Hallgattak.

Túl sok minden hangzott el: számtalan bizonytalan lehet ség, kétséges el-
mélet. k csöndes gyilkoláshoz szoktak, nem az éjféle intrikához.
– Esetleg… elt nhetnénk innen…! – motyogta Federico.
Halk szavai meglehet s merészségr l árulkodtak, elvégre a család sorsáról egyedül a
da-corga határozhat. Az felel ssége és kötelessége is egyben.
– Maradunk! – felelte hidegen Fernando. – Megnézzük a Vadasparkot! Nem… nekem
sincsen ínyemre, hogy egy mocskos, politikai játszma részesei legyünk, ráadásul éppen
a csalétek hálátlan szerepében! Úgy dobálózunk Annir nevével, mintha szánalmas báb
volna csupán, pedig olyan istenség lehet, amelyhez fogható legfeljebb dzsadok földjén
manifesztálódott eddig, ha igazat beszélnek egyáltalán az Ahme-Ramunról szóló rémhí-
reik. És annak a hatalomnak az egyházával, melyet ura ennyire kézzelfogható módon
támogat, még véletlenül sem akarok tengelyt akasztani!
A boszorkánymester intett, majd fújt egyet. A nehezebb részén túljutott: meghozta
döntését és közölte is.
– Ám a Vadasparkot szemügyre vesszük. Kitudunk mindent, s behajtjuk Up-Umbar
tanácsosain a fizetségünket. Ha lehet ségünk nyílik, megöljük az elf céhmestert, esetleg
a dzsad keresked t is. És utána nünk el, err l az istenverte helyr l!
A régi családf volt megint: határozott és merész. Egy pillanatra még Christobal is el-
ismeréssel tekintett rá.
 c
PETER M SKY

A TIZEDIK

Valhalla
Budapest, 2002
 Peter McSky A Tizedik
Oszlánszky Zsolt regénye
Copyright © Árkádia Kiadóház, 2002

A borítón Jantner János festménye látható

Tipográfia: VDTP Cover art copyright © Jantner János, 2002
Felel s szerkeszt : Novák Csanád
Korrektor: Koszti Anita

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának jogát.

All rights reserved!

A kötetet terjeszti: a Pécsi Direkt Kft. (7630 Pécs, Alkotás u.3.)

ISBN 963 9238 50 3

Kiadja az Árkádia Kiadóház és a Szukits Könyvkiadó, a Valhalla Páholy kiadói

Felel s kiadó: Novák Csanád és Szukits László

Szedés és tördelés: VDTP Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft,

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 220255
Felel s vezet : Pogány Zoltán igazgató

Készült Kaposvárott az Úr 2002. évében

Internet: www.arcadia.hu E-mail: valhalla@arcadia.hu
 Ajánlom Minden békés átutazónak.

Szeretnék mindazoknak köszönetet mondani, akik nélkül ez az írás e formában nem szü-
lethetett volna meg, különös tekintettel egy ötösfogatra: Dics Katalin, Kenyeres Gábor,
Koska István, Malindovszky Tamás és Potornai István.
Köszönet tinéktek!

„Mert tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a
pestis sohasem pusztul el, sem el nem t nik, mert évtizedeken át szunnyadhat a búto-
rokban és a fehérnem ben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a b rön-
dökben, a zsebkend kben és a liliomokban, s hogy elj tán a nap, amikor a pestis, az
emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait és elküldi ket,
hogy egy boldog városban leljék halálukat.”

Albert Camus: A pestis (részlet)

 Éjközép volt, az a holdak nélküli röpke id szak, mikor – úgy lehet – maguk az istenek
is megfeledkeztek a teremtett világról. Az elf, köpenyét összefogva sietett végig a macs-
kaköves utcákon. A városnak ezen az elhagyatott részén nem szívesen id zött. Ezer-
szer elátkozta már az estét, amikor unalmában el ször nyúlt a szikraf höz. Mégis: a né-
pét l távol töltött évek kínzó magányát; a kérészélet ek ostobaságát nem lehetett más-
képp elviselni.
Id l id re felkereste hát a bordélyt, ahol a cseng ezüstkoronákért színes álmokat
adó füvet kapott. Most is jótékony mámor homályosította el a tudatát.
Enélkül régen meg rült volna. Harmadik szemét nem nyithatta rá senkire és semmire:
ostobán vak, csak a valóság leheletfinom legfels hártyáját érzékel emberek közt ada-
tott meg élnie, egy vénséges romhalmaz tetején, melynek már a puszta léte is borzasz-
totta.
Cranta… Olyan kort idézett fel benne ez a szó, mely az népének emlékeiben is
csak homályosan élt. Sötét, makacs kort, ami lángok és füst között enyészett semmivé.
Azok a hatalmak azonban, melyek annak idején a kövekb l, a földb l és az éjszaka mé-
héb l el kúszva pártfogásukba vették az emberi fajt, még mindig léteznek. Mondják,
erejüket veszítették, némán és tehetetlenül az id be fagytak – ám figyelnek.
Az elf olykor látta ket. Mérgezett vízióiban beszéltek hozzá. Itt, ahol egykor ezrek él-
tették vérükkel rémiszt kultuszukat – vágyaikkal, szenvedélyeikkel és lelkükkel táplálva
–, még ma is tapintható a jelenlétük. Az álmokban legalábbis bizonyosan.
Az elf szenvedett. Ébren, az álmai nélkül, és éjjel, álmaiban.
Szám zetés. Lehet-e ennél kegyetlenebb büntetés?! Mondd egy fának, hogy tépje ki
gyökereit az éltet anyaföldb l, és éljen tovább így!
Hirtelen megállt. Gonosz, h vös szél borzolta a haját. A kerti kapunál már nyomát
sem érezte városra teleped , fojtogató h ségnek. Viszolygott a hátsó ösvényt l, de ke-
rülni akarta a felt nést. Az fajtája nem nézte jó szemmel, ha valaki a szikraf mámorá-
ba menekül.
Ezzel a furcsa, olajos sötétséggel még az szeme sem birkózott meg teljesen. Elmo-
sódott foltokat látott csupán: valaki volt el tte. Az idegen roppant halkan és óvatosan
mozgott, ám ilyen közelr l nem leplezhette el légzését. Az elf a t réért nyúlt – útonállók-
tól, utcai zsiványoktól nem fog megrémülni!
Az els csapást alig tudta hárítani. Hátulról érkezett – bajjal szisszen , tompa csilla-
nás –, nyaka és vállgödre között érte volna; ha talál, minden bizonnyal lefejezi. A penge
– kard talán? – így is kézfejébe vágott, hallotta csontjai reccsenését.
Felkiáltott, futásnak eredt. A megelevenedett sötétség vállal öklelt a gyomrába, és
nekipenderítette a falnak. Izzó fájdalom marta meg, kétségbeesés fojtogatta.
Különös módon kitisztult tudatában kérdések zakatoltak fel – akár egy rég használat-
lan perpetuum réz fogaskerekei, próbáltak helyükre zökkenni a valóság szilánkjai. Kik
ezek és mit akarnak t le?! Hát mégis igaz a szóbeszéd?! A Thaill Ház leszámol azokkal,
akik megszegik az si tradíciókat?
A felkel kék hold kaján elégedettséggel kezdett neki éji vándorútjának: fénye befura-
kodott az utcazugba is. srégi kövek simultak komoran, fényvesztetten a falakba, az ár-
nyékok, akárha parancsszóra tennék: megs södtek. Az elf megpillantotta végre táma-
dóit.
Ordítani akart, de nem maradt ideje: roppant er ragadta föl, vágta a sikátor oldalá-
nak. Vére folyékony t zként robbant ki ereib l, a leveg ezernyi t vel szúrt a tüdejébe.
Látása elhomályosodott, a kín hályogán keresztül alig vehette ki: valaki megállt el tte, s
a földön matatott. Hirtelen fodormenta illata rohanta meg érzékeit, a lábai elé helyezett
tégelyb l áradt, a tégelyb l, amely mellett apró, hajlított pengéj kés hevert. Fodormen-
ta-balzsam, keser lapuval – ír az igazán csúf sebekre – és a torz formájú szerszám,
amilyet csak mészárosok használnak, mikor húst fejtenek a csontról.

6
 Köpenyét letépték, azonban zekéjét l lassú megfontolással, cafatonként fosztották
meg. Ekkor lépett ki az árnyékokból az, akinek b ze már percek óta gyötörte az elf ér-
zékeny orrát.
Egyszerre megértett mindent, a borzalom fehéren izzó lobbanásában összeállt a kép:
a gyógyf zet és a kés baljós jelentése tébolyult értelmet kapott.
Lehetetlen…! Ne…! Csak így ne…!
– Itt nem hallgat meg Morrana! – érkezett válaszul egy csikorgó hang.
A szavak idegen morzsaléka gy löletet és lebírhatatlan fájdalmat fakasztott az elfben.
Uralhatatlan rettegés tépte, szaggatta idegeit, tudata szánalmas roncsaiban néhány el-
viselhetetlen gondolatfoszlány keringett:
Ez itt a tilalom városa, ahol a Csarnok Úrn jének nincs befolyása… Ezért temetkez-
nek sid k óta Up-Umbar átok sújtotta falain kívül… távol Cranta reves romjaitól, Annir
hatalmának határain túl. Itt halni meg… végleg a Semmibe hullni… kitaszítva az Örök
körforgásból…
Azután kihunyt értelme utolsó szikrája is: a test gyötrelmét már a szellemét vesztett
véglény üvöltötte világgá, mindhiába. A házak közt nyálkás, idegen csönd hullámzott. Az
elf lassan elfúló hangját nem hallotta sem isten, sem ember.

7
 1.

BÉKÉS ÁTUTAZÓK

A félelf kölyök a Csonkaház mögötti kocsiszínben foglalatoskodott. Ez a hely volt

számára a legkedvesebb egész Up-Umbarban, nem csoda hát, hogy második otthoná-
nak tekintette.
Szívesebben id zött itt, mint a Vásárnegyed szélén álló romos házban, ahol született.
Anyja, akit l mézszín haját és ibolyakék szemeit örökölte, biztosan megint valami ide-
gennel hentereg az ágyban, míg apja, minden eshet ségre készen, t rrel az övében vá-
rakozik, amíg a vendég távozik. Up-Umbar békés város ugyan, de soha nem lehet tud-
ni… Persze így estefelé az apja már jócskán elázott, mint rendesen, ezért a kölyök félt
hazamenni: esetleg úgy eltángálják, napokig nem tud dolgozni. Márpedig a pénzre
szüksége van. Évekig kuporgatta a réz fél- és negyedkoronásokat, melyek már egészen
szép kis summát tettek ki, amikor egy vándor szemfényveszt érkezett a Csonkaházba.
Pillanatok alatt elbolondította a kisfiút és kicsalta t le az összes vagyonkáját. Lamon
még a kerekeken guruló, festett rókababáját is odaadta. Igaz, a sz rme, mely a játékot
borította, csak macskasz r volt, de ez egy gyereket nem zavart. A bárd sem tör dött ve-
le, eltette szó nélkül.
Lamon két napig boldognak érezte magát. Volt valaki, aki úgy bánt vele, ahogy az ap-
jának kellett volna. Azután a summa kitelt, a szerep lejárt és a csep rágó odébbállt.
A kölyök szomorúan bár, de elment a fickó akasztására. A városi rség kerítette kéz-
re, mint csalót és tolvajt, s az igric hamarosan a bitón bokázott.
Gyors halála volt. Up-Umbarban csak gyorsan meghalók és lassan élve elfonnyadók
vannak. Kivéve talán az elfeket, de k örökké élnek, van hát idejük önmagukra is.
Lamon egy ideig el-eljárt a Thaill Ház elfjeinek rezidenciájához, belesett a borostyánnal
futtatott k kerítésen, s sóvárgó szemmel figyelte a gondozott park pázsitján játszadozó
elf gyerekeket.
Azután az utcakölykök elkezdték csúfolni. Mit képzel, ki , a fattyú félvér, hogy az
elfek után jár…!
Jobb itt neki, a Csonkaház mögötti kocsiszínben, ahol csönd van és olyan jó a friss
szalma szaga! Itt ismert minden zugot, tudta, hogy a keresztgerendákban hol tanyázik a
szú, ami éjjelente olyan riasztó hangokat ad. Up-Umbar, kiköt város lévén, soha nem
látott igazán hideg telet, így Lamon – a leghidegebb napok kivételével – télvíz idején is
elalhatott a színben. Néha, ha az egerek túlságosan elszaporodtak a szalmában, a kö-
lyök és hatalmas irombamacskája – az Egérvadász – portyára indultak. A félelfnek vé-
rében szunnyadt a lopódzás m vészete. Akár két sötétben is látó, csöndes lesvet jár-
tak az egerek nyomában.
Ez a hely az kis birtoka. A saját világa. Ahol ideig-óráig gyerekként élhetett. A szín
falain kívül csak afféle lótifuti lehetett, mindenes, akinek selymes hangja, ártatlan szemei
és bájos arca sok utazót vett rá, hogy a kis inasnak borravalót adjon. Ezt persze
Roggan, az ösztövér kocsmáros mindig elvette t le, mégsem panaszkodott. Nem kellett
neki mézes lepény, sem m vészien megmunkált játék kard, csak egy hely, ahol elalhat,
némi étel és pár garas, amit hazavihet, hogy a szülei ne verjék meg, ha a nagy hideg
mégis hazakergeti éjszakára. Haza…

8
 Ez az otthona, gondolta mosolyogva. Szép mosolya volt, bár ez soha nem tudato-
sult benne. Pedig egyszer Roggan megjegyezte, milyen szerencsés fickónak született.
Nem egy nyolcéves az korában, emberkeresked k karmaiban köt ki. Néhány éve meg
is akarták venni a Csonkaház tulajdonosától, de az nem adta. Roggannak se szíve, se
gyermeke nem volt, hát Lamon maradhatott lótifuti és alhatott a kocsiszínben…
Mélázásából kerekek robaja és patkók csattogása riasztotta föl. Jókora batár fordult
be az udvarra és állt meg a macskaköveken.
A hintót húzó négy koromszín ló egyt l-egyig pompás állatnak t nt. Persze nem fog-
hatóak az elf nemesek karcsú paripáihoz, ám azok az embernép számára jószerivel
hozzáférhetetlenek.
A tompafekete batárból utasok kászálódtak ki – a kölyök a pajta bejárata mell l, lopva
leste ket. Éles szemekkel áldották meg az égiek, hát pontosan meg tudta figyelni a jö-
vevényeket.
A bakról lekászálódó egyik kocsis nyitott nekik ajtót. Els nek magas, sötétbe öltözött,
középkorú úr lépett az udvar kövezetére. Igen el kel nek és finomnak hatott coboly-
prémmel szegett köpenyében, melyet, akárha árnyékból szabtak volna. Már túl lehetett
élete delel jén, mert fekete kecskeszakállába helyenként ezüstös sáv vegyült. Különös
módon, mintha megs södött volna körülötte az esti félhomály: vonásai elmosódtak,
jelentéktelenné és feledhet vé fakították a részleteket.
Karján a legszebb n t vezette, akit Lamon valaha is látott. Nem sápadt, h vös elf
szépséget – egy valódi emberasszonyt, meleg bels ragyogással, ami mosolyában és
szemei csillogásában mutatkozott leginkább. Haját, ezt a selymes csillogású, barna zu-
hatagot ezüst hajhálóval fogta össze. A fiú keze akaratlanul is megrándult, ahogy arra
gondolt: megérinti a gyönyör hajkoronát. S ekkor a n , mintha csak meghallotta volna a
fiú gondolatait, felé nézett és rámosolygott. Mennyire más volt ez, mint a külvárosi szaj-
hák olcsó mosolya!
A n nek nem hiányzott egyetlen foga sem és… Lamon egyszer en nem találta a
szavakat. Csak bámulni akarta, ameddig lehet…
Utoljára egy éjszín csuhát visel , testes férfi kászálódott el a kocsiból. Kenetteljes
mozdulatai és kimértsége Annir papjaira emlékeztettek. Az arca nem látszott, de a sötét,
bársonykeszty s ujjakon olyan gy k csillogtak, melyek ezt teljesen feleslegessé is tet-
ték. Kit érdekel, miképp fest, ha gazdag?
A kölyök máris töprengeni kezdett, ha az urak igénye úgy kívánja, melyik lotyóhoz ka-
lauzolja ket. Igaz… ilyenkor, a nagy Vásár idején sokaság özönli el a Riegoy-öböl e fél-
rees szegletét, s ez leszorítja az árakat. A szajhák is kénytelenek alábbadni az áraik-
ból, ámbár a forgalom kárpótolja ket.
A mama örülni fog…
Az utazók bevonultak a fogadóba, csak a két kocsis maradt a hintó mellett. Valahogy
nem tetszettek Lamonnak. Nagyon egyformák, csöndesek és éberek voltak. Akár a
macskája, mikor egerészni indul.
Végül, vagy fertályóra múltán, a fogattal mégis a kocsiszínbe álltak. A lovakat, az inst-
rumentumot, s a kocsisok köpenyét is az a finomszem por borította, mely már jó két
napja szitált a városra. Máskor ez égbekiáltó hírnek számított volna, ám a mostani Vá-
sár nem ett l a szenzációtól bolydult fel.
Állítólag meghalt egy elf Annir Vadasparkjában. S mert az elfek köztudottan halhatat-
lanok, mindenki gyilkosságról suttogott. Mi több, felt ntek az els szónokok, akik Annir
haragjáról prédikáltak. Szentélet remeték és demagógok, bölcsek és zavaros fej lát-
nokok vették számba a lehet séget: talán Annir megharagudott. Három dekáddal ez-
el tt, amikor lázadó papok megtagadták t le az áldozatot, a hatalmas Annir – mintegy
figyelmeztetésképpen – lerombolta a fél várost, a kiköt t, a parti paloták sorát… Lamon
csak hallomásból ismerte a történetet, hiszen jóval születése el tt történt, de így, a múlt

9
homályából is riasztóan vicsorgott el . A szök ár, mely a bálozók palotáit szétzúzta, a
gyilkos gázok, a szállingózó finom por, mely halotti lepel gyanánt fedte be a tízezrek sír-
jává váló romhalmazt…
Up-Umbar persze kiheverte a dúlást, s visszaszerezte az Öböl fölötti uralmát, de
mégis…
Piszok szemetel, s tegnap hajnalban, a f tér egyik sárkánydíszes szök kútjába villám
vágott. Ráadásul ez a haláleset… És senki nem tud semmit, a Tanács hallgat. Pedig a
Vásár a küszöbön áll; a hatalmas, pazar tutajváros már az öböl vizén ringatózik, és a
helyi dzsad bazár tulajdonosa, a pocakos Ibu-Khaul is fölvonatta elmaradhatatlan díszeit
– háromszáz piros zászlócskát – palotája ablakaira.
– Megsüketültél, kölyök?! Útban vagy!
A hang lágyan csendült, szinte barátian, a szavak mégis hidegzuhanyként érték. A
két kocsis állt el tte, így, közelr l látszott igazán, mennyire hasonlítanak egymásra.
Mindkett jük arcát a nap cserzette barnára, rövidre vágott hajuk fekete, szemük mogyo-
rószínben játszott, orruk markánsan ívelt. Olcsó ruházatuk jellegtelen; kopott köpenyü-
ket piszkos-szürke por mocskolta. Kényelmes, byzonb r csizmáikon az utakat megtör
kátyúk sárfoltjai repedeztek.
– Nem uram! – nyögte zavartan a fiú.
A két kocsis a batáron maradt poggyásszal bajmolódott. A vasveretes ládák nehéz-
nek látszottak.
Lamon elóvakodott az útból, ahol eddig lábatlankodott, és érdekl dve figyelte a fogla-
latosságot: a férfiak a súlyos csomagok alatt sem roskadoztak. Er snek t ntek, nagyon
er snek.
– Messzir l jöttek az uraságék? – kérdezte végül.
– A lovak igen megfáradtak. Csutakold le ket és kapjanak becsülettel abrakot! –
mordult rá a fiatalabb kocsis.
– Jókorát utaztunk idáig, hogy láthassuk a Vásárt meg a nagy mulatságot! – tette
hozzá a másik, amelyik fekete kend t kötött a nyakába. – A méltóságos úr távoli ország,
a nemes Shadon szülötte, a fél kontinensen átkelt e látványosság kedvéért!
Azután, mintha megbánták volna, hogy egyáltalában megszólaltak, némán, zárkózot-
tan felcihel dtek, és a sok úti holmival megrakodva indultak a tornác irányába.
– Igaz, hogy meghalt ma egy elf a városban? – torpant vissza hirtelen a sötét kend t
visel .
– Úgy beszélik – biccentett rá Lamon –, ámbár az elfek örökké élnek!
– Ostobaság! – húzta el gúnyosan száját a fiatalabb kocsis. – Senki nem él örökké!
Még az elfek sem, hiszen…
A kend s szúrósan pillantott társára. Nagyon szúrósan.
– Nohát, hogy örökké élnek! – mosolyodott el kedvesen. – Lám, egy közülük mégis
megtért a kárpiton túlra… itt hagyott mindent… s ki tudja miért…?!
– Annir dühe! – bólintott meggy déssel a fiú. – Így kell lennie, ha már egy elf is
meghalt!
– Neked nincs okod félni, kölyök! – vetette oda a fiatalabb. – Te csak félig vagy elf, fé-
lig meg a mi fajtánk, na…
Lamon sokáig forgatta magában ezt a beszélgetést, az után is, hogy a kocsisokat el-
nyelte a fogadó ajtaja. Két rézpénzt kapott azzal, ha bárki keresné a méltóságos dran
Dreglagen uraságot, rögvest szól nekik. Csak tartsa nyitva a szemét!
A sötét kend s még azt is hozzátette, hogy a két rézkoronát – két egészet és nem fe-
let, vagy negyedet – neki adják, mert szemfüles, s mert szeretik a szemfüles lurkókat.
Neki és nem a fogadósnak. Ha elvenné – mondta a kocsis –, akkor , vagy az öccse le-
vágják Roggan füleit. Mindkettejüknek jut egy-egy – kacsintott cinkosul –, úgyis szeretik
a disznófület!

10
 Lamon egy szalmakupacra kuporodott és a rézpénzeket forgatta. A két feln tt nagyon
komolynak t nt; feladattal bízták meg, s ezt valamiért fontosnak, titokzatosnak tartotta.
Kissé azért gyanakodott. Fura embereknek látszottak, meg veszedelmesnek is. Szólt
volna Roggannak, de félt: akkor szóba kerül a két rézpénz, s azt a kocsmáros fülei meg
az munkája bánná!
Így hát inkább nekifogott a lovak lecsutakolásának. Közben az utazókon járt az esze.
Milyen gyönyör szeme és haja volt az idegen úrn nek!
Dran Dreglagen… Shadon… Igazán furcsa hangzású nevek!
Az elfek sem élnek örökké… Akkor a mama sem? Akkor…
A macska sompolygott el a szalmabálák közül. Bizonytalanul imbolygott, mint aki
kapatos.
– Csak nem ittál, te h s?! – vigyorgott Lamon, amikor felfigyelt a jószágra.
Azután meglátta az egereket. Tucatnyi döglött egér hevert mindenfelé. A szalma fölött
halovány ködcsíkok párálltak, émelyít szag lengte be az istállót.
A félelf kölyök riadtan tépte fel a durva, deszkából ácsolt ablaktáblákat és az ajtót,
csak akkor szusszant egyet, mikor a langyos éji leveg elhordta a gázt.
Annir jele! De életben maradt!
„Neked nincs okod félni, kölyök! Te csak félig vagy elf, félig meg a mi fajtánk…”

– Micsoda fajankó népség!

A szép hölgy szájából, akit Lamon annyira megbámult, kissé furcsán hatottak ezek a
szavak, ám útitársai megszokták már szórványos dühkitöréseit. Különben is, túl voltak a
vacsorán – teli gyomorral pedig különösen fárasztó vitatkozni.
A Csonkaház emeletének három legjobb szobáját vette ki a kompánia. Helyenként
perg vakolat, szálkás asztalok és rozoga székek, az ágynem pedig molyrágta kissé,
de ez egyiküket sem zavarta. Háltak már ennél mostohább körülmények között is. Lent,
a fogadó sön-tésében páran igencsak megbámulták ket. Persze a figyelem els sorban
a szépasszonynak szólt, no meg a nemesúr díszes öltözékének. A csuhás alak – a tola-
kodóan kíváncsiak számára Christobal atya, az Egyetlen követ je – hosszú és ünnepé-
lyes asztali áldást celebrált vacsora el tt, ékes shadoni nyelven. A szavak komor, ódon
zengés zsoltárrá olvadtak össze, amilyet az itteniek még sosem hallottak. Majd borjú-
sültet rendeltek rókagombával. Igen úrimód étkeztek a szájtáti cs cselék el tt: csupán
az ujjaik hegyével érintették az ételt, egyikük sem lett mártásos, s a csontokat sem do-
bálták oda a kandalló el tt heverész kutyáknak.
A két szolga töltötte újra a kiürül kupákat, melyekben predoci óbor aranylott. Igazi –
nem a szokásos vizezett l re – egyfürtös, pintje nyolc ezüst. Hiába, sóhajtottak föl a
helybéliek, a nemesen születettek tudnak élni…!
A szolgák boszorkányos ügyességgel tartották távol az asztal körül szemtelenked
ebeket, meg egy bugyuta leányt, aki az atya követ jévé kívánt válni, mindenáron. Pom-
pásan segédkeztek a vacsoránál, míg k maguk egyetlen falathoz sem nyúltak. Persze
nem lett volna illend , hogy uraikkal együtt egyenek. Miután méltósága dran Dreglagen
úr elköltötte vacsoráját, a személyzet is nekiláthat saját – jóval szerényebb – étkezésé-
nek.
A szigorú, pyarroni merevség etikett ellenére most mégis könnyed hanyagsággal
terpeszkedtek a nemesúr vetett ágyánál. Az atya – immáron csuha nélkül – párnás ujjai-
val rendezgette ritkás haját, és pufók arcán kétértelm mosoly játszott.
Mellette – mivel Christobal atya elfoglalta a széket, a szoba egyetlen rendes ül al-
kalmatosságát –, egy zsámolyon trónolt a csapat feje: méltóságos dran Dreglagen ura-
ság. Kibomlott hajjal, köpeny és díszes ruha nélkül, lecsatolt fegyverövvel, a zsámoly
egyik lábán egyensúlyozva kevésbé t nt fenségesnek.

11
 A n , aki szikrázó szemmel és derékig leeresztett hajjal rótta a kandalló el tt köreit,
megvet en biggyesztette le az ajkát. Bárki ócska, vásári komédiásoknak nézhette ket.
Nem is tévedhetett volna nagyobbat. Ugyanis gyilkosok voltak.
Egy család, egy cél, ahogyan a régi gorviki mondás tartja. Akár a jelmondatuknak is
választhatnák…
– Az ember legalább a saját hagyományait ismerje! – mondogatta gyakorta Fernando,
a saggia feje.
Most azonban csak várt, hogy Elvira, kissé hisztériás ágyasa – tulajdonképpen
mindany-nyiuk ágyasa – kiadja a mérgét, s folytatni lehessen a tervezést.
– Mocskos fajankók – sziszegte Elvira –, olyan éhesen méregettek, akár egy útszéli
lotyót! Büdösek, faragatlanok, ráadásul némelyik nem átallott nyíltan a szemembe bá-
mulni, épp csak a nyáluk nem cseppent…! Undorító fajzatok…!
– Lassan abbahagyhatnád! – vetette közbe Fernando, miközben az ékköves fülbeva-
lójával játszadozott.
– És torkig vagyok ezekkel a nyirkos, pókhálós, dohos udvarházakkal, az ócska és
ízetlen ennivalókkal, meg hogy nem taníthatom móresre ezt a csürhét…
Már nem is kiabált, hanem rikácsolt: teljesen dühbe lovalva magát.
– Elég! – emelkedett föl a zsámolyról Fernando, akár egy támadásra kész ragadozó.
A szemében harag villogott. Unta a pokoli, fullasztó h séget, a nyomasztó gondok
sokaságát, idegei pattanásig feszültek a n dühkitörését l.
Federico és Maximo – a két kocsis – ugrásra készen figyelt, hogy szükség esetén,
beavatkozhassanak. Egyikük oldalán… A családi tekintélyharc veszedelmes dolog. Az
ember csak úgy juthat el rébb, ha a ranglétra következ fokáról elt nik valaki…
Maximo – a fiatalabb, tagbaszakadt fickó – rövid, fekete kést húzott el a zekéje alól.
Kocsisnál nem felt ; kit en lehet vele almát hámozni és a haonwelli lovas-viadorok
is ilyet használnak, ha a gyepl t és a szíjakat kell elmetélni.
Azaz, nem pont ilyet. De ezt csak az állapíthatná meg, aki közelr l is megvizsgálja a
kést.
Kézreálló markolat, lehet vele szúrni, vágni, lehet hajítani, mindkét éle kifenve… És
Maximo nem szerette, ha a holmiját vizslatják. A kellemetlenked k és kíváncsiskodók
némelyikét l fura emlékeket rzött: szíjra f zött, zsugorított füleket és ujjakat, egy prepa-
rált szemet, meg fülcimpát egy különösen szemfüles kíváncsiskodótól…
Sajnos ezt a szerencsehozó talizmánt errefelé nem hordhatta. A civilizált népek nem
látják az efféle tréfák nagyszer ségét. Satnya népség, mit sem tud az élet – és halál –
igazi szépségeir l…
Maximo a körmeit kezdte piszkálni a késsel, míg Federico, a bátyja ül helyzetbe tor-
názta magát az ágyon. Figyeltek. Így egyáltalán nem t ntek kocsisnak.
– Te, meg ne mond nekem, mikor elég! – vijjogta vércsehangon a n .
– Elcsöndesedsz végre, átkozott boszorka! – mordult rá a családf , miközben megra-
gadta a n kinyújtott mutatóujját.
Christobal somolyogva figyelte az urával acsargó boszorkányt. Ó, a család…!
– Rokonok! – kezdte lágyan. – Ha egymást marjuk, abból semmi jó sem származhat!
Dühötök a hely tetves nyomorúsága fölött érthet , de kérlek benneteket, nyugodjatok!
Vélem, az Egyetlen akarata is ez…!
A kedélyek hirtelen lecsillapodtak. A Kosfejes Nagyúr papjának a szájából még az ef-
féle kedvesség is hideglel sen hat. Elvira a saját, kinyújtott karjára pislantott, azután el-
mosolyodott. A szokásos megalázkodó, behódoló mosoly volt ez. Most hátrányba került,
felesleges hát tovább rontania helyzetén.
– Bocsáss meg uram, de ez a fullasztó, száraz h ség a vel t is kiszárítja…!
Lesütött szempillái alól ártatlanul pillogott Fernandóra. A boszorkánymester dühösen
fújt egyet, s visszaült a zsámolyra. Rühellte a boszorkány képmutatását. Hallgatott.

12
 – Akkor hát – törte meg a szobára zuhant fülledt csendet sacerdos Christobal –, ideje
lenne, hogy Urunk dics ségét és vagyonunk gyarapítását szem el tt tartva, a feladat
részleteire térjünk! Itt ez a dzsad…
Az utolsó szót szinte köpte, majd mintha harag fojtogatná, elhallgatott. Egyikük sem
lep dött meg ezen a végtelen megvetésen.
Szül földjüket – a messzi Abrado hercegséget – és egyáltalán egész Gorvikot, a leg-
többen rosszul és hamisan ismerik.
Elszigetelt terület az, melyet a környez népekkel való elkeveredés réme fenyegetett
századok óta. Ha elt nnek a vérvonalak, odavész a nyelv és a hagyományok is. Meg-
sz nnek létezni, ahogyan annyi más nép tette el ttük. A makacs, büszke lázadók lassan
vadakká váltak maguk is: kegyetlenségben, pusztításban és a halálban kéjelg ember-
démonokká.
Azonban id vel a legszigorúbb törvények sem bizonyultak elegend nek, hogy a lassú
hígulást megakadályozzák. Veszni látszott minden a zsibongó, szapora emberáradat
szorításában.
S ekkor újra utat mutatott népüknek a Kosfejes Nagyúr. Megértette velük, hogy a kör-
nyez fajok nem egyenérték ek velük, hiszen rájuk nem vigyáz egyetlen isten sem, aki
dacolhatna a Sötét Hatalommal. Olyanok csupán, akár az állatok. Lehetnek hasznosak,
zavaróak, érdekesek vagy bosszantóak, de nem hasonlíthatóak hozzájuk. Egy állattal
hálni, pedig halálos b n. Szükséges hát a megvetés és a keser ség, mert élni azért kö-
zöttük kénytelenek.
De a hatalmas Ranagol azt is megvilágította számukra, hogy a b n az, amit annak
tartanak. Csak az, és semmi más. Az állatok erkölcsei nem vonatkozhatnak az válasz-
tottjaira. A gyilkolás, a csontok, a vér és a halál költészete, a pusztítás nem szégyellni-
való. Hiszen düh, gy lölet és harciasság nélkül egyetlen faj, egyetlen nép sem élhet túl.
A vérszomj mindenkiben benne lakik – még az ájtatos elfekben is – csak félnek szem-
benézni, élni vele. Ráadásul olyan természetes, akár a légzés vagy az alvás. A szük-
ségleteket elfojtani, pedig a Nagyúr óhaja és az emberi természet ellen való… Csupán
egyetlen nép akad egész Yneven, amely méltó a gorvikiak tiszteletére. A hatalom népe,
Krán sötét fenyvesein és komor hegyormain túl, a homály földjén…
k már régóta az igazság ösvényét tapodják, melyre Gorvik csak nemrégiben hágott,
s melyen még csak az els , tétova lépéseit tette meg.
Az igazság ösvénye, amelyre az elfek, a dzsadok, az ervek és a többi korcs faj olyan
rémült értetlenséggel bámul. Pedig mind a sötétségb l jönnek, noha úgy t nik, a legtöb-
ben sosem pillanthatják meg a vérszínben tündökl igaz utat…
Gy lölik a Nagyurat. Így hát Ranagol hívei ket gy lölik. S mégis, e sok alsóbbrend ,
ostoba között adatott meg létezni azóta a szerencsétlen nap óta, hogy…
– Tehát – harákolt Fernando, ahogy átvette a szót. – Itt van ez a dzsad.
Jobbnak gondolta, ha folytatja, látva öccse vallásos indíttatású haragját. Minden
tisztelete a Kosfej é, de felhergelt papjával nem szeret egy szobában összezárva lenni!
Még akkor sem, ha az történetesen a saját vér szerinti testvéröccse.
– A dzsad keresked , Ibu-Khaul… a megbízónk… Látom a kétkedést az arcotokon
rokonok, amiért egy dzsad céljaiért munkálkodunk. Pedig… – legyintett, hiszen az arany
csengése minden más magyarázatot feleslegessé tett. – Egyik üzletfelével, egy magáról
megfeledkezett elf féreggel gy lt meg a baja…
– Elfek?! – kérdezett vissza hökkenten Federico. – Úgy hittem, nem ártják bele ma-
gukat az itteniek dolgába! Fészkük, a Sirenar Szövetség azért messzebb van…
– A fickó csak annyit rzött meg elf mivoltából, mint te vagy én! – szúrta közbe epé-
sen Christobal.
Ez súlyos megállapítás volt, vérben oldódó sértés. Tudták mind: a pap rögeszmésen
hiszi, ereiben némi aquir vér is csörgedezik. Ha egy elfet magához hasonlít…

13
 – Rivális keresked l van szó csupán – magyarázta ajkán félmosollyal a da-corga –,
aki elszerette Ibu-Khaul mester kedvenc feleségét, ráadásul elütötte egy zsíros ügylett l.
Kicsinyes bosszú, pont amilyen az efféle aljanépséghez illik, ám jól megfizeti. Három-
száz dzsad ezüstrúpiát kínált, és nagylelk ségében megtoldotta azzal, hogy tíz tetszés
szerinti érmét is megnevezhetek. Gyanítom, holmi szövetségi dukátokra gondolt, míg
én…
– Tíz holdezüstöt kértél t le?! – húzta föl a szemöldökét Elvira. – Valódi mithrillt…?
– Bizony. A küldönce egy darabig csak hápogott a döbbenett l, de ez a része az üz-
letnek már nem ránk tartozik.
– Kinek kell halnia? Miféle ellenfél? – kérdezte Maximo, akit mindenkor a gyakorlati-
asság vezérelt. A kés hanyagul pihent a tenyerén.
– Igazi senki. Azt már tudjátok: elf családf , s felfuvalkodottságában hercegnek titulál-
tatja magát. A városban minden bizonnyal számon tartják, elvégre a Barrakuda neveze-
halászcéh vezet je. Viszont Up-Umbar határain kívül senki. Érdektelen…
– A tervet elkészítettem már, f vonalaiban – vetette közbe a pap. – Remekbeszabott
rituális gyilkosságnak kell látszania. Az igazságosztó kéz jellegzetes dzsad t rt használ
majd, s persze a tetem is igazán felt helyre kerül, hogy még véletlenül se ébreszt-
hessen kétséget: dzsad vérbosszú áll az ügy hátterében…
– Nocsak… A leend áldozat is segítségért folyamodott? – húzta el száját gúnyosan
Federico.
A pap bólintott csupán, igaz, némi malíciával:
– Ranagol irgalmat nem ismer ökle vagyunk, mely mindkét irányban egyként büntet,
a vérszínben tündökl , igaz ösvény szellemében!
– Úgy… – dörmögte Maximo. – Szóval vesznie kell Ibu-Khaul mesternek, csakúgy,
mint az elf hercegnek. Még szerencse, hogy valami effélére készültünk. Vacsora után
szemrevételeztük a dzsad palotáját is. Federico az épület felépítését, én pedig a lehet -
ségeket mérlegeltem.
Az id sebb gon-corga felszisszent az oldalvágás hallatán. Ideje lesz jobban odafi-
gyelni elszemtelened öccsére.
– Masszívan megépített, jól védhet , er s épület. El Sobirában láttam már egy-két
ehhez foghatót, ám azok sem ilyen alapokra épültek… – folytatta immár Federico, gyil-
kos pillantást vetve öccsére. – Ezt ugyanis a kevés megmaradt crantai rom egyikére
emelték.
– No és? – A családf hangjában némi lekicsinylés csendült. – Elhanyagolható ténye-
nek t nik, annak alapján, amit a vén toroni kufártól megtudtunk a crantaiakról. Barbár
állatok voltak, egy rég let nt korszakban…
– Korántsem vagyok ebben bizonyos – csóválta meg fejét az id sebb mestergyilkos.
– A kultúrájuk legalábbis figyelemre méltó: házer döket, kutakat, csatornákat hagytak
maguk után…
– Hát aztán? – türelmetlenkedett Elvira.
Federico kedvtelve figyelte, hogy a többiek nem képesek követni gondolatmenetét, s
még mindig nem értik, hová akar kilyukadni.
– Up-Umbarban b ven van víz, ám az sós tengervíz – kezdte fejtegetni kissé gunyo-
rosan. – Viszont a szök kutakhoz, medencékhez, és általánosságban, a dzsadok pazar-
ló vízimádatához rengeteg igazi víz kell. Édesvíz… Márpedig nincs a környéken sem tó,
sem folyó. Ebb l csak az következhet, hogy jókora ciszternának kell meghúzódnia a ház
alatt. S ahová a víz utat talál, ott nekünk is sikerülni fog.
Maximo is önelégülten hallgatott. Ha észrevétlen bejutnak a csatornarendszeren ke-
resztül, mit számít, hány r óvja a rühös, délvidéki patkány életét?
A család rangid s feje, a boszorkánymester, zsámolyán hintázott.
– Ravasz – jegyezte meg végül. – Határozottan ravasz.

14
 – Tudásom a saggia szolgálatában áll – mosolygott álságosán a gon-corga.
– Így azután még sokra viheted… feltéve, hogy kell ideig élsz – bólintott vissza
Fernando.
– Mindannyian az Egyetlen kezében vagyunk! – tárta szét a karjait Federico.
Der sen kimondott és komolyan gondolt: halálos fenyegetések.
Ez az játékuk: Anach Drag, a Szavakkal Ölés m vészete. Egy végletekig kifinomult,
dekadens, önimádó fajta egyetlen szellemi játéka. A testet acélossá lehet edzeni, ám aki
a mentális tortúrát nem állja, legfeljebb corradonnak jó.
Mosolyogtak, akár az elégedett macskák – szórakozásból eresztették ki karmaikat.
Ahogyan ölni is ezért öltek, nem pusztán pénzért. Szavakkal csapdába ejtett valósággal
játszottak: ésszel, fegyverrel, érvekkel, érzelmekkel, méreggel és b bájjal licitáltak. A tét
az élet volt, a másé vagy a sajátjuk. A lét igazi íze.
Macskák: gyönyör , kedves, gyengéd és hízelg ragadozók. Sötétben osonó izmok,
gyilkos agyarak és karmok. Annak hízelegnek, aki többet kínál. Erkölcstelenek, romlot-
tak s mégis vonzóak, akár a végzetes mérgével bódító áfium.
S magukon kívül senkit nem szeretnek.
– Úgy… Tehát az elf féreg, s a dzsad sorsát, néhány részletkérdést nem számítva,
eldöntöttük – fonta össze az ujjait sacerdos Christobal. – Könny morra-onarta ígérke-
zik, azonban… – egyszerre kétség szülte ráncok jelentek meg homlokán – …azonban
valami mégis nyugtalanít. Rejtélyes módon, túl sok svér nyüzsög a városban. Akárha,
a Vásár forgataga vonzaná ket ide, persze ez ostobaság. Készülnének valamire? Itt,
mindent l távol, egy efféle jelentéktelen településen?
Társai csöndes figyelemmel lesték szavait. Tudták, bízhatnak papjuk megérzéseiben.
– Ezért holnap megkeresem ennek a porfészeknek a pergamentárát, hogy kitudjam:
mi köze lehet az elfeknek Up-Umbarhoz.
– Miféle feladatot szántatok nekem? – Elvira hangjából sért döttség csendült.
Fernando cseppnyi gúnnyal válaszolt:
– Áldozataink egyikét kell elbolondítanod.
– Ha már választanom engedtél – a boszorkány szempillái s függönye alól tekin-
tett kajánul a családf re –, a dzsad keresked re szavazok. Róla elképzelhet nek tartom,
hogy némi tehetséget mutat a szerelem m vészetében.
– Úgy lehet, holnap nekiláthatsz behálózásának – reccsent a boszorkánymester
hangja, kissé élesebben, mint szerette volna. – Akkora felt nést keltettünk, már minden
bizonnyal értesültek szépségedr l. Viruló rózsaszál a Sheralon túlról… igazi ínyencfalat
Ibu-Khaul számára. Akár sejtetheted is: valamelyik tanácsos rokona vagy…
– Up-Umbar tanácsa is ajánlatot tett volna? – ingatta fejét Maximo.
– Még el fordulhat – villantotta fel ragadozó mosolyát a da-corga. – Elvégre két fe-
kélyt is kivágunk a város testéb l. Mégpedig a Hatalmas Annir eljövetele el tt, akárkit is
tiszteljenek ezen a furcsa néven.
– Nos… – fogott kimért ünnepélyességgel magyarázatába Christobal, aki nem leplez-
te, várta már a kérdést, mely alkalmat adott, hogy újra megcsillanthassa egyedülálló
veltségét. – Annir egy isten. si, roskatag, hamis és vad, ám minden kétséget kizá-
róan istenség. Talán Cranta aranykorában született a kultusza. Hatalmat tulajdonítanak
neki a természet er i felett, minden bizonnyal ezért azonosították Antoh valamely meg-
testesülésével az itteni pyarroniták. Szerencsére az Északi Szövetség teológusai is
egyetértenek ebben, csak ezért nem nyüzsögnek errefelé az átokverte Inkvizítorok!
A pap utolsó mondatára megrándult Elvira arca. Senki sem hibáztatta azonban: egy-
kor – élete régmúlt korszakában – az Inkvizíció egyet jelentett számára a halállal.
– Hovatovább, még a bölcs Igraim Reval is megemlékezik egy Annir nev istenség
fogadási ceremóniájáról. Papjai átadják életerejük egy részét a hatalmas…

15
 – Mikor találtál id t a Geoframia olvasására, öcsém? – vágott közbe Fernando. Hang-
jában cseppnyi irigység vegyült a csúfolódással.
– Zabálás és paráználkodás helyett én az elmémet pallérozom… – jegyezte meg
nyugodtan a pap.
Anach Drag. Szavakkal ölés.
– Bárhogyan is – vetette közbe Federico, akit idegesített, ha a beszélgetés túlságo-
san elvontnak bizonyult –, lelkére kötöttem a lovásznak, a csaposnak, de még a minde-
nes fiúnak is, nyomban értesítsenek, ha érdekl dnének fel lünk.
– Az ám, a félelf kölök – vigyorodott el a legfiatalabb gyilkos. – Szerencsétlen szamár-
fül , hogy leste Elvirát! Akárha megtestesült angyalt pillantott volna meg. Pedig, ha tud-
ná…
– Bizony Maximo, a Kosfejes Nagyúr olykor a befejezetlen alkotásokban leli örömét –
szólt nyomatékkal a pap.
Anach Drag.
Azonban a magabiztos mosolyok mögött kimerültség lapult: a soknapos út, figyelés,
ravaszkodás és tervezés fáradtsága ólomkoloncként húzta testüket, lelküket egyaránt.
Ám a csapdájuk elkészült, a lépet kivetették. Hamarost odébbállhatnak.
– Itt az ideje nyugovóra térni, testvéreim az Egyetlen Úrban! – kelt föl Christobal ne-
hézkesen szuszogva. – Az arca mosolyogjon ránk álmunkban!
– Azt is tedd hozzá, melyik – húzta el száját a boszorkánymester. – A miheztartás vé-
gett…
– Domvik nyolcadik orcája – ez egyszer a pap szívb l nevetett fel –, hogy átka verné
meg Shadon minden bugrisát!
Fernando szótlanul bámult a sötétbe. Mellette, a feltúrt ágyon, a boszorkány aludt.
Hosszan szerelmeskedtek, ám a családf most mégsem érezte a szokásos elégedett-
séget. Elvira teste csodálatos játékszer persze – b bájjal telített csókjaitól pedig nincs
mit tartania a boszorkánymesternek –, de valami… hiányzott. Elfásult? Noha a szerelem
rég meghalt benne, most mégis egykorvolt érzések rontottak rá. Lelke sötétjéb l szivá-
rogtak el alattomosan, szinte észrevétlenül, hogy azután egyszerre támadjanak fel,
roppant er vel.
Sok id telt el azóta, hogy valaki érdek nélkül szerette: tán az a szolgálólány volt az
utolsó, aki a sebeit ápolta. A rászorulót látta benne, s egyszer tisztasága áttörte a las-
san valósággá mereved álcát: nem a kegyetlen gorviki hímet, nem a hatalmát agyar-
ként vicsorgató urat becézte, hanem a mindenkiben meglapuló esend lényt. t gyá-
szolta utoljára Fernando; a lányt – s gyanította, vele együtt veszítette el embersége ma-
radékát is –, mikor pappá lett öccse szent rjöngésében a Kosfejes Úrnak áldozta fel.
Most annak az üres, tompa fájdalomnak a mása szorította meg – oktalan hiányérzet?
Mintha emlékei titokban lapultak volna, azt várva, míg elfoszlanak tudata béklyói, hogy
megelevenedve hatalmukba kerítsék.
Talán igaza van Federicónak, valóban öregszik. Negyvenegy éve ny gként neheze-
dett rá.
Korosodni?!
Valaha csupán kacagott ezen. Sosem érezte az id múlását; a tovarobogó esztend -
ket inkább alázatos szolgáknak – akik emlékekkel, hasznosítható tapasztalatokkal, nö-
vekv hatalommal keresték kegyét – tekintette, semmint a legy zhetetlen ellenség arc-
talan katonáinak. Úgy hitte, egyszer letelik majd a számára szabott id , melynek elkö-
vetkezte mindig éppolyan távolinak t nt, akár kisgyermek korában. Minutumokban, fer-
tályórákban, napokban esetleg hónapokban gondolkodott; az évek, dekádok valódi tar-
talommal nem bíró, üres szóvirágot jelentettek csupán. Melyeket kimond az ember, de
felmérni, számolni nem lehet – kell – velük. Vénülni…?
, Fernando dran Dreglagen con Abrado y Gorvik?! Soha!

16
 Ám az a büszke nemesúr – aki olyan hányaveti nemtör dömséggel hagyta figyelmen
kívül az istenek arctalan hóhérát, az id t – nincs többé; holtan eltemetve nyugszik a lel-
ke legmélyén.
Tizedik esztendeje már: mióta hazájukat vesztett szám zöttként rótták Ynev útjait.
Gorvik különös ország. Kultúrájának egyik tartópillére a kegyetlenség, melyet népe a
kiemelkedettségre törekvésnek nevez. Egykoron az életbenmaradás kulcsát jelentette
ez, azután tradícióvá merevedett, míg végül szórakozássá, jószerével az egyetlen id -
töltéssé vált. És az a kevés, sei tiszta vérvonalát rz , arisztokrata család, amely túlél-
te a belházasságok, vérfert zések, degenerációk alattomban pusztító örökségét, a
dzsadok és Shadon ellen vívott honvéd , majd hódító háborúkat, most választott élet-
formájába – a kegyetlenség bálványozásába – pusztul bele.
A dran Dreglagen saggiának is ez okozta vesztét. Abrado hercege számára elégnek
bizonyult egy hazug gyanú – állítólag egykor makulátlan származásukat méltatlanul be-
szennyezték –, hogy vesztükr l határozzon. Hírnevük, hatalmuk, gazdagságuk csupán
újabb oknak bizonyult; megkérd jelezhetetlen h ségük, rendíthetetlen odaadásuk –
mellyel a herceget, a birodalmat és a Kosfejes Urat szolgálták – a legkisebb mentséggel
sem szolgált. Pusztulniuk kellett: Gorvik erkölcsei, írott és íratlan törvényei így paran-
csolták.
Fernando beharapta alsó ajkát, ahogy emlékeibe idéz dött az a régmúlt, párás haj-
nal. A parton felgyújtott épületek üvölt , b lángtengere fenyegette az eget. Gyönyör
parkjukat feldúlták: gonddal ápolt, egzotikus faóriások hevertek gyökerest l kifordítva; a
távoli országokból hozatott furcsa cserjecsodákat – némelyik méltóságot sugárzott kar-
csúságával, vagy különleges, égkék leveleivel, sárga-fekete virágaival kápráztatott,
megint másik páratlan tömörség lombjával keltette a hatalom képzetét szemlél jében –
az ártó mágia hólyagos üszkei zabálták fel. A dran Dreglagenek kifinomult ízlését tanú-
sító, az sök hosszú sorának dics ségér l árulkodó szobor-trófeákat összetörve, meg-
csonkítva döntötték le talapzataikról.
Az er dnek is beill , kevély öregtorony persze sokáig kitartott. A család test rsége,
az Oriorden corga mestergyilkosai majd' egy szálig elhullottak azon a hajnalon, csak,
hogy uraiknak egérutat biztosíthassanak.
Akkor találkozott el ször Maximóval és Federicóval, apja öccsének fiaival. Maximo,
ez a lángoló tekintet suhanc, szinte gyerek volt még, de szívós, er s és vad, akár egy
rozsomák. Federico a menekülésüket fedez csapat – az Oriordenek ezer harcot meg-
járt veteránjai – élén küzdött: a kilátástalanság és az elkeseredett düh már-már termé-
szetfeletti er vel ruházta fel. Az ellenség újra meg újra visszah költ az útjából, pedig –
mint Ranagol földreszállt bosszúangyala – senkire sem vesztegetett egyetlen vágásnál,
döfésnél többet, ám valahányszor villant kezében a ramiera, valaki holtan bukott a köve-
zetre. Addig talán sosem tett semmit önérdek nélkül az a kurafi, de annak a sorsfordító,
halálos napnak a kezdetén, habozás nélkül az életét áldozta volna családjáért.
A család… Fernando ajka keser mosolyra húzódott.
A dran Dreglagenek közül mindössze négyen élték túl azt a vérengzést. Jómaga, két
gon-corgává lett unokatestvére, és testvéröccse, Christobal. volt az egyetlen a csa-
ládból, akire még a támadók sem mertek kezet emelni. Rokmund ranashavikjának ked-
ves tanítványa, a kissé megszállott Dreglagen öccs, akinél kiütközött a kevert vér okozta
baj. Szilárd meggy déssel vallotta: ereiben némi aquir vér is csörgedezik. Csak az
ereiben…
Anyjuk némi sajnálkozó elnézéssel t rte kisebbik gyermeke tévelygését, mert máskü-
lönben Christobal értelmes és szorgalmas fiúnak bizonyult, a dran Dreglagen família
méltó származékának.
A büszke asszonynak – akit még apjuk is Úrn mnek szólított –, Ranagol különös ke-
gye folytán, nem kellett végignéznie saggiája bukását. Méltósággal, tündökl hatalmuk
csúcsán, elégedetten térhetett meg néhány évvel korábban, a Kárpiton túlra…

17
 A végzetes reggelt szörny séges, kiábrándító hetek követték; a lidércnyomásos me-
nekülés id szaka, mikor rá kellett döbbenniük, hiába a kérés, a fenyeget zés, végül a
megalázkodás: egykori h béreseik ugyanúgy megtagadták ket, akár a rokon családok.
Elreteszelt kapuk, ellenséges hallgatás mindenütt, s t, az egyik cabrao – aki különösen
sokat köszönhetett a dran Dreglageneknek – még hírviv t is szalajtott a nyomukat kajta-
tó hercegi csapatokhoz. A futárt persze elfogták, s majd egy fél napot áldoztak egyre fo-
gyó, drága idejükb l, hogy kínhalálát emlékezetessé tegyék, miel tt végképp hátat fordí-
tottak seik földjének, Gorviknak.
A Kosfejes Nagyúr igazsága azonban megmutatta nekik a jövend t, és kijelölte szá-
mukra az egyetlen járható utat. Hiszen Ranagol tanítása félreérthetetlen: a gyalázatot
vérrel moshatják le csupán. Az ellenségeik vérével.
A bosszúállás viszont hatalmat igényel, vagy – ami majdnem ugyanazt jelenti – va-
gyont. Nagy vagyont, így hát gyilkosokká váltak – és cseng arannyal fizették meg szol-
gálataikat –, az egyetlen dolgot bocsátották áruba, amire a nagyvilágban mindig akadt
vev : vérükben hordozott gyilkos ösztöneiket, az ölésben szerzett – évszázados ha-
gyományok csiszolta – tapasztalataikat.
Az így gy jtött pénz jelentette a lehet séget – az egyetlen lehet séget –, hogy egy
nap ismét emelt f vel léphessenek Gorvik földjére, hogy üszkös romjaiból újraépülhes-
sen a Dreglagenek kastélyer dje. Abrado hercege halott lesz azon a napon, ahogyan
halott lesz családja, rokonsága és mindenki, aki jogot formálhat a bosszúra. A tartomány
ura hibázott, mikor eljátszotta lehet ségét, s nekik sikerült életben maradniuk és meg-
szökniük – a hiba pedig gyengeséget jelent. A Kosfejes Nagyúr törvényei szerint így bil-
len helyére az egyensúly: a gyengének vesznie kell, hogy az er s uralkodhasson.
Fernando felriadt gondolataiból. A sötét szoba életet lehel neszei közt újra a boszor-
kányra pillantott. Hány éves lehet? Huszonöt? Kétszázötven?
Annak idején Shadonban akadtak rá.
Oda már nem követték ket a nyomukat kutató hercegi fejvadászok. Abrado ura na-
gyot vétett akkor: megbízott az sellenség korcs vérszomjában és sorsára hagyta immá-
ron veszélytelennek hitt prédáit. Okkal gondolhatta persze, hogy Domvik földje az elke-
rülhetetlen pusztulást jelenti a Dreglagenek írmagjának, hogy menekülésük végállomása
csakis az inkvizítorok máglyarakása lehet. A sokarcú, Egyetlen isten országa csak biz-
tos és gyötrelmes halált kínált Ranagol hívei számára, menedéket sosem. Ezer
gorvikiból – akit rosszsorsa vagy kegyetlen küldetése kényszerített shadoni földre –, jó,
ha egy kijutott élve; a négy végkimerülésig zött, pénz- és álcanélküli földönfutónak
semmi esélye sem lehetett, emberi számítás szerint. Ám a halandók sorsát olykor az
égiek kiszámíthatatlan tervei vezérlik, s a Kosfejes Nagyúr úgy döntött, megtartja ket
fényességes kegyében. Életben maradtak, s t, er re kaptak kissé – így Christobal ma-
gyarázata nélkül is felfogták mindahányan Uruk félreérthetetlen akaratát. Megkímélt éle-
tük célja a bosszú lehet csupán, Ranagol törvényeinek beteljesítése: a gyengének vesz-
nie kell, hogy az er s uralkodhasson.
A boszorkányban hasznos segít társra leltek – újabb ajándék isteni pártfogójuktól.
Elvira azóta mindannyiuk ágyában megfordult már; noha, a maga különös módján a bo-
szorkánymesterhez ragaszkodott leginkább. Túlél nek született, akárcsak k, ám sajá-
tos értékrendje, erkölcsisége mégis egyfajta méltósággal ruházta fel.
Úgy tartják, a boszorkányok csókja veszedelmes mágia forrása. Fernando mégsem
tartott a lánytól. Fagyott asztráltengerét nem korbácsolhatta fel, még érzelmei – b báj
keltette – hullámverése sem.
Mindezek ellenére, egy ideje különös zavar töltötte el. Valami hiányzik. Nem a pénz,
nem a hatalom. Ebben a fülledt, koszos városkában, egy gyilkosság el estéjén megle-
gyintette a halandóság bizonyossága.
A céltalanság, a hiábavalóság pocsék érzése.

18
 Bujdoklásuk lassan a végéhez közelít. Így, vagy úgy, de meg kell próbálniuk hazatér-
ni. Hiszen nem élnek örökké. Nem lapulhatnak örökké az árnyak rejtekében, nem vár-
hatnak újabb, még jövedelmez bb megbízásokra. Hirtelen oly' vágyódás fogta el a hazai
tájak után, hogy szinte fájt. Látni, ahogy a nap lenyugszik Abrado behavazott lapályán
túl, ahogy a Manta am Gorvik fenyvesekkel koronázott csúcsai füstöt eregetnek, akárha
az óid k gigászai pipáznának… Otthon lenni, ismét, apái birtokán.
Ha a családja értené ezt, nem játszanák folyvást ostoba tekintélyharcukat. Hisz'
már régen belefáradt, még ha a hagyományokat tiszteletben is kell tartania. Persze a
rokonok szívesen vezetnék a saggiát… Ez nem változik, míg két gorviki él a világban.
Mégis: üres, kiégett lelkében feltámadt néha egyetlen makacs, kiirthatatlan érzés.
Rejtegetni való, korcs gondolat – az si föld, a rokonok, a család szeretete.
Visszahajtotta fejét a párnára. Aludnia kell. Holnap újra szüksége lesz az erejére. Ké-
telyeib l, ellágyulásából holnap sem látszódhat semmi. Tárgyalnia kell, és pénzt szerez-
ni. Még egyszer, utoljára, hogy soha többé ne kelljen mások akaratához hajlítani magu-
kat, hogy végleg hátat fordíthassanak a kalandorok és szerencsevadászok megalázó
életének, hogy Abrado hegyei felé irányozhassák lépteiket, bármilyen sors is várjon ott
rájuk.
A boszorkány meztelen nyakába csókolt, halkan sóhajtott. Talán mégsem öregedett
meg annyira, hogy ne lenne képes vezetni ket. Együtt tartani – ha kell er vel is – a
Dreglagenek maradékát, mert számukra nincs más lehet ség, ezt tudta jól.
Egyszer majd belátják ezt a rokonok is, és akkor hálásak lesznek…
Amint a boszorkánymester álomba szenderült, Elvirában is elcsitult – az alvó n álcá-
ja alatt lapuló, védekezésre és támadásra egyaránt kész – nyugtalanság. Férfiemberben
sosem bízhat a magafajta – egy élet sulykolta keser tapasztalata ez – gorviki hímben
még kevésbé!
Fernando igazán kellemes szeret , ám egykori – oly' vonzó – ereje jócskán megfo-
gyatkozott. Öccse amilyen kegyetlennek, éppolyan nagylelk nek is bizonyult: akárhány-
szor megkötözte és megverte szent dühében, másnap mindig valami apró ékszerrel
kedveskedett neki. A boszorkány tudta, ez nem a lotyóknak járó fizetség, hanem
Christobal megbecsülésének jele, amiért így szolgálja zokszó nélkül, odaadással a
Kosfejes Nagyurat.
Maximo akár egy vadállat: csak magával tör dött, de legalább kitartóan. Federicóval
pedig… mindig az az érzés kísértette, mintha önmagával bújt volna ágyba. A két test
személytelenül, szinte gépiesen tette dolgát, a jéghideg, szenvedélytelen kielégülésig.
Mindannyiuk vágyának engedett, persze neki jó oka volt rá. A férfiak vak ostobasá-
gukban nem sejtették: azzal, ha kedvét tölti velük, a mágiába ölt er it pótolja csupán. A
k többsége nem is gondolná, miféle energiákat kapnak – és engednek pocsékba – a
testi szerelemmel.
Pedig a boszorkányság – a n misztériuma – egyid s az emberiséggel. Így tanította
Garía Anya, mikor Shadlekben magához vette és elkezdte okítani a bájolás, csábítás,
uralás és átkozás m vészeteire. Arra azonban gyorsan rá kellett döbbennie, hogy
Domvik igéit a legtöbben a maguk mocskos módján értelmezik. A férfiak rettegték a faj-
tájukat. Istenük tilalmakat, törvényeket nyilatkoztatott ki ellenük. No, nem mintha valóban
attól tartottak volna – ahogyan álszent mód prédikálták hogy a n i b báj gyalázta igazhi-
ek kárhozatra jutnak.
De az Egyetlen papjai nem t rhették, ha a híveik lelkén gyakorolt hatalomban osztoz-
niuk kell. Szent borzadállyal riogattak hát, s tehették, mert Shadon férfiak uralta népe
maga is megrettent, hogy – er tlennek és gyengének hitt szolgája – a , a mágia se-
gítségével lerázza igáját. Nem számított, palotában lakó nemesúr, avagy egyszer
szántóvet : attól egyformán irtózott mindahány, hogy felesége – lánya, húga – egyszer

19
engedetlennek bizonyul, s si igéit fordítja szembe ura – a hím –, csupán szánalmas
testi ereje támogatta, akaratával.
Elvira hamar megtanulta gy lölni a férfiakat és vallásukat, Domvik hitét. Miképp lehet
az Egyetlen, igaz és osztatlan istenségnek egyszerre hét arca? Miért lenne igazságos
és való, hogy a misztikus tudás Domviktól származik, ha papjai élnek vele, ám ördögi és
nös, ha bárki más folyamodik alkalmazásukhoz? Az Inkvizíció buzgalmát soha ki nem
alvó máglyák fénye hirdette, s Elvira – akárhányszor megpillantotta az okulásul a f téren
közszemlére tett eretnekek üszkeit – nem tudott szabadulni a gondolattól, saját sorsával
néz farkasszemet.
Végül persze Garía Anya is horogra akadt, minden tanítványával egyetemben: az a
patikárius súgta be, akinek újszülött utódát mentette meg a biztos haláltól. Azonban
Shadlek Inkvizíciós Testvérei éppoly velejéig romlottnak bizonyultak, mint vallásuk ma-
ga, és Elvira életét – egyetlenként a sororok közül – ez mentette meg. Az egyházi ítél -
szék bírái t ártatlannak találták, s a nagytisztelet Assisto atya azt sem mulasztotta el
felment végzésében hangsúlyozni, micsoda szerencséje volt, amiért egy bizonyos
nemesúr – akinek nem késett a gondjaiba helyezni, nehogy újra eretnekek közé keve-
redjen – id ben eléjük tárta a megfelel és kifogástalan bizonyítékokat.
Egész pontosan kett száz dupla dukátot, mint ezt kés bb megtudta. Majd felét a dran
Dreglagenek teljes vagyonának, ám – akkor életében el ször megtapasztalta – nekik
valóban boszorkányra, a hatalommal bíró n re volt szükségük: rá.
Elvira eleinte a véletlennek hitte szabadulását, kés bb hajlott rá, hogy Ranagol fé-
nyes kegyének tekintse.
Azóta évek teltek el. Mostanra megunta örökös szerepét. Hibátlan testének legtöbb-
ször nem tudtak ellenállni új családja áldozatai, olykor természetes csáberejével, más-
kor mágiával fosztotta meg józan ítél képességükt l a szerencsétleneket. No, nem
mintha szánta volna bármelyiket is. Ám elege lett a megjátszott szenvedélyb l – érzéki
pillantások, epeked sóhajok, miközben köpni lett volna kedve –, a büdös, mocsoktól
ragadó férfitestekb l, a sok nevetséges titokból. Nem akarta tovább a hálókamrák meny-
nyezetét bámulni. Nem akarta egész fiatalságát varázshasználó szajhaként leélni. Bár
szépségét, kívánatosságát még sokáig meg rizhette – ó, ezért a tudásért férjük minden
vagyonát feláldoznák a nemesasszonyok –, fiatalsága sebesen illan, s a múló évekkel
odavesznek álmai és reményei egyaránt, gyorsan közelít a Változás.
Minden éjszaka megrabolta fiatalságát, s néha már-már vénségesnek érezte magát.
A Dreglagenek is használták, persze. Hímekt l – ráadásul gorviki hímekt l – mi
egyébre számíthatott volna?
De befogadták, s nem követeltek többet, mint egymástól. Végtelen önzésük nem kivé-
telezett vele sem, ám minden hibájuk, állati erkölcsiségük, kicsinyes szemérmetlensé-
gük ellenére számoltak vele, és számítottak rá. A dran Dreglagen saggia tagjává tették:
végre családja lett, igazi családja. A legszorosabb rokoni kötelék ez, melyhez fogható
nem születhet másutt, csak Gorvik romlott földjén. Mit tudhatnak err l más, hígabb vér
fajok?
Nem adta volna semmiért. A férfiak és hamis istenségek uralta világban legfeljebb
egy bájos arc, egy birtokolható test – Ranagol fiai igazi életet és nevet adtak neki.
Elvira dran Dreglagen con Abrado y Gorvik.
A mellette szuszogó boszorkánymesterre pillantott, arcát gúnyos mosoly derítette fel.
Ravasz, vonzó és okos?! Mennyire mulatságos gondolat! Hiszen férfi csupán, s akár a
többi: lelke mélyén gyerek; hiú és sért dékeny, vagy követel dzve lelkes. Állandó tekin-
télyharcuk, mellyel át- meg átszabták a saggia hierarchiáját, egyszerre szórakoztató és
életveszélyes. Számára közömbös ugyan melyikük kerekedik fölül, kit illet majd az
uonoverole prefedon megszólítás, csak az számít, hogy a jobbján álljon. Ügyesnek

20
kell lennie, jobban figyelni a többieknél, hogy id ben felismerje a gy ztest, hogy a dönt
pillanatban nyújtott támogatásával bizonyítsa kiemelkedettségét
És igen… Egy napon – talán nem is olyan soká – ismét új nevet kap.
Signiarissa Elvira dran Dreglagen an Abrado y Gorvik.
Miközben csöndes mosollyal alvásra hunyta szemét, a bizonyosság kéjes hullámai
árasztották el: sikerrel fog járni, nem történhet másképp. Elvégre t nemcsak a Kosfejes
Úr segíti, de maga Berkano is.

A két gon-corga lefekvéshez készül dött. Az ágyak mellett, a földön vetett derékaljra
heveredtek, ahogy vénséges oktatójuk verte beléjük egykor. Trevelore Seguart pedig
igen kemény öklökkel áldotta meg Ranagol. Szentenciái örökre nyomot hagytak tanítvá-
nyai testén és lelkén egyaránt, akár élve kerültek ki kezei közül, akár a veremcsarnok
dögkútjába kerültek, ami a bukott diákok sorsául adatott rendesen.
– Aki elkényelmesedik, az félig máris vesztett! – mondogatta. Már annak, aki megér-
tette. Ugyanis dekádokkal korábban – egy küldetés során – elmetszették torkát. Noha
életét sikerült mágia segítségével megmenteni, a hangja odaveszett. Nála remekebb
mester sosem oktatott az Oriorden corgában. Hogy megértsék Szellembeszédét, az a
legteljesebb összpontosítás igényelte. Márpedig a ragnosnak megvolt az a kellemetlen
szokása, hogy fiacskáit a legváratlanabb helyzetekben kényszerítse: egyszerre több do-
logra figyeljenek.
Ez persze hatalmas er ket emésztett föl, ami jócskán megkurtította a gon-corgák jö-
vend életét. Igaz, a hosszú élet nem tartozott a feltétlenül elsajátítandó tárgyak közé.
– Nem harcosok, ünnepelt veremviadorok vagytok fiacskáim, és nemes lovagok sem
lesztek sosem. Sorsotok a kötelességét teljesít gyilkosoké – magyarázta egykedv en a
trevelore. – Nem becsülettel, de csöndben; nem elegánsan, ám hatékonyan kell ölnötök!
Hátulról, ha lehet, és méreggel, mert a harc zajjal jár, a zaj pedig felkészült ellenséget
jelent. Ne feledjétek, többnyire hozzátok hasonlók védik majd azt, akinek az életét kiol-
tani mentek.
– Rosszul hangzik, ugye? A világ már csak ilyen, fiacskáim! Vagy a véretekké válik,
amit itt tanultok, vagy az els morra-onartán kudarcot vallotok. Ez persze nem fordulhat
el , hisz' aki oktondinak, netán makacsnak bizonyul közületek, magam küldöm Ranagol
elé! Gy ztesen harcolni csakis csapatban lehet, másképpen nem. Lássátok, a toportyán
is tudja ezt jól. Azért a farkas eszes állat; nálatok fiacskáim, biztos eszesebb! Amelytök
a h sök életére vágyik, most szóljon inkább, ígérem, akkor fájdalommentes halála lesz.
Így pallérozta ket, némán; ráncok szabdalta arcán az érzelmek legkisebb jele nélkül.
A padlón aludtak hát, a vérükké vált.
Szellembeszédet használtak, s közben a szomszédos két szobára is ügyeltek. Ilyen-
kor annyira közel kerültek egymáshoz, ahogyan még vértestvéreknek, szeret knek sem
adatott. Érezték, amit a másik érez és hallották egymás gondolatait. Hazugságra, ala-
koskodásra módjuk sem nyílt volna, a hosszú évek gyakorlásával mindössze annyit ér-
tek el: tudatuk hátsó zugába zve elrejthették, amit feltétlenül titkolni akartak.
Federico a halántékát masszírozta. Órák óta fejfájás gyötörte; a fullasztó, tompa h -
ség éles fájdalomnyilakkal szúrt agyába. Megviselte Cranta maradványainak látványa is.
Harmadik szemét felnyitva komor vízió bontakozott ki: hömpölyg , idegen sötétség,
mely hullámaival újra és újra elborította a várost. A mentálsík kibogozhatatlan ellent-
mondásokká csomósodott tusfekete éjszakáját csupán az asztrálsík jeges széllel ör-
vényl tébolya szaggatta föl.
A múlt zavaros eseményei homokszemek gyanánt peregtek el tte, s riadtan h költ
hátra, tudván-tudva: porrá omolva közibük keveredik, ha józansága meg nem állítja.

21
 Az id sebb fejvadász elbizonytalanodott, hisz' els ként mindent a második látásával
vett szemügyre. Nemegyszer az életet mentette meg, hogy el re felkészülhetett: kit l,
mire számíthat. Most vaknak, torz fogyatékosnak érezte magát.
Ocsmány egy hely, cseppet sem tetszik! – Maximo töprengése visszhangként felelt
önnön kétségeire. – Ez a piszkot szemetel , dögletes meleg… ezek a pokolravaló ro-
mok… Okádnom kell már a gondolatától is, hogy bemásszak egy ilyen crantai csatorná-
ba!
Maximo stílusa öles termetére hajazott. Nyers volt, pallérozatlan és célratör . Emiatt
persze gyakran bajba kerültek: kocsmai haddelhaddok, sikátorok mélyén vívott késpár-
bajok szegélyezték útjukat. Tucatnyi terhel ítéletet szabtak ki rá, háromszor még bitóra
is szánták. Rokonai fejében ennél sokkal többször fordult meg efféle gondolat, s egy íz-
ben alig tudták kiszabadítani a felb szült sacerdos kezei közül. Azonban a vér szava
eddig er sebbnek bizonyult, megbocsátottak neki. A fiatalabb gon-corga faragatlansága
a falat karistoló köröm elviselhetetlen, észbontó hangját juttatta bátyja eszébe: nehezen
megszokható és csak éppen elviselhet , olykor pedig gyilkos indulatokat szül. Ráadásul
gyakran leitta magát, s akkor fékevesztetten tombolt. Federico értette, miért.
Maximo értéktelennek tartotta magát. Tudta jól: sem ravaszságban, sem tapasztalat-
ban nem ér családtagjai nyomába; a mágiától idegenkedett, a m vészetek és a tudo-
mányok hidegen hagyták. Még a n k nyelvén sem értett. Ugyanakkor bivalyer s és el-
rangú fegyverforgató volt; ám úgy vélte, az efféléb l tizenkett egy tucat. Ivott hát,
mert részegnek kiváló lehetett; szinte és mégis elfogadható.
Egyedül Federicóra hallgatott. Rühellte persze, mert az id sebb, tapasztaltabb, és
simulékonyabb volt, ugyanakkor ragaszkodott hozzá, és felnézett rá.
Részeg rjöngései után, tompa mámorában sírt néha, amit mérhetetlen szégyenke-
zés követett. A többiek megvetették ezért – Federico csitítgatta ilyenkor és nem gúnyo-
lódott vele. Hisz' a testvéröccse, vér a saját véréb l.
Azonban még ez sem szavatolt biztos szövetséget a tekintélyharcban. Federico nem
mindig értett egyet a családf vel. Szándékaival kapcsolatban nem kételkedett, de mellé-
fogni véletlenül is lehet, márpedig a saggia vezetése nem t r el tévedéseket. Bár, amíg
a hibák a boszorkánymester helyzetét rontják csupán – és a családra nem hoznak bajt –
, akár kívánatosak tudhatók.
Ezért támogatta az id sebb gon-corga legtöbbször Fernandót. Türelemmel várta so-
rát, az id t, mikor minden üt kártya az kezében lesz… mikor Abrado áldott földjére
lépnek majd.
Maximo a papot tisztelte leginkább, Federico senkit.
Néha, ködös, szi hajnalokon nyugtalanul forgolódtak, s kerülte ket az álom. A csa-
lád egy ilyen reggelen pusztult el. Az igazi családjuk és a fogadott is – az Oriorden
corga. Harcostársak, barátok, a vén trevelore Seguar és Federico kedvese. Oktalanság
volt persze egy gonna-corgába szeretni, az id sebb fivér mégsem hallgatott a bölcs in-
tésre.
Vak fájdalmában könyörgött, átkozódott, kérlelt – mindhiába. Megértette, sem a
Kosfejes Úrtól, sem mástól nem várhat szánalmat. Ahogyan az is világossá lett számá-
ra, hogy egyetlen igazság létezik a világon csupán: amit teremt, és csak addig marad
igazságnak, míg er vel – arannyal vagy vérrel – megvédheti.
A halál szinte egyedül: a lenyúzott b r, a széthasogatott hús, az elszaggatott izmok
álcája alatt mindig a valóság lapul. Mire a test felbomlik, gazdája is feledésbe merül.
A múló id nem gyógyította be sebeit, de lassan elmosta maradék érzéseit, s magá-
val sodorta céljait, reményeit. Mostanra, a hatalom maradt az egyetlen, mi homályos
óhajként vonzotta, no meg a szörny intenzitással, hidegen lobogó bosszúvágy.
Utána…? Abrado hercegeként nem lesz ideje töprengeni: sosem a cél elérése köve-
teli a legtöbb áldozatot, megtartása és élvezete mindig nehezebb.

22
 Elvira éppen megfelel társa lehet ebben. A boszorkányt amolyan félbehagyott m al-
kotásnak tekintette: a tökély és a nemtelenség határmezsgyéjén tétovázó lehet ségnek.
Ranagol kedveli az efféle tréfákat. Elvirát talán jókedvében teremtette, de a világot
semmiképpen. Ostobán megalázó, kicsinyesen tüleked sokadalom – beteges, torz vá-
gyaik b vköréb l kitörni képtelen népség –, amely régen megérett már a teljes pusztu-
lásra.
Hirtelen felidéz dött benne a néhai ragnos kedves költeménye, melyet hevenyészett
fejfájára rótt utóbb:

„Szemed egyszer majd rányílik a világra.

Rádöbbensz, hogy milyen egyszer ,
S te is milyen egyszer vagy.
Az egyszer szép és szabad.
Akkor majd szabad leszel, s
Félni fogsz.”

Sehol egy rím, se ritmus és nincsenek összecseng sorok. Egy garachan minden bi-
zonnyal fanyalogna rajta. Csak állítások sora. Jeges bizonyság.
Federico gyakran töprengett e verssorok fölött, s tudta, ha elj a pillanat – mikor
megérti a poézis minden sorát, és a világ kend zetlen valójában tárul fel – valóban félni
fog.
Gondolatai zsibongása lassan csillapult. Aludnia kell. Holnap szüksége lesz az erejé-
re. Pihenni – végre – nyugodtan, ahogyan az öccse teszi.
Igen. Az jó lenne.

Ami van, az volt már, és újra lesz.

si bölcsesség ez, Ranagol bölcsessége.
Christobal a név gondolatára is fejet hajtott. Tisztelte urát, aki hatalommal ruházta fel
és megvilágosította elméjét. Az egyetlen isten Ynev gigászi panteonjában, aki nem ge-
rincroppantó behódolást várt, hanem a születéssel ajándékba adott képességek kitelje-
sítését értékelte. Az er sebb, rátermettebb, életképesebb gy zelmét hirdette – gyen-
géknek, esend knek, az érzelmeikkel kényesked knek nem volt helye az ege alatt.
A feketére edzett, acél áldozót r rituális üdvözlésre emelkedett.
Ami van, az volt már, és újra lesz.
Christobal, meglódult. A hosszú, fogazott penge könnyedén megemelkedett és lecsa-
pott a képzelt ellenfélre. A kétfelé görbül keresztvassal ellátott fegyver éppúgy vesze-
delmet jelentett gyakorlatlan forgatójára, mint az ellenfélre. A sacerdos számára ebb l
az egyetlen apróságból is kiviláglott a Kosfejes Nagyúr mindent elhomályosító nagysze-
sége. Híres és rettegett eszköz, melyet csak végveszélyben fedhet fel idegenek el tt –
a kontinensnek nem létezett olyan eldugott zuga, ahol rögvest le ne leplezte volna forga-
tóját. Persze még a gon-corgák sem tudják, hogy áldozót rét a fogadóba hozta. Teljes
arzenáljukat egy megvasalt ládában hagyták, a városhatáron túl, egy szikla mellett ásott
gödörben. azonban szentségtörésnek érezte volna, ha nincs vele. Képtelen gondolat,
hisz' mióta Rokmund ranashavikja önkezével szentelte pappá, egyetlen minutumra sem
vált meg t le.
Félfordulat, s egy fekete villanás kettéhasította a képzeletbeli eretneket. A rokonok
nem örülnének az önállóskodásának.
De kit érdekelnek a rokonok?!
Egyáltalán miért érdekelné bárki más?! Christobal emelkedett hangulatában elmoso-
lyodott. Lám, Shadon és Gorvik analógiája. Testvért testvérnél jobban senki nem gy löl-
het. Tisztelni lehet, figyelni muszáj, tanulni t le szükséges.

23
 Csak szeretni értelmetlen. Az gyengeség lenne. Ranagol megveti a gyengéket.
Oldallépés és hárítás. Izzadt a tenyere, így a markolat kicsúszhat a kezéb l. Micsoda
szégyen volna!
Christobalt büszkeség töltötte el, amiért részben aquir. A leg sibb faj tagjának lenni –
a korokon átível vérvonalból akár csak néhány cseppet is birtokolni – nagy megtisztel-
tetést jelent! A Kosfejes Nagyúr kegyének újabb jele!
Olykor mégis rátört a búskomorság. Képek buggyantak el , rég halottnak hitt emlékek
sora. A riadt, tágra nyílt szem kisfiúról, aki nem érte fel ésszel a kegyetlen törvények
hideg és kemény tisztaságát. Aki a testvére, szülei és játékai után sírt, s fel nem foghat-
ta, ezt miért büntetik ostorcsapásokkal.
Aki nem látta még apja szavaiban az értelmet, s csupán a mondandóból áradó kese-
séget hallotta meg.
A hintó indulásra készen várakozott, hogy a messzi Rokmundba vigye, egy olyan
klastromba, ahol a legel kel bb nemesi házak gyermekeit készítették föl a Nagyúr szol-
gálatára. Christobal sírt. Maradni akart. Büszke volt bátyjára, aki a titkos tanok tanulmá-
nyozásába fogott, s egy napon nagynev varázsló lesz. Maradni akart, nem a Sötét
Nagyúr szolgája lenni. Egy ötéves gyermek mit tudhat err l?! Mit érthet ebb l?!
Apja búcsúzott t le utoljára. A magas, fekete sörény , kemény férfi – uonoverole da-
corga – fél szemét mindig kötés takarta. Akkor látta el ször és utoljára mosolyogni t
Christobal.
Szövetséget kell kötnünk, fiam! Még a Kosfejes Úrral is, hogy a családunk fennma-
radjon! Nem pusztán a hatalomért tanulsz, legalább annyira a saggia dics sége okán!
Hogy mindenkor kiállhass, megvédhesd igazunkat! Büszke vagyok rád, fiam!
Christobal sírt, hónapokon át. Azután könnyei elapadtak, s helyükre a sötét mosoly
telepedett. Úgy hitték, megtört, pedig már semmi sem törhette meg. A Nagyúr megmu-
tatta neki az utat, ez rajzolta át vonásait. Ekkor kezdték el tisztelni. Az egyháznak nem
roncslelk , hebeg szolgákra van szüksége, hanem a hitéért küzd és meghaló látno-
kokra.
Az áldozót r egy mélyr l jöv vágást hárított. Mély, zúgó hangja szinte énekelt, ahogy
a leveg t szelte.
Odaadóan tanult; magát nem kímélve, keményen készült. Tudta, a családjának szük-
sége lesz rá: Ranagol felszentelt papjára!
A hazatérés azonban csak keser séget hozott. Anyja és apja a sírban pihent már,
bátyja pedig… Egykor rajongásig szerette Fernandót, és most csalódott. Testvére felad-
ta a tanulmányait, és boszorkányságra adta a fejét. A gyorsan elérhet , látványos ha-
talmat választotta inkább. Az id sebb Dreglagen menteget zött ugyan: az id sürgette,
ezért nem folytathatta mágikus stúdiumait. Christobal nem hitt néki: a könnyebb útra lé-
k, gyorsan, kevesebbel megeléged k kifogásai voltak ezek.
Megvetette ezért, s megvetése gy löletté fokozódott azon a ködös hajnalon. nem
harcolhatott, hiszen egyházi följebbvalója – a ranashavik – nyíltan az abradói herceget
támogatta. Egy varázsló – egy igazi beavatott – megfordíthatta volna a háború kimene-
telét!
Ám Fernando nem lett varázsló; nem teljesítette a saggia iránti kötelességét.
Így hát látta üszkös, meggyalázott rommá válni a helyet, ahol megszületett, s ahová
álmaiban visszavágyott. Füst és hamu lett minden – a Dreglagen-park, a szobrok, a kas-
tély –, ameddig a szem ellát… A családi sírbolt azóta is megszentségtelenítve pusztul
az omladék alatt…
Az áldozót r néma tisztelgésre emelkedett.
Amíg a vér, a család szentsége és a hit megmarad, van remény!
Amíg él – akárcsak egy – dran Dreglagen is.
In tanem corra, gan langar Sciak! – Ami van, az volt már, és újra lesz!

24
 És Ranagol mosolyog majd, mert beteljesül akarata!

A kölyök kettesével szedte a lépcs fokokat. Figyelmeztetni kell ket!

El ször óvatosan kett t koppantott csupán az ajtón, majd, ahogy a léptek zaja egyre
közelebbr l hallatszott, dörömbölni kezdett.
– Dreglagen uraság! – nyögte kétségbeesetten. – Uram…!
Maximo nyitotta ki az ajtót. Pillanatnyi kábasága azonmód elröppent, ahogy megpil-
lantotta a félelf fiúcskát, s mögötte – a folyosón gyülekez – láncingeseket.
– Katonák jönnek az uraságokért… – hadarta Lamon. – Én futottam volna korábban
is, de…
– Elég legyen, kölyök! – mordult rá az egyik láncinges. Köpenyét Up-Umbar zöld cá-
pás armálisa díszítette. Félretolta a gyereket, kihúzta magát a fiatalabb gon-corga el tt,
s pórias méltósággal folytatta:
– A nemes tanácsurak küldöttek volt minket! Sajnálom, amiért ilyen kései órában
megzavarjuk álmukat, de parancsunk szól arra, hogy a méltóságos dran Dreglagen ura-
ságot, minden kíséretével, a Tanács elé szolgáljuk.
Azután tenyérnyi méret , a város címerével vésett, ezüstözött pecsétet mutatott föl.
Maximo kelletlenül bólintott.
Valódinak t nt.

25
 2.

KAGYLÓK

Némán zötyköl dtek az éjszín kocsin. Hallgattak. Fojtogató köd ülte meg a várost. A
por ragacsos masszaként tapadt a házak falára, tetejére. Akárha forró párában haladt
volna a fogat.
A meleg fullasztó volt. A meglazított ingnyakak, a legyez mit sem ért. Ültek hát fog-
csikorgatva és t rtek.
A két gon-corga a bakon trónolt és a kavargó fehérséget kémlelte. Maximo különösen
komisz hangulatában volt, s csak arra várt, hogy valakibe beleköthessen. A fák ágain
kábán gubbasztó verebeket figyelte. Miért nem fürdenek meg a porban?! Akkor legalább
lenne oka, hogy jó hangosan megjegyezze, hogy micsoda barbár szokás ez! Persze a
batárt kísér láncinges rök esetleg félreértenék a célzást, és azt hihetnék, az otromba
meghívásért morgolódik.
Maximo szerette, ha félreértik. Nem volt a szavak embere, így a magyarázatot általá-
ban ököllel adta meg. És imádott efféle módon magyarázkodni.
Federico hallgatott, szintén a madarakat nézte. A verebek is kínlódnak a h ségt l, a
galambok pedig némán ülnek az ereszek alatt. Pokoli g zfürd vé vált a város.
A hintó verejtékez macskaköveken haladt végig. A vásárra váró Up-Umbar nyugta-
lan, kába álomba merült, amit nem zavart meg a gorviki família.
Fernando dran Dreglagen gondterhelten szemlélte a málló vakolatú házakat a kocsi-
ablakon át. Kissé fáradt volt, de ezt a szája szögletébe er ltetett mosollyal próbálta pa-
lástolni. Nem szabad, hogy lássák a nyugtalanságát! Az várható volt, hogy fölfigyelnek
rájuk, de nem gondolta, hogy pont a Tanács fog ilyen gyorsan reagálni! Lehet, hogy
megneszeltek valamit az kisded terveikb l?
Elvira és a sacerdos egyaránt komoran meredtek maguk elé. Úgy t nt, a családf va-
lahol hibázott, de amíg nem jönnek rá, hogy hol – és, hogy a Tanács miért akarja látni
ket jóval azel tt, hogy megtették volna a maguk ajánlatát a gyilkosságokra –, addig
jobbnak látták, ha hallgatnak. Még a végén bebizonyosodik a boszorkánymester igaza
és akkor évekig ezt fogja az orruk alá dörgölni.
A kocsi egy vaskos, fekete k épület el tt állt meg. Ha lehetett egyáltalán ebben a po-
ros és forró koszfészekben hely, ami némi tiszteletet ébreszt, akkor ez volt az.
Sehol egy kis k csipke, oszlopsor, áttört homlokzat, ami legalább utalt volna a
shadoni építészetre, amit errefelé oly gyakran utánoztak. A falakból hideg sütött és a vá-
rakozás. Mintha valami vad és si lapult volna az épület mélyén.
Elvira, aki mind jük közül legérzékenyebben reagált az érzelmek változására, sötét
pillantásokkal méregette az építményt. A sz k, fekete kapuboltozat fölött kopott minta
látszott a falba vésve. A boszorkány hiába er ltette a szemét, pontosan nem tudta ki-
venni a jelet.
Hasonlított az Ansuzra, de ez a hasonlóság elég felületesnek t nt. A n elhúzta a
száját és Fernando után belépett az épületbe.
A sz k folyosók útveszt jében már nyoma sem maradt a hajnal kezd félhomályá-
nak. A falakon pislákoló gyertya annyi fényt is alig adott, mely legalább a padlózat meg-
világításához elég. A két gon-corga óvatosan megigazította a nyakukban függ rontás-

26
 amulettet. A vésett csontdarabokon egyetlen különleges rajzolat sem bírt valódi ha-
talommal, de a szíjjak lósz rb l készültek és remekül beváltak, mint garott.
A fekete falakon nagy cseppekben csapódott ki a pára, mintha a kövek is könnyeztek
volna. Talán, gondolta a pap, id l id re locsolják a padlót, hogy h tsék az épületet.
Bár meglehet sen különös, hogy egy kalmárváros Tanácsa ilyen székhelyet választ
magának.
A sor élén haladó láncinges hirtelen megállt és a bal oldali falban sötétl , szúette ajtó-
ra mutatott.
– Befelé! – morogta a bajsza alól.
A két fejvadász meglep dve pillantott rá. A parancsoló, szemtelen hang nem riasztot-
ta ket. Vártak már ennél sokkal barátságtalanabb el szobában is, és akkor sem nyug-
talankodtak. Ha ez valami próba, akkor a Tanácsurak roppant ostobán fogtak a dolog-
hoz!
– A nemes hölgy várandós, így székre lenne szükségünk. – jegyezte meg h vösen
Federico. – Remélem, nem okozhat gondot a kérésünk…
Az r szemmel láthatóan nem efféle válaszra várt. Pár pillanatig tanácstalanul állt,
majd megvonta vállát.
– Rögtön utána nézek, uram… – felelte zavartan. Hangjában most nyoma sem volt
iménti szemtelenségének.
– Kett t – vetette közbe Maximo –, ha jönnek a görcsök, le kell feküdnie az úrn nek!
Egyikünk se szeretné, ha pont most érkezne el az ideje, de ahogy a bábaasszony is
megmondta, bármely órában el fordulhat…
– Jól van, no – dünnyögte menteget zve a katona. – Értek én a szóból. Hozom a
székeket. Hátha jön a görcs…
Ahogy a láncinges alakja beleolvadt a sötétbe, Maximo az orrára mutatott és egy
képzeletbeli karikát rajzolt a leveg be. Olyat, mint amilyenhez az ökrök pányváját kötik.
Federico a családf re sandított. A boszorkánymester pávatollakkal díszített fekete kö-
penyébe burkolózva furcsa madárra hasonlított. Dögkesely , futott át a gon-corga
agyán.
Fernando keze egyértelm jelet mutatott.
Dac'roah. Menj! Menj és engedelmeskedj!
Federico töprengve ráncolta homlokát. A szokásos mesével kell el rukkolniuk az állí-
tólagos tanácsurak el tt, akik kurtán-furcsán idecitálták ket. A shadoni nemes, kedves
felesége, a gyóntatóatya és a két mindenes szolga. Remek történet. Általában elhiszik,
de legalább udvariasságból nem firtatják a valódi kilétüket.
Dac'roah. A parancs, az parancs. Benyitott.
A szobában sötét volt és borzasztóan meleg. A sz k helységben megszorult a h ség.
Három kandeláber sugárzott ugyan némi fényt, ám ablak sehol. Ugyanakkor a csupasz
falakból – a fejvadász, ahogy végigsimított az egyiken érezte –, hideg áradt. Valamit
véstek a pontatlanul illesztett kövekre, de hogy micsodát, azt sebtében nem tudta meg-
állapítani. Forróság a hideg falak között. Ez inkább való Elvirának, mint neki!
A bent ül k b ze, az izzadó, kelmébe csavart testek kipárolgása facsarta az orrát. k,
ha tehették, naponta mosdottak. A gorviki testvériségek vadászai között szép számmal
akadtak olyanok, akik szag után is tudták követni áldozataikat.
Valami illatosítót locsoltak szét, de csak rontott a helyzeten, így fogadni egy nemesi
famíliát?! Esetleg, t dött a gon-corga, ezek a titokzatos meghívók többet tudnak –
vagy legalább sejtenek – rólunk, mint amennyi egészséges.
A szoba közepén, egy keresztbe fordított asztal mögött négyen ültek. Az asztalt ko-
romszín terít vel takarták le, rajta gyertyatartó és egy reves csontkoponya. A kámzsás,
fekete köpenyek alól sápadt arcok, sötét szemek kémlelték a belép t. Az egyik alak fél
szemét kötés fedte, egy másik, pedig bársonymaszkot viselt.

27
 Gyér világítás, b z, elhagyott hely egy hajnali órán.
Akárkik is ezek az emberek, nagyon nem szeretnék fölfedni valós kilétüket.
Csak ez a mesterkéltség… A helyzet egyszerre taszította és mulattatta Federicót. Hi-
heti azt bárki is, hogy így fontosabbnak, rejtélyesebbnek netán veszedelmesebbnek t -
nik?
Vagy eddig csak olyanféle ostoba gazfickókkal találkoztak csak, akikre hatással volt
ez a kicsinyesen színpadias titkolózás?
– Társaid talán megrettentek és nem mernek bejönni? – kérdezte az egyik csuklyás
minden kíváncsiság nélkül.
Rekedtes, mély hangjából fáradtság és el ítélet csendült. Federico arcát lakájmosoly
derítette fel.
– Uram, a méltóságos shadleki gróf, Fernando dran Dreglagen nem fél tiszteletét ten-
ni, ám bájos felesége várandós, ezért valami ül alkalmatosságra lenne szüksége. Az
egyik minket kísér katonát már elszalajtotta székért…
Nyílt az ajtó és besorjáztak a gorvikiak. Maximo két kopott, támla nélküli széket ho-
zott. Elvira kissé sápadt volt, de mosolygott. A boszorkánymester magabiztosan, enyhén
gös fejtartással lépdelt, vállán a pompás pávatollakkal díszített köpennyel. Christobal
arcáról átszellemültség és gyermeki ártatlanság sugárzott. Egyikük sem szerette ezt az
arckifejezést. A b köntös mélyén ott lapult a fogazott áldozót r, s a pap van annyira
er s, hogy akár egy feln tt, termetes férfit is könnyedén – ágyéktól torokig – felhasíthat.
Az eltelt évek alatt rárakódott zsírpárna ugyan elrejti az izmait, ahogyan álszent mosolya
is elrejti valódi szándékait.
Elvira magában a Fekete Anyához fohászkodott, nehogy Christobalon most vegyen
er t a vallásos rjöngés.
Maximo figyelmét nem kerülte el, hogy az ajtót egy toronymagas, izmoktól duzzadó,
kopasz fickó teszi be mögöttük. A Kosfej re! Milyen gyönyör emberpéldány. Tán még
az oldalára kötött súlyos szablyát is elbírja hadakozás közben.
A két széket a szoba közepére állították, az asztallal szemben, s a családf – a bo-
szorkánnyal az oldalán – könnyed méltósággal helyet foglalt. Fernando magában elmo-
solyodott a komor – sértésszámba men – méregetés láttán. Szerette ezt a sokszor ját-
szott játékot. Az összes lépését ismerte, kiszámíthatta jó el re. Most ideráncigálták ket
és fontoskodnak, ám hamarosan kiderül majd: szükségük van néhány gyakorlott, külho-
ni gyilkosra. Persze a tanácsurak kalandozókról fognak beszélni; dics séget és nemes
küldetést emlegetnek, amire k majd megért n bólogatnak és megállapodnak egy ár-
ban. Megsértett szeret k, bosszúért liheg férjek, szeszélyes asszonyok, számító politi-
kusok és kufárok, akik hajlandóak a kiontott vért pénzzel megfizetni.
Északon a dzsad borsról úgy tartják, amilyen drága, igencsak kifizet kereskedni
vele. Neki leggyakrabban az jutott eszébe, hogy a pyarroni iskolákban, a szellem
magasabbrend tudományai és m vészetei mellett – még inkább azok helyett – nem ár-
tana az ölés mesterségét okítani. Mert íme, a bajok megoldásának legegyszer bb és
legkedveltebb eszköze a gyilkosság. A végs és legmeggy bb érv – bármit állítsanak
is a filozófusok – egy jól irányzott t rdöfés a szívbe.
A békés tárgyalások, az erkölcsi alapon létrejött megegyezések csupán az érdekkü-
lönbségek elleplezésére jók – melyekkel törvényszer leg egyik fél sem elégedett –, így
hát nem is szolgálhatnak végleges megoldásként.
Annak idején, amikor a gyakorlati hatalom-mágia beavatottja lett, s ezzel egy id ben
a saggia vezet je is, gyorsan megtanulta: a moralizálás legfeljebb széplelkeknek, poé-
táknak való. Megértette, hogy azt a pár kortynyi, gyomorkavaró íz , kékes párlatot –
amit a kívülállók közönségesen hatalom-italnak neveznek – nem lehet etikai értekezé-
sek tárgyává tenni, hiszen a hatalom önmagában felette áll a jó és a gonosz fogalmá-
nak.

28
 Fernando minden csepp mágikus energiát magából zsarolt ki, nem lopta úgy, mint a
természetfeletti lényekké magasztosított varázslók. A boszorkánymester büszke volt ké-
pességeire. Az er , amivel seregeket söpörhet el, amely segítségével uralkodhat, és
akaratához hajlíthat másokat, mind bel le sarjadzik, önnön lényegét képezi. Igéi nem
hagyják cserben, ha nem csenhet élet-esszenciát m ködtetésükhöz, mint egy varázslót,
akit csonka tudománya kárhoztat tehetetlenségre a Taba el Ibara kietlen mélyén. Ön-
maga saját lehet sége és lehet ségeinek korláta. Ez jogos kevélységgel, vagy kétség-
beesett megvetéssel töltötte el.
Ám hiába magyarázná ezt öccsének, fölöslegesen érvelne, hogy ím, ezért vált bo-
szorkánymesterré, ezért döntött a látszólag könnyebb út mellett – mert így a természet-
l, lakóitól, és az égiekt l is független maradhatott –, Christobal úgysem értené.
Ahogyan nem látja az árát sem, amit önállóságáért fizetett: újra és újra megcsapolt
testének pusztulását, hogy néha vért köhög; romló izületeit és szemét, egyre sorvadó
ínyét, lassan vesz jókedvét és az álmait.
Persze ezt nem veheti észre más sem – nem engedheti –, elvégre családf .
– Gróf úr, becses feleségével együtt üdvözöljük Up-Umbarban – kezdte a bársony-
maszkot visel tanácsúr. – Reméljük, elnézi nekünk ezt a talán kissé fura meghívást…!
Kezd dik, gondolta Elvira. ket akarják, a képességeiket, tudásukat. Hogy gyilkolja-
nak, vért és beleket ontsanak ki. Érdekes, hogy az efféle emberek – akik pénzzel min-
dent elintézhet nek tartanak –, mennyire megkönnyebbülnek, ha valaki meghal. Mintha
a halál amolyan gond , bajokat megoldó afrodiziákum volna.
Pedig meggy dést és h séget nem lehet pár dukátért venni! A munkát persze elfo-
gadták mindig, hisz pénz – nagyon sok pénz – kell céljaik valóra váltásához. Ett l még
kelletlen, nem szeretett és megvetett munka volt mindahány. Ahogyan a mészáros tag-
lózza le fásult közönnyel a marhát. Gyilkolni – mennyire más ez – csak meggy déssel
lehet. F theti azt vágy, hit, gy lölet, rémület, de pénz nem. Így hát megtették, amit kel-
lett, megkapták a jutalmukat, s azután meggyilkolták a megbízót. Már csak a becsület
miatt is. Pénzért nem veheti meg ket senki sem!
Ezek is halni fognak mind. A maszkos, aki beszél; a félszem , jobb kezén azzal a
ronda, pókszer tetoválással; a sápadt, mogorva fickó; s az ónixmedálos, pofa-szakállat
visel az asztal végén, aki a koponyával játszadozik. Idehozatják ket, fontoskodnak
egy sort, de vért és halált vennének. Kufárok. Ám ennek az üzletnek is megvannak a
maga finom, el re begyakorlott lépései. Nem kezdhetik azzal, hogy van itt valaki, aki
már túlságosan terhessé vált, így hát el kellene tenni láb alól! Pedig mennyivel egysze-
bb lenne a dolog!
Most – a koreográfia szerint – ülni kell és hallgatni. Nem ácsorogni, mint egy kihallga-
táson, de helyet foglalni a város uraival szemben, akárha egyenrangú felek tárgyalná-
nak.
– Remélem tehát, ahogy már említettem volt… – az imént elbizonytalanodva meg-
akadt, s most újra nekiveselkedett a maszkos. Ezúttal sem fejezhette be, a sápadt, po-
cakos tanácsos akasztotta félbe:
– Micsoda szemtelenség ez! Engedélyt sem kérve utasításokat osztanak, majd leül-
nek Up-Umbar választott képvisel i el tt… Igen kevélyek az idegen uraságok! Talán
mégiscsak állni illenék, ha külhonba látogatva az a megtiszteltetés ér, hogy a városi ta-
náccsal szót válthatnak!
– Shadlek hercegének útipasszusa és menlevele szavatolja jogainkat – mosolyodott
el komoran Fernando –, s eddig mindenütt tiszteletet és védelmet biztosított számunkra!
Nem gondoltam, hogy Up-Umbar lesz az els hely, ahol semmibe nézik a nagyságos
herceg urunk oltalmazó akaratát.
Hát persze, hogy rendelkeztek hercegi menlevéllel. k maguk hamisították pecsétes-
tül, és itt Északföldén ért annyit, mint a shadleki hercegé. Vérlázító nemtör dömséggel

29
dobta a bárányb r pergament az asztalra. A bársonymaszkos férfi megtapintotta a pe-
csétet, de nem törte fel.
– Úgy látom, másoknak elegend bizonyságul szolgált a pecsét, s föl sem törték! Up-
Umbar vendégszeret város, tiszteletben tartja a shadleki herceg óhaját, ámbár Shadon
igen messze van.
A nyugalom álarca mögött megfeszültek az izmok. Ez nyílt fenyegetés volt.
Az árnyékok mintha megs södtek volna a szobában. A gyertyák egy pillanatra
megremegtek, akárha láthatatlan kéz legyezte volna ket. A félszem nyögve közelebb
hajolt és valamit a mogorva tanácsnok fülébe súgott.
Christobal és a két gon-corga csöndes pillantást váltott. Ezek megpróbálják kizökken-
teni ket a békésen utazgató nemes kompánia szerepéb l!
– Bizonnyal hosszú út áll mögöttünk, úgyhogy a város nemes tanácsa rá is térhetne
óhajára, geográfiai okfejtések helyett. Miben tehet szolgálatot így hajnaltájt egy törvény-
tisztel shadoni gróf?
Fernando kezdett valóban dühbe gurulni. Ezek itt felrúgják a játékszabályokat, s ez
csöppet sem volt az ínyére.
– Valóban törvénytisztel vagy gróf, ezt tanúsíthatja a mentalistánk is – a maszkot vi-
sel tanácsúr ónixmedálos társa felé intett –, aki úgy olvas az emberi elmében, akár a
nyitott könyvben…
A gorvikiak tudatát sziklaszilárd pajzs óvta a szellem hatalmától, amir l Christobal és
a családf gondoskodtak személyesen. Ha azt hiszik, hogy egy ilyen fenyegetés és egy
mentalista említése megriasztja ket, hát alaposan tévednek, gondolta a pap elégedet-
ten.
A boszorkánymester várt. Már feltette a maga kérdését, és nem fogja megismételni,
akár egy szajkó! A Tanács pedig szemmel láthatóan ezt szerette volna. Hogy nyilvánva-
lóvá váljon, hogy a gorvikiaknak van szüksége rájuk, a válaszukra – nem pedig nekik, a
hajnalban idecitált utazókra.
Vártak. Mint jó alkuszok, tudták, aki el ször szólal meg, az hátrányba kerül. Elismeri,
hogy a másik er sebb.
– Szükségünk van a dran Dreglagenek segítségére – bökte ki hosszú hallgatás után
a maszkos.
Nem kérés volt és nem is állítás. A semleges hangszín fikarcnyi érzelmet sem tükrö-
zött.
A boszorkánymester az asztalon lobogó fényt nézte. Még mindig csak várt. Elvira tü-
relmetlenül feszengett mellette, ám a családf hallgatott. Nem csak a szavakkal, de a
hallgatással is lehet ölni.
Az egyik gyertyára összpontosított és elméje erejével kezdte paskolni, pofozgatni a
lángnyelvet. Ez is volt olyan kifejez , mintha beleásított volna a Tanács képébe.
– Szükségünk van a segítségükre, gróf úr! – ismételte meg a tanácsúr, úgy t nik t
tették meg szószólónak. Ezúttal egy kicsit élénkebbnek és sokkal udvariasabbnak bizo-
nyult.
– Ugyan, mit tehetnénk? – csodálkozott Fernando. – A feleségem várandós, hála a
magasságos Domviknak! Az atyát köszvény kínozza id l-id re, jómagam pedig, a
vaksi szememmel annyira gyengén látok, hogy mindenben erre a két gazfickóra szoru-
lok!
A rokonok komoran hajtották le a fejüket. Így nem kellett vigyorogniuk. Hiába, remek
komédiás a da-corga!
– Tudod te, jó uram és mi is tudjuk, hogy mindeme hibáitok mellett ti valahogy… má-
sok vagytok! Ritkán erre téved , különleges…
– Attól tartok, nagyuram, összetévesztesz minket valakikkel – vágott közbe behízelg
hangon Christobal. – Vélem, szerencsevadásznak, kóbor zsoldosnak, netán kalandozó-

30
nak tartasz minket! Ez pedig igencsak távol esik a valóságtól! Valaha csábított a kaland,
de mióta megtértem az Egyetlen nyájához, s világosítja meg elmémet, tudom, hogy a
világi hívságok nem fontosak! Távol áll t lünk az er szak minden formája: a kocsis nem
használhat ostort, s nemrégiben egy álló hétig b nbánatot gyakoroltam magam is, ami-
kor felpofoztam a fogadó egyik szemtelen inasát… Az Egyetlen szemében mindannyi-
unk élete és méltósága egyformán fontos! Mindenkinek emelt f vel kell viselnie magas
vagy alantas helyzetét, elvégre az Egyetlen akarta szerint születünk istállófiúnak, keres-
ked nek vagy éppen grófnak, de kegyelmében azért egyformán részesülhetünk.
– Egykor én is az Egyetlent szolgáltam, atyám! – húzta el száját gúnyosan az eddig
komor, morózus képpel üldögél tanácsnok. – Talán beszélgethetnénk a hit erejér l, ha
van hozzá érkezésed…
Hamarabb vágom ki a májadat, te hazug gazember – gondolta Christobal, miközben
ájtatosan mosolyogva bólintott.
– Akkor… – sóhajtott nagyot a maszkos –, nyilván elszámoltuk magunkat a dran
Dreglagen famíliát illet en. Persze, hogy is gondolhattuk, hogy egy ilyen szépséges
hölgy kalandorkodásra adja fejét…
Elvira szendén elpirult. Könnyen ment. Eleget gyakorolta már.
– Nos, bizonnyal a szolgáik óvják önöket – kezdte újra a maszkos, de Federico aláza-
tos mosollyal közbeszólt:
– Csupán az Egyetlen védelmezhet bárkit is, uram! Az végtelen kegyelme. Erre ak-
kor jöttünk rá, én és a társam, – széles mozdulattal Maximo felé intett –, amikor a
shadleki Kétfarkú Vadkan leégett.
– Tessék? Mit jelentsen ez az értelmetlen karattyolás? – csattant fel a megrökönyö-
dött félszem tanácsnok.
– Egy kocsmáról beszélek, uram. Korábbi hívságaink odújáról. A fert tanyájáról! De
hála az bölcsességének, nem nekünk kellett a zsarátnokot vetnünk a kárhozat házá-
ra. Mert ha ott maradunk, egész bizonyosan a pokolra jutunk. Pedig – sóhajtott szomo-
rúan – mennyit terveztük, hogy új életet kezdünk! Hogy leszámolunk b nös múltunkkal,
a magunk emberségéb l… Végezetül villám csapott a kocsmába, s ez szabaddá meg
földönfutóvá tett minket. Ám Domvik végtelen szeretete által vezérelve, a méltóságos
dran Dreglagen gróf úr fölfogadott minket! A sehonnai szolgálót és a kidobólegényt, aki-
l azóta remek kocsis lett, hála… Neki!
Az utolsó szavak elfúló motyogása teljesen elképesztette Up-Umbar Tanácsát. Igaz,
a Sheraltól északra is lehetett hallani az Egyetlen vallási megszállottjairól, s hogy a gya-
korta mutatkozó vakhitr l még az Inkvizíciós Testvérek és a Boszorkányvadászok is
némi malíciával nyilatkoztak. Ráadásul a boszorkányégetésekr l, a mágiahasználók ül-
dözésér l szóló híresztelések már önmagukban felemás képet festettek a délvidéki bi-
rodalomról. Az ostobaságba hajló fanatizmus megnyilvánulásai, pedig tovább rontottak
az egyébként sem túl hízelg ítéleten.
S most ez utóbbi ékes példáját tapasztalhatták a dran Dreglagenek viselkedésében.
– Azért csak szolga maradtál, fickó? – kérdezte leplezetlen megvetéssel a szemköt t
visel tanácsnok. – Úgyis, hogy elmélyült hitedben támogató urakat kaptál.
– Más ez, uram – vágta föl a fejét a gon-corga, mint akit önérzetében és vallásos
meggy désében sértettek meg. – Már nem paraszt, hanem lakáj, libériás lakáj va-
gyok!
Hangjában az oktalanul megbántottak g gje csendült.
Maximo befelé vigyorgott. Kedvelte az efféle színjátékokat. Amikor idáig fajulnak a
dolgok, kilátás van egy kis csetepatéra. A kopasz, csupaizom r nem zavarta. Elég lesz
ököllel gyomorszájon vágnia, s már nem is olyan nagylegény. Az ilyen ajtónállók meg-
állnak a legtöbb szerencsevadász ellenében, ám Maximót eszmélése óta harcra nevel-
ték.

31
 Jó gyilkos volt. Persze nem lehetett volna az, ha nem szereti legalább egy kicsit, amit
csinál. Gyakran szórakoztatta, mennyi módját ismeri a halál m vészetének. Ez el zte a
félelmeit.
Akár a kopasz r életének lángját is kiolthatná könnyedén, egyetlen minutum alatt.
Talán megteszi, talán meg kell tennie…
A várost vezet urak bizonytalan hallgatással figyelték ket. A mentalista szellem-ujjai
szilárd falakba ütköztek a shadoni elmék körül. Id vel esetleg megtalálta volna azt a
rést, melyen átszivárogva bepillanthat gondolataikba. Hogy megtudja, kik valójában, mit
keresnek itt, mire használhatóak. Valóban azok a vallási láztól elvakult utazók, akiknek
mondják magukat? Talán a hatalmas Annir papjai feltárhatnák az igazságot. Igen, nekik
elég hatalmuk lehet még ehhez is, most azonban az Eljövetelre összpontosítanak, hát
nem segíthetnek ebben sem.
– Remélem, a különös fogadtatás ellenére sem tagadják meg segítségük. Esetleges
udvariatlanságunk mentségére szóljon sajnálatos tévedésünk, no meg kétségbeejt
helyzetünk. – Up-Umbar vezet je széttárta karját, akár bocsánatkérésnek is értelmez-
hették. – Legalább a sokat utaztak értékes világszemléletéb l fakadó tapasztalataikat
osszák meg velünk…
A többi tanácsnok bosszúsan mozgolódott. Miért ragaszkodnának ennyire ezekhez az
idegenekhez, bárkik is valójában? Miért ne lenne elég az a másik három társaság, akik-
nek már átadták a Kagylókat? Hamarosan több kalandort esz ide Cranta átka, hogysem
lépni lehetne t lük!
– Megfizetnénk! – folytatta a bársonymaszkot visel , mit sem tör dve társai nemtet-
szésével.
Szóval mégsem hisznek nekünk, gondolta Fernando. Kibúvónak tartják, esetleg nem
érdekli ket, valóban Domvik megszállottjai vagyunk-e. Éget szükségük lehet egy ma-
roknyi, képzett gyilkosra!
Mégsem árt, ha kitartanak az eredeti históriánál. Egy shadoni gróf pedig nem fogad-
ható fel, nem vásárolható meg.
– Ezt az arcátlan sértegetést nem t röm tovább! – sziszegte vérig sértve.
A szószóló borostyánszín szemei haragosan megvillantak. Egyetlen szinte szó sem
hagyta még el ezeknek a bitóravalóknak az ajkait – igaz, azt meg kellett hagyni, ügye-
sen játsszák szerepüket. És a Tanács nem kételkedhet tovább: vagy felfedik lapjaik,
vagy elfogadják a Dreglagenek játékszabályait. Máskor szóba sem állt volna az efféle
söpredékkel, most még udvariasan mosolyognia is kell hozzá. Parancsot kapott, hogy
ezt a kompániát mindenképpen állítsa a város szolgálatába. A Tanács vezet je sokat
töprengett ezen, de az utasítás szigorú és egyértelm volt, melyet sem megszegni, sem
figyelmen kívül hagyni nem merészelhetett.
– Bocsásson meg gróf, a nyelvbotlásomért – hajtotta meg bársonymaszkos fejét,
majd folytatta: – Ajándékra gondoltam persze, amivel gyakorta kedveskednek egymás-
nak nemesemberek, ha hálájukat akarják kimutatni. Egy míves ereklyetartó esetleg,
mely Domvik nyolcadik arcát…
Christobal arca megvonaglott, akárha pofon vágták volna.
– Szentségtör ! – dörögte felháborodottan. – A mi urunk, Domviknak hét arca van
csupán! A nyolcadik arc említése pokolravaló, kárhozatos cselekedet, még ha bizonnyal
tréfának szánta is!
– Szó sincs róla, atyám! Eszembe se jutna vallás dolgában tréfálkozni, higgye el. Té-
vedtem, bevallom, nem vagyok jártas a shadoni szimbolikában…
A fekete maszk dacára is érz dött a szószóló kaján elégedettsége. Christobal nagyot
nyelt. Ó, add Uram, hogy kitépett szívét még lüktetve helyezhessem a lábaid elé! Utána
szíves örömest halok kínhalált is érted!

32
 – Ajándékot elfogadhatunk éppen, ha valóban tetszet s az Egyetlen számára is – bó-
lintott kevélyen a családf , miközben úgy tett, mintha nem hallotta volna az iménti szó-
váltást.
Azért tudták jól mindahányan: bár nincs semmiféle ereklyetartó, de Up-Umbarnak re-
mek ötvösei vannak, akik alkalomadtán gyorsan dolgoznak.
– Végtelen örömmel tölt el, amiért megért nek és segít késznek mutatkoznak, gróf –
a vezet tanácsúr látható megkönnyebbüléssel sóhajtott egyet. – Nagyrabecsülésünk
jeléül máris átnyújtjuk városunk jelképét, mely rangotokhoz méltó bánásmódot biztosít
számotokra Up-Umbar határain belül. Egyúttal jelzi azt is, a Tanácsot segítitek tisztánlá-
tásotokkal, így nincs olyan kapu, mely zárva maradhatna el ttetek.
Mellette ül társa, a szemköt t visel férfi, látható kelletlenséggel egy apró, zomán-
cozott ékszeres dobozt tett az asztalra. A szelence mélyén öt, ezüstláncra f zött
gyöngykagylós nyakék hevert. A kagylóhéjakba belekarcolva a város címerének stilizált
képe látszott.
Elvira halkan felsóhajtott. Egyszer Fernando igazgyöngyfüzérrel lepte meg a szüle-
tésnapján. Ismeretségük és szabadulása hajnalán történt mindez, akkoriban örömmel
töltötte még el az ilyesmi. Fiatalabb volt, bár már akkor sem túl messze századik évét l,
amely meghozza majd számára Változást. Nevel anyja magyarázta neki – Shadlek ko-
szos alsóvárosának mélyén, egy félig rombad lt palotában laktak akkortájt –, hogy a bo-
szorkány az els évszázad elteltével megváltozik. Lassú, kíméletlen változás ez, aminek
során az asztráltestér l lemállanak az emberi érzések kötései. Legalábbis a legtöbb.
Csak ösztönök maradnak, ám azokat addigra megtanulja uralni. Lelke megdermed: szá-
nalom, szerelem, keser ség és csalódás nem érintheti majd. Saját esend emberi mi-
voltának urává válik.
Azután minden eltelt dekád új változással és titkokkal ajándékozza meg, de err l már
nem sokat mesélhetett Garía Anya. Shadonban egyetlen leány sem éri meg a Beavatás
els századát.
megéri, rémlett fel Elvirában. Várta a Változást, de félt is t le egyben. Nagy köny-
nyebbséggel jár, er t ad, ám félt a naptól, amikor elfelejti, hogy miért is örült a gyöngy-
sornak, miért is kacagott fulladozva, ha a barackmag a torkán megakadt, s miért is sírt a
szeles, sötét éjeken. S hogy miért várta a Változást.
Félt a naptól, amikor elfelejti, hogy ki is volt valójában, s miért adott ekkora árat a
hatalomért.
Meghalni könnyebb, egyszer bb lenne, de a haláltól mindennél jobban rettegett. Ami-
kor Garía Anya elhamvadt a máglyán, akkor fogta fel, mi is a halál. Az a rengeteg id ,
er , vágy, tervezés, öröm és kudarc, érzelem, szépség, gonosz praktikák és a menekü-
lésért vívott harc, minden értelmes és értelmetlen, érdemes és érdemtelen semmivé vá-
lik.
És a világ nem ejt könnyet. De még csak meg sem áll. Egyetlen pillanatra sem.
Federico apró b riszákba söpörte a kagylókat. Majd kés bb, ha kikeverednek innen,
lesz idejük megnézni, hogy mit is kaptak valójában. Kagylók! Miért nem rögtön homár-
páncél? Ha arra vésnék a város címerét, az is ugyanolyan pompásan megfelelne a cél-
nak. Bejuttatja visel jét bárhová…
Remek! Végre eljutottak az üzletig. Kit akar a Tanács meggyilkoltatni? Kihez adott
nekik szabad bejárást? Mit várnak t lük?
És mennyiért?
– Tehát, miben lehetünk a nemes up-umbari Tanács segítségére? – kérdezte nyája-
san Fernando.
– Mivel nemesemberrel állunk szemben, nyilván számíthatunk a titoktartására és az
adott szavára – pillantott végig a gorvikiakon a szószóló.

33
 A boszorkánymester türelmetlen intésére elmosolyodott, és belekezdett mondandójá-
ba:
– Bajunk forrása a következ : két napja meghalt egy elf a Vadasparkban, tegnap pe-
dig egy a keleti kapunál. Mindkét eset gyilkosságnak t nik, ám mivel éjjel történt, s az elf
nemesi házak gyorsan gondoskodnak a maguk halottairól, sok kézzel fogható nyomunk
nincsen…
– Valaki a Kárpiton túlra küldött két elfet – ismételte színtelen hangon a családf . – Ez
igazán sajnálatos. De mit tehetünk ez ügyben, mi?
A kopasz r hallhatóan mormogni kezdett valamit. Maximo kíváncsian fordult felé. Ej-
nye! Lehet, hogy mégis csak elláthatja a fickó baját?
– Talán megtekinthetnék a gyilkosságok helyszínét! Igaz, a keleti kapunál nem ma-
radt semmi látható nyom egyetlen alvadt vérfolton kívül, de Annir Vadasparkjában rö-
ket állíttattunk, akik vigyázzák a területet. Ha a tetemet nem is, de minden mást ponto-
san úgy találnak majd, ahogy a város rök rábukkantak!
– A holttestek hová lettek? – kérdezte Fernando.
– A Thaill és az Achias Házak már a kápolnáikba szállították mindkét halottjukat, a
városon kívülre. Az nyomatékos kérésük, hogy mihamarabb járjunk a kett s gyilkos-
ság kivizsgálásának végére!
– Nem fordulhat el , hogy a két család között dúló leszámolás áldozatai? – vetette
közbe kérdését Christobal.
– Lehetséges éppen, bár roppant csekély a valószín sége. Akkor elintézték volna
egymás között a dolgot, és nem vonják bele a várost. Esetleg ket kellene megkérdez-
ni…
Kérdezgesse ket a Kosfej , dünnyögte magában a sacerdos, kifelé azonban csak
mosolygott. Nyíltan, ártatlanul.
– Bár magam is meg az atya is sokat utaztunk, sok harcot és csatát láttunk, de ami a
gyilkosságokat illeti… Miért nem a városi rszolgálat rangid sei, vagy Up-Umbar papjai
kutatják a tettes nyomát? – töprengett hangosan a boszorkánymester.
– Városunk békés város, ritkaság számba megy, ha er szakra ragadtatja magát vala-
ki. Így azután rségünk tisztjeinek vajmi kevés tapasztalatuk van a nyomozásban. Rá-
adásul zavaros, nehezen érthet ügynek látszik az eset. Ami pedig a hatalmas Annir
papjait illeti… Talán hallottatok róla: nemsokára, épp a Vásár napján, megérkezik iste-
nük, s a szolgáinak az fogadásával kell foglalatoskodniuk! Ezért szükséges, hogy a ti
bölcs meglátásaitokra és tanácsaitokra hagyatkozzunk. Közeleg a Vásár, rengeteg itt az
idegen és a vándor, akik bámészkodni, kíváncsiskodni jönnek. No meg pénzt költeni!
Up-Umbar kalmárváros, s mitaga-dás, a Vásár remek üzletet jelent! Rettenetes volna,
ha a félelem árnyékolná be! F leg két elf nemes halála okán! A hírek gyorsan terjednek,
jöv re talán félannyian sem érkeznének, mint szoktak. Az elf Házak meg a túlparti,
Sirenar mellett él szövetségeseik egész vagyont jelentenek a városnak. Nem eshetünk
el ett l a summától! Koldusbotra jutnánk!
Nocsak! Mindkét halott elf nemes. Fernando agyában a villámnál sebesebben szá-
guldottak a gondolatok. Vajon szándékosan vallotta be a tanácsúr, vagy csak elkottyan-
totta magát. Akárhogyan is, ez máris új megvilágításba helyezi a dolgokat. De, hogy
elfek ügyében segítkezzenek… Mintha a fogát húzták volna.
– Azt a háromfej , agancsos, ronda istenn t nevezik Annirnak, atyám? – Federico a
halk kérdést Shadon nyelvén tette fel.
– Összekevered fiam. Annir a férgek istene! – mormolta kenetteljes válaszát a pap.
Maximo a Tanácsot leste. Bólogassatok csak senkiháziak, egyik tök biztosan beszél
shadoniul. Annyi itt a Shadont majmoló épület és ruha, hogy fölfordul t le a gorviki gyo-
mor! S ha érti, megértheti azt is, mit is tartanak fel lük.

34
 A boszorkányt fojtogatta a h ség. Keveset aludt, éhes volt és most ezt a handaban-
dázást kell hallgatnia! A Tanács díszes tagjai nem mondanak el mindent, és hazudnak
is. Talán meg tudná mondani, hogy miben, de a falakból áradó sötét és hideg a csontjá-
ba mart.
Csak nem egy crantai romra épült ez az átokverte hely?
Elvira kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát.
A család feje elgondolkodott. Érdekes dolog, bár egyáltalán nem volt ínyére. Jobban
örült volna egy-két egyszer gyilkosságnak. Valahogy nem f lött a foga a sápatag nép-
ségen segíteni. Ha holmi gyilkosságba keveredtek, az az bajuk! Amikor a városba ér-
keztek, Christobal fölvetette, hogy felgyújthatnák az elf kúriákat. Akkor mértékletességre
intette az öccsét. Most viszont neki nem akaródzott túlzásokba esnie. Segíteni? No azt
azért, nem! Hallgatni fog, hiszen a nemesi szó kötelez. A Tanács legalábbis így gondol-
hatja.
Nem vállalhat el olyasmit, ami ennyire hitük és meggy désük ellen való! Nem
egyezhet bele! Christobal kibelezné, s okkal.
– Mi tév k legyünk, ha szerény képességeink cs döt mondanak? – szólalt meg végül.
A hangsúly rácáfolt azonban, inkább állításnak hangzott, semmint kérdésnek.
Kíváncsi volt. Vajon mit tesznek, ha nemet mond? Tömlöcbe vetik ket? Eddig annyi-
ra kötötték az ebet a karóhoz, hogy most akár többet is megadnának a szolgálataikért?
– Roppant szomorúsággal töltene el – sóhajtott a bársonymaszkos férfi. – És kényte-
len lennénk felvilágosítani a Barrakudák céhmesterét és a nemes Ibu-Khault, hogy a
dran Dreglagen család kiféle-miféle valójában…
Hogy szállna a véred a Nagyúr szájára, fohászkodott magában Christobal. Az egyet-
len sebezhet pontjukra tapintottak. Eleget tudnak, de legalábbis sejtenek, róluk! Ha en-
nek ellenére – vagy éppen ezért? – szükségük van rájuk, az sok mindent megmagyaráz.
Fernando meghajtotta fejét:
– Az adott szó kötelez! Elmegyünk és megnézzük, mit tehetünk Up-Umbar városáért!
Fölkelt, köpenye denevérszárnyként borult vállaira. Azután:
– Els javaslatomat máris hallhatjátok. Legközelebb rátermettebb mentalistát keres-
setek, urak! – vetette oda fordultában, s az ajtó felé indult. Hangjából megvetés csen-
dült.
Az ónixmedált visel tanácstag összerezzent, mint akit ostorral cserdítettek meg. Ha
lett volna még némi ideje… Id nek azonban mind sz kében voltak.
A két gon-corga zárta a sort. Maximo egy végs , vágyakozó pillantást vetett a ko-
pasz, csupaizom hústoronyra, azután is kilépett az rökkel teli folyosóra. Federico ma-
radt utoljára.
– Szolga – szólt utána Up-Umbar pocakos, örökké mogorva képvisel je. – Igyekezze-
tek ám! Kevés az id tök! S azért csak vigyázz Domvik helyett is, nehogy baleset érje
uradat, dran Dreglagen grófját!
A gorviki szemében vad fény lobbant. Elege volt
már a bolond színjátékból, a szavak csavarásából, a nyílt és burkolt fenyeget zésb l.
– Azon leszek, uram! – felelte halkan, jeges udvariassággal. – Azon leszek!

Az Arel-pap összehúzott szemmel fürkészte a sikátort. Büdös volt. Majdnem olyan

büdös, mint a vezet jük.
A göthös, ragyaverte kép fickót tegnap este, nem sokkal vacsora után fogadták föl.
Ha rajta múlik, bizony nem fizetnek még fél koronát sem, egy ilyen undorító alaknak! De
nem rajta múlt. Akkor éppen a kocsmáros fiatal feleségét szorongatta a pajtában.
Mulatságos miket hordanak össze az asszonyok. Szöktesse meg, vigye magával,
meg más effélék. Mégsem volt szíve elkeseríteni, hiszen csinos, odaadó jószágnak bi-
zonyult. Inkább ráhagyta. Ráadásul a kicsike annyira felhevült, hogy még ura pénzes lá-

35
dikáját is elcsente, ami a lehet legjobbkor jött, mert a pap minden vagyona egyetlen
rézkoronára korlátozódott. Némi lelkiismeret furdalást érzett, amikor hajnalban egy szó
nélkül távozott, bár az egyik lovászfiúval – egészen jó kiállású suhanc – megígértette,
gondot visel gazdasszonya gerjedelmére.
Sajna id közben az a három alak, akikkel együtt utazott, fölfogadták ezt a beesett
mellkasú, ösztövér fickót. Jól illett hozzájuk ez a söpredék.
Gham és Corrag, a két udvari ork valahol a Quiron-tenger partvidékén látták meg a
napvilágot. Ynev észak-nyugati fertályán ritkán botlani a fajtájukba, s talán jobb is így.
Butaságuk minden képzeletet felülmúlt, ha a gazdájuk – az a hólyag –, Braga nem
mondja meg nekik, mit tegyenek, talán még maguk alá is rondítanak.
Szó se róla, er s volt mind a kett , elhúzhattak akár egy szekeret is, tele hordókkal.
Kár, hogy annyit isznak! Minden pénzüket sörre meg lotyókra költik.
A pap olykor sajnálta ket, mert Braga mellett soha nem lesz bel lük senki. Egyszer
még azt is fontolgatta, hogy megtanítja ket a jómodorra.
Lélekben vállat vont. Medd vállalkozás lett volna. S ha kikupálódott fajtájuktól ennyi-
re futja, milyenek lehetnek az ork sök?! Beszél állatok maradnak, amíg világ a világ!
Arel szolgája megigazította a csuklyáját. Egy rakoncátlan tincs állandóan a nyakát bi-
rizgálta, s ezt igazán rühellette. Mégsem vágta le: a hosszú sörény hozzátartozott ke-
mény, férfias megjelenéséhez. legalábbis így vélekedett.
A tolvaj ugyan másképp gondolta, ám Braga – az egész söpredék kompániájából –
egyedül önmagát tartotta valamire valónak. Up-Umbar tanácsuraival is szót értett. És
megszerezte a város címerével díszített kagylókat. Ezt azóta több ízben is a pap szemé-
re olvasta, így nyomatékosítva véleményét.
A kopasz, lapított orrú, kaftános tolvaj – félig dzsad származék – magabiztos vigyorral
lépkedett a ködös, sáros utcán, ork test rei között. Hajnalig mulatott azzal a vörös hajú,
drága szajhával és most mégis milyen peckesen sétál!
Az Arel-pap némi irigységgel bámulta tegnap este a n t. Szép volt, az a buja fajta –
megért két ezüstkoronát. Hiába, amíg vagyonos, mindig ennek a piperk c, hájas dzsad
disznónak kedvez a szerencse. De már nem sokáig marad ez így! Amint visszafizeti tar-
tozását Bragának, nyomban faképnél hagyja ket. Utálta, hogy egy pénzes zsebmetsz
ugráltassa t, kihasználja a képességeit és a tudását!
Csak hát háromszáz aranyat elég nehéz összegy jteni. Annak idején, amikor a hite-
lez i fel akarták lógatni a ki nem fizetett tartozásai miatt, hajlandó volt Arel szent nevére
is megesküdni, hogy megszolgálja a szabadulás árát. Ez hat éve történt. Azóta már jó
néhány alkalommal elt nhetett volna, mégsem tette. A papi eskü szent dolog. Az egyet-
len szent dolog az életben.
Igaz, kiegyenlíthette volna tartozását, ha lemond a színezüst medáljáról. Az ékszer
sólymokat ábrázolt, a peremét apró, csiszolt zafírok díszítették. Istenn jének szentelt
szimbóluma, elkötelezettségének jele. Már a látványa is er t adott. Ezt nem adhatja el!
Ennyire nem süllyedhet mélyre!
A tolvaj ugyan célozgatott rá, hogy a szent szimbólumért cserébe elfelejtené az ara-
nyakat, de a pap megígérte neki, hogy el bb kap t rt a szívébe, semmint megszerez-
hetné a medált! Ostoba fajankó! Azt hiszi, egy szentelt ékszer neki is varázser t kölcsö-
nöz majd?!
Vezet jük megállt és rongyokkal fedett, beesett mellkasát vakargatta. Hogy minek fo-
gadta t föl Braga, az rejtély!
Állítólag elvezeti ket valakihez, aki tud valami egészen pontosat az elf gyilkosságok-
ról, de Arel felkentje bizonyos volt benne, hogy hazudik.
Más kérdés, hogy a Tanács remekül megfizeti ket, ha fényt derítenek a két kivégzett
elf rejtelmes esetére. Érdemes hát próbálkozni, nem vitás.

36
 A pap megszívta az orrát és kiköpött. Nem neki való dolog ez! Hajnaltájt a Déli Kapu
környékén gyelegni, mocskos viskók útveszt jében… A kránköves b z és a szitáló köd
majd' megfojtotta. Ismét köpött, csak hogy szabaduljon a keser nyáltól.
A koldusszer alak, akit vezet jükké fogadtak, hirtelen megállt, és mocskos, rongyos
köpenye alól, apró holmit húzott el . Torz formájú, de finoman megmunkált, hajlított
pengéj kést – cseppet sem illet egy ilyen ágrólszakadt kezébe, ám a fickó igen maga-
biztosan fogta. Arckifejezése, tempós mozgása semmi kétséget nem hagyott szándékai
fel l.
A pap vicsorogva kardot rántott. Miféle csapda ez? Csak nem a tolvaj döntött úgy,
hogy akár er szakkal is megszerzi a Holdsólymos amulettet?
Ekkor t nt fel neki, hogy Gham és Corrag a földön hevernek, testüket a halál mereví-
tette ocsmány görcsében.
Mellettük Braga állt, közönyös arccal, kifejezéstelenül bámulta saját, véres kezeit.
Mindkét markában egy-egy – még dobogó – szívet tartott.
Arel szolgája nem értett semmit. Miképp tudta a puhány tolvaj kitépni két ork szívét?
Harc nélkül, a láncingen át…? És miért tette volna ilyet? Miért?!
A két behemót barom halott – akkor mi védheti meg t?! Megveszett a dzsad talán?
Netán az elfeket is ölte meg?
Miközben agyában villámgyorsan követték egymást a gondolatai, kardját Braga és a
felé közeled rongyos figura irányába emelte.
A szúrás a gerincét érte. Elesett. Éget fájdalom kúszott végig a hátán, a lábain. Nem
tudott megmozdulni. Üvölteni akart, de csak hörögni tudott.
– Miért…? – nyöszörögte fúló hangon. – Miért…?
Valaki letépte nyakából az amulettet és elédobta a reves kövezetre.
Sem egy kardvágás, sem egy varázslat. Nem pusztulhat így el…! Annyira méltatlan
volna!
Meghalni harcban kell…
A koldusforma alak melléguggolt, kezében a torz formájú szerszám, amilyet csak mé-
szárosok használnak, mikor húst fejtenek a csontról.
Szépen csillog… Ó, Arel, segíts!
Azután végre hangjára talált és üvölteni kezdett: hosszan, elgyötörten. Mégsem hal-
lotta sem isten, sem ember.

37
 3.

A VADAS PARK

A város ocsmány g zfürd vé változott. Sós permet gomolygott a sikátorokban,

kránk , torokszorító köddel keveredve. A szél – alig több gyenge sóhajtásnál –,
lomhán terelgette a dögszagot. Mintha valami elpusztult volna, suttogták az emberek
félve. Talán a város szíve rothad és verg dik, onnan ez a förtelmes b z.
Lehet, hogy a hatalmas Annir haragszik. Az emberek szemlesütve jártak és féltek. A
nap azonban fölkelt, s legalább részben el zte a gondokat, a b z egy részével együtt.
A koldusok hajnal óta ünnepeltek. Már hogyne tették volna, hiszen valami részeg ne-
mesember sült húst és kenyeret osztogatott ingyen! Annir tartsa meg a szokását!
Igaz, jó régi hús lehetett, talán romlott is, mert rágós volt és büdös, mint amit
orkdögb l kanyarítanak. De a kenyér melegen illatozott, és puhának bizonyult, bizonyo-
san frissen sütötték.
Falták hát, ahogy csak tudtak, rágták az inas húst és nyeldekeltek, hogy majd megfúl-
tak.
Azután szétcsapott közöttük az rség. Iszkoltak volna mind, hiszen a kagylócímere-
sek még hagyján, de a cápacímeresekkel jobb vigyázni. Csupa veterán gyilkos! Hiába
esküdöztek, hogy most az egyszer nem lopták az ételt! Öt ujjat is levágtak már, mire ki-
derült, hogy valaki megölt egy péket ezen a hajnalon és kifosztotta az üzletét.
Azután jött a nemes, aki kenyeret oszt. Fölöttébb furcsa egybeesés! Mondogatják,
hogy kopasz, mosolygós ember – bizonnyal dzsad, legalább félig –, aki b selyemkaf-
tánt viselt. Az efféléb l tizenkett egy tucat. Annyi itt az idegen, hogy lépni se lehet t lük,
nem, hogy megtalálni egy ilyen lóköt t!
Mindenesetre vagy tucatnyi nyomorultat kényszermunkára vittek, másik tizet pedig
huszonöt botütésre ítéltek.
Ott helyben végrehajtották az ítéletet.
Csak, hogy tudják, hol a helyük!
A hátramaradottak csorba vicsorral néztek az rök után.
Csupa gacsos láb, púpos hát, karmos ujjak és gyorsan pislogó beteg szemek. A
crantai csatornákban töltött évek egyikük fölött sem múltak el nyomtalanul.
– Hogy rohadnának el lábon! – morogta az egyik foghíjas, púpos koldus. – Alig ehet
szemét és még azt is sajnálják a magunkfajtától! Büdös delfinhús, nem más!
Azzal egy szilánkosra rágott, megpörkölt kagylót köpött a markába.

Elvira nem sokkal delel után ébredt. Megszokta az éjszakázást, de pihennie azért
kellett neki is. Tudta, hogy Fernandonak nyugalomra, Christobalnak id re van szüksége.
A két gon-corgát persze más fából faragták. Sokkal durvábból. Maximo kérges tenyere,
akár valami reszel karistolta hátát, már amikor simogatni próbálta…
Gon-corgák. Idomított vérebek. Alig akad közöttük, amelyik megéri a negyven telet.
Hát persze, hogy nincs idejük gyengédséget tanulni.
Nyújtózott egyet, mint a macska és kinyitotta a szemét. Sehol a boszorkánymester.
No nem baj, ha egyedül kell fölöltöznie, hát egyedül kell.

38
 Mivel ma a Vadasparkba mennek, olyan ruhát kell vennie, amit megcsodálhat a sok
férfiszem. S persze az itteni tenyeres-talpas n k, akiknek fogalma sincsen arról, hogy
miképpen kell bájos alázattal, s ugyanakkor vérlázító szemérmetlenséggel viselni egy
ruhát.
A kábító h ség megrekedt a szoba falai között.
Meddig tart vajon ez a pokoli forróság? – dühöngött magában a boszorkány.
Kénytelen lesz fekete daccantjánál kevésbé kihívó holmit felvenni. Végezetül egy
rozsdabarna selyemruha mellett döntött. A kebleket eléggé szabadon hagyja, van hová
tenni az áttetsz , pókháló vékonyságú kend t!
Hosszú, sötét haját kifésülte és az ezüst hajháló alá rendezte. Közben azon töpren-
gett, hogy mit is felejtett még el?
Mi ez a b z? – ütötte föl a fejét. – Csak nem idebent is rothad valami?
Az ágy alatt, a poros, szalmás zugban néhány döglött egér és egy galamb alvadt vér-
rel borított teteme hevert.
Elvira sokáig töprengett, azután elindult, hogy megkeresse a fogadó mindenesét, aki-
nek szólhat: egész egértanya van a szobájában.

Ó, Uram, kérlek, hallgasd meg fohászom!

Christobal félmeztelenül térdepelt a szobájában. Testén veríték csillogott. A melegt l
szinte ragadt a b re, a Kosfejes nyakláncon, melyet a kezében szorongatott, vércsep-
pek csillogtak. Bármikor szívesen adná vérét és életét, ha az Ura így kívánja!
Ranagol az er sek istene. Tanításai szerint csak az er s maradhat talpon és a gyen-
gének vesznie kell. Most b ntudatot érzett, mert egy pillanatig – igaz, csak rövidke pilla-
nat volt – azt kívánta, bár ne így lenne!
Ebédelt, de rokonaival ellentétben, akik a városba indultak, a Csonkaházban ma-
radt. Meditálni akart, pihentetni a testét és szellemét. A forróság azonban bosszantó
volt, a por pedig beférk zött a ruha alá és égette a b rt.
Az istálló és kocsiszín között, egy csöndes, sz k grádics árnyékában egy félelf kisfiú
játszott macskájával. A lépcs fölvezetett egy falig, aminek a tetején törött cserépkorsó-
ban tyúkhúr tenyészett.
A kölyök csöndben simogatta a melegt l kába macskát. Azután megpillantotta
Christobalt. Gyorsan fölkelt, s leporolta a nadrágját. Kérd n nézte a papot.
A dran Dreglagen odaállt a legfels lépcs fokra és a cserépkorsót nézte. Hangyák
futkostak a gaz között, ám bolyuk alig látszott a burjánzó zöldt l.
– Ki kellene dobni ezt a vén korsót! – morogta Christobal és a homlokát törölgette egy
kend vel.
– Kérem, uram… ne tegye! – a fiú alázatosan bámult. – Régi darab és néha elnéze-
getem a hangyákat.
– Ugyan mi érdekeset lehet látni a hangyákon? – t dött fennhangon a pap, mit sem
tör dve, hogy Lamon hallja, amit mond. – Oktalan állatok… Olyanok, mint ez a korcs kö-
lyök, akit a maga korcs istene vert meg ezzel a félvér léttel.
Elt dött, hogy vajon mit tett volna, ha az anyja egy elffel sz ri össze a levet. Va-
lószín leg megöli. A hangyák egy pont körül szaladgáltak.
– Csak a sáska – magyarázta a fiú, aki átlesett Christobal hóna alatt. – A szakács
sáskája. Egy köcsögben tartja, és ide szokta kihozni, hogy hangyákat egyen. De csak
amíg be nem köszönt az es s id szak. Akkor jönnek a szúnyogok, amik mindig kínozni
szokták. Azok ellen jó a sáska. Mókás elnézni, ahogy a hangyák között lopakodik, mert
pont olyan, mint a gyom. Teljesen zöld. A sok hangya mind gaznak hiszi. Egy se látja
meg, csak amikor már túl kés …
Christobal a hangját hallgatta. Olyan volt, mint amikor neki kellett elmesélnie, hogy
mit is tanult az egér és a macska harcából. Hetente háromszor kellett végignéznie,

39
ahogy abban a sz k szobában a nagy irombamacskát megetetik. Az egér mindig riadtan
rohangált és cincogott, amivel csak fölpiszkálta a macskát, ami perceken át játszott vele.
Pofozta, lökte, tolta, felborította, amíg végül meg nem ölte.
Nem azért, mert gonosz volt, hanem mert ezt diktálta a természete. Az id tlen tör-
vény.
Tanmese volt ez is, bár ezt akkor még nem értette. A macska volt Krán, bár ezt akkor
még szintén nem fogta föl. Szoktatták vele a vért, a halált és az er filozófiáját.
A macska öl. Nem azért, mert gonosz. Ez a természete. A természet rendje. De ezt
az egér nem érti.
Nem gonosz, csak más. De ez az egérnek már oly' mindegy, akkortájt mindig az
egeret sajnálta. Azután belátta, hogy gyilkosnak lenni még mindig jobb, mint felfalt áldo-
zatnak. Csak a kisfiút sajnálta, aki akkor volt. Aki sírt az egér halála miatt.
Aki olyan lett, mint ez a félelf kölyök. A muszáj gyermeke. Ilyenné tették. Elmosolyo-
dott. A Kosfej most elégedett lehet a papjával, mert megértette e lecke tanulságát. Az
alkalmankénti szánalom akár bölcs is lehet. Rávezet, hogy Ranagol hatalma nem célta-
lan és gonosz, csak az egerek számára nem elfogadható.
Mókás. Amit az emberek nem értenek, az rögtön gonosz.
Ami gonosz, az nem szeret senkit és semmit. Magát sem. Ilyen pedig nincs. Éppen
ezért például a boszorkánymesterek sem gonoszak, csak korlátoltak, önhittek, ostobák.
Gyarlók, akárcsak a bátyja.
Visszafordult és lebaktatott a lépcs n.
– Hadd éljenek hát a hangyáid! – bólintott a fiúnak kegyesen. – Egyszer talán majd
megérted, hogy a szakács sáskája nem gonosz, csak más. De ezt a hangyák soha nem
értik meg.
Egy pillanatra békességet érzett és erre a pillanatra nem kívánta tiszta szívéb l a
félelf halálát.

Elvira az istálló mellett találta meg a mindenest. Csenevész, félelf fiúcska volt, s ép-
pen a trágyát hordta ki az udvarra.
A boszorkány megállt és pár percig figyelte. A trágya b ze nem zavarta. Az ég hús
ze volt az egyetlen szag, amit nem bírt elviselni.
A fiú nem volt valami izmos, de azért csak dolgozott keményen: kihordta és rakta ha-
lomba a trágyát, amit majd a parasztoknak adnak el pár rézkoronáért. Ami nem is rossz
pénz, hiszen a lovak nem a fogadós tulajdonát képezték.
A kölyök néha a n re sandított. Elvira jól látta. Nem gyerekes csodálat vagy kama-
szos hév volt ez, inkább elgondolkodás, méregetés. A fiú úgy méregette, mint egy…
Mint egy soha nem látott, érdekes valamit. Mint akit ugyan leny göz, amit lát, de nem
ismeri föl.
Öreg szemei voltak a kölyöknek. Riasztóak az ilyen öreg szemek egy gyerek arcá-
ban.
– Te vagy a mindenes? – kérdezte Elvira.
– Igenis, úrn m! – hadarta a fiú és keményen lapátolt. Hadd lássa csak a szép hölgy,
hogy milyen er s is !
– Kérdeznék valamit! – mondta a boszorkány. – Gyere, sétálj velem!
A fiú félve sandított a n re. Sétálni. t még soha nem hívta senki sétálni!
Lódulj! Igyekezz! Az egyik lábad itt, a másik ott! A kezed járjon ne a szád! Ilyeneket
hallott nap, mint nap. De sétálni még senki nem hívta.
Csak annyit tudott, hogy ilyenkor illedelmesen kellene viselkednie és a kezét nyújtani.
Talán. Vagy meg kellene hajolnia.
Sután meghajolt.

40
 – Nem mehetek úrn m, Roggan letöri a derekam! – válaszolta óvatosan Lamon. –
Még rengeteg dolgom van!
Elvira elmosolyodott. Nem volt valami meggy ez a rengeteg dologról szóló kijelen-
tés.
– Roggan derekát majd én töröm le – felelte szigorú szemöldökráncolással. – Már így
is többet dolgoztál a kelleténél. Most nekem van szükségem a Csónakház mindenesére,
nem az istállónak!
A fiú félszegen elmosolyodott. A kezét pedig a háta mögé dugta.
– A kezemet nem nyújthatom úrn m, mert szaros.
Elvira szívb l kacagott.
– Hát akkor semmi esetre se, kedves lovagom! Mellesleg – kezdte a puhatolódzást –,
úgy tudom, te végzed a fogadó egér és patkányirtását. Veszedelmes munka lehet!
Vidámságát ünnepélyességgel palástolta, s a fiú komoly arccal bólogatva baktatott
mellette az udvaron.
Ranagolra! Túl ostoba… Nem, ez a kölyök nem érti a mókát. Vagy senki sem vette
még igazán emberszámba – gondolta Elvira.
Igaz, sem. Egy pillanatra megkeményedett a mosolya. sem. Csak kihasználja,
hogy érti a gyerek érzéseit. Bár mi mást is tehetne? Ezért lett boszorkány!
Nem. Nem ezért, korholta egy hang, ami nagyon csöndesen és fájdalmasan, de iga-
zat szólt. Azért, mert kölyökként Garía Anya kézen fogott és elhozott az árvák nyomor-
házából. Nem volt választásod. Azért lettél boszorkány.
S most ez a kölyök – pont ez a félelf poronty – emlékeztette erre. És arra is, hogy ne-
ki soha nem adatott meg a saját gyermek. A felavatási rítusán esszenciával sorvasztot-
ták el a méhét. Egy shadoni boszorkány ne szüljön gyereket! Van ezeregy más dolga
is…
Néhány év múlva pedig – az els század végeztével –, már azt sem fogja érteni,
hogy miért akart valaha gyereket.
Egy pillanat alatt suhantak át elméjén a gondolatok, s az arca mit sem tükrözött ezek-
l.
– Az arcod maszk csupán – mondta annak idején Garía Anya –, amelynek folyvást
mosolyognia kell. Csak a lelked sírhat, de az is csak olyankor, ha magadban vagy.
S csak akkor is halkan, tette hozzá magában Elvira.
– …mert találtam néhány döglött patkányt, egeret és egy galambot. Gondoltam, te
esetleg magyarázattal tudsz szolgálni…
Különösebb figyelem és er feszítés nélkül társalgott. Olyan m vészet volt ez, amit
igen hamar el kellett sajátítania. F mestereinek a férfiak számítottak – ha éppen n kkel
beszéltek, csodás eredményeket értek el –, azért Elvirának sem kellett szégyenkeznie.
– Én mindig összegy jtöm a megmérgezett egerek tetemeit, úrn m – védekezett a
kölyök komoly hangon. – És galamboknak sosem adok mérget!
– Nem füllentesz? – kérdezte Elvira.
A kölyök tágra nyílt, riadt szemekkel bámult fel.
– Miért hazudnék, úrn m?
A boszorkányt megdöbbentette az szinteség. Olyan világban élt, ahol a hátsó gon-
dolatoknál és a hazugságnál csak a leveg vétel fontosabb. Az szinte hang gyanús és
szokatlan, akár a pincelakóknak a napfény.
– Csak tréfáltam – mosolyodott a fiúra, és megcirógatta arcát.
A kölyök lesütötte a szemét. Szégyellte, amiért ennyire jólesik neki ez az érintés.
– szinte gyerek vagy, s ez tetszik nekem – jegyezte meg a boszorkány elgondol-
kodva. – Miért ne lehetnél az apródom, trágyarakodás helyett?
– Pénz kell a szüleimnek – motyogta a fiú.

41
 – Úgy, szóval te jönnél, csak nem engednek – firtatta Elvira tovább.
– Örülnének, ha mennék, legalább addig sem vagyok láb alatt. De kell nekik a pénz,
amit hazaviszek.
– Annyira szegények lennének?
– Néha rosszul megy az üzlet…
A kölyök elharapta utolsó mondatát, és makacsul összeszorította a száját.
Üzlet. Elvira nem döbbent meg különösképpen. Sejtette, hogy miféle ületr l lehet szó.
Félelf gyerek. A hosszúélt ek ritkán keverednek az embernéppel. Ha mégis, általában
az elf hímek varázsa ejti rabul az ember asszonyát. A kitaszítottak közül persze néhá-
nyan cédának állnak. Az anyja hát az elf, így kell lennie. Elf lotyóról igen, kerít l vi-
szont még soha nem hallott. Igaz, Ranagol ege alatt bármi megtörténhet.
Azért roppant érdekes. A hosszúélt ek nem szokták bosszulatlan hagyni, hogy a leá-
nyaik emberekkel szajhálkodjanak. Talán egyszer véletlen, de lehet hogy olyan rejtély,
aminek köze van elf gyilkosságokhoz.
– És ha úgy akarom – a boszorkány megnyomta a szót –, ha parancsolnám, hogy az
apródom légy?
Lamon nagyot nyelt. Ezért mindent odaadott volna. Még a szerencsepénzét is. Ám
tanult már az életb l – a vándorló dalnok is így kezdte. Nincs pénzem, akarta mondani,
de tudta, a n félreértené. És biztosan megsért dne.
– Nem lehet – felelte valódi, sírós szomorúsággal. – Itt a macskám, Egérvadász. Vi-
gyáznom kell rá, mert szeret engem!
Kifogások: pénz a szül knek, a macska. Kifogások! Ennek a kölyöknek mégiscsak
van sütnivalója.
– Megértelek – Elvira hangja, mert úgy akarta, simogatott. – Szólj, ha mégis apród
szeretnél lenni…
Nem vitte rá a lelke, hogy elbolondítsa a gyereket. Nincs is szükség rá igazán. Egy
kicsit örült ennek. Úgy látszik, van még pár éve a Változásig.

Fernando a zsámollyal billegett, a fejvadászok a padlón kuporogtak. A pap és a bo-

szorka az ágyon ülve figyelte. Együtt a szeret család, mosolygott fanyarul a családf .
– Nem lettünk sokkal okosabbak – kezdett összefoglalójába –, de ez nem is csoda.
Annyi itt az idegen és a bámészkodó, hogy egy t t sem lehetne leejteni! Ami biztos tu-
dás, jószerével semmi új: egy elf valóban elpatkolt a keleti kapunál és egy másik a Va-
dasparkban. Bizonnyal mindkett gyilkosság volt. A keleti kapunál igazi mészárszék le-
hetett: annyi vér elfolyt, hogy a nyoma még most is látszik. Mintha a mohó kövek nyelték
volna magukba a vért. Aki ott veszett, hosszasan és sokat szenvedett.
– A Kosfejes Nagyúr mosolyoghatott – vetette közbe Christobal.
– Az asztrális sík csupa z rzavar – folytatta zavartalanul a da-corga, ügyet sem vetve
öccse megjegyzésére. – Akárha véres felh lebegne a hely fölött…
Végül elhallgatott. Igen, gondolta komoran, aki ott meghalt, az órákig szenvedhetett,
még miel tt megtért a Kárpiton túlra. Az a rengeteg vér és kín! Ki gy lölheti ennyire az
elfeket?
– Ott van azután a hajnali ügy – vette át a szót Federico. – Valaki megölte az egyik
külvárosi taverna egy vendégét. Egy szajhára gyanakszanak, akit még soha nem láttak
addig arrafelé! Vörös hajú lotyó… A holttest nem került el , de a szoba csupa vérmo-
csok volt a kocsmáros szerint… Bár ez utóbbinak nem sok köze lehet az elfekhez, még-
is gyanús, hogy ilyen rövid id alatt, ennyi gyilkosság történt!
– Megöltek egy péket is – folytatta morogva Maximo –, és kifosztották a boltját. Sze-
rintem a cs cselék lázongása miatt, és ha tudni akarjátok…
Dac cruh! Hallgass és engedelmeskedj! Christobal látta, hogy parancsa nyomán mi-
lyen düh horgad föl a gon-corgában. Sebaj!

42
 A harag rossz tanácsadó, de remek hajtóer .
– Mi közük az elfeknek Up-Umbarhoz? – kérdezte csöndesen a pap.
– No – sóhajtotta Fernando –, a szóbeszéd úgy tartja, hogy az up-umbari Nemes Há-
zak elfjei generációk óta itt élnek. Amikor a helybéliek az els települést kezdték építeni
errefelé, a crantai romok és Annir mindenkit elriasztott. Ám az emberek rájöttek, hogy
áldozatokkal ideláncolhatják a lassan hatalmát veszt , si istent és ez remek védelmet
nyújt a garázdálkodó kalózokkal szemben. Up-Umbar felvirágzott. Id vel a város arisz-
tokratái és tehet s keresked i sokallni kezdték az Annirnak szánt felajánlásokat és egy
álló éven át, nem fizették az egyház által kirótt adót. Az itteni papság különös népség. A
sorshúzás után, a felkészített papok harmincegy hónapig pazarló b ségben élnek, s
minden óhajuk parancs. Ezt fedezik az adók és felajánlások.
Azután, Annir eljövetelekor az életüket adják, hogy elillanó létükb l táplálkozhasson a
várost véd istenség…
– Undorító! – húzta el a száj át Elvira. – Micsoda barbár szokás! Hogy lehet, hogy a
kyrek nem irtották ki még az írmagját is egy efféle ocsmány hagyománynak?
– Annir sibb, mint Északfölde többi hamis hatalma – magyarázta Christobal. – Mikor
a fehérhajúak megkezdték hódító hadjárataikat, és Cranta papjai segítség nélkül marad-
tak, Annirt is megtagadták, akárcsak egyéb isteneiket. Így hát, mire a kyr civilizáció fel-
emelkedett, a feledés jótékony fátyla rejtette el. Tetszhalálban, erejét veszítve szuny-
nyadhatott, míg az újabb népek ostoba kíváncsisága fel nem támasztotta.
– Hát, aztán? – makacsolta meg magát a boszorkány.
– Most azonban újra el került. Az Inkvizítorok Szövetségének figyelme pont erre nem
terjed ki?
– Annirt a pyarroni Antoh egyik manifesztációjának nyilvánították – törölte meg a
homlokát fáradtan a családf . – Emberáldozatról nem beszélnek, de a rituálé hagyomá-
nyos értelemben nem is min sül annak. Érthetnéd a különbséget: a papok szent öngyil-
kossága egészen más, mintha az itt lakók közül fogdosnának össze néhány tucat sze-
rencsétlent, hogy ellobbanó életükkel etessék istenüket. Up-Umbarral nem tör dnek
Észak urai. De még az Inkvizítorok Szövetsége, a Kobrák és a Láncbarátok sem… Nyil-
ván mindenki megkapja részét a koncból, mit számít egy si kultusz feltámadása, mely
igazán nem sok vizet zavar.
Elhallgatott, nyögve masszírozni kezdte halántékát. Pillanatnyi csend zuhant a szobá-
ra. A sacerdos törte meg:
– Tovább, testvér. Még nem tudtam meg semmi újat.
Fernando bólintott, és neki kezdett ismét.
– Ami azt illeti, egyszer maguk az up-umbariak döntöttek úgy, hogy nem fizetik meg
az adót. A papok erre megtagadták életüket Annirtól. Láthatjátok, vérbeli kalmárnépség:
ha nincs jólét, nincs áldozat sem. Többet nem tesznek ilyet, abban bizonyos vagyok; az
istenség eljött és maga hajtotta be járandóságát: a fél várost elpusztította.
– Kint jártunk a parton és megnéztük a romokat – vette át a szót Maximo, majd meg-
csóválta fejét. – Az egykori paloták tornyai most düledez világítótornyok csupán. A te-
lepülés területeinek majd felét elnyelte a tenger, miután a szök ár alábbhagyott…
– És itt jönnek a képbe az elfek – folytatta a boszorkánymester. – Tudjátok, Sirenar
gös lakói tisztátalannak bélyegzik mindazon fajtársaikat, akik valaha is érintkeztek az
embernépekkel. Bels erdeikb l családostól zik ki a vétkeseket, s ezután
Kiszakadottak néven gyalázzák ket. A Kiszakadottak egy része messzire költözik; van-
nak köztük azonban, akik próbálnak Sirenar közelében új hazára találni. A fene se érti,
miért ragaszkodnak ehhez, vagy mit remélnek, de nem hinném, hogy a mi dolgunk el-
igazodni a mocskos fajtájukon.

43
 A két gon-corga láthatóan unta már családf fejtegetéseit. Összevillanó tekintetük,
egyre lazább testtartásuk árulkodott err l. Fernando figyelmét sem kerülte el, ám nem
utasította rendre rokonait, csak magyarázott tovább.
– Up-Umbar pusztulásakor Kiszakadott Nemes Házak jelentkeztek, s pénzt, roppant
vagyont ajánlottak a város újjáépítéséhez. Cserébe letelepedést és szabadságot kértek:
nekik nem parancsolnak sem Annir papjai, sem a városi tanács.
– Akkor sem értem – húzta föl a szemöldökét a pap. – Az elfek nem túl szapora nép-
ség, alig hinném, hogy ott helysz kével küzdöttek volna, ahonnan ideköltöztek. Egy
olyan városba, melyet már lerombolt egyszer Cranta új életre támadt szörnyistene. Is-
merhettek, nem tartom semmire a hegyesfül eket, de gondolom, annyira mégsem osto-
bák, hogy önszántukból válasszanak efféle földet új tanyául. Mást gyanítok: inkább bün-
tetést, szám zetést sejtek érkezésük mögött.
Csönd telepedett a szobára. Egy légy próbált meg álmosan odébb röppeni, de szá-
nalmas vánszorgásra futotta csupán erejéb l. Gondolkodtak.
– Miképpen fogadták az elfek idetelepülését? – kérdezte Elvira végül.
– Nem mindenkit f tött a boldogság, amiért egy rakás svér ideköltözött! – húzta el a
száját Federico. – Nem közösködnek az emberekkel, nem építkeznek a bels falakon
innen és még halottaikat is saját, a város határán túl ásott temet jükben hantolják el.
Magukkal hozott isteneiket imádják a kápolnáikban, ahová idegen nem teheti lábát. Faj-
tájuk ünnepeit ülik, és ha tehetik nem állnak szóba a kérészélet ekkel. Persze vérüket
sem keverik az emberekével. Félelfet alig látni errefelé, s ha mégis felt nik egy, biztosak
lehetünk benne, nem helyben született. A kölyök az istállóban amolyan csodabogárnak
számít.
– A lényegre térve, kedves bátyám – Maximo hangja gúnyosan csengett –, akadnak
errefelé, akik rühellik az elfeket. Bárkivel is beszéltünk ma, senki sem dicsérte a Nemes
Házakat. Keményen dolgoznak, mint akármelyik városlakó, de az embereket zavarja
idegenségük, elzárkózásuk. A legtöbben egyszer en nem szívelik ket, ám célozgattak
rá, hogy vannak olyanok is, akik id nként odavágnak a hegyesfül eknek! A Nemes Há-
zak keltik önnön halhatatlanságuk hírét. Az emberek persze nehezen viselik mások örök
életét. Ráadásnak: a Thaill és az Achias Házak hercegei nem mulasztanak el egyetlen
alkalmat sem, hogy emlékeztessék Up-Umbar polgárait adósságukra. Ha nekem dör-
gölnék folyton az orrom alá, biztosan módját keríteném, hogy törlesszek, ha másképpen
is, mint ahogyan gondolják.
– Könnyen el fordulhat tehát, hogy Annir eljövetelének el estéjén akadnak néhá-
nyan, akik figyelmeztetnék a hegyesfül eket: az istenség tombolása egy rég elfeledett
év eseménye volt, hát ideje a feledés fátylát borítani a múltra, és alábbadni a g gb l –
töprengett hangosan Elvira.
– Igen… Vagy valaki azt szeretné, ha mások így hinnék – dörmögte Christobal. – Az
sem kizárt, hogy az elfek áldozatai csupán egy olyan hangulatnak, melyhez fogható,
Annir pusztítása el tt uralkodhatott. Netán a minden jóban dúskáló papok unták el saját
él áldozatukat és más isteni táplálék után néztek. Lehetne-e alkalmasabb választás,
mint egy-egy jelentéktelen helybéli, pár kutyának sem hiányzó, kóbor szerencsevadász?
Vagy az olyan svér ek, akiket senki sem kedvel, s ha a tragédiák miatt felkerekedné-
nek, hogy odébb álljanak, inkább ünnepelne Up-Umbar népe, semhogy veszteségén
bánkódjon.
– Elméletnek egészen hihet . Esetleg a tettes is ebben reménykedik – szúrt vissza
Federico. – Az elf nép és a Crantai birodalom már akkor errefelé uralkodott, mikor az
emberek újdonat kultúrája még lázálomnak is túl hagymázas lehetett. Talán szent hely,
kultikus központ, vagy szakrális hatalom forrása ez a vidék… Igen, talán a szám zöttek
valóban tovább szám zték az újra vétkez fajtársaikat… De az sem lehetetlen, hogy az
svér ek közül vágynak némelyek e helyre, Up-Umbarra! No, nem a keresked városra,
hanem ami el tte volt. A Nemes Házak idejöttek és szívességet tettek, el sem lehet ket

44
 zni! Tiltja az itteniek korcs becsülete és ostoba szokásaik: a hála, meg a vendégbarát-
ság. Az elfek ett l még gondolhatják másképp, megpróbálhatják el zni az embereket, k
maguk. A gyilkosságok jó okot szolgálhatnak a többi Kiszakadott Nemes Ház fegyveres
beavatkozására. Up-Umbar nem állhat ellen egy egész elf seregnek. Még a Sirenar
Szövetség is elküldheti harcosait. Mit tudhatjuk mi azt? A tervet akár a titkos erdei vá-
rosokban lapuló svér ek igazi hercegei is kif zhették. Ez egy félrees jelentéktelen
kalmártelepülés. Nem fogja támogatni az Északi Szövetség, nem sereglenek zászlaja
alá kalandozók, és er sen kétlem, hogy volna akkora vagyona, amelyb l üt képes zsol-
dossereget toborozhatna. Ugyan ki kockáztatna meg egy háborút Északföl-de egyesített
elf hadaival, és f leg, miért tenne ilyet?
– Ha Up-Umbar elesik, az elfek kezébe kerül a Riegoy-öböl kulcsa… – Christobal el-
ismer en hümmögött, még az iménti tiszteletlenséget is feledte. – Nem csodálom, hogy
a város vezet i ilyen lázas sietséggel próbálják megfejteni, mi folyik itt valójában…?
– A bársonymaszkot visel tanácsúrnak borostyánszín szemei voltak – jegyezte
meg váratlanul az eddig bágyadtan hintázó boszorkánymester.
– Hát aztán? – vonta meg a vállát Maximo. – Lehetett b báj keltette álca is. Különben
sem elf kiváltság a borostyánszín szem!
– Miért akarna valaki elfnek látszani? – csóválta meg fejét a Kosfej papja. – Errefelé
nem jár el nyökkel, ha jól értettem.
– Az épület pedig úgy nyelte magába a mágiát, akár a szivacs – vetette közbe Elvira.
– Már a kapura is tiltó rúnát véstek, az jelezte, hogy a helyet si er k óvják a varázslás-
tól. S vajon miért az elménket próbálták fürkészni? Jól választott igékkel egyszer bben
eldönthették volna, hazudunk-e! Úgy t nt, a tisztelt Tanács egyik tagja igenis az svér -
ek fajtájából való. Értelme persze ennek sincs… A Házak közötti véres leszámolás
szemtanúi vagyunk? Renegát lenne a fickó? Vagy az elfek befurakodtak a város irányí-
tásába? Hiszen szinte végig beszélt! Mintha szószólónak tették volna meg.
– Akié a Tanács, azé Up-Umbar – bólintott Christobal. – Az elfek támogatnák, még az
egyházzal szemben is. Ha papok állnak a gyilkosságok hátterében, akkor is érthet ,
hogy a Tanács és a Nemes Házak sürg sen az ügy végére akarnak járni. Miel tt Annir
ideérkezne, s a polgárok fanatizmusa egy újabb esztend re a papság oldalára állítaná a
várost.
Hallgattak. Túl sok minden hangzott el: számtalan bizonytalan lehet ség, kétséges
elmélet. k csöndes gyilkoláshoz szoktak, nem az efféle intrikához.
– Esetleg… elt nhetnénk innen…! – motyogta Federico.
Halk szavai meglehet s merészségr l árulkodtak, elvégre a család sorsáról egyedül a
da-corga határozhat. Az felel ssége és kötelessége is egyben.
– Maradunk! – felelte hidegen Fernando. – Megnézzük a Vadasparkot! Nem… nekem
sincsen ínyemre, hogy egy mocskos, politikai játszma részesei legyünk, ráadásul éppen
a csalétek hálátlan szerepében! Úgy dobálózunk Annir nevével, mintha szánalmas báb
volna csupán, pedig olyan istenség lehet, amelyhez fogható legfeljebb dzsadok földjén
manifesztálódott eddig, ha igazat beszélnek egyáltalán az Amhe-Ramunról szóló rémhí-
reik. És annak a hatalomnak az egyházával, melyet ura ennyire kézzelfogható módon
támogat, még véletlenül sem akarok tengelyt akasztani!
A boszorkánymester intett, majd fújt egyet. A nehezebb részén túljutott: meghozta
döntését és közölte is.
– Am a Vadasparkot szemügyre vesszük. Kitudunk mindent, s behajtjuk Up-Umbar
tanácsosain a fizetségünket. Ha lehet ségünk nyílik, megöljük az elf céhmestert, esetleg
a dzsad keresked t is. És utána nünk el err l az istenverte helyr l!
A régi családf volt megint: határozott és merész. Egy pillanatra még Christobal is el-
ismeréssel tekintett rá.

45
 – Dologra, rokonok! – emelkedett föl Fernando, mozgásában újra a fölhorgadó életer
vibrált. – Ezek a címerdíszes kagylók eddig minden nyelvet megoldottak, minden ajtót
feltártak el ttünk! A Vadaspark sem jelenthet gondot…
Elvira összerezzent. Hirtelen eszébe ötlött, mit mulasztott elvégezni mindezidáig: a
kapott medálokat még nem fürkészte meg. Este sort kerít arra is. Csak nehogy kés le-
gyen már…

Érezte a hívást. Idáig csak hallotta, ám mostanra átjárta minden porcikáját: lebírhatat-
lanul vonzotta fölfelé, a felszínre.
Régóta haladt a külvilágra vezet úttalan utakon, a mélység szövevényes andezit-
labirintusában. Amikor elindult, vágyakozó kérlelést hallott csupán – messzir l, bizonyta-
lanul. Lassan járt; darabos testét forróság övezte és r t lángok, amelyek kísérteties ár-
nyakat pingáltak a falra.
Kísérteties. Ez a jó kifejezés. Találkozott már kísértettel. Egyszer, egy mindennél
sibb kamrában, a Világ Háta alatt. Jókora, csillogó kristályokba zárva szunnyadtak a
kísértetek.
Az egyikük felébredt. Beszélgettek. Az mesélt neki az álmairól. csak nehezen értet-
te meg, a kristályba zárt kísértet miért szomorú, noha legy zte az elmúlást. Mi rossz le-
het bezárva lenni mindörökre, a sötét és üres csöndben? Azért felajánlotta, hogy a saját
nyughelyére viszi, a Föld Méhébe.
A kristálylakó nem akarta. Félt meghalni, és félt örökké élni. Furcsák a kísértetek.
Pedig az Örök Lángba megtérni nagy megtiszteltetés.
zb l lettél, s t zzé leszel…
A másik kísértettel mostanában találkozott. Legalábbis nem túl régen. Az id számon
tartása mindig nehezen ment neki. Alig vette észre a szerencsétlent. Pedig az még be-
szélt is hozzá. Szépen cseng , énekes hangja volt: akár a lecsöppen , olvadt k zet csil-
lámló dala. Sajnos nem beszélte a felszínlakók nyelvét, így nem válaszolhatott a fura, új
kísértetnek.
A hívás egyre er södött. Követel zött, parancsolt – olykor szinte fájt. Sietségre ösztö-
kélte, hogy mihamarabb elérhesse azt, ami az Örök Láng hangján szólítja t.
Más járatokban hozzá hasonlók iparkodtak. Tudta jól – kiolvasta – a kövek szavaiból.
Igyekeznie kell, hogy érhessen oda el ször! Elmosolyodott: olvadó fém csillant és
lángok csaptak fel.
Már nem tart soká.

A reszket leveg ben por kavargott. Gyilkos h ség telepedett Up-Umbarra, amekko-
rára a legöregebbek sem emlékeztek. Veríték folyt patakokban mindenkir l. A víz meg-
zavarosodott: az alján barna rozsdaszemcsék járták imbolygó táncukat. De vizet senki
sem ivott, mert langyos volt és kaparta az ember torkát. A bor megpimpósodott, a sör
habjára penészfoltok ültek ki. Csak a város különlegessége, a méreger s algabor ma-
radt iható, no meg a pálinka, ám ezekkel mindenkinek csínján kellett bánnia.
A fürd házak üresen kongtak. Ugyan ki akarná magát pénzért izzasztani, ilyenkor?
A tavernák kövezett padlóján illatszeres vizet locsoltak szét; reménykedtek, ez talán
csökkenti a hasogató f fájást. Többek agylágyulással estek ágynak, pedig a nap nem is
zött igazán forrón.
Csúf pletykák keltek lábra, s a babonás emberek szájról szájra adták ket. Ami tréfá-
nak indult, abból rossz ómen lett. Ami fél s megjegyzésnek született, abból riasztó pró-
fécia lett. A hírek változtak, elferdültek, dagadtak és mindenki hozzátett még valamit.
Voltak, akik megesküdtek, hogy mióta a f tér egyik faragott, sárkánydíszes szobrába
villám csapott, egy nagy fekete macskát látni minden éjjel, ahogyan a szobrok között
szimatol. A rég elporladt szobrász szelleme lehet, aki visszajár a m veit keresni.

46
 No meg, a varázsló!
Amint megpillantották, mindenki – ha cseppnyi ész szorult a koponyájába – rontás
jelet rajzolt maga elé. Az el vigyázatosabbak amuletteket hordtak, úgy a biztosabb.
A varázsió a rakpart közelében lakott, egy koszos kis k házban. Megnyer mosolyú,
köpcös, sz férfiú volt, aki mindig udvariasan köszönt, még a kofáknak is.
Hiábavalóan persze – így sem bízott benne egy árva lélek sem. Tilalmas dolgokat
velt, olyan er ket orzott, melyek Annir papjait illetik csupán. Legtöbbször a rossz id -
járás és a gyenge fogás miatt is t okolták. Kiköptek a háta mögött, köszönését nem fo-
gadták, s a fogadókban csak ihatatlanra vizezett, drága sört kapott.
Gy lölték. Számkivetettként élt egy város emberáradatának közepén. De kezet emel-
ni rá senki nem mert. Miután néhány részeg csavargó megpróbált betörni a házába,
még inkább kerülték. És attól kezdve félték is.
A megvasalt tölgyfaajtó kopogtatója – egy rémes, bronz ördögpofa – megelevenedett,
s leharapta az egyik csavargó kézfejét. Megrágta a csontokat is!
Gy lölték hát, de békén hagyták.
Azonban néhány napja kirontott házából és üvöltve, habzó szájjal loholt végig a rak-
parton.
– A madarak! A madarak! – ordította torkaszakadtából. Kés bb összerogyott. Mire a
közelébe merészkedtek, már kiszenvedett.
A háza azóta is üresen áll, kapuján a bronz ördögpofa orrából, kopogtató lóg. Nem
merték még a zárt ajtókat feltörni – a varázsló titkait fürkészni és kincseit megörökölni –
sem a koldusok, sem az éjszakai utcák kemény legényei.
S itt vannak a gyilkosságok is. Elfeket öltek, halhatatlan svér eket. Mindenki tudja,
Up-Umbarban nincsenek titkok!
Csak félelmek.
Az emberek ittak, izzadtak és fél szemmel a néma, mocskot párálló tet ket lesték.
Ahonnan hiányoztak a madarak…

Talán a Vadaspark maradt az egyetlen hely az egész városban, ahol még akadt némi
élvezhet árnyék és h s leveg . A veretes vaskapun és a borostyánnal befuttatott kerí-
tésen túl, mintha egy más világba léptek volna.
Legalábbis Ynev másik tájékára.
A falakon nem lehetett átlátni, így a parkban sétálókat senki sem zavarhatta. Szerel-
mesek adtak itt találkát egymásnak, meg barátságok és szövetségek köttettek. De ma-
gányosan is idejöttek a város lakói: pihenni, az élet békéjét élvezni.
A Vadaspark az egyetlen hely, melyen látható nyomot hagyott az svér ek kultúrája.
A fák lombozatán átsz dött a fény, pedig nem metszették ket. Smaragdszínben ra-
gyogó pázsiton kanyargott a csiszolt k lapokból kirakott ösvény. Mindenhol szobrok,
szök kutak, k padok, melyek id tlen er t és éteri kecsességet sugároztak. Sehol egy
formába kényszerített sövénysor, se egy feltúrt virágágyás. Nincs egyetlen jel, ami tuda-
tos gondoskodására utalhatott volna.
A Vadasparknak nem volt szüksége ilyesmire.
Bármennyire szeretnék az embernépek kertészei, az efféle harmóniát lehetetlen ta-
nulni. Némely fogás elleshet , de az élet ragyogása tudással nem pótolható.
Semmi sem sugallt tervezést, mérlegelést vagy alapos megfontolást. Mintha minden
– csak úgy, önmagától – a legmegfelel bb helyen sarjadt volna ki a földb l. A természet
csodálatos esetlegessége. Federico egy pillanatra kellemesen megborzongott. Ennyi
szépség, így közszemlére téve! Megbocsáthatatlan pazarlásnak érezte.
Különös álomba léptek át. A város zajai eltompultak: madárhangot, méhzümmögést
lehetett hallani. A fények olvadt arany ragyogásba, majd rozsdaszínbe és opálzöld de-
rengésbe fordultak; mindent moha-, föld-, víz-, és avarillat lepett el. A gon-corga meg-

47
csóválta a fejét. Aki itt vész, annak szép halála lesz. Esetleg hátborzongató: egy elf
számára – aki a maga teljességében átélheti ezt a szépséget – bizonnyal torz, beteges
lehet ség az elmúlás gondolata e helyütt. Bár a halál – függetlenül attól, hogy kit ér –,
mindenképpen szörny . Federico egy id ben azon töprengett, milyen id t választana,
ha már elkerülhetetlenül menni kell. Azután úgy döntött, hogy nincs kedvére való.
Maximo persze mást mondana. Heveskedne, fogadkozna, magyarázkodna. Ám az
öccse kint maradt – a hintót rizni –, nem vitázhat vele. Valami olyasmit dörmögött, hogy
az efféle kerteket amúgy sem a magafajtának találták ki.
Talán igaza lehet. Méghogy kert! Park ez, gondolta az id sebb fejvadász, méghozzá
pompás!
Kezdte sejteni, az itteniek miért érezték magukat kényelmetlenül, hogy az elfek köze-
lében adatott élniük. Senki sem szereti, ha lépten-nyomon átélheti, mennyivel tökéletle-
nebb másoknál.
Ha legalább kérkednének ezzel – okot adnának a jogos gy löletre. De a
hosszúélt eknek nem szokása a dicsekvés. Úgy semmiképp, ahogy az embernépek ér-
telmezik.
– Olyan ez a hely, mintha a tavasz örökre itt rekedt volna – mormolta Christobal ko-
moran.
Valahogy nem tetszett neki, hogy egy olyan parkban kell bolyongania, amir l messzi-
l lerí az svér ek keze munkája. Már jó fertályórája sétáltak az ösvények útveszt jé-
ben, s kezdett ráébredni: ez akár a nap végéig is eltarthat. Az utak egyformának látszot-
tál, s úgy t nt, a park minden zuga folyamatosan változott. Volt, hogy már háromszor sé-
táltak el ugyanazon szobor mellett, s ez csak negyedszerre t nt fel.
El lehet itt bolyongani, talán egy évig is, morgolódott a sacerdos. Hogy fogják így
megtalálni a holttestet?!
– Ott – intett a fejvadász –, ott lesz!
A pap szemei elkerekedtek. Lehetséges, hogy a legendának – mely szerint a corgák
képzett gyilkosai a vér szaga után is eligazodnak –, valóságalapja van?
Egy csavart k lábakon álló padon, a veterán rség cápacímerrel díszített tabardját vi-
sel , láncinges r ült.
Láthatóan végtelenül unta a hosszadalmas várakozást, s csak úgy, az id töltés ked-
véért, egy pillangót szedett ízekre.
Fernando arca egy pillanatra megrándult. Az r arcára kiül vigyor dühítette. Ahogy
az izmok megfeszültek a nyakán, az erek el villantak a b r alól…
Megrázta a fejét Az elf harmónia kellemes, ám álságosán bódító volt – egy cseppet
sem neki való. Érthetetlenül veszedelmes, hogy az öncélú kegyetlenség látványa meg-
zavarta, és ennyire kihozta sodrából. Hiszen ez mákonnyá válhat id vel. Az ember kép-
telen meglenni nélküle, s még csak azt sem tudná megmondani, valójában miért.
Jöttükre az r kelletlenül feltápászkodott.
– Nincs itt semmi érdekes, táguljanak innen! – darálta unottan.
A boszorkánymester hagyta, hogy kiüljön arcára az undor, miközben el húzta az uj-
jasa alól a nyakában lógó medált. Az ékszer láttán a katona szeme elkerekedett.
– Hadd nézzem közelebbr l! – nyújtotta a kezét. Federico magában hálát adott a
Kosfejes Nagyúrnak, amiért Maximo kint maradt. Az öccse egy pillanat alatt kivájná a
fickó szemeit és odavinné ket a családf nek. Csak, hogy közelebbr l láthassa a kagy-
lót…
A gon-corga h vös nyugalommal lépett el re, a veszély aurája lengte körül. A veterán
gyorsan felmérte az er viszonyokat. Nem akadékoskodott tovább, sért dötten dünnyög-
ve odébb húzódott.
– Ott, la' – bökött a pad mögé, mint akinek mi sem természetesebb, minthogy idege-
nek érkeznek hullanéz be.

48
 Talán így is lehetett. De hát veszett id k járnak Up-Umbarra…
Nem volt ott sok látnivaló. Egy szabálytalan körben mintha kórság szárította volna ki a
füvet. Megbarnult vérfoltok éktelenkedtek mindenfelé.
– Minden úgy van, ahogy találtuk – vetette oda az r magyarázat képen, s visszaült a
padra, a félig széttrancsírozott lepkéhez. – Az elfek csak a holttestet vitték magukkal, de
el nem mozdítottak semmit.
Letelepedtek a kör szélére. A pap rosszallóan csóválta a fejét.
– Csupa vér minden! Sok a sötét folt, tehát aki itt meghalt, annak felhasogatták az
ereit, de talán még a szívét is… Pont, mint egy mészárszéken!
– Hasonlít – vakarta meg barna üstökét a gon-corga. – Sehol egy kitépett húscsomó
a f szálakra ragadva, sehol egy kis ruhafoszlány… Aki ezt m velte, az borotvaéles esz-
közzel tette a dolgát. Ilyet nem lehet agyarral, karommal m velni!
– Az elfek el is takaríthatták a nyomokat – vetette közbe Elvira.
– Lehet – mosolyodott el Fernando –, de a kuzin arról beszél, amihez a leginkább ért,
így nem kérd jelezem meg a véleményét. Emellett, ha el is t ntettek nyomokat, mindet
nem sikerülhetett. Például ezt itt…
A széthajtott f szálak között, mélyen a földbe vésve, baljós minta éktelenkedett. Hul-
lámvonal, hajlítások, pontok.
– Hólyagírás – mondta színtelen hangon Christobal. – A kráni elfek használnak ilyet…
legalábbis nagyon hasonlót.
– És mit jelent? – kérdezte Elvira.
– Mit tudom én! – csattant föl ingerülten a pap. – Sosem tanultam meg ezeket a
mocskos jeleket.
Federico a cápacímerest figyelte. A pillangó már alig verg dött, a padon mindenfelé
hímpor és néhány letépett láb hevert.
– Mit csinálsz azzal? – bökött a lepke felé fejével a gorviki.
– Szétszedem – vigyorodott el az r –, hogy lássam, olyan-e, mint Kahre csodamasi-
nái. Az egyik cimborám kóbor ebekkel teszi ugyanezt, mert megunta, hogy folyton ösz-
szerondítják a környéket. Ez itt – mutatta fel a halódó rovart –, persze kevésbé szóra-
koztató, és csupa ragacs lesz az ember keze, ahogy a szárnyaival csapkod. Sajna – só-
hajtott lemondóan –, errefelé nincsenek elbitangolt kutyák.
– Gyere, megmutatom, ha érdekel… – tette hozzá csúfondáros nagylelk séggel.
Hát hogyne, gondolta a fejvadász, most úgy festek, mint valami szolga. Egyszer talán
téged is kibelezlek cimbora, csak hogy lássam, te vajon nem holmi kahrei perpetuum
vagy-e! Persze csalódás lesz, mert csak csontokat, beleket, vért, inakat, izmokat és un-
dorító bels séget fogok találni.
– Nem hinném, hogy rituális gyilkosság lett volna! – dünnyögte Christobal. – Legalább
is semmiféle általam ismert kultikus áldozatra nem hasonlított. Ez az írásjel talán csak
álca. Lehet, hogy valaki csak svér ekre akarja terelni a gyanút. Nincs kizárva persze,
hogy elfek közötti leszámolásról van szó, s ez a jel valamiféle üzenet, jelzés, figyelmez-
tetés…
– El fordulhat – guggolt le újra Federico –, hogy hegyesfül ek voltak, vagy valaki, aki
olyan óvatosan jár, mint k. A környéken össze van tiporva a f , de ez csizmáktól van.
Az elfek eltakarították innen a holttestet, mégsincs nyoma. Márpedig ha az ösvényen vit-
ték is tovább, az jó néhány méter! Letaposva, pedig csak a kör szélén túl, meg a kör és
az út között van, egyetlen sávban.
– Tehát? – türelmetlenkedett a pap.
– Tehát, a Tanács megbízott másokat is az ügy felgöngyölítésével, s azok már jártak
itt. Feltételezem odafigyeltek, s ezért egymás csapájába léptek. Nehogy összetiporják a
nyomokat. Pedig nem volt mit eltaposni. Ha a gyilkos vagy az elfek nyomait megtalálták
volna, ott is mindent összejárnak. Az elfek után azonban kiegyenesednek a f szálak.

49
Napok óta nem esett; ebben a pokoli szárazságban a f inkább törik, mint hajlik. Akik le-
taposták a pázsitot, feltehet en páncélban, fegyverekkel jártak itt.
– S mi van akkor, ha megtalálták a gyilkosról árulkodó jeleket? – kérdezte a családf .
– Nyomkövet nem tesz tönkre csapát – csóválta a fejét a fejvadász. – Legfeljebb
azért, hogy az utána érkez k már ne igazodhassanak ki a helyszínen…
– Kicsit sok a ha! – dünnyögött a pap. – Ezzel az er vel akár röpülhettek is.
– Aki néhány talpalatnyi- földön úgy fel tud trancsírozni egy elfet, hogy az általa meg-
határozott körön kívülre ne kerüljön se vér, se hús-, vagy béldarab; majd nyom nélkül el-
nik, az akár repülhetett is! – dörzsölte meg az orrát a fejvadász. – Azt hiszem igencsak
hozzáért gyilkossal van dolgunk! Esetleg mérhetetlenül szerencséssel. Vagy mindket-
vel együtt.
Christobalnak már nyelvén volt a csíp s, válasz, hogy hittel nem mennek semmire,
ám els mérge múltán, ahogy ráébredt, mit akar mondani, elszörnyedve nyelte le meg-
jegyzését.
– Keveset tudunk. – összegezte végül Fernando és fölegyenesedett. – Hé, fickó!
Mindig nyitva áll a park?
Az r megrázta a fejét.
– Napkeltét l napszálltáig csak, s akárki akkor sem jöhet Annir Parkjába! Nemesek,
polgárok, keresked k, céhek fejei, papok és gazdag kurtizánok sétálnak itt, pihenésre
vágyva…
Elvira elhúzta a száját. Betanult magyarázat, valószín leg hamis…
– Mikor vitték el az elfek a holttestet? – folytatta a boszorkánymester a kérdez skö-
dést.
– Tegnapel tt hajnalban, ahogy a park kapuit megnyitották. Hang nélkül mozogtak,
mint valami francos kísértetek. Az emberfiának a háta is borsódzott t lük.
– Ki találta meg a tetemet?
– Úgy mondják, a park gondozója. Szerencsétlen teljesen halálra rémült, ezért titkolni
próbálja, nehogy még jobban belekeveredjen. Én is megígértem, hogy nem beszélek ró-
la! Veletek is csak azért teszek kivételt nagyuram, mert olyan udvariasak voltatok…
És jól láthatóan összedörzsölte a bal hüvelyk és mutatóujját.
– Hogyne – bólintott szenvtelenül a családf . – Vajon azt is meg tudod mondani, hogy
miféle volt a halott elf?
– Mindenki ezt kérdezi t lem, nagyuram – horgásztatta lemondóan fejét a veterán. –
Akárhányan jöttek még a Tanács megbízásából, azok mind ezt firtatták. Gondolom amo-
lyan hegyesfül lehetett, bár én magam nem láttam a…
Elvira alig figyelt az rre. Hazudhat, de talán volt már dolga kalandozónépséggel. S
akkor tudhatja pontosan: kiszámíthatatlan, veszedelmes fajta; egy hazugság miatt is vé-
rét veszik bárkinek. Ország-világ okulására, no meg az íze miatt.
Lehunyta pilláit, s a Szellemvilágra figyelt. Harmadik szeme – akár a mély álomból
lassan ébred k –, a parkra nyílt, s új érzetek vad kavalkádja rohanta meg.
Báj. Egység és harmónia. Szeretet. Fáradtság…
Megpróbált a körre koncentrálni.
Fájdalom. A kiégett gyepen ennyi id után is ott izzott a fájdalom. Mennyi kínt kellett
az elfek kiállnia itt, miel tt meghalt!?
Gy lölet. Mint valami kolonc, úgy zuhant rá a harag és kis híján letaglózta a boszor-
kányt.
Az elfé? A gyilkosé? Az asztrálsík kavargó, fortyogó, széls séges érzelemhullámai
nem sok eligazítással szolgáltak. A mentálsík szilánkjaiban sem talál fogódzót.
Kétségbeesés. Gyermekét félt anya, a hitét félt pap vagy a lelkét félt haldokló…

50
 Sokáig verg dhetett végs haláltusájában az a szerencsétlen. Hát nem hallotta senki
a halálordítását? Mert azt egy percig sem hitte, hogy valaki ennyi kín közepette némán
halna meg. Ilyesmi csak dalos legendákban, szemérmetlen igricek költeményeiben for-
dul el .
Üresség és fagy. Hideg csontkoponya holdvilág mosolya.
Az asztrálsík egén vérvörös fény spirális permete kavargott. Valami hasonlót említett
Fernando is, amikor a keleti kapunál történt gyilkosságról beszélt.
Megrázta a fejét. Az élmény még most is túl fájdalmasnak, túl intenzívnek bizonyult,
semhogy sokáig vizsgálhatta volna. Ha hamarabb, netán a történések alatt téved erre
tudata, aligha ússza meg ilyen olcsón: egy hasogató f fájással!
– A park gondozóját a szarvaskarám mellett találhatjátok. Azok az agancsos jószágok
a kedvencei – hajlongott a veterán készséges vigyorral a képén, amikor Fernando meg-
oldotta az erszénye száját. – Bizonnyal most is velük foglalkozik. De, nagyuram, kérlek,
ne mondjátok, hogy t lem hallottatok fel le! Bajba kerülnék… Némi szerencsével még
az rült remetével is beszélhettek. Teljesen zavarodott, de néha, szent rohamaiban ér-
dekeseket zagyvál…
Elnémult, a vigyor lefagyott arcáról, ahogy a boszorkánymester kezébe számolta a
pénzt.
Egy teljes rézkoronát.
Maximo a bakon ült és a körmét piszkálta. Unatkozott. Lehet, hogy mégsem kellett
volna hagynia magát, amikor rábeszélték: vigyázzon a batárra. Ennél a várakozásnál
a poros h ségben, még az elfek parkja is szívderít bb lehet.
Egyszer en ki nem állhatta a hegyesfül eket. Idáig ahánnyal csak találkozott, még
mind lenézte az embereket. Nyíltan persze ritkán adtak hangot a megvetésüknek, de a
gon-corgában csak úgy forrt a méreg, ha gúnyos mosolyukat és pillantásaikat észrevet-
te. Igaz, a legtöbben elsiklottak az ilyen apróságok fölött. De nem ! Ilyenkor legszíve-
sebben megvagdalta volna az elf orrokat, hogy valójában nemesen metszettek legye-
nek.
Az átnedvesedett ing idegesít en tapadt b réhez. A pokolba ezzel az id vel! Meg-
mozgatta fáradt nyakizmait és meglazította a nyaka köré csavart sálat.
Ekkor pillantotta meg a koldust.
Magas, ösztövér fickó volt, koszos csuklyája alatt agyonfoltozott rongyokat viselt. t
nézte. Nem, javította ki magát Maximo.
t figyelte.
Pedig esküdni mert volna, hogy eddig nem állt ott semmiféle csavargó. Egészen bi-
zonyos…
– Semmi sem biztos, Maximo! Régen úgy mondták, a halál az. De vannak csodák,
van tetszhalál, és az a háborodott dzsad bebizonyította, hogy a túlvilágról megidézett
félholt dögökben is van szikrányi élet. Semmi nem bizonyos, Maximo, jobb megbarát-
kozni a gondolattal, noha ez már filozófia. Neked pedig nincs sok közöd az elmélkedés-
hez. Te gyilkos vagy Maximo, mert ennek a világnak gyilkosokra van szüksége. Ha filo-
zófusokra áhítoznának az égiek, nem acéllal és mérgekkel vívnánk a háborúkat. De
fegyvert és mágiát használunk, így csupán annyi gondolkodó kell, amennyi megindokol-
ja, hogy miért csatázunk. Elméleteik többsége üres okoskodás, nem más. Egyetlen do-
logban szólnak csak igazat, hogy nincs bizonyosság Ynev ege alatt.
– Neked elég arra emlékezned, hogy amíg teljesen nem gy dtél meg valamir l, ne
higgy még a saját szemednek se!
– Az érzékeidet becsaphatják. A józan ész következtetéseit már nehezebben. Ha ké-
telkedsz, nyert ügyed van. Csak erre emlékezz: semmi sem bizonyos! A többit hagyd a
filozófusokra…
Trevelore Seguar szavai most is ott csengtek a fülében. Az a csavargó…

51
 Kinyitotta a harmadik szemét. És megriadt. , Maximo dran Dreglagen con Abrado y
Gorvik, a gyilkos.
A férfi t vizslatta, harmadik szeme t mustrálta. Vajon mióta? Mióta figyeli t? A fickó
hideg volt, akár a k és csak úgy sütött bel le a fegyelmezettség. Emellett olyan pajzs
óvta a gondolatait, amely elriasztotta gon-corgát mindenféle próbálkozástól. Inkább hoz-
zá se ér a másik tudatához. És csak reménykedni tudott, hogy a másik is így gondolja,
és nem nyúzza meg az agyát.
Ki lehet ez? – kérdezte magától idegesen.
A csúf fekete t r markolata belecsúszott tenyerébe.
Ki lehet ez? Nem áltatta magát feleslegesen. Nem csavargó, az bizonyos. A legtöb-
ben azt sem vennék észre, hogy a férfi birtokolja a Szellemhatalmat. Csak azon csodál-
kozott, hogy miképp vette észre. Talán, mert a rongyos is így akarta.
A koldus megmozgatta vállait, megfordult és elt nt a sikátorban. Maximo egy pillanat-
ra látta csupán, de meg mert volna esküdni, hogy az idegen olyan pantallót viselt, ami-
lyet a hivatásos vívók, párbajh sök, s néhány harcosrend tagjai hordanak. Rajta is volt
már hasonló. A fegyvereket kiválóan megtartja, kényelmes… amolyan jelkép a harcosok
között.
Amennyire meg tudta ítélni, a nadrág alig villant ki a koszlott köpeny alól. Ügyes a
csavargó, roppant ügyes.
Csavargó… Maximo kezdte nagyon kényelmetlenül érezni magát. Eleinte még fontol-
gatta, hogy becserkészi az ismeretlent, de letett róla. Nem volt gyáva, de semmi okát
nem látta, hogy összeakaszkodjék egy képzett fegyverforgatóval, aki szemmel láthatóan
rendelkezik a szükséges helyismerettel.
Azt nem hihette, hogy a másik – bárki legyen – csak azért környékezte meg, hogy
megnézze magának! Akárki is, bármit akarjon is, akkor lássa legközelebb, amikor a háta
közepét!
Úgy markolta a t rt, hogy kifehéredtek a bütykei. Talán mégis jobb lehet odabent,
Annir Vadasparkjában…

A park felügyel je – egyben az állatok gondozója – valóban idegesnek bizonyult.

Szinte szaglott a félelemt l. Christobal atyai mosollyal mustrálta. Szerette ezt a szagot.
Az út, ami idáig vezetett, majdnem teljesen elt nt a pázsitban. Magas, vaskos fakor-
láttal elkerített terület látszott a fákon túl, ahol szarvasok álldogáltak. Szemmel láthatóan
igen bágyadtan a melegt l.
Fernando az égboltra sandított. Kés délutánra járt az id , s neki már nagyon elege
volt ebb l a napból. Hajnal óta talpalt, s a szemei úgy égtek, mint aki már három napja
nem aludt.
Ezt a mulatságot szívesen átengedte volna a fiatalabbaknak, de tudta, hogy nem le-
het. A gon-corgák szinte vasból voltak, utánuk pedig bírta legtovább. Talán még eddig
sem húzza ki, ha nem találja meg azokat a pimasz egereket az ágyuk alatt, no meg azt
a galambot az ablakpárkányon…
Lazított valamit a tartásán és megpróbált mosolyt er ltetni az arcára. És nem ráncol-
gatni a homlokát, ami ugyan tekintélyt kölcsönöz, de folytonos hunyorgásra készteti.
– A Tanács küldött minket – mondta köszönés helyett és fölmutatta kagylós medálját.
– Már elmondtam mindent, amit tudok – válaszolt a férfi kelletlenül – többet valóban
nem tudok…!
Elvira elmosolyodott. Ez a férfi találta meg a holttestet, aminek t még a h lt helyét l
is kirázta a hideg. Csoda, hogy ideges a szerencsétlen?
Az állatok gondozója középmagas, vékony férfi volt, izmos a munkától és napcserzett
. Bal kezén vaskos kötés éktelenkedett és látszott, már egy ujjmozdítás is fájdalmas
fintort rajzol a férfi arcára.

52
 – Mi a neved? – kérdezte hidegen a boszorkány.
– Hogyan?! – ütötte föl a fejét a férfi.
– A nevedet kérdeztem! Hacsak nem akarod, hogy mindig fickónak szólítsunk!
– Cabas… – enyhült meg a gondozó hangja. – Szolgálatotokra.
Fernando elismer en nézett a boszorkányra. A név errefelé is fontos dolog. Valakit a
nevén szólítani gesztus érték . Még az állatok gondozója számára is. Ez jelzi, hogy fi-
gyelnek rá, adnak a véleményére…! Régi, jól bevált fogás.
– Jól van, Cabas. Mondhatnám, hogy kérdez sködni jöttünk, de az igazat megvallva
csak egy kérdésem lenne – kezdte a boszorkánymester. – Nem félted a szarvasaidat?
– Ezeket én neveltem föl, nagyuram – motyogta Cabas. – mintha a gyerekeim lenné-
nek. A kezemb l esznek, ha úgy akarom…
– Márpedig hamarosan új gondozó után nézhetnek, hajói látom a dolgok mostani ál-
lását! Az, aki lemészárolta azt az elfet, nem hinném, hogy szeretné a szemtanúkat. Kü-
lönösen nem azokat, akik fecsegnek! Nekünk már kérdezés nélkül is megmondta az r,
hogy te találtad meg a holttestet. S ha mi tudjuk, tudja más is…
A gondozó szája csúf grimaszra húzódott.
– Tehát, úgy véled nagyuram, meghalok…
– Mint mindannyian. Csak az a kérdés, hogy akarod-e siettetni a dolgot? – t dött
fennhangon a da-corga. – Téged nem érdekel az svér csúnya vége, s minket sem
nagyon. De ha megtudnánk, kicsoda a gyilkos, akkor te is, mi is nyugodtabban alhat-
nánk!
– Értem, nagyuram – mondta a park vigyázója és lehajtotta a fejét.
Hallgattak. Kínos volt ez a csönd.
– Cabas barátom, te tudsz valamir l, amir l legszívesebben nem tudnál. Mi olyan do-
logba ütjük az orrunkat, amibe legszívesebben nem tennénk! Mégis meg kell tennünk!
Ezt kívánja a tisztesség, s az adott szó! – ütötte tovább a vasat Christobal. – Ha csak
lehajtod a fejed és hallgatsz, azzal nem lesz jobb! Az elf gyilkosait nem fogja meghatni a
hallgatásod! Csak úgy segíthetsz magadon, ha elmondasz mindent! És így kívánja a
becsületed is!
– Nem tartozom senkinek a becsületemmel – válaszolta dacosan Cabas.
– Hát a szarvasok? Akik csak benned bízhatnak? – kérdezte a boszorkány.
A férfi hallgatott. Egy fiatal bika állt meg a kerítés mellett és nagy, nedves szemeivel
Cabasra bámult. Talán közelebb jött volna, de az idegenek szaga zavarta. Ideges volt
és félt. A férfin látszott, hogy legszívesebben otthagyná a gorvikiakat és átmászna a ke-
rítésen, hogy elcsitítsa a nyugtalan állatot.
– Ez az otthonuk – mondta reszel s hangon. – Máshol nem élnének meg. Ha én
meghalok, nincs, aki rendesen gondjukat viselné. Senki nem hiszi, hogy hálásak, amiért
tör döm velük, pedig így igaz! A hálátlanság emberi tulajdonság! Íme a példa rá – emel-
te föl a bekötözött kezét a férfi. – Ha nem válaszoltam elég fürgén vagy készségesen,
kardgombbal ütötték az ujjaimat…
Elvira nem kérdezte, hogy kik, csak Cabast figyelte. Rokonlélek. Ugyanúgy illúzióit
vesztett embergy löl , mint k mindahányan.
– Rendben, nagyuram – sóhajtott a férfi végül. – Beszélek. De nem a kagylók miatt.
Nem pénzért, és nem is a becsület miatt. Hanem mert egyszer úgyis el kell mondanom,
hogy mi történt azon az éjjelen, valójában…
Christobal lélekben vállat vont. Nekik édes mindegy az ok: akár a maga kedvéért te-
szi, akár szarvasaiért, mindenképp megfelel.
Cabas lekuporodott a kerítés mellé és átölelte a térdét. Szemei hatalmasra tágultak,
mintha révület ragadta volna el.
– Két napja, miel tt ez a forróság a városra ereszkedett volna, akkor történt. Az utolsó
hajnalon, mikor még harmatos volta f és h s a leveg . Éjjelente gyakran sétálok.

53
Olyankor úgy néz ki a park, mintha ezüstbe lenne foglalva. Csönd volt, béke és nyuga-
lom akkor is, amikor megpillantottam azt az svér t. Valószín leg elbújt a kapuzárás
el tt, mert a falakon nehéz átmászni. Díszes ruhája csillogott a vörös hold fényében, és
láttam az arcát: mosolygott. Egy gyönyör n , egy elf szépség volt vele… Csupa csipke,
fodor, szalag… Azután alakok bújtak el a fák közül. Mintha az éjszakából születtek vol-
na. Lassan a n is árnyékká fakult. Körülvették. Az svér sikoltozott. D lt bel le a vér,
akár egy mészárszéken torkon szúrt disznóból. Nem hittem volna, hogy az elfek is így
sikoltozhatnak! Úgy tudtam, örökké élnek… Sikolyok és árnyékok… Reszketve osontam
tovább, elbújtam, hogy meg ne lássanak. Aztán leszállt az Éjközép sötétje és én elro-
hantam. Nem hallottam már a szörny kiáltozást, de valahogy éreztem, hogy még min-
dig nem mentek el. Az üvöltés ott visszhangzott a fülemben. A hosszúélt é… Hajnalban
mertem csak visszamenni. A megcsonkított test egy vérrel írt körben feküdt. Nyomok
sehol, bár harmat gyöngyözött a pázsiton, kiegyenesedhettek a f szálak. Alig egy óra
múltán, de még mindig hajnalban, hat svér érkezett, köpenyfibuláikon a Thaill Ház
címere hivalkodott, és elvitték az áldozatot. Pedig akkor még nem szóltam senkinek a
gyilkosságról… Valamit megvizsgáltak a vérmocskos füvön, azután komoran távoztak.
Két napja alig aludtam… Elég elszunyókálnom, és máris hallom azt a halálsikolyt, azt a
rettent reccsenést, azután borzalmas suhogás következik, és a bugyborékolás…
A szerencsétlen fickót reszketés rázta, ahogyan újra átélte a történteket, hadarása
egyre darabosabbá, érthetetlenebbé vált.
– És félek… talán már minden éjjel így fogok felébredni… rettegve a saját emlékeim-
l és álmaimtól…
Elvira magában bólintott. Így öli meg a világ azokat is, akik jobbat érdemelnének az
életben. Itt ez a férfi, aki talán nem volt mindig park r, s egykor tán szebb, méltóbb sor-
ban élt. A szavai legalábbis err l árulkodnak.
Lám, most aludni is fél, szelleme pusztul, embersége jószerével odalett már – szar-
vasain kívül nem bízik senkiben, és nem szeret senkit sem. Az világ kegyetlen hely, s az
efféle gyilkosságok csak még elviselhetetlenebbé teszik. Vajon mit láthatott Cabas, való-
jában? Mi változtatta rémülett l hebeg ronccsá a nyomorultat?
Mágia? Talán Fernando tudja.
A boszorkánymester egy ezüstöt vetett a felvigyázó lábaihoz, ám az csak nézett ma-
ga elé. Újra ott volt: azon a vak, félelemt l fél rült rohanással teli éjszakán. Görnyedten
ült, a térdét karolta, és lassan ingatta a fejét.
Elindultak. Lassan leszáll az alkony és nekik még annyi dolguk van!
Elvira hátrapillantott. A férfi nem mozdult, az ezüstkorona el tte hevert.
A korlát túloldaláról szarvasok bámulták.

Jókora gomba mellett bukkantak a remetére.

Koszos, foszladozó zsákruhába öltözött, köpcös férfi volt, s már két lépésr l szaglott.
Csuklyája alól borostás, középkorú arc és zavartan pislogó, barna szemek t ntek el .
Jöttükre föl se emelte a fejét, csak motyogott valamit.
Egy vékony nyálfonálon – mely az álláról csüngött alá – légy araszolt fölfelé.
– Már megint itt vannak, de most nem bánthatnak téged! – mormolta.
A gorvikiak szótlanul, döbbenten álltak és csak hallgatták, ahogy a gombával beszél-
get. A törzsén jókora vágás látszott; mellette egy fadarab, amivel alátámasztották a te-
rebélyes gombakalapot.
– Mert ami van, az volt már… és újra lesz…
Christobal úgy rezzent össze, mint akit orvul tarkón csaptak. Honnan veszi ez a nyá-
ladzó állat Ranagol bölcsességét? Ez a négyszázkettedik garach a Fekete Zsoltár-
könyvb l.
A kedvenc zsoltára!

54
 – Hozzám beszélsz? – kérdezte kihívóan.
– Miért beszélnék hozzád, ó, nyolc és négy? Csakis hozzád? Azt hiszed, hogy csak
hozzád lehet beszélni?! Hát nem hozzád beszélek…
Remeg , mély hangja volt és most látták csak, hogy az ajka földagadt. Minta egy ha-
talmas pofont kapott volna nemrégiben.
– Mir l beszélsz a gombának, tiszteletreméltó remete? – térdelt le Federico a zavaro-
dotthoz.
– Nincs ebben semmi tisztelhet ! beszél nekem olyan dolgokról, ami nekem ide-
gen, ó három és kilenc. Mert itt a halál, az halála. Barátom volt, mert rész volt. Része
a Mindennek. És most meghal. De majd újjászületik, és akkor megint beszélgetünk! Ami
van, az volt már, és újra lesz…
Christobal megkocogtatta halántékát az ujjával. Bolond, az kétségtelen! Federico
azonban csak nézte a remetét, aki elmélyülten vakarászta fejét. A barna tincsek közül
egy tet került el .
– Ez… ez éppen olyan, mint mi. Harcol az életéért. Van jogunk elvenni t le? Mert ne-
künk nem jó, agyoncsapni t is? Egy napon majd minket csapnak agyon! Ó igen, ó igen!
Elvigyorodott, kivillantotta csorba fogsorát. Megragadta a gon-corgát és széles taglej-
téssel körbemutatott.
– Ez a Minden. Élet. Halál. És ami a kett között van! Mi jövünk valahonnan. Va-
gyunk. Távozunk valahová. k látják ezt. Mi is láttuk, de elfelejtettük! Most már csak bá-
bok vagyunk. Sárdarab és szikra… meg pókfonál, ami a pókhoz köt minket. Sok pók
van. Háromfej , ronda, vad, csöndes. De mind csak pók. Ezt is tudtuk. De elfelejtettük!
A bátyám is mindig mondta, hogy mindent elfelejtettünk! okos, vele beszéljetek nemes
hosszúnyakúak!
– Mit beszélsz? – guggolt a gomba mellé a boszorkánymester is. – Miféle hosszúnya-
kúak?
– Látjátok azt az ágat? – mutatott a remete az egyik fára. – De ha a földre néztek, ak-
kor nem látjátok! Mint a libák. Nyújtogatják a nyakukat, de ami az orruk el tt van, azt
nem látják! Ó, nemes négy és hat, volt egy álmom! k adták nekem: a fák, a bokrok, a
és a föld! Elmesélték! De ti ezt nem értitek! Ti csak a jöv t figyelitek! Pedig ami van,
az volt már, és újra lesz! Minden elhamvad! Megég! Minden! A halak, az emberek, a há-
zak! És a madarak! Azok a szárnyszegett madarak, ahogy a füstben és mocsokban ver-
dnek! A madarak! A víz fölforr, akár a vér az erekben! A madarakra ügyeljetek, ó, há-
rom és egy! A madarak eljönnek és akkor vége! A fák már látták ezt, és újra látni fogják!
Mert volt is, lesz is… De ti ezt nem értitek, nem hosszúnyakúak…!
Megsimogatta a gombát.
– Nem, most nem bánthatnak kedvesem! A nemes urak miért is tipornának le egy
gombát?!
Egy pillanatig tiszta volt a hangja és nyugodt. Mint, aki hirtelen megbékélt a világgal.
De csak egy minutumra. Azután újabb nyálcsíkot eresztett a csuklyára.
– Úgy ám, nemes három és kilenc és négy és hét! Úgy ám… De ezt ti… ti ezt… ezt
nem értitek…! Pedig ami van, az volt már…
Maximo ég szemekkel leste a parkot. Alkonyodott. A nap fénye már nem fájt annyi-
ra. Várt. A kocsit figyelte. A lovakat, a poros kerekeket, s a fekete ruhás férfit a bakon.
Azt a Maximót ott, aki olyan riadtan szorongatja t rét. A félelem úszott körülötte a leve-
ben. Még ide, a sikátor mélyére is elért. Érezte, csak bele kell szimatolnia a száraz,
alkonyi leveg be.
A segít – ahogy k mondják –, a bagra-gurat, dolga végezetlen kullogott vissza a si-
kátorba. Az a Maximo nem jött. Kár. Most könny lenne, csakhogy jönnek a társai. Ak-
kor majd másképp, vagy máskor. Feltéve, ha a malom nem sikerül.
De annak sikerülnie kell!

55
 A kobzos, a hátát egy kopott k oszlopnak vetve, egy lépcs sor tetején ült, nem mesz-
sze a park bejáratától. Földszín zekét, nadrágot, s magas szárú lovaglócsizmát viselt.
Köpenye melléterítve, rajta nyolchúros gayaccafa koboz. Éppen az uzsonnáját költötte
el, egy almát és egy karéj kenyeret. Úgy trónolt, mint, aki seregszemlét tart és tudja, az
egész Vadasparkot csakis az gyönyör ségére hozták létre.
A gorvikiak jöttére egy kulacsot emelt meg, némán Elvirára köszöntötte és jót húzott
bel le.
Federico végigmérte az énekest. Sz ke haj, zöld szemek, pimasz viselkedés, némi
arrogancia. Amolyan vándormuzsikus, ahogy a falusi leányok epekedve elképzelik. Ág-
rólszakadt f zfapoéta, szeret és utazó. Ellenben a parkban strázsáló veterán azt állítot-
ta, hogy ide csak a fontos és vagyonos embereknek van bejárása. Ugyan a látszat csal-
hat, de mégis, ez a fickó valahogy olyan… számítónak t nt. Lehet persze, hogy csak
egy ihletadó naplementére várt.
Christobal követte a gon-corga pillantását. Egy igric. No és. Mi van akkor, ha messzi
földr l csak azért utazott idáig, hogy a Vásárt lássa, s pénzéb l kitelt egy belép a park-
ba. Mert ide pénzzel juthatott csak be – vagy a Tanács engedélyével.
s fuvallat érkezett a tenger fel l, s végigsöpört a Vadasparkon. Bármilyen meleg
volt is napközben, éjszakára még mindig leh lt a leveg . Szerencsére. Máskülönben
aludni sem lehetne… Nem fázik ez a fickó? Miért nem veszi föl a köpenyét?!
– Dalolna valamit a szép hölgynek, jóuram? – kérdezte hirtelen elhatározással
Christobal.
Fernando érdekl dve nézett föl. Nocsak! Mi ez a hirtelen udvarlás?
– Szíves örömest! – mosolyodott el a bárd és nekiállt hangolni a kobzát. – Pompás ez
a kert, nemde nemesurak? Ezért megérte ideutazni! Én is kijárok ide, ha tehetem, csak
ezek a szörny gyilkosságok…
Rájuk sandított és féloldalasan elhúzta száját.
– A kiejtésetek alapján távoli vidékr l jöttetek, jóuraim… A Sheralon túlról? Shadonból
netán?
Christobal nem foglalkozott a kíváncsian figyel Elvirával, sem a családf vel. Lekere-
kített szóvégek, lágyan zendül szavak. Ügyesen rejti, de anyanyelvét senki nem vet-
zheti le teljesen…
Alig észrevehet kézmozdulattal jelzett Federicónak. Szép komótosan sétáltak fölfelé
a lépcs n. Talán téved, talán valóban megszállott, de most a gyanú foglalkoztatta csu-
pán.
– Mi szépet énekelhetek a leggyönyör bb úrn nek? – kérdezte zavartalanul a bárd.
Federico – gyorsabban a lecsapó kobránál – felrántotta a földre terített csuklyát, s
mindannyian megpillanthatták a köpenytartó fibulát, és vésetét: a címert.
– Arról dalolj, hogy mit keres erre egy svér ? – vicsorgott Christobal.
Fernando szemeiben iszonyú düh parázslott föl. Ha valamit gy lölt, hát azt, mikor ját-
szottak velük! Idegenes kiejtés…? Árnyékok s södtek tócsává alakján, jeges fuvallat
lengte körül, s mint valami óriási, fekete ragadozó madár száguldott a lépcs soron.
– Úgy vélem, nem ok nélkül üldögélsz itt naphosszat, fickó! – sziszegte, majd csont-
repeszt er vel kapta szájon az álkobzost.
A vérz arc lassan megváltozott és egy elf fizimiskája bukkant el a szétfoszló illúzió
mögül. Mérges volt és zavarodott.
– Fickó! – recsegte a da-corga. – Üzenetem van a Nemes Házak számára, úgyhogy
hegyezd a szamárfüleidet! Mi Up-Umbar jelét viseljük ugyan, de amit teszünk, azt ma-
gunkért tesszük! Nem a polgárokért, nem a fajtádért, csakis önmagunkért! Felesleges a
gyilkosra várva itt szobroznod, és ostobaság utánunk kémkedni! Nekünk semmi közünk
a népedhez!

56
 Az elf rezzenés nélkül, kifejezéstelen vonásokkal meredt maga elé. Az orrából lassan
szivárgott a vér, egyre jobban összemaszatolta az ábrázatát.
Christobal keze az áldozót r markolatára fonódott a köpenye alatt. Mocskos féreg,
most…!
Dac cwah! Várj és engedelmeskedj!
A boszorkánymester leintette a sacerdost.
– Induljunk! Ezúttal elmarad a szerenád.
Mögöttük a hosszúélt elvigyorodott. Szélesen és kegyetlenül.
Amiért tudni küldték, azt megtudta.

A h vös szél csak ideig-óráig tudta el zni a h séget. Az utcákra kiöntött szemét for-
tyogott és dagadozott, mint amit kovásszal kelesztenek. Az emberek Annirhoz fohász-
kodtak, hogy érjen már véget ez a pokoli id és jöjjön es , szél, hó – mit bánják k.
Csak ez a forróság sz njön!
Egyre többen lettek rosszul az utcán. Pedig a nap bágyadt fénye aligha adhatott me-
leget. Fojtogató, száraz légszomj telepedett a városra, amelyt l már az árnyékos házfa-
lak, a hideg sör és a vermek jege is alig védett.
Végítélet, suttogták. Pyarron isteneinek büntetése, mert korcs urat imádnak. Akadtak
páran, akik efféle dolgokat mormoltak. Köpenyük alatt az Inkvizítorok Szövetségének je-
lét viselték és nagyon éberen figyeltek. Minden esztend ben itt gubbasztottak a Vásár
környékén, de ez a mostani év másnak bizonyult. Veszélyt szimatoltak, csak azt nem
tudták, hogy honnan jön. Ezen az estén azonban, az egyiküket ostorral lógatták a Mály-
varákhoz címzett fogadó cégérére. Szívét kivágták, és a szájába tömték, a homlokába
pedig egy ágaskodó kobra véres ábráját vésték.

A kopogtatásra Maximo – akit egész este komor szótlanság gyötört – nyitott ajtót. Bal-
jában a vaskos cserépkorsóval, gyanakodva nézett szét. A félelf kölyök topogott az ajtó
el tt. Szemei úgy vöröslöttek, mint aki sokat sírt. Karjában egy felpuffadt, görcsbemere-
vedett irombamacska tetemét tartotta.
– Uram, azért jöttem, hogy szóljak az úrn nek. Az apródja szeretnék lenni…!

57
 4.

A VÁSÁR

A meleg, mint valami óriáspók telepedett Up-Umbarra, s besz tte a várost. Az embe-
rek pedig, akár a legyek, csak verg dtek, de nem tehettek semmit.
Éjjel, amikor már a legkevésbé jóravalók és korhelyek is nyugodni tértek, két alak bújt
el Parlon f részmalmának fészerei mögül. Órák óta várakoztak már itt.
Egyikük középmagas, sötétbarnába és feketébe öltözött, kontyos hajú férfi volt. Mo-
solygott, ahogy az éji szell megbillentette a köpenyét. Remekbe szabott koboz hintázott
a vállán. Az övér l rövid handzsár csüngött alá.
Társa öles termet , izmos svér volt, hosszú, szürke köpenyben. Acéllapokkal kivert
rzekét viselt és szöges csuklószorítót. A balján vaskos, rákollóra emlékeztet , tüskés
és fogazott fémkeszty t hordott. Fakósz ke, rövid haját szél borzolta fel.
– Tehát itt vagyunk, az egyik elf-gyilkosság helyszínén! – mormolta a különös öltözet
svér . – Néha még engem is meglep Alron, hogy csalfa hangoddal mi mindent ki tudsz
szedni az emberekb l!
A dalnok lágyan biccentett az elismer szavak hallatán.
– Tudod, barátom, jó oka van annak, hogy csak téged hívtalak, de a többieknek nem
szóltam! Neked van a legélesebb szemed és a legtompább eszed!
– Mit mondasz? – sz kült össze az elf szeme.
– Arra célzok, hogy az arénákban nem sokat veszk dnek az elme pallérozásával. Ez
valóban egy elf meggyilkolásának helyszíne!
A gladiátor – ha lassan is – fölfogta a szavak értelmét. Csak gyilkosságról volt szó.
Arról nem, hogy egy már megtörtént gyilkosságról beszélnek.
– Te rohadék! – vicsorodott el. – Rühellem a tréfáidat!
Az éjszakából el búvó árnyak nagyon gyorsan mozogtak. Az elf gladiátor a páros vi-
adalokhoz szokott, a csapatos küzdelemhez nem. Csapat elleni harchoz még kevésbé.
Jól látta ket a sötét ellenére is. Kiugró pofacsontok, napégette b r, kontyba kötött fe-
kete haj. B rb l készült – meglehet sen szokatlan módon, darabokból összefércelt –
vértet viseltek. Feketeacél kardjaik, t reik láttán a gladiátor elkomorodott. a rák-
keszty t leszámítva, tulajdonképpen fegyvertelen. Az egyetlen esélye, ha az el nyét –
hogy lát a sötétben – ki tudja használni. Be kell csapnia a hallásukat, hogy azután kitör-
hessen közülük. Azzal, hogy a mézeshangú bárd miért adta el t egy marék pénzért,
hogy kinek kell az élete, s mi okból, nem foglalkozott. Majd ráér átgondolni, ha megme-
nekül. A haonwelli arénamesterek jól kioktatták a harc fortélyaira. A küzdelem közben
csak magára a küzdelemre szabad figyelni. Megtanulta a leckét. Nem, mintha semmibe
nézte volna az életet. Elsajátította a látványos harc fortélyait, ahogyan képes volt gyor-
san ölni is – ne szenvedjen a másik. Az svér viador látványosságnak számított és ne-
ki az elf enklávéból nem adatott meg más kitörési mód. A családja egy hónapig élt ab-
ból, amit egy viadalon nyert. Igaz, így arra, hogy felszabadítsa magát, csak kevés
pénzt tudott félrerakni.
Harminchét évbe tellett, de megszabadult. Más ekkorra vénemberré aggott, de
nem. Fajtájának hála még mindig fiatalnak mondhatta magát.
Úgy vágyott a percre, amikor szeretteit újra a karjaiban tarthatja! S oly keser lett az a
perc, amikor ráébredt: már nem közülük való. Csak verekedni, ölni tud, semmi mást. A

58
magafajta gyilkosra legfeljebb az Alron-szer söpredék tartott igényt. Az ereje kellett, a
tapasztalata, más nem számít… Még hogy zsiványbecsület!
Az els kardcsapás kiszámíthatatlanul érkezett. Soha nem látta még ezt a támadási
formát. Persze nem várhatta, hogy akik meg akarják ölni, szabályosan fognak küzdeni.
A második csapásnál ráébredt: támadói valószín leg látnak a sötétben. Azután az is
nyilvánvaló lett számára, hogy csak játszanak vele. Mintha a mestereivel vívott volna új-
fent, Haonwell gyakorlótermeiben. Sima, olajozott mozdulatok, egyetlen felesleges lég-
vétel nélkül. Még csak meg sem izzasztotta ket! Az egyiknek vérzett ugyan az arca, de
még nem találta el. Most!
Keszty jével elmarta egyik támadója kardját, és lefejelte a fickót. Nem érzett ellenál-
lást. Engednek, hogy eltereljék figyelmét egy hátulról jöv támadásról.
Teljes er l hátrarúgott. Érezte, hogy talál, s a leveg kiszalad a támadójából. Egy
harmadikat elgáncsolt.
Hiába, a láb helyes felhasználására jól megtanították! Elégedett vicsorral fordult
Alronhoz.
Azután meglátta a bárdot, illetve azt, amivé változott.
– Csakis illúzió lehet… – morogta értetlenül.
A hangorkán méterekkel lökte odébb. Bal combjában elroppant egy csont, s vér lövellt
szerte szét. A gladiátor hörögve próbálta – legalább – fél térdre küzdeni magát. Támadói
körbeállták és kifejezéstelen arccal figyelték.
Nem menekülhet, itt fog elvérezni. Ezek meg közönyösen kivárják, hogy fölforduljon.
Esélye sincsen. Harag és a kétségbeesés birkózott benne, de már túl gyenge volt. Érez-
te, ahogy lassan elfolyik a vére és vele együtt az ereje is. Meg fog halni, ismerte fel.
Pont itt és pont így! Valahogy nem tudta elképzelni, hogy milyen lesz. Mi lesz utána. Ha
lesz utána egyáltalán. De gladiátorként fog elmenni!
Az, amivé az igric változott, lehajolt.
Az elfben minden összezavarodott. A zsigerei mélyér l si félelem kúszott el , s pár-
ba állt az elmúlással.
Az megérintette a mellkasát.
– El sem tudod képzelni, hogy mi mindent kiszedhetek az emberekb l!
Torz, szörcsög hangon szólt. Égette a fülét, az agyát. Gladiátorként meghalni…
Valami reccsent a mellkasában. És kitépte a szívét.
Az istenek hallhatták, ha akarták…
Az megvonta a vállait. Undorítóan emberi gesztus.
Istenek. Mintha érdekelné ket!

A Csonkaház a várossal ébredt. A fogadó nevét adó, félig leégett, romos torony tete-
jén kába galambok gubbasztottak és az emberáradatot figyelték. Az utcákon végelátha-
tatlan masszaként hömpölygött a tömeg. Ezerféle szín, hang, illat és forma kavargott
alant, a házak között.
Nagy nap volt ez! A Vásár napja. Az els nap a triádból, melyek végén Annir papjai
fogadják Urukat és táplálják életét életükkel.
Ezen a napon, a hajnal els jelére bocsátották vízre a hatalmas Úszó Piacot, melynek
masszív, összekapcsolható tutajait hónapokon át készítették a legjobb mesteremberek.
Mindenhol a céhek színpompás jelvényei látszottak. A Barrakudák szürke kardhala
sárga alapon, a Keresked k rózsaszirmos, kék kosarai, melyb l illatos viráges hullt és
a dzsad Ibu-Khaul háromszáz piros kend je, palotája ablakaiban.
Ez a vásár, az egész Riegoy-öböl legnagyobb látványossága. Sok száz mérföldr l is
akadtak látogatói a pompázatos felvonulásnak. Minden és mindenki portékának számí-
tott itt, ha kellett valakinek, s az meg tudta fizetni az árát.

59
 Egy vaskos, feketeruhás nemes léptetett végig az utcákon, remek almásderesén,
nyomában kéttucat felvértezett udvari ork test re. Alig fértek át a tolakodó, lökdös
emberáradaton. Mindenfelé katonák nyüzsögtek, s itt-ott még a veterán rség tagjai is
felbukkantak.
A csatornák lakói éhes szemekkel lestek a forgatagot. Ebb l nekik is csurran-cseppen
valami. Mint valamelyik nap, mikor egy csinos fickót vitt a csatornák szennyvize. A ro-
hadt crantai csatornákban rémeket álmodik az ember, és állandóan retteghet, hogy hol,
melyik ciszterna roskatag falai szakadnak át újra és öntik el zavaros vizükkel az alagu-
takat.
Szóval az a fickó – csupa barna selyem, meg fekete posztó ruhában – ott ringatózott
a vízben. Valaki kitépte a szívét és átvágta a torkát, a hangszálai ott lifegtek szabadon!
S a patkányok is alig kezdték ki. A csatornalakók mégsem merték megenni a hullát,
olyan baljóslatúnak t nt. Jobbján egy furcsa tetoválás derengett ezüstösen, a másik ke-
zével egy kobozt szorongatott görcsösen.
Az egyik rongymók megpróbálta elvenni a hangszert, de hirtelen, mintha kísértett
csapta volna arcul, felsikoltott és elrohant.
Fölöttébb különös!
Azután meg az állandó morajlás a mélyb l! A föld rezgése, a víz szabálytalan hullám-
gy i és a sok-sok felpuffadt, döglött patkány a mocskos lében. Csupa baljós ómen!
A forróság a kövek között is megrekedt. A csatornák sehollakóit ugyanúgy pállott me-
leg és gomolygó pára gyötörte, ahogyan a város szerencsésebb polgárait.
Ó hatalmas Annir, vidd innen ezt a pokoli h séget és adj inkább valami ehet t! Mind-
egy mit, de a patkányhústól már a legkevésbé finnyások is okádnak!
Ó Annir, hallgasd meg fohászunk!

A két gon-corga éppen a reggelir l gondoskodott, amikor kisebbfajta tömeg cs dült a

Csonkaházba. Élükön idegesen, hadonászva magyarázott egy városi r, s az ivó lassan
elcsendesedett, hogy hallhassák a hangját.
– …ha mondom! Két hulla egyetlen éjszaka! S mindkett svér ! A f részmalomnál, s
most meg itt a városfalnál! Átok ez, én mondom! Annir haragja! Ha nem lennének elfek
a városban, akkor…
Szavait kiabálás nyomta el. Maximo odabiccentett a bátyjának. Úgy t nik, elkezd dött
a tánc. Akármi is folyik itt, az már messze túlmutatott néhány gyilkosságon.
Az elmúlt éjjel sokat beszélgettek és vitáztak. Christobal és Maximo dühöngve tilta-
koztak az ellen, hogy Elvira szeg dtesse a félelf kölyköt. Még mit nem!
Végül elfogadták, mint afféle inast. Az anyja, az a szajha, talán tud valamit mondani
ezekr l a rejtélyes halálesetekr l. Legalább is a boszorkány vélekedése szerint.
Tulajdonképpen maradni nem nagyon akaródzott nekik. Ami itt folyik, az nem egész-
séges gorviki ízlésnek való! De a családf a nyomozás mellett döntött, s a kíváncsi n -
személy támogatta ebben. Csak tudja, miért.
Végül beleegyeztek, néhány kikötéssel. A mai napot még itt töltik. Ha pedig nem tör-
ténik semmi említésre méltó, akkor szedik a sátorfájukat és odébbállnak!
Könnyen meglehet, Christobal az egész éjszakát imádkozással töltötte: ez a nap
gyorsan teljen el eseménytelenül.
Federico éppen a sajtot szeletelte, igazi m gonddal. Maximo tudta, hogy az efféle
pepecselés a bátyja kedvére való és m vészként próbálja csinálni. A sajttál, ami egy
napon említhet a Csaták Palotájával. Remek!
Federico csak vágta a sajtot rendíthetetlenül, nem tör dött testvére rosszalló homlok-
ráncolásával. Azután áttért a pulykasültre és a f tt répára. De azért figyelt. Az ivóban
akasztás el tti hangulat uralkodott. Sokan az elfek pusztulását éljenezték, vagy követel-

60
ték. Mások komoran meredtek a sörükre és hallgattak. Lám, nincs is mindenkinek elle-
nére, hogy svér ek élnek Up-Umbarban, gondolta a fiatalabb gon-corga.
Federico és Maximo egész éjjel virrasztottak, s ez jól látszott a karikás szemeiken.
Hiába, sok volt az elmúlt két nap. De pár óra alvással még mindent helyre lehet hozni.
Sokáig töprengtek, sorolták az érveket és ellenérveket. Menni, vagy maradni. Gyáva-
ság, vagy ésszer ség.
Maximo vonakodva beszámolt a csavargóról, akit a Vadasparknál látott. Feltehet en
egy másik – a tanácsurak által felbérelt – csoport tagja lehetett. Tulajdonképpen azt ér-
tették legkevésbé, ket miért fogadta föl a Tanács.
Végezetül arra az álláspontra helyezkedtek, hogy egyel re maradnak. A vér kötelez,
de nem végtelenségig. Bármennyire er s a kíváncsiság, mégsem lehet a legfontosabb
vezérelvük. Nem izgága kalandorok, akik titkokat feszegettek és folyton mások dolgába
ütik az orrukat. Gyilkosok voltak, akik éppen az ilyesféle kutakodók nem kívánatos létét
kurtítják meg.
Azonban, ha a várakozás nem bizonyul kifizet nek, Fernando elveszíti az arcát.
Csak képletesen ugyan, bár, ha Maximón múlna, valamelyik dührohama alkalmával…
Ez olyan tévedés volna, ami megfosztja tekintélyét l. Akkor Christobalból lesz az új
családf és a gon-corgák is följebb kerülnek a családi hierarchiában.
Ha Fernando téved és hibázik. Nála azonban soha nem lehet tudni. Ennél cifrább
helyzetekb l is kivágta már magát. Most majd elválik, hogy miképp áll régi dics sége és
szerencséje!
Maximo megbökte könyökével az asztal mellett, a zsámolyon szunyókáló gyereket.
Lamon gyorsan körülnézett, de látszott, valójában azt sem tudja, merre van. Elvira sze-
szélyes óhaját teljesítve egész éjjel az ajtaja el tt rködött. A két embervadász kajánul
várta, hogy nyomja majd el a buzgalom a kölyköt, de az zokszó nélkül virrasztott regge-
lig.
Még arra is önként ajánlkozott, hogy elkészíti az Úrn reggelijét. A két gon-corga lein-
tette és hagyták szundítani egyet.
Azt el kellett ismerniük, a kölyök legény a talpán. Kár, hogy félelf! Mindenesetre egy
fokkal kevésbé ellenségesen tekintettek rá. Meglehet, ennek elérése állt a n i szeszély
mögött is.
Federico még egyszer végignézett az ivóban lebzsel csürhén és elhúzta a száját.
Nohát, Annir elégedett lehet a maga híveivel. Zsák a foltját…
Felemelte a félt gonddal összeállított tálat; a kupát, a poharakat és a mázas cserép-
tányérokat Maximóra hagyta.
– Ébredj, kölyök! – szólt Lamonra. – Ideje reggelizned és készül dnöd, mert rögvest
szükségünk lesz rád is!

Órák óta lapultak már. Vártak fogcsikorgatva, de türelemmel. Elvégre a barátjukról

volt szó.
Gozbert remegve d lt hátra egy szalmazsákon. Milyen csöndes most az egész ma-
lom! Nincs itt Morah, hogy vaskos tréfáival szórakoztassa ket. Eleinte nehezen szokták
meg, hogy egy svér efféléket mond – sok mese, csupa zaftos történet – mostanra azt
nem tudták elképzelni, hogy ez megsz nhet. Márpedig megsz nt. Az svér cimbora,
Morah, a gladiátor meghalt. Valaki idecsalta és kitépte a szívét.
A nagydarab harcos fájósán ropogtatta végig tagjait. Meg fogja találni, és meg fogja
ölni azt a rohadékot! Megölte a vértestvérét!
„Mindegy” Gozbert sziszegve tápászkodott föl. Hónapok óta állandó kínban élt. Mióta
az az átkozott boszorkánymester elvarázsolta. Persze elmetszette a gigáját, de ez mit
se változtatott a dolgon. Az izületeinél ronda csonttaréjok sarjadtak és átdöfték a b rt;

61
folyton vér szivárgott és gennyet eresztett a sok seb. Ha nincs Barigas és a mágiája,
azonnal elpatkolt volna!
Így is csak abban bízhatott, hogy kihúzza, amíg megfejtik ezt a gyilkosság-rejtélyt.
Vagyis a többiek megfejtik, és lecsapja bárkinek a fejét, akinek csak kell!
Az öles termet , mézsz ke harcos nehézkesen áthelyezte a súlypontját a bal lábára.
Hamarosan az is fájni fog, de addig még van pár perce. Csak az arca ne égne ennyire!
Az álla és a pofacsontja torzulni kezdett, miközben el bukkant a húsából. Lassan már
olyan, mint egy démon. Az állandó fájdalmak miatt csak Barigas f zetei és varázslatai
segítségével tudott aludni egy-egy lopott órát.
Ha nem lenne ilyen bikaer s, már rég végzett volna vele a kórság. Riasztó volt látnia,
hogy társai egyre szomorúbban figyelik, egyre lemondóbb pillantásokat vetnek rá. A Ta-
nács jutalmat ígért. Hát neki elég, ha meggyógyítják. Ha egy si istenség papjai sem
képesek erre, akkor kicsoda?
Feltéve, ha életben marad addig.
A bal lába is sajogni kezdett. Megint le kellett ülnie. A többiek eleinte nagyon rühellték
az állandó fészkel dést. Aztán, mikor meglátták a csontkinövéseit, segíteni akartak.
– Még mit nem! – üvöltötte Gozbert. – Hozzám ne merjen valamelyik tök érni!
A becsületén nem esett folt, egy férfit pedig nem kell pátyolgatni!
Csak miután már vinnyogni sem tudott, akkor engedte, hogy segítsenek. Azóta pedig
a f zetekt l kábán, alvajáróként teng dött. Mostanában a löttyök egyre kevésbé segítet-
tek. Lassan hozzájuk szokott. Vagy csak a fájdalmak er södtek.
A többiek szánakozó pillantásainak mását egyedül Morahnál nem fedezte fel. Igaz, a
gladiátor mindannyiuknál öregebb volt, s megértett olyan dolgokat is, amiket az emberek
nem. Emellett a fájdalom csak annyit jelentett számára, mint hentesnek a véres hús. Az
életéhez tartozott.
Eszébe jutott, hogy Morah a legutóbbi születésnapján párnát ajándékozott neki, mert
eltorzuló farcsontja már majdnem lehetetlenné tette, hogy székre üljön.
Akkor fogadták egymást vértestvérül. Egy elf, aki az vére lett! Az övé, a senkiházi
katonaárváé, aki olyan otromba és csúf, akár egy démon…
„Mindegy” Gozbert, aki puszta kezével könnyedén szétroppantott egy emberi kopo-
nyát, könnyes szemmel, hálásan emlékezett az svér gladiátorra. Bár ne lennél halott,
Morah!
Le kellett ülnie. A szalma jó puha és könny rajta az ülés. Ó, cimbora – hát hogyan és
ki intézett el?
Az elf nem volt ostoba, abban mind egyetértettek.
– Kiváló stratéga – mondogatta Barigas gyakran. – Tervez és gondolkodik.
Az arénában kiélesedtek bizonyos képességei. Ezt persze csak azok tudhatták iga-
zán, akik hosszú ideig járták vele a világot. k, a cimborái.
„Mindegy” Gozbert, a megnyomorodott harcos, Barigas, a varázsló, Tongar, a néma
ökölharcos és Alron, az énekes ficsúr… A harcos eltorzult arccal huppant le a szalmára.
Az égiekre! Hogyan lehet ennyi kínnal élni?!
A többiek szemében ott a szánakozás. Tudta. Még csak rájuk sem kellett néznie,
hogy tudja.
Már nem tarthat sokáig! Órák óta kushadnak itt, s a bárd, az a ravasz róka felhajtja
nekik Morah gyilkosait. Állítólag az elfek bérelték föl a gyilkosokat, hogy a fajtájuk ostoba
szokásait felrúgó gladiátort móresre tanítsák. Alron legalábbis így mondta.
A varázsló csak hümmögött ezt hallván, de mert a holttestet a városi rség emberei
rizték, oda egyel re nem mehettek. Még akkor sem, ha a Kagylók igazolják ket. Ez
már személyes, vérért kiáltó bosszú…
Csúnya szó és rossz érzés.
Hol késik már az a fránya énekes?
Ideje lesz felkelni, mert a csontkinövései újra sajogni kezdtek.

62
 Remeg , fullasztó pára kúszott végig Up-Umbar utcáin, s nyomában patkányok,
macskák, koszos kis verebek hullottak el, meg porfürd jüket is feled , bágyadt galam-
bok.
Akik eddig kételkedtek, most bizonyosnak látták: a vég kezdete ez. Azok pedig, akik
már eddig is rémeket láttak, most habzó szájjal üvölthették hitüket a világba.
A veterán rség csírájában próbálta elfojtani a lázongást. Jó száz embert megvertek,
a tucatnyi, rjöng hangadót, pedig ott helyben kardélre hányták.
Délben, a leggyilkosabb h ség idején százak cs dültek össze az Umac-Ramanon, a
shadoni mintájú épületekkel szegélyezett, díszes téren. Egy elmeháborodott a mindent
elemészt lángokról szónokolt, s Sogron kegyelmér l, aki a hamutengerb l majd magá-
hoz emeli a neki kedveseket. Az eddig csak kíváncsi tömeg felb szültén rontott a fickó-
ra, de az megvédte magát.
Lángoló kígyók kergették szét a cs cseléket, s Ordan vesztett követ jét csak fertály-
óra múltán tudta egy tucat város r és három Annir-pap ártalmatlanná tenni.
A tömegben akadtak jó néhányan, akik ezt látva gondterhelten csóválták a fejüket. Az
Inkvizítorok Szövetségének hímzett címerét hordták a köpenyük alatt, és szép summát
fizettek ezért a kis színjátékért. Egyszer en nem fért a fejükben, hogy mikor tébolyodha-
tott meg a pap és miféle látomásairól rikoltozott a cs dületnek?!
S voltak, akik sötét mosollyal sétáltak a tömegben. Az testüket tetoválások borítot-
ták – köztük a kobra jele is. k elégedetten figyeltek.
Tetszett nekik a dolog ilyetén alakulása.

– Szóval, a városban lassan kitör a lázadás – mormolta Fernando és szórakozottan

billegett a zsámollyal. Behúzott spaletták mögött gy ltek össze, hogy megvitassák a te-
end ket. Maximo bevizezett ágynem t aggatott az ablakokra, hogy csökkenjen a gyilkos
meleg. A cefrésed , ázott szalma és a vánkosokba tömött toll orrfacsaró b zzel árasz-
totta el a félhomályos szobát.
– Lázadás… – t dött a boszorkánymester. – Megkönnyíti a dolgunkat…
– Már megbocsáss, testvér! Azt te sem gondolhatod komolyan, hogy ezek után is eb-
ben a porfészekben maradunk! – dörmögte Christobal. – A Kosfejes Nagyúrnak komo-
lyabb tervei vannak velünk! Már négy svér elpatkolt, és minden valószín ség szerint a
Tanács, az elf Házak és Annir papjai készülnek csinos polgárháború keretében leszá-
molni egymással! Hát én nem óhajtok ebben az ostoba színjátékban mellékszerepl
lenni! Értelmetlenül nem akarok meghalni!
A boszorkánymester összevont szemöldökkel hallgatta testvéröccse dühödt kifakadá-
sát. Gorvikban nem szokás ellentmondani a da-corga parancsainak, mert egy szempil-
lantás alatt kivágnák a pimasz nyelvét. De most nincsenek Gorvikban. S ugyan, miféle
megtorlást foganatosíthatna?! A saját vérei ellen?! Akik joggal idegesek és dühösek?!
Hol a dran Dreglagen csatlósok tömkelege?! Hol a saggia?!
Senki sem érintheti Ranagol papját, még egy felbosszantott gróf parancsára sem.
Nem a vallási fanatizmus miatt, de mert a Sötét Egyetlen halállal és végtelen kínokkal
bünteti, ha kezet emelnek kedvelt szolgái egyikére. Ez tény, nem vallási dogma.
Fernando komoran meredt maga elé. Hogyan magyarázhatná el nekik?! Nem a pénz
érdekli, nem is a gyilkosságok indítóoka, hanem… Hanem a tettes, aki végzett ezekkel a
szerencsétlenekkel. Bár teljesen háborodottnak t nik, mégis találkoznia kell vele! Min-
den jel arra mutat – legalábbis számára –, egy magafajtával akadt dolguk. Ezt hiába
próbálná megértetni velük. Hogy tanulhatna attól a másiktól… A legjobb esetben is
megvetnék érte. Márpedig, ha meg akarja találni azt a másikat, szüksége lesz a segít-
ségükre! Mások önz nek bélyegeznék, amiért kihasználja rokonait – a boszorkánymes-
ter nem így látta. Csak a segítségükre tart igényt. Abból is csak annyira, amennyit ön-
ként megadnának neki, ha megértenék.

63
 Ha elmondhatná nekik… De most még nem. Még nem fognák fel, csak elborzadná-
nak. Egyszer elbeszéli nekik. Amikor elég érettek lesznek, hogy lássák igazát. Elvira ta-
lán már most is felérné ésszel, de a többiek nem. Maximo esetleg nekiugrana szokott
dührohamai egyikében.
Korai volna… Bármennyire vágyja, nem fedheti fel céljait. Hazudnia kell: gyorsan és
hihet en.
– Azt mondtam, maradunk! – közölte nyugodtan. – Az ügy kezd érdekessé válni. Ke-
reshetünk rajta annyit, hogy utána hazatérhessünk, ha megfontoltan cselekszünk!
Christobal kétkedve hallgatott. A bátyja mindig így érvel, ha valamit el akart érni. Vé-
gül minden egyes alkalommal hittek neki, s tették, amit akart.
Hát most aztán elég! Úgy döntött, hogy megmakacsolja magát, de Fernando tovább
fújta igazát:
– Up-Umbarban áll egy díszes ház, ahol a Tanács százszámra gy jti a régi kódexe-
ket, pergameneket, emberb rbe tetovált tudást. Amolyan város költségén fönntartott, úri
szórakozás, ám rémiszt mennyiség bölcsességet halmoztak ott föl. Nem szívesen
engedtek be minket, de a medálok feltárták el ttünk a kapukat. Akadt ott két apróság is,
ami számot tarthat az érdekl désünkre! El ször: a város és az elfek kapcsolata. Éltek itt
svér ek Annir pusztításának évében. S t, úgy t nik, már Cranta virágzása el tt is.
Nyilván ragaszkodnak valamiért ehhez a helyhez. Jó fertályórával kés bb bökte csak ki
az egyik könyvmoly, hogy volt egy régi fóliánsuk, amely err l regélt, ám valaki elrabolta.
Az egyik könyvtáros, aki azóta is a város lakója. Az egyetlen, aki a könyveket gondoz-
hatta úgy, hogy nem Annir papja volt. Varázsló hírében állt. Méghozzá eszes fajta lehe-
tett, ha pont erre vetett szemet. Láss csodát: az egyház kifejezett óhaja ellenére sem
büntették meg a fickót. Hiába, hogy a könyvtárat Annir papjai sajátjukként rizték. Ne-
kem olybá t nik, egyenesen a Tanács lopatta el azt a fóliánst. Mi pedig tudjuk, hol ez a
kincs, csak érte kell mennünk…
– Tudjuk?! – horkant föl Maximo.
– Hát, persze – mosolyodott el a boszorkánymester; nyert ügye volt. – Egy varázsló
pár napja patkolt el az öbölparton, miközben rült víziókkal viaskodott. a mi embe-
rünk. A házát, mint afféle lidérctanyát, elkerülik a tolvajok. A csuhások persze majd meg-
látogatják, de egyel re uruk jövetelét lesik. Minket pedig felhatalmaznak a Tanács jelvé-
nyei…
Az föl sem merült bennük, hogy esetleg gondot okozhat bejutni a halott fészkébe.
Túlságosan lekötötte ket a lehet ségek mérlegelése.
– És a másik érdekesség? – kérdezte érdes hangon Ranagol papja.
Fernando magában bólintott. Megfelel húrokat pendített meg. Mind tudásra szom-
jaznak, s az efféléknek a kielégítetlen kíváncsiság okozza a legnagyobb kínt. Kivárt,
majd némi hatásszünet után folytatta:
– A másik, egy különös egybeesés. Annir érkezése Antoh második havának
terciusára esik. A Sheraltól délre nem számít ünnepnek, két hely kivételével.
Pyarronban, ahol tisztelik a Vizek Asszonyát, megülik ébredésének fordulóját. Ám
Kránban is megemlékezik: ott Grokhan napjának nevezik, és az szi napéjegyenl ség
ünnepének tartják. Ekkor engesztelik ki áldozatokkal a holtak lelkeit, meg a Véradóban
eltávozottakat. Mindenki tiszteletben tartja Grokhan kultuszát, még az elfek g gös népe
is. Még k is elvégzik a rituális áldozást.
– Hol tanultál ennyit a vérmágiáról, bátyám? – lep dött meg Christobal.
– A varázslók beavatására készültem. Talán emlékszel még rá, sacerdos? – utasítot-
ta rendre öccsét Fernando. – Másfel l otthon, Gorvikban is gyökeret eresztett Grokhan
napjának kultusza. A Vérköltészet kialakulását is ez ihlette. Gondolom err l Federico
tudna a legtöbbet mesélni…

64
 A gon-corga elhúzta a száját. Ügyes! Másra tereli a szót, és másnak adja át a magya-
rázkodás feladatát.
– A Vérköltészet alapjai tényleg ebben az ünnepben gyökereznek. Az ima kezdetén a
szent zsoltárok egyikéb l választhat a fohászkodó és a rituális áldozat végrehajtásakor
ezeket a kijelölt sorokat róják a tetem mellé, hogy utat mutasson a holt lelkeknek és arra
kényszerítse ket…
– Hólyagírás! – hördült fel a pap. – Az elfek is végeznek ilyen rítusokat Kránban…!
A csönd megs södött a szobában. Végül Elvira kockáztatta meg, hogy szóljon:
– Mit keresne itt egy kráni svér ?
– Már azért is maradnunk kellene, hogy ezt kiderítsük – bólintott a da-corga. – Ehhez
azonban az ellopott kódexre lesz szükségünk. És a dögöket is szemrevételeznünk kell,
hogy lássuk, mir l árulkodnak a zsoltár sorai!
Christobal lesütött szemmel, nehezen lélegezve térdelt.
– Köszönöm a jeled, Uram! – motyogta. – Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem!
Federico néma undorral fordult el. Persze arra ügyelt, hogy megvetését a pap ne lát-
hassa. Vajon miért akar a családf ennyire maradni? Ravasz, újra bebizonyította, hogy
nem szabad alábecsülni. bizonyosan nem tudta volna maradásra bírni Christobalt.
Igaz, nem is f lött hozzá a foga. Amikor a vallás is szóba kerül, már nagy a baj.
Magában néha igen csúfakat gondolt a Sötét Nagyúrról, de azt el kellett ismernie,
hogy Amanovik népét kiemelte a káoszból. Ahogy Christobal szokta mondogatni kenet-
teljesen: utat mutatott a pusztulás sivatagjából; a tudás csöndes, sötét viz tavához irá-
nyította választottjait. Federico már látott ilyen csöndes, sötét viz ciszternákat. Addig
kellemes csak, amíg az ember a lábát lógatja bele. A túl mélyen megmártózók könnyen
megfulladhatnak.
Nem látta át Fernando tervét. Miért akar maradni?! Ennek nincs sok értelme.
A boszorkánymester számára nemcsak jó okkal, de fontossággal is bírt a rejtély fel-
derítése. No, nem mintha érdekelné, hogy ki a gyilkos valójában. Öccse talán még tár-
sukká is szeg dne, mióta Ranagol híveinek sejti ket. Neki csak az az egy kell, aki a
véráldozatot végrehajtotta. Semmi más nem számít: sem a segít társai, sem az okai.
Feltápászkodott, hogy a többiek után induljon.
Agyát izzó vaskapocsként szorította a gondolat, hogy megtalálja azt.
Aki olyan, mint .

A hívás annyira közelr l szólította, hogy fájdalmat okozott bármi, ami lassította vagy
kerül re késztette. A dallam végtelen békét és gyönyör séget ígért. Szinte lobbot vetett
a vágyakozástól, ahogyan úttalan utakon, a sziklák k fogain át, kúszott fölfelé. Érintésé-
l patakokban csordult az olvadt fém, végig a köveken; kristályok porladtak el csikorog-
va. Jól érezte a remegést a mélyben: a vágya keltette áramló forróságot, mely egy lé-
péssel mögötte kígyózott, emészt , rettent , r t lobogással.
A hang egyre szította vágyát, mely már egyébként is lángolva tombolt benne. De tud-
ta jól, hogy a többiek is hallják, és ugyanúgy felfelé törekszenek. Nem engedheti, hogy
megel zzék, hogy el bb érjen célba bárki: oda, föl, a sötétség és a sápadt kristályok or-
szágába! Ahol az t várja! Csak t!
Már nem állt meg, hogy a cseppkövek bájos aszimmetriáján mulasson. Nem pihent,
nem táplálkozott, csak egyre elgyötörtebben, türelmének maradékát emésztve araszolt
fölfelé.
Egyszer le kellett térnie útjáról, mert messze fölötte ott hullámzott a végtelen, hideg
folyékonyság. A Tüzek Kioltója, ahogy népének legendái nevezték. A megtestesült ret-
tenet. Kikerülte. Fáradt volt, de állhatatos. Néha azonban most is látta azt a fura, új kí-
sértetet. Az énekes hangút, aki hozzá beszélt. Ha a közelében volt h lni kezdett, a hívás
sem csábította, s t egyenesen riadalommal töltötte el.

65
 De a kísértet id l-id re elt nt, s akkor a vágy sokszoros er vel csapott rá: húzta t
egyre el re. Fölfelé, a felszínen él k csíp s, csúf és idegen földjére. Már nem tart soká!

A tömeg árulta el, hogy jó helyen járnak. Szájtátiak, léh k, cs cselék, a naplopók.
Akiknek mindegy: születés vagy halál, s az akasztás az örömünnepek netovábbja. Hi-
szen olyan csodás esemény, mikor nem minket akasztanak!
A Csonkaháztól idáig, zsúfolt bazáron kellett átvágniuk. Gyalog elég kényelmetlen, de
a batárral nem tudtak volna utat törni. A kölyköt hátrahagyták, fogja ki a lovakat, mert
meggondolták magukat, nem kocsival indulnak útnak.
Komoran rótták a városfalig vezet , macskaköves utcát. A hatalmas hordókkal és le-
vágott marhákkal közleked kocsik könnyedén elsüllyedtek volna Antoh havának sár-
tengerré változott útjain. Ezért kellett a jól tervezett kövesút. Bár a laposra csiszolt, ónix-
ra hajazó sziklalapok inkább azt sugallták: a város lakói nem fáradtak maguk, egyszer -
en birtokba vették Cranta sibb építményeit.
Most éppen nem sok hasznát látták. A porba – mely a sötét k kockákat fedte – kusza
ösvényt rajzolt az egyre gyengül szell . Az árnyékok folyamatosan rövidültek, miköz-
ben a nap lassan megmászta az eget. Elviselhetetlen h ség áradt a kövekb l, a porból
és a leveg l is.
Mindannyian izzadtak, Elvira – hála magas nyakú, zárt, fekete kármin brokátruhájá-
nak – különösképp. Legszívesebben megszaggatta volna a ruhaszörnyet, hogy rende-
sen leveg höz jusson, de mikor erre célozgatott, a rokonok tekintete szúrósan meredt
rá. Egyetlen vigaszát az jelentette: a cs cselék annyira b zös, hogy az kellemetlen
szagát senki sem érezheti.
A két gon-corga pár pillanat alatt keresztülfurakodott a cs dületen. Néhány jól elhe-
lyezett taszajtás; számos láthatatlan, villámgyors könyökütés és máris megfelel en tá-
gas hely állt rendelkezésükre, hogy mindannyian jól szemügyre vehessék, amit a tömeg
is bámult ez idáig.
A tompafekete sziklából emelt, söreg fal tövében, egy kifacsart pózba dermedt své-
hevert. Egy elf n .
Maximo szó nélkül a kivéreztetett tetem elé lépett.
Unott arcú veterán indult utána, de Federico megállította. A Tanács jelvénye láttán az
r morgott valamit, nyögve egy felborított ládára huppant és szalmaszálat kezdett rág-
csálni.
Az áldozat hosszú, mézszín , vért l ragacsos haja az arcába hullt. Maximo félresö-
pörte a tincseket és egy hosszú pillanatig a szabályos vonásokat mustrálta. A n – amíg
élt – nagyon szép lehetett, s még így, holtában is ott uralkodott arcán, fajtája csöndes
méltósága.
Az üt ereit nyitották föl: a vér mindent beborított körülötte. Tunikát viselt – szabása az
arányos teste ívét követte –, amelyet tenyérnyi b rdarabokból fércelek össze. Maximo
az egyik b rdarabon mellbimbót fedezett föl, egy másikon durvaszálú sz rt. Nyelt egyet.
A halál kegyetlenségét rég megszokta, ám efféle hullagyalázással még nemigen találko-
zott. A bátyjára pillantott, és elszégyellte magát. Megint gyengének mutatkozott…
Federico beharapta alsó ajkát. Ki az a vérg zös agyú barom-állat, aki ilyet m vel? Az
elmúlás látványa nem rázta meg, de undorította, hogy a szerencsétlent még holtában
sem hagyják békésen nyugodni. Így már cseppet sem találta hihet nek, hogy a
Grokhan-kultusz követ ivel lenne dolguk.
A boszorkánymester zordan figyelte a hangtalanul serényked embervadászokat. Mi-
lyen visszás elnevezés, gondolta. Maximo és Federico most szembesülnek valamivel,
ami valóban kiérdemelte az embervadász nevet. De miért csak svér ekre vadászik?
Talán rült. Már nem vágyott annyira találkozni azzal a másikkal, bármennyire is kíván-
csi rá.

66
 Vajon ki lehetett ez a hosszúélt ? Csak úgy elkapták valahol, lemészárolták és ráad-
ták azt a rongyos b rruhát, vagy pedig…
Elvira sápadtan, karikás szemekkel méregette elf n maradványait. Sosem kedvelte
az svér eket, bár Christobal – csak a halott ellenség a jó ellenség – nézetével sem ér-
tett egyet. Az eddig látott holtak olyan idegennek t ntek. Lárvaszer , viaszfehér arcokból
üres szemek bámulták a semmit. Ez a n azonban… már nem számított, hogy ember-
nek vagy elfnek született. N volt, akárcsak és rettenetesen kínlódhatott, miel tt vég-
leg kiszenvedett. Aki ezt tette, annak olyan fekete és rohadt lehet a szíve, hogy azt bár-
melyik rült halálpoéta megirigyelhetné! Elvirában valamiféle rendszer kezdett körvona-
lazódni a gyilkosságokkal kapcsolatban. Hallott már babonás suttogást vámpírokról, akik
az él k vérét megrabolva nyújtják saját létüket, éjr l-éjre. Az eddigi áldozatok – ki tudja
miért, csupa elf – mind éjszaka pusztultak el és ereiket is szétvagdalták. Haláluk el tt
sokat szenvedtek, mintha örömöt okozott volna gyilkosuknak, ha kínlódva halnak meg. A
boszorkány tudta jól: vannak, akik mások öröméb l lopnak anélkül, hogy örömöt adná-
nak, s mások fájdalmán él sködnek. Mint a dögöt szívogató férgek és tetvek. Talán egy
ilyen érzelem- és vérrabló áll a dolgok hátterében, nem pedig politika, ármány vagy si
rítusok!
– Ott! – bökött el re húsos ujjával Christobal. – Ott van a mi zsoltársorunk!
Az egyik macskakövön vérrel mázolt jel éktelenkedett. Hullámvonal, furcsa pontozás.
– Hólyagírás! – morogta a sacerdos dühösen. – Miért nem tanultam ki a hólyagírást?!
Federico az rhöz lépett:
– Fickó! Miért nem zavartad szét, a szájtáti népséget?
– K nékik az érdekessíg! Mán is ketten kaptak agylágyulást, oszt, kit érdek ', ha
valamék fölfordú'? Nagyon köllött mán ez a kis gyilkosság! Egy darabra megin' befogják
a pofájuk és nem k megin' lázongástó' tartani!
Sercintett egyet és rágta tovább a szalmaszálat.
Milyen egyszer lenne kitolni a szemeit, jutott Federico eszébe. Mégis leküzdötte a
vágyakozást. A gorviki Vértestvérségek számos vadásza csak azért élt, hogy ölhessen
és jóllakhasson a szenved k félelmével, fájdalmával. Olyan kielégülést adott ez, amir l
a Lótusz Lányai nem is álmodhatnak. De vaddá, kegyetlenné és meggondolatlanná tette
a vadászt. S ha nem ölhetett, az ég kínnal járt. Neki és Maximónak sosem tárták fel a
kéjgyilkosság élvezetét használó utat. ket nem ostoba, örömmel és örömért öl
asztrálvámpírnak szánták, hanem trevelorénak. Ahhoz pedig hideg f kell.
– Ki talált rá a holttestre? – kérdezte, miután elfojtotta vérvágyát.
– Vélném Icuo hentes, mer' az szok els nek nyitni, csak még ma senkise látta vót. Az
a bót a sarkon, né', Galemon csizmadiájé. Beszélik az tanáta meg egyb ' a dögöt. Za-
varná mán arrább valamék sétifikáló a rühös korcsokat, he!
Icuo bódéja el tt, egy felfordított kosár takarásában, kivert kutyákból verbuválódott
falka tépte-cibálta a mészáros által kilökött hulladékot. A gon-corga szeme megakadt az
egyik húsos bordán, amit a kutyák teljes hévvel próbáltak elmarni egymás el l. Érdekes,
gondolta, de leng bordát idáig még egyetlen kibelezett állatnál sem látott. Csak ember-
nél.
Hogyan is mondta az az r? Se híre, se hamva? Úgy t nik, már nem is lesz…
Ranagolra, van helyette más, aki ellátja a városi mészáros munkát!
Hirtelen mozgást pillantott meg a szeme sarkából. Valaki Maximo felé rohant.
A fiatalabb gon-corga csak az utolsó pillanatban eszmélt rá, hogy a tömegb l el rontó
alak nem ellenség.
Lamon egyszerre meglassult, azután alvajáróként botorkált tovább, a halott asszony-
hoz.
– Anyám – suttogta rekedten. – Anyám…

67
 Térdre roskadt. Remeg kézzel érintett meg egy cafatot az összevarrt ruhán. A te-
nyérnyi b rdarabot tengeri csigára hajazó tetoválás díszítette, még leginkább Antoh
Kagylókürtjére emlékeztetett.
– Apám? – nyöszörögte. – Az apám… Ráborult a holttestre és sírni kezdett.

– A Piactéren járnak – mondta alázatosan a maszkos. – A szajha tetemét indultak

megnézni.
A másik némán vizslatta t riasztó berillzöld szemeivel. Megtiltották neki, hogy leve-
gye a maszkját, hiszen korcs kevertvér sége csak dühítette volna tisztavér urait. Nem
láthatták az arcát, a hangja sem árulkodhatott a zavaráról, s mégis… Úgy érezte, urának
nincs szüksége szavakra. Úgy olvas a gondolataiban, akár egy nyitott könyvben.
– A n elvégezte a feladatát – hallotta, bár a másik meg sem szólalt.
Nem. Valóban nincsen szüksége szavakra. A maszkos tudta, hogy urai mennyire
megvetik a loan' cha-t, ezt a keveréknyelvet, melyet akkor kényszerültek használni, ha
az újabb korok teremtményeivel kellett társalogniuk.
Loan' cha, a jöttmentek nyelve.
De legalább vele szóba álltak, gondolta a maszkos. Mert mit számít hatalma, pozíció-
ja a múló korokhoz képest? Egy városon uralkodni… Urai az id vel teszik ugyanezt.
Szeme sarkából mesterére sandított. Az mohazöld félhomályban ült, a kerti lugas nö-
vénysátra alatt, a csontszáraz város egyetlen helyén, hol akadt egy parányi h vösség.
Magas, karcsú alakjára csillámszürke köpeny borult. Fels testét – különös, korallszer
anyagból faragott – vért óvta, melyre stilizált elf arcot vésett a hozzáért mester. Hosz-
szú, gesztenyeszín haja az arcába hullott.
Egy barack lebegett el tte, melyet szellemkezével emelt ki a távoli tálból. Az anyagta-
lan ujjak kényelmes lassúsággal hámozták a gyümölcs héját és óvatos gonddal emelték
ki a magot.
– Tehát a többi kérészélet odaveszett már – állítás volt inkább, nem kérdés.
– Még nem mind, uram! Az egyik csoportjuk még…
– Remélem az az él roncs is elpusztul. Gennyes csontkinövései puszta látványukkal
undorítottak.
– A déliek még élnek – vallotta be halkan a maszkot visel .
– Tudható volt el re. Nekik szabad a legkevesebbet megsejteniük a dolgok valódi sú-
lyáról. Hinniük kell: nincs más választásuk a maradáson, s a Tanács utasításainak köve-
tésén, kívül. A kagylós medált megkapták-e?
– Igen, uram! De a Könyvek Házában jártak és Asam után is érdekl dtek…
– Ó, igen, a varázsló. Már halott, ha jól tudom. Akárcsak Annir beképzelt papjai, akik
megpróbáltak betörni otthonába. Oda csak egy másik varázsló juthat be…
Csend. A mester percekig nézte a leveg ben táncoló, mezítlen barackot. A korallból
faragott elf-arc szemei hirtelen felnyíltak. A maszkos riadtan lépett egyet hátra. Ideges
volt, mint mindig, amikor a mesterével kellett beszélnie. Néha úgy érezte: ura éppannyi-
ra dekadens és unott, mint az általa lenézett féregélt ek. Ezeket a gondolatait, a mosta-
nihoz hasonlatos – gyomorszorító – találkozások alkalmával igyekezett elleplezni.
– A n t a falakon kívül temettessék el! Megérdemli.
– Hiszen eddig a szent ligett l, s az oltárok közeléb l is eltiltottuk! – próbált tiltakozni
a fekete bársonymaszkot hordó férfi.
Undorította a gondolat, hogy a szajha – népének tisztavér gyermeke, nem egy ma-
gafajta korcs – Moranna szent ligetében leljen örök nyughelyet. A szajha – a fajtáját
megtagadó lotyó. Egy kitagadott.
– Az életével vezekelt. Nekünk sem idegen a bosszú, ám megfontoltan élünk vele,
mint mindennel. Halálával feloldozást kapott az összes kalahorától. S kik vagyunk mi,
hogy dacoljunk az akaratukkal?

68
 A maszkos nagyot nyelt, ahogy észrevette a vért faragott arcára kiül vigyort. Nem
lágy, finom mosoly volt ez, inkább démoni kajánság. Lehet, hogy sei, a régi Nép sem
mindenben bálványozható félistenekb l állt?
– Hallod az üvöltést?
A korallarc szája hangtalan kiáltásra nyílt. A maszkos félve megrázta a fejét. Könyö-
kér l kövér verejtékcsöpp gurult le. Szent uscayha-székén trónoló ura azonban rá se
hederített.
– Ez az üvöltés csak az eonokban hallatszik. Az általad világnak ismert anyagi síkot
már egyetlen hangja is eltörölné. Mert ez az id kiáltása. Mi halljuk, ahogy az id múlik.
Érezzük a hívását. Vannak entitások, amik ugyanezt mímelik, magukhoz csalogatva ve-
le a démonokat vagy más ostoba teremtményeket, de k valójában nem hallják a Korok
Szavát. Az id hív minket. Vannak, akik engednek a csábításnak és elindulnak, hogy el-
njenek. Mi nem meghalunk, mint a kérészélt ek, hanem elmúlunk. Aki hallja a hívást,
és mégsem megy, inkább a világgal változik, az túlél. Talán örökké. Azonban mára sen-
ki nem maradt, aki hinné: örökké élhet. Ezért nem él senki örökké. Még sellenségeink
sem. Süketek az id kiáltására, s úgy élnek, mint Cranta, mint az emberi faj felemelke-
dése el tt. Ezért is fognak elt nni err l a világról… Egykor mi is hozzájuk hasonlítottunk,
de mi változtunk a Korok Szavával. Ezt nevezik harmóniának, szépségnek, a fenség ki-
mértségének. Noha háborúinkat manapság is kegyetlen eszközökkel vívjuk, de a né-
pünkért csupán, nem a világért, ami egykor a miénk volt. Az árulóknak veszniük kell, ám
az eltévelyedettek, vétkezzenek bármekkorát, megbocsátásra lelnek. Legkés bb elmúl-
tukban. Mint ez a n . Már nincs neve, örökre elfelejtette mindenki, mert a törvény így pa-
rancsolja. Törvények és Hit… Azért feledte el mindenki, mert ha valakinek nincs neve,
arról nem vesznek tudomást, feledésbe merül… és utána már nincs. Megfakul, kit nik a
világból… A n egész élete a hitét tükrözte, hogy változni kell. Csak éppen nem mind-
egy, hogyan, milyen irányba. Elkeveredni és elt nni egy friss vérhullámban… Az nem
túlélés. A dzsennek elt ntek immár, és az amundok is el fognak t nni. Talán csak az
sellenség nyája érti igazán, amire gondolok. S talán ez az oka a gy löletnek is. Az
örökkévalóságon átível , izzó gy löletnek.
A maszkos kiszáradt szájjal, lázasan latolgatta az elhangzottakat. Hát ezért kellett
szajhaként teng dnie a szerencsétlennek? Mert jót akart, csak rosszul? Hát ennyi ér hi-
tük, a rítusaik, a ragaszkodásuk? Olyan teremtmények szabályai ezek, melyek csak a
maguk srégi háborúját vívják, s már alig valamicske kapcsolja ket fajtájuk gyökerei-
hez!
– Mi vagyunk a gyökerek! Mi vagyunk, akikt l ti mind származtok, bár lassan elveszí-
tettétek létetek értelmét. Igen… valami ilyesféle istennek lenni…
A Tanács feje igyekezett olyan jelentéktelenné összehúzódni, amennyire csak tudott.
Ha urai ilyenek, mifélék lehetnek a legendák sellenségei?
– Azt nem akarod megtapasztalni. Te csak arra ügyelj, hogy Annir megkapja, ami ne-
ki jár és azok a gorvikiak itt maradjanak. Élve, és a mi oldalunkon. Mindenképp a mi ol-
dalunkon. A n t a városon kívül temessék el. Megérdemli…

Christobal és a fejvadászok a csizmadiát próbálták emlékezésre bírni. Fernando és

Elvira pedig egy ütött-kopott fogadó söntésében foglaltak helyet. A Mályvarák koszos kis
lebuj volt. Egyetlen helységének mennyezete csupa korom és füst, a rozoga kémény
miatt. Szálkás, kecskelábú asztalok, kopott székek, borfoltos szalma-csomók a padlón.
A csapos szemmel láthatóan kelletlenül lépett hozzájuk és túlzó el zékenységgel aján-
lotta nekik a hely specialitását: a rákászbort. Ócska, vizezett pálinkát hívtak így, korsóját
egy ezüstkoronáért mérték, de a boszorkánymester szemrebbenés nélkül kifizette. Jól
látszott, hogy lélekben valahol messze jár. Kit érdekel, hogy tegnap még egy hulla lógott
a fogadó cégérén?

69
 Elvirát a legkevésbé sem foglalkoztatta. Csak ült, hallgatta a város moraját – amelybe
a tenger zúgása vegyült – és bámult maga elé.
A kölyök elt nt. Úgy rohant el, mint aki a világból akar kifutni. Eleinte nem értette, hi-
szen az anyja – az az svér szajha – meghalt, most már nem köti ide semmi. De még-
iscsak az anyja volt. S az apja, akinek a lenyúzott b rébe öltöztették a holttestet… Mifé-
le lény eszelhet ki ilyen véres kegyetlenséget?
A fiút nem érdekelte, hogy az anyja ribancként élt, értette ezt pontosan. Garía, az
tanítója sem volt különb, a tetejében gyilkos, aki rontó praktikákat zött. Mégis, amikor
azon a shadoni máglyán hamuvá égett, az úgy fájt, hogy majd' a szíve szakadt bele.
Akkor esküdött meg rá, hogy ezt a fájdalmat sem látni, sem átélni nem fogja többet. S
most, tessék! Ez a félvér túl közel került hozzá. Neki sosem volt gyereke. Nem is lehe-
tett. Pedig most, hogy olyan közel került a századik évhez, jobb vágyott rá, mint valaha.
Az id t talán le lehet gy zni b bájjal, de a lélek bajait nemigen.
Egy boszorkány talán élhet örökké, de minek?
Mit érezhetett az a kölyök? Lamon, így hívják. No tessék, már a nevét is tudja! Miért
ez az érzelg sség? Régebben áldozott fiatalabbakat is a Sötét Anya rítusaikor. Most
pedig éppen egy korcs félelf fiú bajai indítják meg?! A teste lehet fiatal, de a tudata már
aligha. Ennyire megöregedett volna?! De a gyerek szemei… Meghalt a macskája, az
anyja, az apja… Mennyit képes elveszíteni az ember? S mennyit bír ki anélkül, hogy
összetörne a veszteségek súlya alatt? Hová mehetett ez a kölyök? Meg akarta találni,
magához szorítani, és azt mondani: – ”Semmi baj.” Ahogyan vágyott annak idején – a
shadoni máglyák visszfényeinél – arra, hogy valaki megölelje, és azt mondja, ez csak
egy csúf álom és ne féljen, mindjárt fölébred!
Mi folyik itt egyáltalán?! Ki öl meg kit és miért?!
Csak elfekre vadásznak, vagy már emberekre is? Az a n közrend volt, kitaszított
még a kitaszítottak közt is, szerencsétlen pária csupán. Kit zavarhatott nyomorú élete?
Nem felmagasztalni akarta a lotyót, de mert egy pusztult el, sorsát valahogy riasz-
tóbbnak találta. Akár vele is megeshetett volna, más körülmények között.
Mi történik itt? Miért akar dolgokat megtudni, amiket talán jobb, ha nem bolygatnak
meg? A dran Dreglagenek hadd maradjanak, ha elég vakmer ek, ostobák és állhatato-
sak! nincsen hozzájuk bilincselve, elt nhet, ha akar! De érezte, hogy nem akar. Már
nem. Valami felszította benne a dühöt, az anya védelmez makacsságát, a kíváncsisá-
got, s azt suttogta: ne szökjön meg.
Mert ez így helyes.

Lassan beesteledett. Azok, akik a sötétségt l enyhülést vártak, keservesen csalódtak.

A kövek magukba szívták a h séget, és most úgy ontották, akár a jól megtömött kály-
hák, télvíz idején. A por már mindent belepett, vékony, hamuszürke halotti leplet vont
Up-Umbarra.
A crantai romok ébredeztek némán a házak között. Egy-egy rozoga falszakasz, a há-
zak talapzata, pincék alja, a csatornák és a víztárolók kövei, mind – tompa feketeségük-
l csillogó kátrányszínre váltva elevenedtek meg. A néhai város sötét mosollyal figyelte
a csontjaira húzott, rozoga koszfészek fuldoklását.
A tenger is riasztó csöndességgel hintázott, a partközeli lagúnákban döglött halak le-
begtek, fehér hasukkal fölfelé. Megf ttek, motyogták a halászok és kört rajzoltak a szí-
vük fölé. Úgy t nt azonban, ez már nem elég a rontás távoltartásához. A baj megérke-
zett, elkergetni nem lehetett egykönnyen.
A Kardhalhoz címzett fogadó pincéjében – sós heringekkel teli hordóba – egy elf te-
temét rejtette valaki.
A szíve hiányzott, s félig megnyúzták. A vendégek egy pillanat alatt széttépték a riad-
tan hebeg fogadóst.

70
 A félelem ott járt a baj nyomában, mint egy gonosz, bosszúszomjas, kivert kutya, ami
megmar minden útjába kerül t. Up-Umbar lakói féltek, s ezen sem a kardlapozó rök,
sem Annir papjai nem tudtak segíteni.
Az alkony leszálltával sokan tárták karjukat szét, és halk fohászba kezdtek, remélve,
hogy megérik a holnapot.

A többiek egyenletes légzése keser kifejezést csalt az ajkára. Valaha is tudott így,
nyugodtan aludni. Most már nem. Ahogy felkelt, hogy megmozgassa a vállait, a sebek
felszakadtak. A csonttarajok tövéb l gennyes vér szivárgott. Gozbert tudta, hogy ez a lé
beivódik a ruhájába, szörny b zt áraszt, de nem panaszkodott. Már nem bánta, hogy
büdös és csúf. Csak azt remélte, hogy lesz egy nyak, amit el kell vágnia és a Tanács
gyógyítói végre rendbe hozzák.
Ült a sötétben, a koszos szalmán és rködött. Mindig volt az r, mert huzamosabb
ideig egyébként sem tudott aludni a fájdalom miatt. Várta a gyilkosokat. Alron megígérte,
hogy jönni fognak. Bár az énekmondó mostanában olyan furcsa. A kezén az a szép,
ezüstszín tetoválás sem ragyogott már úgy, mint régen. Miért változnak a dolgok? –
töprengett Gozbert. Régen minden olyan jó volt. Utaztak, harcoltak, azt mondogatták,
hogy h stetteket visznek végbe. Ennek most vége.
Kínlódva ült le ismét. A csontjai egyre kevésbé bírják a fájdalmat. Lehet, hogy hama-
rosan eljön a nap, amikor már nem pusztán a kardot, de önmagát sem bírja majd meg-
emelni. Ha elél addig egyáltalán.
Zörgés. Valaki jár odakint. Sziszegve tápászkodott föl és az ajtóhoz botorkált. A f -
részmalom el tt, a feltúrt gyepen egy jókora, fekete batár állt meg. Az alkony elrejtette a
részleteket, de a harcos úgy látta, hogy többen is ülnek a kocsiban. Eljöttek hát mégis!
Itt a gége, amit el kell metszenie, hogy a Tanács elégedett legyen és meggyógyítsák! El-
jöttek a gyilkosok, akik megölték a vértestvérét is.
Elviselhetetlennek t nt a további várakozás. A harcos ösztönei a túlélésért rimánkod-
tak. „Mindegy” Gozbert lihegve kardjáért nyúlt. A gyilkosok vannak itt! De miért is? Miért
jönnek vissza a tett színhelyére?
Egy pillanatra megállt. Miért is? Eh, a bárd megmondta és azt a ficsúrt nem ejtették a
feje lágyára! Ha a többiek hittek neki, hát is hisz neki! Így, bódító f zetekb l tompa f -
vel mi mást is tehetne?
Elvicsorodott. Ideje fölkölteni a többieket!

– Nem tetszik nekem ez a hely! – dünnyögte Maximo.

– Már az egész környéket körbejártuk, mindent fölforgattunk, de sehol semmi! Az
rök nyilván rég elvitték innen a tetemet, úgyhogy nem értem, mit keresünk itt egyálta-
lán?! Lassan teljesen besötétedik!
– Maradj csöndben! – mordult rá Federico és tovább vizslatta a f részmalmot. Rossz
el érzetek gyötörték.
A hátuk mögött Christobal guggolt a füvön és szétdobált gyepdarabokat vizsgálta. A
talajt borzalmas er gy rhette fel nemrégen. Remélte, hogy Elvira és Fernando is így
látják. k azonban harmadik szemükkel fürkészték a helyet. A boszorkány arca egészen
eltorzult a fájdalom nyomaitól. Itt megint meghalt egy szerencsétlen. Órákig szenvedhe-
tett, miel tt kimúlni engedték. Ki képes ennyi ideig életben tartani bárkit is, csakhogy kí-
nozhassa? Lehet, hogy tébolyult varázslóval akadt dolguk? Mágia nélkül miképpen le-
hetne ennyi kínt és fájdalmat, elkeseredést és dühöt el csalogatni egy haldoklóból? És
miért?
Néha egészen az a régmúlt érzés tört rá, ami egykori mesterasszonya sötét kuckójá-
ban rohanta meg utoljára. Csapdába ejtett patkányokat kínoztak hosszú t kkel, hogy a
kis Elvira behatóan tanulmányozhassa a fájdalmat. Néha arra gondolt, hogy mi lenne,

71
ha a lekötözött patkányok megértenék, hogy mit m velnek velük. Ha megértenék, hogy
a kínjaik semmiféle célt nem szolgálnak, hogy szemléltet eszközök csupán, hogy ki
vannak szolgáltatva, tehetetlenek… Elvira tudta, hogy elengedte volna ket. Egy intelli-
gens lény haláltusáját átélni szörny dolog. A szemlél ugyanazokat az érzéseket éli át,
mint a haldokló. Könnyedén tébolyhoz vezethet ez a lelki eggyéolvadás. Vagy halálhoz.
Ennél szebb véget is el tudott képzelni magának.
Ki az, akinek ennyi fájdalomra van szüksége? Nem tudott szabadulni attól a gondolat-
tól, hogy olyasvalaki, akinek ezek az elfek csak annyira fontosak, mint neki a patkányok,
annak idején. Talán nem is tartja ket többre.
Elkínzott arccal, zihálva kuporodott a földre. Várta, mikor kezdi Fernando piszkálni,
hogy a drága ruhája földes lesz és beletörik a f . A da-corga azonban csak állt lehunyt
szemmel és magában motyogott.
A világ egyetlen fortyogó, vörös örvénnyé vált a boszorkánymester körül. Ott, ahol
állt, pont ott halt meg az svér . Ha Elvira a saját kis praktikáit ezen a ponton próbálná
ki, valószín leg nyomban szörnyethalna. Ezen a helyen órákig kínlódott valaki. Vagy
úgy pusztult el, hogy órák fájdalmát élte át. Fernando jól látta a vörös spirált az ég felé
tekeregni. Up-Umbar égboltján izzott már néhány hasonló, véres pászma. Összesen öt
darab. Úgy t nik hát, legalább öt helyen öltek elfet A Vadasparkban, a Kapunál, itt a f -
részmalom mellett, a Piactéren a kölyök anyját és…. Nincs tovább. Hol az ötödik hely?
Az összes démonokra, hát mi folyik itt?! Hol és mikor történt az ötödik eset?
Az eget fürkészte. A vérkévék valahol a magasban összefonódtak, és egyetlen nya-
lábba rendez dtek. De, hogy merre mutat az a nyaláb, azt lehetetlennek t nt megmon-
dani. Célozhatta az eget éppúgy, ahogyan a földet is. S miért kavarogtak ott azok a fé-
nyek…?
A boszorkánymester egyre dühösebb lett. Biztos a vérhez van köze! Azokat a fénye-
ket még egy varázsló sem látná meg! Csak olyasvalaki, aki járatos a vérmágiában. Mint
a gyilkos. Vagy, mint .
De miért teszi, amit tesz? Eleinte úgy gondolta, sokat tanulhat le, mostanra er sen
kételkedett ebben. Két évtizede tartott nála ez a bizonytalanság. Ezért is nem lett – nem
lehetett – varázsló. Egy magafajtára nem bíznak misztikus er ket. Hála Ranagolnak, a
Ravanói-öbölre néz er dítmény boszorkányurai nem sokat tör dtek azzal, hogy némi-
képpen más. Éppen közöttük találkozott azzal, aki tanítványul fogadta. Értette a maga
praktikáit és pont olyan volt, mint Fernando. okította ki a magukfajta titkaira. Sokat tu-
dott, de ezen utóbb nem is volt mit csodálkozni. Volt ideje tanulni.
Azóta is elborzasztotta néha a gondolat, hogy miféle is . Hisz' éppen ezért kell itt
maradnia. Mert egyedül neki van fogalma arról, hogy az a másik mire lehet képes…
Maradnod kell, súgta a bels hang, a Sors rendelte így.
Szórakozottan ütötte föl a fejét. A két gon-corga mozdulatlanul állt a f részmalom be-
járatánál. Nocsak!
Maximo örült, hogy Fernando végre abbahagyta az álmodozást. Ideje lenne eldönte-
ni, hogy mit tegyenek végre! Kétszer is körbejárták a f részmalmot, de mindig ugyanarra
a megállapításra jutottak. Odabent van valaki. S t, legalább ketten vannak. Az egyik ta-
lán sebesült, mert néha felnyögött és mozgás közben er sen húzta a lábát. Igazán ne-
vetséges lenne, ha a gyilkosok itt rejt ztek volna naphosszat. De mert a környéket ellep-
ték a veteránok, talán nem is tudtak kereket oldani. El lehet egy ilyen f részmalomban
bújni. Itt ez a fészer, van nyilván pince is… Már percek óta álltak mozdulatlanul, mint két
szobor. Így nem figyel föl rájuk semmiféle vajákos! Merthogy úgy t nt, valaki odabent a
szellem hatalmával próbálja meg kifürkészni, mifélék is k valójában.
Dac' roah! Menj és engedelmeskedj!
Federico magában igen cifrán káromkodott. Mindig t és öccsét küldték el re, a
mantikor barlangjába!

72
 Ám a da-corga parancsol. Berúgták az ajtót.
Dohszag uralkodott a malomban. A gerendázatot szú rágta meg és a padló is veszet-
tül nyikorgott. Az épület üres volt, akár a koldus erszénye. És meglehet sen sötét. Az
alkony visszfényei elhaltak már, így s homályban kellett tapogatózniuk. Federico
szellemer vel élesítette ki látását és úgy nézett körbe. Csupa árnyék és zegzug min-
denhol. Hát ennyit Fernando terveir l! Parancsolni tud, de tanácsot adni, el re tervezni
és felkészíteni ket, azt nem. A Kosfej fekete farkára, hát miért nem szólt, hogy fáklyá-
ra lehet szükségük, és fegyverre mindenképpen?! Még szerencse, hogy a t rét mindig
magánál hordja!
Maximo is beszökkent az ajtón – támadó párduc mozdul így. Sehol senki. Olyan az
egész, akár egy roppant ostoba csapda. Na mi lesz, köszvényes, merre bujkálsz? Azt
úgysem hiheti senki, hogy halálos csöndben lopakodsz az ember háta mögé!
Pedig igen hasonló történt. Valaki becsapta az ajtót Fernando orra el tt és elszaba-
dult a pokol. Bugyborékoló víz zúdult rájuk mindenhonnan: rögvest b rigáztak. Mintha a
falakból és a lucskos szalmából záporzott volna a szutykos lé. A száraz deszkapadlót
egyetlen minutum alatt ellepte a szennyes áradat. El ször csak bokáig ért, majd comb-
középig, végül derékig. Azután a fagy ökle csapott közéjük. Dércsíkok vágtattak a tajté-
kos hab felszínén, esélyt sem hagyva a menekülésre. Az egyszerre összefagyó víztö-
meg rabul ejtette mindahányukat. Maximo felüvöltött, ahogy a jég combjába mart. Elvira
elájult a fájdalomtól és Christobal is hörögni tudott csupán.
Kétségbeejt , rút csapdába estek. A jégnek nem kell sok id , hogy szétroppantsa a
lábukat. És, még ha kiverg dnének is valahogy, a lábuk percek alatt elfagy!
Federico ösztönösen a ramiera markolta után kapott, de a szíjhám tartója üres volt.
Hát persze: fegyvereik a megvasalt, lelakatolt ládában várakoznak. Az Egyetlenre! A t -
rét vájta a jégbe, de csak szilánkok hasadtak le és érezni kezdte, ahogy a hideg fájda-
lom bénítása kúszik fölfelé combjain. Eszeveszetten csépelte a jeget, ahogyan Maximo
is hatalmasakat sújtott a sima fagytükörre – mindhiába.
– Úgy döglötök meg, mint Morah! Lassan, tehetetlenül, ahogy az a legfájdalmasabb…
A hang – alig több, mint suttogás – ijeszt en hatott a fagyos, zárt térben. Nem láttak
senkit: csak a saját fájdalmuk szülte képzelgésnek gondolhatták.
Szörny reccsenés hallatszott, a malom ajtaja beszakadt. A küszöbön a boszorkány-
mester állt és hatalmas
lánggal égett. Egész teste, a ruhái, de még a haja is eleven t zzé változott. Lépései –
egy-egy rianás mindahány – nyomán tüstént olvadni kezdett a jég. Valaki jókora tönkfát
vágott hozzá, ez a falnak lódította.
Alakok bontakoztak ki az árnyékos zugokból. Fából és b rszíjakból összeeszkábált,
kezdetleges korcsolyán közeledtek a jég felszínén. Hárman voltak. Egy magas, szürke
pofaszakállas férfi, a bal szemén kötéssel; egy szikár aszisz, aki éppen rágott valamit; s
egy óriási hústorony, csupa tüske páncéljában.
A félszem tenyeréb l, vastag sugárban kilövell víz telibe találta a lángoló boszor-
kánymestert, újra és újra nekicsapta a malom korhadt deszkaoldalának, s kioltotta láng-
jait. Fernando érthetetlenül hörgött, mire a jégtábla végig repedt. Fülrepeszt csikorgás
hallatszott és egyszerre ezer darabra robbant szét a jégtömb. Christobal és Elvira vére-
sen, szétszaggatott ruhával hevertek az olvadó kásahegyen, Fernando pedig a szilán-
koktól sebesre martan imbolygott öccse fölött. Kihúzta a többrét hajtott köpeny mélyér l
az áldozót rt és fölegyenesedett.
– Halál! – suttogta gyilkos indulattal.
Valami fényes suhant el az orra el tt és a fölébe tornyosuló izomkolosszus gyomrába
fúródott – Federico t re. Maximo féltérden várta az elkerülhetetlen véget. Az aszisz üté-
se szétzúzta egyik bordáját és elsöpörte, akár egy falevelet. A fickó könnyedén eltáncolt
az egyre er tlenebb gon-corga el l, de az csapásai rendre találtak. Agyon fog verni! –

73
rémlett fel Maximóban a bizonyosság. Egy utolsó er feszítéssel megpróbálta talpra küz-
deni magát, ám megcsúszott és hanyatt vágódott. Elég, gondolta. Elfáradt, nem érezte a
lábait, mindene fájt, és a jég olyan jó puha és langyos…
Az aszisz kalapácsütése a torkát érte. Vaskos nyakizmai ellenére is majdnem bezúz-
ta légcsövét. A gorvikiban elemi er vel horgadt fel az életösztön. Morgott, akár egy állat,
karommá görbül ujjakkal markolt az aszisz gigájába. Az kesernyés folyadékot köpött a
szemébe, ami égetett. Az embervadász ujjai – noha már inkább volt holt, mint eleven –
lassan összezárultak a gége körül. Másik kezével éles jégdarabot markolt és lesújtott
oda, ahol a szájat meg a szemeket sejtette. Addig csépelte, amíg a másik csak mozgott.
„Mindegy” Gozbert elesett. Hiába hasogatta össze az ellenséget, az még így, félig
megfagyva is túlságosan gyorsnak bizonyult neki. Pedig milyen remekül kidolgozták a
tervet! Jól sikerült a csapda is! És mindhiába! Hol hibáztak? Miért jobbak ezek, mint k?!
Federico újra megrúgta a harcos gyomrából kiálló t r markolatát. Gozbert el tt elsöté-
tült a világ. A gyomorseb a legfájdalmasabb. Órák múlva végez csak vele, ha nem mo-
zog, és nem er lködik. No, azt nem! Már nem tör dött a sebekkel, a fájdalommal, a szé-
düléssel. Elege volt a kínból! Vége!
Fölkapta a gon-corgát, két markába szorította, és a feje fölé emelte. Federico tudta,
ha elég er sen kapálózik, kitörhet a fogásból. Azonban lábai nem engedelmeskedett az
idegközpontok sürget parancsának. Annyi év vasszigora, kemény gyakorlatozásai és
tervei vállnak így füstté egy lény kezei között, aki talán már nem is ember.
„Mindegy” Gozbert gigászi szoborként magasodott a jégtörmelék fölé, s egy pillanatig
úgy t nt, örökké így fog állni. Azután eldobta a fejvadászt. Federico a jégszilánkok közé
zuhant. Érezte, ahogy a leveg kiprésel dik bel le. Eljött a vég! Nyirkos b rén rángások
futottak át, kapkodva nyeldekelte a leveg t. Egyszer csak mellézuhant a csupa csontki-
növés harcos. A gon-corga nem mozdult. Csak feküdt a jégen és vacogott.
A malom központi tartóoszlopa mellett hevert a varázsló. Már nem érezte egyetlen
porcikáját sem. Tudta, a szilánkok széthasogatták arcát és az ütést l, amikor nekizuhant
az oszlopnak, eltört a gerince. Nem bírt mozogni. Már nem is igazán akart. Ez hát a ha-
lál. Nem ilyennek gondolta. Sokszor elképzelte, ahogy a megfelel utolsó szavakat el-
mormolja. A víziói sokkal h siesebbek és igazán megkapóak voltak. Meg kevésbé fáj-
dalmasak. Még a leveg vétel is iszonyatos kínnal járt. Valószín leg elroppant két bordá-
ja, esetleg három. Bár most már ez sem számított sokat. Jól fölépített tervük kell s kö-
zepébe rondított az az idegen mágiahasználó. Varázsló biztosan nem lehetett, akkor
megérezte volna jelenlétét. Talán valamelyik sötét isten szolgája. Ezek lettek volna
Morah hóhérai? S most az gyilkosaik is?
Látta közeledni – égett ruhájú, vizes hajú, vicsorgó férfi kezében – a fogazott pengéj
áldozót rt. Valami égett. Érezte a füst szagát. Milyen ostoba szerszám az emberi test!
Futni már nem tud, de a szagokat még érzi!
Észrevette jövend végzete nyakában a címeres medált. Hacsak nem vették el valaki
mástól, akkor k is Up-Umbar bérencei! k is megkapták ezt az átkozott asztrális para-
zitát. Ha lenne még ereje, a harmadik szemével láthatná a kagyló és a férfi között feszü-
, szivárványszín szálakat. De valós szemeivel is alig bírt fókuszálni. Füstszag vagy ró-
zsák illata ez a szélben? Milyen sötét itt minden… Felesleges harc és halál. A t rt már
nem érezte a torkán.
Fernando egyetlen vágással metszette át a ver ereket. Lassan letérdelt és száját a
sebre tapasztotta. Öklendezését legy rve próbálta nyelni a vért. Sejtette, ha szabadjára
engedné magát, még jól is esne talán. De azt is tudta, hogy akkor nem sokáig maradna
ember. Ezúttal nem akadt más választása. A batáron ugyan – egy apró ládikában – sú-
lyos pénzen vett gyógyital és kötszer várta, ám most mozdulni sem tudott, nemhogy ki-
menni érte.
Ivott hát, bár a hányás kerülgette. Csöppet sem hasonlított a galambok és a patká-
nyok vérére. Sokkal több er t adott. Csak akarnia kellett és sebei beforrtak. Frissnek

74
érezte magát, kipihentnek – és fiatalnak. Ha minden nap hozzájuthatna… Nem! Nem
akart olyan lenni, mint egykori mestere…
Letörölte ábrázatáról a vért és ruganyos mozdulattal pattan föl. Ekkor vette észre,
hogy Christobal figyeli. Tekintetében undor és félelem lappangott. Bárcsak értenéd
öcsém! – gondolta Fernando. De még nincs itt az ideje… Úgy döntött, nem vesz róla tu-
domást. Nyújtózott egyet.
– Ébreszt ! – harsogta. – Ideje lesz talpra állni…!
Azután kacagott: hosszan és felszabadultan.

75
 5.

„...S CSONTARCUKRA ÖRÖK MOSOLYT VÉS...”

Puha, meleg sötétség szállt föl a földr l és terült szét Up-Umbar fölött. Az emberek
azt szokták mondogatni, hogy leszáll az éj, de az elfek tudták, ez pont fordítva van. Az
ég odafönn még der s, de a f szálak között már ott bujkál a sötétség. Hiszen minden
mese és mítosz úgy tartja: a gonosz dolgok a komor mélységben laknak. Minden, ami
sötét, az a lenthez és a mélységhez kapcsolódik. Csak az emberek nem látják ezt vilá-
gosan. De a féregélt ek egyébként is olyan buták!
Az elf gyermekek csak ennyit tudtak az emberekr l, s ezt is f ként elejtett megjegy-
zésekb l. Igaz, arról fogalmuk sem lehetett, hogy ezek szándékosan, éppen el ttük
hangzottak el. Jobb, ha csak ennyit tudnak az emberi nemr l! Buták, otrombák, rövidlá-
tóak, bárdolatlanok, gonoszak. Vereked sek és komiszak. Élvezik más fájdalmát. Ha
csak ennyit tudnak a gyermekek, nem lesz kedvük az embergyerekkel játszani. Nem
vágyódnak közéjük. S kés bb nem keverednek velük. A kicsiknek nem kell értenie, hogy
az emberek jelenléte egyszer en nem kívánatos. Nem érthetik, hogy mit is jelent az,
hogy mindent és mindenkit túlélni. Lehet leg érintetlenül. Ok már beleszülettek ebbe a
mesterséges elszigeteltségbe. Számukra a városból beszüreml zajok ugyanannyira
természetesnek t ntek, mint a parkok pázsitján való fogócskázás.
A hatalmas, mesterséges cédrus- és feny ligetek útveszt jében persze számos vi-
gyázó szem figyelte a csemeték játékát. Ezek a csöppségek a jöv nemzedék. Mind ke-
vesebb és kevesebb gyerek születik, s az újszülöttek fele is hamarosan meghal. Ez az
átkozott hely teszi, tudta mindenki. Maradniuk kellett, így fogcsikorgatva, de t rtek.
A leveg – a karcsú k oszlopokból álló kerítésen belül – kellemesen h vös volt. Évti-
zedek óta gondozott pázsit és gyönyör fák, él sövény és parányi tavak húzódtak az
Achias Ház központi épületéig. Pompás márvány palota volt ez: hófehér kupolákkal,
bels kertekkel, szök kutakkal, s erre még nem fojtogatott a por. Az elfek persze ide-
genkedtek eleinte a zárt épületekt l, de a fiatalabb generációk gyorsan megbarátkoztak
ezzel. Hiába, akik sokat élnek a féregélt ek között, azok maguk is idomulnak az ostoba
szokásaikhoz…
Így, alkonyattájt azonban már mindenki visszatért a Ház óvó falai közé. Az erd sáv
túloldalán, a szent ligetekt l azonos távolságra lev Thaill Ház tagjai is ugyanígy tettek.
A gyermekek nem értették, hogy miért, de nem mertek kérdezni. A feln ttek már napok
óta komoran járták a ház folyosóit és nem mosolyogtak. Megérezték ezt a kicsik, mint a
pici állatok a közelg vihart. Inkább a kert hátsó részén játszottak, amíg az rz k be
nem terelték ket az épületbe. Mióta a két Nemes Házból elt nt egy fiú és egy lány, nem
volt szabad sötétedés után a kertben maradni.
Ketten mégis kicselezték az röket és a park végében, a Nagy Fánál bújócskáztak.
Csak, hogy megmutassák, hogy milyen ravaszak és ügyesek is k! Merthogy a Nagy Fa
tilos helynek számított. Még a kertmesterek sem mertek hozzányúlni: állítólag az ágak
vérkönnyeket sírtak, ha valaki letörte ket. A feln ttek arról suttogtak, hogy egy szeren-
csétlen öngyilkos leány sírján, annak szívéb l n tt ki ez a fa. Ezért nem szabad hábor-
gatni azt a helyet.
Persze ezt csak úgy, egymás között mondogatták a feln ttek. Nem gyerekfülnek
szánták. Pedig roppant élesek ezek a fülek, ha olyasmir l esik szó, amit nem nekik

76
szántak. Kár, hogy még nem értették, mit jelent: öngyilkos. Biztosan olyan feln tt szó,
mint a kérészélet szemét, vagy a vágy rózsái. Majd id vel megértik.
Ezek ketten ott bujkáltak hát, a park egyik eldugott, sötét zugában, nem messze a Fá-
tól. Végig kúsztak a szömörcebokrok között, a ruhájuk csupa ragacs, szösz és f lett.
Majd azt mondják, hogy elcsúsztak fogócska közben. Persze ezt lesütött szemmel kell
mondani, akkor a feln ttek nem büntetik meg ket annyira szigorúan.
A szömörcésen túl terpeszkedett a Fa. Hatalmas volt, sötétbarna ágai metszetlenül
tekeregtek mindenfelé. Számtalan gyökere póklábként túrt a pázsitba. Sehol egy szép
zöld levél, csak fekete csonkok összepöndörödve. A kicsi ijedten nyitotta tágra a sze-
mét. Talán mégsem kellett volna idejönniük! Csak az tartotta vissza, hogy a nagyobb
gyávának nézné, ha most elfutna. Márpedig is nagynak akart látszani!
Mindketten az Achias Ház zöld-szürke tunikáját viselték, barna saruval. A tabard és a
köpeny majd akkor jár, ha feln ttek. De az már nem lesz olyan nagyon sokára, hiszen
most is megmutatták, hogy milyen bátrak! Melyik feln tt mert volna idejönni este a Fá-
hoz?!
Az ágakat szell borzolta, s csak úgy zörgött a sok száraz levél. A nagyobb is úgy ér-
zete, hogy nem volt olyan bölcs dolog idejönni. A felszálló sötétséget lassan benépesí-
tette zaklatott képzelete. Mintha mozogna valami az árnyékok között…!
A kicsi hirtelen fölpattant és odarohant a fához. Le fog törni egy ágat, hogy majd a
vért könnyez fadarabbal bizonyíthassa, hogy itt jártak. Hogy milyen bátrak voltak!
Máskor r szokott itt posztolni, de most az is ket kereste a terebélyes parkban. Föl-
nézett a fára. Milyen hatalmas! Az ágkorona fele átlógott a kerítés fölött és a sötétben
rémiszt , ágas-bogas hajcsomónak t nt.
Letört egy parányi, száraz ágvéget. No, hol vannak azok a könnyek?! Valaki hirtelen
betapasztotta a száját. Alakok bújtak el a sötétb l és körülvették, hogy moccanni sem
tudott. Érezte, hogy nem a faág, de maga könnyezik. Tudta, most majd jól megbünte-
tik a feln ttek. De miért húz kést az egyik? Úgy reszketett, mint egy nyárfalevél.
Hirtelen éles fájdalom hasított a két csuklójába. Már hangosan sírt volna, de nem tud-
ta kinyitni a száját. A lábai megrándultak, de azok hárman megtartották. Hirtelen nagyon
sötét lett és elálmosodott. Érezte, ahogy puha f re fektetik. A karjait meleg, ragacsos lé
áztatta. Már nem sírt. Milyen hideg lett hirtelen. Valaki sikoltozott… Valami permet hullt
az arcára. Hát mégiscsak siratja a fa…
A trió lassan hátrált. Idegen, veszedelmes területen jártak, de a mester parancsának
engedelmeskedni kellett! Jól hallották a közeled k dobogását. Hatan voltak. Kett nél íj
is volt. Szavak nélkül döntöttek.
Az egyikük a fa árnyékában maradt, míg a másik kett az ágakra kúszott föl. Egy perc
múltán a húsz láb magas k kerítés túloldalán lesznek, anélkül, hogy bárki is rájött volna,
hogy ott jártak.
A nagyobb elf kölyök úgy sikoltott, mint akit nyúznak. A kicsi ott halt meg a szeme lát-
tára.
A hosszúélt rök a szömörcést megkerülve jöttek. Már nem futottak, hanem óvato-
san közeledtek a fa mellett várakozó alakhoz. A két íjász nyilat helyezett az idegre, a
többiek hosszú, levél alakú t röket szorongattak. Azután az egyikük vért köpve zuhant a
tüskés bozótba. Nyakukon volt az idegen, pedig az el bb még a fa alatt állt. Az egyik r-
nek kézéllel zúzta szét a gégéjét, a másikat kibelezte a rút, fekete t rével. Az íjászokat
akarja, villant a felismerés az rökbe. Íjak nélkül csak közelharcban lehet megállítani.
Abban pedig mesternek t nt.
Az idegen hirtelen fél térdre zuhant. A lábába valaki egy t rt döfött. A nagyobbik gye-
rek remeg szájjal lépett hátra. Hát megtette! Ostoba volt, de bátor!
A hosszú, fekete fegyver egy pillanat alatt elsöpörte. De az idegen, bármilyen gyors
volt is, elvesztegetett egy pillanatot. Kit célpontot nyújtott az íjászoknak, s már nem

77
takarta semmi, ami akadályozta volna ket a lövésben. Az egyik nyíl a mellkasán, a má-
sik a szemén találta az idegent. A fajtájukbéli gyermek gyilkosát, az átkozottat!
Az idegen számára megállt az id . Annyi év embertelen gyakorlatai, a düh, a félelem
és az akarat egy végtelen pillanatot adtak neki. A társai visszavonulását lehet vé tette.
Mesterük parancsát teljesítette. Kár, hogy már nem dicsekedhet el senkinek a gy zel-
meivel odahaza! A szél, a puszta és a hegyek feny illata sajgón villantak bele. Mindjárt
lejár az a pillanat. A fájdalom útját lezárta, de az izmai már alig engedelmeskednek.
A szánalmasan cammogó svér ekre pillantott. Kár, hogy ez a vége. Sóhajtott és
érezte, ahogy a világ forró és sötét lesz körülötte. Addig nyújtotta ezt az utolsó pillanatot,
amíg csak lehetett. Azután átvágta a két íjász torkát és a pengéjét az utolsó r koponyá-
jába törte. Ne illethesse már senki keze! De ezek el tte mennek, és szolgái lesznek
odaát!
Elengedte a markolatot és elzuhant. Vér mindenütt. S a mozdulatlan alakok egyike
sem látta már, ahogy a Fa letört gallyvégér l egy vörös csepp hullt a kicsi testére.

Maximo a saját hányásában ébredt. Percekig feküdt a langyos ragacsban, azután el-
unta a b zt. A saját b zét. Eleinte csak ült a szalmazsákon és bambán bámult maga elé.
Az sem tudta, hol van. Lassan felderengett a fogadó neve: Csonkaház. Milyen ostoba
név! Csonka. Az élete csonka, nem ez a ház!
Nem emlékezett rá, hogy miképp került a fogadóba. Arra még visszagondolni sem
akart, ami a f részmalomban történt. Úgy lenne a legpompásabb, ha csak álmodta vol-
na az egészet, de tudta, hogy nem így van. Nem lehetett álom, hiszen még most is sa-
jognak a bordái és nyilall a nyaka. Az a nyavalyás majdnem megölte!
Remeg lábbal próbált föltápászkodni, de hiába. Ranagolra! Csak nem maradandók a
sérülései?!
Undorodva pillantott végig a zöldes hányadékon. Valami gyógyf zet maradéka lehe-
tett, amit már nem bírt el a gyomra. Érezte, hogy remeg, mint aki lázas. Talán, az is va-
gyok, gondolta és megtapintotta a homlokát. Igen, biztosan lázam van! – vacogott. Való-
szín leg sebláz.
Lassan bukkantak föl az emlékek. Jég, ami a lábába mart. Záporozó fagyszilánkok,
amik tépik és hasogatják a húsát. Valaki üti, összetöri, kiszorítja bel le a szuszt…
Felnyögött és megpróbálta félrekapni a fejét – remélte, az el tolakodó képek ett l
végre elt nnek. Megszédült, a nyakába éles fájdalom hasított. A szemei könnybe lábad-
tak. A tárgyak körvonalai elhomályosultak, s a világ hullámzó táncba kezdett. Úgy érez-
te, hogy menten összehány mindent, de már nem volt mit kiadnia magából.
Zihálva d lt hátra. Hát miféle gorviki ?! Sehol egy tarka kend , sehol egy borotva-
éles ramiera, csak hányadék, fájdalom, rémképek. Sebesült gorviki.
Ennyire pocsékul még sosem érezte magát. Annak idején arra okították, hogy a fájda-
lom megszokható és legy zhet , de egy bizonyos határon túl már káros. Túl sok er t
von el más dolgoktól. Ilyenkor el kell el le bújni, menekülni!
Hová?! – vicsorgott Maximo dühösen. Egyébként meg az összes vajákos fölfordulhat!
Nem érnek a tanácsaik egy fabatkát sem!
Maximo egyszer látott egy igazi orvost. Nem konyított a mágiához, sem a kutyasz r-
l és galambvérb l összekotyvasztott szörny séghez. Ellenben borbélyoktól, felcserek-
l és hóhéroktól tanult meg annyit, amennyit csak lehetett, az emberi testr l.
Shadonban máglyára akarták küldeni, mint Domvik Egyházának ellenségét. Olyan dol-
gokat mert állítani, hogy a Domvik által mindenkibe beleplántált lelket sehol nem találta
az emberi testekben, tehát az nem a test része, így láthatatlannak és anyagtalannak kell
lennie. Már amennyiben van lélek.
A shadoniak szerint boncolni csak a h s lovagoknak van joga a csatatéren, s ket tel-
jesen hidegen hagyta, hogy az ellenségnek volt-e lelke vagy sem, ha egyszer megnyu-

78
vadt. Így érthet volt, hogy Logran Chattert még a züllött Shadlekben is máglyára szán-
ták. Hogy onnan miképp került a gorviki Oriorden corgához, azt Maximo nem tudta. Nem
is igen érdekelte. Az egyetlen, ami számított, hogy Logran meg tudta ket gyógyítani.
le tanulták meg, hogy mit hol találnak a testben, s ha gyorsan, fájdalommentesen
akarnak gyilkolni, hova szúrjanak. Mert a fájdalomtól irtózott a vén orvos. A gon-corgák
között annyit tanult a test titkairól, mint még sehol, de akkor is irtózott a tudattól, hogy az
tudását gyógyítás helyett ölésre használják föl. Maximo sokat figyelte az orvost. Nem
bízott benne. gyilkolni tanult, ez a fickó pedig a felesleges fájdalomról magyarázott.
Akkor még úgy gondolta, hogy a kín elviselése a kemény és bátor harcosok ismérve.
Azóta megtanulta, hogy az ostobáké. Aki öl, annak nem az a feladata, hogy maga szen-
vedjen. Ahogy okították nekik: a gyilkolás is csak egyszer mozdulatsor. A kín a mögöt-
tes okokban rejlik.
A harcnak nincs köze a fájdalomhoz, legfeljebb eredménye lehet. Ahogyan most is
érez. Ez csak annak a jele, hogy ügyetlen volt. Egyszer látta, ahogy Logran egy sebe-
sülttel foglalatoskodik, akinek szétroncsolódott a bal lába. Rég el kellett volna ájulnia és
kivéreznie, de az ajzószerek még életben tartották. Logran azt tanácsolta, hogy gondol-
jon valami egészen szokatlan dologra, mint például egy csónakorr, egy kavics erezete,
vagy egy felszálló füstcsík. Ez id legesen eltereli a figyelmet a fájdalomról. Most
Maximo is ezt tette, azzal, hogy arra a régi délutánra gondolt, amikor Logran a sérült lá-
bat vizsgálta. Lassan, mélyeket lélegzett. Igen, most egy darabig talán jól lesz, de sür-
sen keríteni kell valami ételt és tiszta vizet, így legyengülten, üres, háborgó gyomor-
ral, lázasan semmi hasznát nem látná a család. Pedig maradnia kell, hogy segítsen
megtorolni a rajtuk esett sérelmet. Majdnem megölte ket három bérenc! Valakik béren-
cei. Majd kiderítik, és móresre tanítják a pimaszokat!
Mert ez így lesz helyes…

Christobal és Federico a boszorkány ágyánál ültek, már órák óta. Elvira sebei behe-
gedtek a gyógyitaltól, de a n csak feküdt az ágyon és karikás szemeivel a mennyezet
poros gerendázatát nézte. Az ágy lábánál egy vödröt tartottak, hogy Elvira abba hány-
jon, ha a gyomra háborogna a f zett l.
Elvira csak feküdt és bámult a semmibe. Valahol nagyon mélyen talán tisztában volt
vele, hogy lázas, de nem tudatosult benne. Minden csontja fájt, a b rébe egyszerre tu-
catnyi helyen nyilallt a kín és kába volt. Nehezen lélegzett.
Christobal szomorúan nézte az alig piheg n t. A szenvedés általában nem hatotta
meg. F leg nem a másé. De Elvira valahogy… más volt. Sötét lelke legmélyén volt egy
parányi zug, ahová régi léte kacatjait zsúfolta. Köztük a szeretetet. Ott akadt hely a bo-
szorkány számára is. Mert olyan szemtelenül és romlottan tudott mosolyogni. Mert annyi
élet szorult belé. Mert néha apróságokon dühöngött és máskor, mikor k majdnem ösz-
szeroppantak, szilárdan, két lábbal állt a földön. Mert volt. Ugyanúgy, mint Maximo, aki
most rjöngene, ha mások is látnák az összehányt ágyát, és arra gondolnának, hogy ez
a tagbaszakadt fickó is lehet egy pillanatra gyenge. Ugyanúgy, mint Federico, aki csak
ül, cserepes szájjal, karikás szemekkel és csupán a megfeszül nyakizmai mutatták,
hogy milyen ideges. Christobal csak egyetlen alkalommal látta ilyennek a gon-corgát.
Azon a hajnalon, amikor a dran Dreglagen saggia megsz nt. Amikor a saját fajtájuk, ba-
rátaik, a távoli rokonaik is elfordultak t lük, hogy apjuk legrégibb jóbarátja hányhassa
ket kardélre. Amikor el ször t dött el azon, hogy miért van ez így Gorvikban? Íratlan
törvény?! Szokás? Akkor és ott – egy pillanatra – Ranagolba vetett hite is megingott.
Miért?! – zakatolt benne a kérdés. Miért történhetett így?! Anyjuk meghalt, a kastély és a
park elpusztult. Az a világ elt nt. Ahogy az a gorviki is elt nt, aki akkor volt. Már csak
Christobal dran Dreglagen, nem több. Ha visszatérhetne oda, Abradóba, talán nem is
találná a helyét. Mert már nem gorviki módon él, cselekszik, gondolkodik. Csak hitegeti
azzal magát, de valójában kivert kutyaként csatangol. Gyenge lett. Ranagol pedig meg-

79
veti a gyengéket! Mi hát valójában a gyengeség? Azon a hajnalon látta ilyennek Federi-
cót. Félt és ideges volt. A düh majd szétfeszítette. De ott és akkor, meghalt volna a csa-
ládjáért. Ranagol nem kedveli a gyengeséget. Az önfeláldozás – f leg er s önfeláldozá-
sa – ostoba és gyengeségre utaló tett. Emlékezett, ahogy a gon-corga ott állt a ledöntött
oszlopsor el tt, a lángoló sövény mellett. A park csupa pernye és füst, a formára nyírt
bokorköltemények pergamenként pöndörödtek össze a lángok között. A sima, k lap-
okon mindenütt lemészárolt szolgák, katonák, az Oriorden corga megölt vadászai. Dög-
lött állatok, vér, belek, üvöltés. És a t z… Soha nem fogja elfeledni a t z harsogását,
ahogy pillanatok alatt fölfalta az egész addigi életüket.
A folyó fel li kapu beszakítva, ameddig a szem ellátott idegen katonák nyüzsögtek.
Csupa régr l ismert arc, gyakorta megfordultak a dran Dreglagen kastélyban, mint szö-
vetségesek. Vérmocskos páncélosok közeledtek a batárhoz. Az utolsó röket egy pilla-
nat alatt levágták és üvöltve rohantak feléjük. Az élen egy mestergyilkos futott, jól lát-
szott a kend jér l. El ttük csak Federico állt és más senki. Ha elesik, elfogják a batárt.
Maximo ájultan, kivérezve feküdt a kocsiban, Christobal nem harcolhatott a napszent-
sége miatt. Fernando er i pedig elapadtak. Persze, ha varázsló lett volna, minden más-
ként alakul! De nem, már csak Federico maradt és félt. Gon-corga volt és félt. A fejva-
dászokat nem szemt l-szembeni harcra okítják els sorban, hanem a gyors és célszer
megoldásokra. A mestergyilkos mérgezett ramierát húzott, jól látszott a folyadék opálos
csillogása a pengén. Vigyorgott. Remek nap lesz ez! A Pellin-féle kett s vágáshoz ké-
szül dött, hiszen arra úgysem számít ez a zöldfül . Hogy tartja a ramierát! Tehetségte-
len…!
Federico oldalt lépett és a kardot – a vívás és lovagi szabályok felrúgásával – a meg-
sértett mestergyilkos szemébe döfte. A hatalmas lendületet kapott, vékony penge vala-
hol a tarkónál bukkant ki.
A másik két támadó, akik gyermekkoruk óta ismerték már a Dreglagen család birtoka-
it, megállt. Errefelé n ttek föl, itt lopták a sz t és rúgtak be el ször. Ez a vidék volt az
otthonuk. De a nagyúr fejenként négy ezüst coqua-t fizetett minden idevalósi szabad-
nak, aki a szolgálatába állt. Most mégsem akarózott megölni azt, aki a saját, jogos birto-
kán állt. Leengedték a fegyvereiket és szembefordultak a közeled társaikkal. Hagyták
Federicót menekülni. Kés bb megtudták, ezért a tettükért karóba húzták ket.
Akkor félt Federico, de mégis… Mi ez, ha nem bátorság? Hát csak a k arc és a hi-
deg, számító tett a bátor?! Hát olyan nagy b n egy pillanatra gyengének lenni, ó, Uram?
Egy pillanatra gyengének mutatkozni és szeretni ket. Hiszen már csak k maradtak a
családomból! – emlékeztette magát Christobal. Meg a bátyám… Aki vért iszik a haldok-
lóból… Ezért is ragaszkodott a sacerdos, hogy mind a ketten itt rködjenek Elvira mel-
lett. Nehogy a boszorkánymester hozzáférhessen.
Amikor hajnaltájt sikerült visszajutniuk a Csonkaházig, Elvira ájulásszer álomba zu-
hant. Azóta néha magához tért, ivott egy kevés vizet, de szemmel láthatóan rosszul volt.
A pap azt kívánta, bárcsak meggyógyíthatná, de a test sebeit már a gyógyital behegesz-
tette. Mit tehetne a fáradtsággal, a lázzal, a lélek fáradalmával? maga sem aludt rég-
óta, a gon-corga pedig három napja egyfolytában talpon volt. Vörös, ég szemekkel,
szótlanul virrasztottak a boszorkány ágyánál. Nem a testét nézték, hiszen azt mindket-
ten megkapták jó párszor. Az életük része volt és nem hagyják elpusztulni, semmi pén-
zért.
Megbánja még keservesen, aki meg akarta öletni ket! A düh az egyetlen, ami még
így, holtfáradtan sem hagyta el ket. Azok a halvér északiak, ott kint majd megtanulják,
hogy milyen a gorviki temperamentum! Nem fogják hagyni, hogy valaki úgy mészárolja
le ket, mint az elfeket! Azon a hajnalon kitelt Ranagol akarata, de most, itt csak az le-
het, amit k is akarnak!
Mert ez így lesz helyes!

80
 Elvira úgy érezte, hogy sikoltania kell. Mintha valaki er szakot követne el rajta. Az
agyát éles kések hasogatták, csorgott a nyála, majdnem megfulladt. Szemei el tt szi-
várvány pókháló szálai kavarogtak a leveg ben.
Elfelejtette… elfelejtette… zakatolt a szó a tudatában. Úgy érezte, mennie kell. Föl
kell kelnie, és indulnia kell, mert sok a dolga. Érezte, hogy ez a sürgetés valahonnan kí-
vülr l jön, de lassan maga is elhiszi, hogy az övé ez a gondolat. A kényszerít vágy,
hogy rohanjon és tegye, amire kérték.
Elfelejtette megnézni a…
Indulj! – sürgette a vágy. Mintha egyszerre lett volna éhes, szomjas, álmos: minden
érzéke egyetlen pontba s rítette a vágyat. Indulni! Cselekedni! Most!
Alig tudott egy parányi zugot elkeríteni magának, ahol ez a láz már nem bántotta any-
nyira. A teste azonban hevesen reagált és a láza az égig szökött.
Elvira elképedve figyelte a saját érzelmeit. Valaki vagy valami megpróbálja az érzel-
meit befolyásolni! Vagy a századik év miatt…? Elfelejtette megnézni a… A kagylók!
Pókhálóként ragadt szellemtestére a kagylómedál szülte mintázat. Csupa olyan érze-
lem kavargott ebben a szivárvány örvényben, amit l Elvira elborzadt. Feltétlen h ség.
Segít készség. Vágy, hogy szolgáljon és engedelmeskedjen. Úgy t nt, a Tanács min-
denképpen igényt tart a segítségükre és nem óhajtja, hogy alkalomadtán meggondolják
magukat és elt njenek. A kagylók pióca módjára tapadtak asztráltestükre: kizsákmá-
nyolták ket, az érzelmeikb l lakmároztak. Hamis érzelmeket keltettek, s a valósakat el-
tompították, vagy föler sítették. Mintha megkeresték volna mindannyiukban azt a gyen-
ge pontot, ami miatt elfogadhatónak t nt: maradniuk kell. Düh, vágyak, szánalom, érdek.
Kinél mi. Még ésszer nek is látszott. Mindeddig. Talán is csak addig tarthatott ki, amíg
el nem veszítette egyszer az önuralmát. Most pedig ihatja a levét. És még csak kedvet
sem érez, hogy levegye a nyakából ezt a parazitát. Micsoda aljas férgek ülnek ebben az
up-umbari Tanácsban?! Ennél ravaszabb és kegyetlenebb dolgot, maga a boszorkány
sem tudott volna kiagyalni. Csapdába csalták ket. Újra! De miért? Miért ilyen fontos ez
az svér gyilkosság? A többi csoport, akiket felbéreltek… vajon k is megkapták eze-
ket a dögöket? Vagy csak k?
A teste gyenge volt. Tudta, ha nem dönti le a mentális védfalait, ez a mágikus pióca
lassan megöli a testét. Ha ügyes, talán részben meg rizheti a szabad akaratát, és ké-
bb figyelmeztetheti a dran Dreglageneket. Mert most már velük együtt képtelen itt
hagyni ezt a helyet. Nélkülük pedig úgysem jut ennek az átkozott históriának a végére…
Szégyene, dühe és a tehetetlenség keser könnyeket csalt szemébe. Ez a medál va-
lóban olyan, akár az er szaktétel. Fájt a teste, s a lelke is. Érezte, ahogy az asztrálpióca
– egy apró szigetet kivéve – átveszi vágyai fölött az irányítást. Ám azon a pici helyen ott
volt minden, amit a boszorkány meg tudott rizni az önállóságából. Lassan fölült az ágy-
ban. Letörölte könnyeit az arcáról. Miért sírt? A válasz ott rejt zött eltemetve, a tudata
mélyén. Alkalomadtán el bányássza. Addig nem árt mosolyogni. A láza gyorsan csök-
kent. Rákacsintott az ágya mellett virrasztó két dran Dreglagenre.
– Jobban vagyok! Most már ideje lesz indulnunk, hisz' annyi még a dolgunk!

A dézsában majdnem teljesen kih lt a víz, de a boszorkánymester még mindig csak

ázott és a konyha mögötti kis kamra falán mászó pókot figyelte. A padlón mézes köcsö-
gök, olívaolajos amforák, liszteszsákok hevertek. A fogadós ugyan szabadkozott, hogy
ez csak egy kamra, de jobb helyet nem tudott biztosítani a fürdéshez. Méghogy fürd -
ház és rézsárkányok! Az vendégeinek nem sajátja – f képp ilyen melegben – olyan
finomkodó szokásoknak hódolni, mint a mosdás! Fernando választhatott egy gulyássza-
gú üst és egy csirkekopasztásra szolgáló dézsa között. A dézsa mellett döntött, s most
pár toll társaságában lögybölte magát a lassan kih vízben. Csak ült és a pókot nézte.
is pont olyan, akár az a pók. A tehetetlen legyet csapolja meg, annak vérét l hízik és

81
er södik. Milyen csodálatos a természet, hogy ennyi hasonlóságot mutat állat és ember
között. De, ami megszokott a póknál, az undorító és elborzasztó az embernél. Megszo-
kás. Ó, igen, az nagy úr! Hát az szokásai soha nem lesznek elfogadhatóak, az bizo-
nyos! A pók ragadozó, a maga nemében a legveszedelmesebbek egyike. Hát nem
akart olyan lenni! Pedig most milyen er s, nyugodt és olyan békét érzett, mint már rég-
óta nem. Mintha régi, titkos vágyát sikerült volna kielégíteni.
A vonásai kisimultak, a szája lágy mosolyra húzódott. A lelki béke perceit élvezte,
amit a bens jét rágó kíntól csent el. Rokonai azt hiszik, érzéketlen tuskó. Christobal
nyilván úgy véli, véres rítusoknak hódoló szörnyeteg. Talán felel sségre is akarják majd
vonni. Nem kapkod, ráér fölmenni hozzájuk.
Tudta persze, sietnie kellene, ravasz terveket kieszelni – most azért is csak pihen. A
nyakában lógó lánc kagylója h sen tapadt a b réhez. Akár egy igazi.
Csak ült és a pókot szemlélte. Ha fölsétálna a szobába, könnyen meglehet, hogy
ugyanazt tenné Elvirával, amit a pók fog m velni a léggyel. Nem akarta. Nem engedheti
ezt a vágyat eluralkodni magán!
Sokszor és sokat töprengett már azon, hogy miért ilyen. Miért pont ?! Mit lehet tenni
ellene? Mert arra hamar rájött, hogy a dolognak legalább annyi hátránya van, mint el -
nye. Csúf stigmaként éktelenkedett rajta. Ezért nem lehetett varázsló – ó, nemcsak az
id miatt, nemcsak a mágikus utak közt feszül ellentétek miatt –, pedig akkor talán
megmenthette volna a saggiát. De nem tehette. Azóta is marja a lelkiismeret furdalás.
Emlékezett a napra, amikor bejelentette, hogy nem lesz varázsló, hanem a gyors és lát-
ványos utat választja. Nem mondhatta meg a valódi okát. Nem akart több fájdalmat
okozni, mint amennyit feltétlen kellett. Máskülönben beavatják, hiszen volt hozzá tehet-
sége. Értette és érezte a mágiát. De egy szörnyeteg kezébe nem tesznek ilyen er ket!
Más talán örült volna ennek a… másságnak, de nem. A dran Dreglagen si saggia
volt, talán még az Amanovik prófétát megel id kig is visszavezethette volna család-
fáját. Fennállása óta mérsékelt vallásosság jellemezte a saggiát; Christobal volt az els ,
akit megkésett kapkodással a Kosfej kegyelmébe ajánlottak. De kés n. Kilógtak a sor-
ból. Mindig kilógtak. Önálló ötleteik támadtak, tisztelték a barátaikat és megtartották a
szavukat.
S ez lett a vesztük. Gorvik… gorviki élet és a gorviki halál. Ezen az egész marakodá-
son egyedül Ranagol nyer. Az az isten, aki már akkor a világon uralkodott, mikor az em-
ber még csak csonthegy nyilaival vadászott nyúlra. S hogy is szól az bölcsessége, a
Megvilágosítóé, a klánháborúk, a vértisztogatási rületek védnökéjé?
Ami van, az volt már, és újra lesz.
A pókot nézte. Mi gorvikiak – gondolta undorral – pont olyanok vagyunk. S mi magunk
vagyunk a légy is!

A félelem ott gubbasztott Up-Umbar fölött. Senki nem látta, de érezték gyomrukban
csomóját az emberek. Fojtogató bizonytalanság nehezedett a városra. A Tanács hallga-
tott. A cápacímeres rök kérdezés és figyelmeztetés nélkül bárkit megvertek, akit gya-
núsnak találtak.
Mégis egyre szaporodott az önjelölt próféták, látnokok és szónokok száma, akik éltek
a lehet séggel és uszítottak. Néhányan közülük – a rongyaik alatt – az Inkvizítorok Szö-
vetsége rendjeleit viselték és teli szájjal szidalmazták Annir papjait.
Az emberek féltek. Egy él isten eljövetelének el estéjén még a derékfájás is baljós-
nak t nt. A papok pedig hallgattak. Hiába vártak t lük lelki támaszt, csak bezárkóztak
türkizszín re festett, oszlopos szentélyeikbe és nem mutatkoztak. Csak a meleg és a
por adott életjelet. A Vásár lagymatagon folyt, az árusok unottan rugdosták félre a dög-
lött kutyákat és verebeket. Sehol egy tenyérnyi árnyékos hely, ahol megpihenhettek vol-
na az elcsigázott vándorok, aki már rég megbánták, hogy eljöttek az ünnepségekre. De

82
nem tágítottak, annak ellenére sem, hogy józan eszük azt súgta, ideje szedni a sátorfá-
jukat. Csak egyszer élünk – mondogatták elszántan – s olyat sem lát gyakorta az ember,
hogy egy isten bukkan ki a habokból az orra el tt!
Így az elszánt tömegek a falak között rostokoltak. A tavernák és a fogadók tömve, so-
kak az utcákon, kapualjakban éjszakáztak. A város vízkészlete rohamosan apadt, az
rök gyakran a szök kutakból szedték ki a h söl rongyosokat. A csatornák szúnyogok-
kal teli dágvánnyá váltak, ahová naponta hullák tucatjait dobták le.
Mert hogy a halál egyre sebesebben aratott Up-Umbar utcáin. Volt, hogy egy pokró-
cért, máskor egy ital vízért estek egymás torkának a csodavárók. A polgárházak szóvál-
tástól zengtek. Egy férj leszúrta feleségét és két karon ül gyermekét, majd kacagva ki-
ugrott a háza ablakából és agyonzúzta magát az utca kövein.
A Tanács katonái elcsíptek egy szikár asziszt, aki a Kobra jelét viselte bal mellére te-
toválva. Éppen egy kútba szórt valami port. A négy rb l egy élte túl a találkozást és
habogva valami lángoló porról, füstr l beszélt, amivel a fickó megölte a társait. Mint nyá-
ladzó háborodottat zárták végül a többi közé, dologházba.
A félelem nyirkos keze pánikot kent a falakra és tébolyt fröcskölt a leveg be. Az em-
berek lassan megbomló elmével mindenhol rémeket láttak. Például a Nyalka Sügérhez
címzett fürd ben, ahogy egy dzsad hullát fogtak ki a t zforró medencéb l. Megf tt! –
suttogták komoran a jólértesültek, s a déli, tikkasztó melegben valaki zsarátnokot vetett
a fürd re. Persze leégett, mert mindenki sajnálta a vizet az oltásra. Már nem csak a pa-
pok imádkoztak, hogy uruk mihamarabb vessen véget ennek a szokatlan lidércnyomás-
nak. De egyedül k tudták, hogy az ítéletid nek semmi köze Annir eljöveteléhez. Da-
gálykor, Éjközép idején a babonás halászok – akik a mólón versenyeztek a távolbaköp
címért – lidércfényeket láttak egy romos világítótorony ablakaiban.
Mégis maradtak a népek. Mintha valami itt tartotta volna ket. Uruk iránti h ség, a kí-
váncsiság, a nyerészkedés vágya. Izzadtak, rémeket álmodtak, de maradtak. Csak vár-
tak az egyre növekv csendben.

Jócskán bennjártak már a délutánban, amikor összegy ltek a vetett ágy körül, hogy
egymás szemébe nézzenek. A húslevest egyikük sem kívánta, de a sovány csirkehústól
és a párolt zöldségekt l kicsit visszatért az erejük. Szükségük volt táplálékra, hiszen a
mágia begyógyította ugyan sebeiket, ám ett l még nyugodtan éhen halhattak.
Fáradtak voltak. Karikás szemek, mélyül szarkalábak, egy-egy hirtelen sz hajszál
tanúskodott az elmúlt napok megpróbáltatásairól. Maximo jól-rosszul kivakarta magát,
tiszta ruhát vett, ám ennek ellenére szörnyen nézett ki. S legalább annyira szörnyen
érezte magát. Federico hunyt szemmel bóbiskolt a vizes rongyokkal fedett spaletták
alatt. Néha fölriadt, táskás, véreres szemekkel körbepislantott, majd visszasüllyedt a fe-
lületes szunyókálásba. Maximo irigykedve figyelte. Hiába id sebb nála, még mindig na-
gyon szívós. Bár nagyon úgy néz ki, a szemei hamarosan hasznavehetetlenné válnak,
egy életre. Akárcsak az gyomra. Egy ideje állandóan érezte azt a tompa sajgást, ami
csak hosszas masszírozás után múlt el a hasa tájékán. Ez az átkozott város tönkre teszi
ket!
Elvira mosolygott egyedül. Szabad volt! Senki más közülük, csak ! Elmenni err l az
átokverte helyr l persze sem képes, de legalább tudja az okát. El ször érezte magát
igazán egyenl nek a Dreglagenekkel. Csipkés, fekete selyemruhájában – hermelinpré-
mes gallérral – valóban fenséges látványt nyújtott. Hozzá képest Christobal ágrólsza-
kadt csavargónak t nt a kopott, rongyos szél csuhájában. Ranagol papja szótlanul,
egyenes háttal ült. Mintha fogyott volna tegnap éjszaka óta és rövid, földszín hajában
egy széles sáv er sen szült. A köpeny nyaka fölött vaskos b rnyakörv kandikált el , te-
le fémszegecsekkel. Döglött kutyáról húzhatta le az utcán. Tucatjával hevertek minden-
felé az állati tetemek, s lassan már félrehordani sem maradt kedvük a környék lakóinak.

83
 A sikátorok patkányokkal és döglegyekkel teltek meg, az emberek pedig csak legyin-
tettek. Annir haragja, mondogatták, de minket sosem érhet el! A tiszta élet eket soha!
Mindig csak mást!
Az élelmesebb mészárosok eleinte összegy jtötték a dögöket éjjel, hogy azután nap-
pal, friss húsként adjanak túl rajtuk. De a hús büdösödni kezdett a forróságban, ezért
egyre több pecsenyeárust vertek agyon.
A dögkutak megteltek, az öbölbe vetett tetemek az elpusztult halakkal együtt lebegtek
felpuffadva és dögmáglyákon sem gy zték az égetést. Így hát az állatok maradtak, ahol
éppen elhullottak. Helyüket b z és óriásira hízott patkányok vették át.
A nyakörv ott díszelgett tehát Christobalon, aki a padlón vándorló árnyékot figyelte
szótlanul. Kerülte bátyja tekintetét, pedig az szemben ült vele. Fernando kis zsámolyán
billegett szórakozottan. Egy tucat ezüstkoronába került, amíg rávette az ösztövér foga-
dóst, hogy felejtse el, ahogy k tépetten, véresen, félholtan begördültek a batárral a
Csonkaház udvarára. Ugyanennyi ütötte a Bels város kapujában strázsáló rök markát.
Persze ez sem biztosította, hogy nem fognak beszélni, ha megszorongatják ket. Csak-
hogy addigra k már messze járnak! Legfeljebb el bb megoldják a talányt, az elf gyil-
kosságok körül.
Err l is kellene beszélniük. Mégsem szólt egyikük, egy árva szót sem. Hallgatták a
poros csöndet. Súlyos, forró fuvallat érkezett, már az ablakra aggatott vizes rongyokat is
kezdte megszárítani.
– Én maradok! – szólalt meg hirtelen Christobal. – Látni akarom, ahogy döglik az a
söpredék, aki meg akart öletni minket!
– Up-Umbar ügyében jártak – morogta a boszorkánymester. – Megtaláltam náluk az
kagylóikat…
Hazudik, gondolta Elvira, de miért teszi? Azok nem lehettek a Tanács emberei! Miért
ugrottak volna nekik, ha egyazon urat kénytelenek szolgálni?! Bár… nem tudhatták,
hogy ez így van. És k törtek be a f részmalomba, ahol rejt ztek. Lehetséges lenne,
hogy félreértésb l gyilkoltak egymást?! Vagy… így próbáltak megszabadulni a kagylók-
tól? A gondolat taszító volt, s ugyanakkor nem lehetetlen. A támadóik között akadt egy
varázsló is, s az tisztában lehetett az asztrálpiócák mibenlétével. Feltéve, ha valóban
beavatott volt. Mert ezt csak Fernando elmondásából tudhatta meg. Már akkor elájult,
amikor a jég elkezdte markába szorítani ket. Megborzongott a puszta emlékt l. A láza
sem múlt még el teljesen. Maximón és Christobalon is látszottak a kór nyomai. Federi-
cón csak végtelen fáradtság és nyugtalanság. A da-corga ezzel szemben, szokatlanul
kiegyensúlyozottnak t nt. Úgy látszik még hazudni is van ereje.
– Miért akart volna a Tanács megöletni minket, azok után, hogy annyira ragaszkodtak
hozzánk? – kérdezte halkan Federico. – Miért nem katonákat küldtek ránk? Hogyan le-
het akkor, hogy nem a tömlöc szalmáján sínyl dünk?
– Úgy vélem, valaki ránk uszította azokat a nyomorultakat – magyarázta Fernando. –
És most itt már kezd számomra zavarossá válni a dolog!
– Mégis maradni akarsz? – kérdezte év dve Elvira – Miért nem megyünk innen egy-
szer en? Máskor soha nem vártunk, ha a nemszeretem helyekt l odébb kellett állni,
most meg…!
Maximo komótosan az ajtóhoz ballagott.
– Én elhordom innen az irhámat – morogta, de a keze megremegett az ajtó reteszé-
nél.
Elsápadt és nekitántorodott a falnak.
– Nem megy – hörögte. – Nem bírom!
A többiek elh lve figyelték. Maximo elértette a szánakozó arckifejezéseket és vicso-
rogva próbálta meg föltépni az ajtót. Végezetül, a harmadik próbálkozása sikerrel járt.
Remegve huppant le a küszöbre, mint aki mérföldeket futott egyhuzamban.

84
 – Hát erre gondoltam! – mosolyodott el diadalmasan a boszorkány. – Minden egyes
lépés kínszenvedés, ha nem a kit zött célunk érdekében cselekszünk! Kizárt, hogy élve
elhagyhassuk a várost. Hiszen nem is akarjuk igazán! Mind találtunk már okot rá, hogy
maradjunk! Azaz, a kagylók találtak rá nekünk okot…
– Ezek a kacatok? – emelte föl fitymálva a nyakában láncon lógó díszt Christobal. –
Bármikor meg tudok t le szabadulni!
De ugyanúgy járt, mint az imént Maximo az ajtóval.
– Furcsa – motyogta maga elé a pap –, valamiért nem is akarom levenni a nyakam-
ból! Érdekes érzés… Akkor ez azt jelenti…
– …hogy most a Tanács bábjai vagyunk. Azt tesszük, amit k akarnak. Amíg ezek a
dögök rajtunk vannak, legalább is azt gondolom. El sem hagyhatjuk a várost. Foglyok
vagyunk…
Maximo az egyik zsámolyt dühében a falhoz csapta, hogy az darabokra tört. Federico
szenvtelen, véreres pillantással nézte dühöng öccsét.
Pár perc múlva már a fiatalabb gon-corga is elunta az értelmetlen pusztítást és leült a
földre. Hallgattak.
– Akkor most mihez kezdünk? – törte meg végül a kínos csöndet Elvira. – Most még
csak elillanni sem tudunk, de ezek a mágikus bestiák csak sürgetni fognak minket, amíg
azt nem tesszük, amit akarnak!
– Miért csak most szóltál err l? – vonta össze a szemöldökét a boszorkánymester. –
Miért nem akkor, amikor még elmehettünk volna innen?
Megint csönd lett. Maximo a fekete t rével kezdte el piszkálni a körmeit. A boszor-
kány édesen elmosolyodott.
– Mert ezek a tárgyak az érzéseinket és vágyainkat befolyásolják. Nem volt kedvem
hozzá…
Azt mégsem mondhatta, hogy elfelejtette! Bár most már ebben sem volt igazán bizo-
nyos.
– S akkor, most mit tegyünk? – húzta el a száját Maximo.
– Amit tennünk kell – nyomta meg az utolsó szót Fernando kelletlenül.
– És ha van kiút? – kérdezte lassan, szinte kéjesen Elvira. – Ha én tudok kiutat?
Egy végtelenül hosszú pillanatig elégedetten fürdött a bizonytalan, kíváncsi és hitetlen
pillantásokban.
– Az Árnyak Ajtaja – bökte ki végül. – Ezzel a varázslattal egy pillanat alatt jókora tá-
volságot tehetünk meg, s talán, ha elég messze kerülünk Up-Umbartól, a kagylók is ere-
jüket veszítik!
– Ha engedik, hogy megpróbáljuk, és nem járunk pórul, mint Maximo az ajtóval! – ve-
tette közbe Fernando.
A testes gon-corga dühösen fújt egyet, de azonnal Összegörnyedt a gyomrába nyilal-
ló fájdalomtól.
– De mégis csak egy lehet ség, amire még azok az aljas tanácsnokok sem gondol-
hattak! – mosolyodott Elvira gonoszul. – Hiszen a tervezés lehet ségét sem tették lehe-
tetlenné a kagylók visel i számára. Lehet, hogy ezzel csak dühöt és kétségbeesést szí-
tana, de ez alkalomadtán ravasszá és veszedelmessé teheti az embert! Nem igaz
Maximo?
A gon-corga sötéten elvigyorodott. Egy pillanatra mintha levedlettek volna az elmúlt
napok sebeit és fáradtságát, fájdalmait. Mintha megint azok a vad és g gös kalandorok
lettek volna, akik magukban, képességeikben és szerencséjükben bízva egy örökkéva-
lósággal ezel tt érkeztek a városba.
De csak egyetlen pillanatra. Azután Christobal megköszörülte a torkát, hogy megtörje
a pillanat varázsát.

85
 – Tehát alkalomadtán az árnyékokon át itt hagyhatjuk ezt a koszfészket! Most már va-
lóban azt kell mondanom, kezdenek ezek az elf gyilkosságok érdekelni!
– Amit eddig tudunk – próbálta magához ragadni a szót a boszorkánymester –, hogy
történt néhány gyilkosság.
– Sok történt – szólt közbe Federico –, de nagyrészük talán csak félrevezetés volt,
számosnak, pedig semmi köze nincs az elfekhez. Eddig összesen hat elfet mészároltak
le, már amennyire én tudom. Az elf nemes a Vadasparkban, a szajha a piacon…
Itt egy pillanatra megrándult Elvira arca, de senki nem ügyelt most erre. Pedig a kö-
lyök sehol nincs még mindig. A fogadóba sem jött vissza. Erre Roggan, az a kapzsi
disznó megesküdött.
– …akin ott volt az az undorító b rruha, ami talán jelentett valamit, de hogy mit, azt
nem tudjuk. Azután egy elf a keleti kapunál, egy a Kardhal fogadóban. Róla az a pletyka
járja, hogy egy heringes hordóba gyömöszölték, a kivéreztetett tetemét. Ma délel tt a
gyász és harag színeit visel elf lovasok vonultak végig a városon. Ekkora pompa csak
a gyermekek temetésének jár, bár nem tudom, hogy miért. Az az r sem tudta, akit l ezt
hallottam. Mellesleg elég beszédesek az up-umbari rök a második pohár pálinka után.
Ez még azt is elmondta, hogy ma éjjel hol lesz az rhelye! Valami üres bárkát kell vi-
gyáznia a kiköt ben, ami már hajnal óta ott rostokol, anélkül, hogy bárki is lerakodná az
árut. Amolyan kísértethajó… Lehet, hogy azt sem lenne érdektelen megnézni!
– El bb a varázsló házát! – mordult föl Fernando. – De ez még csak öt. És az elf a f -
részmalomnál?
– Akinek a tetemét sem láttuk! – morgott Maximo. – Honnan tudjuk, hogy…
– Ott halt meg! – mondta h vösen a boszorkánymester. Ez a hideg magabiztosság
mindannyiukat meglepte, de nem tették szóvá.
– Azok ott bent, a malomban azt mondták, hogy úgy fogunk szenvedni, mint Morhan!
– mondta hirtelen Elvira. – Lehet, hogy ez volt annak az elfnek a neve, aki ott halt meg?
Esetleg a társuk volt, vagy ismerték valahonnan?
– Túl sok a ha! – csóvált a fejét Fernando. – A Vadaspark re is éppen három gyilkos-
ról beszélt. A malomnál szintén hárman voltak. Nagyon sokat nem tudunk még ezekr l a
dolgokról! Csak annyit, hogy könnyen meglehet, éppenséggel rituális gyilkosságokról,
vagy a két elf ház közötti véres leszámolásról van szó. Ott voltak azok az olvashatatlan-
jelek, a b rcafatokból összerótt gúnya, a gyilkosságok fura helyei… Mint valami érthetet-
len üzenet részei…
– Kellene egy térkép err l az Up-Umbarról! – mondta Christobal. – Akkor legalább
lámánk, hogy mi hol és mikor történt. Mert eddig nem volt sok közös a gyilkosságokban,
leszámítva azt, hogy mind elfek voltak.
– Ha a kezünkben lesz az a könyv, amit a varázsló lopott a pergamenek házából,
sokkal világosabban fogunk látni! – jegyezte meg Fernando. – De ha végre letehetjük
ezeket a förtelmeket a nyakunkból, én akkor is maradok még egy darabig. Legalább ad-
dig, amíg el nem metélem a Tanács tagjainak a torkát! Addig pedig óvnunk kell Elvirát!
A boszorkány szendén lesütötte a szemét és csak hosszú szempillái mögül pislogott
el féléken. De odabent táncraperdült elégedettségében. Most a legfontosabb és úgy
vigyáznak rá, mint a szemük világára. Federicóra pillantott. Talán még jobban is! Pom-
pás!

Várakoztak! Hogy mióta, az már nem számított. Az id fogalma nem létezett a szá-
mukra, hát a türelmetlenséget sem ismerhették. Mégis, úgy érezték, ha nem indulnak
nyomban tovább, az az elviselhetetlenségig fokozza a kínjaikat. De csak vártak.
A hatalmas barlangot lángok, és fortyogó k zetanyag töltötte meg – így nyújtott csu-
pán kényelmet számukra. A cseppkövek nyomban elolvadtak, a falakon tenyész moha
elhamvadt.

86
 Hárman nézték a barlang közepén imbolygó alakot. Áttetsz volt, anyagtalan és fakó.
Nem több, mint egy lassan szertefoszló akarat maradéka. Egy felszínlakóé, aki a halála
után is itt maradt. És most megpróbált velük szót érteni. Már amennyire szavak nélkül
lehetett beszélni.
A kísértet furcsa dolgot m velt. Hangokat adott ki. Nem a kövek mormogása volt ez,
vagy a t z sercegése. Soha nem hallottak még ilyet. Énjük alapját érintette meg ez a fu-
ra hangsor. Szomorúságot éreztek, majd csalódást. Lassan kezdték megérteni a csábos
ének jelentését. Mintha a kísértet próbálta volna azt elmagyarázni nekik. Rádöbbentek,
hogy az a távoli, vágyott hang már nem hívta ket, hanem parancsolni próbált nekik.
Csábította ket és velük együtt a tüzet és a forróságot a mélyb l. Eltiporta… az akaratu-
kat. Becsapta ket. Most el ször találkoztak a csalással és a hazugsággal. Méghozzá
az egyik legkegyetlenebb formájával.
A szellemalak csak ontotta magából a hangokat és az érzéseket. Megértették a szo-
morúságát. is a csábos hang áldozata lett. Az, amely megpróbál mindig és mindenki-
nek parancsolni. Ilyen közelr l már jól érezhették az erejét. Menniük kell! Úgy hívja ket,
hogy képtelenek ellenállni! Idáig azt hitték, saját szabad akaratukból jönnek, s most ki-
derült, hogy nem.
Haragot éreztek. k hárman, fajtájuk, leger sebbjei, növekv dühvel figyelték a han-
got. Parancsolni… nekik?! Nekik?! A K és a T z Gyermekeinek?! Soha!
A kísértet gyorsan halványodott, ahogy az érzelmeit átadta a lángnyelveknek. Érezte
a keser ségüket és a haragjukat. Pont olyanok, mint az els pillanatokban, amikor rá-
jött, hogy vége. Hogy halott. S mégis itt kell maradnia. Valami semmit és senkit nem en-
gedett el err l a helyr l. Még a holtak lelkeit sem. Sokáig úgy érezte, maradnia kell, hi-
szen itt halt meg, itt halódik valahol a teste, a város csatornáiban… De most már tudta,
hogy ezek hazug gondolatok voltak, amik mástól származtak. Er szak csöpögtette belé-
je a tévhitet. Látta, ahogy az a… valami megfert zi a vizet, a földet, a leveg t, a köveket.
Mindent és mindenkit, amit és akit csak elérhetett. Hazug vágyak és álmok hálózták be
ezt a vidéket, melynek határait vérrel jelölték meg.
És látta a mélyb l fölfelé araszoló tüzet, ami képes lett volna mindent elemészteni.
Még t is, elvéve azt a keveset is, amilye megmaradt. De nem várja be azt, amíg a
madarak elégnek és az emberek arcát is lángok marják szét! Inkább feláldozza azt a
néhány érzelmet, ami még idekötötte. Most tényleg meg fog halni! Vagy inkább elmúlik.
Kifakul. S nem kap se fejfát, se könnyet nem ejt érte senki.
Olyan er k kavarogtak körülötte, melyeknek az olyan fizikai síkhoz köt fogalmak,
mint a tér, id , sors nem sokat számítottak. Már nem lesz itt, amikor ezek elszabadul-
nak! S talán nem megy el értelmetlenül. A lánglények talán tehetnek valamit, amit
nem. Elpusztíthatják a bajok forrását.
Figyelte, ahogy azok hárman rjöngve marják át magukat a sziklákon és a felszín felé
indulnak. Akkor hát vége. Várta a fájdalmat, az utolsó pillanat fájdalmát, de hiába. Min-
den baját, nyomorúságát kiadta magából, s neki már nem maradt semmi. A kövek re-
megtek körülötte a távolodó t zlények nyomában. Régen talán félt volna, de most üres-
séget érzett csupán. Mindaz, aki és ami valaha volt – arc, mosoly, ruhák, ezüstösen csil-
logó tetoválás a kézfejen, emlékek, vágyak, álmok, lassan szertefoszlottak. A lezúduló
törmelék nem árthatott neki. Már semmi nem árthatott neki. Úgy érezte, minden elhal-
ványul körülötte, pedig t nt el.
Vége. Megtette! Ez volt az utolsó gondolata.

Néhány óra leforgása alatt heten haltak meg. Egyszer en megölte ket a hirtelen foj-
togatóvá váló forróság és a por. Sokan acsarogva falkába ver dtek, és az idegeneket
kezdték hibáztatni. Voltak, akik addig merészkedtek, hogy a vásárra érkezett külhonia-
kat megverték. Egy haonwelli kufárt és a feleségét kútba dobták, a gyerekeiket halálra
kövezték. Az rség unottan hagyta, hogy a dolgok a maguk fura módján rendez djenek.

87
De a cs cselék vérszemet kapott. Arra fogadtak, hogy az ablakon kihajított erv vajon
hányat és mennyire hangosan üvölt, amíg földet ér.
Alkonyattájt a jó százötven f nyire duzzadt csoportot a hírhedt up-umbari pikások sor-
fala tartóztatta föl. Aki nem futott elég gyorsan, azt felnyársalták. Az emberek, mint rült
ragadozók, egymás torkát keresték. Senki nem értette, hogy miért nem hagyják itt ezt a
darázsfészket? De hát Annir eljövetele! Efféle mulatság csak megér egy kis nehézséget!
Meg aztán, a f kolomposokat a tengerbe dobják, s az ilyen látványosságról senki nem
akart lemaradni.
A tucatnyi b nöst zsákba varrva vetették a tengerbe. Arra, hogy a véres húscafatok-
kal és bels ségekkel az öbölbe csalogassák a cápákat, Annir hat papja személyesen
felügyelt. A foglyok közül heten az Inkvizítorok jelvényét viselték és kezdték kapizsgálni
a valót. Up-Umbar a szokásos évi sarcot ugyan megadta, de a hitükb l fikarcnyit sem
akartak engedni. Márpedig ennek az Annir-hitnek van köze ahhoz, hogy itt ennyi évez-
rede emberek laknak. Az hitük nélkül Annir sincs, s akkor ez a gazdag vidék Észak és
az Inkvizíció ölébe esik! Mennyi eretnek, megátalkodott lator és menedékjogot élvez
szörnyeteg él itt, akiket a testvérek kigyomlálhatnának a maguk és uraik dics ségére!
Hány gazfickó bújt el itt, Észak ezen csücskében, ahol pénzen vett menedékét élvezhet-
te! És boldogan vigyoroghatott a képükbe, mert itt sérthetetlen volt.
De úgy t nt, most k is egy kicsit messzire mentek azzal, hogy megpróbálták aláásni
az itteni papság és él istenük hatalmát. Valószín , hogy ezt a lázongást is a papok
szervezték meg és k balga módon azt hitték, hogy íme, itt a lehet ség!
S most ideje fizetni, mert lenézték az ellenfelet!
Az ostobaságért vérrel, a türelmetlenségért kínnal, az önhittségért az életükkel.
Megkötözve, zsákba varrva dobatták ket az öböl vizébe. Sikolyaik hallatán a tömeg
rjöngött, az emberek elégedetten lapogatták mellettük álló, addig sosem látott, újdon-
sült cimboráik vállát. Annirra! De csodás is, hogy nem k vannak odalent, ahol a víz
csak úgy forrt a sok cápától! Mégis jó élni!
Hanem a papokkal nem lehet ujjat húzni! Megtámadták az idegeneket, pedig azoknak
az egyház nevében a Tanács is védelmet ígért a Vásár idejére.
A Tanács most hallgatott, de a papság kimutatta a foga fehérjét. Úgy látszott, k kép-
viselik itt a valós er t.
A tömeg vérszomja ki volt elégítve, ha csak ideiglenesen is. Az a két-három Inkvizítor,
akiknek sikerült túlélnie a mészárlást, a shadoni mintájú, vízköp kkel díszített polgárhá-
zak és keresked paloták pincéiben rejt ztek.
A h ség azonban nem csökkent és szürkülettájt megmozdult a föld is. Néhány rozoga
viskó összed lt és a bels városban kigyulladt néhány épület.
Az emberek úgy érezték, itt már csak uruk hatalma tehet rendet. Aki tehette leborult
és Annirhoz fohászkodott. Érezték, istenük hamarosan megérkezik.
Már nem tarthat soká!

Szerencsés órát választottak a rakpart megközelítésére. Ezrek tolongtak az öböl pe-

remén, s egy jó hely még a megbecsült polgároknak is másfél, két ezüstkoronába került.
Ki ügyelt arra, hogy egy kopott, fekete batár is errefelé járt! Mindenki a kivégzésekben
gyönyörködött, így észrevétlenül jutottak el a varázsló házához. Igaz, némi kérdez skö-
dés után találták csak meg az egyik zsákutca mélyén a koszos kis épületet. Senki nem
kujtorgott a móló e részén, így nyugodtan hátra merték hagyni a kocsit. Most Federicón
volt az rködés sora, így a gon-corga kényelmesen elhelyezkedett a bakon és a köpe-
nyét a feje alá gy rve a rakpartot kezdte mustrálni. Fájt a szeme, de egyel re úgy dön-
tött, megpróbál nem tudomást venni róla. Tudta, ha most a szemeivel foglalkozna, nyu-
godtan félni kezdhetne.

88
 Néha egy-egy pillanatra teljesen elhomályosult a látása. A sok éjszakázás, a termé-
szetellenesen kiélesített fürkészés és a jégszilánkok megtették a magukét. Nagyot só-
hajtott.
A batárt a sikátor bejáratánál hagyták, hogy eltakarja ket a kíváncsiskodók el l. Mel-
lesleg szükség esetén ebben a sz k utcácskában úgysem tudnának megfordulni id ben.
Fernando és Elvira egy méterrel a masszív, rézveretes ajtó el tt álltak meg. Az öntött,
bronz ördögpofa, orrában a kopogtatóval csúful vigyorgott rájuk. A családf hümmögve
nézegette a házat. Nem kifejezetten az a hely, ahol egy varázsló szívesen él. A harma-
dik szeme el tt lüktet fényfoltokként jelent meg a mágia, ami a lakót óvta. Fernando
kelletlenül vizsgálta az er vonalakat. Két sorba vannak rakva a piszkos kis csapdák:
nyithatatlan ajtók, illúziót öklendez bútorok és persze a bejárat kopogtatója. Ha az els
sor m ködésbe lép, az nyilván élesíti a másodikat is. De ez csak feltételezés. A bizo-
nyosságokhoz már nem emlékezett elégre a mágia elméletéb l. Nála jobban viszont
csak egy varázsló – egy igazi – tudta volna megállapítani a mágia természetét. Ilyen
azonban nem állt minden sarkon. És kedvük sem volt keresni egyet, hogy a tervükbe
avassák.
Szellemujjaival megkereste a kopogtató és a zár mechanikáját és megpróbálta a zár-
nyelvet kiakasztani. Az ördögpofa rosszallóan eltátotta az agyaras bronzszáját és úgy is
maradt. A túloldalon nehezékek és keresztrudak mozdultak el és az ajtó kinyílt.
Bent dohszag és sötétség várta ket. Gondosan átlépték a küszöböt és beóvakodtak.
Maximo magában hálát adott Ranagolnak, hogy most nem t küldték el re. Az egész
helyb l valami megnevezhetetlen furcsaság áradt. Mintha… valaki figyelte volna. Talán
az a kitömött bagoly a polcon… vagy rongygolyók egy tálcán, melyekre pupilla volt fest-
ve…
A langyos k lapok elnyelték lépteik zaját. Akárki is lakott itt annak idején nem lehetett
szegény. Nem döngölt föld és szalma a padló, hanem sima k csempék! Pedig kifelé
mennyire szegényesnek t nt.
Christobalt hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába. Vér! Vér van a leveg ben! Az ajtó
és minden ablak, küszöb vérrel volt megkenve. Aki ezt tette, az nem akarta, hogy ide
egy bizonyos faj tagjai belépjenek. Mivel k már idebent vannak, ez csak azt jelentheti,
hogy a mágia már nem él, vagy nem az emberek kizárása volt a b báj feladata.
A boszorkány gúnyos mosollyal pillantott végig a rendetlen szobán. Csupa szemfény-
vesztés itt minden! Például a fali kandeláberekben fellobbanó kék gyertyák. Csak a szí-
nük riasztó, de semmi hatásuk nincs. Azután a sejtelmesen lobogó lidércfény a kandal-
lóban. Igazán hatásos, de t nem hatotta meg. Ide mindenki úgy lépett be, mint tiltott
helyre, egy varázsló házába. Az effélék állítólag remekül meg tudják védeni a magukba
rejtett titkokat. Nem kizárt, hogy ezt éppen a varázslók hintették el az emberek között.
Hiszen a mágia amolyan választóvíz a köznép és a kiválasztottak között. Egy buta pór
úgy képzelheti, hogy a varázslók képesek bárkit békává változtatni. S hány emberr l
hallani, akit békává változtattak? Hát nem sokról. Aki elsajátította a mágia fortélyait, az
megváltozott. Elvira tudta, hogy ez nem is lehet másként. , aki nem értette, csak al-
kalmazta a mágiát – annak is egy gyenge formáját – is megváltozott. A természetelle-
nes és természetfölötti dolgok mindenkit megváltoztatnak. Olyan ez, mint egy hosszú út.
Az elején széles és mindenki végtelen hatalmat lát benne. Akit az er érdekel, megáll az
elején, mint , vagy Fernando. k csak használják az er t. Rombolnak, ölnek, dolgokat
változtatnak meg vele. De teremteni csak az tud, aki végigmegy az úton. A varázslók ér-
tik és uralják a mágiát. Aki elég messze jut ezen az ösvényen, az parancsolni tud a vilá-
got uraló elemeknek, életet ad és úgy játszik az id vel, mint egy marék porral. De ezt a
fajtát már nem érdekelte a világ és annak ezer baja. Csak az, ami ebb l ket és saját
dolgaikat érintette. Számukra a tudás lett az eszköz, a cél, az élet értelme. Önmagáért
szerették a mágiát és az is lehet, hogy haláluk után – ha egyáltalán meghalhattak – ma-
guk is nyers varázser vé lettek.

89
 Azt azonban senki nem gondolhatta, hogy érdemes egy varázslóhoz betörni. Úgysem
érti meg azt közönséges emberfia, amit ott talál. Az igazi veszedelmet az jelenti, ha va-
laki olyasmihez nyúl, amihez nem kellene. Ahogy egyszer Fernando is mesélte, a va-
rázslókat az els perct l fogva türelemre és önuralomra okítják. Hogy úgy kezeljék a
többi embert, mint éretlen, vásott gyerekeket, akik nem értik igazán, hogy mi is a t z és
miért nem szabad azzal játszani. Az ilyen felfogású emberek nyilván elriasztani akarják
az illetékteleneket, nem megölni. Talán ezért is terjedt el az a nézet, hogy a varázslók
veszedelmes alakok, akik titokzatos dolgaikat féltve rzik.
Persze azért nyilván lehet egy-két csúf meglepetésre is számítani, hiszen a kíváncsi-
ság és a bírhatnámság sid k óta le tudta gy zni a félelmet.
Fernando és Maximo a hálókamrát és a hátsó szobát kutatták át, míg a pince és a
konyha Elvirára maradt, aki Christoballal együtt kezdte átfésülni a helyiséget. A konyha
szárított füvekkel, tégelyekkel és lábasokkal volt tele. Inkább látszott egy pókhasú agg-
legény búvóhelyének, mint boszorkánykonyhának. A pince azonban egészen más volt.
Lelakatolt ládák és ketrecek. Az egyik ketrecben döglött, már bomlásnak indult egerek
tucatjai hevertek. Förtelmes b zt árasztottak. A hely riasztóan festett a kék gyertyák kí-
sérteties fényében. A Kosfej papja egy háromlábú zsámoly segítségével leverte az
egyik lakatot. A ládában megkocsonyásodott lé lötyögött, benne mumifikálódott, tarka
tollú madárral. Elvira alig bírta visszafojtani a hányingerét. Ranagolra! Már egyáltalán
nem érdekelte, hogy mi is van a többi ládában.

A macska egy csatorna vízköp fején ült, egy sikátorban. Lassan már megszokta a
fájdalmat, amit a napfény okozott. Így, a fényes órákban gyenge volt és fáradt. Ezért is
volt szüksége arra a két bagra' guratra. Ahogy k gúnyolják egymást saját nyelvükön.
Jól végezték a dolgukat, de mégsem elég jól! Néhányan még élnek azok közül, akiknek
már nem lenne szabad élnie. Persze el bújhatna, használhatná az erejét, de minek. Itt
vannak azok, ide érzi a gyomorkavaró f szagukat. k árthatnának neki. Ezért is volt
szüksége arra a két bagra' guratra. Ahogy k gú… Megcsóválta a fejét. Lassan kezd tel-
jesen elfáradni. Túl sok erejét vesztegette el, és lassan kezdi maga is elhinni a hazug
suttogást. Annak a dolognak a suttogását, amihez e vidéken csak Annirnak fogható a
hatalma. Most még.
Gy lölte az a dolgot. Soha nem nevezte a nevén. Gy lölte, de az ereje el tt fejet kel-
lett hajtania. Táplálnia kellett. Mert ez volt az egyetlen módja, hogy maga és fajtája javát
szolgálja. És megakadályozza azt, ami itt készül. Még miel tt túl kés lenne.
Amikor feladatát megkapta, csak úgy dagadt a büszkeségt l. t választották! Pedig
tudta, hogy téboly és halál vár rá. Ha szerencsés. Gy lölte érte Annirt, a fénylakókat,
akik oly régen elvették lük ezt a helyet… És gy lölte azt a dolgot. Annak ellenére,
hogy tudta, hogy az minden csöpp gy lölett l csak er sebb lesz. Az a… dolog mindazt
testesítette meg, amit l k is féltek. Amit k is megvetettek. Halálból, félelemb l, gy lö-
letb l, lelkekb l táplálkozott. Hazugságokkal mindent és mindenkit elámított és rábírt,
hogy maradjanak. Amíg csak el nem hullanak és pusztulásukkal is t szolgálják. Gy löl-
te azt a dolgot. Gy lölte! Gy lölte! Gy lölte! Téboly és halál. Az vár rá is. Ha szeren-
csés…
Nemrégiben elkapott egy helybélit és megette. Szüksége volt er re, mert ez a folyto-
nos rváltás nagyon megviselte. Err l is az a dolog tehet! Gy lölte! Gy lölte! Ezért is
dugta a széttört szobor alá, a föld mélyére. Hogy látnia se kelljen! Gy lölte!
…ezért is volt szüksége arra a két bagra' guratra… Hirtelen megérezte, ahogy a föld
megmozdult. Hát eljöttek végre!

A nappaliban gy ltek össze. Christobal az egyik ujját szopogatta, amit az egyik láda
zárjával sértett föl. A könyökét is beverhette, mert karja kegyetlenül elzsibbadt.

90
 Nem sok mindent találtak odalent. A ládák és a ketrecek el készített vagy félbeha-
gyott kísérletek maradványaival volt tele. A b zt l mindketten kábák voltak és kavargott
a gyomruk.
Maximóék több sikerrel jártak. A hálókamra falipolcain pergamenek és vaskos kóde-
xek sorakoztak. A bennük leírtak bizonyították – a pincén és a gyertyán kívül – hogy e
hely lakója varázstudó volt.
A kötetek – majd mindahány – pyarroni nyelven íródtak, a tekercsek egy része, pedig
ervül. Volt azonban egy fóliáns, amely egyszer en olvashatatlannak t nt. Shadoni írás,
pyarronita mondatszerkesztés és olyan kifejezések, melyeket egyikük sem tudott hová
tenni. Pedig úgy t nt, hogy éppen ez az, amit kerestek. Ennek a lefordítása hónapokba
kerülhet!
– Csak azt nem értem – dörmögte Maximo –, ha ez az írás olyan fontos volt a papok-
nak, akkor miért nem jöttek ide és követelték vissza?
Tanácstalanul néztek össze. Talán megkapják rá a választ a fóliánsból. Lehet, hogy
csak a hely halott gazdája tudna magyarázattal szolgálni. Mindenesetre ett l a látoga-
tástól nem lettek sokkal okosabbak.
– Lassan alkonyodik – mondta végül Fernando. – Azt mondom, menjünk és nézzük
meg azt a hajót, amir l Federico beszélt. Hátha találunk ott valami érdekeset. Ha való-
ban nincs ott senki, talán még búvóhelynek is megteszi, feltéve, ha ez az idegenek elleni
forrongás nem csitul.
Odakint, a kék gyertyák és a vérrel jelölt ajtók nyomasztó légkörén kívül a boszor-
kánymester mélyet szippantott az alkony leveg jéb l. A kellemetlen érzés, amely egy
ideje már odabent is környékezte, itt er södött csupán. Az égboltra sandított. Csak az
szemei számára látható vérpászmák tekeregtek, kavarogtak Up-Umbar fölött. Pontosan
hét

91
 6.

A KISÉRTETHAJÓ

Beesteledett. A város nyugtalan némaságba burkolózott. A h ség tikkasztó volt, s

ezen az éjjelen csak nagyon kevesen tudtak aludni. Por szállingózott a leveg ben, ka-
parta a torkot és marta a b rt. A házak riasztó közönnyel gubbasztottak a sötétben. A
shadoni divatot utánzó, oromdíszes, k csipkés épületek csupán törékeny mázát adták a
városnak. A kövek, amiken jártak, ettek, aludtak, szerettek, gy löltek és meghaltak,
mind Cranta idejéb l valók voltak. A víztározók, az utak, az oszlopok és a házak alapja
mind az Ötödkorban került a helyükre. Masszívak voltak és sötétek, mint az ónix. S ezen
az éjszakán olyan sötétek lettek, mint a csillagtalan éj. A kutak mélyén bugyborékolni,
forrni kezdett a víz. Vér, riadoztak, akik meglátták a vörös levet, ami a ciszternákból és a
csatornákból bugyogott. Az a néhány vakmer , aki órák múlva meg merte kóstolni, váltig
állította, hogy olyan az íze, mint a vasnak.
Itt-ott tiszták maradtak a kutak, de a legtöbb helyen zavaros, vörös löttyöt találtak
csak az emberek.
Valami elpusztult a mélyben, mondogatták megszállottan. Talán éppen Annir, tették
hozzá halkan a merészebbek. A félelem porból, árnyékból, babonából és rosszakaratból
sz tt köpenyében járta a várost. Meleget és rémálmokat ontott, elvéve a nyugalmat, a
bizodalmat és a hitet. Csak a rémület maradt utána. Mégis maradtak az emberek. Mint-
ha odaszögezték volna ket az ül helyükhöz. Nem is akarták k igazán itt hagyni ezt a
várost. Nem… Tulajdonképpen mit is nem akartak….?
Csak a sz köl félelem maradt meg a csontok mélyén és a szemekben. Álmatlanul,
izzadva forgolódtak, ha el is szenderedtek, pár perc múlva fölriadtak. A sör és a bor
émelyít volt. A víz langyos. Az étel ízetlen, a kenyér nyúlós és penészes. Por és iz-
zadtság mindenhol. Mintha a kövek is verejtékeztek volna.
Nem sokkal a napszállta után megismétl dött a földrengés, de sokkal er sebb volt,
mint alkonyattájt. Akadtak, akik hisztérikus zokogásba kezdtek, mások értelmetlenül kiál-
tozva rótták az utcákat, de hamar elhallgattak. Up-Umbar ismét elcsöndesedett.
Azután az éjszaka kell s közepén a tengerfigyel k megpillantották. Valahol, a láthatár
peremén, ahol a legjobb szem ek sem tudták elválasztani a vizet a sötétségt l, zöld
láng lobbant. Mintha szárazvillámlás fényeit látták volna. De a halászok, a csempészek
és az a két részeg kalóz, akik a dzsad Ibu-Khaul ezüstkoronáit itták el aznap este, térde
borultak. Mit bánták már k a fogást, vagy a rabolt selyembálák árát. k, els nek k lát-
ták meg a jeladást.
Annir jelét.
A móló csöndes volt. Miután a cs cselék megkapta a véres látványosságot, hazakot-
ródott. Sokan beültek egy tavernába, hogy egy pofa sör mellett idézzék fel újra a kivég-
zés legremekebb részleteit.
A rakpart, amely nappal zsúfolásig megtelt, most üresen ásított az éjszakában. A jó-
kora, díszes épületek, melyek valaha nemesek és keresked k kúriái voltak, most poros
raktárakként szolgáltak. Az egyik ilyen árnyékában lapult a fekete kocsi. Az épület málló
vakolata alól vaskos, éjszín kockakövek látszottak ki.

92
 A fene essen ezekbe az srégi, kopogós k utakba! – dühöngött Maximo. Amikor
es áztatta kátyúkban küszködtek a batárral, persze inkább t l leharapja a nyelvét, de
nem mond ilyet. Most viszont majd' két fertályórát kínlódott, amíg a kerekeket és a lovak
patáját sikerült rongyba bugyolálnia. Kinek hiányzik, hogy az rség meghallja és megál-
lítsa ket. Vagy Ranagol ne adja, az elfek! A testes gon-corga látta délután az elfek fel-
vonulását és már az emlékt l kényelmetlenül érezte magát. Fekete ruhák, ezüst masz-
kok, feketére festett lófarkak és sörények. Fekete lobogók alatt vonultak hangtalanul,
akár egy sereg kísértet. Ezek nem a mesék és a széplelkek elfjei voltak, hanem komor,
néma lények, akik minden próbálkozás ellenére kiismerhetetlenek maradtak az emberek
számára.
A halál el tt tisztelegnek, ami egy gyermeket ragadott el közülük. Pedig azt mondják
az elfek örökké élnek. Tisztelegtek hát a halál el tt, ami megfosztotta egyiküket az örök
élet lehet ségét l. A halál el tt, amit valójában senki nem tud legy zni. Maximo, a gyil-
kos, az embervadász, a vérontó megillet dve nézte a menetet. Egy elf évszázadokat,
évezredeket tölthet egy fegyver fogásainak elsajátításával. még a világon sem volt, az
már fegyvert forgatott. már rég por lesz és kósza lélek, amikor az még mindig fiatal és
er s, s tanulja a harc fortélyait. Egy olyan ellenfél, akit Yneven igen kevesen tudnának
akár csak meg is izzasztani; s ilyenekb l vagy tíz lovagolt végig a városon, tet l talpig
feketében. Vajon milyen érzés legy zhetetlennek lenni és mégis legy zve élni? A halált
nem tudják legy zni.
Azokra az állatokra emlékeztették Maximót az elfek, amik fájdalmukat és tehetetlen
dühüket a világba üvöltik. De az elfek csöndben vonultak. Nem kecsesen vagy méltó-
ságteljesen, hanem csöndben. Ahol megjelentek, ott mindenki elhallgatott. Olyanok vol-
tak, mint egy figyelmeztetés. Egy néma könyörgés. Mintha csak azt mondták volna sza-
vak nélkül, hogy itt vannak, értik a történteket, de nem értik a világot. S csak azt szeret-
nék, hogy valaki okot adjon nekik a keser ségük levezetésére!
Maximo, életében talán el ször, némi tisztelettel méregette az elfeket. Nem csöndes
méltóságot és fenségességet látott bennük, amit a költ k megénekeltek, hanem szen-
vedélyt, ami keszty t dobott a világ arcába. Itt vagyunk, és azt szeretnénk, ha a világ-
nak, ahol gyermekek és örökké él k hullanak el, csak egyetlen torka lenne!
A gon-corga nem szeretett volna még egyszer a halál lovasaival találkozni. Ezért is
bugyolált be mindent rongyba, ami zöröghetett volna a macskakövön.
Csöndes volt a rakpart és idegesít en üres. Napközben itt tömeg zsivajog, szajhák
kelletik magukat, üzletek köttetnek, bálákat, ládákat és hordókat cipelnek. A sirályok de-
geszre tömik magukat döglött hallal, és csak úgy kavarog a sok szín, s szag. Az öböl a
tengerre nyílt. Valaha ez volt a város szíve, a Riegoy-öböl legfontosabb pontja. De Annir
dühe mindezt elsöpörte. Nappal, ameddig a szem ellátott, romos k oszlopok, csonka
árkádok és kupolák ágaskodtak ki a vízb l. A vízbefúlt város. No meg a fárosz…
Most a kihalt Vásártér, a hatalmas úszópiac terpeszkedett a romok között, minta csak
a hullámok visszaadták volna, amit elnyeltek. Egyetlen széles sávban volt csak hajók
számára is biztonságosan járható ez a romkert. Ahol mindig is jártak a tengeri fuvaro-
sok: a Csatornán.
Nappal jól festett a hely, de éjjel nem maradt itt más, mint a magány, a csönd és a
szomorúság. S persze néhány hajó. Közöttük az is, amit k kerestek. Innen pontosan
rálátott a hajóra. Ideje indulni. és a bátyja majd átfésülik azt a lélekveszt t, s ha tiszta
a leveg , jöhetnek a többiek is!
Intett a mellette ül Federicónak, hogy induljanak. A másik azonban csak ült és a rak-
partot figyelte. Csak másodszorra, Maximo szélesebb mozdulatára kapta föl a fejét.
– Induljunk! – suttogta Maximo.
Olyan sötét van itt – motyogta a bátyja és megdörzsölte fáradt szemeit. – Olyan sö-
tét…

93
 A bársonymaszkot visel férfi alig palástolt félelemmel állt ura háta mögött. Nem tud-
ta, hogy a többiek – akik a másik négy vendéggel foglalkoznak –, miképpen bírják, de
darabnak érezte gyomrát. Minden alkalommal, amikor ura feléje fordult, szólította,
vagy rávetette azokat a szörny , léleklátó szemeit, elborzadt. De szolgálnia kellett, s ez
alól a kötelesség alól nem bújhatott ki. Tulajdonképpen megtiszteltetésnek kellett volna
éreznie, hogy pont a kísér je a nagybecs vendégnek. Mégis félt. Látta urát, amikor
értesült a kertben történt merényletr l. Látta a szemeit. Azzal a pillantással ölni lehetett
volna.
S most itt állt mestere mögött, az egyik márványerkélyen és leste annak minden óha-
ját. Bár, az igazat megvallva nem örült volna, ha valóban ismeri ura vágyait…
Csak álltak csöndben és az éjszakát szemlélték. Rémiszt , ahogy az a korallarc a
mesterével együtt mozdul és kifejezéstelenül mered a semmibe. Már órák óta álltak az
erkélyen, a langyos éji szell ben. Ha itt ilyen az id , a városlakók megf hetnek a saját
levükben…
– Itt erd k voltak, ameddig a szem ellátott. Dús, szépséges erd k.
A szavak a tudatában formálódtak. Úgy t nt, a szám zött már nem fárasztja magát
beszéddel.
– A leveg … a leveg balzsamos volt és nem büdös, mint mostanság. Csak csönd
honolt azokban a rengetegekben. Napokon keresztül lehetett menni, anélkül, hogy bár-
kibe botlottunk volna. Az állatok, a növények, a napfény… minden olyan természetes és
egyszer volt. Most minden olyan kuszának t nik. Pedig a dolgok egyszer ek…!
Felh k száguldottak a kék hold el tt, de enyhülést nem hoztak. A park fái halkan su-
sogtak. A maszkos nyelt egyet.
– Minden dolog egyszer . Akár egyetlen pont a végtelenségben. Nem érdekesek a
cselek, a tervek, a szándékok. Csak az egyszer dolgok maradnak meg, mint az élet és
a halál. Mint az öröm, a bánat, a kíváncsiság. Csupa egyszer dolog. S mi, mint a gye-
rekek, az egyszer séget kiegészítjük a képzeletünkkel. Azt gondoljuk, hogy egy levél le-
hullta mögött is titkos er k és próféciák állnak. Hogy a Sors könyvébe el re megírt sze-
repeket játszunk!
– A gyereknek örömöt ad a játék… s bele is feledkezik, nem látja, milyen egyszer is
a világ. Talán igen, egy pillanatra megpillantja és megriad. És az egyszer dolgokat is
bonyolítani kezdi. Élet és halál. Milyen nevetségesen egyszer , nem?! A gyerek pedig
misztériumról beszél és titkokról. Mert titkok nélkül minden olyan… szégyenletesen egy-
szer . Mert titkok nélkül a dolgok már nem t nnek olyan értékesnek és kívánatosnak.
Csak az egyszer ség marad. A sallangoktól, a gyermeki fondorlatoktól mentes egysze-
ség. Ilyenkor ébred rá a gyermek, hogy szabad. Jöhet és mehet, hihet és tagadhat,
élhet és halhat. Szabad lesz és feln . És félni kezd. Megérti, hogy nem a titkok, istenek
próféciák irányítják, hanem és más hozzá hasonlók. Az egyszer dolgok. Az ösztönök,
a szükség, a félelem, a fájdalom, a makacsság… A gyerek levedli a mázat, amit addig
kultúrának nevezett. És feln …
A maszkos sokáig csak hallgatott. Vajon miért mondja ezt a mestere? Miért pont ne-
ki? Talán ez az id tlen lény is magányos és néha ki kell öntenie a szívét valakinek?
Halk kuncogást hallott – ezúttal valódit – és elsápadt. Nem gondolta volna, hogy ura
ilyet is tud. Úgy érezte magát, mint egy taknyos kölyök, akit feln ttek kérdezgetnek.
pedig nem tudja a választ. , akinek pedig annyi választ kellett nap, nap után kiötlenie!
Aki a Tanács ura, aki a…
– Gyerekek – szontyolodott el hirtelen –, akik a maguk kisded játékait játsszák, óme-
neket, próféciákat és mögöttes okokat keresve… A Jóslat…!
Elsápadt. Talán csak nem… az is…
– Butaság. Koholmány az egész.

94
 – És a … Várakozás Rítusa? Amire oly régóta készülünk? A legszentebb hitünk? –
kérdezte rekedten a maszkos. Egészen megriadt a saját hangjától, hiszen már régóta
néma csöndben álltak a balkonon.
– Hit. Kultúra. Tradíciók. Gyermekjáték. De néha egy-egy gyermek föln és megérti,
hogy a feln ttek kötelessége a gyermekekre vigyázni! Ahogyan az állat is gondoskodik a
maga fajtájáról, amíg a kölykei föl nem cseperednek. Csupa egyszer , nevetségesen
egyszer érv, nem igaz? Pedig mi is ezért vigyázunk a saját fajtánkra. Mert onnan jöt-
tünk és még jöhetnek néhányan utánunk is. Csak ezért.
– Miért mondod ezt uram? – kérdezte suttogva a maszkos.
Úgy érezte magát, mint a vásott kölyök, aki olyat kérdez, amit nem illene. Amit tiszte-
letlen.
– Megkérdezted. Helyes! Azért említem, mert jólesik. Mert megtehetem. Félelmetes
gyönyört okoz, ha valóságot csupa egyszer dolognak láthatom. Mi mind csupa-csupa
egyszer dologból vagyunk gyúrva. Ezért is nem érti meg ezt senki. Ezért keres min-
denki titkos jelentést. Ezért nem könny beszélni róla, mert a szavaink is a primitív való-
sággal vannak átitatva. Ha k l beszélnék, az a köveket alakítaná. Ha a valóságról, az
a valóságot. Ez az, amit ma már a jelképek és gyermekjátékok útveszt jében senki nem
ért. Nem is beszélhetünk róla, mert ami nekünk egy szó, az másnak csoda és mágia…
A meleg lassan végigkúszott az örökzöld pineák sorai között és rátelepedett a parkra
is. A szám zött óelf felsóhajtott.
– Talán nektek könnyebb. Ti álmodtok és játszotok. Mi olyan kor lényei vagyunk, ami-
kor még a szimbólumok nem léteztek, s minden egyszer volt. Ti a látszat, a játék és az
álmok miatt vágyakoztok. Pedig a vágy sarkall, er sít, továbbhajt. Az álmok beteljesülé-
se magának az álomnak a halála is egyben. Nekünk minden vágyunk teljesült, s már
nem álmodunk… Egyszer ek vagyunk, lassúak, öregek. Azért mondom ezt, mert zavar
a félelmed és az értetlenséged. Te nem minket csodálsz, hanem az álomképeket, ami-
ket ránk vetítesz!
– És… az istenek? – lehelte alig hallhatóan a maszkos.
Érezte, hogy remeg a térde. Mennyit képes még elviselni?! El lehet viselni egyáltalán,
hogy ha valaki hazugságban élt mindig és ezzel egyszer kénytelen szembenézni?!
– Istenek… ? – A kérdésre ura és parancsolója lassan megfordult. A páncélon keser
vigyorba torzult az elf maszk.
– Istenek… k még nálunk is hamarabb léptek ki a teremtés tüzéb l. k is megkap-
tak mindent, de néha még álmodnak és játszanak! Sokáig nem lehetnek meg e nélkül,
mert az öröklét unalmas. Ha nem kell valamiért megdolgoznod, csak akarnod kell… az
unalom öl. k is ugyanúgy kifakulhatnak, mint mi… Mi azt az örökkévalóságot várjuk,
amibe k beleültek. De ahogy mondtam, a vágy beteljesülése annak halála is. Már nem
értenénk, hogy miért is akartuk az örökkévalóságot. Ez talán az egyetlen vágyunk, ami
nem teljesült… Szerencsére. Ha ezért egy napon lesújtanának ránk, ne feledd, hogy
unalmukban teszik. Hiúság, beképzeltség… csupa egyszer dolog…
A bársonymaszkos férfi csak hallgatta a szenvtelen hangot és érezte, hogy könnyek
csorognak végig az arcán. A dolgok olyanok, amilyenek. Akik megváltoztathatják, azok
csak legyintenek rá. k pedig, az álmokat hajkurászók nyomorultul vágyódnak arra, ami
ezeknek a zsákutcába jutott, céltalan lényeknek megadatott. Hát ki fogja ket megóvni,
ha a Jóslat ideje mégis beköszönt?
– Én és a magamfajták – hallotta ura hangját. – Már mondtam. Most és itt, mi is
csapdába kerültünk, bár ennek természete roppant egyszer , ahogyan minden más is.
Amikor itt az ideje, megóvunk benneteket! Azért, mert így tartjuk helyesnek…

Az rt sehol nem látták. Maximo gyanakodva pillantott a bátyjára. Az mondta, hogy

lesz itt egy r! De ha ez csapda volna, Federico sem lopakodna ilyen nyugodtan mellet-

95
te! A testes gon-corga csöppnyi undorral húzta el a száját. Régen az efféle földerítése-
ket a fullajtárjaik végeztek volna el, nem pedig k! Gyilkolásra kész, felfegyverzett, feke-
te álcában osonó fejvadászok hemzsegnének itt. Az Oriorden harci nyelvét és jeleit
használnák. Gorviki szó és temperamentum lenne, nem ez a… Megvetéssel szemlélte a
mólót. Nem ez a … lopódzás éjjel, egy maroknyi rokon, egy lassan feledésbe merül
nyelv, pár beteljesületlen álom és vágy…
Düh horgadt föl benne. Undorodott mindattól, amit tettek. Csak ámítják magukat! So-
ha nem keverednek haza! Soha nem állnak bosszút! Kérd n tekintett az égre, majd a
szívébe, Ranagol jeladását várva.
S csak sápadtan pislákoló csillagokat látott.
Lassan fölegyenesedtek a görnyedt pózból, amiben idáig a hajó oldalának d lve la-
pultak. Innen már sétálni fognak. Általában a legegyszer bb dolgok lepik meg legjobban
az embereket. Melyik r ne fogna gyanút két lopakodó alak láttán? De melyik gyanak-
szik két járókel re, vagy két kapatos cimborára?
A hasas, kiszolgált karakk a fennhéjázó Corem Cabad, azaz Lecsapó Sirály névre
hallgatott. Kopott háromárbocos volt, amire már alaposan ráfért volna egy kis festék
meg pár tiszta vitorla. A járópalló fölhúzva, az r sehol. Egyedül a parti k kolonchoz
rögzített jókora hajókötél tartotta helyben a járm vet.
Vaskos fellegek úsztak az égen, de csak a kék holdat sötétítették el, nem enyhítettek
a h ségen. A tengerbe fés fogakként nyúló k mólókon túl szél kavarta föl a vizet. Távo-
li, fojtott morajlás hallatszott.
Elérték azt a pontot, ahol a hajó legközelebb volt a rakparthoz. Kiélesed látásukkal
kezdték méregetni a távolságot. Egy ugrással elérhet , de az jó nagy ugrás lesz! Fede-
rico megcsóválta a fejét és odaintett Maximónak, hogy menjen el re. Az egy pillanatra
elképedt: vajon nem tréfál-e. Hiszen Federico volt a karcsúbb és az ügyesebb. Az efféle
dolgokat mindig szokta csinálni!
De Federico csak állt és az éjszakát nézte.
Maximo végül nagy leveg t vett és nekifutott. Látványos tigrisugrás volt, de így is
csak a behúzott palló végét tudta elkapni. Egy pillanatig az ingatag falap peremén
egyensúlyozott, de nagy nehezen sikerült felhúzódzkodnia. A gyomra ismét tompán sa-
jogni kezdett. Nagy nehezen kipréselt magából egy halovány mosolyt és leintett Federi-
cónak. Elkezdte lecsúsztatni a pallót. Bátyja ragadta meg a falap másik végét és meg-
próbálta nekitámasztani a k tuskónak, de a palló kicsúszott a kezéb l és éles csatta-
nással zuhant a sósszagú macskakövekre.
Ranagolra! – szitkozódott Maximo. Hogyan lehet a bátyja ilyen ügyetlen? Ezt még
Kránban is meghallották!
Federico óvatosan, halkan sétált végig a pallón, föl a fedélzetre. Kezét a t rmarkola-
ton tartotta. Hol lehet az az átkozott r? Remélte, hogy Maximo majd megtalálja. Mert ,
így, a sötétben, még kiélesített látással sem juthat a nyomára. Félig vakon semmikép-
pen.

Dohos folyosókon lopakodtak végig. Sehol egy teremtett lélek. Furcsa, t dött
Maximo, itt matrózoknak kellene hortyognia, de minden csendes és üres. Kísértetiesen
emlékezetett ez a hely a f részmalomra. Csapdának az sem t nt és mégis… Úgy dön-
tött, ha most hasonló áldás szakadna a nyakukba, mindenkit szétszabdal, aki megtá-
madja ket. A jégnek már a gondolatától is tompán kezdett sajogni a gyomra. Mögötte
Federico lépdelt halkan. is keskenypengéj t rt szorongatott a markában és nyugtala-
nul pislogott jobbra-balra. A fedélköz gyanús némaságba burkolózott. Találomra benéz-
tek egy-egy kabinba vagy beugróba, de mindenhol csak port, függ ágyakat és ásító
csöndet találtak. Ennek ellenére nem érezték jobban magukat. Sehol sincs az r, akinek
a hajóra kellene vigyáznia! Márpedig van valaki a hajón! Kell lennie, mert azt a pallót va-

96
laki felhúzta maga után! Kezd ez afféle nemszeretem dologgá válni, amit l mindketten
irtóztak. A titkok és intrikák inkább Elvira és a rokonok kenyere, míg az övék a harc.
A vacak, korhadt deszkák idegesít en nyiszorogtak a talpuk alatt. Pompás! – füstöl-
gött hangtalanul Maximo. Mintha fülemülepadlón járnánk!
Bátyja lassú, oldalazó léptekkel araszolt mögötte. A kivilágítatlan folyosó homályos
alagúttá vált, ahol az apró részletek összemosódtak a szemei el tt. Az érzékélesítést l
fájt a feje és könnyezett a szeme. Érezte, ahogy a t r elfordul síkos markában. Nyuga-
lom! – ismételgette. – Nyugalom! Nincs semmi baj!
Azután rájött, hogy van. A lábuk alatt folyamatosan remegett a karakk, mintha az
eresztékek lassan kezdenének szétesni.
Maximo az alsó szintre vezet lépcs aljánál megállt, s intett a bátyjának is, hogy ne
mozduljon. Lélegzetvisszafojtva, moccanás nélkül fürkészték a folyosót. Valami idomta-
lan és sötét feküdt az egyik ajtó el tt.
Jó húsz szívdobbanás után tudták csak kivenni, hogy mi is az. Egy városi vértes volt.
Az, akivel Federico délel tt még beszélt. Most kifacsart pózban hevert a folyosó köze-
pén, egy jókora vértócsában.
Fernando fojtott morajra és remegésre ébredt. Hirtelen meglódult alatta a föld és a
batárt valami jókora er taszította a sikátor egyik falának.
A boszorkánymester egy pillanatig azt sem tudta, hogy hol van. Izzadtságtól csatakos
haja a szemébe lógott és kapkodva szedte a leveg t. Úgy t nik elunta a várakozást és
tépel dést, s elszunyókált. Álmában odahaza járt, a családi birtokon. Füst és köd ülte
meg a vidéket, üvöltöz katonák prédálták föl a Dreglagen kastélyt. A föld remegett a
kocsi kerekei és a vágtató lovak patái alatt. Kéttucat lándzsás eredt a nyomukba, de
tudta, hogy a lángoló erd be nem fogják ket követni. A toronymagas bükkfák, amik
csak ott, a hegyek között éltek meg, hatalmas gyertyákként lobogtak. Egy kid lt, lángoló
tölgy torlaszolta el az utat, így kénytelenek voltak a Dra-Ahhad egyik mellékágának gáz-
lója felé kerülni. Maximo sebesülten zötyköl dött a bakon, de bátyjával együtt így is
pompásan megoldották a feladatot.
Egy lángoló gyertyán zuhant a kocsira: átszakította az oldalát és a tet t. Az ég , feke-
tére pörzsölt ágak a boszorkánymester oldalába fúródtak. Ég hús b ze és fájdalmas
hörgés… A gon-corgák a lehet legrövidebb utat választották a gázlóhoz: t zketreccé
vált járm vükkel a sziklák tetejér l hajtottak a Dra-Ahhadba. Húsz láb zuhanás után ér-
tek vizet a lángoló hintóval. Két ló megdöglött, egy lábát törte, s a batár is megsérült.
De túlélték.
Fernando megrázta a fejét. Nem akart erre emlékezni. Nem most! A remegés és mo-
raj, ami el csalogatta ezeket az emlékeket, állandósult. Mintha csak a föld vajúdott vol-
na. A boszorkány és Christobal a kocsi mell l szemlélték a mólót. A Kosfejes papja ösz-
szevont szemöldökkel magyarázott valamit. Fernando kábán kászálódott ki a batárból.
– Mi az? – dünnyögte álomittas hangon.
– A tenger fölött megélénkült a szél! – fordult hozzá a pap. – Up-Umbarban majdnem
teljes a szélcsend, de a tengeren… Ha itt, az öbölben is kezd föltámadni a szél, akkor a
nyílt vízen pokoli vihar dúlhat…!
– Valami közeledik – tette hozzá sötéten Elvira.
A horizont peremén alig látható, zöld villódzás kélt. A családf érezte, hogy a mara-
dék álom is kiröppen a szeméb l. Valami jön, ami vihart kavar maga körül, megremegte-
ti a földet… Nem volt kíváncsi arra a valamire…
Elvira a néhai paloták köveit nézegette. Az alap mindenhol fekete crantai k . Az egy-
kori tulajdonosok elég riasztóakat álmodhattak… S nem egy helyen, talán éppen ezért
Berkano rúnája volt a természetellenesen fekete k kockákba vésve. A Sötét Anya, a
k és a termékenység úrn je. Vajon mióta tisztelik t a halandó népek? Talán amióta
k élnek Yneven. Talán már a crantaiak is tisztelték, csak más néven. Talán mindig

97
egyazon isteneket imádtak, csak más-más néven. Mert vajon mi rejti a hatalmat? A név,
a szó, vagy valami mögöttes, állandó er ?
Berkano rúnája, mások érzelmeinek és gondolatainak formálója. Vajon miért vésték
oda azokat a jeleket? És kik? S mikor? Mit jelenhet itt a Berkano-rúna? Védelem vagy
sem? És mit l?
A hajóhídon Maximo t nt föl és vadul integetett.
Dac 'rangh! Körültekint en el re! – jelezte Fernando.
Csak körültekint en!
Annir összes kápolnájában zöld lánggal gyúltak ki a megszentelt gyertyák. A zöldes-
kék kámzsás papok hálaadó énekbe kezdtek, s imára tárták kezüket.
– Eljössz hát Urunk, hogy segítsd néped a baj óráiban! Elfogadtad hát az él áldoza-
tokat, a sok könyörgést és sóhajt, mellyel hozzád fordulunk!
A csillagmozaik-díszítés k padlók meghasadtak, s minden kápolnát kénszagú pára
lengte be. A föld megremegett és lentr l riasztó moraj hallatszott.
A papok sápadtan néztek össze. Uruk csupán egyetlen alkalommal fejezte ki ilyen
nyíltan az elégedetlenségét. Akkor kegyesen meghagyta a város felét. Most lehet, hogy
nem lesz annyira elnéz .
Nem értették, hogy miért ez a harag. Talán nem fohászkodtak elég ájtatosan a Ha-
talmas Annirhoz? Sokan a szívük mélyén beismerték, hogy nem bizony. Annir csak egy
legenda volt számukra és egy évente felt tengeri szörny. Ami talán csak a Tanács és
az elfek mesterkedésének az eredménye. Azok irigyelték a papok hatalmát és vagyonát.
A fiatalokat év, mint év Észak minden tájáról toborozták. Annir papjának lenni, egy él
istent szolgálni kitüntetés lehet minden szutykos parasztkölyök számára! Persze nem
csak a hit számított, hanem a fogékonyság is a varázslás iránt. Hiszen évente tucatnyi-
an adták lelküket és erejüket istenüknek. Persze err l el ször nem tudtak a novíciusok.
Mindig akadtak kétked k, akik tagadták, hogy áldozatuk szükséges Uruk számára.
Azt hangoztatták, hogy k a nép lelki vezet i, akik rászorítják a helybélieket Annir imá-
dására. Elégedjen meg ennyivel az a tengerlakó slény!
Akkor, amikor uruk eltörölte a fél várost a föld színér l, akkor is ezek az eretnekek lá-
zították a népet. Ideje leszámolni velük egyszer, s mindenkorra!
A csuhások a csöndes fohász végeztével fogazott, tengeri kígyó agyarából készült t -
reikért nyúltak. Az Aipus Laevyst annak idején éppen istenük haragja vetette a partra. A
hatszáz láb hosszú szörnyeteget uruk villámai és karmai tépték cafatokra. Azóta ez a
szent fegyver ott lapult minden pap övében.
Tudták, hogy ezek a pengék utat találnak minden eretnek szívéhez.
A morajló, remeg városban párosával láttak neki a kutatásnak. Érezték, hogy kevés
az idejük. Két nap múlva, hajnaltájt uruk kiemelkedik majd a Riegoy-öböl vízéb l, és ha
a város könny nek találtatik, pozdorjává zúzza. Addig meg kell találniuk a hitük ellensé-
geit, és véget kell vetni az üzelmeiknek! Ha kell, minden gyanús alakot elpusztítanak!
Hajnalig tizenkét pap és hatvanhárom városlakó vagy jövevény tetemét nyelték el a
kanálisok.
Az öbölben gonosz szél kavarta föl a vizet.
Federico még akkor is az ajtó el tt térdepelt, amikor rokonai csöndben mögéje sorjáz-
tak. Az r kifacsart tetemét már félrevonszolta. Nem volt valami kellemes látvány a fölté-
pett ereivel és szétszakadt arcával. A gon-corga egy kicsit örült is, hogy nem kell a véres
masszában annak az embernek az arcát fölismernie, akivel reggel még beszélt.
Az ajtón tekerg , vésett csigavonalat nézte és megcsóválta a fejét. Szerencsétlen fló-
tás! Nem hiába mondják, hogy a kíváncsiság öl. Ennek se kellett volna fölóvakodnia a
hajóra. Még mindig élhetne.
– Koszos csempészhajó, ahogy így elnézem! – morogta Christobal. – Minden csak
úgy b zlik a mentától! A nyakam rá, hogy ezek Gurakk-Atamot szállítottak!

98
 A gladiátorok és hivatásos szeret k körében divatos ajzószer átható b zét csak ke-
vesen tudták elviselni. Elfedni pedig csak a tömény menta volt képes. Pedig súlyának
megfelel ezüstöt fizettek érte. Éppen ezért volt tilos kereskedni vele a megfelel körö-
kön kívül.
Megfelel körök… Christobal megvet en húzta el a száját. Felkapaszkodott tolvajok,
lotyók, akik aranyért adják magukat, degenerált aranyifjak és a viadorházak aljas
lanistái. Egyszer öltek már ilyet Haonwellben, s azóta is dühroham tört rá a tömény men-
taszagtól. Gy lölte a mentát.
– Az rt furdalta a kíváncsiság, így följött a hajóra és fölhúzta maga után a pallót.
Hogy senki ne zavarhassa, amíg kíváncsiskodik… – mondta lágyan Federico, hátra
sem fordulva. – Idejött és végig nyitogatta a kabinokat. Ezt zárva találta, így megpróbál-
ta betörni az ajtót. És meghalt. Ezt – mutatott a fába vésett, csipkés szél csigavonalra –
, nyilván valami dísznek vélhette. Pedig ez ölte meg.
– Mi ez? – hajolt közelebb a boszorkánymester. – Valamilyen méreggel van preparál-
va? Hogy ölhette meg ez, ha hozzá sem ért?
– Ez egy dragab 'chan – mosolyodott el haloványan a fejvadász –, gorviki halászkife-
jezéssel élve, ha jól tudom. Bár valójában mindegy. Búgócsigát jelent. Ha az ember a
csigát hallgatja, hallja a tenger zúgását. Van, hogy fájdalmasan er sen. Csupa rezgés,
remegés, sustorgás. No, ez a rajzolat innen kapta a nevét. Azt csinálja, amit a csiga, de
olyan er vel, hogy az erek megpattannak, a szemek kifolynak, és a szív szétszakad.
Mindezt ez a rajzolat és a belézárt mágia teszi, ha valaki vagy valami hozzáér.
– Szóval a csempészek nem bízták az áru rzését akármire! – bólogatott elismer en
a boszorkánymester. – Mennyire gyakori ez a rajzolat Északon?
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Federico. – Amennyire én tudom, elég ritka.
Mifelénk a corgák védelmére használják. Romauro, a félig béna t mester mindig azt
mondogatta, hogy mi is a krániaktól tanultuk…
Hirtelen mintha fullasztó h hullám söpört volna végig a karakkon. Az árnyékok fenye-
get en sötétlettek.
– Ez itt nem régi munka. Egy napja, ha megvan, talán annyi sincs. A vonások nagyon
bonyolultak és a véset széle még szálkás, töredezett. Valaki ezt rohanva véste föl ide.
Bár, azt hiszem, egy ilyen förtelem elkészítése négy-öt napba is beletelhet.
Federico egy pillanatig a réginek t nt. A szótlan, színét váltó fickónak, a f zfapoétá-
nak. Aki nagy elánnal magyarázza alkalmanként az összefüggéseket, bókol és a bohóc
mosolyával döf t rt a másik hátába.
De csak egy pillanatig. Lassan föltápászkodott és vállal benyomta a félig már befeszí-
tett ajtót.
– Már nem hatásos – mormolta. – Csak el re, kedves rokonok!
Egyikük figyelmét sem kerülte el a fáradt gúny, de nem tették szóvá. Hiszen mi volt ez
a bentr l lassan kiáramló érzéshez képest.
Mintha valaki minden dühét, megvetését, keser ségét vágta volna az arcukba. A
szemük el tt fekete karikák ugráltak, orrukba királyvíz szaga mart.
Christobal összevont szemmel tekintett végig a fölforgatott szobán. Kránra, hát mi
folyt itt?! Vér, természetesen, de akkor is… Összezúzott asztal, faforgács, roncs hordó-
dongák, széttört cserépkorsó és poharak és a menta átható b ze. Ranagol papja kezdte
sajnálni, hogy nincs nála valami nagyobb fegyver. Köpenye alatt úgy szorította az áldo-
zót rt, hogy kifehéredtek a bütykei.
Elvira sápadt volt, mint a fal. Ha most nála lehetne az a kis kék fiola ital… De a Hata-
lom Itala a batár aljára er sített, vaskos fémkazettában volt, jól elzárva. Akárcsak a gon-
corgák fegyverzete, s Fernando könyvei. A bizalom vasládája. Amit csak három kulcs
nyit együtt. Fernandóé, Christobalé, Federicóé. Még soha nem tudta elcsenni vagy
megszerezni mindhárom kulcsot egyszerre. Pedig sírt, könyörgött, lopott, ügyeskedett

99
és nem fukarkodott bájaival sem. Ott, abban a ládában, ékszerek és pénzes ládikó mel-
lett volt az mágiájának a kulcsa, a Hatalom Itala.
Könny a varázsmedállal parádézó Fernandónak! Ellenben , szegény, kiszolgáltatott
…!
Reszket térddel d lt a deszkafalnak. A szobán túlról, az innen nyíló kabinból szivár-
gott ki az a… gy lölet. Torkon ragadta ket, s libab rös lett t le a hátuk. A bels kabin
ajtaján barna, elmázolódott jelek látszottak.
– Vér – motyogta Elvira, de nem érintette meg a durván összerótt deszkaajtót.
– A Vérgát jelei – hümmögött a pap is – : a tiltásé, az óvásé a riasztásé, de… hé, mit
csi…
De Federico már ugrott is. A homály, a fejfájás, a vibráló gyertyaláng az asztalon, s
az elhomályosuló látása megvadította. Úgy érezte, ha nem tesz azonnal valamit, men-
ten megvesz.
A rúgás beszakította az ajtót, és félig letépte a sarokpántokról. A gon-corga egy törött
széklábra huppant vissza, elcsúszott és elesett. Föl sem kelt. Christobal mellé hanyatlott
és a fájdalommal mit sem tör dve kezdte a fejét a repedt asztallapba csapkodni.
Maximo nyáladzott és epét hányt. Fernando leveg ért kapkodva hörgött, véresre harap-
ta a saját ajkait. B z és harag. Egy pillanat alatt kapta föl ket az er . Mintha homok-
szemek lettek volna egy végtelenül nagy homokórában, és orkán csapta volna ket az
üveghez újra meg újra. Úgy érzetek, hogy meghalnak, csak ezt túl sokáig tart kivárni.
A boszorkány arcából minden vér kifutott. Viaszfehéren, révülten bámult a feltáruló
kabinba. A kagyló hajtotta volna befelé, bár legszívesebben menekült volna innen. Men-
ni. Maradni. Kifelé. Befelé. Menni. Maradni. Kifelé. Befelé.
Úgy érezte, valami megpattant benne. Még érezte a félelmet, a fájdalmat, a haragot,
de már másként. Mint ami nem a sajátja. Riasztó. Mintha valaki mást látott volna kívül-
l, nem önmagát. Ahogy a nevel anyja mondogatta neki annak idején, amikor a színle-
lés alapelemeit okította. Mert egy boszorkánynak játszania kell. Hazudnia kell. A férfiak-
nak, a n knek. Néha magának is. Akár a színész, aki eljátssza, hogy érzelmeket ját-
szik el, nem pedig átéli ket. Mintha csak erre a pillanatra készítette volna föl nevel any-
ja. Amikor a századik év közelében lassan megváltozik. Csak azt nem mondta, hogy
ilyen kétségbeejt lesz. Mintha kitépték volna egy részét. Fájt, de már nem zavarta.
Nem érdekelte. Ura volt a saját érzéseinek. Nem hiányzott, nem számított semmi.
Nem sajnált semmit.
A bentr l kiáramló, ostorcsapásszer érzelmek hidegen hagyták. Átlépett az ajtó ron-
csain. Érezte, hogy be kell fognia az orrát, mert a benti b z elviselhetetlennek t nt.
Nem fájt, de nem kapott rendesen leveg t.
Rothadás és királyvíz szaga keveredett. A feldúlt kabin közepén, egy asztalon egy ki-
véreztetett húsdarab hevert. A felismerhetetlenségig szét volt marva és szabdalva. Va-
laha elf lehetett, de erre csak a lemetszett, cimpa nélküli, csúcsos fülei utaltak a mellére
zve. Nem baj, gondolta Elvira. Úgy sincs már szüksége a füleire.
A b z beitta magát a hajába, ruhájába. Ami itt történt, annak a részleteire nem volt kí-
váncsi. Mintha a sivár érzelemnélküliség csak ízelít lett volna, amit a sokk váltott ki be-
le. Múlni kezdett a fásultság. És elkezdett félni. Els sorban magától.
Az egyik priccsr l, ami egy fal mellett hevert fölmarkolt egy pokrócot és kibotorkált a
kabinból. Mint a felszín felé tempózó gyöngyhalász, úgy vágyott a leveg re. Csak egy
kortyot – rimánkodott a tüdeje – csak egy szippantást…!
El tte Maximo kúszott négykézláb, mint egy sérült állat. Christobal vérz homlokkal
tántorgott a folyosón, mellette a szétszakadt ajkaitól véres arcú családf .
– Föl! – hörögte és belerúgott Federicóba. – Föl, vagy dögölj meg!

100
 Az embervadász szemhéjai megremegtek. A szemei, a megpattant erekt l két vér-
gömbnek t ntek. T rét a lépcs fájába vágta, azzal próbálta magát tovább húzni. Ebbe
a biztos pontba kapaszkodott.
Percekig vagy órákig tartott ez a lidérces verg dés, nem tudták. Csak azt érezték,
hogy a homokórában elül a vihar és k nagy kortyokban nyelik a leveg t.
A fedélzeten feküdtek és percekig mozdulni sem tudtak. Azután Christobal a f árboc-
ba kapaszkodva, talpra küzdötte magát. Az arcára volt írva, amit mind éreztek. Elvira
csak ült, az orrából vér szivárgott és sírt.
A többiek saját vérükt l és hányásuktól mocskosan lihegtek a fedélzeten.
Megalázták ket! Tegnap a malom, most ez! Meg akarták ölni ket! Méghozzá így!
Gyalázat!!!
Christobal ujjai karmokká görbültek, szemében rült fény csillogott.
– Dac' mazeggo – suttogta. Mindhalálig tartó bosszú. A legszentebb esküvés. Azon
kevés dolog egyike, ami a shadoni id kb l változatlanul került át és maradt fönn
Gorvikban. Még a Kosfejes szolgáinak lelkében is.
Dac' mazzego.
– Bosszú! Bosszú mindhalálig!
Az üvöltés nagyon mélyr l jött és minden emberiességet nélkülözött. Düh, csalódott-
ság, vadság, kihívás remegett benne. Mint amikor egy ragadozó tombol a Vadaspark-
ban, a rács túlfelén állók gonoszkodásai miatt. A többiek csak er tlenül bólintottak. Értik,
elfogadják. Az életükért és a megalázásért. Halálig.
– Dac 'mazzego. Pusztuljon, aki pusztulásom kívánja!
Mintha csak választ akart volna adni a város, pár utcányira t zpiros felh emelkedett
az égig. A dörrenést l és a rengést l kábán nézték a törmelékes t, s a tekerg lángokat.
– Mi…? – nyöszörögte a cseng fülét fogó Maximo.
– Mi… ez… Kránra?
– Baj – motyogta a boszorkánymester és a hajó fölött gomolygó, vérpiros spirálra
bámult, amit csak láthatott – és a baj… nem jár egyedül.

– Halj meg! Gy löllek és megvetlek! Undorodom t led! Csúf vagy és veszedelmes!

Engedetlen! Rossz! Gy löllek! Gy löllek! Elrontod, amit terveztünk! És te és te is! Rosz-
szak vagytok! Ti vagytok a rosszak! Gy löllek titeket! Miért nem engedelmeskedtek?
Csalódtam bennetek! A feladatotokat nem teljesítettétek, s ez büntetést érdemel! A bün-
tetés az si törvények értelmében halál! Nem tudjátok?! Oktalanságotok nem lehet
mentség! Gy löllek benneteket! Veszélyes, buta, csúf, otromba, engedetlen szörnyete-
gek! A büntetésetek halál. Pusztulj! Te is! És te is! Halál rátok!
A torz csikorgást, a morranó rengést, akárha késsel vágták volna el. A mély hangok
sivításba csaptak át, ahogy a szemükbe vágta, amit gondolt és érzett. Gondolatok csu-
pán. A hangok elegend ek egy gondolat vagy egy érzelem kifejezéséhez. Akár egy
gondolatsoréhoz is. A hangok hatalmat adtak. A fénylakók sokáig – általuk óráknak ne-
vezett ideig – képesek arról beszélni, amit egyetlen hanggal kifejez. Igaz, túl korlátol-
tak hozzá, hogy a valóságot úgy lássák és értelmezzék, mint .
maga volt a megtestesült valóság. Letisztult, h vös, er s. Nem volt szüksége sza-
vakra. A hangok és az érzelmek elegend ek voltak, hogy akár a valóságot is megváltoz-
tassa velük. Hiszen mi ez, a fénylakók világa, ha nem látszat. Ezért is olyan er teljes,
amit itt tesz. A szívb l jöv szavak, az igazi érzelmek jelentik a világ alapját. De ezt a
fénylakók nem érthetik, k nem si korok anyagából lettek életre gyúrva. Az szívük
ehhez az igazsághoz olyan parányi! Csak egy húsdarab és négy luk, nem szaruburkú,
szép kilenc hralos. Ezért is olyan gyenge a hangjuk és ezért is képtelenek akarattal le-
vedleni a formájukat. Megtenni például… ezt…

101
 Újra a macska szemével látta az éjszakát. Ez már jobban megfelelt az ízlésének, mint
az emberi, de a sajátját meg sem közelítette.
A lángok túl közel kerültek hozzá. Gy lölte a lángokat. Err l is az a… dolog tehet, ami
miatt kénytelen itt rostokolni. Ha ezek a mélységlakó k agyúak nem képesek lerázni a
béklyót, akkor talán elmehetett volna innen. De most várhat, amíg újak érkeznek, s ad-
dig maradnia kell… A macska hátán fölborzolódott a sz r. Gyalázatos mélységlakók!
Gy lölte ket is! Harag, harag és fájdalom!
A roncs házak izzó salakká olvadtak a t zben, láva mart sisterg ereket az udvar kö-
vébe. A h ség elviselhetetlenné vált A macska bajsza megpörköl dve kunkorodott föl.
Újra ki kell növesztenie majd. Újra, újra, újra…
A lángok sziszegve martak a falakba. A t z… A macska tág pupillákkal bámulta a
lángokat. Ekkora er és szabadon, minden irányítás nélkül!
Azaz… annak a valaminek az irányítása alatt. Ami t is a lángok táplálékául veti majd,
hogy dühén, fájdalmán, agóniáján lakmározzon. Az a dögev . Dögev , dögev , dögev ,
dögev …!
Gy lölte! Gy lölte!!
Az utolsó bagra' gurat, a csúfnev már elt nt innen. Milyen buta dolog ez a névadás!
Aki a nevet tudja, az a valóság egy darabját ismeri és azt olyan könny formázni. Mert
ugye itt vannak ezek a…
A lángok riasztóan közel kerültek hozzá. Kieresztette karmait – kicsik, ám élesek;
ezért tetszettek neki – és a t zre fújt. A lángokat valami pár méteres sávban elsöpörte. A
macska átbújt a romos k fal egy résén. Az a dolog hívta er vel. Mennie kell. Az egyet-
len, amit megtehet, hogy olyan lassan megy, ahogy csak, lehet. Gyorsan mozgó alako-
kat látott közeledni, így a sötétben maradt és csak lapult. A fénylakók csuda kíváncsiak.
Ideje táplálkozni.

Federico futott, ahogy csak bírt. A házak sora düledez fallá mosódott össze. A rész-
letek elvesztek számára, de a lángot el sem téveszthette. Muszáj volt valamit tennie,
mert érezte, hogy az idegei lassan fölmondják a szolgálatot. Kezdet teljesen megvakul-
ni. Nem beszélt róla, de nem a büszkeség miatt. Az ilyen indokok Maximóhoz illenek,
nem hozzá. Nem beszélt róla, mert a többiek nem tudtak volna segíteni rajta. Az éjsza-
kázás, a kiélesített látás, a mérgek g zei, a fáradtság és a mágia lassan, lépésr l, lé-
pésre ölték meg a szemét. A kialvatlanság és a jégszilánkok jelentették az utolsó csep-
pet a pohárban.
mindig önálló, maga útját járó ember volt. Szemek nélkül csak egy roncs lesz. Azt
mondják, vakon is lehet élni. Akár harcolni is. Pazar! Nagyon is jól tudta, hogy a maga-
fajta, ha megnyomorodik, akkor vége. Vak lesz. Vak. A szíve vert, s egyszer ki is ha-
gyott. Futott hát inaszakadtából, s megpróbálta, ha csak id legesen is, de kiadni magá-
ból a keser séget. Már nem érezte a fájdalmat és a fáradtságot. Azon már túl volt. Hol-
nap majd igen, de most nem. Nem szabad. Nem láthatják a többiek, hogy fáradt és csa-
lódott. Hogy fél. Maga el tt sem ismerheti be.
Nem tör dött hát semmivel, csak a tüzet követte és rohant a poros macskaköveken.
Maximo nem messze mögötte botorkált kábán, a rokonok pedig lassú léptekkel közeled-
tek.
A gon-corgát nem érdekelte most semmi. Pokolba a tervezéssel! Csak a beleivódott
szokások vezették. Egy sarkon megtorpant, benézett a sószagú sikátorba és már futott
is tovább. Holnap égni fog minden izma, de nem érdekelte. Olyan sebesen iramodott új-
ra, ahogy csak tudott.
Újabb sarok, ezúttal már az ég házé. Miért nincs itt senki? Ezt a robajt százaknak
kellett hallania! A lángok mérföldekre ellátszottak! Mintha egy óriás, fekete takaró hullt
volna a városra, süketté és vakká téve mindenkit.

102
 A poros raktárépület egykor keresked kúria lehetett. A málló vakolat alól masszív
téglák t ntek el . A falak már romlanak, de még mindig er sek. A nyitott udvarról füst
szállt föl, s a falak üvöltése nyílt szájként köpték az égre a kormot és a lángokat. Min-
denfelé pernye szitált. Akár egy halotti máglya, gondolta a gon-corga. Átbújt egy halom
füstölg gerenda mellett az egyik fal ronccsá zúzott oldalán.
Az udvar közepén, vörösen ásító toroknak látszott a hatalmas lyuk. A pereme még
mindig tüzesen izzó, folyékony k zetsalak, ami apró patakokban csordogált a köveze-
ten. Minden csupa rom, láng, korom, mint egy lidércnyomásban.
Az egész fölfordulás kell s közepén három test hevert mozdulatlanul. Élesen elütöt-
tek a környezet összevisszaságától. Mintha tiszta, fehérizzásig hevített fémb l kovácsolt
emberalakok lettek volna. Magasak, szálasak, de minden részletet nélkülöz k. Sehol
egy izom, egy szál sz r. Sehol az arc. Sima, szemek, orr, száj és fülek nélküli fémmasz-
sza volt az, nem arc. És lassan, mintha felszálló füsttel és g zzel az élet is távozott vol-
na a testekb l, elsötétedtek. Akár a kih fémdarabok.
– Ranagolra, mi ez? – nyögte Maximo, aki ekkor préselte át magát a fal roncsain.
Federico nem válaszolt, csak állt és a lángokat nézte. Zakatolt benne a félelem – el
innen! Ez itt valami istentelen hely és istentelen dolgok történtek itt! A krátert nézte, ami
az udvar kövébe égett, s lassan elszürkül fémlényeket. A kezében tartott t r nevetsé-
ges játékszernek t nt.
Mennyit vitatkoztak Fernandóval, hogy a fegyvereket ne elzárva tartsák. De ez itt nem
Gorvik, itt a fegyveresek felt ek. A boszorkánymester megmondta kerekperec, hogy
ha kifent ramierával és a corgák vértezetében akarnak páváskodni, az az dolguk. De
lesz az els , aki kötélre juttatja ket. Ez itt a nagyvilág, ahol másféle szabályok vannak
érvényben, mint Gorvikban!
Végül belátták, hogy igaza van. De most és itt az az egyetlen igazság, hogy egyetlen
szál t rrel a kezükben állhatnak olyan er kkel szemben, ami lyukat robbant a földbe.
Maximo már nem értett semmit. A forróságtól csatakos hajjal kábán bámulta a szét-
rombolt udvart. Csak nézte a lassan k vé dermed három alakot. Elsötétedtek, repedé-
sek futottak végig a testeken. Test? Úgy festettek, mint három söreg szikladarab.
Miféle halál ez?
A rokonok csöndben léptek a két fejvadász mellé. Azok úgy markolták a t rüket,
mintha azokon át le tudnák vezetni a dühüket és a félelmüket.
k ketten gyermekkoruk óta a halál közelében éltek. Az volt a dajkájuk, mesterük,
életük célja. S egy napon majd elékerülnek. De ez?! Érzéketlen k darabbá h lni? Ez
nem járja!
A Kosfejes papja lassan odaóvakodott a három testhez. Szörny h séget árasztottak,
így nem is mert két lépésnél közelebb menni. Egyre inkább sima k darabokra emlékez-
tettek, bár, ahogy h ltek, úgy mélyültek el a repedések is. Mint három kalapáccsal ösz-
szetört szobor. A karmos ujjak a leveg be martak, a fejre emlékeztet tömbök az ég felé
fordultak. A kék hold kísérteties gyászlepellel takarta le ket, a K szomorú sorsú Gyer-
mekeit.
Fernando a krátert nézte. A mélyb l kénszagú pára és forróság kúszott a felszínre. A
boszorkánymester nem látta a kráter mélyét. Próbaképpen egy k darabot hajított a luk-
ba, de nem hallotta, hogy megállapodott volna valahol. Talán… talán túl mélyre esett
ahhoz, hogy hallani lehessen. S ezek a… k darabok, lények, akármik onnan lentr l ér-
keztek. Hiszen izzottak, akár a gödör. Ekkora pusztítást egyetlen t zgolyó sem képes
végezni! Miféle mélységlakó teremtmények lehettek ezek? Mi történik itt tulajdonkép-
pen?!
A forróságtól izzadtan és kábán kóvályogtak az udvaron. A romok lassan h láva-
cseppek, parázs és elszenesedett fadarabok mindenhol. Szilánkokká morzsolt kövek és
faldarabok. Mint valami lidérces álom.

103
 Christobal egy megroggyant falnak d lt. A bal karjában a zsibbadás lassan kúszott
fölfelé. Egyre nehezebben tudta mozgatni az ujjait. A Kosfejes Nagyúrra! – dühöngött
magában. Lehet, hogy a varázsló jobban védte a maga holmiját, mint gondolták? A for-
róság ellenére kirázta a hideg.
A boszorkány úgy érezte, hogy a szíve kiugrik a helyér l, olyan szaporán vert. Veríté-
kezett és szédült, az orrából szivárgó vért már le sem törölte. Még mindig a hajón történ-
tek hatása alatt állt. A Sötét Anya ne adja, hogy ez legyen bel le! Vajon az életet meg-
toldó elixír, a mágia vagy valamilyen rítus okozza, hogy a századik év végére… Nem
akarta. Nem és nem! De meghalni sem akart. S megint ott volt, ahol a part szakad.
Úgy vánszorgott a kemencévé vált romos udvaron, mint egy holdkóros. A
Dreglagenek mit sem tör dtek vele, pedig most mit meg nem adott volna, ha valaki er t
önt bele! De a gorviki banda nem tör dött vele, hanem lázas sietséggel kapartak el va-
lamit az egyik romhalmaz alól. Még Fernando is Maximo széttépett köpenyével óvta a
kezét és dobálta a forró köveket. A romhalmaz alól egy tetem kezdett kibontakozni. El -
ször csak egy kar roncsa, majd egy szétlapult láb. A kett túl messze volt ahhoz, hogy
egy testhez tartozhattak volna. A köveken sült vér b zölgött, amit l Maximo gyomra is
fölfordult. Egy pillanatra elfintorodott, de gyorsan úrrá lett az arcvonásain. Remélte, hogy
a többiek nem látták pillanatnyi gyengeségét.
Federico vakon rakosgatta a köveket. A szemébe csorgó izzadtság teljesen elvakítot-
ta, így alig látta azt is, hogy hová nyúl. Egy jókora k darabot kiékel törmeléket rugdo-
sott félre, s az egész súly hirtelen a görnyedez Maximóra d lt. Agyon is üti, ha a csa-
ládf oda nem nyúl és a füstölg , forró k darabot meg nem fogja. A teher nagyobb ré-
sze az alkarjába nehezedett és az ujjas átizzadt szövetén át is hólyagosra égette a kar-
ját. Ostoba fogás esett rajta, pár pillanatnál tovább nem is tudta megtartani a követ. De
id t adott Maximónak, hogy félrehúzódjon a veszedelem el l. Együttes er vel gördítet-
ték oldalra a súlyt. A boszorkánymester könnycseppeket rázott ki a szeméb l.
– Ranagolra – lihegte –, dögölj meg!
És leköpte a követ. A nyál pillanatok alatt elpárolgott a forró felületr l. Maximo sajgó
gyomra ellenére is elvigyorodott. Szerette látni, amikor a nagybátyja ennyire kijött a bé-
ket résb l.
Federico félvakon tologatta csak tovább a köveket, s magában folyton azt hajtogatta,
hogy valamivel hasznossá kell tennie magát. Valamivel el kell, hogy terelje a figyelmét
sajgó szemeir l. Különben…
A kövek alól végre el bukkant a tetem. Derékban teljesen kettészakadt, körülötte a
köveket mindenhol vér borította. Alacsony, izmos férfi volt, kiugró pofacsontokkal, csata-
kos, fekete hajjal. Napcserzette b rét sok helyen csíkokban lenyúzták a kövek. A fogait
és a szemeit szintén szétroncsolta a törmeléktenger. A fülében csont fülbevalók, a nya-
ka csupa seb.
Ahogy legördítették róla a többi rögöt és el nt a fels testét óvó vértezet. Maximo
fitymálón húzta el a száját. nem nevezte volna vértnek ezt a b rdarabokból összevarrt
akármit. Ami…
Mit tör dött azzal, hogy azon a piactéri elf n tetemén egy hasonló volt. A szétroppant
ujjak között megpillantott penge láttán már nem érdekelte semmi más. Hosszú, enyhén
hajlított, fekete kard volt, amit l még a lélegzete is elállt. Sehol egy felesleges dísz, cifra
hajlítás vagy véset. Ez a kard még törötten és kormosán is fenyegetést árasztott. Mintha
csak egy kéz kellett volna, ami forgatja és már öl is.
Vajon hol készítenek ilyen kardokat?! Megmarkolta és érezte, hogy a csonkon milyen
jó fogás esik. Kiegyensúlyozott, er s penge, ami nem egykönnyen csorbult ki. Nem tört
el, ha csontot ért és… és valahogy nagyon másnak t nt, mint a katonák tucat-kardjai.
Emellett még az keskeny ramieráik is otrombának t ntek.
Ki lehetett ez a fickó?

104
 – Ki lehetett ez? – ismételte meg hangosan is a kérdést. A pap fázósan a tetem mellé
guggolt és áldozót rével lemetszette a halott fülét, csont fülbevalójával együtt.
– Mindjárt meglátjuk – mormogta.
– Mit csinálsz?! – hördült föl a fiatalabb gon-corga. – Ez gyalázat!
A pap nagyon sötéten nézett rá.
– Hogy én mit csinálok, ahhoz neked semmi közöd, te siránkozó m kedvel ! – mond-
ta hidegen – Azt teszem, amihez kedvem van!
Maximo megszívta az orrát és a sacerdos köpenyére köpött.
– Rohadj meg a bakkecskéddel együtt! – sziszegte. Christobal rezzenéstelen pillan-
tással nézett a gon-corgára. Akár egy kígyó.
– Elég! – szólt Federico, miközben könnyeket próbált kipislogni a szeméb l. – Elég a
mindenségit! Így félvakon is megnyeslek benneteket, ha tovább acsarogtok!
A pap felhorkant.
– Méghogy te?! Kezet emelnél egy svér re?!
Elvicsorodott. Csak jöjjenek a kis senkik! Méghogy rokonai lennének ezek a tetvek?!
Ugyan!
– Megállj! – ordította Fernando. – Megállj, ha mondom!
Félelmetesen nézett ki. Nyúzott, véres arcában lángoltak a szemei. A fekete köpe-
nyén a megpörköl dött pávatollak szerteszét álltak. Hangtalan, vicsorgó maszkká gy -
dött az arca.
A fejvadászok megillet dve léptek hátra kett t. Csak Christobal igazgatta a szöges
nyakörvet, mint egy fuldokló.
– Miféle jogon parancsolsz Ranagol felszentelt papjának?! – vicsorgott.
A boszorkánymester hangja alig volt több mint dühödt hörgés. Megégett, véres kezeit
mutatta öccsének.
– A vér jogán! Ami engem tett meg a család fejének! S amíg élek és helyesen döntök,
addig enyém a döntés és a parancsolás joga! Tudom, hogy ezen szívesen változtatnál
öcsém, de most még nem teheted! Most még nem, hát hallgass!
– De… – kezdte volna újra a pap, ám a da-corga letorkolta:
– Parancsolom!
A sokéves beidegz déseknek engedelmeskedve hallgattak. A hirtelen csöndet csak a
lángok ropogása töltötte meg. Elvira fáradtan kuncogott.
Döbbenten néztek a boszorkányra, akinek arca a koromtól és vért l volt maszatos.
Keser en elmosolyodott, s a hangjába csöppnyi vidámság sem volt:
– Ezek nem a mi gondolataink, ostobák! Nem a mi gy löletünk! Idejövet úgy éreztem
egy pillanatig, hogy megáll a szívem. Mintha egy kéz meg akart volna fojtani. Kiszorítani
bel lem a szuszt! Ennek az utóját látjuk itt. Ezt érezzük! Úgyhogy ne vagdalkozzatok,
mert amit érzünk, annak a java nem a mi dühünk!
Úgy állt ott, a lángok r t fényében, hóna alatt a hajóról hozott takaróval, mint aki telje-
sen érti és megveti a világot. Nagyon fáradtnak t nt.
A Dreglagenek lassan, szótlanul kioldalogtak az elpusztított udvarról. A két emberva-
dász a roncsok alatt talált tetemet a lyukba dobta, miel tt elindultak. Lehet, hogy egy
újabb rituális gyilkosság áldozata. Bár nem elf. Mindenesetre ne maradjon így temetet-
lenül. Odahaza talán nem érdekelte volna ket a dolog, de az messze és régen volt. Itt
nem hagyhatták a koszt maguk után szerteszét. Még akkor sem, ha ezzel egy fontos
nyomot t ntettek el. Hogy nem így van, azt csak ketten tudták igazán. Fernando az eget
kémlelte és csalódottan hümmögött.
A másik az árnyékok között kushadt és újra kisarjadt bajszát tisztogatta.

105
 Az a sötét zug, ahol meghúzta magát, forró volt és dögletes leveg . Bár a saját ki-
párolgása tulajdonképpen kevéssé zavarta.
Látta, hogy azok ott bent az udvaron mit csinálnak. Az viszont nem tetszett neki, hogy
a fénylakók egymásnak esnek a bagra' gurat döge fölött. Nem az zsákmányuk volt,
nem illetné meg ket semmiféle gy zelmi trófea. Csak az öldökl küzdelemben legy -
zött ellenség érdemli meg, hogy a mélységi mézmoha ragacsos levében tartósítsák a
testét. Persze csak azt, ami megmaradt bel le a gy zelmi lakoma után. Mert egy méltó
ellenség erejét, eszét, képességeit nem szabad veszni hagyni!
Ezek a fénylakók talán pont így fogják végezni. Már kezdett elege lenni bel lük. El-
nézte ket, ahogy óvatosan elhagyták az udvar romjait. A hím, ami a sort vezette meg-
perzselten. Amiben olyan er k szunnyadnak, amit l eleinte azt hitte, hogy az olyasfajta,
mint . De nem, nem teljesen. A látszat csalóka volt. A másik, a bal mells jét fogja, ami
lassan elszíntelenedik. Kih l. volt az, akit szálak kötöttek, ahhoz a Másik Helyhez,
aminek már a gondolatára is haragot érzett. De tudta, hogy ha a szükség úgy hozza, az
kötelékei lesznek majd er sebbek. k sokkal régebben kötöttek alkut a Szövetség
Szemével.
A n stény, ami hozzá képest fiatal, de ezekhez képest... vén, mint az országút… A
mondás ösztönösen kívánkozott ide. Undorító, hogy mi minden nem tapad rá, ha fényla-
kók között kénytelen lenni és megérteni ket.
No, meg a két hím a sor végén, az a Maximo nev meg a másik. Akik a trófea miatt
acsarogtak, mint a dögev Korcsok.
Kezdett elégedetlen lenni. Ezek mindenhol ott voltak, ahol nem kellett volna lenniük!
El bb-utóbb kénytelen lesz elt ntetni ket is. Megnyalta a pofáját.
Az utolsó bagra' gurat a közelben bújt el, egy rongyos fickó vackán, akit el tte megölt.
Érezte a dög szagát és a másik sebes szívverését. Jobban örült volna, ha pár Shilu-Gorr
vadászt hozhat magával. Azok kibírnák az ilyen fáradalmakat is.
Indulnia kell. Érezte annak a… dolognak a hívását. Pedig, amikor elültette, még mi-
lyen kis semmi volt. De az óta megn tt és a maga határtalan rohadásával még a hegyek
gyökerét is megrágta. Eljön majd a napja, amikor t zbe és vérbe borítja az egész tájat.
Annak csak jó,
ha minél többet pusztít el, hiszen annál hatalmasabb lesz. Ha tehetné, az egész vilá-
got fölzabálná. Minden fájdalmat, keser séget, dühöt. Csak üresség maradna utána. A
semmi. Ezért is akarják megjelölni a pusztítás határait. De még nincsenek készen. Még
nem.
Az a dolog ket is akadályozza. Már az els id kt l fogva akadályozta. Hogy hagyják
magára. Engedjék szabadon garázdálkodni. Megmételyezte az összes gondolatot. Elhi-
tette, amit akart. Tíz segít vel érkezett, s most már csak egy maradt. Talán a K Gyer-
mekei sem ronthattak volna rájuk, ha nem engedi el ket. Valószín leg kiengedte ket a
szorításából, hogy azok a felb szült k hegyek ket zúzzák szét.
Az pedig tehette volna, amihez kedve van. Amit akar. Amiért valóságra álmodták.
Összerezzent. Ez annak a fénylakónak a szavajárása volt. A fényl mancsúnak. Azt a
fényt nem tudta utánozni.
Az a dolog meg rjíti. Beszél hozzá. Megváltoztatja. Már alig találja azt, ki volt valaha.
Ebbe fog megtébolyodni. Gy lölte ezért. Gy lölte!
Pedig valahol, nagyon a zsigerei mélyén tudta, hogy az azt teszi, amiért megteremtet-
ték. Ezért csap be, fordít el, ront meg mindent. Pont azt teszi, mint az a vízlakó bestia,
az Annir nevezet , de ez még érthet volt. Ha nincs szolgája, nincs áldozat, elmúlik is.
Márpedig nem lesz. Mert az a mag, amit elvetettek, megn tt, meger södött. Lassan
olyan, mint az az Annir. Sajnálta a régi istenséget, de tudta, hogy vagy az, vagy k. Saj-
nálta, mert az új istenséget gy lölte. Gy lölte! Pedig tudta, hogy az fog gy zni. Mert
ilyennek teremtették.

106
 Mert valójában k tették ilyenné. k, akik fegyverré formálták önnön sötétségüket.
Ezt is most értette meg, ahogy lassan megváltozott. Ahogy meg rült.
Gy lölte ezért. Gy lölte, hogy lassan emberszer , érzelg s fénylakót csinál bel le. És
gy lölte magát és a saját fajtáját emiatt. Mert k akarták ezt. k teremtették ezt a besti-
át. k, aquirok.

107
 7.

A HOLTAK SZEMÉVEL

Hajnaltájt föltámadt a szél. A tenger fel l érkezett, de a várakozással ellentétben nem

hozott enyhülést. A torokszorító h ség megmaradt, csupán a leveg ben kavargott egyre
több a napok alatt elülepedett porból.
A láthatár peremén egyre csak terebélyesedett a zöld villódzás. Szennyes fellegek
úsztak az égen és távoli, száraz villámlás fényei t ntek föl.
Már az utolsó koldus is hallotta a hírt, hogy Annir, mindenható Uruk végre kegyesen
jelét adta érkezésének. Kámzsás papjai látszólag nyugodtan és elégedetten rótták az
utcákat. A köpenyek alatt senki nem látta a t röket. Akikkel kellett, már leszámoltak. A
csatornák valóságos dögkutakká váltak, de az oltott mész mindent elfedett. Istenük elé-
gedett lesz az adományaikkal, a nemkívánatos elemek elt ntek és az élet a Hatalmas
Annir távozása után ismét visszatér majd a rendes kerékvágásba. Végre ez a pokoli h -
ség és a szél átadja helyét a csöndes es nek.
A Riegoy-öböl kalózai már megérkeztek, hogy egyezkedni próbáljanak a Tanáccsal
és a papsággal. Minden évben ezt tették az Eljövetel el tt, mert fél volt, hogy korábbi,
szemtelen rablásaikat egy él isten torolja meg. Most is, a part menti falvak felprédálói,
az umari és rieni kalózok jöttek el ször, Darean con Armago lobogója alatt. Persze, mint
békés keresked k. Háromszáz rabszolgát hoztak ajándékba, nyolc láda selymet és ék-
követ. S egy értékes túszt, valamelyik Fekete Hadúr csecsebecséjét. A bájos papn ért
akár az Északi Szövetség, akár az Inkvizíció, akár a Kobrák, vagy egy rivális Hadúr
szép summát fizethet. Persze el ször hagyni kell, hogy egy kicsit fölverjék az árat.
S mindezen ajándékokat Annir jóindulatának egy morzsájáért. Ezért futottak versenyt
a kalózfejedelmek egész Északon. Mert aki másodiknak érkezik, annak már jócskán
meg kell fejelnie az el ajándékokat. Idén is valószín leg Bon Marello, a szemtelen
vigyorú toroni érkezik majd utoljára, mint rendesen. , mint nyolc toroni karavella pa-
rancsnoka, nyugodtan nevezhette magát kalózkirálynak. T zköp k, remek hajók, kato-
nák százai és képzett tengerészek fölött gyakorolt hatalmat. Igaz, azok a hajók hivatalo-
san már nem léteznek, de a Kobrák, a Láncbarátok és a Boszorkányer d urai szerint
Bon Marello nagyon is eleven volt. És jó szolgálatot tett nekik.
Az a nyolc átfestett, komor hadihajó minden évben tucatnyi kis kalózgályát zúzott
szét, hogy azok összegy jtött „ajándékával” kedveskedjen Up-Umbar nagyhatalmú pat-
rónusának. De mindig a sor végén érkeztek, hogy éreztessék, jöttek, csak mert muszáj.
Eddig már majd' az összes tengeri rabló megérkezett, lerótta ajándékát és várakozott.
Kivéve Bon Marellót. De is jönni fog, tudták azt a papok jól. Mindig eljön.
Idén, rajtuk kívül még jó néhányan várták a toroniakat. k eddig megtettek minden
szükséges el készületet. Már csak vezérükre vártak türelemmel. Mert a kígyó jelét vise-
k nem hamari népség.
Halált hozott a tengeren kel szél.

Majdnem délig tartó, álomtalan alvás után ébredeztek. A boszorkánymester halvá-

nyan emlékezett még arra, amikor a hajnaltájt begördült a Csonkaház udvarára. Az
ágyáról kiugrasztott fogadós már egy szót sem szólt á megviselt család láttán, csak tar-
totta a markát. Öt ezüstkoronát fizetett annak a telhetetlen dögmadárnak! Amíg még Up-

108
Umbarban vannak, remélhet leg nem kell többet egy garast sem fizetnie neki! Mert tar-
tott t le, hogy elveszítené a türelmét és ledöfne valakit. Az, pedig most csak rossz vért
szülne.
Ahogy az oldalára fordult, a csontjai megsajdultak. Öregszem, gondolta fanyarul.
Elvira már nem volt mellette. Egyszer fölébredt és látta, hogy a boszorkány az ablak-
nál áll és a hajnali szürkeséget bámulja. Oldalról látszott, hogy könnyek csorogtak végig
az arcán. Fernando el ször arra gondolt, hogy fölkel és megpróbálja megvigasztalni, de
gyorsan elvetette az ötletet. Elvira gy lölte, ha gyengének látják, amikor nincsen semmi
célja a gyöngeséggel. Egyszer Christobal egyik ujját is eltörte, mert az átkarolta, amikor
szomorúnak t nt. Igaz, az öccse fölpofozta utána, de ez a tényeken mit sem változtatott.
Régen talán csak mosolygott volna magán, ha eszébe jut ez a képtelen gondolat.
Megvigasztalni egy n t! A legtöbb magafajtával ellentétben ritkán nyúlt a Hatalom Ita-
lához, mert erejének egy része a… vérb l származott, így fiatalos és er s maradt. Ha
akarta, az el kel abradói dámák is a karjába omlottak. Persze arra mindig vigyázott,
hogy a méreggy iket, a borotvaéles körmeiket és a mérgezett hajt iket elkerülje.
Azokat a n ket eszébe sem jutott volna vigasztalni. Szukák voltak, mustrára kitett hús
a piacon, akik azzal dicsekedtek, hogy ki járt már az ágyukban. Ez így volt szokás.
Egy id ben is népszer volt, a társaságok csodabogár-színfoltja. Az úrn k között
szégyellhette magát, aki még nem vitte az ágyába. De mialatt vele voltak, már a követ-
kez csábítást latolgatták magukban. Csábítás és ármány. Titkos légyottok és mérgezett
gavallérok véres leszámolásai. Játék volt csupán az egész. Gorviki játék. is ját-
szotta egy darabig, ölt és ölelt, kapott pénzt, vért, halálos fenyegetéseket. De egyszer
sem jutott volna eszébe megvigasztalni azokat a n ket.
Az egyetlen, akit szeretett volna, az az anyja volt, de elkésett vele. A halál megel zte.
S most a boszorkány. Annyi év után most el ször szeretett volna valami kedveset
mondani neki. Talán, gondolta, valóban megöregedett. Ynev útjain az emberek gyorsan
élnek, öregszenek és halnak meg. Ha sokáig vár, nem lesz ideje megmondani Elvirá-
nak, hogy… szereti? Ezt a szót a dzsadok között hallotta el ször. A gorviki nyelvben
nincs erre igazán jó szó. Lehet imádni, tisztelni, kedvelni, hódolni, de szeretni…
Szerencsére Ranagol csak odaadást és er t követel meg, szeretetet nem.
Amint lassan ráébredt, hogy szereti a családját, megrémült. Tudta, hogy Ranagol
szemében tisztátlan lett, mert a szeretet gyengeség. Sebezhet vé tesz.
De nem tehetett róla, kedvelte ket. S nem merte megmondani nekik. Talán nem ér-
tenék. Már nincs hová visszamenniük. Csak áltatják magukat. Erre az elmúlt három
napban ébredt rá valóban. Hazamenni. A hazátlan gorvikiak bárhol megtapadnak, ha
kell, mert igazán nem szeretnek senkit és semmit. szerette az övéit és a hazáját. Ez
volt, amiért menni akart, de nem tehette. Nem értenék meg.
Hazátlanok. És nem mondhatja meg nekik, hogy szereti ket. Pedig ezért mondott le
annyi éven át a Vér hatalmáról. Miattuk. Hogy megöregedett volna? Olyan lehetne, mint
amilyen tíz éve volt. Örökre olyan lehetne. Nem kellene megöregednie.
De úgy döntött, hogy velük öregszik, mert a vér és a szeretet szava, a család érdeke
így kívánta.
S megmondhatja-e nekik valaha is az igazat?! A sok eltemetett titkot?! Talán csak a
halál el tt. Megborzongott, ahogy a szíjra f zött kagyló a mellkasához ért. Talán hama-
rosan…

Elvira a másik szobában állt az ablak el tt. Odakint a szélt port kavart, s a h ségt l
elszáradt level fák csontos kezekként markoltak a leveg be. A felh k megvadultan ro-
hantak az égen, majdnem folyamatosan eltakarva a napot. Már órák óta itt állt és vörös-
szemekkel nézett maga elé. A város lehangolóan koszos látványa nem érte el.

109
 Csak állt, kezében, egy mázas csuporban tej. Nyitott szemmel aludt és rémeket ál-
modott.
A hajón már látta, hogy mi lesz bel le. Hogy hamarosan milyen lesz. Tartott t le,
hogy ezek a rohamok mind s bben fognak ismétl dni. Miért, hogyan képzelted te buta
liba?! – húzta el a száját. Hogy ripsz-ropsz minden megváltozik, ha száz éves leszel?
Száz éves… Hosszú id óta el ször gondolkodott el azon, hogy már milyen régóta él.
Mennyit látott és tapasztalt! Shadon, Taba el Ibara, a déli Városállamok, Erion, Toron,
az Északi Szövetség… Gyökértelen, hazátlan valaki volt, célok nélkül. Nem akart bo-
szorkánytanoncokat, si titkokat, s még csak nagyon sok pénzt sem. Ezek, ahogy öre-
gedett, egyre kevésbé érdekelték. Öregedett… Nem, mintha annak látszott volna, de a
lelkében is csak egyszer volt fiatal. S ez a szikra a lelke mélyén kezdett kih lni. Amikor
azt a félelf kölyköt, akarata ellenére megszerette és elveszítette.
Összerezzent. Ez az átalakulás olyan volt lelkileg, mint amikor a n k életében beáll a
változás korszaka. Sérülékeny, ideges, kapkodó lett. S lassan majd elveszíti az érzéseit.
A kíváncsiságát. S mi lesz a következ lépés? Csúf lesz, megöregszik, de nem hal
meg? A gyermekmesék bibircsókos orrú, rút banyáinak képe elborzasztotta. Mekkora
árat kell még fizetnie a hatalomért? Hol az út vége?
Hatalom… Inkább annak a lehet sége töltötte el örömmel, hogy módjában áll dolgo-
kat megtenni. A módszerek kegyetlensége viszont már egyáltalán nem volt ínyére.
Ezen a reggelen is kénytelen volt az erejéhez folyamodni. Ha rendesen kialussza
magát, talán meg sem teszi, de kábán, fásultan nem töprengett.
A Hatalom Itala, az utolsó fiola, amir l Fernando nem tudott, a ruhásládája mélyén pi-
hent, egy titkos rekeszben, egy méreggel preparált t r mellett. Egy vékony, törékeny
üvegcse, benne halványkék folyadék. Ahányszor csak megpillantotta eddig, még mindig
tudta türt ztetni magát. Az íze rossz volt, a hatása szörny , de hatalmat és szellemi ki-
elégülést okoz, amit egyetlen szeret sem képes megadni. Mintha… mintha önnön sze-
ret je lenne, amikor önmagából facsar ki er t, hogy er t adjon vele magának.
Néha látnia kellett a fiolát, hogy er t merítsen a látványából. Nem akarta használni,
tartogatta, akármennyire is kísértést érzett. Abban a kék italban rejlett minden ereje,
gondolta gyakran. Anélkül semmi. Szinte élvezte, hogy próbára teheti az akaratát azzal,
hogy látta az üvegcsét, de nem érintette. Mert rájött, hogy nincsen rá szüksége. Minél
többet él az erejével, annál inkább függ t le. Gy lölt másoktól függeni. Gy lölte elismer-
ni, hogy alkalomadtán függ másoktól. Hogy szüksége lehet másokra.
Például az italra. Ami lassan a szükséges rossz jelképévé vált számára. Emiatt nem
lehet gyermeke, emberi élete. Mert hatalma van. Megízlelte az er t és err l a mákonyról
nem tud lemondani. De megpróbál. Legalább megpróbál…
Sokáig nézte a fiolát. A hatalom szimbóluma. Csak föl kell hajtania és máris elismer-
te, hogy… más. Olyan, akit az emberek nyugodtan nevezhetnek boszorkánynak. Kifor-
dul önmagából. Valami minden egyes ilyen alkalommal meghal benne. Mintha üresség
támadna a belsejében…
Megrázta a fejét és felsóhajtott. Mindig eljön az az id , amikor képtelen tovább tartóz-
tatni magát és hozzá kell nyúlnia ahhoz az italhoz. Az öröm és a fájdalom italához.
Sokáig a varázsló könyvét olvasta. Magának írt sorok kusza özöne volt ez, egy élet
mindennapjait átfogó és tisztázó írás.
Ahogy következtetni tudott, a varázsló régóta élt a városban. Kíváncsi volt és ravasz.
Sokat foglalkozott a mágikus megkötések és béklyók természetével. És néhány év alatt
rájött, hogy Up-Umbarnál remekebb helyet nem is találhatott volna a kísérleteihez.
Öccsével, aki jóval fiatalabb volt nála, a rakpart közelében vettek egy házat. Bérva-
rázsló lett, ezüstkoronákra váltotta a mágiáját, hogy megélhessenek. Minden sorából
csak úgy sütött a megaláztatás és a szégyen fölött érzett dühe. De maradni akart, mert
ez a város megbabonázta.

110
 Elvira lapozott és a fóliáns közepe táján olvasott bele újra a szövegbe. A kézírás na-
gyon apró bet s lett és elmosódott. Mint amit kapkodva, fáradtan jegyeznek le.
Úgy t nt, a varázsló és az öccse beléptek Annir papjai közé. De az oldalakon riasztó
széthúzás, önzés, obszcén szokások és vak fanatizmus bontakozott ki. A papság min-
dennapjai. A varázsló a Könyvtárat szolgálta, a testvére a térít papságot. De valami
szörny ség történt. Az öccs elméje megbomlott Annir papjai között. Akaratöl szereket
adtak be neki, hogy ne a vallást átformálókkal tartson, hanem a régi vágású papsággal.
Meg rült és furcsa látomásokról prédikálva bevette magát a Vadasparkba.
Oldalak hiányoztak. Oldalak álltak üresen. A varázsló túl fájdalmasnak találta az él-
ményt, hogy írjon róla. Újabb üres oldalak.
A Tanács pénzt ajánlott, ha ellop egy kódexet a könyvtárból, ami ugyan az övék volt,
de lassan már a papok markába csúszott át. Egy könyvet, amit a papok hiába kerestek,
mert az orruk el tt volt. Valami, amit el akartak tüntetni.
És ellopta. Még örült is, hogy árthat valamit Annir papjainak. Pedig egykor hitt ben-
nük. Bölcsek és nemesek voltak. De mostanra már csak egy marakodó, titkolózó, ve-
szett falka. Csak a hatalom érdekli ket, istenük a legkevésbé sem.
Elrejtette a könyvet. Elolvasta. Nem csoda, hogy a papság szabályosan megostro-
molta a házát. De megölte hatukat, és a Tanács megvédte. Nála volt a könyv a lehet
legnagyobb biztonságban.
Annir átkozott papjai tudták csak, hogy uruk félelmetes mágiával hatott a városra. Aki
elég id t tölt el Up-Umbarban, az már el sem akar innen menni. Nagy kedvet érez, hogy
maradjon, itt éljen és itt térjen végs nyugalomra. Annirnak így mindig voltak hívei és
imádói. És áldozói.
Elvira a nyakában lógó kagylós lánccal bíbel dött. Lehet, hogy az elfek is Annirt tisz-
telik? Kezdte egyre kevésbé érteni ezt a történetet és az szerepüket benne.
A könyv közepén fejez dtek be az egyre tántorgóbb bet kkel lerótt sorok.
Az utolsó id szakban látott valamit. Amikor a h ség elkezdte kiterjeszteni a csápjait a
városra. Valami befurakodott az álmaiba. Valami sötét, ami t zr l, haldokló madarakból,
vérr l, csillagokról mutatott neki képeket. Sikoltozva ébredt, egyre fáradt. Érezte, hogy
magába fordul, el-elréved a tekintete. Félt. Mégsem ment el. Nem tudott elmenni.
Feltételezte, hogy ez vagy Annir hatalma, vagy valami hasonlóan m köd er . Ami
ámít, hiteget, megbéklyózza az akaratot…
Az utolsó oldalak közel értelmetlen zagyvaságából is kit nt, hogy a varázsló lassan
meg rült. Vérrel és t zzel ég csillagokról, halálról és elszenesedett madarakról írt foly-
ton.
A boszorkány holtfáradtan hajtotta a fejét összekulcsolt kezeire. Sok volt ez egyszer-
re. A varázsló nyomorúsága, a remete öcs a Vadasparkban, a lassú téboly… Vajon mit
láthatott a halott varázsló? A kérdés kérdés maradt, mert nem volt kedve megválaszolni.
Valójában nem kíváncsi igazából a feleletre. Az elméjének épsége többet ért neki.
A könyv talán segíthetne, hogy kiderítse… De mégsem... Hirtelen fölnyalábolta a fio-
lát és föltörte a pecsétjét. Maró b z csapta meg. Sebaj! Két hosszú korty és már lent is
van!
Forróság járta át minden tagját és megborzongott a gyönyör ségt l. Az élmény inten-
zitásától egészen megszédült. Már majdnem el is felejtette ezt az élvezetet. Ilyet senki
és semmi más nem adhat meg neki! Szegény dran Dreglagenek! Azt hiszik, hogy pom-
pás szeret k! Ehhez senki nem fogható!
Azután, az élvezet tet pontján hirtelen éles fájdalom cikázott végig rajta. Görcs, görcs
után, mintha minden tagját satuba préselték volna. Erek pattantak meg a testében, s
vért ízlelt az összemart száján. Sikoltani sem maradt ereje, csak verg dött a padlón.

111
 Nem tudta volna megmondani, hogy meddig kínlódott, de a fájdalom lassan állandó-
sult. A teste megszokta. Az izmai remegtek, haja izzadtan, kócosan tapadt a nyakához.
Eltorzult arccal támasztotta a fejét a falnak. Langyos. Ranagol összes poklára!
A mágia, amit saját magából sajtolt ki, ott vibrált a húsában és a csontjaiban. Csak
használnia kell. Nagy nehezen kiteregette a padlón a hajóról hozott, koszos, lósz r pok-
rócot. Csupa folt, varrás, de szerencsére nem csak az. Talált rajta pár sz ke hajszálat
is. A kapitányi kabinból elcsent apróság talán segít kideríteni, hogy kié is volt a Corem
Cabad és volt-e valami köze a hajónak a gyilkosságokhoz.
Egy csomóba rendezte a hajszálakat és kántálni kezdett. Halk, egyenletes, monoton
zsolozsmázása közben a szemei lecsukódtak. A leveg megremegett körülötte és ezüs-
tös szikrák pattogtak a hajcsomó körül. Elvira csak motyogott.
– Lássam… amit te látsz! Ahol vagy, te, kit részben a kezemben tartok… Test a tes-
téb l… Lássalak…! – A szavakat ezerszer kellett elismételnie magában annak idején,
miel tt hangosan is kimondhatta ket. Nevel anyja ügyelt, hogy a kiejtése megfelel le-
gyen. A boszorkánymágia szavainál soha nem lehet tudni…
De a hajlítások tökéletesek voltak, a szavak pontosak. Ha valaki belépett volna az aj-
tón az ezüstös fényeket lát és egy üres tekintet , földön ül n t. De az ajtó zárva volt.
…Sikátor szele borzolja a hajam. Éjszaka van. A rakpart kövei. Ma kötöttünk ki. Pom-
pás! Jó meleg van itt, Antoh nevére! A matrózok a Kék Murénában vedelnek. Mi ez?
Ketten vannak! Kardok! Hol a t röm?! Miért? Neee! Nem kapok leveg t! Nem bírom so-
káig szorítani a sebet a torkomon… Folyékony t z a tüd mben… Leveg t…! Leveg t…!
Kardok és összerótt b rvértek… Leveg t… Kard a gyomromban… Fáj…
Sötét van. És hideg.
Hideg. Zuhanok.
Víz. Lebegés. Vér lebeg a vízben… Hideg… Sötét…
Elvira leveg ért kapkodva nyitotta ki a szemét, mintha nagyon mélyr l bukott volna
föl. Pár pillanatig még zöldesen dereng vizet, tekerg hínárt és a móló jellegtelen, feke-
te köveit látta.
Megrázta a fejét és pislogott, remélve, hogy a látottak mihamarabb emlékké halvá-
nyulnak.
Úgy t nt, a kapitány már pár napja a tenger vízében rothadt. Megborzongott. Azok a
támadók… Egy olyat láttak a szétrombolt udvarban, kettétépve.
Már nem értett semmit. Elfáradt. Lassan a pokrócra d lt és lehunyta a szemét. Mágia.
Elfáradt.
– Jöjj, jöjj b vös álom és adj feleletet! – mormolta. Lehunyta a szemét és lassan a
mágia sz tte álomba süppedt. És rémeket álmodott.

Ranagol felszentelt szolgája a szoba közepén ült egy leterített köpenyen. Meztelen
fels testén, a számtalan régi heg között vér és izzadtság csordogált. Az elmúlt napok-
ban némileg lefogyott és sápadt, petyhüdt b re most csupa ránc volt. Még látszottak a
régi, acélos izmok, de a felszedett súly is. A kényelemben elpuhult a Kosfejes papja is.
De nem most volt itt a pihenés és a henyélés ideje.
Alig öt órát aludt és álmai sötét és zavaros képekként kavarogtak a tudata felszínén.
Egy hideg, sötét helyen ült, zölden dereng madárszobrok között. Hollók voltak, amik
csak arra vártak, hogy felforduljon. Megtörölte izzadó homlokát és mélyet lélegzett. Csak
álom volt. Csak álom.
Órák óta meditált, imádkozott és az áldozót rrel három apró, fájdalmas sebet vágott a
karján és a két mellén.
– Vérem ajánlom Neked, ó, Uram! – mormolta. – Kérlek, mosolyogj rám és adj böl-
csességet, hogy méltóan szolgálhassalak!

112
 Az er azonban, ami mindig oly forrón és mámorítóan áradt végig a testén és elmé-
jén, most csak lassan, cseppekként érkezett. Máskor mintha forró fürd ben lubickolna, s
most meg csak hideg permetet kapott. Mintha az istenéhez kapcsolódó köldökzsinór el-
száradt volna. Rekedten lélegzett. Mivel bánthatta meg Urát?!
A t rrel mélyen belevágott érzéketlen baljába. A hideg már a könyökéig kúszott föl, s
az ujjai alig mozdultak. Méreg, tudta, érezte a zsigereiben. Beszélnie kellene Elvirával
és a gon-corgákkal, hátha tudnak valami hathatós ellenmérget. El bb-utóbb kénytelen
lesz, bármennyire is undorította a megalázkodás gondolata. Segítséget kérni. Milyen
visszataszítóan hangzik! Az egyetlen, akit l segítséget kért valaha is, az a saját istene
volt.
A bátyja… ért a mérgekhez és a mágiához is. valószín leg tudna segíteni…
Christobal jobbja úgy szorult az áldozót r markolatára, mintha a boszorkánymester
torkát marná. A szája széle megremegett.
Soha! Attól a vérivó, átkozott árulótól, aki hagyta a családját elpusztulni?! Aki a mágia
kontárja lett, a hatalmat és lehet séget er re és pénzre váltva? Akit a vér els szülötté
tett?! Soha! Gy lölte!
Már rég megölhette volna. Már rég meg kellett volna ölnie!
Az er hirtelen forróbban és b vebben kezdett el áradni azonban az anyagtalan köte-
léken, ami urához kapcsolta.
Láncolta, ahogy a bátyja szokta mondani csúfondárosan. Hogy merészel az Uráról
így beszélni?! Mindannyiuk Uráról! Az Egyetlenr l, aki még a legnagyobb vészben is
mellettük állt! És hogy mer róla beszélni, akinek aquir vér csörgedezik az ereiben?! Gy -
lölte Fernandót!
Az er részegít en áradt szét minden porcikájában.
Nem értheti meg Ranagol papjainak buzgóságát az, aki még nem merítkezett meg
ebben az er ben. Nem értheti sem a két ostoba gyilkos, sem a b bájos ribanc, sem a
bátyja, az a lélektelen áruló! A nevük árulója! A családjuk árulója! Gy lölte! Már rég ki
kellett volna tépnie a szívét és fölfalnia, Uruk dics ségére!
Az er csak úgy áradt át belé. Mintha valóban Ura mosolygott volna rá helyesl en.
Megmutatta neki, hogy mit is kell tennie, hogy kivívja istene figyelmét és megelégedé-
sét…
Érezte, ahogy az er lassan elapad. Ennyi hatalmat még soha nem kapott egyszerre.
Miért most és így?!
Könnyek csorogtak az arcán. A feje fájt, a szeme be-vérzett, az orrából vér szivárgott.
Az emberi test alapvet en alkalmatlan az isteni hatalom befogadására.
Sírt. Ura válaszútra állította, s úgy érezte, hogy megtébolyodik lassan. Gy lölet. Mi-
lyen tompán, ostobán hullt a szó a semmibe! Valóban így gy lölné rokonait?! Ennyire
érdektelenek lettek volna a számára?
Azok, akik még mindig embernek, családtagnak tartották? Válaszúton állt. Vagy k és
a halál – hiszen Ranagol nem t ri a hitszeg ket –, vagy a hatalom, a vak engedelmes-
ség, s az öröm, hogy Urának kedvére tehet. S talán kap egy díszhelyet Ranagol valame-
lyik poklában.
A halántékára szorította véres kezeit. Úgy érezte, hogy megbolondult. Nyomasztó
súly telepedett a mellkasára. Döntenie kell, még miel tt kilép ebb l az átkozott szobából.
És csak rosszul dönthet.
Lassan maga elé rakta a véres t rt.
Döntenie kell.
A padlón tépett rongyokba bugyolálva pihent a lenyesett fül, benne a rúnadíszes,
csontfülbevalóval. Christobal a tenyerére tette és szórakozottan közel emelte a szemei-
hez. Csak egy darab hús, de valamikor egy él test része volt. A részek alkotják az egé-
szet. Most ezen a részen keresztül keresi meg az egészet.

113
 Vér a vérhez, hús a húshoz.
Ennek a kis húsdarabnak a segítségével fogja látni az egész gondolatait. Érezni. Át-
élni.
Nagyot nyelt. Egy összeolvadás két él között is veszedelmes dolog. Neki pedig most
egy halott emlékeiben kell turkálnia. Ranagolra!
Már majdnem azon a ponton volt, hogy lecsapja a fület, és nem tör dik az egésszel.
Miért nem a bátyja csinálja az efféle dolgokat?!
Lenézett az érzéketlen, véres baljára. A zsibbadás már a felkarjában járt.
Miért? – kérdezte magától. – Miért én?!
– Mert te vagy a Kosfejes Nagyúr papja – sóhajtott és elkezdte mormolni a varázslat
szavait.

A gon-corgák a lépcs fordulóban ültek, és kései reggelijüket költötték el. Senki nem
abajgatta ket. A Csonkaház csöndes volt. Az ivóban pár helybéli lézengett, de csak
ímmel-ámmal kortyoltak sörükbe. Mintha az egész város borongós, álmos némaságba
burkolózott volna. A forróság alig enyhült, bár a szél óráról-órára er södött. Por kavar-
gott a leveg ben, lesodorva a kába macskákat a háztet l. Pedig idáig az bizonyult a
legbiztonságosabb helynek.
A sikátorok szeméthalmai alatt megbúvó óriási vörös patkányok gyorsan fölfalták az
összetört macskákat. Kivéve egy nagy feketét, ami vagy hatot is szétmarcangolt az os-
toba dögökb l, míg azok végre elkotródtak. Egy foltozott ruhájú, borostás cipész állította
váltig, aki nap, mint nap a Csonkaházban lebzselt a pálinkája mellett! Mikor a többi ven-
dég rá se hederített, fölhajtott egy kupicával és vérben forgó szemekkel kivonult az utcá-
ra, hogy behozza azt a vérengz macskát.
Ennek már vagy két órája. Közben az embervadászok megreggeliztek. Egy kis sajt,
rozskenyér, hal és hagyma. Nem sok kedvük volt enni.
Úgy t nt, senkinek sem volt kedve semmihez. Az utcák elnéptelenedtek, a bazár és a
hatalmas Úszó Piac üresen tátongott. A sátrakat szél cibálta a fabódék spalettái üteme-
sen csapódtak be újra és újra. A por idegesít en csikorgott a falakon, az ablakokon, de
még az emberek fogai alatt is.
A cipész csak nem jött, de senki nem is kereste. Az egyik pincér már órák óta egy-
azon asztalt sikálta fényesre. Mindenki szemében álmos fáradtság és érdektelenség lát-
szott.
A nap közben mintha teljesen elt nt volna az égboltról. Hányadékszín fellegek rohan-
tak, kavarogtak Up-Umbar felett. A mólóknál várakozó kalózhajók bevont vitorlával gub-
basztottak a rakpart k fogai között.
Nem vonult ki senki, hogy rothadt káposztával és záptojással dobálja meg ket, mint
rendesen. Hiába, az emberek tudták, hogy kik is k, miért vannak itt. És azzal is tisztá-
ban voltak, hogy rájuk nézve ez csak rosszat jelent. A kalózok fizetnek, a Tanács és a
papság tartja a markát és vonogatja a vállát. Csak k nem látnak abból a pénzb l egy
petákot sem. De jöv re – vagy azután – k, a rokonaik vagy a barátaik esnek majd a
tengeri rablók áldozatául.
Páran leköpdösték a Vérivót, de ezzel ki is merült a pocskondiázás. A hajó palánkját
támasztó tisztavér orkok unottan néztek a semmibe. Máskor talán elkapnak egy-két
mocskolódót – a kapitány, a Kígyóhajú áldott lovagja sem tiltotta ezt meg –, de nem volt
hozzá kedvük. Az égre sandítottak. Ítéletid közeleg. Egy darabig nem hajóznak k se-
hová.
Az unalom és a levertség a meleggel és a porral együtt mindenhová beférk zött. Az
emberek kókadtan, álmosan ücsörögtek. Izzadtak vagy éppen vacogtak.

114
 Az összeboruló, vízköp s polgárházak sötéten bámultak az égre. A tompafekete
szobrok mintha mosolyogtak volna. Alant, a sikátorokban szemetet és pálinkaszagú, fol-
tozott, véres rongyokat hajtott a szél. A por véresre és simára dörzsölt mindent.
A cipész nem jött. Már nem is érdekelt igazán senkit. A két fejvadászt sem. Federico
gyógynövény párlatban áztatott kend vel borogatta a szemét, de nem sok eredménnyel.
Hasogatott a feje és a fény úgy marta a szemeit, mintha sav lett volna. Próbált nem fi-
gyelni semmire, mert ha csak megmozdultak a szemgolyói, máris megújult a fájdalom.
Nem tudott aludni, pedig nagyon szeretett volna. Fájt és ezt a fajta fájdalmat viselte el a
legnehezebben. Egy vágás ég, de elviselhet . De a szeméb l nem tépheti ki a kínt.
Pocsékul érezte magát. Az éjszakai rohanás most ütközött ki rajta. Csak ült a lép-
cs n, a hátát a falnak támasztotta, szemein a kamillaszagú kötéssel. Senki nem jött ide,
hogy megzavarja a rokonok mesterkedését, vagy hogy kinevesse t.
Maximo valószín leg ledobná a lépcs n a zavargót. Feltéve, ha jó kedve van. De a
malom óta gyakran, fájón masszírozta a gyomrát és ilyenkor nagyon mogorván meredt
maga elé.
Most egy pénzérmét pörgetett a leveg ben a szellem hatalmával és egy rövid id re
kisimultak a ráncok a szeme és a szája sarkában.
Mióta vagyunk már itt? – t dött Federico. Mintha már hónapok teltek volna el. Elfá-
radtak. Elfásultak. Már a kagylók sem zavarták.
Csak a szemei fájtak.
Sem a cipész, sem más nem jött föl a lépcs n. A Csonkaház meleg, süket csendbe
burkolózott. A szél nyüszített csak a házak között. És egy kutya Fernando ablaka alatt.

Christobal volt, de mégsem egészen . Sötét határmezsgyén járt, valahol az élet és a

halál között. Fázott. Szél üvöltött körülötte gyászosan és mégis köd gomolygott a feje fö-
lött.
Fázott. Szél, köd és csupasz, fekete fák.
Az els dolgok, amire eszmélt.
Mostoha táj volt, csupa szikla, moha, hó és hideg. A feny k méregzölden virítottak a
hegyoldalban, közöttük vadcsapások. Jeges viz patakok szabdalta, télmarta vidék,
akár egy ráncos arc. Csak a szemeit szerette, a két jégkék tavat a fennsíkon. Ezek mel-
lett állt a falu, ahol a világra jött.
Az itt lakók olyanok voltak, akár maga a táj: kemények, hidegek, szívósak. Mégis t -
lük kapta azt a kevés szeretetet, amihez foghatót soha többet nem tapasztalt. Csapdát
állított, tojásokat gy jtött, t zifát aprított, a ház körül segített, s azt remélte, hogy egy na-
pon, olyan lehet majd, mint az apja: magas, er s, szívós és lesz a szénéget k vezet -
je. Majd is kormosán, diadalmas mosollyal jön haza, finom nyúlpörköltet és fekete ke-
nyeret eszik…
Azon a napon, amikor nyolc nyarat látott már pontosan, kapta a nevét. Az igazi nevét,
amit mindig el kellett, hogy rejtsen, nehogy az ártó szellemek megtudják és elragadhas-
sák. A tavak jeges vízében merítették meg, hogy az lelke is hideg csontrepeszt le-
gyen, ha a vész közelít.
S a baj pont hét holdhónap múlva érkezett meg. A fenyvesen túlról, ami tilalmas terü-
let volt számukra, emberek érkeztek. A bels tartományból, súgta Karács, a falu legöre-
gebbje. A fénytelen lapályokon túlnanról.
Fekete lovakon jöttek, fekete ruhákban, fekete páncélban, akár ronda, nagy szarvas-
bogarak. Mind fegyvert viseltek és a Kos szent jelét.
Mind leborultak el ttük és reménykedve lestek, hogy elmenjenek. De azok némán
körbejárták a falut, nem beszéltek, nem mosolyogtak. A szemük hideg volt, akár a k .
Csak az egyikük szólt recseg , érzéketlen hangon. Az mondta, hogy Neki kell adóz-
niuk a vérükkel. Akkor még nem tudta, hogy mi az a Véradó.

115
 Minden tizedik közülük t táplálja majd a vérével.
Mert Istenük éhes és csak akkor vigyáz rájuk tovább, ha azzal kínálják, ami számukra
is a legértékesebb. Ha táplálják, ad vadat, halat, b termést, enyhe telet, hosszú nyarat
és gyermekáldást. De ha nem…
Ezt nem felejtette el soha. Soha, pedig éveken át itatták olyan f zetekkel, melyek el-
mosták az emlékeit, akár a víz. De er s volt és mindig emlékezett az igazi nevére. t
nem vette magához az Isten, hanem az egyik angyala választotta harcosul, pár másik
fiúval együtt. Azt a megtisztel feladatot kapták, hogy az égi Vadászok földi követ i le-
hettek. Eleinte állatokra vadásztak. A nyulat vagy vadludat megfogni nem volt nehéz fel-
adat. Kés bb ravasz hóbaglyokra lestek és vidrát cserkeltek. S még kés bb farkasra és
medvére mentek. Ravasz lett, óvatos és körültekint . És er s, akár a víz.
Végezetül emberre vadásztak: a legkülönösebb vadra. Ezt volt a legkönnyebb megöl-
ni. Nem tudott elbújni, sem védekezni rendesen. Könny prédának számított.
Egy alkalommal azonban k, a fiatal vadászok lettek zött vadak. A vad, pedig va-
dász. Nyolcukból hatot megölt. Mesterük a kudarcon nevetett csupán. Kemény ember,
aki csak mosolygott a halálon.
Azt mondta, hogy az emberek a legveszedelmesebb ellenfelek. Nincs se bundájuk,
ami elrejtené ket, se agyaruk, szaglásuk, s nem látnak éjjel. De mindezt megtanulhat-
ják. S megkérdezte, hogy vajon k meg akarják-e ezeket tanulni. k pedig a szégyent l
dühösen azt felelték, hogy igen. Hiszen Uruk, az angyal másként hogyan is lehetne
büszke rájuk?!
Tanulni kezdtek. A Szellem hatalma, amit Uruk plántált beléjük, lehet vé tette, hogy
gyorsak, er sek, ügyesek legyenek. Gy zhetetlenek. Észrevétlen, sebezhetetlen vadá-
szok.
Sok harcban vett részt is Mesterük oldalán, aki egyre kegyetlenebb lett. Volt, hogy
megkorbácsoltatta a hegyi tábor többi vadásza szeme láttára, mert sebet kapott egy
harcban, mikor ezt megtiltotta neki…
Gonosz emberek ellen kellett csatázniuk, akik az Angyal ellenségei voltak. A Sápadt
Angyalé, ahogy a szavaikból kivette. Meg azt is hallotta az egyik haldoklótól, hogy Uruk
nem is angyal, csak egy nyomorult aquir. Ezt nem értette és megkérdezte Mesterükt l,
hogy ez mit jelent. Tanítója éktelen haragra gerjedt és megparancsolta, hogy vágja ki a
haldokló szívét és nyelvét. Máskor a legy zöttek vérét kellett innia, b rüket lenyúzni, ujj-
perceikb l nyakláncot f zni. A kérdéseknek nem volt helye, csak a parancsoknak és
azok teljesítésének.
Alvó települések gonosz emberein ütöttek rajta. N ket és gyerekeket öltek. Emberek
vadászaivá lettek.
Egy napon azonban odaállt a Mester – rettegett tanítójuk és vezet jük – elé és azt
mondta, hogy már nem akar vadász lenni. Elfáradt. Hadd legyen is szénéget , akár
az apja. A Mester leköpte, és azt mondta, hogy az angyal csak azokat óvja, akik er sek
és hajthatatlanok. A gyengéket fölfalja. És megint leköpte.
Erre eltörte a nyakát. Egyetlen ütéssel megölte parancsolójukat, akit l gyermekkora
óta félt. Az hitte, megkönnyebbül, de csak szomorú lett. Mestere, a rettegett vadász
szánalmasan hörög, verg dik és meghal.
Nem torolta meg senki a gyilkosságot. Új Mestert kapott, Gudart. Ez a rókakép , sötét
kis fickó minden kérdésére válaszolt, amit csak föltett. Igen, a Sápadt Angyal aquir. Ez
Uruk neve. Az aquir az angyal egy más elnevezése. Vadászó angyalt jelent.
Gudar elmondta, hogy rájött, amire mások nem. Hogy csak akkor tesz az Angyal ked-
vére, ha er s; nem t ri a megaláztatást és a szenvedést feleslegesen. Ha lélekben fel-
készült, lesz a fiatal vadászok vezet je. Ekkor értette meg, hogy az Angyal csak azt
várja t le, hogy önmaga legyen. Amilyen akkor volt, amikor megkapta az igazi nevét.

116
lett a fiatal vadászok vezet je, csak nem annyira kegyetlen, mint az el Mester. Rava-
szak lettek, kemények, de feleslegesen nem kegyetlenek.
Sokat látott. Tiltott vidékeket, romos birtokokat, rabok megm velte, homályülte vidé-
keket. Csatákat, rajtaütéseket, véres mészárlásokat. A Birodalom határát. A Kosfejes Is-
ten birodalmáét, amin túl a Semmi és a Halál országai terülnek el. Ahol az étel hamu, az
ital por, az embernek látszó lények pedig az elátkozottak kísért lelkei. T lük pedig csak
a Kosfejes és h angyalai óvhatják meg ket, akik a Birodalmat lakják.
Krán. Így hívták az országukat. Tetszett neki a komor név. Illett a sötét szurdokok-
hoz, a gleccserekhez és a néma fenyvesekhez.
A vadászok jól szolgálták az Angyalt. Azokat, akik lepaktáltak a holtak világával, k
pusztították el. Sokan voltak, de ez nem is csoda. A gonosz mindig csábító alakban mu-
tatkozik el ször.
Egyetlen csapat volt csak valóban hozzájuk fogható: a Rémiszt k. A csupa csonttaraj,
tüske, agyar és karom teremtményeket az Angyal tette ilyenné. Valaha állítólag ellene
harcoltak, de a büntetés után a maga oldalára állította ket. Mert a Sápadt Angyal is
tudta, hogy a keménység és a felesleges kegyetlenség nem ugyanaz. A Rémiszt k,
vagy ahogy magukat nevezték, a Shien-Gorr vadászok nem féltek, nem fájt nekik semmi
és nem haboztak soha, ha Uruk szolgálatáról volt szó. Boldog évek voltak ezek. Egyszer
azonban különös feladatot bízott rá Gudar: Az Angyal egy gyermekét, egy másik aquirt
kellett, hogy elkísérjen a Birodalom Határán túlra, a Gonosz Lelkek országába, hogy ott
csapást mérjenek ellenségeikre. Mert azok lassan újra meger södnek, felütik a fejüket
egy si Jóslat szerint. Most kell lecsapniuk!
lett a csapat vezet je. Tizedmagával, csupa ravasz vadásszal készült az útra.
Fegyvereiket az Angyal és a Kosfejes Isten szolgái szentelték meg. Furcsa b rpáncélza-
tuk megóvta ket az aquirok sikolyától, ami képes bármit megölni. Csupa merész harcos
és vadász: Öl k, Látók, Vadászok, Véd k, Harcolók és , aki irányítja mind jüket.
csak az Angyal gyermekének felel majd.
Azután eljött a találkozás órája, amikor az aquirral el ször nézhetett szembe. A so-
vány, fekete, arctalan lény olyan alakot öltött, amilyet csak akart. volt a tökéletes álca
és a legfélelmetesebb vadász, akit valaha láttak. S magával hozta azt a varázslatos ma-
got, ami lassan elrohasztja ellenségeiket.
Fényl k kapun átjutottak el a Semmi és a Halál országába, aminek legveszedelme-
sebb városát Up-Umbarnak hívták. Ezt akarták elpusztítani.
A gonosz szellemek és lelkek ott voltak mindenhol, így ha tehették, csak éjjel mozog-
tak. A nyakukba akasztott medálok miatt megértették a holtak szavát, de szinte soha
nem beszéltek velük. Fél volt, hogy valamelyik barátjuk, szerettük, rokonuk arcát fede-
zik föl a holtak tömegében.
Rémiszt en valósnak t nt minden, de tudták, hogy mindez csak hitvány látszat. Csak
az szemeik becsapására szolgál. Az étel íze, a füst szaga, a ruhák tapintása, mind
hazug volt.
S ott voltak a gonosz szellemek a vágott szemeikkel, borostyánsárga pillantásukkal,
csúcsos füleikkel. Láttak a sötétben, csöndesek voltak, értették a Szellem hatalmát, és
feneketlen gonoszságukban uralták a várost.
Az szent fegyvereik fogták csak a kísérteteket, s az általuk kiontott vérrel jelölték
meg a pusztítás határát. Elültették a Halál Magvát a város közepén egy széttört szobor
alá. A mag beette magát a mélybe és elkezdte elrágni a hegyek gyökerét. Elrothasztani
a világot. A vérrel jelölték meg, hogy meddig is tartson a pusztítás. A kísértetek vérével,
amit szentelt fegyvereikkel ontottak ki, hogy táplálják a Magot.
A saját társai, az ostoba bagra' guratok lázadtak az aquir ellen. Az akarták, hogy a
Mag hatalma az egész világra terjedjen ki, kivéve a Birodalmat. Mert akkor a láz, a be-

117
tegség és halál szellemei, a rossz id , a fagy, a sáskák és nyüvek szellemei, a kárhozott
lelkek, a gyermekhalál és a lidércnyomás szellemei mind elpusztulnának.
az aquirt kérdezte, de az nem engedett. Ez a város szíve, a többi nem. k csak
emberek, nem érthetik meg egy angyal terveit.
Társai mintha megvesztek volna, a torkuknak ugrottak. A gyilkos küzdelemb l végül
az aquir és , meg két társa kerültek ki élve.
Megölték azt a kísértetn t és a Vadászó Angyal, fölvette az alakját. Ezzel csábította
oda azt az ostobát a kertbe. Azután jött sorra a többi. A kapunál, a piacon, a malomnál,
az ivóban, a hajón és a kísértetek házának kertjében.
Levadásztak mindenkit, aki ártani próbált nekik. Aki egyáltalán árthatott nekik.
Sikátorokban vadásztak rájuk. A tolvaj. A pap. A koldulók. A feketeruhások a lovakkal
és a hintóval. Micsoda lidérces álomba csöppentek! Branak az életét adta, hogy k
megmenekülhessenek.
Azután… A kiköt mellett, a romos épület udvarán... Megjelentek… a … démonok…
Az aquir azt üvöltötte, hogy a Mag uszította ellenük a szörnyeket, akiket a Mélység el-
rágott gyökerei közül csalt el . Ezt üvöltötte, de ezen már nem lep dött meg. Ha egy
angyal meg rülhet, akkor uruk a legjobb úton haladt efelé. De , bár nehezen, de úgy
döntött, kitart mellette. Hiszen az angyalok emelték ki az ostobaság posványából. H -
séggel tartozott nekik.
Az aquir szörny kiáltásától, páncél ide vagy oda, megállt egy pillanatra a szíve. Fájt,
de cudarul. A világ szürke lett és elzsibbadt. Minden recsegett – ropogott. Kövek zápo-
roztak körülötte…
Vakító fény…
Fájdalom…
Sötétség…
Christobal volt megint, könnytó és vért l maszatos arccal. Nagyot sóhajtott és nyitott
tenyereit a padlóra fektette. Ranagolra! Látta…! Látta a …
Nyelt egyet és pislogott. A bal karja göcsbe húzódott. Vért törölt le a szája szélér l.
Amit átélt, arra nem volt megfelel szó. Részben is meghalt. is…
Megrázta a fejét. Mit fog mondani a rokonoknak?!
Egy megfelel litánia vagy zsoltársor után kutatott az elméjében, de csak fájdalmat és
fáradtságot talált.

A boszorkánymester a vért törölgette a kezér l.

Délel tt leóvakodott és megölt egy kutyát az utcán, hogy ihasson a véréb l. A dögöt
félrelökte, a kezeit lecsupálta, de az ujjai közén és a körmei alatt maradt még némi al-
vadt vér. Undorodva dörgölte a kezét egy kend vel.
Nem mintha soha nem tapadt volna vér a kezéhez, de ez valahogy… más volt. Úgy
érezte, ha nem undorodik magától, nem próbálja meg távol tartani magától a vérszom-
jat, nem takarítja el az összes árulkodó jelet… Az olyan, mintha élvezné a gyilkolást és a
vérivást.
A sötét szenvedély ismét kezdett fölhorgadni benne, s ez aggasztotta. Annak idején
meg tudta állni, hogy ne igyon vért. Meg bizony! Pedig milyen nehéz volt! Hogy égett a
nyel csöve! Hányt, habzott a szája, eltorzult az arca. Minden tagja fájt, de ezt gyorsan
megszokta. Megszokta azt is, hogy különös képességei semmivé lesznek a vér hiányá-
ban. De a tompa sajgás ott kísértett éveken át. Hogy csak egy pár korty kellene és ki-
tisztulna a feje, nem ködfátyolon át látná a világot! Er s lenne, fiatal, nyugodt… És még
csak sokat sem kellene adnia érte! Hiszen eladta már magát a hatalomért egyszer, ami-
kor boszorkánymesterré lett.
Legalább is az öccse szerint.
De mit lát Christobal a valóságból?! Csak Ranagol igazságát. Az, pedig er t hirdet.

118
 Neki is el kellett volna fogadnia az er t! Er …
Dühében elvicsorodott Rémiszt maszkká gy dött az arca, a szemei izzottak. Csak
úgy sütött bel le a gy lölet.
Méghogy er ! Csak eddig látnak! Er ! Aminek az ára vérivás. El ször csak az állato-
ké, majd az önként ajánlkozóké. Kiszolgáltatottaké. Raboké. Csecsem ké. N ké, örege-
ké, gyerekeké. Ma még lopja az er t, holnap már rabolja. Öl is érte, ha kell!
Er és hatalom. Neki nem kell olyan áron, hogy szörnyeteg váljék közben bel le! Más
talán örömmel kapott volna a hatalom után. Neki volt… milye is volt… Becsülete? Ön-
uralma? Lelke?
Mindegy… Ha most újra elkezdi kielégíteni szörny éhségét, nem fogja tudni megáll-
ni. Régen is alig bírta megállni, pedig akkor még fiatal volt és szenvedélyes. Most már
csak a régi t z zsarátnoka izzott benne.
Egy korty ma, kett holnap… Soha nincs vége. Ha vért iszik, nem öregszik. Akár egy
vámpír. De ez rosszabb. A vámpírok halottak. Dögök.
Lassan sem lesz különb…
A szél gonoszul kacagott a behúzott lamellák túlfelén és homokkal kaparta végig a fa-
lat. Alig múlt dél, de odakinn sötét volt. Akár éjszaka is lehetett volna.
Fekete fellegek úsztak a nap el tt és kísérteties, zöld villámok cikáztak mindenfelé.
Ember alig mutatkozott az utcákon, s ahogy múlt az id , úgy burkolózott némaságba
Up-Umbar. Annir érkezésének el estéjén, amikor mindenkinek énekelnie, kacagnia és
mulatnia kellene, a városra halálos félelem árnyéka vetült.
Fernando egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy behívja a két gon-corgát, akik vér-
ebekként rizték a három szobát, de elvetette az ötletet. Egyedül akart lenni. Pihenni
akart. Pedig amikor vérhez jutott, az olyan nyugodt és kipihent embert faragott bel le,
amit különben csak jó egyheti pihenéssel érhetne el.
Csak egy pohárral az éltet ned l…!
Ne…
Csak egy kortyot…
Nem! Hörögte. Nem lehet! Miféle iszonyú csapda ez a város?! A legsötétebb titkai és
vágyai bukkannak föl itt. És még csak el sem mehet innen. Próbálta – hányszor próbál-
ta! – de nem megy!
A kagylók… Azok az átkozott kagylók… És a Tanács mocskos tagjai, akik minden bi-
zonnyal az elfek csahos kutyái. De miért fogták itt ket az elfek?!
Itt mindig megakadt. A gyilkosságokról többet tudnak, mint bárki a városban, de akkor
sem értette, hogy mi folyik itt. svér ek hullanak, meg egy sor ember. Hol itt az össze-
függés?!
Talán nincs is összefüggés. Talán csak a forróságtól fölingerelt emberek törlesztettek
az elfeknek a sok pökhendiségért, megalázásért, s mert amazok örökké éltek.
Örökké élni. Csak egy-egy korty vér kellene hozzá…
Dühösen megrázta a fejét. Lassan megbolondul!
És a n a piacon? A ráadott b rcafatok pont úgy néztek ki, mint annak a hullának a
páncélja, ott, a rakparton. A romok között. Akit a falroncs alól kotortak el . Christobal
most próbál a szellemével szóba elegyedni… A boszorkánymester megborzongott. Egy
hulla emlékeiben turkálni… De nem volt más választásuk. Amíg meg nem oldják a gyil-
kosságok talányát, el nem mehetnek innen. A város foglyul ejtette ket. Márpedig, ha
sokáig kell még itt lebzselniük, menthetetlenül megtébolyodik!
Tennie kell valamit! Nem akart meg rülni!
Talán az a varázsló érezhetett így, akinek a házába betörtek. Aki üvöltve, bomlott el-
mével rohant végig a móló kövein, miel tt meghalt volna…
Az ám, a varázsló!

119
 Türelmetlenül lapozott bele a lopott könyvekbe. Csupa nagy cirkalmas bet sorako-
zott a lapokon. Itt-ott egy-egy ábra, rajzolat.
Sigmarion… bongualen… Ranagolra! Ez kyr szöveg! Ha ezer évig él sem tudja elol-
vasni!
A következ kódexet már csak gyorsan átlapozta. A vége felé egy teljesen üres oldalt
talált. Egy üres oldalt, ami valahogy nem illett a s n teleróttak közé.
Bármennyire is undorodott, a hatalmához kellet folyamodnia. Máskor meg sem láthat-
ta volna azokat a kapkodva leírt, apró bet ket. Most azonban, a vérnek köszönhet en
látta azt is, ami messze kívül esett a szem számára érzékelhet tartományon.
Girbegurba, mélykék árnyalatú sorok voltak, s Fernando motyogva kezdte kibet zni a
szavakat:

„Amit most írok, az egyben a halálomat is jelenti. Annir papjai ölnek meg, amint rájön-
nek, hogy min is jártatom a gondolataimat. De az istenek megvetnek bennünket! Annir
is. Csak arra vagyunk jók nekik, hogy lelkünkkel tápláljuk ket. A hitünk, vérünk és má-
giánk az eledelük. Gyanítom, hogy ezért is köttetett meg az Égi Paktum egykoron. Ha
minden isten a földre lépne és Ynevet járná, már rég nem lenne semmiféle élet! Mindent
fölfaltak volna, hogy erejüket fönntartsák és növeljék. Néha híveiknek is vetnek morzsá-
kat erejükb l, hogy azok még több hív t toborozhassanak. S ezáltal még több táplálékot
kapjanak.
Aki e sorokat el ször leírta – egy meghasonlott Noir-pap Haonwellben – az Inkvizíció
kínzókamráiban végezte. Tartok t le, hogy rám se vár jobb sors.
A Paktum azonban nem vonatkozott minden istenségre. Kibújt alóla Amhe-Ramun és
egy sor olyan entitás, melyek nem hasonlíthatóak a kyr vagy a pyarroni istenekhez. Ám
a Paktum miatt azok nincsenek itt, ezek pedig igen.
Ilyenek a régi crantai istenek. Ilyen Annir is. egész Észak-Ynev leghatalmasabb és
leg-szörny ségesebb ragadozója. Up-Umbar pedig az vadasparkja. Itt minden út, ház,
kút alapja a crantai id kb l származik. Mindent átjár Annir mágiája. Akik itt laknak, t
szolgálják hitükkel, életükkel, vérükkel. Rituálisan táplálják a tengeristent, és persze nem
rituálisan százakat ölnek meg, hogy kielégítsék Annir étvágyát. Mintha az istenek vért,
fájdalmat, haragot, áhítatot és életer t habzsolnának.
Annir ereje mindenkire hat. Mindenkit maradásra bír. Mindenkivel elhiteti, hogy való-
jában maradni akar. Így mindig van a városnak lakója, immáron eonok óta. És mindig
van Annirnak tápláléka.
Igaz, megvédi a várost. Megvédi a vadászterületét. Ezen csak a papok nyernek. Övék
a jog, hogy egyezkedjenek a kalózokkal és a menedéket kér kkel. k gazdagszanak,
bár k is csak foglyok ebben a börtönben.
Mind foglyok vagyunk. Egy isten étvágyának foglyai.”

A boszorkánymester leeresztette a könyvet. Ranagolra!

Hát ezért nem tudnak k elmenni innen! Talán a kagylók is Annir mágiájával vannak
átitatva? Talán nem is a Tanács, hanem a papság érdekében cselekszenek?!
De mi köze van ehhez az elfeknek? Amikor ideérkeztek, a dzsad Ibu-Khaul pedzeget-
te, hogy egy elfet kellene eltenni láb alól. A Barrakuda céh vezérét. De hát a Barrakudák
halászattal foglalkoztak…
Nem értette. A megoldás ott volt az orra el tt és nem tudta megragadni.
Dühösen lapozott a kódexben. Szénnel rajzolt, elnagyolt várostérkép maszatos képe
nézett le rá az oldalról. Nagyot dobbant a szíve. Végre! Erre volt szükségük! Ez a va-
rázsló érdekes módon csupa olyan dolgot gy jtött, amire most nekik van szükségük!
Sorsszer ség? Talán csak furcsa érdekl dési területe volt. Vagy… vagy az az elf-
gyilkosság sokkal messzebbre megy vissza az id ben, mint gondolták.

120
 Csapdába esni… Meg rülni a vér miatt… Önmegtartóztatás… Csak egy kortynyi vér
kellene…
Hallotta, ahogy megcsikordulnak a fogai. Próbált a térképre figyelni. Minden lényeges
hely meg volt rajta jelölve valamilyen ákombákommal. A falak, az öböl, a park, a temp-
lomok, az elf rezidenciák, az Umac-Raman tér, a falakon kívüli templomok, a világítóto-
rony, a Csatorna, a kapuk…
Szórakozottan elkezdte megkeresni a gyilkosságok helyét.
A park. A Kapu. A piactér… képzeletében vonalakkal kötötte össze a pontokat. Kell,
hogy legyen valami kapcsolat ezek között a helyek között! Mindenhol elfet öltek meg…
A kiköt . A fogadó. A malom…
Vonalak. Pontok. Lassan egy fura ábra kezdett kirajzolódni a térképen. Egy ötágú
csillag és benne egy ötszög. Sok pont még bizonytalan volt. Az egyik csúcs az elfek
nemesi házait mutatta. Talán az a gyászos felvonulás – állítólag egy elf gyermek halála
miatt – sem volt hát véletlen egybeesés.
Egy pont a Csatorna szélére esett. Fernando el tt a vízen ringó hajó képe jelent meg
és hideg kezet érzett végigsimítani a homlokán.
Egy pont a világítótornyot mutatta, egy másik egy nagy házat, amire apró jel volt oda-
biggyesztve. Mint egy ronda fekete pók. A harmadik a városfalon kívüli templomokra bö-
kött. Azok, akik a Vásár alkalmával más istenekhez óhajtottak imádkozni, azt csak a fa-
lakon túl tehették meg.
De a többi pont… Minden metszéspont egy gyilkosság színhelyét jelölte.
A boszorkánymester megrázta a fejét. Nem lehet. Addig nézte a térképet, amíg a vo-
nalak össze nem folytak a szemei el tt. Nem lehet…
A képzeletbeli vonalak és pontok azonban mind a helyükön maradtak. Megcsóválta a
fejét, mert fikarcnyival sem lett okosabb. Mi az összefüggés a helyek között! Mi lehet az
összefüggés…
Vonalak, pontok, vonalak…
Minden pontról lassan tekerg , vérszín örvény kúszott az ég felé. Ahol az elfek vérét
ontották. Véres pászmák, amit csak az elátkozott szemei láttak. S ezek a pászmák va-
lahol, magasan Up-Umbar fölött egybefonódtak…
Ujjait akaratlanul végighúzta a térképen. Milyen jó is lenne tintával ráhúzkodni ezeket
a vonásokat. Talán meg is teszi…
A vonalak és pontok egy csomópont felé mutattak. Fernando szinte hallotta az Éteri
sustorgást. Nagyot nyelt és rábökött a csúcsok találkozására.
A F tér. A város közepe. A város szíve. Ahol az a sárkányszobor elpusztult pár napja.
Állítólag villám csapott bele. S pont e fölött egyesülnek a véres fénykévék. Mint a hét,
amit látott. Mind a hét.
Kinyitotta az egyik spalettát. Odakint port kavart a szél és mintha enyhe füstszagot is
magával hozott volna. A boszorkánymester keser ízt érzett a szájában és porszemek
csikordultak a fogai alatt.
Elátkozott látásával pillantott az égre. Azzal a látásával, amit szörny-énjét l kapott.
Ezzel mindig, mindenhol felismerte a vért.
A vörös kévék ott kavarogtak az égen. Mind a nyolc…
Mintha mázsányi súlyt hengerítettek volna a mellére. Véres áldozások, csak elf vér,
pontos helyek, vérmágia, egy csomópont a város közepén… Vajon hol történt a nyolca-
dik gyilkosság? Mert – most már le kellett szögeznie magában –, ezek nem lehetnek vé-
letlen egybeesések. Valaki rituális vérmágiához öldös elfeket. De miért? Démont akar
idézni? Mert ami a gyilkosságok helyszínét illeti… Ez nagyon hasonlít…
Hirtelen fölpattant és kifordult a szobából.
A lépcs fordulóban Federico ült, csukott szemén kamillaillatú kötés. Mintha csak
szundítana.

121
 Az öccse lassan bandukolt föl a lépcs n és még fujtatott is hozzá. Csoszog, mint egy
köszvényes.
Federico halványan elmosolyodott.
– Ne játszd túl a szereped, testvér! Lépj kisebbeket, és ne fújtass annyira! Nincs
köszvényes, aki ilyen gyorsan föl tudna jönni egy ennyire meredek és hosszú lépcs n!
Maximo orrcimpái megremegtek, de azután magában motyogva leoldalgott a lépcs n.
– Kuzin – lépett közelebb Fernando –, kérdeznék valamit!
A gon-corga az övére csatolt t rre fogott és bólintott, hogy csak nyugodtan. A boszor-
kánymester elvigyorodott. Igaz, keser en. Hiába, a rokoni bizalom…!
– Mit hallottál arról, az svér ek mib l élnek?
– Up-Umbarban mindenki a kereskedelemb l és a tengerb l él – vont vállat az em-
bervadász. – Az elfek is.
– És mit jelképez errefelé a pók?
– Maximo látott két tolvajt a Piacon, akik egy kofától loptak. k viseltek póktetoválást
– válaszolta Federico. – Miért?
De Fernando nem felelt. Pókok. A Tanácsban is ült egy fickó, kezén póktetoválással.
Véletlen? Egyre biztosabb lett benne: nem. svér ek és póktetoválású tolvajok a Ta-
nácsban. k lennének a város igazi urai? És a papság? Mi köze a pókjel háznak az elf
gyilkosságokhoz?
Azt az épületet a térképvázlat alapján nem lenne kis feladat megtalálni… Visszabal-
lagott a szobájába és újra megnézte a térképet. Vér, vonalak és pontok. És igen, ez kife-
jezetten úgy nézett ki, mint egy pentagramma.

Lamon a R t Murénáról elnevezett taverna mögötti sikátorban szunyókált egy sze-

méthalom mögött. Ezért a kis zugért is a patkányokkal kellett harcolnia. A tavernából
ételszag szivárgott ki, amit l megkordult a gyomra. Elfojtotta könnyeit és aludni próbált.
Nem láthatta, hogy az egyik szemétkupac mögül nagy, fekete macska lesi izzó szemek-
kel.

122
 8.

ISTENRE VÁRVA

Az ítéletid a tenger fel l rohanta meg a várost. Zölden lobbanó villámok, a menny-
dörgés és az üvölt szél, ami port hajtott maga el tt. A város pedig egyre több helyen
füstölt.
A vihar dühös kutyaként mart Up-Umbarba, s simára csiszolt minden felületet. A pec-
kes, shadoni mintájú polgárházak meszelt falai sápadtan ágálltak a pokoli id ben. A tor-
nyocskák tetejér l a szél már mindenhol leszaggatta a zászlókat és a réz szélkakasokat.
A festett üvegablakokat csak a zárt spaletták óvták meg a szilánkokra törést l. A rút víz-
köp k némán vonítottak a kormos égboltra.
A városfal közelében szeméthegyek tornyosultak. Sehol egy koldus. Akik most ide-
kinn éjszakáznak, azok holnap valamelyik pokol tornácán ébrednek majd. Elég egy
szippantás a szélbe és az ember tüdeje máris porral telik meg.
A szegényebbek pokróccal és rongydarabokkal fedték a marhahólyaggal borított ab-
lakokat. Szalmát tömtek az ajtó réseibe, s a küszöb alá. A falakra frissen leölt csirke vé-
rével festettek rontás jeleket. A vérmesebbek az els szülött gyermekeik torkát met-
szették el, és azzal hintették meg a falakat, a szobák sarkait és magukat. Ahogyan s-
apáik tették, korokkal ezel tt, amikor még tudták: ez az egyetlen, hatásos rítus, mely
Annir engesztelésére szolgál. Az ártatlan vér távol tartja a gonoszt.
Persze ezt a legnagyobb titokban m velték, mert a papok tiltották az él áldozatot.
Ahhoz csak nekik volt joguk.
Teremtett lélek nem mozdult a város utcáin, s Up-Umbar kezdett kísértetjárta helynek
tetszeni.
Ahogy az is volt. Az elmúlt napokban meghaltak – egyetlen kivétellel – mind itt rosto-
koltak a városban. A poros kietlen utcákat járták, ajtókon próbáltak zörgetni, de testük
átsiklott mindenen. Nem volt anyag, ami kitöltötte volna ket.
Próbálták fölhívni magukra a figyelmet. Próbálták figyelmeztetni az embereket, de
hangtalan sikolyaik a semmibe hullottak.
S lassan rá kellett ébredniük, a halál még nem is a legkomiszabb dolog volt. Valami
si és nagyon éhes várt rájuk. Az nem hagyta ket elmenni innen. Mintha már mindent
besz tt volna, a kövekt l a leveg ig és most ott ül mindenhol, a száját nyalogatja és az
eljövend lakomán töpreng.
Mintha még a suttogást is hallották volna. Azt motyogta, hogy már nem tart soká…
Megértették, hogy se megváltás, se pihenés nem lehet osztályrészük. El fognak t nni,
hogy csillapítsák annak a… valaminek a borzalmas étvágyát.
Sz kölve rohantak hát azokhoz, akikben még volt bizodalmuk. Rokonok, barátok, is-
mer sök. Akiknek még volt a kezében valami, ami valaha az övék volt. Tárgyak, emlé-
kek, érzelmek a szív mélyén. Ezeken keresztül kiáltottak, sikoltottak, bömböltek, hogy
fölhívják magukra a figyelmet.
De az a… valami csak kinyúlt és éteri suttogássá szelídítette a hangjukat. S közben
kajánul türelemre intette ket. Hiszen hamarosan már ismét beszélhetnek a számukra
kedvesekkel. Hamarosan… Már nem tart soká…

123
 Az Anangha' Luha igazán szent hely volt, bár se templom, se díszes ajándékok – a
hívek adományai – nem jelezték, hogy mennyire fontos.
Csak egy liget, gondozott lugasokkal és egy tiszta viz forrással.
A szél és a forróság ellenére itt mintha ismét tavasz lett volna. A virágok édes illata
lengte be a helyet és a forrás vize játékosan csacsogott.
Játékosan… A liget közepén álló öt alak számára ez volt a legkézenfekv bb szó a víz
hangjára. Értették, amit a víz beszélt. Csak nem figyeltek rá. Sokkal fontosabb dolog mi-
att gy ltek itt össze.
Az Anangha' Luha – a szent temet . Az egyetlen hely, ahol az elfek lelke békében
megpihenhetett széles e vidéken. Testük visszakerül az anyaföldbe, lelkük pedig…
Az ám. A lelkek. Az elmúlt napokban eltávozottak lelkei. Azok nincsenek itt. Szólítani
nem lehet ket.
A bársonymaszkot visel csöndben várakozott a liget szélén. Olyan sötét volt, mintha
már bealkonyodott volna. Fekete ég, villámfény, távoli morajlás. Itt úgy t nt, mintha csak
zápor készül dne.
Mukkanni sem mert, s kimeredt szemmel bámulta, hogy azok öten mit m velnek ezen
a szent helyen. Ketten – egy n és egy férfi – nagyon hasonlítottak egymásra. Talán ik-
rek voltak. Könny , hollószín köpenyt viseltek és mithrill félmaszkot, mely pontosan kö-
vette az arcuk vonalát. Volt egy gyönyör n , aki hófehér haját tincsekbe fonta és rész-
ben vörösre festette. Az arcát és egész testét fekete tetoválások borították, s egy köpe-
nyen és egy ágyékköt n kívül semmit nem viselt.
Egy férfi állt mellette, akinek a fél arcát hegek csúfították el. A hús összeaszalódva
tapadt a csontokhoz. Arcának másik fele ép volt, a b re el kel en sápadt. Szemei zöl-
den csillogtak. Tet l-talpig feketébe öltözött, s hosszú varkocsa a hátát verdeste.
Az ötödik a mestere: mohazöld ruhájában, a korall mellvérttel, melyet a mozgó arc dí-
szített.
Szám zött óelfek mind. Az id gyermekei. Kitaszították ket a sirenari rehynnek,
Oilan hallani sem akart róluk. Elfendel, Tysson Lar messze van. Senki sem tudta, k mit
vétkeztek, k mivel hívták ki maguk ellen népük vezet inek haragját. Féregélt ekkel
nem érintkeztek, tisztátalanná nem váltak, ez bizonyos. Csak ez bizonyos – minden más
rejtély.
A maszkos, akár a többi kísér , olyan távol állt a kis csoporttól, hogy ne hallhassa
azok szavát. Nem mintha megértette volna a beszédüket, de azok most a saját nyelvü-
kön társalogtak. Valószín leg már az els szavukat hallva meg rült volna.
Így csak távoli mormolás és hangfoszlányok értek el hozzá, de ett l is megborzon-
gott.
Meddig beszélnek még? – türelmetlenkedett. A hírei nem várhatnak…!
Enyhe viszolygással figyelte emberi felének türelmetlenségét. Micsoda istenverte ál-
lapot az ilyen, ha mindkét szül l örököl valami rosszat az utód.
Azok ott öten gyorsan végeztek, és komótosan ballagtak vissza a kísér ikhez.
Szemmel láthatóan élvezettel jártak olyan helyen, ami alig valamivel volt fiatalabb, mint
k maguk.
– Mester – sunyta le a fejét a maszkos tanácsnok –, rossz híreim vannak. A városban
parádézó lovasaink egyikét megölték. Kivéreztették és a kitépett csontjaival szögezték
föl a Rendház kapujára…
– Miféle rendházéra? – csikorogta ura hangja az elméjében.
– A Barrakudáké – motyogta alázatosan a maszkos. – A helyi tolvajcéh rendháza…
k a mi szemeink és füleink. A céhet természetesen elfek vezetik, de ügyelnek a lát-
szatra. Halászcéhnek álcázzák…
– Álcák! Alakoskodás! Csupa gyermekjáték… Az a gyilkosság el bb-utóbb megtörtént
volna. Arra várnak, hogy Annir megérkezzen. Vele is végezni akarnak, s eltörölni ezt a

124
várost a világ színér l. Mert egy homályos jóslat valamikor azt mondta, hogy innen…
Up-Umbarból indul majd útjára a népünk új dics sége.
– És igazat szól a jövendölés? – A bársonymaszkos félelf már régen szerette volna
feltenni ezt a kérdést.
– Talán. Talán nem. De semmibe venni nem lehet, hiszen az Ötödkorban gyökerezik.
Azóta is makacsul tartja magát, s az ilyesmire oda kell figyelni. Idén különösen, mert a
jóslat egy sajátos id pontot jelölt meg. Grokhan átkozott ünnepét, ami egybeesik a há-
rom hold fogyatkozásával. Ez ritka alkalom, két-három évezredenként fordul csak el .
De ez az év ilyen. Az aquir, a miénkhez hasonlóan, kegyetlen és hagyománytisztel faj-
ta. A gyilkosságok jelzik, hogy mennyire. De nem lesz több gyilkosság! A mieink mind
gy ljenek össze a menedékekben és holnapig ki se mozduljon senki! Parancsolom!
– És… mi van akkor… ha a Kobrák voltak? – tapogatózott a maszkos. – Régóta sért-
jük már az érdekeiket és ez évben már semmibe vettük ket…
A szám zött óelf hirtelen megtorpant és a páncélján az idáig mélán ásítozó arc elko-
morodott.
– A Kígyófajzatok? Ez most nem az idejük! Tudniuk kellene, hogy mikor kell veszni
hagyni a koncot! Hiába csörgedezik kyr vér az ereikben, mégis fiatal bohócok csupán.
Közülünk az ikrek születtek abban az évben, amikor a fehérhajúak Ynevre tették a lábu-
kat. S k szinte gyermeknek számítanak. Nincs kedvem tolvajokkal bajlódni most. Ha
ide akarnak jönni, az az dolguk. Ha azonban valakit móresre fognak tanítani, az csak
az fajtájuk lehet!
A maszkos egy átvérzett ruhadarabot vett el a köpenye alól. A vászoncsomag mé-
lyén egy föltrancsírozott szív hevert. Félve nyújtotta ura felé.
– Ez találtuk a halott lába elé téve, egy koldus tálkájába…
A kitaszított fölmarkolta a véres húscafatot és érdekl dve forgatta.
– Bámulatos, hogy milyen egyszer és mégis milyen nélkülözhetetlen. Az egyszer
dolgok az igazán csodálatosak!
A sebek lassan összezárultak a húsdarabon, s a szív önálló életre kelve lassú pulzá-
lásba kezdett. A mester fölhúzta a szemöldökét.
– De mit ér a szív, ha a test, melyhez tartozott már halott? Amíg a harcos nem nyu-
godhat az Anangha' Luha földjében, a szívét rizzük meg!
Suttogott valamit és megcsókolta a szívet. A földb l három láb magas oszlop emel-
kedett ki és a földkar ujjai óvatosan beburkolták a lüktet testrészt, majd a mélybe von-
ták. A f pillanatok alatt újra kisarjadt azon a helyen és a f szálak között egy pompás,
vérpiros virág bontotta ki szirmait.
– A föld, a víz, a t z, a lég, a fák és a holtak szellemei segítségért sikoltanak. A halot-
tak nem nyerhetnek nyugalmat az ellenség mesterkedése miatt. A kalahorák hallgatnak.
Ha ez csak a kérészélt eket érintené, hidegen hagyna. De a fajtánkbéliek sem térhetnek
örök nyugalomra. Ha mi is itt végezzük, mi is kóbor lelkek leszünk. Ezt, pedig nem t rhe-
tem!
A harag forró hullámai torkon ragadták a maszkost, aki térdre roskadt. Nem kapott le-
veg t és úgy érezte, hogy egy karmos mancs kulcsolódik a szívére. De az érzés, ami-
lyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is t nt. Mestere lecsillapodott.
Csak állt és a fekete égboltot nézte t dve. Nem foglalkozott leveg ért kapkodó
szolgájával.
– Rettent hosszú éjnek nézünk elébe! Gondoskodj róla, hogy mind a mi vérünkb l
biztonságban legyenek ma éjszaka!

Bon Marello nem sokkal napszállta el tt ért a városba. Hajóját, az Észak Koronáját
mintha csak a vihar köpte volna ki. Tépett vitorlával, recseg eresztékekkel bukdácsolt
be a hadigálya a Csatornába.

125
 A mólón szokatlan csönd honolt és sehol egy teremtett lélek. A gálya három evez so-
ra, mint valami furcsa úszó, húzódott vissza a helyére és halkan siklottak be a rakpart
nyelvei közé.
A kapitányi hídon is némaságba burkolózott alakok figyelték a várost. Marello, a félvér
toroni, szürke dreggisbe burkolózva markolta a korlát fáját. Nem tetszett neki a csöndes
Up-Umbar. Csapdát gyanított.
Igaz, ugyanannyira rühellte az utasait is, bár ezt igyekezett jól palástolni. Hiába övé a
gálya és az összes matróz, katona, rabszolga… A flottájának fele az öböl el tt lesza-
kadt, a másik felét vihar süllyesztette el.
A Quiron Oroszlánja, a Hullámtör és a Shulur Habhasítója már a Riegoy-öböl fene-
kén pihennek, míg a világ meg egy nap. Százak vesztek oda és még csak meg sem áll-
hattak, hogy segítsenek nekik. Látta a fuldoklók szemében és arcán a kétségbeesést,
de nem ereszthette le a ment csónakokat. Még csak egy nyomorult kötelet se vethetett
oda nekik!
Az sem vigasztalta, amit legfontosabb utasa mondott neki akkor. Hogy nem a cápák
fogják fölfalni a hullákat.
Annirnak lesz gondja mindenre.
persze berzenkedett, de csak a látszat kedvéért. Akkorra kénytelen-kelletlen elfo-
gadta: amíg amazok a gályán vannak, nem a parancsnok.
A meg a többiek. A n a vállig omló fehér hajával, szürke szemeivel és a számta-
lan apró ezüstkarikával a füleiben. A ringyó! Az els pillanattól fogva leveg nek tekintet-
te Bont, pedig a férfi szeretett a jókép , merész és hozzáért kapitány pózában tetsze-
legni. De a n semmibe vette. A hajózáshoz gyakorlatban majdnem annyira értett, mint
Bon, elméletben pedig sokkal jobban. Csak annyit tudott a n l, hogy a kísér i Morának
szólították, s nagy tisztelettel viselkedtek vele szemben.
Pedig nem volt szép n . Csontos arcát csak riasztóbbá tette a mosolytalanság. A bal
szeme köré stilizált pávaszem volt tetoválva. Indulásuk el tt a Kobrák egy embere kísér-
te föl az Észak Koronájára. Csak annyit mondott, hogy a Boszorkányer db l jött és Up-
Umbarba kell elvinnie. Élve, épségben. Amíg a hajón van, parancsol.
parancsol… Eleinte ez milyen kis kellemtelenségnek t nt a jutalomhoz képest. De
az a n tervszer en halálra dolgoztatta a matrózokat és az evez söket.
És meg rjítette az undorító talpnyalóival. A sok léh bohóc, szépelg igric, a festett
rimák, és a púpos, sánta bolond, akit már rég kedve lett volna vízbe dobatni!
De nem tette. Idáig türt ztette magát. Eddig, de tovább már semmiképpen! Majdnem
odavesztek k is, és ezt nem felejti el! Még akkor sem, ha szívességet tett és busásan
megfizetik érte.
A csapóhidat olyan gyorsan eresztették le, ahogy csak lehetett. Pusztuljanak innen a
koszos csep rágók, amilyen hamar csak lehet! k majd holnap reggel, Annir eljövetele-
kor környékezik meg az ajándékaikkal a papokat. Egy északi romvárosból el ásott
crantai holmival. Csupa papi dísztárgy, köztük egy lazúrdíszes áldozati serleg Annir stili-
zált képével. Legalább is valami ilyesmit hablatyolt neki az a pohos erigowi kalmár, aki
kiásatta a málló romokból a kincseket. A cserébe gyorsan kurtította meg egy fejjel.
A toroniak lesétáltak a vaskos pallón és legyez alakban szóródtak szét a parton. A
raktárak árnyékából feketeruhás alakok osontak el és siettek az üdvözlésükre. A két, jó
húszf nyi csoport a móló közepén találkozott. Mora a vezet t kereste a szemével. Kob-
rák. Gyülevész népség, de jó szolgák. Most viszont nem a saját véleménye a fontos.
Szájával az sök, a Klánok urai szólnak, szemével k látnak, fülével k hallanak.
k adták mellé a kísér it is. A tucatnyi halandó szolgát: gyilkosokat, két boszorkány-
mestert, hivatásos kurtizánokat és fanatikus harcosokat. A jobbján három Tharr-pap ha-
ladt, balján két mentalista a Lélekivók közül. Annak a kett nek a lelke még t is elbor-

126
zasztotta. El ttük öt morph ment, az emberi alakot öltött él ragadozók. Atyja mester-
gyilkosai.
A háta mögött Gothan sántikált, göcsös botjára támaszkodva. A nyomorék – az Ikrek
egykori Quassomja, klánjuk elt nt vezére – sajgó izületeir l morgott valamit.
Gyermekkora óta óvta t ez a kifacsarodott test , kortalan embervadász. Annak ide-
jén állítólag választhatott a Boszorkánybörtön és egy baráti szívesség között. Úgy t nt, a
gyermekpesztrálást is jól viselte, csak ne kelljen lekerülnie a Börtönbe.
A Kobrák fekete leplekben, csuklyába csavarva, lesunyt fejjel várakoztak. Vezet jük
beszélt csak. Mora figyelmesen hallgatta a színtelen hangú férfit.
Megvannak a Berkano jeleivel óvott, si épületek. Remek! Ott pár órát pihenhetnek, s
onnan tovább… Hogy ezek az épületek már nem biztonságosak? Az egyikben csata
dúlt… Az udvaron tetemek… elemi t zb l álló lények… egy holttest… kráni fejvadász…
A szó pörölyként kólintotta fejbe. Krán. Mit kereshetnek itt a krániak? Mit?!
A z rzavar teljes… dögök és mérgezett kutak, lázadás, gyilkosságok, az Inkvizítorok-
nak vége… Kit érdekel most a helyi tolvajcéh?! Hogy ott is gyilkosság… Elf sorozatgyil-
kosság…? Mi köze ehhez az elfeknek és a tolvajoknak! Hogy az elfek vezetik a
tolvajklánt… Akkor nyilván tudnak a krániakról… Miféle Jóslat? Hogy új, dics kora j el
az elfeknek és az innen… Tharra és Kyriára…!
Hogy az elfek kémei gorvikiakat keresnek? Gorvikiak? Erre?! Hát mi van itt? Valami
álarcosbál?! Gorvikiak. Pompás! Miért nem rögtön sogroniták?! Hogyan…? Hogy az is
volt, csak megölték…
De a Hadúr csecsebecséje ép és sértetlen. Az a kis cafka!
Nyugalom! – intette egy pincemély hang valahol a tudata mélyén. Ne dühöngj!
Nagyot nyelt és elhúzta a száját. Szemével látnak, fülével hallanak, testével érez-
nek…
Remélhet leg az elfeknek és a krániaknak nincs köze a mi dolgunkhoz… de a bizton-
ság kedvéért hozzátok el azokat a gorvikiakat! Szeretném ket látni!
Két morph, két Tharr-pap és négy harcos vált ki a legyez formációból és indult meg
a Kobrák felderít i után.
Még valami? A Barrakuda-céh kapuja… hulla a kapun. Elf. A kezén póktetoválás. És?
Unom ezt a sok talányt! Hm… tehát a pók a helyi tolvajok jele. Tehát az elfek benne
vannak a hatalom játékaiban. Érdekes. Ha itt végeztünk, a tiétek a Barrakuda! Addig
is…
A szél dühödt üvöltéssel rohant a házak között. Es cseppeket hajtott maga el tt. A
por és a füst lassan elült és sós tengerszaggal teltek meg a sikátorok. Nem enyhült
azonban a forróság és hamarosan párába burkolózva gunnyasztottak a tornyos házak.
A zöld villámok egyre s bben csaptak le és a mennydörgés kezdett elviselhetetlenné
lenni.
Az öböl vize elcsapott gyomorként háborgott. Mindenfélét földobtak a hullámok: sze-
metet, döglött halak tömegét, hulladékát a víznek. Egy félig szétrothadt tetem is imboly-
gott a szennyes habok tetején. Épp h n szeretett Corem Cabadja mellett vetette föl a
hullámverés.
A kalózhajók kapitányai morcosan figyelték a közelg id t. Már jó messzir l nemsze-
retem színe volt, de ahogy egyre közeledett, úgy vált mind utálatosabbá. Okádékszín a
hold, eleredt az es , bömböl a szél és villámlik. Zöldet. Csak az istenek dolgába ne ke-
veredjen a tengerjáró!
Nem tehettek hát mást, minthogy bevonták a vitorlákat, ellen rizték a t kesúlyt, a
vasmacskát és azért fohászkodtak, hogy a közelít ítéletid ne sok kárt tegyen a hajóik-
ban. Legalább is semmi olyat, amit nem lehet megjavítani.
Persze akadtak makacskodók is, akik a hajóikon maradtak. A hajózónak az otthona a
lélekveszt , s az ember nem hagyja vész esetén magára legh ségesebb társát!

127
 Az es egyel re nagy, kövér és hideg szemekben hullott. Lemosta a többnapos port,
de a meleget elhajtani nem volt képes. Az oszlopos-árkádos kúriák és a kunyhók egy-
aránt csatakos háttal hallgattak. Csak a fekete crantai kövek izzottak az es ellenére.
Csöndes utcák csöndes házai mélyén sápadt, néma emberek gubbasztottak. Köny-
nyeiket elsírták, imáikat elrebegték és most étlen-szomjan, álmatlanul várták a hajnalt.
Amikor uruk és parancsolójuk, a hatalmas Annir megérkezik és dönt a sorsuk fel l.
De addig hátravolt még egy éjszaka.
Egy nagyon hosszúnak ígérkez éjszaka.

Zárt spalettáikat szél és es ostromolta, egyel re eredménytelenül. Az ágynem a

földön, a padlón szerteszórt ruhák. Sápadtan, karikás szemekkel ültek és hallgattak. Mi-
után a részletek lassan a helyükre kerültek, nem volt több mondanivalójuk.
Maximo éppen Roggannal, az uzsoráslelk fogadóssal tárgyalt. A lovak lecsutakolva,
befogva, a vacsora az asztalon. S ma este lehet, hogy továbbállnak. Legalább is meg-
próbálják. Ideje befogatni és harapni valamit! Persze csak nyugodtan, s így azt sem sze-
retnék, ha valaki zavarná ket. A pénz, ez a furcsa szörnyeteg megoldott mindent. Ab-
rakoltatás, étel, szállás, nyugalom. Minden megoldható. Pénzért minden. Nyúlsült, fá-
cánleves… Minden.
A fönti szobában a Dreglagenek csak ültek, és nagyokat hallgattak. Elvira jósálmot lá-
tott. Christobal eggyé vált a halott lelkével. Fernando riasztó felfedezést tett. Federico
pedig beszélt a fogadóssal, aki mesélt neki egyet, s mást. A Barrakudákról, a pók jelé-
l… pénzért bármit. Így szólt életének egyes számú elve. A pénzért bármit.
Riasztó kép kezdett kibontakozni el ttük. Egy vérrel felrajzolt pentagramma közepén
ültek, ami alatt füst, t z és halál rejt zik. Úgy t nt, a krániak valami si jóslatot követve
jöttek ide, hogy elpusztítsák a várost. Hogy megöljék az elfeket. Az aquirok és az elfek.
A két, korok óta csatázó fajta. Talán éppen az si háborújuk újabb állomása ez is. Egy
prófécia, amiért ölni kell. S bennük föl sem merül, hogy másként is lehetne.
Az emberek is meghalnak mellettük, de ez senkit sem zavar. Már miért is zavarna?
Milyen fondorlatos is volt a háló! Látszat, csalás és szemfényvesztés. A Tanács er -
feszítése, hogy a gorvikiakat minél messzebb tudja a krániaktól. Hogy azok ne kaphas-
sanak segítséget t lük.
A ravasz gyilkosságok. Hány embernek és elfnek kellett meghalnia, hogy az a tíz
megfelel helyen vérezhessen el, és kínjával öntözzön meg valami pokolbéli magot?!
Ezrek és ezrek várják itt kínhalálukat valami homályos és srégi ellentét miatt, amihez
legtöbbjüknek semmi köze.
Miféle rület és gonoszság mozgathatja ezeket a harcoló feleket?! Amit Christobal
elmondott… k valahogy mindig másként képzelték el a gonoszságot. G g, düh, arro-
gancia, kíméletlenség… De ez most csupa gyermeteg dolognak t nt. Mert az a gonosz-
ság, ami itt készül, az nem szeret senkit. Magát sem.
Gonoszság és rület. Fanatizmus. Csupa önemészt , gyilkos dolog.
Már nem tudták, hogy mit is higgyenek. Már a pap sem kardoskodott olyan hevesen,
hogy segítsenek az aquiroknak. Pedig az ereiben is… De elég az önámításból! Elég!
Ranagol megmutatta neki a teend t. Ölj, és utána pusztulj te is! Mert ez a harc az elfek
ellen fontosabb volt, mint egy hazátlan pap siráma! Mint akárhány hazátlan siráma. A lé-
lek fájdalma és a bizonytalanság hiba. Gyengeség. Ranagol az er sek istene.
Így Christobal csak ült és üveges szemekkel bólogatott, lassan ingatva a fejét. A bal
karja zsibbadt volt és h vös.
Uruk halálra szánta ket is, ezt már megértették. Két lehet ségük maradt. A rajzolat
még nincs kész. Úgy t nt a helybéli tolvajok és az elfek egymás kezére játszanak – nem
véletlenül került a Barrakuda céhház kapujára az az elf tetem. Két pont azonban még
nincs vérrel jelölve. A falakon kívüli nagy mauzóleum és a világítótorony. Megtehetik,

128
hogy valamelyik helyen megakadályozzák a jel befejezését. Vagy Elvira árnyékkapuján
át próbálnak eliszkolni. De azt bármikor megpróbálhatják. Feltéve, ha a kagylók engedik
ket.
Nem volt már kedvük semmihez. Futni, harcolni, reménykedni, hogy még nem késtek
el. Hogy még élve megmenekülhetnek. Csak ültek kábán, izzadva és hallgattak.
Szökni sem akaródzott már annyira.
Ilyen id ben aligha kapnak tutajost, aki kiviszi ket a világítótoronyig, mondta Federi-
co, tehát szereznek egyet. Rabolnak. Most tartanak oda, mert ha ez az id így folytató-
dik, élve meg nem próbálkozhatnak még egyszer az átkeléssel. S csak utána mennek a
falakon kívüli templomokhoz. Holnap reggel…
– Már miért akarnák Annirt is a leveg be röpíteni azzal a vulkánnal, amit Christobal
látott? – kérdezte fáradtan Elvira. – Mi köze van annak a crantai dögnek az si népek
háborújához?
– Ez az vadászterülete – felelte fakó hangon a boszorkánymester – és nem enged-
né lerombolni. Nem tudom, hogy mekkora lehet a hatalma, de ha bukott isten is, isten.
És ezek az emberek az hívei. Bel lük táplálkozik. Nem fogja hagyni, lerombolni a vá-
rost! Talán, csak ha nagyon messze van innen, akkor tehetnek Up-Umbar ellen valamit.
De ki tudhatja biztosan? Ha t is megölik, akkor már semmi nem védelmezi a várost.
Márpedig az öbölben, az Úszó Piacnál b ven a pentagrammában jár. Más magyarázatot
egyébként sem látok arra, hogy miért most történtek ezek az elf-gyilkosságok.
– Az aquir rült – vicsorodott el a pap, mint akinek fájdalmat okoz, hogy kimondja. –
Nincs Yneven, aki megértené, hogy mit és miért tesz!
– Akkor mondj valami épkézláb ötletet te! – mordult föl dühösen a gon-corga.
– Elhallgass, vak rongymók! – csikorgatta Christobal a fogát. – Elhallgass!
A fejvadász éppen elkezdte lehámozni a bevérzett szemeit fed kötést, amikor ko-
pogtattak.
– Kész a halpaprikás nagyuram! – mondta egy mély, rekedt férfihang.
Majd hirtelen egy véres fej szakította át az ajtót.

Maximo azonnal fölfigyelt az idegenekre. Nem volt nehéz, mert rajta és rajtuk kívül
csak a csapos és két kapatos pék volt a Csonkaház ivójában.
Heten voltak és az es és halál szagát hozták magukkal. Fekete köpenyek, vizes
csuklyák és sötét pillantások. Ennyi rosszarcú barmot már rég látott együtt a gon-corga.
Kett azonnal letelepedett egy asztalhoz és a bejáratot, illetve a lépcs feljárót für-
készték. Kett a falnak vetett háttal, karbafont kézzel vizslatta a helyiséget. A maradék
három, pedig a megszeppent csapos felé indult.
Maximo szemei résnyire sz kültek. Kik ezek? És miért ilyen felt en fitogtatják kilé-
tüket?! Gyilkosok, a papok katonái, szerencselovagok…?
Ahogy jobban megnézte magának ket, jeges csomót érzett a gyomrában. Az
incogno mindennapos utazóköpeny Toronban, de ezen a környéken nem valószín ,
hogy mindenki ilyet viselne.
Er sen fülelt, de nem hallotta, hogy azok hárman mir l is beszélnek a csapossal.
Megpróbált a cseréppohárban lev savanyú borra figyelni, és nagyon jelentéktelennek
nni. A gyomra kegyetlenül sajgott, s a pár leer ltetett kortyból csak még jobban fájt.
Figyelmeztetni kell a rokonokat! – zsibongott a fejében a gondolat. De nem merte
megtenni. Valakinek a szúrós, kutató tekintetét érezte magán. A csapossal beszélget
alacsonyabb férfi fordult feléje. Sólyomarcán fekete vonások voltak a szemek és két fe-
kete pont az orrcsonk nyoma. Maximo bambán bámult maga elé és úgy tett, mintha már
rendesen elzsibbadt volna. Orrhangon, valami trágár kocsmadalt kezdett dúdolni és las-
san verte hozzá a taktust a poharával. A baljával még vezényelt is hozzá egy kicsit.

129
 Az incognósok – könnyen meglehet, egy toroni készlet megdézsmálói – kifejezéstelen
arccal néztek rá, majd fölsorjáztak a lépcs n. Csak az a kett maradt az ivóban, akik az
asztalnál szárítkoztak. Mint két pöffeszked véreb.
Azt a pillantást még mindig magán érezte. Mintha valaki az elméjét megpróbálná für-
készni. A gondolataiba talán nem lát bele, de az elméjét óvó pajzs ugyanakkor árulója is
lehet. Egy részeg bugris elméjét nem óvja a Szellemer …
Az a kett t figyelte az asztal mellett. A többi öt a lépcs n, a csapos pedig pénzér-
méket dugott lopva az öve mögé. A gyomra összerándult. Mennek az emeletre. Azon az
emeleten rajtuk kívül senki nem lakott.
Kiélesítette a hallását a Szellem erejével. Fegyverzörgés. Tokjából el vont t r szisz-
szenése. Valaki motyog.
Kik ezek?! És mit akarnak odafönn fegyverrel?! Mit akarnak t lük?!
Húsz lépcs fok. És már a közepénél tartanak. Mit kellene tenni…? A bátyja meg tud-
ná mondani. De a bátyja nincs itt.
Egy pillanatig fölmerült benne, hogy kisétál innen, elhagyja a rokonait, a testvérét és
hátat fordít ennek a tet fészeknek.
Egy pillanatig.
De a kagylók… – gondolta. Azok a rohadt kagylók…
Kirúgta magát, és teljes erejéb l el rependerítette az asztalt. A kandalló el tt szárít-
kozók úgy pattantak föl, mint akiket megcsíptek. Az asztal éppen gyomron találta az
egyiket, s az elesett. A másik t rt rántott és átvet dött az asztal fölött. A gon-corga ütése
ugrás közben kapta telibe, amikor nem tudott kitérni el le. Maximo teljes er l álcsú-
cson vágta, mire az idegen elernyedt.
Talán hagyta is volna ket, amikor megpillantotta az övre f zött fojtóhurkot. Orgyilkos
holmi. Az effélét nem célszer élve hátrahagyni.
Akit az asztal talált gyomron az most próbált föltápászkodni a saját hányásából.
Maximo belemarkolt a hajába, fölrántotta és a nyakát csapta az asztal szélére. A gége
jól hallhatóan elroppant.
– Hol a társad?! – mordult a halottra.
A fickó hátulról ugrott a nyakába és megpróbálta elvágni a torkát. Némán birkóztak,
két csöndes gyilkos, a kandalló el tt.
A t r egyre közelebb ért a gon-corga gégéjéhez és Maximo egyszer en nem bírta le-
fejteni a torkáról a nedves, hideg ujjakat. Csak testi erejében bízhatott, mert a cselek itt
már cs döt mondtak.
Ráharapott a másik csuklójára és érezte, hogy vér tódul a szájába. Ropogás és az
eret is elharapta.
A t rös verg dött, hörgött, de nem üvöltött. Elernyedt, egy pillanatra és Maximo le-
gördítette a hátáról. Igen, elájult.
Fogta, elmetszette a torkát és belökte a kandallóba. A söntést és az egész ivót pörkö-
hús és ruha b ze töltötte be.
Maximo alig gy zte a vért köpködni. Az a kurafi majdnem megölte!
A Csonkaházban csönd honolt.
Hol a maradék öt? – nézett körbe tántorogva.
Ott álltak körülötte. Sötéten és csöndesen.
Ranagolra, hát miért nem beszélnek? – vicsorodott el Maximo. Rájuk akart kiáltani,
de a hangszálai nem engedtek. A karvalykép elmosolyodott, amit l az embervadász-
nak összeszorult a gyomra. Ezek bizony elálltak az útját! Ahogy hátrált érezte, hogy a
kandallóból áradó forróság egyre közelebb van hozzá.
– A barátaim némák – mosolygott a karvalykép –, te pedig csak nem fogsz kiabálni,
ugye igazam van?

130
 A b z orrfacsaróvá vált, de csak Maximo húzta el a száját. A csapost és a két része-
get már nem zavarta ez sem. Átvágott torokkal hevertek az egyik asztal alatt.
El kell érni a lépcs t! – zakatolt benne a gondolat. Szólni kell a rokonoknak. Ha eléri a
lépcs t, még meg is menekülhet!
Nem tudta, hogy ez a fura kiejtés fickó és néma gyilkosai ki, de azt már sejtette,
hogy mit akarnak.
Elrúgta az asztalt, balra mozdult és a jobb oldalt álló felé hajította csúnya, fekete ké-
sét. Régi csel volt és sajna most nem vált be. A férfi félrekapta a fejét, s a kés az egyik
falnak csapódott.
Ketten rontottak neki, leteperték, és csépelni kezdték. Azokkal a tompa fazsámolyok-
kal ütötték, amib l vagy két tucat is volt az ivóban. Eltart egy darabig, amíg szétverik raj-
tam az összesét, gondolta Maximo.
Már csak fölvillanó képeket látott, arra az egy-egy pillanatra, amikor a fájdalom kijó-
zanította.
Eltörték a jobb kezének ujjait. A bordái közül többet is. Az arca vérben úszott. Recs-
csenés, tompa puffanás, nyöszörgés. nyögött és harákolt. Vér csorgott a szemébe, az
orra és a szája bedagadt.
Elkaptak, sz költ. Az a kett volt a csali és én bekaptam, mint egy buta hal! Az va-
gyok! Ostoba! Fölrángatták és nekilódították a lépcs korlátnak, majd a falnak. Az els
ütést még érezte – a gerincét érte – de a második el tt már kifutott alóla a lába.
Tudta, hogy miért teszik. Sok harcost úgy edzenek, hogy mások fájdalma okozza neki
a legnagyobb örömöt. A gorviki embervadászok nagy többsége számára a mások fáj-
dalma szellemi kielégülést okozott. Az ölés volt az igazi örömszerzés.
Ezek is ilyenek lehetnek. Ha nem küzdene, nem tüzelné föl ket. De küzdött, mert
nem bírt letaglózott baromként meghalni.
Az egyik kínzója egy süt rostélyt hozott a konyháról és azzal csapta képen. A forró
zsír és fém b zét érezte az orrában, azután eltört az orra, felszakadt a hús az arcán és
elterült. Csak nyögni tudott, mert a torkát valami b bájosság szorította. Az üvöltés gom-
bóccá gy dve fojtogatta, de nem tudta kiköpni.
Meg fogják ölni! És a többiek még csak meg se hallják!
Verg dni kezdett, de csak azt érte el, hogy tovább üssék.
Elkapták! t, az Oriorden corga büszkeségét! És most meg fogják ölni.
Fölcibálták a vérmocskos padlóról. Minden távolról, fehér fátyolon túlról ért el hozzá.
Mennyi vér van a testemben, gondolta. És milyen fura, hogy ez pont most jut az eszem-
be…
Térde a lépcs n koppant! Húzták fölfelé, csak azt nem értette, hogy miért. Hosszú,
meleg csíkot húzott maga után, mint egy sebesült bogár.
A karvalyarcú óvatosan kopogtatott egy ajtón. Maximo csorba viccsorra húzta össze-
hasogatott száját. Az szobájuk. Valaki mindjárt ajtót nyit, és ezek megölik. Nem! Meg
kellet érezniük a b zt! Meg kellett hallaniuk a küzdelem zaját.
Odakint a szél gúnyosan fölvonított. Álltasd csak magad! – vonyította. – Rajta csak,
rajta!
Pedig meg is ölhették volna, és mégsem…
Fegyvereket és sötét, örömtelen mosolyokat látott. Szenved, és a lelkek dögev i ép-
pen a fájdalomtól élnek. Szenved…
– Kész a halpaprikás, nagyuram! – mondta a karvalykép mély, rekedt hangon.
A barom, futott át Maximo agyán. Persze nem tudhatja, hogy Christobal nem állhatja
a halat. Ezért is kért fácánt…
Fájt… ájulás környékezte.
Elég!

131
 A Szellem hatalmát gy jtötte magába, kifacsarva testéb l és elméjéb l a tartalékokat.
Olyan gyorsan mozdult, hogy sikerült az egyik, karját tartó fickót félrependerítenie. Ha itt
pusztul is, törleszt valamit az adósságból!
Karmokká görbül ujjaival a karvalypofa szemébe vájt és teljes er l az ajtóba csap-
ta a férfi fejét. A koponya lucskos masszává lapult és átszakította az ajtófát.
– Rozoga tákolmány – jutott el a gon-corgához távolról, imbolyogva a gondolat.
r szaladt az oldalába. A szívének szánták, de elcsúszott a zekéje egyik gombján.
Így csak a bordáit sértette fel. Fölordított.
– Végre… – zihálta. – Végre!'
Könyökével szétzúzta a támadója orrát, de érezte, hogy minden elsötétedik. A követ-
kez döfést a hátába kapta. Utolsó erejével megmarkolta az egyik idegen köpenyét és a
lépcs korláton átfordulva magával rántotta.
Még Ranagol poklába sem meg egyedül!
Ez volt az utolsó gondolata.
A szilánkokra törött ajtón hárman rontottak be, t rrel a kezükben. Fekete ruhát, sáros
csizmát és csuklyát viseltek. A leghamarabb Federico ocsúdott. Gáncsot vetett az els -
nek és lerántotta a földre, még miel tt a kábult boszorkányt bánthatta volna. A földön
félvakon is tudott harcolni. Az ellenfele szúrni próbált, a torkát és a szemeit kereste, de a
gon-corga vadul hátrarántotta a csuklyás fejét és kézéllel a nyakára sújtott. Primitív fo-
gás volt, és halálos. Az ütésbe minden fájdalmát és ny gét megpróbálta beleadni. A
másik azonnal elernyedt.
Föltápászkodott, hogy segítsen a harcban, de már nem volt mit tennie.
Fernando a vért törölgette a ramierájáról és fancsali képpel nézte a szétszabdalt kö-
pönyegét, amivel a támadóját elvakította. A drága pávatollak ragacsosak voltak a vért l.
Ranagol papja végzett a harmadikkal. Balja mer vér volt, részben a sajátja, részben
a másiké, de szemmel láthatóan nem tör dött vele. El tte a véres áldozót r hevert,
jobbjában a kimetszett szívet tartotta. Üres szemekkel bámulta és egy pillanatig közel
emelte az ajkaihoz, mintha bele akarna harapni. Azután megrázta a fejét és félredobta a
szívet.
– Nem… – motyogta –, már elég volt! a fontosabb neked, áldozzon hát !
Fernando kitámolygott a szobából. Az egész Csonkaház hallgatott. A lépcs n, a fala-
kon, az ivó padlóján vér… Mennyi vér…!
Csak egy pár kortyocska kellene…
Csak egy kortyot… egy korty elég… egyetlen pici kortyocska… A boszorkánymester
a fülére tapasztotta a kezét. Nem! Nem akarta hallani!
Letántorgott a lépcs n, mint egy alvajáró. Mi folyik itt Ranagol nevére?!
Vér… egy korty kellene csak…
Dühében felordított és a falra csapott. Csupa vér lett a keze. Gyorsan a nadrágjába
törölte.
– Nem – suttogta –, nem kell…
Maximóra a lépcs legalján talált rá. Csúnyán megüthette magát – meg is verhették
el tte rendesen – mert csupa vér és zúzódás volt. De amilyen szívós, ezt is túléli. Ha
kell, egy egész fiola gyógyitalt belédiktál, de élnie kell!
– Federico – üvöltött föl az emeletre –, gyere le! Itt az öcséd, egyedül nem bírom el!
A gon-corga jött, ahogy tehette. Leguggolt Maximo mellé és a csuklóját meg a nyakát
tapintotta. Odakint visított a szél és es korbácsolta a várost.
– Él, és ez majdnem csoda – morogta Federico. – Ezek a tetvek agyon is verhették
volna…
– Volt t rük. Meg is ölhették volna – mondta rekedten a családf . – Ezek élve akartak
minket!

132
 – Majdnem egy darabban…
– A ruházatuk és a jeleik… – fújt egy nagyot a fejvadász – ...ezek Kobrák voltak.
Mocskos hüll tetoválású, sunyi gyilkosok… Elég jó munkát végeztek…
– Kobrák… Az meg, akinek az öcséd faltör kosnak használta a fejét, toroni volt. Lát-
tam a rituális forradásait és a tetoválását. Ascens Morga…
– Az mi? – húzta föl a szemöldökét a fejvadász.
– Boszorkánymester-iskola… – dörmögte a család feje. – Fogd a lábát és fogom a
kezeit, aztán vigyük!
– Hová? – nézett föl a gon-corga.
– El innen! Az ilyen népség ritkán jár egyedül. Az összes tet a nyakunkon lesz fer-
tályórán belül! Nem tudom miért, de okokat keresni ráérünk kés bb is.
– És a holmink?
– Ami lényeges, az a kocsin van. A többi pedig itt… és itt… – kocogtatta meg a fejét
és a mellkasát. – Ami maradt, azon hadd lakmározzanak a kutyák. Elvira! Indulunk!
Olyat üvöltött, hogy belefájdult a torka. Hadd fájjon! Jobb, mint vért inni.

Az utcán ütöttek rajtuk.

Szerencséjük volt, a lovakat befogták a kocsi elé a Csonkaház legényei. Az eszmélet-
len Maximót nagy nehezen begyömöszölték – ha nem is a legkíméletesebben – a batár-
ba, a bakra Fernando és a fejvadász ültek.
A lovak idegesen kezdtek kapálni, ahogy megérezték a ruhájukból áradó vérszagot.
Az istálló csöndes volt, se egér, se patkány nem neszezett. Az elmúlt napokban meg-
döglött az összes.
Csak az es és a szél sustorogtak. Néha mennydörgött. Egyre hangosabban, ahogy
közeledett a hajnal és Annir érkezése.
– Nem fogok tudni hajtani! – csóválta meg a fejét Federico. – Alig látok. A szemeim…
Beharapta az alsó ajkát. Az elmúlt fél napban már f leg csak homályos foltokat látott.
Kénytelen volt a hallására, tapintására és a szaglására bízni magát. F leg a hallására.
vak lesz, az öccse meghal.
– Mentsd meg t, Fernando! – kérte halkan. – A rokonod. lesz az én szemem.
Többet nem mondott, de ez elég volt a boszorkánymester számára. Talán lehet még
valamit kezdeni a rokon szemével. De most el ször is…
– Az a lényeg, hogy er sen fogd a gyepl t, hogy érezzék, te parancsolsz! – mondta
Federico. – Az ostor csak dísz, ezeket a lovakat a nélkül is lehet irányítani…
A lovak – mintha csak megérezték volna, hogy a biztos kez Maximo nincs itt – szem-
telenül lassú léptekkel indultak meg. Kényelmesen nyújtogatták a nyakukat, amíg a leg-
id sebb dran Dreglagen oda nem csördített nekik.
Az éjszín batár kísértetként siklott az éjszakában. A Csonkaház kapuját nyitva hagy-
ták, hiszen ott már senkit nem zavarnak a tolvajok.
A kerekek zörgését elnyelte a szakadatlan robaj és az es sistergése. A szél és a zi-
vatar komisz ostorként csaptak le és egész Up-Umbar a csontjáig fagyva didergett. Pe-
dig nem volt hideg. Az utcakövek egészen melegek lehettek, mert állandóan g z és pára
gomolygott az utakon. A házak k karmokként fenyegették az eget. Újabb szélroham
táncolt végig a kufárok utcáján, majdnem fölborítva járm vüket. Málló vakolat hullt az ut-
cára és a házak ablakai hályogos szemekként lestek a pokolbéli id t. A leveg fojtóvá
vált és úgy t nt, az es lassan átláthatatlan leplet varázsol a város köré.
Az utcára öntött szennylé még fölhígulva is dögletes b zt árasztott. A dögvész, amit a
perzsel szárazság még féken tudott tartani, most vigyorogva emelte föl a fejét.
Fernando olyan gyors tempóra Ösztökélte a lovakat, amennyire csak merte, de így is
csupán lépésben haladtak. A kerekek csúszkáltak a sáros, szennyes áradatban, s a lo-
vak inuk szakadtából küzdöttek, hogy egyenesben tartsák a kocsit.

133
 A boszorkánymester és a gon-corga b rigázva ültek a bakon és mindketten a zivatart
kémlelték. Ebben az ördögadta órában jótét lélek ki sem teszi a lábát az utcákra. De k
vagy a Kobrák még véletlenül sem téveszthet ek össze jótét lelkekkel…
Az els nyíl halkan és halálosan érkezett, s pillanatok múlva öt másik követte. Az els
Fernando bal vállába vágódott, a többi jéges ként vert végig a batáron. A boszorkány-
mester kis híján elengedte a gyepl t fájdalmában.
Újabb nyílzápor, majd még egy. A lovak riadtan prüszköltek és berzenkedtek. Szur-
kos gyújtónyíl vágódott a gon-corga feje mellett a kocsiba. Federico a köpenyével fogta
meg és kirántotta. Más se kellene, mint egy ilyen szép jelz z a Kobrák orvlövészeinek!
A batár megrázkódott, amint valami súlyos huppant rá. Federico megragadta a családf
kezét és megrántotta a gyepl t. A lovak fájdalmas nyerítéssel húzták félre a batárt, s az
nekivágódott az egyik épület oldalának.
Elvira sápadtan kapaszkodott a molyrágta bársonyhuzatú ülésbe. Az a két tehetség-
telen fajankó…!
Valami lezuhant a tet l, de az es elnyomta a fájdalomüvöltést.
Ahogy a járm megállt, nyíl vágódott az egyik ló véknyába. A batár nagy rándulással
megugrott. Valami kemény csapódott a kocsi oldalának és egy darab ki is hasadt a fá-
ból. Egy szekercés kapaszkodott fölfelé, egy másik számszeríjjal a kezében próbált lé-
pést tartani a lovakkal.
Federico a t rét vágta a szekercés torkába és eltaszajtotta. A fickó az es be hanyat-
lott. Egy alak emelkedett föl el ttük a sárból és állta el az útjukat. Toronymagas, négyka-
rú dög – karmos mancsokkal és orratlan pofájában hüvelyknyi agyarakkal. A villámok
zöld fényében démonnak t nt.
A lovak nyerítve rángatták a szíjaikat, de hiába. A sikátor annyira keskeny volt, hogy
haladni is alig tudtak. Megfordulni lehetetlennek t nt. Fernando elengedte a gyepl t,
hadd vágtassanak a lovak kedvükre. A falak kormos lapokként süvítettek el mellettük, a
köveket fekete izzás világította meg. Jobban akkor se tudta leírni, ha megáll megnézni.
Az az ocsmányság rohanvást indult meg feléjük. Úgy ordított, hogy azt még a
mennydörgés mellett is hallották. A család feje a nyakában lógó, rubinköves láncot mar-
kolta meg és a vörös k be zárt energiát hívta el .
A batár irányíthatatlanul vágtatott, s az út kátyúi ijeszt en dobálták. A sebzett ló bot-
ladozni kezdett. A többi a sebességt l, a vér szagától és az üvöltözést megvadulva,
kimeredt szemmel rohant. A szörnyeteg vicsorogva szaladt feléjük. Még harminc lépés.
Még húsz. A lovak véres, habos pofával próbálták meg elszakítani az istrángot. A kocsi
szörny csikorgással sikoltott föl, ahogy végigsúrolta a sikátor falát. Még tizenöt méter…
Tíz.
A boszorkánymester az összes er t marokra fogva zúdította a szörnyre. Fehéres-kék,
vakító villám vágódott a négykarú rémségbe, de a könnyeikkel küszködve ebb l alig lát-
tak valamit. Lángok és korom és sivítás és…
A kerekek valami keményre futottak és csontrepeszt zökkenéssel gurultak át rajta.
Zöld üveggömb csapódott a sikátor falának és szilánkokra robbant. A belsejéb l szerte-
fröcsköl cseppek azonnal lángra lobbantak, s ezeket a lángokat az es sem tudta elol-
tani.
– Ranagolra! – szitkozódott Fernando. – Arrafelé nem mehetünk tovább.
Federico végre elérte a szabadon hintázó gyepl t. Hajmereszt mutatvány volt,
ahogy fél kézzel a bakot markolva, fél lábbal a kocsi rúdján egyensúlyozva nyújtózko-
dott. Néhányszor túl is nyúlt a b rszíjon, mint aki nem látja rendesen. Pedig azt mondta,
hogy csak begyulladtak a szemei. Most, meg mint egy félvak, úgy tapogatózik!
Az embervadász meghúzta az istrángot és a kocsi ráfordult egy nyálkás, csigavonal-
ban ereszked útra. A lángokat elkerülték, de érezte, hogy az üldöz ik valahol itt ólál-
kodnak a közelben. Pedig erre kell menniük…

134
 A járm vészesen megbillent, ahogy a sebesült ló botladozni kezdett és a lezúduló
szennyes es víz majdnem kivitte a patkói alól a talajt. Pedig erre kell menniük. Biz ám!
Mintha sohasem akart volna véget érni a csiganyálként kunkorodó utca. Mindkét oldalról
hallgatag, sószagú házak meredtek feléjük. Sehol semmi nyoma az életnek.
A hátuk mögött kiáltás harsant és két zöld üveggömb landolt az egyik ház oldalában.
A t zes l fél rült lovakat alig lehetett féken tartani. Ha gyorsabban futnak, valamelyik
még megcsúszik és eltöri a lábát. S most erre van a legkevésbé szükség. Pedig menni-
ük kell… Erre… Bíz ám!
Az utca legaljáról a némán ásítozó városkapura láttak rá. Fernando értetlenkedve
húzta föl a szemöldökét. Nyitva. Éjnek évadján?
Azután a kaput véd paliszádokról dühös méhekként zümmög nyilak csaptak le rá-
juk. Egyik fél hüvelykkel a gon-corga dereka mellett hullt a sötétségbe. Egy másik egy ló
farába állt bele. A ló fájdalmasan nyihogott és fél volt, hogy teljesen megvadul. El ke-
rült az ostor is és Federico hajtotta ket, ahogy csak lehetett. A kapu el tt teljesen ki-
szolgáltatottá váltak, nem takarta már ket sem házfal, sem cégér. Parittyalövedék zú-
gott el Fernando füle mellett és újabb nyílzápor következett. Az es és a sötét ellenére
igen jól l ttek a Kobrák íjászai, és az egyikük hajszál híján vétette csak el az ablakon ki-
tekint Christobalt.
Hanem az es annyira s függönnyé állt össze, hogy a nyilak rendre célt tévesztet-
tek.
Maradt hát a parittya. Páran a kapuhoz futottak, hogy bezárják. Jó csali volt, de már
nincs rá szükség. A boszorkánymester most a gy jében tárolt mágikus er khöz folya-
modott. Abban a pillanatban ejtette ki az utolsó varázsszavakat, amikor a kapu bezárá-
sán fáradozók félreugrottak a batár el l. Az egyiket – aki nem volt elég fürge –, szinte
teljesen fölnyársalta a bronz kúpban végz kocsirúd. Ott lógott véresen, kifacsart
pózban a tébolyultan vágtató lovak el tt.
Fernando diadalordítását elnyomta a robaj a hátuk mögött. A kapuboltozat megha-
sadt és összeomlott, maga alá temetve mindenkit, aki rajta vagy alatta volt. Sikolyok
harsantak és vakító láng csapott föl a kövek közül.
De mit érdekelte már ez a boszorkánymestert! Egy pillanatig a válla sem sajgott, bár
a nyílcsonk ott billegett a sebben. Az istenükre várók ezen éjjelén már nem érdekelte
semmi. Amazok meg akarták ket ölni, de k voltak az ügyesebbek! Még élnek. Élni
vagy halni. Ennyire egyszer a dolog. Mámoros szabadságérzés kerítette hatalmába.
Szálltak, akár a madár, az es és a szél dalt zümmögött a fülükbe.
A dolgok egyszer ek. Élni. De jó is élni! Most szabadok! Milyen egyszer ek is a dol-
gok! Iszonyú rántással állt meg a batár. A sérült ló már a végét járta. Valahogy egyikük
sem akart továbbmenni. Fájdalom felh zte el a gondolataikat.
A kagylók… Valahol itt a város határa…
A sötétb l komor, palaszürke épület bontakozott ki. Homályos oszlopcsarnokok és
rozsdás, fekete vaskerítés – nem t nt nagyon bizalomgerjeszt nek. De valahol meg kell
állniuk, a sebeiket el kell látni és…
És ha még van id , eljutni a falakon kívüli mauzóleumig. Hogy megváltoztassák a…
Ugyan kit érdekelnek a legendák?! A jóslatok! A történelem! Hogy megöljék az aquirt.
Ha lehet. De mindenekel tt, hogy mentsék a saját irhájukat! Ha nincs elég idejük, akkor
Elvira Árnyékkapuja jöhet egyedül szóba. Up-Umbar pedig égjen el a maga rakta mág-
lyán!
Fernando fájó vállát kímélve fogta a gyepl t, a kocsiról lekászálódó gon-corga pedig
köt fékjüknél fogva vezette a botladozó lovakat. A szemei el tt szürke foltok ugráltak és
alig látott valamit, de érezte, hogy a szürke épület felé mennek. Az jó hely. Biztonságos.
Érezte, hogy errefelé kell menniük.
Bizony ám…

135
 Bizony-bizony. Jó felé jönnek. Jó felé ám! Nem hiába csábítottam ide ket.
A templom sötét volt és poros, de korántsem néma. Már maga a tény, hogy megértet-
te, csupán egy templom, eléggé megrázta. De ura és teremt je – Darton, a Gyilkos
Tréfájú – jól szórakozott a létén. Vannak, akik ékszerekbe plántálnak gondolatokat, má-
sok tükörb l fabrikálnak orgyilkost, fegyverbe zárnak lelkeket vagy éppen démont.
Darton elunta az efféle játszadozást. Mi a szórakoztató abban, ha egy kupac reves
csontot úgy-ahogy összerak valaki, és értelemmel ruházza föl? Nem sok…
Egy templom azonban, az igen! Egy gondolkodó templom! Papra sincs szükség! Le-
het benne imádkozni, a temetett holtak pedig tisztántartják, ha nagyon zavarná a por.
Mármint t. Egy templomot.
Szórakoztató. Ha-ha. Darton megint jót röhög abba a fekete markába.
A gondolatok lassú, hideg folyamként hömpölyögtek a vak kutak, pincék, oszlopcsar-
nokok és folyosók útveszt jében. Átjártak mindent, hiszen ott születtek, a k és habarcs
testben. A templomban, ami arról gondolkozott, hogy templom. Darton remekelt ezzel
a hellyel. A templom persze ezt nem így látta. Valamikor – az id elég zavaros dolog volt
egy mozgásképtelen k halmaz számára – volt egy másik hely, amit a Keser Tréfák Ura
hozzá hasonlóan átalakított. Az volt a neve, hogy a Csaták Palotája. Bár messze voltak,
hallották egymást. Beszélgettek.
A Palota elmesélte, hogy unja a falain folyó örökös harcot és a sok szájtáti léh t,
akik mindig t bámulják. Egy darabig tetszett neki az érdekl dés, de hamar beleunt. Az
inkvizítoroknak pedig nem tetszett, hogy a festett csatajelenetek folyamatosan változtak.
Egy id után Darton is ráunt erre a játékára és a Palota ismét a régi lett. A mauzóleum
pedig egyedül maradt. Ura talán el is feledkezett róla teljesen.
Lomhán cammogott az id , s alig érintette meg a templomot. Csak a porrétegek ra-
kódtak egymásra és álmos egyhangúság telepedett a helyre. Egyre kevesebben akad-
tak, akik a halál és a sötét tréfák urához kívántak fohászkodni.
Nemrégiben azonban valami fölrázta a templomot a süket agóniából. Halál és rotha-
dás próbált a falai közé férk zni és gondolatok lopakodtak végig a sötét folyosókon. Va-
lami hozzá hasonló szólongatta, bár ennek egyre kevésbé örült. A másik romlott volt.
Romos, poros, koszlott és büdös. Mintha nagyon öreg és sötét lett volna.
A lét olyan formáját képviselte, ami fölfoghatatlan volt az emberek számára. Érzel-
mekb l, gondolatokból, akaratból állt és talán egy szokatlan testb l. Egy darab kavics,
könyv vagy mag is megteszi. Igaz, az emberek ezt nem neveznék életnek, de az embe-
rek – bár nagyon nagyra tartják magukat – oly' sokat nem értenek!
Az utazók néha romos, vén kriptának titulálták a Templomot és elégedette voltak sa-
ját szellemességükkel. Ilyenkor elnézegette a fali üregekben porladó holtakat, az egyet-
len fuvallattól széthulló héjakat és eltöprengett, vajon miért is a tréfák és a halál ura
Darton.
A gondolatai lassan sétáltak az oszlopcsarnokok között. Általában nem volt semmi,
ami siettette volna. A sötét hang azonban nem hagyta békén. El akarta venni t le a he-
lyét. Véres vonalak rajzolódtak ki földön és égen és a hang egyre fenyeget bbé vált.
Pusztulást akart és halált. A mélyben t z fortyogott, amit lassan fölcsábított, hogy el-
emésszen vele mindent.
A templom sejtette… Nem tudhatta bizonyosan, mert nem voltak papjai, szemei és fü-
lei, akik tájékoztassák, de úgy… gondolta…, hogy lassan itt az ideje Annir eljövetelének.
A hang már egyenesen fenyegette. Hogy elhamvasztja. nem fog meghalni, mint a tö-
rékeny emberek, de összed lhet, lerombolhatják.
Hatalmas er feszítéssel kezdte figyelni a várost. A haldoklók szemével, a Dartonhoz
imádkozó kevesek fülével és az él holtakon keresztül. És meglátta azt az öt embert,
akik úgy is el akartak jönni hozzá. Azok, akik valamikor a Sötétség Szemét imádták. A

136
 és a négy férfi. És látta az üldöz iket. A szörnyistenek hív it – Tharrét, a Sápadt An-
gyalét, legyenek azok bárkik is – akik t is el akarják majd pusztítani.
Nem értette az embereket – elvégre is mozognak, s ez már eleve gyanús – de el-
pusztulni sem akart. Nem tudta elképzelni, hogy nincs. A halottak Darton elé kerülnek.
És ?! Ezért csalogatta ide azt az ötöt. Bizony ám, csakis ezért! Talán Darton is segít,
de lehet, hogy nem. Talán ez is csak egy tréfája. Hogy halandókkal kell védetnie magát.
Beengedte ket. Itt védve vannak a füstt l, a vihartól, a szélt l. És megvédik t attól a
Sápadt Angyalt szolgálótól…
De azokat, akik a nyomukban jártak, azokat nem látta szívesen. Halkan szólongatni
kezdte a halottakat. Azt az ötöt nem bánthatják! Kerüljék is el ket! Felesleges megré-
miszteni ket! De a többinek itt nincs helye!
Oszló poraikból szólította el a holtakat, azok, pedig jöttek, hogy segítsenek. Foszla-
dozó karok, csontujjak és vigyorgó koponyaarcok mozdultak meg a sötétben. Az istenük
kegyelmét várók lassan megindultak a vasalt kapu felé.

A szél faltör kosként rohant a világítótoronynak és üvöltött, akár egy sebzett vad. A
hullámok oszlopként tornyosultak és a tengerb l kiálló k ujjat csapkodták. A fárosz
azonban egykedv en szemlélete a dühöng elemeket. Látta már Annir tombolását is,
s az sem tudta romba dönteni. Ezt az id t is kibírja hát!
Az Úszó Piac tutajait szétszaggatta az ár, a soköles gerendák és szálfák részegen
bukdácsoltak a habokban. Azok a hajók, amik a Csatorna el tt kötöttek ki, már a tenger
fenekén pihentek. A móló fés fogai közt szétzúzott roncsok és összetört holttestek le-
begtek.
Egyedül az Észak Koronája dacolt a viharral. Bon Marello elégedett vigyorral figyelte,
ahogy a drága pénzen fölfogadott id vet je munkálkodott. A kopasz, mogorva Antoh-
pap a tatfedélzeten állt és úrn jéhez fohászkodva próbálta a tajtékot fröcsköl óriási hul-
lámokat lecsillapítani. A víz opálos fallá tornyosult, és mint egy borzalmas víziszörny
rángott, bömbölt, fejeit és csápjait nyújtogatta. Azután az egyik csáp kinyúlt, magával
ragadta a papot és a vízoszlop magába roskadt.
Elkárhozott lélekként sírt a szél a fárosz körül. Az elf n lassan lépdelt a vízen, a hul-
lámok átcsaptak rajta. Már nem volt teste, amit elnyelhetett volna a víz, s nem volt szíve,
ami kiugrott volna a félelemt l. A világítótorony kövein akadálytalanul siklott át.
Hány alkalommal ment így, férfiak után járva az éjszakában! Szajha volt. Ez volt a
büntetése, mert azt merte mondani, hogy ha élni akarnak, együtt kell élniük az embe-
rekkel. Büntetésb l együtt kellett élnie az emberekkel és a kedvükre tenni. A saját fajtája
büntette meg így.
Vállalta. Vállalnia kellett, mert ez volt az egyetlen reménye, hogy a halála után a lelke
megnyugodhat. Egy életen át kémkedett, akárcsak a Thaill és az Achias Házak a
Sirenar Szövetségnek.
De meghalt és elkárhozott. Kóbor lélek csupán. Nem számít már a düh, s a harag,
amit érzett. A gyereke számít. Akit megpróbált elmarni maga mell l, hogy neki ne kelljen
osztoznia anyja sorsában. A gyermeke, akit ide hoztak. Hogy megöljék, akárcsak t.
Hogy a vére, kínja, lelke azt a földmélyi szörnyet szolgálja.
Ezt nem fogja engedni! Átsiklott a falon. Most félnie illene. De már nem maradt félel-
me. Már nem maradt semmije. Csak a fia.

137
 9.

AZ ÉRKEZÉSEK ÓRÁJA

Az srégi, fekete kövekkel kirakott út oszlopokkal körülvett bels udvarra vezetett. Bo-
rongós félhomály fedte az eget, a holdak sehol. Talán túljutottak már az Éjközépen, ta-
lán nem. A hollóf s oszlopok üres szemekkel néztek a semmibe, az udvar közepén üres
szök kút árválkodott. Törött kávájáról a kövezett udvarra csorgott a sáros es lé.
Az oszlopok között vasalt, fekete kapu körvonalai látszottak, a kereng falán riasztó
árnyakká torzultak az oszlopok a villámfényben.
Ez hát Dartonnak, a pyarroniak halálistenének a temploma, gondolta Federico. Jobb
helyet keresve sem találhattunk volna a halálhoz! Darton, a sötét tréfák ura. Rögtön a
felravatalozásunkról is gondoskodik…
Az éjszín kocsi nyikorogva állt meg a sáros udvaron. A lovak véresen, habosán, re-
megve álltak a szakadó es ben és a gon-corga szánakozva nézte ket. Lator, Rúgás,
Komoly, Tarba, Gonosz és Megcsaplak. A lovaik, idestova három éve. Nem az els k,
melyek ezt a batárt húzták Ynev átokverte útjain, de megkedvelte ezeket a jószágokat.
és Maximo gondoskodott róluk általában – már mindegyikük szokásait és hangulatát
ismerték.
S most itt haldoklottak a lovaik a szeme láttára. Sóhajtott és lekászálódott a bakról.
Nincs több idejük a sajnálkozásra. Talán hamarosan k is véresen és haldokolva fek-
szenek itt bent… Az öccse mindenképpen, hacsak nem segítenek rajta gyorsan!
A holdakat felh takaró nyelte el és az es megállás nélkül zuhogott. Súlyos, fullasztó
pára remegett a város fölött, de ez itt a templom udvarán alig érz dött. A kapu nyitva
állt. Pedig meg mert volna esküdni rá, hogy az el bb még zárva volt.
Lépjetek be!
A félhomályos oszlopcsarnokból semmi nem rontott el a vérükre szomjazva. Csön-
des sóhajjal por és az elmúlás szaga áradt odabentr l.
Lépjetek be nyugodtan!
Christobal üres szemekkel segített a bátyjának leemelni a kocsiról a ládát. A batár al-
jára kovácsoltvas pántokat er sítettek, más nem bírta el a láda súlyát. A vizes kövön
húzva is érezték, hogy milyen pokoli nehéz. Elvira megbabonázva indult az ajtó felé. Ha-
ja vizesen tapadt a nyakához, ruhája h en követte teste vonalait. Behunyta vörösre dör-
zsölt, kisírt szemeit és hagyta, hogy az es mossa az arcát. Ez volt az els hely Up-
Umbarban, ahol – ha csak egy percre is – nyugodtan fellélegezhetett. Itt csak csönd
van, por és holtak. Minden a végs nyugalom áhítatát sugallta, s ez a csönd lecsillapítot-
ta zaklatott lelkét.
Els nek a fejvadász lépett be, majd a ládát cipel két Dreglagen. Federico pár pillanat
múlva visszajött és fölnyalábolta öccse csuromvér testét. A boszorkány a szeme sarká-
ból látta, hogy a gon-corga remeg. Talán sír is.
Régen csak gúnyos mosollyal nyugtázta volna, hogy milyen esend ek és szánalma-
sak az emberek. F leg a férfiak. De most csak nyelt egyet és lehajtotta a fejét. talán
már soha többet nem fog tudni sírni. Valamikor ezt áldásnak tekintette volna. Most nem
tudta eldönteni, hogy kit is szánjon. Lassan fölsétált a kopott k lépcs kön és csöndben
belépett a templom sötétjébe. Éppen ideje volt már…!

138
 A toroniak a sírkert kapujánál gyülekeztek. Ázottan, mocskosan, véresen sírlidércekre
emlékeztettek, nem is él emberekre. Holtaikat Barigor, a boszorkánymester hamvasz-
totta el varázst zben, a súlyos sebesültekkel együtt. Aki nem tudott mozogni, annak en-
gedélyezték a rituális torokmetszést. Nyom se maradjon utánuk!
Torga, a morph tajtékzott a düht l. Torphak, a társa a kocsi kerekei alatt szenvedett
ki. Ezek az incifinci, törékeny emberek ölték meg! S mindez egy ostoba döntés miatt! Ha
rá hallgatnak, nem próbálják meg élve elfogni ezt a cs rhét, hanem lemészárolják ket
még a fogadóban! De nem hallgattak rá! Az az átkozott Sorelus' daba elrontott mindent.
Szét is szaggatta az ajtóban lógó tetemet!
De ez a társát már nem támaszthatta föl. Szegény Torphak! A morph remegett a düh-
l, izmai táncoltak, húsa forrt és hullámzott. Legrettent bb alakját öltötte magára, amit
csak ismert. Varacskos b réb l csonttaraj, tüskék és szarvak sarjadtak. Agyarai és kar-
mai feketén csillogtak a Barigor gyújtotta lidércfényben.
– Ostoba! – hörögte a morph és elfordította busa fejét. A fény savként marta érzékeny
szemét.
A Kobrák idegesen húzódtak félre a dühét alig-alig fékez bestiától. Sok társuk meg-
halt már ezen az átkozott éjjen és nem volt nehéz kitalálni, hogy még sokan itt hagyják a
fogukat.
Dög és Törött a rozsdás rácsokat vizsgálta. Mindketten sápadt, szótlan embervadá-
szok voltak az Ikrek szektájából. A két fehérhajú, seszín szem fickót halálukból idézte
vissza Barigor, hogy t szolgálják. Hiába, a tehetséget vétek elpazarolni!
Így hát a két gyilkos szolgált némán. Rothadó, lassan bomló testük börtönébe zárva,
de szolgáltak. A szemük veszedelmes villanását azonban, ahogy a mesterükre pillantot-
tak, nem lehetett nem észrevenni.
A láncinges gyilkosok végül bólintottak. Bemehetnek. Torga nekirontott a rácsnak és
szalmaszálakként tépte ki a rudakat.
– Jövünk már! – üvöltötte a viharba. – Jövünk már nyomorék, átkozott emberkék!
Megfizettek Torphakért!
Társa testét azon melegében szaggatta szét és falta föl, hogy lelkét szabadon eresz-
sze és hogy ereje, esze, képességei beléje költözzenek.
Most ez az er hajtotta, hogy bosszút álljon.
– Halál! – bömbölte. – Halál!
S valóban, a halál volt. Ezernyi formában, az árnyékokból el bújva, a sírokból el -
kúszva. Tétován botladozó tetemek sokasága.
A Kobrák megtorpantak. Talán ideje lenne elillanni… Más zsarolni, kegyetlenkedni,
védteleneket ölni és más sétáló holtakkal csatázni. Ez itt a Halál temploma, s nem volt
kétséges, hogy haláluk után csatlakozhatnak az imbolyogva közelít él holtak sokasá-
gához.
Mögöttük azonban ott állt a boszorkánymester és az arcára volt írva, hogy mit gondol
róluk. Ha itt harcolnak, lehet, hogy meghalnak. Ha szökni próbálnak, bizonyos, hogy
megöli ket. Választhatnak.
A tolvajok t rt, hurkot, ökölt rt szorongatva fordultak szembe a zaurakokkal. A holtak
azonban nem érezték a fájdalmat, és gyorsan legy rték az él ket.
Barigor riadtan nézte ezt a véres összecsapást. A felázott, sáros földön csúszkáló
alakok elmosódott foltokká váltak az es ben. A tolvajok csak az általa teremtett lidérc-
fényre támaszkodhattak, míg az él holtaknak nem kellett szemernyi fény sem.
A morph a megvasalt ajtóig jutott, de azon még az acélkarmai is elvástak. Csalódot-
tan vetette magát újra a küzdelembe. A holtak hiába csépelték, csak felületes sebeket
tudtak ejteni rajta. Eközben végtagokat tépett ki, gerinceket roppantott el, testeket
szakított ketté. Csak a cafatokra tépett holttestek nem mozdultak többé.

139
 A boszorkánymester döbbenten fedezett föl egyfajta… összhangot az él holtak tá-
madásában. Mintha ravaszság bujkálna a fénytelen, torz csontvigyorokban. Mintha…
mintha értelmesek lennének, vagy irányítaná ket valaki.
Kezdett egyre kevésbé tetszem neki az ötlet, hogy Darton templomát megtámadják.
Azok a gorvikiak vagy nagyon mások, mint aminek látszanak, vagy már rég szétcibálva
hevernek a darabjaik, szanaszét a sírkertben.
Az utolsó Kobra is elesett. A járkáló holtak módszeresen széttépték a tetemeket.
Barigor egészen a széjjelszaggatott rácsokig hátrált. Hiába varázsolt t zes t, a roha-
dékok – a szójátékban most nem telt öröme – vagy elugráltak – igen, elugráltak! – a t z
el l, vagy elkezdtek hemperegni a sáros talajon, hogy eloltsák a lángokat.
– Ez lehetetlen! – suttogta. – Ilyen nincs!
Dög szenvtelen arccal, karbafont kézzel állt az egyik törött sírk mellett. A sétáló hol-
tak elmentek mellette, s ügyet sem vetettek rá.
– Lehet, hogy csak az él ket akarják megölni! – villant a gondolat Barigorba.
A szögletes pofacsontú, sápadt boszorkánymester már csak a futásban bízott. És ab-
ban, hogy Torga, az a behemót, félresikerült húshegy legalább még egy pár pillanatig
föltartóztatja a holtakat.
Ahogy megfordult, valami éles és hegyes vágódott a mellkasába. Törött, kétlábnyi
acélpenge. A test r megforgatta benne a pincehideg fegyvert.
– És a h , engedelmes szolgálat? – kérdezte vontatottan. A hátuk mögött fültép si-
koly hallatszott. Torgát síkos, sáros csontujjak húzták le a földbe.
Barigor hanyatt zuhant. Dög és Törött még belerúgtak egyet, majd otthagyták. A gaz-
da halálával az ket éltet er is kezdett elapadni.
Már nem számított. Eddig féltek az elmúlástól. De a szolgaság és a lassú rothadás
éveiben megtanulták, hogy a halálnál vannak rosszabb dolgok is.
Ez itt egy temet . Bólintottak újfent.
Ideje megpihenni.

Christobal akkorát csapott a falra, hogy baljában megreccsentek a csontok. Nem fájt.
A bal karja teljesen elzsibbadt. Mozgatni még tudta, de egyre nehezebben. Újra rávágott
a falra.
– Fájj csak! – rikoltotta. – Fájjál, te rohadék!
Federico csak állt a kútkáva mellett és azt fontolgatta, hogy összetörje-e a vödröt.
Végül a földhöz vágta. Szürke, hamuszer por folyt ki a kopott, elrepedt fadongák közül.
A templom nem volt hatalmas, de folyosói és termei szerteágazó és szövevényes út-
veszt t alkottak. Sem kedvük, sem idejük nem akadt, hogy az egész helyet föltérképez-
zék. Amit idáig láttak bel le, az két nagy és két kisebb épületrész volt. Az egész alapja
leginkább egy kitárt szárnyú madárra emlékeztetett.
Az egyetlen dolog, ami érdekelte ket, az némi friss, tiszta víz volt. Hiába üvöltöztek
pap vagy templomszolga után, így maguk indultak, hogy víz után nézzenek.
Federico jól emlékezett a crantai ciszternák és csatornák képére. Ésszer , hogy itt is
legyen kút, hiszen a templomra ügyel knek is szüksége volt vízre.
Ebben a templomban azonban nem volt senki. Halotti, hideg csönd ülte meg az egész
épületet. Christobal pocsékul érezte magát. Mintha láthatatlan alakok suttogtak volna a
fülébe, és éhes szemek mustrálták volna végig. Papként egy másik istennek szentelt
földön állni…
Hideg futkosott a hátán.
– Forduljon föl mindenki! – vicsorogta kínjában. – A gon-corgák is!
Federico, az a sápadt, férges lelk dög is! Aki büszkén mondogatta annak idején,
hogy a halál csak m vészet, s ért je ennek a m vészetnek!

140
 Az öccse is, az a tompaesz bivaly! Aki részegen kocsmákat gyújt föl, gyilkol, verek-
szik és sírva tört tükörnek nevezi magát! Senkiházi, mosdatlan és otromba… S a drága
Elvira! Az angyalarcú szajha! Ó igen! is fölfordulhat! Az a n beteg! Ranagol úgy ele-
gyítette benne a mézet és a mérget, hogy az embernek hányhatnékja lesz t le! A törtet
bestia, aki odaadta magát a bátyjának, a drágalátos Fernandonak is…
Fernando… végképp forduljon föl! A hideg logikájával, az érveivel, a titokzatossá-
gával, a vérivásával…! Hogy neki van igaza… Ranagolra…!
Ranagol is fölfordulhat!
És te?
A hang hallatán eltátotta a száját. Ki szólt?
Te, a tébolyult fájdalmaddal! Irigy vagy, pökhendi és beképzelt. Becstelen törtet . Tü-
relmetlen és makacs törtet . De a lelked legmélyén csak az a gyermek maradtál, aki ra-
jongva nézett föl az apjára és elsírta magát, amikor a macskának etetési napja volt.
Bújhatsz düh és önámítás mögé, de akkor is csak ember vagy! Az emberek pedig hi-
báznak. És sírni is szoktak. A végén pedig meghalnak. Mosolyogj! Nevetve sokkal egy-
szer bb elmenni!
Christobal a fal hideg kövének szorította a fejét. Milyen jó is lenne sírni! De pappá
avatása el tt megölték benne a késztetést, hogy valaha is sírjon még.
Pedig milyen jó lenne megkönnyebbülni! De dühöngeni könnyebb. A düh viszi el re,
és az mérgezi meg az életét.
Megrázta a fejét. Ideje lesz beszélnie a bátyjával!

Maximo seblázban hánykolódott a szegényes derékaljon. A falakból síri hideg áradt, s

bármennyire is fáztak, egy templomban nem mertek tüzet rakni. A gon-corgát még
Fernandonak is alig sikerült lefognia, amíg Elvira a gyógyitalt belediktálta. Maximo láza-
san hányta-vetette magát és véreset hányt.
A boszorkánymester csüggedten roskadt le a fal mellé. Ide pihenés, rendes étel, sok
alvás, orvosságok és mágia kellene, hogy a kuzinja rendbe jöjjön. Ha sokáig is tartana,
de meggyógyulna. De így… A szerencsekatonák azt hiszik, hogy elég pár korty gyógy-
ital és a sebek máris felépülnek. Pedig az mágiájához hasonlóan, a gyógyf zet is a
testb l zsarolja ki az er t.
Talán megváltás lenne, ha megölné Maximót.
Sok vére van… csak egy kortyocska…
Nem! Azt már nem!
Fernando ekkor kezdte érezni, hogy a vizes ruhájában hogy kúszik bele a falak hide-
ge. Itt pillanatok alatt megfáznak és… Talán már el is késtek. Talán az a vulkán pillana-
tok múlva, éppen alattuk nyitja meg a torkát…
Nyugalom! Van még id tök! Kezdetnek talán ez is megteszi.
A meleg a kövekb l és a falakból kezdett áradni.

A világítótornyot megállás nélkül ostorozták az elemek. Azonban még a legmaga-

sabbra csapó hullámok sem érték el a toronyablakot, ahonnan barátságos, sárga fény
kacsintgatott a pokoli éjszakába.
A fényt annak az rnek a lámpása adta, akit az aquir ölt meg. Föl is falta, hogy csilla-
pítsa egyre mardosóbb éhségét. Tudta, hogy az a… dolog piszkálta föl ennyire, de most
nem akart arra gondolni, hogy a holtak lelkével is csak azt a földmélyi szörnyet er síti.
Ennie kellett! Igen! Igen! Igen! Enni… Az egyetlen megmaradt embervadász rettegve la-
pult a falhoz, hogy ne is legyen ura szeme el tt.
A szoba a fárosz tornyában volt. Szerény berendezése egy asztalból, két székb l és
egy ládából állt Az asztalon hevert az a félelf kölyök, akire a mester az utcákon lelt.

141
 A szellemlények hasonlítottak a kráni elfekre, de a fejvadász tudta, hogy ez csak káp-
rázat. Ez az álcájuk. Belül olyanok, mint a rothadt alma. Undorítóak, értéktelenek. Mes-
tere karmait meresztve indult meg a gyermek felé, de félúton megállt. A kísértet áll el t-
te. Anyagtalan lényét az aquir szemei ugyanúgy látták, mint a szobát alkotó köveket, s a
fa székeket. A n mozdulatlanul állt, testével takarva fiát. A mozdulat ösztönös volt. Nem
számított, hogy nincs teste.
– Nem engedem! – sziszegte. – Nem hagyom!
A bel le áradó harag megszorította az aquir torkát, akár egy vaskeszty s marok. Hi-
szen már alig volt több mint egy halom ösztön és érzelem. Ha ezt fölemészti, akkor vé-
ge. Már nem félt megtenni…
Lamon ébredezett. Mintha az anyja hangját hallotta volna. De az anyja meghalt…
Úgy rándult össze, mint akit megcsíptek. Föl akart ülni, de kötelek rántották vissza. Nem
értette. Nem tudta, hogy hol van. Félt.
A mennyezet kormos és sötét volt fölötte. A leveg ben faggyú, olaj és mosdatlan tes-
tek b ze úszott. Az ázott, pálló ruha és b r szaga torokkaparó volt.
Hirtelen valami megmozdult, a szeme sarkából látta. Az anyjára emlékeztette az el-
mosódott folt. Valamit suttogott. Valamit mondott. A fiú hinni akarta, hogy az anyja hang-
ját hallotta. Az anyjáét. Aki csak elmarta maga mell l. Aki kiabált vele. Aki nem szerette.
A folt elhalványult. A n eszel sen ontotta magából az érzelmeket:
Hiányzol! Fázom! Kérlek, figyelj rám! Kérlek! Hiányzol fiacskám! Szeretlek!
Egy, csupán egyetlen pillanatra láthatóvá vált. Az akarata legy zte a korlátokat, ami-
ket a halál sz tt.
Lamon tátott szájjal figyelte a jelenést. Az anyja. Az anyja!
A holttest képét olyan mélyre temette magában, hogy ki sem látszott a sok emlék kö-
zül. Hiszen az anyja itt van! Él!
– Anyám! – kiáltotta. – Anyám!
A kísértet lassan szertefoszlott, ahogy az t alkotó érzéseket fölemésztette.
– Mind elmegyünk – suttogta. – Mind…
Az aquir mozdulatlanul várt, amíg ellenfele, aki akár komolyan árthatott is volna neki,
semmivé foszlott. A dolog egyáltalán nem indította meg. Az érzelmek nagy része abba a
tartományba esett, ahová szerencsére nem volt bejárása. A harag, az jó is lehet, de a
sajnálat vagy szeretet…
Karmos mancsa megrándult. Ez is annak a dolognak a m ve! Hogy érez dolgokat.
Hogy pillanatokra érzések érintik meg. Szeretet. Barátság. Tisztelet.
le teljesen idegen dolgok, de valami belepréselte ket az elméjébe és egy-egy pil-
lanatra már értette is ezeket És közben lassan megtörik az akarata és megbolondul.
Hiszen az a relikvia pontosan ezt akarja. Bábjává változtatni. Hogy akadékoskodás
nélkül engedelmeskedjen. Hogy befejezze a rituálét.
De… abban k is elpusztulnak. A forró, folyékony k zet elemészt mindent. A határt
jelz helyeket is. Annirt is. S akkor az a dolog megállíthatatlan lesz. A világ e sarka az
övé lesz… Szétterjed, mint a dögvész…
Azt már nem…! Istent enni! Hah! Azt már nem! Majd akkor áldozzák föl az utolsó
grashrat, amikor az a tengermélyi rémség már elkotródott innen!
És akkor vége lesz ennek a… szörny megaláztatásnak. Hogy már lassan emberként
beszél, viselkedik és gondolkodik. Hogy érez.
A megsemmisülés majd leveszi róla ezt a terhet!
Hirtelen kapott oda a fiú torkához és karmaival föltépte az él húst. Gyorsan ölt. Ke-
gyesen.
Lamon számára a világ forró, vörös pontokká változott. Nem kapott leveg t és már
beszélni sem tudott. De a gondolatai sikoltottak és az akarat még egyszer diadalmasko-
dott a valóság fölött.

142
 – Anyám! Elvira úrn ! Anyááám! – sikoltotta, bízván, hogy azok, akiket szeretett, most
majd gyorsan jönnek, elviszik, meleg tejet kap, betakarják… alszik és holnap reggel…
már minden… megint… rendben… lesz…
A sikoly viharként söpört végig az asztrálsíkon, s még akkor is hallatszott, amikor már
hideg lett minden és sötét.

Elvira riadtan kapta föl a fejét. Mintha valaki a fülébe sikoltott volna. Jobban fájt, mint
egy korbácsütés.
A hang, amit hallott… azaz, inkább érzett, mint hallott, csupa fájdalom és rimánkodás
volt. Ismerte ezt a hangot. Annak a kis félelf kölyöknek a hangja volt, akinek a szajha
anyját a Piactéren ölték meg. Lamon. Igen, úgy emlékezett, hogy ez a neve. Nem egy-
szer gondolt rá az elmúlt napokban.
Valami nagy bajba kerülhetett. Talán elkapta valaki, talán leesett valahonnan. Megüt-
hette valamijét. Várt, de a kiáltás nem ismétl dött. Ekkor kezdett igazán felébredni a
langymeleg köveken való szunyókálásból. Pedig milyen jó is volt csak feküdni és álom-
talanul aludni!
Az a gyerek nem is konyított a Szellem hatalmához! Nem ismerhette azokat a forté-
lyokat, amivel el lehet érni más elméjét! Mekkora fájdalom és kétségbeesés kellett eh-
hez a kiáltáshoz?! Mi okozhat ekkora kínt egy gyereknek?! Mi…
Megremegett a szája széle. Úgy érezte, tudja a választ. Vért látott, sok vért és… Be-
hunyta a szemét és csak nyöszörögni tudott, mint egy sebesült állat.
Megölte a gyereket! Megölte! Meg! Aki anyjának szólította! És Elvira úrn nek! Soha
nem mondta ezt még neki így gyerek! Soha! És meghalt! Halott! Nem beszél többet!
Megölte a szörnyeteg!
A képek lassan elt ntek a lelki szemei el l. Csak ürességet érzett magában. Se bá-
nat, se fájdalom. Azt hitte, az a gyermek jelképezte mindazt, amit még értékesnek ítélt.
Amit még elveszíthet. Hát tévedett. Nagyot tévedett! De már nem sajnálta. Nem em-
lékezett rá, milyen is az a sajnálat. Senki nem tör dött vele, de ez sem érdekelte. Már
nem. Csak ült és a jókora megvasalt utazóládát nézte.
Fernando és Federico a sérült fejvadász mellett térdelt. Maximo holtsápadt volt a vér-
veszteségt l. A szíve riadt madárként zajongott, majd ki-kihagyott.
Hiába mosták le, itatták meg, eszméletlen volt. Úgy t nt, a gyógyital sem használ
már.
A vödör víz egyszer en csak ott volt, a fal mellett. Hiába próbálta megérteni ezt Fede-
rico. Hiszen a kút csupa por volt. Talán már évek óta ki volt száradva.
Évtizedek óta! Évtizedek! De ez most nem fontos. Ott a víz. Használjátok!
A boszorkánymester csalódottan ingatta a fejét.
– Itt már a mágia sem segít – mormolta. – Neki vége.
– Nem – tágultak ki Federico orrcimpái és a szemei elkerekedtek. – Nem! Gyógyítsd
meg!
– A gyógyf zetek elegek ahhoz, hogy rend behozzanak egy átl tt vállat… mint az
enyém… de a halál küszöbér l már nem tudják visszaráncigálni az öcsédet!
Federico fölrántotta a földr l a családf t és megragadta a nyakát. Az üt erekre fogott
rá és vicsorgott.
– Most meg tudnálak ölni, te… gyalázatos! Éveken át t rtük a kisded játékaidat, a
döntéseidet, a pöffeszkedésed és nem lázadoztunk! Sebeket kaptunk, öltünk, menekül-
tünk! Nélkülöztünk is! Bemocskoltuk a nevünket! Én félig megvakultam – üvöltötte – és
most, ahogy így elmondtad, már az se érdekel, hogy az öcsém, a rokonod meg fog hal-
ni! Miért ne öljelek meg?!!
A boszorkánymester látta az rült fényt a gon-corga szemében. És ezeket szerette !

143
 Mindent elvesztettek. A terveik, az álmaik, a nevük, az akaratuk, a nyugalmuk, a ma-
gabiztosságuk, a mosolyuk, mind odalett. És lassan az ép elméjük, s az életük is. Min-
denük.
Haldoklik. Ha vége, kevesebb az esélyem. Nem hagyom.
A templom lenyúlt a fold mélyére, ahová a bomló tetemek a morphot lerántották. Az
életer b ségesen és melegen lüktetett a földben, s az épület, mint valami k l faragott
bögöly elszipkázta ezt az er t. Csápjaival végigvonszolta a folyosókon, az oszlopsorok
el tt, a vakon ásító kút termén és végül Maximo mellett állt meg. Az er ott pulzált zárt
szellemmarkában és egy pillanatra megsejtette, hogy mit is jelent embernek lenni. Ez a
szikra újra mozgásba hozhatja, mosolyt csalhat az ajkára, újra ráveheti, hogy sírjon,
vagy gondolkozzon. csak elorozni tudta ezt a szikrát.
Egyedül az istenek adhatnak ilyet ajándékba, tetszés szerint. Talán. Talán nem. Hát
nem tréfás?! Élet, halál, csupa-csupa tréfa…
A szellemujjak szétnyíltak és az éltet szikra Maximo testébe csusszant.
– Valóban, kedves rokon, miért is ne ölne meg a jó Federico?! – lépett be a terembe
végszóra Christobal is. – Miért is ne? Talán megharapsz valakit, és vért szívsz, hogy
hallhatatlan legyél?! Mint valami vámpír?
Csak úgy csöpögött minden szavából a gy lölet. Vicsorgott, pedig vigyorogni akart.
Elh lve figyelte saját magát. Beszélni akart a bátyjával. Meg akart nyugodni. Le akarta
szedni nyakából azt a nyavalyás örvet egyszer, s mindenkorra. S most e helyett azt fon-
tolgatja, hogy vajon hogyan is kellene végezni a saját testvérével.
Ennyire gy lölné? Egy er tlen hang azt bizonygatta a tudata mélyén, hogy talán nem.
Haragudott rá, irigyelte, félt is t le, de a testvére volt. Szerette. Legalább egy kicsit. A
vér szava er s szó, ahogy az apjuk mondogatta. Valami azonban megállás nélkül azt
hajtogatta, hogy joggal gy löli Fernandót! Ezeregy oka is lehetne, hogy elvágja a torkát!
Végül egy kicsit megnyugodott. Ha a bátyja valami nagyon hihet t mond a vérivásra…
valami igazán hihet t, akkor…
– Le akarom venni, ezt a nyakörvet, da-corga! – mondta halkan. – Vajon, ha megte-
szem, véremet veszed-e?! Vagy a csuklómat hasítod föl?
Fernando nagyot sóhajtott. Várt, amíg a gon-corga elengedi a nyakát. Muszáj lesz
beszélnie. Itt és most. Pedig… Mit pedig?! Egyszer úgyis sor került volna erre. Egy-
szer… De miért most?
Most van az az egyszer! Behunyta a szemeit és nagyot fújt. Amint kinyitotta a szeme-
it, azok vörösen izzottak. Az árnyékok palástként ölelték körbe a testét. Minden pórusá-
ból félelmetes er sugárzott. Christobal és Federico hátrált pár lépést.
– A nevem Fernando dran Dreglagen con Abrado y Gorvik! – csikorogta a boszor-
kánymester – A vér szerinti rokonotok vagyok. De nem ember. Már nem. Talán soha
nem is voltam. Az vagyok, amit ti emberek, wiernek hívtok. Olyan vagyok, mint egy
vámpír, de élek. Évtizedek óta kell együtt élnem a vérszomjjal. Szenvedek t le, de álta-
lában ellen tudok állni neki. A mesterem, akit l a hatalmat kaptam, mesélt a wierekr l.
is az volt, de abból a fajtából, aki élvezi a hatalmát. A vér er t ad nekünk. Ha iszunk, lá-
tunk a sötétben, félelmet árasztunk, nem fáradunk, meggyógyítjuk a sebeinket… nem
öregszünk… Vágyunk a vérre. Olyan, mintha vizet akarna az ember inni. Ha nem kapja
meg, kimondhatatlanul szenved. Csak a wier nem pusztul bele… Mi torzszülöttek va-
gyunk. Talán valami si b n, talán az el élet vétkei, talán átok teszi, de nem lehet
megmondani, hogy kib l lesz wier. A magunkfajta lehet átkozott, lehet áldott, attól füg-
en, mit is gondol magáról. Én soha nem öltem a vérért! Pokoli kín megállni, de nem
lehetetlen.
– Nem akartam beszélni róla, mert úgysem értenétek meg. Így gondoltam. Talán té-
vedtem, talán már hamarabb is akartátok volna hallani! Én sem tudok sokat a wier-létr l.
Tudom, hogy megérezzük a vérmágiát. Azt hittem sokáig, hogy az elfek gyilkosa is wier.

144
Azért kerestem, hogy beszéljek vele. Hogy tanulhassak t le. De rá kellett jönnöm, egy
aquirral van dolgunk! T le nem sokat tanulhatok az önmegtartóztatásról!
Keser en elmosolyodott és szinte köpte a szavakat:
– Te fél-aquirnak hiszed magad öcsém! Ez önámítás! Te is tudod! Mind álmodunk ar-
ról, hogy mások vagyunk. Hogy különlegesek vagyunk. Gyermekként mind vágyunk er-
re! Néha feln ttként is. De akárhogy is szeretnéd, s én akárhogy is gy lölöm, a szörnye-
teg én vagyok és nem te!
Hallgattak. Kint a szél üvöltött és szakadt az es . Itt bent a falak adta melegben süket
csönd ereszkedett rájuk. A hallottakat emésztették. Több volt ez, mint amit gyorsan mér-
legelni lehetne. Végül Christobal szólalt meg rekedten, fáradtan.
– Miért, Fernando? – egy kövér izzadtságcsöpp gurult végig az orrán, de nem tör dött
vele. – Miért van ez? Hogyha vért iszol, nem öregszel. Ezt mondtad, nem? Miért kaptad
ezt az er t te?! Miért nem én?! Miért öregszel hát mégis? Valahol sántít ez a történet…
– Mondtam már, nem tudom. Én vagyok a saggia vezére, uonoverole prefedon! Ne-
kem illik a legnagyobb terhet viselni. És azért öregszem, mert nem élek véren. Veletek
akartam öregedni. Mert nem vagyok elég er s ahhoz, hogy lássam az elmúlásotokat,
míg én fiatal maradok! Nevezd gyengeségnek! Szerettelek benneteket! A vér szerinti ro-
konaim vagytok! A nekem legkedvesebbek ezen a szemétdombon. Nem élek a hata-
lommal. Megjelöli a lelket. Látják, hogy szörnyeteg vagy. A varázslókat és a papokat is
próbáknak vetik alá, vajon megfelelnek-e a magasztos célnak. Talán, ha te vagy a
szörny, jó vagy Ranagolnak… Én azonban nem lehettem varázsló… Most már tudjá-
tok…
Hallgattak. A gondolatok szennyes árként, parttalanul hömpölyögtek. Éveket kellett
volna átértékelni. Mennyivel egyszer bb lenne azt mondani, hogy hazudik és megölni!
Elfelejteni az egész históriát a wierekr l.
De nem tették. A vér szava er s szó. Hittek neki, bár a józanész berzenkedett ez el-
len. Az a halk hang a tudatuk legmélyén azonban azt mondta, jól és helyesen cselek-
szenek.
– Vizet – nyögött föl Maximo hirtelen. – vagy nem is, inkább bort…!
Csak Elvira ült némán és haját fésülte. Szép akart lenni, mire az az átokfajzat ideér.
Hogy valami szépet lásson, még miel tt fölfordul. Mert megöli, az bizonyos.

Várakoztak, s a percek óráknak, az órák pedig évszázadoknak t ntek. A ládából el -

került kincseiket viselték. Láncingek, rúnákkal ékes abbitacél kardok, fekete köpenyek,
tiszta ruhák, gy k, brossok, láncok, a Hatalom Itala kis fiolákban. Feketére festették a
rüket, az arcukat és mindegyikük bal orcáján ott díszelgett a dran Dreglagenek stilizált
jele, a könnyez farkas.
A címeren az ordas vérkönnyeket sírt, de ez a rajz öt vonalból, ha állt. Más föl sem
ismerte volna, de nekik sokat jelentett. Mindent. Mindent, ami megmaradt.
Az oszlopcsarnokon túl várakoztak, némán. Ha az aquir nem tud átjönni a falakon,
akkor itt fog bejönni. Más útja nem igen akad. A falak vaskosak, a tet szintén, a csator-
nák, és a kút csontszáraz, tehát nem álltak közvetlen kapcsolatban a várossal.
Vártak hát némán és riadtan. Minden villám lobbanásánál lopakodó alakokat láttak,
minden dörrenésb l csosszanó lépteket, szörcsög légvételt hallottak ki.
Vártak, száraz holmijuk is es szagú lett, a hajuk félig megszáradva tapadt a fejb rük-
höz. Izzadtak, a festék itt-ott el is maszatolódott. Ugrásra készen, megfeszített izommal.
Fegyverrel, mágiával, méreggel – akármivel –, de meg akarták ölni az aquirt. Maguk mi-
att. Mert féltek t le. Mert ez az egész város és a gyilkosságok eltiporták ket. Elvettek
lük mindent. Már az életüket akarják.

145
 A falon, mögöttük egy szénnel rajzolt ajtó körvonala látszott. Ajtó, ami az Árnyakra
nyílt. Elvira rajza. Csak tudja ket kimenekíteni vész esetén. De a boszorkányt már ez
sem foglalkoztatta. Csak ült és a haját fésülte.

A nap arcát fekete felh k takarták el, amikor Annir megérkezett. Üvöltésére tucatnyi
villám válaszolt. A víz forrt, zöld gejzírek lövelltek az égig. Hatalmas, csápos, tarajos,
nyálkás hústömeg emelkedett a víz színéig – nagyobb a gigászi Tengeri Kígyónál – de
nem látták, csak reszket papjai. Az emberek a házaik mélyén vacogtak. Pusztító böm-
bölés hullámzott végig a városon, számos épületet összeomlasztva. Nem tucatnyi, ha-
nem pontosan száz pap halt meg ezen az éjjelen. Annir egyszer en elvette az életüket
és fölhabzsolta az erejüket. Majd egyszer en visszaereszkedett a megnyugvó habok
közé. Távoztával elállt az es , elült a szél és a romos város fölött kikukkantott a nap is a
felh k közül.
Ekkor t nt föl nekik, hogy milyen riasztóan hideg, dermedt csönd telepedett a kör-
nyékre.

146
 10.

A TIZEDIK

Annir távoztával – érkezését l távozásáig alig néhány perc telt el – Up-Umbar föllé-
legzett. Néhányan kimerészkedtek a házak mélyér l, mások halottaikat siratták. A vá-
roson akárha forgószél söpört volna végig. Nem egy épületet döntött le, tett földdel
egyenl vé. Mindenfelé maró, fekete füstcsíkok szálltak az ég felé, elkeveredve a go-
molygó párával. S a város lassan kifakult, ahogy az izzó fekete kövek fényüket vesztve
sápadtak vissza a koszos mindennapokba.
Annir templomaiban nem hangzott föl hálaadó ima, a papok némán, sápadtan für-
készték az összezáruló tengert és a távolodó vihart. Már azok, akikb l uruk nem szipo-
lyozta ki az élet utolsó szikráját is.
A csatornákban százával úszkáltak a holtak, akiket istenük ölt meg. A papokra csak a
mágiájuk miatt volt szükségük. Az emberek azonban csak mosolyogtak és hálatelt szív-
vel gondoltak él , fenséges urukra. És föl sem merült bennük, hogy szedjék a sátorfáju-
kat, s odébbálljanak.

A csönd súlyos függönyként hullt a sírkertre. Párát lehelt a föld, sáros buborékok pat-
tantak szét a pocsolyák felszínén. Darton gondolkodó temploma várt. Ha teheti, vissza-
fojtja a lélegzetét, de ez nagyon is emberi és nagyon is nevetséges cselekedet lett vol-
na.
Érezte, hogy azok, akikt l tartott, már a sírkert kapujában állnak. Sugárzott bel lük
az, amit az emberek rültnek és gonosznak hívtak. A maga részér l ezeket a dolgokat
nevetségesnek tartotta. Ilyen er vel a halál is gonosz lenne, pedig nem az. Az a világ
része csupán. Az emberek mindent gonosznak neveznek el, ami nincs az ínyükre, amit
nem értenek, vagy ami egy hajszállal is er sebb, jobb, különb náluk. Azok, akik ide tar-
tanak – az, ami ostoba szó, magát sem tartotta élettelennek – nem gonoszak. Csak el
akarják törölni ezt a várost. Ami nem érdekelné, ha nem lenne pont most és pont itt
helyhez kötve. Amit tesz, magáért és az uráért teszi. Mert a holtak soha nem jutnak el
Darton kebelére, ha a dolgok nem változnak meg. És nem akart a várossal elt nni.
Neki csak egy lét adatott meg. Ez az egy.

A nyálkás pára súlyos cseppekben görgött végig a falakon és gy lt hártyás tócsákba

a márványpadlón. A gorvikiak csak lapultak és hallgattak. Christobalt nem zavarta, hogy
bátyja mellett kell gubbasztania. Már nem. Túl sokáig mérgezte a félelem és az irigy ha-
rag a lelkét. Magában – csak magában – megkövette a bátyját. Kezdetnek ez is megte-
szi. Ha ez gyengeség, hát nem számít.
A balja érzéketlenül tartotta a borotvaéles áldozót r markolatát. Érezte, hogy a szíve
hevesebben ver. Jön a szörny. Az aquir. Akit még Ura is segít. Akinek annyit számít
csak néhány renegát, mint a hangya, amit eltapos.
S ilyen szeretett volna lenni. A sötétség mindig csábító, kívülr l nézve. Belülr l csak
ürességet ad.
Se álom, se hit… Leszedte a nyakörvet és az ujjai között forgatta. Az ép kezének ujjai
között. A másikat majd meggyógyítják, ha végeztek azzal a döggel.

147
 Magában már leszámolt az aquirral. Csak g gös, hamis vágy volt. Az ilyet lehet leg-
jobban gy lölni.
Gy lölte hát, ha már a bátyját nem gy lölhette. Kellett neki a gy lölet. Az egyetlen,
amit Ranagol papjaitól igazán megtanult, az az volt, hogy a düh, a fájdalom és a gy lölet
a túlélés alapkövei. Mérgezett igazság volt, de most jól jött neki.
Szédült. Fáradt volt, és méreg gyilkolta a testét. Újra megszédült. Már nem tarthat so-
káig…
A g z részben elfedte a sápadt vigyort az égen. A fényes arc ostobán pont most akart
el kúszni a felh k mögül. Nem baj. Mindjárt árnyékba érnek.
Karmos lábával belemart az udvar kövébe.
Ez fájt! Ez fájt, te dögev !
Beleszimatolt a leveg be. Itt vannak! Félnek. Ide érzi a félelmüket. Csak nem rá les-
nek?! Az a Maximo és a másik négy! Nocsak! Most már mindegy. Nincs reggelire isten!
Nincs, nincs, nincs.
Az elméje egy pillanatra – egy utolsóra – kitisztult Ha elvégzik a szertartást, a mély-
ség tüze elemészti a pusztítás határátjelz helyeket is. ket is. Egy pillanatra elég er t
érzett ahhoz, hogy elmenjen innen. Hogy ne szolgálja azt a relikviát, ami fölfalná a vilá-
got, ha tehetné. De… De… De már úgyis mindegy! Annirról lekésett.
Az aquir összetett szemében vörös láng lobbant. Elégedett volt. Ideje véget verni
mindennek!

Federico csukott szemmel, hátát egy oszlopnak vetve fülelt. A szemének már alig vet-
te valami hasznát, de kiélesített hallásával pontosan nyomon tudta követni a közeled k
minden mozdulatát. Ez az egész dolog az elf-gyilkosságokkal zavaros volt Minél többet
értettek meg, annál több kérdés merült föl. Most azonban már csak egy dolog számított.
Életben maradni. Mulatságos, hogy a dolgok tulajdonképpen milyen egyszer ek. Talán
ez az elf-aquir harc is csak err l szól. Ölni és túlélni. Amióta élet van Yneven, minden
err l szól. Irigységb l, félelemb l, butaságból ölni. Túlélésért. Élvezetb l. Élelemért.
rületb l.
Ölni és életben maradni. k is ezt tanulták. Ezért dolgozik a paraszt is. Élni. Élet. Az
egyetlen igazi ajándék ezen a szutykos világon.
Mestere szavai jutottak az eszébe. Hiszen a dolgok olyan egyszer ek. Kezdett félni.
A hit, vallás, szerelem, vágy… mind err l szól! És milyen egyszer . Csak az emberek
bonyolítanak mindent.
Gyermekek ostoba játéka, alig több. És most dönthet úgy, hogy elveti az egészet.
Túllép rajta. Élet vagy halál. A döntés az övé. Szabad az akarata, dönthet. A gyermek
hallgat valakire. dönthet. Szabad.
Félni kezdett. S nem is éppen a legalkalmasabb pillanatban. Most harcolniuk kell,
nem bizonytalankodni. De vajh' megváltoztathatják-e az el re megírt dolgokat? A Sor-
sot.
Ha ugyan van Sors egyáltalán…

A batár felborítva hevert a köves udvaron, a lovak széttépett hulláitól szegélyezetten.

A morph végzett velük, fékevesztett tombolása közben. Vérük elkeveredett az es vízzel
és bizarr ábrákat festett a szök kút melletti kövekre.
Az aquir letérdelt és megízlelte a vért. Úgy lefetyelte, akár egy ragadozó állat, s már
valóban alig volt több, mint egy roppant veszedelmes, fura ragadozó.
Nem az eredeti alakját viselte – azt már rég elfeledte – hanem azt, amit általában
hordott Izzó szemekkel, néma vicsorral nézett a rozsdás rácsokon túl tolongó holt lelkek-
re. A várost lakók sem sokkal jobbak. Hamarosan k is örökre elt nnek. Hogy a relikviát

148
táplálják. És persze volt még valami más is… valami Jóslat. Amiért tulajdonképpen ide-
jött. Valami… Mindegy. Nem érdekes.
A kísértetekb l csak a kétségbeesés sugárzott. Pár perce – ha az id nek van még
egyáltalán jelent sége – lélektelen tetemek tántorogtak el a penészes sírokból, hogy a
betolakodó útját állják. De az aquir megölte ket azzal, hogy szavaival a Valóság alapja-
ihoz nyúlt. A holtaknak nincs helye az él k között. Porladjanak csak tovább!
A vér szaga fölpiszkálta az éhségét, de még nem akart enni. Majd kés bb. Majd ha
végeztek.
A bagra' gurat hozta az eszméletlen grashrat, aminek az ábrázatát egy szétszagga-
tott bársonymaszk cafatjai borították. Az utcákon lelték. tehetett róla! figyelmeztette
a többi tudatlan hernyót a veszedelemre. szólt, hogy a kapukat zárják mindenhol jól.
Ezért kellett sokáig a fárosznál bajlódni. Ezért tört el a mancsa, amit meg kellett gyógyí-
tania. Ami úgy égett!
Fájt, fájt és égett! volt az oka!
Úgy illik, hogy legyen az utolsó áldozat. A kísér it, a fémt embereket már szét-
marcangolta. Már csak ez van hátra…
Maximo sápadtan guggolt a bejáratot díszít k hollók mögött. Elhúzódott a pap mel-
l, aki arról motyogott, hogy már látta ezt a helyet. Álmában. És, hogy itt fognak meg-
halni. A b re viszketett és idegességében meg-megrándult az arca. Remélte, hogy senki
nem látja. Szégyenletes lenne.
Azután, lassan ráébredt, hogy itt és most senki nem figyel rá. Talán csak az a valami,
ami lassan ideér. Jól hallotta a kaparászását a k lépcs kön. Érezte, hogy a fekete fes-
ték lassan összekeveredik az izzadtsággal, és szörnymaszkot ken az arcára. Halovány
mosoly ült ki az ábrázatára. Úgy ültek a csöndben, a sötétben, mint öt sáros, izzótekinte-
madárijeszt .
A frissen behegedt b re bizsergett, de most nem akart ezzel foglalkozni. Nem! Mert
akkor emlékeznie kellene a verésre, a homályos, véres víziókra, az egyre gyengül ,
szörcsög légvételekre… Nem! Most nem!
A gyomra újra megsajdult. Nem értette, hogy mi történt, de úgy szorította a számszer-
íját, mint vízbefúló a szalmaszálat. A csendben Christobal – a h vös, okos pap – kunco-
gása hasított. Érezték, már nem tarthat soká.

Az ajtó dübörögve szakadt be. Csikorgás és moraj futott végig a templomon. Olyan
fájdalmas, mint amikor valakinek a szemhéját vagy az ajkát tépték le.
Fény, áldott napfény áradt be, még ha kissé bágyadtan és sápadtan is. S a küszöbön
ott állt valami baljóslatú. Sötét foltként osont végig a fénytócsák között. Maximo, aki a
legközelebb ült a bejárathoz, fekete kardokat látott. Olyanokat, amiket csak fogni kell és
már ölnek is. Amilyennek a csonkját már is érintette.
Nem bírta türt ztetni magát. L tt.
A folt elúszott el tte, messze kikerülve a méreggel preparált vessz t.
Federico dobót re talán még a nyílnál is messzebbre kerülte el a sötét alakot.
A két gon-corga szempillantás alatt fölmérte, hogy ilyen gyorsan k nem képesek
mozogni. Két oldalról támadtak hát, hogy ellenfelük ne térhessen ki minden mozdulatuk
el l. Federico a támadó gyomrába próbált öklelni, de csak a leveg t érte. Árnyék suhant:
az arcát vér borította el, orrában fájdalom robbant.
Maximo lecsapó kardját fekete penge akasztotta meg, majd valami kicsavarta a ke-
zéb l a fegyverét. A következ vágás talán el is éri, de Christobal föltámasztotta saját
erejét. Jeges fuvallat csapta meg ket és az egyik foltként suhanó, fekete kard szilánkja-
ira tört.
A fiatalabb gon-corga elkapta ellenfele pengetartó kezét és birokra kelt vele. Ütések
záporoztak az arcára, felrepedt a homloka, a szája és a szemöldöke. Fém csattant a

149
csonton és eltört az álkapcsa is. Állta a fájdalmat, mert a szemébe csorgó véren át is lát-
ta, hogy bátyja végre föltápászkodott. Orrcsonkjából d lt a vér, arca teljesen eltorzult, de
a kezében nem remegett a ramiera. Szúrt, s a penge alig-alig hüvelyknyire suhant el
Maximo füle mellett. Az ellenséget nem találta el.
– Te vak barom! – hörögte Maximo. – Majdnem…
A boszorkánymester félrelökte Federicót és az elmosódott alakra csapott. Ebben a
pillanatban fejezte be Christobal az inkantációt és a másik fekete kard is szilánkjaira
robbant.
Fernando is szabadjára engedte hatalmát és az elmosódott folt, riasztó hirtelenséggel
ugrott vissza a valós id be. Teste ívben feszült meg, izmai görcsbe rándultak. Szája
hangtalan sikolyra nyílt, de kiáltani már nem tudott. Izzadt nomád arcára Maximo döfése
fagyasztotta rá a kínt. A t r a gyomrába hatolt, átszakítva az irhavértet és a gyomorfalat
is. A fiatalabb gon-corga nekilódította a kránit az egyik hollószobornak. A k madár cs re
a fickó mellén jött ki. A k szemekben egy pillanatig kaján fény csillant.
Dobhártyaszaggató üvöltés dörrent és négyen négyfelé repültek. Hörg , csikorgó
hang hallatszott, mint amikor körömmel kaparják a palatáblát. Ez a hang azonban az
agyukat marcangolta. A fájdalom savként mart az izmaikba, elszorította a légcsövüket.
– Haljatok meg nyomorult grashratok! Csak baj van veletek! Az állat sem érti, miért
pusztul! Nektek sem kell! Pusztuljatok!
A szavakra alig emlékeztet hangoktól nyüszít , nyáladzó félelem vett rajtuk er t. Az
elméjüket elbomlással fenyegették ezek a hangok, a testüket kínhalállal. Az aquir elége-
dett vicsorral csapta ket a falhoz újra és újra a szavai erejével. Nem volt hová mene-
külniük, csak vonaglottak a kíntól. D lt a vér minden pórusukból és csigaként, saját nyá-
lukban és vérükben húztak csillogó csíkot.
Fernandóból áradt a vér táplálta harag, de semmi hatással sem volt az aquirra, aki
elégedett hördüléssel állt meg az oszlopcsarnok közepén. Rémálomba ill pofájából t -
hegyes agyarak sora villant el . Görnyedt, ösztövér testén pattanásig feszültek az izmok
és a gennyes, fekete b r. Karmos ujjai meg-megremegtek, mancsa ritmikusan zárult
ökölbe és nyílt ki újra.
Jól látszott, hogy élvezi a diadalát.
Elvira csöndben letette a fés t és lesimította a ruháját. Emberi szem számára látha-
tatlan volt, de tartott az aquirtól. Csöndben mozgott. A ruhája csupa vér volt, sebei fáj-
tak, az izmai panaszosan tiltakoztak. A fájdalmat eltiporta a Szellem hatalmával. Lehet,
hogy ebbe bele fog pusztulni, de nem félt. Az aquir leger sebb fegyvere, a félelem hide-
gen hagyta. Pedig si rettegés volt ez, ami a zsigereik mélyér l nyúlt utánuk. Abból az
id l való, amikor ezek a förtelmek még minden sötét zugban ott lapulhattak, eledel-
nek, keltet nek, rabnak és áldozatnak használva az embereket.
Elvirát azonban már nem zavarta a félelem. Hidegen, kívülr l szemlélte a saját félel-
mét, akár egy érdekes, de fölöttébb jelentéktelen apróságot.
Pár pillanattal azel tt, hogy el bújt volna a szobrok rejtekéb l, éles, fehér fény lob-
bant a sírkerten túl. Ide látszott a villódzása. Parányi alakok rontottak el bel le, mint va-
lami térkapuból. Elfek voltak.
– Nem engedem! – makacsolta meg magát a boszorkány. – Ez a szörnyeteg az
enyém!
Az aquirhoz olyan közel állt meg, amennyire csak mert. Ha közelebb megy, ez a rém
a Dreglagenek fájdalomüvöltése ellenére is meghallja. Mély lélegzetet vett. Leszámolt
magában mindennel. Ott állt el tte a lény, ami mindazt megtestesítette, ami bel le lesz.
A bosszú keser sége és az üresség, amit a boszorkány érzett, szinte fájt.
– Dögölj meg! – rikoltotta fennhangon, és megnyitotta feszít mágikus hatalmának
gátját.

150
 Az aquir szélsebesen perdült meg, karmai a n torkát keresték, de elkésett. Pusztító,
kék kisülések kapták föl, járták át újra és újra. A romboló varázslat végigmarta minden
porcikáját, égette, kínozta, cibálta és marcangolta.
A mágia, ami Elvira életerejéb l táplálkozott, térdre kényszerítette, összetépte, majd
hirtelen elapadt. A boszorkány eszméletlenül roskadt Össze. Az aquir talpra kecmergett,
de ölni már nem jutott ideje. Elcsúszott egy marék poron, ami a semmib l került karmos,
rücskös talpa alá…
Federico látása visszatért és kiélesedett. A kín izzó vasként hasított a tudatába. Alig-
hanem ez lesz az utolsó dolog, amit életében lát, gondolta, de már nem mérlegelhetett
tovább. Az abbitacél ramiera megvillant és lecsapta az aquir fejét. A kett s gerincoszlo-
pon hátborzongató reccsenéssel tört szilánkokra a kard, de a fej vérpermetet szórva el-
gurult. Az utolsókat rebben szemekben fájdalom és megkönnyebbülés keveredett. Ezt
azonban a gon-corga már nem látta. Vakon, négykézláb indult meg a kijárat felé.
A Dreglagenek követték. Fernando hozta az ájult boszorkányt, Maximót a csuromvér
pap támogatta. Nem éreztek elégedettséget. Fáradtak voltak, szomorúak és elkínzott
arcukon fájdalom ült. Semmi más. Ami volt, mind elveszítették. Csak a büszkeségük
maradt és a fájdalmuk. De amíg fáj, addig még élnek.
A templomon halk szell futott végig, fölkavarva a port. Mint egy sóhaj. Nem szerette
az él ket. Ezeket végképp nem. De olyan sokáig volt egyedül. S még milyen sokáig
lesz! Ezek, pedig megóvták t a romlástól. Amit viszonzásként tudott adni apróság volt
csupán. A lovaik. Föltámasztani nem tudta már ket, de él holt létbe hívni igen. Ennyi
telt t le.
Darton fog benneteket utatokon kísérni. Tudom. És majd röhög abba a fekete marká-
ba!
A fényre kúsztak és tántorogtak. Úgy itták a felh k közül el bukkanó nap fényét, mint
szomjazó a kupa vizet.
A szök kút mellett némán várakoztak az elfek.
Végszóra értek ide.
A két társaság némán méregette egymást. A csöndes szám zöttek: óelfek és
gorvikiak. Az egyik svér lábához az a bársonymaszkot visel , borostyánszem félelf
törleszkedett, aki annak idején a Tanács nevében fogadta ket. A h vös, gúnyos udva-
riasságának azonban már nyoma sem maradt. Az öt napja volt. Vagy talán inkább öt
éve…
Az elfek rozsdabarna pikkelyvértet és fekete köpenyt viseltek, az oldalukon mithrill
kard. Öten voltak, akár a kalahorák. Öveiken véres skalpok lógtak tucatszám.
Egyikük, akinek a vértjét korallból mintázott, életh elfarc díszítette, el relépett, köz-
ben odébb rúgta a vinnyogó, maszkos tanácsnokot.
– Vége hát! – hallották a lágy, méregbe mártott szavakat. – Kár! Én szerettem volna a
fejét venni! Most már tiétek a trófea. Elvihetitek. A toroniakra már ne legyen gondotok!
Végig simított egy hófehér skalpon. Valaha asszonyt díszített.
– Megmondtuk, hogy nem az dolguk! k akartak játszani, a buta gyerekek. Játék
volt az egész. Ezek a gyilkosságok is. Csak játék. Most elmehettek. Nincs rátok több
szükségünk.
Christobal letépte a nyakából a kagylós szíjat és izzó szemmel kiköpött. Jégujjak ta-
pogatták mellkasát. Remegett a düht l. Még a büszkeségüket is elveszik t lük! Ugyan
mit várt ezekt l?! Hogy vendégségbe hívják ket a Sirenar erd ségeibe? Ahová ket se
engedik vissza soha?! Se hála, se igazság. Cabas, a szarvasgondozó is megmondta.
– Nincs igazság! – vicsorogta.
Az óelf összerezzent és szemeiben gyilkos indulat lángja lobbant. Dühös és irigy
láng.
– Yneven egy dolognak nincs istene, pap! Csak egynek.

151
 Maximo és Fernando ültek a bakon. Mosolyogtak. Véresen, keser en, fájósán, ám
mosolyogtak. Az életükön kívül nem maradt más nekik. Se istenük, se hitük, se hazájuk,
se becsületük. Csak ez maradt. Se kagylók, se hála. De sütött a nap. Az él holt lovak
lassan, de fáradhatatlanul húzták a kopott, éjszín batárt. Ki a templomudvarról, el a vá-
rosból.
Haza. Haza indultak. Maguk mögött hagyták Up-Umbart, ami mindent elvett t lük.
Egyszer sem néztek vissza.

A kölyök sokáig bámult utánuk. A Csonkaház kiégett roncsa mellett állt és lábához
egy nagy kandúr dörgöl zött: mennének végre egeret hajkurászni. A fiú csak nézett,
amíg el nem érték városkaput. Valami gombócot érzett a torkában. Sírni szeretett volna.
De a kísértetek nem tudnak sírni.

A hegyek gyökerénél, a sötétben a rothadás kútfeje pihent. A parányi mag, amivel az

aquir fajta a halált hintette el a világon. Az az ostoba aquir nem fejezte be a szertartást.
Most ide van zárva. De lesz, aki majd segít neki. Lesznek. Ezrével. Mert a láva nem
emésztette el.
A tizedik jegy hiányzik. Nincs, ami korlátozza az útját. Semmi. Lassan beszövi a vilá-
got, s ez lesz az hálója és terített asztala. S nem látja senki, csak a szánalmas árnyak,
akik majd a világot járják és még a fájdalmukkal is t szolgálják. is csak a dolgát teszi.
is csak szolgál…
Kár, hogy nem tudnak sírni…

152
 UTÓSZÓ

„A Jó gy z, és a Gonosz elnyeri méltó büntetését.”

Szeretünk hinni ebben, bár a valóság általában éppen az ellenkez jét állítja. A való-
ság nem fehér és fekete. A valóság szürke.
Van egyáltalán jóság és gonoszság? Végig ez a kérdés foglalkoztatott, amíg Up-
Umbar sötét utcáin jártam.
Ott lapult ez a sötétség a napfényes álarc mögött. És jó oka volt megmutatkozni.
Ynev fantáziavilága – ha nem is teljesen – a mi Földünk parafrázisa. S ugyanakkor a
Föld is hasonlít Ynevre. Az ottani dolgoknak megvannak az itteni párjai.
A kegyetlenség. A sötétség, a kilátástalanság, a kiüresedés. A testi és lelki kínzatá-
sok. Az érzés, hogy többet már nem adhatunk, és nem veszthetünk, mert már minden
odavan, s mégis… Elég példát találhatnók a római cirkusztól az orosz gulágig, csak
gy zzük számlálni!
Az elf-aquir háború, ami más szemszögb l vizsgálja ezt a két népet. Két faj, öregek,
sokat látottak, de annyira nem bölcsek, hogy ne háborúzzanak. Maguknak valóak, ön-
ek, kegyetlenek. Korok óta nyalogatják a sebeiket, és csak gy lölni tudják egymást.
Az egész világ kicsi lenne kett jüknek. Mint sötét testvérpár vívják a maguk id tlen har-
cát rég elfeledett sérelmekért.
A rózsák háborúja vagy a volt Jugoszlávia vérfürd i intenek, hogy van, hogy a holló is
kivájja a holló szemét.
Az aquir relikvia, amit a tökéletes fegyver és a világuralom vágya hívott életre. Akár-
csak az atombombát. Damoklész kardja ez, ami mindig fölöttünk függ egy hajszálon. S
hogy van-e jó és rossz?
A jó nem igazán jó, a gonoszban is akad mindig valami szánandó. Néha, az, amit go-
nosznak hiszünk, egyszer en csak más.
Sokszor föl sem ismerjük igazán a kett közötti keskeny határt.
Az ynevi történéseket magunk körül is láthatjuk, még ha be is hunyjuk a szemünket.
Mert ezek a dolgok léteznek, akár tetszik, akár nem. Azzal, ha a sz nyeg alá söpörjük
ket, csak magunkat áltatjuk. Vallhatjuk, hogy a mi világunk jobb. Megmerítkezhetünk a
fantáziavilágban. Szembesülhetünk a gondjaival. Eltöprenghetünk rajtuk. Azt azonban
nem szabad elfelejteni, hogy a legkomorabb és legkegyetlenebb látomás is bel lünk,
emberekb l fakad.
Mert a mi valóságunk felülmúlja a képzeletet is.

Peter McSky

153
 FÜGGELÉK

(aqu.) – aquir
(asz.) – aszisz
(cra.) – crantai
(elf) – elf
(gor.) – gorviki
(kra.) – kráni közös
(kyr) – kyr
(pya./köz.) – pyarroni, azaz közös
(sha.) – shadoni

Aipus Laevyst (kyr) – Tengeri kígyó. Szerencsétlen elnevezés, hiszen Ynev tengere-
iben nem él, leginkább a Nyugati-óceánban honos. Több ízben hírt adtak felbukkanásá-
ról a Riegoy-öbölben, s egy hatszáz láb hosszú példánya állítólag ott vet dött partra.
Mondják, a kontinensek közti hajózás veszélyeinek egyike: a nyílt óceánon habozás
nélkül megtámadja a hajókat.

algabor (pya./köz.) – Csupán nevében bor, valójában egy különleges algafajtából ké-
szült, méreger s, pálinkaszer párlat. Jószerével csak a Riegoy-öböl városállamaiban
szerezhet be, ám az utóbbi években egyre népszer bb Abaszisz és Toron tengerjárói
között is.

Anach Drag (gor.) – A szavakkal ölés m vészete. A gorvikiak szellemi sportja, amely
kett s célt szolgál: egyfel l frissen tartja a szellemet, és a szellemiséget; ezenkívül ál-
landóan figyelmezteti résztvev it, hol a helyük a társadalmi ranglétrán, és hová juthat-
nak kell ravaszsággal, kitartással.

Anangha' Luha (elf) – A Kiszakadott elf Házak által használt temet t nevezik így. Kü-
lönös gonddal – Morranának, a Csarnokok Úrn jének – szentelt liget, melyben felerészt
uscay-ha, felerészben magyal n . Közepén minden esetben forrás található.

Annir (cra.) – Crantai eredet hatalom. A Birodalom fénykorában valószín leg kisebb
tengeri istenség lehetett, ám a Szakítás Éve (amikor éppúgy megtagadták, mint a többi
crantai égbenlakót) után, kultusza feledésbe merült. Neve, Ann-hu-ír formában szerepel
a Tagadás Tekercsén. Tisztelni a Hatodkor végét l kezdték újra; rítusa a maldár slakók
szájhagyományán alapul. Nincs róla pontos feljegyzésünk, hogy mikor manifesztálódott
el ször, de gyanítható, hogy a Hetedkorban már éves rendszerességgel megjelent Up-
Umbar partjainál. A pyarroni vallás könnyebb terjedése érdekében Antoh egyik megtes-
tesülésének nyilvánították Pyarron hittudósai: az anyagi síkon való rendszeres felt né-
sét pedig angyalformának nevezték, így kerítve kibúvót az si Egyezmény szigorú kité-
telei alól. Az utóbbi kétszáz évben több ízben is felmerült a lehet sége, hogy halál-
istennek nyilvánítsák – az Inkvizítorok Szövetsége hatszor kezdeményezte –, azonban
politikai okokra való hivatkozással, minden alkalommal elkerülte a kiközösítést.

154
 Árnyak Ajtaja/Árnyékkapu (pya/köz.) – Alapvet – bár meglehet s hatalmat igényl
– boszorkányb báj, amely utazás nélküli helyváltoztatásra szolgál. A teleportációnál lé-
nyegesen nehézkesebb és lassúbb, viszont pontosabb is.

bagra-gurat (kra./aqu.) – Kráni, aquir kifejezés – jelentése: segít –, amellyel a szol-

ganépeket illetik, noha roppant tágan értelmezik: a Köteles Rendek harcosain kívül, a
nemtelen parasztot is így nevezik. Aquir használatban nincs többlet jelentése, mindenki
más szájából halálos sértésnek számít.

coquat (gor.) – Gorvikban használatos pénzegység, körülbelül másfél északföldi

ezüstöt ér.

corga (gor.) – kráni eredet kifejezés: olyan falu, mely az ott él harcosok (fejva-
dászok) kiképz központja is egyben. A közösség apraja-nagyja a gyilkolás mesterségét
veli, ez a munkájuk; kardjukat, tudásukat adják bérbe annak, aki megfizeti.

Dac cruh! (gor.) – Kifejezés, jelentése: Hallgass és engedelmeskedj!

Dac cwah! (gor.) – Kifejezés, jelentése: Várj és engedelmeskedj!

Dac' mazeggo (gor.) – Kifejezés, jelentése: Mindhalálig tartó bosszú.

Dac' rangh! (gor.) – Kifejezés, jelentése: Körültekint en el re!

Dac' roah! (gor.) – Kifejezés, jelentése: Menj és engedelmeskedj!

daccant (gor.) – különösen sz k, ambraselyemb l készült n i ruha.

da-corga (gor.) – Klánbáró; olyan földbirtokos, aki egyben valamilyen – többnyire alvi-
lági – klánban is vezet posztot tölt be.

Dra-Ahhad (gor.) – Gorvik egyik legnagyobb folyama, Abradót szeli át. Forrásai a
Manta am Gorvikban erednek, és mire a tengerig ér, száz láb szélesen vágtat, mélysége
helyenként a húsz lábat is eléri.

dragab'chan (gor.) – A gorviki halásznyelv egyetlen tengeri csigát nevez így: búgó-
csigának. Háza selymes, gyöngy ragyogású – a gorradonok kedvelt ékszer alapanyaga
–, hírét mégis hangjáról nyerte: ha valaki füléhez szorítja, csodálatosan búgó, sziréndalt
hall. A dallam enyhe, mágikus természettel bír; gyengébb akaratú emberek órákig is ké-
pesek fülükhöz szorítani. Mondják, bizonyos férfier növel hatással jár használata, ám
ezt tudós természetbúvárok eddig nem er sítették meg.

gayaccafa (elf/pya./köz) – A Riegoy-öböl mellett shonos fafajta. Különös, aranyló

színével és könny megmunkálhatóságával szerzett hírnevet.

gon-corga (gor.) – kráni eredet , gorviki kifejezés, jelentése: fejvadász, azaz corga-fi;
a shadoniba némiképp torzultan, „gorviki fejvadász” értelemben került át.

gonna-corga (gor.) – a gon-corga n nem megfelel je.

155
 Grokhan napja (kra./gor.) – Antoh második havának terciusa. A pyarroni vallásban
Antoh ébredését ünneplik e napon, és Dél-Yneven a hajózási id szak zárultát jelzi. Az
szi napéjegyenl séggel esik egybe. Kráni rítusáról meglehet sen keveset tudunk, így
az sem ismeretes: ki vagy mi légyen Grokhan, akir l az ünnepet elnevezték.

Gurakk-Atam (asz.) – Gladiátorok és hivatásos szeret k körében divatos ajzószer,

mely fokozza az éberséget, kitartást és frissességet kölcsönöz. Használójának pupillája
kitágul, vérnyomása és testh mérséklete megemelkedik. Állítólag étvágytalanságot – s
ezzel testsúlycsökkenést – okoz, de ez nem általános érvény ; szervezete válogatja.
Hosszútávú, rendszeres fogyasztása súlyos következményekkel jár: rabja ingerlékennyé
és rosszindulatúvá válik, emlékez képessége – erkölcsi érzékével párhuzamban – tra-
gikus szintre zuhan. Leggyakrabban mentalevélbe csomagolt, szúrós szagú, fehér por
formájában kereskednek vele – majd minden nagyobb városban könnyedén hozzáférhe-
.
In tanem corra, gan langar Sciak! (gor.) – Jelentései: „Ami van, az volt már, és újra
lesz!” Ranagol egyik f hitvallása gorviki hittudományok szerint, a Fekete Zsoltárkönyv-
ben található.

irombamacska (pya./köz.) – A dwoonok által Ynevre telepített macskafaj, amely az

shonos jószágokkal ellentétben kedves, ragaszkodó alkat. Elnevezését valószín leg
komikus alkatának és meglehet s méretének köszönheti: nem ritka a 20-25 kilósra tere-
bélyesed példány sem.

Kárpiton túl (pya./köz.) – A túlvilági élet lehet ségének, az újjászületés körforgásá-

nak közkelet kifejezése. Az elnevezés abból a hiedelemb l fakad, hogy a halál után a
lélek nem semmisül meg, és nem távozik túl messzire sem, éppen csak az Els dleges
Anyagi síkot az Éteri síkoktól elválasztó, misztikus Kárpiton túlra kerül.

Manta am Gorvik (gor.) – Hegység Gorvikban, Abrado tartományban.

morra-onarta (gor.) – Gyilkosság. Szó szerint: halál-szolgálat; eredetileg csak a

becsületbeli ügyben végrehajtott, vagy az elkövet hatalmának növelését célzó tettekre
alkalmazott kifejezés.

Perpetuum (kyr) – A Hatodkorban elterjedt, mechano-mágikus szerkezet, melyet

csak sárga fémekb l – naplunír, arany, réz, bronz – készítettek.
Els példánya egy Everian Holchos-nak nevezett, különös idegen nevéhez f dik,
aki a legendák szerint a Kapuk Palotáján keresztül érkezett Ynevre. Más feltételezések
viszont úgy tartják, Holchos – az Északon akkor még ismeretlen – Gilron korai manifesz-
tációja lehetett. Bármi légyen az igazság valójában, tény, hogy korának legnagyobb
mechano-mágusa volt, ereje vetekedett a híres szerafisták hatalmával. Minden bizony-
nyal ez okozta vesztét, mert IX. Astrittio, Dawa Máguskirálya a halála fel l rendelkezett.
Az uralkodó akaratát Massader Urri teljesítette be, aki – a hatodkori krónikások feljegy-
zésében legalábbis ez áll – három démon is tudott egyszerre lenni. Everian Holchos he-
tekig védte magát Urri és a kíséretében szolgáló tris-i idéz mágusok ellen. A fennma-
radt források tizenkilenc hatalmas, embernél is nagyobb perpetuumról tesznek említést,
és arról: Urri csak azt követ en tudott gy zedelmeskedni, hogy – veeasen-b l származó
– árnyékharcosai homokkal ártalmatlanná tették a szerkezeteket. A perpetuumok és a
mechano-mágia tudománya azonban túlélte ezt a csapást. Legismertebb mesterei bizo-
nyosan Kahréból származó renegátok, akikr l azt suttogja a szóbeszéd: titkos helyen

156
 riznek egyet az óriás perpetuumból, amelyben – állítólag – a mai napig rzik Holchos
tudatának lenyomatát.

prefedon (gor.) – Klánok és tarantolók vezet inek tiszteletteljes megszólítása.

ragnos (gor.) – Az egykor tutor maiorisnak nevezett klánvezet gorviki elnevezése.

Jelentése pók.

ramiera (kra./gor.) – a gorviki fejvadászklánok kráni eredet fegyvere, különböz mé-

retekben el állított, a hegy felé jellegzetesen elkeskenyed , kétél penge. Forgatásában
nem egy alvilági testvériség tagjai is gyakorlatot szereznek

Ranashavik (gor) – a köznapi szóhasználatban bíboros, rituális szövegekben – nagy

kezd bet vel – a B rkönyv és a Ranagol-mítoszok állandó szerepl je, a szent színek
egyikét megtestesít Vörösbe Öltözött.

sacerdos (gor.) – Ranagol papjainak Gorvikban ismert megnevezése. Megszólítás-

ként is használatos, ilyenkor mindig visel je neve elé kell helyezni.

saggia (gor.) – klán, szervezet, régies értelemben nagycsalád.

signiaríssa (gor.) – a saggia nagyasszonyának kijáró megszólítás.

soror/sorora (sha./gor.) – N vér; eredetileg a shadoni apácarendekben használt szó,

mely mára szélesebb jelentést nyert. A csak n kb l álló boszorkány- vagy
fejvadászklánok, szekták tagjainak gyakori megnevezése.

treverole (gor.) – A corgák Kismestereinek neve és megszólítása egyben.

uonoverole (gor.) – A szó jelentése nagytisztelet . A saggiák és tarantolók vezérei-

nek, a városokat vagy tartományokat uraló alvilági szervezetek pátriárkáinak tisztelettel-
jes megszólítása.

uscayha (elf) – Az elfek szent fája, számtalan mágikus és szakrális szertartás nélkü-
lözhetetlen kelléke, Narmiraen teste. A bel le készített nyílvessz k, amulettek, szent
tárgyak különleges fontossággal bírnak az elfek szemében. Szép erezete és színe miatt
az emberi társadalmakban gyakran használják bútorok, padlódeszkák, falakat burkoló
lécek készítésére, melynél nagyobb szentségtörést nemigen ismernek az elfek.

157