel, amint világosodott, jöttek, és máris
kapaszkodtak föl a sziklákra, ahol a követ fejtették. Nagy
fabunkókkal ütöttek faéket a repedésekbe, vízzel locsolták,
hogy megdagadjon és lehasadjon a falról egy-egy darab. Ami
leesett, tovább verték, ha volt benne repedés, vasékkel, ha
nem, csak vaskalapáccsal. Azonban nem nagy örömmel.
Mindenütt ott álltak a katonák, és munkára ösztönözték a
pásztorokat, szén- és mészégetőket. Nem szép szóval.
Előkerültek a gulyahajtó hosszú ostorok, azokkal csaptak oda,
ha valamelyikről azt gondolták, a száját tátja. Szerencsétlenek
igyekeztek, de hiába, mert a katonáknak semmi nem volt elég.
A nagy sietségben olykor nem tudtak időben elszaladni a
leomló kövek elől. Eddigre ketten odavesztek.
Kerestem a parancsnokot. Először azt terveztem, hogy
kiontom rá minden mérgem, hogy ily csúful bánik ezekkel a
szerencsétlenekkel. Mire eligazítottak és megtaláltam,
meggondoltam magam. Mi értelme lett volna? Tudtam, hogy
tenni kell valamit, és nagyon akartam, viszont idő kellett, hogy
kitaláljam, mit, s aztán mire rátaláltunk a parancsnokra, aki
ezüstgombos cifra kaftánja ellenére sem mutatott felénk
lekicsinylést, erőt vettem magamon és nem hoztam szóba a
dolgot. Ő pedig örömmel jött elénk, mert várta a kovácsokat.
Ketten közülünk, akik sokat forgolódtak a magyarok között,
bírták a nyelvüket, így tolmácsolták a szavainkat. Kerestük a
helyet, ahol felállíthatjuk műhelyünket, ő pedig az
égetőkemencék felé mutatott. Azt mondta, oda hordtak minden
szenet és fát, ott aztán kedvünkre izzíthatjuk a vasat.
Hamar odaértünk. A kemencék környéke nagyon
megváltozott. Nemcsak azért, mert kivágták a bokrokat, hogy
legyen mindennek elegendő hely, és nem is csak azért, mert
annyi fát és szenet halmoztak föl, amennyi egy évre elég lenne
nem csak egy falunak, de száz kovácsműhelynek. Hanem a
sok szitkozódás és mérgelődés miatt, ami ott fogadott
bennünket. Két kemencét, amit korábban megraktak a
mészégetők, fűtöttek rendesen, ott minden rendben volt. Ám a
többiből háromba is bekészítettek a magyarok, és az sehogy
nem akart jó lenni, vagy a mész teteje omlott le, vagy a fa nem
gyulladt be rendesen. Közelebb mentünk, hogy lássuk, mi a
baj, ám akkora volt ott a mérgelődés, hogy nagyon szóba sem
akartak állni velünk. Aztán végre megtudtuk. A katonák között
volt, aki égetett meszet korábban, de nem ilyen kemencékben.
Ezekkel egyszerűen nem boldogult.
– Gyere velem! – kiáltottam Bökénynek, hogy jöjjön
tolmácsolni, és sietünk vissza a kőfejtőbe. A parancsnok
meglátott minket, és jött elénk, hogy mi a baj. Leszálltunk a
lóról, mert ezt nem lehetett két szóval elmondani. – Nem
égnek a kemencék. – mondtam sajnálkozva. – Nagy baj lesz
ebből, igen nagy baj!
 – Mi az ördög! – kiáltott a parancsnok. – Annyi embert
tettem oda, hogy oda se férnek a munkához. Mennyit küldjek
még?
– Nem az a baj. Csinálnák, egyik sem rest. S mester is van,
aki eligazítsa őket.
– Hát akkor?
– Az a baj, hogy másfélék ezek a kemencék, mint amit
ismernek.
– Ó, hogy a Nagyasszony rohassza rájuk az eget! Mi az
ördög farkáért veri akkor úgy a mellét, hogy majd ő
megcsinálja? Hogy sülne ki a szeme! Szakadjon rá az a sok kő,
amit odahordattam!
– Jól mondod, parancsnok uram. Nagyon jól mondod.
– Hát mi a lópatát csináljak én ezzel az emberrel? Mindjárt
elcsapom a fejét!
– Úgy, úgy, parancsnok uram. Akkor talán kiég a kő. – Erre
úgy nézett rám, mintha most hoztam volna el a
megvilágosodást.
– Küldetek Abához, hogy adjon ide másik mészégetőt.
– Jó gondolat, parancsnok uram. Két nap múlva itt lehet.
– Két nap! Még két nap! Hogy az a…
– Még kettő, és csak ha amaz ismeri ezt a fajta kemencét.
– Eh, a pokolba! Aba négyfelé fog szaggatni és bedobat a
nádasba a toportyánoknak.
– Nem lenne szép halál, parancsnok uram. Sok mindent itt
nem lehet tenni. Hacsak… – és elhallgattam.
– Mit hacsak?
– Rossz gondolat. Arra gondoltam…
– Hogy?
– Arra, hogy vannak itt, akik értik ezeket a kemencéket.
– Hol? Idehozatom rögvest.
– Hát itt. A szemed előtt, parancsnok uram. Akik eddig
ezekkel égették a meszet. És micsoda jó meszet, ha láttad
volna Brangna várát belülről!
 – Azt mondod, ezek a parasztok? – mutatott a hidegtől
megdermedt szerencsétlenekre a sziklán.
– Azok nem parasztok. Láttam őket meszet égetni.
Némelyik itt éget, mások követ vágnak, s van, aki a nyájnál
van inkább, de mind érti a mesterséget. Parancsnok uram, ha
nem akarod, hogy Aba négyfelé szaggasson az ökrökkel,
ezeket kell a kemencékhez küldened. – Nem kellett több, a
parancsnok azonnal leparancsolta az embereket a falról, és
terelték őket a kemencékhez mind, az utolsó emberig.
– Száz katonát teszek a nyakukra, levágatom, amelyik nem
jól csinálja.
– Mást mondanék, parancsnok uram. Küldd csak a
katonáidat követ fejteni és fát vágni, mert ha ezek elkezdik a
kemencéket rakni, holnapra mind égni fog. Mi meg amúgy is
ott leszünk négyen. Ne félj, amelyik nem jól csinálja a dolgát,
annak magam sütöm ki a szemét.
Így aztán visszajött a béke a pásztorokra. Szorgalmas
emberek voltak, értették a dolgukat, s amelyik nem, annak
megmondta a másik, mit kell csinálni. A három rosszul
megrakott kemencéből hamar kihányták a követ is, fát is, s
kezdték elölről. Ami kész volt, máris begyújtották. Estére
megvolt a fele, másnap estére pedig az összes kemencében
égett a tűz. Attól kezdve nem volt más dolguk az embereknek,
csak rakni a tüzet és melegedni a kemencék mellett. S amikor
jött a parancsnok a vitézeivel, hogy ellenőrizze, mire
megyünk, és kérdezte, hogy amazok miért nem dolgoznak, azt
mondtam, azért, mert nagyon kell figyelni a köveket. Hogy
hogy csilingelnek, mert aszerint kell a tüzet rakni. A
parancsnok hallgatózott, hogyan csilingelnek a kövek, és
csodálkozva nézett rám, mert ő bizony nem hallott semmit, s a
katonái közül egyik sem. Amikor elmagyaráztam, hogy ezek a
szlávok másképpen hallanak a fülükkel, kezdett gyanút fogni,
hogy lóvá teszem, azt mondtam neki:
– Nézd csak, parancsnok uram! Ugye, milyen szépen ég az
összes kemencében a tűz? Látod, milyen szép fehér füst száll
föl mindegyikből? – És mivel ez igaz volt, inkább hajlott arra,
hogy valóban hallgatni kell a kövek csilingelését. Ha kell, ha
nem, a kemencék jól égtek, készült Abának a sok égetett mész,
amit rendelt. Ha az meglesz, ő sem lesz ökrökkel
szétszaggatva, hanem gazdagon megjutalmazva, és ettől a
gondolattól boldogan ment a parancsnok vissza a táborába,
emberei közé.
Közben, ahogy meghagytam Csorbának, lementem eléjük a
faluba, amint megláttam őket közeledni a hegyoldalból.
Emberek most sem mutatkoztak az úton, csupán az a pár
vakarcs jött elő. Volt egy apró kölyökkutya is. Szaladt volna a
többivel, azonban igen kicsi volt és sovány. Látszott, hogy
napok óta nem sokat evett. Utánamentem, de az hátrált és
ugatott rám, amikor pedig fölvettem, a kezemet kezdte
harapdálni. Harcias kutyuska lesz belőle, ha megmarad,
gondoltam. Aztán odaértek a katonáink és a szekér. Akartam
még egy pillantást vetni a betegekre, Csorbával szót váltani, és
adni nekik a falusiak jóféle borából. Borra ebben a
nyomorúságos időben nem gondolhattam, volt szegényeknek
elég bajuk. A sebesülteknek friss vizet adtunk, többet velük
sem lehetett tenni. A száraz nádon jó helyük volt, a subák
melegen tartották őket a zötykölődő szekéren. Hanem Csorbát
azért félrehívtam.
– Csorba, öleld meg helyettem is az enyéimet! – Bár annyi
minden kavargott a fejemben, többet nem tudtam mondani.
Aztán indítottam őket, hogy ne késlekedjenek a betegek miatt.
– Várj csak! – szóltam még, és utánamentem. – Vidd el ezt a
gyerekeknek! – és föladtam a kezébe a kiskutyát. Az ficergett
egy darabig, le akart ugrani, aztán Csorba ölében, a suba
melegében hamar megnyugodott.
– Gondját viselem – mondta, s tovább léptetett a szekér
mellett.
 9. FEJEZET

Jó pár napig eltartott, míg kiégett a mész. Addig követ

vittek a szekerek a katapulthoz, visszafelé birkahúst, hogy ne
éhezzünk. Abból jutott bőven a falusiaknak is, bár keserűen
ették, mert tudták, honnan van. Az vigasztalta őket, hogy a
kövér anyákon kívül mást nem vittek el, s így maradt
valamicske a nyájból, hogy legyen mit tavasszal kihajtani.
A mész égetése jól sikerült, majd amelyik kihűlt,
szekerekre rakták. Mindez napokig eltartott. A falusiak tudták,
hogyan kell szállítani: az aljára vastagon szalma, hogy ne
törjön a rázkódástól, arra faggyús vászon, amit a mész tetején
visszahajtottak. Az egészet letakarták ponyvával, a szekér
külsejéhez kötözve, hogy se eső, se harmat ne érje. Az utolsó
szekérre a szerszámainkat is fölraktuk, majd lóra ültünk, hogy
mielőbb lássuk, mit csinál Aba a sok égetett mésszel.
A várfalat a katapultok eddigre romosra bontották. A
fakazetták között a kőrakás jobbra is, balra is lerogyva, a
gyilokjárók használhatatlanok, a felvonóhíd leszakadva,
sarkából kifordulva és oldalra dőlve, a kapu szétszaggatva,
fölötte a boltozat leomolva. Így könnyűszerrel föl lehetne
kapaszkodni, a várra támadni, de az íjászok rögtönzött
fedezékeikből védhették a bejáratot.
A kőhajigálásnak ezzel vége lett, javában repkedtek a
háztetőkre a tűzlabdacsok. Ezeket addig rakták vizes
fűzfarudakkal egy-egy nagy tűzbe, míg jól be nem gyulladtak,
s aztán repülhettek a várba. A katapultok parittyáit
láncszövetre cserélték, amit nem fogott a tűz. A katapult
katonáinak bőrköpönyeget kellett magukra teríteniük a
mindenfelé fröcskölő égő faggyú és szalma miatt, és magát a
katapultot is serényen locsolgatták vízzel. A tűzlabdák pedig
egymás után szálltak a vár fölé. Némelyik a hajítástól kialudt,
azonban a legtöbb égett, és sisteregve hullottak odabent
udvarra, falra, tetőre, ahová éppen sikerült dobni. A várból itt-
ott füstoszlopok emelkedtek az égbe, bár biztosan hamar
eloltották mindenütt a tüzet, mert semmi nyoma nem volt,
hogy égne a vár. A labdacsokat pedig csak hordták, és hordták
a szekerek ezerszám. Úgy számoltam, két-három birkából lett
egy ilyen, s azokból igen sokat raboltak össze a székelyek,
északról meg a magyarok. Azt mondták, két napig ezzel
ostromolják a várat, és aztán jön a mész.
Hátramentem a kézművesek táborába, hogy lássam, mit
csinálnak az égetett mésszel. Ott most vették elő a
birkabőröket, azokat gyapjúval befelé fordítva mésszel
töltötték, majd összevarrták. És ekkor rájöttem, mire kell. Nem
falat vagy hidat építeni, mint ahogy gondoltam, egészen
másra. Ördögi dologra. Már tudtam, hogy Aba szó szerint
tartja be a fogadalmát, miszerint elevenen főzi meg a
várbélieket. A falon túl most nyakra-főre hordták és locsolták
a vizet, és tudni lehetett, hamarosan bokáig fognak benne járni.
Brangna meg azt hitte, nem járnak túl az ő eszén, mert csíráját
sem hagyja a lángoknak. S nem tudta, mi vár rá. Mert láttam a
saját szememmel, amikor a magyarok segédkeztek a
szekerekre pakolni az égetett meszet, hogy hamarabb menjen a
munka. Az egyik odaverte a kezét, és vizet öntött rá, hogy
lemossa a sebet. Aztán ment vissza a rakodáshoz, és két
mészdarabot sem rakott föl, amikor eltorzult az arca
fájdalmában. Ahogy vizes kezével az égetett mészhez nyúlt, az
mindjárt úgy felforrósodott, hogy leégette tenyeréről a bőrt.
Tudtam, ha ezt a sok tört meszet behajigálják a várba Aba
katapultjai, ott élő ember nem marad. Vagy aki mégis, az nem
ugyanaz a katona lesz, mint volt.
Eleget láttam, visszamentem a táborunkba, hogy szebb
dolgokkal tereljem el a gondolataimat. Csorbát kerestem, mert
mióta megjöttek a faluból, nem volt időm, hogy leüljek, és
töviről hegyire elmondassam vele, hogy s mint volt odahaza,
mi van velük, jól vannak-e. Bent ült a ponyva alatt a
többiekkel, akik most, hogy nem kellett több birkáért menniük,
tétlenségre voltak ítélve. A nyilait vette sorra, tette külön a
használtakat, és javítgatta a tollakat, verte ki a hegyet,
amelyiknek meggörbült a vége. Félrehívtam a tűzhöz, hogy ne
hallja más.
– Jól vannak – mondta.
– Sa gyerekek?
 – Azok is.
– Hát Leila?
– Az is. – Egy darabig csak néztem rá.
– Csorba, nem vagy valami bőbeszédű. Mondjad hát, mi
van odahaza? – Megpiszkálta a tüzet, dobott rá, és nagy
nehezen kezdett bele.
– Mi lenne? Gyász van. Ennyi halott, s akit hazavittünk,
azokból mi lesz…
– Háromból kettő egyben van.
– De háromból egy odalett vagy nyomorék. S még eztán
kezdődik a java.
– Háború van, mit lehet tenni?
– Semmit – mondta fejcsóválva. – Tudtuk, mire megyünk, s
ezt nem lehetett kikerülni.
– S tudod-e, mi lesz még ott? A várat Aba így vagy úgy, de
elfoglalja, mire Árpád ideér. Tudod-e, mi ennek az ára?
– Voltam ott. Hányják a tüzet át a falon, s azt hiszi Aba, elér
ezzel bármit. Én mondom neked, ott már semmi nem fog tüzet.
A szalmát, fát s mindent úgy eláztattak odabent, hogy Aba
ennyi erővel borsót hányhatna a falra.
– Ez igaz.
– S tudod-e, mi lesz ennek a vége? Nekünk kell előremenni
vesszőfogónak. Jó, ha hírmondó marad belőlük.
– Ha csak ez lenne – mondom. – Csorba, el se tudod
képzelni, mihez segédkeztünk. Aba nem tüzet akar a várba,
hanem vizet. S azt most megkapja, odabenn maguk töltik meg
vízzel a várat Brangna emberei.
– S mivégre?
– Mivégre? Most kell Abának az égetett mész. Mind
megtölteti a birkabőröket. Hagyja két napig vízzel locsoltatni a
várat, s akkor a mésszel fogja beteríteni az egészet.
– Égetett mésszel? Hát elevenen égnek meg odabenn mind,
ahányan vannak!
 – Nem ezt fogadta meg Aba? Azt mondta: úgy fog omlani a
hús a csontotokról, mint a galambfiakról. Te tudod a
legjobban, milyen az megfőve. Hát most megcsinálja.
– Ez az ember maga az ördög! – kiáltott föl Csorba.
– Csöndesen, még meghallják!
– Ez maga lesz a pokol. Az egész várnépnek. Hosszú kín,
lassú halál.
– Csorba, ezt Aba véghez viszi. Lásd, mi lett a szép szó
vége! Brangna arra nem hajlott, Aba meg nem kéri kétszer.
Átmegy ő a váron tűzön-vízen át, ebben megállítani nem lehet.
S ha lehetne is, tudsz-e jobbat? Hanem ide figyelj! A hidat mi
megcsináljuk a sajkákkal, viszont ezzel még nincs vége. Isten
sem ment meg attól, hogy Aba minket küldjön előre. Ki mást?
Ezüstvértes lovaskatonáit? A büszke magyar urakat, hogy
beszennyezzék a drága kaftánjukat? S ha Aba fajtája, a
karvalyok szakasztott olyan szegényesek öltözetre, mint mi
magunk, te nem a másikat eresztenéd előre a csahos ebek
közé?
– Nem én. Ha be akarnék menni, előre mennék.
– Mert te egy ártatlan bárányka vagy, Csorba – és viccesen
megráztam a vállánál. – Aba nem az. És aki odabent
megmarad, azt nekünk kell levágni. S jól figyelj majd, hogy
hová lépsz! Míg a mész le nem mosódik, addig éget. Ezt
mindenkinek el kell magyarázni. Nem most. Túl sok a
tétlenség, hogy rossz dolgokon törjék a fejüket, s abból még
nagyobb baj lehet.
– Úgy beszélsz, mint egy fővezér. Nem szoktuk az efféléket
magunkban tartani.
– Eh, látod, mit tesz az emberrel a háború.
– Ne búsuld, nincs mit tenni.
– Nincs. Meg most amúgy sincs semmi tennivaló. Az urak
odaát jól elszórakoztatják magukat haszontalanságokkal.
Vadrécére vadásznak a nádasban, a kopóikat is ide hozatták.
Azonban a székely nem állhatja sokáig ezt a semmittevést.
– S mit kéne csinálni?
 Hamar összeverődött a tizedünk, és elmondtam, hogy mit
gondolok. Egy se volt, akinek ne tetszett s indult volna
azonnal. Aztán Füle is odatévedt, s vele páran.
– Mit mondjak erre – kezdett bele. – Szép, szép, de még pár
nap, s megyünk neki a várnak, lesz ott dolog bőven.
– Akkor te maradsz? – kérdeztem egyenesen, hogy
mondjon világosan igent vagy nemet.
– Hát, ha más is megy…
– Megy! – jött egy ismerős hang hátulról. Annyira
meglepett, hogy nem tudtam hirtelen, kicsoda az. Az emberek
szétnyíltak előtte, és előrelépett. Beke állt előttem. Orra még
vöröslött, töve sárgállott a korábbi véraláfutásoktól, arcán friss
vágás helye éktelenkedett, amiről nemrég szedte le a kötést. –
Én megyek. Mit üljek itt?
– Rendben van, Beke! – S ettől kezdve ami volt, az volt. És
ami nem volt a helyén, az most helyrezökkent.
– S ti maradtok? – nézett körbe. – Őrizni a tüzet? –
Mindenünnen morajlás hallatszott, és mondták, hogy jönnek
ők is. Mert ha már raboltak, bár nem maguk miatt, s
valamicskét visszaadhatnak, hát akkor visszaadnak. Ez nem
lólopás volt, nem marhákat hajtottak el olyanoktól, akik
máshol visszaszerzik, ami kell. Ez kifosztás volt. Birkát, fát,
szenet vettek el a szerencsétlenektől télvíz idején, s még életet
is. A pásztoroktól, a Sársumlu tövében. Mert arról szólt ez a
nagy tanakodás, hogy míg nem kell a várat rohamozni,
visszamegyünk és megsegítjük őket. S mi mással, mint amink
volt, a munkánkkal. Fejszét mindannyian hoztunk, erdő meg
annyi volt ott, hogy se vége, se hossza, azt gondoltam, hogy
pár emberrel, aki jönni akar, elmegyünk fát vágni, hogy
legalább abban kárpótoljuk a falut. Ezt a kis tucatnyi
kunyhóból álló falucskát, ami oly sokban emlékeztetett
szülőhelyemre. Talán eszembe sem jutott volna, ha annak
idején, amikor Titusékkal arra jártunk, meg nem segítettek
volna bennünket szállással és étellel. Mi tagadás,
megsajnáltam ezt az ide-oda lökött, csak megkapaszkodni,
minden uraságot túlélni akaró népet. És azzal, ha pótolunk
valamennyicskét a fából, amit a szénégetőktől eloroztunk,
hogy ne a semmiről kelljen mindent kezdeniük, talán hozunk
nekik egy kis könnyebbséget. Ezért aztán megörültem, amikor
láttam, hogy nemcsak az én tizedem jönne velem, hanem mind
a hat.
Mikét a századában találtam, a sátor előtt ült a tűznél.
Farigcsált valamit, egy tenyérnyi katonát lóháton.
– Unokának – mondta. – Előtte született, hogy elindultunk.
Ha egészségben haza találok menni, odaadom neki.
– És hol van az a haza? – kérdeztem, mert erről nem
nagyon beszéltek.
– Hol itt, hol ott – mondta elkeseredetten. – Mentünk,
mentünk a magyarok előtt hadakozni, nem volt
nyugodalmunk, hogy házat építsünk. Csupán némelyeknek,
akik korán kiszakadtak közülünk, veletek együtt.
– Igaz, ami igaz, minket senki nem háborgatott. Aztán
tudtam meg, hogy miért, hogy zálogba vagyunk téve.
– Annak már vége. Kis szerencsével vége a zálognak.
– S ha nem lesz szerencsénk, földönfutók leszünk mi is.
– Látod, Aba ezért nem bízza a szerencsére. Még három-
négy nap, s megesszük ezt a várat.
– Meg, Aba jó puhára főzi.
– Láttad, mi készül? – fogta halkabbra hangját Mike.
Legyintettem. – Jobb lenne nem is látni.
– Mike, még napokig hányják a halált a katapultok, s addig
semmi dolgunk. Elmennék a századommal.
– S hová mennél?
– A Sársumluhoz.
– Mi a rossebnek? – nézett rám. – Nem kell már se birka, se
mész.
– Az nem. Viszont azokat ott jól kiforgattuk. Időnk van,
fejszénk is, vágnánk egy kis fát nekik szenet égetni. Ketten
meghaltak a kőfejtésen, tudod-e?
 – Ilyen a háború, Keménd.
– Legalább ennyicskét visszaadhatnánk. Az emberek is
zsörtölődnek egymással a nagy semmittevésben.
– Az igaz. S meddig lennétek oda?
– Holnap virradatkor indulnánk, s másnap sötétre
megtérünk.
– Jól van, Keménd. Aztán tartsd a szavad!
– Úgy lesz.
– Mennék magam is, csak Aba állandóan behívat. A hátam
közepére se kívánom a sok tivornyát, de elvárja. Hanem
mondok neked valamit. Szólok a százfőknek, hogy mire
indulsz, s aki menne, hadd menjen. Lesz tán még egy tucat
embered, az is valami.
Virradatkor gyülekeztünk a tábor előtt, az út menti réten.
Sűrű párát fújt a lovak orrlika, és fejüket magasan tartva
parádéztak a gyepen. Nehéz az állatot kordában tartani, ha
mehetnékje van ennyi álldogálás után. Lovasaik csak fogták a
szárat, nem zablát feszítve, noha nem is szabadjára engedve a
viháncolást. Jöttek sorban, egymás után, hosszú subákba
burkolódzva, süveg fülesét leengedve, viszont áll alatt meg
nem kötve, nehogy azt mondják, hogy fázik a füle a
székelynek. És jöttek és jöttek, egész századok álltak ki, alig
fértünk a kis rétecskén.
– Lesz ennyi fa? – kérdezte Finta, mert csak ámult ezen a
sokadalmon. Aztán körbejártuk a csoportokat, és kiderült,
hogy századonként négy-öt ember maradt, hogy legyen itt
valaki, és a főzök fele, meg Mike százada őrséget adni és Aba
előtt vonulgatni, ha keresne bennünket. Nyolcszáz ember jött
el, s azt mondták, a többi se akart maradni.
Összerendeződtek szépen századonként, azon belül
tizedenként anélkül, hogy mondani kellett volna nekik. Mi
voltunk legelöl, és készen az indulásra.
– Hol vagytok, székelyek? – kiáltottam jókedvűen.
– Itt vagyunk! – jött a válasz egyszerre mindenünnen, és a
nyolcszáz katona kiáltása hirtelen úgy dörrent föl, hogy a
várban azt hihették, itt a vég.
 – Huj, rá! – kiáltottam, és előreléptettem az útra.
– Huj, rá! Huj, Rá! – s megindult mögöttem a had, most az
egyszer egy igen nemes háborúba. Sosem éreztem eddig ezt a
nagy biztatást, amit a mögöttem vonuló nyolcszáz székely egy
akarata adott. A legcsodásabb reggel volt ez számomra, mióta
elindultunk a háborúba. Csorbával összemosolyogtunk,
Fintának kacsintottam. Ez most a mi napunk volt. És tudtuk,
hogy sokáig az utolsó szép nap egyben.

Jót szaladtak a lovak, s aztán lépésre fogtam, hogy

száradjanak, míg odaérünk. Már meg sem lepődtem, hogy egy
lélek sem nyitott ajtót. Leszálltam Ráróról és Csorbának adtam
a szárat, hogy fogja meg, míg körülnézek. Egyedül indultam
beljebb a házak között. Két kutya farkát behúzva, szemét
rajtam tartva kotródott hátrébb. Kiáltottam, azonban nem jött
válasz, s bekopogtam egy ajtón. Nem jött ki senki, így
megismételtem még kétszer, és hangosan köszöntem a
nyelvükön. Erre zörgést hallottam odabentről, majd résnyire
nyílt az ajtó. Idős férfi volt, a falu vezetője. Akkor is ő állt
előre, amikor először jártam itt, a mészégetőnél szintén ott tett-
vett, igazgatta az embereket. Megismert, és ettől kissé
megkönnyebbülni látszott, mégsem nyitotta nagyobbra az
ajtót. Ekkor fütty en tettem az ezred felé, mire tucatnyian
előreléptettek. Mindegyikük egy-egy megfagyott nyúzott
birkát hozott nyerge mögé kötve. Egyiket elvettem, és az öreg
felé nyújtottam. Hitetlenkedve nézett rám, mert mindenre
gondolt, csak arra nem, hogy hozunk, és nem vinni akarunk.
Elvette, és szemében cseppnyi hála látszott megcsillanni.
Aztán jöttek sorra a többiek, és adták a kezébe a birkákat, ő
meg nem győzte elkapkodni tőlük és behordani a házba. Aztán
sarkon fordultam, fölpattantam Ráró lovamra, és tovább
indultunk föl, az erdei úton, a boksák hűlt helye felé, s még
azon is túl.
Jó időben érkeztünk, és olyan sokan, hogy már láttam,
hamar elvégezzük, amiért jöttünk. A lovakat a kőfejtő alatti
rétre vittük, ahol a magyarok szállása volt a mészégetés idején.
Itt északról szél ellen védett a hegy és az erdő, lejjebb patak
csörgedezett itatni, és itt hagyták a pásztoroktól elvett szénát
is, ami megmaradt. Erre a megfogyatkozott nyájnak nem volt
szüksége, azonban a lovainknak jól jött, és tellett belőle
derékaljnak is. Harminc katonát hagytunk ott, hogy váltásig
vigyázzanak a lovakra. Kétszáz erősebb lovat viszont
magunkkal vittünk a vágáshoz, hogy ezekkel lehessen
kivontatni a rönköket.
Az emberek hamar nekiálltak a vágásnak, zengett az erdő a
sok fejszecsapástól. Dőltek a szép szálfák, s aztán kezdtük a
gallyazást. Nem egy helyről vágtunk, hanem szanaszét akkora
területen, hogy nem tudtam, hol a két széle. És csak azt a fát,
ami láthatóan szépen megnőtt, és amennyire lehetett, vigyázva
alatta a magoncokra, hogy amint fényhez jutnak, egyik-másik
mindjárt átvehesse a kidöntött fa helyét. A törzseket aztán
lehúzattuk a boksákhoz, ott tovább daraboltuk és hasogattuk
olyanra, amilyennel a szénégetők dolgoztak. A legszebb
szálakból pedig, amiket kár lett volna felaprítani, gerendát
hagytunk. A vastag ágak sem mentek kárba, azokat
lecsapkodtuk és összekötve húzattuk az égetőhöz. Máskor,
odahaza, a gallynak is hasznát vettük, nincs jobb annál
kemencébe gyújtani, ám ilyen hirtelen munkában minden
aprósággal nem lehetett foglalkozni.
Délután közepén járhatott, amikor az utolsó fákat húztuk le
az erdőből. Ekkor szóltak, hogy néznek minket. A falusiak
voltak, négyöt férfi leskelődött a fák között, hogy mit
csinálunk. Elindultam feléjük, de elszaladtak. Nem mentem
tovább, minek rémisztgessem őket.
A boksák környéke megtelt. Annyi fát raktunk ott össze,
hogy öt évre elég lett szenet égetni. Százharminc szép gerendát
pedig le vitettem a faluba. Fintát küldtem előre, hogy minden
rendben legyen. Azt mondta, a pásztorok el se akarták hinni,
hogy azt nekik szántuk, aztán amikor elkezdték összerakni egy
fészer mellett, szépen, szellősen, karókkal hézagolva, alá pedig
oszlopokat rakva, hogy alulról se kapjanak vizet, nem tudták,
mit mondjanak örömükben.
Hevenyészett táborunkba érve kiáltottam Csorbának, hogy
küldje ide a százfőket.
 – Igen hamar elvégeztük. Mi legyen? – kérdeztem. –
Menjünk vagy maradjunk reggelig?
– Sül már a birka – mutatott az egyik a tüzek felé, amit az
őrök raktak. – Azt én sose hagytam ki.
– Ej, te, nem inkább kifelé jönne már, mint befelé? –
kérdezte a másik.
– Kifelé, odaát, az a tábori fajta.
– Miért, ez milyen fajta?
– Ez olyan fajta, ami itt van. Nem nyugalmasabb, mint a
kőhajítót hallgatni egész éjjel?
– Az már igaz.
– Csak kicsi só, ha lenne.
– Hát bors, az nem kéne? – kérdeztem, mire felnevettek a
körülöttünk állók. Mert hát honnan lenne borsuk, ezek a
székelyek évek óta színét se látták.
– Keménd, ne fájdítsad a szívemet!
– No, akkor ezt nézzétek! – és kivettem a tarisznyámból
egy öklömnyi sódarabot, és egy kis vászonzacskót, amiben a
bors volt. – Szagold csak meg! – tartottam az orra alá. Amaz
belészagolt, először csak nézett rám, hogy ez meg honnan.
Aztán elérte a bors pora az orra lika hátulját, és láttam, hogy
kezdi csavargatni belülről. S akkor jó nagyot tüsszentett, de
olyat, hogy zengett belé a kőfejtő. Nagyon megörültek a
székelyek, és attól kezdve egyiknek sem volt sietős
visszamenni a hadi táborba.
Lovaink után néztünk, hogy mind el van-e látva, és csak
ezután mentünk a tüzekhez, hánytuk szét a szénát, szalmát a
suba alá, és foglalt ki-ki helyet magának a nyergével,
miegymással.
A birkákra várni kellett, de ennyi székely a jól végzett
munka után könnyen föltalálta magát. Jöttek a dalok, egyik a
másik után, s aztán furulyák kerültek, s ki fújta, ki énekelte,
amiket minden faluban ugyanúgy ismertek a székelyek. Aztán
táncra perdültek sokan, és ha nem is szablyákkal, mert azokat
a táborban hagytuk, a fejszékkel megsuhogtatták a levegőt, s
már-már félni kellett, nehogy valamelyik kezéből kicsússzon a
nyele. De nem csúszott, a jókedv pedig jobb lett, amikor meg
lehetett kezdeni a birkákat belül, a tűz felől.
A faluban sose így sütöttük a birkát, ha sütöttük egyáltalán,
és nem főztük. Ha tábort ültünk, ahol nem volt se üst főzni, se
jól megcsinált nyárs, amin forgatni lehetett az állatot a vastag
parázs fölött, hogy körbecsoroghasson rajta a zsírja, akkor
mást kellett kitalálni. Ilyenkor a birkát hosszában
félbehasítottuk, a tűz mellé két-két karót vertünk, azokat
behasítottuk, és a hasítékba szorítottuk a felezett birkát. A
belső, csontosabb felét szoktuk kívül hagyni, hogy inkább a
húst érje a meleg, az süljön, ne a csont. Ahol belül vastagabb
volt, a comboknál, ott bevágtuk, hadd terüljön ki lelógatva,
hogy jobban süljön. Ezután lehetett sózni, borsozni, és minden
mással bekenni, amit rá akart tenni az ember. És ha belül is
bevagdostuk a vastagabb részeket annyira, hogy a hús közé
lehessen nyomkodni a sót és minden fűszerszámot,
zamatosabb lett az egész.
A katonák leverték a tűzhöz a karókat, hasítékot csináltak,
abba szorították a fél birkákat, és felül összefogták egy-egy kis
ágasdarabbal, nehogy sütés közben elengedje a húst. Közben
fogtam egy széles fejű fejszét, arra tettem a borsot, majd azon
egy másik fejszével óvatosan megtörtem. Csorba a markát
tartotta a fejsze alá, nehogy a földre hulljon a bors, a végén
pedig belesöpörtem a többit. Utána sót is vakartam a fejsze
élével, és már lehetett bedörzsölni a húsba. Innen adtak a
katonák fokhagymát, az is rákerült, Diós pedig nagy örömmel
jött, mert talált kakukkfüvet a hegyoldalban. Azt mondta, azzal
még várjunk, mert ha korán rátesszük, semmi nem marad az
illatából. Igaza lehetett, mert ahol csak akkor tettük a hús
bevágásaiba, amikor annak széle erősen kezdett pirulni, sokkal
zamatosabb lett, mint a birka többi része.
Végre elkészült, és az emberek örömmel jöttek a sültekhez
egy-egy darabért, amit a hozzáértők nagy szakértelemmel
nyestek le a birkák tűz felőli részéről. Aztán a maradék tovább
sülhetett, harmadszorra pedig mind megfordították, és a másik
felüket is jól megsütötték.
Kis idő után, amikor majdnem teljesen besötétedett,
egyszer csak megjelentek a falusiak. Mind ott voltak, apraja-
nagyja, s félve jöttek közelebb. Némelyik kezében tömlő volt,
s azt hittem, vizet hoznak, de nem az volt. Jóféle bort kínáltak,
és nagy örömmel. Bár csak kicsi jutott egy-egy katonának, az
annál jobban esett. Nem is értem, hová rejthették el a
magyarok elől. S hogy mégis megmenekítették, most
idehozták, nekünk. Jó volt a falusiak bora, nagyon is, de amit
ott kínáltak, százszorosán túltett a legjobb fejedelmi borokon.
Sokáig nem akart csöndesedni a katonanép, én meg
hagytam, hadd mulatozzanak. Ki tudja, ki fog még mulatni
közülünk, s ki az, akinek ez az utolsó. Aztán csak bevackoltak
subáikba, és elcsöndesedtek. Tiszta volt az ég, a csillagok
ragyogtak, s a Hadak útját lestem, hátha lovas katonák jönnek
rajta, s megsegítenek minket a csatában. De azok nem jöttek.
Szerencsére eső sem, hó sem és metsző szél sem. Csupán
kemény fagy, bár az odakint marad, a subán kívül. Csak az
orrán mehetett az emberbe valamennyicske belőle.

– Keménd! Lóra! – kiáltott Mike, én pedig dobtam is a

nyergem Ráróra.
– Mi ez a hirtelenség? – kérdeztem útközben.
– Aba hívatja a vezéreket. Téged is, mert hidat ígértél neki.
– Ő meg utat, hogy legyen mihez hidat csinálni.
– Keménd, most ne bosszantsd föl Abát! Míg át nem lehet
menni, addig út sem lesz.
Hamar összegyűlt a vezérség. Mind pompás lovakon, cifra
ruhákban, veretes övekkel, prémes, ezüstcsúcsos süvegekben.
Aba sem volt alább való öltözetben. Azt mondják, hamar
megtetszett neki a magyar gúnya, noha azt sem felejtette,
honnan emelkedett ki. Aba nem a ruhát nézte, hanem az
embert, s odafigyelt az okos szóra, bárkitől jött az, viszont
hamar leteremtette a kevélyt, a fontoskodót, akármennyi
selymet és aranyat aggatott az magára.
– Keménd! Mutasd, hogy áll a híd! – szólt Aba, és intett,
hogy menjek mellé. Együtt lovagoltunk hátra, az ácsaimhoz.
Ott már elhallgattak a szekercék, megvolt minden, csak őrizni
kellett, nehogy valakinek hirtelen kelljen egy palló, s elvigye.
Négy ácsom letáborozott itt, s megvoltak magukban, nem
hiányolták a sokadalmat. Mikor észrevették, hogy feléjük tart a
díszes társaság, gyorsan felugrottak, hogy illendően
tiszteletüket mutassák a lovasoknak.
– Itt van – mutattam Abának a kissé megváltozott sajkákat
és a szépen összekészített faanyagot.
– Dolgoztatok vele, azt látom – mondta Aba. – S hogy lesz
ebből híd?
– Büki, gyere, mondd csak el! – Szegény Büki egyik
lábáról a másikra állt, azt sem tudta, hogy szólaljon meg
hirtelen.
– Te csináltad? – kérdezte Aba. Leszállt lováról, és a szárat
egy emberének adta.
– Én, ö… Ezt mi, négyen, igen.
– Jól van. – Aba Bükihez lépett, és vállát barátságosan
átölelve a szerkezet felé terelgette. – Szépnek szép munka.
Gyere, fiam, mondd el, hogyan lesz ebből híd!
– Az öt sajkát a szlávoktól vettük el.
– Jól tettétek. S aztán?
– Könnyű hajók, evezősnek éppen jók, de hídnak, ha
ökrökkel kell átmenni rajtuk, gyengécskék. Ezért aztán
megerősítettük itt, ni, meg itt – mutatta az erősítéseket, azt is,
ami felül körbefutott, és azokat a vastag bordákat, amik a
sajkák alján egymásnak támaszkodva az egészet kimerevítette.
– Okos gondolat.
– S azt gondoltuk, míg nekiiramodik a had az ostromnak,
úgy tesszük le, hogy hamar legyen hídlás a gyalogosoknak.
Erre kettő kell a sajkából.
– Ezek itt? – kérdezte Aba arra a kettőre mutatva, amiknek
az elejébe és végébe hosszú, kihajtható pallókat raktak.
– Igen. Az elsőt előre kell tolni a vízen a túlsó hídcsonk
felé, s áthajtani a pallót. Vannak ezek a vaskampók, ezek
belecsapódnak odaát a fába, s nem eresztenek. Aztán jön a
másik sajka, arról a pallót emennek a végére csapjuk, s a hátsó
feléről meg az innenső hídvégre.
 – S meg fog-e állni?
– Meg. Mindegyikre kötöttünk négy nagy követ, kettőt az
elejére, kettőt a végébe, hogy mindkét oldalára jusson, s olyan
hosszú kötéllel, hogy bőven elég legyen. A köveket csak ki
kell dobni oldalra, amennyire lehet, s meghúzni. Azok
megfogják a sajkákat a helyükön.
– Jól kifundáltad ezt – mondta Aba, miközben körüljárta a
sajkákat, és erősen megrángatta itt-ott a csapolást, kötést. – S
miből tudod, hogy elég hosszú lesz-e? Mi lesz, ha nem ér át?
– Át fog – mosolygott Büki. – Le van az mérve.
– Lemérve? Hogyan?
– Réce, mondd csak el!
– Téged Récének hívnak?
– Annak. Azt mondják, beléestem a patakba, mikor még az
eszemet se tudtam, s nem tudtam elmerülni.
– Az jó! – nevetett Aba. – Halljam, hogyan mérted meg.
– Odamentem.
– S nem láttak meg? Lenyilazhattak volna a várból.
– Éjszaka mentem, s a híd alatt.
– Híd alatt? Ebben a jégben?
– Igyekeztem. S kihúztam egy madzagot, ahol
leszakajtották a hidat. Innen van a mérce.
– Jól van. Látom, nem a véletlenre bíztad a dolgot.
– Na, még az kéne! – mondta Réce nevetve. – Igen csúf
házak lennének, ha csak úgy nagyjából vágnánk a fába a
csapokat.
– No, azt mondd meg, fiam, hogy fog ezen Árpád hada
általmenni?
– Ahhoz kell egy kis idő s nyugalom – folytatta Büki. –
Szépen le lesznek rakva a sajkák keresztben, s ugyanúgy kővel
lefogatva. S azokon a híd hosszában a hídlások két sorban,
amazon meg keresztben a pallók.
– Azt mondod, megáll a híd a had alatt?
 – Ha nem mind egyszerre akarnak általmenni, meg. El nem
merül, s belül igen jól meg van az támasztva. – Aba aztán
hozzám lépett, és nagyon törte valamin a fejét.
– Keménd, ügyesek az ácsaid. De ezt oda is kell tenni.
Hogyan csinálod? Úgy megszórnak azok nyilakkal, hogy nem
lesz, aki bétolja a sajkákat a helyükre. Ki fog odamenni? Te?
– Én – válaszoltam. – S ahányan maradtak a századomból,
mint ott lesznek.
– S mind ott vesznek.
– Nem úgy az. Büki, vegyétek csak elő! – erre a négy ács
mind megindult egy halomba rakott összecsapolt deszka felé.
– Itt van, ni – mutatott Büki egy nagy lapot, a többiek mind
vettek elő kisebbeket is, nagyobbakat is. – Vesszőfogó. Ezeket
kell összetartani az elöl menőknek. Van belőle oldalra is, a
fejünk fölé is.
– Keve! – kiáltott vezérei felé Aba, és fejével Büki felé
intett. A lovasok közül ekkor előléptetett egy tagbaszakadt
magyar, fogta íját, amin látni lehetett, hogy igencsak meg kell
fogni annak, aki meg akarja feszíteni az idegét, és Bükire
eresztett egy nyilat. Büki elsápadt, csak arra volt ideje, hogy
szeme elkerekedjen. Ijedten néztem rá, vártam, hogy
mozduljon már meg, hogy lássam, mi van vele. Aztán a maga
elé tartott deszkapajzsra nézett, amiből kiállt a rálőtt
nyílvessző. Lassan eltolta magától és oldalt fordult, hogy
lássuk a belsejét. A nyílvessző átment rajta. Épp a karja alatt.
Félarasznyi állt ki belőle a túloldalon. Ám ez az erősen
meglőtt vessző akkor sem ment keresztül teljesen. A keze
ugyan megsérülhetett volna, ahhoz azonban nagyon
szerencsésnek kell lennie az íjásznak.
– Jól van – mondta Aba. – Keménd, akkor így lesz. Ti
rakjátok le a hidat, s mentek előre a falig. De jól csináld, mert
a karvalyaim mennek utánatok!
– Nem a székelyek? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem, az enyéim – ismételte meg Aba kemény tekintettel.
– S aztán a székelyek. Lesz ott dolog mindenkinek. Lovamat!
– szólt az emberének, majd nyeregbe pattant és indult előre a
híd felé.
 Jóval a katapultok mögött álltunk meg, ahová nem érhettek
el a várból a nyilak. De a hangok igen. A kín hangjai. Aba
most főzte a várlakókat, katonát és mesterembert, nőt és
gyereket válogatás nélkül, mindenkit, aki odabent volt. A
katapultok a kövekkel elvégezték, amit el lehetett, a
tűzlabdacsokból rég kifogytak. Most a gereznákba varrt égetett
meszet hányták számolatlanul, megállás nélkül. Láttam egyet,
ami a falnak csapódott. A varrása csak addig tartott, míg
elhajította a katapult, a falon mindjárt kihasadt és szerteszét
szórta a mészdarabokat és a port. Fehér folt jelezte, ahol vízbe
hullt, majd egyhamar fortyogó örvény hányta föl az aljáról az
olvadó mészdarabkákat. Hogy a falakon belül mi történik, látni
nem lehetett, bár elképzelni is szörnyű volt. Egyre hullottak be
a birkatömlők, és szórták szerteszét gyilkos porukat. Bárhová
hullott, akár a vízbe a várudvaron, akár az emberek nyakába,
arcába, ott bántatlanul senki nem maradhatott.
Egyszer aztán kisebb csapat jelent meg a leomlott kapu
fölött. Némelyik karját, más a szemét fogta, és kétségbeesve
hadonásztak. Egyik sem volt már se ember, se holt, csak
eszüket vesztett, életükért könyörgő roncsai ezeknek a hadi
időknek. Aztán a várból nyilakat lőttek rájuk, s aki megmaradt,
a kőhalmon lefelé ereszkedve remélt menekülést. Aba
biccentett katonájának, aki imént Büki pajzsát lőtte keresztül.
Az előre vágtatott a katapultok fedezékébe, komótosan nyilat
tett íjára, és egyenként terítette le a menekülőket.
– Későre jár – mondta aztán Aba, bár még csak a szürkület
jött el. – Holnap, mire virrad, mindenki itt legyen! Addig kitart
a mész. Keménd, te az embereiddel itt foglalsz sort, középen,
és hozod az ácsolatokat. Nyugodalmas jó éjszakát! – Azzal
megfordította lovát, és embereivel a sarkában kényelmes
ügetéssel indult hálójurtája felé.

Hosszú volt az éjszaka, nehezen jött a hajnal. Hosszú volt,

mert a korai lefekvés és a sok zavargó gondolat sokáig nem
hozott álmot a szememre, és nehezen jött, mert a nehéz álom
hamar elillant, s csak a kavargás munkálkodott fejemben
ismét. Több mint tíz napja szórták a halál magját a katapultok,
s ekkorra javában aratták a termést. Éles csattanás, mikor
kirántják a pecket, suhintás, majd a súlyláda nyikorgó
billegése. Aztán a tompa puffanás, ez odaátról, a falak mögül.
Ereinkben lüktetett a ritmus, bennünk volt, részünkké vált, s
bölcsőként ringatott éjszaka. És mi oly sok éjszakát aludtunk
már át itt, a halál karján ringatózva, subánkba bújva
édesdeden. Csak most, az utolsó éjen oly nehezen, az utolsón
tán ebben a földi létben.
Vastag dunna takarta az eget, s fekete, mint amilyen fekete
a fehér dunna alóla nézve. A levegő nem mozdult, talán várt
valamire, bármit rendel odafönn az ég, ha megjön a parancs,
jeget, havat vágjon a földi halandók arcába. Most még
csöndesen állt, s burkolt bennünket a sokféle szagba, mit a
korhadó mocsár, a hatezer ló trágyája és a mosdatlan katonák
serege árasztott magából.
Összegyűltünk hát, mint egy gyermekjáték darabkái, szépen
egymás mellé téve. Jobb felől Aba népe, majd a székelyek.
Balról és hátulról a magyarok fogtak közre íjaikkal,
lándzsáikkal, fürge szablyáikkal és hátukra vetett kerek
pajzsokkal. Nem cifra kaftánban, bőrből és vasból szőtt
pikkelyes vértekben, a ritka prémekkel bélelt süvegeket erős
sisakra cserélték. Csak a festett lószőr a sisak tetején,
századonként más-más színben, abban volt némi tarkaság,
minden más rajtuk egy célt szolgált: ölni s megmaradni.
Leghátul ezer lovas, s mi végre? Tudni lehetett, hogy ez nem
az ő napjuk. Ide most nem ló kellett, hanem ember. Megfogni,
odatenni, lesújtani, vágni és szúrni, ez volt a munka. Koszos
munka ez, nem parádé.
Középen állt a mi századunk, ahogy Aba meghagyta,
szemben a híddal. A katapultok még szórták a meszet,
azonban Aba kivetetett valamennyi követ az ellensúlyokból,
hogy most mind a falat célozzák, ahol több száz íjásszal
számolt. A jelre vártunk, hogy indulhassunk, ám Aba várt,
nem tudom, mire. Láttam, hogy föláll a kengyelben és
körülnéz seregén. Aztán előre lovagolt egymaga, testőrei
nélkül, úgy húszlépésnyire előttünk visszafordult és megállt
szemben a katonáival.
– Magyarok! – kiáltotta öblös hangján. – Akartok-e hazát?
 – Akarunk! – jött a válasz mindenünnen.
– Akartok-e országot?
– Akarunk!
– Akarjátok-e ezt az országot?
– Akarjuk!
– Ennek az országnak a kapuja ott van – mutatott a várra. –
Azon kell bemenni. Hírt kaptam. Árpád bevette Zala várát. –
Hangos ujjongásba kezdett a sereg. – Ötezer katonája
elfoglalta Potolyt. – Ismét üdvrivalgás. – Most dönti le
Öttorony falait, és holnapra tán ideér. – Torkuk szakadtából
éljeneztek a katonák. – Most rajtunk a sor! Huj rá, magyar!
– Huj rá! Huj rá! – jött a válasz szakadatlanul, miközben
Aba kivont szablyával végigvágtatott először a székelyekig,
majd a másik oldalon a magyarok balszárnya végéig.
Amikor visszaért, megállt a századunk mellett, szablyáját
magasra emelte, majd a várra mutatott vele.
– Keménd! Indulj, fiam! – Eddig tartott az idegőrlő
várakozás, és ekkor egy hatalmas szívdobbanás egyszeriben
mintha kivetette volna testemből csíráját is szorongásnak és
kételynek. Már nem volt min tanakodni, csak „menni előre, s
aztán meghalni
– Palánkot föl! – kiáltottam, mire megmozdult a század. Az
előhozott sajkák két oldalán hirtelen mellvéd emelkedett a
magasba, szorosan körülzárva ezzel a belül lévőket. Elöl azért
nem, mert a sajkák elejére rakott billenő pallókat az ácsok
felállították, és arra kétoldalt is deszkaácsolatot raktak a nyilak
ellen. – Sajkát! – Mindkét sajkára huszonnégy markos ember
jutott, akik felül keresztbeakasztott rudakkal egyszerre
megemelték a hajókat. Én az elsőt fogtam, azt is legelöl, bal
oldalon. Túloldalt Finta markolta a rudat, de itt volt az egész
tizedem, ki a sajkát vitte, ki pedig egy-egy palánkdarabot. –
Előre, a katapultig! – Megindultunk, nem futva, mégis gyors
iramban.
 Mint valami fából eszkábált hatalmas bogár, úgy lendült
meg a két különítmény. A palánkok között láttam, hogy mi van
előttünk. A katapultok rendületlenül szórták a meszes
tömlőket, és tudtam, hogy nem hagyják abba, míg a fal alá
nem érünk. Csupán remélni lehetett, hogy nem bomlik ki
valamelyik a fejünk fölött.
A katapultoknál megálltunk, hogy rendezzük sorainkat, és
ismét szemrevételezzük a terepet. Középen, a híddal szemben
szabad volt a terület, attól balra három, jobbra két katapult
dolgozott. Nem lehetett mögéjük menni, mert épp ökörrel
húzatták le a gémet.
Látszott a szerkezeteken a soknapos folyamatos munka, itt-
ott kötözgették, toldozgatták a részeit, hogy kitartsanak az
ostrom végéig. Bal oldalamon, amelyiket épp megfeszítettek,
hirtelen megmozdult, mire nagy kiabálás támadt. Az ökröt
azonnal megállították és visszafelé kezdték léptetni. Elöl az
egyik rögzítőcövek lazult ki a földből. Ketten mindjárt
odaugrottak, és kezdték a földből kirángatni. Már nem volt
hová leverni, a sok horgonyzással teljesen fellazították a talajt.
Engedtek neki még kötelet, de már csak a palánk elé verhették
le újra. Ám amint kiléptek a katonák a cövekkel és a nagy
fabunkóval, máris nyilak kezdtek potyogni körülöttük, így
kénytelenek voltak visszaugrani a fedezékbe.
– Füle! – kiáltottam hátra a másik sajkához. – Küldj kettőt!
– mire kivált a sorból két palánkosuk és előreszaladtak a
cövekhez. Így biztonsággal le tudták verni, majd futottak mind
hátra a helyükre.
– Sajkát! – kiáltottam, és erre megint megemelkedtek a
hajók. – Hol vagytok, székelyek?
– Itt vagyunk! – jött a válasz olyan egyszerre minden
torokból, ahogy soha azelőtt.
– Huj rá!
– Huj rá! Huj rá! – és megindultunk, rohanva a híd felé.
Eddig lehetett gondolkodni, javítgatni, amit elterveztük,
ettől kezdve csinálni. És hogy jól fog menni minden,
legalábbis a pallóvetésig, abban bízhattunk, mert két napig,
míg a magyar urak a récéket zargatták a nádasban a kopóikkal,
mi a sajkákkal rohangáltunk a táborban. Néztek is, hogy
miféle bolondsággal múlatjuk az időt, és meg-megkacagtak
bennünket. Csak kacagjatok, gondoltam. És megfogadtattam
minden katonámmal, hogy ezen a két vacak csónakon nem fog
múlni, hogy országunk legyen.
Dübörgött a híd lépteink alatt, kopogott a mellvéd a
becsapódó nyilaktól, mi rohantunk előre megállás nélkül.
Csúszott a palló a fagyott hótól, ezért vigyázni kellett, s ha
valamelyik sajkavivőnek kicsúszott a lába a nagy
igyekezetben, a többi megtartotta.
Láttam, hogy közeledik a híd lerombolt része.
– Készülj! – Még tíz lépés, öt. – Lassan! – Három, egy. –
Állj! Vízre! – A sajka orrával betörtük a vékony jeget, és tolni
kezdtük előre növényeken, leomlott fapallókon és hullákon
keresztül. Amikor úgy a harmada vízbe került, beugrottam,
sorban utánam a többiek is, ahogy fogyatkozott a rudat tartók
száma. Végül mind a sajkában térdeltünk palánkjaink
védelmében. Akiknek az volt a feladata, megmarkolták a
rudakat és tolni kezdték előre a sajkát. Réce több helyen
megnézte, amikor titokban a hidat méricskélte, hogy milyen
mély a víz, és ehhez vágtuk a rudakat. Csupán azt nem
tudhatta, hogy milyen mély az iszap. És hogy milyen nehéz
lesz az előrejutás jégen, zsombékon és fadarabokon keresztül.
A hullákkal nem volt baj, azok könnyebben lemerültek vagy
elsodródtak a sajka elől, ám a sűrű hínár és a rajtuk keresztbe
fekvő sok hosszú palló igencsak megnehezítette az előrejutást.
A rudak mélyre fúródtak az iszapba, és míg az emberek egyik
része tolta volna a sajkát, a többi a rudak kirángatásával volt
elfoglalva, így ott álltunk egy helyben. – Egyszerre! –
kiáltottam. – Csorba, irányítsd!
– Tooold! – kiáltott Csorba, erre egyszerre kezdték nyomni
a rudakat, mire megmozdult a sajka. – Húzd! – Ekkor
visszahúzták a rudakat az iszapból, de a sajka nem ment hátra,
mert arra is fogták a növények. – Tooold!
Lassan araszoltunk előre, sokkal lassabban, mint amire
számítottam. A mellvértünkből százával álltak ki a nyilak, és
idő kérdése volt, mikor találnak rést.
– Büki? – néztem rá.
 – Nem, még nem jó! – válaszolt, és hiába néztem olyan
vágyakozva a túlsó hídcsonkot, ez nem segített, hogy közelebb
legyünk hozzá. Erősen markoltam a palló kötelét, hogy
kioldjam, de olyan lassan araszoltunk előre, mintha megállt
volna az idő.
– Büki!
– Nem, nem! – Pedig olyan közelinek tűnt! És ekkor
hangos koppanás hallatszott a mellvéden, utána megint, és ez
hamarosan fülsiketítő dörömböléssé erősödött. Aztán egyik
rudasunk felkiáltott fájdalmában és hóna alá szorította a kezét.
Rögtön átvette valaki a helyét.
– Parittyások! – döbbentem rá hirtelen. – Szorosra!
Szorosra a pajzsokat!
Hátranéztem, hogy mi történik mögöttünk. Füléék is vízre
tették a sajkát, ugyanúgy kínlódtak, mint mi. Fölöttünk
szakadatlanul szálltak a meszestömlők, próbálva visszatartani
a falon megbúvó íjászokat és parittyásokat. Azonban nem csak
a katapultosok munkálkodtak, előreiramodtak Aba karvalyai,
akik ekkor a katapultok vonalában tartottak szoros pajzsfalat,
és a várvédőket nyilazták.
Egy pillanatig sem csendesedett palánkjainkon a dübörgés.
Bizony, Bükiék jól kitalálták, mert ezek nélkül mind
odavesztünk volna, így alig volt egy-két sérülés, az sem
veszélyes.
– Büki, mi lesz már?
– Mindjárt – és látom, hogy valamit kukucskál a mellvéd
mögül.
– Még kell egy kicsi, Réce karót szúrt le jelnek.
– Tooold! Húzd! Tooold! – Csorba szakadatlanul diktálta a
ritmust, a sajka lassacskán haladt előre.
– Keménd! – kiáltott Büki, és kezét magasan tartotta, hogy
a megfelelő pillanatban megadhassa a jelet. – Most! – Fintával
ekkor elkaptuk a pallóra két oldalról akasztott palánkokat,
leemeltük és szorosan összezártuk magunk előtt.
Megrántottam a kötelet, mire az kioldódott, a palló pedig dőlni
kezdett egyenesen előre. Nagyot csapódott az első hídcsonkon
és keményen beleverődtek a vashorgok. A sajka megállt.
 – Követ fogj! Kettő, egy, dobd! – erre elöl és hátul is a négy
kő a vízbe csobbant, és húzta maga után a kötelet. Amikor
leért, ki-ki megfeszítette a magáét, és ettől kezdve már
biztosan állt a helyén a sajka. – Büki, mi van hátul?
– Most oldják. Vigyázz, palló! – és a mögöttünk lévő sajkán
elszabadultak a pallók, az egyik előre, a mi hajónkra, a másik
hátrafelé kezdett zuhanni, és vaskörmei belecsapódtak a hídba.
Ott is csobbantak a kövek. Sajkánk végében hátul rögzítették a
rávetett pallót, és ezzel összekötöttük a két hídrészt.
– Készülj! Most! – A pallóra ugrottam a sajka elejéből,
pajzsként magam előtt tartva a palánkot, és rohantam is át a
hídra. Utánam jött Finta, akivel a hídon máris összezártunk,
majd a többiek. Egy katonát fejen talált egy kő, másik az
oldalából kiálló nyílhoz kapott a pallón, de a többiek azonnal
elkapták és kihozták őket. Egyik sem volt komoly sérülés, hála
a csontkemény bőrvérteknek, és amint a hídon ismét
összezártuk felettük a palánkokkal, hamar összeszedték
magukat.
Füléék a hátsó sajkából ugyanígy megindultak, majd az
elsőben gyülekeztek. A következő pillanatban felemelték a
sajka aljából az odakészített hosszú pallót, és áttolták hozzánk,
a hídra. Amint megfogtuk, máris jöttek utánunk, mi pedig
előre, a felvonóhíd helyén tátongó üresség felé.
– Emeld! – A palló elejét Fintával ketten a lábunkkal
tartottuk, hogy előre ne csússzon, a többiek pedig a hátulját
kezdték emelni. Hamar egyenesbe állt, majd átbillent, a vége a
túloldalra huppant. – Fogd! – kiáltottam Fintának, és átadtam a
palánkomat. Meghúzkodtam a pallót, elkotortam a túloldalról
vele pár követ, és megigazítottam, hogy jól álljon. – Indulás! –
és máris szaladtam keresztül a pallón a várárok felett, hogy
mielőbb megvethessük lábunkat a fal aljában.
Egy kő a derekamnak csapódott, íj tegezembe nyíl fúródott.
Én így szerencsésen értem a fal alá, bár tudtam, hogy ilyen
közelről védtelenek vagyunk. Mindjárt kapaszkodtam volna
felfelé a falon, ám ha az ember egyedül megy, könnyű célpont,
ezért vártam a többieket. Jött mindenki, és minél többen
átértek, annál jobban zárt ismét körülöttünk a palánkfal.
Közben láttam, hogy a hátsó csapat is a hídra ért, és a sorukat
várták, hogy utánunk jöhessenek. De nem csak ők voltak itt, a
karvalyok serege megindult a hídon, a csapat eleje már a
sajkákon ugrált keresztül.
Nagy tömeg indult meg hirtelen a vár ellen, és úgy tűnt,
nincs az az erő, ami megállítsa. Ám ebben a pillanatban
hangos csattanást hallottam a fejem fölül. Fölnéztem, és földbe
gyökerezett a lábam. Odafönn erős gerendák álltak keresztben.
Korábban is láttam, s azt hittem, a leomlott tető része. Ám a
sok éjszaka során, úgy tűnik, a várbéliek sem tétlenkedtek. A
tetőgerendákat megigazgatták, átforgatták és megtöltötték
fölötte kövekkel. Most elég volt elvágniuk pár kötelet, és az
irdatlan kőtömeg egyszerre megindult lefelé, egyenesen
fölöttünk.
– Vigyázz! – kiáltottam, bár fölöslegesen, mert aki a
kiáltásomra kezdte volna keresni a baj forrását, rögtön ott
hagyta volna a fogát. Mindjárt ugrott szerteszét a csapat, ki
jobbra, ki balra, a legtöbben bele a vízbe.

A szekérnyi kő hangos robajjal gördült lefelé és hullott a

valamikori kapu elé. Potyogtak, zuhantak a kövek, gerendák,
mindent és mindenkit elsodorva az útból. Magam is a jeges
vízbe estem, ahogy oldalra ugrottam és kapaszkodó után
kaptam. Lábam mindjárt szilárd talajra került. Eleinte a sok
követ éreztem, amit a katapultok a kapura hánytak, és ami a
falról leomlott, majd valami éles perembe akadt a kezem. A
felvonóhíd volt az, ami a sok ostromlástól eddigre leszakadt és
a vízbe csúszott. Hamar feljebb léptem és körbepillantottam,
hogy mi történt. Mindenütt a katonáim csapkodtak a vízben,
azonban ennyire közel a várhoz már leért a lábuk. Nyújtottam
a kezem, hogy kihúzzam, akit csak elérek.
– Csorba! – kiáltottam rá. Arccal a vízben lebegett, feje
körül minden csupa vér. Utánaugrottam és elkaptam a váll
vértjét, hogy a hátára fordítsam. Homloka vérzett, de már
kezdett magához térni, és vizet köhögött föl. – Megvagy? –
kérdeztem ijedten.
 – Rosseb tudja. Megvagyok? – és ekkor engem is fejen
talált egy kő. Megtántorodtam egy pillanatra. A sisak és alatta
a süveg együtt jó szolgálatot tett. Amint azt néztem, hogy
honnan jött az ütés, mindjárt rájöttem, hogy végünk, ha itt
maradunk. Fentről köveket kezdtek ránk dobálni. – Palánkot!
A palánkokat! – ordítottam, mert láttam, hogy nem csak én, a
legtöbben elejtették, és azok vagy a parton hevertek, vagy a
vízben lebegtek.
Rengeteg volt a sebesült, a kövek széles rendet vágtak
közöttünk. Aki bírt, megkapaszkodott valamiben, s nem volt
egy tehetetlen sebesült sem a vízben, akit ne próbált volna
mindjárt menteni valamelyik baj társa. Mindenki húzta, vonta,
aki a közelében volt, aztán már kapkodtak a palánkokért, hogy
fedezékbe húzódhassanak.
Nemcsak ez volt a baj, a palló is a vízbe esett. A túloldalról
nem lehetett elérni, innen kellett kiszabadítani a kövek alól.
– Ide! Ide gyorsan! – kiáltottam azoknak, akik az innenső
oldalán voltak a kapunak. Erre kezdtek körém seregleni az
emberek sebesültekkel, palánkokkal együtt. Amikor ismét
összezárt a mellvért, palánkdarabommal kiváltam közülük és a
vízbe gázoltam, hogy megkeressem a pallót.
Kiállt a vége, azonban igen sok kő hullott rá. Elkezdtem
félredobálni, közben többen mellém sereglettek, hogy
segítsenek.
Ekkor valamelyest csökkenni tűnt a ránk zúduló kövek és
nyilak mennyisége. Fölnéztem, hogy lássam az okát. A
karvalyok, aki odafért, mind Füléék mögött álltak szoros
pajzsfedezékben, és ugyanígy a sajkákban és a túlsó
hídszakaszon is, és folyamatos nyílzápor alatt tartották a
várvédőket. A katapultok sok nap után most pihentek először,
nehogy minket találjanak el. Viszont azok előtt a székelyek,
jobbra és balra pedig az irdatlan magyar sereg állt föl, és olyan
nyílzáport repítettek a falra, hogy besötétült az ég. Hatezer íj
feszült egyszerre, pendült az ideg, repült a nyíl, és nem
egyszer, tízszer, hússzor, folyamatos erős tűz alatt tartva a
falat.
Ekkorra már tízen is a jeges vízben álltunk derékig, és
dobáltuk félre a köveket. Végre sikerült kiszabadítani a pallót,
és a vízen úsztatva áttoltam a végét a túloldalra. Ott Füle
emberei hamar elkapták, kiemelték, és indultak, hogy mellénk
érjenek. Gyorsan fogtuk a sérülteket és igyekeztünk
félrehúzódni velük. A palánkokból hamar újra összeraktuk a
kis védművet, mert bármelyik pillanatban újra kezdődhetett a
kőzuhatag, majd indultam, hogy a mögöttünk jövőkkel
mindjárt a falra kapaszkodjunk. Finta és Büki mellettem álltak
már, azonban ekkor elkapta valaki hátulról nyakamnál a
mellvértet, és úgy lökött félre, hogy a palánkjainknak
tántorodtam.
– Eredjetek félre! – kiáltott ránk, és rohant, hogy a falra
vezesse tizedét. Beke volt az. Szaladt balra, a fal tövében,
ahogy tudott a csupa kőomladék domboldalon, nyomában
katonáival. Kicsit odébb, úgy harminclépésnyire a kaputól állt
egy kis kőtorlasz, annak a fedezékébe igyekeztek eljutni.
Egyikük nyilat kapott a lábába, mire oda jutottak. Nem lehetett
veszélyes a seb, talán csak felhasította a lábszárát és
átszakította a posztónadrágot. Láttam, amint Beke megáll,
előreparancsolja a többit, és ő maga veszi nyakába a
sebesültet. A kövek mögött kettétörte a vesszőt, kihúzta, tépett
egy darabot a sebesült ingjéből, és átkötötte a lábát
nadrágostól, ahogy volt. Aztán adott neki egy bátorító pofont,
és intett, hogy kapja elő az íját, mert odafönn vár rájuk az
ellen.
Füle másik két tizede jobbra tartott, s hamar
fölkapaszkodtak a falra, ott húzódtak a fakazetta szerkezet
takarásába, ahol a katapult mélyedést vájt a keményre döngölt
földfalba. Nemcsak mi, a székelyek voltunk a vár alatt,
folyamatosan jöttek a karvalyok is. Vég nélkül szaladtak át a
pallón, léptük alatt csak úgy dübörgött a híd. A kapunál kétfelé
váltak, jobbra és balra, és amint a falhoz értek, másztak is
felfelé. Ahol tudtak, kapaszkodtak, és ahol nem volt semmi,
csak a sima föld, ott fogták a késüket, belevágták, úgy húzták
magukat feljebb. Lassú mászás volt ez a meredek falon, bár
nem lehetetlen, csak jól rá kellett hasalni, mert az ember
könnyen hátrabillent a semmibe.
A katapultok felől megállt a nyilazás, nehogy a sajátjaikat
találják el. Most az itteniek feszítettek íjat, aki olyan helyen
tudott megállni a fal alatt, és azok, akik a hídon voltak és nem
fértek a keskeny pallókhoz. Ám hiába ez a nagy igyekezet, a
falon lévők ekkor lélegzethez jutottak és újra kezdték a kövek
hajigálását és a hídon rekedtek nyilazását. A lentiek úgy-ahogy
meg tudtak húzódni a pajzsok takarásában, ám aki mászott, az
legfeljebb a hátára vethette a pajzsot, a fejét a sisakon kívül
más nem védte, kapaszkodó keze pedig ott állt csupaszon, azt
felülről könnyedén eltalálhatták egy kővel.
Keservesen küzdöttek a karvalyok, hogy feljussanak, de
igen erős volt felülről a védelem, és a halomszám leborított kő
tucatjával sodorta le a falról a katonákat. A hídon ekkor nagy
ordibálás kezdődött. Egy csapat akart mindenáron előre jutni,
és kis híján a vízbe taszigálták társaikat. Ekkor értettem meg,
hogy akik eddig másztak, nagy hevületükben tették, mert nem
az ő dolguk lett volna. Nekik idelent kellett volna állást
foglalni és folyamatos nyilazással lekötni a védőket. Így nem
volt meg sem a kellő fedezet, sem a képesség, hogy a falra
jussanak, ezért sorra hullottak le, ki holtan, ki olyan
sérülésekkel, hogy egy darabig nem lehetett hasznát venni.
Végre a pallóhoz értek az ordibálók, és szaladtak át, hogy a
falnak rontsanak. Ekkor láttam, hogy ők pont erre készültek. Íj
nem volt náluk, hogy ne akadályozza őket a mászásban. Volt
viszont egy vastag bőrvért, amit a fejükre és hátukra
boríthattak, alatta birkabőrrel. És egy-egy különös eszközt
markoltak mindkét kezükben. Ez nem volt más, mint egy jól
kihegyezett fadarab, amit erősen a földfalba vágtak, vagy ahol
állt a kövezés, a repedésekbe szorítottak, és ezzel könnyen
tudtak felfelé kapaszkodni. A fadarabocskákat felülről bőrrel
fedték, ami a kezet védte a leguruló kövektől.
Úgy százan lehettek a mászó karvalyok, és jobbra-balra
igyekeztek minél nagyobb területet átfogni a fal alján. Ekkor
még nem indultak. Középen maradt a parancsnokuk, az ő
jelére vártak. Amikor elfoglaltak mindkét oldalon úgy
ötvenlépésnyi falszakaszt, megkapták a jelet, és mind
egyszerre iramodtak neki a falnak. Ahogy másztak, azon
Csorba is elámult volna, ha nem a palánkok alatt kókadozott
volna éppen. Ha nem is úgy, mint a pók, de olyan sebesen
vagdosták botocskáikat a falba és húzták magukat egyre
feljebb, hogy úgy tűnt, mire észbe kapnak a várvédők, odafönn
lesznek. Aztán hamar megkapták a köszöntést, záporoztak
rájuk a nyilak és dézsaszám hullottak hátukra a kövek. Igen
hamar kezdtek lefelé potyogni.
A fal magas, körben víz, a jég nem tart meg, a láp vidék
pedig hideg és járhatatlan. Nincs az a furfang, hogy a katonák
ide bejussanak. Ennyit ért a szakadatlan katapultostrom, a tűz,
a mész, hogy még így is ennyien várnak odafönn és ontják az
ember nyakába a halált. Itt már vége a tudománynak, egyedül
az erő számít. És ha nem elég a sok kiontott élet, hát több kell.
Most, hogy minden praktikát bevetettünk, és így sem sikerül
feljutni, akkor hogyan? Ha most nem, akkor mikor? Várjunk a
kemény fagyra? Vagy tél végén, mikor elfogy az élelmük, és
egymást eszik odabenn? Árpádnak most kell a híd, nem tél
végén. És ha ennyi katonát küldött, hogy Aba bevegye a várat,
bármi áron, ha az egész sereg itt pusztul el, annak oka van. Ezt
a várat most kellett bevenni, nem tél végén, nem is holnap.
Most!

A karvalyoknak csaknem a fele visszahullott, és örülhetett,

aki megúszta lábtöréssel. Ám több helyen mégis csak fölértek
és hevesen vívtak szablyáikkal. Ott, ahol elérték a falat,
könnyebb lett volna a mászás, csakhogy nem lehetett tudni,
meddig bírják. Nagy volt odafenn a túlerő, nem tarthatták
magukat akármeddig.
– Beke! – kiáltottam, és állammal a leesett karvalyok felé
intettem. Beke azonnal megértette, és máris odaugrott
embereivel. Kikapták kezükből a mászóbotot, és indultak
fölfelé. Ugyanígy szóltam Fülének, aki nagyon csúnyán nézett
rám. Mindjárt megértettem, hogy mi a baj: a deres bajuszú,
kissé elnehezedett Füle legényke kora óta nem mászott talán
fára sem, nemhogy ennek a magas falnak álljon neki.
Széttártam a karom, mit mondhattam volna. Erre zsörtölődve
odalépett egy karvalyhoz, aki a lábát fájlalta, amiből kiállt a
csont, elvette mellőle a ledobott mászófákat, mérgesen a falba
vágta, és elkezdett fölfelé araszolni. Három húzódzkodás után
megállt és lekiáltott az embereinek, hogy menjenek utána.
 Körülnéztem, hogy ki hadra fogható közülünk. Húszán
lehettek talán, s úgy remegtek a vizes ruhákban, mint a
nyárfalevél.
– Halljátok-e, azt mondják, jó meleg a fal. – Csak néztek
rám, mint akinek elment az esze. – Minél följebb megy az
ember, annál melegebb. No, eredjünk! – elkaptam pár
mászófácskát és nekiindultam a falnak. Ha nem is ment úgy,
mint a karvalyoknak, azért lehetett használni, és gyorsan
haladtam fölfelé. Jobbra és balra ott voltak a katonáim, bár
némelyik a fejét csóválta, azért vagdosták a falba a
botocskákat, és nagy fúj tatásokkal húzták magukat egyre
feljebb. A felén lehettünk túl, amikor megszólalt Izsép.
– No, itt már igencsak melegszik – erre elkezdtünk nevetni,
s félő volt, ezért fogunk lehullani. Ám ez a nagy vidámság a
halál torkában egyszeriben úgy meghozta odalent a katonák
bátorságát, hogy fogták, ki a leesett fácskákat, ki a kését, vagy
ahol jó fogás volt a falon puszta kézzel, és egymás hegyén-
hátán jött utánunk a karvalyok hada.
Bekéék fölértek és azonnal nagy tusakodásba kezdtek a
várvédőkkel. Igaza volt Fülének: ha ez az ember megindul,
minden katonája megy utána, ha kell, a pokolba is. Most a
pokolba mentek. Olyan nyomás volt rajtuk, hogy egymásnak
feszülve is alig bírták tartani a falszakaszt. Lassan araszoltak
hátra, s féltem, hogy visszaszorítják őket a falról, de ahogy
följebb értem, láttam, hogy miattunk jöttek. Nekünk védték a
falat, hogy mielőbb föl tudjunk mászni. Mi pedig nem
késlekedtünk, egymás után ugrottunk föl a tetejére, és aki fönt
volt, állt is be a sorba.
A karvalyokkal együtt közel hatvanan vettük föl a harcot a
kaputól erre, és valamivel többen lehettek a túloldalon. Egyre-
másra találtak húsba, csontba a pengék, így nagy biztonsággal
tarthattuk a falnak ezt a szakaszát, hogy nyomunkba érjen az
utánpótlás. Az ellenség pedig…
És miféle ellenség? Ezeket a sodronyingeket, sisakokat és
kardokat jól ismertem, ám ezekben nem emberek voltak.
Szörnyű, csúf roncsai az emberi fajnak. Nem volt egy sem,
akinek rendes ábrázatja lett volna. Arca mindnek megégve,
nyaka felhólyagosodva, a kisült szemek koszos rongyokkal
bekötve. Amíg bírták, tartották magukat, védekeztek és
visszatámadtak, mindent megtettek, hogy bennünket
leszorítsanak a falról, ami rajtuk múlott. Ezek a katonák nem
ugyanazok voltak, mint akiket a várban láttam. Akik éjszaka
utunkat állták a kapuban, és akik Brangnával birkóztak az
esőben. Ezek a katonák messziről emlékeztettek emberre, mert
két lábon jártak. És az az erő feletti küzdelem, amire csak a
legerősebb lélek vehet rá valakit, hogy ne adja föl, hogy
csinálja tovább, már nem tudni, miért, akkor is. És én akkor
csodáltam ezeket a katonákat. Csodáltam, tiszteltem, és így
sújtottam arcukba szablyámmal, így szúrtam nyakukba
pajzsaik fölött, vagy csaptam lábszárukra, hogy fájdalmukban
felüvöltve a földre rogyva könnyebb célpontot nyújtsanak
fegyveremnek. Sose boldogság a harc, most különösen nem
leltem benne örömöm. Szúrtam és vágtam, mert ez volt a
dolgom, és mert ha két ember egymással szembekerült, az
egyiknek mindig el kellett esnie. Nem akartam, hogy én
legyek az.
A falon nagy seregnyi katona kapaszkodott egyre följebb,
és el is érték a peremet. Itt ekkor kezdett nagy duzzadásba a
karvalyok serege, s olyan hirtelen, hogy aztán csakhamar
hátrálni kezdett a védelem, majd a rézsűn hanyatt-homlok
menekültek lefelé, a várudvar felé. Talán mindjárt utánuk
kellett volna eredni, viszont olyan váratlan volt a
visszavonulásuk, egy szempillantás alatt az egész védősereg,
valami jelre, amit csak ők hallhattak, hogy a döbbenettől mind
a falon maradtunk, és azt lestük, miféle csel ez már megint.
Egy pillanatra megállt a csata, és körülnézhettem a romba
döntött mellvértű gyilokjáróról. A hídon mindenütt katonák,
akik azt várták, hogy megnyíljon az út előttük. A sajkák
ugyanúgy ott álltak szilárdan és erősen, ahogy Büki ígérte. A
falnak csak ez a része sérült, másutt többnyire épen maradt,
amin nem csodálkoztam, hiszen a katapultok ezt támadták.
Lent a várudvar csupa romhalmaz. A házak falai sok helyen
ledőltek, a tetejük beszakadt, és voltak, melyek teljesen
leégtek. A mész mindent fehérre festett, a falon és rézsűn kívül
alig volt belőle valamennyi, ami szárazon maradt és veszélyt
jelenthetett volna bárkire. Ám amit a várudvar közepén
megláttam…
 – Ez lehetetlen – mondtam.
– Micsoda? – kérdezte Finta, aki közben mellém lépett,
hogy megnézze, jól vagyok-e.
– Ez – mutattam. A várudvaron másik várfal nőtt ki a
semmiből. Ugyanolyan magas, mint a külső. Azon belül
egyedül Brangna tornya állt magasabban. Mindent
felhasználtak hozzá, amit találtak, fát, követ, a szétszedett
házakat. S hogy mindezt ennyi idő alatt megépíthették, az
ostrom kellős közepén, az teljesen lehetetlen volt. Lehetetlen
volt az, hogy Brangna így összekapja az embereit. Bár úgy
látszik, Brangna nem ismerte a lehetetlent.
– Vigyázz! – kiáltott Finta, és a földre rántott. Abban a
pillanatban nyílvesszők százai csapódtak be körülöttünk,
sokan kiáltottak föl fájdalmukban. A sok várvédő mind
visszahúzódott a belső fal alá, ott a romok között kerestek
fedezéket, és máris heves nyílzáporral leptek meg bennünket.
Elég, gondoltam magamban. Elég már! És behunytam a
szemem. Csak egy kicsit, hogy egy pillanatig máshol legyek,
ne itt, a romhalmaz fedezékében megbújva.

Tucatjával csapódtak be a nyílvesszők, majd kövek, amiket

parittyákból hajítottak felénk. Egyre jöttek és jöttek, csak azt
nem értettem, hogy mivégre, amikor mind a kövek mögé
vetettük magunkat. Hirtelen az jutott eszembe, hogy csak nem
ellentámadást kezdenek, mert ha igen, nem ülhetünk mi sem
tétlenül. Felhúztam magam, hogy kikémleljek fedezékünk
mögül.
Nem ellentámadás volt az, egész más miatt hányták ránk a
követ és a nyilat. Fedezés végett. Odalent, az új fal tövében
szorgosan dolgoztak valamin. Lovakat fogtak össze és erős
kötelekkel húzattak valamit mindkét oldalon. Följebb
emelkedtem, hogy lássam, miben mesterkednek.
– Brangna, ezt jól kitaláltad!
 – Mi az? – lesett ki a halom mögül Finta, s mindjárt vissza
is huppant, mert fejen találta egy kő.
– No, mi van? – fogtam meg hirtelen ijedtemben.
– Ez a nyavalyás… – mérgelődött, miközben lekapta
sisakját. Nem vérzett, csak megszédülhetett az ütéstől.
Megvakarta és megrázta a fejét, majd ismét jól rányomta a
sisakot, és jött, hogy megint kikémleljen.
Míg Aba a játékszereit hajigálta a várra, addig Brangna
felépített egy belső falat, ami a vár egyik felétől a másikig
tartott, és enyhe ívben kerülte meg a tornyot. Fából, földből és
kövekből építették, hasonlatosan a külső falhoz. És már azt is
láttam, honnan volt hozzá hirtelen a sok építőanyag. Bontottak
le házakat is, bár az nem lett volna elég. Hanem megbontották
a külső várfalat is. Ahol az új fal belécsatlakozott, onnan
kezdték bontani, és mindkét oldalon úgy húszlépésnyire
jutottak, ahonnan mindent elhordtak. Fát, földet, követ,
mindent. Egyet kivéve. A külső fa kazettaszerkezet, és a
mésszel közé ékelt vékonyka kőfal, ami eddig belülről a
földnek támaszkodott, csak az maradt meg. Olyan ingatag volt,
hogy Aba katapultjai egyetlen darab kővel romhalmazzá
döntötték volna. Annyira azért mégis állt, hogy kívülről nem
lehetett látni, mi készülődik. Most pedig, hogy kiderült,
Brangnának el kellett tüntetnie, nehogy annak tetején jussunk
két oldalról az új falon belülre.
Négy-négy ló húzta a köteleket, és úgy nekifeszültek, hogy
majd’ térdre estek. Az emberek hajtották, erősen korbácsolták
szerencsétleneket, mert tudták, hogy nincs sok idejük
elvégezni a feladatot. Aztán az egyik oldalról nagy reccsenés
hallatszott és megremegett a fal. A lovak megriadtak és jobban
beleugrottak a kötelekbe, mire a másik felén is recsegni
kezdtek az eresztékek. A következő pillanatban hatalmas
robajjal dőlt le a fal mindkét oldalon.
Hirtelen akkora por lett, hogy nem lehetett látni semmit
odalent. A lovakat ott hagyták összekötve. Rángatták a
köteleiket, de nem tudtak szabadulni. Az egyik törött lábbal
feküdt, fejét emelgette, a többiek meg ide-oda cibálták. Az
emberek mind eltűntek. Ajtó, kapu nem volt sehol a falon,
vagy ha volt korábban, eddigre teljesen befalazták belülről. A
régi falak helyén mindkét oldalon hatalmas lyukak tátongtak.
Úgy omlottak le, mint a gyerekek házikói, amit kicsi
gallyakból építenek, egy nagyobb szélfuvallattól. Csak
szálkásra töredezett gerendák és kőhalom maradt a helyükön.
A falmászó karvalyok a nyílzápor óta megálltak. Akik
éppen elérték a peremet, és látták, hogy mi történik, azok
szóltak le, hogy várjanak ott, ahol vannak. Fönn a falon
mindenki a fedezékében lapult, és láttam, senki nem tudja,
hogy most mit kellene csinálni.
Sem a székelyek, sem a karvalyok. Esz nélkül nem lehetett
az új falnak rohanni, nem lett volna szívélyes a fogadtatás.
Láttam, hogy semmi értelme nincs a heveskedésnek, meg
kellett állni és hamar kitervelni, hogyan tovább.
– Finta, te gyere velem! Ti is – mondtam a szakaszomnak –,
megfagytok idefönn a vizes ruhákban. Beke, ti kezdjetek
mellvértet emelni ott, ahol vagytok, kövekből. Szólj nekik
arrafelé – mutattam a fal balszárnyára –, én mondom majd
Fülének is.
– Sa karvalyok? – kérdezte. – Nekik hogy mondjam? Egy
kukkot nem értek a beszédjükből.
– Ne törődj azzal! Kezdd el, s majd meglátják. Megvan a
magukhoz való eszük.
Átkúsztunk a következő kőhalomig, s ott már könnyebben
tudtunk mozogni. Elmentünk a leomlott kapuig, Fülét
kerestem a túloldalon. Hamar megláttam, a köveknek
támasztotta hátát, és valami ottfelejtett grimasszal az ábrázatán
nézte, hogy mit sétifikálunk mi itt.
– Füle, no, felértél-e? – kérdeztem, mire mogorván
legyintett. Aztán elmagyaráztam, hogy mibe kell belefognia.
Ekkor hátrapillantott, kikémlelt a kőhalom mögül, hogy lássa,
mi értelme az egésznek, majd intett, hogy rendben, és nekiállt
maga körül összeszedegetni a köveket, növelni velük maga
mögött a halmot. Mindenki hamar meglátta, hogy mit csinál,
így nekiálltak székelyek is, karvalyok is, és kezdték
összerakosgatni a védművet a nyilak és parittyakövek ellen.
A kapu helyén volt a legkönnyebb leereszkedni, a
törmelékhalmon, csak vigyázva, nehogy meginduljon az
egész. Odalent, a fal alján akkora volt a tömeg, hogy lépni alig
lehetett. Sebesültjeimet kerestem, de azt mondták, őket már
kivitték. Azonnal utánuk indultunk, és a katonák között
átfurakodva mentünk pallótól sajkáig, sajkától hídig, míg
végre kiértünk a partra.
– Mi a pokol van ott? – kérdezte Aba mérgesen. Föl-le járt
a katapultok előtt, és szitkozódott, hogy senki nem tud semmit.
Közben észrevettem, hogy kicsit hátrébb tüzeket raktak és ott
szárítkoznak Csorbáék. Hál’ Istennek, gondoltam
megkönnyebbülve, mert láttam, hogy Csorba nem szorul
ápolásra, pokrócba burkolódzva igazgatja kifeszített kötélre
teregetett ruháit. Embereimet is odaküldte, majd Abának
számoltam be a történtekről.
– Még egy fal? – rándult grimaszba az arca. – Hogy az
ördögbe… – és nem fejezte be a mondatot, csak a fejét
csóválta.
– Én mondtam, hogy Brangna maga az ördög.
– Nem – nézett rám Aba –, nem ördög. Nagyon jó katona.
Istentelenül jó, nem ördög. Csak éppen alábecsültem – és ezek
olyan beismerő szavak voltak, amiket nem hallottam sem
előtte, sem utána magyar hadvezértől. – Jól van, fiam –
folytatta aztán. – Jó munkát végeztetek. Menj, szári tkozz
meg!
– És hogyan tovább? – kérdeztem.
– Azzal most ne legyen dolgod! Kihordatom a sok követ a
kapuból, s aztán majd meglátjuk. Szárítkozz hamar! Estére
aztán álljon az a híd rendesen!
– Nem lesz abban hiba – válaszoltam. – Jöhet holnap Árpád
az ökrös szekereivel.
– Nem ökrös szekérnek lesz – szólt utánam Aba.
Visszafordultam, hogy mit akar ezzel. Hüvelykujjával maga
mögé mutatott. A katapultokra.
 Némelyek nagyon odavoltak. Törött láb, összenyomott
borda, bevert fej, és került ki olyan is a kövek alól, aki még
mindig nem volt magánál. Csorbának szerencséje volt. A
robajra fölnézett, aztán semmi másra nem emlékezett.
Homlokának csapódott egy kő, valami kisebb lehetett, mert
nem törte be, csak istentelenül vérzett. Most Diós cserélte a
kötését, és veszekedett vele, hogy ne kösse olyan magasra,
mert nem tudja tőle a fejébe húzni a sisakot.
– Nem kast kell kötni – lökte félre, és kikapta kezéből a
tépést, hogy megcsinálja magának.
– Add csak ide – mondtam, s elkezdtem szépen rátekerni a
fejére úgy, hogy aztán a feje búbján és az álla alatt is
átvetettem.
– Tedd csak a homlokomra! Mit kell ennyit rápazarolni?
– Így lesz jó, így nem jön le. S a sisak is fölfér.
– Akkor add gyorsan, meg ne lásson valaki a faluból!
– Ne izegj-mozogj már! Talán mulatságba készülsz? No,
csak tudja meg Viola, kapsz a fejedre tőle is. Tudod-e, mit
mondok? Emlékszel-e arra a szilvafőzetre a bolgároknál?
Amivel a lábamon mostad a sebet. Afféle kellene ide. Abának
talán van.
– Hogyne emlékeznék. Négyen kellett lefogjanak. De ide
nem kell, ez nem mély. Ide ne hozd, hallod!
– Csak nem inadba szállt a bátorságod? – nevettem, Csorba
meg büszkén húzta ki magát, hogy neki aztán nem, mert ilyen
semmiségekre nem kell főzeteket pazarolni.
Mike visszaadta a századot, akikkel a sajkákat hoztuk, a
többi székellyel pedig a falhoz vonult, hogy eltakarítsák a
köveket. Kétoldalt adták kézről kézre, és ahogy fogyott a kő a
kapuból, úgy épült gyalogút a vár tövében kétoldalt, az
omlasztás irányába. A karvalyokat mind a falra küldték, és ott
folytatták, amit elkezdtünk, egy vonalban a kövek
fölhalmozását mellvértnek.
Sokat néztem, míg száradtak a ruháink, mekkora nagy
munka folyik ott. S hogy miféle csata ez. Mert ezt szablyával
és nyíllal ritkán vívták, annál többet kétkezi munkával. Itt
bontottak, ott építettek, alig állt másból a harc. Mintha
békében munkálkodnánk, s nem azért, hogy nyakát szegjük a
másiknak.
A vérteket szépen letörölgettük és gondosan
újraviaszkoltuk, majd félretettük száraz helyre a táborunkban,
mert most nem kellettek. Itt maradtak az íjak és szablyák is,
csak fejszét vittünk. A sérülteket a táboriakra bíztuk, s a többi
százötven katonámmal indultunk megépíteni a hidat. Csorba
nem tartotta magát sérültnek. Láttam, hogy olykor megszédül,
a fejét fájlalja minden hirtelen mozdulatnál, azonban
nyakaskodott, hogy neki nincs semmi baja.
Aba tisztet küldött a hídhoz, hogy rendet tegyen. Mindenkit
leparancsolt róla, akinek nem volt ott keresnivalója. Aki a
várnál volt, estig ott maradt, aki ideát, az pedig itt. A vízen az
építést Büki felügyelte, Réce pedig az úton hordatta a partra a
többi sajkát és faanyagot, és rakatta le úgy, hogy minden kézre
álljon. Mi, akik a vízbe estünk, kint maradtunk a fahordásnál.
Az ingek nagyjából megszáradtak, viszont a gyapjúnak idő
kellett volna, annyi vizet szívott magába. A nadrágokat és
nemezmellyeseket jól kicsavartuk, a tűz mellé tettük, hogy
szikkadjanak, s nyirkosán is tartották az ember testének
melegét.
Bükiék először lebontották a pallót, majd előrébb tolták a
sajkákat, ameddig kellett, és ott keresztbefordították.
Könnyebb volt mozgatni a hajókat, mert legalább a hullák nem
voltak útban, azokat Aba kiszedette, míg mi szárítkoztunk, és
az útban lévő fákat is volt idő félrelökni, nem kellett
nyílzáportól tartani. Közben vittük a másik három sajkát, és
ugyanúgy keresztbe fordítottuk, hat részre osztva így a
leszakadt hídszakaszt. A kövekkel mindet lehorgonyoztuk,
aztán Bükiék visszadobták a pallókat, hoztunk még kintről,
hogy addig is legyen min járni, mégpedig két soron, oda-
vissza, hogy ne kelljen egymást kerülgetnünk. Amint ez
megvolt, kezdtük behordani a faanyagot, hogy egyszerre
lehessen építeni a felvonóhíd helyét és a leszakadást mindkét
végén.
Folyamatosan hordtuk be a fát, a felvonónál kezdték az
építést, méretes fabunkókkal verték az iszapba a cövekeket.
Éppen kifelé mentem újabb gerendáért, amikor láttam, hogy
Büki és Réce igencsak törik a fejüket valamin az egyik
katapult előtt.
– Kicsi lesz – magyarázta Büki. A katapultokat négy
keréken lehetett gurítani. A tengelyüket elfordítani nem, azok
egyenesen mentek előre vagy hátra, de ha mégis el kellett
téríteni az egyenes iránytól, akkor hosszú rudakat tettek vagy
az első, vagy a hátsó tengely alá, azokkal emelték meg és
mozdították oldalra. Ezzel nem is volt baj, mert a híd
egyenesen ment. Azonban Réce letette a kerekek elé a sajkahíd
egy keresztpallóját, hogy lássa, elég széles lesz-e. Láthatóan
éppen csak, a katapultot nem lehetett volna olyan óvatosan
mozgatni, hogy a hosszú hídon, a billegő sajkákon keresztül ne
forduljon valahol a vízbe.
– Szekérről volt szó – magyarázkodott Büki, de
megnyugtattam, hogy nem ő csinálta rosszul a dolgát, a
katapult az nem szekér.
– Mi legyen? – kérdeztem. – Ennyi fát nem kapunk itt
hirtelen.
– Hát nem. Azzal kell megcsinálni, ami van.
– S meg lehet? Hiszen rövidek, a vak is látja.
– Réce? – nézett rá Büki, s láthatóan fontolgattak már egy
megoldást, csak az egyetértés nem született meg.
– Egyféleképpen, amit Büki is mondott. De az nem lesz
szép.
– Az Isten áldjon meg, Réce! Mindjárt küldlek téged is
Csorba mellé, s mehettek a mulatságba leányokkal kacérkodni.
Érdekli a bánatot, hogy milyen szép lesz! Jó lesz-e?
– Megteszi.
– No, az a lényeg!
– Én ilyen munkát még nem adtam ki a kezem közül. Árpád
fog átmenni rajta. Miért nem szedik szét a katapultokat? Ide is
úgy hozták – ágált továbbra Réce, és láttam, hogy odalesz a
büszkesége, ha a híd miatt megszólják.
– Mert fél nap szétszedni, és fél nap összerakni. Annyi meg
most nincs rá. Mondd csak, Réce! Láttad-e már Árpád
ábrázatját valaha is?
 – Nem én.
– Mert én bizony igen. Kétszer is. Először úgy kacagott
rajtam, hogy a könnyei folytak, el tudtam volna süllyedni
szégyenemben. Másodszor az ajkamon csüngött, úgy leste
minden szavam.
– Ne bolondozz már! – hitetlenkedett Réce, aztán Büki
megerősítette, hogy ez bizony így volt.
– Én mondom neked, Réce, rajtad áll, hogy Árpádot
magadra haragítod-e, vagy kitüntet a figyelmével. Ha miattunk
nem kerül át a túloldalra a katapult, s nem lesz szabad az út,
abban nem lesz köszönet. Ha meglesz az út, legyen bármilyen
furmányos a híd, Árpád úri jókedvében meg is kacaghatja, s te
megtetted, amit vállaltál, s többet is. Értetted-e?
– Értettem, értettem – morgolódott tovább Réce. – Mondd
meg Abának, hogy a katapulttal lassan kell nekiiramodni. Mert
nem erre lett ez a híd kitalálva.
– Megmondom, Réce. Csak csináljátok! – s ezzel ennyiben
maradtunk.

Abát nagy sátrában találtam több tisztjével együtt, és igen

jó kedvében.
– Keménd! Gyere be, fiam! Ettél-e? Hoztak az urak egy
borjacskát, jóféle fűszerekkel megsüttettem.
– Köszönöm, Aba uram, jól vagyok lakva birkával. – Aba
jót nevetett ezen, mert nagyon is értette a kétértelműséget.
– Mondd csak, Keménd, épül-e már az a híd?
– Épül, hogyne épülne. Mire besötétedik, megleszünk vele.
Hanem volna itt valami, amit nem láttunk előre.
– Tudom – mondta Aba kedélyesen –, rövidek a
keresztpallók. Nekem is vannak ám mestereim, s nektek
irigyeitek, s megsúgták – kacsintott.
– S akkor? – kérdeztem.
 – S akkor te megoldod. Hidat ígértél nekem, Keménd.
Lesz-e híd akkor, vagy nem?
– Mondtam, hogy lesz. S a katapult is rá fog férni. S
nagyon kell vigyázniuk a katonáidnak, hogyan viszik át rajta,
mert könnyen a vízbe fordulhat.
– Na, ide figyelj, Keménd! Itt katonáskodsz együtt a
magyarokkal azt sem tudom, mióta. Hát még mindig nem
érted, hogyan mennek itt a dolgok? – Csak néztem rá, mert
nem tudtam, hova akar kilyukadni. – Azt hiszed, mindenért az
én fejemnek kell fájni? Hát nem fáj. Hogy hogyan süti meg a
sütő ezt a borjacskát, hogy jó legyen, az az ő dolga. Hogy
kiköttessem, ha megégette, mert valami fehérnép után
koslatott, az meg az én dolgom. Ilyen egyszerű ez. A
magyarok dolga volt, hogy megbontsák a katapultjaikkal a
falat, és megbontották. A karvalyok dolga volt, hogy elsőnek
érjenek rá föl, fölértek. A te dolgod, hogy álljon a híd, dejó híd
ám! Állni fog, mert nincs olyan, hogy nem fog állni! És a
magyarok fogják a katapultjaikat átvinni, és nem érdekel, hogy
hogyan! Azt a kacér életit! – csapott mérgesen az asztalra. –
Erted-e most már, Keménd? Én mondom meg, hogy kinek mit
kell csinálni, s az kinek-kinek a saját dolga, hogyan. Hát mit
gondolsz, Árpád foglalkozik mind a százezer katonájának a
csip-csup dolgával? A rossz nyavalyát! Ez már nem egy gyepi
horda, Keménd! Itt úgy le van osztva minden, hogy még egy
ilyen a világon nincs. Megértetted-e, Keménd?
– Meg – válaszoltam röstelkedve.
– Jól van. Lesz-e jó híd estére?
– Lesz.
– Ez a beszéd. S hogyan viszik át a magyarok a két
katapultot?
– Mit bánom én! Az ő dolguk.
– Így kell ezt, Keménd! – örvendezett Aba, és
megemelkedett székéről, hogy megveregesse a vállam. –
Gyere, igyál ebből a borból!
– Én inkább mást kívánnék, Aba uram.
– Mást-e? Mondjad, s ha van, idehozatom. Csak a
fehérnépre kell egy kicsit várni – kacsintott, s nevetett az
urakkal együtt.
– Aba, a minap szilvát emlegettél, s ilyeneket. Nem szoktál-
e abból párlatot főzetni? – Aba hátradőlt, és sokatmondó
tekintettel kezdte pödörgetni a bajszát.
– No, végre egy magamfajta! – intett egy szolgálónak, s az
mindjárt eliramodott. Hamarosan egy kisebb kecskegida
tömlővel tért vissza. – Igyál, fiam! – nyomta a kezembe Aba.
Kihúztam a dugót és belekóstoltam. Tudtam, mire kell
számítani, ezért nem lepődtem meg, amikor könnybe lábadt a
szemem. Bár nem inni akartam, hanem megnézni, hogy ez-e
az, ami nekem kell.
– Jó, nagyon jó ez, Aba uram.
– Igyál, Keménd, csak nehogy girbegurba legyen a híd,
mert a magyarok beléfordulnak a posványba katapultostól.
– Nem azért kértem, hogy ne tudjak innen fölállni, hanem
vinnék belőle egy hólyagocskával. S nem magam miatt.
– Nem magad miatt? Furcsa ember vagy te, Keménd, de te
tudod. Vidd az egészet, van még ott, ahol ez termett!
Bükiék közben jól előrehaladtak a híddal, s most láttam
meg, hogy miképpen toldották meg a szélességét. A hídcsonk
és a sajkák között vastag áthidalókat raktak le, ferdén
kimerevítették a sajkák elejéhez és hátuljához. Hogy ne
süllyedjenek-emelkedjenek aszerint, hogy mekkora teher megy
át rajtuk, azt nem lehetett megoldani, de nem is kellett. Az
úszóhíd ezzel jár. Az áthidalókra pedig keresztbetették a
félbehasított törzseket, lapjukkal felfelé, kérges felükkel lefelé
úgy, hogy kis mélyedéseket csaptak beléjük fejszével, hogy jól
fölfeküdjenek az áthidalókon. És itt kellett Bükiéknek
kitalálniuk, hogy szélesebbek legyenek a keresztpallók, mint
amekkorára azokat levágták. No, ezt nem lehetett. Így
kifundálták, hogy nem egyformán rakják le azokat, hanem az
egyiket egy arasszal balra, a másikat jobbra tolva. Így az egész
hídszakasz, amit építettek, pontosan két arasszal lett szélesebb.
S hogy a kerekek ne zöttyenjenek egyik pallóról a másikra,
szép deszkákat hasítottak, amit át lehetett fektetni, a katapult
kerekei alá tenni hosszában, és amint az egyiken átment, ami
fölszabadult, előreadni, s megint alátenni. Így sem volt
egyszerű az imbolygó hídon átügyeskedni a katapultokat, de
ez a felelősség már nem a mi vállunkat nyomta. Nem a mi
dolgunk.
– Finta, gyere csak! – intettem neki, és mentem végig
pallóról pallóra. A híd legvégén, a kapunál találtunk rá
Csorbára.
– Mi az? – nézett rám fura vigyorral. Fintának
biccentettem, ő meg elkapta Csorbát hátulról úgy, hogy
moccanni se bírt. – Bolond vagy! Eresszél már, nem hallod?
– Fogjad csak – bátorítottam Fintát, bár erre semmi
szüksége nem volt, majd levettem Csorba fejéről a süveget, és
elkezdtem leoldani a kötést.
– Ne! Keménd, ne csináld! – tiltakozott Csorba, de
nyugodtan foglalatoskodtam tovább a fején. Csúnya seb volt,
nem lehetett így hagyni. Öntöttem rá a párlatból, mire Csorba
úgy kezdett üvölteni, hogy mindenki minket nézett.
Öntögettem rá bőven, és kimostam a tépés tisztábbik felével.
Aztán fogtam Csorba ingjét és letéptem az aljából körben egy
csíkot.
– Még jó, hogy most lett mosva – mondtam, és szépen
bekötöttem vele a fejét. – Látod, nem jobb így? – és
nyújtottam a süvegét, amit mérgesen nyomott a fejébe.
– Egy emberrel fogattál le! – hányta a szememre. Erre
tényleg nem gondoltam. Néggyel kellett volna, hogy büszke
legyen magára.
– Majd legközelebb. Hanem meg kellene csinálnod valamit.
Menj csak be ezzel a táborba! – nyújtottam a tömlőt.
– Dolgozok – ellenkezett.
– Arra van itt más. Ez fontosabb. Ott az a sok szerencsétlen
idegenekre bízva, el kellene látni őket rendesen.
– Van ott valami kovács, rakosgatja vissza a csontokat.
– Jól van, az is kell. Meg ez is, hogy tiszták legyenek a
sebek. Magam mennék, de itt kell lennem. Te jobban érted ezt.
– Ezzel végre sikerült meggyőznöm. Fogta a tömlőt és bement
vele a táborba. Később amilyen sebeket láttam bűzösen
elfeketedni, azt hiszem, ezzel a kis párlattal sikerült
megmenteni egy-két ember életét.
 – Gyerünk, gyorsabban! – ordítottak a tisztek, és próbálták
serényebb munkára fogni a katonákat. Lement a Nap, a parton
százszámra hordták össze a fáklyákat az esti falbontáshoz. A
kapuból a kövek nagyját elhordták. A várfalon kívül
gyalogutat raktak ki belőlük egészen az omlásig, hogy onnan
is lehessen támadni, az udvarban pedig magas kőhalmot a
kapuval szemben, hogy a védők nyilazással ne tudják
hátráltatni a készülődést. Bükiék palánkjai itt is jó szolgálatot
tettek, azok fedezékében beljebb szintén mellvédeket emeltek
kőből, és hozták a katapultok óriáspalánkjait, hogy
megerősítsék a védvonalat. Odafönn, a gyilokjáró teljes
hosszában állt a kövekből rakott fal a kapu mindkét oldalán.
Embereim szakadatlan munkával építették a hidat, és idő
előtt elkészült. Olyan erősre sikeredett, hogy egész gulyákat
lehetett volna rajta áthajtani.
Két, jobb állapotban maradt katapultot készítettek elő, majd
az egyiket ráfordították a hídra. Aba lóháton ülve figyelte az
eseményeket, és egyre jobban összevonta a szemöldökét.
– Mire vártok, vigyétek, mindjárt itt az este! – ordított aztán
az egység tisztjének. – Kötelet a tetejére! Nem látod, hogy
billeg? Kiköttetlek az egész századoddal együtt, ha virradatra
áll még a fal!
– Szaladtak a katonák kötélért, egyik mászott a katapult
tetejére, hogy odakösse a végét, majd megindult az egész
monstrum nyikorgó kerekekkel, döcögve, keresztül a hídon.
Eleinte nem volt baj, erősen állt a híd, és elég szélesre
építették, aztán jött a leszakadt szakasz a sajkákkal. Egyenként
emelték meg a kerekeket és csúsztatták alá a széles pallót.
Végül nekiveselkedtek, hogy átvonszolják a katapultot. Eleinte
enyhén lejtett a palló, mert sekélyebben állt az úszó híd, aztán
ahogy egyre nagyobb súly terhelte a sajkát, mind mélyebbre
merült a vízbe, így a palló meredekebben kezdett lejteni. –
Fogjátok hátul, az anyátok szentségit! – ordított Aba lováról
szállva, a hídon.
 – Fogjad, mert megindul! Hol fogod amazt meg? Oda állj, a
sajka orrába! Hogy akarod oldalt megtartani! Vigyázz, billen!
Menjetek oda ti is! Te meg ne rohangálj itt, mindjárt fölborítod
az egészet!
Araszonként engedték le a pallókon a katapultot, amely már
teljesen ránehezedett a sajkára. Azt igencsak belenyomta a
vízbe, el azért nem süllyedt. Máris húzhatták a következő
szakaszra. Hátul, ami palló fölszabadult a kerekek alól, máris
előreadták, hogy ismét alátehessék. Az egész híd inogott,
nézni is rossz volt. Hoztak még köteleket, a katapult tetejére
kötötték, hogy jobban megtarthassák mindkét oldalon, ha dőlni
kezdene. Aztán jöttek többen, mert amikor a következő sajka
felé tolták, eleinte fölfelé kellett tartani, mígnem az is
süllyedni kezdett. Végül, az utolsó szakaszon annyi ember
kellett, amennyi odafért, elöl hosszú kötéllel húzták, hátulról
tolták, így jutott föl ismét az eredeti hídszakaszra. Innen
könnyebb volt, a híd erősen tartott, a felvonóhíd helyére ácsolt
szakaszt jól megcsinálták Bükiék. A katapult hamarosan
megkezdhette a bontást, a katonák pedig némi rutinnal álltak
neki áthúzni a következőt.
Teljes harci készültségben vártuk az ég derengését, de
mindenki hozta a subáját, s így tudtunk egy kicsit aludni a
helyünkön. Sok minden kóválygott a fejemben, az egész nap
megélt rengeteg küszködés és szörnyűség, aztán a fáradtság
hamar elnyomott mindent. Szinte a fülem mellett dongott a fal,
roppant porrá a szikla egyik a másik után, ám mintha odahaza
feküdnék Leila mellett, olyan édes volt az alvás.
Otthon mindig friss szalmán feküdtünk, mert Leila
gyakrabban cserélte, mint bárki a faluban. Az öreg szalma sem
ment kárba, kellett a szamarak istállójába. És milyen jó volt a
friss szalma illata! Más, mint a régi. Nem csak azért, mert egy
idő után összetöredezett és lelapult, hanem a földpadlóból
magába vett egy kevés nedvességet, éppen csak annyit, hogy
az alja dohosodni kezdhetett. Ez mindenütt így volt, csak
minálunk nem, és sose aludtam olyan jókat, mint odahaza.
Otthon, friss szalmára terített szőttesen, a tűz melegénél. Leila
mellett.
Hajnalra friss hó esett. Levertem magamról, és a falnak
dőlve vártam, hogy éledjen a had. A katapultok egész éjszaka
szakadatlan dolgoztak, s még most sem unták. Kilestem a
kőhalom mögül, hogy lássam, mi lett odaát. Nem kellett
sokáig vizsgálódni, hogy tudjam, Aba nemhiába hozatta át a
két hatalmas szerkezetet.
Jöttek mellém a többiek is, a tizedemből valók. Finta és
Izsép, majd Büki, aztán a két Mézeséktől való, Diós és Kozma.
Egyedül Csorba nem huppant le mellénk a fal tövébe, bár nem
azért, mert a táborban istápolta volna a sebesülteket. Csak mert
aludt, és úgy horkolt, hogy gyerekeket lehetne vele riogatni.
Aztán Bökény és Réce is jöttek, egyikük egy vászonzacskóban
szárított húsforgácsot hozott, a másik egy vizestömlőt adott
körbe.
– Azért ez a fal nem ugyanaz a fal – intett Finta állával az
ostromlott torlasz felé. Mert reggelre ez valóban nem volt
falnak nevezhető. Tartott ugyan, azonban fakötései
megtöredeztek, a kőerősítés sok helyen szanaszét hullott,
mögötte a földhányás úgy omlott le, mint egy vakondtúrás
oldala, amikor belérúgnak. Brangna hamar megépíttette, ám
tömöríteni nem volt ideje, hát még azt várni, hogy magától
megkeményedik az évek során.
– Így se lesz könnyű – jegyeztem meg. Mert akárhogy is, és
hogy a sok ezer ember, ha egymás hegyén-hátán is, de elsöpri
ezt a tákolmányt, azért oda mégis csak fel kellett mászni, és
nem egy, nem kettő kap a nyakába követ ölszámra, mire valaki
fölér, s megveti a lábát.
 10. FEJEZET

– Talpra, nyavalyások! – Aba jött keresztül döngő léptekkel

a hídon, mögötte embereivel. – Tegnap őzet fogtak a kopóim,
ott akarom megenni délben! – mutatott Brangna tornyának
romos csonkjára. Hirtelen éledt a sereg. Mindenki talpra
ugrott, és rögvest készen állt a csatára. Mi is a sarokba dobtuk
subáinkat, tarisznyáinkat, és állást foglaltunk a kőhányás
mögött. Csorbát a csizmám orrával kellett megpöckölnöm,
mert meleg birkabundájába bújva gondolatai valahol nagyon
távol járhattak.
Aba alatt belengett a létra, ahogy a várfalra indult. Ott fönn
foglalt állást ezernyi íjász között, hogy jobban szemmel
tarthassa a támadást. A hídon rögtön utána magyarok jöttek,
rengetegen, és igen sok, talán száznál több létrával. És csak
jöttek és jöttek, úgy tűnt, sose lesz vége a sornak. Az első ezer,
a létrások, az udvar kőrakásai és palánkjai védelmében húzták
meg magukat. A második ezer a falon kívül maradt, fele
jobbra, másik fele balra vette az irányt, és ebből tudtam, hogy
a két omlásnál gyülekeznek. Volt még ezer, és azok a díszes,
veretes magyarok, akik eddig leszállni sem voltak hajlandók
lovaikról, azonban úgy látszik, Aba megelégelte az urizálást.
Ők mind a hídon és azon túl várakoztak készenlétben, ha kell,
belevethessék magukat a csatába.
Így hát itt volt most mindenki. A magyarok a várudvaron,
és azon kívül. Láthatóan Aba ez alkalommal rájuk osztotta a
falmászást. A székelyek nagyobb része itt, a kövek mögött
foglalt helyet, hogy íjakkal tartsa sakkban a védőket, kisebb
része pedig a falon, a karvalyok ezres seregével együtt.
– Magyarok! – kezdte Aba beszédét, s nem sokat
szaporította a szót. – Ott terítik nekünk az asztalt – mutatott a
belső várra. – Ha előbb érünk, előbb eszünk. Ha később érünk,
később eszünk. Nosza, túrjuk szét ezt a pocokvárat! Huj rá!
– Huj rá! Huj rá! – jött a válasz ismét, mint oly sokszor.
 – Íjat feszíts! – kiáltott Mike. – Ereszd neki! – Egyszerre
pendült ezernyi ideg, és rúgta ki vesszejét. Azok mind be is
csapódtak, melyik a falba, melyik egy-egy óvatlan várvédő
fejébe, vagy csak túlszállt a hevenyészett falon, bár mindezt
nem vizsgálgattuk. Raktuk a vesszőt, s engedtük útjára,
egyiket a másik után, vég nélkül. Láttam, hogy a falon
ugyanezt teszik a székelyek, ám a karvalyok nem. Azok
parittyáztak. Ördögi kis bőrszíjacska az, ha sokan repítik a
követ az ellenségre, az igencsak iparkodik meghúzni magát,
csak mi, székelyek, nemigen szoktunk effélékkel játszadozni.
A gyerekek, azok igen, s versenyt hajigálták kavicsaikat az
éjszakára elült vadmadarakra, de lovas harcra effélékkel nem
számoltunk, s hogy majd egyszer falakat kellene kövecsekkel
dobálnunk, arra senki nem gondolt. Így hát maradt az íj, bár
sajnáltam a sok jó nyílhegyet így elpocsékolni.
Harmadik-negyedik vesszőmet ereszthettem el, amikor a
katapultok elhajították utolsó szikladarabjaikat, majd azok
kezelői félreszaladtak a kőhányások mögé, és helyüket a
létrások vették át mindkét oldalon. Az elsők, ahányan
hozzáfértek, megfogták a katapultok előtti nagy palánkokat, és
amilyen gyorsan vinni tudták, megindultak vele a fal felé.
Nyomukban a létrások, pajzsaikat egyik kezükkel fejük fölé
tartva, másikkal a létrát fogva, majd az összes többi. Az elsők
pár lépés után belejöttek a palánkcipelésbe, és nagy „huj rá”-
val szaladtak, meg sem álltak a fal tövéig. Itt aztán megindult
az égi áldás, és csak úgy kopogott a sok kő a palánkon. De az
bírta, és megóvta alatta az embereket. Azok nem elégedtek
meg ennyivel, mert amint kicsit csillapodott a kopogás, a
palánkot nekitámasztották a falnak, majd pányvás ágasfákat
kezdtek a falra vetni. Amelyik jól megakadt, azon indultak is a
katonák, egyik a másik után kapaszkodott fölfelé, az elején a
letámasztott palánknak vetve lábát, majd a falnak. Ugyanekkor
a létrákat is a magasba emelték, hosszú ágasokkal a falnak
billentették, és pajzsukat fejük fölé tartva indultak fel rajta a
katonák.
Ötven kötélen és ugyanennyi létrán mentek a magyarok,
mindegyiken hat-nyolc egyszerre, mire a fal pereméhez értek.
A legelsők a legbátrabbak és a legszerencsésebbek egyben,
mert ők érték el először a gondtalan túlvilágot. Nem volt egy
sem, akit ne kard, balta, vagy buzogány várt volna odafönn. És
amint az elsőt leütötték, csapkodták is el a köteleket és lökték
el a létrákat.
– Vágják a pányvákat! – kiáltottam, és ettől kezdve
nemcsak vaktában eregettük a nyilakat, hanem megvolt
mindegyiknek a célja. Mert nem lehetett úgy sem pányvát
vagdosni, sem létrákat ellökdösni, hogy ne legyen látható az,
aki ezt teszi. És ha látható, az íjász tudja, mi a dolga.
– Gyerünk! Gyerünk! Menjetek! Huj rá! – kiáltott a falon
Aba, és erre indult a következő ötven létrás egység. Egyelőre
ahányan nekiindultak, hogy megmásszák a falat, annyian
hullottak vissza. Aki csak megütötte magát, amikor lehuppant,
és akkor sem törte nyakát, amikor a többi a fejére esett, annak
igen nagy volt a szerencséje, mert a legtöbben betört
koponyával repültek le a falról, vagy törött végtagokkal
érkeztek a földre.
Szakadatlanul eresztettük a nyilakat, de hiába, nem akart
megtörni a védelem. Ezer ember tolongott a fal alatt, azonban
szakadtak le a pányvák, dőltek el a létrák, potyogtak a kövek,
és csakhamar legalább a felének volt valami sérülése.
Ekkor indultak meg két oldalról a magyarok, az omlás
törmelékein keresztül. Ám ebben a pillanatban mindkét
oldalon olyan kőlavinát zúdítottak a nyakukba, hogy azonnal
megtört a roham. Aki tudott, visszamenekült a külső fal
menedékébe, ezt látva a fal alól szaladt mindenki, aki élt és
mozgott.
Aba őrjöngött, ordított. Elmondta mindennek a magyarokat,
csak szépnek és okosnak nem. Hogy ezek egy létrán is
képtelenek fölmenni, bezzeg a karvalyainak két botocska elég
volt. Nem bírta magát odafönn, a falon, lejött, hogy előkerítse
a létrások tisztjét. Az rémülten kezdett volna éppen valami
magyarázkodásba, azonban erre nem kerülhetett sor, mert Aba
ökle akkorát csapott annak az orrába, hogy a falnak esett, így a
fejét is beverte, és nem állt föl onnan jó darabig.
A fal alatt teljes hosszában létrák szétszórva, kőhalmok,
halottak és sebesültek. Amelyik mozgott, a fejét a falról
célozgatták egy-egy kővel, hogy agyoncsapják. Aba
hitetlenkedve nézte ezt a pusztulást, és a fejét ingatta.
 – Ki ennek a hitványnak a helyettese? – kérdezte a
létrásoktól.
– Én vagyok – lépett elő egy katona vaslapocskákkal
erősített mellvértben, fején tiszta vassisakkal.
– Támadni! Most! – ordított rá Aba az ujját a mellének
szegezve, majd két küldöncöt szalajtott a falon kívül lévőkhöz.
Az új parancsnok nagy levegőt vett és sorakozót vezényelt
embereinek.
– Magyarok! Föl a falra! Huj rá! – és ezzel újabb rohamra
indultak. A vesszőkkel ekkor sem spóroltunk, odafentről
ugyanúgy záporoztak a falra nyilak is, kövek is, azonban a
védők most mindenféle pajzsot, ajtószárnyat és asztallapot
elővettek, hogy valamelyest védve legyenek. A rohamozók
fölkapkodták a létrákat, ismét nekitámasztották a falnak, és
mászni kezdtek. Közben kívülről is jött a segítség, a védőknek
nem volt újabb szekérnyi kő odakészítve, hogy ismét rájuk
zúdítsák.

Semmi nem változott. Az emberek egyre potyogtak vissza,

dőltek a létrák, pányvák pedig azért nem hullottak, mert azokat
az elején levagdosták.
Hamarosan különös dologra lettem figyelmes. Amint
mászni kezdtek fölfelé a katonáink, a létra egyszer csak dőlni
kezdett hátrafelé. Anélkül, hogy fönt, a falon bárki ellökte
volna. Csak dőlt, dőlt a létra, és nagy ordítással csapódtak a
földbe az emberek. Néztem a falat, hogy mi történhetett, és
akkor észrevettem valamit. A falon, középmagasságban, ahol
állt még a kövezés, épp, amikor odanéztem, megmozdult
valami. Egy pillanatig láttam, mert szinte azonnal eltűnt,
behúzódott a kövek rései közé. Egy rúd volt az, ágassal a
végén. Mindez a fal jobb harmada környékén.
– Csorba, láttad?
– Micsodát?
 – Finta! Izsép! – szóltam nekik, hogy jöjjenek oda, és
intettem a tizedem többi tagjának is. Hamar elmondtam, hogy
mit láttam, mire lesegetni kezdtek fedezékünk mögül, hogy
megnézzék maguknak a falnak azt a szakaszát.
– Mi a fészkes fenét csináltok ti itt? – förmedt ránk Aba,
amikor meglátta, hogy ott tanácskozunk.
– Aba uram – szaladtam elé gyorsan. – Mi bemegyünk a
falon túlra. – Úgy nézett rám, mintha csíkos lovat látna.
– Miben sántikálsz már megint, Keménd?
– Bemegyünk, ha mondom. Csak az kellene, hogy
mindenki a fal közepét és bal felét rohamozza, hogy
odacsalják a védőket.
– Keménd! A hídnál nem csalatkoztam benned.
– Most sem fogsz, Aba uram. Csak add le nekem a falról
húsz emberemet.
– Eredj értük, tüstént, ha ez kell.
– Meg egy lajtorja is kéne.
– Ni, mennyi – mutatott Aba a fal felé.
– Csak egy, s azt vágasd le nekem fele hosszúra, Aba uram!
– és választ nem várva máris iramodtam, hogy megkeressem
Bekét.
Odafönn ezren pörgették a parittyákat és vetették a nyilakat,
de sebesült itt is volt szép számmal, mert a védők serényen
vették célba őket. Bekét húsz székellyel a fal végében találtam,
ahonnan közelebbről adhattak fedezetet a támadóknak.
– Beke! – kiáltottam oda a nagy csatazajban. – Nem unod
még, hogy itt ücsörögsz? – Nem válaszolt, ám igen csúnyán
nézett rám.
Nem nagyon értette a tréfát, ha ő volt annak célpontja. –
Gyertek hamar, mindahányan. Átmegyünk a falon. – Nem
kellett semmit magyarázgatni, azonnal indult az embereivel.
Mindjárt meghozta a kedvét, hogy végre történik valami.
Mikor ismét leértem a várudvarra, fölkaptam egy hosszú
pányvát, amiről már levágták a horgot, és egy karnyi vastag
fadarabot kötöttem a végére keresztben. Fogtam a megkurtított
létrát, és embereimmel a kőrakás jobb széle felé indultam.
– Mike – mondtam neki, miközben elhaladtunk mögötte –,
az innensőkkel csak a jobb felét szórasd! Nehogy a nyakunkba
szórjanak egy saroglyányi követ!
– Hát ti meg hová mentek? – csodálkozott ránk.
– Oda, át – válaszoltam, azonban vitára nem volt idő.
A jobb szélen meglestük, mint áll a dolog a fal tövében. A
sok törmeléktől nehéz volt a járás, viszont láttam, hogy Aba
parancsára balra húzódott a támadás ereje, s így a védők
jobban arra figyeltek. Katonáimnak még egyszer elmondtam,
hogy mit, hogyan teszünk, s aztán a megfelelő alkalomra
vártam. Olyan nem volt, hogy az ember csak úgy odasétál, és
nem eshet baja, de amikor láttam, hogy a falon több palánk is a
balszárny felé kezd mozdulni, elérkezettnek láttam az időt.

– Most! – kiáltottam, majd Csorbával és Fintával együtt

rohanni kezdtünk a fal felé. A sajkáknál használt
deszkapajzsainkat tartottuk fejünk fölé, a többiek szintén
fölkaptak egyet-egyet, akik még a fedezékben várakoztak.
Finta a létrával szaladt, és amikor odaért, nekitámasztotta a
falnak, éppen az alá, ahol korábban a lökőrudat láttam eltűnni.
Azonnal fölugrottam rá, és másztam a résig. Abba beledugtam
a fadarabot, Csorba pedig nyújtotta a létraállító rudat.
Azt megfogtam, és betoltam vele a résbe a fát, amíg nem
éreztem, hogy túloldalt leesik. Meghúztam a kötelet, tartott.
Ahogy gondoltam, a fa keresztbeállt a rés túloldalán, és
nekitámaszkodott a köveknek. Ekkor éreztem, hogy valaki
odaát feszegeti a fácskát, ezért erősen tartottam. Nem kellett
sokáig, jöttek az embereim, és mind megmarkolták a kötelet,
amit a fával magam után húztam. Ekkor leugrottam a létráról
és behúzódtam kicsit távolabb a fal alá, fejem fölé tartva a
deszkapajzsot. Finta elkapta onnan a létrát, és Csorbával
együtt ugyanígy fedezékbe vonult.
 Az emberek nekifeszültek a pányvának. Pillanatokig tartott
az egész, és a lazán rakott kőfal máris megindult. Annak
ajtónyi darabja nagy robajjal omlott le, és máris láthatóvá vált
egy lyuk, nem nagyobb, mint amiben négykézláb elfér egy
ember. Ennél többet nem lehetett látni a portól, és ez épp elég
volt.
Finta máris ugrott a létrával, ismét a falnak támasztotta, és
erősen fogta alulról. Most Csorbán volt a sor, hogy
fölszaladjon rajta, és a lyuk szájához íjával a kezében, az
idegre készített vesszővel ért. Meghagytam neki, hogy ne
nézegessen semmit, csak eressze azokat a nyilakat befelé. Nem
is tétovázott, máris pendült az ideg, a lyukból pedig kiáltást
hallottunk. Csorba nem bízta a véletlenre, volt még két nyíl a
markában, azokat is gyors egymásutánban lőtte befelé, majd a
létra szélére fordult, hogy utat engedjen nekem.
Máris indultam, és Csorba mellett fellépve azonnal a
lyukba másztam. A por fojtón szállt az orromba, de hamar
túltettem magam rajta. Elindultam befelé. Épp annyi helyem
volt, hogy négykézláb haladni tudtam, vigyázva, nehogy
beverjem a fejem. A falak rézsútosan dőltek befelé, azonban
jól megerősítették támfákkal, amiket felül összecsapoltak.
Egy háromszög alakú kis vájat volt ez, épp akkora, hogy
egy ember végig tudott benne mászni. Odabent teljesen sötét, a
túloldalról jött némi fény, az se sok. Tudtam, hogy egy test
torlaszolja el az utat, és szablyámat előretartva tapogatva
másztam felé. Hogy él-e, holt-e, azt nem tudhattam, és vártam,
hogy mikor döf belém egy lándzsával vagy karddal. Az
nyugtatott csak meg, hogy Csorba nyila után hallottam a
kiáltását, s így biztos lehettem benne, ha nem is halott,
legalább sebesült. Aztán a szablya megakadt, és
megbökdöstem vele, hogy mozog-e. Nem mozdult. Közelebb
húzódtam, és máris elértem, majd tuszkolni kezdtem magam
előtt kifelé a lyukból. Elég könnyen ment, és amikor a lyuk
túlsó szájához értem, akkor láttam meg, hogy miért. Egy fiatal
legény volt. Mindhárom nyíl eltalálta. Feje hátrahanyatlott,
opálos tekintettel meredt a szürke égre. Amit nem fedett a
ruhája, arca, nyaka csupa vörös seb volt, mintha leforrázták
volna, vagy még annál is rondább. Korábban a katonákon
láttam, akikkel küzdöttem, és most ezen a fiún, hogy Aba
meszes tömlői senkit nem kíméltek.
Bár neki már mindegy volt, mégis igyekeztem óvatosan
kitolni magam előtt az alagútból. Aztán utánaugrottam, és azt
néztem, hová kell hirtelen lecsapnom, merről jön a támadás. A
fal túloldalának rézsűjén találtam magam. Körülöttem
mindenfelé kő, törmelék, fagerendák maradványai, annyi,
hogy lépni is alig lehetett. Azokon halottak és félholtak,
akikben csupán szusszanásnyi maradt az életből.
Támadás eleinte nem ért, s így a többiek is kezdtek egymás
után kiérni a fal oldalába, és már azt néztük, hogy merre
tovább. Majdnem mind átértek, amikor lentről kiáltást
hallottam. Egy asszony vett észre, aki követ rakott. Többen
dolgoztak körülötte, leginkább asszonyok és gyerekek.
Kiáltása nem nagyon tűnt fel senkinek a nagy zajban, aztán
meglátott bennünket egy katona a falon, aki társait is
figyelmeztette. Többre nem volt ideje, Csorba íjat feszített, és
máris röpítette nyilát annak oldalába.
– Gyerünk! – kiáltottam, és megindultam felfelé a rézsűn.
Épp mielőtt felértünk volna, akkor támadtak ránk az első
katonák. A legtöbben az ostrom felől szaladtak elénk, s páran a
külső, még álló várfal gyilokjárójáról. Lándzsák böktek felénk,
kardok sújtottak le, amit alulról igen nehéz volt védeni.
Támadni viszont könnyebben lehetett, mégpedig az ellenfél
lába szárát, és nem fontolgattuk egy pillanatig se, hogy jól
megcsapkodjuk őket. Estek el, egyik a másik után, mindjárt a
szemünk elé, és észvesztett ordításuk közepette semmi mással
nem tudtak törődni, mint saját fájdalmukkal, de leginkább a
feléjük bökő szablyákkal nem.
A védőket visszaszorítva hamar a fal tetejére értünk, és
erősen hadonászva kiáltottam lefelé, hogy erre tereljék a
támadást. Féltem, hogy hirtelen ellenségnek néznek a mieink
és nyilat lőnek felénk, ám szerencsére hamar észrevettek. S
nemcsak az íjászok, hanem Aba is, és azonnal kiabálni kezdett
a katonáinak, hogy a jobb szélre iparkodjanak a létrákkal.
Csakhogy ez nem ment olyan gyorsan, mert mindenki el volt
foglalva a falon a maga bajával. Ám akkor Mike lerakatta az
íjat a katonáival, és kurta létránk felé szalajtotta őket
egyesével, amilyen gyorsan csak eltűntek a lyukban.
 Tovább nem foglalkozhattam a lentiekkel, mert hirtelen
igen erős támadás ért bennünket. A védők tisztjei észrevették,
hogy nagy baj lesz, ha nem tesznek valamit tüstént, így annyi
katonát küldtek ránk, amennyi körénk fért, és alig győztük a
védekezést. Sorra betalált hol egy kard, hol egy lándzsa,
többen mély sebekből véreztek katonáim közül. Az én
csizmámra is rábökött valaminek a pengéje a lábak között,
szerencsére lecsúszott annak száráról, majd sisakomon
koppant egy kő, de mindez semmiben sem akadályozott, hogy
tartsam sorunkat. Ám a nyomás egyre nagyobb volt, és kis
csapatom már alig bírt megállni.
Teljesen a fal peremére szorultunk, amikor láttam, hogy egy
katona kardját emeli, hogy nyakamra csapjon. Épp lendítettem
a szablyát, hogy kivédjem, ám a csapás elmaradt. Szeme
elkerekedett, utolsó lélegzete bent szakadt, és tehetetlenül
rogyott össze. Vele együtt hirtelen mások is, a többiek pedig
oldalra kapkodták fejüket, hogy lássák, mi történt. Nyilat
kaptak a bordáik közé. Mikével az élen tucatnyi íjász ért át a
lyukon, és sorba kezdték leszedegetni a ránk támadó
katonákat. Hamarosan negyven-ötven ember ért át, aztán
egyszerre szablyával rohantak a még küzdőknek, és így
egykettőre, ha csak egy pillanatra is, felszabadítottak
bennünket.
– Csorba, hol vagy? – kérdeztem, mert nem láttam hirtelen.
– Mögötted. – Hátrafordultam, tényleg ott küszködött,
azonban nem ellenféllel, hanem hogy szablyáját kirántsa
egynek a csigolyái közül.
– Add csak – mondtam, és kivettem a kezéből. Lábammal
megtámasztottam a halottat, majd egy nagy rántással
kiszabadítottam a fegyvert. Amikor visszaadtam, láttam, hogy
vérzik a keze. – Hozom a párlatot – mondtam kacsintva.
– Még az kéne! – vágott vissza dühösen. Aztán valami erős
szuszogásra lettem figyelmes mögülem. Egy magyar érte el
épp a fal peremét. Kezet nyújtottam neki és fölrántottam, majd
még egypárat, akik mögötte jöttek a létrán. Végre odaértek,
épp időben. Ha Mike nem segít meg bennünket az utolsó
pillanatban, talán egy sem ér föl.
 Ismét ránk támadtak a védők, majdnem mind egyszerre,
alig hagytak maguk mögött valakit követ hajigálni. Így megint
heves csatába kellett bocsátkoznunk, s ettől kezdve egyre
többen álltak a mi oldalunkon. Több tucat létrán érkezett a
segítség, és hamarosan több százan szálltunk szembe az
ellenséggel. Aztán lehettünk odafönn ezren is, majd még
többen, és amikor lefelé szorítottuk a védőket a rézsűről,
utolsónak a cifra vértezetű magyar urak is nekiveselkedtek,
hogy feljussanak a falra.

Innen kezdve nem volt kétséges, hogy miénk a győzelem, a

sokszoros túlerő elsöpörte az ellenállást. Sokan eldobták
fegyverüket és a földre térdeltek, hogy megadják magukat. A
nagy hevességben eleinte sokat levágtak közülük, aztán
kiabáltak a tisztek, hogy hagyják őket életben. Mások a hátsó
részbe menekültek, házakban próbálták elbarikádozni
magukat, sokan bejutottak a toronyba, aminek az ajtaját
belülről torlaszolták el. Mindennek pedig semmi értelme nem
volt, el sem tudom képzelni, Brangna mire számított, hogy itt
mi állítja meg a magyarokat. Vagy hogy jön a megmentő
sereg? Vagy a becsületért? Mert a szavát adta, s azt tartja, míg
él? Pedig mennyi életet megmentett volna, ha alább ad
nyakasságából, és belátja a küzdelem értelmetlenségét.
A magyarok előretörtek, mi pedig dologtalanul szorultunk
hátrébb. Körbenéztem, hogy mekkora a pusztítás a
székelyeknél, bizony sok emberünket láttam földön fekve, a
legtöbbet sebesülten, párat mozdulatlanul. Mindjárt
rendezkedtem, hogy csináljanak egy kis helyet a törmelék
között a rézsű oldalában, oda vigyék a holtakat is, sérülteket is,
és kössék be a sebeiket, akinek kell.
Nagy szuszogva Aba is fölért egy létrán, és csípőre tett
kézzel, nagy büszkén tekintett szét a jól végzett munka
eredményén. Brangnát kereste, azonban a tisztjei jelentették,
hogy nem találják, biztosan a toronyban barikádozta el magát.
Erre Aba kiadta a parancsot, hogy törjék be annak vaskos
ajtaját, rögtön, és kerítsék elő neki ezt a Brangnát. Mégpedig
élve, mert maga akarja kiontani a beleit. Mindjárt nekiálltak
szétverni a vasalt ajtót fejszékkel és helyben talált gerendából
rögtönzött faltörő kossal.
Az ajtó nehezen engedett. Látni lehetett, hogy belülről
erősen megtámogatták, és nem lesz könnyű a bejutás, aztán a
sok döngetéstől megmozdult az egész tok, és sarkával együtt
fordult ki az ajtó. Belülről azonnal sűrű nyílzáport zúdítottak a
támadókra, öthat magyar mindjárt a földre esett. Ez nem
állította meg őket, a hátrébb állók pajzsot emeltek és erővel
törtek be a torony földszintjére. Hogy odabent aztán mi történt,
azt nem láttam, viszont nem volt nehéz kitalálni, hogy a szűk
lépcsőn a végsőkig harcolnak Brangna emberei, és hogy sok
áldozat kell a kézre kerítéséhez.
– Jössz-e, Keménd? – Beke szaladt lefelé mellettem a
dombról embereivel, s egy lentről fölhúzott létrát vittek
magukkal. Már láttam, hogy mire indulnak, hát hogyne
mentem volna. S jött utánam a tizedem is, aki épp ott volt.
A létrát a torony falának támasztották, és Beke indult is.
Szóltam neki, hogy engedjen előre, de fölemelte a mutatóujját,
úgy mondta, hogy nem úgy az, ez most neki jutott eszébe.
Mérgesen álldogáltam a létra alján, és türelmetlenül vártam,
hogy végre rám kerüljön a sor. Aztán eljött, nagy lendülettel
kezdtem fölfelé kapaszkodni, és kiabáltam a fölöttem
lévőkkel, hogy szedjék már a lábukat.
A létra nem ért a torony tetejéig, bár a felső két emelet
úgyis leomlott, s így nem mentünk volna vele sokra. Egy
ablaknyílást találtunk, ahol sorra ugráltak be a katonák, és
amikor fölértem, akkor láttam, hogy odabent azonnal heves
csata kezdődött. Brangna legjobb katonái szorultak ide föl, és
nem volt könnyű megbirkózni velük, ám létszámfölényünk
egyre nőtt, s ez adott némi bizakodásra okot. Aztán megláttam
őt magát is. Aki elé került, azt mindjárt levágta, és máris
három székelyen gázolt keresztül.
– Brangna! – kiáltottam rá, és ledobtam fejemről a sisakot,
hogy megismerjen, hátha így békén hagyja a többit. Neve
hallatára felnézett, és láttam szemében a döbbenetet, amikor
meglátott.
 – Málé! – kiáltott rám, és egyenes kardjával rám mutatott.
Nagy léptekkel indult meg felém, és úgy lökte félre, aki az
útjába került, mintha egy csirkét rúgna odébb a lába alól.
Szemei eszelősen meredtek rám, szája vicsorgott, és jött, hogy
feldaraboljon a kutyáinak. Mindene vérben ázott, s hogy
mennyi volt ebből a sajátja, mennyi a magyaroké, azt nem
lehetett tudni. Azt igen, hogy a mész őt sem kímélte, mert
arcának bal fele szinte teljesen leégett.
Amint közelebb ért, máris lecsapott, és olyan erővel, hogy
majd’ kiverte kezemből a szablyát. Aztán újra és újra, és
eleinte mind hárítottam, aztán a hátrálásban valamiben elakadt
a lábam és hanyatt estem. Nem várt Brangna semmit, mindjárt
felém bökött, mégpedig a mellvért alá, ahol csak a széles
bőröv fedi az ember hasát. Megtanultam, hogy a szúrást igen
nehéz szablyával védeni, ha pajzs nincs, kell, hogy a test is
elmozduljon, ezért azonnal oldalra hengeredtem. A kard csak
az övet vágta meg, engem nem. A pillanatot pedig
kihasználtam arra, hogy Brangnának a térdébe rúgjak, amitől
megrogyott, majd szablyámmal sújtottam a vállára. Felkiáltott
és hátratántorodott, azonban nagyobb sérülés nem érte, mert a
csapást fölfogta az acélvértje.
Fölpattantam, hogy nekitámadjak, de megint megelőzött.
Vágott, szúrt a kardjával, és amikor az hónom alá csúszott,
vállal úgy megtaszajtott, hogy a falnak tántorodtam, és alig
tudtam ellökni magam az újabb szúrás elől. Most azonban
mindjárt visszatámadtam, a csuklójára akartam csapni. Ez sem
úgy sikerült, ahogy akartam, mert közben elrántotta a kezét,
így a kardját értem el. És mivel szablyám éle közel a
markolathoz ütődött Brangna fegyverének lapjára, arra is közel
a tövéhez, a kard eltörött. Mérgesen nézett a törött csonkra,
majd elhajította, és jött volna nekem, hogy puszta kézzel
fojtson meg. Ám szablyám hegye már a torkán volt, s ez
megakasztotta. Karjával hirtelen félresöpörte fegyverem, mire
azonnal vágást ejtettem az arcán, és ismét nyakán volt a
szablya hegye.
– Málé! – sziszegte, és szinte forrt a dühtől.
– Akkor most befejezzük, amit elkezdtünk – mondtam neki,
én is ziháltam a kimerültségtől. Lecsatoltam nyíltegezemet,
félredobtam az íjat övemről, majd szablyámat is elhajítottam. –
Gyere! – És nem kellett kétszer mondani, Brangna
nekiiramodott, hogy széttépjen. Az indulat vezérelte, elméje
teljesen elborult, s ez rossz mozdulatot eredményezett.
Rosszat, mert olyasmi volt, amit ismertem és amire
számítottam.
Hagytam, hogy nagy lendülettel nekem rontson, majd jobb
lábammal előreléptem, oldalt fordultam, és közben
megmarkoltam balommal acélvértjét a nyaka alatt, jobbommal
pedig átkaroltam a combját. Brangna úgy dőlt rám, mint egy
zsák. Csak éppen az a nagyobb fajta, amit két ember is alig bír.
Ezzel a nagy szamárral a nyakamban kellett fölállnom, és most
sem ment könnyebben, mint először. Azért ment. Brangna
ordított, én pedig körülnéztem, mert ez nem játék volt a sáros
udvaron. Ez maga volt a vég. Brangnának.
A csata ekkorra elült, a védők nagy része halott vagy
sebesült volt, akinek pedig maradt egy csöpp esze a végére,
megadta magát. A székelyek csak azt várták, hogy végezzek
Brangnával, és amikor Finta közbe akart avatkozni, Beke
megfogta. Most ott álltam velük szemben, nyakamban ezzel az
eszét vesztett behemóttal. Aztán lendítettem rajta egyet, és
fejemen keresztül székelyeim lába elé dobtam, a padlóra. Azok
mindjárt rávetették magukat, és Brangna a kezeik közül
végképp nem szabadulhatott. Hamar pányvát kerestek,
megkötötték, lábait rövid béklyóba fogták, a nyakába hurkot
vetettek, hogy eszébe se jusson csinálni valamit. Így vonultunk
le a toronyból, székelyek kezén a várkapitánnyal.
Ahogy beljebb mentem az udvarban, láttam, hogy milyen
sok a várbéliek között a sebesült. Sokakat bekötöztek, ám a
végére nem volt, aki kötözzön. Jajveszékelés, hörgés, vagy
csendes kimúlás mindenütt. Magyarázgattam magamnak, hogy
a fal alján sem jobb a helyzet, ahol a magyar katonák
fekszenek egymás hegyén-hátán, azonban minél többet láttam
idebent, annál kevesebb volt magyarázatnak, hogy mi van
odakint.
Majd ismerős alakra lettem figyelmes. Egy házfal tövénél
térdelt, ölében két gyerekkel. Két halott gyermekkel, akiknek
kezére, arcára sebet mart a mész. Oldalt lépkedtem, hogy
lássam, ő-e az, akire gondolok, és bizony ő volt. Jasna, a
várgondnok, Goran felesége. Láthatta, hogy közelebb lépek,
mert rám emelte a tekintetét. Arca csupa heg volt, egyik szeme
kisülve. Annyira megrémisztett ennek a kedves asszonynak az
átváltozása, hogy hátratántorodtam ijedtemben. Egy pillanatig
nézett rám ép szemével, máris visszafordult két halott
gyermekéhez és könny nélkül siratta őket. Nem ismert meg.
Hál’ Istennek, nem ismert meg, mert nem tudtam volna hová
lenni szégyenemben. Megláttam egy kőhalmon pár odavetett
köpönyeget. Egyet elvettem és ráterítettem az asszony vállára.
Észre se vette. Vagy nem érdekelte. Nem tehettem semmit érte.
Semmit. Csak döbbenettel néztem néma szenvedését. Arra
gondoltam, vajon mennyi bánat kell ahhoz, hogy a könny is
elapadjon.

Havazott. Nem erősen, inkább szállingózva. Szokatlan volt

fülemnek a csend. Senki nem csatázott, nem csendültek
kardok, nem roppantak szörnyű falak, hogy omolva porrá
morzsolódjanak, szinte nem is történt semmi. Egy ember volt,
aki most állt neki egy szörnyű csatának, és aki körülötte állt,
mind őt figyelte.
Az asztal lába sárba süppedt csakúgy, mint a nagy
karosszék, melyen korábban Brangnát láttam lakmározni. Aba
elé frissen sült őzcombot tettek, ami gőzölgött, és mentafüves
illata szállt a lassú szellőn az éhes katonák felé. Aba pedig
nekiállt, hogy legyűrje a combot, melynek leve kétoldalt
csordogált bajuszán. Nagy darabot tépett fogával, jóízűen
rágta, és közben intett emberének, hogy töltse újra kupáját
borral. Azt mindjárt fölhajtotta, bort és húst együtt nyelte.
– Én megmondtam – szólt, és ismét az őzbe harapott, majd
teli szájjal folytatta. A tolmács azonnal fordított. –
Megmondtam, hogy megfőzlek mindnyájatokat. Nézz az
embereidre! Megmondtam, hogy itt fogom elkölteni az
ebédemet. Nézz rám! – Brangnát öten tartották előtte
megkötözve. Vértjeit leoldották, sisakja talán odafönn maradt,
csizmában, nadrágban és egy szál ingben állt Aba asztala előtt,
és gyűlölettel nézte, ahogy az eszik. – Az anyád szentségit! –
csapta mérgesen Aba az asztalra a combot. – Nézd meg, mit
csináltál! Hány ember halt meg? Kétezer? Háromezer? –
Brangna nem szólt. – Vigyétek a szemem elől ezt a szarházit!
– ordított Aba, majd a sárba hajítva a húst, fölborítva széket és
asztalt fölállt, és a sértetlen északi kapu felé indult. – Mi van a
híddal?
– Sértetlen, Aba uram – válaszolt egy tisztje. – Azon is
voltak kötelek, de már levágtuk.
– Jól van! Kaput kinyitni! – Nagy csikorgással mozdultak
meg az emelőszerkezet kerekei, s hangosan csapódott a
felvonóhíd a támnak. A katonák leemelték a súlyos keresztfát,
majd elhúzták a reteszeket, és többen nekifeszültek a kapunak,
mire az megmozdult a sarkán. Amikor teljesen kinyílt, Aba
ment előre. Lassú, súlyos léptekkel indult, neki a hóesésnek.
Átment a felvonóhídon, s megállt a pallókon. Senki és semmi
nem mozdult, odaát mintha megállt volna az élet, és mindent
elfedett volna a hó. – Hol vagytok, magyarok? – kiáltotta Aba
mély, öblös hangján. És erre megelevenedett a túloldal.
Ujjongtak, fütyültek, akik odaát csendben várták oly sok
napon keresztül, hogy mi lesz Brangna várának a sorsa, és
hirtelen mind megindultak a híd felé. Mi is ott álltunk Aba
mögött, aki pedig nem fért a hídra és a kapuba, az fentről, a
gyilokjáróról nézte, hogy mi történik odalent.
Üllő lépett a hídra először. Nem szólt semmit, Aba elé állt,
s hirtelen megölelték egymást. Kár lett volna minden szóért,
ezt a nagy örömöt nem lehet szavakba önteni.
– Egyben vagy-e, Aba? – kérdezte aztán Üllő.
– Egyben.
– S nem éheztél-e meg a nagy verekedésben?
– Már ettem – válaszolta, és Üllő csak nézett rá, hogy ez
hogy lehet. – De még tudnék, s az embereim is. – Üllő erre
megenyhült.
– Akkor jó – mondta –, mert odaát tele kamrákat találtunk,
és minden üst alá nagy tüzet rakattam, hogy legyen, mire
végeztek.
– Igen bölcsen tetted, Üllő! – pödörte meg Aba a bajuszát.
– S mi jót főzettél?
 – Birkát. Jó zsíros anyákat, mert tudom, hogy azt szereted.
– Abának lehervadt a mosoly az arcáról.
– Jól van, fiam. Előreküldöm a katonáimat, igencsak
megéheztek. Én ráérek.
– Nagylelkű vagy, Aba! – mondta Üllő elismerően a bölcs
hadvezérnek.
– Aba uram! – kiáltott valaki mögöttünk, és igyekezett
átverekedni magát a tömegen. – Aba uram, hírnök jött
Árpádtól! – Határozott léptű kaftános katona sietett mögötte.
– Aba uram, Árpád üzeni, hogy itt lesz, mielőtt leszáll a
Nap.
– Máris? – nézett nagyot Aba. – Merre jár?
– Most hagyta el a Sársumlut. Kérdezteti, megvan-e az út
dél felé. S kéreti, hogy legyen táborhely és főtt étel húszezer
katonájának.
– Teringettét! Lemosni sincs időnk a vért. Hamar el kell
hordatnom ezt a pocoktúrást az útból.
– Állj csak meg, Aba! – szólt közbe Üllő. – Hadd legyen ez
az én gondom.
– Te csak csináltasd meg a tábort Árpádnak.
– Az megvan. Én se aludtam, míg te csatáztál. És az ételt is
elrendezem. Ti üljetek le odakint, egyetek, pihenjetek! Téged
és tisztjeidet a hegyre várunk, a toronyhoz.
– És az út?
– Ötszáz emberem mindjárt nekiáll. S ötszáz foglyot is
idehozatok hamarjában. Aba, becsülettel megtetted a magadét,
s ez nem lesz eltagadva Árpád előtt sem.
– Jól van, nem is azért.
– Tudom. De ezt már rám bízhatod.
– Hát jól van – mondta Aba, és a követhez fordult. –
Mondd meg Árpád nagyfejedelem uramnak, hogy minden
készen van. – A követ eddig türelmesen várta, hogy Aba és
Üllő végre dűlőre jussanak, ám most hirtelen sarkon fordult, és
szaladt vissza a falon keresztül a lovához, hogy a hírt
Árpádhoz vigye.
 – Emberek! Hallottátok – kiáltott a kapuban és a
gyilokjárón álló katonák felé Aba. – Odaát vár benneteket a
főtt étel! Menjünk, faljunk egyet!
– Huj rá! Huj rá! – szakadt ki a katonák torkán a
csatakiáltás, csak úgy vezénylés nélkül. Ezúttal másképp, mint
eddig bármikor.
Örömmel, nem vérszomjasan. És megindultak a magyarok,
székelyek és karvalyok, mind együtt, szaladtak át a hídon,
hogy az egyre sűrűsödő hóesésben nekivessék magukat a főtt
birkának. S hogy nem csalatkoztak az ételben, az nem a birka
miatt volt, hanem a friss kenyér okán, amit Üllő ezerszám
süttetett erre a jeles napra.
– Fogyatkozunk, Keménd – jött közelebb Füle, miután
megettük az ételt. – A táborban már csak tízet istápolnak, s
vittünk még nyolcat.
– Ej, de keserves ez! Izsépet beleszámoltad-e?
– Bele hát.
– Ott rogyott le mellettem, a falon.
– Lándzsát böktek az oldalába, de talán megmarad.
Kimosták a főzeteddel a sebet. Azt mondják, ha nem feketedik
be, megmarad, ha befeketedik, oda lesz Izsép is. Hanem Mike
is felbukott, amikor átjöttek a likon. Nyilat lőttek a hátába.
– Hát a vért? Nem fogta meg?
– Megfogni megfogta, ám nem ez a fajta nyíl volt, hanem
számszeríjból lőtték.
– Az cudar dolog.
– Nem ment át teljesen az se, megakadt a lapockájában.
Megmarad, de a szablyát nem bírja.
– A Jóisten csak megsegíti. No, menjünk!
– Hová? – nézett csodálkozva Füle.
– Hová, hová. Elhányni a pocokvárat.
– Eh, hogy egy darabig nem bírsz megülni – morgolódott,
aztán föltápászkodott, hogy összeszedje az embereket.
 Furcsa különítmény jött elöl. Némelyiken nyűtt csizma,
másokon bocskor, paraszti nadrág és birkabunda, mintha csak
a szántásvetésből jönnének. A földet rég félrehordtuk az útból,
és mindent eltisztítottunk, hogy semmi ne akadályozza a had
átvonulását. A torony aljában ácsorogtunk subáink melegében,
és néztük, ahogy közelednek. Ismerősforma volt a paraszt, aki
az élen lovagolt.
– Aztán fogtatok-e csirkét, Suk? – kiáltottam a
közeledőnek. Amaz erőltette a szemét, hogy jobban lásson,
aztán megismert.
– Akadt – válaszolt a maga kurta módján, széles vigyorral a
bajsza alatt. – S te, Keménd?
– Én-e? – kérdeztem. – Erre a birka járja. – Intett, és ment
tovább, hogy mielőbb tábort foglaljon Bíbicvár mezején.
Jöttek egymás után az ilyen-olyan ezredek, magyarok is,
hunok is és más népek katonái, az ember beleszédült,
annyifélét látott. Ám egyszer csak igen cifra köpönyegek,
sisaktollak és vértek tűntek föl a kapun túl, és amikor közelebb
értek, akkor láttam, hogy nagy úri társaság az válogatott,
kecses járású lovakon, mindjárt az elején Árpáddal. Komor
tekintettel nézett jobbra-balra, hogy miféle hely ez, és
szemlélte a bevétel nyomait. Amint beért a várudvarba, a
torony előtt várta Aba és Üllő. Árpád megállt, lóról leszállt, és
hozzájuk lépett. Először Üllő fiát ölelte meg.
– Fiam! Hallottam, hogy jó munkát végeztél.
– Bevettük, amit be lehetett, apám. Csak Szegettkő vára áll
még körülfogva.
– Az ráér. S te Aba? Gyere, hadd öleljelek!
– Árpád, az út nyitva áll előtted Ezékig.
– Látom, igen sok dolgod volt ezzel a várral. Elment az
esze ennek a Branyának?
– Úgy valahogy – válaszolt Aba, s intett az embereinek.
Hamarosan előrángatták Brangnát megkötözve, ketten
pányván tartották, nehogy valami meggondolatlanságot
csináljon.
 – Szóval, te vagy az a Branya – nézte meg magának Árpád.
– Ekkora vár és a népe volt a gondjaidra bízva. Nézd meg, mit
tettél! –
Aba tolmácsa máris fordította. Brangna nem válaszolt,
éppolyan keményen állt, annyi gyűlölettel a szemében, mint az
elején, amikor elfogtuk.
– Makacs nép ez – magyarázta Aba. – Tartják magukat a
hűséghez, és nem hiszik el, hogy már nincs kihez.
– Úgy? – mondta Árpád, és közelebb lépett Brangnához. –
Arnulf halott. Ne csodálkozz, hogy nem tudsz róla, már
mindenhol az én embereim őrzik az utakat. Ötezer katonám
nyargalászik Itália síkján, s lekötnek ott minden sereget. A
bajorok meg csak a morvákkal foglalkoznak. Tőlük vártál
segítséget? – Brangna egyre jobban összevonta szemöldökét,
ahogy felfogta Árpád szavainak értelmét. – Vagy a pápaságtól?
Ahol hullákat ültetnek a trónra, hogy ítélkezzenek fölöttük? –
Ezen nagyot nevetett, aki csak hallotta. – Mind egyformák.
Fogalmuk sincs, hogy mi történik itt. Zala mocsárvárát
bevettem. Innen északra egész Pannónia a magyaroké, és a
Duna fölött is. Nincs más hatalom ezen a földön rajtam kívül.
Megértetted? – Brangna nem látszott megtörni. – Branya,
kardot kapsz tőlem – folytatta aztán Árpád nagyot sóhajtva,
továbbra is nyugodt hangon. – Rajtad áll, hogy a kezedbe vagy
a nyakadra. S ugyanazt kapja, aki megmaradt a seregedből a
másik két várban. – Brangna az életét nem féltette, azonban
erre a fenyegetésre kénytelen volt szembenézni a tényekkel. A
csatát elvesztette, és rajta állt, hogy megmaradt katonáit
elveszejti-e teljesen értelmetlenül. Be kellett látnia, hogy nincs
más választása, meg kell hajolnia Árpád előtt. – Halljuk, mit
felelsz, Branya!
– Árpád – kezdett bele Brangna nem a megszokott hangján.
Igen halkan mondta. – Szolgád leszek, ha életben hagysz
bennünket.
– Hangosabban, hogy mindenki hallja! – förmedt rá Árpád.
– Szolgád leszek – mondta ismét, ezúttal sokkal
hangosabban –, ha meghagyod az életem, s az embereim
életét. – Ez tetszett Árpádnak, ám ki kellett igazítania
Brangnát:
 – Arnulfnak lehettél szolgája, nekem nem. Nekem népem
van, nem szolgahadam – s keze fejét nyújtotta. Amaz
tétovázott egy darabig, aztán egy hátának szegezett lándzsa
jobb belátásra bírta. Térdre rogyott, s így csúszott közelebb,
hogy megcsókolja Árpád kezét.
– Jól van, ezzel végeztünk. Vigyétek! – majd fölrángatták a
földről, és elvezették börtöne felé.
– Mi legyen vele? – kérdezte Aba
– Jó katona – csóválta a fejét Árpád –, csak nem mindegy,
hogy kinek az oldalán. Üllő fiam, holnap elviszed Szegettkő
várához, hogy jobb belátásra bírja a kapitányt. Ha engedelmes
lesz és sikerrel jár, tedd meg a foglyok parancsnokává.
Hasznát vehetjük Ezéknél. – Árpád a hideg miatt kezét
dörzsölgette. – A többi ráér. Ond! – kiáltott hátra. – Gyere
előre! – Kivált egy az urak közül arannyal kivert szerszámos,
hollófekete ménen, és előreléptetett. – Ond, a te seregedből itt
hagysz ezret ezekben a várakban, míg tart harc! Mérjék föl a
károkat! S amint végeztünk Ezéknél, visszaküldöm Branyát a
foglyokkal, hogy mindent újraépítsenek.
– Úgy lesz, Árpád.
– Ki tudja, ha köztünk megbecsüli magát, talán lehet belőle
katona. Ennyit erről! Aba, Üllő, van-e szállás és étel? Fáradt a
sereg.
– Minden van, apám – válaszolt Üllő. – Az öreg várhoz
vonulhatsz, ott csak rátok várnak.
– Jól van, fiam – mondta. – Akkor hát induljunk! – és lóra
pattant. – Míg el nem felejtem. Aba, látom, meggyűlt a bajod a
híddal. Ügyesek az ácsaid, jól megcsinálták.
– Az ácsaim ügyesek, de ezt Keménd csinálta – magyarázta
Aba.
– Keménd? Csak nem az a vörös székely? Itt van?
Hozzátok
elém. – Erre lökdösni kezdtek kifelé az embereim nagy
vihogva, azonban nem szívesen léptem elő. – Keménd, megint
te? – nevetett Árpád. – Remélem, nem csalatkoztak benned a
vezéreim!
 – Nem, apám – válaszolt azonnal Üllő. – Keménd élen járt
a harcban, és derekasan állta a sarat mindenütt.
– Én sem mondhatok mást – toldotta meg Aba. – Kicsit
magyarázgatni kellett eleinte, hogyan mennek a dolgok a
magyaroknál, viszont helyén van az esze is, szíve is.
– És az ácsolatokhoz is értesz? – kérdezte Árpád
barátságosan. – Nem én – válaszoltam, és egyik lábamról a
másikra álltam. –
Hanem vannak ácsok a századomban. – Ekkor eszembe
jutott valami. – És van egy mind közül, aki a legjobb a jók
között.
– Nocsak! S ki lenne az? Hadd lássam!
– Réce, gyere ide! – kiáltottam hátra, és erre nagy
nevetéssel kezdték előretuszkolni. Réce azt se tudta, hová
legyen zavarában.
– Te vagy Réce? Nekem pont ilyenek kellenek. Ha
végeztünk a hadjárattal, új palotát építtetek Fehérvárosban.
Üzenek majd érted – és választ nem várva sarkalta lovát, meg
sem állt Bíbicvárig, ahol fűtött szoba, meleg étel és hideg bor
várta. Récével meg csak álltunk az út szélén, néztünk Árpád
után, míg a mögötte vonuló sokaság el nem takarta szemünk
elől.
– No, látod-e? – csaptam a megszeppent Réce vállára.

Jó volt ismét megvakargatni Rárót. Nyerített, amikor

meglátott. Enni, inni kapott, de nem volt, aki fölvakarta volna
hátán a megolvadt hótól letapadt szőrét ebben a hidegben.
Másnap aztán nyergeltettem, hadd mozogjunk egyet a lóval. S
nem csak a századot, az egész ezredet.
Mike sérülése miatt kénytelen volt lemondani tisztségéről, s
összeverődtek az emberek, hogy megoldják a dolgot. A
százfőknek kellett volna új ezredfőt választani, az egyikük
méregbe gurult, és felkiáltott:
 – Mi a rossebet gyűlésezgetni? Mondjátok meg hamar: ki
legyen az ezredfő? – és erre egyszerre kiáltotta mindenki:
„Keménd”. – No, eddig tartott. Keménd az ezredfő. – S engem
meg se kérdeztek, akarom-e, nem-e, ez hirtelenjében el lett
döntve. Én meg csak álltam ott, hogy akkor most mit csináljak.
– Füle! – szólítottam meg, nehogy eloldalogjon. – Gyere
ide! Hát mondd meg, most mi a fenét csináljak?
– Hogy mit? – nézett rám, és a szemében láttam, hogy
valami huncutságot készül mondani. – Azt meg tudod-e
mondani, hogy melyik század a soros az őrségben?
– Meg, hát.
– Hát azt, hogy kik ássák meg a szarógödröket?
– Azt is, ha kell, hogyne tudnám?
– No, látod-e? Tudod te, hogy mi az ezredfő dolga – majd
barátságosan megveregette a vállam, és kacarászva állt odébb.
Árpád meghagyta, hogy minden sebesültet vigyenek
gondos kezek közé, s hol találtak volna erre jobb helyet a
közelben, mint azt a tíz falut, amit az első székelyek
alapítottak a Vas-hegytől délre és északra. Ezek katonái ott
szolgáltak velünk, Mike egy-egy századába osztva. Így most
Izsép hazakerült, és nem csak ő. Hozzánk akart jönni a legtöbb
magyar és karvaly, meg az a pár északi, akik a déli hídnál
sérültek meg. Rendet kellett tenni, mert az azért nem járja,
hogy a mi asszonyaink nyakába szakadjon minden teher. Aba
elrendezte a sorsukat, és elosztotta tízfelé a sérülteket.
Hozzánk a karvalyokat rakta. S hogy egyik falu se szenvedje
nagyobb kárát a háborúságnak, mint amennyit kellett, minden
sebesült mellé adtak egy zsák búzát és egy zsák árpát Bíbicvár
kamráiból. Így indultak el a szekerek, némelyik ökrös,
némelyik lovas, azzal, hogy majd utolérik a sereget, amikor
utolérik.
Így történt, hogy a magyarok kezére került Hosszúhíd, s
ezzel megnyílt előttük az út délnek, délkeletnek, ha akarták,
egészen Konstantinápolyig. Szegettkő várát, amint meglátták
Brangnát megkötözött kézzel, hamar átadták Üllőnek. Ő a
katonákat lefegyverezte és munkára irányította Brangna alá
azzal, ha minden jóra fordul, visszamehetnek a várakba
katonáskodni.
Ezék vára makacskodott eleinte, ám mikor Aba és Árpád
két tucat katapultját fölállították vele szemben, alulról pedig
megjelent Üllő vízi hadserege, ott sem kellett elpocsékolni egy
nyilat sem. Máshol viszont igen. Szláv seregekkel vívtunk
mezei csatákat a Száva völgyében, a Duna és Tisza között,
majd a bolgárokat is elértük, és addig mentünk kerekbe, a nagy
hegyeken innen, míg megint magyar szót nem hallottunk.
– Tudod-e, mi ez? – kérdezte Csorba egy nagy folyó
partján.
– Nem én.
– A Maros.
– A Maros. S aztán?
– S ha arra mennénk, folyással szemben, majdnem odahaza
lennénk. – Odahaza! A szívem szakadt meg. Bárcsak láthattam
volna újra Székelyországot! A ménest! A falut! A tizedet! Ej,
keservesen messze vagy te, Székelyország, attól, ahová minket
letettek! De hát ez volt a parancs, ott kellett laknunk. S most
mennünk kellett tovább, az ország belsejébe, hadd tudja meg
mindenki, legyen az bolgár, avar vagy szláv, hogy kifélék,
mifélék ők ettől kezdve. Hogy magyarok.
Katalinbogárka szállt a kezemre, s járt egyik ujjamról a
másikra. Ez nem tél volt, ez a tavasz közeledtét jelezte.
Szétszéledt a had a nagy Alföldön, s kerülgetve a hatalmas
ingoványokat haladt nyugatra, ki Öttorony városa felé, ki
Fehérváros irányába, és a seregek mindenfelé elmondták, hogy
miféle ország ez ettől kezdve.
Aba seregével tett egy déli kerülőt, és Szegettkő várával
szemben értük el a Dunát, ahol jöttek elénk a sajkák és
dereglyék, hogy átvigyenek a túloldalra. Másnap Hosszúhídnál
voltunk, és készültem elköszönni a századunk megmaradt
felétől, Abától is, mert a mi utunk Sársumlu felé vitt.
– Azoktól ne nagyon köszöngess! – intett Aba állával a
század felé.
– Már hogyne?
 – Mert azok veled mennek.
– Hogyan jönnének? Tesszük az asszonyaikat s
gyermekeiket a szekérre, s küldjük utánatok Szárazszeglet
felé.
– Te Keménd, te Keménd! Hát magyarázgatnom kell,
hogyan mennek a dolgok a magyaroknál? Na, ide figyelj!
Kértél-e tőlem száz székelyt?
– Kértem.
– Megkaptad-e?
– Megkaptam.
– No, hát akkor mit akarsz? Vidd a székelyeidet, s
gyarapítsd a faludat!
– Gyarapítsam, hát hogyan? Mi is épp csak
megkapaszkodtunk.
– Nem azt mondtad, hogy tele az erdő vaddal?
– Mondtam ilyent – láttam be. – S az elég volt tíz
családnak, de száznak?
– Ha tíz megkapaszkodott, megkapaszkodik száz is. Azt
hiszed, Árpád jókedvében küldte azt a száz zsák búzát az
elején, s a marhákat? Osszátok be, Keménd! A tiétek. A falu a
tiéd, örülj neki! S ne gondold, hogy csak neked sanyarú a
sorsod, mindenhol nehéz az eleje. Az egész ezred itt marad a
tíz székely faluban, te felelsz mind a tízért. Erről többet egy
szót se!
Így tértünk haza, megfogyatkozva, mégis nagy örömben.
Hiszen Hosszúhíd után nem fogyott tovább a század, s mire
hazatértünk, a sebesültek kezdtek megerősödni olyannyira,
hogy sokan nekiálltak gyepet hántani tavaszi gabonavetéshez.

Szép volt a mező, jó földillatú a kora tavaszi melegben. Az

erdei úton jöttünk, az utolsó hidacskát is elhagytuk, amit még
Réce ácsolt. Marha bőgése szűrődött át a fák között, és hal
ugrása hallatszott, amikor a tóhoz közel értünk. Lefelé
ereszkedtünk az őszi irtáson, és hamarosan megláttam a hidat.
A mi hidunkat.
Megállítottam a menetet. Akik följebb voltak, leereszkedtek
mellénk a lomb alól. A hídon túl terült el a nagy északi rétünk,
ahová az újonnan érkezett marhákat hajtottuk ősszel. Vastag fű
nőtt tavaszra, volt bőven mit legelniük, bár most mással voltak
elfoglalva. Erősen figyeltek valamit a falu felé. Hamarosan
megláttuk, mit. Az úton egy bika jelent meg. A mi bikánk.
Kisebb testű, de a jól tejelő régi marháink közül volt, ezt
nézték a szürkék. A bika lelassított, amikor meglátta őket, és
erősen szimatolt a levegőben. A neki idegen marhák felől fújt
a szél, és próbálta felmérni, mifélék ezek, és van-e bika
köztük. Az nem volt, csak nyolc ökör, azokra rá se hederített.
Aztán megindult feléjük, először lassan, majd egyre gyorsabb
iramban, egyenesen közéjük, nagy riadalmat okozva. Az
ijedség nem tartott sokáig, és hamarosan szagolgatni kezdték
egymást, a bika a teheneket, amazok pedig a bikát.
Más is jött a falu felől, lovasok, aztán sokan gyalog. A bikát
hajtották át a déli gyepről ide, emezekhez. Izgatottan,
hangoskodva figyelték, mi történik, hogyan sikerül az
összeszoktatás, és teljesen lekötötték figyelmüket a marhák.
Aztán vakkantást hallottam. Egy kis fiatal juhászkutya állt a
hídon, velünk szemben, és igen mérgesen morgott, majd
hangos ugatásba kezdett. Erre már az emberek is felfigyeltek
odaát. Egy darabig mozdulatlanul álltak, nézték, hogy kik
vagyunk, talán nem láttak bennünket jól az árnyékban. Ekkor
ismét előre indultam, a hídra, és jöttek utánam a többiek.
– Édesapááám! – kiáltott az egyik lovas, és sebes vágtába
ugratta lovát. Épp akkor értem át a hídról. Amikor közelebb
ért, lassabbra fogta lovát, majd fölhúzta lábát a ló hátára, és
amikor mellém ért, elrugaszkodott. Olyan erővel csapódott
mellemnek, hogy majd’ ledöntött Ráró nyergéből.
– Csudácska, kisfiam! – mondtam, és sokkal többre nem
futotta, csak öleltem.
– Édesapám, mindenkit legyőztél?
– Mindenkit, kisfiam.
– És hányat?
 – Hányat? Száz után nem számoltam – mondtam, mire
Csudának elkerekedett a szeme és mosolyra húzódott a szája.
Jöttek a többiek, mind, aki ott volt, nevetve, boldogan
szaladtak elénk. Boldogan, és félve, hogy ki jött meg, s ki
maradt ott örökre. Aztán csak az öröm maradt, mert akit még
hazavártak, az mind itt volt velem.
– Édesapám, vegyél föl! – nyújtotta kezét Cseperka Leila
öléből. Nem vettem föl, ehelyett leszálltam Ráró hátáról,
Csudának adtam a szárat, és ölembe kaptam kislányomat. –
Fölteszel? – kérdezte.
– Fölteszlek – válaszoltam, és Csuda mögé ültettem. –
Maradj mellettem, Csuda, vigyázz a kishúgodra.
– Úgy lesz, édesapám.
– Hát hazajöttél? – kérdezte Leila. Mi volt a szemében?
Öröm? Remény? Vágy? Vagy minden egyszerre, csak próbálta
tartani magát? Ekkorára nyílt fekete szemekkel? És ilyen
nehezen türtőztetett mosollyal? S ha próbálta is titkolni, sokáig
úgy sem tudta. Hirtelen úgy szorított magához csepp
asszonykám, hogy Brangna se csinálhatta volna jobban.
– Hazajöttem – válaszoltam. – Haza én!

Csudácska nyakamba csimpaszkodott, és kérlelt, hogy

készítsek neki lovas katonákat cipóból és füstölt ürücombból,
mint régen.
– Fiam, csinálj magadnak, ni, hol a késem. Nem vagy már
nagy ahhoz, hogy én csináljam? – és nyomtam egy barackot a
fejére. Leila közben kirakta a hús mellé, ami még a kosárban
volt, kecskesajtot és vad salátaleveleket. Ott volt majdnem
mindenki az aratásnál, aki élt és mozgott. Ki a kalászt vágta, ki
a szalmát, és kötötte a kévét, mások pedig benn, a faluban
ponyván verték ki a magot, rostákkal dobálták, ami meg van
verve, hogy kifújja a szél az ocsút, a kisebb gyermekek pedig a
tyúkokat zavarták el, és a kakassal is felvették a harcot. És ha
azt gondolod, csak a csonka század dolgozott az aratás körül,
bizony, tévedsz. Volt ott más is.
Először két északi katona kérte, hadd maradjon, akik
sérülten kerültek hozzánk még az elején. Egyikük Kecsével,
Csoma özvegyével találta meg a boldogságot, másik pedig
Szépával, akinek Somod volt a férje, míg össze nem
találkoztunk Ménmarót hadával, s ott maradt a szikla alatt,
Csoma mellett. Két szép fiúgyermeke, Domos és Lados mellé
pedig kellett egy férfi, aki munkára és harcra tanítja őket, és
most lett, a javából. Az újonnan jött családok között voltak
eladó sorba kerülő leányok, közülük elkelt négy, s ugyanennyi
özvegyasszony, akiket Aba karvalyai közül szemelt ki nyolc
ifjú harcos. Az asszonyok megmondták nekik, hogy nem
bánják, de ők innen el nem mennek sehová. Még hogy nem
bánják! Válogatott szép szál legény volt mind.
Nyestét is kerülgették, mert igen szép asszony volt,
azonban hallani sem akart már férfiról. Volt férje, Vasadi,
Balog tizedéből jött hozzánk, és tenyerén hordozta a jólelkű és
szerény Nyestét, ám még ott, Adomás falván meghalt. Csak
leánykája, Gyöngy maradt Nyestének és Vasadi emléke. Nekik
nem volt külön házuk, Csorba és Viola fogadták be őket, és mi
is gondot fordítottunk sorukra Leilával.
Így deleltünk egy nagy fűzfa alatt, s vártuk, hogy alább
hagyjon a hőség, hogy folytathassuk az aratást, amikor halljuk,
hogy verik a jelzővasat. Nem úgy, hogy kapát-kaszát elhányva
rohanni kelljen, csak azt jelezte, jött valaki. Ha pedig jött
valaki a faluba, az nem ok nélkül jött.
Nem siettünk, megettük az ételt, aztán megtöltöttük
kalásszal a bivalykordét és fölmentünk a faluba. Mindjárt
megláttam egy fáradt lovat gyepre kötve az árnyékban, s aztán
a diófa alatt a lócán ülve egy magyar katonát, aki füstölt
ürühúst és friss cipót falatozott és jókat ivott abból az
almaboros tömlőből, amit amúgy aratás végére, az ünnepségre
tettünk félre. Ő se sietett az evéssel, hát türelemmel vártuk,
hogy végezzen, mert üdvözlésünkre se nagyon mondott
semmit.
– Nem kéne levágni annak a kövér borjúnak a nyaka alól
egy darabot, a réten, és megsütni neki mindkét oldalán? –
kérdezte huncutsággal a szeme sarkában Csorba. Válaszul
megböktem az oldalát, hogy hallgasson.
– No – állt föl aztán a magyar katona elégedetten tapogatva
a hasát. – Te vagy-e Keménd? – kérdezte ujját mellemnek
szegezve.
– Én volnék – válaszoltam mosolyogva.
– No, akkor ez-e a te falud, Keménd falva?
– Nem az enyém, követ uram, mint ahogy tavaly
elmondtam szép szóval. S látod-e, követ uram, a fejem még a
nyakamon van. – A katona gőgösen nézett valamerre, egészen
más felé.
– No – folytatta aztán. – Nekem az a dolgom, hogy ezt a
három pálcikácskát a kezedbe adjam. S hogy mit csinálsz vele,
az a te dolgod – a kezembe adott három rovátkolt kéregtelen
keményfa pálcát, aztán a lovához sietett, felpattant rá, és szó
nélkül elvágtatott arra, amerről jött, a Vas-hegy felé. Csak
néztünk utána, és a fejemet csóváltam, hogy micsoda egy fura
szerzet ez a magyar. A köszönése viszont nem hiányzott
egyikünknek sem. Hadd menjen, s vissza se nézzen!
– Csorba, olvasd csak! – adtam a kezébe a pálcákat, és
mindenki az ajkán csüngött, hogy mit olvas ki belőle. Ott állt
az egész családom, Leila a két gyerekkel, Titus Margaretával,
fiaival, menyével és a kicsikkel, Adomás falvából jött
barátaim, köztük a meggyógyult Izsép, és a többiek, székelyek,
karvalyok és északiak, akiknek fogalmuk sem volt, mi volt ez
az egész szóváltás a követtel.
– Azt mondja – kezdett bele Csorba. – Az egyik: Keménd
falvának óvó vár megépítése engedélyeztetik. Árpád
főfejedelem. – Hangos ujjongás követte a bejelentést, mert
annyi volt a hadakozásból, hogy féltek az asszonyok, mi lesz,
ha nyakunkra jön valami kósza ellenség.
– A második: a tíz déli székely falu Keménd alá rendeltetik,
Keménd minden dolgukban eljárni, s ha kell, hadba vinni
köteleztetik. Keménd kezébe a parancsnokolásért minden
esztendőben három tucat ezüstdénár Branyavár kincstárából
kiadatik. Árpád nagyfejedelem. – Az elejét tudtam, mert
megválasztottak a székelyek szabad joguk szerint, ám hogy ez
része legyen a magyar rendelkezéseknek, kellett hozzá Árpád
jóváhagyása. Azonban hogy éves fizetséget is tesz hozzá, azt
nem tudtam, és az emberek szeme igencsak elkerekedett ennek
hallatán.
– Harmadik – folytatta Csorba. – Ez a legnagyobb: Keménd
falvának jog adatik erdőn túli sóvidékből sót kivinni, s azt a
Vashegytől Ezék váráig mindenütt vásárra vinni. Minden öt
zsák sóból egy zsák adó gyanánt Branyavárban lerakattatik.
Árpád nagyfejedelem.
Síri csönd lett a gyülekezetben. Salzburgból a sószállítás
elakadt, s mindjárt felszökött az ára. Ez a jog a falu számára
egyet jelentett a jóléttel, de csak ha élni tudunk a lehetőséggel.
Az emberek egyszer csak kezdtek szétnyílni, majd minden
szem Titusra szegeződött. Ő, a minden hájjal megkent kalmár
sápadtan álldogált középen.
– Titus, mondj valamit! – kértem, mert ha valaki, akkor ő
az, aki megmondhatta, mit kezdjünk a sójoggal. – Odaadom a
zsoldomat, veszünk még szamarakat – ajánlottam. Erre a
kezén kezdett valamit számolgatni, és magában motyogott.
– Szamár? – kérdezte. – Nem, az kevés lesz. Inkább pár
szekér kellene erős lovakkal.
– Szekér? Lesz szekér, Titus, és ló is. Igazad van, azzal
hamarabb meg lehet fordulni Sóvidékről.
– Megfordulni? Nem, nem azért. A szekér csak ide kell,
széthordani a sót a falvakba és a várakhoz.
– Hanem? – néztem rá.
– Hanem… – vakarta a fejét. – Mit gondolsz, Keménd,
azokat a lapos fenekű szláv sajkákat eladná-e nekünk Ond
urunk? Van neki jobb annál a Dunára. – Szóhoz sem jutottunk.
Tudtuk, hogy nagy fába kell vágni a fejszénket, de erre
álmunkban sem gondoltunk volna. Csorba viszont vigyorogni
kezdett, s ebből tudtam, hogy sajkákat fogunk venni. És nem
csak venni, Székelyországba járogatni.
Leila fordult felém, szemében tele reménységgel. Aztán
hirtelen átölelt. Majd Csudácska is, és furakodott közénk a kis
Cseperka, mert nem akart kimaradni ő sem. És én öleltem
őket. Hogyne öleltem volna, mindegyiket egyszerre. A fürtös
hajú Cseperkát, kész legénykévé cseperedett Csudácskát, és
drága feleségemet, Leilát, akin az sem csúnyított semmit, hogy
hollószín hajába egy-egy ősz szál vegyült. Öleltem és
megsimogattam. Simogattam domborodó pocakját.
– Mennyi van még vissza? – kérdeztem tőle halkan.
– Nem sok – mosolygott rám Leila. Cseperka pedig, aki
mindig mindent meghallott, most Leila pocakjára tette a fülét.
– Leányka lesz – mondta nagy örömmel. – Úgy hallom,
énekel.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
Copyright
 Copyright © Cseke Lajos, 2019
Szerkesztette: Békési József
Borítóterv: Hegyi Péter
Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
A történelmi személyek kivételével a regény minden
szereplője a képzelet műve, és valódi, akár élő, akár holt
személyekhez való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve
ISBN 978 963 426 532 0

Kiadja a Gold Book Kft.

www.goldbook.hu
Felelős kiadó Rácz Ágnes
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és
Könyvterjesztők Egyesülésének tagja