GYÉMÁNT PENGE

FELFEDEZŐ-TRILÓGIA 3.
MADELEINE ROUX

Szukits
2021
 ÚTMUTATÓ A MAGYAR KIADÁSHOZ

HOSSZÚ ÉVEK VÁRAKOZÁSA UTÁN ÚJRA MAGYAR NYELVEN

jelennek meg Warcraft könyvek. A Krónikák-sorozat lapjain bepillantást
nyerhetünk egy elképesztően színes és összetett világ történelmének
hátterébe, a regények pedig egy-egy fontosabb karaktert és eseményt
mutatnak be.
A fordítás, szerkesztés és lektorálás folyamán igyekeztünk a lehető
legegységesebb magyar változatot nyújtani. Ennek megfelelően a fordítások
továbbviszik a Göncz Árpád és Réz Adám által A Gyűrűk Urában
meghonosított hagyományokat, de egyben alkalmazkodnak is a játékosok
igényeihez.
Annak érdekében pedig, hogy minden olvasónk könnyedén eligazodjon a
tulajdonnevek rengetegében, és nehézségek nélkül be tudja azonosítani a
szereplőket, valamint a helyszíneket, minden kötet végén elhelyeztünk egy
magyar-angol szószedetet és egy Warcraft glosszáriumot.
Havasi István
Szukits Könyvkiadó
 ELSŐ FEJEZET

Új partok
Az otthonáról, Tóvidékről álmodott. Legalábbis így vélte. Az egyik
pillanatban még a nevelőapja műhelyében nézte a kovácstűzhely vörös
izzását, a következőben pedig ő maga kapott lángra, ahogy megperzselték a
fekete csápok, amelyek körülfonták, és a testéhez szorították a karjait.
Ráadásul, ha ez még nem lett volna elég, Aramar Thorne ismét maga előtt
látta az apja gyilkosának eltorzult, könyörtelen arcát: Malusét, az
Elkerülhetetlen kapitányáét – az emberét, akit a világon a legjobban gyűlölt.
Malus rámordult, olyan közel hajolva hozzá, hogy Aram érezte az arcán
alácsorgó verejték szagát. Az anyja gyakran mondogatta Aramnak: a rossz
emberek személyisége kiütközik a külsejükön, Malusszal pedig pontosan ez
történt: egykor nemes vonású arcán nem látszott más, csak gúny és
megvetés. Az Aram nyakában lógó mágikus iránytűt akarta, és semmi sem
akadályozhatta meg abban, hogy megszerezze. Úgy tűnt, még arra is kész,
hogy hívatlanul betolakodjon az ifjú kalandozó álmaiba.
– Megadtam neked a lehetőséget, fiú! Csak magadnak köszönheted
mindezt – suttogta fenyegetően. – Amilyen az apa, olyan a fia.
Aram úgy érezte, mintha újraélné a Bigyókótyában, Winifred házában
történteket, amikor az ijesztő mágia csapdájába esve nem volt képes sem
mozogni, sem lélegezni, és elhagyatottan, kétségbeeséstől gyötörve tudta,
bármelyik pillanat az utolsó lehet. Minden erejét megfeszítve próbálta
előhúzni a tengerészkardját, aztán eszébe ötlött, hogy azzal semmire sem
megy a sötét energiák ellen, ezért inkább a kristálykard még korántsem
teljes markolatáért nyúlt, amely az öve alá tűzve pihent. Ám hirtelen elakadt
a lélegzete. A markolat eltűnt!
De mégis hogyan? Most már tényleg nem maradt semmije...
Ezúttal nem bukkant fel a Fény, hogy megmentse. Csak Malus hatalmas
keze közeledett feléje lassan, hogy elvegye Aramtól azt, ami a
legértékesebb volt a számára, és amelynek a védelmére esküt tett az
apjának...
 – Tiktak! – sziszegte Malus. – Lejárt az időd, fiú!
Aztán a rémálom ugyanolyan hirtelen, ahogy jött, véget ért. Malus sűrű,
fekete füstté oszlott szét, és csak egy szempár nyomai maradtak utána a
sötétségben.
Aram – úgy érezve, mintha hatalmas súly nehezedne a vállára és a
mellkasára – üvöltve ébredt fel, és összevissza hadonászott, amíg végül
ráeszmélt, hogy immár a nővére, Makasa Flintwill barátságos tekintetű
szemét látja maga előtt.
Egy pillanatra minden olyannak tűnt, mint egykor, a Hullámjáró
fedélzetén, amikor a lány acélos könyörtelenséggel ébresztette:
– Vonszold már ki magadat az ágyból, Aramar Thorne!
Aram olyan gyakran halotta e szavakat a lánytól, hogy szó szerint
beleégtek az elméjébe, ám fogadott nővére ezúttal nem kiabált vagy
türelmetlenkedett, hanem aggodalmasan összehúzta a szemöldökét.
– Öcsém? Földet értünk. Ideje indulnunk.
– Igen – suttogta Aram. – Persze, mindjárt összekészülök.
– Rossz álom? – kérdezte Makasa, miközben hátralépett, és a saját
csomagját felemelve ismét ellenőrizte, megvannak-e a fegyverei és a
kulacsa.
– El sem hinnéd! – felelte megborzongva Aram.
A többiek már előrementek, kiszállva a goblinok készítette léghajóból,
ezért Aram is gyorsan összecsomagolt, bár az idegesség miatt a kezei
síkosak voltak izzadságtól. Nem tudott szabadulni a rémálomtól.
Legtöbbször a Fényről álmodott, amely vezette és védelmezte őt, de most?
Azt remélte, amit látott, nem az előjele volt annak, ami rájuk várt. Bár azt a
legkevésbé sem találta különösnek, hogy az elmúlt hetek viharos és olykor
ijesztő eseményei kísértették álmában. A legtöbb tizenkét éves fiú
leginkább csak azért szokott aggódni, nehogy elaludjon tanulás közben,
vagy ne kapják rajta azon, hogy a szomszéd háza mögött csókolózik. Aram
azonban az apja hatalmas kapitányi kabátjába öltözve, a nyakában egy
bűvös iránytűt hordozva, tengerészkarddal az oldalán sokkal inkább ifjú
férfinak érezte magát, mint gyereknek.
Talán valóban kezdett férfivá válni. Elvégre elég messzire jutott onnan,
ahonnan elindult. Eredetileg azért vágott neki ennek a hosszú, kanyargós
útnak, hogy jobban megismerje az apját, ám ez az egyszerű terv dugába
dőlt, amikor Malus kapitány elsüllyesztette a hajójukat. Aram a hűséges
vázlatkönyvével felfegyverkezve követte az iránytűt és a Fény küldte
látomásokat, próbálta beteljesíteni az apja küldetését, hogy megtalálja és
visszaszerezze a Gyémánt Penge szilánkjait, amelyek szerteszét szóródtak
egész Azerothon. Mindez rendkívüli fontossággal bírt! Azeroth azonban
olyan hatalmas volt, Aram még elképzelni is nehezen tudta. Ám mindezt a
küldetésről is el lehetett mondani, amellyel megbízták, ennek ellenére eddig
elég jól elboldogult. Vagy inkább „elboldogultak”. Mert bárhova is ment
Aram, úgy tűnt, egyre többen csatlakoztak az ügyéhez. Köztük volt a
hatalmas druida, Szürketölgy Thalyss is, akinek az élete gyászos véget ért.
Aram tudta, rá és a barátaira is ilyen vég vár, ha nem képes felnőni az
előttük álló feladathoz.
Ezért kihúzta magát, és kilépett a léghajóból, kissé sajnálkozva, amiért
nem lesz több alkalma éjszakába nyúlóan beszélgetni a rajztechnikákról a
művésztársával, Charnas-szal. Mégis bízott abban, hogy nem örökre
búcsúzik el a goblintól.
A létrát már leengedték, Aram pedig igyekezett olyan magabiztosan
lemászni, ahogy csak tudott, próbálva megőrizni az egyensúlyát és a
méltóságát.
Amikor leért, feltárult előtte az északi és keleti irányba nyújtózó völgy
megfeketedett vidéke, amelyet délről hegyek határoltak, míg nyugatról az
Aram háta mögött elterülő tenger.
A magabiztossága egy kicsit alábbhagyott a kietlen vidék láttán.
A Felperzselt-völgy olyannak tűnt, mint amit... Nos, mint amit
felperzseltek. Miközben hátrahagyták Gazlowe léghajóját, a Felhőrugdalót,
Aram érezte, hogy a füst és a hamu bűze marni kezdi a tüdejét.
Nem tudom, mire számítottam! – gondolta, és felhorkantott. Úgy tűnt, a
többiek sem örülnek a gondolatnak, hogy át kell kelniük ezen a felégetett,
megfeketedett tájon, Aram azonban minden tőle telhetőt megtett, hogy
megpróbálja látni benne a szépet. Valóban volt valami komor, könyörtelen
szépség a füstölgő dombok látványában, éles kontraszt a felperzselt vidék
és a még mindig izzó parázs között. Úgy vélte nehéz lesz megragadni a táj
lényegét, és visszaadni a félelmetes, mégis tiszteltet parancsoló látványt, de
meg kellett próbálnia, mivel művészként ez volt a feladata.
Továbbra is az érintetlen homokon ácsorgott, így a csizmája orra épp
csak hozzáért a lángoló erdő megfeketedett füvéhez. A hamut sodró szél
megborzolta a fiú sötét haját. Bár a levegő forrónak és száraznak tűnt, Aram
mégis megborzongott. A mellette álló Makasa – Aram magas és vakmerő
fogadott nővére – hosszú, halk sóhajt hallatva a felsőtestén keresztbe vetett
lánccal babrált, aztán megvakargatott egy frissen behegedt sebet az alkarján.
– Nagyon messze vagyunk Feralastól – mormogta a lány, és bizony igaza
volt. Bár akkor, amikor Feralas őserdőit járták, csak magukra számíthattak,
ráadásul vadásztak rájuk és kis híján éhen haltak, de ott legalább esett az
eső.
De talán ez a hely sem annyira rossz. Mérföldekről észrevehetik az
ellenséget, amit a sűrű, ködös esőerdőben nem tehettek meg.
A hátuk mögött a léghajó emelkedni kezdett, észak felé fordítva hegyes
orrát. Gazlowe, az alacsony, zöld bőrű goblin mérnök, akit Aram immár
nagyra tartott, a kezeit a feje fölött kinyújtóztatva felsóhajtott, és a parton át
odasétált a csapathoz. A jármű legénységének többi tagja a fedélzeten
maradt, ami ékes jeleként szolgált annak, hogy nemsoká távoznak.
– Minden rendben, kölyök? – kérdezte vidáman Gazlowe. Persze, hogy
vidám volt, mivel rá nem várt két napi gyaloglás egy lángoló erdőn át. A
goblin lábujjhegyre állva megveregette a fiú hátát. – Itt vagyunk a
Felperzselt-völgynél! Nem is olyan rossz, igaz?
Drella, a mindig őszinte driád néhány hullámos hajtincsét az ujjai körül
csavargatva fintorogni kezdett:
– Ami azt illeti, nagyon is rossznak tűnik! A fák... Az állatok... Mindent
fájdalom gyötör. Nézni is alig bírom!
– Azt hittem, egyszer minden meghal – somolygott Makasa, a saját,
gyakran használt szófordulatát emlegetve a driádnak.
– Így igaz – felelte Drella, elhúzva a száját. – De nem ilyen lassan.
– Ó, persze! El is felejtettem. Te és ez a természet dolog – jegyezte meg
Gazlowe vállat vonva, a driád Azeroth-hoz és annak teremtményeihez
fűződő mély, természetimádó kötelékeire utalva, ami jóval több volt holmi
„dolognál”. – Biztosra veszem, hogy majd hozzászoksz! Hé! Fázni azonban
nem fogtok! És a tűzgyújtással sem lesznek gondjaitok!
Senki sem nevetett a tréfán.
– Mindegy! – Gazlowe ismét nyújtózkodott egyet, majd megkerülte a
csapatot, és szembefordult az utazókkal. Aztán hirtelen felszisszent, és
megdörzsölte a hátsó felét, amit egy kicsit megégetett egy aláhulló szikra. –
Mondtam, hogy ez a legtöbb, amit tenni tudunk. Kerék és én most
elröppenünk innen. Azeroth Műszaki Mérnökeinek Céhe nem fogja
leállítani a versenyt egyetlen ember kedvéért... Vagy esetünkben goblin
kedvéért – kacsintott rá a csapatra, de csak Drella viszonozta a gesztust.
Gazlowe köhintett egyet, majd kezet fogott Arammal, keményen
megszorítva a fiú kezét. – Ha netán szükséged lenne rám, kölyök, és van
elég pénzed vagy egy kedvező üzleti ajánlatod, akkor üzenj nekem!
– Úgy lesz, Gazlowe! – felelte fáradt mosollyal Aram. – Biztosra
veszem, hogy hamarosan felkereslek!
– Jól van! Elég a tréfálkozásból! Messze vagytok még Thal’darah
Kilátójától! – A goblin még egyszer megszorította Aram kezét, majd utat
tört magának az utazók között, akik átengedték, aztán megfordultak, és
nézték, ahogy távozik.
A Felhőrugdaló legénységének néhány tagja, köztük Kerék és Charnas,
a korlát mellett állva integetett. Bár Aram nem tudta, hogy ezt azért teszik-
e, mert támogatják őket, vagy csupán örülnek, amiért végre távozhatnak
innen.
– Vigyázz magadra, kölyök! – kiáltotta Gazlowe, vidáman ugorva fel a
létrára, amely felvezette őt a léghajóra. – Tartsatok össze! Remek csapat
vagytok!
Aram bólogatva odaintett a goblinnak. Valóban remek, összetartó
csapatot alkottak. Oly sok mindenen mentek keresztül! Túlélték a kalózok
támadásait, gladiátorharcokat, csatákat, versenyeket és még több
gladiátorharcot... Aram hirtelen nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát.
Aztán megrázta a fejét, és száműzte az iménti gondolatokat. Még mindig
hosszú út várt rájuk. Először is, el kellett jutniuk Thal’darah Kilátójához,
hogy teljesítsék a Drellának tett ígéretüket.
A Felhőrugdaló meleg, sós szélben fürösztötte őket, ahogy a gépek
zúgása és berregése közepette felemelkedett.
Aram odalépett Makasához, aki úgy tett, mintha a hátizsákját
igazítgatná, ám közben nyugtalan tekintettel az eget kémlelte.
– Jól vagy? – tudakolta Aram.
– Nem vagyok biztos benne, hogy sikerült magunk mögött hagynunk
Malust – felelte Makasa, és szemét a kezével beárnyékolva nézte, ahogy a
léghajó távolodik.
– Egy kis szerencsével épp kacsavadászatot tart a tengeren, és a
Rákfajzat talán nyer nekünk egy kis időt. – De hogy mennyit, azt Aram nem
tudta megmondani.
Makasa megdörzsölte az állát. Úgy tűnt, mintha olvasna az öccse
gondolataiban.
– Eleget pihentünk a Felhőrugdalón. Ideje magunk mögött tudnunk
néhány mérföldet! – mondta, majd előrelépett, és mindkét kezét felemelve
maga köré gyűjtötte a csapatot. A félkör bal szélén Murci, a murloc állt, úgy
viselve új, szeretett hálóját, akár egy mellényt. Aztán Marcang, a gnoll
következett, furkósbotját a vállán nyugtatva. Középen Drella, a hatalmas
erejű driád ácsorgott, míg a jobb szélen Aram alig várta, hogy a nővére
folytassa a mondandóját.
– Elnézést! – kotyogott közbe Drella kellemes, ám parancsoló hangján.
A szertelenül színes külsejű, félig elf, félig őz teremtmény lassacskán
kezdett átváltozni önmaga egy idősebb jóval visszafogottabb színezetű
változatává. Drella tavasza épp most fordult át nyárba, bár mindenki más
számára már elég régóta tartott a nyár. Ez is a driádok egyik olyan
jellemzője volt, amelyet Aram épp csak kezdett megérteni. Egy pillangónak
még ebben a kies pusztaságban is sikerült rátalálnia Drellára, és óvatosan a
fejére telepedett. A driád hagyta, és kuncogni kezdett. – Ó, egy új barát!
– Fontos a mondanivalód? – tudakolta Makasa, megmasszírozva az
orrnyergét.
– Igen, fontos! Bárcsak emlékeznék, mi volt az! Hm...
Makasa felsóhajtott.
– Adj neki egy esélyt! – mormogta Aram, a nővére további bosszúságára.
Makasa szigorúan tiltotta a szemforgatást, de most megszegte a saját
szabályzatát, ezzel is mutatva, mi a véleménye arról, hogy Aram annyi
mindent elnéz a driádnak.
– Ó, már emlékszem! – Drella úgy tett, mintha elkapná a gondolatot, és
visszatömné a szájába. – Amikor még makk voltam, Thalyss sokat mesélt
nekem a régi korok nagy hőseiről, és arról, hogyan érdemelték ki a valódi
nevüket a tetteik alapján. Azt hiszem, ideje lenne, hogy mi is felvegyük a
valódi nevünket.
Makasa ismét felsóhajtott.
– Drella...
– Nézd csak, mi mindent vittünk véghez! Túléltük a Csontok Halmát, és
a Viharkupolát, ahol én lettem Taryndrella, a Lenyűgöző! Ahogy azt persze
mindnyájan tudjátok. Te pedig – szegezte az ujját a murlocra, aki
mormogva nézett fel rá, miközben az ajkai között nyálbuborékok pattantak
szét. – Murci vagy, a Megmarhatatlan, akire nem hat a skorpióméreg! Ó, ez
jól hangzik, igaz?
– Mrgle, mrgle, Drhla! – értett egyet vele a murloc.
– Drella! – szólalt meg Makasa gyilkos tekintettel.
– Te pedig! – szegezte az ujját Drella a gnollra, aki félrebiccentette
borzas fejét. – Te vagy Marcang, a Megtorló!
A névvel a gnoll azon hőstettére utalt, amikor a fejét vette Marjuknak, a
félelmetes ogrénak, aki sokakat megölt Marcang rokonai, az Erdőmancs
klán tagjai közül. – Aram lesz Aramar Thorne, a Fény Forgatója!
Aram óhatatlanul is bólintott, és örült, amiért Makasa nem ölte meg
Drellát, mielőtt hallhatta volna az új, „valódi” nevét, amely a
Bigyókótyában töltött idejük egyik legkülönösebb pillanatára utalt, amikor
csak hajszál híján sikerült megmenekülnie attól, hogy esküdt ellensége,
Malus végezzen vele. A fekete mágia csápjainak csapdájába esve Aram a
Gyémánt Penge markolatával törte meg a varázslatot, és végül sikerült
biztonságba jutnia. A penge akkor megvédte, ám amikor a rémálmai során
újra átélte a történteket, a Fény fegyvere nem nyújtott segítséget neki,
amitől nagyon sebezhetőnek érezte magát...
– DRELLA! – fortyant fel Makasa, ami mindig rossz jel volt.
– Te leszel Makasa, a Kévekötő! – zengte rendíthetetlenül Drella, és
őzlábaival körbe-körbe futkározott Makasa körül. A driád hajába
kapaszkodó pillangó felröppent, majd Makasa karjára telepedett, aki a
következő pillanatban színes porrá zúzta szét. Ám úgy tűnt, Drella nem
figyelt fel erre, és halkan trillázva tovább rohangált.
– A Kévekötő? – Makasa felhúzta az orrát, amitől a homlokán és az arca
bal oldalán húzódó sebhelyek kissé összehúzódtak. Marcang magas hangú,
hisztérikus nevetésbe kezdett, ám azonnal el is némult, ahogy Makasa gyors
pillantást vetett rá. – Aram a Fény Forgatója, én pedig a nyomorult
Kévekötő?
– Igen! A Kévekötő, mivel te tartasz minket össze! Mint a csiriz! Csak
erősebben! Sokkal erősebben, mint a csiriz!
A magas, izmos alkatú, ádáz természetű fiatal nőnek elakadt a szava.
Aram tudta, ha van valami, ami képes így meghökkenteni a nővérét, akkor
az az őszinteség.
– Jól van, legyen! Én vagyok a Kévekötő. – Makasa letörölte kezéről a
pillangó maradványait, mielőtt a driád észrevehette volna. – Most már
hajlandó vagy figyelni?
Mindenki elnémult, még Drella is, aki elégedettnek tűnt, amiért
elmondhatta, amit akart, és mindnyájuknak valódi nevet adhatott.
– Eleget pihenhettünk és ehettünk – kezdte Makasa.
A Felhőrugdaló már magasan járt, a gépezetek zaja pedig kezdett
elhalkulni, ahogy a léghajó továbbvitte Gazlowe-t, Charnast és Kereket a
Mérnökök Céhe rendezvénye felé.
– Úgy vélem, az lenne a legjobb, ha csak egyetlen pihenőt tartva kelnénk
át a völgyön. Nehéz és fárasztó lesz, de nem hinném, hogy bármelyikünk is
a kelleténél tovább szeretne időzni itt.
– Egyetértek – bólintott Aram, és a Makasa mögött felszálló füstre
pillantva elfintorodott. – Kössünk valamit az arcunk elé! Nem hiszem, hogy
bármelyikünk be akarná lélegezni a füstöt.
– Igazad van.
Mint mindig, Aramot ezúttal is büszkeséggel töltötte el, hogy hallhatta
ezeket a szavakat a nála idősebb és sokkal tapasztaltabb lánytól. Sokáig el
sem tudta képzelni, hogy Makasa egyáltalán képes ilyesmit mondani. Ez
akkoriban volt, amikor a lány heves rázogatás vagy rugdosás segítségével
ébresztette fel, még a Hullámjáró fedélzetén. Most azonban – az ingüket a
szájuk elé húzva – egymás mellett léptek be a füstölgő, megfeketedett
vidékre, amely elválasztotta őket a Kilátótól.
Aram meglepve vette észre, hogy az apró termetű, zöld bőrű Murci is ott
lépked mellette, úszóhártyás lábaival a hamuval borított földet taposva.
– Mrgle, nk teergle, blurlem n Murci tilurgle-gurgle – mondta a murloc,
kis lándzsáját sürgetően a völgy mélye felé szegezve.
A többiek – köztük Aram is – segítséget kérve a driád felé fordultak, aki
a mentorától, Thalysstól, az éjelf druidától elsajátította a murlocok nyelvét.
– Azt mondja, sietnünk kellene – tolmácsolta a Murci mögött lépkedő
Drella, majd előrehajolt, és felnyalábolta a murlocot, akit aztán a hátára
ültetett, megóvva attól, hogy a felperzselt föld megégesse csupasz,
úszóhártyás lábait. – Mert ha nem sietünk, akkor a valódi neve az lesz, hogy
„Murci, a Ropogósra Sült”.
 MÁSODIK FEJEZET

Ropogósra sülve
Makasa látta, hogy a többiek feje kezd veszedelmesen előrebiccenni. Hét
órája meneteltek a sivár, feketére perzselt völgyön át, és amennyire meg
tudta ítélni, a hangulatuk valahol a lábaik alatt füstölgő föld tájékán járt.
Makasa tovább lépkedett előre. Hunyorgott a szemeit maró levegő miatt,
amit csak akkor lélegzett be, amikor feltétlenül muszáj volt, közben pedig
úgy szorította a mellkasán keresztbevetett láncot, mintha próbálná előre
húzni magát.
Hátrapillantott Aramra, aki alig néhány lábnyival lemaradva követte őt.
A fiú és Marcang eddig elég jól elboldogultak. A gnollt a bundája és vaskos
talppárnái megvédték a szüntelen hőségtől. A hamu úgy borította be foltos
szőrét, akár a hó, míg állandóan szimatoló orra különös, szuszogó hangokat
hallatott. Aram, bár vállai megroskadtak, panasz nélkül menetelt tovább.
Makasa éber szeme Drellára szegeződött. A driád odalépett egy
elszenesedett farönkhöz, a szemei pedig könnyesnek tűntek. Ennek ellenére
ébernek és összeszedettnek látszott. Előrenyúlt, és karcsú ujjaival már-már
megérintette a megfeketedett kérget. Egy pillanattal később egész testében
megremegett, majd a keze és az elhalt fa között zöld indák kezdtek
kígyózni. Még Makasa is meglepődött egy kicsit, ahogy a kéreg repedésein
át új hajtások bukkantak elő. Drella hirtelen behunyta a szemét, majd
hangos kiáltással felágaskodott a hátsó lábaira. Makasa felmordult, ahogy a
csapat legkisebb tagja elkezdett lecsúszni a driád hátáról.
Az új élet sarjadzása azonnal abbamaradt, és a rügyek máris füstölni
kezdtek a könyörtelen, perzselően forró levegőben.
Makasa, akinek még elég erő maradt a lábaiban, gyorsan visszarohant,
majd a földet borító finom hamurétegen csúszkálva megállt a driád mellett,
és elkapta Murcit, mielőtt alázuhant volna.
– Jól van? – sietett oda hozzájuk Aram, majd előrenyúlt, hogy
letörölgesse a murloc homlokáról a piszkot.
– Murci nk blurg mlger. – A kis békaszerű teremtmény hatalmas szemei
teljesen kifordultak.
Drellának elakadt a lélegzete, aztán köhögni kezdett.
– Ó! Azt hittem, talán meggyógyíthatok néhány fát, de a hatalmam...
Még nem vagyok elég erős. Murci pedig nagyon gyenge! Tényleg kezd
ropogósra sülni. – Átvette a murlocot Makasától, aki ezt a legkevésbé sem
ellenezte, mivel a nyálkás, ragacsos Murcit nem volt éppen kellemes érzés a
karjaiban tartani.
Ennek ellenére Makasa tekintete is ugyanúgy elkomorodott, mint Aramé.
– Nem! – mormogta, miközben Drella próbálta magához téríteni a
kimerült Murcit. – Nem állhatunk meg még egyszer!
Észak felé fordult, és megborzongott. Sötét felhőket látott gyülekezni,
ám túl alacsonyan jártak ahhoz, hogy esőt hozzanak. Nem természetes
viharnak tűnt, hanem különös, kavargó pornak. Ami még rosszabbá tette a
helyzetet, hogy a napfény kezdett tovatűnni, a magas, csipkés szélű ormok
pedig úgy meredeztek körülöttük, akár az ég felé döfő, megperzselt tőrök. A
távoli rikoltozás, amelyre úgy tűnt, csak Makasa figyelt fel, egyre
közelebbről hallatszott.
Sárkányok – gondolta. Pusztulás.
Mögöttük az ösvény lassan tovatűnt, ahogy eltörölte a szél, amely
hamuval szórta tele Makasa szemeit. A lány megtörölgette az arcát, és
felsóhajtott. Miután órákon át kerülgették a sárkányfészkeket és az izzó
hasadékokat, mindnyájukat vastagon beborította a hamu.
– Nem fordulhatunk vissza – jelentette ki. – Már közelebb vagyunk a
Kilátóhoz, mint a parthoz. De még ha vissza is fordulnánk, mégis mihez
kezdhetnénk?
Aram megigazította a hátizsákját, míg Marcang beleszimatolt a
levegőbe, majd hatalmasat horkantott.
– Marcang viszi murlocot – ajánlotta fel. – Marcang erős. Még nem
fáradt. Így többieknek könnyebb.
Makasa azonban hallotta a gnoll hangján, mennyire erőlködik. Az
istenekre, mindnyájan kínlódtak!
A térkép szerint – amelyet még a léghajón tanulmányozott át – két napi
borzalmas út várt rájuk a Kilátóig, és bármennyire is szerette volna, ezen
semmi sem változtathatott. Hiába törte meg őket már az első nap, amelyet a
völgyben töltöttek, el kellett jutniuk az úti céljukhoz.
Drella óvatosan átadta az ernyedt, reszkető murlocot Marcangnak, aki
igyekezett a lehető legjobban eltakarni a kis teremtmény arcát a bőrvértje
egy darabjával.
– Tovább kell mennünk! – mondta Makasa.
A többiek bólintottak, ám egyikük sem mozdult meg. Makasa ismét
Aramra pillantott, aki idegesen babrálta a hátizsákja szíját. Miközben egy
helyben ácsorogtak, az árnyékok egyre hosszabbra nyúltak. Aztán, mintha
csak Makasa iménti szavait akarnák igazolni, a völgy baljós csendjébe
hirtelen rikoltások kórusa hasított, mire a lány azonnal lekapta a felsőteste
köré tekert láncot, és próbaképpen meglengette. A völgyben az izzó,
reszkető lángok játszadozhattak az árnyékokkal, de a rikoltozással már más
volt a helyzet, Makasa pedig felismerte az éhes kiáltozást. Tudta, hogy bár a
kis sárkányfiókák napközben nem merészkedtek a közelükbe, ez az előnyük
hamarosan tovatűnik, amikor a nagy sárkányok a levegőbe emelkednek.
Fekete sárkányok! Már szinte látni vélte, ahogy hatalmas testük átsuhan
a hold előtt.
– Utálom, amiért ezt kell mondanom, de lehet, hogy az a porvihar jelenti
az egyetlen esélyünket! – lépett Makasa a csapat élére, eligazgatva a szája
elé kötött rongyot. – A sárkányok nem ragadhatják el azt, amit nem látnak.
– Talán beszélhetnék a sárkányokkal! – Bár Drella a szokásos
magabiztosságával szólalt meg, de mintha még ő is kételkedett volna a saját
szavaiban. Ennek ellenére odaügetett Makasához, a patáival felkavarva a
meleg port.
Aram, ahogy az várható volt, a driád mellé állt.
– Nem hinném, hogy az beválna – figyelmeztette Makasa. – Kétlem,
hogy a sárkányok nagy társalgók lennének.
– Ezt nem tudhatod. Ráadásul még sosem beszéltek olyasvalakivel, mint
én! – vágott vissza Drella.
– Most nincs időnk arra, hogy ilyen kockázatokat vállaljunk. Irány a
vihar! – kiáltotta Makasa. A következő pillanatban újabb éles rikoltás
visszhangzott végig a por felett, a lány pedig meg mert volna esküdni rá,
hogy a szárnyak csapkodásának szelét is hallotta.
Ahogy az ösvény északkelet felé kanyarodott, egyre közelebb kerültek a
dombokhoz, és velük a viharhoz is. A kavargó förgeteg elsőként Marcangra
csapott le, aki felcsuklott a nevetéstől, de nem jókedvében, hanem a
döbbenettől. Makasa a fejét leszegve nekifeszült a szélnek, ami törmeléket
zúdított az arcába és a kezeire. Bár próbálta védeni az arcát, érezte, hogy a
szája megtelik hamuval. A szemei égtek, és csorogtak a könnyei. A láncot
azonban nem tette el, mivel meg volt győződve arról, hogy a sárkányok
követni fogják őket, elvégre a nap már alacsonyan járt. Aram odakiáltott
neki, Makasa azonban a szél morajlása miatt nem értette a szavait.
– Tessék? – kiáltott vissza. A hangja rekedten és érdesen tört elő a
torkából.
Aram válasza úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „ottfelejt”.
Makasa azonban ennek nem sok értelmét találta. Oldalra lépett, és Drellát
kikerülve odahúzódott az öccse mellé.
– Mit mondasz?
– ODAFENT!
Aram behúzta a fejét, majd átkarolta Drella vékony nyakát, arra
késztetve a driádot, hogy ő is összébb húzza magát.
A figyelmeztetés azonban a kelleténél egy pillanattal később hangzott el,
Makasa pedig az ég felé pillantva látta, ahogy egy hatalmas, ébenfekete
árnyék ereszkedik feléjük.
A sárkányok vicsorgó fogak villogása, kén orrfacsaró bűze és hatalmas
bőrszárnyak csapkodása közepette megérkeztek.
Makasának igaza volt abban, hogy az egyre erősödő rikoltások a
közeledő végzetet jelezték. Másvalamiben viszont tévedett: a vihar nem
elriasztotta a sárkányokat, hanem vakmerőbbé tette őket.
Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt karmok szaggatták fel a zekéjét,
belemélyedve a bőrébe. Aztán az egyik sárkány hatalmas rikoltás közepette
a levegőbe emelte.
Makasa hallotta a többiek rémült kiabálását, miközben hevesen dobogó
szívvel szorongatta a láncot, és bár a szél kis híján kitépte a kezéből,
sikerült megtartania. Felfelé lendítette a fegyver végét, próbálta
megriasztani a sárkányt. A vállai lüktettek a fájdalomtól, és érezte, hogy az
ingét vér áztatja át. Arra gondolt, a vér talán elég csúszóssá teszi majd
ahhoz, hogy a sárkány ne tudja megtartani. Vagy talán a vihar kitépi a
karmok közül. Talán... talán...
Csakhogy a sárkány termete és ereje egyaránt felért négy lóéval.
Bár gondolkodni és mozogni is alig tudott, Makasa ismét a sárkány felé
lendítette a láncot, de csak néhány elszáradt pikkelyt tudott leszakítani. A
szörnyeteg erőteljesen csapkodott a szárnyaival, mégis úgy tűnt, nem sokra
megy a viharral szemben, Makasa pedig azt remélte, ez elejét veheti annak,
hogy veszedelmesen magasra emelkedjenek.
A szörnyetegek hirtelen éles, figyelmeztető hangon ordítozni kezdtek
egymásnak, majd egy pillanat elteltével Makasa különös hangot hallott: a
völgyön mély, hosszan elnyúló kürtszó visszhangzott végig, amelyet sokkal
szívesebben fogadott, mint a sárkányok morgását.
Feszülten kellett fülelnie, hogy bármit meghalljon a sárkányok üvöltése
és a szél süvítése közepette, de úgy vélte, a kürtszót lábak dobogása
követte. Jó néhány láb hangos dobogása! Északról, az úti céljuk felől
hallatszott.
 Miközben a szörnyeteg hiábavalóan próbált kitörni a viharból, a hegyről
segítség érkezett. Három hatalmas, homályos alak vágtatott feléjük, saját
porvihart kavarva maguk körül. Makasa hallotta, ahogy a többi sárkány
rikoltozva szétszóródik, az elrablója azonban tétovázott, ami végzetes
hibának bizonyult.
A lány összerezzent a feléjük zúgó nyílvesszők hangja hallatán.
Odalentről sikolyok hallatszottak. A barátai!
Újabb nyílvesszők süvítettek át a levegőn, és ezúttal célba találtak,
belemélyedve a Makasát cipelő sárkányba, amely fájdalmas üvöltés
közepette megvonaglott.
Makasa talált magában elég erőt ahhoz, hogy még egy próbát tegyen a
lánccal, amit széles ívben felfelé lendített. A fegyver vége rátekeredett a
szörnyeteg mellső lábába fúródott egyik nyílvesszőre. A lány maga is
felüvöltött, ahogy teljes erejével húzni kezdte a láncot.
Ez bevált! – gondolta, ám azonnal valami más jutott az eszébe. Ó, ne!
A sárkány minden előzetes jel nélkül a föld felé billent. Makasa érezte,
hogy a vihar úgy csap le rájuk, akár egy pöröly. Behunyta a szemét
félelmében. Semmit sem tehetett, és rettegett, hogy mi lesz, ha a szárnyak
végleg feladják.
 HARMADIK FEJEZET

Pihenő
Makasa! Hallasz engem? Makasa...
Makasa százszor is átélte már ezt az álmot. Az anyja szólongatta, olyan
hangon beszélve hozzá, mintha altatódalt énekelne. Utánaeredt, át a
sötétségen, amely olyan sűrűnek tűnt, akár az óceán mélye. A levegőben
füstszag és a tenger sós illata érződött. Az anyja gyönyörű arca homályosan
derengett fel előtte, ahogy karnyújtásnyi távolságon kívül várakozott, majd
valahányszor Makasa a közelébe ért, visszahúzódott az árnyékok közé. A
lány azonban sosem adta fel. Belevetette magát a sötétségbe, ám amikor
sikerült áttörnie rajta, nem az anyja ölelése várt rá. A szíve összeszorult a
vele szembenéző hátborzongató arc láttán, amely halálfej-szerű vigyorral
tekintett rá, és a halál szaga lengte körül.
– Hallasz engem, Makasa? – kérdezte mosolyogva, kivillantva sárga
fogait.
A lány püfölni kezdte az arcot, majd levegő után kapkodva felült, és
látta, ahogy Aram hátratántorodik, és a homokra huppanva az állára szorítja
a kezét: oda, ahol az ökölcsapás érte.
– Igen, hall engem – mormogta a fiú, és kuncogva megrázta a fejét.
Két ismeretlen arc nézett le Makasára: bíborszín bőrű kaldoreiek.
Felnyögött, és megmozgatta a vállait, ám ettől csak újabb fájdalom tört rá.
Hátradőlt, visszaereszkedve a földre, ám azt vette észre, hogy egy
levelekből és vékony gallyakból rakott derékaljon fekszik. A páncélozott
zekéjét levették, az ingét pedig átáztatta a vér, de nem szakadt el túlságosan.
A szövetet lehúzták a válláról, hogy ellássák a sebeit. Megszagolta a bőrére
kent ragacsos balzsamot. Fanyar illatot árasztott, ami szinte sósnak tűnt, bár
közel sem volt olyan átható. Ez megmagyarázta az álmot. Balra pillantva
látta a völgy szélén felderengeni a sötét déli horizontot, ami pedig
magyarázatot adott a füstszagra. A porvihar azonban tovatűnt, míg a
sárkányok a távolban köröztek, lassacskán a messzi partok felé tartva.
– Micsoda harcos vagy! – mélázott a magasabbik éjelf. Tollas sisakját a
kezében tartotta, míg hosszú, ezüstszínű haja befonva lógott alá az egyik
vállára. Felállt, és egyetlen, halványan izzó, levendulaszínű szemével
Makasát méregette. A másik szemén, ami valószínűleg megsérülhetett, zöld
bőrszalagot viselt.
– A láncom! – ült fel ismét Makasa, ám azonnal meg is bánta. A szíve
azonban hevesen lüktetett: a szeretett fegyverét elvitte volna az a nyomorult
fenevad?
– Itt van – paskolta meg Aram a nővére lábánál heverő batyut, amiben a
zeke is benne volt. – Iyneath és Llaran leszedték a sárkányt. Esélye sem
volt!
Makasa felhorkantott Aram lelkesedése láttán. A fiú csillogó szemekkel
nézett az éjelfekre, akik Őrszemeknek nevezték magukat, egyforma íjuk
pedig a fejük fölé ívelt. Makasa úgy vélte, Aram csodálata nem éppen
alaptalan, mivel a kaldoreieknek sikerült lelőniük egy sárkányt a porvihar
közepén anélkül, hogy őt megsebezték volna. Llaran, a női Őrszem alig egy
hajszálnyival volt alacsonyabb Iyneathnál. Nemcsak az arcukat jellemezték
ugyanazok a finom vonások, de hosszú, keskeny orruk is hasonlított,
akárcsak feszes ajkaik, amelyeken mintha állandó, szórakozott mosoly
látszott volna.
Fivér és nővér – töprengett Makasa. Sőt, az is lehet, hogy ikrek.
– Aiyell előreküldte a baglyát, hogy értesítse a Kilátót az érkezésetekről
– közölte Llaran. – Bizonyosan kiküldenek még néhány Őrszemet, hogy
elijesszék a sárkányokat. Az utóbbi időben egyre vakmerőbbek lettek. –
Letérdelt, és megvizsgálta Makasa vállsebeit.
Makasa közel sem találta olyan fájdalmasnak a sebeket, mint amilyennek
lenniük kellett volna, ezért úgy vélte, az éjelfek nem egyszerűen csak
bekötözték. Ennek ellenére nem bízott bennük. Addig nem, amíg Aram az
iránytűt hordozta. Makasa tudta, hogy bárki kém lehet.
– Köszönöm – mondta megfontoltan. – Nélkületek nem úsztuk volna
meg élve.
– Micsoda? Csak te nem úsztad volna meg! – ugratta Aram. – Mi
épségben kijutottunk volna a viharból.
Makasa az öccse felé rúgott, aki felnevetett.
– Pihenj egy kicsit! – mondta Iyneath kellemes, mély hangon. – Aiyell
készít valamit enni, és ha eléggé megerősödtél, elindulunk Thal’darah-hoz!
Az éjelfek távoztak, bár nem mentek messzire, mivel Makasa társaival
együtt táboroztak le egy kis, sziklás kiszögellés védelmében.
 Makasa elégedetten pillantott körbe: rejtett, jól védhető helyet
választottak a tábornak. A Felperzselt-völgy kínzó levegője itt egy kicsit
enyhébbnek tűnt, a földet tarkító repedések között pedig itt-ott még újonnan
sarjadt, zöld fűszálak is látszottak. Nyugatra néhány sírkő csillogott, és egy
satnya fa látszott, a gyökerei körül pár szál vadon nőtt acélszirom virággal.
A közelben lobogó tűz ropogása elnyomta a halk beszélgetés hangjait.
A többiek!
Makasa visszafeküdt a hevenyészett derékaljra. A fáradtságon kívül
valami más is emésztette. Valami sokkal komolyabb.
– Majdnem meghaltunk miattam – mondta, és szorosan behunyta a
szemét. – Ha a felderítők nem találtak volna ránk...
– Nem szabad így gondolnod erre! – felelte Aram, majd a kabátja
zsebéből elővett egy koszosnak látszó rongydarabot, és megtörölgette vele
az arcát. Makasa nem volt biztos benne, hogy az öccse arca tisztább lett-e.
A völgyet betöltő korom megült a fiú szeme körüli redőkben, amitől
tizenkét éves koránál jóval idősebbnek tűnt. Makasa egy pillanatra úgy
érezte, mintha az apjuk, Greydon Thorne nézne vissza rá. – Mi más
választásunk lett volna? Ha visszafordulunk, a parton ragadunk, könnyű
célpontul szolgálva azoknak a szörnyetegeknek. Jó ötlet volt, hogy vegyük
a vihar felé az irányt, csak épp nem úgy sült el, ahogy tervezted.
– Igen, és épp ezért volt ostobaság.
– Végül is bevált, nemde? – Aram felsóhajtott. – A szerencsét nem
tervezheted meg, csak reménykedhetsz benne! Ráadásul immár
elhenceghetsz azzal, hogy összecsaptál egy sárkánnyal, és túlélted. Alig
várom, hogy lerajzolhassam!
– Szerintem kiérdemeltünk egy kis szerencsét.
Aram bólintott, és eltette a rongyot. Makasa észrevette, hogy a fiú keze
az ingnyaka felé mozdul, és látszott rajta, mennyire próbál ellenállni annak,
hogy elővegye az iránytűt. Talán épp emiatt tűnt idősebbnek: az apja utolsó
ajándéka, küldetésének szimbóluma – hogy a Gyémánt Pengét újraalkotva
megmentse a Fényt –, egy horgony súlyával függött a nyakában. Most a fiú
jött zavarba, ezért Makasa – próbálva kímélni sérült vállait – előrehajolt.
– Elhiszed az éjelfeknek, amit arról mondtak, hogy kik ők, és honnan
jöttek? – kérdezte halkan.
Aram szemei megcsillantak a tűz fényében, ahogy az Őrszemek felé
pillantott. Vagy inkább Drella felé. Aram belekóstolhatott a felelősségbe,
mit is jelent vigyázni a driádra, aki úgy tűnt, állandóan valami bajba
keveredik.
– Mondhatod, hogy túlságosan is megbízom másokban, de nem lett
volna muszáj segíteniük nekünk. Abban a viharban nem tudhatták, kik
vagyunk, és bár kiabáltam nekik, nehogy eltaláljanak téged, nem tudom,
hallották-e. Azt hiszem, bízhatunk bennük. Csak addig van szükségünk
rájuk, amíg elkísérnek minket a Kilátóhoz, aztán kedvedre gyanakodhatsz
rájuk!
Makasa bólintott, de a gyanakvása nem hagyhatott alább. Még annak
ellenére sem, hogy az átható szagú kenőcsük varázslatos módon elűzte a
sötét felhőket a feje fölül.
– Örülök, hogy megúsztad – tápászkodott fel Aram. – Ne aggódj a vihar
miatt! Jól döntöttél. Ki tudja, egymagunkban eljutottunk volna-e idáig?
Most aludj egy kicsit! Alig várom, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a
helyet!
Makasa halványan rámosolygott az öccsére, majd nézte, ahogy távozik.
Aztán visszadőlt a derékaljra.
Ne aggódjon a vihar miatt? Mégis hogy lenne képes megfeledkezni az
aggodalmairól? Hogyan hagyhatná figyelmen kívül a rájuk váró vihart?
Nem a por és a hamu, hanem az emberek, a fegyverek és a hideg, rettenetes
bosszú viharát? Lehet, hogy Malus egyelőre nem loholt a sarkukban,
Makasának azonban nem voltak kétségei afelől, hamarosan ismét elődugja a
kellemetlen képét. Menekülhettek előle, de Malus nem olyan embernek
tűnt, aki könnyen feladja a céljait.
Bár nem tudott elaludni, Makasa behunyta a szemét, és próbálta kizárni a
tudatából a harci dobok távoli hangját.
 NEGYEDIK FEJEZET

A Kilátó
Aram lábai kis híján feladták, miközben az utolsó dombon átkelve
elérték az úti céljukat: Thal’darah Kilátóját. A meneteléssel töltött második
nap nem bizonyult olyan forrónak, de ettől nem lett kevésbé fárasztó. A
Felperzselt-völgy bővelkedett veszélyekben, de miután kiértek a sivár,
füstölgő pusztaságból, a talaj meredeken emelkedni kezdett. A Csataheg-
völgy körüli út szinte mindvégig domboldalon felfelé vezetett, de itt
legalább voltak élő fák, a smaragd színeiben pompázó lombokkal. A buja
növényzet éles ellentétben volt a völgy kopárságával, ahol a Szövetség és a
Horda továbbra is harcban állt egymással. Az égen sasok rikoltoztak, úgy
tűnt, mintha éles hangjuk a hegyeket is keresztülhasítaná. A közeledtükre
birkák szóródtak szét, az élet egyértelmű jeleként a sivár, megfeketedett
vidék után.
Az Őrszemek a hátasaikként szolgáló hatalmas, kékesszürke, kardfogú
holdszablyák mellett gyalogoltak, amelyek könnyed léptekkel haladtak
felfelé a kaptatón. Murci az egyik kardfogú ősmacska nyergében ült,
nevetségesen aprónak tűnt a hatalmas fenevad hátán. A sebesült Makasa a
száját keményen összeszorítva Iyneath csíkos kardfogúján utazott.
Valahányszor az éjelf odalépett mellé, hogy megkérdezze, jól van-e,
Makasa halványan elmosolyodott.
Marcang természetesen makacsul ellenezte, hogy nyeregbe szálljon,
Drella pedig négy őzlábának köszönhetően gyors, biztos léptekkel haladt.
Aram, mivel elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy gyalog tegye meg az út
hátralevő részét, megengedte Aiyellnek, hogy előremenjen. Ám azt is be
kellett vallania magának, szerette volna a még hátralevő időt Drella mellett
tölteni. Azért jöttek a Kilátóhoz, hogy megszakítsák a mágikus köteléket,
amely akkor alakult ki kettőjük között, amikor Drella nemrég erre a világra
jött, és Aram aggódott amiatt, mi várt rájuk. Vajon megváltoznak az
érzéseik? Lehet, hogy Drella közönyös vagy tartózkodó lesz vele szemben?
– Van valami különleges kettőtök között – jegyezte meg Llaran, és fakó,
ibolyaszínű szeme hosszasan elidőzött kettőjükön. – Nehéz leírni, de érzek
valamiféle...
– Köteléket? – vetette fel a szót Drella, és türkizkék hajfürtjei
meglibbentek, ahogy bólintott. – Valóban különleges kötelék van köztünk.
Ezért is jöttünk ide. Tudod, egy makkból születtem. Az volt az én gyönyörű
kis házikóm. Nagyon kényelmes volt odabent, de egy kicsit szűkös is.
Amikor megszülettem, Aramart láttam meg elsőként, ezért egy életre szóló
kapcsolat köttetett közöttünk. Hát nem nagyszerű? – Úgy tűnt, elégedett a
magyarázattal, hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét.
Llaran hunyorogva méregette őket, aztán ismét megjelent az arcán az,
amit Aram szórakozott mosolynak vélt.
 – Ennél bizonyára többről van szó. Nem vagy véletlenül druida, fiú?
– Nem igazán – felelte elkeseredetten Aram. – Egy druida védelmező
küldött ide minket, hogy megszakítsuk a köteléket, és Drella újra
megköthesse valaki mással, aki...
Alkalmasabb? Bölcsebb? Hozzáértőbb?
– Druidább – mondta végül, és megrezzent az arca.
– Ó, egy új szó! – álmélkodott Drella.
– Valóban. – Llaran láthatóan elmerült a gondolataiban, de nem az új szó
okán. – Hallottam arról, hogyan születnek a driádok. De azt hittem, ehhez
egy druida védelmezőre van szükség, hogy a köztük kialakuló kötelék révén
taníthassa a driádot. Még sosem hallottam olyanról, hogy ez a feladat egy...
emberfiúra hárult volna. – Az Őrszem zavartnak tűnt. – Mégis érzem a
kapcsolatot kettőtök között. Különös!
Előttük, az Iyneath holdszablyájának hátán ide-oda imbolygó Makasa
hangosan köhögni kezdett, ami sokkal érdesebbnek tűnt annál, mint
amilyen a nemrégiben belélegzett füst miatt lehetett volna.
Aram elpirult. Való igaz! Makasa senkiben sem bízott, még azokban
sem, akik megmentették az életét, ő pedig most a küldetésükről fecserészett
Llarannal! De ez valóban olyan nagy baj lenne? Előbb-utóbb úgyis
magyarázatot kellett volna adniuk, hogy miért keresik fel a Kilátót.
Ráadásul az iránytűt és a kristályszilánkokat egy szóval sem említette...
– Igen, így van – folytatta esetlenül Aram. – Azért jöttünk, hogy
beszéljünk egy druidával, Tal’darah-val a kötelékről. Hogy arra kérjük,
szüntesse meg. – A szíve összeszorult a gondolattól. Az, hogy megértette,
miért kell megszakítani a köteléket, még nem jelentette azt, ez tetszik is
neki. Kedvelte, hogy különleges lehetett. Hogy valami különleges dolgon
osztozhatott Drellával, a legcsodálatosabb lénnyel, akivel valaha is
találkozott. Lopva a driádra pillantott, aki összeszedte az ösvény mentén
letaposott vadvirágokat, és láncot font belőlük.
– Amikor lelőttem azt a sárkányt, fogalmam sem volt arról, hogy az
utazók egy ilyen szokatlan csapatát mentem meg – tűnődött halkan Llaran.
– Nincs bennünk semmi különös – bizonygatta Aram, jól tudva, hogy
Makasa villámló tekintettel néz rájuk. – Nagyon is átlagosak vagyunk. A
kötelék csak véletlen. Elég sok ilyen véletlen történik velünk.
– Ne butáskodj már! – Drella kormos hajára tette a virágokból font
koronát, és a kezeit az álla alatt összefonva kuncogni kezdett. – Ezen a
világon nincsenek véletlenek!
Aram szíve ismét hevesen megdobbant, majd szinte repesni kezdett,
ahogy a driád fényesen csillogó szemébe nézett.
Ezen a világon nincsenek véletlenek!
Vajon ezt úgy értette, hogy a kettőjük közötti kötelék a sors műve volt?
Hogy fontos a számára?
– Minden tökéletes! – intett körbe Drella. – Te is tökéletes vagy úgy,
ahogy!
Aram nem tudta biztosan, de úgy tűnt a számára, mintha Makasa
felhorkantott volna. A szíve ismét lecsillapodott. A továbbiakban hallgatott,
és próbált nem túl hangosan levegő után kapkodni az egyre meredekebbé
váló domboldal miatt. Végül már szinte négykézláb mászott felfelé a
Thal’darah Kilátójához vezető ösvényen.
Mire áthaladtak egy kísértetiesen csillogó, bíborszínű boltív alatt, Aram
– aki időközben az ingét is kigombolta – már teljesen kimerült és kiizzadt.
Nézte, ahogy Makasát lesegítik a holdszablya hátáról, és remélte, hogy a
lány szeretne pihenni egy kicsit, mert – a Fényre! – neki nagy szüksége volt
a pihenésre.
Aram számára úgy tűnt, mintha ezt az előretolt hadállást azért alapították
volna, hogy ellensúlyozzák a Felperzselt-völgy és a füstölgő dombok
sivárságát. A tisztáson halk zeneszó hallatszott, olyan titokzatos és
gyönyörű, akár a derengő csillagfény. A néhány épületet, amelyek közt
akadt egy jól megépített fogadó is, magas fák gyűrűje védelmezte.
Aiyell vette észre először a csapatot, majd a többi Őrszem is
megpillantotta őket.
A jövevényeket hamarosan páncélba öltözött, kíváncsi éjelfek vették
körül. Úgy tűnt, Iyneath az egyetlen férfi az Őrszemek között.
– Gyorsan ideértetek! – jegyezte meg Aiyell, majd előrelépett, hogy
segítsen a többieknek leszállni a nyeregből. A karján ülő bagoly eközben
tovább tollászkodott, ám éber szemeit még így is a fáradt utazókra szegezte.
– Fiatalok és erősek – felelte Llaran.
Makasa elhátrált az Őrszemektől, és Aram mellé állt. Bár mindkét vállát
bekötözték, kihúzta magát, majd végigpillantott az elfeken, és a torkát
megköszörülve hangosan megszólalt:
– Azért jöttünk, hogy találkozzunk Thal’darah mesterrel. Kérlek,
értesítsétek!
Aram a könyökével oldalba bökte, bár – tekintettel a nővére sebeire –
csak óvatosan.
– Különben? – ugratta Iyneath, óvatosan megtámasztva Murcit, aki
megigazította a hátára erősített hálót és lándzsát, majd gyorsan leült, és
kinyújtóztatta jókora lábujjait.
Marcang hasonlóan fáradtnak tűnt, de tartotta magát, és koszos
mancsaival a szemeit dörzsölgette.
– Csak nyugalom, ifjú vendégeink! – folytatta Iyneath. – Értesítjük
Thal’darah mestert, de addig is pihennetek kellene egy kicsit!
– Így van. Helyezzétek magatokat kényelembe, legalábbis egy kis ideig!
Eljön majd annak is az ideje, hogy druida varázslatokról, kötelékekről és
hasonlókról beszéljetek, de előbb talán ennetek kellene valamit, nemde? –
pirongatta meg őket Llaran.
Aram már arra készült, hogy a könyökével ismét oldalba bökje Makasát,
jól tudva, mennyire gyűlölte a nővére azt, ha kioktatták. De Makasa ez
egyszer nem akadékoskodott, csak fintorogva megtapogatta az egyik
kötését, és felsóhajtott:
– Rendben! De szeretnénk mielőbb folytatni az utat. Nem azért jöttünk el
egészen idáig, hogy...
– Miért, milyen messziről jöttetek? – tudakolta Llaran, a beszélgetést
azonban megzavarta, hogy egy újabb, a többiekénél lényegesen szőrösebb
arc bukkant fel a tömegben, utat törve magának a sorok között. Miközben
ösztönösen a vázlatkönyve felé nyúlt, Aram látta, hogy Makasa megragadja
a kardja markolatát. Aztán észrevette, hogy a tauren lány mosolyog, és
levegő után kapkodva a levegőbe lendíti háromujjú kezeit. Nyilvánvalóan
látszott, hogy nem a Horda egyik portyázója, ahogy azt valószínűleg
Makasa vélte, hanem csak a helyőrség egy lakója.
– Még egy driád! Milyen izgalmas! – A tauren, aki még Makasánál is
magasabbnak tűnt, és hosszú, fekete hajfonatait barna csíkok tarkították, bő
köpenyt viselt, amelynek nyakát és ruhaujjait színes madártollak és
gyöngyök díszítették. Aram azonban leginkább a lány a hatalmas szemeire
figyelt fel, amelyek barátságos csillogása Drellára emlékeztette. – Már
vártam, hogy megismerhessek egy másik driádot! A Földanyára, oly sok
kérdésem van!
Drella szökdécselve lépett előre, mintha nem gyalogolt volna két napon
át, egy hamuval borított temetőben töltve az éjszakát. A körülöttük álló
Őrszemek láthatóan tartózkodóan néztek a taurenre.
– Üdv, új barátom! Taryndrella vagyok, a Lenyűgöző! Ő itt Murci, a
Megmarhatatlan. A borzas alak Marcang, a Megtorló, a nagykabátos Aram,
a Fény Forgatója, a dühös lány pedig Makasa, a Kévekötő! Ismered
Thal’darah mestert?
– Címek és kérdések, és mindezt ifjonti szóáradattal!
Aram elszakította a tekintetét az előtte zajló különös találkozóról, és a
mennydörgő hang gazdája felé fordult, aki egy magas, erőteljes alkatú, kék
bőrű éjelf volt. A férfi nehézkesen egy botra támaszkodott, gyér szakállába
tollakat és leveleket fontak, míg a taurenéhoz hasonló, bár annál
káprázatosabb köpenye alatt kifinomult mágiával átszőtt, díszes páncélt
viselt. Abból, ahogy a tauren tétován hátralépett, Aram úgy vélte, ehhez az
elfhez jöttek.
– Címek és kérdések – ismételte meg nevetve a kaldorei, élénk tekintetű
szeme pedig végigpillantott a jövevényeken. – Legyetek üdvözölve! Most
már biztonságban vagytok. Nézzétek, hogyan táncolnak a kísértetek a fákon
a jöttötökre! Még az Őrszemek is izgatottak az érkezésetektől.
Drella tett egy apró lépést előre, és kecses patája kérdően megállt a
levegőben.
– Te vagy Thal’darah mester?
– Én vagyok – felelte mély, barátságos hangján az elf. – Úgy tűnik,
engem kerestek. Nos, az utazásotok véget ért.
Aram úgy érezte, mintha hatalmas súly került volna le a válláról. Hideg
folyóként árasztotta el a megkönnyebbülés. Még ha a druida tévedett is,
mivel az utazásuk távolról sem ért véget, örült a pillanatnyi nyugalomnak,
és látta, hogy Drella úgy mosolyog, mintha semmi gondjuk nem lenne a
világon.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Vacsora a druidákkal
Aram az orra alatt szitkozódva letörölte a kimchifoltot a
vázlatkönyvéről. Nem bírt vacsora utánig várni azzal, hogy lerajzoljon
mindent, amit azóta látott, mióta leszálltak a Felhőrugdalóról. Miután ivott
egy korty friss gyümölcslevet és evett pár falat fűszeres kimchivel feltálalt
sült halat, visszatért az ereje, és vele az a késztetés is, hogy rajzoljon, ezért
megpróbált egyszerre enni, inni és rajzolni anélkül, hogy felfordulást csinált
volna. Bár nem igazán járt sikerrel, legalább gyorsan fel tudta vázolni a
fogadó hosszú asztalát és a körülötte ülőket. Az asztalfőn Thal’darah mester
ült, az egyik oldalán Drellával, a másikon pedig az utazók új tauren
ismerősével.
– Galena – mutatkozott be kifulladva a tauren lány, miközben a fogadó
felé tartottak, hogy a csapat tagjai letehessék a málhájukat és
pihenhessenek. – Viharlándzsás Galena! Én is a Cenarion Körhöz tartozom!
Vagyis inkább Thal’darah mesterhez, aki megtanít nekem mindent, amit
tud. El sem hinnétek, milyen izgalmas számomra, hogy találkozhatom
veletek.
– Az itteni élet egy kissé... – Mivel tudta, hogy a mestere minden szavát
hallja, a hangja elhalkult, Aram azonban be tudta fejezni a mondatot. A lány
izgatottsága és a lelkesedése olyan nyilvánvalóan látszott, akár Drella
öröme, amiért a druida tanonc így csodálja őt. Thal’darah Kilátójában az
élet elég feszültnek tűnt egy ifjú tauren számára, Galena pedig nem győzte
feltenni a kérdéseket. Aramnak az a sejtelme támadt, az éjelfek többsége
nem hajlandó hanyagolni a kötelességeit csak azért, hogy Galenával
beszélgessen, és alighanem jó ideje az ő újonnan érkezett csapatukban
lehetnek az első barátságos arcok, amelyekkel a tauren lány találkozott.
Honnan jöttek? Hogyan sikerült kikerülniük a völgyben dúló harcokat?
Miért kell találkozniuk Thal’darah mesterrel? Segíthet majd a kötelék
szertartásában? Ez így folytatódott, Drella pedig örömmel válaszolt a
kérdések véget nem érő áradatára, mindenki legnagyobb szerencséjére,
mivel a többieknek nem volt kellő türelme ehhez, különösen Makasának,
aki az asztal legtávolabbi végében telepedett le.
A fogadóba érve ehettek néhány falatot, és megfürödhettek, majd nem
sokkal később, miközben beesteledett, Llaran kihívta őket az emeleti
szobáikból. Mindnyájan összegyűltek az alsó szinten, és miközben Makasa
a hal és a ragu felett borongott, Aram falatozva, fél füllel hallgatta, ahogy
Galena kérdésekkel árasztja el Drellát.
 Drella egy idő után megfordította a helyzetet, és ő maga is kérdéseket
kezdett feltenni, bármiféle logika vagy összefüggés nélkül egyik témáról a
másikra váltva, míg Galena elkeseredetten próbálta tartani a lépést. A tauren
nagyon fiatalon hagyta el Mulgore-t, miután a druida képességei
nyilvánvalóvá váltak, és hamarosan Feralasba került, hogy a Cenarion Kör
egyik akolitusának tanonca legyen. Ám nem sokkal később levél érkezett,
amelyben Thal’darah mester értesítette a Kör tagjait arról, hogy végre kész
új tanítványt maga mellé venni. Galena azonnal lecsapott a lehetőségre,
Aram pedig azon tűnődött, vajon megbánta-e a döntését, hiszen a saját
bevallása szerint is nehéz volt az egyetlen taurennek lenni a Kilátóban.
– Vigyázz, azt hiszem, vetélytársad akadt a Drella legnagyobb csodálója
címért! – mondta Makasa, immár a harmadik pohár gyümölcslevét hajtva
fel. – Nézd csak azokat a hatalmas szemeket! Ezt sosem fogom megérteni.
Szerintem Drella csak fárasztó.
– Drella gyakorlatilag szinte újszülött – emlékeztette Aram a nővérét. A
driád, bár testileg és szellemileg felnőttnek tűnt, csak nemrég jött a világra,
és továbbra is úgy rácsodálkozott a dolgokra, akár egy ember kisgyerek. –
Ez viszont jó így, nem gondolod? Étel, ital és biztonságos alvóhely. Sokkal
jobb, mint az ogrék elől menekülni Bigyókótyában.
– Marcangnak hiányzik otthona – szólt közbe a gnoll, aki sokkal
tisztábbnak tűnt, miután gyorsan megmártózott a kádban és alaposan
megrázta magát. Láthatóan ő is elámult azon, ahogy a driád és a tauren
körülhízelegték egymást. – Marcangnak hiányzik igazi étel! – Felemelte a
tányérját, és megszaglászta a rajta heverő halat, majd felmordult. – Miért
rontották el ezzel? – felcsippentett a karmaival egy kevés kimchit, amit
aztán félredobott. A káposzta azonban Murci tányérjára hullott. – Facsarja
orrot! Marcang legközelebb kér nyers halat! Aram mondja nekik! Aram
majd elintézi!
– Mrgla, blurgly lurk-kelurk – értett egyet vele Murci, és undorodva
elhúzta a száját a kimchipaca láttán.
– Nekünk nyers halat! – kérte Marcang, majd felsóhajtott. Sikerült
találnia a halon egy olyan részt, amit nem öntöttek le kimchivel, és óvatosan
leharapta. – Aram mondja nekik!
– Úgy lesz – felelte eltűnődve Aram. – Szerintem egészen jóízű.
– Nem jó! Bűzlik, mint ogrebarlang!
– Azt hiszem, csak megerjesztették – somolygott Aram.
 – Akkor Aram egyen ogreganéjt! Marcangnak vannak elvárásai.
Aram ennek hallatán elvette Marcang elől az ételadagját, és ő maga ette
meg a fűszeres kimchivel leöntött halat. Hirtelen feltűnt neki, hogy
tétovázás nélkül kész ugyanazon a tányéron osztozni egy gnollal.
– Utálom megzavarni az évődéseteket, de ne feledkezzetek el arról, miért
vagyunk itt! – szólt közbe Makasa. – Holnap az első teendőnk az lesz, hogy
kiderítjük, hogyan bonthatod fel a közted és Drella közötti köteléket! Aztán
indulunk! – Nyugtalan pillantást vetett Thal’darah felé, ám a druida mester
nem figyelt rájuk, mivel épp Drellával és Galenával beszélgetett. – Ne
feledkezz meg a kristályszilánkokról! – folytatta halkan. – Csak
kidolgozunk valami tervet, és már megyünk is!
– Tudom! – bizonygatta Aram. Az étvágya tovatűnt. Mormogva becsukta
a vázlatkönyvét, és elővette az inge alatt rejtőző iránytűt, amely továbbra is
délkelet felé, Tóvidék irányába mutatott. Aram hirtelen nagyon együtt érzett
Marcanggal, mivel neki is hiányzott az otthona. Hiányolta az ottani
egyszerű életet, amikor nem nyomasztották a mágikus kristálydarabok, a
Fény Hangja, az apja halála, a titokzatos nagybátyjának holléte és a driáddal
való különös köteléke. A tekintete az asztal túlsó vége felé villant, és egy
pillanatig Drellát nézte, akinek a haja a válla körül szálldosott, ahogy
felnevetett Galena megjegyzése hallatán.
– Annyira különbözöl Miritől, a másik driádtól, akit ismerek – mondta a
tauren. – Nagyon különlegesnek tűnsz...
– Az vagyok – felelte Drella a szerénytelenség legkisebb jele nélkül. –
Az, hogy lassan belépek a nyaramba, nagyon boldoggá tesz! Bár én szinte
mindig boldog vagyok!
– Az biztos! – nevetett Galena. – Remélem, Mirire is rátalált a nyár. Ő
nem volt valami barátságos. Legalábbis velem nem.
A driád az őzlábai ellenére könnyed eleganciával ült az asztal mellett.
Aram tudta, hogy Drella nagyra hivatott, ezért meg kell szakítaniuk a
köteléket, mivel a driád csak így teljesíthette be a sorsát. Egy része azonban
hevesen meg akarta védelmezni a kettejük közötti kapcsolatot, mert ha az
megszűnik, a barátságuk örökre megváltozhat.
Amikor a szemük kezdett leragadni, a csillagok pedig tisztán
felragyogtak, Thal’darah ragaszkodott ahhoz, hogy mindnyájan nyugovóra
térjenek.
– Holnap reggel hozzákezdünk ahhoz, hogy megszüntessük a köztetek
levő köteléket – ígérte a druida mester. – Galena és én még ma este
megkezdjük az előkészületeket, nektek viszont kijár a jól megérdemelt
pihenés.
E végszó hallatán Makasa felpattant az asztal mellől, és a lépcsőn
felsietve eltűnt szem elől. A többiek követték.
Aram utolsóként állt fel az asztaltól. Szeretett volna beszélni Drellával,
miután a többiek lefeküdtek, a driád azonban elvágtatott a lépcső mellett, és
kilépett az éjszakába.
– A csillagok alatt akarok aludni – magyarázta Aramnak, miközben
vidáman integetve kisietett a fogadóból. – A Holdkút olyan csodásan
ragyog! Tökéletes társaság lesz!
– Jó éjszakát! – kiáltotta Aram, és az őt körülvevő barátok ellenére
hirtelen nagyon magányosnak érezte magát.
A nővérével ugyanazon a szobán osztoztak, Makasa pedig már azelőtt
elaludt és horkolni kezdett, mielőtt Aram elfújta volna a gyertyáját.
Hamarosan Marcang és Murci is csatlakozott a horkoláshoz: a gnoll
vakkantásai és a murloc csuklásai jól hallatszottak a falon keresztül.
Marcang kétségkívül ogrékat üldözött az erdőben, azt azonban Aram nem
tudta, hogy Murci miről álmodhatott, de úgy képzelte, alighanem
halászatról, és arról, hogy segít a barátainak.
Aram továbbra is teljesen ébernek érezte magát, ezért felült az ágyban,
hogy befejezze a vacsoráról készített rajzot, rászánva az időt Thal’darah és
Galena alakjának megrajzolására. Pontosan akarta őket ábrázolni, hogy az
emlékezetébe véshesse az arcvonásaikat és a jellegzetességeiket, ahogy azt
a társaival is tette. Galena fiatalos, szelíd megjelenése nem is hasonlított a
félelmetes taurenekére, akikkel az útjuk során találkoztak. Persze a teste
ugyanolyan bivalyszerű és erőteljes volt, mint a többi taurené, ám a hangja
magasabbnak tűnt, mint a fajtársaié, és szinte teljesen az éjelfekre jellemző
akcentussal beszélt. Aram gondosan megrajzolta Galena fekete haját, amely
a feje tetején szertelenül meredezett, míg lejjebb hosszú, bonyolult
fonatokban lógott alá.
Thal’darah számos szempontból elhunyt barátjára, Szürketölgy
Thalyssra, a türelmes, ősöreg druidára emlékeztette, aki azért áldozta fel az
életét, hogy megvédje őt. Hosszú, lobogó hajuk majdnem egyforma volt,
akárcsak gondosan ápolt szakálluk, bár Thal’darah az övébe különféle
ékességeket font. Aram nagy gonddal jelenítette meg a druidamester
barátságos mosolyát, az ajka körüli ráncokat, és igyekezett a Cenarion
köpeny gyöngyeit és tollait is aprólékosan lerajzolni.
 A Holdkutat is lerajzolta, akárcsak a tizenegy Őrszemet: Iyneatht
holdszablyán ülve, Llarant íjjal a kezében, Aiyellt pedig a hűséges
baglyával.
Az álom továbbra is elkerülte, ezért egy üres oldalhoz lapozott, és
rásimította a tenyerét. Őt is éppúgy gyötörte a honvágy, mint Marcangot. A
gyertyára pillantva úgy vélte, a láng még elég ideig kitart ahhoz, hogy írjon
egy levet haza.
„Anyám!” – írta, majd mély lélegzetet vett, hogy megacélozza magát.
Már attól könnyek szöktek a szemébe, hogy az anyjára gondolt. De nem
szégyenkezett emiatt, mivel a Hullámjáró egyik tengerésze egyszer azt
mondta neki, akinek nem lesz könnyes a szeme, amikor az édesanyjára
gondol, nem is igazi férfi.
Kitörölte a szót, és inkább azt írta: „Kedves Anya!”
Hol is kellene kezdenie? Kétségbeesetten szeretett volna mindenről
beszámolni neki, a kis és nagy eseményeket egyaránt megírni. Mesélni
akart az összes ijesztő dologról, amit látott, minden alkalomról, amikor
nevetett, és azokról a pillanatokról, amikor teljesen elhagyta a remény. De
aztán arra gondolt, mennyire megrémítené az anyját, ha mindezt elolvasná.
Tehát hol is kellene kezdenie?

„Kedves Anya!
A Kőkarom-hegyek egyik kis előretolt helyőrségéből, Thal’darah
Kilátójából írok neked. El sem hinnéd, milyen gyönyörű ez a hely, és
mennyire különbözik Tóvidéktől! A fák akkorák, akár a hegyek, de csak
azután láthatod őket, hogy átkeltél egy völgyön, amelyet állandóan lángok
perzselnek. Hosszú utat tettem meg idáig. Nem is tudom, hol kezdjem...”
 Ennek ellenére végül elkezdte. Hagyta, hogy a szavak előtörjenek, de
csak olyasmit írt le, amiről tudta, nem rémítené meg, vagy fakasztaná
könnyekre az anyját. Mesélt Marcangról és Murciról. Arról, hogyan lett
Makasa az ellenlábasából előbb a barátja, majd a nővére. Írt a
Hullámjáróról és Thalyssról. Elmesélte, hogyan bízta rájuk Thalyss a
makkot, amit a druida figyelmeztetése ellenére nem sikerült megóvniuk a
nedvességtől, és ez Drella kivirágzásához vezetett. Hosszasan írt a driádról,
leírva a mosolyát és a nevetését, még azt is, hogy az utazásuk során a nap a
tavaszi fű színében pompázó szeplőket festett az arcára. Tudta, ez milyen
ostobaságnak tűnhet, de remélte, hogy talán mosolyt csal aggódó anyja
arcára.
Greydon halálát azonban kihagyta, ahogy azt a temérdek alkalmat is,
amikor veszélybe kerültek. Nem mesélt az arénákról, amelyekben
harcoltak, sem Thalyss haláláról vagy a kristályszilánkokról, sem arról,
hogy Makasát kis híján elragadta egy sárkány. Részben azért kerülte, hogy
Greydonról írjon, mert nemcsak az anyját, hanem magát is meg akarta
kímélni. A keze megremegett a papírlap fölött, ahogy felidézte maga előtt
az apja arcát. Az idő nem gyógyított be minden sebet. Még ha kezdett is
behegedni, már attól is könnyen felszakadt, ha Aram túl sokat gondolt az
apjára. Greydon halálát kikerülve, egy ígérettel zárta a levelet.

„Nem tudom, mikor, de visszatérek. Kalandozni egy dolog, de Tóvidék az

otthonom. Mondd meg Robertsonnak, Selyának és Robbnak, hogy szeretem
őket! Öleld meg Kormost a nevemben, és adj neki még egy csontot is,
rendben? Szeretlek, anya, és ne aggódj értem! A barátaim mellettem
vannak, és tudom, hogy minden tőlük telhető módon segítenek majd nekem
hazajutni.”

Ez a rész teljességgel igaz volt.

Visszatette a levelet a vázlatkönyvébe, nem tudva, mikor és hogyan
küldhetné el. Aztán a nővérére nézett, aki ugyan hortyogva aludt, a kezét
így is a láncán tartotta.
Aram elfújta a gyertyát, majd elhelyezkedett a kényelmes matracon, és
hallgatta, ahogy a kísértetek énekelnek a hatalmas fákon. A daluk olyannak
tűnt, akár a suttogás a vihar előtti szélben.
 HATODIK FEJEZET

Rossz előjelek
Aramnak először úgy tűnt, mintha ismét a Felperzselt-völgyben járna. A
lábai körül lángok lobogtak, egyre jobban felerősödve, a csend pedig
hamarosan fák hangos ropogásának és még hangosabb sikolyoknak adta át a
helyét. A füstből egy árboc magasodott fel, amelynek vitorláin vörös lángok
fénye táncolt.
Egy hajó!
Tehát egy hajón volt. Bár érezte, hogy az őt körülvevő világ nem több
álomnál, Aram szíve hevesen lüktetett. Az emlékek még élénken éltek
benne a Hullámjáróról és arról, ahogy a hajó ritmikusan mozogva a
tengeren bukdácsol, most azonban a lángok kezdték elevenen elemészteni
mindezt.
Miközben belevetette magát a zűrzavarba, alakokat látott előtűnni, ahogy
harcba szálltak a lángokkal.
– Hozzatok vizet! Adjatok egy vödröt! Kell az a víz!
– Túl sok víz zúdul be! El fogunk süllyedni...
A hangok túlharsogták a tűz ropogását.
Aram a szemét a kezével beárnyékolva kibotladozott a kapitányi
szállásról a főfedélzetre. A legénység tagjainak arcát figyelte, hogy lássa, ez
csak valami kifacsarodott emlék-e, vagy annál többről van szó. Árnyalakok
suhantak át a lángokon, amelyek elborították a fedélzet deszkáit, majd
belemartak a főárboc rögzítő köteleibe, azok pedig sorra elpattanva Aram
feje fölött csapkodtak. Az árnyalakok holttestekké váltak.
A víz felett ágyúk dörgése visszhangzott. Aram gúnyos, fennhéjázó
kiáltást hallott, amely ismerősnek tűnt a számára.
Malus!
A kalózkapitány és ádáz legénysége támadta meg őket. Ám ahogy Aram
az aláhulló, még izzó vitorlákra nézett, az álom ellenére érezte, hogy a szája
kiszárad. Ezek nem a Hullámjáró zászlói voltak!
Ismerte egyáltalán ezt a hajót? Hirtelen ráeszmélt, milyen kicsinek
tűnnek a fedélzeten fel-alá rohangáló alakok. Túl kicsinek...
Goblinok!
Ez nem a Hullámjáró volt, hanem a Rákfajzat! A hajó, amely úgy indult
útnak Bigyókótyából, hogy Noggenfogger báró azt hitte, Aram és a barátai
is a fedélzetén vannak! A félrevezetés révén Malus üldözőbe vette a hajót,
és ha ez az álom a valóságot mutatta, akkor meg is találta, és a Rákfajzat
pusztulásra ítéltetett...
Aram ösztönösen a kristálymarkolatért nyúlt, megfeledkezve arról, hogy
a kard pengéje még hiányzik.
Fegyvertelen volt. Tehetetlen és kába. Az álom azonban olyan
valóságosnak tűnt, érezte a hamu ízét a szájában.
A hajót hirtelen ütés érte, amitől megremegett, majd billegni kezdett. A
legénység tagjai, akik eddig vödröket cipeltek, most kardokat húztak elő.
Aram hallotta, ahogy kiáltás csap fel:
– Fegyverbe! Megcsáklyáznak minket! Vágjátok el a köteleket! Ne
hagyjátok, hogy elfoglalják a hajót!
A még mindig lángoló gyújtónyilakkal teletűzdelt Rákfajzat oldalra dőlt,
de mielőtt süllyedni kezdett volna, Malus átugrott a fedélzetére, úgy törve át
a füstön és a lángokon, akár egy tűzelementál. A hajója, az elf romboló
kétségkívül azért borította lángba a Rákfajzatot, hogy kifüstöljék Aramot és
a barátait. Malus a kezével lesöpörte a kabátja vállát, a szeme pedig
könyörtelenül megvillant, ahogy egy könnyed kardcsapással lekaszabolta a
legközelebbi goblint. A fedélzet deszkái megremegtek Aram lábai alatt: két
ogre matróz bukkant fel, harci pörölyeikkel a Rákfajzat védelmére kelve. A
másik hajóról azonban számszeríjakból kilőtt nyílvesszők röppentek előre,
leterítve az ogrékat. Malus egy szökelléssel átugrotta az egyik jókora
holttestet, és úgy indult el Aram felé, mintha érezné a jelenlétét az álom és a
valóság fátylán át.
Aram hátralépett, ám azt vette észre, hogy a lángok teljesen körülfogták.
– Throgg harcol a Rejtőzködőkért. Harcol trollokkal, elfekkel és
emberekkel. De nem harcol ogrékkal. Komor Pöröly után már nem! Többé
már nem, Malus! – A hang, amely éppolyan erővel zengett, mint a két hajó
ütközésének reccsenése, még néhány lépésnyivel hátrább vetette Aramot.
Throgg, aki termetre négy emberrel is felért, a homlokából pedig egy ijesztő
szarv meredt elő, az alkarcsonkjához erősített tüskés buzogánnyal szétszórta
a rohamozó goblinokat, és komor tekintettel az elesett ogrékra pillantott.
– Csillapodj le! – szólt oda Malus a fortyogó ogrénak. – Csak az iránytűt
és a kardmarkolatot akarjuk. Aztán már megyünk is, ez a roncs pedig
alámerülhet a tenger fenekére!
Aram nézte, ahogy Throgg a lábával a hátára fordítja az egyik ogre
holttestét. Távolról sem tűnt elégedettnek.
Az Elkerülhetetlen legénysége átözönlött a Rákfajzatra, a fedélzeten
pedig eluralkodott a káosz. Aram alig-alig látott át a lángok ragyogó
lobbanásain és a felszálló szürke füstön. Malus a kabinok felé tartva egyre
közeledett hozzá, egy hirtelen felcsapó lángnyelv azonban hátrálásra
kényszerítette. Ám gyorsan összeszedte magát, és felemelte az egyik kezét,
hogy védje a testét az izzó fadarabok záporától. Az egyik zsarátnok így is a
hajára hullott, mire Malus hangosan káromkodni kezdett.
– Mégis hol vannak? – mormogta, körbepillantva a hajón. – Ha a
semmiért üldöztem ezt a nyomorult hajót a fél óceánon át...
Az Elkerülhetetlen legénységének tagjai előbukkantak a lenti kabinokból
és a kapitányi szállásról. A látomás azonban kezdett foszladozni, mintha a
tűz Aram elméjére is átterjedt volna, felperzselve az eléje táruló látványt.
Még hallotta, ahogy Malus csalódottan felüvölt, míg a Rákfajzat süllyedni
kezdett, a legénysége pedig eltűnt a tűzben és a hamuban, vagy elesett a
támadók fegyvereitől.
– Nincs itt! – Malus szinte félőrültnek tűnt. Vagy talán teljesen annak. –
Nincs itt!
Aram azonban hamarosan elvesztette szem elől, ahogy a mészárlás vörös
és szürke látomása teljesen elsötétült, majd vakító fénynek adta át a helyét.
A Fény olyan hirtelen villant fel a szemei előtt, hogy Aram attól félt,
teljesen megvakul. Aztán meghallotta az ismerős hangot, amely már
korábban is suttogott hozzá az álmai során. Melegséggel és elszántsággal
töltötte el, ugyanakkor leírhatatlan félelemmel is. Olyan hatalmat hordozott
magában, amit Aram nem igazán értett, ezért óhatatlanul is tartott tőle.
A Fény szólt hozzá.
– A Sorsnak más tervei vannak veled! – zengte jóindulatúan a Fény
Hangja. – Nincs mitől félned.

Makasa nem szokott sokáig aludni. Hiába volt sebesült, kimerült és

nyugtalan, ez alól a mostani reggel sem volt kivétel. Evett egy keveset a
saját élelméből, majd az előretolt hadállás közepén égő egyik tűznél a
fegyvereit tisztogatva üdvözölte a felkelő napot. Összeolajozta az ujjasát, és
megélezte a pengéit, de nem igazán figyelt oda. Az elméje máshol járt:
lefoglalta az álom, amit látott. Ami úgy hasított mély, sötét, álomtalan
alvásába, akár egy ragyogó penge.
A hang. Az a gyönyörű, mégis félelmetes hang. Makasa élete egész
eddigi, tizenhét éve alatt még sosem hallott hasonlót. Egyszerre találta
ismerősnek és megnyugtatónak, mint a függőágyat, amelyben gyermekként
aludt a Makemba fedélzetén, amikor még a Feketevíz Fosztogatók közé
tartozott, és a fivéreivel hajózott. Amikor még azt hitte, az élet egyszerű,
mint a deszkák a lábai alatt és a haját cibáló sós szél. Ám a hang... Olyan
volt, akár egy váratlan sebesülés, vagy a viharos tenger felett átcikázó
villámlás, és hideg, akár a téli eső.
Makasa a legkevésbé sem bízott meg benne, és nem tetszett neki, ahogy
beszélt hozzá. Sosem kedvelte a mágiát. Az ilyesmit inkább Aramra és
Drellára bízta. Számára az éles szem és a képzett fegyverforgató kar is
elegendő erővel bírt.
De most... Úgy érezte, mintha a mágia valahogy őt is beszennyezte
volna. Az a hang természetellenes volt, és bár olyasmiket mondott, amiket
Makasa igaznak érzett, mégsem tűntek valósnak.
Fordulj a Fény felé, Makasa! A Gyémánt Penge! Aram már elindult az
úton, te pedig elkíséred őt! Egyesíteni kell a szilánkokat! A Hétnek Eggyé
kell válnia! Nézz a Fénybe, Makasa!
A lány azonban ellenállt, mintha bármi esélye lett volna arra, hogy
szembeszálljon ezzel az erővel. Gyanította, ez ugyanaz a hang lehetett,
amely Aramhoz is beszélt a látomásaiban: a Fény Hangja. Úgy vélte, ha
valamit így neveznek, akkor annak jó dolognak kellene lennie, a szíve
azonban megremegett, amikor visszagondolt rá. De jól tudta, mi az. Tudta,
milyen fontossággal bírnak a szilánkok és a Gyémánt Penge.
Amikor végül a kérésnek engedve a Fény felé fordult, képeket látott,
méghozzá olyan helyekről, amelyeket nem ismert. Egyik kép a másik után
villant fel előtte, ám alig tudott visszaemlékezni rájuk. Még most is,
miközben a tűz mellett ülve a pengéit élezgette, rátört a fejfájás, ahogy
megpróbálta felidézni a látottakat.
– Te aztán nagy segítség vagy! – mormogta. – Nem tudtál volna egy
térképet mutatni? Egy álomtérképet?
– Szia!
 Makasa az ijedtségtől elejtette a kis csizmatőrt, ám egy gyors
mozdulattal sikerült két ujjal elkapnia a pengét. Aztán megfordította a
fegyvert, és Drellára szegezte a tekintetét, aki a szokásos vidámságával
lépkedett a tűz felé, mintha minden porcikájából napfény sugárzott volna. A
driád ide-oda lengette a karjait, majd az ajkai közé vette a kisujját.
– Jó reggelt! – szólalt meg végül Makasa.
– Dühösnek tűnsz – jegyezte meg Drella, és egy kicsit közelebb
galoppozva szemügyre vette a fegyvereket.
Az a csodálat, amellyel a driád végigpillantott a láncon és a szigonyon,
egy kicsit megbékítette a lányt. Talán eljött az ideje, hogy egy picit jobban
is megbízzon Drellában, aki már többször is tanújelét adta, képes segíteni a
csapatot, és erősebbé is tette őket. Makasa több hajó legénységének is volt
már a tagja, és tudta, milyen sokat számít a bizalom és a bajtársiasság.
– Mert dühös vagyok. Rossz álmom volt... Nem. Furcsa álmom.
– Akarsz beszélni róla? Thalyss mindig azt mondta, jobb kibeszélni az
érzéseinket, mint benntartani őket, hogy aztán fortyogjanak bennünk.
Beszélgethetünk. – A driád gyors léptekkel megkerülte a tüzet, majd
letelepedett Makasa mellé. – Nagyon jól tudok beszélni!
Ezt mindnyájan észrevettük!
– Most inkább nem, Drella. De azért köszönöm az ajánlatot. – Egy kis
tapintat sosem ártott, és bár nem Drella volt a szívének legkedvesebb
személy Azerothon, Makasa tudta, hogy hamarosan elválnak az útjaik.
Miután az Aram és a driád közötti kötelék megszűnik, Drella a druidák
mellett marad, míg a csapat folytathatja a kristályszilánkok keresését, hogy
újraalkossák a Gyémánt Pengét. Addig pedig igazán megteheti, hogy a
driád kedvéért mosolyt kényszerít az arcára.
A fogadó előtt hirtelen felbolydulás támadt, ezért Makasa elszakította a
tekintetét Drelláról, és oldalra fordulva látta, hogy Galena feléjük rohan. A
tauren mosolya szinte az egész arcát beragyogta, a hajfürtjei pedig ide-oda
libbentek. A felvert porfelhő mögött Aram támolygott le a lépcsőn, az egyik
kezével a szemét dörzsölgetve, míg a másikban süteményt tartva.
– Jó reggelt, Galena! – kiáltotta Drella. – Csodásan nézel ki ma! Ugye,
hogy csodásan néz ki, Makasa?
– Persze.
– Te is csodásan nézel ki! – tette hozzá a driád, megpaskolva Makasa
vállát. Bárki más esetében Makasa a gesztusra válaszolva fegyvert ragadott
volna, most azonban csak összerezzent, és tovább ácsorgott, hogy megvárja
Aramot. – A fegyvereid is olyan csodálatosak! Mindig úgy kifényesíted
őket! Igazán csodálatra méltó!
– Jó reggelt, Makasa! – integetett a tauren lány. – Neked is jó reggelt,
Drella! Készen álltok? Thal’darah mesternek legalább egy teli kosárnyi vad
acélszirom virágra van szüksége az első rituáléhoz!
– Ó, milyen csodás! Mi lehetne jobb, mint a természetben tölteni a
reggelt?
Galena és Drella nevetésben törtek ki, míg Makasa eltette a fegyvereit,
majd nem éppen finoman megragadta a tauren karját. Galena ugyan
magasabb volt, mégis meghunyászkodva, reszkető ajkakkal nézett Makasa
szemébe.
– Nagyon figyelj oda rá! – figyelmeztette Makasa. – Még hogy kettesben
kóboroljatok az erdőben? Ha valami történik vele, mielőtt a rituálé
befejeződhetne, akkor megnyúzlak!
– Vigyázok rá – hebegte Galena. – A Cenarion Kör tagja vagyok, az
esküm eleve arra kötelez, hogy megvédjem őt. A driádok szentek a
számunkra. Nem fogom hagyni, hogy baja essen. Ráadásul az őrök is a
közelben lesznek.
– Jól van – mondta Makasa. – Ügyelj arra, hogy valóban a közeletekben
legyenek!
A rossz kedvű Aram épp akkor ért oda a tűzhöz, amikor Galena és Drella
távoztak. Úgy tűnt, mintha a két lány észre sem vette volna, ő azonban
nagyon is észrevette őket, a tekintete pedig követte a driádot.
– Tudom, hogy ti ketten jó barátok vagytok – mondta Makasa. – De a
köteléketek hamarosan megszűnik. Talán egy kis távolságot kellene
tartanod tőle. Az megkönnyítené számodra az elválást.
– Neked is jó reggelt! – felelte Aram, és beletúrt a hajába, próbálva
valamelyest megigazítani.
– Úgy értettem, hogy biztosan nagyon nehéz lehet neked.
– Köszönöm. Én pedig úgy értettem, hogy alighanem igazad van.
Makasa elmosolyodott a válasz hallatán.
– Fáradtnak tűnsz. Rosszul aludtál? – kérdezte Aram. – Nálam biztosan
nem rosszabbul. Az álmaim mostanában nagyon élénkek. Túlságosan is
azok!
– Az enyémek is – bólintott a lány. – Különös álmaim vannak.
Nyomasztóak... Az a hang, ami egyszerre tűnt jónak és rossznak. Mintha
fájdalom hasított volna tőle a fogaimba, ugyanakkor nagyon erőteljes volt,
és valahogy rajtam keresztül szólt – magyarázta. Rendszerint nem szokott
ilyen furcsaságokról beszélni, de tudta, hogy Aram körül folyton különös
dolgok történnek, és gyakran rettegve ébred fel, mintha az álmai éppolyan
valóságosak lennének, mint a sütemény, amit Makasa elcsent az ujjai közül.
Aram hunyorogva a tűz melletti farönkhöz támolygott.
Aiyell baglya huhogva elsuhant a fejük felett, majd a fogadó közelébe
érve alábukott, hogy felkapjon egy mezei egeret.
– Mit mondott a hang? – kérdezte a fiú.
Makasa odalépett hozzá.
– A Gyémánt Pengéről beszélt, és megpróbálta megmutatni a többi
szilánk helyét, de az egész túl gyorsan történt. Olyan volt, mint amilyenek a
te látomásaid lehetnek.
– Igen – mormogta Aram. Inkább komornak tűnt, mint rémülnek. –
Valóban úgy tűnik, mintha a Fény Hangja lett volna, ami hozzám is beszélni
szokott. Nem gondolom, hogy... – Megrázta a fejét, majd egy pillanat
elteltével Makasa szemébe nézett. – Azt hiszem, ez nagyszerű dolog!
Alighanem azt jelenti, hogy a helyes úton járunk. Csak követnünk kell
tovább az iránytűt, és megtaláljuk a többi szilánkot is.
A lány vállat vont.
– Most arra kell összpontosítanunk, hogy itt mielőbb végezzünk!
Szerinted útnak indulhatnánk úgy, hogy hátrahagyjuk Drellát, miközben a
druidák a kötelék feloldásán dolgoznak?
Aram megrázta a fejét, majd továbbra is magában rágódva megszólalt:
– Nem. Galena idefelé jövet azt mondta, mindkettőnkre szükség van a
rituáléhoz.
– Csodás! – sóhajtott fel Makasa. – Nos, mit csinálhatnánk, amíg ők
előkészítik a rituálét?
Aram egy pillanatig a tüzet nézte, aztán elővette a vázlatkönyvét a jobb
vállán lógó batyuból, és kinyitotta. Makasa nem szokott kíváncsiskodni, de
most észrevette a könyvbe tűzött lapot.
Egy levél!
– Azt tervezed, hogy levelet küldesz? Ugye tudod, hogy ez milyen
veszélyes? Akár el is foghatják, Aram.
– Az anyámnak írtam. – Aram is felsóhajtott. – Bizonyára nagyon
aggódik értem. Nem hagyhatom bizonytalanságban. Az nem lenne
tisztességes. Ráadásul ez itt egy előretolt hadállás, ami egy háborús terület
szélén áll! Bizonyára megvannak a módszereik arra, hogy biztonságban
elküldhessék az üzeneteket. Ha pedig így van... – Egy pillanatra eltűnődött,
majd hirtelen kinyitotta a szemét. – Talán írhatnék valakinek a
nagybátyámat illetően! Ha Silverlain még életben van, akkor talán segíthet
nekünk!
– Ez elég kockázatosnak hangzik – rázta meg a fejét Makasa, és
nyugtalanul megszorította a tengerészkardja markolatát.
– Valószínűleg megint igazad van. És hogyan is találhatnám meg? Még
azt sem tudom, hol kezdjem keresni! – fejezte be a gondolatot Aram a
nővére helyett. Ami elég lenyűgöző volt egy bizonytalan, tizenkét éves
gyerektől. – Ráadásul meddig tartana, mire válasz érkezne? Ha mielőbb
tovább akarunk indulni, akkor nem kellene egy ilyen hosszadalmas dologra
hagyatkoznunk.
– Határozottan nem éri meg a kockázatot – vágta rá azonnal Makasa,
kissé elcsüggedve attól, milyen kevés választási lehetőségük van. – Tudsz
valami tanácsot adni a fejemben megszólaló különös hangot illetően?
Aram felhorkantott, és megrázta a fejét. Aztán felemelte a ceruzáját, és
egy üres oldalhoz lapozott.
– Sajnálom, nővérem, de nem mindig jó móka kiválasztottnak lenni.
 HETEDIK FEJEZET

Nem várt látomások

Az események gyorsan követték egymást.
A készülő szertartás és a Rákfajzat pusztulását bemutató látomás miatt
Aramnak már így is elég sok minden járt a fejében, de most még Makasa is
felfedte előtte a saját álmában látottakat.
Aram elméjében hirtelen szöget ütött egy gondolat.
Nem is szög, inkább egy tövis – gondolta, és a vázlatkönyv egy üres
oldalához lapozott.
Miért beszélt a Fény Makasához? Talán elvesztette az Aramba vetett
bizalmát? Vajon azért mutatta meg neki azt a borzalmas látomást a
Rákfajzatról, mert így szerette volna jelezni, hogy a fiú kudarcot vallott?
Hogy ugyanúgy el akarja vágni vele a kapcsolatot, ahogy a Drellával való
kötelékét készültek felbontani?
Felemelte a ceruzáját, és elkeseredetten próbálta kiüríteni az elméjét,
amelyben kavarogtak a gondolatok.
A tűz megnyugtató pattogását hallgatva hagyta, hogy az elméje
lecsillapodjon, és próbálta eldönteni, mit rajzoljon. Először a Kilátót akarta
lerajzolni, de ezt végül nem találta elég izgalmasnak. Charnasnak hála a
birtokában volt az Azeroth közönséges madarai című könyv egy példánya,
és egy pillanatig elgondolkodott azon, hogy megpróbálja lemásolni a
kötetben szereplő számos rajz egyikét, de ezt az ötletet is elvetette.
Aztán eszébe ötlött, amikor Charnas arra biztatta, ne csak azt rajzolja le,
amit lát, hanem hagyatkozzon a képzeletére is. Persze ahhoz, hogy valaki
lerajzolja, amit lát, kellettek bizonyos készségek, Aram azonban fejleszteni
akarta a képességeit, és az, hogy a képzeletére hagyatkozva rajzoljon,
kiváló gyakorlásnak tűnt.
A ceruzája azonnal munkához látott, és a lapon előbb megjelent egy
vicsorgó, fekete sárkány alakja, aztán Makasa, ahogy épp meglendíti a
kezében szorongatott láncot.
Bár a porvihar eltakarta Aram elől az összecsapást, most maga előtt látta
a teli torokból üvöltő Makasa elszánt tekintetét, szemeiben a vállába
mélyedő karmok okozta fájdalommal. Hogy érzékeltesse a porvihart, a
ceruzát megbillentve világosszürke árnyalatot adott a jelenetnek, majd a
képet befejezve lerajzolt néhány, a sárkány felé suhanó nyílvesszőt.
A rajz közel sem tűnt olyan pontosnak, mint a portréi többsége, de
Aramnak tetszett a jelenet élénksége és feszültsége. Charnasnak igaza volt:
a kép elkészítése egészen más érzést keltett benne, mint az eddigieké. Az
ujjai úgy mozogtak, mintha varázsolt volna. Teljesen kifulladt, és szinte
hipnotikus állapotba került.
Ismét meg kellett próbálnia!
Egy új oldalra lapozott, és behunyta a szemét. Azonnal felsejlett előtte
egy barlang, amelynek mélyéről egy alak bukkant elő: egy Aramnál nem
sokkal idősebb fiú, aki fölé egy fiatal kék sárkány tornyosult. A fiú és a
sárkány arcán egyforma sebhely látszott. Aram valamiért nemcsak sötétnek
és hidegnek, de nyirkosnak is érezte a barlangot, ezért néhány nedves
lábnyomot is rajzolt a földre.
Amikor Aram a képzeletében maga előtt látta az ifjoncot, annak szemei
élettel telinek tűntek. Most azonban, ahogy a képet nézegette, úgy érezte,
mintha azok a szemek egyenesen a tekintetébe mélyednének.
Megborzongott.
A kép nagyon valóságosnak hatott. Sokkal valóságosabbnak, mint
számos olyan portré, amelyeket élő modellekről készített.
E gondolattól ismét megborzongott.
Újabb üres oldalra lapozott, ám hirtelen rátört a fáradtság. Képzeletből
rajzolni jóval kimerítőbbnek bizonyult a szokásos könnyed rajzolgatásnál.
A vázlatkönyvéből felpillantva hallotta, ahogy Galena és Drella, akik
épp virágokat gyűjtöttek az erdőben, hangosan felnevetnek.
Bár önző és ostoba dolog volt a részéről azt hinni, hogy Drella az övé, a
gondolatai ismét a kettejük közötti különleges kötelék felé fordultak,
amelyet Thal’darah mágiája el akart vágni. Vajon ezért lett olyan féltékeny
Galenára? Persze egy driádnak kétségkívül sok közös témája akadhatott a
Cenarion Kör egyik druidájával. Ráadásul Galena más driádokat is ismert,
ezért mindez nagyon is érthető volt... De akkor is! Az érzéseknek gyakran
nem sok értelmük volt. Inkább csak gondokat okoztak. Persze szó sem volt
szerelemről, ahogy azt Aram bizonygatta is magának, csak nagyon közeli
barátokká váltak. Olyan sok mindenen mentek keresztül együtt, hogy
természetesnek vette Drella közelségét.
 Mielőtt azonban tovább merenghetett volna, hallotta, amint Murci és
Marcang azon vitatkoznak, a fogadóba érve mit egyenek. Úgy tűnt, a gnoll
egyre jobban érti a murloc szavait, Aram pedig elmosolyodott a gondolatra,
hogy mi történne, ha ők ketten felügyelet nélkül maradnának.
Ahogy a térde megmozdult, a levél, amelyet az anyjának írt, kicsúszott a
vázlatkönyvből, és a földre hullott. Gyorsan lehajolt, hogy felvegye, aztán a
tekintete elidőzött az összehajtogatott papírlapon. Továbbra sem érezte úgy,
hogy mielőbb el kellene küldenie. Ám az a kis tüske, amely a Makasával
folytatott beszélgetés után mélyedt az elméjébe, felébresztett benne egy
gondolatot.
Mi lenne, ha Kalimdor több pontjára is leveleket küldene, amelyekben a
nagybátyja után tudakozódna? Makasa igazat mondott a kockázatokat
illetően, de úgy vélte, neki is igaza van abban, hogy az üzeneteket
rábízhatják az Őrszemekre. Bár az ügy így is reménytelennek tűnt, Aram
úgy érezte, fel kell nőnie a feladathoz, és tennie kell valamit.
És pontosan ezt tette!
Megfogalmazott egy rövid levelet, amelyben bemutatkozott és
elmagyarázta, hogy ő Greydon Thorne fia, és nagyra értékelné, ha valaki
értesülésekkel tudna szolgálni Silverlaine Thorne hollétét illetően, akivel
sürgős elintéznivalója van. Eljátszott a gondolattal, hogy jutalmat is
ajánljon, de tudta, ez könnyen visszaüthetne, ha valóban hallana valamit a
nagybátyjáról.
Ehelyett őszinte és közvetlen maradt.
„Kérlek, segítsetek nekem megtalálni a nagybátyámat!” – írta. „A
világon minden másnál többet jelentene számomra, ha meglelném őt.”
Több példányban is lemásolta a levelet, mivel nem tudta, hány darabra is
lenne szüksége, majd az összeset betömködte a vázlatkönyvébe. Aztán
felállt, és kinyújtózott.
Murci és Marcang a fogadóból kilépve egy-egy olyan friss halat
szorongattak a kezükben, amelyik szinte még élt. Miután odasétáltak hozzá,
mindketten leültek és beleharaptak a saját halukba.
– Pfuj! – rázta meg a fejét Aram, magukra hagyva őket a lakomájukkal.
– Figyelmeztessetek, mielőtt ilyesmit csináltok!
– Marcang hagy neked is! – ajánlotta csillogó szemekkel a gnoll.
Mielőtt Aram válaszolhatott volna, Marcang és Murci hatalmas
nevetésben törtek ki: a gnoll hiénaszerűen kacagott, míg a murloc inkább
csak teli szájjal, artikulátlanul mormogott.
– Nagyon mulatságos! Láttátok valahol Thal’darah mestert? Szeretnék
beszélni vele a rituáléról. – Ez persze nem egészen volt igaz, de Aram
ártalmatlan hazugságnak vélte. Nem akarta, bárki tudomást szerezzen a
tervéről, hogy leveleket készül kiküldeni, mivel ez olyan látszatot keltett
volna, mintha még a kötelék feloldása előtt távozni készülne. Ráadásul
Silverlaine az ő nagybátyja volt! Ha pedig megtalálják, talán segíthet nekik
meglelni a Gyémánt Penge többi darabját. Bár ez elég hiú ábrándnak tűnt.
Nem! Aram inkább csak azért akarta megtalálni, hogy többet tudjon meg
Greydonról, és jobban megérthesse: a Thorne-ok egyikeként hol is van a
helye a világban. Greydont nagyon hamar elragadták tőle, és a seb, amit ez
okozott, még nem igazán gyógyult be. Ennek ellenére tudta, óvatosnak kell
lennie.
Miközben nézte, ahogy Marcang pikkelyestől lenyel egy jókora darab
halat, azon töprengett, hogy talán Makasa gyanakvó természete kezdett rá is
hatással lenni.
– Marcang ma még nem látta. – A gnoll felszegte az orrát, és
beleszimatolt a levegőbe. – Nincs messze. Odabent erdőben. Északra.
– Murci nk blolger légi – tette hozzá a murloc, és vállat vont.
Tehát ez mindent összevetve „nemet” jelentett.
– Köszönöm! – intett oda nekik Aram. – Beszélek az Őrszemekkel. Ti
pedig élvezzétek a reggeliteket...
Az Őrszemeket nem volt nehéz megtalálni, mivel amikor nem az utakat
járták, levadászva a Horda elkóborolt felderítőit, akkor a Kilátó körül
őrjáratoztak. Aram a tábortüzet hátrahagyva keletnek vette az irányt, egy kis
boltív és egy félig elkészült hajítógép felé, ahol Iyneath épp a
holdszablyáját csutakolta. A hatalmas macska az orrát ráncolta Aram láttán,
de egyébként nyugodt maradt, és a gazdája mellkasához dörzsölte szőrös
pofáját.
– Hagyd ezt abba, Salakmancs! – rótta meg Iyneath, miközben kifésülte
az állat bundájából a piszkot és a leveleket. A holdszablya azonban, akár
egy hatalmas házimacska, ismét az Őrszem mellkasához dörgölte az orrát,
és a mancsaival taposni kezdte a földet.
– Otthon, Tóvidéken ezt dagasztásnak nevezik – mutatott rá Aram.
– Én nyűgnek nevezem! – nevetett a félszemű elf. – Már jó ideje nem
csutakoltam le. Néha elfeledkezem arról, hogy még a harcra tenyésztett
állatokat is különleges kapcsolat fűzi a gazdájukhoz. Ez alighanem olyasmi
lehet, mint a te kapcsolatod a driáddal. Elkezdődött már a rituálé?
– Még nem. Azt hiszem, Galena és Thal’darah mester még mindig csak
az előkészületeken dolgoznak. Én pedig közben próbálom elütni az időt.
Ami azt illeti, írtam pár levelet, és arra gondoltam, hogy te bizonyára jól
ismered a vidéket. Szeretnék megtalálni valakit, akit utoljára Kalimdor
északi részén láttak. Egy ember férfit. Van valami ötleted, hol kellene
érdeklődnöm utána?
Iyneath a csutakolást abbahagyva Aramra pillantott, és egyetlen
szemében kíváncsiság csillogott.
– Talán készülsz valahova?
– Nem! – Aram idegesen megvakargatta a tarkóját, és próbált kitalálni
valami mentséget. – A nagybátyámról van szó. Szeretném megtalálni, és
megbizonyosodni arról, jól van-e. Az alapján, amit tudok, nem lehetetlen,
hogy már meghalt.
– Ó! Részvétem! – Iyneath letette a kefét, majd felegyenesedett, és
miközben intett Aramnak, hogy lépjen közelebb, a derékszíjára fűzött
tarsolyból elővett egy kicsi, összehajtogatott térképet, amit aztán
megmutatott a fiúnak: a Kőkarom-hegyeket és az azon túl elterülő vidéket
ábrázolta. Az Őrszem gyorsan végighúzta az ujját az egyes térségeken. –
Hadd gondolkodjam egy kicsit! Astranaar, a Diadal Erőd, a Dicsővárad,
Theramore és Északtornya Felfedező Telepe mostanában kapott szövetségi
csapatokat erősítésnek. Ha a nagybátyád katona, akkor valahol arrafelé
lehet.
Aram bólintott, próbálta minél alaposabban az emlékezetébe vésni a
helyeket és a neveket. Művészként a legapróbb, sőt még a jelentéktelennek
tűnő részleteket is meg tudta jegyezi. Az Őrszem mutatta területet nézve
azonban összeszorult a szíve. A helységek némelyike nagyon messze volt,
ezért sokáig tartana, hogy elérjék őket. Hacsak nem tudták volna
varázslattal megidézni Gazlowe léghajóját.
– Ezek megfelelő helyeknek tűnnek a kereséshez – értett egyet Aram. –
Ha odaadnám nektek a leveleket, el tudnátok juttatni őket ezekbe az
előretolt hadállásokba? Mennyi időt venne ez igénybe?
– Tekintettel a futárokra és a baglyokra, nem tartana túl sokáig –
dörzsölte meg az állát Iyneath. – Állandó kapcsolatban állunk a közeli
hadállásokkal, hogy értesíthessük egymást a Horda őrjáratainak
mozgásáról.
– Ez sokat jelentene a számomra – mondta Aram. – Tessék, már
megírtam a leveleket, és... Megtennéd, hogy erről nem szólsz senkinek?
Ostobaságnak tűnik így keresni valakit, ezért... Nos, ostobának érzem
magam miatta.
Iyneath teljes magasságában kihúzta magát, és halványan elmosolyodott.
– Nem ostobaság megkeresni a családtagjaidat. A szavamat adom,
Aramar Thorne, hogy tapintatosak leszünk!
 NYOLCADIK FEJEZET

A kötelék elvágása
Taryndrella behunyta a szemét, és kitisztította az elméjét, ami persze
nehéz feladat volt. Nagyon nehéz! Amikor először kezdtek hozzá a
szertartáshoz, még egyáltalán nem tudta megtenni, mivel egyszerűen túl sok
minden kavargott az elméjében. Például az, hogy a pillangók miért csak
néhány színben pompáznak, nem pedig minden létező színben? És vajon a
vörös pillangók gonoszabbak, mint a kékek? Ez nem tűnt tisztességes
kérdésnek, mivel a vörös nem volt sem rossz, sem gonosz szín. Drella
valójában csodásnak találta. Mert az alma például az egyik kedvenc
ennivalója volt. A tűz pedig meleget adott! Olyan sok minden pompázott
vörös színben, hogy nem lehetett „haragosnak” nevezni. Valójában...
– Koncentrálj, Taryndrella!
A driád fintorogva bólintott. Nem kellett kinyitnia a szemét ahhoz, hogy
lássa Thal’darah mester immár nagyon ismerősnek tűnő „csalódott arcát”. A
mesternek amúgy elég sok arca volt. Például a „mosolygós arc”, amelyet
vacsorakor öltött fel, mivel olyannyira szerette a Kilátóba érkezett
jövevényeket. Nyilvánvalóan látszott, hogy mindnyájukat elbűvölőnek
találta, de leginkább Murcit, mivel korábban még egyetlen murlockal sem
beszélgetett. Különösen nem egy olyan bátor és különleges murlockal, mint
amilyen Murci, a Megmarhatatlan. No meg persze Drella már ismerte a
mester „álmos arcát” is, amelyet az égő acélszirom szagával terhes
szertartások hosszú órái után öltött magára. Ám Drellának a „kedves és
türelmes arc” volt a kedvence, mivel...
– TARYNDRELLA! A szakállam kék szálaira, könyörgöm, koncentrálj.
És újra megjelent a „csalódott arc”.
Drella mély lélegzetet vett, és megpróbálta száműzni a pillangókról,
arcokról és szakállakról szóló gondolatokat. Egy pillanat elteltével
visszatért a sötétség. A driád megremegett a félelemtől. Körüllengte a
virágok és a tömjén füstje, és hamarosan megkezdődtek a látomások. Egy
meredély szélén állt, hideg, mélységesen sötét árnyaktól körülvéve. A
rettenetes sötétség, amelynek vége olyan hosszúnak és nyurgának tűnt, akár
egy pók lábai, egyre közelebb araszolt hozzá. Ám Cenarius áldásai
megóvták, ezért minden erejével ezekre az ajándékokra gondolt, mivel
Thal’darah mester azt ígérte neki, ha csak arra a jelenlétre koncentrál,
amely irányt mutat neki – mint amilyen Cenarius –, akkor az fel is tűnik
előtte. Csak Cenarius áldásának csodás melegsége űzhette el a fagyos
sötétséget, megtisztítva az útját Aram felé, így végül őt is megpillanthatja
majd, ahogy ott áll a szabad ég alatt. Akkor aztán odavágtathat hozzá, és
kihúzhat a hajából egy szál virágot, amelyet elengedhet a szélben, a rituálé
pedig véget ér. A kötelék megszűnik.
Egy apró fényfolt sodródott alá előtte. Nem látta az eget, ám ennek a
fénynek érkeznie kellett valahonnan. Talán a szívéből. Vagy csak a vágyai
teremtették. Az aprócska fény táncot járt a levegőben, Drella pedig
mosolyogva követte, próbálta megérinteni. A fény azonban elsuhant előle,
egyenesen az ijesztő, hullámzó sötétség felé tartva.
Bátorság! Erre volt szüksége!
Drella Makasára gondolt, aki olyan nagy hatást tett rá. A bátor, erős
Makasa Flintwill sosem ijedne meg holmi ostoba, fakó árnyéktól!
Mély lélegzetet vett, és elindult a fény után, azt mondva magának, ha
csak nézi a remény és boldogság ezen apró foltját, már az is elég ahhoz,
hogy a sötétség ne érje el.
Be is vált, és ahogy közeledett az árnyhoz, annak csápjai kezdtek
visszahúzódni.
Drella mind mélyebbre tört a sötétségbe, ami egyre hidegebbé vált.
Megborzongott, és átkarolta magát, de nem adta fel, és ment tovább. A
látomás szertartása még sosem alakult ilyen jól, ezért elhatározta, hogy
végigcsinálja! Egy héten át hiábavalóan próbált átjutni a sötétségen, de
most kezdett sikerrel járni. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen az
árnyékokra, és kövesse a fényt, megbízva benne. Ám a gonosz csápjai
előrekúsztak, bemerészkedve a fénybe. Drella felé nyúltak, és könyörtelenül
feléje csapva beletéptek a bokájába, amíg sikítani nem kezdett. Ismét
kinyújtotta a kezeit a remény fénye felé, ám az tovatűnt. Kihunyt!
Drella magára maradva felüvöltött. A sötétség legyőzte és elnyelte, hideg
öleléssel zárva magába a reszkető, könnyező driádot.
– A fenébe!
Drella kinyitotta a szemét, és Thal’darah Kilátójába visszatérve látta a
druida mester csalódott arcát. Galena sem tűnt vidámabbnak.
 Miközben a tauren és az éjelf hosszú pillantást váltott egymással, az
acélszirmok füstjének utolsó, vékony pászmái kettejük között kavarogtak.
– Bizonyára rosszul csináltam valamit – mormogta Drella.
– Próbáljuk meg újra!
– Nyugalom, kedvesem! Mindnyájan túl fáradtak vagyunk egy újabb
próbálkozáshoz. – Thal’darah mester reszkető kézzel végigsimított az arcán,
majd megmasszírozta az orrnyergét. – Sikerülnie kellett volna. Miért nem
vált be?
Galena a hajfonataival babrálva az ajkába harapott.
– Mindent úgy tettem, ahogy arra utasítottál, mester. Talán az egészet
rosszul csináltuk. Talán ez nem is a megfelelő rituálé...
– Valami akadályoz minket – simogatta meg elgondolkodva a szakállár
Thal’darah. – Van valami, amit nem veszünk észre. Mesélj nekem ismét az
árnyakról, kedvesem!
Drella megborzongott, de eleget tett a kérésnek:
– Úgy néznek ki, mint a gyökerek, csak árnyékból vannak, az érintésük
pedig olyan, akár a jég! Azon a sötétségen semmi sem jut át, de ezúttal
láttam egy kis fényfoltot. Épp előttem tűnt fel. Követtem, ahogy azt
mondtad. Egy ideig sikerült előrehaladnom a sötétségben, de ennyi nem
volt elegendő!
Néhány pillanatig mindhárman hallgattak. A tisztás hangjai nagyon
távolinak tűntek. A fákon kísértetek táncoltak, Murci és Marcang nevetve
kergették egymást a tűz körül, a Holdkút varázslatosan vibrált, a tücskök
pedig halkan ciripeltek, ám Drellát ezek egyike sem vidította fel.
– Cserbenhagytalak titeket – horgasztotta le a fejét.
– Butaság! – zengte Thal’darah. – Ha valakit hibáztatni lehet, azok mi
vagyunk, nem te.
– De mindent jól csináltunk! Követtük a Cenarion szövegek minden
egyes lépését... – Galena elhallgatott a mestere szúrós pillantása láttán.
A szertartás hangulata még sosem volt ennyire elszomorító. Eleinte
minden nagyon izgalmasnak tűnt, mint szert tenni egy új barátra, vagy
megismerni egy vicces emberi szót, de mostanra az egész olyanná vált, akár
a házimunka. Aram mesélt neki arról, hogy a házimunkát mindenki utálja,
mégis mindig megcsinálják. Drella nem utálta a szertartást, de kezdte azt
hinni róla, hogy teljesen reménytelen. A kezére támasztotta az állát, és utat
engedett a csalódottságnak. Általában elég könnyen el tudta űzni a rossz
gondolatokat, különösen most, hogy immár a nyarát élte, de talán ideje lett
volna fontolóra venniük azt az eshetőséget is, hogy a szertartás nem fog
sikerrel járni.
– Úgy vélem, talán Aramnak is részt kellene vennie mindebben –
mormogta.
Thal’darah a szokásos lassú mozgásával elegánsan felállt, és leporolta a
köpenyét.
– Mondtam már, hogy Aramnak nem muszáj itt lennie, az is elég, ha
csak a közelben van. Nincs a birtokában azoknak a képességeknek, amelyek
a rituálé befejezéséhez kellenek. Te különleges vagy, kedvesem.
Egyedülálló.
– Ez az! – A gondolat olyan hirtelen ötlött fel benne, hogy kuncogni
kezdett. Aztán felpattant, és a kezeit ökölbe szorítva körbetáncolt. – Igazad
van, mester! Különleges vagyok!
– Nos, a szerénység nagy erény, Taryndrella, és ügyelned kellene arra,
hogy...
– Nem! Nem úgy, te buta! Másmilyen vagyok! Te magad mondtad
nekem az első szertartás után, hogy olyan erőm van, amilyet még egyetlen
driádban sem láttál! Hát nem remek? De nemcsak remek, hanem fontos is!
Azért fontos, mert ha másmilyen, vagyis különleges vagyok, akkor ez a
rituálé talán nem megfelelő a számomra! Ó, csodás! Te is itt vagy!
Aram a tisztáson kószálva odatévedt hozzájuk. A haját gondosan
megfésülte és hátrakötötte, míg jókora kabátját lefelé húzta mindaz, amit a
zsebeibe tömtek. A fiú szeme tágra nyílt, ahogy a driád üdvözölte, az arcán
pedig kedves, álmatag mosoly terült szét. Drella nagyon szerette ezt a
mosolyt, ami egy fáradt kismacskára emlékeztette, és elbűvölőnek találta.
Aram odasétált hozzájuk, majd Galena mellé lépve megállt a kis oltár
előtt, amelyen a tömjén és az acélszirmok füstöltek.
– Hogy halad a rituálé? – tudakolta. – Bevált? Mert nem érzek változást.
– Nem! Egyáltalán nem vált be! – tájékoztatta Drella. – Valójában elég
rosszul ment! De ez rendjén van. Most már azt is tudom, hogy miért.
– No és miért? – Thal’darah hangja furcsának tűnt, mintha nevethetnékje
lenne, ugyanakkor hitetlenkedne is.
Drella odaügetett Aramhoz, majd belekarolt, és mosolyogva
végigpillantott mindhármukon.
– Mert a kapcsolatunk hihetetlenül egyedi! Mivel én különleges vagyok,
a kötelék is az! Aram már makk korom óta vigyáz rám. De ő nem éjelf, és
nem is druida, hanem egy emberfiú! El tudjátok ezt képzelni? Ez valami
olyan hatalmas, fontos és csodálatos dolog, amiről nem szabad
elfeledkeznünk!
Thal’darah ismét megsimogatta a szakállár, és bólintott:
– Folytasd!
– Úgy vélem, mivel a kapcsolatunk ilyen különleges, más szabályok
vonatkoznak rá! Ezek a rituálék másoknak valók. Aram megajándékozott az
élettel, aztán a kedvességével. A saját és a barátai életét kockáztatta, hogy
megvédjen. Különleges ajándékok ezek. Olyan ajándékok, amelyeket
szívből kell adni.
Galena talpra ugrott, és a mesterénél jóval hevesebben bólogatott, amitől
a hajfonatai ide-oda libbentek.
– Ebben lehet igazság! Az általunk ismert kötelékek nem tűnnek ilyen
mélynek. Azokat mágiával kötötték... Mi van akkor, ha ezt a köteléket a
sors kötötte?
– Ó! Tetszik ez a szó: sors! Megborzongok tőle! Sors! – Drella a szavait
alátámasztva a füle hegyétől a farka végéig megborzongott.
– Ezt valóban érdemes átgondolni – mormogta fel-alá lépkedve
Thal’darah. – Talán rátaláltunk egy olyan kötelékre, amelyhez hasonlóról a
Cenarion Kör sosem készített feljegyzést, és amilyet nem is próbált
feloldani. Ha ezt a köteléket a sors kötötte, akkor bármivel is próbálkozzunk
mi hárman, nem változtathatunk rajta. Hogy is mondtad, Drella? Az
ajándékokat szívből kell adni. Talán mindaz, amit az ifjú Aramar tett érted,
viszonzásra vár, hogy ezáltal bezáródhasson a kör.
Aram egy szót sem szólt, csak egyik lábáról a másikra állva
megvakargatta a tarkóját. Drella láthatta és a köteléken át érezhette, hogy a
fiú zavart és ideges. Rámosolyogott, azt remélve, ez segít egy kicsit.
– Tehát a köteléket egyelőre nem lehet megtörni? – kérdezte
megfontoltan Aram. Nem tűnt zaklatottnak emiatt, ami felvidította Drellát,
mivel egy pillanatig aggódott, hogy a hír talán elszomorítja majd a fiút.
Elvégre azért jöttek ide, hogy megszakítsák a köteléket, és ez most
lehetetlennek tűnt.
– A kettőtök közötti kapocs sokkal komolyabb, mint azt gondoltam –
mondta Thal’darah. – A köteléketek láthatóan olyan erős, hogy a mágiánk
nem képes megtörni.
– Igen – értett egyet vele Drella, rámosolyogva a fiúra.
Aramnak hirtelen kipirult az arca.
Tessék! – gondolta a driád. A vörös valójában nagyon szép szín!
 – Én érzem, milyen erős a kettőnk közötti kötelék. Hát te, Aram? Te is
ugyanúgy érzed, mint én?
Aram, továbbra is kipirulva, egy hosszú pillanatig csak bámult a driádra,
az ajkai pedig résnyire nyíltak, mintha sóhajtani vagy csuklani készült
volna. Aztán bólogatni kezdett: először csak lassan, majd egyre hevesebben.
A karját szorosan összefonta a lányéval, és végül nagyot nyelve megszólalt:
– Persze, Drella! Én is ugyanígy érzek! Úgy értem, érzem a köteléket.
Erős... Tényleg nagyon erős...
Thal’darah kuncogva méregette őket, aztán vállat vont, és összeütötte a
kezeit, amitől a szakálláról aláhullott pár levél.
– Nos, úgy tűnik, a munkánk véget ért! Azonnal levelet küldök Hold-
ligetbe. Továbbra is úgy vélem, az lenne a legjobb, ha még maradnátok egy
ideig. Tanulmányoznunk kell ezt a jelenséget, méghozzá a lehető
legalaposabban. Ez kétségkívül igazán hatalmas fejlemény!
 KILENCEDIK FEJEZET

Silverlaine
Az „igazán hatalmas fejlemény” nem írta le azt a szellemi
megrázkódtatást, amit Aram átélt. Miközben távozott a tisztásról, a feje
kóválygott, a bőrét pedig perzselően forrónak érezte.
Én érzem, milyen erős a kettőnk közötti kötelék. Hát te, Aram? Te is
ugyanúgy érzed, mint én?
Miért váltottak ki belőle ezek a szavak ilyen... viszketést? Mindene
viszketett! Úgy érezte, rögtön dalra fakad, vagy elhányja magát. Vagy
mindkettőt egyszerre. A Drella iránti érzései – amelyek egykor csak halk,
bosszantó suttogásnak tűntek az elméje mélyén – most harsány kórussá
erősödtek. Drella az előbb elismerte volna, hogy kedveli őt? Ennek nem sok
értelme volt. Drella mindenkit kedvelt. Ez inkább csak a barátságos
természetének egyik jele lehetett. Ennek ellenére nem tudta elfelejteni az
érzést, ahogy a karjuk összefonódott. Sem azt, ahogy a lány rámosolygott:
mintha a világ minden szépsége és boldogsága ragyogott volna fel az
ajkain.
– Veled meg mi történt? – kérdezte Makasa, kilépve a fogadóból.
Aram, aki épp a fogadóba tartott, azonnal megtorpant. A Kilátó hangjai
távolinak tűntek a számára, ahogy teljesen beletemetkezett a gondolataiba.
Most azonban hirtelen felbukkant Makasa, és rögvest felvonta sötét
szemöldökét.
– Miért izzadtál így ki, öcsém? Talán lázas vagy?
Aram megrázta a fejét, próbált észhez térni.
– Nem, jól vagyok. Hová tartasz ilyen sietve?
– Téged akartalak megkeresni. Elő kell állnunk valami tervvel! Egy jobb
tervvel annál, mint hogy „ülünk és nézelődünk”. De ha beteg vagy, akkor le
kellene pihenned egy kicsit. – Makasa odalépett hozzá, és a homlokához
nyomta a homlokát.
– Ne csináld ezt! – lökte el magától Aram. – Én csak... egy kicsit ideges
vagyok.
 A lány felhorkantott, és összefonta kezét a mellkasa előtt. Az
Őrszemeknek köszönhetően a sebei majdnem teljesen begyógyultak, ezért
most már sokkal könnyebben tudott mozogni. Aram megpróbálta kikerülni,
hogy eltűnhessen a fogadóban, és lehűthesse a fejét, Makasa azonban
megragadta a könyökénél fogva, és maga felé fordította. A fiú számára még
sosem tűnt ennyire a nővérének. Vagy ennyire fenyegetőnek.
– Várj csak egy kicsit! Az arcod teljesen ki van vörösödve. Mi történt?
Ki vele!
– A rituálé nem működik – felelte Aram, remélve, hogy beválik az
elterelés. Fogadott nővére hunyorogva nézett rá, ezért a fiú gyorsan
kibővítette a történetet. – Valami gát az útját állja. Nem igazán értem. Talán
druidának látszom?
– Leginkább egy főtt kakasnak látszol. Ha az arcod még jobban
kivörösödik, akkor lehet, hogy felrobban.
– A lényeg, hogy valóban szükségünk van egy tervre – mondta Aram
félig-meddig kiabálva. – Csak épp nem tudom, hogy mit tegyünk. Drella és
én nem tudjuk feloldani a köteléket, ennek ellenére Thal’darah mester azt
akarja, hogy maradjunk itt. Tanulmányozni szeretne minket a Cenarion Kör
számára.
Makasa a szemeit forgatta.
– Ó, az nem fog megtörténni! Ha a kötelék ügyét ezzel letudtuk, akkor
tovább kell indulnunk! A Rákfajzat nem fog örökké figyelemelterelésül
szolgálni, Malus pedig igencsak dühös lesz, ha rájön, hogy átvertük.
Minden erejével arra fog összpontosítani, hogy megtaláljon minket. És ha
ez megtörténik...? Nos... – Makasa elhúzta a kezét a torka előtt.
– Már tudja.
Makasa barna szemei úgy elkerekedtek, akár egy bagolyé, az álla pedig
teljesen leesett.
– Micsoda?
– Malus rajtaütött a Rákfajzaton. A hang, ami a fejedben szólt,
megmutatta nekem a történteket. A teljes legénységet lemészárolták.
Mindnyájan meghaltak miattunk. Miattam. Ez nem olyasmi, amit valaha
jóvá tudnék tenni. Az életüket adták azért, hogy időt nyerjünk. Mivel most
már neked is vannak látomásaid, fel kell készülnöd arra, hogy lesznek
köztük rettenetesek is. Olyanok, amelyek ráébresztenek arra:
cserbenhagytad az apádat, a sorsot és a világot. Én már csak tudom, mivel a
Fény sokkal régebb óta beszél hozzám.
 Makasa elsápadt, ám ahelyett, hogy válaszolt volna az öccse
kirohanására, visszafordult a fogadó felé.
Aramnak alaposan ki kellett lépnie, hogy utolérje.
– Hova mész?
– Csomagolni. Ha Malus rájött a cselfogásunkra, akkor igyekeznünk
kell! – Makasa felsóhajtott, és maga mögött hagyta az öccsét.
– Tudom, Makasa. Nem gondolod, hogy ezt én is jól tudom? – Aram
legyőzötten lehorgasztotta a fejét. Az iménti zavartsága helyét bűntudat
vette át. Drella és az iránta való érzései hirtelen nagyon távolinak tűntek.
Immár nemcsak nyugtalanság, hanem rosszullét is gyötörte. Oly sokan
haltak meg miattuk, míg ő itt ücsörgött, és mohát gyűjtött. Drella és Galena
legalább csináltak valamit. Még ha nem is vált be, legalább próbálkoztak.
De ő mit tett?
– Hát itt vagy, Aramar! Reméltem, hogy megtalállak.
Ne most, Iyneath! – Aram visszafogta az indulatait, majd halvány
mosolyt kényszerített az arcára, és a félszemű éjelf felé fordult, aki
feltűnően izgatottnak tűnt. A mosolya lecsillapította egy kicsit Aramot, így
a fiú észrevehette az Őrszem kezében szorongatott levelet. Lehetséges
lenne...?
– A bagoly, amit Északtornya Felfedező Telepéhez küldtem, ma este
visszatért. – Iyneath odanyújtotta a fiúnak az összehajtogatott, lepecsételt
pergament. Aram izgatottan vette észre, hogy a levelet neki címezték. – Ez
a hozzánk legközelebbi előretolt hadállás, de tudatni fogom veled, ha
máshonnan is érkezik valami.
– Köszönöm! – lehelte Aram, átvéve a levelet.
– Lehet, hogy semmire sem jutsz vele – figyelmeztette Iyneath. – De
remélem, az áll benne, amit szeretnél!
Az Őrszem kurtán meghajolt, majd megfordult, és eltűnt a hadállást
szegélyező fák között.
Aram körbepillantva látta, hogy teljesen egyedül van. Besietett a
fogadóba, és felment a lépcsőn, be a szobába, amelyen Makasával osztozott.
Hallotta, ahogy a nővére Morcival és Marcanggal kiabál, hogy szedjék
össze a holmijukat. Így legalább egyedül lehetett egy kicsit, és miután
lecsillapodott a rémülete, tudatosult benne, hogy el kell majd rejtenie a
bizonyítékot.
Hevesen dobogó szívvel felbontotta a levelet, és olyan gyorsan olvasta
el, ahogy csak tudta, közben pedig egyre jobban összeszorult a torka.
 „Aramar Thorne úrnak!
Olvastam a leveledet, ifjú uram, és nagy örömmel tudathatom veled,
hogy jól ismerem a nagybátyjádat, Silverlaine Thorne-t. A nevem Morris
Wheeler, és a Szövetség gyalogsági tisztjeként szolgálok Északtornya
Felfedező Telepén. Silverlaine és én egy ideig Viharváradon szolgáltunk,
aztán áthelyeztek minket Nyugatvégbe. Silverlaine rendkivül derék ember,
hűséges és becsületes. Az utolsó találkozásunk óta is tartottuk a kapcsolatot,
az utolsó levelét pedig Kőrisvölgyből küldte, amely nincs messze innen. Már
elküldtem egy futárt az utolsó ismert tartózkodási helyére, és azt javaslom,
találkozzunk itt, a telepen, ahol enyém lehet a megtiszteltetés, hogy
bemutassalak benneteket egymásnak!
Őszinte barátsággal,
Morris Wheeler”

Aram kezei reszkettek, ahogy a levelet bámulta. A nagybátyja élt, és

csupán néhány napi járóföld választotta el őket egymástól! Szinte túl
szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Egy pillanatra felötlött benne, talán
valóban nem igaz. Iyneath szerint a telep körüli térséget elárasztották a
Horda csapatai. Kőrisvölgyet mostanában többször is megtámadták a Puszta
Földek erői. Könnyen megtörténhetett, hogy Silverlaine-t megölték, mielőtt
elindulhatott volna dél felé. Ennek ellenére Aramban feléledt a remény
szikrája, amelynek kis híján sikerült elűznie a bűntudat felhőjét a feje fölül.
Ám a megkönnyebbülés rövid életűnek bizonyult. Behunyta a szemét,
majd összehajtogatta és a mellkasához szorította a levelet. Makasa a
szomszéd szobában kiabált, szörnyű emlékeztetőként, hogy túl sokáig
időztek itt, és mindezt a semmiért. Drellával nem sikerült elérniük a
céljukat, egy hajó legénysége pedig odaveszett, mert Malus és a csatlósai
lemészárolták vagy elevenen elégették őket. Jól tudta, hogy ez az ő hibája.
Ő okozta ezt a temérdek szenvedést.
Letette a levelet, aztán elővette a nyakában lógó iránytűt és a Gyémánt
Penge markolatát. Lerakta őket egymás mellé, és a kezeit a két becses
tárgyra téve a szíve mélyén érezte, mit kell tennie.
Senki másnak nem volt szabad szenvednie miatta! A korábbi kételyei
visszatértek, és talán igazuk volt. Talán máris elbukott. Ha a Fény beszélni
kezdett Makasához, az talán azt jelentette, hogy ő már nem számít
valamiféle fontos kiválasztottnak, de a bátor és erős Makasa alighanem jobb
választás nála. Ennek ellenére még ő is játszhatott valami szerepet.
 Többet kellene tudniuk a pengéről és az apja küldetéséről. Greydon
Thorne meghalt, és bár Aram megbízott a társaiban, és mindnyájukat
tisztelte, de hozzá hasonlóan ők is csak gyerekek voltak. Silverlaine talán
tudná, mit tegyenek.
Nehéz döntés. Aram tele volt kétségekkel, és tudta, hogy magányos lesz,
de legalább tesz valamit. No és ha elbukik? Akkor legalább egyedül teszi,
és senki sem fog önszántából vele bukni.
„A Sorsnak más tervei vannak veled” – mondta álmában a Hang. „Nincs
mitől félned.”
A Hang még sosem hagyta cserben. Ezért úgy vélte, mennie kell, és
próbált nem félni. Eltette az iránytűt és a kardmarkolatot. Elhatározta, itt és
most nem egy iránytűre, hanem a szívére hallgatva követi majd a helyes
utat.

Valami baj történt. Nagyon nagy baj. Taryndrella felállt, és ahogy

megrázta magát, a hajából fűszálak és levelek hullottak alá.
Fájdalmat és félelmet érzékelt.
De vajon ez hogy lehet? Hiszen béke és nyugalom járta át, ugyanakkor
elszántnak érezte magát. Azt tervezték, hagyják, hogy Thal’darah mester és
Galena tanulmányozza őt és Aramot, és miután sikerült többet is megtudni a
kettejük közötti kötelékről, folytatják a küldetésüket. Aram azonban most
zaklatott volt.
Zaklatottság – ez új szó volt Drella számára. Galenától tanulta.
Különösnek találta, de nagyon illett arra, ami most Aramban forrt. A
kettejük közötti kötelék még sosem figyelmeztette így Drellát. Úgy érezte,
mintha tucatnyi harang zúgna a fejében, és tudta, ha ez tovább folytatódik,
akkor nem tud ismét elaludni.
A tisztás nyugodtnak és békésnek tűnt. Az éj már órákkal korábban
leszállt, és a fogadóból kiszűrődő halk horkolástól eltekintve a világ
csendesnek tűnt. A meleg, sötét éjszaka békéje mindenre rátelepedett,
átjárva a békák, tücskök és a fák között repkedő kísértetek altatódalát.
Drella a Holdkút mellett, a fák és a csillagok alatt alakította ki kedvenc
alvóhelyét, méghozzá gallyakból és levelekből, Galena pedig a közelében
tért nyugovóra. A tauren, akit nyílvánvalóan kimerített az aznapi rituálé,
mély álomba merült. Thal’darah mester a fogadóban volt, míg a tisztás
körül néhány őr kószált. Drella óvatosan felállt, és hunyorogva felpillantott
a csillagokra. Az ég tiszta volt, ezért a holdak és a csillagok fényében jól
lehetett látni.
Az elméjét gyötrő félelem és fájdalom egyetlen, határozott irányba
vezette, Drella pedig jól tudta, hogy követnie kell. De mivel Galena
bosszankodott volna, ha felébreszti, olyan halkan lépkedett, ahogy csak
tudott. Az őrök azonban gondot jelenthettek, mivel azonnal riadóztatnák a
helyőrséget, amint észreveszik, hogy valaki jár a környéken. Csakhogy
Aram odakint volt valahol, a Kilátó határán túl. Vajon hogyan tudott
észrevétlen kijutni?
Nem számított. Követnie kellett.
Ám úgy vélte, Galena bizonyosan dühös lesz, ha észreveszi, hogy ő
nincs ott. A druidák szerették volna alaposabban is tanulmányozni a közte
és Aram között meglévő köteléket, ezért gorombaságnak tűnt, csak úgy,
minden magyarázat nélkül távozni! Hogy hagyhatta hátra Aram a barátait?
Hogy hagyhatta hátra or?
Amint a tisztáson átosonva elérte az észak felé vezető, kevésbé őrzött
ösvényt, rájött a megoldásra. Mivel a sárkányok és a Horda támadásai
nagyrészt déli irányból jöttek, az északi útra jóval kevesebb figyelmet
fordítottak. Aram bizonyára arra mehetett. Drella azt tervezte, megkeresi, és
meggyőzi, hogy térjen vissza a Kilátóba. Aztán megint minden szép és jó
lesz! Galena nem fog bosszankodni, Thal’darah mester nem sértődik meg,
és a kis csapat továbbra is együtt marad!
Úgy vélte, elég egyszerű lesz véghezvinni, ám hirtelen mozdulatlanná
dermedt, ahogy egy gally megreccsent az egyik patája alatt. A hang
fülsiketítően hatott, Drella pedig nyugtalanul körbepillantott, azt várva,
hogy valamelyik őr egyszer csak előront a fák közül.
Léptek. Halk, kíváncsi léptek: valaki közeledett!
Drella dacosan felmordult, és átrohant az északi kapu boltíve alatt, majd
azonnal bevetette magát az erdőbe, és óvatosan elindult előre a sűrű fák
között.
Továbbra is hallotta a léptek neszezését, bár jóval távolabbról, ezért
folytatta az utat, követve a fájdalmat, amely úgy lüktetett a láthatáron, akár
egy megtört szív.
Aramot borzalmas fájdalom gyötörte, ám Drella remélte, ez nem sokáig
lesz így, és ha a barátja meglátja őt, enyhülnek a kínjai. Úgy vélte, épp ez a
kötelékük lényege. Hiszen senki sem képes örökké mindent teljesen
egyedül megoldani. Mindenkinek szüksége van egy hűséges barátra.
Mindig nehéz volt, ha valaki nem szolgált magyarázattal a tetteire. De
úgy vélte, meg tudja oldani a problémát még azelőtt, hogy megvirradna és
mindenki aggódni kezdene. Miért hagyná, hogy bárki nyugtalankodjon, ha
egyszerűen vissza is viheti Aramot? Ők ketten össze voltak kötve, vagyis a
fiú biztosan nem hagyta volna magára ok nélkül. Ez bizonyára csak egy kis
félreértés, amit hamarosan tisztázni fognak!
A léptek ismét közeledni kezdtek hozzá, Drellának pedig kényszerítenie
kellett magát, hogy ne kiáltson fel.
Bármi is járt a nyomában, nem adta fel. A Kilátó őrei éberek és jól
képzettek voltak, Drella pedig megszaporázta a lépteit, próbálta lerázni az
üldözőjét. Egyre gyorsabban rohant, ám hallotta, hogy a léptek tartják az
iramot.
Hirtelen halk mordulás hallatszott, és korántsem tűnt barátságosnak.
Ó, egek! – Drella, elfeledkezve arról, hogy halkan lépkedjen, a fák között
áttörve egy keskeny ösvény felé iramodott, amely néhány romos épület
irányába vezetett. A levelek és a bokrok zizegtek a háta mögött, az éjszaka
levegőjét pedig egyre hidegebbnek érezte, ahogy rohant tovább. A morgás
egyre közelebbről hallatszott, és dühösnek tűnt. Drella felsikkantott
félelmében, és végül hátrafordult, hogy megnézze, mi üldözi.
– Vigyázz!
A figyelmeztetés azonban későn érkezett, ezért Drella hiába próbált
ismét előrefordulni, csak annyit ért el, hogy az oldalával vakon nekiütközött
egy testnek.
Mindketten felkiáltottak az ijedtségtől, és keményen a földre zuhantak.
Drella nem tudta, melyik veszéllyel is kellene szembenéznie: azzal,
amelyiknek az imént nekiütközött, vagy a másikkal, amelyik egészen eddig
a sarkában loholt.
Gyorsan felült, ám elakadt a lélegzete, amikor látta, hogy egy penge
villan az arca előtt.
Aram!
A fiút sár és száraz levéldarabok borították, kétségkívül az eséstől, de
már talpra is ugrott, és a kardjával előresújtott...
Egyenesen egy fiatal alkonyfutó felé. Drellát nem egy gyilkos fenevad
üldözte, hanem egy apró, ám gyors lény. A driád kuncogva nézte, ahogy a
kardfogú macskaféle – amely abban a pillanatban elveszítette a bátorságát,
amint két elszánt ellenféllel került szembe – riadtan felmordul, majd
begörbíti a hátát, és eliszkol.
– Mit művelsz te itt? – Aram letérdelt, és felsegítette Drellát, aki kihúzott
egy gallyat a hajából, és félrehajította. A driád rendkívül boldognak tűnt,
amiért láthatja a fiút, ám legalább ugyanennyire örült annak is, hogy
épségben sikerül kiérnie az útra.
– Téged kereslek! Üdv!
– Csitt! – sziszegte a fiú. – Fel akarod ébreszteni az egész helyőrséget?
– Persze! Elújságolom nekik, hogy megtaláltalak, és már viszlek is
vissza! – csacsogta Drella, megragadva Aram kezét.
– Nem. Ez nem így működik. Elmegyek. – Aram kihúzta a kezét a driád
kezéből, majd eltette a kardot, és a hátizsákját megigazítva újra az
ismeretlenbe vezető északi út felé fordult.
– Már nem kedvelsz minket? – lépett utána Drella.
– Nem erről van szó. Persze, hogy kedvellek titeket – felelte Aram, majd
halkan folytatta. – Nagyon is kedvellek. De van valami, amit egyedül kell
elintéznem. Mert ha továbbra is így folytatom, nemcsak titeket, de sok más
embert is belerángatok a problémáimba. Ez nem történhet meg! Ezért el kell
mennem. De mégis hogy találtál meg?
Drella odaügetett hozzá, Aram azonban összehúzott szemöldökkel nézett
rá a holdfényben. Az arcán nyoma sem látszott mosolynak.
– A köteléken keresztül éreztem, hogy távozol. Nem akarom, hogy
elmenj.
– Muszáj – bizonygatta a fiú.
– Akkor veled megyek!
– Nem, Drella! Nem akarom, hogy bajod essen. Örülök, hogy
csatlakozni akarsz hozzám, de túl veszélyes. Emlékszel még a Rákfajzatra?
A driád bólintott.
– Annak a hajónak a segítségével akartuk átverni Malust. Nos, egy ideig
sikerült is. De aztán Malus rájött a trükkre. Amikor rajtaütött a hajón,
mindenkit legyilkoltatott. A legénység vére az én kezeimhez tapad.
Drella aggodalmasan összehúzta a szemöldökét, majd gyorsan
előrenyúlt, és megfogta Aram kezeit.
– Igen, tényleg piszkosak a kezeid, de vért nem látok rajtuk.
– Ez csak egy szófordulat – felelte Aram. A hangja fáradtnak tűnt. – Úgy
értettem, hogy miattam haltak meg. Nem akarom, hogy ez másokkal is
megtörténjen. Érted? Meg akarlak védeni titeket. Mindnyájatokat.
 A driád nézte, ahogy Aram a holdfényen áttörve távolodik tőle. Már rég
nem látta ilyen határozottnak és elszántnak a fiú lépteit. Aram felszegte a
fejét, a válla és a háta pedig szálfaegyenes volt. A tartása büszkének és
rendíthetetlennek tűnt. Komolyan gondolta, amit mondott. Drella ajkai
megremegtek, és Aram után sietett. Éppolyan hevesen érezte a barátja
szívét gyötrő fájdalmat, mintha az a sajátja lett volna.
– Megvédjük egymást, Aram! A kettőnk közötti kötelék különleges! Már
azelőtt ismertél engem, mielőtt önmagammá váltam volna. Bármit is akarsz
tenni, azt együtt is megtehetjük!
Aram egy pillanatra feléje fordult, és az ajkai halvány mosolyra
húzódtak:
– Tényleg így gondolod? Nem lesz könnyű. Még visszafordulhatsz. Nem
fogsz hiányozni Galenának?
– Mindenkinek hiányozni fogok! – biztosította Drella. – Nagyon
hiányolható vagyok! Galena a barátom, és nem szívesen sértem meg az
érzéseit, de te meg én össze vagyunk kötve, ami egészen más. Sokkal több.
Pótolhatatlan!
Aram halkan felnevetett, és továbbindult az úton, elhaladva az alvó
szarvasok és kosok, majd a rég elfeledett romok leomlott kövei mellett.
– Pótolhatatlan? Nagy szó ez olyasvalakinek, aki annyi idős, mint te.
– Galena tanította. Sok új szót tanított – magyarázta Drella. – De amúgy
is sok mindent tudok a koromhoz képest! Ráadásul idősebb is lettem! Talán
nem látod? Beköszöntött a nyár!
Aram alaposan végigmérte a driádot.
– Valóban idősebbnek tűnsz. A leveleid zöldebbé, és élénkebbé váltak.
Némelyikük sárga lett. Mindig így megváltozol, ahogy múlnak az
évszakjaid?
A lány vidáman bólintott. A szívét gyötrő fájdalom enyhült, ahogy a
romok között sétálva halkan beszélgettek.
– Minden évszakkal megváltozom. – Előrenyújtotta a kezét, és
végigsimított az egyik ősi, szürke oszlopon. – És egyre nő a tudásom.
Hallom e kövek történeteit. A visszhangok visszhangjait. Azok sikolyait,
akik oly rég vesztek oda, hogy már emlék sem maradt róluk. Szomorú. Ám
én mostantól emlékezni fogok rájuk. Mesélhetek róluk neked, Aram?
Lerajzolhatnád őket! Akkor nem vesznének el végleg!
– Persze – bólintott a fiú, a szemei pedig megcsillantak a holdfényben. –
Mondj el róluk mindent!
 TIZEDIK FEJEZET

Társak
Amikor Galena még akkora volt, hogy csak egy kodo térdéig ért, elvitte
a kútra az anyja kedvenc, díszes vizeskorsóját, amelyet csak ünnepi
alkalmakkor használtak. A szavát kellett adnia, hogy óvatos lesz, az anyja
ugyanis nagy becsben tartotta azt a korsót, mivel az anyjától örökölte, aki
szintén anyai örökségként kapta, és így tovább, egészen addig, amíg Galena
feje szédülni nem kezdett.
Az előző éjszakai eső csúszóssá tette az utakat, Galena azonban sietett,
bár tudta, hogy ez nem bölcs dolog. Ám a nagyapja, Otue ellátogatott
hozzájuk Vérespata falvából, ami egy ilyen idős tauren számára nagyon
hosszú útnak számított. Míg Galenát elküldték, hogy hozzon vizet a
különleges korsóban, Otue nagypapa a fiatalkori kalandjairól mesélt a
gyerekeknek. Senki sem tudott úgy mesélni, mint ő, a lány pedig utálta,
hogy lemarad a történeteiről. Galena Mennydörgés-szirtről megőrzött
legszebb emlékei a nagyapjáról szóltak, ahogy mellette ült a padlón,
miközben a sátorban fa füstje szállt, Otue pedig – a pipáján pöfékelve, a
derékszíja körül lengedező ősz szakállával – alaposan kiszínezett
történeteket mesélt.
– Legyél gyors, és óvatos! – figyelmeztette az anyja.
Galena valóban gyors volt, de nem bizonyult elég óvatosnak, ezért a
sátor felé tartva megcsúszott, és a víztől nehéz korsóval együtt a földre
zuhant. Az agyagedény milliónyi darabra tört.
Egy arra járó kereskedő felajánlotta neki, hogy segít összegyűjteni a
cserépdarabokat, Galena azonban nem akarta a szilánkokat szedegetni.
Hazarohant, és sírva a nagyapja patái mellé kuporodott.
– Összetörtem! – nyafogta, belecsimpaszkodva Otue lábába. – Anya
figyelmeztetett, én mégis eltörtem! Az őseim ezt sosem fogják
megbocsátani! Örökre átkozott leszek!
Otue megpaskolta a kislány fejét, lesimítva a hajfonatait. A többiek –
Galena fivérei és unokatestvérei – felhorkantottak a hisztije láttán, és nagy,
ügyetlen csecsemőnek nevezték.
– A tanulság, hogy mindig mindenre szánd rá a kellő időt! – mondta
Otue a kislánynak határozott, ám kedves hangon. – A sietséged csak bánatot
hozott.
– Azért siettem, hogy hallhassam a meséidet!
– Nos, ma már nem lesz több mese! Valakinek vizet kell hoznia, és
édesanyádnak is el kell mondani, hogy összetört a korsó.
Galena attól kezdve sosem kapkodott és ügyetlenkedett. Mindig
megfontolt, figyelmes és alapos maradt. Míg a Cenarion Kör többi
tanítványa csak közvetlenül azelőtt foglalkozott a leckékkel, mielőtt azokat
a mesterek számon kérték volna tőlük, addig Galena jó előre, alaposan
felkészült, kétszer vagy akár háromszor is végrehajtva a feladatokat, aztán
jegyzeteket készített, és memorizálta azokat. Ezért válhatott végül ilyen
fiatalon Thal’darah mester tanítványává. Galena büszke volt arra, hogy
gondosan ügyel a részletekre, szerinte ez az anyja és Otue nagypapa érdeme
volt.
Most azonban egy kihalt tisztáson ácsorgott. A derékalj, amelyen
korábban Taryndrella aludt, üres volt. Üres! Hova tűnhetett a driád? Galena
átkutatta a legkézenfekvőbb helyeket a Kilátó területén, de sehol sem találta
Drellát. Még senki sem figyelt fel az eltűnésére, ám ez nem maradhatott így
sokáig, vagyis Galenának hamarosan Thal’darah mester elé kellett állnia,
hogy bevallja neki, milyen gondatlan volt. Akkor pedig a mester dühében
vissza fogja zavarni őt Mennydörgés-szirtre, hogy élete hátralevő részében
büdös ragut főzzön az anyja kocsmájában!
Galena a kezét ökölbe szorítva vett néhány mély lélegzetet, majd hátat
fordított a fogadónak és a Holdkútnak. Azok a képességei, amelyek
idehozták, elvezethették a driádhoz is. Megesküdött Thal’darah mesternek,
hogy vigyázni fog Taryndrellára, és mindentől megvédelmezi, ezért
pontosan ezt szándékozott tenni.
Már hajnalodott, de csak az újonnan szolgálatba állt őrök mocorogtak.
Később is felelősségre vonhatta őket, amiért hagyták megszökni Drellát,
előbb azonban meg kellett találnia az elvesztett driádot. Egy kis körben
elegyengette a földet, majd keresett néhány makkot a Holdkút körüli
levelek között. Mivel a makkok szentnek számítottak a driádok számára,
Galena a megfelelő varázslattal rövid idő alatt megtalálhatta Drellát.
A mágia átáramlott a kezei között, miközben ásott egy kis lyukat, aztán
beledobott pár makkot, és befedte őket a tenyerével. A föld alól zúgás
hallatszott, majd a makkok és az ujjai között bársonyos, smaragdzöld fény
kezdett kavarogni, amely egyre sötétebbé és erőteljesebbé válva beáramlott
Galena kezeibe, felkúszva az alkarjain, míg szinte már be tudta lélegezni a
mágiát. Az energia – a föld dala – észak felé tekergőzött.
Észak!
Mégis hova indulhatott a driád? Nem számított! Galena egyetlen feladata
az volt, hogy megkeresse és visszahozza a Kilátóhoz. Még el sem kezdték
tanulmányozni a Drella és Aram közötti szokatlan köteléket, márpedig a
Cenarion Kör bizonyosan tudni akarja, hogyan lehet létrehozni. Galena
kezdett kételkedni abban, hogy meg lehet-e szakítani egyáltalán, bár
kiterjedt kutatásokat végzett ez ügyben, és több olyan metódust is talált,
amit érdemes lett volna kipróbálni. De ezt csak akkor tehették meg, ha
épségben visszahozza a driádot, aki talán csak elkószált, követve egy
elsuhanó bogarat vagy a szél sodorta leveleket. Azok a tulajdonságai,
amelyek elbűvölővé tették Drellát, egyúttal megnehezítették a vele való
bánásmódot is. A driád hebehurgya volt, és könnyen elkalandozott a
figyelme. Mivel a természet, sőt egész Azeroth a játszótereként szolgált,
nem tűnt meglepőnek, hogy Drella elillant a tisztásról. Galena nemigen
hibáztathatta. A háború közelsége miatt a Kilátóban az élet meglehetősen
nyomasztó volt, és ugyan miért akart volna egy driád ennyi szenvedés
közelében időzni?
Igen, Drella elindult észak felé!
Galenának máris megvolt a terve. De ezt leszámítva más nemigen akadt
nála. Halkan, akár egy egér, beosont a fogadóba, majd az éléskamrából
magához vett egy marék diót és szárított halat, aztán kölcsönvette
Thal’darah mester egyik sétabotját arra az esetre, ha az út nehézzé válna. A
mesternek úgysem fog hiányozni a bot, mivel Galena úgy vélte, még reggeli
előtt visszaér.
Ezzel kisietett a reggel egyre erősödő izzásába, és miközben elhaladt
Aiyell mellett, odaköszönt neki, azt állítva, elhagyott valamit az erdőben,
amit meg akar keresni, és megígérte, hogy hamarosan visszatér.

Aram úgy érezte, minél több időt tölt Drellával, annál kevésbé tud mit
kezdeni a kezeivel. Mintha valahogy sosem nyugodtak volna le, és bárhogy
tartotta őket, az sosem tűnt természetesnek. Megpróbálta a derékszíjába
akasztani, ám ez nagyon ostoba látványt nyújtott, ezért inkább zsebre dugta
őket. Csakhogy a zsebei már tele voltak a legkülönfélébb holmikkal.
A kimondatlan szavak sűrű füstként lebegtek közöttük, Aram pedig azon
tűnődött, vajon ezt Drella is érzi-e. A driád olyan fiatal és kedves volt,
Aram azonban nem tudta, mennyire lehet tisztában az érzések mibenlétével.
A kettejük közötti kötelék egy dolog volt, Aram azonban titkon nagyon
örült, amiért Drella a Kilátóból kiosonva utána jött, de ez persze nem
jelentette azt, hogy ez a barátságnál többről szólt volna. Utólag úgy tűnt,
egyszerűbb volt hátrahagyni a barátait és egyedül boldogulni, mint a
megfelelő dolgokat mondani egy lánynak.
Makasa most bizonyára jót nevetett volna rajta.
– Tudod, hova megyünk? – kérdezte Drella, aki sosem ment egyenesen,
mindig kitért erre-arra, hogy végigsimítson az ujjaival egy virágon, vagy
üdvözöljön egy sütkérező teknőst.
– Északtornya Felfedező Telepén lesz találkozóm... találkozónk a
nagybátyámmal. Ha az időjárás kedvező marad, és nem keveredünk bajba,
akkor pár napon belül odaérünk.
– Nem fognak elfáradni az emberi lábaid? – Drella ismét letért az útról,
hogy szemügyre vegyen egy kiszögellést, amelyre gyerekes, elnagyolt
betűkkel az „itt járt Thragmo” szavakat vésték.
– Lehet – ismerte be kissé zavartan Aram. – Majd tábort kell vernünk.
– Kereshetek egy kost, és megszelídíthetem neked – ajánlotta fel Drella,
miközben elgondolkodva megrebegtette a szempilláit. – Vagy egy
szarvasbikát. Úgy sokkal gyorsabban haladnánk. Vagy felülhetnél a
hátamra. Ez Murci dolgát is megkönnyítette a Felperzselt-völgyben.
Aram köhintett egyet, és érezte, hogy forróság kúszik végig a nyakán.
– Legyen talán a kos! Igen, az beválhat. Sokáig tartana?
– Ó, nem! – nevetett a lány.
Egyre kevesebb romot láttak az út mentén, ahogy a zöldellő fák is
kezdtek gyérülni. Lefelé haladtak, Aram pedig az Iyneath mutatta térkép
alapján tudta, közelednek a Sziklajáró Őrhely felé vezető leágazáshoz. Úgy
döntött, messzire elkerülik a helyet, mivel attól tartott, ha fényes nappal
haladnának el mellette, a tauren felderítők könnyen észrevehetnék őket.
– Ha egy kicsit lejjebb érünk, tehetsz egy próbát. A Horda felderítői
azonban a hágónak ezen részén bárhol rejtőzködhetnek, és nem szeretném,
ha észrevennének minket – magyarázta Aram. – Tudom, hogy mindenkit
kedvesnek hiszel, de azok a taurenek nem éppen barátságosak.
– Nem hiszek mindenkit kedvesnek – biggyesztette le az ajkát Drella. –
Elvégre egyszer már el is raboltak, emlékszel? Persze nem rossz szándék
vezérelte őket, annak ellenére sem, hogy a szívüket sötétség szorította
össze. Mindnyájan fénnyel telve jövünk a világra, ám a sötétségnek megvan
a módja, hogy utat nyisson magának. – Összefont néhány virágot, és a nap
felé tartva megcsodálta a művét. – Tudod, nem vagyok ostoba.
– Nem is mondtam, hogy az lennél...
– Tudom, hogy azt hiszed, néha ostobán viselkedem. Hogy nem úgy
látom a dolgokat, ahogy kellene, de ez nem így van. Azt is tudom, hogy
Makasa szerint olyan tompa vagyok, mint egy kődarab, de ő is téved. –
Drella szedett még néhány vadvirágot, és azokat is belefonta a füzérbe. – A
kedvesség nem mindig jelent egyet a gyengeséggel. Ahogy keménynek
lenni sem mindig jelent erőt. A kemény dolgok valójában rideggé válnak, és
ami rideg, könnyen eltörik.
Aram bólintott, majd levette a kabátját, és a vállára terítette. Kezdett
egyre melegebb lenni, és mivel Drella mellette volt, nem akart megizzadni,
hogy aztán büdös legyen.
– Másképp látjuk a dolgokat, de ezzel nincs semmi baj. Együtt vágtunk
bele ebbe, emlékszel? Vagyis mindkettőnknek a saját erőnket kell
használnunk. Tudom, merre megyünk, ezért az ügynek ezt a részét rám
bízhatod!
– Úgy lesz! – felelte a lány, és a fejére tette a virágkoszorút, amely jól
illett a haja megváltozott színeihez, és a tincsei között természetesen
pompázó virágokhoz. Úgy tűnt, még a farka is kezdett élénk, smaragdzöld
árnyalatot ölteni.
– Arra van az őrhely – figyelmeztette Aram, a tőlük jobbra húzódó útra
mutatva, amely felfelé vezetett a domboldalon, és tauren totemek
szegélyezték. Aram még a távolból is látta, hogy a magaslat tetején álló fák
között alakok mozgolódnak. – Igyekezzünk! Mielőbb vissza kell mennünk a
fák közé!
Drella ez egyszer csendben engedelmeskedett.
A lábaik alól kövek és kavicsok szóródtak szét, ahogy egymást
támogatva lesiettek a poros ösvényen. Aram párszor kis híján alábucskázott
a csalóka úton, de végül sikerült elérniük a lenti erdő fűvel borított szélét,
aztán bevetették magukat a fák nyújtotta biztonságba.
Miután megálltak, Aram kikémlelt az egyik vaskos fatörzs mögül, és
látta, ahogy egy alaposan felfegyverkezett tauren harcos kilép az őrhelyhez
vezető ösvényre, és a szemeit a kezével beárnyékolva körbenéz. Ám végül a
nézelődéssel felhagyva visszatért a dombtetőre.
– Ez közel volt! – mormogta Aram, és letörölte a verejtéket a
homlokáról. – Halknak és óvatosnak kell lennünk!
– Igen – felelte Drella, és elindult lefelé a domboldalon, az erdő mélye
felé tartva. – Ó, nézd! Egy kos! Elég fürgének tűnik...
Aram rohanvást próbálta tartani a lépést, aztán megtorpant, és nézte,
ahogy Drella a nyugtalan jószág felé lép, és a mágiáját használva
előrenyújtja a kezeit, mintha meg akarná adni magát. A hatalmas termetű
kos szarvai csaknem olyan szélesnek tűntek, mint Aram kitárt karjai. A
szemei nem látszottak ki a piszkos, gyapjas bunda alól. A hátán felmeredtek
a fehér és aranybarna szőrszálak, és ahogy Drella közeledett hozzá, hátrálni
kezdett, majd felágaskodva rémülten bégetett.
– A barátod vagyok – nevetett dallamosan Drella. – Erre semmi szükség!
Egy ellenség tudna ilyet? – Az orrát ráncolva ide-oda kezdte mozgatni rövid
őzfarkát, ami láthatóan megnyugtatta, vagy talán szórakoztatta az állatot.
 A kos halkan bégetett egyet, majd leszegte a fejét, a driád karjai közé
hajtva jókora, ívelt szarvait.
– Ez így már sokkal udvariasabb – mondta Drella a kosnak, és közelebb
intette Aramot. – Most már a barátunk. A neve Szirom.
– Szirom? – Aram megrázta a fejét, lassú, óvatos léptekkel közelítve
meg a kost.
– Igen, Szirom! Szerintem igazán csodás név!
– Persze, Szirom. Hagyni fogja, hogy a hátára üljek?
Drella megkocogtatta az állát, majd előrehajolt, és egy pillanatra a kos
szemeibe nézett. Úgy tűnt, mintha némán kommunikálnának egymással,
amit Aram igazán lenyűgözőnek talált. Drella korábban is meglepte már, de
ez most teljesen váratlanul érte.
– Amíg tart a küldetésünk, addig igen. Ebben alkudtunk meg.
– Nagyszerű! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Aram. – Kiváló!
Köszönöm! És köszönd meg neki a nevemben!
– Boldogan!
Aram már épp összeszedte volna a bátorságát, hogy felüljön az állat
hátára, amikor az út felől kiáltás hallatszott.
A Sziklajáró Őrhely!
A kos megugrott, a földre döntve Aramot. Valaki felkiáltott. Odafent
hatalmas felbolydulás támadt, a föld pedig úgy remegett, mintha hirtelen
sziklaomlás történt volna. A föléjük magasodó dombtető felől kürtszó
hallatszott: jóval hangosabban és acélosabban zengett, mint az éjelfeké.
Porfelhő kavarodott, amelyből egy alak bukkant elő, aki az erdő felé
rohanva segítségért kiabált, mivel négy dühös tauren járt a nyomában.
 – Galena! Segítenünk kell neki! – Drella már el is iramodott, egyenesen
a lándzsák és a kiáltások felé, hogy elállja az ellenség útját.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Nyílt terepen
Galena sosem tudott hozzászokni a kodón való utazáshoz, és úgy vélte,
egy vágtázó kos hátán ülni egy fikarcnyival sem jobb annál. Az sem sokat
segített a helyzeten, hogy termetre egy kicsit túl nagy volt ahhoz, hogy
koson üljön. Ám a Sziklajáró taurenek hangosan kiáltozva és a lándzsájukat
lengetve, kitartóan üldözték őket az erdőn át. Aram és Taryndrella segítsége
nélkül Galenát könnyedén elsöpörhette volna a rohamuk.
– Menjetek tovább! – kiáltotta a driád, elkanyarodva tőlük.
– Ne! – kiáltotta Galena. – Meg kell védenünk!
Nem, nem, nem! Ez egyszerűen nem lehetett igaz! A keze, amellyel
ügyetlenül Aramba kapaszkodott, még bizonytalanabbá vált, ahogy
hátrafordult, és látta a driádot a taurenek felé vágtázni.
– Esküt tettem, hogy megvédem őt! Fordítsd meg ezt a jószágot!
– Drella tudja, mit csinál! – kiabálta túl Aram a paták dübörgését és a
szél süvítését.
– Ő megszentelt, és... – Galena szavai elakadtak, és megigézve nézte,
ahogy a driád az ég felé emeli a karjait. A fák megremegtek körülötte, majd
recsegve összefonták az ágaikat, áthatolhatatlan falat alkotva Drella és az
üldözőik között.
A driád vidáman felujjongott és körbetáncolt, amikor hallotta, hogy a
taurenek érthetetlen kiabálás közepette nekiütköznek a falnak. Aztán
visszatért a társaihoz, és ruganyos lépteivel könnyedén tartotta a kos
diktálta iramot. Együtt vágtattak le a völgybe, és csak akkor álltak meg,
amikor találtak egy megfelelő kilátóhelyet a fák között.
Elsőként Aram ugrott le a kos hátáról, és segített Galenának leszállni.
– Köszönöm, de én... – kezdte a tauren.
– Nem megyünk vissza, ha ezt akarod mondani – vágott a szavába Aram,
és egyenesen Galena szemébe nézett.
– Igazán kedves tőled, hogy eljöttél értünk, de segítek Aramnak
megtalálni a nagybátyját – magyarázta Taryndrella, finoman lesöpörve a
leveleket és a kavicsokat Galena válláról.
– A Kilátóban mindenki zaklatott lesz. – Galena nem hitte el, amit
hallott. A driád nemcsak úgy elkószált, hanem megszökött. Persze azonnal
az emberfiút okolta a történtekért. Drella kész volt hallgatni Thal’darah
mesterre és Galenára, érdekelte a véleményük, és együttműködött velük.
Aramar azonban már a kezdetektől unott és távolságtartó volt. Arra sem
vette a fáradságot, hogy megjelenjen a rituálékon, és nem érdekelte, mit
próbálnak véghezvinni. – Önző vagy! – mondta a fiúnak. Még soha
senkivel sem vitatkozott kiabálva, most azonban kikelt magából. – Esküt
tettem, hogy megvédem őt! Fel tudod ezt fogni? Ő szent a számunkra!
Különleges! Nem rohanhatsz el vele, csak mert látni akarod a családodat!
– Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz! – vágott vissza Aram. – Drella
még csak nem is ismer téged! Én vagyok az, akit ismer! A kötelék miatt
önszántából tart velem. Nincs időnk tovább várni a rituálékra. Te magad
mondtad, hogy a köteléken nem lehet változtatni, ezért folytatnunk kell az
utat. Különben...
Taryndrella felsikoltott, és a kezeit a szemeire szorítva a földre rogyott.
Aram és Galena azonnal odaléptek hozzá.
– Ne vitatkozzatok! – nyöszörögte, az arcán pedig könnycseppek
csorogtak alá. – Ne kiabáljatok!
Aram nagyot sóhajtva felállt, és végigsimított hosszú, rakoncátlan
hajtincsein.
– Igaza van. Értelmetlen vitatkozni. Figyelj, ha akarsz, velünk jöhetsz!
Ha elérjük a Felfedező Telepet, üzenetet küldünk a Kilátóhoz, hogy
biztonságban vagyunk. Nem akartam, hogy Drella kövessen, érted?
Egyedül akartam menni.
– Igaza van – mondta Drella halkan, megtörölgetve az arcát. – Egyedül
szeretett volna menni, de nem hagyhattam, hogy ezt tegye. Amiatt, ami
kettőnk közt van, nem lehetünk távol egymástól. Maga Thal’darah mester
mondta: a kapcsolatunk túl erős.
Galena és Aram egyaránt elnémult az iménti szavak hallatán. Aztán a fiú
hirtelen elpirult és mocorogni kezdett, majd a vállára terített kabátot levéve
bólintott. Az állkapcsa megfeszült, és végül megszólalt:
– Igen, így van. A kettőnk közti kapocs nagyon erős, és az érzéseim...
Nos, azok is erőteljesek. Még magamnak sem akartam beismerni őket,
nemhogy másnak, de alighanem elég nyilvánvalóak.
A tauren felsegítette Drellát, és hagyta, hogy a driád rátámaszkodhasson,
miközben az utolsó könnycseppjeit is felszárította. Most, hogy a veszekedés
véget ért, sokkal nyugodtabbnak tűnt.
– Mi a nyilvánvaló? – Galena alig figyelt a fiúra, mivel sokkal jobban
aggódott a teremtményért, akinek a védelmére felesküdött.
– Hogy kezdek egy kicsit belebolondulni.
Taryndrellának elakadt a lélegzete, mintha megütötték volna.
– Ne tedd, Aram! Ne bolondulj meg!
– Tessék? Ó, én...
Galena zavartan horkantott egyet. Minden emberfiú ilyen nevetséges?
– Úgy érti, hogy kedvel téged – paskolta meg finoman Drella hátát. –
Tudod, romantikus értelemben. Mint amikor az emberek összeházasodnak.
– Nem ezt mondtam! – kiáltotta Aram, és úgy elvörösödött, mintha a feje
fel akarna robbanni.
– Szeret téged – mondta megfontoltan Galena. – Úgy érti, hogy szeret
téged.
– Ezt sem mondtam! – Aram elkeseredetten a levegőbe lendítette a
kezeit, de aztán lecsillapodott, és a haját hátrasimítva mély lélegzetet vett. –
Csak erős érzelmekkel kötődöm hozzá. Igen, talán többet is érzek iránta a
barátságnál. Mi lenne ezen olyan furcsa? Úgy értem, olyan kötelék van
közöttük, amit még csak megnevezni sem tudok.
A driád ellépett Galenától, és halvány mosollyal odament a fiúhoz, a
vállára tette a kezét, majd előrehajolt, és a homlokához érintette a homlokát.
Aram mozdulatlanná vált, Galena pedig azt kívánta bárcsak eltűnhetne,
hogy ne kelljen látnia ezt a jelenetet.
– Persze, én is szeretlek téged, Aram! Ezen semmi sem változtathat. De
ez nem olyasfajta szeretet, mint a házaspároké. Hanem olyan, mint amikor
meglátod a világ legtökéletesebb kacsáját, és szeretnéd a karjaidba venni,
hogy örökké ott tartsd, azt mondogatva neki, milyen csodás és aranyos. Ám
az a kacsa nem a tied. Megvan a saját élete, ezért el kell engedned őt, és
csak a távolból csodálhatod, ahogy felnő és szárnyra kap. Van ennek valami
értelme?
– Nem igazán – mormogta a fiú.
Drella elhúzódott tőle, és finoman végigsimított az arcán.
– Az, ahogy megszülettem, arra késztetett, hogy téged válasszalak. De
most nap mint nap téged választalak. Barátnak és társnak, egyenlő félként.
Együtt utazunk, ám az utunk nem érhet véget úgy, ahogy azt te szeretnéd.
Nem tudom, végződhetne-e úgy. Én csak Drella vagyok. Nem tudom, képes
vagyok-e egyáltalán a romantikára.
– Értem – bólintott Aram. – Rendben van. De tényleg! Butaság volt
megemlíteni.
– Nem. Nem volt az – mondta komolyan Drella. – Őszinte dolog volt.
Thalyss mindig azt mondogatta nekem, hogy az őszinteség sosem lehet
rossz.
Aram visszasétált a koshoz, majd sóhajtva felemelte a kabátját és a
csomagját.
Galena nem tudta, mit mondhatna, Drella pedig csak mosolygott. A driád
pontosan tudta, hogy azt mondta, amit mondania kellett, Galena azonban
már korántsem volt ilyen biztos ebben. Szinte azt kívánta, bárcsak korábban
találkozott volna a fiúval, mivel akkor elmondhatta volna neki, hogy a
driádok sosem vágynak efféle kapcsolatra, legyen szó akár emberekről, akár
másokról. A druidák tudták ezt, egy olyan fiú azonban nem, aki csak egy
kedves, csinos lányt látott, csillogó szemekkel és virágokkal a hajában.
– Aramar... – kezdett bele Galena, de nem tudta, mit is mondjon.
A fiú felvette a kabátját, és kaján félmosollyal feléjük fordult.
– Igen, jól vagyok. Becsszó! Indulhatnánk végre? A Fényre! Inkább
végezzenek velem a tauren felderítők, mint hogy még egyszer
keresztülmenjek ezen!
– Ne rohanj előre! – mondta Galena a fiú hátának. – Az út mentén hálók
húzódnak. Pókok leselkedhetnek ránk.
– Csodás! – sóhajtott fel Aram, és megborzongott, mintha máris érezné,
ahogy pici lábak másznak felfelé a karjain. – Pókok! A kedvenceim!
Miért épp pókok? Ennek ellenére úgy vélte, bármi jobb, mint itt
ácsorogni, azon merengve, hogy kikosarazták.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

A Hálószövők Ösvénye
ARAMAR THORNE! Esküszöm, ha megtalállak, kibelezlek, akár egy
halat!
A fogadó falai megremegtek Makasa haragjától. Kirontott a kis
szobából, amelyen Arammal osztozott, de sehol sem találta az öccse
nyomait.
Marcang, aki ez egyszer félénknek tűnt, a mancsait összefonva az
ajtóban toporgott:
– Aram, Drella, druida elmentek. Észak felé indultak. Marcang
kiszimatolta.
– Akkor mi is észak felé indulunk! – morogta Makasa, felöltve a zekéjét.
– Mégpedig azonnal! Keresd meg Murcit! Nem akarok még egy percet
elvesztegetni!
A vén druida persze panaszkodott, mintha legalábbis Makasa hibája lett
volna, hogy Aram egy szó nélkül távozott az éjszaka közepén. Bár talán
valóban az ő hibája, mivel hallania kellett volna, ahogy az öccse eloson. De
ez akkor is Aram ostoba ötlete volt, nem pedig az övé!
Marcang és Murci követték, az oldalán lépkedtek, miközben Makasa a
hadálláson átsietve az északi kapu felé indult.
– Galena is eltűnt – mondta Thal’darah, követve a csapatot. A haja és a
szakálla kócos volt. – Ha megtaláljátok, kérlek, gondoskodjatok a
biztonságáról, és arról, hogy mielőbb visszatérjen!
A tauren volt az utolsó, aki foglalkoztatta Makasát, ennek ellenére
megállt, és felsóhajtott:
– Átadom neki a kérésedet! Talán szerencsénk lesz, és csak piknikeznek
valahol.
– Marcang nem hiszi.
– Persze, Makasa sem hiszi – mormogta a lány, és a szigonyát felemelve
továbbindult észak felé.
Mivel nem voltak sárkányok és tűzkitörések, a csapat jó iramban haladt.
Marcang felbecsülhetetlennek bizonyult, mivel az ő orra vezette őket az
északi ösvényen, amely előbb keletnek fordult, majd elkanyarodott déli
irányba, egyenesen Északtornya Felfedező Telepe felé tartva.
Makasa csak találgatni tudott, mit gondolhatott Aram, és a hatodik
érzéke azt súgta neki, legyen belátó az öccsével szemben, mivel talán – de
tényleg csak talán! – jó oka volt arra, amit tett. De az is lehet, hogy valami
gyalázatos dolog történt. Lehet, hogy nem a saját akaratukból távoztak,
hanem elrabolták őket.
Nem sokkal később újabb nyomokra bukkantak: a Hálószövők
Ösvényénél egy összefont faágakból emelt, különös akadály emelkedett. A
törött lándzsahegyek és a vágásnyomok azt jelezték, a tauren harcosok
megpróbáltak áttörni a falon.
– A taurenek nem igazán tudnak mászni – mondta Makasa, könnyedén
felkapaszkodva az akadályra. – Én viszont annyiszor másztam fel és le az
árbocokon, hogy össze sem lehetne számolni.
A fal tetejére érve Makasa átlendítette az egyik lábát a túlsó oldalra,
majd megtámasztotta magát, és leengedte a láncot, hogy Marcang
belekapaszkodhasson. Murci felmászott a gnoll hátára, Makasa pedig
segített nekik felkapaszkodni, míg Marcang – hogy könnyebben
haladhasson felfelé – a fába mélyesztette a lábkarmait.
A fal túloldalára érve a gnoll ismét megtalálta a driád, a tauren és az
emberfiú szagát. Makasának azonban nem tetszett az előttük húzódó út,
mivel az erdő itt sokkal sűrűbbnek tűnt, és árnyékba burkolózott. Ami
azonban még rosszabb volt, Marcang nemcsak a barátaik szagát érezte.
– Pókok – morogta a gnoll. – Sok pók. Álljunk készen harcra, különben
esznek meg minket bogarak! Nagy-nagy bogarak.
– Murci prrgle tk, nk kering! – lendítette Murci a levegőbe a lándzsáját.
– Legyetek éberek! Nem akarok meglepetéseket! Kezd esteledni, és nem
hiszem, hogy sötétben nagyobb esélyeink lennének a pókok ellen. Gyerünk!
– Makasa nem szándékozott átengedni a csapat vezetését Marcangnak, ám a
gnoll az orrát felemelve előrerohant, szinte szédítően kanyarogva ide-oda az
egyre sűrűbb hálókkal teli erdőben. A napfény valóban kezdett kifakulni.
Makasa a lombok és a csipkés dombtetők felett átpillantva nézte, ahogy az
ég előbb sötétkékké, majd lilává változik, narancssárga csíkokat festve a
hegyek fölé. Aztán hunyorogva elfordult, és az előttük álló útra szegezte a
tekintetét.
Marcang lelassított, a mancsai pedig ökölbe szorultak, ahogy ide-oda
nézelődött.
– Lrkna murg? – suttogta Murci.
Makasa lepillantott a murlocra, aki félrebiccentett fejjel nézett vissza rá.
– Nem! Nem megállunk! – felelte keményen Marcang. – Vagy fáradt?
Viszünk! Nem megállunk! Nem felnéztek!
– Tessék? – Makasa lehajolt, és felemelte Murcit, akinek a lábai jóval
rövidebbek voltak, mint a társaié, ezért gyorsabban el is fáradt, mint a
többiek.
– Nem felnéztek! – ismételte meg Marcang, és továbbindult a fák között.
Makasa érezte, hogy messze járnak a gyakran használt utaktól. Tőlük
jobbra valami fényesen csillogó, fehér tárgyat vett észre két hatalmas ág
között. Mostanra már hozzászokott a sziklákon és a barlangok bejáratain
lógó pókhálók nyugtalanító látványához, ez azonban másnak tűnt. A fehér
tárgy nagyjából akkora lehetett, mint egy emberi gyermek, és mintha
mozgott volna az enyhe szellőben.
– Az ott micsoda? – kérdezte suttogva.
– Ne nézd! – morogta Marcang. – Ne kérdezd! Menjünk! Gyorsan!
Futásnak eredtek. Murci ide-oda mozgott Makasa vállán, a lándzsája
pedig újra meg újra a lány karjának ütődött.
Makasa egyre több különös, hosszúkás, fehér tárgyat látott
kötélvastagságú fonálszövedéken alálógni a fákról. Minden újabb darab
láttán eggyel több hajszál meredt fel a tarkóján. Az egyik tárgy szinte
lüktetett, és Makasa meg mert volna esküdni, hogy fojtott hangokat hallott a
belsejéből kiszűrődni.
Mi van, ha Aram és a többiek is erre mentek, és ijesztő véget értek?
Megborzongott. A gubókban madarak, nyulak és akár nagyobb lények is
lehettek. Makasa azon gondolkodott, visszamegy, és felhasítja az egyiket,
megbizonyosodik arról, hogy nem Aram senyved benne tehetetlenül.
 – Várj! – szólalt meg halkan, miközben próbált felzárkózni Marcanghoz,
akinek a testfelépítését és a lábait arra teremtették, hogy gyorsan
haladhasson az erdős vidékeken. Makasa számára igazi kihívásnak
bizonyult, hogy tartani tudja vele a lépést.
– Nem megáll! Csak fut!
– Mi van, ha a barátaink is a gubókban vannak? Marcang! Muszáj
megnéznünk...
– Nem!
Makasa azonban lelassított, a félhomályban próbálta alaposabban is
szemügyre venni az egyik gubót, majd hátranézett, megbizonyosodva arról,
hogy semmi sem követi őket. De csak a könnyű szél borzolta a fák leveleit
a gyorsan tovatűnő napfényben. Makasa felemelte és meglendítette a
szigonyt, felhasítva a hozzá legközelebbi gubó vastag, ragacsos szálait, ami
sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint várta, ráadásul az érzéstől rátört
az émelygés.
A gubó résnyire nyílt, ám Makasa csak egy csillogó koponyát látott
benne, amely üres szemgödrökkel bámult vissza rá.
– Marcang nem érzi barátok szagát! Fuss! Nem felnézel! Futsz! – A
gnoll kis körívet leírva visszatért Makasához, és mielőtt a lány döbbenten
felkiálthatott volna, maga után vonszolta.
Makasa nem számított arra, hogy egy csontvázat talál a gubóban, és az
iszonyattól hideg borzongás futott végig a gerincén. Meg kellett bíznia
Marcangban. Ha a gnoll azt mondta, nem érzi Aram és Drella szagát, akkor
hinnie kellett a szimatának. Nem szívesen tette ezt, de nemigen volt más
választása. A „fuss és ne nézz vissza” hirtelenjében a létező legbölcsebb
tervnek tűnt.
– Urka! Urka, urka, urka! – suttogta rémülten Murci, és csapkodni
kezdte Makasa feje tetejét, mintha a lány koponyája valami dob lenne.
Ráadásul egyre erősebben ütötte.
– Elég! Hagyd abba! Mit mond, Marcang? – Makasának hirtelen elakadt
a lélegzete, ahogy egy hálófoszlány az arcára tapadt. Vakon odanyúlt, hogy
lesöpörje, a háló azonban hihetetlenül ragacsosnak bizonyult, és
hozzátapadt az ujjaihoz.
– Mondja, hogy fel!. Sokszor, hogy fel! Nem hallgatsz rá! Csak futsz! –
Marcang ismét megragadta Makasa karját, és maga után vonszolta, a
murloc azonban tovább püfölte a lány fejét, aki végül káromkodva
felemelte a kezét, hogy visszaüssön.
– Urka, urka, urka, urka!
Makasa végül feladta, és Marcang szavait figyelmen kívül hagyva
felpillantott, hogy megnézze, mi rémítette meg ennyire a murlocot. A
gerincén végigfutó fagyos hideg hirtelen mozdulatlanná dermesztette. A
földbe gyökerezett a lába a színtiszta rémülettől. Az erdő őket körülvevő
része semmi volt ahhoz képest, ami fölöttük húzódott: a hálók sokaságának
csillogó, elefántcsontszínű fonalai igazi erődítményt alkottak, benne hurkok
és alagutak valóságos labirintusával. A pókok százai néma csendben
lopakodva várakoztak, a szemeik pedig vörösen izzottaka lassacskán
alászálló sötétségben. Valamivel közelebb, szinte közvetlenül a fejük felett
a legnagyobb és legszőrösebb pók függeszkedett, amelyet Makasa valaha is
látott: akkora volt, mint egy ló, és gyorsan ereszkedni kezdett feléjük.
– Murci! – kiáltotta Makasa, amint a pók lüktető hasa lándzsadöfésnyi
távolságba ért. Az előrelendülő lábak elég közel kerültek hozzá, hogy
érezze a sörteszerű szőrszálakat.
Murci felvisított, Makasa pedig lekuporodott, de úgy tűnt, elkésett, és
mindkettőjüket fel fogják vonszolni a borzalmak hálójába, az éhes pókok
közé.
Nem történhet meg újra! – gondolta a lány. Nem kaphat el ismét valami
nyomorult szörnyeteg!
A murloc, mintha csak Makasa elméjében olvasott volna, egy
szempillantás alatt felfelé lendítette apró lándzsáját, belemélyesztve azt a
pók potrohába. A szörnyeteg fülsiketítő visítást hallatott, a szemei dühösen
felizzottak, a lábai pedig hevesen kalimpálni kezdtek. Murci újra és újra
előredöfött, a pók fájdalmas visítása azonban felriasztotta a társait.
Makasa megmarkolta Murci apró lábait, és a murlocot szorosan tartva
rohanni kezdett, átbotladozva az erdő göröngyös talaján. Hallotta, ahogy
ezernyi éhes pók üldözi őket, hogy belakomázhassanak belőlük.
– Szép munka volt, Murci! – kiáltotta Makasa, megdöbbenve a saját
szavai hallatán. Ki gondolta volna, hogy egyszer egy murloc menti majd
meg egy szörnyetegtől? – Most kapaszkodj, és ne nézz fel!
 TIZENHARMADIK FEJEZET

CKJKHP
A nap előbukkant, hogy leragyogjon Északtornya Felfedező Telepének
zászlóira, amelyek olyan fényesen izzottak, akár a világítótornyok a
viharban. Dél felől egyre erősebben fújt a szél, megtépázva a zászlók
szövetét.
– Hamarosan esni fog – jelentette be Galena, felemelve tömpe orrát.
Hogy elkerüljék a tauren őrjáratokat, letértek a főúttól, és elkanyarodtak
kelet felé. Galena elmondta a társainak, hogy Krom’gar taurenjei őt talán
átengednék, de egy embernek és egy driádnak bizonyosan útját állnák.
Elvégre Krom’gar a Horda erődje volt a térségben.
– Azok ott már Északtornya lobogói – mutatta Aram. – Látjátok? Nehéz
lesz felkaptatni oda, de talán sikerül megelőznünk a vihart.
Drella leghátul haladt, és a lehetőséget kihasználva virágokat és
különféle növényeket gyűjtött, hogy füzért készítsen Aramnak és
Galenának.
Bár Aram jobban szeretett volna egyedül vagy Drellával kettesben
utazni, nem tagadhatta, hogy a tauren nagyon hasznosnak bizonyult. Galena
a druida képességeit használva kapcsolatba lépett a természettel, így
megtalálta a legbiztonságosabb helyeket a táborveréshez, távol tartotta a
sötétségben ólálkodó csúszómászókat, és szinte varázslatos érzékkel jósolta
meg az időjárást. Drella, bár a maga módján csodás és erős volt, a figyelme
könnyen elkalandozott.
Aram nagy megkönnyebbülésére Drella nem hozta fel ismét az érzéseik
témáját. Rájött, az az előnye annak, ha valaki egy driádról ábrándozik, hogy
teljesen kiszámíthatatlanul reagál. Drella nem jött zavarba, és nem is
feszengett, hanem a szokásos vidám, magabiztos önmaga maradt. Aram úgy
vélte, számíthatott volna erre. Bár valahányszor Drella ránézett, még mindig
kipirult az arca, de már nem érezte úgy megalázva magát, és olykor még a
driád tekintetét is állta.
Az élet megy tovább – gondolta, és végül a „kacsa dolgot” is sikerült
megértenie. Szeretett volna belekapaszkodni abba az elképzelésbe, hogy ő a
„tökéletes kacsa” Drella számára, de tudta, a lány nem úgy értette a szavait,
ahogy azt a maga részéről értelmezni szerette volna.
Azzal próbálta elterelni a figyelmét, hogy Galena druida mágiáját
figyelte.
– Hogy értesz így mindehhez? – kérdezte Aram. – Azt hittem, hogy
Feralasban, és később a Kilátóban is csak tanonc voltál.
Galena acélos pillantást vetett rá.
– Lehet, hogy csak egy tanonc vagyok, de egész életemben ezt tanultam.
A természetet gondozni és óvni kell. Az olyan teremtményeket pedig, mint
Taryndrella – intett a mögöttük álldogáló driád felé –, mindenáron meg kell
védeni! Lehet, hogy nem hajóztam a nyílt tengeren, és nem harcoltam
ogrékkal, de a CKJKHP felbecsülhetetlen értékkel bír. A druidák
évszázados bölcsessége és a vadonról összegyűjtött tudása!
– A micsoda? – ráncolta a szemöldökét Aram.
– A Cenarion Kör Javított Kiadású Hegyjáró Pamfletje. Minden tanonc
kap belőle, amikor csatlakozik a Körhöz. – Galena leakasztotta a válláról
kicsi, viharvert zsákját, és elővett belőle egy rongyos, vízfoltokkal tarkított
könyvet. – Megengedném, hogy belenézz, de csak druidák olvashatják.
– Értem – mormogta Aram.
– Megtanulható belőle, hogyan lehet előre látni az időjárást, vagy
megérezni a veszélyes állatok és sötét entitások jelenlétét. Egy egész
szemelvény szól arról, hogyan lehet megvédeni a tüzet az esőtől, és
ismertetőt tartalmaz az ehető és a mérgező növényekről is. – Galena sorra
rámutatott a fák alatti bokrokra, amelyek mellett elhaladtak. – Azt például
főzés után meg lehet enni! Azt viszont nem! És az ott? Ha megeszed, akkor
napokig hányni fogsz!
Aram még sosem hallotta, hogy valaki ilyen lelkesen beszélt volna egy
hányást okozó növényről.
– Nagyon élvezed ezt, ugye? – kérdezte kissé elfintorodva. – Már régóta
vártál arra, hogy részt vehess valami ilyesmiben, igaz?
Galena leszegte a tekintetét, és visszatette a pamfletét a zsákjába.
– Elismerem, unalmas egész nap szárított bogyókat porrá őrölni. A
legtöbb druida sosem találkozik olyasvalakivel, mint Taryndrella. Igen, ez
az egész nagyon izgalmas, ugyanakkor hatalmas felelősséggel is jár.
– Tudnod kell, hogy vigyázok rá.
A tauren lány bólintott, majd megállt, megnyalta az ujját, és felemelte,
hogy megállapítsa a szél irányát.
– Tudom. Látom, hogy nagyon fontos a számodra.
A fiú felmordult, és megrázta a fejét.
– Ezen már túl vagyunk...
– Nem ugratni akarlak – felelte ünnepélyesen Galena, ám a mosolya
hirtelen tovatűnt. A szél felé fordult, hegyes fülei pedig mocorogni kezdtek.
– Valami baj van...
– Üdv ismét, barátaim! – lépett oda hozzájuk Drella, és mindkettőjüknek
átadott egy-egy virágfüzért. – Hát nem csodás ez a nap? Olyan izgalmas!
Találkozni fogunk Aram nagybátyjával! Olyan szerencsések vagyunk!
Aram máskor megköszönte volna az ajándékot, de most Galenára
összpontosította a figyelmét, aki ismét a füleit hegyezte.
– Mi az? – kérdezte.
– Újabb Krom’gar őrjárat – felelte a tauren. – Közel vannak. Sietnünk
kell! Ha elered az eső, lelassít minket a felfelé vezető úton, és kétlem, hogy
az őrjárat tagjai barátsággal viseltetnének a Telepen állomásozó szövetségi
katonák iránt.
– Megpróbálhatnánk beszélni velük – vetette fel a driád, belekarolva
Galenába.
– Ezúttal nem. Tudom, hogy a sárkányokkal sem engedtelek beszélni, de
ígérem, egyszer annak is eljön az ideje. – Aram a hegyoldalt tarkító
barlangnyílásokat figyelte. – Nem vesztegethetjük tovább az időt a
völgyben!
Egyáltalán nem vesztegethetjük az időt! – tette hozzá gondolatban. Az
első éjszaka, miután letáboroztak, Aram nem tudott elaludni, de nem azért,
mert állandóan neszezést hallott a fák közül, hanem mert az elméjét
olyannyira gyötörték az aggodalmak, úgy érezte, szétrobban a feje. Üzennie
kellett volna az anyjának, hogy jól van. Nem lett volna szabad elrohannia,
hátrahagyva Makasát és a barátait. Már korábban rá kellett volna jönnie,
hogy egy ember és egy driád között sosem lehet semmi. Jobban kellett
volna igyekeznie, hogy megtalálja a kristályszilánkokat, újraalkossa a
Gyémánt Pengét és megmentse a Fényt. És így tovább... A szeme minden
egyes alkalommal tágra nyílt, valahányszor egy újabb gondolat merült fel
benne arról, hogy valamit elfelejtett, vagy nem tett meg elég gyorsan.
Aztán ott volt még maga Silverlaine is. Aramot leginkább ez a kérdés
tartotta ébren. Bármennyire is tisztelte az apját, nem tudta, hogy a
nagybátyját illetően mire számíthat. Sokszor próbálta felvázolni, milyen
lehet, de sosem állt össze a portréja. Valahányszor megpróbálta elképzelni,
Silverlaine arcvonásai elmosódtak. Ám ez talán csak a félelem miatt
lehetett, hogy a nagybátyja nem tud majd segíteni neki, vagy nem veszi
komolyan Aram küldetését.
Hamarosan kiderül! Nemsokára megtudja, hogy Silverlaine Thorne az a
hős-e, akire szüksége van, vagy csak egy újabb csalódás.
Az első esőcseppek akkor hullottak alá, amikor elosontak a torlaszok
mellett, amelyeket Krom’gar taurenjei állítottak fel. Galenának igaza volt,
nem bizonyultak barátságosnak. Aram látta, hogy a lány valahányszor
észrevett egy katonát a fák között, a hátán felborzolódott a szőr. Ennek
ellenére a völgy csendes maradt, és miután találtak egy alkalmas helyet,
ahol átkelhettek az úton, az utazók a szerencséjüket próbára téve átrohantak
a túloldalra, és elrejtőztek a bozótosban.
Az ösvény, amelyet a föléjük magasodó, meredek domboldalba vájtak,
ide-oda kanyarogva vezetett felfelé, akárcsak a Kilátónál. A domb lábánál
két hadviselt, tűztől megperzselt és napfénytől kifakult sárga lobogó fogadta
őket. Ennek ellenére Északtornya területének aranyszínű határjelzői voltak,
és bár az eső egyre jobban eleredt, Aram érezte, ahogy lelkesedés tölti el.
Ugyan kétnapi megerőltető utazást követően, de a Drella által
megszelídített kos segítségével végül megérkeztek.
Mivel elérték az úti céljukat, Drellának az állattal kötött alkuja véget ért,
a driád pedig az orrára nyomott csókkal bocsátotta szabadon.
– Hol vannak az őrök? – kérdezte Galena, miközben elindultak felfelé az
ösvényen, és nyugtalanul hátrapillantott. Aram nem hibáztatta ezért, elvégre
a völgyből bárki, akinek volt szeme, észrevehette őket. A Krom’gar
járőreinek nyílvesszői egy szempillantás alatt véget vethettek a
kalandjuknak.
– Délidő van, nemde? – pillantott fel Aram, próbálta megtalálni a napot,
ám azt már teljesen eltakarták a felhők. – Lehet, hogy épp őrségváltás van.
Ennek ellenére Aramnak el kellett ismernie, hogy előretolt hadálláshoz
képest valóban nagy a csend. Miközben folytatták az utat felfelé, Drella
halkan dúdolgatott nekik, időnként szavakat fűzve össze a dal szövegéhez,
amelyet egész nap komponált, miközben virágokat szedett.
– El tudod ezt hinni? – kérdezte körbe-körbe forgolódva Drella. –
Találkozunk a nagybátyáddal! Ó! Ó, ne! Neki nem készítettem virágfüzért!
Ugye nem fog megutálni engem ezért?
– Megkaphatja az enyémet – kuncogott Aram, levéve a saját, díszes
fonatát, amit aztán visszaadott a driádnak. – Nem mondjuk el neki, hogy
már használt!
– Ez igazán nagylelkű tőled! – mosolygott rá ragyogóan Drella, aztán
megállt, és szorosan megölelte Aramot, aki nagyra értékelte a gesztust, de
tovább kellett menniük, mielőtt az eső még jobban eleredt volna. – Ezáltal
még különlegesebb lesz, mivel így már kettőnktől kapja!
Miközben Drella a mellkasához szorította a virágfonatot, a felhők
megnyíltak, és az esőcseppek olyan erővel zúdultak alá, hogy Aramnak
megfájdult a szeme. Hevesen pislogni kezdett, és sietve továbbindult. A
csizmája a sarat dagasztotta, ahogy megszaporázták a lépteiket, próbáltak
mielőbb felérni a dombtetőre, hogy menedéket kereshessenek. A szél
oldalvást fújva sodorta az esőcseppeket, amelyek olyan sűrű függönyt
alkottak, hogy Aram alig látta az utat. Kifulladva támolygott fel a
dombtetőre, oldalán a levegő után kapkodó Galenával. Drellának azonban
meg sem kottyant a meredélyen felvezető út, bár színpompás haja vizesen
tapadt a vállára.
Északtornya lobogói ázottan, élettelenül lógtak alá a zászlórudakról.
Egyetlen tábortűz sem égett, és amennyire Aram meg tudta állapítani, a
sátrak is üresen álltak. Az eső hangosan dobolt a vásznakon. Az égbolton
villámlás hasított át, a fényében pedig Északtornya Felfedező Telepe
teljesen elhagyatottnak tűnt, eltekintve attól a néhány katonától, akik a
sátrak közelében gyülekeztek.
Nem! Ezek nem katonák...
Aramnak elakadt a lélegzete, és miközben Drella után nyúlt, az újabb
villámcsapás fénye felfedte egy arakkoa csőrét és könyörtelenül csillogó
szemeit.
Ssarbik! – Aram szíve egy pillanatra megállt. A szövetségiek
valószínűleg a közelben harcolhattak, és a zűrzavar közepette a tábor
elhagyatottá vált. Tökéletes alkalom a csapdához!
A reményre alapozva egész idáig eljöttek, csak azért, hogy egyenesen
belesétáljanak egy csapdába!
– Aram! – kiáltotta Drella, miközben a szétmorzsolt, elázott virágfüzér a
kezéből kicsúszva aláhullott a sárba.
A következő villámcsapás nem az égből jött, hanem Ssarbik felől:
bíborszínű energianyaláb villant át a táboron, Aramot és a barátait véve
célba. Túl gyors volt ahhoz, hogy kitérjenek előle, és túlságosan is
alattomosan idézték meg ahhoz, hogy megállíthassák.
 Csapda!
Mégis hogy kerültek ide? Silverlaine-t is elkapták volna? Ennek az
egésznek nem volt semmi értelme!
Hirtelen fellángolt benne a harag, és miközben a varázslat keltette
energia feléjük süvített, a Gyémánt Penge markolatáért nyúlt. Ám a harag
nem bizonyult elegendőnek, és ahogy az árnymágia körülvette őket, Galena
a földre rogyott, egyenesen Aram lábai mellé.
A kardmarkolat izzása apró, aranyszínű fénykort vont köréjük,
ugyanakkor felfedte a többi ellenfelüket is.
Először a hatalmas termetű Throgg bukkant elő vicsorogva. Az egyik
vállán egy buzogány nyugodott, míg csonka kezét hatalmas fapajzs
védelmezte, amelyre egy csúf harci vadkan üvöltő alakját vésték.
Valdreadnek nem látszott nyoma, ám ez nem számított, mivel Aram jól
tudta, hogy az Elhagyott bárhol rejtőzködhet az esőtől sötét árnyékok
között.
Ssarbik két oldalán Ssavra és Zathra bukkant fel. Mindketten olajos
bőrcsuklyát viseltek. Zathra, a narancssárga bőrű Homokharag troll a karjai
között tartott valamit, ami gyorsan felmászott a vállán, majd a keze köré
fonódott. Aram megborzongott Zathra hűséges skorpiója, Trapp, az élő
fegyver láttán.
A fiú rohamra készen felemelte a kardját. Mivel csak ketten maradtak,
tudta, hogy ő az, akinek most bátornak kell lennie. Még soha életében nem
hiányolta ennyire Makasát. Sokkal nyugodtabban – sőt, talán bizakodva –
indult volna harcba, ha a nővére ott lenne mellette, hangos csatakiáltással
meglendítve a szigonyát.
Drella azonban nem hagyta cserben: az oldalán maradt, miközben Aram
Ssarbik felé vetette magát. Persze a többiek is veszélyesek voltak, de az
arakkoa mágiája ért el a legmesszebbre. Aram látta, ahogy Zathra előhúz
két kis számszeríjat a köpenye alól, Throgg pedig felemeli a buzogányát, de
most ezek egyike sem számított.
Ssarbik vidáman nevetve hátravetette madárszerű fejét, és tollas kezeiből
lilás fekete, mágikus pászmák törtek elő.
Aram felkiáltott, ahogy a földre zuhanva a levegő kipréselődött a
tüdejéből. Eközben a kevés megmaradt erejével azért küzdött, hogy a
tengerészkard ne repüljön ki a kezéből. Próbált levegőt venni és küzdeni,
ám az árnymágia egy helyben tartotta, és olyan keményen szorongatta,
mintha a köréje tekeredett pászmák egy hatalmas szörnyeteg csápjai lettek
volna. Hunyorogva átnézett az esőn, és látta, hogy a Ssarbik köpenye alól
előkígyózó borzalmas mágia Galenát is lefogja, aki ugyan nem tudott
megmozdulni, de még élt.
– Légy óvatos! – suttogta, próbált lélegzethez jutni.
Mivel Aram és Galena mozdulni sem tudtak, Drella maradt az utolsó
reményük. Ám ez a remény gyorsan elenyészett, Aram pedig átkozódva
nézte, ahogy Throgg kitér az indák elől, amelyeket Drella idézett meg a
földből, majd a pajzsa egyetlen ütésével a földre teríti a driádot.
– NE! – Aram megvonaglott a sárban, ám semmit sem ért el vele. Drella
az oldalára roskadt, de még sikerült védelmezően a feje fölé emelnie a
karjait. – Hagyd békén! Velem küzdj meg, te gyáva! Velem küzdj meg!
– Ossstoba fiú! – kuncogott ismét Ssarbik, és úgy tűnt, remekül
szórakozik. – Ezzzúttal ninccss menekvésss!
Throgg lehajolt, és felnyalábolta Drellát, úgy emelve fel, akár egy
falevelet. A driád kábán csüngött a karjai között, karcsú őzlábai pedig
ernyedten lógtak alá.
– Throgg most leütheti. Egy ütés, és elalszik.
– Ne, Throgg! Még ne!
Aram megborzongott. Jól ismerte ezt a hangot. Persze, a Rejtőzködők
nem bukkantak volna fel itt rideg, gúnyos modorú vezérük, Malus nélkül! A
magas, baljós megjelenésű, állig felfegyverzett gyilkos az egyik sátorból
kilépve épp egy tőr hegyével piszkálgatta a fogait. A bal kezén súlyos
vaskesztyűt viselt, míg a gallérját felhajtotta az eső ellen. Először Aramra,
majd Drellára pillantott, aztán a tekintete megállapodott a mögöttük heverő
druidán.
– Lám-lám! Csak nem a kis Aramar Thorne és az ő utazó állatkertje? – A
csatlósai felnevettek, Ssarbik talán egy kissé túl lelkesen is, ezért Malus egy
gyors pillantással elhallgattatta. – Hol van a többi barátod? Csak azt ne
mondd, hogy a Krom’gar elkapta őket! Szerettem volna saját kezűleg
végezni az egész ostoba bandáddal! Ahogy azt az apáddal is tettem.
Aram a fogait csikorgatta. Csábította a gondolat, hogy visszavágjon
valami szellemes sértéssel, de szóba sem akart állni Malusszal.
A kalózkapitány a sáron átgázolva odalépett hozzá, és letérdelt mellé.
Dohány, só és rum szaga lengte körül. Aram álla alá nyúlt, és felemelte a fiú
fejét, aki így kénytelen volt Malus hideg, fekete szemeibe nézni.
– Semmi baj! – mondta halkan, szinte barátságosan a férfi.
– Mondd csak!
 Ne dőlj be neki! Ne feledd, ki ez az ember!
– Gyerünk, kérdezd csak meg, amit akarsz! Tudom, majd meghalsz,
hogy megszólalhass.
Aram fortyogott, ám Malus igazat mondott. A fiú próbálta megmozdítani
a kezét, hogy kiszabadítsa a kristály kardmarkolatot, de moccanni sem
tudott, mivel Ssarbik szorosan fogva tartotta.
– Ő hol van? – kérdezte mormogva Aram. Köhögni kezdett, ahogy az
árnymágia még erősebben szorította. Úgy érezte, mintha a bordái bármikor
szétroppanhatnának. – Hol van a nagybátyám? Mit tettél vele?
Ssarbik ismét éles kacajt hallatott, a többiek pedig követték a példáját, és
Aram arcába nevettek. Malus arca azonban rezzenéstelen maradt. Elengedte
Aram állát, és csettintett egyet a nyelvével. Aztán felállt, otthagyva Aramot,
akinek hideg sár csorgott alá az arcán.
– Ha ilyen ostoba vagy, hogy tudtál ilyen sokszor kicsúszni a
markomból? – Malus felsóhajtott, és kesztyűs kezével letörölte a sarat a
nadrágjáról. – Ez így még bosszantóbb!
– Mondd el neki! – biztatta Ssavra, és tollas kezeit összeütve
félrebiccentette a fejét. – Mondd el neki!
– Igen, főnök! – szólalt meg Zathra is. – Mondjad el neki!
Malus egy pillantással elhallgattatta őket.
– Csalódást okozol nekem, Aram! Inkább örülnöd kellene, fiú! Egy nagy
ölelésben kellene részesítened engem.
– Inkább keresztüldöfnélek a kardommal! – kiáltotta Aram. Nem tetszett
neki Malus tekintete és könnyed, nyugodt mosolya. Ez egy olyan ember
arckifejezése volt, aki épp hatalmas győzelmet aratott. Aram nem akarta
megadni neki azt az elégtételt, hogy hagyja eluralkodni magán a rettegést.
De miközben tovább hasalt a sáros földre szorítva, érezte, hogy fagyos
hányinger szorítja össze a gyomrát. A csapdán és a rajtaütésen túl volt még
valami, amit nem vett észre...
– Ugyan már! – csitította nyugodt, barátságos hangon Malus. – Hát illik
így beszélni a nagybátyáddal?
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Rajtaütés
Reigol Valdread kezdte megsajnálni a fiút. Ő maga is jól ismerte a
fájdalmat és az elkeseredést, ezért most az egyik közeli fa oltalmazó
lombjai alatt kuporogva nézte, ahogy az ifjonc megtapasztalja az árulás
legkönyörtelenebb fajtáját. Bár nem igazán alkotott véleményt Aramar
Thorne-ról, a fiú fájdalma együttérzést keltett benne. Nehezen viselte a
látványt, hogy valaki, aki ennyire fiatal, így szenvedjen. Az is kevesebb
fájdalommal járt volna, ha Malus tőrt döf a fiú hátába, egyszer s
mindenkorra végezve vele.
Az eső eltompította a hangokat, Valdread azonban oldalra fordította a
fejét, hogy jobban hallja őket, és érezte, hogy jéghideg fájdalom árad szét a
mellkasában.
Csak legyünk már túl rajta! Nincs értelme így elhúzni!
De most Malusról volt szó, aki egyre megszállottabbá és
kiszámíthatatlanabbá vált. Nézte, ahogy Throgg kis híján elejti a kába
driádot. Az óriási termetű, szarvas homlokú, mamlasz ogre türelmetlenül
egyik lábáról a másikra állt. Úgy tűnt, éppolyan kellemetlenül érzi magát,
mint Valdread. Ssavra és Ssarbik azonban remekül szórakozott, amitől az
Elhagyott csak még jobban megvetette őket. Ez csak egy gyerek volt, nem
valami nagy hatalmú ellenfél, akire sikerült megalázó vereséget mérniük!
Közönségesnek találta az efféle kárörvendést.
– Hazudsz! – kiáltotta kapálózva Aram.
Malus hagyta, hogy a csatlósai ismét felnevessenek, majd megint
letérdelt, hogy a fiú szemébe nézhessen, és tovább kínozhassa.
– Tényleg azt hitted, senki sem fog felfigyelni a leveleidre? Mindenütt
vannak szemeim és füleim, te ostoba!
Mindez jó példája volt annak, amikor valakit minden irányból
körülfognak. Valdread arca megrezzent, mivel ő volt az, aki megszervezte
és vezette Malus kémhálózatát.
Miután Malus rájött, hogy a fiú csak cselfogásra használta a Rákfajzatot,
Valdreadnek nem kellett mást tennie, mint lefizetni Bigyókótya gyenge
akaratú goblinjait, és máris újra megtalálták az igazi nyomot, amely a
Kőkarom-hegyekbe vezette őket, ott azonban teljesen kihűlt. Csakhogy
Aramar Thorne volt olyan kedves, és üzenetet küldött Kalimdor északi
részének minden sarkába, könnyű megoldást kínálva Valdreadnek.
– Nem hiszek neked! – A fiú sárral borítva tovább küzdött a fekete
pászmákkal, amelyek a földre szorították. – Sosem fogok hinni neked!
A tauren lány magához térve hevesen nekifeszült a mágikus
kötelékeknek. Valdread úgy vélte, jobb lesz szemmel tartani, mivel a
köpenye alapján a Cenarion Kör tagjának tűnt. Vagyis druida volt, ezért
veszélyessé válhatott a harcban. De vajon hol lehetett az ifjú hölgy a lánccal
és a szigonnyal? Mindnyájan tudták, hogy ő jelenti az igazi fenyegetést.
– Mit tettél a nagybátyámmal?
Malus felállt, és hátrasimította esőtől áztatott fekete haját.
– Én vagyok a nagybátyád. Biztos vagyok benne, hogy látod a
hasonlóságot, még ha nem is akarod. Figyelj, Aram, nem lelem örömömet
abban, hogy végeznem kell veled és a barátaiddal! Bár a Gyémánt Penge az
enyém, túl sok bajt okoztál nekem. Több eszem van annál, mint hogy
hagyjalak szabadon kószálni. Állandóan beleütnéd az orrodat az ügyeimbe.
Milyen félelmetesen rideg! Valdread merengve visszagondolt arra, ahogy
Malus azt tervezgette, hogyan közli majd a híreket Aramar Thorne-nal.
Miközben a part mentén a Kőkarom-hegyek felé hajóztak, részletesen
elmondta nekik, mit szándékozik tenni. A többiek persze rendkívül
mulatságosnak találták a hallottakat.
– Lehet, hogy félreisssmertelek, Malusss! – sziszegte Ssarbik, aki
láthatóan megrészegült attól, hogy a feje tetejére állítják majd a fiú életét. –
Könyörtelen össszessküvésst ssszöttél! Bámulatosss!
Zathrának is tetszett a terv, a kabinban eluralkodó izgalom pedig még a
skorpiójára is hatással volt, ami szelvényes farkát mozgatva csettintgetni
kezdett.
Throggot a Rákfajzaton történtek óta komor rosszkedv gyötörte, ezért az
árnyékok között duzzogva kezdett felönteni a garatra, és halkan mormogva
hangot adott a Malus iránti egyre növekvő ellenszenvének. Malus azonban
nem figyelt rá. Alábecsülte azokat, akiket ostobának tartott, amit Valdread
súlyos hibának tekintett.
Miközben az eső lassan alábbhagyott, Aramar Thorne tovább küzdött az
elméjét gyötrő sötét pászmákkal. Az állkapcsa megfeszült, ahogy próbálta
visszafojtani a könnyeit, és szüntelenül a fejét rázta. Az ajkai újra és újra
megmozdultak, de egy hangot sem adott ki.
Malus előhúzta a kardját, és végigpillantott rajta, mintegy gúnyosan
megmutatva a fiúnak, hogy milyen vég vár rá.
– Megölnéd a saját unokaöcsédet? – kiáltotta Aram. – Ha valóban te
vagy Silverlaine Thorne, akkor nem érdemled meg ezt a nevet!
– Csak óvatosan! – Malus leengedte a kardját, a kétélű penge pedig a fiú
arcához veszedelmesen közel csillogott. – Ugyan mit tudsz te a Thorne
névről? Miért törődnél vele egyáltalán? Az apád elhagyott téged! Csak egy
kellemetlenségnek tartott! Egy koloncnak!
Aram hánykolódni kezdett.
– Hazugság! Végül igenis próbálkozott! Próbált megmenteni! Azt akarta,
folytassam a küldetését! Azért nem ismerhettem meg jobban, mert te
elragadtad tőlem!
Valdread arca megrezzent. Ó, igen! Ő mondta a fiúnak, hogy ezen a
világon többé nem fog találkozni Greydon Thorne-nal, és nem hazudott.
Mert bár Greydon Thorne élt, Peremföldön raboskodott, jóllehet a fiú ezt
nem tudta.
A Malus mögött álló Zathra és Ssavra mocorogni kezdtek. Vért akartak
látni, méghozzá mielőbb. Malus egyre hosszabbra nyújtotta a dolgot,
Valdread pedig látta a testtartásán, hogy tétovázik. A kétélű kard
eltávolodott a fiútól, mire Ssarbik undorodó hangot hallatott.
– Engedj el, Malus! Ez nem helyes. A lelked egy apró része biztosan
tudja, hogy rossz, amit teszel! – préselte ki a szavakat Aram, majd mély
lélegzetet vett, és a nyakát megfeszítve megpróbált Malus szemébe nézni.
Valdread eltűnődött azon, mit láthatott a fiú. Vajon azt látta, amit ő? Egy
olyan embert, aki kezdte végleg elveszíteni az uralmát önmaga felett? Vagy
valóban olyasvalakit látott, aki még képes megváltani magát?
Lehetséges lett volna, hogy Malus valóban elgondolkodott a fiú szavain?
Elvégre egy vele egykorú ellenféllel megküzdeni egy dolog, de hogy
megölje a saját, tehetetlen unokaöccsét... Nos, ahhoz egészen másféle
könyörtelenség kellett.
– Malusss! – szólalt meg félig-meddig visítva Ssarbik. – Nem tudom
örök időkig fogva tartani őket! Tedd meg!
Malus azonban megrázta a fejét, és az egyik kezével megdörzsölte sötét
borostával borított állát.
Valdread úgy vélte, Aram külsőre jobban hasonlít Malusra, mint
Greydonra. A fiú alighanem úgy érezhette, mintha az idő görbe tükrébe
nézne, a jövőbeli önmagát látva, akit alaposan megviseltek az évek és a
rossz döntések. Ugyanaz a sötét haj, nemes vonású orr, erőteljes áll és
megkapó tekintet.
– Te nem lehetsz a nagybátyám! – köpte Aram a szavakat, a végsőkig
tagadva.
– Ő a nagybátyád – szólalt meg Drella. Bár Throgg továbbra is fogva
tartotta, teljesen nyugodtnak tűnt. – A te véred, Aram, és érzem benne a
vívódást... Hatalmas küzdelem dúl benne. Rettenetes fájdalom gyötörheti a
szívét...
– Hallgass! – pillantott Malus a driádra. – Ez csupa ostobaság!
– Nem az. Érzem, Aram. A kapcsolatunkon keresztül. A vér révén,
amelyen osztoztok. Az, aki benne lakozik, viaskodik az igazi természetével.
Megrontották, és egy olyan úton jár, amelyről úgy hiszi, végig kell járnia,
de közben borzalmasan szenved! De azt, aki szenved, meg lehet gyógyítani!
Aki szenved, képes megváltozni!
 – Megváltozni? – visszhangozta halkan Aram. Egy pillanatra
mozdulatlanná vált, aztán ismét Malusra nézett. A tekintete ezúttal jóval
elszántabbnak tűnt. – Hallgass rá! És rám! Nem kell így lennie – mondta
halk, ám határozott hangon. – Igaza van: megváltozhatsz. Mindig meg lehet
változni. Ezt Greydon tanította nekem. Lehet, hogy nem volt a legjobb apa,
de próbálkozott, és az én szememben sokat változott.
Valdreadnek el kellett ismernie a fiú és a driád érdemeit: a szavaik
lelkesítően hatottak, és minden, amit Malusról mondtak, teljességgel
igaznak tűnt.
Malus tétovázása úgy hatott a csatlósaira, akár valami varázslat. Throgg,
kis híján elejtve a driádot, Malus felé fordult, és a gyerekekről
megfeledkezve csak rá összpontosította a figyelmét. A levegőben olyan
feszültség érződött, mintha villámcsapás készülődne. Még Valdread is
előredőlt ültében, mire a bőre alól kiálló megviselt gerinccsigolyái
hangosan megreccsentek.
Vajon Malus képes lett volna ellenük fordulni? Képtelenségnek tűnt...
Ám a parancsnoki tekintélye hirtelen megingott, Ssarbik és Ssavra pedig
elégedetlenül, lázongva pusmogni kezdett. Ami Valdreadet illette... Nos, ő
zsoldos volt, annak tartozott hűséggel, aki fizetett neki.
– Hé! Mit műve’sz? – Zathra a számszeríjait lövésre készen tartva
merészen Malus felé lépett.
– Ne figyelj rájuk! – mondta Aramar, nekifeszülve a mágikus
pászmáknak, amelyek a földre szorították. – Rám figyelj! A családodra
figyelj!
Malus az egyre csendesebbé váló esőben ácsorogva az unokaöccsére
szegezte a tekintetét. Talán valóban ez volt a végső határ a számára: végezni
a saját vérrokonával, aki védtelenül, megtört szívvel, sebezhetően hevert
előtte a sárban.
Valdread különösnek találta, de az események láttán kezdte egy kicsit
jobban tisztelni Malust.
– Tehát elfogadod, hogy a nagybátyád vagyok? – követelte a választ a
fiútól Malus. – Hogy bár más utat követtünk, Greydon a fivérem volt?
– Igen – suttogta Aramar. – Hiszek neked. Drella sosem hazudna nekem.
Ahogy arról sem hazudna, hogy képes vagy megváltozni.
Throgg felemelte a buzogányát, de Valdread nem tudta megállapítani,
ezzel Aramot vagy Malust akarta-e megfenyegetni.
 – Vagyis elfogadod, hogy rokonok vagyunk – folytatta Malus, bár
Valdread alig-alig hallotta a hangját. – És tényleg hajlandó lennél kiállni
amellett, hogy képes volnék megváltozni? Mindazok után, amiket tettem?
Annak ellenére, amivé váltam? A fájdalmak ellenére, amiket okoztam? A
számtalan halál ellenére?
Úgy tűnt, a fiú ezt már nehezebben emészti meg, de talán a megbocsátó
természete miatt, vagy mert bedőlt a meggyőző hazugságnak, bólintott.
A driád nekifeszült Throgg karjainak, és úgy tűnt, hirtelenjében a tauren
lány is sokkal összeszedettebbé vált.
Malusnak döntenie kellett, ahogy Valdreadnek is. Ki mellé álljon? Vagy
talán jobb lenne egyszerűen eltűnni, kivonva magát ebből az egyre
zavarosabb ügyből?
– Gyengessség! Árulásss! – rikoltotta Ssarbik. – Felfedted a valódi
terméssszetedet!
Nos, Valdread számára ezzel eldőlt a kérdés. Gyűlölte a madárembert, és
az idegesítő hangját, ezért úgy döntött, azok mellé áll, akik hagyják, hogy
végezzen Ssarbikkal.
– Csendet! – dörögte Malus. – Azt mondtam, csendet!
A dombtetőn hirtelen minden és mindenki mozdulatlanná dermedt. Csak
a víz csepegett alá a fákról és sátrakról.
Aram nem küzdött tovább a pászmákkal, és reménykedve nézett fel a
nagybátyjára.
– Többé senkit sem kell bántanod – mondta fájdalmasan őszintén
Malusnak. – Felérhetsz a Thorne névhez! Segítek... Megbocsátok neked.
Malus felemelte a kardját, és végigpillantott a pengén. A tekintete
ködösnek tűnt, ahogy elmerült a gondolataiban. Aztán lassú, megfontolt
mozdulattal visszacsúsztatta a kardot a hüvelyébe.
– Felérhetek a Thorne névhez – ismételte meg, majd olyan barátságos
hangon folytatta, mintha nem is ő beszélne –, és így is lesz!
Throgg dühödten meglendítette a buzogányát, Malus azonban felemelte
a kezét, megállítva az ogrét, majd ismét előhúzta a kardját, és Aram
torkának szegezte. A szeméből tovatűnt a korábbi melegség, és a helyét
üresség vette át. A hideg, sötét tekintet egy olyan emberről árulkodott,
akiben nem maradt szégyen és megbánás.
– Csak tréfáltam! Öljétek meg őket! Mindegyiküket!
Hirtelen több dolog is történt egyszerre, méghozzá olyan gyorsan, hogy
még Valdread is csak nehezen tudta követni az eseményeket.
 Throgg lefelé lendítette és a sárba mélyesztette a buzogányát, míg Malus
minden előjel nélkül felemelte a kardját, hogy lesújtson vele a fiú fejére.
Ssarbik vidáman felrikoltott, a nővére pedig tetszelegve kacarászott. Zathra
elfordította a számszeríjait, és immár nem Malus hátára, hanem a taurenre
szegezte őket, aki továbbra is a földre szorítva feküdt, a dombtető szélének
közelében. Ám a legkülönösebb mind közül az a vakító fény volt, amely ott
kezdett izzani, ahol Aramat Thorne a sárban hasalt.
A fiút és a taurent fogva tartó fekete pászmák szertefoszlottak, teljesen
tovatűntek, ahogy a Fény aranyló sugarainak áradata legyőzte az arakkoa
mágiáját.
Malus megtántorodott a színtiszta Fény ragyogásától, míg a fiú az erejét
megfeszítve felüvöltött, a hangja pedig elkeveredett az ogre és az arakkoa
csatakiáltásával.
Nos, kezdenek érdekesen alakulni a dolgok – gondolta Valdread.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Vér és megbánás
A dombon felérve hatalmas fényvillanás fogadta őket. Makasa egy
pillanatra mozdulatlanná dermedt és megvakult, ám ahogy megdörzsölte a
szemét, lassan kezdett kitisztulni előtte a káosz. A tetőtől talpig sáros
Galena feléjük fordult, és integetett. Miközben odasiettek hozzá, a tauren
igyekezett összeszedni magát, és eszeveszetten mutogatott az összecsapás
felé.
– Cenarius bal agancsára, hát itt vagytok? Rendben, mit tegyünk? Ó,
mégis mit tegyünk? Fel kellett volna készülnöm erre! Fel kellett volna
készülnöm, de nem tettem! A CKJKHP megmondta, hogy ha lehet, kerüljük
a nyílt konfliktust, és mindig alkalmazzunk figyelemelterelést, kivéve
akkor, ha az ellenség járatos a természeti mágiában, vagy képes állati alakot
ölteni! De arról nem ír, mit tegyünk, ha rajtunk üt egy arakkoa, aki sötét
mágiát használ.
Makasa megrázta a fejét, alig jutva szóhoz.
– Tessék? Lassíts le! Csak állj félre az útból, rendben? És ne ölesd meg
magad!
Galena bólintott, és mély lélegzetet vett.
– Taryndrella! Gyorsan! Meg kell védenünk!
– Ahogy Aramot is! – mondta fogcsikorgatva Makasa. Azt tervezte, ha
ideér, úgy leteremti az öccsét, ahogy még soha! Ám a haragja teljesen
elszállt, amikor látta, hogy Malus le akarja fejezni Aramot. Micsoda gyáva
alak! Megvárta, hogy a fiút megkötözzék, és ki legyen szolgáltatva. A lány
némán megfogadta: Malus megfizet ezért, és a társaival rohanvást a
felfordulás felé indult.
– Nem fogod bántani őt! – Drella kiszabadította magát Throgg
szorításából, hiába próbálta az ogre féken tartani.
Makasa látta, hogy a driád gyökereket idéz meg a föld alól, körülfogva
és félrehúzva velük Aramot a sötét energianyalábok zápora elől, amelyet a
két arakkoa zúdított rá. Bár úgy tűnt, a társai egyelőre tartják magukat, egy
újabb penge – vagy szigony – nem árthatott!
– Urka, urka, burut! – kiabálta Murci ismét a „fel” szót, ám ennek ezúttal
nem volt köze az óriási pókokhoz. Ehelyett Makasa azt látta, hogy Marcang
elkapja a kis murlocot, aztán úgy hajítja előre az összecsapásba, akár egy
ágyúgolyót.
Murci előreszegezett lándzsával, fejjel előre Zathrának csapódott, kiütve
a troll nő kezeiből a számszeríjakat, és a dombtető köveihez csapva a
skorpiót.
Trapp a hátára zuhant, a lábai pedig tehetetlenül kalimpáltak a
levegőben. Zathra azonban csak egy pillanatra kábult el az ütéstől, és
oldalra gördülve fürgén felpattant, a kezében rövid tőrt szorongatva.
Marcang – a szeretett furkósbotját megmarkolva, a gnoll harcosok
vérszomjas, hiénaszerű nevetését hallatva – Murci után rontott, és épp csak
ki tudott térni Ssarbik egyik mágikus energianyalábja elől.
Makasa nézte, ahogy a sötétlila energia eltűnik a dombtető széle fölött,
majd a harc felé fordulva meglendítette a láncát. Mivel Drellára Throgg
jelentette a legnagyobb fenyegetést, teljes erőből az ogre felé rohamozott,
azt remélve, sikerül készületlenül érnie.
– Ó! Üdv, barátom! Örülünk, hogy láthatunk! – üdvözölte Drella, a
földből előtört vaskos gyökerekkel védelmezve Aramot.
Malus kardja azonban rendet vágott a gyökerek közt. Aram próbálta
hárítani a csapásokat, ám hátrálásra kényszerült.
– Tartsatok ki! – kiáltotta Makasa. – Jövök!
– Ne olyan gyorsan, ifjú hölgy!
Makasa érezte, ahogy a bal kezében pörgetett lánc hirtelen megáll: valaki
megragadta és húzni kezdte. Az egyensúlyából kibillenve a sárba zuhant. A
hátsójára huppant, és bár az arca megrezzent, azonnal talpra ugrott, nem
törődve a fájdalommal, ami a mozdulattól végigfutott a hátán.
Az Elhagyott!
Az édeskés jázminillat és a rothadó hús bűzének átható keveréke szinte
ökölcsapásként érte Makasát, aki óvatosan hátrált pár lépést, és az ellenfele
harcra készen tartott kardjáról az arcára nézett. Valdread elmosolyodott,
majd megforgatta a fegyverét, és próbaképpen a lány felé döfött, bár inkább
csak kihívásnak szánta a mozdulatot, mint igazi támadásnak.
– Inkább maradj ki ebből! – mondta gúnyos mosollyal Makasa. – Ne
akard, hogy megalázzalak a barátaid előtt!
– Ó, jaj! – kuncogott az Elhagyott. A fejére húzott csuklya ellenére jól
látszottak egykor jóvágású arcának siralmas, koponyaszerű, rothadó
maradványai, és sárga fogait kivillantó mosolya. – Sajnos lemaradtál a
műsorról, kislány! A barátod épp az imént tudta meg, hogy Malus a
nagybátyja. Felettébb szívmelengető találkozás volt. De semmi baj! Eljött
egy másféle előadás ideje, amikor is én tanítok neked egy leckét arról,
milyen egy nálad képzettebb fegyverforgatóval párbajozni!
– Meg is akarsz küzdeni velem, vagy csak a szádat jártatod?
Makasa nézte, ahogy az ellenfele ismét előredöf, és úgy vélte, a bal
oldala gyengébb lehet. Különösen a lába, a térde közelében. Valdread
láthatóan kímélte azt a lábát, amitől az egyensúlya elég bizonytalannak tűnt.
Makasa halk mordulással meglendítette a szigonyát, és könnyű ütést mért
ellenfele bal térdére.
Valdread gyakorlottan változtatott az alapállásán, bár Makasa figyelmét
nem kerülte el a fájdalmas szisszenés. Tudta, ha újabb alkalma adódik, ezt a
pontot kell támadnia.
– Nem rossz! – mondta könnyed hangon az Elhagyott, majd
előrelendítette a kardját, ami a lány fülének közelében suhant el. Túlságosan
is közel. – Egyáltalán nem rossz! Egészen ügyes harcos vagy. Egy hasonló
kis méregzsákra emlékeztetsz, akivel egyszer volt szerencsém megküzdeni.
Ami azt illeti, azóta nem szórakoztam ilyen jól, amióta vele, a Makemba
kalózkapitányával párbajoztam!
A Makemba! A hajó, amely egykor Makasa otthona volt! Az anyja
hajója!
Már a hajó nevének említése is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy
Makasa szívében olyan tűz lobbanjon fel, amire nem számított. A harag
hatalmas kiáltással tört elő belőle, ahogy újra és újra előrelendítette a
szigonyt.
Ugyan mit tudhat az anyjáról ez a féreg? Mi jogon merészeli kiejteni
előtte a hajó nevét?
Úgy tűnt, mintha a szigony minden egyes döfésével azt ismételgette
volna: „hogy merészeled?”
– Egek! Érzékeny pontra tapintottam volna? – kuncogott Valdread, ám a
mosolya gyorsan tovatűnt, mivel felélesztett valami nagyon veszélyeset
Makasában, a lány pedig olyan erővel és elszántsággal kezdett harcolni,
amelyhez hasonlót már régóta nem érzett. Azóta, hogy a Hullámjáró
elsüllyedt, és az élete fenekestől felfordult. Ugyanaz a hirtelen jött üresség
töltötte meg, amely mindig a fájdalom és a harag előtt jár.
 Ssarbik látta, hogy Valdread és Makasa egymás körül kering. A
madárszerű lény felvijjogott, és feléjük repített egy árnyéknyilat, ám úgy
tűnt, mintha az sokkal inkább Valdread, mint Makasa közelében süvített
volna el.
Az élőhalott halkan káromkodni kezdett.
– Már megint! Majd később elbánok ezzel a kis kellemetlenkedővel –
mormogta. – Miután legyőztelek téged, kislány!
Makasa ismét észrevette a rést, és ki is használta: megpróbálkozott egy
„mindent vagy semmit” támadással. Ám a döfés ereje túl nagy lendülettel
vitte előre, ezért a lába megcsúszott a sárban. A pillanatnyi
elővigyázatlanság azonban épp elegendőnek bizonyult, és a karjaival
hadonászva előrebotlott. Elakadó lélegzettel nézte, ahogy a kardpenge feléje
sújt. Érezte a csapást és a sötétséget... Aztán már nem érzett semmit.
Most, miután a párbaj véget ért, Valdreadnek már nem voltak kétségei.
Felismerte a testtartást és a támadásokat. A lány páratlanul harmonikusan
mozgott, mintha táncolt volna. Csak kevesen rendelkeztek olyan testi
adottságokkal, hogy ilyen eleganciával harcoljanak. Makasa kis híján
szétzúzta az élőhalott térdét. Még egy döfés azzal a szigonnyal, és Valdread
komoly bajba került volna. De végül mégiscsak a lány hullott a földre, úgy
roskadva össze, akár egy zsák krumpli, és bár a sárban hevert, a mellkasa
továbbra is fel-alá mozgott. Ám Valdreadnek egyelőre be kellett érnie
ennyivel. Nem volt ideje tovább piszmogni, mivel a teljesen
hasznavehetetlen társai kezdték elveszíteni a gyerekcsapattal és a békával
vívott összecsapást.
De azt azért meg kellett hagyni, hogy a békába szorult bátorság: a hálóját
és a lándzsáját meglepő ügyességgel használva máris harcképtelenné tette
Zathra skorpióját. Trapp tehetetlenül vergődött a murloc egyre szorosabbá
váló hálójában.
Valdread vetett még egy utolsó pillantást a sárban heverő Makasára, azon
tűnődve, hogy talán bölcsebb lenne valami biztonságosabb helyre vinni a
lányt. De végül úgy döntött, nem teszi, mivel különös, süvítő hangot hallott.
Valójában nem süvítés volt, hanem surrogás. Jól ismerte ezt a hangot:
mágia. Sötét mágia! Felismerte a gyomorszorító, baljós előérzetről, ami
kísérte. Ahogy oldalra fordult, a szeme sarkából látta a sötét nyilat, amelyet
Ssarbik repített felé.
Ám Ssarbik alattomos szándékai ellenére a nyíl nem érte el Valdreadet,
mivel a driád, olyan fürgén, akár egy nyúl, az Elhagyott elé ugrott,
semlegesítve a varázslatot.
Valdread előrevetette magát, és nézte, ahogy az árnyéknyíl utolsó
maradványai is szertefoszlanák, hamuként kavarogva a driád patái körül.
Miközben Drella felé fordult, a szemét továbbra is a gyáva arakkoára
szegezte. A madárembernek volt képe megvárni, amíg Valdread teljesen
védtelenné válik, hogy aztán a zűrzavart kihasználva könnyedén
végezhessen vele!
– Ez rendkívül nagylelkű volt tőled! – hajolt meg Valdread udvariasan a
driád felé. – Nem tudom, megérdemeltem-e, de azért köszönöm!
A legkevésbé sem állt szándékában fegyvert emelni a lányra, aki látva,
hogy az élőhalott nem akarja bántani, odabiccentett neki, és mindkettőjük
köré smaragdzöld mágikus pajzsot vont.
– Nem lenne szabad létezned – mondta nyíltan a driád, bár a szavait nem
sértésnek szánta, csak leszögezte a tényt, Valdread pedig nemigen tudott
ellentmondani. – De ott lakozik benned a jó. Segítettél nekem. Segítettél
nekünk, jóllehet a sorsunkra is hagyhattál volna minket. Márpedig a jót meg
kell védeni! Ráadásul ez az előbbi nagyon gonosz dolog volt! Egyáltalán
nem tisztességes, csak gonosz! Viszlát!
Az Elhagyottnak sikerült kiokoskodnia, hogy a driád a „segítség” alatt a
Csontok Halmánál történteket értette. Vagyis azt az alkalmat, amikor
Valdread legyőzte a driád elrablóit, és ezzel segített a lánynak és a
barátainak elmenekülni a gonosztevők elől, akik meg akarták idézni
Azerothra a Veszedelem egy nagyhatalmú alakját.
Nem azért tettem, hogy segítsek neki, hanem hogy ártsak a
Veszedelemnek – tűnődött Valdread, de nem állt szándékában kijavítani a
driád szavait.
Drella már amúgy is elgaloppozott, vidáman semlegesítve az árnymágia
egy újabb, hatalmas hullámát, amelyet Ssarbik zúdított rá.
Ssarbik, akivel Valdread személyesen akart elszámolni. De előtte még
segítenie kellett Zathrának, aki nem boldogult valami jól, és úgy tűnt, a
skorpiója nélkül teljesen tehetetlen. A tőrével vakon csapkodott a gnoll és a
murloc felé, akik körülfogták, és az egyik sátorhoz szorították. Valdread
rohanvást a troll nő felé indult, majd halk lépteit és a gyorsaságát
kihasználva nekirontott a gnollnak és a murlocnak, akiket olyan váratlanul
ért a támadás, hogy mindketten fájdalmas kiáltással a sárba zuhantak.
– Jövök neked eggyel, testvér! Segítené’ kiszabadítani Trappot?
Mivel a gnoll és a murloc már nem jelentettek gondot, Valdread úgy
vélte, segíthet a nőnek kiszabadítani a kis házi kedvencet.
Ssarbik, talán mert rajtakapták, úgy döntött, ismét a saját társai oldalán
folytatja a harcot, és újabb fekete pászmákat idézett meg, hogy
megbéklyózza az idegesítő gyerekeket. Mivel ez adott nekik egy kis időt,
Zathra és Valdread letérdeltek, majd elvagdosták a skorpiót fogva tartó erős
hálót.
Trapp hálásan csettintgetve felmászott Zathra lábán, és a nő vállára
telepedve támadásra készen előreszegezte a farkát.
A murloc érthetetlen szavakat szórt rájuk. Dühösnek tűnt, amiért
szétszabadták a hálóját.
– Ha nincs ellenedre, Ssarbik, talán tehetnéd a dolgodat, és elintézhetnéd
a valódi ellenségeinket – mondta vontatottan Valdread, mire az arakkoa
ingerülten felborzolta a tolláit.
– Bizzztosssíthatlak, hogy azzz ccsak egy véletlen balessset volt! –
sziszegte a madárember.
– Hát persze! – forgatta a szemeit Valdread, de nem talált kivetnivalót a
varázsló hozzáértésében.
Az összecsapás gyorsan az ő javukra fordult. Aramar Thorne bátran
vagdalkozott a kardjával, de hátrálni kényszerült, és kezdett egyre jobban
elfáradni, így Ssarbiknak nem került nagy erőfeszítésébe árnymágiával
elkapni őt és a többieket. Kivéve a driádot, aki bosszantó módon
immunisnak bizonyult az efféle varázslatokkal szemben. A természettel
való szoros kapcsolata miatt az árnyak egyszerűen foszlányokra szakadtak
körülötte, miközben ide-oda szökdécselt.
– A driád! – kiáltotta Valdread. Egy hozzá hasonlóan képzett és
tapasztalt harcos olyan volt, akár egy gépezet: a gyakorlata és az ösztönei
szoros összeköttetésben álltak egymással. Most ezek együtt súgták neki az
azonnali, magától értetődő választ, amit gondolkodás nélkül mondott ki. A
driád! Ő jelentette a gondot! A tauren druida volt ugyan, de Ssarbik mágiája
máris újra legyőzte. Aramar kifáradt, a legfőbb szövetségese ájultan hevert,
a gnoll és a murloc pedig már nem jelentettek fenyegetést. Vagyis a driád
volt az, aki miatt aggódhattak! Egyedül őt kellett elintézniük!
Csakhogy a driád épp az imént mentette meg...
Sajnálkozás hasított belé – mint mindig, amikor eszébe jutott az emberi
mivolta, és az igazi, halandó élete –, úgy söpörve végig rajta, akár a téli
fagy.
– Igen, a driád! – Ssavra és Throgg a driád felé fordították a figyelmüket.
A színpompás, őzgidaszerű lány gyorsan mozgott, és tapasztaltan
alkalmazta a saját mágiáját, ennek ellenére hamar legyűrték. Zathra is
beszállt a küzdelembe, és Trapp is a driád felé döfött a faroktüskéjével.
– Szorítsátok a dombtető széle felé! – kiáltotta Malus, aki kissé
hátramaradt, kétségkívül azért, hogy takarékoskodjon az erejével, a
csatlósai azonban így is engedelmeskedtek neki.
– Hagyjátok békén! – kiáltotta Aramar, ismét nekifeszülve a
pászmáknak, amelyek túl erősnek bizonyultak ahhoz, hogy legyűrje őket. –
Ez nem fair! Hagyjátok békén!
Valdread kénytelen-kelletlen, de egyetértett a fiúval. Szívszorító látványt
nyújtott, ahogy Ssavra, Ssarbik, a hatalmas Throgg és a fürge troll nő
körülfogják a driádot, majd a társaitól elszakítva terelni kezdik az előretolt
hadállás széle felé. A meredély elég magas volt ahhoz, hogy senki se
élhesse túl a zuhanást. Ráadásul a föld és a kövek síkossá váltak az esőtől,
ezért lehetségesnek tűnt, hogy a driád már azelőtt lezuhan, mielőtt a
Rejtőzködők egyáltalán elérnék. És mindez Valdread hibája volt. Ő
fordította a Rejtőzködők teljes csapatát a driád ellen, akire ezért most a
biztos pusztulás várt.
Elsőként Zathra támadott, talán azért, mert szégyenkezett, amiért a gnoll
és a murloc olyannyira megalázta. A driád – a szirt peremének háttal –
felemelte a kezeit, de csak egy gyengécske gyökeret tudott megidézni a troll
nő ellen. Ssavra engesztelhetetlenül újabb sötét energianyalábokat zúdított a
lányra, aki felkiáltott a fájdalomtól, aztán a szemei elkerekedtek a
félelemtől és a döbbenettől, ahogy Zathra rárontott. A troll nő hosszú, vizes
haja a hátára tapadt, ahogy dühödt üvöltés közepette a skorpióval együtt
előredöfött.
A kifinomult ügyességgel forgatott kés célba talált, vért és fájdalmas
sikolyt fakasztva.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Áldozat
Aramar Thorne úgy érezte, mintha az idő előbb lelassult, majd megállt
volna, hogy aztán elkezdjen visszafelé haladni.
Látta önmagát, ahogy hatéves korában a tó partján játszott, az undok
Darren Boyle a földre lökte, és elvette a falovát. Ekkor az egyik falusi lány,
aki nagyjából annyi idős lehetett, mint ő, odarohant hozzájuk, a könyökével
hátba ütötte Darrent, és visszaadta Aramnak a falovat. Ez volt az első
alkalom, hogy egy idegen kiállt mellette.
Aztán ismét előreugrott az időben, a Hullámjáró fedélzetére, ahhoz az
alkalomhoz, amikor először sikerült jól megkötnie a főárboc egyik kötelét,
amivel kiérdemelt egy helyeslő biccentést Makasától, és érezte, hogy a
szíve dagadni kezd a büszkeségtől.
Újabb ugrás, az előző estére, amikor a tűz mellett ült Drellával és
Galenával, akik a társai voltak ezen a különös, kanyargós úton.
– Nem hiszem, hogy tudnék aludni ma éjjel – tűnődött hangosan Aram. –
Úgy nem, hogy azok a pókok a közelben vannak. Láttátok, mekkora hálókat
szőttek? Félelmetes!
– Pedig muszáj aludnod! – Drella szörnyülködött. Különös, féloldalas
módon ült, hogy elhelyezhesse a lábait, és épp virágokat font a hajába. A
bőre narancssárgán izzott a tűz fényében. – Feküdj le, és énekelek neked
egy altatódalt!
– Nem vagyok kisgyerek – tiltakozott Aram, ennek ellenére elheveredett.
– Csitt! Én szeretném hallani egy driád altatódalát – suttogta Galena. –
Ne rontsd el!
Így hát Drella énekelni kezdett nekik, először csak halkan, aztán egyre
magabiztosabban. Bár ez önmagában nem lett volna újdonság, mivel Drella
állandóan énekelt, méghozzá a legkülönfélébb okokból, de ez most másnak
tűnt. Aram érezte, hogy a lány ezúttal nemcsak kósza gondolatokat fűz
össze egy-egy dallammal, hanem egy igazi dalt énekel, amit tanult valahol,
és sokat jelent a számára. Vajon Thalysstól tanulta, amikor még csak makk
volt?

Ott jártam
Az erdőben,
A napfény csak úgy ragyogott.
Ottjártam,
Élettel telve, és nem is egyedül.
A ligetemet jártam
Reménnyel és büszkeséggel.
Ott maradok majd,
Amikor az áradástól félek.

Ahogy ott feküdt a földön, a dombtetőn kiépített táborban, és a kezei az

oldalához szorultak, a mellkasában pedig fájdalom lüktetett, Aram ismét
hallani vélte a dalt.
Vajon vigaszt kellene merítenie belőle? Vagy inkább meg kellene ijednie
tőle?
Mivel nem tudott megmozdulni, tehetetlenül, némán, elborzadva nézte,
ahogy Zathra kése Drella oldalába mélyed.
Galena felsikoltott, míg Zathra vidáman ujjongott.
Aram úgy érezte, mintha a penge az ő oldalába vágott volna, nem pedig
Drelláéba. A kötelék! Sosem kételkedett a létezésében, ugyanakkor nem is
nagyon foglalkozott vele. Most viszont már tudta, hogy valódi, személyes
és erős. A szeme megtelt könnyel, miközben nézte, ahogy Drella
megragadja a kést, és kihúzza az oldalából. A lány testét borító virágok és
levelek közül vér szivárgott elő.
Harag. Szomorúság. Félelem. Világosság.

Ott maradok majd,

Amikor az áradástól félek.

Világosság! Ebben a világosságban kellett maradnia! Ahogy erre a

gondolatra összpontosított, az oldalára erősített kristálymarkolat hirtelen
fehéren izzani kezdett. Úgy tűnt, Drellához hasonlóan a kardmarkolat is
kötődik hozzá. A Gyémánt Penge egyszer csak életre kelt, és a Fény
perzselően forró sugarai szerteszét áradtak belőle. Aram alig érezte a
hatását, a dombtetőn azonban senki más nem volt ilyen szerencsés: a kitörés
mindenkit a földre lökött. Még Throgg és Malus is a sárba zuhant, míg
Aram kiszabadította magát az őt fogva tartó varázslatból, ahogy a Fény
hatalma eloszlatta az árnyakat.
– Gyere! Gyorsan! – kiáltotta Aram, Drella pedig tétovázás nélkül
engedelmeskedett, átvágtatva a kába Ssarbik és Ssavra felett, akik az imént
még a szírt széle felé űzték, most azonban mindketten a földön hevertek.
Elsőként Malus tápászkodott fel, aki a sátrak közelében maradt ahelyett,
hogy a többiekkel tartott volna, miközben azok Drella köré gyűltek.
Vicsorogva Aram felé vetette magát, csapásra lendítve a kardját. A pengén
megcsillantak a Fény utolsó sugarai, amelyek az imént mindenkit a sárba
löktek.
– Elég volt! – üvöltötte Malus. Az arca kivörösödött, fekete szeme
szikrázott a haragtól, míg az állán nyál csepegett alá, ahogy morogva,
ádázul csapkodott a kardjával. – Többé nem irgalmazok!
Aram botor módon hagyta, hogy a figyelme csak Drellára irányuljon,
akinek az oldalán húzódó súlyos seb miatt túl sokáig tartott, hogy odaérjen
hozzá. Bár meg kell védenie a lányt, úgy nem tudta megtenni, ha közben
Malus támadást zúdított rá.
A kalózkapitány maga volt a pusztítás vihara. A kardja könyörtelenül
csillogott, és bár Aram minden tőle telhetőt megtett, hogy hárítsa az ádáz
csapásokat, Malus nemcsak képzett vívó volt, hanem meglett férfi is, aki
hatalmas testi erővel bírt. Aram érezte, hogy mindkét csuklóját fájdalom
kezdi gyötörni az erőfeszítéstől, ahogy próbálta hárítani a kétélű penge
támadásait.
– Végre! – sziszegte Malus, a végső csapásra emelve a kardját.
Aram hárított, ám amint a két fegyver egymáshoz csattant, érezte, hogy
az egész teste beleremeg a csapás erejébe, és legyőzötten térdre rogyott.
– Ssarbik! Kelj fel, te mihaszna pávakakas, és nyiss egy portált!
AZONNAL! – Malus kiütötte a tengerészkardot Aram reszkető kezéből,
aztán Greydon kabátjának gallérjánál fogva megragadta a fiút.
– Győztél – motyogta Aram, próbálva lefeszíteni magáról ellenfele
sokkal erősebb kezét. – Ölj csak meg, de ne bántsd a többieket! Nem ezt
érdemlik.
– Igazad van! – nevetett Malus, majd a kardja gömbölyű
markolatgombjával halántékon ütötte a fiút, aki körül forogni kezdett a
világ, és kábán az oldalára zuhant, a lélegzete pedig elakadt, amikor érezte,
hogy a nyakában hordott iránytű eltörik a könyöke alatt. A szerkezetet védő
üveglap szétroppant, Aramnak azonban nem maradt ideje meggyászolni.
Bár elkábult az ütés erejétől, így is látta a feléjük rohanó elmosódott alakot.
Drella!
Ne! – gondolta. Menj innen! Menekülj! Ez mind miattam történt! Minden
az én hibám...
– Drella – nyöszörögte alig hallhatóan. Miközben a barátai és a
Rejtőzködők is kezdtek magukhoz térni, látta, ahogy Makasa megrázza a
fejét, és négykézlábra áll. Aram feje lüktetett, és a látása is kezdett
elhomályosulni. Csakhogy Drella... Látta, hogy a driád feléjük tart, Malus
pedig hallotta, ahogy Aram a lány nevét motyogja, ezért a kardját maga elé
tartva megperdült, hogy megállítsa őt, mielőtt Marcang vagy Murci a
segítségére siethetne. A keze előrelendült, és egyetlen, pontos ütéssel a
lányt is ugyanúgy leterítette, ahogy Aramot. Drella a hátsó lábaira roskadt,
majd a félelemtől elkerekedő szemekkel a sárba zuhant.
– A természet vezet és megóv engem! – ismételgette újra meg újra, de
úgy legyengült a sebtől, hogy az ujjai hegyén csupán egy röpke pillanatra
izzott fel a smaragdzöld mágia.
Az idő mintha ismét lelassult volna. Aram úgy érezte, mindjárt elhányja
magát a fejét és az oldalát kínzó fájdalomtól.
Nézte, ahogy Malus, a nagybátyja – Drella felé lépve – halálos csapásra
emeli a kardját.
– Elég!
A kiáltás nem Makasa vagy Galena szájából hangzott el, hanem
Valdreadéből. A sárfoltokkal tarkított, görnyedt tartású Elhagyott – a kardját
harcra készen tartva – Malus és a driád közé vetette magát.
– Takarodj az utamból, élőhalott! – vicsorgott Malus.
– Nem! – Valdread egy tapodtat sem mozdult.
– A zsoldosok mind egyformák! Sosem érik meg az árukat! – fortyant fel
dühösen Malus, és megforgatta a kardját, amelynek pengéje suhogva
hasította keresztül a levegőt. – Nem a véleményedért fizetek, és nem is
azért, hogy kétségbe vond a tekintélyemet! Hallgass, és kotródj az utamból!
– Legyőzted a fiút! Védtelen, és foglyul ejtheted! Az iránytű immár a
tied! Megkaptad, amit akartál! Térj már észhez! Ez nem helyénvaló! Nézz
már rá, ez csak egy gyerek! Ugyan már, Malus, erre semmi szükség! Ez
gyilkosság.
– Nem – rázta meg a fejét Malus, Aram pedig egy pillanatig azt hitte,
talán észhez tér, és megkönyörül rajtuk. Ehelyett biccentett egyet, mire a
háta mögött, a szírt peremének közelében álló Ssarbik szabadjára engedte a
mágiáját, Valdread mellkasát pedig fekete pászmák fogták körül. Az
élőhalott összeaszott arcán jól látszott a döbbenet, míg a szája elkerekedett,
mintha üvölteni akarna, ám a hangja elveszett a szélben, ahogy Ssarbik
mágiája körülfogta, majd végigrepítette a táboron, és a szírt szélén átlökve a
pusztulásba taszította.
– Ez a gyilkosság! Hah! Végre egy kis nyugalom! Nos, hol is tartottam?
– Malus nagyot sóhajtott, és ismét felemelte a kardját.
Aram tudta, mi következik. Megpróbált előrekúszni, és figyelmeztetően
felkiáltani, de elkésett. Murci és Marcang nem érték volna el időben Drellát,
Makasa és Galena pedig még messzebb jártak a driádtól.
Hirtelen minden elcsendesedett. Csak Drella elakadó lélegzete
hallatszott, ahogy a kétélű penge lecsapott, olyan mély sebet okozva,
amelyet már nem lehetett meggyógyítani.
Az üvöltés, amit Aram hallatott, még a saját füle számára is idegenül
hangzott. Malus hagyta, hogy üvöltsön, és a karjaiba vegye a driádot. Úgy
tűnt, nem érdekli, mit tesz Aram, vagy talán észre sem vette, csak
szenvtelenül előrelépett, majd felvette a sárból a kristálymarkolatot és az
iránytűt. A feladata véget ért, és Aram szíve is megszakadt.
Aram a gyásza mélyéről észrevette, hogy a földből újabb sötét árnyak
bukkannak elő, szorosan körülfogva a barátait. Aztán a tábor közepén
feketés lila fény lobbant, a tér pedig meghasadt, és egy hosszúkás, vibráló
portál jelent meg.
– Minden rendben lesz – suttogta Aram, a mellkasához szorítva Drellát,
aki olyan könnyűnek tűnt, mintha máris távozott volna. A vállát és az arcát
azonban a fiú melegnek érezte, és letörölgette róla a sarat. – Rendbe fogsz
jönni!
– Nem félek, Aram – felelte mosolyogva a lány. Mint mindig, a mosolya
most is őszinte volt, és nem látszott benne szomorúság. – Te se félj! Kérlek,
ne aggódj miattam!
Hirtelen Malus sötét árnyéka borult rájuk. A kristálymarkolatot a
derékszíja alá tűzte, míg a törött iránytű a mellényzsebében pihent.
Miért nem engedte el őket? Miért nem tudta egyszerűen békén hagyni
őket?
– Nem tettél már így is eleget? – kiáltotta Aram, a karjaiban ringatva
Drellát. – Hagyj minket békén! Megszerezted, amit akartál! Hagyj minket!
Hagyj minket... kérlek...
– Ó, nem! Attól tartok, az uramnak más tervei vannak veled, öcsém.
Tápászkodj fel, különben én rángatlak talpra!
– Throgg azt hitte, meg akarod ölni őt – vakargatta a fejét az ogre.
– Azt csak azért mondtam, hogy megijesszem – forgatta a szemeit
Malus. – Nekem is megvannak a parancsaim.
Aram nem mozdult. Még arra sem volt hajlandó, hogy felpillantson
elátkozott nagybátyjára. Drellát nézte, a reszkető mosolyt az ajkain, és az
utolsó fényt, ahogy felragyog a szemeiben.
– Figyelj, Aram! – suttogta verdeső szempillákkal Drella, az arcán pedig
egy könnycsepp csordult alá. Valami puha, finom tapintású tárgyat nyomott
a fiú kezébe, és köré zárta az ujjait. – Figyelned kell arra, amikor a
természet szól hozzád, Aram!
Malus a kabátjánál fogva megragadta a fiút, és vonszolni kezdte maga
után. Aram azonban nem adta fel. Keményen küzdött: kiabált és rugdosott.
Ám közben megtört szívvel, reményvesztetten nézte, ahogy Drella apró,
mozdulatlan alakja egyre távolodik tőle.
A Rejtőzködők egymás után léptek át a portálon. Aram érezte az átjáró
félelmetes erejét, ahogy Malus egyre közelebb vonszolta hozzá. A barátait
keresve körbepillantott, ám mindegyikük Ssarbik árnykötelékeivel küzdött.
– Aram! – kiáltotta ádáz arccal, tágra nyílt szemekkel Makasa. –
Megtalállak, Aram! Megtalálunk! Ígérem, hogy...
A portál bezárult, elvágva Makasa szavait, Aramot pedig elnyelte a
sötétség.
A fiú nem érzékelt mást, csak azt, hogy valami megváltozott. Behunyta a
szemét, és úgy érezte, mintha a veszteség nyílvesszőként döfne a
mellkasába. A kötelék szertefoszlott. Valójában még csak fel sem fogta,
milyen erőteljes is volt a mágia – a kapcsolat –, amely Drellához fűzte,
amíg az hirtelen – egyszer s mindenkorra – meg nem szűnt.
Mintha egy feneketlen verem nyílt volna Aram mellkasában, elnyelve az
érzéseit, míg végül nem érzett mást, csak fagyos hideget.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Búcsú egy baráttól

A tábor egy pillanatig csendbe burkolózott, aztán Makasa úszóhártyás
lábak cuppogását hallotta, ahogy Murci a sáron át a földön heverő
Drellához rohant. Marcang is előreindult, bár jóval megfontoltabban. Végül
Galena hangja hallatszott, ahogy térdre roskadva zokogásban tört ki:
– Cserbenhagytam őt! – A druida elkeseredetten a földbe mélyesztette az
ujjait. – Egyetlen feladatom volt! Egyetlen célom! Hogy megvédjem őt.
Esküt tettem, hogy megvédem, amikor kell, és elbuktam...
– Gyere! – mondta Makasa, Galena felé nyújtva a kezét, amit a druida
szipogva megragadott.
– Most mit tegyünk?
– Drella a barátunk. Megérdemli, hogy a barátai mellette legyenek,
amikor meghal.
A driád megmoccant a jöttükre. Murci már kötést tekert Drella hasa
köré, és most a fejét a kezei közé temetve vigasztalhatatlanul mormogott.
– Marcang sajnálja – motyogta a gnoll, és a földre kuporodva
megtörölgette az orrát, majd az egyik mancsát a driád sáros hajára simította.
– Marcang megpróbálta megmozdítani, de nem volt elég gyors. Sem elég
erős.
Drellának sikerült egy kicsit felemelkednie, Makasa pedig odarohant
hozzá, és letérdelt mellé, az ölébe véve a driád fejét. Drella felpillantott rá,
és erőtlenül elmosolyodva biccentett.
– Milyen szerencsés vagyok, amiért ilyen barátaim vannak! – suttogta,
épp csak lélegezve.
Makasa, visszafojtva a dühét és a félelmét, közelebb intette Galenát.
Teljesen tehetetlennek érezte magát. Jól tudta, hogy Drella sebei halálosak,
de nem akarta megijeszteni a driádot, aki nagyon nyugodtnak és békésnek
tűnt. A hangjában nem érződött félelem, ahogy a kezét finoman Murci
fejére téve megszólalt:
– Ne féljetek barátaim! – pillantott végig rajtuk. – Egyszer minden
meghal.
A többiek hallgattak. Murci végül szipogva felemelte a fejét, és fényesen
csillogó szemekkel Drellára nézett.
– Nrk gllrgg – mormogta.
– Ó, Murci! Azt hiszem, muszáj mennem. De ne félj! Mindazt, ami
történt, a sors intézte így. A természetnek megvan a maga harmóniája. A
saját útja és áramlása. Olyan, akár egy folyó. Vagy mint egy hajtás, ami a
nap felé tör a termőtalajon át. Bár a folyón gátat lehet emelni, ahogy a
hajtást is lerághatják a szöcskék vagy a levéltetvek. Az utazók is ugyanígy
számos irányba indulhatnak. De az áramlás ettől még létezik, és kétségkívül
mindnyájan a részesei vagyunk.
Makasa a kezébe vette a driád kezét, és érezte, ahogy fájdalom hasít a
szívébe. Korábban is hallotta már ezeket a szavakat, mégpedig Thalysstól,
aki maga is feláldozta az életét Aramért. Drella ujjai egyre hidegebbek
lettek.
– Makasa – mormogta a driád, és úgy tűnt, egyre nehezebben bír
beszélni, mivel komoly erőfeszítések árán tudta csak megformálni a
szavakat, amelyek kimondásához előbb mély lélegzetet kellett vennie. –
Nagyon erős vagy, barátom, de ne feledd, hogy időnként kedvesnek is kell
lenni! A kedvesség gyarapodik, jobbá és erősebbé teszi a dolgokat. A
többieknek szükségük van rád. Mindnyájunknak szükségünk van rád. A
Hétnek Eggyé kell válnia. Maradjatok együtt! Támaszkodjatok egymásra!
Drella elmosolyodott, és mozdulatlanná vált, Makasa pedig érezte, ahogy
az apró kéz elernyed az ujjai között.
A fák közt átsüvítő szél megborzolta a Drella színes hajfürtjei között
pompázó virágokat.
Galena előrehajolt, és óvatosan lefogta a driád szemeit.
– A Földanya vezessen az utadon! – suttogta a druida, majd hozzátett
még valamit egy olyan nyelven, amelyet Makasa nem értett.
Egy ideig csendben ültek a driád körül. Makasa gyanította, hogy hozzá
hasonlóan a többiek sem tudják, mit kellene tenniük. Drella elment, Aramot
pedig elvitték, és valószínűnek tűnt, hogy hamarosan követni fogja a
barátjukat a halálba. Az iránytű, amelynek segítségével megtalálhatták
volna a Gyémánt Penge többi darabját, az ellenség kezére jutott, és csak az
istenek tudhatták, mihez kezdenek vele.
Makasa végül aláengedte a driád fejét a puha földre.
– Tábort kell vernünk, keresnünk kell valami élelmet, és rendeznünk kell
a sorainkat! – Nem akarta, hogy Drella áldozata hiábavaló legyen. Át kellett
vennie a vezetést. Erősnek és magabiztosnak kellett tűnnie. Nem hagyhatta,
hogy a többiek összeroppanjanak. Nem mintha ez könnyűnek ígérkezett
volna. Nem akart parancsokat osztogatni, de valakinek össze kellett tartania
a csapatot.
Mit is mondogattak a fivérei? „Ha útnak indulsz, és egyenesen előre
tartasz, akkor bármi is járjon a nyomodban, nem fog utolérni.”
– És... el kellene temetnünk őt...
– Keresek egy megfelelő helyet – mormogta Galena, lassú
mozdulatokkal feltápászkodva a földről.
Miközben a druida méltóságteljes léptekkel távozott, Makasa hallotta,
hogy halkan sírva fakad.
– Marcang nem érti. – A gnoll mély lélegzetet véve nézte, ahogy a tauren
távozik. – Galena nem ismerte úgy Drellát, mint mi.
– Ő druida, Marcang. A driádok szentek a számukra. Nem akarok úgy
tenni, mintha érteném, de azt hiszem, Thal’darah mester megbízta, hogy
védje meg Taryndrellát. Csak hagyjuk békén egy kicsit! Nehezen fogja
túltenni magát a történteken.
– Mint mindnyájan – jegyezte meg Marcang. – Drella megvédett minket.
Virágfonatokat készített és énekelt nekünk. Barát volt.
Murci maradt a legtovább Drellával. Egyszerűen nem volt hajlandó
elmenni mellőle. Makasa hagyta, hadd maradjon a driáddal, és bejárta az
összecsapástól feldúlt tábort. Talált néhány hátrahagyott fegyvert,
amelyeket összeszedett, és megkereste a legkevésbé átázott sátrat is, de
végül úgy döntött, jobb, ha inkább nem maradnak itt. Mert mi lesz, ha a
Rejtőzködők úgy döntenek, ismét portált nyitnak, és végeznek velük? Nem!
Mielőbb tovább kellett indulniuk!
A kezei reszkettek, és minden porcikája fájt a kimerültségtől.
Aram... Mégis hogyan bukkanhatnának a nyomára?
Ahogy a láthatáron felizzottak a nap utolsó sugarai, rövid időre
bevilágítva a tábort, az elhaló fény megcsillant valamin a sárban. Makasa
hunyorogva arra gondolt, talán csak egy pengedarab, ami letört az
összecsapás közben. Ennek ellenére letérdelt, hogy közelebbről is
szemügyre vegye, majd körbeásta, és kivette a sárból.
Ahogy felemelte és az elhaló fényben ide-oda forgatta a tárgyat, hirtelen
elakadt a lélegzete: egy apró rézdarabot tartott a kezében, amely Aram
iránytűjének egyik alkatrésze lehetett, és letörhetett a harc közben. Az
iránytű többi részének azonban nem volt nyoma, és Makasa kis híján
áthajította a rézdarabot a meredély szélén, de végül mégis inkább zsebre
vágta.
Mindössze ennyit talált: egy értéktelen fémdarabot! Ezenkívül nem sok
minden állt a rendelkezésükre, legfeljebb egy kevés élelem és víz, Aram
hátrahagyott hátizsákja, valamint egy tábor, amit nem használhattak, mivel
az ellenfeleik bármikor visszatérhettek. Makasa még egyszer körbejárt,
megbizonyosodva arról, hogy semmi sem kerülte el a figyelmét, majd a
fegyvereket és a csomagokat összegyűjtötte a meredély szélén, a
domboldalba vájt, lefelé vezető út mellett.
Galena épp ekkor ért fel a völgyből, és komoran összehúzta bozontos
szemöldökét:
– Azt hiszem, találtam egy megfelelő helyet Taryndrella számára.
– Az jó – felelte Makasa. – De mégis mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki
szellemet látott.
A druida nyelt egyet, és lefelé mutatott, Makasa pedig különös, halk
nyöszörgést hallott, mintha valaki egy rettentően hosszú szunyókálásból
ébredt volna.
Mégis mi a csuda lehetett ez...?
– Van itt valami, amit látnod kellene – suttogta Galena. – Pontosabban
valaki...
Makasa felnevetett. Szárazon, jókedv nélkül, de felnevetett. Az előretolt
hadállástól a völgybe vezető meredély nem bánt túl kegyesen Valdreaddel,
aki úgy hullott darabokra, akár egy bábu. A testrészei teljesen szétszóródtak
a domb lábánál: egy kéz itt, egy csizmás lábszár ott. Az Elhagyott feje
azonban valahogy rajtamaradt a testén, és egy bokornak támaszkodva
nyugodott. Valaki csodának nevezte volna, Makasa viszont inkább átoknak
érezte. Persze, könyörtelen dolog volt Malustól, hogy lelökette Ssarbikkal
Valdreadet a szirtről, de Makasa nem szomorkodott emiatt. Az Elhagyottal
is ugyanúgy el kellett volna bánniuk, ahogy azt az összes többi
Rejtőzködővel meg akarta tenni, ezért úgy vélte, az élőholt zsoldos korai
bukása hatalmas győzelmet jelent a számukra.
De nem! Valdread életben maradt, és halványan izzó szemeivel
nyugtalanítóan nézett Makasára, az arca maradványain pedig szórakozott
mosoly terült szét. A csuklyája hátracsúszott, felfedve meglepően erős
szálú, sötét haját. Ám az élőhalotton mindössze ez tűnt erősnek.
– Köszönöm, hogy eljöttél! – szólalt meg Valdread, még szélesebben
elmosolyodva. – Egy kissé szorult helyzetbe kerültem.
Makasa a karjait a mellkasa előtt összefonva megbillentette a csípőjét.
– Abban is maradsz!
Valdread felsóhajtott, és körbepillantott, alighanem a legmesszebbre
került testrészeit keresve.
– Menj vissza a dombtetőre! – szólt oda Makasa a mögötte ácsorgó
Galenának, aki félig-meddig a kezei mögé rejtette az arcát. – Majd
elintézem egyedül.
A druida azonban előrelépett Makasa mellé, majd kihúzta magát, és a
kezeit leengedve egyenesen Valdread szemébe nézett.
– Nem! A harc közben féltem bármit is tenni. Mostantól bátrabbnak kell
lennem. Maradok!
Makasa kissé lenyűgözve bólintott, míg a bokrokba gabalyodott
Valdread felnyögött, és a szemeit forgatta.
– Igen, ez mind nagyon megindító, de mint látjátok, darabokra
hullottam! Tragikus. És kellemetlen. Emellett nagyon viszket is.
Megtennétek, hogy segítő kezet nyújtotok nekem? – Kuncogva az alkarja
felé biccentett, ami néhány lábnyival odébb hevert, egy tócsában. – Vagy
idenyújtjátok a saját kezemet?
Ezt tényleg komolyan gondolta? – Makasa alig tudta elhinni, milyen
arcátlan az Elhagyott.
– Nem, Valdread. Inkább nem. Többé nem mozdulsz innen.
Galena halkan megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára Makasa
figyelmét:
– Meg akarta akadályozni, hogy Malus végezzen Taryndrellával, nemde?
Makasa hunyorogva a druidára nézett.
– Nézd csak meg, mit kapott érte! – folytatta Galena. – Pedig nem lett
volna köteles szót emelni értünk.
Most Valdreadre került a sor, hogy megköszörülje a torkát. A szeme egy
pillanatra oldalra villant, aztán ismét Makasára szegeződött. A lányt kirázta
a hideg a tekintetétől.
– Arról se feledkezzünk meg, hogy nálam van az egyik kristályszilánk.
Az amelyik kiesett a fiú iránytűjéből, amikor az eltört.
Makasa felmordult, majd előrelendült, és Valdread egyik kiszakadt
csontjára tette a lábát, azzal fenyegetve, hogy eltöri.
– Hol van?
– Szeretnéd tudni? Gyerünk, törd csak el! Vagy akár le is vehetnéd a
lábadat a combcsontomról, és viselkedhetnénk civilizált módon, hogy
megállapodásra jussunk!
– Hol van a szilánk? Hol van az öcsém?
– Makasa... – ingatta a fejét Galena.
De mégis mit tudhatott a druida? Csak nemrég csatlakozott a csapathoz,
és bár valóban elkötelezte magát Drella mellett, ugyan mit számított ez
már? Hiszen nem sikerült megvédenie a driádot! Makasa semmivel sem
tartozott Galenának. Valójában senkinek sem tartozott, csak Aramnak, és
elhatározta, hogy kiszabadítja az öccsét, bármi legyen is az ára.
– Ha nincs hozzá gyomrod, akkor menj vissza a dombtetőre! – mondta
fagyosan Makasa.
Galena tett egy lépést az ösvény felé, aztán nyugtalanul összefűzte az
ujjait. A szeme idegességtől csillogott.
Nem elég erős ahhoz, amit meg kell tenni – gondolta Makasa. Most
nemcsak egy gyenge akaratú csatlóssal akadt dolguk. Valdread veszedelmes
volt, ezért kockázatos lett volna úgy tekinteni rá, mint egy sérült
kismadárra. Túlságosan is kockázatos!
– Nagyon keménynek tartod magad, igaz? – szólalt meg az élőhalott.
Már nem mosolygott, hanem fagyos, fürkésző tekintettel nézett Makasára,
mintha egy lepkegyűjtemény egyik darabja lenne. – A többiek pedig mind
gyengébbek és naivabbak nálad. Nem értik meg úgy a világot, mint te.
Nem! Csak te érted meg igazán! Az igazi vezető! Nos, hadd osszak meg
veled valamit, amit a VT:7 soraiban tanultam! Bármilyen meglepő módon is
teszel szert rá, az előny attól még előnynek számít. Egy jó vezető tisztában
van ezzel.
– Épp most akarsz kioktatni? Merész dolog... – Makasát azonban sokkal
jobban érdekelték Valdread szavai, mint ahogy azt mutatta. A VT:7 mindig
is nagyon izgatta, mivel nemcsak Viharvárad legelitebb hírszerző csapata
volt, hanem személyes emlékei is fűződtek hozzá. Az anyja ugyanis sokat
mesélt neki a kémekről, és azt állította, hogy az egyikükkel össze is
barátkozott.
Az Elhagyott tovább figyelte őt, és Makasa számára kezdtek egyre több
értelmet nyerni a körmönfont szavak. Valdread valóban veszedelmes volt,
és most kétségkívül azon gondolkodott, hogyan vehetné rá őt arra, hogy
meggondolja magát. A fenébe vele! A módszere bevált...
– Rajta, kislány! – mondta vontatottan az élőholt, és leszakadt karjai
ellenére vállat vont. – Sétálj csak el! Fordíts hátat az előnynek, amelyre
szert tehetnél! Növeld csak még tovább annak esélyét, hogy kudarcot
vallasz! Végül úgyis idevetődik majd valaki, aki össze fog rakni. Másom
sincs, csak időm!
Makasa gyomra felfordult Valdread számító mosolyától.
– Hacsak nem öllek meg – felelte a lány.
– Sok szerencsét hozzá! De tényleg! Kezd fárasztó lenni ez a vita.
Fogadd el a segítségemet és a szilánkot, vagy sétálj el! A fiú Malusnál van.
Nem tudom, hova vitte, de azt igen, hogyan lehet felvenni vele a harcot.
Ráadásul, amíg te az idődet fecséreled itt velem, addig a Rejtőzködők
cselekednek.
A fenébe vele! – emelte fel Makasa a kezeit. Tudta, hogy szüksége van
arra a szilánkra. A lelke mélyén azt is jól tudta, hogy Valdread valóban az
előnyükre válhat: bennfentes ismeretekkel rendelkezett a Rejtőzködőket
illetően, az éles elméje pedig felbecsülhetetlen értékkel bírt. Aztán ott volt
még a VT:7 kiképzése is, és szinte sebezhetetlennek számított. Mindez
egyetlen irányba mutatott, ezért Makasa visszafogta a büszkeségét és
elfojtotta az undorát, majd lehajolt, hogy felvegye a combcsontot, amit az
imént még olyan lelkesen el akart törni.
– Segíts összeszedni a testrészeket, Galena! De vigyázz, nehogy
egymáshoz érjenek! Elfogadjuk a segítségedet, Valdread, de a saját
feltételeink szerint!
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Murci bánata
Bár Urumnak is velük kellett volna lennie, mielőbb el kellett temetniük
Drhlát a völgyben, egy nagy fa alatt. Mrksa ezt mondta, és mindnyájan
egyetértettek vele. Miközben a délután lassacskán átadta helyét az estének,
Murci követte a társait lefelé a hosszú, kanyargós ösvényen. Sietniük
kellett, mivel Mrksa azt akarta, hogy még az éjszaka beállta előtt
visszaérjenek a Kilátó felé vezető úthoz. Murci szeretett volna segíteni
Drhla cipelésében, de nem bizonyult elég erősnek hozzá, ezért csak ott
lépkedett a hordágyként használt sátorponyva mellett, rajta tartva az egyik
kezét, miközben levitték a völgyben álló fához.
Félkör alakban álltak, mialatt Murung és Mrksa leengedte Drhlát a
földbe. Mrksának és Glunának csaknem két órába telt kiásni a gödröt, ezért
piszkosak és fáradtak voltak, ennek ellenére egész úton cipelték Drhlát.
Erősek voltak, és jó burutok. Miután egész nap egy jókora lyuk kiásásán
dolgoztak, erőt találtak magukban ahhoz, hogy még többet tegyenek.
Ilyesmit csak az igaz burutok tesznek meg valakiért.
Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Mindegyikük a társait nézte, Murci
pedig azon töprengett, vajon mire gondolhatnak a burutjai. Valójában még
azt sem tudta igazán, hogy ő mit gondol. Teljesen össze volt zavarodva. A
szívében is tátongott egy lyuk, méghozzá olyan üresen, nem tudta, miként
tölthetné be. Odahaza, a falujában mindennapos volt, hogy meghalt valaki.
Gonosz madarak csaptak le a porontyokra, és elragadták őket. Máskor
emberek vagy gnollok támadtak rájuk. De az a szomorúság valahogy más
volt. Csak bámulta a gödör mélyén heverő Drhlát, miközben földet szórtak
rá, és érezte, hogy a szemei ismét megtelnek könnyekkel.
Drhla mindig kedves volt. Mindig figyelt rá. Murcira nem mindenki
figyelt oda. Apró termetű volt, és mások alighanem furcsának találták,
ahogy beszélt, de illett figyelni rá. Illett volna...
Gluna előrelépett, és térdre ereszkedett. Aztán kapkodva mély lélegzetet
vett, és a frissen megforgatott föld fölé nyújtotta jókora kezeit.
 – Nem ismertelek túl régóta, Taryndrella, Cenarius leánya, de sosem
foglak elfelejteni. A barátom és a tanítóm voltál. A Földanya könnyítse meg
utadat! – Valamit rászórt a földre, majd felállt, és megdörzsölte az arcát.
Megint hallgattak.
Közelgett az este. Murci körbepillantott a burutjain, aztán előrelépett, és
kihúzta magát.
– Drhla volt az egyik első szárazbőrű, aki értette a szavaimat – kezdte,
azt kívánva, bárcsak könnyebben el tudná mondani, amit szeretne. – Mindig
figyelt rám. Tudom, hogy sokszor akkor is megnevettetlek titeket, amikor
ez nem áll szándékomban, ám Drhla sosem nevetett így rajtam. Megosztotta
velem a gyümölcsöket, még akkor is, ha nem szerettem őket. Énekelt
nekem, és még murloc dalokat is ismert, bár fogalmam sincs, honnan.
Elénekelte nekem a „Hal a Patakban”-t, és a „Kedvenc Gyöngyöm”-et.
Most ki fog beszélgetni Morcival? – Ismét a sírás kerülgette, és nem tudta,
mi mást mondhatna még. – Ki fog figyelni Murcira?
Mrksa a könyökével oldalba bökte Murungot, aki gyorsan bólintott.
– Mondja, Drella jó barát volt, aki mindig figyelt rá, sosem nevetett rajta,
és különleges dalokat énekelt neki. Nagyon hiányzik neki Drella.
Marcangnak is nagyon hiányzik.
A tolmácsolás nagyjából megfelelt az elhangzottaknak. Murci
visszalépett a többiek közé, és érezte, hogy Gluna a vállára teszi nagy,
szőrös kezét. Kellemesnek találta az érzést, ezért nem tett ellenvetést. Talán
Gluna figyelni fog rá. Murci talán mégsem marad egyedül.
Mrksa is térdre ereszkedett, és a földhalomra tette a kezét. Bár szavakkal
nem mondott semmit, Murci jól tudta, hogy sok minden jár az elméjében,
ami olyan volt, mintha beszélt volna, jóllehet mindezt csak Drhlának szánta.
Murci remélte, hogy Drhla – aki kétségkívül az árapály hatalmas isteneinek
lábainál ülve hálót sző és halat lakomázik – hallja mindazt, amit Mrksa
mondani akar neki. Bizonyára csupa jó dolgot, mivel Murci úgy vélte, senki
sem gondolt rosszat Drhláról. Még az a különös, folyton darabokra hulló
szárazbőrű sem, aki most már láthatóan a barátjuk volt.
Amikor a délután végleg estébe fordult át, és a levegő nyirkossá, a föld
pedig hideggé vált, összeszedték a holmijukat, és elindultak vissza a Kilátó
felé. A tauren a hátán cipelte Vldrrd darabjait, amit Murci nagyon
szórakoztatónak talált.
Még sosem látott olyat, hogy egy felnőtt szárazbőrűt úgy cipeltek volna,
mint a fiatal, gyámoltalan murloc porontyokat.
 Murci magához vette szétszabdalt hálóját, elhatározva, a Kilátóba
visszaérve megjavítja. Elvégre egy murloc semmi a hálója nélkül!
A vezérük, a néha kissé goromba Mrksa mellett lépkedett. Arra gondolt,
ha elég bátornak bizonyul ahhoz, hogy megvédje Mrksát az út során, akkor
neki is megengedik majd, hogy az élre álljon. Vagy legalábbis Mrksa
figyelni fog rá.
Csendben gyalogoltak, egyre távolodva a helytől, ahol olyan borzalmas
veszteség és annyi fájdalom érte őket. Mégis nehéz léptekkel haladtak. A
legnehezebbnek az bizonyult, hogy maguk mögött hagyják Drhlát.
Amikor az útkanyarulathoz értek, ami mögül már nem láthatták a tábort
és a sírt, Murci megállt, hogy vessen még egy utolsó pillantást a hátuk
mögé.
– Mrksa! Mrksa!
A lány megtorpant, és lepillantott az ingét rángató kis murlocra, aki újra
meg újra a völgy felé mutatott a lándzsájával. Drhla sírjánál egy új fa nőtt,
ami már most sokkal szebb és magasabb volt, mint az, amelynek lábánál a
driádot nyugalomra helyezték.
– Hallott minket! – mondta Murci. – Hallotta, ahogy szólunk hozzá az új
otthonában, az árapály hullámai közt!
Murung kérés nélkül tolmácsolta a szavait:
– Mondja, Drella hallott minket.
Ismét félkörbe gyűlve álltak, és elképedve nézték, ahogy a rózsaszínben
és bíborvörösben játszó fa a szemük láttára növekszik. Murci tudta, hogy
sosem fogja elfelejteni a látottakat, sem azt az érzést, ahogy az újonnan
sarjadó, csillámló levelek látványa betöltötte a szívén tátongó hatalmas
lyukat.
Ezúttal Mrksa érintette meg Murci vállát, és olyan különösen mosolygott
rá, amit a murloc nem igazán értett.
– Mrgle, mrgle! – mondta a lány. – Én is azt hiszem, hogy hallott minket.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Barát vagy ellenség?

A tauren druida bőr hátizsákjában való utazás nem egészen az volt,
amiben Reigol Valdread meg akart állapodni, amikor Makasával alkudozott.
Ez megalázó, és tarthatatlan!
– Megtennéd, hogy nem rázol így? A fenébe! Ez rosszabb, mint egy
kodo hátán ülni!
– Mikor utaztál kodón? – pillantott hátra a válla felett Galena.
Valdread felhorkantott:
– Viharvárad legjobbjai között szolgáltam! Sok mindent tettem és láttam!
Egyszer, egy holdfényes éjszakán belebotlottam egy tauren őrjáratba...
Galena kíváncsian hallgatta a történetet, amelynek nagy részét Valdread
szándékosan az ő tetszésére alakította. A druida könnyű préda volt számára.
Az ámuló tekintetű Galena elkeseredetten próbálta hasznossá tenni magát,
Valdread pedig még a völgy mélyén heverve is hallotta, ahogy a driád
halála miatt kesergett. Hallotta, ahogy a tauren lány korholja magát, amiért
nem tudott többet tenni. Azt a furcsa kis ceremóniát is szinte megindítónak
találta, amit a driád temetésekor tartottak. A békalény olyan büszkeséggel
szónokolt, akár a Fény papjai. Azt is el kellett ismernie, hogy lenyűgöző
volt, amikor az a fa varázslatos módon kinőtt a driád sírjából. Tudta, sosem
fogja elfelejteni a látványt.
Őszintén sajnálta, hogy a driád meghalt. Nem csupán színpadiasságból
lépett közbe akkor. Még ha a driád ijesztőnek és természetellenesnek is
találta őt – és ugyan ki hibáztatta volna ezért? –, Valdread élvezte a káoszt,
amit a lány kavart. A kiszámíthatatlanságot. A driádnak nem volt oka arra,
hogy Ssarbik mágiája elé vesse magát, és ezzel megvédje őt, mégis
megtette. Szórakoztatónak találta a lányt, és úgy vélte, a világ sötétebb és
cinikusabb lett nélküle. Igazán kár volt érte!
A druida, aki olyan nevetséges módon cipelte őt, mint valami gyereket,
szintén érdekesnek bizonyult. Este meditálni kezdett, hogy megtalálja a
lehető legjobb táborhelyet, és lázasan bújta azt a pamfletét, amely
ugyanabban a hátizsákban utazott, mint Valdread. Ám az, hogy szolgai
módon ragaszkodott a könyvben leírtakhoz, nagyon is kifizetődött. A
tábortűz, amit gyújtottak, meleget adott, nem pislákolt, és egyetlen
teremtmény sem merészkedett a közelébe. Mivel nem volt szüksége sem
ételre, sem alvásra, Valdread egész éjszaka őrködött.
Másnap reggel gond nélkül folytatták az utat Thal’darah Kilátója felé.
Az út üres, az időjárás pedig napos és száraz volt. Ez utóbbit Valdread
örömmel fogadta. Az utolsó dolog, amire vágyott, hogy a jelenlegi
megaláztatás mellett még el is ázzon, és mindennek a tetejébe egy bőrig
ázott tauren hátán utazzon! Bár a druida szaga közel sem bizonyult olyan
orrfacsarónak, mint a többi taurené, akiket volt balszerencséje megismerni.
– Örökre ez marad a sorsom? – kérdezte Makasától, miközben
felkaptattak a Sziklajáró Őrhelytől keletre magasodó egyik dombra. – Hogy
poggyász leszek?
– Türelem! – csitította le önelégült mosollyal a lány. Valdread úgy
találta, hogy Makasa túlságosan is jól szórakozik az ő kellemetlen
helyzetén. – Az, hogy átadtad a kristályszilánkot, csak az első lépés volt.
– Lábak nélkül nehéz lesz megtenni a második lépést.
A szilánk történetesen a csizmája talpára tapadva rejtőzött. A véletlen –
vagy ha szentimentálisabb lett volna, azt mondaná, a sors – úgy hozta, hogy
az izzó kristálydarab beleragadt a csizmája talpát borító sárba, amikor
megpróbálta eltéríteni Malust attól a szándékától, hogy végezzen a driáddal.
Miután Makasa és kis csapata összeszedte a testrészeit, azt mondta nekik,
alaposabban is vegyék szemügyre a jobb csizmája talpát, és csodák csodája,
megtalálták a szilánkot!
A kristálydarab most Makasa zsebében lapult, Valdread azonban
felfigyelt arra, hogy a lány az út során többször is kényszeresen ellenőrizte,
megvan-e még.
– A Kilátóhoz visszaérve rendezzük sorainkat, és kitaláljuk, mihez
kezdjünk veled – mondta Makasa az Elhagyottnak.
– Remek! Addig pihenek, és élvezem a kilátást.
– Ne légy ilyen bosszantó! – mormogta a lány.
– Sokkal jobb társaság vagyok összerakva, mint darabokban.
– Na persze! – forgatta a szemeit Makasa. – Azt nagyon kétlem.
Valdread mindent dühítően ismerősnek talált a lányban. A magabiztos
testtartásától a fegyverforgató képességéig minden egyes tulajdonsága arra
a nőre emlékeztette, akivel párbajt vívott a Makemba fedélzetén. Legalábbis
a lánynak ezt mondta, de valójában ennél sokkal többről volt szó. Azt a
bizonyos nőt nemcsak a harci képességei miatt csodálta, hanem a
szépségéért is. Ráadásul a heves természetű hölgy is vonzónak találta őt.
Bár a kapcsolatuk alig két hétig tartott, mivel a hölgy továbbindult, és
Valdreadnek is vissza kellett térnie a teendőihez.
Ám erről semmit sem mondott a lánynak. A bizalom kétirányú utca volt,
emellett Valdreadnek óvatosan kellett kijátszania a lapjait, ha vissza akarta
kapni a testrészeit. Nem kötelezte el magát amellett, hogy a kalandorok e
tarka csapatával marad, bár úgy vélte, bizonyosan elvezetnék őt Malushoz
és Ssarbikhoz, akiken olyan elkeseredetten bosszút akart állni.
Makasa csak akkor érezte, milyen fáradt, amikor megérkeztek
Thal’darah Kilátójához. Nem irigyelte Galenát, aki előtt még ott állt a
feladat, hogy elmondja a mesterének, mi történt a táborban, és miért tértek
vissza egy darabokra szakadt élőhalottal. Annak ellenére, hogy egyedül volt
a szobában, amelyen korábban Arammal osztozott, Makasa érezte, hogy a
helyőrség hangulatában változás állt be a hírek hallatán. Napokig tartott,
mire visszaértek a Kilátóhoz. Hosszú, nehéz napok álltak mögöttük. Makasa
elvonult, hogy vegyen egy fürdőt, és pihenjen egy kicsit, Marcangra és
Murcira bízta, hogy tartsák szemmel a foglyot és az újonnan érkező
utazókat.
– Marcang odaüt furkósbottal – mondta a gnoll, amikor Makasa odaszólt
Galenának, hogy támassza Valdreadet a fogadó egyik padjának. – Halott
ember elmond nekünk mindent! Marcang üti addig, amíg elkezd beszélni!
Nem barát. Nem szabad megbízni benne! Marcang ráveszi, hogy beszéljen!
– Nem, Marcang! Valdread átadta nekünk a kristályszilánkot –
magyarázta Makasa, nyugalomra intve a gnollt. – Persze, nem a barátunk,
de... Nos, értékes. Nem verheted szét a fejét csak úgy! Még hasznunkra
lehet.
Ám az elméje mélyén egy halk, ostoba hang azt súgta Makasának, ennél
jóval többről van szó. Valami személyes dologról. Mégis honnan ismerhette
Valdread a Makembát? Vajon az anyja valóban megküzdött az Elhagyottal?
Ha igen, akkor Valdreadet valóban ki kell vallatni, de nem úgy, ahogy
Marcang akarta a furkósbotjával.
– Élve van szükségünk rá – mondta végül Makasa Marcangnak. –
Legalábbis egyelőre.
– Mrgle, mrgle! – Murci tisztán értette a parancsot, és a lándzsáját
megragadva őrségbe állt, amit Valdread láthatóan nagyon szórakoztatónak
talált. Leplezetlen kíváncsisággal nézte a békaszerű teremtményt, bár egy
kicsit fintorgott, alighanem az enyhe halszag miatt, amely mindenhova
elkísérte a murlocot.
Nem mintha Makasának egy kicsivel is jobb szaga lett volna az utazás és
az összecsapás után. Egy órával azután, hogy bevezette a csapatot a
fogadóba, belemerült egy kád forró vízbe, és a szemét behunyva hallgatta,
ahogy az őrök váltják egymást. Az alkony leszálltával a helyőrség tagjai
énekelni kezdtek, Makasa pedig libabőrös lett a gyászdal hallatán.
Miközben az elfek szomorú hangja betöltötte a levegőt, a tisztáson
kísértetek és tűzbogarak nyüzsögtek. A lány az ablakon át nézte az odakint
ragyogó bogarakat, majd a kezei közé temette az arcát.
Most mégis mit kellene tenniük? Mindenki az ő döntésére várt, Makasa
azonban a legszívesebben odament volna Thal’darah mesterhez, hogy
megkérje, hozzon helyre mindent. De ezt persze nem tehette meg. Ráadásul
mit tehetett volna Thal’darah? Már nem volt velük sem Aram, sem Drella,
emellett elvesztették az eszközüket, ami ahhoz kellett, hogy újraalkothassák
a Gyémánt Pengét, úgy érezte, összeroppan a rájuk váró teendők súlyától.
Immár rá hárult a feladat, hogy meghozza a megvalósíthatatlan döntéseket.
Nem mintha ez újdonság lett volna, elvégre ő volt a csapat legidősebb és
legtapasztaltabb tagja, de most sokkal nagyobb nyomás nehezedett rá.
Kezdtek kifogyni az időből. Vajon meddig hagyja életben Malus Aramot?
Mit tervez vele és a Gyémánt Penge markolatával?
Az ágyon hirtelen fény izzott fel, magára vonva Makasa figyelmét. A
kristályszilánk!
Azonnal kiszállt a kádból, és megszárítkozott, majd a törölközőbe
burkolózva leült az ágyra, és a tenyerére tette a szilánkot, ami tapintásra
melegnek tűnt, és mintha halványan izzott volna. Mindössze ez és Aram
hátizsákja maradt meg neki az öccséből.
Letette a szilánkot, és felemelte Aram holmiját, előkerítve az öccse
imádott vázlatkönyvét. Ahogy kinyitotta, azonnal kihullott belőle egy
összehajtogatott papírlap. Miközben elolvasta, a keze reszketni kezdett,
ahogy megértette, mi is ez.
Aram levelet írt az anyjának, amelyben beszámolt neki a kalandjaik nem
túl ijesztő részleteiről, és megígérte, hogy nem esik baja. Azt írta,
biztonságban van, mert nagyszerű barátok vannak mellette.
Makasa a levélről a szilánkra pillantott. Az iránytű az utóbbi időben
mindvégig Tóvidék felé mutatott, azt jelezve, hogy a következő
kristálydarab abban az irányban van. Ő pedig most rátalált erre a levélre,
amit el kellett volna juttatni Tóvidékre.
Ennyi épp elég is volt a számára!
Úgy vélte, olykor jobb azt tenni, ami a legkézenfekvőbbnek és a
leghelyesebbnek tűnik.
De mégis hogyan juthatnának el oda? Thal’darah Kilátója nagyon
messze volt Aram otthonától. Egy másik kontinensen! Makasa még
elképzelni sem tudta a távolságot, sem az odavezető utat. Először
természetesen vissza kell térniük a partra, aztán hajóra szállni. De hogyan
találhatnának olyan hajót, ami elég nagy ahhoz, hogy kibírjon egy ilyen
hosszú és veszélyes tengeri utat? Hacsak...
Hacsak!
A Kőkarom-hegyekbe sem tengeren, hanem a levegőben jutottak el.
Vajon Gazlowe ismét a segítségükre sietne, ha megkérné rá? De hogyan
találhatná meg a goblint?
Átlapozta vázlatkönyvet, amíg rá nem bukkant azokra a rajzokra,
amelyeket Aram az Azeroth Műszaki Mérnökeinek Céhéhez tartozó
barátaikról készített. A képek között akadt egy, amely Gazlowe, Kerék,
Daisy és Barkász heves szóváltását ábrázolta.
Kerék!
A Felhőrugdaló a Mérnökök Céhe versenyére tartott, vagyis a
léghajónak és a barátaiknak ott kellett lenniük!
Némán bocsánatot kérve Aramtól, amiért az ő vázlatkönyvét használja,
Makasa levelet kezdett írni, azt remélve, az Őrszemek egyik madara időben
eljut Gazlowe-hoz, és így talán lesz egy kis esélyük arra, hogy megfordítsák
a szerencséjüket.
– Lesz, ami lesz! – mormogta Makasa, lepecsételve a levelet.
Megvárta, amíg a tisztást betöltő gyászének véget ér, aztán
felöltözködött, és elindult, hogy keressen egy madarat, amelyre rábízhatja a
levelet, és vele a reményeiket.
 HUSZADIK FEJEZET

Az elveszett paradicsom
Az élet szép volt Gazlowe és Kerék számára. Nem! Nagyszerű volt!
Charnas nem győzte lerajzolni a Céh versenyének összes, jelentéktelen
eseményét, ám Gazlowe és Kerék szempontjából a dolgok nem is
alakulhattak volna jobban.
– Ez itt maga a paradicsom! – Gazlowe a lábát keresztbe téve
belekortyolt gyümölcsös italába, és megcsodálta a nemrég nyert trófeát,
amely majdnem olyan magas volt, mint Charnas, csak éppen sokkal szebb
látványt nyújtott.
Bár a paradicsom egy kissé túlzásnak tűnt, tekintettel arra, hogy az
eseményre a Felperzselt-völgy füstölgő maradványai között került sor, ezért
szinte tapintani lehetett a bűzt. Ennek ellenére egy hideg italt tartott a
kezében, a fedélzet szélét hullámok nyaldosták, ott állt előtte egy trófea,
amit csodálhatott és csókolgathatott, és jókora pénzjutalmat zsebelhetett be,
a rajongók csodálatáról már nem is szólva... Ez tényleg maga volt a
paradicsom!
Gazlowe felsóhajtott, majd megigazította a napszemüvegét, és
elnyújtózott az alaposan kipárnázott fotelben.
A győztes találmányaik, a DLVR-E elnevezésű dongó repülő szerkezetek
ott zúgtak felettük, egész flottát alkotva. A lebegő fémkorongokat egy-egy
leleményes propeller tartotta a levegőben, amelyeket a dongók aljába épített
meghajtó rendszer pörgetett meg.
A szétszedhető és mozgatható hajókból kialakított akadálypálya továbbra
is a vízen lebegett, a Felperzselt-völgy partja mentén.
A sima, nyugodt víz tökéletes helyszínként szolgált a térbeli pályán
megrendezett versenyhez. Már az is nagy kihívást jelentett, hogy
idejussanak és leszálljanak, ezért már ahhoz is zseninek kellett lenni, hogy
valaki részt vehessen az eseményen.
Gazlowe napokon át nézte, ahogy a többi versenyző a találmányaival
babrál. Azt pletykálták, hogy ebben az évben egyszerűen hihetetlen
akadálypályával készültek, ám Kerék is alaposan felkészült. Végül taroltak!
A kis dongók maguk mögött hagyták a versenytársaik gépeit, és ide-oda
repkedve suhantak át a víz felett elhelyezett karikákon, és ledobták a színes
golyókat acélkoordinátákra. Hibátlanul hajtották végre a feladatot!
Tökéletesen! Költőien! A gépek olyan jó teljesítményt nyújtottak, hogy a
goblinok közül néhányan máris csalásról kezdtek pusmogni.
Hadd zsörtölődjenek! – gondolta Gazlowe, belekortyolva az italába.
Becsületesen győztek.
– Charnas! – kiáltott oda az unokatestvérének, aki a nyitott kabin szélén
üldögélt, lábát a víz fölött lógatva. – Gyere ide, és idd meg az italodat! Hah!
Nézd csak: az összes jég elolvadt benne! Hagyd már a madarakat! Később
is itt lesznek!
– De nem ez! – kiáltott át Charnas a válla felett.
 Charnas nagyon formálisan öltözött, próbált mindenkit lenyűgözni az
eleganciájával, és szüntelenül arról beszélt, hogy ő a Mérnökök Céhe
rendezvényeinek hivatalos grafikusa. Akárhogy is, Kerék megnyerte nekik
a versenyt, a trófeát és a pénzt.
Maga a paradicsom!
– Nézd csak! – Charnas a ceruzáját leengedve az égre mutatott, ahol egy
apró, sötét folt tűnt fel, és egyre növekedett, ahogy közeledett feléjük,
alábukva a Mérnökök Céhe hajóflottája felé. A vezérhajón az acéldobok
még mindig zenéltek. Most, hogy a verseny véget ért, mindenki lazított. A
zene és a mulatozás várhatóan késő éjszakáig tartott.
Gazlowe a madárra pillantott, és vállat vont. Nem akart neki bármiféle
jelentőséget tulajdonítani.
– Mi van vele? – kérdezte Kerék. A leprás gnóm a mechanikus ruhája
kényelmében heverészett, amelynek hosszú fémlábaira úszónadrágot húzott.
Megvakargatta az orrát, bár valójában csak megkocogtatta a feje körüli
üvegbúrát, majd ráförmedt a bárpultosra, hogy töltse újra a poharát. –
Gaznak igaza van. Gyere fel ide, és pihenj egy kicsit! Túl sokat dolgozol.
Kerék azonban nem várta meg, hogy Charnas felkeljen, hanem felemelte
a DLVR-E szerkezetek távirányítóját. Az egyik korong rotorja hangosan
felpörgött, majd a gép lejjebb ereszkedett, Kerék pedig felemelt vele egy
pohár italt, és odavitte Charnasnak a bárka széléhez.
Ám Charnas egy intéssel elhessegette a gépezetet.
– Ez nem sirály. Szerintetek mit keres itt?
– Gyönyörködik a tájban? Ki tudhatja? – Gazlowe felsóhajtott. Az
unokafivére egyszerűen javíthatatlan. – Kit érdekel?
Charnas feltápászkodott, és hevesen rajzolni kezdett, alighanem
tizennyolc különböző pózban ábrázolva azt az ostoba madarat, amely fel-alá
repkedett, majd ereszkedni kezdett, egyenesen feléjük tartva.
Egy pillanat! Egyenesen feléjük?
Gazlowe felült, és nézte, ahogy a barna bagoly leszáll a trófeára.
– Hé! Szállj le róla! Az a mienk! – próbálta elhessegetni Kerék a
madarat, ami azonban belecsípett a gnóm kesztyűs kezébe, és verdesni
kezdett a szárnyaival.
– Hozott valamit! – Charnas a derékszíja alá tűzte a vázlatkönyvét, majd
előrelépett, és óvatosan lecsatolta a bagoly lábához erősített üzenetet.
– Gondolod, hogy nekünk szól? – kérdezte Gazlowe, felhajtva az italát.
 – Ki másnak szólna? – Charnas széthajtogatta a papírt, és odanyújtotta az
unokatestvérének.
Ennyit a paradicsomról!
– Meglehet, hogy akinek szól, nem szeretné, ha zavarnák – jegyezte meg
Gazlowe, de elvette az üzenetet, elvégre könnyen elfordulhatott, hogy az
sürgős volt. Ráadásul a legfontosabb dologgal már megvoltak. Megnyerték
a versenyt, a trófeát és a pénzjutalmat, a Mérnökök Céhe
rendezvényszervezői pedig arra készültek, hogy a következő évig pihenni
küldik a flottillát. Beletörölte a kezét a rövidnadrágjába, majd átolvasta a
levelet, és érezte, ahogy a paradicsomi nyugalom minden egyes szóval
egyre távolabb kerül tőle.
Rossz híreket kaptak. Nem! Ez egy valódi sorscsapás volt!
– Huh! – mormogta, Kerék és Charnas pedig várakozva közelebb léptek
hozzá. – A Flintwill lánytól jött. A kölyköt... Aramart elrabolták. A driád
barátjuknak pedig... vége. Meghalt.
– Tennünk kell valamit! – mondta azonnal Charnas.
Gazlowe ebben nem volt olyan biztos. Persze, kedvelte Aramot, aki
rendes kölyök volt, de mi hasznuk származott volna mindebből? Jól ment a
soruk itt, a parton, a baj viszont – különösen akkor, ha erőszakkal járt –
költségessé válhatott.
– Arra kér minket, vigyük a Felhőrugdalót a Kilátóhoz, aztán Tóvidékre
– folytatta Gazlowe, majd átadta a levelet Charnasnak, hogy ő is
elolvashassa. – Nos, ez nem fog megtörténni!
– Aramart ott tartják fogva? – Charnas félrebiccentette a fejét, és
megdörzsölte az állát. – Ez nem tűnik túl valószínűnek...
– Nem. De úgy tűnik, a lánynak van valami terve. El tudod hinni, hogy
ezek a kölykök folyton szívességet kérnek? Lássuk csak: Malus, aki
valójában Silverlaine, átverte őket, satöbbi...
– Gazlowe...
– Tessék? – pillantott fel Gazlowe.
Charnas odalépett hozzá, Gazlowe pedig már régóta nem látta az
unokatestvérét ilyen komolynak, ahogy ennyire csalódottnak sem, és érezte,
hogy prédikáció következik.
– Nem akarsz helyesen cselekedni? Azt hittem, kedveled Aramot.
– Kedvelem – ismerte el Gazlowe. – Na és?
– Azt hiszem, én vagyok a felelős, amiért ilyen helyzetbe kerültek. –
Charnas zavartan elfordította a tekintetét. – Én mondtam el Aramnak, hol
találhatja meg Silverlaine-t. Egyenesen Malushoz vezettem őket – adta
vissza a levelet Gazlowe-nak.
– Ez igencsak szövevényes összefüggésnek tűnik – jegyezte meg Kerék.
– Ez minden? Csak ennyi áll a levélben?
– Nem, van még más is. – Gazlowe ismét belepillantott a levébe, és a
szeme hirtelen úgy elkerekedett, hogy háromszor akkorának tűnt, mint
általában. – Várjunk csak! Ír valamit egy legendás ereklyéről is, ami nagyon
értékes a számukra! Gondoljátok, hogy valóban értékes lehet?
– Nekem úgy hangzik – felelte Kerék, ismét megtapogatva az üvegbúrát
az orra előtt. – Az egyesített zsenialitásunk és szakértelmünk jól jöhet egy
ilyen vállalkozásnál.
– Ráadásul Aram a barátunk! – emlékeztette őket Charnas.
Gazlowe feltápászkodott, és nyújtózott egyet, aztán felvette az ingét a
fotel mellől.
– Persze! Haszon és barátság! A tökéletes párosítás! Mihez is
kezdenének nélkülünk, hm? A goblinoknak és a leprás gnómnak kell
megmenteni őket! Megint!
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Emelkedő dagály
Aramar Thorne álmodott. Álmában egy fákkal és virágokkal teli, dús
ligetben járt. A levegő, amelyben virágpor szállt és méhek táncoltak, úgy
illatozott a virágoktól és a harmatos fűtől, hogy Aram minden egyes
lélegzetvétellel egyre elevenebbnek érezte magát, mintha a természet ereje
átjárta és új életre keltette volna. Szerette volna hallani a Fény Hangját, ám
az nem szólalt meg. Aram a hátán feküdt, és a csillagokat nézte, hallgatva a
méhek zúgását és a virágok között átsuhanó szél hangját. Szeretett volna
örökre itt maradni, mivel a színektől az illatokig minden Taryndrellára,
Cenarius leányára emlékeztette.
Ám a liget széle hirtelen meggyulladt, és a tűz gyorsan terjedni kezdett.
A lángok egyenesen feléje tartottak, vörös salakká égetve mindent, ami az
útjukba került. Mire Aram felállt, a tűz már el is érte. Érezte, ahogy a
rettenetes hőség belemar a lábujjaiba, és hirtelen felriadt...
– Aram? A Fényre! Tényleg te vagy az!
Aram ismerte ezt a hangot. De mégis honnan? Vajon még mindig
álmodott? Nem számított, mennyit pislogott, vagy milyen szorosan hunyta
be a szemét, az eléje táruló látvány nem változott meg: az apja az övével
szomszédos börtöncella rácsainál térdepelt.
Greydon Thorne életben volt!
– De te meghaltál... – Aram úgy vélte, a portálon át történő utazás
alaposan összezavarhatta, és talán a fejére mért ütés vagy a korábbi utazás
okozta fáradtság is közrejátszhatott ebben, de nem tudott szabadulni a
gondolattól, hogy még mindig álmodik. Akárhogy is, az apja sebhelyes
kezeit, viharvert arcát, és kedves, ám szomorú szemét látva nem tudta,
megkönnyebbüljön-e, vagy inkább gyanakodjon.
Kinézett a cellából, de nemigen látta a börtön részleteit. A fekete fémből
készült különös, kusza rácsokat bűzlő szenny borította, míg a padló,
amelyen ült, olyan forrónak tűnt, mintha alulról lassan melegítették volna.
– Malus csak foglyul ejtett – magyarázta Greydon.
 – Nem bízom a szavaidban. Mondj valami olyasmit, amit csak te
tudhatsz! – követelte Aram.
– A Hullámjárón minden éjjel sokáig fennmaradtál, hogy rajzolj –
mondta a férfi. – Mindig ugyanazt a dalt dúdoltad. Azt, amelyiket az
édesanyád esténként énekelt neked. Hogy is hangzik? „Amikor a szerelmem
hazatér a vihartól korbácsolt tengerről...”
– Te tudtál erről? – Aram teljesen elképedt. – Biztos voltam benne, hogy
meghaltál... De te mindvégig itt voltál, és... – A hangja elhalkult, majd a
kezei közé temette az arcát, és az ujjai között átpillantva az apjára nézett. –
Egész idő alatt kínoztak téged. – Még csak nem is kereste Greydont, aki
mindvégig életben volt, és szenvedett.
– Most te jössz! – Greydon tekintete keménnyé vált. Hirtelen nagyon
kimértnek, sőt ridegnek tűnt. Csak a reszkető jobb keze árulkodott arról,
hogy szeretne hinni Aramnak, és szeretné átadni magát a
megkönnyebbülésnek. – Mondj valamit, amit csak te tudhatsz!
Aram nagyolt nyelt, és gondolkodni kezdett. Aztán a fejében kavargó
gondolatok zűrzavarából előtűnt a megfelelő emlék.
– Otthon, Tóvidéken belevésted a nevedet a keleti dokk legalacsonyabb
kikötőbakjába. De közben nagyon elfáradhattál, mivel az utolsó pár betűt
alig lehet elolvasni.
Greydon ajkai mosolyra húzódtak, a szemei pedig megteltek
könnyekkel.
– Aram! Fiam!
– Tényleg te vagy az... És tényleg én vagyok az... De mégis hogyan?
Hogy lehet ez?
– Tudom, Aram, tudom... Jó újra látni téged, fiam. De bárcsak más
körülmények között találkozhattunk volna! – Greydon felsóhajtott, és
megdörzsölte az oldalát. Láthatóan nem bántak vele túl jól: rongyos, itt-ott
megperzselődött ruhái alól előtűntek a bőrét borító hegek, ütésnyomok és
égési sebek. – Nem mondanám, hogy könnyű az itteni élet. Valószínűleg
téged is meg akarnak majd kínozni, ahogy azt velem tették. Sajnálom, hogy
nem tudlak... hogy nem tudtalak megvédeni mindettől!
Aram átkarolta magát, és a cella falának támaszkodott. Bár a börtönben
perzselő hőség honolt, a bőre gyorsan kihűlt. A kezeit a kabát zsebeibe
csúsztatva rátalált a különös ajándékra, amelyet Drellától kapott, mielőtt
elhurcolták volna. Elővette, és az ölébe téve látta, hogy az egy szívfájdítóan
színpompás virág. Bár mostanra már el kellett volna hervadnia, mégis
élettel telinek tűnt, a türkizkék szirmokon pedig virágpor csillogott.
– Hol vagyunk? – kérdezte Aram, és azt remélte, bármi is lesz a válasz,
Drella ajándéka elviselhetőbbé teszi majd.
– Peremföldön – felelte Greydon. – Xaraax, a Lángoló Légió démon
nagyurának legmélyebb tömlöcében vagyunk. Ő egy nathrezim szörnyeteg,
aki ellen azóta harcolok, amióta csak az eszemet tudom.
– Peremföld? – Ha lehetséges, akkor Aram szíve még jobban
összeszorult. – De melyik részén? Peremföld hatalmas, nemde? Egy egész
világ... Hogyan fog így Makasa megtalálni minket?
Greydon megmoccant, Aram pedig látta, mennyire sápadt lett az apja
bőre.
– Csodálatra méltó a Makasába vetett bizalmad, fiam, de ilyen erőkkel
még ő sem tud egyedül szembeszállni. Még ha át is jutna ide...
– Tudom – mormogta Aram. – Értem. Ostobaság reménykedni.
– Reménykedni sosem ostoba dolog, fiam! Azt hittem, ennél többet
tanítottam neked. – Greydon tompa nevetést hallatott, aztán hatalmasat
sóhajtott. – Rettenetes sors vár ránk, Aram, de együtt fogunk szembenézni
vele. Ami az iránytűt illeti...
– Malusnál van, ahogy a Gyémánt Penge markolata is – mondta
reszketve Aram –, és ez az én hibám. De Makasa...
– Nem figyelsz rám, Aram? Nem várhatod el egy annyi idős lánytól,
mint ő, hogy egymagában áttörjön a Sötét Portálon, és...
– Tudom – suttogta Aram. Még őt is meglepte és megrázta, amit
mondott. – Tudom...
Peremföld egy egészen más világ volt. Ennél nehezebben nem is lehetett
volna rájuk találni. Drella meghalt, a kötelékük pedig a lehető
legfájdalmasabban bomlott fel, és most nem várt rá más, csak szenvedés és
kétségbeesés. De legalább itt volt vele az apja és a...
A markába zárta a Drellától örökül kapott virágot.
Egy virág. Csak ennyi maradt a számára: a viharvert, megtépázott apja,
és egy virág. Ugyan mire lett volna jó mindez? A Fény elhagyta, és inkább
Makasát választotta helyette.
De Makasa legalább jobb harcos és rátermettebb vezető volt. Aram
rábólintott a gondolatra, ennek ellenére üresnek és elveszettnek érezte
magát.
– Örülök, hogy már nem vagy egyedül. – Annak ellenére, hogy Drella
ajándéka egy kis vigaszt nyújtott neki, ez volt az egyetlen, amit Aram
mondani tudott. – Örülök – mondta szinte ösztönösen, ám hirtelen
elhallgatott. Semminek sem örült! A legkevésbé sem!
– Pihenj, fiam! – hallotta az apja hangját.
Igen, pihennie kell. Aludnia. Immár semmit sem tehettek. Ennek ellenére
Aram óhatatlanul is remélte, hogy Makasa jobban fogja szolgálni a Fényt,
mint ahogy azt ő tette.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Búcsú a Kilátótól
Az Őrszemek félkörben felsorakozva az ég felé szegezték az íjaikat, nem
túl barátságosan üdvözölve a Horda léghajóját, amelynek propellerei
megborzolták a fákat, ahogy a ballon a felhők közül aláereszkedve leszállt
Thal’darah Kilátójában.
– Nagyra értékelem a megértéseteket! – Makasa éberen figyelte az
Őrszemeket, akik ugyan óvatosak maradtak, de egyetlen nyílvesszőt sem
lőttek ki, tartva magukat ahhoz az ígéretükhöz, hogy nem bocsátkoznak
harcba a Horda járművével, jóllehet ez ellentmondott a Darnassusból kapott
közvetlen parancsaiknak.
– Megőrizzük a hidegvérünket – mondta ünnepélyesen Thal’darah. –
Amennyiben barátságosak lesznek.
– Azok lesznek – biztosította Makasa. El sem hitte, milyen gyorsan
ideért a léghajó, és alig tudta leplezni a megkönnyebbülését. Végre egy
kicsit melléjük állt a szerencse. Aiyell baglya alig egy nap alatt megtette az
utat a partra, majd vissza a Kilátóhoz, Gazlowe válasza pedig mindnyájukat
fellelkesítette, még Galenát is, aki most elképedve nézte a tisztásra
aláereszkedő Felhőrugdalót.
– Hogyan működik? – tudakolta lélegzet-visszafojtva.
– Fogalmam sincs, pedig már utaztam rajta – mormogta Makasa. – De
repül, és most csak ez számít. Gazlowe!
A zöld bőrű, sárga szemű goblin lemászott a fedélzetről alágördített
kötéllétrán, és könnyed mozdulattal aláhuppant a földre. Aztán figyelmesen
végigpillantott a fegyvereket szorongató Őrszemeken, és elindult Makasa
felé.
A Felhőrugdaló keltette szél megborzolta Makasa haját. Rajta kívül csak
Murci és Marcang bizonyult elég bátornak ahhoz, hogy megközelítse a
léghajót.
Felettük, a díszesen faragott fakorlátnak támaszkodva Kerék és Charnas
integetett.
 – Nos, megjöttünk! – nyújtotta előre a kezét Gazlowe, Makasa pedig
hálásan megszorította. – Sajnálattal hallottam a kölyökről. Kölykök! Ez
felér egy ökölcsapással! Jól értettem, hogy elvesztettetek egy legendás
ereklyét?
– Igen, a Gyémánt Pengét – kotyogott közbe Galena, mire Makasa a
könyökével oldalba bökte.
– Gyémántok? – csillantak meg a goblin szemei. – Egek! Ez biztos
nagyon fájt! Vissza kell szereznünk! Ahogy a barátodat is.
Makasa bólintott, és a vállait kihúzva megacélozta magát. Később is
elmondhatta Gazlowe-nak a teljes történetet, most viszont nem
vesztegethették az időt! Mielőbb el kellett indulniuk Tóvidék felé!
– Aram iránytűje azt mutatta, hogy Tóvidékre kell mennünk. El tudnátok
vinni minket oda? De az a helyzet, hogy nincs pénzünk...
– Nk! Flggrlm mur slrrrgl blem! – Murci felemelte a hálóját, majd
előhúzott egy maréknyi tengeri kagylót és egy köteg sebdudvát, és várakozó
mosollyal Gazlowe felé nyújtotta őket.
– Vidd a közelemből azt a gazt! – mormogta Makasa. – Csalánkiütést
kapok a sebdudvától.
Hirtelen halk mordulást hallott Galena hátizsákja felől. Valdread! Az
élőhalott alighanem máris azt tervezte, hogyan használhatná fel ellene a
dudvát.
– Uh! Köszönöm... – Gazlowe elvette a kagylókat, elejtve párat közülük,
amiket Murci azonnal felszedegetett, és visszatett a goblin kezébe. – Nézd,
kölyök, jól tudom, jelenleg épp nem vagytok bővében az aranynak!
Tekintsd ezt az utat szívességnek! A ház állja!
Makasa szájtátva bámult a goblinra.
– Komolyan mondod?
– Hé! Minek nézel engem? Persze, hogy komolyan mondom! Csak
fogadd el, mielőtt meggondolnám magam! Vissza is mehetnék a
tengerpartra Dos Ogrist iszogatni ahelyett, hogy fuvarost játszom, de
veletek, bolondokkal, ez egyszer kivételt teszek! De ha sikerül
visszaszereznetek azt a gyémántból készült pengét, jusson eszedbe, hogy ki
segített nektek a szükség idején, rendben?
Murci a Gazlowe kezében szorongatott kagylókra mutatott.
– Nem szívesség – morogta Marcang. – Csereüzlet. Murci jó árat fizetett.
– Igen, persze! Kifosztottalak titeket, mint valami haramia! – forgatta a
szemeit Gazlowe, és a léghajó felé biccentett. – Akkor indulunk, vagy mi
lesz? Ne vesztegesd az időmet, kölyök! Keréknek és nekem jó dolgunk volt
a parton. Ital és pénz! Kerék ismét fölényesen megnyerte a versenyt. Látnod
kellett volna a DLVR-E flottát működés közben! Csodálatos volt!
Egyszerűen csodálatos! Ezek a szerkezetek villámgyorsak, bárhova el
tudnak repülni, és bármit elszállítanak! Kincset érnek! Mennyien jöttök?
Makasa óhatatlanul is elpirult. Valdread! A levélben elfelejtett említést
tenni Gazlowe-nak a Surrogóról. Idegesen megvakargatta a tarkóját – ezt a
szokást Aramtól vette át és köhintett egyet.
– Csak én, Murci és Marcang...
– Nyilvánvalóan! – kuncogott a goblin.
– És még egyvalaki...
– Két valaki – lépett oda hozzájuk Galena, a hátán Valdread fejét és
felsőtestét cipelve. Az Elhagyott átkozta a druida esetlen lépteit. –
Nélkülem nem mentek! Egyszer már cserbenhagytam a Kört, de még
egyszer nem vallok kudarcot! Ha nem sikerül bizonyítanom azzal, hogy
segítek kiszabadítani Aramart és megvédeni a Gyémánt Pengét, akkor nem
nevezhetem druidának magamat!
– Jaj! Ezek bizony nagy célkitűzések! A világbékét is meg akarod
teremteni, és a Kataklizma pusztítását is helyre akarod hozni? – horkantott
fel Gazlowe, aztán megfordult, és a létrához sétálva a kabátja zsebeibe
tömködte a Murcitól kapott kagylókat. – Rendben! Pakoljátok be a
holmitokat! Miután a levegőbe emelkedtünk, kijelöljük a szállásotokat.
Várjunk csak! Mi az ott a hátadon?
– Hogy s mint? – szólalt meg Valdread, láthatóan nagyon élvezve, ahogy
Gazlowe döbbenten hátrahőköl.
– Uh! Ez a bábu beszél! Noggenfogger fogaskerekeire, és még bűzlik is!
– Gazlowe felkapaszkodott a létrán, mintha így elmenekülhetne a bűz elől.
– Kifogytam a jázminvízből – ismerte be Valdread – és ezen fura alakok
egyike sem ajánlotta fel, hogy szerez nekem utánpótlást.
Makasa egy pillantással elhallgattatta az élőhalottat, aztán halkan
odaszólt a taurennek:
– Nem kell ezt tenned, Galena. Senki sem hibáztat azért, ami Arammal
és Drellával történt. Azt mind Malus tette.
– A fogadalom az fogadalom – jelentette ki a druida, és nem kevés
büszkeséggel Makasa szemébe nézett. – Taryndrella azt akarná, hogy
veletek tartsak. Ráadásul jobb, ha lesz mellettetek egy druida is. Az egész
súlyommal neki fogok feszülni a feladatnak. – Szárazon felnevetett. – És az
ő súlyát is beleviszem!
– Ezt kikérem magamnak! – mormogta Valdread a druida válla mögül.
– Ez esetben légy üdvözölve a fedélzeten! – mondta Makasa,
megpaskolva a tauren karját. – A Rendnek szóltál már erről?
– Ma reggel beszéltem Thal’darah mesterrel, aki a beleegyezését adta.
Felment a tanonckodás alól, és sok szerencsét kíván nekünk.
A vén druida a fogadó bejáratának biztonságából, szemét a kezével
beárnyékolva nézte, ahogy távoznak. A csapat visszatérte óta alig pár szót
váltott Makasával. Leginkább csak magában beszélt, és a sétabotjával
babrált. Makasa olykor hallotta, ahogy Drella nevét motyogja. Kétségkívül
ugyanúgy gyászolta a driád elvesztését, mint Galena távozását.
– Na mi lesz, jöttök már? – kiáltotta Gazlowe odafentről, és intett nekik,
hogy szálljanak fel a fedélzetre. – A következő megálló: a Keleti
Királyságok területe!

Aram nem tudta, mikor számítson az érkezésükre, mivel mindig másféle

kínzással álltak elő, és voltak napok, amikor azt hitte, talán nem is jönnek,
de mindig csalódnia kellett. A kis démonok viháncolva megjelentek a
tömlöcben, és a kínzóeszközeiket cipelve végigbotladoztak a padló mintás
kövezetén. Mivel a cellákban állandó sötétség honolt, és nem lehetett
megállapítani, nappal van-e, vagy éjszaka, az idő elvesztette a jelentőségét.
Aram felállt, és a démonok elől elhátrálva a cella hátsó falához lapult.
Az apja azonban már beletörődött az állandó kínzásba, ezért meg sem
próbált ellenállni az ördögfajzatoknak, akik különváltak egymástól, egyikük
pedig viháncolva Aram cellája felé indult.
A démon sárga szemei nyugtalanítóan izzottak, míg vörös bőrét
repedések tarkították, mintha túl sokáig sütötték volna. A fején ványadt,
ívelt szarvakat viselt, míg széles száján állandó mosoly ült.
– Sosem fáradtok bele? – sóhajtott fel Aram, és nézte, ahogy a
teremtmény a cella túloldala mentén fel-alá járkálva újra meg újra átdugja a
rácsok között a kezében szorongatott izzó piszkavasat. Aram azonban
készen állt, és kirúgta a vasdarabot a démon ujjai közül. Egész nap
tervezgette ezt a kis lázadást, mivel belefáradt abba, hogy Xaraax csatlósai
szórakozzanak vele.
 A földre vetette magát, és felkapta a piszkavasat, mielőtt az ördögfajzat
visszaszerezhette volna.
– Ezzel csak még jobban feldühíted őket – mormogta Greydon, majd
felszisszent, és átkozni kezdte az ördögfajzatot, ami a combjához nyomott
egy izzó fémrudat. – Jobb, ha elfelejted az ilyesmit, nehogy magadra vond a
fogva tartóid haragját!
– Nem érdekel a haragjuk! – kiáltotta Aram, és próbált visszavágni az
ördögfajzatnak, ami vihogva elhátrált előle. – Elegem van ebből! Elegem
van abból, hogy semmit sem tehetek!
– Nos, jobb lesz, ha hozzászoksz, fiú!
Az apját és az ördögfajzatokat leszámítva napok óta ez volt az első hang,
amit Aram hallott. Ismét a cella hátsó falához lapult, és a piszkavasat
szorongatva nézte, ahogy Malus, a nagybátyja előbukkan a celláktól balra
sötétlő, boltíves átjáró mélyéről.
Megszidta magát, amiért a nagybátyjaként gondolt Malusra, mivel nem
érdemelte ki ezt a megnevezést. Ismét feltámadt benne a harag, ami aztán
szomorúságba csapott át. Gyorsan felemelte a fémrudat, azt remélve, talán
bevihet egy ütést Malusnak, aki most valahogy másnak tűnt. Mindig is
számos sebhelyet viselt, de most az arca egész jobb oldala ki volt
vörösödve, mintha csúnyán megégett volna, és a füle nagy része is
hiányzott. A bőre gyógykenőcstől csillogott.
Remek! – gondolta Aram. Malus ezt nagyon is kiérdemelte. Sőt, ennél
sokkal rosszabb is kijárt volna neki. Ismét érezni vélte az eső és a sár átható
szagát, amiről tudta, hogy örök életére az előretolt hadállásnál lezajlott
összecsapásra fogja emlékeztetni. Egy pillanatra újra átélte, ahogy
reszketve, elhagyatottan a karjaiban tartja Drellát, aki mosolyogva néz rá,
miközben az élet a vérével együtt lassan elszivárog belőle. A ruháit még
mindig a lány vére borította.
– Jöttél kárörvendeni, fivérem? – Greydon szinte tudomást sem vett az
ördögfajzat következő döféséről. Olyan régóta állta már a kínzásokat, hogy
sokkal jobban viselte, mint Aram.
– Elég ebből! Hagyjátok békén őket! – intette odébb Malus az
ördögfajzatokat, és bár azok visszavonultak az árnyékok közé, sárga
szemeik zsarátnokként izzottak a sötétben. A kalózkapitány közelebb lépett
a cellákhoz, és egy késsel almát kezdett eszegetni, lassú mozdulatokkal
vágva le a szeleteket, miközben a foglyokat nézte.
Aramnak összefutott a nyál a szájában. Semmi mást nem kaptak enni,
csak híg kását és a koszos vizet, ami csupán arra volt elég, hogy ne haljanak
éhen.
– Nem nézel ki valami jól, Greydon – jegyezte meg somolyogva Malus.
– Jót tenne neked egy kis napfény. Vagy egy tányér meleg étel. Kár, hogy
többé nem élvezheted az élet ilyen apró örömeit! Az olyanokat, mint
például ez az alma...
– Csak jussak ki ebből a cellából, te gyáva! Elwynn összes almáját
odaadnám azért, hogy holtan lássalak téged! Mi történt az arcoddal? Nem
hittem volna, hogy még ocsmányabbá is válhatsz! – Aram a rácsokhoz
rontott, és végighúzta rajtuk a piszkavasat, olyan nagy zajt csapva,
amekkorát csak tudott.
– Nem tartozik rád, hogy mi történt az arcommal. Egek! Talán egy
csűrben tartottad a fiadat, Greydon? Olyan, akár egy vadállat! – Malus
levágott még egy szeletet az almából, aztán a fejét rázva csettintett egyet a
nyelvével. – Ó, igaz is! Hiszen nem is voltál vele, hogy felneveld! Biztos
annak a másik fickónak a hibája, akihez a feleséged hozzáment, miután
elhagytad a családodat. Ebben nagyon jó vagy, igaz? Elárulni azokat, akiket
állítólag szeretsz.
– Nem fogsz felbosszantani, Silverlaine. Mondd el, amit akarsz, és
távozz! – Greydon olyan mozdulatlanná vált, akár egy kőszobor, a szeme
pedig szenvtelenül nézett a fivérére.
– Nem könyörögsz többé, hogy álljak ismét a Fény oldalára? –
gúnyolódott Malus, olyan közel lépve Aram cellájához, hogy a fiú majdnem
elérte a piszkavassal.
Aram tudta, Malus így próbálja megalázni őt, ennek ellenére csábította a
gondolat, hogy megpróbálkozzon egy ütéssel. Továbbra is a kezében
szorongatta a piszkavasat, a másik kezét azonban a kabátzsebébe csúsztatta,
Drella ajándéka köré fonva az ujjait. Már a virág puszta érintése is
lecsillapította. Mély lélegzetet vett, és kényszerítette magát, hogy ne adja
meg Malusnak az elégtételt. Az apjának igaza volt: ha csendben maradt
volna, akkor Malus nem jön ide a felbolydulás hallatán. Bármi jobb lenne
annál, mint egy helyiségben tartózkodni Malusszal.
– Megölted a barátomat – suttogta a fiú.
A martalóc bólintott, majd levágott egy nagy szeletet az almából, és a
kés hegyével gyakorlottan odébb pöccintette. Az almaszelet Aram cellája
elé hullott, és csábítóan csillogott. A fiú azonban nem nyúlt érte. Nem
engedett a csábításnak.
 – Nem kéred? Ugyan már, fiú! Ez csak egy kis könyöradomány! Talán
nem is vagyok olyan javíthatatlan! – Malus a fejét hátrahajtva felnevetett.
Láthatóan nagyon elégedett volt magával. A szakálla alaposan megnőtt,
ezért úgy nézett ki, mint Greydon sötét változata. Vagy mint a korosodó
Aram torz tükörképe.
– Nincs semmi, amivel helyrehozhatnád, amit tettél – mondta Aram.
Persze már azzal bekapta a csalit, hogy egyáltalán szóba állt Malusszal, de
képtelen volt tenni ellene. Olyannyira gyötörte a harag, hogy ki kellett
engednie.
– Á! Ezt nevezem harci szellemnek! De mielőtt mindenért engem
kezdenél okolni, talán beszélgess egy kicsit a drága apáddal! Ő is épp
annyira felelős a jelen helyzetért, mint én. – Malus lassú mozdulattal
elfordult, és átható tekintettel Greydonra nézett, aki hirtelen megmoccant,
majd ingerülten felhorkantott, és ugyanúgy forgatni kezdte a szemeit, ahogy
azt Aram a nagybátyjától már számos alakalommal látta.
– Nem vagyunk egyformák, Silverlaine. Soha nem is leszünk azok. Te
egy szörnyeteg vagy. Szörnyeteg! Hátat fordítottál mindannak, aminek a
megvalósításán oly keményen dolgoztunk! Hátat fordítottál a Fénynek!
Aznap pedig nekem is örökre hátat fordítottál. Nincs olyan vezeklés, amivel
helyrehozhatnád mindazt, amit tettél – mondta Greydon, állva Malus
tekintetét.
Szinte tapintani lehetett köztük a feszültséget, Aram pedig biztosra vette,
hogy Malus előhúzza a kardját, és véget vet Greydon életének.
– Mi történt? – hallotta Aram a saját hangját. Valójában nagyon is
kíváncsi volt arra, mi választotta el egymástól a két fivért. Ahogy
mindketten feléje fordultak, Malus gúnyosan elmosolyodott.
– Az apád arroganciája mindenkit elüldözött. Tévedhetetlen volt, aki
sosem hibázott. Elvégre ő volt a kiválasztott, a Hét Nap Rendjének
kegyeltje! Nem is tudtál erről, Aramar? Nem ismered a hatalmas Greydon
Thorne mítoszát?
– Elég legyen ebből!
A hangjuk olyan egyformának tűnt, hogy Aram nem tudta, miért nem
jött rá már korábban a kettejük rokoni kapcsolatára. Persze Malus hangja
mélyebb volt, és fagyos közöny hatotta át, de nem nagyon különbözött
Greydonétól, és most, amikor megszólaltak, szinte látta őket egymás mellett
állni.
– Számos hibát követtem el... – mondta megfontoltan Greydon. – Ha
hallgattam volna rád, Silverlaine, és megadtam volna mindazt, ami kijárt
neked, a dolgok bizonyára egészen másként alakultak volna.
Ennek hallatán Malus ismét felnevetett, majd Greydon lába elé köpött.
– Ez így túl kevés, fivérem! – kiáltotta olyan erővel, hogy még Aram
cellájának rácsai is beleremegtek. – És már túl késő is hozzá.
– Nem tudom megváltoztatni vagy semmissé tenni a múltat, sem
jóvátenni azt, ahogy bántam veled. – Greydon arca megrezzent a testvére
haragja láttán. Aztán szomorú tekintettel Aram felé fordult, és úgy tűnt, a
szemében könnyek csillognak. – Azt, ahogy bántam veletek. Mindenre
megvoltak az okaim, de ez nem igazolja mindazt, amit tettem. Hátrahagyni
a családomat, nem törődve azzal, hogy milyen fájdalmat okozok nektek...
Azt hiszem, ezen még van mit dolgoznom.
A szavai csak még jobban feldühítették Malust, aki olyan erővel döfte
kését az alma maradványaiba, mintha a bátyját akarta volna szíven szúrni.
Aztán hátrált két lépést, és letette az almát a padlóra úgy, hogy azt se Aram,
se Greydon ne érhesse el.
– Erre már nem lesz lehetőséged, fivérem. Ez a hely lesz a végzeted, és
egyben a sírod is, én pedig ki fogom élvezni a jól megérdemelt szenvedésed
minden egyes pillanatát. – A Rejtőzködők vezére ezzel távozott, a
nyomában Xaraax ördögfajzataival.
Greydon reszketett, Aram azonban nem tudta, mit mondjon. Letérdelt, és
felemelte az almaszeletet, amit a nagybátyja a cellája elé pöccintett. A
gyomra korgott, elkeseredetten igazi ételt követelve. Ennek ellenére
elhajította a gyümölcsdarabot.
Nem fogadok el semmit, amit az a szörnyeteg ad!
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Irány Tóvidék!
A hajnal fénye beragyogta Tóvidék vörös háztetőit, az Örökidill-tó pedig
ezüstösen csillogott, fényes pengeként hasítva a partját borító smaragdzöld
fűbe. A Szövetség katonái közül csupán egy maroknyian voltak ébren, és
épp a különös kőhídon őrjáratoztak. A falut vaskos fák sokasága vette
körül, míg a sűrű erdőséget északon a Vörösgerinc-hegység törte át.
A távolban, a ködfátyolon keresztül felsejlettek Viharvárad városának
magas tornyai. Az erdős vidéket – amely a Szövetség fővárosa és Tóvidék
környéke között nyújtózott – kisebb tornyok és kunyhók tarkították.
Minden pontosan olyan volt, amilyennek Aram elmondása és rajzai
alapján képzelték. Makasa Galenának, Murcinak és Marcangnak is
megmutatta a rajzokat, mivel tudta, Aram megértené: csak fel akarta
készíteni őket arra, mi várt rájuk. Ironikusnak és elkeserítőnek találta, hogy
végül megérkeztek oda, ahova kezdettől fogva tartottak, Aram azonban nem
volt velük.
– Itt is vannak druidák? – kérdezte Galena.
– Nem tudom – vallotta be Makasa. – Aram sosem említette.
– Brrl mrgle mer mrgy nerg.
Makasa a homlokát ráncolva összpontosított, majd bólintott. Murcival
igyekeztek megtalálni a módját annak, hogy minél jobban megérthessék
egymást. A murloc megkérdezte tőle, szeretné-e megtanulni egy kicsit a
népe nyelvét az esti olvasási leckék után, Makasa pedig beleegyezett. Mivel
Murci nem tudta használni a közös nyelvet, más módot kellett találniuk
arra, hogy kölcsönösen megértsék a másik szavait. Makasa ott folytatta a
leckéket, ahol Aram abbahagyta, órákon át tanítgatva a kis békaembert és
Marcangot. Aram kétségkívül sokkal türelmesebb tanár volt nála, ám
Galena – aki jóval műveltebbnek bizonyult, mint ők mindnyájan együttvéve
–, ahol csak tudott, segített neki, újra és újra udvariasan közbeszólva, hogy
elmagyarázza egy-egy szó eredetét. Persze csak miután elmagyarázta, mit is
jelent az „eredet” szó.
 – Azt jelenti, hogy honnan származik az a bizonyos szó – mondta
Galena, mire Murci szemei elkerekedtek, ahogy tiszteletteljes tekintettel
nézett rá. – Hogy honnan érkezett, és hogyan változott az idők folyamán.
Kíváncsi vagyok, vajon honnan származhatnak a murlocok szavai.
– Gllgh lúg! – felelte a kis teremtmény, és a térdét csapkodva hatalmas
nevetésben tört ki.
– A tengerből – tolmácsolta segítőkészen a gnoll. – De Marcang nem
tudja, ez miért olyan vicces.
Az pedig még ennyire sem volt mulatságos, hogy az érkezésük –
tekintettel az utazásuk módjára, valamint arra, hova jöttek – milyen
nehézségeket vetett fel. Miközben Tóvidék fölé értek, Gazlowe felhívatta
Makasát a fedélzetre, ahol Kerék és Charnas társaságában várt rá a
kormánykerék mellett.
– Van valami terved? – tudakolta Gazlowe, majd elővette a zsebóráját, és
a számlapra nézett. Végül a léghajó korlátja felé biccentett. – Kérlek,
mondd, hogy tisztában vagy azzal, milyen politikai skorpiófészekbe
rángattál bele minket!
– Nem igazán...
Mielőtt Gazlowe bármit is tehetett volna, Charnas közbelépett, és
összefont karjait higgadtan széttárva a korláthoz vezette Makasát, és az
odalent csillogó tóra mutatott.
– Az itteniek nem igazán szívelik a fajtánkat. Ahogy a gnollokat és a
murlocokat sem. De a taureneket és a darabokban heverő élőholtakat sem
fogadják tárt karokkal.
Makasa az alsóajkába harapott. Ez valóban gondot jelentett. Mindaz,
amit Aram Tóvidékről mesélt, nem készítette fel arra, milyen is lehet az
itteni élet. Csak annyit tudott, hogy békés, de valójában nem tudta, hogy ez
mit is jelent. Ő az egész életét a tengereken, nyüzsgő kikötőkben, vagy az
utakon töltötte, városról városra járva, csupa olyan vidéken, ahol virágzott a
kereskedelem, ezért Azeroth minden népét szívesen fogadták, de legalábbis
megtűrték.
– Egy kőhajításnyira vagyunk Viharváradtól, kölyök – tette hozzá
Gazlowe. – Ez itt lent nem a Zsákmány-öböl!
– Értem. Talán kereshetnénk egy csendes helyet, hogy kiszállhassunk,
aztán elrejthetnétek a Felhőrugdalót valahol a hegyek között. – Makasának
egyelőre ennyit sikerült kigondolnia.
– Ha már rejtőzés, van néhány téli köpenyünk – vetette fel Charnas. –
Bár elég kicsik, tekintettel arra, hogy a mi méretünkre készültek.
– Az beválhat! A köpenyekkel álcázhatnánk Murcit, Marcangot és
Galenát. Még ha csak a fejüket takarjuk is el, már az is több a semminél.
Aram legalább egy tucatszor leírta, hogyan néz ki a házuk. Még le is
rajzolta! Egyenesen odamegyünk, és reméljük, hogy a család beenged
minket.
Gazlowe megdörzsölte keskeny állát, és komor pillantást vetett a
többiekre.
– Nos, ez is valami... De ne engem hibáztassatok, ha netán megölnek
titeket!
– Maradjatok a Felhőrugdaló mellett, és akár naponta találkozhatunk az
erdőben – mondta Makasa.
– Van néhány jelzőrakétám a raktérben. Ha valami balul ütne ki,
repítsetek fel egyet! – Kerék elsietett, mechanikus öltözete pedig sziszegett,
ahogy eltűnt a raktérben.
– Biztos, hogy készen állsz erre, kölyök? – fogta meg Gazlowe a lány
könyökét, és finoman megszorította. – Mint mondtam, ez itt nem a
Zsákmány-öböl.
Makasa felhorkantott, majd a korlátra támaszkodva nézte, ahogy a várost
maguk mögött hagyva továbbrepülnek északkelet felé, hogy a hegyekhez
közelebb ereszkedjenek le.
– Ez csak egy csapat falusi és Aram családja. Biztos vagyok benne, hogy
elboldogulok velük.
– Igen, persze! Ha azt hiszed, hogy a részeg gyilkosok ingerlékenyek,
csak várd meg, amíg egy csapat mindentől elzárkózó ember megszimatolja,
hogy kívülállók járnak közöttük! A Sós Tengerészben kitörő verekedések
pikniknek fognak tűnni ahhoz képest!

Vajon mikor lesz ennek vége? Mikor találják meg őket?

Aram nem tudta, képes lesz-e még egy napig, vagy akár még egy óráig
elviselni a szenvedést... Belázasodott, mivel a lábán az ütlegelések során
kapott egyik seb nem akart gyógyulni. Amikor nem a láz égette, akkor
borzalmasan fázott, és a cella padlóján fekve reszketett, a rácsok előtt
rothadó almát bámulva. Ha el tudná érni a kést... Ha képes lenne bármit is
tenni...
Amikor nem a kétségbeesés emésztette, akkor a Malusszal szembeni
harag gyötörte, álmában pedig minden éjjel újra átélte az utolsó
összecsapásuk összes fájdalmát. Mindezek ellenére a Drellától kapott virág
továbbra sem hervadt el. Amikor az ördögfajzatok békén hagyták, a kezébe
fogta a virágot, felidézve, milyen érzés volt, ha a szél belekapott a hajába és
az esőcseppek alácsorogtak az arcán.
Meddig fog még tartani?

– Maradjatok csendben, és várjatok a jelemre! – Makasa bevezette a

goblinok téli köpenyeibe burkolózó furcsa kis csapatot a ház mögé, majd az
élénk színűre festett bejárati ajtó felé indult.
– Ez nevetséges! – hallatszott Valdread tompa hangja Galena köpenye
alól.
– Azt mondtam, csendet!
Az álmos falucska kezdett ébredezni körülöttük. Néhány durván szőtt
ingbe és nadrágba öltözött halász horgászbotokat cipelve a dokk felé tartott.
Útközben hangosan nevetgéltek. A falut sülő kenyér illata lengte be,
elnyomva a közeli tó halszagát. Aramék háza nem volt messze a falu
közepén álló fogadótól és a gyülekezőhelyként szolgáló piactértől, ahol a
cseverésző kereskedők már elkezdték felállítani a standjaikat.
Amikor Makasa megpillantotta a ház mellett álló kovácsműhelyt,
azonnal tudta, hogy jó helyen járnak. A műhelytől néhány lábnyira egy üres
kutyaól állt, a közelben pedig takarosan gondozott kert látszott, zöldségek
soraival és fehér százszorszépekkel.
– Bízzátok rám a beszédet! – figyelmeztette a társait Makasa. –
Maradjatok itt, és majd tudatom veletek, ha tiszta a terep!
– Nk...
– Minden rendben lesz! – ígérte a lány. – Most pedig csend legyen!
Makasa nem tudta, sikerrel járnak-e, de tennie kellett egy próbát. Aram
vázlatkönyvével felfegyverkezve gyorsan megkerülte a házat, és odaállt a
bejárati ajtó elé. Odabentről fény szűrődött ki, és a fán keresztül is hallani
lehetett a hangokat, amelyek arról árulkodtak, hogy a család épp
nekikezdett a napnak. Gyerekek viháncoltak, és egy férfi szívélyes, zengő
hangja hallatszott. Makasa mély lélegzetet vett, és bekopogott, a szíve pedig
hevesen lüktetni kezdett, amikor meghallotta a közeledő léptek zaját.
Egy kötött pulóvert viselő, kerek arcú asszony fogadta, aki épp egy
fatálat törölgetett, ezért a csípőjével tartotta nyitva az ajtót. Makasa azonnal
látta a hasonlóságot közte és Aram között, különösen a széles, barátságos
mosolyban, amivel az asszony üdvözölte őt.
– Jó reggelt! – szólalt meg Ceya Glade. – Mit tehetek érted?
– Én... csak... – Ennyi lett a beszédből, amit Makasa jó előre
begyakorolt.
– Ki jött, kedvesem?
– Egy ifjú hölgy! – kiáltott vissza Ceya, továbbra is mosolyogva. –
Valami baj van?
– Levél! – tört ki a szó Makasából. – Levelet hoztam. Aramartól, a
fiadtól.
Mégis milyen más Aramartól hozhattál volna levelet, te ostoba? – rótta
meg magát gondolatban.
– Együtt szolgáltam vele a Hullámjárón, ami elsüllyedt. Hosszú
történet... Csak azt akartam, hogy...
– Ó, ne! Aramar... – Ceya a tálat elejtve a földre roskadt.
A következő pillanatban egy férfi rontott oda az ajtóhoz. A termetét
tekintve felért egy heggyel, vagyis kétségkívül ő lehetett Aram
mostohaapja, Robb. A nyomában egy nyolc font súlyú, szimatoló
szőrcsomó járt: Kormos, Aram kutyája.
Kormos az emberek között áttörve rávetette magát Makasára, és a földre
lökve túláradóan lelkesen üdvözölte, összenyalta az arcát. Aztán tovább
szimatolt, és amikor megtalálta a lány kezében szorongatott vázlatkönyvet,
csaholva lecsapott rá.
– Ki vagy te? – követelte a választ Robb, miközben letérdelt, hogy
megvigasztalja a feleségét.
– Hadd magyarázzam meg! – kiáltotta Makasa, elhúzva Kormos
közeléből a vázlatkönyvet, amit aztán felemelt, hogy a pár jól láthassa. –
Aram él, de nagy bajban van! Azért jöttem, hogy átadjam a levelét, és
elmondjam, hogy elhurcolták...
– Elhurcolták? – Robb hatalmas, barna szemei még jobban elkerekedtek.
– Kik hurcolták el a fiunkat?
– Hol van most? – Ceya a férjébe kapaszkodva, hitetlenkedve nézett
Makasára és a vázlatkönyvre.
 – Ha beengednétek, akkor elmagyaráznám az egészet... Elég hosszú
történet, és jogotok van hallani az egészet. De nem vagyok egyedül. A
barátaim is velem vannak. Megígérem, hogy megpróbáljuk kiszabadítani
Aramot! A szavamat adom, hogy addig nem nyugszunk, amíg ismét
biztonságban nem lesz!
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A Glade-család
Nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy tudják, a Glade-család
tagjai gyanakvással viseltetnek a váratlan vendégek iránt.
Makasa bevezette a házba a társait, akik a csuklyájukat hátralökve
bemutatkoztak. Nem akármilyen vendéglátók fogadták őket: a nyáladzó, és
a nevéhez méltóan teljesen fekete Kormos túláradó örömmel, lelkesen
szaglászta a jövevényeket, Ceya Glade vigasztalhatatlanul kapaszkodott a
férjébe, és ott voltak még Aram testvérei is, Robertson és Selya, akik úgy
néztek ki, mintha az apjuk és az anyjuk apró másolatai lennének. Selya
Kormos mellett ült a padlón, és egyik kezével a copfjait babrálta, míg a
másikkal a kutya nyakörvét szorongatta. Robertson a családja előtt állt,
fából faragott játék kardját készen tartva, hogy végezzen a jövevényekkel,
bár a kezei láthatóan remegtek a félelemtől.
– Először azt mondod, hogy a fiamat elhurcolták, most pedig behozod a
házamba a Horda söpredékét, egy gnollal és egy nyomorult murlockal
együtt? – dörögte Robb.
Murci behúzódott Makasa lába mögé, és hatalmas szemeivel, sűrű
pislogások közepette, onnan bámulta a Glade-családot.
– Na, várjunk csak egy pillanatot...
– Azt mondtam, hagyjátok, hogy én beszéljek! – mordult rá Makasa
Valdreadre, majd ismét a család felé fordította a figyelmét. – Biztosíthatlak
titeket, hogy egyikük sem veszélyes.
– Ő itt még csak nem is mozgásképes – kotyogta közbe Galena. – Vagyis
nem tud járni – tette hozzá félénken. – Én pedig a Cenarion Kör tagja
vagyok. Ők druidák, és nem a Horda oldalán állnak.
– Mindnyájan benne vagyunk a vázlatkönyvben – bizonygatta Makasa a
könyv felé biccentve, amelyet most Robb tartott a kezében.
A kovács Makasa szavai hallatán átlapozta a vázlatkönyvet, minden
egyes alkalommal felpillantva, amikor rátalált a csapat egy-egy tagjáról
készült rajzra, mintha támpontokat próbálna találni, amelyek megerősíthetik
a hihetetlen történetet.
Jó varázslat! – gondolta Makasa, amikor észrevette, hogy Ceya
tekintetében kezd alábbhagyni a gyanakvás.
– Mi mindnyájan jól ismerünk titeket. Aram sokat mesélt nekünk az
otthonáról.
– Urum nalerga brk Irka – szólt közbe Murci, megszegve Makasa
egyetlen szabályát, hogy ne beszéljenek. A murloc azonban mosolyogva
folytatta. – Rrrbrsun ekal nrga Srrla! – mutatott előbb az egyik, majd a
másik gyerekre, ám ezzel a legkevésbé sem vidította fel őket.
– Rrrbrsun! – kiáltott fel a kisfiú. – Az én vagyok!
– Igen, tudjuk a neveteket – felelte Makasa. – Aram pedig ír rólunk a
levelében. Emellett sok minden mást is elmagyaráz benne. Bár nem
mindent. Az pedig nem szerepel benne, hogy Malus... vagyis Silverlaine
fogságba ejtette.
– Greydon fivére? – Ceya holtsápadttá vált. Tétován odalépett
Makasához, és elvette a levelet. Az ajkai egymáshoz préselődtek, ahogy
széthajtogatta a papírlapot, és olvasni kezdett. – Évek óta nem is gondoltam
Silverlaine-re.
– Most más nevet használ, és annak a hajónak a kapitányaként szolgál,
amelyik elsüllyesztette a Hullámjárót – mondta Makasa.
Mindnyájan kínosan feszengve ácsorogtak a konyhában, amely a ház
elülső helyiségeként elég tágas volt ugyan, de nem arra szánták, hogy ennyi
ember és más teremtmény zsúfolódjon össze benne. Robb mögött a kamra
nyílt, benne a pincébe vezető lépcsővel. A tűzhely közelében egy másik
lépcső felfelé vezetett, az utcára néző szobákhoz. A Glade-családot a jókora
étkezőasztal és az azt körülvevő székek választották el a vendégektől. A
reggeli – pirítós, tojás, szárított hal és krumpli – érintetlenül hevert.
– Szóval te vagy Makasa – mondta megfontoltan Ceya, botladozó
nyelvvel ejtve ki a nevet.
– Igen, Makasa Flintwill. A Hullámjáró másodtisztje voltam. Jól
ismertem Greydont. Ő... meghalt...
– Meghalt? – mormogta Ceya.
– Nem egészen. – Valdreadnek, mint mindig, most is bele kellett ütnie a
rothadó orrát a dolgokba. Makasa rá akart kiáltani az élőholtra, hogy
hallgasson, ám e késztetés gyorsan tovatűnt. Még Galena is meglepetten
felmordult, és megfordult, hogy az Elhagyott a család felé nézzen, és jobban
lehessen érteni a szavait. Bár valójában egyikük sem igazán szeretett volna
szemtől szemben lenni Valdreaddel, Makasa hallani akarta a mondandóját.
– Malus, avagy Silverlaine, ahogy ti ismeritek, Greydont is fogva tartja.
Nem állt szándékában végezni vele. Ahhoz túl ravasz. Sosem ölne meg
valakit, akinek később még hasznát veheti. Greydon és Aramar sokat
tudnak az iránytűről és a kristályszilánkokról. Olyan értesülések és tudás
birtokában vannak, amelyeket Malus is a magáénak akar. Úgy vélem, együtt
raboskodnak valahol, és biztosra veszem, hogy ő is élvezi a helyzet
iróniáját.
– Greydon? – Makasa legszívesebben felüvöltött volna, de nem
feledkezhetett el arról, hol van. Nehezen tudta elhinni a hallottakat, ráadásul
az, hogy mindezt épp Valdread tudatta vele, csak még jobban
megnehezítette a helyzetet. Vajon az Elhagyott képes lenne ilyen
hazugságot kitalálni?
– Kiment a fejemből – felelte Valdread, és felhorkantott. – Bizonyára az
esés miatt.
Robb szikrázó tekintettel nézett rá. A szakállas, csupa izom kovácsnak –
akinek napbarnított bőrét szeplők pettyezték, az alkarjai pedig akkorák
voltak, mint egy-egy sonka –, amúgy is félelmetes volt a megjelenése, de
most, hogy széles mellkasát kidüllesztve Valdread és Makasa fölé
tornyosult, még ijesztőbbé vált. A hangja megrázta a ház gerendáit:
– Te ezt viccesnek találod?
– Azt mondtam, Malus, vagyis Silverlaine biztosan élvezi a helyzet
iróniáját. Nem magamról beszéltem. Személy szerint nagyon
elszomorítónak találom ezt az egész helyzetet. Fogadjátok együttérzésemet,
amiért a családtagjaitokat elhurcolták!
Makasa nem szólt közbe, és azt sem említette meg, hogy Valdread
egykor a Rejtőzködők közé tartozott, vagyis egyike volt veszedelmes
ellenségeiknek, akik fogságba vetették Aramot és az apját. Ám úgy vélte, a
Glade-házaspár előbb-utóbb úgyis rá fog jönni erre, ha elég figyelmesen
áttanulmányozzák a vázlatkönyvet. Mindazonáltal úgy tűnt, Valdread
bocsánatkérése egyelőre lecsillapította őket, és Makasának el kellett
ismernie, hogy őszintének tűnt.
Újabb és újabb réteg kerül le róla – gondolta Makasa, kíváncsi pillantást
vetve az Elhagyottra.
– Nem tudom, mit mondhatnék – mormogta Ceya a fejét rázva. –
Szükségem van egy kis időre.
Selyában viszont nyoma sem volt az anyja tétovázásának. A kislány
hirtelen felfigyelt az ajtó mellett rejtőzködő Marcangra, és mielőtt Makasa
megállíthatta volna, gyors léptekkel odatotyogott a gnollhoz, és
belecsimpaszkodott:
– Kutyus!
Marcang egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd felemelte a
mancsait, mintha meg akarná adni magát.
– Emberkölyök! – vakkantotta. – Miért kapaszkodsz Marcang lábába?
– Beszélő kutyus! – sikongatta elbűvölve Selya. – Beszélő kutyus!
– Selya! – dörmögte Robb, félrelökve Makasát, Galenát és közvetett
módon Valdreadet is az útból. – Menj el annak a koszos dögnek a
közeléből!
De nem volt szükség a fenyegetőzésre. Marcang finoman megpaskolta a
kislány fejét, és halk, hiénaszerű nevetést hallatott, ahogy Selya a
bőrpáncéllal borított lába köré fonta a karjait, és úgy szorongatta, mintha az
élete múlna rajta.
– Beszélj, kutyus! Beszélj, kutyus! – kántálta.
Marcang engedelmeskedett:
– Mit mondjak, emberkölyök? Jó illata van odútoknak. Hús illata van,
Marcang pedig nagyon éhes. Goblin hajón ételnek nem volt jó szaga.
– Srrla drill lerga tergrl brrlaagrlgl – jegyezte meg Murci.
– Igen – értett egyet a gnoll. – Emberkölyök szeret lábba csimpaszkodni.
Kormos is odabaktatott, hogy megszimatolja a kutyaszerű lény bundáját.
– Goblin hajó? – ismételte meg Robb, és összenézett a feleségével, aki a
mellkasához szorította Aram levelét, és beletörődve vállat vont. – Tehát
goblinok is vannak?
– És egy gnóm is. Mint mondtam, ez egy hosszú és bonyolult történet. –
Makasa gyámoltalanul megpróbált elmosolyodni. – Talán jobb lenne, ha
leülnétek...
Mire Makasa elmesélte a Glade-családnak Aramnak a Hullámjárón átélt
kalandjait, és rátért az Ezer Tűnél véghezvitt hőstetteire, a hangulat
gyökeresen megváltozott.
Selya nem volt hajlandó elengedni Marcang lábát, de a gnoll nem is
erőltette, csak annyit kért, hadd ülhessen le, mivel szegény lába kezdett
elgémberedni. Nem sokkal később a kis Robertson párbajra hívta ki Murcit,
hogy megvédje Tóvidék becsületét. A murloc, becsületére legyen mondva,
remekül imitálta a harcot, és végül hagyta győzni a fiút.
– Anya, apa! Nem kínálhatnánk meg őket legalább reggelivel? – kérdezte
Robertson.
Ez megenyhítette egy kicsit Robbot és Ceyát. Mindenki leült, hogy
megreggelizzenek, Ceya pedig látva a kihűlt ennivalót, valamint azt, hogy
további tányérokra és rengeteg főtt krumplira lesz szükség, Aram levelét
továbbra is magánál tartva feltette a tűzre az üstöt, és hozzáfogott, hogy
még több ételt készítsen.
Makasa nézte, ahogy Ceya őket figyeli. Az asszony arcába visszatért egy
kis szín, és mire hozzáfogtak az evéshez, már sikerült egy-két halvány
mosolyt is az arcára kényszerítenie. Robb, talán érezve, hogy ha képesek
elviselni a rosszcsont gyerekeit, akkor Marcang és Murci bizonyosan
ártalmatlanok, inkább Valdread felé fordította a figyelmét, éberen figyelve a
darabokra szakadt Elhagyottat.
Galena, az élőhalottal együtt, bölcsen az asztal legvégén, az egyik nyitott
ablak mellett ült le, hogy Valdread kellemetlen szaga kiszellőzhessen.
Ahogy telt a délelőtt, Makasa tovább mesélte a történetet Aram
családjának. Aztán beköszöntött a délután, Robb pedig úgy döntött, aznap
már nem nyitja ki a műhelyt, míg Ceya még több ételt kezdett készíteni a
fáradt, éhes utazóknak.
– Kedves tőletek, hogy meghallgatjátok a történetet – jegyezte meg
Galena a mesélés egy pillanatnyi szünetében. – Csak nemrég ismertem meg
Makasát és a többieket, de én is megdöbbentem, amikor először találkoztam
velük.
Makasa épp kezdett ehhez a részhez közeledni, és egyetlen részletet sem
hagyott ki. Robertson és Selya tágra nyílt szemekkel, előrehajolva
hallgatták, teljesen elfeledkezve az ebédről.
– Aztán a semmiből előbukkant az a fekete sárkány, és felkapott! – A
gyerekeknek elakadt a lélegzetük, és megborzongtak. – Olyan mélyen
belém vájta a karmait, hogy nem tudtam kiszabadulni. Azt hittem, eljött a
vég, és néhány éhes sárkányfióka vacsorája leszek!
A szavait ismét elakadó lélegzetek fogadták.
Makasa félrehúzta koszos inge vállrészét, megmutatva a kaland
bizonyítékát: a sárkány karmai okozták a még mindig gyógyulóban levő
sebeket.
– Ám ekkor felbukkant egy csapat éjelf. A Kilátóból jöttek, és lelőtték a
sárkányt! Hatalmas kardfogú holdszablyákon ültek, és az egyiküknek még
egy baglya is volt!
Azoknál a részeknél, amikor Aram veszélybe került, nehezebben tudta
folytatni a történetet, és ahogy elért Drella halálához, elakadtak a szavai.
Thalyss elvesztése nagyon megviselte, akárcsak Greydoné, de Valdreadnek
köszönhetően a férfiról immár tudta, hogy nem kell tovább gyászolnia, bár
elborzasztotta annak tudata, hogy fogságban van.
De ez egy másik beszélgetés témája volt.
Mivel nem térhetett ki előle, beszámolt a dombon vívott összecsapásról,
a legrosszabb részleteket megtartva magának, nehogy túlságosan
megijessze a gyerekeket.
Miután a történet végére ért, mindent elmondva a Glade-család
tagjainak, ők döbbent csendben bámultak rá. Robertson és Selya tapsolni
kezdtek, a szüleik azonban nem lelkesedtek ennyire. Ceya szeme megtelt
könnyel, de sikerült visszafojtania, és sápadt arcára szorította a kezét.
– Nehéz mindezt elhinni – mormogta. – De Aram vázlatkönyve... Ezek
egyértelműen az ő rajzai... Ráadásul kockáztattátok az életeteket, hogy
elhozzátok a levelét. Ha a Szövetség katonái észrevennének titeket, akkor
előbb kardot ragadnának, és csak utána tennének fel kérdéseket. Nem
tudom, mondhatok-e ilyet, de ha Aram bízik bennetek, akkor segítek nektek
mindenben, amiben csak tudok.
Murci jól hallhatóan nyelt egyet.
– Tudom... De ez volt a helyes lépés. Aram is ezt tette volna –
magyarázta Makasa. – Azt is mondtam, hogy az iránytű errefelé mutatott.
Akárhogy is, de valami idevezetett minket Tóvidékre. Meg kellett
ismernetek Aram történetét. Ahogy a mi történetünket is. Azt is tudnotok
kellett, hogy bármibe kerüljön is, de megtaláljuk őt.
Robb szemei résnyire szűkültek, ahogy végigpillantott az asztal mellett
ülőkön.
– Úgy érted, bármibe kerüljön is, de megtaláljátok azokat a nyomorult
kristályszilánkokat!
Makasa kezei ösztönösen ökölbe szorultak, de behunyta a szemét, és
kelletlenül ugyan, de felidézte magában Valdread tanácsát. Az ilyen
kellemetlenségek is hozzátartoztak ahhoz, hogy valaki vezető legyen.
Bármennyire is szeretett volna visszavágni, felhívva Robb figyelmét arra,
mekkora utat tettek meg, és milyen fáradtak, visszafogta magát.
– A kristályszilánkok, vagyis a Gyémánt Penge darabjainak egyesítése az
egyetlen módja annak, hogy szembeszállhassunk Malusszal és
kiszabadíthassuk Aramot – magyarázta. – Mindezek összefüggenek
egymással, és ne vedd tiszteletlenségnek, de minél előbb találjuk meg
azokat a szilánkokat, annál hamarabb találhatjuk meg a fiadat. A
barátunkat.
– Robb – szólt közbe Ceya, és ahogy a férje széles vállára tette a kezét,
az nagyon aprócskának tűnt. – Ugyanazt a történetet hallottad, amit én. Te is
ugyanolyan jól látod, mint én, hogy felfedték a lapjaikat. Aram
mindnyájukról írt a levelében. A fiunk elveszett, ezért most bátornak kell
lennünk, és olyasmiket is meg kell tennünk, amiket máskor talán nem
tennénk! – Galenára és Valdreadre pillantott, majd nyugtalanul nyelt egyet.
– Ők a házunk vendégei, és segítenünk kell nekik mindenben, amiben csak
tudunk! – A szeméből egy könnycsepp tört elő, és alácsordult az arcán.
– No és mit teszünk, ha valaki benéz az ablakon? – kérdezte kivörösödött
arccal Robb. – Háborúban állunk! Azzal, hogy szökevényeket és az
ellenségeinket rejtegetjük, veszélybe sodorjuk a családunkat, Ceya! Én is
segíteni akarok Aramnak, de ez túl nagy kockázattal jár!
– Semmi sem jelent túl nagy kockázatot, ha megmenthetjük Aram életét!
Jelenleg ez minden, amit tehetünk érte. Meg kell tennünk, ha így
visszahozhatják hozzánk! Kérlek, Robb! A fiunkról van szó!
Robb egy hosszú pillanatig némán nézett Ceyára, aztán előrenyúlt, és
letörölte a felesége arcáról a könnyeket.
– Rendkívül körültekintőnek kell lennünk! Nem kockáztathatunk, és nem
hibázhatunk!
Makasa bólintott. Megdöbbentette és meghatotta Ceya kedvessége.
– Köszönjük! Tudom, hogy nem könnyű így beengedni minket az
otthonotokba. De épp ez a fajta bátorság fogja hazajuttatni Aramot.
Ceya azonban nem mosolyodott el a kiváló szófordulat hallatán.
– Van odafent egy szabad szoba – mondta az asszony, majd elfordult, és
a kötényével megtörölgette az arcát. – Hátul pedig van egy csűr. Jobb lenne,
ha a furcsák ott maradnának, így a városi őrség nem venné észre őket.
Bár a gyerekek nevetgélve játszottak, és úgy döntve, átveszik Murci és
Marcang szerepét, birkózni kezdtek velük, hogy kiderítsék, ki a jobb harcos
közülük, a szüleik nem osztoztak a jókedvükben. Makasa magukra hagyta
őket a szomorúságukkal. A találkozás jobban ment, mint várta, mivel nem
kerültek a város fogdájába, senki sem halt meg, és nem is űzték el őket.
Legalábbis egyelőre. Valdreadre pillantott, és hosszasan egymás szemébe
néztek.
– Marcang megy csűrbe. Viszi bűzlő embert is – mormogta a gnoll,
lesegítve a súlyos zsákot Galena hátáról, mire a druida megkönnyebbülten
felsóhajtott, és megdörzsölte fáradt vállait.
– Viselj csuklyát, és ne tégy semmi butaságot! – figyelmeztette Makasa,
követve a gnollt a hátsó ajtóhoz. – És Marcang! Ne használd rajta a
furkósbotodat!
A gnoll úgy tett, mintha nem hallotta volna az elhangzottakat, csak
felhúzta a csuklyáját, és szó nélkül kilépett a napfénybe.
– Marcang!
A csuklya alól tompa, fanyar mordulás hallatszott, aztán Marcang
Valdreaddel a hátán eltűnt a kis faépületben. Makasa túlságosan is kimerült
volt ahhoz, hogy aggódjon miattuk. Lehetségesnek tűnt, hogy hiábavalóan
próbálta diplomáciára tanítani a gnollt.
Ceya eközben a lépcső lábánál várakozott, majd felvezette őket a
lakályos emeletre. A padlón vastag szőnyegek nyújtóztak, míg a réz
lámpások, amelyeket a nyers szálfákból ácsolt falakra erősítettek, kellemes
fénybe borították a folyosót.
– Van itt egy hálószoba – szólalt meg halkan Ceya –, és egyikőtök
használhatja Aram szobáját, ami... ami...
– Köszönjük – mondta ismét Makasa, és ösztönösen előrenyúlt, hogy
megfogja az asszony kezét. Mivel Ceya nem hessegette el, Makasa
megszorította a kezeit, és látta, hogy az asszonyt ismét a sírás kerülgeti. –
Köszönöm, hogy befogadsz minket!
Ceya megrázta a fejét, Makasa azonban nem tudta, hogy ez azt jelenti-e,
hogy nem jelentenek gondot a számára, vagy azt, hogy valójában nem
fogadja be őket. Az asszony végül összeszorított ajkakkal és könnyes
szemekkel, esdeklően rászegezte a tekintetét:
– Csak hozzátok vissza őt! Hozzátok vissza!
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Álmok a szilánkokról
Makasa felébredve egyedül találta magát a sötétben. Körülötte mindenütt
békák és tücskök zajongtak, míg a holdak alacsonyan jártak az égen.
Mezítláb, csak inget és nadrágot viselve ácsorgott, a magas fűben pedig
különös alakzatba rakott köveket látott, amelyek gyémántokként ragyogtak
a csillagok fényében.
Mégis hogyan került ide? Talán álmodott?
A kövek! Nézz be a kövek közé!
Makasa összerezzenve kétrét görnyedt a fejében megszólaló hang
hallatán, amely fájdalmasan hangosnak tűnt, és egy pillanatra elkábította,
ahogy berobbant a gondolatai közé. A kezeit a halántékára szorítva
előrebotlott, és a burjánzó, nyirkos fűre zuhant, ami szinte átölelte.
A különböző méretű kövek kört alkottak, néhánynak pedig mintákat
véstek a tetejére.
Az iránytű idevezetett téged. Ahogy a szilánkok is. Nézz a kövek közé,
Makasa! Nincs mitől félned.
A Fény Hangja! Makasa rettegett attól, hogy ismét szólni fog hozzá, és
most nem hallott mást, csak az elméjében kikristályosodó szavakat,
amelyek úgy égették, akár a tűz.
Egyenként felemelte és odébb tette a köveket, majd ásni kezdett, azon
tűnődve, mégis hogyan fog véget érni ez az egpsz.
A válla felett hátrapillantva látta a közelben a kivilágítatlan Glade-házat,
a kovácsműhelyt és a kutyaólat. Alva járt volna?
Ide vezetett az utad. Keress! Találd meg Greydon reményét! Találd meg a
szilánkot! Egyesíteni kell a Gyémánt Pengét! Ahhoz, hogy megvédhesse
Azerothot, a pengének egésszé kell válnia! Nézd! Nézd...
– Nézem! – mormogta Makasa, reszketve a hidegben.
Az úton egy fáklya pislákolt végig: alighanem egy éjszakai őrjárat haladt
el.
Makasa egyre gyorsabban ásott, és az ujjai lassan jéghidegek lettek.
Aztán a kőkör közepén, mélyen a föld és a kavicsok alatt végül megérezte a
mágia bizsergető melegét: a szilánk!
A kristálydarab köré zárta az ujjait, és elakadt a lélegzete, ahogy látomás
tört rá. A szeme elé vakítóan fehér fátyol ereszkedett, amely mögül egy
ember alakja – Greydoné – tűnt elő, ahogy ugyanitt térdepelve elássa a
szilánkot, a kövekkel jelölve meg a helyet. Ez alighanem évekkel korábban
történhetett, mivel Greydon, akinek a szakálla még közel sem volt olyan
sűrű, sokkal fiatalabbnak tűnt.
Bizonyára kezdettől fogva vissza akart térni Tóvidékre – gondolta
Makasa. Vagyis nem akarta örökre elhagyni a családját, ahogy azt mindenki
feltételezte.
– Tehát ezért mutatott erre az iránytű! – suttogta. – Az egyik szilánk
mindvégig itt volt eltemetve!
Letisztogatta a kristálydarabot, majd zsebre vágta, és elindult vissza a
ház felé. A hátsó ajtó nyitva állt, kétségkívül azért, mert Makasa alva járt.
Beosont a házba, és a visszatért Aram szobájába, ahol aztán a kandalló
parazsával gyertyát gyújtott, és a régi íróasztalnál ülve alaposabban is
szemügyre vette a szilánkot.
Az asztalt rajzok sokasága borította, amelyekből hamarosan még több
lett, ahogy Makasa idehozta a vázlatkönyvet az ágy mellől, és kinyitotta azt
a gyertya fényénél. Miután a Glade-család megbizonyosodott arról, hogy
valóban a vendégeik szerepelnek Aram rajzain, visszaadták a vázlatkönyvet
Makasának, aki megígérte, hogy vigyázni fog rá.
Az ujját megnyalva gyorsan végiglapozta a könyvet, megkeresve a
Gyémánt Penge markolatáról készített rajzot. Most, hogy az iránytűből
kiesett szilánk és az imént megtalált darab is nála volt, már csak két töredék
hiányzott.
Megérintette az asztalon heverő hegyes kristálydarabot, elámulva annak
simaságán, és azon, ahogy felmelegítette az ujjait. Bár ez jelentős
győzelemnek számított, mégis hogyan találhatnák meg a hiányzó két
darabot?
– Most tényleg jó hasznát vennénk az iránytűdnek – mormogta, és
körbepillantott a szobában, mintha annak gazdája valami módon hallaná őt.
De még itt sem érezte közelebb magát Aramhoz.
Bár Ceya igyekezett rendet rakni, fia ruhái még mindig a székekre és az
ágy támlájára terítve pihentek. Az ablakpárkányon egy régi glóbusz állt,
míg az ágy mellett egy bolyhos szőnyeg hevert, kétségkívül azért, hogy
Kormos azon aludhasson. Ám abból ítélve, mennyi kutyaszőr volt az
ágyneműn, Makasa úgy vélte, Kormos nemigen használta a szőnyeget.
Sosem hitte volna, hogy valaha is ennyire hiányozni fog neki Aram. A
Hullámjárón csak egy idegesítő naplopó volt, aki annyira kedvelte a
tengerészéletet, mint egy hal a repülést. De ahogy most visszagondolt az
akkori időkre, úgy vélte, a fiúban megvolt a kellő szikra, kész volt tenni egy
próbát, még ha kudarcot is vall. Makasa csodálta ezt. Ő a maga részéről
gyűlölte, ha kudarcot vallott, vagy ha ostobának tűnt. Vagy ha nem tudta,
mit tegyen, és épp ezért bosszantotta annyira a kristálydarabok ügye.
Elkeseredetten felsóhajtott, azt kívánva, bárcsak reggel az ágyból
felkelve odalent találná Aramot, ahogy a reggelije mellett ülve mosolyog rá,
és elfeledkezhetne erről az egészről! Felkapta az iránytűből kiesett
szilánkot, és a markába szorította.
– Csak mondd meg, hogy mit tegyek, te ostoba kődarab!
A kristály azonnal felmelegedett a markában, és ahogy szétnyitotta a
kezét, a szilánk pörögni kezdett a tenyerén, majd hirtelen megállt, és
lüktetve izzott.
A lány felállt, és lassan körbefordult a szobában, a kezét úgy használva,
mint egy iránytű házát. Végül megállt, és nézte, ahogy a szilánk, akár egy
tű, északkelet felé mutat. Körbejárt a szobában, de bárhova is állt, a tű
mindig ugyanabba az irányba mutatott.
– Remek! Tehát valamerre északkelet felé – mormogta, majd
visszaroskadt az asztal melletti székre, és a fejét összefont karjaira
támasztva ismét összezárta a kezét a szilánk körül. – Még ha csak halkan is,
de nem tudnál esetleg mondani valamit?
Közel jársz. Alig egynapi útra. Egyesítsd a pengét!
Makasa felugrott, és majdnem elsikoltotta magát. Ez távolról sem halk
suttogás volt, hanem erőteljes kiáltás, ami éppolyan hangosnak tűnt az
elméjében, mint a saját gondolatai.
A Fény Hangja!
Makasa azon gondolkodott, ha egyszerűen elindulna északkelet felé,
talán rájöhetne, hol rejtőzik a következő szilánk. De vajon mit jelenthetett
az, hogy közel? Tisztában van egyáltalán a fejében szóló különös hang az
emberi távolságméréssel?
Tudta, hogy mostanában fájdalmasan sok ingerült sóhajt hallatott, ennek
ellenére ismét megtette, és nézte, ahogy a lélegzete megborzolja a
vázlatkönyv lapjait, amelyek egyszer csak peregni kezdtek, majd megálltak.
 A legendás történetekben ilyenkor az előbukkanó lapon valami
titokzatos, mágikus térkép látható, de ezen csak egy barlangról készült rajz
látszott.
Makasa felállt, és bár tudta, képtelen lesz elaludni, elhatározta, hogy
megpróbálkozik vele. Már épp félúton járt az ágy felé, amikor hirtelen
mozdulatlanná dermedt, aztán visszarohant a barlangot ábrázoló rajzhoz. Az
ujját ezen az oldalon tartva lapozgatni kezdte a vázlatkönyvet, és úgy
találta, szinte minden rajz olyasvalamiről készült, amit Aram a saját
szemeivel látott: portrék, helyek, és olyan események, amelyekről Makasa
tudta, hogy az öccse jelen volt, amikor megtörténtek. De ez a rajz...? Mégis
mikor járt Aram ebben a barlangban? Mikor találkozott ezzel az ifjonccal és
ezzel a sárkánnyal? Bár a figyelme hajlamos volt elkalandozni a hosszabb
történetek során, Makasa biztosan tudta, emlékezne arra, ha Aram mesélt
volna egy ilyen találkozásról.
Lehetséges lenne, hogy Aram hátrahagyott egy nyomot a
vázlatkönyvben? Abszurdnak tűnt, csakhogy nemrég arra ébredt, hogy
álmában egy titokzatos hang elvezette egy mágikus kristályszilánkhoz,
vagyis egy olyan kard részéhez, amely arra hivatott, hogy megmentse a
világot.
Mindent összevetve a jóslatszerű rajz sem látszott hihetetlenebbnek, mint
mindaz, amit Makasa eddig tapasztalt.
– Északkelet! – suttogta, végigsimítva a rajzon. – Egy barlang innen
északkeletre. Ha sikerül elvezetned minket ahhoz a szilánkhoz, Aram,
esküszöm, soha többé nem fogok panaszkodni amiatt, ha lerajzolsz engem!
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Sötétvihar
– Tessék! Vedd el az enyémet, fiam! Neked nagyobb szükséged van rá.
Aram csak mordult egyet.
– A lábad nem néz ki valami jól – tette hozzá Greydon.
– Mi van a lázzal?
– Ma nem olyan súlyos – felelte a fia, megkímélve az apját az igazságtól,
hogy a láza sokkal magasabb lett.
A fatál, benne a zabkásával, végigcsúszott a padlón, majd átsiklott a
cella rácsa alatt, és nekiütközött Aram lábának.
A fiú felkönyökölt. A lába lüktetett a fájdalomtól. A kínzások
folytatódtak ugyan, de egyre ritkábbá váltak, mióta az ördögfajzatok
felfigyeltek arra, hogy Aram lába elfertőződött és feldagadt. Bár már közel
sem szurkálták és égették annyit, a láz nem tágított, ezért miután letörölte a
verejtéket a homlokáról, Aram reszkető kézzel nyúlt a zabkásáért.
– Sajnálom – mondta az idősebb Thorne immár a sokadik alkalommal,
mióta egymás mellett raboskodtak. Aram, akárcsak az utóbbi egy tucat
alkalommal, most sem válaszolt.
– Sajnálom, hogy nem tudtalak megóvni mindettől. Egy Thorne-nak nem
szabadna így meghalni.
Ennek hallatán Aramban, miközben émelyegve a szájába kanalazta a
ragacsos, ízetlen kását, felébredt egy kissé az érdeklődés.
– Mégis hogyan kellene meghalnia egy Thorne-nak?
– Karddal a kezében – felelte az apja, majd a hátát a cella rácsainak
támasztva kinyújtotta hosszú lábait. Mindketten koszosak és megviseltek
voltak, Greydonra pedig a bozontos szakálla miatt szinte alig lehetett
ráismerni. – Vagy a tengeren, viharral harcolva. Tudod, a nagybátyád és én
pontosan ezt tettük. Harcoltunk a viharral. A Sötétvihar-ral.
Aramban a remény ellenére – amit a Drellától kapott virág tartott benne
– felmerült a gondolat, hogy itt fognak meghalni, és az apja hirtelen jött
vallomása csak még jobban elmélyítette ezt az érzést. Különös, békés
nyugalom szállt alá rájuk.
– Sötétvihar? – kérdezte Aram.
– Úgy bizony! Egy olyan rettenetes, sötét erő, amely elpusztíthatja egész
Azerotht, elemésztve minden élő lelket. A Rendem hibája. Az én hibám...
– Hogy lehetne a te hibád? – kérdezte a fiú. – Ha egy Rend tagja voltál,
akkor nemcsak a tied a felelősség.
Greydon megrázta a fejét, közben megsimogatta borzas szakállár.
– Én voltam a felelős a Hét Nap Rendjéért – idézte fel halkan, mintha
attól tartana, ha túl hangosan beszélne, azzal ismét idecsalogatná a fivérét,
aki tovább gyötörné őket. – Silverlaine-nel és velem együtt összesen heten
voltunk. Felesküdtünk arra, hogy megvédünk egy naarut, a tiszta Fény egy
teremtményét, akiről azt jövendölték, képes megállítani a Sötétvihart.
Silverlaine és én örömmel esküdtünk fel a védelmére. Az életünket a
Rendnek szenteltük, amelynek én lettem a választott vezetője.
– De miért idézték meg a Sötétvihart? – kérdezte zavartan Aram. – Hogy
történhetett ilyen egyáltalán?
– Xaraax! – Greydon úgy ejtette ki a szót, akár egy átkot. – Ő a Lángoló
Légió egyik iszonyat nagyura. Nem akar mást, mint kiterjeszteni a Légió
hatalmát, ami úgy terjed a világokon át, akár egy szennyfolt. Azeroth az
egyetlen olyan világ, amely ellenáll neki, mivel a naaru jósága pajzsként
védelmezi. Mi ezt a pajzsot óvtuk Xaraax gonoszságától. Addig
védelmeztük e pajzsot, amíg Silverlaine el nem árult mindent, amiért
harcoltunk.
– Mégis mi történt? Malus azt mondta, te árultad el őt, és nem fordítva.
– Valóban én árultam el őt. Bár engem választottak a Rend vezetőjének,
Silverlaine volt köztünk a legjobb kardforgató. A naaru megbízott, adjam a
Gyémánt Pengét annak, akit a leginkább méltónak találok rá. Én pedig
megtartottam magamnak. A vezetői tisztségem szimbólumát láttam benne.
Silverlaine azonban feldühödött. Kétségkívül kiérdemelte volna, hogy
hordozza a fegyvert, ám én, pusztán büszkeségből, megtagadtam tőle e
kiváltságot. – Greydon a rácsnak támaszkodva előreroskadt, ahogy ismét
szembesült a döntése súlyával. – Nagyon is kiérdemelte volna a kardot, de
én nem adtam át neki. Azt hiszem, féltékeny voltam rá. A testvérek
esetében ez olykor előfordul.
– A nővérek esetében is – jegyezte meg szárazon Aram, mire az apja
felvonta a szemöldökét. – Ez alatt Makasát értettem. Rengeteget
perlekedtünk... Sosem gondoltam, hogy összebarátkozhatunk, most mégis
úgy tekintek rá, mint a nővéremre.
– Akkor te bölcsebb vagy, mint én – felelte az apja. – Silverlaine-nel
véget nem érően vitatkoztunk a penge miatt, és ez végül tönkretette a
kapcsolatunkat. Azt mondtam neki, nem méltó a kardra... Egy nap ellopta a
Gyémánt Pengét a szállásomról, és egyszerűen távozott. Bár ezt csak
később tudtam meg, de azért ment el, hogy egyedül küzdjön meg Xaraax-
szal és a csatlósaival. Kétségkívül azért tette, mert be akarta bizonyítani,
hogy tévedtem, és valójában ő az, akinek forgatnia kell a Gyémánt Pengét.
– Ez nagyon bátor dolog volt. Egyúttal hatalmas ostobaság is.
– E kettő gyakran kéz a kézben jár – mondta Greydon. – Bár túlerővel
kellett szembenéznie, Silverlaine túlélte a küzdelmet, ám Xaraax végül
maga mellé állította, azt ígérve neki, nagyobb hatalmat kaphat és teljesebb
bosszút állhat, ha a démonokkal társul. Xaraax álnok szavai megmérgezték
Silverlaine elméjét, meggyőzve őt arról, hogy a naaru és én csak
eltaszítanánk magunktól. Azt hiszem, a harag elgyengítette, és elfogadta a
démon ajánlatát. Fogalmunk sem volt arról, hogy elárult minket, amíg
vissza nem tért, hogy aztán a Gyémánt Pengével megölje a naarut. – A
hangja elcsuklott.
Aram, aki eddig csendben eszegetett, az étvágyát elvesztve félretette a
kását.
– A csapás ereje eltörte a pengét, amelynek a szilánkjai szerteszét
szóródtak Azerothon. Azt hittem, örökre elvesztek.
– No és mi van a Sötétviharral? Bizonyára nem csapott le, mivel Azeroth
még mindig létezik... Ahogy mi is létezünk. Miért nem aratta le Xaraax a
győzelmet?
– Ezt jó ideig én sem tudtam. A naaru eltűnt, a Rend pedig darabokra
hasadt, akárcsak a Gyémánt Penge. Senki sem maradt, aki megvédhette
volna Azerotht, a vég mégsem jött el. Aztán hirtelen minden megváltozott.
– Mi változott meg?
– Meghallottam a Fény Hangját. Évek múlva újra hallani kezdtem a
naarut. Mennyire hiányzott az a hang! Engem szólított, és azt mondta, a
pengét újra lehet alkotni, mert még mindig magában hordozza a naaruk
erejét. Ezért nem jött el a Sötétvihar: nem képes lecsapni, amíg a naaru,
bármilyen módon is, de létezik. Úgy véltem, ha sikerülne megtalálnom a
szilánkokat, újraalkothatnám őt, így jó időre megállíthatná Xaraax-ot és a
Sötétvihart. Lehetőséget kaptam, hogy helyrehozzam a hibát, amit
elkövettem, de ez azt jelentette, el kellett hagynom téged és az édesanyádat.
A Gyémánt Penge valóban kétélű fegyver! De ha titokban újraalkothattam
volna, akkor mindnyájunkat meg tudtam volna menteni, beleértve a
családomat is. Ha azonban Xaraax kezébe kerülne, Azeroth pusztulásra
ítéltetne.
Ismét csend szállt alá. Mindazok után, amit a tömlöcben átélt, Aram nem
gondolta volna, hogy ilyen fájdalmat lesz képes okozni neki, ha az apja
magyarázatot ad a tetteire.
– Miért nem mondtál erről semmit?
– Mert nem tudtam, visszatérek-e még hozzátok valaha – suttogta
rekedten Greydon, a szeme pedig csillogott a sötétségben. – Csak meg
akartalak védeni titeket. Most már tudom, hogy ostobaság volt. A naaru is
tudja. Te is a részese vagy mindennek, Aram. A Fény Hangja azt mondta,
keresselek fel téged. Hogy nagyra hivatott vagy. Sokáig viaskodtam,
megtegyem-e. A Sötétvihar, a Gyémánt Penge, Silverlaine... Oly sok hibát
követtem el, és annyi mindent elvesztettem... Hogyan tehettelek volna ki
téged is ennek a rengeteg veszélynek?
– Tehát ezért jöttél vissza értem! A Fény Hangja mondta... – Aramnak ez
a korábbinál is jobban fájt. Az arcán keserű, dühös könnyek csordultak alá.
– Nem is akartál visszajönni. Nem a te döntésed volt.
Greydon feltérdelt, majd közelebb kúszott Aramhoz, és a rácsokon
keresztül felé nyúlt.
– Nem, Aram! Nem! Én csak meg akartalak védeni téged mindettől!
Nézd, mi történt! Hallgattam a naarura, és mindkettőnk élete
megpecsételődött! Tóvidéken nagyobb biztonságban voltál! Megpróbáltam
elmondani neked a Hullámjárón...
Aram arca megrezzent. Emlékezett arra, hogy az apja valóban el akarta
magyarázni, mi áll a tettei hátterében, Malus azonban megtámadta őket, és
elsüllyesztette a hajót, Aram pedig azt hitte, az apja meghalt.
– Éveken át elkeseredetten vágytam arra, hogy visszatérjek Tóvidékre, és
megkeresselek, de túlságosan is féltem attól, hogy belekeverjelek ebbe az
egészbe. Meg akartalak védeni. Hiszen ezt teszi egy apa.
– Egy apa nem hagyja el a családját! – köpte Aram, ám hirtelen nagyon
szánalomra méltónak találta Greydont, aki mostanra teljesen legyengült a
hosszas kínzástól, és szinte összeaszott. Oly sokat volt egyedül az élete
során... Ellentétben vele, akit mindig szerető család vett körül. Először
Tóvidéken, aztán a Hullámjáró legénységének körében, majd – miután a
hajó elsüllyedt, és minden remény veszni látszott – ismét új családra talált,
amelyet ő maga épített fel.
– A világ sorsa forog kockán, Aram. A világé, amely a tied is.
A szavak jelentőségteljesen lebegtek közöttük.
Aram felsóhajtott, majd megtörölte az arcát, és érezte, hogy a haragja
tovatűnt. Ő is olyan volt, mint Silverlaine: csak azt látta, hogy rá milyen
hatással vannak a dolgok. Az apja lehetetlen döntéssel szembesült, és
megtett minden tőle telhetőt, hogy megmentse Azerotht és megvédje őt.
– Egy egész világ valóban fontosabb, mint én – mormogta végül.
– De nem sokkal, fiam. Oly sok minden van, amit sajnálok, de az, hogy
most veled lehetek, és láthatom, milyen nagyszerű fiatalember lett belőled,
nincs köztük. Elmondtam a történetemet, Aram, de most nagyon szeretném
hallani a tiedet. Van egy olyan érzésem, sokkal érdekesebb lesz, mint az
enyém.
– Az én történetemnek nincs köze a világvégéhez – mondta Aram.
Legalábbis így vélte. Vagy talán mégis volt köze hozzá, elvégre a Fény
rángatta bele ebbe a kalandba, és beszélt is hozzá, ezért lehetségesnek tűnt,
hogy mindez valahogy kapcsolódott az apja nagyobb léptékű történetéhez. –
Nos, Makasával kezdődik. Nélküle nem jutottam volna messzire. Tudom,
hogy furcsának tűnik, mivel eleinte ki nem állhattuk egymást. Makasa olyan
parancsolgató és mindentudó volt, én pedig még csak nem is akartam
hallgatni rá. De miután a Hullámjáró elsüllyedt, nem adtuk fel. Partot
értünk, barátokat szereztünk, és folytattuk tovább az utat. Hordoztam az
iránytűt, és vigyáztam rá, miközben átkeltünk Feralas vadonján
Bigyókótyába, majd tovább Kalimdoron át egészen a Kőkarom-hegyekig.
Greydon egy szót sem szólt, csak őszinte érdeklődéssel várakozott. Most
Aramon volt a sor, hogy kikerekítse a történetét.
– Ott van Murci, a murloc, aki megmentett egy cetcápától, és Marcang, a
gnoll harcos, aki bátran nézett szembe a jetikkel és az ogrékkal, és sosem
hagyott cserben, mint barát. Aztán ott volt még... – A hangja megremegett,
majd reszketve mély lélegzetet vett. – Sokan vannak még. Goblinok, elfek,
druidák és driádok, akik mindnyájan próbáltak segíteni. Hiszek bennük.
Tudom, hogy szörnyűnek látszanak a dolgok, de őrzöm a hitemet.
– Az jó, Aram – mondta rekedten Greydon. – Szerintem most, hogy
eltűntél, még keményebben fognak próbálkozni. A hit jó dolog. A
barátaidba vetett hit pedig még jobb.
Aram bólintott. Egyelőre elégedett volt.
A tömlöcöt nyomasztó komorság ülte meg. Időről időre sikolyok
hallatszottak, a legkülönfélébb irányokból hasítva át a sűrű sötétségen.
Vajon tényleg megmenthetik őket? Van bármi reményük itt, Peremföld
ismeretlen vidékeinek mélyén bebörtönözve, ahol semmi más nem
enyhítheti a szenvedéseiket, csak egy színes virág?
Eszébe jutott az altatódal, amit Drella énekelt, és halkan dúdolni kezdte.

A ligetemet jártam
Reménnyel és büszkeséggel.
Ott maradok majd,
Amikor az áradástól félek.

Lehet, hogy épp erről a ligetről álmodott korábban? Talán a kötelék

mégsem szakadt meg, és Drella még mindig vele volt itt, ebben a cellában,
egy gyönyörű virág alakjában.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Sárkányvadászat
– Nem gondolhatod komolyan, hogy hátrahagysz engem, mint egy zsák
szemetet! – dühöngött Valdread, Makasának azonban nem volt ideje
foglalkozni vele. Nem szándékozott sok mindent vinni a barlanghoz vezető
egynapos útra. Csak vizet és egy kis ennivalót csomagolt be, valamint
eltette Aram vázlatkönyvét, hogy útmutatásul szolgáljon, és a környék
vázlatos térképét, amelyet Robb Glade bocsátott a rendelkezésére. Marcang
és Murci bepakolták a saját hal- és húsadagjukat, majd magukhoz vették a
fegyvereiket, és a ház mögötti fák rejtekében várakoztak. Galena a csűrben
álldogált, ahol a száradó cédrusfák édeskés illata elnyomta egy kicsit
Valdread elviselhetetlen bűzét.
– Én nem ezeket a szavakat használtam – felelte Makasa. – Nem
megyünk messzire. Miért nem kötöd fel a gatyádat, és vársz itt?
Galena a kezével próbálta eltakarni a nevetését, mire Valdread lesújtó
pillantást vetett rá.
– Nem tudom felkötni a gatyámat, kislány, mivel nem vagy hajlandó
visszaadni a lábaimat! Ez így nem tisztességes! Hiszen olyan szófogadó
voltam! Gyakorlatilag úgy viselkedtem, akár egy szent!
– Akár egy szent? Ez esetben talán előbb is elmondhattad volna, hogy
Greydon Thorne még életben van, és nem Aram szülei előtt kellett volna
közölnöd velem a hírt! Mivel én vezetem a csapatot, nem hozhatsz így
zavarba! Teljesen ostobának tűntem!
– Jól van! Igaz, de ez csak egy apró mulasztás volt! Tényleg kiment a
fejemből, és csak akkor jutott eszembe.
Most Makasán volt a sor, hogy lesújtó pillantást vessen az Elhagyottra.
– Egy ismeretlen barlangba készülünk, amelyben lehet, hogy egy
sárkány lakik – mutatott rá Galena. – Talán nem is olyan rossz ötlet, hogy
magunkkal vigyük. Azt el kell ismerni, elég nehezen lehet megölni.
– Hát persze, Galena! – Makasa átkutatta Marcang holmiját, előkerítve
az abban tartott testrészeket, majd Valdread felé kezdte vonszolni a két
lábat. – Változott a terv! Te is velünk jössz! Élőhalott pajzs leszel!
– Élőhalott pajzs? – fortyant fel méltatlankodva Valdread, cs odébb fújta
a szemébe lógó egyik sötét hajtincset. – Gyalázat! Ah, rendben! Az is jobb,
mint itt lenni, ahol a csúszómászók kedvükre csócsálhatnak. De attól tartok,
egyikőtök kénytelen lesz segédkezni nekem.
– Megpróbálok segíteni – mondta megfontoltan Galena, láthatóan nem
örülve a feladatnak. – Memorizáltam a pamflet azon fejezeteit, amelyek
arról szólnak, hogyan kell ellátni a sebeket. Ez adhat valami támpontot?
– Ártani biztosan nem fog. De nem hiszem, hogy bármi felkészíthet arra,
milyen is visszailleszteni a végtagjaimat a helyükre.
Makasa emlékeztette őket, hogy vegyék fel a köpenyüket, majd távozott,
hogy az erdőben várakozzon. A csűrből kihallatszó hangok azonban így is
örökre az emlékezetébe vésődtek. Hálát adott a Fénynek, amiért Galena és
Valdread gyorsan végeztek. Hamarosan ők ketten is átkeltek a nyílt
térségen, csatlakozva a csapat többi tagjához. A köpenyük az arcukat és a
testüket egyaránt jól elrejtette. Robb volt olyan kedves, és kölcsönadta
nekik néhány ruhadarabját. Bár kissé vonakodott megtenni, de csak az ő
ruhái voltak elég nagyok ahhoz, hogy elrejthessék Galenát és a gondjaira
bízott élőhalottat. A druida cserébe megígérte, hogy alaposan kimossa majd
a köpenyeket.
– Maradjatok a fák között! – figyelmeztette őket Makasa. – Ha követjük
az erdőt a hegyek lábaihoz, akkor mindvégig rejtve maradhatunk!
Miközben útnak indultak, halkan törve át az aljnövényzeten, mindvégig
a falu körül álló vaskos fák rejtekében maradva, Makasa a tenyerére tette az
iránytű szilánkját, és figyelte, történik-e valami változás abban, hogy merre
mutat. Valdread tartotta az iramot, bár Makasa nyugtalanítónak találta,
ahogy karok nélkül lépked mellette, és a környéket figyelve ide-oda forgatja
a fejét.
– Álljunk meg itt egy kicsit! Az úton szem előtt lennénk, de ha az erdőn
át megyünk tovább a dombok közé, akkor hamarosan gnoll területre érünk.
Marcangnak előre kellene mennie, hogy körülszimatoljon – suttogta az
Elhagyott, a szeme pedig szinte izzott az erdő félhomályában.
– Ezt mégis honnan tudod? – kérdezte Makasa.
– Használd a szemedet és a füledet, kislány! Az első VT: 7 leckéd:
minden fontos lehet! Minden értesülésekkel szolgál! Tóvidék környékén
gnollok és murlocok portyáznak. No és hol élnek a gnollok? A dombok
között. Ha elég okosak, márpedig a közhiedelemmel ellentétben azok, akkor
őrjáratokat küldenek ki a magasabb területekre.
– Bűzlő embernek igaza van – mormogta Marcang, majd továbbsietett
észak felé, az erdő széléhez, ahol a vörösesbarna porral borított hegyek
meredeken emelkedni kezdtek.
– Marcang keres gnollokat. Idő jó szimatoláshoz.
Marcang lekushadt, és úgy eltűnt, hogy Makasa a nyomát sem látta.
– Olyan sokat kell még tanulnod! – suttogta Valdread.
– Csak nem tanítani akarsz engem? Hah!
– Miért ne? Veletek vagyok jóban-rosszban. Akár ki is használhatnád a
szakértelmemet. Jó vezetőt faraghatnék belőled. Varian Wrynn király
személyesen adományozott nekem bárói címet. De az VT:7 soraiban töltött
éveim már önmagukban is bizonyítják az értékemet. Igen, sokat tanulhatsz
tőlem. De csak akkor, ha figyelsz! – kuncogott Valdread, majd mindketten
nézték, ahogy Marcang visszatér, és a vállára veti a furkósbotját.
– Klán észak felé tart. Vaddisznókat üldöz. Mehetünk!
Marcang ezzel előreiramodott, és a bozótoson át kivezette a csapatot a
délelőtti napfénybe.
Libasorban indultak felfelé a domboldal legkevésbé meredek részén.
Élőholt társuknak komoly erőfeszítésébe került, hogy megvesse a lábát, de
azért elboldogult, és hamarosan a hegyoldal egy katlanszerű mélyedésében
találták magukat, amelynek északi és déli oldalát meredek sziklák
szegélyezték.
– Nincs más választásunk, mint kelet felé menni – mondta Makasa. –
Minden mozgásra figyeljetek oda! Azok a gnollok bármikor
visszatérhetnek.
– Marcang azt messziről kiszagolja. Gnollok nem tudnak elbújni
Marcang elől.
Majdnem egy óráig tartott, hogy végighaladjanak a kelet felé vezető
sziklás ösvényen. Akár a gnollok taposták le a gyér füvet, akár a vadállatok,
megkönnyítették a csapat számára, hogy kövessék a csapást.
A Makasa kezében tartott kristályszilánk minden egyes lépéssel egyre
erősebb fénnyel izzott.
Végighaladtak egy sziklaszirt mentén, ahonnan a Tóvidék környékére
nyíló kilátást csak itt-ott takarta el pár magasra nyúló kőtömb.
– Közeledünk – mondta Makasa. – A szilánk egyre fényesebb.
– Melllgl flerger, drgl nerp?
– Marcang is reméli, hogy nem találkozunk sárkánnyal.
 – Emlékeztek még, mi történt, amikor legutóbb összeakadtunk eggyel? –
szólt hátra a válla felett Makasa, kissé leizzadva és rosszkedvűen.
– Mrksa flooog!
Ezt még Makasa is értette.
– Igen, Murci. Mrksa repült...
– Tudod, az egész történetben, amit tegnap meséltél, ez volt a kedvenc
részem! – ugratta Valdread. – Nagyon megfogtad vele a közönséget.
Különösen a fiatalokat.
– Ha viszont akarod még látni valaha a karjaidat, akkor azt javaslom,
fogd be a szádat! – Makasa tovább sietett előre, mivel meg volt győződve
arról, hogy már közel járnak. Jól tudta, szükségük lenne valamire, ami
felszítja a lelkesedésüket. Az pedig, ha találnának még egy szilánkot, ami
közelebb juttathatná őket Aramhoz, mindenkire nagy hatással lenne. Aztán
már csak egyetlen kristálydarabot kellene megkeresniük, és kidolgozhatnák
a támadás tervét.
– Ott! – sietett előre Galena, a hegyoldal egy sötét foltjára szegezve az
ujját. – Az ott olyan, mint egy barlang.
A druida megérzése helyesnek bizonyult: egy barlang bejáratára
bukkantak, amely olyan sötét és baljóslatú volt, hogy Makasa azon kapta
magát, okokat keres arra, miért ne lépjenek be.
– Várjatok! – mondta Galena, majd a szemét becsukva körözni kezdett a
kezeivel, amelyek között lassacskán egy fehér energiagömb kezdett
formálódni. Elég fényes volt ahhoz, hogy bevilágítsa a sötétséget. – A
pamfletben leírt eljárás – mosolygott a társaira. – A Cenarion Kör minden
tagja tudja, hogyan kell megidézni egy egyszerű fényvarázslatot.
– Nagyszerű! Ez esetben te mész elöl! – mondta Valdread. – Vigyázz a
szintkülönbségekkel és a kígyókkal!
Galena nyelt egyet.
– Úgy lesz... Nem olyan félelmetes...
– Miért nem mész mellette, báró? Elvégre te vagy az élőhalott pajzs!
Az Elhagyott zsörtölődve csatlakozott a druidához, de most már legalább
mellette lépkedhetett, és nem a hátán lógva kellett utaznia.
Egyre mélyebbre óvakodtak a barlangban, amelyben szerencséjükre nem
akadtak kígyók, ellenben tele volt kanyarulatokkal. Makasa minden
elágazásnál megnézte a kristályszilánkot, és remélte, hogy az a helyes
irányba vezeti őket. A talaj nyirkossá, a levegő pedig egyre ritkábbá és
hidegebbé vált.
 Galena jókora, hegyes gyökereket idézett meg, hogy követni tudják a
nyomaikat, és amikor az egyik sarkot megkerülve belebotlottak egy ilyen
útjelzőbe, Marcang elkeseredetten felmordult:
– Körbejárunk! Nincs semmi itt, nyomorult barlangban!
– Nem, Marcang, itt van! – mormogta Makasa.
– Menjünk vissza! Talán elvétettünk egy kanyart. – Galena a fénygömböt
a kezei között tartva visszavezette a csapatot a folyosókon.
– Állj! – hallatszott Valdread hangja. Észrevett valamit az egyik
kereszteződésnél, a barlangrendszerben, valamivel mélyebben. –
Maradjatok csendben!
Senki sem mozdult, Valdread pedig előrehajolt, és karok nélküli
felsőtestét a fal egy sima szakaszához támasztva a kövekhez szorította a
fülét.
– Víz! Kell itt lennie egy másik folyosónak is. – Hátralépett, majd
odabiccentett Galenának, hogy kövesse, és hozzálátott, hogy alaposabban is
szemügyre vegye a barlang talaját, falait és mennyezetét. Ez utóbbi súrolta
az Elhagyott feje búbját. – Hát persze! Milyen egyszerű! Druida! Húzd meg
azt az indát!
Mivel Galena továbbra is a kezei között tartotta a fénygömböt, Makasa
húzta meg az indát, a másik kezében pedig harcra készen tartotta a szigonyt.
A barlangot morajlás rázta meg, ahogy a falon egy rés jelent meg, aztán
a kirajzolódó kőlap oldalra csúszott, felfedve egy széles barlangrészt.
Csobogó víz – egy föld alatti patak hangja – fogadta őket. A levegőben
különös, kék fények lebegtek, árnyékokat rajzolva a barlang íves falaira.
A Makasa tenyerén heverő kristálydarab vibrálni kezdett.
– Közel vagyunk – suttogta a lány. – Legyetek éberek!
Alig mondta ki a szavakat, a barlangon baljós morajlás visszhangzott
végig. A hang egyre élesebbé vált, majd fülsiketítő vijjogásba csapott át,
ami éppolyan vérfagyasztóan hatott, mint a sárkányok rikoltásai, amelyek a
Fel perzselt-völgyben ütöttek rajtuk.
Makasa megborzongott, és hunyorogva nézte a halvány, azúrkék fényben
derengő barlangot. Aztán szájtátva bámulta, ahogy az alant elterülő tó sima
felszíne megremeg, majd megtörik, és egy csillogó, kék sárkány emelkedik
ki belőle.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Telagos
Galenának elakadt a lélegzete. A Taryndrellával való találkozása óta nem
ámult el ennyire. Úgy érezte, mintha az elmúlt évek összes tanulása és
gyakorlatozása tovatűnt volna, és olyan izgalom töltötte le, kis híján ugrálni
kezdett.
Ám az izgalom helyét csakhamar félelem vette át, amint Galena
ráeszmélt, hogy a sárkány valószínűleg nem lesz olyan barátságos, mint
amilyen Drella volt.
A sárkány termetre nagyjából akkora lehetett, mint két szarvasbika,
bársonyos, kék szárnyakkal és keskeny fejjel, domború homlokából két
ívelt szarv nyúlt hátra. Az orrlyukaiból fehér gőz gomolygott elő, ritmikus
szárnycsapásai pedig visszhangoztak a barlangban, amely alaposan
felerősítette a zajokat.
A fehér szemek azonnal a jövevényekre szegeződtek, aztán a sárkány
ugyanilyen gyorsasággal feléjük lendült, és hangos, átható rikoltást
hallatott.
Galena látott már sárkányokat a Felperzselt-völgy fölött körözni, és
sokat kérdezősködött róluk Thal’darah mestertől, aki elmagyarázta neki,
hogy azok, amelyeket a Kilátóból lát, sokkal idősebbek, mivel a kisebb
kölykök a földön járva vadásznak. Galena úgy vélte, ez a sárkány inkább
kölyök lehet, mint felnőtt, ám a fiatal kora nem tette kevésbé félelmetessé,
miközben feléjük röppent, és kitátotta a száját, mintha egészben le akarná
nyelni Murcit.
A druida rémületében elejtette a fénygömböt. Valdread rákiáltott a
társaira, hogy húzódjanak fedezékbe. Marcang felemelte a furkósbotját, míg
Murci leugrott a sziklapárkányról, és belecsobbant a vízbe.
Makasa, akit Galena még sosem látott megrendülni vagy tétovázni a harc
hevében, most még csak fel sem emelte a szigonyát. Bár a druida tudta
magáról, hogy nincs túl nagy tapasztalata e téren, de úgy vélte, nagyon is
ideje lenne használni a szigonyt, az mégis mozdulatlan maradt. Makasa
ehelyett Aram vázlatkönyvét emelte fel, úgy tartva maga előtt, mint valami
mágikus pajzsot.
– Várj! – kiáltotta. – Ismerlek téged! Te őrződ a Gyémánt Penge egyik
darabját! A Fény küldött ide, hogy elkérjem tőled, az öcsém pedig előre
látta, hogy idejövünk! Nézd!
Vakmerő stratégia volt, ám úgy tűnt, a sárkányt nem érdeklik az
elhangzottak, és újabb rikoltást hallatott, amelynek erejétől még Makasa
rövid haja is hátrasimult.
Galena kezeit a füleire szorítva térdre rogyott.
– Nézd! Ez itt te vagy! Te nemcsak egy sárkány vagy! Van egy másik
alakod is! Egy ilyen alakod! – kiáltotta Makasa, elkeseredetten a rajzra
mutatva.
A sárkány kimérten megállt, és tűhegyes fogait kivillantva előrehajolt.
Fehéren izzó szemeit immár csak egy arasznyi távolság választotta el a
vázlatkönyvtől. Ekkor hirtelen, csodával határos módon elhallgatott, majd
hatalmas szárnyaival csapkodva felemelkedett, és tovább nézegette Aram
rajzát.
– Nem azért jöttünk, hogy ártsunk neked – suttogta óvatosan Makasa. –
Azért jöttünk ide, mert a fivérem tudta, hogy találkoznunk kell veled.
A sziklapárkány szélénél kuporgó Galena felpillantott és észrevette,
hogy a sárkány arcának egyik felén valóban egy sebhely húzódik.
A sárkány ismét kivillantotta a fogait, majd megfordult és felröppent,
hogy aztán fagyos leheletet fújjon a barlang alján elterülő tó felé, amelynek
vize azonnal megfagyott, csapdába ejtve a benne lapuló Murcit. A fenevad
végül alászállt, és a szárnyaival csapkodva ezüstös ködfátyolt idézett maga
köré, ami eltakarta az egész testét, majd ahogy oszladozni kezdett, egy
fiatalember alakja bukkant elő mögüle.
– A Földanyára! – Galenának tátva maradt a szája. – Az alak Aramar
rajzán...
– Pontosan úgy néz ki, mint ő – értett egyet vele Makasa.
A magas, szikár alkatú, világosszőke, fakó szemű ifjonc félrebiccentette
a fejét, majd átsétált a jégen, és a sziklapárkányon felmászva odalépett
Makasához, aki szemtől szemben állt vele, továbbra is maga előtt tartva a
vázlatkönyvet. A fiatalember előrehajolt, hogy alaposabban is megnézze a
rajzot.
– Miféle varázslat ez? – kérdezte halk, kiművelt hangon, amiről Galena
úgy vélte, inkább egy könyvtárba vagy varázslóiskolába illene. Emberi
formájában a sárkány kék pikkelypáncélt viselt, a derékszíja alá tűzve pedig
néhány irattekercs pihent. – Megkapó a hasonlóság. Egyszerűen tökéletes!
Még a tekintete is pontosan olyan, mint az enyém. De nem emlékszem,
hogy valaha is találkoztam volna veletek, és biztosan nem álltam modellt e
rajzhoz ebben az alakomban.
Aram remekül megragadta az ifjonc fürkésző tekintetét, pontosan
visszaadva a kíváncsian felvont szemöldököt, ahogy az arcán húzódó
sebhelyet is.
Jó varázslat! – gondolta Makasa.
– Egy kék sárkány! – Galena tartotta a távolságot, bár égett a vágytól,
hogy közelebbről is szemügyre vehesse a sárkányt. – A fajtád rendkívül
ritka! Hogy kerültél ebbe a barlangba itt, Tóvidéken?
A druida lány tele volt kérdésekkel, többek közt azt is tudni szerette
volna, hogyan tudott a sárkány ilyen könnyedén emberi alakot ölteni. Persze
a legendák szerint a sárkányok számos alakot ölthettek, ami velük született
képesség volt, és nem kellett megtanulniuk, mint a druidáknak. Az ifjonc,
kerülve Galena tekintetét, elvette a vázlatkönyvet Makasától, és minden
létező szögből megszemlélte a rajzot.
– Ez egy hosszú és unalmas történet, amit egyszer talán elmesélek –
felelte a sárkány. – De csak miután magyarázatot adtatok erre a rajzra.
Miféle mágia ez? Ismertek engem, jóllehet még sosem találkoztunk.
Hosszú és unalmas történet? – Galena látta, hogy a sárkány máris kezdi
bosszantani Makasát.
– A könyv összes rajzát az öcsém készítette, és kétségkívül valamiféle
látomása lehetett rólad. Próbáltuk megtalálni azokat a kristályokat, amelyek
egy kard részei. Mint amilyen ez itt – emelte fel Makasa a tenyerén izzó,
tűszerű szilánkot. – Aram rajza vezetett ide minket.
– Melyikőtök Aram? – tudakolta a sárkány.
– Ő most nincs velünk. Elhurcolták... Össze kell gyűjtenünk a kard még
hiányzó darabjait, mielőtt megpróbálhatnánk kiszabadítani. – Makasa a
csapat tagjaira egyenként rámutatva gyorsan elintézte a bemutatkozást. – Én
Makasa Flintwill vagyok, ők pedig a társaim: Galena és Marcang. A karok
nélküli élőhalott Reigol Valdread. Az, hogy miért nincsenek karjai, szintén
hosszú és unalmas történet. Az pedig...
A jég alól tompa dörömbölés és rémült bugyborékolás hallatszott.
Makasa figyelmét olyannyira lekötötte a beszélgetés, teljesen elfeledkezett
a tóba szorult Morciról.
 – Az pedig ott, a jég alatt Murci!
– Szólíthattok Telagosnak. Mindjárt kiengedem a kétéltű barátotokat.
Telagos, a sárkány elegánsan leugrott a sziklapárkányról, majd
hozzáérintette a kezeit a jéghez, és egy tökéletes kör alakú lyukat olvasztott
rajta, felfedve a kis békaember hatalmas szemeit.
A murloc kievickélt a vízből, és reszketve Makasára nézett:
– Mrksa? Blggr lerg?
– Ő Telagos, akit Aram lerajzolt – felelte a lány, majd vállat vont és
folytatta. – Azt hiszem, csak véletlenül ejtett csapdába téged a jég alatt.
– Így igaz! Elnézést a kellemetlenségért, ifjú Murci! – Telagos mélyen
meghajolt a murloc felé, mire a derékszíja alá tűzött tekercsek halkan
megzizzentek.
– Burut? – kérdezte a murloc, végigmérve a kíváncsi tekintetű
fiatalembert.
– Azt még nem tudom biztosan – mondta Makasa.
Galena megfogta Makasa csuklóját, és finoman megszorította,
egyértelműen jelezve, hogy ő a „barátra” szavaz.
– Nem akarunk bajt, Telagos. Csak a szilánkot akarjuk.
– Én nem bíznék meg benne – suttogta előrehajolva Valdread. –
Nézzetek csak az árnyékok mélyére! Azok ott csontvázak, méghozzá
teljesen lecsupaszítva.
– Téged senki sem kérdezett – felelte Makasa, és a sárkányra szegezte a
tekintetét. – Nos? Melyik lennél? Ellenség, vagy barát?
Telagos a mellkasára tette a kezét, és megremegtette ezüstös szempilláit.
– Megvagyok sértve! Ha ellenségek lennénk, akkor sosem került volna
sor erre a beszélgetésre. Érdekel az öcséd látomása, és hogy mit tudtok a
szilánkokról. Azt a kristálydarabot, ami nálam van, a barátom, Thorne bízta
rám, akinek az volt a szándéka, hogy megvédje Azerotht. Már jó néhány
éve vigyázok rá...
– Jól hallottam, hogy a „Thorne” nevet említetted? – tántorodott meg egy
pillanatra Makasa. – Úgy, mint Greydon Thorne? Ez a vázlatkönyv a fiáé,
Aramé.
Az ifjonc fakó szemei elkerekedtek, aztán elmosolyodott, ám az
arckifejezése hirtelen komorrá vált.
– Ő az, akiről beszéltem. Azt mondta, a szilánkokat meg kell védeni, de
azt nem említette, hogy ismét egyesíteni lehet őket.
– Egy hang mondta ezt... A Fény Hangja – magyarázta sietve Makasa. –
Az öcsém is hallotta. Ez nem lehet véletlen, igaz? Biztosan jelent valamit.
Jelentenie kell valamit! Eljöttünk ide, és láttad a vázlatkönyvet! Ismerted...
ismered Greydont! Hidd el, miután kiszabadítottuk őt és a fiát, Greydon
mindent el fog mondani neked!
Galena kezdett egyre többet töprengeni Aramar apjáról. Greydon Thorne
sárkányokkal barátkozott?
Telagos élénken ragyogó szemeivel éles pillantást vetett Makasára.
– Greydon Thorne-t is foglyul ejtették?
– Igen – felelte Makasa. – Ki akarjuk szabadítani, de ehhez szükségünk
lesz arra a szilánkra.
– Valóban... – mondta Telagos, ám a szó nem jelentette azt, hogy a
beleegyezését adta volna. A sárkány hosszú hallgatásba mélyedt.
– Tehát nekünk adod a szilánkot? – kérdezte Valdread, ami Galena
számára kissé tolakodónak tűnt, de előbb-utóbb valóban fel kellett volna
tenniük a kérdést.
– A tiétek! – hajolt meg ismét Telagos. – De én is elkísérem. Greydon
Thorne arra kért, vigyázzak a szilánkra, és én pontosan ezt fogom tenni. Ha
valóban a barátai vagytok, akkor beleegyeztek, hogy veletek tarthassak.
Makasa egy pillanatig tétovázott:
– Biztos, hogy jönni akarsz?
Galena ismét megszorította Makasa kezét, ám ezúttal egy kicsit
erőteljesebben, és hirtelen úgy érezte, mintha az emberlány arra készülne,
hogy behajítsa őt a jeges vízbe.
– Veszélyes dologra készülünk, és semmi sem akadályozhat meg abban,
hogy megtaláljam az öcsémet, bárhova is vezessen az utam.
– Ez esetben nagy szerencsém van, hogy tudok repülni – mosolyodott el
fagyosan Telagos.
Galena azonban észrevette, milyen ravaszság rejtezik a mosolya mögött,
ez pedig alátámasztani látszott mindazt, amit a sárkányokról tanult.
Ostobaság lett volna alábecsülni a találékonyságukat. Talán Valdreadnek
igaza volt. A barlang árnyékainak mélyén heverő csontvázakat valóban
teljesen lecsupaszították. De a sárkányoknak is kellett enni. Ráadásul
szükségük volt arra a kristályszilánkra, és Galena tudta, Makasa nem húzna
ujjat egy sárkánnyal, ami egyetlen fújással jéggé fagyaszthatná
mindnyájukat. Emellett Telagos ismerte Aramar apját, és Galena úgy vélte,
ha Greydon megbízott a sárkányban, akkor ezzel Makasa is így lesz.
– Persze, akár velünk is jöhetnél – mondta végül Makasa, ám a
hangsúlyában jól érződött, nem tetszik neki az ötlet.
– Már hogyne mehetnék! – jegyezte meg Telagos. – Ne légy már ilyen
morcos! Nagy szívességet kértetek tőlem, és cserébe én is azt kérek tőletek.
A sárkány kétségkívül jól érvelt.
– Vagyis ha a szilánkot akarjuk, akkor téged is magunkkal kell vinnünk –
mondta Makasa.
Galena jóval kevésbé körmönfont választ adott:
– Igen! – mormogta az orra alatt.
– Marcang nem üthet oda furkósbottal?
Makasa somolyogva nézte, ahogy Telagos a jobb kezével benyúl a bal
ruhaujjába, és előhúz egy csillogó pengedarabot.
A szilánk!
Kettőt megtaláltak, vagyis még egy kellett. Ráadásul szert tettek egy
sárkány szövetségesre. Úgy tűnt, talán valóban sikerül elérniük valamit.
Makasa mosolya még szélesebbé vált:
– Marcang nem üthet oda furkósbottal!
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Kemény igazságok
Makasa a hátát egy tölgyfa jókora, göcsörtös gyökereinek vetve Aram
vázlatkönyvét lapozgatta, hátha újabb nyomokra bukkan.
Galena, Ceya segítségével, az erdő legbiztonságosabb részére vezette
őket, és a képességei révén keresett nekik egy helyet, ahol rejtve
maradhattak a falusiak elől. Így bukkant rá egy eldugott kis ligetre, nem
messze a Glade-háztól.
Makasa felpillantott a vázlatkönyvből, amikor Valdread föléje
magasodott. Azt tapasztalta, hogy az Elhagyott nagyon szeret mások fölé
magasodni. És úgy tűnt, legalább ennyire szereti bosszantani őt. De mivel
alig három nap alatt két kristályszilánkot is sikerült megtalálniuk, Makasa –
rá nem jellemző módon – felettébb jókedvű volt, ezért úgy döntött, nem
veszi el Valdreadtől a kart, amit azután adtak át neki, hogy visszatértek a
barlangtól.
Valójában az Elhagyatott továbbra is jól viselkedett, Makasa pedig nem
volt ostoba, ezért jól tudta, hogy Valdread fél kézzel is jól megállná a helyét
Telagosszal szemben, ha a sárkány netán ellenük fordulna.
– Kezdünk elpuhulni? – vigyorodott el az élőhalott.
– Egy bölcs driád egyszer azt mondta nekem, néha nem árt egy kis
kedvesség. Azt hiszem, olykor azért sikerült ráéreznie a dolgokra.
Valdread bólintott.
A háta mögött Marcang a furkósbot forgatását gyakorolta Murcival,
megmutatva a murlocnak – aki Robertson egyik játékfegyverét használta –,
hogyan üthet minél nagyobbat. Ide-oda gördültek a füvön, miközben
Marcang fennkölten utasításokat osztott a kis békaembernek, aki feszült
tekintettel összpontosított, próbált jó benyomást tenni a „burutjára”.
Nem messze tőlük Galena és Telagos összedugott fejjel üldögélve
beszélgetett a fűben, a druida épp megmutatta a pamfletét a sárkánynak. A
páros felől időről időre mágia szikrázott fel, ahogy varázslatokat mutattak
egymásnak.
 – Azt hiszem, valaki szerelmes! – kuncogott Valdread. – Nem hittem
volna, hogy valaha látni fogok egy ilyen párt! Egy tauren és egy sárkány!
– Telagosnak ez az alakja valóban elég jóképű – mondta Makasa, majd
felhorkantott. – De nem igazán a zsánerem.
– Túl szószátyár?
– Túl büszke – felelte Makasa, és remélte, hogy ebbe a „szószátyár” is
belefér, bármit is jelentsen. – De szerintem csak arról lehet szó, hogy
mindketten igazi könyvmolyok.
– A sárkányokra ez felettébb jellemző. A régi VT:7 társaim sok történetet
meséltek a sárkányokról, akikkel találkoztak. Egyre többen érkeztek
Télvégébe, a Szövetségnek pedig muszáj volt valahogy elboldogulnia
velük. – Valdread ismét Makasa felé fordította a figyelmét. – Jutottál
valamire a vázlatkönyvvel?
– Még nem – sóhajtott fel a lány. – Rajzból akad itt bőven, de
néhányuknak semmi értelme! Nézd csak! Ez itt egy darab kő! Köszönjük
szépen, Aram!
Az Elhagyott szívből jövő nevetést hallatott, Makasának pedig el kellett
ismernie, jólesett neki, hogy ilyen hatást sikerült tennie Valdreadre. Nem
mintha vágyott volna az elismerésére, ám a képességei és a veszedelmes
mivolta ellenére időnként az élőhalott is mosolyt csalt az ő arcára.
– Kezdem azt hinni, hogy Greydon szétszórta a kristálydarabokat
Tóvidék környékén. A helyében nem rejtettem volna el őket túl messzire
egymástól, mivel így szükség esetén könnyebben ellenőrizni lehet, hogy
megvannak-e. Ha pedig csak ő tudta, hol vannak elrejtve, akkor nem
hozhattak veszélyt a családjára. – Makasa ismét lapozgatni kezdte a
vázlatkönyvet, de csak olyan rajzokat talált, amelyek eredetét nem tudta
meghatározni. – Továbbra is az jár fejemben, hogy ha elég sokáig nézem
ezeket a rajzokat, akkor Aram valami módon szólni fog hozzám. Hónapokig
ő volt az egyetlen, aki a családot jelentette a számomra, most pedig úgy
nézegetem ezt a könyvet, mintha tealevélből akarnék jósolni.
Valdread megköszörült re a torkát, és lopva közelebb lépett.
– Így nem fogod észrevenni azt, amit kellene. Ha sokáig nézel valamit,
akkor a kép elmosódik. Ilyenkor hátra kell lépni egyet! – Bár könnyed
hangon beszélt, a szavai nagyon is célzatosnak tűntek. – Szerintem most
inkább el kellene terelned valahogy a figyelmedet. Például egy játékkal.
Talán játszhatnánk kérdezz-feleleket.
– Ezt valami tréfának szántad, öregember? – kuncogott Makasa. – Mégis
miféle játékot lehetne kérdésekkel és válaszokkal játszani?
Az Elhagyott felsóhajtott, és megdörzsölte csontos állát.
– Azt hittem, ennél okosabb vagy. Gondolj csak bele, mi mindent
tudhatsz meg, ha helyesen alkalmazod a megfelelő módszereket!
Makasa alaposan végigmérte az élőhalottat. Ezt a játékot nemcsak arra
szánta, hogy elterelje az ő gondolatait. Valdread kém volt. Valami hátsó
szándék vezérelte. Mint mindig. Ennek ellenére Makasának tetszett a
gondolat, hogy talán bepillantást nyerhet az Elhagyott elméjébe. Esetleg
még néhány kémtitkot is megtudhat! Túl nagy volt a csábítás, és elnyomta a
fejében suttogó hangot, ami figyelmeztetni próbálta, hogy Valdread készül
valamire.
– Jól van! – tette le a vázlatkönyvet. – Ki kezdi?
– Én – mondta kissé önelégülten az Elhagyott. – Mondd csak, hogyan
iszod a kávét?
– Feketén – felelte Makasa, ám vele egy időben Valdread is megszólalt,
ugyanezt a választ adva. A lány szeme résnyire szűkült. – Azt hittem, most
nekem kellene kérdeznem valamit.
Valdread vállat vont, és elfordította a tekintetét.
– Elnézést kérek. Jól van, kérdezz valamit! – biztatta Makasát, akinek
nem jelentett gondot kitalálni az első kérdését.
– Valójában miért segítesz nekünk?
Valdread elmosolyodott, a tekintetében elismerés látszott.
– Kiváló kérdés! Mindig a győztes oldalt választom.
Makasa úgy vélte, az Elhagyott talán csak hízelegni próbált, de nem
akart ebbe az irányba indulni. Inkább megpróbált Valdread fejével
gondolkodni. Vajon mit nyerhet a hízelgéssel? Mégis mire megy ki ez az
egész játék?
Nevethetnékje támadt. Komikusnak tűnt, hogy gyerekeknek való játékot
játszik az egykori ellenségével, aki egy életen át kémként dolgozott.
– Tényleg nem tudod, hol van az öcsém? – kérdezte, nem törődve azzal,
hogy most nem rajta volt a sor.
– Talán van egy ötletem ezzel kapcsolatosan – felelte az Elhagyott.
Mint minden kém, Valdread is jól tudott manipulálni másokat, Makasa
számára azonban őszintének tűntek a szavai. Vagy legalábbis nem tűntek
hazugságnak.
– Az ellenségeinket ugyanúgy meg kell értenünk, mint a barátainkat.
Ssarbiknak nem tetszene, ha tudná, milyen mélyre ástam a múltjában. Ez
Malusra is igaz. Idővel megtanultam kikövetkeztetni a lépéseiket. –
Valdread Murcira és Marcangra pillantott, majd megköszörülte a torkát. –
Miért utálod a sebdudvát?
– Mert kiütést kapok tőle – felelte Makasa. De ezt Valdread már eddig is
tudta. Vajon miért hozta fel mégis? Ó! Makasa gyorsan felállt, és megnézte,
véletlenül nem sebdudvára telepedett-e le.
– Érdekes – jegyezte meg Valdread, tudomást sem véve a lány
ijedtségéről. Immár nem dörzsölgette az állát, hanem kocogtam. – Nagyon
érdekes! No és mi a helyzet a vadhússal?
– Ki nem állhatom.
– A tengeribetegség?
– Nem szokott gyötörni.
– Összenőtt lábujjak?
Makasára rátört a hányinger. Hátborzogatónak találta a kérdést.
– Honnan tudsz erről? Ezt senki sem tudja! Még Aramnak sem mutattam
meg a fura lábujjaimat!
Valdread vigyorogva félrebiccentette a fejét, mire egyik sötét hajtincse a
szeme elé hullott.
– Most rajtad a sor, hogy kérdezz valamit – mondta a lánynak. – Ez a
játék lényege.
A lánynak felkavarodott a gyomra, de jól tudta, mit kell kérdeznie.
– Amikor párbajoztunk, megemlítetted a Makemba kapitányát. Honnan
ismered az anyámat?
– Találkoztam vele. – Valdread vállat vont, bár kissé talán túlságosan is
közönyösen. – Nagyjából tizennyolc évvel ezelőtt...
Tizennyolc éve! Mielőtt azonban Makasa bármit mondhatott volna,
Valdread kihasználta, hogy ismét ő kérdezhet.
– Mondd csak – szólalt meg halkan –, ismerted az apádat?
Makasa levegőért küzdve a kezeibe temette az arcát. Tizennyolc éve! Az
anyja! Az apja...
Az apja Reigol Valdread, a Suttogó! Lehetetlennek tűnt, és mégis... A
lelke mélyén tudta, hogy Valdread szavai nagyon is igazak. De csak mert
valami igaz, még nem biztos, hogy kellemes vagy megindító. Az igazság
lehetett megnyugtató, ám megterhelő is.
Nem! Egyelőre nem állt készen arra, hogy ezt elfogadja.
– Hogyan? – kérdezte, és a kezét félrehúzva felpillantott Valdreadre. –
Hiszen te... te...
 – Lordaeron átka azután sújtott le rám, miután megismerkedtem
édesanyáddal – mondta az Elhagyott, és a hangjában immár nyoma sem volt
a szokásos sekélyességnek, a szemében pedig hátborzongató, kísérteties
izzás tűnt fel, ahogy szóba került élőhalott mivolta. – A VT:7 ügynökeként
az volt a feladatom, hogy vizsgálódjak a dögvészről szóló híresztelések
ügyében. Felesküdtem a szolgálatra, és épp ez volt az, ami a testemhez
kötött. Egy ideig a Lich Király tudatnélküli szolgája voltam, de aztán
Sylvanas úrnő helyrehozta az elmémet. Ezt az egészet nem terveztem el
előre – intett körbe. – Nem voltam szörnyeteg. Akkor még nem.
Makasa ezt nehezen tudta elképzelni, ennek ellenére – ha valóban
Valdread volt az apja – szeretett volna hinni neki.
– No és Malus? Azt mondod, nem voltál mindig szörnyeteg, ő mégis
hogyan vált az életed ilyen meghatározó részévé?
Valdread felsóhajtott és elfordult, de aztán ismét visszalépett Makasához.
– Milyen életem lehetett volna így? Elhagytam Sylvanast, Viharvárad
azonban nem akarta, hogy bármi köze legyen hozzám. Mivel nem volt más
választásom, olyan munkákat kellett vállalnom, ami épp adódott. Zsoldos
lettem. Korábban a pénz fűzött Malushoz, most pedig az a vágy, hogy
lássam elbukni!
Makasa kábán elbotladozott Valdread közeléből, be a fák a közé.
Mindaz, amit az Elhagyott mondott, áradásként borította el. Hiába
világítottak rá az igazságra, ő mégis úgy érezte, mintha elnyelte volna a
sötétség.
– Egyedül szeretnék lenni!
– Várj, Makasa... – Valdread azonban nem követhette a ligeten kívülre,
mivel nem kockáztathatta meg, hogy a városi őrség észrevegye.
A lány a mellkasához szorította Aram vázlatkönyvét, és egyre csak
rohant, mintha maga mögött hagyhatná annak tudatát, hogy az apja
élőhalott zsoldos és körmönfont gonosztevő egy személyben. Hosszú utat
tett meg, amíg végül besötétedett, és a lábai már nem tudták továbbvinni.
Makasa a kőfejtő szélén ülve lelógatta a lábait, és kavicsokat dobált az
elhagyatott bányagödröt megtöltő vízbe. Aram – még a Hullámjáró
fedélzetén – mesélt neki arról, hogy itt szokott úszni Kormossal. Elképzelte
kettőjüket, ahogy napestig lubickolnak a nyári hónapokban felduzzadó
bányatóban. Mivel már besötétedett, nemigen látta a vízbe merülő kavicsok
csobbanását, ám a hangjukkal is megelégedett. Megnyugtatta a ritmusuk és
az egyszerűségük.
 Hajítás, csobbanás, bugyborékolás. Kiszámítható. Újabb és újabb
kavicsot dobott a vízbe, amíg a gyomrát szorító nyugtalanság enyhülni
kezdett, és már nem érzett késztetést arra, hogy üvöltsön. Olyan volt,
mintha ezer év távlatából tekintett volna vissza azokra a napokra, amelyeket
Arammal és Greydonnal töltött a Hullámjárón, ám ahogy magában felidézte
őket, furcsa mód mégis érezte a tüdejét betöltő sós levegőt és a szelet az
arcán. Persze a hajón az élet korántsem volt könnyű. De mint a vízbe
merülő köveknek, annak is megvolt a maga ritmusa: a munka, a kötelek
okozta sebek, az étel, a matrózdalok – mindennap mindig ugyanaz.
Ezért utálta annyira a meglepetéseket. Semmi szüksége nem volt arra,
hogy tudja, Valdread az apja. Ugyan mi változott ettől? Semmi! Ugyanúgy
Greydon Thorne maradt az apa, akit választott magának, és csak ez
számított. De annak tudata, hogy Valdread az igazi apja...
Felnevetett, és beleköpött a bányató vizébe.
– Malusnak dolgozott – suttogta behunyt szemmel. – Mindnyájunkat
megölhetett volna. És meg is akarta tenni...
De végül mégsem tette meg. Amikor Drella veszélyben volt, Valdread
megpróbálta megmenteni. Úgy tűnt, tényleg viszolyog Malus tetteitől, és
mióta melléjük állt, ha makacskodva is, de mindvégig segítette őket. Ennek
ellenére Makasa nem engedte meg magának, hogy akár csak egy kicsit is
megbízzon benne.
Vajon képes lenne megbízni Valdreadben?
Nem! Hiába bizonyult egy rövid ideig hasznosnak, attól még ellenség
maradt. Az, hogy Malusnak dolgozott, olyan foltot jelentett, amelyet sosem
moshatott le magáról. Ennek ellenére úgy tűnt, Valdread próbált
útmutatásokkal szolgálni neki, és igyekezett jobb vezetőt formálni belőle.
Most már érthető volt, miért tanúsított ilyen érdeklődést iránta. A volt báró
már jó ideje tudhatta az igazságot.
Ostoba! Ez volt a megfelelő szó. Ostobának érezte magát.
Míg ő azt képzelte magáról, hogy kemény és ravasz, addig Reigol
Valdread a tényeket összegyűjtve rájött az igazságra, és várta, hogy Makasa
képes lesz-e kibogozni a szálakat.
De a lány nem volt képes rá, most pedig nem érzett mást, csak zavart és
ürességet...
Greydont választotta az apjának. De akkor Valdread vajon mi volt?
Zavaró tényező, ami ráadásul a lehető legrosszabbkor került elő!
Mindenképpen meg kellett találniuk az utolsó szilánkot – amelyen egész
Azeroth sorsa múlt –, ahogy Aramot és Greydont is, akikről továbbra sem
tudtak semmit! A diadal, hogy sikerült megtalálniuk a barlangot, benne
Telagosszal és a gondosan őrzött kristálydarabbal, kezdett elhalványulni.
Az efféle izgalmak nem tartanak sokáig – gondolta nagyot sóhajtva, és
egy újabb kavicsot dobott a tóba.
Amikor elrohant, magával hozta Aram vázlatkönyvét, de ebben a
sötétségben nem láthatta a rajzokat.
Hirtelen ráeszmélt, hogy nem is a rajzokat szeretné nézegetni. Azt
szeretné, ha Aram ott lenne vele. Az öccse, akit ugyanúgy elhagyott az apja,
hogy aztán egy másik apa adjon neki erőt és útmutatást, oly módon
formálva őt, amely fontosabb a vér kötelékénél. Vajon Aram is így
érezhetett Greydon iránt, amikor először a Hullámjáró fedélzetére lépett?
Ahogy Makasa a Valdread iránti érzésein töprengett, hirtelenjében nagyon
is érthetőnek találta Aram kezdeti haragját és sértődöttségét.
Egyre jobban besötétedett, és a távolban hamarosan felragyogtak a város
fényei. A vörös cserepes faházak világos ablakai melegnek és hívogatónak
tűntek, Makasa azonban magányra vágyott.
Csak vesztegették az idejüket. Ő maga is csak az időt vesztegette!
A Tóvidékre tett útjuk sokkal többről szólt, mint hogy átadjanak egy
levelet, és megtalálják a szilánkokat: ez volt az a híd, amely ismét
összeköthette Arammal, bárhol is raboskodott. Együtt indultak útnak, hogy
ismét egyesítsék a Gyémánt Pengét. Makasa magának és Aramnak egyaránt
megfogadta, hogy együtt is fejezik be az utat!
Ismét eszébe jutottak Aram különös rajzai: a szikla, a barlang, a sárkány,
a lábnyomok a fák alatti fűben, a bányaakna. A szikla, a barlang, a sárkány,
a lábnyomok a fák alatti fűben, a bányaakna...
A bányaakna!
Makasa belenézett a vízbe, amelynek felszínén visszatükröződtek a
holdak és a csillagok. De csak ennyi látszott, és semmi több. Mintha fekete
üveg lett volna, amelynek felszíne most, hogy Makasa már nem dobált bele
kavicsokat, nyugodtnak tűnt.
A bányaakna... Kétségkívül volt valami jelentősége. Makasa biztosan
tudta, hogy Aram rajzai többek kusza firkálmányoknál. Nem! Mágia járta át
őket, ezért többnek kellett lenniük látszólag összefüggéstelen látomásoknál.
Figyelj! – hasított az elméjébe a Fény Hangja, mire Makasa
összerezzent, és a fejére szorította a kezeit. Figyelj rám, és önmagadra!
A lány próbált figyelni. De mégis mire kellett volna figyelnie?
 A bányát elárasztotta a víz, ezért ha a szilánk az egyik aknában rejtőzött,
akkor nem lehetett hozzáférni. Makasa feltápászkodott, és a sötét vízbe
bámulva figyelni kezdett. Hallgatta a tücskök ciripelését, a víz felszínén
tovasikló rovarok neszezését, a Tóvidék fogadójából kiszűrődő távoli
zeneszót és a belső hangot, ami azt súgta neki, hogy higgyen, és ne veszítse
el reményt.
Aram levele vezette őket ide, a rajzai pedig ablakot nyitottak Greydon
elméjére. Akár tetszett neki, akár nem, Telagosnak igaza volt: a sorsuk
összekapcsolódott, és nemcsak egymással, hanem ezzel a hellyel is.
Figyelj önmagadra!
A víz felszínén egy új csillag tűnt fel, ez azonban nem ezüstös volt,
hanem aranyszínű, és ahogy Makasa nézte, egyre fényesebbé vált. Lehajolt,
és felemelt egy kavicsot, amit aztán bedobott a vízbe, pontosan oda, ahol az
új csillag felbukkant. Az ezüstszínű csillagok fénye táncolni kezdett a
fodrozódó hullámokon, ám az aranyszínűé nem.
Egy szilánk!
Odalent volt: a bányató mélyén izzott.
Makasa messzire kihajolt a víz fölé, ám egyszer csak hevesen lüktető
szívvel megperdült, és látta, hogy Telagos őt nézi. Ahogy a sárkány
magabiztos léptekkel feléje indult, a haja éppolyan ezüstösen ragyogott,
mint a csillagok fénye.
Telagos a víz fölé hajolva a tó mélyére nézett.
– Ez aztán a véletlen! – mormogta, amikor meglátta, hogy mit nézett a
lány.
– Nem – felelte Makasa. – Ez a sors! A Hang küldött ide, hogy
megtaláljam az utolsó szilánkot. Valószínűleg a bánya mélyén van, az egyik
aknában, ahogy azt Aram a rajzaiban ábrázolta. De mégis hogyan
szerezhetnénk meg? – pillantott a sárkányra. – Nincs véletlenül Murci is az
öved alá tűzve?
– Murci ahhoz túl csúszós! Ellenben... – Telagos a szemét behunyva
felemelte a kezeit, az arca pedig megfeszült, ahogy a levegő megtelt
körülöttük mágikus energiákkal.
A lány látta, hogy a víz mélyén lapuló szilánk izzása elhomályosul,
mintha valami elfátyolozta volna. Aztán egy jégoszlop kezdett áttörni a
vízen, magával sodorva a kristálydarabot az immár befagyott aknából. Az
oszlop a tóból kiemelkedve a levegőbe lökte a szilánkot, Makasa pedig
nevetve kapta el, a jéghideg víz ellenére is érezve a melegét.
 A kristálydarabok, amelyek a derékszíjára fűzött tarsolyban lapultak,
felmelegedtek és remegni kezdtek, majd hirtelen kiröppentek a
rejtekhelyükről, mintha egymással versengve próbálnának ismét találkozni
rég elveszett testvérükkel, az utolsó darabbal.
Makasa és Telagos némán, ámulva nézték, ahogy a szilánkok valami
láthatatlan erőtől vezetve összekapcsolódtak, hogy aztán vakító villanás
közepette egyesüljenek, egy sértetlen, gyönyörű pengét alkotva.
A kard halk puffanással Makasa mellé hullott a fűre.
– Nem tudom elhinni! – suttogta a lány. – Megcsináltuk!
– Csodás darab – jegyezte meg Telagos. – Igazán kielégítő eredményt
értünk el.
– Örülök, amiért utánam küldtek, hogy megkeress. Köszönöm!
Az ifjú sárkány összeszorította az ajkait, és megrázta a fejét.
– Ó, nem! A saját akaratomból jöttem. Kezdtem megunni a darabjaira
hulló ember gyötrődését. Nagyon aggódott érted. Bár próbálta leplezni,
nyilvánvalóan látszott rajta.
Makasa összehúzta a szemöldökét, és felemelte az újraalkotott pengét,
amit olyan melegnek érzett, hogy alig tudta megfogni.
– Valdread...
Kimondhatta? Bevallhatta magának? De ami még fontosabb, vajon
hangosan is kimondhatta?
A sors. A Fény Hangja. Ha ezek kötötték össze mindnyájukat – őt,
Greydont, Aramot, Murcit, Marcangot, Galenát, Drellát, Telagost és
Valdreadet –, akkor az Elhagyottal való kapcsolata nemcsak egy
könyörtelen, megdöbbentő fordulat. Valami sokkal több rejtőzött mögötte.
Olyasmi, ami nagy jelentőséggel bírt.
– Valdread az apám – mondta ki hangosan, és furcsa mód épp csak egy
kicsit találta fájdalmasnak a szavakat.
– Ez esetben jobb lesz, ha mielőbb visszajuttatunk téged a faluba –
felelte Telagos, finoman megfogva a lány karját.
Makasát meglepte, ugyanakkor egy kicsit meg is vigasztalta a tény, hogy
Telagos nem utálkozott azon, Valdread az apja. A sárkány talán nem is volt
olyan elviselhetetlen alak. Vagy talán csak ő kezdett elpuhulni? Ha igen,
akkor az csakis Aram hibája lehetett! Az a fiú hihetetlen, és néha
kibírhatatlan hatással volt rá.
– Ceya Glade a hús és a tészta különleges elegyét készíti, én pedig
szeretném tanulmányozni a főzési technikáját. Az emberi konyhaművészet
találékonysága a csodák végtelen tárházát jelenti számomra.
– Az csak ragu, Telagos! – horkantott fel Makasa, miközben elindultak
vissza a sötétségen át a Glade-ház felé.
– És? Az talán nem különleges?
– Persze, hogy az – mondta a lány, alig várva, hogy ismét a meleg
tűzhely mellett legyen, Aram családja és a barátai körében. – Különleges.
Nagyon is különleges.
 HARMINCADIK FEJEZET

Valdread titka
A Glade-házban aznap este ünnepi hangulat uralkodott, legalábbis az
utazók körében. A Glade-család tagjainak eltartott egy kis ideig, mire
megértették a történtek fontosságát, és azt, hogy mindez mit is jelent
valójában. A gyerekek, akik már türelmetlenül várták a vacsorát, egy idő
után nem bírtak magukkal, és a kalandorok közelébe húzódva Murci és
Marcang mögött őgyelegtek, amíg fel nem figyeltek rájuk.
– Dlrga brrlaagrlgl – mondta Murci, a hüvelykujjával hátrabökve a válla
felett.
– Igen, emberkullancs visszatért – mormogta Marcang, és a gyerekek
felé fordult. – Akarod, hogy Marcang beszéljen?
– Kutyusember! – sikongatta Selya.
Robb, aki épp felvágta a húst a raguhoz, odasietett, és megtörölgette a
kezeit egy törölközővel, ami nevetségesen kicsinek tűnt a markában.
– Ne zavard őket, Selya! Gyere vissza hozzánk, a tűz mellé!
– Nincs baj – mondta Marcang. – Nem veszélyes.
– Elég zabolátlanok – somolygott Robb, reménykedően pillantva le
Marcangra.
– Nem olyan vadak, mint gnoll kölykök. Marcang kedveli őket. Egy nap
Marcangnak is lesznek kölykei.
– Te szeretnél gyerekeket? – hökkent meg Robb.
Marcang vállat vont.
– Miért ne? Marcang bátor. Csak bátor gnolloknak lehetnek kölykeik.
A gyerekeket nem lehetett felügyelet nélkül hagyni, és visongva
nevettek, ahogy Murci és Marcang szórakoztatta őket. Valdread nem volt
biztos benne, de úgy látta, mintha Robb és Ceya már nem tekintene
gyanakvással rájuk. Ahogy a gyerekek mind többet nevettek, a szüleik is
elmosolyodtak, és közelebb oldalogtak Marcanghoz, aki arról kezdett
mesélni, hogy Aram és ő miként szálltak szembe a jetikkel.
Ám a jó szándékuk legfőbb jele az volt, amikor Ceya elkészítette nekik
az ínycsiklandó ragut, bár Valdread nem ehetett belőle. Be kellett érnie
azzal a látvánnyal, ahogy az emberek, a sárkány és a tauren élvezettel
falták. Robertson volt olyan kedves, és halászott egy jókora adag halat
Marcangnak és Murcinak, ők ketten ugyanis nem mehettek le a tóhoz,
mivel a nyílt terep túlságosan is nagy kockázatot jelentett volna a két furcsa
külsejű utazó számára.
Selya elénekelt nekik egy dalt, amit ott helyben költött, és leginkább a
Beszélő Kutyus és a Béka Barát dicsőítéséről szólt. Szinte felfoghatatlan
volt, hogy a murloc és a gnoll mennyire elbűvölte a Glade-gyerekeket,
végtelen türelemmel válaszolva a kérdéseik áradatára.
Valdread egy kicsit távolabb ült tőlük, az ablak közelében, fájdalmasan
jól tudva, hogy a szag, amit áraszt, milyen hatással van a többiekre. Ő már
jó ideje hozzászokott, és csupán elátkozott léte velejárójának tekintette.
Mostanában viszont kezdte bosszantani, mivel megnehezítette, hogy
figyelhesse a lányát, aki kerülte őt, és folyton elfintorodott a közeledtére.
Nem tudta, sikerül-e valaha megszeretnie a lányt, vagy bármilyen
értelemben az apjává válnia, de meg akarta ismerni. Hogy igazi kapcsolata
legyen az életével, és ne csak annak kezdetével.
Amikor Makasa visszatért a sárkánnyal és a kristálypengével, halványan
rámosolygott Valdreadre, és közelebb ült le hozzá, mint a többiek közül
bárki. Úgy tűnt, jót tett neki az egyedül töltött idő, mivel háromszor is
szedett a raguból, és nevetett Selya butácska dalain.
Miután leszedték az ételt, és a kislány is befejezte a koncertjét, Robb
elővett egy mandolint, és gyakorlottan játszani kezdett rajta. Galena és
Marcang eközben segítettek elpakolni, bár a gnoll leginkább csak a
tányérokat nyalta tisztára. Robertson és Selya a bátyjuk rajzait nézegették,
próbálták eldönteni, melyik tetszik nekik a legjobban.
– Halott ember! – kiáltott fel hirtelen Robertson.
Ceya megperdült, és ráeszmélt, hogy a fiú talált egy rajzot Aram
vázlatkönyvében.
– Mi járhatott a fejében, hogy ilyesmit rajzolt... – A hangja elhalkult,
ahogy a fiához lépve látta, mit rajzolt valójában Aram. A portré
egyértelműen Valdreadet ábrázolta, még a zsivány mosolyát is sikerült
megörökítenie. Csakhogy az Elhagyott alakja Silverlaine mellett kapott
helyet, a Rejtőzködők között. Az összes ellenségük szerepelt a rajzon, és
Valdread félreérthetetlenül egy volt közülük.
Valdread arca megrezzent.
 – Ó! – szólalt meg Ceya, próbálva megemészteni a látottakat, és
nyugtalanul hátralépett a mosogató felé. – Te Silverlaine mellett álltál?
Ezért rajzolt le Aram így?
– Sajnálom, hogy nem mondtuk el – mentegetőzött Makasa. – Ő... Ez
bonyolult. Malus elárulta őt, és hátrahagyta meghalni. Ha nem segítettünk
volna neki, akkor valószínűleg már halott lenne. Hidd el, már nem tartozik a
Rejtőzködők közé!
Ceya a mosogatórongyra szegezte a tekintetét.
– Ez tényleg elég bonyolultnak hangzik.
– Valóban. De nem muszáj annak lennie – mondta Makasa, és tovább
szőtte a gondolatait. – Mindnyájunk múltjában találni olyasmit, amire nem
vagyunk büszkék. Az enyémben, Valdreadében, Greydonéban. – Egy
pillanatra behunyta a szemét, majd folytatta. – De valójában csak az számít,
hogyan hozzuk helyre mindazt, amit tettünk.
Ceya kifürkészhetetlen tekintettel pillantott fel rá.
– Sok évet töltöttem Varian Wrynn király szolgálatában, mielőtt az átok
lesújtott volna rám, és Malus mellé szegődtem. – Valdread egyenesen Ceya
szemébe nézett. – Minden tudásomat és képességemet fel fogom használni,
hogy megtaláljam a fiadat. – Halkan beszélt, és egy pillanatig biztosra vette,
hogy az asszony kipenderíti őt a házból.
– Azt hiszem, ugyanúgy az adósod vagyok, mint a többieknek, amiért
segítesz visszahozni a fiamat. – Ceya felsóhajtott. – Ami történt,
megtörtént!
A mosogató mellett állva azon tűnődött, milyen elképesztő, hogy a fia
mennyi új ismerősre tett szert, akik mindnyájan megkedvelték Aramot.
Nem sok tizenkét éves fiú büszkélkedhet ilyen sokféle és ennyire fura
barátokkal.
Telagos a mandolint tanulmányozta, teljesen elámulva annak összetett
felépítésétől. Úgy tűnt, a sárkányt minden lenyűgözi.
A sárkány!
Valdread nem bízott benne, de nem tagadhatta, milyen hasznos lehet egy
ilyen teremtmény. Semmi sem ébreszthetett olyan félelmet az ellenségeik
szívében, mint egy sárkány, még ha az olyan fiatal volt is, mint Telagos. Ha
összecsapásra kerül a sor, a fagyos lehelete segíthet abban, hogy uralják a
harcteret. Valdread egy pillanatra elképzelte, ahogy a kardját előreszegezve
Ssarbik felé ront, és miközben gyilkos csapásra emeli a fegyverét, Telagos
odafentről jeges pusztítást zúdít alá...
 Ám tudta, hogy azt a gyilkos csapást sosem viheti be, ha nem folytatja
tovább az őszinteséget. Micsoda kimerítő nap! Először Makasát kellett
szembesítenie kettejük különös kapcsolatával, most pedig el kell mondania,
hol tartják fogva Aramot és Greydont. Ez volt az utolsó lap, amit még
kijátszhatott, és talán sikerülhet visszanyernie vele a másik karját is.
Makasa az egész vacsora alatt csak arról beszélt, hogy ideje
felkészülniük a végső összecsapásra. Megszerezték az utolsó
kristályszilánkot is, így már kiszabadíthatták Aramot és Greydont. De
mégis hogyan? A lány tekintete célzatosan Valdreadre szegeződött, ennek
oka pedig elég egyértelműnek tűnt: mivel az Elhagyott egykor maga is a
Rejtőzködők közé tartozott, emellett igencsak fortélyos volt, elég sokat
megtudhatott Malus terveiről.
Akárcsak az apja, Makasa is gyorsan tanult, és igaza volt.
Valdread felállt, majd kinyújtóztatta egyetlen karját, és a hátsó ajtó felé
indult.
– Azt hiszem, szívok egy kis friss levegőt.
Ahogy arra Valdread számított is, Makasa felpattant, hogy kövesse:
– Csak ne olyan gyorsan! Gyakorlatilag még mindig a foglyunk vagy!
Nem szeretnénk, ha elkószálnál!
– Ó, a gondviselésre! Nem gondoltam, hogy így aggódtok emiatt!
Makasa a szemeit forgatta, és követte az Elhagyottat a hátsó ajtón át. A
sötétség jól elrejtette őket, az éjszaka hidege miatt pedig a falusiak többsége
a házában maradt. Valdread ráérős léptekkel a fáskamra felé indult.
– Mi akart lenni ez az egész? – kérdezte Makasa.
Valdread nyugat felé fordult, és a fák fölött látni vélte Viharvárad
tornyainak ismerős, megnyugtató látványát. Amikor behunyta a szemét,
még mindig érezte a VT:7 főparancsnoksága melletti kovácsműhelyek
kénes bűzét, a fenőolaj átható szagát és a viseltes csizmák bőrének illatát. A
város csatornái néha igencsak bűzlöttek, ám ez nem tette kevésbé
otthonossá a helyet. De mindez már nagyon régen volt!
A nosztalgia hirtelen haraggal töltötte el, amiért annyi mindent
elveszített Varian Wrynn királyt szolgálva. Oly sok mindent elveszített...
Halott tüdejéből hatalmas sóhaj tört elő. Ideje volt elengedni, hogy mi
mindent vettek el tőle, és afelé fordítania a figyelmét, amit megszerezhet:
egy lány tiszteletét, egy megtévesztett ember bosszúját és egy katona
méltóságát.
– Mielőtt elmondanám, amit tudok, meg kell ígérned valamit – mondta
Valdread, és Viharváradnak hátat fordítva Makasára nézett.
– Mi lenne az?
– Közeleg az összecsapás ideje, neked pedig készen kell állnod. Most,
hogy tudod, milyen kapcsolatban állunk...
Az Úrnőre! – gondolta. Milyen furcsa ezt kimondani!
– Úgy érzem, felelősséggel tartozom érted, és gondoskodnom kell arról,
hogy minden lehetséges módon felkészülj. Ez nem olyan lesz, mint a
Viharkupola, vagy Északtornya előretolt helyőrsége. Ez lesz az eddigi
legvéresebb összecsapás, amelyben számos barátod veszhet oda.
– Hova akarsz kilyukadni ezzel? Megtaláltuk a kristályszilánkokat, és
van velünk egy sárkány is! Ideje felvennünk a harcot Malusszal!
Olyan, akár az anyja! – Valdread nem sok időt tölthetett Marjanival,
ennek ellenére a nő nagy hatást tett rá. Makasa anyja erős és lobbanékony
természetű volt, olyan éles nyelvvel, ami könnyedén az ember elevenjébe
hasíthatott. Ráadásul mindez türelmetlenséggel társult.
– Ideje tervet készítenünk! – mondta. – Ha érdekel, akkor talán
taníthatok neked néhány dolgot. De csak akkor, ha megígéred, hogy
türelmes leszel! Hogy a megfelelő pillanatban csapsz le, nem pedig akkor,
amikor neked úgy tetszik!
Makasa előrelépett, a kezei pedig dühösen ökölbe szorultak.
– Nincs vesztegetni való időnk! Nem kértelek arra, hogy segíts!
Egyébként is, mit tudnál tanítani nekem?
– Ne légy ilyen hetyke! Ismered a múltamat és a képességeimet. Gyűlölj,
ha akarsz, de ne vesd el a tanácsaimat! Okosabb vagy ennél.
– Folyton ezt mondogatod! – mormogta Makasa. – Nagyon bosszantó!
Nem lehet, hogy mégsem vagyok olyan okos? Talán mégiscsak elvetem a
tanácsaidat!
– Nem fogod, mert okos vagy.
Makasa némán nézett az Elhagyottra a sűrű sötétségen át. Valdread látta,
hogy a lány legszívesebben sikoltana. Az arcára volt írva: összehúzta a
szemöldökét, míg a szája elbiggyedt, ökölbe szorított kezei pedig
elkeseredetten a lábait csapkodták. Ám Valdread egyre csak várakozott.
Komolyan gondolta, amit arról mondott, hogy okosnak tartja Makasát.
– Jól van! Megígérem, hogy türelmes leszek! Bármit is jelentsen ez...
Nos, mit akarsz mondani?
Eljött a dolog nehezebbik része. Valdread a kezét a szája elé emelve
köhintett egyet, majd az égre pillantott, de semmiből sem tudott még több
bátorságot meríteni, az ital pedig szóba sem jöhetett. Épp csak sikerült
megnyernie magának Makasát, ezért nem akarhatta, hogy a lány lássa,
amint a torkán tátongó lyukakból bor zúdul elő.
Ideje volt előállnia az igazsággal.
– Bizonyos dolgokról nem mondtam el mindent – kezdte. – Például a
Thorne-okkal kapcsolatosan. Tudom, hogy Malus hol tartja fogva őket.
Peremföldön vannak, valószínűleg valahol a Pokoltűz-félsziget déli
határának közelében. Malus túlságosan is támaszkodik az arakkoák
támogatására, ezért biztosan nem távolodna el túl messzire az
erődítményeiktől. – A sötétség ellenére is látta fellángolni a sértettséget a
lánya szemeiben.
– Micsoda? Hogy titkolhattad ezt el előttem? – kérdezte Makasa, és úgy
tűnt, meg akarja ütni. – Hiszen... Hiszen... az apám vagy!
– Igen, te pedig éppolyan makacs és impulzív vagy, mint amilyen én
voltam fiatalon. Tudtam, hogy terv nélkül rontottál volna be oda, hogy
megölesd magad! – emelte fel nyugtalanul a kezét Valdread.
Makasa ajkai megremegtek, de sikerült megállnia, hogy kiabáljon.
– Tehát mivel is állunk szemben?
– Nem Malus miatt kell aggódnunk. Ő csak egy ember, és ismerem a
gyengeségeit. Nem! A gazdája, Xaraax az, akitől tartanunk kell. Ő nem
más, mint a démoni Lángoló Légió egyik iszonyat nagyura. Az ereje
messze meghaladja a képzeletedet! Hozzá képes Malus olyan, mint egy
féleszű, részeg ogre.
Makasa haragja nyugtalanságba csapott át.
– Egy iszonyat nagyúr?
– Igen, a Lángoló Légió iszonyat nagyura. – Valdread felsóhajtott, majd
folytatta. – Eltökélt szándéka, hogy elpusztítja Azerotht, mégpedig egy
mágikus kataklizmával, amit ő Sötétviharnak nevez. Ennek révén akarja
Azerothra zúdítani a Légiót, eltörölve az élet minden formáját.
– Ez esetben pusztulnia kell!
– Megint túlságosan előresietsz! Már el is felejtetted, hogy azt ígérted,
türelmes leszel?
Makasa megtorpant, majd lassú mozdulattal megfordult, és ahogy
Valdreadre pillantott, az arca nem bosszúsnak, hanem megrendültnek tűnt,
mintha megingott volna a magabiztossága.
– Nos? – Valdread szinte látta, ahogy a lánya fejében forognak a
fogaskerekek.
 Makasa egyszer csak bólintott:
– Jól van, figyelek. Legalábbis megpróbálok figyelni rád... De nem
hibáztathatsz, amiért sietni szeretnék. Ha igaz, amit mondtál, akkor az olyan
előnyeink, mint Telagos, nemigen számítanak.
Valdread bólintott, és azt kívánta, bárcsak Makasa vállára tehetné a
kezét, de tudta, hogy erre még egyikük sem áll készen. Meg kellett fogadnia
a saját tanácsát a türelmet illetően.
– Valóban. Sok tennivaló vár ránk, és azonnal meg kell kezdenünk az
előkészületeket! Ezek azonban veled kezdődnek. Egyesítenünk kell a
Gyémánt Pengét! Anélkül sosem győzzük le Xaraax-ot.
– Rendben, tehát Gyémánt Penge, Xaraax, és Peremföld! Valahogy oda
is kellene jutnunk. Erősítésre is szükségünk lenne. Esetleg van valami
ötleted ezzel kapcsolatosan?
Valdread keskeny ajkai mosolyra húzódtak:
– Rengeteg ötletem van! Épp ezért kell tervet készítenünk, lányom!
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Kiszállítás
Makasa már azelőtt eltervezte a támadást, mielőtt Valdread találkozott
volna vele a tisztáson. Az Elhagyott arra tanította, figyelmesen
tanulmányozza az ellenfeleit, ezért épp ezt tette, és feltűnt neki, hogy
Valdread mindig pontosan szokott érkezni a találkozóikra. Így hát
negyedórával azelőtt, hogy az élőhalott odaért volna, Makasa felmászott az
egyik fára, és keresett egy erős, takarásban levő ágat, amelyen
várakozhatott. Azt tervezte, hogy amikor eljön a megfelelő pillanat,
elegánsan aláugrik, és végre sikerül legyőznie Valdreadet.
Ahogy arra számított is, az Elhagyott – vastag köpenyét a fejére húzva,
hogy elrejtse rothadó arcát – pontosan a megbeszélt időpontban sétált ki a
tisztásra. Makasa még a rejtekhelyén is érezte a jázminvíz szagát, amitől kis
híján köhögni kezdett, ezért visszatartotta a lélegzetét, és óvatosan
aláereszkedett az egyik alacsonyabb ágra. Próbálta a lehető legjobban
megvetni a lábát, mielőtt aláugrott volna. A levelek egy kicsit megremegtek
körülötte, ám így is csupán akkora zajt csapott, mint egy mókus.
– Ha ilyen elszántan tudatni akarod az ellenfeleiddel, hogy lesben állsz,
akkor miért nem hirdeted ki?
A lány a döbbenettől megcsúszott, és a fáról alázuhanva hangos
jajdulással a hátsójára huppant. Aztán dühösen talpra ugrott, jól tudva, hogy
nem mutathatja a gyengeség újabb jelét.
– Bosszantó vagy! – kiáltotta, és az egyensúlyát visszanyerve az
Elhagyottra rontott. – Elevenen felfaltak a rovarok odafent, és mindezt
miért?
Valdread azonban készen állt a rohamra.
– A döfés tökéletes, de a lábmunkád pocsék. Mi a baj?
Az élőhalott még fél kézzel is félelmetes ellenfélnek számított, ezért
Makasa végül kifulladva, izzadtan szünetet kért, majd ledobta a szigonyát,
és mindkét kezét a fejére szorítva megpróbálta kifújni magát.
– Meddig tart még? – kérdezte szinte könyörögve. – Úgy érzem, készen
állok!
– Akkor állsz majd készen, amikor én azt mondom. A fa okos elképzelés
volt, de a döntő pillanatban elrontottad. Ennek ellenére tetszik, ahogy
gondolkodsz.
A fenébe! Valdread tudta, hogyan férkőzzön be a fejébe, és meg is tette!
– Kérlek, emlékeztess arra, miért játszadozunk itt, Tóvidéken, mialatt
Aram és Greydon Peremföldön raboskodnak!
Mint mindennap, a párbajuknak most is akadt közönsége. Galena és
Telagos a könyveiket letéve felpillantottak, és megszakították a magasröptű
társalgásukat. Marcang és Murci is abbahagyták a saját párbajukat, bár a
murloc a játék furkósbotjával bevitt még egy utolsó, alattomos ütést a gnoll
térdére.
– Eltöprengtem egy kicsit – szólalt meg Telagos. – Galena úgy
tájékoztatott, hogy léghajóval érkeztetek ide. Először is, nagyon szeretném
közelebbről is szemügyre venni e járművet. Másodszor: talán elrepülhetünk
vele az Átokföldekre.
– Mi van az Átokföldeken? – tudakolta Makasa, felgyűrve az ingujjait a
hőség miatt.
– A Sötét Portál – felelte Galena. – Egy veszedelmes völgy mélyén áll, a
legkülönfélébb démonokkal körülvéve.
– Ez a portál elvihet minket Peremföldre? – kérdezte azonnal Makasa.
Telagos elmosolyodott, és megigazította a pikkelypáncélja alatt viselt
zeke gallérját. – Ah, úgy bizony! Kétségkívül ez a legmegfelelőbb út
Peremföldre. Hacsak nem akarjuk előbb Északfölde, majd Dalaran felé
venni az irányt, hogy aztán meggyőzzük az egyik Ősmágust...
Makasa felemelte a kezét:
– Vagyis a Sötét Portál a legjobb esélyünk. Ismered az utat?
– Ismerem – felelte vidáman Telagos.
A lány érezte, hogy Valdread baljósan izzó tekintete a tarkójára
szegeződik, amire nem volt semmi szükség, mivel megfogadta a tanácsokat:
figyelt, tanult, és próbált türelmes lenni. A napnál is világosabban látta,
hogy csak egyetlen esélyük van legyőzni Malust és a gazdáját, ezért
okosnak kellett lenniük.
– Továbbra is szükségünk lenne egy hadseregre – mormogta Valdread.
Makasának eszébe jutottak Ceya szavai: „nem sok tizenkét éves fiú
büszkélkedhet ilyen sokféle és ennyire fura barátokkal”. Murci felé fordult,
akinek láthatóan ugyanaz az ötlete támadt.
 – Murci mirga mmmurloks flegl, amagloo blrrrrr! – Miközben a murloc
a helyzetüket latolgatta, Marcang szerét ejtette, hogy bevigyen egy gyors
ütést. A kis békaember megdörzsölte a sebet, és duzzogva a gnollra
pillantott.
Makasa megértett pár szót abból, amit Murci mondott, például azt, hogy
„murloc” és „hadsereg”.
– De mégis hogyan? – kérdezte.
Murci bugyborékolva felnevetett, és kelet felé mutatott:
– Mrggl mirga, Evrgil mmmurloks perlooga legleg. Murci gerla flllrrrla
glooga brbrrrg Mrrrla!
Makasa, mivel továbbra sem értette valami jól a murloc nyelvet,
Marcangra nézett, aki bólintott, majd karmos ujjaival elgondolkodva
megvakargatta szőrös állát.
– Murci mondja, Örökidill murlocok nincsenek messze innen keletre.
Meglátogatja őket, és kér tőlük segítséget. Unokatestvére, Merla egykor
idevetődött. Porontyai itt élnek.
– A családi kapcsolatok talán elegendőek lesznek ahhoz, hogy segítsenek
nekünk – mondta Valdread, éppúgy elgondolkodva a hallottakon, mint
Marcang.
– Glade úrnő joggal mondta, hogy Aramar Thorne számos valószerűtlen
szövetségesre tett szert az utazása során – jegyezte meg Telagos. – Talán
véletlenül rátalált a válaszra.
A gnoll izgatottan az ég felé emelte a furkósbotját:
– Erdőmancsok hűségesek! Erdőmancsok bátrak! Marcang tudja,
segítenek megmenteni Aramot Malustól! Aram segített Erdőmancsoknak és
jetiknek összebarátkozni, hogy harcoljanak Gordunni ogrékkal!
Erdőmancsok és jetik segíteni fognak Aramnak!
– De hogyan érhetnénk el őket? – kérdezte Galena, majd a tisztás
közepére sétálva megállt Makasa mellett. A súlyos Cenarion köpeny helyett
ezúttal egyszerű vászonruhát viselt.
– Sszáállííddrróó! – kiabálta Murci, és fel-alá kezdett ugrándozni, a
szabad kezét úgy lengetve, mintha madarakat utánozna.
– Mit akar mondani? – kérdezte Makasa, Marcang azonban nem tudott
segíteni.
– Kerék sszáállííddrróó! Sszáállííddrrááss!
Makasa kezdte elveszíteni a türelmét, amelynek megerősítésén
mostanában oly sokat dolgozott, és térdre ereszkedve odaintette magához a
kis murlocot.
– Azt mondod, szállítás? Igen, azt kellene tennünk. Elszállítani az
üzeneteket a gnolloknak, a jetiknek, és mindenki másnak, aki segített
nekünk az út során.
– Marcang rájött! – A gnoll az északi hegyek felé mutatott.
– Fémgnóm készített gépeket. Megnyerte velük díjat. Goblin csak erről
beszélt Kilátónál.
Makasát villámcsapásként érte a felismerés. Elakadó lélegzettel Valdread
felé fordult, a türelmetlensége pedig tovatűnt, és a helyét remény vette át.
– Gazlowe és Kerék valami szállító szerkentyűvel nyerte meg a
Mérnökök Céhe versenyét! A neve DLVR-E! Marcangnak igaza van:
amikor idehoztak minket, egész idő alatt erről beszéltek! Egy teljes flottájuk
van belőle! Talán elég gyorsak ahhoz, hogy egyszerre vigyék el az
üzeneteket!
Valdread elmosolyodva bólintott. Makasa nem szívesen ismerte be, de
jóleső érzéssel töltötte el az Elhagyott arcára kiülő büszkeség.
– Érdemes megpróbálni, különösen akkor, ha így szert tehetünk egy
seregnyi dühös jetire.
– Akkor ezt eldöntöttük! – Makasa kihúzta magát, és sorra a társaira
szegezte az ujját. – Murci! Osonj el keletre, és kérdezd meg Örökidill
murlocjaitól, hogy hajlandóak-e segíteni!
Marcang! Készítsd elő a klánodnak szánt üzenetet! Galena! Keresd meg
Gazlowe-t, és tudasd vele a tervünket! Telagos elvezet minket a Sötét
Portálhoz, és egy kis szerencsével a barátaink már várni fognak ránk, hogy
az oldalunkon harcoljanak. – A válla felett hátrapillantva Valdreadre nézett.
– Akkor pedig...
– Akkor pedig készen fogunk állni – felelte ünnepélyesen az Elhagyott. –
Kezdjük meg az előkészületeket!
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

A driád ajándéka
A láz nem csillapodott, a fájdalom pedig egyre erősebb lett. Aramar
Thorne a lábát szorongatva a fogait csikorgatta. Úgy érezte, ebben a
börtöncellában fog meghalni a fertőzéstől. A szeme lecsukódott, és még
ahhoz is túl gyenge volt, hogy odakiáltson az apjának, aki a szomszédos
cellában aludt.
Nem így akart meghalni. Hogy is mondta az apja? Egy Thorne-nak
karddal a kezében kellene meghalnia...
Hogy tévedhetett ekkorát a Fény Hangja? Hogy vezethette ide?
A fájdalom elviselhetetlennek tűnt. Szinte káprázott tőle a szeme.
Elkeseredetten a hátára fordult, az arcán pedig forró verejtékcseppek
csordultak alá. Előbb a hideg rázta, aztán ismét forróság járta át.
Gondolatban megpróbált elmenekülni a fájdalom elől.
Mégis hogyan érhet így véget? – gondolta.
Nem így ér véget! – Drella hangja olyan tisztán zengett a cellában, akár a
harangszó.
Hah! Úgy tűnt, hogy tényleg haldoklik, mivel hallucinálni kezdett!
Sajnálom, Drella! Nagyon sajnálom! Minden sötétségbe borult!
Cserbenhagytalak, ahogy mindenki mást is!
Miközben láztól gyötörve feküdt a sötétségben, a fiú meg mert volna
esküdni, hogy Drella megfogta és finoman megszorította a kezét. Hirtelen
ismét hallotta felcsendülni a driád hangját, éppolyan erőteljesen, ahogy a
Fény szokott szólni hozzá.
Használd az ajándékodat, Aram! Használd a kötelékünket!
Aram összerezzent, és azt kívánta bárcsak tudná, mire gondolt a driád...
Az ajándék!
Az utolsó erejét felhasználva benyúlt a zsebébe, és elővette a virágot,
amit melegnek és megnyugtatónak érzett a kezében. Gondolkodás nélkül a
nadrágján, a térde közelében húzódó hasadáshoz emelte a virágot, és az
elfertőződött, feldagadt sebhez nyomta. Egy pillanatig semmi sem történt,
aztán érezte, ahogy a bőre lassacskán lehűl, és a láza enyhülni, a
gyengesége pedig múlni kezd. A duzzanat is eltűnt, és a seb már nem volt
perzselően forró a fertőzéstől.
A lába varázslatos módon meggyógyult!
Aram elmosolyodott, és a mellkasához szorította a virágot. Drella vele
volt a börtöncella sötétségében, és amíg őrizte a lány utolsó ajándékát,
addig mellette is marad!

– Valóban úgy gondolod, hogy ez be fog válni?

Fogaskerekek berregése és mechanikus alkatrészek kattogása hallatszott,
ahogy Kerék Gazlowe felé fordult. A DLVR-E rendszer gépei beállítva és
felszállásra készen várakoztak az alkony ködös, tűzbogaraktól izzó
félhomályában.
– Ez egy díjnyertes találmány....
Gazlowe sóhajtva zsebre vágta a kezét.
– Nem a gépek, hanem... ez! Ez a kelekótya terv! Gondolod, hogy
beválhat? Mert én nem érzem közelebb magam a gyémántokhoz.
Kerék hosszasan elgondolkodott a kérdésen. A komoly kérdések
megérdemelték, hogy alaposan eltöprengjenek rajtuk. A találmányok
esetében is mindig így tett. Egyszerre csak egy alaposan átgondolt döntés,
és egy módszeresen végrehajtott kísérlet!
– Nehéz kiszámítani az esélyeket – felelte végül.
– Igen? Hát nekem nem! Mit is mondott Flintwill? A Lángoló Légió
egyik iszonyat nagyura? Bármi is legyen ez a lény, nem akarok
szembeszállni vele! – Gazlowe magával hozott egy üveggel a kedvenc
vörösborából, ami eddig az egyik DLVR-E ládáján pihent, most azonban a
goblin a fogaival kihúzta a dugót, és belekortyolt az italba. – Úgy érzem,
ezek a kölykök pusztulásra ítéltettek...
Kerék egy kicsit lejjebb engedte a mechanikus lábait, hogy szemei egy
szintben legyenek az egyik DLVR-E géppel, ami láthatóan nem emelkedett
kellően magasra. A gépeknek tökéletes állapotban kellett lenniük az
induláskor, különben azt kockáztatták, hogy nem érnek célba.
– Értem, miért tétovázol. Fennáll annak a veszélye, hogy nem kapod
meg a neked járó jutalmat.
 – Ugye? Igazam van, nemde? – horkantott fel Gazlowe.
– Ezt ne mondd el Charnasnak! Ő túl szentimentális.
– Való igaz, hogy kedveli Thorne-t.
A DLVR-E megdőlt jobbra, és immár vízszintesen lebegett, várva, hogy
útnak indítsák.
Kerék Gazlowe-ra pillantott, és látta, hogy a goblin próbál újabb okokat
kigondolni, miért kellene hagyniuk a tervet.
– Ha jól értettem, amit Makasa mondott, addig nem egyesíthetik a
Gyémánt Pengét, amíg nem szállnak szembe Xaraax-szal.
– Hát persze! – mordult fel Gazlowe. – Mindig van valami csapda! Már
abban is kezdek kételkedni, hogy ez a gyémántból készült penge egyáltalán
létezik!
Kerék mosolyogva elfordult.
– Tudod, vannak előnyei annak, hogy kiküldjük a flottát. Jövedelmező
előnyei!
– Hogy mondod? – kapta fel a fejét Gazlowe.
– Nos, ha valaki segít megmenteni a világot, azért jutalmat szoktak adni.
El tudod képzelni, miféle kincseket kaphatunk, ha támogatjuk őket a kis
küldetésükben? – Kerék részben tényleg komolyan gondolta, amit mondott.
Bár a legkevésbé sem érdekelte a Gyémánt Penge – mivel kivételes, tudós
elméjével könnyedén kikövetkeztette, hogy egy mágikus ereklyéről van szó,
nem pedig egy drágakőből készült fegyverről –, az üzenetek kiküldése
azonban igazi kihívásnak tűnt, ami hírnevet hozhatott a találmányának.
Márpedig Serénykerék kedvelte a kihívásokat. Ráadásul úgy vélte, ezek a
kölykök igazán jóravalóak, és helyesen cselekednek. De ha Gazlowe úgy
dönt, nem segít nekik, akkor Keréknek nem lesz oka kiküldeni a gépeket.
Épp ezért úgy gondolta, egy kis félrevezetés nem árthat. Sőt, akár a javukra
is válhat.
A falu felé pillantva azokra a különös gyerekekre gondolt, akik készen
álltak mindent kockára tenni a küldetésükért.
Igen, a nagyobb jó érdekében!
– Gazlowe...
– Igen? – Gazlowe Kerék mellé lépve felpillantott a gépekre.
– Számolgattam egy kicsit. Az esélyeink arra, hogy gyémántok
formájában vagy bármilyen más módon vagyonra tegyünk szert, hatvanhét
százalékkal növekednének, ha segítenénk Makasának és a társainak.
Gazlowe megdörzsölte az állát, a szemei pedig megcsillantak, ahogy
megteltek a gyémántokról szőtt álmokkal.
– Hatvanhét százalék? Hm! Ezek az esélyek már jobban tetszenek!
Rendben, Kerék! Küldd ki a kis gépeidet!
A gnóm elégedetten elmosolyodott az öltözete mélyén, és a levegőbe
emelte az első DLVR-E dongót.
– Híres leszek! – mormogta.
– Én pedig gazdag leszek! – nevetett ujjongva a mellette álló Gazlowe.

A gyertyák leégtek, a konyhaasztal árnyéka pedig egyre hosszabbra

nyúlt, míg végül teljesen be nem esteledett.
Makasa az előtte heverő pergamenlapot nézte, amelyen a stratégiájuk
lépései sorakoztak: az útvonalaik, hogy ki melyik ellenfelet támadja meg, és
milyen fegyvereket használjanak, valamint a legjobb és a legrosszabb
helyzetekre átgondolt lehetőségeik. Minden alaposan eltervezve.
Most, hogy két gondosan kidolgozott tervük is volt, Makasa végre
megértette, miért intette türelemre Valdread. Ha a szövetségeseik időben
érkeznek a csatához, akkor az egyik lehetőséget követik. Ha nem, akkor...
Makasa a legénységére pillantott.
Marcang összegömbölyödve feküdt a tűzhely közelében, megosztozva
egy rongyszőnyegen Kormossal, akinek a társaságát vonakodva ugyan, de
elviselte, jóllehet nem igazán értette, miért fogad el a kutya parancsokat a
családtól. Galena és Telagos a sarokban szunyókáltak, az ölükben nyitott
könyvekkel. Murci még nem jött vissza, Makasa pedig csak remélhette,
hogy hamarosan visszatér, méghozzá egy darabban. Az Elhagyott vele
szemben ült, számtalan értékes és meglepő tanáccsal szolgálva, miközben a
lépéseiket tervezgették.
Mindenki a fedélzeten volt. Már csak mozgásba kellett lendíteni őket.
– Makasa...
A lány bólintott, majd lehorgasztotta a fejét.
– Nem a legjobb, de azért ez is valami – mondta a támadási terv felé
intve. – Nem várhatjuk el, hogy mindenki a segítségünkre siessen, és úgy
vélem, nem várhatunk tovább.
Az üzeneteket kiküldték. Serénykerék Gimble repesett az örömtől,
amiért elindíthatta a DLVR-E flottát a végső megmérettetésre. Miután
beállította az útirányokat, a kis korongok átrepülhettek a tenger felett a
céljukhoz. Azóta hat – majdnem hét – nap telt el, ami hosszú idő. Vajon
Aram életben lesz még, amikor Peremföldre érnek? Persze, hogy életben
lesz! Makasa már jó ideje úgy vélte, érezné, ha az öccse meghalna: a
kapcsolat, amelyen a kristályszilánkok, a Hang és a család révén osztoztak,
elárulná neki. Nem tudta megmagyarázni, de érezte, hogy Aram még él, és
rá vár.
– Szerinted Malus számít arra, hogy utánamegyünk?
Valdread a kezére támasztotta az állát, és átgondolta a kérdést.
– Nem. Szerintem nem számít rá. Túl arrogáns. Nem érdekli, hogy már
többször is kis híján megállítottuk. Életben hagyott titeket az előretolt
hadállásánál, ami sokat elárul róla. Nem tekint rátok fenyegetésként. Ha
pedig tudná, hogy életben vagyok, akkor sem gondolná, hogy szövetségre
lépnénk egymással, mivel nincs elég képzelőereje hozzá.
– Ez amúgy is elég elképzelhetetlen! – ugratta Makasa.
– Annál jobb nekünk! A váratlan fejlemények megnyerhetik számunkra a
csatát. – Valdread hangja halkabbá és érdesebbé vált. – Talán.
Mindketten tudták, hogy a szinte biztos katasztrófa szélén állnak, és csak
kivételes szerencse segítheti győzelemre őket.
– Nem muszáj segítened nekünk – emlékeztette Makasa. – Az esélyek
nem nekünk kedveznek. Bármikor távozhatsz.
– Miért tennék ilyet? – kuncogott Valdread, és meglapogatta Makasa
vállát, a lány azonban nem emelt kifogást ez ellen. – Malus ledobatott egy
szikláról, és hátrahagyott, hogy meghaljak. Ami Ssarbikot illeti, muszáj
megleckéztetni. Emellett nem szívesen hagynám, hogy Azeroth
elpusztuljon. Van ennek a világnak pár lakója, akit kedvelek. Ráadásul már
halott vagyok, ugyan mi rosszabb történhetne még velem?
– Például az, hogy megkínoznak? Hogy egy hadseregnyi démon egy
örökkévalóságon át kínoz téged?
Valdread felvonta megritkult szemöldökét.
– Napról napra egyre jobban látszik, mennyire hasonlítunk egymásra.
Makasa összegöngyölte a pergament, és a hóna alá vette. A hátuk mögött
megcsikordult egy szék, mire a lány megfordult, és látta, Ceya a konyhából
nézi, ahogy felállnak az asztal mellől.
Valdread a hátsó ajtó felé biccentett.
– Odakint leszek. Valakinek figyelnie kell, hogy visszatér-e a murloc. –
Ezzel megkerülte az asszonyt, majd némán eltűnt az éjszakában.
 Ceya a vállára vetette a konyharuhát, majd leült az asztal mellé, és
néhány pillanatig csak nézte a különös gyerekeket, akiket ideiglenesen
örökbefogadott. Főzött rájuk, segített nekik a mosásban, és hagyta, hogy a
saját gyerekei Marcanggal és Murcival játsszanak. Az otthona nyitva állt
előttük, Makasa pedig csodálta a nagylelkűségét és az erejét. Drellának
igaza volt: az erő lehet szelíd. Akár a reggelire kapott meleg kenyér mézzel.
Vagy a szeretettel főzött ragu vacsorára. Szállást adhat, és hellyel kínálhat a
kandallónál.
– Már nem sokáig leszünk a terhedre – mondta halkan Makasa. –
Köszönjük mindazt, amit tettél.
Ceya az ajkába harapva bólintott.
– Mondd csak, mennyi élelmet csomagoljak?
– Nem muszáj...
– Ennek ellenére megteszem. Mindnyájan keményen dolgoztatok. Talán
nem hiszed, de azért láttam. A fiamat fogságban tartják, ahogy Greydont is.
Aznap, amikor felbukkantál, azt ígérted, hazahozod Aramot.
Makasa megkockáztatta, hogy az asszony kezére tegye a kezét.
– Betartom az ígéretemet.
– Te a karod és a lábad segítségével hozod haza őt. Azzal a szigonnyal,
amit mindenhova magaddal cipelsz. Én más módon segítek hazahozni őt. –
Ceya kiszabadította a kezét, és tenyérrel felfelé fordította. – Étellel,
szállással és reménnyel. Ha mindezt biztosíthatom a számotokra, akkor meg
is teszem.
– Jó tervet készítettünk – biztosította Makasa. – Be fog válni.
– Láttam, ahogy megírtad azokat az üzeneteket – mosolyodott el Ceya. –
Kiknek szántad őket?
– Te adtad az ötletet.
– Én? – pislogott Ceya.
– Igen, te mondtad az első este, hogy Aram milyen furcsa barátokra tett
szert, akiket a vázlatkönyvében is megörökített, hogy mindig emlékezzen
rájuk. Nos, reméljük, hogy ők is emlékeznek rá! Kiküldtük a repülő
gépezetek flottáját Aram szövetségeseihez, és arra kértük őket, hogy
segítsenek kiszabadítani őt.
Ceya szemei megteltek könnyekkel, és az ajkaihoz szorította az öklét.
– Gondolod, hogy eljönnek?
– Ha tudnak, akkor igen. Ezért nem indultunk még útnak – magyarázta
Makasa. – Időt hagyunk nekik, hogy találkozhassunk az Átokföldeken.
 – Ez nem hangzik túl szívderítően.
– Eljönnek – mosolyodott el Makasa. – A fiad kedvéért.

Nehéz volt a búcsú, ám a léghajó már várt rájuk.

Murci szerencsejátéka kifizetődött: Örökidill minden harcképes murlocja
felajánlotta a segítségét, és a csapatuk most a Felhőrugdaló közelében
magasodó dombok között gyülekezett. Úgy tűnt, a családi kapcsolatai közel
sem tettek olyan nagy hatást a murlocokra, mint a hőstettei, amelyekkel
kiérdemelte a „Megmarhatatlan” nevet. Ők is vágytak a dicsőségre, amit
azzal nem szerezhettek meg, ha csak Tóvidék lakóit zargatták.
Ha senki más nem jött el a hívásukra, már így is egy kisebb murloc
hadsereg segítette őket a harcban.
Gazlowe-nak vissza kellett térnie Bigyókótyába, és beleegyezett, hogy
útközben kiteszi őket a Sötét Portálnál, de mindössze ennyire volt hajlandó.
Elvégre ő szerelő volt, nem harcos, és már így is rengeteg szívességet tett
nekik.
– Ügyelnem kell a hírnevemre – mondta Makasának. – De még
megteszem nektek ezt az utolsó szívességet. Hozzátok haza azt a kölyköt!
A Glade-család csatlakozott hozzájuk a tisztáson, ahol Gazlowe, Kerék
és Charnas elrejtették a Felhőrugdalót, A léghajó látványa ugyancsak
lenyűgözte a családot, különösen Robertsont és Selyát, a kisfiú pedig
kijelentette, hogy egy nap ő is készít egy ilyet magának, csak sokkal
nagyobbat, és kardok is lesznek rajta.
A léghajó közvetlenül a föld felett lebegett, ezért hatalmas, pörgő
rotorlapátjai lelapították a kövekkel teli tisztás füvét. Gazlowe, Charnas és
Kerék a fedélzetre segítették a murlocokat. A zöld és sárga színekben
pompázó bőrű teremtmények a legjobb páncéljukkal, lándzsájukkal és
hálójukkal szerelkeztek fel, és a létrán felkapaszkodva sorra egymás után
beszálltak a léghajóba. Murci apró mellkasa kidülledt, ahogy büszkén nézte
őket, segítve nekik felmászni a létrán.
Makasa odaintett Murcinak, aki csatlakozott hozzájuk: az utazók különös
csapatához, és a velük szemben ácsorgó Glade-családhoz.
Ceya hirtelen előrelépett, és megölelte Makasát, hosszasan a karjai
között tartva.
 – Mindnyájan hiányozni fogtok.
– Az éléskamra nem fogja hiányolni őket – ugratta Robb, majd
meglapogatta Marcang hátát.
– Gondoljatok csak bele! Tóvidék nem minden asszonya dicsekedhet el
azzal, hogy vendégül látott egy kalózt, egy sárkányt, egy taurent, egy gnollt,
egy murlocot és egy... – Ceya bizonytalanul Valdreadre pillantott.
– Egy bárót! – segítette ki Valdread, udvariasan meghajolva.
– Igen – mondta Ceya. – Egy bárót!
– Még egyszer köszönünk mindent! Nélküled nem sikerült volna
elérnünk mindezt. – Makasa viszonozta az ölelést, érezve annak
melegségét. Úgy vélte, Aram valóban nagyon szerencsés.
Murci könnyekben tört ki, ahogy vékony, nyálkától borított karjait Selya
és Robertson köré fonta, akik vigasztalhatatlannak tűntek az elválás miatt.
– Amikor legközelebb találkozunk, már Aram és Greydon is velünk lesz
– mondta Makasa, kibontakozva az ölelésből, majd felemelte a szigonyát.
– Köszönöm, és kérlek, legyetek óvatosak! Tudom, hogy Greydon és
Aram nagyon meghatódnának, ha tudnák, mennyi kockázatot vállaltok
értük. – Ceya integetett, miközben a többiek is megölelték egymást
búcsúzóul.
Robbnak végül úgy kellett elvonszolnia a gyerekeit Murcitól és
Marcangtól. A levegőt a búcsú keserédes hangulata járta át.
Makasa utolsóként, tétován szállt fel a léghajóra, és nemcsak azért, mert
gyűlölte a repülést, hanem mert tudta, mennyire hiányozni fog neki a
Glade-család. A legkevésbé sem hasonlítottak az ő családjára. Lehet, hogy
nem éltek olyan izgalmas életet, de sokkal kiegyensúlyozottabbak és
megbízhatóbbak voltak. Szívesen vacsorázott volna minden este Ceya
ragujából.
Ugyanakkor azt is jól tudta, milyen nagy jelentőséggel bír a saját és
Aram szempontjából az, hogy most felszáll a Felhőrugdalóval. Bár újra és
újra biztosította Ceyát arról, hogy Arammal minden rendben lesz, nagyon is
tisztában volt azzal, milyen nagy az esélye annak, hogy egyikük sem látja
újra Tóvidéket. Valdreadnek igaza volt: valóban borzalmas csata várt rájuk,
és a képességeiken kívül szerencse is kellett ahhoz, hogy élve megússzák.
Könnyektől égő szemekkel lépett el a biztonságos talajtól, és miközben a
Felhőrugdaló hangos morajlás közepette a levegőbe emelkedett, a
fedélzetről nézte, ahogy a Glade-család tagjai egyre kisebbekké válnak.
Tudta, hogy Robertson és Selya még akkor is integetni fognak, miután a
léghajó eltűnik a szemük elől.
Az új útitársaknak köszönhetően a Felhőrugdaló meglehetősen
zsúfoltnak tűnt, de azért elboldogultak, és igyekeztek megosztozni a
kabinokon. Murci úgy döntött, a fajtársaival marad, hogy jobban
megismerhesse őket.
– Elismeréssel kell adóznunk a kis fickó előtt – jegyezte meg Valdread,
miközben a murlocok, nagyjából egy tucatnyian összezsúfolódva az egyes
kabinokban, beszélgetni kezdtek. – Sikerrel járt.
– Murci a Csillámló Mélységben megmentette Aramot egy cetcápától –
mondta Makasa. – Lehet, hogy kicsi, de mindig sikerrel jár.
– Szerinted mit találunk majd a Sötét Portálnál? – kérdezte Valdread, a
korlátnak támaszkodva, miközben a léghajó a város fölött átsuhanva dél
felé indult.
– A legjobbat remélem, de felkészülök a legrosszabbra – felelte Makasa,
és miközben Tóvidék zöldellő erdői átadták a helyüket egy jóval sötétebb
mocsárnak, behunyta a szemét, élvezve, hogy a hűvös levegő végigsimít az
arcán, belekapva a hajába és a füleiben viselt aranykarikákba. – De ami azt
illeti...
– Igen?
– Az utazásaim során számos egzotikus helyen jártam, sok csodálatos
dolgot láttam, és elképesztő embereket ismertem meg. De mindenre, amit
megtapasztaltam, különálló dologként gondoltam. Olyanok voltak, mint
egy-egy gyöngyszem egy ékszerész fiókjában: függetlennek tekintettem
őket egymástól, és nem úgy néztem rájuk, mint amik egyetlen egészet
alkothatnak. De mióta a Hullámjáró elsüllyedt, a Fény Hangja pedig vezetni
kezdett engem és Aramot, kezdem másként látni a dolgokat.
Valdread némán bólintott.
– Az, hogy Aram vázlatkönyvét lapozgattam, segített abban, hogy
végigtekintsek a kalandjainkon, és összefűzzem őket, akár egy gyöngysort.
Nem tudom, hiszek-e a sorsban, vagy hasonlókban, de kezdem úgy érezni,
mindez azért történik, mert valami vagy valaki így akarja. Hogy együtt kell
kiállnunk Malus ellen, és újra kell alkotnunk a Gyémánt Pengét. Hogy azért
tettünk annyi mindent, és találkoztunk oly sokakkal, mert így a
szövetségeseink lesznek a harcban.
– Lenyűgöző az optimizmusod! – nevetett Valdread. – De jobb lesz, ha
felkészülsz a legrosszabbra, ahogy azt mondtad is. Még ha azok a repülő
szerkentyűk el is vitték az üzeneteket...
 – Tudom – mormogta Makasa. – Át kell kelniük a tengeren, és nem
tudom, a gnollok, vagy épp a jetik mennyire járatosak a hajózásban. Talán
Elmarine mesterasszony elteleportálja őket, ha megkapta az üzenetet.
– Ha ki tudjuk szabadítani Aramart és Greydont, akkor még ketten
lesznek a csapatunkban – mutatott rá Valdread. – Ezért is dolgoztuk ki így a
haditervet. Ennyi már elég lehet ahhoz, hogy kibillentsük az egyensúlyt.
Abban is biztos vagyok, hogy meg tudjuk nyerni magunknak Throggot.
Malus nem tartotta tiszteletben az ogrék hagyományait, amikor a királyukká
kiáltotta ki magát, és azóta is a saját céljaira használja őket. Karrgát illetően
viszont nem vagyok olyan biztos abban, magunk mellé tudjuk-e állítani,
mivel érthetetlen módon úgy tűnik, hűséges Malushoz. Hogy képes követni
bárki is, miután látták, miként bánt velem?
– Nehéz lehetett, amit tettél – mondta Makasa. – Hogy kiálltál Drella
mellett, és megpróbáltad megmenteni az életét. Még nem is mondtam illően
köszönetet neked ezért. Több elismerést kellene követelned magadnak.
– Ezt vegyem dicséretnek? – pillantott rá Valdread.
– Lemegyek a fedélközbe. Lehet, hogy most pihenhetjük ki magunkat
utoljára.
Makasa szavai látnokinak bizonyultak, mivel a Siralom Mocsara felett
viharba kerültek, ami úgy dobálta a léghajót, hogy a lány attól félt,
lezuhannak. Az ágyába kapaszkodva hallotta, hogy a murlocok csapata
kiáltozik a félelemtől. A léghajó ide-oda billegett és fel-alá bukdácsolt,
ahogy a hevesen süvítő északi szél ádázul tépázta.
– Ez a szerencsenapunk, fiúk! – ujjongott Gazlowe a fedélzeten. – A
szelet meglovagolva eljuthatunk egészen a Mélység Tornyáig!
Makasa hallotta, ahogy Gazlowe táncra perdül a viharban. Fogalma sem
volt arról, mi lehet a Mélység Tornya, és miért örül a goblin ennyire a
viharnak. Ez utóbbira azonban választ kapott, amikor a léghajó hirtelen
felgyorsult, ahogy az északi szél sodorni kezdte. Ilyen iramban akár egy nap
alatt is elérhették a Sötét Portált.
Ám a vihar végül lecsillapodott, hirtelen jött, kísérteties csendet hagyva
maga után.
Makasa kábán kimászott az ágyából, és kinézett a hajóablakon. A
mocsár utolsó, koszos víztócsái egy dombság lábáig nyúltak, amelynek
földje az agyagos sötétbarnától a vörösig változott. A délen elterülő vidék
olyannak tűnt, mintha száraz vér borította volna, és csak a legszívósabb
bokrok éltek meg rajta.
 Az éj leszálltával Makasa visszatért az ágyába, és kényszerítette magát,
hogy aludjon. Úgy számolták, hajnalra elérik a portált, ezért erősen és
kipihenten, képzetten és felkészülten akart szembenézni az ellenséggel. A
Valdreaddel folytatott gyakorlatozásnak köszönhetően sokkal jobb harcossá
vált, és készen állt arra, hogy megmutassa Malusnak az összes halálos
trükköt, amit tanult.
A szemét behunyva a feje alól hallatszó halk zümmögésre
összpontosított. A biztonság kedvéért a párnája alá rejtette az újraegyesített
pengét, amely most, hogy a takarót a nyakáig húzva aludni próbált,
melegnek tűnt. Talán mert érezte: közeleg az idő, amikor eggyé válhat a
markolattal, és végezhet Xaraax-szal, véget vetve az Azerothra telepedő
fenyegetésnek.
– Jövök, Aram! – suttogta a sötétségben. – Csak tarts ki! Jövök már!
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Ádáz szövetségesek
Az Átokföldek száraz, vörös sziklái a derült ég alatt még fakóbbnak és
sivárabbnak tűntek. A nap könyörtelen erővel tűzött, kitikkasztva a
Felhőrugdaló utasait, miközben a léghajó délnyugat felé tartva elhaladt a
csipkés dombhát, a vörös vadkanok és az utakat járó szövetségi őrjáratok
felett. A katonák játékfiguráknak tűntek a magasból. A Felhőrugdaló
fedélzetéről olyan kilátás nyílt a vidékre, amihez hasonlóban csak az
isteneknek lehetett részük, és minden, ami odalent volt, jelentéktelennek
tűnt.
Valdread kezdett ráérezni a légi utazás ízére, ám az útjuk sajnos a
végéhez közeledett.
Feltűnt előttük a Sötét Portál: egy hatalmas, különös átjáró, amely az
egyik hegy oldalában nyílt. Távolról óriási ablaknak tűnt, ám a belsejében
látszó baljóslatú örvénylés titkokat és veszélyeket sejtetett.
Valdread rengeteg történetet hallott már Peremföldről, amelyek közül
néhányat olyanok meséltek, akik valóban jártak ott és a saját szemükkel
látták, de sosem hitte volna, hogy egyszer ő maga is átmegy oda. Maga a
portál sokkal nagyobbnak bizonyult, mint azt várta. A teteje mentén egy
lecsapni készülő kígyó vésett alakja látszott, míg a két oldalán egy-egy
fenséges alak szobra állt, akiknek csak izzó szemeik tűntek elő az arcukat
elrejtő csuklya alól.
Hamarosan megtudják, milyen esélyekkel számolhatnak, és legalább
nem kell tovább ezen töprengeniük.
– Tessék!
Valdread megfordult, és látta, hogy Makasa ácsorog mögötte, egy
ismerős kart nyújtva felé: a saját karját. Mosolyogva elfogadta az ajándékot,
majd egy erőteljes csavarással ismét a vállához illesztette, és ahogy
megmozgatta, végre újra egésznek érezte magát.
– Kiérdemelted – mondta a lány. – Most már te is a legénység tagja vagy.
Ne kelljen megbánnom!
 Valdread bólintott, majd visszafordult a korlát felé, Makasa pedig
odalépett mellé. Napról napra egyre több dologra figyelt fel a lánnyal
kapcsolatban: keskeny, elegáns vonalú orrát és büszke arccsontjait
egyértelműen tőle, az apjától örökölte, míg a haja és sötét, sima bőre olyan
volt, mint az anyjáé.
– Azt nézd meg! – mondta halkan Makasa, tekintetét a portálra szegezve.
– Nem hittem volna, hogy ilyen... ilyen...
– Félelmetes?
– Igen. – A lány nyelt egyet. – Nem hiszem el, hogy tényleg át kell
mennünk rajta.
– Majd csukd be a szemed, amikor megtesszük! – javasolta Valdread. –
A portálokon keresztül történő utazás összezavarja az érzékszerveket. Úgy
érzed, mintha pörögnél, és kicsavarodnál. De ha csukva tartod a szemed,
akkor a túloldalra érve nem lesz olyan erős hányingered.
– Azt hiszem, amúgy sem szeretném látni az átvezető utat.
Valdread nézte, ahogy Makasa a szemét a kezével beárnyékolva a
távolba pillant, és aggodalmasan az alsó ajkába harap. Rögtön tudta, mit
keres a lány.
– Ugye nem hitted, hogy tényleg eljönnek? – kérdezte halkan az
Elhagyott.
– Talán hittem benne. Ostobaság, igaz?
Valdread megrázta a fejét.
– Egy jó vezető mindig igyekszik előnyökre szert tenni. Helyesen tetted,
hogy megkíséreltél segítséget szerezni.
– Csak azt reméltem, megpróbálnak eljönni. Még ha nem is sikerül nekik
időben ideérni, abban bíztam, legalább megpróbálják.
– Ha így könnyebben nézel szembe azzal, ami ránk vár, akkor mondd azt
magadnak, hogy bizonyára megpróbálták! – Valdread úgy vélte, Makasa
egy gyerekhez képest elég kemény. Sokkal keményebb, mint ő maga volt
tizenhét évesen. Ha egykorúak lennének, a lánya könnyedén elbánna vele.
A lány az anyja alkatát és termetét örökölte, ami kiválóan megfelelt az egy-
egy elleni küzdelemhez, ennek ellenére a kardot és a szigonyt is gyorsan
tudta forgatni, Valdread pedig csodálattal adózott ennek. – Készítsd fel a
többieket! Te vagy a parancsnokuk, nem én.
Makasa halványan elmosolyodott.
– Egy sereg murloc ugrik a parancsomra! Gondolod, hogy kineveznek
királynőnek?
 – Az attól függ, mennyire értesz a hálókészítéshez.
Makasa kuncogva elfordult, és elindult, hogy összegyűjtse a
Felhőrugdaló fedélzetén állomásozó teljes haderejét.
Ami nem túl nagy – gondolta Valdread. De ha elég okosak, gyorsak és
szervezettek, akkor talán meglephetik Malust, mielőtt felsorakoztathatná a
védelmét. Annak is volt esélye, hogy Malus néhány ügynöke épp
küldetésben jár. Nagyon is lett volna értelme. Valdread a maga részéről
bizonyosan kiküldte volna az embereit, hogy figyeljenek, és próbálják meg
kideríteni, hova tűnt Makasa az Aram iránytűjéből elveszett szilánkkal.
Biztosan nagyon feldühítette, amikor Peremföldre visszatérve azt kellett
látnia, az iránytű elvesztette a mágikus képességeit!
Csak remélhette, hogy Malus orra alá dörgölheti ezt, és elmondhatja
neki: a szilánk egyszerűen ráragadt a csizmája talpára.
A léghajó ereszkedni kezdett, a portál pedig egyre nagyobbá és
fenyegetőbbé vált, ahogy közeledtek hozzá.
A varázskapu előtti térségen szétszórva néhány elhagyatott parancsnoki
sátor állt, míg a mélyéről lüktető energia zúgása hallatszott, ott pedig, ahol a
kőhöz ért, különös, fekete felszíne halványzöld színben játszott.
Valdread megborzongott a félelemtől, azt kívánva, bárcsak lenne más
módja annak, hogy eljussanak a céljukhoz. Bár mindez olyan történetté
válhatott, amit sokáig mesélhettek. Feltéve, ha túlélik, hogy elmesélhessék.
– Hé! Hol van a fogadóbizottság? – kiáltott le a Gazlowe a
kormányállásból. Valdreadhez hasonlóan ő is felfigyelt arra, milyen üresen
nyújtózik a lenti völgy: se gnollok, se jetik. Nem érkezett segítség.
– Hol vannak? – kérdezte Charnas, a művész, és a korlátra támaszkodva
lepillantott. – Aram annyi időt szánt arra, hogy segítsen nekik, és lerajzolja
őket! Ez biztosan jelentett számukra valamit!
– Ezt próbáld meg elmagyarázni a jetiknek! – mondta vontatottan
Valdread, majd felkapaszkodott a kormányállásba, és átpillantott a goblinok
zöld kobakja felett. – Meglehet, az ifjú Aramarnak inkább néhány döglött
medvét kellett volna eléjük vetnie ahelyett, hogy rájuk áldozza a tehetségét.
– Nagyon hálátlanok! – mormogta Charnas.
– Nem sok esélyünk volt a sikerre – emlékeztette őket Valdread. –
Bármilyen nagyszerű is legyen a találmányod, Kerék, Kalimdor a világ
túloldalán van. Csak magunkra számíthatunk, de szerencsétekre itt vagyok
nektek én! Gyakorlatilag egyszemélyes hadsereg vagyok!
– Persze! Szerencsénk, hogy minden testrészed visszakerült a helyére,
különben egykarú hadsereg lennél! – mormogta Gazlowe, megütögetve az
orrát, Kerék és Charnas pedig kuncogni kezdtek.
– Ez cseppet sem vicces! Megkomolyodnátok egy kicsit?
Volt igazság abban, amit Makasa mondott. A kis haderejét alkotó
murlocok lándzsát szorongatva, egyenetlen sorokban gyülekeztek Murci
mögött, míg Galena, Telagos és Marcang a létránál várakozott. A druida
idegesen babrálta a hajfonatait, Marcang pedig harcra készen megpaskolta a
furkósbotja nyelét.
– Leszállunk! – kiáltotta Gazlowe. – Kapaszkodjatok!
A Felhőrugdaló oldalra dőlt, majd jóval elegánsabban ereszkedni
kezdett, hogy aztán alig néhány lábnyival a föld felett lebegjen tovább,
körös-körül felkavarva a vörös port.
– Én csak eddig jöttem! – mondta Gazlowe, majd ellépett a kormánytól,
hogy elbúcsúzzon Makasától és a többiektől. Ám ahogy előnyújtotta a
kezét, Makasa félrelökte azt, és megölelte. – Hacsak nem rejtegetsz
magadnál gyémántokat. Az a fizetségem, tudod? Semmit sem csinálok
ingyen.
– Már így is épp eleget tettél – felelte a lány. – Innen nélküled kell
boldogulnunk. Ígérem, visszafizetjük valahogy, amivel tartozunk.
– Csak bátran! – kiáltotta Gazlowe, és nézte, ahogy a murlocok
leereszkednek a létrán. Galena és Telagos, majd egy kicsit késlekedve –
mivel el kellett búcsúzniuk a barátaiktól – Marcang és Murci is követte
őket.
Utolsóként Valdread szállt le. A fegyvereit a hátára csatolva mászott
lefelé, a száraz, vörös por pedig teljesen eltakarta előtte az utat, mintha
homokviharban lett volna. Nos, valóban épp egy viharba vetették bele
magukat, mivel a Sötét Portál túloldalán nem várt rájuk más, csak káosz és
bizonytalanság. Odalentről, ahol a létra teljesen eltűnt a porfelhőben,
Makasa kiáltása hallatszott.
Csak nem esett le?
Az Elhagyott fürgén aláugrott, majd várta, hogy a Felhőrugdaló újra
felemelkedjen, és a porfelhő kitisztuljon.
Ahogy a vörös fátyol lassan foszladozni kezdett, Valdread előtt előtűntek
a parancsnoki sátrak, amelyeket már odafentről is látott. Ám azt nem látta,
hogy mi van a belsejükben.
Makasa nem sérült meg, mivel nem esett le. Nem! Örömében kiáltott fel,
mivel odalent önkéntesek csapatai várták. Mégsem hiábavalóan küldték ki
az üzeneteket: a gnollok és a jetik egyaránt eljöttek, ahogy a négy – egy
nagyobb és három kisebb – wyvern is. Mindnyájan a sátrakban várakoztak,
amelyeket kétségkívül azért állítottak fel, hogy menedéket nyújtsanak a
hevesen tűző nap elől.
– Ezek mégis kicsodák? – tudakolta Valdread a köszöntésükre érkező
alakok láttán, akik között észrevett egy nagy szakállú tauren és egy
káprázatosan szép nemeself nő alkotta, össze nem illő párost is. Az elf nő
mögül hirtelen egy köpcös, veszedelmes külsejű tüskéshátú lépett elő,
felborzolva a sörtéit.
– Barátok – suttogta Makasa. – A tauren Szélvágtázó Wuul, az elf hölgy
Elmarine mesterasszony. A sörtés tüskéshátú pedig Csáléagyar. Rá
emlékezhetsz a Csontok Halmánál történtekből.
Valdread felfigyelt arra, hogy a taurennek hiányzik az egyik lába.
Hol láthattam őt korábban?
Wuulnak feltűnt, hogy az élőhalott őt nézi, ezért a kezével a mellkasára
csapva elkiáltotta magát:
– Túléltem Komor Pöröly arénáját, és ha így bámulsz tovább, halott
ember, akkor szétrepesztem a koponyádat!
– Lenyűgöző! – mosolyodott el Valdread.
A csapat előresietett, az Elhagyott azonban hátramaradt, jól tudva, a
jelenléte csak gyanakvást keltene.
– Sivet! Jaggal! – vetette bele magát Marcang a gnoll sereg csaholó,
kacarászó soraiba. – Hát eljöttetek?
– Igen, eljöttünk! Nem hagynánk ki csatát! – kiáltotta Sivet. A hangja
jóval nőiesebben csengett Marcangénál, míg a nyakában különféle eredetű
ujjakból és fülekből készült nyakláncot viselt. Ő is furkósbotot szorongatott,
akárcsak az a jóval nagyobb termetű gnoll, akit Marcang Jaggalnak
nevezett. Mindnyájan barátságosan összeölelkeztek, bár egyikük szemébe
sem szöktek könnyek. Az lett volna csak a látvány!
A jetik lelkes morajlás közepette bukkantak elő sokkalta nagyobb és
magasabb sátrukból. Az élükön a legnagyobb teremtmény állt, akit
Valdread valaha látott: még Karrgánál és Throggnál is nagyobb termettel
bírt, barna bunda borította, a homlokából hatalmas, a felhős égbolt
színeiben játszó szarvak meredtek elő, az arcán pedig jókora sebhely
húzódott.
Miközben a haditerven dolgoztak, Makasa elmondta, milyen kötelékek
fűzik ezekhez a különféle lényekhez, most azonban a lány odalépett
Valdreadhez, és név szerint be is mutatta őket.
– Ők itt Marcang klánja, az Erdőmancs gnollok. Az pedig Zord Sebhely,
a feralasi jetik vezére.
– Juggul! Kuriun! – tört elő Murci a murlocok csapatából, és belevetette
magát egy másik nagytermetű gnoll karjai közé.
Megkapó találkozás volt. Még Makasa is kezet szorított a gnoll falka
vezetőivel, bár az ő találkozásuk sokkal komolyabbnak és kevésbé
érzelmesnek tűnt.
– Hogy értetek ide ilyen gyorsan? – tudakolta Makasa Sivettől.
A kis gnoll elmosolyodott, kivillantva fehér, tűhegyes fogait.
– Zord Sebhely alkut kötött kalózokkal. Mondta nekik, földbe döngöli
őket, ha nem segítenek. Kalózok adták neki hajójukat.
– Nem így szokás alkut kötni – horkantott fel Makasa.
Úgy tűnt, Sivet a legkevésbé sem törődik ezzel.
– Jaggal beteg lett tengeren! Nagyon vicces volt! Mind jót nevettünk! –
Utánozni kezdte, ahogy Jaggal öklendezik és fájdalmasan nyöszörög. – Jót
nevettünk!
– Nem voltam beteg! – bizonygatta ingerülten Jaggal. – Nem voltam
gyenge!
Wuul, Elmarine és Csáléagyar is csatlakozott hozzájuk. A magas,
elegáns elf nő meghajolt.
– Miután megkaptam az üzenetedet, felajánlottam nekik, hogy nyitok a
számukra egy portált, de ragaszkodtak a meggyőzés erejéhez.
– Bármi is történt, hálás vagyok, amiért eljöttetek – mondta Makasa,
majd bement az egyik sátorba, és bemutatta az Erdőmancs gnollokat, Zord
Sebhelyet és a jetiket, a wyverneket, Wuult, Csáléagyart és Elmarine-t
Örökidill murlocjainak és a csapat új tagjainak. Telagos és Galena láthatóan
el voltak ragadtatva az elftől. A bemutatkozás jó ideig eltartott, mivel a
wyvernekkel, vagyis az Öreg Félszeművel és a kölykeivel is meg kellett
értetniük magukat, és csak ezek után kezdhettek hozzá, hogy az
összegyűltek elé tárják a tervet.
– Telagos egy kék sárkány – magyarázta Makasa, mire a jelenlévők
elképedve felmorajlottak. – Ő pedig Viharlándzsás Galena, a Cenarion Kör
tauren druidája. És ő itt Reigol Valdread báró... Ő is igyekszik hasznossá
tenni magát.
Köszönöm a csodás ajánlást!
– Szolgálatotokra! – hajolt meg elegánsan Valdread, remélve, hogy
javíthat egy kicsit a középszerű bemutatáson. Ám több tucatnyi állatias
szempár szegeződött rá dühösen. Az egyik hátul álló gnoll még fel is
mordult. – Már nem dolgozom Malusnak, és tudom, kell egy kis idő, amíg
hozzászoktok a jelenlétemhez, de biztosíthatlak titeket, készen állok
mindent kockára tenni az ügyünk érdekében.
Úgy tűnt, senkit sem sikerült meggyőznie.
Marcang a bundáját felborzolva a magasba emelte a furkósbotját.
– Először is, Marcang nem kedveli Bűzlő Embert! Igaz: csúf, bűzlik, és
esik szét darabokra. Marcang régebben akarta szétverni Bűzlő Ember fejét
furkósbottal. De Marcang már ismeri, és megbízik benne. Gnollok, jetik,
wyvernek, tüskéshátú és tauren is megbízhat benne. Vagy Marcang üt titeket
furkósbottal!
– Ezt igazán nagyra értékelem, barátom – mormogta Valdread.
Az elhangzottak láthatóan elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a
különféle teremtmények ne nézzenek rá nyílt ellenségeskedéssel.
Makasa gyorsan előrelépett, majd letérdelt, és a földet elegyengetve
szétterítette a térképet.
– Valdread úgy véli, Xaraax és Malus seregének nagy része itt, a Sólyom
Torony és a délen álló arakkoa erőd között állomásozik – mutatott a
térképre, mire a körülötte tolongó harcosok próbáltak átpillantani egymás
fölött. – Ne aggódjatok! Hosszú utat kell megtennünk addig, ezért bőven
lesz időtök áttanulmányozni a térképet. Telagos, valamint a wyvernek és a
leggyorsabb gnollok előremennek felderíteni a terepet, eltüntetve mindent,
ami az utunkat állhatja. Még azelőtt el kell érnünk a Sólyom Toronyt,
mielőtt Malus megszervezhetné a védelmét. Készüljetek fel a gyors
menetelésre! Pihenjetek egy kicsit, és két óra múlva átmegyünk a portálon!
Marcang csatlakozott az Erdőmancsokhoz, és parancsokat vakkantott
nekik. A gnollok újra meggyújtották a tábortüzeket, és ismét használatba
vették a nyársakat, amelyeken a húst sütötték, mialatt a Felhőrugdaló
érkezésére vártak. A víz és az étel mellett a térképet is körbeadták, amelyet
Murci büszkén mutatott meg a murlocoknak, elmagyarázva nekik, mire kell
számítaniuk.
A csapat többi tagja összegyűlt az egyik sátorban, és némán, lehajtott
fejjel ücsörögtek a megviselt padokon. Elmarine mesterasszony maga is
csatlakozott hozzájuk. Úgy tűnt, senki sem kér a Ceya csomagolta ételből.
Valdread azonban átkutatta a hátizsákját – amit nem sokkal azután adtak
vissza neki, hogy megkapta a másik karját –, és elővett belőle egy kis
flaskát, majd a dugót kihúzva felhajtotta a benne levő ital maradékát.
Utoljára akkor érezte az ital ízét, amikor még éltek az ízlelőbimbói, ennek
ellenére sikerült lecsillapítania egy kicsit a háborgó elméjét.
– Nem hiszem el, hogy ilyen közel vagyunk Peremföldhöz! – suttogta
Galena, a kezei közé temetve az arcát izgalmában. Vagy félelmében. De
lehetséges volt, hogy mindkettő miatt. – Vajon milyen lesz? Mit fogunk
látni? Annyi történetet hallottam már a különös lényekről és növényekről!
Mennyi új dolgot lehetne tanulmányozni és katalogizálni! Bárcsak több
időnk lenne!
– Ha ezt túléljük, visszatérhetsz, és addig katalogizálhatod a bogarakat és
a gyomokat, amíg ősz öregasszony lesz belőled! – ugratta Valdread.
Galena rosszalló pillantást vetett rá.
– Nem kellene ilyesmit mondanod! Elvégre győzni fogunk... nemde? –
Megnyugtatást keresve Makasára nézett, ám az egykori kalóz
összeszorította az ajkát, és a földre szegezte a tekintetét.
– Nem tudom, Galena. Nem tudhatom. Csak annyit tehetünk, hogy
próbálkozunk.
– Ugyan már! – Valdread megdöbbent, amiért ez egyszer nem ő volt az,
aki borongott. Persze ő sem nagyon bizakodott, ám a csaták döntő tényezője
az volt, hogy fenn kellett tartani a morált. – Számtalan alkalommal
összecsaptatok már Malusszal, ráadásul akkor egyedül voltatok. Most
sokkal többen vagytok, neki pedig fogalma sincs arról, hogy gyakorlatilag
egy egész hadsereget gyűjtöttetek össze. Ráadásul az olyan csatákra,
amelyek az esélyeknek megfelelően alakulnak, senki sem emlékszik! Ez a
mostani csata azonban legendás lesz! Meséket és dalokat ihlet majd az
elkövetkező évek során! Gondoljatok csak bele: a legkülönfélébb utazók
szedett-vedett bandája, egy valószerűtlen szövetség, amely az utolsó
pillanatban gyűlt össze, szembeszáll a démonok egy egész seregével és
annak rettegett vezérével!
A többiek elképedve néztek vissza rá, míg Makasa hirtelen felállt, és
toppantott egyet a lábával.
– Igaza van! Máris végrehajtottuk a lehetetlent! Elvesztettük Thalysst és
Drellát, Greydont és Aramot, de nem adtuk fel! Sőt, erősebbé és
elszántabbá váltunk! Most megírhatjuk a saját legendánkat, ami úgy ér
véget, ahogy azt mi akarjuk!
– Úgy van! Úgy van! – ugrott fel Telagos, Galena pedig követte a
példáját.
 – Jól mondod! – értett egyet ragyogó szemekkel Elmarine.
– Meglehet, tényleg elég szedett-vedett ez a legénység – mosolygott
Makasa Valdreadre. – De akkor is a mi szedett-vedett legénységünk!
– Taryndrelláért! – mondta Galena, összeütve a kezeit.
– Aramért! – tette hozzá Makasa, a druida vállára téve a kezét. – És
értünk!
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Menetelés Peremföldön át
Throgg még soha életében nem sietett ennyire. A tüdeje égett, ahogy a
magas, boltíves folyosókon végigcsörtetve levegő után kapkodott.
Tudta, hogy Malus meg fogja ölni őt. Volt egy elhíresült mondás a rossz
hír hozójáról, akit kivégeztek, de Throggot nem az emlékezőképességéről
ismerték. És nem is a gyorsaságáról. Ennek ellenére most inaszakadtából
rohant, hogy aztán az arakkoákat és az ördögfajzatokat félrelökdösve végül
megérkezzen a lépcsősorhoz, amely Malus elé vitte. A kapitány kiharcolt
magának egy szálláshelyet Xaraax hatalmas kastélyában. Bár a lakrész nem
volt valami impozáns, sőt mi több, nagyon is szegényesnek tűnt egy olyan
ember számára, mint Malus. Throggnak azonban eszébe ötlött, hogy talán
szándékosan kapott ilyen sivár és szánalmas szálláshelyet.
Ravasssz cccselfogásssként – ahogy azt Ssarbik mondaná.
Throgg megtorpant, és a falhoz támaszkodott. A termete és a súlya miatt
megreccsentek a gyatra fagerendák, a mennyezetről pedig por szállt alá.
– Malus! – mondta levegő után kapkodva. – Malus...
A kapitány előbukkant a szállása árnyékai közül. Csak inget, nadrágot és
combig érő, ragyogóan fényes csizmát viselt. A jobb kezében a Gyémánt
Penge markolatát szorongatta, amit ide-oda forgatva vizsgálgatott, közben
épp csak egy pillantásra méltatva Throggot. Az arcán húzódó csúf sebhely
még mindig nem gyógyult meg.
Mögötte egy különös, kör alakú ajtónyílás – talán valamiféle portál –
izzott. Xaraax pár csatlósa gondoskodott a fenntartásáról, és nagyjából egy
tucat Gordunni ogre őrizte. A jelenlétük csak még zsúfoltabbá tette a szűkös
helyiséget.
– Mi van? – kérdezte éles hangon Malus.
– Mit csinálnak az ogrék odabent? – kérdezett vissza Throgg, szinte
teljesen el is feledkezve arról, hogy miért jött.
– Ők a testőreim – vetett feléjük Malus egy gyors pillantást. – A
Gordokot szolgálják.
 Ez így rossz! – dühöngött Throgg. Nagyon rossz!
– Ígéretet tettél! Azt mondtad, ha megszerzed az iránytűt, nem leszel
többé Gordok! Most már nálad van az iránytű, ezért nem vagy Gordok! –
Throgg kihúzta magát, Malus azonban csak elmosolyodott.
– Meg akarsz küzdeni velük? – kérdezte a kapitány. – Csak egy
szavamba kerül, és mindnyájan rád rontanak. Nálam van ugyan az iránytű,
de a kristályszilánk, ami benne volt, nincs meg. Persze mondhatnánk, ez
nem több szőrszálhasogatásnál, én mégis úgy döntöttem, megtartom a
Gordok címet. Megvan a maga haszna – biccentett a „testőrei” felé.
Throgg a Gordunni ogrékra pillantott, és rossz érzés fogta el. Mintha
darazsak sokasága marta volna meg, vagy belépett volna egy wyvern
fészkébe. A haragja nem csillapodott. Malus megszegte az adott szavát!
– Miért jöttél? – mordult fel Malus.
Throggnak hirtelen eszébe jutott a jövetele oka, ám nem tudott
szabadulni a kellemetlen, fájdalmas érzéstől.
– Az egyik felderítő visszatért... Van velük egy jeti, aki kétszer akkora,
mint Throgg!
– Kikkel, te gyengeelméjű? – kiáltotta Malus, és végre elszakította a
tekintetét a kardmarkolatról. Ám valami aggasztót láthatott Throgg
tekintetében, mivel kissé elsápadt, és halkan folytatta. – Magyarázd el!
Throgg megpróbált magyarázattal szolgálni, ám a részletek homályosak
voltak. Eközben a Malus mögötti portál kezdett egyre erősebben vibrálni.
– Az egyik madár felderítő elment a völgybe, ahol jetik, gnollok és
mindenféle más lények gyülekeztek. Olyanok, amik nem szoktak
szövetségre lépni egymással... Ez nagyon nem helyénvaló! Közel vannak a
rejtekhelyhez! Egy egész hadsereg! – Throgg látta, ahogy a kapitány szeme
sebesen ide-oda villan. Ő maga nem tudta, milyen jelentősége van
mindennek. Csak azt tudta, hogy a gnollok és a jetik nem szoktak
Peremföldre jönni, és főleg nem szokták egyesíteni az erőiket. Jól
emlékezett a feralasi vérfürdőre: az ádáz gnollokra, akik bunkósbotokkal és
baltákkal harcoltak, és a jetikre, ahogy kedvükre zúzták szét az ogrék
koponyáját.
Malus végül könyörtelen nevetést hallatott, és szórakozottan a combjára
csapott a kardmarkolattal.
– Ez tényleg lehetséges? Valóban ilyen ostobák? Nem hiszem el...
– Kik? – kérdezte Throgg. – Kik az ostobák?
Malus visszatért a portálhoz, majd egy pillanatra eltűnt mögötte, ahogy
felöltötte feltűnő, kapitányi kabátját. Aztán odament Throgghoz, és az ogre
mellett ellépve sietősen elindult a folyosón. Körülöttük mindenhonnan az
erődben nyüzsgő démonok és arakkoák hangjai hallatszottak, ám Throgg
már szinte észre sem vette őket. Követte Malust, gondosan ügyelve arra,
nehogy rálépjen a tyúkszemére. Bár nagyon szerette volna megtenni!
– Azok az ostoba kölykök! Ki akarják szabadítani a barátaikat! Milyen
hihetetlenül arrogánsak!
– Összezúzzuk őket! – Throgg a kézcsonkjával a tenyerébe csapott.
Csata! Ő készen állt! Mindig készen állt a csatára! Karrga leginkább csak
harc közben figyelt rá. Throgg néha szinte elpirult, amikor észrevette, hogy
a másik ogre elismerő pillantást vet rá, valahányszor sikerül végeznie egy-
egy különösen ádáz ellenféllel. Az ő harcos hölgye! Így legalább újabb
alkalma lesz arra, hogy lenyűgözze. – Visszavágunk nekik!
– Úgy van – kuncogott Malus, és a derékszíja alá, a kardja mellé tűzte a
Gyémánt Penge markolatát.
A magas csarnokból kilépve egy jókora erődbe értek, amelynek tetejét
teljes egészében szorosan egymáshoz erősített ágak és indák alkották. Az
egész palota arakkoák és démonok ehhez hasonló fészkeivel volt tele.
Xaraax seregének tagjai a lenti rotundában gyakorolták a kínzási
módszereket, a zűrzavarban pedig időről időre elgyötört foglyok üvöltése
hallatszott. Throgg úgy érezte, mintha az egész hely madárpiszoktól és
kéntől bűzlene. A rettenetes bűz a lenti vermekből áradt, amelyeket Throgg
mindig messzire elkerült.
– Kerítsd elő azt a felderítőt! – mondta Malus, majd egy pillanatra
megállt a hatalmas erődre néző gyilkojárón. – Tudni akarom a részleteket!
Mindent tudni akarok! Aztán véget vetünk ennek az egésznek, Throgg!
Azok a kölykök napnyugtára halottak lesznek!

Makasa a dombhát tetejéről nézte, ahogy az erődből egy egész hadsereg

özönlik elő. A fellegvár alsó része nem nagyon látszott, mivel a bozótos és
a dombok eltakarták. A felső része – az úti céljuk – az óvatlan szemlélődő
számára nem tűnt volna többnek egy lépcsőzetes hegyoldalnál, tele arakkoa
fészkekkel és sűrű bokrokkal, amelyekkel azonban barlangnyílásokat
próbáltak álcázni.
 – Fogadok, hogy az ott Xaraax serege! – suttogta Makasa.
A gerinc, amelyre felkapaszkodtak, északra húzódott a völgytől, ahol a
jetik és a gnollok várták a támadást. Bár elkeserítő túlerővel kellett
szembenézniük, a jetik megvetették a lábukat, vállalva, hogy megállítják a
kardokkal és csatabárdokkal felfegyverkezett démonok első hullámát.
Xaraax harcosai zöld köpenyt és fekete páncélt viseltek, a sisakjukon izzó
fel rúnákkal. A harcmezőt sokkarú lények árasztották el, Galena pedig
döbbenten feljajdult a hátborzongató kiáltásaik hallatán.
– Rengetegen vannak – mormogta a druida, eltakarva a szemét. – Hogy
lehetnek ennyien?
– Nem láttad démonokat menetelés közben. Erdőmancsok végeztek
mindnyájukkal – mondta Marcang, büszkén kidüllesztve páncéllal védett
mellkasát. – Igazi harc most jön.
– Nem, az igazi harcot Malusszal és Xaraaxszal vívjuk majd –
emlékeztette Valdread. – Gyerünk!
Makasa, a nyomában Galenával, Marcanggal és Murcival, követte az
Elhagyottat, óvatosan megkerülve a meredek dombot. Telagos máshol várta,
hogy eljátszhassa a szerepét, ám közelgett az idő, hogy ő is megjelenjen a
harctéren. Odalent a dombhát átadta a helyét a katlannak, amelyben épp
kezdetét vette az összecsapás. A démonok vonalain túl Malus bozóttal
álcázott erődje állt, míg a barátaik mögött, a távolban a Sólyom Torony
sin’dorei építményei magasodtak.
A murlocok, wyvernek és a többi önkéntes tartalékban maradva
várakoztak. Ez Valdread ötlete volt, mivel a murlocok gyorsak és
mozgékonyak lévén kiválóan hajthattak végre rajtaütésszerű támadásokat, a
wyvernek az égből lecsapva hatalmas pusztítást vihettek végbe, Elmarine
egész tömegeket irányíthatott a mágiájával, Csáléagyar felprédálhatta a
meggyengült ellenfeleket, Wuul pedig könnyedén szétrepeszthette a
démonok koponyáját. A murlocok Makasa és a többiek előtt jártak:
úszóhártyás lábaikkal biztosan haladva, rohanvást megkerülték a gerinc
szélét, és most a bozótosban várták a jelet.
Ahogy a csapat óvatos léptekkel haladt a domboldalon, közeledve a
Rejtőzködők fellegvárának felső bejáratához, óhatatlanul is lepillantottak az
odalent dúló káoszra.
– Még sosem láttam ehhez hasonlót – suttogta megrendülten Galena.
– A csaták sosem szépek – mormogta Valdread, miközben lekuporodva,
elegánsan lopakodott előre az ösvényen, olyan halkan, akár a kósza szellő. –
A mesék dicsőségesnek mondják, de igazság szerint mocskos, véres és
hangos.
– Légy bátor! – emlékeztette Makasa a druidát, aki Északtornya előretolt
hadállásában nemigen segített nekik, és nem engedhették, hogy most is
ugyanúgy összeomoljon. – Tedd meg Taryndrelláért! Ő is azt akarná, hogy
bátor legyél.
– Igen. – Galena elszakította a tekintetét a csatáról. – Bátor leszek! Az ő
kedvéért! Bátornak kell lennem!
Miközben az összecsapás felé óvakodtak, a démonsereg megtört a jetik
áthatolhatatlan falanxán, mintha fejjel rontottak volna neki egy bundák és
karmok alkotta falnak. A jetik ugyan lassabbak voltak náluk, ugyanakkor
nagyobbak és erősebbek is, ezért a levegőbe dobálták a démonokat,
szétszórva őket a harctéren, a gyorsabb gnollokra bízva, hogy rárontsanak
és végezzenek a földre zuhant fel katonákkal. Kiváló összhangban
harcoltak, bár a jetik inkább ostromgépeknek tűntek, mint harcosoknak,
ahogy hosszú, vaskos karjaikkal ösvényt vágtak Xaraax seregének sorai
között. A gnollok, ahol lehetett, előretörtek, majd visszavonultak, amikor
fennállt a veszély: a túlerő elsöpri őket. Ennek ellenére Makasa látta, hogy
számos gnoll esett el a démonok csapásaitól.
A fel lények sokan voltak, és állatias vadsággal harcoltak. Az
ördögfajzatok és az ördögkutyák – ahogy Valdread nevezte őket – olyan
hangosan üvöltöttek, akár a tomboló vihar. Egyre csak özönlöttek előre az
erődből, és nem lehetett látni, hogy a soraik véget érnének.
Ahogy a gerinc élesen észak felé kanyarodott, az ösvény mind jobban
elkeskenyedett, Galena léptei pedig egyre esetlenebbé váltak, mivel a patái
túl szélesnek bizonyultak az alattomos meredélyhez. Makasa segített neki
megtartani az egyensúlyát, míg Marcang készen állt arra, hogy hátulról
megtámassza a druidát.
Végül beértek az erődbe, és megálltak, hogy kifújják magukat.
Makasa hátranézett a völgyben dúló csatára. Időközben elesett az első
jeti, ám úgy tűnt, ez csak még jobban feldühítette a többieket, akik még
elszántabban harcoltak, és dühös üvöltés közepette ide-oda csapkodtak,
minden ütésükkel tucatjával lapítva szét a démonokat. A merészebb gnollok
közül néhányan felkapaszkodtak hatalmas termetű szövetségeseik vállára,
ahonnan aztán lándzsákat hajigáltak vagy számszeríjakkal lövöldöztek a
démonokra, megakadályozva őket abban, hogy túl gyorsan rontsanak rá a
jetikre.
 – Azt hihetnénk, hogy már hosszú ideje harcolnak együtt – jegyezte meg
Makasa. – Nézzétek!
Egy tüskés indák alkotta széles boltívre mutatott, ahonnan a démonok
serege özönlött elő. Ám az áradat mostanra a csapataik után kullogó
lemaradozók keskeny patakjává vált.
– Murci! – kiáltotta Makasa. – Add meg a jelet!
– Mrgle, mrgle! – A murloc előhúzta az öve alá tűzött fehér
kagylókürtöt, apró hasa pedig kidagadt, ahogy mély lélegzetet vett. Aztán
belefújt a kürtbe, amelynek magas, zengő hangja végigvisszhangzott a
völgyön.
Az összecsapás feletti bozótosban rejtőző murlocok felemelkedtek, majd
sorra aláugrottak a lemaradt démonokra, kövekkel csapva fejbe őket és
lándzsákat mélyesztve az oldalukba, aztán továbbindultak, hogy hátba
támadják a nagyobb haderőt. A többi szövetségesük is csatlakozott
hozzájuk: a wyvernek a karmaikkal és a fullánkjukkal támadtak a
démonokra, míg Elmarine mágikus lövedékek zárótüzét zúdította az
ellenségre.
– Bevált! – mondta elkerekedett szemmel Galena. – Bevált!
– Akkor most jöhet az utolsó simítás! – mosolyodott el Valdread.
 Telagos számára a tartalék bevetése jelentette a jelet. Előbukkant a
felhők mögül, és zuhanórepülésbe kezdett, úgy röppenve alá, akár egy
halászó gém, hogy aztán fagyos leheletével jégfalat alkotva elzárja a
démonok visszavonulási útvonalát, valamint megnehezítse, hogy még több
ellenség hagyja el a fellegvárat.
– Telagos egyszerűen csodálatos! – trillázta Galena. – Olyan
méltóságteljes!
– Rendben, itt vagyunk! – irányította vissza a figyelmet Makasa az erőd
felé. – Most mi következünk! Nem tudni, mi vár ránk odabent, ezért minden
eshetőségre fel kell készülnünk!
Telagos a csata felé elkanyarodva alábukott, és lefagyasztott egy démont,
hogy a gnollok felkoncolhassák. Aztán ismét felemelkedett, és odasuhant a
csapathoz. Kék pikkelyei csillogtak az elviselhetetlen hőségben, ahogy
lelassított, és tompa puffanással leszállt előttük.
– Tovább előre? – A sárkány barátságos hangja hangos morajlással tört
elő a hasából.
– Tovább előre! – felelte Makasa, majd harcra készen felemelte a
szigonyát, és meglazította a mellkasa köré tekert láncot. A Gyémánt Penge
a hátára szíjazva, a zekéje alatt rejtőzött. – Én készen állok! Lepjük meg
Malust, és keressük meg Aramot!
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Szabadulás és árulás
A Hétből Egy lesz! Figyelj...
Aram erőtlenül felemelte a fejét. Bár Drella virágának köszönhetően a
lába már nem fájt, továbbra is szenvedett az éhségtől és a szomjúságtól.
Úgy tűnt, mintha az őket őrző ördögfajzat meghallott volna valamit,
vagy talán a gazdája magához szólította valahogy, mivel a kis, vörös
teremtmény magában mormogva elsietett.
Drella hangja még mindig Aram fejében visszhangzott, amikor
észrevette, hogy Greydon feltápászkodik.
– Mi az? – kérdezte suttogva a fiú, kicserepesedett ajkai pedig
felrepedtek.
– Történt valami – felelte Greydon, majd az ujját felemelve csendre
intette a fiát.
Aram engedelmeskedett, és hallgatózni kezdett. Odafentről, a
messzeségből arakkoák rikoltozása és démonurak mennydörgő kiabálása
hallatszott, ahogy parancsokat osztogattak az ördögfajzatoknak. Bár mindez
nem számított újdonságnak, de most rémültnek tűntek. A foglyok a
hangoskodást és a felfordulást egyaránt nagyobbnak érezték.
A börtön hirtelen megremegett, mintha a föld azzal fenyegetne, hogy
elnyeli az egész helyet.
– Csata dúl! – mondta fényesen csillogó szemekkel Greydon. – Bárhol
felismerem ezt a hangot!
– Apám!
Az ördögfajzat visszatért, de nem egyedül: a nyomában egy zölden izzó
szemű démon lebegett be a tömlöcbe. A hatalmas termetű, görnyedt tartású,
visszataszító külsejű lényt smaragdzöld lángok övezték, az álla alatti,
petyhüdt bőrt befonták, ám így is alálógott egészen a derekáig, ami körül
csillogó fel kövekkel kirakott vas övét viselt.
A foglár démon végigpillantott a két foglyon, majd Greydonra szegezte a
tekintetét, és odalebegett a cellájához.
 Greydon tehetetlenül hátrahúzódott, a falnak vetve a hátát, mire a foglár
felnevetett. A hangja olyan mélynek és baljóslatúnak tűnt, akár a
mennydörgés. A férfi csuklói körül hirtelen csillogó láncok jelentek meg,
amelyeket a démon akarata teremtett. A rab mozdulatlanná dermedt, a
szemei kifordultak, a szája pedig fájdalmas üvöltésre nyílt, ahogy a bőrén
különös, bíborvörös csíkok jelentek meg.
– Elég! Hagyd abba! Így megölöd! – Aram a rácsokat ütötte, ám
hasztalanul. Az apja támolyogni kezdett, az ördögfajzat pedig vidáman
nevetve tapsolt, és fel-alá táncolt Greydon előtt. – Apám! Ne hagyd magad!
Ne halj meg!
– Csendet! – fordult a démon Aram felé. A szeme szinte lángolt. –
Szükség van az esszenciájára. Ő a Hét Nap Rendjének tagja. A Sötétvihart
az életereje táplálja.
– Sosem kapjátok meg őt! – kiáltotta Aram. – Sosem idézitek meg a
Sötétvihart!
Nem veszíthette el az apját! Egyedül nem bírta volna ki a tömlöcben!
Ám hirtelen ráébredt, mit jelent a csatazaj. Valami jelentőségteljes dolog
történt, ezért a démonoknak azonnal cselekedniük kellett: mielőbb meg
akarták idézni a Sötétvihart. A foglár nemcsak végezni akart Greydonnal,
hanem arra akarta használni, hogy elpusztítsa Azerotht.
De mégis hogyan? Xaraax egyesítette volna a Gyémánt Pengét?
Puffanás hallatszott.
A Greydont kínzó démon mozdulatlanná dermedt, a szemeiben pedig
kihunyt a zöld tűz. Aztán oldalra dőlt, Aram szíve pedig kis híján megállt a
démon koponyájából előmeredő lándzsa láttán.
Képtelenségnek tűnt! Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen! Hogy a
rabsága csak így véget érjen...
De valóban felbukkant a barátai csapata: Murci, Marcang, Galena és egy
sápadt fiatalember, akit Aram valahogy ismerősnek talált.
Megkönnyebbülten térdre rogyott, és nézte, ahogy Galena sötét bundája
csillogni kezd, és előbb sárga, majd narancsszínű árnyalatot öltve tollakká
változik. A szarvai is megnyúltak és kiszélesedtek, hatalmas agancsokká
válva. Aztán felkiáltott, és az orra hirtelen horgas, éles hegyű csőrré alakult
át. A kezeiből jókora karmok nyúltak elő, míg a lábai a madarakéhoz
hasonlatossá válva megvastagodtak.
Egy tollas holdszerzet!
Galena különös, madárszerű vijjogást hallatott, színtiszta
holdfénysugarat idézve meg, amely lecsapott az ördögfajzatra, mielőtt az
elmenekülhetett volna.
– Urum! – ugrott előre Murci, majd kiszabadította a lándzsáját, hogy
felfeszítse vele Aram cellájának rácsait.
– Ne úgy! – Marcang felsóhajtott, aztán lehajolt a foglárhoz, és
leakasztott az övéről egy jókora kulcscsomót.
– Hogy kerültök ide? Hogyan találtatok meg minket? – kérdezte Aram,
miközben az öröm és a megkönnyebbülés könnyei csorogtak alá az arcán.
Greydon a maga részéről némán hallgatott, majd hirtelen hatalmas
nevetésben tört ki. Láthatóan ugyanúgy elképedt és hitetlenkedett, mint a
fia.
– Ez egy hosszú és unalmas történet – felelte a sápadt fiatalember. – A
legjobb lesz, ha azután meséljük el, miután kiszabadítottunk titeket.
– Várjunk csak! Ismerlek téged! – kiáltotta Aram. – Te vagy az a fiú a
rajzomról! A fiú a sárkánnyal!
– Ő maga a sárkány! – mondta Marcang, miközben a kulcsokkal babrált,
és végül sikerült megtalálnia azt, amelyik beleillett Aram cellájának
zárjába. – Kék sárkány! Szárnyakkal, fagyos lehelettel! Majd meglátod!
– Ki kell juttatnunk titeket innen, aztán segítenünk kell Makasának! –
Galena megrázta magát, és szinte egyetlen pillanat alatt levedletté
holdszerzet alakját. A tollazata visszaváltozott bundává, ám ahogy
rohanvást a társai felé indult, néhány tollpihe aláhullott a vállairól. –
Makasa elment, hogy megküzdjön Malusszal!
– Egyedül? – dörögte Greydon. – Elment az esze?
– Valdread is vele van – felelte Galena.
– Micsoda? – kiáltotta egyszerre apa és fia.
– Megtaláltuk az összes szilánkot – magyarázta Galena, miközben Aram
kitámolygott a cellából. – Elvesszük Malustól a markolatot, és egyesítjük a
Gyémánt Pengét! Ideje véget vetni ennek az egésznek!
 – Nem! Lehetetlen... – Greydon a haját tépte, de nem jött elő a
cellájából, amíg Aram ki nem segítette. – Ez így túl veszélyes! Nem tudjuk
véghezvinni, ha Xaraax ilyen közel van!
A többiek döbbenten hallgattak, Aram azonban jól tudta, miről beszél az
apja. A barátai ellenben nem ismerték a naaru és a penge történetét, és ami
még fontosabb, nem tudtak a Sötétviharról.
– Meg kell keresnünk Makasát! – indult rohanvást az ajtó felé, nem
törődve a testét átjáró fájdalommal, az éhséggel és a szomjúsággal. – Nem
hagyhatjuk, hogy Xaraax rátegye a kezét a Gyémánt Pengére! Anélkül nem
kelthetjük új életre a naarut! Pedig ő a kulcsa annak, hogy egyszer és
mindenkorra megállítsuk a Sötétvihart!

– A kard többi része a közelben van – mondta Xaraax úr. – Érzem.

Malus nem tudta elhinni, milyen szerencséje van. Nem hitt a sorsban,
sem a végzetben, csak a gondos tervezésben, és abban, hogy annak, aki el
akarja érni a céljait, mindent meg kell tennie ennek érdekében, bármi is
legyen az ára.
Xaraax hátára szegezte a tekintetét. A démonúr a szálláshelyéről nézte a
völgyben dúló csatát. A sziklából kivájt, hivalkodó terem olyan magas volt,
akár egy katedrális, a keskeny ablakain beszivárgó zöld és aranyszínű fény
pedig kísérteties árnyékokat teremtett. A trónszék mögött egy oltár állt,
amelyen túl egy tüskés indák alkotta balkon nyújtózott. Xaraax innen
figyelte az eseményeket, és várakozott.
 A magas, testes démonúr, akinek a hátán bőrszárnyak látszottak, a fején
pedig hegyes szarvak meredeztek, bármilyen erődöt, helyiséget vagy nyílt
térséget képes lett volna megtölteni a rosszindulatával. Félelmetes aura
lengte körül, akár a ködfátyol. A szemei furcsán rezzenéstelennek tűntek,
mintha mindig mindenkit látna, nem számítva, hogy azok hol és milyen
messze állnak tőle. Vagy talán azért tűnt olyan rezzenéstelennek a tekintete,
mert mindkét szeme körül sebhelyek húzódtak, ezért sosem pislogott,
nehogy ismét meglephessék. Fekete páncélja és drágakövekkel kirakott
derékszíja egyaránt makulátlanul, ragyogóan csillogott.
– Megmondtam, hogy mindnyájan eljönnek – mondta Malus, majd térdre
ereszkedett az oltár előtt, hogy lerója a tiszteletét.
Az oltár valójában csak kőalapzatként szolgált a bíborvörös, folyékony
árnyak tömegének, amelyek állandó mozgásban voltak, és szüntelenül az
Asztráltér kimondhatatlan titkait sugdosták.
Eljött a döntő pillanat, amikor láthatták a terveik sikerét. Az út, amelyet
megannyi halál és áldozat szegélyezett, hosszúnak bizonyult, de most, hogy
közelgett a győzelem pillanata, Malus szinte megrészegült a gondolattól.
A Gyémánt Penge hamarosan egyesül, és a Sötétvihar erejének
köszönhetően Azeroth ki lesz szolgáltatva nekik!
– Türelem! – mondta Malus. – Csak türelmesnek kellett lennünk!
– Ennek a hihetetlen szerencsének semmi köze a türelemhez. – A
démonúr hangja olyan mélynek tűnt, mintha egyenesen Peremföld magjából
szólna. Félelmetes volt, tiszteletet és engedelmességet követelt. Valamikor
régen ez a hang suttogott hozzá, arra csábítva, hogy a démonok akaratát
szolgálja. Most azonban gúnyolódott rajta, amit Malus igencsak
nehezményezett. – Nem fogok elfeledkezni a melléfogásaidról. A hozzá
nem értésed és a lustaságod miatt a világod alantas lényei most
meggyengítik a légióimat. Ha még egyszer csalódást okozol nekem,
nemcsak az arcod és a kezed sérül meg.
– Mindez messze áll az igazságtól, nagyúr! – pillantott fel Malus. A
napfény körülrajzolta Xaraax szarvait, miközben a démonúr a serege
küzdelmét nézte. – Nálunk van a markolat, és a Rend esszenciája is. Ahogy
a Rend egyik tagja és a fia is. A Gyémánt Penge nélkül nem tudnak
megállítani minket. Lehet, hogy ránk találtak, de a markolat nélkül az
ügyük elveszett. – Ingerülten feltápászkodott. Az, hogy Xaraax csatlósai
odavesztek, jelentéktelen dolognak számított, hiszen lassan elérték a valódi
céljukat: a naaru és Azeroth végső pusztulását. – Eljött a győzelmünk
pillanata!
– És a te bukásodé, Malus. – A nathrezim megfordult, szakadt köpenye
pedig meglebbent, ahogy csapott egyet a szárnyaival, odaröppenve az
oltárhoz. Az árnyéka sötétbe borította Malust.
– Ezt nem értem, nagyúr...
Xaraax felnevetett, majd lenézett rá, de nem dühösen, hanem közönnyel.
– Nem. Persze, hogy nem érted. Mint minden eszköz, végül te is
elhasználódtál. A szolgálatkészséged egykor igazán elragadó és dicséretre
méltó volt. Ám attól tartok, immár nem vagy hasznos a számomra. – A
démon nagyúr arcán hátborzongató mosoly terült szét, ahogy a szemeit
behunyva mély lélegzetet vett, mintha egy pillanatra elragadták volna az
érzelmek. – A Gyémánt Penge hamarosan az enyém lesz, Azeroth pedig
pusztulni fog. Semmi sem állhat az utamba. A kard nélkül a naaru végleg
meghal. Minden lángba borul, veled együtt! – A szemei kinyíltak, majd
előrelendült, és oldalba rúgta Malust, aki hátrazuhant az oltár lépcsőire.
Hogy történhetett ez? Malus mindent megtett, amit Xaraax kért tőle!
Mindent! Törte magát, hogy a nagyhatalmú mestere elégedett legyen!
Megölte a naarut, és elárulta a saját testvérét!
Malus megremegett a fájdalomtól, és újabb támadásra számítva a
mellkasa elé tartotta a kezeit. A támadás rögtön be is következett: Xaraax
rávetette magát, és patás lábával a mellkasára taposott, egyre erőteljesebben
nehezedve rá, amíg Malus végül biztosra vette, hogy meg fog halni.
– Értékeltem a nekem tett szolgálatodat – mormogta Xaraax, miközben
lenyúlt, és kiszabadította a Gyémánt Penge markolatát Malus öve alól. – De
mint az összes szánalmas dolog, ez is feledésbe merül. – Hirtelen ismét
mély lélegzetet vett, a szempillái pedig verdesni kezdtek. – Ideje szólítani a
többieket. A Rejtőzködőknek látniuk kell a győzelmemet! A penge egyre
közeledik. Felém tart... Érzem, hogy már közel jár. Nagyon közel. A naaru
hamarosan elpusztul, és vele a világ utolsó védelmi vonala is elesik.
Azeroth lángolni fog!
 HARMINCHATODIK FEJEZET

A Fény forgatója
Nem jelentett gondot, hogy kiderítsék, hol bujkál Malus és Xaraax. A
Rejtőzködők erődje indák és kövek alkotta koncentrikus gyűrűkből állt, és
egyre magasabbra nyúlt, egy baljóslatú, fekete kapunál érve véget, amely a
legmagasabban húzódó gyűrűre nyílt.
Valdread előhúzta a pengéit, és rárontott a két magas, lándzsával
felfegyverkezett, sisakot viselő démonra. Mivel nem számítottak arra, hogy
bárki átjut az erőd előtt vívott összecsapáson, a báró támadása olyannyira
meglepte őket, egy hangot sem tudtak kiadni, mielőtt elestek volna.
Makasa levette az ezüstös kulcsot az egyik őr derékszíjáról, és a kaput
kinyitva berontott az erőd legmagasabban fekvő területére. A Valdreadtől
kapott kiképzés kifizetődött: a legtöbb összecsapást már azelőtt sikerült
megnyerniük, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna, mivel az ellenfeleik
közelébe lopakodva csendben végeztek velük.
Bár Makasa kiképzése igencsak hasznosnak bizonyult a harcban, most
két hatalmas termetű ogréval kerültek szembe, akik teljesen elzárták az erőd
legmélyére vezető boltíves átjárót.
Throgg és Karrga!
Őket nem lehetett meglepni. Throgg azonnal felemelte a buzogányt,
amelyet egy jókora, fémveretes fanyél segítségével erősítettek a
kézcsonkjára.
– Mit jelentsen ez? – vonta fel vaskos szemöldökét az ogre martalóc.
– Miért harcolsz a lány oldalán, halott ember? – kérdezte Karrga. – Te a
mi oldalunkon állsz!
Valdread felemelte a kezét, elejét véve annak, hogy Makasa előrerontson
és harcba szálljon a két ogréval.
– Igen, a ti oldalatokon álltam, de aztán az elbűvölő vezéretek ledobatott
egy hegyről. – Látta, ahogy Throgg nyáladzó szája megvonaglik. Látta az
ogre bizonytalanságát. – Az neked sem tetszett, igaz? Tudom, milyen fontos
számodra a becsület, Throgg. Ezért is lepődtem meg annyira, hogy még itt
vagy.
– Throgg hűséges! – dörögte az ogre, Valdread és Makasa pedig egyaránt
hátrahőkölt a hevességétől.
– Karrga is hűséges!
– Pontosan kihez vagytok hűségesek? – erősködött Valdread. Egyik
ogréval sem szeretett volna szemtől szemben megküzdeni, nemhogy
mindkettővel. Most többre mentek az eszükkel. – Malus szolgaságba
döntötte a népeteket. Hozzá vagytok hűek, vagy a népetekhez? Malus csak
egy ember. Ti viszont hátat fordítottatok az ogrék hagyományainak! No és
mégis miért? Egy emberért, aki az övéi ellen fordul! Aki megöli a saját
társait! Csoda, hogy egyáltalán túléltem azt a zuhanást, és épp az állítólagos
ellenségeink raktak újra össze!
Throgg egy kicsit lejjebb engedte a pajzsát. Jól haladtak!
– Mit művelsz? – kérdezte Karrga. – Hiszen hazudik!
– Nem – felelte Throgg. – Throgg még több Gordunni ogrét látott Malus
mellett. Még mindig Gordoknak nevezi magát. Malus az, aki hazudik!
– Pontosan! – somolygott Valdread. – Malus nem az a parancsnok, és
nem is az a barát, akinek hiszitek! Titeket is ugyanúgy félrelök majd, ha a
céljai ezt kívánják!
– Nem! Ne figyelj a Suttogóra! – Karrga a szavait nyomatékosítva
felemelte a fegyverét, és előrelépett.
A fenébe! Pedig már közel jártak ahhoz, hogy célt érjenek Throggnál!
Throgg előrelendítette a pajzsát, és mielőtt Makasa háríthatott volna, a
hátára zuhant az ütéstől. Valdread félreugrott, Throgg azonban ismét
támadott, ezúttal a buzogánnyal, és épp csak hogy, de sikerült mellkason
ütnie az Elhagyottat, aki a fájdalomtól összerezzenve egy pillanatra az
oldalára zuhant. Ám ennyi épp elegendőnek bizonyult. Makasa megpróbált
felállni, ám Throgg ismét megütötte a pajzzsal, aztán a mellkasa köré tekert
láncnál fogva bevonszolta a lányt az átjáró mögötti terembe.
Makasa kába tekintettel nézte, ahogy Valdread a földre zuhan a
következő ütéstől, amit Karrga vitt be, kihasználva Throgg támadásának
eredményét. A kék bőrű ogre nő a kardja markolatgombjával előbb
mellkason, majd torkon ütötte az Elhagyottat.
Bár Valdread továbbra is kész volt harcolni, Karrga eltette a kardját,
majd felnyalábolta az Elhagyottat, és mindkét kezével a mellkasához
szorította. Hiába vonaglott és kiabált, Valdread semmit sem tehetett az
ellen, hogy őt is becipeljék a terembe.
 – Á! Megérkeztek a vendégeink, és velük a penge is, amely megpecsételi
Azeroth sorsát!
Makasa megremegett a hang hallatán, amelyhez hasonlót még sosem
hallott... Színtiszta gonoszság lakozott benne! Nem volt hangos, ám
természetellenesen mélynek tűnt, mintha a vihart jósoló szürke égbolt
szólalt volna meg. Még egy rémálom sem tudott volna ilyesmivel előállni.
Makasának a vér is megfagyott az ereiben a hallatán. Forgolódni kezdett,
próbálta megtalálni a hang forrását, és megpillantott egy, még az ogréknál is
magasabb démont, körülötte az udvartartásával.
A Rejtőzködők!
Mindnyájan ott voltak: Ssarbik és Ssavra, ahogy a fejüket összedugva
baljósan mosolyogtak az egyik sarokban, Zathra, vállán a csettegő
skorpióval, és Malus, aki a sötét szentély közepén térdepelt.
A démonúr Malus vállára tette a kezét, és a földre kényszerítette. Makasa
nem számított arra, hogy így fogja látni Malust: a tekintete elgyötörtnek
tűnt, az arca jobb oldala összeégett, a nyakán pedig zúzódások sötétedtek.
A démon a kezében szorongatta a Gyémánt Penge markolatát, amely
fényesen izzott, ahogy érezte a testvére közelségét.
Makasa nagyot sóhajtott. Mit tettek? Valdreadre pillantott, aki egész
eddig küzdött, ám a démon láttán mozdulatlanná dermedt. A Makasa hátára
szíjazott penge olyan forróvá vált, hogy a lány az ingén keresztül is érezte a
hevét, és a fogait csikorgatta a fájdalomtól.
– Kutasssátok át a lányt! – sziszegte Ssarbik.
Zathra azonnal megragadta a lehetőséget, és féloldalas vigyorral,
felszegett fejjel odalépett Makasához, aki átkozódva feléje köpött. Zathra
azonban nem vett tudomást róla, és átkutatta a mellénye, majd a nadrágja
zsebeit. Végül benyúlt a lány zekéje alá, és előhúzta a kardot.
– Aú! Ez éget! – Zathra az egyik kezéből a másikba dobálta a pengét,
amely olyan fényesen ragyogott, hogy alig lehetett ránézni.
– Hozd ide!
– Nem tudom! – kiáltotta Zathra, és a penge hangos csendüléssel a
padlóra hullott.
– Ostoba troll! – dörögte haragtól lángoló szemekkel a démon.
Ssavra magában motyogva átsietett a termen, ám amint lehajolt, hogy
felemelje a pengét, az odébb csúszott, majd a levegőbe emelkedett.
Mindenki elnémult, a teremre pedig csend szállt alá, ahogy a démon
kezében szorongatott markolat árasztani kezdte magából a Fényt, majd
átsuhant a termen, egyesülve a pengével.
– A Gyémánt Penge! – suttogta Makasa, és nézte, ahogy a fegyver egyre
fényesebben ragyogva újraalkotja önmagát. Hirtelen úgy tűnt, mintha
meghallotta volna a lány hangját, és egyenesen feléje röppent.
– Mi történik? Mi történik? – csapkodott a Fénytől megvakulva Throgg,
és elejtette Makasát, aki átlátta a lehetőséget, és azonnal felugrott,
elhatározva, nem vall kudarcot. Nem, amikor ilyen közel járnak ahhoz,
hogy legyőzzék a Rejtőzködőket! A szíve hevesen lüktetett, ahogy
előrenyúlt, és kinyitotta a markát...
– Nem!
De igen!
Kellemesnek találta, ahogy a Gyémánt Penge a tenyerébe simul.
Nagyszerű érzés volt!
Meglengette maga körül a fegyvert, elrettentve Throggot és Zathrát.
Ssarbik eközben árnymágiával formált nyilat repített felé, ám az a penge
közelébe érve szertefoszlott. A kard egyre fényesebben ragyogva elkezdett
átalakulni: a markolat megnyúlt, míg a penge rövidebbé és horgassá vált,
majd a fegyver végül felöltötte egy veszedelmes szigony alakját.
Forgasd a Fényt, és védd meg Azerotht! – zengte a Hang Makasa
fejében, ő pedig követte a parancsot.
Hangos üvöltést hallatva átrohant a termen, egyenesen a magas, ijesztő
démon szívét véve célba. A Rejtőzködők igazi vezetőjét! Arra gondolt,
most véget tud vetni mindennek. Olyan közel jártak! Olyan közel...
Xaraax azonban előhúzta a saját fegyverét: egy csúf, torz alakú fel
kardot, amelynek markolatát smaragdszínű tűz övezte, míg borotvaéles
pengéje körül fakózöld lángnyelvek csapkodtak. A démonúr Malus térdeplő
alakja elé lépett, erőteljes csapással fogadva Makasa döfését.
Túlságosan is erőteljes csapással!
Mégis mi értelme volt a rengeteg tervezésnek és erőfeszítésnek? Annak,
hogy Valdread kiképezte és tanította? Xaraax túlságosan is erős volt!
Makasa úgy érezte, mintha a kezeiben minden csont eltört volna, a
Gyémánt Penge pedig a markából kicsúszva a padlóra zuhant, felöltve a
korábbi kard alakját.
A fegyver nélkül védtelenné vált, de mielőtt visszaszerezhette volna,
Ssarbik a mágiájával megint elkapta őt: a sötét, árnyszerű indák a padlón
átkúszva gúzsba kötötték.
Ennyi volt! Kudarcot vallott!
 Xaraax félredobta a kardot, amire már nem volt szüksége, és úgy emelte
fel a Gyémánt Pengét, mintha az övé lenne.
Makasa némán, elborzadva nézte, ahogy a démon kezéből folyékony,
fekete pászmák nyúlnak elő, körülfogva a markolatot, a szeme láttára rontva
meg a fegyvert.
– Igen! IGEN! A Gyémánt Penge egyesült, és én, Xaraax, a Lángoló
Légió iszonyat nagyura, a Rejtőzködők vezére végre elhozhatom Azeroth
végzetét! Eme fegyver most már az enyém, a naaru a hatalmamban van, és
a pusztulásával a Sötétvihart többé nem lehet megállítani! – A démon az
izgalomtól lángoló szemekkel a levegőbe lendítette a kardot, ami egyre több
fel energiát szívott magába, és a fegyvert bemocskoló sötétség a markolatról
felkúszott a pengére is.
– NEM!
A kiáltást nem Makasa vagy Valdread hallatta, hanem Malus, aki
fájdalomtól gyötörve felállt, és reszketve megragadta Xaraax elhajított
fegyverét, amit aztán a démon hátába mélyesztett. A fel kardot lángnyelvek
nyaldosták, ahogy a pengéje átjárta a nathrezimet, előbukkanva a
mellkasán.
Xaraax mozdulatlanná dermedve bámult maga elé, míg a torkából fojtott
zihálás tört elő. A Gyémánt Penge az ujjai közül kicsúszva a padlóra hullott.
A felnyársalt nathrezim lassan összegörnyedt, a száját pedig kitátotta,
ahogy Malus az egyik kezét a démon hátára téve, a másikkal továbbra is a
fel kardot markolva megfordította, majd a terem hátulsó részében álló
különös oltár felé lökte.
Makasa nézte, ahogy a démonurat egyben elnyelik a lüktető, kavargó,
bíborvörös árnyalakok.
– Az Asztrál térbe veled, Xaraax! – Malus visszahúzta a pengét,
amelynek korábbi gazdája eltűnt az örvényben. – Szenvedj az
örökkévalóságig!
– Mit tettél? – sziszegte Ssarbik, a karmait Malus felé meresztve. –
Megölted a Messstert!
A kapitány az arakkoára pillantott, majd rászegezte Xaraax kardját.
Makasában egy pillanatra felébredt a remény, hogy Malus talán
megváltozott. Hogy Xaraax túlságosan is messzire ment. Vagy Malus talán
rájött, a fellegvárat így is, úgy is lerohanják, a Rejtőzködőket szétzavarják,
ő pedig a vérpadon végzi.
– Ne merészeld kétségbe vonni a tetteimet! Hacsak nem akarsz te is
Xaraax sorsára jutni! Hívjatok ide annyi ördögfajzatot és ogrét, amennyi
csak kell ahhoz, hogy tápláljuk a Sötétvihart! Éhezni fog ugyan, de az
áldozatok kitartanak majd addig, amíg jól nem lakathatjuk Greydon Thorne-
nal!
Throgg tiltakozva felkiáltott, Malus azonban nem törődött vele, és
próbaképpen megforgatta a kardot, amelynek fel energiái hevesen izzani
kezdtek. A kapitány karján sötét pászmák kúsztak végig, amelyek teljesen
elborították, míg végül a szemében ugyanolyan perzselő, zöld fel tűz égett,
mint a fegyverben, amit forgatott.
Ssarbik eltűnt néhány pillanatra, majd egy csapat láncra vert,
összezavarodott ogréval tért vissza, akiket egy démoni foglár terelt előre.
Mindnyájukat árnyszerű láncok tartották fogva, míg mellettük tűzvörös
ördögfajzatok szökdécseltek. Ám ez utóbbiak hamarosan meglepődve
visítoztak, ahogy Ssarbik őket is a komoran mosolygó Malus felé vezette.
A kapitány mögött egy árnyék kezdett növekedni, lassacskán portállá
változva. A mélyéből suttogások szűrődtek elő, egyre hangosabbá és
vészjóslóbbá válva, ám az őrült szavakat nem lehetett érteni.
– Nem! – üvöltötte Throgg, az ogrékat fogva tartó démoni láncok
azonban túl erősek voltak. A foglár felsorakoztatta őket a portál közelében,
és hamarosan nem maradt belőlük más, csak csillogó por. A kavargó örvény
elnyelte az ogrék és ördögfajzatok tucatjait. A portál megremegett, és sötét
alagúttá változott, amely egyre növekedett, ahogy a Sötétvihar gyülekezni
és háborogni kezdett. Készen állt a további áldozatokra, és suttogva, éhesen
követelte a Rend esszenciáját.
Ennyit arról, hogy talán megváltozott!
– Mit művelsz, Malus? – kérdezte megrökönyödve Karrga.
Úgy tűnt, ez már számára is túl sok volt, mivel Valdread hirtelen kitört a
szorításából, és a karja alatt átbújva végiggördült a padlón. Zathra rálőtt a
számszeríjaival, ám elvétette, ahogy Ssarbik is, aki a varázslatával nem
tudta elkapni az Elhagyottat.
Valdreadnek sikerült elérnie a Gyémánt Pengét, ám ahelyett, hogy
felkapta volna, egy rúgással átlökte a padlón.
A fegyver aranyszínű fényszikrákat szórva végigcsúszott a köveken,
majd Makasához érve szétoszlatta a lányt fogva tartó árnyékokat.
A lány azonnal megragadta a fegyvert, és szüksége is volt rá, mivel
Malus rárontott, és a feje felé lendítette a fel kardot. A lány az utolsó
pillanatban hárította a csapást a Fényszigonnyal, amely harcra készen zúgott
a kezében.
A portál, mélyén az épp formálódó Sötétviharral, ezernyi hangon
üvöltött.
– Démonok! Seregem! Hozzám! – dörögte Malus. A hangja teljesen
megváltozott, mintha kifordult volna önmagából: sokkal mélyebbé vált, és
minden egyes szóval egyre jobban hasonlított Xaraax-éra.
A Rejtőzködők vezére, akivel oly sokszor összecsaptak, nem volt többé,
és a helyét egy démoni árnyalak vette át, aki még az egykori kapitánynál is
sokkal sötétebbnek tűnt.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Galena bosszúja
A Fény, ami oly sokáig szunnyadt darabokra törve, most új életre kelve
zengett, ahogy egy fiatal nő tiszta, nemes szívvel forgatta. Az öröme
hevesen áradt szerteszét, és vele a hatalma is.
Élet! Ezt kellett megvédenie. Az élet ugyanúgy újjászülethetett, mint a
penge, amelyből védelmező Fény áradt, ahogy tettre hívta az elpusztítására
törő fel fegyver. A démoni kard újra és újra lesújtott, ám a Fény ezúttal
visszavágott. A penge nem hagyta, hogy ismét eltörjék.
A Hét Eggyé válik.
A Fény fennmarad, ahogy Azeroth is.
Aram épp akkor ért fel a fellegvár csúcsára, amikor a tető szétrobbant.
– Vigyázz! – Marcang a gallérjánál fogva visszarángatta a fiút. A
következő pillanatban egy hatalmas, indákkal borított kőtömb zuhant a
lábaik elé, kis híján szétlapítva Aramot, aki hátratántorodva nekiütközött
Marcangnak.
– Köszönöm – törölgette meg az arcát.
– Maradj hátra! – mondta Marcang, és a mancsát Aram mellkasára téve
maga mögé terelte a barátját. – Megsebesültél. Túl gyenge vagy. Majd
Marcang megvéd!
– Mrgalrgalrglrllglgl!
Aram ugyan hátramaradt, de Murciról nem lehetett elmondani ugyanezt,
mivel egyenesen berohant a magas terembe, ide-oda kerülgetve az
alázuhanó törmeléket.
Ahogy az odabent ragyogó Fény elhalványult, Aram megpillantotta a
terem közepén Makasát, aki a Gyémánt Pengét forgatta. Ám a fegyver most
olyannak tűnt, akár egy szigony... Aram sokat álmodozott arról, hogy ezzel
a varázslatos karddal vív, de most látva, Makasa milyen biztos kézzel és
erővel használja a fegyvert, nem érzett mást, csak büszkeséget. Mindnyájan
azért küzdöttek, hogy eljöjjön ez a pillanat. Annyi mindent feláldoztak! Az,
hogy Makasa most értük harcol, ahogy azt mindig is tette, jogosnak tűnt.
 A Fény, ami az imént előtört a pengéből, hátralökte Malust, a terem fölé
magasodó sötét örvény pedig egy pillanatra megremegett és elnémult. A
Gyémánt Penge reagált valamire azzal, hogy Makasán kívül mindenkit
hátralökött, és tátongó rést ütött a mennyezeten.
Murci a fellegvár aláhullott darabjain átugorva Makasa mellett ért földet.
Reigol Valdread is ott állt mellettük, a pengéivel hárítva Zathra támadásait,
majd hátrálásra kényszerítve a troll nőt.
– Malus! Malus! – rohant oda Throgg és Karrga a vezérükhöz, akit aztán
felsegítettek a földről.
– Harcoljatok, ostobák! – üvöltötte Malus. – Harcoljatok!
Aram alig hitt a szemének. A terem romokban hevert, Xaraax-nak
nyoma sem látszott, az égen szárnyas démonok gyülekeztek, arra készülve,
hogy alábukjanak, Malus pedig, aki épp feltápászkodott, egy sötét, undorító
kardot forgatott, ami láthatóan hozzánőtt, és árnyszerű pászmákkal borította
be.
Throgg felemelte az alkarjához erősített buzogányt, Murci azonban
megelőzte, és Malus felé hajította hegyes kis lándzsáját.
A dobás tökéletesre sikerült: a fegyver átsüvített a termen, el egy
különös oltár mellett, egyenesen Malus torka felé tartva. A kapitány
azonban észrevette a veszélyt, ezért megragadta Throgg lábát, és oldalra
húzta az ogrét, aki megbotlott, és így egyenesen a lándzsa elé került.
A fegyver ártalmatlanul beleállt az ogre mellvértjébe.
– Mit művelsz? – Throgg szikrázó tekintettel megragadta a lándzsát, és
kitépte a vértjéből. – Throgg nem kedveli az új Malust! Elárulta a
gordunnikat! Nincs becsülete! Nem méltó arra, hogy Gordok legyen!
Throgg mostantól a maga ura!
– El az utamból! – lökte félre az ogrékat Malus, majd a tekintetét
Makasára szegezve rohanvást elindult vissza az összecsapás felé.
Makasa azonban korántsem volt védtelen: úgy harcolt, akár egy dühöngő
vihar, hárítva minden mágikus nyilat, amit Ssarbik és Ssavra repített felé.
– Tennünk kell valamit! – mondta Aram, Marcang azonban nem figyelt
rá.
Greydon a hátuk mögött botladozott. Mivel a sebei lelassították, a
holdszerzet alakot öltött Galenára kellett támaszkodnia, miközben az erőd
legfelső része felé tartottak.
Az eget hátborzongató rikoltások százai rázták meg, ahogy a szőrrel
borított szárnyas démonok Malus parancsait követve a terem fölött
gyülekeztek.
Amikor hirtelen alázúdultak, bőrszárnyaik hangja éppolyan
nyugtalanítóan hatott, mint a rikoltozásuk. Az egyikük kis híján elragadta
Murcit, ám Valdread az utolsó pillanatban közbelépett, egy rúgással
elzavarva a szárnyas bestiát. Aram nem tudta elhinni, hogy az Elhagyott
mellettük harcol. Vagy talán mégis! Elvégre Valdread meg akarta
akadályozni, hogy Malus megölje Drellát, és úgy tűnt, végül a megfelelő
oldalra állt.
Marcang belevetette magát a küzdelembe, és felemelte a bunkósbotját,
hogy lesújtson vele Throggra, ám azt kellett látnia, hogy a hatalmas termetű
ogre a buzogányával szétzúz egy szárnyas démont.
– Throgg most már jó? – vakargatta meg a fejét Marcang.
– Throgg csak Throgg! – kiáltotta az ogre, egyik démont a másik után
csapva le a levegőből.
– Karrga is jó? – kérdezte Marcang a hét láb magas ogre nő felé
fordulva, akinek a tetoválásait immár nem lehetett látni a bőrét borító
démonvértől.
– Malus elárulta Throggot! Malus egy semmirekellő! – kiáltotta Karrga,
miközben a kardja lapjával hárította egy démon éles karmainak támadását.
Ám ez nem jelentette azt, hogy Ssabrik, Ssavra és Zathra is átálltak
volna. A két arakkoa és a troll továbbra is védelmezően Malus körül álltak,
és időről időre megpróbálták elorozni Makasától a Gyémánt Pengét, aki
azonban keményen állta a sarat.
A repülő démonok lassacskán kezdtek felfigyelni a bejáratnál ácsorgó
Aramra, Greydonra és Galenára is. A boltív alatt jobban védve voltak,
mivel ezen a részen a tető kevésbé omladozott, ám ekkor a démonok közül
hárman hirtelen kiváltak a tömegből, és a karmaikat kimeresztve Aram felé
röppentek.
 – Hátra! – lépett Galena a fiú elé, és egyik holdtűz nyilat a másik után
idézte meg, hogy végezzen a támadókkal. – Ezt Taryndrelláért! Ezt azért,
mert elraboltátok Aramot! Ezt az apjáért! – kiáltozta, az ellenfelei azonban
túl gyorsnak és mozgékonynak bizonyultak, és kitértek az ezüstös
fénysugarak elől. – Ezt pedig értem! – alakult át hatalmas holdszerzetté,
majd szárnyszerű karjait felemelve próbálta védeni az arcát, ahogy a
démonok a csapásait kikerülve elsuhantak mellette. Túl gyorsak és
elszántak voltak.
Aram már azelőtt érezte a szagukat, mielőtt a közelébe értek volna:
különös, a denevérekhez hasonlatos testük kénes bűzt árasztott. Hegyes
fogaikat kivillantva előrelendítették a karmaikat.
A karmok azonban nem érték el az áldozatukat.
Hirtelen jeges szél támadt. Olyan volt, mintha a semmiből tört volna elő.
Aztán Aram megpillantotta a sárkányt, amely korábban a látomásában is
felbukkant: a pikkelyei kéken csillogtak, a szárnyai erőteljesnek, fehér
szemei pedig ijesztőnek tűntek. A sárkány a leheletével megfagyasztotta a
démonokat, amelyek kőtömbökként zuhantak alá, darabokra törve a padlón.
– Hát nem tökéletes? – sóhajtotta Galena, és tauren alakjába
visszaváltozva nézte, ahogy a sárkány ismét felröppen.
– Persze – mondta kissé zavartan Aram. – Gyere! Szükségem lenne
valami fegyverre, ahogy az apámnak is!
Galena gyorsan villanó holdtűz csapásaitól védelmezve áttörtek a
harctéren. Malust a megmaradt csatlósai félhold alakzatban védelmezték,
miközben a terem közepén álló Makasa felé törtek.
– Malus! – morogta Greydon. – Te gyáva! Sosem vívtad meg a saját
csatáidat...
– Ez az! – térdelt le Aram, amint megpillantotta Makasa becses
szigonyát és láncát, ahogy a kőtömbök és a halott démonok között hevertek.
Eltűnődött, vajon hogyan veszíthette el őket, de mint azt korábban látta, a
nővére egy sokkal erőteljesebb fegyverre tett szert. – Fogd ezeket! Én
keresek magamnak valami mást, amit használhatok.
– Túl gyenge vagyok, Aram.
– Nem! Képes vagy rá! Képesek vagyunk rá! Nem adhatjuk fel épp most,
amikor ilyen közel járunk a győzelemhez! – Aram odalépett az apjához, és
annak sebektől tarkított, reszkető kezeibe nyomta a szigonyt és a láncot. –
Ezért hagytál el minket évekkel ezelőtt! Hogy megvédd Azerotht! Hogy
megvédj engem! Ha most meghalunk...
Greydon lassú mozdulattal bólintott, és bozontos bajsza alatt halvány,
szomorú mosoly sejlett fel.
– Akkor fegyverrel a kezünkben halunk meg!
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Testvérek
Greydon Thorne tudta, mit kell tennie. Persze ez mindig így volt, de e
tudat most erővel töltötte el, hogy megtegye, amit kell. A kezei sajogtak, a
háta pedig úgy fájt, mintha beszakította volna egy kőtömb. Az oldalán
húzódó égési sebek és vágások minden egyes lépésnél lüktettek. De látta a
fivérét, ahogy gyáván a csatlósai mögött rejtőzik! Silverlaine-t – Malust –
erő járta át, ám úgy tűnt, újonnan szerzett képességei semmit sem
számítanak neki. Inkább mások hulljanak el, mint hogy ő akár egyetlen
ütést is kapjon!
Ez nem Greydon szeretett fivére volt! Már nem is látszott embernek:
elveszett, eltorzult teremtménnyé változott. Bár ez az átalakulás talán már
akkor elkezdődött, amikor Silverlaine a Gyémánt Pengét a kezében tartva
úgy döntött, megöli vele a naarut. Vagy amikor bevitte azt a csapást. Ám ez
valójában nem számított! A romlottság, ami most szemmel láthatóan is
megmutatkozott rajta, már akkor elkezdett burjánzani Silverlaine-ben,
amikor hátat fordított a Hét Nap Rendjének, hogy a Sötétvihar eljövetelén
munkálkodjon. Elkárhozott, amikor egy sötét úr szolgálatába állva új nevet
választott magának:
Malus.
Mivel a teste üvöltött a fájdalomtól, Greydonnak minden egyes lépésért
meg kellett küzdeni. Egy újabb csata! Csak még egy! A fia igazat mondott:
ez az ő harca volt. Az ő terhe, amit cipelnie kellett. Ha jobb testvér és
vezető lett volna...
Nem! Most nem gondolhatott ilyesmire! A fivére megőrült, hiszen épp
azon volt, hogy gyerekeket gyilkoljon! Arra készült, hogy elpusztítsa a
világot!
Malus csapatából hirtelen kivált egy narancssárga bőrű troll nő, és
miközben előretört a termen át, hangos, ijesztő csettintést hallatott, mire a
vállán ülő skorpió előrecsapott tüskés farkával.
Greydon pörgetni kezdte a láncot, jól tudva, hogy nagyon régen harcolt
utoljára ilyen fegyverrel. Ám a csata kaotikussá vált, ő pedig magára volt
utalva...
– Hé, büdös troll! – vakkantotta egy különös hang Greydon jobbján.
Aram gnoll barátja felugrott egy alázuhant kőtömbre, és a troll felé
nyújtotta a nyelvét.
– Ideje pusztú’nod, te szőrös kártevő! – A troll rászegezte az egyik kis
számszeríját, és útjára engedte a nyílvesszőt. A gnoll azonban hiénaszerű
nevetést hallatva félrehajolt, amitől a troll csak még dühösebb lett, és
üvöltve támadásra küldte a skorpiót. – Végezz vele, Trapp! Intézd el,
kedvesem! Én újratő’tök!
Greydon azonban látta, amit a troll nő nem: hogy a gnollnak is van
segítője. A magasból egy kék sárkány bukott alá, és a szövetségeseit ismét
megmentve, a leheletével befagyasztotta a trollt egy csillogó jégtömbbe.
Greydon úgy vélte, itt a lehetőség. Maradt még erő abban a
vénemberben, akivé vált! A szigonyt felemelve előrelendült. A fénykorában
erős és félelmetes harcos volt, és most, amikor kellett, visszatért bele
valamennyi a régi tűzből. Olyan erővel sújtott le a jégtömbre, hogy az
kettétört. A troll kába volt ugyan, de kiszabadult, és kapaszkodott az életbe.
Csakhogy a gnoll fürgén felugrott, majd továbbgördült, és lesújtott rá a
furkósbotjával. A skorpió azonban nem adta fel, és irányt váltva átrohant a
lehullott kövek között.
– Gnoll! – kiáltotta Greydon.
A gnollnak épp csak sikerült oldalra vetnie magát, így amikor a skorpió
lecsapott, horgas, mérgező tüskéje a gazdája szívébe mélyedt.
– E’hibáztad, Trapp... e’hibáztad... – A troll nő az oldalára gördült, és
nem mozdult többé.
A skorpió láthatóan elvesztette a harci kedvét, és a gazdájához mászva
védelmezően rátelepedett a mozdulatlanná vált testre.
Nem volt idő arra, hogy Greydon köszönetet mondhasson gnoll
megmentőjének. Ehelyett a győzelemtől megrészegülve tovább tört előre.
Hirtelen felbukkant előtte a fivére.
Malus védelmezői szétszóródtak, mivel más-más célpontokra
összpontosították a figyelmüket. Vagy elcsalogatták őket. Nem számított!
Greydon Malusra szegezte a tekintetét, és elszántan, gyors iramban elindult
felé. A harctér hirtelen beszűkült körülöttük. A zűrzavar és a démonok
hangjai tovatűntek, mintha csak Malus és ő léteztek volna.
– Fivérem! – kiáltotta, mivel nem akart orvul rátámadni.
 Malus megperdült. Az arcát, a nyakát, a bőre minden látható részét
fekete erek borították, amelyekben halványan látni lehetett a lüktető fel
lángokat. A szemei gyűlölettől parázslónak, ahogy megfeketedett fogait
kivillantva elvigyorodott:
– Greydon, te őskövület! Észre sem vettelek. Nem is hasonlítasz arra az
emberre, akinek ismertelek. – Malus gúnyos mosollyal felemelte a
hatalmas, démoni pengét.
– Én legalább ember maradtam, ami rólad nem mondható el. – A
fegyvereik összecsaptak. – Add fel, fivérem, és tedd le azt a kardot! Gyors
halálban lesz részed, és megszabadulhatsz a téged megfertőző
romlottságtól! Nem akarhatsz így élni! A győzelemben pedig nem bízhatsz.
A Gyémánt Penge a mienk.
Malus pislogni kezdett, majd felnevetett, és meglendítette a kardját, egy
hajszállal hibázva el Greydon mellkasát.
– Nincs szükségem a Gyémánt Pengére ahhoz, hogy legyőzzelek,
Greydon! A hatalmamat maga a Lángoló Légió adja! Örökkévaló, és
elsöprő erejű! A fel lángok a győzelmemről suttognak nekem. Bárcsak
hallanád őket! Olyan édes a hangjuk! Ugyanez a suttogás győzött meg arról,
milyen hitvány vagy, és mutatta meg nekem, mennyi szépség rejtőzik a
pusztításban! A pusztítás pedig bekövetkezik. Előbb ti pusztultok el, aztán a
világ!
– Nem! – Greydon hárításra emelte a szigonyt, ám ahogy megérezte
Malus teljes erejét, azonnal hátratántorodott.
Ez az erő...
Még sosem tapasztalta, hogy valaki így forgatta volna a kardot.
Követhetetlenül gyors volt. De hogyan vált ilyen hirtelen ennyire gyorssá?
Lehetetlennek tűnt!
A Fény Hangja mindig biztatta őt, és eljutott egészen idáig! Nem
halhatott meg a fivére torz árnyékának kezétől!
Ám ahogy Greydon próbálta felvenni a harcot, a lábai megadták
magukat.
Malus a végső csapásra készülve magasan a feje fölé emelte a kardját:
– Ég veled, fivérem!
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

A Hét Eggyé válik

– Apám! – Aram úgy érezte, mintha az idő ugyanúgy lelassult volna,
mint amikor Drella elesett Malus könyörtelen kardcsapásától. Túlságosan is
lassúvá vált. A harctéren mindenütt fegyverek hevertek, de egyiknek sem
értett a forgatásához. Egy pajzzsal vagy egy törött nyílpuskavesszővel pedig
nem sokra ment volna. Teljesen hasznavehetetlennek érezte magát. Ennek
ellenére tovább keresgélt, azt remélve, megtalálja a módját, hogy
segíthessen az apjának. Ám amikor látta, hogy az apja térdre rogy, túl
messze volt ahhoz, hogy bármit is tehessen. A többieket túlságosan is
lefoglalta a saját harcuk, a gyilkos csapás pedig egyre közeledett
Greydonhoz...
Aram keze előrelendült, és aranyszínű fénysugár tört elő belőle: úgy
ragyogott, és olyan perzselően forró volt, mint maga a nap.
– Mi a...? – Aram hitetlenkedve nézte, ahogy a fénysugár, amiről tudta,
hogy csakis mágia idézhette meg, átröppen a káosz és a pusztítás felett, és
belecsapódik Malus kardjába, épp mielőtt az elérhette volna Greydont.
A virág – Drella ajándéka – fénytől lüktetett, majd elősuhant a zsebéből,
és ott lebegett Aram előtt. Miközben a soha el nem hervadó virág szikrázni
kezdett, rózsaszín és zöld fényben fürösztve őt, Aram meg mert volna
esküdni, hogy a driád hangját hallja a fejében:
A köztünk levő kötelék sosem szakad el. Menj, és védd meg a Fényt!
Védd meg a barátainkat!
A fénysugár elenyészett, ahogy Aram megszüntette a varázslatot, ám a
szemei továbbra is kápráztak tőle. Nem volt idő kérdéseket feltenni. A
varázslat megrázta Malust, ám kezdte összeszedni magát.
– Együtt! – hallotta Aram Makasa hangját a kardokon csikorgó karmok
és a teremben ide-oda süvítő mágikus árnyéknyilak hangzavarán át.
Végre ismét lehetősége nyílt arra, hogy a nővére oldalán harcoljon! A
köveket, kardokat és öklöket kerülgetve rohanvást Makasa felé indult, nem
törődve az egész testét beborító sebekkel és égésnyomokkal, sem a rabság
okozta többi fájdalommal. Csak az számított, hogy elérje a családja tagjait.
Már olyan közel jártak! Olyan közel...
– Lehetetlen! – vicsorgott Malus, és mellkason rúgta a fivérét, aki
hangos nyögéssel a földre zuhant. Ám nem foglalkozott tovább Greydonnal,
helyette Makasát és a Gyémánt Pengét vette célba.
– Murci! Marcang! – kiáltotta Aram, majd Ssarbikra és Ssavrára
mutatott, akik vihorászva megpróbálták árnymágiával körülfogni Makasát.
Galena és Telagos együtt igyekeztek elhárítani a levegőből fenyegető
veszélyt: a sárkány megfagyasztotta a démonokat, míg a druida gondosan
időzített holdtűz sugarakkal lecsapott rájuk.
Aram azon tűnődött, vajon képes lenne-e ismét használni azt az erőt,
amit Drella adott neki az imént. Célba vette az egyik megfagyasztott
démont, ami hirtelen szétporladt a napfény erejétől. Minden egyes
alkalommal, amikor egy-egy fénysugár elhagyta a kezét, a fiú egész testét
erő járta át.
Throggot és Karrgát eközben lefoglalta a kettejük saját játéka:
nevetgélve és egymással tréfálkozva próbáltak annyi repülő démont
lecsapni, amennyit csak tudtak, teljesen megfeledkezve minden másról.
– Ez így hat! Nekem hat van, Throgg, te vesztes! – sikongatta Karrga,
majd belemélyesztette a kardját még egy démonba.
Aram nem törődött velük, csak próbálta elérni Makasát, Malus azonban
máris harcba szállt a lánnyal, a kardjával újra és újra lesújtva az izzó
szigonyra. Egyre hátrább szorította Makasát, aki elbotlott egy lehullott
kőtömbben, de sikerült gyorsan visszanyernie az egyensúlyát.
– Így már nem is vagy legyőzhetetlen, igaz? – gúnyolódott Malus. –
Egyedül, és rettegve.
Hirtelen egy tőr bukkant elő a semmiből – legalábbis Aram így vélte –,
és Malus mellkasába mélyedt, épp csak elvétve a szívét. Ennek ellenére
elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elterelje a figyelmét, és a tekintetét a
prédájáról elszakítva Reigol Valdread felé pillantott, aki az egyik alázuhant
kőtömb tetején állva már egy újabb dobótőrt tartott a kezében:
– Takarodj a lányomtól, te mocsok!
– Micsoda? – Ssarbik mozdulatlanná dermedt, majd újabb hátborzongató
nevetést hallatott, amely a hangzavar közepette is magára vonta Valdread
figyelmét.
Az Elhagyott derékból oldalra fordult, majd egy elegáns, gyakorlott
kézmozdulattal elhajította a tőrt, ami célba is talált. Sőt, a fegyver megtette
Ssarbikkal azt, amit a társának Malusszal nem sikerült: egyenesen a szívébe
mélyedt.
– Ezzel számodra bevégeztetett! – köpte Valdread. – Az Úrnőre
mondom, ez jólesett!
Aram szerette volna megtudni, hogyan is értette az élőhalott, amit
mondott, és mi a csudáért van ilyen határozottan meggyőződve arról, hogy
Makasa a lánya.
Ah! Ennél furcsább dolgok is történtek már!
Nem volt vesztegetnivaló idejük. A szárnyas démonok egy csapata
Valdread felé röppent, Aram pedig Drellára gondolva elszántan
összpontosított, és ismét szabadjára engedte az erejét. A tenyeréből vakító
fénysugár tört elő, letérítve a pályájukról a démonokat, amelyek a földre
zuhantak.
Malus kihúzta a tőrt a mellkasából, és félrehajította. De immár túlerővel
nézett szembe, és szánalmasan kevés démon körözött a feje fölött, hűséges
csatlósai közül pedig csak Ssavra maradt mellette, aki erre maga is rájött, és
menekülni kezdett. Ám amikor a kapuhoz ért, Galena megállította:
gyökereket idézett meg a földből, amelyek úgy kötözték meg Ssavrát,
ahogy azt Ssarbik mágiája oly sokszor tette az utazók csapatával.
– Vége! – mondta Makasa, magasan tartva a Gyémánt Pengét.
A csapdába esett Malus elkeseredetten maga elé emelte a kardját, és
gyorsan hátrálni kezdett.
 Aram úgy érezte, mintha Drella ott lenne vele. Hallotta a lány távoli
kacagását, és átélte, ahogy ismét eltölti az ajándékából áradó melegség.
Akkor is ugyanez a melegség járta át, amikor az izzó fénysugarakat az
útjukra engedve a driád erejét használta, ami furcsa mód természetesnek
tűnt a számára.
Murci a levegőben szárnyalt, meglovagolva a démont, amit sikerült
elkapnia a hálójával. Végül elérte, hogy a szörnyeteg az oltárnak ütközzön,
ő maga pedig kissé kábán odébb gördült, majd bizonytalanul feltápászkodva
felkapta a lándzsáját, és Malusra szegezte, oldalról támadva rá.
Makasa ajkai halvány mosolyra húzódtak, ahogy a legénység összegyűlt.
Bár az arcát kosz, démonvér és karcolások borították, mégis elégedettnek
látszott. Lassan felpillantott, és tett egy lépést Malus felé.
– Vége van, Malus! Add fel! Nem kell így élned! Ilyen... lényként.
– Soha! Soha! – Malus ismét hátrálni kezdett. A szemei elkerekedtek a
rémülettől. Újra és újra az ellenfelei felé döfött, ám teljesen körülfogták és
megtörték. – Sosem fogom feladni! Ostobák vagytok, ha azt hiszitek, hogy
bármi legyőzheti a Lángoló Légió hatalmát! Sosem fogom feladni...
A szemei dühödten lángoltak, majd egy pillanatra szinte nyugodtnak
látszott, mintha átgondolta volna a helyzetét, és készen állna a megadásra.
Aztán mély lélegzetet vett, és Makasára szegezte a tekintetét. Úgy tűnt,
mintha összegyűjtené az erejét egy utolsó támadáshoz, és hirtelen a lány
felé hajította a kardját. Aram azonban készen állt, és gyorsan cselekedett: a
kezéből ragyogó fénysugár csapott elő, eltérítve a célpontjától a fegyvert,
ami ártalmatlanul a padlóra hullott.
Makasa nem tétovázott. Látta a lehetőséget, és megragadta: előrevetette
magát, a Gyémánt Penge pedig megcsillant a kezében, ahogy erőteljes
mozdulattal bevitte a végső döfést, elfojtva Malus üvöltését, mielőtt az
egyáltalán felcsaphatott volna.
A felettük köröző démonok a gazdájuk elestét érezve szétröppentek,
eltűnve szem elől. Nem maradt utánuk más, csak a szárnyaik egyre
távolodó suhogása.
Az éhező, tehetetlen Sötétvihar – mert a fekete örvény kétségkívül csakis
az lehetett – kavargó energiáktól üvöltve egy pillanatig tovább tombolt,
majd szertefoszlott, különös hangjai pedig elcsendesedtek, míg végül már
csak fojtott suttogásnak tűntek. A sötétség nyom nélkül tovatűnt, ahogy a
lelkek is, amelyeket elemésztett.
 A csata véget ért. Throgg és Karrga felmordultak, amiért nem
mókázhattak tovább.
– Ügyesen csapkodod a denevéreket – mondta Karrga, egyik vaskos
kezét Throgg válla köré fonva. – Talán másban is jó vagy. Mint az
ölelkezés. Vagy a csókolózás.
Összeölelkezve elsétáltak, nem maradtak, hogy kiélvezzék Malus
bukását.
– Elkapjuk őket? – kérdezte Marcang a két ogre felé biccentve.
Throgg a kapun kilépve jókora ütést mért Ssavrára, mire az arakkoa – aki
az őt fogva tartó tüskés gyökereket rángatta – hangosan felsikoltott.
– Nem – felelte halvány mosollyal Makasa. – Nincs velük semmi baj.
Galena odalépett Aram mellé. Már nem holdszerzet volt, hanem
visszaváltozott azzá a szégyenlős, befont hajú taurenné, akire a fiú
emlékezett. Aram rámosolygott a druidára, ahogy a többi barátjára is, akik
többsége döbbent csendben ácsorgott.
Vége volt. Vége!
Legyőzték Malust, a Gyémánt Penge pedig egyesült és biztonságban
volt. Sikerült megóvniuk a naaru erejét, és a Sötétvihar aznap már nem
csaphatott le.
– Nélküle többek lettünk, ahogy azt mondani szoktam. Mert ez most
eléggé ideillő. – Valdread leporolta a kezeit, majd lehajolt, hogy felvegye az
egyik dobótőrét, amit aztán visszacsúsztatott a mellkasán keresztbe vetve
viselt tokba. – Most, hogy Malus és az ő imádott Xaraax gazdája
ugyanabban a sorsban osztoznak, nagyon remélem, valahogy egy helyen
kötnek ki, és az őrületbe kergetik egymást!
– Úgy legyen! – horkantott fel Aram.
– Hogy csináltad azt az előbbit? – biccentett Makasa az öccse kezei felé,
amelyeket még mindig aranyszínű mágia övezett. – Mikor lett belőled
mágus?
– Nem lettem mágus – suttogta szomorúan Aram, és azt kívánta, bárcsak
Drella is ott lenne velük, hogy osztozhasson a győzelmükben. Aztán a kezét
ökölbe szorítva arra gondolt, talán mégiscsak velük van. – Sokkal inkább
druida. Ez Drella mágiája. A kötelékünkön keresztül átadta nekem, mielőtt
meghalt.
– Éreztem a jelenlétét – mondta Galena. – Azt hiszem, az a kötelék
mindnyájunkat áthat.
– A Hétnek Eggyé kell válnia – mormogta Aram. – Ahogy azt mi is
tettük. – Sorra végigpillantott a barátain, elképedve azon, hogy így
összetartottak, és ilyen messzire eljutottak. Megtiszteltetésnek érezte, hogy
a hét egyike lehet, akiknek persze szükségük volt a makacs és állhatatos
Makasára, és a legvalószerűtlenebb tagjukra, Valdreadre is. Ahogy
Telagosra is, akinek a jelenléte csak egy kicsit tűnt valószerűbbnek. Persze
Marcang, Murci és Galena is kitettek magukért, bátran harcoltak, a
barátságuk pedig megingathatatlannak bizonyult. Igazi csodának tűnt, hogy
ezek a különös útitársak félre tudták tenni a különbözőségeiket, és képesek
voltak útját állni egy ilyen rettenetes veszedelemnek.
– Igen, azt tettük. De Marcang végezte legjobb munkát. Sok ellenséggel
végzett. Sokkal többel, mint Jaggal és Sivet együtt! – A gnoll odalépett
hozzájuk, és megtörölgette a furkósbotját a bőrnadrágja szárában.
– Murci mggla drrdaagar! – bizonygatta a murloc.
– Rosszul számoltál! – vetette ellene Marcang. – Kizárt dolog, hogy
többel végeztél, mint Marcang!
Greydon a fia segítségével feltápászkodott. Láthatóan nem érdekelte az
évődés, inkább tartózkodónak és szomorúnak tűnt. Az alsó ajka
megremegett, ahogy komor tekintettel egyre csak Malus mozdulatlan
alakját nézte.
– Sajnálom, hogy nem tudtuk megmenteni – mondta halkan Aram, az
apja vállára téve a kezét.
– Én is sajnálom, Aram. – Greydon vetett még egy utolsó, hosszú
pillantást a halott fivérére, majd a fia, a lánya és különös, mégis csodás
barátaik felé fordította a figyelmét, akikkel az útjuk során ismerkedtek meg.
Odalent a völgyben kürtök zúgtak fel diadalmas hangon: a
szövetségeseik a győzelmet ünnepelték.
– Vannak, akik nem találnak vissza a Fényhez – vonta le a
végkövetkeztetést Greydon, majd leporolta a tunikáját, és kihúzta magát. –
Silverlaine maga döntött arról, milyen utat járjon. Ahogy te is döntöttél,
Aram, és ezt az utat választottad: a barátokat. Ezt a családot.
– A legjobb döntés volt, amit valaha hoztam – felelte Aram, viszonozva
Makasa ölelését, aki szinte felemelte a földről. Ő is örült, hogy ismét
láthatja a nővérét.
– Teljesen egyetértek veled – mondta Greydon, a szeme pedig
elfátyolosodott, ahogy magához ölelte a fiát és a fogadott lányát. Aztán
hátrább húzódott, és egy pillanatig csak nézte Makasát. – Nagy utat tettél
meg. Összegyűjtöttél egy egész sereget, eljutottál ide, és a Gyémánt Pengét
forgatod... Már a Hullámjáró fedélzetén is tudtam, hogy különleges vagy.
Tudhattam volna, bármit képes vagy elérni, amit csak akarsz!
– Nem hagyhattam, hogy ti ketten itt rothadjatok el – felelte vállat vonva
Makasa.
– Megmondtam, eljön értünk! – lelkendezett Aram. – Megmondtam!
Greydon bólintott, és megkönnyebbült, szeretetteljes kuncogást hallatott:
– Ostobaság volt a részemről, hogy kételkedtem a szavaidban. – Hirtelen
észrevette, hogy Telagos, akinek csillogó pikkelyvértjét démonvér
tarkította, egy kicsit odébb ácsorog. – Hihetetlen! Nem gondoltam, hogy
valaha viszontláthatom Telagost, de most itt van, ismét segítséget nyújtva a
Hét Nap Rendjének.
A sárkány Greydon hangja hallatán elegánsan meghajolt.
– Nos, úgy tűnik, számos bemutatkozásra kell sort kerítenünk! – mondta
nagyot sóhajtva Greydon, miközben végigpillantott a szövetségesek
tarkabarka seregén, amely azért gyűlt össze, hogy megállítsák a Sötétvihart.
– Sok barátot és szövetségest kell megismernem... – A kapu és az út felé
fordította a tekintetét. – Menjünk haza!
 EPILÓGUS

Aram egyik lábáról a másikra állt a fa árnyéka alatt.

Csaknem egy év telt el azóta, hogy legyőzték Malust és útját állták a
Rejtőzködőknek. Úgy tűnt, mintha egy élettel korábban lett volna, amikor
az immár hősökké vált barátai valószerűtlen csapatával utazott. A lába néha
még mindig fájt, amikor az időjárás esősre fordult, és bár Drella ajándéka
begyógyította az elfertőződött sebet, egész hátralevő életében kissé
sántikált.
Drella!
Nagyon hiányzott neki a driád, ám amikor behunyta a szemét és
megidézte a természeti mágia erőit, továbbra is érezte a jelenlétét. Néha,
amikor Tóvidéken kinézett a szobája ablakán, és vágyakozva újabb
kalandokról ábrándozott, hallotta Drella suttogását, ahogy emlékeztette,
legyen hálás, és értékelje a családot, ami ott volt neki.
A családját illetően is számos változás történt. Ceya és Robb újabb
gyereket vártak, míg Robertson és Selya immár nemcsak úgy tekintettek
Aramra, mint a bátyjukra, hanem mint harcosra. A testvérei állandóan
Murciról és Marcangról kérdezgették, azt tudakolva, mikor láthatják újra a
béka és a kutyus barátaikat.
– Nem tudom! – ripakodott rájuk Aram, amikor legutóbb ezzel zargatták.
Óhatatlanul is kijött a sodrából, mivel még ő maga sem tudta, mikor láthatja
újra a barátait.
A Peremföldön vívott csata után Aram megkönnyebbülten visszavonult,
hogy folytassa csendes, békés életét Tóvidéken. Greydon is elkísérte, ám
Makasával együtt hamarosan Viharvárad felé vette az irányt. A király tudni
akart a Rejtőzködők szőtte összeesküvésről, és arról, Aram és a barátai
miként akadályozták meg a Lángoló Légiónak Azeroth elpusztítására tett
legutóbbi kísérletét.
Egy hónappal később Aram megkapta a legtetszetősebb iratot, amelyet
valaha látott: egy tekercset, rajta Varian Wrynn király pecsétjével. Őfelsége
saját kezűleg írta a levelet, köszönetet mondva Aramnak a szolgálataiért és
az áldozatvállalásáért, illetve azért, hogy kiállt az igazság és a becsület
mellett. A futár meghajolt, miután átadta a levelet, majd átnyújtott Aramnak
egy finoman megmunkált, rétegelt acélból készült tőrt, amelyet
aranyberakással és zafírokkal díszítettek, míg a keresztvasán egy üvöltő
oroszlánfej látszott.
– Ajándék őfelségétől – mondta a futár, levéve tollas kalapját. – Cserébe
a pengéért, amelynek egyesítéséért oly sokat küzdöttetek.
A Gyémánt Penge!
Most, hogy a próféciát beteljesítve sikerült új életre kelteniük a naarut, a
fegyver pihenhetett. Mielőtt elváltak volna egymástól, Makasa darabokra
törte a pengét, és a csapat minden tagja kapott egy kristálydarabot, amelyet
őriznie kellett. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy jobb, ha senki sem
használja a fegyvert, bármelyik oldalon álljon is. Makasa a legnagyobb
darabot, a markolatot elvitte Viharváradra, azt mondva a királynak, hogy a
fegyver a Malusszal vívott összecsapás során menthetetlenül széthasadt.
– Jól rejtsétek el a darabot, amit kaptatok! – mondta nekik ünnepélyesen
Greydon, aki úgy döntött, Viharváradon marad, mint a király tanácsadója.
Ahogy ő mondta: hasznosan akarta tölteni az idős korát. – Úgy tegyétek el,
hogy csak ti tudjátok, hol van, a titkot pedig az életetek árán is védjétek
meg!
A könnyes búcsúzkodást követően Marcang és Murci együtt indultak
vissza Kalimdorba a gnollok és a jetik seregével. Galena és Telagos is
elkísérte őket Feralas határáig, ahol északnak fordultak, hogy megkezdjék
hosszú útjukat Holdliget felé. Galenának sok jelentenivalója akadt a
Cenarion Kör számára. Azok után, hogy olyan bátran harcolt a
Rejtőzködőkkel, sokkal magabiztosabbnak tűnt a druida képességeit
illetően, és az sem árthatott neki, hogy egy sárkány társaságában utazott.
Aram felpillantott a napra, és fájdalmasan tudatosult benne, mennyi idő
telt el, mióta megérkezett Északtornya Felfedező Telepére. Gazlowe
beleegyezett abba, hogy elvigye Tóvidékről Kalimdorba. A goblin is
megkapta a fizetségét – méghozzá a viharváradi kincstárból származó
gyémántok formájában –, amiért segített útját állni a Sötétvihar jelentette
fenyegetésnek.
Az előretolt hadállásban ismét nyüzsögtek a szövetségi katonák, ám
ahogy közeledett feléjük, Aram gyomra így is kavarogni kezdett a
félelemtől, mivel jól emlékezett arra, milyen fogadtatásban volt része,
amikor utoljára itt járt.
A katonák vízzel és étellel kínálták, és kapott egy helyet, ahol
lepihenhetett. Aram azonban nem időzött itt sokáig, ehelyett lement a
domboldalon, majd leült a rózsaszínben pompázó fa alá, és várt. Egyre csak
várt.
Előrenyúlt, és megérintette a puha, fakó kérget. Úgy érezte, mintha
energia járná át. A fenti ágakon egy madárcsalád rendezkedett be, és
vidáman csiripeltek, miközben Aram az ujjait nézte.
– A katonák azt mondták, egész évben virágzol – szólalt meg halkan. –
Az Örökfának neveznek, én viszont tudom a valódi nevedet. Nagyon
hiányzol.
– Urum!
Aram fürkészően végignézett az út mentén húzódó bozótoson, és
megpillantotta Murcit. A zöld bőrű murloc a kezében lándzsát szorongatott,
míg hűséges hálója a hátán cipelt, degeszre tömött zsákról lógott alá. Aram
láttán azonnal rohanni kezdett. Marcang, az arcán féloldalas mosollyal, a
furkósbotját a vállán nyugtatva, szorosan a nyomában járt.
– Hát itt vagytok! – kiáltotta Aram, majd térdre ereszkedve fogadta a
murloc nyálkás ölelését. – Láttátok a többieket?
– Marcang nem látta, és szagukat sem érezte. – A gnoll fél kézzel
megölelte Aramot, és felpillantott a gyönyörű, virágzó fára. – Marcang örül,
amiért fa még itt van.
– Murci glal – bólintott a murloc. – Murci hgla verrrooga goloa gogler.
– Mondja, sok a mesélnivalónk – tolmácsolta vigyorogva Marcang. –
Sok kaland. Murci most már nagy hős. Ismeri minden murloc.
– No és az Erdőmancsok? – kérdezte Aram. – Most már bizonyára még
jobban tisztelnek téged.
A gnoll a mellkasát kidüllesztve a láthatár felé pillantott.
 – Marcang lett erdők legnagyobb bajnoka. Ismeri minden gnoll és jeti.
– Ezt örömmel hallom. Mindketten kiérdemeltétek. – A derékszíja alá
tűzött tőrre, Wrynn király ajándékára tette a kezét. Bár ez nem volt ugyanaz,
mintha a Keleti Királyságok minden lakója Azeroth egyik megmentőjeként
ismerné, de ő ezt is elegendőnek találta.
– Miért ilyen rövid bundád? – tudakolta Marcang, miután észrevette,
hogy Aram levágatta hosszú haját, amit most elöl a homlokára fésülve
hordott. – Levedled nyári bundát?
– Nem, csak szerettem volna egy kis változást – felelte Aram. – Mit
gondolsz róla?
– Rövid bunda jobb. Hosszú bunda túl meleg és büdös.
– Murci Iglgl!
– Murcinak is tetszik.
Aram nem tudta, egy gnoll és egy murloc véleménye mennyire számít a
Tóvidéken lakó lányokéhoz mérten, de kétségkívül nem árthatott.
Az időt azzal múlatták tovább, hogy elmesélték egymásnak, mi minden
történt velük mostanában. Aram elmondta a barátainak, mennyire hiányolja
őket a családja, és hogy nemsokára egy új Glade is érkezik, akit majd
lenyűgözhetnek. Murci és Marcang el voltak ragadtatva a hírtől, és az
otthoni életükről meséltek Aramnak.
Aram már kezdett azon tűnődni, vajon eljön-e még valaki, amikor a
levegőben hirtelen különös széllökés érződött, ami egyre erősebbé vált,
hátrasimítva a haját a homlokából, Murcinak pedig le kellett fognia a
hálóját, nehogy elrepüljön. Egy kék alak süvített feléjük, majd a port
felkavarva aláereszkedett. A föld megremegett, ahogy Telagos hatalmas
szárnycsapásokkal megérkezett.
– Micsoda belépő! – kiáltotta Aram, és nézte, ahogy Galena leszáll a
sárkány hátáról.
– Huh! – kiáltotta a druida. – Sajnálom! Az ilyesfajta leszállásban még
mindig nem a legjobb!
Telagos alakja zsugorodni kezdett, a bőre kék színe tovatűnt, a szárnyai
pedig karokká változtak, ahogy emberi alakot öltött, majd könnyed
mozdulattal leporolta a vállát:
– Szerintem ez akkor is elegáns módja az utazásnak.
– Örülök, hogy eljöttetek! – kezdte Aram, de mielőtt bármi mást
mondhatott volna, Murci és Marcang lerohanták Galenát, barátságosan
üdvözölve a tauren lányt. Aram nem sok időt tölthetett Telagos
társaságában, de ahogy kezet szorított vele, úgy érezte, mintha a sárkány
fakó szemei a lelkébe látnának.
Most már csak Makasának kellett megérkeznie.
A délután szinte elrepült, ahogy mindenkit magával ragadtak a hírek és a
történetek. Azzal, hogy fontos szerepet vállalt a Rejtőzködőkkel vívott
csatában, Galenának sikerült kiengesztelnie a Cenarion Kört, amelynek
tagjai el voltak ragadtatva, amiért a lány rávett egy kék sárkányt, hogy vele
tartson Hold-ligetbe. Telagos napokat töltött azzal, hogy ugyanúgy
tanulmányozta a druidákat, mint azok őt.
– Nem hittem volna, hogy valaha is sikerül kiköszörülnöm a csorbát! –
fejezte be nevetve a történetet Galena, és észrevette, hogy Aram a lenyugvó
nap felé pillant. – Vajon hol lehet Makasa?
– Talán nem jön el – mondta Aram. – De azért adjunk neki még egy kis
időt!
Murci épp a közepén tartott annak, hogy elmesélje, milyen útjuk volt a
találkozó felé tartva, és mennyire meggyűlt a bajuk néhány tüskéshátúval,
amikor Galena a szavába vágott, és izgatottan fel-le ugrálva kelet felé
mutatott.
– Nézzétek! – kiáltotta. – Megjöttek!
Makasa valóban felbukkant, ahogy Valdread is, aki sötét bőrkabátját és
nadrágját divatos tengerészkabátra és mélyvörös ruházatra cserélte. Ám
továbbra is csuklyát viselt, alighanem azért, hogy elrejtse a kilétét a
Szövetség katonái elől, akik a fölébük magasodó ormon őrködtek. Makasa
ugyanilyen öltözéket viselt, bíborszínű mellénnyel kiegészítve, míg a fején
egy viharvert, fekete, kapitányi kalap büszkélkedett hetykén.
– Késtetek! – ugratta őket Aram.
– Csak annyit, hogy elegáns legyen – felelte vontatottan Valdread. Az
alkalomra való tekintettel szinte úszott a parfümben, és a legfényesebb
fekete csizmáját viselte.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Aram, miközben Makasával
szorosan megölelték egymást. A lány hátba veregette, aztán hátrább
húzódott, és arrafelé biccentett, amerről jöttek.
– Az, hogy van egy kis meglepetésünk a számotokra. Mit műveltél a
hajaddal?
– No és te mit műveltél az orroddal? – vágott vissza Aram, mivel a
nővére egyik orrcimpájában egy kis aranykarika látszott.
 – Marcangnak tetszik! – vakkantotta a gnoll. – Nagyon népszerű gnoll
hölgyeknél.
– Márpedig a gnoll hölgyek nem tévedhetnek, igaz? – kacsintott Makasa,
és hagyta, hogy Murci csaknem öt percig a lábába csimpaszkodjon.
– Mrksa! Mrksa! – visítozta fékezhetetlenül zokogva a murloc, míg
végül a szövetségi katonák lekiáltottak, megtudakolva, hogy minden
rendben van-e.
– Mi lenne az a meglepetés? – kérdezte Aram.
– Később! – felelte Makasa. – Előbb rójuk le a tiszteletünket!
Pontosan ezt tették, némán félkörbe állva a fa előtt. Még Valdread is
megrendültnek tűnt, ahogy a fejét lehajtva, a kezeit pedig a derékszíjába
akasztva ácsorgott.
Miközben a nap a hegyek mögé aláereszkedve hűvös árnyékokba
burkolta őket, Aram megköszörülte a torkát, majd felemelte a fejét, és a tőle
telhető legtisztább hangon énekelni kezdte Drella altatódalát, így próbált
tisztelettel adózni előtte.

Ott jártam
Az erdőben,
A napfény csak úgy ragyogott.

A hangja elcsuklott. Nem volt valami jó énekes, de fontosnak tartotta,

hogy tudassa Drellával, itt vannak, és nem feledkeztek el róla. Mély
lélegzetet vett, és amikor hozzákezdett a következő versszakhoz, meglepve
vette észre, a barátai is sorra csatlakoznak hozzá. Telagos olyan csodás
hangon énekelt, hogy Aram karjai libabőrösek lettek. Ami Murcit illette... ő
is mindent beleadott. Makasa az élete nagy részében matrózdalokat énekelt,
ezért hangosan és magabiztosan zengte a dalt, amit a tengerészek
kedélyességével töltött meg, és egyetlenegyszer sem vétette el az ütemet.

Ott jártam,
Élettel telve, és nem is egyedül.
A ligetemet jártam
Reménnyel és büszkeséggel.
Ott maradok majd,
Amikor az áradástól félek.
 Aram letérdelt, majd végigsimított a fa körüli nedves földön, és elővette
zsebéből a Gyémánt Pengének azt a darabját, amelynek őrzését rábízták. Jól
tudta, hol van a helye. Ásott egy lyukat, és beletette a kristálydarabot, amit
aztán betemetett, elegyengetve fölötte a földet.
Mielőtt Aram felállt volna, a fa megremegett, a gyökerei pedig recsegve
mocorogni kezdtek az eltemetett kristálydarab körül, majd végül
visszahúzódtak, kétségkívül mélyen a fa szívének biztonságába rejtve a
szilánkot.
– Jövőre is visszatérünk – suttogta Aram. – Megígérem!
– Meg kellene ünnepelnünk a találkozót! – vetette fel Valdread, és
nyomban elő is vett a zsákjából egy flaskát. – Talán ideje felfednünk a kis
titkunkat.
– Ó, persze! – mosolyodott el kajánul Makasa. – Gyertek! Nincs messze.
Aram felnyögött.
– Mi bajod van? – kiáltotta a lány. – Ennél sokkal messzebbre is
elgyalogoltunk már!
Elindultak Makasa és Valdread után, hallgatva, ahogy apa és lánya
mesélni kezdik, mi mindent csináltak a Peremföldön vívott csata óta. Aram
alig tudta elhinni, milyen jól kijönnek egymással, ám nagyon örült ennek.
Azok után, hogy Makasa elvesztette a fivéreit, bizonyára jólesett neki, hogy
ismét volt mellette valaki, aki a családjához tartozott. Bár különösnek találta
a látványt, ahogy nevetgélnek és évődnek egymással, de úgy vélte, biztosan
hozzá fog szokni. Egyszer majd!
Már sötét éjszaka volt, mire kiértek a Felperzselt-völgy déli partjára.
Galena megidézett egy fehér holdfény gömböt, Aram pedig követte a
példáját. Minden este gyakorolta a druida mágiát, és bár a fénygömbje
közel sem ragyogott úgy, mint a taurené, ezt még csak a kezdetnek
tekintette. Miután Murci panaszkodni kezdett, hogy sajognak a lábai,
Telagos az út hátralevő részében a hátán cipelte.
– Ott van! – mondta Makasa, miközben a sós levegő az arcukba csapott,
a könnyű szél pedig hullámok hangját sodorta feléjük. – Mit gondoltok? Hát
nem gyönyörű?
– Ó, egek! – Galenának elakadt a lélegzete, és mindkét kezét a szája elé
szorította. – Ez a tied?
– Persze, hogy az enyém! – horkantott fel Makasa, majd Aram mellé
lépett, és a válla köré fonta a karját. – Nos? Benne vagy? Elég hely van
mindenki számára. De ha inkább visszamennél Tóvidékre...
 – Nem! – Aram alig hitt a szemének. Az új, gyönyörű, fényesen csillogó,
áramvonalas hajó gyorsnak tűnt, zöld és aranyszínű vitorlái pedig
csapkodtak a szélben. Aram alig várta, hogy lerajzolhassa. – Határozottan
benne vagyok!
A mesterien faragott orrdísz Drella tökéletes hasonmásának tűnt, a
tekintete félénk, ám barátságos volt, míg a karjait ölelően kitárta a tenger
felé.
Aram szinte hallotta a driád csilingelő hangját, ahogy azt mondja:
– Üdv, barátaim!
A legénység mozgolódni kezdett a parton feltűnő fénygömbök láttán. A
csapattól nem messze egy csónak ringatózott a vízen, arra várva, hogy a
hajóhoz vigye őket.
Makasa elindult a csónak felé, a többiek pedig követték. Murci hangot
adott annak a vágyának, mennyire szeretne elsőtiszt lenni.
– Az már van – kuncogott Makasa, és a hüvelykujjával Valdread felé
bökött. – Vigyázzatok vele, mert megtölti a csizmátokat kátránnyal, és
elsózza a kásátokat! Eléggé kezelhetetlen.
– Az embernek kell egy kis szórakozás, miközben a tengereket járja –
felelte az Elhagyott. – Csak ugrásra készen tartom a legénységet. Mert
ébernek kell lenniük.
Aram rászánt még egy pillanatot arra, hogy elgyönyörködjön a hajó
látványában, mivel teljes pompájában akarta látni, mielőtt beszáll a
csónakba, ahol Marcang, Murci és a többiek vártak rá. Makasa ott állt
mellette, kétségkívül élvezve az ámulatát. Tudta, hogy jó munkát végzett,
Aram pedig nagyon büszke volt a nővérére, és alig várta az előttük álló
kalandokat.
– Mi a neve? – kérdezte.
– Driád – felelte a lány. – Tetszik?
Aram bólintott, és rámosolygott Makasára. Örült, amiért ismét láthatja,
és úgy érezte, mintha hazaérkezett volna.
Pontosan itt akart lenni. Mindketten ide tartoztak.
 GYÉMÁNT PENGE SZÓSZEDET

acélszirom – steelbloom
alkonyfutó – Twilight Runner
Aramar Thorne, a Fény Forgatója – Aramar Thorne, Wielder of Light
árnyéknyíl – shadow bolt
Asztráltér – Twisting Nether
Átokföldek – Blasted Lands
Azeroth Közönséges Madarai (könyvcím) – Common Birds of Azeroth
Azeroth Műszaki Mérnökeinek Céhe (Mérnökök Céhe) – Mechanical
Engineers’ Guild of Azeroth (MEGA)
Barkász – Hotfix
Béka Barát (Murky – Murci) – Frog Friend
Beszélő Kutyus (Hackle – Marcang) – Talking Doggy
Bigyókótya – Gadgetzan
Bigyókótyai Charnas – Charnas of Gadgetzan
Cenarion Kör – Cenarion Circle
Cenarion Kör Javított Kiadású Hegyjáró Pamfletje (CKJKHP) –
Cenarion Circle Advanced Mountaineering Pamphlet (CCAMP)
cetcápa – whale shark
Csáléagyar – Shagtusk
Csataheg-völgy – Battlescar Valley
Csillámló Mélység – Shimmering Deep
Csontok Halma – Bone Pile
démonúr – demon lord
Diadal Erőd – Fort Triumph
Dicsővárad – Honor’s Stand
dongó – drone
driád – dryad
Driád (hajó neve) – Dryad
Elhagyott(ak) – Forsaken
Elkerülhetetlen (hajó neve) – Inevitable
Erdőmancs klán – Woodpaw clan
Északfölde – Northrend
Északtornya Erőd – Northwatch Hold
Északtornya Felfedező Telepe – Northwatch Expedition Base
Ezer Tű – Thousand Needles
Feketevíz Fosztogató(k) – Blackwater Raider(s)
fel kard – fel sword
felderítő – scout
Felhőrugdaló (hajó neve) – Cloudkicker
Felperzselt-völgy – Charred Vale
Fényszigony – harpoon of Light
foglár – Jailer
Földanya – Earth Mother
Gordunni klán – Gordunni clan
Gyémánt Penge – Diamond Blade
Hal a patakban (dal) – Fish in the Stream
Hálószövők Ösvénye – Webwinder Path
Hét Nap Rendje – Order of the Seven Suns
holdfény – moonlight
Holdkút – moonwell
Hold-liget – Moonglade
holdszablya – moonsaber
holdszerzet – moonkin
holdtűz nyíl – moonfire bolt
Homokharag törzs – Sandfury tribe
Horda – Horde
Hullámjáró (hajó neve) – Wavestrider
iszonyat nagyura (nathrezim) – dreadlord
jeti – yeti
Kataklizma – Cataclysm
Kedvenc gyöngyöm (dal) – My Favorite Pearl
Keleti Királyságok – Eastern Kingdoms
kísértet – wisp
Komor Pöröly – Dire Maul
Kormos – Soot
Kőkarom-hegyek – Stonetalon Mountains
Kőris-völgy – Ashenvale
Krom’gar Erőd – Krom’gar Fortress
Lich Király – Lich King
Makasa, a Kévekötő – Makasa the Binder
Marcang – Hackle
Marcang, a Megtorló – Hackle the Revenged
Mélység Tornya – Nethergarde Keep
Mennydörgés-szirt – Thunder Bluff
mesterasszony – magistrix
Murci – Murky
Murci, a Megmarhatatlan – Murky the Unstung
nagyúr – highlord
Nyugatvég – Westfall
ördögfajzat – imp
ördögkutya – felhound
Öreg Félszemű – Old One-Eye
Örökfa – Forever Tree
Örökidill-tó – Lake Everstill
Őrszem – Sentinel
Ősmágus – archmage
Peremföld – Outland
Pokoltűz-félsziget – Hellfire Peninsula
Puszta Földek – Barrens
Rákfajzat (hajó neve) – Crustacean
Rejtőzködők – Hidden
romboló (csatahajó) – destroyer
Salakmancs – Cinderfoot
sárkány – drake
sebdudva – bruiseweed
Serénykerék (Kerék) Gimble – Gimble Sprysprocket (Sprocket)
Siralom Mocsara – Swamp of Sorrows
Sólyom Torony – Falcon Watch
Sós Tengerész Fogadó – Salty Sailor Tavern
Sötét Portál – Dark Portal
Sötétvihar – Darkstorm
Suttogó – Whisper-Man
Szélvágtázó Wuul – Wuul Breezerider
Sziklajáró – Cliffwalker
Sziklajáró Őrhely – Cliffwalker Post
Szirom – Blossom
Szövetség – Alliance
Szürketölgy Thalyss – Thalyss Greyoak
Taryndrella, a Lenyűgöző – Taryndrella the Impressive
Télvége – Winterspring
Thal’darah Kilátója – Thal’darah Overlook
Theramore-sziget – Theramore Isle
Tóvidék – Lakeshire
Trapp (skorpió) – Skitter
tüskéshátú – quilboar
Vérespata falva – Bloodhoof Village
Veszedelem – Scourge
Viharkupola – Thunderdrome
Viharlándzsás Galena – Galena Stormspear
Viharvárad – Stormwind
Viharvárad titkosszolgálata (VT:7) – Stormwind’s intelligence service
(SI:7)
Vörösgerinc-hegység – Redridge Mountains
Zord Sebhely (jeti) – Feral Scar
Zsákmány-öböl – Booty Bay
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Útmutató a magyar kiadáshoz
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZEDIK FEJEZET
TIZENEGYEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
EPILÓGUS
"Gyémánt penge" szószedet
Copyright
 A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:
WORLD OF WARCRAFT: TRAVELER BOOK THREE – THE SHINING
BLADE by Madeleine Roux Scholastic
This translation of World of Warcraft: Traveler Book Three – The Shining
Blade first published in 2019,
is published by arrangement with Scholastic Inc., United States of America
Copyright © 2021 by Blizzard Entertainment, Inc. All rights reserved.
Warcraft, World of Warcraft, and Blizzard Entertainment are trademarks
and/
or registered trademarks of Blizzard Entertainment, Inc., in the US and/or
other countries.
Illusztrációk: Samwise Didier
Fordította: Sándor Zoltán
Hungarian translation © Sándor Zoltán, 2021
Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2021
Lektor: Barna Ildikó
Szaklektor: Havasi István
Szerkesztő: Szolga Emese
Tördelőszerkesztő: Szvoboda Gabriella, KARAKTERTAX Bt.
Színre bontás: A-SzínVonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor
Nyomta és kötötte: Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes

ISBN 978 963 497 637 0

Minden jog fenntartva.