AZ UTAZÁS

FELFEDEZŐ-TRILÓGIA 1.
GREG WEISMAN

Szukits
2021
 ÚTMUTATÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ

HOSSZÚ ÉVEK VÁRAKOZÁSA UTÁN ÚJRA MAGYAR NYELVEN

jelennek meg Warcraft könyvek. A Krónikák-sorozat lapjain bepillantást
nyerhetünk egy elképesztően színes és összetett világ történelmének
hátterébe, a regények pedig egy-egy fontosabb karaktert és eseményt
mutatnak be.
A fordítás, szerkesztés és lektorálás folyamán igyekeztünk a lehető
legegységesebb magyar változatot nyújtani. Ennek megfelelően a fordítások
továbbviszik a Göncz Árpád és Réz Ádám által A Gyűrűk Urában
meghonosított hagyományokat, de egyben alkalmazkodnak is a játékosok
igényeihez.
Annak érdekében pedig, hogy minden olvasónk könnyedén eligazodjon a
tulajdonnevek rengetegében, és nehézségek nélkül be tudja azonosítani a
szereplőket, valamint a helyszíneket, minden kötet végén elhelyeztünk egy
magyar-angol szószedetet és egy Warcraft glosszáriumot.
Havasi István
Szukits Könyvkiadó
 ELSŐ RÉSZ

A Hullámjáró fedélzetén
 ELSŐ FEJEZET

A Fény és az Utazás álma

Aramar Thorne elfordult a Fénytől, ami szólította. Egészen eddig

követte, át a tengeren – hajó, csónak vagy tutaj nélkül amíg a tajték és a
hullámok el nem tűntek a lába alól. A parton találta magát, a különös Fény
azonban tovább szólongatta. Nem a nap fénye volt, sem a holdé vagy a
csillagoké, amelyek képeit az anyja mutatta meg neki, miután az apja eltűnt.
Aramar akkor töltötte be a hatodik életévét, az anyja pedig ezek alatt a
csillagok alatt ígérte meg neki, hogy Greydon Thorne-t meg fogják találni.
Nem, ez másfajta Fény volt: nem egyetlen ponton maradva lebegett az
égbolton, hanem állandóan változtatta a helyét, ám az útját nemhogy
kiszámítani, de még követni sem nagyon lehetett. Aram mégis azon kapta
magát, hogy feléje indul. Nem tudatosan döntött úgy, hogy folytatja az utat,
csak lépkedett tovább, a poros sivatagokon, a gyér erdőségeken, a
posványos mocsarakon és a sűrű dzsungeleken át. Csak akkor torpant meg,
amikor hirtelen, egy hatalmas hegy állta el az útját, mely mintha a földből
nőtt volna. A Fény azonban anélkül, hogy bármilyen hallható hangot adott
volna ki, tovább szólongatta, a nevét kiáltozva:
– Aram! Aram!
A hang úgy ragadta meg, mintha egy kéz szorult volna össze a szíve
körül, majd fájdalmasan a levegőbe emelte, és hamarosan már a napfényben
szárnyalt, a felhők között, majd eső és villámok közepette. Az egyik villám
mellette cikázott el. Annyira közel, hogy Aram libabőrős karján
megperzselődött a szőr. Ám a ragyogó Fényt még a villámcsapás sem
homályosíthatta el.
Olyan messzire utazott, hogy a Fényt megtalálja, hogy az megmenthesse,
visszaadja neki az apját, és hazavigye Aramot, hogy ismét találkozhasson az
anyjával, Robbal, Robertsonnal és Selyával, de még Kormossal is. Ám
abban a pillanatban, amikor végül sikerült elérnie, a Fény elvakította, ezért
Aramar elfordította a tekintetét.
– Aram! – szólongatta a Fény. – Neked kell megmentened, Aram...
A fiú azonban elfordult tőle.
 A Fény még egyszer, utoljára a nevét kiáltotta...
– Aramar Thorne! Vonszold ki magadat az ágyból!
Aram felriadt, és olyan gyorsan ült fel, hogy fájdalmasan beütötte a
homlokát a felső ágy aljába, amit csupán nyolc-kilenc hüvelyk választott el
a fejétől. Hat hónapja szállt fel a hajóra, és – tekintettel arra, hogy ez idő
alatt hányszor történt meg vele az iménti eset, csak mert nem tanult a saját
hibájából – lassan azt hitte, az ágy mostanra maradandó nyomot hagyott a
homlokán.
Az utazásról és a Fényről szóló különös álom emléke azonnal kezdett
elhalványulni az elméjében. Aram minden erejét megfeszítve próbált
belekapaszkodni, hogy legalább egy apró szilánkját megőrizhesse, de az
álom más akart.
A hajó másodtisztje, Makasa Flintwill, bármennyire is élvezte egykor a
látványt, már nem tudott szórakozni azon, ahogy Aram betöri a saját fejét.
A tény, hogy a kölyök nem bírt magától felkelni, sőt csak akkor volt képes
rá, ha Makasa két percen át egyfolytában kiabált hozzá, újabb bizonyítékául
szolgált annak, nincs keresnivalója a Hullámjáró fedélzetén. Makasa már a
fiú látványát sem bírta, a kapitány azonban – anélkül, hogy erre valóban
parancsot adott volna – az ő gondjaira bízta. Ám arra sem kapott határozott
utasítást, hogy kesztyűs kézzel bánjon az ostoba ifjonccal. Mivel belefáradt
a kiabálásba, Makasa megragadta a fiú csupasz bokáját, és lerángatta az
ágyról.
Aram a hátsóján landolt. Az arca megvonaglott a fájdalomtól, és
felpillantott a végzetére. A tizenhét éves Makasa csupán öt évvel volt
idősebb nála, de még akkor is legalább féllábnyival fölébe magasodott, ha
Aram vigyázzba állva kihúzta magát. Most szó szerint föléje tornyosult.
Aram pislogott, próbált összpontosítani. A Makasa mögötti fedélzeti
nyíláson át beszűrődő fényben a lány fekete bőre szinte összeolvadt a
fedélköz sötétségével, Aram homályos tudata számára pedig alig tűnt
többnek egy árnyalaknál. A jelenlétét és a karizmáját azonban nagyon is
érzékelni lehetett. Az öt láb és tíz hüvelyk magas, szikár, izmos Flintwill, a
fejformáját követő, rövidre vágott göndör hajával maga volt a féktelen
természeti erő, Aram azonban, a legnagyobb balszerencséjére, nem
bizonyult rendíthetetlen hegyfoknak.
Makasa a tunikájánál fogva talpra rángatta a fiút.
– Öt perc múlva kikötünk – mormogta. – Vedd fel a cipődet, és két perc
múlva találkozunk a raktérben!
 Aramnak először fel kellett mennie, hogy aztán lemehessen. Miután
felhúzta a térdzokniját és a cipőjét, vizet locsolt az arcára, majd felmászott a
friss levegőre.
A part felé pillantott, hetek óta most látott először szárazföldet, aztán
sietősen a raktér felé indult. A kikötéshez készülődő tengerészeket
kerülgetve végigrohant a fedélzeten, ám tudta, nem számít, milyen gyorsan
ér oda, a Hullámjáró másodtisztjének sosem lehet elég gyors.
Átlendült a raktér lejárónyílásán, majd megragadta a létra szélét, és gond
nélkül lesiklott rajta. Legalább ezt a trükköt sikerült elsajátítania.
A talpa a hajófenékhez koppant.
Idelenn alig volt fény, a levegő pedig penésztől és halszagtól bűzlött.
Makasa természetesen már itt várakozott. Háttal állt Aramnak, de már
azelőtt elkezdett parancsokat kiabálni a fiúnak, mielőtt leért volna.
– Az a hordó, és a négy láda kirakodásra kerül. Segíts a hordóval, aztán
gyere vissza a ládákért! Ügyelj arra, hogy azokat küldd fel, amiket kell!
Aram nem felelt, és ez mindkettőjüknek megfelelt így. A hajón töltött
első pár hét során a fiú megpróbálkozott az „igenis, hölgyem!”, az „igenis,
asszonyom!”, és az „igenis, uram!” kiáltásokkal, de mindegyikre csak
fintorgás volt a válasz. Aztán következett az „igenis, másodtiszt!”, az
„igenis, Flintwill!”, de még az „igenis, Makasa!” is, de egyik sem tűnt
megfelelőnek. Ezért Aram végül felhagyott azzal, hogy a nevén vagy a
titulusain szólítsa a lányt, és inkább igyekezett egyáltalán nem szólni hozzá.
Az oldalára billentették a hordót, és miközben átgörgették a raktárén,
Aram érezte, hogy a tartalma ide-oda lötyög.
– Mi van benne? – csúszott ki a száján a kérdés, mielőtt még
visszafoghatta volna magát.
– Keményre főtt tyúktojás, ecetes pácban – felelte Makasa baljóslatúan,
mintha azt akarta volna elérni, hogy Aram kétségbe vonja a szavait.
A fiú undorodva elfintorodott.
– Kinek kellene ecetes pácban eltett főtt tojás?
– Csak várj, és meglátod! – mondta Makasa, és elmosolyodott, aznap
reggel először. Vagy talán abban a hónapban először.
Aram megrázta a fejét. Erre a gesztusra magától szokott át, mivel úgy
tűnt, Flintwill rendkívül bosszantónak találja a szemforgatást, és nem akart
még egy okot adni a másodtisztnek arra, hogy utálja őt.
Rágördítették a hordót a rakodóhálóra, ami azonnal köréje is fonódott,
ahogy a fedélzeti matrózok nekifeszültek a köteleknek, és húzni kezdték
felfelé.
Makasa minden további szó nélkül felmászott a létrán, hátrahagyva
Aramot, aki visszament a ládákhoz. Mivel nem voltak lepecsételve,
lefeszítette az egyik tetejét, hogy kielégítse a kíváncsiságát. A ládában régi,
széthasadt nyelű, kicsorbult balták, törött kések és kardhegyek, valamint
rozsdás szögek hevertek. Végigpillantott az apja hajójának rakterén, ami
zsúfolásig volt ilyen ócska, értéktelen kacatokkal, amelyekre egyetlen
épeszű embernek sem lett volna szüksége. Greydon Thorne kereskedelmi
vállalkozása azonban épp ilyen hasznavehetetlen vacakokkal foglalkozott.
A Hullámjáró – Azerothot járva – a Szövetség és a Horda partjain egyaránt
kikötött. Ahogy mindenütt másutt is a két terület között. Thorne kapitány a
félhomályban maradva üzletelt. Egy kis alkudozás itt, egy kis egyezkedés
ott. Ha volt is belőle valami haszon, azt Aram nem látta. Ismét megrázta a
fejét.
Négyszer járta meg az utat a hálóhoz, minden egyes alkalommal
ráhelyezve egy-egy ládát, amit aztán felhúztak. Nézte, ahogy kiemelkednek
a fénybe, és mindez nagyon emlékeztette valamire... De nem tudott rájönni,
mi lehet az.
Elhessegette a szunnyadó emléket, és követte a ládákat a szabad
levegőre.
A fedélzetre érve a hátára mért hatalmas ütés fogadta, amitől kiszorult a
szusz a tüdejéből. Az ütést egy kemény hang követte.
– ’Reggelt, Greydon fia!
– Kérlek, ne szólíts így! – mondta Aram, miközben próbált levegőhöz
jutni. Megfordult, és egy cseppet sem lepődött meg azon, hogy a
Hullámjáró elsőtisztje széles mosollyal nézett rá. A köpcös, vörös szakállú
törp, Egyistenes Durgan alig volt magasabb öt lábnál, ám a súlyra legalább
száznyolcvan fontot nyomott. Aram nemigen látta Makasát mosolyogni, ám
Durgan arcáról még ritkábban tűnt el a mosoly.
– Hogyne, Aramar! – felelte színlelt bűnbánattal az elsőtiszt. – Hát
persze! Hisz’ a magad ura vagyol! Akármilyen satnya is legyél...
Az öt láb és négy hüvelyk magas Aram mosolyogva lenézett a törpre.
Tudta, a korához képest elég magas, és minden oka megvolt azt hinni, még
magasabbra fog nőni. Ennek ellenére Durgan szórakoztatónak találta, hogy
satnyának nevezheti ifjú barátját, Aram pedig örült a törp jókedvének,
leginkább azért, mert a legénység összes tagja közül ő volt a kedvence. Ez
alól még Aram apja, a hajó kapitánya, Greydon Thorne sem képezett
kivételt.
– Azt’ nálad vagyon-e a becses kis könyved? – kérdezte vidáman
Durgan.
– Mindig – paskolta meg Aram a nadrágja zsebét.
– Remek! Lehet, hogy láthatsz valamit, ami tán megér pár oldalt.
Lehorgonyoztunk. Az öreged aztat mondja, partra szállunk.
Aram egy röpke pillanatig érezte azt a bizonyos késztetést, hogy
megmondja a méltóságos Greydon Thorne kapitánynak, pontosan mit
csináljon a parancsaival. Az apjával való kapcsolata meglehetősen
bonyolult volt... Ám igazság szerint Aram már alig várta, hogy végre ismét
szilárd talaj legyen a lába alatt, ezért most nem lett volna értelme lázadozni.
Ráadásul gondolatban hallani vélte az anyja, Geya szavait: „Hol a harag
nyertes, ott vesztes a nyugalom, gyermekem!”
Aram, miután elszenvedett Durgantól egy újabb barátságos, bár
fájdalmas hátbaveregetést, a pallóhíd felé indult.
 MÁSODIK FEJEZET

Akin a gnoll nevet

Aram néhány lábnyival lejjebb sétált a pallóhídon, majd oldalra ugorva a

meredek partra huppant. Nem egy átlagos öbölben jártak, hanem Pusztulat
partjának egy természetes kis kikötőhelyén, ahol a Hullámjáró gyakorlatilag
kivitorlázhatott a partra. A hordó és a ládák már a homokon sorakoztak,
mellettük Makasa Flintwill-lel és Aramar apjával, Greydon Thorne
kapitánnyal.
A hajszál híján hat láb magas Greydon szikár, ám izmos alkatú volt. Sűrű
sötét haja és szakálla épp csak őszülni kezdett, míg göcsörtös orrnyergén jól
látszott, hogy többször is eltört. Szürke szeme azonban szinte nevetett, és a
szája sarka is felfelé húzódott, amikor észrevette, hogy a fia közeledik.
– Készen állsz? – kérdezte vidám hangon.
– Mire? – kérdezett vissza sötét ábrázattal Aram. Minél szélesebben
mosolygott az apja, a fiú rendszerint annál kevésbé érzett késztetést arra,
hogy viszonozza.
A kapitány azonban ez egyszer nem törődött ezzel. Őszintén nevetett, és
Durgan felé biccentett, aki a hajó fedélzetéről figyelte őket. Az elsőtiszt
háromszor megkongatta a hajó vasharangját, mire Aram kivételével
mindenki a part szélén húzódó erdő fái felé fordult.
Aram tekintete ide-oda járt az apja és Makasa, valamint az erdő között.
Észrevette, hogy a lány alaposan felfegyverkezett: a hátára egy kerek
vaspajzsot szíjazott, amelyet több rétegnyi nyersbőr borított, hogy elnyelje
az ütések erejét. A mellkasán keresztben átvetve hosszú vaslánc húzódott, a
derekán tengerészkard lógott, míg a kezében hosszú szigonyt tartott,
amelynek tompa vége a homokban pihent. Ezzel szemben az apja
derékszíjáról ezúttal hiányzott állandó kísérője a tengerészkard, és helyette
egy lenyűgöző látványt nyújtó, megvasalt bunkósbotra támaszkodott, amely
felért egészen a köldökéig. Aram hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak érezte
magát. Persze, a vázlatkönyve nála volt, ám most jobban örült volna a
tengerészkardjának.
A levelek hirtelen megrezzentek, bár Aram ezt sokkal inkább csak
érezte, mint hallotta. Valami előbukkant a fák közül, kilépett a homokot az
erdőtől elválasztó sziklákra. Ráadásul nem egyedül jött: rengeteg másik is
volt belőle. Sötét foltokkal tarkított, sárgás árnyalatú, barna bundájukkal
hatalmas kutyákra hasonlítottak, bár két lábon jártak, még ha nem is
teljesen felegyenesedve. Durva szövésű, rongyos gyapjúöltözéket és
különféle, vasból készült páncéldarabokat viseltek. Emellett mindnyájan
fegyvereket szorongattak. Rengeteg és sokféle fegyvert: bunkósbotokat,
baltákat, bolókat és még több bunkósbotot, amelyek mindegyikét hegyes
vasszegek és tüskék „díszítették”.
– Mit látsz? – kérdezte Greydon.
– Gnollokat – felelte lélegzetvisszafojtva Aram. Rendszerint gyűlölte, ha
az apja efféle kérdésekkel vizsgáztatta, de most túlságosan is lefoglalta a
látvány ahhoz, hogy nehezteljen. Tóvidéken töltött gyerekkora alatt hallott
szóbeszédeket ezekről a szörnyekről, de eddig még sosem látott gnollokat.
Pontosan olyanok voltak, amilyennek Greydon leírta őket, bár a férfi nem
említette, milyen félelmet váltanak ki másokból.
A kapitány levette viseltes bőrkabátját, hagyta, hogy az a homokra
hulljon, majd fehér inge alá csúsztatta az iránytűt, amely aranyláncon lógott
a nyakában. Aztán előrelépett, a vállára lendítve a súlyos bunkósbotot, mire
a gnollok felnevettek... Legalábbis Aram számára nevetésnek tűnt az éles,
dermesztő rikoltozás, amit hallattak. Miután a lárma elérte a csúcspontját,
lassan alábbhagyott, előbb szórványos nevetgéléssé, végül nehézkes
zihálássá válva, ami Aram számára úgy hangzott, mint amikor a családjuk
kutyája, Kormos lihegett, miután hazaért az Örökidill-tó partján való
rohangálásból.
A legnagyobb termetű gnoll – egy nőstény – előrelépett. Jóllehet alig pár
hüvelykkel lehetett magasabb Aramnál, olyan robusztus volt, akár egy
tölgyfa, széles vállai, rövid pofája és hegyes fogai voltak. Hegyes fülei
egyikében kis aranykarikát viselt, míg a másikat egy toll szúrta át.
Megvasalt bunkósbotja éppolyan súlyosnak tűnt, mint Greydoné, bár a
társaival ellentétben az övét nem tarkították hegyes fémtüskék.
– Ő itt Vihánc, a Zordkopó klán matriarchája – súgta Greydon. –
Korábban is néztem már szembe vele.
– És túlélted, hogy beszélhess róla? – kérdezte kétkedően Aram, elkapva
Greydon ravasz mosolyát és Makasa dühös tekintetét.
Vihánc balra lépve előreindult. A kapitány követte a példáját, ám ő
jobbra lépett. Aram észrevette, hogy Makasa félhüvelyknyivel feljebb emeli
a szigonyát. A kapitány is felfigyelt erre, és alig láthatóan megrázta a fejét,
mire Makasa visszaengedte a horgas hegyű fegyvert.
Aram megpróbált nyelni egyet, a szája azonban teljesen kiszáradt.
Próbált lélegezni, de úgy érezte, elfelejtette, hogyan kell. Bár nem kedvelte
az apját, nem akarta, hogy meghaljon ezzel a szörnnyel vívott küzdelemben.
Hevesen lüktető szívvel várta a közelgő összecsapást, mégis készületlenül
érte, amikor a két fél a bunkósbotokat meglendítve egymásnak rontott.
A két bunkósbot csonttörő erővel összekoppant, a fegyverek vasalása
pedig hangosabban zengett, mint a Hullámjáró harangja. Greydon
megperdült, és ismét meglendítette a fegyverét, Vihánc azonban felugrott,
erőteljes lábai a vízszintes csapás íve fölé emelték, majd miközben
aláhuppant, lesújtott a bunkósbotjával. Ám Thorne kapitány a térdét
behajlítva előregördült, így a gnoll fegyvere csak a földet találta el, mégis
olyan erővel csapott le, hogy szanaszét szórta a homokot, amiből a leesett
állal, elképedve bámuló Aram szájába és szemeibe is jutott.
A fiú levegő után kapkodva köhögni és köpködni kezdett. A szeme
könnybe lábadt, és amint szorosan behunyta, hogy a kézfejével megtörölje
az arcát, egy pillanatra eltűnt előle a küzdelem.
Hevesen pislogott, és közben várta, hogy meghallja a testet érő fa tompa
puffanását, vagy a fájdalmas kiáltást, de csak az egymásnak ütköző
husángok harangszerű csendülését hallotta. A látása végül kitisztult, így
megfigyelhette, amint az apja felfelé lendíti a fegyverét, épp csak egy
hüvelykkel hibázva el Vihánc állkapcsát. A gnoll hátrált egy lépést, ám
gyorsan összeszedte magát, és meglendítette a bunkósbotját. Próbálta
beszakítani Greydon mellkasát, mielőtt a tengerész hárításra emelhette
volna a fegyverét. Thorne kapitány azonban túl gyors volt a gnollnak, és
nem csupán megállította a matriarcha dorongját, hanem szilánkokra zúzta,
ám közben a saját bunkósbotja is kettétört.
A két harcos – a kezükben továbbra is a törött, használhatatlan
fegyvereket szorongatva – néhány lábnyi távolságból, levegő után
kapkodva nézte egymást.
– Most mi lesz? – próbálta a fiú halkan odasúgni Makasának, de a szája
úgy kiszáradt, hogy csak érthetetlenül krákogott.
Ennek ellenére Makasa dühösen lepisszegte.
Thorne kapitány hirtelen hátravetette a fejét, és felnevetett, aminek a
visszhangját Aram a háta mögül hallotta. Hátrapillantott, és látta, hogy
Durgan a hajó fedélzetén állva hahotázik. Aram ismét Vihánc felé fordult,
akinek résnyire nyílt szájából halk morgás tört elő... ami hirtelen magas
hangú vihogássá változott, ékes bizonyítékként szolgálva, honnan kapta a
nevét a matriarcha. Hamarosan a parton ácsorgó összes gnoll, akárcsak a
Hullámjáró legénysége, együtt nevetett Greydonnal és Vihánccal. Láthatóan
csak a döbbent Aram és a komor Makasa nem csatlakozott a mókához.
Vihánc keményen, ám barátságosan hátba veregette Greydont – nagyon
hasonlóan ahhoz, ahogy azt Durgan szokta tenni Arammal –, majd a
bunkósbotja maradványával a fiú felé bökött. Thorne kapitány odasúgott
valamit a matriarchának, mire az bólintott, és kétszer olyan hisztérikusan
kezdett nevetni. Aram érezte, hogy az arca kipirul a haragtól, az apja pedig
ennek láttán abbahagyta a nevetést. A tekintete egy pillanatra
elszomorodott, aztán leplezve az Aram számára ismeretlen eredetű
fájdalmat, ismét vidám arckifejezést öltött.
– Most már kereskedhetünk? – kiáltotta hangosan.
– Igen! – felelte torkaszakadtából a gnoll, folytatva a vihogást, és
szórakozottan Aram felé pillantott. Aztán odaintett a klánja tagjainak, akik
előrecipeltek négy vaskos nyaláb gunnera levelet. Egy veszélyesnek tűnő
hím – akinek fülét, orrát, ajkát és szemöldökét számos testékszer díszítette –
a hordó tetejére tette az egyik nyalábot, majd óvatosan szétbontotta a
vastag, ám hajlékony leveleket, amelyek alól hosszú füstölt hús csíkok
bukkantak elő.
– Vaddisznó hús – mondta Vihánc. – Legjobb, mit egy Zordkopó
készíthet. Tizenhat csomag. És tizenkét csomag kőpikkelyes tőkehal.
Thorne kapitány megsimogatta a szakállát, míg Vihánc mancsszerű
kezével megkopogtatta a hordót, és hallgatta, ahogy annak tartalma ide-oda
lötyög. Aram látta, hogy a matriarcha nyála csorogni kezd, szó szerint
alácsepegve a homokra.
– Az, mire gondolok? – kérdezte éhesen.
– Az – bólintott Greydon, majd kinyitotta a legfelső ládát, és elővett
belőle egy viharvert baltafejet. – Valamint négy ládányi használatra kész
vas.
Vihánc elmosolyodott, kivillantva az összes fogát.
– Thorne tüskéi – mondta nevetve, ám a szemei valami másról
árulkodtak, ami Aram számára idegességnek tűnt, az okát azonban nem
tudta.
Thorne kapitány továbbra is keményen kézben tartotta a helyzetet.
– Mint látod, sok kincset hoztam. Ellentétben a tizenhat és a tizenkét
csomaggal. Tudod, hogy ez nem elég, matriarcha.
Vihánc ismét felmordult, Aram pedig látta, hogy Makasa fogást vált a
szigonyon. A matriarcha azonban a morgást abbahagyva intett egyet, mire a
dzsungelból újabb batyukat cipeltek elő.
– Húsz és húsz! – vakkantotta Vihánc. – Ennyi! Utolsó ajánlat!
– Megegyeztünk! – felelte a kapitány, mire az üzletkötés minden
résztvevője felujjongott. Még Makasa is üdvrivalgásban tört ki. Aram azt
vette észre, hogy bár kissé megkésve, de őt is magával ragadja a pillanat.
Pár másodperccel később csatlakozott az ujjongáshoz, kisebb zavart
okozva, ezért Vihánc feléje intett.
– Fiad kissé lassú eszű? – kérdezte nevetve a matriarcha.
– Nem lassú eszű – nézett a fiára Greydon. – Csak újonc.
Aram összefonta a karját, és komoran az apjára nézett.
– Mi az? – kérdezte Greydon. – Újoncnak lenni nem rossz dolog.
Aram ellenállt a késztetésnek, hogy forgatni kezdje a szemeit, és inkább
megrázta a fejét.
Miután kinyitották a hordót, Aram kis híján öklendezni kezdett az
ecetben pácolt tojás bűzétől. Még a sztoikus Makasa arca is elzöldült egy
kicsit. Vihánc és a Zordkopó klán tagjai azonban vidáman vonyítottak. A
matriarcha félreütötte az egyik hatalmas, testékszerekkel teli hím mancsát,
majd belenyúlt a páclébe, és kivette belőle az első tojást. Óvatosan tartotta a
karmai között, úgy emelve fel, mintha egy gyémánt lenne, amelyet meg
akar csodálni. Aztán bedobta a szájába. A feje ide-oda mozgott, ahogy
élvezte a tojás ízét. Aram olyan elképedve nézte a matriarchát, hogy még a
hányingeréről is elfeledkezett.
– A gnollok számára az ecetes tojás igazi ínyencségnek számít – mondta
Greydon.
Aram összerezzent. Észre sem vette, hogy az apja odalépett mögé.
Tagbaszakadt termete ellenére Greydon Thorne meglepően halkan mozgott.
– Azt látom – felelte Aram. Próbált hűvösnek és közönyösnek tűnni, de a
kíváncsisága győzedelmeskedett a vágya felett, hogy elmenjen az apja
közeléből. Nézte, ahogy a gnollok felnyitják a négy ládát, elámulva a törött
pengék és régi patkószögek láttán, és mielőtt észbe kaphatott volna, kérdő
tekintettel az apjára nézett.
– A Zordkopó klánnak nincsenek kohói – mondta a kapitány, miközben
felöltötte a bőrkabátját, és eligazgatta a vállain –, sem olyan
kovácsműhelyei, mint Glade barátodnak.
 Aramnak nem tetszett, hogy az apja a „barátjának” titulálta Robb Glade-
et, de ez egyszer elengedte a füle mellett.
– De bele tudnak kalapálni néhány szöget, baltafejet vagy késpengét egy-
egy bunkósbotba, amellyel így háromszor olyan súlyos sebeket okozhatnak.
A gnollok számára a vas ugyanolyan értékes, mint az arany.
Aram felvonta a szemöldökét.
– Vagyis átvered őket. Ráveszed őket, vegyék meg az értéktelen
vashulladékot, cserébe... – Zavartan elhallgatott. Miért cserébe? Füstölt
tőkehalért és szárított vaddisznó húsért? Aram számára úgy tűnt, a negyven
csomag hús nem ér többet, mint a hordónyi undorító tojás.
– Senki sem ver át senkit – felelte Greydon jóval türelmesebben, mint
ahogy azt Aram alighanem megérdemelte volna. Aztán hirtelen előhúzta az
inge alól a láncon lógó iránytűt, és hagyta, hogy a mellkasára hulljon. – Ezt
próbálom megtanítani neked. Hogy kinek mit adj el. Az emberek szemete a
gnollok számára kincset érhet.
– No és a gnollok készítette füstölt hús?
– Az a Nyúzó-fok kentaurjai, taurenjei és tüskéshátúi számára jelent
kincset.
– A tüskéshátúak vaddisznó húst esznek?
– Néhányan közülük igen. De a többségük inkább a tőkehalat szereti.
Aram, már-már a csodálat jeleként, megrázta a fejét.
– Egy vagyont keresel ezekkel az üzletekkel, igaz?
Mivel a fia nemigen szokott csodálattal adózni iránta, Greydon vidáman
elmosolyodott, felcsipegetve minden apró morzsát, amit Aram elszórt.
– Egy kisebb vagyont – felelte vállat vonva a kapitány.
– Ha ez az üzlet olyan barátságos és tisztességes, akkor miért kellett
megküzdened Vihánccal?
– A gnollok nem kedvelik az embereket. Alighanem azért, mert az
emberek többsége sem kedveli a gnollokat. Vihánc nem üzletelhetett velem
a klánja előtt, amíg nem mutattam meg neki, hogy érdemes vagyok a
tiszteletére.
– Akkor ez az egész csak látványosság volt?
– Igen és nem. Olyannak kell látnod másokat, amilyenek valójában, és
nem olyannak, amilyennek Tóvidék vénjei akarják, hogy lásd őket. A gnoll
egy izgága, harcos faj. Még a kölykök is tudják, mi a különbség a színlelés
és a valódi küzdelem között. Ezért valóban harcoltunk. Igazi küzdelem volt.
De észrevehetted, hogy egyikünk fegyverét sem tarkították tüskék, szegek
vagy „tövisek”.
– Igen, de attól még fegyverek voltak! Meg is halhattál volna!
– Ne mondd, hogy törődtél volna vele! – mondta Greydon, továbbra is
mosolyogva.
Aram mintha bosszankodott volna.
– Nem akarom, hogy meghalj, Greydon! – Aram tudta, az apja gyűlöli,
ha a nevén szólítja. – Csak szeretnék hazamenni.
A férfi felsóhajtott.
– Tudom, fiam, de most itt kell lenned. – Gyengéden megveregette a fia
vállát, majd odalépett a nevetgélő Vihánchoz.
Aram csak ekkor vette észre, hogy Makasa a közelben ácsorog, ezért
valószínűleg tanúja volt az egész beszélgetésnek. Aram elkapta a tekintetét,
és bár Makasa azonnal elfordult, egy pillanatra szinte szomorúnak tűnt.
Egész éjjel a parton maradtak, és együtt ünnepeltek a gnollokkal. Durgan
és a legénység többi tagja is partra szállt, egy kis hordó Mennydörgő Sörrel
együtt, hogy részt vegyenek az ünnepségen. Thorne kapitány megengedte,
hogy kibontsák az egyik csomag vaddisznó húst, amelyet aztán a legénység
megosztott a gnollokkal. Ugyanakkor kurtán odabiccentett a hajó
szállásmesterének, Mose Gantonnak, jelezve neki, hogy a többi
harminckilenc csomagot helyezzék biztonságba a raktérben.
Immár Aram is szerette volna megízlelni a „becses” vaddisznó húst,
ezért követte a hajószakácsot, Jonas Cobbot, aki a gnollok és a legénység
tagjai között sétálgatva, kóstolókat osztogatott. A Vén Cobb az időt
alaposan kihasználva különös kerülőt tett, hogy az erdő szélén ácsorgó
gnolloknak is felajánljon egy-egy darabkát a húscsíkokból, Aram pedig
egyszercsak azt vette észre, a hajószakács eltűnt a fák között. Miközben a
mulatozók többsége a sört osztogató Durganra figyelt, Cobbnak néhány
percre nyoma veszett. Aram épp kezdett volna aggódni a szakácsért, amikor
annak ősz haja ismét előtűnt, csaknem tizenkét yarddal odébb, mint ahol
bement az erdőbe. Cobb tovább osztogatta az ételt, míg végül eljutott
Aramhoz is.
A fiú megkóstolta a füstölt húst, ami olyan kemény volt, hogy amikor le
akart harapni belőle egy darabot, azt hitte, az állkapcsa kiszakad a helyéről.
De miután a falat a szájába került, el kellett ismernie, hogy kellemesen
fűszeres, és bármilyen elszántan rágta, a legkisebb falatka íze is csaknem fél
órán át kitartott. Most már értette, miért olyan értékes. Vagy inkább
megértette, pontosabban megízlelte a valódi értékét.
 A füstölt húst rágva elővette a vázlatkönyvét: egy üres lapokból álló,
bőrkötéses könyvecskét, amelyet viaszosvászonba csomagolva a belső
zsebében tartott. A nevelőapjától, Robb Glade-től kapta ajándékba, aki
csinos kis összeget fizetett érte. Legalább kétnapi, de lehet, hogy egyheti
keresetébe kerülhetett. Ez volt Aram legbecsesebb tulajdona, és minden
másnál jobban szerette. Részben azért, mert imádott rajzolni, és részben,
mert a vázlatkönyv ékes bizonyítékául szolgált annak, hogy Robb hisz a
nevelt fia tehetségében. Az anyja és a nevelőapja egyaránt amellett
kardoskodott, Aram tanulja ki a kovácsmesterséget, elvégre valamivel
muszáj lesz majd megkeresnie a betevőjét. Ugyanakkor Robb tudta, milyen
fontos, hogy a nevelt fia valahogy kifejezhesse magát, és senki sem volt
boldogabb nála, amikor Aram a vázlatkönyv első oldalára őt, a
tagbaszakadt, mosolygó kovácsmestert rajzolta le.
Aram átlapozta az oldalakat. Az elsőkön az otthonáról, Tóvidékről
készült rajzokat látott: néhány vázlat a városról és az Örökidill-tó partjáról,
egy pedig Robb műhelyéről. Voltak még állatokat ábrázoló rajzok is. Bár az
állatok többsége nemigen szokott egy helyben ücsörögni, sikerült
lerajzolnia pár lovat, egy öszvért és egy félszemű kandúrmacskát is, jóllehet
ez utóbbit kénytelen volt emlékezetből befejezni. No meg persze akadt két-
három kép Kormosról is. Ám a könyv nagy részét emberekről, főleg a
családja tagjairól készült rajzok töltötték meg. A nevelőapja alakja mellett
készített három rajzot az anyjáról, és kettőt-kettőt a féltestvéreiről,
Robertsonról és Selyáról is. Emellett együtt is megörökítette őket. Még egy
önarcképet is felvázolt, amelyet egy üveglencse segítségével és több órányi
megszállott munka árán készített, annyiszor dörzsölve le és rajzolva át újra,
amíg a papírlap vékonyabbá vált, mint egy szempilla. Ennek ellenére
Aramnak az összes közül ez a kép tetszett a legkevésbé, de mindenki, aki
látta, úgy vélte, nagyon élethű. Aram azonban nem érezte azt, hogy sikerült
volna megragadnia a saját személyisége lényegét.
A könyv harmadánál a képek Tóvidékről áttértek a Hullámjáróra, kezdve
a hajó hosszirányú ábrázolásával. A masszív kereskedelmi hajó valójában
egy átalakított kis fregatt volt: öreg, de mozgékony, és kiválóan
karbantartott. Bár itt-ott valóban be kellett foltozni, ám ezt hozzáértően
tették. A száz láb hosszú, háromárbocos vitorláson harmincfős legénység
szolgált, és nem hordozott ágyúkat, mivel a kapitány úgy vélte, a
kereskedelmi partnereinek érezniük kell, hogy Greydon Thorne és hajója
mindig békével érkezik.
 A Hullámjáró legfeltűnőbb vonása, amit Aram is megjelenített a rajzán,
a mahagóni orrszobor volt, amely egy különös, szárnyas lényt ábrázolt. A
fazettás faragású alak, amelynek inkább szögletes, mint íves szélű, sötét
lapjait simára és fényesre csiszolták, nem tűnt sem nőnek, sem férfinak.
Aram úgy vélte, a viharváradi kikötőben látott hajók gyönyörűen faragott
ember és elf nőket ábrázoló orrszobraihoz képest a Hullámjáróé nyers és
otromba. A hajót eredetileg nem ez a szobor díszítette: csak négy éve
faragta a hajóács, Tiszafa Anselm, aki egyszer megemlítette Aramnak, hogy
az alakot Thorne kapitány pontos leírása alapján készítette. De ha a
legénység tagjai tudták is, milyen jelentőséggel bír a szobor, azt nem árulták
el, Aram pedig nem akarta az apjától megkérdezni. Részben mert úgy vélte,
ez túl nagy elégtétel lenne a kapitány számára, és részben mert félt, hogy
nem válaszolna.
A vázlatkönyvben több rajz is szerepelt Durganról, akárcsak néhány
Duan Phenről, és egy-egy a legénység csaknem minden tagjáról. Még a
kapitányról is akadt egy befejezetlen kép, amivel Aram egészen jól haladt,
amíg az apja észre nem vette, hogy épp őt próbálja lerajzolni, ezért a férfi
felajánlotta, modellt áll a fiának. Aram ekkor azonnal becsukta a könyvet,
és visszagyömöszölte a zsebébe.
A legénység egyetlen olyan tagja, akit Aram – nem meglepő módon –
nem rajzolt le, Makasa Flintwill másodtiszt volt.
– Jobb, ha nem rajzolsz le abba a nyomorult könyvbe! – mordult rá a
lány ismét, amikor látta, hogy Aram előhúzza az ingzsebéből a szénceruzát.
A fiú, mint mindig, most is ugyanazt felelte Makasa burkolt
fenyegetésére:
– Megígérem, hogy nem rajzollak le, csak ha megkérsz rá. – A válasz
mindkettőjüknek megfelelt, mivel jól tudták, Makasa sosem állna elő ilyen
kéréssel, és Aram sem örökítené meg azt, aki megkeserítette a hajón töltött
idejét. Ráadásul Aram ezúttal a matriarchát akarta lerajzolni. Aztán a
testékszerekkel tarkított hímet, akit még a többi gnoll is vadállatnak tartott.
Végzetül pedig az egyik kölyköt is meg szerette volna örökíteni. Azzal,
hogy lerajzolta, egyúttal meg is ismerte őket. Bejuthatott a bőrük alá,
érzékelhette az izmaikat, a lelki szemei előtt láthatta a csontvázukat. A
kezében érezhette mindezt, és felvázolhatta a papírlapokra. Viháncot
először szörnyetegnek hitte, de most már tudta, ő sem több, mint egy
élőlény a sok közül, akárcsak Kormos és a félszemű kandúr. Vagy mint
Egyistenes Durgan. Mint Aramar Thorne.
 Vihánc észrevette, hogy Aram a kölyköt rajzolgatja, ezért odalépett
hozzá, és a vázlatkönyv fölé hajolt. Aramot nyugtalanította a matriarcha
bundájának áporodott szaga. Ám végül Vihánc csaholva felnevetett, és
odavakkantott Greydonnak:
– Fiad igazi mihaszna!
Aram érezte, ahogy elvörösödik, bár ő maga sem tudta, hogy zavarában
vagy dühében.
Vihánc azonban tovább nevetgélt, és ismét a papírlap felé fordította a
figyelmét, továbbra is fejjel lefelé nézegetve a kölyökről készült rajzot.
Aztán lepillantott a lábainál gubbasztó kölyökre, majd megint a rajz felé
fordult. Végül mordult egyet, és Aram háta mögé lépve áthajolt a fiú válla
felett. Aram érezte az arcán Vihánc forró leheletét, és benne annak a
huszonnyolc tojásnak a szagát, amit a matriarcha megevett a hordóból. A
hegyes, éles fogak könnyedén letéphették volna a fülét – vagy akár
komolyabb kárt is tehettek volna benne a fiú azonban meg sem moccant.
Több esze volt annál. Mozdulatlanul ült, miközben Vihánc a kölyökről
készült rajzot nézegette. A matriarcha légzése észrevehetően lelassult.
– Fordítsd meg levelet! – suttogta rekedten.
 Aram lapozott egyet, felfedve egy üres oldalt, mire Vihánc ismét
rámordult:
– Nem! Ne új levelet! Régi levelet mutass!
Aram bólintott, és előrelapozott a vázlatkönyvben.
Makasa az egyik kezét a kardja markolatán tartva figyelte az
eseményeket, míg Durgan elő akart hozakodni valami tréfával, Greydon
azonban látta, hogy valami nagyon különleges dolog történik, ezért az
elsőtiszt vállára tette a kezét. A törp nem szólalt meg, bár továbbra is
mosolygott. A kapitány hasonlóképp bólintott, mint ahogy azt Aram tette az
imént. Még a viháncoló gnollok is elnémultak, a matriarchára és a fiúra
összpontosítva a figyelmüket.
Aram a tagbaszakadt gnollról készült rajzhoz lapozott. Vihánc a
vázlatkönyvből felpillantva a testékszerekkel teli hímre nézett, majd rekedt
nevetést hallatott, mintha azt mondaná, az a fenevad csak rossz másolata
Aram rajzának.
– Megint fordítsd meg levelet! – mondta ismét a gnoll nő. – Régebbi
levélhez!
Aram ismét lapozott, Vihánc pedig megpillantotta a róla készült
szénrajzot. Mélyen beszívta a levegőt, és egy néma pillanatig benntartotta.
Aztán a levegőt kifújva felegyenesedett, és Aram apjára nézett.
– Ez jó varázslat. – Vihánc mindössze ennyit mondott Greydonnak, aki
újfent bólintott. A matriarcha ismét áthajolt Aram válla felett, és megint
megszólalt. – Fordítsd meg levelet!
Aram lapozott egyet, felfedve a Greydonról készült, befejezetlen rajzot.
Vihánc összehúzta a szemöldökét.
– Nem fejezted be.
– Nem – felelte a fiú.
 – Fejezd be! Fejezd be apádat!
– Én...
– Nem! Fejezd be, fiú! – Vihánc hátralépett, és a fejét rázva tovább
mormogott. – Be kell fejezned, fiú! Muszáj, különben rossz lesz varázslat!
 HARMADIK FEJEZET

Azeroth Közönséges Madarai

– A fene essen beléd, Aramar Thorne, kelj már fel!

Roppanás, nyögés, majd puffanás hallatszott. Valaki rángatta őt.
Remegés futott át rajta.
Aramar immár két egymást követő reggelen is a padlón ébredt, egyik
kezével felhorzsolt homlokát, míg a másikkal sajgó tarkóját dörzsölgetve.
Makasa lepillantott rá.
– Az apád azt mondja, eljött a lecke ideje. Kelj fel, és irány a fedélzet!
Mivel a legtöbb reggelen ez volt Aram általános parancsa, a másodtiszt
heves sürgetése ellenére nem érezte úgy, hogy jobban kellene iparkodnia,
mint máskor. Nem piszmogott, de rászánta az időt arra, hogy
megmosakodjon, fogat mosson és felöltözködjön. Amikor pár perccel
később karddal az oldalán felment a fedélzetre, látta, hogy a kapitány a
kormánynál ácsorog, egyik kezét a keréken nyugtatva, míg a másik kezével
felemelte a nyakában hordott iránytűt.
Greydon az iránytűt nézve csalódottnak tűnt. Végül visszaengedte a
mellkasára az eszközt, és végigpillantott a Fátyolos-tengeren.
A Hullámjáró dél felé tartott, megkerülve Kalimdor nyugati partjait.
Aram nagyjából ennyit tudott a helyzetükről, eltekintve persze attól a
ténytől, hogy hihetetlenül messze jártak a családja házától, amely a világ
túloldalán, a Keleti Királyságok területén, Tóvidéken állt.
Aram elfordult az apjától.
A hajó bal oldalán húzódó partot erdő borította. A fák az otthonára
emlékeztették Aramot, aki sóvárogva azon tűnődött, vajon van-e neve
annak az erdőnek.
Mintha csak olvasna a fiú gondolataiban, Durgan megszólalt:
– A helyiek az Utolsó-erdőnek nevezik. Pusztulat Utolsó Erdejének.
Egykor tán valóba’ az utolsó lehetett. Tán tudod, hogy ez az otthona a
Zordkopó gnolloknak, ahogy a tauren Vaspatájúaknak, és néhány ork, troll,
goblin és nomád tüskéshátú törzsnek is. No meg jó pár más fenevadnak is.
– Mind az Egy Igaz Isten Gyermekei? – ugratta Aram, mire Durgan
nevetve hátba veregette a fiút.
– Senki se’ vádolhassa Eonart, az Élet Megkötőjét azza’, hogy híján
volna a képzelőerőnek!
Miként azzal sem, hogy híján lenne a könyörületnek vagy a józan észnek
– gondolta Aram. Azon tűnődött, hogyan képes egy „isten” ilyen zavaros
világot teremteni, az egymással hadakozó Hordával és Szövetséggel, afféle
élőholtakkal, mint az Elhagyottak, és a többi rémálommal, amelyek az
olyan, viszonylag békés vidékek határán kószáltak, mint Tóvidék.
Nem! Robb Glade-nek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Azerothot
nyilvánvalóan olyan titánok és szellemek sokasága teremtette, akik
mindegyikének megvoltak a saját céljai, vágyai és elképzelései a világot
illetően. Aram azonban ennek a véleményének most inkább nem adott
hangot. Kedvelte Durgant, a törp különös, egyetlen istenbe vetett hite
ellenére, amelyben senki más nem osztozott vele. E tényt még maga
Egyistenes is elismerte. Aram számára rejtély volt, miért választotta Durgan
épp Eonart, megtagadva az összes többi titánt. Bár ugyanilyen furcsának
találta azt is, miért állt tengerésznek egy olyan törp, aki alig tudott úszni.
Ám Durgan különös, csípős megjegyzéseiben volt valami, ami nagyon
megnyerővé tette a törpöt, ezért Aram nem akarta komolyabban
megkérdőjelezni az elsőtiszt hitét, megkockáztatva ezzel azt, hogy viszály
kerekedjen kettejük között.
Durgan Aram vállára tette vaskos kezét, és halk, szinte cinkos hangon
megszólalt:
– Tudod, az Élet Megkötője szereti a változatosságot. Biztos ezér’
teremtett engemet erősnek és szívósnak, míg tégedet ilyen gyenge kis
nyápicnak! – A törpöt harsogó nevetés rázta meg.
Aram a szemeit forgatta, majd gyorsan körbepillantott, hogy Makasa
felfigyelt-e erre. A másodtiszt dühtől fortyogva nézett rá. Nagyon
fárasztónak találta a lányt, aki úgy tűnt, mindig mindenütt ott van, és
mindenek felett áll. Talán még mindentudó és mindenható is volt!
Meglehet, hogy Makasa Flintwill maga volt az Egyetlen Isten! Kétségkívül
úgy viselkedett, mintha az lenne.
– Mindenek felett állóan bosszantó – mormogta az orra alatt Aram. Bár
olyan halkan beszélt, hogy senki sem hallhatta, Makasa tekintete még
jobban elkomorodott, mire Aram nagyot nyelt.
 Durgan nevetése mindenki figyelmét magára vonta a fedélzeten, köztük
Thorne kapitányét is, aki odakiáltott Aramnak:
– Hozd ide a kardomat a kabinomból, fiam, és hozzákezdünk a leckéhez!
Aram megfordult, és elsietett, mélységesen megsértődve az apjától
kapott parancs miatt, amelybe Thorne kapitánynak sikerült belezsúfolnia
szinte mindent, amit a fiú gyűlölt. Aram az akarata ellenére került a
Hullámjáróra, és szinte gályarabként kellett engedelmeskednie Greydon
minden egyes szavának, ráadásul anélkül, hogy a legénység igazi tagja lett
volna, élvezve annak előnyeit, köztük legfőképp a bajtársiasságot.
Valójában nem volt több egy hajósinasnál. Greydon Thorne azonban nem
tűnt olyasvalakinek, akinek inasra vagy személyi szolgára lett volna
szüksége, Aram pedig ebből a szempontból aligha ütötte meg a mértéket a
más hajókon szolgáló sorstársaival szemben. Persze olykor-olykor elvégzett
pár apró-cseprő munkát – általában Makasa parancsára –, de mivel
gyakorlatilag nem volt semmiféle szerepe a hajón, nem is kedveltethette
meg magát a legénység többi tagjával, akik számára mindenkit a feladatai
határoztak meg.
Nem! Aramar Thorne-t a valódi szerepe – hogy ő volt „a kapitány fia” –
elválasztotta a legénység többi tagjától. Ennek ellenére úgy tűnt, Makasa
kivételével senki sem viseltet gyűlölettel iránta, jóllehet Durgan volt az
egyetlen, aki hajlandó volt nyíltan és fesztelenül beszélgetni vele. A többiek
a legjobb esetben is visszafogottan viselkedtek, és persze sosem kritizálták
volna a kapitányt a fia előtt. Amikor pedig Aram egy alkalommal
megpróbálta kritikával illetni Greydon Thorne-t, mindnyájan azonnal
elnémultak. Aram úgy vélte, bizonyára azt hitték, hogy csapdába próbálja
csalni őket. Az meg sem fordult a fejében, hogy a legénység tagjai talán
kedvelik, csodálják vagy tisztelik a kapitányt.
Ha pedig mindez nem lett volna elég, Aramnak el kellett szenvednie
Greydon Thorne sajátos oktatási módszereit: a véget nem érő
vívógyakorlatokat, a nehéz kérdésekkel tarkított előadásokat Azeroth
történelméről, illetve lakóiról és kultúráiról, valamint növényeiről és
állatvilágáról. Ráadásul mindezt a fedélzeten tartották, ahol a legénység
tagjai – az árbockosárban ülő Duan Phentől a konyhán dolgozó Vén Cobbig
– tanúi lehettek Aram minden egyes tévedésének.
Miután belépett a kapitány kabinjába, Aram bevágta maga mögött az
ajtót, és csak ekkor vette észre, hogy nincs egyedül: Jonas Cobb az
íróasztalnál állt, és épp egy tálcára pakolta a reggeli maradékaitól maszatos
tányérokat, ám a fiú heves belépőjétől kis híján kiugrott a bőréből ijedtében.
A különc öregember gorombasággal próbálta leplezni zavarát:
– Mit képzelsz, hogy így csapkodod az ajtót? Azt tanultad, hogy így kell
belépni egy tiszt szállására? – dühöngött, jó ideig folytatva a tirádát, míg
végül a tálcával kezében kiment a kabinból, zsörtölődve az „ostoba kölyök”
miatt, akibe „nem szorult jó modor, mert nem volt része megfelelő
neveltetésben”.
A kapitány kardja az egyik válaszfalra akasztva, jól látható helyen lógott,
Aram azonban nem sietett vissza a fedélzetre, ezért körbepillantott a
kabinban, ami pontosan olyannak tűnt, mint a hajó raktere: tele volt
értéktelen kacatokkal. Csakhogy ezeket a kacatokat közszemlére tették.
Annak ellenére, hogy ez kétségkívül az apja megelégedésére szolgált volna,
Aram azon kapta magát, hogy próbál úgy tekinteni ezekre a „kincsekre”,
ahogy azt valószínűleg Greydon tette.
Akadt itt egy nyers agyagszobor, ami egy ősi várost jelenített meg,
néhány viharvert fegyver – köztük a törött furkósbot –, és egy nagy ón
söröskorsó, tele dobókockákkal. Az íróasztalon térképek hevertek, rajtuk
Greydon jegyzeteivel és számításaival, az egyik sarkában pedig madzaggal
összekötött és egymásra rakott kártyapaklik halma magasodott. Akadt itt
még egy fából faragott sárkányszobrocska, egy elefántcsont kraken, és egy
kis vasló, amely a hátsó lábain állva ágaskodott. Egy faláda, tele kövekkel...
Nem! Nem kövekkel! A ládában megcsillant valami, ezért Aram
letérdelt, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Az egyik „kődarab”
kettétört, felfedve a benne rejtőző fehér kristályt. A többi kő zárványai
kéken, narancssárgán és vörösen csillogtak. Mindnek megvolt a maga
sajátos szépsége. Aramban egy pillanatra felötlött a gondolat, hogy kettétöri
az egyik ép követ, és megnézi, mit rejt magában. Ám végül felállt, és odébb
sétált, hogy ellen tudjon állni a kísértésnek.
Az egyik falat egy beépített könyvespolc takarta. Az egyik könyv
nagyobb volt a többinél, és kissé kilógott közülük.
Aram hátrapillantott a válla felett, félig-meddig azt várva, hogy Makasa
ott áll és őt figyeli. De mivel rajta kívül senki sem tartózkodott a kabinban,
levette a könyvet a polcról, és végigpörgette a lapokat, amelyek
mindegyikén kézzel rajzolt madarakat látott: ökörszemeket és verebeket,
seregélyféléket és szajkókat. A fiú elámult. A madarakat nemcsak
lerajzolták, hanem az időt rászánva részletes alapossággal ki is színezték,
ráadásul még egy-egy rövid jegyzetet is írtak az élőhelyükről és a
szokásaikról: „ez a sirályféle a víz alá merülve halászik Kalimdor
partjainál”, vagy „ez a ragadozó madár a Vörösgerinc-hegységben fészkel”,
és így tovább. Aram irigykedve nézte a művész munkáit, akit a címoldal
felirata szerint Bigyókótyai Charnasnak hívtak. Ám a tény, hogy Charnas
bejárta a világot, hogy ráleljen ezekre a madarakra, először ébresztette fel
Aramban azt a gondolatot, hogy ez az utazás talán sokkal inkább lehetőség,
mint büntetés.
Órákat el tudott volna tölteni a vaskos könyv társaságában, memorizálva
annak tartalmát, és tanulmányozva a rajzok vonalvezetését, de várták a
fedélzeten. Már épp vissza akarta tenni a könyvet, amikor a lapok közül
kihullott egy papírlap. Aram megpróbálta elkapni, ám elvétette, és a lap
aláereszkedett a földre.
A fiú lehajolt, és felvette. A lapon szintén egy madár rajza látszott, ám
korántsem tűnt olyan elegánsnak, mint Charnas képei: egyszerű gyerekrajz
volt, de többnek is bizonyult ennél. Egy különleges gyerek rajzolta: a
hatéves Aramar Thorne. Egy pillanattal korábban nem tudta volna felidézni
a rajz emlékét, de most, hogy a kezében tartotta, azonnal eszébe jutottak a
történtek...

Aram a tűz melletti szőnyegen gubbasztva rajzolgatott, majd átadta a

művét az apjának.
– Ez egy madár – mondta a fiú.
– Látom – felelte Greydon. – Nagyon szép lett.
– Születésnapi ajándék.
– Nincs születésnapom. Neked van születésnapod. Pontosabban holnap
lesz.
– Nem! Engem a gólya hozott nektek, én pedig egy gólyát adok neked! –
nevetett Aram, rendkívül mókásnak találva a tréfát, amit Greydon és Ceya
kedves mosollyal nyugtáztak. Ám minél hangosabban nevetett a gyerek, a
szülei annál mulatságosabbnak találták a viccet, és hamarosan mindhárman
gurultak a nevetéstől, bár ebben egy kis csiklandozás is közrejátszott.
Aram teljesen elképedt. Greydon Thorne megtartotta ezt a borzalmas,
értéktelen rajzot, és nemcsak kincsként őrizte, de valóságos mesterművé
emelte azzal, hogy Bigyókótyai Charnas könyvének lapjai között helyezte
el.
Gondosan visszatette a rajzot a könyvbe, amit aztán felrakott a polcra.
Végül levette az apja kardját a falról, és felsietett a fedélzetre.
 NEGYEDIK FEJEZET

Karmazsinvörös lecke

A napi gyakorlatozás elég jól kezdődött.

Aramart fellelkesítette, hogy Greydon megtartotta a gyerekkori rajzát,
ezért a szokásosnál sokkal nyitottabban állt az apja leckéi elé, amelyeket
természetesen ezúttal is vívással kezdtek. Bár Aramot az elmúlt fél évben
nem igazán érdekelte a kardforgatás, most – szinte meghazudtolva önmagát
– lelkesen viszonyult hozzá. Immár készen állt a tanulásra, így hát
könnyedén hárította az apja első öt támadását, riposzttal válaszolva rájuk.
Ahogy a következő ötre is. Majd az azokat követőkre is.
Erre már a legénység többi tagja is kezdett felfigyelni. Makasa szúrós
tekintete kissé mintha enyhült volna, és úgy tűnt, csak ösztönösen néz így a
fiúra. Thom Frakes kormányos helyeslően biccentett. A matrózok közül
hatan-heten – Cassius Meeks, Desamir Ferrar, Mary Brown, Schuyler Li, a
gnóm Égőkanóc Cog és még páran – odagyűltek bámészkodni, jóllehet
rendszerint olyannyira feszengtek Aram vívótudása láttán, hogy inkább
finoman a másik irányba fordultak. Durgan felnevetett, és figyelmeztetően
odakiáltott a kapitánynak.
– Úgy tűnik, mostan jól meg fogsz izzadni!
Aram maga is kellemesen meglepődött, milyen jól boldogul, és
reménykedve azon tűnődött, hogy talán Duan Phen is figyeli az
árbockosárból.
Miközben tovább viaskodtak egymással, Greydon hozzáfogott az aznapi
leckékhez, a gnollokkal kezdve a sort:
– Harcias népség. Még egymással is állandóan hadakoznak. Egyszer
tanúja voltam, ahogy két gnoll baltát ragadott, hogy így döntsék el,
melyikük árnyéka a hosszabb.
– Az árnyékuk? De hiszen ez...
– Pontosan! Tehát van bármi értelme annak, hogy megpróbáljunk
együttműködni, kereskedni vagy barátkozni? Hiszen lehet, hogy a legjobb
lenne egyszerűen végezni velük. Leteríteni őket, mint a kutyákat. Elvégre a
legtöbbünk számára csak egy falkányi acsargó, korcs kutyának tűnhetnek.
 – Várj már egy kicsit... – mondta Aram, hárítva egy újabb csapást, bár
ezúttal kissé kevésbé könnyedén és elegánsan. Persze tudta, hogy hova
fognak kilyukadni. Az apja nem először közelített meg egy másik fajt ebből
a nézőpontból. Greydon mindig arra próbálta rávezetni, hogy minden faj
rendelkezik valami értékkel. A gondot csak az jelentette, hogy Aramnak
egyszerre kellett helytállnia a kardjával és rájönnie a megfelelő válaszra, de
nem volt elég jó kardforgató ahhoz, hogy vívás közben még valami máson
is gondolkodni tudjon.
– Várjak? – kérdezte a férfi. – Miért? Ugyan mit tudnának ajánlani
nekünk a gnollok?
Aram kifújta a levegőt, a szája pedig kiszáradt, de sikerült hárítani a
következő támadást, és felkiáltott.
– A kutyák hűségesek!
A döfésre készülő Greydon tétován megtorpant, és a szája sarka
mosolyra húzódott.
– Hogy mondod?
Aram hallotta az apja hangjában rejtező dicséretet, és egy kissé
magabiztosabbá vált.
– Korcs kutyáknak nevezted őket. Csakhogy a mi kutyánk, Kormos
nagyon hűséges. Robb szerint Kormos a családunk bármelyik tagjáért kész
lenne az életét adni.
– Vagyis?
– Vagyis ha a családunk tagjaiként bánunk a gnollokkal, és megmutatjuk
nekik, hogy értékesek vagyunk a számukra, akkor elnyerhetjük a
hűségüket...
– És miért akarnánk ezt tenni?
– A gnollok „harcias népség” – idézte Aram. – Miért ne fordíthatnánk a
harci képességeiket a saját hasznunkra?
– Ez az! – kiáltotta tapsolva Durgan, mire Greydon dühös pillantást
vetett rá. Az elsőtiszt nevetve felemelte a kezét.
– Bocsánat! Sajnálom!
A történtek ellenére a férfi elégedettnek tűnt, amit Aram is tudott, ezért
folytatta:
– Emellett vannak más hasznos tulajdonságaik is. Majdnem
ugyanannyira szeretnek nevetni, mint Durgan...
A törp felnevetett, és nem tudta megállni, hogy ne szóljon közbe.
– Na! Ne térjünk el a tárgytó’!
 A kapitány és a fia nem vettek tudomást a szavairól.
– És még? – kérdezte Greydon.
– Nos, értékelik a művészetet – felelte Aram, újra és újra hárítva a
támadásokat. – Legalábbis a matriarchájuk. Ha egy faj képes meglátni az
értékét valaminek, ami ilyen... ilyen...
Elkeseredetten próbálta megtalálni a megfelelő szót.
– Felesleges? – kiáltotta Thom.
– Értelmetlen? – harsogta Durgan.
– Lenyűgöző? – hallatszott Duan Phen hangja a kötélzet felől.
– Oóó! – morajlott fel gúnyosan a legénység szinte minden tagja, amiért
az ifjú tengerészlány „lenyűgözőnek” találja a kapitány fiát.
Aram elpirult, de nem a bosszúságtól. A karcsú Duan Phen már-már fiús
volt, ugyanakkor nagyon csinos is. Az út során hébe-hóba rámosolygott
Aramra, és elégedettnek tűnt, amikor a fiú megmutatta neki a rajzokat,
amelyeket róla készített a távolból. Magában ujjongva, amiért sikerült
„lenyűgöznie” a lányt, Aram ismét hárított, és megszólalt:
– Magasztos. Bármely faj, amelynek tagjai képesek meglátni az értékét
valaminek, ami ilyen magasztos, nem lehet rossz.
– Ráadásul csodás szárított húst készítenek – jegyezte meg Desamir
Ferrar, mire a többiek egyetértve kiáltozni kezdtek.
A kapitány elégedettnek tűnt. Eddig ez volt a legjobb leckéjük. Úgy
érezte, mintha a fia és ő végre előreléptek volna. Aram is kezdte ugyanezt
érezni.
Vagyis a helyzet már nem tarthatott sokáig.
Greydon megdicsérte a fiát az eszmefuttatásért, és a védekező
képességéért, majd arra biztatta őt, hogy próbáljon meg többször támadni,
és ő maga is ádázabbá vált.
Aram eleinte tartotta a lépést, egészen addig, amíg a kérdések rá nem
tértek az előző leckékre.
„Melyik goblin kartell csatlakozott a Hordához a Kataklizma után? A
Fátyolos-tenger óriásteknőcei melyik évszakban mennek ki a partra, hogy
lerakják a tojásaikat? Mi okozta a jelenlegi viszályt a kentaurok és a
taurenek között? Mi a különbség a kúszó inda és a kékgyökér inda között?
Mi a tengeri vidrák legfőbb tápláléka?”
 A kapitány kíméletlennek bizonyult, önkéntelenül is felfedve a fia
tudásán tátongó réseket. Ám ami még rosszabb volt, az is kiderült, hogy
Aram nem tud egyszerre harcolni és gondolkodni.
– Hogyan kezdeményezik a gnollok a kereskedelmet más fajok
tagjaival? – A férfi azt hitte, ezzel könnyű kérdést tett fel, amelyre a válasz
frissen élt a fia emlékezetében.
Aram valójában tudta a választ, de miközben küzdött, hogy megtalálja a
megfelelő szavakat, az apja észrevett egy rést a védelmén, és a kardja
lapjával arcul csapta a fiút, aki elvörösödött, és meggondolatlanul
támadásba lendült.
Greydon hárította a döfést, majd megperdült, és ezúttal a másik oldalról
csapta arcul a fiát.
Aram arca immár vörösen izzott a dühtől, és gondolkodás nélkül
meglendítette a kardját, olyan erővel sújtva le, hogy a vágás könnyen
széthasíthatta volna Greydon torkát. A kapitány azonban félrehajolt, a
penge pedig ártalmatlanul átsüvített a levegőn.
– Óvatosan! – mondta a kapitány, mivel látta, hogy a fia kezdi
elveszíteni az önuralmát.
– Óvatosan? – mordult fel Aram. – Hogyan lehetnék óvatos, amikor
ilyen elszántan meg akarsz szégyeníteni?
Makasa tekintete ismét áthatóan szúróssá vált, Thom Frakes kormányos
szomorúan megrázta a fejét, míg a másik hat-hét matróz – Gassius Meeks,
Desamir Ferrar, Mary Brown, Schuyler Li, a gnóm Égőkanóc Gog és a
többiek – nem éppen finoman elfordította a tekintetét. Duan Phen visszatért
az árbockosárba, Durgan pedig abbahagyta a nevetést.
– Ez nem erről szól – emelte fel a kardját Greydon. – Meg kell tanulnod,
hogy harc közben semmi sem terelheti el a figyelmedet. Vagy talán azt
szeretnéd, hogy agyonkényeztesselek?
– Vagyis ha még nem állok azon a szinten, amelyet szerinted már el
kellett volna érnem, akkor a két lehetőség, ami közül választhatok, az a
megaláztatás és a kényeztetés?
– Nem, ez...
– Talán az a baj, hogy túl későn kezdtem a kiképzést. Lehet, hogy
tizenkét évesen már túl öreg vagyok hozzá. Talán akkor kellett volna
hozzáfognod ahhoz, hogy átadd a végtelen tudásodat, amikor betöltöttem a
hatodik életévemet.
 Greydon nagyon nyelt, és a kardforgató karja lassan lehanyatlott. Ha
Aram célja az volt, hogy megsebezze, a kardjával sem döfhetett volna
mélyebbre.
– Tudod, fiam, hogy nincs semmi, amit ne...
– Nem gondolod, hogy ennyi gyakorlás elég volt mára?
– De igen – felelte rekedten a férfi.
Aram sarkon fordult, és nagy léptekkel elsétált, ám közben továbbra is a
madárról készült rajzon töprengett. Most már egészen más fényben látta.
Nem a hatodik születésnapja előtti éjszaka tüzének melengető fényében,
hanem a rákövetkező reggel hűvös derengésében...

Aram felébredt, és pislogni kezdett a fény miatt, majd egy pillanattal

később eszébe jutott, milyen nap van ma.
Izgatottan kiugrott az ágyból, és olyan gyorsan, akár egy számszeríjból
kilőtt nyílvessző, a kandallóhoz rohant. A tűz nem égett, ami furcsának tűnt
az évnek ebben a szakában. Ám az odakintről hallatszó zajok még
különösebbek voltak. Aram pizsamába öltözve óvatosan kimerészkedett,
hogy kiderítse, mi történik. Az anyja a hideg, nyirkos földön ült, és furcsa
hangokat hallatott: zokogott. Aramnak születésnapja volt, és az anyja sírt.
A fiú nem tudta, mit tegyen. Az anyja köréjefonta a karjait, és magához
szorította, Aram azonban csak arra tudott gondolni, hogy meg kellene
keresnie az apját, aki biztosan tudná a módját, hogyan csillapítsa le a
sírást...
Ám Greydon Thorne ezt sosem tette meg.
Ceyának végül sikerült elmagyaráznia, hogy Greydon elment: bepakolta
a hátizsákját, és kisétált az ajtón, hogy visszatérjen a tengerre. Aram nem
hitt az anyjának, és megvolt győződve arról, hogy az apját elragadták az
orkok, a trollok vagy az ogrék. Pár hónappal később a falutól délre lakó
egyik fiú elmondta, a szóbeszédek szerint a tó túloldalán murlocok élnek.
Aram, aki még sosem látott murlocot, elképzelte, ahogy az apja hegyes
fogú, éles karmú, zöld bőrű, bűzlő leheletű szörnyetegek fogságában
senyved. Napokat töltött azzal, hogy megkeresse a szörnyek búvóhelyét, de
egyetlen murlocot sem látott, ahogy annak sem találta jelét, hogy az apját
fogva tartanák. Két-három év is eltelt, mire Aram képes volt elhinni, hogy
az apja elment, a szabad akaratából magára hagyva a feleségét és a fiát, épp
ez utóbbinak a hatodik születésnapján.
Ám amit egykor nem tudott elhinni, azt most képtelen volt elfelejteni,
megbocsátani pedig még kevésbé. Apa és fia egyaránt jól tudta, hogy a
történtek falként magasodnak kettejük között.

A Hullámjáró kapitánya a kabinjába visszatérve felakasztotta a kardját a

falra, és nehézkesen lerogyott az íróasztala mögötti székre.
Végigpillantott az előtte heverő térképeken és a tervezett útvonalon,
majd dühösen mindent a padlóra söpört. Aztán keserűséggel telve elővette a
nyakában lógó iránytűt, és csalódottan nézegette. Végül visszaengedte a
mellkasára, és a kezét bámulta.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Nyúzó-fok

Föld a láthatáron!
Hogy elkerüljék a part mentén dúló heves vihart, a Hullámjáró
Pusztulattól és Nyugat-Kalimdortól épp csak látótávolságon kívül, a nyílt
tenger alig valamivel nyugodtabb vizein vitorlázott. A vihar miatt a
tervezettnél két nappal később érkeztek meg a Nyúzó-fokhoz, Aramart
pedig egyre jobban gyötörte a tengeribetegség, és hónapok óta először a
honvágy is. Amikor először a fedélzetre lépett, a nap nagy részét a korlát
felett áthajolva kellett töltenie, de pár hét elteltével sikerült alkalmazkodnia,
és azóta alig-alig gyötörte a tengeribetegség. Egészen mostanáig.
Ám a hajó végül megkerülte a vihart, és elérte a kikötőt, Aram szíve
pedig repesni kezdett Duan Phen kiáltása hallatán, és nemcsak azért, mert
tetszett neki a lány hangja. Miközben Aram a korláthoz rohant, Thom
Frakes – Thorne kapitány felügyelete alatt – bekormányozta a hajót a
kikötőbe.
Egy másik kicsi, magányos kereskedelmi hajó mellett kötöttek ki.
Miközben a legénység leengedte a horgonyt, és gyorsan kikötötte a
Hullámjárót, Aram a korlát mellett állva nehézkes léptek zaját hallotta a
lenti móló felől. Épp időben fordult meg, hogy lássa a hatalmas izomzatú,
szőrrel borított, a fején szarvakat viselő, patás lábú lényt közeledni. Először
azt hitte, egy felegyenesedett bikát lát, de aztán ráeszmélt, hogy ez csakis
egy tauren lehet. Méghozzá egy hatalmas termetű hím!
– Ő a kikötőmester – súgta a fülébe Greydon, aki időközben halkan
odalépett Aram mellé a korláthoz.
A fiú kissé megriadt az apja hangja hallatán, és eltartott pár pillanatig,
mire összekapcsolta az apja szavait a teremtmény látványával.
A tauren kikötőmester horkantás-szerű nevetéssel üdvözölte a hajót és
annak elsőtisztjét.
– Egyistenes, te sószakállú istenkáromló! Úgy emlékszem, óva intettelek
attól, hogy még egyszer idetold a képed!
– Aztat komolyan mondtad? – mosolygott Durgan, miközben a matrózok
leengedték a pallóhidat.
– Én mindig komolyan beszélek!
– Az én hibám, Hegyenjáró! – kiáltotta Greydon, ismét megriasztva a
kissé megbabonázott Aramot. – Nem mintha Durgan olyan hasznos lenne,
de a helyzet az, hogy átkozottul szórakoztató!
Hegyenjáró ismét horkantás-szerű nevetést hallatott, és intett egyet
vaskos karjával.
– Lépjetek partra! Lehet, hogy később megölöm, de előbb nevettessen
meg minket!
– Maradj a közelemben! – súgta oda a fiának Greydon.
Aram, későn kapva észbe, hogy még mindig haragszik, megborzongott.
– Szeretnél inkább a fedélzeten maradni? – kérdezte az apja.
Aram vonakodva megrázta a fejét.
– Akkor maradj a közelemben!
Aram tétován bólintott, majd követte az apját, pár lépéssel lemaradva
mögötte.
Mielőtt lementek volna a pallóhídon, Greydon megállt, hogy
tanácskozzon a három rangidős tisztjével.
– Az a vihar még lecsaphat, ezért hajnalra már úton akarok lenni.
Szervezzétek meg, hogy a legénység váltásban partra szállhasson, de azt
akarom, legalább egy tiszt mindig a fedélzeten legyen!
Az alaposan felfegyverkezett Makasa összehúzta a szemöldökét.
– Az egyikünknek mindig melletted kellene lennie, kapitány.
Aram ellenállt a kísértésnek, hogy forgatni kezdje a szemeit Makasa
heves szavai hallatán, és készületlenül érte, amikor Durgan egyetértett a
másodtiszttel.
– Flintwillnek igaza van, kapitány. Nem véletlenül nevezik ezt a helyet
Nyúzó-foknak. Egyelőre én maradok a fedélzeten, de tartsd a közeledbe’
Flintwillt!
A hajó harmadtisztje, egy gilneasi férfi, Csendes Joe Barker, akiről Aram
tudta, hogy a worgenek átka sújtja, összefonta a karját, mintha a vita
eldöntetett és lezárult volna.
Thorne kapitány a szemöldökét ráncolta, mintha ő is próbálta volna
leküzdeni a késztetést, hogy forgatni kezdje a szemeit. Aztán megmarkolta
a kardját, és már azon volt, hogy nyíltan kijelentse, nincs szüksége testőrre,
de végül bólintott. Úgy tűnt, ez a megalkuvások napja a Thorne-család
tagjai számára.
 Így hát a kapitány Makasával és Arammal az oldalán lesétált a
pallóhídon. A nyomukban Meeks, Ferrar, Ribierra vitorlamester és Canton
szállásmester a gnolloktól vett szárított húst cipelte.
A dokkokhoz érve Greydon a Hegyenjáró iránti tisztelete jeléül előbb a
mellkasához, majd a homlokához érintette a jobb kezét. A tauren
kikötőmester viszonozta a gesztust, majd kérdően felvonta bozontos
szemöldökét.
– Egyistenes sehol?
Greydon vállat vont.
– Gondoltam, a fedélzeten hagyom még egy kicsit. Így legalább még pár
óráig megvédhetem az életét.
Hegyenjáró kuncogni kezdett, legalábbis Aram úgy vélte, a tauren halk
horkantása egyenértékű lehet a kuncogással.
– Alighanem bölcsen tetted – mondta a kikötőmester, és felpillantott a
Hullámjárás. – Látom, még mindig ezzel a ronccsal hajózol.
A kapitány kezét a kardja markolatára tette, majd vészjóslóan
elmosolyodott.
– Ne beszélj így a kedvesemről, Hegyenjáró! Ráadásul te is tudod, hogy
bár vannak hiányosságai, ő a legjobb hajó a tengereken.
– Azt meg kell hagyni, a legénysége valóban hűséges az öreglányhoz! –
mondta békítően Hegyenjáró, jóllehet immár nem mosolyogott. Ám
láthatóan azzal sem igazán törődött, hogy Thorne – akár tréfából, akár nem
– a fegyvere markolatán tartja a kezét. Végül a legénység többi tagja és az
általuk cipelt rakomány felé biccentett. – Mit hoztál ma, Thorne?
– Gnoll szárított húst.
– Szárított gnoll hús? Hm! Azt muszáj lesz megkóstolnom!
Aram tekintete ide-oda járt az apja és Hegyenjáró között, miközben
próbálta eldönteni, hogy a tauren csak tréfálkozott-e.
Greydon ajkai lassan mosolyra húzódtak.
– Talán majd máskor! Ez gnollok készítette szárított vaddisznóhús és
tőkehal.
A tauren vállat vont, és alighanem tettetett csalódottsággal felsóhajtott.
Aztán félrehúzódott, utat engedve a kis csapatnak.
– Most ugye csak tréfálkozott? – kérdezte suttogva Aram.
A férfi összehúzta a szemöldökét.
– Őszintén remélem, hogy igen.
– De nem vagy biztos benne.
 – A legkevésbé sem.
Miközben végigsétáltak a dokkokon, Aram hátrapillantva látta, hogy a
Vén Cobb levezeti a legénység első csapatát a Hullámjáróról. A matrózok
többsége, köztük Li és Brown is, a rakpart melletti egyik kocsma felé
indult, ami valójában nem volt több egy toldaléképületnél, fából ácsolt
féltetővel és három vászonfallal. Cobb azonban a csapatból kiválva eltűnt a
tömegben. Aram kíváncsi volt, mégis hova indulhatott a vén hajószakács.
Aztán azon kezdett tűnődni, vajon Duan Phen mikor kap kimenőt, és ő
maga miként tudna megszabadulni az apjától, hogy „véletlenül”
összefuthasson a lánnyal. A terve egyre bonyolultabbá vált, míg végül
kiértek a piacra, ahol a látvány, a hangzavar és a szagok azonnal elterelték a
figyelmét.
Nyúzó-fok egy régi bőrfeldolgozó telep volt, ami lassan forgalmas, bár
elszigetelt kereskedelmi központtá vált Pusztulat lakói és néhány olyan
kereskedő számára, aki ismerte ezt a helyet, amely egyetlen térképen sem
szerepelt. A tizenkét éves Aram szeme álmélkodva elkerekedett.
Az egyik hajóról emberek és törpök csapata özönlött le, míg Aram
mellett három zöld bőrű, hegyes fülű goblin rohant el. Alig értek a derekáig,
és bár úgy törtek át a tömegen, akár a gyerekek, közben úgy évődtek
egymással a saját nyelvükön, mint a zsémbes öregemberek. Egy magányos
elf nő is elsuhant nem messze Aramtól. A fiúnak elakadt a lélegzete, és egy
pillanatra még Duan Phenről is elfeledkezett. A magas, kecses,
világosszürke szemű nő a nemes elfek közé tartozott. Aram ezt az apja
leckéiből tudta, bár ezt vonakodott beismerni.
Ám a piactéren leginkább taurenek és tüskéshátúak nyüzsögtek, akik
között itt-ott néhány kentaurt is észrevett. Hegyenjárót leszámítva Aram
most először látta ezeket a fajokat, különösen ilyen közelről. Eleinte
mindegyikük veszedelmesnek és könyörtelennek – sőt néhányuk
kimondottan tébolyodottnak – tűnt a számára, ám gondolatban hallani vélte
az apja hangját, amint emlékeztette őt, hogy nézze meg őket közelebbről.
A kentaurok felsőteste nagyjából emberszerű volt, ám deréktól lefelé egy
ló testében folytatódtak, míg az arcukat csontkinövések borították. A piacon
járók közül ők foglalták el a legtöbb helyet, Aram pedig nem egyszer kissé
aggódott a lába biztonságáért. A négylábú lények azonban rendkívül
elegánsan mozogtak, és láthatóan nagyon is tisztában voltak azzal, milyen
hatalmasak is valójában. Aram nézte, ahogy az egyik erőteljes hím – akinek
a testét hennafestés és száraz sár borította – keresztülsétál egy keskeny
átjárón, két egymás mellett álló stand között, amelyek egyikében
cserépedények tornyai, míg a másikban paradicsomok piramisai
magasodtak. Ám egyetlen edény sem tört el, és egyetlen paradicsomnak
sem esett baja.
Bár mindenütt taureneket látott, Aram megütközve tapasztalta, hogy
mennyire eltérnek egymástól. A képzeletében a bikaemberek mind
egyforma alakot öltöttek, a valóságban viszont nagyon változatos volt a
megjelenésük: a szarvaik mérete és formája, a bundájuk színe és hossza, az
orruk formája és az orrlyukaik szélessége, de még a magasságuk is más és
más volt. A taurenek faja nem csupa Hegyenjáróból állt: éppolyan
határozott különbségek látszottak közöttük, mint Vén Cobb és Makasa
között. Aram tudta, hogy nyíltan bámulja őket, de a látottak a
megvilágosodás erejével hatottak rá.
Néhány tauren kodót használt málhás állatnak. Aram ismét kénytelen
volt elismerni, csak az apja leckéinek köszönhetően ismerte fel a kodókat.
Ahogy azt is Greydontól tudta, hogy ezek a jószágok csak kölykök, mivel a
felnőtt, harci hátasként használt kodók termetre három kentaurral is
felértek.
Ám Aram számára a tüskéshátúak tűntek a legádázabb
teremtményeknek. Az ormányuk és az agyaraik miatt kétségkívül ezek a
vadkanemberek nyújtották a legfélelmetesebb látványt, és ők csapták a
legnagyobb zajt is. Miközben a tengerészek csapata elsétált mellettük,
mindvégig torokhangon morogtak és röfögtek. Üvöltöztek, ha nem tetszett
nekik valaminek az ára, ráadásul úgy böfögtek és szellentettek, mintha ez a
születési joguk lenne, néha pedig minden látható ok nélkül visítozni
kezdtek, mint a malacok. De még ezek a szörnyek is megérdemeltek egy
második pillantást. A többségük különféle, bonyolult mintázatú harci
festéssel díszítette az agyarait, sőt egyikük még aranyat is használt.
Néhányan közülük két böfögés között mély hangon nevetgéltek, úgy
domborítva ki korgó, morajló pocakjukat a derékszíjuk vagy az
ágyékkötőjük felett, hogy hallótávolságon belül mindenki felnevetett,
köztük Aram is.

Greydon – bár mindenkivel barátságosan viselkedett, és mindvégig

mosolygott –, állandó készültségben volt. Makasa ugyanezt tette, csak épp
mosolygás nélkül. Bármilyen egzotikus és lenyűgöző volt is a hely, ébernek
kellett maradniuk, a három faj ugyanis nemigen szívelte egymást. Szünet
nélkül szidalmazták és átkozták egymást, és szinte óramű pontossággal öt
percenkét verekedés tört ki. Greydon egy alkalommal váratlanul
megragadta a fia karját, és hevesen balra rángatta, megmentve attól, hogy
kilapuljon, amint egy vörös bundájú tauren egy ütéssel leterített egy
szénfekete tüskéshátút, aki aztán hátrazuhant a sárba, pontosan oda, ahol
egy pillanattal korábban még Aram volt.
A fiú megpróbált köszönetet mondani, de egyetlen hang sem jött ki a
torkán. Ám Greydont ez szemmel láthatóan nem zavarta. Vagy talán észre
sem vette. Makasa komor tekintete láttán azonban Aram biztosra vette,
hogy a lányt nagyon is dühíti.
Aram figyelni kezdte az apját. Nézte, ahogy manipulálja a tömeget,
mindenkit üdvözölve – sokakat név szerint –, és bár a piacon járók többsége
alig-alig beszélte a közöst, Greydon minden nyelvvel könnyedén
elboldogult. Még taur-ahe nyelven is szólt pár szót, ezenkívül ismert
minden formaságot. Az összes taurent ugyanúgy üdvözölte, ahogy azt
Hegyenjáróval tette: megérintette a mellkasát, majd a homlokát. Ám a
kentaurok esetében üdvözlésképp az öklével keményen a mellkasára
csapott, míg a tüskéshátúakat hangos horkantással köszöntötte. Aram –
most is azoknak a leckéknek köszönhetően, amelyeket az apjától kapott a
Hullámjáró fedélzetén – jól tudta, hogy ezek mind a térségben élő különféle
népek hagyományos köszöntései. Valójában ő maga is meglepődött,
mekkora tudásra sikerült szert tennie annak ellenére, hogy mennyire
vonakodott tanulni.
Mint mindig, most is viaskodott benne az eszes, művelt kapitány iránti
csodálat, és a családját magára hagyó apával szemben érzett megvetés, ám
úgy tűnt, továbbra sem jut dűlőre ez ügyben.
A standok többségénél tauren és tüskéshátú nők árulták a portékákat.
Greydon a kezét felemelve megállította az embereit egy, a többinél
kétszer nagyobb bódé előtt, ahol egy tauren nő egy fakószürke kentaur
férfival alkudozott.
– Nem! – mondta halk, morajló hangon a nő, aki majdnem kétszer olyan
szélesnek látszott, mint amilyen magas volt, durva szőre pedig csaknem
ugyanolyan vérvörösnek tűnt, mint a szarvai. – Ennyi nem elég.
– Korábban mindig elég volt – felelte sértődötten a kentaur, akinek
homlokából és az arca bal feléből két aszimmetrikus csontkinövés nyúlt
előre.
– Annak már vége. Most már nem elég.
Aram nem látott náluk sem árut, sem pénzt. Valójában a tauren széles
standján végigpillantva semmiféle árut nem látott.
A kentaur hátrált pár lépést, majd ismét előrearaszolt. Aztán kissé
felágaskodott a hátsó lábaira, és az elülső patáival dobbantott egyet.
– Legyen most is annyi, mint korábban. Ami elég volt régen, az elég
most is.
– Még három bőrpajzs kellene ahhoz, hogy elég legyen.
A kentaur hátrahőkölt, majd megsimogatta hosszú, szürke szakállát.
Mintha csak válaszolna, a tauren nő is megsimogatta rövid, vörös
szakállát, és megismételte az előbbi szavait:
– Még három bőrpajzs kellene ahhoz, hogy elég legyen.
A kentaur némán tovább simogatta a szakállát. Végül a bal öklével a
mellkasa jobb oldalára csapott.
Erre a tauren válaszul megérintette széles mellkasát és szarvakkal ékes
homlokát.
A kentaur megfordult, és távozott. Semmi más nem történt. Nem esett
több szó, és nem kerültek elő sem pajzsok, sem aranypénzek. Még egy
rézérme sem cserélt gazdát.
Greydon előrelépett, és tiszteletteljes gesztussal köszönt.
– Vérszarv úrnő!
Vajon el tud pirulni egy tauren? Bár ez sosem került szóba a leckék
során, Aram kezdte azt hinni, hogy igen, mivel a hatalmas teremtmény
határozottan kacéran viselkedett Greydon Thorne kapitány mosolya láttán.
Még kuncogott is, miközben egy kézlegyintéssel elhessegette a bókot.
– Úrnőnek szólítani Vérszarvat? Micsoda hóhányó vagy te, Thorne!
A kapitány taurenszerű nevetést hallatva felhorkantott.
– Hóhányó? Te aztán tudod, hogyan sérts vérig!
A nő szintén felhorkantott, majd a kezeivel a pultra támaszkodva
előrehajolt, és suttogva megszólalt.
– Mit hoztál nekem, Hóhányó kapitány?
– Gnoll szárított húst – felelte suttogva Greydon. – Tizenkilenc csomag
vadkan húst, és húsz csomag tőkehalat.
A nő megnyalta az ajkát, és megsimogatta rövid szakállát.
– No és mi az, amit keresel? – kérdezte.
 Greydon előrehajolt, és ismét suttogni kezdett.
– Nem hiszem, hogy lenne olyasmid, amit valóban keresek.
– Mire gondolsz?
Aram látta, hogy az apja hátralép, és valamiért előveszi az iránytűjét.
Mint mindig, a tekintete ezúttal is csalódottá vált. Ám mint mindig, a
csalódottság most is gyorsan tovatűnt az arcáról.
– Nincs itt – jelentette ki.
– Tényleg nincs – erősítette meg a nő. – Mi a második a sorban?
– Tizenkilenc arany és húsz ezüst... – Greydon elmosolyodott, és
folytatta. – Valamint három bőrpajzs!
A nő szeme elkerekedett, aztán a fejét hátrahajtva hangosan felnevetett.
A jókedve azonban nem tartott sokáig. Ismét előrehajolt, és suttogni
kezdett.
– Mit kezdene egy ilyen sószakállú a bőrpajzsokkal?
– No és mit kezd egy ilyen hölgy ennyi szárított hússal? Megeszi?
– Eladja! – dörögte a nő, és ismét felnevetett.
– Pontosan! – mosolygott Greydon. – Eladja, vagy elcseréli. Ez az én
játékom. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk – felelte a nő, majd a mellkasát és a homlokát
megérintve megpecsételte az alkut.
– Rendben van – erősítette meg a férfi.
Aram oldalra húzódott, hogy utat engedjen a csomagot cipelő
tengerészeknek, ám Greydon, Makasával az oldalán, minden további szó
nélkül elindult. A többiek követték őket, továbbra is magukkal cipelve a
csomagokat. Aramnak gyorsabban kellett lépnie, hogy utolérje őket.
Eső kezdett szitálni. Greydon felpillantott, és összehúzta a szemöldökét.
Aram már eleget tudott a hajózásról ahhoz, hogy rájöjjön, az apja aggódik,
mivel az eső akár a vihar előjele is lehetett.
Végül megálltak egy magas sátor előtt, ahol a különféle fajok tagjai
egymással elkeveredve beszélgettek az alacsony asztalok körül.
Greydon elvett egy-egy csomag vaddisznó és tőkehalhúst, majd az egyik
asztalra tette és kibontotta őket.
– Helyezd magad kényelembe! – fordult Aram felé. – Itt leszünk egy
darabig.
Az emberek, goblinok, törpök, kentaurok, taurenek és tüskéshátúak
megálltak az asztalnál, hogy megkóstolják az árut. A gnollok készítette
szárított hús valóban igazi kincsnek bizonyult a Nyúzó-fok lakói számára,
akik közül néhányan szinte megrészegültek az étel ízétől. És hogy a
tüskéshátúak ettek-e vaddisznó húst? Néhányan igen, de ahogy azt Greydon
megjósolta, a többségük a tőkehalat választotta.
Egyetlen pénzérme sem cserélt gazdát, és senki sem vett többet a húsból
egyetlen darabnál, kivéve egy alkalommal, amikor is az egyik szürkéskék
tüskéshátú megpróbált ellopni még egy csík tőkehalat, mire Makasa oldalba
bökdöste a szigonyával.
Aram közben már elővette a vázlatkönyvét és a szénceruzáját, majd
olyan gyorsan, ahogy csak tudta, felvázolta a vevőket, amiben sokat segített
neki az is, hogy a szárított hús nagyon rágós volt. Az, ahogy hosszasan
rágták a kóstolóként kapott ételt, kiváló modellé tette őket. Mielőtt
Makasának egyáltalán eszébe juthatott volna, hogy zsörtölődni kezdjen,
Aram már lerajzolt három kentaurt, egy törpöt, két tüskéshátút és két
taurent.
– Jobb lesz, ha engem nem rajzolsz le az átkozott könyvedbe! –
mormogta a lány.
– Ígérem, nem rajzollak le, amíg meg nem kérsz rá – felelte immár
megszokásból Aram, miközben próbálta emlékezetből lerajzolni az elfet, de
nem volt elégedett az eredménnyel.
A rajzot befejezetlenül hagyva lapozott egyet, és felvázolta egy sáros,
fekete tüskéshátú alakját, aki épp egy csík tőkehalat rágcsált. Próbálta a
lehető legjobban ábrázolni a teremtmény mellkasát borító sötét prémet, az
agyarain húzódó okkersárga mintázatot és a vállai robusztus izmait. Mire a
vadkanember a szárított hússal végezve továbbállt, Aram is elkészült. Az,
ha emlékezetből rajzolt, sosem ért fel azzal, mint amikor a modell ott állt
előtte.
Miután a tüskéshátú távozott, Aram új modellt keresve körbepillantott.
Észrevette, hogy a Vén Cobb egy másik ember társaságában tizenkét
yarddal odébb, az esőben ácsorog. Túl messze voltak ahhoz, hogy a fiú
hallhassa, miről beszélnek, ráadásul az ismeretlen férfi, aki a pavilonnak
háttal állt, csuklyás köpenyt viselt, amelynek köszönhetően csupán annyit
lehetett megtudni róla, hogy hat láb magas, és erőteljes testalkatú. Aram
kíváncsian nézte, ahogy Cobb megszorítja az ismeretlen férfi kesztyűs
kezét, és úgy látta, mintha a szakács markában megcsillant volna valami. A
kézfogást követően az idegen eltűnt a tömegben, míg Jonas Cobb
előrelépett.
– Hogy megy az üzlet, kap’tány? – kérdezte az öregember jóval
vidámabban, mint ahogy azt Aram valaha hallotta tőle.
– Itt nem beszélünk üzletről – felelte Greydon. – De nincs okom
panaszra.
– Azt hittem, mostanra már az egyik kocsmában leszel, Cobb – szólalt
meg ridegen Flintwill. – A kimenőd lassan a végéhez közeledik.
– Épp most indulok, hogy igyák egyet, kislány. – Cobb felemelt egy
ezüstpénzt. – Ezt most nyertem kártyán, és égeti a zsebemet! Találkozunk a
hajón! – Jókedvében tett néhány tánclépést, majd rákacsintott Aramra, és
minden további szó nélkül távozott.
– Szerintem már ivott egyet-kettőt, miközben a Hearthstone fedélzetén
járt – mormogta Johnson Ribierra vitorlamester. – Vagy inkább tizenkettőt.
Láttátok már valaha így táncolni ezt a pojácát?
Canton, Meeks és Ferrar egyaránt kijelentette, hogy még sosem voltak
tanúi ilyesminek.
Aram a pénzérmén töprengett. Úgy tűnt, mintha Cobb a csuklyástól
kapta volna, bár lehet, hogy az ismeretlen csak a nyereményét fizette ki a
hajószakácsnak. Ennek ellenére már épp meg akarta említeni Makasának,
amit látott, amikor Greydon hirtelen leült mellé, és megszólalt:
– Érted már?
Aram az apja felé fordult, aki végigintett az asztalon, a sátoron, az egész
kereskedőállomáson és annak lakóin.
– Azt hiszem, igen – bólintott tétován a fiú. – Itt kóstolják meg az árut,
amit hoztunk, aztán elmennek Vérszarvhoz, hogy leadják neki a
rendeléseiket. Bár azt nem tudom, a pénz hol és mikor cserél gazdát. Ahogy
azt sem értem, miért kell az egészet így megbonyolítani.
– Mert Vérszarv nemcsak egy egyszerű kereskedő, hanem közvetítő,
méghozzá a lehető legjobb a szakmájában.
– Akkor miért van kétszer akkora bódéja a piacon, mint a többieknek?
Mi értelme egy üres standnak?
– Mondd meg te!
– Hm... A nagyobb jobb? Jelzi az illetőről, hogy fontos személy?
Greydon bólintott.
– No és miért nincsen áru a standon?
Aram elgondolkodott a kérdésen.
– Mert amivel kereskedik, az maga a kereskedelem?
– Pontosan! Jól van.
Aram elégedetten elmosolyodott a dicséret hallatán. Aztán eszébe jutott,
kitől kapta a dicséretet, és lehajtotta a fejét, a tekintete pedig elkomorodott.
A kapitány felsóhajtott a történtek láttán.
– Megvolt az oka.
Aram azonnal felpillantott. Jól tudta, miről beszél az apja, bár Greydon
eddig sosem hozta szóba, hogy miért hagyta el a családját, Aram pedig túl
konok volt ahhoz, hogy megkérdezze.
– Mi volt az? – kérdezte a fiú, a valódi választ várva, nem kifogásokat.
– Nem most, és nem itt. De megígérem, hamarosan mindent elmondok
neked.
A tekintetük találkozott: Aramé válaszért esedezett, míg Greydoné
türelmet kért.
– Hamarosan – ismételte meg Greydon. – A szavamat adom!
Aram egy pillanatnyi töprengés után bólintott.
Mindketten egyszerre sóhajtottak fel a megkönnyebbüléstől, mire a fiú
elmosolyodott, a Hullámjáró kapitánya pedig megborzolta a fia haját, és
elindult, hogy megkínáljon egy aranyderes kentaurt egy kis szárított hússal.
Aram tudta, hogy valójában semmi sem változott. A „hamarosan” bármit
jelenthetett, ám azzal, hogy az imént rábólintott az apja szavaira, úgy érezte,
mintha a köztük levő hathónapnyi feszültség hirtelen megenyhült volna.
Nyolc-kilenc éves kora óta most először gondolta úgy, kész megadni az
esélyt az apjának. Talán valóban megvolt az oka arra, amit tett. Bár talán
nem volt valami eget rengető ok. Utólag visszatekintve biztosan nem
lehetett az. De Aram úgy érezte, lehet, hogy már azzal is beérné, ha
Greydon meg tudja magyarázni, miért gondolta azt, hogy el kell hagynia a
fiát és a feleségét.
– Egy félig-meddig tisztességes magyarázat, és három bőrpajzs talán
elég lehet – mormogta az orra alatt, majd elmosolyodott, és visszalapozott a
vázlatkönyvben, hogy befejezze az apjáról készült rajzot, ami végül egészen
jól sikerült.
Jó varázslat!
 HATODIK FEJEZET

A Suttogó

Aram még soha életében nem készített ennyi vázlatot egy ültő helyében.
Leszállt az est, ezért fáklyákat gyújtottak, és bár a fiú keze kezdett fáradni
és begörcsölni, mindig talált néhány új, érdekes modellt, akik azért jöttek,
hogy megkóstolják a Hullámjáró – pontosabban inkább Vérszarv úrnő –
áruját.
Még maga Vérszarv is megjelent, Aram pedig elkeseredetten próbálta
befejezni a róla készült rajzot, mielőtt még távozott volna. A tauren nő egy
darab vaddisznó húst rágcsált, miközben horkantás-szerű nevetést hallatott.
– Olyan íze van, mint a tüskéshátúaknak! – állította határozottan, majd
odahajolt Greydonhoz, és suttogva folytatta. – A csomagok már majdnem
üresek. Kevesebb hús, alacsonyabb ár.
A kapitány mosolyogva megrázta a fejét.
– Megalkudtunk. A kóstolóként osztogatott hús immár a te árud!
 Vérszarv hangosan felnevetett, apró húsfoszlányokat köpködve
szerteszét.
– Tennem kellett egy próbát!
– Hát persze, hölgyem!
A tauren nő izgatottan cseverészett tovább, arcát az egyik hatalmas keze
mögé rejtette, míg a másik kezével megveregette Greydon vállát, méghozzá
nem kevés erővel. A kapitány fájdalmasan felmordult, ám a mosolya nem
halványult el.
Vérszarv végül távozott, ám két hatalmas tauren férfi lépett a helyére. Az
első arany- és ezüstpénzeket csúsztatott a férfi markába, míg a második
három hatalmas nyersbőr pajzsot cipelt, amelyeket Meeks, Ribierra és
Canton vettek át, miután a kapitány egy biccentéssel jelzett nekik.
A két tauren egymásra pakolta a szárított hússal teli csomagokat, majd
könnyedén felkapta őket, és elsétált velük. Csak a két felbontott csomag
maradt az asztalon. Greydon gondosan leszámolt hét csík vaddisznó húst,
majd Meeksnek, Ferrarnak, Ribierrának, Cantonnak, Flintwillnek és
Aramnak is kiosztott egyet-egyet, az egyiket pedig megtartotta magának.
Miközben a kapitány szórakozottan rágcsálni kezdte a húsdarabot, az eső
egyre jobban rázendített, átszivárogva a sátor elázott vásznán. Egy esőcsepp
a Vérszarvról készült rajz sarkára hullott. Aram igyekezett felszárítani
anélkül, hogy elmaszatolta volna a rajzot, majd becsukta a vázlatkönyvet, és
gondosan becsomagolva eltette a zsebébe.
– Vigyétek a pajzsokat a raktérbe! – adta ki a parancsot Greydon, a
szájában egy adagnyi félig megrágott szárított hússal. – Aztán eltölthettek
pár órát a parton, de még napkelte előtt térjetek vissza a fedélzetre! Közeleg
a vihar, és távol akarok lenni, mire megérkezik!
– Igenis, kapitány! – hallatszott a matrózok kórusa, majd a négy férfi
eltűnt az éjszakában.
– Megkóstolhatom az árutokat, derék tengerészek? – kérdezte egy
suttogó hang.
Aram visszafordult az asztal felé, amely fölött erőteljes jázminillat
sodródott át. Cobb korábbi beszélgetőtársa állt vele szemben, akinek arcát
továbbra is elrejtette a csuklya.
– Légy a vendégem, idegen! – felelte Greydon, kardja markolatára téve a
kezét.
A csuklyás férfi elegánsan meghajolt.
 – Lekötelezel, barátom – mondta kifinomult hangsúllyal, bár továbbra is
suttogva. A hangja olyannak hatott, akár a szélfútta parti homok.
Miközben a férfi kesztyűs kezével elvett egy darab szárított húst, Aram
előrehajolva megpróbált belesni a csuklya alá. Ám az idegen lehajtotta a
fejét, ezért a fiú nem tudta volna megnézni az arcát anélkül, hogy az ne
legyen túl nyilvánvaló, vagy ne tűnjön tapintatlannak. Észrevette, hogy az
apja és Makasa szintén próbálkoznak, a tekintetükön azonban jól látszott,
hogy ők sem jártak sikerrel. A lány feszülten újra és újra megmarkolta a
szigonyát. Aram nyelt egyet, és ismét eszébe ötlött, hogy a hajón hagyta a
kardját. Elfojtott egy panaszos sóhajtást.
Az idegen a csuklyája árnyékába emelte a szárított húst, és megszagolta.
– Hm! Felséges az illata – suttogta halkan.
Aram azon tűnődött, hogyan képes bármilyen szagot érezni a férfi az őt
körülvevő jázminillatban.
– Ennek ellenére inkább elteszem későbbre – suttogta az idegen, a
köpenye zsebébe süllyesztve a húsdarabot –, mert lehet, hogy elveszteném
tőle a fejemet. Vagy a fogaimat.
– Attól tartok, nem értem, mit akarsz ezzel mondani. – Greydon
hangjában gyanakvás érződött.
– Ó, csak azt, hogy talán túlköltekeznék, és azt venném észre, hogy több
szárított húst vettem Vérszarv barátunktól, mint amennyire szükségem van.
De azért köszönöm! – mondta az idegen, majd anélkül, hogy felemelte vagy
oldalra fordította volna a fejét, változatlanul kísérteties hangon folytatta.
– Jó kiállású ez a legény. A fiad?
Aram gerincén hideg borzongás futott végig. A jázminillat bántani
kezdte az orrát, mintha az illatszer a rothadás szagát hordozná... vagy
inkább azt próbálná elleplezni.
– A hajósinasom – felelte Greydon.
– Ah! Vagyis tévedtem. Úgy tűnik, olyan hasonlóságot véltem felfedezni,
ami nem is létezik. Még csak nem is az unokaöcséd? Vagy valami távolabbi
rokonod?
– Nem állunk rokonságban egymással – krákogta Aram.
A kapitány nem tudta megállni, hogy ne vessen egy gyors pillantást a
fiára, próbált megbizonyosodni arról, hogy Aram csak az ő gondolatmenetét
követi, nem pedig a kettejük rokoni kapcsolatát próbálja letagadni. Aztán
Aram látta, ahogy az apja némán leszidja magát, amiért egyáltalán felmerült
benne az előbbi gondolat.
 – Persze, hogy nem – suttogta a csuklyás férfi. – Nyilvánvalóan
tévedtem. Remélem, megbocsátjátok nekem! Nem sértésnek szántam.
– Nem vettük annak – felelte könnyed hangon Greydon.
– Nos, akkor hát távozom! Jó utat, tengerészek! – Az idegen megfordult,
sötét köpenye pedig meglebbent, hasonló hangot hallatva, mint a gazdája,
amikor beszélt.
A férfi eltűnt az esős éjszakában, halvány jázminillatot és vészjósló
hangulatot hagyva maga után.
– Ez mégis mi akart lenni? – kérdezte Makasa.
– Nem tudom – felelte Greydon.
– Egyáltalán ember volt?
– Egykor talán. Azonnal visszamegyünk a hajóra! A maradék áru itt
marad! – Greydon a karjánál fogva előretolta a fiát, aki ezúttal nem
ellenkezett.
Makasa néhány lábnyival lemaradva követte őket.
– Láttam már korábban azt az embert. Azt a Suttogót – mondta Aram, ő
maga is suttogva. – A Vén Cobbal beszélgetett. Biztosra venném, hogy ő
adta neki azt az ezüstpénzt.
A férfi megtorpant, és a fia felé fordult.
– Csak biztosra vennéd, vagy átkozottul biztosra veszed?
– Átkozottul biztosra veszem. Ráadásul most, hogy jobban
belegondolok, eszembe jutott még valami. Amikor a minap lementem a
kabinodba a kardodért, Cobbot odabent találtam. Épp az íróasztalodnál
ácsorgott. Akkor azt hittem, csak a reggeli maradékait szedi össze, de...
– De a térképek is az íróasztalomon voltak. Rajtuk az útvonalunkkal.
– Aha!
Greydon és Makasa összenézett.
– Még valami? – kérdezte a kapitány.
Aram az elméjében kutatott.
– Talán. Amikor a gnollok táborában voltunk, Cobb néhány percre eltűnt
az erdőben. De lehet, hogy ennek nincs jelentősége.
Makasa Aramra szegezte a tekintetét.
– A többivel együtt nagyon is van jelentősége. Miért nem említetted
ezeket korábban?
– Nem is tudom. Nem tartottam fontosnak...
– Ez most nem számít – mondta Greydon. – Makasa! Minden kimenő
törölve! Gyűjtsd össze a legénységet, és mindenkit küldj vissza a hajóra!
Közben keresd meg Cobbot is!
– Igenis, uram! Megyek, miután visszakísértelek a fedélzetre.
– Nem, másodtiszt! Most rögtön indulj! Én visszakísérem Aramot a
hajóra, és kiküldöm Csendes Joe-t, hogy segítsen neked. De nem várhatunk
napkeltéig az indulással!
 HETEDIK FEJEZET

Spirál

– Miért mutatta meg magát? – kérdezte Greydon.

Aram a lámpásokkal kivilágított kapitányi kabinban üldögélt az apja,
Durgan, Makasa és Csendes Joe társaságában. Két nap telt el. Alig egy
óráig tartott, hogy az első és a másodtiszt Jonas Cobb kivételével a teljes
legénységet visszavigye a hajóra. Miközben közeledett a vihar, még két órát
szántak rá, hogy megpróbálják előkeríteni az öregembert. Újabb két órába
került, hogy beszéljenek Vérszarvval és Hegyenjáróval, akik mindketten
ismerték Cobbot, ám a kis kikötőt behálózó kapcsolataik ellenére egyikük
sem tudta, hogy épp merre lehet az ősz hajú tengerész. Ekkorra már a
legénység legkevésbé gyanakvó természetű tagjának is el kellett ismernie,
hogy Cobb kimenője már rég véget ért, és nem vallott rá, hogy ilyen sokáig
kimaradjon. Tehát vagy dezertált, vagy fogságba ejtették. Vagy meghalt.
Thorne kapitány végül úgy döntött, hátrahagyják a szakácsot, és a
Hullámjáró három órával hajnal előtt vitorlát bontott. Dél felé indulva
folytatták az utat a Nyúzó-foktól, és sikerült a vihar előtt maradniuk.
A legénység néhány tagja morgolódott, amiért – vihar ide vagy oda –
hátrahagytak egy embert, főleg mert a kapitány, Aram, valamint az első és a
másodtiszt nem fedték fel a Cobbal szembeni gyanújukat. A négy embernek
azonban nem voltak kétségei afelől, hogy Cobb eladta a Hullámjáró titkait a
Suttogónak, ezért Greydon új útvonalat tervezett, amelyet a hajószakács
nem láthatott előre, és így nem is adhatott ki. A vihart megkerülve messzire
kihajóztak a nyílt tengerre, mivel azt remélték, hogy így maguk mögött
hagyhatják azokat, akik esetleg üldözik őket.
Eddig úgy tűnt, a taktika bevált. Ám akadt még egy kérdés, ami továbbra
is gyötörte Greydont.
– Addig nem támadt fel bennünk a gyanakvás, amíg a Suttogó oda nem
jött az asztalunkhoz. Tehát miért mutatta meg magát?
– Biztos azét’, mer’ ostoba – horkantott Durgan.
– Egyáltalán nem az – rázta meg a fejét Greydon.
– Mert arrogáns? – vetette fel Makasa.
 – Az csak az ostobaság egy másik fajtája. Úgy tűnt, mintha okkal jött
volna oda hozzánk.
– A fiú után érdeklődött – jegyezte meg a másodtiszt.
Aram rendszerint sértve érezte magát, ha Makasa, aki alig öt évvel volt
idősebb nála, „fiúnak” nevezte, de most nem tudott volna neheztelni rá
anélkül, hogy ne töltené el a bűntudat. A kapitány és a társai azért nem
találták gyanúsnak Cobbot, mert Aram nem mondta el nekik, amit korábban
látott. Makasa továbbra is rosszalló tekintettel nézett Aramra, ami ugyan
nem volt szokatlan, ám a fiú most először érezte úgy, hogy ki is érdemelte.
– Igen, én is ezen töprengek – felelte Greydon. – Úgy tűnik, mintha meg
akart volna bizonyosodni arról, hogy Aram az én fiam. De itt, a hajón ez
nem számított titoknak. Cobb elmondhatta volna neki.
– Meglehet, hogy nem bízott Cobb szavába’ – mondta Durgan. – Ha így
van, akkó’ köze’ se’ olyan ostoba, mint ennek a hajónak a tisztjei!
Aram nem tudta, hogy megkönnyebbüljön vagy elkeseredjen, amiért
Durgan őt nem számította bele.
Greydon szórakozottan bólintott, mintha eddig Durgan magyarázatát
találná a leglogikusabbnak, ám úgy tűnt, továbbra sincs megelégedve.
Aznap este már legalább tizedszer emelte fel az iránytűjét, hogy aztán a
szemöldökét ráncolva bámulja egy ideig, majd visszaengedje a mellkasára.
Kis idő elteltével mindnyájan ugyanolyan mély hallgatásba burkolóztak,
ahogy azt Joe szokta tenni.
– Van még egy kérdés – szólalt meg végül Greydon. – Cobb azóta
szolgált szakácsként a hajón, mióta négy éve összegyűjtöttük a jelenlegi
legénységet. Miért árult el minket? És miért most?
– Ez valójába’ két kérdés – jegyezte meg Durgan.
– Tapasztaltatok bármiféle elégedetlenkedést vagy neheztelést? –
kérdezte a tisztjeitől a kapitány, nem véve tudomást a törp iménti
megjegyzéséről.
A három tiszt megrázta a fejét, Greydon pedig Aram felé fordult, aki
nyelt egyet, majd megszólalt:
– Azt hittem róla, hogy csak egy... nos, tudod... egy megkeseredett
vénember.
– Tényleg az – felelte Durgan. – De má’ négy évvel ezelőtt is az vó’t. Az
Élet Megkötőjére! Fogadni mernék, hogy má’ születésétől fogva ilyen
lehetett.
– Ő is a szokásos, öt évre szóló szerződést írta alá? – kérdezte
elgondolkodva Makasa.
– Igen – erősítette meg a kapitány. – Akárcsak a legénység összes többi
tagja, kivéve Aramot és téged, Makasa.
Aram eddig nem is tudta, hogy a legénység tagjai szerződést írtak alá.
Korábban sosem gondolt erre, most viszont eltűnődött azon, vajon
Makasának miért nincs szerződése. Ám tudta, ez nem a megfelelő időpont,
hogy ebben az ügyben kérdezősködjön.
– Vagyis csak egy év választotta el attól, hogy megkapja a részét a
bevételből? – folytatta a kérdések sorát Makasa.
– Egész pontosan tizenegy hónap. Miért kockáztatott?
– Meglehet, aztat ígérték neki, hogy nagyobb haszonba’ lesz része –
felelte Durgan. – Miután a kalózok szétosztják a zsákmányt.
– Tehát a Suttogó valójában kalóz? – kérdezte Aram.
– Számos egyéb mellett – felelte Durgan.
Greydon és Makasa egy szót sem szóltak, jóllehet a törppel ellentétben
ők látták a Suttogót. Mostanra azonban mindnyájan biztosra vették, hogy az
idegen egy Elhagyott, vagyis egyike a sötét mágiával életre keltett
holtaknak.
Aram megpróbálta elképzelni, mi motiválhat egy élőhalott kalózt.
– És épp ezt a hajót akarja? – kérdezte kétkedően.
A többiek a sértett harag négy különböző arckifejezésével néztek vissza
rá.
– Nem sértésnek szántam – mondta Aram. – Megtanultam értékelni
mindazt, amivel kereskedünk, de nézzetek csak körül a raktérben! Nem
lenne egy kalóz csalódott a rakományunk láttán? És Cobb nem számolna be
neki minderről?
Hosszú csend szállt alá, ahogy mindnyájan az imént felvetett kérdéseken
töprengtek. Greydon ismét elővette az iránytűjét.
Aram az ajkába harapott, majd az apja felé fordult.
– Nem lehet, hogy tévedtem az egésszel kapcsolatban? Persze tény, hogy
amit láttam, az valóban megtörtént. De lehet, hogy Cobb mindössze azért
ment az erdőbe, hogy vizeljen, és talán tényleg csak az edényeket szedte
össze az asztalodról.
– No és az ezüstpénz?
– Szerencsejátékon nyerte.
– De miért nem tért vissza a hajóra?
– Hm... Mert részegen hevert valahol?
 Greydon megrázta a fejét.
– Én is szeretném a legjobbat feltételezni róla, még akkor is, ha ezzel én
leszek a gazember, amiért hátrahagytam a Nyúzó-foknál. Nem szívesen
gondolnám a legénység bármely tagjáról, hogy képes lenne elárulni minket.
Bármilyen szörnyen hangzik is, most leginkább azt szeretném, ha kiderülne,
hogy a Suttogó fogságába esett. Ám igazság szerint nem tudom mással
magyarázni a történteket, csak azzal, hogy Cobb elárult minket.
Durgan és Maksa bólintottak, míg Joe összefonta a karjait.
Ismét csend szállt alá, végül Greydon ököllel az asztalra csapott.
– Miért mutatta meg magát? – kérdezte ismét.
A kapitány végül elbocsátotta a tiszteket, Aramot viszont megkérte, hogy
maradjon, majd kigöngyölt egy térképet, és az asztalra terítette, a két szélét
pedig a kockákkal teli korsóval és a fa sárkányszoborral súlyozta le. Aztán
elővett egy tollat, hogy új útirányt határozzon meg. Aram előrébb lépett, és
meglepetten látta, hogy a térkép nem Kalimdort ábrázolja, hanem egész
Azerothot.
– Mit jelent számodra az otthon, Aramar? – kérdezte Greydon anélkül,
hogy felpillantott volna a munkájából. A kérdés már-már beugratósnak tűnt.
A fiú rövid tétovázás után megszólalt:
– Hm... Tóvidéket?
– Nem. Úgy értem, mit jelent számodra az otthon fogalma?.
– Nos, az anyámat, az öcsémet és a húgomat. Kormost, a kutyánkat. És...
– Aram most először habozott kimondani azt a bizonyos nevet az apja
jelenlétében.
– És Glade-et – mondta ki helyette Greydon –, a mostohaapádat.
– Nos, igen...
– Helyes! Ez így rendjén is van. Ha mást nem is, de ezt magaddal
viheted erről az útról.
– Ezt nem értem.
– Ugye tudod, hogy Ceya nem Tóvidéken született?
– Igen, persze. Aranyvidéken született.
– Igen, ott született, majd egy Kelet-völgyi favágó telepen nőtt fel.
Később az anyjával elköltöztek a tengerpartra. Viharvárad kikötőjében
ismerkedtem meg vele, és miután összeházasodtunk, úgy döntöttünk, hogy
Tóvidéken alapítunk otthont magunknak. Korábban még sosem jártam ott,
és Ceya is csak gyerekként fordult meg párszor az ottani piacon.
Egyikünknek sem az volt az otthona, mégis azzá tettük.
 – Értem – mondta Aram, mintha csak egy csapongva beszélő gyereket
biztatna, bár fogalma sem volt arról, hova is vezet ez a beszélgetés.
– A lényeg, hogy az otthon nem egy hely – pillantott fel Greydon. – Az
otthon azokat jelenti, akiket kiválasztottál magad mellé, hogy osztozz velük
az életen. A család jelenti az otthont, és nem fordítva. A család pedig
sokféle lehet.
Hirtelen úgy tűnt, ez a mostani beszélgetés rendkívüli fontossággal bír.
Aramban felötlött a gondolat, hogy az apja talán most készül megosztani
vele azokat a bizonyos okokat, amelyeket korábban említett.
– Ez a hajó is egy családot jelent – mondta Aram. – Erre már én is
rájöttem. Szerződések ide vagy oda, a legénység tagjai a családodhoz
tartoznak.
– Az egyikük kétségkívül igen. Egy embernek számos családja lehet.
Még egy olyan ember is, mint Robb Glade, aki sosem távolodott el öt
mérföldnél messzebbre Tóvidékről, legalább két családot tudhat a
magáénak az élete során. Azt, amelyiket még gyermekként alkotott a
szüleivel, és a mostanit, amelyet felnőtt férfiként alkot az asszonyával és a
gyermekeivel... és veled. Meg persze a kutyátokkal.
Aram összerezzent. Greydon egyik kevésbé nemes szokásává vált, hogy
különválasztotta őt a féltestvéreitől. Mintha egy olyan egyszerű, derék
ember, mint Robb, nem lenne képes egyformán bánni a három gyerekkel.
Mintha nem a saját fiaként bánt volna Arammal. Sőt, olybá tűnt, mintha
Greydon azt sugalmazta volna, Robb úgy bánik Arammal, mint egy
kutyával. De mivel az alkalom nem volt megfelelő ahhoz, hogy megcáfolja
ezt, Aram egyszerűen témát váltott, próbálta megragadni a lényegét annak,
amiről úgy vélte, az apja rá akarja vezetni. Mert Greydon mindig igyekezett
rávezetni valamire.
– Tehát ezért találod olyan fájdalmasnak Cobb árulását. Mert többről van
szó annál, hogy egy hajószakács elárulta a kapitányát. Egy családtag
követett el árulást.
– Igen. Ráadásul épp egy ilyen legénységet árult el. Nem lenne szabad,
mégis így érzem. Mélyen, idebent – csapott az öklével a mellkasára, mintha
csak egy kentaurt üdvözölne, ami rögtön érthetővé tette a gesztus
jelentőségét. Aram úgy érezte, most már érti a mozdulat eredetét, és ez
igencsak lázba hozta. Szerette volna mindezt megosztani az apjával is, ám
Greydon ismét Azeroth térképe fölé hajolt, Aram pedig látta, ahogy egy
hosszú, ívelt vonalat húz Kalimdor délkeleti végétől Pandaria északi része
fölött áthaladva, egészen a Keleti Királyságok déli végéig.
A fiú hirtelen ráeszmélt, hogy az apja a hazavezető utat tervezi, és
teljesen elképedt.
– Vissza akarsz vinni?
Greydon nem válaszolt.
– Vissza akarsz vinni Tóvidékre. – Ez már nem kérdés volt.
A kapitány továbbra sem szólalt meg, de még csak fel sem pillantott a
fiára.
– Miért? – követelte a választ Aram. – Úgy értem, miért most? Cobb
miatt? Vagy a Suttogó miatt?
Greydon végül megszólalt, ám az ő hangja sem tűnt többnek halk
suttogásnál.
– Azt hiszem, hiba volt, hogy elhoztalak erre az útra.
Aram az elmúlt hat hónap bármely másik pillanatában egyetértett volna
az elhangzottakkal, most azonban gyorsan az apja szavába vágott.
– Tudom, hogy hamarabb kellett volna szólnom Cobbról...
– Nem erről van szó.
– Akkor miről?
– Még nem állsz készen. Nem volt rá elég idő. Talán már nem is lesz rá
elég idő.
– Ez mégis mit akar jelenteni?
– Jobb, ha nem tudod.
Aram úgy tántorodott hátra, mintha az apja pofonvágta volna. Vagy
inkább mintha ököllel hasba ütötte volna.
Greydon felpillantott, a tekintetük pedig találkozott.
– Miért hagytál el minket? – kérdezte Aram.
A kapitány csak bámult maga elé, a szája pedig bugyután rés nyíre nyílt.
Mivel az apja csak tehetetlenül tátogott, akár egy partra vetett hal, Aram
érezte, hogy ismét elönti a harag és a neheztelés.
Az apja tekintete hirtelen a semmibe tévedt.
– Jobb, ha nem tudod – mondta ismét.
– Nem! Megígérted. A szavadat adtad.
– A helyzet megváltozott.
– Nem! Tartsd a szavadat, apám! Mondd el, miért hagytad el a
feleségedet és a fiadat!
– Képtelen vagyok rá.
– Mondd el!
 – Nem.
Aramban forrni kezdett a harag. Legyűrte a késztetést, hogy felkapja a
korsót, és Greydonhoz vágja, ehelyett az ajtó felé indult, majd kiment rajta,
és olyan erővel vágta be maga mögött, hogy a csattanás az egész hajón
végigvisszhangzott.
Felkapaszkodott a fedélzetre, majd a korláthoz lépett, úgy haladva el
Makasa, Durgan, Thom és Duan Phen mellett, hogy észre sem vette őket.
Aztán a vázlatkönyvet elővéve megkereste az apjáról készült rajzot, kitépte
a lapot, majd összegyűrte, és hagyta, hogy aláhulljon az odalent kavargó
sötét vízbe.
– Ennyit a varázslatról! – suttogta.
 NYOLCADIK FEJEZET

A kátrányszínű hajó

Ahogy eljött a napkelte, Aramar Thorne – a szokásosnál is keserűbben –

már odafent volt a fedélzeten. Ám ez egyszer nem azért, mert Makasa
kirángatta az ágyból, és bizonyosan nem azért, mert megtanult magától
felkelni. Nem, Aram azért volt ébren, mert egy szemhunyásnyit sem aludt.
Nem jött álom a szemére, ezért a hajnal első fényénél feladta a
próbálkozást, hogy elaludjon, és feljött a fedélzetre.
A hűvös levegő miatt azt a vastag, szürke gyapjúpulóvert viselte,
amelyet még az anyja kötött neki másfél évvel korábban. Vagyis egy évvel
azelőtt, hogy Greydon Thorne visszatért az életükbe azon a napon, ami
miatt Aramar immár jobban bánkódott, mint korábban bármikor.
Csendes Joe és az éjszakai őrség – amelyet Greydon megkettőzött,
amióta elhagyták a Nyúzó-fokot – elindult a hálóhelyek felé, a legénység
többi tagja azonban csak most ébredezett, halkan készülődve a napi
teendőkre. Bár az éjszaka folyamán irányt váltottak, mivel a kapitány
délkelet felé fordította a Hullámjárót, még a nyílt tengeren jártak, ezért
szárazföld még sehol sem látszott. Az eget északon alacsonyan járó, sötét
fellegek borították, míg délen szürke felhők látszottak, ám ezek között itt-
ott áttört a napfény.
Aram a korlátnak támasztotta a hátát, és átható tekintettel az apja
kabinjának csukott ajtaját nézte. A figyelme azonban hamarosan Duan Phen
felé fordult, aki ruganyos mozdulatokkal felkapaszkodott az árbockosárba.
A lány, mint mindig, most is selyemcipőt és selyemsapkát viselt. Ez utóbbi
elrejtette hosszú, hollófekete haját, amelyet az egyik esővizes hordóban
szokott megmosni, ahogy azt Aram egyszer maga is láthatta. Duan Phen a
tizenöt évével a legénység harmadik legfiatalabb tagja volt, a tizenkét éves
Aramar és a tízéves Keelhaul Watt, a szakácsinas után, aki a felettese
árulásának köszönhetően feljebb léphetett a ranglétrán. Valójában Aram
hallotta, ahogy Keely épp Vén Cobbot átkozza a konyhában. Bár a kölyök
nem volt valami nagy szakács – Aram a fedélzeten állva is érezte az
odaégett zabkása szagát, méghozzá jóval azelőtt, hogy Keely felcipelte és a
vízbe öntötte volna az ételkatasztrófát –, de olyan tehetséggel zúdította a
legkülönfélébb jelzőket Jonas Cobbra, ami még a legharcedzettebb füleket
és szíveket is megrendítette.
Thom Frakes ismét a kormánynál állt, míg a többiek a saját teendőiket
végezték. Aram szórakozottan nézte, ahogy a máris dühös Flintwill
előbukkan a tiszti kabinból, majd nagy léptekkel a legénységi szállás felé
indulva megropogtatja az ujjízületeit, így készülődve a közelgő
összetűzésre, amire azonban ezúttal nem kerülhetett sor.
Aram számolni kezdett. Negyvenhatig jutott, amikor Makasa ismét
előbukkant. A tekintetében zavar látszott, ahogy végigpillantott a
fedélzeten. Végül észrevette a korlátnál álló fiút, és olyannyira elképedt,
hogy Aram kis híján felnevetett.
 Durgan ing és cipő nélkül, homályos tekintettel lépett ki a tiszti kabinból,
majd megállt az egyik esővizes hordónál, amiről aztán levette a fedelet, és a
peremen áthajolva az egész, vörös szőrrel borított felsőtestét belemerítette a
vízbe, és csaknem tíz másodpercig így maradt. Végül hátralendülve
kiemelkedett a vízből, és visszatántorgott a kabinba.
Öt perccel később ismét előbukkant, és nevetve megveregette azoknak a
hátát, akik karnyújtásnyi távolságon belülre kerültek. Úgy tűnt, a jókedve
lassan átragad a legénység többi tagjára is, akik beszélgetni és énekelni
kezdtek. Durgan hamarosan elérte, hogy a kedvenc matrózdalát zengjék.

Vízbe fúlhat egy derék ifjú anélkül, hogy hajóját elhagyná?

Hát hogyne! Ez itt a válasz! Persze, bizony mondom: naná!
Mert a fulladáshoz egy tengerésznek nincs szüksége a mélységre,
Csak egy nagy hordó sörre, és hogy baj legyen a fejéve’!

Kettévághat egy hajósinast egy csatabárd?

Hát hogyne! Ez itt a válasz! Persze, mint a fát!
A fiú nem bonthat vitorlát a balta miatt,
De a balta egy hordó sört könnyedén kinyithat!

A nagy kraken egy kemény tengerészt a tenger mélyére tud húzni?

Hát hogyne! Ez itt a válasz! Persze, nincs ezen mit vitázni!
De a csápok biztosan nem egymagában húzzák le a mélybe,
Mert a tengerész addig issza a sört, amíg az esze át nem vált éjbe!

Bezúzhatja egy buzogány a szegény tengerész koponyáját?

Hát hogyne! Ez itt a válasz! Persze, nem kímélve az agyát!
De nem a koponyazúzó tölt el rettegéssel minket,
Nem, mert a hordó sör zúzza be a gyenge fejünket!

Lángba tud borítani egy pandaren egy egész fregattot?

Hát hogyne! Ez itt a válasz! Persze, nem is egyet, rögtön hatot!
De nem a medvék tüzes lehelete miatt jajgatunk mi ott,
Hanem mert a fregatt legénysége túl sok pandaren sört ivott!
Szét tudják szaggatni egy worgen karmai az elsőtisztet és a kapitányt?
Hát hogyne! Ez itt a válasz! Persze, nem hagynak belőlük mást, csak pár
foszlányt!
De nem a worgen éles karmai voltak a tisztek végzete legott,
Hanem a sör, amiből annyit ittak, hogy megismerték közelről a bumot!

Meghalhat egy tengerész a kés hegyétől?

Hát hogyne! Ez itt a válasz! Persze, búcsúzhat az életétől!
De nem a kés hegye az oka a halálának,
Hanem a hordó sör, amit nekiengedett a torkának!

Kilehelheti lelkét a jó matróz egy troll harapásától?

Hát hogyne! Ez itt a válasz! Persze, nem is a szakállától!
De a troll fogai csak a történet felét jelentik,
Mert a matróz és a troll a hordó sört együtt vedelik!

Bolyonghat egy vén sószakállú a tengeren örökké?

Hát hogyne! Ez itt a válasz! Persze, örökkön-örökké!
A világ összes térképe sem segít rátalálni.
Miután egy hordó sör jól fejbe tudta vágni!

Aram a rosszkedve ellenére azon kapta magát, hogy mosolyog.

Még akkor is mosolygott, amikor egy kéz nehezedett a vállára. Aram
oldalra fordult, és egyenesen Greydon szomorú, szürke szemeibe nézett. A
mosolya azonnal megkövült, majd teljesen tovatűnt, amit az apja is
észrevett.
A gondterhelt Greydon azonban eltökélte, hogy kihozza a lehető
legtöbbet a helyzetből, és halkan megszólalt:
– Talán kihasználhatnánk az időt, ami még a rendelkezésünkre áll. Hozd
a kardodat!
Aram lesöpörte a válláról az apja kezét.
– Nem. Elegem van. A magam részéről már megtanultam mindent, amit
egy magadfajta embertől tanulni lehet. – Nem törődött azzal, hogy a
beszélgetés kettejük között maradjon. Épp ellenkezőleg: elég hangosan
beszélt ahhoz, hogy mindenki hallhassa.
 Makasa komoran nézett rá, míg a többiek elfordították a tekintetüket.
Még Durgan is abbahagyta a mosolygást.
Greydon a szemöldökét ráncolta.
– A kapitányod vagyok – mondta olyan erőteljes hangon, ami felért
Araméval –, és az apád!
Aram azonban még hangosabban a szavába vágott:
– Lehet, hogy a kapitányom vagy, de nem vagy az apám! Robb Glade az
apám! Hogy honnan tudom ezt? Mert ott volt mellettem!
A férfi a döbbenettől elnémulva csak nézte, ahogy Aram sarkon fordul,
és elsétál a hajó tatja felé.
Makasa odalépett a kapitányhoz.
– A fiúnak jót tenne egy alapos korbácsolás – mormogta halkan a fülébe.
Greydon azonban szomorúan megrázta a fejét.
– Azért, mert igaza van? Nem. Nem neki járna a korbácsolás.
Aram a tatban megállva a tengert nézte.
Hirtelen a szemébe akadt valami a láthatáron. Szinte alig lehetett látni: a
sötét felhők hátterében egy még sötétebb folt derengett elő, majd szinte
azonnal ismét el is tűnt. Aztán megint előbukkant, és immár egyértelműen
látszott, hogy egy kátrányszínű hajó jár a közelgő vihar előtt.
– Hajó a láthatáron! – kiáltotta Aramar.
Minden tekintet a tat felé fordult, még az árbockosárban kuporgó Duan
Phené is. A lány azonnal elismételte a kiáltást.
– Hajó, kapitány! Hajó!
Greydon, Durgan és Makasa pillanatokon belül csatlakozott a
tatkorlátnál álló Aramhoz, és abba az irányba néztek, amit a fiú mutatott. A
kapitány először semmit sem látott, ezért az elsőtiszt odanyújtott neki egy
látcsövet.
– Egy romboló – mondta Greydon, miután a szeméhez emelte a
látcsövet. – Egy elf romboló.
– A vihar elől menekül? – kérdezte Durgan.
– Vagy minket üldöz – vetette ellene Makasa.
A kapitány tovább nézte a hajót a látcsövön át.
– Magasan kiemelkedik a vízből. Nem szállít rakományt.
– A raktered csak akkor üres, ha más rakományával akarod feltölteni –
jegyezte meg a mindig „derülátó” Makasa.
Aram legszívesebben egy szót sem szólt volna az apjához, de
kikívánkozott belőle egy kérdés:
 – Gondolod, hogy ez a Suttogó hajója?
– Olybá tűnik, hogy hamarost megtudjuk – mondta Durgan. – Egyenest
felénk tart, és ez nem olyan hajó, amit magunk mögött tudnánk hagyni.
– Lehet, hogy nem tudjuk magunk mögött hagyni, de ha elég okosak és
szerencsések vagyunk, akkor előtte maradhatunk – vetette fel Greydon,
majd sarkon fordult, és parancsokat kezdett osztogatni.
Újabb vitorlákat vontak fel, rögzítve a köteleket. A legénység összes
tagja tudta a dolgát, ezért csodálatra méltó gyorsasággal, szervezettséggel és
hatékonysággal dolgoztak, mintha mindegyikük a kapitány kezének
meghosszabbítása lenne. Úgy tűnt, mintha Durgan, Makasa és Csendes Joe
– akit az éjszakai őrség többi tagjával együtt felkeltettek a pihenésből –
mindenütt ott lennének: felkapaszkodtak a kötélzeten, átsiettek a fedélzeten,
vagy épp leereszkedtek a fedélközbe. Mindnyájan a saját módjukon
buzdították a legénységet: Durgan tréfásan hangoskodva, Makasa ádázul
fenyegetőzve, Joe pedig több szót szólva egy óra alatt, mint az egész eddigi
út során. A kapitány parancsba adta, hogy az értéktelenebb rakományt
dobják a vízbe, így próbálva csökkenteni a súlyt. Ez utóbbiban Aram is
közreműködött. Nézte, ahogy homokkő lapok, pézsmaolajjal teli hordók és
láncokkal teli ládák tűnnek el a mélyben, és óhatatlanul is eltűnődött azon,
vajon milyen kincsekre akarta mindezt elcserélni az apja.
Greydon további parancsokat osztogatott, mire Frakes a kormánynak
feszülve letérítette a Hullámjárót az eddigi útirányáról, hogy még több
szelet foghasson be. A hajó elképesztő sebességgel szelte a hullámokat.
A Hullámjárót kiválóan karban tartották, a legénysége képzett volt, a
tisztjei megbízhatóak, a kapitánya pedig kivételes. Ám a szerencse nem állt
melléjük.
– Közeledik, kapitány! – hallatszott Duan Phen kiáltása az
árbockosárból.
Greydon a látcsövén átnézve megerősítette a nyilvánvalót. A
kátrányszínű hajó követte a Hullámjáró irányváltását, és továbbra is
közeledett feléjük.
Aramar, Durgan, Makasa és az ismét elnémult Csendes Joe odalépett a
kapitányhoz.
– Mikor érnek utol minket? – kérdezte Makasa.
Greydon úgy pillantott le az iránytűjére, mintha az megadhatná neki a
választ. Aztán felnézett a napkorongra, amelyet csak részben takartak el a
felhők. Aram figyelte, ahogy az apja fejben elvégzi a szükséges
számításokat.
– Ma este – jelentette ki Greydon, és az inge alá csúsztatta az iránytűt. –
Két órával napnyugta után meg kell küzdenünk az életünkért.
– Nem, kap’tány – felelte Durgan. – Két órával napnyugta után nekik
kell majd megküzdeniük az életükért!
Makasa komor mosollyal – vagy vidám komorsággal – bólintott.
Joe egy szót sem szólt, a tekintete pedig még ennél is kevesebbet árult el.
– Most már felhozod a kardodat? – fordult oda a fiához Greydon.
 KILENCEDIK FEJEZET

Az elkerülhetetlen súlya

A kátrányszínű hajó egész nap üldözte a Hullámjárás minden egyes

órával egyre közelebb kerülve hozzá.
Thorne kapitány felhagyott a kitérő manőverekkel. Ehelyett a tisztjeivel
együtt gondoskodott arról, hogy a legénység összes tagja, köztük a három
ifjonc – Aram, Duan Phen és Keely – is felfegyverkezzen és készen álljon
az elkerülhetetlen összecsapásra.
Makasa a mellkasa köré tekert lánccal, pajzzsal a hátán, karddal az
oldalán és szigonnyal a kezében lépkedett fel-alá a fedélzeten. Bár nem ő
volt Aram kedvenc bajtársa, de el kellett ismernie, hogy a jelenléte
mindenkit magabiztosabbá tett. Köztük magát Aramart is.
Aram valóban feszült volt, de nem igazán félt.
Az apja, Makasa, Durgan, Csendes Joe, Mary Brown és Tiszafa Anselm:
az elmúlt hat hónapban mindnyájukat látta már harcolni – bár főleg kocsmai
verekedések során –, és kezdett egyetérteni Durgannal abban, hogy az elf
romboló kalózai rossz hajót és rossz legénységet választottak prédául.
Aztán eszébe ötlött a Suttogó, és megborzongott.
Ennek ellenére a legnagyobb félelme mégis az volt, hogy nem fogja
megállni a helyét a harcban, és koloncnak bizonyul. Hogy segítséget kell
kérnie, kínos helyzetbe hozva magát. A tatnál állva egészen addig nézte a
kátrányszínű hajót, amíg a napfény végleg el nem tűnt, és a holdtalan
éjszakában már nem lehetett látni az üldözőiket. Az egyik kezét a kardja
markolatára téve azt kívánta, bárcsak lelkesebben tanult volna vívni.
Miközben átsétált a fedélzeten, hallotta, ahogy Duan Phen lekiált az
árbockosárból.
– Elvesztettem szem elől, kapitány!
– Majd ismét látni fogod, amikor megtámad minket! – kiáltotta vissza
Greydon. – Csak maradj odafent, és tartsd nyitva a szemed!
– Igenis, kapitány!
– Oltsátok el a fényeket! Egyetlen gyertyaszál se pislákoljon! A szátokat
is tartsátok csukva! Nem könnyíthetjük meg a gazfickók dolgát!
 – Igenis, kapitány! – hallatszott a legénység kórusa, a hajó pedig szinte
azonnal sötétségbe és csendbe burkolózott.
– Szerinted mennyi idő kell nekik, hogy utolérjenek minket, kap’tány? –
kérdezte suttogva Thom.
– Két óra. Talán egy kicsit kevesebb.
Aram úgy döntött, kihasználja a még hátralevő időt. Olyan halkan és
óvatosan, ahogy csak tudott, lement a szinte teljesen üressé vált raktérbe, és
előhúzta a kardját, hogy gyakorlatozzon egy kicsit. Valójában csak imitált
harcot vívott, elképzelve az ellenségei mozdulatait. Hárított, támadott, majd
megint hárított, és ismét támadott.
Ha a Suttogó ott lett volna az állott levegőjű raktérben, akkor
elsuttoghatta volna élete utolsó szavait!
Ám ahogy vagdalkozott, egyre nehezebben hitte, hogy bármire is megy
az erőfeszítéseivel. Ez nem volt több játéknál. Egy gyerek játszadozásánál.
Megállt, a keze pedig erőtlenül tartotta a kardot. Azon gondolkodott, hogy a
büszkeségét lenyelve megkéri az apját, adjon neki egy utolsó vívóleckét,
mielőtt még túl késő lenne. De tudta, az apjának fontosabb teendői is
vannak, és az utolsó, amire a legénység tagjainak szükségük volt, hogy
lássák, milyen szánalmasan bánik „Greydon fia” a karddal, mivel ez aligha
tett volna jót az önbizalmuknak. Aramnak elég esze volt ahhoz, hogy tudja,
bármi, ami most aláásná a magabiztosságukat, mindnyájuk halálát
okozhatja.
– Nem az én hibám – mondta hangosan, senkinek sem szánva a szavait.
Nem ő kérte, hogy itt lehessen a hajón, egy veszedelmes helyzet közepén. A
fedélzeten mindenki másnak volt választása. Greydonra sok mindent
lehetett mondani, de nem bánt rabszolgaként az embereivel. A legénység
egyetlen tagját sem kényszerítette arra, hogy itt legyen. Mindnyájan önként
jelentkeztek a szolgálatra, és szerződést írtak alá, jól ismerve a veszélyeket.
Aramnak azonban nem volt választási lehetősége. Ha kolonccá vált, akkor
azért nem őt terhelte a felelősség, hanem Greydont.
Bár mindez semmin sem változtatott.
Ennek ellenére nem akart rossz benyomást kelteni a társaiban. No meg
persze nem akart ennek a hajónak a fedélzetén meghalni.
Leült – pontosabban valósággal lerogyott – az egyik ládára, és a kardja
hegyével farigcsálni kezdte a padló deszkáit. Aztán abbahagyta, amikor
ráeszmélt, hogy ezzel csak eltompítja a pengét, márpedig erre a legkevésbé
sem volt szüksége.
 Megpróbálta Keely néhány átkával illetni az apját, ám a szavak üresen
csengtek a fülében, és pornak tűntek a szájában.
A zsebében még mindig ott lapult egy fél csík szárított hús. Leharapott
belőle egy darabot, és rágni kezdte.
Két óra. Talán egy kicsit kevesebb – mondotta Greydon.
Aram magában fogadást kötött arra, hogy kitart-e addig a füstölt hús íze.
Hátradőlt, és a fejét a hajótestnek támasztva tovább rágta a falatot.
Idelenn, a sötétségben jobban érezte a hajó billegését. Tudta, hogy a
vízvonal alatt van. Nagyot sóhajtott, és a szemét behunyva egyre csak a húst
rágta.
– Csak őrizd meg a nyugalmadat! – suttogta magának. – Amikor
kezdetét veszi a küzdelem, tartsd nyitva a szemedet, és maradj észnél!
Greydon is valami hasonlót mondott neki egyszer. Emlékeztette magát,
hogy csak azért, mert az apja mondta, még nem biztos, hogy ez rossz
tanács. Elvégre az apja képzett harcos volt. Apaként ugyan nem állta meg a
helyét, de harcosként nagyon is. Eszébe ötlött a gnollal vívott párbaj, ahogy
az apja a matriarcha felé lendíti a furkósbotját. Jól emlékezett a gnoll nőre.
Érezte, ahogy a hajó megbillen.
Felidézte, ahogy a matriarcha a vázlatkönyv fölé hajol.
A hajó ismét megbillent...
A női hang azt mondta, be kell fejeznie az apjáról készített rajzot.
Aram felpillantott, próbált olvasni a gnoll tekintetéből. De nem Viháncot
látta maga előtt, hanem a saját anyját, Ceya Northbrooke Thorne Glade-et.
– Fejezd be a rajzot, Aram! – mondta a nő. – Az apád... Az apáid és én
egyetértünk abban, hogy ezt kell tenned. Fejezd be a rajzot!
– Már befejeztem – felelte Aram, ám érezte, hogy a féligazság fojtogatja
a torkát.
– Akkor mutasd meg! – Ezt már Duan Phen mondta.
– Nem tudom megmutatni...
– Miért nem? – A kis Selya hangja csalódottnak tűnt.
Aram nem válaszolt. Szégyellte magát.
– Kitépted a könyvből, ugye? – kérdezte Makasa. – Kitépted, és a vízbe
dobtad.
– Dühös voltam. Nem úgy gondoltam... – Aram hirtelen köhögni kezdett.
– Rossz varázslat – mondta Vihánc.
Aram a félig megrágott húsdarabtól fuldokolva, heves köhögés közepette
riadt fel álmából. Felköhögte a falatot, és a padlóra köpte. Alig tudta
elhinni, hogy elaludt. A hajót meg akarták támadni, ő pedig elaludt!
Csak ekkor hallotta meg a zajt. Vagy csak ekkor tudatosult benne.
Kiabálás, és fegyvercsörgés. A fedélzet felől hallatszott.
Odafentről fény szivárgott le. Greydon parancsai ellenére fáklyákat vagy
lámpásokat gyújtottak.
A hajó nem a támadás küszöbén állt!
Már megtámadták őket!
 TIZEDIK FEJEZET

Az utolsó mosoly

Aramar rejtve maradhatott volna odalent, ám ő – érdemére szóljon –

felrohant a fedélzetre. Épp időben ért fel ahhoz, hogy lássa meghalni
Cassius Meekset. Egy hatalmas, legalább nyolc láb magas teremtmény,
amelynek a jobb keze helyén egy buzogány látszott, egyetlen csapással
kioltotta Meeks életét. A matróz holtteste egyenesen Aram lábai elé zuhant.
A fiú előbb a szerencsétlenül járt Cassiusra, majd a teremtményre
pillantott. Bár a saját szemével még sosem látott ilyen lényt, azonnal tudta,
hogy az óriási termetű, nagy fülű, vörös bőrű, csupa izom szörnyeteg –
amelynek az alsó metszőfogai agyarakként meredeztek, míg a homloka
közepéből egy szarv nyúlt elő – nem más, mint egy ogre. A lény egyetlen
lépéssel Aramra ronthatott volna, ehelyett a másik irányba fordult, és a keze
helyén díszelgő buzogánnyal Desamir Ferrar felé ütött, aki épp hogy csak ki
tudott térni a támadás elől.
„Tartsd nyitva a szemedet, és maradj észnél!”
Aram szemei aligha nyílhattak volna ennél tágabbra, az esze azonban
kezdte elhagyni a testét, kétségkívül azért, hogy valami biztonságosabb
helyet keressen.
Botladozva hátrált pár lépést, eltávolodva Meeks utolsó, kísérteties
mosolyától, majd végigpillantott a fedélzeten. Látta, ahogy Durgan az egyik
kezében tengerészkardot, a másikban vascsáklyát szorongatva szökőárként
tör át a Hullámjárót ostromló, nagyrészt emberekből álló kalózcsapaton.
Bár nagyrészt emberek voltak, egy hat láb magas troll nő is akadt
köztük, hosszú hajjal, hegyes fülekkel, narancssárga bőrrel, a szájában
pedig kisebb agyarakkal. Különös, hullámos felszínű páncélt viselt, és
mindkét számszeríját felemelve egy-egy nyílvesszőt repített belőlük Thom
Frakes felé, aki nekitántorodott a tiszti kabin ajtajának. A félig nyitott ajtó
utat engedett neki, a kormányos pedig eltűnt szem elől, mintha csak az
összecsapást hátrahagyva elment volna pihenni egy kicsit.
Frakes „távozása” a csontja velejéig megrázta Aramot, de nem volt ideje
a borzalmas részleteken töprengeni. Bár az eléje táruló rettenetes
látványnak akadtak bizonyos részletei, amelyeket nagyon is kedvére
valónak talált: Mary Brown a kardjával keresztüldöfte az egyik kalózt,
ahogy a két O’Donagal fivér is ugyanezt tette, míg a gnóm Égőkanóc
mindkét kezében egy-egy rövid nyelű baltát forgatva megsebesítette az
egyik támadót, aki kétrét görnyedve lehetőséget adott ellenfelének, hogy
egy második csapással véget vessen a küzdelemnek.
Aztán ott volt még Csendes Joe. Aramar tudta róla, hogy worgen, de
tudni valamit, és a saját szemével látni azt, két nagyon különböző dolognak
bizonyult. Tanúja lehetett annak, ahogy a Hullámjáró harmadtisztje alakot
vált: az arca hegyes fogakkal teli pofává nyúlt, a testét pedig szőr borította
be, és hatalmasra nőtt, majd végül ijesztő, farkasszerű szörnyeteggé válva a
karmaival és az agyaraival tört át az ellenség sorain.
Ám a hajó másodtisztje sem sokkal maradt el mögötte a pusztításban.
Makasa a kardjával vagdalkozott, majd miután elhajította a szigonyát – az
előárbochoz szegezve vele az egyik kalózt, aki megvonaglott, aztán
mozdulatlanná dermedt –, a szabaddá vált kezével levette a válláról a
vasláncot, és két másik támadó felé csapott vele. Balról azonban egy
harmadik kalóz rontott felé. Aram figyelmeztetően oda akart kiáltani neki,
de mint a döntő pillanatokban mindig, ezúttal sem tudott megszólalni.
Makasa megfordult, felfedve a hátát a támadó előtt, Aram pedig a
rémülettől dermedten állva nézte, ahogy a kalóz lesújt a kardjával... amit
aztán a lány előrehajolva hárított a hátára szíjazott pajzzsal. A lánc
meglendült, beszakítva a kalóz döbbent arcát. A férfi lehanyatlott.
Aram látta, ahogy Makasa az öve alá tűzi a kardját, szabaddá téve a
kezét, majd két lépéssel az előárbocnál terem, kitépi a szigonyt a halott
kalózból, és a következő ellenfél felé fordítja a fegyvert.
Aram végül az apját is megtalálta. Greydon az orrfelépítmény tetején
állva lekaszabolt minden támadót, aki kardcsapásnyi távolságba került
hozzá. A Hullámjáró kapitánya mesterien bánt a tengerészkarddal, és
csaknem ugyanolyan erősnek tűnt, mint Joe, a worgen. Egyetlen kalóz sem
állta a sarat vele szemben. Aram egyszer látta, ahogy az apja
győzedelmesen kerül ki egy kocsmai verekedésből, ám az gyerekjáték volt
ehhez képest. A férfi megállíthatatlannak látszott, Aram pedig hirtelen
ráeszmélt, mennyire visszafogta magát az apja a gyakorlatozások során.
Nagy hatást tett rá az, ahogy az apja harcolt, sőt mi több, büszke volt rá. Bár
a tekintetük nem találkozott, Greydon harci szelleme a fiára is átragadt.
Aramnak sikerült nagyjából észhez térnie, és a kardját felemelve az ellenség
felé rontott.
Ám az időzítése nem is lehetett volna rosszabb.
A kátrányszínű hajóról egyre több kalóz próbált átmászni a Hullámjárás.
A legénység két megingathatatlan sziklájának, a hajóácsnak, Tiszafa
Anselmnek, és a kovácsnak, Vasberek Mordisnak azonban sikerült
megállítani az áradatot. Ám Tiszafa egyszer csak némán hátratántorodott,
ahogy egy fekete kőkés mélyedt a torkába, majd a Suttogó is átszállt a
Hullámjárás. Ismerős, sötét köpenye fölött csonttüskékkel tarkított
vállvértet viselt, és még azelőtt visszaszerezte a kését, mielőtt a hajóács
összerogyott volna. Vasberek oldalra fordult, és pusztító erejű ütésre
lendítette a kalapácsát, ami letépte a Suttogó bal karját. Vérnek azonban
még csak nyoma sem látszott, a Suttogó pedig a sebről tudomást sem vett,
és a megmaradt kezében szorongatott kétélű kard egyetlen, elegáns
vágásával kioltotta a kovács életét. Aztán a hüvelyébe csúsztatta a fekete
pengét, és higgadtan felemelte leszakadt kezét, amely még mindig az ujjai
között szorongatta a kőkést, majd visszaillesztette a vállához a végtagot, és
szembefordult a feléje közeledő Arammal.
A fiú már tudta, hogy a Suttogó élőhalott, de még sosem hallott olyanról,
hogy egy Elhagyott így vissza tudta volna illeszteni a leszakadt végtagját.
Ám igyekezett nem gondolni arra, miféle borzalommal áll szemben, és
minden akaraterejét összeszedve próbált nem tétovázni a különös,
kísérteties ellenfél láttán.
Előredöfött a kardjával, amelynek hegye jó másfél hüvelyknyíre mélyedt
a Suttogó mellkasába, közvetlenül a szegycsontja alatt. Az Elhagyott
azonban megragadta a fegyvert, és a pengét még mélyebbre nyomva kitépte
a markolatot Aram kezéből. Miközben a kardhegy előbukkant a hátán, az
élőhalott odahajolt a fegyvertelenné vált, rémült fiúhoz, és vidáman suttogni
kezdett.
– Elnézést kérek azért, amit tenni készülök, ifjú uram! – Hideg
leheletének bűze a jázminszag közepette is jól érződött. – De azt mondták,
még hasznos lehetsz.
Erőteljes ütést mért Aram fejére, akit sötétség ölelt körül.
Sötétség, majd hirtelen fellobbant...

*
 A Fény! Vakítóan éles volt, a hangja pedig Aram szívéhez szólt, az
érzelmek központjához, a mellkasa közepén.
– Meg kell mentened, Aram...
Aramar Thorne azonban elfordult a Fénytől.
Ismét sötétség szállt alá.
Sötétség, aztán lassacskán...

Hangzavar csapott fel: tűz ropogása, fém csengése, és húsba hatoló acél
hangja.
Halovány fény látszott. Sikolyok harsantak.
Aram vér fémes ízét érezte. Kábán pislogva tért magához. Felrepedt
ajkából vér szivárgott. A Suttogó ütésétől átcsúszott a fedélzeten, és egy
rövid időre elveszítette az eszméletét.
Próbált felállni, de a lábai egyszerűen nem engedelmeskedtek a
parancsának, és a látását sem tudta fókuszálni. Látni vélte, ahogy a Suttogó
visszafordul a kátrányszínű hajó felé, majd kihúzza a fiú mellkasából a
kardot, és jelezni kezd vele. Aram mintha egy magas, erőteljes alkatú férfit
is látott volna, aki majdnem akkora lehetett, mint egy worgen, és miután a
Hullámjáró fedélzetére lépett, úgy tűnt, mintha a Suttogó kissé meghajolna
felé.
Ez lehetetlen! A Suttogó másvalaki szolgálatában állna? Miféle ember
képes parancsolni egy ilyen szörnyetegnek?
Aram elméje végül kitisztult, ahogy a jövevény a Suttogótól elfordulva
még valakit átrángatott a Hullámjáróra. Előrelökdöste Vén Cobbot, azt
üvöltözve neki, dolgozzon meg a pénzéért.
– Igenis, kapitány! – bólogatott szánalmasan az áruló, majd eltűnt az
összecsapásban, lehetőséget adva Aramnak, hogy a kalózok vezérére
összpontosíthasson.
Bár korábban még sosem látta a kalózkapitányt, Aram valahogy mégis
ismerősnek találta. Volt valami abban a határozott tekintetben, a bozontos,
fekete szemöldökben és az erőteljes alkatban. De nemcsak magas és izmos
volt, hanem tekintélyt parancsoló is. Azonnal az uralma alá vonta a
harcteret, és jókora kardja egyetlen csapásával megölte Colin és Ainsley
O’Donagalt. Aram szerette volna meggyászolni a fivéreket, de nem volt rá
ideje. A kalózkapitány felbukkanása már azelőtt megfordította a csatát,
mielőtt zengő baritonján odakiáltott volna az ogrénak.
– Ne pazarold az időt ezekre a sószakállúakra, Throgg! Inkább
gondoskodj az árbocról!
Az ogre nagyon is figyelt a parancsra, és mély, ám engedelmes hangon
válaszolt.
– Igenis, kapitány!
 De nem az ogre volt az egyetlen, aki odafigyelt a parancsra. Az
orrfelépítményen álló Greydon is hallotta ellenfele hangját, és megfordult,
hogy a szeme is megerősítse azt, amit a füle már elárult neki. Aram látta az
apja tekintetében a felismerést... és a félelmet. Őszintén rettegett a
kalózkapitánytól, ami jobban aláásta Aram harci kedvét, mint a Suttogó
felbukkanása, az ütés, amitől kóválygott a feje, vagy Cassius, Thom és a
többiek halála.
Bár továbbra sem tudott felállni, sikerült oldalra gördülve négykézlábra
emelkednie, a tekintete pedig Throggra szegeződött, aki megfontolt, mégis
határozott mozdulatokkal lecsavarta a csuklójáról a buzogányt, majd betette
a hátára csatolt hatalmas tokba, amiből aztán kivett egy baltát, és ráérősen
elkezdte rátekerni a csonkjára.
– Védjétek az árbocot! – kiáltotta Greydon.
A kalózkapitány a hang gazdája felé fordult, Aram pedig ismerős
kifejezést látott az arcán: felismerést... és mosolyt! Vidámságot!
A fiú önkéntelenül is megborzongott.
A Hullámjáró kapitánya és a három rangidős tisztje a hajó
legkülönfélébb pontjaiból a főárboc felé próbált eljutni.
A kalózkapitány előrelendült, hogy útját állja Greydonnak, közben pedig
úgy kaszabolta le Schuyler Lit és Fekete Maxot, mintha papírból lettek
volna. Mary Brown és Csendes Joe azonban nehezebb akadályt jelentettek a
számára... legalábbis egy kis időre.
– Elkaplak, te ostoba bolond! – kiáltotta át az ellenfelei fölött a
kalózkapitány. – A küldetésed ma este véget ér!
Aram látta, hogy az apja arca kissé megrezzen, ám végül nem viszonozta
a sértést, sőt még csak tudomást sem vett róla, egyszerűen harcolt tovább,
az ogre és a főárboc felé küzdve.
A fiú új fegyvert keresve körbepillantott. Szerencse a
szerencsétlenségben, hogy nem volt nehéz dolga: elesett barátai és a
kalózok holttestei körül mindenütt kardok hevertek.
Miközben kicsavarta a legközelebbi fegyvert az egyik halott támadó
kezéből, a kalózkapitány elkiáltotta magát:
– Ne hagyjátok, hogy bárki is a vízbe dobjon valamit, zsiványok,
különben a fejeteket veszem!
Aram előbb hallotta, majd látta is, ahogy Throgg – aki időközben a
kezéhez rögzítette a baltát – nekiállt kivágni a főárbocot. Mose Canton
előrelendült, hogy megállítsa az ogrét, ám a Suttogó a szállásmester hátába
mélyesztette a kardja fekete pengéjét.
Greydon is hallotta a fába mélyedő balta hangját, de mivel három kalóz
elállta az ogre felé vezető útját, elkiáltotta magát.
– A fenébe is, védjétek meg az árbocot!
Ám a kalózkapitány, a Suttogó és a troll védőgyűrűt alakított ki az ogre
körül, amelyen senki sem tudott áttörni, hogy megvédje a hajó főárbocát.
Aram ismerős káromkodást hallott. Keelhaul Watt válogatott szitkok
áradatát zúdította a kedvenc célpontjára: Vén Cobbra. A szakács a tatárboc
körül üldözte Keelyt. Mindketten tengerészkardot szorongattak, ám úgy
tűnt, a kölyök a maró gúny vagy a fáradtság erejére alapozva próbál végezni
az öregemberrel.
Aram lelkében a félelem helyét ebben a pillanatban a harag vette át. Az
egész mészárlás, a rengeteg halál mind Cobb hibája volt. Az öregember
elárulta a hajóját, a társait és a kapitányát. Jonas Cobb elárulta Greydon
Thorne-t, aki büszke volt arra, hogy mindenben és mindenkiben igyekezett
a jót látni. Cobb azonban gyakorlatilag hátba döfte Greydont.
Aram támadott, ám Cobb könnyedén hárította a csapást, és riposztozott,
láthatóan örülve, amiért olyan ellenféllel került szembe, aki nem akarja
körbe-körbe futtatni.
Az öregember meglepően erősnek és fürgének bizonyult. Aram épp csak
meg tudta védeni magát attól, hogy az ősz hajú tengerész lefejezze vagy
keresztüldöfje. Valahol a tudata mélyén ráeszmélt, hogy ha Cobb ilyen
kemény dió a számára, akkor az apja valóban kesztyűs kézzel bánt vele a
gyakorlatozások során.
Keely Aram segítségére sietett, ám hibát követett el azzal, hogy hangos
szitokáradatot zúdított egykori felettesére, amivel felhívta annak figyelmét a
támadásra. Cobb megperdült, és a kardja hegyével fogadta Keely rohamát.
A kölyök térdre rogyva még egy utolsó átkot szórt Cobbra, majd
előreroskadt, és némán, mozdulatlanul feküdt tovább.
Aram dühödten megkétszerezte az erőfeszítéseit, és addig csapkodta az
öregembert, amíg az hátrált pár lépést. Cobb azonban gyorsan összeszedte
magát, Aram pedig hamarosan azt vette észre, hogy a bal oldali
hajókorláthoz szorult, és semerre sem tud menni. Bár hárította a
támadásokat, minden egyes alkalommal egyre valószínűbbnek tűnt, hogy
Cobb végül sikerrel bevisz egy csapást.
– Miért? – kiáltott fel Aram, mintegy végső megoldásként, hogy
kibillentse az öregembert az erőfölényből. – Miért tetted?
Ám Cobbot láthatóan nem rázta meg a kérdés.
– Ez így is, úgy is megtörtént volna, ostoba kölyök! – mormogta
komoran. – El kellett döntenem, melyik oldalra állok, és én e mellett
döntöttem, hogy mentsem a bőrömet!
Az öregember kardja Aram fegyveréhez csattant. Aztán Cobb pengéje
szűk kört írt le, Aram pedig egy szemvillanással később azt vette észre,
hogy a kard kirepült a kezéből.
Az áruló elvigyorodva a fiú torkának szegezte a fegyverét.
– Persze az is sokat nyomott a latba, hogy Malus kapitány tripla
részesedést ajánlott a zsákmányból!
Malus! Tehát a kalózkapitányt Malusnak hívják! – gondolta Aram, és
úgy vélte, a név egy kicsit talán túlságosan is jól illik hozzá. Különösen
azért, mert valószínűnek tűnt, ez lesz az utolsó név, amit Aram életében
hallani fog.
Cobb támadásra emelte a kardját, amikor hirtelen mindketten hallották,
ahogy Throgg baltája bevisz egy utolsó csapást, amelynek csattanását
hangos reccsenés követte. A két ellenfél egyszerre fordult a hang irányába.
A főárboc egyenesen feléjük dőlt.
Aram oldalra vetette magát, Cobbnak azonban épp csak sikerült
elmormognia Keely egyik kedvenc káromkodását, mielőtt a vaskos árboc
összezúzta volna a csontjait.
Az egész hajó megremegett.
Az egyik kalóz elejtette a fáklyáját, Aram pedig ismét négykézlábra
zuhant, és megint kicsavart egy tengerészkardot az egyik halott kezéből.
Épp időben nézett fel, hogy lássa, amint Thorgg vigyorogva szemléli a
művét, miközben a csata tovább dühöngött körülötte.
A kalózkapitány időközben legyűrte Mary Brownt, ám tovább harcolt a
worgen Joe-val, és a Hullámjáró egy másik tengerészével, a magas, szikár,
szeplős Crispus Trenttel. Malus körbepillantott, és elkiáltotta magát:
– Hol van a kapitányuk? Elvesztettem szem elől azt az
elmeháborodottat!
Senki sem válaszolt, főleg nem az „elmeháborodott”, aki épp azzal
foglalatoskodott, hogy lekaszaboljon pár kalózt.
– Ne légy olyan átkozottul elégedett magaddal! – zúdította a dühét az
ogréra Malus. – Még jó néhány ellenféllel kell végezni! – Mintha csak az
igazát akarná bizonyítani, keresztüldöfte Crispus Trentet.
 Az ogre olyan csalódottnak tűnt, mint egy gyerek, akinek az apja nem
dicsérte meg a homokvárát.
– Ha dicséretre vársz, akkó’ ítéletnapig is várhatsz! – mondta a troll,
miközben Throgg előtt elsuhanva újratöltötte az egyik számszeríját. –
Inkább folytassad a munkát!
Throgg, belátva ezen egyszerű tények igazságát, bólintott, és Greydon
felé lendítette a baltáját, aki épp akkor ért oda az árbochoz – túl későn
ahhoz, hogy bármit is tehessen.
A férfi félrehajolt az ogre ütése elől, majd a hátát az árboc csonkjának
vetve mindkét lábával előrerúgott, kibillentve az egyensúlyából Throggot,
aki hátratántorodott pár lépést, lehetőséget adva Durgannak, hogy nyakon
üsse egy feszítővassal. Az ütés azonban inkább feldühítette, mint
megsebezte a teremtményt.
Throgg üvöltve támadásba lendült, Durgan pedig a baltacsapást hárítva
odakiáltott Greydonnak:
– Menj! Őt elintézem!
Így hát Greydon elindult az igazi célpontja felé, aki nem más volt, mint a
fia, Aramar.
A kapitány megragadta Aram pulóverét, és miközben vonszolni kezdte a
tat bal oldala felé, átpillantott a válla felett. A hatalmas Throgg egyre
hátrább szorította az alacsony termetű Durgant. Joe – immár a gnóm
Égőkanóc segítségével – továbbra is Malust próbálta lefoglalni, Makasa
azonban egyik kalózzal a másik után végezve tovább tört előre.
– Flintwill! – kiáltotta Greydon.
A lány a hang irányába pillantva kurtán biccentett, majd folytatta az
előretörést.
Greydon a csónakhoz vonszolta Aramot.
– A főárboc nélkül a csata elveszett – pillantott le a fiára, egyenesen a
szemébe nézve.
Aram a vereségnek nyomát sem hallotta az apja hangjában. Csak a rideg
igazság érződött benne. Ennek ellenére a fiú szeretett volna valami biztatót
mondani.
– Még harcolhatunk! Legyőzhetjük őket, és partra evickélhetünk! Még
maradt két árbocunk.
Greydon még arra sem pazarolta az időt, hogy megrázza a fejét. Gyorsan
levette régi, viseltes bőrkabátját, és a fia vállára terítette.
– Mit művelsz? – kérdezte Aram.
 Az apja válasz helyett előhúzta az inge alól az aranyláncon lógó iránytűt,
majd levette, és Aram nyakába akasztotta.
– Ezt az iránytűt mindenáron védd meg!
– Az iránytűt? Ezt nem értem...
– Nincs időm elmagyarázni. Sajnálom! Mindent nagyon sajnálok! De
tudnod kell, ez az iránytű elvezet oda, ahova menned kell!
Aram körbepillantott.
A legénység tagjai közül alig páran maradtak életben. Aram úgy érezte,
mintha csak a Suttogó kőkését, Throgg baltakezét, a troll számszeríjait és
Malus kardját látná.
– Kapitány? – bukkant fel Makasa Greydon mellett. Tetőtől talpig vér
borította, ám ebből egy csepp sem volt a sajátja.
Greydon a lány szemébe nézett.
– Mindenáron védd meg a fiamat! Most pedig be a csónakba!
Mindketten!
Makasának eltartott egy pillanatig, mire átlátta a parancs lényegét, és
ellenkezni kezdett.
 – Nem, kapitány! Itt van rám szükséged! – Mivel nem járt eredménnyel,
taktikát váltott. – Ha valakinek el kell mennie a fiúval, akkor az te vagy!
Durgan és én visszafoglaljuk a hajót, és megkeresünk titeket!
– Nem mehetek, Makasa! A kalózok követnének! – A tekintete ide-oda
járt Aram és a lány között. – Több forog kockán, mint azt bármelyikőtök
gondolná. Szálljatok be ebbe a nyomorult csónakba! Ez parancs, Makasa!
Tartozol ennyivel az életedért cserébe!
Makasa azonnal abbahagyta a tiltakozást, aztán a fejét lehajtva bedobta a
szigonyt és a láncot a csónakba, végül ő is bemászott. Greydon eközben
besegítette döbbent fiát a csónakba. Aram lehuppant, kis híján megsebesítve
magát a kezében szorongatott karddal, majd feltápászkodott, és látta, hogy
az apja a csörlő mellett áll.
A tekintetük találkozott. Aram megrázta a fejét, míg Greydon bólintott,
és kiengedte a csörlőt.
Aram lába alól eltűnt a talaj, és alighanem kiesett volna a csónakból, ha
Makasa nem ragadja meg a vállát. A férfi tekintete elszakadt a csónakról,
ami Makasával és Arammal a fedélzetén alázuhant, majd olyan erővel
csapódott a víznek, hogy kis híján darabokra tört, a fiú csontjaival együtt.
Makasa eloldozta a köteleket, a kavargó víz pedig gyorsan elragadta a
mentőcsónakjukat, és máris tizenkét yardnyira távolodtak a lángoló hajótól.
Lángoló?
A Hullámjáró lángokban állt! Aram azonban a lángok fényében jól
láthatta az apja alakját.
Greydon elfordult a korláttól, hogy összecsapjon a kalózkapitánnyal. A
víz felett pengék csendülése visszhangzott végig.
– Végre eljött a leszámolás pillanata! – harsant Malus mély,
könyörtelenül magabiztos hangja.
– A tied minden figyelmem, te áruló kutya! – hallotta Aram az apja
válaszát, ahogy Greydon hangja túlharsogta a hangzavart. Úgy tűnt, Thorne
kapitány is magabiztosan mosolyog.
A két férfit immár alig lehetett látni, ám a fedélzetet emésztő lángok
fényében az árnyékaik hatalmas, sötét alakoknak látszottak a hajó
megmaradt vitorláinak vásznán.
Hirtelen robbanás látszott.
A tűz elérte volna a lőporraktárt?
Aram nem tudta meg a választ, mivel az óceán elragadta a kis csónakot,
a Hullámjáró pedig tovatűnt...
 MÁSODIK RÉSZ

Feralason át
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Gyászos lista

Aram a kis csónak mélyén ülve a sötétséget bámulta. A két hajóból

hamarosan már csak távoli izzás maradt a láthatáron. Megmozgatta a
vállait, érezve az apja kabátjának súlyát. A bőr és a só szaga azonnal
felidézte előtte Greydon alakját. Az emléktől fájdalom hasított a szívébe.
Aztán jobbra, a távolban villám cikázott alá, belecsapva a vízbe, néhány
pillanattal később pedig mennydörgés robaja hallatszott. Ahogy a
kátrányszínű hajó a Hullámjárót, úgy vette üldözőbe a vihar azokat, akik
elmenekültek az összecsapásból.
A sötét felhők elnyelték a lángoló hajó fényét. A szél felerősödött, a
hullámok pedig felduzzadtak, és mindegyik azzal fenyegetett, hogy
felborítja a csónakot.
Aram Makasa felé fordulva túlkiabálta a víz, a szél és a vihar
hangzavarát:
– Most mit teszünk?
Makasa mindkét kezével megmarkolta a csónak szélét. Mióta
találkoztak, Aram számára most először csak egy tizenhét éves lánynak
tűnt, akinek nem volt sem hatalma, sem tekintélye, és nem uralta az
eseményeket.
– Kitartunk! – Makasa mindössze ennyit mondott.
Így hát Aram kitartott.
A Fátyolos-tenger kavargott és tajtékzott. A fellegek villámlást,
mennydörgést és fagyos esőt hoztak. A hatalmas hullámok a magasba
emelték a kis csónakot, majd olyan erővel hajították alá, hogy Aram
biztosra vette, a lélekvesztő darabokra fog törni alattuk.
Ennek ellenére befogta a száját, és a fejét leszegve épp csak résnyire
nyitotta ki a szemét, hogy a sötétséget kémlelje. Látta Makasa csizmáját,
ezért tudta, nincs teljesen egyedül.
Úgy tűnt, a vihar örökké fog tartani...
A hajnal nyugodt vizeken érte őket. A láthatáron nem látszott más, csak
a nap. Bármerre is néztek, nem láttak sem felhőket, sem hajókat, sem
szárazföldet.
Aram úgy fújta ki a levegőt, mintha egész éjjel visszatartotta volna a
lélegzetét. Aztán hallotta, ahogy Makasa ugyanezt teszi. A lányra pillantott,
aki úgy nézett ki, akár egy elázott patkány, amiből Aram elég jól ki tudta
következtetni, hogy ő maga milyen látványt nyújthat. Makasa bizonyára
szánalmasnak találhatta, mert amikor megszólalt, a hangja most először tűnt
valamelyest barátságosnak.
– Felváltva alszunk. Te kezded.
A fiú bólintott, bár nem tudta, hogyan lenne képes bárki elaludni a
szűkös kis csónakban. Ám kötelességtudóan igyekezett eleget tenni a
parancsnak, ezért lefeküdt a csónak alját borító félhüvelyknyi vízbe, és
megtámasztotta a fejét.
Egy perc sem telt el, és már mélyen aludt.

A víz lehúzta, bár nem süllyedt el, és nem fuldokolt.

A Fény felé süllyedt!
Az óceán fenekén talált egy hordónyi ecetes tojást. Levette a fedelet, a
hordóból pedig kiáramlott a Fény. Aram úgy érezte, hogy még a vízen
keresztül is megvakítja. Mielőtt a hang megszólalhatott volna, Aram
elfordult, és Jahid Khan, a hajó kádára ismét lezárta a hordót.
Ám a hordó lezárásával a Hang elhallgatott, a Fény pedig kihunyt. Aram
azon kapta magát, már nem emlékszik, hogyan kell víz alatt lélegezni.
A tenger mélyén járt, és immár nem tudott a víz alatt lélegezni!
Elkeseredetten próbált a felszínre jutni, ám a kalózkapitány, Malus a
bokája köré tekerte Makasa vasláncát, a hordóhoz béklyózva Aramot.
Próbálta Makasát szólítani, de egyetlen hangot sem tudott kiadni. A lány
már amúgy is halott volt, akárcsak Durgan és Greydon: megfulladtak, mivel
a Suttogó, Throgg és a troll a hordóhoz láncolták őket.
Aram levegő után kapkodott...

Köhögve, fuldokolva ébredt fel.

Makasa komoran nézett rá.
 – Te következel – krákogta a fiú.
Pár órával később Makasa az evezőket megragadva a késő délelőtti nap
felé kezdett evezni.
– De vajon valóban késő délelőtt van, vagy már kora délután? – kérdezte
Aram. – Keletnek vagy nyugatnak tartunk?
A lány rászegezte a tekintetét, majd kiemelte az evezőket a vízből.
– Pár perc múlva megtudjuk.
Aram lepillantott a halott tengerész viharvert kardjára, amit most ő
viselt. Eltűnődött, vajon felveszi-e valaki azt a gyakorlatilag érintetlen
pengét, amelyet a Suttogó mellkasába döfve hátrahagyott.
Hallotta, ahogy Makasa az orra alatt Vén Cobbot szidalmazza, méghozzá
olyan cifrán, hogy még Keely Watt is büszke lett volna rá.
– Már halott – jegyezte meg Aram.
– Tessék? Kicsoda? Vén Cobb? Honnan tudod?
– A kalózokkal együtt ő is átjött a Hullámjáróra. Megölte Keelyt. – Aram
már azon volt, hogy elmondja, őt is meg akarta ölni, de attól tartott, ezzel
azt a benyomást keltené, felülkerekedett a vén hajószakácson, ezért inkább
csak annyit mondott: – Amikor a főárboc eldőlt, őt is összezúzta. Mármint
Cobbot.
Makasa döbbentnek tűnt.
– Remek! – mondta végül elégedetten.
Aram gondolatai azonban már messze jártak. A főárbocról eszébe jutott,
hogy elvesztett még valamit, ami valójában sosem volt az övé, és a
veszteség most azzal fenyegette, hogy összetöri már amúgy is megsebzett
szívét. Annál is inkább, mivel mostanáig nem is gondolt rá.
– Láttad Duan Phent a harc során? – kérdezte.
Makasa a padon ülve felegyenesedett.
– Nem, de néhány pillanattal azelőtt, hogy a kalózok megcsáklyáztak
minket, hallottam, ahogy figyelmeztetően kiabál az árbockosárból. Nem
emlékszem, hogy láttam volna lejönni vagy harcolni. Mi történt vele,
amikor a főárboc eldőlt?
– Nem tudom – felelte Aram.
Makasa sem tudta. Ám a beszélgetés arra ösztönözte, hogy név szerint
végigvegyék a teljes legénységet.
Eredetileg harmincfős legénységgel vitorláztak. Huszonkilenccel, ha
leszámították a lélektelen Cobbot. Makasa látszólag szenvtelenül sorra vette
a neveket, és ha tudta, azt is hozzáfűzte, mi történt velük. Ha nem tudta,
akkor pár pillanatnyi szünetet tartott. Néhány alkalommal Aram kitöltötte a
hiányzó réseket, elmondva, amit látott, és közben próbált olyan
kifejezéstelen hangon beszélni, amennyire csak bírt. Néha azonban nem
tudott mit mondani.
Ám a lista végül elkészült:
Makasa Flintwill másodtiszt, és Aramar Thorne hajósinas sikeresen
elmenekült a hajóról egy csónakkal. Két fő.
Mary Brown és Orley Post fedélzeti matrózok megsebesültek, ám
amikor utoljára látták őket, még életben voltak. Két fő.
Greydon Thorne kapitány, Egyistenes Durgan elsőtiszt, Joe Barker
harmadtiszt, Yakomo Hide hajóorvos, Desamir Ferrar, James MacKillen és
Égőkanóc Cog fedélzeti matrózok nem szenvedtek súlyosabb sebesüléseket,
és amikor utoljára látták őket, még harcoltak. Hét fő.
Jahid Khan hajókádárt, Ahnko fedélzeti matrózt és Duan Phen
őrszolgálatos matrózt sem Makasa, sem Aram nem látta az összecsapás
során. Három fő.
Mose Canton szállásmester, Johnson Ribierra vitorlamester, Thom
Frakes kormányos, Tiszafa Anselm hajóács, Vasberek Mordis kovács,
Cassius Meeks, Schuyler Li, Fekete Max, Crispus Trent, Willson Pariah,
Rose Haggard, Quenton Miles, Colin O’Danagal, Ainsley O’Danagal
fedélzeti matrózok, Keelhaul Watt szakácsinas és Jonas Cobb hajószakács
halálát Makasa vagy Aram megerősítette. Tizenhat fő.
A számolást befejezve elnémultak. A legénység több mint fele minden
kétséget kizáróan meghalt, míg a többieket – még azokat is, akik nem
sebesültek meg – rettenetes körülmények között hagyták hátra. Ennek
ellenére látszott valamennyi remény, még ha csak halványan is.
– Hide kiváló gyógyító. Nagyon ért a munkájához. Csodákra képes –
mondta Makasa, ám nem tudta megállni, hogy ne folytassa. – Ha még
életben van.
Aram próbált nem gondolni az apjára, azzal foglalatoskodott, hogy
felmérje a felszerelésüket. A csónakba beépítettek egy kis ládát, amelyben
helyet kapott egy vadászkés, egy balta, egy viaszosvászonba csomagolt
doboz, benne száraz tűzszerszámmal, egy olajlámpás, egy üvegcse olaj és
egy tekercs kötél. Akadt még itt négy aranypénz, és három viaszosvászon
térkép is, bár ezeknek nem vették sok hasznát, amíg nem találtak
szárazföldet. Volt még víz és kétszersült is, de közel sem elég egy hosszabb
hajóúthoz. Ezenkívül Makasának a rendelkezésére állt a pajzs, a lánc, a kard
és a szigony, míg Aramnak a „kölcsönvett” tengerészkard, a vázlatkönyv, a
szénceruza, az anyjától kapott pulóver, az apja kabátja és az iránytű,
amelyet valamiért „mindenáron” meg kellett védenie.
Az iránytű! – Ez legalább megmutathatta nekik a helyes irányt.
Reménnyel telve felemelte az iránytűt, majd a kis eszközről az égre nézett,
és vissza. Ez az ócskaság nem működik!
A nap állása egyértelművé tette, hogy az iránytű hegye nem észak felé
mutat, vagyis teljesen használhatatlan volt. Aram nem értette, miért hitte az
apja, hogy az iránytű hazavezetheti. Az pedig még az apjánál is nagyobb
rejtélynek bizonyult a számára, miért kellene mindenáron megvédenie ezt
az ócskaságot.
Az apja!
Bár Aram az utolsó igazi beszélgetésük alkalmával tagadta, attól még
Greydon az apja volt. Most pedig, hogy valószínűleg meghalt, Aramot
gyötörte a bűntudat.
De nemcsak amiatt érzett bűntudatot, mert tagadta, hogy Greydon az
apja volt, hanem mert kitépte és a tengerbe hajította a róla készült rajzot,
jóllehet figyelmeztették a rossz varázslatra. Ám nem arról volt szó, hogy
nem hitt volna az ilyesmiben. Hogy felette állt volna a babonáknak. Nem!
Gyerekes dühében szándékosan idézte meg a rossz varázslatot.
Úgy nézett végig a tengeren, mintha megtalálhatná az összegyűrt rajzot.
Aztán száműzte a gondolatot, és inkább elővette zsebéből a vázlatkönyvet.
Makasa elképedve nézte, ahogy a fiú óvatosan kicsomagolja a
viaszosvászonba göngyölt vázlatkönyvet, és gondosan átvizsgálja, nem
esett-e baja. Aztán a lány, mintha csak elvárnák tőle, megszólalt:
– Jobb lesz, ha engem nem rajzolsz le az átkozott könyvedbe!
– Ígérem, nem rajzollak le, amíg meg nem kérsz rá – felelte ingerülten
Aram, miközben vízcseppek nyomait kereste a lapokon. Végül
megkönnyebbülten látta, hogy a viaszosvászon elvégezte a feladatát, és a
vázlatkönyv sértetlen maradt. A családjáról és Tóvidékről készült rajzokat
végigpörgetve a Hullámjáró legénységét ábrázoló képekhez lapozott. Itt
sorakoztak az arcok, amelyeket valószínűleg nem lát majd többé. Ahogy
azok is, amelyeket bizonyosan nem fog többé látni. Egy pillanatra megállt,
és megérintette a Duan Phent ábrázoló egyik rajzot. Aztán továbblapozott,
amíg meg nem találta a kitépett oldal helyét. Végigsimított a könyv gerince
mentén húzódó papírdarab egyenetlen szélén, és érezte, ahogy a saját
gerince beleborzong a tette következményeibe.
 Gyorsan az első üres oldalhoz lapozott, és nyirkos pulóvere alá nyúlva
elővette a zsebéből a szénceruzát. Mivel az íróeszköz hegye tönkrement,
megkereste a ládában a kést, hogy kihegyezze. Ám remegett a keze, ezért
úgy vélte, így csak tönkretenné a ceruzát. Akkor pedig hogyan tehetné jóvá
a rossz varázslatot?
Felsóhajtott, majd a kést, az írószerszámot és a füzetet egyaránt
elpakolta.
Makasa némán figyelte, aztán az égre pillantott.
– Késő délelőtt van – mondta, és ismét evezni kezdett, immár jóval
magabiztosabban, mivel tudta, hogy keletnek tartanak, Kalimdor felé.
– Akarod, hogy leváltsalak? – pillantott fel a lányra Aram.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Fájdalmas ütések

A növekvő hold fakó, ezüstös sarlója alig-alig adott fényt. Gyér köd
szállt fel, eltakarva a csillagok többségét.
Egyikük sem evezett.
Nem fújt a szél, de még könnyű szellő sem járt. Minden mozdulatlannak
tűnt, ami Makasának nem volt ínyére, sőt rendkívül nyugtalanná tette. Aram
a sötétség ellenére is látta a lány komor alakját, és hallotta, ahogy ádázul
rág, mintha csak dühből tenné.
Valójában egy-egy falat ennivalót rágtak, bár nem kétszersültet.
Mindketten kaptak egy kisebb darabkát a szárított vaddisznó húsból, amely
még mindig ott lapult Aram zsebében. Makasa megköszönte, amikor a fiú
átadta neki a részét. Most, hogy csak ketten voltak, magukra maradva egy
csónakban, a lány – legalábbis egyelőre – valamelyest megenyhült
Arammal szemben.
Miután végeztek a falattal, mindkettőjüknek már csak egy-egy utolsó
darabka jutott másnap vacsorára, aztán meg kellett bontaniuk a kétszersült
készletet.
A szárított hús egyelőre kitartott, és ízletes maradt, ám kissé keserűen
emlékeztette őket arra, amit elvesztettek. Ráadásul sós volt. Ennek ellenére
a megrágása után elég nedves maradt a szájuk ahhoz, hogy egy ideig ne
kelljen megkezdeniük a vízkészletüket.
Makasa az evezőkért nyúlt, mintha az járna a fejében, hogy a nap fénye
nélkül is képes lehet tájékozódni.
Aram az iránytűre pillantott, de ha az időközben valami csoda folytán
meg is javult volna, a sötétben akkor sem lehetne látni.
Makasa hirtelen előrenyúlt, és felemelte a szigonyát. A fiú nézte, ahogy
a lány harcra készen feláll a csónakban, bár azt nem tudta, pontosan kivel is
akar harcba szállni... Úgy tűnt, Makasa sem tudja. A lány egy pillanatig
zavartnak látszott, jóllehet Aram alig ismerte fel ezt a kifejezést Makasa
arcán, és a legkevésbé sem tetszett neki. Hol volt az a komor, szigorú
harcos, aki az elmúlt hat hónapban megkeserítette az életét? Mert most arra
a harcosra lett volna szükség, nem erre a bizonytalan, tizenhét éves lányra,
akivel semmire sem mentek!
Makasa tekintetébe hirtelen ismét visszatért a megvetés, ami Aram
számára sokkal ismerősebb volt, és a lány arcára is jobban illett. Ennek
ellenére jól látszott a különbség a korábbiakhoz képest: Makasa megvetése
önmagának szólt. Ez azonban önvádról és bizonytalanságról árulkodott,
ostobának érezte magát. Már épp vissza akart ülni, amikor egy csáp törte át
a tenger nyugodt felszínét, hogy aztán két emeletnyi magasságban
kiemelkedjen a vízből.
Makasa felnevetett, majd előredöfött a szigonnyal, és félig széthasította a
csápot.
Aram is talpra ugrott, bár jóval bizonytalanabbul állt a lábán. Épp csak
sikerült előhúznia a kardját, hogy lesújthasson a második csápra, ami a
másik oldalon bukkant elő, próbálta körülfogni a csónakot. Makasa
belemélyesztette a szigonyt, és a fegyvert szorosan tartva úgy sújtott le a
kardjával, akár egy guillotine, kettévágva a csápot.
A kraken felemelkedett, kidugva hatalmas fejét a vízből, alighanem
azért, hogy megnézze, miként okozhatott neki ekkora fájdalmat az éjszakai
nassolnivaló. Ám ezzel hatalmas hibát követett el! Ha a többi csápját
nyújtotta volna fel, akkor Makasa és Aram semmit sem tudott volna tenni
az ellen, hogy a mélybe húzza a csónakot, de úgy tűnt, a kíváncsiság
nemcsak a macskák számára lehet végzetes.
A lány kitépte a szigony horgas hegyét a kettévágott nyúlványból, aztán
minden erejét összeszedve egyenesen a szörnyeteg egyik hatalmas szemébe
mélyesztette a fegyvert.
A víz alól vérfagyasztó üvöltés bugyogott fel.
Makasa ismét kiszabadította a szigonyt, készen arra, hogy újra támadjon,
ám a teremtmény visszahúzta a csápjait, és alámerült. Csak a csápja
levágott hegyét hagyta hátra, ami mozdulatlanul hevert Aram és Makasa
között a csónak alján. Végül együtt emelték fel, és hajították a vízbe.
A lány önelégülten mosolyogva leült.
– Szerencsénk volt. Ez csak egy kölyök.
– Egy kölyök? – nyüszítette elborzadva Aram.
– Igen. Egy felnőtt kraken egy egész hajót is képes a mélybe húzni. De
ez a kicsike még minket is túl nagy falatnak talált.
Aram először nem tudta megállapítani, a lány komolyan beszél-e. Aztán
eszébe ötlött, hogy a mosoly dacára Makasának nincs humorérzéke.
 – Mi van, ha idehívja az anyukáját? – kérdezte Aram, miután óvatosan
leült.
Makasa mosolya tovatűnt, és felemelte a szigonyát.
Aram elmosolyodott.
Makasa a felkelő nap felé evezett, biztosra véve, hogy az végül elvezeti
őket a szárazföldre.
Aram a lányt nézte, és az elméjében egymást kergették a kérdések.
Végül sikerült összeszednie a bátorságát, és megszólalt:
– Hogyhogy tartozol mindezzel az életedért cserébe?
A lány szeme úgy szegeződött rá, akár két nyílpuskavessző. Hosszú
ideig hallgatott, mintha azt akarná, Aram hagyja ennyiben a kérdést. A fiú
azonban nem fordította el a tekintetét. Bármilyen makacs is volt Makasa, jól
tudta, hogy Aram is az.
– Az apád megmentette az életemet. Ezért Stromgarde és a Fojtótövis-
völgy, vagyis az őseim földjének és a szülőhelyemnek a szokásai szerint ő
rendelkezik az életemmel. Ezért tartozom mindezzel.
– Meg kellett menteni az életedet? Hogyhogy? Mi történt?
– Az nem tartozik rád.
– Ezért nem kötöttél szerződést, amikor szolgálatba álltál a Hullámjárón?
– Ez sem tartozik rád – felelte a lány. Ám néhány pillanat elteltével
hozzátette: – Igen. Greydon felajánlotta, kössünk szerződést, de
visszautasítottam.
Makasa tovább evezett, Aram azonban látta, hogy a múlt továbbra is
nyomasztja.
– Greydon azt mondta, nem hisz abban, hogy az életemmel tartozom
neki – folytatta végül a lány. – Azt mondta, nagyra értékeli a szolgálatomat,
és örül, amiért az oldalán tudhat engem. De megesküdött, sosem fog arra
kérni, fizessem vissza azt, amivel igenis az adósa vagyok.
– De végül mégiscsak megtette.
– Igen, így van.
– Nem kiábrándító?
– A tartozás az tartozás. Az, amit korábban mondott erről, semmin sem
változtat.
– De azért kiábrándító?
A lány rászegezte a tekintetét.
– Azt szeretnéd hallani, hogy csalódtam az apádban, mert ezzel
igazolhatnád, hogy te csalódtál benne. Igazolhatnád, hogy olyan rémesen
viselkedtél vele. De bármit is mondanék, az semmin sem változtatna.
Aram érezte, hogy elpirul, de nem fordította el a tekintetét.
– Ez most nem rólam vagy róla szól – hazudta. – Csak próbállak
megérteni.
– Sosem fogsz megérteni engem.
– Ahogy te sem fogsz megérteni engem. Csak válaszolj a kérdésemre!
– Nem fogadok el parancsokat egy hajósinastól, bárki is volt az apja! –
mondta Makasa, majd gyorsan kijavította magát. – Bárki is legyen az apja.
Aramot nagyon megrázta a „volt” szó valósága.
Vajon Greydon végleg odaveszett? – Itt és most képtelen volt
szembenézni ezzel. Próbált visszaemlékezni, hova is akart kilyukadni az
imént, ám ahogy a gondolatai összeolvadtak, átforgalmazta a Makasának
szánt kérdést.
– De végül elhitted neki, amit az adósságodról mondott?
A lány nem válaszolt.
– Végül elhitted neki? – ismételte meg a kérdést Aram.
Újabb hosszú hallgatás következett, aztán Makasa halkan megszólalt:
– Igen.

A nap ereszkedni kezdett.

Aramra is rákerült a sor, eveznie kellett, Makasa azonban ismét átvette
tőle az evezőket. Elszántan próbálta a lehető legnagyobb távolságot
megtenni, mielőtt leszáll az éj, lehetetlenné téve számukra a tájékozódást.
– Nem kellene értened a csillagok alapján való navigáláshoz? – kérdezte
Aram.
– No és neked nem kellene értened hozzá? – húzta össze a szemöldökét
Makasa.
– Mindketten tudjuk, hogy nagyon rossz tanuló voltam. Mi a te
mentséged?
– Számomra mind egyformának tűnik – mormogta a lány.
– Komolyan?
– Greydon meg akart tanítani rá, de aztán te is csatlakoztál a
legénységhez – vakkantotta Makasa.
Ez elhallgattatta Aramot.
 Vajon a lány ezért neheztelt rá ennyire? Talán Greydon olyan volt a
számára, mintha az apja lett volna? Egy apa, aki elhagyta őt Aramért?
Ahogy korábban Aramot is elhagyta a tengerért?
– Sajnálom – mondta végül halkan.
– Sosem próbáltad megérteni őt.
– Ahogy ő sem próbált soha magyarázatot adni. – Aram erről legalább
tudta, hogy igaz.
 Hat hónappal korábban – miután egyetlen levél, szó vagy bármi más
nélkül hat évre eltűnt – Greydon Thorne visszatért Tóvidékre.
Aram és Robb épp a kovácsműhelyben dolgozott, amikor Ceya
betoppant, és megkérte a férjét, jöjjön vissza pár percre a házba. A kora
délutánra való tekintettel a kérés elég szokatlannak tűnt, Robb azonban
látott valamit a felesége tekintetében, ezért odaszólt Aramnak, hogy
folytassa a munkát, és követte Ceyát.
Eltelt egy óra.
Aztán Robb visszatért, és beküldte Aramot a házba.
A fiú belépett a kunyhóba.
A kandallónál egy különös ember ült. Robertsont és Selyát nézte, akik
fából faragott katonákkal játszottak a padlón. A férfi felpillantott, az apa és
a fia pedig azonnal felismerték egymást.
– Aram... – állt fel Greydon.
Aram megbénult. Nem tudott sem megmozdulni, sem megszólalni.
Végül az anyja felé fordult.
– Az apád visszatért – mondta tehetetlenül Ceya.
Robb is megérkezett, miután bezárta a műhelyt.
Aram az ebédlőasztalnál ülve egyre növekvő nehezteléssel hallgatta,
ahogy Ceya és Robb magyarázkodnak annak az embernek, aki nem
érdemelt magyarázatot. Aki maga sem adott magyarázatot semmire.
Ceya két évig várt arra, hogy Greydon visszatérjen. Két évig! Ám
Greydon nem tért vissza, és nem küldött sem levelet, sem üzentet, sem egy
rézpénzt. Semmit!
Ez idő alatt Ceya egyre jobban támaszkodott a derék kovácsra, akit
mindinkább megkedvelt. Két év elteltével Solomon elöljáró, aki készséggel
hajlandó volt kijelenteni, hogy Greydon Thorne meghalt a tengeren,
felszabadította Ceyát az első házassága alól.
Ceya feleségül ment Robb Glade-hez, aki előbb Aram nevelőapja, majd
Robertson és Selya apja lett.
A kovács beismerte Greydonnak, hogy ő és Aram nehéz időket éltek
meg. Robb nem olyan elbűvölő tengerész volt, mint Greydon, de végül
sikerült megnyernie Aramot.
Greydon bólintott. Nagyon is jól megértette az elhangzottakat, de végül
csak annyit mondott:
– Megbocsátok neked.
 Mintha bármi olyan sérelem érte volna, amit meg kellett volna
bocsátania. Mintha lett volna joga bármit is megbocsátani!
Greydon azonban nem kért bocsánatot. Legalábbis akkor nem, és főleg
nem Aramtól. Ráadásul semmire sem adott magyarázatot. Még azután sem,
hogy ígéretet tett erre.
Aram érezte, ismét feltámad benne a keserűség. Mi változott az elmúlt
hat hónapban? Greydon nem hagyott választási lehetőséget Aramnak, és
semmire sem szolgált magyarázattal. Aztán beültette egy csónakba egy
olyan lánnyal, aki szívből gyűlölte őt, és parancsba adta neki, hogy őrizzen
egy törött iránytűt. Nevetséges lett volna, ha nem halt volna meg annyi jó
ember a második elválásukat megelőző percekben.
Ami még elkeserítőbb volt, hogy nem gyűlölhette szabadon az apját.
Legalábbis addig nem, amíg úgy tűnt, Greydon valószínűleg halott. Addig
nem, amíg ilyen bűntudat nyomasztotta emiatt.
Belemerítette az ujjait a vízbe. Valami elsuhant a keze alatt. Eszébe jutott
a kraken, ezért gyorsan kihúzta a kezét a vízből. Ám ez nem egy kraken
volt, hanem egy tengeri teknőc, méghozzá akkora, mint a csónak. A
páncélját valami mohaszerű növény borította, ami halványzölden csillogott
a sötétben. Úgy úszott el alattuk, hogy a víz még csak nem is fodrozódott
tőle. Aztán még egy suhant tova. És még egy. Keletnek tartottak, akárcsak a
csónak utasai, ám valamelyest eltértek észak felé. Aram rögtön tudta, ez mit
jelent, de mivel erre a tudásra Greydontól tett szert, eltartott egy percig,
mire legyűrte az apja iránti neheztelést, és megszólalt:
– Követnünk kell a teknőcöket! – mutatta az irányt.
– Tessék? – Makasa a válla felett átpillantva az Aram mutatta irányba
nézett. – Miért?
– Mert az évnek ebben a szakában kimennek a partra párosodni és
tojásokat rakni.
– Ezt mégis honnan tudod?
– Szerinted honnan tudom?
Makasa a fiúra szegezte a tekintetét, aztán bólintott, és korrigálta az
irányt.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A sziklák és a tenger közé szorulva

Ködös reggel virradt. Bár a teknőcöket elvesztették szem elől, immár a

szárazföld felé vezető út más jelei is látszottak: a közelükben egy csapat
tengeri vidra mókázott, lebukva a víz alá, majd feljőve a felszínre, a
mellkasukhoz szorított kövekkel törve fel a kagylók héját. A jelenlétük
kiemelkedő fontossággal bírt, mivel Greydon azt tanította a fiának, hogy a
vidrák sosem távolodnak el túl messzire a parttól.
Ami még jobb hírnek tűnt, Aram egy-két tajtéksirályt is látott
felbukkanni, és hallotta, hogy Azerothnak ezek a közönséges madarai
Kalimdor partjai mentén halásztak, bár ezt nem Greydontól tudta, hanem
Bigyókótyai Gharnastól. A tényt azonban, hogy Thorne kapitány nélkül
sosem olvasott volna bele Charnas könyvébe, igyekezett figyelmen kívül
hagyni.
Makasa egyre csak evezett, tartva az egyenletes iramot és az állandó
irányt. Aram átvette Duan Phen szerepét, mint őrszem, és a láthatárt leste,
elkeseredetten keresve a szárazföldet. Ahogy a nap egyre magasabbra
emelkedett, a köd kezdett felszállni, Aramnak pedig hunyorogva le kellett
árnyékolnia a szemét. Mindez felidézett valamit az elméjében, ami sokkal
inkább egy érzés volt, semmint emlék, de nem igazán tudta hova tenni.
Végül, nem sokkal délidő előtt, az ujját előreszegezve elkiáltotta magát:
– Föld a láthatáron!
Makasa átpillantott a válla felett, majd komor mosollyal visszafordult, és
kétszer akkora erőfeszítéssel kezdett evezni.
Ám órákig úgy tűnt, alig-alig haladnak. Amikor Aramra került az evezés
sora, rögtön megérezte, hogy az áramlat ellenük dolgozik. Ráadásul az égen
felhők gyülekeztek. A szél is felerősödött, a tenger pedig fodrozódni
kezdett. Aram megpróbálta követni a vidrákat, feléjük evezve, amikor a
válla felett átpillantva sikerült észrevennie egyet-egyet. Remélte, ők tudják,
hogyan lehet leküzdeni az áramlatot, és hazavezetik a csónak utasait. Nos,
ha nem is haza, de a szárazföldre.
Talán bevált, talán nem, de amikor Makasa ismét átvette az evezést, úgy
tűnt, jóval közelebb jutottak a szárazföldhöz. Ezúttal a szél is nekik
kedvezett, ám olyan hevesen és fagyosan fújt, hogy még a kabáton és a
pulóveren keresztül is dermesztően hideggé tette a verejtéket, ami az
evezéstől ült ki Aram bőrére. A fiú borzongani kezdett.
Ahogy leszállt az est, és a nap lenyugodott a csónak mögött, a felhők
pedig egyre sűrűbbé váltak, a part eltűnt a szemük elől. Ám eddigre
Kalimdor már betöltötte az egész keleti láthatárt. Tudták, merre tartanak,
ezért Makasa tovább evezett. Egyre csak evezett, és evezett.
Aztán Aramra került a sor. Ő is evezett, és evezett.
Majd ismét Makasa vette át az evezőket.
Az eső lassan szemerkélni kezdett. Aztán rázendített. A szél metszően
hideggé vált, és hevesen süvített.
Makasa egyre csak evezett tovább.
Végül megérkeztek: az ezüstös hold előbukkant két sötét felhő mögül,
felfedve a partot, ami gyakorlatilag karnyújtási távolságra volt tőlük.
Aram figyelmeztette Makasát, aki átpillantott a válla fölött, és jó ideig
nézte a partot. Amikor visszafordult Aram felé, a legkevésbé sem látszott
vidámnak.
– Nem látok olyan helyet, ahol biztonságosan partra szállhatnánk.
Aram új szemszögből pillantott végig a parton. Makasának igaza volt.
Eddig csak a part közelségére összpontosított, nem pedig annak
sajátosságaira. Amennyire meg tudta állapítani, a partot csak veszedelmes
sziklák és szirtek szegélyezték.
– Most mit tegyünk? – kérdezte.
– Ha lehet, meg kellene várnunk a hajnalt. Aztán végigevezünk a part
mentén, amíg találunk egy olyan helyet, ahol kiköthetünk.
Aram bólintott. Immár volt egy tervük. De ahogy Durgan mondogatta:
„mi tervezgetünk, az Élet Megkötője pedig jót nevet”.
A szél iránya megváltozott. Makasának egyelőre sikerült tartani a
távolságot a parttól, de végül el kellett ismernie, hogy hamarosan elveszíti a
küzdelmet. Meg kellett próbálniuk kikötni, különben reggelre ismét
mérföldekre elsodródnának a parttól. Bár a szárított hús már elfogyott, még
rengeteg kétszersült állt a rendelkezésükre. A gondot a víz jelentette. A lány
úgy vélte, nem engedhetik meg maguknak, hogy további két-három napot
várjanak a kikötéssel, és nem garantálhatta, hogy a közelgő vihar nem fogja
még jobban feltartani őket. Nem is szólva arról, hogy ha a vihar igazán
hevessé válik, könnyen elsüllyesztheti a csónakot.
 – Akkor próbáljuk meg most! – mondta Aram.
Makasa bólintott, és még elszántabban kezdett evezni, mint korábban.
Egyre közelebb kerültek a parthoz. A víz egyre hevesebben kavargott.
Aram egy pillanatra eltűnődött, miért nem kínozza a tengeribetegség. De ha
már ilyen ajándékot kapott, elfogadta. Az eső hevesen zúdult alá, bőrig
áztatva őket. Az eget villámok világították meg. Immár hallotta a sziklákat
csapkodó hullámok morajlását.
Makasa minden második evezőhúzásnál hátrapillantott a válla felett.
Talált egy megfelelő helyet a kikötésre, és az erejét megfeszítve küzdött,
hogy tartsa az irányt. A célpontként szolgáló térség kicsi volt, és
ugyanolyan sziklás, mint a környező vidék, de a szirtek közel sem nyúltak
olyan magasra.
– Közvetlenül az előtt, hogy nekiütköznénk a szikláknak, elhagyjuk a
csónakot, és kiúszunk a partra!
Aram bólintott.
– És vedd le a kabátot! – tette hozzá a lány.
– Tessék? Nem! Ez az ő kabátja! Nekem adta!
– De nem akarná, hogy lehúzzon a víz alá! Nem tudsz benne úszni!
Legalábbis itt és most nem! Lehúzna, és ezt te is jól tudod!
A fiú tiltakozni akart, de egyetlen olyan ellenvetés sem jutott eszébe, ami
ne tűnt volna nyílt hazugságnak. Vonakodva, lassú mozdulatokkal levette
Greydon kabátját, és gondosan maga mellé fektette a padra. Aztán
óvatosan, nehogy az apja másik ajándékát is elveszítse, bármilyen
hasznavehetetlennek bizonyult is, a pulóvere alá csúsztatta az iránytűt.
A társa az evezést folytatva nézte, mit csinál a fiú, majd újabb parancsot
adott:
– Elosztjuk a készleteket! Mindent, aminek hasznát vehetjük,
magunkhoz kell erősítenünk!
A lány már a hátára csatolta a pajzsát, és mindketten felkötötték a
tengerészkardjukat. Aram a derékszíjára fűzte a vadászkést, majd szorosan
meghúzta az övét, és a baltát is alá tűzte. Eltett két aranypénzt is, valamint a
tűzszerszámos dobozt, a három viaszosvászon térképet és az üvegcse olajat.
A kötelet a mellkasa köré tekerte, hasonlóan ahhoz, ahogy Makasa a
vasláncot. A másik két aranypénzt átadta a lánynak, aztán elfelezte a
felbontott csomag kétszersültet. Mindketten annyi élelmet tömtek a
zsebeikbe, amennyit csak tudtak, de még így is maradt egy csomag
kétszersült, amit Aram felbontott, és a felével megetette Makasát, miközben
a lány tovább evezett, majd a másik felét ő maga ette meg. Már csak a
lámpás és a víz maradt hátra.
– Hagyd őket! Ha nem találunk vizet és tűzifát a parton, akkor amúgy is
végünk lesz. – Makasa már csak ilyen derűlátó volt.
A partot ostromló hullámok moraja fülsiketítővé vált.
– Készülj! – utasította a társa.
Aram megragadta a kis csónak mindkét oldalát, és felkészült, hogy a
vízbe vesse magát.
– Amikor azt mondom, „most”, akkor ugorj, ússz és mássz! Ne állj meg,
és ne várj rám, amíg biztonságban ki nem értél a partra! Mert én biztosan
nem foglak sem megvárni, sem megkeresni téged, kölyök!
Aram bólintott, ám a lány ezt valószínűleg nem látta a sötétben.
– Megértetted? – követelte a választ Makasa.
– Igenis, kapitány! – kiáltotta Aram, és látta, hogy a lány ismét ráncolja a
homlokát.
Makasa keményen húzott egyet az evezőkön. Majd még egyet, és még
egyet. Aztán ledobta az evezőket, és miközben gyorsan a szigonyáért nyúlt,
elkiáltotta magát:
– MOST!
Aram a fagyos vízbe vetette magát. Még látta, ahogy Makasa a
csónakban állva teljes erejéből elhajítja a szigonyt, aztán elmerült.
A ruhái azonnal átáztak, és elkezdték lefelé húzni. Makasának igaza volt:
a kabát biztosan a mélybe húzta volna.
Miközben a ruhái súlyával küzdött, egy pillanatra ismét furcsa, ismerős
érzés kerítette hatalmába, de most nagyobb gondjai is voltak ennél.
Úszott. Ismerte az irányt, és tudta, hogy közel jár, ám küzdenie kellett a
vízzel, és nem tudta megállapítani, közelebb jutott-e a sziklákhoz. Mert el
kellett érnie a sziklákat, méghozzá önerőből, nem pedig a tengertől sodorva,
nehogy a hullámok a szirthez csapják. Ezért minden egyes karcsapás után
előrenyúlt, azt remélve, hogy az ujjai hegyével kő kemény felszínéhez ér, és
kapaszkodóra talál.
Bár az egész csak néhány percig tartott, Aram örökkévalóságnak érezte.
Kinyúlt a kezeivel, a lábaival pedig előrerúgta magát, miközben a ruhái
tovább húzták lefelé, úgy vélte, a hold ismét eltűnt a felhők mögött, mivel
semmit sem látott. Ám valahányszor a felszínre evickélve levegőt vett,
hallotta elölről a hullámok morajlását, ezért ha mást nem is, de azt tudta, a
megfelelő irányba tart. Makasának nyoma sem volt, de a lány egyértelművé
tette, hogy most mindketten csak magukért felelnek.
Továbbra sem érte el a partot, de nem adta fel. Nem adhatta fel. Annak
ellenére sem, hogy a tudata egy apró darabkája jelezte neki, hogy a lábai
lassulnak, a karjai pedig egyre jobban elnehezülnek. Biztosra vette, hogy
már csak pár yardnyira van a céljától. Talán már akkor is csak néhány yard
választotta el a parttól, amikor kiugrott a csónakból, és nevetségesnek
találta a gondolatot, hogy a célhoz ilyen közel a vízbe fulladjon. Ez túl
kínos volt ahhoz, hogy el tudja viselni. Ráadásul Makasa sosem bocsátaná
meg neki, ha most meghalna. Bármilyen képtelennek tűnt is e gondolat, erőt
adott Aramnak egy utolsó karcsapáshoz.
A keze a sziklákhoz ért.
Levegő után kapkodva próbált megkapaszkodni a szilárd kövekben.
Továbbra sem látott semmit. Elkeseredetten tempózott a lábaival, és sikerült
megmarkolnia egy hegyes kiszögellést. Ekkor azonban egy hullám a
sziklafalnak csapta. Olyan keményen beütötte a fejét, hogy elkábult, és kis
híján lecsúszott a keze a kapaszkodóról, de végül sikerült kitartania. Érezte,
hogy a víznél sűrűbb folyadék csorog alá a fejbőrén, és égetni kezdi a
szemét. Próbált szorosan a sziklához lapulni, nehogy a hullámok ismét
nekicsapják.
Épp felemelte a fejét, hogy levegőt vegyen, amikor egy hullám átcsapott
fölötte. Fuldokolva köhögött és köpködött, ahogy belélegezte a sós vizet.
Ostobának érezte magát. Próbált arra gondolni, hogy túl közel van a
biztonsághoz, ezért ha most meghal, örökös megaláztatás lesz az
osztályrésze. De úgy tűnt, ez már nem számít. Bár továbbra is szorosan
kapaszkodott a kiszögellésbe, és próbált feljebb jutni, a karjai, a teste és a
ruhái túl nehéznek bizonyultak. Az elméjébe lassan beférkőzött az a
lehetőség, hogy milyen könnyű lenne egyszerűen elengedni a sziklát, és
elsüllyedni a mélyben. Igyekezett leküzdeni a gondolatot, de nem tudta
teljesen elnémítani. Ahogy a vízből sem bírta kihúzni magát. Tovább
küzdött, de egyre inkább az lett a meggyőződése, hogy vesztett csatát vív...
Valami hirtelen megragadta a gallérját, és húzni kezdte felfelé, bár nem
éppen gyorsan és zökkenőmentesen. Átvonszolta a hegyes kiszögellésen,
ami a kulcscsontjától egészen a csípőjéig felszaggatta a pulóverét, az ingét
és a bőrét. Ám végül elterült a vizes füvön, Makasa csizmájának orra pedig
a veséjének nyomódott.
A tekintetük találkozott, ahogy a fiú az oldalára gördült. Makasa
komoran nézett rá, Aram pedig úgy érezte, még sosem volt része ilyen
csodálatos látványban. Ismerte ezt a komor tekintetet, és tudta, mit jelent.
Ők ketten sosem jöttek ki valami jól, sőt még csak nem is kedvelték
egymást. Ennek ellenére Makasa Flintwill hűséges és kötelességtudó volt.
Dacára annak, amit a csónakban mondott, Makasa az életével tartozott
Greydonnak, ezért az utolsó leheletéig védelmeznie kellett a kapitány fiát.
Aram csak ekkor vette észre, hogy Makasa összetekerte és szorosan a
dereka köré kötötte Greydon kabátját.
Még hogy Makasa hátrahagyja Greydon fiát? Hiszen még a kapitány
kabátját sem volt képes hátrahagyni!
Aram ismét a hátára fordult, és nevetni kezdett. Köhögött és fuldokolt a
nevetéstől, de olyannyira megkönnyebbült, hogy nem tudta abbahagyni.
Aztán a nevetés lassacskán szórványos kuncogássá vált, amit csak
olykor-olykor szakított meg a köhögés. Az utolsó, amire Aram emlékezett,
Makasa hangja volt.
– Ostoba! – mormogta a lány, majd ráterítette a kabátot Aramra, aki
elaludt az eső áztatta földön.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Ez van!

Mindketten hajnalban ébredtek. Pontosabban Makasa arra ébredt, hogy

Aram keresztben fekszik a bal lábán. Lerúgta magáról a fiút, és miközben
Aram bizonytalanul hunyorogva a felkelő nap felé fordult, a lány jól
lehordta, amiért nem képes magától felkelni. Egy pillanatig minden olyan
volt, mintha még mindig a hajó fedélzetén lennének. A tekintetük
találkozott, Aram pedig látta, mindketten kedvüket lelték a régi szokásban,
hogy Makasa megrótta őt, amiért csalódást okozott neki. Ám a pillanat
gyorsan tovatűnt. Akárcsak a hajó. Makasa hirtelen elnémult.
Mindketten feltápászkodtak, és körbenéztek.
A lány hangsúlyozta, hogy elsősorban vízre van szükségük.
Először a szigonyt találták meg, amelyet Makasa dobása épp hogy csak,
de kijuttatott a partra. A fegyver hegye a sziklaszirt szélétől alig néhány
hüvelyknyire a vizes földbe mélyedt. Aram lepillantott, megnézve,
mennyire közel került Makasa ahhoz, hogy elveszítse a szigonyt, és
meglátta a széttört csónak darabjait odalent, a zátonyok között. Makasának
is megmutatta, akit láthatóan elégedettséggel töltött el a dobás pontossága.
A csónakkal és a szigonnyal egyaránt a hegyfok előtt húzódó alacsony
sziklaszirtet célozta meg, és mindkettő célba talált. Makasa kuncogásszerű
hangot hallatva kitépte a szigonyt a földből.
Megpróbálták meghatározni, hol lehetnek.
– Feralasban vagyunk – jelentette ki Makasa, majd komoran folytatta. –
Az ogrék területén.
Aramnak eszébe jutott Throgg, és önkéntelenül is megborzongott.
Próbálta azzal megnyugtatni magát, hogy felidézte, amit Greydon tanított
neki Feralasról. Az emberek számára ez a hely gyakorlatilag a világ végét
jelentette: feltérképezetlen őserdők úttalan vadonja volt, amelynek minden
talpalatnyi területén az ogrék uralkodtak. Aram a Hullámjáró elleni
támadásig sosem látott ogrét, ám úgy vélte, ha mindegyikük olyan, mint
Throgg, akkor Makasával hatalmas veszélyben vannak.
Ennyit arról, hogy megnyugtassa magát!
 Hogy leplezze a félelmét, és elfoglaltnak tűnjön, elővette a három
térképet. Az első a teljes Azerothot ábrázolta, épp ezért nemigen szerepeltek
rajta részletek. A másodikon a Keleti Királyságok látszottak. Aram
Tóvidéket keresve nosztalgikusan végigpillantott rajta, de mielőtt
megtalálhatta volna az otthonát, Makasa felmordult:
– Feralas Kalimdoron van.
– Tudom – felelte Aram, majd gyorsan széthajtogatta a harmadik
térképet, amely Kalimdort ábrázolta. Megkereste Feralast Pusztulattól délre,
illetve északnyugatra a hegyektől, amelyek elválasztották Ezer Tűtől. A
térképről felpillantva – a lassan felszálló hajnali ködön át – épp csak ki
tudta venni a hegyek alakját. A levegő egyre melegebbé vált, ezért Aram
levette a rongyos, átázott pulóvert, és a dereka köré kötötte, akárcsak az
apja kabátját. Mindez felfedte az iránytűt. Aram nem tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy ismét tegyen egy próbát vele, összevetve a nap állásával
és Kalimdor térképével. Ám az eszköz továbbra sem működött: nem észak
felé mutatott, hanem délkeleti irányba.
Egy gondolat ötlött fel benne, és térdre ereszkedve kiterítette mindhárom
térképet, hogy összevesse őket, nem véve tudomást Makasa türelmetlen
szavairól:
– Mit művelsz már megint?
Aram megtalálta, amit keresett: Tóvidék délkeletre volt a jelenlegi
helyzetüktől. Greydon iránytűje nem észak felé mutatott, hanem Aram
otthona irányába.
Mit is mondott az apja?
„...ez az iránytű elvezet oda, ahova menned kell!”
Mi más olyan hely létezhetett, ahova mennie kellett volna? Haza,
Tóvidékre, az anyjához, az öccséhez, a húgához és Robbhoz. Biztosra vette,
az iránytű valamiképpen ismeri az utat, ami hazavezetheti őt.
Bár ez persze nem tette könnyebbé az utat, Aram mégis könnyebbnek
érezte a lelkét. Mivel azt hitte, eltört, eddig csak felesleges koloncnak
tekintette a szerkezetet. Most azonban adományként tekintett rá. Egy utolsó
ajándékként az apjától, akit valószínűleg többé nem fog viszontlátni.
Koszos, sóval borított kezével megtörölgette a szemét, amivel csak újabb
könnyeket fakasztott. Végül elnyomta az érzéseit, mivel egyelőre nem
tudott szembenézni velük.
– Mit művelsz? – ismételte meg a kérdést Makasa.
Aram a térképet nézte, próbált kitalálni valamit – bármit hogy ne kelljen
bevallania az igazságot a benne kavargó érzésekről.
Hirtelen megtalálta, amit keresett.
Bigyókótya – a Gőzcsikaró goblin kereskedelmi kartell fővárosa, és a
segítőkész Charnas otthona – tőlük délkeletre feküdt, gyakorlatilag a
Tóvidékre vezető út mentén.
– Itt van Bigyókótya. Légvonalban ez a legközelebbi nagy kikötő.
Semleges területen fekszik, ezért nem kell aggódnunk a Horda miatt. Itt
találhatnék magamnak egy hajót, és ez elég lenne arra, hogy kifizessem az
utat – vette elő a zsebéből az egyik aranyat.
Makasa a térképre nézett, és megrázta a fejét.
– Bigyókótya egyáltalán nincs közel. A Holdpehely Erődbe kellene
mennünk. Az ottani helyőrséget az éjelfek vezetik. Szövetségi terület. Zajlik
a kereskedelem, és még valami civilizációhoz hasonló is létezik arrafelé.
Legalábbis Kalimdor mércéjével civilizációnak lehet nevezni.
– Elég kevés az esélye, hogy ott találnék magamnak egy olyan hajót, ami
a Keleti Királyságok felé tart.
– Annak még kevesebb az esélye, hogy túléljük a Feralason átvezető
utat. Gnollok, murlocok, medvék, hippogriffek és jetik élnek errefelé. Az
ogrékról már nem is szólva.
– Bármelyik irányba is induljunk, mindenképpen át kell kelnünk
Feralason.
– A part és a belső területek nagyon eltérnek egymástól. Fogalmad sincs,
milyen vidékeken kellene átkelnünk, ha a belső területek felé indulnánk.
– Valóban fogalmam sincs róla, de ha Holdpehelybe megyünk, nem
kerülök közelebb az otthonomhoz. Akkor pedig továbbra is hozzám leszel
láncolva. De ha eljuttatsz Bigyókótyába, letudhatod az adósságodat.
Makasa tiltakozni akart, de inkább hallgatott. Aram nézte, ahogy
meggyőzi magát arról, a hajón töltött hat hónap és a csónakban töltött
három éjszaka után örömteli lenne, ha végre megszabadulhatna a fiútól.
Szinte látni vélte, ahogy Makasa elméje felragyog a Bigyókótyába vezető út
ötletétől. A lány kivett a zsebéből egy csomag kétszersültet, és a felét
felajánlotta Aramnak.
– Nos, mire várunk még? – kérdezte, majd útnak indultak.
Az iránytűt követve tartották a délkeleti irányt. A part csupasz és sziklás
volt, ám alig tíz perc elteltével már egy sűrű esőerdőben jártak.
A levegő fullasztó volt, az indák vastagon nyújtóztak, a fák lombjai
pedig úgy magasodtak fölébük, akár az olyan kastélyok nagytermének
mennyezete, amelyekről az anyja mesélt Aramnak még kiskorában.
A fiú még sosem látta a zöld ennyi árnyalatát. Legszívesebben
felmászott volna az egyik fára, hogy ágról ágra ugrándozzon a zsíros talaj
fölött, és valahogy megfesse az erdő színeit a vázlatkönyvében. Nem
csupán át akart kelni Feralason, hanem fel akarta fedezni, keresztül-kasul
bejárva az egész vidéket.
A léptei lelassultak. Az egyik árbocszerű fához lépve eszébe jutott egy
keserédes emlék, ahogy Duan Phen felfelé mászik a Hullámjáró kötélzetén.
Felmászhatna a fára, hogy tisztelettel adózzon a lány előtt...
– Tartsd a lépést! – vakkantott rá Makasa, megtörve a pillanat varázsát.
Aram nehézkesen a lány után indult. Még sosem járt ilyen vidéken,
Makasa azonban szinte otthon érezte magát. A lány eleinte a kardját
használta bozótvágónak, nem törődve azzal, milyen hatással van mindez a
pengére, Aram azonban azt javasolta, forgassa inkább a baltát, ami ugyan
elég kicsi volt, de Makasa hozzáértően bánt vele, ezért jó szolgálatot tett
neki.
Aram szeme és füle körül moszkitók zsongtak, és kis híján az őrületbe
kergették. Ráadásul minél beljebb jutottak a dzsungelbe, a vérszívók egyre
nagyobbnak tűntek. Hamarosan akkorák lettek, mint a kolibrik: elég nagyok
ahhoz, hogy Makasa röptében kettévágja őket.
Lassan haladtak, és a dzsungel egyre kevésbé tűnt romantikusnak. Aram
homlokán izzadság csorgott alá, elkeveredve a száraz vérrel, ezért amikor a
megtörölte az arcát, véres lett a keze. Egy pillanatra megrémült, de aztán
eszébe jutott, hogy az előző este beütötte a fejét. A szája kiszáradt, és ismét
kissé kábának kezdte érezni magát.
– Vizet! – krákogta.
Makasa hátranézett rá a válla felett. A tekintete természetesen most is
komornak tűnt, de végül bólintott, majd letérdelt, és felemelt egy vaskos
indát, amit aztán kettétört.
– Hajtsd hátra a fejedet, és nyisd ki a szádat!
Aram tétován engedelmeskedett, Makasa pedig a szájába csorgatta az
indából kicsorgó nedvet, amit kissé melegnek érzett, de meglepően
tisztának és üdítőnek bizonyult.
A lány eltört egy másik indát, és ő is ivott.
Aram egy másik indáért nyúlt, ami az egyik fa oldalán kúszott felfelé,
Makasa azonban félreütötte a kezét.
– Az nem olyan fajta. Nézd csak! Más a színe.
 – Mindkettő zöld – mormogta ingerülten Aram. A különféle árnyalatok,
amelyeket nemrég megcsodált, immár jelentéktelen apróságnak tűntek a
számára.
– De más az árnyalatuk. Nézd! Neked ez a tengerzöld színű inda kell,
ami a föld mentén kúszik. Az a borsózöld színű inda, ami a fa mentén
kúszik fel, mérget tartalmaz. Bár ahhoz nem eleget, hogy megöljön, de így
is megbetegíthet annyira, hogy ne tudj járni, vagy megvédeni magadat. És
ha azt hiszed, hajlandó lennék a hátamon cipelni téged, akkor csalódnod
kell!
Aram gyanította, Makasa igenis kicipelné őt a dzsungelból, ha arra
kerülne a sor, de nem akarta megmérgezni magát csak azért, hogy igazolja
ezt a feltevését, ezért inkább csak bólintott.
– Ami azt illeti, ezek elvezethetnek minket egy igazi vízforráshoz is –
mutatott Makasa a talaj mentén nyújtózó indákra.
Valóban így is történt: eljutottak egy kis patakhoz, amely a legutóbbi eső
miatt kiáradt a medréből. Mindketten térdre ereszkedtek, és teleitták
magukat.
Aram lemosta arcáról a vért, és megnézte magát a vízben. A fején egy
jókora púp látszott, de egyébként nem volt komoly baja.
Egy ideig követték a patakot. Makasa, aki mindig harcra kész volt, most
különösen ébernek tűnt.
– Mi az? – kérdezte a fiú.
– Kellene valami, amit kulacsként használhatunk – felelte Makasa.
Aram nem tudta, hogyan történhetett, de Makasa kisvártatva megállt
néhány magas növény előtt, amelyek törzsét sarkantyúvirágok borították.
Jókora gyümölcsök látszottak rajtuk, ezeket a lány „pálma almának”
nevezte. Levágta a két legnagyobbat, majd a vadászkést kölcsönvéve leült
egy farönkre, és munkához látott, óvatosan egy-egy dugó méretű lyukat
vésve a gyümölcsökbe. Aztán az egyik gyümölcsöt átadta Aramnak, és két
pálcát felemelve elmagyarázta a fiúnak, hogyan zúzza szét a gyümölcshúst
a héjon belül. Időről időre megálltak egy kicsit, hogy a szájukba öntsék a
sárga gyümölcspépet, amit Aram olyan édesnek talált, akár a nektárt,
ugyanakkor sokkal frissebbnek és üdítőbbnek bizonyult. A hosszadalmas,
gondos odafigyelést igénylő munka csaknem egy órán át tartott, de amikor
végeztek, két gyümölcshéjból készült kulacs állt a rendelkezésükre,
amelyeket Makasa bemerített a víz alá, Aram pedig nézte, ahogy a levegő
bugyborékolva távozik belőlük. Miután megteltek, a lány az egyiket
odanyújtotta a fiúnak, aki ivott egy apró kortyot. A víz hűvös volt, és
kellemesen gyümölcsízű. A lány átadott neki egy dugót, amellyel Aram
bedugaszolhatta a kulacsot, amit aztán felfordított, hogy próbára tegye. Egy
aprócska vízcsepp előszivárgott ugyan, ennek ellenére a Makasa készítette
kulacs tökéletesnek bizonyult, és hamarosan nélkülözhetetlenné vált, mivel
a patak nem sokkal később elkanyarodott délnyugat felé.
Aram nem lepődött meg Makasa tudása és hozzáértése láttán. Bár nem
kedvelte a lányt, sosem vonta kétségbe a képességeit.
Egyre csak gyalogoltak. Ahogy a nap emelkedett, úgy nőtt a hőség és a
pára is, dacára annak, hogy a fák lombjai szinte teljesen összefüggő kupolát
alkottak. Makasa láthatóan nem vette észre, de Aram úgy izzadt, akár egy
ló, és gyorsan fogyott az ereje. Nagyon megkönnyebbült, amikor Makasa
egy óra elteltével megállt, mivel azt hitte, végre pihennek egy kicsit.
Ehelyett a lány lekuporodott a szinte teljesen letaposott fűre, hogy
szemügyre vegyen egy kupac állati ürüléket. Aram, aki egy kicsit talán
túlságosan is eltelt a pálma alma gyümölcsével, érezte, hogy forogni kezd a
gyomra, de sikerült visszanyelnie a hányingerét.
– Maradj itt! – szólalt meg suttogva Makasa, majd futásnak eredt, és
magas termete miatt csaknem kétrét kellett görnyednie, hogy elkerülje az
alálógó indákat.
Aramnak csupán halvány elképzelése volt arról, mire készülhet a társa,
de előhúzta a kardját, és készen állt, hogy fogadja azt, amit a lány ki akart
ugrasztani a bozótosból... bármi is legyen az.
Hosszú percek teltek el. Aram az egyik kezében szorongatott kardot és a
másikban tartott kulacsot egyaránt egyre súlyosabbnak találta. A hőség
olyan erővel nehezedett rá, hogy lassan kezdett elszunyókálni: a szemei
szinte leragadtak, a feje pedig újra meg újra előrebiccent.
Aztán fának csattanó fém jellegzetes hangját hallotta.
Ez már felébresztette!
Hirtelen újabb, ismeretlen zajt hallott. Először nem tudta, mi lehet, ám
ahogy közeledett feléje, a fiú rájött, ez nem más, mint maga Makasa!
Mintha rikoltozott volna...
Igen, Makasa alig százyardnyira járt tőle, és egyre közelebb jött,
miközben a vasláncot a feje fölött pörgetve úgy rikoltozott, mintha
megkergült volna! Nem tűnt éppen tiszteletet parancsoló hangnak, és egy
héttel korábban Aram el sem tudta volna képzelni, hogy a lány képes ehhez
fogható rikoltást hallatni. De úgy látszik, mégiscsak ez volt a helyzet.
 Aztán felbukkanta!
Egy hatalmas vadkan rontott egyenesen Aram felé. Legalább négy láb
hosszú, két láb magas és ugyanilyen széles lehetett, izmos vállakkal és
robusztus fejjel. Ívelt, fehér agyarai majdnem akkorák voltak, mint Aram
kardja. Ennek ellenére a fiú egy tapodtat sem mozdult.
A vadkan leengedte sörtékkel borított fejét, hogy pontosabban célba
vehesse Aram zsigereit, amikor a fiú hirtelen a levegőn átsüvítő fém hangját
hallotta.
Egyszer csak úgy tűnt, mintha a vadkan egy szigonyt növesztett volna ki
a hátából.
Az állat előreroskadt, majd továbbhemperedett, elkaszálva Aram lábait.
A fiú arccal előrezuhant, amitől a homlokán húzódó seb ismét szétnyílt.
Ennek ellenére vaddisznóhúst vacsorázhattak.
De nem szarvashúst, mert bár Makasa képzett nyomkövető és vadász
volt, mégsem vette észre azt a hatalmas szarvasbikát, ami mindvégig
figyelte őket a fák közül.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Véresagyar nagyúr lakomája

A „Véresagyar nagyúrnak” elnevezett zsákmány jó szolgálatot tett nekik.

Miközben Makasa előkészítette a húst, Aram, aki egy kovácsműhelyben
nőtt fel, fát gyűjtött és tüzet rakott, majd elment vizet keresni, és a közelben
talált is egy másik kis patakot, ahol ivott és megmosakodott. Aztán megint
ivott, és megtöltötte mindkét kulacsot.
Éjszaka a levegő alaposan lehűlt, de a tűz mellett kényelemben
érezhették magukat, és megtölthették a gyomrukat. Aram elégedetten
hátradőlt a zöldellő füvön, majd kezét a feje alatt összefonva behunyta a
szemét, és elmosolyodott. Ám a combjára mért rúgás azonnal magához
térítette, Makasa emlékeztette arra, hogy továbbra is ügyeljen a
ragadozókra... az ogrékról már nem is szólva.
Ennek ellenére úgy tűnt, a zsákmány elejtésének köszönhetően Makasa a
szokásosnál jobb hangulatban volt. Bár nem vált egy csapásra sziporkázó
társalgóvá, de ő is egy kicsit elégedettebbnek látszott, amit Aram jelentős
javulásnak érzett a szokásos viselkedéséhez képest.
A fiú elővette a vázlatkönyvét, majd hozzálátott, hogy a késsel
kihegyezze a szénceruzát. Makasa egy ideig csak nézte, hogy mit csinál, és
csak nagy sokára szólalt meg:
– Jobb lesz, ha engem nem rajzolsz le az átkozott könyvedbe!
Makasa olyan sokáig várt a szokásos mondatával, hogy Aram kis híján
elfelejtett válaszolni. De végül észbe kapott.
– Ígérem, nem rajzollak le, amíg meg nem kérsz rá – citálta, miközben
próbálta emlékezetből lerajzolni az apját, ami korántsem bizonyult
könnyűnek, bár a kabát segített egy kicsit. Felhajtotta a gallért, és mély
lélegzetet vett, elképzelve, hogy az apja illata körülveszi őt. Ám az
erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak.
Milyen volt az apja orra? Az arckép mosolya pedig egyáltalán nem
hasonlított Greydonéra.
Komor tekintettel nézte a rajzot, és ráeszmélt, hogy az apja arca máris
kezd halványulni az emlékezetében. Pedig csak négy nap telt el! Vajon mire
fog emlékezni Greydon Thorne-ból egy hónap múlva? Lehet, hogy mire
visszaér Tóvidékre, az apja ugyanolyan árnyalakká változik számára, mint
amilyen hat hónappal ezelőttig volt?

Hat hónappal korábban Aramnak azt mondták, fektesse le az öccsét és a

húgát. Selya nagyon nyűgös volt, és minden egyes alkalommal, amikor
Aram ki akart menni a szobából, azt mondta:
– Ne menj, Aram!
Aram egészen addig a húga mellett maradt, amíg el nem aludt, ezért
csaknem egy óra telt el, mire vissza tudott térni a kandallóhoz, ahol azt
kellett tapasztalnia, hogy az anyja, Robb és Greydon halkan beszélgetnek...
róla!
Amikor Ceya észrevette Aramot, megérintette mindkét férfi vállát, és
mindnyájan elnémultak.
– A fogadóban leszek – állt fel hirtelen Greydon, és senki sem próbálta
meggyőzni, hogy maradjon a Glade-házban. – Gondold át! – fordult a volt
felesége felé. – Reggel visszajövök.
Ezzel minden további szó nélkül távozott.
– Mit kell átgondolnod? – kérdezte Aram.
– Greydon holnap elindul Viharvárad kikötője felé – mondta az anyja.
Aram tekintete elkomorodott.
– Nos, egy egész napot itt töltött...
– Azt szeretné, ha vele tartanál.
– Tessék?
– Azt szeretné, ha egy évre csatlakoznál a legénységéhez.
Aram szíve hevesen lüktetni kezdett. A képzeletét egy pillanatra
betöltötték a tengerről szőtt gyermeki álmok. Hány évig álmodozott arról,
hogy Greydon Thorne oldalán hajózik? Hogy felfedezi Azeroth egész
világát?
Ám ezek az álmok szinte azonnal nagyon gyerekesnek tűntek.
Meggondolatlannak, mint maga Greydon Thorne. Egy olyan ember
álmainak, aki képes se szó, se beszéd hátrahagyni a feleségét és a fiát,
ráadásul egyetlen garas nélkül. Aramar Thorne nem akart ilyen emberré
válni. Amúgy is, ha Greydon valóban azt akarta, hogy vele tartson, akkor
miért nem kérte meg személyesen?
Aram ráeszmélt, hogy a szülei várakozva néznek rá.
– Nekem ezt sosem említette – mondta végül.
– Előbb a mi jóváhagyásunkat akarta kérni – felelte az anyja, mire Robb
forgatni kezdte a szemét, ezért Ceya helyesbítette a szavait. – Előbb a
jóváhagyásomat akarta kérni.
– Mondd meg neki, hogy nem megyek! – mondta gyorsan Aram.
– Miért nem? – kérdezte szinte egyszerre Ceya és Robb.
– Mert már a kovácsműhelyben inaskodom.
– Ez alól fel tudunk menteni – mosolyodott el féloldalasan Robb. –
Ismerem a kovácsot.
– Akkor mondd neki azt, hogy azért nem megyek vele, mert nem
ismerem őt, és nem akarok menni! Nem akarlak elhagyni titeket, sem
Robertsont és Selyát. Emellett szeretem Tóvidéket. Ez az otthonom. Nem
tengerész vagyok, hanem kovács. – Aram nézte, ahogy mindketten
szórakozottan bólintanak. Úgy tűnt, a kérdés eldőlt.
Aztán kiderült, ez nem így van.
– Csak reggel jön vissza – mondta Robb. – Nem kell most rögtön
döntened.
– Talán más lenne, ha maradna egy kis ideig – felelte Aram. – De
egyetlen éjszaka alatt nem fogom meggondolni magam. Greydon elhagyott
minket. Nem bízom benne, és nem is kedvelem. Halottnak kellett volna
maradnia.
Ceya az ajkába harapott.
– Ne mondd ezt, fiam! – ingatta a fejét Robb.
– Jól van, sajnálom! De ez már csak így van. – Ez volt a nevelőapja
egyik kedvelt szófordulata, Aram pedig azt remélte, szerezhet vele pár jó
pontot.
– Menj lefeküdni! – mondta rosszkedvűen Robb.
Aram felnyalábolta Kormost, és magával vitte az ágyba. Pár perc
elteltével a szülei is visszavonultak a szobájukba, amelyet csak egy fal
választott el Aram és az öccse szobájától. Robb és Ceya sokáig beszélgetett,
és bár Aram nem értette a szavaikat, de hallotta, ahogy az anyja sírva fakad,
Robb pedig próbálja megvigasztalni. Aram arra gondolt, Greydon a felelős
a könnyekért, ezért még dühösebb lett az apjára. Biztosra vette, hogy nem
tud majd elaludni, ám a mellette heverő Kormos ritmikus szuszogása lassan
elálmosította...
 *

„Halottnak kellett volna maradnia.” Tényleg ezt mondta? Úgy érezte,

mintha a szíve szétmorzsolódna a mellkasában. Micsoda képtelenség! A
Greydon iránti érzései olyan szélsőségek között ingadoztak, amit Aram
abszurdnak, sőt kimondottan visszásnak talált. De ez már csak így volt.
Hiányzott neki az apja, és a bűntudat, amiért eldobta a róla készített rajzot,
hogy hátrahagyta meghalni, valamint mindaz, amit mondott neki, amit
gondolt és érzett, úgy söpört végig rajta, akár a tenger hullámai Feralas
szikláin.
– Az istenekre, micsoda komisz kölyök vagyok! – Észrevette, hogy
Makasa kissé felvonja a szemöldökét, és hirtelen ráeszmélt, hogy hangosan
beszélt.
– Erre csak most jöttél rá? – mormogta vidáman a lány.
– Ami az illeti, igen.
Makasát láthatóan meglepte a válasz. Felült, és az ajkába harapott. Az
önkéntelen gesztus megdöbbentette Aramot, és nemcsak azért, mert a lány –
aki láthatóan teljesen híján volt minden anyai érzésnek – egy röpke
pillanatig az anyjára emlékeztette. Nem, a bizonytalanság döbbentette meg,
amelyet a gesztus sugalmazott.
– Greydon nem volt tökéletes, de szeretett téged. – Úgy tűnt, a „szeretet”
szó rossz ízt hagyott maga után Makasa szájában, ám sikerült folytatnia. –
Csak te számítottál neki.
– Ez nem igaz! – mondta szinte reflexszerűen a fiú, de aztán megenyhült.
– Úgy értem, nemcsak én számítottam neki. Volt még valami más is.
Makasa meg akarta cáfolni a szavait, Aram azonban elejét vette ennek.
– Ő maga mondta, hogy van még valami más is. De sosem jutott el
addig, hogy elmondja, mi az. Aztán már nem maradt rá ideje. Most már
valószínűleg sosem tudjuk meg.
A lány végül bólintott.
– De az a helyzet, hogy azért, mert valami más is fontos volt a számára,
mindig úgy tettem, mintha azt hinném, én cseppet sem számítok neki –
folytatta Aram. – Tudom, hogy ez nem így van. Mindig is tudtam, de...
– De az istenekre, hiszen csak egy komisz kölyök vagy!
Aram a beletörődés jeleként vállat vont.
Egy ideig ismét hallgattak.
Aram a lányt nézte, aki teljesen magába fordult, amitől nagyon fiatalnak
tűnt. Most pontosan annyi idősnek látszott, amennyi volt. Tizenhét éves
kora ellenére úgy viselkedett, mintha harminc lett volna. A hozzáértése és
komor jelleme rendszerint megerősítette ezt az illúziót, de most más volt a
helyzet.
– Szeretted őt – szólalt meg Aram.
– Micsoda? – mordult rá hirtelen jött felháborodással Makasa, majd
felpattant, és úgy kapta fel a szigonyt, mintha fel akarná nyársalni vele a
fiút.
– Sajnálom! Kérdésnek szántam. Szeretted őt?
Makasa újra és újra megmarkolta a szigonyt, és amikor ismét megszólalt,
Aram számára úgy tűnt, mintha a lány torka kiszáradt volna.
– Tiszteltem őt – krákogta rekedten Makasa –, és azt akartam, ő is
tiszteljen engem.
Igen, ez igaz – gondolta Aram. De nem a teljes igazság. Makasa az
életével tartozott Greydonnák, de azt remélte, hogy nemcsak ennyiben
maradnak majd. A lány ezt máris elismerte.
A többi már elég nyilvánvalónak tűnt. Legalábbis elég nyilvánvalónak
ahhoz, hogy Aram eltűnődjön, vajon miért nem figyelt fel erre már
hónapokkal korábban.
Miután két éven át szolgált a hajón Greydon mellett, Makasa kezdett úgy
érezni iránta, mint egy apa iránt. Tudom, hogy így van. Én voltam Greydon
fia, és akár tudatosan, akár nem, Makasa szeretett volna a lánya lenni. Ez
az egyik oka annak, hogy mi ketten sosem jöttünk ki egymással. És ez a
jövőben is így lesz. Amikor a Hullámjáró fedélzetére léptem, elfoglaltam
Makasa helyét. Az pedig csak rontott a helyzeten, hogy láthatóan nem is
akartam a hajón lenni. Nem mintha nem érdemeltem volna ki, hogy ott
legyek.
– Számítottam neki – mondta Aram. – Most már tudom.
– Egy kissé megkéstél ezzel – jegyezte meg a társa, és komor tekintettel
a tűzbe bámult.
– Nehéz volt látni, hogy bármennyire is számítottam neki, te voltál az,
akit igazán nagy becsben tartott.
Makasa felpillantott, és Aram szemébe nézett, hogy lássa, őszintén
beszélt-e. Ám a fiú könnyedén átment a próbán, mivel őszintén hitte, hogy
Greydon nagyobb becsben tartotta Makasát, mint bárki mást a világon.
– Aludj egy kicsit! – mondta a lány nem túl barátságtalanul. Aztán a
szokásos viselkedéséhez visszatérve sokkal keményebb hangon folytatta. –
Hajnalban továbbindulunk!
Aram – a rajzot egyelőre befejezetlenül hagyva – eltette a vázlatkönyvet
és a ceruzát.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Akik Rejtőzködnek

Teltek a napok és az éjszakák. Véresagyar nagyúr húsa jó ideig kitartott,

Makasa pedig a vadkan bőrét kiszárítva és kikészítve kezdetleges hátizsákot
készített. A kevés megmaradt élelmüket ebbe pakolták be, a kulacsokkal és
a lámpaolajjal együtt.
Az út egyre meredekebbé vált, és lassan kiértek a lombkorona fölé. A
vidék továbbra is buja volt, ám a fákat kivágták, és csak tuskók maradtak
utánuk. Makasa közelebbről is szemügyre vette őket, és teljes
bizonyossággal kijelentette, hogy a fákat akkora baltákkal vágták ki,
amelyeket ogréknál kisebb teremtmények képtelenek lettek volna használni.
Ezért állandó, fárasztó készültségben maradtak, és felváltva aludtak. Aram
egy éjszaka arra ébredt, hogy Makasa ledöf egy sziklaviperát, ami csaknem
öthüvelyknyire megközelítette őt.
A fák árnyéka nélkül a hőség és a pára tikkasztóvá vált. A könyörtelenül
tűző nap elsorvasztotta és megperzselte a növényeket, a flóra hiánya pedig
hatással volt a faunára is. Makasa nem tudott több vadat kiugrasztani a
bozótosból, sőt annak sem látta jelét, hogy vadak járnának a vidéken,
kivéve a mérgeskígyókat, amelyeket nem mertek megfőzni, mivel nem
tudták biztosan, a húsuk nem mérgező-e. Pálma almát sem találtak.
Szerencséjükre a hőség ellenére a víz nem jelentett gondot, mivel a gyakori
záporoknak köszönhetően összegyűjthették az esővizet. De ha evésre került
a sor, akkor csak kétszersült állt a rendelkezésükre.
Aram rendszeresen elővette az iránytűt, ám elkeserítőnek találta, hogy az
nemigen nyújtott segítséget a számukra. Annak ellenére sem, hogy alaposan
megvizsgálta, sőt még le is rajzolta: a háza rézből készült, míg a lapja fehér
volt, rajta az égtájak – észak, dél, kelet és nyugat – arany kezdőbetűivel. A
tűként használt kristályszilánk állandóan délkelet felé mutatott.
Makasának azt mondta, tartják a Bigyókótyába vezető irányt, ami
megfelelt az igazságnak, és a Kalimdorról készült térképük is
alátámasztotta, de Aram a szíve mélyén úgy érezte, mintha valójában
minden egyes lépés Tóvidékhez vinné egyre közelebb. Azt azonban sehogy
sem tudta meghatározni, hány napig tart még, mire elérik Bigyókótyát, vagy
horgonyozhat-e ott olyan hajó, amellyel hazajuthat. Ennek ellenére, akár
felfelé kaptattak, akár pihentek, továbbra is újra meg újra elővette az
iránytűt, hátha az végre valami újat is mutat.
Aram új szokása Makasának is feltűnt, és közeljárt ahhoz, hogy felvegye
arra a hosszú listára, amelyek miatt piszkálhatja a fiút, de végül mégsem
tette. Bár ennek eleinte nem igazán tudta az okát, de aztán sikerült rájönnie:
Greydon is ugyanígy nézegette azt az iránytűt, és valahányszor felpillantott
róla, a tekintetében ugyanaz a csalódottsággal határos elkeseredés látszott,
mint most Araméban. Makasának nagyon hiányzott a kapitány, akit Aram
egy kicsit visszahozott neki. Ezért inkább egy szót sem szólt, nehogy a fiú
felhagyjon az új szokásával.
A lelke mélyén továbbra is remélte, hogy Thorne kapitánynak sikerült
legyőznie a kalózokat és visszafoglalni a Hullámjárót, a hajó pedig ki tudott
evickélni a partra, és a legénység már dolgozik a főárboc kijavításán, hogy
aztán mielőbb a keresésükre induljanak. Ám az egykori másodtiszt jól tudta,
ha igazán hinne ebben, akkor Aram nem lett volna képes rávenni arra, hogy
a szárazföld belseje felé induljanak tovább, egyre messzebb kerülve attól az
eshetőségtől, hogy a hajójuk megtalálja őket, és így ismét
csatlakozhassanak a társaikhoz. Nem! Makasa túl gyakorlatias volt ahhoz,
hogy ámítsa magát. Greydon Thorne-nal és a legénységével már rég
végeztek a kalózok.
Feltéve, ha a támadóik valóban kalózok voltak. Makasa ugyanis igencsak
kételkedett ebben. Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés ez ügyben.
Először is, egyet kellett értenie Aram korábbi megjegyzésével, miszerint a
Cobbtól kapott értesülések ismeretében egy egyszerű kalózbanda nemigen
érdeklődött volna a Hullámjáró rakománya iránt. Bár maga a hajó is értékes
zsákmánynak számított, Makasa a saját szemével látta, mennyire nem
érdekelte a kalózkapitányt, hogy a megtámadott tengerjáró épségben
maradjon.
No és mi a helyzet magával a kalózkapitánnyal? Ismerte Greydont, aki
„áruló kutyának” nevezte. Mi állhatott a háttérben? No és annak a
hátterében, amit Greydon arról mondott, hogy több forog kockán, mint azt
Aram és ő gondolná? Ezt vajon hogy értette? Mi forgott kockán? Szerette
volna megtudni a választ, de kételkedett abban, hogy erre valaha is sor fog
kerülni.
Meglehet, a támadók valóban nem kalózok voltak, de ez semmin sem
változtatott.

A „kalózok” eközben elérték Feralas partjait.

Miután a kátrányszínű hajó, az Elkerülhetetlen lehorgonyozott, a
legénység legjobbjai csónakkal indultak a part felé.
Malus, a vezérük nézte, ahogy a csapat izomereje, Throgg ádázul evez.
Hiányzó keze miatt az ogre egy vasból készült fogóval markolta meg az
evezőt, amelynek nyele egyre jobban szétforgácsolódott. Malus úgy vélte,
szerencsésnek mondhatják magukat, ha sikerül épségben partot érniük, és
dühítette, hogy legfeljebb ő vehette volna át az ogrétól az evezés nemesen
egyszerű feladatát. A kardforgatójuk, az élőhalott Reigol Valdread
látványosan felajánlotta a szolgálatait, csak azért, hogy aztán a legelső
evezőhúzással tőből leszakítsa a bal karját. Miközben Valdread a karját
visszarakva bocsánatkérően suttogott, Malus tisztán hallotta a hangjában a
hamisságot. A történtek után Malus a felderítőjük, Zathra felé fordult, ám a
troll nő komoran elhúzta a száját:
– A tenger nem épp egy sivatagi trollnak való hely. Nem fogok evezni a
kedvedét’.
Így csak egyvalaki maradt a sorban: Ssarbik, a varázsló. Malus azonban
még azzal sem bajlódott, hogy egyáltalán feltegye a kérdést a csónak
tatjában ülő, különös köpenybe burkolózó arakkoának, akinek horgas, éles
csőréből szüntelenül nyugtalan sziszegés hallatszott. A kellemetlen szagú,
madárszerű lény tollaktól borított végtagjai nem illettek a feladathoz, ahogy
Ssarbik arrogáns modora sem. A varázsló a legkevésbé sem vélte úgy, hogy
engedelmességgel tartozik Malusnak, a kapitány pedig túl gyakorlatias volt
ahhoz, hogy ezt másképp higgye. Ezért nézte, ahogy Throgg evez, és tűrte,
hogy az evező nyele szétforgácsolódjon.
A csónak közeledett a sziklás parthoz. Zathra az Elkerülhetetlen
fedélzetéről észrevett néhány törmelékdarabot a sziklák között, ezért
közelebb mentek, hogy a nő megnézhesse, vajon egy csónak maradványai-
e.
– Ez Thorne hajójának csónakja volt? – kérdezte Malus.
– Há’ aztat mégis honnét tuggy’am? – nézett vissza rá Zathra.
– Mennyi ideje van itt a roncs?
 – Vigyetek közelebb, ászt’ megmondom!
Malus elnézte a nőnek a pimasz hangnemet. Ez a kis csapat hatékony és
halálos volt. A Hullámjáró lerohanása és elsüllyesztése ezt ékesen
bizonyította, de összetartónak aligha lehetett volna nevezni őket. Ssarbiknak
megvoltak a saját céljai. Zathra képzett zsoldos volt, aki mindig
végrehajtotta a feladatot, amit elvállalt, de nem érdekelte Malus ügye, és ezt
a kapitány is jól tudta. No és Valdread? A trollhoz hasonlóan ő is zsoldos
volt, aki arany fejében ajánlotta fel a szolgálatait és a kardját. Ám Valdread
valójában azért jelentkezett a feladatra, mert unatkozott. Malus tudta, hogy
erre a motivációra nem lehet alapozni, ha a dolgok unalmassá válnak.
Ahogy akkor sem, ha netán túlságosan is érdekessé válnának. Nem
feledkezett meg arról, és nem is bocsátotta meg, hogy Valdread kis híján
keresztülhúzta az egész hadműveletet, amikor a Nyúzó-fokon odament
Greydon Thorne-hoz.
Nem! A tompa agyú Throgg volt az egyetlen, aki hűséggel viseltetett a
kapitánya iránt.
Valójában az ogrét szinte csak a hűség éltette. Hiányzó kézfeje is ezt
szimbolizálta, amitől még évekkel korábban vált meg, így bizonyítva a
Csonka Kéz nevű ork klánnal kötött szövetségét.
Throgg olyan közel evezett a parthoz, amennyire csak lehetett annak
kockázata nélkül, hogy a szikláknak csapódjanak.
Zathra az orrban kuporogva előrehajolt, éles szemei pedig a roncs
minden apró részletét alaposan felmérték.
– Egy hete van itten – jelentette. – Lehet, hogy a hajónak a csónakja...
– Vagy csak ijesztő véletlen – suttogta Valdread.
– Nem hisszek a véletlenekben – mondta Ssarbik. Sziszegő hangja, ami
még egy arakkoa esetében is szokatlannak számított, mindenkinek – még a
Suttogónak is – sértette a fülét.
– Itt nincs hol kikötni – jegyezte meg az ogre. – Throgg tovább evez dél
felé, amíg...
Az arakkoa a szavába vágva kántálni kezdett:
– Mi vagyunk azzzok, Akik Rejtőzzzködnek. Mi vagyunk azzz Árny
utazzzói. Ssszolgálunk, ésss hódítunk. Amit meghódítunk, azzzt
felperzzzseljük! Hajolj meg a messster akarata előtt! Hajolj meg a
Rejtőzzzködők előtt! Hajolj meg! Hajolj meg!
A víz sötéten kavarogni kezdett a csónak körül, és úgy tűnt, mintha a
levegő megtelt volna energiával. A tákolmány alján megvonaglottak az
árnyékok. Throgg és Zathra egyaránt halk, nyugtalan mordulást hallattak.
Malus összehúzta a szemöldökét, a karjai pedig libabőrösek lettek. Valdread
kiismerhetetlen maradt a csuklyája mélyén.
– Hajolj meg! Hajolj meg! Hajolj meg! – folytatta a kántálást Ssarbik.
A sötét víz felemelte a csónakot, ami aztán hangos reccsenés közepette a
partra huppant, közvetlenül a roncsok fölött, pontosan ott, ahol Makasa
szigonya a földbe mélyedt. Malus óhatatlanul is arra gondolt, hogy most,
miután az egész csónak megroppant, a kár, amit Throgg az evezőben tett, a
legkevésbé sem számít.
Valdread hátralökte a csuklyáját, felfedve fakó, fehér bőrét, ami olyan
szorosan feszült a koponyájára, hogy úgy tűnt, mintha az arcán állandó,
halálfejszerű vigyor ülne.
– Nos, ezzel nem kevés időt spóroltunk – suttogta.
Throgg megszabadult az evezőtől, és felállt a csónakban, amitől az
felborult. A többiek gyorsan kiugrottak, kivéve Ssarbikot, aki arccal
előreesett, egyenesen a sárba.
Az arakkoa feltápászkodott, és haraggal próbálta leplezni a sértett
önérzetét.
– Ossstoba! – sziszegte. – Ezzzért meglakolsssz!
– Elég! – szólt közbe Malus. Továbbra is ő volt a parancsnok, akár
tetszett ez Ssarbiknak, akár nem. – Nincs időnk arra, hogy egymás között
torzsalkodjunk! Zathra! Dolgozz meg a pénzedért!
– Na, az érdekes lesz, mivel sármadár a csónakka’ és a nyomorult
testéve’ szétkente a nyomokat!
Ssarbik a troll felé fordult, aki egyenesen az arakkoa szemei közé
szegezte az egyik számszeríját. A varázsló sziszegve meghátrált.
Malus próbált nem elmosolyodni.
– Keress más nyomokat! – adta ki a parancsot.
Zathra körbepillantott, majd elmosolyodott, és az esőerdő széle felé
indult. A többiek követték. A fák vonalához érve a nő bólintott.
– Itten mentek be az erdőbe. Délkeletnek tartottak.
– Mi van a semmitől délkeletre? – kérdezte Valdread, miközben szemhéj
nélküli szemei végigpillantottak a környező vidéken, míg végül meg nem
találták, amit kerestek. Az élőhalott ekkor ismét a fejére húzta a csuklyát.
– Ha elég messzire mész, akkor délkeletnek tartva Bigyókótyába jutsz –
töprengett Malus. – De miért mennének oda, amikor a Holdpehely Erőd
sokkal közelebb van?
 Throgg vállat vont.
– Talán azt sem tudják, hol vannak.
Malus csendre intette.
– Csak mert te nem tudod, hol vagyunk...
Az ogre azonban megsértődött, és még a kapitány kedvéért sem volt
hajlandó csendben maradni.
– Throgg tudja, hol vagyunk! Ez itt Feralas! Az ogrék földje! – Ezzel
lecsavarta a fogót a csuklójáról, és egy széles pengéjű bozótvágó kést
illesztett a helyére.
– Azzz iránytűt követik – sziszegte Ssarbik, elkapva Malus tekintetét.
– Talán – felelte a kapitány, majd Zathra felé fordult.
– Mennyi az előnyük?
– Hét-nyolc nap.
– Küldd előre azt! – adta ki a parancsot Malus.
– Őt! – javította ki a troll. – Tartsd tiszteletben, ő egy lány!
Zathra félrebiccentette a fejét, majd csettintett néhányszor a nyelvével, és
szeretetteljesen megsimogatta a páncélját.
– Ebredjé’, kicsikém! – mondta szinte gyengéden, mire a páncél kattogó
hangot hallatva megmozdult, és hirtelen lecsúszott a felsőtestéről, alákúszva
az egyik lábán.
Throgg és Ssarbik hátráltak egy lépést, Malus azonban meg sem
moccant, mivel nem akarta gyengeség jelét mutatni. Valdread egy fának
támaszkodva ásított egyet.
A troll letérdelt a kedvence mellé, ami egy három láb hosszú, rézvörös
skorpió volt, fekete mintázattal. Zathra úgy simogatta meg, akár egy
embergyerek a macskáját. A teremtmény megmozgatta a fullánkját, és ismét
csörrenő hangot hallatott. A nő a nyelvével csettintgetve válaszolt. A
többiek eközben türelmetlenül várakoztak.
– Trapp, kicsi húgom! – szólalt meg végül a troll, és száraz hangja olyan
szeretetteljesnek tűnt, ami szinte zavaróan hatott. – Kövessed a nyomukat!
Találjad meg őket! Aztán gyere vissza hozzám!
Még párszor csettintettek egymásnak, majd Trapp megfordult, és
belevetette magát az esőerdőbe. Zathra mosolyogva nézett utána.
– Mutasd az utat! – mondta Malus.
A nyomkereső az élre állva elindult, éberen figyelve a levelek sérüléseit
és a baltával széthasított indákat, amelyek a prédáik útját jelölték. Zathra
azonban nem hagyott nyomot maga után. Nem mintha ez számított volna,
mivel a nyomában járó ogre a penge-kezét használva széles ösvényt vágott
magának és a többieknek. A sorban Malus volt a következő, mögötte
Ssarbik, mintha az arakkoa nem bízott volna a kapitányban. Valdread
leghátul menetelt, egyik kezében fekete pengéjű kardját szorongatva. A
megroppant gerincű csónak és az Elkerülhetetlen egyaránt elmaradt
mögöttük, gyakorlatilag a feledés homályába veszve, ahogy a Rejtőzködők
eltűntek a dzsungelben, követve Aramar Thorne nyomait.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Murci adóssága

Mióta elhagyták a Hullámjárót, három napot töltöttek a tengeren, majd

tizennégy napon át járták Feralast, az út nagy részét pedig hegynek felfelé
tették meg. Véresagyar nagyúr már rég a múlté volt, és a kétszersültből is
szinte teljesen kifogytak. A vidék továbbra is siváran terült el, és még
kisebb vadak nyomait sem látták. Makasa már a határán volt annak, hogy
kideríti, vajon mennyire ehető a sziklákat borító moha.
A nappalok szinte perzselően forróak voltak, míg az éjszakák hidegek,
sőt fagyosak, mivel alig találtak tűzifát. Aram szorosan beburkolózott az
apja kabátjába, de még így is vacogott.
A víz is kezdett gondot okozni. A pálma almából készült kulacsok
rothadni kezdtek, ezért el kellett dobniuk őket. Bár találtak patakokat
útközben, nem tudtak vizet vinni magukkal. Aramnak nem volt ínyére,
hogy eltérjenek a délkeleti iránytól, Makasa azonban nem akarta
megkockáztatni, hogy víz nélkül maradjanak, ezért a következő
alkalommal, amikor rábukkantak egy forrásra, ragaszkodott ahhoz, hogy
kövessék a folyását, még ha ezzel el is kanyarodtak a céljuktól.
Aram az iránytűre pillantott, majd nagyot sóhajtott, de nem vitatkozott.
Folytatták az utat.
A hang olyan lassan erősödött fel, hogy mire eljutott a tudatukig, már
morajlásnak hatott, és mire rájöttek, mit is hallanak valójában, kis híján
belezuhantak a folyóba.
A víz olyan erővel zúdult tova, hogy vészjóslóan mély kanyont vájt
magának. Immár rengeteg víz állt a rendelkezésükre, ám az, hogy
hozzájussanak, nem kevés veszélyt hordozott. Makasa, mint általában, most
is mindkettőjük nevében döntött, és elindult a folyó mentén, azt remélve,
találnak egy olyan helyet, ahol biztonságosan lejuthatnak.
– Mit szólnál ahhoz? – mutatott Aram egy hasadékra, túlkiabálva a folyó
zaját.
Makasa egy szót sem szólt, de amikor közelebb értek, megrázta a fejét.
Nem tetszett neki a hasadék. Távolról sem volt gyáva, és ha egyedül lett
volna, talán tesz egy próbát, de mivel Greydon fiát is magával kellett
cipelnie, óvatossá vált. Tudta, hogy ha Aram – vagy akár ő maga –
alázuhanna, a fiú nem maradna életben.
Folytatták az utat.
Aram pár lépéssel Makasa mögött haladt. A folyó morajlása minden más
hangot elnyomott, ám ahogy a kanyon mentén haladtak, úgy vélte, mintha
egy sokkal magasabb hangot is hallana.
Mi volt ez? Kiáltás?
A különös hang forrását keresve áthajolt a meredély szélén, de semmit
sem látott. Ráadásul most már a hangot sem hallotta.
Makasa, aki tovább gyalogolt, hátrapillantott, és látta, hogy Aram a
meredély szélén állva szinte vízszintesen kihajol a kanyon fölé.
– Mit művelsz? – kiáltotta, megriasztva Aramot, és elborzadva nézte,
ahogy a fiú ujjai megcsúsznak a sziklán, amelybe kapaszkodott.
Aram azonban kitartott, és továbbra is a mélység fölé hajolt.
Makasa odarohant hozzá, készen arra, hogy a fülénél fogva rángassa
vissza a fiút, amikor ő is meghallotta a lentről hallatszó különös kiáltást.
– Ott! – kiáltotta Aram, szabad kezével a hasadék felé mutatva.
Odalent egy apró, alig pár láb magas, zöld lényt látott, csapdába esve a
folyó szélén: belegabalyodott valamibe, ami leginkább hatalmas
pókhálónak tűnt.
Nem! Nem pókháló volt, hanem halászháló!
A víz újra meg újra átcsapott a lény felett, ami minden egyes alkalommal
felsikoltott, amikor sikerült a felszínre evickélnie. Mindkét oldalán csipkés
sziklák meredeztek, körülöttük fehéren tajtékzó vízzel, és valahányszor a
sodrás a felszín alá húzta a szerencsétlen teremtményt, a háló szálai közül
elszakadt néhány, ezért a lény egyre közelebb került ahhoz, hogy
összezúzza magát a köveken.
– Mi az? – kiáltotta Aram.
– Egy murloc! – kiáltott vissza a lány.
– Az ott egy murloc? – Aram a legkevésbé sem ilyennek képzelte ezeket
az „alattomos teremtményeket”, amikor hat évesen az apját kereste az
Örökidill-tó környékén. – Azt hittem, a murlocok sokkal félelmetesebbek!
– Elég félelmetesek! Menjünk!
A lény feje ismét előbukkant a víz alól, és panaszosan felsikoltott. Aram
nem értette a szavait, de felismerte a segélykiáltást.
– Nem hagyhatjuk így ott! – kiáltotta.
 – De igen! Nem tudunk lejutni oda! Ráadásul a murlocok tudnak a víz
alatt lélegezni. Nem kell tartania attól, hogy megfullad!
– Attól még összezúzhatja magát a sziklákon!
A háló hirtelen oldalra sodródott, a murloc pedig a szikláknak csapódva
élesen felkiáltott a fájdalomtól.
– Látod? – kiáltotta Aram, és rohanvást elindult visszafelé. – Gyere!
Annál a hasadéknál le lehet jutni!
Makasa megpróbálta megragadni a fiút, ám ő túl gyorsnak bizonyult, és
karnyújtásnyi távolságon kívülre került. A lány dühösen morgolódva
követte a hasadékhoz, és épp akkor érte utol, amikor Aram elindult volna
lefelé.
– Ne! – kiáltotta Makasa, megragadva a fiú ingét, ám hirtelen meglátott
valamit. Megfordult, és megpillantotta a szarvasbikát. Hatalmas volt,
legalább tíz-tizenkét ágú aganccsal. Csupán tízyardnyira járt tőlük, és
legalább tizenöt yardnyira a legközelebbi fedezéktől. A húsa hetekig
kitarthatott volna.
Elengedte Aramot, hogy előhúzza a szigonyt a hátára szíjazott pajzs alól.
Ám ahogy elfordult, a fiú azonnal mászni kezdett lefelé: a kezeit a hasadék
két oldalának feszítve egyszerre csak egylábnyit ereszkedett alá.
Makasa tehetetlennek érezte magát.
– Állj meg! – kiáltott hátra a válla felett, miközben próbálta szemmel
tartani a szarvasbikát.
A fiú azonban nem állt meg.
A szarvas félrebiccentett fejjel nézett le Makasára, mintha arra várna,
hogy a lány döntésre jusson.
A másodtiszt mindkét kezével megszorította a szigonyt, majd akkora
üvöltést hallatva, ami még a folyó moraját is túlharsogta, a földbe
mélyesztette a fegyver hegyét, és hátat fordított a szarvasnak. Miközben
hasra vágta magát, és a mélység felé nyúlt, hallotta, ahogy az állat elinal.
Megmarkolta Aram haját, mivel hosszú karja ellenére csak azt érte el.
– Aú! Engedj el!
– Figyelj...
– Nem! Meg kell próbálnunk megmenteni!
Makasa nem engedte el a fiú haját, de nyelt egy nagyot.
– Rendben! De előbb nyújtsd ide a kötél végét! Vagy talán azt tervezed,
hogy visszarepülsz ide, miután megmentetted azt a nyálkás kis vakarcsot,
ami cserébe valószínűleg fel akar majd falni téged?
 Aram mozdulatlanná dermedt. Végül bólintott, majd a vállát a hasadék
egyik, míg a lábait a másik oldalának feszítette. Aztán lassan a felsőteste
köré tekert kötél felé nyúlt.
– Óvatosan! – rivallt rá Makasa, megriasztva a fiút.
– Ne csináld már ezt! – Aram kibogozta a kötél egyik végét, és
felnyújtotta a lánynak.
Makasa elengedte a fiú haját, majd megfogta a kötelet, és párszor az
alkarja köré hurkolta.
– Most tekerd le az egészet!
– Arra nincs időnk! – Aram lepillantott, de ebből a szögből nem látta a
murlocot.
– Csináld, vagy kitépem a hajadat!
Aram lassan – mivel jelenleg csak így járhatott sikerrel –
engedelmeskedett a parancsnak. Ahogy a kötél engedett, Makasa felült, és a
felsőteste köré hurkolta.
– A másik végét kösd a derekad köré, én pedig leengedlek!
Most, hogy értette, mit akar a lány, Aram gyorsan végrehajtotta a
parancsot. Aztán az inge alá rejtette az iránytűt, ahogy azt apja is tenni
szokta, ha valami veszélyesre készült.
Miközben Aram óvatosan tovább ereszkedett lefelé a hasadékban,
Makasa dühösen zsörtölődve biztosította őt odafentről. A fiú már korábban
is csinált ilyet, még odahaza, a tóvidéki kőfejtőben, a barátaival, Stitch-csel
és Willyvel, ezért gyorsan leért a hasadék aljára.
Miután megvetette a lábát a szirtfal és a folyó közötti keskeny
sziklapárkányon, intett Makasának, majd kioldotta a kötelet, és elindult a
folyásiránnyal szemben, azt remélve, a murloc még életben van.
A sikolyok megerősítették, hogy igen.
Aram nem érte el a teremtményt, de sikerült megragadnia a hálót, és
megpróbálta azzal a partra húzni. A pánikba esett murloc azonban nem látta
a megmentőjét, ezért tovább küzdött a hálóval, és így közvetve Arammal is.
Az ifjú kalandozó ismét nekifeszült a hálónak, ám a murloc és a sodrás
birokra keltek vele, ezért előrebotladozott, a bal lába pedig térdig elmerült a
háborgó vízben. Lepillantott, de nem látta a folyó alját, és mivel nem
sikerült visszanyernie az egyensúlyát, az áradat egy újabb lökése egyszer
csak elragadta. A hideg, sötét, zavaros, mély víz magával sodorta, de
sikerült a felszínre bukkannia, és levegő után kapkodva a sziklák körül
kavargó, fehér tajtékra pillantott.
 Miközben a sodrással küzdött, felrémlett előtte az éjszaka, amikor a
partra úszva kis híján megfulladt.
Lehet, hogy most a víz fog győzni – gondolta egy röpke pillanatig.
Ám ekkor egy kéz ragadta meg a vállát, és kihúzta a sziklapárkányra.
Aram mély lélegzetet véve felpillantott, és a dühös Makasát látta fölébe
magasodni. Hirtelen eszébe ötlött, hogyan szokta a lány kirángatni az
ágyából a Hullámjáró fedélzetén. Vannak dolgok, amelyek sosem
változnak!
Miután a lány felsegítette a földről – pontosabban talpra rángatta –,
mindketten a murloc felé fordultak. A lény, amely leginkább egyetlen
jókora fejnek tűnt, amelyből karok és lábak nyúltak elő, egy pillanatra ismét
a felszínre bukkant, és sikoltott egyet. Ám ezúttal hatalmas, kifejező szemei
megakadtak Aramon. A murloc most először figyelt fel a megmentőire, és
reménykedve elmosolyodott.
– Ha meg akarjuk menteni, akkor kezdjünk hozzá!
Mindketten megragadták a hálót, és teljes erőből húzni kezdték. Közös
erőfeszítésük már több is volt, mint elegendő. A murloc a hálóval együtt
kirepült a vízből, nekicsattanva Aramnak, aki pedig nekiütközött
Makasának. Mindhárman egy kupacban zuhantak a földre a folyó szélén.
– Szálljatok le rólam! – morogta Makasa, akinek a szemére ráborult
Aram hónalja, míg a murloc halszagú lába az orra alá került.
Mindhárman feltápászkodtak.
A murloc, továbbra is a hálóba gabalyodva, újra és újra meghajolt a
megmentői felé.
– Hmrgl, hmrgl, hrggl hrrrgl, Murci hrgglll! – mondta, bár a szavai
semmit sem jelentettek a két embernek. Ennek ellenére nyilvánvalóan
látszott, hogy a kis, zöld lény hálás nekik. Összeütötte kétujjú kezeit, majd
idegesen ide-oda toporgott úszóhártyás lábain, még jobban belegabalyodva
a hálóba. Az arcán díszelgő uszonyok fel-alá csapkodtak. Úgy tűnt, szeretne
odalépni Aramhoz, ám túlságosan félt. Vagy túl vad és civilizálatlan volt
ahhoz, hogy meg tudjon bízni az emberekben.
– Nagyon szívesen – mondta Aram. – Beszéled a közös nyelvet?
– Mrgle, nk. Murci mrrrgl mmmurlok.
– Ha jól gondolom, csak murloc nyelven beszélsz.
– Mrgle. Mrgle, mrgle – felelte a lény.
– Aram vagyok – mutatott magára a fiú, majd Makasára szegezte az
ujját. – Ő itt Makasa.
 – Urm – mutatott Aramra a murloc, aztán a lány felé intett.
– Murci. – A lény végül magára mutatott. – Murci.
– Murci? Ez a neved?
– Murci humle!
– Várj! Murci vagy Humle?
– Murci! Murci!
– Értem. Murci.
„Makasa” eközben a szemeit forgatta.
– Tűnjünk el innen!
– Rendben! – felelte Aram, majd ismét Murci felé fordult. – Gyere
utánunk! Ki tudunk vinni innen. Legalábbis azt hiszem.
A kis teremtmény tétovázott. Úgy tűnt, nem érti az elhangzottakat, vagy
nem tudta, mit kérnek tőle.
– Minden rendben lesz – mondta Aram, majd lassan odalépett Murcihoz,
és megpaskolta nyálkás kobakját. A murlocnak ez láthatóan nagyon tetszett,
mivel Aram hasához nyomta a fejét, ami olajos foltot és bűzös halszagot
hagyott maga után.
Aram a hányingerrel küzdve megpróbálta a nadrágjába törölni a kezét,
kevés sikerrel.
Ám a megnyugtató szavak és a barátságos gesztus varázslatos hatást tett
a murlocra, aki lelkesen bólintott, és elkezdte összenyalábolni a hálóját.
– Most tényleg erre a vakarcsra várunk? – zsörtölődött Makasa.
Murci hirtelen izgatottan ugrabugrálni kezdett, majd előhúzott a hálóból
egy hatalmas lazacot, és diadalmasan a feje fölé emelte. Aztán óriási
ceremónia közepette térdre ereszkedett Aram előtt, és odanyújtotta neki a
halat.
Aram a saját kis győzelmét megünnepelve rámosolygott Makasára.
– Úgy tűnik, ma este végre vacsorázhatunk!
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Urum meséje

Makasa felmászott a kötélen, amelynek végét korábban a hasadék

tetejénél magasodó sziklatömbhöz kötötte. Aram követte, bár csak félig-
meddig mászott, mivel félig-meddig a lány húzta felfelé.
A fiú felérve megfordult, hogy visszaengedje a kötelet Murcinak, ám a
kis murloc – a karmai segítségével – közvetlenül a nyomában maradva
felmászott a hasadék oldalán.
Végül kimerülten ugyan, de mindhárman ott álltak a hasadék tetejénél.
Az est már kezdett alászállni. Találtak egy vasfa ligetet, amit még nem
vágtak ki, és itt táboroztak le. Mivel a fa túl zöld volt, a kis tűz nagyon
rosszul égett. Ennek ellenére sikerült egy lapos kövön megsütniük a lazacot,
amit aztán megosztottak egymással.
Murci először nem akarta elfogadni a részét. Elmutogatta, hogy szeretné,
ha az is a megmentőié lenne, és inkább a viaszosvásznat akarta megenni,
amibe a tűzszerszámos dobozt csomagolták.
– Mmm, mmm – mondta, próbált bátor arcot vágni a lakomához, de
végül kiköpte a viaszosvásznat, és megrázta a fejét. – Hmlgggr, hnk hmmm,
hmrgggl. Murci hmrrrgll.
Aram adott a murlocnak egy darab halat, amit a teremtmény elvett
ugyan, de fintorogva nézett rá. Aztán a karmaival óvatosan lekaparta róla a
szenet, és csak ezután falta be.
– Inkább nyersen szereted, igaz? – jegyezte meg Aram.
Murci rámosolyogott, de egy szót sem szólt. Aram nem igazán tudta,
hogy valójában mennyire értik egymást. Vonakodva, két ujjal felemelte a
nyállal borított viaszosvásznat, és kiterítette a tűz közelében, azt remélve,
hogy megszárad.
Remélte, hogy ő maga is megszárad. Teljesen átázott, és az éjszaka
hidegnek ígérkezett. Olyan közel húzódott a tűzhöz, amennyire csak lehetett
anélkül, hogy meggyulladt volna. A tüzet nézve eszébe jutott a lángoló
Hullámjáró, a tekintete pedig elkomorodott.
Murci ezt a pillanatot választotta ahhoz, hogy megpróbálja felkelteni
Aram figyelmét.
– Urm! Urm! – kiáltozta.
Aramnak eltartott egy kis ideig, mire rájött, hogy a murloc a nevét
próbálja kimondani. Ezzel kezdetét vette a nyelvlecke.
– Urm?
– Aram.
– Urm.
– Nem, A-r-am.
– U-r-um. Urum!
– Nagyjából – mondta Aram. – Tehát érted a közös nyelvet?
– Mrgle – bólintott Murci.
– Bólintottál, tehát a „murgle” azt jelenti, hogy „igen”, ugye?
A murloc megvonta a vállát, amit sokféleképpen lehetett értelmezni.
– Mrgle. Mrrggl mrglll mmrggl.
Aram felsóhajtott.
Murci azonban még nem fejezte be a mondandóját, és gyorsan hadarni
kezdett:
– Urum mrgggl! Murci hmrrrgl hmrrgggll, hmrrg, hmrg hmrrgll Murci n
mmmurlok, mmmrrggl, mrgle?
Aram elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Sajnálom, de nem értem.
Murci megpróbálta elmutogatni a történetét: felemelte a hálóját, és
elkezdett egy helyben járni.
Aram megpróbálta követni a látottakat.
– Tehát fogtad a hálódat, és elmentél sétálni...
– Mrgle, mrgle!
Makasa csak bámulta őket, nem tudta eldönteni, melyikük az ütődöttebb.
Murci dobálni kezdte a hálóját.
– Halászni mentél!
– Mrgle. – A kis teremtmény összeütötte a kezeit, majd belemászott a
hálóba, és szándékosan belegabalyodott.
– Belegabalyodtál a hálóba...
– Mrgle!
– ...Ekkor találtunk rád...
Murci arca megnyúlt, és a fejét rázva a háta mögé intett.
– Nk, nk! Mrrrgg mrrrgglll, mrgllle mmmrgg. – Ekkor, továbbra is a
hálóba gabalyodva, vonszolni kezdte magát a tábortűz körül, és morgott. –
RRRgrrrs, RRRgrrrs!
Makasának előre kellett ugrania, nehogy Murci hálóstól belezuhanjon a
tűzbe.
– Elég! – kiáltott rá a murlocra.
A teremtmény összeütötte a kezeit, majd a lányra szegezte az ujját, és
visszakiabált neki.
– Mrgle, mrgle! Mrksa RRRgrrr! – Hirtelen körülfogta magát a karjaival,
és birkózni kezdett magával a földön. Aztán felpillantott Aramra. –
Mrrrgle?
– Sajnálom – felelte a fiú –, de nem tudlak követni.
Murci a homlokát ráncolva Makasa felé fordult.
– Rám ne nézz! – mondta a lány. – Én eddig sem figyeltem rád.
– Miért nem? – nézett rá feddően Aram. – Ő arra tanított minket, hogy
mindenre és mindenkire figyeljünk oda.
Mindketten jól tudták, kit értett az „ő” alatt.
Aram látta, hogy Makasa kissé megszelídülve leszegi a fejét. Ismét csak
egy fiatal lánnyá vált.
Murci megpróbált kigabalyodni a hálóból, nem sok sikerrel. Aram
felállt, és a segítségére sietett, a murloc pedig szemmel láthatóan értékelte a
segítséget. De úgy tűnt, legalább ennyire szeretne segíteni Aramnak a
segítségnyújtásban. Mivel a kis szörny nem tudott nyugton maradni, Aram
sem tudta kiszabadítani.
– Várj, Murci! Ne mozogj! Mindjárt sikerül...
Makasa végül elkeseredetten rászólt Aramra:
– El az útból! – Megragadta a hálót, és vállmagasságba emelte.
Murci a hálóba akadt lábánál fogva lógott alá. Aram gyorsan odalépett,
és kiszabadította a lábat, a murloc pedig alázuhant, és a fején landolt.
Miközben a fiú mentegetőzve letérdelt kis barátja mellé, Makasa
félredobta a hálót, el a murloc, a fiú és a tűz közeléből, aztán fortyogva
visszaült a helyére.
Aram aggódott, hogy a murloc megsérült, Murci azonban vidámnak tűnt,
és a halra mutatott, amiből csak a fej, a bőr néhány foszlánya és a csontok
maradtak meg.
– Mmmrgl?
– Légy a vendégem! – felelte Aram.
Murci felnyalábolta a maradványokat, és egyetlen mozdulattal a szájába
tömte az egészet. Aram félig-meddig arra számított, hogy a murloc
ugyanúgy kiköpi a hal maradványait, ahogy korábban a viaszosvásznat, a
teremtmény azonban lenyelte, amit a szájába tömött, majd elmosolyodott,
és a földre leheveredve elégedett sóhajjal elnyújtózott a hasán. A fejét a
kezeire támasztotta, és békaszerű szemeit Aramra szegezve olyan
kiskutyatekintettel bámult rá, amihez hasonlót a fiú még sosem látott.
– Azt hiszem, szeret téged – jegyezte meg komoran Makasa.
– Csak hálás – vágott vissza Aram. Murci látványa mosolyra késztette,
és végül elővette a vázlatfüzetét, hogy megörökítse a murlocot és ezt a
pillanatot. Ellapozott a befejezetlen rajz mellett, amit emlékezetből készített
az apjáról, csak annyi időre állva meg, hogy megrázza a fejét. Aztán egy
üres oldalt keresett.
Miközben Murci gondoskodott a hálójáról – vaskos kötéllé sodorva
össze, amit előbb keskeny derekára kötött, majd a felsőteste köré tekert, így
mire végzett, inkább mellényre hasonlított –, Aram elkezdte felvázolni a
murloc alakját: a jókora fejet, a hatalmas szemeket, az apró orrlyukakat, az
arcán lógó uszonyokat és a horgas fogakkal teli, mosolygó szájat. A teste
olyan kicsinek tűnt, mintha alig bírná el a fej súlyát, ám az izomzata mégis
alkalmassá tette erre a feladatra. Mint a rajzolás során mindig, Aram most is
közelebb került a modelljéhez, felfedezve, milyen sok közös van bennük. A
mosolya tükrözte Murci mosolyát, miközben új rajzon kezdett dolgozni,
amely egy nagyon jellemző pózban ábrázolta a murlocot: belegabalyodva a
saját halászhálójába.
– Mrgle, mrgle – morogta Murci, az egyik kezére támasztva az állát.
Vagy inkább azt, ami az állának tűnt. – Urum! Mrrrgl mrrg, Urum. – Előbb
a hálóra, aztán magára, majd Aramra mutatott. – Urum mrrrgl mrrg.
Aram hirtelen megértette, mit akar a murloc.
– A történetemet akarod hallani?
– Mrgle, mrgle – mondta Murci, és ismét vállat vont.
Aram immár korántsem volt olyan biztos abban, hogy megértette a
murlocot. Ráadásul...
Melyik történetre volt kíváncsi?

Aram Tóvidéken töltött utolsó reggelén korán kelt, elhatározta, hogy

nem megy sehova.
 A szülei azonban mindhárman meghozták a saját döntésüket. Ceya,
Robb és Greydon a tűz mellett vártak rá, Aram pedig látta a tekintetükön –
bármennyire is különböztek azok egymástól –, hogy elvesztette a játszmát.
Ő azonban nem volt hajlandó elfogadni a vereséget, sem megkönnyíteni a
szülei dolgát. Igen, egy része valóban kíváncsi, sőt izgatott volt, hogy
milyen lenne Greydonnái utazni. Évekig álmodozott arról, hogy követi –
vagy inkább üldözőbe veszi – az apját, és tengerre száll. Most azonban
dühítette, hogy nem lehet beleszólása az ügybe. Ezért elcsendesítette a
tengerre vágyó énjét, és vitatkozott, érvelt, nyafogott, hízelgett, könyörgött
és nyíltan megtagadta az engedelmességet.
Greydon igyekezett kimaradni a vitából, ám ez a legkevésbé sem
számított. Ceya és Robb kitartott amellett, hogy Aramnak el kell töltenie
egy kis időt az apjával, mivel így lehetősége nyílna arra, hogy jobban
megismerje és megértse, ráadásul világot is láthatna.
 Aram a gyakorlatiasságukra, az érzelmeikre és az igazságérzetükre
egyaránt próbált hatni. Még attól sem riadt vissza, hogy kétségbe vonja,
törődnek-e egyáltalán vele, és azt állította, hogy csak meg akarnak
szabadulni tőle, mert így végre meglehet a saját kis családjuk anélkül, hogy
bármi emlékeztetné őket Ceya Greydonnal töltött életére. Úgy vélte, ha ez
segít, akkor igenis ezt kell mondania.
Fájdalmas volt, de kimondta.
Ceyának könnyek szöktek a szemébe, ám semmi sem változott.
– Tudom, hogy dühös vagy, és félsz, Aram – mondta az anyja.
– Nem félek – felelte a fiú.
– De igen. Arra kérünk... azt várjuk tőled, hogy hagyj hátra mindent,
amit ismersz. Ki ne félne a helyedben?
Aram szikrázó tekintettel nézett vissza rá, ám egy szót sem szólt.
– De ez olyasmi, amit meg kell tenned. Különben egy életen át azon
fogsz tűnődni, mi lett volna, ha másképp döntesz. Útra kell kelned, hogy
megtaláld önmagad, ahogy azt Greydon is tette...
– Én nem vagyok olyan, mint ő!
– Ó, Aram! Napról napra egyre jobban hasonlítasz hozzá. Ha ezt
belátnád, talán megengedném, hogy maradj.
– Jól van, akkor belátom.
Ceya könnyes szemmel elmosolyodott.
– Szép próbálkozás! Okos fiú vagy. De ismét meg kell nyitnod a szívedet
Greydon iránt. Tudom, hogy megbántott téged. Mindnyájunkat megbántott.
De meg kell ismerned őt ahhoz, hogy megismerhesd önmagad. Emellett a
saját szemeddel is látnod kell Azerothot, hogy megismerhesd a többi népet
és a szokásaikat, mielőtt úgy döntenél, Tóvidék a valódi otthonod. Ráadásul
muszáj... – Ceya hangja elhalkult.
– Mi az, amit muszáj?
– A többire idővel majd magadnak kell rájönnöd.
– Mit jelent az, hogy idővel?
– Egy év múlva. Ha még akkor is haza akarsz jönni...
– Mivel el sem akarok menni, ezért biztos, hogy haza akarok majd jönni!
– Egy év elteltével hazajöhetsz.
Aztán rövid csomagolás és hosszas búcsúzkodás következett.
Robertson ugyanolyan dühösnek tűnt, mint Aram, és a reggeli alatt
Greydonhoz vágott egy csészét. Ha más nem is, de ez mosolyra fakasztotta
Aramot.
A történtek után Greydon odakint várakozott.
Selya vigasztalhatatlannak tűnt, és minél jobban sírt, az anyja annál
hevesebben zokogott.
Kormos is vonyítani kezdett.
Robb végül felemelte Aram hátizsákját, és kikísérte a fiút.
Greydon, aki próbált nem túl elégedettnek tűnni, tizenkét yardnyival
távolabb, az útkereszteződésnél várakozott.
Robb térdre ereszkedett, és megigazgatta Aram pulóverét.
– Ne makacskodással töltsd az elkövetkező egy évet! Ne dühöngj, és ne
keseregj! Az én fiaim eszesebbek annál, mint hogy feleslegesen égessék a
tüzet. A kovácstűzhelyet azért kell felfűteni, hogy megizzítsa a vasat. És
azért kell táplálni, hogy olyasmit készíthess, ami erősebb mindennél.
Tápláld a tüzedet mindazzal, amivel csak lehet, hogy minél erősebbé
kovácsold magad! Érted?
– Nem – felelte komoran Aram, bár úgy vélte, érti a lényeget.
– Semmi baj! Nem hibáztatlak. Egy nap majd megérted. Holnap reggel,
amikor kinyitod a szemed, kezdd el táplálni a tüzedet, Aram! – A
tagbaszakadt kovács a könnyeit visszafojtva barátságosan, ám erőteljesen
megölelte a fiút, majd hirtelen feltápászkodott, és a házba visszasietve
becsukta az ajtót.
Aramar Thorne egyedül maradt az új kapitányával.

Aram Murcira pillantott, majd lerajzolta a murloc hatalmas pupilláit.

– Urum? – ösztökélte a kis barátja.
– A történetemet akarod hallani?
– Mrgle.
Aram Makasára nézett, aki fürkésző tekintettel figyelte őt.
– Makasa és én egy hajón szolgáltunk – mondta végül a fiú.
– Kalózok támadtak meg minket. Mindenki meghalt. Nekünk viszont
sikerült elmenekülni. Ennyi a történetem.
Murci elégedetlennek tűnt. Sőt, még Makasa is. A fiú azonban úgy
döntött, „Urumnak” csak ennyi mondanivalója volt ma estére. A rajzot
befejezve becsukta a vázlatkönyvet, majd lefeküdt, és megpróbált elaludni.
 *

A szarvasbika ragyogó, ezüstszínű szemekkel, kíváncsian hallgatta az

iménti beszélgetést.
Ahogy a skorpió is tanúja volt a történteknek. Miután látta, hogy Aram
és a társai letelepednek a tűz mellé, Trapp megfordult, hogy visszatérjen
Zathrához és a többi Rejtőzködőhöz.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A lényeg

Úgy tűnt, Makasa a reggel beköszöntével jobb kedvre derült. Hálásan

megköszönte Murcinak a lazacot, és minden jót kívánva neki elbúcsúzott
tőle.
A murloc szomorúnak látszott.
– Nk, nk. Murci hmrrgggrl hmmmrgl hmmgr Mrksa, Urum, mrgle?
– Azt hiszem, velünk akar jönni – mosolyodott el Aram.
– Tessék? Nem! Szó sem lehet róla!
– Miért nem?
– Épp elég gondot jelent nekem az, hogy rád kell vigyáznom. Emellett
nincs szükségünk még egy éhes szájra! Különösen nem egy olyanra,
amelynek a szavait még csak nem is értjük!
– Én kezdem érteni egy kicsit.
– Nem ez a lényeg! – mormogta a lány.
– Akkor mégis mi a lényeg?
– Mi a lényeg?! – kiabálta Makasa, ami rossz jelnek tűnt. Ám a lány
hirtelen suttogva folytatta, amit Aram még ijesztőbbnek talált. – A lényeg,
hogy Thorne kapitány meghalt, az egész legénységgel együtt! Ezen a
vidéken pedig hemzsegnek az ogrék és a mérges kígyók, és nincs mit
ennünk! Elvesztünk, és valószínűleg halál vár ránk! Bár az apád meghalt,
még mindig az életemmel tartozom neki, és ez örökre így is marad, de ez
minden egyes pillanattal egyre nagyobb terhet ró rám. Többet már nem
bírok el, Aram. Nem tudok még több felelősséget elviselni. Elértem a
képességeim határát. Ez a lényeg – fojtotta vissza a könnyeit.
„A lényeg, hogy az otthon nem egy hely” – mondta Greydon. „Az otthon
azokat jelenti, akiket kiválasztottál magad mellé, hogy osztozz velük az
életen. A család jelenti az otthont, és nem fordítva. A család pedig sokféle
lehet.”
Aram ekkor valami nagyon különöset tett. A spontán, ám őszinte
gesztust mindenki bizarrnak találta volna, aki ismerte őt és Makasát, vagy
valaha látta őket együtt.
 Megölelte Makasát – láncostól, pajzsostól, szigonyostól –, szorosan a
lány köré fonva a karját.
A társa megfeszült. A karjai először csak tehetetlenül lógtak, aztán
lassan felemelte őket, viszonozva az ölelést. Az arcát a fiú feje búbjához
szorította, és sóhajtáshoz hasonló hangot hallatott.
Mindketten szerettük őt – gondolta Aram, Makasa gondolatai pedig
tükrözték az övét. Egy szót sem kellett szólniuk, mert jól tudták, hogy ez
egyszer ugyanaz jár a fejükben: mindketten az apjukat gyászolták.
Ugyanazt az apát, mint fivér és nővér.
Mindketten behunyták a szemüket, és hallgattak.
– Mmmrrgllmm – ölelte át a két kalandozó lábát Murci, megtörve a
varázst.
Makasa azonnal hátrább húzódott, és csupasz alkarjával megtörölgette a
szemét.
Aram koszos ingujja segítségével tette ugyanezt. Aztán vállat vont, és
rámosolygott a lányra, aki komor tekintettel elfordult. Végül azonban
mégiscsak megszólalt:
– Jól van, velünk jöhet. De te tartozol felelősséggel érte, Urum!
– Persze, Mrksa!
Murci ugrándozni kezdett.
– Mmrgl, Mrksa! Mmrgl, Urum!
Makasa megrázta a fejét, Aram viszont látta rajta, hogy egy kicsit azért ő
is jól szórakozik. A lány továbbindult, a társai pedig követték.
Aramnak odahaza volt egy öccse és egy húga, de most Makasa
személyében lett egy nővére is.
Családtagok voltak.
Ez alighanem már hónapok óta igaz volt kettejük kapcsolatára, de a fiú
csak most ébredt rá. Eddig azért nem ismerte fel, mert korábban mindig ő
volt az idősebb testvér, aki vigyázott a kisebbekre, és gondoskodott róluk.
És olykor kötekedett is velük, igen. Ahogy azt a lány is tette vele.
Tudta, mit érezhet Makasa. Bár neki sosem kellett ilyen ijesztő
körülmények között vigyáznia Robertsonra és Selyára, voltak olyan
alkalmak – például a kőfejtőbe tett útjaik során –, amikor kis híján beleőrült
a feladatba, hogy mindkettőjüket szemmel tartsa.
– Vannak testvéreid? – lépett oda Makasa mellé.
– Miért? – kérdezte gyanakvóan a lány anélkül, hogy a léptei lelassultak
volna.
 Aram nem vett tudomást a kérdésről, és inkább átvette a
kezdeményezést.
– Van egy öcsém, Robertson, és egy húgom, Selya.
– Van három bátyám. Adashe, Akashinga és Amahle.
Tehát erről van szó! – gondolta Aram. Én nem vagyok hozzászokva,
hogy a fiatalabbik testvér legyek, Makasa pedig ahhoz nincs hozzászokva,
hogy ő legyen az idősebb. Nem csoda, hogy állandóan marjuk egymást.
– Vagyis csak volt – javította ki magát halkan Makasa.
– Tessék?
– Volt három bátyám. Már mindhárman meghaltak. Az apád nélkül már
én is halott lennék. – Makasa oldalvást a fiúra pillantott, aki nyelt egyet, és
szerencsére túlságosan is megdöbbent ahhoz, hogy sajnálkozzon, amivel
nagyon feldühítette volna a lányt.
A másik oldalán Murci odasietett mellé.
– Murci hmrrrgllle hmmrrrggg hmrrrgll, Mrksa!
Makasa a murlocra pillantott.
– Köszönöm – mondta bizonytalanul.
A kis kétéltű teremtmény elégedetten bólintott.
Miközben mindhárman egymás mellett lépkedtek, Aram a vidéket
szemlélte. Tudta, milyen nyugodt életet élt korábban. A Hullámjáró elleni
támadás szó szerint a legrosszabb volt, ami valaha történt vele. Addig csak
egyvalamit sorolhatott a rossz dolgok közé: hogy Greydon elhagyta. A kettő
együtt bármelyik gyerek számára egy életre elegendő rossznak tűnt volna.
Aram azonban eddig csak magával foglalkozott, ezért fel sem ötlött benne,
hogy Makasa mi mindenen mehetett keresztül. Sosem foglalkoztatta a lány
története. Pedig Makasa ugyanúgy megszenvedte a Hullámjáró tragédiáját,
hiszen ő is az apjaként tekintett Greydonra, ráadásul megvolt a saját múltja,
amelyről a fiú semmit sem tudott. Azt leszámítva, hogy volt három bátyja,
akik már mind meghaltak.
– Akarsz...? – kezdte.
– Nem! – vágott a szavába hevesen a lány. Aztán jóval barátságosabban
folytatta. – Most nem.
Tovább gyalogoltak, követve a folyó vájta kanyont, át a megperzselt
fűvel borított, fatuskókkal teli, feldúlt vidéken.
Késő délután Murci – bebizonyítva Aramnak, és egy kicsit Makasának
is, hogy hasznukra lehet – levezette őket egy meredek, de még járható lejtőn
a folyóhoz, hogy igyanak. Mivel a reggelit és az ebédet egyaránt kihagyták,
Makasa elosztotta az utolsó darab kétszersültjüket, bár kissé vonakodott
megosztani az ennivalót a murlockal.
– Ennyi volt – jelentette be. – Nincs több.
Murci elkezdte levenni a felsőteste köré tekert hálót, amit Aram és
Makasa is helyénvalónak talált, mivel jól esett volna nekik vacsorára egy
kis hal. Ám tizenkét másodperccel később a teremtmény ismét
reménytelenül belegabalyodott a hálóba.
Miközben a hálót ide-oda csavargatva a szabadságáért küzdött, előbb az
egyik, majd egy másik végtagját is kiszabadítva a hurokból, újdonsült
barátjuk hirtelen felsikoltott. Aram először azt hitte, hogy a murloc
megsérült, de aztán látta, hogy Murci a szabad kezével a szurdok teteje felé
mutat.
– RRRgrrr! – morogta. – RRRgrrr!
Aram és Makasa felnéztek, de nem láttak semmit.
Murci elkeseredetten morgott, és Makasa kardja felé nyúlt, a lány
azonban elhessegette a kezét.
– Ne nyúlkálj!
– Mrksa mrruggl! Mrksa mrruggl! – A murloc egy képzeletbeli kardot
szorongatva hadonászni kezdett, majd Aram fegyverére mutatott. – Urum
mrruggl!
Hirtelen mindketten megértették, mit akar mondani a teremtmény, és
előhúzták a kardjukat.
– Vajon mit láthatott? – kérdezte Aram.
– Nem tudom – felelte a sziklákat figyelve Makasa. – De úgy tűnik,
megijesztette. Maradj éber! Őt pedig szabadítsd ki a hálóból – pillantott
Murcira –, vagy hátrahagyjuk annak, ami odafent ólálkodik!
– Nem hagyhatjuk hátra, hiszen ő figyelmeztetett minket – mondta
Aram, jól tudva, hogy Makasának valójában nem állt szándékában
bármelyiküket is hátrahagyni. Abban viszont nem talált kivetni valót, hogy
kivágják Murcit a hálóból, a murloc ellenben elborzadva visítani kezdett a
javaslat hallatán.
– Hnk! Hnk! Murci hmmrrgggleee mrrugggl mgrrrl nk mmmurlok!
– Egy murlocnak mindig meg kell védenie a hálóját – zengte egy hang a
hátuk mögül.
Makasa és Aram azonnal megperdült.
Egy magas, csuklyás köpenybe öltözött alak állt velük szemben, olyan
közel hozzájuk, hogy Makasa halkan megrótta magát, amiért nem figyelt fel
az idegen jelenlétére.
Aramot a jövevény arcát rejtő csuklya a Suttogóra emlékeztette, de
nyilvánvalóan nem ő állt itt.
A csuklya sejtetni engedte, hogy az idegen feje feltűnően széles, és bár a
férfi szinte kétrét görnyedve egy sétabotra támaszkodott, még így is
legalább fél lábnyival magasabb volt Makasánál.
– Nem kell félnetek – mondta az idegen. Halkan beszélt, de nem úgy,
mint a Suttogó, mivel a hangja telt és szívélyes volt. – Nem akarok ártani
nektek.
– Kuldurrree – suttogta a hálóba gabalyodott Murci, és mélyen
meghajolt.
Aram nem értette a gesztust, de mivel Makasa nem tette el a kardját, ő is
harcra készen tartotta a fegyverét.
– Druida – szólalt meg a lány.
Most már Aram is értette. Érezte, ahogy a torka kiszárad, és hirtelen
tudatosult benne, milyen kétségbeesetten nyeldekel. Greydon tanításai
szerint egy kaldorei-jel álltak szemben. Egy éjelffel. Egy alakváltó
druidával.
Mintha csak igazolni akarná Aram gondolatait, az idegen felemelte a
kezét, hogy hátralökje a csuklyáját.
– Csak lassan! – figyelmeztette Makasa.
– Persze – felelte engedékenyen a druida.
A csuklya hátraomlott, felfedve egy ősi, keskeny arcot, amelynek
indigókék bőrét ráncok barázdálták. A druida hosszú, jégszínű haját hegyes
fülei mögé tűrte, míg ragyogó, ezüstszínű szemeiben a csillagok fénye
tükröződött. A homlokán hatalmas, barna agancsok meredeztek.
– Tíz-tizenkét ágú agancs – mormogta halkan Makasa, majd hangosan
folytatta. – Te vagy a szarvasbika, igaz?
– Attól tartok, bűnös vagyok a vádban. – A druida hangjában érződő
vidámságot jól tükrözte az arcára kiülő mosoly.
– Figyeltél minket. – Makasa nem kérdésnek szánta a szavait.
– Ebben is bűnös vagyok. – Úgy tűnt, a druidát mulattatja a vallatás.
– Követtél minket.
– Nos, itt most álljunk meg egy kicsit, ifjú hölgy! Valójában csak
ugyanabba az irányba tartottam. Bár az, hogy közben fél szemmel
figyeltelek titeket, sokkal szórakoztatóbbá tette az utat.
– Kis híján levadásztalak vacsorára – mormogta komoran Makasa.
 – Igen, valóban így történt. De nem neheztelek rád emiatt.
Aram túlságosan is elámult ahhoz, hogy meg tudjon szólalni. Először
zavarónak találta az elf ezüstösen csillogó szemeit, de második pillantásra
már úgy érezte, mintha a nyugalom, amit sugároztak, rá is hatott volna.
„A kaldoreiek kétségkívül lenyűgöző látványt nyújtanak” – mondotta
Greydon. „Még a legkeményebb harcosba is egyetlen pillantásukkal
belefojthatják a szuszt. Ráadásul ezzel ők maguk is tisztában vannak.
Körülöleli őket valamiféle aura... Talán nem látod, de érzed. Hatalom járja
át és veszi körül őket. Képtelenség ellenállni neki, ennek ellenére meg kell
próbálnod. Egy éjelf egyaránt lehet nagyszerű barát, és rettenetes ellenség.
Nem tudom, találkozol-e valaha akár csak eggyel is, fiam, de ha igen, akkor
mielőtt leengednéd a védelmedet, tudd meg, melyik arcával nézel szembe!”
Aram az erejét megfeszítve próbálta tartani magát az apja tanácsához.
Az éjelf a szemöldökét felvonva ismét elmosolyodott.
– A nevem Szürketölgy Thalyss. Titeket hogy hívnak?
Mielőtt átgondolhatta volna, mit mondjon el, vagy egyáltalán
megfogalmazhatta volna magában a mondandóját, Aramból ömleni kezdett
a szó.
– Aramar Thorne vagyok, de szólíthatsz egyszerűen csak Aramnak.
Makasa szúrós szemekkel nézett rá, Aram azonban zavartan vállat vont,
és tovább fecsegett:
– Ő itt Makasa Flintwill, ez pedig Murci.
– Örömömre szolgál, hogy megismerhettelek titeket. Igazán csodás
lenne, ha egy ideig társaságban utazhatnék tovább.
– A csapatunk már így is nagyobb, mint azt eredetileg terveztük –
morogta Makasa.
– Ezek szerint még egy fő már nem számít. Különösen, ha az illetőnek
tele van a hátizsákja élelemmel, amit szívesen megoszt másokkal is.
Makasa és Aram jelentőségteljesen összenézett, Thalyss szemei pedig
vidáman megcsillantak.
– A nap már lenyugvóban van, én pedig nem egyszer jártam már
errefelé. Tudok egy jó helyet, ahol letáborozhatunk éjszakára. Ráadásul, ha
a nyomomban jártok, könnyebben szemmel tarthattok, és a kardotokat is a
hátamnak szegezhetitek. – A druida kuncogni kezdett, majd könnyű
léptekkel elsétált Aram és Makasa között. Aztán anélkül, hogy megtorpant
volna, megrángatta a háló egyik végét, épségben kiszabadítva Murcit.
A murloc gyorsan felnyalábolta a hálóját, és az éjelf után iramodott.
 – Mmrgl, mmrgl, kuldurrree – mormogta.
Aram Makasára pillantott, aki vonakodva ugyan, de bólintott.
Követték a druidát, Aram azonban látta, hogy a lány továbbra is harcra
készen a kezében szorongatja a kardját.
Makasa nem hitte, hogy az éjelf véletlenül ugyanabba az irányba tartott,
mint ők. Még ha nem lett volna ilyen kiváló a memóriája, akkor is
emlékezett volna arra, hogy a kalózkapitánynak egy troll, egy ogre és egy
Elhagyott is a szolgálatában állt. Miért ne lehetett volna még egy druida is a
sorban?
 HUSZADIK FEJEZET

Burutuk körös-körül

Miközben a tábortűz körül üldögéltek, Thalyss a hátizsákjából elővett

vadmurokból, futóborsóból, krumpliból és fűszerekből ragut főzött.
– Szarvashús nincs – kacsintott Makasára Thalyss, és miközben a ragut
kavargatta, arról beszélt, hogyan kell úgy begyűjteni a zöldségeket, hogy
azok még jobban teremjenek. – Druidaként ez az egyik feladatom.
Megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy megvédjem a vadont.
Aram le volt nyűgözve.
– Benne az állatokkal és a madarakkal?
– Nos, a szakterületem a flóra, nem a fauna. De: igen. Mi, az
úgynevezett „érző lények” hihetetlen érzéketlenséggel tudjuk felborítani a
természet rendjét. A druidák azzal igyekeznek ezt ellensúlyozni, hogy
ellátják a sebeket, és próbálják meggyógyítani, helyreállítani a természetben
okozott károkat.
– Mágia – mormogta komoran Makasa.
– Az talán nem varázslatos, amikor egy virág kibontja a szirmait? Vagy
amikor egy bárány jön e világra, az talán nem betekintés a rejtélyekbe?
Igen, valamiféle mágiahasználó vagyok, de hidd el, a mágiám a természet
rendjét szolgálja! Ellentétben a fejszékkel, amelyekkel oly
természetellenesen kivágtak minden fát e vidéken.
Thalyssnak csak egy kis fazeka és egy nagy kanala volt, ezért körbeadták
a főzeléket. A fazekat egy összehajtogatott takaróra tették, nehogy
összeégessék a kezüket, bár a nyelvüket ez nem védte meg. A négy felé
osztott vacsora elég soványnak bizonyult, de legalább meleg és ízletes volt.
Morcit láthatóan lenyűgözték a fűszerek, ezért a szájába öntötte a fűszeres
üvegcsék tartalmát. A szemei hirtelenjében még a szokásosnál is jobban
kidülledtek. Köpködni kezdett, annyi ragacsos nyálat fröcskölve szét, hogy
kis híján kioltotta a tüzet. Szerencséjükre a kaldorei felkészült erre, ezért
elhúzta a fazekat és annak értékes tartalmát a veszély útjából.
Murci lerohant a folyóhoz, és jó néhány percre belemerítette a fejét a
vízbe, aztán elázva és nyáladzva jött vissza.
 – Murci mrrrgl, kuldurrree – mentegetőzött. – Mrrrgl, mrrrgl, kuldurrree.
– Szólíts Thalyssnak!
– Dlus.
– Thalyss.
– Dlus...
– Nem. Thal-yss!
– Dul-uss. Duluss.
– Ez így megteszi – mondta az éjelf.
– Üdv, Duluss! – mosolygott Aram. – Én Urum vagyok, ő pedig Mrksa.
– Duluss, Urum, Mrksa é Murci! – mondta a murloc, és vidám mosollyal
összeütötte a kezét. – Duluss, Urum, Mrksa é Murci mmmrrglllms!
– Mrgle, mmmrrglllms – bólintott Thalyss.
Makasa és Aram előhajoltak ültükben.
– Te beszéled a murlocok nyelvét? – kérdezték egyszerre.
– Persze! Ti talán nem?
– Nem – felelte mogorván Makasa.
Aram csak megrázta a fejét.
– Ó, igazán csodálatos nyelv! Igaz, elég nehéz elsajátítani a kiejtés
finomságait, de megéri az erőfeszítést. Bámulatosan kifejező nyelv,
egyetértetek?
– Nem több zagyvaságnál – jegyezte meg Makasa.
Thalyss felvonta keskeny, fehér szemöldökét.
– Minden olyan nyelv annak tűnik, amelyet nem értesz, nemde?
Aram kezdett nagyon elálmosodni, de igyekezett küzdeni ellene.
– Mit mondott?
– Hm? – kérdezett vissza a druida.
– Az előbb elsorolta mindnyájunk nevét, aztán mondott még valamit, te
pedig egyetértettél vele – felelte Aram.
– Ó, igen! Azt mondta, mindnyájan barátok vagyunk. Mmmrrglllms.
Barátok.
– Mmmrrglllms – ismételte meg Murci. – Brutuk.
– Barátok – javította ki Aram.
– Brutuk...
– Barátok.
– Burutuk. Burutuk!
– Nagyjából.
Murci szélesen elmosolyodott, ahogy Aram is. Thalyss jelentőségteljesen
hunyorgott.
– Mmmrrglllms! – biztatta a murloc Aramot. – Urum, Murci burutuk!
– Aram, Murci murguhlums – mondta a fiú.
Murci arca megnyúlt.
– Azt mondtad, mindketten ótvarosok vagytok – magyarázta Thalyss.
– Valóban? Kérlek, ismételd el még egyszer a „barátok” szót!
– Mmmrrglllms.
– Mmm-murguhlums.
Murci felnevetett, és megrázta a fejét.
– Burutuk. Burutuk mmm.
– Feladta. Azt mondja, a „burutuk” is megfelel.
– Mert most mit mondtam?
– Hogy az ótvar finom.
– Pfuj!
– Valóban.
Aram elővette a vázlatfüzetét, mire Makasa azonnal megszólalt:
– Jobb lesz, ha engem nem rajzolsz le az átkozott könyvedbe!
– Ígérem, nem rajzollak le, amíg meg nem kérsz rá. – Aram most először
kívánta azt, bárcsak Makasa megkérné arra, hogy rajzolja le. De inkább
nyelt egyet, és az éjelf felé fordult. – Nem bánod?
– A legkevésbé sem! – felelte Thalyss, és komikusan pózolni kezdett. –
Melyik a legjobb profilom?
Murci Aram mögé állt, és figyelte, ahogy rajzol.
– Uuaaa – mondta a murloc. – Mmmm mrrrggk.
– Mit mondott? – tudakolta Aram.
– Hogy ez jó varázslat – tolmácsolta közönyösen Thalyss. – A rajzodra
értette.
Aram szíve összeszorult. Próbált arra összpontosítani, hogy megörökítse
Thalyss külsejét, de hirtelenjében nagyon nehezére esett koncentrálni. Arra
gondolt, muszáj lenne ismét lerajzolnia az apját. Úgy érezte, mintha
Greydon élete függene ettől.
Greydon élete, aki alighanem már meghalt. Legalábbis Makasa azt
mondja, halott. Csakhogy ezt nem tudhatjuk biztosan. Addig pedig, amíg
nem tudjuk, azt kell feltételeznünk, hogy még életben van. A „jó varázslat”
talán segíthet.
Az elf alakjának felvázolását abbahagyva visszalapozott az apjáról
készült befejezetlen rajzhoz.
 Küzdeni kezdett a képpel, vonalakat húzva, majd kitörölve őket, de
semmire sem jutott. Mindig is nehezen tudott emlékezetből rajzolni, de
most szinte érezte, ahogy Greydon alakja egyre jobban elhalványul az
elméjében, lassacskán teljesen tovatűnve.
Visszalapozott a Thalyssról készült vázlathoz, hogy befejezze. Be akart
fejezni valamit. Bármit!
Emellett el akarta terelni a gondolatait, ezért megszólalt:
– A múlt este Murci megpróbált elmesélni nekünk valamit, de nem
értettük.
A murloc, aki még mindig Aram mögött álldogált, hirtelen elkezdett fel-
alá ugrándozni. Makasát valamiért nyugtalanította a látvány, és a keze
öntudatlanul is a szigony nyelére tévedt.
– Murci hmrrg? – kérdezte Thalyss.
A murloc a tűzhöz lépett, és felemelte a hálóját, mire Aram és Makasa
egyszerre indultak előre, hogy megállítsák.
– Hé!
– Várj!
– Mondd neki, hogy a háló nélkül mesélje el a történetet! – javasolta
Aram. – Nem szeretnénk, ha ismét gúzsba kötné magát.
Úgy tűnt, Thalyss, mint mindig, most is remekül szórakozik.
– Murci hmrrg hnk mgrrrl – mondta, megvakargatva hegyes fülét.
A murloc egy pillanatig csalódottnak tűnt, de aztán lerázta magáról az
érzést.
Lassú mozdulatokkal elmutogatta, ahogy felemeli a hálót, a druida pedig
tolmácsolta a szavait.
– Azt mondja, az Elfeledett-part egyik halászfalujából származik. Ott élt
a nagybátyjával és a nagynéniével. Vagy talán a nála idősebb
unokatestvéreivel...?
– Mmmrrgglm, mmmrrggllm – tisztázta a kérdést Murci.
– Igen, igazam volt: a nagybátyjával és a nagynénjével.
A történet folytatódott.
– Egy nap elment halászni. De mielőtt hazaindult volna, gondjai
adódtak...
– Hadd találjam ki! – szólalt meg Makasa. – Belegabalyodott a hálójába.
– Igen – felelte Thalyss. – Úgy tűnik, ez elég gyakran előfordul vele.
– Elképesztő, milyen hasznavehetetlen ez a kis fickó – mormogta a fejét
ingatva Makasa.
 Aram lepisszegte a lányt. Továbbra is a Thalyssról készült rajzon
dolgozott, a tekintete pedig ide-oda járt az elf és a murloc között. Ez utóbbi
láthatóan nem figyelt fel Makasa lenéző viselkedésére, és folytatta az
előadását.
– Amikor visszaért a faluba, mindenki eltűnt. A nagybátyja, a nagynénje,
az összes barátja és az egész családja. Eltűntek!
– Mi történt? – kérdezte Aram, miközben a térdére támaszkodva
előredőlt. Már a legkevésbé sem volt álmos.
– RRRgrrrs! – mondta Murci, körberohanva a tábortüzet.
– RRRgrrrs!
Fél másodperccel azelőtt, hogy a kaldorei tolmácsolt volna, Aram már
tudta, mi történt.
– Ogrék – mondta egyszerre Thalyss és Aram.
Makasa rosszalló tekintete megenyhült, és összenézett Arammal.
Mindkettőjüknek Throgg jutott az eszébe, aki a Hullámjáró oly sok
tengerészével végzett, mielőtt ledöntötte volna a hajó főárbocát.
– Egy egész ogre klán járt ott. A nevük...
– GRRundee klun RRRgrrrs – ismételte meg Murci, majd dühösen
szitkozódni kezdett, nyálcseppeket szórva szerteszét.
– Azt hiszem, azt mondja, a Gordunni klán ogréi voltak. Azt mondja...
Nos, nagyon csúnya dolgokat mond róluk. De a lényeg, hogy már évek óta
portyáznak a part mentén. Murlocokat és más lényeket ejtenek foglyul, de
eddig még sosem rabolták el egy egész falu lakosságát.
– Mit csinálnak a foglyokkal? – tudakolta Aram.
– Talált holttesteket? – kérdezte Makasa.
Thalyss és Aram a lány felé fordult. A fiú tudta, hogy Makasa nem
szokott finoman fogalmazni, de ezt most még tőle is érzéketlennek találta.
Ám úgy tűnt, a kis murlocot nem zavarja a kérdés.
– Nk – felelte, majd vállat vont, és folytatta a beszámolót, a druida pedig
tolmácsolta a szavait.
– Nem voltak holttestek. A népe nyomtalanul eltűnt. Az ogrék mindig a
hegyek közé vonulnak vissza a foglyaikkal. Egy hónap telt el a rajtaütés óta,
és Murci azóta senkit sem látott a falu lakói közül.
– Milyen gyakoriak ezek a rajtaütések? – állt fel Makasa.
Thalyss a murlocra nézett, aki mormogva válaszolt:
– Fflflk.
– Fflflk fik? – kérdezte a druida, próbálta pontosítani a hallottakat.
 – Fik fik.
Thalyss elgondolkodva megdörzsölte a homlokát.
– A murlocok nem úgy tartják számon az időt, mint mi, ezért a válasza,
mondjuk úgy, homályos... Ha találgatnom kellene, azt mondanám, a
rajtaütésekre pár havonta kerül sor.
– Pár havonta az egész part mentén? – kérdezte Makasa.
– Igen.
– Akkor a portyázó csapatok itt, a dombok között, az ogrék hegyeinek
lábainál gyakrabban is megfordulhatnak. Muszáj lesz őrséget állítanunk.
– Akkor ezt próbálta elmondani nekünk a múlt este – mondta Aram.
– Valószínűleg igen – bólintott Makasa.
Thalyss felállt, és nyújtózkodni kezdett.
– Nincs ellenemre, hogy vállaljam az első őrséget.
Makasa az éjelfre szegezte a tekintetét.
– Nem – mondta végül. – Én őrködöm elsőként. Te inkább pihenj!
A druida elmosolyodott, majd vállat vont, és odaszólt Aramnak:
– Úgy vélem, egyelőre nem érdemeltem ki a barátod bizalmát.
Mivel Thalyss meg sem próbált halkan beszélni, Aram sem tette.
– Tekintettel arra, mi mindenen mentünk keresztül, jó oka van az
óvatosságra.
– Neked talán nincs rá okod?
– De igen. – Aram Makasára nézett, és biccentettek egymásnak. – De itt
van nekem ő, hogy vigyázzon rám.
– Ahogy te is vigyázol rá?
– Igen, de ő sokkal jobb ebben.
– Azért Aram is tanul. – Makasa most először mondott olyasmit a fiúról,
ami közel állt ahhoz, hogy dicséretnek lehessen nevezni. – Mindnyájan
pihenhettek! Majd én őrködöm.
Aram eltette a vázlatkönyvet és a ceruzát, míg Murci összegömbölyödött
a tűz mellett.
– Őrködj csak! – szólt oda a lánynak Thalyss, továbbra is mosolyogva. –
De én is azt fogom tenni. Az ilyen gyönyörű éjszakákon nem szoktam
aludni. Ami azt illeti, a vadonban töltött egyetlen éjszakámat sem aludtam
át immár kilencezer éve.
Aramnak elakadt a lélegzete.
– Kilencezer éve...?
– Kilencezer-tizenhárom éve, hogy pontos legyek! Ha nem lett volna az
a részeg éjszaka Égorom közelében, akkor akár tízezer is lehetne.
Murci már hortyogott, Aram azonban a döbbenettől elkerekedő szemmel
nézte, ahogy Thalyss átalakul szarvassá. Csak a szemei és az agancsai
maradtak ugyanazok. A teste teljesen előregörnyedt, míg a köpenye egy
pillanatra felragyogott, aztán tovatűnt. A karjai mellső lábakká alakultak, az
öklei és a lábfejei pedig patákká változtak. Jégszínű haja rövidebb lett, és
bundává válva beborította az egész testét, majd rúnaszerű minták jelentek
meg rajta. Végül az arca is átalakult: megnyúlt, és egy szarvasbika pofájává
vált.
Aram és Makasa leesett állal nézték, ahogy a szarvas – a kaldorei –
gyors léptekkel eliramodik a csaknem teljes telihold fényében, és végül
eltűnik az éjszakában.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A druidák mágiája

Makasa jóval barátságosabban ébresztette Aramot, mint korábban a

Hullámjáró fedélzetén.
– Húzd elő a kardodat, és vedd át az őrséget! – suttogta. – Pár óra múlva
hajnalodik. Ha az elf még azelőtt visszatérne, ébressz fel! Akkor is ébressz
fel, ha netán látnál, vagy a murloc horkolásán kívül hallanál valamit!
Aram bólintott, amit Makasa viszonzott.
– Tartsd nyitva a szemed és a füled! – tette még hozzá a lány, aztán
lerakta maga mellé a fegyvereit, a szigonyát az egyik, a kardját pedig a
másik oldalára, hogy mindkettőt könnyen elérhesse, majd a hátát a kihunyó
tűznek vetve a pajzsra hajtotta a fejét, és behunyta a szemét.
Aram a parancsnak engedelmeskedve felállt, és előhúzta a kardját. Aztán
megmozgatta a karját, hogy egy kicsit felmelegedjen, és halk léptekkel
járkálni kezdett a tűz körül. Több száz kört tett meg, és mindvégig éber
maradt.
Végül keleten feltűnt a hajnal első fénye, jelezve, hogy közeleg a
napkelte. Ugyanaz a nap készült felemelkedni, ami Tóvidék fölött már
felkelt. Robb most valószínűleg épp felfűtötte a kovácstűzhelyet, míg Ceya
reggelit készített, és közben beküldte Kormost, hogy ébressze fel
Robertsont és Selyát.
Makasa tovább aludt. Aram még sosem volt tanúja annak, hogy a lány
átaludta volna a hajnalt, és azon tűnődött, vajon ez azt jelenti-e, hogy kezd
megbízni benne, és biztonságban érzi magát az őrsége alatt. Végül arra
jutott, ez valószínűleg csak annak a jele, hogy Makasa nagyon elfáradt.
Miközben a lányt nézte, valami hátulról meglökte a vállát. Aram úgy
megrémült, kis híján belelépett a kihűlt tűzrakóhelybe. Ám amikor
megfordult, a szarvasbikát látta maga előtt: úgy tűnt, mintha tartana valamit
a szájában.
A fiú – a kardját továbbra is a kezében szorongatva – óvatosan odalépett
hozzá.
Egy könyv volt az. Pontosabban...
 Aram megtapogatta a zsebét, ám a vázlatkönyv nem volt ott. A hatalmas
szarvasbika a hajnal fényében odalopakodott hozzá, és kivette a zsebéből,
miközben Aram egy helyben ácsorogva Makasát nézte.
A szarvas előrenyújtotta a fejét, Aram pedig a szabad kezével átvette a
vázlatkönyvet. Aztán a szarvasbika komikusan pózolni kezdett.
Aram ismét Makasára pillantott. A lány azt mondta, ébressze fel, ha az
éjelf még hajnal előtt visszatérne. De szigorúan véve már eljött a hajnal, és
nem a druida tért vissza, hanem a szarvasbika. Ráadásul Makasa
nyilvánvalóan nagyon elfáradt...
Makasa arra ébredt, hogy Murci egy friss répát rágcsál.
Aram épp befejezte az utolsó simításokat a szarvasbikáról készült rajzon,
jóllehet Thalyss már ismét felvette kétlábú alakját.
 Makasa némán dühöngött, ám szemrehányó tekintete ékesszólóan azt
mondta: „megbíztam benned”.
Aram szégyellte magát. Elárulta a lány bizalmát, ráadásul csak azért,
hogy eleget tegyen a művészi vágyának, és lerajzolja a szarvas alakot öltött
druidát.
Bűnbánó szemmel nézett a lányra, aki azonban nem állt készen arra,
hogy megbocsásson neki... vagy saját magának.
A druida átnyújtott Aramnak egy répát, majd Makasát is megkínálta
eggyel, a lány viszont egy intéssel visszautasította.
– Dühöngj csak, ha muszáj, de ne légy a végletekig makacs! – mondta az
éjelf. – Szükséged van táplálékra.
– Táplálnod kell a tüzedet! – mondta Aram, mielőtt még észbe kaphatott
volna.
Makasa hátat fordított neki, de elvette a répát.
Az éjelf ismét benyúlt a zsákjába, ami immár szinte teljesen üresnek
tűnt. Elővette az utolsó répát, és leharapta a hegyét, majd a falatot
ropogtatva megszólalt:
– Merre mentek? Én Bigyókótyába tartok.
– Mi is – mondta Aram, mielőtt Makasa megakadályozhatta volna.
– Nos, ez esetben nem kellene együtt maradnunk? – vetette fel Thalyss.
Makasa szikrázó szemekkel nézett a fiúra, ám nehéz volt komolyan
venni, miközben a répát rágcsálta.
– Ha többen vagyunk, biztonságosabb? – nézett a lányra Aram, majd
vállat vont.
Makasa nem válaszolt, Aram pedig úgy vélte, ennél többre nem
számíthatnak, ez viszont nagyjából megfelelt a hallgatólagos
beleegyezésnek.
– Murci hnk mlggrm mga – mondta a murloc. – Murci mga mmgr mmm
burutuk.
– Azt mondja, nincs hova mennie – tolmácsolta Thalyss –, ezért szeretne
a barátaival tartani.
– Jó – felelte fagyosan Makasa, és leharapott még egy darabot a répából.
Tábort bontottak.
Egysoros oszlopba rendeződve kivonultak a vízmosásból. Az élen
Thalyss haladt, utána Murci következett, majd Aram és Makasa.
Végül felértek a gerincre, ami ismét délkelet felé ívelt. Hogy ezt
megerősítse, Aram előhúzta az inge alól az iránytűt. És valóban: a tű arra
mutatott, amerre az út kanyargott. Tehát vagy hazafelé vezette Aramot,
vagy teljesen használhatatlanná vált. Aram remélte, hogy az előbbi az igaz.
Visszacsúsztatta az iránytűt az inge alá, és felpillantott, a tekintete pedig
találkozott Thalysséval, aki a válla felett hátranézve épp őt figyelte.
Az éjelf kinyújtotta a nyelvét, és a hegyével kétszer megérintette a felső
ajkát. Aztán bólintott, és ismét előrefelé fordult.

Sötét fellegek gyülekeztek a fejük felett.

Odalentről pedig egy troll figyelte őket.
– Mire várunk? – kérdezte Ssarbik.
– Megerősítésre – mormogta Malus.
– Megkaptad – fűzte hozzá Zathra, csatlakozva hozzájuk a tisztáson. –
Az iránytű az emberfiú nyakában van.
– Tesssék! Megkaptad a válasszt! – sziszegte Ssarbik. – Milyen új
kifogásssal akarssz előállni, hogy tovább késslekedjünk?
Malus nem vett tudomást az arakkoa szavairól.
– Kik vannak vele, Zathra? Légy pontos!
– Úgy van, ahogyan aztat Throgg mondta. A sötétbőrű emberlány van
vele, Thorne hajójáró’.
– Az a lány kiváló harcos – suttogta vidáman Valdread.
– No és az a vakarcs murloc? – kérdezte az ogre, miközben egy lándzsát
erősített a csuklójához. – Még mindig velük van?
– Igen, testvér! Úgy tűnik, a fiú megkedvelte. – A troll megpaskolta a
páncélját. – Úgy bánik vele, mint egy ölebbel.
– Érdekes – simogatta meg az állát Malus.
– Van velük egy éjelf is. Egy druida.
– Sszövetsségesseket gyűjtenek maguk köré útközzben! – mondta
dühösen Ssarbik. – Miközzben vessztegeted azz időnket, egyre csökkennek
azz essélyeink!
Malus továbbra sem törődött az arakkoával.
– Egy alakváltó?
– Igen – erősítette meg Zathra.
– A szarvasbika? – kérdezte Throgg, aki korábban maga is vállalta a
feladatot, hogy megfigyelje a prédákat.
– Igen, testvér. A szarvasbika.
– Milyen más mágikus képességekkel rendelkezik még ez az elf? –
tudakolta Malus.
– Aztat nem láttam, de... – Zathra sokat sejtetően befejezetlenül hagyta a
mondatot.
– Ne féljetek a druidamágiától! Egyetlen éjelf ssem tud olyassmivel
előállni, amit én ne lennék képess elhárítani. De azz iránytű...
Malus végül az arakkoa felé fordult.
– Az iránytű a mienk lesz, varázsló! Elmondom, hogyan...

Eltelt a nap, amelynek nagy részében felfelé haladtak, olykor igencsak

meredek kaptatókon. Thalyss nagyon magabiztosan lépkedett, míg Murci
úszóhártyás, karmos lábai szinte rátapadtak a sziklás hegyoldalra, és
minden egyes lépésnél cuppanva váltak le róla. Úgy tűnt, Makasának
sincsenek gondjai a tereppel, Aram azonban nem boldogult valami jól. Egy
alkalommal túl közel került a kanyon széléhez, ami itt már legalább száz láb
mély volt, és kis híján lezuhant, Makasa azonban megfogta. Bár a lány
továbbra sem bocsátott meg neki, attól még a nővére és a védelmezője
maradt. Aram tudta, hogy az efféle érzelmek jól megférnek egymással.
Thalyssnak volt kulacsa, és megosztotta a tartalmát a többiekkel. Makasa
vonakodott elfogadni, Aram pedig azon tűnődött, vajon azért tétovázik-e,
mert attól fél, a druida talán beletett valamit a vízbe. Végül arra a
következtetésre jutott, Makasa egyszerűen nem szeret a lekötelezettje
lenni... Nos, senkinek... De főleg nem egy idegennek.
A fiú a maga részéről örült a druida társaságának. Ahogy Murci
társaságának is. Sokkal beszédesebbek voltak, mint Makasa, és ez
jelentősen megkönnyítette a hosszú gyaloglást. Aram persze tudta, hogy a
beszélgetés is olyasmi, ami dühítette Makasát, aki nem egyszer rájuk szólt,
legyenek csendesebbek, mivel attól tartott, felhívják magukra a környéken
portyázó ogre klánok figyelmét. Ám tekintettel arra, hogy a gerincen
haladtak, már amúgy is szem előtt voltak. Ha a Gordunni ogrék prédát
kerestek, akkor könnyen rátalálhattak a négy utazóra. Alighanem ez lehetett
az ok, amiért Makasa végül felhagyott a próbálkozással, hogy elcsendesítse
a társait. A bosszúsága azonban nem enyhült.
Leginkább Thalyss volt az, aki beszélt, már csak azért is, hogy
tolmácsolja a hozzá hasonlóan beszédes természetű Murci szavait. A druida
megmutatta, hogy az út során látott mohák és zuzmók közül melyek azok,
amelyek jót tesznek az egészségnek, és melyek azok, amelyek enyhén vagy
súlyosan mérgezőek. Éles, szürke szemei már a távolból észrevették a
raptorokat, és beszélt a költési szokásaikról, ahogy arról is, hogyan szoktak
vadászni. Aram arra gondolt, Bigyókótyai Charnas bizonyára nagyon
élvezné a Thalyssal való társalgást. Ahogy Greydon Thorne is. Az éjelfhez
hasonlóan Aram apját is minden és mindenki érdekelte. Thalyss Makasát is
próbálta bevonni a beszélgetésbe, hogy megismerhesse a történetét, és bár
nem járt sikerrel, ez nem tette tönkre a jókedvét.
Aram esetében viszont nagyobb sikerrel járt. A fiú beszélt Tóvidékről, a
kovácsműhelyről, az öccséről, a húgáról, az anyjáról, a nevelőapjáról és a
kutyájukról. Ám Greydon és a hajó témáját igyekezett kerülni, ahogy azt is,
miért vetődtek Feralas partjaira. Thalyss azonban ezek egyikét sem
erőltette, és úgy tűnt, tökéletesen megelégszik azzal, ha hallhatja, milyen
növények és állatok élnek az Örökidill-tó környékén, vagy milyen halakat
fogott Murci nagybátyja az Elfeledett-part mentén.
Aramnak azonban feltűnt, hogy a bőbeszédűsége ellenére a kaldorei
szinte semmit sem mondott önmagáról. A fiú eltöprengett, hogy ha ő is
olyan gyanakvó természetű lenne, mint Makasa...
– Milyen ügy szólít téged Bigyókótyába? – Aram valójában a lány
kedvéért tette fel a kérdést.
– Ott él az egyik régi barátom. Egy hölgy, aki szintén druida. A Cenarion
Kör tagja. Beszélnem kell vele bizonyos... druida ügyekről. Ó, és egy
ajándékom is van a számára! Csak egy apróság, de úgy vélem, nagyon
örülni fog neki.
– Úgy hangzik, mintha udvarolni mennél – mondta Aram. Thalyss
felnevetett.
– Ó, attól tartok, egy kicsit fiatal lenne hozzám! Úgy pár száz évvel! Bár
a magam részéről nem bánnám... – Úgy tűnt, a kaldorei egy pillanatra
eltűnődik a gondolaton, Aram pedig azon kapta magát, hogy Duan Phenre
gondol, ám az elf végül ismét felnevetett, kizökkentve a merengésből. – No
és titeket mi vár Bigyókótyában, ifjú barátom?
– Remélhetőleg egy hajó, ami az otthonom, a Keleti Királyságok felé
tart.
 – Te is keletnek tartasz, az otthonod felé? – fordult Thalyss Makasa felé.
A lány először nem válaszolt.
Aram valamiért úgy vélte, az éjelf már tudja, hogy Makasa is a Keleti
Királyságokból, Zsákmány-öbölből származik.
– Az én otthonom a Hullámjáró – mondta végül a lány.
– Miután Aram hazaért, visszatérek oda.
– Még akkor is, ha a hajó már a tenger mélyén van? – vonta fel a
szemöldökét Thalyss.
– Akkor is – felelte tétovázás nélkül Makasa.
Aram hátranézett a lányra, a tekintetük pedig találkozott.
– Akkor is! – ismételte meg halkan Makasa.
Thalyss hirtelen megtorpant, ahogy Murci is, Aram azonban, mivel még
mindig hátrafelé nézett, elbotlott a murlocban, és ráesett egy kőtömbre,
fájdalmasan beütve a vállát.
– Urum mmmr? – kérdezte Murci.
– Jó vagyok – felelte bosszankodva Aram.
A többiek nézték, ahogy a fiú a vállát dörzsölgetve feltápászkodik.
Időközben szemerkélni kezdett az eső.
– Van itt egy hepehupás ösvény, ami levezet a folyóhoz – szegezte előre
az ujját Thalyss. – Akad odalent egy sziklakiszögellés, ami menedéket
nyújthatna nekünk a közelgő vihar ellen.
– No és ha megárad a folyó? – kérdezte Makasa.
– Ó! Nos, akkor mindnyájan megfulladunk. Kivéve Murcit. De szinte
teljesen kifogytunk a vízből, és idefent egyáltalán nem lennénk védve sem
az esőtől, sem az ogréktól.
Makasa legyőzötten lehajtotta a fejét. Kezdte elveszíteni az irányítást, és
a parancsnoki posztját. Aram tudta, hogy a lány nem szívesen hagyatkozik
az éjelf logikájára, még akkor sem, ha nem talál kivetnivalót benne.
Követték Thalysst lefelé az ösvényen, ami elég alattomosnak bizonyult.
Ráadásul minél jobban eleredt az eső, a sziklás talaj annál csúszósabbá vált.
Aramnak sajgott a válla, ahogy a lába, de még a feje is. Elhatározta,
hogy ha... vagyis amikor visszatér Tóvidékre, két hétig aludni fog.
Végült leértek a szurdok aljára, és tábort vertek a sziklakiszögellés alatt,
amelyről Thalyss is beszélt. Nem maradt élelmük, és tűzifát sem találtak, de
a folyónak köszönhetően legalább csillapíthatták a szomjukat.
Miután degeszre itta magát, Murci elővette a hálóját.
– Murci hmgrrrl mmm flllurlok.
 – Azt mondja, elmegy, hogy fogjon nekünk halat vacsorára – tolmácsolta
Thalyss.
– Ne! – kiáltotta egyszerre Aram és Makasa, mire a murloc vállai
megroggyantak.
– Megpróbálok elejteni valami vadat – emelte fel a szigonyát Makasa. –
Bár az alapján, hogy az ogrék kietlen pusztasággá változtatták a vidéket,
nem táplálnék hiú reményeket.
– Nem kell vadásznod – mondta Thalyss. – Majd én kerítek ennivalót.
Aram félrebiccentett fejjel az éjelfre nézett.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy a múlt este után maradt még
valami a hátizsákodban?
– Nem, a hátizsákom teljesen kiürült. Még a fűszereim is elfogytak –
pillantott le Murcira a kaldorei.
A murloc még jobban megroskadt.
– Mrrrgl! – mormogta.
– Ne aggódj, kicsi burutom! Elég élelmet találok mindnyájunknak!
Makasa a druidára szegezte a tekintetét.
– A „kietlen pusztaság” melyik részét nem értetted?
A kaldorei felnevetett.
– Akarsz fogadni, hogy ki hoz majd haza vacsorát?
– Nem szoktam fogadni – felelte határozottan Makasa.
– Hát persze, hogy nem! – nevetett ismét Thalyss.
Így hát Makasa felfelé, a druida pedig lefelé indult el a folyó mentén,
hogy élelmet szerezzen.
Murci és Aram magukra maradtak.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha elmennénk tűzifát gyűjteni – vetette fel
Aram. – Én lefelé indulok a folyó mentén, te pedig indulj el felfelé!
A békaszerű teremtmény lelkesen bólintott, örülve, hogy segíthet.
Különváltak, Aram pedig a folyásirányt követve elindult lefelé a folyó
partján. A szitáló eső egyelőre elállt, és miközben múltak a percek, Aram
arra számított, egyszer csak megpillantja Thalysst, ahogy mohát gyűjt a
sziklák között. Ehelyett azt kellett látnia, hogy az éjelf keresztbe tett
lábakkal egy vizes földdarab előtt üldögél.
Aram meg akart szólalni, de valami visszatartotta ettől. Nem ment
közelebb, csak figyelte, mi történik.
A druida benyúlt a zsákjába, és elővett belőle egy apró, barna
bőrerszényt, amiből óvatosan kiöntött valamit a tenyerébe. Aztán
kinyújtotta a kezét a föiddarab fölé. Aram rájött, hogy az erszényben magok
voltak, amelyeket Thalyss most egyenként elvetett: az ujjával
belenyomkodta őket a földbe, majd befedte az apró lyukakat.
Miután végzett, a kaldorei a köpenye egyik belső zsebéből elővett egy
másik, bíborszínűre festett bőrerszényt, amiből egy viaszosvászonba
göngyölt tárgyat vett elő. Óvatosan kicsomagolta a tárgyat, ami Aram
számára egy hatalmas makknak tűnt: csaknem akkora lehetett, mint az éjelf
ökle.
Thalyss az elültetett magok fölé tartotta a makkot, és halkan kántálni
kezdett egy olyan nyelven, amelyet Aram nem ismert.
Néhány pillanat elteltével a földből apró hajtások bukkantak elő.
A druida pár perc elteltével betakarított egy jókora adag yamgumót és
tarlórépát, valamint néhány senggin gyökeret és sárgarépát. Még pár marék
szélvirág bogyót is leszedett.
Aram nézte, ahogy az elf gondosan elcsomagolja a hatalmas makkot,
visszarakva azt a bíborszínű erszénybe, amelyet aztán ismét a zsebébe
rejtett.
A fiú gyorsan visszatért a táborba, mielőtt Thalyss észrevehette volna.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A háló csapdájában

Mi minden jár egy murloc fejében?

Murcinak világosan megmondták, hogy ne menjen halászni, és jól tudta,
miért. Tisztában volt vele, hogy hajlamos belegabalyodni a hálóba.
Igazság szerint állandóan belegabalyodott.
De erre nem Urum és Mrksa jöttek rá elsőként. A nagybátyja, Mormogó
is gyakran panaszkodott Murcira, amiért több bajt csinált, mint hasznot. Ez
volt az oka annak, hogy az ifjú murloc inkább egyedül halászott, nem pedig
a nagybátyja és a többi flllurlokkr társaságában. Ezért történhetett meg az
is, hogy egyedül őt nem vitték el, amikor a RRRgrrr csapat rajtaütött a
falun.
A kis lény úgy vélte, van mit bizonyítania.
Vagy talán csak a korgó gyomra ösztökélte, és Mrksa azon megjegyzése,
hogy sem ő, sem Duluss nem fog semmi ehetőt találni. Sem húst, sem
zöldségeket.
Igen, Urum valóban tűzifáért küldte, amit azonban egyelőre nem talált.
Arra gondolt, hogy a hálóval talán uszadékfát is foghatna a hal mellett, ez
utóbbi pedig a hasukat is felmelegítené.
Tartozott nekik ennyivel azok után, hogy megosztották vele az
élelmüket. Valójában az életével tartozott nekik. A korgó gyomra viszont
arra emlékeztette, hogy neki pedig egy kiadós evéssel tartozik. Murloc
mértékkel nézve az elmúlt pár hétben alig evett, ezért nagyon-nagyon éhes
volt.
Ezúttal azonban óvatosnak kellett lennie! Nagyon óvatosnak! Nem
gabalyodhatott bele a hálóba. Úgy kellett csinálnia, ahogy arra a
nagybátyja, Mormogó tanította: gondosan megvetve a lábait, és keményen
megmarkolva a hálót, amit aztán széttárva kihajít a víz fölé, hagyva, hogy a
súlyok lehúzzák a széleit, és a folyó megfeszítse a szálakat. Utána már csak
várnia kell. Végül visszahúzza a hálót, az úszóhártyáival és a karmaival
tartva magát a sodrással szemben. Aztán már csak a kövekre kell szórnia a
zsákmányt.
 Biztosra vette, hogy meg tudja csinálni.
Az eső immár alaposan rázendített, Murcit azonban nem zavarta a hideg
zápor. Talált egy ígéretesnek tűnő helyet a parton, ahol egy jókora
kőtömbnek támasztva szilárdan megvethette a lábát.
Lassú mozdulatokkal kibontotta a hálót, majd előre-hátra kezdte
lengetni, felkészülve arra, hogy útjára engedje.
Aztán elhajította a hálót, a hüvelykujja karma azonban beleakadt a
szélébe, és csak a kőtömb mentette meg attól, hogy belezuhanjon a vízbe.
De mivel hajítás közben nem tudta szétteríteni a hálót, az egyszerűen
visszalendült felé. Murci elkerekedett szemekkel nézte, ahogy közeledik, és
felemelte a kezét, hogy megállítsa. A kézfeje azonban keresztülcsúszott az
egyik lyukon, a háló pedig úgy tekeredett a murloc köré, akár egy gubó.
Murci elfojtott egy gyászos kiáltást. Nem akarta, hogy a többiek –
különösen Mrksa, aki bármikor visszatérhetett – így találjanak rá, és ismét
nekik kelljen kiszabadítaniuk, miután megkérték arra, hogy ne kezdjen el
halászni.
Nem! Ezúttal ki kellett szabadítania magát!
A kőtömbnek vetette a hátát, és megpróbálta áthúzni a háló szélét a feje
fölött, ám ez nem vált be. Aztán megkísérelte ugyanezt lefelé, hogy
kiléphessen a gubóból, de így sem járt sikerrel.
Elkeseredetten próbált kigabalyodni, de csak rontott a helyzeten.
Ami viszont még tovább rontotta a dolgokat, hogy nem volt egyedül...

Aram ért vissza elsőként a táborba. Talált pár nyirkos uszadékfát a

parton, bár nem igazán törte magát keresgélés közben, mivel még Thalyss
előtt vissza akart érni.
A druida másodikként érkezett. A sétabotjára támaszkodva lépkedett, a
zsákja pedig tele volt a frissen betakarított terménnyel. Mivel az eső ismét
eleredt, Thalyss egy – a saját állítása szerint egyszerű – druidavarázslat
segítségével rakott tüzet az Aram gyűjtötte nyirkos fából. Aztán a parázsra
tette a yamgumókat, és egy kis késsel elkezdte beleaprítani a zöldségeket a
fazékba.
Thalyss nézte, ahogy Aram figyeli őt.
– Nem is vagy kíváncsi? – kérdezte végül az éjelf.
 – Mire?
– Hogy honnan szereztem az ennivalót!
– Ó! Nos, gondolom, a druidák tudják, hol kell keresgélni.
A kaldorei kissé csalódottnak tűnt, és a mosolya most először halványult
el azóta, hogy Aram megismerte.
– Így igaz, fiam – mondta végül. – Tudjuk, hol keresgéljünk.
Makasa is megérkezett, de húst nem hozott magával, csak még egy kis
tűzifát.
– Honnan van ez a sok minden? – kérdezte, meglátva a zöldségeket, amit
Thalyss hozott.
Az elf mosolya visszatért.
– A druidák tudják, hol kell keresgélni.
Makasa megrázta a fejét, majd letette a fát a tűz közelébe, és a
sziklakiszögellés alá behúzódva letelepedett Aram mellé.
– Hol van a murloc? – tudakolta.
– Elküldtem tűzifát gyűjteni – felelte Aram. – A folyón felfelé indult
útnak. Nem mentél el mellette, miközben visszafelé tartottál?
– Nem. – Makasa próbált visszaemlékezni, akadhatott-e olyan hely, ahol
elmehetett a murloc mellett anélkül, hogy észrevette volna.
Aram nagyjából tudta, mi jár a lány fejében.
– Ugye nem hiszed, hogy beleesett a folyóba...?
Mindhárman átgondolták ennek valószínűségét, és lehetségesnek találták
a felvetést.
– Ne adjunk neki még néhány percet, mielőtt a keresésére indulnánk?
A vihar baljóslatú mennydörgéssel válaszolt a kérdésre.
Mindhárman egyszerre álltak és sóhajtottak fel.
Aram hirtelen halvány jázminillatot érzett a szélben, majd szinte azonnal
megszólalt egy negyedik, suttogó hang:
– Üljetek vissza, barátaim!
Aram már azelőtt felismerte a hangot, mielőtt megpillantotta volna a
Suttogó alakját egy villám fényében.
Makasa azonnal támadásba lendült, és előredöfött a szigonyával. A
Suttogó kitért a támadás elől, a lány azonban felkészült erre, és miközben az
élőhalott a fegyvere felé nyúlt, hogy előhúzza a fekete pengét, Makasa
tengerészkardja könyökből lecsapta a kezét.
Bár úgy tűnt, nem zavarja a sebesülés, a kezének elvesztése mégis
készületlenül érte az Elhagyottat. A megmaradt kezével előhúzta a kőkést,
amivel aztán alattomosan a lány felé sújtott. Makasának hátrálnia kellett,
Aram azonban már ott is volt, hogy átvegye a helyét, és a kardját
meglendítve arra kényszerítette az élőhalottat, hogy hárításra emelje a kését,
védtelenül hagyva magát a szigony előtt, amit a lány belemélyesztett a
torkába.
– Most suttogj! – hergelte Makasa, ám az élőholt kardforgató egyetlen
hangot sem adott ki.
A hallgatás azonban nem jelentett egyet a megadással.
A Suttogó oldalra vetette magát, kicsavarva a szigony nyelét a döbbent
Makasa kezéből, majd beledöfte a kését a saját combjába, és kitépte a
nyakából a horgas hegyet. Aztán megfordította a fegyvert, készen arra, hogy
elhajítsa, ám ekkor felharsant egy hang, amelyet morajló égzengés kísért:
– FÉLRE AZ ÚTBÓL!
Makasa és Aram ösztönösen oldalra vetették magukat, épp időben
fordulva meg ahhoz, hogy lássák, amint Thalyss előreront, és közben
viharos gyorsasággal átváltozik egy óriási termetű, ezüstszemű, jégkék
bundájú, rúnajeleket viselő medvévé.
A fenevad egyenesen nekirontott a Suttogónak, aki a gránitfalnak
csapódva gyakorlatilag darabokra szakadt: az egyik lába erre, a másik arra
repült, a feje leszakadt a testéről, és csak a csuklya tartotta a helyén. A jobb
keze ott hevert, ahova Makasa kardcsapása után a földre zuhant.
– Meghalt? – kérdezte Aram. – Meghalhat egyáltalán?
A medve megrázta hatalmas fejét.
– El kellene égetnünk – vetette fel Makasa, és óvatosan az aprócska
tábortűzhöz lépett, míg két társa éberen várta, mi következik.
Fuldokló köhögés hallatszott, ami rekedt nevetésbe csapott át,
kísértetiessé téve a már így is nyomasztó eseményeket.
A Suttogó a megmaradt kezével hangos reccsenés közepette
visszanyomta a fejét a helyére, amit aztán undorító, cuppanó hang követett.
Miközben az élőhalott lassú mozdulattal felemelte a kezét, és Makasára
szegezte az ujját, a nevetés abbamaradt, a helyét pedig az immár túlságosan
is ismerős, suttogó hang vette át.
– Mondtam Malusnak, hogy jó harcos vagy. A hajó fedélzetén láthattam
a képességeidet. – Az ujja Aram felé mozdult. – Te is ügyes voltál, ifjú
uram. Az út során sokat fejlődtek az ösztöneid. – A Suttogó leengedte a
kezét, és a medve felé fordította a fejét. – De meg kell mondanom, a ma
este igazi meglepetése te voltál, éjelf. Számos druidával végeztem már az
évek során, de egyikük sem tudott ilyen gyorsan alakot váltani. Sikerült
meglepned, ami nem kis dolog.
– Miért követtél minket, kalóz? – kérdezte Makasa. – Mi olyasmink
maradt, amit még elvehetnél tőlünk?
Aram azonban más miatt aggódott.
– Hol van az... a kapitányom?
– Úgy érted, az apád? Attól tartok, ezen a világon már nem fogsz többé
találkozni vele, fiam.
Aram azonnal azt kívánta, bárcsak ne tette volna fel a kérdést.
Ha nem kérdeztem volna meg, akkor nem tudnám a választ. Mert amíg
nem tudtam a választ, azt hittem, van remény... – A fiú ráeszmélt, hogy
mindenki őt nézi. Attól félt, sírva fakad az ellenség előtt, ám a harag
elfojtotta a könnyeit.
– Nem vagyok a fiad! – mondta végül.
– Nem. Persze, hogy nem. Azt is megértem, hogy nem láttok szívesen,
de igazság szerint nem azért jöttem, hogy harcoljak veletek.
– Hanem azért, hogy megölj minket – jegyezte meg Makasa.
– Nem! Nem erről van szó. Ha még emlékeztek rá, nem volt kard a
kezemben, amikor rám támadtatok. Ha pedig meg akartalak volna ölni
titeket, akkor nem fedtem volna fel a jelenlétemet, mielőtt lecsapok rátok.
Aram érezte a Suttogó kölnijét, amelynek jázminillatába a halál bűze
keveredett, és arra gondolt, az élőhalott gyilkos képtelen lenne leplezni a
jelenlétét. Aztán Makasára pillantott, aki magában ismét végigvette az
összecsapást, és belátta, hogy az Elhagyott igazat mondott.
– Ráadásul, ha azt terveztem volna, hogy megöllek titeket, nem hagytam
volna, hogy Throgg barátom a szárnyon várakozzon – folytatta a Suttogó. –
Most már előjöhetsz, Throgg!
Makasa, Aram és a medve egyszerre fordult meg.
Throgg átkelt a folyón. A keze helyén meredező lándzsa megcsillant a
felvillanó villám fényében, amelyet szinte azonnal mennydörgés követett,
olyan morajlással zúgva fel, mintha az ogre nevét zengené.
Miután Throgg kiért a partra, a Suttogó ismét megszólalt:
– Ott jó lesz, Throgg! Nem akarunk újabb összecsapást kezdeményezni.
Mint mondtam, nem ezért jöttünk. Már csak azért sem, mert teljesen
felesleges lenne.
– Mit akartok? – fordult feléje Makasa.
– Először is: bemutatkozni. Reigol Valdread báró vagyok. Legalábbis
egykor az voltam. A társam pedig, ahogy azt már említettem, Throgg.
Malus kapitánynak dolgozunk. A Hullámjáró hajónaplójából tudjuk, hogy ti
Makasa Flintwill és Aramar Thorne vagytok. De lehetnétek olyan kedvesek,
és talán bemutathatnátok éjelf barátotokat...
Csend szállt alá.
– Nos, akkor talán mégsem – suttogta Valdread. – Nem baj! Akárhogy is,
az üzenetem nem neki szól, hanem neked, Thorne úrfí.
Aram a Suttogóról Makasára pillantott, majd Thalyssra, aztán Throggra,
és vissza az élőhalottra.
– Mi az üzenet? – kérdezte végül.
– Malus kapitány arra kért, közöljem veled, nem az életedet akarja
elvenni. Csak egyvalamit akar: az iránytűt.
„Ezt az iránytűt mindenáron védd meg!” – mondta az apja.
– Iránytűt? – kérdezte Aram. – Miféle iránytűt?
– Azt, amit az apádtól kaptál. Amit most a nyakadban hordasz. Kérlek,
ne játszadozzunk! Figyeltünk titeket, és tudjuk, hogy nálad van.
– Rendben, tényleg nálam van – mondta Aram. – De nem működik. A
tűje még csak nem is észak felé mutat.
– Ez esetben nem lesz nehéz megválnod tőle.
– Aram semmit sem fog átadni nektek – jelentette ki komoran Makasa. –
Akár van veletek egy ogre, akár nincs.
Throgg rámordult a lányra, a háta mögül pedig mennydörgés hallatszott,
mintha még maga a természet is azok mellé állt volna. Akik Rejtőzködnek.
Valdread az egyik lábáért nyúlt, és úgy tűnt, meg sem hallotta Makasa
szavait. Legalábbis úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Hm? Ó! Gondoltuk, hogy nem fogtok együttműködni. Ami teljességgel
érthető. Nekünk viszont van egy jó érvünk az együttműködés mellett.
Makasa harcra készen előredőlt.
– Nem! Nem az erőszak, ifjú hölgy! Muszáj mindig erre a
következtetésre jutnod? – Valdread felnevetett, ám a hangja továbbra is
nyugtalanítóan hatott. – Bár úgy vélem, ez is teljességgel érthető. Akárhogy
is, egy egyszerű cserét kínálunk az ifjú Aramarnak: az iránytűt a murlocért
cserébe.
– Miféle murloc? – kérdezte Makasa, mielőtt még Aram megszólalhatott
volna.
– Tényleg? Tovább játszadoztok? Ismét elmondom: a társaimmal
figyeltünk titeket. Bár beismerem, kissé meglepett, hogy egy murloc ilyen
becsessé vált a számotokra. De zsák a foltját... Mit mondasz, ifjú uram?
Melyik becsesebb a számodra? Az iránytű, vagy a murloc? A szavamat
adom, ha átadjátok nekünk, amit akarunk, akkor szabadon engedjük a házi
kedvenceteket, és egyikőtöknek sem esik bántódása.
– Azt hiszed, megbízom bennetek? – köpte Aram.
– Eddig még egyszer sem hazudtam neked, igaz? Akárhogy is, nem
tudom, mi más választásod lenne, ha vissza akarod kapni a kis kedvencedet.
– Ő nem valami kedvenc, hanem...
– Nem akartam tiszteletlen lenni, és nem áll szándékomban megölni
titeket. Napkeltéig van időd dönteni. De hadd tisztázzam: csak akkor
láthatjátok újra a murlocot, ha átadod az iránytűt. Ha nem teszed, akkor
meghal, és ez nem fog megakadályozni minket abban, hogy érted is
eljöjjünk. Így vagy úgy, de Malus végül megkapja azt az iránytűt. Tehát
légy okos, ifjú uram! Hajnalra mindez véget érhet. – Bár ezt szánta a
végszónak, Valdread továbbra sem érte el a lábait.
Az ujjaival elkeseredetten dobolni kezdett a mellkasán, aztán elkiáltotta
magát. – Throgg! Segíts összeszedni a testrészeimet!
Az ogre előrelépett. Makasa, Aram és a medve éberen figyelve
félrehúzódtak az útból, hogy Throgg összeszedhesse Valdread kezét és két
lábát. Ám a három végtag túl soknak bizonyult a félkezű ogre számára,
ezért újra meg újra elejtett egyet-egyet.
– Csak hozd végre ide az egyiket! – suttogta Valdread.
– Bármelyiket!
Throgg odadobta neki a kart, ami eltalálta az arcát, és hátralökte a
csuklyáját, felfedve koponyaszerű fejét és kificamodott állkapcsát.
Valdread gyorsan a helyére tette az állkapcsát, majd csontok hangos
recsegése és csikorgása közepette komor tekintettel a vállához illesztette a
karját.
A levegőben erőteljes jázminillat terjengett, Aramnak pedig forogni
kezdett a gyomra. Bár vissza bírta nyelni a hányingerét, úgy vélte, soha
többé nem lesz képes élvezni a jázminok illatát.
Eközben az ogrénak sikerült feltűznie a lándzsája hegyére Valdread
mindkét lábát. Aztán odacsörtetett a Suttogóhoz, és mindkettőt leszórta oda,
ahol az élőhalott öle lehetett. Az Elhagyott elpiszmogott egy ideig azzal,
hogy visszaillessze őket. Keskeny ajkait összeszorítva koncentrált, a
csontok pedig recsegve a helyükre kerültek, míg a bőrfoszlányok cuppogva
illeszkedtek össze.
 Miután végzett, Valdread a fejére húzta a csuklyáját, majd meglepő
könnyedséggel felállt. Aztán, mintha csak utólag jutott volna eszébe,
kihúzta a bal combjából a kőkést, és visszacsúsztatta a hüvelyébe.
Végül készen állt az indulásra.
– Könnyen talpra tudsz állni, báró, ennek ellenére sebezhető vagy –
jegyezte meg Makasa. – Meglehet, egy éjjel azt veszed észre...
– Igen, persze! – vágott a szavába kissé türelmetlenül Valdread. – De
végül is már halott vagyok. – Miközben az ogre kíséretében elsétált Aram
és Makasa mellett, hirtelen megállt, és ismét megszólalt. – Rád bízzuk a
döntést, ifjú uram. De kérlek, helyesen dönts!
Ezzel távoztak, hátrahagyva az esőben Aramot, Makasát és a
medvealakot öltött Thalysst.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Az Áramlat kanyarulatai

Mindhárman behúzódtak a kiszögellés alá az eső elől.

Bár az égen időnként még átcikázott egy-egy villám, a mennydörgések
jókora késéssel követték őket, azt jelezve, hogy a vihar kezd elvonulni.
– Milyen iránytűről van szó? – kérdezte Thalyss, ismét éjelf alakot öltve.
– Miért olyan fontos?
Ezt Makasa is nagyon szerette volna tudni. Sokszor látta már az iránytűt,
amit korábban Greydon, most pedig Aram hordott a nyakában, de eddig
nemigen törődött vele. Most azonban olyan átható pillantást vetett a fiúra,
hogy ő elfordította a tekintetét.
Aram, maga sem tudta, hogy miért, de vonakodva húzta elő az iránytűt
az inge alól, majd megmutatta a társainak.
Bár az est borús volt, ezért nem lehetett látni sem a napot, sem a
csillagokat, Makasa és Thalyss azonnal észrevette, hogy a tű nem észak felé
mutat.
– Ez lenne, amit akarnak? – kérdezte kissé zavartan a druida. – Ezért
ölték volna meg a kalózok, akik nyilvánvalóan nem valódi kalózok, a
kapitányotokat és a társaitokat?
– Még csak nem is működik! – jegyezte meg komoran Makasa. –
Hiszen... délkelet felé mutat?
– Igen, tudom – felelte Aram.
Mindhárman elhallgattak. Thalyss a nyelve hegyével elgondolkodva a
felső ajkát kopogtatta. Makasához hasonlóan őt is zavarba ejtette az iránytű.
Aram többet tudott róla, ám ismét úrrá lett rajta az a furcsa érzés, hogy
inkább ne mondjon semmit. Ennek ellenére tudta, nincs más választása.
– Ezt Greydon, az apám adta nekem, amikor a kalózok megtámadták a
hajónkat. Közvetlenül az előtt, hogy beparancsolt minket a csónakba –
fordult Makasa felé. – Azt mondta, mindenáron meg kell védenem.
– Akkor ez eldőlt! – jelentette ki határozottan Makasa. – Nem adhatjuk
át. Akkor sem adnám át azoknak, akik lemészárolták a tásainkat, ha
értéktelen lenne. De így fel sem merülhet e kérdés.
 – No és Murci? – Aram éppúgy nem akarta átadni az iránytűt, mint
Makasa. De mégis, mi más választásuk lenne?
– Sajnálom a murlocot – felelte Flintwill másodtiszt. – De az élete nem
fogható Thorne kapitány utolsó parancsához.
Aram megrázta a fejét.
– Lehet, hogy ez volt az utolsó parancsa, de korántsem ér fel mindazzal,
amit arról tanított, hogy hűséggel tartozunk a bajtársainknak, akik a hajó
fedélzetén a családunkat alkotják. Ezt te is jól tudod, Makasa.
– Tudom. De Murci nem a legénység tagja. Nem családtag.
– Valóban? – kérdezte Aram. – Mi négyen nem egyazon legénység tagjai
vagyunk a Feralason átvezető úton?
– Nem! A legénység tagjai értékesek. Megvannak a maguk feladatai. Mi
olyat tett a murloc, amitől értékessé vált volna? Adott nekünk egy halat,
amit véletlenül sikerült kifognia?
– Eddig még valóban nem bizonyította, hogy értékes – értett egyet Aram.
– De a hűségét megmutatta. Ráadásul mindez nem a bizonyításról szól. Mi
olyat tettem a Hullámjáró fedélzetén, ami értékessé tett volna? Leszámítva
azt, hogy én voltam a kapitány fia? – Látta, hogy a szavai hatottak. Makasa
hosszú hónapokig éppolyan értéktelennek tartotta Aramot, mint most
Murcit.
– Csak pár napja utazunk együtt – mormogta a lány. – Ez nem ugyanaz.
Nem tartozunk egyazon legénységhez.
– Murci ugyanúgy hozzánk tartozik, mintha ráírta volna a nevét a
szerződésére.
– Kétlem, hogy le tudná írni a nevét, Urum.
– Hagyd ezt abba! – Aram kezdett feldühödni. – Tudom, hogy jobb vagy
ennél.
– Semmit sem tudsz rólam.
– A történetedet ugyan nem ismerem, de a szívedet igen, nővérem. Ne
tégy úgy, mintha másmilyen lennél!
A „nővér” szó varázslatos hatást gyakorolt Makasára, aki abbahagyta a
vitát.
Aram azonban folytatta:
– Nem azért kell megmentenünk a bajtársainkat, mert azok bizonyították,
hogy értékesek. Azért kell megmentenünk őket, hogy bizonyítsuk a saját
értékünket. – Ez úgy hangozott, mintha Greydon mondta volna, bár Aram
sosem hallotta tőle ezeket a szavakat.
 Thalyss hirtelen előrenyújtotta a kezét.
– Megnézhetném, Aram? Megengeded?
Aram feje még mindig kóválygott a Makasával folytatott vitától, ezért
értetlenül pillantott a druidára.
– Az iránytűt – magyarázta Thalyss.
Aram ismét tétovázott.
– Talán rá tudok jönni a rendeltetésére – mondta a kaldorei. – Hogy miért
volt értékes az apádnak, és miért akarják megszerezni a gyilkosai.
– Azt hiszem, az a rendeltetése, hogy hazavezessen Tóvidékre.
Legalábbis az apám valami ilyesmit mondott, amikor átadta.
– Bármely iránytű és térkép segíthet neked hazajutni – húzta össze a
szemöldökét az éjelf, és továbbra is kinyújtva tartotta a kezét.
Aram Makasára pillantott, aki azonban teljesen önmagába mélyedt. A fiú
végül engedett, és levette a láncot a nyakából, majd odanyújtotta az iránytűt
Thalyssnak.
A druida a bal tenyerén tartva méregetni kezdte az iránytű súlyát. Aztán
behunyta a szemeit, és a jobb kezét – tenyérrel lefelé – az iránytű fölé
emelte. Ahogy darnassiai nyelven kántálni kezdett, érezte az erőt, ami
átjárta az iránytűt. Gyengén ugyan, de határozottan jelen volt, és
rendellenesnek tűnt.
– A tű kristályból készült – mondta, kinyitva a szemeit. – De nem a föld
mélyének valamely kristályából. Ez a mennyek csillagainak fényszilánkja.
Égi ragyogás járja át.
– Ez mégis mit jelent? – kérdezte Aram.
– Egyszerűen szólva azt jelenti, hogy ez a kristálytű nem evilági.
Ugyanakkor valamiféle varázslat is átjárja, de a mibenléte sajnos
meghaladja a szakértelmemet. A tudásom leginkább a föld növényeire
terjed ki. A füvekre és a fákra. Semmi többet nem sikerült megtudnom erről
a szerkezetről. – Visszaadta az iránytűt Aramnak, aki gyorsan a nyakába
akasztotta és visszacsúsztatta az inge alá.
A fiú gondolatai egymást kergették. Thalyssnak igaza volt: egy működő
iránytű és a csónak térképei éppúgy haza tudták volna vezetni, mint ez a
bűvös holmi.
Mégis mit gondolt az apja?
Ha az iránytű titkokat rejtett, akkor Greydon tudott erről. Tudnia kellett.
Hányszor sugalmazta, hogy ez az utazás sokkal többről szól, mint azt Aram
gondolná? Ezt az anyja is mondta aznap, amikor elküldte Tóvidékről!
Greydon végül amiatt bánkódott, hogy kifogytak az időből, holott hat
hónapja lett volna elmondani az igazat! Thorne kapitány arra persze tudott
idő szakítani, hogy jelentéktelen dolgokat tanítson neki, és nap mint nap
megalázza, de nem mondta el a valódi okát annak, miért hozta el a fiát erre
az útra!
Miféle apa hajózik ki a fiával, amikor tudja, milyen veszélyt jelentenek
rá azok, akik az iránytűt keresik? Miféle apa adja azt az iránytűt a fiának és
a fogadott lányának, amikor tudja, bárhova is mennek, a veszély a
nyomukban fog járni? Ha távol akarta tartani az iránytűt Malustól, akkor
miért nem dobta egyszerűen a tengerbe?
Aramhoz hasonlóan a társai is a gondolataikba mélyedtek.
Thalyss hagyta abba elsőként az elmélkedést.
– Az iránytűről nem tudok többet mondani nektek, de mondok valami
mást! Úgy hiszem, e tárgy vonzott ide hozzátok.
Makasa szemei úgy szegeződtek az éjelfre, akár két tőr.
– Azt hittem, Bigyókótyába tartottál.
– Így is van. Nem hazudtam nektek, csak nem mondtam el mindent.
– Mondd el most! – követelte a lány.
Thalyss biccentett, és beszélni kezdett:
– Tudjátok, hogy druida vagyok. Egy vagyok ezzel a világgal és az
energiáival. Néhány éjszakával ezelőtt egy olyan jelenlétet érzékeltem, ami
eltérített az útirányomtól. Ha jól számolom, akkor este érhettetek partot.
Úgy vezetett el hozzátok, akár... Nos, mint egy működő iránytű. Már abban
a pillanatban éreztem veletek a kapcsolatot, amint megláttalak titeket.
Őszintén szólva, ez az érzés olyan erőteljes volt, hogy eleinte nem is bíztam
benne. Egy ideig csak figyeltelek titeket, hogy lássam, mit csináltok. Aztán
tanúja voltam annak, ahogy megmentitek Murcit, és láttam, milyen jól
bántok azzal szegény kis teremtménnyel. Ekkor már tudtam, a
találkozásunk sorsszerű volt.
– Olyasmi nem létezik – mormogta Makasa.
– Dehogynem, ifjú harcos! A természetnek megvan a maga harmóniája.
A saját útja és áramlása. Olyan, akár egy folyó. Vagy mint egy hajtás, ami a
nap felé tör a termőtalajon át. Gondolod, hogy ez az olyan lényekre, mint
mi, akik együtt utazunk, nem igaz?
Makasa nem válaszolt.
– Nem arról beszélek, hogy minden előre elrendeltetett – folyatta a
druida. – Hiszen a folyón gátat lehet emelni. Ahogy a hajtást is lerághatják
a szöcskék vagy a levéltetvek. Az utazók is ugyanígy számos irányba
indulhatnak. De az áramlás ettől még létezik, és kétségkívül mindnyájan a
részesei vagyunk.
Aram eltűnődött ezeken az áramlatokon. Továbbra is haragudott
Greydonra, bár egyre nehezebben tudta táplálni a haragját, miután eszébe
jutottak a Suttogó szavai: „Attól tartok, ezen a világon már nem fogsz többé
találkozni vele...”
Az apja, Greydon Thorne meghalt. Mindaz, amit tettek, nem arról szólt,
hogy engedelmeskedjenek a kapitányuk utolsó parancsának, hanem arról,
hogy tiszteletben tartsák az apjuk végakaratát. Vagy legalábbis
megpróbálják tiszteletben tartani.
– Nem fogjuk átadni nekik az iránytűt! – makacskodott Makasa.
– Lehetőleg nem – mondta Aram. – De így vagy úgy, meg kell
mentenünk Murcit!
De sajnos úgy tűnt, esélyük sincs.

Egy jó órával hajnal előtt sikerült előállniuk egy elfogadható tervvel, és

tábort bontottak, bár a sziklakiszögellés alatt lobogó tüzet égve hagyták, azt
a látszatot keltve, mintha Malus és a csapata visszatértét várnák.
Bár Makasa és Thalyss nem voltak olyan jó nyomkövetők, mint Zathra,
és Valdread lábnyomait nem is találták meg, Throgg korántsem bizonyult
annyira elővigyázatosnak, mint az élőhalott, ezért az ő nyomait könnyedén
követni tudták.
Olyan csendesen, ahogy csak lehetett, elindultak felfelé a kanyonon.
Thalyss hirtelen hallott valamit, és intett a társainak, hogy rejtőzzenek el
a sziklák mögött. Pár pillanattal később, alig ötyardnyival előttük, egy
hatalmas alak bukkant elő: az ogre. A Suttogót, a trollt és Malust keresve
körbepillantottak. Aram végül ismét az ogre felé fordult, és épp hogy
sikerült elfojtania egy döbbent sóhajt. Ennek az ogrénak két keze volt!
Aztán egy másik ogre is csatlakozott hozzá. Majd egy harmadik.
Mégis mennyi ogréja van Malusnak?
A három ogre mormogva beszélgetni kezdett, de túl halkan ahhoz, hogy
Aram és Makasa akár csak egyetlen szavukat is értette volna. Thalyss
hallása azonban élesebb volt, és úgy tűnt, nem tetszik neki, amit hall, mivel
jelezte a társainak, hogy el kell tűnniük innen.
Ám ezt könnyebb volt jelezni, mint megtenni.
Thalyss egy keskeny hasadékra mutatott, amely két hatalmas sziklatömb
között húzódott, és az élre állva előreindult. Aram követte, míg Makasa – a
szigonyát és a kardját harcra készen tartva – hátramaradt utóvédnek.
A hasadék azonban döntő taktikai hibának bizonyult.
Thalyss a sziklák közül előbukkanva egy negyedik ogrét pillantott meg,
aki széles hátát a nyílás felé fordítva ácsorgott. Mivel halkan mozgott, az
éjelfet egyelőre nem vették észre, de itt nem juthattak ki az üregből. Jelzett
Aramnak, hogy forduljon vissza. A fiú engedelmeskedett, és jelzett
Makasának, ő is tegyen így.
Balszerencséjükre az ég hirtelen kitisztult, a telihold fénye pedig
megcsillant Makasa kardján. Az egyik ogre észrevette a csillanást, és
üvöltve a lány felé rontott. Makasa előrelépett, hogy fogadja a rohamot,
majd félrehajolt a jókora furkósbot ütése elől, és a köldökétől a
szegycsontjáig felhasította ellenfele hasát. Ám ekkor a két másik ogre is
rárontott.
– Fuss! – kiáltott oda Aramnak, miközben a második ogre felé hajította a
szigonyát, a két szeme között találva el.
Aram azonban – még ha el is menekülhetett volna valamerre – nem
akarta hátrahagyni újonnan szerzett nővérét, ezért előhúzta a kardját, bár
nem igazán tudta, mihez is kezdjen vele.
Makasa letekerte a vasláncot, és pörgetni kezdte, szűk köröket írva le
vele, hogy sakkban tartsa a harmadik ogrét. Thalyss suttogva odaszólt
Aramnak, hogy mozduljon meg, mivel a fiú elzárta előtte a kivezető utat,
márpedig a hasadék túl keskeny volt ahhoz, hogy medvévé vagy szarvassá
változzon.
Ekkor a széleshátú ogre hirtelen félregördítette a két sziklatömböt,
amelyek között Thalyss ácsorgott. A druida megpróbált szembefordulni az
új fenyegetéssel, ám az ogre furkósbotja hátulról lesújtott a fejére. Az
agancsok ellenére Thalyss ájultan lerogyott „Széleshátú” lábai elé.
Az ogre a szájába vette két tömpe ujját, és hangos, éles füttyszót
hallatott.
Aram megfordult, ám Széleshátú kiütötte a kezéből a kardot, majd
felemelte a fiút, és a hóna alá kapta. Aram kiabálni kezdett, Makasa
azonban továbbra is a saját ellenfelét próbálta sakkban tartani. A fiúnak egy
kis erőfeszítés árán sikerült előhúznia a vadászkést, és az ogre bordái közé
mélyesztette a pengét. Széleshátú viszont egyszerűen átvette a másik hóna
alá Aramot, majd kihúzta a kést az oldalából, és bedobta a közeli folyóba.
Makasa, nem látva más lehetőséget, taktikát váltott. Hogy előrébb
csalogassa az ogrét, lelassította a láncot, mintha kezdene fáradni a karja. Az
ogre azonnal előrelépett, mire Makasa felfelé lendítette a láncot, szétzúzva
ellenfele állkapcsát. A szörnyeteg felüvöltött a fájdalomtól, és térdre
roskadt. Makasa fürgén előrelépett, és véget vetett az ogre életének.
Már csak Széleshátú maradt, aki az eszméletlen Thalyss fölé magasodva,
a hóna alatt a kapálózó Arammal lehajolt, és a szabad kezével felemelte a
fiú kardját. Aztán egyetlen szó vagy hang nélkül Aram torkához szorította a
pengét, mire a fiú mozdulatlanná dermedt.
Széleshátú és Makasa komoran méregették egymást. Egyikük sem
szólalt meg, ám pár pillanat elteltével a folyó felső szakasza felől nehézkes
léptek dobbanásai hallatszottak: a füttyjelre újabb ogrék érkeztek, sokkal
többen, mint azt Aram a jelenlegi, kissé korlátozott kilátóhelyéről össze
tudta volna számolni. Az erősítésként érkezett ogrék elállták a hasadék
mindkét bejáratát.
Makasa is gyorsan számolni kezdett, majd eltette a kardját, és leengedte
a láncot. Széleshátú mély torokhangon kuncogott, a lány azonban hirtelen
megragadta a második ogre fejéből kiálló szigonyt. Széleshátú abbahagyta a
kuncogást, míg a többi ogre mindkét oldalon fenyegetően előrelépett.
Makasa kiszabadította a szigonyt, és hátravetette magát. Aztán
belecsobbant a vízbe, és hagyta, hogy az utóbbi napok esőzéseitől megáradt
folyó elragadja. Az ogrék közül páran lándzsákat hajítottak utána. Aram
ugyan nem látta, célba találtak-e, de nem hallott fájdalomkiáltást, ami
reményt adott, hogy az ogrék elhibázták a lányt.
Egy pillanatig sem érezte úgy, hogy magára hagyták volna. Tudta,
Makasa sosem hagyná a sorsára, csak azt tette, amit kellett, hogy
elmenekülhessen, és később ismét felvehesse a harcot. Kétsége sem volt
afelől, hogy a nővére vissza fog jönni érte, és megpróbálja kiszabadítani.
Addig is Aramnak az volt a dolga, hogy életben maradjon.
Megpróbált megszólalni, de egy hangot sem tudott kiadni. Ezt azonban
teljességgel elfogadhatatlannak találta. Nem engedhette meg magának,
hogy minden egyes alkalommal, amikor valami baj történik, megnémuljon.
Különösen, mivel úgy tűnt, a baj csőstül zúdul rájuk. Megköszörülte a
torkát, és megszólalt, próbált érthetően beszélni:
– Jól van, elkaptatok! Vigyetek Malus elé, és sort kerítünk a cserére!
 Széleshátú felemelte Aramot, hogy egymás szemébe nézhessenek. Az
ogre olyan közel hajolt, hogy egyetlen szarva kis híján felhorzsolta a fiú
homlokát. Bűzlő lehelete betöltötte Aram orrát.
A fiú nagyot nyelt, és megismételte az iménti szavait:
– Vigyél Malushoz!
Széleshátú felhorkantott, majd átvetette a vállán a terhét, akár egy nem
éppen teli zsák lisztet.
– Vigyél Malushoz! A Suttogó... Valdread azt ígérte, ha elfogadjuk
Malus feltételeit, akkor szabadon távozhatunk.
Széleshátú végre megszólalt.
– Nem ismerek semmiféle Malust, se’ Valdardot – mondta elutasítóan. –
Gordok elé viszünk, a Gordunni Komor Pöröly törzs királya elé. – Átlépte
Thalysst, majd odaintett az egyik társának, hogy hozza a kaldoreit. – Te és a
’zéjelf elszórakoztatjátok Gordokot! Unja már a murlocok halálát nézni. Új
szórakozásra vágyik.
Aram végre megértette, ezek nem Malus ogréi, hanem ahhoz a klánhoz
tartoznak, amely rajtaütött Murci faluján, elrabolva a murloc nagybátyját,
nagynénjét és mindenki mást, akit ismert. Aram Széleshátúról alálógva épp
csak látta, ahogy a másik ogre a vállára veti az ájult Thalysst, és elindul
utánuk.
Néhány perc múlva kiértek a kanyonból, majd tovább kaptattak felfelé.
Egy óra múlva már északkelet felé tartottak, a hegyek közé. Aramnak
fogalma sem volt arról, hol lehet most Makasa. Hogy milyen közel, vagy
távol van.
Bár az iránytű ott lapult az inge alatt, jól tudta, hogy minden egyes
lépéssel, amit az ogrék megtesznek velük, Murcinak egyre fogyatkoznak az
esélyei a szabadulásra... és az életben maradásra...
 HARMADIK RÉSZ

Égorom felett
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A félelmetes vászonzsák

Aram az első pár mérföldet Széleshátú válláról alálógva tette meg.

Kényelmetlen és megalázó volt, de azt mondta magának, átkozott legyen,
ha segédkezik a saját elhurcolásában.
Fárassza csak ki magát az ogre a cipelésemmel!
Ám minden egyes lépés kemény megrázkódtatással járt, és hiába fogytak
a gyötrelmes mérföldek, úgy tűnt, Széleshátú nem fog egyhamar kifáradni.
Mire Thalyss magához tért, és Aram szerint igencsak udvariasan
megkérdezte, letennék-e, hogy a saját lábán mehessen tovább, a fiú is
készen állt arra, hogy csatlakozzon a kéréshez.
– Ha a rabszolgák próbálnak elfutni, vagy túl lassan mennek, vagy csak
megszólalnak, zsákban teszik meg hátralevő utat – szólt oda nekik
Széleshátú anélkül, hogy megtorpant volna. – Érthető?
– Érthető – felelte Thalyss.
– Igen – mondta Aram.
Mindkettőjüket teketóriázás nélkül ledobták a köves talajra. A hátsójukra
huppantak, de mielőtt megdörzsölhették volna sajgó ülepüket, Széleshátú
azonnal tisztázta, hogy ezt csak azután tehetik, meg, miután útnak indultak.
Így hát továbbindultak, a hat ogre alkotta gyémánt alakzat közepén, a
sarkukban pedig Széleshátúval. Aram akkor sem tudott volna
megpróbálkozni a szökéssel, ha hajlandó lett volna megkockáztatni a
„zsákot”, ami ernyedten lógott alá, az egyik elöl lépkedő ogre válláról. Bár
a durva vászondarab üresnek tűnt, a fenyegetésre, amit jelentett, ez
korántsem volt igaz.
A hatalmas termetű ogrék hosszú lépteikkel könyörtelen iramot
diktáltak, ráadásul egy meglehetősen meredek lejtőn kaptattak felfelé, ezért
Aram kissé lelassult, Széleshátú azonban keményen előretaszigálta, a fiú
pedig levegő után kapkodva ügyelni kezdett arra, hogy tartsa az iramot.
Tőlük délre romok látszottak. Aram szeme elkerekedett a leomlott
tornyok, törött oszlopok és félig összedőlt paloták – vagy talán templomok
– láttán, amelyek nagyobbaknak tűntek, mint bármelyik sértetlen épület,
amit valaha látott. Bár vészterhes körülmények közepette menetelt az ogrék
között, hirtelen nemcsak azért szeretett volna kiszabadulni, hogy
elmeneküljön, hanem hogy felfedezhesse az omladozó építményeket. Az
agyát erőltetve próbálta felidézni az apja leckéit, hogy beazonosíthassa a
tőle jobbra elterülő, az enyészeté lett várost. Úgy vélte, talán Isildien
Romjai lehetnek. Gyanította, hogy Thalyss tudja a választ, ám az éjelf ezt
szavak nélkül nem erősíthette meg, márpedig, ha beszélgetnek, zsákban
végezték volna.
A kaldorei eközben a fejét lehajtva gyászolt. Az elmúlt tíz évezred során,
amióta a város elpusztult, nem először, de még csak nem is századszor látta
Isildient, mégis minden egyes alkalommal ugyanolyan fájdalmasnak érezte.
Tízezer évvel korábban Isildien ragyogó hely volt, ám a város már csak
tovatűnő árnyéka volt önmagának. Ráadásul Thalyss jól tudta, az éjelfek
maguk okozták mindezt azzal, hogy visszaéltek az ősi hatalommal,
amelyről úgy vélték, születési joguk használni. Ez volt az oka annak, hogy a
népe sok más tagjához hasonlóan Thalyss is kerülte az ősi erőket, és csak a
druidák biztonságos és kiegyensúlyozott természeti mágiáját használta. Ő
így vezekelt.
Thalyss hirtelen felpillantott, és összenézett Arammal, akiben csak most
tudatosult, hogy a druida már nem támaszkodik a botjára, mivel azt az
ogrék hátrahagyták a folyónál, ám úgy tűnt, ez a legkevésbé sem okoz
gondot neki. Aram azon tűnődött, vajon szüksége volt-e egyáltalán a
kaldoreinek arra a botra. Azon is elgondolkodott, vajon Thalyss, aki
együttérző mosollyal nézett rá, azt fontolgatja-e, hogy alakot váltva
megszökik a fogságból. Aram egy pillanatra elképzelte, ahogy az
agancsokban megkapaszkodva felugrik a hatalmas szarvasbika hátára, az
ogrék pedig – akiket teljesen váratlanul ér az alakváltás – hagyják őket
elmenekülni. Ám az ogrék közül többen is lándzsákkal voltak
felfegyverkezve, a közelben pedig sehol sem látott fedezéket. A fantáziálás
nyugtalanító véget ért, ahogy Aram látta magát a zsákban kuporogni,
miközben az ogrék szarvashúst lakomáznak.
Az elképzelés akkor is hasonló véget ért, amikor Thalyss medvealakot
öltött.
Aram eltűnődött, vajon milyen állati alakokat képes még felvenni az
éjelf, de a sárkányt leszámítva egyik sem hordozta a siker ígéretét.
A gondolatai visszatértek Makasához. Biztosan tudta, hogy a lány eljön
érte, és megpróbálta kiszámítani, mikor bukkan majd fel. Menetelés közben
összeszámolta az ogrékat. Széleshátún és az öt másikon kívül – akik
körülvették őt és Thalysst – a válla fölött többször is hátrapillantva Aram
még hét ogrét látott, akik az utóvédet alkották. A hajnal hideg fényében
kirajzolódó tizenhárom ogre még a hatalmas Flintwill számára is túl soknak
tűnt ahhoz, hogy megkockáztasson egy rajtaütést. Makasa kiváló harcos
volt – amit a napkelte előtt leterített három ogre is jól bizonyított –
ugyanakkor azt is tudta, ki kell várnia a megfelelő pillanatot. Az pedig nem
mostanában készült eljönni.
Aram szíve nehéz volt, és nyugtalanság gyötörte. Igen, Makasa el fog
jönni érte, a testvéréért. Az utolsó testvéréért, aki megmaradt neki ezen a
világon. Ezt egészen biztosan tudta. Ám ez egyúttal azt is jelentette, hogy
Makasa nem próbálhatta megmenteni szegény Murcit.

Eljött a napkelte, majd el is múlt, Malus azonban nem kapta meg az

iránytűt. Vagyis mostanra a mókás kis murloc meghalt. Aram az ajkába
harapva megtörölgette a szemét. Mivel ogrék vették körül, nem engedhette
meg magának, hogy előtörjenek a könnyei. A szívében azonban gyertyát
gyújtott kis barátjáért, és remélte, hogy a murlocok istenei kegyesek lesznek
hozzá.
A napkelte a sziklakiszögellés alatti kihűlt tűzrakóhelynél találta Malust,
Ssarbikot, Valdreadet és Throggot.
– Elégedett vagy? – mondta szemrehányóan az arakkoa. – Te éss a kisss
játékaid! Miből gondoltad, hogy a fiú alkuba fog bocsátkozzni egy alantasss
murloc életéért? Félssz erővel elvenni azz iránytűt, vagy csak ennyire
ossstoba vagy?
Malus olyan gyorsan mozdult, ami teljesen felkészületlenül érte
Ssarbikot: megragadta a varázsló torkát, és a felemelte. Ssarbik lábai a
levegőben kalimpáltak.
– Ebből próbáld kikántálni magadat! – fenyegette Malus.
Ssarbik fuldokolva küzdött a kapitány szorításában.
– Nem érdekel, kit szolgálsz, madárember. De ha még egyszer elfelejted,
hol a helyed, akkor kitekerem a nyakadat, mint egy csirkéét. – A kapitány
szétnyitotta a markát, mire az arakkoa a földre huppant, és a csőrén át
levegő után kapkodott.
 A varázsló gyilkos tekintettel nézett Malusra, a kapitány azonban nem
törődött vele.
Valdread báró hangosan kuncogni kezdett, míg Throgg elfordította a
tekintetét. Az ogre titkon nagyon elégedett volt, ám rettegett a varázsló
mágiájától, és nem akart okot adni Ssarbiknak arra, hogy később elégtételt
vegyen rajta.
Murci nemigen figyelt fel a történtek jelentőségére. Még mindig az ogre
vállán lógott, belegabalyodva a saját hálójába és gondolataiba.
Látta, hogy a barátai elmentek. Szomorúan eszmélt rá, hogy magára
maradt a foglyul ejtőivei. De nem lepődött meg. A kuldurrree-val épp csak
megismerkedett, Mrksa pedig többször is mondta, hogy hátra akarja hagyni
Murcit. De azt hitte, Urum megpróbál majd segíteni neki, és remélte, új
barátja nem hagyja magára, ezért majd’ megszakadt a szíve, amikor
kiderült, hogy tévedett.
Malus felsóhajtott, és odaszólt Throggnak:
– Végezz a murloc-kal!
Murci elméjének egy kis darabkája úgy vélte, megváltás lesz számára a
halál. Elvesztette a családját, az otthonát, és most az új barátait is. Semmije
sem maradt ezen a világon...
Zathra épp ekkor tért vissza.
– Megtaláltad a nyomaikat? – fordult Malus a nő felé.
– Így is mondhassuk – felelte komoran Zathra, és a szavai hatását várva
elhallgatott.
Malus azonban nem volt olyan kedvében, hogy kitalálósdit játsszon.
– Ki vele!
– Nem messzire innét ogrék ütöttek rajtuk. – A nő gyors pillantást vetett
Throggra. – A Gordunni klán egyik bagázsa.
Throgg hangosan krákogni kezdett.
Malus eltűnődött a hallottakon.
– Ismerem a Gordunni klánt. A királyuk Gordok. Valójában minden
királyukat így hívják. Nem mintha ez számítana. – Ismét a troll felé
fordította a figyelmét. – Mit találtál?
– Az emberlány három ogréval is végzett. Látni a sebeiken. Mer’hogy a
hullákat hátrahagyták.
– Követni tudod a nyomaikat?
– Az ogrék nyomai jól látszanak. Felfelé indultak a hegyekbe, Isildien
irányába. De az elfnek és az emberfiúnak nem találtam a nyomait. De a
hulláikat se. Valószínűleg e’fogták és cipelik őket.
– Élve vagy holtan fogták el őket? – kérdezte Malus.
– Nem találtam emberi vért. Elf vért is csak egy cseppet. Szóval, hacsak
az ogrék nem fojtották meg őket, akkor valószínűleg még életbe’ vannak.
– Az ogrék sosem cipelnének magukkal halott embereket vagy elfeket –
jegyezte meg Throgg.
– Még megenni sem? – suttogta eltűnődve Valdread.
Throgg átgondolta a felvetést, majd vállat vont.
– Az elf húsnak borzalmas az íze. Bár a szarvashús és a medvehús finom.
Az emberek húsa inas. De az néha jólesik. Amikor Throggnak olyanhoz van
kedve. – Az ogrénak csorogni kezdett a nyála.
– Hogyan készítenéd el a fiút? – biztatta Valdread. – Megfűszereznéd?
– Véresen sütném meg – felelte Throgg.
– Te őrült vagy, testvér! – rázta meg a fejét undorodva Zathra. –
Porhanyósra kellene sütni. Alig van rajta hús, ezér’ úgy kellene megsütni,
hogy leváljon a csontokról. De lehet, hogy inkább szárított húst kellene
készíteni belőle.
Throgg ismét vállat vont.
– Akkor már jobb, ha élve fogod el, és nyersen eszed meg.
– Ossstobák! Mi van azzz iránytűvel? – dühöngött levegő után kapkodva
Ssarbik, és sajgó torka miatt minden szótag könnyeket csalt a szemébe.
– Fogadni mernék, még mindig a fiúnál van – felelte a troll. – Nincsen
okunk aztat hinni, hogy a gordunnikat érdeke’né.
– Ogrék nem esznek iránytűket – tette hozzá Throgg.
Valdread, aki nagyon élvezte a beszélgetést, félrebiccentette a fejét.
– Vagyis lehetséges, hogy Thorne „hajósinasa” hajlandó lett volna
elfogadni az alkut, amit ajánlottál neki, kapitány.
Malus a gondolataiba merülve bólintott. Ssarbik feltételezésével
ellentétben egyetlen pillanatra sem feledkezett meg az iránytűről. Szüksége
volt rá, és minden ébren töltött idejét – ahogy az álmai jelentős részét is – ez
a gondolat határozta meg. Meg kellett szereznie, de nem az arakkoa
gazdájának.
Nem! Megvoltak a saját céljai és tervei. Először is be akarta fejezni, amit
tizennégy évvel korábban elkezdett, és ehhez létfontosságú volt az iránytű.
– Throgg most megéhezett – mondta az ogre. – Throgg megölheti és
megeheti a murlocot? A murlocoknak olyan az ízűk, mint a csirkének.
– Nem – rázta meg a fejét Malus. – Ne öld meg!
 Throgg csalódottnak tűnt.
Malus együttérzően megveregette az ogre ép karját.
– Egyelőre nem öljük meg, mert még hasznát vehetjük – magyarázta. –
Úgy tűnik, furcsa helyzetbe kerültünk, és ki kell szabadítanunk Aramar
Thorne-t.
– Kissszabadítani? – sziszegte felháborodva Ssarbik, ám amikor Malus
rászegezte a tekintetét, az arakkoa alázatosan lehajtotta a fejét, és nem szólt
többet.
Murci, akinek épp csak sikerült megértenie a beszélgetés lényegét, azon
kapta magát, hogy tépelődik. Egyfelől a megváltó vég már egyáltalán nem
tűnt csábítónak, különösen mert nem vonzotta az az elképzelés, hogy egy
ogre lakomájaként távozzon e világról. Ezért örült, hogy egyelőre nem
fenyegeti a halál. Emellett annak is nagyon örült, hogy az új barátai
valójában nem hagyták el. Ugyanakkor elborzasztotta a tudat, hogy a
GRRundee fogságba ejtette Urumot, Mrksát és Dulusst. A nagybátyját,
Mormogót, és a nagynénjét, Morcost is ők ejtették foglyul, és Murci többé
nem látta őket. Bár tudta, hogy a saját fogvatartói aligha jobbak, szinte
beleszédült a gondolatba, hogy a megmentésükre akarnak indulni.
– Murci mrrugl! – kiáltotta, de senki sem értette, hogy felajánlotta a
segítségét, bármilyen csekély is legyen az, ezért nem törődtek vele.
A Rejtőzködők követték Zathrát, elindulva az ogrék, a foglyok és a
zsákmányuk után.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Thorne gyermekei

Leszállt az est, az ösvény pedig egy kicsit lankásabbá vált. Az ogrék és a

foglyaik még csaknem két órán át meneteltek, majd mire a holdak a
magasba emelkedtek, a csapat elért egy erdősávot. Az ogrék hevenyészett
tábort alakítottak ki, kivágva egy fenyőfát, hogy máglyát rakjanak, aztán
megsütöttek egy egész disznót, amit az egyikük húzott elő egy másik
vászonzsákból.
Aramot és Thalysst arra kényszerítették, hogy térdre ereszkedjenek,
majd megkötözték őket. Ám a kötél olyan vastag volt, nem tudták
kellőképpen Aram vékony csuklói köré tekerni, a fiú pedig azonnal érezte,
hogy bármikor ki tudná húzni belőle a kezeit, ami kapóra jöhetett, ha
Makasa esetleg felbukkanna.

Makasa épp ezen gondolkodott.

A folyó nem bánt túl kegyesen vele. Bár elmenekítette az ogrék lándzsái
elől, jó néhány sziklának nekicsapta, kiszakítva a Véresagyar nagyúr
bőréből készült hátizsákot, amelyben a megmaradt felszerelésüket tartották.
Végül kénytelen volt választani a szigony és a vaslánc között, mivel nem
tarthatta meg mindkettőt anélkül, hogy ne fulladt volna meg. Ezúttal nem
tudta úgy elhajítani a szigonyt, hogy később visszaszerezhesse, ezért inkább
elengedte.
Néhány perccel később, bár megtépázva, vérezve és zúzódásoktól
borítva, de sikerült partra evickélnie.
Egy kicsit megpihent, hogy kifújja magát.
A rátörő fáradtsággal küzdve egy pillanatig eltűnődött azon, hogy
magára hagyja azt a bosszantó hajósinast. Azt mondta magának, valójában
ezt akarja tenni, és csak az akadályozza meg ebben, hogy még mindig az
életével tartozik a fiú halott apjának. Ám ez nem vált be, mivel
nyilvánvalóan hazugság volt. Jól tudta, hogy Aram a fivérévé vált. Adashét,
Akashingát és Amahlét nem menthette meg a Hordától, de Aramar Thorne
életét még lehetősége volt megmenteni.
A fáradtság várhatott!
Rohanvást elindult visszafelé.
Az ogrék – a három hullától eltekintve – már továbbálltak, Arammal és
Thalysszal együtt, ám a nyomaikat nem volt nehéz követni. Rendkívül
gyors iramot diktáltak, ezért még Makasa számára sem bizonyult könnyű
feladatnak, hogy utolérje őket, társak nélkül azonban ő is fürgén
haladhatott. Pár órával napkelte után végül megpillantotta a portyázók
csapatát.
A kihívást immár az jelentette, hogy észrevétlen maradjon. A hegyoldal
nem sok fedezéket kínált. Szerencsére a Gordunnik nem számítottak
üldözőkre, ezért nemigen figyeltek a hátuk mögé, így Makasa elég közel
tudott kerülni hozzájuk ahhoz, hogy láthassa az ogréktól közrefogott
Aramot és Thalysst. Észrevette, hogy a fiú nehezen tudja tartani a lépést,
ezért a széleshátú ogre újra meg újra előretaszigálja.
Makasa szerette volna ott helyben megölni azt az ogrét!
Aram és Thalyss némán figyelték, ahogy az ogrék a disznó legjobb
falatjain marakodnak. Egyiküknek sem fordult meg a fejében, hogy ők is
kérjenek egy keveset a húsból. Aram ehelyett az emlékein rágódott. Még a
legkevésbé kellemes emléke is képes volt elrepíteni innen, egy kis
szabadságot biztosítva az elméjének...

Csendben lovagoltak: Aram és az a férfi, aki visszatérve azt állította

magáról, joga van az apjaként viselkedni. Annak ellenére, hogy Greydon
Thorne önként lemondott erről a jogáról, ráadásul nem szolgált sem
magyarázattal, sem bocsánatkéréssel. Most pedig a lovak minden egyes
lépéssel egyre távolabb vitték Aramot az otthonától és az igazi családjától.
Megálltak egy fogadónál, és némán megvacsoráztak, majd csendben
aludtak egymás mellett.
Másnap reggel ismét némán folytatták az utat.
Ám mindkettőjük hallgatása másmilyen volt.
Aramé keserű. Neheztelt, amiért az akarata ellenére el kellett hagynia
Tóvidéket és a családját. Bár az anyja és Robb is közrejátszottak ebben,
Aram elhatározta, megbünteti Greydont a történtekért... Talán az egész
elkövetkező egy évet erre szánja majd.
Greydon hallgatása a tétovaság és a küzdelem csendje volt. Nem tudta,
mit mondjon, és mikor. Nem tudta, hogyan csillapíthatná le a haragot, amit
a fia érzett iránta, mégpedig joggal. Ezt Greydon maga is jól tudta. Hiszen
mi jogon tért vissza Aram életébe, hogy bármit is követeljen tőle? A fiától,
akit elhagyott?
Végül nem az apa, hanem a kapitány törte meg a csendet:
– Tetszeni fog a Hullámjáró. Csodás hajó.
Aram lassú mozdulattal az apja felé fordult, és olyan megvető pillantást
vetett rá, ami kis híján örökre elhallgattatta Greydont. Ám végül
szembeszállt a fiú haragjával.
– A legénység tagjai mind nagyszerűek – folytatta. – Bármilyen dühös is
vagy rám, ne feledd, ők semmivel sem érdemelték ki sem a haragodat, sem
a megvetésedet, ezért egyiket sem fogják eltűrni neked!
A fiú elfordította a tekintetét. El kellett ismernie, ez bizony észszerű
tanács volt, még akkor is, ha semmibe vette azt, akitől kapta. Ám
hamarosan meggyőzte magát arról, hogy valójában továbbra sem kell
törődnie azzal, amit Greydon mond. Elvégre Ceya nem azt kérte, hogy
nyissa meg a szívét mások iránt? Robb talán nem azt tanácsolta, hogy
táplálja a tüzét? Ha más szavakkal is, de már mindketten ellátták
ugyanazzal a jó tanáccsal, amit Greydontól kapott az imént.
Ezért a kikötőbe érkezve Aram átadta magát a Hullámjáró lenyűgöző
látványának. Bár a hajó öreg és kissé viharvert volt, a palánkját pedig
számos helyen be kellett foltozni, az Aramban élő művész azonnal
felismerte az elegáns konstrukciót és a kecses vonalakat. Annak ellenére,
hogy a vitorlás Greydon parancsnoksága alatt állt, Aram gyönyörűnek
találta.
Egy lány sétált alá a pallóhídon, Aram pedig úgy döntött, nyíltan
felajánlja neki a barátságát. A magas, tiszteletet parancsoló megjelenésű,
fekete bőrű, rövidre vágott hajú lány tengerészkarddal fegyverkezett fel, és
szigonyt tartott a kezében.
– Aramar Thorne, ő itt Makasa Flintwill másodtiszt – mondta Greydon. –
Ő majd körbevezet a hajón.
– Biztos vagyok benne, hogy jó barátok leszünk – nyújtotta előre a kezét
Aram.
A lány úgy nézett rá, mintha elképzelhetetlennek találná az imént
hallottakat.
– Nem leszünk barátok – felelte. – Én tiszt vagyok, te pedig hajósinas.
Csak tedd, amit mondok, és akkor talán ki fogunk jönni egymással!
Aram forgatni kezdte a szemét, mire a lány azonnal megragadta az ingét,
és olyan közel húzta magához, hogy az orruk szinte összeért.
– Ne forgasd a szemeidet, kölyök! Ne merészeld forgatni a szemeidet a
jelenlétemben!
Aram megrendülve az apjára pillantott. Ám úgy tűnt, Greydont inkább
szórakoztatják, mint aggasztják a látottak, és helyeslően odabiccentett
Makasának, aki viszonozta a gesztust, majd elengedte Aramot, és sarkon
fordulva elindult vissza a pallóhídon.
– Gyere utánam! – mondta anélkül, hogy hátrapillantott volna. – Tartsd a
lépést!
Aram utánairamodott.

Most pedig arra várt, hogy Makasa jöjjön utána.

Az ogrék tábort vertek, Makasa pedig tudta, hogy a máglya erőteljes
fénye még mélyebbé teszi a környező sötétséget, így közelebb
lopakodhatott, és felmérhette a lehetőségeket.
Tizenhárom ogre.
Még mindig nála volt a kardja, a pajzsa, a lánc és a balta. A szigony
elvesztését azonban nagyon fájónak érezte. Mintha a karja egy részét
vesztette volna el – mint a Suttogó ami bizonyos értelemben igaz is volt. A
megingathatatlannak hitt magabiztossága kezdett meginogni.
Tizenhárom ogre egyszerűen túl sok volt!
Tudta, hogy beosonhatna a táborba, és csendben végezhetne kettővel
vagy akár hárommal is, mielőtt a többiek felfigyelnének rá, de akkor is
legalább tízzel kellene megküzdenie, ami héttel több, mint amennyivel
egyszerre elboldogulna.
Ami még rosszabb volt, a széleshátú ismerte a gyenge pontját, így
miközben a többiek körülfognák, ő megfenyegethetné, vagy akár meg is
ölhetné Aramot.
Másrészről azonban tudta, hogy a helyzet aligha fog javulni, miután az
ogrék elérik az úti céljukat. Most csak tizenhárommal kellett szembenéznie.
De hányan lesznek, ha csatlakoznak a klánjukhoz? Ötvenen? Százan?
Kétszázan? Ötszázan? Ennek ellenére tudta, egy faluban, bármilyen
civilizálatlan legyen is, számos búvóhely akad, és sok minden elterelheti
Aram fogvatartóinak figyelmét. Mindez talán növelné az esélyeit.
Harmadrészt, akár itt is maradhatna készenlétben állva. Ki tudja? Az
ogrék nem az eszükről és az óvatosságukról voltak híresek. Talán mind a
tizenhárman lepihennek és elalszanak. Ha nyolcat-kilencet örökre el tudna
némítani, mielőtt riadóztatnának, akkor egészen másképp alakulnának a
dolgok... Különösen, ha a széleshátú is az elnémítottak között lenne.
Így hát Makasa – Aramtól alig húszyardnyira – a sötétségben lapulva
várakozott, és a szokásos önfegyelme, valamint az elkeserítő helyzet
ellenére nagyon vágyott egy kis sült disznóhúsra.
Az ogrék teljesen felfalták a disznót: még a csontjait is. Semmit sem
hagytak belőle, a foglyaikat pedig – természetesen – meg sem kínálták vele.
Széleshátú a csuklója köré tekerte az Aramot és Thalysst megbéklyózó
kötél egyik végét, majd egy sziklának dőlve letelepedett a földre.
Torokhangon odakiáltott valamit három ogrénak, kétségkívül őrségbe
állítva őket. Aztán behunyta a szemeit, és pár perc elteltével már hangosan
hortyogott. A többiek közül is elaludtak néhányan, de a három
őrszolgálatoson kívül még jópáran fennmaradtak, és mormogva
beszélgettek, időnként horkantás-szerű nevetést hallatva vagy kurjantva
egyet. Összességében elég nagy zajt csaptak ahhoz, hogy Aram és Thalyss
odasúghasson egymásnak néhány szót anélkül, hogy felhívnák magukra a
figyelmet.
– Hol van Makasa? – kérdezte elsőként Thalyss.
Aram a sötétség felé biccentett.
– Valahol odakint. A megfelelő alkalomra vár.
Thalyss bólintott. A lánnyal kapcsolatban eddig egyszer sem vonta
kétségbe Aram szavait.
– És Murci? – kérdezte suttogva a druida.
Aram megrázta a fejét. E tekintetben nem látszott túl sok remény.
Thalyss ismét bólintott, bár ezúttal sokkal szomorúbban.
– Nálad van még az iránytű?
– Igen. – Aram körbepillantott, megbizonyosodva arról, hogy a
Gordunnik egyike sem figyeli őket. Aztán egy kis erőfeszítés árán
kiszabadította az egyik kezét, és benyúlt az inge alá.
Az éjelf meglepetten elmosolyodott Aram ügyessége láttán, aztán még
jobban meglepődött, amikor lepillantottak az iránytűre. Miután oly sok
napon át egyfolytában délkelet felé mutatott, a kristálytű most északkeleti
irányba szegeződött. És izzott!
Thalyss nagyot nyelt, majd a felső ajkához érintette a nyelve hegyét, és
suttogva megszólalt:
– Korábban is csinált már ilyet?
Aram túlságosan megdöbbent ahhoz, hogy meg tudjon szólalni, ezért
csak megrázta a fejét, aztán gyorsan visszacsúsztatta az iránytűt az inge alá,
nehogy az izzást másvalaki is észrevegye. Próbálta felidézni azt a keveset,
amit az iránytűről tudott, hátha talál valami magyarázatot a jelenségre, ám
ez nem történt meg.
Kérdően Thalyssra pillantott, aki egyszerűen vállat vont.
– Próbálj meg aludni egy kicsit! – mondta. – Majd én figyelem,
felbukkan-e Makasa.
Aram visszacsúsztatta a kezét a kötél hurkaiba, és suttogva válaszolt:
– Nem hiszem, hogy tudnék aludni.
– Csak próbáld meg! Talán meglepődsz.
Aram a szemét forgatta, hetek óta először. Azonnal bűntudata támadt, és
azon tűnődött, vajon Makasa látta-e a sötétben.
– Próbáld meg! – ismételte meg Thalyss.
Aram behunyta a szemét.
Kizárt, hogy el tudjak aludni – gondolta.

Egymás után tűntek fel előtte.

Vihánc, a matriarcha.
– Jó varázslat – mondta, felemelve egy kristályszilánkot.
Reigol Valdread, a Suttogó.
– Jó varázslat – suttogta, felemelve egy kristályszilánkot.
Ceya Northbrooke Thorne Glade.
– Jó varázslat – emelt fel egy kristályszilánkot.
Duan Phen, a hajó őrszeme.
– Jó varázslat – kontrázta ő is, és felemelt egy kristályszilánkot.
Robb Glade.
– Jó varázslat – emelt fel egy kristályszilánkot.
 Throgg, az ogre.
– Jó varázslat – morogta, magához véve egy kristályszilánkot.
Robertson Glade.
– Jó varázslat – emelt fel egy kristályszilánkot.
Selya Glade.
– Jó varázslat – mondta, és felemelt egy kristályszilánkot.
Makasa Flintwill.
– Jó varázslat – magához vett egy kristályszilánkot.
Thalyss.
– Jó varázslat – mondta, felemelve egy kristályszilánkot.
Egyistenes Durgan elsőtiszt.
– Jó varázslat – emelt fel egy kristályszilánkot.
Murci.
– Jó varázslat – mondta tisztán érthető, közös nyelven, felemelve egy
kristályszilánkot.
Csendes Joe Barker egy szót sem szólt, csak felemelt egy
kristályszilánkot.
Greydon Thorne kapitány.
– Jó varázslat – vett magához egy kristályszilánkot.
Mindnyájan Aram köré gyűltek, és sokan mások is csatlakoztak
hozzájuk. Aztán mindegyikük felemelte a saját kristályszilánkját, amelyek
izzani kezdtek, a fényük pedig összegyűlt a középen álló Aram felett.
A Fény vakítóvá vált.
– Aram! – hallatszott a Fény Hangja. – Ments meg a jó varázslattal,
Aram...
A fiú megrendülten elfordult, hogy megvédje az arcát...

Aram kinyitotta a szemét. Úgy érezte, kudarcot vallott, amiért elfordult a

Fénytől.
Thalyss éberen figyelte. Az álom a kaldorei tekintetétől kísérve gyorsan
elenyészett, a vereség és a beteljesítetlen ígéret érzése azonban megmaradt.
Aram végigpillantott a táboron, ami immár sokkal csendesebbnek tűnt.
Csak horkolás hallatszott, nevetés vagy kiáltozás nem. A három ogre
továbbra is őrködött, míg a tűz körül még négy üldögélt, táplálva a
lángokat. Aram úgy érezte, mintha csak pár percre szunyókált volna el, ám
a láthatáron már feltűnt a hajnal izzása.
A druida tekintete azt kérdezte a fiútól, jól van-e.
– Jól vagyok – suttogta Aram. – Aludhatsz egy kicsit, ha akarsz.
A kötél rándult egyet, a fiú pedig kapott egy kemény nyaklevest. Aram
és Thalyss hátrafordulva Széleshátúra pillantott.
– Nincsen beszéd, különben kerültök bele a zsákba! – mormogta csukott
szemmel az ogre.

Ahogy közeledett a hajnal, Makasa kissé hátrább húzódott a

Gordunniktól, nehogy észrevegyék. Ennek ellenére elég közel volt ahhoz,
hogy lássa, amint Aramot ismét bántják.
Makasa tudta, nagyon élvezni fogja, ha végezhet majd azzal a széleshátú
ogréval!
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Komor Pöröly

A reggel beköszöntővel Széleshátú csapata a foglyokkal együtt

továbbindult észak felé.
Késő délután egy hegygerinc mentén haladtak felfelé. Az út itt
elkeskenyedett, ezért az ogréknak libasorban kellett haladniuk, Thalyssnak
és Aramnak azonban így sem nyílt lehetősége a szökésre. Az ösvényt
mindkét oldalról vaskos facövekek határolták: „tövisek”, amelyekhez
foghatót Aram még sosem látott. Nyilvánvalóvá vált, hova tűntek a fák az
egész vidékről. A cövekek hossza az egy lábtól a tíz lábig terjedt. Néhány
olyan vastag volt, mint a tizenkét éves Aram csuklója, ám akadtak olyanok
is, amelyek vastagsága elérte egy ogre – nem éppen keskeny –
derékbőségét. Kivétel nélkül mindegyiket veszedelmesen kihegyezték.
A hegygerinc valamivel odébb kiszélesedett, így már két ogre is elfért
egymás mellett a magas cövekfalak alkotta folyosón, ami fölé immár fából
ácsolt őrtornyok magasodtak, mindegyikben egy-egy ogréval.
Aram és Thalyss összenéztek. Egyikük sem tudta, Makasa miként
követhetné őket ide.
Fél órával később elhaladtak még két őrtorony között, amelyek egy
masszív, megvasalt fakapu két oldalán álltak. Anélkül, hogy megszólalt
vagy akár lelassított volna, Széleshátú intett egyet, mire a kapu kinyílt, a
portyázók csapata pedig átlépett rajta. Egy kis völgybe értek, amelyet még
több facövek vett körül. A félhomályban mindenütt gigászi romok
látszottak. Amit Aram Isildienből látott, eltörpült amellett, amit most
közvetlen közelről is megszemlélhetett. A grandiózus épületek, a hatalmas
kövek és a ledőlt oszlopok minden képzeletét felülmúlták.
A látvány olyan lélegzetelállító volt, hogy Aram a nehéz helyzetük
ellenére egy pillanatra elfeledkezett a parancsról, hogy maradjon csendben,
és elképedve megszólalt.
– Hol vagyunk? – suttogta halkan.
Úgy tűnt, Széleshátút elégedettséggel tölti el a fiú álmélkodása, ezért
ahelyett, hogy megbüntette volna a foglyot, büszkén válaszolt:
 – Ez itt Komor Pöröly.
Aram azon tűnődött, vajon hány ember láthatta ezt a helyet, és maradt
életben, hogy beszélhessen róla. Azt kívánta, bárcsak megállhatna, hogy
elővegye a vázlatkönyvét. Mielőtt meggondolta volna, a keze önkéntelenül
is a zsebe felé nyúlt.
Thalyss a mozdulat láttán szomorúan megrázta a fejét. Ő egészen mást
látott Komor Pörölyben, mint Aram vagy Széleshátú. Ő az éjelfek
lehanyatlott dicsőségét és romokban heverő méltóságát látta, amelyek
árnyékában ostoba ogrék kuporognak és vad hiénák járnak.
A szomorú látvány szinte fojtogatta.
 Aláereszkedtek a magas völgybe.
A Gordunnik az egész Komor Pörölyt ellepték. Az otthonaik többségét
az ősi épületekből alakították ki, bár akadtak itt újabb, jóval kezdetlegesebb
építmények is. Aram balra egy hatalmas, legalább húsz láb magas kupolát
látott, amelyet látszólag teljes egészében tüskékből építettek. Nem
facövekekből, hanem valódi tüskékből, amelyek a kupola alapzatát övező
tüskebokrokból nőttek ki. Mindenütt ogrék nyüzsögtek. Aram a gnollokkal,
taurenekkel, kentaurokkal és tüskéshátúakkal való találkozásainak
köszönhetően immár jól látta a különbségeket az egyes hímek és nőstények,
felnőttek és gyerekek között. Ez utóbbiak közül a legkisebb is olyan magas
volt, mint Aram, de kétszer olyan széles.
Elmentek egy hatalmas hím mellett, aki hortyogva aludt egy tizenkét láb
széles, törött kőtömbön.
Az ogrék bőrszíne a barackszínűtől a mélyvörösig terjedt, bár Aram
látott egy hét láb magas nőstényt, aki hamuszerű, kék színben pompázott. A
legtöbbnek két jókora agyar meredt elő az alsó állkapcsából, és egy szarv
meredezett a homlokán. Ám akadtak köztük néhányan, akiknek két szarvuk,
egyiküknek pedig két feje volt! Mindnyájan félrehúzódtak, utat nyitva
Széleshátú csapatának egy hatalmas kőépület felé, amely kétségkívül egy
rég elfeledett – de legalábbis régóta elhanyagolt – isten temploma lehetett.
Felkaptattak egy töredezett kőrámpán, majd áthaladtak egy baljóslatúan
megrepedezett boltív alatt, amelyet mindkét oldalról egy-egy nyolc láb
magas, félelmetes csatabárddal felfegyverzett ogre őrzött. A falakon tüskés
indák kúsztak, míg a padló hiányzó kőlapjain jókora bokrok törtek át.
A foglyok és őrzőik az egykori templomba belépve még több
csatabárdos ogrét és néhány vakmerő, nyálát csorgató hiénát láttak.
Mindnyájan némán figyelték a jövevényeket, akik egyenesen rátértek egy
hosszú folyosóra, amelynek teteje egy jókora szakaszon beomlott. Bár
nyitottak egy ösvényt, ami átvezetett a szabad ég alatt, a kövek nagy részét
ott hagyták, ahol alázuhantak. Aram és Thalyss egyaránt észrevett egy
jókora lyukat az egyik falon, ami a szabadba vezetett. Gyors pillantást
váltottak, megbizonyosodva arról, hogy a másik is látja a lehetséges
menekülési utat. Széleshátú azonban felfigyelt a történtekre, és halkan
mormogva óva intette őket az efféle gondolatoktól. Úgy tűnt, a
tagbaszakadt ogre korántsem olyan ostoba, mint amilyennek látszik.
Egy hevenyészve összetákolt, mégis masszív faajtóhoz értek, amelynél
egy egész csapatnyi ogre őrködött. Széleshátú odabiccentett egy óriási
termetű, púpos, egyszemű ogrénak, aki jelzett a társainak, mire azok
görgetni kezdtek egy hatalmas kereket. A faajtó robajló hang közepette
felemelkedett.
Miután maguk mögött hagyták az út kezdeti szakaszát, a foglyokat már
nemigen kellett noszogatni, de mióta beléptek a templomba, úgy tűnt,
Széleshátú fel akarja hívni Aram és Thalyss figyelmét az alacsony
státuszukra, ezért mindkettőjüket előretaszigálta, majd arra kényszerítette
őket, hogy ereszkedjenek térdre Gordok, az ogre király előtt.
Gordok hatalmas termetű volt: ugyanolyan nagy darab, mint Széleshátú,
és bár egy trónszéken ült – amelyet az egykori oltárból faragtak –, jól
látszott, hogy még Throggnál is magasabb. A homlokából egy szarv nyúlt
elő, míg közvetlenül mögötte, a feje tetején egy másik meredezett, és annyi
testékszer borította, hogy Aram hiába próbálta többször is összeszámolni,
mindig elvétette. Diót evett egy hatalmas tüskéshátú koponyájából, amelyet
egy ogre lány tartott a magasba.
Azt állítva, hogy túl messze van, a király lekevert egy pofont a lánynak –
aki ogre mércével nézve ugyan kistermetűnek tűnt, de még így is Aram fölé
magasodott, és láthatóan elég közel volt ahhoz, hogy megbüntethessék –,
aztán kivett néhány diót a koponyából, és miután vaskos öklével
szétmorzsolta őket, a héjat és a dióbelet egyaránt jókora szájába szórta,
felfedve tűhegyesre reszelt fogait.
Széleshátú a két fogoly mögé állva üdvözlésképp a mellkasára csapott az
öklével, majd várakozni kezdett. Gordok vaskos aranygyűrűvel ékesített
széles, lapos orra mellett végigpillantva lenézett Aramra és Thalyssra,
közben pedig lassan, nyitott szájjal csámcsogott. Egy darab dió
testékszerekkel tarkított ajkai közül kipottyanva aláhullott kékesfekete
szakállára.
A király a foglyokat és a foglyul ejtőjüket egyaránt megvető – vagy talán
csak unott – tekintettel méregette, és végül biccentett:
– Wordok...
Aram azonnal rájött, hogy ez a Széleshátú neve.
– Wordok – ismételte meg a király. – Gordok nem boldog. Ezek a
rabszolgák nem fogják sokáig húzni. Még pár percig se’.
– Ah, igaz! – ismerte el szomorúan Wordok, majd észbe kapva
megpróbálta jobb színben feltűntetni magát és a zsákmányát. – De a fiú
megölte Kerskullt! Az elf pedig át tud alakulni medvévé! Vicces, ugye?
 Megöltem Kerskullt? – Aram gyors pillantást váltott Thalys-szal.
Széleshátú Wordok kétségkívül eltúlozta a képességeiket. Az ogre tudta,
Aram senkit sem ölt meg, Thalysst pedig még azelőtt leütötték, hogy
átváltozhatott volna.
Gordok csámcsogva átgondolta a hallottakat. A fűrészes fogak ellenére
Aram úgy vélte, az ogre király úgy kérődzik, akár egy tehén.
– Kerskull meghalt? – kérdezte végül Gordok.
– Igen, ahogy Bordok és Kronk is.
– Wordok ölte meg őket. – A király szavai inkább helyreigazításnak
tűntek, mint vádaskodásnak.
– Nem – biztosította az uralkodóját Wordok, majd rálicitált a saját
hazugságára. – Kerskullt a fiú ölte meg. Bordokot és Kronkot pedig az elf
medve!
Úgy tűnt, Gordokot továbbra sem sikerült meggyőznie.
– A fiú nyápic – pillantott a király Aramra. – Nem ölhette meg Kerskullt.
Wordok előhúzta az öve alól Aram tengerészkardját.
– Eztet használta! Még rajta van Kerskull vére!
Aram és Gordok egyaránt szemügyre vette a kardot, amelyen valóban
látszott egy kis vér. A fiú ráeszmélt, hogy Wordok, miközben előhúzta a
fegyvert, a vadászkés ejtette sebhez dörzsölte a penge lapját.
Nos, az legalább igaz, a kardon levő vért én ontottam – gondolta Aram.
– Én öltem meg Kerskullt! – mondta azt remélve, hogy a klán egyik
harcosának megölése inkább tiszteletet vált ki, mint büntetést. A
hazugsággal mindenesetre kiérdemelt egy futó mosolyt és egy apró
biccentést Wordoktól.
Gordok továbbra is a kardpengét nézte, majd hirtelen Thalyss felé
fordult.
– Te ölted meg Bordokot és Kronkot, elf?
Thalyss ásított egyet.
– Tehát így hívták őket? – kérdezte közönyösen.
– Változzál medvévé! – követelte a király.
– Az csak éjszaka megy – felelte higgadtan az éjelf.
Gordok mordult egyet, majd rádörrent az ogre lányra, hogy hozzon még
diót. Aztán a mennyezetet kezdte bámulni, és csaknem fél percen át
elmélázva csámcsogott.
– Jobbak, mint a murlocok – kockáztatta meg Wordok.
– Igen! – nevetett Gordok. – Már elegem van a nyomorult murlocokbó’!
 – Ezek mókásabbak, igaz?
– Aztat majd Gordok dönti el! – A király a lányra nézett, aki láthatóan
érdeklődve méregette Wordok foglyait, ezért ő is vetett rájuk még egy
pillantást. Aztán már-már helyeslően bólintott. Úgy tűnt, immár hajlandó
egy kicsit nyitottabban állni az ügyhöz. Végül vállat vont. – Dobjad őket a
verembe!
A foglyokat kivezették a templomból, majd leterelték őket a
domboldalon, egyenesen a tüskekupola felé. Aram ebből a magasságból
láthatta, hogy a kupolától húsz-harminc yardnyira egy fakerítéssel övezett
üres karám áll. A karámon túl egy hatalmas amfiteátrum látszott, amelynek
arénáját és homokkő padjait egyaránt a domboldalból vésték ki. Az aréna
kövezete vérvörösnek tűnt a lenyugvó nap fényében.
Mivel olyannyira az arénára és annak jelentőségére összpontosított,
Aram csak akkor figyelt fel arra, hogy megérkezett az új szálláshelyére,
amikor már szó szerint a szélén járt: egy hatalmas, mély veremnél,
amelynek sima kőfalain vörös csíkok látszottak.
Talán csak a fény játéka – gondolta, de aztán egyre inkább
elbizonytalanodott. Az alacsonyan járó nap fénye nem ért le a verem aljára,
ahol csupán egyetlen fáklya izzott, halvány derengésbe vonva a mélyben
ólálkodó sötét árnyalakokat.
Wordok odamordult a verem egyik őrének, aki leengedett a mélybe egy
vaskos kötéllétrát. Wordok a létrára mutatott, Aram pedig elsőként indult el
lefelé. Thalyss követte a példáját.
A verem aljára érve eltartott egy kis ideig, mire Aram szeme
hozzászokott a fáklya halvány fényéhez. De mielőtt teljesen tisztán láthatott
volna, szimatolást hallott. Hátrafordult, és egy izzó szempárt vett észre,
amely a verem falába vájt alacsony, keskeny hasadékból meredt rá.
Botladozva hátrált pár lépést, próbált eltávolodni a kis hasadéktól, mire a
szimatolás helyét halk morgás vette át. Az izzó szemek hirtelen közeledni
kezdtek hozzá, majd egy sötét alak rontott Aramra, és leteperte a földre.
A rémült fiú hiábavalóan próbálta lelökni magáról a támadóját. Fogak
villanását látta, amelyek közvetlenül az orra előtt csattantak össze.
Aztán az egész ugyanolyan hirtelen véget ért, mint ahogy elkezdődött.
Thalyss ott termett, majd felemelte és félrehajította Aram támadóját, bármi
is volt az.
Amint a lény begördült a fáklya fényébe, Aram láthatta, hogy valójában
nem más, mint egy kis termetű, sárga bundájú gnoll. Soványnak és
kiéhezettnek látszott. Alig volt több egy kölyöknél, ezért kiegyenesedve
nagyjából olyan magas lehetett, mint Aram, ám a válla legalább kétszer
olyan szélesnek tűnt.
A fiú levegő után kapkodva próbált úrrá lenni a késztetésen, hogy
visszarohanjon a létrához, és könyörögni kezdjen, húzzák fel. Aztán hirtelen
eszébe jutott az apja és a matriarcha. Annak ellenére, hogy pár pillanattal
korábban még kétségbeesetten szabadulni próbált a lény szorításából, most
a gnoll felé lendült, amivel nemcsak az ellenfelét és Thalysst, de saját magát
is megdöbbentette.
– Állj meg, Aram! Mit művelsz? – kiáltotta az éjelf, miközben a két ifjú
„harcos” a földre zuhant.
Aram az ellenfele hasába mélyesztette a könyökét, és sikerült egy gyors
felütést bevinnie, összecsattantva a gnoll fogait. Válaszul azonban a
kutyaszerű lény a karmaival felszántotta Aram hátát, majd felemelte a fiút,
és a verem falához csapta.
Az ifjú kalandozó horzsolásoktól és vértől borítva leroskadt a sáros
földre. A gnoll görnyedt alakja zaklatottan zihálva fölébe magasodott.
Aramar Thorne hirtelen hátrahajtotta a fejét, és felnevetett. A nevetése
visszhangzott a verem falai között. A gnoll azt hitte, csúfolódnak vele, ezért
a bundája felborzolódott, a szájából pedig halk morgás tört elő. Aram
felállt, és odalépett hozzá, majd lassú mozdulattal felemelte a kezét. A
szörny összerezzent, a fiú azonban keményen vállon veregette, és ismét
felnevetett. Hirtelen a gnoll ajkai is felfelé görbültek, és hangos, hiénaszerű
nevetést hallatott, aztán erőteljesen megtapogatta Aram vérző hátát.
– Aramar Thorne vagyok, Tóvidékről – mondta a fiú, legyűrve a
fájdalmat, majd az éjelf felé biccentett. – Ő pedig Thalyss, a druida.
A gnoll mindkettőjüket megszaglászta, és úgy tűnt, nem talál
kivetnivalót a szagukban, mivel vidáman fel-alá kezdte mozgatni a fejét,
akár egy kutya, ami játszani akar. Aztán vaskos mancsával a mellkasára
csapott.
– Marcang, Erdőmancs gnollok törzséből.
– Remélem, barátok leszünk, Marcang! – mondta Aram. – Azt hiszem,
idelent mindnyájunknak szüksége lesz barátokra.
Amikor a „barátok” szó másodjára is elhangzott, Marcang tekintete
elkomorodott. Aztán hirtelen négykézlábra ereszkedett, és Aramot széles
ívben megkerülve visszatért a menedékéhez.
– Nincs értelme barátkozni azokkal, akiket Marcangnak hamarosan meg
kell ölnie – morogta, miközben visszamászott a hasadékba.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Jó varázslat

A druida elővett néhány gyógynövényt a zsebeiből, és ellátta Aram hátát.

A fiú nem tudta, hogy a kaldorei mágiát használt-e, vagy csak olyan
egyszerű tudást, amelyet bármely falusi gyógyító vagy patikárius birtokol,
de a kezelés enyhítette a hátát kínzó fájdalmat.
Thalyss a válla felett Marcangra pillantott, vagy inkább arra, ami látszott
belőle: az izzó szemekre, amelyek a verem oldalába vájt menedékből néztek
vissza rá.
– Honnan tudtad, hogy ezt kell tenned vele? – kérdezte az éjelf.
– Az apám tanított meg rá.
– Értékes lecke volt. Az apád bölcs ember.
– Időnként az – felelte Aram, és mivel úgy vélte, a hangja kelletlennek
tűnik, gyorsan témát váltott. – Köszönöm, máris sokkal jobban vagyok!
– Nos, a vérzés elállt, és a karmolások nem mélyek. De az ingedért
semmit sem tehetek.
Az ing szétszakadt, és ragacsos volt a vértől.
Aram vállat vont. Az anyjától kapott koszos pulóvert és az apja régi
kabátját továbbra is a dereka köré kötve viselte, és bár egyébként nem
érdekelte volna, hogy a gyapjú vagy a bőr ragad-e bele a sebeibe, a
veremben túl meleg volt ahhoz, hogy bármelyiket is felvegye. Hátranyúlt,
és elhúzta az inget a hátától, ám valami ismét előrehúzta a szövetet.
Az iránytű, ami ráadásul kissé meg is remegett Aram inge alatt! Mindezt
Thalyss is jól látta. A fiú előhúzta az eszközt, és lepillantott rá. Az ezüstös
kristálytű továbbra is halványan izzott, de immár kelet felé mutatott, sőt mit
több, az egész iránytű alig láthatóan ugyanebbe az irányba mozdult.
Aram gyorsan körbepillantott, hogy lássa, figyeli-e őket valaki, és
észrevette, hogy a gnoll szemei egyenesen rá szegeződnek.
– Hagyd abba! – mormogta elkeseredetten, mire az iránytű azonnal
mozdulatlanná vált. Miközben visszacsúsztatta az eszközt az inge
maradványa alá, ismét döbbenten összenézett az éjelffel.
– Ez egyre furább lesz – jegyezte meg a kaldorei, és a nyelve hegyével
megérintette a felső ajkát.
– Én inkább nyugtalanítónak nevezném – felelte Aram, bár ez csupán
szépítő körülírása volt a valóságnak. Mi lehetett keleten, ami olyan
fontossággal bírt, hogy szó szerint abba az irányba húzta őt? Bigyókótya és
Tóvidék délkelet felé volt! Nem, valami sokkal fontosabb állhatott a
háttérben, mint az a vágya, hogy hazajusson.
Hosszú, töprengéssel telt hallgatás után az éjelf előállt a saját
elméletével:
– Lehetséges, hogy a kristályt átható mágia nem valahova vezet téged,
hanem valaki vagy valami felé. Ez a valaki vagy valami talán mozgásban
van: még mindig keletre jár tőlünk, de észak felé halad, ahogy mi is. És
talán közelebb vagy hozzá, mint eddig bármikor.
Aramnak elkerekedett a szeme. Számos kérdést szeretett volna feltenni a
kaldoreinek, ám az aggodalom elűzte ezeket a gondolatokat az elméjéből.
– Jelenleg nagyobb gondjaink vannak ennél.
– Ó, valóban úgy véled? – mosolyodott el gúnyosan az elf. – Gondolod,
hogy Makasa a cövekeken, a kapun és az ogrékon is át tud jutni? Sőt, talán
még azt is ki tudja ötleni, hogyan juttasson ki minket ebből a veremből?
– Szerintem Makasa szinte bármit képes megtenni – felelte Aram, és
komolyan is gondolta a szavait. – Tehát készen kell állnunk! Ki kell
találnunk, hogyan könnyíthetnénk meg a dolgát!
– Ez esetben tájékozódjunk egy kicsit, rendben?
Átsétáltak a vermen, és bemutatkoztak a többi fogolynak. Nem voltak
sokan, csak egy féllábú tauren, és nagyjából egy tucat murloc.
Miközben Thalyss a murlocokkal beszélgetett, Aram leült a tauren mellé,
aki Gyapjasszakállnak nevezte magát. A név olyannyira illett rá, hogy
Aramnak vissza kellett fognia egy tréfás megjegyzést: ha e nevet a
születésekor kapta, akkor nagyon is látnokinak bizonyult. Hamarosan
igencsak örült annak, hogy nem tréfálkozott, mivel kiderült, a
„Gyapjasszakáll” nevet az ogrék aggatták a taurenre a megvetésük jeleként.
Amikor Aram megkérdezte tőle a valódi nevét, az idős tauren csak
megrázta a fejét.
– Jobb, ha elfogadom, hogy „Gyapjasszakáll” néven halok meg. – A
tauren, akit már rég megtört a rabszolgaság, amelybe az ogrék vetették,
hamarosan elmagyarázta, milyen helyzetbe is kerültek valójában. Bár ez
nagyjából megfelelt annak, amit Aram már maga is összerakott, a
legkevésbé sem örült, amiért a gyanúi beigazolódtak. Gordok esténként
azzal szórakoztatta magát, hogy a rabszolgáit gladiátorharcokra
kényszerítette az arénában. Ám az ogre király már belefáradt abba, hogy a
murlocok küzdelmeit nézze, ezért jó esély volt arra, hogy az est első
harcosai Gyapjasszakáll, Marcang, Thalyss és Aram közül kerüljenek ki.
– No és ha nem vagyok hajlandó harcolni? – tette fel Aram a kézenfekvő
kérdést.
– Azt teszel, amit akarsz, fiú – tért ki a válaszadás elől Gyapjasszakáll. –
De ha velem kerülsz szembe, akkor kettérepesztem a fejedet.
Aram elmosolyodott, úgy döntve, megpróbálja ebben a mederben tartani
a beszélgetést.
– Gondolod, hogy el tudnál kapni?
Gyapjasszakáll egy intéssel elhessegette a fiú az ez irányú aggodalmait.
– Hah! Végül igen! Tartogatnak számomra odafent egy falábat. Annak a
segítségével elég jól elboldogulok. Biztosan azt hiszed, gyorsabb vagy
nálam. Ezek a murlocok is gyorsabbak nálam, ráadásul csúszósak is.
Csakhogy ők elfáradnak, én viszont nem. De olykor az is megesik, hogy
Gordok elveszíti a türelmét, ezért az egyik őr felém tereli a murlocokat.
Veled is ez lesz a helyzet, fiú. Elfáradsz, vagy odaterelnek hozzám, én pedig
szétrepesztem a koponyádat. De ez persze nem személyes ügy – tette még
hozzá, mintegy utólagos gondolatként.
– Ó, hát persze, hogy nem az!
Az idős tauren hosszasan méregette Aramot, majd összehúzta a
szemöldökét.
– Tudod, számunkra már véget ért az út. Próbáltam megszökni, ezért
levágták a lábamat. Próbáltam megtagadni a harcot, ezért kis híján
agyonvertek. Csak annyit tehetünk, engedelmeskedünk az ogréknak, és
reménykedünk, hogy gyors halálban lesz részünk. – Gyapjasszakáll
elhallgatott.
Thalyss lépett oda hozzájuk, két murloc társaságában.
Mielőtt az éjelf megszólalt volna, Aramnak az a benyomása támadt,
hogy a két murloc nagyon hasonlít Murcira. Ugyanakkor minden murloc
nagyon hasonlított Murcira.
– Aram, ők itt Mormogó és Morcos, Murci nagybátyja és nagynénje. A
többi murloc is Murci falujából származik.
Aram nagyot nyelt. Nem tudta, hogyan mondja mega két murlocnak,
hogy az unokaöccsük alighanem meghalt, és ez csakis Aram hibája volt.
Úgy tűnt, a druida megérezte a fiú dilemmáját, mivel ismét megszólalt:
 – Elmondtam nekik, hogy Murcit elkapta egy másik portyázó csapat, és
bár segíteni akartunk neki, mielőtt bármit tehettünk volna érte, minket is
elfogtak.
– Mmmmrgl nk mrrrgll – mondta a nagyobbik termetű murloc, akiről
Aram nem tudta megállapítani, Murci nagybátyja vagy nagynénje lehetett-e.
– Mormogó Morcos mrrrgle Murci mlgggrr fik.
Aram Thalyss felé fordult, aki erejét megfeszítve próbálta megérteni az
elhangzottakat.
– Hm... Azt hiszem, Morcos néni azt mondta, ne legyen bűntudatod a
történtek miatt. Igazság szerint mindketten azt feltételezték, hogy Murci
már halott.
– Murci nk flllurlokkr – tette hozzá Mormogó bácsi, miközben a lábával
a földet kapargatta. – Mrrrgle Murci hmlgggrrr fik.
– Murci nem egy született halász – tolmácsolta Thalyss. – Úgy sejtem,
azt hitték, Murci mostanra már éhen halt.
Morcos néni gyengéden Aram vállára tette a kezét.
– Mmrgl hmrrugl Murci.
– Szeretné megköszönni, hogy megpróbáltál segíteni Murcinak.
Aram a nagynéni szemébe nézett.
– Bárcsak többet is tehettünk volna!
Morcos biccentett, majd mindnyájan elhallgattak.
Aram tudta, hogy nem akar harcolni ezekkel a teremtményekkel,
különösen nem azért, hogy szórakoztassa az ogrékat. Ám Gyapjasszakáll és
Marcang egyértelművé tették, nem léphetnek szövetségre. Ahhoz, hogy ez
megváltozzon, jóval erőteljesebb mágiára lett volna szükség, mint amelyet a
druida birtokolt.
No és mi van Aram saját mágiájával?
Elővette a vázlatkönyvet és a ceruzát. Teljes szívéből azt kívánta,
bárcsak az apja ott lenne, hogy modellt álljon neki. De nemcsak az apja,
hanem Makasa is! Szerette volna hallani a lány szavait:
– Jobb lesz, ha engem nem rajzolsz le az átkozott könyvedbe!
De mivel nem tűnt valószínűnek, hogy Greydon és Makasa
felbukkannak, Aram inkább megmutatta a murlocoknak a vázlatkönyvet.
Morcos néni szinte elolvadt a Murciról készült rajzok láttán, de még a
zord Mormogó bácsi is a könnyeivel küzdött.
Aram mindkettőjüket lerajzolta, ahogy egymás mellett állnak, majd a
többi murlocról is készített néhány nyers vázlatot. Mire végzett, már nem
jelentett számára gondot, hogy meg tudja különböztetni egymástól a murloc
férfiakat a nőktől, illetve a fiatalokat az idősebbektől. A férfiak egy kicsit
kisebb termettel bírtak, mint a nők, míg a fiatalabbak szemei
nagyobbaknak, a bőrük pedig világosabbnak tűnt. Az utóbbi a murlocoknál
nyilvánvalóan a korral együtt egyre sötétebbé vált. Még a nyelvüket is
kezdte egy kicsit megérteni. Újra meg újra hallotta tőlük a „mmmm mrrrgk”
kifejezést, ezért tudta, hogy jó úton jár.
Miután ezzel végzett, Aram ismét leült Gyapjasszakáll mellé, és
megmutatta neki a rajzokat, amelyeket a Nyúzófoknál látott taurenekről
készített. Úgy tűnt, Gyapjasszakállt lenyűgözték a látottak, és amikor Aram
a Vérszarvról készült képhez lapozott, az idős tauren füttyentett egyet.
– Micsoda szépség! Mi a neve?
– Vérszarv úrnő.
– Úrnő? Még sosem hallottam olyat, hogy egy taurent úrnőnek
szólítottak volna!
– Az apám így szólította. Kereskedelmi partnerek voltak.
– Csak voltak?
– Apám már meghalt.
Gyapjasszakáll mormogva kifejezte a részvétét.
– Én a feleségemet vesztettem el tíz évvel ezelőtt – folytatta az idős
tauren, majd megkocogtatta Vérszarv portréját. – De nem bánnám, ha
találkozhatnék egy ilyen csinos hölggyel.
– Ha kijutunk innen, akkor bemutatlak neki.
Gyapjasszakáll az imént egy pillanatra elfeledkezett arról, hol is vannak,
de most lenézett Aramra, és megrázta a fejét.
– Az nem túl valószínű – mondta, bár jóval barátságosabban beszélt,
mint korábban, és a hangja sem volt olyan gyászos. Ráadásul ezúttal nem
fenyegette meg Aramot azzal, hogy szétrepeszti a fejét.
Aram számára úgy tűnt, Vérszarv úrnő portréja felrázta egy kicsit a vén
tauren lelkét. Amikor megtudakolta tőle, hogy őt is lerajzolhatja-e,
Gyapjasszakáll megrázta a fejét.
– Nem tudom, szeretném-e, hogy így örökíts meg a könyvedben.
– Mi a valódi neved? Megpróbálom őt lerajzolni.
A tauren hosszú ideig egy szót sem szólt, aztán mormogott valamit, ám
olyan halkan, hogy Aram nem értette. A fiú türelmesen várt, de
Gyapjasszakáll végül megrázta a fejét.
– Éld túl a mai estét, és én majd megpróbálok visszaemlékezni a valódi
nevemre!
– No és addig mi legyen?
– Addig megpróbálok visszaemlékezni arra, milyen is voltam, te pedig
megpróbálhatod azt lerajzolni a könyvedbe.
Nem sokkal később, miután a rajz elkészült, Gyapjasszakáll helyeslően
bólintott.
– Még a legjobb éveimben sem néztem ki ilyen jól, fiam! Ha kijutsz
innen, mutasd meg ezt a képet Vérszarv úrnőnek! Így biztosan nagy hatást
tennék rá!
– Efelől semmi kétség – felelte Aram, és elégedett volt, mivel úgy tűnt,
amíg ő rajzolt, a tauren kezdte egy kicsit jobb színben látni az esélyeiket a
szökésre.
Thalyss szórakozottan és elképedve nézte a történteket.
– Őstehetség vagy – jegyezte meg. – Legalábbis azzal a vázlatkönyvvel a
kezedben. Bárkire hatást tudsz gyakorolni vele, igaz?
– Hamarosan kiderül – mondta Aram, majd a hasadék felé fordulva
ismét rajzolni kezdett. Az elmúlt egy órában többször is Marcang felé
pillantott, és minden egyes alkalommal látta, hogy a gnoll izzó szemei őt
figyelik. De csak ezt az izzó szempárt látta belőle, ezért nagyrészt
emlékezetből kellett lerajzolnia Marcangot, többször is visszalapozva a
tagbaszakadt gnollról készült rajzhoz, hogy felfrissítse a memóriáját. Jó sok
időt rászánt a rajzra, hogy az ifjú gnollt minél jobban áthassa a varázslat.
 A varázslat pedig kezdett hatni. A kíváncsi Marcang lassacskán
előmerészkedett a menedékéből, lehetővé téve, hogy Aram egyre több apró
részlettel egészítse ki a modelljéről készült rajzot. Sikerült jobban
kidolgoznia a gnoll bundáját borító sötét foltok mintázatát, és a halványkék
bal szeme körüli foltot, amely éles kontrasztot alkotott sötétbarna jobb
szemével. Lerajzolta a bőrsipkát is, akárcsak azt a szemfogat, ami akkor is
kilógott Marcang szájából, amikor az csukva volt.
A gnoll lassan körözni kezdett Aram körül, és egyszer négykézlábra
ereszkedve, máskor pedig felegyenesedve, de egyre közelebb és közelebb
araszolt hozzá.
Aram végül úgy vélte, elkészült a rajzzal, ezért letette a ceruzát, és
odaintett Marcangnak, aki először úgy tett, mintha ezt nem vette volna
észre, és gyorsan leült, majd a lábával vakargatni kezdte a nyakát,
hasonlóan ahhoz, ahogy azt Kormos is tenni szokta. Ám a vakarózással
végezve Marcang hátrapillantott a válla felett, és látta, hogy Aram továbbra
is őt nézi.
A fiú ismét odaintett Marcangnak, aki végül odalépett hozzá. Aram
megmutatta neki a rajzot, és nézte, ahogy elmosolyodik. Aztán
visszalapozott, megmutatva a gnoll kölyökről készült képet, amiről Aram
úgy érezte, mintha egy egész élettel korábban rajzolta volna. Hallotta,
milyen gyorsan kapkodja Marcang a levegőt. Aram „megfordította a
levelet”, az ifjú gnoll pedig hosszasan nézegette a Zordkopó törzs
félelmetes tagjáról készült rajzot.
– Pár év, és te is ilyen leszel – jegyezte meg Aram.
 Marcang szélesen elmosolyodott, aztán a tekintete elkomorodott, és
megrázta a fejét.
– Marcang csenevész korcs. Túl kicsi Erdőmancs bajnoknak.
– Nem mindig a termet az, ami számít – mondta Aram. – A lényeg az,
hogy ki a legádázabb harcos.
A gnoll ismét elmosolyodott, és kihúzta magát.
– Marcang nagyon ádáz!
Aram ismét megfordította a levelet.
– Ő itt Vihánc, a Zordkopó klán matriarchája.
– Vihánc? – mutatott a rajzra az ifjú gnoll, hogy megerősítse a
hallottakat.
– Igen.
– Marcang pedig Marcang.
– Tudom.
Az ifjú gnoll kuncogni kezdett, ami aztán hangos kacagásba csapott át,
miközben újra és újra a két nevet ismételgette.
– Vihánc, Marcang! Vihánc, Marcang! – Úgy tűnt, mintha az
összecsengő nevek a jókedv végtelen forrásává váltak volna a gnoll
számára, akinek csaknem öt percig tartott lecsillapodni. Végül a szuszból
kifogyva hangosan levegő után kezdett kapkodni, és vigyorogva nézett a
vázlatkönyvre, majd Aramra.
– Jó varázslat? – biztatta Aram.
– Jó varázslat! – bólintott Marcang.
– Talán mégiscsak lehetnénk barátok.
A hiénaszerű teremtmény öntudatlanul is tovább bólogatott, ám hirtelen
észbe kapott, és az elméje úrrá lett az Aram iránt támadt barátságán.
– Nem! – mordult fel, és gyorsan hátralépett. – Ogrék harcot akarnak.
Győzelmet akarnak. Marcang harcos. Bizonyított arénában. Marcang
mindig bizonyít! Megmutatja nekik, hogy tévednek – tette hozzá halkan.
Aram úgy döntött, megpróbálja megértetni a helyzetet a gnollal.
– Az ogrék rabszolgaként tartják Marcangot. Miért törődik Marcang
azzal, mit akarnak az ogrék?
– Nem ogrék – rázta meg a fejét Marcang. – Gnollok! Erdőmancs klán
hiszi, hogy Marcang nem harcos. Hogy értéktelen. Elzavarták Marcangot!
Ogrék elfogták Marcangot! Azt hitték, meghal arénában már első este! De
Marcang megmutatta ogréknak! Megmutatta gnolloknak! Megmutatta
mindenkinek, hogy tévednek!
– Marcang harcos!
– Igen!
– De ez nem azt jelenti, hogy mindenkivel harcolnia kell, legyen az barát
vagy ellenség. Nem jelenti azt, hogy ma este is harcolnia kell.
Ekkor, közvetlenül velük szemben ledobták a kötéllétrát, ami alágördült
a verem fala mentén.
– Mindenki másszon fel! – hallatszott odafentről Wordok hangja. –
Azonnal!
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Ahol Flintwill van, ott kiút is van

Makasa óvatosan haladt a cövekek dzsungelén át. Bár borzasztóan lassan

lépkedett, nem tudott ellenállni annak, hogy komoran elmosolyodjon. Az
olyan hatalmas termetű teremtmények számára, mint az ogrék, a jókora
cövekek sűrű erdeje alighanem áthatolhatatlannak tűnt. Való igaz,
félelmetes látványt nyújtottak, mivel minden egyes cövek elég hegyes volt
ahhoz, hogy bárkit könnyedén felnyársalhasson, de amikor a lány
közelebbről is szemügyre vette őket, azonnal világossá vált számára, hogy
ha valaki nem olyan széles, mint egy ogre, akkor jelentős mozgástér áll a
rendelkezésére.
Makasa úgy mozgott, mintha táncolna, ahogy cövekről cövekre haladt
előre, elcsusszanva az egyik és elhajolva a másik elől, ide-oda mozogva
közöttük. A pajzsát levette a hátáról, egyrészt azért, hogy könnyebben
mozogjon, másrészt azért, hogy félretolja azokat a cövekeket, amelyek
elállták az útját. A baltát is a kezében tartotta, mivel akadtak olyan cövekek,
amelyeket ki kellett vágnia, de leginkább csak magára számíthatott. Éles
szemeinek és gyakorlott izmainak köszönhetően az egyre halványuló
fényben is csak ritkán számolta el magát. Ennek ellenére egy-egy cövek
hegye olykor megszaggatta a ruháját, beleakaszkodott a felsőteste körül
hordott láncba, vagy a lába, esetleg a kardja útjába került. Ez utóbbi
esetekben a fegyver esetlenül felemelkedett, arra kényszerítve Makasát,
hogy óvatos mozdulatokkal kiszabadítsa magát.
A tetejébe még ott voltak a karcolások is: az arca bal oldalán, a jobb
combján és térdén, mindkét bokáján és a karjain. Bár egyik sem bizonyult
mélynek, égető fájdalmat okoztak, és vércseppeket hagyott hátra miattuk.
Akadtak olyan pillanatok, amikor azt kívánta, bárcsak olyan alacsony és
vékony lenne, mint Aram, ám ezek a gondolatok gyorsan el is illantak.
Örült, amiért ilyen termettel és izomerővel bírt, és jól tudta, hamarosan
szüksége lesz az ezek nyújtotta előnyökre.
Elkerülte a fő hegygerincet, ahol a kapu és az őrtornyok álltak, bár a
meredek domboldal nagyban megnehezítette a cövekek közötti táncot,
amivel eltöltötte a napja nagy részét. Ám napnyugtára sikerült felérnie a
dombtetőre, hogy aztán folytassa az utat a cövekek között lefelé, a Komor
Pöröly völgybe. Mire leszállt az est, elérte az utolsó cölöpsort, és feltárultak
előtte a romok.
Egy pillanatra eluralkodott rajta a diadalmámor, ezért figyelmetlenné
vált, egy hosszú, vékony karó pedig felkarcolta a homlokát. A többi sebhez
hasonlóan ez is égető fájdalommal járt, de az sokkal rosszabbnak bizonyult,
hogy a kiserkenő vér belecsorgott a szemébe. Pislogni kezdett, és óvatosan
felemelte a kezét, hogy letörölje a homlokáról a vért. Aztán sor került azon
ritka alkalmak egyikére, amikor engedett a haragjának, és a pajzsával addig
nyomta felfelé a karót, ami a sebet okozta, amíg az a tövénél el nem tört.
A karó a lábai elé zuhant, és ahogy Makasa lenézett rá a holdfényben,
hirtelen eszébe ötlött valami.
Az árnyékok között maradva előóvakodott a cövekek közül, az egyik
kezében a hosszú, keskeny karóval, amelyet úgy tartott, akár egy lándzsát...
pontosabban úgy, mint egy szigonyt. A pajzsát ismét felcsatolta a hátára, a
szabad kezével pedig halkan előhúzta a kardját, és árnyékból árnyékba
osonva az ogre klán területének szíve felé vette az irányt.
Először alaposan meglepődött, amikor szinte az összes épületet üresen
találta. Benézett az egyik kunyhóba, és a jelek alapján nyilvánvalóan
látszott, hogy az épület lakott. Ám ogrékat sehol sem látott: sem a
kunyhókban, sem a környékükön.
Egy felhő segítőkészen eltakarta a Fehér Úrnőt, Azeroth két holdja közül
a nagyobbikat. A másik hold, a Kék Gyermek csak egy ezüstös szilánknak
látszott aznap éjjel, mindössze annyi fényt adva, hogy segítse Makasát, de
ne sodorja veszélybe.
Ám szemből is elég fény látszott: fáklyák sokasága lobogott,
megvilágítva egy valódi tüskékből álló, hatalmas kupolát.
Makasa úgy vélte, a kupola valamiféle börtön lehet, ami azt jelentette,
hogy a foglyok talán ott vannak. Ez is volt olyan jó elmélet, mint az összes
többi. Mivel nem merte megkockáztatni, hogy egyenesen odamenjen,
halkan és időnként meg-megállva továbblopakodott a romok között a
kupola felé.
Ám az ogrék és a fáklyák nem a kupolánál gyülekeztek. Makasa szíve
összeszorult, amikor látta, hova tartanak: egy arénaharcokra használt
hatalmas amfiteátrum felé. Az árnyékok közül figyelve előbb meghallotta,
és csak azután pillantotta meg a széleshátú ogrét, amint épp
ceremóniamesterként parádézott, szórakoztatva a tömeget, de még inkább
azt, aki csakis a klán királya lehetett. A jókora kőtrónuson a leghatalmasabb
termetű ogre ült, akit Makasa valaha is látott. Ráadásul a szolgálója, egy
meglehetősen apró termetű ogre lány miatt – akinek a király időről időre
lekevert egy-egy pofont, bizonyítva a hatalmát – csak még nagyobbnak
tűnt.
Makasa azonban nem a király miatt torpant meg, hanem mert Aramot az
éjelf, valamint egy sánta tauren, egy fiatal gnoll és csaknem egy tucat
murloc társaságában – az összes ogre szeme láttára – beterelték egy
karámba... Egy rabszolgakarámba!
Makasa biztosra vette, hogy bármelyik ogréval képes lenne elbánni –
valószínűleg még a hatalmas, veszedelmesnek tűnő királlyal is –, de százzal
nem tudna végezni.
Ezúttal sem tehetett mást, mint várt és figyelt.
Az egyik ogre átadott Gyapjasszakállnak egy falábat, amit a tauren
gondosan a térde csonkjához illesztett, majd próbaképp meglepően gyors
léptekkel körbesétált a karámban.
Wordok eközben hangosan beszédet intézett a tömeghez: – A ma esti
küzdelem mulatságos lesz! A koponyazúzó vén tauren harcol majd egy
elffel, aki át tud változni medvévé!
Aram látta, ahogy Thalyss megrázza a fejét, és kuncogni kezd. Az éjelfet
továbbra is szórakoztatták az események... Legalábbis azok bizonyos
részletei. Továbbra is kuncogva odahajolt Aramhoz, és suttogva megszólalt:
– Szerinted mi történne Wordokkal, ha medve helyett holdszerzetté
változnék?
Aram vállat vont. Nem igazán értette, miért kellene törődniük az ogre
harcos életbenmaradási esélyeivel, különösen mert a saját életük láthatóan
sokkal nagyobb veszélyben forgott. Ugyanakkor még sosem látott
holdszerzetet, és hirtelenjében majd’ meghalt a kíváncsiságtól, hogy lásson
egyet.
– De előbb láthassuk, ahogy Kerskull apró gyilkosa megküzd a gnoll
kölyökke’! – kiáltotta Wordok, a magasba emelve Aram kardját.
Az ifjú Thorne hallotta, ahogy pár yardnyira tőle Marcang felmordul.
– Marcang nem kölyök! – morogta az ifjú gnoll, és gyilkos pillantást
vetett Aram felé.
A fiú nyelt egyet, és próbált mély lélegzetet venni, hogy megnyugodjon.
Makasát keresve körbepillantott, de sehol sem látta a lányt. Persze nem
tudhatta biztosan, a közelben van-e, és ha igen, akkor tehet-e bármit is.
A karámot kinyitották, Marcang pedig nagy léptekkel előreindult. Aram
először meg sem moccant, ám amikor az egyik őr egy hosszú lándzsával
megbökdöste a hátsóját és a még mindig sajgó hátát, a noszogatásnak
engedve kilépett a küzdőtérre.
Miután az ogrék alaposan végigmérték, azonnal megvetően gúnyolódni
kezdtek. A kiáltások többségét nem értette, de azért párat meghallott:
– Ez a bolha ölte meg Kerskullt?
– Kerskull egy mihaszna volt!
Emellett akadtak még néhányan, akik hasonló, becsmérlő
megjegyzéseket tettek Aramra, Kerskullra vagy mindkettőjükre.
Wordok előrelépett, és odanyújtotta Aramnak a vérfoltos
tengerészkardot.
A fiú egy röpke pillanatig elképzelte, ahogy ledöfi az ogrét, és
megpróbál elmenekülni a kitörő zűrzavarban, de tudta, hogy ez a
valóságban sosem sikerülne.
Egy másik ogre átadott Marcangnak egy vasfából készült bunkósbotot,
amelyből három-négy vasszeg meredt elő. Aram óhatatlanul is eltűnődött,
vajon lehetséges-e, hogy Greydon Thorne szállította ide a fegyvert, ami
hamarosan végezni fog a fiával, de aztán gyorsan száműzte e gondolatot.
Wordok és a többi őr minden további ceremónia nélkül távozott a
küzdőtérről, az arénára pedig csend szállt alá.
Makasa az árnyékok közül figyelte az eseményeket. Egy ősi megalit
mögött rejtőzött – amely rézsútosan meredt elő a földből az amfiteátrum és
a verem között –, és magában azon tanakodott, közbeavatkozzon-e.
Felkészült arra, hogy megtegye, még ha ez a saját szabadságába vagy akár
az életébe kerül is, de végül arra a döntésre jutott, jobb, ha egyelőre inkább
kivár. Úgy vélte, ha Aram túléli a küzdelmet, akkor bármilyen cellába is
dugják be a fiút, onnan sokkal nagyobb eséllyel szabadíthatja ki, miután a
legtöbb ogre nyugovóra tér. Aramnak pedig nagyon is jó kilátásai voltak
arra, hogy túlélje a küzdelmet.
A murlocok többsége valószínűleg Murci falujából származott, és ők is
heteken át túlélték az arénaharcokat. Ha ők ilyen sokáig kibírták, akkor
Aram miért ne lenne képes túlélni egyetlen estét? Elvégre a Hullámjáró
elleni rajtaütést is túlélte. Ráadásul a gnoll, akivel meg kellett küzdenie, egy
ványadt kis vakarcs volt.
Végül azonban Makasa ráébredt, hogy valójában csak hitegeti magát,
mivel Aramot ismerve ez a végkifejlet a legkevésbé sem tűnt valószínűnek.
Így hát továbbra is várakozott, ám készenlétben maradt, jól tudva, így
vagy úgy, de meg fogja védeni a fivérét.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Az aréna

A két ifjú gladiátor szembenézett egymással.

Aram rettegett. Úgy érezte, mintha a térdei teljesen elgyengültek volna, a
fogai pedig csak azért nem vacogtak, mert az állkapcsa görcsösen
megfeszült. Nem akarta megölni Marcangot, de meghalni sem akart, és a
vívógyakorlatok ellenére – amelyeket hónapokon át folytatott az apjával a
Hullámjáró fedélzetén – a legutóbbi események ékesen bizonyították, hogy
a harci képességei nem elegendőek egy élethalálharc megnyeréséhez.
A kardot a lába mellett tartva ellazította az állkapcsát, majd nyelt egyet,
és suttogva megszólalt:
– Nem harcolok veled.
– Aram harcol, vagy Marcang megöli – felelte halkan a gnoll.
Szomorúnak tűnt, és a fejét rázva kijavította magát.
– Marcang így is, úgy is megöli Aramot. De jobb, ha Aram harc közben
hal meg.
– Ha viszont mindketten megtagadnánk, hogy harcoljunk...
– Marcang sosem tagadja meg harcot! – kiáltotta a gnoll.
– KEZDJÉTEK MÁR! – kiáltotta végül türelmetlenül Gordok.
A gnoll ádázul Aram felé rontott, és meglendítette a bunkósbotot. A
tömeg helyeslően felmorajlott. A támadás a legkevésbé sem volt jól
irányzott, ezért Aram könnyedén elhajolt előle, majd oldalra gördült. Azt
kívánta, bárcsak másmilyen fegyver lenne nála, amivel megüthetné
Marcangot úgy, hogy elveszítse az eszméletét, de legalábbis ne haljon bele.
Az efféle gondolatok azonban hamarosan elillantak az elméjéből, mivel
ellenfele újabb ütésre lendítette a husángot, amelynek egyik szege feltépte
Aram ingét, közvetlenül a nyakában lógó iránytű alatt, és majdnem a hasát
is felhasította.
Az ifjú kalandozó hátraugrott, a nyakigláb gnoll pedig tovább tört előre,
vadul támadva – vagy inkább csak hadonászva – a bunkósbottal, ami ezúttal
jócskán elkerülte a célpontját. Aram látta, hogy Marcang kérlelő tekintettel
néz rá, amiből tudta, a gnoll valójában nem akarja bántani őt. Vagyis csak
valami okot kellett adnia Marcangnak, hogy ne folytassa a harcot.
A gnoll tovább lengette a bunkósbotot, amely széles íveket írt le, hátrább
kényszerítve az ifjú Thorne-t, ám egyszer sem kerülve olyan közel hozzá,
hogy veszélyt jelenthessen rá. Az ogréknak eleinte tetszett a látványosság,
és minden egyes csapást követően egyre lelkesebben buzdították
Marcangot. De mivel a csapások nem találtak, nem okoztak sebeket és nem
fakasztottak vért, a tömeg lassacskán fütyülni kezdett, és gúnyos
megjegyzéseket szórt a küzdő felekre. Bár Aramra ez nem volt hatással,
Marcang láthatóan minden egyes kiáltástól úgy megremegett, mintha
megütötték volna. Az ogrék valahogy megérezték ezt, és teljesen ellene
fordultak. A legrosszabb azonban az volt, hogy nevetni kezdtek rajta és a
hiábavaló csapkodásán.
Marcang ezt végül nem tudta tovább elviselni, és új lendülettel vetette
bele magát a küzdelembe. Sokkal gyorsabb iramban tört előre, és rövid,
erőteljes, célzott ütéseket vitt be.
Aramnak a kardjával kellett hárítania az egyik ütést, amelynek ereje
egészen a válláig megrázta a karját. Elbizonytalanodott, hogy a karddal
hárítsa-e a további támadásokat, mivel attól tartott, a penge darabokra törik
a gnoll erőteljes ütéseitől. Ismét azt kívánta, bárcsak más fegyver volna
nála, de ezúttal nem azért, hogy könyörületesen bánhasson az ellenfelével,
hanem mert ez nem az a penge volt, amit az apjától kapott aznap, amikor a
Hullámjáró fedélzetére lépett. Azt a fegyvert kitépték a markából, és a
Suttogó mellkasában maradt. A kardot, amit most forgatott, egy halott kalóz
kezéből csavarta ki, és Aram hirtelen babonásan eltöprengett azon, vajon
mennyire bízhat a fegyver hűségében.
Makasa a rejtekéből úgy látta, Greydon Thorne feleslegesen pazarolta az
idejét, amikor vívni tanította a fiát, aki meg sem próbálta használni a
kardját, ehelyett inkább kitért a gnoll bunkósbotja elől, ami azonban minden
egyes csapással egyre közelebb került ahhoz, hogy kiloccsantsa Aram
agyvelejét.
Thalyssra pillantott, aki a karám szélénél állva éber tekintettel figyelte a
párbajt. Makasa bízott benne, hogy ha úgy alakul, a druida közbeavatkozik,
így neki nem kell felfednie magát. Ám az éjelf hirtelen elmosolyodott.
Vajon mit láthatott? – Makasa ismét Aram felé fordult, aki időközben
futásnak eredt. Menekülni kezdett a gnoll elől!
A tömeg, amely elnémult, amikor Marcang hevesen támadásba lendült,
most ismét nevetni kezdett.
 Kissé megkésve ugyan, de Marcang üldözőbe vette az ellenfelét, aki
körberohant az arénában. Ám a gnoll minden egyes lépésnél mind jobban
szégyenkezett, és ezzel együtt egyre dühösebbé vált.
Aram nem Marcang elől próbált elmenekülni, hanem időt akart nyerni
magának, hogy gondolkodhasson, és előállhasson valami stratégiával, de
legalábbis egy többé-kevésbé elfogadható tervvel, hogy mi legyen a
következő lépése.
Az arénában megtett második kör során hirtelen egy vad ötlet kezdett
körvonalazódni az elméjében. Nem tűnt a legjobbnak, de csak ezt tudta
kitalálni, ezért azonnal hozzá is kezdett a megvalósításához.
Előrevetette magát, és továbbgördült a homokon. Hogy ne botoljon el
benne, Marcang megtorpant. Aram felpillantott, a tekintetük találkozott.
Marcang ismét elkeseredettnek tűnt, ennek ellenére a feje fölé emelte a
bunkósbotot, felkészülve arra, hogy bezúzza Aram koponyáját.
Épp, mielőtt a husáng lesújtott volna, a fiú felemelte a viaszosvászonba
csomagolt vázlatkönyvet, amit időközben elővett a zsebéből, és úgy tartotta
maga elé, akár egy talizmánt.
– Óvakodj a mágiámtól! – kiáltotta.
Marcang tétován mozdulatlanná dermedt. A bunkósbot megállt a
levegőben.
Az ogréknak elakadt a lélegzete.
Aram gyorsan feltápászkodott, majd kicsomagolta a könyvet, amit
mindvégig maga és a gnoll között tartott.
A kissé összezavarodott Gordok a trónusáról odakiáltott Wordoknak:
– A fiúnak van varázskönyve?
A hasonlóan összezavarodott Wordok vállat vont.
– Így győzte le Kerskullt! – kiáltotta vissza. – Mókás, ugye?
Gordok átgondolta a hallottakat, majd megfontoltan bólintott.
Úgy tűnt, a történtek a többi nézőt is lenyűgözték, mivel elnémultak, és
lelkesen várták, hogy láthassák, mi következik.
Aram Marcangra szegezte a tekintetét, és bár egyenesen hozzá intézte a
szavait, a közönségre is igyekezett hatást gyakorolni.
– Tudod, hogy ez jó varázslat, ugye? – kiáltotta, jól tudva, hogy a szavai
egészen mást jelenthetnek a tömegnek, mint Marcangnak.
A gnoll bólintott, ám továbbra is felemelve tartotta a bunkósbotot.
– Nem akarnád kockáztatni a varázslatot azzal, hogy bántasz engem,
ugye?
 Marcang megrázta a fejét.
Ekkor azonban egy félszemű ogre bekiabált a nézőtérről:
– A gnoll vakarcs fél egy könyvtől!
A szavak arculcsapásként hatottak Marcangra, akinek a torkából halk
morgás tört elő, és hirtelen előrelendült.
Aram azonban felkészült erre: már odalapozott az utolsó képhez, ami
Marcangot ábrázolta. A tömegnek háttal állva megmutatta a rajzot a
gnollnak, és csak neki.
– Ha még egy lépést teszel, kitépem ezt a lapot a könyvből! Az pedig
rossz varázslat lesz! Hidd el nekem, Marcang, nem akarod, hogy a varázslat
rosszá váljon! Te jó varázslatot akarsz!
A másik némán bólintott.
Aram előrelépett, mire a gnoll elhátrált tőle.
– Engedd le a fegyveredet! – kiáltotta Aram. – Te meg én nem vagyunk
ellenségek!
A bunkósbot lassan leereszkedett.
Makasa nem hitt sem a szemének, sem a fülének.
Bevált!
Hallotta, ahogy az ogrék sugdolózni kezdenek arról, hogy Aram a
varázskönyve segítségével megbabonázta a gnollt.
Bizonyos értelemben valóban így is történt.
Aram még nagyobb kockázatot vállalva áthajította a kardját a
küzdőtéren, majd elkiáltotta magát:
– Dobd el azt a bunkósbotot! Nem szabad használnod a jó varázslat
ellen!
Marcang mosolyogva eleget tett Aram parancsának, és a husáng a
tengerészkardtól pár hüvelyknyire a homokba hullott.
Az ogrék teljesen elnémultak.
Gordok továbbra is zavartnak és igencsak elkeseredettnek tűnt.
Végignézett a többi ogrén, majd Aramra és a könyvre pillantott, aztán
Wordok felé fordult, aki ostoba vigyorral nézte a „mókát”. Végül az öklével
akkorát csapott a trónus kő kartámaszára, hogy az darabokra tört.
– Használj varázslatot! – parancsolta. – Öld meg a gnollt a
varázskönyvvel!
Aram próbált nem összerezzeni, ám a tekintete egy pillanatra elszakadt
Marcangról, ami megtörte a „varázslatot”.
– Öld meg a gnollt a varázskönyvvel! – kiáltotta ismét Gordok.
Marcang megvető tekintettel az ogre király felé fordult.
– Ez nem olyan varázslat! – kiáltotta vissza. – Nem olyan varázskönyv!
 – MICSODA? – üvöltötte Gordok, miközben feltápászkodott. –
MICSODA?
Wordok felé fordult, aki a királyra pillantva zavartan vállat vont.
Az uralkodó mormogva visszaült a trónusra, majd a jobb öklével a bal
tenyerébe csapott, méghozzá olyan erővel, hogy akár húsz kő kartámaszt is
összezúzhatott volna.
– Akkor öljed meg te a fiút! – kiáltott oda Marcangnak.
Aram és Marcang egymásra néztek, aztán mindketten a fegyvereik felé
iramodtak.
A gnoll gyorsabb volt, de az utolsó néhány lépésben le kellett lassítania,
nehogy túlrohanjon a bunkósboton. Aram azonban nem lassított le, mivel
nem a kardja felé tartott, hanem előrevetette magát, és a teljes lendületét
felhasználva az ellenfelének rontott, majd megragadta, és odébb gördült
vele, át a fegyvereken. A hátába nyilalló fájdalom emlékeztette, hogy
Marcang a vele született fegyvereinek köszönhetően továbbra is előnyben
van, ezért – mielőtt a gnoll a karmaival vagy az agyaraival rátámadhatott
volna – Aram mindkét lábát nekifeszítette, aztán teljes erőből odébb rúgta.
A nézők magukhoz tértek a dermedtségből, és éljenezni kezdtek, ami
egy pillanatra elvonta Marcang figyelmét. Aramét azonban nem. A fiú egy
szempillantás alatt talpra ugrott, felkapta a kardot, majd odébb rúgta a
bunkósbotot, és mielőtt Marcang bármit tehetett volna, a gnoll torkához
nyomta a penge hegyét.
Makasa szinte olvasott Aram elméjében.
Képes vagyok rá? – gondolta a fiú. Képes vagyok elvenni ennek a
szerencsétlen lénynek az életét?
Végezz vele! – biztatta teljes szívéből Makasa, ám a lelke mélyén tudta,
hogy az öccse sosem tenne ilyet.
A tömeg ismét elnémult. Az ogrék közül sokan mosolyogtak:
szórakoztatónak találták az összecsapást, még ha az kissé szokatlannak
bizonyult is.
Gordok azonban már kevésbé volt lenyűgözve. Sőt, valójában mintha
utálkozott volna. Megrázta a fejét, és megvetően intett egyet.
– Jól van, fiú, öljed meg a gnollt!
– Nem.
Az ogre király ismét felpattant.
– NEM? – üvöltötte. – NEM?
 Aram diadalmasan elmosolyodott, és elhatározta, hogy kiélvezi a
győzelmét.
– Ez a gnoll nem az ellenségem! – kiáltotta, bár a kard hegyét, biztos,
ami biztos, továbbra is Marcang torkának szegezte. – Nem fogok ártani
neki!
Marcang hangosan felnyögött, ahogy a tömeg gúnyosan kiabálni kezdett.
Esdeklő tekintettel nézett fel Aramra.
– Kérlek, öld meg Marcangot! – morogta elkeseredetten. – Vess véget
Marcang szégyenének!
Aram azonban tovább szőtte a varázslatát.
– Nem! Bátor vagy, és tiszteletet érdemelsz! A barátom vagy! Nem
ölhetek meg egy Erdőmancs gnollt, aki olyan elszántan harcol, mint te! Aki
úgy bizonyította a képességeit, ahogy azt te tetted! Nem ölhetek meg egy
olyan igaz szívű harcost, mint amilyen te vagy!
Marcang ismét felmordult, ám ezúttal büszkén.
A tekintetük találkozott. Valóban valami varázslat kötötte össze őket.
És nem ők voltak az egyetlenek, akikre hatást gyakorolt. A karámban
Thalyss lenyűgözve mosolygott, míg Gyapjasszakáll... Aram szavai
felébresztettek az idős taurenben valamit, amit már rég elfelejtett, és
hirtelen azt vette észre, hogy a kerítésre támaszkodva teljes magasságában
kihúzza magát.
Valamivel távolabb Makasa a fejét ingatta.
Egyszerűen hihetetlennek találta azt, amit Aram tett. De ami a leginkább
elképesztőnek tűnt, hogy a fiú teljességgel Greydonra emlékeztette.
Mivel azonban a társa továbbra is veszélyben volt, a lány nem
mosolyodott el. Ez azonban jókora erőfeszítésébe került.
– Aramnak meg kellene ölnie Marcangot – suttogta beletörődően a gnoll.
– Ha nem teszi, mindkettőjüknek rosszabb lesz.
Aram összehúzta a szemöldökét, aztán alig láthatóan megrázta a fejét.
– Ne feledkezz meg a jó varázslatról! – mondta halkan. – Ma este velünk
van a szerencse... – Hirtelen elhallgatott, amint ráeszmélt, hogy elejtette a
könyvet, mialatt Marcanggal viaskodott. Körbepillantott, és észre is vette a
vázlatkönyvet, ám az csaknem tízlábnyira hevert tőle a homokban. Szerette
volna mielőbb visszaszerezni, hogy a zsebébe rejtse, ahol biztonságban
tudhatta. A kardhegy pár hüvelyknyire eltávolodott a gnoll torkától.
Marcang látta, most lehetősége lenne rávetni magát az ellenfelére, de
már rég nem volt meg benne az akarat, hogy megölje az emberfiút. Ehelyett
morogva megszólalt:
– Rosszabb lesz mindkettőjüknek!
Aram visszafordult Marcang felé, és ismét megrázta a fejét.
Gordok fortyogva figyelte a rövid párbeszédet, aztán mosoly terült szét
az arcán, és ismét leült.
– Nem ölöd meg a gnollt, fiú? – kérdezte nyugodt hangon.
– Nem – felelte Aram, bár kissé összezavarodott, amiért Gordok
viselkedése hirtelen ilyen gyökeresen megváltozott. Az ogre király ugyanis
nagyon elégedettnek tűnt az események ilyetén alakulásával.
Gordok elmosolyodott.
– A rabszolgáknak, akik nem hajlandóak megölni egymást, az Öreg
Félszeművel kell szembenézniük – mondta figyelmeztetően.
Az ogrék jóval hatalmasabb üdvrivalgást hallattak, mint eddig bármikor.
Aram összeszedte minden bátorságát, és dacosan elkiáltotta magát, hogy
mindenki jól hallhassa:
– Jól van! Küldd csak be az Öreg Félszeműt! – Lepillantott, és suttogva
odaszólt Marcangnak. – Ki az az Öreg Félszemű?
 HARMINCADIK FEJEZET

Az Öreg Félszemű

Úgy tűnt, mintha Gordok mosolya szinte szétfeszítené az arcát.

– Hívjátok a Félszeműt! – mondta alig leplezett vidámsággal.
A Széleshátú közelében ácsorgó pocakos ogre a szájához emelt egy
kosszarvból készült jókora kürtöt, és belefújt. Aram addig el sem tudta
volna képzelni, hogy valakinek így kidagadhat az arca!
A kürtszó végigvisszhangzott az egész Komor Pöröly völgyön, és még
azon túl is messzire elhallatszott.
A jelre szinte azonnal mennydörgő üvöltés válaszolt, amelyről Aram úgy
vélte, még a Nyúzó-foknál is tisztán hallották, sőt talán egész Tóvidékig
elhallatszott.
Az alászálló csendben Aram karja teljesen elerőtlenedett, a kard pedig
eltávolodott Marcang torkától. A gnoll nem mozdult meg, csak gyászosan
mordult egyet.
Aram Marcangra pillantott, és mivel úgy tűnt, a gnoll nemhogy támadni,
de még csak feltápászkodni sem akar, átrohant a küzdőtéren, hogy
visszaszerezze a vázlatkönyvét.
Épp csak a zsebébe süllyesztette a viaszosvászonba bugyolált könyvet,
amikor a háta mögül szárnyak suhogását hallotta. Megperdült, és tátva
maradt a szája. Nem Azeroth egyik közönséges madarát látta maga előtt.
Mozdulatlanná dermedt a rémülettől.
– Egy wyvern! – hallatszott Thalyss figyelmeztető kiáltása a karám felől.
A farkasfejű, oroszlánsörényű, skorpiófarkú lény, amelynek hátán
hatalmas denevérszárnyak feszültek, gyorsan közeledett. Hirtelen
magasabbra röppent, majd összezárta a szárnyait, és zuhanórepülésben az
amfiteátrum küzdőtere felé vetette magát.
Aram Marcangra pillantott, aki még mindig a földön gubbasztott, és a
sorsába beletörődve várta a halált. A fiú visszarohant hozzá, talpra rángatta,
és odébb vonszolta. Alig pár pillanattal később a wyvern hátsó lábainak
karmai felszántották a homokot ott, ahol Marcang az imént kuporgott.
A tömeg felmorajlott. Nem volt kétséges, hogy az ogrék kinek fognak
drukkolni a továbbiakban. Buzdítani kezdték a wyvernt, hogy lapítsa ki a
gnollt, és egye meg a fiút.
Aramnak minden erejét össze kellett szednie, hogy ne próbálja meg
minél kisebbre összehúzni magát. Korábban még sosem látott wyvernt, de
úgy hallotta, akkorák, mint a lovak, ez azonban legalább háromszor olyan
nagy volt. Hosszú, szelvényes farkán jókora fullánk meredezett, alatta két
méregtömlővel. Döfésre készen, hipnotikusan mozgott ide-oda. Aram
képtelen volt levenni róla a szemét.
Most tényleg meg fogok halni – gondolta, ennek ellenére sikerült
felemelve tartania a kardforgató karját, míg a másik kezével Marcangot
támogatta, akinek a teljes testsúlya ránehezedett.
– Marcang megmondta Aramnak, hogy jobb, ha megöli – mormogta a
gnoll, legyőzötten lehajtva a fejét.
A szavai azonban kizökkentették Aramot a kábulatból.
– Ugyan már! – kiáltotta. – Marcang sosem tagadja meg a harcot!
A gnoll tekintete találkozott a fiúéval. Elvigyorodott, majd nevetni
kezdett, és teljes erejéből odébb taszította Aramot, átrepítve a fiút a fél
küzdőtéren, ezáltal megvédve őt a fullánk döfésétől.
Aram a földön végiggördülve végül megállt, és még a kardját is sikerült
valahogy megtartania. Feltérdelt, és látta, hogy a wyvern őt keresve teljesen
balra fordítja a fejét. Aram nagyon ismerősnek találta a mozdulatot. A
tóvidéki kandúr ötlött az eszébe, ami mindig a kovácsműhely körül
őgyelgett. Még le is rajzolta azt a macskát, amelynek...
Hát persze! Az Öreg Félszemű! – A wyvern bal szemürege üresen
tátongott.
A fenevad teljesen a prédája felé fordította jókora fejét. Aram eközben
felállt, és Marcangra nézett, aki vigyorogva felemelte a bunkósbotját.
– A neve Öreg Félszemű! – kiáltotta Aram.
– Marcang tudja!
– Nem! Figyelj, az öregfiúnak csak egy szeme van!
– Pontosabban az öreglánynak! – kiáltotta Thalyss a karámból.
– Ezt komolyan most akarjuk megbeszélni? – pillantott Aram az éjelf
felé.
A druida vállat vont.
– Inkább pontatlanul akarsz fogalmazni?
– Rendben! Az öreglánynak csak egy szeme van!
Marcang azonban enélkül is értette: a fenevadnak volt egy gyenge
pontja, amit ők ketten, együtt kihasználhattak.
Makasa a megalit mögül figyelte az eseményeket, készen arra, hogy
szükség esetén közbelépjen, felfedve a jelenlétét.
És egyszer csak megtörtént...
Bár őt nem lehetett könnyen lenyűgözni, ezúttal teljességgel meglepte,
amit látott: a fiú és a gnoll kölyök minden további szó vagy töprengés
nélkül társakká, egy csapattá váltak.
Félszemű Aram felé döfött, ám a támadás túl rövidre sikerült, mivel
Marcang belekapaszkodott a wyvern farkába.
Az ogréknak elállt a lélegzetük.
A wyvern az ép szemével Marcang felé fordult, majd a gnollal együtt
felemelte a farkát, és keményen a földhöz csapta a terhét. De mielőtt a kába
Marcangba mélyeszthette volna a fullánkját, Aram rárontott a fenevadra, és
a kardjával felhasította annak vállát.
Félszemű felüvöltött a fájdalomtól, az ogrék pedig rosszallóan
felmorajlottak. A wyvern azonban ismét körbepillantott, próbálta megtalálni
a fiút.
Ez így folytatódott tovább. Aramnak és Marcangnak vajmi kevés esélye
volt arra, hogy végezzen a wyvernnel, de elég jól elboldogultak ahhoz, hogy
Félszemű se tudjon végezni velük: előbb az egyik ellenfele támadt rá, aztán
a másik.
Gordok végre kezdte élvezni a látványosságot. Szerette, ha a rabszolgák
megállják a helyüket a harcban. Ha hívatták, Félszemű rendszerint gyorsan
szétmarcangolta az ellenfeleit, ennek ellenére az ogre király egy kicsit
tartott attól, hogy a küzdelem kellemetlen végkifejlettel zárul.
A wyvern azonban a termetéhez képest csak karcolásokat szenvedett, és
a két rabszolga nem folytathatta a végtelenségig ezt a kis játékot. Gordok
tudta, hogy a háziállata végül győzni fog, a lázadó rabszolgák pedig
szörnyű halált halnak.
Makasa is tisztában volt azzal, mi várhat a foglyokra, és úgy vélte,
alighanem eljött az ő pillanata. Ha most közbeavatkozna, és gyorsan
végezne a szörnnyel, átdöfve a szívét a szigonyként használt karóval, akkor
a kitörő zűrzavar jó esélyt kínálna arra, hogy Arammal elmeneküljenek a
szarvasbikává változó Thalyss hátán.
Egy kicsit kijjebb araszolt a megalit mögül, és megpróbálta elkapni a
druida tekintetét anélkül, hogy mások figyelmét is felhívta volna magára.
Thalyss figyelme azonban másfelé összpontosult. Mormogó bácsi előtt
guggolt – Makasának háttal és murloc nyelven beszélgetett vele. Tudta,
hogy a wyvernek és az ogrék a történelem folyamán sosem léptek
szövetségre egymással.
Miért szolgálta mégis Félszemű Gordokot?
Mormogó válaszul a közelben magasodó töviskupolára mutatott...
Félszemű eközben oldalra fordult, hogy a karmaival Aram felé csapjon,
Marcang azonban a bunkósbotjával lecsapott a fenevad fullánkja alatti
érzékeny méregtömlőre.
A wyvern vérfagyasztó üvöltést hallatott, ami már-már emberinek tűnt.
A fenevad felröppent, és a szárnyaival verdesve megfordult a levegőben,
hogy lecsapjon a gnollra. Aram közvetlenül a szörnyeteg alatt találta magát,
ezért felfelé döfött a kardjával. De mivel túl magasan lebegett – vagy a fiú
volt túl alacsony a wyvern csupán egy kis szúrást érzett, a fájdalomra
viszont felfigyelt.
Miközben a szárnyaival csapkodva a levegőben tartotta magát,
merőlegesen a föld felé fordult. Az agyaraival Aram felé kapott, épp csak
elvétve a fiút.
Félszemű hatalmas feje ismét felfelé lendült, az ifjú kalandozó pedig
anélkül, hogy átgondolta volna, mit is tesz, felnyúlt és megragadta a wyvern
szőrzetét. A szörnyeteg felemelte a földről.
Felháborodva, amiért egy potyautas lóg a szakállán, a teljes testsúlyával
húzva lefelé az állát, Félszemű hátralendítette a fejét.
Aram átrepült a levegőn, és egyenesen a wyvern tarkóján landolt. Arccal
a szörnyeteg hátsó fertálya felé nézett, a fullánkban végződő farok pedig ott
imbolygott előtte, a két csapkodó szárny között. Ha a wyvern most próbálta
volna megszúrni, Aramnak csak le kellene ugrania, így a szörny önmagát
sebesítette volna meg. Nem tudta, hogy a wyvernek immunisak-e a saját
mérgükre, de egyelőre nem volt más terve.
A fullánk azonban nem csapott le. Félszemű ehelyett megpróbálta
lerázni magáról a fiút, aki a szabad kezével megmarkolta a fenevad
sörényét, és az életéért küzdve kapaszkodott.
Az ogrék – köztük Gordok is – e pillanatban mindnyájan talpra ugrottak.
A wyvern hátán ülő fiú látványa példátlan és izgalmas látvány volt.
Valahányszor a szörnyeteg megrázta a fejét, a nézők azt várták, hogy Aram
lerepül róla. Néhányan még a karjukat is kinyújtották, hogy elkapják a fiút,
bár azt nem tudták, azután mihez is kezdenének vele.
Marcang, Thalyss, Gyapjasszakáll és a murlocok is megbabonázva, tátott
szájjal nézték Aramot és Félszeműt.
Makasa olyannyira meglepődött, hogy egy pillanatra a nyílt színen
találta magát, ahol bárki megláthatta volna. Gyorsan orvosolta e hibát, bár a
gondolatai hevesen kergették egymást. Nem tudta, hogyan is kellene
kimenekítenie Aramot ebből a váratlan helyzetből, és imádkozott, a fiúnak
legyen valami ötlete, amivel kimentheti magát.
Aramnak nem jutott más az eszébe azonkívül, hogy megpróbálja levágni
a szörnyeteg fejét, de még ha elég erős is lett volna ehhez, nem tudta,
hogyan is kellene tartania hozzá a kardját. Miközben elkeseredetten
kapaszkodott, nehogy a wyvern ledobja magáról, igyekezett alaposabban is
áttanulmányozni a problémát, és észrevett valamit a fenevad sörénye alatt.
A kardforgató kezével félrehúzta a szőrt, így már látta, mi is az: egy szöges
nyakörv volt, ami belemart Félszemű nyakába. Amikor visszahúzta a kezét,
azt a lény vére borította, és ráeszmélt, hogy a wyvernt alighanem állandó
fájdalom gyötörte.
Félszemű hirtelen már nem tűnt szörnyetegnek a számára. Aram művész
elméjét olyan részletek rohanták meg, amelyekkel eddig nem tudott
foglalkozni, mivel a harcos elméjét túlságosan is lekötötte a feladat, hogy
megpróbáljon életben maradni.
A wyvern pofája szürke volt. Öregnek, fáradtnak és soványnak tűnt, a
testét pedig sebek borították. Láthatóan nem volt ereje teljében: lassan
mozgott, és csak rövid, gyors kitörésekkel támadott.
Aramnak átfutott az elméjén a gondolat, hogy a wyvern is csak rabszolga
az arénában. Már nem akarta bántani Félszeműt, de azt sem szerette volna,
hogy a lény végezzen vele.
De talán... – A nyakörv alá csúsztatta a kardja pengéjét, és teljes erejéből
feszíteni kezdte a fegyvert. Elmosolyodott, ahogy eszébe ötlött egy
gondolat. Tövissel a tövis ellen!
A nyakörv kettévált, majd ahogy Félszemű megrázta a fejét, próbálva
lerázni magáról Aramot, a szíj lecsúszott a wyvern nyakáról, és tompa
puffanással a homokra hullott.
Aramot leszámítva csak két teremtmény látta át a történtek jelentőségét:
Félszemű hirtelen aláereszkedett, Gordok pedig bosszankodva felmordult.
Aram lecsusszant a wyvernről, ám a biztonság kedvéért ezt a lény bal
oldalán tette. Miközben a hatalmas fenevad feléje fordította a fejét, hogy a
láthassa a jobb szemével, a fiú elhátrált, és a kardját a föld felé szegezte,
hogy ne tűnjön fenyegetőnek.
 Marcang, bár nem tudta, mi történhetett, de érezte, hogy valami
megváltozott, ezért óvatosan előrearaszolt, hogy csatlakozzon az
emberfiúhoz.
A tömeg, akárcsak Thalyss és a többi fogoly, néma maradt.
Makasa kényszerítette magát, hogy a megalit mögött maradjon. Úgy
tűnt, Félszemű immár nem akarja olyan elszántan kizsigerelni és felfalni
Aramot, mint néhány pillanattal korábban.
A wyvern lassan előrelépett, mire Aram látványos mozdulattal
félrehajította a kardját.
– Mit művelsz...? – szólalt meg Marcang.
– Csitt! – Aram felemelte és tenyérrel felfelé előrenyújtotta a kezét.
Félszemű fújtatva tett még egy lépést előre. A farka továbbra is
támadásra készen ide-oda mozgott. Aram azonban előrelépett, a wyvern
pedig megszaglászta, aztán leengedte a farkát, ami halkan puffant a
homokon...
Gordok, aki egész eddig némán fortyogott, végül hangosan felcsattant:
– Félszemű!
Mivel a wyvern nem vett tudomást róla, Gordok dühösen ismét
elkiáltotta magát, ezúttal jóval hangosabban:
– FÉLSZEMŰ!
A wyvern lassú mozdulattal az ogre király felé fordította ép szemét.
Gordok a lény felett gyakorolt hatalmának valódi forrására, a
töviskupolára mutatott az ujjával.
– ÖLJED MEG ŐKET! AZONNAL!
Félszemű megadóan leengedte a fejét, majd ismét a leendő prédái felé
fordult, és feléjük szegezte a fullánkját, bár Aram számára úgy tűnt, mintha
vonakodna engedelmeskedni a parancsnak.
Ekkor hirtelen kürtszó harsant.
Minden tekintet a pocakos ogre felé fordult, aki a közeli kőtömbön
heverő kürtre mutatva megszólalt:
– Nem én voltam!
A kürt ismét felharsant, és hirtelen mindenki ráeszmélt, hogy a hang a
kapu felől jön...
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Szem előtt elrejtve

A Rejtőzködők úgy döntöttek, felfedik magukat.

Zathra az ogre csapat nyomait követve hamarosan rábukkant az
emberlány nyomaira is: ő szintén az ogrékat követte.
– Tehát a lánynak sikerült elmenekülni – suttogta Valdread. –
Lenyűgöző!
– Téged nagyon könnyű lenyűgözzzni, Elhagyott – sziszegte Ssarbik. –
Azzz, hogy valaki elssszökjön néhány ogre elől, nem igényel különlegesss
képessségeket.
Throgg összehúzta a szemöldökét, de egy szót sem szólt.
– Induljunk tovább! – mondta Malus.
Meneteltek még egy mérföldet, majd az ogrék lábnyomai között hirtelen
felbukkantak a fiú és az éjelf lábnyomai is.
– Nos, legalább nem haltak meg – jegyezte meg hűvösen Malus.
– De lehet, hogy mostanra már végük – javította ki Zathra. – Legalább
három órával járunk mögöttük.
– Akkor menjünk gyorsabban! – mondta Malus. – Az iránytű csak addig
van biztonságban, amíg a fiú életben van és magánál rejtegeti. Ha meghal,
akkor az ereklye bárhova elkeveredhet.
Nélküle pedig valószínüleg sosem érek célt – tette hozzá gondolatban. És
ha nem érek célt, akkor minden, amit eddig tettem, semmivé lesz.
Zathra gyorsított az iramon, ám Ssarbik végül „egy kisss pihenőt” kért.
Malust csábította a gondolat, hogy hátrahagyja az arakkoát, és komoran elő
is állt ezzel a fenyegetéssel, de közeledett az éjszaka, ami korlátozta Zathra
képességeit, ezért végül beérte annyival, hogy előreküldték Trappot.
Mielőtt megvirradt volna, már ismét az ogrék nyomában voltak. Ssarbik
azonban folyamatosan „fáradtssságra” panaszkodott, ezért Malus szólt
Throggnak, tegye le a murlocot, és inkább az arakkoát vegye a vállára.
Miközben Valdread kibogozta Murcit a hálóból, Malus megfenyegette a kis
teremtményt, hogy ha nem tartja a lépést, akkor végeznek vele. Ám az apró
lény gyorsan maga köré tekerte a hálóját, és fürge léptekkel, nem kevés
elszántsággal követte az élen haladó trollt.
A facövekekkel teletűzdelt hegygerincnél végül utolérték Trappot.
Zathra beszélt a kedvencével, majd összevetette a kapott értesüléseket a
saját megfigyeléseivel.
– Az ogrék végighurcolták a fiút és az elfet a gerincen. Trapp azt
mondja, az út mentén végig őrposztok állnak.
– Mi van az ifjú hölggyel? – kérdezte a báró. – Flintwillel?
– Az ő nyomai ottan e’tűnnek – mutatott Zathra a cövekek sorai felé.
– Ott? – kérdezte gúnyosan Ssarbik. – Azzz lehetetlen!
– Mint mondtam, az a hölgy lenyűgöző – mosolyodott el a csuklyája
alatt Valdread.
– Tartsd csukva a szádat! – mormogta Malus.
– Senki se’ kíváncsi egy nyálcsorgató élőhó’ttra – értett egyet a
kapitánnyal Zathra.
Valdread bólintott, jelezve, érti, mire akar célozni a nő.
– Igen, a nyálcsorgatás miatt mi, hullák valóban különösen ostobának
tűnhetünk. Másrészről azonban biztosra veszem, hogy az olyan elbűvölő
alakok, mint ti, ettől szemernyit sem tűnnének ostobábbnak.
Throgg megpróbálta kivenni széles kését a tokból, ám Ssarbik útban
volt, ezért véletlenül az arakkoa nyakát ragadta meg.
– Engedj el! – visította a madárlény. – Engedj el!
– Bocsánat – mondta nyugtalanul az ogre. – De Throgg ki tudja vágni a
kis cövekeket. A nagyokat pedig kihúzza a földből.
Malus megrázta a fejét.
– Észrevennének minket. Tehát meg is könnyíthetnénk az életünket
azzal, hogy a gyors, egyenes úton megyünk!
Így hát Azok, Akik Rejtőzködnek, úgy döntöttek, felfedik magukat.
Az első pár őrtorony mellett gond nélkül el tudtak haladni, hála Zathra
számszeríjainak, amelyek gyorsan és hang nélkül végeztek az őrszemekkel.
A negyedik őrszem azonban különösen ébernek bizonyult, és jó néhány
lándzsát tartott a keze ügyében. Az első dobásával hátrább kényszerítette
Malus csapatát, de mielőtt riadót fújhatott volna a kürtjével, Ssarbik
kántálni kezdett:
– Mi vagyunk Azzzok, Akik Rejtőzzzködnek. Mi vagyunk azzz Árny
utazzzói. Ssszolgálunk, ésss hódítunk. Amit meghódítunk, azzzt
felperzzzseljük! Felperzzzseljük a messster akaratára! Felperzzzseljük a
Rejtőzzzködők akaratára! Lángolj! Lángolj!
 Az őrtornyot árnyszerű, indigókék és sötétlila lángnyelvek ölelték körül,
majd viharos gyorsasággal elemésztették. Az ogre őr kénytelen volt
menekülőre fogni, de mivel eluralkodott rajta a félelem, rossz oldalon ugrott
le, és belezuhant a facövekek erdejébe. A Rejtőzködők otthagyták, akár egy
torz, ám nem túl hatásos madárijesztőt, mivel perceken belül dögevő
madarak ereszkedtek alá, hogy a halott ogre társaságaként szolgáljanak.
Így haladtak tovább, amíg el nem érték a kaput, ahol végül felfigyeltek
rájuk, és egy kürt kétszer is felharsant. A kapu bezárult előttük, a két
oldalán magasodó őrtornyokból pedig vaskos lándzsák és karcsú
hajítódárdák áradatát zúdították alá, sakkban tartva a Rejtőzködőket. Ezért
Zathra előreküldte a kedvencét a cölöpök sorain át. Trapp odakúszott az
egyik őrtoronyhoz, és észrevétlenül felmászott a tetejére, hogy megmarja az
őrszemet, aki néhány pillanat múlva levegő után kezdett kapkodni, majd
összeroskadt, és heves remegés közepette kiszenvedett.
Throgg arca elkomorodott, amiért ennyi ogre élete veszett oda, ennek
ellenére egy szót sem szólt.
Malus odabiccentett Valdreadnek, aki vakmerően előrerohant, és mászni
kezdett felfelé a másik őrtornyon, majd hamarosan úgy nézett ki, mint egy
hajítódárdákkal teletűzdelt tűpárna. Ám ez még csak le sem lassította. Az
őrszem meghökkent a látványtól, de tovább szórta rá a dárdákat, egészen a
keserű végkifejletig, amikor is a báró előhúzta a kardját, és az ogre feje
alázuhant.
Zathra követte skorpió kedvencét az első őrtoronyra, ahonnan mindkét
számszeríjával lőni kezdte a kapu belső oldalán álló ogrékat. Ezzel jó
fedezetet nyújtott Valdreadnek, aki mászni kezdett lefelé a létrán, ám a
türelmét elvesztve inkább aláugrott, kihagyva az út utolsó szakaszát. A jobb
lába leszakadt a földet érés erejétől, de karnyújtásnyi távolságban landolt
tőle. Az ogrék megrökönyödve nézték, ahogy az élőhalott a helyére illeszti
a lábát, majd ugyanilyen tekintettel bámultak a báróra, amikor az – ismét
járóképessé válva – munkára fogta a kardját.
Malus követte Valdreadet, és hamarosan ő is lemászott a létrán. Eközben
Zathra és az Elhagyott végeztek az utolsó pár őrrel, a kapitány pedig
kinyitotta a kaput.
Ezalatt Throgg a murlockal a nyomában a kapu felé gyalogolt, Malus és
a többiek tarthattak egy rövid pihenőt.
Valdread, miközben kihúzott a vállából egy hajítódárdát, a fejét
félrebiccentve kimondta, amin Malus is töprengett:
 – Fura kis teremtmény! Megragadhatta volna a lehetőséget, hogy előlünk
és az ogrék elől egyaránt elmeneküljön. Ehelyett továbbra is követi
Throggot az események sűrűjébe.
Malus bólintott. A kétéltű persze nem harcolt, inkább csak próbálta
elkerülni, hogy megöljék.
De akkor is... – töprengett Malus. Miért nem menekült el?
A gondolatait Ssarbik zavarta meg, aki utolsóként óvakodott át a kapun,
miután Throgg a buzogánykezével szétloccsantotta az utolsó őr fejét. Az
arakkoa megvető pillantással Malus felé fordult.
– Gcsak áccsorogsssz ott? – sziszegte. – Nem neked kellene vezzzetned
a rohamot?
Malus, mintha csak mellékesen tette volna, visszakézből lekevert egy
pofont Ssarbiknak, majd elindult a völgy felé.
Valdread szórakozottan felsegítette a madárlényt.
– Te sosem tanulsz – jegyezte meg a báró. – Őszintén szólva, nem
lehetek elég hálás neked, amiért ilyen jól elszórakoztatsz.
Zathra teli szájjal felnevetett, míg Throgg úgy igyekezett eltakarni a
mosolyát, hogy a buzogányával megvakargatta a homlokából előmeredő
szarvat.
– Tartsátok a lépést! – parancsolt rájuk Malus.
A többiek követték a kapitányt.
– Arkus! A kapuhoz! Öljétek meg a betolakodókat! – kiáltotta Gordok. –
Wordok! Vidd vissza a rabszolgákat a karámba!
A király parancsot adott, hogy hozzák a páncélját és a fegyvereit, majd
lekevert egy pofont az ogre lánynak, mivel túl lassúnak találta.
Egy páncélba öltözött kerek fejű ogre – aki feltehetően Arkus lehetett – a
harcosok egy csapatával a kapu irányába tartva elindult felfelé a
domboldalon.
Wordok és három másik őr – Félszeműről tudomást sem véve –
egyenesen Aram és Marcang felé indult. A gnoll készen állt felvenni velük
a harcot, Aram azonban a válla felett hátrapillantva látta, a karámnál álló
két őr időközben felkészült arra, hogy feléjük hajítsa a lándzsáját, a hátukat
véve célba. A fiú Marcang karjára tette a kezét, és halkan megszólalt:
– Nem most! De megígérem, hogy hamarosan.
Mintha csak a saját akarata ellen cselekedne, Marcang leengedte a
fegyverét.
Wordok gyorsan elvette a gnolltól a bunkósbotot, majd felkapta Aram
kardját, és mindkét fegyvert bedobta egy közeli hordóba. A többi őr
eközben visszaterelte Aramot és Marcangot Thalysshoz, Gyapjasszakállhoz
és a murlocokhoz.
Az öreg tauren odabicegett Aramhoz, és megborzolta a haját.
– Ezt nevezem, fiam! – mondta, majd néhány taur-ahe szót kiáltott.
Félszemű Gyapjasszakáll felé fordította a fejét, és morogva válaszolt
valamit.
– Érti, amit mondasz? – kérdezte döbbenten Aram.
– Persze, hogy érti, fiam! Talán valami ostoba vadállatnak hitted?
– De akkor miért van itt? Hiszen nincs leláncolva!
– Azt hiszem, én tudom a választ – lépett oda hozzájuk Thalyss, majd
félrevonta a fiút, és suttogva folytatta. – Makasa itt van.
– Itt van? Hol?
A druida lecsitította.
– Odafent rejtőzik, a nagy állókő mögött. Többször próbálta elkapni a
tekintetemet.
Aram az említett irányba sandított, de nem látta a lányt.
– Próbálta?
– Párszor kis híján lerohant, hogy segítsen neked. Csak annyira lett volna
szüksége, hogy biztosítsam a támogatásomról. De csak megölette volna
magát, te pedig amúgy is inkább barátkoztál.
– Valóban azt tettem volna?
Thalyss nagyot nevetett.
– Te minek neveznéd? – A választ meg sem várva folytatta. – Figyelj,
van valami odaát, a töviskupolában! Gordok azzal bírja engedelmességre
Félszeműt. Úgy vélem, jelenleg csak emiatt engedelmeskedik neki. Mert az
egészen biztos, hogy a szöges nyakörv, amit levettél róla, nem tartotta volna
itt. Azt hiszem, az csak azért volt rajta, hogy emlékeztesse arra, amit az
ogrék a kupolában tartanak.
– És az... micsoda?
Thalyss elmondta, Aram pedig bólintott, próbálta a helyére illeszteni az
új értesülést. Aztán hirtelen összeállt előtte a kép, és odaintette magához a
többi foglyot, akik szó nélkül engedelmeskedtek.
– Figyeljetek! – mondta nekik. – Készen álltok, hogy elhagyjátok ezt a
helyet?

*
 Gordok már szinte teljesen felöltötte a páncélját. A közelben öt ogre nő
állt a fegyvereit tartva: ketten kellettek ahhoz, hogy elbírják a kétélű
csatabárdot, és még ketten a láncos buzogányához, míg az ötödik – a fiatal
lány – egy görbe kést tartott, ami majdnem akkora volt, mint egy rövidkard.
A király előreintette a lányt, de szinte azonnal durván hátra is lökte,
ahogy meghallotta a csatazajt.
– Úgy tűnik, Gordoknak mégse’ lesz szüksége a fegyvereire – mondta
széles mosollyal. – Arkus teszi a dolgát.
A sötétségből hirtelen egy gömbölyű tárgy repült elő, ami Gordok fölött
átsuhanva a küzdőtérre zuhant, ahol pattant néhányat, majd továbbgördült,
és végül megállapodott Félszemű előtt.
– Mi az? – kérdezte Wordok, aki a karámnál állva nem látta a tárgyat.
Gordok nem válaszolt. Ahogy senki más sem azok közül, akik jól látták,
mi az.
A wyvern az ép szemével lepillantott a kerek tárgyra, majd hirtelen
előrelendítette a fullánkját és felnyársalta vele, aztán a magasba emelte,
hogy mindenki jól láthassa.
Arkus feje volt az.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Nagy tétek

A már nem igazán Rejtőzködők kiléptek a fáklyák fényébe, majd

megálltak az amfiteátrum tetejénél, hogy felmérjék a helyzetet. Malus még
egy egész ogre klánnal is magabiztosan szállt volna szembe, de a hatalmas
wyvern láttán – ami a karmaival, az agyaraival és a mérgező fullánkjával a
levegőből is képes volt támadni – hirtelen tétovázni kezdett. Ennek ellenére
a fiú, akit bezártak egy rabszolgakarámba, nem tűnt túlzottan megviseltnek.
Vagyis jó esély látszott arra, hogy még mindig nála van az iránytű.
A Rejtőzködők vezére gyorsan elkezdte felvázolni a tervét, ám ekkor a
legnagyobb termetű ogre megszólalt:
– Gordok, a Gordunni Komor Pöröly klán királya követeli, hogy a
betolakodók árulják el, miért jöttek ide meghalni!
Malus végigmérte a nehézpáncélzatú ogre uralkodót, és egy pillanat alatt
megváltoztatta a stratégiáját.
– A fiúért jöttünk – mutatott Aramra. – Csak rá van szükségünk. Nem
így van, fiú?
Aram jól tudta, mit jelentenek Malus szavai.
A kalózkapitány Murci vállára tette a kezét. A murloc élt, és szélesen
vigyorgott, szinte eszeveszetten örülve annak, hogy láthatja Aramot és
Thalysst, valamint a nagynénjét és a nagybátyját.
Igazság szerint Aram is rendkívül örült annak, hogy viszontláthatja
Morcit. Csakhogy a murlocra halál várt, ha Malus nem kapja meg az
iránytűt. Miután oly sok mindent elveszített, Aram számára e pillanatban
kis barátja élete a világon minden másnál fontosabbnak tűnt.
– Igen, csak rám van szükségetek – mondta Aram, és rámosolygott a
murlocra.
Gordoknak azonban megvolt a maga véleménye.
– Betolakodtatok Gordok földjére! – intett a kapu felé, majd Arkus fejére
mutatott, ami továbbra is Félszemű fullánkján díszelgett. – Megöltétek
Gordok harcosait! Most pedig Gordok rabszolgáit akarjátok? – szegezte az
ujját Aramra.
 – Igen – felelte Malus.
– Mi a neved, betolakodó? – morogta Gordok.
– Malus.
– Talán épp ez a baj veled! – kiáltotta Aram. – Hogy Mamlasznak
neveztek el! Nem csoda, hogy ilyen ügyefogyott vagy!
Malus kuncogni kezdett.
– Nagyon hasonlítasz az apádra, Aramar Thorne! Olyan vagy, mint
amilyen ő volt, mielőtt végeztem volna vele!
Odalent, a rabszolgakarámban Aram érezte, hogy a vér az arcába fut.
Odafent, a megalit mögött Makasa ugyanezt érezte, de mindketten tartották
a szájukat, és nem mozdultak.
Gordoknak nem tetszett, hogy nem vesznek róla tudomást, és kihagyják
a beszélgetésből. Elvárta és megkövetelte a neki kijáró figyelmet. Ez a
legkevesebb, tekintettel a tényre, hogy a wyvern hallótávolságon belül volt,
az ogrék pedig immár teljesen körülvették Malus csapatát.
– Malus készen áll a halálra? – kiáltotta.
– Ha átadod a fiút, akkor a továbbiakban senki másnak nem kell
meghalnia.
Gordok látványosan megszámlálta a Rejtőzködők csapatát, amelybe
Murcit is belevette, Trappot azonban nem, mivel ő visszatért a helyére,
Zathra páncélja alá.
– Egy, kettő, három, négy, öt, hat! Ennyinek kell még meghalnia! Aztán
Gordok megöli és megeszi a fiút! Mer’ a fiú Gordoké, nem pedig Malusé! –
A király felemelte a karját, jól tudva, hogy amikor leengedi, az idegenek
meghalnak.
Malusnak azonban már megvolt a saját terve.
– Ez esetben kihívlak téged, Gordok! Idegenek törtek át a kapudon, és
megölték a harcosaidat! Elbuktál, mint a Gordunni Komor Pöröly klán
királya! Az orkoknak van egy rituáléjuk, amit úgy neveznek: mak’gora!
Párbajra hívás! Úgy hiszem, az ogréknál is él ez a hagyomány! Ezért én,
Malus, párbajra hívlak ki téged, Gordok! Kihívlak a vezéri címért!
– A kis Malus emberke kihívja a hatalmas Gordokot?
– Igen! Talán megtagadod? Félsz szembenézni velem?
– Ember nem hívhassa ki Gordokot! Csak ogre hívhassa ki Gordokot!
Malus Throggra pillantott, aki zavartan nézett vissza rá. A kapitány,
elkeseredve az ogre ostobasága láttán, hangosan felkiáltott:
– Akkor egy ogre fogja kihívni Gordokot!
 Throgg végre megértette, mit akar a kapitány, ezért előrelépett.
– Throgg, a Csonka Kéz klánból kihívja Gordokot, a Gordunni Komor
Pöröly klánból!
Az összes hallótávolságban levő ogre felbolydult, az amfiteátrumban
pedig sugdolózás moraja csapott fel.
– A Csonka Kéz nem is ogre klán, hanem ork! – Gordok hangjában most
először érződött az aggodalom halvány nyoma.
Throgg elmosolyodott, és büszkén felemelte vértől borított
buzogánykezét.
– Throgg ogre! De Throgg Csonka Kéz is!
Malus is elmosolyodott: Gordok csapdába esett! Ha megtagadja a
kihívást, az egész klánja előtt elveszíti a tekintélyét. Különösen akkor, ha
parancsot ad arra, hogy végezzenek Malus csapatával. Az ogre királynak
nem maradt más választása, mint elfogadni a párbajt. Malus pedig tudta, ha
viadalra kerül a sor, akkor jók az esélyeik.

Félszemű nagyot ásított, majd leheveredett, és a mellső mancsaira tette a

fejét. Aztán lerázta a fullánkjáról Arkus fejét, ami az arénán átgördülve a
pocakos ogre előtt állt meg, aki idegesen odébb rugdosta, vidám nevetésre
sarkallva Marcangot és Gyapjasszakállt. A nevetés ragadósnak bizonyult, és
a murloc foglyok is csatlakoztak hozzá, ahogy Murci, Throgg és Valdread
is. Malus nem látta, mi váltotta ki a jó hangulatot, ám feltűnt neki, hogy
Gordok zavarban van, ezért kényszerítette magát, ő is felnevessen, majd a
tekintetével jelzett Zathrának és Ssarbiknak is, akik kényszeredetten ugyan,
de követték a példáját. Thalyss és Aram hasonló gondolatmenetet követően
szintén kacagni kezdtek.
Az egész amfiteátrumon nevetés futott végig, míg végül már minden
jelenlévő hahotázott, kivéve Makasát, Félszeműt és magát Gordokot.
– Elég! – dörögte Gordok. – Kihívás elfogadva! Gordok megküzd a
Csonka Kéz ogréjával, és megöli!
Throgg előrelépett, Malus azonban felemelte a kezét.
– Throgg úgy döntött, Malust nevezi ki bajnokának, hogy megküzdjön a
nevében! – jelentette be.
Aram látta, ahogy Throgg arca megnyúlik.
 Most Gordokra került a nevetés sora.
– Ez igaz? A nagy Throgg, a Csonka Kéz klánból nem harcol? A kis
Malus emberkét küldi harcba maga helyett?
Malus úgy vélte, Throgg talán le tudná győzni Gordokot, ennek ellenére
az esélyek nem igazán tetszettek neki. Jobban szerette volna személyesen
intézni a párbajt. Részben mert inkább bízott a saját kardjában, erejében és
képességeiben, mint bármilyen más teremtményében, legyen az élő vagy
holt, származzon akár Azerothról vagy Peremföldről. Részben viszont azért,
mert tudta, ha a sors valami különös fordulata révén veszítene, akkor végre
nem kellene tovább aggódnia a következmények miatt. Akkor végre semmi
miatt sem kellene aggódnia. Malus ezzel nagyon is ki volt békülve.
– Malus harcol Throgg helyett! – mondta nyugodt, ám határozott
hangon. – Mondd meg neki!
Throgg mély lélegzetet vett, és a homlokát ráncolta, de végül Gordok
felé fordult, és elkiáltotta magát:
– Malus harcol Throgg nevében! Mert Gordok nem érdemes arra, hogy
Throgg megküzdjön vele! – tette hozzá gyorsan.
Gordok felüvöltött dühében, de a szavait nem lehetett érteni.
– Gordok megöli a kis Malus emberkét! – kiáltotta végül. – Aztán
megöli Throggot is! Aztán megeszi a fiút!
Aram fanyarul elmosolyodott. Legalább nem feledkeztek meg róla!
Perceken belül mindent elrendeztek.
Félszeműt kiterelték a küzdőtérről, és most a rabszolgakarámnak a
töviskupolához legközelebbi oldalán ücsörgött.
Murci őrizetét Valdreadre bízták, aki az amfiteátrum hátuljában ácsorgott
Throgg, Zathra, Thrapp és a panaszkodó Ssarbik társaságában.
– Ezzz azzz egésssz ssszükssségtelen! – sziszegte. – Minket nem a fiú
érdekel, hanem azzz iránytű!
Valdread szórakozottan az arakkoára pillantott.
– Ezek szerint van valami más terved, hogyan szerezhetnénk meg az
iránytűt?
Ez elhallgattatta Ssarbikot.
A karámban Mormogó próbálta lecsillapítani Morcost, aki
örömkönnyeket hullatott, amiért Murci nem halt meg. Korábban próbálta
meggyőzni a feleségét arról, hogy az ostoba unokaöccsük már bizonyosan
nem él, de a bolond nőstény nem hallgatott a józan ész érveire, ami titkon
Mormogóban is fenntartotta a reményt.
 Gyapjasszakáll odabicegett Aramhoz.
– Nos, ennyit a tervedről, fiam – suttogta.
– Ez semmin sem változtat – súgta vissza Aram.
Marcang hangosan felnevetett, és meglapogatta Aram hátát, kiszorítva a
fiúból a szuszt.
Eközben Thalyss végre hajtandó volt elkapni Makasa tekintetét, és
szavak nélkül, néhány kézmozdulattal elmutogatta neki, maradjon, ahol
van, és várjon a jelre. Aztán a karámnak arra a részére mutatott, ahol
Félszemű üldögélt, és jelezte a lánynak, hogy abból az irányból jöjjön.
Makasa ellenezte az ötletet, ám a druida ragaszkodott a tervnek ehhez a
részéhez, ezért a lány végül engedett neki.
A küzdőtéren Gordok könnyed mozdulattal, fél kézzel megforgatta a
kétkezes csatabárdot, míg a másikban a láncos buzogányt szorongatta. A
hosszú, görbe tőrt a derékszíja alá tűzte. Így nézett szembe Malusszal, aki
még a kardját sem húzta elő a hüvelyéből.
– A győztes kapja a klánt és a fiút – mondta Malus.
– A győztes megtartja a klánt és megeszi a fiút – javította ki Gordok, aki
mostanra igencsak magabiztossá vált. Mivel hallott már ezt-azt a Csonka
Kézről, úgy vélte, Throggal akadhattak volna gondjai. De ez az ostoba kis
Malus emberke nem lehetett komoly ellenfél a számára. Gordok vért akart
ontani, és mindössze amiatt aggódott, hogy a küzdelem túl rövid lesz, ezért
még csak meg sem fog éhezni közben. Mielőtt eljött volna az
amfiteátrumba, megevett két egész vadkant. Kínos lett volna a számára, ha
nem tudná megenni a fiút, mielőtt véget érne a nap.
– Ameddig minden szabályosan zajlik – felelte nyugodtan Malus.
Wordok és az őrök egy maroknyi lándzsással kiegészülve továbbra is a
karámot őrizték, míg Throggot és a többieket ogre harcosok három
koncentrikus köre vette körül. A Gordunni Komor Pöröly klán többi tagja
szinte szó szerint tűkön ült.
Gordok jelzett a pocakos ogrénak, akinek kidagadt az arca, amint a
kürtjébe belefújva hírül adta, hogy kezdetét vette a mak’gora.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

A kihívás

Malus lendületes mozdulattal előhúzta a kardját, bár nem az volt a célja,

hogy látványossággal szolgáljon az ogrék számára. Gordok fegyvere
hosszabb volt, akárcsak a karja, és ha a láncos buzogányt is harcra fogta,
akkor különösen messzire elérhetett. Ezért Malus lassan hátrálni kezdett,
hogy távolságot tartva kivárja a megfelelő pillanatot. Az ogre király
türelmetlenségére alapozott, és a stratégiája hamarosan kifizetődött.
Gordok gyorsan megunta, hogy körbe-körbe üldözze Májust az
arénában. Jól emlékezett arra, hogyan nevetett a tömeg a gnollon, amikor az
emberfiút üldözte – és nem akart nevetség tárgyává válni. Meglendítette a
bal kezében szorongatott buzogányt, hogy a küzdőtér széléhez terelje
Malust, majd megrohamozta.
Malus azonban készen állt, és a kardjával hárította a buzogányt,
rézsútosan Gordok jobb oldala felé kényszerítve a fegyver fejét. A tüskés
vasgolyó a földnek csapódott, míg a lánc az ogre lábai elé kerülve megtörte
a roham lendületét. Malus így könnyedén kitérhetett Gordok támadása elől,
amelynek célja az volt, hogy a csatabárd egy gyors csapásával lefejezze őt,
véget vetve a párbajnak.
Gordok karjai esetlenül keresztezték egymást, a Rejtőzködő előtt pedig
rés nyílt, amelyen át egyenesen felfelé döfhetett a kardjával. A penge hegye
közvetlenül a páncélja fölött találta el az ogrét, és a sisakja szíját széthasítva
keskeny, vörös vonalat rajzolt a nyaka oldalára.
Az első vért Malus ontotta, az ogrék pedig hangos üvöltés közepette
azonnal felpattantak. Bár nem az embernek szurkoltak, de mindig szívesen
vették a vér látványát.
A „kis Malus emberke” – aki csaknem hat és fél láb magas volt, és
legalább kétszáz fontot nyomott, ezért távolról sem számított
vékonydongájúnak – előreugrott, majd a teljes testsúlyával nekirontott
Gordok mellkasának és hasának. Az ogre hátratántorodott pár lépést, Malus
azonban mindkét lábával a buzogány láncán landolt, kitépve a fegyver
nyelét a király kezéből. Eközben a meglazult sisak Gordok szemei elé
csúszott, és abban a két másodpercben, mialatt az ogre levette a fejéről és
elhajította, Malus a háta mögé került, és belemélyesztette a kardját ellenfele
bal combjának hátulsó részébe, amelyet nem védett páncél.
Csakhogy a martalóc vezér elszámította magát. Azt hitte, a seb elegendő
lesz ahhoz, hogy fél térdre kényszerítse az ogrét. Nem gondolta, hogy a
sérült végtag képes lesz megtartani egy ilyen hatalmas teremtmény súlyát.
Gordok azonban nem azért lett király, mert engedett a sebeknek és a
fájdalomnak. Miközben Malus várta, hogy az ogre fél térdre roskadjon, a
görbe tőr a derékszíj alól előcsusszanva a kalózkapitány bordái között
állapodott meg újra.
Malus – dühösen, amiért óvatlan és önhitt volt – elhátrált, kitépve a
vértől iszamós tőrt Gordok kezéből. Ám nem húzta ki a pengét az oldalából,
mivel tudta, attól a seb csak még jobban vérezne. Ami pedig a fájdalmat
illette... Nos, Malus sem azért lett a Rejtőzködők vezére, mert megadta
volna magát az ilyen apróságoknak.
Malus óvatlansága ellenére az ogrénak immár csak egyetlen fegyvere
maradt, ezért a Rejtőzködők vezére továbbra is biztatónak találta az
esélyeit.
Amit Aram biztatónak talált, az, hogy a párbaj mindenkinek elvonta a
figyelmét, különösen Wordokét és a karámnál álló többi őrét, a Suttogóról
és Malus csapatának többi tagjáról már nem is szólva. Még a különös
madárlény is a párbajt nézte, megnyalva a csőrét a vér láttán.
A fiú megütögette Marcang és Gyapjasszakáll vállát. Miközben a társaik
zárták soraikat, Aram és Thalyss elosont a karám hátulsó részébe.
A kaldorei jelzett, Aram pedig alig várta, hogy ismét láthassa Makasát,
aki előóvakodott a megalit mögül, és – a wyvern jókora testét fedezékként
használva – gyorsan a karámhoz lopakodott.
Félszemű azonnal felfigyelt Makasára, Thalyss azonban odasúgott
valamit taur-ahe nyelven: ígéretet tett neki. A hatalmas fenevad az éjelf felé
fordította a fejét, rászegezve egyetlen szemét. Aztán Aram felé fordult, aki
bólintott, megerősítve az ígéretet. A wyvern felemelte a bal hátsó mancsát,
és megvakargatta a nyakát, ami épp csak megszabadult a szöges nyakörvtől,
aztán viszonozta Aram biccentését, és mintha Makasa ott sem lett volna,
ismét a párbaj felé fordult.
A lány pár pillanattal később megérkezett.
– Itt az idő! – suttogta. – Másszatok át!
Thalyss és Aram így tettek.
 A fiú halkan lehuppant Makasa mellé, aki egy pillanatra majdnem
elmosolyodott, de még időben sikerült elejét vennie. Aram nem próbálta
leplezni a vigyorát, ezért Makasa bosszankodva megpaskolta az arcát.
– Ez most komoly! Igyekeznünk kell! Egy kis szerencsével már rég
messze járhatunk, mire azok ketten megölik egymást.
Aram bólintott, mégis mást mondott:
– Még nem mehetünk el! Nem hagyhatjuk itt a többi foglyot, ahogy
Murcit sem!
Makasa az elmúlt két napot és éjszakát egyedül töltötte, azzal a
mindenek felett álló gondolattal, hogy meg kell mentenie Aramot. És talán
Thalysst, ha nem jár túl sok vesződséggel. Most viszont nem tudta, mitévő
legyen. Végül megrázta a fejét.
– Egy nap be kell majd látnod, nem menthetsz meg mindenkit! –
mormogta.
– Talán – felelte Aram. – De az nem ma lesz.
Makasa készen állt arra, hogy leüsse a fiút, és eszméletlenül cipelje el, de
mielőtt megtehette volna, Thalyss mosolyogva suttogni kezdett:
– Kövessetek!
Mielőtt az ingerült Makasa bármit mondhatott volna, az elf és a fiú
elindultak a töviskupola felé, a lány pedig csak annyit tehetett, hogy
gyorsan a nyomukba eredt.
Malus és Gordok összecsapása kardpárbajjá vált, jóllehet az ogre király
csatabárdot használt. Támadtak és hárítottak. Döftek és kitértek. Gordok
kímélte a bal lábát, Malusnak pedig még mindig kiállt a tőr az oldalából, de
úgy tűnt, egyiküket sem akadályozza a sebesülése. Gordok erősebb volt, de
az ellenfele sem számított gyengének. Malus gyorsabb volt, de az ogre sem
mozgott lassan. Gordok messzebbre elért, Malus azonban tehetségesebb
fegyverforgató volt. Egyenrangú ellenfeleknek bizonyultak. Sokkal jobban,
mint ahogy azt a párbaj kezdetekor bárki gondolta volna. Az arcuk a feszült
összpontosítás komor maszkjává vált. Mindketten nehéz feladattal
szembesültek.
Murci látta, hogy Urum és Duluss eltűnnek, de nem félt attól, hogy
magára akarnák hagyni őt. Készen akart állni, hogy segíthessen. Olyan
lassan és halkan, ahogy csak tudta, elkezdte letekerni a hálóját, lefektetve
maga és az Elhagyott elé, aki egyelőre a küzdőtéren zajló összecsapásra
összpontosította a figyelmét, és úgy tűnt, teljesen lenyűgözték a látottak.
A kupola mögé érve, ahol az amfiteátrumból már nem láthatták őket, a
druida közelebbről is szemügyre vette a problémát, amit a tövisek okoztak.
A földből hegyes tüskékkel teli, sűrű bokrok sokasága tört elő, és
összegabalyodva olyan vaskos kupolát alkottak, amelyen még egy wyvern
sem tudott áttörni.
Thalyss a köpenye alá nyúlva elővette a viaszosvászonba csomagolt
makkot a bíborszínű bőrerszényből. Aztán a makkot a tüskebokrok gyökerei
fölé tartva halkan kántálni kezdett.
Aram és Makasa látták, hogy a tüskés ágak lassan elkezdenek
visszahúzódni. Ám ez sokkal lassabban történt, mint ahogy azt Thalyss
szerette volna.
– Ez így túl sokáig tartana. A növényeket arra szánták, hogy
növekedjenek, nem pedig arra, hogy összezsugorodjanak. – A druida ismét
keresgélni kezdett a zsebeiben.
– Mit is csinálunk pontosan? – tudakolta Makasa.
– Szert teszünk egy értékes szövetségesre – felelte Aram anélkül, hogy
bármilyen további magyarázattal szolgált volna.
– Aha! – szólalt meg Thalyss egy kissé túl hangosan, de ahogy
körbepillantottak, senkit sem láttak feléjük közeledni. Az éjelf az egyik
zsebéből elővett még egy makkot, ami – teljesen hétköznapi méretű lévén –
eltörpült a másik mellett. – Ez majd megteszi! Álljatok hátrább!
A druida belenyomta a kisebbik makkot a földbe, pontosan két
tüskebokor közé, és gondosan betemette. Aztán hátralépett, hogy
csatlakozzon Aramhoz és Makasához, ám hirtelen úgy tűnt, mintha
meggondolta volna magát, és ismét letérdelt, hogy ráköpjön a földdel
betemetett makkra.
– Egy kis nedvesség sosem árt! – suttogta, rámosolyogva a társaira, majd
ismét hátralépett, és a nagyobbik makkot előretartva kántálni kezdett.

Malus legfőbb előnye a türelem volt, már csak azért is, mert Gordokba
igencsak kevés szorult belőle. A Rejtőzködők vezérének senkit sem kellett
lenyűgöznie, míg az ogre király nem engedhette meg magának, hogy túl
sokáig bajlódjon egy aprócska emberrel. Mindketten a kedvező alkalomra
vártak, ám Gordok nem várhatott túl sokáig. Ezt Malus is jól tudta, ezért
úgy döntött, olyan alkalmat teremt, amit az ogre nem hagyhat majd ki.
 Malus bal kézzel forgatta a kardot, míg ellenfele a jobb kezében
szorongatta a csatabárdot. A férfi az ogre bal oldala felé döfött,
szándékosan hosszúra nyújtva a mozdulatot, hogy védtelenül maradjon a
háta. Ez volt az a pillanat, amire Gordok várt. A pillanat, amelyet Malus
teremtett a számára.
Az ogre a magasba emelte a jobb karját, hogy egy gyors, erőteljes
csapással kettévágja az ellenfelét.
Malus azonban átdobta a kardot a bal kezéből a jobb kezébe, és felfelé
döfött. A penge belemélyedt Gordok oldalába, megakasztva az ogre király
támadását.
Miközben Gordok elfintorodott a fájdalomtól, a martalóc vezér kitépte
az oldalából a tőrt, és a görbe pengével felhasította ellenfele nyakát.
Malus sebéből vékony vérpatak csordult elő, Gordok torkával azonban
már egészen más volt a helyzet.
Az ogre, akit a saját tőrével sebeztek meg, haldokolt, de még nem halt
meg. Bár a csatabárd kicsúszott az ujjai közül, az öklét meglendítve állon
vágta Malust, akit az ütés ereje felrepített a levegőbe.
Gordok tántorogva az ellenfele után indult, hogy megölje a gyilkosát,
mielőtt a vérével együtt az életereje is elhagyná.
Bár a Rejtőzködőt a földre terítette az ökölcsapás, a kardját és Gordok
tőrét egyaránt harcra készen felemelte. Nem volt elég ideje ahhoz, hogy
feltápászkodjon, de amint az ellenfele elég közel ért hozzá, a két pengével
előredöfött, és a földhöz szegezte a haldokló király mindkét lábfejét.
A tömeg elnémult, ahogy Malus odébb gördült Gordok heves, ám erőtlen
ütése elől.
Malus felállt, majd a küzdőtéren átrohanva megragadta a láncos
buzogány markolatát, és az ogre háta felé fordult. Meglendítette a súlyos
fegyvert, mire az oldalán húzódó seb szélei szétnyíltak, azonban nem
törődött fájdalommal. Miután kellő lendületet vett, támadásba lendült.
Gordok az ellenfelének háttal állva megpróbálta hátrafordítani a fejét és
kiszabadítani a lábait, de az erőfeszítései kevésnek és megkésettnek
bizonyultak. Malus még egyszer, utoljára megforgatta a buzogányt, és
halálos ütést mért Gordok fejére.
A párbaj véget ért. A Gordunni Komor Pöröly klán királya halott volt, a
teste azonban csaknem tíz másodpercig állva maradt. Az amfiteátrumban
ezalatt mindenki lélegzetvisszafojtva várakozott. Aztán az ogre bal lába
összecsuklott, és olyan robaj közepette roskadt a homokra, akár egy távoli
mennydörgés.
Malus levegő után kapkodott, ám aztán lassan veszedelmes mosoly terült
szét az arcán.
– A kihívó győzött! – jelentette be a tömeg felé fordulva. – A fiú az
enyém!
Minden tekintet a karám felé fordult, a fiút azonban sehol sem találták.
Valdread előreindult, mire Murci gyors mozdulattal olyan magasra
emelte a hálót, ahogy csak tudta, ami elégnek bizonyult ahhoz, hogy a báró
teljesen belegabalyodjon, sőt még a jobb lábszára is levált a térdéről.
Ssarbik, Throgg és Zathra csak bámulták az élőhalottat. Az ogre még fel
is nevetett.
Miután Valdread a földre zuhant, Murci az Elhagyott fejére borította a
hálót, és elrohant. Ezúttal sikerült anélkül elmenekülnie, hogy gúzsba
kötötte volna magát. Ennek ellenére gyűlölte a gondolatot, hogy hátra kell
hagynia a hálót, és hallotta a nagybátyja szavait:
– Nk! Nk! Murci mmrrgggleee mrrrugggl mgrrrrrl nk mmmurlok!
Murci azonban kész volt feláldozni a legbecsesebb – és tulajdonképpen
az egyetlen – tulajdonát, hogy segítsen „Urumnak”, a „burutjának”.
Zathra és Thorgg a murloc után vetették magukat, Malus azonban az
oldalára szorított kézzel rájuk kiáltott:
– FELEJTSÉTEK EL A MURLOCOT! KERÍTSÉTEK ELŐ A FIÚT!
Ebben a pillanatban tőlük jobbra egy hatalmas tölgyfa nőtt ki – vagy
inkább robbant elő – a földből, szétszaggatva a töviskupolát.
Mindenki mozdulatlanná dermedt. A kupola helyén nemcsak a tölgyfa
látszott, hanem három wyvern kölyök is, akiket az imént még ott tartottak
fogva.
Félszemű azonnal talpra ugrott, és hangosan felüvöltött. A kölykök –
amelyek az anyjukhoz képes kicsinek tűntek ugyan, mégis akkorák lehettek,
akár egy medve – azonnal engedelmeskedtek neki, és a levegőbe emelkedve
elröppentek kelet felé, eltűnve a távolban.
Aram – széles mosollyal figyelve, ahogy a wyvern kölykök elrepülnek –
kilépett a tölgy mögül, az oldalán Thalysszal és Makasával, aki az egyik
kezében kardot szorongatott, a másikban pedig a karót tartotta, akár egy
szigonyt.
Thalyss mosolyogva visszacsomagolta a makkot a viaszosvászonba,
majd gondosan eltette a bíborszínű erszénybe. Aztán taur-ahe nyelven
odaszólt a wyvern anyának.
 Félszemű a fiú felé fordult, és bólintott.
– Beleegyezett abba, hogy segít nekünk – mondta Thalyss. –
Pontosabban neked, Aram, hogy viszonozza, amit érte tettél.
– Már félúton vagyunk hazafelé! – súgta oda Aram Makasának, majd a
rabszolgakarám felé intve elkiáltotta magát. – Szabadítsd ki a foglyokat!
A wyvern könnyedén ledöntötte a karám egyik oldalát, és mielőtt a por
elült volna, Marcang eszeveszett nevetés közepette kivezette a murlocokat.
– Megcsináltad, fiú! – kiáltotta az utóvédként hátramaradt
Gyapjasszakáll.
A vezető és irányítás nélkül maradt ogrék egészen eddig nem tudták, mit
tegyenek. Wordok azonban tudta, meg kellene állítaniuk a foglyokat, ezért
intézkedni kezdett. Parancsot kiáltott az őröknek, hogy kapják el a
menekülőket. Ketten, akik a legközelebb voltak a foglyokhoz, azonnal
utánuk indultak, a vén tauren azonban – fellelkesülve, amiért Aram élt és
sikerrel járt – előrelendült és összeütötte a fejüket. Bár nem „repesztette szét
a koponyájukat”, mindkét őr kábán a földre roskadt, Gyapjasszakáll pedig
diadalmasan felnevetett.
Malus, a kezében továbbra is a láncos buzogánnyal, átrohant az arénán,
egyenesen Aram felé tartva, akitől nagyjából harminc yard választotta el.
Gordok díszőrségének tagjai azonban – akik időközben aláereszkedtek,
hogy közelebbről is megnézzék a királyuk holttestét – elállták az útját.
Malus feléjük lépett, hogy gyorsan végezzen velük, ám így is értékes időt
veszített.
Wordok odakiáltott az ogre harcosoknak, akik Ssarbikot, Throggot,
Zathrát, Trappot és a hálóba gabalyodott Valdreadet őrizték. Miközben az
Elhagyott a fekete kőkéssel a hálót vagdosva megpróbált kiszabadulni, a
Rejtőzködők azon kapták magukat, hogy minden oldalról három sornyi
lándzsa veszi körül őket.
Ssarbik kántálni kezdett, ám egy lándzsa a csőre alá szúrt, megbökve a
torka érzékeny részét, és azonnal elnémítva az arakkoát.
Valdread felsóhajtott.
– Valaki ideadná a lábamat? – kérdezte, de senki sem segített neki.
A rabszolgák őrei eközben átrohantak a karám maradványain, és hirtelen
szembetalálták magukat a wyvernnel. Félszemű leharapta az első őr fejét, a
másodikat felnyársalta a fullánkjával, míg a harmadikat darabokra szaggatta
a karmaival.
Két lándzsás őr Félszemű felé hajította a fegyverét, amivel sikerült
elterelniük a wyvern figyelmét annyi időre, hogy Wordok elrohanhasson
mellette. Bár a két lándzsa belemélyedt a bestia oldalába, nem okoztak
komoly sérülést a hatalmas fenevadnak, amely néhány pillanat alatt megölte
a fegyverek gazdáit.
Malus a díszőrség tagjaival végezve látta, hogy mint mindig, ezúttal is
mindent neki kell csinálnia. Ledobta a láncos buzogányt, majd
kiszabadította a kardját a halott Gordok lábfejéből, és előreindult.
Wordok könnyedén utolérte a bicegő Gyapjasszakállt, és félrelökte az
útból. A tauren az egyensúlyát elvesztve a földre zuhant, majd kábán
megpróbált feltápászkodni.
Wordok hatalmas mancsaival a murlocok után kapkodott, és hátradobálta
őket a válla felett, részben azért, hogy ne legyenek az útjában, és részben,
mert bízott abban, ismét elkapják őket, és hamarosan visszakerülnek a
karámba vagy a verembe. Ám amikor Mormogót és Morcost ragadta meg,
Murci rávetette magát Wordok hátára, majd a lábaival körülfogta az ogre
nyakát, a kezeivel pedig teljesen eltakarta a szemeit.
Wordok elengedte Morcost és Mormogót, hogy aztán megpróbálja
megragadni Morcit, aki azonban olyan nyálkásnak és ruganyosnak
bizonyult, hogy jó néhány pillanatig eltartott, mire meg tudta lazítani egy
kicsit a murloc szorítását. Ám végül az egyik kezével sikerült elkapnia a kis
teremtmény mindkét bokáját, míg a másikkal az egyik csuklóját. Aztán két
különböző irányba kezdte feszíteni a murloc végtagjait. Murci felsikoltott,
Wordok pedig hirtelen mozdulatlanná dermedt.
A kis murloc elképedve lepillantott, akárcsak Wordok, aki még jobban
elképedt. Az ogre mellkasából egy fakaró meredt elő.
Mindketten felpillantottak.
– Mrksa! – kiáltotta Murci.
Wordok egy szót sem szólt, csak térdre rogyott, és elejtette a
teremtményt, aki a fején landolt. Ám úgy tűnt, a kis murloc ezt a legkevésbé
sem bánja, mivel azonnal felugrott, és odarohant Makasához, akit aztán
nagy, nyálkás ölelésben részesített. A lány megpróbálta elhessegetni
magától, mivel látta, hogy a széleshátú ogre még nem halt meg teljesen.
Wordok tántorogva ismét felállt, és vakon a derékszíjára akasztott
furkósbotért nyúlt, de nem találta meg. Ezért kitépte a mellkasából a véres
karót, és előrerontott.
Makasa eközben próbált kibontakozni a hálás murloc örömteli
öleléséből.
 Szerencséjükre ekkor előbukkant Marcang, és elgáncsolta a sebesült
ogrét, aki arccal a földre zuhant. A gnoll elvette Wordok furkósbotját, és
egy ütéssel véget vetett az ogre életének.
Makasa odabiccentett Marcangnak, ami nála megfelelt a
köszönetnyilvánításnak. A gnoll viszonozta a biccentést.
Murci végül elengedte Makasát, bár nem látszott rajta, hogy tudta volna,
mekkora veszélyben voltak.
Malus eközben odaért hozzájuk.
Marcang a furkóst felemelve a kalózkapitány felé fordult, Makasa
azonban a gnoll elé állt, és meglengette a láncát, hogy sakkban tartsa
Malust. Látta harcolni a kalózkapitányt a Hullámjáró fedélzetén, ezért nem
akart kockáztatni. Ahogy Aram sem.
– Félszemű! – kiáltott a fiú.
Malusnak épp csak sikerült oldalra fordulnia, hogy hárítsa a wyvern
fullánkját. Védekezésre kényszerült, és ahogy Félszemű lassan hátrább
szorította, egyre távolabb került Aramtól és a többiektől.
Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkezett az amfiteátrumhoz, ahol
megpillantotta a wyvernt, Malus ezt az összecsapást próbálta elkerülni.
Annak is ez volt a fő oka, hogy párbajra hívta ki Gordokot.
Ennyit a tervéről!
Aramhoz hasonlóan Malus is megpróbálta kihasználni a fenevad
korlátozott látóterét, de neki nem volt ott az oldalán Marcang – pontosabban
Throgg, mivel rajta kívül az ogréktól körülvett Rejtőzködők egyike sem
tudott volna a vezérük segítségére sietni –, hogy elterelje Félszemű
figyelmét. Malus a wyvern torka felé döfött, elvégre az Gordok esetében is
bevált, a fenevad mancsa azonban nekicsapta a rabszolgakarám kerítésének.
A fosztogató az ütéstől elkábulva lerogyott a törött fadarabok közé.
Az amfiteátrumban összegyűlt ogrék többsége a helyén maradt, és úgy
nézte a karámnál zajló eseményeket, mintha azok a mulatság részei
lennének, amelyekre egy kevésbé jól látható helyen kerítettek sort. Azok
közül, akik eleddig nem csatlakoztak a Rejtőzködőket őrzőkhöz, néhányan
lassan felálltak a helyükről, és körülállták Gordok holttestét. Úgy tűnt, a
vezérük halálával elvesztették a döntéshozó képességüket is.
Ennek ellenére Marcang és Makasa továbbra is harcra kész maradt, arra
az esetre, ha a tömeg úgy döntene, lerohanja őket.
– Bármit is akarunk tenni, Aram, jobb lesz, ha hozzákezdünk! – kiáltotta
Makasa.
 Aram és Thalyss azonban épp azzal foglalatoskodott, hogy felsegítse
Gyapjasszakállt.
Eközben Murci a nagynénje és a nagybátyja ölelésének csapdájába
került. A három murloc hadarva beszélgetett a saját nyelvén. Mormogó
bácsi szavaiból kiderült, még ő is büszke az unokaöccsére. Murci talán nem
volt a legjobb „flllurlokkr”, sőt mi több, valójában igazi katasztrófának
bizonyult e téren, de a bátorságához nem férhetett kétség. Morcos néni
elárasztotta érzelmekkel, és úgy tűnt, eléggé megdöbbentette, hogy Murci
még él.
Az egykori foglyok kis csapata összegyűlt.
– A kapunál valószínűleg nem maradtak őrök – mondta Aram
Gyapjasszakállnak. – Vezesd haza a murlocokat! Nem hiszem, hogy bárki
követni fog titeket.
– Miért mondod ezt? Neked kellene mutatod az utat. Elvégre te vagy a
vezérünk.
– Én? – nézett Aram őszinte döbbenettel az idős taurenre.
– Ki más? – kérdezett vissza egyszerre Gyapjasszakáll és Thalyss.
– Nos... én nem abba az irányba megyek.
– Murci hnk mga film. Murci mga Urum!
– Murci azt mondja, ő arra megy, amerre Aram – tolmácsolta Thalyss.
– Marcang is Arammal megy! – kiáltott hátra a válla felett a gnoll.
Makasa a fogait csikorgatta. Nem örült, amiért újabb tagokkal nőtt a
csaptuk létszáma. Bár Murci és a gnoll egyaránt értékesnek bizonyult a mai
nap folyamán, ráadásul ez nem a megfelelő alkalom volt arra, hogy
vitatkozzanak.
– Bárki is akar velünk jönni, ideje indulnunk!
Murci gyorsan biztosította a nagynénjét és a nagybátyját arról, hogy
helyesen cselekszik, és az ő helye immár Urum mellett van. Mormogó és
Morcos Urum iránti csodálata segített az ifjú murlocnak abban, hogy
meggyőzze őket. Bár a nagybátyja kötelességének érezte megkérdezni
Murcitól, hogy Urum biztosan az oldalán akarja-e tudni őt. A fiatal murloc
magabiztosan megnyugtatta Mormogót, Urum és ő igaz „burutuk”.
Miután Duluss tolmácsolta az elhangzottakat, Urum is bekapcsolódott a
beszélgetésbe:
– Murci a legénységem tagja.
Mormogó örömmel látta az unokaöccse újonnan jött magabiztosságát, és
az áldását adta a döntésére. Morcos szintén az áldását adta rá, csak sokkal
érzelgősebben.
Végül elbúcsúztak Murcitól, és csatlakoztak a dombtető felé tartó többi
murlochoz.
Gyapjasszakáll is a murlocok után indult, de alig öt lépés után megállt,
és hátrafordult.
– Tóvidéki Aramar Thorne! – kiáltotta.
Aram megfordult.
– Szélvágtázó Wuul vagyok, a Mulgore shu’halóból!
– Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettelek! – kiáltott vissza
Aram.
– Nem, fiú! Számomra megtiszteltetés, hogy megismerhettelek téged! –
Ezzel Szélvágtázó Wuul megfordult, és elbicegett a murlocok után.
A menekülők szinte azonnal belebotlottak a fiatal ogre lányba, aki
nemrég még Gordok szolgája volt. A vén tauren felemelte a bunkósbotját,
egyértelművé téve, hogy készen áll „szétrepeszteni a koponyáját”. Ám a
lány csupán megtudakolta tőlük, velük mehet-e. Mivel Wuul és a murlocok
tanúi voltak annak, hogyan bánt az ogre király a lánnyal, rögtön befogadták
a csapatukba. A lány pedig azonnal hasznossá tette magát, és a vállára vette
az idős tauren karját, segítve neki felkaptatni a domboldalon.
Egyre több ogre állt fel a helyéről, Félszemű azonban felmordult, mire a
többségük azonnal visszaült.
Thalyss taur-ahe nyelven beszélni kezdett a wyvernnel, udvariasan
előállva a kéréssel, hogy felülhessenek a hátára. Félszemű morogva
válaszolt, az éjelf pedig előreintette a társait.
Elsőként Aram mászott fel, és lovaglóülésben elhelyezkedett Félszemű
nyakán. Aztán Thalyss következett, majd Murci és Marcang. Makasa csak
most értette meg, hogyan készülnek távozni, és bár nem repesett az örömtől,
ez nem a megfelelő időpont volt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen. Így hát
helyet foglalt Marcang mögött.
A wyvern kitárta a szárnyait, és a levegőbe emelkedett.
A csapat minden tagja hátrapillantott a válla felett, és nézte, ahogy
maguk mögött hagyják a Rejtőzködőket, a Gordunnikat és a Komor Pöröly
völgyét.
Malus a fejét megrázva elűzte a kábaságot, és nagy nehezen sikerült
feltápászkodnia. Épp időben pillantott fel, hogy lássa, amint Aram elrepül a
wyvern hátán.
– ÁLLÍTSÁTOK MEG A FIÚT!
 Zathra kettőt csettintett a nyelvével, mire a skorpió leugrott a
mellkasáról, egyenesen annak az ogrénak az arcára, aki lándzsát szegezett a
gazdájának. Zathra így már fel tudta emelni a számszeríjait. Célba vette
Aramot, és rálőtt. Úgy számította, egy kis szerencsével a fiú nagyjából
Malus lábai elé hull majd alá, remélhetőleg az iránytűvel a nyakában.
Az éjelf éles szemei azonban látták a történteket, ezért előretaszította
Aramot, a háta közepébe kapva a fiúnak szánt két nyílvesszőt.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

A végső menedék

Félszemű az ég felé röppent velük, ki a számszeríjak hatótávolságából,

eltávolodva a Rejtőzködőktől és a Gordunniktól, majd kelet felé vette az
irányt.
Aram, aki nem értette, miért lökte előre olyan hirtelen az éjelf, ismét
felegyenesedett, majd hátranézve látta, hogy Thalyss jóindulatúan
mosolyog.
Murci kiáltott valamit, a druida azonban lecsitította, és odaszólt
Aramnak:
– Nézz körül alaposan, mert nem sok ilyen alkalmad adódik majd az
életben!
A fiú bólintott, és átpillantott Félszemű feje fölött, elámulva az előtte
elterülő táj látványától. Azeroth két holdja beragyogta az alant elterülő
Feralast, varázslatossá téve a vidéket. Odalentről, egy fiatal fiú szemével
Feralas csak pusztaságnak tűnt, idefentről azonban a lehetőségek földjének
látszott. Ebből a nézőpontból még a sziklák és a fatönkök is érdekesnek
tűntek, ám hamarosan átadták a helyüket a fáknak, amelyek összefüggő
lombkoronáit a holdfényben csillogó folyók sávjai osztották fel kisebb
darabokra. A táj a messzeségbe nyúlt, Aram pedig arra gondolt, a wyvern
hátáról talán egész Kalimdort be lehetne látni. Aztán az jutott eszébe, egy
kicsit magasabbról akár még Tóvidékig is elláthatna! Ráadásul magával
ragadta a szárnyalás! Anélkül suhanhatott el a vidék felett, hogy az útra és
az akadályokra kellett volna figyelnie! A repülés érzése emlékeztette
valamire...
Elhessegette a halovány emléket, és hátrafordult, hogy rámosolyogjon
Thalyssra. Ám azt kellett látnia, hogy a druida némán előreroskad. Aram
csak ekkor vette észre a kaldorei hátából előmeredő nyílvesszőket.
– Thalyss! – kiáltotta.
Az éjelf elkezdett lecsúszni a wyvernről, Aram és Murci azonban a
helyén tartották.
– Mi történt, Aram? – kiáltotta Makasa, akinek a látóterét nagyrészt
eltakarta Marcang és Murci. – Valami baj van?
– Thalysst meglőtték! Két nyílvessző van a hátában!
– Életben van?
Aram odahajolt a druidához, és épp csak hallotta a lélegzését: nehezen,
zihálva kapkodta a levegőt.
– Életben van! – kiáltotta hátra Makasának. – De nem tudom, mit
tegyek! Húzzam ki a nyílvesszőket?
– Ne! – figyelmeztette a lány. – Egyelőre ne! Lehet, hogy csak azért van
még életben, mert azok a sebekben maradtak. Innen nem látom, és nem is
érem el! Le kell szállnunk!
– Szállj le, Félszemű! – kiáltotta Aram. – Keress egy biztonságos helyet,
ahol leszállhatunk!
Félszemű azonban nem adta jelét annak, hogy meghallotta volna a
kiáltást, csak repült tovább, félelmetes nyugalommal csapkodva a
szárnyaival, követve a három kölyke útját, amiket Aram alig látott a
messzeségben.
– Nem fog leszállni! – kiáltotta rémülten Aram. – Nem tudom, hogyan
lehetne rávenni!
– Akkor próbáld meg biztos helyzetben tartani Thalysst, amíg leszállunk!
Próbáld meg ébren tartani!
Aram megpróbálta magához téríteni az éjelfet, aki úgy mormogott,
ahogy azt a fiú is tette a Hullámjáró fedélzetén, amikor Makasa igyekezett
felébreszteni. Miután Aram erőteljesen megrázta, Thalyss kinyitotta a
szemét.
– Nézz csak körül, Aramar Thorne! – mondta ismét.
– Már megtettem. Megsérültél! Meg tudnád kérni Félszeműt, hogy
szálljon le?
– Meg tudnám kérni rá, de aligha tenne eleget neki. Szeretne csatlakozni
a kölykeihez a fészkükben. Addig is élvezzük az utazást és a látványt!
Az ifjú kalandozó azonban már épp eleget látott. A kaldoreire
összpontosította a figyelmét: beszélt hozzá, és meg-megrázta. Murcit és
Marcangot is arra biztatta, tegyék ugyanezt. Az éjelf vidáman válaszolgatott
nekik, mintha észre sem venné a sebeit. Ám hirtelen reszketni kezdett.
Aram csak most, alaposan megkésve eszmélt rá, milyen hideg van ebben a
magasságban. Gyorsan levette az apja kabátját, amit még mindig a derekára
kötve viselt, és az éjelf köré kanyarította.
– Rendszerint a saját bundámmal szoktam védeni magamat a hidegtől –
suttogta Thalyss. – Köszönöm!
Eltelt egy óra. Aztán még egy. És még egy.
Thalyss még mindig lélegzett, ám behunyta a szemét, Aram pedig bármit
is mondott neki, vagy bárhogy kiabált is vele, nem kapott választ. A fiú
időről időre megkérte Félszeműt, hogy szálljanak le, a wyvern azonban nem
vett tudomást róla, és tovább repült az egyik legmagasabb hegyorom felé.
Aztán hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül összecsukta a szárnyait, és
meredek zuhanórepülésbe kezdett. Aram az egyik kezével a wyvern
sörényébe kapaszkodott, a másikkal Thalysst tartotta. Murci ugyanezt tette.
– Duluss, nk mlgggrr – suttogta a murloc. – Duluss...
A wyvern élesen oldalra fordult, a hátán ülők pedig meredeken
megdőltek. Thalyss ismét csúszni kezdett lefelé, Marcang azonban átnyúlt
Murci felett, és segített megtartani az éjelfet.
Makasa is segíteni akart, de nem ért el olyan messzire.
Félszemű ismét kitárta a szárnyait, meglovagolva egy erőteljes
légáramlatot, amely az Ezer Tűre néző sziklás vidék felé vitte őket.
Aztán váratlanul ismét lelassított, és aláereszkedett.
Sokkal finomabban szálltak le, mint ahogy azt Aram lehetségesnek hitte.
A hely, ahova érkeztek, nyilvánvalóan egy szinte megközelíthetetlen,
sziklás fészek volt, ahol a három wyvern kölyök már egymást tisztogatva
várta őket.
Félszemű hátranézett, és morogva adta jelét a türelmetlenségének.
Aram, Murci és Marcang Thalysst támogatva leszállt a wyvern hátáról.
Makasa már odalent várta, hogy átvegye tőlük az elfet, akit aztán egy lapos
kőtömb tetején az oldalára fektetett, és megvizsgálta a sebeket. A
nyílvesszők mélyen az idős druida hátába fúródtak. Makasa tudta, a hegyük
horgas, ezért nem merte kihúzni őket.
Thalyss köhögni kezdett.
– Életben van! – Aram gyorsan letérdelt a druida mellé.
– Ennek ellent kell mondanom – suttogta mosolyogva Thalyss. – A végét
járom, Aram.
– Nem! Még...
– Már nem. – A kaldorei ismét köhögni kezdett, a fogai között pedig
vérbuborékok pattantak szét. Nehézkesen, szaggatottan lélegzett, a mosoly
pedig kifakult az ajkán, bár a hangja továbbra is szórakozottnak tűnt. –
Makasa megpróbált figyelmeztetni, hogy nem menthetsz meg mindenkit,
barátom... Nehéz lecke... és talán... épp most fogod megtanulni...
 – Ne beszélj! Takarékoskodj az erőddel!
– Ugyan miért? Ráadásul úgy ismersz engem... mint aki... képes
hallgatni?
– Akkor nagyon is hallgattál, amikor az ogrékkal meneteltünk.
– Nos... nem vonzott a gondolat... hogy egy zsákban utazzak... – Thalyss
levegő után kezdett kapkodni, majd a kezét felemelve Makasa háta mögé
mutatott. – Nézzétek csak meg...
Aram, Makasa, Murci és Marcang egyszerre fordultak hátra, és látták,
ahogy Félszemű és a kölykei ismét találkoznak. A wyvern az egyik kölyök
köré fonta fullánkban végződő farkát, míg a pofáját a második kölyökéhez
dörgölte, a szárnyával és karmos mancsával pedig magához ölelte és szinte
ringatni kezdte a harmadikat.
– Nézd csak meg, Aram! – mondta a druida. – Ez a te érdemed...
– A mi érdemünk – felelte a fiú.
– Talán valóban mindnyájunk érdeme... Segíts fel! Szeretném látni, hol
vagyunk... Tudni akarom, hol végzem be...
Aram – Makasa és Marcang segítségével – megtámasztotta Thalyss
hátát.
Most először néztek körül, mióta leszálltak. Aram az Ezer Tű kanyonját
látta odalent elterülni. A magas, keskeny, lapos tetejű ormok kiemelkedtek a
vízből, amellyel a Kataklizma árasztotta el a vidéket. Az ormok némelyike
azonban olyan széles volt, láthatóan egész városok épültek a tetejükön.
– Ah, Égorom tetején vagyunk... – sóhajtott fel Thalyss. – Egyszer
eltöltöttem egy emlékezetes éjszakát a közelben... Kilencezer évvel
ezelőtt... Pontosabban... emlékezetes lett volna... ha nem iszom annyit... –
Nevetni próbált, de kis híján csak egy újabb köhögési rohamot váltott ki.
Aram megfordult, és lepillantott Thalyssra, akinek ezüstös szemei
szürkévé fakultak, és már nem tükrözték vissza a fényt. Ködösnek, vaknak
tűntek, és valószínűleg azt a réges-régi éjszakát látták maguk előtt, nem
pedig Aramot.
– Szeretnék valami fontosat mondani, Aram – szólalt meg a druida,
akinek immár minden egyes lélegzetvétel hatalmas erőfeszítésbe került. –
Megvan a képességed ahhoz... hogy összehozz másokat... a mágiáddal...
– Mágia! A makk! – Aram az utolsó szalmaszálba próbált kapaszkodni.
– Az a makk életet ad!
– Igen... Add csak ide, kérlek...
Aram gyorsan, idegesen átkutatta a druida köpenyét, és az egyik belső
zsebben megtalálta a bíborszínű erszényt. Ügyetlenkedve megpróbálta
kibontani, ám az éjelf keze az erszény és a fiú kezei köré zárult.
– Figyelj... – mondta alig hallhatóan Thalyss. – Meg kell ígérned nekem
valamit...
 – De...
– Figyelj! – ismételte meg a druida, ezúttal jóval sürgetőbben. –
Bigyókótyába tartasz... hogy felszálIj egy hajóra, ami az otthonod felé
visz... A városban él egy druida... Egy éjelf... A neve... – Nyelt egyet, és
ismét vért köhögött fel. Aram az ingujjával megtörölgette a barátja száját. –
A neve Faeyrine... Tavaszdal Faeyrine... Ígérd meg, hogy elviszed neki ezt
az erszényt... A makkot...
– Megígérem, de...
– Én nem növény vagyok, Aram – mondta gyengéden Thalyss. – A
makk mágiája rajtam nem segít... El kell vinned... Tavaszdalnak... – Oldalra
fordította a fejét, és Murcira szegezte vak szemeit, mintha jól látná a
murlocot. – Segítesz neki a kedvemért?
– Mrgle, hmrgle! Murci hmrrugl Urum, Duluss. Murci mrrugl.
Thalyss ismét elmosolyodott.
– Ez nagyszerű... murloc burutum... De valójában azt hittem, hogy akit
látok, az...
– Elvisszük azt az erszényt – mondta Makasa. – A szavunkat adjuk.
Tekintsd elintézettnek!
– Köszönöm... drága barátaim... Tudjátok... mindennek megvan a
végzete... A maga útja... Az áramlata... Az iránytű vezette az utamat... hogy
az a te utadba torkolljon...
– Sajnálom – mondta Aram, bár nem igazán tudta, pontosan miért is kér
bocsánatot.
– Semmit sem bántam meg... Most már tudom... A te utad rendkívül
széles... Rengeteg másik lélek útja torkoll majd bele... Megtisztelő volt
számomra... hogy egyike lehettem... az elsőknek ezek közül... Jól vigyázz
arra az iránytűre... – A nyelve hegyével még egyszer, utoljára megérintette a
felső ajkát.
– Úgy lesz. Megígérem.
– Ó, és még valami... A makk... Ne hagyd, hogy nedvesség érje... – A
druida lelke távozott.

– Gordok halott! Sokáig éljen Gordok! – jelentette be Malus, ám a szavai

csak még hosszabbra nyújtották a Gordunni amfiteátrumra nehezedő
csendet.
Végül egy hatalmas termetű, púpos hátú ogre, Kor’lok – egyike azon ifjú
harcosoknak, akik lándzsát szegeztek Throggnak – Malus felé fordult.
Egyetlen szeme a homloka közepén ült, és egész élete során azt
mondogatták neki, ez annak a jele, hogy nagyra hivatott, akár a régmúlt
idők ogre hadurai. Gyakran álmodozott arról, hogy párbajra hívja Gordokot
a klán vezetéséért, és biztosra vette, le tudná győzni az öreg királyt. Ám
attól tartott, hogy aztán Wordok vagy Arkus – esetleg mindketten – azonnal
párbajra hívnák ki, és az első küzdelemtől kifáradva alighanem veszítene.
Most azonban mindhárom akadály eltűnt az útjából. Mindössze egyetlen
ember állt előtte. Igen, az apró lénynek megvoltak a maga képességei, de az
előző összecsapás miatt mostanra kifáradt, és meg is sebesült. Kor’loknak
nem voltak kétségei afelől, hogy rá került az uralkodás sora.
Előrelépett, és odakiáltott Malusnak:
– Ki lenne Gordok? Te?
– Megöltem Gordokot! – kiáltotta vissza Malus, felemelve a kardját. –
Most már én vagyok Gordok, a Gordunni Komor Pöröly klán királya!
Kor’lok gúnyosan felmordult.
– Ember nem lehet Gordok! Csak ogre lehet Gordok!
– Ki akarsz hívni? – mosolyodott el Malus, bár Kor’lok túl messze volt
tőle ahhoz, hogy ezt láthassa.
– Igen! – emelte fel a lándzsáját az ogre. – Kor’lok kihív téged!
– Kit hívsz ki?
– A kis Malus emberkét!
– Miért hívná ki Kor’lok Malust, ha Malus nem a Gordunni Komor
Pöröly klán Gordokja?
A kérdés egy pillanatra zavarba ejtette a becsvágyó ogrét, aki a homlokát
ráncolta, és egyetlen szemével hunyorogva próbálta kibogozni a talányt.
– A kis Malus emberke lehet Gordok, amíg Kor’lok meg nem öli! –
mondta végül.
– Tehát Malus most Gordok?
– Most igen! De mindjárt meghal!
– A Gordunni Komor Pöröly klán minden tagja egyetért azzal, hogy
Malus most Gordok?
Először senki sem szólalt meg, aztán Kor’lok elkiáltotta magát:
– Egyetért! Egyetért!
 A jelenlévők kissé kelletlen kórusa megerősítette Malus jelenlegi – bár
elméletben csak időleges – státuszát. De legalább senki sem élt
ellenvetéssel a kérdést illetően.
Malus ismét felemelte a kardját, mire az arénában levők elnémultak.
– Tehát Malus most Gordok! Én vagyok Gordok! És Gordok elfogadja
Kor’lok kihívását!
Kor’lok elmosolyodott. Felettébb elégedett volt magával, és diadalmasan
a magasba emelte a karjait, üdvrivalgást várva, és nagyot csalódva, amiért
az nem csapott fel. De biztosra vette, hogy ez megváltozik, amikor ő lesz az
új Gordok.
Előrelépett, ám rögtön meg is torpant, ahogy a jelenlegi kis Gordok
ismét felemelte a kardját.
– Én vagyok Gordok! És Gordok elfogadja Kor’lok kihívását! –
ismételte meg Malus. – Gordok viszont úgy döntött, Throggot jelöli ki,
hogy megküzdjön a nevében!
Kor’lok ismét a homlokát ráncolta. Ez nem volt benne a tervében! Ám
ez a váratlan fordulat nem sokáig aggaszthatta, mivel Throgg azon
nyomban előrelépett, és a kardkezével hátulról felnyársalta az ifjú harcost.
A nagyra hivatott Kor’lok holtan rogyott le az amfiteátrum ülőhelyeire.
– Van még valaki, aki párbajra akarja hívni Gordokot? – emelte fel a
kardját Malus.
Csend szállt alá.
Malus lehetséges bajkeverőket keresve végigpillantott az arénán. A
tekintete egy pillanatra elidőzött magán Throggon, aki nem tűnt éppen
vidámnak. Malus meg tudta érteni. Throgg mélyen legbelül tisztelte a
hagyományokat, Malus pedig az ogrék szokásait és a Gordunni törvényeket
egyaránt kicsavarta, hogy azok a saját érdekeit szolgálják. Pontosabban a
Rejtőzködők érdekeit. Throggot csupán ez akadályozta meg abban, hogy
párbajra hívja ki a vezérét, és ezt Malus is jól tudta. Az ogre esküt tett, hogy
szolgálja a Rejtőzködők ügyét, ezért végül engedelmesen lehajtotta a fejét.
Senki sem lépett elő. Az előző Gordok legyőzője és a Csonka Kéz ogréja
együtt elég fenyegetést jelentett ahhoz, hogy kordában tartsa a többieket.
Malus még egyszer, utoljára felemelte a kardját.
– Gordok halott! Sokáig éljen Gordok!
– SOKÁIG ÉLJEN GORDOK! – kiáltották egyszerre a Gordunni Komor
Pöröly klán tagjai.
 *

A hajnal közeledtével keleten fény izzott fel.

Aram lenézett a kezében szorongatott erszényre.
Ezúttal én lettem az, aki az életével tartozik valakinek – gondolta.
– Segítünk hordozni a terhedet, testvérem – mondta Makasa, mintha csak
a gondolataiban olvasna. – Az iránytűt, amit az apádtól kaptál, és makkot,
amit Thalyss bízott rád.
Aram felpillantott a lányra, és könnyek szöktek a szemébe. Bár azt még
ő maga sem tudta, hogy ez Thalyss vagy Greydon elvesztése miatt történt-e,
vagy mert hálás volt az újonnan szerzett nővére támogatásáért. Talán mind
közrejátszott. Nagyon fáradtnak érezte magát, és nekitámaszkodott
Makasának, aki fél kézzel átkarolta.
Egy ideig hallgattak.
Már csak az volt hátra, hogy a wyvern fészkét elhagyva aláereszkedjenek
a hegyről. Bár nem maradt köztük olyan, aki beszélte volna a taur-ahe
nyelvet, hogy a megfelelő szavakat használhassa, Aram bízott abban, hogy
Félszemű hálás nekik, ezért kézjelekkel és mutogatással megtudakolta tőle,
levinné-e őket az Ezer Tű északnyugati lejtőihez.
Félszemű komoran nézett Aramra, amiért nem viselkedett illően, de nem
tudta, mi más választása lehetne. A csapat nem maradhatott a fészekben,
ami azt jelentette, vagy megeszi mindnyájukat, vagy lelöki őket a szikláról,
vagy eleget tesz a fiú kérésének.
A kölykeire pillantott, akik vidáman hancúroztak, és a gyötrelmes
hónapokra gondolt, amelyek anélkül teltek el, hogy akár egyetlen pillantást
vethetett volna rájuk a tövisek alkotta börtönükben.
Aramnak igaza volt. Hálával tartozott a fiúnak, ezért segítenie kellett
neki.
Miután Thalyss meghalt, Makasa óvatosan kihúzta a hátából a
nyílvesszőket. Ez egyike volt a népe hagyományainak. Elvégre hogyan is
nyugodhatna békében egy lélek, ha örökké hordoznia kell a halála okát?
Marcang ezt nagyon különösnek találta. Az ő népének hagyományai
szerint meg kellett volna enniük Thalysst. Elvégre az éjelf immár csak egy
tetem volt. Ám amikor a gnoll ezt felvetette, Aram egy pillanatra teljesen
elborzadt, de nem zaklatta fel magát, és Marcang vállára tette a kezét.
– A kaldoreieknél mások a szokások – magyarázta.
Miután a négy ifjú utazó gondosan bebugyolálta a druidát a köpenyébe,
Aram felvette az apja kabátját, amelyet immár az éjelf vére tarkított.
Sokakat elvesztettem az út során – gondolta, és elhatározta, hogy senki
mást nem fog elveszíteni. Nem igazán tanulta meg a leckét, amit Makasa és
Thalyss próbáltak megtanítani neki arról, hogy nem menthet meg
mindenkit. A történtek ellenére sem volt hajlandó megtanulni. Most nem!
Sőt, talán sohasem!
Aram és Murci felkapaszkodott Félszemű hátára, Makasa és Marcang
pedig feladták nekik Thalysst, majd ők is felmásztak.
Aram még egyszer ellenőrizte az erszénybe csomagolt makkot a kabátja
zsebében, az iránytűt az inge alatt és a hátsó zsebébe gyömöszölt
vázlatkönyvet, hogy biztonságban vannak-e.
Igen, számos terhet cipelek – gondolta.
Előrehajolt, és halkan belesuttogott a wyvern fülébe.
– Thalyss jó földben szeretne nyugodni, amelyben minden megterem. El
tudnál vinni minket egy ilyen helyre? – Aram nem tudta, a wyvern értette-e
a szavait, de meg mert volna esküdni rá, hogy a lény forgatni kezdte
egyetlen szemét. Úgy vélte, Makasától ezért megkapná a magáét.
Halványan elmosolyodott a gondolatra, míg Félszemű odamordult a
kölykeinek, alighanem parancsot adva nekik, hogy maradjanak itt, aztán
széttárta a szárnyait, és felröppent a levegőbe...
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Az utolsó mérföld

Miközben lassan aláereszkedtek Égoromról, Félszemű kissé délkeletnek

kanyarodott, Feralas az Ezer Tűvel határos területének utolsó mérföldje
felé, ahol az elárasztott kanyontól nyugatra egy zöldellő lejtő tűnt elő.
Valami hirtelen megragadta Aramot, és húzni kezdte előrefelé, amitől kis
híján átbucskázott a wyvern feje fölött. Mivel a történtek teljesen
készületlenül érték, elengedte Thalysst, és mindkét kezével megmarkolta
Félszemű sörényét. Miután sikerült megkapaszkodnia, hátranézett,
megbizonyosodva arról, Murci, Marcang és Makasa továbbra is erősen
fogják az éjelf testét. Aztán lepillantott, hogy megnézze, mi az, ami
továbbra is megpróbálja lerángatni a wyvern nyakáról.
Az ing! Nem! Nem az ing, hanem az alatta rejtőző iránytű, ami a láncot
húzva nekifeszült az Aram mellkasát fedő rongyos, koszos szövetnek.
Gondolkodás nélkül felemelte az egyik kezét, és előhúzta az iránytűt, majd
elengedte, hogy ismét mindkét kezével megkapaszkodjon a wyvern
sörényében.
– Aram? – kiáltotta hátulról Makasa.
A fiú nem válaszolt. Az iránytű, mintha saját akarata lenne, erőteljesen
egy bizonyos irányba húzta, ami pár fokkal eltért dél felé a jelenlegi
útvonaluktól.
Aztán a lánc hirtelen elszakadt!
Az iránytű előresuhant, elrepülve Félszemű ép jobb szeme fölött, elég
közel ahhoz, hogy megriassza, ezért egy pillanatra zuhanórepülésbe kezdett.
Mielőtt a wyvern teljesen visszanyerhette volna az önuralmát, Aram
rákiáltott:
– KÖVESD AZ IRÁNYTŰT! – Azonnal arra gondolt, milyen
nevetséges, amit mondott, különösen mert a fenevad valószínűleg egy
szavát sem értette. A wyvern azonban gyűlölte, ha megriasztották, és nem
volt kifogása az ellen, hogy üldözőbe vegye azt, ami az imént olyannyira
megijesztette. Bár nem tudta, mi süvített el mellette, biztosra vette, hogy
képes lesz elkapni és megenni, ezért dél felé kanyarodott.
 Az egyetlen gondot az jelentette, hogy a célpontjuk igencsak kicsi volt,
ezért könnyen elveszthették szem elől.
Aram a levegőt fürkészte, és végül megpillantotta az iránytűt.
– Ott! – kiáltotta, előreszegezve az ujját.
Félszemű hátrafordult, és rámordult a fiúra, akinek át kellett hajolnia a
wyvern feje fölött, hogy a lény láthassa, milyen irányba mutat.
– Mi történt? – kiáltotta Makasa, akinek a látóterét Marcang jócskán
eltakarta. – Elejtetted az iránytűt?
– Nem! Magától repült el!
– Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem, kölyök!
Aram ráeszmélt, hogy Makasa azt hiszi, csak ironizál, és tudta, ha nem
lenne karnyújtásnyi távolságon kívül, akkor a lány most lekeverne neki egy
nyaklevest. De nem törődött ezzel. Elkeseredetten próbált az iránytűre
összpontosítani, ami meredek ívben egy vízesés felé tartott. Félszemű
összezárta a szárnyait, és az iránytűt követve zuhanórepülésbe kezdett.
A nap épp ebben a pillanatban bukkant fel a kanyon keleti széle felett, a
fénye pedig olyan erőteljesen ragyogott, hogy Aram elfordította a tekintetét,
és egy pillanatra behunyta a szemét.
Amikor visszafordult, először sehol sem találta az iránytűt, de aztán
csillanást látott, mintha a napfény visszatükröződött volna a réz foglalatról.
Hirtelen egy második fényvillanást is észrevett: úgy tűnt, mintha a vízesés
aljától balra csillogna valami a földön. Aram nem volt biztos benne, de úgy
látta, mintha az első fényvillanás a második felé tartana.
Az egész nagyon emlékeztette valamire...
A wyvern is észrevette a csillanásokat, és meredek szögben, gyors
iramban folytatta az ereszkedést.
Murci visított, Marcang vonyított, Makasa pedig hallgatott.
Aram látta, hogy az első fény a másodikhoz érve aláhull a kanyon aljára.
Elég közel voltak ahhoz, hogy láthassák a becsapódás erejétől felszálló
porfelhőt.
Túlságosan is hosszúnak tűnő idő elteltével Félszemű kitárta a szárnyait,
amelyek belekaptak a levegőbe, megállítva a zuhanást. Ennek ellenére a
mostani leszállásuk a legkevésbé sem bizonyult simának: a wyvern a testét
negyvenöt fokos szögben tartva a hátsó lábaira érkezett, olyan erővel érve
földet, hogy a halott elf kiesett az őt tartó trió kezei közül. Thalyss tompa
puffanással alázuhant a puha talajra.
Aram gyorsan lecsusszant a wyvernről.
 Makasa szorosan a nyomában maradva követte.
– Aram!
– Az iránytű fogta magát, és elrepült! – mondta ismét a fiú, Makasa
pedig ezúttal megértette, hogy komolyan beszél.
Az alázúduló víz robaja szinte fülsiketítőnek tűnt. Aram végigpillantott a
vízesésen, és a benne élő művész egy pillanatra elámult a látványtól. Ám ez
most nem vonhatta el a figyelmét!
Húszlábnyira onnan, ahol a víz a földre zúdult, Aram megtalálta a kis
krátert, a mélyén a félig betemetett iránytűvel. A kristálytű körbe-körbe járt,
és fényesebben ragyogott, mint korábban bármikor.
Aram, a válla fölött átkukucskáló Makasa és Félszemű tekintetétől
kísérve, óvatosan felemelte az ereklyét. A wyvern az ehetetlen fémdarab
láttán mormogva elfordult, Murci és Marcang azonban csatlakoztak
Makasához. Aram valami keményet érzett az iránytű foglalatának alján.
Megfordította az eszközt, és egy izzó kristálydarabot látott a fémhez
tapadva. Ugyanolyan volt, mint a tű, csak egy kicsit nagyobb. Próbaképp
megbökdöste, mire a kristálydarab átsiklott a tájoló elülső részére,
megállapodva az üveglapon, közvetlenül a tű felett, ami hirtelen abbahagyta
a pörgést. A két kristály – a tű és a szilánk – egyaránt délkelet felé mutatott.
Aram engedett a csábításnak, és megérintette az izzó, gyémántszerű
kristálydarabot...
– Aram! – szólította a Fény Hanga. – Meg kell mentened, Aram!
A Fény egyre élesebbé vált, de Aram ezúttal nem fordult el...
– Aram! – rázta meg Makasa, magához térítve a kábulatból.
– Aram!
A fiú lepillantott az iránytűre. A tű és a szilánk már nem izzottak. Aram
lassú mozdulattal Makasa felé fordult.
– Engem szólít – mondta halkan.
Makasa nem értette, mire gondolt a fiú, de komolyan vette a szavait.
– Micsoda? Mi az, ami szólít?
– A Fény. Azt hiszem, meg kell mentenem a Fényt. – Aram az elméje
mélyén tudta, nem szolgált magyarázattal Makasának. Még ő maga sem
értette ezt az egészet, de érezte, hogy így van.
Lassacskán kezdte megérteni, az apja miért védelmezte olyan elszántan
ezt az iránytűt, amelyről azt mondta Aramnak, hogy elvezeti oda, ahova
mennie kell. Aram akkor azt hitte, ez Tóvidéket jelenti. Ez azonban most
nem csak lehetetlennek, de egy kicsit nevetségesnek is tűnt. Valami sokkal
nagyobb forgott kockán. Valami, ami olyan fontossággal bírt, hogy Greydon
azt akarta, a fia felkészülten nézzen szembe vele. Erre próbálta felkészíteni,
mielőtt kifogytak volna az időből. Ám a Fény megmentése immár Aramra
hárult. Egy újabb teher, amit azonban megtisztelőnek érzett. Kiváltságnak,
amelyet az apja ruházott rá. Nem kellett tovább töprengenie azon, miért
hozta magával Greydon a Hullámjáróra, és miért adta neki az iránytűt
ahelyett, hogy bedobta volna a tengerbe. A düh és a neheztelés, amit egykor
az apja iránt érzett, teljesen tovatűnt. Aram a szíve mélyén köszönetet
mondott az apjának, amiért ennyire hitt benne. Aramar Thorne-ban és a
nővérében, Makasa Flintwillben.
Az iránytű ismét délkelet felé mutatott.
Talán arrafelé is van egy kristályszilánk, ami ott lapul valahol elrejtve?
Thalyss úgy vélte, az iránytű követ valakit vagy valamit, aki vagy ami
észak felé tart. Aram azonban most arra a következtetésre jutott, hogy az
ogrékkal megtett út során közelebb kerültek ehhez a Fényszilánkhoz, ezért a
tű ennek az irányába fordult. Most azonban, hogy ezt a szilánkot
megtalálták, az iránytű visszaállt az eredeti, délkeleti irányba, Bigyókótya
felé mutatva.
Nemcsak Thalyssnak tett ígéretet, hogy elviszi a makkot a goblin
városba, de az apjának is a szavát adta, hogy megvédi az iránytűt.
– Minden út Bigyókótyába vezet – mondta Makasának.
A lány bólintott, és megismételte Aram szavait:
– Minden út Bigyókótyába vezet.
– Bigyókótyába – jelentette ki Marcang.
– Mrgle, mrgle! – mondta Murci.
A morcos Félszemű csak mordult egyet.

– A fiú? – kérdezte Malus.

– Az égen át nem tudom követni! – felelte Zathra, meg sem próbálva
leplezni a neheztelését.
A Rejtőzködők diadalmaskodtak a Gordunni Komor Pöröly klán felett,
amelyet immár Malus vezetett, mint az új Gordok. Ennek ellenére egyikük
sem igazán örült a győzelmüknek, kivéve Valdreadet, aki a csuklyáját
hátravetve felfedte halálfejszerű vigyorát.
 – Ejnye-ejnye! Az úrfi ismét elszelelt előlünk az iránytűvel! – mondta. –
Ráadásul a mindig oly lenyűgöző Flintwill és a mi kis murloc foglyunk is
vele van.
– Aztat hiszem, az elfet sikerült megölnöm – felelte Zathra.
– Talán – jegyezte meg Valdread. – Ám az éjelfeket hírhedten nehéz
megölni, ezért ezt aligha vehetjük biztosra. A fiú amúgy sincs híján a
szövetségeseknek. Úgy vélem, immár a gnollt is az oldalán tudhatja. Nos,
lássuk csak, van még valami, amiről elfeledkeztem volna?
– Elég! – mondta Malus, aki nem volt derűs kedvében.
Valdread azonban nem vett tudomást róla.
– Ó, igen! Hát persze! Van vele egy wyvern is! – A báró szívből jövő
nevetést hallatott, ami kissé dermesztőnek tűnt, ráadásul kiakadt tőle az
állkapcsa. De gyorsan helyre tette az ízületet, és folytatta a mondandóját. –
De az is lehet, hogy négy wyvern van vele!
– Most mi legyen? – kérdezte borúsan Throgg.
Malus eltöprengett a kérdésen.
– Ettől a kis kitérőtől eltekintve, amit nem önszántukból tettek, már
kezdettől fogva egyetlen, határozott irányba haladtak, mégpedig
Bigyókótya felé – mondta végül. – Oda tartanak, ezért mi is arrafelé
indulunk. Ha nem tudjuk útközben elkapni őket, akkor majd megtesszük a
városban! Az ogrékat is kiküldjük!
– Az egész klánt? – kérdezte Throgg.
– Igen, mindnyájukat! Mindenkit kiküldünk a völgyből, hogy járják be a
gyalogutakat, a hegyi ösvényeket, a vadcsapásokat és a vízi utakat, segítve
minket a keresésben! Ezek az ogrék immár az enyémek, vagyis többé nem
Gordunnik, hanem Rejtőzködők! Tehát akár hasznukat is vehetjük.
Throgg dühösnek és elkeseredettnek tűnt, ennek ellenére beleegyezően
bólintott.
– Bigyókótyában ismét összegyűlünk! – folytatta Malus, majd Ssarbik
felé fordult. – Üzenj a nővérednek az Elkerülhetetlen fedélzetén! Azt
akarom, a hajó Bigyókótyában várjon ránk!
– No ésss mi lesssz, ha tévedsssz? – kérdezte fanyarul az arakkoa.
– Nem tévedek.
– Mi lesssz, ha a fiú hasssználja azzz iránytűt? Mi lesssz, ha rábukkan a
kard ssszilánkjaira?
– Akkor majd kevesebbet kell nekünk megkeresni.
Ssarbik telepatikusan folytatta a beszélgetést Malusszal.
 – A messsterünk elégedetlen lesssz.
Malus komor tekintettel, némán válaszolt:
– Senki sem mondta, hogy gyorsan végezni fogunk. Mondd meg neki, a
játszma még nem ért véget!

– Urung.
– Marcang.
– Urung...
– Nem, Mar-cang!
– Mur-ung. Murung!
– Ez már megteszi – mondta Makasa, véget vetve Murci és Marcang
beszélgetésének, mielőtt az arra sarkallta volna, hogy mindkettőjükkel
végezzen.
Aram épp azon dolgozott, hogy lerajzolja Félszeműt a
„varázskönyvébe”, miután a wyvern az engedélyét adta ehhez. Legalábbis
Aram úgy vélte, megszerezte Félszemű beleegyezését, miután mutogatva és
a könyv lapjait forgatva elmagyarázta neki, hogy szeretné megörökíteni az
alakját. Nem tűnt egyértelműnek, a wyvern megértette-e, miről is van szó,
de nem repült el, sőt elég hosszú ideig mozdulatlan maradt ahhoz, hogy
Aram lerajzolhassa.
Aram ünnepélyesen köszönetet mondott Félszeműnek a
megtiszteltetésért, majd ráadásként lerajzolta a három kölyköt is. Próbálta
emlékezetből leskiccelni őket, de mivel nem töltött elég időt velük ahhoz,
hogy megfelelően fel tudja idézni az alakjukat, inkább három kis Félszeműt
rajzolt, amelyek persze kétszeműek voltak.
 Miután befejezte a művét, megmutatta azt Félszeműnek, hogy lássa,
elégedett-e az eredménnyel. Talán az volt, talán nem, mindenesetre
szokatlanul engedékenynek tűnt. Vagy talán csak továbbra is úgy érezte,
hálával tartozik Aramnak, és miután a fiú elmutogatta neki, mit szeretne,
Félszemű jókora, mély gödröt ásott a puha talajba, amelyben a
kristályszilánkot találták.
Miközben a wyvern ásott, Aram az apjáról készült rajzon dolgozott. A
feladat korábban nem kevés gondot okozott neki, de most azt vette észre,
sokkal jobban fel tudja idézni Greydon arcvonásait. Talán mert most már
jobban megértette az apját. Vagy talán azért, mert ahogy azt anyja is
tanácsolta egykor, megnyitotta a szívét Greydon felé. Legalábbis részben.
Nem volt biztos benne, sikerül-e valaha úgy befejeznie a rajzot, hogy
elégedett legyen vele, igazságot szolgáltatva ezzel az apjának. De most már
legalább szégyenkezés nélkül nézhetett a Greydon Thorne-ról készült
rajzra.
Ez már jó varázslat volt.
Miután Félszemű végzett az ásással, Makasa és Marcang leengedték az
éjelfet a sírba. Aram arra gondolt, mondania kellene néhány szót a sír felett,
de mielőtt megszólalhatott volna, a wyvern a farkával elkezdte betemetni a
gödröt.
Így hát Aram várakozott, és közben körbepillantott.
A könnyű szél lágyan megborzolta a közeli fák leveleit. Az unatkozó
Marcang a nyakát vakargatta a hátsó lábával. Murci nagyon szomorú és
udvarias volt, amíg meg nem pillantott egy pókot, ami épp alámászott a
hálóján. A murloc a pók felé vetette magát, de elvétette a célpontot, és nagy
nehézségek közepette kiköpködte a ragacsos hálót. Makasa undorodva a
fejét ingatta.
Miután a wyvern ellapogatta a földet, Aram a sír köré gyűjtötte a
többieket.
– Nem hiszem, hogy sok mindent mondhatnánk – kezdte. – Thalyss
nagyon hosszú életet élt, és mi csupán aprócska szerepet játszottunk benne.
De úgy hiszem, ezen rövid idő alatt Thalyss őszintén törődött
mindnyájunkkal. Hiszem, hogy örülne, amiért most itt vagyunk vele.
Örülne, amiért együtt vagyunk. Az apám egyszer azt mondta, sokféle család
létezik, Thalyss pedig vérrel, verejtékkel és egy kis varázslattal segített
nekünk összekovácsolni a mienket. Ó, és biztosra veszem, hogy Thalyss
kedvére valónak találná ezt a helyet, mivel jó földben pihenhet, körös-körül
a zöldellő tájjal! – Lehajtotta a fejét, majd egy hirtelen jött gondolattól
vezetve előrehajolt, és ráköpött a sír földjére. – „Egy kis nedvesség sosem
árt” – idézte a druida szavait.
Makasa elképedve nézett rá.
– Te... leköpted a sírját! – suttogta halkan, mintha attól félne, a kaldorei
meghallja a szavait.
– Nos, igen. – Aramban hirtelen tudatosult, milyen tiszteletlennek tűnhet,
amit tett, ezért gyorsan folytatta. – De ez segít a növényeknek növekedni, és
tényleg hiszem, hogy Thalysst mosolyra fakasztaná.
– Őt minden mosolyra fakasztotta – felelte a lány, és az arca alig
láthatóan megenyhült, mint amikor egy viharfelhő mögül előtűnik a nap egy
halvány fénysugara.
Aram vállat vont.
– Pontosan.
Murci is köpködni kezdett, bár talán csak a pókháló maradványaitól
próbált megszabadulni. Marcang úgy vélte, ez valami szokás lehet, ezért ő
is ráköpött a sírra.
Minden szem Makasára szegeződött, aki elkapta Aram tekintetét... Végül
ő is köpött egyet.
Félszemű nagyot ásított, úgy tűnt, alig várja, hogy útnak indulhasson
végre. Aram biztosra vette, hogy a wyvern hátán utazva gyorsan
Bigyókótyába érhetnének, de már így is olyan érzése támadt, a végletekig
feszítette a hatalmas fenevad türelmét. Ezért megköszönte Félszeműnek a
segítségét, és elbúcsúzott tőle, aztán nézték, ahogy a wyvern felemelkedik,
majd elröppen a fészke és a kölykei felé.
Aram körbepillantott. Nem volt okuk arra, hogy tovább időzzenek itt. Az
iránytű, amelynek láncát időközben nagyjából összeillesztették, ismét
visszakerült a nyakába. Ellenőrizte a tűt, majd megmutatta az irányt a
többieknek.
– Bigyókótya? – kérdezte Makasa.
– Azt hiszem, igen – felelte Aram, visszatéve az iránytűt az inge alá.
Aztán megtapogatta a bíborszínű bőrerszénybe rejtett óriási makkot, ami a
kabátzsebében pihent, mellette a kristályszilánkkal. – Az iránytű majd
megmutatja, meg kell-e állnunk útközben.
– Igazán érdekes – jegyezte meg Makasa.
– Ó, az egyszer biztos! – értett egyet vele Aram.
 A csillogó vízesést maguk mögött hagyva elindultak lefelé a
domboldalon, követve a fentről alázúduló patakot.
Amikor az esőerdőből kiérve a csapat átlépte az Ezer Tű határát, végül
eléjük tárult a hatalmas, vízzel elárasztott kanyon látványa.
A csapat. Aram, Makasa, Murci és Marcang. Még Aram is beismerte,
hogy különös kompániát alkotnak, de valahogy tudta, mindnyájan
összetartoznak.
– Jobb lesz, ha engem nem rajzolsz le az átkozott könyvedbe! – szólalt
meg nagy hirtelen Makasa.
Aram csak ekkor eszmélt rá, hogy még mindig a kezében szorongatja a
vázlatkönyvet.
– Ígérem, nem rajzollak le, amíg meg nem kérsz rá – felelte, miközben
visszacsomagolta a könyvet a viaszosvászonba, majd begyömöszölte a
hátsó zsebébe.
Makasa elégedetten bólintott.
Egy ideig csendben lépkedtek tovább, aztán a lány ismét megszólalt:
– Egyszer talán megkérlek rá. Úgy hallottam, jó szerencsét hoz.
Aram felpillantott a nővérére, és mindketten elmosolyodtak.
 AZ UTAZÁS SZÓSZEDET

Álmodók Menedéke – Dreamer’s Rest

Aranyvidék – Goldshire
Ataya Tábora – Camp Ataya
Azok, Akik Rejtőzködnek – Those Who Remain Hidden
Bigyókótya – Gadgetzan
Bigyókótyai Gharnas – Charnas of Gadgetzan
Cenarion Kör – Cenarion Circle
Csendes Joe Barker – Silent Joe Barker
Csonka Kéz klán – Shattered Hand clan
darnassiai (nyelv) – darnassian
Égorom – Skypeak
Égőkanóc Cog – Cog Burnwick
Egy Igaz Isten – One True God (Eonar)
Egy Igaz Isten Gyermekei – Children of the One True God
Egyistenes Durgan – Durgan One-God
Élet Megkötője – Life-Binder (Alexstrasza) (Eonar)
Elfeledett-part – Forgotten Coast
Elhagyott(ak) – Forsaken
Elkerülhetetlen (hajó neve) – Inevitable
elöljáró – magistrate
Erdőmancs – Woodpaw
Ezer Tű – Thousand Needles
Fátyolos-tenger – Veiled Sea
Fehér Úrnő – White Lady
Fekete Max – Black Max
Fény Hangja – Voice of the Light
Fojtótövis-völgy – Stranglethorn Vale
futóborsó – snap pea
Gordunni klán – Gordunni clan
Gőzcsikaró Kartell – Steamwheedle Cartel
Gyapjasszakáll – Woolbeard
Hegyenjáró – Ridgewalker
hippogriff – hippogryph
Holdpehely Erőd – Feathermoon Stronghold
Holdpehely Shandris – Shandris Feathermoon
holdszerzet – moonkin
Hollószél Romjai – Ruins of Ravenwind
Hullámjáró – Wavestrider
Isildien Romjai – Ruins of Isildien
jeti – yeti
Kataklizma – Cataclysm
Kék Gyermek – Blue Child
kékgyökér inda – blueroot vine
Keleti Királyságok – Eastern Kingdoms
Kelet-völgy – Eastvale
Komor Pöröly – Dire Maul
Kormos – Soot
kőpikkelyes tőkehal – Rockscale Cod
kúszó inda – clinging vine
Marcang – Hackle
matriarcha – matriarch
Mennydörgő Sör – Thunder Ale
Morcos – Murrl
Mormogó – Murrgly
Murci – Murky
nemes elf – high elf
nyomkereső – tracker
Nyúzó-fok – Flayers’ Point
otthonkő – hearthstone
Otthonkő (hajó neve) – Hearthstone
Öreg Félszemű – Old One-Eye
Örökidill-tó – Lake Everstill
pálma alma – palm-apple
patikárius – apothecary
Peremföld – Outland
Pusztulat – Desolace
Pusztulat Utolsó Erdeje – Last Forest of Desolace
Reigol Valdread báró – baron Reigol Valdread
Rejtőzködők – Hidden
romboló (csatahajó) – destroyer
Setéthomály Romjai – Darkmist Ruins
Suttogó – Whisper-Man
Széleshátú – Broadback
Szélvágtázó Wuul – Wuul Breezerider
szélvirág – windblossom
sziklavipera – rock viper
Szürketölgy Thalyss – Thalyss Greyoak
tajtéksirály – saltspray gull
Tavaszdal Faeyrine – Faeyrine Springsong
tengerészkard – cutlass
Tiszafa Anselm – Anselm Yewtree
Tóvidék – Lakeshire
Trapp (skorpió) – Skitter
tüskéshátú – quilboar
Utolsó-erdő – Last Forest
vaddisznó – boar
vadmurok – wildcarrot
Vasberek Mordis – Mordis Ironwood
vasfa – ironwood
Vaspatájú – Ironhoof
Vén Cobb – Old Cobb
Vérszarv – Bloodhorn
Vihánc – Cackle
Viharvárad – Stormwind
Viharvárad kikötője – Stormwind Harbor
Vörösgerinc-hegység – Redridge Mountains
Zordkopó klán – Grimtail clan
Zsákmány-öböl – Booty Bay
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Útmutató a magyar kiadáshoz
I. rész
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
II. rész
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
III. rész
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
"Az utazás" szószedet
Copyright
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
WORLD OF WARCRAFT: TRAVELER by Greg Weisman Scholastic
This translation of World of Warcraft: Traveler first published in 2016,
is published by arrangement with Scholastic Inc., United States of America
Copyright © 2021 by Blizzard Entertainment, Inc.
All rights reserved.
Fordította: Sándor Zoltán
Hungarian translation © Sándor Zoltán, 2021
Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2021
Illusztrációk: Samwise Didier
Lektor: Barna Ildikó
Szaklektor: Havasi István
Szerkesztő: Szolga Emese
Tördelőszerkesztő: Szvoboda Gabriella, KARAKTERTAX Bt.
Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Nyomta és kötötte: Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes

ISBN 978 963 497 635 6

Minden jog fenntartva.