Légből kapott szerelem

Az angyal is ember

Az éjszaka fényei, mint szentjánosbogarak pislákoltak a Budai rakparton. Ami azt jelentette, hogy
az élet a túloldalt van, és itt csend honolt és unalom. Legalábbis azon két járókelő közül az egyik ezt
gondolta és éppen a gyalogszerrel való közlekedést választotta a taxi és az éjszakai járatok helyett.
A Duna ma este a szokásosnál is jobban megemelkedett, túlcsordult a védőkorláton, és félő volt,
hogy a másik ingatag sétája reggeli fürdőzésbe végződik, ami télen – ha csak nem fóka az illető
vagy eszkimó ‒ nem ajánlatos. Emez szerencséjére a mögötte jövő megszaporázta a lépteit.
– Jó estét! – kezdte bizonytalanul egy hang.
– Helló! ‒ jött kisvártatva a válasz.
– Nahát! Maga még az elébb nem volt itt! Elnézést, de ön hogyan is jött ide? ‒ csodálkozott az
tántorgó úriember, és jegesmedvét meghazudtoló módon belegázolt a korláton át a megduzzadt,
hideg Dunába.
‒ Iderepültem!
‒ Repült?
‒ Igen! Atyám parancsára! ‒ aztán, hogy a szavainak nyomatékot adjon, a hideg vízből kirepítette a
másikat. Csak úgy életmentésből. A vizes és illuminált úr ebből nem sokat érzékelt. Kissé megrázta
magát és heves vitát folytatott egy képzeletbeli személlyel.
– De hát az nem lehet! – motyogta csak úgy mellékesen a másik felé, miközben egy monológot
folytatott magával, mert vitathatatlanul fontos ügyet tárgyalt éppen. A saját szerencsétlenségét.
‒ Mit is mondott, honnan jött?
– Kisebb szünet után – ahogy amaz odatántorgott – a megszólított illető kimért hangon válaszolt.
– A másik világból! Hát te?
– Hát izé, nem is tudom! Ön tehát angyal?
Rosszant, az Abu-Dzabiból elszármazott cserediákot családnevén valóban így hívták. Szikár, izmos
külsővel és fekete hajjal, szúrós lélekbe hatoló szemekkel, és vasalt talpas surranóval áldotta meg a
sors, bár ez utóbbit akár hadizsákmánynak is mondhatta volna. Hiszen egy jó muzulmán mindenért
becsületesen harcol, a kollégiumban is. Ez még akkor is igaz, ha ő történetesen kereszténynek
született. Édesanyja, a néhai hastáncosnő egy életre szóló produkcióval áldotta meg édesapját, aki
hadifogságba került Afganisztánban, majd Pakisztánon át szökve egy tankhajón csempészte be
magát az Emírségekbe. Atyja érthető módon jobban ragaszkodott a feje megőrzéséhez, mint a hadi
ellátmányhoz, amit hátrahagyott. Bár ez utóbbiban már nem volt olyan biztos, amikor a
produktumot meglelte. Na, nem a táncot, hanem egy mózeskosarat. Mivel keresztényként élni
Arábiában az Álmoskönyv szerint sem volt soha a hosszú élet titka, Rosszan néhai atyja úgy döntött
hogy a Kárpátok oltalmába küldi tanulni fiát. Vagy, ahogy ő fogalmazott, hogy móresre tanítsák.
Talán mert szertelen természetéből kifolyólag, ami miatt a helyi kocsmák íratlan KO bajnokává
nőtte ki magát már tizenévesen. A mórnak ez könnyen ment, hiszen láthatólag anyja vonásait
örökölte az apja fizikumával; de az „s” csak némileg sikerült, mert mikor a fiú zavarban volt előjött
a pöszesége. De Rosszant ez utóbbi nem nagyon zavarta, ugyanis általában az utolsó szó az övé
volt, és kritika híján ugye nincs előrelépés. Hacsak nem hosszúlépés, mert azt szerette mind ivásban
mind gyaloglásban. Most is épp ezt gyakorolta a februári hideg éjszakában, midőn hazafelé tartott a
kedvenc helyéről a kollégiumba. Egy alacsony, kopasz, kissé köpcös, igen erősen illuminált
úriembert a nyílt utcán ért utol, ahogy hangtalanul gondolataiba és némi dohányfüstbe mélyedten
sétált. Az alacsonyabbik még mindig nem tudott napirendre térni, hogy hogyan került oda a másik,
ezért ismét megkérdezte.
– Akkor maga angyal?
– Igen! ‒ jött az őszinte válasz.
– Ó rögtön gondoltam! ‒ ujjongott a köpcös.
‒ Akkor elárulom a Rudasban voltam ultizni! De többet nem fordul elő! Ígérem az összes szentre.
Rosszan azt nem igazán értette, hogy mi az az ulti, csak a szentet, mivel csak részben tette magáévá
a keresztény doktrínát. Éppen megszabadult volna váratlan útitársától, ha újdonsült felebarátja
láthatólag nem inkább a nyakába szándékozott volna dőlni és meghatódottságának zokogással
hangot adni. Ezt pedig nem igazán állhatta. A magas félvér gyorsabb volt, és ellépett; így a részeg
férfi ténferegve a semmit markolászta csak.
– Ah, igen! Angyal! Persze! ‒ suttogta csücsörítve és mutató ujját szájára tette volna, de csak az
orrába sikerült raknia. Rosszan azon kezdett gondolkodni, hogy a hűvös hajnalban a férfinek ilyen
szabados elvekkel nem sok jóval kecsegtet a sors. A szabadosra a másik ittas állapotából és a
fürdőlepedőből következtetett, mely egyetlen ruhadarabként fityegett rajta és amely miatt a kövér jó
eséllyel csupán egy kiadós fagyhalálra számíthatott. Ezt hősünk jó keresztény révén nem hagyhatta,
már csak azért sem, mert ha kiderül, hogy hagyta ezt az embert megfagyni, akkor kiutasíthatják az
országból. A fiú pedig még nem kívánt távozni. Legalábbis nem úgy, mint agglegény.
– Mondja csak Angyal úr! Akkor most a pokolra jutok? Nincs menekvés?
‒ Nincs! ‒ mondta magára gondolva Rosszan.
– Mindenről az az átkozott tökfilkó tehet! ‒ csattant fel hirtelen.
– Az volt, aki elvette a ruháját? ‒ kérdezte, miközben próbálta tovább rugdosni segítőileg a férfit,
hogy haladjanak az úton.
– Dehogy! Az Kraftov, az orosz maffiózó volt, merthogy mivel a filkó nem jött, mást már nem
tudtam felajánlani! A feleségem megöl ha megtudja! Szegény Klári! Pedig biztosan tudom, hogy
renance volt! ‒ hüppögött, és itt ismét elcsuklott a hangja.
– Abból, hogy nem jött a filkó? – próbálta kisegíteni Rosszan, persze némi noszogatással
megtoldva.
– Abból! Honnan tudta? ‒ nézett gyanakodva a másikra, de aztán maga előtt hadonászva, és némi
motyogás közben meggyezett magával.
– Ja, igen! Persze, angyal! Már bánom a dolgot! De, leginkább hogy a lányom kezét odaígértem!
Jaj, istenem mit tettem!.. Pedig tudom, hogy Béláim voltak!
– Na, nem! A Bélás részleteket kérem, tartsa magába, izé, a fürdőlepedőjében!
Bár már néhol a sok eséstől lefoszlott az szerencsétlenről a fürdőlepedő, úgy hogy ráterítette a saját
kabátját. Rosszan örömmel konstatálta látványt, és témát váltott.
– Szóval azt mondja renance volt?
– Azt!
– Tehát feladta és ennek a Tökfilkónak adta a saját lányát?
– Nem a filkónak, hanem a filkó miatt! Hát nem érti? Szegény Évike, ha tudná! ‒ itt ismét
kimerülve egy lámpaoszlophoz támaszkodva elaludt.
Rossan nem feszegette tovább ezt a filkó témát, bár azt sejteni vélte, hogy ez a filkó befolyásos
ember lehet. Rosszan sosem volt kegyetlen, de célratörő egyéniség volt. Erre tanította az utca, ahol
kitörni volt lehetősége. Miután nemrég magára maradt, szüleitől egyetlen levéllel és némi pénzzel,
amit apja jóindulatúlag sikkasztott. A levelet megboldogult édesanyja a mózeskosárba rejtette,
amelyben korábban közölte édesapjával, hogy szereti, és hogy ő maga a Rássz el-Haima-i
Emírségből szökött el. Továbbá, hogy az uralkodó főágyasa volt, mígnem egy fölöttébb
rosszindulatú pletyka miatt a főeunuch megrövidült egy fejjel, ő pedig egy biztos megélhetéssel.
Rosszan apja arról is értesült később hogy az uralkodó, aki azóta szintén eltávozott az élők sorából,
jelentős apanázst hagyott örökül kedvenc ágyasára vagy annak minden rokonára. Ez utóbbit
ráadásul igen megbízható helyről, a kocsmából hallotta. Az egyetlen gond csak az a kikötés volt,
hogy házasnak kell lennie az örökösnek. Mi több határidőt is szabtak, méghozzá Yalla próféta
következő ünnepéig, különben az örökség örökre elveszik. Apját időközben elragadta az ital, és a
fiút pedig a házasodás gondja. A próféta ünnepe már vészesen közelgett és érthetően a fiúnak
folyton a házasodás járt az eszébe. Apropó ház! Gondolta, ezt az embert sürgősen tető alá kell
győzködnie!
– Ha valóban így bánod a tettedet, akkor most azonnal menj haza, és többet ne vétkezz!‒ ripakodott
rá, miközben a másik folyamatosan sírdogált és magában motyogott.
Közben éppen már éppen a hídfőhöz érkeztek, ahol taxik sorakoztak. A fiú néhány ezrest nyomott a
férfi kezébe és az alacsonyabb fickót a járművek felé lökte. Tette ezt azért, mert amaz
örömkönnyeket hullatva ismét rá akart ugrani, és az ilyen hullatásnak sosincs jó vége, ha férfiról
van szó. Főleg, ha a fürdőlepedő is hullik. Másrészt így egy mozdulattal sikerült visszaszereznie a
kabátját is. Az anyaszült meztelen ember tehát pont a taxi előtt landolt pénzzel és fején némi a
lepedővel beterítve. Az Stelder bankigazgató. merthogy ő volt a meztelenkedő felettébb kalandos
úton jutott haza, és másnap csak részletekre emlékezett. Az angyalra viszont, aki kisegítette és
eltűnt, egész biztosan. Mi tagadás ezek az emberséges angyalok már csak ilyenek, ahogy jönnek,
úgy el is tűnnek.

Amelyben az olvasó megtudja, hogy sejkből sem jó ha sok, és egy angyal is talál frigyet.
A sejk nem volt bonyolult ember. Legalábbis az életfilozófiáját illetően. Ami ugyanis kellett neki,
azt egyszerűen elvette, vagy szépen, vagy erővel. Vagy mindkettő. Égre-földre kereste az ágyast, de
leginkább földön. E miatt a kellemetlen félreértés miatt öröklés okán földönfutóvá válhatott, és
Zemán Sahriár ezzel az akadállyal igen nehezen küzdött meg. Mi több a sejk emberei is, mert
egyenesen arányosan fogyatkoztak, ahogyan a sejk türelme. Rosszan apja igazából csak
félinformációt kapott a városban elhíresült negyven rabló mulatóból a cimboráitól. Valójában
nemcsak némi vagyont jelentett az örökség, hanem majdnem az összes kincstári vagyont és a sejk
őrjöngött. Ekkor az egyik legjobb és legmegbízhatóbb szolgája, részint a nőre kitűzött vérdíj, részint
a saját vérének megőrzése érdekében, végre fényt derített az elveszett ágyas fattya titkaira.
Musztafa Dzsaffar mesebeli névrokonához hasonlóan megjárta a negyven rabló bűnbarlangját, ahol
Rosszan apja törzsvendég volt. Musztafa pedig a sejk parancsára már utazott is magángépen Európa
szíve felé. Jobban mondva Rosszan szíve felé, mert Zemán Sahriár parancsa egyszerű volt. Vagy
megtagadja a fattyú az örökséget, vagy pusztulnia kell. Úgy tűnt Musztafa még a sejknél is
egyszerűbb lélek volt, mert ebből csak a pusztuljon maradt meg az emlékezetében, és a félvér
szívére pályázott. Ezt a nézetét a különleges osztag marcona férfijai is osztották, akiket a sejk a
királyi testőrségből adott mellé. A repülőgép az Emírségi királyi megkülönböztető jelzéssel volt
ellátva, és ezt azonnal jelentették a magyar külügynek.

Stelder Éva az ország egyik leggazdagabb bankigazgatójának lánya nem sejtette, hogy a bohémélet,
amit egy napfényes délelőtt élvezett, délutánra már a múlté lesz. A fent nevezett ében fekete hajú
hölgyön nem kifejezetten látszott a társadalmi rangja és az anyagi helyzete. Arcának finom, de
ellentmondást nem tűrő arisztokratikus éle annál inkább. Egyszerű szürke kosztümöt és vastag,
elegáns és szürke kabátot viselt. A ruházkodás pedig néha meglepetésekkel jár. Nos, ilyen
meglepetésszerűen találkozott össze egy magas fehér bőrű, de arcán keleties vonású, hosszú fekete
hajú fiatalemberrel, akire a táskájából az összes pénze ráborult, na persze csak az után, hogy jómaga
testileg ezt megelőzte. S ami még kínosabb volt mindezt úgy, hogy ajkuk a lendülettől
összetalálkozott. A fiú pedig védelmezve elkapta a lányt és fél kezével annak a táskáját is.
Pillantásuk csak egy másodpercre találkozott, de az örökre nyomot hagyott bennük. Ezután jött a
ruházás, táskával. Éva személyében amint jól oldalba vágta a másikat zavarában.
– Maga! Maga, Tökfilkó! – préselte ki magából Éva magából kikelve, és aztán rögtön tovább is
rohant, kitépve magát a fiú kezéből, csakhogy a kellemetlen helyzetből szabaduljon. A fiút
elvarázsolta a lány szépsége, és csak mosolygott mintha kívülről szemlélné az eseményeket. Aztán
mikor már elviharzott a jelenség, azon morfondírozott, hogy most már, ha addig él is, meg kell
tudnia, ki ez filkó, hiszen rajta kívül úgy tűnik, mindenki ismeri. De elsőre talán jobb lesz, ha csak
feleségre koncentrál. Úgy tűnik meg van mentve! A lány egy kék Opel típusú taxiba vágta magát.
Rosszan odaintette az egyik pincért.
– Mondja csak! Ki volt ez a hölgy?
‒ Ez, uram, Stelder Éva! Stelder bankigazgató lánya!
A feleségvadásznak pedig több se kellett, a pincér zsebébe nyomott egy ezrest, és azonnal autót
bérelt. A maga módján egy köteg pénzt rakott az egyik kocsi tulaja elé.
Rosszan nem volt kicsinyes, ha nőkről volt szó és így már robogott is a végzet és kiszemelt
asszonya felé. Szerencsére az öregje összespórolt számára elég apanázst, amiből ezt megtehette. A
makacs önjelölt vőlegény előtt, egy pár saroknyi előnnyel, egy másik taxiban Éva próbálta, de nem
tudta kiverni a fejéből a történteket. Az idegen elkapta és egy percre sem vette le a szemét róla. A
szemtelen! Legalább kicsit meglepődött volna! Ó, azok a szemek! Azóta nem ment ki a fejéből a
férfi. Fölöttébb bosszantó! Ráadásul sajnos a délután a sors más nem kevésbé bosszantó
meglepetésével is várta. Legalábbis, ami a szülői házat illeti. Ugyanis arra érkezett, hogy éppen
kiürítik a házukat. Oda már bemenni sem tudott, mert egy gengszter kinézetű úriember igen erős
orosz akcentussal, lefoglalta egy hivatali közeg kíséretében, és egy szerződés lobogtatva, amit az
édesapja írt alá saját kezűleg. Édesanyja a kúria előtt zokogott, és időnként egy-egy biedermeier
bútor láttán elájult, amint azokat a kocsira pakolva elszállították.
– Ó istenem, mi lesz most velünk? Ezt kellett megérnem!
– Mama nyugodj meg! Minden meg fog oldódni!
‒ Éva egy legyezővel próbált életet lehelni édesanyjába.
– De hogyan? Én esküszöm, végzek magammal! Ezt a szégyent! ‒ zokogott hangosan az igazgató
felesége, Stelder Klára.
– Csukd be a szemed és ne gondolj arra, hogy ez történik.
– Édesem én hiába csukom le a szemem, mert már a szagáról érzem, mikor valamit eltulajdonítanak
tőlünk.
– Nem! Inkább meghalok! Inkább jöjjön a szabadító vég! ‒ azzal tüntetőleg elájult.
A vég pedig jött. Egy temetkezési autó virágokkal díszített furgonjaként. Persze, lehet inkább
találóbb kifejezés lenne a járműre a mozgó sírkert. A modell ugyanis egy uruguayi Kolumbia volt,
tetején egy óriási kereszttel, két oldalán, pedig a sírok oldalánál rendszeresített vázákhoz hasonló
óriási amfora foglalt helyet. Ráadásul, hogy az egész még síribb hangulatot árasszon, teljesen
belepte a por, akárcsak egy elhagyatott nyughelyet.
Egy úriember szállt ki a kocsiból. Már amennyiben egy tagbaszakadt, muzulmán, kalóz kinézetű
alakot számtalan vágással a fején, konttyal díszítve és fehér öltönyben fedhet ez a kifejezés. Az úr
igen adott a jó megjelenésre, ezért is ügyelt gondosan arra, hogy mit sikkasztott el a Holland
hajózási társaság hajórakományból. A kapitány szerint ugyanis, aki régi jó ivó- és kalózcimborája
volt, a fentebb említett autó tekintélyt parancsoló és egyedi.
Ahogy fogalmazta: – Jussszuff barratom, egy illyen koccsi biztos nem jön szembe veled! Ez
igazzan neked valló!
Nos, az autó egyediségéhez kétség sem férhetett. Főleg ami a tetemes porréteget illeti. De ha már
tetem, nem hiányzott a jó minőségű bükkfakoporsó sem. A félszemű jelenés meghajolt, és karját
nyújtva felsegítette a két meglepett nőt.
– Akkor mehetünk hölgyeim?
– Hogyan kérem? Mégis ki maga? És mégis hova menjünk? – kérdezte Éva, aki kicsit nagyobb
lélekjelenléttel rendelkezett.
– Természetesen megboldogulni! Ah, bocsánat, még be sem mutatkoztam! A nevem Béla! – és
pukedlizett egyet.
– De uram! Ez valami tévedés lesz! – ellenkezett Éva.
A török nem jött zavarba. Ez itt a Vihar utca 475?
– Ő, hát… Igen…!
– Akkor hát semmi kétség! Jöjjenek, akarom mondani, nyugodjanak békében!
Aztán valamit rájuk fújt, mire azok valóban lenyugodtak. Egészen ájulásig. Ahogy a felnyalábolta
az eszméletlen nőket, az arra közlekedők észre sem vették, és már be is pakolta őket gúzsba kötve a
lelógó koszorúk közé a kocsi utasterébe. Végignézett a művén és elismerően csettintett. Mint két
Hamupipőke úgy feküdtek ott. Stílusosan egy üvegkoporsó mellett.

A házzal szemben, az utca túlsó felén a sarkon egy fekete hajú, magas fiatalember éppen most
fordult egy Volvo-val, és szemét összehúzva figyelte az eseményeket.
‒ Elkésett! ‒ gondolta, mert a török már elrabolta a nőjét, és éppen elhajtott mire odaért. Ez
fölöttébb szemtelenség, bizonyára ebben is a Béla keze van!
És mi tagadás, ebben a fiú nem is tévedett olyan nagyot. Ám mielőtt még üldözőbe vette volna
vágtázó halottaskocsit, egy régi, ismerős hang ütötte meg a fülét.
– Uram! Váárjon!
– Egy köpcös férfi szaladt a ház lépcsőjén lélekszakadva és integetett felé!
– Nahát, gondolta a félvér a fürdőlepedős! Vajon mit akarhat? Megint ultizni?
– Köszönöm, hogy megvárt! A lányom! Elrabolták! ‒ lihegte amaz.
‒Kérem… én... megfizetem! – a húsos kezével, a felöltőjében pénz után kezdett kutatni, de hamar
rájött, hogy hiába, hiszen mindenét elvette tőle az orosz. A fiatal férfi azonban legyintett, hogy
hagyja.

Amelyben kiderül, azért fáj a török feje, hogy búsuljon a ló.

A követség és a minisztérium jó viszonyban álltak egymással. Jó volt ez mindenkinek. A
követségnek általában presztízs, a Miniszternek pedig többnyire zsíros a közel-keleti tőke. A követ
bajuszos és szakállas divatot követett arab módra és néhány rossz szokást. Szerette például a
fényűzést. A miniszter viszont egyszerű, de célratörő fiatalember volt. Sosem ment fogadásokra
nőzni. Inkább a titkárnőjével csalta a feleségét. Még a farsang előtt a következő levélváltás zajlott le
kettőjük közt:

Tisztelt Nagykövet úr!

Országaink a múltban és a jövőben is kölcsönösen segítették egymást, és ezt a nagyszerű tradíciót
szeretnénk most magasabb szintre helyezni, az Ön segítségével. Amint azt már Ön is bizonyára
tudja, holnap reggel különgép érkezik az Emirátusokból. Kérem, hogy instrukcióival egyengesse az
érkezőket kiszolgáló személyzetet. Természetesen szabad kezet kap abban, hogy a fogadása méltó
legyen az országunkhoz. Igen nagy sajnálatomra személyesen nem vehetek részt ebben, mert a
minden évben zajló farsangi fogadások teendői ezt most nem teszik lehetővé. Bízom a
találékonyságában.
Magyar Nándor külügyminiszter.

Nagyrabecsült Miniszter úr!

Köszönöm a bizalmát! Igen megtisztelő feladatát örömmel elfogadom. Biztos vagyok benne, hogy
nem fog csalódni a végeredményében. Az előkészületekhez máris hozzálátok.
Maradok tisztelettel:
Ahmed Ruben Fazil nagykövet
A sors iróniája, hogy a követnek halvány lila fogalma sem volt, hogy küldöttség érkezik, és semmi
tapasztalata nem volt abban, mit jelent az a bizonyos országunkhoz méltó fogadás, mivel csak
mostanában nevezték ki. Mi több, azt sem tudta, hogy vajon ki jöhetett a luxus concorde-dal. Azt
viszont sejtette, ha a miniszter kérését visszautasítja, az könnyen a pozíciójába kerülhet. Ennél még
rosszabbnak tűnt az elbocsájtás, mert ez egyet jelentett a királyi család megsértésével. Mert azt
bizonyosan hallotta, hogy a legutóbbi bukott funkcionárius egyenesen a királyi tigrisek vacsorájára
volt hivatalos. Természetesen, mint főfogás. Maga is szerette a tigriseket, de csak tisztes távolból.
Érthető módon semmiképpen nem szerette volna az alanyt a tárggyal fölcserélni, ha főfogásról van
szó. Kellően komolyan vette tehát az ügyet, és a diplomaták feladatmegoldó képességének
megfelelően egy szakemberhez fordult segítségért. Azonnal csengetett a titkárának, hogy kerítsék
elő Jusszufot, aki becsületes nevén Jusszuf Sarif Béla volt. Ő volt a helyi információs központja és
beszerzője a is a követségnek. A Béla csak felvett név volt, hogy inkognitóban maradhasson
előéletétől. Jusszuf alias Bélának igen kiterjedt és jó kapcsolatai voltak világszerte. Vagyis alvilág
szerte. Valójában Ahmed azért szerette, mert diszkrét volt, bármiről is volt szó. Legalábbis néhány
ezres után, amit nem vastagságban, hanem kötegekben lehetett számolni. Valamint kiválóan
beszélte a távol-, és közel-keleti nyelveket, és természetesen a magyart is.
– Parancsára, Nagykövet úr! ‒ hajolt meg színpadiasan, és próbált bizalmas mosolyt varázsolni igen
kevés bizalmat sugárzó, vágásokkal tarkított arcára.
‒ Jusszuf! Barátom! Baj van! Azonnal fogadást kell csinálnunk, de magyarosan ám!
– Rendben Efendi!
– És Jusszuf! Ez egy királyi fogadás lesz, tehát nagy felhajtást szeretnék! Ugye érti?
A török kacsintott volna, de nem tudott. Mindezt azért, mert nem szerette a szerecseneket. A
szerencsétlen véletlennek és az említett szerecsennek közjátéka következményeképpen Oranban egy
köz-, és önveszélyes utcai csetepatéban egy kilincsel végleg bezárták a világosság kapuját, a
szemében. Természetesen a kilinccsel együtt.
– Hát hogyne érteném, minden úgy lesz Efendi, ahogy parancsolja!
– Esetleg szervezzen be helyi embereket a fogadásra, a felsőbb körökből, és legyen egy lakomával
egybekötve!A fizetség a szokásos háromszorosa lesz, ha megfelelően elvégzi a munkát!
Jusszuf rögtön elviharzott. Ahogy az lenni szokott, a probléma egy még nagyobb szakemberhez
gördült, Jusszuf jobb szeméhez, azaz kezéhez, és honfitársához Aszlan Ozhoz, aki névrokonához
hasonlóan nagy a varázsló volt. Legalábbis ami az ötleteket illeti, és országos barátjával, Jusszuffal
hatékony párost alkottak. Oz tehát egyből egy tervvel állt elő.
‒ Először is fel kell keresned a Golden Bank igazgatóját! Úgy hallottam pont most ment tönkre,
tehát megvehető egy partira. Hozhatod a családját is! Lássuk csak..! ‒ gondolkozott el, majd még
egy levegővel még vagy tíz nevet felsorolt, akik szóba jöhetnek a fogadáson.
Majd röviden vázolta a földijének, hogy mire van még szükség.
‒ Szerezz Jusszuf egy fehér lovat!
Hiszen ez nagy becsben áll a magyar és arab honban egyaránt. Ha pénzről volt szó nem viccelt. Ő
egy ilyen ember volt.
Mindeközben a gép megérkezett a könyörtelen harcosokkal, a vérszomjas vezetőjükkel végzetük és
kéretlen fogadásuk felé.
‒ A követségre!
Ekkor jelent meg a pokol összes ördöge. Szó szerint. Egy teherautónyi fekete, szőrös ugrándozó,
fekete képű, kecskeszarvas figura, nagy ricsajjal és kereplőkkel elállta a konvoj útját. De a rosszabb
még csak ezután következett. Oz, aki nem volt fukar sosem azokkal, akiket érdemesnek tartott,
pénzzel és süteménnyel kínálta meg a művészeket. Véletlenül kenderessel. Ez még nem lett volna
gond. A baj az alkoholos lemosással volt. A pezsgős aperitif, szigorúan a szárazabb orosz importból,
majd néhány liter vodka, és a némi kísérő fehér rum társaságában. A drog gyorsabban felszívódik az
üres hasban mint az alkohol. Az eredmény katasztrofális volt, a megbeszélt rövid bemutató helyett
vérben forgó szemű ördögök ugrálása tartotta fel a vendégeket, akik ezt rossz ómennek vették. Nem
is beszélve arról, hogy a meggyötört gyomornak valahol ki kell adnia a felesleget. Oz, miután az
egyik repülőtéri alkalmazott ismerősétől értesült az esetről, le volt sújtva. Egészen egy percig. A
követség nyilván elhatárolódott az esettől. – Még semmi sincs veszve, ezek úgy sem ismerik a helyi
szokásokat, majd a hasukon keresztül rendbe hoznak mindent ‒ gondolta a nagykövet specialistája.

A Hortobágy ölén Jozef, az Ausztriából importált díjlovagló az ötös és hatos fogaton egyensúlyozva
megdobogtatta a nézők szívét az import magyar virtussal. Jozef Juszuf régi cimborája, és kártya
adósa volt az Egyesült Nemzetek seregéből. A helyiek először szerencsétlenségre gondoltak, mikor
berobogott a temetői csoda. Majd a maffiára, mikor a félszemű férfi, akit a legnagyobb jóindulattal
is csak kalóznak lehetett vélni, közeledett. Szóval Juszuf alias Béla egyenesen a lovászhoz ment.
– Te utolsó tolvaj mit keresel itt? ‒kedveskedett régi barátjának, mikor meglátta felé közeledni az
istállóban.
‒ Figyelj ide te gyorsétkezde Juszuf – és ránehezedett kezével a vékony férfi vállára.
‒ Minden tartozásod le van tudva, ha félrenézel és meglovasíthatok egy-két szépséget!
– Hülye vagy Béla!? Elcsuknának, csak idő kérdése. Tudod mennyit ér egy ilyen ló?
– Elcsukni? Nem, az nem szokásom! Egyébként is csak kölcsönkérném. Egy-két napra...vagy
háromra, na jó esetleg négyre, de semmiképp sem! A lelked üdvére mondom!
‒ Na jó! Három nap! ‒ mondta belegyezően Jozef ‒ egy perccel sem több!
‒ Világos!
Pár perc múlva a temetőkocsi hátuljához egy kisebb közért méretű lószállító csatlakozott.
Rosszan már időközben motorra váltott és rendületlenül nyomában volt álmai jövendőbelijének.
Már éjszaka volt, mikor a török egy sorompóhoz érkezett ‒ ami elzárta az utat előle ‒ de vasútnak
se híre-hamva nem volt. Pedig jó lesz igyekezni, mert a nők lassan magukhoz fognak térni, akkor
pedig vége a nyugodt útnak, rajtuk kell tartani a szemét. Legalábbis azt a felét, amelyik még
megvolt neki. Jusszuf kiszállt a kocsiból és rágyújtott egy pipára. Ekkor jött az első ütés. Rosszan
nem hibázott, megpördítette a nagydarab emberrablót, és egyből állcsúcson vágta. A pipa repült.
Kár érte pedig végre jó tömés volt. Jusszuf megszédült. Jó kemény ütése van ennek a hitetlennek,
bár a sötét miatt nem tudta jól kivenni ezt az alakot. Lehajolt és lendült kettőt a jobb horga. Rosszan
számított a cselre és barátian lefejelte majd a kocsi ajtajával megtoldotta az ütést a nagy testre.
Jusszuf eszméletét vesztve eldőlt. Amaz gyorsan átkutatta a behemót testet, tudnia kell, kivel áll
szemben. Csak egy cetlit talált a következőkkel:

A bankár pereputtya szállítva fogadásra

Lovas banzáj Ahamed Bejnél el tt rára
Pazar ingyen zaba az ingyenélőknek …

A papíron az első két bejegyzés ki volt pipálva a másodiknál viszont egy nagy zsírfolt éktelenkedett,
így néhány dolgot nem lehetett rendesen kiolvasni.
A fiú hátul nyöszörgést hallva kinyitotta kocsi csomagtartóját, kiszedte a szájpeckeket, és eloldozta
a kötelékeket.
A lány miután szabaddá vált a keze egy jókora nyaklevessel jutalmazta.
– Maga csirkefogó!
– A férfi azonban mintha észre sem vette volna a szájára tapasztotta a kezét, és előre mutatott
amerre a nagydarab fickó feküdt.
‒ Nézze! Ha szeretnének inkább vele lenni, akkor nem is zavarok ‒ mutatott a kocsi mellé vidáman.
De, ha, akkor amondó vagyok, hogy szedjék a lábukat, mert nemsoká magához tér.
Így kicsit kábán, ámde szó nélkül, beültek az autóba a félvérhez és otthagyták Jusszufot.
‒ Még szerencse, hogy kedves Rosszan, ön itt volt. Ez a kalóz gazember, akit ön elintézett, velem
majdnem elhitette, hogy a családom holnap az Emirátus követségi fogadáson vár rám.
‒ De Apa, te hogy kerülsz ide!
‒ Mire hazaértem, már megtörtént a baj!
‒ Ez az úriember, Rosszan volt szíves, és segített nekem.
Az igazgató egy ideig a zsebében kotorászott, majd egy ezüsttel díszített bőrtárcát húzott elő.
‒ Úristen! A kulcs! Eltűnt! Hogy lehetséges ez? Hiszen mindig magamnál hordom!
A felesége baljósan nézett a lelkileg és testileg teljesen összetört férfira.
‒ Imre mondd, hogy nem hagytad el a svejci széf kulcsát!
‒ Gondolkozzon! Hol hagyhatta el, kivel találkozott, vagy beszélt utoljára? ‒ próbált a fiatalabb
segíteni.
‒ Megvan! A félszemű, csak ő lehetett. Míg egy percre elfordultam, kizsebelhetett. Most mit
tegyünk? Azóta már biztosan elszelelt ‒ sopánkodott fejét fogva az igazgató.
‒ Mondja, azt nem említette ez a gazember, hogy ki lesz a fogadáson a fővendég?
A kövér homlokán felfutottak a ráncok. ‒Nem!
A fiú már kezdett megnyugodni, mikor az igazgató hirtelen fejére csapva folytatta.
‒ Várjon csak! De mégis! Azt mondta, hogy valami Musztafa, meg valami királynőről beszélt!
‒ Nem inkább vezér volt az? ‒segítette a férfi ki, amaz pedig mutatóujját felemelve bólogatott.
‒ De az volt!
A vezető ülésen a férfiba mintha villám csapott volna, arcizmai megkeményedtek és szemét
összehúzta, valahol máshol járt és szinte alig hallotta miről beszélnek mellette.
Musztafa vezérezredes közismert volt szülővárosában vérszomjáról. Ahhoz pedig, hogy itt van
szinte biztos volt benne, hogy valamilyen okból köze van hozzá is. Mivel pedig ő a véréhez érthető
módon ragaszkodott elhatározta, hogy kiszimatolja, mik ezek az okok.
– Én most már megőrülök egy fürdő nélkül! – sóhajtotta Éva.
Göndör hajába túrt, és észrevehetetlen pillantásokat vetett a fiú felé, aki látszólag a vezetéssel volt
elfoglalva, de egyszer elkapta a lány tekintetét és csak egy szerencsés pillanatnak köszönhette, hogy
nem csókolózott össze a pár helyett most a kivételesen egy szembejövő kamionnal. A kis társaság a
főváros határától nem messze begurult egy benzinkút parkolójába. Rosszan még korán megitatta a
lovakat, és talált az utánfutóban némi abrakot is nekik. A friss reggeli illatára hamar magukhoz
tértek a fáradt utasok is. Ráadásul lehetséges, hogy mégsem csak urbánus legenda, hogy a
benzinkutakon lehet a világ legjobb kávéit kapni. Stelder Imre csak úgy falta a rántottát, mintha el
akarnák venni tőle, és mi tagadás a két nő sem maradt étvágyban el tőle. Bár Éva próbálta elegánsan
menteni a menthetőt ‒ hisz mégsem barbárok ‒ az arca fülig maszatos lett. Rosszan mégsem tudta
levenni a szemét a lányról.
‒ Maga Rosszan egy angyal ‒ mondta – mivel hálálhatom meg ezt önnek?
Rosszan kissé elhúzva mosolyra a száját kacsintott egyet az öregre, de csak úgy, hogy ő láthassa.
‒Tudja! Ezt ön már nem először mondja nekem! ‒ abban a pillanatban Stelder Imrének beugrott
honnan ismerős neki a fiú.
‒ Nem az nem lehet! Maga volt az…? ‒ mostmár tényleg ragaszkodom, hogy megnevezze, mit
kíván! Higgye el, jó kapcsolataim vannak, ha valami jó állást szeretne! Tudja, visszatérve arra az
estére, azt hittem álmodtam. Csak azok a kék foltok.
Mielőtt az egész dolog rossz irányba fordult volna, és fény derül az ütlegek eredetére, Rosszan
közbevágott.
‒ Adja hozzám a lányát mondjuk holnap! ‒ az öreg Stelder fuldokolva vörösödött, mert megakadt a
falat a torkán.
‒ Micsoda!? Ezt hogy képzeli?
Az igazgató felesége is falfehéren nézett a félvér férfira, Éván pedig nagyon úgy látszott, hogy
kitörni készül.
‒ Nézzék én őszinte leszek! Nekem igazából csupán egy időre van szükségem házastársra! ‒ azzal
mindent elmesélt a társaságnak.
‒ Nos hát, ha így állunk akkor ‒ kezdte valamivel békésebben az igazgató, de nem fejezhette be
mert Éva közbevágott a fiatal férfi szemébe nézve.
‒ Beleegyezem! Feleségül megyek magához azzal a feltétellel, ha miután megkapta az örökséget
rögtön elválunk.
‒ Ez csak természetes! ‒ bólintott Rosszan.
‒ Az igazgató híre nőtt, az esküvő pedig igen rövidült. Csupán aláírtak, és már újra autóban
robogtak.
Végre kifújhatjuk magunkat!
Dőlt hátra Stelder Imre.
‒ Igeeen! Hát azzal a levegővel némileg még várni kell, merthogy az a tervem, hogy elmegyünk a
fogadásra ma!
A társaságnak ismét elakadt a lélegzete, és értetlenül néztek rá férfira.
‒ De miért mennénk oda ahova el akartak minket rabolni??
‒ Az a vezér annak a sejknek az embere, akinek az elődjének édesanyám a felesége volt. Az pedig,
hogy pont most van itt, nem lehet véletlen. Nem is beszélve arról, hogy az önök elrablása is
összefügghet ezzel. Mindazonáltal a legfőbb érvem, hogy a félszemű török is ott lesz, tehát ha
akarja azt a kulcsot, akkor oda kell mennünk. Nézzék! Mond magának valamit ez a levél?
Azzal Rosszan megmutatta a töröknél talált cetlit a társaságnak.
Az Stelder Imre egy ideig nézegette a papírt, a fejéhez csapott:
‒ Hát persze! Ez az Ahmed, nem más mint az Emírségi nagykövet! Ahmed Ruben Fazil!
‒ A második sor is egyértelmű „délelőtt” csupán az órát kell kitalálnunk.
Éva átvette apjától a cetlit, és miután egy ideig számolgatott magában, kijelentette.
‒ Tízre kell odaérni!
Rosszan közelebb hajolt, és halkan súgta:
A következő a tervem...
A reggel a tavasz illatát hozta a közeli kertekből, és természetesen a konyháét. A követség
viszonylag nagy méretű konyhával rendelkezett, és díjnyertes szakácsokkal. Hagyma Béla
főszakács tudta, hogy nem lesz könnyű napja, de azt nem hogy ennyire. Az ebédre valóra még
mindig vártak. A török azonban még mindig nem érkezett meg. Bár a bolondok nem vették észre a
telefonját, ami dulakodás közben kiesett a földre, de így is 150 km-nyi hátránya volt a
rakományához képest.
– Most megfizetsz, akárki is vagy! ‒ gondolta vérben forgó szemmel a török, az egyikkel. Erre akár
fogadhatott is volna, ugyanis Rosszan éppen valóban fizetett a benzinkúton, mielőtt elindultak volna
a követségre. A hátsó személyzeti beállóból közelítették meg az épületet. A követség térfigyelő
kamerájában az őrök azonosították a török semmivel sem összetéveszthető autóját. Gond nélkül
bejutottak, ahogy meglátták Jusszuf járművét. A konyhából a séf utcai ruhájában kirontott, és
rákészült, hogy válogatott szitkokban részesíti majd a , hogy ennyit késett. Azonban csalódottan
látta, hogy a félszemű nincs az utasok közt.
‒ De uraim! Hol van Juszuf? És egyáltalán hol van a csomag?
‒ Nem sokára megérkezik ő is! Mi előre jöttünk, hátul a szállítmányt megtalálja hiánytalanul.
A szakács természetesen arra a csomagra gondolt, amiből a sülteket kellene elkészítenie. Rosszan
pedig a cetli szerinti lovak leszállítására gondolt. Hagyma Béla elképedve látta, hogy itt lovakról
van szó, ráadásul élőkről. De aztán megvonta a vállát, végül is, ha ez a rendelés, akkor ebből
dolgozik. Azért még egyszer rákérdezett a férfinál, aki a személyzeti feljárónál a kis csapattal,
éppen eltűnni készült az épület belsejében.
‒ Mondja csak! És mindkettő kell?
‒ Rosszan mosolyogva szólt vissza.
‒ Tudtommal mindkettő ide hivatalos!
‒ Béla szomorú belenyugvással intett az egyik markos legényének.
‒ Na fiúk akkor mire vártok? Vágjátok le őket!
Így történt, hogy a készülő vacsora, merthogy a papíron ez állt eredetileg „előtte vacsorára”, nem
pedig „délelőtt tíz órára”, igazán magyarosra sikerült. Végül is eleink előszeretettel áldoztak lovat,
és fogyasztották el. Sajnos a patásoknak ez már kevésbé volt jó hír, révén, hogy hosszúra tervezett
pályafutásuk igen rövid véget ért a konyhán. Az asztalt nézve egész pontosan egy méter negyven
centiméterrel. A konyha kisegítők kezében pörgött a csontozó kés és a bárd. Mikor Jusszuf végre
két órás késéssel befutott a konyhára, hogy megnyugtassa a konyhafőnököt, akkor valójában ő
szorult inkább ágynyugalomra, attól ami ott fogadta. Az asztalon ugyanis némi rósejbni és párolt
káposzta feltét mellett az egyik lovat pillantotta meg citrommal a szájában.
Gyorsan visszarohant, és hátha menteni lehet a menthetőt, és grabancánál fogva megemelte, a séfet.
‒ Hagyjál már Béla, a druszád vagyok nem emlékszel? ‒ védekezett amaz.
‒ Hol a másik ló? ‒ kérdezte a török az őrültekre annyira jellemző hangsúllyal.
‒ Természetesen már bevittük az első fogáshoz.
Jusszuf magából kikelve ordított. Négy embernek kellett lefognia, hogy a séfet ne csontozza ki.
Mikor végre magához tért az első dühkitörésből, akkor eszébe jutott, hogy bosszút kell állnia azért
amit tettek vele. Az ám, de hol vannak a tolvajok?

Az igazi sejk szebben fénylik az aranynál

Jellegzetes arab légkörben, azaz sűrű vízipipa füstben két alak ült és másik hat pedig körülvette
őket. Musztafa éppen Ahmeddel tárgyalt, és csak a csodával volt határos, hogy nem vették észre a
két ön-, és házasság jelölt kémet. Rosszan a lány felé fordult és a szájára tette a mutató ujját.
‒ Nos tehát az ajánlatom igen egyszerű!
‒ Ön segít nekem felkutatni ezt az embert, és én meghagyom a pozíciójában!
‒ Ahmed egyrészt, megnyugodott, hiszen a fogadás teljes kudarcot vallott, ezeket pedig ez egy
cseppet sem érdekelte. Másrészt viszont nem bízott ebben az emberben.
‒ Természetesen tökéletesen értem önt! Meg fogjuk találni azt a férfit, de meg kell értenie, itt ez
időbe telik!
‒ Persze, hogyne! Kap egy napot rá! És hogy könnyebben menjen, az embereim ott lesznek, hogy
emlékeztessék erre.
Ahmed nyelt egyet.
‒ Máris intézkedem!
Ekkor lépett be a helységbe a kifosztott félszemű. Valamit súgott az alacsony attasénak, és a két
szék mögött függöny közvetlen közelébe a komódra helyezte jelentőségteljesen a bukszát.
Ahogy Musztafa a fejével intett, az elit egység egy emberként folyamatosan hallatta csatakiáltását,
és csak egy kéznyújtásra volt előtte a zsákmány! Egy gyors mozdulat. Rosszan belátta, hogy nem
várhat tovább. Most vagy soha.
Ekkor igen gyorsan történtek a dolgok. Rosszan átnyúlt a függönyön, és hátradobta Évának a
bukszát.
‒ Fuss!
‒ A lány látszott, tétovázik, de Rosszan mosolyogva fejével a bent levők felé biccentett.
‒ Hacsak nincs kedve egy kis muszlim törzsi mókához! Meneküljenek már!
‒ A harcosok közül a szemben álló ezt már észrevette. Alighogy a lány eltűnt, körbefogták a
fegyvereikkel a félvér férfit.
‒ Nocsak, nocsak! ‒ vigyorodott el Musztafa:
‒ Kit látnak szemeim!
Rosszan egy alattomos rúgással a közeli testőrtől elvette e szablyáját, ugyan a többi már ugrott,
hogy levágják az arcátlan ifjút de az hirtelen a sejk embere mögé ugrott és a nyakához illesztette a
megszerzett fegyvert. Musztafa megőrizte a hidegvérét, és nyugodtan leintette a testőröket.
‒ Ugye, nem hiszed barátom hogy innen van menekvés? Légy okos, tedd le a fegyvert és
beszéljünk!
Közben a félszemű is felismerte korábbi támadóját és lassan közeledett. Azonban a fiatal félvér
háttal a falnak magával vonszolta a vén arabot, és mielőtt még bármelyik támadója elérhette volna,
egy gyors szökkenéssel kivetette magát az első emeleti ablakon, hátrahagyva a szabját. Tőrök
repültek halálos pontossággal, és persze a biztonság kedvéért néhány golyó is a töröktől. Rosszant
súrolta a golyó, de a tőrök egyike a vállába fúródott. Összeszorított foggal tovább lendült lőtávolon
kívülre, és a ház sarkának fedezékébe. Még lövések, és a vetődés közben, csak a svédacéllal kivert
övdísze mentette meg, csodával határos módon attól, hogy ne legyen kevesebb egy vesével. Még
elérte a tőr markolatát, és kitépte, de a vérzés nem állt el. Befutott az épületbe, a fogdmegek pedig
követték. Egyszerre vetették utána magukat.
A félvér rohant tovább, a bálterembe vissza. Szemeivel a lányt és a szüleit kereste a sok vendég
közt, akiket Oz valami ürüggyel idecsődített, de remélte, hogy nem fogja őket látni, mert üldözői
ugyan még nem fedezték fel, de a nyakán voltak; és Évát, aki nem messze, háttal amazoknak a
bejáratot figyelte, hátha a félvér feltűnik onnan, ahol még legutóbb látta. A bálterem oszlopainak
egyike mögé rejtőzött, és gyors pillantást vetett a ruhájára, ami már jócskán átázott. Össze kellene
varrni a sebet, és kellene ellenméreg. Valószínű valami bénító anyaggal vonták be a
dobófegyvereket. Tétova lépéseket tett előre, de belátta, hogy hamarosan legyűri a drog. Utolsó
erejével még látta a törököt, ahogy a lányra mutat, és azt elráncigálják a tömegből. Ahmed pedig
bejelentést tett a felmorajló vendégeknek, miszerint egy tolvaj kellett kézre keríteniük.
Egy órára rá Éva szülei ébresztették. Kétségbeesett tekintetük és egy kurta levél várta:
Ha fontos a lány élete, két napod van a sejknél feladni magad!

Egy tankhajó haladt a Szuezi csatornán. Stadler Imre érdekeltségei valóban hasznosnak
bizonyultak, no és persze a vejének mindent megtesz az ember. Vízen lassabb volt, de mindenki
repülővel várta. A sejk sem számított erre a kerülő cselre, Évát a lakosztályába szabadon engedte
persze a testőrök védelmében, ahogy fogalmazott. A Burj Kalifa uralkodóian magasodott a tó előtt.
Rengeteg turista, élt itt, de nem a sejk, aki ízléses, ugyanakkor egyszerű, épületben várta egy
szökőkút előtt ülve a félvért. ‒ Kár volt az őrökért fiam! Itt hiány van a Megbízható emberekben, de
az arcátlan tolvajokban is!
‒ Nem kell a pénze! Csupán a lányért jöttem! Itt a levél a lemondó nyilatkozatommal!
‒ A sejk gyanakodva nézte a papirost. Csak egy szavamba kerülne és sohasem találnak meg téged!
‒ Semmi alkudozás? Tudod te mennyi pénzről van szó?
Ekkor érkezett Musztafa, és embereivel célba vették Rosszant.
‒ Megállj! Senki nem nyúlhat ehhez az emberhez, amíg nem mondom!
‒ Tehát lemondasz mindenről a szerelemért mi? Nagyon szerencsés lány, és egyben szerencsétlen!
‒ Évára nézett minden szem, ő pedig dacosan fölhúzta az orrát.
‒ Legyen hát!
A kalifa felemelte kezét, és a két fiatal várta lehunyt szemmel végzetét. Mindkettőjüket zsákba
vetették, majd egy autóba, amely ahogy Rosszan sejtette, valószínűleg utolsó közös útjuk lesz. A
mennyország azonban még váratott magára. Ahogy elengedték őket, egy smaragd színű palota
udvarán lelték magukat. Az egyik testőr meghajolt és egy levelet adott át és egy dobozka
kíséretében. Rosszan Évát átkarolva olvasta a cirádás arab betűket.
Fiam! Valamikor én is voltam szerelmes, de ha van, amit nagyobbra tartok nála, és, az a bátorság,
és az egyszerűség. Tekintse ezt az kis házikót Allah ajándékának példamutatásáért!
U.I. Remélem teszik a gyűrű és meghívnak a lakodalomra!
Z. S. Sejk.
Akkor most egybekelünk, vagy elválunk? ‒ kérdezte Rosszan, de Éva csak nevetett és megcsókolta
a férfit.