Másnap reggel Skandar Graun érdekes dilemmával szembesült.

Eddig mindig, amikor felkelt,

egyik első dolga kellett legyen, hogy imádkozik istenéhez, s a tőle kapott erővel varázslatokat
memorizál.
De most? Hogyan merészelhetne imákat mormolni? Egyáltalán a szájára venni Yvorl nevét?
És vajon Yvorl meghallgatná egyáltalán? Adna neki erőt?
Adna annyi erőt a Káosz istene, hogy azokkal átvészelje Kerangor megtorló pofonjait? És
vajon Grooms, az orkok Öregistene eltűrné mindezt? Vagy a villámaival sújtaná?
Már ha nemcsak esővel büntet, hanem vannak neki egyáltalán villámai.
A fiúcska perceken át töprengett ezen. Már-már elszánta magát, hogy követi megszokott
reggeli szertartását, de aztán látta, hogy Kerangor ébredezik, és visszafogta magát.
Yvorl várhat! Most élni kell!
A Bivaly csak egy pillantást vetett rá, aztán félrevonult, és szertartásos imába kezdett. Nem
igazán lehetett érteni a mormogásait, de rengetegszer fel-felhördült, és litániái végén egyre
hangosabban emlegette Grooms nevét.
Skandar Graun immár végképp nem merészelt volna Yvorlhoz imádkozni. Jobb híján
előkotorta hát zsákjából féltett kincseit, és azokat nézegette. Érdekes formájú kavicsok,
gyerekkorából megőrzött, apró csutkababák, faragott fadarabok, és...
...az a pár arany fülbevaló, amit attól a kedves úrhölgytől zsákmányolt.
Kedvtelve nézegette a függőket, és egy kissé elérzékenyült. A saját anyját sosem ismerte. Ám
ez a báróné oly kedves volt hozzá, mintha a saját likából pottyantotta volna ki. Butuska dolog,
de Skandar Graun a lelke mélyén úgy gondolt Amanda de Rengdonra, mint a vér szerinti
anyukájára. Persze ez amiatt sem volt helytálló, mivel az ő szülőanyja valami belevaló ork
nőstény lehetett. Vagy félvér...
...de semmiképpen nem kékvérű embernő.
Ennek ellenére melegség szállta meg a fiúcska szívét, ahogy ujjbegyével újra meg újra
végigsimogatta az arany fülfüggőket. Az a szép nő annyira kedves volt! Magához vette volna
őt saját gyermeke helyett, és nevelte volna őt saját gyermeke helyett...
Milyen kár, hogy meghalt!
Milyen nagyon-nagyon nagy kár...
...most nem ezzel a kíméletlen barommal kellene utaznia!
Kerangor jött elő, biztató pislogással.
- No, reggelizzünk?
- Hatja.
- Mit kívánna a kényes orkgyomrocskád? Félnyers lóhusit?
- Áuummmh-nem.
- Várj csak... tartogatok itt neked valami különlegesen finomat.
- Tényleg?
És újabb csalódás az úri létről való álmodozás után...
Együtt faltak be egy-egy maréknyi fonnyadozó gyöngygombát - silány, rosszízű étek az egész
napi gyalogláshoz -, aztán órákon át követték a patak folyását. Beszélgetésnek ugyan nem
lehetett nevezni, ami köztük zajlott, de Kerangor unszolására Skandar Graun elmesélte
mindazt, amit eddigi életéről tudott:
- Fogalmam sincs, hol jöttem a világra, sosem ismertem a szüleimet. Mindazt, amit tudok,
Netartól hallottam. Apám ember volt, anyám ork. Már régóta halottak, mindketten. Hatalmas
mészárlás volt. Megölték őket. Meggyilkoltak volna engem is, az ártatlan csecsemőt, ha ki
nem menekítenek... - Vicsorgott. - Netar ragadott ki a bölcsőből, és elfutott velem az
átokverte gyilkosok elől. Ő nevelt fel, ő tanított meg Yv... - Nagyot nyelt, és kényelmetlenül
vigyorgott. - Na, tudod, kinek a hitére nevelt. Nem mondom ki a nevét, mert nincs kedvem
ismét magamra haragítani téged... Éveken át bujkáltunk, Netar meg én, és amennyire tudom,
mindvégig nyomunkban jártak a gyilkosok, rejtőzködnünk kellett előlük... Itt bujkáltunk
Agranaak meg Kirovang környékén, a Rontás Erdejében portyáztunk, és áldoztunk Yv... na,
szóval áldoztunk rendszeresen. Néha, ha Netar úgy látta jónak, elmentünk Rentzalba „híreket
gyűjteni”... Ilyenkor Netar bevette magát egy kocsmába, és addig ivott, amíg csak bírt
beszélni. Aztán újra visszatértünk a Rontás Erdejébe, sorra jártuk a jelentéktelen északi
városkákat... már a nevükre sem emlékszem... és mindenhol a szüleim gyilkosa után
tudakozódtunk. - Skandar Graun sóhajtott, és miközben járt a szája, azon töprengett,
merészeljen-e szólni arról az éjszakáról, amikor Yvorl megjelent előtte és a leendő
bajnokának címezte. De inkább úgy döntött, kihagyja a történetéből ezt a kis epizódot. -
Persze senki nem hallott róla, s nem tudtuk, merre keressük... Közben Netar egyre vénebb,
egyre megszállottabb, egyre őrültebb lett. Engem szidott és hibáztatott mindenért, örökké
zsörtölődött, és naponta többször is megátkozott. Mintha megbánta volna, hogy annak idején
megmentett. Mintha azt szerette volna, bár hagyott volna sorsomra akkor... bár hagyott volna
megdögleni. De mégsem taszított el magától. Azt hiszem, nem volt hozzá elég bátorsága. Azt
mondogatta, neki az a sorsa, hogy az én kezem által pusztuljon, s hogy végül majd én
áldozzam fel... tudod, kinek. - Ismét sóhaj. - A sorsa végül beteljesült. Ő támadott rám gyilkos
szándékkal... de persze tudhatta, hogy alul fog maradni. Azt gondolom, eleve így határozta el.
Nem akart tovább élni. Elébe sietett a rá váró sorsnak... Hát, ennyi. Most itt vagyok... veled...
Kerangor nem felelt. Talán oda sem figyelt a beszámolóra. Úgy tűnt, tekintete valahová
messzire réved.
- És te? - nógatta a kölyök. - Te hogy kerültél ide? Miért jöttél el a szülőföldedről?
- Hírnök vagyok, Őmagának szavát hordozom.
- „Őmagának”? - bizonytalankodott a kölyök. - Ez... ez mit jelent? Groomst emlegeted így?
Mint amikor egy királyt úgy neveznek, hogy „őfelsége”?
- Jah.
- És a szava? Hol hordozod? Van a zsebedben vagy a szütyődben valami... bőrtekercses izé?
- Az igaz szót hirdetem. Bennem az orkság jövője.
- Én nem tudom, ez mit jelenthet... de remekül hangzik.
- Istenünk szent szavát juttatom el a hitetlenek fülébe, s én erősítem meg hitükben a hívőket.
Mert tudniuk kell, hogy Grooms él, itt van közöttünk, és gondoskodik népéről. Hamarosan
eljő a mi időnk, a leghatalmasabb, legnépesebb faj leszünk, nekünk kell uralni e romlott
világot, készen kell állnunk, valamennyiünknek, hirdetni Őmaga dicsőségét.
- De ez... biztos? Mármint hogy az orkok, érted, felemelkednek? - Pislogott. - Amennyire én
tudom, a mi fajtánk nem örvend túlzott megbecsülésnek. Vagy tévedek?
- Sokan vannak, kik elfordultak Őmagától - recsegte Kerangor. - De én visszatérítem őket a
helyes ösvényre. Akár akaratuk ellenére is! - Vicsorgott. - Sokan nem szeretnek emiatt... de
majd teszek róla, hogy még a leghitetlenebb elfajzottak is meghallják és megértsék Grooms
szavát.
- Én készen fogok állni, elhiheted.
- Igen, kölyök, készen fogsz állni, arról gondoskodom... Mi?! Mit vigyorogsz?!
- Most először szólítottál „kölyöknek”, nem khrgkának! A végén véletlenül még fiadnak
nevezel.
- Nem foglak.
Találtak egy részt, ahol a patak alig három méter széles volt, a vize pedig sekély. Kőről kőre
lépkedve úgy lábaltak át a túlpartra, hogy pár kósza, felcsapódó vízcsepptől eltekintve a lábuk
jóformán nedves sem lett.
Skandar Graun legnagyobb meglepetésére Kerangor határozottan keletnek indult, nem pedig
dél-délnyugatnak. A kölyök félszegen pislogott.
- Azt hittem, Agranaakba megyünk.
- De nem. - Kerangor, a Bivaly a keleti láthatár vöröslő sávját szemlélte. - Ha kilépünk,
elérjük a dombokat napnyugta előtt. Holnap Rentzalban éjszakázunk, és elalvás előtt
felhörpinthetünk pár korty borocskát a Leszúrt Manóban. Vagy tán pár kancsócskányit is.
Skandar Graun roppantmód csodálkozott ezen.
- Bemegyünk az emberek városába?
- Tervezem.
- De... de... ott vérdíjat tűztek ki ránk!
- Rád meg az öregedre. Egy ősz hajú öregemberre meg a kölykére. De azok nem mi vagyunk.
Vagy tán úgy nézek ki, mint egy aszott embervénség? - Kerangor grimaszolt. - Alig hiszem.
Skandar Graun elismerte ennek igazát. Egy darabig csendben lépdelt újdonsült mentora
mögött, de aztán nyűgösködni kezdett.
- Fáradt vagyok. A lábam zsibbadt, feltörte a bakancs... és ennem is kéne már valamit... vagy
szerinted még nem?
- Ne nyafogj!
- Éhes vagyok. Ilyenkor már enni szoktunk. Kaja nélkül nem bírok továbbmenni...
- Ne légy khrgka!
- Te meg ne légy már ilyen bufurc! - mérgeskedett a fiú. - Én nem ehhez szoktam. Netar... ő
mindig kedves volt velem, szeretett engem, és ha fáradt voltam, akkor engedte, hogy
pihenjek...
- Mégis megölted.
- Oóóó, Yvorlra mondom...
Nem bírta befejezni. A gigászi ork torkon ragadta szabad bal kezével, és oly könnyedén
emelte a magasba, akár egy kölyökmacskát. Skandar Graun úgy érezte, hogy a roppant mancs
ujjai simán összeérnek a tarkójánál. Meg még tán össze is kulcsolódnak. Ha tudott volna
mukkanni, akkor sem merészelt volna.
- Khrgka! - csikorogta az óriás ork fenyegetően. - Mit mondtam a régi istened nevének
emlegetéséről?!
- Azt, hogy... „ne nagyon”?
- Egyáltalán ne!
- Nos, tényleg, de...
- Tartsd észben, ne mondd ki többé!
- Igyekszem - vinnyogta a kölyök. - Tényleg nagyon igyekszem... de a megszokás elég nagy
úr. Bocsásd meg nekem, ha néha elfelejtem, és ösztönösen őt emlegetem. Próbálom nem
tenni, de... mit tehetnék, ha akaratom ellenére a számra tolul?
- Ork vagy. Grooms az istened, Őmaga! Megértetted?! Vagy loccsantsam ki agyad, és kenjem
bele velődet a bamba szemedbe, hogy meglásd, miről beszélek?
A kölyök rémülten pislogott. Egykori nevelőjével is akadtak nézeteltérései és vitái, de Netar
elaggott, vén szarzsák volt, nem erővel próbálta győzködni, hanem észérvekkel. Vagy néha a
derékszíjával. Ez a torokszorongató, agyloccsantással fenyegető elbánás viszont merőben
újnak számított a fiúcska életében, és ugyanakkor meglehetősen hatásosnak bizonyult. Már
ami a halálra ijesztés részét illeti.
Bólogatott, ahogy tudott.
Kerangor rámordult valami olyasmit, hogy „na ugye”, aztán lerakta a földre, eltaszította
magától. A kölyök hanyatt esett, és alaposan beverte a fejét egy alattomos fűcsomóba.
- Ááúúúh! Ezt miért kellett...?! Megsérültem! Most már egész biztosan nem tudok a
dombokig gyalogolni!
Kerangor megvetően bámult le rá. Nem szólt, csak nézte.
Skandar Graun fetrengett és nyivákolt még pár percig, de miután látta, hogy ezzel nem csal ki
részvétkönnyeket új mentora szeméből, durcásan feltápászkodott.
- Nagyon fáj a lábam! És a fejem is...
- Ssshhh! - Kerangor a fejét feltartva, feszülten hallgatózott. Hegyes fülei itták a zajokat.
Elmosódott üvöltés hallatszott a távolból. Vagy tutulás? Farkasok?!
- Jól van - morogta Skandar Graun némileg alkalmazkodóbban. - Esetleg... megpróbálhatom,
bár megjegyzem, az a domb rohadt messze van... Ööö... mit hallasz? Farkasok?
- Jah.
- Netarnak volt egy varázslata, amivel távol tudta tartani az erdei fenevadakat. Gondolom,
neked is van... vagy nincs? Grooms nem osztogat ilyesmit? Őmaga...
- Befogd!
- Hja, könnyű azt mondani... de az éhes száj magától jár ám. Be kéne tömni valami
finomsággal, hogy megnyugodjon és elcsituljon benne az elégedetlenség.
Kerangor egy fatörzsnek támasztotta irdatlan kétkezes bárdját, leakasztotta válláról a batyuját,
meglazította a száját, és mélyebbre túrt benne, mint ahol a gyöngygomba csekélyke maradéka
volt.
Skandar Graun érdeklődve nyomult közelebb.
- Nem vagyok túl válogatós - kotyogta -, bármi megteszi... de elárulhatom, hogy úgy nagy
általánosságban leginkább füstölt kolbásznak örülnék.
És láss csodát, Kerangor épp egy zsírtól ázott rongyba tekert kolbászdarabot varázsolt elő a
szütyőjéből. Bár nem túl nagy darabot, de egy személy számára így is ígéretes mennyiségűt.
- Elég lesz ez kettőnknek? - aggódott a kölyök. - Vagy van még egy másik is ott, ahonnan ez a
kicsinyke előkerült? Úgy értem, egy nagyobb da... hmmpff!
Ezt az utóbbit azért mondta, mert Kerangor a baljával megragadta az állát, a jobbjában tartott
zsíros rongyot pedig brutális erővel belegyömöszölte tátott szájába.
Skandar Graun fuldoklott, próbálta kiköpni, a nyelvével kitaszítani, kaparászó ujjaival
kirángatni. Kerangor azonban rátapasztotta jobb kezét a kölyök pofájára, elhessegette a
kaparászó ujjakat, aztán amikor a fiúcska már nagyon küzdött, akkora pofont kevert le neki,
hogy annak leesett volna a feje a nyakáról, ha nem tartja a helyén az acélos marok.
- Figyelj engem! - recsegte a Bivaly. - Ideje tisztességet tanulnod. Mostantól azt teszed, amit
mondok, engedelmeskedsz minden parancsomnak. Ha ellenkezel, kitöröm a vézna nyakad. De
mielőtt megdöglenél, lehugyozlak, a képedre szarok, úgy hagylak itt, a vadon közepén a
férgek és a dögevők lakomájának. Megértetted?!
Skandar Graun még felháborodottan vergődött, a szemét forgatta, és minden erejével próbált
kiszabadulni a szorításból. Persze esélye sem volt.
Kerangor higgadtan szemlélte.
- Van benned kurázsi! Értékelem! De azt nem, hogy nem értesz a szóból. Tanuld meg, hol a
helyed, ostoba krhgka!
Ezúttal ököllel ütött.
Ragacsos, fekete lepel hullott a kölyök tudatára. Teljesen beborította fél pillanat alatt.

* * *

Szemközt hömpölygött minden, az áradó emlékfolyam.

Ezernyi emlékhabka fröccsent a szemébe, belehullámzott az elméjébe. Ő meg Netar. Netar
meg ő. És Yvorl. Együtt járták a Rontás Erdejét ők hárman, ő meg Netar, meg Yvorl, Yvorl, a
Káosz istene. Vagy nem is. Csak ketten, ő meg Netar, Netar meg ő. Yvorl csak
egyetlenegyszer volt jelen. Egyetlenegyszer, Skandar Graun első áldozásán. Azóta nem.
Aztán Netar táncoló lelke örült pörgésbe és forgásba kezdett. Az ő végzete elérkezett: eljárta
saját haláltáncát. A nyolcéves Skandar Graun megértette, mit „kért” tőle szenilis, ősz mestere,
aki csecsemőként mentette ki őt egy szörnyű mészárlásból, és aki apja helyett apja volt, anyja
helyett pedig... úgyszintén apja. Netar tanította meg őt embernek lenni, Yvorlhoz imádkozni,
varázsolni, mindenkit gyűlölni, a Káoszt szolgálni. Netar volt számára minden, akit vagy amit
szeretni lehet. Ám Netar elaggott, feladta a harcot, és nem taníthatta tovább. Eladta őt
olyasvalakinek, akit józanabb életében esküdt ellenségének tekintette volna, Kerangornak,
Grooms megszállott papjának. Skandar Graun, a félvér kölyök, emberként élte eddigi nyolc
évét, Netar embernek nevelte. Ám most már Netar is úgy vélte, hibát követett el: hagyni kell
hát, hogy gyámolítottjából az ork vér is kiütközzön. Ezért bízta őt Kerangorra, hogy orkként
nevelje tovább. És ez volt az első lecke, amit kapott: embergyerekként mindig kinyüszíthette
magának, amire vágyott, de most megtudta, hogy egy ork kölyök nem pofázhat vissza a
pótapjának. Főképp akkor nem, ha az jóval erősebb nála.

* * *

Skandar Graun kellemes benyomásokkal ocsúdott. Hanyatt feküdt, és valamiféle természetes

kőmennyezetre pislogott a tekintete. Amennyire ki tudta venni a feketén porladó sötétségben,
egy barlang padlatán hevert. Füst csapkodta a szemgolyóit meg az orrát, a távolból tűz
sercegése hallatszott, a szájába tömött rongyból erőteljes kolbászíz áradt, csípős, fűszeres zsír
lepegett a nyelvén, ettől beindult a fantáziája, és kész csoda, hogy nem fulladt bele saját
nyálcunamijába.
Érdeklődve hunyorgott.
Próbált mocorogni, feltápászkodni. És azt tapasztalta, hogy két kezét összekötötték a háta
mögött, a pofájában lévő rongyot pedig szorosan meghúzott, vékony szíj tartja stabilan.
Ez kissé megrémisztette. De legalábbis elbizonytalanította.
Kerangor leütötte őt. És amíg eszméletlenül hevert, megkötözte, a fejét is körbeszíjazta. Majd
a vállára vetve vagy a hóna alá szorítva magával hurcolta ide, erre a baljóslatú helyre? De
miért? Mi célból tette ezt?
Fel akarja áldozni Groomsnak?!
Skandar Graun mocorgott kissé, próbált volna szabadulni, de elég hamar rájött, mennyire
reménytelen a kísérlete. Még ha tízszer annyi ereje lenne is, mint most, akkor sem bírná
eltépni a csuklóit összefogó bőrszíjakat. Még egy felnőtt, ereje teljében lévő ork sem
boldogulna ezekkel.
Nem bírt kiszabadulni. Viszont egyvalamit megtehetett. Ahogy a hátán feküdt, a lábát
nekifeszítette a talajnak, és lassan, módszeresen lökődte magát. Araszolva haladt, a füstszag
egyre erősebb lett, sárgásvörös lángfények vibráltak körülötte, részben kirajzolva a legalább
százlépésnyi távolságban ücsörgő, nagy darab ork széles vállát és fatörzsnyi derekát.
Skandar Graun a tűz irányába taszigálta testét, mit sem törődve azzal, hogy a padlón heverő
apró kavicsok, élesebb kőszélek véresre horzsolják a csuklóját és a kézfejét. A harag
mozgatta, a méltatlankodás. Hogy tehetett ilyet Kerangor, hogy megkötözve, betömött szájjal
otthagyta a hidegben, a sötétben, egy barlang hátuljában, miközben ő a szabadban rakott
tűznél melegszik és a vacsoráját sütögeti?
Ahogy egyre közelebb jutott, csodálkozva látta, hogy nem barlangban van, hanem valamiféle
romos épületben, egy oszlopokkal tagolt, boltíves csarnokban, melynek beomlott kupoláján
bekukucskált a hold, és faragott kőlapokat fakított meg sárgás fényével.
Skandar Graun elfáradt a nagy küszködésben, felhorzsolt kézfeje is elzsibbadt, fuldoklott a
száját eltömítő rongytól; hanyatt fekve bámulta a furcsa kőlapokat, próbálta kivenni, vajon
tényleg szárnyas gnómokat ábrázoló alakzatok - apró szobrok vagy groteszk vízköpők? -
rajzolódnak ki a gyér fényben, vagy csak a képzelete játszik vele.
Aztán a következő pillanatban úgy érezte, meg kell halnia!
Az egyik szárnyas lény kitárta szárnyait, és egy közeli oszlopcsonk tetejére röppent.
A kölyök felsikoltott volna, ha nincs betömve a szája. Óhatatlanul is Netar rémtörténetei
jutottak eszébe a lélekmarcang quettermumusok-ról, és a borzalom ujjai cirógatták végig
sajgó hátát. Megpróbált volna oldalra fordulni, még sebesebben a tűz felé araszolni, de a
rettegés teljesen lebénította, még levegőt venni sem merészelt.
Neszezés. Suhogás.
Egy másik gargoyle is leröppent a tetőről, és belerepült a sötétségbe. A maradék kettő
továbbra is merev mozdulatlanságban ült a Kupolanyílás szélén, ahogy az szobrokhoz illik.
Ám ezek sem sokáig. A jobb oldali felszárnyalt a fekete égbe, a másik pedig kinyitotta a
szemét; a sárgásán világító szempár épp a hátán fekvő, reszkető fiúcskát bámulta.
Skandar Graunt még mindig megdermesztette a félelem; épp csak annyira volt képes, hogy
parányi mértékben elfordítsa a fejét. Azt kívánta, nagyon erősen kívánta, hogy bárcsak
meghallaná szíve dobogását az a brutális alak, aki megkötözte őt, és idejönne megnézni, mi
váltotta ki félelmét. Néma imája azonban nem került meghallgatásra. Kerangor ugyanolyan
mozdulatlanul ült a tűznél, háttal neki, mintha ebben a félig ülő, félig heverő testhelyzetben
aludna...
...vagy mintha már rég halott lenne.
Mintha megállt volna a szíve a rettenettől.
Erre gondolni persze botorság, vélte a fiúcska. A Bivaly egyáltalán nem úgy festett, mint aki
valaha is megijedt volna bárkitől vagy bármitől.
Talán még gyerekkorában sem, mikor ilyen fiatal volt, mint most ő.
Skandar Graun megpróbált erőt venni magán, leküzdeni félelmét, méltónak mutatkozni
rettenthetetlen, ork őseihez, ám ekkor történt még valami, ami még inkább megrémítette, mint
pár pillanattal korábban a szárnyas rémségek.
Fekete alak vált el az egyik közeli oszloptól.
Skandar Graun először ezt is valamiféle kísértetnek vagy lidércnek vélte, de aztán, ahogy az
illető elosont a holdvilágos rész peremén, egy pillanatra kirajzolódott valódi mivolta, és látni
lehetett, hogy nem kísértet ez, hanem igenis élő.
Tagbaszakadt, mezítlábas ork volt; kurta, görbe lábakkal, vaskos felsőtesttel, ehhez képest
nevetségesen kicsiny, golyószerű fejjel, loboncos sörénnyel. Óvatosan, lábujjhegyen
lopakodott, íjat tartott a kezében, tollas végű vesszővel a húron. Még nem feszítette meg,
lazán tartotta, de kétség sem fért hozzá, hogy ha akarja, egy pillanat alatt kilőheti.
Kire vadászik?!
Skandar Graun hitetlenkedve pillantott ismét a tűz felé, ahol újdonsült mestere üldögélt.
Nehezen bírta elfogadni a tényt, pedig egyértelmű volt: ez az íjász Kerangort próbálja
becserkészni.
De miért?? Hiszen orkok mindketten! Miért akarja hátba lőni az egyik ork a másikat? Miért
akarná a halálát egy ork egy másik orknak? Hát nem Grooms gyermekei mindketten? Nem az
emberek a közös ellenségeik?
Csak egy pillanatig rajzolta meg a beeső holdfény a lopakodó ork sziluettjét, aztán sötétség
burkolta be ismét, és még az éjszakai orklátás is csupán homályos foltként mutatta, ahogy
egyre távolodott, és eltűnt egy újabb oszlop mögött.
Skandar Graun döbbenten hevert a sötétben, kezdeti rettegését egyre inkább az értetlenség és
a tehetetlenség váltotta fel. Gyűlölte Kerangort, amiért leütötte és megkötözte őt...
...ám ugyanakkor rettegett attól, hogy megölhetik.
Igazából nem is miatta aggódik, vallotta be magának, hanem önmaga miatt. Hiszen mi lesz
vele, ha Kerangort megölik? Még ha nem is szívják ki a vérét ezek az iszonyatos, szárnyas
rémségek, ki tudja, mit tesz vele az íjász ork, ha megtalálja. Ha pedig nem veszi őt észre a
golyófejű, és itt marad megkötözve, képtelen lesz egymaga kiszabadulni, éhen és szomjan fog
halni. Tekintve, hogy már most rettenetesen korgott a gyomra és a torka is száraz volt a
szomjúságtól, úgy saccolta, pár óránál több ideje nem lehet már hátra.
Segítenie kell Kerangornak! Figyelmeztetni!
De hogyan?
Kiáltani nem tudott, mozdulni is alig. Zsibbadt alfelét és hátát szinte nem is érezte, lüktető
kézfejét azonban ismét megfeszítette, és tekintetét egy pillanatra sem véve le a kupolarés
pereméről őt bámuló iszonyatos szempárról, elszánta magát a továbbaraszolásra. Ám mielőtt
eltaszította volna magát a padlótól, újra lebénította egy dermesztő gondolat.
Ha megmozdulok, az íjász észrevesz. Engem fog megölni!
Nem vigasztalta a gondolat, hogy ezzel talán megmenti Kerangor életét. Hiszen ha ő belehal,
nem örülhet mestere sikerének...
Cudarul érezte magát. Nem akart belegondolni ebbe az egészbe. Meglapul és nem tesz
semmit?
Ez...
GYÁVASÁG!
Behunyta a szemét, és némán zokogni kezdett. Így vette tudomásul a tényt, amit már
korábban is tudott.
Gyáva vagyok!
Aztán mentegetni próbálta magát.
De én még csak gyerek vagyok. Kisfiú. Nem harcolhatok megkötözve. Nem bírnék el felnőtt
orkokkal. Az orkok a legjobb harcosok. Én meg csak ember vagyok. Embergyerek.
Szerencsétlen, megkötözött embergyerek. Tehetetlen kis senki...
Még erősebben szorította össze a szemét, remegett a félelemtől és reszketett önmaga
alávalóságától.
Én csak egy erőtlen, megkötözött embergyerek vagyok!
A loncsos ork ismét előtűnt a sötétből. A sápadt holdfényben jól láthatóan kirajzolódott az
alakja. Még az izmait is látni lehetett, mint dagadnak ki, ahogy megfeszíti íját.
És az a baromarcú Kerangor még mindig nem észlelte a veszélyt.
Most! Most kéne figyelmeztetni valahogy...
Skandar Graun mégis inkább meglapult. Érezte, hogy teste nedvessége két helyen is előtör
tiltakozásul gyávasága miatt: könnyezett, és összevizelte magát.

* * *

Pendülés hallatszott, és rögtön utána tompa cuppanás. A nyílvessző hátba találta Kerangort, az
ütés ereje kibillentette egyensúlyából. A hatalmas test előrebukott. Bele a tűzbe. A lángok
magasra csaptak, mérges szikrák röppentek az éjbe, az ég felé szállongtak.
A szemközti bokrok megelevenedtek, idomtalan, sötét alakok bukkantak elő, formátlan
bunkókkal a kézben.
Orkok!
Négyen voltak, vagy talán öten?
Hatan??
A rémülten bámuló kölyök nem tudta kivenni. Csak azt látta, hogy egyenesen a tűzhöz
rontanak, körbeveszik a hátba nyilazott férfit, és eszelősen csaholva, köpködve ütik, verik,
ahol érik. Egymást lökdöstek, taszigálták, mert nem fértek hozzá rendesen a péppé vert
tetemhez.
Aztán valahonnan az oldalsó romok takarásából feltűnt még egy alak, valóságos óriás,
minimum egy fejjel magasodott a bunkósok fölé, és a válla szélesebb volt, mint azok közül
bármelyiké. Súlyos, kétkezes bárdot emelt a feje fölé, és úgy rohanta le a csépelésbe
feledkezetteket, mint ahogy egy kiéhezett farkas ugrik a bárányok közé.
Kerangor!
Skandar Graun csak most értette meg, mi történik! Újdonsült mestere átverte támadóit! Valaki
mást ültetett a tűz mellé - egy fadarabokból és rongyokból készített bábut talán? -, míg ő maga
a romok közt meglapulva várta ki az alkalmas pillanatot, hogy megmutatkozzon.
És most előjött.
Mire az orkok felocsúdtak, már csak hárman maradtak talpon. Egyik társuk bezúzott
koponyával rogyott össze, a másiknak vállból hiányzott a karja, és vastag vérsugár spriccelt
ütemesen a csonkból, egy harmadik pedig a tűzbe esett, és a ruhája azonnal lángot fogott. Ez a
szerencsétlen ordítva támolygott, és önmagát csapkodta, miközben a tűz nyakig beburkolta,
aztán kontyba tornyozott haja is égni kezdett, úgy lobogott, mint valami fáklya.
Kerangor fejbe csapta a bárd lapjával.
Az ordítás abbamaradt, a fickó összerogyott, akár egy letaglózott marha, de a ruhája és a
kontya tovább lángolt.
A talpon maradt orkok közül kettő szitkokat harsogva, dühöngve támadta Kerangort, a
harmadik viszont, egy kecskeszakállas, nyiszlett fickó, látva, hogy társai közül már hárman is
elhulltak, elhajította súlyos fegyverét, és komikus szökkenésekkel eltűnt a sűrűben.
Kerangor nem üldözte, meggyűlt a baja maradék két ellenfelével. Tapasztalt harcosok
lehettek, és bár egyenként elmaradtak a Bivaly mellett izomerőben, ketten együtt viszont
felértek vele. Szétváltak, megosztották a figyelmét, és két oldalról támadták. Nem mentek
bele azonnali küzdelembe, csak imitálták a támadást, próbálták kimozdítani a hatalmas orkot
az egyensúlyából, elterelni a figyelmét. Ha Kerangor a bal oldali felé csapott kétkezes
bárdjával, hátat kellett fordítania másik ellenfelének. A megtámadott fickó persze
villámgyorsan eltáncolt az ütés elől, a társa pedig azonnal mozgásba lendült, és megpróbálta
kihasználni a lehetőséget.
Kerangornak minden ügyességére és gyorsaságára szüksége volt, hogy visszatartsa ellenfeleit,
és óvja az életét.
Ráadásul az az ork, akinek vállból lemetszett jobb karja a tűztől messze hevert, szintén
beszállt a küzdelembe, és bal kezével Kerangor bokáját markolászta. Erőtlen volt a fickó a
nagy vérveszteségtől és minden bizonnyal a végét járta, de még így is csaknem sikerült
felgáncsolnia végzete okozóját.
A Bivaly fejbe rúgta, és megtiporta.
A megcsonkított ork csak nyöszörgött, de még ekkor is a vaskos boka után kapkodott.
Sikerült megragadnia.
Közben a két bunkós támadásba lendült.
Egyiküket, egy fiatal, elálló fülű orkot sikerült meghátrálásra késztetnie Kerangornak egy
süvítős, vízszintes csapással, de a másik megpróbálta kihasználni a helyzetet, és beugrott a
háta mögé, ütéstávolságba.
Ez lett a veszte.
Kerangor nyilvánvalóan számított erre, és esze ágában sem volt továbbra is a meghátráló ork
felé csapkodni. Hátra sem nézve lendítette meg bárdját, s ahogy perdült, iszonyatos erővel
csapott le vele meglepett ellenfele derekára. A bárd pengéje egész a gerincig hatolt...
…vagy még annál is tovább.
Az ork még befejezte megtervezett támadását, ám csapásában már nem volt erő. Tízkilós
fabunkója Kerangor homlokán koppant ugyan, de épp csak a bőrt repesztette fel és bár enyhén
megbillentette, komolyabb kárt nem okozott.
A fickó ismét lecsapott volna, de ahogy felfelé rántotta fegyverét, a súlyos fabunkó kicsúszott
zsibbadó ujjai közül, és a földre esett. Az ork megtántorodott, és olyasféle mozdulatot tett,
mintha közelről akarná megnézni saját farcsontját. Kifacsarodott, és ahogy elzuhant, a
súlyával kirántotta a testébe ékelődött bárdot ellenfele kezéből.
Kerangor, aki azért megszédült kissé a fabunkó lefejelésétől, bőgött, akár egy dühös bika, és a
fejét rázta; próbálta elhessegetni a pofáját szurkáló, képzeletbeli darazsakat. Egy pillanatra tán
megvakult, mert a tűzbe hátrált, és csaknem átbukott azon a szerencsétlenen, akinek a
koponyájáról már leégett a konty. Meg persze javarészt a fejbőre is.
És ekkor jött a vessző.
Züiíííutty!
Az íjász, aki eddig valami okból kivárt - talán nem akarta kockáztatni, hogy saját társait találja
el -, most heves támadásba lendült. Egyik nyilat a másik után lőtte ki, jelentős gyorsasággal,
és majdnem mindegyik lövése talált. Szó se róla, Kerangor kifejezetten terjedelmes
célpontnak számított.
A fegyvertelenné vált Bivaly egy perc alatt két nyílvesszőt is beszedett. Egyet a felsőtestébe,
egyet a bal combjába.
Ettől az utóbbitól csaknem felbukott.
Először a bárdja nyele után markolászott, de elég hamar rájött, hogy nem lesz ideje kirángatni
áldozata teteméből. így hát inkább az erdő felé hátrált.
Bekapta a harmadik nyílvesszőt; ezúttal az alkarjába.
Nem ment túl mélyre a lövedék, mert az már a heves fájdalommozdulatra kihullott a húsból...
...de épp elég volt arra, hogy kínt okozzon, és lekösse figyelmét.
Épp elég volt arra, hogy elhitesse az elálló fülű ifjonccal, hogy van esélye, meg hogy éppen ez
lehet a megfelelő pillanat.
Jött is az, akár egy dühös vadkan.
Kerangor azonban még így sebesülten is iszonyatosan fürge volt. Ahelyett, hogy kitérni
próbált volna, szembeugrott az ifjúval, megragadta a bunkót lendítőt csuklót, eltérítette a
csapást, és eközben felrántott térdével úgy állon térdelte a nála jóval alacsonyabb orkot, hogy
annak csaknem lerepült a feje.
Aztán, ahogy ellenfele összerogyott volna, mint valami rongyzsák, Kerangor a másik kezével
is megragadta, felfelé rántotta testét, és megperdült vele.
Épp időben...
Tompa puffanás. Kurta szárú, tollas végű nyílvessző meredt ki a kába ifjú lapockái közül.
Még rezgett a becsapódástól.
Kerangor felhördült, és vonagló áldozatát pajzsként maga előtt tartva, robogni kezdett az
oszlopok közt lapuló íjász felé. Három nyílvesszőt hordozott a testében, felrepedt homlokából
a szemébe csurgott saját vére...
...de még így is rettenetes sebességgel közeledett.
Az íjász újabb nyílvesszőt illesztett a húrra, de egyelőre nem lőtte ki. Megfeszítve tartotta,
várta a megfelelő pillanatot, amikor jó célpontot lát.
Volt hozzá idege.
Kerangor felbőszült medveként dübörgött be a homály lepte oszlopok közé. Pajzsként tartott
áldozata vergődött és sikoltozott a kezében, de ő erősen tartotta. Persze a fiatal ork jóval
kisebb volt nála, nem takarta el teljesen a testét.
Ahogy mögötte ismét fellobbant a tűz, a lángok fénye körberajzolta mindkét testet, és remek
célpontok mutatkoztak.
Az íjász tompa rikoltást hallatott.
Skandar Graun először azt hitte, a félelem hangját hallja, de aztán rájött, hogy ez valamiféle
jeladás lehetett. Ugyanis az oszlopok tetején pihenő, sötét rémségek most kitárták szárnyaikat,
és rárepültek a közeledőre.
A megkötözött kölyök csak most ismerte fel, miféle tollas szörnyetegek ezek. Nem, nem
quettermumusok...
Baglyok!
Négy, öt, hat bagoly röppent rá Kerangorra, elzúgtak a feje előtt, megpróbálták
belemélyeszteni a karmaikat a fejbőrébe, mintha pockokat bújtatna a kontya alatt.
A gigászi ork ösztönösen feljebb rántotta „testpajzsát”, mintegy azzal próbálva védeni a fejét
a görbe karmok és csőrök ellen. Ezáltal viszont a lába szinte teljesen védtelenné vált.
Az íjász épp erre várt: lábon lőtte.
A vessző a Bivaly bal lábszárába fúródott, nem sokkal a boka fölött, es ahogy lecsúszott a
csontról, végigszakította az izmot, a húst és az inakat.
Kerangor felbukott. Súlyos teste alá préselte haldokló áldozatát.
A baglyok lecsaptak rá, hevesen támadták.
Az íjász újabb vesszőt helyezett a húrra, és azt leste, mikor térdel fel a nagydarab ork, hogy
még a mostaninál is jobb célpontot mutasson.
Alig tízlépésnyire lehetett. Így is vállon lőhette volna...
...de ő még ennél is jobb helyzetet akart.
Egy utolsó, végzetes lövést!
És igaza lett. Kerangor lecsapott egy baglyot, és ahogy feltérdelt, hogy egy másikat is
elkapjon, teljes egészében megmutatta meztelen felsőtestét. Olyan célpontot nyújtott, amit
ilyen csekély távolságból még egy kezdő íjász is telibe lőtt volna.

* * *

Skandar Graunról egy csapásra lefoszlott a megmagyarázhatatlan dermedtség. Pontosan tudta,

hogy ha az a nyílvessző átjárja Kerangor szívét, akkor a továbbiakban ő sem remélhet
túlságosan sokat.
Bár mindkét kezét és lábát szíjak kötötték és a szájába tömött rongytól beszélni sem bírt
volna, minden erejével a körülötte lévő esszenciára koncentrált, és magába szívta az átható
rózsaillatot. Bár korábban nem imádkozott és semmiféle varázslatot nem memorizált, mégis
ott érezte a tüskéket és a bársonyos rózsaszirmokat a fejében, zsibbadt nyelvén pedig a jól
ismert, mézes répa íz képződött.
Parancsvarázs!
Kimondani nem bírt volna semmilyen parancsot bedugaszolt száján, de a lelke mélyén érezte,
hogy rágondolni is épp elég. Jó erősen rágondolni!
Minden akaraterejét belesűrítette hát ebbe a gondolati parancsba:
Dögölj meg!
Az ork nem döglött meg, még csak le sem dermedt...
...de ez a parányi esszencialökés is elég volt ahhoz, hogy a keze megránduljon, és elhibázza az
elhibázhatatlant. A nyílvesszeje kiröppent, de nem a jó irányba - elszisszent valahová
messzire, el a távoli sötétségbe.
Az ork káromkodva nyúlt újabb vessző után.
Skandar Graun reménytelenül ismételte:
Dögölj mááár meg!
Most viszont abszolút semmi nem történt. Azt a csekély esszenciát, amit korábban magába
gyűjtött, már elhasználta. Csupán saját nyelvét haraphatta volna, ha a szájpecek engedi.
Vergődött, próbált szabadulni a béklyójától, igyekezett volna talpra állni.
A loboncos ork mérgesen fordult oda. Remegő kézzel tette a húrra a nyílvesszőjét. Nem bírta
megfékezni keze reszketését.
Legalább ennyi hatása maradt az iménti gyengécske, varázslatnak.
Az íjász a földön vergődő kölyökre célzott.
Skandar Graun ellökte magát, és arrébb gördült. Az ork egyelőre nem lőtt, rutinosan lekövette
a mozgást az íjával.
A kölyök hirtelen visszafelé dobta magát. Hengergett.
Az íjász gúnyosan felröhögött.
Épp erre számított.

* * *
Kerangor úgy pattant fel, mintha láthatatlan kezek rántották volna a magasba. Elhessegette a
körötte csapongó baglyokat, mint valami legyeket, és egy kődarabot hajított az íjászra.
Az ork reflexből fordult oda, felvisított mérgében, és már ki is lőtte nyilát. A vessző Kerangor
vállába fúródott, de ez nem fékezte meg a megvadult Bivalyt. Nyilakkal a testében,
baglyokkal a feje körül, Kerangor lerohanta a keshedt íjászt, kitépte a kezéből a fegyverét,
aztán lefejelte, majd földhöz csapta a nyomorultat, és megtaposta. Jó alaposan. És
mindeközben ordított, ordított...
...és még két baglyot lecsapott a levegőből.
Megtaposta azokat is.
A megmaradt szárnyas rémségek néma csendben olvadtak bele a homályba. Immár a
széttiport íjász sem vergődött.
Nagy hirtelen különös, hátborzongatóan békés csend uralkodott el az ősi csarnokban.
Aztán Kerangor olyat tett, amire a megkötözött fiúcska végképp nem számított: röhögni
kezdett.
Harsányan, tébolyultan, visszhangzóan.
Maga volt a megtestesült derű és vidámság.
Pedig eleddig, amióta Skandar Graun ismerte, még egy futó, tétova mosolyt sem engedett
meg magának...

* * *

Kerangor, testében a nyílvesszőkkel, visszasántikált a tűzhöz, magához vette kétkezes bárdját,

és sorra járta ellenfeleit. Legtöbbjük mostanra már kilehelte a lelkét, amelyik meg még nem,
az megkapta a kegyelemdöfést. Illetve: a kegyelemnyakazást.
A nagydarab ork ezután visszatért a kölyökhöz, hunyorogva bámult le rá, mintha azon
tűnődne, mit tegyen vele - csapja le az ő fejét is vagy csak tapossa meg -, aztán leguggolt
hozzá, és körülményes lassúsággal oldozgatni kezdte a szíjait. Először a szájpecektől
szabadította meg.
- Megvagy, khrgka? - dörmögte, miközben már a csuklót rögzítő béklyókkal vesződött.
- El is vághatnád... úgy sokkal gyorsabb lenne.
- Kárba veszne a jó szíj.
Ennek érelmét Skandar Graun is belátta. Amikor kiszabadult a keze, dörzsölgetni kezdte
zsibbadt csuklóját, és arra számított, hogy új mestere majd ráhagyja a lábszíjak kioldását. De
nem, Kerangor türelmesen térdelt mellette, és kioldotta a bokát rögzítő szíj bogait is.
Miután végzett, talpra segítette a sziszegő, bizonytalan félork kölyköt, és megtartotta egy
pillanatig, hogy el ne vágódjon.
- Járkáljál! - biztatta. - Visszatér beléd a vér.
Ismét visszavánszorgott a tűzhöz, és a szütyőjéből egy butykost halászott elő. Nagyot kortyolt
belőle. Csak ezután foglalkozott a sebeivel. A testéből még mindig kiállt két vessző; azt, amit
a karjába kapott, időközben már elhagyta valahol.
Skandar Graun zsibbadtan vonszolta magát oda. A tűz közelsége megmelengette
elgémberedett tagjait, a közelben heverő hullák látványa viszont megborzongatta. Illetve nem
is a hullák, még csak nem is a vér...
...csak maga a helyzet.
Heten támadtak Kerangorra, és most mégis ő az, aki a tűz mellett iszogat és a sebeivel babrál,
a támadói pedig itt hevernek saját vérükben. Kivéve azt a gyávát, aki még időben elinalt a
bokrok közé.
Hátborzongató!
És ugyanakkor: borzongatóan hősies!
- Súlyosak? - érdeklődött együtt érzőn a kölyök. - Úgy értem, a sebeid.
Kerangor csak legyintett, mint aki egy szót sem akar vesztegetni az egészre. Na persze, a
vaskos izomkötegek megakasztották a vesszőket, vért is alig fakasztottak.
A gigászi ork kortyolt még a kulacsából, aztán fura eszközt halászott elő a szütyőjéből; olyan
volt, akár egy kés, de a kopott fanyélből éles penge helyett tompa vasdarab meredt elő.
Kerangor beletartotta a fémrészt a tűzbe. Hagyta vörösre hevülni.
- Az meg mi? - tudakolta Skandar Graun, miközben még mindig zsibbadt volt, és azt sem
tudta eldönteni, hogy a csuklóját vagy a bokáját dörzsölgesse-e. - Mire készülsz? Áldozatot
mutatsz be Grooms Őmaga-magasságossának? Vagy miafene?
Kerangor válasz helyett megragadta a mellizmába fúródott nyílvesszőt, megmozgatta kissé,
aztán óvatosan, de határozottan kiszedte. Még csak fel sem szisszent közben. Aztán fogta a
kulacsot, és a tartalmából jó félkortynyit a sebre löttyintett. Majd pedig kivette a vörösen izzó
holmit a lángok közül, és a felsértett területre tapasztotta. Sistergés hallatszott, füst szállt fel,
égett hús és szőr bűze terjengett.
Skandar Graun ismét rádöbbent, hogy nem a zsibbadás az, ami leginkább kínozza, hanem az
éhség, és fájdalmasan nagyot nyelt.
Kerangor eközben ismét meglocsolta a megégetett sebet a butykosa tartalmával, aztán ivott.
Erős agyarai csikorogtak a kulacsa nyakán.
Mégiscsak fájhatott neki ez az egész, még ha nem is mutatta.
- Grooms papja, mi? - motyogta a kölyök megvetően. - Netar sokkal okosabb volt nálad. Ő
mindig memorizált gyógyításvarázst.
- És mire ment vele? Megnyuvadt. Tettél róla, hogy most már az istene bütykös lábát
gyógyítgassa.
- Vén volt már.
Kerangor oda sem figyelt. A karsebét locsolgatta, aztán arra is rátapasztotta az izzó vasat.
Majd megismételte az eljárást a bokájánál vérezgető sebbel. Ismét ivott, aztán felnézett a
közelében tébláboló kölyökre.
- Tedd hasznossá magad! Szedd össze a fejeket! Húzgáld egy kupacba a hullákat!
- Éééén?!
- Látsz valaki mást, akihez beszélnék?
A kölyök idegesen megnyalta az ajkát.
- Ehhez én még... kicsi vagyok.
- Ahhoz meg nem, hogy Netart megöld? - Kerangor határozottan intett. - Gyerünk már! Ne
mondjam kétszer!
Skandar Graun jó megszokásból még meg akarta vitatni a dolgot, de aztán eszébe villant,
hogy nem Netar az, akit jobb belátásra kellene bírnia, hanem ez az izomkolosszus, aki rosszul
tűri az ellentmondást, így inkább visszanyelte feltörő tiltakozását. Kissé még zsibbadtan, kissé
meg reszketve, de nem kissé éhesen támolygott el, hogy elvégezze a rábízott feladatot.
Mivel nem érzett erőt magában ahhoz, hogy egymaga a tűzhöz vonszolja a nálánál jóval
súlyosabb testeket, a fejekkel kezdte a begyűjtést. Alapvetően nem undorodott a hulláktól,
amióta az eszét tudta, segédlett a szertartásoknál Netarnak elhelyezni a tetemeket, az
összekulcsolt, merev kezek közé tenni a lenyiszált fejeket és meggyújtani az áldozótüzet. Ez
ugyanúgy hozzátartozott az életéhez, mint egy átlagos embergyereknek a házimunkában való
segédkezés, vagy a fakardozás. Persze, nem kedvelte különösebben a vért, és utálta
összemaszatolni magát, de tette, amivel megbízták.
Öt lefejezett hulla hevert a tűznél, plusz az a hatodik test, amit Kerangor korábban pokrócba
bugyolálva, csalinak ültetett a tűz mellé. Ez is ork volt, bár ez rozogább, mint a társai; beesett
horpaszú, kehes példány, domborodó tyúkmellel, göndör, fekete testszőrzettel.
Ő vajon hogy került ide? Mikor végzett vele Kerangor? És miként?
Skandar Graun megforgatta a hullát, de nem látott rajta semmilyen sebet. Ennek még a feje is
a nyakán volt.
Rejtély.
A kölyök egyelőre békén hagyta, és a már leszelt fejeket hurcolta a tűzhöz. A hajuknál
markolta meg őket, egyet-egyet egyszerre, és úgy vitte leengedett karokkal azokat, mintha
gömbölyded formájú, szőrös répákat cipelne. Az ötödikkel gondja akadt. Egyrészt mert ez
tökkopasz volt, másrészt mert ezt nem jól választotta el a testtől Kerangor; bár a csigolyákat
összezúzta, a félrenyaklott fejet tartotta még jócskán bőr és ín.
Skandar Graun megpróbálta lecibálni, de a fej ragaszkodó természetűnek bizonyult. A fiúcska
sóhajtott hát, és Netartól örökölt ezüstkaszájával vagdalta el a maradványokat. Nem erőből
csinálta, a megszentelt eszköz mágiáját engedte dolgozni. Fél percbe se telt, a fej megadta
magát; engedelmesen oldalra billent.
A kölyök jobb híján az orrnál fogva ragadta meg, és úgy vitte a többihez.
- Na, ez megvan - jelentette. - De azt komolyan mondtam, hogy a testeket egymagam nem
bírom el.
Kerangor megvetően végigmérte.
- Nyiszlett jószág. Erősödnöd kéne.
- Azon vagyok, de amennyire tudom, a kiadós táplálkozás az erősödés alapja... már ha érted,
mire gondolok.
Kerangor kifejezéstelenül meredt rá.
- Mi az a kezedben?
- Ez? - Skandar Graun vállat vont. - Mi lenne? Hát az áldozókaszám. Vagy... ezt sem lenne
szabad használni? Mint ahogy Yvorl nevét kimondani?
A nagydarab ork mozdulatlanul ült egy darabig, aztán fáradtan a romos oszlopcsarnok felé
intett.
- Összes fej kell.
- Azé is, akit csalinak használtál a tűznél?
Kerangor helybenhagyólag pislogott, aztán ismét a szájához emelte kulacsát. Pár kortynyi
nedű még lötyögött benne.
Skandar Graun nem sok kedvet érzett ahhoz, hogy ork hullákat fejezgessen le éhgyomorra, és
foglalkozott a gondolattal, hogy kihasználva újdonsült mestere kezdődő részegségét eltűnjön
az erdőben...
...de ehhez még kevesebb kedvet érzett.
Bár irritálta a gondolat, hogy Netar eladta őt, ugyanakkor izgatta a lehetőség, hogy e mellett
az izomkolosszus ork harcos mellett ő is igazi orkként nevelkedhet. Mert ahhoz nem fért
kétség, hogy a legendás ork hősök egyike öltött testet Kerangorban. Lehet, hogy érzéketlen,
durva állat, lehet, hogy nem túl bizalomgerjesztő a stílusa, de sokkal jobb tanítómestere lehet,
mint bárki más, akit eddig ismert.
Igen, Skandar Graun biztosan érezte ezt!
Ha ő maga választhatta volna ki Netar utódját, semmi kétség, épp egy efféle ork legendára
esett volna a választása, aki mellett megismerheti ősi múltját, az orkok hitét, aki mellett igazi
orkként nevelkedhet.
Hát ezért nem szökött el. Mert maradni akart.
Az ezüstkaszával előbb a pokrócba bugyolált, keshedt ork fejét nyiszálta le, aztán beoldalgott
a homályba, és a néhai íjászt is megszabadította a nyaktól felfelé eső részétől. És ha már úgyis
belejött, a megtiport baglyokat is sorra lefejezgette.
Azt hitte, ezzel a tettével majd mosolyra gerjesztheti új mentorát, ám mire visszatért a tűzhöz,
Kerangor már annyira lerészegedett, hogy csak hörgött, nyáladzott, és semmiről nem vett
tudomást.
Némi tétovázás után a kölyök úgy döntött, egymaga meg sem próbálja a tűzhöz vonszolni az
orktetemeket. Ehelyett vágott inkább egy alkalmas nyársat, kihegyezte, aztán fogta az egyik
viszonylag épen maradt bagolytetemet, úgy-ahogy megkopasztotta, aztán nyársra húzva
megsütötte.
Nem volt túl gyakorlott az ilyesmiben. A bagoly külsejét szénné égette, a hús nagy része
nyers maradt és rágós, a belek tartalmától pedig többször is csaknem elhányta magát...
…mégis leküzdötte a késztetést.
Ork vagyok, kényszerítette magára a gondolatot erőnek erejével. Orkként akarok élni! Nem
válogathatok. Meg kell ennem bármit, amit egy orkgyomor befogad!
Ám Grooms másként akarta. A fiatal Skandar Graun négyszer is hányt az éjszaka folyamán,
és minden egyes alkalommal elátkozta ostobaságát, amiért orknak próbálta képzelni magát.
Félig ork volt, félig ember...
...de már most rá kellett döbbennie, hogy a gyomra az emberi félhez tartozik.
Siralmas!

* * *

Alig aludt valamicskét, így nem csoda, hogy amikor a hajnal előpislogott az éjszakából, a
félork kölyköt ébren találta. A tűz leégett az éjszaka folyamán, és mivel senki sem táplálta,
füstölögve fejezte ki nemtetszését.
Skandar Graun fázósan kászálódott fel, és gémberedett tagjait mozgatta, dörzsölgette. Így,
ebben a hajnali pirkadatban a közelben felhalmozott orkfejek és a szerteszét heverő testek
még hátborzongatóbb látványt nyújtottak, mint éjszaka, a tűz fényénél. Mert most valahogy ez
az egész hátborzongatóan valóságosnak hatott.
Kerangor még aludt. Valamikor az éjszaka közepén felkelhetett, és lerángatta a pokrócot első
áldozatáról, abba burkolódzott be, a fejét pedig a párnaként használt zsákján tartotta. Kétkezes
bárdja ott hevert mellette, karnyújtásnyira.
A kölyök fázósan didergett, és azon töprengett, hogy fel kellene éleszteni valahogy a tüzet, de
aztán némi tétovázás után letett erről. Minek küszködni rőzsegyűjtéssel? Ha az öreg felkel,
úgyis mennek tovább.
Öreg?!
Csak most döbbent rá, hogy még mindig úgy gondolkodik, mintha Netar heverne a pokrócba
burkolózva, mint oly sok reggelen, amikor az előző éjszakai piálás után nehezére esett
felébredni.
Pedig immár nem Netar az, aki oly nehézkesen és szaggatottan hortyog a vastag pokróc alatt.
Most már valaki egészen más neveli, más gondoskodik róla. Más az „öreg”.
Skandar Graun most először gondolkodott el azon, vajon mennyi idős lehet az új mestere.
Harminc? Negyven? Ötven?
Kerangor, a Bivaly érett férfi volt, kortalannak tűnő ábrázattal, ereje teljében, élénken csillogó
szemmel. Lerítt róla, hogy megélt már egyet s mást, ő maga említette, hogy sok helyen
megfordult a világban. Túl fiatal nem lehet, mint ahogy túl öreg sem.
Mintha csak megérezte volna, hogy róla gondolkodnak, Kerangor felnyitotta a szemét,
pislogott, rámeredt a saját karjait dörzsölgető fiúra, aztán dörmögve megfordult, és egy
pillanattal később zavartalanul hortyogott tovább.
Skandar Graun téblábolt még egy darabig a közelben, és csak most vette alaposabban
szemügyre a romos épületet, aminek tegnap az oszlopai között hevert megkötözve.
Azt nem tudta kinézni, miféle építmény lehetett ez, de hogy nem emberi kéz építette, arra
mérget mert volna venni. Igaz, nem volt túl nagy tapasztalata az építészetről, de Netar mellett
megfordult már jó pár városban és faluban, de ilyen fura köveket, mint amik ezt a házat
alkották, még soha sem látott. Még a kúszónövények, amik felkapaszkodtak egészen a
beomlott tetőig, a törött oszlopvégekig illetve a rózsabimbót vagy mákgubót formázó, ölnyi
vaskos kupolákig, azok is természetellenes kék színben pompáztak. De igazából nem is a
szokatlan formák és a szokatlan színek voltak a legzavaróbbak, hanem az ablakok.
Mert miféle lények építenek olyan épületet, aminek nincsen ajtaja és az ablakai jó
kétembernyi magasságban sorakoznak?
Óriások? Vagy olyanok, amik nem a földön járnak, hanem a levegőben röpködnek?
Ha nem dőlt volna ki az épület innenső oldala, földhöz ragadt népség be sem juthatott volna
rajta; hacsaknem kötéllel és csáklyával.
Skandar Graun azokra a furcsa fali vésetekre gondolt, amiket az éjszaka során látott.
Groteszk, szárnyas gnómok? Miféle fajzatok lehettek?
A kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Mivel egyre jobban kivilágosodott és a nap fénye
elűzte az oszlopok között lappangó árnyakat, a fiatal Skandar Graun egyre beljebb
merészkedett. Az egymás mellé illesztett kőlapokat nézegette. Mindegyiket vésetek vagy
domborművek díszítették, de javarészt már annyira elkoptak, megrepedeztek vagy belepte
őket egyfajta penészszerű, szürkéssárga moszat, hogy lehetetlen volt eldönteni, ábrázoltak-e
egyáltalán valamit, vagy csak az ismeretlen készítők vésője csúszott-e meg, több alkalommal
is. Azonban még így is legalább kéttucatnyi kőtáblát talált, aminek a rajzolatát ki lehetett
venni.
A kőtáblák történetet meséltek. Egymáshoz kötözött emberforma lények térdeltek, fejüket
lehajtva, mindkét kezüket a magasba tartva. Fölöttük szárnyas démonok köröztek. A
megkötözöttek a földre lapultak. A szárnyas démonok egymással harcoltak - vagy egymásba
kapaszkodva táncoltak az égen? Aztán egy lángoló korong töltötte be az eget. A démonok
némelyike lángoló szárnyakkal hullott alá az égből. Más démonok menekültek. Aztán azok,
amiknek elégett a szárnyuk, rávetették magukat a megkötözött emberformákra.
A legtöbb kőlap az ezután történtekről mesélt. A démonok válogatott kegyetlenkedései
képezték a fő témát. Karokat szaggattak, koponyákat zúztak vagy haraptak, görbe karmaikkal
hasakat nyitottak. A felvágott hasakból kisebb emberformákat kapartak elő. Csecsemőket?
Emberpalántákat? Elfeket? Vagy más hegyesfülűeket?
Skandar Graun nem tudta kinézni, mifélék lehetnek, de már nem is akarta. Az ősrégi múlt
jéghideg ujjai megérintették a szívét, és görcsösen összerándult.
Akaratlanul is az ezüstkaszájáért nyúlt.
Hisz' ehhez szokott oly sok éve már. Imádkozni. Minden reggel. A Káosz Istenéhez. Hogy
megtisztelje kegyelmével.
- Yvorl, Káosznak Ura - motyogta puszta megszokásból -, kérlek, nyisd reám egyetlen
szemed, és engedd alázatos szavaimat eljutni dicső füledhez. Yvorl, Káosz Ura, nézz le reám
egyetlen szemeddel, szánj meg engem, esendő halandót, ki téged imádlak, ki érted élek, ki
csakis azért létezem, hogy növeljem végtelen birodalmadat! Yvorl, Örökkévaló Úr, adj esélyt,
hogy szolgálhassalak! Adj erőt, hogy beteljesíthessem akaratodat! Add meg nekem a
lehetőséget, hogy hasznodra lehessek! Yvorl, adj nekem varázslatot! Adj erőt a varázslathoz!
Bármely varázslathoz! Ahhoz, mellyel a legjobban szolgálhatlak! Én rád bízom, Yvorl... Légy
hozzám, esendő szolgádhoz nagylelkű és kíméletes!
Enyhe bizsergést érzett ugyan, de nem mert volna megesküdni rá, hogy esszenciát pumpált a
vérébe.
Erőteljesebben megszorította az ezüstkaszát, és még hevesebben mormolta rögtönzött imáját:
- Nemrég elküldtem hozzád őt, leghűségesebb hívedet, Netart, hogy szolgád lehessen
mindörökre. Kérlek, Uram, legyen gondod reá, mert ő nem érdemtelen. Téged szolgált egész
életében, s lábadnál lesz mindörökké, míg világ a világ, vagy míg te, magasságos, el nem
rúgod közeledből. Az ő kedvéért, Káosz Ura, tisztelj meg engem végtelen kegyeddel, hogy
szolgálhassalak, hogy még tovább szolgálhassalak, hogy beteljesíthessem végtelen
akaratodat!
Úgy érezte, mintha tüzes pöröllyel vágták volna fejbe. Megroggyant, térdre hullott. A
koponyája belsejében lángoló rózsabimbók nyíltak, zümmögő parazsak röpködtek,
megcsipkedték, összevissza égették az agyát.
Roppant visszás érzés volt ez; rettegéssel és alázatossággal vegyített fájdalom és diadal
keveréke.
Erezte, ahogy mézes répa íz folyik szerte véresre harapott nyelvén, és a szemgolyóját
szárnyvégeken lobbanó lángfodrok csapkodják.
És igen, érezte...
- Ahhh, haaah, Yvorl, végzetes nagyúr... kéééét varázslat?! Köszönöm neked! - Buzgón
lihegett. - És mondd, Uram, mit tegyek, hogy kedvedre legyek? Öljem meg álmában ezt a
nyavalyás Grooms-hitű papot, aki egyfolytában megaláz és sérteget engem... vagy tegyem azt,
amire igazi mesterem biztatott? Rejtsem el valódi kilétem és mutassak alázatot? Hagyjam
hogy ő neveljen? Engedjem, hogy orkká tegyen?
Kivárt.
Még hosszabban kivárt.
Aztán elfogyott a türelme.
- Yvorl, nagyúr... tudom én, hogy fontosabb dolga is akad az egyetlen szemednek, mint hogy
engem bámuljon... de ez most fontos keresztút az életemben, uram... Jelet kell adnod, ha nem
akarod, hogy rossz ösvényre tévedjek... mármint én, aki alázatos szolgád vagyok.
Kivárt.
Még hosszabban kivárt.
- Yvorl! - kezdte aztán jóval fenyegetőbben. - Te, ki mindent látsz... azzal az egyetlen kurva
szemeddel... tudhatnád jól, miféle gyarló kis patkány vagyok, ha nem kapok bátorítást!
Úgyhogy pofázzál, ha azt akarod, hogy szolgáljalak! Vagy legalább azt a nősténycsecsű,
halfarkú szládodat küldd ide, hogy vele pofázhassak! Fontos lenne... mert tényleg nem tudom,
mi a fenét tegyek. Merő bizonytalanság vagyok. Gyerünk már, Egyszemű, mutass nekem utat!
Semmi válasz.
Skandar Graun most nem várt tovább.
- Jól van! - sziszegte sértődötten. - Hát ez a döntésed? Azt akarod, hogy elpártoljak tőled? Azt
várod, hogy orkként nevelkedjek?
Semmi válasz.
Aztán mégis. A háta mögül.
- Dögölni fogsz! Azt várom, én magam.
- Grooms, Őmaga szólítsz??
Skandar Graun megperdült.
- Nem. - Kecskeszakállas, vézna ork állt mögötte, kihegyezett farúddal a kezében, épp a
nyakára irányozva. Hunyorgott, a bal szemizma meg-megrándult. - Krum Bahhka az.
Skandar Graun megdermedt, mozdulni sem bírt. Felismerte ezt a fickót. Ő inalt el gyáván,
bunkóját elhajítva, amikor Kerangor csépelni kezdte a társait. De most visszatért. Frissen
faragott fegyverrel.
- Nem akarhatsz megölni, Krum Bahhka - hebegte a kölyök. - Te ork vagy... meg hát én is ork
vagyok...
- Shhhhhhhh! - A támadója a tűz irányába pislogott, és alkalmi dárdája hegyét a fiú nyakának
nyomta. - Ébreszted őt fel, halott leszel.
- Miért tör ork ork ellen? Én ezt nem értem.
A dárdás ork nem válaszolt. Bizonytalanul hunyorgott. Végül elvicsorodott.
- Akarsz élni?
- Hát... ja.
- Menj oda, öld meg őt!
Skandar Graun értetlenül pislogott.
- Ééén?
- Alszik. Könnyű vétség. Elvágod torkát, megvagy. Élve futhatsz tova.
- De miért nem te végzel vele?
- Krum Bahhka vigyázós. Téged terel rá.
- Engem küldesz? - Skandar Graun erőltetetten göcögött. - Mert te magad gyáva vagy?
A primitív dárda hegye a nyakát érintette, vért serkentett.
- Mégy!
- Értem én. - A kölyök megadóan sóhajtott. Elfordult. Tett egy lépést. Aztán még egyet. Az
agyában mindenféle nyíló rózsaszirmokat kaszabolt. Majd pedig kedves mosollyal
visszafordult. - Dögölj meg!
Az, ahogy a parancsvarázs elkattant a fejében, olyasféle elégedett érzést keltett, mintha
szomjúságát gyöngyöző, csobogó forrásvízzel elégítette volna ki. És valamiféle
meghatározhatatlan bizsergést is érzékelt a lába között, amit nagy hirtelenjében nem tudott
hova tenni. Soha ezelőtt nem érzett még ehhez hasonlót.
Lényeg a lényeg: a parancsvarázs hatott, és nem is akárhogy. A kecskeszakállas orknak
mindkét szeme kifordult, méghozzá más és más irányba, és a fickó térde úgy roggyant meg,
mintha hátulról megrúgták volna.
- Wuff! - nyögte, miközben összeomlott.
Skandar Graun nem válogatott az eszközökben; az ezüstkaszával csapta meg. Fél felső ajkat,
háromnegyed orrot és teljes bal szemet kikaszált belőle az első mozdulattal. Aztán, ahogy a
keshedt fickó a padlón vergődött, a kölyök rátelepedett a hasára, mellkasára, és immár jóval
megfontoltabban használta szent jelképét.
- Yvorl, uram, a te nevedben...
A szemét is behunyta, annyira összpontosított. Könnyedén nyiszálta el az ork nyakát. Vér
szökellt, a fej lehullott, oldalra gördült.
- Hoppá, hoppá... ne olyan fürgén!
Oldalra pillantott. Kerangor még mindig horkolt a tűznél; mit sem észlelt az egészből.
Skandar Graun csak most érzékelte, hogy egész testében remeg. Nem, nem a félelemtől,
hanem attól a megmagyarázhatatlan izgalomtól és hatalomérzettől, amely átjárta tagjait. Igaz,
nem volt túl daliás ez a fickó, de mégis, legalább kétszer idősebb volt nála, dupla annyi kiló,
és jóval magasabb, izmosabb. De mire ment a fölényével meg a kihegyezett botjával?
Ha háromszor nagyobb és erősebb lett volna, a parancsvarázs akkor is leteríti...
...és akkor már csak a nyisza marad.
Nem ez volt az első áldozata, akit megölt. Végzett már másokkal is, de egy fegyverrel a
kézben az életére törő ork harcost még sohasem intézett el ezelőtt. Most viszont igen! És ez
diadallal töltötte el, dacára annak, hogy nem értette, mi szükség volt egyáltalán arra, hogy ork
létére orkot öljön.
Első gondolata az volt, hogy feláldozza a fickót Yvorlnak, de elég hamar meggondolta magát.
Hosszadalmas dolog lenne elegendő rőzsét összegyűjteni, megrakni az áldozómáglyát, és nem
utolsósorban Yvorlhoz imádkozni, hogy sietve fogadja el az áldozatot, mielőtt Kerangor
felébred.
Mert hogy most már hamarosan fel fog ébredni, az egészen bizonyos. És ha azt látja, hogy ő a
Káosz Istenének ajánl áldozatot, a leghatározottabb tiltása ellenére, kemény pofonok fognak
kihullani abból a lapátszerű marokból.
Így hát Skandar Graun nem rakott tüzet. Pusztán a forma kedvéért mégis a hulla kezébe
helyezte a kecskeszakállas, meredt szemű fejet, és gondolatban megkínálta felajánlásával a
Káosz Istenét.
- Yvorl, Káosz Ura, ki egyetlen szemeddel is a lelkekbe látsz, fogadd el tőlem ezt a gyarló,
ork teremtményt, kit a te segítségeddel öltem meg. a te dicsőségedre, uram... És kérlek, Yvorl,
bocsásd meg, hogy nem gyújtok áldozótüzet, de tudod, mostantól orkként kell élnem, es úgy
kell viselkednem, mintha az orkok istenét imádnám. Te, aki jól ismersz engem, nyilván tudod,
hogy így kell tennem... színlelni, hogy elfordulok tőled... de nem fogok, esküszöm, mindig hű
maradok hozzád... - Tétován meredt maga elé. - Most elköszönök, Yvorl, mert Kerangor
hamarosan felébred, és nem lenne jó, ha meglátná, mit csinálok... Kiszámíthatatlan vadbarom,
aki kíméletlenül kihasználja velem szemben a testi erejét... hm, persze amúgy nem bánom...
mert úgy érzem, hogy sokkal jobb pótapám lesz, mint Netar volt, és igazi ork harcost nevel
majd belőlem... és akkor majd neked is nagyobb hasznodra leszek... - Toporgott. - Hát,
szívesen beszélgetnék még veled, Yvorl... de most már tényleg mennem kell! És ne rój meg
érte, de ha esetleg nem fogadnád el így az áldozatom, valamivel később majd ezt a fejet is
odaviszem a többi közé, hogy ne érje szó a ház elejét... Kérlek, légy jó, és ne okozz nekem túl
sok galibát!

* * *

Kerangor, a Bivaly meglehetősen morózusan ébredt. Ledobta magáról a pokrócot, és

kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Fantasztikus izomzata görcsösen meg-megrándult. A
kölyök Skandar Graun irigykedve nézte, és elhatározta, hogy egyszer majd ő is épp ilyen
hatalmasra nő, és ugyanekkora izmokat növeszt. Ugyanekkora bazi nagy csatabárddal
mászkál majd, és akkor nem egy csorba ezüstkaszával fogja elnyiszálni áldozatai torkát,
hanem elmetszi egyetlen csapással.
Grooms harcos-papja kifejezéstelen tekintettel révedt a semmibe.
- Hagytad kialudni a tüzet - dörmögte kedvetlenül. - Ezt sem verte beléd az öreged?
- Mert mindig maga csinálta - vágta rá a kölyök. - Tudta jól, hogy nem bízhatja rám. Pedig
többször is megpróbálta... de hát neki volt annyi agya, hogy felfogja, én még csak egy
felelőtlen kisfiú vagyok...
Kerangor nem vitatta ezt az állítást, és nagystílűén elsiklott a tűztáplálás problémája fölött.
Igaz, hosszasan bámulta a szétszórtan heverő tetemeket, amiket egy kupacba kellett volna
vonszolni, és bár Skandar Graun számított arra, hogy ez lesz majd a következő kényes pont,
ami miatt letolást kap, a Bivaly ezt sem tette szóvá. A kupacba rakott fejeket szemlélte.
Hosszan, alaposan. Közelebb lépett, leguggolt hozzájuk.
- Ismered ezeket, kölyök? - kérdezte halkan.
- Hát... hogy érted ezt?
- Ahogy mondom. Láttad már bármelyiküket?
- Persze. Tegnap. Vagy nem?
Kerangor elhessegette magától a botor értetlenkedést.
- Vörös Kéz - szögezte le.
- De ez honnan látszik? - Skandar Graun rettentően csodálkozott. - Hisz' itt csak a fejek
vannak. Tán az orruk hegyére van írva, hogy piros a tenyerük?
- Láttam e kettőt Agranaakban. Emlékszem pofájukra. Ott voltak, igen. Leköpködték lépteim
nyomát.
- Nem bírtak eltalálni? - csodálkozott Skandar Graun.
Kerangor helyesbített:
- Nem mertek eltalálni. Nem merészeltek kihívást intézni ellenem, csak nemtetszésüket
fejezték ki. - Zordan vigyorgott. - Gyávák voltak nyíltan támadni rám, dzsak-hárát kínálni...
inkább utánam osontak éj leple alatt.
- Miért?
Kerangor úgy nézett rá, mint egy elmeroggyantra.
- Mondtam: gyávák voltak.
- De... de...
- Mit „de-de”?! - fortyant fel a nagydarab ork. - El kell magyaráznom még egyszer, ostoba
khrgka? Meg kell üsselek?
Skandar Graun megszeppent. Alig merte kinyögni:
- Egyáltalán miért akarták ezek a vesztedet? - Félve pislogott. Nem tudta, merészelje-e
folytatni, de aztán mégis erőt vett magán. - Orkok ők is, meg te is... vagy nem? És miért akar
ork orknak lenni orkasa? - Ő is érezte, hogy túlcicomázta. Krákogott egy picikét, aztán más
szavakba formálta: - Ártottál nekik?
- Rettegnek Grooms szavától.
A kölyök ezt egyáltalán nem értette.
- Hát... de Grooms az orkok istene. Őmaga. Az összes orkoké. Mindegyiké. Vagy nem?
- Te minek vallod magad?
- Orknak, természetesen. Bár vér szerint csak részben vagyok az, sajnos...
- Grooms az istened?
- Hát... ő lesz, naná.
- Káosz Istenét imádtad.
- Ennek vége, biztosíthatlak. Esküdjek meg? Mármint Grooms nevére... vagy talán Yv... nem,
nem, dehogy... persze, hogy csakis Grooms nevére!
Kerangor elvicsorodott. Roppantmód egyenetlen volt a fogsora, az agyarai összevissza álltak.
- Odaát, Ősföldön4 mi fajtánk nem ismer más istent, csak őt, Őmagát, Orkok Öregapját -
dörmögte. - Ám azok, kik elhagyták Ősföldet, megfertőződtek változatos hitekkel. Némelyek
megfeledkeztek Grooms Őmagáról, mások ellene fordultak, elárulták Őmagát!
4
Ősföld - a hithű orkok így hivatkoznak Gerondar déli részérc, a Kondor Birodalomra, az orkok őshazájára,
Grooms tartózkodási helyére.
- Ha rám gondolsz, én... vétlen vagyok abban, hogy megtévedten nevelkedtem.
- Nagy bajban vannak ők, Agranaak orkjai! - suttogta Kerangor, s a szemében vallásos őrület
csillogott. - Megfeledkeztek őseik hitéről. Megtagadták teremtőjüket, odavetik lelküket a
Feledés Démonainak... háborodottak, tébolyodottak... elkárhozottak!
Skandar Graun meg sem mert szólalni. Csak pislogott.
Kerangor viszont egyre inkább belelendült:
- Megosztottak. Sokan közülük visszavágynak Grooms kebelére. Epedve várják a
bűnbocsánatot és a megváltást, melyet én hozok el nekik, én Grooms Hírnöke, Őmaga
Szavának Hordozója... ám ők nem hallhatják meg a szót, mert eltömíti fülüket Hazugság
Áradata.
Skandar Graun elégedetten bólogatott.
- Na, most jött el az a pont, amikor már tényleg semmit nem értek. Most mit mondjak? Épp
erre számítottam.
- Dzsemmuraj a legfőbb hitehagyott. Ő fordította Agranaak népét Grooms ellenébe. Ám ő is
retteg, retteg tőlem, retteg attól, hogy Grooms Szava, melyet én hordozok, túl sok fülre talál.
Ezért küldte pusztításomra legfőbb híveit. - A koponyák felé köpött. - Ezeket itt.
- Ezek már nem fognak ártani neked. - Skandar Graun várakozóan vigyorgott. Aztán felötlött
benne az imént hallott név. -A falu főnökét nem Dzsemadának hívják? Te mintha más nevet
mondtál volna.
- Dzsemmuraj sámán, ő fia Dzsemada, Vörös Kéz harci főnöke. Grooms ellen van mindkettő.
Skandar Graun fontolgatta ezt.
- Mit teszel velük? - tudakolta végül. - Megölöd őket?
- Dzsak-hára lesz.
- Csak hála??
- Párbaj.
- Ja... az más. Kihívod őket halálos viadalra?
- Idővel.
- Minek várni? Miért nem most?
- Erősek még. Legyőznének.
- Áááá, kizárt! - Skandar Graun gyermeki őszinteséggel mondta ezt. - Tégeeeeed?! - Teljes
szívéből hitte, hogy új pótapja legyőzhetetlen. - Nem bírnának veled! Ááá, dehogy! Simán
lealáznád őket... nekem elhiheted! Te lehetnél Agranaak főnöke! Mindenkit felpofozhatnál,
aki nem hallgatja meg illőn Grooms kiabálását!
Kerangor eltűnődött ezen.
- Nem - dörmögte végül. - Még most nem.
- Óóó, de kár! Pedig nagy látvány lenne! De persze nem akarok belepofázni... te tudod...
- Aha. - Kerangor hanyagul megrántotta a vállát. A fejek felé intett. - Hagyjuk itt a
kézjegyünket!
- Hát... már itt hagytuk, vagy nem?
Grooms papja kivágott egy combnyi vastag fát a bárdjával, durva, sietős csapásokkal
legallyazta, méghozzá úgy, hogy azért a törzsből kimeredő ágrészek tenyérnyi hosszan
megmaradjanak. Ezután a törzs alsó végét kihegyezte, majd ölre fogta, és egy puhább, füves
részen függőlegesen a földbe döfte. Hozott egy öles kőtömböt a romok mellől, és azzal
legalább félméternyi mélyre lepüfölte. Most úgy nézett ki a műve, akár egy hevenyészett
köcsögszárító...
...csak épp az edények hiányoztak róla.
Azok se sokáig.
- Adogassál fejeket! - dörmögte Kerangor. Késével sorra kihegyezte az oldalsó ágvégeket, és
egymás után szúrta fel rájuk a levágott fejeket.
Néha többször is próbálkoznia kellett, és a kését a nyakcsonkba is bele-bele kellett
mélyesztenie, hogy kijelölje a karók útját, és megfelelően rögzítse azokat.
Skandar Graun közönyösen segédkezett. Amióta az eszét tudta, hozzászokott már a hullákhoz,
a levágott fejekhez, a kifordult szemekhez vagy épp a sötét szemüregekhez.
Sokatmondóan mosolygott.
- Látod - jegyezte meg tudálékosan -, milyen sokat kell melózni rajta. Az én módszeremmel
meg elég csak máglyát rakni és odakínálni Yv... khh... de persze a végeredmény itt
látványosabb.
Úgy tűnt, a nagydarab ork nem hallotta meg ezt a kínos nyelvbotlást. Kerangor feltűzte a
hetedik fejet is, és egy hosszú pillanatig merőn bámult le a vérmocskos fűben heverő
bagolyfejekre.
Ajjaj! - Skandar Graun rosszat sejtve olyan kicsire húzta össze magát, amekkorára csak bírta.
Lehet, hogy mégsem kellett volna ezzel viccelődni?
Kerangor azonban csak intett.
- Szedd össze! - parancsolta.
- De ezek túl kicsik! Biztosan szétrepednek, ha megpróbáljuk feltűzni őket.
- Magunkkal visszük.
- Azt hiszed, ehető?! Bruáhhff... Már a gondolatra is hánynom kell!
- Tedd, amit mondtam! Szedd össze mindet!
Ő maga pedig nekigyürkőzött, és sorra vonszolta oda a fejtartó póznához a fejetlen testeket.
Úgy helyezte el azokat, hogy a súlyukkal még stabilabbá tegyék a földbe vert cölöpöt.
Aztán féloldalas járással becammogott az oszlopcsarnokba, elég sokáig elmaradt, és amikor
felbukkant, két tetemet húzott magával a teste két oldalán. Meg egy kecskeszakállas fej lógott
le az övéről, amit a hajánál fogva erősített oda hevenyészve. Skandar Graun kelletlenül
pislogott.
Hja, Yvorl tűz nélkül nem fogadta el az áldozatot...
Hűha! Ebből még baj is lehet!
Kerangor azonban, úgy tűnt, ma nem volt morózus kedvében, mert olyan közönyösen
viselkedett, mintha mi sem történt volna. A két testet felhalmozta a többi tetejére, a szakállas
fejet pedig némi ügyeskedés árán feltűzte egy szabadon maradt ágvégre. A tekintetéből
csupán egyfajta felszínes, könnyed neheztelést lehetett kiérezni; talán amiatt, hogy a
tanítványa ottfelejtett egy fejet...
,..de semmi komoly bosszúság, vagy pofonokhoz társított nevelési szándék nem érződött
viselkedésén.
Kerangor megállt a fejekkel ékített karóval szemközt, és busa fejét felvetve, hosszan morgott
és dörmögött. Skandar Graun próbált ugyan foszlányokat elkapni mestere imádságából, de az
orga nyelven szólt, valami különös dialektusban, és a fiú legfeljebb csak a kötőszavakat
értette.
Emlékeztette magát: meg kell tanulnia az orkok nyelvét! No nem azért, hogy ki tudja hallgatni
mestere imádságát, hanem mert tudta, hogy Agranaakban csak kevesen beszélik a közös
nyelvet. Ha pedig meg akarja értetni magát újdonsült rokonaival, beszélnie kell a nyelvüket.
Kerangor, miután végzett az imádságával, fura dolgot művelt. Elkezdte lenyesegetni az
ágvégeken fityegő fejekről a füleket. Csakis a balt, egyenként, mormogva, szinte ütemesen.
Még talán táncot is lejtett közben? Vagy csak nehezen fért oda, azért riszálta a derekát?
Egy biztos, ez valamiféle rituálé lehetett, és látván pótapja zord tekintetét Skandar Graun
óvakodott attól, hogy megzavarja különös táncát. Pislogva leste, mint fűzi fel a levágott nyolc
fület egy vékony madzagra, és mint köti trófeáját nyakláncként vaskos nyakába.
A nap már felkapaszkodott a romok fölé; reggelbe hajlongott a hajnal. Kerangor komoran
pislantott oda gyámolítottjára.
- Megyünk.
- Fogunk enni is? - érdeklődött a fiú aggódva. - Vagy csak úgy nekiindulunk a nappalnak,
éhgyomorra?
- Fára mászni tudsz?
- Hát... tulajdonképpen... amikor legutóbb próbáltam, elég nagy bajba kerültem...
A délceg ork mindent értően bólintott.
- Mit is gondoltam?
- Bár esetleg megpróbálhatnék. - Eltűnődött ezen. - Miért? Az orkok tán tudnak? Ááá, alig
hiszem. Szerintem nem épp a mászási tudományukról híresek.
- Aki nem mászik, éhen marad.
- Mi? Hogy? Miért?
Kerangor a távolba mutatott.
- Sok madár csapong. Lelünk madárfészket.
- De vajon... lesz benne tojás is? Vagy csak felküszködöm magam hiába, a nagy semmiért?
- Tojás vagy fióka. Most költenek.

* * *

Az ökölnyi nagyságú, szemkápráztatóan színes tollazatú madarak óriási ricsajt csaptak a két
ork láttán. Próbálták volna elcsalogatni azokat a fészküktől, de Kerangor szakértő szemmel
vizslatta a lombok közt sorakozó, sötétebb kosárkákat.
- Ott, ott... meg ott, azokon az ágakon! Vár a lakoma! Lássuk, hogy mászol!
Skandar Graun nem kérette magát, azonnal megrohamozta a mutatott fát, átkulcsolta a törzset
kezével, lábával, és megpróbált felkúszni a legalsó ágakig, amikben már megkapaszkodhat és
még feljebb tornázhatja magát. Ám a fatörzs nem kínált túl sok fogódzkodót, mi több,
egyenesen síkosnak bizonyult. Mászott a kölyök legalább egy métert...
- ..aztán meg vagy felet szépen visszacsúszott.
- Yvorl redv... - Elnyelte a folytatást az orra alatt, és ismét kúszni próbált.
Még lejjebb csúszott.
- Mihaszna khrgka! - mordult rá mérgesen Kerangor. A szó szoros értelmében lecibálta
tanítványát a fáról, a kezébe nyomta a bárdját meg a szütyőjét, aztán ő maga kezdett mászni.
A legalsó ágak legalább három méter magasan voltak, ő sem érte volna el helyből. Ámde ez
csöppet sem zavarta a nagydarab orkot; tekintélyes termete ellenére olyan könnyedén kúszott
fel, mint valami túlsúlyos majom. Pár pil lanat múlva megragadta a legalsó ágat, és játszi
könnyedséggel feltornázta magát. Aztán meg már úgy kapaszkodott felfelé a szövevényes
ágak között, mintha egész eddigi életét hasonló lombok között élte volna.
- Azt'aaaa! - kiáltotta elismerően Skandar Graun. - Ez igen! Te aztán otthonosan mozogsz!
Elismerésem! Hajjhh! Mint egy lomha medve... akarom mondani, mint egy nagy seggű, ámde
roppant fürge mókus...! De tényleg ám!
Kerangor nem felelt. Pillanatokon belül elérte a legalsó fészkeket, és maroknyi tojást kotort ki
belőlük.
- Ez aaaaaaz! - lelkesedett odalenn a kölyök. - Dobálhatod őket! Mert fára mászni ugyan nem
tudok, de ha kajáról van szó, akár még a pofámmal is elkapkodom... Már tátom is. Gyerünk,
gyerünk, itt vagyok! Lássuk, hogy tudsz célozni!
Kerangornak azonban esze ágában sem volt lehajigálni szerzeményét. Szétroppantotta az apró
tojásokat az ujjai között, és a szájába csorgatta tartalmukat. Egyiket a másik után.
- Na jól van már - hebegte Skandar Graun rosszat sejtve. - Megértem, hogy azé az első falat,
aki megszerzi... de azért nem túlzás az, hogy te már a második tucatot szürcsölöd, nekem meg
még egyet se hajítottál le?
Placcs!
Érkezett egy tojás, szétcsattant a felfelé bámuló fiú homlokán, és ragacsos nedv csorgott le
lapos orrára, a szája szélére. Skandar Graun hirtelenjében azt sem tudta, mi találta el, de aztán
ahogy reflexből odanyalt nagy, lapos nyelvével, megnyugodott.
A fene a pofáját... de célozni legalább tud.
Várakozóan bámult felfelé, készen arra, hogy ha újabb tojás érkezik, röptében elkapja, vagy
legalább a szájába irányítsa, de hiába ácsingózott, nem érkezett sem sült galamb, sem a tojása,
de még a fiókája sem.
Ellenben Kerangor hamarosan lemászott. Csupa maszat volt a képe. Meg csupa elégedettség.
Ez utóbbit a fiú szívesen letörölte volna róla, a bőrével együtt.
- Na persze - dörmögte -, nekem miért is hoztál volna...
Kerangor vállat vont.
- Miért hoztam volna?
- A pótfiad vagyok - szögezte le önérzetesen a kölyök. - És éhes. Az orkoknál tán nem szokás
etetni a kölyköket, hm?
- Ebben a korban már magukat táplálják.
- Éhes vagyooooook! Azt akarod, hogy éhed dögöljek?!
- Maradt még gyöngygomba.
- De... fffiiinom madártojás sokkal jobb lenne.
- Mássz fel érte!
- Ha tudnék.
- Aki mászik, lakmározik. Aki rünye, éhen marad.
Skandar Graun nagyot nyelt. Értette ő. Csak éppen eddig nem szokott hozzá az efféle
bánásmódhoz. Néha Netar is makrancoskodott vele, az orra alá dörgölte, ha hibázott vagy ha
nem tudott valamit, és az ennivaló tekintetében egy kissé fukar volt az öreg, de éhezni sosem
hagyta. Úgyhogy ez a helyzet most merőben új volt számára; gyomor-mardosóan új.
Ha sokat kéreti magát, a végén még gombát sem kap.
Meglazította Kerangor szütyőjének száját, de mielőtt beletúrt volna, odapillantott társára,
nehogy most meg azért teremtsék le, hogy nem kér engedélyt. A Bivaly elértette a néma
kérdést, és kurtán biccentett. Skandar Graun kihalászta az alig félmaréknyi gombát, aztán
undorát leküzdve rágcsálni kezdte. Kissé már fonnyadt volt és ízetlen, de még mindig jobb,
mint ha üres hassal kellett volna továbbgyalogolnia.
Mivel nagyon úgy nézett ki, hogy Kerangor máris tovább akar menni, elvárva, hogy
tanítványa menet közben táplálkozzon, Skandar Graun megpróbálta húzni az időt némi
társalgással.
- És te? - csámcsogta érdeklődést mímelve. - Hol tanultál meg így fára mászni? Erdőben
nőttél fel?
- Pusztai nomádok közt születtem. Kölyökként fát se láttam, csak végtelen fűmezőket,
szikkadt földet, meg legfeljebb csenevész bokrokat.
- És mégis úgy kúszol fel, mint valami potrohos majom...? Ööö, úgy értem... fürgén.
- Éveken át szolgáltam hajón.
- Vitorláson?
- Folyami gályán, eleinte. Evezőpadon combosodtam meg, ott ismertem fel igazi erőmet.
Sorra hullottak mellőlem a nyiszlettebbek, de en megmaradtam, és Grooms segedelmével
mindenkinél több izmot növesztettem. Aztán tengerjáróra kerültem, kétárbocosra. Na, az volt
az igazi férfit próbáló élet, matróznak lenni... kúszni fel árbocra, legvadabb vihartombolásban,
miközben gigászi hullámok döntögetik jobbra-balra bárkát, jéghideg szél csapkodja képedbe
az esőt. Vagdos, akár a késpenge. Aki nem erős, nem ügyes, leesik. Szerencséje, ha fedélzetre
zuhan... gyorsan meghal, vagy csak keze-lába törik... de ha tengerbe csobbansz, örökre elnyel
a mélység, soha senki nincs, ki kihalásszon...
Skandar Graun tátott szájjal hallgatta, még rágni is elfelejtett.
- Vaaohh! - mondta aztán. - Ez aztán... huuuh, ez tényleg kalandosan hangzik! Én biztos nem
élném túl!
- Próba dönti el.
- Ááá, nem hiszem... - nevetett a kölyök - túl nyiszlett vagyok én a matrózélethez. Ha ringani
kezdene alattam a padló, kihánynám a belem.
- Megizmosodsz, megtanulsz mászni.
- Nem nekem való élet az.
- Kiderül.
- Hogy... hogy érted ezt?
- Ahogy hangzik. Rentzalba megyünk, matróznak adlak.
- Mi? Minek?! - Skandar Graun azt hitte, rosszul hall. - Engem?!
- Kampós Kharan régi cimbora. Vén tengeri medve. Megtanít téged, ahogyan kell. Pár év
hajón. Összeszeded magad, megizmosodsz, nem leszel esetlen, bumfordi khrgka, aki éhen
marad madárfészkektől rakott erdő közepén.
Skandar Graun még mindig nem bírta felfogni, amit hallott, de a mellkasában görcsösen
összeszorult valami a szíve körül.
- Hoho-hohóó, várjunk csak! - tiltakozott hevesen. - Netar rád bízott, egy vagyont fizetett
értem... te meg máris meg akarsz szabadulni tőlem! Odalöknél egy kampókezű tengerésznek,
hogy a szart is kidolgoztassa belőlem valami ótvar hajó fedélzetén?! Nem ebben egyeztünk
meg, hékás! Netar nem ezért fizetett neked! - A fejét ingatta. - Ne-eeem... erről ne is álmodj!
Engem ugyan nem adsz el, nem löksz oda senkinek! De nem ám! Én ork akarok lenni, ork
harcos, vérbeli... nem pedig halszagtól bűzlő, részegen tántorgó tengerész!
Kerangor merőn nézte; nem sok jót ígérő tekintettel.
- Három-négy év - dörmögte. - Elszáll gyorsan. Mire elhozlak tőle, férfi leszel, nem keshedt
khrgka.
- Erről szó sem lehet!
- Ez a megoldás. Eldöntöttem.
- De ezt nem teheted! Ígéretet tettél Netarnak! Elfogadtad a pénzét! Nem dobhatsz el ilyen
könnyen!
- Gyenge vagy, nyafogós, idegesítő, kiállhatatlan. Hátráltatsz mindenben.
- Nem adhatsz el! Nem dobhatsz oda csak úgy, hogy a tengerbe vesszek! Nem
kényszeríthetsz!
- Nem kényszer. - Kerangor színlelt nyájassággal intett. - Elfuthatsz, ha a vágyad az. Tessék,
menj csak, ha szabadságra vágysz. Nem foglak követni, szavamra. Elég tágas erdő
kettőnknek, elférünk benne.
Skandar Graun megütközve nézett rá.
- Hát egyszer már megfogadtam... hogy veled tartok, vagy mi, de akkor még nem arról volt
szó, hogy a tengerbe veszejts! Én ork akarok lenni, nem vízihulla! Veled akarok menni, orkok
között élni, mindent megtanulni!
- Elég a nyafogás! - horkant fel Kerangor. - Kezd megfogyatkozni a türelmem!
- És az enyém tán nem?!
- Döntöttem. Velem jössz Rentzalba és beállsz matróznak Kharan mellé, vagy eltűnsz a
közelemből, mégy a saját konok fejed után, ahogy te szeretnéd!
Skandar Graun szeme megnedvesedett a haragtól és a kiszolgáltatottságtól. A dac
megkeményítette az állkapcsát; alig bírt megszólalni.
- Boldogulok én! - sziszegte a fiú. - A magam útját fogom járni, elhiheted! Nem megyek
veled Rentzalba, sem sehova.
Kerangor gúnyosan meredt rá.
- Elpusztulsz, nyomorult krhgka!
- Bírom én az erdőt. Jobban, mint a hajókat meg a hullámzó vizet!
- Fára mászni se tudsz. Elkap valami fenevad, vagy éhen halsz! Nem tudsz gondoskodni
magadról!
- Majd eszek gombát!
- Te? Azt se tudod, melyik gomba mérgező és melyik az ehető. Szörnyű görcsök között múlsz
ki, azt kívánva, bárcsak hallgattál volna rám!
Skandar Graun megremegett.
- Majd veszek magamnak kaját.
- Miből?
- Abból a pénzből, amit Netartól kaptál. Mert azt ugye... vissza kell adnod nekem, mindet, az
utolsó rézkanyiig!
Kerangor a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, tényleg kezd betelni nála a pohár.
- Na, tűnj el! - dörmögte baljóslatúan. - Hajtsd össze magad mögött a bokrok ágait, mielőtt rád
döntök egy fát!
- Az a pénz engem illet! Azért kaptad, hogy felnevelj és a gondomat viseld! Ha ezt nem
teszed, nem jár neked! Ide vele!
Kerangor rábámult; nem lehetett tudni, mi jár a fejében, de az lerítt az ábrázatáról, hogy nem
sok jó.
- Pénzt akarsz? Amit vénembertől kaptam?! - Erős rántással letépett egy erszényt az övéről, és
megvetően odahajította a kölyök lába elé. - Vidd! Ne lássalak!
Elfordult, és határozott léptekkel indult kelet felé.
Skandar Graun felkapta az erszényt, és gyors mozdulatokkal kibontotta. Főként ezüstöket
látott benne, meg vagy két-három kis méretű aranypénzt.
- Hoho-hohó! - kiáltotta a távolodó ork után. - És a drágakövek? Azokkal mi lesz?!
Kerangor szótlanul ment tovább. Skandar Graun utána iramodott, mérgesen kiabálta:
- Mocskos tolvaj vagy te, nem hős ork harcos! Kirabolsz egy gyereket?! Nem lophatod el a
csillogó köveinket, amiket sok év alatt gyűjtöttünk! Ez rohadtság!
Kerangor megfordult. A homlokát ráncolta.
- Kövek??
- Drágák. Nem veheted el!
Az ork visszacsörtetett, és fenyegetően meredt a kölyökre.
- Drágakövek?
- Hát...
- Öregnél voltak? A cuccai közt? Miféle drágakövek? Mennyi?
A fiúcska erősen pislogott. Kezdett ráébredni, hogy ezt nem kellett volna szóba hoznia. A
jelek szerint Kerangor eddig mit sem tudott a kincsükről. A viselkedése viszont arra utalt,
hogy ez a téma kezdi komolyan érdekelni.
- Azt hittem, azokat is neked adta.
- Nem.
- Akkor viszont nála maradtak - szögezte le a fiú. Lemondóan sóhajtott. - Pech. Mert én
meg... nyilván feláldoztam a testtel együtt... tudodkinek... akinek nem szabad kimondanom a
nevét.
- Mennyi kő volt?
- Tíznél is több. - Skandar Graunnak nem volt bátorsága hazudni. - Rubinok, smaragdok meg
olyan kékes izék... Mint a borsószemek. Meg volt az nagy fekete kavics... mint a
hüvelykemen a köröm... Netar szerint az önmagában legalább háromszáz aranyat ér. Vagy
még többet.
- Te pedig feláldoztad! - horkant fel kissé mérgesen Kerangor. - Khrgka! Ostobán
elpazaroltad a lehetőségünket! Odadobtad ezt a vagyont Yvorlnak!
- Héééé! Hogy van ez? Te kimondhatod Yvorl nevét??
- Rengeteg fegyvert vásárolhattunk volna! Kardokat, buzogányokat, bárdokat!
Felfegyverezhettük volna Vörös Kéz törzset! Megerősíthettük volna Grooms hatalmát
Maldiberanban! Óóó, te... teeee!
Skandar Graun lesütötte a szemét, sűrűn pislogott. Váltakozó érzelmek hullámzottak keshedt
mellkasában. Biztosan emlékezett rá, hogy puszta megszokásból átkutatta Netar tetemét,
mielőtt az áldozótűzre vonszolta. Nem volt nála a kincsesdoboz, az egészen biztos. És ha nem
adta oda Kerangornak - már pedig úgy néz ki, a Bivalyt meglepetésként érte a drágakövek léte
-, akkor szinte biztos, hogy az öregnek nem volt ideje arra, hogy az események sodrása
közepette ellátogasson a Rejtekfához. Vagyis a kincsek még ott lapulnak; érintetlenül.
Neki csak annyi a dolga, hogy odamegy, bemászik a gyökerek alá, kotorászik egy kicsit, és
gazdagon bújik elő. Hatalmas vagyon lesz a birtokában...
De mihez kezd vele??
Hogy teszi pénzzé azokat az értékes köveket? Ő csupán egy kisfiú, képtelen megvédeni magát
a felnőttek világában. Ha ő egymaga bemegy a városba ekkora vagyonnal, elmetszik a torkát,
amint az első követ megcsillantja. Vagy csak megverik és kirabolják semmi perc alatt. Hiába
a hatalmas vagyon, ő egyedül semmire sem megy vele. Kell valaki, aki megóvja őt, aki vigyáz
rá, aki gondoskodik róla. Kerangor ideális pótapa lehetne... Ha ő választhatott volna, épp egy
ilyen ork harcosra bízta volna az életét.
Csakhogy Kerangor le akarja passzolni öt valami kampós kezű tengerésznek!
Márpedig arról szó sem lehet!
Skandar Graun döntött. Nehézkesen felemelte a fejét, és komolyan nézett a szitkozódó ork
harcos zavaros szemébe.
- Talán megvan még az a kincs - mormolta elszántan. - És talán készen állok arra, hogy neked
adjam mind...
- Mit röfögsz?!
- Azt hiszem, tudom, hol lehet.
- Hol?
- Egy bizonyos rejtekhelyen, amit csak Netar és én ismerünk. Hogy hol ez a hely, soha de
soha nem szednéd ki belőlem, még válogatott kínzással sem. - Nagyot nyelt, ahogy ebbe
belegondolt. - De tulajdonképpen... nincs szükség kínzásra. Mert én... és talán nagy hibát
követek el... de kész vagyok megmutatni neked ezt a titkos helyet és rendelkezésedre
bocsátani a kincseinket...
Kerangor csodálkozva meredt rá.
- Rendelkezésemre bocsátani? - böffent fel belőle gúnyosan, kifigurázva a kölyök flancos
szóhasználatát. Aztán joviális arcot vágott.
- Na?
- Kössünk alkut!
- Mifélét?
- Elvezetlek a titkos rejtekhelyünkre, és a tied lehet minden vagyon, minden holmi, amit csak
ott találunk... ha az ott lelt kincsekért cserébe te a szavadat adod, hogy bármily körülmények
között betartod az ígéreted, amit Netarnak adtál: a mesterem leszel, tanítasz engem, felnevelsz
engem, igazi ork harcost farigcsálsz belőlem!
- Ezt akartam eddig is.
- De nem adsz oda másnak! - szögezte le Skandar Graun. - Ez a lényeges pont. Nem dobsz
oda valami kampós kezű matróznak, hogy a tengerbe öljön! Magaddal viszel, bárhová is
mégy! A tanítómesterem leszel. Apám helyett apám leszel. Úgy kezelsz, mint a legkedvesebb
saját fiadat!
- Ellentmondasz önszavadnak - dörmögte Kerangor csodálkozva. - Hisz', ezt Groomsra
mondom, ha lenne kölyköm, tengerésznek adnám! Ezzel tennék neki legjobbat. Kharan... ő a
legjobb választás!
Skandar Graun megacélozta akaratát.
- Ha a kincseket akarod, akkor esküdj meg Grooms nevére... hogy mindvégig melletted
maradhatok, és soha de soha nem dobsz el magadtól!
- Hasznodra válna...
- Tégy szent esküt! A legerőteljesebbet, amit csak ismersz!
Kerangor bosszúsan horkantott.
- Nem esküszök olyasmire, amit nem tudok betartani. Hisz' ez tőled is függ. Ha ostoba és
engedetlen tanítványom leszel, agyoncsaplak vagy elzavarlak a közelemből, abban biztos
lehetsz! Ugyancsak ezt teszem, ha észlelem, hogy megpróbálsz becsapni, vagy Grooms ellen
cselekszel! - Határozottan ingatta a fejét. - Nem, én nem teszek felelőtlen esküt.
- De akkor... honnan tudhatom, hogy nem versz át. Elveszed tőlem a drágaköveket,
agyoncsapsz és elzavarsz magadtól. Vagy fordítva... Vagy eladsz matróznak a kampós kezű
mellé.
- Az első lecke, amit ideje megjegyezned! Én Grooms Őmaga hithű papja vagyok. Egyenes
jellem, ki megtartja adott szavát, amíg csak istene érdeke másképp nem kívánja. Nem kell
esküdöznöm ahhoz, hogy higgyenek nekem. Elég tudnod, ki az én Uram és kinek útját járom.
Bízz bennem, fiú!
Ez már majdnem olyan volt, mintha azt mondta volna neki, hogy „fiam”…
..,de azért még nem teljesen.
Skandar Graun bizonytalanul grimaszolt. Felnézett hatalmas termetű pótapja szemébe, és
tekintetük hosszú másodpercekre egymásba fonódott. Ezekben a pillanatokban oszlottak el
végképp a kétségei...
...mert amit abban a szigorú tekintetben látott, meggyőzte arról, hogy nem fogják átverni.
Valahogy el sem bírta volna képzelni erről az izmoktól duzzadó behemótról, hogy valaha
átvert vagy becsapott bárkit is. Egészen más tekintet volt ez, mint előző nevelőapjáé. Netaré
lágy volt, kedves és gondoskodó, de ugyanakkor kiszámíthatatlan, sunyi és zavaros. Nála
sosem lehetett tudni, mire készül a következő pillanatban: megütni fogja őt vagy megölelni.
Kerangor tekintete ellenben kemény volt és szigorú, fürkésző és parancsoló, de ugyanakkor
nyílt és őszinte. Barátságos. Leereszkedő ugyan, de jóindulatú. Kiszámítható.
- Hiszek neked, apám - mormolta Skandar Graun, jó alaposan megnyomva a megszólítást. -
Elviszlek a rejtekhelyünkhöz, és a rendelkezésedre bocsátom az összes eldugott kincsünket...
de cserében arra kérlek, ne adj oda senkinek, még akkor se, ha bizton hiszed, hogy az a
javamra szolgálna.
Kerangor keményen rábólintott.
- Legyen így!

* * *

Skandar Graun nem igazán ismerte ezt a környéket, amerre most jártak, de nagyjából be tudta
tájolni az irányt, merre találja titkos helyüket. Úgy tett, mintha pontosan tudná, hová tartanak,
és mestere minden kérdésre magabiztosan válaszolt. Úgy tűnt, Kerangor csöppet sem
gyanakszik, elhitte, hogy a fiú tudja, hová tartanak.
Keveset beszélgettek. Kerangor afféle magányos farkas volt, aki folytonos dudorászással
szórakoztatta magát, és vékonyka faágakat vagy fűszálakat rágcsált és szopogatott eközben.
Nem az éhségét csillapította ezekkel, inkább valamiféle ösztönös cselekedetként tette.
Sokat hallgattak, vagy olyan alapvető tőmondatokra szorítkoztak, hogy „itt jobbra”, vagy „fel,
arra a dombra”. Néha, kiszámíthatatlan időszakonként viszont meg-megeredt a nyelvük, és
olyankor felváltva beszéltek eddigi életükről. Érdekes módon ebben főként Skandar Graun
jeleskedett, mintha élete eddigi nyolc éve alatt jóval többet tapasztalt volna meg, mint kevés
szavú mestere.
- Komolyan azt kell gondolnom, hogy az istenek kiválasztottja vagyok - vallotta be a fiú
szerényen egy ilyen társalgós alkalomkor.
- Most Grooms kitüntető figyelmét élvezem általad, korábban pedig Yvorl egyetlen szeme
kísérte sorsomat.
Úgy tűnt, Kerangor vagy meg sem hallotta a Káosz Istenének emlegetését, vagy
nagyvonalúan eleresztette a nevet a füle mellett. Nem adta jelét, hogy zokon vette volna.
Mindenesetre Skandar Graun ismételten emlékeztette magát, hogy nem szabad - neeeem
szabad! - fennhangon kimondania többé ezt a nevet. Legalábbis nem új mestere jelenlétében.
- Komolyan így hiszed? - merengett Kerangor. - Hogy te, egy érdemtelen korcs kölyök,
számot tarthatsz a halhatatlanok figyelmére?
- Ezt kell hinnem. Másként nem lehet.
- Mert?
- Netar mindig is ezt szajkózta, amióta az eszemet tudom. Emiatt mentett meg, emiatt óvott,
mert hitt ebben. Az istenek kiválasztottja vagyok, akár hiszed, akár nem.
- Mint mindannyian, fiú, mint mindannyian... - Kerangor nem röhögött ugyan, de a hangjába
némi csúfondáros él vegyült. - De tudod mit, mondok én neked valamit, amit jó lesz észben
tartanod. Az isteneknek megvannak a maguk bajai és elfoglaltságai. Nem szokásuk
megmutatkozni hozzánk hasonló, értéktelen halandók előtt, mi tudjuk ezt, tudomásul vesszük
ezt. Nem várjuk, nem várhatjuk el tőlük, hogy megjelenjenek és beszéljenek hozzánk,
valahányszor ezt kívánjuk. De erre nincs szükség, hiszen mi, a puszta hitünkre támaszkodva
érezzük jelenlétüket, akaratukat... az isteni akaratot... és szolgáljuk ezt legjobb tudásunk
szerint! Még akkor is, ha néha csak mi képzeljük magunknak.
- Semmit se tudsz! - förmedt rá Skandar Graun felháborodottan. - Igenis nekem meg szokott
jelenni! Szokott beszélgetni velem! Igenis, szokott!... Netar lenne a tanúm rá, ha még élne! Ő
ott volt. Bőgött is. Mert neki még sose jelent meg Yvvv... nekem meg igen. Hahaa! Mert én
tényleg kiválasztott vagyok... És ha majd megint kihajítasz az esőre, amiért véletlenül újra
kimondom a nevét, ne számíts arra, hogy még egyszer visszasompolygok hozzád! Legfeljebb
azért, hogy jól fejbe kummantsalak, és mire felébredhetnél, elküldjelek... szóval őhozzá, az
Egyszeműhöz, hogy megtudakolhasd tőle, vajon tényleg csak füllentettem-e!
Oly vehemensen kiabálta mindezt, hogy határozottságával sikerült némi kételyt ébresztenie az
óriási orkban.
- Megjelent neked? A Káosz istene?
- Meg bizony!
- Yvorl??
- Hányszor kell még elismételnem? - háborgott a fiú. - Meg úgy egyébként, hogy van ez? Te
kimondhatod a nevét esőbe hajítás nélkül, csak én nem?!
- Mikor?
- Egyszer régen. Nem emlékszem pontosan, mert akkor még kölyök voltam...
- Még most is csak szaros kis khrgka vagy!
- Na jó, de akkor meg még sokkal szarosabb kiskölyökebb voltam, még sokkal-sokkal
kiskhrgkább... de hidd el, Yvorl tényleg megjelent a lángok között, rám nézett egyetlen
szemével, és azt mennydörögte fülsiketítő hangján, hogy: „Tiéd a bosszú, Skandar Graun...
legkedvesebb kiválasztottam! Egyszer majd hatalmas harcos leszel... és felpofozod
mindazokat a bamba ork vadbarmokat, akik nem hisznek neked, lekhrgkáznak és kétségbe
vonják a szavad.”
- Hazudsz!
Skandar Graun megadóan elfintorodott, így jelezve, hogy azt a „felpofozás” dolgot nem
gondolta igazán komolyan.
- Na jó, tényleg kiszíneztem kicsit a történteket, de a lényeg igaz: Yvorl szólt hozzám! Aztán
a szládja is megjelent, egy halfarkú, halott szemű nő... és ő aztán tényleg hosszan pofázott
nekem!
Kerangor szemén most először látszott, hogy kezdi komolyan venni pártfogoltja állítását.
- Shinika?
- Sheenka - helyesbített Skandar Graun diadalmasan. - Kicsit csúnyácska, de amúgy kedves
nő... féleség. Fogadjunk, hogy te még sosem találkoztál vele!
- Mert talán nem is szeretnék. - Kerangor vállat vont. - Most még nem, legalábbis. De ha már
belekezdtél, mondd csak el, hogy történt e találkozás!
Skandar Graun nem kérette magát, csacsogva, dicsekedve elevenítette fel a régi történetet,
néha-néha elkalandozva, beleveszve fölösleges részletekbe, vagy az emlékezetében
keresgélve, önmagát helyesbítve. És csodamód, Kerangor türelmesen hallgatta, nem szakította
félbe, nem kérdezett bele. Úgy tűnt, magába mélyedt, és elmerengett valamin.
- És bizonyságul - fejezte be a történetet diadalmasan Skandar Graun -, itt van rajtam a
feláldozott fickó szartaposója, amit épp tőled kaptam vissza, és ez talán már csak jelent neked
is valamit, nemde... Na, erre mit szólsz, nagyfejű?
Kerangor ránézett.
A diadalmas kölyök azonnal visszább vett a hangnemből.
- Akarom mondani, Bivaly... csak az előbb nem jutott eszembe az állat neve, csupán az, hogy
erőteljes, méretes feje van, ami persze dicsőségére válik. De most már... hiszel nekem?
- Vénember nem beszélt erről.
- Hát nem nyilvánvaló? Szégyellte. Mert őt annyi éven át le se szarta Yvorl, de meg még
Sheenka se szólt hozzá... pedig mennyit, de mennyit áldozott nekik. Húúú, ha tudnád! Csak
úgy hullottak a fejek! Bamm, bamm... bamm! Yvorl pedig...
- Sssshhh, kölyök! Ne emlegesd annyit, a végén még újra megjelenik!
- Hát még most sem hiszel nekem?!
- Őszintén? - Kerangor vállat vont. - Nem tudom.
- Pedig tényleg így történt. Nem hazudok... Kire vagy mire esküdjek meg neked?!
- Aludjunk rá egyet!
 * * *

Az éjszakát egy kisebb magaslat tetején töltötték. Jó nagy tüzet gyújtottak, hogy távol tartsák
a vadállatokat, és úgy tűnt, a Bivaly immár nem tart újabb orkoktól, mert még azt is
fölöslegesnek tartotta, hogy felváltva őrködjenek.
- Aludj csak, kölyök, aludj nyugodtan! Az én álmom könnyű, felébredek, mielőtt bármi
megzavarná.
Mire ezt végigmondta, már behunyta a szemét, és egy pillanattal később aludt is. Bár eleddig
nem panaszkodott és zokszó nélkül gyalogolt, nyilvánvaló volt, hogy a sebei alaposan
megviselték és kifárasztották.
- És a vacsora? - dünnyögte Skandar Graun méltatlankodva. - Micsoda hülyeség ez? Az orkok
tán nem szoktak enni elalvás előtt?
Választ már nem kapott, csak szaggatott horkolást.
Skandar Graun még dünnyögött egy darabig, közel állt ahhoz, hogy megsüsse a magával
hozott bagolyfejeket, de emlékezett, milyen rosszul lett legutóbb a bagolyhústól, így hamar
letett a szándékáról. Meg aztán ő is fáradt volt már, hiszen előző éjszaka alig aludt valamit.
Korgott ugyan a gyomra, mint valami kitörni készülő vulkán, de a kimerültség úrrá lett az
éhsége fölött.
Mire kitalálhatta volna, mit rágcsáljon el étek gyanánt, már javában álmodott. Yvorl, az
Egyszemű lebegett álmában egy áldozótűzben, melynek lángjai között...
...Kerangor teste hevert, illedelmesen, mellkasán tartva nyakból levágott, busa fejét.
Hitetlenkedve pislogott!

* * *

Skandar Graun zavaros álomból ébredt. Csak foszlányok maradtak meg emlékezetében, és
összefüggéstelen jelenetek. Valamivel nagyon harcolt, valami elől nagyon menekült, valami
gusztustalanságot evett, és a Káosz Istenének jelenléte nagyon-nagyon-nagyon nyilvánvalóan
betöltötte testét.
Meg az éhségé.
Tulajdonképpen a gyomra korgása ébresztette fel.
Skandar Graun felült, és hirtelen jött éberséggel fülelt. De tényleg csak a gyomra korgott, nem
volt semmi más zavaró zaj.
A tűz már teljesen kialudt, csupán egy-két vöröslő parázs pislákolt elő a hamu alól. Még
éjszaka volt, a fogyó hold fakón derengett elő a vékony felhőréteg alól, csillagok hunyorogtak
elérhetetlen messzeségben, ritka köd lengte be a dombocska alját, s ahogy az éjszakai szellő
fel-felerősödött, megborzongatta a közeli faleveleket. A messzeségben egy csalódott farkas
énekelt, gúnyos kaffogások válaszoltak rá jóval közelebbről.
A fiúcska előkotorta a rongydarabba bugyolált fülbevalópárt, és azt csodálta a csillagfényben.
Meg-megsimogatta, hunyorgott rá. Amanda de Rengdonról fantáziált, azt képzelte, hogy ő az
anyja, és vele lakhat Rentzalban, jómódban, gondtalanságban. Megkaphat minden
finomságot, a legkülönlegesebb lakomákat, sülteket, halakat, ízzzletesss madártojásokat...
Zörgés.
Egy kíváncsi sündisznó ballagott a tűzhöz, megszaglászta az elhamvadó pernyét, aztán sietve
elkotródott.
Skandar Graun nagyot nyelt.
Ösztönösen azon töprengett, hogyan lehetne „meghámozni” egy ilyen tüskés jószágot, és
vajon a húsának milyen íze lehet. De mire kigondolta volna, mit tegyen, a tüskés rágcsáló
visszaolvadt az éjszakába.
A fiúcska elrakta féltett kincsét, és azon töprengett, mit csináljon. Próbáljon visszaaludni, újra
belemerülni abba a zavaros álomba...
...vagy használja ki az időt, amíg nem vetül rá újdonsült mestere szigorú tekintete.
Tétovázott, tétovázott, tétovázott... habozott is egy kicsit...
Aztán döntött.
Óvatosan, nehogy felébressze a ritmikusan hortyogó orkot, oldalra vonult, be a bokrok
rejtekébe, és alig hallhatóan lehelte imáját:
- Yvorl, Káosz istene, kérlek, nézz le reám egyetlen szemeddel, adj erőt ezen új naphoz, adj
erőt új varázslatokhoz, és bocsásd meg nekem, ha majd ha felkel a nap, nem nagyon
emlegetlek. Ahogy már mondtam, csalfaságot kell tennem, látszólag Groomst imádnom,
Őmagát, az Orkok Öregistenét, és megjátszanom, hogy hozzá tartozom, de te, aki mindent
látsz, tudni fogod, hogy én örökre hozzád tartozom. - Sóhajtott. - Yvorl, Mindenek Ura,
kérlek bízz bennem és támogass utamon! Adj erőt, hogy ne gyengüljön a hitem a színlelés
ezen napjaiban... és adj erőt, hogy hűen szolgálhassalak, legjobb tudásom szerint!
Mire befejezte, úgy érezte, majd' szétrobban a feje a benne kavargó Káosztól. Vad
esszenciaörvények kavarogtak, lehúztak a mélységes mélységbe minden bizonytalan
gondolatot.
Kétség sem fért hozzá - Yvorl vele tartott, figyelte őt, támogatta lépteit.
Az ifjú Skandar Graun immár rutinosan memorizálta szokásos parancsvarázsát...
...ám amikor a fejében kibontakozó és elburjánzó vadrózsabokor tüskéi összeszurkálták
tudatát, és ismerős mézes répa íz töltötte be a száját, még mindig az az érzése támadt, hogy a
hömpölygő esszencia újabb varázslattá formálást követel.
- Óh, uram, Yvorl, túl sok erőt adtál... köszönöm.
De mit kezdjen a fölös esszenciával?
Még egy parancsvarázs? Legyen a fejében kettő?
Bár Netar még nem tanította meg neki a gyógyításvarázst, Skandar Graun mégis azzal
próbálkozott.
- Egyszemű Nagyúr... engedd, kérlek, hogy erőimet gyógyításra használjam! Bár tudom, az
ilyesmi nem nagyon passzol a te kifinomult ízlésedhez...
Lassan, nagyon lassan, lepedékes rothadásíz kúszott végig a nyelvén, egybevegyülve a mézes
répás nyállal, részben kiszorítva azt.
- Ez, ez, uram... ez...
Valahol a lelke legmélyén érezte, hogy gyakorlatlansága visszaütött: gyógyítás helyett valami
más varázslat telepedett az agyába. Valami kellemetlen, valami támadó, valami erőteljes...
...talán rothasztás? Vagy érintéssel sebzés? Vagy valami olyasmi, amiről eddig még hírből
sem hallott?
Nem tudta pontosan, mit birtokol, azt viszont érezte, hogy jócskán megnövekedett az ereje.
Két varázslat lapult a fejében!!
Ó, igen, fordult már elő, hogy ott, a Guarni kútnál lett egy második varázslata egyazon napon
belül, meg előző nap a romoknál is bekúszott a fejébe egy második...
...de az, hogy tudatosan kettőt memorizálhatott volna a rendelkezésére álló esszenciából, most
először következett be.
- Yvorl, Nagyúr, köszönöm neked! A te nevedre esküszöm... még ha nem is emlegetlek majd
túl sűrűn... hogy sosem fogok tőled eltévelyedni!

* * *

Nem sokkal később Kerangor is felébredt, vetett egy pillantást pártfogoltjára, aztán
nehézkesen tápászkodni kezdett. Bár kemény arckifejezésén ez nem látszott, darabos
mozgásából, állkapcsának meg-megszorulásából úgy tűnt, az előző napi csatában szerzett
sebei most kezdenek igazán kellemetlenek lenni.
- Ha majd imádkozol Groomshoz - tanácsolta neki Skandar Graun együtt érző képpel -, ne
felejts el gyógyítást memorizálni.
Kerangor ránézett, de kifejezéstelen tekintetéből semmit nem lehetett leolvasni.
- És te? - kérdezett vissza. - Már imádkoztál?
- Persz...
- Grooms meghallgatott?
- Hát ezt így... khm... igazából nem mondanám.
- Akkor mit mondanál? Azt, hogy imádkoztál valakihez, de az a valaki nem a mi urunk volt,
az Orkok Öregapja, Őmaga, hanem valaki más a gyalázatos múltadból?
Skandar Graun behunyta a szemét.
- Nem tehetek róla - motyogta bűnbánóan. - Nem akartam... de mire észbe kaptam, már meg
is történt... Most meg fogsz verni, ugye?
Kerangor sóhajtott, de nem tűnt fenyegetőnek. Sőt, még csak csalódottnak sem. Számíthatott
valami ilyesmire. Vagy már kezdett hozzászokni?
Imája meglehetősen kurta volt és lényegre törő:
- Bocsáss meg neki, Grooms! Nehézfejű a kölyök, de mindent el fogok követni, hogy
kiverjem belőle a régi berögződést és hithű, jó orkot faragjak belőle.

* * *

Miközben már ismerős terepen baktattak egyre közeledve az eldugott kincsekhez, keveset
beszéltek. Kerangor tűnődve bámult maga elé, és álmatagon lépkedett, Skandar Graun pedig
felváltva több dolgon is töprengett. Vajon mennyire bízhat meg új mesterében? Hiszen
lehetséges, hogy ha meglátja a drágaköveket, elvakítja a csillogásuk és akkor hiába minden
esküdözése, a Grooms-hívők becsületének bizonygatása, talán simán elveszi tőle a köveket és
a sorsára hagyja őt. És mi a helyzet kettejükkel? Lehet, hogy hiba volt annyira részletesen
elmesélni azt a bizonyos áldozást, Yvorl és Sheenka megjelenését? Szemmel látható, hogy a
történet alaposan elgondolkodtatta Grooms hatalmas termetű papját. Talán már most
rádöbbent, hogy kígyót melenget a keblén, és a Káosz Kiválasztott Bajnokából soha nem tud
engedelmes Grooms-hívő orkot faragni. Vagy most ébredt rá, hogy nem engedelmes
tanítványt pártfogol, hanem egy veszedelmes ellenséget, akitől mielőbb meg kellene
szabadulni... persze csak azután, ha már rátette a mancsát a drágakövekre meg a többi
holmira. Vagy...
Kerangor félbeszakította:
- Min agyalsz ily megmélyülten?
- Öbbbööö... ööö...
- Érthetőbb nyelven, esetleg?
- Nem is agyalok!
- E heves homlokráncolás és arcrángás csupán véletlen műve? Érdekes. Láthatatlan tündérkék
cibálják pofázmányodat? Vagy rángógombát rágcsáltál, míg nem figyeltem tereád?
Skandar Graun igyekezett kisimítani a vonásait, és próbált előállni valami értelmes
magyarázattal.
- Háát, valójában... azon morfondíroztam, ami reggel történt velem. Fura dolog. De alig
hiszem, hogy ez érdekel téged.
- Míg meg nem osztod velem, nem tudhatom.
Szóval, nem lehet kibújni a válaszadás alól!
- Jól van. Valójában... hogy is mondjam... hogy ne szedd le a fejem… kkhmmm... Ugye, azt
már tisztáztuk, hogy ma reggel tévedésből, úgy értem, puszta véletlenségből nem Groomshoz
imádkoztam, ugye? És az történt, hogy több esszenciát kaptam Yvorltól... mármint, basszus,
hát nem kimondtam megint a nevét?! Bocsáss meg érte, tényleg nem szándékosan
bosszantalak! - Fintorgott. Pislogott. - És hát... és hát... a megszokott varázslatom mellett egy
másik varázslat is belecsusszant a fejembe... de ez nem mézes répa, hanem valami...
lepedékes izé... rothadás ízű, vagy mi a fene...
Kerangor megütközve meredt rá.
- Mézes répa íz? Rothadás íz? Íz?
- Miért, Bivaly, amikor te varázslatokat memorizálsz, nem képződnek különféle ízek a
nyelveden?
- Nem.
- Nekem igen. Meg Netarnak is. Tudod, rózsabimbók, meg tövisek... aztán meg az ízek a
nyelven...
A nagydarab ork most már tényleg úgy bámult rá, mint apa a hülye gyerekére; döbbenten,
értetlenül és némi szánakozással.
- Magyarázd!
- Netarnak nem kellett magyaráznom, ő tudta, hogy így működnek ezek a dolgok. De... hm,
ezek szerint Grooms hívei másként varázsolnak, mint mi? Úgy értem, ha már én is Grooms
híve leszek, tudnom kell, hogyan memorizáljak varázslatokat az ő módszerei szerint! -
Skandar Graun zavartan vakarászta az orrát. - Tényleg semmi ízek? Semmi lepedékek a
nyelven? Meg még rózsabokrok sincsenek a fejben?? Na ne máááár!
Kerangor hosszan hallgatott. Zord képéről semmit sem lehetett leolvasni.
- Mézes répa? - kérdezte aztán.
- Parancsvarázs. - Skandar Graun megvonta vállát. - Amikor ezt memorizálom, ez a
jellegzetes íz tölti be a pofámat. Nyilván ismered te is.
- Nincsenek ízek.
- Jé, tényleg? Ez fura! Amikor említettem neki, Netar azonnal tudta, hogy ez a mézes répa íz
csakis parancsvarázs lehet.
Kerangor még kételkedőbbnek tűnt.
- Parancsvarázs van a fejedben?
- Aha. Meg még valami.
- Méééég valami?
Skandar Graun ernyedten pislogott.
- Tudom, nekem is furcsa, de ez a valóság. Két varázslat. Bizony! Én is meglepődtem, de ez a
helyzet. Kettőt is tudok.
- Mi a másik?!
Skandar Graun bizonytalanul göcögött:
- Nem figyeltél az imént, mi, Bivaly koma? Az előbb már gagyogtam, hogy épp ezen
töprengek, hogy mi lehet az a lepedékes rothadás ízű izé a nyelvemen. Nekem fogalmam
sincs. Azt reméltem, hogy te majd tudni fogod.
- Szánalmas khrgka képes egyáltalán bármilyen varázslatra? Nem hihető. De kettőre?
Végképp nem.
- Nem szép dolog, hogy újra így nevezel! Tudod, meg is sértődhetnék. Már rég meg kellett
volna sértődnöm. De ha tudni akarod, én igenis tudok varázslatokat. Nem egyet, kettőt.
Bizonyítsam?
- Hagyjuk! - Kerangor unott legyintéssel elvágta a vita folytatását. - Messze vagyunk még a
titkos helyetektől?
Skandar Graun a környéket szemlélte.
- Ott! - mutatta rosszkedvűen. - A rekettyésen túl.

* * *
A „Rejtekfa”, ez a derékban megtört, villámsújtotta éger, egykor úgy nőhetett szomszédjai
fölé, mintha fel akarná nyársalni az alacsonyan pocakosodó felhőket. Mint egy titán, mely
magasra tört, de aztán elbukott a végső harcban. Most hétrét görnyedve borult a földre,
hajdani dicsőségén merengve. A lehanyatlott ágak és a köréjük fonódott gyökerek
összevisszasága takarta az odút, mely kiváló rejtekhelyül szolgált. Túl sűrű volt ahhoz, hogy
egy felnőtt ember bekúszhasson érte.
- Ez itt - motyogta Skandar Graun, és máris négykézlábra ereszkedett, hogy bemásszon a
szövevénybe. Ám mielőtt kúszni kezdett volna, Kerangor lecsapta a bárdja nyelét, épp az orra
elé.
- Megállj! - recsegte a nagydarab ork. - Kígyó!
- Hol?
- Lehet odabent.
A fiú gyanakodva pislogott be, de nem érzékelt semmilyen mozgást. Viszont így is kellően
elbizonytalanodott.
- Még sosem voltak. Pár napja sem.
- Tartsd kéznél a csonkolódat! Ha felbukkan kígyó, ne tétlenkedj! Fej alatt metszd!
Skandar Graun első pillanatban fel sem fogta, mi az a „csonkoló”, aztán rájött, hogy pótapja
az ezüstkaszára gondolhatott. Kézbe vette hát áldozópengéjét, és óvatosan, a homályt
fürkészve kúszott be a sűrűbe. Tucatnyi alkalommal megcsinálta már ezt, de eddig mindig
nagy kedvvel és izgatottan. Meg se fordult a fejében, hogy ez veszélyes is lehet. Most persze
minden kajla gyökérvéget kígyónak látott, és saját ruhája súrlódását baljós sziszegésnek hitte.
Rémálom volt, amíg elérte az első zsákot. Sietve megragadta, és olyan gyorsan ráncigálta ki,
mintha tucatnyi hüllő tekeregne körülötte.
- Itt van - lihegte elégedetten, amikor újra a nap barátságos fénye szárítgatta izzadó homlokát.
- Hozzam elő az összesét?
- Mennyi van?
- Még há... kettő. - Megmagyarázta tétovázása okát, nehogy a mestere elhallgatásnak vagy
hazugságnak higgye. - Régebben négy volt, de egyet magunkkal vittünk legutóbb, eladni
Agranaakban.
Kerangor megböködte a csomagot csupasz lábujjaival.
- Mi van benne?
- Ruhák, főleg. Meg mindenféle értéktelen csecsebecsék.
- Hm. - Grooms papja leguggolt a zsák mellé, és a szájat rögzítő madzaggal babrált.
Kibontotta, és kiszórta az összes cuccot a földre. Hunyorgott. - Ilyen haszontalanságok
vannak a többiben is?
- Ó, ezek csak a maradékok. A legjavát mindig eladtuk.
- Hozd a köveket!
- Időbe telik. Ki kell kaparni a földből.
- Kaparj!
Skandar Graun már mászott is vissza. A napfényen elenyésztek korábbi félelmei, de most,
hogy újra homály vette körül, ismét elkezdett kígyókról fantáziálni. Félretaszigálta a maradék
két zsákot, és kikaparta a földből a foszladozó rongyokba bugyolált, kicsiny csomagot. Sietve
elnyiszálta a kaszája élével a vékony madzagot, leszaggatta a rongycafatokat, és felnyitotta a
tenyérnyinél alig nagyobb fadobozkát. Ide, a fa üregébe alig-alig szűrődött be bármiféle fény,
de a drágakövek még itt is csillogni, sziporkázni látszottak. Szinte felmelegítették,
megbizsergették a fiú szívét.
Remegő ujjakkal emelte ki a dobozból a legnagyobb követ, a félhüvelyknyi fekete „kavicsot”.
Legalább ezt az egyet meg akarta tartani a maga számára. Hisz' ki tudja, mit hoz a holnap...
Kerangor azonban mintha megérezte volna, hogy árulás készül odaint, megdübögtette fölötte
a gyökérmennyezetet.
- Mi lesz?! - recsegte türelmetlenül. - Nem találod?
- De, de! Rögtön megvan! Mindjárt meglesz... Jó mélyre kapartam el legutóbb! De már
majdnem... már... rögtön...
Ösztönösen beletekerte a fekete drágakövet egy rongycafatba, és a bakancsa szárába
tuszkolta. Netar szerint csak ez a kő egymagában megér legalább háromszáz aranyat...
Gyorsan kiemelt még két kisebb követ. Aztán még kettőt. Majd némi habozás után egy
ötödiket is.
Legyen fele-fele! Így dukál!
- Mit művelsz odalenn?! - harsogta Kerangor egyre mérgesebben. - Megpróbálsz eldugni
drágaköveket? Rájövök az átverésre!
Affrancba!
Skandar Graunnak még a lélegzete is elakadt ijedtében. Naná, hogy rájön! Nem hülye!
Sietve visszarakta a kisebb köveket a dobozba, és rákattintotta a fedelet. Csupán a nagy
feketét tartotta meg magának.
- Megvan! - kiabálta. - Már meg is van!
Kifarolt az odúból, és színlelt boldogsággal nyújtotta át a gyöngyház berakású díszdobozt a
türelmetlen orknak.
- Na, itt van, nesze... de annyit mondok, nekem is jár ám belőle pár darab!
Kerangor kinyitotta a dobozkát, és résnyire szűkült szemmel vizslatta a tartalmát. A
drágakövek fénye tükröződött vissza sötét szemgolyójáról.
- Fegyverek - suttogta reszelősen -, sok... fegyverek...
- Ezek valójában...
Kerangor ránézett. Valahogy nem felhőtlen boldogság tükröződött az ábrázatáról.
- Skandar Graun... ezek a csillogó kavicsok lehetnek zálogai népünk felemelkedésének. Elég
fegyvert vásárolhatunk belőlük, hogy megerősödjünk, új világot építsünk. Felfogtad?
- Hát, mmm... többé-kevésbé.
- Éppen ezért, ha elvettél közülük, vissza kell adnod! Mert ezek nem csak csillogó szépségű
kavicsok. Próbálj úgy nézni rájuk, mint kardokra, buzogányokra, pajzsokra, vértekre,
páncélokra.
- Próbálok.
- Megdézsmáltad ezt a kincset.
- Nem is igaz! Én nem.
Kerangor sóhajtott.
- Most még visszaadhatod, nem fogok haragudni rád. De ha továbbra is hazudod, hogy itt az
összes kő... sérelemnek veszem, megtorlom. Értesz engem?
Skandar Graun kelletlenül grimaszolt.
- Persze, hogy értem. És értékelem. Ha elvennék egyetlen kövecskét is akár a legkicsibbet is,
az ork népet károsítanám meg. - Hevesen rázta a fejét. - Sose tennék ilyet.
- Gyalázatosan hazudsz.
- Ezt kikérem magamnak! Igenis jól hazu... hmmm.
- Hol a fekete kő?! Tudod, az, ami Netar szerint önmagában legalább háromszáz aranyat ér.
- Hát azt... már eladtuk. Vagy tán Netarnál volt. Én nem tudhatom! Esküszöm Yv... meg
Groomsra is! De tényleg!
- Vetkőzz!
- Mi? Mit akarsz csinálni velem?!
- Elvetted - szögezte le Kerangor baljóslatúan. - Csöppnyi kétségem sincs. Kérdés csupán,
hová rejtetted? Elástad odabenn még mélyebbre, ruhabélésben rejtetted el, vagy talán épp
abba a rongydarabba, aminek vége olyan árulkodóan kandikál elő bakancsodból.
Skandar Graun rettegve pillantott le. Nem kandikált ott elő semmi. Viszont a lába idegesen
megrándult.
Kerangor csapdába csalta!
- Ostoba khrgka! - recsegte az óriás. - Elárul tekinteted! Ha már hazudsz, csináld rendesen!
Még erre se tanított meg az öreged?!
- De az a kő... engem illet!
- Ha kisebbet próbáltál volna ellopni, fel sem tűnik. De épp te emlegetted a nagy fekete
kavicsot, ami megér háromszáz aranyat. - Kerangor a fejét ingatta. - Mit képzeltél? Nem
tehetned pénzzé. Megölne érte, akinek mutatod. Ide vele!
- De...
- Én fojtlak meg, ha nem adod.
Skandar Graun makacsul összeszorította a fogát, és lesütött szemmel állt. Megreszketett.
Érezte, hogy valami rettenetes dolog készülődik.
- Nosza! - mordult rá Kerangor. - Add ide szép szóra, ne én ragadjam el!
Skandar Graun, még mindig a földet nézve, bizonytalanul hátrált egy lépést.
- Nem.
- Dacos, engedetlen khrgka! - mérgelődött Kerangor. - Satnya, nyafogó, csipás ebkölyök!
Kampós Kharan majd tisztességre tanít!
Skandar Graun rémülten vetette fel a fejét.
- Tudtam! - kiáltotta panaszosan. - Mégis el akarsz adni annak a kampósnak! Hazudtál!
Kerangor meglódult.
- Te ne szájalj, kétszínű kis...
- Te vagy a khrgka! - harsogta a fiú, és bár nem összpontosított eléggé, és nem is a szokásos
„dögölj meg” szavakat mondta, érezte, ahogy a felfokozott indulatoktól elkattant a fejében a
parancsvarázs.
Tudta, hogy a varázslat nem sikerült túl jól; inkább a rémület támogatta, nem a gyűlölet.
Olyan volt, mintha láthatatlan pöröly helyett egy átlagos méretű fabottal vágta volna fejbe
ellenfelét.
Kerangor megtántorodott, a térde megroggyant, és hatalmas marka a fiú torka helyett a válla
fölött, a levegőben zárult össze. A gigászi ork megbotlott, nekiesett a fiúnak, és a testsúlyával
ledöntötte a lábáról. Szerencsére csak részben zuhant rá, így nem préselte maga alá, de a
kölyök így is hatalmasat nyekkent.
- Gro-ooooo-oms tökegolyó... jára... - Kerangor fuldoklott, a szemgolyója fehérje
félelmetesen csillogott. De roppant mancsa még így is rászorult a kölyök vállára, és
irgalmatlanul szorította.
Skandar Graun ösztönösen markolta meg a vaskos csuklót, és miközben félőrülten menekülni
próbált, a fejében kerengő másik - a rothadás ízű - varázslatra koncentrált. Azt sem tudta, mi
lehet az, abban sem volt biztos, hogy vajon hasznára lesz-e, arról meg fogalma sem volt,
miféle igével lehetne azt elszabadítani...
...de akarta, akarta, akarta, hogy hasson!
És az a másik varázslat, akár egy készülő villámcsapás, megtöltötte testét, lezsibbasztotta
mindkét vállát, végigsuhant a jobb karján, a könyökén, az alkarján, megdagasztotta a
csuklóját, belefolyt az ujjaiba.
Félelmetes érzés volt!
Mint ahogy az a tény is, hogy időközben Kerangor egyre jobban felocsúdott az elsietett
parancsvarázs okozta taglózásból, és a másik kezével megpróbálta torkon ragadni őt.
Kőkemény ujjai megtalálták a nyakát.
- Áááááá-ááfffffhh! - ordította Skandar Graun, és érezte, most, MOST-MOOOST kattant el
igazán az a másik varázslat, és a jobb karjában lüktető esszencia süvítve, sziszegve zúdult át
ellenfele testébe.
És most Kerangor ordított:
- Aáááááá-ááátko-zoooooóóó...
Úgy lökte le a földre a nála jóval kisebb kölyköt, mintha bele akarná döngölni a földbe. De
nem préselte le a gyökerek közé. Felpattant, mintha rugóra járna, és zsákját, fegyverét sorsára
hagyva pánikszerűen rohant bele a legsűrűbb bozótba.
Recsegés, ropogás, csörtetés.
Skandar Graun felült, és bután bámult utána. Aztán rájött, miféle varázslat lehetett az, amit
Grooms harcos-papjára bocsátott: félelemvarázs. Bár Netar többször mesélt róla, még sosem
tudta, milyen lehet.
De most már igen!
A rettegés még mindig rázta a testét, de ugyanakkor hihetetlen diadalérzés is átjárta tagjait.
- Na látod?! - kiabálta remegő hangon az elcsörtető után, noha biztosra vette, hogy az már
úgysem hallja. - Ugye, hogy tudok két varázslatot... te, teee otromba vízibivaly!

* * *

Percekbe telt, mire a tagjaiból elmúlt a remegés. A félelem viszont immár a szívébe költözött.
Netar elbeszéléseiből tudta, hogy a félelemvarázs hatása nem tart a végtelenségig. Most
sikerült megugrasztania vele nagydarab ellenfelét és a bokrok közé zavarnia, de amikor a
hatás elenyészik, Kerangor vissza fog térni...
...és mérgesebb lesz, mint valaha.
Minimum az, hogy megöli őt!
Skandar Graun azonban nem időzött itt sokáig. Amint úrrá tudott lenni reszketésén, sietve
összekapkodta, amit fontosnak vélt. Magához vette elejtett ezüstkaszáját, vállára kapta
batyuját, majd elkezdte összeszedegetni a földre hullajtott drágaköveket. Emlékezve Kerangor
szavaira, most a kisebbeket szedte, bár a lelke mélyén érezte, hogy azokkal sem igen járna
sikerrel, ha pénzzé akarná őket tenni. De mégis: kell valami tartalék, csupán a biztonság
kedvéért.
Aztán meg majdcsak kitalál valamit.
Két-három inget is sietve a batyujába gyömöszölt. No, nem azért, mintha viselni akarta volna
őket, de talán ezeket is el lehet adni, és az ingek kevésbé szemet szúróak, mint a drágakövek.
De most már...
…tünés innen!
Menni, menni, menni!
Vagy még inkább: rohanni!
Felkapta Kerangor batyuját is, meg még a kétkezes csatabárdját, de hamar letett arról, hogy
ezeket is magával ragadja. Ezzel csak még inkább feldühítené Grooms papját, és a fejére
vonná haragját. Ráadásul ebben a koszos batyuban nyilván úgysincs semmi olyan, ami
megérné a fölösleges kockázatot, hisz' már a gusztustalan gombát is kiették belőle...
...a kétkezes bárd pedig túlságosan súlyos ahhoz, hogy menekülni lehessen vele.
Ledobta hát a batyut, és visszafektette a földre a bárdot is.
Vad, dühödt üvöltést hallott a távoli rekettyésből: Kerangor nyilván most térhetett magához a
félelem hatása alól.
Skandar Graun összerázkódott, és az ellenkező irányba iramodott. Aztán, mielőtt elfutott
volna a messzeségbe, pár lépés után megtorpant, előkotorta bakancsából az ominózus fekete
drágakövet, visszasurrant a csatabárdhoz, és a drágakövet jól láthatóan elhelyezte az
acélfejen.
- Legyen a tiéd ez a kurva fekete kő! - kiabálta a rekettyés irányába. - Fizetség az életemért!
Hogy ne kövess! Váljanak el örökre az útjaink!
Aztán ismét hátat fordított a rekettyésnek, és inalt a Rejtekfától, ahogy a lába bírta.
- Yvorl, magasságos nagyuram - lihegte -, köszönöm neked, hogy megszabadítottál ettől a
mocsári vadbaromtól! Kérlek, uram, add, hogy legyen ez végleges!

* * *

Futott, ameddig a lába bírta, aztán megpihent, kifújta magát, majd ismét futott. A recsegés,
csörtetés és a dühös üvöltözés már réges-rég elmaradt mögötte. Az erdő szokásos zajai, neszei
kísérték őrült szökését.
Skandar Graun maga sem tudta, mi az, amit érez. Megkönnyebbülés? Diadal? Szabadság?
Elégtétel?
Vagy csak bizonytalanság, magány és kiszolgáltatottság?
Miközben menekült, egyre azon törte a fejét, mihez kezdjen. A magával hozott drágakövek
értékéből jól elélhetne bármelyik városban vagy faluban hónapokig, meg talán még évekig
is...
...már ha sikerülne pénzzé tennie azokat.
Viszont arra már ő maga is rádöbbent, hogy ha ő, a félork korcs kiskölyök bárhol is elkezdi
mutogatni ezeket az értékes köveket, jó esetben csak simán elveszik tőle, rosszabb esetekben
pedig megölik, vagy tolvajként a városőrök kezére vetik.
Az erdőben bujkálni pedig - egyedül - kész éhenhalás.
Bánta már, hogy miért is nem figyelt jobban, amikor Netar az ehető és a mérgező gombák,
bogyók és virágok jellegzetességeiről, ismertető jegyeiről beszélt. Miért volt olyan ostoba,
hogy elhanyagolta a fontos tanulmányait?
- Óh, Netar, kedves néhai apám... miért nem vertél el jobban... sokkal-sokkal jobban... azzal a
kurva szíjaddal... hogy tanulásra ösztönözz??
Amióta feláldozta őt Yvorl máglyáján, most először nyilallt a lelkébe élesen a bűntudat. Nem
azért, mert meggyilkolta nevelőapját - hiszen élete végén Netar maga akarta így -, hanem
azért, mert amíg élt, nem tisztelte őt jobban és nem itta szomjasan minden szavát.
Netar arra áldozta az életét, hogy nevelje és okítsa őt!
Ám az a kis korcs, aki állandóan csak a gyomrával és saját önző érdekeivel törődött, elvetette
magától az önzetlen segítséget. Érdemtelennek bizonyult a szeretetre és a gondoskodásra!
Csoda hát, ha a végén Netar ellene fordult?
Skandar Graun nem futott tovább. Egy foszló kérgű fának támaszkodott, enyhén
meggörnyedt, és fájdalmasan lihegett, zihált. Forró könnyek buggyantak ki a szeméből, és
hihetetlen mélységű veszteséget érzett.
Most. Először. Meggyászolta mesterét.
- Óóó, Netar, köszönök neked... mindent... és kérlek, bocsásd meg, hogy érdemtelen kölyköd
voltam!
Sírt, zokogott, potyogtak a könnyei.
Talán emiatt nem látta és nem hallotta meg időben azt a lényt, ami szinte karnyújtásnyira
bukkant fel előtte a szomszédos fatörzs mögül.
Ork férfi volt. Villogó szemű, ősz szakállú, beesett pofájú, ritka fogú. Valami madárféle ült
oldalra tartott bal alkarján.
Egy bagoly?
Skandar Graun megugrott ijedtében.
- Te...
- Emberkölke! Shhh! Vénapád hol?!
- Nincs... nincs velem, de...
Megperdült, hogy elfusson.
De valaki volt a háta mögött is. Egy még nagyobb ork, hatalmas fabunkóval.
Aztán olyasféle koppanás hallatszott, mint amikor egy kemény kobak lendületből belerobog
ebbe a bunkóba. Pedig nem is; hisz' épp fordítva történt.

* * *

Úgy érezte, koponyája ezernyi szilánkra robbant, és kiloccsant az agyveleje. Kábán tántorgott,
próbált megkapaszkodni valamibe, de a világ homályosan ingadozott körülötte, és a közeli
fatörzs, megfoghatatlan szellemként lebegett tova előle.
Elvágódott.
Mogorva, orkpofák libegtek fölötte.
- Ezüsthajember, hol?!... He, huum? Netarember, merre?! Haa-humm?!
Rángatták, cibálták, talpra állították.
- Khrgka! Válaszolsz, nem halsz! Nem mondsz...? Vágott torok. Ha-humm?
Skandar Graun még mindig nem volt teljesen magánál. Langyos, sűrű nedvesség csorgott a
szemébe - az agyveleje? Vagy csak a vére? -, és hányinger fojtogatta.
- Dögö... jetek meg! - préselte ki magából, de persze nem kattant el a fejében semmiféle
parancsvarázs. Elhasználta már az összes esszenciáját Kerangor ellen.
Acélos ujjak markolászták a torkát. Pofonokat kapott, amik részben magához térítették.
- He-humm-haa! Beszéldjed orga!
Naná, hogy erre elmondta az általa tökéletesen ismert, egyetlen ork mondatot:
- Krega orkish egr ramah kladg...5
5
Erős sértés az orkokra saját nyelvükön. A jelentése nagyjából az, hogy: „Az összes orkfajzat
birkalyuggató, fartúró köcsög.”
Erőteljes hördülés. Iszonyatos pofon. Skandar Graun feje félrebillent, csaknem kitört a nyaka,
ajka kicsattant, saját vérét ízlelte. Nagyon rázták, a képébe ordibáltak és köpködtek. Agyarak
csattogtak az orra előtt. Ő reszketett és rettegett, potyogtak a könnyei, de megmakacsolta
magát. Ha már úgyis meg kell halni, történjen méltósággal!
- Krega orkish egr ramah kladg... csak azért is...
- Khrgka!
- Azt hiszitek, sért... ha így... neveztek? - Küszködve nevetett. - Már hozzászokt...
Az irgalmatlan ujjak addig szorították a torkát, míg ki nem préselték belőle az eszméletet.

* * *

Arra ocsúdott, hogy viszik. Akár egy állatot. Rúdra kötözték kezénél-lábánál, s lefelé lógott,
mint valami elejtett vad. A rudat két megtermett ork cipelte a vállán.
Skandar Graun nyöszörögve tért magához. A feje fájdalomtól lüktetett, csuklója és bokája,
ahol a kötél kidörzsölte, élesen nyilallott, és feldagadt ajkaiból még mindig édeskés-sós vér
szivárgott elharapott nyelvére.
- Hov... hova... hova...
Nem is foglalkoztak vele. Hatan-heten lehettek, vagy talán még többen. Skandar Graun nem
tudta megszámolni őket jelenlegi helyzetéből. Ráadásul egyikük-másikuk néha előrement,
vagy éppen hátramaradva leszakadozott, úgyhogy sosem lehetett együtt látni valamennyiüket.
Tempósan haladtak egy széles erdei ösvényen, néha meg-megálltak, és ilyenkor ugató,
kaffogó torokhangon társalogtak. A kölyök egyetlen szót sem értett a beszédükből, de az
indulatos mordulásokból, fenyegető grimaszokból arra következtetett, hogy hevesen
vitatkoznak.
Már leszállt az éjszaka, mire egy kavicsos, kiszáradt vízmosásban megállapodtak. Tüzet nem
raktak, de abból, ahogy körbemászkáltak és szétszéledtek férgeket kaparni ki a gyökerek
tövéből, nyilvánvaló volt, hogy ebben a sötét mélyedésben akarják tölteni az éjszakát.
Foglyukat eloldozták ugyan a rúdtól, de a szíjakat rajta hagyták a lábán, és két csuklójánál
fogva egy vaskos gyökérhez kötözték. Megitatták ugyan valami pocsolya ízű, poshadt lével,
de enni egy falatot sem kapott. Nem foglalkoztak a nyöszörgésével, a könyörgéseivel, sem az
átkaival, nem adták meg azt az örömet, hogy félrevigyék egy bokorba, ahol elvégezheti
ügyes-bajos a dolgát. Skandar Graun rettentően küzdött ugyan, hogy visszatartson mindent,
amíg lehet, de amikor már teljesen begörcsölt az alsó fertálya meg kellett adnia magát a
sorsának: szégyenkezve ugyan, de ismét a gatyájába vizelt.
Zord külsejű fogva tartói nem törődtek vele. Egyikük görényszerű állatokkal tért vissza - egy
kifejlett nősténnyel meg vagy három kölyökkel. Ezen osztoztak meg az orkok sok-sok vitát,
még több agyar-villogtatást és ökölharcot követően. Ketten ölre mentek, és alaposan
megtépték egymást, a többiek nagy-nagy mulatáságra. De aztán végül sikerült megegyezniük
az elosztást illetően, és nyersen, szőröstül-bőröstül befalták a görénycsalád pórul járt tagjait.
Az persze eszükbe se jutott, hogy a foglyuknak is adjanak.
Na, nem mintha Skandar Graun szívesen részt vett volna gusztustalan lakmározásukban. Mert
bár a fiúnak már rettenetesen korgott a gyomra, és nem csak a fejbe veréstől de az éhségtől is
kóválygott, öklendezett a látványtól és az átható szagtól. A görényt egyszer s mindenkorra
kihúzta a lehetséges táplálékok listájáról.
Hiába na, a finnyás embergyomor!
A hevenyészett étkezést követően az orkok ismét agyarcsattogtatós vitába kezdtek. Bár a
kölyök nem látta túl jól, miken marakodnak, de nem volt nehéz kitalálnia: a tőle elszedett
holmikon osztozkodtak. Elvették mindenét, még a bakancsát is lehúzták, csak a gatyáját
hagyták meg, most pedig a kincsei felől vitáztak. A kisebb drágakövek, az áldozó ezüstkasza,
Amanda arany fülbevalója, a réz- és ezüstpénzek, a faragott amulettek, de még a rongyba
tekert bagolyfejek is - mind-mind új gazdára találtak. Persze, mindez nem csekély viták,
fenyegetőzések és acsarkodások után.
Skandar Graun annyira fáradt és elkeseredett volt, hogy még sírni sem tudott. Kifacsart
rongyként hevert ott, ahova kötözték, és a régmúlt kényelméről álmodozott, arról az időről,
amikor még élt Netar, hogy óvja és védelmezze őt, vagy arról a pár óráról, amikor még
újdonsült mesterével vándorolt.
Bánta már, rettenetesen bánta, hogy elszökött Kerangortól. Biztosan rá tudta volna venni
valamiképpen, hogy ne adja őt matróznak és hogy mellette maradhasson.
De ennek már vége! Mindennek vége! Ki tudja, miféle sors vár rá?!

* * *

Másnap reggel ismét rúdra kötözték, és cipelték tovább. Előtte ezúttal is ihatott pár korty
vizet, de hiába esedezett, hiába könyörgött, enni nem kapott. Naná, gondolta, hiszen a
megevett kajától csak még nehezebb lenne cipelni!
Vitték. Hogy merre tartottak, azt ebben a kifordított helyzetében Skandar Graun nem tudta
megállapítani. Egy rúdról lelógva kissé szédítő a sok imbolygás, a gyomor émelyeg, a szem
előtt pedig sötét kavalkáddá folynak össze a bokrok, a fák és a páfrányok. Viszont foglyul
ejtői harsányabb, felszabadultabb viselkedéséből arra lehetett következtetni, hogy már ismerős
terepen járnak, közel az otthonukhoz, és itt már nem tartanak semmitől.
Általában ugyanaz a két megtermett ork cipelte, de alkalmi pihenőket tartottak, hogy kifújják
magukat, és néha, heves viták után másik kettő vette a vállára a rudat, hogy aztán egy
következő kurta pihenőnél megint az eredeti kettő vegye vissza.
Miközben lógott, Skandar Graun testközelből csodálhatta meg a fejénél lépkedő ork
felépítését. Kopasz, kerek fejű, zömök, alacsony fickó volt, Kerangornak talán ha a nyakáig
ért volna, de iszonyatosan masszívnak tűnt, olyannak, akár egy kis termetű bika, ami ha
egyszer megindul, mindent elsodor, ami az útjába kerül.
Az orkok többsége ugyanilyen alacsony volt, alig magasabb másfél méternél, de csak kevés
vézna akadt közöttük. A mozgásuk esetlennek tűnt, mintha nagy testű majmok meneteltek
volna, mégis volt a járásukban valamiféle ruganyos vadság, ami arra utalt, hogy képesek nagy
sebességgel is mozogni, veszettül támadni, ha arra kerül a sor.
Skandar Graun remélte, hogy talán egyszer majd ő is így fog kinézni...
...már ha életben hagyják.
Eleinte azon kesergett, miért volt olyan ostoba, hogy az orkok karjaiba rohant. Aztán arról
fantáziált, miféle szörnyűségeket fognak elkövetni vele. Megsütik és megeszik, ahogy a
Fekete Karmúaknál szokás? Vagy nyersen tépik szét? Megkínozzák? Feláldozzák? Nem sokat
tudott Grooms szertartásairól, de feltételezte, hogy ezerszer zordabbak és véresebbek
lehetnek, mint az Yvorlnak való áldozások. A Káosz istene nem vár el fölösleges
kegyetlenkedést; ő a megölt áldozatok lelkét veszi magához. De vajon mit követel meg a
híveitől az Orkok Öregistene, Őmaga? Vértől fröcsögő, barbár orgiát? Kegyetlen, gyötrelmes
kínhalált?
Miközben vadabbnál vadabb elképzelések tekeregtek át tudatán, sziszegve, akár a felmérgelt
kígyók, lassanként felderengett benne az, amit Kerangor mesélt: ezek eltévelyedett orkok, aki
már nem Groomst imádják, hanem más isteneket, démonokat, szellemeket vagy a természet
erőit. Hiszen a Bivaly épp azért jött ide, hogy visszatérítse ezeket a tébolyodottakat az igazi
istenük kebelére. Tehát ha feláldozzák őt, nem Grooms kedvéért teszik...
...de ez a tudat egyáltalán nem nyugtatta meg a fiút.
Sőt!
Hosszú időbe telt, mire úrrá tudott lenni rettegésén, és nem a rá váró borzalmakra koncentrált,
hanem arra, miként másszon ki belőle.
Talán meglephetné őket egy remek varázslattal.
Némán, ajkait épphogy mozgatva imát mormolt:
- Yvorl, Káosz istene, bocsásd meg nekem, hogy ily méltatlan pózban járulok eléd... de tudod,
az élet már csak ilyen. Egyszer fent, egyszer lent... aztán megint lent, és néha még lentebb. De
hagyjuk a fecsegést... beszéljünk mint férfi a férfival... vagy bármi légy is te, ó, hatalmas
Egyszemű... Kérlek, segíts rajtam, alázatos híveden! Jöjj el értem es ments meg, vagy
legalább Sheenkát küldd ide, hogy ölje meg mind ezeket a gyalázatos orkokat, és én
megesküszöm, ha ezt megteszed, hatalmas máglyát rakok, és feláldozom őket neked, a te
tiszteletedre, ahogyan illik, uram... Vagy ha úgy döntesz, hogy nem segítesz... és a szládot se
küldöd... mert hogy ideje megtanulnom önmagam legyilkolni az ellenségeimet... akkor
legalább tégy a fejembe valami hatásos, gyilkos varázslatot. De valami igazán jót ám, ne
valami puruttya kis parancsvarázst vagy ilyesmit!... Na, mit szólsz? Adsz valami igazán, de
igazán pusztítót...? Mert, tudod, rám férne...
Elég hosszan próbálkozott, alig hallhatóan motyogott, és érezte, ahogy egyre gyűlik testében
az esszencia. Ám hiába várt arra, hogy valami világrengető varázslatot kap istenétől - Yvorl
Rettenetes Ork-nyuvasztó Farokcsapkodását vagy a Káosz Gyilkos Testszétdurrasztó
Röhögését -, még arról sem győződhetett meg igazán, hogy léteznek-e valójában ilyesféle fura
nevű varázslatok. Csak a szokásos mézes répa íz terjengett nyelvének érzékelő bimbóin, meg
az a második, a lepedékes rothadás, amivel tegnap megfutamította Kerangort.
- Parancs és félelem? - lehelte a kölyök csalódottan. - És azok is épp csak enyhe ízben? Hm...
Yvorl komám, te aztán nem vagy túl bőkezű...
Latolgatta, hogyan és miként használhatná ezeket a szokásosnál is gyengécskébbnek tűnő
varázslatokat a legalkalmasabban. Ám, bárhogy agyalt is, arra a következtetésre jutott, hogy
így, megkötözve, egy rúdról lelógva túl sok hasznát egyiknek sem veszi.
Eszébe jutott, amit Netar éveken át próbált a fülébe rágni: „Légy megfontolt és körültekintő.
Ha kell, cselekedj, tétovázás nélkül! De ha nincs esély, várj, várj, várj a megfelelő
lehetőségre! Légy türelmes! Lesd az alkalmat, amikor lecsaphatsz!” Várni, várni, várni!
Pokoli nehéz volt, de jelenleg semmi mást nem tehetett.

* * *

A délután közepén kiértek az erdőből, és egy kopár hegygerincre kapaszkodtak fel. Ott is csak
pár pillanatra álltak meg, hogy harsány rikkantásokat hallassanak. Eleinte csak visszhangok
válaszoltak, de aztán üdvözlőkiáltások, üvöltések, kacajok is verődtek összevissza a hatalmas
sziklák között.
A portyáról hazatérő orkok egy lankás részen kezdték meg a leereszkedést a völgybe, mely az
övéiknek otthont adott.
Skandar Graun arra számított, hogy majd levágják a rúdról, és lábon kell lebotladozni, hogy
ne kelljen a cipelőinek a lejtőn idétlenkedniük vele, de ebben is csalatkoznia kellett. Mert a
lejtő nem volt annyira meredek, foglyul ejtői pedig inkább vállalták a kényelmetlenséget, csak
hogy úgy térhessenek haza, hogy mindenki láthassa: zsákmányt ejtettek.
Miközben lefelé ereszkedtek, a kölyök még így, rúdról lógva is felismerte a völgyet, ahová
tartottak, bár igaz, ami igaz, ő és Netar e hegygerinc felől még soha nem közelítették meg.
Ők, ha idejöttek, mindig a síkság felől érkeztek, vagy a tó partján. Ám semmi kétség, az a
viskóktól zsúfolt falu, ahová igyekeztek, Agranaak volt, a Vörös Kéz törzsének egyik
legnépesebb otthona.
A legszélső kunyhók szinte közvetlenül a lankás hegyoldal tövében kushadtak, egymáshoz
közel, mint vihar elől összebújó, reszkető majmok, a túlsó szél felé haladva viszont
fokozatosan ritkultak és az építőik egyre nagyobb teret hagytak, az ezüstösen csillogó tó
partjának közelében pedig két-három kőből emelt építmény is emelkedett.
Skandar Graun szédelgett. Cipelői immár nem egyenletesen lépkedtek, a rúd ringott, és a
fejjel lefelé lógó kölyök szeme előtt homályossá vált a világ. Főként akkor, amikor a kobakja
valami kőnek, fadarabnak vagy akár egy fűcsomónak csapódott. Foglyul ejtői nem nagyon
törődtek a testi épségével.
Volt egy kisebb sík terület, amit a lefelé tartó orkok gondosan elkerültek. Skandar Graun
sosem járt még itt, mégis felismerte. Egy alkalommal Netar megmutatta neki a faluból ezt a
fennsíkot, amit kelet felől ragyás sziklák határoltak, meg a keskeny vízesés, ami a hosszanti,
elnyújtott csepp formájú tavacskát táplálta. Netar beszélt neki erről a fennsíkról, Grooms
Tenyeréről. Valaha itt, ezen a köves, terméketlen részen, ahol soha nem nőtt semmilyen fa
vagy bokor, de még egyetlen fűszál sem, itt tartották a törzs elvakult fanatikusai az éjszakai
szertartásaikat. Valaha Groomsnak áldoztak itt, de nem azért, hogy irgalmáért vagy
szeretetéért könyörögjenek, hanem hogy kiengeszteljék őt és csökkentsék végtelen haragját,
amit hűtlen gyermekei iránt érezhetett. Hogy egész pontosan miféle szertartásokat végeztek,
arra nem tért ki Netar, azt viszont megjegyezte, hogy azok, akik nem fordultak el teljesen az
Orkok Öregistenétől, ide másznak fel - vagy vitetik fel magukat gyermekeikkel - utolsó
napjaikban, hogy itt lehelhessék ki a lelküket. Szent terület ez; kísértetjárta síkság. Az
agranaakiak többsége rettegéssel tekint fel Grooms Tenyerére, még többen pedig még csak a
tekintetüket sem merik az irányába vetni. Vallásosán rettegnek tőle, hogy akár egyetlen
pillantásukkal is megbolygassák őseik nyugalmát vagy magukra vonják az elhalt lelkeket
gyötrő kísértetek figyelmét.
Így, fejjel lefelé lógva egy rúdról, ez a kietlen, vörös kövekkel és kavicsokkal terhelt plató
még félelmetesebbnek, még idegenebbnek hatott a fiú számára, mint akkor, amikor az élettől
nyüzsgő, ork falu közepéről látta. Szívből örült, hogy nagy ívben elkerülték, és nem kellett
közelről látnia, vajh miféle csontrakások emelkednek középtájon, a vaskos totemoszlopok
tövében.
A lefelé tartó ösvény, amit követtek, a legsűrűbb kunyhók közé vezetett, de volt annyi hely az
egymáshoz és egymásra épített kalyibák között, ahol át tudtak törni az eléjük rohanó kutya- és
kölyökhadon, és ezek egybekavarodó acsarkodásától, vonyításaitól és rikácsolásától övezve
kiértek a ritkásabb részre. Sokan megugatták itt is az érkezőket. A kutyák pedig egyre
vadabbul morogtak.
Skandar Graun ismerős arcokat vélt kivenni a körülötte ugráló, hangoskodó kölyökhadból.
Olyanokat, akikkel együtt játszott korábbi ittjártakor, és olyanokat is, akik kipróbálták már
rajta az erejüket.
Úgy tűnt, most se nagyon kedvelik. Rikácsoltak, röhögtek, leköpködték, feléje kapkodtak -
többnyire nem érték el, de ha igen, megrángatták a gatyáját. Csaknem lecsupaszították.
Skandar Graun zsibbadtan vergődött.
- Hagyjatok! Engedje... Mit akartok! Mit…
Orga nyelven kiabáltak rá. Nem értette, hogy mit, de a hangsúlyból nem volt nehéz
kikövetkeztetni, hogy kigúnyolják, kinevetik.
De miért? Ork szokásból?
Miféle népség az, ami kigúnyol egy foglyul ejtett gyereket?!
Meg egyébként is...
Mi bajuk van vele?! Rájöttek talán, hogy tud varázsolni és megölte azt a kecskeszakállas
vénséget? Vagy Kerangor miatt gyűlölik ennyire?
Egyáltalán, honnan tudják, hogy ők ketten társak lettek?
Rángatták, cibálták, ocsmány dolgokat vagdostak hozzá.
Skandar Graun közel állt ahhoz, hogy elsírja magát, és még közelebb ahhoz, hogy vaktában
elpuffogtassa varázslatait azokra, akik legjobban ingerelték.
De mire menne azzal, ha rámondana egy parancsvarázst valamelyik behemót állatra? Túl sok
haszna nem lenne...
...viszont elárulná titkos fegyverét, ami a megfelelő pillanatban életmentő lehet.
Tűrte hát a megaláztatást, összeszorított foggal, sírással küszködve. Aztán a szemét is
behunyta, hogy ne lássa a körülötte libegő, brutális arcokat.

* * *

Nem sokkal később, úgy a falu középrészén levágták a rúdról, talpra állították, egy
megtermett ork nyakon ragadta, és betaszigálta egy rozoga kunyhóba. Közben másik kettő
hátrébb lökdöste azokat a loncsos nőstényeket, akik saját rongyaikat cibálva, szaggatva,
rikácsoltak és jajveszékeltek, meg azokat is, akik szabályos ökölharcot vívtak azért, hogy a
kába fiúcska közelébe kerülhessenek.
- Rohadjatok meg! - sziszegte dacosan Skandar Graun, ügyelve, nehogy akaratlanul
elszabadítsa a fejében feszülő parancsvarázst. - Nem én öltem meg a férjeiteket!
Nem tudta persze, hogy emiatt őrjöngnek-e, de másra nem tudott gondolni.
A nagydarab ork, aki úgy szorongatta nyakát, mintha annál fogva a feje fölé akarná emelni,
mint valami pajzsot a nyílzápor ellen, belódította a kunyhóba.
- Maradsz! - recsegte. Hadonászott. - Kushadsz!
Skandar Graun térdre rogyott, és zihálva próbálta visszanyerni a lélegzetét és az erejét. Ám az
elmúlt két napban alig evett pár falatot, és inni is csak keveset kapott. A kiszáradás és az
éhhalál szélén imbolygott, és hihetetlenül gyengének érezte magát.
- Kérem! - nyögte, és a szája felé mutogatott. - Legalább enni adjatok!
- Khrgka! - A nagydarab ork szájba vágta szőrös kézfejével, csaknem kiverve a fiúcska fogait.
- Kushadsz!
Skandar Graun kushadt.
Később pedig még jobban, mivelhogy négy nekivadult nőstény érkezett, akik azonban nem
ebédet hoztak, hanem megszállott dühüket. Nekiestek a védtelen fiúnak, és rikácsolva,
őrjöngve összevissza verték, tépték, rugdosták, ahol csak érték.

* * *

Skandar Graun az ezt követő órák eseményeire utólag nem igazán emlékezett. Ott hevert a
rozoga kunyhóban, ripityára verten, a leglehetetlenebb helyeken vérezve, erőtlenül...
…és éhségtől gyengülten.
Sokat sírdogált. Leginkább Netart kérlelte, hogy jöjjön érte, és vigye magával Yvorl bütykös
lábujjaihoz, de végső elkeseredésében imádkozott ő még Groomshoz, az orkok Öregistenéhez
is.
- Grooms, te, nagyságos izé... Őmagad, ki e hitvány csürhe istene vagy, kérlek, büntesd meg
elfajzott népedet, akik nem átallják egy védtelen gyereken kifejezni értelmetlen
dühöngésüket... Kérlek, csapd agyon őket villámaiddal... de mielőbb ám... és én, aki
kiválasztott valék a Káosz Bajnoka címre, ha azt kívánod, a szavamat adom neked, hogy a te
bajnokod leszek és híven követlek bárhová, bármibe. Csapd agyon az összes mihasznát, főleg
ezeket a loncsos vén ribancokat, akik közül az egyik... és ezt biztosan tudom, Dzsemada hájas
nősténye... Grooms, ha segítesz rajtam, a lelkem örökre a tied, Yvorlra esküszöm!
Egy darabig reménykedett abban, hogy Groomst érdekli a felajánlása, de miután az elmebeteg
nőstények egy óra múltán másodszor is visszatértek és még az elsőnél is jobban ellátták a
baját, kezdte hinni, hogy rimánkodása eléggé hiábavaló.
Taknya-nyála-vére egybefolyt, úgy fröcsögte:
- Tudod, mit, Grooms, baz'meg? Én megadtam a lehetőséget, de te elcseszted! Hát ennyi,
vége! Dögöljek meg inkább, mint hogy a te híved legyek! És számíts rá, hogy ha ezt túlélem,
egyszer majd elmegyek Groomarba... és úgy seggbe rúglak, hogy kétfelé repedsz!

* * *

Alkonyat tájékán egy izomkolosszus bújt be a kunyhóba. Le kellett hajolnia, ha nem akarta
beverni a fejét. Skandar Graun először azt hitte, Kerangor érkezik, de aztán rájött, hogy az
illető legfeljebb a kicsinyített mása lehetne. Mert bár roppant izmos volt és vaskos, a
Bivalynak az álláig sem ért volna.
Ettől függetlenül rendkívül méltóságteljes és félelmetes jelenség volt Dzsemada, Agranaak
harci főnöke. Először orga nyelven gagyogott valamit, de látván, hogy a fogoly egy kukkot
sem ért belőle, közösre váltott:
- Félember! - recsegte fennkölten. - Mondjad csak nekem, merre bujkál neked vénapád!
Skandar Graun tisztelete jeléül megpróbált feltápászkodni a földről, de a Vörös Kéz főnök
visszarúgta, mielőtt megtalálhatta volna egyensúlyi helyzetét.
- Hol a Netar?! - Fenyegetően magasodott a megrettent fiú fölé. - He? Mondjad, te nyivászta
sólyomfütty! Miért nem van veled?!
- Hogy lehetne velem? - csodálkozott a fiú. - Ő már Yvorl talpát nyalogatja.
- Hol?!
Skandar Graun elgondolkodott ezen. Nem akart újabb verést; szeretett volna megfelelően
válaszolni.
- Hát... Yvorl lábánál. Mert a talp... ugyanis a láb része...
- Khrgka!
- Miért? Az orkoknál nem?
- Hol van? Hol bujkál a nyamvadék? He?! Megüsselek?!
Meghalt, és feláldoztam Yvorlnak. Na persze. Milyen könnyű lett volna ezt mondani. A
fiúcska azonban gyanította, hogyha ilyet mondana, az még a jobbik eset lenne, ha nem
hinnének neki és kinevetnék.
- Nem tudom - hazudta megszeppenten. - Magamra hagyott engem. Rentzalba ment és még
nem tért vissza... de az is lehet, hogy megölték.
- Ki? Ki ölte volna?!
- Nem én. Én biztos nem.
- Idejön érted.
Skandar Graun a fejét rázta.
- Ó, azt én nem hinném...
- Akkor meghalsz most. Nincs értelme tartani.
- Bár meglehet, hogy tényleg idejön - helyesbített sietve a fiú. Buzgón bólogatott. - Á, nem
olyan ő, hogy ne jönne.
- Tudsz főzni löttyöket? Vajákosokat? He?!
- Én? - Skandar Graun nagyon csodálkozott. - Dehogy!
- Csináld vissza, amit elrontott Netarember, a rohadék! Főzzél löttyöt! Adj vissza férfierőt!
- Ééééééééééén?? De én ehhez nem értek... én még csak egy kisfiú vagyok...
Dzsemada pofon vágta. Nem haragból, nem erőből, csak úgy csuklóból.
Skandar Graunnak csaknem lerepült a feje. Ott, ahol az ütés érte, percekig zsibbadt volt az
arca, még azt követően is, hogy a főnök kisétált a kunyhóból.

* * *

Nem kötözték meg, a kunyhóban szabadon mozoghatott, de az ajtó előtt őrök álltak. Igaz,
nem valami daliás harcosok, hanem két orkkölyök. Mindketten nagyjából egyidősek lehettek
a foglyukkal, de persze izmosabbak, masszívabbak, vadabbak. Az egyiküket jól ismerte
Skandar Graun, hiszen korábban többször is meggyűlt már vele a baja. Bruvdahar a törzs
sámánjának egyik unokája volt; lány létére vaskosabb és harciasabb, mint sok hasonló korú
fiútársa. A másik őr még a komisz némbernél is magasabb volt és dagadtabb. Jobb szemével
gyakorta hunyorgott, mintha bántaná a nap, és a szeme sarkában néha-néha rángatózott egy
ideg. Skandar Graun őt is ismerte látásból, emlékezett rá, hogy sántít - nem hajlik térben a
jobb lába -, de az ő nevét nem tudta.
Nem viselkedtek vele túl barátságosan. Amikor kidugta a fejét a kunyhóból, hogy valami ételt
kunyeráljon, úgy hajították vissza, hogy csaknem kivitte a rozoga építmény hátulját.
- Éhen halok! - nyafogta Skandar Graun megbántottan. - Két napja nem ettem. Nem tarthattok
így!
- Fogod beszádot! - recsegte Bruvdahar rosszul hangsúlyozva mondandóját, és az öklét
mutogatta. Aztán orga szavakat kiabált. Feltehetően sértéseket.
- Mit vétettem? - siránkozott Skandar Graun. - Miért vagytok velem ilyen kegyetlenek?
A sánta ork fiú csak bámult rá kifejezéstelenül. Ő nem beszélte a közös nyelvet, nyilván egy
szót sem értett az elhangzottakból. A lány pedig gúnyosan röhögött, és obszcén jeleket
mutogatott.
Skandar Graun fontolóra vette, hogy elhasználja a fejében lappangó két varázslatot -
parancsvarázs Bruvdaharra, félelemvarázs a sántára -, aztán uzsgyi, megpróbál meglépni...
Am a lelke mélyén tudta, hogy egy ilyen esztelen próbálkozás eleve kudarcra lenne ítélve. A
falu hemzseg az orkoktól. Három-négy kunyhónyira sem jutna, elkapnák - és valószínűleg
nagyon megvernék.
Nem, nem szabad felelőtlenül elvesztegetnie egyetlen esélyét. Megfelelőbb alkalmat kell
választania. Majd ha leszáll az éj, és elcsitul az élet Agranaakban...
De addig mit csináljon?
Fel-alá járkált a kunyhóban, és igyekezett nem gondolni korgó gyomrára, mardosó éhségre.
Alkonyattájt érkezett a megváltás, egy görnyedt, keshedt némber személyében, aki beesett,
csontos arcával és hihetetlenül vézna tagjaival inkább tűnt halottnak, mint élőnek. Magasabb
volt a fiúnál, és talán dupla annyi idős, de a súlyuk nagyjából egyforma lehetett. Pipaszár lába
még így is alig bírta el göthös felsőtestét, lapos melleit, megreszketett minden lépésnél. De ő
legalább nem azért jött, hogy megverje; gőzölgő levest hozott, kivájt tökhéjban.
- Groomsnak hála! - motyogta Skandar Graun, és olyan hevesen ragadta magához a tökhéjat,
hogy csaknem magára öntötte a tártalmát. Eközben kissé elborzadt a szagától. - Mif... mif...
brrr... miféle undorító lötty ez?
- Jóleves. Neked főztem. Madárlábból, gombából, bomarügyből, édes zöldrépából,
ebragacsból.
- Ebra... Kutyahúsleves?
- Nem.
- Yvorlnak hála!
- Kutyabél. Apró darabokra metélve.
- Auhhff...
- Ne edd meg akkor. Maradj éhen!
- Jééé, te majdnem teljesen érthetően beszélsz köznyelven!
A nő erőlködve köhögött. Vézna teste rázkódott, a szeme kidülledt.
- Kell vagy nem? - krákogta. - Csak taszítsd el, megeszi más.
Skandar Graun sóhajtott. Próbált erőt venni magán. Ha kutya, hát kutya! Igyekezett jó képet
vágni hozzá. Hiszen még mindig ez a langaléta némber volt a legbarátságosabb lény közel s
távol Agranaakban.
- Hmmmm. - Bólogatott. - Második szaglásra már nem is olyan elrettentő. Tényleg te főzted?
Teljesen egyedül?
- Kellett volna hozzá más is?
- Hát, esetleg valaki... aki mondta volna neked, hogy ha már levest hozol, adjál mellé kanalat
is.
A nő a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, vagy nem értette a „kanál” szót, vagy ami még
valószínűbb, fogalma sem volt arról, miféle holmi lehet az a kanál.
Intett. Mutatta:
- Szürcsöljed!
Skandar Graun úgy tett. Gondosan visszatartotta a lélegzetét, hogy még véletlenül se
szippantsa be ismét az émelyítő szagot, a szájához emelte a tökhéjat, és beleszürcsölt. Forró
volt, de nem annyira, hogy megégette volna a száját, viszont a lé csípte a nyelvét és
végigmarta a torkát, alig bírt megszólalni.
- F-f-finom.
Az ork nő szélesen mosolygott. Csontvázszerű ábrázata, fekete szeme közvetlennek,
őszintének hatott.
- Egyed csak! - biztatta. - Jóleves ez. Csökkennek a fájdalmaid, elenyészik a kimerültséged,
visszanyered tőle az erőd. Holnapra jobban leszel.
És tényleg, mintha máris új élet terjengett volna a fiúcska ereiben. Nem sajogtak a csontjai,
nem égtek és lüktettek a horzsolásai. Még a üdülése és a fejfájása is elmúlt.
- Ez... valami mágikus... varázsleves?
- Nincs benne mágia, csak olyasmik, amik segítenek regenerálódni a testnek.
- Regenerálódni? - visszhangozta a fiú. - Sose hittem volna, hogy hallom ezt a szót egy ork
némber szájából.
- Apám nagy tudású. Ő tanított. Egyed a levest, hogy erőre kapj!
- Végül is... tényleg nem rossz - hörpögte Skandar Graun. Már alig fintorgott. - Kár volt
megmondanod, hogy kutyaszarból főzted... most hihetném, hogy csak birkatrotty vagy
ilyesmi. - Ismét behörbölt egy jó nyeletnyit. Még mindig öklendezett kicsit. Ha nem lett volna
ennyire éhes, kiköpte volna, így viszont leerőltette. Barátságosan mosolygott jótevőjére. -
Hogy hh... hhíhhh... hívnak?
- Lingrgbaa.
- Szép név.
- Nem az. Én utálom. Nehéz kiejteni.
- Hallottam én már nehezebben kimondható neveket is.
- Tényleg?
- Például itt van az enyém: Skandar Graun. Beletörik a nyelved, míg kimondod... vagy nem?
A nő félszegen mosolygott. Visszataszítóan ronda volt szegény, mégis sugárzott belőle
valamiféle éteri kedvesség.
- Tudtam a neved - vallotta be. - Már a múltkor is. Hallottam, amikor emberapád rólad beszélt
apámnak.
Skandar Graun csodálkozott.
- Rólam? Nahát. Mit beszéltek?
- Nem legutóbb. Hanem még azt megelőzően. Meg még egy nyárral előbb.
Skandar Graun vállat vont. Sokszor megfordultak Agranaakban, évente három-négyszer is, de
néha többször.
- Mit beszéltek rólam?
- Kizavartak közben. Csak azt tudom, hogy emberapád sok emberpénzt akart fizetni apámnak,
hogy fogadjon a kunyhónkba és okítson téged nagy tudása szerint.
- Óóó, Yvorl átkozott nevére... ez már tényleg túlzás! Nem hiszem el, hogy az a piszok Netar
ennyire meg akart szabadulni tőlem! Eladott volna mindenkinek, aki csak az útjába akadt!
- Nem tudhatom. Engem kizavartak.
- Ki is az apád?
- Gruta Grangda.
Skandar Graun az emlékeiben keresgélt.
- Nem hiszem, hogy ismerem. Kellene?
- Régebben - súgta a vézna nőstény titokzatos képpel - az apám nagyapja volt a legnagyobb
hatalmú ork Agranaakban, meg a Vörös Kéz többi falujában. Grooms papja volt ő, ahogy
apám is az maradt. De őt itt már kevesen tisztelik... és én magam is az alantasok
legalantasabbika vagyok.
Skandar Graun eltűnődött ezen. Kerangor is valami efféléről beszélt. Hogy ezek az orkok itt,
Agranaakban elhagyták az Orkok Öregistenét, és más kisebb istenekhez imádkoztak vagy
éppen a természet őserőinek áldoztak.
De azért még maradtak páran, akik kitartottak Grooms mellett.
- Légy nyugodt, Lingrgbaa! - mormolta Skandar Graun keserűen, félbehagyva a leves
szürcsölgetését. - Nem te vagy a legalantasabb ork Agranaakban... mert most már itt vagyok
én... Szerintem én még nálad is több megvetésben részesülök. - Merengve nézett a komor
tekintetű nőre. Erőt vett rajta az önsajnálat; akaratlanul is elsírta bánatát: - Miért pofoz engem
mindenki? Miért gyűlöl Dzsemada? Miért rángattak és vertek meg azok a szédült némberek?
- Netarember miatt - súgta a nő. - Nagyon rosszat tett Dzsemadának.
- Ő? - Skandar Graun a fejét rázta. - Azt nem hiszem. Netar soha nem mert volna ártani
Agranaak főnökének... nem lett volna olyan esztelen, hogy magára haragítsa.
- Gonosz varázsitalt adott neki! - A langaléta lány közel hajolt a kölyökhöz, és gúnyosan, de
szinte félve lehelte a fülébe. - Dzsemada főnök nem bírja már kielégíteni az asszonyait... az
asszonyok dühösek, őrjöngnek...
- Miért engem vernek? Miért engem tépáznak?
- Netarember kölyke vagy!
- De már nem! - Skandar Graun a fejét rázta. - Most már valaki más kölyk... khrgkája vagyok,
és semmi közöm Dzsemada bánatához!
- Te meg én - merengett a lány, s a szeme még jobban kidülledt. - Tudod, mennyire
egyformák vagyunk?
- Alantasok. - Skandar Graun szomorúan bólogatott. - De van remény! Talán az alantasságunk
hamarabb véget ér, mint hinnéd. - Még inkább lehalkította a hangját. - Tudok valakit, akinek
feltett szándéka, hogy visszatérítse elfajzott népedet az orkok igazi istenéhez! És ha így lesz...
ha majd Agranaakban ismét Groomst fogja imádni mindenki, felvirrad a te napod és talán
megvetett, eltűrt nyomoroncból nagy hirtelen a falu legkedveltebb nőjévé válsz.

* * *

Bár az álma zaklatott volt és zavaros, a körülményekhez képest másnap mégis kipihenten
ébredt. Az a fura ízű leves, úgy tűnik, csodát tett. Skandar Graun nem volt éppen ereje
teljében, de a tegnapi nagy verés után alig érzett fájdalmat, és mozogni is rendesen tudott.
Aludni persze bírt volna még egy keveset. Úgy két hetet, egyfolytában...
De ha már felébredt, még napkelte előtt hosszasan imádkozott Yvorlhoz. Végül így fejezte be:
- Káosz Ura, ki mindent látsz egyetlen szemeddel, nézz le reám, és adj erőt, hogy kitörjek
innen. Engedd, hogy szabad lehessek, a saját utamat járhassam és szolgálhassalak téged,
csakúgy mint régen. Kérlek, adj nekem sok-sok erőt, hogy találhassak a fejemben elegendő
varázslatot... és kérlek, mint hű gyermeked, úgy kérlek, bocsásd meg nekem, hogy most
mindjárt valaki máshoz is imádkozok. Mert te, aki mindent látsz, tudhatod jól, hogy ez csak
megtévesztés... és ha Netar igazat beszélt, nem haragot fogsz érezni irántam, de inkább
elégedett büszkeséget, Yvorl, hogy ily fortélyos vagyok, és puszta csalafintaságból az orkok
istenéhez is imádkozom...
Folytatta volna lendületből, de valami baljós érzés visszatartotta. Hallgatott inkább, azt
próbálta kitapintani, kapott-e Yvorltól még több esszenciát, de semmi különöset nem érzékelt,
csakis a tegnap memorizált két varázslatot, a parancsvarázst és a torokborzoló, émelyítően
rothatagszagú félelemvarázst.
Skandar Graun valahogy nem tudott egyazon helyen imádkozni mindkét istenhez. Átballagott
a kunyhó távolabbi sarkába, ott kezdett imádkozni az orkok Öregistenéhez:
- Grooms, te hatalmas jószág... vagy bárhogy illik is megszólítani Önmagadat... itt vagyok, a
te néped körében... akik tulajdonképpen az én népem is... de persze fogva tartanak, és csak te
tudod, miért. Na, hm. Vagy tán még te sem. - Sóhajtott. - Nem ismerlek még téged elég jól,
Grooms, nem beszélgettünk ezelőtt... de van valaki, aki azt mondta nekem, hogy odafigyelsz
rám. - Eltűnődött. - Bár lehet, hogy félreértettem, és igazából nem is miattad fogadott
tanítványául... meg tulajdonképpen azt se tudom, most mi a helyzet... mert én hagytam el őt...
De nem igazam van? Hm? Grooms, te mit gondolsz? Matróznak akart adni, a tengerbe
veszejteni... hát khrgka lettem volna vele maradni. Vagy nem...? Grooms! Itt vagy? Hallod,
amit mondok?
Hogy Grooms jelen volt-e és felfogta-e, amit a fiú mormogott, az nem derült ki egyértelműen.
Viszont volt valaki más, aki nagyon is jól hallotta.
Bruvdahar, a dagadt ork némber türemkedett be az ajtón.
- Van pofád? - sziszegte felháborodottan. - Hát... neked van pofád?
- Pofája mindenkinek van - jegyezte meg elmésen a fiú. - Kinek szép, kinek meg nem. És te
az utóbbiba tartozol.
- Hűtlen Istent emlegeted!
- Talán inkább „emlegettem” - helyesbített Skandar Graun. - Na és? Fáj neked?
- Teneked!
Bruvdahar lerohanta, a súlyával ledöntötte, maga alá teperte, ráült a hasára, és ütötte-verte,
ahol érte. Dolgozott, mint a cséphadaró. Meg néha még harapta is.
Skandar Graun próbált ugyan védekezni, de ellenfele nagyobb és súlyosabb volt nála, vaskos
karjait jóval erősebb izmok mozgatták, mint az övét. Szemében a kíméletlenség fénye
ragyogott. Élvezte fölényét.
- Na? Na? - ismételgette. - Fáj teneked? Mi? Fáj teneked.
- Dögölj meg! - zokogta Skandar Graun a fájdalomtól és a megaláztatástól. Aztán dühösen
csikorogta: - Dögölj meg, te hülye szuka!
Erezte, ahogy a tudatában elkattan a parancsvarázs.
Ám mivel szinte ugyanebben a pillanatban a lány ismét belekezdett a verésbe és ő egy jól
irányzott öklöstől beleverte a fejét a keményre döngölt padlóba, úgy érezte, mintha az a
varázslat egyszerűen kirobbant volna a fejéből...
...vagy inkább kisüvített volna szétrobbanó koponyájának résein.
De nem.
Sem a feje nem repedt meg, sem a parancsvarázs nem hatott elemi erővel. Bruvdahar
mindössze egyetlen ütemnyit veszített lendületéből, talán nem is fogta fel, mi késztette
megtorpanásra - de aztán ismét csépelni kezdte. Talán még az iméntinél is kegyetlenebbül.
- Szitkolsz? Aha... na, ez fáj teneked. Mi? Mi?!
Valóban fájt. Az ütésektől felrepedt a szája, betört az orra, taknya-nyála egybefolyt a vérével,
és mindezt keserű könnyeivel mosatta le.
Valahol a tudata mélyén felderengett Netar egyik szentenciája a varázslatokkal kapcsolatban:
ha megzavarnak varázslás közben, nem tudsz kellően összpontosítani, és az esszencia
kicsusszan az akaratodból.
Most éppen ez történhetett.
- Kérlek! - zokogta kétségbeesetten. - Engedj el... Én nem ártottam neked... ne verj agyon!
- Fáj teneked?
- Igen... na-ha-gyohooon...
- Úgy kellett.
- De miért? Miért?
- Gyűlölök embereket. Te az vagy.
- De csak félig... és inkább ork akarok lenni...
- Akkor ne ríjjál! - ripakodott rá áldozatára a dagadt lány, és kíméletlenül orrba vágta. - Ork
nem bőg!

* * *

Aznap délután még egy látogatót kapott: Dzsemmuraj, a falu sámánja nézett be hozzá. Apró
termetű, vézna, görnyedt tartású, vénséges ork volt, reszketeg, pipaszár lábakkal, kicsi,
gömbölyű pocakkal, melytől úgy nézett ki, mintha állapotos lenne. Szürkésfekete tollakkal
díszített köpenyt viselt, mely beborította vállát és mindkét karját, mintha a szárnya lenne. A
fején laza bőrpánt lötyögött, melyből a homlokán egy hatalmas - legalább arasznyi -, görbe
bagolycsőr meredt elő. Ha ez igazi csőr volt, egykori birtokosa igazán termetes bagoly
lehetett; húsz-harminc kilós legalább. Most viszont a sámán nézett ki úgy, mintha ő maga
lenne egy gigászi bagoly, úgy negyvenkilós.
A vénség nem egyedül jött be a kunyhóba, vele volt az unokája, a dagadt Bruvdahar, meg egy
daliás ork harcos, akit Skandar Graun ismert látásból. Drator volt az, Dzsemada főnök
egyetlen élő öccse - a sámán második fia.
- Hasalsz! - sziszegte Bruvdahar, és a kezével is mutatta. - Le! Le! Pofával bele hugyodba!
Skandar Graun azonban dacosan állva maradt. Bár a képe alaposan bedagadt, és repedt
ajkaiból még mindig szivárgott a vér, elhatározta, hogy nem fog még jobban megalázkodni. A
verés fáj ugyan, de a fájdalom elmúlik. Tudta jól. Hisz' kapott ő már ennél különbet is néhai
mesterétől. Netar, ha elkapta az őrülete, a botjával vagy a szíjával verte őt minden ok nélkül.
Ha azokat túlélte, ki fogja bírni most is.
Meg aztán hátha jön majd újra Lingrgbaa és hoz neki megint fájdalommulasztó-regeneráló
kutyaszarlevest...
A sámán azonban nem azért jött ide, hogy még jobban megveresse. Egy mozdulattal
visszaintette heveskedő unokáját, és dülledt szemével a foglyot vizsgálgatta. Aztán vékony
bőrszíjra kötözött bagolyfejeket húzott elő tollköpenye rejtekéből, és keshedt mellkasa elé
tartotta. Egyetlen szó, egyetlen pisszenés sem hagyta el aszott ajkait.
Skandar Graun megrettenve bámulta ezt a különös vénséget, aki alig pár ujjnyival lehetett
volna magasabb nála, ha egyenesen jár, így hallottan viszont kisebbnek és jóval véznábbnak
látszott. Hihetetlen, hogy ez az apró vénség volt a nemzőapja a bikányi termetű
Dzsemadának, Dratornak - meg még három fivérüknek, akik már nem éltek!
Vénségesen vénnek és aszottnak látszott, mégis volt benne valami félelmetes. Talán a
tekintete, mely ködös volt és távoli, mintha lélek nem is lakozna mögötte.
Skandar Graun akaratlanul is reszketni kezdett. Először azt hitte, valami durva, sötét mágiára
készül a felfűzött bagolyfejekkel, de aztán rádöbbent, hogy nem. A sámán érdeklődő tekintete
nem bosszúra utalt, hanem inkább arra, hogy vajon mi történhetett. Hiszen ezek nyilván azok
a bagolyfejek voltak, amiket ő vagdosott le az ősi romok között.
- Hol van ő? - Az öreg nyekeregve szólalt meg. Jól érthetően beszélte a közös nyelvet, de úgy
hullottak ki alig mozduló, félig nyitott ajkai közül a szavak, mintha nem is ő formálná azokat,
hanem valaki más, egy távoli teremtmény. - Hol van?
- Dzsemadának már elmondtam, hogy Netar...
- Tudom.
Skandar Graun gyanakodva hunyorgott. Feldagadt szemöldökkel ez nem ment nehezen.
- Mármint hogy...
- Halott.
- Épp ezt mondtam én is, de a fiad nem hitt nekem. De te... honnan tudod?
- Láttam, mint tetted máglyára a testét.
- Láttaaaad?? - Skandar Graun elképedt. - A bokrok mögül leskelődtél?
A sámán még mindig a mellkasa előtt tartotta a bagoly fejeket. Ráncos állával mintha rábökött
volna közülük az egyikre.
- Megmutatták nekem.
Skandar Graun fejében homályos gondolatok kavarogtak. Nem akarta szavakba önteni azokat,
az egyik mégis kibukott belőle, akaratlanul.
- A baglyok szemén át látsz! Háháá! Hát persze! Netar erről is beszelt. Vannak ezek az ork
izék... erős állatok, vagy mik. A kiválasztott orkok bírják. Neked a bagoly az, mi? Ezért
öltözöl így. Úgy értem, mint egy nagyra nőtt madár. Hmmm. - Eltűnődött ezen. - Vajon
nekem mi lenne, ha lenne?
- Nem vagy ork.
- De ha az lennék?
- Orkként szeretnél élni, fiú?
- Naná. Netarnak is mindig ezt mondtam. Hisz' nagyrészt ork vagyok, és csak kisrészt ember.
De higgy nekem: utáltam ember lenni. Kiütközött belőlem az orkvér.
Bruvdahar durván felröhögött a háttérben:
- Kiütközött... aha, orrodon belőle... öklömmel.
- Éppen hogy nem! - vágott vissza Skandar Graun harciasan. - Az embervért csorogtatod ki.
Az orkvér bennem marad, és egyre erősebb.
- Ó, óóóóhhh, majd áztat is kiverlek bennedből!
- Meg majd ha én erőre kapok... készülj fel rá, dagadék... akkor aztán nagyon megkapod!
- Megkapom? Háhá, embervéredet... jól kicsorgatom, és befalom savanyagyökerrel. Nyám-
nyamm.
- Én meg majd...
- Elég! - mormolta a sámán.
Halk hangjának foganatja lett. Mindkét acsarkodó kölyök megszeppenten elhallgatott.
Dzsemmuraj tett két lépést balra, szemügyre vette oldalról is Skandar Graunt, aztán fura, apró
léptekkel visszatáncolt pipaszár lábaival, és szemügyre vette a fiút a másik oldalról is.
Átadta a bagolyfejfűzért az őt kísérő ork férfinak.
- És most? - kockáztatta meg Skandar Graun. - Meddig kell még ebben a büdös kunyhóban
raboskodnom? Ha már úgy döntöttem, hogy idejövök közétek... nem élhetnék én is igazi ork
életet?
A sámán visszatért az eredeti kérdéséhez:
- Hol van ő, népének pestise?
- Pestis? - Skandar Graunnak megtetszett ez a szó. - Ez valami pusztító betegség, ugye?
- Hol van Grooms Csahos Ebe, ő, aki az Ájtatos?
- Kerangor? - A kölyök vigyorgott. - Tulajdonképpen jobb szereti, ha a becenevén szólítják.
Bivaly... ami ugye egy nagy barom állat. Erős, ámde tudatlan jószág.
A vénség közelebb tipegett hozzá, és előretolta a fejét. A homlokáról előmeredő, hatalmas
bagolycsőr hegye kissé megkarcolta Skandar Graun orrnyergét. A fiú úgy érezte, mintha nagy
hirtelen fejbe csapták volna egy fabunkóval, és merénylője most épp a kiloccsantott agyát
nyalogatná érdes nyelvével.
Varázslatot bocsátottak rá. Béklyót érzett az akaratán.
Nem hazudhatott.
- A B-B-Bivaly? - hebegte. - Ő... ő... el akart adni engem. Rabszolgának.
- Hol van?
- N-n-nem tudom. Elszöktem tőle.
- Mikor?
- Két napja. A Rejtekfánál.
- Hol?
- Nyugatra innen, másfél napi járásra. A fánál, ahol Netar a rablott holmikat rejtegette. -
Próbált kiszakadni az akarati béklyó alól, de nem nagyon tudott. Üvölteni akart, de csak
fojtott nyögések kúsztak elő belőle. - És igen... a drágaköveket is elvették tőlem... a
portyázóitok. Piszok tolvajok! Azokról biztosan nem tettek említést neked. Megtartották
maguknak.
A sámánt szemmel láthatóan nem hatották meg az elvett drágakövek. Továbbra is Skandar
Graun orrnyergét és homlokát karcolgatta hatalmas bagolycsőrével, és képébe fújta bűzös
leheletét.
- Mit mondott neked ő, aki az Ájtatos? Mi a szándéka?
- Majd megtudod, nemsokára... mert ide fog jönni, hogy szétrúgja a segged!
A vénség meghökkent ezen a heves kitörésen. Erőltetetten hátrébb vonta a fejét.
- Visszajön? - Kényszeredetten vigyorgott. - Annyira azért még ő sem ostoba.
Skandar Graun érezte, ahogy tudata felszabadul az eddigi nyomás alól. Már nem érezte a
kényszert, hogy az igazat mondja, de nem tudott leállni.
- Abban bízol, ugye, hogy az orkjaid, akiket a nyomába küldtél, a fejével térnek vissza? -
Kárörvendően mosolygott. - Ne bízz ebben túlságosan! Fejüket vesztették nagy
igyekezetükben.
- Micsoda?! - Drator most először szólalt meg, amióta a vén sámánnal és a dagadt lánnyal
együtt a kunyhóba lépett. - Mit vartyog ez, apám? Harcosokat uszítottál Grooms Hírnöke
után?
A sámán ráncoktól barázdált arcán megrándult egy ideg.
- Hazudós khrgka! - recsegte. - A lányod úgy megütötte a fejét, hogy összevissza beszél.
- Ahha, meg én - tódította Bruvdahar, aki az elhangzottak szerint, es erre Skandar Graun csak
most döbbent rá, ennek a daliás orknak, Dzsemada öccsének a lánya lehetett. - Megbőgettem.
- Apám! - mordult fel az ork ingerülten. - Szavadat adtad, hogy nem hívod ki magad ellen
Grooms haragját!
- Őmaga messze van! - csikorogta a vénség. - Ilyen messze nem ér el még az ő átkozott
mancsa sem!
- De a Hírnöke itt van, közel.
- Csak egymaga. Ha visszatér, porrá zúzom.
- Meghajlottál korod súlya alatt, apám. Meghaladja erődet már az is, hogy kiegyenesedj és a
szemébe nézz!
- Nem látom a szemét, mert túl magasan hordja, akár az orrát... de kétszázan ugranak rá
egyetlen szavamra, engedelmes harcosok. Csak rámutatok, és széttépik cafatokra.
A férfi felhördült, és valami csúnyát mondott. Aztán az élénken fülelő fiúra pillantott, és
orgára váltott. Veszekedtek, vicsorogtak, csaknem egymásnak estek.
Persze, egyenlőtlen küzdelem lett volna.
Végül a fiatalabb ork zord képpel Skandar Graunhoz lépett, és megragadta a vállát.
- Igaz lelkedre felelj, khrgka - recsegte -, mert ha hazudsz nekem, bekenetlek nyúlvelővel és
kutyákkal tépetlek szét! Megértetted?!
A kölyök megszeppenten biccentett.
Az izmos ork még erősebben szorította a vállát, és merőn bámulta arca minden rezdülését.
- Kerangor, Grooms Hírnöke, akit mi Ájtatosnak hívunk, de aki Bivalynak nevezi magát...
ismerősöd neked?
- Apám... mármint Netar, az emberapám... mármint aki időközben néhai lett... hm... pénzt
fizetett ennek a Bivalynak, hogy gondoskodjon rólam, és neveljen legjobb tudása szerint, de ő
meg nem akart a pótapám lenni. - Felháborodottan grimaszolt. - El akart adni szolgának egy
hajóra, hogy elveszejtsen végleg!
- Beszélt neked a szándékairól?
- Naná, hogy! A képembe dörgölte. Valami kampós kezű matrózra akart volna bízni
Rentzalban, de én elszöktem tőle.
- Arról beszélt, hogy mi a terve Agranaakkal?
- Hát... ööö... konkrétan nem igazán...
- És azt honnan vetted, hogy apám harcosokat uszított a nyomába?
- Hát... ööö...
- Khrgka ez! - krákogta a vénség. - Hallhatod, hogy milyen hazug khrgka!
- Igaz vagy sem?! - követelte az ifjabb. Merőn nézte a sápadozó fiút. - Beszélj! A kutyák
éhesek!
- Nyolcan voltak - mormolta dacosan Skandar Graun. - De ők már soha nem térnek vissza
Agranaakba. Lesből rontottak ránk, de Kerangor meg én végeztünk velük. Megöltük mind!
- Gyalázatosság! - háborgott a sámán, és a szemét forgatta. - Hogyan győzhetett volna nyolc
jó agranaaki harcos ellen egyetlen Grooms-kutya meg ez a gyámoltalan csecsszopó?!
Hazugság minden szava! De te ne mocskold be vele a kezed, Drator! A lányod majd
megagyalja!
Bruvdahar már lódult is.
- Nem hazudok! - kiabálta kétségbeesetten Skandar Graun. - Nem elég bizonyság a szavamra
az a sok bagolyfej, amit tőlem elszedtetek? A harcosokkal jöttek, akik ránk támadtak...
Különben hogy kerülhettek volna hozzám, hm? Lekapkodtam volna őket a levegőből? Hisz'
még fára mászni se tudok!
Drator nem túl finom mozdulattal hátrataszította verésre készülődő leánycsemetéjét. Úgy tűnt,
most lett csak igazán ingerült; megfeszült egész testében.
- Folytasd!
- Vannak azok a romok - hebegte Skandar Graun -, amiket a szörnyűséges madáremberek
hagytak maguk után. Ott akartak rajtunk ütni... de Kerangor számított rájuk, csapdába csalta
őket. És igen, megöltük mindegyiküket. Főleg Kerangor... aki úgy harcolt, akár egy félisten...
de azért én is hatékonyan besegítettem... és a végén együtt tűzdeltük fel a fejeket arra az ágas-
bogas köcsögtartóra.
Drator a szemét villogtatta.
- Most már én is azt hiszem, hogy hazudsz!
- De én neeeem...
- Honnan tudhatod egyáltalán, hogy azok az orkok, akik rátok támadtak... már ha ez
megtörtént egyáltalán... agranaakiak voltak?
- Kerangor mondta. Meg én is felismertem némelyüket látásból. Többször jártam már
Agranaakban. Igaz, nekem az ork pofák olyan... nagyon hasonlatosan egyformák... de szinte
biztos, hogy nem tévedek.
Drator komoran meredt rá.
- Az én magaslelkű apám a szavát adta, hogy nem tör Grooms Hírnökének életére. És az
imént megesküdött a szél szemére és a sziklák velejére, hogy soha nem is tett ilyet. Ő nem
küldött harcosokat az Ájtatos nyomába, ezt mondja ő, és én inkább neki hiszek, mint egy
hazug khrgkának.
- Higgy, amit akarsz, de ne nevezz hazugnak! Korcs emberkölyök khrgka vagyok, meglehet...
de hazug az nem! Legalábbis most nem hazudtam! Így történt minden, ahogy elmondtam, és
ha nem hiszed...
- Bruvdahar! Vigyétek ezt a hazug khrgkát a kutyák elé...
- Krum Bahhka! - kiáltotta megrettenten Skandar Graun. - Ez egy név! Így hívták a támadók
egyikét. Mert emlékszem rá... megmondta a nevét a halála előtt. Kecskeszakállas, vézna fickó
volt, gyáva és alamuszi. Nem méltó az orkfajhoz! Társai pusztulását látva, ahelyett, hogy
velük harcolt volna, elhajította fegyverét, és gyáván a páfrányok közé futott. De aztán később
visszalopakodott. És ez lett a végzete. - Diadalmasan bámult körül. - Na, ez elég bizonyíték?
Drator sötét tekintetéből egyértelműen látszott, hogy a leírásból felismerte a nevezettet, és a
fickó gyávaságának említése is megerősítette az elhangzottakat.
- Krum Bahhka! - lehelte maga elé a nevet. Nem fordult meg, de egyértelmű volt, hogy
Dzsemmurajhoz beszél. - Tényleg, apám... hova is ment leghűbb seggnyalód, a nyúlszívű
Krum Bahhka? Talán a kis khrgka mégis igazat mond, hm, és nem a rentzali báró
vadászfalkájához szegődött, de éppenséggel az Ájtatos nyomába eredt? Nyolcadmagával?
- Ha így tett is - csikorogta a sámán -, azt nem az én parancsomra tette. A maga feje után
ment.
- Meglehet. - Drator tűnődve nézett valahová a kunyhó hátuljába. - Bár fura lenne. Krum
Bahhka nem gondolkodik, csak engedelmeskedik. Eleddig még soha semmit nem tett
önakaratából. Vagy talán most mégis?
- Mit számít az?! - csaholta a sámán mérgesen. - Hazugság hazugság hátán! Már az is
hűtlenség, ha a füledbe engeded! És egyébként is... ha már az Ájtatos, na most mondd, ugyan
mit tehetne ellenünk? Tán visszajön valaha is?! Hah! Alig hiszem!
A sánta őrfiú rontott be a kunyhóba halálra vált képpel.
- Ke'rangoa! - makogta riadtan. - Ke'rangoa... mrak ka gradah dzsak-hára...
Skandar Graun nem értette, mit beszél, de abból, hogy a sámán és a fia is azonnal az ajtó felé
lódultak, arra következtetett, hogy Kerangor - megérkezett.

* * *
A kunyhó, amely nem sokkal ezelőtt még túlzsúfolt volt, pár pillanat alatt kiürült. A sámán,
Drator, Bruvdahar és a sánta őrfiú sorra bújtak ki az ajtón. Nyomult volna utánuk ösztönösen
Skandar Graun is de a dagadt lány megperdült, és mérgesen visszalökte.
- Mit hiszel, he?!
Becsapta az orra előtt az ajtót, és rátolta a reteszt kívülről.
Skandar Graun választott egy rést a falon, és azon át kukucskálva próbálta kilesni, mi a kinti
hangzavar oka. Először a nagy kavarodásban semmit sem látott, csak ork hátakat és ég felé
rázott öklöket, rohanó lábakat. De aztán követve az orkok mozgásának irányát, keresett egy
másik rést bal felől, amin át arrafelé leselkedhetett, amerre a kinti orkok tódultak.
Túl sokat nem kellett erőlködnie, hogy felfedezze a felfordulás okozóját. Gigászi szörnyeteg
ereszkedett lefelé azon a lejtőn, ahol korábban a portyázok hazatértek. Olyan volt, akár egy
két lábon csámpázó, hatalmas rovar, aminek hosszú nyakáról majd' tucatnyi fej meredezett
minden irányba...
...és Skandar Graun csak hosszas pislogás után ismerte fel, hogy Kerangor az, aki méretes
bárdját a hátán keresztbe kötözve viselte, két kezében pedig egy vaskos póznát cipelt -
részben a jobb vállára vetve, mint valami győzelmi zászlót -, melynek levagdosott ágain
orkfejek fityegtek.
Hogy ugyanaz a trófea volt-e, mint amit a romoknál készítettek, vagy egy másik portyázó
csapatot is utolért a végzete, azt ebből a távolságból nem lehetett tudni, de azt igen, hogy a
falubeliek veszett farkasokként üvöltve és vonyítva hömpölyögtek felfelé a hegyoldalon.
Több száz fegyveres, vicsorgó ork férfi, rikácsoló asszonyok és üvöltöző, füttyögő, huhogó
kölykök sokasága, megvadult, zavarodott kutyák, amik nem tudtak rájönni, mi ez az
összevisszaság, és vinnyogva ugrottak arrébb, mielőtt megtaposták volna őket a még náluk is
zavarodottabb vadak.
Úgy tűnt, a csőcselék azonnal ráveti magát a jövevényre, és cafatokra tépi.
Kerangor viszont még a bárdját sem vette le a hátáról. Tempósan lépkedett, de ugyanolyan
egykedvűen, mint bármikor ezelőtt, amikor Skandar Graun látta.
Talán még dudorászott is.
Vagy Groomshoz imádkozott, hogy fogadja magához széttépett darabkáit?
- Megőrült ez? - motyogta Skandar Graun, és olyan erővel préselte a szemét a nyíláshoz, hogy
kemény homloka alatt megfeszült és recsegett a kunyhó fája. - Ez teljesen....
Kerangor azonban nem sétált be a vérére fenekedő tömegbe. Balra fordult, leereszkedett a
szent platóra, és nem sokkal később már Grooms Tenyerének vörös talaját tapodta csupasz
talpával.
No, ekkor erősödött fel csak igazán az üvöltözés.
Néhányan előrerontottak, és a fegyverüket vagy az öklüket rázták, mások a földre köpködtek,
és huhogtak, megint mások pedig összeszólalkoztak, egymásnak estek, és vad harcba kezdtek.
Aztán bekapcsolódtak azok is, akik szétválasztani próbálták a viaskodókat. Iszonyatos káosz
lett úrrá Agranaak lakosain. Nem lehetett tudni, ki kivel verekszik és miért. Talán még ők
maguk sem tudták.
Kerangor pedig nem törődött velük. Még csak a fejét sem fordította az acsarkodók felé. Még
arra a tucatra sem vetett pillantást, akik felkapaszkodtak csaknem a síkság pereméig, alig
kőhajintásnyira. Beballagott Grooms Tenyerének közepéig, megállt a legmagasabb
totemoszlop előtt, leemelte válláról zord trófeáját, és gondosan a köves talajra fektette. Aztán
megragadta a totemoszlopot, átölelte, mint szerető kedvesét, és mozgatni kezdte.
Azok, akik jóval a falubelijeik elé rohantak, most még inkább megvadultak, és
rohamléptekkel kapaszkodtak fel a meredekebb részen a fennsíkra. Mint valami ormótlan
mozgású gorillák, úgy ugráltak át a peremnél felhalmozott köveken.
Kerangor kimozgatta, kirángatta a vörösesfekete talajból a vaskos totemoszlopot, és
ugyanazon lendülettel messzire hajította. Csak úgy dübbent, és ahogy az elkorhadt fa a
sziklának csapódott, két darabra tört. A Bivaly felragadta fejtrófeáját, és beillesztette,
beledöfte a totem helyére. Apróbb köveket szedett, azokkal ékelte ki. Immár ott, ahol nemrég
a vaskos, faragott oszlop állt, most az ágcsonkokra tűzött fejekkel ékített cölöp emelkedett az
ég felé.
A tébolyultan üvöltő orkok, akik korábban átugráltak a síkság kőperemén, feléje rohantak.
Kerangor szembefordult az érkezőkkel, de még most sem vette elő hátára kötözött fegyverét.
Karba fonta a kezét.
Nyugodtan állt. Mint aki elfogadta az elvitathatatlan halált.
De nem ő halt meg ekkor...
...hanem azok az ostobák, akik az ő vérére áhítoztak.

* * *

Skandar Graun hiába meresztette a szemét, csak annyit látott, hogy a dühöngő orkok sorra
felbuknak, összerogynak vagy megtántorodnak, mielőtt Kerangor közelébe érhetnének. Az,
amelyik legutoljára hullott el, a peremtől számítva legalább tizenhat lépést tett - vagy inkább
groteszk bakugrásokat -, amikor úgy tűnt, mintha láthatatlan kezek iszonyatosan erővel
kirántották volna alóla a lábát. Elesett, és nem állt fel többé. Hogy mi lett a sorsa, nem lehetett
tudni; a perem eltakarta a félork kölyök hitetlenkedő szeme elől. Az agranaakiak csak most
zavarodtak össze igazán. Nagyon sokan Grooms Tenyere irányába tódultak; társaik halála
nem rettentette vissza inkább feldühítette őket. Bosszúra szomjaztak, akár életük árán is.
Megint mások viszont babonás rettegéssel fogták menekülőre, és beleütköztek azokba, akik
szemközt nyomultak volna, meg azokba is, akik csak álltak ott néma döbbenettel, mintha a
lábuk a domboldalba gyökeredzett volna.
A hangzavar mindenesetre iszonyatossá vált. Akik képesek voltak hangot kipréselni
összeszorult torkukon, mind-mind megtették. A legtöbben vonyítottak és sikoltoztak, de
akadtak olyanok is, akik tébolyultan röhögtek, vagy úgy csaholtak, mint a vadat űző kutyák.
És elkezdődött még valami.
Skandar Graun eleinte nem is hallotta ki az éktelen kakofóniából, de aztán egyre
meghatározóbb lett: ütemes dobszó.
Damm... Damm... Damm... DAMM!
És még inkább.
Damm... Da-damm... Damm... DAMM!
A negyedik ütemre vérszegény kiáltás harsant a tömegből:
- Grooms!
Szinte már a dob is ezt hangozta:
Damm... Damm... Damm... GROOMS!
Eleinte alig tucatnyian kiálthatták az orkok Öregistenének nevét, de egyre többen és többen
csatlakoztak hozzájuk. Immár tisztán és érthetően kihallatszott az üvöltözésből.
- Grooms... Grooms... Grooms... GROOOOMS!
A ritkás köd egyre sűrűsödött keleten, a vízesés fölött, és a hirtelen feltámadt szél a plató felé
terelte sejtelmes fodrait.
Skandar Graun eddig sem látott túl sokat ebből a távolságból, de ahogy a szürkés foszlányok
lassan behömpölyögtek Grooms Tenyerére, már Kerangor alakját sem lehetett
megkülönböztetni az égnek meredő totemoszlopoktól és a fejekkel tűzdelt trófeafától.
Csak a dobszó, az erősödött. Talán csak azért, mert már odabent is dübörgött a fiú fejében.
Damm... Damm... Damm... GROOMS!
Damm... Da-damm... Damm... GROOOMS!
Damm... Da-daaaamm... Damm... GROOOOOOMS!
Hunyorgott. Homlokával csaknem kifeszítette a kunyhó oldalát.
- Mi a fene ez?! - motyogta értetlenül. - Mi történik?!
Skandar Graun mérget mert volna venni rá, hogy egyedül tartózkodik a kalyibában, és
csaknem összecsinálta magát ijedtében, amikor közvetlen közelből a fülébe súgta valaki:
- Az, amit vártunk. A Hírnök elhozta Agranaakba Grooms szavát!

* * *

Skandar Graun az első pillanatban köpni nyelni sem bírt, hiszen a szeme sarkából látta jól,
hogy az ajtó továbbra is zárva van, és annak rése előtt még mindig ott pöffeszkedett a dagadt
Bruvdahar meg az a sánta fiú.
Viszont nem képzelődött; állt valaki mellette. Az a langaléta ork nő, aki előző nap az ételét
hozta.
- Ligr-grrbgrgrrr... - Még ha emlékezett volna is a nevére, összeszorult torokkal úgysem bírta
volna helyesen kimondani.
- Ssssssiha! - A Grooms-pap göthös, langaléta, egyszálbélű lánya az ajkához emelte
mutatóujját. - Velem kell jönnöd, csendesen.
A fiúcska követte a nő pillantását, és látta, hogy a kunyhó hátuljában fel van feszítve egy
korhadt deszka, épp annyira, hogy egy frissen vájt kotorékjáraton kibújhasson egy kis testű
személy. De még mindig nem tért magához a fejét hasogató ütemes lüktetéstől.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Te... bemásztál?
- Igen, ott - súgta a nő, és a lyuk felé rángatta volna. - De ha nem szöksz, elevenen nyúznak
meg... Őmiatta.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Skandar Graun kábán tántorgott a kunyhó hátulja felé.
- A Bivaly küldött értem - ismerte fel a helyzetet. - Azért, hogy megments.
- Senki nem küldött. Én jöttem.
- Te? De miért?
- Csak.
- De... de te... te...
- Itt akarsz megdögleni? - ripakodott rá a lány fojtott hangon. - Vagy követsz engem?
Választ sem várva hasra vetette magát, és kúszni kezdett kifelé a kotorékjáraton. Skandar
Graun vetett a háta mögé egy pillantást, még mindig látta Bruvdahar terjedelmes hátsóját az
ajtó résénél, és hallotta, ahogy a közelben ork némberek bosszúért sikoltoznak. Lehet, hogy
nem az ő vérét kívánták, de nem akarta kivárni az őrjöngés végét. Ő is a padlóra vetette
magát, és szinte tolta maga előtt a lány lábát, ahogy kifelé türemkedett az alkalmi járaton. A
fejével nekiütközött a lány fenekének, a homloka nedves lett, és még ebben a zaklatott
pillanatban is megszimatolta a semmi mással össze nem téveszthető nőstényszagot. És
vérszagot. De nem állt le kérdezősködni, félretette kíváncsiságát. Más volt ez a nyiszlett
hátsó, mint az a dagadt ocsmányság, amit legutóbbi ittjártakor Bruvdahar mutogatott neki.
A nő kibújt a kunyhóból, megfordult, és a kezénél fogva rángatta a szűk nyílásban megrekedt
fiút.
Szerencsére a korhadt lécből letört egy újabb darab, és immár nem akadályozta semmi a
szabadulását.
- Erre! Erre! - zihálta Lingrgbaa, és lefelé iramodott a tó irányába. Aztán hirtelen megtorpant,
a fejét rázta. - Nem, nem, arra nem! Felfelé inkább!
Skandar Graun szót fogadott. A nő a sűrűn egymás közelébe épített kunyhók között
lopakodott, néha meg-megállt, és leselkedett, szinte cibálta magával a kába fiút.
És az üvöltözés, a vonyítás, a nyüszítés egyre kézzelfoghatóbb közelségbe került. Alig
nyolcvan-száz lépésnyire bujkáltak a fennsík előtt őrjöngök leghátsó soraitól, de nem igazán
kellett attól tartaniuk, hogy bárki is észreveszi őket - mindenki Grooms Tenyere felé bámult.
Vagy épp valakivel tusakodott, veszekedett vagy verekedett.
Itt kinn, a hegyoldalon a dobolás egészen lehengerlő volt; a mindenség is az átkozott dübörgés
ütemére rezgett.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Skandar Graun a fejét markolta, nehogy a koponyája szétnyíljon egy erőteljesebb belső
lüktetéstől.
- Mi... mi ez a... dübörgés? - nyögte elkínzottan.
Nem azért, mintha választ várt volna rá.
- Apám dobol - rebegte a lány. - Odafenn... ott, a platón, a Kagylóüregben...
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- De miért?!
- Mert eljött az idő.
- Mif..
- Holt őseinket hívja... hogy rábírják hitehagyott sarjaikat Grooms szavának meghallására.
Még nem érték el a plató magasságát, és ebből a szögből az ott hömpölygő tömegtől semmit
sem láttak.
- De... de mi történik? - Skandar Graun semmit sem értett. - Mi lett azokkal, akik a Bivalyra
támadtak? Meghaltak?
- Nem tudom. - A lány a fejét rázta. - Én nem láttam. Én lyukat kapartam.
- De az a köd...
- Nem köd az - vágta rá Lingrgbaa. A szemét forgatta. - Óóóh, nem az...
- Hanem?
A lány válasz helyett megrángatta a gönceit.
- El, el innen... el! Gyere már!
Jó messzire elkerülték a lankás oldalon kanyargó, kitaposott ösvényt, és az erdőszéli fák
takarásában, kisebb szakadékokban, vízmosásokban és más természeti képződésekben
kapaszkodtak feljebb, egyre feljebb. Nem volt könnyű dolguk, és nem csak a mindent ellepő
tüskebokrok miatt. Nagyon kellett figyelniük a lábuk elé, mert a talaj itt kifejezetten
egyenetlen volt, alattomos gyökerek és korcs nyúlványok akadályozták útjukat, és néha
alattomos üregek kecsegtettek bokatöréssel.
Perceken át egy szót sem szóltak, egymást segítették, rángatták át a legkínosabb helyzeteken,
aztán amikor sikerült felkapaszkodniuk egy különösen meredek, laza, csuszamlós kövekből
álló vízmosásban, meg kellett állniuk pihenni, hogy kiliheghessék menekülésük izgalmait.
Lingrgbaa úgy köhögött, ahogy egy kutya csahol, csaknem kiköpte a tüdejét. Rózsaszín
vércseppek fröcsögtek ki aszott ajkai közül.
- Mi bajod van?! - hökkent meg a fiú. - Megsebesültél? Vérzel... alul, felül?
- Átok.
- Megátkoztak? A sámán?
A lány nem bírt válaszolni, ismét meggörbítette a köhögés. Egész testében reszketett.
- Te nem ettél... eblevest? - mordult rá Skandar Graun.
- Ezen az... nem segít...
- De akkor mi segít?
- Grooms! - préselte ki magából a lány. - Őmaga. Talán.
És mintha csak válasz lenne, a távolban ismét felhangzott a korábban elhalkult dobolás.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- Fel! - hörögte a lány. - Feljebb kell jutnunk!
- De te...
- Most már jobb. Bírni fogom.
- Biztos?
- A dobolás... erőt ad nekem is.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
- „Is”? Mert kinek még?
- A Hírnöknek. Megvédi őt... amíg szól.
Kapaszkodtak fel, egyre feljebb. Skandar Graun a kezénél fogva rángatta magával az egyre
jobban botladozó, sápadt ork nőt. Annak halálfej ábrázata még inkább megnyúlt, vérfoltos
ajka elkékült, mindkét szemgolyója kidülledt.
Ijesztően hatott.
- Meg fogsz halni?
- Grooms... segít...
Átcsörtettek még pár bokron, és szinte felbuktak, hasra vetették magukat egy sziklatömb
szélén. Skandar Graun nem bírt a küszködő lányra nézni, inkább a szemét erőltetve bámult le
a ködlepte platóra, Grooms Tenyerére, mely immár valamivel az ő szintjük alatt, alig
százlépésnyire terült el.
A köd, mely odalentről sűrűnek és tejszerűnek tűnt, ebből a szögből ritkás volt és átlátható. A
plató völgy felőli részén, nem messze a kövekkel kirakott peremtől, amerre az agranaakiak
tolongtak, mozdulatlan testek hevertek elszórtan. Vért vagy sebeket nem lehetett felfedezni
rajtuk, de kifacsart, kiszolgáltatott testhelyzetükből arra lehetett következtetni, hogy vagy
eszméletlenek vagy halottak. Oldalt, a vízesés közelében, ahonnan a köd érkezett, látni
lehetett annak az apró, görnyedt alaknak a körvonalait, aki egy kagyló formájú
bemélyedésben ült és az ölébe fektetett dobot püfölte.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Az ütem semmit sem gyorsult, de a plató pereménél tolongók közül egyre többen vették át a
ritmusát, és elhagyott istenük nevét harsogták.
Damm... Da-damm... Damm... GROOOOOOMS!
Tolongtak, lökdösődtek, a tömeg hömpölygött, mintha valami groteszk, egymáshoz
préselődős táncot lejtenének.
És Kerangor, Grooms Hírnöke, az Ájtatos, a Bivaly...
Skandar Graun először ki sem tudta nézni, mit művel hatalmas termetű pótapja. Mert
Kerangor úgy viselkedett, akár egy ketrecbe zárt állat. Bárdját már rég leoldotta a hátáról, a
fegyver ott hevert a lába előtt, és úgy tűnt, mintha ő egyre azt kerülgetné. Lehajtott fejjel,
előregörnyesztett vállal, ringó felsőtesttel rótta útját oda-vissza bárdja körül, négy-öt
botladozó lépést a vízesés irányába, aztán ugyanannyit vissza. Groteszk mozdulatokkal meg-
megrántotta felsőtestét a dobszó ütemére, lépni viszont az ütemek közti kurta szünetekben
lépett. Hol előtte hevert a bárd, hol pedig a háta mögött. Néha úgy tűnt, mintha belebotlott
volna, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy lehajtott, súlyos feje elrántsa valamelyik irányba. De
ez csak a látszat volt; cölöpszerű lába stabilan tartotta.
- Mit művel ez? - lehelte álmélkodva Skandar Graun.