13.

John Kessel
MINDEN IGAZ
A jachtkikötő irodájában, az íróasztalon fekete ventilátor
borzolta a sportújság lapjait. Tökéletes kövület volt abból a
korból. A ventilátor megtáncoltatta a kikötőmester kósza
hajszálait, amikor éppen arra fordult. Áttanulmányozta a
papírjaimat, aztán összehajtotta, és visszaadta őket.
– Rendben. Mr. Vidor jachtja a második sor végén áll. –
Kimutatott az ablakon a zsúfolt mólókra. – A nagy fekete.
– A legénység többi tagja már a fedélzeten van?
– Fogalmam sincs – felelte, és belekortyolt jegesteájába, majd
visszatette a párától gyöngyöző poharat az újság szalagcímére:
„A Cards leosztotta a Dodgerst a 12. fordulóban.” Az asztal
mellett a padlón hevert az újság címlapja: „Új tengeri-légicsata
dúl a Salamon-szigetek fölött. A japánok ellentámadást
indítottak Guadalcanalnál.”
Kiléptem a mólóra, zsákomat a vállamra vetettem, és a jacht
felé indultam. A tűző nap szinte égette a fejem, a gallérom már
nyirkos volt az izzadságtól. Előhúztam a fejkendőt a zsebemből,
és megtöröltem a homlokomat. Hétköznaphoz képest forgalmas
volt a hely, egy csomó hollywoodi figura már végzett a napi
munkával, vagy a hosszú hétvégére készült. A csatorna másik
végében tartályhajók horgony óztak egy finomító mellett.

A Cynaro egy negyvenméteres, kétárbocos szkúner volt,

négyfőnyi legénységgel, és tíz utasra való szállással. A jacht a
hiúság díszes példája volt, ám King Vidort Hollywood egyik
legsikeresebb rendezőjének tartották, aki nagy zsugori hírében
állt, de olykor szerette kényeztetni magát. Egy szőke fiú nézett
föl, mikor a fedélzetre léptem; már rég a seregben kellett volna
lennie, ehelyett itt pucolta a rézdíszeket. Bebújtam a nyitott
ajtón át a polírozott tölgyfa burkolatú kabinlépcsőkhöz, és
felmentem a kormány fülkébe. A kapitány az asztalnál állt, egy
térkép fölé görnyedt.
 – Mr. Onslow?
A férfi fölnézett. Ötvenes évei közepén járhatott, élénkvörös
haja volt.
– Maga kicsoda? – kérdezte.
– David Furrow – mondtam, és átnyújtottam neki a papírokat.
– Mr. Welles küldött, hogy kisegítsek ezen az úton.
– Hogyhogy még nem hallottam magáról?
– Telefonálnia kellett volna. Talán Mr. Vidort kérte meg, hogy
beszéljen önnel.
– Nekem egy szót sem szóltak.
– Akkor fel kellene hívnia Mr. Wellest.
Onslow rám nézett, aztán a papírokra. Az ajánlólevél
Wellestől természetesen hamis volt, az iratok szerint három év
tengerészeti tapasztalatom van. Onslow pedig nyilván nem
akarta felhívni Wellest, és kockáztatni egy szemrehányást.
– Említette, hogy milyen feladatot szánt magának?
– Leginkább azt, hogy segítsek az étkezéseknél.
– Pakoljon le a hátsó fedélközben, a személyzeti szálláson! –
mondta. – Aztán jöjjön vissza!
Találtam egy üres priccset, és a táskámat, benne a szállítható
egységgel, elhelyeztem az alatta lévő ládában. Zár nem volt
rajta, de kockáztatnom kellett.
Onslow bemutatott Manolónak, a szakácsnak, aki rögtön
megbízott, hogy hordjam a fedélzetre a zöldségeket és a
húsokat, meg azt a rekesz bort, amit az ellátmányozó küldött.
Amikor azt mondtam neki, hogy Welles azt akarta, én szolgáljak
fel, egészen megkönnyebbült. Kora délután megérkezett Charles
Koerner, az RKO produkciós vezetője feleségével és lányával.
Csalódott, amiért csak a legénységgel találkozott, aztán orra
alatt rosszallóan dünnyögve leültek a mahagóni asztalhoz a
hátsó fedélzeten. Manolo adott egy fehér zakót, és frissítőkkel
fölküldött hozzájuk. Koerner felesége hallgatag nő volt,
pálmalegyezővel legyezgette magát, a kislány pedig, talán
tizenkét-tizenhárom éves, félszeg, csupacsont gyerek úgy
döntött, felfedezi a hajót.
 Egy órával később egy gesztenyebarna Packard állt meg a
dokkoknál, és Welles szállt ki belőle, oldalán egy karcsú, sötét
hajú nővel. Felismertem a fényképekről: Shifra Haran volt az,
az asszisztense. Welles feldübörgött a fedélzetre.
– Charles! – bömbölte, majd kedélyesen átölelte a zavartan
feszengő Koernert. – Örülök, hogy látlak! – Egy fejjel
magasabb volt a stúdióvezetőnél. Koerner bemutatta Mary-nek,
a feleségének.
Welles könnyű zakót viselt; sötét haját hosszúra hagyta, és
bajuszt is növesztett magának, még brazíliai tartózkodása
idején, holmi rosszul értelmezett macsó kezdeményezésként.
Száznyolcvan magas volt, kissé pocakos, de még nem mutatta
jeleit annak a rémes elhízásnak, ami a jövőben majd kísérteni
fogja. Nagy fej, kerek áll, szabályos, szoborszépségű száj, és
mandulavágású, mongol szem.
– És ő kicsoda? – kérdezte Welles a kislányhoz fordulva.
Figyelme akár egy reflektor fénycsóvája, aminek közepén a
kislány is zavartan feszengett.
– A lányunk, Barbara.
– Barbara – mondta Welles vigyorogva –, mindig a füledben
hordod a lakáskulcsodat? – A kislány bal füléből csillogó
rézkulcsot húzott elő, és az arca elé tartotta. Ujjai hihetetlenül
hosszúak voltak, keze kecses. A lány szégyenlősen
elmosolyodott.
– Nem az enyém – felelte.
– Talán nem is kulcs. – Welles elhúzta balkezét a jobb fölött,
és a kulcs ezüstdollárrá változott. – Szeretnéd?
– Igen.
Megint elhúzta a kezét az érme fölött, ami eltűnt.
– Nézd meg a zsebedben!
A kislány a farmerja zsebébe dugta a kezét, és kihúzta a
dollárt. Szeme derűsen felcsillant.
– Ne feledd – mondta Welles –, a pénz nem minden!
Aztán ugyanolyan gyorsan, ahogy a lányra összpontosította
figyelmét, visszafordult Koerner felé. A köznép között
hercegként viselkedett, aranyként osztogatta a szívességeket, de
elvárta, hogy rögtön alkalmazkodjanak hozzá. Haran kolibriként
sürgölődött körülötte. Egy mappát tartott a kezében, készen rá,
hogy bármikor odaadja neki, ha kéri: ceruzát, szivart, gyufát,
egy csésze teát, az RKO-s szerződésének másolatát. Hermán
Mankiewicz egyszer azt mondta Wellesről: „A kellemet
leszámítva, ott megy Isten.”
– Shifra! – bömbölte, bár a lány ott volt mellette. – Vedd ki a
holmit az autóból!
Haran megkért, hogy segítsek neki. Követtem a mólóra, majd
az autó csomagtartójából elővettünk egy többtekercses
filmdobozt és egy zömök, hordozható vetítőt.
A filmdobozon lévő címkén a Az Amberson-ék tündöklése
felirat szerepelt, fekete zsírkrétával. Haran gyanakvóan nézett
rám, amíg biztonságosan elhelyeztem a filmet és a vetítőt a
szalonban, majd sietett vissza a fedélzetre, Welleshez.
Egy ideig segítettem Manolónak a hajókonyhán, amíg
Onslow szólt, hogy ideje kihajózni. Beindította a dízelmotort, a
szőke srác és egy másik matróz pedig eloldozták a kötelet.
Miután a jacht kitolatott a helyéről, és a csatornán át elérte a San
Pedro-öblöt, felvontuk a fő- és az orrvitorlát. A szél belekapott a
vászonba, Onslow pedig lekapcsolta a motort, és a lenyugvó
nap fényénél Catalina felé vettük az irányt.
Miközben visszamentem a hajókonyhára, megkérdeztem az
utasokat, hogy szükségük van-e italra. Welles levette a zakóját,
és az egyik karosszékben terpeszkedett; épp a brazíliai útja
során látott vudu rituálék ecsetelésével szórakoztatta
Koerneréket. Amikor közbevágtam, hogy megkérdezzem, mit
innának, Welles sötét pillantást küldött felém, Koerner azonban
megragadta az alkalmat, hogy még egy scotch-ot rendeljen.
Megkérdeztem Barbarát, kér-e egy kis limonádét. Welles félig
lehunyt tekintete türelmetlenséget sugárzott. Visszasiettem a
fedélközbe.
Már alkonyodott, amikor felszolgáltam a vacsorát: a nyugati
horizont narancs és vörös fényben ragyogott, a hátsó fedélzet
fölötti vászon halkan surrogott az esti szellőben. Kibontottam
néhány üveg bort. Hallgatóztam, amíg megették az
avokádósalátát, elfogyasztották a coq au vin-t, majd az epres
gyümölcstortát. Egyetlen nehéz pillanat akadt csak, amikor
Onslow kilépett a fedélzetre, hogy jó éjszakát kívánjon.
– Remélem, kellemesen vacsoráztak. – Előrehajolt, és egyik
kezét Welles vállra tette, majd felém biccentett. – Tudja,
általában nem veszünk föl új embert a személyzetbe az utolsó
pillanatban.
– Egy kis brandyt? – kérdeztem hirtelen a társaságtól.
Welles, még mindig Koernerre összpontosítva a figyelmét,
legyintett Onslow-nak.
– Jó munkát végzett. Segítőkész. – Onslow visszavonult a
kabinjába, én pedig brandyt és poharakat hoztam ezüsttálcán.
Welles arról győzködte Koernert, miért szükséges befejezni a
Minden igaz projektet, amit Rióban kezdett forgatni. Az RKO
meglátta a karneválon ugráló fekete emberek tömegét, sokkot
kapott, és felfüggesztette a munkálatokat.
– Három szegmens – mondta Welles. – A Jangladerók, a
Barátom Bonito és A szamba története. Ha előhívjátok a többi
anyagot, amit elküldtem, hálaadásra készen lehet. Még egy kis
befektetéssel a stúdió fel tud mutatni valamit azért a pénzért
cserébe, amit kifizetett, Nelson Rockefeller sikeresnek
nyilváníthatja a Jó-szomszéd-programot, én pedig olyan
filmeket csinálhatok, amikért az RKO idehozott.
Koerner kerülte Welles tekintetét, desszertes-villájával
vonalakat rajzolt a fehér asztalra.
– Orson, a legnagyobb tisztelettel, de nem hiszem, hogy a
stúdiót mostanában már érdekelnék azok a filmek, amikért
idehoztak. Az Aranypolgárt ízekre szedték, és úgy tűnik, az
Ambersonok sem jár jobban… valószínűleg inkább rosszabbul.
Welles kicsit túl gyorsan mosolyodott el. – Az a verzió, ami
az Ambersonokból a moziba került, csak nyomokban
emlékeztet arra, amit leforgattam.
– Egyik verziót sem láttam, de olvastam a jelentést a pomonai
elővetítésről. A közönséget halálra untatta a tragédiád. „Az
emberek nevetni akarnak”, ezt mondták. A megjegyzés rovat
brutális volt.
 – Láttam a kártyákat, Charles. A közönség fele azt gondolta,
ez a legjobb film, amit láttak. Akiknek nem tetszett, még a
címét sem tudták leírni helyesen. Tényleg olyan emberek
véleménye alapján akarsz filmeket bemutatni, akik alig tudnak
írni?
– Félig tele nézőtérrel nem tudunk pénzt csinálni.
Oda-vissza jártam, leszedtem az asztalt, ők pedig tovább
vitatkoztak. Haran elfoglalta magát a szalonban. Miután
segítettem a takarításban, Manolo a priccse felé vette az irányt.
A kormányoson és rajtam kívül a legénység többi tagja már
aludt. A tatkorláton gubbasztottam, huszadik századi cigarettát
szívtam a sötétben, és hallgatóztam. Koerner ez idáig az általam
ismert stúdióigazgatók lenyűgözően tökéletes őseként
viselkedett. A fajtája száz éve változatlan volt. Barbara
unatkozott, egy padon feküdt, feje Mary Koerner ölében; Mary
Barbara haját cirógatta, és azt suttogta: – Reggel, ha Catalinába
érünk, úszhatsz egyet a jacht körül.
– De anya! – tiltakozott a kislány. – Hát nem tudod? Azon a
részen valóságos cápaorgia van!
Anya és lánya ezután elvitatkozott, vajon illendő-e egy jól
nevelt fiatal leánynak az „elfertőzték” szót használni.
Nemsokára elhallgattak, de nem jutottak dűlőre. Már teljesen
sötét éjszaka volt, a hold is felkelt. A jelzőfények minden árboc,
valamint az orr és a tat végén is ott világítottak. A zászló
csapkodását és a víz csobogását leszámítva a hajótest mentén,
csak Welles igéző hangja hallatszott.
– Figyelj, Charles… nálam van az eredeti vágott verzió. Az,
amit leküldték Rióba, még az elővetítés előtt. Shifra! – kiáltott.
– Elkészültél a vetítővel? – Welles felhajtotta a brandyjét. –
Legalább nézd meg! Majd meglátod, becsületes munka.
Barbara felült.
– Apa, kérlek. Megnézhetjük?
Koerner nem figyelt a lányára.
– Ez nem a becsületről szól, Orsón, hanem a pénzről.
– Pénz! Honnan tudod, mi fog pénzt csinálni, ha sosem
kockáztatsz? – A kelleténél kicsit hangosabban beszélt. Mrs.
Koerner aggódni látszott. – Melyik iparág nem költ
kísérletezésre pénzt Amerikában? Máskülönben a jövő
meglepetést fog okozni, és lőttek az üzletednek!
Haran dugta ki a fejét a szalon ajtaján.
– Felállítottam a vetítőt, Orson.
– Orson, én igazán nem… – kezdte Koerner.
– Ugyan, Charles, tartozol nekem azzal a szívességgel, hogy
legalább megnézed, mit csináltam, ígérem, csak ennyit kérek.
Bevonultak a szalonba. A kabin mellé osontam, és benéztem
az egyik ablakon. Az egyik kisasztalra Haran felállította a
vetítőt, a helyiség másik végébe pedig a vásznat. A filmdoboz
nyitva hevert a díványon, az első tekercs már a vetítőre fűzve
várt.
– Fáradt vagyok – mondta Mary Koerner.
– Ha megbocsátotok, én aludni térek.
– Anya, én meg akarom nézni a filmet – mondta Barbara.
– Azt hiszem, ideje inkább ágyba menned – jelentette ki
Koerner.
– Hadd nézze csak! – mondta Welles. – Lehet, hogy egy
kicsit komor, de semmi kifogásolható nincs benne.
– Nem akarom, hogy komor filmeket lásson – mondta
Koerner.
Welles keze ökölbe szorult. Visszafojtott hangon szólalt meg.
– Az élet komor.
– Ez a lényeg, Orson – mondta Koerner. Fogalma sem volt,
milyen vékony jégre tévedt. – Háború van. Az emberek nem
akarnak rosszkedvűek lenni. – Mintegy mellékesen, dünnyögve
hozzátette: – Már ha akarhatnának egyáltalán.
– Mit mondtál?
Koerner leült, háttal Wellesnek. Kihúzta magát, és
visszafordult. – Tessék?
Welles ellépett Haran mellett, és gyors, kapkodó
mozdulatokkal lefűzte a tekercset a vetítőről.
 – Felejtsd el, Shifra! Miért pazaroljuk az egészet egy
filiszteusra?
Barbara törte meg a feszült csendet.
– Mi az a filiszteus?
Welles a kislány felé fordult.
– A filiszteus, lányom, a vadbarom egy jól öltözött rokona. A
filiszteus nem tudja megkülönböztetni a műalkotást egy
hotdogtól. Neked pedig abban a balszerencsében van részed,
hogy egy ízig-vérig filiszteus apád van.
– Elegem van… – hördült föl Koerner.
– Neked van eleged? – vágott vissza Welles. – Halálosan
elegem van a magadfajta pénzkuporgató, hazug és csaló
kompániából! Mikor tartotta be valamelyikőtök is a nekem adott
szavát? Mikor? Árulók! – Előrelendült, és leborította a vetítőt az
asztalról.
Koerner felesége és lánya összerezzent a csattanásra, és
lesiettek a kabinokhoz. Haran, aki láthatóan már hozzászokott
főnöke kirohanásaihoz, meg sem próbálta csillapítani.
Koerner arca vörös lett a dühtől.
– Ennyi, vége – mondta. – Fogalmam sincs, mi vitt rá arra,
hogy egy magadfajta őrülttel egy szobába zárjam a családomat.
Ha rajtam múlik, soha többet nem fogsz dolgozni
Hollywoodban!
– Nincs szükségem az engedélyedre. Dolgozni fogok…
Koerner megbökte Welles ziháló mellkasát.
– Tudod milyen mondás járja a város minden klubjában?
Minden jó, ha Wellesnek vége. – A rettegő titkárnő felé fordult.
– Haran kisasszony… jó éjt.
Ezzel követte feleségét és lányát a kabinjukba.
Welles mozdulatlanul állt. Elhúzódtam az ablaktól, és a
kormányosfülkébe mentem.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezte a kormányos.
– Mr. Welles jéghegynek ütközött. Ne aggódjon! Nem
süllyedünk.
 Rózsabimbó. A szó németül és angolul megegyezik:
„Rosebud”.
Anyám művésznek tartotta magát. Tagja volt a Les Cent
Lieux-nek, a Brüsszel által szponzorált nyilvános szalonok
hálózatát üzemeltető szervezetnek, így aztán egy roskatag
galériában nőttem fel Schwabingban, ahol anyám kiállította
fáradt virtualitásait. Emlékszem, az egyik egy vaginaszobor
volt, aminek a közepén egy holografikus vetítő másmás képet
mutatott, ahányszor valaki megállt előtte. Az egyik egy bajuszos
férfi szája volt, amint éppen azt suttogja: rózsabimbó.
Tudtam, hogy ez valami archív felvétel: nem németül beszélt,
de nem tudtam, ki volt az. Nem is tudtam meg, amíg ott nem
hagytam Münchent, hogy beiratkozzak a New York-i Egyetem
filmes szakára. Ott láttam először az Aranypolgárt.
Olyan művész lett belőlem, amilyen anyám sosem volt, nem
vertem mély gyökereket sem Európába, sem az átkozott
huszadik századba. Gyors voltam, ravasz és meggyőző. A
potenciális befektetőknek olyan művészeti és gazdasági
látomást tudtam vetíteni, majd elájultak az izgatottságtól, hogy
pénzt adjanak nekem. Mire huszonhat éves lettem, két független
filmet csináltam, a Magány erdejét és a Vörös Krisztus szavait.
A Vörös Krisztus meg is nyerte a 2037-es trieszti filmfesztivál
legjobb eredeti forgatókönyv díját. Kis név voltam, de sosem
kerestem vagyonokat. Egy bizonyos, szűk körön kívül senki
sem látta a filmjeimet.
Azt mondtam magamnak, hogy a közönség ostoba, és a világ
amúgy is kudarc, így mi esélye van itt a művészetnek? Csak
azoknak sikerült meggazdagodniuk, akik olcsó látványossággal
kápráztatták el a nézőket. Aztán jött az időutazás, és lehet, hogy
máshol segített, de a filmvilágnak katasztrófa volt; a
közönségfilmek arról szóltak, ki tudja leszerződtetni Elizabeth
Taylort vagy John Wayne-t. Elegem volt, hogy mindig a radar
alatt cirkáltam. Harmincévesen szigorúan a tükörbe néztem, és
tehetségkutatóként elhelyezkedtem a Metrónál.
Ez meggyőzően hangzik, nem igaz? Van azonban egy másik
verzió is. Képzeljék el ezt a történetet: régebben jól teniszeztem,
de a fonákom gyenge volt, és bármennyit dolgoztam is rajta,
sosem lettem első osztályú játékos. Minden mérkőzésen az
ellenfelem fonákra ütötte a labdát, a háló teteje meg megfogta
az én labdámat. Csak eddig lehetett elmenni: a tehetséget nem
lehet csak úgy előrántani, mint nyulat a kalapból, így aztán a
filmek, lemezek és a trieszti trófea a szekrényem aljában
pihentek.
Amikor hívást kaptam a DAA-tól, a szekrény tartalmát
dobozokba kezdtem rakni. Olyan fejfájásom volt, mintha valaki
ékeket verne az agyamba, Moira, a házinéni az ajtóban állva
terrorizált. Az a kevés személyes tulajdonom, amit megérte
online elárverezni, már rég nem volt meg, és hat hónap
elmaradásom volt a lakbérrel.
Az éjjeliszekrényen csipogni kezdett a spexem.
– Azt hittem, kikapcsolták a vonalát – mondta Moira.
– Én is.
A spex után nyúltam, törökülésben a földre ültem, és
belebújtam. Meglódult a gyomrom. Szobám képe Gwenda
látványába olvadt át. Úgy programoztam, hogy Louise Brooksra
hasonlítson. – Hívása érkezett a Vannicom Ltd. – tol – mondta.
– Rosethrush Vannice beszélni akar magával.
Lehúztam a spexet.
– Moira, kedves, magamra hagyna öt percig?
– Akárki is az, remélem, tartozik magának – fintorgott Moira,
és elment.
Beletúrtam az éjjeliszekrény tetején uralkodó kupiba, és
előkotortam egy fecskendőt, hogy belőjem magam. A szívem
nagyot dobbant, a szemem is hirtelen éberebben nyílt a világra.
Visszavettem a spexet.
– Oké – mondtam.
Gwenda elhalványult, és Vannice gyönyörű arca jelent meg.
– Det? Ott vagy?
– Itt vagyok. Hogy találtál meg?
– Ki kellett fizetnem a telefonszámládat. Hadd nézzelek meg
magamnak!
 A hálószoba egyértelmű bizonyítéka volt a
kilakoltatásomnak, én pedig nem akartam, hogy lássa, hogyan
nézek ki.
– Nem tehetem… spexet használok. Miben segíthetek?
– Szeretnék hozzád vágni egy munkát.
Miután segítettem Sturgesnek otthagyni a stúdiót, Vannice azt
mondta, hogy soha többet nem dolgozhatok nekik. A
szóhasználatát talán feltupírozta Nicholas Ray meg Quentin
Tarantino filmjeiből, de a filmek iránti rajongása csak egy
kegyetlen, üzleti elme szimulációja volt, én pedig veszteséget
okoztam a cégnek. Az elmúlt fél évben úgy tűnt, senkinek sem
fogok dolgozni.
– Elég elfoglalt vagyok, Rosethrush.
– Túl elfoglalt, hogy kifizesd a számládat?
Feladtam.
– Mit akartok?
– Azt akarom, hogy vess véget ennek a Welles körhintának –
mondta.
Lehet, hogy kiestem a pixisből, de az Orson Welles utáni
reménytelen hajtóvadászatról mindenki beszélt. Már négyszer
küldtek vissza tehetségkutatókat, hogy felfogadják a rendező
különböző verzióit, és mind a négyszer elbuktak. Welles még 42
évesen is nemet mondott, pedig akkor már kitiltották a
Universal területéről a Gonosz érintése után. Megpróbálták
megszerezni 1972-ben, amikor 57 éves volt, és Pauline Kael
tönkretette a hírnevét. A Metró még Darla Rashnamurtit is
visszaküldte 1938-ba, hogy elcsábítsa az akkor 23 éves
csodagyereket. Darla és Wellesnek az a változata viharos
szerelmi viszonyba bonyolódtak, de a lány végül csak egy
szexvideóval tért vissza, amit sokan letöltöttek az internetről, és
színesítő adalékként bekerült az önéletrajzába. Mindent tudtam,
és Rosethrush is tudta, hogy tudom, de mit sem számított.
Szükségem volt a munkára.
– Tudsz küldeni egy kis e-pénzt? – kérdeztem.
– Mennyit?
Eszembe jutott a házinéni.
 – Hát legyen, mondjuk, tízezer. Egyelőre.
– Egy órán belül meglesz. Addigra te is az irodámban leszel,
igaz?
– Ott leszek.
Egy héttel később, borotváltan, kimerítő eligazítás után az
időutazó emelvényen álltam a DAA-ban. Letettem a zsákomat,
amiben az 1942-es ruháimat tartottam meg a hordozható
időgépet, és biccentettem Norm Page-nek a vezérlő felé.
Vannice az emelvény polírozott korlátján kívül állt.
– Ezúttal ne cseszd el, rendben, Det?
– Mikor hagytalak én cserben?
– Listát írhatnék róla…
– Tíz másodperc – mondta Norm a fülkéből.
Vannice úgy mutatott rám az ujjával, mintha pisztoly lenne,
hüvelykujját lehajtotta, mintha lőne, és szája sarkából,
vadnyugati párbajhős stílusban azt mondta:
– Rózsabimbó… élve vagy holtan. – Aztán eltűnt a világ.
Az átlagos tehetségkutatóval szemben én tervezni és
improvizálni is tudok. Első a tervezés. Ismerned kell a
célpontodat. Arra kéred, hagyja ott az életét, amire senki sem
hajlandó egykönnyen. Olyankor kell megkörnyékezni, amikor
mélyponton van, de a tehetsége még töretlen.
Ez a helyzet szépen összeállt. Lementem a hátsó fedélzetre,
és elszívtam még egy cigarettát. A dohány a huszadik század
egyik elfeledett luxuscikke volt. A nikotintól kissé szédelegve
hallgattam, ahogy Welles Harannal kiabál, miközben végez a
vetítőgép épen maradt részeivel. Hallottam, amint Haran azt
mondja neki, menjen a pokolba. A hold már magasan járt, az
óceán felszínét hosszú, lapos hullámok borzolták. Mögöttünk
San Pedro fényei csillantak meg a nyomdokvizünkben.
Pár perc múlva Welles kijött a fedélzetre a filmdobozzal, amit
az asztalra tett. Leült és bámulta. A brandysüveg után nyúlt, és
töltött magának egy pohárral, felhajtotta, aztán újabbat töltött.
Ha sejtette is, hogy a közelben vagyok, nem adta jelét.
Nemsokára halkan megszólaltam.
 – Ez jobban is mehetett volna.
Welles fölemelte busa fejét. Arca árnyékban volt; egy
pillanatra úgy nézett ki, mint Harry Lime a Harmadik
emberben.
– Magának nincs mondanivalóm.
– De nekem van mondanivalóm, Orson. – Az asztalhoz
léptem.
– Menjen innen! Vidor lakája ne próbáljon kioktatni engem.
– Nem Vidornak dolgozom. Senkinek sem dolgozom azok
közül, akiket maga ismer. Azért vagyok itt, hogy beszéljek
magával.
Letette a poharát. – Ismerem magát?
– A nevem Detlev Gruber.
Welles felhorkant. – A maga helyében én megváltoztatnám a
nevemet.
– Szoktam… gyakran.
Mióta a fedélzetre jött, először nézett rám.
– Mondja, amit akar, és hagyjon békén!
– Először hadd mutassak valamit.
Elővettem a bandánát a zsebemből, és kiterítettem az asztalra.
Megrángattam a sarkait, amitől merev lett, aztán bekapcsoltam.
A kendő kék-fehér mintás anyaga eltűnt, és a képernyő fénybe
borult.
Welles erre már odafigyelt.
– Mi ez?
– Demonstráció – feleltem. Megnyomtam a lejátszást, a
képernyő elsötétült, és megjelent a felirat:
MERCURY PRODUKCIÓ ORSON WELLES FILMJE
Majd a cím:
AZ ARANYPOLGÁR
Komor zene szólalt meg. A kép kivilágosodott. Éjszaka,
drótkerítés, rajta fémtábla: „Tilos az átjárás”.
 – Mi a fene!… – mondta Welles.
Megállítottam a képet.
Welles fölvette a lapos képernyőt. Megrázta, de az nem
csuklott össze, aztán megfordította, és a hátulját is megnézte.
– Lenyűgöző. Hol szerezte?
– Gyakori tárgy… 2048-ban.
Welles letette a pépernyőt. A „Tilos az átjárás” táblánál
lemerevített kép fénye az arcára vetült, amitől leginkább egy
fiatal fiúnak látszott. Huszonhét éves volt.
– Folytassa! – mondta. – Szeretem a meséket.
– Azért tudom megmutatni, mert a jövőből jöttem. Azért
vagyok itt, hogy találkozzak magával, mert szeretném, ha
visszajönne velem.
Welles rám nézett, aztán mély, öblös hangján fölnevetett.
Elővett egy szivart a kabátzsebéből, és rágyújtott.
– Mit akar… tőlem a jövő? – kérdezte pöfékelve.
– Egy szórakoztató céget képviselek. Egy dolgot szeretnénk
magától: készítsen filmeket. Olyan technológiánk van, ami
magának nincs, és olyan forrásaink, amiket el sem tud képzelni.
Ez a képernyő csak a legkézenfekvőbb példa. Azt gondolja,
hogy az optikai nyomtatás ügyes trükk? Mi egész tájakat tudunk
előállítani a semmiből, három statisztából sereget varázsolunk,
mindezt a töredékéért annak, mint amennyibe itt kerülne, és
jobban is néz ki. A jövő filmes technológiája a legjobb
játékszer, amire csak vágyhat az ember.
Továbbmegyek, Orson: ezeket az embereket megtévesztheti,
de engem nem. Tudom, milyen hibákat követett el, mióta
Hollywoodba jött, ismerek minden embert, akit elüldözött
magától. Koerner ellenszenve csak a jéghegy csúcsa.
– Ezzel nem vitatkozom. De még vannak lehetőségeim. Az
biztos, hogy nem állok készen, hogy elrepüljek magával, mint
egy Buck Rogers. Adjon pár évet… jöjjön vissza 1950-ben, és
meglátjuk.
– Elfelejti, hogy ami magának jövő, az nekem történelem.
Ismerem az egész életét, Orson. Tudom, mi fog történni
magával mostantól fogva addig, amíg 1985-ben, Los
Angelesben meghal szívrohamban, egy lerobbant házban. Nem
valami szép élet.
Welles halálának gondolata egy pillanatig úgy lógott a
levegőben, mint a szivar füstje. Hüvelykujja és mutatóujja
között forgatta a szivart, és bámulta a parazsát.
– Kellemetlen dolog, de a sajátom – mondta, mintha a
szivarhoz szólt volna, aztán rám vetette jeges, józan pillantását.
– Tréfálkozhat – mondtam. – De soha többet nem készíthet
olyan szabadon filmet, ahogy az Aranypolgárt megcsinálta. Az
RKO tönkrevágta az Ambersonokat is, és ez még csak a kezdet.
1946-ig egyetlen stúdió sem engedi majd rendezni. Amikor
pedig valami nagyratörőbbet próbál csinálni a Sanghaji
asszonyban, kiveszik a filmet a kezéből, és egy órát kivágnak
belőle. Hollywood elüldözi magát; Európába fog menekülni.
Élete utolsó negyven évét azzal tölti, hogy pénzért könyörög,
kis szerepeket játszik egyre rosszabb filmekben, miközben
próbál saját filmet készíteni. Rendezői karrierje? Tizenegy film,
köztük az Aranypolgár és az Ambersonok.
– Úgy tűnik, kudarc leszek. Miért engem akar?
– Mert annak ellenére, hogy ostobák próbálják folyamatosan
kihúzni a lába alól a talajt, és alig kap támogatást, néhány filmje
briliáns. Gondoljon bele, mi mindent tehetne, ha egy nagyobb
stúdió támogatná!
– Nem aggódik amiatt, hogy ha magával megyek, sosem
csinálom meg azokat a zseniális filmeket, amiket emleget?
– Épp ellenkezőleg. Akár most is meg tudom mutatni őket.
Én a történelmünk egy alternatív verziójából ragadom ki magát.
A mi világunkban éppen úgy éli le az életét, ahogy mondtam,
ezért ott léteznek azok a filmek, de nem kell küzdenie, hogy
megcsinálja őket.
Ehelyett megvalósíthatja azt a tucatnyi másikat, amire ebben
a világban sosem talált támogatást. Mielőtt leforgatta volna az
Aranypolgárt, meg akarta csinálni a Sötétség szívét. 2048-ban
még mindig nem készített senki tisztességes filmet a könyvből.
Mintha csak magára várt volna a világ.
 2048-ban ünnepelni fogják, nem gúnyolni. Ha itt marad,
egész életét száműzöttként le. Ha száműzött akar lenni, legyen
egy olyan helyen és időben, ahol azt teheti, amit szeret.
Welles közelebb húzott magához egy kávéscsészét,
belehamuzott, és a szélére tette a szivarját.
– A barátaim. A családom. Mi van velük?
– Nincs családja: a szülei meghaltak, a bátyjával rég nem
beszél; elvált a feleségétől, és őszintén szólva, magát a lánya
sem érdekli. A legtöbb barátja elhagyta magát.
– Joe Cotten még nem.
– Joe Cottent akarja? Nézze!
Elindítottam a klipet a lapos monitoron, aztán Welles elé
csúsztattam. A képernyőn egy kávézó terasza látszott.
Utcazajok, gyalogosok UV-sapkákban, futurisztikus autók a
háttérben. Az egyik pálmafa alatt egy férfi és egy nő üldögélt. A
kamera ráközelített a párra: Joseph Cotten fehér nadrágban,
nyitott nyakú ingben, és a felesége, Lenore.
– Hello, Orson – mondták mosolyogva.
Cotten egyenesen a kamerába beszélt. – Orson, Detlev azt
mondja, megmutatja neked ezt a klipet. Hallgass rá, az igazat
mondja! Itt sokkal jobb, mint képzelnéd. A legnagyobb bánatom
a jövővel kapcsolatban éppenséggel az, hogy te nem vagy itt.
Hiányzol.
Megállítottam a képet.
– Egy másik tehetségkutató négy évvel ezelőtt hívta át őket –
mondtam.
Welles újból a brandyjébe kortyolt, és letette a poharat Cotten
arcára.
– Ha Joe mellettem állt volna, a stúdió nem forgathatta volna
újra az Ambersonok végét.
Láttam már, miért vallottak kudarcot az elődeim. Welles
minden érvre ellenérvvel reagált. Nem a józan észről volt itt
szó; Welles túl okos, az indokok pedig, amikkel elutasította az
ajánlatokat, nem ésszerűek. Zsigeri szinten kell meggyőzni.
Meg is volt rá a módszerem: brutális, de be kellett vetnem.
 Levettem a brandyspoharat a képernyőről.
– A mozinak még nincs vége – mondtam. – Gondja van a
súlyával? Hadd mutassak néhány képet.
Először egy kép Wellesről Az óra körbejárból, akkor még
olyan karcsú volt, hogy az ádámcsutkája is látszott.
– Így néz ki 1946-ban. Még mindig emlékeztet önmagára. Ez
pedig a Gonosz érintése, tíz évvel később. – Felpuffadt,
borotválatlan, izzadós. A képek váltogatták egymást, a tokák
egyre ereszkedtek, az egykor kisfiúsán jóképű arc kikerekedett,
tekintélyt parancsoló alkata hájas rémálommá vált. Jeleneteket
mutattam neki arról, hogyan evickél keresztül egy szobán;
ahogy a tokái hullámzanak, miközben valamelyik szörnyű,
hatvanas évekbeli európai filmben vergődik; mutattam neki
számos talk-show-szereplést, ahogy terpeszkedik a széken, hasa
a térdéig ér, jobb kezében szivar, és még sűrű szakálla is
képtelen elrejteni hájas arcát.
– Az élete végére nagyjából százötven-kétszáz kilót fog
nyomni. Senki sem tudja biztosan. Itt egy fotó egy Angie
Dickinson nevű színésznőről, aki megpróbál az ölébe ülni, de
már nem tud. Látja, ahogy a nyakába kapaszkodik, nehogy
lecsússzon? Alig bír lélegezni, nem tud mozogni, fáj a háta, a
veséje kezdi felmondani a szolgálatot. A nyolcvanas években
egyszer beragad egy autóba, amit szét kell szedni ahhoz, hogy
ki tudjon szállni. Élete utolsó évében reklámfilmeket csinál egy
olyan olcsó bornak, amit nem ihat meg, mert nem bírná a
szervezete.
Welles meredten bámulta a képeket.
– Kapcsolja ki! – suttogta.
Egy pillanatig némán ült, a homlokát ráncolta, sötét
tekintetéből áradt az önmegvetés, de volt valami a
kifejezésében, talán ahogy egyik szemöldökét megemelte, ami
azt sugallta, valahol elégedett ezzel a megaláztatással. Mintha
amit mutattam volna neki, csupán egy jóslat beteljesülése lenne,
amelyet a bölcsője fölött mondtak el.
– Alaposan kitett magáért, ahogy látom – mondta halkan.
Éreztem, hogy közel járok. Előrehajoltam.
 – Ennek nem kell így lennie. Orvostudományunk
gondoskodik róla, hogy sose váljon önmaga paródiájává. Élete
végéig fiatalos és jóképű lehet.
Welles fészkelődni kezdett.
– Lenyűgöző a nagylelkűsége. Hol éri ez meg magának?
– Nagyszerű. Nem tagadom, nem jótékony szervezet nevében
jöttem. Fogalma sincs, milyen nagy becsben tartják a munkáit a
jövőben. Száz év múlva az Aranypolgárt tekintik majd minden
idők legjobb filmjének. A maga visszatérésének a puszta híre
milliókat ér. Az emberek látni akarják a munkáit.
– Pontosan úgy beszél, mint George Schaefer a Világok
háborúja után, amikor meggyőzött, hogy menjek Hollywoodba.
Zseni vagyok, korlátlan támogatás, az emberek szeretik a
munkámat. Még le sem szálltam a repülőről, már fenték is a
késeket. Három év múlva Schaefer az utcára került, én
kitaszított lettem, az utódja pedig meg sem nézi a filmemet, még
velem együtt sem. Szóval a jövőben netán szentté váltak a
stúdióvezetők?
– Természetesen nem. De a jövőben megvan a lehetőség,
hogy visszatekintsenek a múltba. Az RKO nem tudta
megvédeni a befektetését azzal, hogy megvágta az
Ambersonokat. A maga megérzései jobbnak bizonyultak, és
nemcsak művészetileg, de pénzügyileg is.
– Mondja el Charles Koernernekl
– Nem kell. A filmtörténelem egyik legnagyobb
tragédiájának tartják az esetet. 2048-ban senki sem látta a
filmjét. Ez a kópia – megérintettem a filmdobozt – az egyetlen
létező változat a maga verziójából. Amikor eltűnik, és a
kivágott részek negatívja megsemmisül, csak az elcseszett
stúdióváltozat marad meg belőle.
– Ez az egyetlen példány?
– Az egyetlen.
Welles hosszú ujjaival a hajába túrt. Fölállt, a hajókorláthoz
ment, és megkapaszkodott egy oszlopba, úgy nézett föl az
éjszakai égre. Drámai póz volt, nyilván ő is tudta ezt.
– És az időgépe? Hol tartja? – kérdezte hátra sem fordulva.
 – Van egy szállítható egység a zsákomban. A hajón nem
használhatjuk, de amint visszatértünk…
– …indulhatunk 2048-ba! – Welles fölnevetett. – Úgy tűnik,
rossz H.G. Wells regényt adaptáltam. – Visszafordult felém. –
Vagy talán mégsem, Mr…?
– Gruber.
– Mr. Gruber. Attól tartok, nélkülem kell visszatérnie a
jövőbe.
Rosethrush rengeteg pénzt költött rá, hogy ideküldjön. Nem
hagyja, hogy megpróbáljam egy másik alkalommal, ha most
nem sikerül.
– Miért? Minden, amit mondtam, a puszta igazság.
– Ami nagy előnyt jelent a következő negyven évben, nem
igaz?
– Ne legyen ostoba! A maga helyzete nem lesz jobb egyik
napról a másikra. – Alapszabály, hogy nem szabad
belekeveredni, de én most már nyakig benne voltam, és
érdekelt, hogy hallgat-e rám vagy sem. Mondhatnám, hogy a
bankszámlám miatt volt. A kabinok felé intettem, ahol Koerner
és családja aludt. – A mai este után még rosszabb lesz. Eldobja
az egyetlen esélyét, hogy megváltoztassa a sorsát. Ki akarja
árusítani a tehetségét az ilyen Koerner-féléknek? Eladni magát
olyan embereknek, akik sosem fogják megérteni?
– Mintha kissé túlságosan is a szívére venné ezt a dolgot…
Detlev, ugye? Detlev, miért jelent ez olyan sokat magának? –
Kérdése találgatás is volt egyúttal. – Magának ez csak munka,
nem igaz? Maga nem ismer engem igazán, de mintha többet
törődne velem, mint amennyit az egész megér… Ez azt sugallja,
hogy kedveli a filmjeimet, ami megtisztelő, vagy nagyon is jól
ismeri a rendezők problémáit az üzleti világban. Hiszen
mindennap ebben kell dolgoznia. Hadd tegyek én egy ajánlatot:
nem visz vissza a jövőbe, hanem itt marad velem. Kétlem, hogy
bárki művész sikeres lehet a saját korán kívül. Én 1915-ben
születtem. Hogyan fogom megérteni 2048-at egyáltalán? Hát
még olyan művet alkotni, amit az emberek látni akarnak?…
Másrészt viszont maga jól ismeri a mi korunkat. Azt mondja,
ismeri az összes csapdát, amibe bele fogok esni. Néhány ügyes
befektetés, és gazdag lehet. Filmeket akar csinálni… csináljuk
együtt! Legyen a társam! A maga tudásával saját stúdiót
hozhatnánk létre.
– Tehetségkutató vagyok, nem üzletember.
– Tehetségkutató… az is hasznos. Tudnia kell, kikből lesznek
nagy színészek a következő harminc évben. Megkeressük őket,
mielőtt bárki más megtenné. Kizárólagos szerződést kötünk
velük. Tíz év múlva mi irányítjuk a dolgokat!
Az asztalhoz sietett, poharat tett elém, és megtöltötte.
– Tudja, ha nem mondja, sosem gondoltam volna rá, hogy
maga nem egyszerű felszolgáló. Maga is színészféle, nem igaz?
A külsőségek manipulátora. Az én Jágóm, aki ravasz szóval
csábít? Helyes, ezt is kihasználhatjuk. De ne mondja nekem,
Detlev, hogy a maga jövőjében nincsenek olyan dolgok, amik
elől nem menekülne el szívesen. Itt az esély. Mindketten búcsút
mondhatunk a Charles Koerner-féléknek, sőt mi több, sikereket
érhetünk el az ő világukban, és az orruk alá dörgölhetjük.
Ez új volt. Akadtak, akik ellenálltak nekem, mondták már,
hogy kopjak le, szembesültem pánikkal és hitetlenséggel. Senki
sem próbált meg azonban elcsábítani.
A helyzet az, hogy amit Welles mondott, annak volt értelme.
Talán jól jönnék ki a dologból, ha vissza tudnám vinni, de úgy
tűnt, ez nem fog megtörténni. Minden, amit mondtam neki – a
családi kapcsolatok hiánya, gondjai a filmiparral, komor
kilátásai – rám is vártak 2048-ban. Mivel belenyúltam ebbe az
idővonalba, senki sem fog értem jönni a jövőből, még akkor
sem, ha akarna. Csinálhatnék filmeket Orson Wellesszel, és
idővel csinálhatnék nélküle is.
Bámultam az Ambersonos filmdobozt az asztalon, és
összeszedtem magam. Ismertem az életrajzát. Wellest nemcsak
mások hagyták el, hanem amikor szükség volt rá, ő csábította el,
majd hagyta magára legjobb barátait. Mindig csak az ő feltételei
szerint működtek a kapcsolatok.
– Köszönöm az ajánlatot – mondtam –, de vissza kell
mennem. Velem jön?
Welles leült a mellettem lévő székbe, és elmosolyodott.
 – Azt hiszem, azt kell majd mondania a stúdiófőnökeinek,
vagy bárki küldte is, hogy nehezebb eset voltam, mint képzelte.
– Meg fogja bánni.
– Meglátjuk.
– Én már tudom. Megmutattam.
Welles arca elsötétült. Amikor megszólalt, hangja távolinak
tűnt.
– Igen, az kellemes volt. De most úgy tűnik, a tárgyalásunk
véget ért.
Ez nem veszi ki jól magát, ha visszamegyek a DAA-hoz.
Még egy esélyem volt megmenteni a hírnevemet.
– Akkor, ha nem bánja, elviszem ezt. – Átnyúltam az
asztalon, hogy megszerezzem az Ambersonok kópiáját.
Welles előreszökkent a székéből, ijesztően gyorsan, aztán
felkapta a dobozt, mielőtt én megtehettem volna. Fölállt,
karjában a dobozzal, bizonytalanul imbolyogva a fedélzeten.
– Nem.
– Ugyan, Orson! Miért tiltakozik? A pomonai elcseszett
elővetítés óta senki sem látta ezt a mesterművet. Ez az elveszett
filmek Szent Grálja. Milyen más célt szolgálhatna még, ha
elzárná a világ elől?
– Az enyém.
– De nem kevésbé lesz a magáé, ha nekünk adja. Nem azt
akarja, hogy elismerjék, hogy megérintse az emberek szívét?
Gondolkodjon!…
– Megmondom én, min gondolkodjon! – mondta Welles. –
Ezen gondolkodjon!
Megragadta a dobozt a drótvázas fülénél fogva, megpörgette
maga körül, akár egy kalapácsvető, és a levegőbe dobta, át a
hajó korlátja fölött. Megtántorodott, ahogy elengedte, meg
kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. A filmdoboz ívesen
repült a holdfényben, aztán alig hallható csobbanással eltűnt a
víz alatt.
 A videovágómmal dolgoztam, amikor Moira bejött a
szobába. Nem kopogtatott; sosem tette. Felhajtottam a maradék
gint, kimerevítettem Anne Baxter képét, és feléje fordultam a
székben.
– Jézusom, Det, sosem fogsz már kipakolni? – nézett körbe
Moira a papírdobozok összevisszaságán.
A konyhába mentem, hogy újra töltsék magamnak.
– Az attól függ… Megint ki akarsz dobni?
– Tudod, hogy nem akarlak – mondta. – Vijay mindig rajtam
tartja a szemét. – Követett a konyhába. – Ez huszadik századi
gin? Hadd kóstoljam meg. – Szemügyre vett egy aszott
citromot, ami azóta az ablakpárkányomon gyűjtötte a port, hogy
1942-be utaztam. – Mellesleg egyelőre ki vagy fizetve.
Egyelőre. Rosethrush azonban nem vett vissza. Dühös volt,
amiért Welles nélkül tértem haza, bár úgy tűnt, élvezi, hogy
megalázhat. Talán már ezért megérte neki. Leszidott a
kudarcom miatt, és egyszersmind elintézte azzal, hogy erre
számított. Megjegyzései megvetést és leereszkedést sugároztak:
nemcsak pancser voltam, de helyettesítettem azt a pancser
Wellest is.
Rosethrush szerint Welles visszautasítása végképp igazolta
gyávaságát.
– Ha veled jött volna – mondta nekem –, akkor valóban olyan
zseninek kellene lennie, amilyennek vallotta magát, kifogások
nélkül. A zsenialitása csak egy ügyes bűvésztrükk volt.
Nem említettem neki Welles ajánlatát. Nem is szálltam vitába
vele, nem akartam kockáztatni egy újabb kigolyózást.
A vágópulton a Az Ambersonok tünköklése felújításán
dolgoztam. Az egyetlen létező kópia vízbe dobásával Welles
nagyon megnehezítette a dolgomat – de nem tette lehetetlenné.
Az RKO archívumában tárolt negatívokat 1942-ig nem
pusztították el, ezért volt még időm ellopni, mielőtt
visszajöttem. Rosethrush persze nem akarta az Ambersonokat; ő
Wellest akarta. Hollywood mindig az alacsony lécről volt híres,
és hiába próbáltam menedzselni Wellest, egy csapat kritikusnál
többen aligha kíváncsiak egy százéves fekete-fehér filmre. Én
viszont még mindig arra számítottam, egy felújított kópia elég
nyilvánosságot teremt ahhoz, hogy újrakezdjem a karrieremet.
Vagy talán más indokaim voltak. Nem vágtam filmet, mióta
felhagytam a rendezéssel, tizenkét évvel ezelőtt. Ez a munka
ráébresztett, mennyire hiányzott, hogy a két kezemmel öntsek
formába egy műalkotást. A felújított Ambersonok csodálatos
volt, megrendítő és szomorú. Egy nagy kereskedőcsalád hosszú,
lassú hanyatlását mutatta be, akiket a fejlődés, a balszerencse és
a tudatos vakság pusztított el… és az automobil. Ez volt az első
nagyfilm, ami a technológia fejlődésének társadalmi
kapcsolatokat romboló hatásával foglalkozott; ugyanakkor
emberi tragédia is volt, meg egy meghiúsult szerelem története
is. Az elkényeztetett úrifiú, George Minafer állt a központjában,
aki elpusztította önmagát, miközben szenvedést okozott
mindenkinek, aki körülötte állt.
Moira feladta, és elvette a citromot az ablakpárkányról.
– Hol egy kés? Van tonik?
Kedveltem Moirát. A tény, hogy egyáltalán nem érdekelték a
filmek, üdítően vonzóvá tette. Nekem azonban dolgom volt.
Visszatértem a vágópulthoz, amíg ő a konyhában matatott.
Elindítottam a lejátszást. A képernyőn Anne Baxter, mint Lucy
Morgan éppen Vendonah, a mitikus indián nagyfőnök történetét
mesélte apjának, akit Joseph Cotten játszott. A Vendonah azt
jelentette: „Mindent meglovagol.”
– Vendonah leírhatatlan volt – mondta Lucy, miközben
átsétáltak a kerten. – Olyan büszke volt, hogy vascipőt hordott,
és emberek arcán sétált. Végül a törzs úgy döntött, nem
elegendő kifogás, hogy még fiatal és tapasztalatlan. Mennie
kell. Ezért aztán levitték a folyóhoz, kenuba tették, és ellökték a
parttól. Az áramlat az óceánig vitte, és sosem tért vissza.
Már láttam ezt a jelenetet korábban is, de most először a
szavaktól végigfutott a hideg a hátamon. Megállítottam a képet.
Emlékeztem az önutálatra Welles szemében, amikor
megmutattam neki hanyatló jövőjét, és most láttam csak igazán,
hogy magáról csinált filmet – pontosabban kettőt is. Mind Kané,
mind Minafer Welles hasonmásai voltak. Elkényeztetett, durva,
vádaskodó, jóképű fiúk, akik már várják a büntetésüket. Amit
meg is kapnak mind a hárman, mintha egyenesen keresték
volna, úgy terelték a világot és az embereket maguk körül, hogy
ezt a hatást érjék el. Nem csoda, hogy Welles zaklatott másokat,
és addig feszítette a húrt, amíg nemet mondtak neki; bizonyos
mértékig ugyanis úgy érezte, megérdemli, hogy nemet
mondjanak neki. Talán azért utasította el az én igenemet, mert a
nemre volt szüksége. Szegény ördög.
A képernyőt bámultam. Nem volt igazán bűvésztrükk – vagy
ha az volt, annak zseniális. Welles mesterművet húzott elő a
semmiből, ugyanúgy, ahogy a kulcsot húzta elő Barbara
Koerner füléből. Ahhoz, hogy hű maradjon önmagához, az
óceánba kellett dobnia mesterművének utolsó példányát.
Egy hét múlva kész: teljesen felújított változatot tárhatok a
világ elé, ami egyszerre Welles hatalmas tehetségének
kiteljesedése, és akaratának végső elárulása hatvanhárom évvel
halála után. Én pedig újból sínen leszek.
Ha hagyom, hogy bárki más lássa a filmet. És ha nem? Akkor
mivel fogom tölteni a napjaimat?
Hallottam, amint Moira visszajön a konyhából, poharában
csilingelt a jég. Mondani fog valamit, valami haszontalant,
nekem pedig el kell hajtanom. De nem szólt semmit. Végül
feléje fordultam, éppen akkor, amikor megszólalt.
– Ez micsoda? – kérdezte.
Egy nyitott doboz kacat között turkált. Egy trófeát tartott a
kezében.
– Az? – kérdeztem. – Az a legjobb eredeti forgatókönyv díj a
2037-es Trieszti Filmfesztiválról.
Megnézte. Aztán visszatette a dobozba. Felnézett rám, és
mosolygott.
– Szóval, Det, azért jöttem, hogy megkérdezzem, van-e
kedved úszni egyet. Egész héten alacsony volt az UV-sugárzás.
– Úszni.
– Tudod. Víz. Part. Pucér nők. Gyere velem, drágám, ígérem,
nem fogsz leégni.
 – A leégés nem aggaszt – mondtam. – De a víz tele van
cápákkal.
– Tényleg? Ezt hol hallottad?
Kikapcsoltam a vágópultot, és felkeltem a székből.
– Ne törődj vele! – mondtam. – Adj egy percet, amíg
előkerítem a fürdőnadrágot.

Fordította: Horváth Norbert

„It’s All True” © 2003 by John Kessel
 Andrew Stephenson
CINEMA ALTÉRÉ
Közhelyek.
Forró nyár, forró nap, forróság.
A túlforrósodott város éli az ebédszünetben szokásos életét: a
zsúfolt utcákon komoran folyik a lábak és a kerekek háborúja;
mindkét tábor aszerint nyer teret magának, ahogy a közlekedési
lámpák idióta körfogásban kipislogják magukból a vörös és a
zöld fényeket. Ebből az olümposzi perspektívából nézve a
pulzáló testek áramlása olyan, akár az élő testben csörgedező
véré. Ez a jókora tér, ahol az arteriális utcák összefutnak, hogy
összekeverjék hordalékukat, valószínűleg a metropolisz szíve.
Pásztázzunk végig ezen a téren, nézzünk át a túlsó oldalára!
A boltokkal szegélyezett járdákon emberek sietnek. A
legtöbbjük nem szeret a szabadban őgyelegni, de néhányan
leülnek a park árnyas fái alá, szendvicseket máj szolnak, és a
napfény, a szabad levegő kedvéért elviselik a hőséget. A fejük
fölött, az ágakon és párkánykoszorúkon galambok és seregélyek
tartják néma gyűlésüket – túl lomhák ahhoz, hogy
kenyérmorzsákért kuncsorogjanak. Még feljebb a házak büszke
homlokzatai csillognak a napfényben.
A mellékutcák feltöltik és elnyelik a tér körül tripla gyűrűben
áramló gépjárművek áradatát. A fém- és füstkordon közepén
izoláltan ragyog a természetes zöld folt.
Ez a díszkert. A közepén, az egész város kellős közepén egy
régi király szobra bámul vakon a forróságban kornyadozó
rózsaszínű rózsákkal körülvett magas piedesztál tetején.
Maradjunk ebben a kertben! Lassan közelítsünk rá a közelben
álló padok egyikére! Egy jól öltözött, kopaszodó, kissé túlsúlyos
férfi ül rajta. Furcsán magányosnak látszik az emberforgatag
közepén. Menjünk hozzá még közelebb! Petyhüdt arc, szemét
leeresztett szempilla maszkja takarja, jókora orra a fintorogva
elhúzott, lebiggyesztett ajak fölé dudorodik. Fintorog? Ugyan
miért? Nem tudhatjuk.
 Lehet, hogy szundikál. De nem, a szája megrándul. Az egyik
szeme kinyílik, és rámered az utca túloldalán álló Központi
Könyvtár bejárata fölötti hatalmas digitális órára. Fehér alapon
fekete számok mutatják: 11:55.
A másik szem is kinyílik. A férfi könnyedén megfordul
ültében, és a háta mögött álló szoborra pillant. Mintha tűnődve
nézegetné a kőuralkodót. Nem, nem is a szobrot nézi. Inkább
mögé les, oda, ahol a jelzőlámpa éppen most váltott zöldre. A
jelzés nélküli, fekete tartálykamion ráfordul a tér körüli útra, és
a külső sávban elindul a férfi felé. A férfi elfordítja a fejét, és
tudomást sem vesz róla.
S ám Sensharrának nincs ínyére az, ami hamarosan történni
fog. Nehéznek találja az önként vállalt halálra való várakozást.
Reméli, hogy most olyasmi fog történni, ami még soha. Azon
töpreng, hogy mindent tönkretehet, ha tudatosan szembenéz
azzal, ami következni fog. Eltereli a figyelmét: leszakít egy szál
rózsát, és megszagolja.
Az asztalon, ami körül a három férfi ült, megzizzentek a
terveket és táblázatokat tartalmazó lapok, ahogy Sámuel
Sensharra összerendezte őket. Néhány szobával arrébb egy óra
tiktakkolt, édesen beleketyegett az irodák csendjébe.
Becsapódott egy ajtó.
– Ez egy nagy szar – vonta le a következtetést Sensharra. –
De megpróbálok artisztikus lenni, és értelmessé teszem.
Cody Lewis és Pjotr de Veet egyetlen megjegyzést sem tett.
Lewis nem akart tovább vitatkozni. De Veet túl régóta ismerte
már Sensharrát ahhoz, hogy ellenkezéssel fárassza magát.
Mindketten csendben vártak, Sensharra pedig vakon a legfelső
papírlapra bámult, az új külsős helyszín felnagyított fotójára.
Hirtelen félretaszította a lapot – a köteg újra szabálytalan
kupaccá változott.
– Ki érti ezt? – kérdezte. – Azok a fickók, akik belepofáznak
a munkámba… Azok a dagadt macskára hasonlító hálózati
főnökök, meg a dagadt, nyálas képű nézők… Csinálnak ezek
egyáltalán valamit? Megpróbálom sokkolni és tanítani őket.
Mozdulatlanul néznek; aztán jól kiszúrnak velem, amikor
kijelentem, hogy az alaptalan erőszak nem művészet, hanem
obszcenitás.
 De Veet megrázta a fejét. – Mi a baj, Sam? – kérdezte. –
Kiváló minősítést kaptunk. Kifizettek minket. Éhen nem halunk.
Sensharra rábámult. – Pete, figyelsz te egyáltalán? Ez éppen
azért számít, mert mindenki azt hiszi, hogy nem számít. A
képernyőn manapság az erőszak egyenlő a képek és a hangok
cirkuszával. És ez a baj ebben a világban: a szívvel senki sem
törődik. Leülnek otthon a kényelmes karosszékeikbe, és nézik a
TV-bábokat, akik megszenvednek helyettük. Egész életemben
éppen ez ellen harcoltam. Már akkor is, amikor még
izgalmasnak számított, hogy egy fickót lelőttek a vásznon,
amikor a valódiságról még senki sem álmodott. Az ég
szerelmére, Pete, amikor azok a hülyék nézni kezdik valamelyik
filmemet, szeretném, ha megéreznek, milyen is a valódi,
gyomorszorító pánik. Csak hogy „megismerjék”, milyen… De
igazad van. Nincs más választásunk. A „Joe-Show” szponzorai
nyers húst, vért meg miegyebet akarnak látni. De egyet
megígérek, Pete. Ezúttal, amikor elkapom az utcán a fickó
gallérját, a képébe fogok üvölteni: „Átlagos Joe, ez a te életed,
és mosolyogj, mert adásban vagy, haver!” Istenemre, azt
akarom, hogy „elhiggye”! Amikor a nézők rádöbbennek, hogy
ez az Élet, ez az, amitől remeg a világ, amiben patakokban
folyik a vér, azt akarom, hogy az erős emberek elájuljanak attól,
amit látnak! Érted?
– Persze, Sam, értem.
Kint, a fagyos parkolóban felköhögött és fölmordult egy
dízelmotor. Sensharra az órájára nézett.
– Ez legyen a végszó. Cody, van még valami
hozzáfűznivalód? A helyszín megfelel, igaz?
Cody Lewis, a kétméteres, napbarnított, kekinadrágos,
bozótdzsekis óriás lassan bólintott, és még keményebben a
fejébe nyomta stetson kalapját. Szilárd tekintettel Sensharra
határozott szemébe nézett, majd de Veet felé fordult.
– Pete, a kamerákat oda rakattad, ahová kértem?
– Nyolc kamera van a közelben. A másik kettő… – De Veet
megszívta elsárgult fogait.
– Azoknak mozgathatóknak kell lenniük. Szóval N’gabe
velem fog jönni, és nem Codyval. Bocs, Sam, tudom, hogy azt
mondtad, ne keverjem bele a srácot, de… – De Veet ráncos
arcán úgy elmélyültek az idegességvonalak, mint egy ócska
cipőn a gyűrődések, amikor egy ismerős láb lépked benne. A
válla a szokásosnál is csapottabbnak látszott.
– Semmi baj. – Sensharra végigsimított haja maradványain,
és felsóhajtott. – Ideje, hogy ő is megismerje az üzletünk
piszkos oldalát. Oké, mehet, de te is ellenőrizd le a felszerelését!
Ebben a jelenetben nem hibázhatunk. A költségvetés nem teszi
lehetővé, hogy újra felvegyük, és egyedül talán csak a jó isten
tudja, hogy a Polgári Szabadságjogok Tanácsa mit szólna egy
második beadványhoz. Na, akkor induljunk!
A tartálykocsi elfoglalja a park melletti belső forgalmi sávot.
Az úttest szélén halad, a kerekei súrolják a járdaszegélyt. Olaj-
és dízelbűzt ont magából. És még valami mást.
A pilótafülke elsötétített üvege mögött a merev arcú
Wolfgang Brock, a kaszkadőr a kijelölt pozíció felé araszol
rakományával. Sensharra irányába pillant. Összeszorított ajka
között egy száraz, meggyújtatlan cigaretta fityeg. Olyan erővel
markolja a kormányt, hogy a keze itt-ott elfehéredik.
Brock a legjobb öngyilkos a szakmában. Sensharra a rózsa
szagolgatása közben ezzel a gondolattal nyugtatja meg magát.
Sajnálja, hogy nem fog addig élni, hogy közvetlen közelről
lássa a fickó előadását. Bízik benne, hogy Brock ki fogja venni
a szájából azt a cigarettát – a részletek nagyon fontosak.
Eltűnődik, hogy vajon saját szimulált „sang froid”-ját
mesterműnek fogják-e értékelni. A könyvtár órája 11:58-at
mutat.
Az elhagyatott és alig észrevehető sikátor árnyai közt kék köd
gomolygott. Gyorsan felhővé duzzadt, majd összeroskadt,
elsötétedett, és egy látszólag normális, piszkos, zöld és ócska
teherautóvá változott. Oldalára fehér festékkel egy feliratot
pingáltak: „Fuvarok – Bárhová – Bármikor”. Rossz vicc lenne?
Pár másodperccel később Sensharra és de Veet kiszállt a
kocsi fülkéjéből. Nyikorogva kinyílt a hátsó ajtó is, és egy fiatal
férfi csatlakozott hozzájuk. A fiú a homlokát dörzsölgette, hogy
valamelyest csökkentse az időutazás miatti hányingerét.
Sensharra ránézett.
 – Jól vagy, Woru? – kérdezte.
Worunga N’gabe bólintott, de a forróság ellenére rázta a
hideg. A hangja remegett.
– Ööö… Azt hiszem. Ez az első kör, vagy a második?
De Veet a homlokára rögzített mikrokamerával bajlódott.
Szemét sötét szemüveg takarta, ami valójában nem is szemüveg,
hanem a kamera keresőegysége volt. Mosolyra húzta a száját.
– Mindig a második körben jövünk át, hacsak… – Az ajkára
fagyott a mosoly.
Sensharra rámordult.
– Hagyd abba, Pete! Semmi értelme, hogy megijeszd a srácot.
A melóra koncentrálj! Woru, te meg ne gyulladj be! Cody át fog
jönni.
Lezárták a teherautót, és mindhárman a sikátor végébe
mentek. Előttük a napfényes utcán nagy volt a forgalom. Autók,
buszok, gyalogosok és biciklisták – senki sem sejtette, hogy a
három férfi milyen halálos veszélyt jelent a számukra. Sensharra
az órájára nézett, majd de Veetre pillantott.
– Mennyi az idő? Mármint a helyi.
De Veet és N’gabe is megnézte az óráját. De Veet tétovázott,
látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de végül csak
ennyit felelt:
– Tíz perc múlva tizenkettő.
N’gabe lélegzése lelassult. De Veet pillanatnyi habozásából
tudta, hogy túl kevés az idejük.
A főúton Sensharra megállt és körülnézett.
– Várjatok! – mondta. – Brock nemsokára megérkezik.
Ahogy a stúdióban megbeszélték, szokás szerint a
kaszkadőrre bízták a kapcsolatfelvételt, ezért mindhárman
nyugodtan álldogáltak, és úgy viselkedtek, mintha ártatlan
turisták lennének. Végül megérkezett a fekete tartálykocsi. Csak
akkor mutatták, hogy észrevették, amikor nagy fékcsikorgással
megállt mellettük. Brock kiugrott a vezetőfülkéből.
 – Hé, el kell vinnem egy szállítmányt a könyvtárhoz –
kiáltotta. – Megmutatnák, merre menjek?
Mindhárman csatlakoztak Brockhoz. A közelben álldogáló
rendőr először őt mérte végig, majd a forgalmat feltartó
tartálykocsit. Elindult a csoport felé, és közben előhúzta a
noteszát.
– Oké, mit csinálok? – kérdezte Brock gyorsan.
– Maguk! – kiáltotta a rendőr.
Brock körülnézett.
– Egy perc, és már itt sem vagyok! – kiáltott vissza.
A rendőr megkönnyebbülten bólintott, és visszasétált az
egyik bolt bejáratának árnyékába, ahol valamit beírt a
noteszába.
Sensharra úgy gesztikulált, mintha egy idegent kellene útba
igazítania. A hangja azonban halk maradt, és le sem vette a
szemét a rendőrről.
– Menjen végig ezen az úton, egészen a térig! Ott meg fog
látni. Kerüljön hozzám olyan közel, amennyire csak tud! Ha
bólintok, tegye meg!
Brock egy gyűrött csomagból előhúzott egy cigarettát, és az
ajka közé dugta.
– Rendben – mondta. A cigaretta eltorzította a hangját. – Túl
fogom élni? – Ahogy beszélt, a cigaretta fel-le mozgott.
– Esélye sincs rá.
– Helyes. Akkor jobb, ha hozzáfogunk. – A zsebébe nyúlt, és
előhúzott egy öngyújtót.
Mielőtt a láng a cigarettához érhetett volna, Sensharra
megszólalt:
– Azt akarom, hogy legalább olyan jó legyen, mint a múltkor
az a sétálóutcás felvétel, amit nekünk csinált. Abban a
kritikusoknak is tetszett.
Brock megmerevedett.
– Milyen kedves tőlük! – Eltette az öngyújtóját, és el is
feledkezett róla, hogy nem gyújtotta meg a cigarettáját. –
Különben én sohasem nézem meg a filmjeiket. – Visszament a
tartálykocsihoz, felmászott a pilótafülkébe, és hízelgőén a
rendőrre mosolygott.
– Szóval ez az első kör – mondta N’gabe. – Codynak nyoma
sincs.
– Úgy néz ki – bólintott de Veet.
Sensharra hallgatott. Brock az elevenjére tapintott a
megjegyzésével.
A tartálykocsi kormos kipufogógázt okádva elhúzott
mellőlük.
Sensharra meglátja, hogy a rózsa poros. De miért is ne
lehetne az? Hiszen egy ilyen forgalmas helyen nőtt. Meg eső
sem esett egy ideje. Ilyenkor könnyen száll a por. Az illata
azonban még mindig édes – Sensharrának eszébe juttatja az
ártatlanság korát, amikor a szépség még csak élvezet volt, és
nem ipar.
Rengeteg filmet forgatott már. Vagyis – mivel
hagyománytisztelő – mozit. A technikák és az eszközök a divat
és a célszerűség függvényében folyamatosan változtak. Ez, amit
ő most használ, csak egy a sok közül: egy életet mutat be,
kiragad belőle egy részletet, és megőrzi a kameraállások időtlen
másvilágában. Ez az egész csupán egyetlen csiszolt felülete a
drágakőnek, ahogy Sensharra a saját művészetét nevezi. A
folyamat természetszerűen kiküszöbölte a korábbi szubjektív
látásmódot. Már felnyílt a szeme. Sohasem gondolta volna,
hogy mennyire intenzívek, mennyire misztikusak lehetnek ezek
a pillanatok, mielőtt a kődarab belevetődik saját
nyugalomtócsájába. Most legalább elégedett lehet a másik
önmagával. Azzal, aki életben marad, azzal, akinek végig igaza
volt. Sensharra elégedett. Percről percre fokozódik a félelme,
amit az vált ki, hogy részese lehet a dolognak. Kénytelen
felfedezni, hogy az érzés már-már az erotika határait súrolja.
Többé már nem csupán rendező, nem tunya szemlélő – tudja,
milyen érzés a piciny képernyő túloldalán lenni. Tudja, hogy
milyen azonosnak lenni azzal az emberrel, aki eltűnik a nagy
semmiben; akit ő választott ki, hogy megossza vele a
megsemmisülését. Tudja, milyen Átlagosnak lenni.
 Ő, Sam Sensharra imádja a munkáját. Szó szerint feláldozza
magát érte. Azt képzeli, hogy vannak elvei.
Minden munkájában fontosnak tartja, hogy megközelítse az
Életet. Közben megőrzi objektivitását, önbecsülését és
alázatosságát. Legalábbis ezt szokta mondani magáról.
– Ha nem így lenne – teszi hozzá komolyan –, akkor az azt
jelentené, elfelejtettem, hogy mozicsináló ember vagyok, akinek
kötelességei vannak a karakterével szemben. Ha nem így lenne,
istennek képzelném magam. – Ilyenkor mindig felnevet. – Úgy
értem, a pokolba is, hogy egyedül csak az istenek irányítják a
valós élőlények életét anélkül, hogy tartaniuk kéne a
következményektől. – Ez a kifogása, mentegetőzése. Mindig
elhiszi.
A trió elért a forgalmas tér szélére. Éppen felkészültek rá,
hogy elfoglalják a helyüket, amikor egy sürgető kiáltás hallatán
megtorpantak. Lewis ordított: részeg módjára futott feléjük;
látszott rajta, hogy még mindig kábult az időugrástól.
– Köszönöm, ó, Uram! – suttogta N’gabe, és felnézett az
égre. A társai arcán látszott, hogy legalább ennyire
megkönnyebbültek.
Megálltak, bevárták Lewist, és miközben a férfi magához tért,
körülvették. A kíváncsi bámészok elsodródtak mellőlük.
– Baj volt a felszereléssel – lihegte Lewis zihálva. – Pontosan
beállítottam a koordinátákat, de a kelleténél mégis későbbre
hozott át.
– Még jó, hogy csak ennyit késtél – mondta de Veet. –
Különben mind bajba kerültünk volna. Örökre. Veled együtt.
Lewis rámeredt. – Nézd, elmondtam, hogy mi történt. A
leckéztetést tartsd meg magadnak! Azért, mert betojtál, mint
valami vén…
– Kezdtünk aggódni – szólt közbe Sensharra halkan, ám
hirtelen eltűnt a nyugalma. – Istenem! A tartálykocsi! Ha Brock
nem várja meg a jelet, és elindítja… Az katasztrófa lenne!
Woru! Állítsd meg Brockot! Rohanj!
N’gabe elszáguldott. A tartálykocsi az egyik jelzőlámpánál
várakozott, és már éppen be akart fordulni a tér körüli útra. Túl
messze volt ahhoz, hogy Brock lássa a társaságot. Ha egyáltalán
megismeri őket a tömegben. N’gabe az akadályokat kerülgetve,
az elé álló embereket félretaszigálva rohant a teherautó felé.
Abban a pillanatban, amikor a jelzőlámpa zöldre váltott, előre
vetődött, és sikerült beleöklöznie a sofőrfülke ajtajába.
A könyvtár órája szerint 11:55 volt.

Ahogy látja a közeledő tartálykocsit, Sensharra megpróbálja

megőrizni a nyugalmát. Nem sok sikerrel. Egy perccel ezelőtt a
zsebébe rejtett távirányítóval bekapcsolta a kamerákat. Ez lesz
az első kanyar.
A tartálykocsi belsejében egy hatalmas, ronda bomba lapul. A
gyújtószerkezet hatására beindul a háromszáz kilónyi
robbanóanyag. A rakomány többi része: naphtenát palmitát.
Napalm. Körülbelül százezer liternyi.
A speciális effektusok osztálya kitűnő eredményeket ígért.
Számításaik szerint az egész tér és a belőle kiinduló hét nagy
utca elpusztul. A napalmban új fluidizálószer van – gyorsabban
és tovább fog égni. Ebben a jelenetben nincs túl nagy
jelentősége a részleteknek. A cél „egy terrorista tombolás”
bemutatása. Sensharra pedig elég tehetséges ahhoz, hogy valami
mással kárpótolja a nézőt az aprólékosan kidolgozott snittekért.
Nem kételkedik az osztály állításában. Lewisban is bízik, aki azt
állította, hogy megtalálta az idevonatkozó törvények
betartásával fellelhető leggyúlékonyabb városközpontot.
Az óra 11:59-et mutat.
Nem tudja pontosan, hogy mikor és hol, de Sensharra biztos
benne, hogy Lewis ott várakozik az időutazó teherautóban…
A kép a teherautó belsejét mutatja. Lewis előtt, egy
munkapult fölött egy hosszúkás, apró monitorokkal teli doboz
függ. A pulton egy prizmamonitor van. Lewis elkattintja a
doboz oldalán levő kapcsolót. A monitorok kéken felizzanak, és
mindegyikben megjelenik egy-egy kép, amit a hozzá tartozó
kamera lát. Lewis módszeresen végignézi a monitorokat.
Szigorú parancsot kapott: ha egyik kamera nem a kívánt képet
rögzítené, vissza kellene mennie a stúdióba, és úgy kellene
leélnie az életét, mintha sohasem hallott volna Sam
Sensharráról, meg a vállalkozásáról.
De, mint mindig, a kamerák beállítása pontos. Ez a folyamat
csodája, ezt szokták sokan úgy értékelni, hogy a Teremtőnek
mégis van humorérzéke.
Sam Sensharra egy percig sem aggódik.
Minden úgy működik, ahogy eltervezte. Megpróbálja
felfedezni a tér körül elhelyezett nyolc kamerát. A nyolcból
ötnek a látómezejében ő is benne van. Sensharra tudja ezt, és azt
is, hogy hol vannak, mégsem látja egyiket sem. Képzeletben
viszont hallja áramköreik sziszegését, ahogy már a
visszaszámlálás vége előtt rögzítik a képeket.
Az óra nemsokára delet fog mutatni.
A tartálykocsi már nagyon közel van.
Brock megtekerte a kormányt, és felpörgette a motort.
Befordult a szűk utcába, ahol két teherautó várakozott. A
tartálykocsi benyomakodott melléjük, és elzárta az utat. A hátsó
kerekei egy pillanatra felgurultak a járdára, majd lezökkentek az
úttestre.
Brock leállította a motort. A kipufogógáz-felhők
szétfoszlottak. Sensharráék végignézték, ahogy Brock kiszáll a
vezetőfülkéből.
– Ezt a szart! – lihegte Brock. – A francba, már csináltam
egy-két felvételt, de napalmba áztatni egy tömeget!… Ez
mindenen túltesz. Milyen film ez, Sam? Valami szadopornó?
– Ne kérdezősködjön! – mondta Sensharra. – Fogja a pénzét!
Lewis elővett egy plasztikkártyát. Brock átvette, és
végigfuttatta rajta a zsebolvasóját.
– A prémiumot miért kapom?
– Az eredményért – közömbösen hangzott.
Brock felvonta az egyik szemöldökét, majd a mellzsebébe
tette a kártyát, és gondosan rágombolta a hajtókát. A
hüvelykujjával a tartálykocsi felé bökött. – Ezzel mi lesz?
– Én fogom visszavinni – mondta Lewis. – Maga most
elmehet. Majd értesítjük, ha legközelebb munkát tudunk adni.
 – Mi lesz?… Nem, azt hiszem, ezt még nem tudják
megmondani. – A kaszkadőr elhúzta a száját, és beállította az
övén levő kapcsolókat. – Kemény fiúk vagyunk, mi? – kérdezte,
majd eltűnt egy gyorsan szétfoszló kék ködfelhőben.
– Azoknak kell lennünk – mormolta Sensharra, mintha csak
magában beszélne. – A közönségem nem fogja megérteni. –
Lewisra nézett. – Mi az az eredmény, amiről beszéltél?
– Csúcsszuper, amit csináltunk!
– Igen?
– Sam, azt sem tudom, mit mondjak. Egy pillantást vetettem
a filmre, és rosszul lettem. Én, a vasgyomrú Lewis, kis híján
elhánytam magam! Ezt a borzalmat! A lassított felvételen van
például egy anya meg a gyereke…
– Ennyi? Csak szenvedés?
Lewis szeme elkerekedett. – Mit vártál?
– Arra számítottam, hogy lesz benne valami más is.
Heroizmus. Vagy talán magasztosság. Bizonyíték, hogy az
emberek még manapság is „emberek” tudnak lenni.
– Volt egy vén, vak pasas, aki a botjával leütötte a kutyáját.
– Ez már valami. A látvány milyen?
Lewis felélénkült.
– Fantasztikus! Ez a legjobb katasztrófa-felvétel, amit azóta
készítettem, hogy átnyergeltem a paradoxgyártásra. Ott
kezdődik, ahol a Quo Vadisnak vége lett. Így még egyetlen
város sem égett. Két négyzetkilométernyi terület borult lángba.
Ahogy a tűzvész terjedt, üvöltő lángok és füstoszlop emelkedett
fel az égre. A lángok végigmosták az utcákat, szétolvasztották a
menekülőket. A buszok, mint egy tűztenger közepén a szigetek.
Felhólyagzott rajtuk a festék…
– Elég! – Sensharra elsápadt. Nem lehetett tudni, hogy a
sokktól vagy a dühtől, de ahogy Lewisra mutatott, remegett a
keze. – Amíg tőlem kapod a fizetésed, Cody, egy dolgot ne
felejts el: valódi embereket öltünk meg! – A remegő kéz
hirtelen elernyedt. – Vidd vissza a tartálykocsit! – mondta
fáradtan.
 Lewis szó nélkül felugrott a vezetőfülkébe. A tartálykocsi
felragyogott, majd eltűnt, hogy öt hónappal később megjelenjen
a stúdió jeges, havas parkolójában.
– Pete – mondta Sensharra –, vidd vissza Lewis kocsiját.
Woru és én a másikkal megyünk.
De Veet eltűnt, ám N’gabe még mindig mozdulatlanul állt. A
fejét kissé hátravetve a sikátor végébe bámult. Az arcán
döbbenet és hitetlenkedés tükröződött.
– Mister Sensharra – kezdte vékony hangon –, én itt valóban
meghaltam?
Sensharra a fiú elé lépett, és a másik valóságban kiégett,
összeroskadt épületekre, meg az ég ragyogó, sápadt sávjára
nézett.
– Mind meghaltunk – mondta végül.
– Lehetetlen. Hogyan fogunk filmet készíteni, amikor semmi
sem történt?
– Megtörtént. – Sensharra a fiú vállára tette a kezét. – És mi
filmet forgattunk belőle. Vagyis forgattunk volna, csakhogy
Cody végül leállított minket, mert a kameraprizmák akkor már a
jövő valós képeit tartalmazták.
– De ha leállított minket, honnan a képek?
– Azok a szándékunktól fogva ott voltak.
N’gabe furcsa pillantással nézett a vállán nyugvó kövérkés
kézre. – Ez őrültség.
– Pedig nem az. Tökéletesen logikus. Tegyük fel, hogy a gyár
készít egy prizmát, egy ezzel-azzal felszerelt kristályt, egy
véletlenszerű keveréket. Senki sem nyúl hozzá, ám bármit képes
visszaverni. Bármit, nemcsak a fehér semmit. A bármik között,
amiket a prizma tartalmaz, ott vannak a lehetséges jövők. Mi
feldolgozzuk a képeket, és megkapunk egy lehetséges
filmkocka-sort. A mindenséget ez nem érdekli. A film egy a
lehetséges, véletlenszerű történések közül. A paradoxgyártók
ezután megnézik, hogy ez az összeállítás megfelel-e a
céljaiknak. A filmen látható események valójában sohasem
történtek meg.
 – Akkor meg miért érzem magam ilyen mocskosnak? –
kérdezte N’gabe keserűen.
Lerázta magáról Sensharra kezét, és a férfi arcába nézett. –
Miért, Mister Sensharra? Kis híján rákényszerített valamire. De
mire?
– Bárcsak tudnám! – mondta Sensharra.
Nem sokkal később a két férfi és a teherautó eltűnt a jövőben.
Pár másodperccel rá a város órája elütötte a déli tizenkettőt.
A tartálykocsi motorja már túlharsogja a közlekedés zaját.
Sensharra számára az egész világon csak ez az egy hang létezik.
A teherautó első kerekei felpörögnek. Brock a jelre vár.
Sensharra összemorzsolja a rózsát. A virágszirmok a földre
hullanak – tiszta rózsaszín pereg a poros szürkére. Sensharra
elmormol egy imát saját isteneihez, majd felpillant, és körülnéz
a téren, ahol – jól tudja – a kamerák vannak.
Nézzetek rám, gondolja. Nézzetek ránk! Nézzétek, hogy
halunk meg! Ti hitvány, kényelemben és biztonságban
dagonyázó disznók, megértitek, hogy a hősiesség milyen
lehetőségét kínálom fel ezeknek az emberparányoknak? Fogtok
tanulni a példájukból? Ha nem, legalább próbáljátok meg
élvezni a látványt: néhányan megérdemlitek; néhányan itt
vagytok velem. Találjátok meg magatokat – ha akarjátok. Feláll.
Pillantása találkozik Brock merev, rémült tekintetével.
Szög: középhosszan végigpásztázni Sensharra hátán, úgy,
hogy a háttérben halványan láthatóvá váljon a Központi
Könyvtár órája. Merevítés, majd lassú átfókuszolás az órára. A
számok váltanak; a 11:59-ből 12:00 lett.
Az utcazajok csenddé fakulnak. Sensharra szemszögéből
láttatni. Halkan, egyre erősödve hallatszik az óra gongatása;
fémtorkú harangdalok, örömteli harangjáték és zengő
vészharangzúgás – a legendák és rigmusok valamennyi kedvelt
dallama…
Sensharra bólint.
Órák leállnak. Kép megmerevedik. Elkapni a Sensharra arcán
megjelenő extázis maszkját; örökre fogságba ejteni a szégyent.
Sensharra képével betölteni a képernyőt, megmutatni rajta az
undorító gyönyört. Aztán kitágítani a teret, eltávolodni,
megmutatni az eget, a padot, a parkot, a teret, és közlekedőket,
akik mozdulatlanná dermednek a pusztulás előtt; egy
szívdobbanásnyi idővel a megsemmisülésük előtt megmutatni
az épületeket, a térbe futó utcákat, a tömeget, a környező
háztömböket, az emberi életteret, és – csak gondolatban –
megmutatni a zsákmány és az áldozat iránti szimpátia határait.

Fordította: Szántai Zsolt

„Cinema Altéré” © 1989 by Andrew M. Stephenson
 Gene Wolfe
A HAJÓTÖRÖTT
Valami halott világon szedtük össze, ahová soha senki nem
vetődik el. Mi is úgy kerültünk oda, hogy valami gond volt az
erőtérrel, és meg kellett csinálnunk egy csomó tesztet, azt meg
sokkal könnyebb, ha az ember csak úgy ki meg besétál a hajó
ajtaján anélkül, hogy a zsilipekkel vesződne, és azon aggódna,
hogy mennyi levegőt veszít el minden egyes alkalommal,
amikor kiteszi a lábát. Akármilyen rémes is volt ez a hely,
legalább be tudtuk lélegezni a levegőt – sőt mi több, igazán jó
fajta levegőnek találtuk –, úgyhogy leszálltunk valahol középtájt
egy jó meleg helyen.
A meleg is csak egy szó, tudják. Azért az otthoni
viszonyokhoz képest így is elég hideg volt, és én még otthon is
gyakran érzem szükségét, hogy leheljem a tenyeremet. A nap
vörös volt, és meglehetősen közelinek tűnt, de nem adott valami
sok meleget.
Akárhogy is, az az ember azt állította: huszonhét éve él ott, és
én megkérdeztem, hogy standard évben vagy a helyi időben
számolva, és ő azt mondta, az majdnem ugyanannyi, úgyhogy
teljesen mindegy. Azt mondta, a helyi évek most csak fél órával
rövidebbek, és nekem meg kellett volna kérdeznem, mit ért az
alatt, hogy most – vajon régebben hosszabbak voltak? Csak
éppen akkor nem gondoltam erre.
– Az atrotheriek eltalálták a hajónkat – mesélte. Tehát még a
háború idején keveredett ide, mielőtt én megszülettem volna. –
Megpróbáltunk hazajutni, de láttuk, hogy semmi esélyünk. Ez a
hely közel volt, hát itt szálltunk le.
Már nem ott vagyunk, közöltem vele, már fölszálltunk. Hát
ezután egy hétig nem szólt egy szót sem. Azután megpróbáltam
nem mondani ilyesmit. Tudom, hogy háromszor is felvitték a
Kihallgatóba. Csak, tudják, nem sikerült megtudni tőle semmit,
amit akartak, különben nem beszéltek volna vele ennyiszer.
Valaki azt mondta, elszállt az agya, és ez, gondolom, nagyjából
igaz is lehetett.
 Csakhogy előttem megnyílt néha a pihenőben, és
tulajdonképpen erről akarok most meséim. Akkor talán nem
fognak többé körülötte forogni a gondolataim.
– Hárman voltunk – mesélte –, és Obert meghalt az első
évben, Yarmouth pedig a másodikban. Gondoltam, egyesével
pusztulunk el, és a következő évben rám kerül a sor, ha nem jön
senki. De nem így lett. Felküldtük a segély kérő bóját. Fikarcnyi
értelme sem volt, de kitartottam.
Úgy nézett rám, mintha azt várta volna, hogy vitatkozzam
vele.
– Elfogyott az élelem – mondta. – Azt kellett ennem, amit
találtam. Voltak ott növények. Nem jók, de meg lehet enni őket,
ha elég sokáig főnek, és közben az ember cseréli alattuk a vizet.
Mondtam, hogy ha majdnem végig egyedül volt, akkor
kétszer olyan nehéz ügy lehetett.
Persze erre megint elhallgatott, de másnap tíz perccel azután,
hogy véget ért a műszakom, bejött. Leült pontosan ugyanarra a
helyre, ahová az előző napon. Minden asztalt és széket fehérre
festettek, úgyhogy tökmindegy volt, hová ül az ember.
Csakhogy ő valamiért megjegyezte, és ugyanoda ült. Átvittem
hozzá a kávémat, leültem vele szemben, és vártam.
Úgy tíz perc múlva szólalt meg. – Volt egy nő. Volt velem
egy nő. Nem voltam egyedül. Nem. Igazán nem. Nem, amikor ő
is ott volt velem.
Mondtam neki, hogy ezt azért megemlíthette volna. Akkor
most ő is itt lehetne velünk.
Megrázta a fejét.
Később azt mondta, hogy a nőnek már túl késő lett volna. – Ő
öreg már – tette hozzá.
– Öreg és csúnya, és már nem tud gondolkozni. Megpróbál új
dolgokat kitalálni, de semmi sem jut az eszébe. Semmi sem
használ, és néha egyáltalán nem képes gondolkozni. Azt mondta
nekem. Állítólag maguknak jó gyógyítókabinjuk van.
Gondolom, bólintottam.
– Magam is sok időt töltöttem odabent. Talán segít. Nem
tudom. De a barátnőjén biztosan nem segített volna.
 Átnyúlt az asztalon, és megragadta a csuklómat. Olyan erős
volt a keze, mint egy satu.
– Megmenthettük volna. Korábban. Megfiatalíthattuk volna.
Magunkkal hozhattuk volna. Meg lehetett volna oldani. Semmi
sem állíthatott volna meg bennünket.
Másnap nem volt hajlandó megszólalni, és a rá következő
napon szintúgy. Gondolom, jobb lett volna, ha békén hagyom,
de a legénység többi tagjából már egytől egyig elegem volt.
Amióta a hajóra kerültem, folyamatosan velük beszélgettem,
tudtam, mit fognak mondani, milyen játékokat akarnak játszani,
milyen vicceket próbálnak majd elsütni.
Úgyhogy inkább megpróbáltam kitalálni, hogyan bírhatnám
újra szóra az emberünket. Mindenki szeret hencegni, igaz?
Főleg, ha nem lehet utánajárni annak, amit mond. Amikor
legközelebb megjelent a pihenőben, leültem mellé, és
megkértem, hogy meséljen még erről a nőről, akivel
megosztotta a magányát. Gondolom, mint a nyulak, mi?
Úgy két percig csak meredten bámult rám. Tudtam, hogy a
gondolataiban beszél. Olyan sok időt töltött egyedül. Egyszer
találkoztam egy fickóval, aki tíz évig egy navigációs állomáson
dolgozott kint a Peremen. Az ilyen meló után a végkielégítés
egy vagyon. Az ember belevág harmincévesen – legalább
annyinak kell lennie –, és amikor negyvenévesen kiszáll, nincs
gondja többé semmire. Csak azt felejtik el elmondani, hogy a
legtöbben beleőrülnek. Akárhogy is, ez az ember azt mondta,
megszokta, hogy magában beszél. Amikor kikerült onnan,
megpróbált erről leszokni, de nem szólt senkihez, csak
gondolatban beszélt. Olyan régóta nem volt kivel beszélgetnie,
hogy úgy érezte, ha mással társalog, az is ugyanolyan, mintha
magában beszélne.
Végül csak megszólalt hangosan is. – Öreg volt. Borzasztóan
öreg, és haldoklott. Azt hittem, ezt már elmondtam.
Mondtam, hogy igen, tényleg mintha mondta volna.
– Millió és millió éves. Valaha azt hitte, sosem fog meghalni.
Aztán mégis közeledett a vég, és ő tudta. Sosem akartunk
segíteni neki. Sosem próbáltuk megmenteni, most meg már
hiába akarnánk, nem tudnánk. Már túl késő. Túl késő…
 Aztán sírni kezdett. Hallgattam, bátortalanul megveregettem
a vállát, és beszéltem hozzá, amíg be nem fejeztem a kávémat.
Ám aznap már nem mondott semmit.
Másnap bizonytalanul intett, hogy menjek oda és üljek le
mellé. Ilyesmit azelőtt sosem tett, úgyhogy engedelmeskedtem.
– Képeket tudott küldeni a fejedbe. – A hangja nem volt több
suttogásnál. – Mindenfélét meg tudott mutatni. Ezt meséltem
már.
Még sosem, és ezt meg is mondtam neki.
– Megpróbálta elfeledtetni velem a faleveleket. A milliárdnyi
mindenféle alakú meg méretű falevelet a zöld összes
árnyalatában, azt; ahogyan a felkelő nap aranyszínűre festette
őket. Némelyiknek a fonákja más színű volt, és ahogy a szél
fújni kezdett, az egész fa megváltozott.
Meg akartam tőle kérdezni, mi az a fa, de úgy éreztem, jobb,
ha csendben maradok, és később majd utánanézek.
– Madarakat is mutatott. Csodálatos madarakat. Némelyik
röptében is tudott aludni. Némelyik egyszerre énekelt és repült.
Egyik ilyen színű volt, a másik olyan, egyik kisebb, másik
nagyobb. Tudja, mi az a madár?
Persze mondtam, hogy nem.
– Az egy olyan repülő állat. Némelyik zenélni is tudott. Főleg
a kicsik. Énekeltek, tudja, csak inkább olyannak tűnt a hangjuk,
mint a fuvoláé. Csodálatos volt!
Megkérdeztem, tudták-e az „Ágyba bújnék én veled ma
éjjel”-t, merthogy az a kedvenc dalom. Azt mondta, nem a mi
zenénket játszották, hanem a sajátjukat, és meg is mutatta,
hogyan csinálták. Úgy nézett ki, mintha meg akarna csókolni
valakit. Nem nagyon tetszett, de megpróbáltam úgy tenni,
mintha oda lennék érte. Jó lett volna tudni, hogyan mutatta meg
neki a nő mindezt úgy, hogy még hallotta is, mert nagyon jó
meg hasznos lenne, ha én is képes lennék rá. Azt mondta, nem
tudja, és aztán már csendben maradt, amíg én megittam a
kávémat.
Végül mégiscsak megszólalt. – Tudja, hogyan teszi bele a
férfi egy testrészét egy nőbe?
 Mondtam, hogy hogyne tudnám.
– Ez is olyan, csak a fejünkben történik. Beleteszi egy részét
az ember fejébe.
Természetesen ezen csak nevettem, és megkérdeztem, jó volt-
e nekik, és hogy érezte-e, amint ugrál alattuk a hajó.
Erre azt mondta: – Neki egyáltalán nem volt jó, de nekem
csodálatos volt. Még akkor is, amikor láttam az utolsó madarat
meghalni.
Mondott még sok más dolgot is, egy része vidám volt, egy
része meg igazán, de igazán szomorú. Én sosem fogom
elfelejteni, de nem hiszem, hogy önök is mindent hallani
akarnának. Végül azt mesélte el, milyen beteg lett az a nő, és ő
hogyan üldögélt mellette éjszakánként. Megfogta a kezét, csak
szorította, és megpróbálta kitalálni, mit is mondhatna, amitől a
nő majd jobban érzi magát, csak nem jutott eszébe semmi, és ha
mégis próbálkozott, olyan butaságok csúsztak ki a száján, hogy
azt kívánta, bárcsak csöndben maradt volna. Szóval, ahogy
mondtam, csak fogta a nő kezét, és simogatta, amíg egy idő után
elolvadt, és neki újra meg kellett keresnie, hogy megint a
kezébe vehesse. Ezt nem értettem. Ma sem értem.
A végén aztán eszébe jutott valami, amit anélkül is
kimondhatna, hogy idiótának kellene éreznie magát, és amivel
talán egy kis örömet okozhatna a nőnek is. Azt mondta,
„Szeretlek”. Úgy festett, ez bevált, mesélte, úgyhogy újra és újra
és újra elmondta.
Nem is emlékszem ezen kívül másra, csak arra, amikor
leszálltunk, és elhagyta a hajót. Azért valamit még el akarok
mondani. Tudom, hogy bolond volt, és ha elolvasták az
eddigieket, most azt mondják, hogy én is bolond vagyok, amiért
vele töltöttem az időmet a pihenőben, mint ahogy tényleg vele
töltöttem; azt megértem. Tudom, hogy bolond voltam, de ő
valaki új volt, és érdekesnek tűnt egyre csak kérdezni, és várni,
hogy mit fog még mondani.
Azon kívül jóval öregebb volt nálam, és az arca teljesen
ráncos lett a bolygón töltött hosszú évektől meg az éhezéstől,
úgyhogy vicces volt ránézni, ráadásul még ott voltak a színei is.
A hajón mindent fehérre festettek, a falakat, a plafont, a padlót
és minden mást. Így könnyű kiszúrni, ha szivárog a folyadék,
vagy ha rövidzárlat van valahol, amitől néha kisebb tüzek is
támadnak. De az a sok fehér fal, meg a fehér egyenruhák, meg a
többi csak mintha kiszívnák a színt mindenből, talán a vér
kivételével.
Csakhogy belőle nem sikerült kiszívni a színt, és ezért volt
különleges a szememben. Jó volt ránézni, felderítette az embert.
Emlékszem, amikor utoljára láttam az „A” folyosón. A zsilip
felé ment, hogy kiszálljon, azonnal láttam abból a régi, régi
ruhájából meg a kis táskából a kezében. Arra gondoltam, hogy a
fenébe is, itt az egyetlen színes valamink, és most itt hagy
bennünket, és ez igazán szar érzés.
Az is volt.
Úgyhogy odaszaladtam, és elköszöntem tőle, és elmondtam
neki, hogy mennyire fog hiányozni, és havernak szólítottam,
meg minden. Tudják. És ő kedves volt hozzám, és beszélgettünk
még egy kicsit, csak úgy ott az „A” folyosó kellős közepén.
Persze, ahogy előbb utóbb mindig, megint visszataláltam a
témához. Mondtam, hogy csak még annyit szeretnék tudni arról
a nőről, aki ott volt vele, hogy élt-e, amikor felszálltunk,
merthogy mondta, hogy milyen beteg volt, és gondoltam, nem
hagyta volna csak úgy magára.
Halványan elmosolyodott. Azelőtt sosem láttam ilyen
mosolyt, és nem is akarok soha többé. – Halott is volt, meg nem
is – mondta. – Voltak benne dolgok, amik ették a holttestét.
Azok számítanak?
Mondtam, hogy nem, hogyan is számítanának, csak azok a
dolgok számítanak, amik mindig is a részei voltak.
– Azok voltak – mondta, és ezzel tényleg befejezte.
Csak sarkon fordult, és én vele akartam menni legalább
addig, amíg a zsiliphez nem ér. Azt is tettem, úgyhogy
hallottam, amint magában beszél, és azt mondja: – Olyan
gyönyörű volt. Olyan átkozottul gyönyörű.
Jó, elment az esze, ezt mindenki tudja. Csakhogy néha szinte
látom, ahogy az ágyamon fekszem, és már majdnem alszom.
Mosolyog, és valaki ott áll mögötte, de azt a valakit nem látom.
Soha.
 Fordította: Kamper Gergely
„Castaway” © 2003 Gene Wolfe
 Robert J. Sawyer
MINT A RÉGI SZÉP IDŐKBEN
Az átvitel zökkenőmentesen, minden probléma nélkül ment
végbe.
Cohen egyszerre volt izgatott és csalódott. Izgatott, hogy
egyáltalán itt lehet – talán annak a bírónak mégis igaza volt, és
valóban ez az a hely, ahová való. Csalódottságot is érzett
azonban, mert az izgalmához most nem társultak a jól
megszokott tünetek. Nem izzadt a tenyere, nem gyorsult fel a
szívverése, nem akadt el a lélegzete. Ó, persze, a szíve zakatolt,
mennydörgésként dübörgött, de ez már nem az ő saját szíve
volt.
Nem Cohen szíve dobogott, hanem a dinoszauruszé.
Az egész test a dinoszauruszé volt; Cohen egy tyrannosaurus
szemén át látta a világot.
Minden rendben volt, egyedül a színek nem stimmeltek. A
növények levelei bizonyára itt, a mezozoikumban is ugyanolyan
klorofillzöldek voltak, mint odaát, de a dinoszaurusz mindet
égszínkéknek látta. Az ég levendulaszínű volt, a talaj
hamuszürke.
Ezek a dögök mindent másképp láttak, gondolta Cohen. Nem
baj, ezt is meg lehet szokni. Mást úgysem tehetek.
A hátralévő életét megfigyelőként egy tyrannosaurus testébe
zárva kell leélnie. Mindent látott, amit a bestia, mindent hallott,
mindent érzett, ami a test körül vagy a testtel történt, de nem
irányíthatta a mozdulatait. Igen, erre figyelmeztették: mindent át
fog élni, amin a tyrannosaurus keresztülmegy, de nem tehet
semmit, hogy akár a legkisebb dolgot is megváltoztassa.
Az óriás elindult.
Cohen remélte, a vér itt is vörös lesz.
Szörnyű lenne, ha nem így volna.
 – Elmondaná, Mrs. Cohen, mit mondott a férje, mielőtt a
kérdéses éjszakán elindult hazulról?
– Azt mondta, embervadászatra megy. Azt hittem, csak tréfál.
– Ne próbálja megmagyarázni az eseményeket, Mrs. Cohen,
szorítkozzon a tények ismertetésére! Kérem, ismételje el itt, a
bíróság előtt, a férje pontosan milyen szavakat használt.
– Azt mondta: „Megyek, levadászok egykét embert.”
– Köszönöm, Mrs. Cohen. Tisztelt bírónő, ez a vallomás a
Crown-üggyel áll szoros összefüggésben.

Amanda Hoskins bírónő irodájának falát egy gyönyörűen

hímzett selyemdarab díszítette. A férje készítette a számára. Egy
idézet állt rajta, a bírónő kedvenc négy sora a Mikádóból.
Valahányszor, mikor ítélethozatalra készült, felnézett rá, és újra
elolvasta.

Az én célom magasztos
Megvalósítom időben
A büntetés a bűnhöz szabott
A büntetés a bűnhöz mért

Ez a mostani elképesztően nehéz eset volt. Valaki szörnyű

bűnt követett el. Hoskins bírónő még egyszer elolvasta az
idézetet, és gondolkodni kezdett.

Nemcsak a színekkel volt baj. A tyrannosaurus szemével

nézve egészen más lett a világ.
A rex csupán részleges térlátással rendelkezett. Csak a
látóterületének közepén érzékelte a Cohen számára megszokott
módon a mélységet. Viszont – mivel eléggé kancsalított, és a
szeme a feje két oldalán volt – az emberéhez képest jóval
nagyobb, 270 fokos látószöggel rendelkezett.
A széles látószögű tekintet ide-oda vándorolt. A
tyrannosaurus a tájat kémlelte.
 Zsákmányt keresett.
Valami élőlény után kutatott, amit megölhet.

Részletek a Calgary Herald 2042. október 16-i számából:

A 43 éves Rudolph Cohent több gyilkosság

elkövetéséért tegnap halálra ítélték!
Az Albertai Orvoskamara korábban köztiszteletben
álló tagját, dr. Cohent augusztusban harminchét
rendbeli, előre megfontolt szándékkal elkövetett
gyilkosság miatt elítélték.
Cohen beismerte, hogy valamennyi áldozatát órákon
keresztül kínozta, majd orvosi eszközei segítségével
elvágta a torkukat.
Országunkban nyolcvan év óta most először hoztak
halálos ítéletet]
Amanda Hoskins bírónő kijelentette, hogy Cohen a
„leghidegvérűbb és legbrutálisabb gyilkos, aki
Kanada területén a tyrannosaurus rex óta
garázdálkodott…”

Vagy tíz méterre tőle egy másik tyrannosaurus lépett ki a fák

közül. Cohen úgy tudta, a tyrannosaurusok – mivel óriási
húsmennyiségre van szükségük – elszántan védik saját
vadászterületeiket. Kíváncsian várta, hogy a bestia, amiben ő
volt, rátámad-e a másikra.
Cohen dinoszaurusza oldalra fordította a fejét, és az idegenre
nézett. Ám ahogy ezt megtette, a másik dinó képe fehér ködbe
veszett, mintha a tyrannosaurus parányi agya képtelen lenne
olymódon feldolgozni a látott részleteket, hogy közben a teljes
alakot is figyeli.
Cohen először úgy látta, az ő rexe a másik dinoszaurusz fejét
nézi, majd a tekintet a koponya hátsó részére, a pofára, ezután
pedig a nyakra siklott. Végül dinó a másik torkára nézett, és
minden egyéb részletre hófehér homály borult.
Nagyon jó, gondolta Cohen örvendezve. Egyetlen jól
irányzott, erős harapás, és a másiknak vége!
 A másik dinó torka szürkészöld volt és sima. Cohen dühösen
látta, hogy az ő tyrannosaurusa nem támad, sőt, elfordítja a fejét
az ellenségről, és újra a tájat kémleli.
A férfi hirtelen megértette, mi történik körülötte.
Gyermekkorában, miközben a szomszéd kölykök kutyákat és
macskákat tartottak otthon, neki kígyói és gyíkjai voltak. Imádta
ezeket a hidegvérű gyilkosokat. Egy pszichológus már akkor
rájöhetett volna, mi lesz belőle felnőtt korában… Már akkor és
ott megfigyelte, hogy néhány gyíkfajta hím egyedeinek torkán
egy lebernyegszerű bőrzsák van. A tyrannosaurus, amibe őt
ültették, hím volt, és amikor ránézett az idegenre, látta, sima
torkú, tehát nőstény. Nőstény, amit kár lenne megtámadni,
hiszen párosodni lehet vele.
Talán nemsokára neki is fognak az aktusnak? Cohennek
egész életében soha nem volt orgazmusa. Soha, kivéve akkor,
mikor gyilkolt. Kíváncsian várta, milyen lesz átérezni, mikor
egy tyrannosaurus elélvez.

– Legalább egybillió dollárt költöttünk az időutazás

kifejlesztésére, és most azt akarja mondani, hogy az egész
rendszer hasznavehetetlen?
– Hát…
– Ezt akarta mondani, professzor? Ugye az a véleménye,
hogy az időutazást semmire sem tudjuk felhasználni?
– Nem egészen, miniszter úr. A rendszer működik. Bármely
ember tudatát képesek vagyunk visszaküldeni az időben, és bele
tudjuk ültetni egy abban az adott korban élt lény testébe.
– Igen, oda tudnak küldeni bárkit, létre tudják hozni a
kapcsolatot, de arra már képtelenek, hogy megszüntessék. Nem
tudják visszahozni az illetőt! Csodálatos!
– Ez sem egészen így van. A kapcsolat automatikusan
megszűnik.
– Igen, tudom. Megszűnik, mikor az a bizonyos történelmi
személy vagy lény, akibe vagy amibe az időutazó tudatát
ültették, végre kimúlik.
 – Pontosan.
– De akkor a mi időnkből hátraküldött ember is meghal!
– Elismerem, valóban így van. De ha két agyat ennyire közeli
kapcsolatba hozunk egymással, ez természetesnek nevezhető.
– Tehát igazam van! Ez az egész tudatátvitel teljességgel
használhatatlan!
– Ó, nem egészen, miniszter úr. Azt hiszem, én már tudom,
mire lenne a legalkalmasabb…

A rex továbbmasírozott. Bár Cohen figyelmét eleinte

legjobban a dög látása kötötte le, lassan felfedezte a többi
érzékszervet is. Már hallotta „saját” lépéseinek dübörgését, a
lába alatt szétroppanó, összetiport növények reccsenését, a
pterosaurusok hangjait és a rovarok fáradhatatlan zümmögését.
Mindent hallott, de a zajok csak halkan jutottak el hozzá. A
tyrannosaurus kezdetleges füle egyszerűen nem érzékelte a
magasabb hangokat, és amit mégis, azt is csak alig. Cohen
tudta, hogy az alsó kréta korban rengeteg zaj, zörej, bőgés,
bömbölés, hangok egész kavalkádja rengette meg a levegőt, de
hozzá mindez csak úgy jutott el, mintha vastag fülvédőkön át
hallgatózott volna.
A rex még mindig kutatva továbbment. Cohen mind több
részletet fedezett fel az őt körülvevő belső és külső világból. A
nap forrón sütött, és a tyrannosaurusa egyre éhesebb lett.
Élelem.
Ez volt az állat első összefüggő gondolata. Húshegyek képe.
Élelem.

Részlet a 2022. évi, a szociális ellátásról szóló rendeletből:

Kanada a Szociális Védőháló elvére épült ország,

ahol minden polgárnak a lehető legmagasabb
életszínvonalat kell biztosítani. Az emberi kor átlagos
maximális határának kitolódása és a nyugdíjkorhatár
 csökkentése azonban a körültekintően kidolgozott
programok ellenére is nagy terhet ró a jóléti
rendszerre, sőt még az általános egészségügyi
ellátásban is gondok jelentkezhetnek. Mivel a legtöbb
adófizető már 45 éves korában visszavonul az aktív
munkától, és mivel a kanadai polgárok várható
életkora 94 (férfiak) és 97 (nők) év között mozog, az
egész Védőháló rendszert az összeomlás veszélye
fenyegeti. Ezért a jövőben csak a 60 év alatti polgárok
részesedhetnek szociális ellátásban, viszont továbbra
is bárki – korra való tekintet nélkül – ingyenesen
igénybe veheti az állami támogatást élvező „eutanázia
tudatátvitellel” néven ismeretes szolgáltatást.

Ott! Éppen előttünk! Ott valami mozog! Bármi is legyen, az

biztos, hogy jókora dög.
A fenyőfák mögül csak egy óriási test apró részletei villantak
ki. Az állat a tyrannosaurus-Cohen elől menekült.
Á, itt van! Megfordul! A rex a lény fejére nézett, mire a test
és a környezet rögtön fehér ködbe veszett.
A fej… Három szarv… Egy triceratops!
Győzelem! Cohen gyermekkorában élvezettel tanulmányozta
a dinoszauruszokról szóló könyveket. Imádta a véres
mészárlásokat ábrázoló képeket. El sem lehetett képzelni szebb
és keményebb csatát, mint amilyet egy tyrannosaurus rex és egy
triceratops vívhatott egymással. A triceratops a mezozoikum
négylábú, háromszarvú, páncélos testű tankja volt, de ennek
ellenére kétség sem férhetett hozzá, ki kerül ki győztesen a
küzdelemből.
A rex továbbment.
Ne! – gondolta Cohen. – Fordulj meg, te átkozott! Fordulj
meg, és támadj arra a tüskésfejűre!

Cohennek eszébe jutott, hogyan kezdődött az egész.

 Sok-sok évvel ezelőtt, azon a végzetes napon egy
rutinműtéthez készülődtek. Ő úgy tudta, a beteget szakszerűen
elaltatták, de mikor a szikével felmetszette a hasat, a páciens
felnyögött a fájdalomtól.
Gyönyörű hang volt!
Kiderült, az altatóorvos nem végezte kellő figyelemmel a
munkáját, a beteg kevés gázt kapott, és így félig-meddig a
tudatánál volt.
Cohen érezte, tudta, újra kell hallania azt a bizonyos hangot.
Kell…

A tyrannosaurus nem állt meg. Cohen nem látta a lábát, de

érezte, mozog. Bal, jobb, bal, jobb…
Támadj, te mocsok!
Bal.
Támadj!
Jobb.
Menj utána!
Bal.
Menj a triceratops után!
Jó…
A tyrannosaurus lépés közben megtorpant. Féllábon állt és
tétovázott.
Támadj!
Támadj!
A rex végül lassan, nagyon lassan irányt változtatott. A
triceratops a látómezeje közepébe, a háromdimenziós részbe
került. Olyan volt az egész, mint mikor egy puska célkeresztje
előtt megjelenik az áldozat…
 – Üdvözöljük a Tudatátviteli Intézetben! Vethetnék egy
pillantást a biztosítási kártyájára? Hát, most utoljára lesz rá
szüksége, de egyszer mindennek vége szakad, nem? He-he-he…
Gondolom, izgalmas halálra vágyik. A baj csak az, hogy már
igazán nehéz érdekes személyt találni, akibe átültethetnénk a
tudatát. Tudja, egy bizonyos történelmi személyiségbe csak
egyetlenegyszer tehetünk át valaki mást. Attól tartok, a
legismertebbek és a legérdekesebbek már mind foglaltak.
Hetente legalább tucatnyian akarnak Jack Kennedy testébe
költözni, de hiába, ő már a legelején… hogy úgy mondjam,
„elkelt”. Ha megengedi, hogy javasoljak valamit… Igen?
Szerintem egy római légionista, természetesen tiszt, éppen
megfelelne önnek. Belőlük még van szabadon néhány ezer. Az
ő életük általában kalandos és izgalmas körülmények között
szokott véget érni. Mit szólna hozzá, ha mondjuk részt venne a
gallok ellen vívott háborúban?

A triceratops felemelte óriási fejét, és felnézett.

A rex a növényevőre fókuszálta a tekintetét, és támadásba
lendült.
A triceratops előreszegezett szarvakkal lassan a
tyrannosaurus felé fordult. A horizont megremegett, mikor a rex
rohanni kezdett. Cohen hallotta az állat szívének egyre
gyorsabb, egyre hevesebb dobogását.
A triceratops közben megfordult, és szembeszállt a
támadójával. Kinyitotta papagájcsőrhöz hasonlító pofáját, de
egyetlen hang sem jött ki a torkán.
A rex hatalmasakat lépett, a két állat között egyre csökkent a
távolság. Cohen érezte, a tyrannosaurus szélesre tatja a pofáját,
még szélesebbre, még szélesebbre, míg az állkapcsai szinte már
kiugranak a helyükről.
Az iszonyatos fogak a triceratops páncélos hátának
csattantak. Cohen látta, a rex két foga kitörött a kemény falattól,
de a szarvasfejű testén mély seb tátong.
Cohen a szájában érezte a friss, forró vér ízét…
 A rex hátrahúzódott, és máris egy újabb harapáshoz
készülődött. A triceratopsnak közben sikerült viszonylag
gyorsan oldalra kapnia a fejét, és a bal szeme fölötti szarv a rex
lábába mélyedt.
Fájdalom. Éles, gyönyörű fájdalom!
A rex felüvöltött. A bömbölés visszhangot vert a távoli
hegyekben. Egy csapatnyi rémült, ezüstprémes pterosaurus
emelkedett a levegőbe. Cohen látta, ahogy kiúsznak a
tyrannosaurus látómezejéből.
A triceratops hátrahúzódott, és közben kihúzta a szarvát a rex
húsából.
Cohen örömmámorban úszott. A vér itt is vörös volt.

– Ha Hoskins bírónő esetleg a villamosszéket javasolja –

mondta Axworthy, Cohen védőügyvédje –, akkor az
Alkotmányra fogunk hivatkozni. Kegyetlen és elavult büntetési
módszer, meg ilyesmi. Ám szinte biztos vagyok benne, hogy a
tudatátviteli eutanáziát ajánlja majd. – Jelentőségteljes szünetet
tartott. – A bírónő nyíltan megmondta, ki akarja nyíratni magát.
– Ó, ez nagyon kedves tőle – mondta Cohen.
– Biztosíthatom, annyit elérek, hogy elintézem, abba a
személybe küldjék vissza a tudatát, akibe maga akarja – mondta
Axworthy. – Nos, ki akar lenni?
– Nem „ki” – felelt Cohen –, hanem „mi”.
– Tessék?
– Az az átkozott bírónő azt mondta, én vagyok a
leghidegvérűbb gyilkos, aki a tyrannosaurus rex óta ezen a
környéken előfordult. – Cohen megrázta a fejét. – Az idióta!
Hát nem tudja, hogy a dinoszauruszok melegvérűek voltak?
Különben éppen ez az, amit szeretnék. Azt akarom, hogy egy
tyrannosaurus rexbe küldjenek vissza.
– Maga tréfál!
– A tréfához nem értek, John. A gyilkoláshoz viszont annál
inkább. Kíváncsi vagyok rá, melyikünk a profibb gyilkos: a rex
vagy én?
– Nem tudom, hogy egyáltalán lehet-e ilyesmit…
– Akkor tudja meg! Hát mi a francért fizetem én magát?

A rex óriási testéhez képest meglepő gyorsasággal

félretáncolt, és még egyszer, utoljára belemélyesztette
iszonyatos fogait a triceratops vállába. A növényevőből
patakokban ömlött a vér; páncélos háta úgy nézett ki, mintha
ezernyi pogány áldozat bemutatásához használták volna
oltárként. Még megpróbált előrerontani, de már túl gyenge volt.
A tyrannosaurus látta, hogy ő győzött, és hátrébb húzódott. A
szarvasfejű egy bizonytalan lépést tett feléje, majd még egyet,
és végül rettenetes erőfeszítéssel egy harmadikat is. Többre
azonban már nem volt képes. A dinoszaurusz-tank összeroskadt,
lassan lehunyta a szemét, és az oldalára dőlt. Cohen csak akkor
jött rá, a rex milyen óriási sebet harapott áldozata hátába, mikor
a triceratops utolsó mozdulatával beletoccsant a saját véréből
összegyűlt tócsákba.
A tyrannosaurus felemelte a bal lábát, és éles karmaival
felhasította zsákmánya hasát. Egyetlen mozdulatot tett csak, és a
triceratops belső szervei kibuggyantak a földre. Cohen arra
számított, hogy a rex győzedelmesen felüvölt, de ehelyett
csupán csendesen lehajolt, bedugta a fejét az áldozata testébe, és
csámcsogva falatozni kezdett.
Cohen csalódott volt. A dinoszauruszok csatája izgalmas volt,
a gyilkolás csodálatos precizitással lett végrehajtva, elég vér
kiömlött ahhoz, hogy élvezetes legyen a kép, de az egészből
hiányzott a félelem. A triceratops nem reszketett a rémülettől,
nem könyörgött kegyelemért, és így elmaradt az oly csodás
hatalom érzése. Nem egy erősebb végzett egy gyengébbel,
hanem csupán két, génjei által irányított, értelem nélküli
vadállat küzdött meg egymással, és az egyik vesztett.
Ez pedig kevés volt. Nagyon kevés.
 Hoskins bírónő az íróasztala másik oldalán ülő ügyvédre
nézett.
– Tyrannosaurus, Mr. Axworthy? De hiszen én csak
képletesen mondtam!
– Értem, asszonyom, de nem gondolja, hogy helyénvaló
megállapítás volt? Kapcsolatba léptem a Tudatátviteli Intézettel.
Azt a választ kaptam, ha sikerül egy mintát szerezni abból a
bizonyos dinoszauruszból, meg tudják csinálni. Tudja,
asszonyom, mindig szükségük van valamilyen, az aktuális
korból származó tárgyra, mert csak így lehet pontosan
beállítani, hogy a tudat pontosan a kiválasztott időbe térjen
vissza.
Hoskins bírónőre a legcsekélyebb hatást sem gyakorolta az
ügyvéd tudományoskodó fecsegése.
– Ha szabad kérnem, térjen a tárgyra, Mr. Axworthy!
– Felhívtam a drumhelleri Királyi Tyrrell Paleontológiái
Múzeumot, és megkérdeztem, milyen tyrannosaurus-
maradványokat lehet fellelni. Kiderült, hogy az egész világon
csupán néhány teljes csontváz van. A kérésemre összeállítottak
egy listát, milyen valószínűsíthető ok miatt pusztultak el azok az
egyedek, melyeknek a maradványai hozzáférhetőek és
felhasználhatóak. – Axworthy előhúzott egy vékony, teleírt
plasztiklapot.
– Hagyja ezt itt nálam, ügyvéd úr! Vissza fogom juttatni
önhöz.
Axworthy távozott, Hoskins bírónő pedig áttanulmányozta a
rövidke listát. Amikor végzett, hátradőlt a székében, és – már ki
tudja, hányadszor – a falat díszítő selyemdarabra nézett.

Az én célom magasztos
Megvalósítom időben…

Újra elolvasta a második sort, és lassan, alig hallhatóan

kiejtette a szavakat.
– Megvalósítom időben…
 A bírónő ismét a dinoszaurusz-leletek listájára pillantott.
Igen, ez tökéletes lesz.
Megnyomta az asztalán álló telefon egyik gombját.
– David, legyen szíves előkeríteni Mr. Axworthyt!

Volt valami furcsa a triceratops megölésében – valami, ami

izgatottá tette Cohent.
Már számtalan esetben hajtottak végre tudatátvitelt; ez volt az
eutanázia legnépszerűbb formája. Időnként előfordult, hogy a
hátramaradt testek úgy mozogtak, mintha álomként átélnék
mindazt, amin a tudatuk keresztülmegy, de az még sohasem
történt meg, hogy a transzferált személy képes lett volna
irányítani új testét. Az orvosok szerint ez elképzelhetetlen volt,
és a múltba küldött egyén csakis a puszta szemlélő szerepét
tölthette be. Mivel semmiféle jel nem utalt rá, hogy ez mégis
másképp történne, mivel egyetlen kvantummechanikai torzulást
sem lehetett felfedezni, mindenki nyugodt volt. Mert hiszen ha
valakinek mégis hatalma lenne az új teste felett, akkor nagyon
könnyen megváltoztathatná a történelmet. Ez pedig
beláthatatlan következményekkel járna.
Cohen ezt mind tudta, de úgy vette észre, mikor azt akarta,
hogy a rex megváltoztassa az útirányát, valahogy sikerült
rávennie, hogy meg is tegye.
Lehetséges, hogy a tyrannosaurusnak olyan kicsi volt az
agya, hogy az ő erős gondolatai irányítani képesek a testet?
Őrület. Képtelenség!
Képtelenség?
Cohennek meg kellett tudnia az igazat. A rex a zabálástól
ellustulva heverészett a földön. Úgy viselkedett, mintha hosszú
ideig nem is akarna felkelni, mintha nem akarna mást csinálni,
mint élvezni a friss esti szellőt.
Állj fel! – gondolta Cohen. – Állj fel, te átkozott!
Semmi.
Állj fel!
 A rex szélesre tátott szájjal hasalt, és türelmesen hagyta, hogy
a pici pterosaurusok kitépkedjék a fogai közül a triceratops
húsának maradékát.
Felállni! – gondolta Cohen újra. – Állj fel!
A rex megmozdult.
Fel!
A tyrannosaurus csökevényes mellső végtagjaira
támaszkodva feltápászkodott, és addig ügyeskedett, míg újra két
erős hátsó lábán állt.
Előre! – gondolta Cohen. – Előre!
A bestia teste lomhán megmozdult, majd megállt. Nehezére
esett a mozgás, hiszen pukkanásig telezabálta magát.
Előre!
A rex döngő léptekkel elindult.
Csodálatos volt. Újra irányítja a testet, amiben van! Cohen
érezte, egyre jobban hatalmába keríti a jól ismert
vadászszenvedély.
A tyrannosaurus ment, Cohen pedig már pontosan tudta, mit
fog vele megkerestetni.

– Hoskins bírónő beleegyezett – mondta Axworthy. –

Engedélyezte, hogy a maga tudatát átküldjék annak a
tyrannosaurus rexnek az eredeti testébe, melynek maradványait
itt, a Tyrell Múzeumban őrzik. A tudósok azt mondták róla,
fiatal, de kifejlett példány volt. A csontvázra olyan körülmények
között bukkantak rá, hogy feltételezik, a rex halálát az okozta,
hogy beleesett valami szakadékba. Mindkét hátsó lába meg a a
gerince is eltört, de minden jel arra mutatott, hogy a dögevők
nem fértek hozzá a testéhez. Sajnos a Tudatátviteli Intézet
munkatársai azt mondták, ilyen távoli múltba való
transzferálásnál előfordulhat, hogy csupán néhány órával a
halála előtt ér oda. De mindenesetre minden az ön kívánságai
szerint történik. Magából hamarosan dinoszaurusz lesz, és úgy
is fog meghalni. Ó, míg el nem felejtem! Elhoztam a könyveket,
amiket kért. A krétakor teljes flórájának és faunájának leírása.
Nyugodtan olvasgasson, a tudatátvitele s fiúk csak néhány hét
múlva fejezik be az előkészületeket.

Ahogy az őskori este éjszakába fordult, Cohen megtalálta,

amit keresett. A bokrok alatt, az aljnövényzetben barna szemű,
hosszúkás pofájú, prémes kis állatka kucorgott. A tyrannosaurus
szemén keresztül kékesbarnának látszott.
Egy emlős. De nem egyszerű, akármilyen emlős, hanem az
Emlős. Egy purgatorius, a legelső ilyen lény, ami a kréta kor
végén, a Montana és Alberta közötti területen felbukkant.
Egészen parányi állatka volt, patkányszerű farkával együtt is
alig tíz centi hosszú lehetett. A dinoszauruszok korában még
meglehetősen ritkának számítottak. Csak néhány volt belőlük.
A kis szőrcsomó a méretéhez képest elég gyorsan tudott futni,
de a tyrannosaurus egyetlen lépése hosszabb volt az emlős száz
tipegésénél. Nem menekülhetett.
A rex közelebb hajolt, és Cohen a szőrcsomó pofájába nézett.
Alig hatvanmillió év alatt ebből fog kialakulni az emberi arc.
Az állatka szeme rémülten tágra nyílt.
Meztelen, nyers félelem.
Emlős-rémület.
Cohen látta, ahogy a parányi lény visításra nyitja picinyke
pofáját.
Cohen hallotta a visítást.
Gyönyörű volt!
A rex a reszkető emlős felé nyújtotta tátongó állkapcsát, mély
lélegzetet vett, és a fogai közé szippantotta áldozatát. A
tyrannosaurus általában nem rágta meg az élelmet, de Cohen
most ráparancsolt, tegye meg. Az emlős teste ide-oda
hánykolódott a hatalmas fogak és a kemény, száraz nyelv
között.
Cohennek fantasztikus élvezetet okozott a visítás. Érezte az
állatka őrült, tehetetlen félelmét, érezte, ahogy hiábavalóan
kísérletezik, hogy kiszabaduljon élő börtönéből.
 Végül egyetlen győzedelmes paranccsal Cohen véget vetett
az emlős szenvedéseinek. A rex nyelt egyet, a szőrcsomó pedig
lecsúszott a gigászi torkon.
Cohen boldog volt. Olyan ez, mint a régi szép időkben.
Éppen olyan érzés, mint mikor embereket ölt. Hirtelen
fergeteges gondolata támadt. Ha elég sokat sikerülne megölnie a
szőrcsomók közül, akkor nem lenne esélyük arra, hogy utódokat
nemzzenek. Ha mindet megöli, nem fejlődhet ki a Homo
sapiens! Cohen rádöbbent, tényleg emberekre vadászik – a
jövőben megszületendő emberekre.
Persze egy-két óra alatt nem végezhet mindegyik emlőssel.
Hoskins bírónő valószínűleg arra gondolt, csodálatos, költői
módon szolgáltat igazságot, mikor megengedi neki, hogy
beleköltözzön a tyrannosaurus testébe. Biztos azt hitte, jön majd
az a szakadék, amibe a rex beleesik, és vele együtt ő, az elítélt is
elpusztul.
A hülye! Most, hogy már tudja irányítani ezt a testet, nem fog
ilyen fiatalon elpusztulni. Még van egy kis elintéznivalója…

Hirtelen meglátta a szakadékot. Magas fű vette körül, alig

lehetett észrevenni. Nem is csoda, ha egy buta tyrannosaurus
beleesett, és a nyakát törte.
De ez most nem fog megismétlődni.
Fordulj balra! – gondolta Cohen.
Balra!
A rex engedelmeskedett a parancsnak.
A jövőben a biztonság kedvéért el fogja kerülni ezt a helyet.
Enélkül is hatalmas terület az övé. Szerencsére a rex is fiatal.
Fiatal rex, fiatal test. Évtizedeken keresztül folytathatja a
vadászatot. Cohen biztos volt benne, ha kiderül, hogy néhány
óránál tovább él új testében, Axworthy mindent meg fog tenni,
hogy évekig ne szakíthassák meg a tudatátvitelt.
Cohen érezte, egyre jobban eluralkodik rajta a régi izgalom.
Rajta és a rexen is. A tyrannosaurus tovább menetelt.
 Ez még jobb, mint a régi szép időkben, gondolta Cohen.
Sokkal jobb. Most az egész emberi fajra vadászom. Fantaszikus
lesz az eredmény!
A tyrannosaurus lehajolt, és mohón kutatni kezdett az
aljnövényzetben menedéket kereső parányi szőrcsomók után…

Fordította: Szántai Zsolt

Just Like Old Times” © 1993 by Robert J. Sawyer
 Robert Silverberg
SZERVTOBORZÓ
Nézd, Kate, ott a sétányon! Két nagyszerű öregember sétál
kart karba öltve a víz mellett. Erő sugárzik belőlük, jólét és
magabiztosság. Tiszteletet parancsolóak. A férfi bíró, szenátor,
egy vállalat elnöke, semmi kétség, a nő meg – mi lehet? – a
nemzetközi jog professzora, mondjuk. Ott lépdelnek a tér felé,
ünnepélyesen, mosolyogva, udvariasan bólintva a járókelők
felé. Hogy csillog a napfény fehér hajukon! Alig bírom rajta
tartani a tekintetem ezen a fényesen visszaverődő aurán –
elvakít, megfájdul tőle a szemem. Mennyi idősek lehetnek?
Nyolcvan, kilencven, száz évesek? Ebből a távolságból sokkal
fiatalabbnak tűnnek: kihúzzák magukat, a hátuk egyenes, ötven-
hatvannál nem nézné többnek őket az ember. De én látom
rajtuk. A magabiztosságuk, a tartásuk árulkodik. És valóban:
amikor közelebb érnek, látom ráncos arcukat, fáradt
tekintetüket. Ezeket semmilyen kozmetikum nem tudja elrejteni.
Ez a kettő olyan öreg, hogy akár a dédszüleink is lehetnének.
Jóval túl voltak a hatvanon, mire mi megszülettünk, Káté.
Milyen nagyszerűen működik a testük! De hát miért is ne? Csak
találgathatunk, milyen betegségeik voltak. A nőnek ez már
legalább a harmadik szíve, a férfi a negyedik tüdejét fogyasztja,
ötévente folyamodnak új veséért, a legtörékenyebb csontjaikat
szerencsétlen fiatalok gerincéből lenyisszantott darabkákkal
erősítették meg, egyre gyatrább érzékszerveiket számtalan
átültetett ideg segíti, amit ugyanonnan szereztek, vénülő
artériáikat frissen vonták be tükörsima teflonnal. Használt
emberi alkatrészek két lábon járó halmaza itt-ott egy-egy
mechanikus szervvel, ezek ők. De akkor mi vagyok én, vagy mi
vagy te tizenkilenc évesen és sebezhetően? Az ő szemükben én
nem vagyok semmi, csak egy nagy csomó előregyártott
egészséges tartalékszerv az ő szolgálatukra. Gyere ide,
fiacskám! Milyen keménykötésű fiatalember is vagy te! Volna
egy veséd a számomra? Egy tüdőd? Egy szép darab a beleidből?
Tíz centi a singcsonti idegedből? Kéne belőled néhány darab,
fiú. Nem fogod megtagadni egy ilyen tiszteletreméltó idős
embertől, mint én vagyok, ugye? Ugye?
 Ma megjött a behívóm, kis, ropogós papírdarab, nagyon
hivatalos kinézetű. Mint a puskagolyó repült ki az adatlyukból,
amikor reggel megnéztem, van-e postám. Egész tavasszal
számítottam már rá, nem ért meglepetésként, nem döbbentett
meg, valójában inkább némi csalódást okozott most, hogy végül
megérkezett. Hat hét múlva jelentkeznem kell a
Transzplantációs Házban az utolsó orvosi vizsgálatra – ami csak
formalitás, hiszen nem választottak volna ki donornak, ha nem
találták volna elsőrangúnak a bennem, mint szervraktárban rejlő
lehetőségeket –, aztán pedig behívnak. A behívás előtt átlagosan
két hónap telik el. Ősszel már nyiszálni is fognak. Egyél, igyál,
tombold ki magad, mert hamarosan az ajtódon kopogtat a
sebész.
Idős polgárok hangoskodó csapata barikádozza el a Test
Szentsége Liga központi épületét. Ellendemonstráció zajlik,
vagy ha úgy tetszik, anti-antitranszplantációs tiltakozó
megmozdulás. A legrosszabb fajta politikai állásfoglalás, a
lehető legrondább negatív érzelmek tüzet szítja. A tüntetők
világító táblákat hordoznak, amelyekre ilyeneket írtak:

A TEST SZENTSÉGE – VAGY A TEST ÖNZÉSE?

És:

AZ ÉLETEDDEL TARTOZOL A VEZETŐIDNEK

És:

HALLGASSATOK A TAPASZTALTABBAKRA!

A tüntetők a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokain álló

öregek voltak, akik alig ütötték meg a mércét, és egyáltalán nem
lehettek biztosak benne, hogy nekik is jutnak szervek. Nem
csoda, hogy ennyire piszkálta a csőrüket a Liga. Volt, amelyik
kerekesszékben jött, nem egyet pedig tetőtől talpig hordozható
létfenntartó rendszerek borítottak. Rikácsolnak, keserű
szidalmakat szórnak, és az öklüket rázzák. A Liga épületének
egyik felső ablakából figyelem a műsort, és reszketek a
félelemtől meg a kétségbeeséstől. Ezek az emberek nem csak a
vesémet vagy a tüdőmet akarják. Boldogan vinnék a szememet,
a májamat, a hasnyálmirigyemet, a szívemet. Bármit, amire
szükségük van.

Apámmal megbeszéltem mindent. Ő negyvenöt éves; ahhoz

túl öreg, hogy a szervtoborzásnál szóba jöhessen, ahhoz meg túl
fiatal, hogy neki magának legyen szüksége átültetésre, így
tulajdonképpen pártatlanként foglalhat állást. Egy apróságot
kivéve: a transzplantációs státusza 5-G. Ez elég magasan van a
hozzáférési ranglistán, nem a leges-legmagasabban, de közel
hozzá. Ha holnap megbetegedne, és a Transzplantációs
Bizottság úgy döntene, hogy az élete veszélyben van, ha nem
kap új szívet vagy tüdőt, vagy vesét, szinte azonnal
beültetnének egy másikat. Ezzel a státusszal képtelenség, hogy
elfogulatlanul tekintsen erre az egész szervdologra. Mindegy,
azért én elmondtam neki, hogy úgy tervezem, fellebbezek, sőt
akár ellen is állok.
– Legyen eszedl – mondta. – Gondolkozz, ne hagyd, hogy az
érzelmeid eluralkodjanak rajtad! Érdemes kockára tenni az
egész jövődet egy ilyen ügy miatt? Végül is nem minden
toborzottból vesznek ki tényleg szerveket.
– Mutasd meg a statisztikákat! – mondtam. – Mutasd meg
őket!
Nem tudta a statisztikákat. Az volt az érzése, hogy a
toborzottaknak talán ha a negyedét vagy az ötödét hívják be
szervkivételre. Ebből nagyjából ki is derül, mennyire van
képben az idősebb generáció ez ügyben – és apám tanult ember,
intelligens, tájékozott. Harmincöt felett senki, akivel beszéltem,
nem tudott nekem statisztikát mutatni. Úgyhogy én mutattam
meg nekik. A Liga kiadványából, az igaz, de a Nemzeti
Egészségügyi Intézet hivatalos jelentései alapján. Senki sem
ússza meg. Mindenkiből kivágnak egy darabot, akit
megfelelőnek találnak.
 A fiatal szervek iránti igény egyre csak növekedett, és mindig
kimerítette a meglévő szervforrásokat. Előbb vagy utóbb
elkapnak mindegyikünket, és feldarabolnak bennünket.
Feltehetőleg amúgy is ezt akarják. Hogy úgy szabaduljanak meg
a faj fiatal egyedeitől, akikkel mindig csak a baj van, hogy
tartalékalkatrészeket csinálnak belőlünk, és újra feldolgoznak
bennünket, tüdőről tüdőre, hasnyálmirigyről hasnyálmirigyre,
saját lassan rothadó testük épülésére.
4. ábra. 1963 március 23-án ennek a kutyának eltávolították
a veséjét, és egy vele rokonságban nem álló korcs kutya
veséjével helyettesítették. Az állatot négy hónapon keresztül
azathioprinnel kezelték, azután pedig mindenfajta terápiát
beszüntettek. A transzplantáció után 6 és 2/3 évvel az állat
tökéletesen egészséges.

A háború folytatódik. Ha jól számolom, már lassan tizennégy

éve. Persze most nem követnek el gyilkosságokat. Nem volt
egyetlen munkájuk sem a terepen úgy nagyjából ‘93 óta, vagy
legalábbis azóta, hogy életbelépett a szervtoborzásra vonatkozó
törvény.
Az öregek nem engedhetik meg maguknak, hogy értékes
fiatal testek menjenek veszendőbe a csatamezőn. Robotok
vívják hát helyettünk a helyi háborúkat, ők koccantják össze a
fejüket hangos fémes csörömpöléssel, ők fektetik le az aknákat,
és hegyezik az érzékelőiket, hogy megkeressék az ellenség
aknáit, ők ásnak alagutakat a vonalaik mögé, és így tovább, és
így tovább. Persze rájuk van bízva a kvázi katonai tevékenység
is: gazdasági szankciók, blokádok, propagandaműsorok
sugárzása a könyörtelen kereskedelmi műholdakról, ilyesmi.
Jóval kifinomultabb módja ez a háborúnak, mint az, ahogyan
régebben csinálták: senki sem hal meg. Azért a forrásainkat így
is kimeríti. Az adók idén is magasabbak lesznek, most már
ötödik vagy hatodik éve zsinórban, és a rézhiány miatt éppen
most tettek extra békejutalékot minden fémet tartalmazó
árucikkre. Volt idő, amikor legalább remélhettük, hogy őrült
vezetőink kihalnak, vagy legalább egészségügyi okokból
visszavonulnak vagyont érő vidéki villáikba a fekélyeikkel, a
sömörjükkel, a rühükkel meg a nehéz lelkiismeretükkel, és
hagyják, hogy fiatal és békeszerető emberek kezébe kerüljön a
hatalom. Most meg csak csinálják és csinálják tovább,
halhatatlanok és megállíthatatlanok. A szenátoraink, a
minisztereink, a tábornokaink, jövőnk alakítói. A háborújuk
pedig csak folyik tovább, az ő abszurd, felfoghatatlan, ördögi,
önelégült háborújuk.
Ismerek magam korabelieket és valamivel idősebbeket, akik
Belgiumba, Svédországba meg Paraguayba menekültek, ahol
törvényt fogadtak el a Test Szentségéről. Úgy húsz ilyen ország
lehet, egyik felük a világ leghaladóbb nemzetei közül kerül ki, a
másik pedig a legmaradiabbak közül. De mi értelme elfutni?
Nem akarok száműzetésben élni. Itt maradok, és harcolok.
Persze nem azt kérik a toborzottaktól, hogy áldozzák fel a
szívüket vagy a májukat vagy valamelyik más létfontosságú
szervüket, mondjuk a nyúltagyukat. Még nem jutottunk el a
politikai megvilágosodásnak abba a stádiumába, amikor a
kormány felhatalmazva érzi magát arra, hogy halálos műtétre
kötelezze az állampolgárokat. A vesék és a tüdők, a páros
szervek, a nélkülözhető szervek az elsődleges célpontok
egyelőre. De ha az ember alaposabban tanulmányozza a
toborzás történetét az idők folyamán, azt tapasztalja, hogy
mindig is megvolt benne a racionális szükségszerűség és az
eszetlen őrültség is. Ha az ember a kisujját nyújtja, a karja kell
nekik. Ha az ember ad két centit a beleiből, a teljes hasürege
kell. Eltelik még ötven év, és szíveket, gyomrokat, meg talán
még agyakat is fognak toborozni. Emlékezzenek a szavamra!
Csak sikerüljön kidolgozniuk az agytranszplantáció
technológiáját, és senkinek nem lesz többé biztonságban a
koponyája! Megint eljön az emberáldozatok ideje! Az egyetlen
különbség az aztékok és közöttünk módszertani: nálunk van
anesztézia, antiszepszis és aszepsis, és nem éles kővel, hanem
szikével vágjuk ki áldozataink szívét.

A KILÖKŐDÉSI REAKCIÓ
MEGAKADÁLYOZÁSÁNAK MÓDOZATAI

Az út, amely a kilökődési reakció immunológiai

természetének és univerzalitásának felismerésétől a
viszonylag hatékony, de semmi esetre sem kielégítő
 terápiás célzatú gyógymódok kifejlesztéséhez vezetett,
igen érdekes, mégis csak röviden nyílik alkalmunk
kitérni rá. 1950-ben a transzplantációs
immunbiológia új korszaka kezdődött, mikor is
különböző módozatait fedezték fel annak, hogyan
lehet gyengíteni vagy megszűntetni a befogadó
szervezet reakcióját a beültetett szövetre – mint
például a szubletális röntgenbesugárzást vagy a
különböző mellékvesekéreg-hormonokkal, elsősorban
a kortizonnal történő kezelést –, ez pedig befolyásolta
a kutatások fő csapásirányát, és segített elhinni, hogy
egy klinikailag is működő megoldás már nincsen
messze. Az évtized végére bebizonyították, hogy erős,
az immunhatást elfojtó gyógyszerek, mint például a 6-
mercatopurin képesek visszafogni a kutyák
szervezetének, reakcióját a beültetett veseszövetre,
nem sokkal később pedig ezt az elvi megoldást
sikeresen terjesztenék ki az emberre is.

Vajon a toborzástól való ódzkodásom valamiféle belém

ivódott zsarnokságtól való irtózás következménye, vagy
egyszerűen a testemet kívánom egyben tartani? Esetleg
mindkettő egyszerre? Szükségem van-e egyáltalán valamiféle
idealista magyarázatra? Nincs-e elidegeníthetetlen jogom hozzá,
hogy a saját, velem született vesémmel éljem le az életemet?
A törvényt öregemberek kormánya fogadtatta el. Biztosak
lehetnek benne, hogy minden a fiatalok életét érintő törvény
totyakos haldokló vénemberek műve, akiknek elszűkültek és
elmeszesedtek az ereik és kilyukadt a gyomruk.
A probléma a következő volt: nem halt meg elég egészséges
fiatalember közlekedési balesetben, kevesen követtek el sikeres
öngyilkosságot, kevesen számították el magukat toronyugrás
közben, keveset ütött agyon az áram, keveset tapostak agyon a
futballpályán, ennek következtében hiány volt átültethető
szervekből. Az erőfeszítés, hogy a halálbüntetés
visszaállításával maga az állam biztosítsa a megfelelő
mennyiségű hullát, elbukott a bíróságokon. Az önkéntes
szervdonor-programok nem mentek valami fényesen, mivel a
legtöbb önkéntes donor bűnöző volt, aki azért jelentkezett, hogy
korábban szabadulhasson a börtönből: egy tüdő öt évet ért, egy
vese hármat, és így tovább. Az elítéltek exodusa nem bizonyult
túl népszerűnek a külvárosi szavazók körében. Mindeközben
egyre nagyobb szükség lett volna minél több és több szervre,
hiszen, mondták, sok fontos idős polgár akár meg is halhat, ha
nem teszünk sürgősen valamit. Összeállt tehát a szenátorokból
egy koalíció, amelyben mind a négy párt képviseltette magát, és
néhány a fiatalabbak érdekeit is figyelő társuk heves tiltakozása
ellenére átgyömöszölték a szerv-toborzási törvényjavaslatot a
felsőházon. Az alsóház sokkal simább ügy volt, mivel ott
úgysem olvassa el soha senki a törvényjavaslatok szövegét, és
elterjedt a hír, hogy ha ezt megszavazzák, minden hatvanöt év
feletti ember, aki akár csak a legkisebb politikai befolyással is
bír, számíthat rá, hogy húsz-harminc évvel tovább élhet, ami
egy képviselő esetében tíz-tizenöt további ciklust jelenthet a
parlamentben. Persze sokan támadták a törvényt a bíróságokon,
de annak sem volt semmi értelme. A Legfelsőbb Bíróság
tizenegy bírájának átlagéletkora hetvennyolc év. Emberek és
halandók. Szükségük van a húsunkra. Ha elvetik a
szervtoborzást, a saját halálos ítéletüket írják alá.
Másfél évig voltam a szervtoborzás-ellenes bizottság elnöke
az egyetemen. Mi voltunk a Test Szentsége Liga hatodik vagy
hetedik tagszervezete az országban, és igazi aktivisták
próbáltunk lenni. Elsősorban is fel-alá masíroztunk a
toborzóbizottság irodái előtt ilyesféle táblákat a magasba
emelve:

A VESE HATALOM

És:

AZ ÉN TESTEM AZ ÉN VÁRAM

És:

AKI ELVESZI A SZERVEINKET, AZ ÉLTÜNKET VESZI EL

 Az igazán kemény dolgokba sosem mentünk bele, nem
robbantottunk fel transzplantációs központokat, nem raboltunk
el szerveket szállító hűtőkamionokat. Békés agitáció, ez volt a
mottónk. Amikor két tagunk megpróbált egy erőszakosabb
politika felé terelni bennünket, két órás beszédet rögtönöztem,
amelyben mindenkit visszafogottságra intettem. Természetes,
hogy abban a pillanatban behívtak, amint elértem a megfelelő
életkort.
– Értem én, miért ellenzed a toborzást – mondta a főiskolán
az egyik tanárom. – Természetes, ha az ember irtózik attól, hogy
kioperálják a belső szerveit a testéből. Másfelől viszont
figyelembe kéne venned azt is, mi mindent nyerhetsz a dolgon.
Ha egyszer szervdonor lettél, azonnal a 6-A státuszba kerülsz,
Preferált Recipiens leszel, és örökre az is maradsz. Azzal neked
is tisztában kell lenned, hogy ha valaha is átültetésre lesz
szükséged, automatikusan előre kerülsz a várakozók sorában,
még ha az egyéb személyes tulajdonságaidból és
foglalkozásodból fakadó besorolásod ezt nem is indokolná.
Tételezzük fel, hogy nem úgy alakul a karriered, ahogyan
szeretnéd, és kétkezi munkás leszel például. Normális esetben
odáig sem jutnál el, hogy megvizsgáljanak, nem vagy-e
szívbeteg, de a Preferált Recipiens státuszod mégis meg fog
menteni. Új esélyt kapnál az életre, fiam.
Elmagyaráztam neki, hol van itt a csapda. Azaz hogy
ahogyan a toborzottak száma nő, lassan ők teszik majd ki a
társadalom többségét, vagy talán az egészét, úgyhogy lassan
mindenkinek 6-A Preferált Recipiens státusza lesz, merthogy
mindenki volt már donor, és a Preferált Recipiens kifejezésnek
nem lesz semmi értelme. Végül hiány alakul ki a
transzplantálható szervekből, mert minden egyes egykori donor
bejelenti igényét átültetésre, ha az egészsége gyengülni kezd, és
idővel amúgy is a foglalkozás és a személyes eredmények
alapján kell majd rangsorolni a Preferált Recipienseket, hogy
valamiféle rangsort állítsanak fel a 6-A osztályon belül, és akkor
ott leszünk, ahol a part szakad.

7. ábra. Egy páciens kezelése, aki alymphocite

globulint (ALG) kapott a veseszövet-beültetés utáni
 első négy hónapban. A donor a saját bátyja volt. Nem
történt korai kilökődés. A prednizonos kezelést az
operáció utáni negyvenedik napon kezdtük. Figyeljék
meg a kezdődő kési kilökődés jeleit a globulinterápia
beszüntetése után. Ezt a szteroid dózisának enyhe
emelésével kompenzáltuk. A késleltetett komplikáció
az első húsz ALG-vel kezelt olyan páciens közül, aki
saját családtagjától kapott szervet, csak kettőnél
fordult elő. Az ezt követő esetekben az előfordulási
arány ettől nem tért el jelentősen. (A Surg. Gynec.
Obstet engedélyével. 126 (1968): p.1023.)

Ma fogtam magam, és pontosan a megjelölt időpontban

elmentem a Transzplantációs Házba, hogy elvégezzék rajtam az
orvosi vizsgálatokat. Néhány barátom azt gondolta, taktikai
hibát követek el azzal, hogy egyáltalán jelentkezem, mert
szerintük ha az ember egyszer ellen akar állni, akkor legyen
következetes az első pillanattól fogva. Vigyék csak be
erőszakkal megvizsgálni. Idealista (és ideológiai) szempontból
nézve, gondolom, igazuk van. Csakhogy egyelőre semmi
szükség rá, hogy kiverjem a balhét. Várok inkább, amíg egyszer
csak nem közlik velem, hogy „Szükségünk van a veséjére,
fiatalember”. Akkor ellenállhatok, ha az ellenállás mellett
döntök. (Miért habozom? Félek tőle, hogy a karrieremnek
lőttek, ha ellenállok? Nem vagyok tökéletesen meggyőződve az
egész szervtoborzási rendszer igazságtalanságáról? Nem tudom.
Még abban sem vagyok biztos, hogy habozom. Az, hogy
megjelenek a vizsgálaton még nem jelenti azt, hogy behódoltam
a rendszernek.)
Mindegy, elmentem. Megkopogtattak itt, megröntgeneztek
ott, és be-bekukkantottak ide-oda. Ásítson, kérem! Hajoljon le,
kérem! Köhögjön, kérem! Nyújtsa ki a bal karját, kérem!
Odamasíroztattak egy csomó diagnosztizáló készülék elé, én
meg csak álltam, és reménykedtem benne, hogy kigyullad a
piros lámpa – hiba, tűnés innen –, de, ahogyan arra számítani
lehetett, tökéletesen egészséges voltam, és alkalmasnak találtak
rá, hogy később behívjanak szervdonornak. Ezután találkoztam
Kate-tel, kéz a kézben sétáltunk a parkban, figyeltük a fenséges
napnyugtát, és azon tanakodtunk, mit tegyek, ha behívnak. Ha?
Hiú remény, barátom!
 Akit behívnak, automatikusan felmentést kap a katonai
szolgálat alól, és évi 750 dollárral csökkentik az adóját. Nagy
ügy.

A másik, amire nagyon büszkék: a nem páros szervek

önkéntes adományozásának programja. Ennek semmi köze a
toborzáshoz, ami – legalábbis egyelőre – csak a páros szerveket
érinti, azaz azokat, amelyek nélkül lehetséges az élet. Immáron
tizenkét éve aki akar, besétálhat az Egyesült Államok bármely
kórházába, és aláírhat egy egyszerű formanyomtatványt, amivel
feljogosítja rá az orvosokat, hogy felszabdalják. Szem, tüdő,
szív, belek, hasnyálmirigy, máj, bármi, mindent oda lehet adni
nekik. Boldogabb időkben ezt öngyilkosságnak hívták, és a
társadalom nem helyeselte, főleg munkaerőhiány idején. Most
munkaerőtöbblet van, mert bár az évszázad közepe óta alig
szaporodik a népesség, a munkaerő-kímélő mechanikus
szerkezetek elképesztő ütemben fejlődtek. Ma tehát ez a fajta
teljes donáció a legmagasabb szintű társadalmi elismerést vívja
ki, mivel a túlzsúfolt munkaerőpiacot megszabadítja egy
egészséges fiatal testtől, mindeközben pedig biztosítja felőle az
idősebb polgárokat, hogy a létfontosságú szervek nem fognak
egyik napról a másikra kifogyni a raktárból. Persze teljesen
hibbantnak kell lenni hozzá, hogy valaki adakozzon, de
elmebetegekből sosem volt hiány mifelénk.
Akit huszonegy éves koráig valami különleges szerencse
folytán nem hívtak be toborzásra, az biztonságban van. Állítólag
tényleg akadnak néhányan, akik átcsusszannak. Eddig úgy áll,
hogy többünket hívnak be, mint ahány embernek
transzplantációra van szüksége. Az arányok azonban
villámgyorsan változnak. A toborzás még viszonylag új dolog.
Nem telik el sok idő, kifogyunk a szóba jöhető donorokból, és
akkor mi lesz? A születési ráták elég alacsonyak mostanság, a
potenciális donorok száma véges. Csakhogy a halálozási ráták
még alacsonyabbak, gyakorlatilag végtelen számú átültetendő
szervre lenne igény. Ha életben akarok maradni, csak az egyik
vesémet adhatom oda, de azoknak, akik egyre tovább és tovább
élnek, lehet, hogy egy vesetranszplantáció nem lesz elég.
Egyesek akár hat-hét pár vesét vagy tüdőt is elfogyaszthatnak,
mire reménytelenül leromlik a szervezetük állapota mondjuk
százhetven éves korukra. Mivel azok, akik odaadták saját
szerveiket, később az életük folyamán maguk is igénylőkké
válnak, a huszonegy év alattiakra egyre nagyobb nyomás fog
nehezedni. Azok, akiknek szervre van szükségük, többen
lesznek, mint azok, akik szerveket adhatnak, és egytől egyig
minden szóba jöhető fiatalt fel fognak szabdalni. És akkor? Nos,
leengedhetik az alsó korhatárt tizenhétre, tizenhatra, vagy akár
tizennégyre. Csakhogy ez sem lenne több rövid távú
megoldásnál. Előbb-utóbb egyszerűen ki fognak fogyni a
tartalék alkatrészekből.
Maradok? Elszököm? Bíróságra megyek? Fogy az időm. Még
pár hét, és biztosan behívnak. Valami kaparászást érzek
időnként a hátamon. Mintha valaki csendben fűrészelné a
vesémet.
Kannibalizmus. Csu-ku-tienben, a Pekingtől negyven
kilométerre délnyugatra fekvő Sárkánycsont-dombon
paleontológusok, akik valamikor a XX. század elején éppen egy
barlangot tártak fel, a pekingi ember, Pithecanthropus
pekinensis koponyáinak megkövesedett maradványaira
bukkantak. A koponyák mindegyikét összetörték a tarkónál,
amiből Franz Widenreichet, a sárkánycsont-dombi ásatások
vezetője azt a következtetést vonta le, hogy a pekingi emberek
kannibálok voltak, akik megölték saját fajtársaikat, és a
tarkójukon ütött résen keresztül kiemelték az agyukat, hogy
megfőzzék őket, aztán lakomát rendeztek – tűzhelyek és faszén
maradványait is megtalálták a helyszínen –, a koponyákat pedig
trófeaként hátrahagyták. Megenni az ellenség húsát,
megszerezni a képességeit, az erejét, a tudását, ez eredményeit,
az erényeit. Ötszázezer évig tartott, amíg az emberiség túltette
magát a kannibalizmuson. Csakhogy a jó öreg étvágy sosem
múlt el, igaz? Még mindig jól esik felfalni azt, aki fiatalabb,
erősebb, agilisabb. Csak a technikán finomítottunk, ez minden.
Ráadásul most nyersen esznek meg bennünket az öregek,
szervről lüktető szervre elmajszolnak bennünket. A pekingi
ember legalább megfőzte a húst.
A mi szép új világunkban, ahol mindenkinek egyaránt
szolgálják javát az orvostudomány diadalmas eredményei, a
tiszteletreméltó idős polgároknak nem kell úgy érezniük, hogy
érdemeiket egy hideg síron kívül nem ismerik el semmivel:
folyamatosan az ő dicséretüket zengjük. Mennyire boldoggá
tesz mindenkit a szervtoborzás! Kivéve persze néhány hőzöngő
toborzottat.
A prioritás kényes kérdés. Ki kapja a felhalmozott szerveket?
Kidolgoztak egy rendszert, amelynek segítségével megállapítják
a hierarchiát. Állítólag egy nagy számítógép készítette el, ami
már önmagában is biztosítja a tökéletes, isteni pártatlanságot. A
megváltás a jó munkával érhető el. A karrier során elért
eredmények és a hétköznapi jócselekedetek mind pontokat
érnek, amelyek felröpíthetik az embert a ranglétrán valamelyik
sokat érő besorolásig, mondjuk a 4-G-ig. Semmi kétség, a
besorolási rendszer pártatlan és igazságos. De vajon ésszerű is?
Kinek az érdekeit szolgálja? A Második Világháború alatt 1943-
ban az Észak-Afrikában harcoló amerikai csapatoknál hiány
támadt az újonnan felfedezett gyógyszerből, a penicillinből. A
katonák két csoportjának volt igazán szüksége a szer
jótéteményeire: azoknak, akiknek elfertőződött a csatatéren
szerzett sérülésük, és azoknak, akik nemi betegséget szedtek
össze. Egy alacsonyabb rangú orvostiszt saját erkölcsi elveiből
kiindulva úgy döntött, hogy a sebesült hősök inkább
megérdemlik a kezelést, mint a többiek, akik csak maguknak
köszönhetik, hogy szifiliszesek lettek. Felettese azonnal
felülbírálta, mivel megfigyelte, hogy a nemi betegeket a
megfelelő kezelés esetén gyorsabban lehet visszaállítani az aktív
szolgálatba. Arról nem is beszélve, hogy ha nem gyógyultak
meg gyorsan, tovább terjesztették a betegséget. Nekik adta tehát
a penicillint, a sebesülteket pedig hagyta fájdalmak között
nyöszörögni betegágyaikon. A harcmező logikája:
kétségbevonhatatlan, megcáfolhatatlan.
Az élet nagy láncolata. A kis planktonokat megeszik a
nagyobbak, a nagyobbak pedig áldozatul esnek a kis halaknak, a
kis halak a nagy halaknak, és így tovább a tonhalig, a delfinig, a
cápáig. Én megeszem a tonhal húsát, gyarapodom, virulok,
hízom, és elraktározom az energiát a létfontosságú szerveimben.
Aztán meg engem zabálnak fel a ráncos, aszott öregek. Az élet
körforgása. Látom a sorsomat.
A korai időkben a transzplantált szervek kilökődése volt a
legnagyobb probléma. Micsoda pocsékolás! A test nem tudott
különbséget tenni az idegen, mégis jótékony szerv, meg a
behatoló ellenséges mikroorganizmusok között. Az
immunreakcióként ismert jelenséget vetették be, hogy
elzavarják a betolakodót. Az invázió pillanatában jöttek az
enzimek, és háborúba kezdtek, hogy felaprítsák és feloldják az
idegen anyagokat. Fehérvérsejtek érkeztek a keringési
rendszerben, éber, tettre kész fagociták. A nyirokerek
szállították az antitesteket, a nagy erejű fehérjerakétákat. Mielőtt
egyáltalán nekiláthattak volna a szervátültetés technikájának
kifejlesztéséhez, ki kellett találni, hogyan védjék ki az
immunrendszer reakcióját. Gyógyszerek, sugárkezelés,
metabolikus sokk – így vagy úgy, de a kilökődéssel kapcsolatos
problémákat réges-rég leküzdötték. Vén mohó törvényhozók,
eltaszítalak benneteket és a törvényeiteket.

Ma jött meg a papír. Az egyik vesém kell nekik. A szokásos

kívánság. – Mázlista vagy – mondta valaki ebédnél. – A tüdődet
is akarhatták volna.

Kate és én a ragyogó zöld dombok között sétálunk,

megállunk a virágzó oleanderek és korianderek és plumeriák,
meg még isten tudja, milyen virágok között. Milyen jó is élni,
belélegezni ezt az illatot, megmutatni testünket a szikrázó
napnak! Kate bőre barna és csillogó. Olyan szép, hogy elsírom
magam. Ő sem ússza meg. Egyikünk sem ússza meg. Én
megyek előbb, aztán ő jön. Vagy ő, és én csak később? Hol lesz
vajon a vágás? Itt, a hátának ezen a sima gömbölyű részén? Itt,
a lapos, feszes hasán? Látom, ahogy a főpap ott áll az áldozati
oltár fölött. A hajnal első sugarainál az árnyéka épp a lányra
vetődik. Az éles kődarabon, amit a kezében szorongat, tüzes
borzalommal csillan meg a fény. A kórus disszonáns éneke a vér
istenét köszönti. A kő elindul lefelé.
Az utolsó esélyem, hogy átszökjem a határon. Egész éjszaka
fent voltam, és mérlegeltem a lehetőségeket. A fellebbezés
reménytelen. Ha elfutok, kellemetlen utóíz marad a számban.
Apám, a barátaim, még Káté is, mindenki marad, marad, marad,
ezzel is együtt kéne élnem. A döntés órája. Igazán van
választásom? Nincsen. Ha eljön az idő, csendben megadom
magam a sorsomnak.

Három óra múlva a behívó szerint jelentkezem donációs

műtétre.
Végül is, mondta nyugodtan, mi egy vese? Marad még egy,
tudja. És ha azzal esetleg gondok lennének, bármikor kaphatok
másikat. Preferált Recipiens státuszom lesz, 6-A, és minden
előnyét élvezni fogom. De nem elégszem meg az automatikus
6-A-val. Tudom, mi történik majd a rangsorral. Jobban teszem,
ha védem magam. Politikával fogok foglalkozni.
Felkapaszkodom a ranglétrán. Befurakodom a legfelsőbb
körökbe a saját jól felfogott érdekemből, igaz? Igaz. Olyan
fontos leszek, hogy a társadalom ezer transzplantációval fog
tartozni nekem. És egy szép napon visszakapom azt a vesét.
Három vagy négy vesét, ötven vesét, annyi vesét, amennyit csak
akarok. Egy szívet is, esetleg kettőt. Néhány tüdőt. Egy
hasnyálmirigyet, egy lépet, egy májat. Nem fognak tudni tőlem
megtagadni semmit. Megmutatom nekik. Majd én megmutatom
nekik. Előkelőbb leszek a legelőkelőbbeknél. Jó kis Testi
Szentség aktivista, mi? Felteszem, ki kell lépnem a ligából.
Isten veled, idealizmus. Isten veled, erkölcsi felsőbbség. Isten
veled, vese. Isten veletek, isten veletek, isten veletek.
Vége. Megfizettem adósságomat a társadalomnak. Átadtam a
hatalmasoknak azt a fél kilót a testemből. Amikor pár nap
múlva elhagyom a kórházat, egy kártya lesz nálam, amely
bizonyítja friss 6-A státuszomat.
A ranglétra legfelső foka életem hátralevő részében.
Ami akár ezer év is lehet.

Fordította: Szántai Zsolt

„Caught in the Organ Draft” © 1972 by Agberg, Ltd.
 Márki István
KŐSZEM
Kőszemű, gondolta Linda, Tom kőszemű.
Végignézett a gyerekeken. Pete, fején sisakkal, kezén
szenzoros kesztyűvel, hat évének teljes komolyságával merült
alá a virtuális valóságba, míg öccse, Bob egy számítógépes
játék szörnyeivel hadakozott. Ők még nem fogtak fel semmit. A
nő kitörölt a szeméből egy könnycseppet, elfordította tekintetét
fiairól, és körbepásztázta a lakást.
Mindent el akart raktározni magában.
A panorámaablakok a nyolcvanhatodik emelet magasságából
tárták elé a várost. A szürke betonerdőt csak dél felé, a horizont
vonalában törte meg a tenger halványkék csíkja. A többi
irányban végestelen-végig lakótornyok, melyek minél távolabb
emelkedtek, annál alacsonyabb luxuskategóriát testesítettek
meg.
Az övék a legmagasabb fokozatúak egyike volt. Már szinte
üres.
A teljes komputervezérléssel, szaunával és házimozi-
stúdióval felszerelt szint kizárólag a családjukat illette, és a
tetőn is kaptak egy légjárónak fenntartott leszállóhelyet.
Mindebből a fél szintet elfoglaló nappali volt a fő életterük.
Most is itt gyűltek össze – immár csak hárman.
Tom kőszemű.
Linda felemelt a padlóról egy műanyag dobozt, és
gondolkodni próbált, mivel is kezdje a pakolást. Nem jutott
azonban semmire; durva, erőszakos hangok tolakodtak az
agyába. A szubkulturális tévécsatornán a torzonborz szakállú és
hajú Noble tiszteletes szónokolt, a Végítéleti Idők Egyházának
prófétája.
– Mindent magatoknak köszönhettek! – harsogta a tiszteletes.
– Mert elvesztettétek a hitet Istenben, mert keveselltétek, amit
kaptatok tőle. Mohóságotokért fizettek!
Linda elfordult, de bárcsak ne tette volna: tekintete a
dohányzóasztalon heverő kommunikátorra esett. Ismét könnybe
borult a szeme, ahogy eszébe jutott a hajnali kom-üzenet, ami
gyökerestül tépte fel életüket. Személytelen, kegyetlen értesítés.
Férjén, dr. Thomas Kennedyn megjelentek a Wellington-
szindróma tünetei, így felmentjük a Központi Kutató Intézetben
betöltött állásából.
Tom kőszeművé vált
a DCLVII számú törvény 8. §-a értelmében keresőképtelennek
nyilvánítottuk; további intézkedésig karanténban helyezzük el,
látogatása nem lehetséges
amiért törölték a társadalom hasznos tagjai közül. Juttatásait
automatikusan megvonták, családjának jogosultsága is
megszűnt a luxuslakás használatára. Ugyanúgy jártak, akár a
többi kőszemű családja a lakótornyukban.
– Világunkon túl a Gonosz birodalma terül el – kúsztak be a
fülébe Noble tiszteletes szavai –, és a Gonosz szemet vetett e
helyre. Addig, amíg őriztétek magatokban a hitet, persze nem
volt rá reménye. De ti áthágtátok a határokat, amivel
megnyitottátok a pokol kapuját!…
Linda újra felvette a dobozt, és beleszórta az asztal alatt
összegyűlt háromdimenziós magazinok egy részét. Pete közben
lecsatolta fejéről a sisakot, és Bob mellé ült, hogy segítsen
öccsének.
A Wellington-szindróma, ez a vírusos eredetű járvány másfél
hónapja kezdett terjedni. Első áldozatai űrhajósok voltak
áthágtátok a határokat
akik a kisbolygó-övezetből magukkal hoztak egy különös,
nem ember alkotta tárgyat. A Járványügyi Világközpont
képtelen volt a kórt
megnyitottátok a pokol kapuját
megállítani.
A vírus az agyat támadta meg. Befészkelte magát a
neokortexbe, és összezavarta a neuronok közötti szinaptikus
kapcsolatot. Főleg a magasabb rendű agyfunkciókat károsította.
Az áldozatok akarat nélküli bábokká váltak, akik némán
meredtek a semmibe, csupán külön utasításra maradtak képesek
néhány egyszerűbb művelet végrehajtására. Kőszeműnek
először egy újságíró hívta őket, és annyira találó lett a név, hogy
nyomban meghonosodott a köztudatban:
kőszem.
Az orvosok megkíséreltek szembeszállni a járvánnyal, de
közülük is mind többen váltak kőszeművé. Töm két hete lépett
elő a kutatócsoport vezetőjévé, mely az elmúlt napokban
reménykeltően közel került ahhoz, hogy a vírus azonosítását
követően kifejlessze annak antitestjét.
Ezért maradt az Intézetben az éjjel
Tom kőszemű
és ezért volt mindenkire súlyos a csapás, ami vele történt.
Tom kőszemű.
Az áldozatok száma már túllépte az ötvenmilliót.
– …és a Gonosz most elfoglalja otthonaitokat – szónokolta
Noble tiszteletes –, szolgáivá tesz benneteket, és ti szenvedni
fogtok az ő rabsága alatt. És amíg világ a világ, átkozni fogjátok
a percet, amikor elfordultatok Isten szerető arcától.
Ahogy Linda lehajolt az újabb magazincsomagért, elméje
sarkában megragadtak a tiszteletes szavai. A kiürült
lakótornyukra gondolt, és először tudatosult benne, hogy a
járványnak sokkal inkább esik áldozatául a kevés jómódú
ember, mint a megszámlálhatatlan nincstelen; a
tehetősebbeknek fenntartott luxuslakások minden földrészen
gyorsuló ütemben váltak lakatlanná. A városok peremén
húzódó, luxus nélküli lakótömbök – ahová ők is kényszerülnek
– még zsúfoltabbak lettek, hiszen szünet nélkül özönlenek
beléjük a kőszeműek családjai.
Talán a beteg szervezet
talán az életmód
talán tényleg büntetés…
A minden földi jóval felszerelt központok hamarosan
kísértetházként fognak állni – és várni. Talán épp az új
uralkodórétegre, amely valahol az űrben már arra készül, hogy
elfoglalja a helyét a Földön.
 Akárkik is érkeznek, a kellő számú szolgahadról sem
feledkeztek meg, akik ellenkezés és gondolkodás nélkül
végrehajtják utasításaikat.
A kőszeműek várnak rájuk.
– Segítsetek már, gyerekek! – tört ki a nőből. A földhöz
csapta a dobozt, aztán kézbe vette a kommunikátort, és hangok
nélkül zokogva hívta a számot, amit csak a legvégső esetre
tartogatott.
– A Gonosz szolgái lesztek! – harsogta Noble tiszteletes.
Engedélyezte férje felvételét az eutanáziaprojektbe.
 Donald Franson
HÉJBA ZÁRVA

A zöld alapon fehér figyelmeztető tábla lassan kibontakozott

a homályból, majd üzenete a műszerfal kijelzőjén is
megismétlődött:

SZMOG-ZÓNA
KAPCSOLJON ELEKTROMOTORRA!

Martin Richard, mivel fejétől a lábáig beszíjazva ült, csak

jobb keze kisujját mozdította meg, átfordított egy kapcsolót, és
a Héj zümmögése alig észrevehetően megváltozott.
Körülpillantott, persze csak a szemét mozgatva. Homlokán
hideg verítéket érzett. Sötétedett. Már alig látta a mellette
elsuhanó autókat.
A fiatal cégvezető kényelmetlenül fészkelődött a testét
szorosan körülfonó hálóban. Fokozatosan eluralkodott rajta a
szokásos esti feszültség. A saját maga kreálta reklámszlogenek
ellenére titokban kételkedett ezeknek a biztonsági
berendezéseknek a tökéletességében.
Ha csak egy is csődöt mond egy karambolban, a
fogyasztóvédők ízekre tépik kis vállalkozását. A Richard Héjak,
amely egykor a magas nyomást is bíró járműveket gyártott a
Vénuszra és a Jupiterre, most kétségbeesetten próbál betörni az
autóipar óriásai közé. A kulcsszó, ami ezt lehetővé tette, a
biztonságvolt, ennek igénye hozta újra versenybe a kisebb
vállalkozásokat egy olyan területen, melyet már régóta néhány
gigász uralt.
A nagyvállalatok mindig is kormánybefolyás alatt álltak,
ezért érthetően nem örültek a forradalmi változásoknak. Az
újonnan ringbe szállt függetlenek kilátásai sem voltak azonban
felhőtlenek. A verseny (legyen az tisztességes vagy
tisztességtelen) buktatóin kívül szembe kellett nézniük a
kormány kukacoskodásával is, amely egyre szigorúbb
biztonsági előírásokat hozott, továbbá a bögölyként
kellemetlenkedő fogyasztóvédelmi szervezetekkel és nem
utolsósorban magukkal a potenciális vásárlókkal, akik
minőséget vártak el, és soha nem felejtették el vagy bocsátották
meg a legapróbb hibát…
Elöl a hátsó lámpák vörös tengere erősebben fölragyogott,
ahogy mindenki beletaposott a fékbe. Zűr. Megfeszült,
fölkészült a lassításra. A fények ismét elhalványultak, erre ő is
ellazult. Egy hibás döntés, gondolta, ezzel kezdődött minden,
évekkel ezelőtt. Vajon most már túl késő változtatni, hogy a
mozgó kocsi hátsó lámpája sárgán világítson, az állóé pedig
pirosan? A következő modellbe már ez is belekerül,
amennyiben a kormány jóváhagyja.
A Héj az volt, amit a neve jelzett. A külső egy bolygóközi
szonda nyomásvédő burkára emlékeztetett, belül pedig a
modern, párnázott csomagolástechnika minden vívmányát
fölhasználták. Richard mélyen egy alakjához idomuló székbe
süppedve ült, és a szíjak bonyolult hálója szinte teljesen
beborította. Mozgásszabadsága a nullával volt egyenlő, de nem
is kellett mozognia. Ujjbegyeivel könnyedén elért minden
kezelőszervet. Nem volt kormánykerék, se semmiféle kiálló
alkatrész. Elméletileg egy baleset során nem eshet baja.
Elméletileg a Titanic elsüllyeszthetetlen volt…
Mindenesetre ez a legbiztonságosabb minden autó közül, már
ha a biztonságos és az autó szavak egyáltalán
összeegyeztethetők. Először a páncélzatot tervezték meg, csak
aztán motorizálták, és ez eleve jobb eséllyel indította azon
járművek között, amelyek először kocsi volt, és azután
próbálták ráaggatni a védelmi berendezéseket. Bízik a Héjban,
győzködte magát Richard. Összeszorított ajkai közt mormolta a
szlogeneket: A Héj biztonságot ad. A Héj nem csupán
közlekedési eszköz – maga a biztonság. Ez jó. A Héj akár az
anyaméh. Persze nem olyan frappáns, mint A Buick mellett
minden más elbújik.
Apró könyökmozdulattal kikerült egy, a fehér vonalon
csalinkázó biciklistát. Ki kéne tiltani őket inneni Jobbra kapta a
tekintetét. Egy Teknőc sávváltásba kezdett mellette. Nem
szabad felizgatnia magát – az csak veszélyt szül. Noha a
félautomata vezérlőrendszer a feladatok egy része alól
tehermentesítette, nem élvezte a száguldást.
Mégis minden este kijött a sztrádára. Nem kényszerből – hisz
reggelente a felszíni utcákon járt munkába –, hanem mert úgy
érezte, tesztelnie kell a kocsit, a saját életét rábízva. Elvégre ő
felel minden vásárló biztonságáért.
Jobbra az autópálya mellett egy sereg rendőrautót látott meg,
aztán egy ripityára tört kék szedánt, majd egy szétlapult
narancssárga kupét. Egyik sem Héj, nyugtázta vegyes
érzelmekkel.
A minőségellenőrző részleg rábólintott a tervekre. A
tesztpályákon a kész autó is remekül szerepelt. Még néhány
szelídebb fogyasztóvédővel is kipróbáltatták, és azok mindent
rendben találtak. A legfontosabbak azonban a vásárlói reakciók.
A vásárlón áll vagy bukik minden üzlet – ez régi, nagy igazság.
Ezért volt most ő itt, hogy vásárlóként is kipróbálja a kocsit.
Richard megkísérelt mindent objektívan szemlélni, miközben
veszélyes sebességgel falta a mérföldeket.
Nem érezte magát igazán biztonságban.
Talán a szlogenekre kéne koncentrálnia, hogy a leendő
vásárlók már előre megérezhessék azt a biztonságot, amit az
autó valójában nyújt. Valami meggyőző kellene. Esetleg
tojással… Biztonságban lehet benne, mint tojás a héjában. Nem,
nem jól hangzik. A tojásról mindenkinek Tojás Tóbiás jut
eszébe. Dió-Héjban. Fölkuncogott.
Tekintetét egy, a sztráda fölött átívelő hídra emelte, messze
előtte. Elmosódó emberalak futott végig a drótkorlát tetején. A
rendőrségi rádió harsányan fölreccsent, aztán fojtott hang
hallatszott: „A környezetszennyezés öl!” – majd nagyot
csendülve csapódott valami az autó tetejének. Richard
összerezzent. A kődobálók megint kivonultak. Persze neki nincs
miért aggódnia. A Héj belseje jobban volt védve, mint más,
vékonylemezes kocsiké.
De mi történik, ha a biztonsági berendezések csődöt
mondanak? A tartós használatra tervezett test-hálók sokkal
megbízhatóbbak ugyan, mint az idegkárosító, robbanó
légzsákok, de attól még tönkremehetnek. A többi berendezésnél
– melyek egy részét a kormány be sem vizsgálta –
bonyolultságukkal egyenes arányban nőtt a meghibásodás
kockázata. Nem tudott volna gyenge láncszemet megnevezni, de
attól még nem érezte magát biztonságban. Azt kívánta, bárcsak
otthon lenne, és már a vacsorát enné a feleségével.
Az előtte száguldó autó hirtelen megemelkedett, majd
visszahuppant, s alóla egy sötét folt tűnt elő az úton. A Héjat is
megdobta valami. Mi volt az? Sosem tudja meg – máris messze
elmaradt mögötte. Talán egy elgázolt ember?
Vajon a Héj egy különösen ronda karambolban is megvédene,
mondjuk ha beleszállna egy kamionba? A fejlesztők azt
állították, igen.
Újabb Teknőc bukkant fel előtte, úgyhogy könyökével balra
kormányzott, alig kerülve el a kiálló biztonsági ütközőket. Most
az Öngyilkos Sávba került, ami már korántsem volt olyan
veszélyes, mint régen, hiszen a szembejövő forgalmat egy egész
háztömb választotta el tőle, de a nevére attól még bőven
rászolgált.
Az út tiszta volt előtte, hát fölgyorsított a maximumra. Vajon
ekkora sebességnél mennyi a féktávolság? Sosem emlékezett
ilyen adatokra. Talán be kéne építeni még egy kijelzőt, ami
mutatja az aktuális féktávokat. Persze programozva az időjárás
olyan változóira is, mint például az eső vagy a jég. Holnap
ráállítja a fejlesztőmérnököket.
A szmog egyre vastagabbá vált, ahogy közeledett a város
központjához. Alig látta már az előtte haladó kocsit. Tőle jobbra
egy óriási pótkocsis teherautó lavírozott, legalább százas
tempónál. Megpillantotta a magasban a sofőrt, amikor elhaladt a
vezetőfülke mellett. A férfi gondtalannak látszott, nyugodtnak.
Richard arra gondolt, bárcsak ő is lehetne ilyen nyugodt.
Folyton kapkodta a tekintetét, hol jobbra, hol előre, hol föl, a
hidakra, amelyek alatt elhaladt. A szeme egészen elfáradt így,
hogy a fejét nem mozgathatta. De már minden porcikája fáradt
volt. Mennyire fog örülni, ha végre…
Valami volt a sávjában, és ő észrevette, hogy nem tudja
kikerülni!
Irányt változtatott balra, a korlát felé, de elkésett vele. A Héj
nekiütközött a valaminek, és Richard izmai sikoltva feszültek
neki a szíjak hálójának. Szeme előtt egyszeriben minden
vörösben úszott, majd elfeketedett, zajok egész koncertje
süketítette meg. Szédülés tört rá, ahogy előre-hátra himbálózott
a hálójában. Egy elakadt kocsi, csak az lehetett, de mostanra
már többen beleütközhettek. A Héj újra meg újra átfordult vele.
Lehunyta a szemét, tehetetlen volt a gigászi erőhatások
csatájában.
Hát eljött végre – az igazi teszt. Eszébe jutott egy
szakkifejezés: „megsemmisülési terhelés”. Aztán elvesztette az
eszméletét.
Amikor magához tért, csönd vette körül, és félhomály. Egész
teste fájt és merev volt, de sérülésre utaló jelet nem érzett.
Fölkattintotta a belső világítást. A Héj belseje épnek tűnt, bár
észrevehetően ferdén állapodott meg.
Kint a fény nem jutott messzire, jókora roncstömeg verte
vissza. A fölismerhetetlen halmazból itt egy sárga ütköző
bukkant elő, ott egy narancssárga, ütött-kopott Datsun felirattal
díszített lökhárító, amott pedig egy szürke gumifoszlány. Biztos
egy egész hegynyi roncs aljára került. A Héj ennek ellenére
sértetlenül úszta meg a kalandot.
Egyszeriben kellemes érzés áradt szét benne. Sokknak semmi
jele. Először is ki akart szabadulni a hálóból. Roncsok
nehezednek ugyan a kocsira, de drasztikus sebességváltozásokra
már nem számíthat. Két ujjával bonyolult mozdulatokat végzett,
és máris szabad volt. Félrelökte az összegubancolódott szíjakat,
kinyújtóztatta karját-lábát. Aztán csak ült, nehezen lélegezve, és
hirtelen tudatosulni kezdett benne, hogy az imént a biztos
haláltól menekült meg. A mikrofonért nyúlt.
– Halló?
A rendőrségi rádió hangszórója azonnal életre kelt.
– Valaki még él odabent, főnök! Tartson ki, kihozzuk onnan!
– Jól vagyok – felelte sietve Richard. – Egy Héjat vezettem.
Amint kimondta, rádöbbent, milyen remek reklámszlogen
lenne ebből: Jól vagyok – egy Héjat vezetek…
Amíg a kimentésre várt, új marketingtervekkel szórakoztatta
magát. Most már biztonságban érezte magát, elemében, mint hal
a… Nem, ez egy konkurens szlogenje. Elnevette magát. A Héj
átment az utolsó teszten is. A cége talpon marad.
Még mindig csapdában volt, de nem érezte magát veszélyben.
Eltöprengett, fölhívja-e a feleségét. Először úgy döntött, nem
idegesíti föl, aztán eszébe jutott, hogy ha nem hívja, attól is csak
ideges lesz. Bepötyögte az otthoni számot.
– Kicsit kések. Elakadtam az autópályán…
A mentőcsapatnak valósággal be kellett ásnia magát hozzá,
csaknem egy órába telt, mire kikecmergett, egy tűzoltótól
támogatva, a roncsokkal teleszórt aszfaltra. Mindenütt összetört
autók, a forgalmat még nem indították újra. Védtelennek érezte
magát így, a kocsija nélkül.
Idegesen álldogált, és figyelte, ahogy emberek és gépek az út
megtisztításán fáradoznak. Egy rendőr fölajánlotta, hogy
hazafuvarozza, és ő köszönettel elfogadta.
A járőrkocsi nem Héj volt, ezt rögtön észrevette, ahogy
beszállt. Hiába gyorsult a lehető legsimábban, őt mégis elöntötte
az idegesség.
– Tudja, mit, biztos úr? Nem is kell hazavinnie, csak tegyen
ki a legközelebbi Héj-szalonnál! Van egy, nem messze a
következő kijárattól. – A párnázott plafont figyelte. Ez egy
régebbi Ford, még vékonylemezes. Hallgatást erőltetett magára,
míg célhoz nem értek.
A kereskedőtől elhozott egy új Héjat, és a további utat
lassabban tette meg, mindenféle incidens nélkül. Amikor a háza
előtt lehúzódott a járda mellé, hirtelen feszültség lett úrrá rajta.
Az autó megállása után sem akarózott kiszállnia.
Néhány percig csak üldögélt. A hálót már lefejtette magáról,
mégsem tudta rászánni magát a mozgásra. Végül kétszer
megszólaltatta a dudát, az egyezményes jel szerint.
Egy idő után megjelent szőke felesége. Ma este étterembe
mennek, magyarázta neki. Az asszony furcsán nézett rá, de azért
beszállt.
Megkockáztatva egy vitát, Richard ragaszkodott hozzá, hogy
egy autós büfébe menjenek, ahol a kocsiban szolgálják ki őket.
A kényelmesen elfogyasztott vacsora után elmentek egy
autósmoziba.
Martin Richard nem élvezte a filmet. A színészek vad
gesztikulálása és hangos beszéde értelmetlen maradt számára,
mivel már a cselekményt sem tudta követni. A Héj teherbíró
szélvédőjének átlátszó nem-üvegén túl pergő színes képek nem
tudtak behatolni gondolatai közé.
Talán a baleset sokkja, amit akkor észre sem vett, okozta ezt
az utóhatást, ami most nem hagyja nyugodni? Remélte, hogy
csak valami átmeneti dologról van szó.
Mindazonáltal nagyon is valóságosnak érezte. Miközben a
filmet nézte, kétségbeesetten konstatálta, hogy az akció és a
hangok egyre duzzadó árja csakis egyet jelenthet: a vég
közeledtét. Rettegés szorította össze a mellét. Irigykedve nézett
csinos feleségére, akit teljesen lekötött a cselekmény. Az ő
érzelmeinek azonban semmi közük nem volt a vásznon pergő
filmhez.
Richard félelemmel eltelve várta a befejezést, amikor nem
marad számára kiút – hacsak nem akarja, hogy bolondnak
nézzék –, kénytelen lesz hazahajtani, leparkolni a járda mellett,
és aztán…
Aztán el kell hagynia biztonságot adó Héját.

Fordította: Németh Attila

„Shell Shock” © 1974 by Donald Franson
 John Done
BIGGIN HILL
„Szedjétek ki a dugattyúgyűrűket a
vesémből,
A hajtókarokat a fejemből,
Meg a bütykös tengelyt a nyakcsigolyámból,
És szereljétek újra össze a motort.”
Angol pilótadal

Az alak, aki Turingnak mondta magát, nyitva hagyta maga

után az ajtót. Nagyvárosi álcamintás kabátszegélye még libbent
egyet a Packard felé, aztán mindenestül eltűnt a rendszám
nélküli fejesmobil fekete ajtajában. Mire jó ez a hülye álca,
sokat ér egy kiégett reptér sárga füvén – hogy a bombatölcsérek
betonodvairól már ne is beszéljek – azon valósággal üvölt ez az
idióta, új szín, amit állítólag épp arra terveztek, hogy a londoni
utcákat újonnan megvilágító gáz, na, hogy is hívják, a neon
fénypermetébe olvadhasson észrevétlenül, aki hordja. Különben
erősen kételkedtem benne, hogy tényleg Turing lett volna, Terry
a maga részéről meg egyáltalán nem hitte el.
Ott állt a huzatban, hagyta, hadd csapkodjon mellette a kantin
ajtaja. A Packard nyekergett, pattogott a bakhátas úton,
eltávolodott. Mi maradtunk. Hátunk mögött egy üres zabálda,
egy még üresebb raktár, pár pince, egy girhes macska, és senki
más, az égvilágon senki, hacsak a tolókocsit nem számítjuk,
amibe meg Gilliamet kell majd visszahajtogatnunk, ha végzett a
klotyón.
Biggin Hill használaton kívüli reptere. Azaz újabban
megfigyelőállomás, mi több, aerodróm, ahogy a minisztérium
gép nyomtatta levelein újonnan nevezték, meg ahogy nekünk is
nevezni kellett volna mindenhol, állítólag még álmunkban vagy
a vizelde repedezett csempéivel szemben is. Az új címnek meg
állítólag a gépekhez lehet köze, a gépekhez, amelyeket még
harminckilencben cipeltek le egy szintén jeltelen teherkocsi
platójáról. Időről időre pökhendi és szótlan alakok ingáztak le
hozzájuk a minisztériumból. Új kábelkötegeket hoztak,
dobozokat tele elektroncsövekkel, egyszer pedig valamit,
amitől, ki tudja, miért, mély rémület fogott el: egy szemüveggel
egybeolvasztott gázálarcot.
Sosem hozott lázba az egész, mert a gépeken egy szál
nyamvadt képernyőre se futotta, pedig ha valami elkísért
gyerekkorom óta, az a tévék szürke villogása. Lemehettem
volna, ahányszor csak akartam, mert egyike voltam a
hármaknak, akiknek azok a minisztériumi nagyfejűek kulcsot
adtak a legmélyebb pince átalakított ajtajához.
Lyukkártyával vagy mivel működött a gép, ahhoz pedig csak
Gilliam értett. Liftre sajnos nem futotta, önjáró tolókocsira
úgyszintén, de még egy nyamvadt rámpára sem, úgyhogy
kettőnknek, Terrynek meg nekem kellett fel-le cígölnünk a
nyomorékot, valahányszor egy titkos parancs értelmében
elektroncsöves orákuluma elé kellett járulnia. Végenincs
szalagokat hajtogatott, papírokba lyuggatott hülye,
szekvenciális csillagképeket, vagy esett éppen révületbe éppoly
érthetetlen lyukszalagok láttán, ha azok nagy sokára előjöttek a
gép számtalan pofájának egyikén.
Megtanultuk, hogy ne nagyon nyissuk rá az ajtót, ha el
akarjuk kerülni fennakadt szemét meg a taszító eksztázist a
sápadt pofáján az egy szál villanykörte fénye alatt ott a
pincében. Mindig rájött, ha a gép közelében lehetett; mi
Terryvel meg egy idő után egyszerűen egy lépcsőfordulóval
feljebb vártunk, fújtuk a füstöt, és vártuk a dorombolást a
tolókocsi karfáján, hogy ennyi, végzett, vihetjük.
Egyszer elszántam magam, tessék, elintézem a liftet. Hosszan
telefonálgattam, és egészen egy helyettes mellékosztály-
vezetőig jutottam. Recsegett a hangja a vonal túlsó végén, és
annyit mondott: nem, a liftről szó sem lehet, ekkora mérvű
átalakításokat lehetetlen álcázni, a németek műholdjai mindent
látnak. Gondoljak a küldetésemre, az álcázásra, és gondoljak az
esküre, isten óvja a királynőt, katt.
A dörömbölés e pillanatban az ásott budi ajtajából jön, a
kifutópálya túloldaláról. Terry rám néz, aztán mellém, aztán már
nem érdekel, hová néz, csak szólok, hozza a tolókocsit, és
átcaplatok a klotyó felé. Mint minden nehéz pillanatban, most is
az eskümet motyognám, hogy erőt merítsek, de a nehéz
pillanatok évekkel ezelőtt elborították a kellemeseket, csak a
nehezek maradtak, másmilyen egyáltalán nem; éjjel-nappal meg
mégsem szajkózhatom az eskütételt. A szalonnás tojásra meg a
híg löttykávéra gondolok inkább, milyen nehéz lesz levakarni
vacsora után a bádogibrikjeink fenekéről, hideg vízzel főleg.
Mély levegő, és feltépem az ajtót, és hopp, Gilliamet fél kézzel
kirántom a légy-zümmögésből.
Remélem, elintézett mindent saját kezűleg, az még mozog
neki, mit akar még? A székbe nyomjuk, és átlökdössük a
hálóteremig. Egy szót sem szól senki, csak a rádió kezd rá egy
új Glenn Millerre; bekapcsolva felejtettem. Az égen felhők
ömlenek, egy barakk tetejéről leszakad valami, és a szél pernyét
hoz a fű kiégett foltjai felől. Magunk elé taszigáljuk a
nyomorékot a hálóterem sötétjébe, és amikor elmegyek a
lakatlan, emeletes drótágyak előtt, észreveszem: nem téptem le
a mai napot a naptárról, és nem tudom, az angliai légicsata
tizenharmadik vagy tizennegyedik hetében járunk-e, és rájövök,
annyira nem is érdekel.
Végeztem a mosogatással, az egyik kezem letörlöm. A
másikkal, szándékosan a vizessel pedig csavarok egyet a rádión,
de a szigetelés jó, sajnos nem recseg semmi. Mae Westnek vége
szakad, mintha a gombbal együtt a luvnya nyakát is
megtekertem volna, és valahonnan az éter széléről elkapom a
kisbajuszos hopmester egyik beszédét, torzítva és visszafelé, de
ez a hang összetéveszthetetlen. A törvény tiltja, és tényleg,
miért hallgatna ilyesmit bárki is, akinek a vakvéletlen lehetővé
tette, hogy a szögesdrótos harmadik birodalom határain kívül
bújjon ki az anyjából. Csak valami humorharold kalózadó
éjszakai mindenese viccel, nem lehet több.
Elunom, lekapcsolom, és fogok egy óntányért. Csuklóból
próbálgatom, míg kislattyogok a barakk elé. Nem mintha annyit
gyakoroltam volna tegnap óta, csak olyan jól néz ki a kincstári
ón tompa villanása, amint végigmegyek vele az ablakok
fénypászmáiban. Kiérek a pályára, amit egykor kifutópályának
szántak, és annak is hívták, de már csak frizbizünk rajta. Két
elárvult szerelő, minden áldott este, Terry és én. Világítás
nélkül, a sötétben dobáljuk, csak a kihívás kedvéért. Lihegünk
és ugrálunk, futunk a tányér után a barakkból kivetülő fény
szeletelt sávjain, mint két rángatózó, fekete-fehér bohóc a nagyi
kedvenc némafilmjein, még az előző háború előtt. Klimpírozás
helyett a szél zúgása a háttérzenénk, és a legjobb pillanatokban
majdnem sikerül elfelejteni a sivítás mögött húzódó, még
mélyebb dübörgést. Szinte szakadatlanul jön, éjjel-nappal, a
fekete szárnyakból és a hörgő motorokból a döglött
felhőhuzaton túl, amint százával járnak fölöttünk, oda meg
vissza. Éjszakánként a robbanások visszfényeit látni a messzi
London szmogfelhőinek hasán, de a gépek sosem zuhannak le,
legalábbis soha nem láttam, hogy lezuhantak volna; a mi
környékünkön nem, csak a föld remeg.
A plecsniktől terepmintás kezeslábas előjön a túloldalon.
Terry felvette a szerelőszemüvegét, gondolom, szintén a kihívás
kedvéért, és vigyorog. Belendülök, a kapafogú mosoly
közepébe vágom a tányért. Felé se nyúl, csak ököllel üti félre, és
indul utána. Én meg őutána indulok, és amint felzárkózunk fej
fej mellé, felteszem a kérdést.
– Szóval te nem hiszed?
– Mit? Hogy Turing lett volna? Ember, én éppen azt
csodálom, hogy van, aki még képes elhinni…
– Miért ne?
– Nagy ég, gondolkozz már néhai Az a Turing soha ki nem
mozdul.
– Honnan? Ja, persze, a Park utcából, egen…
– Onnan biza. Akárhogy is húzod a pofád. Ott ül, töri a kódot.
Akit mi láttunk, legfeljebb a megyei hasonmásversenyről jött.
És onnan is kirúgták, érted…
– Úgy nyomod, mintha láttad volna valaha. Pedig.
Távolodunk a kifutópályától, fények alig. Terry kihúzza fél
kezét a zsebéből, átnyúl a másikba, elővesz egy elemlámpát.
Tétova pillantás az égre, és a mozdulat megtörik, már teszi is
vissza.
– Mit számít? Bemutatkozott, nem? Mutatta az igazolványt.
A képekkel meg azt csinálnak, amit akarnak, nem te mondod
mindig?…
– Ja.
– És mit keresett itt egyáltalán? Őrizet, izomfiúk, minden
nélkül?
 – Gilliam azt mondta, kibővítette a gépet.
– Nem láttam, hogy bármit is levitt volna hozzá.
– Nem hát. Csak betöltötte a programot, az egész elfért egy
teásdobozban. Meg igenis hozott le valamit, azt a szemüveges
gázálarcot. Egy újat, na.
– Minek? És legalább csinálj úgy, mintha keresnéd, az istenit!
Úgy csinálok, tessék-lássék söprögető mozdulatokat teszek
fél lábbal. A tányér sehol, és nem akarunk elkeveredni a
kivilágítatlan puszta sötétjében, tehát leállunk. Szembefordulok
ezzel a frizbibajnokkal. Messze vagyunk, ebből a távolból már a
szőrös feje elég, hogy mindenestül eltakarja a barakkokat, és a
pilótaszemüveg repedt ablakszemén csak néha villannak a
visszfények, amikor a gazdája oldalra tekereg.
– Jó, idefigyelj! Egy egész titkos kísérlet. És éppen azért
nálunk, mert ilyen nyeretlen barmoknál senki nem keresné.
– Óriási. Aztán mire?
– Az autó mellett hallottam. Nem sokat, mert fújt a szél, és
mert egészen közel hajolt Gilliamhez, amikor súgta… Büszke
rá, azt is mondta! És megveregette a nyomi vállát, érted, az
övét! Ki csinált eddig ilyet a fejesek közül?
– Senki. És mit nyögött?
– Em és vé, ha jól értettem. Mesterséges valóság, egy másik,
ami egybeolvasztja a gépet és azt, aki használja…
– Nahát. És Turing kellett hozzá? Csak mert ez már régen
megvan. Látnád néha magad, tizenhatodik órája a tévé előtt.
– Ugass csak! Ez egy egész új felület lesz, felhasználói
felület, csak gondolatok kellenek hozzá…
– Ne mondd! Némelyeknek ez helyből komoly akadály.
– …és a gondolatokat parancsokká fordítja, ott helyben,
érted? Egy egész vadászszázadot irányíthat egy szál ember, ha
kellően fejlett a…
– Mije?
– A tudata… Kellően szerteágazó… Mint Gilliamé, például.
Ő aztán ráért kifejleszteni ott a székben.
 Terry felhördült, szó nélkül megfordult. Szétrúgta a kiszáradt
sár pár pikkelyét, könyékig vágta mindkét kezét a zsebébe, és
elindult visszafelé.
– A tudata, mi? Leállhatna már a nyomi az indonéz
ópiumával, azt mondom! Tessék, elsüllyesztenek mindent, amit
látnak, lassan egy hajónk nem marad, az a takony mégis átjut!
Hozzánk, a királynő szigetére, a kurva anyjukat…
– Hé, állj, meg!
– Jóccakát, hírszerzőkém. Én befejeztem.
– Várj már, na… Mi lesz a tányérral?
– Hagyjuk a francba! Elment a kedvem. Majd legfeljebb
odaírod a lapjára, hogy ütközetben eltűnt.
– Ezzel nem viccelünk, értem?
– Miért, röhögök? Különben is belezavart a versembe, ez a te
Turingod… Már majdnem kész voltam.
– Majd összerakom helyetted.
– Kösz. Te meg menj el hullanézőbe! Ilyenkor csak jót tesz.
– Beléd is. Aludj jól!
Kiválok a kötelékből, kondenzcsík helyett porfelhőt hagyok
magam után, ahogy szétrúgom a kiszáradt sárrögöket.
Véletlenül tényleg a roncs felé kóvályogtunk, és talán valóban
nem árt, ha megint megnézem a lakóját. Ilyen éjszakákon még
használ is. Visszanézek, és látom, amint Terry éppen tesz az
elsötétítési parancsra, és felkattintja a ceruzalámpáját, hogy
pontosan célozzon csövezés közben, meg hogy semmi ne
menjen a bakancsára. Beintek neki, vidáman visszaint, és
lekattintja a lámpát, mire mindketten eltűnünk a másik elől.
Lenne időm meggondolni magam, amint sokadjára
végigmegyek a hosszú féknyomon. Van vagy négyszáz lépés.
Egyszer megszámoltam, a következő alkalommal meg csak
háromnyolcvan lett, és a jeges iszonyat vágott belém. Úristen,
csak nem mászott odébb magától a roncs, csak nem lappang
valami igazság a gépével egybeégett dojcs pilóta élőhalott
meséjében, aki maga után rángatja a fémvázat, ha beindul?
Hiszen csak a magam szórakoztatására találtam ki az egészet
egy hosszú nap alkonyán, amikor a nap még benézett pár percre
a borús felhők alatt. Aztán kiderült, hogy csak egy hirtelen vihar
mosta el a nyom elejét, ahol még nem mélyed annyira a földbe,
így lett csak háromnyolcvan.
Most sem ment semerre. Itt vár csontmosolyával az öreg
Késkovács, azaz a Messerschmidt, mert egyszer kikerestem a
szótárból. Nyilván neve is volt a pilótának, igen, de a bőrszerkó
bal felső felén, kicsivel az alatt, ahol az elszenesedett vállcsont
kikönyököl a zubbonyból, és ahol a rangjelzésnek meg
ilyesmiknek kellett volna lennie, nem találtam semmit, csak
szétolvadt kis fémplecsniket. Egyszerűbbnek találtam, ha simán
a gépe nevét ragasztom rá.
Szinte teljes a túlvilági sötétség, és a csend is majdnem, csak
az én csontjaim ropognak még néha, ha lábat váltok a hosszas
guggolásban. A látványra már nincs szükségem, az az igazság.
Láttam nappal, és az a pillanat elég volt, hogy magam elé
idézzem, amikor csak akarom, mi több, gyakran akkor is,
amikor nem. Talán emiatt fejlődött ki bennem ez a fura
késztetés. Egészségesnek nem nevezném, de hát háború van,
ugye, és hallottam lényegesen cifrább ügyekről is, amelyek élők
és halottak közt estek meg. Az ujjaim megmozdulnak,
hajtogatnak magukon egyet-kettőt a kivágott bőrkesztyűben, és
akkurátusan végigtapogatják az égett roncsot, a farkától egészen
addig, ahol az orr lehetett egykor. Tapogatják, és nem
simogatják, ott még nem tartunk, s egyelőre gondosan
elkerülöm a szétzúzott pilótafülkét meg a lakóját is.
Végigmegyek a golyók ütötte lyukakon, szép sorozat lehetett, az
egyszer biztos. Csoda, hogy egyben maradt a gép. Egy
másodpercre felötlik, hogy Turing álmát a fém és az ember
eggyéválásáról milyen gyönyörűen váltotta valóra egy Spitfire
géppuskája, amikor egy skulója az ülés támlájával együtt ütötte
át a fritz gerincét.
Közben foglalkozom egy kicsit Terry versével, hogy legyen
mit mondanom, ha hazaérek. A baromnak szokásává vált
anagrammákat készíteni a halotti jelentésekből, amelyeket
rádióval kapott le az éterből. Azaz nem is anagrammákat, mert
ha jól emlékszem, az csak az, amikor egy szó betűit keverjük
újra, hanem értelmetlen verseket. Az ő szemében persze
mérhetetlen jelentéssel telt meg, ha a „sajnálattal értesítjük,
kedves Ms. Stevenson” helyére „Mr. Smith”-t illesztett, vagy az
„ütközetben eltűnt”-ből csinált „tettének oka ismeretlen”-t.
Lassacskán teleragasztotta rigmusaival egy hangár egész falát;
tehette, a büdös életben be nem nézett oda senki, még takarítani
se, és villogott a szeme, amint a régi mozgalomról beszélt, ami
szintén egy háború hatására született, valahol Svájcban, ahol
szintén így faragták a verseket.
Egy elmélete szerint a minisztérium pusztán
hagyománytiszteletből ragaszkodik a táviratok kikézbesítéséhez
még ilyen papírhiányos időkben is, hiszen simán tehetnék,
mondjuk, egyszerűen telefonon. Van valami a csendet darabokra
törő hirtelen csengőszóban, állította Terry, meg a kézbesítő
komor szótlanságában, ahogy csak nyújtja maga elé azt az
elkerülhetetlen papírfecnit, meg a zokogva a konyha falának
hanyatló családanyákban. Ilyenkor csak bólogattam, mert az
égvilágon semmit sem éreztem azon a napon, amikor hozzánk is
beállított a postás, hogy meghozza a levélkét apa végzetéről a
messzi Tunéziában. Csak a nevelésem akadályozott meg, hogy
egyesen bele ne kuncogjak egyet a röhejesen komoly pofájába a
sildes sapka alatt. Hilda néni éppen átkurjantott a szomszédból,
hogy a vesepuding két kanál borssal jó, és talán furcsa, de nem
utáltam meg a vesepudingot, mi több, egy hónap elteltével talán
még jobban ízlett, mint azelőtt.
Anyu az özvegyi nyugdíjból tévét vett, egy nagyképernyőset,
a régit meg felvihettem magamhoz a padlásra. Ettől kezdve
anyu nagyon nyugodtan ült a nagyszobában, én meg
megszerettem a hallgatását és a mozdulatlanságát, tehát
nyakamba vettem az East Endet, hogy felkutassak egy élő
Katód Öcsit. Az Öcsik garázsbandája elektronikával
foglalkozott, tudtak mindent, többek között a tiltott kalózadókat
belopni a város kábelhálózatából. Az ismeretségünk, mondjuk,
kissé egyirányú volt, és mindössze pár közepes verésre
szorítkozott a gyárnegyed hátsó udvaraiban, a fő Katód Öcsi
mégis hajlandó lett szóba ereszkedni velem, amikor
megvillogtattam, hogy új beosztásomban talán leakaszthatok
neki egy eredeti dojcs lovagkeresztet. A kereszt ugyan egy
óntányér platnijából készült, és a tűzhelyen olvadt meg, nem a
német bombázó titáni lángolásában, ahogy meséltem, az Öcsik
mégis kellő tisztelettel bámulták. Egy hét se kellett hozzá, és
belopták az adást az udvari kábelből, ahogy ígérték, és anyu új
kedvence a berlini olimpia ismétlése lett a Coronation Street
mellett, csak azt fájlalta folyton, milyen kár, hogy az a nigger
futóbolond nyerte a legtöbb érmet.
Pontosan az efféle emlékek nem jelentenek semmit, évekkel
később, itt a semmi közepén, kéznyújtásnyira a feledés nagyon
is érinthető emlékművétől. Apa holttestét sosem találták meg,
helyette itt van nekem ez a névtelen német csontpofa, ha éppen
hullák mellett ájtatoskodni támad kedvem. Ez még virágot sem
kér, és nyugodtan gondolhatok mellette akármire, még éppen
arra is, hogy a behívóm előtti utolsó estén például a tojáshiány
miatt állt a pánik a Times címlapján. Amiatt rémüldöztek, hogy
a megszorítások miatt a tojászabálást is korlátozzák, és hova
lesz akkor a közmorál, hiszen a mindennapi rántotta a brit
szigetek alapja. Aztán telt-múlt az idő, és a rántotta maradt,
többek közt még a mi lepusztult álrepterünkön is, csak a tojások
lettek gyanúsan egyformák, az ízük meg meszes. Már annyira
hozzászoktam, nem is érzem, pedig egy órája, ha zabáltam, még
az ál-Turing vagy a valódi Turing meg a Packard becsapódása
előtt. Lassulnak a mozdulataim, leszállók a roncs gerincéről,
nem simogatom. Lecsúszok a szárny csonkja mellé, és majdnem
egy pillanat alatt elalszom. Snitt, mint a képvágás a tévén, és
álmomban az égbolt helyét egy másik földfelszín tölti ki, az
borul ránk a kékség helyett, és belőle jön a dübörgés. A bombák
pedig a semmiből potyognak ránk, a kettő közül, egyszerűen az
üres levegőből, repülőkre már nincs szükség.
Egy reflektor ébreszt. Egyenesen a pofámba, de nem a német
ugatás jön mellőle, ahogy az iszonyat egy másodpercére
képzeltem, hanem Terry nyüszítése. Nem is reflektor, hanem a
ceruzapilács, csak fél hüvelykre az arcomtól.
– Hol van! Azt mondd meg, hol van!
– Mi? A kulcs?
Idegbeteg sebességgel csapkodja a zsebeit, húzogatja a
cipzárakat. A kedvenc pilótaszemüvege meg a földön, leejtette,
de az sem érdekli, úristen, fél lábbal rálép, és nem veszi észre.
– Az, a kulcs, te seggfej! A kulcsok!
– Az enyém a helyén. Hol lenne…
Csakhogy nincs ott, hiába kotorászok a tépőzár alatt
 – Istenem, tudtam, hogy ez lesz, egyszer eljönnek, a
kurvaéletbe, figyelni kellett volna a kémelhárításon, seggfej!
Kész, egyszerűen bejöttek, megvan nekik mind a három…
Átragad rám is a pánik. Felpattanok, és izzadtan lihegve
végigkoslatjuk a repteret, kiforgatunk minden ajtót meg fiókot.
Nem lehetetlen, a rohadt anyjukat, tényleg nem; először
ideküldik azt a minisztériumi küldöncnek tűnő hasonmást, hogy
megtanult angolul, a francba, az akcentus nyomát se lehetett
észrevenni, közben beletesznek valamit a kávéba, mi meg
kifekszünk, mint a nyálcsorgató barmok, és a dojcsok kezében a
teljes dokumentáció. És a nyomival mit tehettek, úristen, azt
elgondolni se merem.
Végső rémületünkben lerohanunk a pincébe, az utolsó helyre,
és a tolókocsit a lépcsőfordulóban találjuk. Felborult, és nincs se
benne, se mellette senki, az átalakított ajtó pedig résnyire
nyitva, és a kombinációs zárból röhög ránk a három kulcs.
Félrelökjük a páncélajtót, és mögötte, a gép mellett, a padlón
vesszük észre a nyomorékot.
A földön a küzdelem nyomai, ahogy elráncigálta magát a
csatlakozókig. Közben lemaradt róla minden, derék alatt egy fél
zoknit hord, mást nem, még az éjszakai pelenkát is lerángatta,
pedig olyan szépen ráfásliztam. Elkent, sárgás nedv nyomai a
gép tövéig, de most egyikünknek sem jut eszébe éppen ezt
csodálni, mert Gilliam felvette azt az ijesztő
gázálarcszemüveget. A homlokára tolta, a kezén pedig a fekete
kesztyű, kábelek tömege köti a géphez. A mozdulatai a
levegőben, és a mi füleink süketek a zenekar zenéjére, amit e
percben vezényel. Vagy éppen valóban egy messzi, pilóta
nélküli, gépesített vadászszázad röptét irányítja, és az arcán
mosoly, a ragyogás halvány mása csak anyu révületének, amivel
a nagyképernyős tévé sugárcsövének első sercegését fogadta.
Por hullik, a villanykörte megrezdül, a távolban becsapódások,
és a föld reng Biggin Hill alatt.
 William King
ÉGJÁRÓ
1.
A baleset után kikészült. Egy éjszaka átmászott a falon, és az
első géppel meglógott Párizsból. Egy csapatnyi
munkanélkülivel utazott, akik délre tartottak, hogy helyet
találjanak maguknak az állami panziókban.
Az övével szemközti ülésen egy alacsony, sötét hajú lány ült.
Rosa volt a neve. A lány nem kapott munkát a színházban, ezért
elindult vissza, Marseilles-be. Rosa sokat beszélt; ő úgysem
tudott volna mondani neki semmit.
Legfeljebb annyit, hogy menekült, hogy csak ahhoz értett,
hogyan harcoljon egy olyan repülőgéppel, amilyet soha többé
nem vezethet. Meg annyit, hogy nemrég volt huszonhárom
éves.
2.
A Szárny kivitte a Chateau d’If melletti kikötő fölé. Látta
maga alatt a turistaszállító légpárnás hajót. Körülötte egy
csapatnyi röpködő pörgött és forgott a hámjaik csontvázszerű
rúdjaira feszítve.
Behúzta magát egy vékony felhőtaréjba. Látta, hogy a
sisaküvegje belső falán a jelek átkúsznak a veszélyzónába;
érezte a testén a szél hideg érintését. Elég idétlen dolog volt így
repülni – egy repülő keretbe passzírozott sápadt árnyék volt
csupán –, de nem maradt más lehetősége. A kormány
valamennyi panzió számára biztosított néhány szabadidős
Szárnyat.
A kastély tetején meglátta Rosát. Beszélgetett valakivel, és
mintha őrá mutatott volna.
Ahhoz rossz szögben volt, hogy a szokásos módon közelítse
meg a panzió leszállópályáját. Ahelyett, hogy megpróbálta
volna széles, lassú ívben megkerülni az épületet, úgy döntött,
hogy a leszállás direktebb módját választja.
Meredek szögben közeledett, és zuhanásba fordította a
Szárnyat. A szerkezet memóriaplasztikja addig csapkodott
körbe-körbe, míg a Szárny végül már egy ejtőernyőhöz
hasonlított. A landolás becsapódását a térdei behajlításával
csökkentette, de még csizmái párnázott talpa ellenére is érezte
az ütést. Gyorsan körülnézett. Rosa és a másik nő feléje
közeledett.
A nő magas volt és vékony, tigriscsíkos bőrfestése alatt
kidolgozott izmok feszültek. Egyetlen ruhadarabot viselt: egy
Braun csuklópántot.
Monicának hívták. Rosa szállítója volt, amikor az időnként
egy kis üzletelésre fordította a kormánytól kapott pénzét. Azt
mondta, régi barátnők, együtt császkálnak a világban, de nem
látszott rajta, hogy nagyon odavan érte.
– Rosa szerint te pilóta voltál – mondta Monica. – El tudom
hinni.
A fiú dühösen Rosára pillantott. A lány bűntudatosan
elfordult. A mozdulataiból elektromos energia sugárzott, a
pupillái tűhegy méretűre szűkültek.
– Mit érdekel ez téged? – kérdezte a fiú.
Monica rámeresztette a szemét. Összekapcsolódott a
tekintetük.
– Tényleg idekint akarod ezt megbeszélni? – kérdezte.
A fiú Monica hideg, kék szemébe nézett, és megrázta a fejét.
– Menjünk le!
Rosa diszkréten a tetőn maradt. Elbűvölve bámult az üres
égre.
3.
A lakás kicsi volt, de minden szükséges berendezési tárggyal
felszerelték. Ahogy beléptek, bekapcsolódott a monitor, és
képeket mutatott valamelyik nemzeti front gyűléséről. A
jobboldali szövetség hatalmas médiatámogatást kapott.
Mindenki azt várta tőlük, hogy a választások után fenntartják az
Európa-parlament erőegyensúlyát. A fiú rácsapott a konzol
egyik kapcsolójára. A monitorfal elsötétült.
Rárántotta a takarót az ágyra, és nekilátott a hamutartók
kiürítésének. A laktanyákban töltött hosszú évek után
kényelmetlennek érezte Rosa slamposságát.
Monica a csuklópántjával végigpásztázta a szobát. Poloskákat
keresett.
– Hohó, nem vagyunk egy kicsit paranoiásak? – kérdezte a
fiú.
A nő, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, folytatta a
kutatást. Egy gyors mozdulattal kirántotta helyéről a
monitorfalat a konzollal összekötő száloptikás kábelt.
– Azokba nem lehet lehallgatót tenni.
– Az ember sosem lehet elég óvatos.
– Térjünk a tárgyra!
– Helyes. Te hivatalosan nem létezel, mégis egy
munkanélküliek számára fenntartott állami menhelyen élsz.
– Na és? Rosával élek itt. Kiugrottam a szociális biztonsági
hálózatból. Nem ritka az ilyesmi. Marseilles-ben több ezer
láthatatlan ember van.
– De te pilóta vagy.
A fiú aljzatai olyanok voltak, mint Rosa sebhelyei. A
hálószoba intimitásában egyiket sem lehetett elrejteni. Rosa
egyfolytában az aljzatokról faggatta. Egyszer, egy részeg
éjszakán mindent elmondott neki. Pedig ő sohasem
kérdezősködött a lány sebhelyei felől.
– Furcsa, hogy egy ember, aki tud repülni, egy panzióban él.
Te értesz valamihez. Ha akarnád, jól fizető állást szerezhetnél
magadnak.
– Lehet, hogy nem tudok repülni. Talán az egészet csak azért
mondtam Rosának, hogy még jobban bevágódjak nála.
– Nem. Te tudsz repülni. Ellenőriztük. – Monica ezután
kimondta a fiú valódi nevét, az azonosítási számát, és annak a
kórháznak a nevét, ahol az agya mozgató és érzékelő
központjait átalakították. Miközben beszélt, a fiú tekintete a
semmibe révedt.
– Mit akarsz? – kérdezte, de még mindig nem nézett a lány
szemébe.
– Munkát akarunk adni neked. Fizetünk, hogy azt tedd, amire
kiképeztek.
A sötét falmonitoron a fiú meglátta Monica csíkos hátának
tükörképét. Ez a nő egy lehetőséget kínál neki, esélyt, hogy újra
repülhessen. A hadsereg átalakította, egy repülő gépezet emberi
alkatrészévé változtatta. Csak a levegőben képes a teljes
funkcionálásra.
– Téged megtanítottak a helikopterek vezetésére – mondta
Monica.
– Mindegy, miről van szó. Benne vagyok.
4.
– Ezt nem valami katonai butikból hoztad – mondta a fiú
Monicának, és végigsimított a Mitsubishi Égjáró hideg,
karbonszálas szárnyán.
A lány felnevetett, megfordult, és felnézett az Atlasz hegység
zöld emelkedőire.
A fiú egyre jobban tisztelte Monicát a kapcsolatai miatt. Az
Égjáró valamikor szuper gépnek számított. A fiú valószínűnek
tartotta, hogy a Harmadik Világ valamelyik diktátora jól
telepakolta a kofferjét, amikor ezt eladta.
– Ez nagyon tuti! – Boldog volt, ahogy végignézett a gépen,
ami számára maga volt a tökély. Egy karcsú propfan gép,
felturbózott rotorokkal (amikkel meg lehetett közelíteni a
szuperszonikus sebességet); áramvonalas, akár egy cápa, a
szárnyai alatt fenyegetően dudorodó fegyverblokkokkal, a hasa
alatt egy forgatható löveggel.
– Radaron láthatatlan. A legújabb elektronikus műszerekkel
szerelték fel. A tankja tele van, felszállásra kész.
A fiú visszanézett a fehérre festett palotára. Burnuszos,
védőkesztyűs férfiak ládákat cipeltek ki az épületből. Óvatosan
mozogtak, és ügyeltek rá, hogy karnyújtásnyi távolságra
maradjanak a jókora csomagoktól. A fémdobozokon nedvesen
csillogott a pára – hűtött raktárból kerültek ki a melegre. A
tetőkön géppisztolyos emberek őrködtek.
– Mik ezek?
– Alkatrészek. – Monica végigmérte a fiút. – Valami gond
van?
A fiú megremegett.
– Nem – mondta. – Nincs. Tőlem bármi lehet.
5.
Az éjszakai égen az orbitális gyár állócsillagainak fényudvara
ragyogott. A fiú felmászott a pilótafülkébe. Monica mellé ült. A
fiúnak feltűnt a lány rövid dzsekije alól elődomborodó, tokba
dugott pisztoly. Monica egy többrétegű barokk szoknyát viselt,
meg egy, a szezon divatjának megfelelő Nova Rich dzsekit.
Magára illesztette a fej egységet.
– Kész vagy?
A fiú lecsévélte a száloptikás kábelt.
Ahogy a gerincén lévő aljzatba dugta, a dugasz kattant egyet.
Hátradőlt és lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a fedélzeti
rendszerek jól ismert hullámai végigcsapnak rajta.
Az Égjáró a testévé vált. Ő lett a gép agya. A hajtómű
dörgése a szívverése lett, a komplex érzékelő rendszerek az ő
érzékszerveivé váltak.
A hosszú kihagyás után túl erősnek érezte a hirtelen
információáradatot; az eksztatikus érzés sokkal erősebb volt,
mint amilyet drogokkal el lehetett érni. Az emberi érzékeknél
jobb és gyorsabb észlelőrendszerrel felfogta az új és kitágult
univerzumot. A teste már nem puhány hústok volt, hanem egy
karcsú, kemény lény, ami számára ismeretlen a gyengeség és a
vágy. Abban a pillanatban istennek érezte magát, és készen állt
rá, hogy felszökkenjen az égbe, és keresztülhasítson a sötét
afrikai éjszakán.
Nagy erőfeszítéssel visszanyerte önuralmát, és kényszerítette
magát, hogy átnézze a bejövő adatokat, és hogy elvégezze a
felszállás előtti ellenőrzést. Hirtelen megrémült: most már tudta,
mit nem vett észre a bekapcsolódás boldog zavarában.
– Új rendszer – mondta.
– Nagyon új. De hozzá kell szoknod.
A gép annak a katonai cuccnak a továbbfejlesztett változata
volt, aminek a használatára kiképezték.
Kinyújtotta radar-ujjait, és próbálkozva megtapogatta a távoli
hegyeket. Mély lélegzetet vett. Az üzemanyagra, a légáramlásra
és a hőmérsékletre vonatkozó adatok a látómezeje előterébe
kerültek. Minden tökéletesnek tűnt.
– Szereted ezt, igaz? – kérdezte a lány.
– A repülés mindennél jobb.
– Egyszer majd meg kellene tanítanod rá.
A fiú megforgatott egy mikrohullámú antennát,
hozzácsatlakozott egy komszathoz, és erőszakosan befurakodott
a légi közlekedés irányító hálózatába. A valóság
komputerszimulációvá olvadt, átalakított idegrendszerén át
minden adat egyenesen az agyába pumpálódott. A talaj 3D-
grafikus jelekkel teli, fegyverfém szürke térré változott.
Egy pici pont volt egy óriási rácshálón. A feje fölött elhúztak
az érkező gépek kék jelei, és a marrakeshi repülőtérről
felszállók fehér szimbólumai. Valahol Gibraltár fölött egy
kényszerleszállást végrehajtó gép vörösen villogó íve pörgött a
jégkék tenger felé.
Betáplálta az időjárási adatokat, és nézte, ahogy az alacsony
légnyomású levegőtömegek sötét vonalai végigsöpörnek a
tudata végtelen mezőin.
– Megadom a célállomás koordinátáit. – Az interkom
egységen keresztül Monica hangja olyan volt, mintha sok
fényévnyi távolságból érkezne. A távolban felemelkedett az úti
céljukat jelképező fehér torony.
A fiú lekérte a komputertől a repülési tervet. A rácshálón
felvillanó fényvonalak összekötötték a távoli toronnyal.
Belemerült a rendszerekbe, míg az Égjáró végül újra a saját
teste kiterjesztése lett.
Üzemanyagot adagolt a hajtóművekbe, és érezte a testében
feltámadó erőt. Ahogy felemelkedett a szimulált talaj fölé, az
Égjáró is felszállt a levegőbe.
Hozzácsatolta magát a fegyverrendszerhez, és 360 fokban
megforgatta a haslöveget. A löveg kameráján keresztül látta a
távolodó palotát és a gép alatt elsuhanó tájat. Ha valaki felnézett
az égre, csak egy fekete háttér előtt suhanó fekete árnyat
pillanthatott meg, és csak a hangtompítós hajtóművek suttogását
hallhatta.
 Egy rakományra való lopott szemmel a Földközi-tenger fölé
kanyarodott.
6.
– Ez erkölcstelen! – mondta Rosa. Egy kicsit akadozva
beszélt, a pupillái aprók voltak.
Újabban a Köddel, a legdivatosabb droggal üzletelt, de ő
maga volt a saját legjobb vevője. – Hogy tehetsz ilyet? Miért?
– Pénzért, meg egy új személyazonosságért.
– Tudod, hogy szerezték azokat az… alkatrészeket?
– Nem. És nem is érdekel.
– Aratásnak nevezik. Olyan szülőket keresnek, akik túl
szegények ahhoz, hogy etessék a kölykeiket. Fizetnek nekik az
alkatrészeikért. Egy szem. Egy vese. Tudod te, hogy
gyerekkoromban, itt Marseilles-ben mennyit ért egy vese?
A fiú tekintete a falmonitorra kalandozott. Éppen az Oui, a
legújabb parfüm reklámját nyomták. Egy idealizált Rosa
sétálgatott a tengerparton egy jóképű fickóval. „Méretre
szabott” hirdetés volt – egy komputergenerált grafikával kevert
valódi filmfelvétel, amit az adatfájlok alapján valamennyi
előfizető számára személyre szólóan átalakítottak.
Rosát azonban egy cseppet sem érdekelte.
– Háromszáz euromárkát. A privát klinikáknak adják el a
cuccot, mert mindig kevés az önként jelentkező donor. A
rendőrség itt már leállította az üzletet, ezért most importálják az
anyagot.
– Nekem ehhez semmi közöm – mondta a fiú. – Valamiből
meg kell élnem.
– Időnként megesik, hogy a kölyköket nem viszik haza.
Szétszedik őket, és kiveszik az „alkatrészeiket”. Ugyan ki
tiltakozna ellene?
– Téged meg mit érdekel ez az egész?
Rosa végighúzta az ujját a hátán lefutó sebhelyen. Mély árok
a kék testfesték tengerében.
– Valamikor volt egy nővérem. Ő nem volt olyan szerencsés,
mint én. – Várakozóan a fiúra nézett. Az megérintette a monitor
konzolát, és egyik csatornáról a másikra váltott.
 – Nem tehetsz ilyet! Egyszerűen nem! – Rosa már majdnem
sírt. Mögötte képek villantak: egy futballmérkőzés, egy
üdítőital, Charlie Chaplin…
– Ki mondta?
– Amikor alterálták az agyadat, amikor megtanították neked,
hogyan kell vezetni azokat a koptereket… Azt hiszem,
elvesztettél valamit. A tested egy részét. Ami érez.
Rosa lassan ejtette ki a szavakat, mintha beszéd közben rakná
össze a gondolatot, mintha akkor látná először a fiút teljes
valójában.
– Szerintem te már nem is vagy ember. – A hangja éles volt,
és egy kicsit rémült.
– Ez nem igaz – mondta a fiú, és elindult Rosa felé.
– Ne gyere közelebb! – kiáltotta a lány. A hangjában drog-
gerjesztett hisztéria csendült. – Tűnj el a közelemből!
Tizenöt perccel később a fiú átvitte a táskáját a panzió
előcsarnokán. Meglepetten látta, hogy Monica már ott vár rá.
Vajon honnan tudhatta meg, hogy mi történt? Aztán eszébe
jutott, hogy a lány első találkozásukkor végigkutatta a szobát,
majd a beszélgetés után visszaillesztette a helyére a kábelt.
– Kurva – mondta a fiú, amikor Monica eléje lépett.
A tigrismaszk mosolyra húzódott.
– Szóval, ki a paranoiás? – kérdezte. – Különben átmentél a
vizsgán. Bekerültél a buliba. Legközelebb egyedül fogsz
repülni. Egy hatalmas szállítmánnyal.
7.
Monica lakásának erkélyéről a fiú jól látta a sétányon vonuló
tömeget, a viaszospapír napernyők áradatát. Rosa gyűlölte a
napernyőket. Szerinte a testfestés éppen elég védelmet nyújtott
a szétmállott ózonrétegen keresztüláramló ibolyántúli
sugarakkal szemben.
Rosa nem felelt a hívásaira. Egy filterprogram
megakadályozta, hogy kapcsolatba lépjen vele.
A fiú leverten visszabotorkált a nappaliba. Az önreprodukáló
kristályból készült szögletes nova-modernista bútorok éles
kontrasztot alkottak a panzió uniformizált berendezésével. Ez is
a jómód kimutatásának egyik formája volt, ugyanúgy, mint az
épületet monitorokon keresztül figyelő testőr, meg a kapuk előtt
álló őrök is.
Monica az ónixtömbre emlékeztető, párnázott kanapén
hevert. Előtte, az asztalon egy inhaláló volt. A fiú felé nyújtotta.
Ő megrázta a fejét. Monica mélyet szippantott, és a
falmonitorra bámult. A fiú bezárta az erkélyre nyíló üvegajtót.
Juan Delgadónak, a spanyol szocialista mozgalom
vezetőjének feje töltötte be a falat. A jogról és a rendről beszélt;
egy tolmács szimultán fordította a szavait. Delgado a déli
partokon élő munkanélküliek számára egyre nagyobb gondot
jelentő drogproblémáról beszélt. A rendőrség hathatósabb
közbelépését sürgette. Monica szórakoztatónak találta.
– Mit fogok vinni? – kérdezte a fiú.
– Ködöt. Pár millió tablettányit. Megvan a helyi engedélyünk.
A mi marokkói laborunkból fogod elszállítani.
– Kik azok a „mi”?
– Helyi üzletemberek. Marseilles mindig jó terep volt a
csempészek számára.
– Delgado szervezett bűnözőknek nevez titeket.
Monica felnevetett.
– Inkább szervezetlen bűnözők vagyunk. Ez a decentralizáció
kora. Rengeteg banda létezik. A legtöbbel háborúban állunk.
Mit gondoltál, miért éppen egy harci géppel repülsz?
– Szóval attól féltek, hogy meglopnak benneteket.
– Ember embernek farkasa. A nagy hal megeszi a kis halat.
Az úgynevezett barátok képesek lennének átadni minket a
törvénykezésnek, hogy megszabaduljanak a vetélytársaiktól.
Delgado mögött a komputer kirajzolta a Marseilles-ből a
Riviérára és az észak felé tartó kábítószercsempész útvonalakat.
Azon az éjszakán a fiú végrehajtotta a sok közül az első
küldetést. Azon a nyáron rendszeresen látogatta Monicát.
Kint a Vieux-Port utcáin forróság tombolt. A Giraud-ban
minden hűvös volt. Jókora ventilátorok kevergették a levegőt.
Az emberek a házszolgálat által előadott eurobeatre táncoltak. A
falakon és a mennyezeten levő óriásmonitorokra védőszentek
hatalmas képeit vetítették. A Giraud komputerei eltorzították az
arcmásokat, hallucinációs hátterek elé tették, darabokra zúzták
őket, és a részeiket új elrendezésben rakták össze. Az energiát
ígérő Köd bűvöletébe esett táncolok hipnotizáltan bámultak.
A táncparketten összerogyott egy lány. Két kidobóember
lépett hozzá. Az egyik fickónak hosszú, csontvázszerű,
borításától megfosztott bionikus karja volt.
A fiú elnézte, ahogy a motorok és kábelek olajozottan
mozognak, és a kar könnyedén felemeli a lányt. Az egyik közeli
asztalnál egy pasas egy rossz minőségű Köd szállítmányról
motyogott valamit, meg arról, hogy a városban sorra dőlnek ki
tőle az emberek.
A fiú Monicára nézett. A lány a helyhez illeszkedő, álcázó
mintájú bőrfestést viselt. A festék valami foszforeszkáló
mikroorganizmusokat is tartalmazott, amik ragyogóan
kirajzolták a körvonalait.
Monica ivott egy kortyot.
– Hosszú és hasznos nyár volt. Jól dolgoztál – mondta.
A házszolgálat az ájult lányt találta a táncparketten a
legérdekesebbnek. A monitorokon megjelenő képek bemutatták,
hogyan csillogott karmazsinszínű arcfestésén a veríték. Az
egyik falon csak a szeme és az összezsugorodott pupillája
látszott.
 A fiú elnézte a rángó lányt. Már lábra állt, de újból
összerogyott. Képtelen volt egyensúlyozni.
Monicának feltűnt a fiú érdeklődése.
– Időnként előfordul az ilyesmi. A Köd az agy mozgató és
beszédközpontjaira van hatással. A Parkinson-kór tüneteihez
hasonló állapotot idéz elő. Ha valaki hosszú ideig szedi,
mindenképpen kikészül tőle, de egy rossz minőségű adag is
megteszi a magáét.
– A legutolsó szállítmányunk rossz minőségű volt?
Monica megvonta a vállát, elgondolkodva a táncparketten
szédelgő lányra nézett, majd a fiú felé fordult.
– Zavar? – kérdezte.
A fiú érezte Monica hangjában a kihívást. Hosszú ideig
egymásra meredtek, de a fiú végül nem bírta elviselni a lány
vákuumhideg pillantását. Megrázta a fejét.
– Jó fiú vagy – mondta Monica. – Tudod, mi ketten nagyon
hasonlítunk egymásra – tette hozzá hosszú hallgatás után.
– Kezdem én is úgy érezni – felelte a fiú.
A táncparketten a lány nem adta fel: megpróbált felállni, de
úgy kapálózott, mint egy rovarirtóval befújt pók. Kinagyított és
lelassított mozgású képe betöltötte a falakat.
9.
Azon az éjszakán – hónapok óta először – visszament a
panzióba. A legtöbb ismerőse betegnek látszott. Felment a
szobába, ahol Rosával lakott.
Egy arab nyitott ajtót. A fiú hallotta a háttérben üvöltő
monitort.
– Hol van Rosa? – kérdezte.
– Kicsoda?
– Rosa. Itt lakott. Alacsony, fekete lány.
Az arab megfordult, és beordított valamit a szobába. A
monitor elcsendesedett. Visszafordult az ajtó felé.
– Elment.
– Hová?
Az arab megvonta a vállát, és bezárta az ajtót.
10.
– Figyelmeztetem – mondta fáradt külsejű orvos –, ő az egyik
legsúlyosabb betegünk.
A mozgásfunkciója annyira tönkrement, hogy meg kellett
operálnunk. De még így is tolószékbe kellett ültetnünk.
– Rendben. Akkor is látni akarom.
– Jól van.
Végigmentek a túlfűtött folyosókon. A hely a felszerelés és
elegendő személyzet nélkül működő szövetségi kórházak egyike
volt.
– Rosa – mondta az orvos, és bevezette a szobába a fiút. –
Látogatója érkezett.
A fiú először azt hitte, hogy Rosa direkt nem veszi észre, de
aztán felfedezte az apró mozdulatokat, ahogy fordítani akarta a
fejét. Megdöbbentően lefogyott, és a haja is megritkult. A
tolószékből egy száloptikás kábel vezetett a gerincébe. Az arca
ráncos volt. Úgy nézett ki, mint egy hatvanéves öregasszony.
Szervomotorok vonyítása hallatszott: a szék a fiú felé fordult.
– Hello – mondta Rosa. A hangja alig volt több suttogásnál.
A fiú körülnézett a parányi szobában. Tiszta volt.
– Hello, Rosa. Hogy vagy?
– Javulok. – A szó tompán koppant. Rosa két keze
megrándult az ölében – mintha meg akarta volna mozdítani
őket. A fiú megfogta az egyiket. Rosa hálásan nézett fel rá.
Furcsa és zavarba ejtő volt meglátni a szemében a tönkrement
test csapdájába zárt értelmet.
– Nem fair – motyogta Rosa. – Ez nem. Bulizni akartam.
Nem ezt.
– Jézusom, Rosa! – mondta a fiú. – Ne haragudj!
A szobára telepedő csend olyan volt, akár egy vádbeszéd. A
fiúból ömleni kezdett a szó. Elmagyarázta Rosának, hogy
nemsokára jobban lesz, és akkor elmennek Marseilles-ból. Most
már megtehetik, hiszen van pénze.
 Rosa nem hitt neki. Látta a szemében. A csend mintha
magába nyelte volna a szavait, mintha értelmetlen gügyögéssé
torzított volna mindent, amit mondott.
– Mennem kell – szólt végül.
– Visszajössz? – kérdezte Rosa kétségbeesetten. – Nincsenek
látogatóim.
– Igen – hazudta a fiú. – Vissza fogok jönni.
Az ajtóból még visszafordult, és utoljára megnézte magának
Rosát. A lány jobb keze rángott.
Biztos integetni akar, gondolta a fiú.
11.
Az ágyában fekve figyelte a sivatagi eget. A csillagok
fagyosan ragyogtak; a levegő hideg volt. A távolban látta a
végtelenbe hullámzó dűnéket.
Az illúziót Monica érkezése törte meg. A nyitott ajtón át fény
ömlött a szobába. Monica mintha az egyik dűnéből emelkedett
volna ki, de mögötte a folyosó húzódott. Meleg levegő csapott
az arcába.
Monica meztelen volt. Festetlen teste fehéren csillogott.
Átlibegett a szobán, és bemászott az ágyba. A bőre még meleg
volt a zuhany utáni szárítkozástól.
– Ez lesz az utolsó munkád – mondta. – Kiszállunk a Köd
üzletből. A Parkinson pánik miatt már alig veszik.
A halálesetek miatt felerősödő politikai nyomás miatt a
rendőrség alig várta, hogy letartóztathasson valakit. Monica
még ki akarta szedni a pénzt ebből az utolsó szállítmányból,
aztán fel akart hagyni az egésszel.
– Velem mi lesz?
A lány apró, hegyes fogait kivillantva elmosolyodott. Átnyúlt
az ágy másik oldalára, és megérintette a konzolt. A falak normál
színűre változtak, a mennyezet elsötétedett. A fiú érezte a
lovaglóülésben rátelepedő lány testének nyomását.
– Ne félj! – mondta Monica. – Gondodat fogjuk viselni.
12.
A találkozási pontnál vártak rá. A tisztáson két férfi meg egy
Hyundai 4x4-es állt. A leszállóhelyen, a biofoszforeszkáló
vezetékkel övezett körön kívül várakoztak. A fiú gépe a
levegőben lebegett. A löveg kamerájával végigpásztázta a tájat.
Monicát kereste, de nyomát sem látta. Minden normálisnak tűnt,
de valami mégsem stimmelt.
Az egyik férfi felszólt neki, hogy szálljon le.
A fiú a két alak felé fordította a haslöveget, és ráállt a
rádióhullámhosszok figyelésére.
– Gyanít valamit – mondta egy hang. – Szedjük le!
Sztatikus reccsenés, aztán egy üzenet röppent fel hozzá a
rádión át.
– Itt a rendőrség! Föld-levegő rakétákat állítottunk magára.
Szálljon le, vagy tüzet nyitunk!
A fiú megrémült. Csapdába csalták! A raktérben levő sok
száz kilónyi Köd éppen elég ahhoz, hogy kimossák az agyát.
Fejében az Égjáró harci rendszeréből érkező adatok lüktettek.
A szürke talaj fölött lebegett, a polgári repülőgépek
hullócsillagai alatt. Már behatárolta a rádióadás pontos helyét.
Érzékelte a távolból feléje tartó három rovarszerű alakot. A
radartérkép fölött repültek.
Üzemanyagot adagolt a hajtóműbe, felemelkedett, kitérően
oldalra sodródott, és az Égjáró faroknyílásán át kiengedett egy
gyújtólánggal kevert lokátorzavaró csíkot. A haslöveg csövét a
rádióadás forrása felé fordította, és a fák közé eresztett egy
hosszú sorozatot.
Alulról Éjbagoly rakéták fénylő gyémántja indult el felé. A
rakéták belerepültek a lokátorzavaró csík ragyogó darabkáiba.
Az egyik felrobbant, egy másik kitért, és a vörös gyújtóláng
után vetette magát.
A fiú felvitte a gépét az égre, és begyújtotta a tolórakétáit.
Ahogy behúzott egy magas g-s fordulóba, az egyre csökkenő
számokat mutató üzemanyagszint-jelzőre nézett. Újabb rakéta-
gyémántok ugrottak rá. Még több lokátorzavarót dobott ki, és az
ECM rendszereit maximális védelemre állította. A három
figyelmeztető pötty lassan három Tűzsárkány naszáddá
változott. A rendőrök valószínűleg tudták, hogy az Égjáró mivel
van felszerelve. Semmit sem bíztak a véletlenre.
– Adja meg magát! – érkezett a parancs a legközelebbi
naszádról.
A fiú érezte, hogy a rádión keresztül átküldött
parancsprogramok megpróbálják átvenni a gépe fölött a
hatalmat. A védelmi rendszer elintézte a támadót.
A három naszád felé száguldott. Végigáramlott rajta a gépe
rendszereibe táplált tökéletes, kristályszilárd nyugalom.
Egy gyors mentális impulzussal megeresztett két rakétát az
ellenség vezérgépére. Érezte, hogy az Égjáró megremeg – a
rakéták elindultak. A célpont felemelkedett, és beterítette a
zónát lokátor- és rádiózavaró jelekkel, meg lángokkal.
Az egyik Tűzsárkány az Égjáró alá kúszott, a másik jobb
oldalt, fent lebegett. A fiú megváltoztatta a rotorjai forgásának
irányát, és zuhanni kezdett bal-le irányba.
Tudata megfeszítésével golyózáport küldött az áldozata felé.
A nyomjelző lövedékek széthasították az éjszakát. A pilóta
rájöhetett, hogy mi készül ellene, mert megpróbált kitérni. A
repülési ösvénye metszette a lövedékek útját.
A páncélozott géptest egy másodpercig ledobta magáról a
nehéz lövedékeket, de azok végül találtak egy gyenge pontot:
belefúródtak a rotor és a géptest csatlakozásába. Szikrák
fröccsentek. A Tűzsárkány vadul megrázkódott, és hánykolódva
zuhanni kezdett.
A fiú megérezte a testének csapódó golyókat. Felhúzta a gép
orrát, és fejjel lefelé repülve a monitorán sötéten ásító hosszú
völgy fordult.
Az egyik üldözőből gyémántok pattantak ki. A fiú oldalt
fordította a helikopterét, és kidobott egy rakás lokátorzavarót.
Egy figyelmeztető csipogás emlékeztette, hogy fogytán van az
üzemanyaga. Belemerült a völgy radarárnyékába.
A radarok észlelési vonala alatt, a földrehasalós taktikát
alkalmazva repült. Megpróbálta kiszámítani, hogy az ellenfelei
hol fogják útját állni. Az adatokat betáplálta a komputerbe.
Az volt a legvalószínűbb, hogy a völgy két vége felől fognak
érkezni. Balra fordult, és a fák fölött lebegve megállt. Valaki
megtörte a rádiócsendet, és erősítést kért. Ebből a fiú
megismerte a pozíciójukat, ám a helyzet rosszabbodott.
Gyorsabb volt, mint rendőrség pilótái, de nem vehette fel a
harcot a ki tudja, mekkora túlerővel szemben.
Egy hosszú, feszült pillanatig kivárt. A Tűzsárkány hatalmas,
rovarszerű alakja a völgy pereme fölé emelkedett. A fiú kilőtte
két utolsó rakétáját. A távolság túl kicsi volt ahhoz, hogy a
Tűzsárkány kidobhassa a zavaróit, vagy hogy kitérhessen. A
helikopter lánglabdává vált és szétrobbant.
A fiú túl későn vette észre, hogy a másik ellenfele vészesen
közelít felé. Nem a völgy végéből jött, hanem ugyanabban a
szögben, mint az előbb a társa.
Golyók koppantak az Égjáró testén. Ahogy a rendszerek
megsemmisültek, a fiú égető fájdalmat érzett. A szürke grafikus
kép zavarossá vált és elhalványult, a rendszerből érkező
adatáramlat csöpögéssé ritkult. Egy golyó széttépte a
letapogatókat. A fiú kínlódva megpróbált kitérni golyózápor
elől – már az sem érdekelte, hogy az ilyen kis magasságból
indított manőverek életveszélyesek lehetnek.
Az Égjáró külső szenzoraiból érkező adatok nélkül vak volt.
Bekapcsolta a tartalék rendszereket, és visszazökkent saját,
emberi testébe. Egy pillanatra megzavarta, hogy a sisak üvegén
keresztül látja a lángoló éjszakai eget.
Két nyomjelzőlövedék-sor vágott felé. Tudta, hogy az Égjáró
páncélzata már megsemmisült. Beállította a fegyvereit, és
felkészült a tüzelésre. Hiába – a tűzkontroll rendszer nem
működött.
Tudta, hogy meg fog halni, de magával akarta vinni a másik
gépet is. Felpörgette a hajtóműveket, és belerohant a nyomjelző
lövedékek forrásába. Látta, hogy az ellenfele egyre nagyobbá
válik, így akart meghalni. Meteorként lecsapva az égből.
A Tűzsárkány elfordult, lebukott és kitért előle. A fiú
csalódott dühvel felkészült az őrült üldözésre, aminek a végén
bele fog csapódni a másik gépbe.
 Aztán meglátta maga alatt a poklot. A Tűzsárkány túl közel
volt a talajhoz. Belerohant egy fába, és lebucskázott a völgy
egyik falán. A fiú látta a lángoló roncsot.
Marseilles felé fordította az alig kormányozható helikoptert.
A nyomorék Égjáró irányítása felért egy csatával – egy csatával,
amit az ember és a sérült gép vívott egymással. A fiú
kiterjesztett tudatának egyes részei a rendszerekkel együtt
megsemmisültek. Nemsokára rákényszerült, hogy manuálisan,
egyedül a saját látására hagyatkozva repüljön. Már nem volt ura
a helikopternek. Ez rosszabb volt, mintha a saját teste fölött
vesztette volna el a hatalmát. Alábukott az isteni létből.
Monica meg fog fizetni az árulásáért. Még akkor is, ha az
Égjáróval kell belezuhannia a lakásába.
13.
Látta a Monica ablakából kiszűrődő távoli fényt. Még
egyszer, utoljára megigazította a Szárny vázát, szorosra húzta a
hevedereket, és leellenőrizte a vezérlőkarokat.
Levetette magát a panzió tetejéről, és ráfeküdt egy felcsapó
légáramlatra. Átszállt a tetőkre szerelt biztonsági kamerák alatt.
Egy elsötétített ablakban meglátta a saját tükörképét. Úgy nézett
ki, mint valami ragadozó madár. Az épület közelében belekerült
egy légörvénybe. Kínlódva megőrizte az egyensúlyát, és
sikerült megakadályoznia, hogy egy áramlat lenyomja a
harminc emeletnyivel alatta terpeszkedő utcára.
Úgy kormányozta a Szárnyat, hogy végül Monica erkélye
fölé ért.
Zuhanni kezdett. A sisak jelzései a vörös tartományba értek.
Az erkély gyorsan növekedett a látómezejében. Kivárta a
legutolsó pillanatot is, majd széttárta a szárnyait, és lefékezte a
zuhanást. Amikor leért a lába, egész testében megremegett, és
eltántorodott az erkélytől. Kétségbeesetten kapálózva
visszanyerte az egyensúlyát, és kesztyűs kezével megmarkolta a
korlátot.
Dobogó szívvel felegyenesedett, levetette magáról a
Szárnyat, és az ablakhoz ugrott. Belesett. A falakat
fénykaleidoszkópok borították. Monica a kanapén hevert.
Mellette, az asztalkán egy droginhaláló állt. A fiú megfogta az
ablak fogantyúját. Nem volt bezárva. Vad mozdulattal
félrerántotta, és beugrott a szobába.
– Mi?! – Monica értetlenül meredt rá.
A fiú belemarkolt a lány hajába, talpra rántotta, hátracsavarta
a karját, és az ablak felé taszította. Monica erőtlenül védekezett.
– Mit csinálsz? Eressz!
A fiú még feljebb rántotta a hátracsavart kart. A lány
felnyögött. Az erkélyen a fiú megfordította Monica fejét. A lány
felnézett rá. Arcának egyik felét megvilágították a szobából
kiszűrődő fények.
– Nem kellett volna csapdába csalnod – mondta a fiú. –
Mentességet ígértek, ha átadsz nekik? Engem meg a
többieket…
A lány megrázta a fejét.
– Nem tudom, miről beszélsz.
A fiú vadul megrántotta a karját.
– Ne hazudj!
Monica mély lélegzetet vett, és mintha megnyugodott volna.
A szeme hidegen fénylett.
– Üzlet volt. Nem személyes ügy.
A fiú felnevetett.
– Számomra pedig személyes ügy volt.
– Mit akarsz? Pénzt? Csekket? Gazdaggá tudlak tenni. –
Keményen a fiú szemébe nézett.
Annak eszébe jutott, mit vesztett el, amikor az Égjáró
megsemmisült. Farkasszemet nézett a lánnyal, majd lassan
megrázta a fejét.
– Mit akarsz csinálni?
– Megtanítlak repülni – felelte a fiú.
Felemelte Monicát. A lány sikítozott, és vadul rugdalózott. A
fiú áthajította az erkély korlátja fölött. Utánanézett. Monica a
kivilágított utca felé zuhant. A fiú addig állt az erkélyen, míg
odalent csődület támadt, és a távolban felvijjogtak a szirénák.
Visszacsatolta magára a Szárnyat, és felszállt az égre. Ahogy
felfelé emelkedett, lenézett a földön nyüzsgő apró emberekre. A
tekintete olyan vad és ragadozószerű volt, akár egy sólyomé.

Fordította: Szántai Zsolt

„Skyrider” © 1989 by William King
 Vásárhelyi Lajos
HUMAN ATTACK
Rosszul aludtam. Biztosan időváltozás lesz, a szél már napok
óta készülődik. Majd mindenhová beférkőzik a homok. Azzal
kelünk-fekszünk, azt esszük-lélegezzük. Mást nem is kell
emészteni, nem is nagyon van mit, a gyomrunkba került homok
megteszi a savak helyett. Próbáltam visszaaludni, de nem ment,
valami hang zavart. Figyeltem, ez nem távoli repülő, nem a
feltámadó szél. Valami más. A repülőket jobban szerettem, bár
azok néha bombáztak is. Csak tévedésből – ezt később közölték
hangosbeszélőn –, de leginkább csomagokat dobáltak, és abban
volt minden finomság. Csokoládé, színes cukorka, palackokban
édes, furcsa ízű italok; olykor még csillogó-villogó játékokat is
lehetett találni. Ezek beszéltek villogtak, zenéltek. Azt senki
nem értette, mit mondanak, de nagyon érdekes volt. Mire
ráuntam az egyikre, a következő akciónál lehetett újabbat
találni. Mást mondott és más színű volt.
– Inkább valami hasznosat dobálnának – zsörtölődött
nagyanyám –, már elönt bennünket a rengeteg haszontalan
kacat.
– Miért? – értetlenkedtem. – Ezek jók és szépek, talán
hasznosak is.
– Haszontalan kacat – legyintett fáradtan –, inkább valami
ennivalót.
– Hát a cukrot, csokit meg lehet enni.
– Aztán napokig hallgathatom a nyögéseidet, nem tudsz egy
rendeset szarni. Bár annyi hasznom van belőle, hogy addig sem
akarsz enni. – Szomorúan ingatta a fejét.
Most csöndben aludt, csak én nem bírtam ettől a furcsa zajtól.
Nem szél, nem távoli repülő, aztán hirtelen világosság gyúlt
bennem, vagyis rendesen felébredtem. Zenét hallok, csak
nagyon halkan. Szép volt. Mint egy álom, amit akkor sem
felejtünk, amikor felébredtünk; egy ideig halljuk és egyre
furcsább lesz, minél jobban próbálunk rá visszaemlékezni, annál
kevésbé értjük, mi volt benne varázslatos. Most nem álomzene
szólt: teljesen felébredtem, sőt fel is ültem az ágyban, ám nem
múlt el.
Az ablakhoz mentem, és félrehajtottam a szakadt fóliát – nem
is emlékszem, volt-e benne valaha is üveg. A házak mellett egy
hatalmas sátor állt, én ekkorát még soha nem láttam. Meg is
dörzsöltem a szemem, lehet még mindég alszok. De nem, mert a
sátrat is fújta a szél, csak valahogy furcsán. Valami nem volt
igazi. A házak között fúvó szél a folyópart felé vitte a homokot,
a sátrat meg mintha az ellenkező irányból fújná. Lehet, azért
láttam így, mert messze volt. A zene felhangosodott, mintha
észrevette volna, hogy valaki figyeli, hallgat rá. Szép zene volt.
Annyira odafelejtkeztem, nem vettem észre, nagyanyám már
mellettem áll.
– Ez meg mi a fene? Úgy látszik, nem ébredtem fel?
– De biztosan, mert én is látom. Csak valahogy furcsa.
– Mi furcsa van egy sátorban, legfeljebb annyi, hogy te még
nem láthattál ekkora sátrat, bár még én sem – tette hozzá halkan.
– Nem, nem a sátor… hanem a szél.
– A szél… ugyan, az azóta fúj mióta élünk, és ha meghalunk,
akkor is fújni fog, már senki nem lesz; de örökké kavarja majd a
homokot.
– De egyszerre két irányba nem fújhat!
– Hogy-hogy két irányba?
– A házak között a folyó felé, a sátornál meg ellenkezőleg.
– Nem, ott is a folyó felé fúj – nagyanyám rosszallón ingatta
a fejét, mintha valami füllentésen kapott volna –, nézd csak meg
jobban!
Csakugyan igaza volt. Lehet, én nem néztem meg az előbb,
vagy nem voltam még ébren. A zene folyamatosan szólt.
– Milyen zene ez?
– Várj, majd figyelem kicsit! – A jobbik fülét a hangok
irányába fordította, ráncos kezét mögé tette ellenzőnek, hogy
minden erre kóborló hangot bele tudjon terelni. – Nem ismerem,
azokra a régiekre emlékeztet, amiket gyerekkoromban
hallottam.
 Furcsán néztem rá, nem tudtam elképezni, hogy gyerek is
volt, én mindég ráncosnak ismertem, de nem szóltam semmit,
láttam a szemén, valahol messze jár, talán nem is figyel rám.
Hallgatta a zenét. Aztán a tekintetében lassan esni kezdett az
emlékek esője.
Egy ideig mindketten álltunk, én hamarabb eluntam,
megérintettem a vállát. Megtörölte a szemét, majd megszívta az
orrát, krákogott egyet, rámnézett, mint aki most ébred.
– El kéne oda menni! – intett tétován.
– Minket nem hívtak.
– Minket nem szoktak hívni, de azért elmegyünk. – Némán
bólintott, láttam a szemében, szívesen jön.
Mosakodás közben arról mesélt, hogy ő már régen látott ilyen
cirkuszt. Mert a sátrakban cirkuszosok szoktak játszani.
Szaggatott volt a mese, mert a vizet a szájába vette aztán a
tenyerébe köpte, így lehetett takarékosan mosdani. Én is így
szoktam. Tiszták lettünk, és még egy kis teára is maradt.
Nagyanyám igazán finom teákat tudott főzni, nála jobbakat csak
apám főzött, de ő most valahol a hegyek között járt, nekem ezt
mondták. Már nagyon régen láttam.
– Most elmegyünk oda, és megnézzük azokat az érdekes
dolgokat, amiket a bohócok mutatnak. – A tekintete
megfényesedett a régi emlékektől. – Hogy én mennyit nevettem
nekik.
– De hát nem is értetted őket, mert biztosan más országból
jöttek.
– Nem kell azokat érteni, nem beszélnek, csak játszanak, meg
bolondoznak. Nagyon vidámak.
– Gondolod, én is megértem őket?
– Persze, majd meglátod milyen nagyokat, lehet rajtuk
nevetni. És vannak tornászok is, akik a kötelek között
repkednek, és állatok is, akik csuda dolgokat cselekszenek.
– Az érdekes lesz – nyeltem le az utolsó korty teát –, akár
mehetünk is.
Nagyanyám kinézett az ablakon.
 – Most mit nézel?
– Hogy a többiek mennek-e, mert nem akarok első lenni, még
azt hinnék, kíváncsi vagyok.
– Mindenki kíváncsi!
– De jobb, ha az látszik, más kíváncsibb, mint mi vagyunk.
– Jó, akkor várjunk kicsit!
Nem nagyon sokat kellett azonban várni, mert a kisebb
gyerekek csakugyan kíváncsibbak voltak mint mi, és húzták az
anyjuk és testvéreik kezét, hogy menjenek megnézni a csodát,
amire én is nagyon kíváncsi voltam. De nagyanyám is,
csakhogy egy öregasszony nem törtethet az első sorokban. Ha
kisebb lettem volna, akkor igen, mert rá lehet fogni, nem ő akart
jönni, őt nem is érdekli ez az egész, hanem a gyerek! De annál
már nagyobb voltam, és vártunk kicsit.
– Azért elindulhatnánk, mert még elfoglalják a jobb helyeket.
– Ugyan, mindenki előre törekszik, mert nem tudják,
messzebbről sokkal többet lehet látni. De most már azért
tényleg készülődhetünk.
– És ha mindez csak azért van, hogy odamenjünk, és jól
lebombáznak bennünket? A sátrat be lehet célozni rakétával is.
– A sorsunkat nem kerülhetjük el – nézett rám –, legalább
nevetve halunk meg. Még az is megtörténhet, hogy utána
osztanak valamit. Már minden használható dolgunk fogytán.
– Talán addig nem bombáznak.
– De szórni szórhatnak.
Mivel egyre többen mentek a sátor felé, mi is elindultunk. Az
illendőség kedvéért most én lépkedtem elől, mert én, mint
gyerek kíváncsibb lehettem nagyanyámnál. A homokban
szétszórva sok minden volt, de az emberek oda sem néztek, csak
mentek a sátor felé, mert mindég a legújabb a legérdekesebb. Ez
a sátor pedig nagyon új volt. El nem tudtam képzelni, mikor és
kik állíthatták, mert senki nem vette észre. Pedig a falu lakói
nagyon éberen alszanak, nehogy meglepjenek bennünket, bár a
repülők ellen ez nem sokat segít, mert amikor a hangjukat
halljuk, már itt is vannak. De a sátorosok nagyon csendesek és
ügyesek voltak.
 Egy helyen széthajtották a ponyva szárnyait: mindenki
arrafelé igyekezett. Amikor jobban odanéztem, mintha
halványan világítottak volna a terepszínű sátorlapok, de a szél
óta ezt már nem mertem a nagyanyámnak mondani. Pedig én
most is úgy emlékeztem, hogy a sátorponyva más irányba
lengett. Minek a kis csodákkal foglalkozni, amikor majd bent
biztosan egészen nagy csodákkal találkozhatok. Majd lesz
kikiáltó, bohócok, lovak, kutyák, meg mindenféle furcsaság.
Még talán majmok is, meg szép táncosnők. Egyszer valami
hasonlót láttam a tv-ben. Persze az a cirkusz nem itt volt nálunk,
hanem valahol messze, ahova én soha nem tudok eljutni. Most
itt volt a csoda, és egyre közelebb sodortak a bejáratához.

A többiek is úgy jöttek, mint mi nagyanyámmal. Tele

izgalommal. Az elején még szinte futottunk, aztán minél
közelebb jutottunk a sátorhoz, annál lassabbak lettek lépteink.
Nagy sátor volt, közelről meg szinte óriás, nekem még a
lélegzetem is meglassult, mint aki hirtelen hideg vízbe
merítkezik. Körülöttünk csupán kisebb fiúk voltak, az ilyen-
korúak, mint én, már a hegyekben járőröztek a férfiakkal. Én
csak azért voltam itthon, mert a többi testvérem mind odavolt,
és valakinek segíteni kellett a nagyanyámnak, meg a többi
itthon maradottnak. A nők voltak sokan. A kislányok izgatottan
nevettek, az anyukák kimérten követték őket.
Mint már messzebbről látta: a sátor nagy volt, de belül még
hatalmasabb. Nem oszlopok tartották a ponyvát, de talán
ponyva sem volt. Bent inkább úgy nézett ki, mintha az alkonyi
ég borult volna fölénk. Pedig most reggel volt, de úgy látszik,
csak a sátron kívül. Személyzetet sehol nem láttam.
Amikorra mindenki belépett, és elfoglalta a helyét – amire
mikor rá ültünk, puhán besüppedt alattunk, és lágyan körbe
fogott –, felerősödött a zene, ami eddig halkan szólt. A
láthatatlan hangszerek dallamára felhők vonultak az égre, és
mintha a zene ritmusára táncoltak volna. Aztán középre
gyülekeztek, villámlott egyet és elkezdett esni az eső. Mindenki
a felhőket nézte, tátott szájjal, és amikor lepillantottunk, hová is
esik az eső, középen már fű zöldült, majd virágok sarjadtak, és
színes szirmokat nyitottak. Tarka pillangók repkedtek ide-oda,
és megjelent valami színes csoda is. Nagyanyám a fülembe
súgta:
– Ez a szivárvány, nagyon szép.
– És hol vannak a bohócok, amit ígértél?
– Nem én vagyok a cirkuszos, de inkább figyelj, mert az is
csodálatos, amit látni lehet!
És csakugyan igaza volt, mert a fűben most állatok
futkároztak, de egyiket sem ismertem, mifelénk effélék
nincsenek. Madarak is repkedtek. Aztán jöttek ismerős állatok,
amilyeneket már láttam: zsiráf, elefánt, tigris, meg különböző
gazellák szökelltek, antilopok legelték a füvet, fent magasan
sasok keringtek. Majd a vadászok is megjelentek, hosszú fekete
alakok, de nem dobták lándzsáikat a vadakra, hanem táncoltak,
énekeltek.
Nagyanyámra néztem, hogy tetszik-e neki az előadás, és
meglepődtem. Annyira el volt bűvölve, hogy szinte
megfiatalodott; ha nem tudtam volna, hogy vele jöttem ide, és
végig ő ül mellettem, azt hittem volna, valami fiatal lány
telepedett ide, már csak a vállát-fejét borító ruha volt a régi.
Hirtelen végignéztem magamon, az arcomat nem láttam, nekem
csak a ruhám változott meg, csodaszép színei voltak, és
kellemesen puha lett. Kicsit körbe bámultam, és mindenkin
lehetett látni a változásokat: egy pillanatig úgy éreztem, boldog,
de idegen emberek között ülök.
Nagyanyám megérintette a vállam.
– Ezt figyeld, ez egészen furcsa, biztosan valami varázslat. –
Amikor odafordultam, amerre mutatott, én is meglepődtem: az
ismert állatok lassan átformálódtak. Egyeseknek szárnyai
nőttek, másoknak a bundája színe változott, de voltak, akik
teljesen átalakultak. Most középen a fűben olyan népség ült,
akiket soha nem láttunk, de nem is láthattunk, mert ezeket
valami hatalmas varázsló teremtette. A vadászok még
karcsúbak, magasabbak lettek, aranyszínűre változott a bőrük,
és már egyáltalán nem hasonlítottak a régi vadászokhoz.
Nagyon szépek és kecsesek voltak. Egyre többen lettek, de nem
tudtam kilesni, honnan kerültek elő. Aztán bejöttek közénk, és a
zene felerősödő hangjainál táncra kértek fel bennünket.
 Nagyanyám boldogan kelt fel, és intett, hogy én is menjek, de
akkor már hozzám is oda lépett egy aranyszínű vadász. És én
örömmel mentem. Mindenki boldog volt körülöttem. Elfeledtük
bajunkat, bánatunkat, pedig volt belőle elég. Mire középre
értünk, már egy csodálatos palota vett körbe bennünket, a színes
padló úgy csillogott, mint a tükör. Az oszlopok között madarak
repkedtek. Olyan volt, mintha a paradicsomban lettünk volna,
nem egy cirkuszi sátorban. Már nem akartam sem majmot, sem
táncosnőt látni, ez maga volt a paradicsom, és semmi nem
hiányzott, talán csak a bohócok, mert arról olyan vidáman
beszélt nagyanyám. Amikor táncközben újra találkoztunk, oda
is súgtam neki.
– Itt minden szép, de te bohócokat is ígértél!
– Talán lesznek is, bár nekem nem annyira hiányoznak. Azért
a kedvedért majd intézkedem – kacsintott rám nevetve. Aztán
elsodródtunk egymás mellől. Aranyszínű vadászom mélyen a
szemembe nézett, és én csodás álmokat láttam, de ezekről azóta
sem tudok senkinek beszélni, mert erre szavak nem léteznek.
Ezekre az álmokra csak emlékezni lehet, de nem csak én
emlékszem, nagyanyám is, mert mesélte, neki is voltak ilyenek.
Ám még egymásnak sem tudtuk el mesélni.
Hirtelen úgy éreztem, mintha valami összeszorítaná a
gyomromat: az égből egyszerre a palotába kerültem.
Körülöttünk még minden gyönyörű volt, csak valahogy kicsit
fakóbbak lettek a színek. Az aranyszínű vadászok táncosaikkal a
terem széle felé húzódtak, így aztán középen nagy kör alakult
ki. No, biztosan most jönnek a bohócok, gondoltam, és
szememmel nagyanyámat kerestem. Ő csak mosolygott.
De nem a bohócok jöttek, hanem a falu elöljárója, meg annak
hűséges csatlósai – bár magunk között sokkal durvább neveket
adtunk nekik. No, itt, ha móka lesz is, kacagás biztosan nem,
gondoltam. Az aranyszínű vadászok tovább mosolyogtak, de a
falusiak arcáról lehervadt minden derű, hisz tudtuk, mi szokott
ilyenkor következni. El sem tudtam képzelni a mostani
büntetést, mindazért ami eddig történt. Máskor megbotoznak
bennünket, ha a falu szélén futballozunk – mert az tilos és bűnös
dolog –, most a legkevesebb, hogy mindenkit agyonlőnek.
Az elöl jövő vezető olyan peckesen lépdelt, mintha nem is
isten szószólója lett volna – ahogy mondani szokta –, hanem
legalábbis egyik angyala. A négy „kutya” hűségesen loholt
utána.
– Mindenki azonnal menjen haza, nők és gyerekek ilyen
bűnös és kicsapongó dolgokban nem vehetnek részt!
Kergessétek haza őket! – fordult „kutyái”-felé. – Pusztuljon
mindenki haza, mert aki nem tűnik el azonnal, azt lelövetem.
A legbuzgóbb kísérő már emelte is a puskáját. Nekem csak az
volt furcsa, hogy észre sem vették mindazt a csodát, ami
körbevette őket, csak az volt fontos számukra, hogy a mi
boldogságunkat elrontsák. Senki nem akart azonban mozdulni,
kockáztatva mennyei boldogságát.
A kísérők, hogy az elöljáró szavainak nyomatékot adjanak, a
levegőbe lőttek, mint máskor is, bízva abban, hogy ez majd
mindenkit jobb belátásra bír. De a lövések után csak nevetés és
taps volt a válasz, mert a puskákból színes tűzijáték szökkent
elő. A kísérők összezavarodtak. Újra és újra lőttek, és az egyik
most már a körben álló emberekre is tüzelt. A tűzijáték abba
maradt, most virágok és víz tört elő a puskacsövekből.
Lövöldözés közben illatos vízzel lettünk meglocsolva.
A kísérők az elöljáróra néztek, hogy mondjon valamit ebben
a különleges helyzetben. De az nem tudott semmit kinyögni, ő
maga is megzavarodott, hát amikor még észre vette, hogy lassan
foszlik róla a ruha, és ott áll meztelen; a koponyája mentén
körbevezetett hosszú haja eltakarta az arcát, mivel a feje is
fedetlenné vált, nem volt ami a kopaszságát leplező hosszított
hajtincsét tartsa.
– Igazán hithű férfiú – jegyezte meg valaki mellettem –,
fátyolt hord.
A testőrök, hogy mentsék a helyzetet, szorosan az elöljáró
köré álltak, és köpenyeikkel próbálták csupaszságát eltakarni.
Ez csak rövid ideig sikerült, mert ők lassan négylábú kutyákká
váltak, hatalmas hosszú nyelvekkel. A fejük azonban továbbra
is emberfej maradt, csak a fülük hegyesedett ki. Ám a
legfurcsább átalakuláson a „vezérük” esett át. Nagy, izmos
szörnyeteg lett belőle, bundás szőrtarajjal a hátán, és a fütyköse
akkorára nőtt, hogy a földön húzta. A nők alig mertek odanézni.
Fogai agyarszerűen kinőttek a szájából. Amikor végignézett
magán, látszott, hogy a zavar és a düh egyszerre önti el.
Mozdulni sem tudott. Aztán valahonnan dobpergést hallottunk,
megkezdődött a produkció.
A tarajos szörnyeteg kitartotta hatalmasra dagadt fütykösét,
és a kutyák egymás után átugráltak rajta. Ám az egyik
engedetlenkedett, nem ugrott csak átbújt alatta. Ekkor a szörny
felemelte a kezét, ami furcsa módon korbáccsá vált, és azzal
lecsapott az engedetlenre. Az hangosan szűkölt és vinnyogott,
majd ugrott, hatalmasat, szép ívben. Akaratlanul is
megtapsoltuk. Erre a kutyák minden irányból össze-vissza
ugráltak át a tarajos feje fölött. Majd elkezdtek körülötte
szaladgálni olyan őrült iramban, hogy amaz elszédült, s ekkor a
hátukra vették, és elfutottak vele.
Kár, hogy gyorsan elfutottak, mert kitörő tapsvihar harsant
fel. Az elöljárónak soha életében nem volt ekkora sikere. Még
talán akkor sem lett volna, ha mindenét szétosztja a szegények
között.
Nagyon gyorsan vége szakadt az örömünknek, mert távolról
felzúgtak a repülők. Még majd igaza lesz nagyanyámnak,
nevetve fogunk meghalni.
Pókháló kúszott a márványoszlopokra. Nyirkos denevérek
röpködtek. Testünket hideg fuvallat érintette. A márvány közül
szúrós csalán és vad kórok törtek elő, szétrepesztve a kövek
tükrét. Rothadó burjánzás emésztett körben mindent. Csontig
ható mély üvöltést hallottunk, és éreztük az ürességet. Az
aranyszínű vadászok középen gyülekeztek, kezüket
összeérintették, s egy villanásban eltűnt minden. Ott álltunk a
falu szélén a homokban, és fújt a szél. A repülőik minden
irányból jöttek, és nemsokára ide is érnek. A kör közepén egy
fekete kocka maradt csak, majd az is átlátszó lett, és izzó fényes
csíkot húzva maga után, hatalmas lendülettel belerobbant az
égbe. Még azt is láttam, hogy átszáll az egyik éppen érkező
repülő testén.
Aztán ránk szakadt az ég. Igazi sivatagi vihar, de nem az
égiek akaratából. Repülők kavarogtak felettünk, mint felhők,
dőlt belőlük a konzervdoboz, a zsákos cukor, freccsenve szálltak
az italos üvegek színes vércsíkjai. Közben vijjogva hulltak a
bombák. A látvány megdermesztett, nagyanyám alig tudott
odébb vonszolni, mert ilyenkor mindenki minden irányba
menekül, nem mintha a vész más helyeken kevésbé hatna.
Ahogy vakon, süketen botladoztunk a homokban, újra
megpróbáltam felnézni, mit ad az ég. Magasan egy csomag
bombával találkozott lehulló útjának rövid szakaszán. Minket
idelent elöntött a színes cukorka, és a rágcsálnivaló sütemény
áradata. Lehetett volna válogatni, ha lett volna időnk. Valami
fedél alá igyekeztünk, bár az volt igazán a veszélyes, de az
ember azt hiszi, ha valami látszólagos védelem van a feje fölött,
már megmenekült. Sokszor csak befekszik a sírjába.
Legbiztosabb a tiszta ragyogó ég a fej felett, de az most nem
létezett, gépekkel és tárgyakkal borult be.
Nagyanyámban erősebb volt az életösztön, mint bennem,
mert egy tetőféle alá rángatott. Itt csak a hangok találtak ránk,
beléjük is süketültünk. Aztán egyszerre valami mellénk zuhant,
és betemetett bennünket a tető és a homok. A homokban
dobozok, bontott zacskók, egyéb ismeretlen és felismerhetetlen
tárgyak keveréke, mi pedig legalul. A hirtelen némaságban
nagyanyám hangját hallottam közvetlen a fülem mellett.
– Hogy fogunk ebből kimászni?
A kérdést biztosan nem nekem szánta, csak úgy belemondta a
meghasadt csendbe. Valami újra feldübörgött, és a hang
egymáshoz nyomott kettőnket, a tetőt meg ránk. Próbáltam
elhelyezkedni, közben valamibe beletenyereltem. A frissen
támadt csendben furcsa, sipítós, torzult hang reccsent fel.
– Freee… Freed… Freed… freedo… dóm… dommm.
Egy ütődött játék lehetett.
 TARTALOM
John Kessel MINDEN IGAZ
Andrew Stephenson CINEMA ALTÉRÉ
Gene Wolfe A HAJÓTÖRÖTT
Robert J. Sawyer MINT A RÉGI SZÉP IDŐKBEN
Robert Silverberg SZERVTOBORZÓ
Márki István KŐSZEM
Donald Franson HÉJBA ZÁRVA
John Done BIGGIN HILL
William King ÉGJÁRÓ
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
9.
10.
11.
12.
13.
Vásárhelyi Lajos HUMAN ATTACK
 Table of Contents
John Kessel MINDEN IGAZ
Andrew Stephenson CINEMA ALTÉRÉ
Gene Wolfe A HAJÓTÖRÖTT
Robert J. Sawyer MINT A RÉGI SZÉP IDŐKBEN
Robert Silverberg SZERVTOBORZÓ
Márki István KŐSZEM
Donald Franson HÉJBA ZÁRVA
John Done BIGGIN HILL
William King ÉGJÁRÓ
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
9.
10.
11.
12.
13.
Vásárhelyi Lajos HUMAN ATTACK